1

2

SKANDINÁV KRIMIK

Jo Nesbø

VÖRÖSBEGY

„De lassanként egyre bátrabb lett, odarepült egészen közel hozzá, és csőrével

kihúzott egy tüskét a Megfeszített homlokából.Eközben a szenvedő vérének egy

csöppje a madár mellére hullott, ott gyorsan szétfolyt és vörösre festette mellén az

apró tollakat. A Megfeszített ajkai megnyíltak, és ezt suttogták a madárnak:

– Irgalmasságodért most elnyerted, amire nemzetséged a világ teremtése óta vágyott."

Selma Lagerlöf

Krisztus–legendák

ELSŐ RÉSZ - FÖLDBŐL

Első fejezet

Útdíjfizető állomás az Alnabrun, 1999. november 1.

Egy szürke madár szelte át a levegőt. Harry a kormányon dobolt.

Az idő vánszorgott. Tegnap valaki a lassan múló időről beszélt a

tévében. Hát, most tényleg lassan vánszorgott. Pont, mint

karácsonykor, mielőtt a Jézuska megjön, vagy a villamosszékben,

mielőtt bekapcsolják az áramot. Egyre szaporábban dobolt. Az

útdíjfizető állomásnál parkoltak a jegyárusító bódék mögötti nyitott

területen. Ellen egy kissé felhangosította a rádiót. A riporter hangja

ünnepélyes volt:

– A repülőgép ötven perccel ezelőtt ért földet, és pontosan 6.38–kor

norvég földre lépett az elnök, akit Jevnaker település polgármestere

3

köszöntött. Itt, Oslóban, csodás őszi idő van, ideális keretet biztosít

a csúcstalálkozónak. Hallgassuk meg újra az elnök fél órával

ezelőtti sajtótájékoztatón elhangzott szavait.

Ez volt a harmadik ismétlés. Harry szinte látta a kordonok előtt

egymást taposó sajtósokat. Az útzár másik oldalán álló szürke

öltönyös férfiak nem fektetnek túl sok energiát abba, hogy ne

tűnjenek a Secret Service ügynökeinek. Időnként felhúzzák a

vállukat, közben a tömeget pásztázzák, tizenkettedjére is ellenőrzik,

hogy a fülükben rendesen áll–e az adóvevő, még egyszer

megigazítják a napszemüvegüket, aztán újra a tömeget pásztázzák.

Pillantásuk néhány másodpercre megpihen egy fotóson, akinek a

teleobjektívje egy kicsit hosszabb a többinél, tovább pásztáznak, és

tizenharmadjára is lecsekkolják a fülhallgatójukat. Néhány angol

nyelvű köszöntés hallatszott, a zaj elült, és megkocogtatták a

mikrofont.

– First let me say I'm delighted to be here...1 – hangzott fel

negyedjére is az elnök rekedt, öblös amerikai akcentusa.

– Olvastam valahol, hogy egy ismert amerikai pszichológus szerint

az elnöknek MPD–je van – szólalt meg Ellen.

– Hogy mi? – Többszörös személyiség. Mint dr. Jekyll és Mr.

Hyde. A pszichológus szerint a normális személyiségének fogalma

sincs arról, hogy a másik, a szexörült, lefeküdt azokkal a nőkkel.

Ráadásul a bíróság sem tudja elítélni azért, ha eskü alatt hazudik.

– Anyám! – Harry felpillantott a felettük lebegő helikopterre. A

rádióban megszólalt egy erős norvég akcentus: – Elnök úr, ez az

első alkalom, hogy egy hatalmon lévő amerikai elnök hazánkba

látogat. Az ön számára milyen érzés itt lenni? Csönd.

– Magánemberként jártam már Norvégiában, s nagyon jó

visszatérni ide. De ennél is fontosabbnak tartom, hogy Izrael állam

és a palesztin nép vezetői itt találkozhatnak. Ez a kulcsa a...

– Emlékszik valamire a korábbi látogatásából, elnök úr? – Persze.

Remélem, a mai megbeszélésen meg tudjuk... – Elnök úr, milyen

szerepe van Oslónak és Norvégiának a világbéke megteremtésében?

– Norvégia nagyon fontos szerepet játszik ebben.

Mit gondol, elnök úr, van reális esély arra, hogy konkrét

eredményeket érjenek el? – kérdezte egy akcentus nélküli hang. A

felvétel megszakadt, a stúdió visszavette a szót.

4

– Hallhattuk tehát, hogy az amerikai elnök szerint Norvégiának

döntő szerepe van a... öhm, a közel–keleti béke megteremtésében.

Az elnök jelenleg éppen úton van a... Harry felnyögött, és

kikapcsolta a rádiót. – Mi a fene van ezzel az országgal, Ellen?

Ellen vállat vont. – 27–es pont, rendben – szólalt meg az adóvevő a

műszerfalon.

– Az őrhelyeken minden rendben van? – pillantott Harry Ellenre. A

lány bólintott. – Már nem tart sokáig – mondta a férfi. Ellen a

plafonra emelte tekintetét. Harry most ismételte el ezt ötödjére,

mióta a konvoj elindult a Gardenmoenről. A kocsiból belátták az

útdíjfizető állomástól egészen Trosterudig és Furusetig az üresen

elnyúló autópályát. A kék fény némán forgott az autó tetején. Harry

letekerte az ablakot és kinyúlt, hogy kiszabadítsa az ablaktörlő alá

szorult elsárgult falevelet.

– Ott egy vörösbegy – mutatta Ellen.

– Ritkán látni ilyen késő ősszel.

– Hol?

– Ott ül a fizetőbódé tetején.

Harry előregörnyedt, és kikukucskált a szélvédőn. – Ja, hogy az?

Nem is tudtam, hogy a vörösbegy így néz ki. – Pedig így. De úgy

látom, te nem tudnád megkülönböztetni egy szőlőrigótól.

– Eltaláltad – Harry kezével beárnyékolta a szemét. Csak nem lesz

rövidlátó? – Nagyon furcsa madár – folytatta Ellen, és

visszacsavarta a termosz tetejét. – Mérget vettem volna rá –

válaszolta Harry. – Kilencven százalékuk elrepül délre, néhányan

viszont vállalják a kockázatot, és itt maradnak.

– Hogyhogy itt maradnak?

Újra megszólalt a rádió: – 62–es az FSZ–nek. Kétszáz méterrel a

lörenskogi lehajtó előtt ismeretlen autó parkol az út mellett.

– Egy pillanat, 62–es, utánanézünk – válaszolta egy mély, bergeni

dialektus a főhadiszállásról. Csönd. – A WC–ket ellenőriztétek? –

intett Harry az Esso–kút irányába.

– Igen. A benzinkút üres, még az alkalmazottak sincsenek ott, csak

a főnök, de őt bezártuk az irodába. – A fizetőbódékat is? – Persze.

Nyugi Harry, az összes ellenőrzési pontot átfésültük. Szóval,

amelyek itt maradnak, azok abban bíznak, hogy talán enyhe lesz a

tél, érted. Lehet, hogy bejön nekik, ha viszont nincs szerencséjük,

5

akkor elpusztulnak. Gondolom, kíváncsi vagy rá, hogy akkor miért

nem mennek el mindannyian délre. Vajon akik itt maradnak, azok

egyszerűen csak lusták? Harry a vasúti híd két oldalán lévő őröket

figyelte a visszapillantó tükörben. Feketében voltak, sisakot viseltek

és mindegyikük nyakában ott lógott az MP5–ös géppisztoly. Idáig

sütött a feszültség a mozdulataikból.

– Az egésznek az a lényege, hogy ha tényleg enyhének bizonyul a

tél, akkor ezek a példányok kiválaszthatják a legjobb költőhelyeket,

még azelőtt, hogy a többiek visszatérnének – folytatta Ellen,

miközben megpróbálta a termoszt begyömöszölni a túlzsúfolt

kesztyűtartóba.

– Vagyis egy kalkulált kockázatról van szó, érted? Vagy elviszed a

főnyereményt, vagy beadod a kulcsot. Az a kérdés, hogy vállalod–e

a kockázatot vagy sem.

Ha igen, akkor előfordulhat, hogy az egyik éjszaka halálra fagyva

fordulsz le az ágról, és ki sem olvadsz tavaszig. Ha viszont nem

mersz kockáztatni, akkor lehet, hogy nem jut neked fészkelőhely,

amikor visszatérsz. Tulajdonképpen az ember is folyton ezeken a

dilemmákon gyötrődik. – Ugye az ólommellény van rajtad? –

fordult Harry Ellen felé. Ellen egy szót sem szólt, csak az útra

meredve lassan megrázta a fejét. – Az van rajtad? – ismételte meg

Harry türelmetlenül. Ellen válaszképpen megkocogtatta a mellkasát.

– Ez a könnyű mellény? A lány bólintott. – A jó életbe, Ellen! Az

ólommellényre adtam parancsot, nem a Miki egér cuccra. – Tudod,

hogy ezek a Secret Service–esek mit használnak?

– Hadd találjam ki. A könnyű mellényt?

– Úgy van.

– És tudod, hogy mi az, amit leszarok?

– Hadd találjam ki. A Secret Service?

– Úgy van.

Ellen elnevette magát, és Harry is halványan elmosolyodott. A rádió

megreccsent. – FSZ a 62–nek. A Secret Service szerint a ti egyik

autótok parkol a lörenskogi lehajtónál.

– Itt 62–es. Vettem.

– Tessék

– Harry egyre idegesebben dobolt a kormányon.

6

Nulla kommunikáció, ráadásul ezek az SS–esek folyton a maguk

feje után mennek. Mit keres ott az a kocsi, és mi miért nem tudunk

róla? Na?

– Biztos azt ellenőrzik, hogy jól végezzük–e a munkánkat –

találgatott Ellen. – De hát azt csináljuk, amire utasítást adtak.

Mindenesetre te legalább valamennyire szabad kezet kaptál,

úgyhogy fejezd be a panaszkodást! És a dobolást is. Harry keze

engedelmesen az ölébe hanyatlott. Ellen nevetett, a férfi pedig

hosszú sziszegéssel kieresztette a levegőt.

– Ahhhhaaaaaa.

Ujjai szolgálati fegyverére – egy 38–as kaliberű, hatlövetű Smith &

Wessonra – tévedtek. Ezen kívül még két, szintén hattöltényes tár

bújt meg az övében. Annak tudatában veregette meg a revolvert,

hogy igazság szerint jelenleg egyáltalán nem jogosult

fegyverviselésre. Lehet, hogy tényleg kezd romlani a látása, télen

ugyanis egy negyvenórás kurzus után megbukott a lővizsgán. Ez

önmagában egyáltalán nem volt szokatlan, Harryval viszont első

alkalommal fordult elő, így elég nehezen viselte a kudarcot. Bár

simán elmehetett volna újra vizsgázni – sokan kénytelenek akár

négyszer–ötször is próbálkozni valamilyen indokkal mégis mindig

elodázta. Újabb recsegés: – 28–as pont, rendben. – Ez volt az utolsó

előtti ellenőrzési pont a romerikei körzet előtt – szólalt meg Harry.

– A következő Karihaugen, aztán pedig mi jövünk. – Miért nem

lehet ezek helyett az idióta számok helyett egyszerűen bemondani,

hogy hol jár a konvoj, ahogy szoktuk? – nyűgösködött Ellen.

– Tippelj.

– Secret Service! – nevettek kórusban.

– 29–es pont, rendben.

Harry az órájára pillantott. – Oké, akkor három percen belül itt

vannak. Átállítom az adóvevőt az oslói rendőrségi körzet

frekvenciájára. Még egy utolsó ellenőrzést! A rádió hangosan sípolt.

Ellen lehunyta a szemét, és a sorban beérkező visszajelentkezésekre

koncentrált.

Végül visszaakasztotta a helyére az utolsó bejelentkezésük óta a

kezében szorongatott mikrofont.

– Mindenki a helyén van és felkészült.

– Köszönöm. Vedd fel a sisakot!

7

– Mi van? Harry, most komolyan...

– Hallottad, mit mondtam.

– De akkor te is felveszed a sajátodat!

– Az enyém túl kicsi!

Egy új hang: – 1–es pont, rendben. – A francba, néha annyira nem

vagy profi! Ellen a fejébe nyomta a sisakot, meghúzta az álla alatti

szíjat, és kinyújtotta a nyelvét. – Én is szeretlek – mondta Harry,

miközben az előttük elnyúló utat kémlelte a távcsövön keresztül.

– Látom őket.

Karihaugen irányában, az emelkedő tetején valami fémesen

megcsillant. Harry egyelőre csak a konvojt vezető autót látta, de a

teljes sorrenddel tisztában volt: legelöl hat motorkerékpár,

nyergükben a norvég testőrség csoportjának speciálisan képzett

rendőreivel, két norvég kísérőautó, utána a Secret Service egyik

kocsija, majd két egyforma Cadillac Fleetwoods. Ez utóbbiak a

Secret Service speciális autói, amelyeket egyenesen az USA–ból

szállítottak ide. Az egyikben ült az elnök. Hogy melyikben, az titok

volt. Lehet, hogy mindkettőben, fészkelte be magát Harry fejébe a

gondolat. Az egyikben Jekyll, a másikban Hyde.

Végül a nagyobb járművek következtek: egy mentőautó, a

kommunikációs összeköttetést biztosító kocsi és a többi Secret

Service–autó.

– Minden nyugodtnak tűnik – jegyezte meg Harry. A látcsövet

lassan mozgatta jobbról balra. A hideg novemberi hajnal ellenére az

aszfalt fölött remegett a levegő.

Ellen megpillantotta az első autó körvonalait. Fél percen belül

elhaladnak az útdíjfizető állomás mellett, és ezzel a munka felével

meg is vannak. Aztán két nap múlva, amikor ugyanezek a kocsik

újra elhaladtak az ellenkező irányba, Harryval visszatérhetnek a

megszokott rendőrségi munkájukhoz. Szívesebben foglalkozott

hullákkal a gyilkosságiaknál, minthogy éjjeli háromkor felkeljen

azért, hogy egy hideg Volvóban ücsörögjön egy ingerlékeny

pasival, akit láthatólag nyomasztott a rámért felelősség.

Harry egyenletes légzésétől eltekintve teljes csend uralkodott a

kocsiban. Ellen ellenőrizte, hogy mindkét rádió jelzőfényei

világítanak–e. A kocsisor már majdnem elérte a domb alját. Ellen

úgy döntött, hogy a meló után leissza magát a Tröstben. Ott az a

8

pasas, akivel a múltkor szemeztek: fekete fürtök, barna,

veszedelmes szemek. Vékony, kicsit bohókás, intellektuális külső.

Talán...

– Mi a franc... – kapta fel Harry a mikrofont. – Van valaki jobbra a

harmadik fizetőbódéban! Tudja valaki azonosítani az illetőt?

A rádió csupán halk recsegéssel válaszolt, miközben Ellen gyorsan

végigpásztázta a pénztárablakok sorát. Ott van! A kiadóablak barna

üvege mögött egy férfi hátát pillantotta meg, mindössze negyven–

ötven méterre lehetett tőlük. Az ellenfényben tisztán kirajzolódott a

profilja, a válla fölött előbukkanó fegyver rövid csövével és

célgömbjével együtt.

– Fegyver! – kiáltotta Ellen.

– Géppisztoly van nála!

– A fenébe!

Harry kivágta a kocsiajtót, feje fölött két kézzel belekapaszkodott a

kocsi tetejének peremébe és ellökte magát. Ellen a pár száz méterre

lévő kocsisorra meredt. Harry visszadugta a fejét a kocsiba.

– Nem a mieink közül való, de könnyen lehet, hogy Secret Service–

es – hadarta. – Hívd az FSZ–t! Harry kezében már ott volt a

revolvere.

– Harry...

– Most!

És hasalj rá a dudára, ha az FSZ azt mondja, hogy Secret Service–

es! Harry a bódék és az öltönyös hát felé iramodott. Az éles hajnali

levegő a tüdejébe mart. A csövéből ítélve a fegyver egy Uzi

lehetett.

– Rendőrség! – ordította. – Police!

Semmi reakció, a fülkék vastag üvegei valószínűleg teljesen

kizárták az utca zaját. A férfi most a konvoj felé fordult, így Harry

felismerte a sötét Ray Ban napszemüveget. Secret Service. Vagy

valaki, aki úgy akar kinézni, mint a Secret Service emberei.

Még húsz méter. Hogy juthatott be egy lezárt bódéba, ha nem

közülük való? A rohadt életbe! Már hallotta is a motorkerékpárok

hangját. Nem fogja elérni a fülkét. Kibiztosította a fegyverét,

felemelte, és közben azon imádkozott, hogy hasítsa már végre szét a

duda ennek az átkozott reggelnek a csendjét ezen a lezárt úton,

ahová egy porcikája sem kívánkozott, főleg nem kora hajnalban. A

9

parancs egyértelmű volt, de mégsem volt képes elhallgattatni a

fejében zakatoló gondolatokat: Könnyű mellény. Nulla

kommunikáció. Lőj már, nem a te hibád. Vajon van családja?

A bódé mögött felbukkanó autók nagyon gyorsan közeledtek. Két

másodperc múlva a két Cadillac eléri az épületet. Bal szeme

sarkából mozgást érzékelt: egy kis madár röppent fel a tetőről.

Vállalod–e a kockázatot vagy sem... az örök dilemma. A mellény

mély nyakkivágására gondolt, és egy fél hüvelykkel feljebb emelte

a fegyvert. A motorok bőgése fülsiketítő volt.

Második fejezet

Oslo, 1999. október 5., kedd

– És pontosan ez az óriási megtévesztés – mondta a tükörfényesre

borotvált fejű férfi, és a kéziratba pillantott. A fejétől, a

szemöldökén és vaskos karján át, a szónoki emelvénybe

kapaszkodó hatalmas kezéig mindene tiszta volt és frissen borotvált.

Előrehajolt a mikrofonhoz.

– A nemzetiszocializmus ellenségei 1945 után megfogalmazták

demokratikus és gazdasági elveik alapjait, majd kidolgozták és

gyakorolták azokat. Ennek következményeként azóta nem telt el

úgy nap, hogy ne lett volna valamilyen háborús konfliktus a

világban. Még itt, Európában is át kellett élnünk a háborút és a

tömegmészárlást. A harmadik világban éheznek és milliók halnak

meg, Európát pedig a tömeges bevándorlás és az azzal járó káosz,

ínség és létért való küzdelem fenyegeti.

Megállt, és körbenézett a teremben. A helyiségben szinte vágni

lehetett a csöndet, csupán a szónokló mögötti padokban ülő

hallgatók egyike ütögette össze óvatosan tenyerét. Amikor a férfi

indulatosan tovább folytatta, a mikrofon alatti kis lámpa vészjósló

vörös színben gyulladt ki, azt jelezve, hogy a hozzá csatlakoztatott

hangrögzítő berendezés torz jeleket érzékel.

– Nem sok választ el bennünket sem a gondtalan jóléttől, sem attól

a naptól, amikor meg kell bíznunk saját magunkban és a

társadalomban, amelyben élünk. Egy háború, egy gazdasági vagy

ökológiai katasztrófa – és a törvények és szabályok hálózata, amely

10

mindannyiunkat olyan gyorsan a jóléti állam passzív

haszonélvezőjévé tett, hirtelen eltűnik. Az előző nagy árulás 1940.

április kilencedikén történt, amikor az úgynevezett nemzeti

vezetőink elmenekültek az ellenség elől, hogy mentsék a saját

bőrüket, és magukkal vitték az ország aranykészletét, hogy a

londoni luxust finanszírozni tudják. És most újra itt van az ellenség.

Azok pedig, akiknek meg kellene védeniük érdekeinket, újra

elárultak bennünket. Megengedik az ellenségnek, hogy mecseteket

építsenek, kifosszák a szüleinket, vérük asszonyaink vérével

keveredjen. Így a mi kötelességünk, hogy megvédjük norvég

fajunkat, és eltávolítsuk elárulóinkat.

A következő oldalra lapozott, de az előtte álló emelvényről

hallatszó torokköszörülés megállította, ezért felnézett.

– Köszönöm, azt hiszem, eleget hallottunk – mondta a bíró,

miközben kinézett szemüvege fölött. – Van az ügyésznek további

kérdése a vádlotthoz?

Az oslói bíróság tizenhetes számú tárgyalótermét elárasztó

napsugarak csalóka glóriát vontak a kopasz férfi feje köré. Fehér

inget és keskeny nyakkendőt viselt, minden valószínűség szerint

védőügyvédje, Johan Krohn tanácsára, aki épp hátradőlve ült és egy

tollat billegtetett mutatóujjai között. Krohn nem volt túlságosan

elragadtatva a helyzettől. Nem tetszett neki az irány, amerre az

ügyész kérdései haladtak, sem védencének, Sverre Olsennek

őszintesége, amellyel programját hirdette. Továbbá az a tény sem

volt ínyére, hogy Olsen láthatólag jó ötletnek tartotta felhajtani inge

ujját, miáltal mind a bíró, mind a két ülnök megszemlélhette a

könyökére tetovált pókhálókat és a bal alkarján sorakozó

horogkereszteket. A jobb alkarján egy sor ó–északi szimbólum és a

Valkyria szó fekete, gótikus betűi díszelegtek. A Valkyria név a

Nordstrand környéki neonáci bandák egyikét takarta. Johan Krohnt

azonban mégis az bosszantotta leginkább, hogy volt valami, ami az

egész üggyel nagyon nem stimmelt, de nem jött rá, hogy mi lehet

az.

Az államügyész, egy Herman Groth nevű alacsony férfi, maga felé

fordította a mikrofont kisujjával, melyet az ügyvédi kamara

szimbólumát ábrázoló gyűrű ékesített.

11

– Pusztán néhány kiegészítő kérdés, bíró úr – hallatszott halk, puha

hangja. A mikrofon alatti lámpa zölden világított. – Tehát, amikor

január harmadikán kilenc órakor belépett a Dronningens gatén lévő

Dennis Kebabba, az az egyértelmű szándék vezette, hogy kivegye

részét fajunk védelmére irányuló kötelességéből, amelyről az imént

beszélt? Johan Krohn rávetette magát a mikrofonra.

– Védencem már elmondta, hogy veszekedés tört ki közte és a

vietnami tulajdonos között. – Piros lámpa. – Provokálták. Semmi

okunk nincs arra, hogy előre megfontolt szándékot feltételezzünk.

Groth lehunyta szemeit: – Ha igaz, amit a védence, Olsen állít,

akkor bizonyára teljesen véletlenül volt nála baseballütő. –

Önvédelemből – szakította félbe Krohn, és megadóan felemelte a

kezét. – Bíró úr, az ügyfelem ezeket a kérdéseket már

megválaszolta. A bíró az állát dörzsölve méregette a védőügyvédet.

Mindannyian tisztában voltak vele, hogy az ifjabb Johan Krohn a

jövő sztárügyvédje. Ezt persze maga Krohn is jól tudta, és

alighanem ez volt az, ami miatt a bíró csak némi vonakodással adott

neki igazat:

– Egyetértek a védelemmel. Amennyiben az ügyészség nem tud

újabb szempontot felhozni, azt kell kérnem az ügyész úrtól, hogy

haladjunk tovább.

Groth résnyire kinyitotta a szemét, íriszéből csupán egy keskeny

csík látszott. Bólintott. Azután fáradt mozdulattal egy újságot emelt

a levegőbe. – Ez itt a Dagbladet január huszonötödiki száma. A

napilap nyolcadik oldalán egy interjú olvasható egy, a vádlottal

hasonszőrű...

– Tiltakozom... – vágott közbe Krohn.

Groth felsóhajtott.

– Engedjék meg, hogy helyesbítsek: egy férfival, aki rasszista

nézeteinek adott hangot. A bíró bólintott, és egyidejűleg

figyelmeztető pillantást vetett Krohnra. Groth folytatta:

– Ez a személy a Dennis Kebabban történteket úgy kommentálja,

hogy több Sverre Olsenhez hasonló rasszistára lenne szükség, hogy

visszanyerhessük Norvégiát. Az interjúban a rasszista kifejezésnek

elismerést, tiszteletet sugárzó felhangja van. A vádlott rasszistának

vallja magát? – Igen, rasszista vagyok – válaszolta Olsen, mielőtt

12

Krohn leállíthatta volna. – Természetesen abban az értelemben,

amit erről a kifejezésről gondolok.

– És mi lenne az? – mosolygott Groth.

Krohn az asztal alatt ökölbe szorította a kezét, és felnézett az

emelvényen helyet foglaló bíróra és két oldalán az ülnökökre. Ez a

három ember döntött védence jövőjéről és az ő saját,

Tostrupkjelleren belüli megítéléséről. Az ülnökök a nép és a laikus

jogérzék képviselői voltak. Korábban laikus bíráknak nevezték

őket, de azután valószínűleg rájöttek, hogy ez az elnevezés némi

inkompetenciát sugall. A bíró jobb oldalán ülő ülnök, egy olcsó

öltönyt viselő fiatalember alig mert felnézni. A bal oldali, egy fiatal,

enyhén molett nő láthatólag csak úgy tett, mintha követné az

eseményeket, miközben magasra emelte fejét, nehogy látni lehessen

kezdődő tokáját. Átlagos norvég emberek. Mit tudnak ezek a Sverre

Olsen–félékről? Mit tudhatnának?

Nyolc szemtanú látta, ahogy Sverre Olsen a hóna alatt egy

baseballütővel bement egy kis étkezdébe, ahol egy rövid,

szitkozódással tarkított nézeteltérés után az ütővel fejbe vágta Ho

Dai tulajdonost, aki 1978–ban menekültként érkezett Norvégiába.

Olyan brutálisan találta el, hogy Ho Dai azóta sem tud járni.

Amikor Olsen beszélni kezdett, ifj. Johan Krohn már azon törte a

fejét, hogyan fogalmazza meg a beadványát, amelyet majd eljuttat a

fellebbviteli bíróságnak.

– Rasszizmus – olvasta Olsen, miután előkereste a megfelelő

papírlapot. – Örök harc az örökletes betegségek, a degeneráltság

ellen egy egészségesebb, jobb életminőséggel rendelkező

társadalom reményében. A fajkeveredés a kölcsönös népirtás egyik

fajtája. Egy olyan világban, ahol génbankok alapítását tervezik,

hogy a legkisebb bogarat is megmentsék, általánosan elfogadott az

évezredeken keresztül kialakult emberi fajok keveredése – és ezzel

együtt megsemmisítése.

A híres American Psychologist folyóirat 1972–es számának egyik

cikkében ötven neves amerikai és európai tudományos szakember

az öröklődés–elméleti érvelések elhallgatására figyelmeztet.

Olsen szünetet tartott, végigjártatta a tekintetét a tárgyalótermen,

majd felemelte a jobb mutatóujját. Az ügyész felé fordult, így

Krohn számára láthatóvá vált kopaszra nyírt tarkóján a halvány Sieg

13

Heil tetoválás, ami úgy hatott a férfi hűvös retorikájával szemben,

mint egy néma és groteszk sikoly. A beállt csöndben a folyosóról

beszűrődő zajból Krohn arra következtetett, hogy a 18–as teremben

elkezdődött az ebédszünet. A másodpercek peregtek. Krohnnak

eszébe jutott, hogy valahol azt olvasta, Adolf Hitler a

tömegrendezvényeken akár három percig is elhúzta a hatásszünetet.

Amikor Olsen folytatta az olvasást, ujjával ütötte a taktust, mintha

minden egyes szót bele akarna verni a jelenlévők fejébe:

– Mindenki, aki úgy tesz, mintha odakinn nem folyna faji háború,

az vagy vak, vagy áruló. Azzal kortyolt egyet a törvényszolga által

elé tett vizespohárból. Az ügyész közbeszólt: – És ebben a faji

háborúban egyedül magának és a híveinek, akiknek egy részét

ebben a teremben üdvözölhetjük, van joguk támadni? A padokban

ülő bőrfejűek pfujolni kezdtek. – Mi nem támadunk, hanem

megvédjük magunkat – válaszolta Olsen.

– Ez minden faj joga és kötelessége.

Valaki bekiabált valamit, amit Olsen egy mosoly kíséretében

közvetített tovább: – Még egy faj idegenben is megtalálhatjuk a

fajtudatos nemzetiszocialistát. A hallgatóság soraiból nevetés és

elszórt taps hallatszott. A bíró csendet kért, majd kérdő tekintettel

az ügyészre nézett.

– Nincs több kérdésem – mondta Groth.

– A védelem kíván–e kérdéseket feltenni?

– Krohn a fejét rázta.

– Akkor szólítom az ügyész első tanúját.

Az ügyész intett a törvényszolgának, aki kidugta a fejét a terem

végében lévő ajtón, és mondott valamit. Kintről széknyikorgás

hallatszott, majd az ajtó kitárult, és egy erős férfi robogott be a

terembe. Krohn végigmérte: a férfi egy kissé szűk zakót viselt

fekete farmerrel és szintén fekete Martens bakanccsal. A szinte

kopaszra borotvált fej és az atletikus, sovány alkat egy harminc–

egynéhány éves férfira utaltak, de a táskás szem és a vékony

hajszálerek vörös deltáival itt–ott átszőtt sápadt arcbőr inkább

ötvenes emberre mutatott. – Harry Hole rendőrtiszt? – kérdezte a

bíró, amikor a férfi helyet foglalt a tanúk padján.

– Igen.

– Jól látom, hogy nem adta meg a címét?

14

– Titkos

– Hole hüvelykujjával hátramutatott a válla felett.

– Megpróbáltak otthon felkeresni.

Ujabb pfujolás. – Tett már korábban tanúvallomást, Hole úr? Úgy

értem, eskü alatt? – Igen. Krohn feje le–föl járt, mint az autók

kalaptartóján utazó bólogatós kutyáknak. Lázas lapozgatásba

kezdett az iratai között. – Hiszen maga a gyilkosságiak egyik

nyomozója, Hole – jegyezte meg Groth.

– Hogyhogy maga kapta ezt az ügyet?

– Hibás feltételezésekből indultunk ki.

– Nahát.

– Nem számoltunk azzal, hogy Ho Dai túléli.

Általában nem ez történik, amikor valakinek szétverik a koponyáját,

és ami benne van, annak egy része a padlóra kerül. Krohn látta,

ahogy a két ülnök arca akaratlanul is grimaszba torzul. De ez most

nem számított. Végre megtalálta a lapot, amin az ülnökök neve

szerepelt. Rajta a hibával.

Harmadik fejezet

Kari Johans gate, 1999. október 5.

– Meg fog halni.

A szavak még mindig ott csengtek az idős férfi fülében, amikor a

lépcsőn lefelé indulva az erős őszi napfény elvakította, és

megtorpant. Amíg a pupillái lassan összeszűkültek, erősen szorította

a korlátot és mélyeket lélegzett. Hallgatta a kocsik, villamosok és

pittyegő közlekedési lámpák kakofóniáját. És az embereket –

izgatott és vidám hangjukat, a cipők sietős kopogását. És a zenét.

Hallott már ennyi zenét valaha korábban? A fülében csengő

szavakat azonban semmi sem tudta elnyomni:

– Meg fog halni.

Hányszor állt már itt a lépcsőn, doktor Buer rendelője előtt?

Negyven éven keresztül évente kétszer, vagyis nyolcvan

alkalommal. Nyolcvan teljesen közönséges nap, mint ez a mai, de

eddig még sohasem vette észre, micsoda élet van itt az utcákon,

micsoda örömmámor és mohó életkedv. Október volt, neki mégis

15

egy májusi napot juttatott eszébe ez a zsivaj. Azt a napot, amikor a

háború véget ért. Lehet, hogy túloz? Hallotta a nő hangját, látta a

napsütésből előlépő sziluettjét, és az arca körvonalát, ahogy eltűnt

egy fehér fényből szőtt glóriában.

– Meg fog halni.

A világ újra színessé vált, és a Kari Johans gatévé változott. Lement

a lépcsőn, aztán megállt, jobbra nézett, majd balra, mintha nem

tudná eldönteni, merre induljon, és a gondolataiba mélyedt.

Aztán összerezzent, mintha felriasztotta volna valaki, és elindult a

királyi palota irányába. Lehajtott fejjel, tétován lépkedett, vézna

alakja összegörnyedt a kissé bőgyapjúkabátban.

– A rák már teljesen szétterjedt – mondta doktor Buer.

– Úgy? – válaszolta, és Buerre nézett.

Azon tűnődött, vajon az orvosok azt is az egyetemen tanulják–e,

hogy amikor valami rossz hírt közölnek, le kell venniük a

szemüvegüket. Bár lehet, hogy csak a rövidlátó orvosok teszik ezt,

hogy ne kelljen látniuk a páciensek szemében a reakciót. Dr.

Konrád Buer évről évre jobban hasonlított apjára: egyre magasabb

lett a homloka, és szaporodtak a szeme alatti táskák is. Kicsit

gondterhelt volt az összhatás.

– Vagyis? – kérdezte az öreg olyan hangon, amit több mint ötven

éve senki sem hallott. Egy olyan férfi tompa, mély torokhangja volt,

akinek reszkettek a hangszálai a halálfélelemtől.

– Nos, a kérdés az, hogy...

– Kérem, doktor.

Nem ez az első alkalom, hogy a halál küszöbén állok. Hangosan

beszélt, és olyan szavakat használt, amitől a hangja erősnek és

biztosnak tűnt. Azt akarta, hogy doktor Buer ilyennek hallja. És ő

maga is ilyennek akarta hallani. A doktor tekintete végigsiklott az

asztal fölött, a padlón át egészen az ablakig. Egy ideig kifelé

bámult, aztán visszafordult és viszonozta az öreg pillantását.

Kezébe akadt egy rongy, amivel egyre csak törölgette és törölgette a

szemüvegét.

– Tudom, hogy érzi... – Nem tud maga semmit sem – az öreg

hallotta saját száraz, rövid nevetését. – Ne vegye sértésnek Buer, de

azt garantálhatom, hogy semmit sem tud. Látta, hogy Buer

mennyire meghökkent, ugyanakkor azt is észrevette, hogy a szoba

16

másik végében lévő csap csöpögni kezdett. Egy egészen új hang

volt, mintha hirtelen, érthetetlen módon visszakapta volna fiatalkori

érzékeit. Buer visszatette orrára szemüvegét, és felemelt egy papírt,

mintha azon állna, amit közölni akar, megköszörülte a torkát, és így

szólt:

– Meg fog halni.

Megállt egy csoport ember mellett, és hallgatta a gitárpengetéssel

kísért, a többiek számára bizonyára nagyon réginek tűnő dalt.

Hallotta már korábban is, lehetett már vagy huszonöt éve, de mintha

tegnap történt volna. így volt ez mindennel, minél régebben történt

valami, annál közelebbinek és világosabbnak tűnt. Olyan

események jutottak mostanában eszébe, amelyekre évtizedeken

keresztül szinte nem is gondolt. Mindaz, ami korábban csak akkor

elevenedett fel benne, ha a háború idején vezetett naplóit olvasgatta,

az most, ha lehunyta a szemét, filmként pergett le a retináján.

– Legfeljebb egy éve lehet hátra.

Egy tavasz és egy nyár. A Studentenlunden fáinak minden egyes

elsárgult levelét látta, mintha erősebb szemüveget kapott volna.

1945–ben is ugyanezek a fák álltak itt, nem? Nem igazán figyelt

rájuk azon a napon, mint ahogy másra sem. A nevető és a dühös

arcok, a kiáltások, amelyeket épp hogy csak meghallott, a kocsi

ajtajának csapódása. Lehet, hogy könnyek is szöktek akkor a

szemébe, mert valahányszor a járdákon rohanó emberek kezében

lobogó zászlókra gondolt, azok mindig egy piros folttá folytak össze

előtte. És a kiáltások: Visszatért a trónörökös!

Felment a dombon a királyi palotáig, ahol már jó néhányan

összegyűltek az őrségváltás látványosságára várva.

A halványsárga márványhomlokzat visszaverte a testőrgárda

vezényszavait, a puskatus és csizmasarkak csattanását. A

videokamerák zümmögtek, néhány német nyelvű megjegyzést is

elcsípett. Egy fiatal japán pár egymást átkarolva állt, és nevetgélve

nézték a színjátékot. Behunyta a szemét, és próbálta érezni az

egyenruha és a fegyverolaj szagát. Badarság, hiszen itt semminek

sincs olyan szaga, mint amilyen az ő háborújának volt.

Kinyitotta a szemét. Mit tudnak ezek a feketébe öltözött

kölyökkatonák, a szociálmonarchia díszfigurái, akik ezeket a

17

jelképes dolgokat ismételgetik! Ezek még túlságosan ártatlanok és

fiatalok ahhoz, hogy bármit felfogjanak. Újra arra a napra gondolt, a

katonának öltözött fiatal norvégokra. Az ő szemében csak

játékkatonák voltak, azt sem tudták, hogy kell az egyenruhát viselni,

és még kevésbé, hogyan kell a hadifoglyokkal bánni.

Ijedtek voltak és brutálisak, cigarettacsikkel a szájuk sarkában,

ferdén a fejükbe csapott katonasapkával kapaszkodtak újonnan

megszerzett lőfegyverükbe, és azzal próbálták leküzdeni félelmüket,

hogy a letartóztatottak hátába vágták a puskatust.

– Náci disznó – ordították, miközben ütöttek, mert tudták, hogy

senki sem fogja őket felelősségre vonni érte. Mélyet lélegzett,

élvezte az őszi nap melegét, de hirtelen beléhasított a fájdalom.

Imbolyogva hátralépett. Víz a tüdőben. Tizenkét hónap múlva, de

talán már hamarabb, a daganat és a gyulladás kiválasztja a vizet,

ami a tüdejében gyűlik majd össze. Azt mondják, ez lesz a

legrosszabb.

– Meg fog halni.

Aztán köhögni kezdett. Olyan erősen, hogy a közelében álló

emberek önkéntelenül odébb húzódtak.

Negyedik fejezet

Külügyminisztérium, Victoria Terasz, 1999. október 5.

Bernt Brandhaug külügyi tanácsos lendületesen haladt a folyosón.

Harminc másodperccel ezelőtt hagyta el az irodáját, negyvenöt

másodperc múlva pedig eléri az üléstermet. Felemelte karját, és

érezte, hogy vállai kitöltik a zakóját, és a hátizmai az anyagnak

feszülnek. Latissimus dorsi, azaz széles hátizom. Hatvanéves volt,

de egy nappal sem tűnt többnek ötvennél. Sokat foglalkozott a

külsejével, és tisztában volt vele, hogy jól néz ki. Ezért nem kellett

sokat tennie, edzeni amúgy is szeretett, télen néha beiktatott egy kis

szoláriumot, és rendszeresen kihúzgálta az ősz szálakat egyre

bozontosabb szemöldökéből.

– Szia Lise! – köszönt a fénymásoló mellett álló fiatal minisztériumi

gyakornoknak. A lány összerezzent, és csupán akkor eresztett meg

egy halovány mosolyt, amikor a férfi már eltűnt a következő sarkon.

18

Lise frissen végzett jogász volt, s az egyik egyetemi cimborájának a

lánya. Csak három héttel ezelőtt kezdett, de már az első pillanattól

kezdve világos volt számára, hogy a tanácsos, a ház legfőbb

köztisztviselője tudja, hogy ő kicsoda. Könnyedén megkaphatná a

lányt? – töprengett Brandhaug. Alighanem. De a dolog egyáltalán

nem volt elengedhetetlen vagy szükségszerű.

Már azelőtt hallotta a kiszűrődő hangokat, mielőtt a nyitott ajtót

elérte volna. Az órájára nézett: hetvenöt másodperc. Aztán belépett

az ülésterembe, pillantását gyorsan végigfuttatta a szobán, és

elégedetten konstatálta, hogy az összes meghívott fórum

képviselteti magát.

– Ó, hát maga lenne Bjarne Møller? – kiáltotta széles mosollyal,

miközben az asztal fölött kezet nyújtott egy magas, vékony férfinak,

aki Anne Størksen rendőrfőkapitány mellett foglalt helyet. – Maga

OV a rendőrségnél, ugye, Møller? Hallottam, hogy tájfutó a

Holmenkoll–stafétánál.

Ez volt Brandhaug egyik trükkje: szerezni néhány aprócska

információt arról a bizonyos személyről, akivel akkor találkozik

először. Valamit, ami nem szerepel az önéletrajzában. Ez

elbizonytalanítja őket. Az OV–val, ami az osztályvezető belső

rövidítése volt, különösen elégedett volt. Leült, régi barátjára, Kurt

Meirikre, a Nemzetbiztonsági Szolgálat vezetőjére hunyorgott, és az

asztal körül ülőket kezdte tanulmányozni. Még senki sem tudta,

hogy ki vezeti a megbeszélést, mivel elvileg egyenrangú felek

jelentek meg a találkozón: itt voltak a miniszterelnöki hivatalnak, az

oslói rendőr–főkapitányságnak, a Hírszerző Szolgálatnak, a

készenléti egység csapatának és magának a külügyminisztériumnak

a képviselői.

A találkozót a miniszterelnöki hivatal hívta össze, de nyilvánvaló

volt, hogy az operatív felelősség Anne Störksen rendőrfőkapitány

személyében az oslói rendőr–főkapitányság, és Kurt Meirik

személyében a Nemzetbiztonsági Szolgálat vállán nyugszik.

A miniszterelnöki hivatal államtitkára nagyon úgy festett, mint aki

szívesen magához ragadná az irányítást. Brandhaug becsukta a

szemét és hallgatózott. Amint mindenki túlesett a személyes

üdvözléseken, a zümmögés lassan elcsitult, egy asztalláb

megcsikordult a padlón. Nem, még nincsenek készen. Papírok

19

zizegtek, tollak csattogtak – az ehhez hasonló fontos találkozókon a

legtöbb osztályvezetőnek ott van támogatásként egy beosztottja arra

az esetre, ha az események később kellemetlen fordulatot vennének,

és kölcsönös egymásra mutogatásba torkollnának. Valaki

megköszörülte a torkát, de a hang a szoba rossz feléből jött, és nem

is az a fajta torokköszörülés volt, mint amikor valaki beszélni

készülődik. Néhányan nagy levegőt vettek, hogy megszólaljanak.

– Akkor vágjunk bele – szólalt meg Bernt Brandhaug, és kinyitotta

a szemét. Az összes fej felé fordult. Mindig ugyanaz történik. Egy

félig tátva maradt száj, ez esetben az államtitkáré, Strøksen asszony

félmosolya, aki megértette, miről is van szó és a többiek üres

tekintete, akiknek fogalmuk sincs róla, hogy a csata már eldőlt.

– Üdvözlök mindenkit az első egyeztető ülésen. Az a dolgunk, hogy

a világ legfontosabb emberei közül négyet elhozzunk Norvégiába,

és gondoskodjunk róla, hogy utána többé–kevésbé élő állapotban

távozzanak. Az asztal körül udvarias derültség támadt.

– November elsején, hétfőn, hazánkba érkezik a PFSZ vezetője,

Jasszer Arafat, az izraeli államfő, Ehud Barak és Oroszország

elnöke, Vlagyimir Putyin, valamint – hab a tortán – 06.50–kor,

pontosan huszonhét nap múlva az oslói Gardermoen repülőtéren

földet ér az Air–force One, fedélzetén az amerikai elnökkel.

Brandhaug végigfuttatta pillantását az arcokon, végül Bjarne

Mølleren állapodott meg.

– Amennyiben nem lesz köd – megjegyzése ismét sikert aratott.

Elégedetten nyugtázta, hogy Møller egy pillanatra elfelejtette

idegességét, és velük nevetett.

Brandhaug rámosolygott, kivillantotta erős fogait, melyek a

fogorvosánál végzett legutóbbi kozmetikai beavatkozás óta egy

gondolatnyival még fehérebben világítottak.

– Egyelőre nem tudjuk pontosan, hányan érkeznek – folytatta. – Az

elnöknek Ausztráliában kétezer, Koppenhágában pedig ezerhétszáz

fős kísérete volt. Az asztal körül mocorogni kezdtek néhányan.

– De tapasztalataim szerint reálisan nagyjából hétszáz főből kellene

kiindulnunk. Brandhaug mindezt annak biztos tudatában jelentette

ki, hogy „feltevését" hamarosan a többiek is megerősítik, mivel nem

sokkal korábban kapta meg faxon annak a 712 főnek a listáját, akik

jönni fognak.

20

– Feltételezem, többen kíváncsiak rá, mire kell az elnöknek ilyen

sok ember egy csupán egy–két napos csúcstalálkozón. A válasz

drámaian egyszerű. A hatalom jól bevált demonstrálása. III. Frigyes

1468–ban pontosan hétszáz főt vitt magával Rómába, hogy

világossá tegye a pápa számára, ki a világ leghatalmasabb embere.

A nevetés tovább erősödött. Brandhaug Anne Störksenre kacsintott.

Az utolsó mondatot az Aftenpostenben találta. Összeütötte tenyerét.

– Gondolom, nem szükséges ecsetelnem, hogy egy hónap milyen

rövid idő, úgyhogy ez azt jelenti, hogy mostantól minden nap tíz

órakor egyeztető ülést tartunk ebben a teremben. Míg ez a négy srác

ki nem kerül a felelősségünk alól, addig minden mást hanyagolnunk

kell. Mától nincs szabadság, nincs lógás, sem táppénz. Van valami

kérdés, mielőtt továbbmegyünk?

– Nos, szerintünk... – kezdte az államtitkár. – A depressziót is

beleértettem – szakította félbe Brandhaug, mire Bjarne Møller

önkéntelenül hangosan felnevetett.

– Nos, mi... – próbálkozott újra az államtitkár.

– Meirik, legyen szíves – kiáltotta Brandhaug.

Mi? – kapta fel fényes koponyáját Kurt Meirik, és Brandhaugra

nézett. – Szeretne esetleg mondani valamit az NBSZ becsléseiről a

lehetséges fenyegetéseket illetően?

– Ja, igen – mondta Meirik.

– Készítettünk fénymásolatokat.

Meirik a tromsøi dialektus és a standard norvég furcsa, nem túl

következetes keverékét beszélte. A mellette ülő nő felé bólintott.

Brandhaug a nőn felejtette tekintetét, bár az nem is volt

kisminkelve, rövid barna haját egy előnytelen hajcsattal oldalra

simította, a ruhája pedig kifejezetten unalmas volt. Mégis, annak

ellenére, hogy olyan elszántan ráncolta a homlokát, ahogy a

dolgozó nők szokták attól tartva, hogy nem veszik őket komolyan,

Brandhaugnak tetszett a látvány. A nő szeme barna volt és szelíd,

magas járomcsontja arisztokratikus külsőt kölcsönzött neki, mintha

nem is norvég lenne. Korábban is látta már, de akkor más volt a

frizurája. Hogy is hívják, valami bibliai neve van, talán Rakel?

Lehet, hogy az új frizura azt jelenti, nemrég vált el. Amikor a nő

lehajolt a közte és Meirik között álló aktatáskához, Brandhaug

pillantása azonnal a blúza dekoltázsára siklott, de az annyira

21

magasan be volt gombolva, hogy semmi érdemlegeset nem látott.

Vajon van iskoláskorú gyereke? Ellenére lenne napközben egy

szállodaszobai légyott? Élvezi a hatalmat? – Csak egy egészen

rövid összefoglalót kérünk, Meirik – szólalt meg Brandhaug.

– Rendben. – Csak előbb egy rövid észrevétel... – próbálkozott újra

az államtitkár. – Előbb hadd fejezze be Meirik, aztán annyit

beszélhet, amennyit akar, rendben, Bjørn? Ez volt az első alkalom,

hogy keresztnevén szólította a titkárt. – Az NBSZ merényletre vagy

egyéb támadásra számít – kezdte Meirik.

Brandhaugnak nevethetnéke támadt. A szeme sarkából látta, hogy a

rendőrfőkapitány–asszony is mosolyog. Okos nő, jogi diploma és

makulátlan személyi akta. Lehet, hogy valamelyik este meg kellene

hívni a férjével együtt egy pisztrángvacsorára. Brandhaug és a

felesége egy tágas gerendaházban lakott Nordbergben, közvetlenül

az erdő szélén. Az ember egyszerűen csak felcsatolta magára a

síléceket a garázs előtt, és már mehetett is. Bernt Brandhaug

szerette ezt a házat, a felesége szerint viszont túl komor volt.

Mindig azt mondta, hogy az a sok sötét fa teljesen lehangoló, s ő

egyébként is fél a sötétben. Ráadásul a körülöttük fekvő erdőt sem

kedvelte. Igen, egy vacsorameghívás remek ötlet – masszív

fagerendák és a pisztráng, amit ő maga fogott. Ezek kiváló jelzések

lennének.

– Hadd emlékeztessem magukat arra, hogy négy amerikai elnök

volt, aki merényletben vesztette életét. Abraham Lincoln 1865–ben,

James Garfield 1881–ben, John E Kennedy 1963–ban és...

Meirik a magas járomcsontú nő felé fordult, aki hangtalanul tátogta

felé a nevet.

– Ó igen, William McKinley. Méghozzá...

– 1901–ben – mondta Brandhaug nyájas mosollyal, és az órájára

nézett. – Pontosan. De ennél sokkal több merénylet történt az évek

során. Harry Trumant, Gerald Fordot és Ronald Reagant is több

komoly támadás érte, amíg hivatalban voltak. Brandhaug

megköszörülte a torkát:

– Elfelejted, hogy a jelenlegi elnököt is lelőtték néhány évvel

ezelőtt. Ráadásul a saját házában. – Így van. De ha nem számítjuk

az ilyen típusú incidenseket, akkor is egészen sok eset marad.

Merem állítani, hogy az elmúlt huszonöt év alatt egyetlen amerikai

22

elnök hivatali ideje sem múlt el anélkül, hogy legalább tíz, ellenük

tervezett merényletet ne lepleztek volna le, ám a tetteseket úgy

kapták el, hogy a média nem szerzett tudomást róluk.

– Hogyhogy nem?

Bjarne Møller rendőrségi osztályvezető azt hitte, hogy a kérdés

csupán az agyában fogalmazódott meg, és épp annyira meglepődött,

mint a többiek, amikor a saját hangját meghallotta. Nagyot nyelt,

amikor észrevette, hogy az összes tekintet felé fordult, és próbált

továbbra is mereven Meirikre összpontosítani, de ez sem segített,

mert pillantása önkéntelenül is Brandhaugra ugrott. A külügyi

tanácsos megnyugtatóan hunyorított rá.

– Igen, mint tudják, a leleplezett merényleteket titokban szokták

tartani a sajtó előtt – folytatta Meirik, és levette szemüvegét, amely

Horst Tappertéhoz hasonlított, ahhoz a modellhez, amit a

csomagküldő katalógusok annyira kedveltek, és aminek az üvege a

napfényben besötétedett. – Mert a merényletek legalább olyan

ragályosnak bizonyultak, mint az öngyilkosság. Valamint nem

szokásunk leleplezni a munkamódszereinket.

– Milyen terveik vannak az őrszolgálat megszervezésére? – szólt

közbe a miniszterelnök titkára. A magas arccsontú nő egy lapot

nyújtott Meiriknek, aki visszatette az orrára szemüvegét, és olvasni

kezdett.

– Csütörtökön nyolc férfi érkezik a Secret Service–től, akikkel

végigellenőrizzük a szállodákat, az útvonalakat és az összes embert,

aki az elnök közelében tartózkodik majd. Ezenkívül kiképezzük

azokat a norvég rendőröket, akiket bevetünk majd. Továbbá tartalék

rendőrtiszteket fogunk kérni Romerikéből, Askerből és Baerumból.

– És mire fogják őket használni? – kérdezte a titkár.

– Elsősorban őrszolgálatra.

Az amerikai nagykövetség köré, a szállodákhoz, ahol a kísérők

szállnak majd meg, a parkolókba... – Vagyis az összes olyan

helyszínen, ahol az elnök meg sem fordul majd? – Erről maga az

NBSZ fog gondoskodni. És a Secret Service.

– Nem is gondoltam, hogy ennyire odáig vagytok az őrszolgálatért,

Kurt – jegyezte meg Brandhaug egy halvány mosoly kíséretében.

Az emlék kényszeredett mosolyt csalt Meirik arcára. Az 1998–ban

Oslóban megrendezett bányászati konferencia alatt az NBSZ saját

23

fenyegetettségi elemzéseire hivatkozva, mely szerint „a biztonsági

kockázat közepesen alacsony" volt, megtagadta a saját őrszolgálat

biztosítását. A konferencia második napján a külföldi hatóság hívta

fel a külügyminisztérium figyelmét arra, hogy a norvégok egyike,

az NBSZ által a horvát delegációhoz kirendelt sofőr – egy boszniai

muszlim volt. Még a hetvenes években érkezett Norvégiába, és már

hosszú ideje norvég állampolgár volt. 1993–ban azonban a horvátok

a bosznia–hercegovinai Mostarnál lemészárolták a szüleit és négy

testvérét. A férfi lakásának átkutatásakor két kézigránátot és egy

búcsúlevelet találtak. A sajtó természetesen sosem neszelte meg az

ügyet, azonban az azt követő vizsálat kormányszintig jutott, és Kurt

Meirik karrierje egy hajszálon múlott mindaddig, míg maga Bernt

Brandhaug közbe nem lépett. Az ügy az után csitult el, hogy a

biztonsági óvintézkedésekért felelős főtisztviselő beadta

felmondását. Brandhaug már nem is emlékezett a férfi nevére, de a

Meirikkel való együttműködésük attól kezdve zökkenőmentes volt.

– Bjørn! – kiáltotta Brandhaug, és összeütögette tenyerét. – Feszült

érdeklődéssel várjuk a mondanivalóját. Jöjjön!

Brandhaug pillantása sietve elsiklott Meirik munkatársnője mellett,

majd visszarebbent, mert észrevette, hogy a nő őt nézi. Aztán meg

kellett állapítania, hogy mindössze az ő irányába néz, de a szeme

kifejezéstelen volt és távoli. Brandhaug azt mérlegelte, hogyan

kaphatná el a tekintetét, kíváncsi volt, milyen kifejezést csalna a nő

arcára egy összenézés, aztán mégis lemondott róla. Rakelnek

hívják, nem?

Ötödik fejezet

A királyi palota parkja, 1999. október 5.

– Meghaltál?

Az idős férfi kinyitotta a szemét, de csak egy fölé hajoló fej

körvonalát látta, az arc vonásait elnyelte a fehér fény. Ő lenne az? A

nő már el is jött érte, hogy magával vigye?

– Meghaltál? – ismételte meg a vidám hang. Nem válaszolt, mert

nem volt biztos benne, hogy ébren van, csak álmodik, vagy valóban

meghalt.

24

– Hogy hívnak?

Megmozdította a fejét, és a pillantása a fák koronáira és a kék égre

esett. Tehát álmodott. Az álom egy versről szólt. „Német bombázók

felettünk". Nordahl Grieg írta az Angliába menekülő királyról. A

szeme kezdte megszokni a fényt, és most már az is eszébe jutott,

hogy ledőlt egy kicsit pihenni a fűbe, a királyi palota parkjában.

Biztosan elaludt. Egy kisfiú guggolt mellette, barna szempár bámult

rá kíváncsian a fekete frufru alól.

– Engem Alinak hívnak – mondta a gyerek.

– Egy pakisztáni gyerek?

– A kissrácnak feltűnően pisze volt az orra.

– Az Ali azt jelenti, Isten – folytatta a gyerek.

– A te neved mit jelent?

– Az én nevem Daniel – mosolyodott el az öreg.

– Bibliai név, azt jelenti, „Isten az én bírám".

– A fiú rábámult.

– Szóval Danielnek hívnak?

– Igen – válaszolta a férfi.

A fiú tovább bámulta, az öreg pedig kezdett zavarba jönni. Lehet,

hogy a kölyök azt hiszi róla, hogy hajléktalan, végtére is itt fekszik

a parkban a tűző napon, gyapjúkabátba burkolózva.

– Hol van a mamád? – kérdezte, hogy megszabaduljon a gyerek

fürkésző pillantásától. – Ott! – A gyerek megfordult, és két sötét

ruhás nő irányába mutatott, akik tőlük nem messze ültek a fűben.

Négy gyerek szaladgált körülöttük nevetgélve.

– Akkor én vagyok a te bírád – szólalt meg a gyerek.

– Mi?

– Az Ali azt jelenti, hogy Isten, ugye?

És Isten Daniel bírája. És engem Alinak hívnak, téged pedig... Az

öreg kinyújtotta a karját, és megragadta Ali orrát. A kölyök visított

a gyönyörűségtől. A férfi látta, hogy a két nő feléjük fordul, és hogy

egyikük kezd is feltápászkodni, ezért elengedte a gyereket.

– Ali, a mamád – intett a közeledő asszony irányába.

– Mama! – kiabált a kisfiú.

– Képzeld, én vagyok a bácsi bírája!

A nő urdu nyelven kiáltott valamit a gyereknek. Az öreg az

asszonyra mosolygott, de az elkerülte a pillantását, és olyan

25

tekintettel meredt a fiára, hogy a kicsi végül szót fogadott, és

odasomfordált hozzá. Amikor megfordultak, az anya pillantása

átsiklott az öregen, mintha az láthatatlanná vált volna. Szívesen

elmagyarázta volna a nőnek, hogy ő nem kéregető, hanem éppen

hogy hozzájárult a társadalom felállításához. Megtett minden tőle

telhetőt, mindent odaadott, amíg csak adhatott, aztán félreállt és

feladta.

De nem volt képes most erre, fáradt volt, és hazakívánkozott.

Pihenni. A többit meglátja. Most már ideje, hogy mások is

kiegyenlítsék a számlát. Amikor elment, nem hallotta, hogy a kisfiú

kiabált utána.

Hatodik fejezet

Rendőrkapitányság, Grønland kerület, 1999. október 10.

– Jó reggelt, Harry! – pillantott fel Ellen Gjelten az ajtón bevágtató

férfira.

– A rohadt életbe!

Harry felrúgta az asztala mellett álló szemetest, ami az Ellen széke

mögötti falhoz csapódott, majd továbbgurulva a linóleumpadlóra

szórta tartalmát: elrontott és összetépett jelentéseket (Ekeberg–

gyilkosság), egy kiürült cigarettásdobozt (Camel, tax–free), egy

zöld joghurtos dobozt, egy napilapot, egy használt mozijegyet

(„Félelem és reszketés Las Vegasban"), egy kitöltetlen

lottószelvényt, egy banánhéjat, egy zenei magazint (MOJO, 69.

szám, 1999. február, a címlapon a Queen), egy kólásüveget

(félliteres, műanyag) és egy sárga post–it lapot, rajta egy

telefonszámmal (jó ideig fontolgatta, tárcsázza–e). Ellen felnézett a

számítógépéből, és a kuka tartalmát kezdte tanulmányozni.

– Kidobtad a MOJO–t, Harry? – érdeklődött. – A rohadt életbe! –

ismételte Harry, lerángatta magáról a szűk zakót, és áthajította a

húsz négyzetméteres irodán, amin Ellen Gjelten rendőrtiszttel

osztozott. A zakó, bár eltalálta a fogast, lecsúszott a padlóra. – Mi a

baj? – kérdezte Ellen, miközben kinyújtotta a kezét, hogy megállítsa

az imbolygó fogast.

– Ez most jött – hadonászott a kezében lévő irattal.

26

– Egy bírósági ítéletnek tűnik.

– Mert az is.

– A Dennis Kebab–ügy?

– Úgy van.

– És?

Sverre Olsen a maximumot kapta, három és fél évet. – Anyám!

Akkor most nem kirobbanó jókedvednek kellene lennie? Volt is,

nagyjából egy percig. Amíg el nem olvastam ezt – emelt a magasba

Harry egy faxot. – Aha. És mi az? – Amikor Krohn ma reggel

átvette a saját példányát az ítéletből, egy beadvánnyal válaszolt,

amelyben perrendtartási hibára hivatkozik. Ellen olyan arcot vágott,

mintha éppen most húztak volna be neki egyet.

– Ajaj...

– Az ítélet megsemmisítését követeli. A francba, nem fogod elhinni,

de Krohn, ez a ravasz kígyó, az eskütétellel fogott meg minket.

– Mi is volt ez pontosan? Hariy lecövekelt az ablak előtt. – Az

ülnököknek csak a legelső tárgyalásuk alkalmával kell letenniük az

esküt, ennek viszont a tárgyalóteremben kell megtörténnie, mielőtt a

tárgyalás elkezdődik. Krohn észrevette, hogy az egyik ülnök új volt,

és hogy a bíró nem tetette le a nővel az esküt.

– Ezt nevezem szemfülességnek!

– Bizony.

Az ítélethirdetésből úgy tűnik, hogy a bíró a saját szobájában tetette

le a nővel az esküt, közvetlenül a tárgyalás kezdete előtt. Időhiányra

és az új szabályokra hivatkozott.

Harry összegyűrte a faxot, és nagy ívben elhajította. A gombóc

Ellen szemetesétől fél méterre landolt. – És akkor most mi lesz? –

kérdezte Ellen, miközben visszapasszolta a faxot Harry térfelére.

– Az egész ítéletet érvénytelenítették, Sverre Olsen pedig legalább

másfél évig szabadlábon lesz, míg az ügy újra a bíróság elé nem

kerül. És az a legszebb az egészben, hogy ilyen esetekben a vádlott

büntetése mindig sokkal enyhébb lesz a várakozási idő és a többi

miatt. A vizsgálati fogságban letöltött nyolc hónap bőven elég

ahhoz, hogy Sverre Olsen mostanra már szabad legyen.

Harry tulajdonképpen nem is Ellenhez beszélt, inkább saját, az

ablakban megjelenő tükörképéhez. Aztán két kezét végighúzta

izzadt fejbúbján, ahol nemrégiben még rövid, világos haj

27

meredezett. Jó oka volt rá, hogy maradék haját is leborotválja: az

előző héten már megint felismerték. Egy fiatal srác ment oda hozzá,

fekete kötött sapkában és Nike cipőben, nadrágjának ülepe a térdéig

lógott. Miközben a haverjai a háttérben vihogtak, a kölyök azt

tudakolta, hogy Harry–e „az a Bruce Willis–szerű fickó

Ausztráliából". Három – három! – éve volt már, amikor minden

újság címlapján Harry képe díszelgett, és ő mindenféle tévéshow–

ban blamálta magát azzal, hogy arról a sorozatgyilkosról beszélt,

akit Sydneyben kapott el. Harry ezt követően leborotválta a fejét,

bár Ellen azt javasolta, hogy növesszen inkább bajuszt.

– Azért vagyok a legpipább, mert biztos vagyok benne, hogy az a

tetű ügyvéd még az ítélet kihirdetése előtt rájött, mi az ábra, és

nyugodtan szólhatott volna, hogy valami nincs rendben az esküvel.

De csak ült, és a tenyerét dörzsölve várt.

Ellen vállat vont.

– Ez a dolga. Az ügyvéd jó munkát végzett. Néha fel kell valamit

áldozni a jogbiztonság oltárán. Szedd össze magad, Harry – a lány

hangjában szarkazmus és józanság keveredett.

Harry a hűvös ablaküvegnek támasztotta a homlokát. Megint egy

szokatlanul meleg októberi nap. Kíváncsi lett volna, hogy Ellen, ez

a hamvas rendőrtiszt, a sápadt, babaszerűen édes tekintetével, pici

szájával és hatalmas szemével, honnan szedte ezt a pókerarcot.

Polgári család sarja volt, saját bevallása szerint elkényeztetett

egyke, aki még egy svájci bentlakásos iskolában is tanult. Bár ki

tudja, lehet, hogy éppen ez a fajta nevelés készíti fel leginkább az

embert a való életre. Harry hátrahajtotta a fejét, és hosszan kifújta a

levegőt.

Aztán kinyitott egy gombot az ingén. – Még, még! – suttogta Ellen,

miközben óvatosan összeütögette a kezét, nagy üdvrivalgást

imitálva.

– A nácik csak úgy hívják a pasast, hogy Batman.

– Világos. Baseballütő – to bat, mint ütni.

– Nem a nácit, hanem az ügyvédet.

– Aha. Nahát, ez érdekes.

Vagyis jóképű, gazdag, elbűvölően elmebeteg, kockás hasa van és

állati jó kocsija? – Neked saját tévéshow kellene, Ellen – nevetett

28

Harry. – Azért hívják így, mert minden ügyet megnyer nekik.

Amúgy meg házas.

– Ez az egyetlen negatívuma? – Ez. Meg az, hogy mindig az

orrunkra koppint – morogta Harry, és töltött magának egy csészével

Ellen finom, saját keverésű kávéjából. Két éve itta ezt a fajtát, mióta

a nő beköltözött az irodájába. Harry már annyira hozzászokott,

hogy minden más kávét mosogatólének érzett.

– Legfelsőbb bíró?

– Még mielőtt negyven lesz.

– Megér ezer koronát?

– Hogyne.

Elnevették magukat, és összekoccintották papírpoharaikat. – Nekem

adod a MOJO–t? – kérdezte Ellen. – A lap közepén megtalálhatod

Freddy Mercury tíz legrosszabb fotóját: meztelen felsőtest, csípőre

tett kéz és rémesen kiálló metszőfogak. Parancsolj.

– Én szeretem Freddy Mercuryt.

– Vagyis szerettem.

– Nem mondtam, hogy én nem szerettem.

A leharcolt, kék irodai szék, ami már jó ideje a legalacsonyabb

pozícióba volt beállítva, panaszosan felnyögött, amikor Harry

töprengve hátradőlt benne. Aztán a férfi hirtelen felkapta a sárga

papírt, amit Ellen a telefonjára ragasztott.

– Ez meg mi?

– Tudsz olvasni, nem?

– Møller beszélni akar veled.

Harry átügetett a folyosón, miközben lelki szemei előtt ott lebegett

az az összeszorított száj és az a két mély, aggodalmas ránc, ami a

főnöke arcán jelenik majd meg, ha megtudja, hogy Sverre Olsen

szabadlábon van.

A fénymásolónál ácsorgó fiatal, piros arcú lány felpillantott és

elmosolyodott, amikor Harry elhaladt mellette, de a férfi nem

viszonozta a mosolyt. Bizonyára az egyik újdonsült titkárnő.

A lány parfümje nehéz volt és édeskés, irritálta Harryt. A férfi az

órája másodpercmutatójára nézett.

Szóval, most meg a parfüm kezdi irritálni. Mi történt

tulajdonképpen vele? Ellen azt szokta mondani, hogy hiányzik

belőle az a veleszületett belső késztetés, ami ahhoz kell, hogy az

29

ember újra talpra tudjon állni. Miután hazatért Bangkokból, olyan

sokáig maga alatt volt, hogy fel is adta a reményt, hogy egyszer

valamikor újra a felszínre kerüljön. Minden hideg volt és sötét, és

minden benyomás, ami érte, valahogy olyan tompa volt, mintha

mélyen a víz alól érzékelné. Áldott csend volt körülötte. Amikor

valaki szólt hozzá, s ő válaszolt, a szavak mintha buborékként

szálltak volna a felszín felé, ahol végül semmivé váltak. Ilyen lehet

vízbe fulladni, gondolta, és várt. De nem történt semmi, csak

vákuum keletkezett. És ez elég volt. Sikerült, életben maradt.

Ellennek hála. A lány volt az, aki beugrott helyette, amikor a

hazatérése utáni hetekben bedobta a törülközőt. Ügyelt rá, hogy ne

járjon a bárba, megparancsolta neki, hogy leheljen rá, amikor a férfi

késve érkezett a munkába, és elmagyarázta, hogy melyik

munkanapon mit kell csinálnia. Néha haza is küldte Harryt, és

tartotta a száját. Hosszú időbe telt a talpra állás, mert Harrynek nem

volt semmi különösebb célja, amiért küzdhetett volna. Ellen pedig

elégedetten bólintott az első pénteken, amikor végre

feljegyezhették, hogy a férfi egész héten nem ivott egy kortyot sem.

Végül Harry megkérdezte Ellent, hogy a rendőrtiszti főiskola, a jogi

tanulmányai és az előtte álló ígéretes jövő dacára miért akasztott

egy ilyen koloncot a nyakába? Nem érti, hogy ő nem képes a lány

karrierjét jó irányba mozdítani, sőt inkább hátráltatja? Talán nem

tud egészséges jövőképpel rendelkező, normális barátokat szerezni?

Ellen halálosan komoly arccal ránézett, és azt felelte, hogy ő csupán

a férfi tapasztalatain kíván élősködni, mivel Harry a legrátermettebb

nyomozó a gyilkosságiaknál. Hülyeség, persze, mindenesetre

Harrynak jólesett a hízelgés. Ezenkívül Ellen olyan lelkes és

ambiciózus nyomozónak bizonyult, hogy elkerülhetetlen volt, hogy

energiája ne fertőzze meg Harryt. Az utolsó fél évben időnként újra

jól végezte a munkáját. Olykor egészen jól, mint például Sverre

Olsen esetében.

A folyosó végén már látszott Møller ajtaja. Harry menet közben

odabiccentett egy egyenruhás rendőrnek, aki úgy tett, mintha nem

vette volna észre. Harry azon tűnődött, hogy ha a Robinson–

expedíció című valóság–show–ban szerepelne, vajon elég volna–e

egy nap ahhoz, hogy a többiek felfedezzék, mennyire hátráltatja

őket, és az első kiszavazás után haza is küldjék. Kiszavazás?

30

Atyavilág, kezd a kereskedelmi tévék szennyprogramjainak

terminológiáiban gondolkodni.

Ezzel jár az, ha az ember minden este öt órát ül a tévé előtt. Bár,

legalább amíg bezárkózott a készülék elé a Sofies gatén, addig sem

a Schrøder vendéglőben ült. Harry megkopogtatta az ajtót,

közvetlenül Bjarne Møller osztályvezető névtáblája alatt.

– Szabad!

Harry az órájára pillantott: hetvenöt másodperc.

Hetedik fejezet

Møller irodája, 1999. október 10.

Bjarne Møller főtiszt sokkal inkább feküdt a székén, mint ült.

Hosszú lába kikandikált az asztal alól, kezét összekulcsolta feje

mögött, mely a rasszkutatók által korábban hosszúfejűségnek

nevezett jelenség ékes példája volt –, és vállával egy telefont

szorított a füléhez. Haját rövidre nyíratta, olyan golyóformára, amit

Harry először Kevin Costner frizurájához hasonlított a „Több mint

testőr" című filmből. Møller nem látta a filmet, nem volt moziban

már vagy öt éve, mivel a sors a kelleténél több felelősségérzettel,

ám túl kevés idővel, valamint két gyermekkel és egy feleséggel

áldotta meg, akik nem mindig értették meg őt.

– Akkor ezt még megbeszéljük – fejezte be a telefonálást, lerakta a

kagylót, és Harryra pillantott az iratoktól, teli hamutálaktól és

papírpoharaktól roskadozó íróasztal felett. Az asztalon a két

indiánnak öltözött fiúgyereket ábrázoló fotó képezte a káosz

középpontját.

– Hát, itt vagy, Harry.

– Itt vagyok, főnök.

A külügyminisztériumban jártam egy tárgyaláson a novemberi

csúcstalálkozóval kapcsolatban, ami itt lesz Oslóban. Jön az

amerikai elnök... de nyilván te is olvasod a lapokat. Kérsz kávét?

Møller felemelkedett, és néhány öles lépéssel az irattároló szekrény

mellé vonszolta Harryt egy papírcsomó tetején egyensúlyozó

kávéfőzőhöz, ami épp valami sűrű állagú anyagot szörcsögött föl.

– Kösz, főnök, én már...

31

De elkésett, kezében már ott gőzölgött a csésze. – Különösen a

Secret Service látogatásának örülök, akikkel bizonyára sikerül majd

szívélyes kapcsolatot kialakítanunk, ha egyszer megismerjük

egymást. Az irónia nem volt éppen Møller erőssége, de ez csak

egyike volt azon dolgoknak, amiket Harry nagyra becsült benne.

Møller maga alá húzta lábát, térde az asztal aljának támaszkodott.

Harry hátradőlt, kihalászta a gyűrött cameles dobozt

nadrágzsebéből, és felhúzott szemöldökkel Møllerre nézett, aki

röviden bólintott, és elé tolt egy csikkekkel teli hamutálat. – Az én

feladatom lesz az útvonal biztosítása a Gardermoenig s onnan

vissza. Az elnökön kívül jön Barak is...

– Barak?

– Ehud Barak, Izrael miniszterelnöke.

Jó ég, csak nem már megint valami pompás Oslo–egyezmény van

készülődőben? Møller csüggedten nézte a plafon felé emelkedő

füstfelhőt.

– Harry, ne akard nekem bemesélni, hogy semmit sem hallottál az

egészről, mert még inkább aggódni kezdek érted, mint eddig. Az

elmúlt hetekben ezzel volt tele minden újság. – A megbízhatatlan

újságkihordó miatt van – vont vállat Harry. – Hatalmas lyukat üt az

általános műveltségemen. Komoly hátrány ez a társas életben.

Megpróbálkozott még egy óvatos korttyal a kávéból, aztán

lemondóan letette a csészét.

– A szerelemi életról nem is beszélve. – Úgy? – Møller olyan

tekintettel méregette Harryt, mint aki nem tudja eldönteni, hogy

örüljön az utolsó kiegészítésnek, vagy inkább elborzadjon tőle.

– Nyilván. Szerinted ki talál szexinek egy harmincas évei derekán

járó pasit, aki az összes Robinson–expedícióbeli szereplő életrajzát

ismeri, de nemigen rémlik neki egyetlen miniszter neve sem? Vagy

az izraeli elnöké.

– Miniszterelnök.

– Látod, erről beszélek.

Møller visszafojtotta kacagását. Mindig olyan könnyen elneveti

magát, és túl könnyű kedvelni is ezt a kissé ütődött rendőrtisztet,

ahogy itt áll nagy füleivel, amelyek mint boldog pillangók

ücsörögnek leborotvált koponyáján. Még akkor is, ha Harry több

kellemetlenséget okozott Møllernek, mint ami még elviselhető volt.

32

Frissen kinevezett osztályvezetőként már megtanulta, hogy egy

karrierálmokkal rendelkező tisztviselő számára az első számú

parancs az, hogy védje magát a támadásoktól. Amikor Møller

megköszörülte a torkát, hogy feltegye aggodalmaskodó kérdéseit,

előbb összevonta szemöldökét, hogy Harry előtt nyilvánvaló

legyen: aggodalma a hivatalos és nem a baráti fajtából való. – Jól

hallottam, hogy megint a Schrøder vendéglőbe jársz, Harry? –

Ritkábban, mint azelőtt, főnök. Annyi jó műsor megy a tévében.

– De alkalomadtán beülsz oda?

– Nem szeretik, ha álldogál az ember.

– Állj már le! Megint iszol?

– Csak keveset.

– Mennyit?

– Ha ennél is kevesebbet innék, akkor kidobnának.

Møller most már nem bírta visszafogni a nevetést. – Három

összekötő tisztre van szükségem az út biztosításához – mondta. –

Mindannyian tíz–tíz embert irányítanak majd különböző körzeti

rendőrkapitányságokról az Akershusban, plusz néhány kadétot a

rendőrtiszti főiskola végzős évfolyamáról.

Tom Waalerre gondoltam... Waaler. Rasszista szemét, aki egyenes

úton halad egy hamarosan meghirdetésre kerülő főtiszti állás felé.

Harry eleget hallott már Waaler munkamódszereiről ahhoz, hogy

tudja, azok csak erősíthetik az emberek rendőrökkel kapcsolatos

előítéleteit. Sajnos azonban Waaler nem volt hülye. Nyomozóként

elért eredményei olyannyira figyelemreméltóak voltak, hogy maga

Harry is kénytelen volt beismerni, Waaler valóban kiérdemelte az

előléptetést.

– És Weberre...

– A vén morgós medvére?

– ... és rád, Harry.

– Say again!2

– Jól hallottad.

– Harry vágott egy grimaszt.

– Van valami kifogásod ellene? – érdeklődött Møller.

– Már hogy ne lenne?

– Miért? Hiszen ez igazán megtisztelő feladat, Harry, mondhatni

vállveregetés. – Az volna? – Harry elnyomta cigarettáját, és

33

dühösen a hamutartóba döngölte. – Nem inkább egy újabb lépés a

rehabilitációs folyamatban?

– Hogy érted ezt?

– Møller hangja sértődötten csengett.

Tudom, hogy ügyet sem vetettél a jó tanácsokra, és mások

ellenvetéseivel nem törődve kiharcoltad, hogy Bangkok után újra

idekerüljek. Ezért örökké hálás leszek neked. De ez most mégis mi

a fene? Összekötő tiszt?! Őszintén szólva eléggé úgy hangzik,

mintha a kétkedőknek próbálnád bebizonyítani, hogy neked volt

igazad, ők pedig tévedtek. Hogy Hole újra csúcsformában van,

képes felelősséget vállalni, meg ilyenek. – És? Bjarne Møller újra

összekulcsolta a kezét hosszú feje mögött.

– És?! – visszhangozta Harry.

– Akkor most megint csak egy sakkfigura vagyok?

Mindannyian azok vagyunk, Harry – sóhajtott Møller megadóan. –

A háttérben mindig megbújik egy titkos forgatókönyv. Ez sem

rosszabb, mint a többi. Egyszerűen csak végezd jól a munkád, és

akkor mindkettőnknek jó lesz. Ez olyan átkozottul nehéz? Harry

fújtatott. Mondani akart valamit, de megtorpant, megpróbálta újra,

aztán feladta. Kirázott egy újabb cigarettát a pakliból.

– Csak mert úgy érzem magam, mint valami nyavalyás versenyló,

azonkívül ki nem állhatom a felelősséget. A cigarettát még nem

gyújtotta meg, csak lógott a szájában ernyedten. Tartozott

Møllernek ezzel a szívességgel, de mi van, ha csődöt mond? Møller

erre nem gondolt? Összekötő tiszt. Már régóta nem ivott, de

folyamatosan óvatosnak kellett lennie. A fenébe is, pont ez volt az

egyik oka annak, hogy nyomozó lett, hogy senki ne tartozzon alá.

Fölé meg főleg ne.

A cigaretta füstszűrőjébe mélyesztette fogát. Hallották, hogy

néhányan a folyosón álló kávéautomatánál beszélgetnek. Mintha

Waaler hangja szűrődött volna be az irodába, amit egy gyöngyöző

női kacaj követett. Az új irodista hölgy lehetett, Harry még mindig

az orrában érezte parfümje illatát.

– Francba! – szólalt meg Harry. Francba! A két szótag két ugrásra

késztette a cigarettát a szájában. Møller, aki eddig csukott szemmel

várt, most résnyire nyitotta a szemét: – Ezt igennek vehetem? Harry

egy szót se szólt, úgy hagyta el a szobát.

34

Nyolcadik fejezet

Útdíj fizető állomás az Alnabrun, 1999. november 1.

A szürke madár ismét átrepült Harry látómezején. Ujját a 38–as

kaliberű Smith & Wesson ravaszára szorította, miközben az üveg

mögötti mozdulatlan hátra meredt a célzógömbön keresztül. Valaki

tegnap a lassan múló időről beszélt a tévében.

A duda, Ellen, nyomd már azt az átkozott dudát, biztosan Secret

Service–ügynök!

Az idő olyan lassan telt, mint karácsonykor, mielőtt a Jézuska

megjön. Az első motorkerékpár már a fizetőbódé vonalába ért, a

vörösbegy pedig szürke pacává maszatolódott a látótere sarkában.

Olyan lassan, mint a villamosszékben, az áram bekapcsolása előtt...

Harry meghúzta a ravaszt. Egyszer, kétszer, háromszor.

Az idő ijesztően felgyorsult. A színezett üveg, mielőtt

kristályesőként az aszfaltra zúdult volna, fehérré változott, és Harry

látta, ahogy egy kar lehanyatlik az ablakkeret mögött, még mielőtt a

drága amerikai autók zúgása felerősödött, majd gyorsan el is halkult

volna mellettük.

Mereven bámulta a bódét. A sárga levelek, amelyeket a konvoj

kavart fel, egy ideig még a levegőben vitorláztak, mielőtt

visszahullottak volna az út szélén elterülő szürke gyepre. Harry

mereven bámulta a bódét. Újra csend lett, és egy szempillantásnyi

időre sikerült elhitetnie magával, hogy ez egy teljesen közönséges

norvég útdíjfizető állomás egy teljesen közönséges őszi napon, egy

teljesen közönséges Esso–kúttal a háttérben. A levegőnek is épp

olyan szaga volt, mint más hideg reggeleken szokott, a rothadó avar

és a kipufogógáz keveredett benne. Lehet, hogy ez az egész meg

sem történt, gondolta. Még akkor is a bódéra meredt, amikor a

Volvo panaszos, kitartó dudája kettéhasította a napot.

MÁSODIK RÉSZ - GENEZIS

Kilencedik fejezet

1942

35

A lángokban álló, szürke, éjszakai ég olyan volt, mint egy mocskos

sátorlap, amit a vigasztalan, kopár táj fölé feszítettek. Úgy tűnt, az

oroszok támadásba lendültek, de lehet, hogy csak ezt a látszatot

akarták kelteni. Ezt mindig csak utólag lehetett biztosan

megmondani. Gudbrand lábát maga alá húzva, fegyverét két kézzel

szorítva feküdt a lövészárok szélén, és a távoli, tompa robajlást

hallgatta, miközben az égen lehanyatló lángokat figyelte. Tudta,

hogy nem lenne szabad egyenesen a lángokba néznie, mert ha

elvakítja a fény, nem veszi majd észre a senki földjén a hóban

feléjük kúszó orosz orvlövészeket. De amúgy sem látta őket, sosem

vett észre egyet sem, mindig csak a többiek parancsára lőtt. Ahogy

most is.

– Ott fekszik egy!

Daniel Gudeson kiáltott. Ő volt az egyetlen városi fiú a csapatban.

A többiek mind olyan helyről származtak, amelyek neve a „–dal",

azaz völgy szóra végződött. Voltak köztük széles és napsütötte meg

mély, árnyékos és néptelen völgyek is, mint például Gudbrand

otthona. Daniel más volt. A magas, tiszta homlokú, szikrázóan kék

szemű, hófehér mosolyú Daniel Gudeson olyan volt, mintha

egyenesen a toborzóplakátról lépett volna le. Ő olyan helyről jött,

ahol az embereknek volt valami kilátásuk.

– Két óránál, a bozóttól jobbra – mondta Daniel.

Bozót? Nem volt már semmiféle bozót ezen a szétbombázott tájon.

De mégis lehetett ott valami, mert a többiek fegyveréből vadul

záporoztak a lövések. Minden ötödik golyó lángoló parabola

alakzatot írt le. Ez a nyomtűz – a golyó kiszáguld a sötétbe, aztán

mintha hirtelen elfáradna, lecsökken sebessége, és puhán landol

valahol. Legalábbis úgy nézett ki. Gudbrand kizártnak tartotta, hogy

egy ennyire lassú golyó megöljön valakit.

– Elmenekül! – ordította egy megkeseredett, gyűlölettel teli hang.

Sindre Fauke volt, arca szinte eggyé vált az álcázásra szolgáló fehér

köpennyel, apró, közelülő szeme a sötétséget pásztázta. Arra a

Gudbransdal legészakibb részén megbújó tanyára, ahonnan

származott, nemigen jutott el a napfény, sápadt arca legalábbis erre

engedett következtetni. Gudbrand nem tudta, hogy Sindre miért

jelentkezett a frontra. Arról azonban hallott, hogy a szülei és

36

mindkét fivére a náci párt, a Nasjonal Samling híve volt, szalaggal a

karjukon járták a környéküket, és feladták azokat a falubelieket,

akikről azt gyanították, hogy ellenállók. Daniel mindig azt mondta,

hogy egy napon az összes besúgó és háborús nyerészkedő megízleli

majd a korbácsot. – Dehogy – suttogta Daniel arcát a puskatushoz

szorítva –, egyetlen nyavalyás bolsevik sem menekül meg!

– Rájött, hogy észrevettük – erősködött Sindre.

– Visszahúzódik a mélyedésbe.

– Dehogy – ismételte Daniel, és tovább célzott.

Gudbrand a szürkésfehér sötétséget bámulta. Fehér hó, fehér

köpenyek, fehér lángok. Az ég megint kigyulladt, a megkérgesedett

havon árnyak futottak mindenfelé. Gudbrand tovább meresztette a

szemét. A horizonton távoli robajlással kísért, sárga és vörös fények

lobbantak. Annyira valószínűtlen volt ez az egész, mintha moziban

ült volna, csak itt mínusz harminc fok volt és nem ült mellette senki,

akit átkarolhatott volna. Lehet, hogy ezúttal mégiscsak támadásról

van szó? – Lassú vagy Gudeson, ez már elment – köpött ki a hóra

Sindre.

– Dehogy – suttogta Daniel még halkabban, és a célzásra

koncentrált. Szinte levegőt sem vett. Aztán egy hangos, éles sivítás

és egy figyelmeztető üvöltés következett, és Gudbrand két kezét a

fejére szorítva levetette magát a lövészárok jéggel borított fenekére.

A domb megremegett. Barna, jéggé fagyott földgöröngyök

zuhogtak mindenfelé, az egyik úgy eltalálta Gudbrand sisakját,

hogy az lecsúszott a szemére. Várt, míg meg nem bizonyosodott

róla, hogy már nem potyog semmi az égből, és visszalökte a fejére a

sisakot. Csend lett, finom hószemcsékből álló fátyol tapadt az

arcára. Azt beszélték, hogy az ember sosem hallja azt a gránátot,

amelyik eltalálja, de Gudbrand tudta, nincs igazuk. Egy lángcsóva

világította be az árkot. Gudbrand megpillantotta a többiek sápadt

arcát, majd a lezuhanó fényben látta árnyékukat is, ahogy egymás

mögött, összegörnyedve másztak felé a lövészárok falához tapadva.

De hová lett Daniel? Daniel!

– Daniel! – Ezt megkapták – szólalt meg Daniel, aki továbbra is a

lövészárok szélén hasalt. Gudbrand nem hitt a fülének. – Mit

mondtál? Daniel lecsúszott az árokba, és széles vigyorral lesöpörte

magáról a havat és a göröngyöket.

37

– Ma éjjel egyetlen nyavalyás orosz sem fogja a felderítőinket

lövöldözni. Bosszút álltam – mondta, miközben sarkát az árok

szélébe vájta, nehogy elcsússzon a tükörsima jégen.

– Egy frászt! – hallatszott Sindre hangja. – Egy nagy frászt találtad

el, Gudeson! Saját szememmel láttam, hogy az orosz eltűnt a

mélyedésben! Apró szeme ide–oda ugrált, mintha az akarná

kérdezni, hogy akad–e közöttük bárki, aki elhiszi Daniel kérkedését.

– Így is van – válaszolta Daniel. – De két óra múlva világos lesz, és

tudta, hogy addigra el kell pucolnia. – Vagyis újra felbukkant a

másik oldalon ugye, Daniel? Csakhogy rosszkor próbálkozott – tette

hozzá gyorsan Gudbrand.

– Rosszkor vagy sem, egyre megy – mosolygott Daniel –, az a

lényeg, hogy megcsíptem. – Most már akár be is foghatod a nagy

pofádat, Gudeson – fröcsögte Sindre. Daniel vállat vont, és

megtöltötte a tárat. Aztán megfordult, vállára akasztotta a puskát,

csizmája orrát a fagyott falba fúrta, és felugrott a lövészárok szélére.

– Add csak ide az ásódat, Gudbrand!

Elvette az ásót és felemelkedett. Fehér téli egyenruhájának sziluettje

a sötét égre rajzolódott, a lángok pedig glóriát vontak a feje köré.

Olyan, mint egy angyal, gondolta Gudbrand.

– Mi a fenét művelsz, ember? – kiáltotta Edvard Mosken, a

szakaszvezetőjük. A megfontolt møjdøleni csak nagyon ritkán

emelte fel a hangját, főként az olyan veteránokkal szemben, mint

Daniel, Sindre vagy Gudbrand. Többnyire csak az újoncokat szokta

rendreutasítani, ha valami hibát vétettek, ám ezek a fejmosások már

sokuk életét megmentették. Edvard Mosken most Danielre meredt

különös, tágra nyílt szemével, amit soha nem hunyt le. Akkor sem,

amikor aludt, ezt Gudbrand maga is látta. – Vissza a fedezékbe,

Gudeson! – ordította a szakaszvezető. Daniel azonban csak

mosolygott és a következő szempillantásban már el is tűnt; csupán

megfagyott lélegzete gomolygott utána a levegőben egy pillanatig.

Aztán a horizonton elcsendesültek a lángok, és újra sötétbe borult a

világ. – Gudeson – üvöltötte Edvard, és felkapaszkodott az árok

szélére.

– A fenébe!

– Látod valamerre? – kérdezte Gudbrand.

– Mintha a föld nyelte volna el.

38

Mit akar ez a bolond az ásóval? – fordult Sindre Gudbrandhoz. –

Nem tudom – felelte Gudbrand. – Lehet, hogy a szögesdrótot

akarja keresztülvágni. – Minek? – Nem tudom – Gudbrandnak nem

tetszett Sindre merev pillantása, egy másik parasztemberre

emlékeztette a századból, aki korábban itt volt velük. A férfi úgy

tűnt, megőrült: egyik éjszaka, mielőtt őrségbe indult, belevizelt a

cipőjébe, ami miatt megfagytak a lábujjai és amputálni kellett őket.

Most viszont Norvégiában volt, úgyhogy talán nem is volt annyira

őrült. Mindenesetre neki volt ilyen merev a pillantása.

– Lehet, hogy sétálni akar egyet a senki földjén – mondta Gudbrand

cseppnyi iróniával a hangjában. – Én is tudom, hogy mi van a

nyavalyás szögesdróton túl, épp ezért kérdeztem, hogy mit akar ott.

– Lehet, hogy a gránát eltalálta a fejét – jegyezte meg Hallgrim

Dale és megőrült. Tizennyolc évével Hallgrim Dale volt a

legfiatalabb a csapatban. Senki sem tudta, hogy miért vonult be,

Gudbrand szerint kalandvágyból. Dale azt állította magáról, hogy

Hitler csodálója, de fogalma sem volt a politikáról. Daniel viszont

úgy hallotta, hogy a fiú egy teherbe ejtett lány elől menekült ide.

– Ha az orosz életben van, akkor Gudesonnak lőttek, még mielőtt

ötven métert megtenne – mondta Edvard Mosken.

– Daniel eltalálta – suttogta Gudbrand. – Akkor viszont valamelyik

társa fogja lelőni – válaszolta Edvard, kezét a kabátja alá dugta, és

előhalászott egy vékony cigarettát.

– Odakinn minden hemzseg az oroszoktól.

A gyufát tenyerébe rejtette, majd határozott mozdulattal végighúzta

a doboz durva oldalán. A kén második próbálkozásra lobbant be,

Edvard meggyújtotta a cigarettát, egyet szippantott belőle, aztán szó

nélkül továbbadta. Mindenki óvatosan csak egyet szívott a

cigarettából, és gyorsan odaadta a következőnek. Csendben voltak,

úgy tűnt, mindannyian a gondolataikba merültek, de Gudbrand

tudta, hogy csak hallgatóznak. Tíz perc telt el anélkül, hogy bármit

is hallottak volna.

– Biztosan a Ladoga–tavat bombázzák – szólalt meg Hallgrim Dale.

Mindannyian hallották a pletykát az oroszokról, akik a Ladoga–tó

jegén keresztül menekültek ki Leningrádból. De ami még ennél is

rosszabb volt, a jég egyben azt is jelentette, hogy az utánpótlás

eljuthat Zsukov tábornokhoz az ostromlott városba.

39

– Hamarosan ájuldozni fognak az éhségtől odabenn az utcákon –

intett Dale kelet felé. Gudbrand már azóta hallgatta ezt, mióta lassan

egy éve ideküldték, de azok még mindig ott vannak kinn, és máris

tüzelnek, amint az ember kidugja a fejét az árok szélén. Tavaly télen

nap mint nap érkeztek a lövészárkokhoz fejük mögött összekulcsolt

kézzel az orosz dezertőrök, akiknek elegük lett, és inkább a másik

oldalt választották egy kis ételért és melegért cserébe. De itt sem

volt jobb a helyzet, Gudbrand látta az előző héten érkezett két

szerencsétlen ördög beesett szemében a hitetlenkedést, amikor

rájöttek, hogy ezek itt éppen olyan éhesek, mint ők. – Már húsz perc

eltelt. Nem jön vissza – szólalt meg Sindre. – Ez már olyan halott,

mint a savanyú hering. – Pofa be! – tett egy lépést Gudbrand Sindre

felé, aki azonnal felegyenesedett.

Jóllehet Sindre legalább egy fejjel magasabb volt nála, látszott rajta,

hogy nincs túl sok kedve a verekedéshez. Jól emlékezett az oroszra,

akit Gudbrand ölt meg néhány hónappal ezelőtt. Ki gondolta volna,

hogy ebben a kedves, óvatos fiúban ennyi agresszió lappang? Az

orosz két őrállás között lopódzott le a lövészárkukba, és miközben

az ő szakaszukhoz közeledett, lemészárolt mindenkit, aki a két

legközelebbi bunkerben aludt – az egyik a hollandoké, a másik az

ausztráloké volt. Gudbrandékat tulajdonképpen a tetvek mentették

meg attól, hogy hasonló sorsra jussanak.

Mindenük tele volt tetvekkel, de különösen azok a helyek, ahol a

kis élősködők valami meleget találtak, mint például a hónaljban, az

öv alatt, az ágyéknál vagy a boka körül. Az ajtóhoz legközelebbi

matracon fekvő Gudbrandot nem hagyták aludni a lábán lévő

tetűsebek. Ötőrés méretű kis nyílt sérülések voltak, melyeknek

szélén egymás hegyén–hátán hemzsegtek a tetvek, és remekül

érezték magukat. Gudbrand előkapta a szuronyát, és bár tudta, hogy

hiábavaló az igyekezete, megpróbálta vele leseperni őket magáról.

Az orosz ekkor jelent meg az ajtóban, hogy tüzet nyisson. Gudbrand

csak a sziluettjét látta, de amint észrevette a felemelt Mosin–Nagant

puska körvonalait, azonnal rájött, hogy ellenséggel van dolga.

Gudbrand a tompa bajonettel olyan gondosan darabolta fel az

oroszt, hogy egy csepp vér sem volt benne, amikor kihúzták a hóra.

– Nyugalom, fiúk – szólt rájuk Edvard, és oldalra húzta

Gudbrandot. – Aludnod kellene egy kicsit, Gudbrand, már egy

40

órával ezelőtt leváltottak. – Megyek, és megnézem, mi van vele –

mondta Gudbrand.

– Nem mész sehová! – dörrent rá Edvard.

– De igen, én...

– Ez parancs!

Edvard megragadta a vállát és megrázta. Gudbrand próbált

szabadulni, de a szakaszvezető erősen tartotta. Gudbrand hangja

reszketett az elkeseredettségtől. – Lehet, hogy megsebesült! Vagy

egyszerűen csak beleragadt a szögesdrótba!

– Lassan pirkad – veregette vállon Edvard.

– Akkor majd kiderítjük, hogy mi történt.

A többiekre nézett, akik szótlanul követték az eseményeket. Újra

toporogni kezdtek a hóban, és halkan motyogtak egymás közt.

Gudbrand látta, hogy Edvard Hallgrim Daléhoz lép, és néhány szót

súg a fülébe. Dale hallgatta, mit mond, de közben Gudbrandra

sandított. Gudbrand jól tudta, ez azt jelenti, hogy szemmel fogják

tartani. Egy ideje az a pletyka kelt szárnyra, hogy közte és Daniel

között több van, mint jó barátság, és hogy a többiek nem bíznak

bennük. Mosken egyszer egyenesen nekik is szegezte a kérdést,

hogy dezertálásra készülnek–e. Természetesen tagadták, de Mosken

most mégis azt hiszi, hogy Daniel kihasználta a lehetőséget a

szökésre. És hogy Gudbrand hamarosan elindul „megkeresni" a

cimboráját, ami szintén annak a tervnek a része, hogy mindketten

átjussanak a másik oldalra. Gudbrandnak nevethetnékje támadt.

Persze, kellemes volt azokról az ételről, melegről és nőkről szóló

ígéretekről álmodozni, amikkel az orosz hangszórók árasztották el

behízelgő hangon és német nyelven a harcmezőt. Na de hinni

bennük? – Fogadjunk, hogy visszajön vagy sem! – hallatszott

Sindre hangja.

– Három adag ételben, na, mit szólsz?

Gudbrand leeresztette a karját az oldalához, és finoman megérintette

a fehér köpeny alatt az övén lógó bajonettet.

– Nicht sehiessen, bitte!3

Gudbrand megpördült, és közvetlenül az orra előtt egy pirospozsgás

arcot pillantott meg, amely egy orosz egyensapka alól mosolygott le

rá a lövészárok széléről. Aztán a férfi átlendült az árok szélén, és

egy könnyed ugrással leérkezett a jégre.

41

– Daniel! – kiáltotta Gudbrand. – Dobri vécser!4 – emelte meg az

egyensapkát Daniel. A fiúk jéggé dermedve bámultak rá. – Te,

Edvard! – kiáltotta Daniel. – Egy kissé le kellene teremtened a

hollandjainkat. Legalább ötven méter van arrafelé az őrállások

között. Edvard ugyanolyan megbabonázott tekintettel bámult rá,

mint a többiek.

– Daniel, te eltemetted az oroszt?

– Gudbrand arca fénylett az izgatottságtól.

– Hogy eltemettem–e? – kérdezett vissza Daniel.

Még a miatyánkot is elmondtam, és énekeltem is neki. Mi van,

nagyot hallotok? Biztos vagyok benne, hogy a másik oldalon

hallották. Azzal újra felpattant a lövészárok szélére, leült, a

levegőbe emelte karját és meleg, mély hangon énekelni kezdett:

– Erős vár a Mi Istenünk... A csapat ujjongani kezdett, Gudbrand

szeme könnybe lábadt a nevetéstől.

– Daniel, te sátánfattya! – tört ki belőle.

– Csak semmi Daniel!

Szólíts inkább úgy, hogy... – Daniel levette az orosz sapkát a

fejéről, és a bélést betűzte. – Úriás. Az ördögbe, még írni is tudott!

Na igen, de akkor is csak egy bolsevik volt. Leugrott az árokba és

körülnézett.

– Remélem, senkinek sincs kifogása egy rendes zsidó névvel

szemben? Mielőtt kitört a nevetés, a lövészárokban egy pillanatig

nagy csend kerekedett, aztán az első bajtársak elindultak, hogy

hátba veregessék Úriást.

Tizedik fejezet

Leningrád, 1942. december 31.

Istentelenül hideg volt a gépfegyverálláson. Gudbrand az összes

ruháját magára húzta, fogai mégis vacogtak, és nem érezte az ujjait

sem a kezén, sem a lábán. A lába volt a legrosszabb, még az új

kapca sem segített rajta. A sötétséget fürkészte. Ezen az estén Iván

nemigen hallatott magáról, lehet, hogy az újévet ünnepelte. Talán

épp valami finomat falatozik, például káposztás birkahúst. Esetleg

füstölt ürühúst. Gudbrand természetesen nagyon jól tudta, hogy az

42

oroszok sem juthattak húshoz, de képtelen volt az ételen kívül

másra gondolni. Ők maguk csak a szokásos kenyeret és lencselevest

kapták ma is. A kenyeret jól látható zöld réteg fedte, de ezt már

megszokták. Ha pedig már olyan penészes volt, hogy szétmállott,

akkor egyszerűen belefőzték a levesbe. – Karácsonykor legalább

egy kolbászt is kaptunk – morogta.

– Pszt! – intette le Daniel. – Ma este senki sincs odakinn, Daniel.

Éppen szarvaspecsenyét esznek, sűrű, világosbarna vadasmártással

és vörös áfonyával. Meg mandulaburgonyával. – Nehogy megint

ételekről kezdj beszélni! Maradj csendben és arra ügyelj, hogy

látsz–e valamit!

– Senkit sem látok, Daniel. Senkit az égvilágon.

Lehúzott fejjel, összegörnyedve guggoltak. Daniel az orosz

katonasapkát viselte, Waffen–SS jelzéssel ellátott acélsisakja

mellette feküdt. Gudbrand nagyon is megértette, miért nem azt

hordja. Az örökös, jéghideg, csípős szél ugyanis átfújt a sisak

széleinél, ami folyamatos, idegölő süvöltést eredményezett. Ez

pedig nem túl szerencsés, ha az ember épp őrszolgálatban van.

– Valami baj van a szemeddel? – érdeklődött Daniel.

– Semmi, csak éjszaka egy kicsit rosszul látok.

– Ennyi az egész?

– És egy kicsit színvak is vagyok.

– Hogy lehet az ember egy kicsit színvak?

– Összekeverem a pirosat és a zöldet.

Nem tudom megkülönböztetni őket egymástól, a két szín valahogy

egymásba olvad. Néha például egyetlen bogyót sem veszek észre az

efdőben, amikor vörös áfonyát szedünk a vasárnapi sülthöz...

– Megmondtam, hogy ne beszélj ennivalóról!

Elhallgattak. Valahol messze felugatott egy gépfegyver. A hőmérő

mínusz huszonöt fokot mutatott. Előző télen az is előfordult, hogy

több éjszakán keresztül mínusz negyvenöt fok volt. Gudbrand azzal

vigasztalta magát, hogy legalább a tetvek nyugton maradnak ebben

a hidegben, és addig nem kezd el sehol sem viszketni, míg vissza

nem tér a hálóhelyére a gyapjútakaró alá. De azok a kis nyavalyások

jobban viselték a hideget, mint ő. Egyszer elvégzett egy kísérletet: a

farkasordító hidegben három teljes napra kiterítette az alsóneműjét a

hóba. Amikor utána a bunkerben magára húzta a trikót, az olyan

43

volt, mint egy jégtábla. De ahogy kiengedett a kályha mellett, a

hemzsegő társaság azonnal felélénkült rajta, ő pedig heves undorral

a lángok közé vetette a ruhadarabot. Daniel megköszörülte a torkát.

– És hogy ettétek ezt a vasárnapi sültet? Gudbrandot nem kellett

sokáig unszolni. – Először is apám felszeletelte a húst, teljes

áhítattal, mint valami lelkész, mi, gyerekek, pedig csendben ültünk

és csak figyeltük. Aztán anyám két szelet sültet tett mindenki

tányérjára, és meglocsolta barna szósszal, ami olyan sűrű volt, hogy

folyton kevergetni kellett, nehogy teljesen összeálljon. Volt hozzá

rengeteg friss, zsenge kelbimbó is. Fel kellene venned a sisakot,

Daniel, mi van, ha egy gránátszilánk fejen talál?

– Gondolj bele, mi van akkor, ha az egész gránát eltalál. Folytasd!

Gudbrand lehunyta a szemét. A szája körül finom mosoly játszott.

– Édességnek aszalt szilvás grízt kaptunk. Vagy brownie–t. Ez egy

különleges sütemény, a mama még Brooklynból hozta magával a

receptjét. Daniel kiköpött a hóba. Normális esetben télen az őrség

csak egyórás volt, de Sindre Fauke és Hallgrim Dale is lázasan

feküdt, így Edvard Mosken, a szakaszvezető, úgy döntött, amíg a

csapat újra teljes nem lesz, két órára nyújtja a szolgálatot. Daniel

Gudbrand vállára tette a kezét.

– Honvágyad van, ugye? Hazavágysz az anyádhoz.

Gudbrand nevetett, ő is kiköpött a hóba, ugyanoda, ahová az előbb

Daniel, és felnézett a jéggé dermedt csillagokra. A hó

megcsikordult, Daniel felkapta a fejét.

– Róka – suttogta.

Hihetetlen, de még itt is, ahol minden négyzetmétert

szétbombáztak, és az aknákat sűrűbben fektették le, mint a Kari

Johans gate macskaköveit, még itt is éltek állatok. Nem volt sok, de

mind a ketten láttak már nyulat és rókát, sőt néha görényt is. Persze

megpróbálták lelőni őket, hiszen bármelyiket szívesen viszontlátták

volna a fazékban. Aztán egyszer az oroszok lelőttek egy németet,

aki kiment, hogy behozzon egy nyulat. A vezetőség úgy ítélte, hogy

az ellenség szándékosan engedte ki az állatot a lövészárkukból,

hogy így kicsalogassák őket a senki földjére. Mintha az oroszok

maguktól odadobnának nekik egy nyulat! Gudbrand érezte, hogy

kisebesedett az ajka, és az órájára pillantott. Az őrségváltásig még

egy óra volt hátra. Azt gyanította, hogy Sindre dohányt dugott fel a

44

végbelébe azért, hogy belázasodjon. Minden további nélkül el tudta

róla képzelni. – Miért költöztetek haza Amerikából? – kérdezte

Daniel. – A tőzsdekrach miatt. Apám elvesztette a munkáját a

hajógyárban. – Látod – mondta Daniel –, ilyen a kapitalizmus. Akár

jó idők járnak, akár rosszak, a szegények csak erőlködnek, a

gazdagok pedig egyre csak zsírosodnak.

– Hát, ez már csak így van.

– Eddig így volt, de most új szelek fújnak.

Ha megnyerjük a háborút, Hitler biztosan tartogat még egy kis

meglepetést ezeknek az embereknek. És apádnak sem kell majd a

munkanélküliség miatt aggódnia. Neked is jelentkezned kellene a

pártba.

– Te tényleg hiszel ebben az egészben?

– Miért, te nem?

Gudbrand nem szeretett Daniellel ellenkezni, így egy vállrándítással

próbált kibújni a válasz alól, de Daniel megismételte a kérdést.

– Természetesen hiszek benne – felelte. – De mindenekelőtt

Norvégiára gondolok, arra, hogy a bolsevikok nem juthatnak be az

országba. Ha mégis így történne, akkor mindenképpen visszatérünk

Amerikába.

– Egy kapitalista országba? – Daniel hangja élessé vált. – Egy olyan

demokráciába, ami a gazdagok kezében van és ami a véletlenek és a

korrupt vezetők játékszere?

– Inkább, mint a kommunizmus. – A demokrácia felett már eljárt az

idő, Gudbrand, nézd csak meg Európát. Anglia és Franciaország

már a háború kirobbanása előtt ebek harmincadjára került a

munkanélküliség és a kizsákmányolás miatt. Csak két ember van,

akik elég erősek ahhoz, hogy visszahozzák Európát a szakadék

széléről: Hitler és Sztálin. Más lehetőség nincsen. Egy testvérnép,

vagy a barbárok. Odahaza alig van valaki, aki megértené, mekkora

szerencsénk volt, hogy a németek rohantak le bennünket és nem

Sztálin mészárosai.

Gudbrand bólintott. Nemcsak azért, mert Daniel szájából hangzott

el mindez, hanem amiatt is, amilyen meggyőződéssel mondta.

Hirtelen robbanás hallatszott, a lángok nappali világossággal

árasztották el az eget. A föld megremegett. A sárga fénysugarakat

barna föld és hó zuhogása kísérte, amik a gránát becsapódásakor

45

repültek a levegőbe. Gudbrand kezével a fejét védve hasalt a

lövészárok fenekén, amikor az egész egyszer csak elmúlt, épp olyan

hirtelen, mint ahogy elkezdődött. Felpillantott a lövészárok szélére a

gépfegyver mögé, ahol Daniel nevetett teli szájjal.

– Te meg mit művelsz? – csattant fel Gudbrand.

– Indítsd be a szirénát, hogy mindenki másszon elő!

De Daniel egyre hangosabban nevetett. – Drága, drága barátom! –

kurjantotta a kacagástól könnyes szemmel. – Boldog újévet! Daniel

az órájára bökött, Gudbrandnak ekkor kezdett derengeni, mi történt.

Daniel számíthatott az oroszok újévi köszöntésére, mert bedugta a

kezét a hóba, amit azért halmoztak fel az őrhely elé, hogy a

gépfegyvert elrejtsék. – Brandy! – emelt győzedelmesen egy kevés

barna folyadékot tartalmazó üveget a levegőbe. – Három hónap alatt

spóroltam össze. Fogd! Gudbrand feltérdelt, és rávigyorgott

Danielre.

– Előbb te! – kiáltotta.

– Biztos?

Egészen biztos, öregem, hiszen te spóroltad össze. De nehogy

megidd az egészet! Daniel kilökte a dugót, és a magasba emelte az

üveget.

– Leningrádra, arra, hogy tavasszal már a Téli Palotában

koccintsunk – mondta ünnepélyesen, és levette a fejéről az orosz

egyensapkát. – És arra, hogy nyáron már otthon legyünk, és

szeretett Norvégiánkban hősként ünnepeljenek.

Szájához emelte az üveg száját, és hátrahajtotta a fejét. A barna

folyadék a palack nyakában csordogált. Az üveg pislogva verte

vissza a leszálló lángokat, és a következő években Gudbrand

sokszor gondolkodott rajta, hogy az orosz orvlövészek vajon az

üveg villanását látták–e meg akkor. Gudbrand a következő

pillanatban hangos durranást hallott, és az üveg szétrobbant Daniel

kezében. Üvegszilánkok és brandycseppek hullottak mindenfelé,

Gudbrand pedig automatikusan behunyta a szemét. Érezte, hogy

nedves lett az arca és valami végigcsorog az ajkain. Önkéntelenül is

kidugta a nyelvét, hogy felfogjon néhány cseppet. Alkohol volt és

valami más – valami édes és fémes íz. Sűrű volt, biztos a hideg

miatt, gondolta, és kinyitotta a szemét. Daniel már nem volt ott az

árok szélén, biztosan lebukott a gépfegyver mögé, amikor rájött,

46

hogy észrevették őket, gondolta Gudbrand, de érezte, hogy a szíve

gyorsabban ver.

– Daniel! Semmi válasz.

– Daniel!

Feltápászkodott a földről és felkapaszkodott az árok szélére. Daniel

a hátán feküdt a töltényöwel a feje alatt, arcát eltakarta a sapka. A

havat vér – és brandypettyek borították. Gudbrand lekapta a sapkát

barátja arcáról. Daniel tágra nyílt szemmel meredt a csillagokra,

homloka közepén egy hatalmas, fekete lyuk tátongott. Gudbrand,

aki továbbra is szájában érezte az édeskés, fémes ízt, most

émelyegni kezdett.

– Daniel.

De csak suttogás hagyta el kiszáradt ajkát. Daniel úgy feküdt ott,

mint egy kisfiú, aki angyalt akar készíteni a hóban, de közben

hirtelen álomba merült. Gudbrand felbuggyanó zokogással vetette

rá magát a szirénára, és forgatni kezdte a fogantyút. Ahogy a lángok

lehanyatlottak a rejtekhelyükre, úgy emelkedett a sziréna éles,

panaszos sikolya az ég felé. Nem így kellett volna történnie, csak

erre bírt gondolni.

Oóóóóóó–óóóóóóóóóóóóóóó...!

Edvard és a többiek kijöttek, és megálltak mögötte. Néhányan a

nevét kiabálták, de Gudbrand nem hallotta, egyre csak forgatta,

forgatta a kurblit. Végül Edvard lépett oda hozzá, és rátette a kezét a

fogantyúra. Gudbrand elengedte, nem fordult meg, csak állt ott a

lövészárok széle és az ég felé meredve, miközben könnyei az arcára

fagytak. A sziréna üvöltése fokozatosan alábbhagyott.

Nem így kellett volna történnie – suttogta.

Tizenegyedik fejezet

Leningrád, 1943. január 1.

Danielnek már jégkristály keletkezett az orra alatt, a szemzugában

és a szája sarkában, amikor odébbvitték. Általában nem mozdították

el a halottakat, amíg meg nem merevedtek a hidegben, mert akkor

könnyebb volt cipelni őket, Daniel azonban a gépfegyver útjában

feküdt, így ketten elvonszolták a lövészárok egyik néhány méterre

47

lévő kiszélesedéséhez, és két kiürült lőszeresládára fektették.

Hallgrim Dale egy zsákot tekert Daniel feje köré, hogy merev,

mosolyba torzult arcát eltakarja. Edvard felhívta az Északi

Egységet, és megadta, hol fekszik Daniel teste. Megígérték, hogy az

éjszaka folyamán odaküldenek érte két hullaszállítót. Azután a

szakaszvezető kiparancsolta Sindrét a betegágyból, hogy vegye át

az őrség további részét Gudbrand mellett. Először is meg kellett

tisztítaniuk az összefröcskölt gépfegyvert.

– Teljesen szétbombázták Kölnt – mondta Sindre.

Egymás mellett hasaltak fenn, a lövészárok peremén lévő keskeny

mélyedésben, ahonnan szemmel tarthatták a senki földjét. Gudbrand

csak most vette észre, milyen kellemetlenül érinti Sindre közelsége.

– És Sztálingrád is a pokolra jutott – tette hozzá Sindre. Gudbrand

semmit sem érzékelt a hidegből, mintha egész testét vattával tömték

volna tele, semmi nem jutott el a tudatáig. Egyedül a bőrét égető,

jéghideg fémet érezte és dermedt ujjait, melyek nem akartak

engedelmeskedni. Megpróbálta újra. A gépfegyver agya és a ravasz

már ott feküdt mellette a gyapjútakarón, de a zárszerkezet

kilazításával sehogy sem boldogult. Pedig Sennheimben kiképezték

őket, hogy a fegyvert akár bekötött szemmel is szét tudják szedni,

és össze tudják szerelni. Sennheimben, a szép és meleg német

Elzászban. Persze teljesen más a helyzet akkor, amikor az ember

egyáltalán nem érzi, mit csinálnak az ujjai.

– Nem hallod? – folytatta Sindre.

Jönnek az oroszok, hogy kicsináljanak bennünket, pontosan úgy,

ahogy Gudesont. Gudbrandnak eszébe jutott az a német

Wehrmacht–kapitány, aki Sindrén szórakozott, amikor kiderült,

hogy a norvég egy Toten nevű hely közelében fekvő tanyáról

származik.

– Toten? Wie im Totenreich?5 – nevetett a kapitány.

A zárszerkezet fogantyúja megakadt. – A fenébe is! – Gudbrand

hangja remegett. – Minden csupa vér, teljesen összefagytak az

alkatrészek. Lehúzta ujjatlan kesztyűjét, a zárszerkezethez emelte a

szórófejes fegyverolajos üvegcsét, és megnyomta a tetejét. A hideg

miatt a folyadék besűrűsödött és nehezen mozdult, de Gudbrand

tudta, hogy az olaj feloldja a vért. Egyszer a gyulladt fülébe is

48

fegyverolajat csöpögtetett. Sindre hirtelen Gudbrand felé

támaszkodott, és egyik körmével egy töltényt kezdett vakargatni.

– Istenemre – szólalt meg, és Gudbrandra villantotta vigyorát, ami

látni engedte a fogai között a barna csíkokat. Sápadt, borotválatlan

arca annyira közel volt, hogy Gudbrandot megcsapta rothadó

lehelete, ami egy idő után mindannyiuk szájából egyformán áradt.

Sindre felemelte az ujját.

– Ki gondolta volna, hogy Danielnek ennyi agya volt, mi?

Gudbrand elfordult tőle. – Pedig nem sok mindenre használta –

folytatta Sindre ujja hegyét tanulmányozva. – Különben miért jött

volna vissza tegnap este a senki földjéről? Hallottalak titeket arról

beszélni, hogy elhúztok innen. Hiszen ti olyan... igazi jó barátok

voltatok. Gudbrand először nem is figyelt oda Faukére, a szavak

csak nehezen jutottak el az agyáig. De amikor megértette, hogy

mire céloz a másik, érezte, hogy a meleg lassan visszakúszik a

testébe.

– A németek sosem fognak visszavonulni – mondta Sindre. – Itt

fogunk meghalni, mind egy szálig. El kellett volna mennetek. A

bolsevikok biztosan nem olyan kemények, mint Hitler, az

olyanokkal szemben, mint te meg Daniel. Úgy értem, az ilyen jó

barátokkal szemben. Gudbrand nem válaszolt. Már ujjai hegyébe is

visszatért az élet. – Azon gondolkodtunk, hogy éjszaka lelépünk

innen – folytatta Sindre. – Hallgrim Dale meg én. Amíg még nem

késő. Oldalra fordult a hóban, és Gudbrandra nézett.

– Ne nézz ilyen ijedten, Johansen – vigyorgott.

– Mégis mit gondolsz, miért betegedtünk le?

Gudbrand begörbítette lábujjait a csizmában. Most már valóban

érezte, hogy megvannak a tagjai. Meleg és kellemes érzés volt, de

valami mintha megváltozott volna.

– Velünk tartasz, Johansen? – kérdezte Sindre. Hát persze, a tetvek!

Meleg volt a teste, de nem érezte a tetveket! Sőt, a süvítés is

megszűnt a sisak alatt.

– Szóval, te terjesztetted a pletykát – szólalt meg.

– Mi? Miféle pletykát?

Daniel és én arról beszéltünk, hogy Amerikába megyünk, és nem az

oroszokhoz. És nem most, hanem majd a háború után. Sindre vállat

volt, az órájára pillantott és feltérdelt. – Ha megpróbálod, lelőlek –

49

figyelmeztette Gudbrand. – Mégis mivel? – biccentett Sindre a

fegyver takarón heverő alkatrészeire. Puskáik a bunkerben voltak,

és mindketten tisztában voltak vele, hogy Sindre eltűnik, mire

Gudbrand visszaérne.

– Maradj csak itt, és halj meg, ha annyira ezt akarod, Johansen. Add

át üdvözletemet Dalénak, és mondd meg neki, hogy jöjjön utánam.

Gudbrand bedugta a kezét az egyenruhája alá, és előhúzta a

bajonettet. A fény megcsillant az acélpengén. Sindre megrázta a

fejét. – Az olyan fickók, mint te meg Gudeson, csak álmodoznak.

Tedd le a kést, és inkább gyere velem. Az oroszok most kaptak

ellátmányt a Ladoga–tavon keresztül, friss hús is van náluk.

– Nem vagyok áruló – jelentette ki Gudbrand. Sindre felállt. – Ha

megpróbálsz megölni a bajonettel, a hollandok őrhelyén

meghallanak bennünket, és riadót fújnak. Légy észnél! Mit

gondolsz, kettőnk közül kiről fogják azt hinni, hogy megpróbálta

megakadályozni a másikat a szökésben? Rólad, akiről már lábra

kapott a pletyka, hogy szökést tervezel, vagy rólam, aki a párt tagja

vagyok?

– Ülj vissza, Sindre Fauke! Sindre elnevette magát.

– Te nem vagy gyilkos, Gudbrand.

Most megyek. Adj nekem ötven méter elönyt, mielőtt riadóztatod a

többieket, akkor megúszod szárazon. Egymásra meredtek. Egyszer

csak apró pelyhekben hullani kezdett a hó. Sindre elmosolyodott. –

Holdfény és hóesés egyszerre – ilyesmi ritkán fordul elő, nem igaz?

Tizenkettedik fejezet

Leningrád, 1943. január 2.

A lövészárok, ahol a négy férfi állt, két kilométerrel északra feküdt

saját frontszakaszuktól, pontosan ott, ahol az árok hurkot képezve

szinte hátrafelé kanyarodott. A kapitányi rangjelzést viselő férfi

Gudbrand előtt állt, és a lábával dobogott. Havazott, a katonasapka

tetejére finom, fehér hóréteg rakódott. Edvard Mosken a kapitány

mellett állt, és Gudbrandot fürkészte. Egyik szemét tágra nyitotta, a

másikkal félig hunyorított.

– So – mondta a kapitány.

50

– Er is hinüber zu den Russen geflohen?6

– Ja – ismételte meg Gudbrand.

– Warum?7

– Das weiss ich nicht.8

A kapitány a levegőbe bámult, a fogát szívogatta és dobogott. Aztán

bólintott Edvardnak, morgott néhány szót a Rottenführerjének, a

német tizedesnek, akit magával hozott és elköszöntek. A hó

csikorgott lépteik alatt. – Ennyi volt az egész – mondta Edvard

továbbra is Gudbrandra függesztve tekintetét.

– Igen – felelte Gudbrand.

– Nem volt valami nagy vizsgálat.

– Nem.

Ki gondolta volna? – tágra nyitott szeme továbbra is halottan

bámulta Gudbrandot. – Itt folyton dezertálnak a katonák – mondta

Gudbrand. – Mégsem indíthatnak minden esetben vizsgálatot... –

Úgy értem, ki gondolta volna, hogy éppen Sindre tesz ilyesmit.

– Igen, ebben igazad van – bólogatott Gudbrand.

– Nem sokat spekulált rajta.

Csak fogta magát és elrohant. – Bizony. – Kár, hogy a gépfegyver

még nem volt összeszerelve. – Edvard hangjából sütött a gúny. –

Igen. – És arra sem volt időd, hogy a holland őrségnek kiabálj?

– Kiabáltam, de már késő volt.

– És sötét is volt.

– Majdnem telihold volt – közölte Edvard.

Mereven nézték egymást. – Tudod, mire gondolok? – kérdezte

Edvard. – Nem. – Dehogynem, látom rajtad, tudod te jól. Miért,

Gudbrand? – Nem öltem meg – Gudbrand Edvard küklopszszemére

szegezte pillantását. – Megpróbáltam beszélni a fejével, de nem

hallgatott rám. Egyszerűen elrohant, mégis mit kellett volna

tennem? Mindketten mélyeket lélegeztek, egymás felé hajoltak a

szélben, ami azonnal messze fújta a szájukon kigomolygó párát.

– Emlékszem még rá, mikor néztél legutóbb így ki, mint most,

Gudbrand. Azon az éjszakán, amikor megölted azt az oroszt a

bunkerben. Gudbrand vállat vont. Edvard a karjára tette jéggé

fagyott kesztyűjét.

– Figyelj ide! Sindre nem volt jó katona, sőt talán még csak jó

ember sem. De mi olyan emberek vagyunk, akikbe szorult némi

51

erkölcs. Tartanunk kell egy bizonyos színvonalat, hogy a

méltóságunk megmaradjon, érted?

– Most már elmehetek?

Edvard Gudbrandra nézett. Hozzájuk is eljutottak a hírek, hogy

Hitler már nem arat győzelmet minden fronton. Ennek ellenére a

norvég önkéntesek áradata egyre duzzadt, Daniel és Sindre helyére

már be is állt két fiú Tynsetből.

Sorra érkeznek az új és fiatal arcok. Néhányan sokáig megmaradnak

az ember emlékezetében, másokat azonnal elfelejt, mihelyt

eltűnnek. Daniel azok közé tartozott, akikre emlékezni fog, ezt jól

tudta. Pont olyan jól tudta, mint azt, hogy Sindre arca nemsokára

kitörlődik majd belőle. Kitörlődik. Az ifjabb Edvard néhány nap

múlva kétéves lesz. Igyekezett nem gondolni erre.

– Menj csak – válaszolta.

– És húzd be a fejed.

– Persze – mondta Gudbrand.

– Még a hátamat is begörbítem.

Emlékszel, mit mondott Daniel? – Edvard arcán halvány mosoly

suhant át. – Annyit járkálunk itt meggörnyedve, hogy amikor

visszatérünk Norvégiába, olyan hajlott lesz a hátunk, mint egy

kampó. A távolból egy gépfegyversorozat hangzott fel.

Tizenharmadik fejezet

Leningrád, 1943. január 3.

Gudbrand egy rándulással ébredt. Hunyorogva pislogott a sötétben,

de csak a felette lévő hálóhely körvonalait tudta kivenni. Érezte a fa

és a föld nyirkos szagát. Kiáltott volna? A többiek azt állították,

hogy már nem ébrednek fel a kiabálására. Érezte, hogy a pulzusa

lassan csillapodik. Megvakarta az oldalát. A tetvek sosem alusznak.

Ugyanaz az álom volt, ami mindig felriasztotta. Még most is érezte

a mancsokat a mellén, látta a sárga szemeket a sötétben és a csorgó

nyálat, érezte a ragadozó fehér fogait borító vér bűzét. És hallotta a

halálfélelemtől levegő után kapkodó lihegést is. A saját lélegzete

volt vagy az állaté? Az álom mindig ugyanaz volt: alszik és ébren is

van egyszerre, de képtelen megmozdulni. Az állat állkapcsa éppen a

52

torka felé kap, amikor az ajtó felől felugat egy géppisztoly. A

lövések felrepítik az állatot a takaróról a levegőbe, majd a bunker

falához csapják a szitává lőtt bundát. Aztán csend lesz, és a padlón

ott hever egy véres, formátlan, szőrrel borított massza. Egy görény.

Aztán egy férfi lép ki az ajtó árnyékából a holdfény beszűrődő,

keskeny sugarába, ami csupán az arca felét világítja meg. De ma

éjszaka valami megváltozott az álomban. A fegyver szája ugyan

most is füstölt, és a férfi most is mosolygott, mint mindig, de egy

hatalmas, fekete kráter volt a homlokán. És ahogy felé fordult,

Gudbrand a fején lévő lyukon keresztül megpillantotta a holdat.

Gudbrand jeges huzatot érzett a nyitott ajtó felől. Odafordult, és a

vér is megfagyott az ereiben, amikor megpillantotta az ajtónyílást

kitöltő sötét alakot. Még mindig álmodik? Az alak belépett a

helyiségbe, de túl sötét volt ahhoz, hogy Gudbrand rájöjjön, ki lehet

az. Az illető hirtelen megtorpant. – Ébren vagy, Gudbrand? –

kérdezte Edvard Mosken hangosan. A többi hálóhelyről elégedetlen

morgás hallatszott. Edvard egészen közel lépett Gudbrandhoz. – Fel

kell kelned! – közölte. Gudbrand felnyögött. – Valamit elnéztél a

listádon, épp most váltottak le. Most Dale...

– Visszatért.

– Hogy micsoda?

– Dale épp most ébresztett fel.

– Daniel visszatért.

– Te meg miről beszélsz?

Gudbrand a sötétben csak Edvard leheletének fehér gomolygását

látta. Felült és előhúzta a csizmáját a takaró alól. Mindig ott tartotta,

amikor aludt, mert a lábbeli nedves talpa így nem fagyott jéggé.

Felemelte az ágyról a vékony gyapjútakaró tetejébe terített kabátját,

és követte Edvardot. A csillagok még ott hunyorogtak felettük, de

kelet felől már pirkadt. Keserves zokogást hallott valahonnan, de

egyébként minden különösen csendes volt.

– Holland újoncok – dörmögte Edvard. – Tegnap érkeztek, és az

imént tértek vissza az első, senki földjén tett kirándulásukról. Dale

furcsa pózban ácsorgott az árok közepén: feje félrebillent, karjai a

törzsétói kifelé fordultak. Egy sálat tekert a nyaka köré, éhségtől

beesett arca mélyén ülő szeme csukva volt. Olyan volt, mint egy

koldus.

53

– Dale! – csattant fel Edvard, mire a fiú felriadt.

– Mutasd meg nekünk!

Dale ment elöl. Gudbrand érezte, hogy a szíve szaporábban ver. A

fagy a bőrét harapdálta, de a hideg még nem tudta kiűzni tagjaiból a

hálóhely meleg, álomittas emlékét. Az árok olyan keskeny volt,

hogy csak egymás mögött tudtak haladni. Gudbrand a hátában

érezte Edvard pillantását.

– Ott! – mutatta Dale.

A szél érdes hangon fütyült a sisak széle alatt. A lőszeresládákon

szétvetett, merev tagokkal egy hulla feküdt. Az árokban kavargó hó

vékony réteggel vonta be az egyenruháját, fejét egy zsákkal tekerték

körül. – A francba! – Dale a fejét rázva toporgott a hóban. Edvard

nem szólt egy szót sem. Gudbrand tudta, arra vár, hogy ő mondjon

valamit. – Miért nem vitték el a hullaszállítók? – kérdezte végül.

– Elvitték – válaszolta Edvard.

– Tegnap délután voltak itt érte.

– Akkor meg miért hozták vissza?

– Gudbrand érezte, hogy Edvard ránéz.

Az ezredben senki nem tud olyan parancsról, ami arra vonatkozott

volna, hogy hozzák vissza. – Akkor csak valami félreértés lehet –

mondta Gudbrand. – Talán – Edvard egy vékony, félig elszívott

cigarettát kotort elő a zsebéből. Hátat fordított a szélnek, és a

tenyerébe rejtve meggyújtotta. Néhány szippantás után továbbadta,

és így szólt: – Akik elvitték, azt állítják, hogy az északi szektor

tömegsírjába fektették.

– Ha ez így van, akkor már el is temették, nem?

Edvard a fejét rázta. – Előbb elégetik a holtakat, csak azután

temetik el őket. És mindig nappal égetnek, nehogy a fény elárulja

őket az oroszoknak. Az új sírok éjszaka nyitva vannak és nem is

őrzik őket. Valaki minden bizonynyal ma éjszaka hozta vissza

Danielt.

– A francba! – ismételte meg Dale. Elvette a cigarettát, és mohón

megszívta. – Akkor mégis igaz, hogy elégetik a holttesteket? –

kérdezte Gudbrand.

– De minek, ilyen hidegben?

– A jég az oka – mondta Dale.

54

Ahogy melegszik az idő, a hullák a felszín közelébe kerülhetnek.

Kelletlenül továbbadta a cigarettát. – Tavaly télen Vorpenest

közvetlenül az állásunk mögött temettük el, és tavasszal újra

belébotlottunk. Mármint abba, amit a rókák meghagytak belőle.

– Igazából az a kérdés – mondta Edvard –, hogy hogyan került ide

Daniel? Gudbrand a vállát vonogatta.

– Dale előtt te voltál őrségben – Edvard egyik szemével hunyorított,

küklopszszemét viszont Gudbrandra függesztette, aki a cigarettával

piszmogott. Dale megköszörülte a torkát. – Négyszer jártam erre –

adta tovább Gudbrand a cigarettát. – Akkor még nem volt itt. – Az

őrség ideje alatt eljuthattál az északi szektorhoz. Ráadásul

szánkónyomok is vannak a hóban.

– Azok biztosan a hullaszállítóké – mondta Gudbrand.

Nem, mert ezek az utolsó csizmanyomok felett húzódnak, te pedig

azt mondtad, hogy négyszer jártál erre. – A fenébe, Edvard, én is

látom, hogy Daniel itt van! – csattant fel Gudbrand. – Valaki

nyilván idehozta, mégpedig nagyon valószínű, hogy szánkóval. De

ha figyelnél arra, amit mondok, akkor felfognád, hogy az a valaki

azután volt itt, hogy én utoljára erre jártam. Edvard nem válaszolt,

csak idegesen kitépte a cigaretta végét Dale szájából és rosszalló

pillantást vetett a cigaretta papírján keletkezett nedves foltokra.

Dale a dohányszálakat szedegette a nyelvéről, és Edvardra

bandzsított. – Az ég szerelmére, miért találtam volna ki ilyesmit? –

kérdezte Gudbrand. – És hogy tudtam volna eljutni az Északi

Egységhez, és onnan egy holttestet szánkón idehozni anélkül, hogy

az őrség megállított volna? – Mondjuk úgy, hogy a senki földjén

mentél keresztül.

Gudbrand hitetlenkedve rázta a fejét. – Azt hiszed, hogy teljesen

elment az eszem, Edvard? Mihez kezdenék Daniel holttestével?

Edvard még szippantott egy utolsót a cigarettából, majd ledobta a

csikket a hóba és rátaposott. Mindig ezt csinálta, maga sem tudta,

miért, de nem bírta a füstölgő csikk látványát. A hó megcsikordult a

sarka alatt. – Nem, nem hiszem, hogy idehoztad volna Danielt –

mondta. – Mert szerintem ez itt nem Daniel. Dale és Gudbrand

összerándult.

55

– Biztos, hogy Daniel – mondta Gudbrand. – Vagy valaki, akinek

nagyon hasonló a testfelépítése – folytatta Edvard. – És ugyanannak

a századnak a jele van az egyenruháján.

– De a zsák... – kezdte Dale. – És persze te meg tudod

különböztetni egymástól a zsákokat, mi? – kérdezte Edvard

gúnyosan, de közben Gudbrandot figyelte.

– Ez Daniel – mondta Gudbrand, és nyelt egyet.

– Megismerem a csizmáját.

Szóval, szerinted elég, ha szólunk a hullaszállítóknak, hogy vigyék

el újra? – kérdezte Edvard. – Anélkül, hogy megnéznénk

közelebbről. Erre számítottál, nem igaz?

– Menj a pokolba, Edvard! – Nem vagyok én abban olyan biztos,

hogy engem várnak most ott, Gudbrand. Dale, szedd le róla a

zsákot! Dale értetlenül pislogott a két dühödten egymásra meredő

férfira.

– Nem hallottad? – dörrent rá Edvard.

– Vedd már le azt a zsákot!

– Én nem szeretnék...

– Ez parancs volt! Most!

Dale tovább tétovázott, pillantása ide–oda járt a két férfi, illetve a

lőszeresládákon fekvő merev alak között. Aztán vállat vont, és a

kabátja alá dugta a kezét.

– Várj! – szólt rá Edvard. – Kérdezd csak meg Gudbrandtól,

kölcsönadja–e neked a bajonettjét! Mostanra Dale teljesen

összezavarodott. Kérdő tekintettel Gudbrandra nézett, aki a fejét

rázta. – Ez meg mit jelentsen? – szólt Edvard még mindig

Gudbrandra meredve. – A bajonett viselése kötelező, hogyhogy

nincs nálad? Gudbrand nem válaszolt.

– Nahát, Gudbrand, te, aki valóságos gyilkológéppé válsz a

bajonettel a kezedben, csak úgy elveszítetted a fegyvered?

Gudbrand továbbra is hallgatott.

– Úgy látszik, ez történt. Jól van, akkor használd a sajátodat, Dale.

Gudbrand legszívesebben letépte volna szakaszvezetője fejéről

azokat a nagy, elálló füleit. Egy igazi patkány, patkányszemekkel és

patkányszíwel! Hát egyáltalán nem ért semmit? Hátuk mögött a

bajonett alatt megreccsent a zsák, amit Dale zihálása követett.

Mindketten megpördültek. Az új nap vörös fényében egy hófehér

56

arc meredt rájuk vigyorba torzult szájjal. Homlokán egy harmadik,

tágra nyílt szem tátongott. Minden kétséget kizáróan Daniel feküdt

előttük.

Tizennegyedik fejezet

Külügyminisztérium, 1999. november 4.

Bernt Brandhaug az órájára pillantott, és összeráncolta homlokát.

Nyolcvankét másodperc, héttel több, mint máskor. Aztán belépett

az ülésterembe, hogy híres hófehér mosolyával és kirobbanó

frissességgel köszöntse az asztal körül ülőket.

Az asztal egyik oldalán Kurt Meirik, az NBSZ vezetője ült, oldalán

az előnytelen hajcsatot, ambiciózus kosztümöt és szigorú

arckifejezést viselő kolléganőjével, Rakellel. Brandhaugnak feltűnt,

hogy a nő ruhája kissé drágának tűnik egy titkárnői fizetéshez

képest. Továbbra is bízott a megérzéseiben, melyek azt súgták neki,

hogy a nő elvált. Persze lehetne egy jómódú férfi felesége is, vagy

esetleg a szülei gazdagok. Újbóli felbukkanása egy olyan ülésen,

amellyel kapcsolatban Brandhaug előre jelezte, hogy bizalmas

ügyről van szó, azt jelentette, hogy fontosabb pozíciót tölt be az

NBSZ–ben, mint azt a férfi korábban feltételezte. Úgy döntött,

többet akar tudnia róla.

Az asztal másik oldalán Anne Størksen ült, azzal a magas, vékony

hogyishívják osztályvezetővel a rendőrségtől.

Nem elég, hogy nyolcvankét másodpercre volt szüksége, hogy

elérje a tárgyalót, most meg képtelen rájönni a pasas nevére – csak

nem öregszik?

Még a gondolat végére sem ért, amikor újra eszébe jutottak az előző

este történtek. Meghívta Lisét, a fiatal külügyminisztériumi

gyakornokot egy kis – ahogy ő nevezte – túlóra–vacsorára, majd

egy italra a Continental Hotelbe, ahol pozíciójának köszönhetően

állandó szobával rendelkezett a komoly diszkréciót követelő

találkozók, megbeszélések lebonyolítására. Lise becsvágyó lány

volt, nem kérette magát sokáig, de a szeánsz mégsem zárult

sikeresen. Öregszik? Ugyan, egyetlen eset nem a világ!

Valószínűleg csak túl sokat ivott, szó sincs róla, hogy öreg lenne.

57

Brandhaug elraktározta a gondolatot az agya leghátsó zugába, és

leült. – Köszönöm, hogy ilyen hamar létrejöhetett ez a találkozó –

kezdte. – Feltételezem, a megbeszélés bizalmas természetét nem

szükséges hangsúlyoznom, mégis megteszem, hiszen van maguk

között olyan, akinek nincs még tapasztalata hasonló jellegű

ügyekkel. Gyors pillantást vetett Rakel kivételével mindenkire,

hogy ily módon jelezze, a kijelentés rá vonatkozott. Ezután Anne

Størksenhez fordult: – Egyébként hogy van az emberük? A

rendőrfőkapitány–asszony enyhén zavarba jött. – Mármint a

rendőrtiszt – tette hozzá Brandhaug sietve.

– Hole, ugye?

A nő Møller felé intett, aki kétszer is megköszörülte a torkát,

mielőtt belefogott. – A körülményekhez képest jól van.

Természetesen nagyon megrázták a történtek, de... hát, igen... –

vonta meg a vállát, jelezvén, hogy nem tud sokat hozzátenni.

Brandhaug felvonta frissen szedett szemöldökét.

– De remélem, annyira nem nagy a megrázkódtatás, ami érte, hogy

bármiféle információ kiszivároghasson tőle. – Nem valószínű –

Møller a szeme sarkából érzékelte, hogy a rendőrfőkapitány hirtelen

felé fordult. – Nem hinném, hogy ettől kellene tartanunk. Hole

tisztában van az ügy kényes természetével. És természetesen a

történtekkel kapcsolatos titoktartási kötelezettségről szóló utasítást

is megkapta. – Ugyanez vonatkozik a többi rendőrre is, akik az eset

idején a helyszínen tartózkodtak – fűzte hozzá gyorsan Anne

Storksen.

– Akkor remélhetőleg mindent kézben tartanak – mondta

Brandhaug. – Engedjék meg, hogy röviden ismertessem, milyen

fejlemények történtek az ügyre vonatkozóan. Éppen az imént

folytattam egy hosszabb lélegzetvételű beszélgetést az amerikai

nagykövettel, és kijelenthetem, hogy az ügyet érintő legtöbb lényegi

pontban egyetértettünk. Pillantását végigfuttatta az asztal körül

ülőkön, akik feszült várakozással tekintettek rá. Várták, hogy ő,

Bernt Brandhaug, miről számol be nekik.

Nem sok kellett hozzá, hogy néhány másodperccel ezelőtti

rosszkedve elpárologjon.

– A nagykövet tájékoztatott róla, hogy a Secret Service–ügynök

állapota, akit a maguk embere – intett Møller és a

58

rendőrfőkapitány–asszony felé – lőtt le az útdíjfizető állomásnál,

stabil, és már nincs közvetlen életveszélyben. Megsérült a

hátcsigolyája és belső vérzése volt, de a golyóálló mellény

némiképp megvédte. Sajnálatosnak tartom, hogy nem értesültünk

korábban erról, de érthető okokból az ügyet érintő minden

kommunikációt igyekeztek a minimumra csökkenteni, és csupán

olyan információkat osztottak meg egymással a beavatottak,

amelyekre mindenképpen szükség volt.

– Hol van most? – érdeklődött Møller. – Erről magának egyáltalán

nem kell tudnia, Møller. A férfi arcán zavar tükröződött. Egy

másodpercre nyomasztó csend telepedett a szobára. Mindig kínos

egy kissé, ha valakit emlékeztetni kell arra, hogy nem kell többet

tudnia, mint ami a munkájához szükséges. Brandhaug

elmosolyodott, és sajnálkozva széttárta karját, mintha azt akarná

mondani, hogy megértem, hogy tudni szeretné, de ez van. Møller

bólintott, és az asztalra szegezte tekintetét. – Oké – mondta

Brandhaug. – Annyit elárulhatok, hogy a műtét után egy német

katonai kórházba szállították.

– Értem – Møller a tarkóját vakarta. – Öhm...

Brandhaug várt. – Azon gondolkodom, nem lenne–e jó, ha Hole

tudna erról? Mármint, hogy az SS–ügynök életben marad. Ez

lényegesen könnyebbé tenné számára a helyzetet. Brandhaug

Møllerre nézett. Ezen az osztályvezetőn sosem tudott kiigazodni.

– Rendben – válaszolta. – Mi az, amiben egyetértettek a

nagykövettel? – szólalt meg Rakel. – Hamarosan kitérek rá –

mondta Brandhaug könnyedén, aki tulajdonképpen pont most akart

beszámolni a dologról, ám nem kedvelte, ha csak úgy

félbeszakítják. – Előbb szeretném Møllert és az oslói rendőrséget

dicséretben részesíteni, amiért olyan gyorsan reagáltak a

történtekre. Ha a beszámolók helyesek, az ügynök mindössze

tizenkét perc elteltével már orvosi kezelésben részesült.

– Hole és Ellen Gjelten, a kolléganője, szállította be az ügynököt az

Aker kórházba – mondta Anne Størksen. – Elképesztően gyorsan

reagáltak – szögezte le Brandhaug. – És ezzel a véleményemmel az

amerikai nagykövet is egyetértett. Møller és a rendőrfőkapitány

egymásra pillantott.

59

– Továbbá a nagykövet beszélt a Secret Service–szel. Az

amerikaiak természetesen nem kívánnak büntetőeljárást indítani az

ügyben.

– Természetesen – visszhangozta Møller. – Abban is megegyezett a

véleményünk, hogy lényegében az amerikai oldalt terheli a

felelősség, az ügynöknek ugyanis semmi keresnivalója nem volt a

jegyárusító bódéban. Pontosabban, természetesen ott

tartózkodhatott volna, de erről a helyszínen tartózkodó norvég

összekötő tisztet értesíteni kellett volna. A rendőrtiszt, aki azon a

ponton teljesített szolgálatot, ahol az ügynök bejutott a területre, és

akinek értesítenie kellett volna – elnézést, aki értesíteni tudta volna

– az összekötő tisztet, csak az igazolványra figyelt, amit az ügynök

felmutatott neki. Miután parancsba kapták, hogy az SS–

ügynököknek szabad bejárásuk van az összes biztosított területre, a

rendőr nem látta értelmét, hogy a továbbiakban jelentést tegyen

róla. Utólag persze, mind úgy gondoljuk, hogy jelentenie kellett

volna. Anne Størksenre pillantott, aki nem adta jelét annak, hogy

bármit is közbe szeretne vetni.

– A jó hír viszont az, hogy egyelőre úgy tűnik, a nyilvánosság felé

semmi nem szivárgott ki. De nem azért hívtam ide magukat, hogy

megvitassuk, mit tegyünk, ha minden a legjobban alakul. Naivitás

lenne azt feltételezni, hogy a lövöldözés előbb–utóbb nem szivárog

ki valahol. Bernt Brandhaug beszéd közben föl–le mozgatta nyitott

tenyerét, mintha a mondatokat a könnyen fogyasztható falatokra

akarná darabolni.

– Ráadásul a mellett a mintegy húsz ember mellett, akik az NBSZ–

től, a külügyminisztériumból és az irányítócsoportból ismerik az

ügyet – nem is róluk van szó, az ő java részük biztosan betartja az

általános titoktartási kötelezettséget még vagy tizenöt rendőrtiszt is

a helyszínen tartózkodott. Ok azonban közönséges rendőrök,

akiknek semmiféle tapasztalatuk nincs az olyan fokú titoktartási

kötelezettséget illetően, mint amire jelen esetben szükség van.

Ráadásul ott vannak az emberek a kórházból, a légiközlekedéstől,

az útdíjfizető rendszert működtető Fjellinjen AS társaságtól és a

Hotel Plazától, akik többé–kevésbé gyanítják, mi történhetett. És

arra sincsen garancia, hogy a környékbeli épületek egyikéből sem

60

követte senki a konvojt távcsővel. Egyetlen szó bármelyik érintettől

és...

Felfújta az arcát, és robbanást színlelt. Az asztal körüli csendet

Møller krákogása törte meg. – És miért lenne... öhm... annyira nagy

probléma, ha kiszivárogna? Brandhaug olyan arccal bólintott,

mintha azt jelezné, hogy a kérdés egyáltalán nem volt ostoba, s

ezzel természetesen azonnal sikerült Møllert meggyőznie az

ellenkezőjéről.

– Az Amerikai Egyesült Államok kicsit több mint egy egyszerű

szövetséges állam – kezdte Brandhaug egy alig látható mosollyal.

Mindezt olyan hangsúllyal közölte, mintha egy külföldinek mesélne

arról, hogy Norvégia királyság és a fővárosát Oslónak hívják.

– 1920–ban Norvégia egyike volt Európa legszegényebb

országainak, és ha az USA nem segít, ez minden bizonnyal még ma

is így volna. Felejtsék el a politikusok szónoki képességeit. A

norvég emigráció, a háború után kapott Marshall–segély, az északi–

tengeri olajkincs feltárásához nyújtott segítség – no meg Elvis –

alighanem az Egyesült Államok egyik legelkötelezettebb hívévé

tették Norvégiát. Mi, akik most itt helyet foglalunk, mindannyian

keményen megdolgoztunk azért, hogy elérjünk oda, ahol most

karrierünk tart. De csak jusson bármelyik politikusunk fülébe, hogy

ebben a szobában valaki felelős azért, hogy az amerikai elnök

életveszélyes helyzetbe került...

Brandhaug hagyta a levegőben lebegni a mondat végét, miközben

pillantása végigsiklott az asztalnál ülőkön.

– Óriási szerencsénkre – folytatta –, az amerikaiak inkább

hajlandóak elismerni, hogy a Secret Service–ügynökeik egyike

hibázott, minthogy beismerjék az egyik legközelebbi

szövetségükkel való együttműködés alapvető hiányát.

– Vagyis – szólalt meg Rakel anélkül, hogy tekintetét felemelte

volna az előtte fekvő jegyzettömbből –, nincs szükségünk norvég

bűnbakra. Majd pillantását egyenesen Brandhaugra emelte.

– Szükségünk van viszont egy norvég hősre, nem igaz? Brandhaug

elképedéssel vegyes érdeklődéssel bámult rá. Elképedéssel, mert a

nő olyan gyorsan felfogta, mit akart, és érdeklődéssel, mert ebben a

szempillantásban teljesen világossá vált számára, hogy a nőt

mindenképpen a listáján akarja látni.

61

– Így van. Azon a napon, amikor nyilvánosságra kerül, hogy egy

norvég rendőrtiszt lelőtt egy SS–ügynököt, készen kell lennie a saját

verziónknak – mondta Brandhaug. – Ennek a változatnak pedig

arról kell szólnia, hogy a mi részünkről semmilyen hiba nem történt,

az összekötő tisztünk az utasításoknak megfelelően cselekedett, és

hogy az ügyben egyes–egyedül az SS–ügynök hibázott. Ez egy

olyan verzió, amivel mind mi, mind az amerikaiak élni tudunk. A

kihívást inkább az jelenti, hogy hogy közöljük mindezt hihetően a

médiával. Ehhez pedig...

– ...egy hősre van szükségünk – fejezte be a gondolatmenetet a

rendőrfőkapitány, és bólintott, hogy érti, mire gondolt Brandhaug.

– Bocs, de én vagyok itt az egyetlen, aki nem képes felfogni ezt az

izét? – eresztett meg Møller egy kevéssé sikerült mosolyt. – A tiszt

kiemelkedő határozottságot mutatott egy olyan helyzetben, ami

potenciális fenyegetettséget jelentett az elnök életére – mondta

Brandhaug. – Ha a jegyárusító bódéban tartózkodó személy valóban

merénylő lett volna, akkor Hole, aki az adott szituációra vonatkozó

utasításoknak megfelelően járt el, megmentette volna az elnök

életét. Az, hogy az illetőről végül kiderült, hogy mégsem merénylő,

semmit sem változtat a tényálláson.

– Így van – mondta Anne Størksen. – Ilyen helyzetben az utasítások

fontosabbak, mint a személyes mérlegelés. Meirik egy szót sem

szólt, csak egyetértően bólintott.

– Rendben – mondta Brandhaug. – Az „izé" – ahogy maga nevezte,

Bjarne – arra szolgál, hogy meggyőzze a sajtót, a feletteseinket és

mindenkit, akinek bármi köze volt az ügyhöz, hogy egy pillanatig

nem fért kétség ahhoz, hogy az összekötő tiszt helyesen cselekedett.

Az „izé" tehát azt jelenti, hogy nekünk már most úgy kell

viselkednünk, mintha Hole valódi hőstettet vitt volna véghez.

Brandhaug Møller egyre növekvő zavarát figyelte. – Amennyiben

elmulasztanánk a tisztet dicséretben részesíteni, az olyan volna,

mintha félig beismernénk, hogy hibázott, amikor lelőtte az

ügynököt, és hogy az elnök látogatása alatti biztonsági intézkedések

nem voltak kielégítőek. Az asztal körül ülők bólintottak.

– Ergo... – folytatta Brandhaug. Szerette ezt a szinte legyőzhetetlen

szót, amelyet a logika teljes tekintélyének súlya vértezett fel.

Következésképpen. – Ergo, egy érmet akasztunk a nyakába? – újra

62

Rakel szakította félbe. Brandhaug némi ingerültséget érzett,

méghozzá amiatt, ahogy Rakel az „érem" szót kiejtette. Mintha a nő

egy vígjáték forgatókönyvét írná, amiben mindenféle vicces

javaslatot örömmel fogadnak. Mintha az ő terve egy komédia volna.

– Nem – mondta lassan és nyomatékosan. – Szó sincs éremről. Az

érmeknek és kitüntetéseknek nincsen semmi súlya, nem sugározza

azt a szavahihetőséget, amire a jövőben szükségünk lehet –

hátradőlt, és összefűzte a kezét a feje mögött. – Léptessük elő a

fickót, adjunk neki főtiszti állást. A javaslatot hosszú csend követte.

– Főtiszt? – Bjarne Møller továbbra is hitetlenkedve meredt

Brandhaugra. – Mert lelőtt egy SS–ügynököt? – Lehet, hogy egy

hangyányit morbidnak tűnik, de gondoljon csak bele!

– Ez... – Møller pislogott. Látszott rajta, hogy bőven lenne még mit

hozzáfűznie, de úgy döntött, inkább tartja a száját.

– Hole talán nem rendelkezik az összes képességgel, ami egy

főtiszti pozíció betöltéséhez szükséges – hallotta Brandhaug a

rendőrfőkapitányt. A nő olyan óvatosan ejtette ki a szavakat, mintha

éppen egy szál cérnát fűzne be egy tűbe.

– Erre az apróságra is gondoltunk, Anne – válaszolta, könnyedén

megnyomva a nevet. Ez volt az első alkalom, hogy a nő

keresztnevét használta. A rendőrfőkapitány kissé megemelte a

szemöldökét, de máskülönben úgy tűnt, nincs ellene kifogása.

Brandhaug folytatta: – A problémát mindössze az jelenti, hogy ha

ennek az elpuskázott összekötő tisztnek a kinevezése feltűnést kelt a

kollégái közt, és idővei rájönnek, hogy a kinevezés csak egy díszlet,

akkor ugyanott vagyunk, ahol most. Ha valakiben felmerül, hogy

elterelő hadműveletet gyanítson a dolog mögött, azonnal szárnyra

kap a pletyka, és úgy tűnik majd, mintha tudatosan próbáltuk volna

eltitkolni, hogy mi – maguk – ez a rendőr – hibáztunk. Vagyis

szereznünk kell neki egy olyan állást, ami hihetőnek tűnik, és

konkrétan senki sem láthat bele, hogy mivel is foglalkozik

tulajdonképpen. Más szóval az előléptetést egy védett helyre történő

áthelyezéssel kombináljuk.

– Védett helyen, semmi külső érintkezés – mosolygott Rakel

kajánul. – Ez úgy hangzik, mintha fogságba akarná küldeni,

Brandhaug. – Te mit szólsz, Kurt? – fordult Meirikhez Brandhaug.

Kurt Meirik csak a fejét vakarta, és halkan hümmögött.

63

– Jól van – mondta végül.

– Az hiszem, keríthetünk neki egy főtiszti állást.

– Az nagy segítség lenne – bólintott Brandhaug.

– Igen, ott kell egymásnak segíteni, ahol csak tudunk.

Nagyszerű – mondta széles mosollyal Brandhaug, és a faliórára

vetett pillantásával jelezte, hogy a megbeszélés véget ért. A székek

megcsikordultak a padlón.

Tizenötödik fejezet

Sankthanshaugen, 1999. november 4.

„ Tonight we're gonna party like it's nineteen–ninety–nine!"9

Ellen Tom Waalerre pillantott, aki az imént nyomott be egy kazettát

a magnóba, és úgy felcsavarta a hangerőt, hogy a műszerfal

beleremegett a basszusba, a vokalista falzettje pedig majdnem

széthasította a lány dobhártyáját.

– Zsír, mi? – ordította túl Tom a zenét.

Ellen nem akarta megsérteni, így inkább csak bólintott. Nem mintha

azt gondolta volna, hogy Tom Waalert könnyű megbántani, de ha

már együtt kellett dolgozniuk, akkor igyekezett vele jóban maradni.

Remélhetőleg ez sikerülni is fog mindaddig, amíg a Tom Waaler–

Ellen Gjelten kettősfogat fel nem bomlik. Az osztályvezető, Bjarne

Møller, legalábbis azt mondta, hogy ez csak egy átmeneti felállás.

Mindenki tudta, hogy Tom Waaler kapja meg tavasszal a főtiszti

állást.

– Négerbuzik – harsogta túl a zenét Tom.

Ellen nem válaszolt. Olyan erősen zuhogott, hogy az ablaktörlők

teljes gőzzel sem voltak képesek letörölni a vizet a járőrkocsi

szélvédőjéről, az Ullevålsveien épületei pedig úgy néztek ki, mintha

ide–oda hajladozó mesebeli házak volnának. Møller reggel azzal

küldte el őket, hogy találják meg Harryt. Már jártak a lakásán, ahol

megállapították, hogy vagy nincs otthon, vagy nem akar ajtót nyitni.

Esetleg nincs olyan állapotban, hogy ajtót nyisson. Ellen a

legrosszabbtól tartott. A járdán siető embereket bámulta, akiknek az

alakját az ablakon lecsorgó víz szintén eltorzította.

– Itt fordulj balra, aztán állj meg – mondta.

64

– Megvárhatsz a kocsiban, majd én bemegyek.

– Szívesen – válaszolta Waaler.

– Nem bírom a részegeket.

A lány oldalról rápillantott, de a férfi arckifejezése nem árulta el,

hogy általában a Schrøder vendéglő délelőtti klientúrájára gondolt

vagy kifejezetten Harryra. Leállította a kocsit a buszmegálló előtt.

Ellen, miközben kiszállt, észrevette, hogy az utca másik oldalán

nyílt egy Kaffebrenneri. Bár lehet, hogy már korábban is ott volt,

csak neki eddig még nem tűnt fel. A hatalmas ablakok mögött

húzódó bárszékeken fiatalok ültek magas nyakú pulóverben,

külföldi újságokat olvastak vagy csak nagy fehér kávésbögréjüket

szorongatva az esőbe meredtek, feltehetőleg azon tűnődve, hogy a

megfelelő főszakot, lakberendezőt, szeretőt, könyvklubot vagy

európai országot választották–e.

A Schrøder ajtajában egy vastag, kötött izlandi pulóvert viselő

férfiba ütközött, akinek az íriszéből az alkohol már kimosta a kék

színt és hatalmas, palacsintasütőnyi keze fekete volt a kosztól.

Ahogy elhaladt mellette, Ellent megcsapta a férfiból áradó édeskés

szag: az izzadságnak és az alkoholnak a keveréke. Odabenn csendes

délelőtti hangulat fogadta, mindössze négy asztalnál ültek. Ellen járt

már itt korábban is, de amennyire meg tudta állapítani, semmi sem

változott. A barna falakon lógó, a régi Oslót ábrázoló hatalmas

képek és az üvegtető a bár mennyezetének közepén egy kicsit az

angol pubok hangulatát idézte. De, őszintén szólva, épphogy csak.

A faasztalok és a kanapék inkább egy régi óceánjáró

szivarszalonjára emlékeztették. A bár másik végében egy pincérnő

ácsorgott az egyik asztal mellett konyharuhával a kezében, és

egykedvűen cigarettázva mustrálta Ellent. Harry lehajtott fejjel ült a

legbelső sarokban az ablak mellett. Egy üres söröskorsó állt előtte

az asztalon.

– Szia! – köszönt Ellen, és leült vele szemben. Harry felnézett, és

bólintott, mintha pontosan rá várt volna. Aztán újra lehorgasztotta a

fejét.

– Téged keresünk, már nálad is jártunk.

– És otthon voltam? – kérdezte Harry szárazon.

– Nem tudom.

65

Otthon vagy, Harry? – intett Ellen a pohár felé. Harry vállat vont. –

Életben marad – mondta a lány. – Hallottam, Møller hagyott egy

üzenetet a rögzítőmön – Harry meglepően tisztán ejtette ki a

szavakat. – De azt nem mondta meg, hogy mennyire súlyos a

sérülése. Átkozottul sok ideg van az ember gerincében, nem? Fejét

várakozóan oldalra hajtotta, de Ellen nem válaszolt. – Lehet, hogy

csak megbénul – mondta Harry, és felemelte az üres korsót.

– Egészségedre! – Csak holnapig vagy betegszabadságon – szólalt

meg Ellen. – Úgyhogy reggel számítunk rád odabenn.

– Betegszabadságon vagyok? – kapta fel Harry a fejét. Ellen egy kis

alakú műanyag mappát dobott az asztalra, amelynek a hátoldalán

keresztül látszott, hogy egy rózsaszínű papírt rejt a belseje.

– Beszéltem Møllerrel. És doktor Aunéval is. Tedd el az igazolás

másolatát! Møller szerint teljesen normális, hogy az ember néhány

napig nem dolgozik azután, hogy szolgálatban lelőtt valakit. Csak

gyere be holnap! Harry pillantása az ablak színes, egyenetlen

üvegére vándorolt, melyen keresztül – feltehetőleg tapintatból –

kintről nem lehetett belátni. Pont a Kaffebrenneri ellentéte, gondolta

Ellen.

– Na, jössz? – kérdezte a lány. – Hát – Harry ugyanazzal a fátyolos

tekintettel nézett rá, amit Ellen még abból az időből ismert, amikor

a férfi Bangkokból hazatért.

– Nem innék rá hideg vizet. – Azért csak gyere! Vár rád bent

néhány vicces meglepetés. – Meglepetés? – nevetett Harry

csendesen. – Na, erre kíváncsi vagyok! Előrehozott nyugdíjazás?

Tiszteletteljes búcsú? Vagy megkapom az elnöktől a Bíbor Szívet?

Elég magasra felemelte a fejét ahhoz, hogy Ellen meglássa véreres

szemét. A lány felsóhajtott, és az ablak felé fordult. A göcsörtös

üveg mögött alaktalan autók suhantak el. Mintha egy pszichedelikus

filmbe csöppent volna.

– Miért teszed ezt magaddal, Harry? Tudod, én is tudom, sőt,

mindenki tisztában van vele, hogy te nem hibáztál! Sőt a Secret

Service is elismerte, hogy az ő hibájuk volt, hogy nem tájékoztattak

bennünket. És hogy mi – hogy te helyesen cselekedtél. Harry hangja

halk volt, és nem nézett a lányra: – Szerinted a családja kíváncsi

lesz erre, amikor kerekes székben ülve megy haza?

66

– Az ég szerelmére, Harry! – emelte fel Ellen a hangját, miközben

szeme sarkából látta, hogy a pincérnő egyre növekvő érdeklődéssel

figyeli őket, alighanem egy jó kis csetepatét szimatolt.

– Mindig lesznek olyanok, akiknek pechjük van, és nem élik túl,

Harry. Egyszerűen ez van, senki sem tehet róla. Tudtad, hogy az

erdei szürkebegy egész populációjának hatvan százaléka pusztul el

évente? Hatvan százalék! Ha az ember megállna, és azon kezdene el

töprengeni, hogy ennek meg mi értelme van, maga is a hatvan

százalék közt végezné, még mielőtt rájönne, Harry. Harry nem

válaszolt, csak ült, és a fekete cigarettanyomokkal tarkított kockás

abrosz felé bólintott.

– Én is utálom magamat, amiért ezt mondom neked, Harry, de tedd

meg nekem azt a szívességet, hogy holnap bejössz dolgozni! Csak

gyere be, hozzád sem fogok szólni, nyugodtan fújhatsz rám,

rendben? Harry bedugta a kisujját az asztalterítőbe égetett fekete

lyukak egyikébe. Aztán odébb tolta az üres korsót, hogy eltakarja a

többi lyukat. Ellen várt.

– Waaler van kint a kocsiban? – kérdezte Harry.

Ellen bólintott. Nagyon jól tudta, mennyire nem bírja egymást a két

férfi. Hirtelen támadt egy ötlete, kicsit habozott, aztán előállt vele:

– Egyébként kétszáz koronát tett rá, hogy nem kerülsz elő. Harry

újra elnevette magát, aztán tenyerébe támasztotta a fejét, és Ellenre

nézett. – Te aztán tényleg nagyon rosszul füllentesz, Ellen. De azért

kösz, hogy megpróbáltad.

– Menj a fenébe!

A lány mély levegőt vett, mintha mondani akarna valamit, de

meggondolta magát. Hosszan nézte Harryt, aztán újra mélyet

lélegzett: – Tökmindegy. Tulajdonképpen Møllernek kellene ezt

elmondania, de inkább megteszem most én: főtiszti állást kapsz az

NBSZ–nél. Harry nevetése mély volt, mint egy Cadillac Fleetwood

motorja: – Oké, még egy kis gyakorlás, és egészen jól fog menni ez

a hazudozás–dolog.

– De ez most igaz volt!

– Az lehetetlen

– Harry pillantása újra az ablak felé vándorolt.

– Miért lenne az?

67

Te vagy az egyik legjobb nyomozónk, és pont most bizonyítottad,

hogy mennyire határozott vagy, jogot hallgattál, és... – Mondom,

hogy lehetetlen. Már eleve az is, hogy valakinek ilyen őrült ötlete

támadjon.

– Miért?

– Néhány nagyon egyszerű okból kifolyólag.

A hatvan százalékát mondtad azoknak a madaraknak? Harry az

abroszt a pohárral együtt félretolta az asztalon.

– Erdei szürkebegynek hívják őket.

– Igen. És mitől pusztulnak el?

– Hogy érted ezt?

– Gondolom, nem egyszerűen csak lefekszenek, igaz?

Az éhségtől, a hidegtől, a kimerültségtől pusztulnak el, vagy

megeszik őket a vadállatok. Esetleg ablaküvegnek repülnek. Bármi

előfordulhat. – Oké. Én is úgy tippeltem, hogy egyiküket sem lövi

hátba egy norvég rendőrtiszt, akinek nincs is fegyverviselési

engedélye, mert nem ment át a vizsgán. Egy olyan rendőr, akit,

amint ez kiderül, feltehetőleg egytől három évig terjedő

szabadságvesztésre ítélnek. Azért ez nem a legideálisabb

főtisztalapanyag, nem gondolod? Harry felemelte a poharat, és

hangos koppanással a terítő mellé helyezte. – Miféle lővizsga? –

kérdezte Ellen csak úgy mellékesen, és nyugodt, tárgyilagos

pillantással válaszolt Harry szúrós tekintetére.

– Hogy érted ezt? – szegezte a lánynak a kérdést.

– Fogalmam sincs, miről beszélsz, Harry.

– Átkozottul jól tudod, hogy...

Amennyire én tudom, idén letetted a lővizsgát. És Mohernek is ez a

véleménye. Reggel át is ment a lőtérre, hogy ellenőrizze az

oktatónál. Megnézték a számítógépben az adatlapodat, amiből

kiderült, hogy kifejezetten magas pontszámot teljesítettél. Tudod,

senkiből sem csinálnak főtisztet az NBSZ–nél, aki úgy lő le SS–

ügynököket, hogy nem kapta meg a lőengedélyét. Szélesen Harryra

vigyorgott, aki most már inkább csak zavartnak tűnt, nem

részegnek.

– De nekem nincs lőengedélyem!

– Dehogynem, csak elkeverted valahová.

– De ne aggódj, Harry, majd megtalálod!

68

– Na, ide figyelj, én...

Aztán hirtelen elakadt, és az asztalon fekvő műanyag mappára

bámult. Ellen felállt. – Akkor holnap kilenckor, főtiszt? Harry

erejéből csak egy néma bólintásra futotta.

Tizenhatodik fejezet

Radisson SAS, Holbergs plass, 1999. november 5.

Betty Andresennek világos, göndör, Dolly Parton–frizurája volt,

ami úgy nézett ki, mintha paróka volna, pedig nem volt az. A

lányon a frizuráján túl semmi nem is emlékeztetett a hírességre.

Betty Andresen magas volt és vékony, és amikor mosolygott, mint

ahogy most is, épp csak egy kicsit nyitotta ki a száját. A mosoly a

Holdberg téren található Radisson SAS Hotel recepciós pultjának

túlsó felén álló idős férfinak szólt. Valójában nem egy közönséges

recepció volt ez, hanem azon multifunkciós „szigetek" egyike, rajta

egy monitorral, amin keresztül egyszerre több vendéget is ki lehetett

szolgálni.

– Szép délelőttöt! – köszönt Betty Andresen. Még a stavangeri

vendéglátóipari szakiskolában tanulta, hogy a vendégek üdvözlése

mindig igazodjon a napszakhoz. Így egy órával ezelőttig „jó

reggelttel" köszönt. Egy óra múlva „jó napottal" fog, hat óra múlva

„szép délutánnal", további két órával később pedig „jó estéttel"

fogadja majd az érkezőket. Aztán hazamegy a Torhovon lévő

kétszobás lakásába, és arra gondol, bárcsak lenne valaki, akinek azt

is mondhatja végre, hogy „jó éjszakát".

– Szeretnék megtekinteni egy szobát, olyan magasan, amennyire

csak lehetséges. Betty Andresen az idős férfi vizes vállára bámult.

Kinn szakadt az eső. A férfi kalapjának karimáján egy vízcsepp

kapaszkodott remegve.

– Meg akar nézni egy szobát?

Betty Andresen mosolya meg sem rezdült. Arra tanították, és ebből

az elvből jottányit sem engedett, hogy mindenkit vendégként kell

kezelni egészen addig, amíg visszavonhatatlanul be nem

bizonyosodik, hogy az illető mégsem az. De teljes mértékben biztos

volt benne, hogy ez az eset most az „öregúr a fővárosba látogat, és

69

szeretné megnézni a kilátást a SAS Hotelből, anélkül, hogy fizetne

érte" féle történet lesz. Gyakran történt ilyesmi, főleg nyáron, és

nem mindig csak a kilátás miatt. Egyszer egy idős hölgy egyenesen

a huszonkettedik emeleti elnöki lakosztályt szerette volna

megnézni, hogy majd le tudja írni a barátnőinek, hogy néz ki,

amikor bemeséli nekik, hogy ott szállt meg.

Végül ötven koronát ajánlott Bettynek, hogy vezesse be őt a

vendégkönyvbe, hogy bizonyítékként felhasználhassa. – Egyágyas

vagy kétágyas szobát szeretne? – kérdezte Betty.

– Dohányzót vagy nem dohányzót?

A legtöbben már itt elkezdenek hebegni. – Teljesen mindegy –

válaszolta az öreg –, a kilátás a lényeg. Szeretném, ha a szoba

délnyugati tájolású lenne.

– Igen, onnan az egész várost láthatja.

– Pontosan. Melyik a legjobb szobájuk?

Természetesen az elnöki lakosztály, de várjon, utánanézek, hogy

van–e szabad normál szobánk. Kopogni kezdett a billentyűzeten, és

várta, hogy a férfi ráharapjon a csalira. Nem is kellett hozzá sok idő.

– Szívesen megnézném a lakosztályt.

Hát persze, hogy azt szeretnéd, gondolta Betty, és még egyszer az

öregre pillantott. Betty Andresen nem volt holmi szívtelen

nőszemély. Ha egy öregúr leghőbb vágya az, hogy megnézze a

kilátást a SAS Hotelből, ő aztán igazán nem fogja tőle megtagadni

ezt. – Menjünk, vessünk rá egy pillantást – mondta, és nem spórolt

legszebb mosolyával, amit egyébként a törzsvendégek számára

tartogatott.

– Látogatóba érkezett Oslóba? – firtatta udvarias érdektelenséggel a

liftben. – Nem – válaszolta az öreg, akinek épp olyan fehér,

bozontos szemöldöke volt, mint valaha Betty apjának. A lány

megnyomta a felvonó gombját, az ajtók összezárultak, és a fülke

mozgásba lendült. Betty nem tudott hozzászokni a liftezéshez,

folyton az az érzése támadt, mintha felszippantanák az égbe, s

mindig kicsit arra számított, hogy amikor majd az ajtók újra

szétnyílnak, egy teljesen más világba érkezik majd. De aztán

mindig ugyanaz fogadta. Végigmentek a tapétázott folyosón,

amelynek színe összhangban volt a szőnyegek árnyalatával, a falait

pedig drága és unalmas műtárgyak borították. Bedugta a műanyag

70

kártyát a lakosztály zárjába, kitárta az ajtót és betessékelte az

öreget, aki Betty számára ismerős, várakozással teli arckifejezéssel

sétált be.

– Az elnöki lakosztály 105 négyzetméter – mondta Betty. – A

lakosztályban két hálószoba található egy–egy extra méretű ággyal

és két fürdőszoba, mindkettő pezsgőfürdővel és telefonnal. Betty

belépett a szobába, ahol az öreg már elfoglalta a helyét az ablaknál.

– A bútorokat Poul Henriksen, a dán designer tervezte – folytatta, és

végigsimított a szalon asztalának hártyavékony üvegből készült

felületén.

– Megnézi a fürdőszobákat is?

Az öreg nem válaszolt. Elázott kalapja még mindig a fején volt, és a

kérdés után beálló csendben, Betty egy vízcsepp koppanását hallotta

a cseresznyefa padlón. Odalépett a férfi mellé. Innen minden

látszott, amit a városban érdemes volt megnézni: a városháza, a

Nemzeti Színház, a királyi palota, a parlament és az Akerhus erőd.

Alattuk pedig ott feküdt a királyi palota parkja, ahol a fák a

kékesszürke ég felé nyújtogatták fekete, göcsörtös ujjaikat. – Inkább

egy szép tavaszi napon kellett volna jönnie – szólalt meg Betty. Az

öreg megfordult, és olyan értetlenül nézett rá, hogy Bettynek csak

akkor jutott el a tudatáig, mit is mondott az imént. Akár azt is

hozzáfűzhette volna: hiszen úgyis csak a kilátás miatt van itt.

Mosolygott, ahogy csak bírt. – Amikor szép zöld a fű, és a fák

lombosak a királyi palota parkjában. Olyankor tényleg nagyon szép.

A férfi ránézett, de látszott, hogy a gondolatai egészen másutt

járnak. – Igaza van – mondta végül. – A fák koronái zöldbe

borulnak, erre nem is gondoltam. Az ablakra mutatott.

– Ki lehet nyitni? – Csak résnyire – mondta Betty, a témaváltástól

megkönnyebbülve. – Erre kell elfordítani a kilincset. – Miért csak

résnyire? – Hogy egyeseknek nehogy ostoba ötleteik támadjanak. –

Ostoba ötleteik? Betty elkapta a tekintetét. Lehet, hogy az öreg egy

cseppnyit szenilis? – Hogy leugorjanak – mondta. – Vagyis, hogy

öngyilkosságot kövessenek el. Nagyon sok boldogtalan ember van,

aki... A lány tett egy kézmozdulatot, amivel azt kívánta jelezni, mire

képesek a boldogtalan emberek. – Ezek szerint ez ostoba ötlet? – az

öreg az állát dörzsögetlve nézett rá. Csak nem mosoly bujkál a

ráncai mögött?

71

– Akkor is, ha az ember boldogtalan?

– Igen – válaszolta Betty határozottan.

– Legalábbis az én szállodámban.

– Az én műszakom alatt.

– Az én műszakom alatt – kuncogott az öreg.

– Ez jó volt, Betty Andresen.

A nő összerezzent, amikor a nevét meghallotta. Persze, biztosan

látta a névtábláját. Mindenesetre az öreg látásával nem volt baj,

ugyanis apró betűkkel szedett neve igencsak eltörpült a nagybetűs

„recepciós" felirat mellett a táblácskán. Betty úgy tett, mintha

diszkréten az órára pillantott volna. – Persze – jegyezte meg a férfi.

– Van magának más dolga is, mint hogy a kilátást mutogassa.

– Akad elég tennivaló – felelte.

– Kiveszem – közölte az öreg.

– Tessék?

– Kiveszem a szobát.

– Nem ma éjszakára, hanem...

– Kiveszi a szobát?

– Igen. Ki lehet venni, nem?

– Természetesen, de... nagyon drága.

– Szívesen kifizetem előre.

Az öreg egy pénztárcát húzott elő a belső zsebéből, és kiemelt

belőle egy köteg bankjegyet. – Nem, nem így értettem. De ez a

lakosztály hétezer koronába kerül egy éjszakára. Mutathatok önnek

egy másik...

– Nekem tetszik ez a szoba – erősködött az öreg.

– Legyen szíves, számolja meg a biztonság kedvéért.

– Betty az elé tartott ezresekre bámult.

A számlát majd akkor rendezzük, amikor megérkezik – mondta. –

Mikor kíván... – Ahogy ajánlotta, Betty. Egy tavaszi napon.

– Rendben.

– Valamilyen különleges dátum lesz?

– Természetesen.

Tizenhetedik fejezet

Rendőrkapitányság, 1999. november 5.

72

Bjarne Møller felsóhajtott, és kinézett az ablakon. Gondolatai már

megint elkalandoztak, ami az utóbbi időben gyakran megesett vele.

Az eső alábbhagyott, de az ég még mindig csúnyán be volt borulva,

kékesszürke felhő úszott Oslo Grønland városrészének

rendőrkapitánysága felett.

Egy kutya kocogott keresztül az épület előtti barna, élettelen

gyepen. Van egy üres osztályvezetői állás Bergenben, és a pályázat

beadási határideje csak a következő héten jár le. Egy ottani

kollégától hallotta, hogy Bergenben minden ősszel csupán két

alkalommal esik az eső: szeptembertől novemberig és novembertől

újévig. Ezeknek a bergenieknek mindig nagyzolniuk kell. Járt már

ott, kedvelte a várost, messze volt az oslói politikusoktól, ráadásul

kicsi is volt. Ez tetszett neki. – Mi? – fordult meg, és Harry

rezignált arckifejezésére pillantott. – Épp azt ecsetelted, hogy

mennyire jót tenne nekem, ha egy kicsit kimozdulnék.

– Igen?

– Te mondtad, főnök.

– Ó, igen. Persze.

Vigyáznunk kell, hogy ne ragadjunk bele a régi szokásokba és a

napi rutinba. Lépjünk tovább, képezzük magunkat! Merjünk

változtatni, fedezzünk fel új helyeket!

– Új helyeket, aha. Az NBSZ ugyanebben az épületben van, csak

három emelettel feljebb. – Tudod, hogy értettem. Meirik, az NBSZ

vezetője úgy véli, hogy pont megfelelnél náluk arra az állásra. – Az

ilyen típusú állásokra nem pályázatokat szoktak kiírni?

– Emiatt ne aggódj, Harry! – De azt azért megtudhatnám, hogy mi a

csudáért akartok engem bedugni az NBSZ–hez? Úgy nézek én ki,

mint egy kém?

– Nem, dehogy!

– Nem?

– Úgy értem, de, természetesen nem...

– De miért nem?

– Mit miért?

Møller erősen vakarni kezdte a tarkóját, az arca bosszús színt öltött.

– A jó életbe, Harry, mi itt tálcán kínálunk neked egy öt fizetési

lépcsővel magasabb főtiszti állást, ahol vége az éjszakai műszaknak

73

és legalább kapsz némi tiszteletet az újoncoktól. Ez azért nem

hangzik annyira rosszul, nem?

– Én szeretem az éjszakai műszakot.

– Senki sem szereti az éjszakai műszakot.

– Miért nem az itteni főtiszti állást kapom meg?

– Harry! Kérlek, tegyél meg nekem egy szívességet, és mondj igent!

Harry egy papírcsíkot morzsolt az ujjai közt. – Főnök – szólalt meg.

Mióta is ismerjük mi egymást? Møller figyelmeztetően felemelte

mutatóujját. – Nem, nem. Ne gyere nekem azzal, hogy mennyi

mindenen mentük már együtt keresztül...

– Hét éve. Ezalatt a hét év alatt rengeteg embert hallgattam ki,

valószínűleg a legostobábbakat, akik valaha két lábon jártak ebben a

városban, de komolyan mondom, rosszabbul hazudsz, mint

bármelyikük. Lehet, hogy én teljesen hülye vagyok, de maradt még

néhány agysejtem, és ezek bizony azt súgják nekem, hogy aligha az

én aktám érdemelné ki ezt az állást. És az is egészen meglepő, hogy

hirtelen az enyém lett az osztály egyik legjobb eredménye az éves

lővizsgán. De ez amúgy sem tesz semmit, mert nemrég

lepuffantottam egy Secret Service–ügynököt. Ne mondj semmit,

főnök! Møller, aki épp nyitotta volna a száját, engedelmesen

összezárta állkapcsát, és tüntetőleg összefonta maga előtt a karját.

Harry folytatta:

– Felfogtam, hogy itt nem te irányítod a dolgokat. És bár nem

teljesen tiszta számomra a kép, elég jó a fantáziám, hogy a többit

összerakjam. És ha igazam van, akkor ez azt jelenti, hogy a saját,

rendőrségen belüli karrieremre vonatkozó elképzeléseim csupán

másodlagos szerepet játszanak. Úgyhogy csak egy kérdésemre

válaszolj: van egyáltalán választásom? Møller csak pislogott. Újra

Bergen kúszott a fejébe, a hómentes telek, a vasárnapi kirándulások

a feleségével és a fiúkkal. Egy hely, ahol érdemes felnőni. Kis

stiklik, apró csínytevések, de semmi bandabűnözés meg túladagolt

tizennégy évesek. – Nincs – válaszolta. – Klassz – mondta Harry. –

Gondoltam – összegyűrte a papírcetlit, és megcélozta vele a

papírkosarat.

– Öt fizetési lépcsőt említettél?

– És saját irodát.

74

Gondolom, jól elkülönítve a többiektől – lassú, begyakorolt

karmozdulattal dobta el a galacsint.

– Fizetik a túlórákat?

– Ezen a fizetési szinten nem.

Akkor majd igyekszem négykor lelépni – a galacsin fél méterrel a

szemetes mellett ért földet. – Biztos minden rendben lesz – mondta

Møller egy halvány mosoly kíséretében.

Tizennyolcadik fejezet

A királyi palota parkja, 1999. november 10.

Hideg, holdfényben fürdő, tiszta este volt. A metróaluljáróból

felérve legelőször az tűnt fel az idős férfinak, hogy milyen sokan

vannak az utcákon. Azt hitte, hogy a városközpont ilyen későn már

szinte teljesen néptelen, ehhez képest a neonfények alatt taxik

száguldoztak fel s alá, a járdákon pedig tolongtak az emberek. A

piros lámpánál megállt egy csapat sötét képű fiatal mellett, akik

valami furcsa kotkodácsoló nyelven beszéltek. Pakisztániak

lehetnek vagy arabok, gondolta. Amikor a lámpa zöldre váltott,

gondolatai megszakadtak. Céltudatosan nekiindult, át az utcákon,

aztán fel a dombon a királyi palota kivilágított homlokzatának

irányába. Itt is sokan voltak, többnyire fiatalok, csak a jó ég tudja,

hova tarthatnak. Kari Johan szobra előtt megállt és mélyeket

lélegzett. A király a lován ült, és álmodozó tekintettel bámult lefelé

a parlament irányába. Már több mint egy hete nem esett, az öreg

lába alatt zörgött a száraz avar, ahogy jobbra befordult a fák közé a

parkba. Hátrahajtotta a fejét, és felnézett az ég felé nyújtózkodó

csupasz ágakra. Egy vers jutott az eszébe:

Szilfa, tölgy, nyírfa és jegenye,

Fekete köpeny felette,

holt s halovány.

Azon gondolkodott, nem lenne–e jobb, ha nem sütne ennyire a hold.

Viszont így könnyebben rábukkant arra, amit keresett: a hatalmas

tölgyre, ami alatt aznap pihent, amikor megtudta, hogy élete a

75

végéhez közeledik. Tekintete végigsimította a fát törzsétói a

koronájáig. Hány éves lehet? Kétszáz? Háromszáz? Lehet, hogy

már akkor is hatalmas volt, amikor Kari Johan norvég királynak

kiáltatta ki magát. Igazából nincs jelentősége, hiszen minden élet

véget ér egyszer, a sajátja is, a fáé is, sőt, még a királyé is.

Behúzódott a fa mögé, nehogy észrevegyék az ösvényről, és levette

a hátizsákját. Aztán leguggolt, és kipakolta a tartalmát: három

glifozátoldattal teli üveget, amit a Kirkeveien lévő Jernia

barkácsáruház eladója Roundup márkanévvel illetett, és egy erős

acélheggyel ellátott hatalmas állatorvosi fecskendőt, amihez a Sfinx

gyógyszertárban jutott hozzá. A patikában azt mondta, hogy a

fecskendő sütéshez kell, ezzel fogja a zsírt belefecskendezni a

húsba, de feleslegesen magyarázkodott, mivel az eladó teljes

érdektelenséggel bámult rá, és minden bizonnyal azonnal elfelejtette

az öreget, amint az kilépett az ajtón.

A férfi körülnézett, majd az injekciós tű hosszú acélhegyével

átszúrta az egyik üveg dugóját. Óvatosan visszahúzta a dugattyút, és

a fecskendő megtelt a fényes folyadékkal. Kezével addig tapogatta a

fa törzsét, míg rá nem akadt egy kis nyílásra a fa kérgének egyik

repedésében, és beleszúrta a tűt. Nem ment olyan könnyen, mint

ahogy képzelte, erősen meg kellett nyomnia a fecskendőt, hogy a tű

belefúródjon a fa kemény törzsébe. Ha csak a fa külső részébe

fecskendezi az anyagot, akkor semmi hatást nem ér el. A

kambiumot kell elérnie, a fa belső, életet adó szövetét. A tű

remegett. Az ördögbe is! Nem törheti bele, mert csak ez az egy van.

A tű néhány centiméternyire könnyedén becsúszott, de aztán

teljesen megakadt. A hűvös este ellenére elöntötte a veríték. Épp

újra nekiveselkedett, amikor az ösvényen megzördült az avar.

Eleresztette a fecskendőt. A zaj egyre közeledett, a férfi behunyta a

szemét és visszafojtotta lélegzetét. A lépések elhaladtak mellette.

Amikor újra kinyitotta a szemét, két alakot látott eltűnni a bokrok

mögött a Frederiks gate felé. Megkönnyebbülten kifújta a levegőt,

és újra hozzáfogott. Úgy döntött, ha törik, ha szakad, megcsinálja,

és minden erejét összeszedve nyomni kezdte a fecskendőt. Már

éppen a tű reccsenésére számított, amikor az végül belecsúszott a

fába. Letörölte az arcáról az izzadságot. A többi már könnyen ment.

76

Tíz perccel később, amikor már a harmadik üvegnyi oldat

befecskendezéséhez fogott hozzá, újra hangokat hallott közeledni.

Két alak jelent meg a bokrok mellett, alighanem ugyanazok jöttek

visszafelé, akiket az imént látott.

– Hé! – hallatszott egy férfi hangja.

Az öreg ösztönösen reagált, feltápászkodott és odaállt a fa elé, hogy

kabátja hosszú szárnyai eltakarják a fecskendőt, ami még mindig a

tölgy törzsében állt. A következő pillanatban erős fény vakította el.

Az arca elé emelte a karját.

– Vidd már odébb azt a lámpát, Tom – szólalt meg egy női hang. A

fénycsóva továbbtáncolt az arcáról a park fái közé. Azok ketten

egészen közel léptek hozzá, és a szép, bár kissé átlagos vonású,

harmincas évei elején járó nő egy igazolványt dugott az öreg orra

elé. Olyan közel tartotta, hogy még a holdfényben is ki tudta venni

rajta a nő fotóját, amin valamivel fiatalabbnak tűnt, mint most és

nagyon komoly arcot vágott. És a nevét, Ellen Akárki.

– Rendőrség – közölte a nő.

– Sajnálom, ha megijesztettük!

Mit csinál itt maga az éjszaka közepén? – kérdezte a férfi.

Mindketten civilben voltak, a fiatalember fekete kötött sapkája alól

jeges, kék szempár meredt az idős férfira.

– Csak sétálok – válaszolta az öreg, és remélte, hogy nem veszik

észre a remegést a hangjában. – Aha – mondta a Tom nevű férfi. –

Egy fa mögött, hosszú kabátban a parkban. Tudja, minek nevezzük

mi ezt?

– Hagyd már abba, Tom! – szólt rá a nő. – Még egyszer elnézést

kérünk – mondta az öreghez fordulva. – Néhány órával ezelőtt

támadás történt a parkban, összevertek egy fiatal fiút. Nem látott

vagy hallott esetleg valamit?

– Csak az előbb jöttem – mondta az öreg, és igyekezett a nőre

összpontosítani, hogy elkerülhesse a férfi fürkésző pillantását. –

Nem láttam semmit, legfeljebb csak a Göncölszekeret – mutatott az

ég felé.

– Sajnálom a fiút. Nagyon megsérült?

– Eléggé.

– Elnézést a zavarásért – mosolyodott el a nő.

– További szép estét!

77

Eltűntek. Az öreg behunyta a szemét, és hátát a fának vetve

lecsúszott a földre. A következő pillanatban azonban valaki a

kabátjánál fogva felrántotta, a füle mellett pedig forró leheletet

érzett. Aztán a fiatal férfihang ezt mondta: – Ha csak egyszer is

rajtakaplak, levágom a töködet, világos? Ki nem állhatom az

ilyeneket! Aztán elengedte a kabátot és eltűnt. Az öreg lecsúszott a

földre, még a ruháján keresztül is érezte a talaj hidegét. A fejében

egy hang ugyanazt a versszakot zümmögte újra meg újra:

Szilfa, tölgy, nyírfa és jegenye,

Fekete köpeny felette,

holt s halovány.

Tizenkilencedik fejezet

Herbert's Pizza, Youngstorget, 1999. november 12.

Sverre Olsen belépett az ajtón, odabiccentett a sarokasztalnál

üldögélő srácoknak, vett egy sört a pultnál, és odavitte az asztalhoz.

Nem a sarokasztalhoz, hanem a sajátjához. Már több mint egy éve

volt saját asztala, azóta, hogy azt a sárgát lerendezte a Dennis

Kebabban. Még korán volt, a Torggata és a Youngstorget sarkán

álló kis pizzéria egyelőre szinte kihaltan ásítozott. De hamarosan

megtelik majd, ma érkezik ugyanis a szociális segély. Átpillantott a

sarokban ülőkhöz. A három fickó szintén a kemény maghoz

tartozott, de mostanában nem állt szóba velük. Az új párt, a Nemzeti

Szövetség tagjai voltak, és nemrégiben támadt némi ideológiai

nézeteltérés köztük. Még a Haza Ifjai idejéből ismerte őket, s bár

kétségtelenül igazi hazafiak voltak, de kezdtek lassan átcsúszni az

elhajlók soraiba.

Roy Kvinset kifogástalanul borotvált feje megcsillant a

neonfényben, megszokott elnyűtt, szűk farmerjét, bakancsot és a

Nemzeti Szövetség piros, fehér, kék színű lógójával díszített fehér

pólót viselt. Halle viszont új külsővel büszkélkedhetett: haját

feketére festette, és zselével hátrasimítva teljesen a koponyájára

lapította. Ezen kívül volt rajta valami, ami az emberek többségét

kifejezetten provokálta: egy fekete, gondosan nyírt kis pamacs az

78

orra alatt, a Führer bajuszának pontos mása. Lovaglócsizmáját és bő

lovaglónadrágját zöld katonai nadrágra cserélte. Gregersen volt az

egyetlen, aki úgy nézett ki, mint egy átlagos fiatal: rövid dzsekit és

hegyes kis szakállat viselt, napszemüvegét a homlokára tolta.

Kétségkívül neki volt a legtöbb sütnivalója a társaságból.

Sverre pillantása továbbsiklott a helyiségben. Az egyik asztalnál

egy fiatal pár tömte magába a pizzáját. Nem látta itt őket korábban,

de nem tűntek sem zsaruknak, sem újságíróknak. Lehet, hogy ezek

is a Monitortól vannak? Télen leleplezett egy monitoros pasast, egy

ijedt tekintetű tagot, aki túl gyakran pofátlankodott ide, hogy

részegséget színlelve beszédbe elegyedjen néhányukkal. Miután

Sverre megneszelte a csalást, kinn elkapták, és letépték a pulóverét.

Egy magnó és egy mikrofon volt a hasára ragasztva. Mielőtt

nekiestek, még bevallotta, hogy a Monitortól jött. Halálos rettegés.

Ezek a monitorosok mind megveszekedett idióták voltak, akik a

fasiszta körökben való szaglászást valami hihetetlenül fontos és

merész kihívásnak tekintették. Ráadásul közben titkos ügynöknek

képzelték magukat a szarháziak. Azt viszont Sverrének is el kellett

ismernie, hogy ami azt illeti, ebből a szempontból talán nem is

különböztek sokban némelyik saját soraikból kikerülő féleszűtől. A

fickó mindenesetre annyira biztos volt benne, hogy meg fogják ölni,

hogy összevizelte magát a félelemtől. Méghozzá szó szerint. Sverre

saját szemével látta a nadrágszárából az aszfaltra csordogáló sötét

csíkot. Az egész estéből erre emlékezett a legjobban. A gyéren

megvilágított hátsó udvarban megcsillanó vizelet–patakocskára,

amint a terep legmélyebben fekvő pontja felé igyekszik.

Sverre Olsen úgy döntött, hogy a párocska csupán két éhes fiatal,

akik véletlenül fedezték fel a pizzériát. A sebesség, amivel az ételt

lapátolták magukba, arra engedett következtetni, hogy mostanra

már rájöttek, kikből is tevődik össze a hely törzsközönsége, és

igyekeznek mihamarabb újra az ajtón kívülre kerülni. Az ablak

mellett egy kalapot és felöltőt viselő idős férfi ült. Talán csak

valami vén alkoholista, bár a ruházata egészen mást sugallt. De ez

sem jelent semmit, mert amikor az Üdvhadsereg felruházza őket, az

első napokban még gyakran festenek így – használt, de jó

állapotban lévő minőségi kábátokban és öltönyökben feszítenek,

amik csak nemrég mentek ki a divatból. Miközben az öreget

79

bámulta, az hirtelen felemelte a fejét és viszonozta a pillantását.

Nem volt részeg. A szeme szikrázóan kék volt, Sverre

automatikusan elkapta róla a tekintetét. Ez meg mi a fenét bámul?

Sverre a söröskorsójára összpontosított. Ideje lenne már némi pénzt

keresnie. Meg kellene növesztenie a haját, hogy eltakarja a nyakán

lévő a tetoválást, hosszú ujjú inget húzni és hozzálátni. Mert munka

akadna bőven. Persze szar munka. A kellemes, jól fizető állásokat a

bokszosok már mind lenyúlták. Az a sok buzi, a hitetlenek meg a

niggerek.

– Leülhetek? Sverre felpillantott. Az öreg állt felette. Észre sem

vette, hogy odajött. – Ez az én asztalom – morogta elutasítóan. –

Csak néhány szót szeretnék magával váltani – az öreg egy újságot

tett az asztalra kettejük közé, és leült Sverrével szemben, aki éberen

követte tekintetével. – Nyugalom, én is maguk közé tartozom –

mondta az öreg.

– Kik közé?

– Akik idejárnak. A nemzetiszocialisták közé.

– Valóban?

Sverre megnedvesítette az ajkát, és szájához emelte a poharat. Az

öreg rezzenéstelenül bámult rá. Olyan nyugodtan, mintha az

égvilágon semmi dolga nem lenne. Nyilván így is van, hiszen biztos

van vagy hetvenéves. Legalább. Lehet, hogy a Zorn 88–as öregfiúk

egyike? Azok közé a háttérben megbúvók közé tartozik, akikről már

többször hallott, de még sohasem találkozott velük? – Egy

szívességet szeretnék kérni – az öreg hangja halk volt. – Valóban? –

ismételte Sverre, de ezúttal a kérdés már nem csengett annyira

leereszkedóen. Hiszen sosem lehet tudni.

– Egy fegyverről lenne szó – folytatta az öreg.

– Egy fegyverről?

– Szükségem van valamire. Tud segíteni?

– Már miért kellene segítenem?

– Vessen egy pillantást a huszonnyolcadik oldalra!

Sverre maga elé húzta az újságot, de lapozás közben is az öregen

tartotta a szemét. A huszonnyolcadik oldalon egy, a spanyolországi

neonácikról szóló cikket talált. Méghozzá Even Juultól, attól az

agyalágyult vénembertől. Na, kösz szépen! A nagy fekete–fehér kép

80

egy részét, ami egy Franco–festményt tartó fiatalembert ábrázolt,

egy ezerkoronás fedte el.

– Ha tud segíteni... – mondta az öreg.

– Sverre a vállát vonogatta.

– ... akkor jön még hozzá további kilenc.

– Valóban? – kortyolt Sverre a sörébe.

Aztán körülnézett a helyiségben. A fiatal pár már odébbállt, de

Halle, Gregersen és Kvinset még mindig a sarokban ült, sőt

hamarosan a többiek is csatlakoznak hozzájuk, és akkor képtelenség

lesz bármiféle diszkrét társalgást folytatni. Tízezer korona.

– Milyen fegyverről lenne szó?

– Egy puskáról.

– Megoldható.

– Az öreg megrázta a fejét.

– Egy Märklin–puska kellene.

– Märklin? Az öreg bólintott.

– Mint azok a vasútmodellek? – kérdezte Sverre.

A ráncokkal szabdalt arcon egy repedés támadt a kalap alatt. Az

öreg bizonyára elmosolyodott. – Ha nem tud segíteni, most szóljon!

Az ezrest megtarthatja, és többet egy szót se az egészről. Kimegyek

innen, és nem látjuk többet egymást. Sverre enyhe adrenalinlöketet

érzett. Ez nem holmi baltákról, vadászpuskákról és ilyen–olyan

dinamitpatronokról szóló hétköznapi csevegés volt, hanem végre

valami rendes kihívásnak tűnő esemény. Nyílt az ajtó, Sverre

kilesett az öreg válla fölött. Nem a fiúk voltak, csak a piros izlandi

pulóveres, öreg szeszkazán jött be. Néha kicsit idegesítő volt,

amikor sört lejmolt, de egyébként teljesen ártalmatlan.

– Meglátom, mit tehetek – nyúlt Sverre az ezresért.

Még fel sem fogta, mi történik, amikor az öreg keze hirtelen

saskaromként lecsapott az övére, és az asztalhoz szegezte. – Nem

ezt kérdeztem! – az öreg hangja olyan volt, mint a jégcsap. Sverre

hasztalan igyekezett kirángatni a kezét. Te jó ég, nem képes

kiszabadítani magát egy aggastyán szorításából! – Azt kérdeztem,

hogy tud–e segíteni, és egy igent vagy egy nemet várok

válaszképpen, világos? Sverre érezte, hogy lassan elönti az agyát a

düh, de a tízezer korona gondolata egyelőre felülkerekedett

mindenen. Hiszen végre itt ez a különös férfi, aki kihúzhatja a

81

szarból. Nem lesz olcsó, de úgy érezte, hogy az öreg nem fog

garasoskodni a jutalékon.

– Tudok... tudok segíteni.

– Mikor?

– Három nap múlva. Itt. Ugyanebben az időben.

Marhaság, három nap alatt nem lehet megszerezni egy ilyen

fegyvert! – az öreg elengedte a kezét. – De addig találja meg azt, aki

segíteni tud, aztán találkozzunk, hogy megbeszéljük a kézbesítést.

Sverre, aki százhúsz kilót nyomott ki a fekvőpadon, még mindig

azon értetlenkedett, hogy volt képes ez a vézna, öreg fószer...

– Addig is azt üzenem, hogy készpénzben fizetek a leszállításkor.

Maga pedig három nap múlva kapja meg a többi pénzt. – Igen? És

mi van, ha csak elveszem a pénzt, és... – Akkor visszajövök és

megölöm. Sverre a kezét dörgölte, és nem kívánt elmélyülni a

további részletekben. Jeges szél söpört végig a járdán a Torggata

Badnál lévő telefonfülke előtt, amikor Sverre Olsen remegő

ujjakkal a számokat keresgélte. Ez az átkozott hideg! Ráadásul a

bakancsának az orra is kilyukadt. A vonal másik végén végre

felvették a kagylót. – Igen? Sverre nyelt egyet. Miért érzi magát

mindig olyan kényelmetlenül ettől a hangtól?

– Én vagyok az, Olsen.

– Mondjad!

– Kellene valakinek egy fegyver. Egy Märklin.

– A vonal másik végéről nem érkezett válasz.

– Mint a vasútmodell.

Tudom, mi az a Märklin, Olsen – a telefonból érkező hang

semlegesnek tűnt, de Sverre fülét nem kerülte el a belőle sütő

megvetés. Nem szólt semmit, mert bár ki nem állhatta a vonal

másik végén lévő férfit, a vele szemben érzett rémülete még a

gyűlöleténél is nagyobb volt – ahogy ezt nem egyszer kénytelen

volt magának beismerni. Az a hír járta, hogy nagyon veszélyes

fickó. Sverre környezetében csak kevesen ismerték, ő maga sem

tudta a férfi valódi nevét, aki kapcsolatai révén már nem egy

alkalommal kihúzta Sverrét és cimboráit a bajból. Természetesen

mindez az Ügy szolgálatában történt, és nem azért, mert bármiféle

érzelem fűzte volna Sverre Olsenhez. Ha Sverre ismert volna mást,

aki segíteni tudott volna, biztosan elkerüli őt.

82

– Kinek kell a fegyver és mire? – kérdezte a hang.

– Egy fura vénembernek, eddig még életemben nem láttam. Azt

állította, hogy közülünk való. Nem kérdezősködtem, hogy mit akar

vele. Lehet, hogy semmit. Lehet, hogy csak azért kell neki, hogy...

– Fogd be, Olsen! Pénzesnek tűnt? – Finom ruhái voltak, és adott

egy ezrest, csak azért, hogy hallja, tudok–e segíteni. – Az ezrest

azért adta, hogy befogd a pofád, és nem azért, hogy válaszolj. –

Khm. – Érdekes. – Három nap múlva találkozom vele. – Akkorra

tudni akarja, hogy meg tudjuk–e szerezni a cuccot.

– Tudjuk?

– Igen, hogy...

– Úgy érted, hogy én meg tudom–e szerezni.

– Persze. De...

– Mennyit fizet neked a meló többi részéért?

– Sverre habozott.

– Tíz lepedőt.

– Tőlem is ennyit kapsz, ha meglesz az üzlet. Világos?

– Persze.

– És miért kapod a tíz lepedőt?

– Hogy tartsam a számat.

Sverre lábujjai már teljesen érzéketlenek voltak a hidegtől, amikor

letette a kagylót. Új bakancsot kell szereznie. Tovább ácsorgott, és

egy üres krumpliszirmos zacskót bámult, amit a szél a kocsik közé

sodort a Storgata irányába.

Huszadik fejezet

Herbert 's Pizza, 1999. november 15.

Az idős férfi kilépett a Herbert's Pizza ajtaján, megállt a járdán és

várt. Egy sálba burkolódzott pakisztáni asszony egy gyerekkocsit

tolt el mellette. Az aszfalton elzúgó autók oldalsó ablakain fel–

felvillantak a tükörképe mögötti pizzéria hatalmas ablakai. A

bejárat melletti üveg egyik részén fehér ragasztószalag

éktelenkedett, úgy tűnt, valaki megpróbálta berúgni az ablaktáblát.

Az üvegen végigfutó fehér repedések pókhálóra emlékeztettek. Az

ablak mögött látta Sverre Olsent, aki még mindig ott ült az

83

asztalnál, ahol az imént a részleteket megbeszélték. A bjørvikai

konténerkikötőben, három hét múlva. 4–es móló, éjjel két óra.

Jelszó: Voice ofan Angel10

. Jól hangzik, biztosan valami popsláger

címe. Az ár hallatán viszont már kevésbé volt elragadtatva.

Hétszázötvenezer. De nem akart vitába bocsátkozni. Most már csak

az a kérdés, hogy ezek tartani fogják–e magukat a

megállapodáshoz, vagy csak azért jönnek le a kikötőbe, hogy

kirabolják. Amikor annak a fiatal neonácinak azt mondta, hogy

frontkatona volt, a lojalitásukra próbált apellálni, de nem volt benne

biztos, hogy a másik hitt neki. Vagy hogy egyáltalán volt–e ennek

számára bármi jelentősége. Még egy történetet is kitalált arról, hogy

hol szolgált, arra az esetre, ha a férfi kérdezősködni kezdene, de

nem volt rá szükség.

Egyre több kocsi hajtott el mellette. Sverre Olsen továbbra is ülve

maradt, valaki más viszont felállt odabenn, és az ajtó felé

imbolygott. Az öreg emlékezett rá, már legutóbb is itt volt, ma

pedig egész idő alatt szemmel tartotta őket. Az ajtó kinyílt, az öreg

várt. Bár a forgalom alábbhagyott, így nem láthatta a

visszatükröződő kocsiablakokon, mi történik mögötte, de hallotta,

hogy a férfi közvetlenül a háta mögött megáll.

– A mindenit, kit látnak szemeim?

Az a fajta rekedtes, füstös hang volt, amit kizárólag hosszú évekig

tartó ivásnak, dohányzásnak és alváshiánynak köszönhet az ember.

– Ismerjük egymást? – kérdezte az öreg anélkül, hogy megfordult

volna. – Tartok tőle, hogy igen. Az öreg hátranézett, egy pillanatig a

másik arcát tanulmányozta, majd visszafordult. – Nem tűnik

ismerősnek. – Ne mondd már, hogy nem ismered meg a cimborádat,

akivel együtt voltál a fronton!

– Miféle fronton?

– Mindketten ugyanazért harcoltunk.

– Ha te mondod. Mit akarsz?

– Mi? – emelte a fickó a füléhez a kezét.

Azt kérdeztem, mit akarsz – ismételte az öreg hangosabban. – Mit

akarnék... Teljesen normális, ha az ember szívesen elcsevegne egy

régi cimborával, nem? Különösen, ha már nagyon hosszú ideje nem

látta. És főleg ha azt hitte róla, hogy meghalt. Az öreg megfordult.

– Talán halottnak tűnök?

84

A piros izlandi pulóveres férfi rábámult türkiz színű üveggolyóra

emlékeztető, vizenyős szemével. Teljességgel lehetetlen volt

megállapítani a korát, lehetett akár negyven –, de éppúgy

nyolcvanéves is. Az idős férfi azonban nagyon is jól tudta, hány

éves volt. Ha megerőltetné magát, a születési dátuma is eszébe

jutna. A háború alatt pontosan számon tartották a születésnapokat.

A részeg közelebb lépett.

– Nem, egyáltalán nem tűnsz halottnak. Betegnek igen, de

semmiképpen sem halottnak. Kinyújtotta mocskos lapátkezét, az

öreget pedig megcsapta az a jellegzetes, izzadság, vizelet és alkohol

keverékéből álló édeskés szag.

– Na, mi van? Nem akarsz kezet fogni egy régi bajtárssal? – a

kérdés úgy hangzott, mint egy halálhörgés. Az öreg röviden

megszorította a kezet. A kesztyűjét azonban magán hagyta.

– Tessék – mondta –, kezet ráztunk. Ha csak ennyit akartál, akkor

én indulok is. – Csak ennyit, csak ennyit – a részeg férfi előre–hátra

lépegetett, miközben igyekezett az öregre fókuszálni. – Csak azon

tűnődöm, hogy egy ilyen férfi, mint te, mit keres egy ilyen

patkánylyukban. Erre azért csak kíváncsi lehetek, nem? Biztos csak

eltévedt, gondoltam a múltkor, amikor megláttalak. De hát ott ültél

annak a kellemetlen alaknak az asztalánál, aki állítólag

baseballütővel veri szét az embereket. Ma meg újra felbukkantál...

– És? – És akkor arra gondoltam, hogy majd megkérdezem az egyik

újságírót, aki néha felbukkan itt, tudod? Megkérdezem tőle, hátha ő

jobban tudja, hogy egy ilyen tiszteletreméltó úriembernek mi

keresnivalója van egy ilyen környezetben. Mert ezek aztán mindent

tudnak, mindent kiszagolnak, tudod? Ha meg mégsem tudja, akkor

majd kideríti valahogy. Mondjuk, hogy hogyan lehetséges az, hogy

egy férfi, akiről mindenki úgy hitte, meghalt a háború alatt, hirtelen

felbukkan, teljes életnagyságban. Mert ezek aztán tényleg átkozottul

gyorsan előássák maguknak az információkat. így ni! – azzal tett

egy hiábavaló kísérletet arra, hogy csettintsen az ujjával. – És végül

az egész az újságban köt ki, érted? Az öreg mélyet sóhajtott. – És

van esetleg valami, amiben a segítségedre lehetek? – Úgy tűnik? – a

részeg széttárta a karját, vigyorgása pedig felfedte hézagos fogsorát.

– Értem – mondta az öreg és körülnézett. Menjünk egy kicsit

arrébb, nem szeretem, ha bámulnak.

85

– Mi?

– Nem szeretem, ha bámulnak.

– Nem is, mire jó az?

– Az öreg finoman a másik vállára tette a kezét.

– Menjünk be ide!

Show me the way11

, cimbora – dúdolta a részeg rekedtesen, és

felnevetett. Beléptek a Herbert's Pizza melletti kapualjba, oda, ahol

az egymás mellett sorakozó nagy, csordultig telt, szürke szemetesek

lehetetlenné tették, hogy az utca felől be lehessen látni.

– Ugye, nem említetted senkinek, hogy láttál engem?

– Megőrültél? Amikor először megláttalak, azt hittem kísértetet

látok. Fényes nappal, ráadásul éppen a Herbert'sben! Recsegő

hangon felnevetett, de a nevetése bugyogó köhögésbe fulladt.

Előrehajolva a falnak dőlt, míg a köhögés abba nem maradt. Aztán

újra kiegyenesedett, és letörölte a nyálat a szája sarkáról. – Dehogy,

nem szóltam senkinek. Még csak az kéne, hogy bezárjanak miattad!

– És mi lenne a megfelelő összeg a hallgatásodért?

– Megfelelő, megfelelő...

Láttam, hogy az a nyavalyás egy ezrest vett ki abból az újságból... –

Igen? – Abból néhány egy időre biztosan elhessegetné ezt a nagy

ijedtségemet.

– Tehát, mennyi?

– Mennyid van?

Az öreg sóhajtott, körülnézett, hogy megbizonyosodjon róla,

nincsenek–e szemtanúk, majd a kabátja alá dugta a kezét. Sverre

Olsen egy zöld műanyag zacskót himbálva, hosszú lépésekkel

átvágott a Youngtorgeten. Húsz perccel ezelőtt még csórón, lyukas

bakancsban ült a Herbert'sben, most pedig itt van a lábán a

vadonatúj, 12 pár fűzőlyukkal ellátott magas szárú Combat Boots,

amit a Henrik Ibsen gatén vett a Top Secretben. És a zsebében

lapuló borítékban még mindig van nyolc ropogós ezres. És ha

minden jól megy, még tíz másik is kilátásban van. Furcsa, milyen

váratlanul megváltozhatnak a dolgok. Nemrég még úgy volt, hogy

három évre leültetik, de aztán az ügyvédje észrevette, hogy az a

hájas nő rossz helyen tette le az esküjét!

Sverre olyan jó hangulatba került, hogy már azon kezdett

morfondírozni, ne hívja–e meg Hallét, Gregersent és Kvisetet az

86

asztalához egy sörre. Csak kíváncsiságból, hogy hogyan reagálnak.

Ezt fogja tenni, a fenébe is!

A Pløens gatén átvágott egy gyerekkocsit tologató pakisztáni nő

előtt, és sokatmondóan rávigyorgott. Már majdnem belépett a

Herbert's ajtaján, amikor eszébe jutott, hogy mi a fenének hurcol itt

magával egy leharcolt bakancsot rejtő műanyag szatyrot. Belépett a

kapualjba, megbillentette az egyik súlyos szemetes fedelét, és

beledobta a zacskót. Kifelé menet két lábra lett figyelmes, ami a

szeméttárolók közül lógott ki. Körülnézett. Sem az utcán, sem a

hátsó kertben nem volt senki. Ki lehet az? Valami részeg vagy egy

drogos? Közelebb lépett. A kukák egymás mellett sorakoztak, de

ahol a lábak kilógtak, teljesen egymáshoz voltak tolva. Érezte,

ahogy a pulzusa felgyorsul. A drogosok néha bekattannak, ha

megzavarják őket. Sverre egy kis távolságot tartva belerúgott az

egyik szemetesbe, mire az odébb gurult.

– A rohadt életbe!

Furcsa, hogy Sverre Olsen, aki majdnem meggyilkolt egy férfit,

még sosem látott korábban holttestet. És legalább ennyire különös

volt, hogy majdnem összecsuklott a lába a látványtól. A férfi, aki a

falnak dőlve ült, és fél szemével az ő irányába meredt, minden

kétséget kizáróan halott volt. A halál oka nyilvánvaló volt: torkán

mosolyszerűen görbülő, vörös metszés tátongott. Most már csak

csordogált a vér a sebből, de jól látszott, hogy a vágás

keletkezésekor bőségesen ömölhetett, mert a férfi piros izlandi

pulóverét csatakosra áztatta. A szemét és a vizelet bűze mindent

elborított, Sverre érezte a szájába toluló epét, a kikívánkozó két sört

és a pizzát. A szemetesnek támaszkodva az aszfaltra hányt. Új

bakancsa orra sárga lett gyomra tartalmától, de nem vette észre. A

vékony, piros vérpatakot bámulta meredten, ami a gyér világításban

megcsillanva a terep legmélyebben fekvő pontja felé igyekezett.

Huszonegyedik fejezet

Leningrád, 1944. január 17.

Egy orosz YAK l–es vadászgép dübörgött el Edvard Mosken feje

fölött, miközben összegörnyedve, apró lépésekkel futott végig a

87

lövészárkon. A vadászgépek többnyire nem okoztak túl nagy kárt,

úgy tűnt, az oroszok kifogytak a bombákból. Nemrég azt hallotta,

kézigránátokkal szerelték fel a pilótáikat, hogy azzal próbálják meg

eltalálni az állásaikat! Edvard az Északi Egységnél járt, hogy

elhozza a legfrissebb híreket és a fiúk leveleit. Az őszt a

veszteségekről és a teljes keleti front visszavonulásáról szóló lesújtó

jelentések sora kísérte végig. Az oroszok már novemberben

visszafoglalták Kijevet, októberben pedig csak egy hajszálon múlt,

hogy nem kerítették be a németek déli haderejét a Feketetengernél.

Az sem segített a helyzeten, hogy Hitler az erők nyugatra

irányításával meggyengítette a keleti frontot. A legnyugtalanítóbb

híreket azonban ma hallotta: két nappal ezelőtt Guszev altábornagy

kemény támadást indított Oranienbaumból, a Finn–öböl déli

oldaláról. Edvard emlékezett Oranienbaumra, egy kis hídfőállás

volt, akkor haladtak el mellette, amikor Leningrád felé meneteltek.

Az oroszok kezén hagyták, mert nem volt stratégiai jelentősége.

Erre most az oroszoknak sikerült a legnagyobb titokban

összeszedniük egy egész hadsereget a Kronstadt–erőd köré, és a

hírek szerint szünet nélkül katyusákkal bombázták a német

állásokat. Az egykor sűrű fenyőerdőből szinte csak forgács maradt.

S bár már több éjszaka is hallották a sztálinorgonák távoli hangját,

fogalma sem volt róla, hogy ennyire rosszul állnak.

Edvard arra is kihasználta az utat, hogy benézzen az egyik fiúhoz a

tábori kórházban, aki a senki földjén vesztette el az egyik lábát egy

aknán. Azonban az ápolónő, egy szomorú arcú, apró észt asszony,

akinek hatalmas fekete karikák ültek a szeme alatt, csak a fejét

rázta, és egyetlen német szót mondott, azt, amit feltehetőleg a

legtöbbször gyakorolt már: – Tot12

.

Edvard nagyon elesettnek tűnhetett, mert az ápolónő megpróbálta

felvidítani, és az egyik ágyra mutatott, amin egy másik norvég

feküdt.

– Leben13

– mosolygott Edvardra, szeme azonban továbbra is

szomorú maradt. Edvard nem ismerte az alvó férfit, de amint

észrevette a széken lógó ragyogóan fehér bőrkabátot, azonnal rájött,

hogy ki az: Olaf Lindvig személyesen, a Norvég Ezred

századparancsnoka. Egy élő legenda, és most itt fekszik! Úgy

döntött, ezt a hírt nem osztja meg a fiúkkal. Egy újabb vadászgép

88

dübörgött el a feje fölött. Honnan kerültek elő ezek a repülőgépek

ilyen hirtelen? Tavaly ősszel még úgy tűnt, hogy az oroszoknak

nincs több gépük. A következő sarkon bekanyarodott, és Dale

összegörnyedt hátát pillantotta meg maga előtt.

– Dale!

Dale nem fordult meg. November óta, amikor egy gránát miatt

elájult, nem igazán hallott jól. Attól kezdve nem is nagyon beszélt,

tekintete üveges lett és távolba meredő, mint a gránátsokkot kapott

embereké. Eleinte fejfájásra panaszkodott, de a szanitéc tiszt, aki

megvizsgálta, azt mondta, hogy nem tud mit kezdeni vele, idővel

magától elmúlik. Olyan kevés a harcba állítható ember, hogy nem

küldhet egészséges katonákat a tábori kórházba.

Dale vállára tette a kezét, aki erre olyan hirtelen és erőteljesen

fordult meg, hogy Edvard elvesztette az egyensúlyát a napsütés

miatt kissé megolvadt jégen. De legalább enyhe a tél, gondolta

Edvard a hátán fekve, és muszáj volt nevetnie. Jókedve azonban

azonnal elszállt, amikor rájött, hogy egyenesen Dale fegyverének a

csövébe bámul.

– Passwort!14

– kiáltotta Dale, s a fegyver csöve felett tágra nyílt

szemmel meredt a szakaszvezetőre.

– Ne ordíts már, Dale! Én vagyok az.

– Passwort!

– Vidd már odébb a puskát!

– Én vagyok az, Edvard, a fene vigyen el!

– Passwort!

– Gluthaufen15

Edvard érezte, ahogy elönti a pánik, amikor látta, hogy Dale ujja a

ravasz fölé görbül. Nem hallotta volna, amit mondott?

– Gluthaufen! – ordította, ahogy a torkán kifért.

– Gluthaufen, a rohadt életbe!

– Fehl! Ich schiesse!16

Uramisten, ez megörült! Ebben a pillanatban Edvardba belehasított,

hogy éppen aznap reggel cseréltek jelszót. Méghozzá azután, hogy

ő elindult az Északi Egységhez! Dale ujja nekifeszült a ravasznak,

de a puska nem engedelmeskedett. A fiú a homlokát ráncolta. Aztán

kibiztosította a zárat, és újra a szakaszvezetőre fogta a fegyvert. Így

fogja végezni? Mindazok után, amit túlélt, egy sokkos állapotban

89

lévő honfitársa fog golyót ereszteni belé? Edvard a fegyver fekete

szájába bámult, és a szikrák szétfreccsenésére várt. Tényleg látni

akarja? Jézusatyaúristen! Elfordította tekintetét a fegyver csövéről,

és felnézett a kék égre, ahol egy orosz vadászgép fekete keresztje

rajzolódott ki. Túl magasan volt ahhoz, hogy a hangját is meghallja.

Aztán behunyta a szemét.

– Engelstimme!17

– üvöltötte valaki mellettük.

Edvard kinyitotta a szemét, és látta, ahogy Dale kettőt pislant a

puska irányzéka mögött. – Engelstimme! Dale leeresztette a

fegyvert, aztán Edvardra vigyorogva bólintott.

– Engelstimme – ismételte meg. Edvard újra becsukta a szemét, és

hosszan kifújta a levegőt. – A posta? – kíváncsiskodott Gudbrand.

Edvard feltápászkodott, és Gudbrand kezébe nyomta a papírköteget.

Dale száján még mindig vigyor ült, de a tekintete továbbra is üres

volt. Edvard megragadta Dale fegyverének csövét, és a fiú arcába

hajolt.

– Van valaki a lövészárokban, Dale?

Normális hangon akart megszólalni, de csak rekedt suttogásra

futotta az erejéből.

– Nem hallja – szólt oda Gudbrand, miközben a levelek között

lapozgatott. – Nem tudtam, hogy ennyire rossz állapotban van –

mondta Edvard, és meglengette kezét Dale orra előtt.

– Nem lenne szabad itt lennie. Itt egy levél a családjától. Mutasd

csak meg neki, majd meglátod, miről beszélek. Edvard a fiú felé

nyújtotta a levelet, de látta, hogy Dale egy futó mosoly után újra

csak a végtelenbe mered. – Igazad van, teljesen kész van. Gudbrand

egy levelet nyújtott Edvardnak.

– Mi újság otthon? – kérdezte. – Ó, hát tudod te is – mondta

Edvard, és hosszasan bámulta a levelet. De Gudbrand nem tudta,

mert tavaly tél óta nemigen beszélgettek egymással. Különös, de

még itt, ilyen körülmények között is kényelmesen elkerülhették

egymást, ha nagyon akarták. Nem mintha Gudbrand nem kedvelte

volna Edvardot, sőt, nagyon is tisztelte a mjøndøleni

szakaszvezetőt, okos és bátor katonának, valamint az újoncok

valódi támaszának tartotta. Edvardot ősszel tiszthelyettessé

nevezték ki, de a rámért felelősség nem változott. Viccelődve meg

90

is jegyezte, hogy biztosan azért léptették elő, mert az összes

tiszthelyettes elesett, és túl sok sapka maradt utánuk.

Gudbrandban többször felmerült, hogy más körülmények között

akár jó barátok is lehetnének. De az előző télen történtek, Sindre

eltűnése és Daniel holttestének rejtélyes felbukkanása, továbbra is

ott feszültek köztük. A csöndet egy távoli robbanás tompa döreje

törte meg, amit az egymásnak felelgető gépfegyverek ugatása

követett.

– Egyre mérgesebbek – mondta Gudbrand inkább kérdő

hangsúllyal, mint állításként. – Igen – felelte Edvard. – Emiatt az

átkozott meleg miatt. Az ellátmányos kocsi teljesen beleragadt a

sárba. – Vissza kell vonulnunk? – Esetleg néhány mérföldnyit –

vonta meg a vállát Edvard.

– De visszajövünk.

Gudbrand kezével beárnyékolta a szemét, és kelet felé nézett.

Semmi kedve nem volt visszatérni. Haza akart menni végre, hogy

lássa, van–e ott számára élet.

– Láttad a norvég útjelző táblát a tábori kórháznál, azt amelyiken a

napkereszt van? – kérdezte. – Van rajta egy keletre mutató nyíl is,

amin az áll, „Leningrád 5 kilométer". Edvard bólintott. – Arra is

emlékszel, mi áll a nyugatra mutató nyíl felett?

– Oslo – válaszolta Edvard. – 2611 kilométer.

– Messze van.

– Messze.

Dale Edvardnál hagyta fegyverét, és letelepedett a földre. Kezét

beásta maga előtt a hóba, fejét sovány válla közé lógatta. Újabb

robbanás hallatszott, ezúttal közelebbről.

– Köszönöm, hogy...

– Szóra sem érdemes – vágott a szavába Gudbrand.

Láttam Olaf Lindviget a kórházban – folytatta Edvard. Nem is

tudta, miért mondta el végül. Talán, mert Dalén kívül Gudbrand

volt az egyetlen, aki ugyanolyan régen volt a csapatban, mint ő

maga. – Csak nem? – Azt hiszem, csak könnyebb sérülése volt.

Láttam a fehér katonai kabátját.

– Azt beszélik, nagyon jó ember.

– Igen, nagyon sok jó emberünk van.

91

Némán álltak egymással szemben. Edvard megköszörülte a torkát,

és a zsebébe nyúlt. – Hoztam néhány szál orosz cigarettát az Északi

Egységtől. Ha van esetleg tüzed... Gudbrand bólintott, kigombolta

fehér köpenyét, előhalászta gyufásdobozát, és meggyújtott egy

szálat. Amikor felpillantott, először csak Edvard tágra nyílt, vad

küklopszszemét látta, ami a háta mögé meredt. Aztán meghallotta a

süvöltő hangot is.

– Feküdj! – ordított Edvard.

A következő pillanatban már ott hasaltak a jégen, és az ég hatalmas

reccsenéssel széthasadt fölöttük. Gudbrand még az orosz vadászgép

farokkormányát is látta, amikor az elhúzott a lövészárok mentén.

Olyan alacsonyan repült, hogy a hó is felkavarodott körülöttük.

Aztán eltűnt, és rájuk telepedett a csend.

– Ez meg mi volt? – suttogta Gudbrand. – Ó, te magasságos! –

nyögte Edvard, az oldalára gördült és Gudbrandra nevetett. – Még a

pilótát is láttam, visszahajtotta az üvegtetőt, és kihajolt a

pilótafülkéből. Iván teljesen becsavarodott – mondta a nevetéstől

elcsukló hangon. – Ez már kicsit sok egy napra. Gudbrand az eltört

gyufaszálat bámulta, amit még mindig a kezében tartott, aztán ő is

elnevette magát.

– Hehe – hallatszott Dale irányából, aki a lövészárok szélén, a

földön ülve nézte őket. – Hehehe. Gudbrand Edvardra pillantott, és

felszabadultan hahotázni kezdtek. A csukladozó nevetés miatt

először meg sem hallották a feléjük közeledő különös hangot.

Kakk–kakk... Olyan volt, mintha valaki lassú ütemben kalapálná a

jeget. Kakk... Aztán egy fémes csattanás hallatszott, a két férfi Dale

felé fordult, aki lassan belerogyott a hóba.

– Ó, hogy az a... – kezdte Gudbrand.

– Gránát! – ordította Edvard.

Gudbrand ösztönösen összekuporodott Edvard üvöltésére, de ahogy

ott feküdt, pillantása a botra esett, ami tőle egy méter távolságban

pörgött a jégen. A bot egyik végére egy fémcsomót erősítettek.

Amikor rájött, mi készülődik, úgy érezte, jéggé dermed a teste.

– El onnan! – hallotta maga mögött Edvard ordítását. Akkor mégis

igaz, az oroszok tényleg kézigránátokat dobálnak a repülőgépekről!

Gudbrand próbált elhátrálni, de keze–lába kicsúszott alóla a vizes

jégen.

92

– Gudbrand!

A gránát csak pörgött, ugrált a jégen, Gudbrand pedig képtelen volt

levenni róla a tekintetét. Négy másodperc a kibiztosítástól a

robbanásig – nem ezt tanulták Sennheimben? Lehet, hogy az

oroszoknak olyan gránátjuk van, ami hat másodperc múlva robban?

Esetleg nyolc? A gránát csak pörgött tovább, mint azok a hatalmas

pörgettyűk, amiket apa készített neki Brooklynban. Gudbrand

pörgetett, Sonny és a kisöccse pedig azt számolta, mennyi ideig

forog. Twenty–one, twenty–two...18

Anya már háromszor kikiabált

az ablakból, hogy kész az ebéd, menjenek befelé, apa minden

pillanatban hazaérhet.

– Csak egy perc – kiabált fel az anyjának.

– A pörgettyű még forog!

De az anyja nem hallotta, már becsukta az ablakot. Edvard sem

üvöltött már, csönd lett.

Huszonkettedik fejezet

Doktor Buer váróterme, 1999. december 22.

Az öreg az órára nézett. Már tizenöt perce a váróteremben ült.

Azelőtt, az idősebb Konrád Buer idejében, sosem várakoztatták

meg. Ő nem vállalt több pácienst, mint ahányan a rendelési időbe

belefértek.

A szoba másik végében egy sötét bőrű, afrikai férfi ült. Egy

hetilapot olvasgatott, az öreg pedig megállapította, hogy még ilyen

távolságból is el tudja olvasni a címlap minden egyes betűjét. A

norvég királyi családdal kapcsolatos volt a cikk. Kicsit abszurd volt

a gondolat, hogy ez az afrikai épp a norvég királyi családról olvas.

A férfi továbblapozott. Éppen ilyen kétoldalt lefelé szaladó bajusza

volt a futárnak is, akivel az éjszaka találkozott. Nem tartott túl

sokáig. A futár egy – valószínűleg kölcsönzött – Volvóval érkezett

a konténerkikötőbe. Megállt, az ablak halk zümmögéssel lecsúszott,

a férfi pedig kimondta a jelszót: Voice ofan Angel. Éppen ilyen

bajusza volt, és szomorú szeme. Azonnal közölte, hogy a fegyver

biztonsági okokból nincs itt a kocsiban, el kell menniük érte

valahová. Az öreg habozott, de aztán azt gondolta, hogy ha ki

93

akarták volna fosztani, akkor már megtették volna itt. Így aztán

beült a kocsiba, és elhajtottak a Holbergs plassra, a Radisson SAS

Hotelbe. Amikor befelé menet elhaladtak a recepció előtt, meglátta

Betty Andresent a pult mögött, a nő azonban éppen másfelé nézett.

A futár, miközben a bőröndben átadott pénzt számolta, németül

mormogott az orra alatt. Az öreg kérdésére azt válaszolta, hogy a

szülei Elzászból származnak, mire az idős férfi úgy érezte, muszáj

elmondania, hogy már járt ott, méghozzá Sennheimben. Csak egy

hirtelen jött ötlet volt.

Azok után, hogy az Egyetemi Könyvtárban annyit olvasott az

interneten a Märklin–puskákról, maga a fegyver egy kis csalódást

okozott. Úgy nézett ki, mint egy közönséges vadászpuska, csak

valamivel nagyobb volt. A futár megmutatta neki, hogy kell

összerakni és szétszedni, és eközben „Herr Urias"–nak szólította.

Végül az öreg a szétszedett puskát egy nagy válltáskába tette, és

lementek a recepcióra. Egy pillanatig eljátszott a gondolattal, hogy

odamegy Betty Andresenhez, és megkéri, rendeljen neki egy taxit.

Egy újabb hirtelen ötlet.

– Halló!

Az öreg felpillantott. – Úgy látom, ideje lenne egy hallásvizsgálatot

is végezni magánál. Doktor Buer az ajtóban állt, és igyekezett

joviális mosolyt erőltetni az arcára. Az idős férfi követte a

rendelőbe. Az orvos szeme alatti táskák egyre nagyobbak voltak.

– Háromszor is kiabáltam a nevét.

Elfelejtettem a nevemet, gondolta az öreg. Az összes nevemet. Az

orvos erőlködése egyértelművé tette, hogy rossz hírei vannak

számára. – Megjöttek a vizsgálat eredményei – mondta Buer

gyorsan, még mielőtt az öreg elhelyezkedett volna a széken.

Mihamarabb túl akart esni kellemetlen mondandóján.

– Sajnos, a lelet azt mutatja, hogy a rák szétterjedt.

– Persze, hogy szétterjedt – mondta az öreg.

– Ez jellemzi a rákos sejteket, nem?

Öhm... nos, így van – söpört le Buer egy láthatatlan porszemet az

íróasztalról. – A rák pont olyan, mint mi magunk – folytatta az idős

férfi.

– Teszi, amit tennie kell.

– Igen – Buer görcsösen próbált fesztelennek tűnni.

94

– Maga is csak azt teszi, amit tennie kell, doktor.

– Igaza van, nagyon igaza van – doktor Buer elmosolyodott, és

orrára biggyesztette szemüvegét. – Újra fontolóra kell vennünk a

kemoterápiát. Le fogja gyengíteni a szervezetét, de

meghosszabbíthatja... öhm...

– Az életemet?

– Igen.

– A kemoterápia nélkül mennyi időm van hátra?

Buer ádámcsutkája föl–le liftezett. – Valamivel kevesebb, mint

ahogy azt korábban feltételeztük. – Vagyis? – Vagyis, hogy a rák a

vérpályákon keresztül továbbterjedt a májból a... – Fogja be, és

adjon meg végre egy időpontot! Doktor Buer üres tekintettel nézett

rá. – Gyűlöli ezt a munkát, igaz? – szólalt meg újra az idős férfi.

– Parancsol?

– Semmi. Egy dátumot, legyen szíves!

– Lehetetlen megmondani...

Doktor Buer riadtan rándult össze, amikor az öreg akkorát csapott

az asztalra az öklével, hogy még a telefonkagyló is leugrott a

helyéről. Épp nyitotta a száját, hogy válaszoljon valamit, amikor

megpillantotta az öreg remegő mutatóujját. Sóhajtott, levette

szemüvegét, és fáradtan megdörgölte az arcát. – Nyár. Június, de

lehet, hogy még korábban. Legfeljebb augusztus.

– Rendben – mondta az öreg.

– Az épp elég. Lesznek fájdalmaim?

– Bármikor elkezdődhetnek.

– Felírom magának a gyógyszereket.

– Mennyire leszek cselekvőképes?

– Ezt nehéz megmondani, a fájdalom mértékétől függ.

– Olyan gyógyszereket akarok, amik lehetővé teszik, hogy továbbra

is végezhessem a dolgomat. Ez nagyon fontos, érti?

– Valamennyi fájdalomcsillapító...

– Jól viselem a fájdalmat.

Csak olyasmire van szükségem, ami a tudatomnál tart, amitől

továbbra is racionálisan tudok gondolkodni és cselekedni.

Boldog karácsonyt! Doktor Buer ezzel köszönt el tőle. Az öreg

megállt a lépcsőn. Eddig nem értette, hogy a város miért van

95

ennyire tele emberekkel, de most, hogy az orvos emlékeztette az

előttük álló ünnepre, már látta az utcákon az utolsó ajándékok után

loholok szemében a vakrémületet. Az Egertorgeten egy zenekar

köré gyűltek az emberek. Egy férfi, aki az Üdvhadsereg

egyenruháját viselte, egy perselyt hordozott körbe. A hóban egy

drogos toporgott, tekintete ellobbanás előtti gyertyalángként

kóválygott ide–oda. Két tizenéves barátnő ment el mellette kart

karba ölve. Arcuk pirospozsgás, telve vannak fiúkról szóló titkokkal

és az életük folytatásáról szőtt álmokkal. És a gyertyák. Minden

egyes nyomorult ablakban gyertyák égtek. Felemelte arcát az ég

felé, a városról visszaverődő meleg, sárga kupola irányába.

Atyavilág, mennyire hiányzott neki a nő! Majd a következő

karácsonykor, gondolta. A következő karácsonyt már együtt

ünnepeljük, kedvesem.

HARMADIK RÉSZ – ÚRIÁS

Huszonharmadik fejezet

II. Rudolf Kórház, Bécs, 1944. június 7.

Helena Lang szapora léptekkel tolta maga előtt a kerekes széket a

4–es kórterem felé. A kitárt ablakok előtt mélyet lélegzett, tüdeje

megtelt a frissen nyírt fűtől illatozó levegővel. Ma semmi nyoma

nem volt a rombolásnak és a halálnak. Egy év telt el azóta, hogy

Bécset először bombázni kezdték. Az utóbbi hetekben, ha tiszta volt

az idő, minden egyes éjszaka megindult a támadás. S bár a II.

Rudolf Kórház több kilométerre feküdt a város központjától, a zöld

Bécsi–erdőben, a városban pusztító tűz füstje többnyire még itt is

elfojtotta a nyár illatát.

Helena befordult a sarkon, rámosolygott Brockhard doktorra, aki

úgy tűnt, szívesen feltartotta volna egy beszélgetés erejéig, és

továbbsietett. Mindig is idegesítette Brockhard tekintete, mely

mereven bámult rá a szemüveg mögül. Rosszul érezte magát tőle,

valahányszor összefutott vele. Néha az volt az érzése, hogy ezek a

folyosóbeli találkozások Brockharddal egyáltalán nem is voltak

véletlenek. Helena anyja minden bizonnyal levegő után kapkodott

96

volna, ha látja, menynyire igyekszik a lánya elkerülni az ígéretes,

fiatal orvost, különösen, mivel Brockhard egy igazán finom bécsi

család sarja volt. Helena azonban nem kedvelte sem Brockhardot,

sem a családját, sem pedig anyja arra irányuló igyekezetét, hogy

lányát retúrjegyként használja a jó társaságba vezető úton. Anyja a

háborút tette felelőssé a történtekért. Ugyanis Helena apja, Henrik

Lang tudta, hogy el fogja veszíteni zsidó hitelezőit, és emiatt nem

tudja majd elég gyorsan visszafizetni másoktól kapott kölcsöneit.

Így ahhoz a megoldáshoz folyamodott, hogy ráveszi zsidó

bankárait, ruházzák át rá azokat a kötvényeket, amiket az osztrák

állam várhatóan el fog tőlük kobozni. Ezért aztán Henrik Lang

börtönbe került, mert az állam ellenségeivel, a zsidó erőkkel

konspirált.

Anyjával ellentétben Helenának inkább az apja hiányzott, mint a

család korábbi pozíciója. Például egyáltalán nem bánta, hogy véget

értek a nagy fogadások, egyáltalán nem hiányolta az ostoba,

felületes csevegéseket és az állandó próbálkozást, hogy

összeboronálják valamelyik gazdag, elkényeztetett fiúgyerekkel.

Az órájára nézett, és megszaporázta lépteit. Egy kis madár

berepülhetett valahogy a nyitott ablakon, és most gondtalanul

énekelt a magas plafonról lelógó lámpaburák egyikén. Voltak

napok, amikor a lány számára felfoghatatlannak tűnt, hogy odakinn

háború tombol. A sűrű fenyőerdőnek időnként sikerült kizárnia

mindent, amit nem akartak látni. De amint bárki belépett a

kórtermek egyikébe, azonnal tudta, hogy ez a béke csupán illúzió.

Megcsonkított testükkel és összetört lelkükkel a sebesült katonák

ide is elhozták a háborút. Kezdetben annak biztos tudatában

hallgatta végig őket, hogy hitével és erejével segíthet nekik

kiszabadulni a pusztulásból. Azonban lassacskán úgy tűnt, hogy

mind ugyanazt az összefüggő, rémálomba illő történetet mesélik

tovább, ami arról szól, mit képes és mit kénytelen kiállni egy ember

itt a Földön, s milyen megaláztatásokat kell elviselnie, ha életben

akar maradni. Csak a holtak ússzák meg sértetlenül. így aztán

Helena nem hallgatta többé őket, csupán úgy tett, mintha

odafigyelne, miközben kötést cserélt, lázat mért, ebédet vagy

gyógyszert osztott. Még akkor is igyekezett elkerülni, hogy rájuk

nézzen, amikor aludtak, mert vonásaik alvás közben is tovább

97

meséltek. Mindig ott látta a sápadt fiúarcokon a szenvedést;

megkeseredett, zárkózott tekintetükben a kegyetlenséget és

fájdalomtól eltorzult vonásaikban a halálvágyat, amikor éppen

megtudták, hogy le kell vágni a lábukat.

Ma mégis könnyűek voltak a léptei. Talán a nyár miatt, talán azért,

mert egy orvos épp most jegyezte meg, milyen szép ma reggel. De

az is lehet, hogy a 4–es kórteremben fekvő norvég beteg volt az

oka, aki hamarosan rámosolyog majd és különös, mókás német

kiejtéssel Guten Morgennel19

köszönti. Aztán reggeli közben

hosszasan Helenán felejti a szemét, miközben a lány ágytól ágyig

halad az étellel és mindenkinek mond néhány biztató szót. Ő pedig

minden ötödik vagy hetedik ágy után vet felé egy pillantást, és ha a

férfi rámosolyog, azonnal viszonozza. Szinte semmi nem volt az

egész. Mégis ez jelentett mindent. Ha ezekre a nap közben kapott

pillantásokra gondolt, erőre kapott. Képes volt nevetni, amikor az

ajtó melletti ágyban fekvő, csúnyán összeégett Hadler kapitány

viccelődött vele, és az iránt érdeklődött, vajon hamarosan

utánaküldik–e genitáliáit a frontról. Belökte a 4–es kórterem

lengőajtaját. A szobába áradó napfény mindent – a falakat, a tetőt és

a lepedőket – sugárzóan fehérré változtatott. Ilyen lehet megérkezni

a paradicsomba, gondolta. – Guten Morgen, Helena! Rámosolygott.

A férfi az ágya mellett ült egy széken és olvasott.

– Jól aludt, Úriás? – kérdezte könnyedén.

– Mint egy medve – válaszolta a férfi.

Medve? – Igen. A... hogy is mondják németül azt, amiben télen

alusznak? – Ó, a barlangjukban. – Igen, a barlang. Nevettek. Helena

tisztában volt vele, hogy a többi beteg figyeli őket, ezért nem tölthet

több időt a férfi mellett, mint a többieknél. – És hogy van a feje?

Napról napra jobban érzi magát, nem igaz?

– Igen, egyre jobb. Majd meglátja, egy nap pont olyan szép leszek,

mint régen. Helena jól emlékezett rá, milyen állapotban volt, amikor

bekerült a kórházba. Egészen természetellenesnek tűnt, hogy valaki

egy olyan lyukkal a homlokán életben maradjon. A teáskannát úgy

odakoccintotta a férfi csészéjéhez, hogy az felborult.

– Hoppá! – nevetett a férfi.

– Későig táncolt tegnap este?

98

Helena felpillantott. A férfi rákacsintott. – Igen – válaszolta, és

zavarba jött, hogy egy ilyen buta dolog miatt füllentett. – És maguk

mit táncolnak itt Bécsben? – Nem, egyáltalán nem táncoltam tegnap

este. Csak későn feküdtem le.

– Keringőznek, ugye? Bécsi keringőt. – Igen, azt szoktunk – felelte,

és a hőmérőre koncentrált. – Így – mondta a férfi, felállt, és

énekelni kezdett. A többiek felnéztek az ágyukból. Ismeretlen

nyelven énekelt, a hangja szép volt és puha. Az egészségesebb

páciensek biztatták, és nevettek rajta, amikor apró, óvatos

lépésekkel körbekeringett, s közben köntösének lazára kötött öve

lengett mögötte. – Jöjjön vissza, Úriás, különben visszaküldöm a

keleti frontra – kiáltotta Helena szigorúan. A férfi szófogadóan

visszaült a székre. Nem Úriás volt a neve, de ragaszkodott hozzá,

hogy így szólítsák. – Ismeri a rheinlendert? – kérdezte Helenától. –

Rheinlendert? – Az egy tánc, amit a Rajna–vidékről kölcsönöztünk.

Megmutassam?

– Addig nem mozdul innen, amíg meg nem gyógyul!

– Aztán pedig beviszem magát Bécsbe, és megtanítom rheinlendert

táncolni. Az utóbbi napokban a verandán töltött idő alatt a férfi

szépen lebarnult, és most csak úgy csillogtak a fehér fogak vidám

arcában.

– Szerintem már eléggé egészségesnek tűnik ahhoz, hogy

visszaküldjék – fékezte Helena a férfit, de közben nem tudta

elrejteni pirulását. Felállt, hogy továbbinduljon, de megérezte a férfi

kezét a sajátján.

– Mondjon igent! – suttogta Úriás.

Helena kuncogva odébb legyezte a férfit, és örömtől daloló szívvel

lépett a következő ágyhoz. – Nos? – nézett fel doktor Brockhard a

papírok közül, amikor a lány belépett az irodájába, és Helena ezúttal

sem tudta eldönteni, hogy ez a „nos" egy kérdés, egy hosszabb

kérdés bevezetése, vagy csupán egy frázis. Így nem szólt semmit,

csak megállt az ajtóban. – Hívatott, doktor úr? – Miért ragaszkodsz

ehhez a magázódáshoz, Helena? – sóhajtott fel mosolyogva

Brockhard. – Az ég szerelmére, hiszen gyerekkorunk óta ismerjük

egymást. – Mit tehetek magáért? – Úgy döntöttem, hogy a norvégot

a 4–es kórteremből gyógyultnak nyilvánítom.

– Értem.

99

Helenának arcizma sem rezdült, miért is kellett volna? Itt az

emberek meggyógyultak és továbbálltak. Vagy meghaltak. Egy

kórház már csak így működik. – Öt nappal ezelőtt küldtem el a

jelentést a Wehrmachtnak, és már meg is érkezett a menetparancs.

– Igazán gyorsan ment

– Helena hangja nyugodt volt és határozott.

Igen elkeseredetten próbálnak új legénységet összeszedni. Az utolsó

erőinkkel küzdünk, mint azt te is tudod. – Igen, tudom – mondta a

lány, de nem tette hozzá, ami közben a fejében járt: az utolsó

erőinkkel küzdünk, te pedig, az idősebb Brockhardnak hála, itt ülsz

huszonkét évesen, száz mérföldre a fronttól és olyan munkát végzel,

amit egy hetvenéves is elláthatna.

– Azt gondoltam, megkérlek téged, hogy add oda neki a

menetparancsot, hiszen ti olyan jól megértitek egymást. A lány

látta, hogy a doktor feszülten figyeli.

– Egyébként mi tetszik neked benne annyira, Helena? Mitől

különlegesebb, mint a többi négyszáz katona, aki itt fekszik? A lány

tiltakozni akart, de Brockhard megelőzte.

– Bocsáss meg, Helena, természetesen semmi közöm sincs hozzá.

Csak ez a kíváncsi természetem. Én... Az orvos két mutatóujja közé

szorított egy tollat, és az ablak felé fordult.

– ...csak azt szeretném tudni, mit látsz ebben a külföldi

kalandorban, aki elárulja a saját országát, hogy a győztesek kegyét

elnyerje. Ha érted, mire gondolok. Egyébként hogy van édesanyád?

Helena nyelt egyet, mielőtt válaszolt: – Nem szükséges az anyám

miatt aggódnia. Adja ide a menetparancsot, kézbesítem a betegnek.

Brockhard visszafordult a lány felé, és felemelt egy levelet az

íróasztalról.

– A harmadik páncélos hadosztályhoz kerül Magyarországra.

Tudod, mit jelent ez? – A harmadik páncélos hadosztályhoz? –

Helena a homlokát ráncolta. – Hiszen ő önkéntes Waffen–SS

katona. Miért soroznák be a Wehrmachtba? Brockhard vállat vont.

– Ezekben az időkben mindent meg kell tennünk, ami tőlünk telik,

és eleget kell tennünk kötelességeinknek. Vagy te másképp

gondolod, Helena?

– Hogy érti ezt? – Ez a katona a gyalogsághoz tartozik, nem?

Vagyis csupán a harckocsik mögött fut majd, és nem benne ül. Egy

100

barátom, aki megjárta Ukrajnát, azt mesélte, hogy minden áldott

nap addig lövik az oroszokat, amíg a gépfegyverek fel nem

melegednek, és a holttestek halomban nem fekszenek mindenfelé,

azok mégis egyre csak nyomulnak előre. Nem sok választotta el

Helenát attól, hogy elveszítse önuralmát, kiragadja Brockhard

kezéből a levelet, és darabokra tépje.

– Egy olyan fiatal nő, mint te, bizonyára van annyira józan, hogy ne

kötődjön túl szorosan egy olyan férfihoz, akit nagy valószínűséggel

soha nem fog viszontlátni. Egyébként nagyon jól áll neked ez a sál,

Helena. Családi örökség?

– Meglep, és egyben örömmel tölt el a gondoskodása, doktor úr, de

biztosíthatom, hogy teljesen felesleges az aggodalma, ugyanis nem

fűznek különleges érzelmek ehhez a beteghez. És most, ha

megbocsát, indulnom kell ebédet osztani. – Helena, Helena... –

csóválta a fejét Brockhard mosolyogva.

– Tényleg azt gondolod, hogy vak vagyok? Azt hiszed, nem látom,

milyen bánatot okoz ez neked? Családjaink közeli barátsága miatt

úgy érzem, különleges kötelék van köztünk. Különben nem

beszélnék veled ennyire bizalmas hangon. Bocsáss meg nekem, de

biztosan észrevetted már, mennyire mély érzelmeket táplálok

irántad, én...

– Állj!

– Mi?

Helena előbb becsukta a mögötte lévő ajtót, és csak utána emelte fel

a hangját: – Én önkéntes vagyok itt, Brockhard. Nem a maga

ápolónői egyike, akikkel úgy játszadozik, ahogy jólesik. Adja ide a

levelet, és mondja meg, mit akar, különben ebben a pillanatban

kimegyek innen.

– Drága Helena

– Brockhard arca bánatos kifejezést öltött.

– Nem érted, hogy az egész csak rajtad múlik?

– Hogyhogy rajtam múlik?

Nagyon szubjektív dolog valakit egészségesnek nyilvánítani,

különösen egy ilyen fejsérülés esetében.

– Tudom. – Megtehetem, hogy további három hónapra betegnek

nyilvánítom. Ki tudja, lesz–e még egyáltalán keleti front három

hónap múlva? A lány értetlenül meredt Brockhardra. – Te sokat

101

olvasod a Bibliát, Helena. Ismered Dávid király történetét, ugye, aki

megkívánta Betsabét, annak ellenére, hogy egyik katonájának a

felesége volt? Megparancsolta hadvezéreinek, küldjék a férjet az

arcvonalba, hogy elessen, ő pedig szabadon udvarolhasson a nőnek.

– Mit akar ezzel az egésszel?

– Semmit. Semmit, Helena.

Nem fogom a szíved választottját kiküldeni a frontra, amíg egészen

fel nem épül. Vagy bárki mást. És mivel ennek a páciensnek az

egészségi állapotát legalább olyan jól ismered, mint jómagam, arra

gondoltam, hogy meghallgathatnám a te véleményedet is, mielőtt a

végleges döntést meghozom. Ha úgy gondolod, hogy még nem

teljesen egészséges, esetleg küldhetek egy újabb jelentést a

Wehrmachtnak. A lány számára lassan derengeni kezdett.

– Mi legyen, Helena?

Helena nem hitt a fülének: Brockhard túszként akarja használni

Úriást, hogy megkaphassa őt? Vajon mennyi ideig tartott, mire ezt

kiagyalta? Lehet, hogy hetekkel ezelőtt kitalálta, és csak a

megfelelő időpontra várt? És mégis mire kell neki, feleségnek vagy

szeretőnek?

– Nos? – kérdezte Brockhard.

A lány fejében egymást kergették a gondolatok. Próbált kijutni a

labirintusból, de Brockhard minden utat lezárt. Nyilván, hiszen nem

volt ostoba. Amíg betegként itt tartja Úriást, addig mindenben

engedelmeskednie kell Brockhardnak. És a menetparancsot még így

sem vonják vissza végleg, csupán elhalasztják. Csak akkor szűnik

meg felette Brockhard hatalma, amikor Úriás már nem lesz itt.

Hatalom? Édes Istenem, hiszen alig ismeri ezt a norvégot. És

sejtelme sincs róla, hogy a férfi mit érez iránta.

– Én... – kezdte Helena.

– Igen?

Brockhard érdeklődve hajolt felé. A lány folytatni akarta, azt akarta

mondani, ami ahhoz kellett volna, hogy szabad maradjon, de valami

megállította. Egy másodperc kellett hozzá, hogy megértse, mi az.

Hazugság lenne. Hazugság lenne a szabadsága, hazugság, hogy nem

tudja, Úriás mit érez iránta, hazugság, hogy az embernek mindig

meg kell alázkodnia, azért, hogy életben maradjon, az egész

102

hazugság volt. Az ajkába harapott, és észrevette, hogy reszketni

kezd.

Huszonnegyedik fejezet

Bislett, 1999. szilveszter

Tizenkét óra volt, amikor Harry Hole a Radisson SAS Hotel mellett

a Holbergs gatén leszállt a villamosról, és észrevette, hogy a felhők

mögül egy pillanatra kibukkanó nap fénye megcsillan a

Rikshospital nővérszállójának ablaktábláin. Most járt utoljára az

irodájában. Hogy rendet rakjon maga után, és szétnézzen, mindent

összeszedett–e – legalábbis ezzel áltatta magát. Azt a kevés

személyes holmiját, ami volt, már előző nap hazavitte, egy

reklámtáskába belefért az egész. A folyosók kiürültek, akik nem

voltak szolgálatban, mind otthon készültek az évszázad utolsó

partijára. A széke háttámláján egy szerpentin lógott – a tegnapi kis

búcsúünnepség emléke, amit természetesen Ellen szervezett meg.

Bjarne Møller józan búcsúszavai nem voltak teljesen összhangban a

lány kék léggömbjeivel és krémes sütijével, de a kis beszéd így is

meglehetősen jólesett Harrynak. Az osztályvezető alighanem

sejtette, hogy Harry sohasem bocsátja meg neki, ha túl dagályosra

vagy szentimentálisra veszi a búcsút. Harry maga is elismerte, hogy

még életében nem volt annyira büszke, mint amikor Møller a

főtiszti kinevezéséhez gratulált, és sok sikert kívánt neki a

Nemzetbiztonsági Szolgálathoz. Még a leghátul, az ajtóban álló,

Tom Waaler ironikus vigyorgása és finom fejcsóválása sem tudta

tönkretenni ezt az érzést.

A mai irodai látogatás egyetlen célja valójában az volt, hogy még

egyszer utoljára letelepedhessen a nyikorgó, lerobbant irodai

székbe, amit az utóbbi hét évben használt. Harry összerázkódott. Te

jó ég, ez az érzelgősség csak nem megint annak a jele, hogy

öregszik?

Felfelé indult a Holbergs gatén, és befordult a Sofies gatén. A

századfordulótól a közelmúltig a szűk utcácska házait többnyire

munkások lakták, így azok nem voltak igazán karbantartva. De

miután a lakásárak megemelkedtek és a középosztálybeli fiatalok,

103

akiknek nem állt módjukban a Majorstuán lakni, lassanként

beköltöztek ide, a környék arculata sokat változott. Ma már csupán

egy épület volt, aminek a homlokzatát nem újították fel az utóbbi

években: a nyolcas számú házé. Harry házáé. Akit egyébként ez

teljesen hidegen hagyott.

Bezárta maga mögött a kaput, és kinyitotta a lépcsőfeljáró melletti

legalsó postaládát. A ládában egy pizzéria szórólapja és egy boríték

lapult, amiről rögtön tudta, hogy csakis az előző havi parkolási

büntetéséről szóló fizetési felszólítás lehet. Káromkodva trappolt

felfelé a lépcsőn. Az egyik bácsikájától, akit igazából nem is

nagyon ismert, potom áron vásárolt egy tizenöt éves Ford Escortot.

Igaz, egy kicsit rozsdás volt, és a kuplungot is elnyűtték, viszont

nagyon pöpec tetőablaka volt. Azóta sorban fizette a parkolási

bírságokat meg az autószerelők számláit, jóval gyakrabban, mint

ahányszor a menetszél összeborzolta a haját. Ezenkívül sosem akart

beindulni a nyomorult, úgyhogy mindig ügyelnie kellett rá, hogy

lejtőn parkoljon, ha valaha is el akart mozdulni még arról a helyről.

Felért az emeletre, és becsapta a spártai egyszerűséggel berendezett

kétszobás lakás ajtaját. Tisztaság és rend uralkodott mindenhol, a

fényesre csiszolt parkettát nem fedte szőnyeg. A falon csupán egy

kép lógott, anyjáról és Søsről, valamint egy Keresztapa–plakát, amit

még a Symra moziból csent el tizenhat évesen. Nyoma sem volt

virágoknak, gyertyáknak vagy egyéb csecsebecséknek. Egyszer

felerősített a falra egy üzenőtáblát, hogy képeslapokat, fotókat és

mindenféle bölcs gondolatokat tűzhessen ki rá, ahogy ezt mások

otthonában is látta. Aztán egy nap, amikor ráébredt, hogy sosem

kap képeslapot, és fotózni sem szokott, kitűzött rá egy Bjørneboe–

idézetet:

„És a lóerők előállításának ilyen mérvű akcelerációja ismét csak az

úgynevezett természeti törvények megértésének akcelerációját

jelenti. Ez a megértés – félelem."

Harry egy pillantással felmérte, hogy senki sem hagyott üzenetet a

rögzítőn (még egy felesleges befektetés), kigombolta az ingét, és

bedobta a szennyestartóba, majd a szekrényben álló csinos

halomból kivett egy másikat. Az üzenetrögzítőt bekapcsolva hagyta

(hátha odacsörög valaki a Galluptól), és útnak indult.

104

Ali boltjában mindenféle érzelgősség nélkül megvásárolta az

évezred utolsó napilapjait, és nekivágott a Dovregatának. A

Waldemar Thranes gatén a járókelők már hazafelé siettek a nagy

millenniumi estére való bevásárlásból. Harryt, aki vacogva lépett be

a Schrøder ajtaján, mellbe vágta a vendéglő belsejéből áradó meleg

pára. A helyiség szinte teljesen tele volt, de örömmel látta, hogy

kedvenc asztala hamarosan felszabadul, úgyhogy arra irányította

lépteit. Az asztalnál ülő idős férfi felállt, felvette kalapját, fehér,

bozontos szemöldöke alól futó pillantást vetett Harryra, némán felé

bólintott, és elindult kifelé. Az asztal az ablak mellett állt, s

napközben azon kevés helyek egyike volt a gyéren megvilágított

kocsmában, ahol volt elegendő fény az újságolvasáshoz. Amint

elhelyezkedett, Maja már oda is lépett hozzá. – Szia, Harry! –

üdvözölte, és egy szürke ronggyal lesöpörte a terítőt.

– A napi ajánlatot?

– Csak ha kivételesen józan a szakács.

– Az. Inni mit kérsz?

– Akkor legyen a napi menü – pillantott fel a férfi.

– És mi a mai italajánlatod?

Lássuk csak – a nő csípőre tette a kezét, és fennhangon szavalni

kezdett. – Bárki bármit is mond, az egész vidéken ennek a városnak

a legjobb minőségű az ivóvize. Ezért aztán a környéken épült

százéves házakban a vízvezetékek szinte makulátlanok.

– Ki mesélte ezt neked, Maja? – Hát te, Harry – mondta a nő

rekedtes, ám szívből jövő nevetéssel. – Egyébként jól áll neked az

absztinencia – tette hozzá halkan, majd feljegyezte a rendelést, és

eltűnt. Mivel a többi újság a millenniumi anyagtól hemzsegett,

Harry a Dagsavisent lapozta fel először. A hatodik oldalon

megakadt a szeme egy hatalmas képen. A fotó egy egyszerű, fából

ácsolt útjelző táblát ábrázolt, amire napkeresztet mázoltak. Oslo

2611 km, állt az egyik nyílon, és Leningrád 5 km a másikon.

A cikk alatt, mely Az újfasiszta mozgalom erősödésének okai és

jellegzetességei címet viselte, Even Juul történelemprofesszor neve

állt. Harry már korábban is találkozott Juul nevével az újságokban.

A professzor a norvég megszállás és a Nasjonal Samling

témakörében szaktekintélynek számított. Harry átlapozta az újság

többi részét, de nem talált benne több érdekes olvasnivalót,

105

úgyhogy visszatért Juul írásához. A cikk egy korábbi, a svédországi

neonácik erősödő helyzetét taglaló tanulmány kommentárja volt.

Juul bemutatta, hogy az újfasizmus, amit a kilencvenes évek

gazdasági fellendülése idején Európa–szerte visszaszorítottak, most

újult erővel virágzik. Az új irányzat egyik ismertetőjegye az, hogy

erősebb ideológiai alapokkal támasztották alá. Míg a nyolcvanas

évek újfasizmusa jobbára a divatról és a csoporthoz való tartozásról,

az uniformizáltságról – ruhaviselet, borotvált fej – és az olyan

archaikus jelszavakról szólt, mint a „sieg heil", addig az új hullámot

erősebb szervezettség jellemzi. Gazdasági háttere biztosabb, és már

kevésbé alapoz az anyagiakban bővelkedő vezetőkre és

támogatókra. Emellett a mozgalom már nem csupán a társadalom

helyzetének egyes elemeire, mint a munkanélküliségre és az

elvándorlásra, irányuló reakció. Sokkal inkább arról szól, hogy

alternatívát mutasson a szociáldemokrácia mellett. Jelszava a

felfegyverkezés, mind erkölcsi, mind katonai értelemben. A

keresztények számának csökkenését a HIV–fertőzés terjedésével és

a droghasználat növekedésével egyetemben a morális hanyatlás

jelének tekinti. Részben az ellenségkép is megújult: közéjük

tartoznak immár az EU élharcosai, akik eltiporják a nemzeti és faji

határokat, a NATO, ami széles körű segítséget nyújtott az orosz és

szláv untermenscheknek és az új ázsiai kapitalista elemek is, akik

átvették a zsidóktól a világ bankárainak szerepét.

Maja megérkezett az étellel.

– Krumpligombóc? – kérdezte Harry az „ezer sziget" öntettel

beborított kínaikel–leveleken szomorkodó szürke csomókra

meredve.

– Schrøder–módra – tette hozzá Maja.

– A tegnapi maradék. Boldog új évet!

Harry felemelte a napilapot, hogy hozzáférjen az ételhez. – Én

mondom, ez gyalázat – hallott egy hangot az újság mögül, rögtön az

első cellulózszerű falat után. Harry kikukucskált a lap mögül. A

szomszéd asztalnál ülő Mohikán egyenesen a szemébe nézett.

Lehet, hogy egész idő alatt ott volt, Harry mindenesetre nem vette

észre, amikor bejött. A nevét azért kapta, mert alighanem fajtája

utolsó képviselője volt. Mohikán haditengerészként szolgált, kétszer

meg is torpedózták. Bajtársai mind rég meghaltak, ezt még Maja

106

mesélte el Harrynak. A férfi hosszú, gyér szakálla söröskorsójába

lógott, és télen–nyáron kabátjába burkolózva ült. Koponyaszerű

arcának krétafehér bőrén a vérerek hálói vörösen ágaztak szerte.

Petyhüdt szemhéja mögül piros, vizenyős szem meredt Harryra.

– Emlékszel még rám, Konrád Åsnes? Az öreg horkantott egyet, és

válasz helyett a levegőbe bámult. – Tavaly itt aludtál az utcán, egy

hókupacon, amikor beléd botlottam. Mínusz tizennyolc fok volt.

Mohikán a plafonra emelte tekintetét. – Nem volt közvilágítás,

teljesen véletlen, hogy egyáltalán észrevettelek. Meg is halhattál

volna, Åsnes.

Mohikán egyik vörös szemével gonoszul Harryra sandított, majd

felemelte a söröskorsót. – Elmondhatatlanul hálás vagyok.

Óvatosan kortyolt a sörből, aztán olyan lassan engedte le a poharat,

mintha az asztal egy meghatározott pontjára célozna a korsóval.

– Agyon kellene lőni a gazembereket – szólalt meg.

– Igen? Kiket?

Mohikán horgas mutatóujjával az újság felé bökött. Harry

megfordította. A címlapon egy kopasz svéd neonácit ábrázoló fotó

éktelenkedett.

– Mindet a falhoz állítani! – csapott Mohikán az asztalra, mire

néhányan kíváncsian feléjük fordultak. Harry intett nekik a kezével,

jelezve, hogy az öreg mindjárt megnyugszik.

– Csak fiatalok, Åsnes. Próbáld meg jól érezni magad, elvégre

szilveszter van! – Csak fiatalok? Miért, mit gondolsz, mi mik

voltunk? A németeket ez nem tartotta vissza. Kjell tizenkilenc éves

volt, Oscar pedig huszonkettő, mégis lelőtték őket, mielőtt

feleszméltek volna. Ez egy betegség, amit még az elején el kell

kapni. Remegő ujjával Harryra mutatott.

– Ott ült az egyik, ahol most te. Hogy még mindig nem döglöttek

meg! Te rendőr vagy, menj és kapd el! – Honnan tudod, hogy

rendőr vagyok? – lepődött meg Harry. – Az újságban olvastam.

Meglőttél egy fickót valahol. Jól tetted, de nem puffantanál le ezek

közül is néhányat?

– Milyen beszédes vagy ma, Åsnes.

Mohikán összeszorította a száját, és egy utolsó savanyú pillantást

lövellt Harryra, mielőtt visszafordult volna a fal felé, hogy a

Young–torgetet ábrázoló festményt kezdje tanulmányozni. Harry

107

megértette, hogy a beszélgetés véget ért, intett Majának a kávéjáért,

és az órájára pislantott. Az új évezred már itt volt a nyakukon. A

Schrøder, ahogy a bejáratnál kiakasztott plakát hirdette, „zártkörű

szilveszteri rendezvény" miatt négykor bezár. Harry végignézett az

ismerős arcokon. Ahogy látta, már minden vendég megérkezett.

Huszonötödik fejezet

II. Rudolf Kórház, Bécs, 1944. június 8.

A 4–es kórteremből csak az alvás zörejei szűrődtek ki. Nagyobb

volt a csend, mint más éjszakákon, senki sem nyüszített a

fájdalomtól, vagy riadt fel sikoltozva rémálmából. Helena a

repülőgépek riadóját sem hallotta Bécs felől. Ha éjjel nem

bombáznak, akkor remélhetőleg az egész sokkal egyszerűbb lesz

majd. Beosont a hálóterembe, megállt az ágy végében, és az

olvasólámpa fényében ülő férfit nézte, aki annyira belemerült a

könyvbe, hogy semmi mást nem vett észre maga körül. Helena

pedig kívül állt a fénykörön. A sötétség minden titkával. A férfi

akkor vette csak észre a lányt, amikor lapozott egyet a könyvben.

Elmosolyodott, és lassan leeresztette a kötetet.

– Jó estét, Helena! Nem is tudtam, hogy ma éjjel maga van

szolgálatban. Helena a szájára szorította mutatóujját, és közelebb

lépett.

– Honnan tudja, hogy ki az éjszakás? – Hogy a többiek mikor

éjszakások, azt nem tudom – mosolygott a férfi. – Csak azt tudom,

hogy maga mikor van itt.

– Szóval, tudja? – Szerdán, pénteken és vasárnap, aztán hétfőn és

csütörtökön. Utána megint szerdán, pénteken és vasárnap. Ne féljen,

az, hogy tudom, egyszerű bók csupán. Itt az ember nem nagyon

tudja mivel terhelni az agyát. Azt is tudom, Hadler mikor kap

beöntést. Helena halkan elnevette magát. – De azt nem tudta, hogy

egészségesnek nyilvánították, ugye? A férfi meglepetten nézett fel a

lányra.

– Magyarországra rendelték – suttogta Helena.

– A harmadik páncélos hadosztályhoz.

– A páncélos hadosztályhoz?

108

– De hát az a Wehrmacht.

– Ők nem is sorozhatnak be engem, mivel norvég vagyok.

– Tudom.

– És mihez kezdenék Magyarországon, én...

– Csitt, felébreszti a többieket, Úriás.

Láttam a menetparancsot, és attól félek, nem nagyon tudunk vele

mit kezdeni. – De ez csak tévedés lehet, hiszen... Lesöpörte a

könyvet az ágytakaróról, ami koppanva ért földet a padlón. Helena

lehajolt és felemelte. A könyv borítóján, a „Huckleberry Finn

kalandjai" felirat alatt egy tutajon utazó rongyos fiút ábrázoló kép

volt. Úriás méregbe gurult.

– Ez nem az én háborúm! – préselte ki magából összeszorított

szájjal. – Én is tudom – suttogta a lány, és betette a könyvet a férfi

szék alatt álló táskájába.

– Mit csinál?

– Figyeljen rám, Úriás, nincs sok időnk!

– Tessék?

– Az ügyeletes fél óra múlva jár körbe.

– Ezalatt kell döntenie.

A férfi lejjebb húzta az olvasólámpa ernyőjét, hogy jobban lássa a

lányt a sötétben.

– Mi folyik itt, Helena? A lány nyelt egyet. – Miért nincs ma

egyenruhában? – kérdezősködött tovább a férfi. Helenát ez

borzasztotta el legjobban. Nem az, hogy hazudott az anyjának, hogy

azt mondta neki, a nővéréhez utazik Salzburgba néhány napra. Az

sem, hogy rábeszélte az erdész fiát, aki most ott vár rá kint a kapu

előtt a kocsiban, hogy hozza el őt a kórházba. És még csak nem is

az, hogy búcsút kellett vennie a dolgaitól, a templomától és ettől a

védett élettől itt, a Bécsi–erdőn. Hanem attól, hogy el kell mondania

neki. Azt, hogy szerelmes belé, és hogy kész kockára tenni érte az

életét és a jövőjét. Miközben lehet, hogy hibát követ el. Nem amiatt,

amit a férfi iránta érez, mert azzal tisztában volt. Hanem a jelleme

miatt. Lesz–e benne annyi bátorság és elszántság, hogy megtegye,

amit javasolni fog neki? Azt már legalább megértette, hogy a Vörös

Hadsereg ellen vívott harc nem az ő háborúja volt.

109

– Igazából több időre lenne szükségünk, hogy megismerjük

egymást – mondta a lány, és a férfi kezére tette sajátját. A férfi

szorosan köré kulcsolta ujjait.

– De most nincs lehetőségünk erre a luxusra – folytatta Úriás kezét

szorítva. – Vettem két jegyet egy vonatra, ami egy óra múlva indul

Párizsba. Ott lakik a tanárom. – A tanára? – Ez egy hosszú és

bonyolult történet, de ő befogad bennünket.

– Hogy érti azt, hogy befogad?

– Hogy lakhatunk nála.

Egyedül él, és amennyire tudom, barátai sincsenek, akikkel

érintkezne. Van útlevele?

– Mi? Ja, igen...

Olyan elveszettnek tűnt, mintha csak azt kérdezte volna magától,

hogy nem aludt–e el a rongyos fiú kalandjain, és most csak álmodja

ezt az egészet.

– Igen, van útlevelem. – Jó. Az út két napig tart, helyjegyünk van,

és bőségesen hoztam útravalót is. A férfi mélyet lélegzett:

– Miért Párizsba? – Mert nagyváros, elég nagy ahhoz, hogy el

lehessen tűnni benne. Kinn van a kocsiban apám néhány

ruhadarabja, át tud öltözni civilbe. A cipőmérete...

– Nem – emelte fel a kezét a férfi, és a lány szóáradata egy

pillanatra megszakadt. Helena visszafojtott lélegzettel meredt Úriás

gondolkodó arcára.

– Nem – ismételte meg a férfi. – Ostobaság lenne.

– De... – a lánynak hirtelen összerándult a gyomra.

– Jobb, ha egyenruhában utazom – folytatta Úriás. – Egy civil ruhás

fiatal férfi csak gyanakvást ébreszt. Helena a boldogságtól

megszólalni sem tudott, csak egyre eresebben szorította a férfi

kezét. A szíve olyan hangosan és vadul kalapált, hogy azt hitte,

kiugrik a helyéről. – Még valami – szólalt meg a férfi, miközben

átlendítette lábát az ágy szélén.

– Igen?

– Szeretsz engem?

– Igen.

– Akkor jó – mondta, és már fel is vette kabátját.

Huszonhatodik fejezet

110

NBSZ, Rendőrkapitányság, 2000. február 21.

Harry körülnézett. Megszemlélte a rendezett, áttekinthető polcokat,

a gyűrűs mappák időrendbe állított, takaros sorait, valamint a

falakra kiszögezett diplomákat és a töretlenül haladó karrier

kitüntetéseit. No meg azt a fekete–fehér fotót, ami a hadsereg

őrnagyi egyenruhájában feszítő, fiatal Kurt Meiriket ábrázolta,

amint éppen Olav királyt üdvözli. A képet közvetlenül az íróasztal

mögé akasztották ki, így mindenkinek, aki az irodába belépett,

azonnal szemébe ötlött. Harry is épp ezt a képet bámulta, amikor

kinyílt mögötte az ajtó. – Sajnálom, hogy megvárakoztattam, Hole.

Maradjon csak ülve. Meirik volt. Harry semmi jelét nem adta

annak, hogy fel akart volna állni. – Nos – kezdte Meirik, és helyett

foglalt az íróasztal másik oldalán.

– Hogy telt az első hete nálunk? Meirik úgy ült, mintha karót nyelt

volna, és úgy villantotta elő hatalmas, sárga fogait, hogy Harrynak

az a gyanúja támadt: nem gyakorolhatta túl sokat a mosolygást

eddigi élete folyamán.

– Elég unalmasan – vallotta be Harry.

– Hehe – Meirik meglepettnek tűnt.

– Annyira azért csak nem volt rossz?

Hát, maguknál határozottan jobb a kávé, mint nálunk odalenn. –

Mármint a gyilkosságiaknál? – Sajnálom – mondta Harry. – Még

nem volt időm hozzászokni, hogy a „mi" most már az NBSZ–t

jelenti.

– Igen, igen, kicsit türelmesebbnek kell lennünk. És ez ugyanúgy

vonatkozik mindkét félre, igaz, Hole? Harry bólintott. Semmi

értelme nincs hadakozni, az első hónap lejárta előtt legalábbis

semmiképp. Szélmalomharc volna. Kapott egy saját irodát a hosszú

folyosó legvégén, ahogy várta, s ami azzal járt, hogy a többi

munkatársát nem kellett a szükségesnél gyakrabban látnia. Munkája

abból állt, hogy átolvasta az NBSZ regionális irodáiból beküldött

jelentéseket, majd eldöntötte, van–e köztük olyan, amit tovább kell

küldenie felfelé. Meirik utasítása egyértelmű volt: hacsak nem

holmi bagatell ügyről van szó, akkor mindent küldjön tovább.

Vagyis Harry töltötte be a szemétszűrő szerepét. Ezen a héten

három jelentés érkezett. Megpróbálta nagyon lassan olvasni őket, de

111

egy ponton túl képtelen volt tovább nyújtani a dolgot. Az egyik

jelentés Trondheimből érkezett, és az új lehallgatóberendezésről

szólt, aminek senki sem értette a működését, miután a lehallgatással

foglalkozó szakemberük nyugdíjba vonult. Harry továbbküldte. A

második beszámolót Bergenből küldték egy német üzletemberrel

kapcsolatban, akiről kiderült, hogy semmi alapja nincs az őt ért

korábbi vádaknak, mivel valóban leszállította azt a rakomány

függönyrudat, ami miatt az országba érkezett. A harmadik jelentés

az østlandi régióból érkezett, a skieni rendőrkapitányságról. Több

panasz is érkezett hozzájuk a siljani hétvégi házak tulajdonosaitól,

akik az előző hétvégén lövéseket hallottak. Mivel jelenleg nincs

vadászidény, egy rendőrtiszt felment, hogy körülnézzen az erdőben,

és ismeretlen márkájú üres töltényhüvelyeket talált. A töltényeket

beküldték az Országos Nyomozó Iroda, a KRIPOS technikusaihoz,

akik megállapították, hogy a lőszer minden valószínűség szerint egy

nagyon ritka fegyverhez, egy Märklin–puskához tartozik. Harry

továbbküldte a jelentést, de előbb lefénymásolta a maga számára.

– Nos, azért akartam magával beszélni, mert a birtokunkba került

egy röpcédula, mely szerint a neonácik május tizenhetedikére

rendbontást terveznek az oslói mecsetek környékén. Van valami

mindig változó időpontban tartott muzulmán ünnep, ami idén éppen

május tizenhetedikére, a nemzeti ünnepre esik, és a külföldi szülők

jelentős része megtiltotta a gyerekeinek, hogy részt vegyenek a

gyerekfelvonuláson, mivel a mecsetbe kell menniük.

– Eid.

– Tessék?

– Eid.

Ez az ünnep neve, ilyenkor mindenkinek a mecsetben a helye. –

Nahát, ennyire járatos ebben? – Nem igazán, de tavaly a pakisztáni

szomszédaim meghívtak vacsorára, mivel nagyon szomorúnak

találták, hogy eid van, én meg otthon gubbasztok egyedül.

– Vagy úgy, hm – Meirik orrára biggyesztette a szemüvegét. – Itt

van nálam a röpcédula. Azt írják, hogy egyenesen a vendéglátó

ország kigúnyolása valami mást ünnepelni egy olyan nemzeti

ünnepnapon, mint május tizenhetedike. És hogy miközben a

színesek szociális támogatást igényelnek, minden egyes norvég

polgári kötelesség teljesítése alól kihúzzák magukat.

112

– Például, hogy szófogadóan éltessék Norvégiát a felvonuláson –

tette hozzá Harry, és előhúzta cigarettáját. A könyvespolc tetején

lévő hamutálra pillantott, és kérdően Meirikre nézett, aki bólintott.

Harry meggyújtotta a cigarettát, mélyen leszívta tüdejébe a füstöt,

és közben próbálta elképzelni, ahogy a tüdőfalán a véredények

mohón magukba szívják a nikotint. Ezáltal megrövidült az élet, és a

gondolat, hogy egyáltalán nem fogja abbahagyni a dohányzást,

különös elégedettséggel töltötte el. A cigarettásdobozon lévő

figyelmeztetés semmibevétele talán nem a legextravagánsabb módja

a lázadásnak, de ezt legalább megengedhette magának. – Nézze

meg, tud–e kezdeni valamit az üggyel – mondta Meirik.

– Rendben. De figyelmeztetem, hogy nehezen tudom visszafogni

magamat, ha a kopaszokról van szó. – Hehe – Meirik újra

kivillantotta nagy, sárga fogait, és Harry végre rájött, mire

emlékezteti a pasas: egy jól idomított lóra.

– Hehe. – Lenne még valami – folytatta Harry. – A jelentéssel

kapcsolatban, ami a Siljanban talált, Märklin–puskához való

lőszerről szól.

– Igen, rémlik, hogy hallottam róla.

– Saját szakállamra utánanéztem egy kicsit a dolognak.

– Valóban?

Harry figyelmét nem kerülte el a fagyos hangsúly. – Átvizsgáltam

az utolsó év fegyverlajstromát. Norvégiában jelenleg nincs

regisztrált Märklin–puska. – Nem vagyok meglepve. A listát már

mások is átnézték itt az NBSZ–nél, miután elküldte a jelentést,

Hole. Tudja, ez nem a maga dolga.

– Talán nem, de meg kellett bizonyosodnom róla, hogy

továbbították–e az ügyet az Interpolnak. – Az Interpolnak? Már

miért továbbították volna? – Mivel senki sem importált ilyen

fegyvereket Norvégiába, egyértelmű, hogy becsempészték őket.

Harry egy nyomtatott oldalt húzott elő zakója zsebéből. – Ezt a

küldeménylistát az Interpol egy illegális fegyverkereskedőnél

lefolytatott novemberi razzia során találta Johannesburgban. Ezt

nézze: Märklin–puska. És itt van a megrendelés helye is: Oslo.

– Hm. Honnan szerezte ezt?

– Az interneten lévő Interpol–állományból.

113

Bárki számára hozzáférhető az NBSZ–nél. Bárkinek, aki hozzá akar

férni. – Úgy? – Meirik tekintete egy pillanatig Harryn pihent, majd

nekilátott, hogy közelebbről is áttanulmányozza a kinyomtatott

anyagot. – Mindez nagyon szép és jó, de a fegyvercsempészet nem

a mi asztalunk, Hole. Ha tudná, hány törvénytelen fegyvert foglal le

a fegyverekkel foglalkozó ügyosztály egy év alatt...

– Hatszáztizenegyet – szólt közbe Harry.

– Hatszáztizenegyet?

– Eddig ennyit foglaltak le az idén.

És ez csak az oslói rendőrség által elkobzott fegyverek száma.

Háromból kettő bűnözőktől származik, ezek elsősorban könnyű

kézifegyverek, légpuskák és lefűrészelt csövű sörétes puskák. Ez

átlagosan napi egy rajtaütést jelent. A számok a kilencvenes évek

folyamán nagyjából megkétszereződtek.

– Nagyszerű, akkor talán már érti, hogy itt az NBSZ–nél miért nem

élvezhet elsőbbséget egy regisztrálatlan puska Buskerudból. Meirik

láthatólag alig tudta türtőztetni magát. Harry a plafon felé gomolygó

cigarettafüstöt tanulmányozta. – Siljan Telemarkban van – szólalt

meg. Meirik állkapcsán megrándultak az izmok.

– A vámhivatalt felhívta már, Hole?

– Nem.

Meirik ormótlan, nem túl elegáns karórájára pillantott, amit Harry

gyanúja szerint, a hosszú évekig tartó, hűséges szolgálataiért

kaphatott. – Akkor azt javaslom, hogy tegye meg! Ugyanis ez az

ügy az ő hatáskörükbe tartozik. Nekem pillanatnyilag sokkal

sürgősebb...

– Tudja maga, milyen az a Märklin–puska, Meirik?

Harry látta, hogy az NBSZ vezetőjének szemöldöke föl–le kezd

ugrálni, és azon tűnődött, vajon nem késett–e el ezzel az egésszel.

Már érezte is, ahogy a szélmalom felkavarja a levegőt.

– Megjegyzem, ez sem az én hatásköröm, Hole. Ezzel talán

forduljon... Úgy tűnt, Kurt Meirik ebben a pillanatban döbbent rá,

hogy Harrynak ő az egyetlen felettese.

– A Märklin–puska – vágott bele Harry –, egy német gyártmányú

félautomata vadászfegyver, ami 16 milliméter átmérőjű lövedékkel

működik, és erősebb, mint bármely más puska. Az olyan nagyvadak

elejtésére szánták, mint a vízibivaly vagy az elefánt. Az elsőt 1970–

114

ben készítették, de talán ha háromszáz darabot gyártottak le belőle

összesen, mert a német hatóságok 1973–ban betiltották a fegyver

árusítását. A háromszázból legalább száz bérgyilkosok és olyan

terrorszervezetek kezében van, mint a Baader–Meinhof vagy a

Vörös Brigádok.

– Hm, százat mondott?

– Meirik visszanyújtotta Harrynek a papírt.

Ez azt jelenti, hogy háromból két fegyvert arra használnak, amire

eredetileg szánták – vadászatra. – Ezzel a fegyverrel Norvégiában

nem jávorszarvasra vagy hasonlóra vadásznak, Meirik.

– Igen? És miért nem?

Harry azon morfondírozott, vajon mi tartja vissza Meiriket attól,

hogy kizavarja őt az irodájából. És hogy ő miért is akarja ezt

kiprovokálni belőle. Lehet, hogy nem is az ügyről van szó, hanem

arról, hogy kezd öreggé és morcossá válni. Mindazonáltal Meirik

úgy viselkedett, mint egy jól fizetett bébiszitter, aki nem meri

elfenekelni a gondjaira bízott kis szarházit. Harry a cigaretta végén

lévő hosszú hamut tanulmányozta, ami vészesen lefelé hajolt.

– Először is, mert a vadászat Norvégiában hagyományosan nem a

milliomosok sportja. Egy Märklin–puska pedig céltávcsővel együtt

körülbelül százötvenezer német márkába kerül, vagyis nagyjából

annyiba, mint egy vadonatúj Mercedes. A töltények darabját pedig

további kilencven márkáért lehet beszerezni. Másrészt egy tizenhat

milliméteres lövedékkel leterített szarvas úgy néz ki, mint amin egy

vonat hajtott keresztül. Átkozottul ronda látvány.

– Hehe – Meirik láthatólag úgy döntött, hogy taktikát vált. Hátradőlt

és összekulcsolta ujait fényes koponyája mögött, mintegy jelezve,

nincs kifogása az ellen, hogy Harry még egy ideig elszórakoztassa.

Harry felállt, lehalászta a hamutálat a polc tetejéről, majd visszaült.

– Természetesen az is elképzelhető, hogy az erdőben talált töltények

egy fanatikus fegyvergyűjtőtől származnak, aki csak kipróbálta új

szerzeményét, ami azóta egy villa üvegvitrinjében lóg valahol

Norvégiában, és soha többet nem fogják használni. Meirik a fejét

ingatta.

– Vagyis maga szerint abból kellene kiindulnunk, hogy az

országban jelenleg egy profi gyilkos tartózkodik? Harry megrázta a

115

fejét. – Nem, én inkább leutaznék Skienbe, és körülnéznék a

környéken. Amúgy kétlem, hogy egy profival lenne dolgunk.

– Miért?

– A profik eltakarítanak maguk után.

Az üres töltényeket hátrahagyni olyan, mintha az ember a névjegyét

hagyta volna ott. Viszont az a tény sem nyugtat meg, hogy egy

Märklin egy amatőr birtokában van. Meirik csak hümmögött, majd

bólintott.

– Rendben van. És majd értesítsen, ha kitalálta, mihez kezdjünk a

neonácikkal. Harry elnyomta a cigarettát. A gondola alakú hamutál

oldalát a Velence, Itália felirat díszítette.

Huszonhetedik fejezet

Linz, 1944. június 9.

Miután az ötfős család leszállt a vonatról, hirtelen magukra

maradtak a fülkében. Amikor a szerelvény lassan újra elindult,

Helena átült az ablak melletti ülésre, de a vágányok közelében

fekvő épületek körvonalain kívül szinte semmit sem látott a

sötétben. A férfi vele szemben ült, és mosolyogva figyelte a lány

arcát.

– Ti, osztrákok, nagyon ügyesek vagytok az elsötétítésben – szólalt

meg. – Sehonnan nem szűrődik fény. – Inkább abban vagyunk

ügyesek, hogy megtegyük, amit parancsolnak nekünk – sóhajtott a

lány, és az órára pillantott. Már majdnem kettő volt. – A következő

város Salzburg, ami már egészen a német határon fekszik. Utána

jön... – München, Zürich, Basel, Franciaország és végül Párizs. Már

háromszor elsoroltad. A férfi előrehajolt, és megszorította a lány

kezét.

– Meglátod, minden rendben lesz.

– Gyere, ülj át ide!

Helena anélkül, hogy eleresztette volna a férfi kezét, átült mellé, és

a vállára hajtotta a fejét. Annyira máshogy festett egyenruhában.

– Szóval, ez a Brockhard küldött egy újabb jelentést, amely szerint

még egy hétig beteg vagyok? – Igen, állítólag a tegnap délutáni

postával küldte el.

116

– Hogyhogy csak ilyen rövid időre hosszabbította meg? – Hát, hogy

a helyzetet – és engem – jobban az ellenőrzése alatt tarthasson.

Minden héten elegendő okot kellett volna szolgáltatnom számára,

hogy továbbra is beteggé nyilvánítson, érted?

– Igen, értem – válaszolta a férfi. Helena látta, hogy az arcán

megfeszülnek az izmok. – Most már hagyjuk Brockhardot – kérte a

lány. – Mesélj inkább egy történetet! – simogatta meg a férfi arcát,

aki mélyet sóhajtott.

– Melyiket szeretnéd hallani?

– Bármelyiket.

A történetek. Ezzel keltette fel Helena érdeklődését a kórházban,

hiszen ezek a históriák annyira mások voltak, mint a többi katonáé.

Úrias történetei a bátorságról, a bajtársiasságról és a reményről

szóltak. Mint az is, amikor az őrségből visszatérve, mélyen alvó

barátja mellkasán egy görényt fedezett fel, ami épp a fiú torkát

készült szétmarcangolni. A távolság majdnem tíz méter volt, a

bunkerben pedig csaknem koromsötét. Nem volt más választása,

állához szorította a fegyvert, és tüzelt, míg a tár ki nem ürült. A

görény volt a másnapi vacsorájuk. Még sok ilyen története volt,

Helena nem emlékezett mindegyikre, csak arra, hogy elkezdett

odafigyelni rájuk. Az elbeszélések elevenek voltak és

szórakoztatóak, nem is volt teljesen biztos benne, hogy némelyiket

elhiggye–e. De szerette őket, mert ellenméregként hatottak a

többiek történeteivel szemben, amelyek a kilátástalan sorsokról és

az értelmetlen halálról szóltak.

Míg a vonat a frissen megjavított síneken lassan továbbzötykölődött

az éjszakába, Úriás elmesélte, hogy lőtt le egy orosz orvlövészt a

senki földjén, majd hogyan rendezett az ateista bolseviknak

keresztény temetést zsoltárénekléssel és minden egyébbel. – Olyan

szépen énekeltem azon az éjszakán, hogy még az oroszok is

tapsoltak a másik oldalról.

– Valóban? – kacagott Helena.

– Szebben, mint néhányan az operaházban.

– Hazudós.

Úriás magához húzta a lányt, és halkan a fülébe énekelt:

Telepedj közénk a tűzhöz, nézd a lángok arany–vörös ragyogását,

117

Melyek a győzelmet idézik és sírig tartó hűségedet várják.

A tűz lobogó fénye elmeséli Norvégia hősi hajnalát,

Nézd néped, küzd, hogy elérje célját, lásd földijeid munkáját,

harcát.

Apáink a mi békénket akarták, nők s férfiak életük adták,

Látod, ezrek és ezrek voltak, kik magukat országunkért áldozták.

Ott a férfi, ki verejtéke árán töri fel észak makacs földjét,

Erőt az embert próbáló küzdelem ad neki, hogy védje, mi övé.

És ott vannak testvéreink, kiknek nevét a mondák szavai zengik,

Hős emléküket észak s dél évszázadok múltán is büszkén énekli.

De köztük is legnagyobb volt, ki az aranysárga lobogót felvonta,

Vezérünkért, a hős Quislingért lobog az örök tűz szívünkben ma.

Úriás elhallgatott, és némán kibámult az ablakon. Helena érezte,

hogy a férfi gondolatai messze járnak, karját mellkasa köré fonta, és

hagyta, hogy emlékei közé merüljön.

A vonat zakatolása úgy hangzott, mintha valaki rohanna alattuk a

síneken, valaki, aki vissza akarja tartani őket. A lány félt. Nem is

annyira a rájuk váró ismeretlentől, inkább attól az ismeretlen

férfitól, akihez most szorosan odasimult. Most, hogy Úriás ennyire

közel volt hozzá, úgy érezte, mintha minden, amit a távolban látott,

és amit megszokott, köddé vált volna.

Hallani szerette volna a férfi szívdobbanását, de a sínek zakatolása

hangos volt. Ezért csupán remélhette, hogy lakozik odabenn egy

szív. Elmosolyodott saját gondolatain, a boldogság szétáradt

tagjaiban. Milyen csodálatosan őrült ez az egész! Gyakorlatilag

semmit sem tudott a férfiról, annyira keveset mesélt magáról,

mindig csak ezeket a történeteket hajtogatta.

Úriás egyenruhájának dohos földszaga volt, és a lányba hirtelen

beléhasított, hogy az olyan katonák egyenruhája szokott ilyen

szagot árasztani, akik egy ideig holtan feküdtek a harcmezőn. Vagy

el voltak temetve. Hogy juthat ilyesmi az eszébe? Egész idő alatt

annyira feszült volt, hogy észre sem vette, mennyire fáradt.

118

– Aludj csak – válaszolt a férfi a gondolataira. – Jó – suttogta a

lány, és amikor eltűnt körülötte a világ, mintha még hallotta volna a

távolból felharsanni a repülőgépek szirénáját.

– Mi az?

Helena saját hangját hallotta, és érezte, hogy Úriás megrázza.

Amikor meglátta az ajtóban álló egyenruhás férfit, első gondolata az

volt, hogy elvesztek, elfogták őket. – A menetjegyet kérném. – Ó –

sóhajtott fel megkönnyebbülten. Próbálta összeszedni magát.

Mialatt lázasan kutatott a táskájában, magán érezte a kalauz

fürkésző pillantását. Végül megtalálta a bécsi állomáson vásárolt

sárga vonatjegyeket, és átnyújtotta a férfinak, aki hosszasan

tanulmányozta őket, miközben a vonat mozgásának ritmusával ide–

oda imbolygott, hogy egyensúlyát megtartsa. Tovább tartott, mint

Helena szerette volna.

– Párizsba utaznak? – kérdezte a kalauz. – Együtt?

– Így van – felelte Úriás.

– A kalauz idősebb ember volt. Rájuk nézett.

– Ha jól hallom, ön nem osztrák.

– Nem, norvég vagyok.

– Ó, Norvégia! Azt mesélik, gyönyörű ország.

– Igen, így van.

– Akkor ön önként jelentkezett Hitler csapatába, igaz?

– Igen, a keleti fronton voltam. Északon.

– Tényleg? Mennyire északon?

– Leningrádnál.

– Hm. És most Párizsba utazik. Együtt a...

– Barátnőmmel.

– A barátnőjével, pontosan. Szabadságon van, ugye?

– Igen.

– A kalauz kilyukasztotta a jegyeket.

Bécsből jöttek? – kíváncsiskodott tovább, miközben visszaadta

Helenának a jegyeket. A lány bólintott. – Látom, maga katolikus –

bökött a kalauz a lány nyakában lógó feszületre. – A feleségem is

az. Hátrahajolt és szétnézett a vonat folyosóján, aztán Úriáshoz

intézve szavait ezt kérdezte: – És a barátnője megmutatta magának

a Stephansdomot? – Nem. Kórházban feküdtem, ezért sajnos szinte

119

semmit sem láttam a városból. – Értem. Gondolom, akkor egy

katolikus kórházban volt, ugye?

– Igen. A Rudo...

– Igen – szakította gyorsan félbe Helena.

– Egy katolikus kórházban.

– Hm.

Miért nem megy már tovább? – gondolta zaklatottan a lány. A

kalauz újra megköszörülte a torkát. – Igen? – szólalt meg végül

Úriás. – Nem az én dolgom, de remélem, nem felejtették el

magukkal hozni az igazolást arról, hogy szabadságon vannak. –

Igazolást? – kérdezett vissza Helena. Apjával korábban kétszer is

járt Franciaországban, de sosem jutott eszébe, hogy az útlevélen

kívül más papírokra is szükségük lenne. – Bár önnek, Fraulein20

,

aligha lesz ezzel problémája, viszont az egyenruhás barátjának igen

fontos lenne, hogy nála legyenek az igazolásai, hogy eddig hol

állomásozott, és most hová utazik.

– Természetesen nálunk vannak– tört ki a lányból. – Csak nem

gondolja, hogy ezek nélkül indultunk útnak? – Dehogy, dehogy –

visszakozott gyorsan a kalauz. – Csak emlékeztetni akartam rá

magukat. Csak mert néhány nappal ezelőtt... A férfi pillantása

Úriásra siklott.

–...elfogtak egy fiatalembert, akinek nem volt igazolása arról, hogy

hova rendelték, így katonaszökevénynek minősítették. Kivitték a

peronra és agyonlőtték.

– Ugye csak tréfál? – Sajnos, nem. Nem akarom megijeszteni

magukat, de a háború, az háború. Persze ha maguknál minden

rendben van, akkor nincs félnivalójuk, amikor Salzburg után elérjük

a német határt. A kocsi megrándult, a kalauz gyorsan

megkapaszkodott az ajtókeretben. A három ember némán bámulta

egymást. – Akkor ez lesz az első ellenőrzés? Salzburg után? – törte

meg végül a csendet Úriás. A kalauz bólintott.

– Köszönöm – válaszolta Úriás.

– A kalauz megköszörülte a torkát.

– Volt egy olyan korú fiam, mint maga.

– A keleti fronton esett el, a Dnyepernél.

– Nagyon sajnálom.

120

Én is sajnálom, hogy felébresztettem magukat, Fraulein. Mein

Herr!21

A kalauz tisztelgett és továbbállt. Helena megnézte, hogy

teljesen bezárult–e az ajtó, majd a kezébe temette az arcát.

– Hogy lehettem ennyire naiv! – suttogta maga elé.

– Ugyan már – karolta át a férfi.

Nekem kellett volna az igazolásra gondolnom, hiszen tudtam, hogy

nem mozoghatok szabadon. – És ha azt mondod nekik, hogy

betegszabadságon vagy, és kedvet kaptál ahhoz, hogy Párizsba

utazz? Hiszen az is a Harmadik Birodalom része, és...

– Akkor felhívnák a kórházat, és Brockhard közölné velük, hogy

megszöktem. A lány a férfi ölébe dőlve zokogott. Úriás

megsimogatta fényes, barna haját.

– Különben is tudhattam volna, hogy ez az egész túl szép ahhoz,

hogy igaz legyen – mondta. – Úgy értem – én és Helena nővér

Párizsban... A lány érezte a férfi hangjából, hogy mosolyog.

– Nem, mindjárt felébredek a kórházi ágyamban, és arra gondolok,

hogy a mindenit, micsoda álom volt! És már előre örülök, hogy

mindjárt belépsz az ajtón a reggelivel. Egyébként holnap éjszakás

leszel, ugye nem felejtetted el? Aztán elmesélem neked, hogy

Daniel hogyan lopott el húsz adag ételt az egyik svéd csapattól.

Helena a férfi felé fordította könnyáztatta arcát.

– Csókolj meg, Úriás!

Huszonnyolcadik fejezet

Siljan, Telemark, 2000. február 22.

Harry ismét sietve az órájára pillantott, és óvatosan több gázt adott.

Négy órát beszéltek meg, vagyis eddig fél óra késésben van. Ha

sötétedés után ér oda, akkor az egész út pocsékba ment. Az abroncs

recéinek maradványai csikorogva kapaszkodtak a jégbe. Csupán

négy mérföldet haladt a girbegurba, jeges úton, Harrynak mégis az

volt az érzése, mintha már órákkal ezelőtt letért volna a főútról. A

Shell–kúton vásárolt olcsó napszemüveg sem segített sokat, szeme

égett a hóról visszaverődő erős fénytől.

Végül a Skien–tábla tövében megpillantotta az út szélén álló

rendőrautót. Óvatosan lefékezett, leparkolt a kocsi mögé, és

121

leemelte síléceit a kocsi tetőcsomagtartójáról. A léc egy trøndelagi

cég terméke volt, amely tizenöt évvel ezelőtt ment csődbe. Ez

nagyjából ugyanakkor történhetett, amikor Harry utoljára kent

viaszt a sílécre, ami mostanra szívós, szürke masszává kötött a lécek

talpán.

Harry sikeresen rábukkant az útról a hétvégi ház felé vezető

nyomokra, ott voltak, ahol a jelentés írta. A síléceit mintha a

nyomokba ragasztották volna, szépen haladtak vele előre. Mire

elérte a házikót, a nap már szinte lebukott a fenyők mögé. A

feketére pácolt faház lépcsőjén két anorákos férfi és egy fiú

üldögélt. Utóbbit Harry, akinek nem volt túl sok tizenéves ismerőse,

tizenkét és tizenhat év közöttinek saccolta.

– Ove Bertelsen? – kérdezte Harry a botokra támaszkodva. Teljesen

kifulladt. – Én vagyok – emelkedett fel az egyik férfi, és kezet

nyújtott. – Ez pedig Folldal tiszt. Az illető kimérten biccentett.

Harry rájött, hogy biztosan a fiú találta meg a töltényeket, azért van

itt. – Gondolom, jólesett kiszabadulni a fővárosi levegőből –

jegyezte meg Bertelsen. Harry előbányászta a cigarettáját.

– Gondolom, Skienben sem lehet sokkal jobb a helyzet.

Folldal levette a rendőrsapkát, és megigazította a hátulját. Bertelsen

elmosolyodott. – Akárki akármit mond, Skienben százszor tisztább

a levegő, mint bármely másik norvég városban. Harry kezével

elfedte a gyufát és meggyújtotta a cigarettát.

– Igen? Na, ezt majd észben tartom.

– Találtak valamit?

– Nem igazán.

A másik három is felcsatolta magára a léceket, és Folldal

vezetésével elindultak egy kitaposott sínyomon, ami egy tisztáshoz

vezetett az erdőben. Folldal egy kiálló fekete kőre mutatott botjával.

– A srác a kő közelében, a hóban találta az üres töltényeket. Azt

hitte, hogy egy vadász gyakorolhatott itt. A kő mellett még

látszanak egy síléc nyomai, s mivel több mint egy hete nem

havazott, minden valószínűség szerint a lövöldöző nyomai azok.

Úgy tűnik, széles telemarki léceket használ. Harry leguggolt. Egyik

ujját végighúzta a kőnek azon a részén, ahol a nyomokból úgy tűnt,

a széles síléc hozzáérhetett.

– Hm. Vagy igen öreg, fából készült sílécet.

122

– Igen?

Harry egy apró, világos faszilánkot emelt a magasba. – Hoppsz –

jegyezte meg Folldal, és Bertelsenre pillantott. Harry a fiúhoz

fordult. A srác buggyos, sokzsebes nadrágot viselt, és egy

gyapjúsapkát, amit mélyen a fejébe húzott.

– A kő melyik oldalán találtad a hüvelyeket? A fiú megmutatta.

Harry lecsatolta magáról a léceket, megkerülte a követ, és hanyatt

feküdt a hóban. Az ég olyan világoskék volt, mint a tiszta téli

napokon szokott, naplemente előtt. Aztán az oldalára fordult, és

átkukucskált a kő fölött az erdő felé, abba az irányba, amerről

jöttek. A tisztás szélén négy fatönk állt.

– Találtak golyókat vagy lövésnyomot?

– Folldal az állát vakarta.

– Úgy érti, hogy átvizsgáltunk–e minden egyes fenyőfát fél

kilométeres körzetben? Bertelsen diszkréten a szája elé emelte

egyujjas kesztyűjét. Harry lepöckölte a cigaretta hamuját, és a

parazsat tanulmányozta. – Nem. Úgy értettem, hogy megvizsgálták–

e azokat a tuskókat ott?

– Miért kellett volna éppen azokat megnéznünk?

Mert a Märklin készíti a világ legnagyobb vadászpuskáit. Egy

tizenöt kilós fegyverrel képtelenség állva célozni, így feltehetőleg

ennek a kőnek támasztották neki. A Märklin–puska jobb oldalra

dobja ki az elhasznált töltényhüvelyeket. És mivel a töltények a

kőnek azon az oldalán feküdtek, abba az irányba kellett lőnie,

amerről jöttünk. Elképzelhető, hogy feltett a tönkök tetejére ezt–azt,

és azokra lövöldözött, nemdebár? Bertelsen és Folldal egymásra

nézett.

– Igen, vessünk rá egy pillantást – mondta Bertelsen.

Hacsak nem egy átkozottul nagy szú... – nyögte három perccel

később, – akkor kizárólag egy átkozottul nagy golyó lehet.

Bertelsen a hóban térdelt, és ujját az egyik tuskón tátongó lyukba

dugva keresgélt valamit. – A fenébe, a golyó olyan mélyen

belefúródott, hogy nem is érzem.

– Nézzen bele a lyukba – javasolta Harry.

– Minek?

– Ellenőrizze, nem ment–e keresztül rajta!

– Nem ment–e keresztül egy ilyen vaskos fenyőtönkön?

123

– Csak nézzen bele, hogy lát–e fényt!

Harry hallotta Folldal szuszogását maga mögött. Bertelsen a

lyukhoz illesztette a szemét.

– Ó, hogy az a magasságos...

– Látsz valamit? – kiáltotta Folldal.

– Öregem, látom az egész folyót!

Harry Folldalra nézett, aki elfordult és kiköpött. Bertelsen

feltápászkodott. – Segít bármit is a golyóálló mellény, ha egy ilyen

átokkal beleeresztenek egyet valakibe? – nyögte. – Semmit – felelte

Harry. – Egyedül csak a páncél segíthet – nyomta el a cigarettáját a

kiszáradt tönkön, és hozzátette: – Egy nagyon vastag páncél.

Tovább ácsorogtak, a léceket a havon mozgatva. – Beszélnünk kell

a szomszédos hétvégi házak lakóival – szólalt meg Bertelsen. –

Hátha látott valaki valamit. Vagy kedve támad beismerni, hogy egy

ilyen pokoli puska birtokosa.

– Azután, hogy tavaly fegyveramnesztiát adtunk... – kezdte Folldal,

de Bertelsen beszédes pillantása megállította. – Tehetünk még

valamit magáért? – kérdezte Bertelsen Harryt. – Igen – nézett Harry

komor arccal az út irányába. – Segíthetnek betolni a kocsimat.

Huszonkilencedik fejezet

II. Rudolf Kórház, Bécs, 1944. június 23.

Helena Langnak déjá vu érzése támadt. Az ablakok nyitva álltak a

folyosón, és a meleg nyári reggelt frissen nyírt fű illata töltötte meg.

Az utóbbi két hétben minden éjjel bombáztak, most mégsem érzett

füstszagot. Egy levelet tartott a kezében. Méghozzá egy csodálatos

levelet! Még a savanyú főnővér is elmosolyodott, amikor

meghallotta Helena napsugaras Guten Morgenjét.

Doktor Brockhard meglepetten pillantott fel papírjaiból, amikor

Helena kopogtatás nélkül beviharzott a szobájába.

– Nos? – kérdezte.

Levette a szemüvegét, és a nőre függesztette merev tekintetét. A

lány egy futó pillantást vetett a nedves ajakra, amely most rágcsálni

kezdte a szemüveg szárát. – Christopher – kezdte. Gyerekkoruk óta

nem használta a férfi keresztnevét. – Valamit el kell mondanom!

124

– Csodás! – mondta az orvos.

– Éppen erre vártam.

Helena tudta, hogy Brockhard mire várt: annak magyarázatára,

miért nem tett még mindig eleget azon óhajának, hogy felmenjen a

kórház főépületében lévő lakására, mikor pedig már két alkalommal

is meghosszabbította Úriás betegszabadságát.

Helena arra hivatkozott, hogy a bombázások miatt nem mer kilépni

az utcára. Brockhard ajánlatát pedig, hogy akkor majd ő megy el

hozzá anyja nyári lakába, a lány határozottan elutasította.

– Mindent elmesélek – folytatta Helena. – Mindent? – kérdezte az

orvos kis mosollyal a szája sarkában. Nem egészen, tette hozzá a

lány gondolatban, csak majdnem mindent. – Emlékszel arra a

reggelre, amikor Úriás... – Nem Úriás a neve, Helena. – Emlékszel

arra a reggelre, amikor Úriás eltűnt, és riadót fújtatok?

– Természetesen.

Brockhard az előtte fekvő lap mellé fektette szemüvegét, úgy, hogy

a szárai párhuzamosan álljanak a papír szélével.

– Már azt fontolgattam, hogy jelentem az eltűnését a katonai

rendőrségen, de aztán hirtelen előkerült ezzel a mesével, hogy fél

éjszaka az erdőben kóválygott. – Nem ott volt. A Salzburgból

induló éjszakai vonaton ült.

– Úgy? – Brockhard rezzenéstelen tekintettel dőlt hátra. Olyan férfi

volt, aki nem szerette kimutatni meglepetését. – Éjfél előtt indult el

Bécsből, majd Salzburgban másfél órát várt a visszafelé közlekedő

éjszakai vonatra. Reggel kilenckor már a Haupt–bahnhofon volt.

– Hm – Brockhard az ujjhegyei közt tartott tollat nézte.

És milyen magyarázatot adott erre az ostoba kirándulásra? – Talán

arra is emlékszel, hogy azon a reggelen én is késve értem be a

kórházba – folytatta Helena, és észre sem vette, hogy mosolyog.

– Iiigen...

– Én is Salzburgban voltam.

– Csak nem?

– De igen.

– Azt hiszem, magyarázattal tartozol nekem, Helena.

Miközben a lány elmondta, mi történt, Brockhard ujjhegyeit nézte.

A tollhegy alatt egy csepp vér serkent ki az ujjából. – Értem –

mondta Brockhard, amikor a lány végzett mondanivalójával. – Úgy

125

terveztétek, hogy Párizsba utaztok. Mégis mit hittetek, meddig

tudtok ott elrejtőzni?

– Igazából nem gondolkodtunk rajta túl sokat. Úriás úgy vélte, hogy

Amerikába kellene utaznunk. New Yorkba. Brockhard szárazon

nevetett.

– Pedig te egy olyan józan lány vagy, Helena. Persze megértem,

hogy ez a hazaáruló elvakított az édes kis hazugságaival

Amerikáról. De tudod mit?

– Nem.

– Én megbocsátok neked.

A lány értetlen arcát látva folytatta: – Igen, megbocsátok neked.

Lehet, hogy büntetést érdemelnél, de nagyon jól tudom, hogy

milyenek a nyugtalan leányszívek.

– Ez nem bocsánatkérés... – Hogy van édesanyád? Nehéz lehet neki

most, hogy magatokra maradtatok. Már három éve, hogy elfogták

az apádat, nem?

– Négy. Lennél szíves rám figyelni, Christopher?

– Kérlek, ne tégy, és ne is mondj olyasmit, amit később

megbánhatsz, Helena. Az, amit eddig mondtál, semmit sem

változtat a megállapodásunkon.

– Nem – Helena olyan gyorsan ugrott fel, hogy a szék felborult

mögötte, és a levelet, amit eddig a kezében szorongatott, lecsapta az

asztalra.

– Tessék, olvasd el! Nincs többé hatalmad sem fölöttem, sem Úriás

fölött! Brockhard a levelet nézte. A nyitott, barna boríték nem

mondott neki semmit. Kihalászta belőle a levelet, feltette a

szemüvegét és olvasni kezdett:

Waffen–SS

Berlin, június 21.

Megkaptuk a norvég rendőrminisztérium főparancsnokának, Jonas

Lienek kérvényét az oslói rendőrséghez történő azonnali

áthelyezéséről. Miután ön norvég állampolgár, semmi akadályát

nem látjuk a kérés teljesítésének. Így ez a parancs hatálytalanítja az

ön Wehrmachthoz történő áthelyezésről szóló korábbi

menetparancsot. A tartózkodási helyről és az áthelyezés

időpontjáról a norvég rendőrminisztérium küld további részleteket.

126

Heinrich Himmler,

a Schutzstaffel (SS) főparancsnoka

Brockhardnak kétszer is meg kellett néznie az aláírást. Heinrich

Himmler személyesen! A fény felé fordította a lapot.

– Felhívhatod, és utánakérdezhetsz, ha akarod, de higgy nekem – a

levél eredeti – mondta Helena. A nyitott ablakon keresztül

behallatszott a kertből a madarak éneke. Brockhard kétszer is

megköszörülte a torkát, mielőtt megszólalt: – Tehát levelet írtatok a

norvég rendőrfőkapitánynak? – Én nem, hanem Úriás. Én csak a

pontos címet derítettem ki, és feladtam a levelet a postán.

– Te adtad fel?

– Igen. Illetve nem, igazából eltáviratoztam.

– Egy teljes kérvényt?

– Igen.

– Úgy. Hát, ez... nagyon sokba kerülhetett.

– Igen, de sürgős volt.

Heinrich Himmler... – mondta Brockhard, inkább magának, mint a

lánynak. – Sajnálom, Christopher. Újra felhangzott a száraz

nevetés: – Igazán? Hiszen elérted, amit akartál, nem, Helena?

A lány elengedte a füle mellett a kérdést, és igyekezett barátságos

mosolyt erőltetni az arcára. – Szeretnélek megkérni egy szívességre,

Christopher. – Valóban? – Úriás azt szeretné, hogy utazzak el vele

Norvégiába. Szükségem van egy ajánlásra a kórháztól, hogy

megkapjam a kiutazási engedélyt. – És most attól félsz, hogy én

leszek ennek az ajánlásnak a kerékkötője?

– Apád a kórház igazgatóságának a tagja. – Igen, valóban gondot

okozhatnék neked – Brockhard megdörzsölte az állát. Merev

tekintete a lány homlokára szegeződött. – Nem tudsz megállítani

bennünket, Christopher! Úriással szeretjük egymást. Érted?

– És miért tenném meg ezt a szívességet egy katonaringyóért?

Helena szája félig nyitva maradt. Annak ellenére, hogy megvetette

Brockhardot, és a férfi nyilvánvalóan indulatból beszélt, a lányt

hideg zuhanyként érte a szó. De még mielőtt képes lett volna

megszólalni, az orvos arca összerándult, mintha ő kapta volna a

pofont.

127

– Bocsáss meg nekem, Helena! Én... a fenébe is! – hirtelen hátat

fordított a lánynak. Helena legszívesebben azonnal elment volna, de

nem találta a szavakat, amivel elszabadulhatott volna. A férfi

kényszeredett hangon folytatta:

– Nem akartalak megbántani, Helena.

– Christopher...

– Te ezt nem értheted.

Nem gőgből mondom, de olyan kvalitásaim vannak, amelyeket,

tudom, hogy idővel megtanulnál értékelni. Lehet, hogy egy kicsit

messzire mentem, de ne felejtsd el, én egész idő alatt a javadat

akartam. Helena a férfi hátát nézte. Az orvosi köpeny egy számmal

nagyobb volt, mint a férfi keskeny, ferde háta. Eszébe jutott az a

Christopher, akit még gyermekként ismert. Szép, fekete fürtjei

voltak és igazi öltönye, pedig még csak tizenkét éves volt. Az egyik

nyáron még talán szerelmes is volt a fiúba.

A férfi lassan, reszketve kifújta a levegőt. A lány egy lépést tett

felé, de aztán meggondolta magát. Miért kellene szánalmat éreznie a

férfi iránt? Persze, nagyon jól tudta, hogy miért. Mert az ő szíve

hangosan zakatol a boldogságtól anélkül, hogy valójában bármit is

tett volna érte. Míg Christopher Brockhard, aki élete minden egyes

napján uralkodni próbált a boldogságon, örökké magányos marad.

– Christopher, mennem kell.

– Igen, persze.

Tedd, amit tenned kell, Helena! A lány az ajtó felé indult. – És én is

azt teszem majd, amit tennem kell – tette hozzá.

Harmincadik fejezet

Rendőrkapitányság, 2000. február 24.

Wright káromkodott. Már az összes kapcsolót végigpróbálta a

projektoron, mégsem sikerült élesre állítania a képet. Valaki

megköszörülte a torkát: – Azt hiszem, maga a kép életlen, Wright,

ez nem a projektor hibája.

– Hát, mindenesetre ez itt Andreas Hochner – mondta, és kezével

beárnyékolta a szemét, hogy kivehesse a teremben ülőket. Mivel a

szobának nem volt ablaka, így, hogy minden fényt lekapcsolt,

128

koromsötét lett. És mindazok után, amit a következőkben a

megbeszélésen hallott, minden bizonnyal lehallgatásbiztos is.

Andreas Wrighton, a Hírszerző Szolgálat hadnagyán kívül

mindössze három fő tartózkodott a helyiségben: Bård Ovesen

őrnagy, szintén a Hírszerző Szolgálat képviseletében, Harry Hole,

az az új fickó az NBSZ–től és maga az NBSZ vezetője, Kurt

Meirik. Hole faxolta át Whrightnak a johannesburgi

fegyverkereskedő nevét, és ő zaklatta azóta is nap mint nap

felvilágosításért. Úgy tűnt, hogy a Nemzetbiztonsági Szolgálattól jó

néhányan meg voltak róla győződve, hogy a Hírszerző Szolgálat

csupán az NBSZ valamiféle segítő szerve, holott két teljesen

egyenrangú, együttműködő szervezetről volt szó. Így aztán Wright

kénytelen volt elmagyarázni az új fiúnak, hogy azoknak az

ügyeknek, amelyek nem élveznek elsőbbséget, várniuk kell. Fél óra

múlva személyesen Meirik hívta fel Wrightot, hogy tájékoztassa

róla: az ügy elsőbbséget élvez. Miért nem voltak képesek ezt

azonnal közölni? A vászonra vetített életlen, fekete–fehér kép egy

férfit ábrázolt, aki éppen egy étterem ajtaján lépett ki. Úgy tűnt, a

fotót egy autó üvegén keresztül készítették. A férfinak széles, durva

arca és sötét szeme volt, nagy, széles orra alatt vastag, fekete, lelógó

bajuszt viselt.

– Andreas Hochner 1954–ben született Zimbabwében, német szülők

gyermekeként – olvasta Wright a magával hozott, kinyomtatott

anyagot. – Korábban zsoldos volt Kongóban és Dél–Afrikában, és

gyaníthatóan a nyolcvanas évek közepétől foglalkozik

fegyvercsempészettel. Tizenkilenc évesen hetedmagával bíróság elé

került Kinshasában egy fekete fiú meggyilkolásának vádjával, de

bizonyíték hiányában felmentették. Kétszer nősült, és mindkét

feleségétől el is vált. Johannesburgi állásadóját azzal gyanúsítják,

hogy ő áll a Szíriába csempészett légvédelmi fegyverek ügye

mögött, valamint hogy vegyi fegyvereket vásárolt Iraktól. A

boszniai háború idején feltehetően speciális puskákat adott el

Karadzicnak és Szarajevó ostromakor orvlövészeket képzett ki – de

az utóbbi információk nem nyertek megerősítést.

– Kíméljen meg a részletektől, legyen szíves – pillantott Meirik az

órájára, ami ugyan folyton késett, a hátoldalán viszont egy

szívélyes, gravírozott felirat állt a katonai parancsnokságtól.

129

– Igen, máris – lapozott tovább Wright a papírjai között. – Andreas

Hochner egyike annak a négy személynek, akiket egy

johannesburgi fegyverkereskedőnél tartóztattak le decemberben egy

razzia során. Az ügy kapcsán napvilágra került egy kódolt rendelési

lista, melyen az egyik tétel egy Märklin típusú puska, amelyet

december 21–i dátummal rendeltek Oslóból. Ez minden.

Csend lett, csupán a projektor ventilátorának zúgása hallatszott.

Valaki megköszörülte torkát a sötétben, vélhetően Bárd Ovesen.

Wright szemét árnyékolva fürkészte a szobát.

– És mi alapján feltételezzük, hogy épp Hochner az ügy

kulcsfigurája? – érdeklődött Ovesen. A sötétből Harry Hole hangja

szólalt meg: – Beszéltem egy rendőrfelügyelővel, Esaias Burne–nel

a johannesburgi Hillbrow–tól. A felügyelő elmondása szerint a

letartóztatottaknál tartott házkutatás során Hochner lakásán egy

érdekes útlevélre bukkantak, amiben Hochner fényképe mellett egy

egészen más név szerepelt. – Egy hamis útlevéllel rendelkező

fegyvercsempész éppenséggel nem akkora... szenzáció – jegyezte

meg Ovesen.

– Igazából a benne szereplő pecsétre gondoltam: Oslo, Norvégia,

december 10. – Vagyis Oslóban járt – szólalt meg Meirik. – A

társaság ügyféllistáján szerepelt egy norvég név is, mi pedig üres

töltényeket találtunk, melyek ehhez a csodafegyverhez tartoznak.

Tehát feltételezhetjük, hogy Andreas Hochner járt Norvégiában, és

hogy megkötötték az üzletet. De ki lehet a listán szereplő norvég?

– Ez sajnos nem egy közönséges postai megrendelésekre kitalált

lista, amin a vásárló neve és címe is fel van tüntetve – hallatszott

újra Harry hangja. – Az oslói kuncsaft Úriás néven szerepel rajta,

ami minden bizonnyal kódolt név. Burne szerint Hochnernek nem

fűződik különösebb érdeke ahhoz, hogy bármit is elmondjon az

üggyel kapcsolatban.

– Azt hittem, a johannesburgi rendőrség hatékony kihallgatási

módszerekkel dolgozik – mondta Ovesen. – Biztosan úgy is van, de

Hochner alighanem többet kockáztat azzal, ha beszél, mint ha tartja

a száját. Az ügyfeleik listája elég hosszú... – Úgy hallottam, Dél–

Afrikában áramot is használnak – vetette közbe Wright. –

Belevezetik a lábuk közé, a mellbimbójukba meg... hát, igen.

Átkozottul fájhat. Apropó, valaki fel tudná kapcsolni a villanyt?

130

– Egy olyan léptékű ügynél, amelybe az is beletartozik, hogy vegyi

fegyvereket vásároltak Szaddámtól, egy puska eladása Oslóban

meglehetősen kis jelentőséggel bír – mondta Harry. – Sajnos, az az

érzésem, a dél–afrikaiak, hogy úgy mondjam, fontosabb kérdésekre

tartogatják az áramot. Ezenkívül egyáltalán nem biztos, hogy

Hochner tudja, ki az az Úriás. És minekutána nem tudjuk, ki lehet

ez az ember, azt sem tudjuk, mik a tervei a fegyverrel. Merénylet?

Terrorcselekmény?

– Esetleg rablás – tette hozzá Meirik.

– Egy Märklinnel? – kérdezett vissza Ovesen.

– Az olyan lenne, mintha verébre lövöldözne ágyúval.

Vagy mondjuk egy drogkereskedőket érintő támadás – találgatott

Wright. – Nos – folytatta Harry –, Svédország legvédettebb

emberének a meggyilkolásához mindössze egy pisztolyra volt

szükség. És Palme gyilkosát soha nem kapták el. Akkor most miért

használnának egy több mint félmillió koronás fegyvert ahhoz, hogy

lelőjenek valakit?

– Mire gondolsz, Harry? – Elképzelhető, hogy a célpont nem is

norvég, hanem valaki kívülálló. Valaki, aki a terrorizmus állandó

célpontja, de a hazájában folyamatosan olyan erős védelem alatt áll,

hogy nem tudnak merényletet elkövetni ellene. Talán azt gondolják,

hogy egyszerűbb egy kisebb, békés országban meggyilkolni, ahol

kevésbé szigorú biztonsági óvintézkedésekkel kell számolniuk.

– És ki lehet a célpont? – kérdezte Ovesen. – Jelenleg egyetlen

olyan külföldi sem tartózkodik az országban, aki különösebben

nagy fenyegetettségnek lenne kitéve.

– És nem is jön senki – tette hozzá Meirik. – Lehet, hogy jóval

előbbre gondolkodtak – válaszolta Harry. – De a fegyver már vagy

egy hónapja az országban van – mondta Ovesen. – Nem túl logikus,

hogy külföldi terroristák már több mint egy hónappal a merénylet

előtt itt tartózkodjanak Norvégiában. – Lehet, hogy nem is

külföldiekről van szó, hanem norvégokról. – Norvégiában senki

sincs, aki végre tudna hajtani egy ilyen feladatot, mint amiről maga

beszél – mondta Wright, miközben a villanykapcsoló után

tapogatózott a falnál.

– Pontosan! – vágta rá Harry.

– Épp ez benne a poén.

131

– A poén?

Gondoljanak csak bele: adott egy külföldi terrorista, aki el akarja

venni egy saját honfitársa életét, és ez az illető éppen Norvégiába

készül. Mivel saját országának nemzetbiztonsági szerve a terrorista

legapróbb lépését is szemmel tartja, ahelyett, hogy megpróbálná

átlépni a határt, felveszi a kapcsolatot egy olyan norvég személlyel

vagy csoporttal, akik ugyanazokkal az indítékokkal bírnak, mint ő

maga. És ha ráadásul ez a csoport amatőrökből áll, akkor ez a

terrorista számára további előnyt is jelent, hiszen ez esetben az

illetőket nem figyelik a nemzetbiztonságiak.

– Igen, és az üres töltényhüvelyek is arra utalhatnak, hogy amatőrrel

van dolgunk – hallatszott Meirik hangja. – A terrorista és az amatőr

megegyeznek abban, hogy a terrorista kifizeti a drága fegyvert,

azután minden kapcsolatot megszakítanak, így semmi sem marad,

ami később visszavezethetne hozzá. És ezzel működésbe is hozott

egy folyamatot anélkül, hogy az anyagiakon kívül bármit is

kockáztatott volna. – De mi van, ha ez az amatőr nem teljesíti a

feladatot – szólalt meg Ovesen –, hanem mondjuk eladja a fegyvert

és lelép a pénzzel?

– Ennek nyilván megvan a veszélye, de abból kell kiindulnunk,

hogy a megbízó olyan amatőrt választ, akiről úgy véli, hogy szintén

nagyon motivált. Esetleg olyan személyes indítéka van, amely miatt

a feladatot az élete kockáztatása árán is hajlandó elvégezni.

– Érdekes feltevés – szólalt meg Ovesen.

– És hogy akarja ellenőrizni?

– Az nem fog menni. Egy olyan emberről beszéltem, akiről semmit

sem tudunk. Nem tudjuk, hogyan gondolkodik, így abban sem

bízhatunk, hogy racionálisan cselekszik majd. – Hát, ez nagyszerű –

jegyezte meg Meirik. – Vannak egyéb elméletei is, hogy miért

kerülhetett a fegyver az országba?

– Ó, még számtalan – felelte Harry.

– De ez a legrosszabb, ami elképzelhető.

– Igen – sóhajtotta Meirik.

Végül is a mi munkánk az, hogy kísérteteket kergessünk, úgyhogy

nézzük meg, szóra tudjuk–e bírni ezt a Hochnert. Mindjárt felhívok

néhány... Aú! Wright megtalálta a kapcsolót, és a szobát vakító,

fehér fény árasztotta el.

132

Harmincegyedik fejezet

A Lang család nyári rezidenciája, Bécs, 1944. június 25.

Helena hálószobája tükrében nézegette magát. Legszívesebben

olyan szélesre tárta volna az ablakot, hogy meghallhassa a férfi

lépéseit a házhoz vezető kavicsos úton, de az anyja szigorúan

tartotta magát az elsötétítési parancshoz. A lány pillantása apja

fotójára esett, amely a tükör előtt állt a toalettasztalon. Mindig

szíven ütötte, hogy apja mennyire fiatalnak és ártatlannak tűnik a

képen.

Haját, mint mindig, egy egyszerű csattal tűzte fel. Lehet, hogy

ezúttal máshogy kellene fésülnie? Anyja régi, vörös muszlinruháját

viselte, amit Beatrice ráigazított, s ami nagyon szépen mutatott

karcsú, magas alakján. A gondolat, hogy anyja ebben a ruhában

pillantotta meg először az apját, különös volt, távoli, és egy kissé

fájó is. Talán azért, mert amikor az anyja ezekről az időkről mesélt

neki, mindig úgy érezte, mintha két egészen más emberről beszélt

volna – két szép és boldog emberről, akik azt hitték, a helyesen úton

haladnak.

Helena kihúzta a hajából a csatot, megrázta a fejét és hagyta, hogy

fürtjei az arcába hulljanak. Lenn megszólalt a csengő, hallotta

Beatrice lépteit a hallban. Hanyatt vetette magát az ágyon és érezte,

ahogy bizsereg a gyomra. Nem tehetett róla – egészen olyan érzés

volt, mintha újra tizennégy éves lenne és szerelmes. Lentről

beszélgetés tompa zaja szűrődött fel, hallotta anyja éles orrhangját

és a vállfák csörömpölését, ahogy Beatrice beakasztotta a férfi

kabátját a szekrénybe. Kabát! – gondolta Helena. Kabátot vett fel

annak ellenére, hogy olyan forró nyári este volt, amire augusztus

előtt még nemigen volt példa. Izgatottan várt, aztán meghallotta

anyja kiáltását:

– Helena!

Felkelt az ágyról, visszatűzte a hajába a csatot, a kezére nézett, és

néhányszor elismételte magában: nincs nagy kezem, nincs nagy

kezem. Vetett egy utolsó pillantást a tükörbe – csinos volt! – vett

egy remegő, mély lélegzetet, és kilépett az ajtón.

– Hele...

133

Anyja kiáltása félbeszakadt, amikor a lány megjelent a lépcső

tetején. Helena óvatosan helyezte a lábát az első lépcsőfokra, cipője

magas sarkát, amin máskor bátran leszaladt volna, most egy kicsit

bizonytalannak érezte.

– Megérkezett a vendéged – mondta az anyja.

A vendéged. Más körülmények között Helenát talán zavarta volna

anyja szóhasználata, amely azt jelentette, hogy az egyszerű, külföldi

katonát nem tekinti a ház vendégének, de ez most kivételes helyzet

volt. Az anyja nyakába tudott volna ugrani, amiért nem nehezítette

meg még jobban a dolgot, és hogy kiment a férfi fogadására, még a

lánya belépője előtt.

Helena pillantása Beatrice–re siklott. Az idős háztartási alkalmazott

mosolygott, de szemében ugyanaz a melankolikus kifejezés

tükröződött, mint anyjáéban. Aztán Helena végre a férfira nézett,

akinek szeme úgy perzselt, hogy a lány szinte érezte a lángokat a

bőrén, le kellett sütnie a tekintetét. Majd a pillantása végigfutott a

férfi barna, frissen borotvált állán, SS–kezdőbetűkkel ellátott

gallérján és a zöld egyenruhán, ami a vonaton még olyan gyűrött

volt, de mostanra ropogósra vasalták. A kezében egy csokor rózsát

tartott, amit Beatrice már biztosan elkért tőle, hogy vázába tegye, de

ő megköszönte és arra kérte, hadd várja meg vele Helenát.

A lány tett még egy lépést lefelé, keze könnyedén a korláton pihent.

Felemelte a fejét, mindhármukat átfogta pillantásával, és hirtelen

úgy érezte, hogy bármilyen furcsa, de talán ez a legszebb pillanat az

életében. Mert megértette, azok hárman mit látnak most, hogy mi

tükröződik arcukon. Anyja saját magát látta lejönni a lépcsőn, saját

elveszett álmait és fiatalságát, Beatrice a kislányt, akit saját

gyermekeként nevelt fel. Ő pedig a nőt, akit annyira szeretett, hogy

meg sem próbálta érzelmeit skandináv hűvössége, vagy jó modora

mögé rejteni.

– Gyönyörű vagy – formálták némán Beatrice ajkai. Helena

visszahunyorgott rá. Aztán leért a lépcsőn. – Hát idetaláltál a

koromsötétben? – mosolygott Úriásra. – Igen – mondta a férfi

tisztán és hangosan, és a kőlapokkal fedett magas hall visszazengte

válaszát.

Helena anyja éles, kissé metsző hangján beszélt, miközben Beatrice

134

ki–be lebegett az ebédlőbe, mint valami barátságos kísértet. Helena

nem tudta levenni szemét az anyja gömbölyű nyakát díszítő

gyémántláncról, legdrágább ékszeréről, amit csak különleges

alkalmakkor szokott hordani.

Az asszony ma este kivételt tett, és résnyire nyitva hagyta a kert felé

vezető ajtót. Az ég annyira felhős volt, hogy éjjel talán elmarad

majd a bombázás. A sztearinlámpa lángja imbolygott a nyitott ajtó

felől érkező légáramlatban, az ebédlő Lang családnevű, komoly

férfiakat s nőket ábrázoló portréin árnyak táncoltak. Helena anyja

minden képről részletesen elmesélte, hogy ki kicsoda, mit vitt

véghez és mely családból származott a házastársa. Amennyire

Helena látta, Úriás egy kissé szarkasztikus mosollyal figyelte az

előadást, de ezt a félhomályban nem lehetett jól megállapítani.

Anyja elmagyarázta, kötelességének érzi, hogy a háború idején

takarékoskodjon az árammal, de természetesen egy szót sem szólt a

család megváltozott anyagi helyzetéről, mint ahogy arról sem, hogy

Beatrice volt az egyetlen, aki a négy alkalmazott közül a házban

maradhatott.

Úriás letette villáját, és megköszörülte a torkát. A lány anyja a

hosszú ebédlőasztal déli végére ültette őket, ő maga pedig a

fiatalokkal szemközt, az asztal másik végén foglalt helyet.

– Ez igazán nagyon finom volt, Lang asszony.

Egyszerű vacsora volt. Nem annyira hétköznapi, hogy sértőnek

hasson, de semmiképp sem olyan fényűző, hogy a férfi

díszvendégnek érezhesse magát tőle.

– Beatrice érdeme – mondta Helena lelkesen.

Ő készíti Ausztria legfinomabb Wienerschnitzeljét.22

Kóstolta már

korábban? – Amennyire emlékszem, csupán egyszer. De az meg

sem közelítette a mai vacsorát.

– Schwein23

– szólalt meg az anya. – Az, amit evett, biztosan

sertéshúsból készült. Mi borjúhúst használunk hozzá, esetleg

pulykát.

– Nem emlékszem, milyen hús volt – mosolygott a férfi.

– Azt hiszem, főleg tojásból és kenyérmorzsából állt.

Helena halkan nevetett, mire anyja gyors és szigorú pillantást vetett

rá. A vacsora alatt néhányszor megakadt a társalgás, a hosszú

szünetek után pedig inkább Úriás ragadta magához a szót, mint

135

Helena vagy az anyja. Helena még azelőtt eldöntötte, hogy nem

törődik anyja véleményével, mielőtt a férfit meghívta vacsorára.

Úriás udvarias volt, de egyszerű parasztcsaládból származott, híján

volt az olyasféle kifinomultságnak és modornak, ami az úri

otthonok velejárója. De egyáltalán nem kellett aggódnia. Helenát

egyenesen ámulatba ejtette, mennyire fesztelen és magabiztos. –

Tervezi, hogy munkába áll, ha a háború véget ért? – érdeklődött

Helena anyja, és szájához emelte az utolsó falat krumplit. Úriás

bólintott, és míg Lang asszony végzett a falattal, türelmesen várta a

következő elkerülhetetlen kérdést.

– És milyen munkáról lenne szó, ha szabad kérdeznem?

– Kézbesítő.

Legalábbis még a háború előtt ígértek nekem egy állást. –

Levélhordó? Hiszen az önök országában az emberek rémesen

messze laknak egymástól, nem? – Nem, annyira azért nem rossz a

helyzet. Ott települünk le, ahol lehetőség adódik rá. A hosszú

fjordokon, völgyekben, és egyéb helyeken, ahol menedéket találunk

az időjárás és a szél elől. És van persze néhány nagyobb város és

település is az országban. – Azt mondja? Érdekes. És ha szabad

kérdeznem, vagyona van?

– Anya!

– Helena hitetlenkedve meredt az anyjára.

Igen, drágám? – kérdezte az anyja száját törölgetve, és intett

Beatrice–nek hogy leszedheti az asztalt.

– Kezdesz úgy viselkedni, mintha kihallgatáson lennénk.

– Helena barna szemöldöke v alakba húzódott.

Igen – mosolygott az anyja Úriásra, és a magasba emelte poharát. –

Kihallgatáson vagyunk. Úriás poharát felemelve viszonozta a

mosolyt.

– Megértem önt, asszonyom, hiszen Helena az egyetlen lánya.

Minden joga megvan hozzá, sőt, kötelessége tisztán látnia, miféle

férfit választott. Lang asszony keskeny ajkai már iváshoz

csücsörödtek, a borospohár azonban hirtelen megtorpant a

levegőben.

– Nem vagyok vagyonos ember – folytatta Úriás –, de szeretek

dolgozni, és a fejem is jól fog. Előfogom teremteni a kenyeret mind

Helena, mind a magam számára, sőt egészen biztosan még ennél

136

sokkal több mindent is. ígérem, hogy gondoskodni fogok a lányáról,

asszonyom! Helena igen erős késztetést érzett arra, hogy elnevesse

magát, és egyben furcsa izgalom lett úrrá rajta.

– Ó, te magasságos! – fakadt ki az asszony. – Nem gondolja,

fiatalember, hogy egy kissé gyors ez a tempó? – De igen – Úriás

nagyot kortyolt a borból és hosszasan szemlélte a poharát. – És

muszáj újra megismételnem, hogy ez a bor igazán kiváló,

asszonyom. Helena megpróbálta bokán rúgni a férfit, de nem érte el

a széles tölgyfa asztal alatt. – Most azonban különös időket élünk.

És olyan kevés is van belőle – letette a poharat, de továbbra sem

vette le róla tekintetét. A mosoly halvány jele, amit Helena

korábban látni vélt, eltűnt az arcáról.

– Tudja, asszonyom, sok hasonló estét beszélgettünk át

katonatársaimmal arról, hogy mit csinálunk majd, ha vége lesz a

háborúnak, milyen lesz az új Norvégia, és milyen álmaink vannak.

Aztán néhány órával később ezek a fiúk holtan és jövő nélkül

feküdtek a harcmezőn. Az asszonyra emelte tekintetét.

– Igen, talán túlságosan előreszaladtam, mert találtam egy nőt, akit

akarok, és aki akar engem. Körülöttünk háború tombol, és minden,

amit a terveimről elmondhatok önnek, csak ködösítés. Nekem csak

egyetlen órám maradt, hogy egy egész életet végigéljek,

asszonyom, és lehet, hogy önnek is csak ennyi jut. Helena anyjára

pillantott, aki kővé dermedve ült.

– Kaptam ma egy levelet a norvég rendőrminisztériumtól. Orvosi

vizsgálatra kell jelentkeznem Oslóban, a Sinsen Iskolában

létrehozott katonai kórházban. Három nap múlva utazom, és

magammal szeretném vinni a lányát. Helena visszafojtotta

lélegzetét. A falióra súlyos ütései végigdübörögtek a szobán. Az

asszony gyémántjai ragyogtak, miközben az izmok megfeszültek

majd elernyedtek ráncos nyakán. Egy hirtelen támadt szellő a kerti

ajtó felől lesimította a lángokat, amitől az árnyak a bútorok közti

selyemtapétára siklottak. Csak Beatrice konyhaajtóban álló árnyéka

tűnt mozdulatlannak.

– Strudel – intett a sütemény felé Helena anyja.

– Bécsi specialitás.

Csak biztosítani szeretném róla, hogy én tényleg nagyon örülök –

mondta Úriás. – Igen, bizonyára így van – válaszolta az asszony, és

137

előpréselt magából egy kényszeredett mosolyt. – A saját kertünkben

termett almából készült.

Harminckettedik fejezet

Johannesburg, 2000. február 28.

A Hilbrow rendőrőrs Johannesburg központjában feküdt, és úgy

nézett ki, mint egy erőd: a falak tetején szögesdrót húzódott, az apró

ablakok elé feszített acélháló lőrésre emlékeztetett.

– Két fekete férfit gyilkoltak meg az éjjel csak ebben a rendőrségi

körzetben – mesélte Esaias Burne tiszt, miközben körbevezette

Harryt a koszos linóleumon, a fehérre festett, hámladozó falak közt

húzódó folyosók labirintusán. – Látta a hatalmas Carlton Hotelt?

Bezárták. A fehérek rég kiköltöztek a külvárosokba, úgyhogy most

már csak egymásra lövöldözhetünk. Esaias felrántotta a nadrágját.

A férfi fekete volt, magas, iksz–lábú és meglehetősen túlsúlyos.

Hóna alatt a fehér nejloningen sötét foltokban ütközött ki az

izzadság.

– Andreas Hochnert egy a városon kívül elhelyezkedő börtönben

tartják fogva, amit mi csak Sin Citynek nevezünk – mondta. – Ma

kifejezetten ezek miatt a kihallgatások miatt hoztuk ide.

– Mások is érdeklődnek iránta? – kérdezte Harry.

– Megérkeztünk – nyitott be Esaias egy ajtón.

A szobában két férfi állt karba tett kézzel, és a helyiség egyik

oldalát kitevő üvegfal sötétbarna felületét bámulták.

– Egyirányú – suttogta Esaias.

– Ő nem láthat bennünket.

Az ablak előtt álló két férfi feléjük biccentett, és helyet szorítottak

nekik. Az üvegen keresztül egy kicsi, gyéren megvilágított szobát

láthattak, aminek berendezése mindössze egy szék és egy asztal

volt, amelyen egy csikkekkel teli hamutartó és egy asztali mikrofon

állt. A széken ülő férfi szeme sötét volt, vékony, fekete bajusza a

szája sarkától az álláig húzódott. Harry azonnal felismerte Wright

életlen fotójáról.

– Ez az a norvég? – mormolta az egyik férfi Harry felé intve. Esaias

Burne bólintott. – Oké – mondta a férfi Harryhoz fordulva anélkül,

138

hogy egy pillanatra is levette volna a szemét a kihallgatószobában

ülő férfiról.

– A tied, norvég. Húsz perced van.

– A faxban az állt...

Szarok a faxra, norvég. Tudod te, hány ország akarja kihallgatni,

vagy még inkább elérni a fickó kiadatását?

– Nem igazán.

– Örülj, hogy egyáltalán beszélhetsz vele – mondta a férfi.

– Hogyhogy hajlandó beszélni velem?

– Honnan tudjuk? Kérdezd meg tőle.

Harry igyekezett nyugodtan lélegezni, amikor belépett a keskeny

kihallgatószobába. A rozsdacsíkokkal tarkított falon lógó óra fél

tizenkettőt mutatott. Harry a rendőrökre gondolt, akik árgus

szemmel figyelik az üveg túloldaláról, talán miattuk nyirkos ennyire

a tenyere. A széken ülő alak összegörnyedt, szemét félig lehunyta.

– Andreas Hochner? – Andreas Hochner? – ismételte meg a fogoly

suttogó hangon, és olyan arccal pillantott fel, mintha legszívesebben

széttaposná az előtte álló férfit. – Nem, ő otthon van, és az anyádat

tömi. Harry óvatosan leült, miközben esküdni mert volna rá, hogy

röhögést hall a fekete üveg túloldaláról. – Harry Hole vagyok a

norvég rendőrségtől – mondta halkan.

– Belegyezett, hogy beszél velem.

– Norvég? – Hochner hangja szkeptikus volt.

Előrehajolt, és alaposan megvizsgálta Harry elé tartott igazolványát,

majd egy kissé ostoba arccal elvigyorodott. – Bocs, Hole! Nem

mondták, hogy ma Norvégia van soron, érted? Már vártalak titeket.

– Hol az ügyvéded? – Harry egy mappát csúsztatott az asztalra,

kivette belőle a lapot, amin a kérdések voltak, és egy jegyzetfüzetet.

– Felejtsd el, nem bízom a fickóban.

– A mikrofon be van kapcsolva?

– Nem tudom. Van valami mondanivalód?

Nem akarom, hogy a niggerek hallják, miről beszélünk. Hajlandó

vagyok üzletet kötni. Veled. Norvégiával. Harry felpillantott a

papírból. Az óra közvetlenül Hochner feje fölött ketyegett. Már

három perc eltelt. Valami azt súgta neki, egyáltalán nem biztos,

hogy megkapja a teljes húsz percet.

139

– Miféle üzletet? – Be van kapcsolva a mikrofon? – szűrte Hochner

a fogai között a kérdést. – Miféle üzletet? Hochner a plafonra

emelte tekintetét, majd előrehajolt az asztal fölött, és suttogva

hadarni kezdett: – Dél–Afrikában halálbüntetés jár azokért a

dolgokért, amivel ezek vádolnak. Így már kapisgálod?

– Talán. Folytasd! – Mesélek neked néhány dolgot arról az oslói

férfiról, ha cserébe garantálod nekem, hogy a kormányotok

kegyelmet kér számomra ettől a niggerkormánytól. Mivel hogy

segítettem nektek. Hiszen amikor a miniszterelnökötök itt járt, ő és

Mandela egymás karjába omoltak. Akik most a kormányban ülnek,

kedvelik Norvégiát. Támogattátok őket, és bojkottáltatok minket,

amikor ezek a niggerkommunisták erre kértek benneteket. Hallgatni

fognak rátok, érted már? – Miért nem a helyi rendőrséggel kötöd

meg az üzletet? – A rohadt életbe! – Hochner olyan erővel csapott

az asztalra, hogy a hamutartó felugrott, és cigarettacsikkek repültek

mindenfelé. – Egyáltalán nem vágod, hogy miről beszélek, te

seggfej? Ezek azt hiszik, hogy nigger kölyköket nyírtam ki! Az

asztal szélét markolva tágra nyílt szemmel meredt Harryra. Aztán az

arca összeesett, leeresztett, mint egy lyukas focilabda. Kezébe

temette az arcát.

– Ezek felkötve akarnak látni!

Fájdalmas zokogás hallatszott. Harry vizsgálódva nézte. A jó ég

tudja, hogy az a két fickó hány órája tartotta már ébren a

kihallgatással Hochnert, mielőtt ő megérkezett. Vett egy mély

levegőt, előrehajolt az asztal fölött, egyik kezével megmarkolta a

mikrofont, a másikkal pedig kirántotta a vezetékét. – Az üzlet,

Hochner! Tíz percünk van. Ki az az Úriás? A férfi ujjai közül

Harryra nézett.

– Mi?

– Gyorsabban, Hochner, azonnal itt lesznek!

Egy... egy idős férfi, biztos, hogy több mint hetvenéves. Csak

egyszer találkoztam vele, amikor leszállítottam az árut.

– Hogy nézett ki?

– Már mondtam, hogy öreg...

– Személyleírást!

– Felöltő és kalap volt rajta.

140

Az éjszaka közepén találkoztunk egy rosszul kivilágított

konténerkikötőben. Kék szeme volt, azt hiszem, középmagas...

– Miről beszéltetek egymással?

– Gyerünk, gyorsan!

– Az időjárásról.

Először angolul beszéltünk, de amikor rájött, hogy tudok németül,

akkor arra váltott. Elmeséltem neki, hogy a szüleim Elzászból

származnak, azt mondta, hogy ő is járt ott, egy Sennheim nevű

helyen.

– Milyen megbízása van?

– Nem tudom. De biztos, hogy amatőr.

Túl sokat beszélt, és amikor megkapta a puskát, azt mondta, hogy

már több mint ötven éve nem volt a kezében fegyver. Azt mondta,

gyűlöli a... A szoba ajtaját feltépték.

– Mit? Mit gyűlöl?

Ebben a pillanatban érezte, hogy egy kéz ragadja meg a

kulcscsontját, és egy hang sziszegett közvetlen közelről a fülébe:

– Mi a jó francot csinál?

Harry továbbra is Hochner arcába meredt, miközben az ajtó felé

vonszolták. A férfi tekintete üvegessé vált, ádámcsutkája föl–le

liftezett. Harry látta, hogy mozog a szája, de nem hallotta, mit

mond. Aztán becsapódott előtte az ajtó.

Harry a nyakát dörzsölgette, miközben Esaias kivitte a repülőtérre.

Már húsz perce autóztak, amikor a rendőrfelügyelő megszólalt.

– Hat éve dolgozunk az ügyön. A fegyvercsempészek listája húsz

országot ölel fel. Pontosan ettől tartottunk, ami ma bekövetkezett,

hogy valaki diplomáciai segítséget ajánl fel információért cserébe.

Harry vállat vont. – És? Maguk elkapták, és jól végezték a

munkájukat, Esaias, most már csak a jutalmat kell bezsebelniük.

Az, hogy ki és milyen megállapodást köt Hochnerrel és a

kormánnyal, már nem a maguk dolga.

– Maga rendőr, Harry, úgyhogy tisztában van vele, hogy milyen az,

amikor bűnözőket hagyunk futni, olyan embereket, akik

szemrebbenés nélkül veszik el mások életét, és akikről pontosan

tudjuk, hogy ha kiszabadulnak, ugyanott fogják folytatni, ahol

abbahagyták. Harry nem válaszolt.

141

– Ugye tudja? Nagyszerű. Akkor lenne egy javaslatom. Úgy tűnt,

hogy maga megkapta a részét az üzletből. Vagyis, innentől kezdve

csak magán múlik, hogy betartja–e a saját részét az üzletből vagy

nem. Understand – izzít?24

– Én csak a munkámat végzem, Esaias, és az sincs kizárva, hogy

Hochnert a későbbiekben tanúként kell majd használnom.

Sajnálom. Esaias olyan erővel csapott a kormányra, hogy Harry

összerezzent.

– Hadd meséljek el valamit, Harry. 1994–ben a választások előtt,

amikor még fehér kisebbségi kormányunk volt, Hochner lelőtt két

tizenegy éves fekete kislányt. Az egyik fekete negyed víztornyából

nyitott tüzet egy iskolaudvarra. Azt hittük, hogy az Afrikaner

Volkswag, az apartheid párt állt a támadás mögött. Az iskola körül

vita alakult ki, mert volt három fehér diákjuk. Singapore–golyókat

használt, ugyanazt a típust, amit Boszniában is használtak. Ez a

fajta golyó száz méter után szétnyílik, és mindent keresztülfúr,

amibe beleütközik. Mindkét gyereket a nyakán találta el, és ez

egyszer az égvilágon semmit sem számított, hogy a mentőknek,

szokás szerint, több mint egy óra alatt sikerült kiérnie egy feketék

lakta városrészbe. Harry hallgatott.

– Nagyon téved, ha azt gondolja, hogy csak a bosszúról van szó.

Azon már túl vagyunk, Harry. Már tudjuk, hogy egy új társadalmat

nem lehet bosszúra építeni. Ezért az ország első demokratikus úton

megválasztott fekete kormánya létrehozott egy bizottságot, hogy

feltárják az apartheid ideje alatt történt túlkapásokat. Ez nem a

bosszúról szólt, hanem a beismerésről és a megbocsátásról. Sok

sebet begyógyítottak, és az egész társadalomnak jót tett. De

ugyanakkor azt is látjuk, hogy kezdjük elveszíteni a harcot a

bűnözéssel szemben, különösen itt Joeburgban, ahol a dolgok

egészen kicsúsztak az ellenőrzés alól. Fiatal és sérülékeny

társadalom vagyunk, Harry, és be kell bizonyítanunk, hogy a

törvény és a rend jelent valamit, és hogy a káosz nem szolgálhat

mentségül a további bűnözésre. Mindenki emlékszik erre a

kilencvennégyben történt gyilkosságra, és árgus szemmel kísérik az

ügyet az újságokban. Ezért fontosabb ez az egész, mint a maga vagy

az én privát ügyem, Harry. Esaias ökölbe szorított keze újra a

kormányra sújtott.

142

– Nem arról van szó, hogy élet és halál urának tekintjük magunkat,

hanem arról, hogy visszaadjuk az emberek hitét az

igazságszolgáltatásban. És olykor ehhez halálbüntetésre van

szükség. Harry kirázott egy cigarettát a dobozból, résnyire letekerte

az ablakot, és kibámult az kiszáradt táj egyhangúságát megtörő

sárga salakdombokra.

– Szóval, mit mond, Harry? – Hogy lépjen a gázra, Esaias,

különben lemaradok a repülőgépről. Esaias akkorát sózott a volánra,

hogy Harry nem is értette, hogy maradt a kormányrúd egészben.

Harmincharmadik fejezet

Lainzer Állatkert, Bécs, 1944. június 27.

Helena egyedül ült André Brockhard fekete Mercedesének hátsó

ülésén. Az autó lassan végiggurult a vadgesztenyefákkal

szegélyezett sétányon. A Lainzer Állatkert istállói felé tartottak.

A lány végigfuttatta tekintetét a zöld tisztásokon. Mögöttük

porfelhő keletkezett a száraz kavicsúton, a kocsiban pedig még a

nyitott ablakok dacára is szinte elviselhetetlen volt a hőség. A

bükkerdő árnyékában legelésző lovak felemelték a fejüket, amikor a

kocsi elhajtott mellettük az úton.

Helena imádta a Lainzer Állatkertet. A háború előtt gyakran töltötte

a vasárnapokat a Bécsi–erdő déli részén húzódó hatalmas, erdős

területen családjával piknikezve, vagy barátaival biciklizve.

Nem érte váratlanul, amikor reggel a kórházban az az üzenet várta,

hogy André Brockhard beszélni akar vele, és délelőtt kocsit küld

érte. Amióta megkapta a kórház vezetőségének ajánlását és a

kiutazási engedélyt, a fellegekben járt, így az első gondolata az volt,

hogy ki kell használnia az alkalmat, és meg kell köszönnie

Christopher apjának az igazgatóság segítségét. Rögtön a második

pedig az volt, hogy André Brockhard aligha azért hívatta magához,

mert a hálálkodását akarja hallani. Nyugodj meg, Helena,

ismételgette magában. Most már nem állíthatnak meg, holnap

reggel elutazunk innen.

Tegnap becsomagolta ruháit és legkedvesebb holmijait két

bőröndbe. Utolsónak az ágya fölött lógó feszületet tette be. Az

143

apjától kapott játékdoboz a toalettasztalon maradt. Furcsa, hogy a

dolgok, melyekről korábban mindig azt hitte, sosem fog tőlük

megválni, mennyire jelentőségüket vesztették most. Beatrice

segített neki becsomagolni, közben a múltról beszélgettek, azokról

az időkről, amikor együtt hallgatták a földszinten, amint anyja föl–

le masíroz a lépcsőkön. Nagyon nehéz lesz a búcsú, de most csak az

estére gondolt. Úriás ugyanis kijelentette, hogy szégyen és gyalázat

lenne úgy elutaznia Bécsből, hogy semmit sem látott a városból,

ezért meghívta Helenát vacsorázni. Hogy hová, azt nem árulta el,

csak titokzatosan kacsintott és megkérdezte, hogy a lány szerint

kölcsönkérheti–e az erdész kocsiját.

– Megérkeztünk, Fraulein Lang – szólt a sofőr, és az út felé

mutatott, ahol a sétány egy szökőkútnál véget ért. A víz fölött egy

aranyozott Ámor–szobor egyensúlyozott fél lábon egy zsírkőből

készített földgolyó tetején. Mögötte szürke kőből épült uradalmi

épület állt. Mindkét oldalán egy–egy alacsony, hosszú, vörösre

festett faépület volt hozzátoldva, ezek, valamint még egy

egyszerűbb kőház ölelték körül a kúria mögötti belső udvart.

A kocsi megállt, a sofőr kiszállt, és kinyitotta Helenának az ajtót.

André Brockhard a főépület ajtajában állt. Elindult a lány felé,

fényes lovaglócsizmáján megcsillant a napfény. A férfi az ötvenes

éveinek közepén járt, de járása olyan ruganyos volt, mint egy

fiatalemberé.

Piros gyapjúzakóját kigombolta, hisz meleg volt, de azt is jól tudta,

hogy atletikus felsőteste így jobban érvényesül. Lovaglónadrágja

izmos combjára simult. Az idősebb Brockhard egy cseppet sem

emlékeztetett a fiára.

– Helena! – A férfi hangja szívélyes és barátságos volt, mint az

olyan nagy formátumú embereké szokott, akik maguk dönthettek

arról, hogy egy helyzetnek mikor kell szívélyessé és barátságossá

válnia. Helena már régen nem találkozott vele, de úgy érezte,

Brockhard mit sem változott: ugyanaz az ősz haj, daliás termet, kék

szem, hatalmas, arisztokratikus orr. Bár a szív formájú száj azt

sugallta, hogy a férfinak bizonyára van egy gyengédebb oldala is,

de ezt csak kevesekkel osztotta meg. – Hogy van az édesanyja?

Remélem, nem volt túlságosan nagy szemtelenség tőlem, hogy csak

így idekérettem a munkából – mondta a férfi és gyors, száraz

144

kézfogásra nyújtotta kezét. Aztán anélkül, hogy megvárta volna a

lány válaszát, folytatta: – Beszélnem kell magával, és úgy vélem, az

ügy nem tűr halasztást – kezével a ház felé mutatott.

– Parancsoljon! Ó, de hiszen járt már itt korábban.

– Nem – mosolygott hunyorogva Helena a férfira.

– Nem?

Én pedig azt hittem, Christopher elhozta magát ide, hiszen fiatalabb

korukban szinte elválaszthatatlanok voltak. – Sajnálom, de rosszul

emlékszik, Herr Brockhard, Christopher és én valójában nem is

ismertük egymást, de...

– Valóban? Akkor viszont körülvezetem. Menjünk le az

istállókhoz! A férfi könnyedén Helena derekára tette a kezét, és az

egyik faépület felé irányította. Lépteik alatt megcsikordult a kavics.

– Szomorú, ami az édesapjával történt, Helena. Valóban sajnálatos.

Bárcsak tehetnék valamit magáért és az édesanyjáért!

Mondjuk, meghívhatna bennünket télen a karácsonyi fogadásukra,

úgy, mint azelőtt, gondolta Helena, de nem szólt egy szót sem.

Különben is, így legalább anyja nem macerálta azzal, hogy tartson

velük.

– Janjic! – kiáltott Brockhard egy fekete hajú fiúnak, aki a fal

mellett állt a napon, és a nyergeket tisztította.

– Hozd ki Velencét!

A fiú eltűnt az istálló ajtajában, Brockhard pedig az ostorral a térdét

ütögetve várt, és közben fel–le hintázott a sarkán. Helena a

karórájára pillantott. – Attól tartok, hogy nem maradhatok túl

sokáig, Herr Brockhard. A munkaidőm... – Nem, persze, megértem.

Akkor rá is térek a mondandómra. Az istállóból heves nyerítés és

patadobogás hallatszott. – Ahogy talán tudja is, az apjának és

nekem voltak közös üzleteink. Természetesen a sajnálatos

csődesemény előtt.

– Igen, tudom. – Helyes. És biztosan azt is tudja, hogy az apjának

jelentős tartozása volt. Közvetve ez volt az oka a történteknek. Úgy

értein, ez a szerencsétlen... – Brockhard a megfelelő szó után

kutatott. – ...vonzódása a zsidó uzsorások iránt nagyon nem vált a

javára.

– Joseph Bernsteinre gondol? – Már nem emlékszem ezeknek az

embereknek a nevére. – Pedig kellene, hiszen ő is részt vett a

145

maguk karácsonyi fogadásán. – Joseph Bernstein – nevetett

Brockhard, de a szeme komoly maradt.

– Ez már nagyon régen történhetett.

– 1938 karácsonyán. A háború előtt.

Brockhard bólintott, és türelmetlen pillantást vetett az istálló ajtaja

felé. – Jól emlékszik, Helena. Ez igazán dicséretes.

Christophernek olyasvalakire van szüksége, akinek jó a feje. Úgy

értem, mivel ő olykor–olykor elveszíti a sajátját. Máskülönben

Christopher nagyon rendes fiú, majd meglátja. Helena szíve

hevesebben kezdett verni. Mi ez az egész? Az idősebb Brockhard

úgy beszél hozzá, mintha a jövendőbeli menye lenne. De azt is

érezte, hogy a rémület helyett a dühe veszi át az irányítást. Amikor

újra szóhoz jutott, barátságos hangot akart megütni, de a harag már

fojtogatta a torkát, ezért hangja keményen és ridegen csendült fel:

– Bízom benne, hogy nem történt semmiféle félreértés, Herr

Brockhard. Brockhard bizonyára észrevette a lány hangjának

változását, mert már közel sem volt olyan szívélyes, mint amikor

köszöntötte:

– Ha mégis ez történt volna, akkor el kell söpörnünk ezt a félreértést

az útból. Szeretném, ha vetne erre egy pillantást. Egy papírlapot

húzott elő a piros kabát belső zsebéből, széthajtotta és átnyújtotta a

lánynak.

A szerződésnek tűnő dokumentum tetején a Bürgschaft25

szó állt. A

lány szeme végigfutott a sűrű sorokon. Nem értett belőle túl sokat

azonkívül, hogy a szülei Bécsi–erdőn álló házát is megemlítették

benne, és hogy a lap alján apja és André Brockhard aláírása

szerepel. Kérdő tekintettel nézett a férfira.

– Ez egy kezességvállalás – szólalt meg. – Valóban – bólintott a

férfi. – Amikor a zsidó bankokra rátette a kezét az állam, eljött

hozzám, hogy vállaljak kezességet egy nagyobb németországi

refinanszírozási kölcsönhöz. Én pedig, sajnos, voltam olyan

vajszívű, és belementem. Az édesapja büszke ember volt, és hogy

az általam adott pénzbiztosíték ne keltse a tiszta jótékonyság

látszatát, ragaszkodott hozzá, hogy a nyári lakot, ahol most az

édesanyjával laknak, a kezességem biztosítékaként jelölje meg a

szerződésben. – Miért pénzbiztosítékért, és miért nem a hitelért?

Brockhard meglepve nézett rá.

146

– Jó kérdés. Mert a ház értéke nem volt elég a hitelhez, amire az

apjának szüksége volt. – André Brockhard aláírása viszont elég volt

hozzá? A férfi elmosolyodott. A kezét végighúzta erős bikanyakán,

amelyen meg–megcsillant a fényes izzadságréteg.

– Van egynéhány érdekeltségem Bécsben.

Ez igazán visszafogott kijelentés volt, hiszen mindenki tudta, hogy

André Brockhard a legnagyobb osztrák gazdasági társaságok közül

kettőben is hatalmas részesedéssel rendelkezik. 1938–ban az

Anschluss, azaz Ausztria német megszállása után mindkét társaság a

szerszámok és gépek gyártásáról a tengelyhatalmak számára

készülő fegyverek előállítására tért át, Brockhard pedig többszörös

milliomossá vált. És Helena most már azt is tudta, hogy az a ház is

az ő tulajdona, amiben anyjával élnek. Úgy érezte, mintha egy kő

lenne a gyomrában. – Ne vágjon már ilyen aggódó arcot, kedves

Helena! – nyugtatgatta Brockhard, és a melegség hirtelen visszatért

a hangjába. – Gondolhatja, hogy nem akarom elvenni a tetőt az

édesanyja feje felől. De Helena gyomrában a kő egyre súlyosabb

lett. A férfi ennyi erővel akár azt is hozzátehette volna, hogy „sem a

leendő menyem feje felől".

– Velence! – kiáltott fel hirtelen Brockhard.

Helena az istállóajtó felé fordult, és látta, hogy a lovászfiú egy

hófehér lovat vezet ki az árnyékból. Bár a gondolatok villámként

cikáztak a fejében, egy pillanatra mindent elfelejtett. Ez volt a

legszebb ló, amit valaha látott.

Mintha egy földöntúli teremtmény állt volna előtte. – Egy lipicai –

mondta Brockhard. – A világ legjobb idomított lófajtája. 1562–ben

importálták Spanyolországból, II. Maximiliantól. Édesanyjával

együtt biztosan jártak már a Spanyol Lovasiskolában, és látták a

bemutatójukat.

– Igen, természetesen.

– Olyan, mint a balett, nem igaz?

Helena bólintott. Képtelen volt levenni a szemét az állatról. –

Augusztus végéig itt, a Lainzer Állatkertben töltik a nyári

szünetüket. Sajnos, a Spanyol Lovasiskola lovasain kívül senki más

nem ülhet fel rájuk. Egy gyakorlatlan lovas miatt rossz szokásokat

vehetnének fel, akkor pedig az eddig edzéssel töltött évek kárba

147

vesznek. A ló fel volt nyergelve. Brockhard megragadta a kantárt, a

lovászfiú pedig oldalra lépett. Az állat néma csendben állt.

– Egyesek szerint kegyetlenség tánclépésekre tanítani a lovakat,

mert az állatnak gyötrelmet okoz olyasmit megtenni, ami természete

ellen való. Azok, akik ezt állítják, még nem látták ezeket a lovakat

idomítás közben, de én már igen. És nekem elhiheti: a lovak

imádják. És tudja miért? A férfi megsimogatta az állat orrát.

– Mert ez a természet rendje. Isten az ő végtelen bölcsességében

úgy rendezte, hogy a leigázott teremtmények sosem boldogabbak

annál, mint amikor szolgálhatnak és engedelmeskedhetnek a

fölöttük állóknak. Gondoljon csak a gyerekek és a felnőttek

viszonyára. Vagy a férfiakra és a nőkre. A gyengébbek még az

úgynevezett demokratikus országokban is önként átadják a hatalmat

az elitnek, azoknak, akik erősebbek és okosabbak náluk. Ez már

csak így van. És mivel mi mindannyian Isten teremtményei

vagyunk, minden felsőbbrendű teremtmény köteles gondoskodni

arról, hogy az alárendelt teremtmények behódoljanak.

– Hogy boldogabbá tegyék őket?

– Pontosan, Helena!

Maga nagyon sok mindent megért, ahhoz képest, hogy... egy

ennyire fiatal nő. Helena hirtelen nem is tudta eldönteni, hogy a

férfi melyik szót hangsúlyozta ki jobban.

– Fontos, hogy az ember megértse, hogy hol is van a helye: fenn

vagy lenn. De ha harcol a helyzete ellen, soha nem lesz boldog.

Brockhard megveregette a ló nyakát, és az állat nagy, barna

szemébe nézett.

– De te nem harcolsz ellene, ugye?

Helena tudta, hogy a kérdés valójában neki szólt, és behunyta a

szemét, miközben igyekezett mélyeket lélegezni. Tisztában volt

vele, hogy amit most mondani fog, az döntő lehet további életére

nézve, és ezért nem tanácsos engednie, hogy pillanatnyi dühe

kerekedjen felül.

– Ugye?

Velence hirtelen felnyerített, és oldalra rántotta a fejét. Brockhard

megcsúszott a kavicson, elvesztette az egyensúlyát, és a ló nyaka

alatt lógó kantárba kapaszkodva próbált talpon maradni. A lovászfiú

szaladni kezdett, de mire odaért volna, Brockhard vörös és izzadt

148

arccal feltápászkodott, és dühösen odébb intette. Helena képtelen

volt elfojtani mosolyát, amit könnyen lehet, hogy Brockhard észre

is vett. A férfi mindenesetre nyomban a lóra emelte az ostort, de

aztán hirtelen lehiggadt, és leeresztette a karját. Néhány keresetlen

szó is elhagyta szív alakú ajkát, ami csak még jobban szórakoztatta

Helenát. Aztán Brockhard vendégéhez lépett, és ismét könnyedén,

de parancsolóan a lány derekára tette a kezét:

– Eleget láttunk már, magának pedig fontos munkája van, ami nem

várhat, Helena. Hadd kísérjem oda a kocsihoz! A lépcsőnél

megvárták, amíg a sofőr beül az autóba, és elindul feléjük.

– Bízom benne és nagyon számítok rá, hogy hamarosan újra látjuk

egymást, Helena – fogta meg a férfi a lány kezét. – Egyébként a

feleségem megkért rá, hogy adjam át szívélyes üdvözletét

édesanyjának. Sőt, mintha azt is említette volna, hogy a következő

hétvégék egyikén szívesen látná magukat vacsorára. Nem

emlékszem, mikor, de majd jelezni fogja. Helena megvárta, amíg a

sofőr kiszáll, és kinyitja előtte az ajtót, majd így szólt:

– Tudja, hogy ez a jól idomított ló miért lökte önt a földre, Herr

Brockhard? – kérdezte, és nézte, ahogy a férfi szeme újra elsötétül a

dühtől.

– Mert egyenesen a szemébe nézett, Herr Brockhard. A lovak

kihívásnak tekintik a szemkontaktust, annak, hogy nem tisztelik

sem őket, sem a ménesben betöltött rangjukat. Ha nem tudják

elkerülni a szemkontaktust, más módon kell reagálniuk, például

úgy, hogy fellázadnak. A tisztelet kimutatása nélkül sosem fogja

tudni fegyelmezni őket, legyen bármennyire is felsőbbrendű

helyzetben – ezt bármelyik állatidomító megmondhatja önnek.

Némelyik fajta egyenesen képtelen elviselni, ha nem kap tiszteletet.

Argentína egyik magashegységében él egy vadló, amelyik azonnal a

legközelebbi szakadék felé iramodik, ha egy ember a hátára ül.

Minden jót, Herr Brockhard!

Helena beült a Mercedes hátsó ülésére, és miközben a kocsi ajtaja

halkan becsapódott mögötte, remegve kifújta a levegőt. A Lainzer

Állatkert sétányán lefelé haladtukban, lehunyt szeme mögött látta,

ahogy André Brockhard kővé dermedt alakja eltűnik az autó

mögötti porfelhőben.

149

Harmincnegyedik fejezet

Bécs, 1944. június 28.

– Jó estét, meine Herrschaften!26

Amikor az alacsony és sovány főpincér mélyen meghajolt előttünk,

Helena Úriás karjába csípett, mert a férfi nem bírta visszafojtani

nevetését. A kórháztól idáig vezető utat már így is végignevették a

nagy felfordulás miatt, amit ide vezető útjukon okoztak. Ugyanis

kiderült, hogy Úriás csapnivaló sofőr, ezért Helena egészen a

Hauptstrasséig minden alkalommal, amikor a szűk kis úton

szembejött egy autó, azt követelte, hogy húzódjanak félre. Úriás

azonban e helyett a dudát nyomta, aminek az lett az eredménye,

hogy a szembejövő kocsik vagy kitértek előlük az út szélére, vagy

egyszerűen megálltak. Szerencsére nem volt túlságosan sok autó

Bécs utcáin, így még fél nyolc előtt, ép bőrrel eljutottak a város

központjában fekvő Weihburggasséra.

A főpincér egy gyors pillantást vetett Úriás egyenruhájára, majd

mély, aggodalmas ránccal a homlokán az asztalfoglalásokat

tartalmazó könyvbe mélyedt. Helena átpillantott a férfi válla fölött.

A fehér, korinthoszi oszlopokkal tartott, aranyszínűre mázolt

mennyezetről kristálycsillárok lógtak, amelyek alatt a csevegés és

nevetés zaját épp csak túlharsogta a zenekar.

Szóval, ez a „Három Huszár", gondolta Helena boldogan. Olyan

érzése támadt, mintha az a három lépcsőfok a bejáratnál valamilyen

varázslatos módon a háború sújtotta városból egy olyan világba

vezette volna őket, ahol a bombák és az ehhez hasonló

szörnyűségek csupán illúziók. Richard Strauss és Arnold Schönberg

alighanem állandó vendégek lehettek itt, Bécsben ugyanis ez az

étterem volt a gazdag, művelt és liberális rétegek találkozóhelye.

Méghozzá annyira a liberális rétegeké, hogy Helena apjának soha

meg sem fordult a fejében, hogy elhozza ide családját.

A főpincér a torkát köszörülte. Helena sejtette, hogy Úriás

őrvezető–helyettesi rangjelzése nem igazán imponált neki, ráadásul

a könyvben szereplő furcsa, idegen név is zavarba ejthette.

– Az asztaluk készen van, kérem, kövessenek! – szólalt meg végül,

majd két étlapot megragadva kipréselt magából egy mosolyt, és

150

eltipegett. Az étterem tele volt. – Parancsoljanak! Úriás kissé

megadó mosollyal pillantott Helenára. Egy terítetlen asztalt kaptak

a konyhába vezető lengőajtó mellett. – A pincér azonnal itt lesz –

mondta a főpincér és továbbállt. Helena körülnézett, és elnevette

magát:

– Nézd csak! – mondta.

– Eredetileg az volt a mi asztalunk.

Úriás megfordult. És valóban, odafenn, a zenekar előtt az egyik

pincér éppen leszedett egy két személyre megterített asztalt.

– Sajnálom – mondta. – Azt hiszem, inkább őrnagyi rangjelzést

kellett volna a nevem mellé tenni, amikor felhívtam őket. Abban

bíztam, hogy a szépséged túlragyogja majd a hiányzó

rendfokozatokat. Helena éppen megragadta a kezét, amikor a

zenekar egy vidám csárdásba kezdett.

– Ezt biztosan nekünk játsszák – mondta a férfi.

– Talán – sütötte le a lány a szemét.

– De ha mégsem, az sem fontos.

Amit most hallasz, az cigányzene. Az igazi cigányok nagyon szépen

zenélnek. Látsz itt valahol cigányokat? Úriás anélkül rázta meg a

fejét, hogy levette volna a tekintetét a lány arcáról, mintha

különösen fontos lett volna, hogy minden egyes vonást, apró ráncot

vagy hajszálat megjegyezzen.

– Mindegyiküket elvitték – mondta a lány.

– A zsidókat is. Szerinted igazak a hírek?

– Milyen hírek?

– Amik a koncentrációs táborokról szólnak.

Úriás megvonta a vállát. – Háború idején mindenféle híresztelések

keringenek. Ami engem illet, én alighanem egészen biztonságban

érezném magamat Hitler fogságában. A zenekar egy háromszólamú

dalba kezdett valami idegen nyelven, a vendégek közül néhányan

velük énekeltek.

– Mi ez? – kérdezte Úriás.

– Egy verbunkos – válaszolta Helena.

Katonaének, olyan, mint az a norvég dal, amit a vonaton énekeltél.

Ezekkel a dalokkal sorozták be a fiatal, magyar férfiakat a Rákóczi–

szabadságharc idején. Min nevetsz?

151

– Mindenen. Olyan furcsa dolgokat tudsz. Azt is érted, hogy miről

énekelnek? – Egy kicsit. Hagyd már abba a nevetést! – kuncogta a

lány. – Beatrice magyar, és mindig énekelt nekem, így ragadt rám

néhány szó. Elfeledett hősökről, példaképekről, ilyesmikről szólnak.

– Elfeledett. – Úriás megszorította a lány kezét. – Egy nap ezt a

háborút is elfelejtik majd. A pincér időközben észrevétlenül az

asztaluk mellé érkezett, és diszkrét torokköszörüléssel jelezte

közelségét.

– Sikerült választaniuk, meine Herrschaften?

– Máris – válaszolt Úriás. – Mi a mai ajánlata?

– Hanchen.

– Kakas? Jól hangzik.

Ajánlana esetleg egy finom bort is nekünk? Helena? Helena

pillantása végigfutott az étlapon.

– Miért nincsenek az árak feltüntetve? – érdeklődött.

– A háború miatt, Fraulein. Napról napra változnak.

– És mennyibe kerül a kakas?

– Ötven schilling.

Helena a szeme sarkából látta, hogy Úriás elsápad. – Én egy gulyást

kérek – mondta a lány. – Úgyis nemrég ettünk, és úgy hallottam, itt

nagyon jól készítik a magyar ételeket. Nincs kedved megkóstolni,

Úriás? Nem egészséges egy nap kétszer vacsorázni.

– Én... – fogott bele Úriás. – És valami könnyű bort is kérnénk –

fejezte be a rendelést Helena. – Akkor két gulyásleves és egy

könnyű bor lesz? – kérdezte a pincér felvont szemöldökkel.

– Biztosan érti, mire gondolok – nyújtotta vissza neki Helena az

étlapot egy sugárzó mosoly kíséretében. Egymást nézték, míg a

pincér el nem tűnt a konyhaajtóban, aztán kitört belőlük a nevetés.

– Bolond vagy! – kacagott Úriás. – Én? Nem én hívtalak meg a

„Három Huszárba" kevesebb, mint ötven schillinggel a zsebemben!

A férfi elővett egy zsebkendőt, és áthajolt az asztal fölött. – Tudja

mit, Fraulein Lang? – kérdezte, miközben óvatosan felitatta a lány

nevetéstől kicsordult könnyeit. – Szeretem magát. Igen, nagyon

szeretem. Ebben a pillanatban felharsantak a szirénák.

Amikor Helena később visszagondolt erre az estére, mindig azt

kérdezgette magától, nem csal–e az emlékezete. Valóban olyan

152

sűrűn hullottak a bombák, ahogy hitte? És igaz–e, hogy ott fordult

meg minden, a Síephansdom középső folyosóján lépkedve. S bár

jóllehet, utolsó bécsi éjszakájuk a valószerűtlenség fátylába

burkolózott, ez soha nem akadályozta meg abban, hogy hideg

napokon a boldog emlékek melegséget lopjanak szívébe. És azt sem

értette soha, hogyan lehet, hogy ennek a nyári éjszakának

ugyanazok az apró pillanatai az egyik napon nevetést, a másikon

pedig könnyeket csaltak az arcára. Amikor a sziréna felüvöltött, az

összes többi hang elnémult. Egy másodpercre az egész vendéglő

jéggé dermedt, majd felhangzottak az első szitkok az aranyozott

boltívek alatt.

– Hunde!27

– Scheisse!28

Még csak nyolc óra van!

– Úriás a fejét rázta.

– Az angolok teljesen megőrültek – mondta.

– Még be sem sötétedett.

Hirtelen az összes pincér az asztalok körül kezdett sürgölődni,

miközben a főpincér rövid vezényszavakat kiabált. – Nézd! – szólalt

meg Helena. – A vendéglő mindjárt romokban hever, ezeknek meg

csak azon jár az eszük, hogy kifizettessék a számlákat, mielőtt a

vendégek elrohannak. Egy sötét zakós férfi felugrott a pódiumra,

ahol a zenekar már a hangszereit csomagolta.

– Figyeljenek ide! – kiabálta. – Arra kérünk mindenkit, aki rendezte

a számláját, hogy azonnal induljon el a legközelebbi óvóhelyre, ami

a Weihburggasse 20. mellett található. Kérem, maradjanak

csendben és figyeljenek! Ha kiértek innen, induljanak el jobbra, és

menjenek az utcán lefelé kétszáz métert. Figyeljék a vörös

karszalagos embereket, ők majd megmutatják önöknek, merre kell

menniük. És kérem, nyugodjanak meg, a repülőgépek egy ideig

még úgyis itt lesznek.

Ebben a pillanatban már fel is hangzott az első bomba robaja. A

pódiumon álló férfi akart még valamit mondani, de a felfordulás és

a sikolyok elnyelték a hangját, úgyhogy feladta. Keresztet vetett,

leugrott az emelvényről és eltűnt.

Mindenki a kijárat felé igyekezett, ahol már feltorlódtak a

félelemtől bénult emberek. Egy hölgy az esernyőjéért sikoltozott a

ruhatárban: „Mein Regenschirm!", de a ruhatárosok már nem voltak

153

a helyiségben. Ujabb robaj hallatszott, ezúttal közelebbről. Helena

az elhagyott szomszédos asztalt nézte, ahol a félig üres

borospoharak egymáshoz csörrentek, amikor a terem megremegett.

Magas, kétszólamú csengés volt. Két fiatalabb hölgy egy

rozmárszerű, meglehetősen ittas férfit vonszolt a kijárat felé. A férfi

inge felcsúszott, ajkán átszellemült mosoly játszott.

Az étterem két perc leforgása alatt teljesen kiürült, és különös csend

telepedett rájuk. Mindössze a ruhatárból hallatszott be csendes

hüppögés, ahol a korábban esernyője után kiabáló hölgy immár a

pultra borulva zokogott. Az asztalokon félig elfogyasztott ételek és

nyitott palackok árválkodtak. Úriás még mindig Helena kezét fogta.

A csillárokat egy újabb robbanás rázta meg, mire a ruhatárban lévő

hölgy is magához tért, és sikoltozva kirohant.

– Végre egyedül – szólalt meg Úriás. A föld megremegett alattuk,

és a plafonról finom, aranyozott vakolat szitált csillogva. Úriás

felállt és előre nyújtotta a karját. – A legjobb asztalunk éppen

megürült, Fraulein. Ha megengedi... Helena megragadta a karját,

felemelkedett, és a pódium felé indultak. Szinte meg sem hallotta a

fütyülő hangot. Az azt követő robbanás fülsiketítő volt, a falakról

leomló finom vakolat homokviharként kavarodott fel a hatalmas

ablakokon keresztül bezúduló huzatban. A lámpák kialudtak. Úriás

meggyújtotta az asztalon álló gyertyákat. Azután kihúzta a lánynak

a széket, hüvelyk – és mutatóujja közé csípte az összehajtott

szalvétát, egy rántással szétnyitotta a levegőben, majd finoman

Helena ölébe terítette.

– Hänchen und Prädikatswein?29

– kérdezte, miközben diszkréten

lesöprögette az asztalról, a terítékről és a lány hajáról az

üvegcserepeket.

Talán a fények és a lassan leszálló sötétben csillogó aranyozott por

miatt volt. Esetleg a nyitott ablakokon keresztül beáramló hűvös

huzat miatt, ami szusszanásnyi szünetet hozott a forró nyárba. Vagy

egyszerűen a saját szíve, az ereiben száguldozó vér miatt érezte úgy

a lány, hogy sokkal intenzívebben élte át ezeket az órákat, mint

korábban bármi mást. Mert az emlékeiben zene is szólt, pedig a

zenekar ekkorra már rég összepakolt és elmenekült. Vagy a zene

csak álom volt? Csak néhány évvel később, nem sokkal a lánya

születése előtt jött rá teljesen véletlenül, miért is emlékezett zenére.

154

Gyermekének apja színes üveggolyókból álló forgót akasztott az

újonnan vásárolt bölcső fölé. Egyik este aztán, amikor kezével

végigsimított az üveggolyókon, újra hallotta a zenét, és egyszeriben

azt is megértette, hogy miért emlékezett rá. A „Három Huszár"

kristálycsillárja játszotta nekik azon az estén ezt a finom, magas

hangú harangjátékot, miközben a föld imbolygott alattuk, és Úriás

fel–alá masírozott. A konyhából Salzburger Nockerlt30

a pincéből

pedig, ahol mellesleg az egyik sarokban rábukkant a borospalackot

szorongató szakácsra is, három üveg Heuriger bort hozott. A

szakács semmi jelét nem adta, hogy meg kívánná akadályozni

Úriást abban, hogy kiszolgálja magát, sőt elismerően biccentett,

amikor az felmutatta neki a borosüveget, amit választott. Aztán a

férfi a gyertyatartó talpa alá dugta negyven schillingjét, és kisétáltak

az enyhe júniusi éjszakába. A Weihburggasse csendes volt, de a

levegő sűrű volt a füst, a por és a föld szagától.

– Sétáljunk egyet – javasolta Úriás.

Anélkül, hogy bármelyikük egy szóval is említette volna, hova

menjenek, jobbra fordultak a Kärtnerstrasse felé, és hirtelen az

elsötétített, néptelen Stephansplatzon találták magukat.

– Magasságos Isten! – szólalt meg Úriás. Az előttük tornyosuló

hatalmas katedrális betöltötte az eget.

– A Stephansdom? – kérdezte. – Igen – hajtotta hátra a lány a fejét,

és pillantása végigkövette a Südturmot, a sötétzöld templomtornyot

az ég felé, ahol már előbukkantak az első csillagok. Helena

következő emlékképe az volt, hogy a katedrálisban állnak, az itt

menedéket kereső emberek közt, majd gyereksírás és orgonazene

hallatszik. Egymásba karolva lépkedtek az oltár felé, vagy ezt is

csak álmodta? Lehet, hogy meg sem történt, hogy a férfi hirtelen

magához szorította, és azt mondta, legyen az övé, amire ő azt

suttogta, hogy igen, igen, igen, miközben a templomtér a boltívek, a

galambok és a Megfeszített felől visszazengte feléjük a szavakat,

míg azok igazzá nem váltak? Megtörtént, vagy sem, ezek a szavak

akkor is igazabbak voltak, mint azok, amelyeket az André

Brockharddal folytatott beszélgetés óta hordozott magával:

– Nem mehetek veled!

– Ez is elhangzott, de hol és mikor?

155

Aznap délután elmondta az anyjának, hogy nem utazik el, de nem

magyarázta meg miért. Az anyja vigasztalni próbálta, de Helena

nem volt képes elviselni az asszony éles, önelégült hangját, így

bezárkózott a hálószobájába. Aztán, amikor Úriás megérkezett, és

bekopogtatott az ajtón, a lány elhatározta, hogy nem gondolkodik

tovább, csak hagyja, hadd zuhanjon, félelem nélkül, nem gondolva

az alatta tátongó feneketlen szakadékra. Lehet, hogy a férfi ezt már

akkor észrevette, amikor ajtót nyitott neki, és talán már ott, a

küszöbön megkötötték azt a néma egyezséget, hogy életük

hátralévő részét csak a vonatig tartó órák jelentik.

– Nem mehetek veled!

André Brockhard neve úgy égette a száját, mint az epe, ki kellett

köpnie. És vele együtt a többit is: a kezességről szóló

dokumentumot, az anyját, aki az utcára kerülhet, apja örökre

elvesztett tisztességét és Beatrice–t, akinek nincs senkije és nincs

ahová mehetne. Igen, ezt az egészet elmondta neki, de mikor? Még

ott a katedrálisban? Vagy amikor az utcákon keresztül a

Filharmonikerstrasse felé rohantak, ahol a járdát tégla és üvegcserép

borította, és a régi cukrászda ablakában lobogó sárga lángok

mutatták nekik az utat a fényűző, de most néptelen és elsötétített

hotel recepciójához? Gyufát gyújtottak és találomra leemeltek egy

kulcsot a falról, felbukdácsoltak a lépcsőkön az emeletre, ahol a

vastag szőnyegek elnyelték lépteiket, és kísértetként végigsuhantak

a folyosókon a 342–es szobát keresve. Aztán egymás karjába

zuhantak, letépték a másikról a ruhát, mintha azok is lángolnának.

Úriás lehelete égette a lány bőrét, ő pedig véresre karmolta a férfit,

és ajkaival simította végig a sebeket. Addig ismételgette a szavakat,

míg végül úgy hangzottak, mint egy könyörgés: „Nem mehetek

veled!" Amikor a légiriadó azt jelezte, hogy a bombák ezen az estén

már nem hullanak tovább, ők véres lepedőkbe csavarva feküdtek, a

lány pedig egyre csak sírt. Ezután mintha minden egy testekből,

alvásból és álmokból álló örvénnyé folyt volna össze. A lány már

nem is tudta, mikor szeretkeznek, és mikor álmodja csak, hogy

szeretkeznek. Amikor az éjszaka közepén az eső felébresztette,

ösztönösen tudta, hogy a férfi nincs ott.

Az ablakhoz lépett, és lenézett az utcákra, melyeket az eső már

tisztára mosott a hamutól és a földtől. A víz a járda szélén

156

hömpölygött, és egy kinyitott, gazdátlan esernyő vitorlázott rajta

lefelé a Duna irányába. Visszament az ágyhoz és lefeküdt. Amikor

újra felébredt, kinn már pirkadt, az utcák felszáradtak, és a férfi ott

feküdt mellette visszafojtott lélegzettel. A lány az éjjeliszekrényen

álló órára nézett – még két óra volt a vonat indulásáig.

Végigsimított a férfi homlokán.

– Miért nem lélegzel? – suttogta. – Éppen most ébredtem fel. Te

sem lélegzel. A lány odabújt a férfihoz, aki meztelen volt, de a teste

meleg és izzadt.

– Akkor most egészen halottak vagyunk.

– Igen – válaszolta a férfi.

– Voltál valahol.

– Igen. Helena érezte, hogy a férfi reszket.

– De most újra itt vagy.

NEGYEDIK RÉSZ - TISZTÍTÓTŰZ

Harmincötödik fejezet

Bjørvikai konténerkikötő, 2000. február 29.

Harry egy barakk mellett parkolt le, az egyetlen lejtős területen,

amit a teljesen sík bjørvikai rakparton talált. A hirtelen jött enyhe

időjárás megolvasztotta a havat, a nap pedig hét ágra sütött –

egyszóval csodálatos idő volt. Végigsétált a gigantikus

legódarabokként egymásra halmozott konténerek között, melyek

éles árnyékot vetettek az aszfaltra. A betűk és jelzések szerint a

konténerek olyan távoli vidékekről érkeztek, mint Taiwan, Buenos

Aires és Cape Town. Megállt a rakpart mellett emelkedő falnál,

behunyta a szemét, és beszippantotta a sós víz, a naptól

felmelegedett kátrány és a dízel szagának keverékét. Amikor újra

kinyitotta a szemét, a dán komp épp besiklott a látóterébe. A hajó

egy hatalmas jégszekrényhez hasonlított, ami folyton ugyanazokkal

a legális és olcsó alkoholmámorra vágyó emberekkel ingázik oda–

vissza két kikötő között.

Tisztában volt vele, hogy ennyi idő múltán képtelenség bármi

nyomot találni Hochner és Úriás találkozásával kapcsolatban, sőt,

157

az sem volt teljesen biztos, hogy éppen ebben a konténerkikötőben

találkoztak. Ennyi erővel akár Filipstad is lehetett a helyszín. De

valahol mélyen mégis bízott benne, hogy a hely elárulhat neki

valamit, vagy legalább egy kis lökést ad fantáziájának.

A rakpart szélén egy gumiabroncsba botlott. Lehet, hogy szereznie

kellene egy hajót, amin nyáron elvihetné apját és Søst a tengerre.

Apjának jót tenne, ha kimozdulna végre. Az egykor annyira

közvetlen és barátságos férfi felesége nyolc évvel ezelőtti halála óta

teljesen begubózott. Søs pedig nem jut túl messzire egyedül,

segítség nélkül, még akkor sem, ha vele kapcsolatban az ember

gyakran megfeledkezik arról, hogy Down–kóros.

Egy madár röppent be a konténerek közé. A kékcinke huszonnyolc

kilométert tesz meg egy óra alatt. Ezt Ellen mesélte Harrynak. A

tőkés réce pedig hatvankettőt. Mindketten nagyjából ugyanolyan jól

boldogulnak. Nem, Søssel nem lesz baj, inkább az apja miatt

aggódott.

Harry igyekezett összpontosítani. A jelentésbe szóról szóra leírt

mindent, amit Hochner elmondott, de most igyekezett a férfi arcát is

felidézni, hátha rájön, mi az, amit nem mondott el. Hogy is nézett ki

Úriás? Hochner nem tudott sok mindent felidézni róla, de ha valaki

le akar írni egy személyt, akkor rendszerint a legszembetűnőbb

dolgokkal kezdi, azzal, ami az illetőt a többi embertől

megkülönbözteti.

És az első, amit a ruházatától és a korától eltekintve Hochner

Úriással kapcsolatban említett, az a férfi kék szeme volt.

Amennyiben Hochner a kék szemet nem tekintette valami nagyon

különleges sajátosságnak, ez alighanem azt jelentette, hogy

Úriásnak nem volt semmilyen látható fogyatékossága, nem mozgott

vagy beszélt feltűnően furcsán.

Németül és angolul is tud, és járt egy Sennheim nevű helyen

Németországban. A Drøbak irányába csordogáló komp után bámult.

Világlátott. Mi van, ha Úriás tengerész volt? Harry még korábban

felütött egy Németország térképet, de nem talált semmiféle

Sennheimt. Az is lehet, hogy ezt csak Hochner találta ki.

Valószínűleg semmi jelentősége nincsen.

158

Hochner azt mondta, hogy Úriás tele van gyűlölettel. Akkor

elképzelhető, hogy helyes a korábbi feltevése, miszerint annak, akit

keresnek, személyes indítéka van. De mit gyűlölhet?

Amint a nap lebukott a hegylánc mögé, az Oslo–fjord felől fújó szél

nyomban harapóssá vált. Harry szorosabbra húzta magán kabátját,

és visszaindult a kocsihoz. És vajon a félmilliót egy megbízótól

kapta vagy saját pénzből lebonyolított üzletről van szó?

Elővette mobiltelefonját, egy apró, új, mindössze kéthetes Nokiát.

Sokáig küzdött ellene, de Ellen végül rábeszélte, hogy szerezzen be

egyet. Kikereste a lány számát.

– Szia Ellen, itt Harry! Egyedül vagy? Nagyszerű. Szeretném, ha

nagyon koncentrálnál. Igen, játszani fogunk. Mehet? Azelőtt

gyakran csinálták ezt. A „játék" azzal indult, hogy Harry adott a

lánynak néhány kulcsszót.

Semmi háttér–információt vagy tényt, amiről korábban már

szilárdan meggyőződött, csupán egytől öt szóig terjedő, rövid

információtöredékeket, véletlenszerű sorrendben. A módszert az

idők során továbbfejlesztették. A legfontosabb szabály az volt, hogy

legalább öt és legfeljebb tíz töredéket kellett megadni. Harrynak

jutott eszébe az ötlet, egy Ellennel kötött fogadás után, ahol egy

éjszakai műszak volt a tét. Nem hitte el ugyanis a lánynak, hogy az

képes két perc alatt megjegyezni a kártyák sorrendjét egy pakliban,

azaz úgy, hogy minden kártyalapra mindössze két másodperce jut.

Harry három éjszakai műszakot bukott el, mire feladta. Ezután a

lány elmondta neki a módszert, aminek a segítségével megjegyezte

a lapokat. Nem kártyaként gondolt a lapokra, hanem előzőleg

minden egyes kártyához egy személyt vagy eseményt kötött, így

ahogy a kártyalapok egymás után következnek a pakliban, kialakul

egy történet. Kombinációs készségét a munka során is igyekezett

alkalmazni, olykor elképesztő eredményeket produkálva.

– Egy hetvenéves férfi – sorolta lassan Harry. – Norvég. Félmillió

korona. Megkeseredett. Kék szem. Märklin–puska. Beszél németül.

Semmi fogyatékosság. Fegyvercsempészet a konténerkikötőnél.

Lőgyakorlat Skien közelében. Ennyi. Beült a kocsiba.

– Semmi? Sejtettem. Oké. Csak gondoltam, egy próbát megér.

Mindenesetre köszönöm. Szia! Harry már a dugóban ült, amikor

hirtelen eszébe villant valami, és visszahívta a lányt.

159

– Ellen? Megint én vagyok. Figyelj, egy dolgot elfelejtettem. Itt

vagy? Már több mint ötven éve nem volt a kezében fegyver.

Ismétlem: már több mint ötven... igen, tudom, hogy ez több mint

négy szó. Még mindig semmi? Ó, a francba, eltévesztettem a

lehajtót! Szia Ellen, és köszi! Ledobta a telefont az anyósülésre, és a

vezetésre koncentrált. Éppen kikeveredett a körforgalomból, amikor

a telefon megszólalt.

– Itt Harry. Mi? Erre meg hogy a fenébe jöttél rá? Jól van, jól van,

ne kapd fel a vizet Ellen, csak időnként elfelejtem, hogy néha

magad sem tudod, mi is folyik a saját kobakodban. Az agyadban.

Abban a hatalmas, csodálatos agyadban, Ellen. Ja igen, most ahogy

mondod, teljesen világos lett az egész. Hálás köszönetem.

Ahogy letette a telefont, abban a pillanatban eszébe jutott, hogy

még mindig lóg a lánynak a három éjszakai műszakkal. Most hogy

már nem a gyilkosságiaknál volt, valami mást kell kitalálnia. És

nagyjából három másodpercet el is töltött ezzel a kérdéssel.

Harminchatodik fejezet

Irisveien, 2000. március 1.

Az ajtó kinyílt, és Harry egy ráncos arcból világító, éles, kék

szempárral találta magát szemközt.

– Harry Hole, rendőrség – mutatkozott be.

– Én telefonáltam ma reggel.

– Persze.

Az idős férfi magas homlokából hátrasimítva viselte ősz haját,

kötött kiskabátja alól nyakkendő kandikált elő. Even és Signe Juul –

ez állt a városközponttól északra elterülő, csöndes villanegyedben

fekvő, piros ikerház postaládáján.

– Kérem, fáradjon be, Hole úr!

A hangja nyugodtan csengett, és volt valami a tartásában, amitől a

férfi sokkal fiatalabbnak tűnt valóságos életkoránál. Harry végzett

egy kis kutatást, mely során többek között arra is rábukkant, hogy a

történelemprofesszor a második világháborúban részt vett a hazai

ellenállási mozgalomban. És bár Even Juul jó ideje nyugdíjba

vonult, továbbra is a norvég megszállás időszakának és a Nasjonal

160

Samling messze legelismertebb szaktekintélyének számított. Harry

lehajolt, és levette cipőjét. A falon, közvetlenül az orra előtt, régi,

kissé megfakult fekete–fehér képek lógtak kis keretekben. Az egyik

fotó egy fiatal ápolónőt ábrázolt, egy másik pedig egy fehér felöltős

fiatalembert. Bementek a nappaliba, mire az ősz pofájú Airdale–

terrier azonnal abbahagyta az ugatást, kötelességtudóan

megszaglászta Harry lábnyomát, majd leheveredett Juul karosszéke

mellett. – Olvastam néhány cikkét a Dagsavisenben, melyek a

fasizmussal és a nemzetiszocializmussal foglalkoznak – vágott bele

Harry, miután helyet foglalt. – Te jó ég, csak nem maguk is

járatják? – mosolygott Juul.

– Ezekből úgy tűnt, nagyon szívén viseli, hogy felhívja a figyelmet

napjaink neonáci jelenségeire. – Igazából nem a figyelem felkeltése

a célom, csupán történelmi párhuzamokra mutatok rá. A történész

felelőssége a tények feltárásáig terjed, az ítélkezés nem a mi

feladatunk.

Juul meggyújtotta a pipáját. – Sokan úgy gondolják, hogy az igaz és

a hamis szilárd abszolútumok. Nincs igazuk, mert ezek az idők

során folyamatosan változnak. A történész feladata mindenekelőtt

az, hogy megtalálja a történeti igazságot, megjelölje a forrásokat, és

hogy objektíven, érzelmektől mentesen bemutassa őket. Ha a

történészek ítélkeznének az emberi ostobaság fölött, akkor a

munkánk a jövő számára újra csak értéktelen őskövület lenne – az

adott kor „igazhitűinek" lenyomata. Kék füstfelhő emelkedett a

levegőbe.

– De gondolom, nem emiatt fáradt ide. – Egy férfi után nyomozunk,

és szeretném megkérdezni, hogy tudna–e segíteni nekünk? – Igen,

ezt már a telefonban is említette. Ki ez a férfi? – Nem tudjuk. De

feltehetőleg kék szemű, norvég és hetven év fölött járhat. És beszél

németül.

– És?

– Ez minden.

– Juul elnevette magát.

– Akkor van miből válogatniuk.

– Valóban.

Százötvennyolcezer hetven feletti férfi él az országban, és ahogy én

saccolom, nagyjából százezerre tehető azoknak a száma, akiknek

161

kék a szemük és németül is tudnak. Juul felvonta szemöldökét.

Harry kissé bután elmosolyodott:

– Statisztikai Évkönyv. Csak utánanéztem a móka kedvéért... – És

miből gondolják, hogy én segíteni tudok maguknak? – Az én

ötletem volt. A keresett személy azt mondta valakinek, hogy már

több mint ötven éve nem volt a kezében fegyver. Arra jutottam,

akarom mondani, az egyik kolléganőm arra jutott, hogy a több mint

ötven az ötven és hatvan közé esik.

– Logikus.

– Igen, a kolléganő nagyon... öhm, logikus.

Mondjuk azt, hogy ötvenöt éve történhetett, így éppen a második

világháború közepénél kötünk ki. Ekkoriban húsz év körüli

fiatalember lehetett, aki fegyvert viselt. Ebben az időben azonban

minden norvégnak be kellett szolgáltatnia a saját birtokában lévő

fegyvereket a németeknek. Hogyhogy mégis volt fegyvere? Harry

felemelte három ujját, úgy folytatta: – Vagy az ellenállási

mozgalomban vett részt, vagy Angliába menekült, vagy jelentkezett

a németek oldalán a frontra. Jobban beszél németül, mint angolul.

Vagyis... – A kolléganője szerint elképzelhető, hogy a férfi a

fronton volt? – szólt közbe Juul.

– Pontosan.

– Juul a pipáját szívogatta.

Az ellenállók közt is sokan voltak, akiknek meg kellett tanulniuk

németül – mondta. – A beépülések, lehallgatások, a kémkedés

miatt. És ne feledkezzünk meg a svéd rendőri erők szolgálatában

álló norvégokról sem. – Ezek szerint a következtetésünk mégsem

állja meg a helyét? – Hadd gondolkodjak egy kicsit hangosan –

mondta Juul. – Megközelítőleg tizenötezer norvég jelentkezett

önként frontkatonának, ebből hétezret hívtak be, vagyis ennyien

jutottak fegyverhez. Ez sokkal magasabb szám, mint amennyien

angliai szolgálatra jelentkeztek. És, bár nagyon sokan részt vettek a

háború végén az ellenállási mozgalomban, még mindig köztük

voltak a legkevesebben, akik fegyvert tarthattak a kezükben. Juul

mosolygott.

– Egyelőre tegyük fel, hogy maguknak van igazuk. Gondolom,

tisztában vannak vele, hogy a telefonkönyv nem tünteti fel az

egykori frontkatonák neve mellett, hogy korábban a Waffen–SS–

162

ben szolgáltak. Feltételezem, arra is rájötték, hol lehetne ennek

utánanézni. Harry bólintott.

– A hazaárulókkal foglalkozó archívumban. A nevek mellett

mindenütt ott szerepel a bírósági eljárással kapcsolatos összes adat.

Az elmúlt napokban végigmentem az egészen, remélve, hogy

elegen meghaltak már ahhoz, hogy egy kezelhető mennyiséget

kapjunk, de tévedtem. – Na igen, ezek aztán átkozottul szívósak –

nevetett Juul. – Akkor most rátérnék arra, ami miatt felhívtam.

Maga mindenkinél jobban ismeri a frontkatonák hátterét. Azt

szeretném, ha segítene nekem megérteni, hogyan gondolkodik egy

ilyen ember, mi mozgatja.

– Köszönöm a bizalmat, Hole, de én történész vagyok, így én sem

tudok többet az egyes ember indítékairól, mint bárki más. Mint

bizonyára tudja, magam is részt vettem az ellenállási mozgalomban,

ez a tény pedig éppen nem jogosít fel arra, hogy belehelyezzem

magamat egy frontkatona gondolatmenetébe. – Én azt hiszem, hogy

azért mégiscsak tud egy s mást, Juul.

– Valóban?

– Szerintem érti, hogy mire gondolok.

Elég alapos kutatómunkát végeztem. Juul megszívta a pipáját és a

vendégét fürkészte. A beálló csendben Harry arra lett figyelmes,

hogy áll valaki az ajtóban. Megfordult, és egy idős asszonyt

pillantott meg. A nő meleg, nyugodt pillantása Harryn nyugodott.

– Éppen beszélgetünk, Signe – mondta Even Juul.

Az asszony vidáman Harry felé biccentett, és már épp meg akart

szólalni, amikor tekintete összetalálkozott Even Juul pillantásával.

Biccentett, és halkan behúzta az ajtót.

– Szóval tudja? – szólalt meg Juul. – Igen. Ápolónő volt a keleti

fronton, ugye? – Leningrádnál. 1942–től egészen az 1943

márciusáig, a visszavonulásig – a professzor letette pipáját. – Miért

keresik ezt a férfit? – Hogy őszinte legyek, még magunk sem tudjuk

pontosan. De könnyen lehet, hogy egy merényletről van szó.

– Hm. – Tulajdonképpen arra szeretnénk rájönni, hogy kit kell

keresnünk. Valami különcöt? Egy férfit, aki még mindig

meggyőződéses náci? Egy bűnözőt? Juul a fejét rázta:

– A frontkatonák legtöbbje megbűnhődött tetteiért, de aztán vissza

tudott illeszkedni a társadalomba. Sőt, némelyiküknek ez

163

meglepően jól sikerült, annak ellenére, hogy a hazaáruló bélyeg

rajtuk maradt. De ha jobban belegondolunk, nincs ebben semmi

különös, hiszen a jó anyagi forrásokkal rendelkezők gyakran

foglalnak állást olyan kritikus helyzetben, mint egy háború. –

Vagyis olyasvalakit keresünk, aki feltehetőleg vitte valamire az

életben?

– Így van.

– Netán a társadalom csúcsán állhat?

– Nem, semmiképpen.

A nemzeti viszonylatban fontos gazdasági és politikai posztok

ugyanis nem voltak elérhetőek az egykori frontkatonák számára.

– De lehet például önálló iparos vagy cégalapító. Mindenesetre elég

tehetős ahhoz, hogy megvásároljon egy több mint félmillió

koronába kerülő fegyvert. De kire vadászhat? – Feltétlenül a fronton

eltöltött múltja állhat a dolog hátterében?

– Nekem valami azt súgja, hogy igen.

– Vagyis maga szerint bosszúról lehet szó?

– Ez nagyon elképzelhetetlen magyarázat lenne?

– Nem, semmi esetre sem.

Sok egykori frontkatona tekinti magát valódi hazafinak, mivel

1940–ben, akkor és abban a helyzetben, úgy gondolták, hogy a

nemzet érdekében cselekednek. Ezért azt, hogy a háborút követően

hazaárulásért elítélték őket, a legteljesebb mértékben justizmordnak

tekintették.

– Valóban?

Juul hátrasimította haját. – Igen. Azonban az akkori bírák nagy

része már halott, mint ahogy azok a politikusok is, akik annak

idején engedélyezték a leszámolást. Ezért a bosszúteória elég

soványnak tűnik. Harry felsóhajtott. – Igaza van. Csak próbálok

összeállítani egy képet abból a néhány meglévő kirakós darabkából.

Juul gyorsan az órájára pillantott.

– Megígérem, hogy gondolkodom a dolgon, de őszintén szólva

tényleg nem vagyok róla meggyőződve, hogy a segítségükre

lehetek. – Mindenesetre köszönöm – állt fel Harry. Hirtelen eszébe

jutott valami, és kabátja zsebéből előhúzott egy csomag összehajtott

papírt. – Hoztam egy másolatot a johannesburgi kihallgatásról

készült jelentésből. Megtenné, hogy vet rá majd egy pillantást?

164

Hátha talál benne valami fontosat, ami az én figyelmemet elkerülte.

Juul igennel válaszolt, de közben szkeptikusan csóválta a fejét.

Harry, miközben a folyosón felhúzta a cipőjét, rábökött a fehér

kabátos fiatalembert ábrázoló képre:

– Ez maga? – Igen, még a múlt század közepén – nevetett Juul. –

Még a háború előtt készült Németországban, ahol apám és

nagyapám nyomdokain haladva orvosnak tanultam. Amikor a

háború kitört, hazajöttem, és valójában pusztán kíváncsiságból

vettem történelemkönyvet a kezembe. Aztán egyszer csak késő volt:

függővé váltam.

– Ejtette az orvostudományt?

– Ez attól függ, honnan nézzük.

Arra próbálok magyarázatot találni, hogy egy személy vagy egy

ideológia hogyan tud olyan sok embert elcsábítani. Ha úgy vesszük,

ez is orvostudomány. Juul elnevette magát:

– Még nagyon, nagyon fiatal voltam.

Harminchetedik fejezet

Continental Hotel, második emelet, 2000. március 1.

– Igazán örülök, hogy ilyen körülmények között is találkozhattunk –

emelte fel Bernt Brandhaug a borospoharát. Koccintottak, és Aud

Hilde a külügyi tanácsosra mosolygott.

– És nem kizárólag a munka miatt – tette hozzá a férfi, és addig

nézte a nőt, amíg az zavarában le nem sütötte a szemét. Brandhaug

tovább tanulmányozta a lányt. Nem kifejezetten szép, kissé

elnagyoltak a vonásai, és van némi túlsúlya. Viszont elbűvölően

flörtölt, és amúgy is kifejezetten fiatalosan volt molett. A nő a

személyzeti osztályról hívta fel még délelőtt egy olyan ügy kapcsán,

amit, ahogy mondta, nem tudja, hogyan kellene kezelnie, de még

mielőtt folytathatta volna, a férfi arra kérte, menjen fel az irodájába.

Alighogy belépett hozzá, Brandhaug azonnal úgy döntött,

pillanatnyilag mégsincs ideje, inkább munkaidő után egy vacsora

mellett beszéljék meg a dolgot. – Némi extra juttatás nekünk, állami

alkalmazottaknak is jár – mondta Brandhaug. A nő feltehetőleg azt

hitte, hogy a férfi a vacsorára értette a megjegyzést.

165

Eddig minden a legnagyobb rendben ment. A főpincér a szokásos

asztalhoz vezette őket, és amennyire Brandhaug látta, egyetlen

ismerős sem volt az étteremben. – Tehát, erről a furcsa ügyről lenne

szó, amit tegnap kaptunk – kezdte a nő, miközben a pincér az ölébe

terítette a szalvétát. – Egy idősebb férfi keresett meg bennünket

azzal, hogy az adósai vagyunk. Mármint a külügyminisztérium.

Közölte, hogy csaknem kétmillió koronával tartozunk neki, és egy

levélre hivatkozott, amit még 1970–ben küldött a minisztériumnak.

Brandhaug a plafonra emelte tekintetét. Kicsit kevesebb sminket

kellene használnia, gondolta.

– Azt elárulta, hogy miért is tartozunk neki?

– Azt mondta, hogy a haditengerészetnél szolgált. A Nortrashipről

mondott valamit, hogy visszatartották a bérét. – Ó, igen, azt hiszem,

már sejtem miről lehet szó. Mit mondott még?

– Hogy már nem tud tovább várni, és hogy becsaptuk őt és a többi

haditengerészt. És hogy majd Isten megbüntet bennünket a

vétkeinkért. Nem tudom, hogy beteg volt–e vagy csak részeg,

mindenesetre elég rossz bőrben volt. Hozott magával egy levelet,

amit a norvég főkonzul írt alá Bombayben 1944–ben, aki a norvég

állam nevében garantálta, hogy négy évre visszamenőleg kifizetik

majd neki, a norvég kereskedelmi flotta kormányosának, a háborús

időkre vonatkozó veszélyességi pótlékot. Ha nem lett volna ez a

levél, természetesen egyszerűen kidobtuk volna az öreget, és nem

zaklatjuk magát egy ilyen a jelentéktelen üggyel.

– Akkor fordulsz hozzám, Aud Hilde, amikor csak akarsz –

nyugtatta meg a férfi, de azonnal belé is hasított a pánik: biztos,

hogy Aud Hildének hívják a nőt?

– Szegény ördög – folytatta Brandhaug, és intett a pincérnek, hogy

hozzon még bort. – Az a legszomorúbb ebben az ügyben, hogy a

férfinak természetesen igaza van. A Nortrashipet azért alapították,

hogy elvégezze a norvég kereskedelmi flotta azon részének az

adminisztrációját, amit a németek nem foglaltak le. Részben

politikai, részben kereskedelmi érdekeltségű szervezet volt. A britek

például jelentős összeget fizettek veszélyességi pótlék címén azért,

hogy a megmaradt norvég hajókat és legénységüket hadi célokra

használhassák. De a pénz, a legénység zsebe helyett, egyenesen az

állam és a hajózási társaságok pénztárába került. Több százmillió

166

koronáról van szó. A haditengerészek megpróbáltak bírósági

eljárást indítani az őket illető javakért, de 1954–ben a legfelsőbb

bíróságon elvesztették a pert. A parlament csak 1972–ben hagyta

jóvá, hogy a haditengerészeknek valóban joguk van a pénzükhöz.

– Ez a férfi biztos, hogy nem kapott semmit. Azt állította, hogy

azért nem, mert a Kínai–tengeren volt és nem a németek, hanem a

japánok torpedózták meg a hajóját.

– Megmondta a nevét?

– Konrád Åsnes.

Várjon, mindjárt megmutatom a levelet. Kiállított egy számlát a

kamattal és a kamatos kamattal együtt. A nő lehajolt a táskájáért. A

felsőkarja finoman megrezdült. Kicsit többet kellene tornáznia,

gondolta Brandhaug. Négy kiló mínusz és Aud Hilde akár teltkarcsú

is lehetne, és nem... vaskos. – Hagyd csak – mondta Brandhaug. –

Nem kell megmutatnod. A Nortraship a Kereskedelmi

Minisztériumhoz tartozik. A lány rápillantott. – A férfi kifejezetten

amellett kardoskodott, hogy mi tartozunk neki. Tizennégy napos

fizetési határidőt adott. Brandhaug nevetett.

– Komolyan? És mitől lett neki hirtelen ennyire sürgős hatvan év

után? – Azt nem árulta el. Csak annyit tett hozzá, ha nem fizetjük

ki, magunknak kell viselnünk a következményeket. – Ó, te jó ég! –

Brandhaug megvárta, míg a pincér mindkettőjüknek tölt, aztán

előrehajolt.

– Gyűlölöm ezeket a következményeket, te hogy vagy ezzel? A

lány bizonytalanul nevetett. Brandhaug felemelte a poharat. – Már

csak azt szeretném tudni, hogy kezeljük ezt az ügyet – jegyezte meg

a nő.

– Felejtsd el! – válaszolta Brandhaug.

– Viszont én is eltűnődtem valamin, Aud Hilde.

– Min?

Hogy láttad–e már azt a szobát, amit itt tartunk fenn a hotelben.

Aud Hilde újra elnevette magát, és nemmel válaszolt.

Harmincnyolcadik fejezet

SATS fitneszcenter, Ila, 2000. március 2.

167

Harry tekert és izzadt. Az edzőteremben álló tizennyolc

hipermodern ergométer mindegyikét urbánus, nagyrészt kellemes

külsejű emberek foglalták el, és mindannyian a plafonra függesztett,

néma tévékészüléket bámulták. Harry felpillantott a Robinson–

expedíció Elisájára, aki hangtalanul éppen azt közölte, hogy ki nem

állhatja Poppét. Ismétlés volt.

– That don't impress me much! – harsogták a hangszórók.

Na igen, gondolta Harry, aki sem az üvöltő zenét nem szerette, sem

azt a reszelős hangot, ami úgy tűnt, a saját tüdejéből árad. A

rendőrkapitányság fitnesztermében ingyen edzhetett volna, de Ellen

rábeszélte, hogy inkább a SATS–ba iratkozzon be. Végül eljött a

lánnyal, de határozottan leállította, amikor Ellen megpróbálta

rávenni az egyik aerobik–órára. Egyazon ritmusra rángatózni egy

csapat másik emberrel, akik mind odáig vannak azért a gagyi

zenéért, miközben egy görcsösen vigyorgó edző olyan

szellemességekkel buzdítja nagyobb teljesítményre őket, mint „a

szépségért szenvedni kell". Harry számára az önkéntes önmegalázás

felfoghatatlan formája volt. A SATS legnagyobb előnye az volt,

hogy itt az ember egy időben edzhetett és nézhette a

Robinsonexpedíciót, ráadásul nem kellett egy helyiségben lennie

olyan alakokkal, mint Tom Waaler, aki láthatólag szabadideje nagy

részét a rendőrség edzőtermében töltötte. Harry gyorsan

körülnézett, és megállapította, hogy ezen az estén is ő a legidősebb

a helyiségben. A teremben főleg fülhallgatós lányok voltak, akik

egyenletes időközönként Harry irányába pillantottak. Na, nem

miatta, hanem mert az ország legkedveltebb humoristája éppen a

mellette álló gépen feszített szürke kapucnis pulóverében, anélkül,

hogy egyetlen izzadságcsepp is legördült volna pimasz frufruja alól.

Harry sebességmérő műszerének kijelzőjén a következő üzenet

villogott: You're training well31

– But dressing badly32

– gondolta magában, és lenézett buggyos,

mosástól kifakult melegítőalsójára, amit a derekára erősített

mobiltelefonja miatt állandóan feljebb kellett rángatnia. A

kitaposott Adidas–cipők sem voltak kifejezetten trendi darabok. A

Joy Division–póló, ami egykor mégiscsak bizonyos rangot

biztosított az embernek, ma legfeljebb azt jelzi, hogy viselője már jó

168

néhány éve nem követi figyelemmel, mi történik a könnyűzene

világában. De egészen addig mégsem érezte magát teljesen

kakukktojásnak amíg valami éktelen sípolásba nem kezdett és észre

nem vette a tizenhét, felé villámló, beszédes tekintetet. Lekapcsolta

a kis sivalkodó masinát a derekáról.

– Hole.

Okay, so you're a rockét scientist, that don't impress...33

– Itt Juul. Rosszkor hívom?

– Nem, csak ez a zene...

– Úgy fújtat, mint egy rozmár.

Hívjon vissza, ha már jobban van! – Nem, nem, most is remekül

érzem magam, csak éppen az edzőteremben vagyok.

– Vagy úgy. Nagyszerű híreim vannak. Elolvastam a johannesburgi

jegyzőkönyvet. Miért nem mondta, hogy a férfi volt Sennheimben?

– Úriás? Miért, ez lényeges? Nem voltam benne biztos, hogy jól

értettem a nevet, mert hiába fésültem át a német térképet, nem

találtam semmiféle Sennheimet.

– Kérdésére a válasz az, hogy igen – lényeges. Ha eddig kérdéses

volt, hogy a férfi frontkatona volt–e, akkor most már száz

százalékig biztos lehet benne, hogy igen. Sennheim egy nagyon

kicsi hely és az egyetlen norvég, akiről valaha is hallottam, hogy

megfordult ezen a helyen, az a világháború idején járt ott.

Méghozzá egy kiképzőtáborban, mielőtt kikerült volna a frontra. Az

pedig, hogy Sennheimet nem találta meg a német atlaszban azért

történhetett meg, mert nem Németországban van, hanem Elzászban,

Franciaországban.

– De... – Elzász a történelem folyamán hol a németekhez, hol a

franciákhoz tartozott, így az ott élők többsége mind a két nyelvet

beszéli. A tény, hogy emberünk Sennheimben tartózkodott,

látványosan csökkenti a lehetséges személyek számát. A norvég

katonák közül ugyanis csupán a Nordland és a Norge ezred

kiképzése zajlott itt. És van még egy ennél is jobb hírem: meg

tudom magának adni egy személy nevét, aki szintén ott volt a

sennheimi kiképzőtáborban, és minden bizonynyal hajlandó az

együttműködésre.

– És ki az? – Egy frontkatona a Nordland ezredből. 1944–ben

önként jelentkezett hozzánk, az ellenállási mozgalomhoz.

169

– Nahát. – Egy félreeső tanyán nőtt fel a szüleivel és két bátyjával,

akik mindannyian a Nasjonal Samling fanatikus rajongói voltak, és

akik nyomására végül önkéntes szolgálattételre jelentkezett a

frontra. Sohasem volt meggyőződéses náci, végül 1943–ban

Leningrádnál dezertált. Kis ideig orosz fogságban volt, majd szintén

egy rövid ideig harcolt is az oldalukon, mielőtt sikerült

Svédországon keresztül hazajutnia Norvégiába.

– Maguk megbíztak egy frontkatonában?

– Abszolút – nevetett Juul.

– Miért nevet?

– Ez egy hosszú történet.

– Én ráérek.

Parancsba adtuk neki, hogy likvidálja a saját családját. Harry

abbahagyta a tekerést. Juul megköszörülte a torkát: – Amikor

rábukkantunk Nordmarkán, Ullevålsetertől északra, először nem

hittük el a történetét. Azt gondoltuk, hogy csak be akar épülni

közénk, és le akartuk lőni. Voltak azonban kapcsolataink az oslói

rendőrség irattárával, ahol ellenőrizni tudtuk a történetét, így

kiderült, hogy valóban eltűntnek nyilvánították, és dezertálással

gyanúsították. A családi háttere is egyezett, és voltak papírjai is,

amelyek igazolták, hogy valóban az, akinek kiadja magát. Persze,

ezt a németek is gyárthatták, ezért úgy döntöttünk, hogy

leteszteljük.

Szünet.

– És? – sürgette Harry. – Elrejtettük egy kis faházban, ami mind

tőlünk, mind a németektől el volt szigetelve. Valaki azt javasolta,

adjuk neki parancsba, hogy végezze ki az egyik pártfanatikus

bátyját. Igazából csak arra voltunk kíváncsiak, hogy reagál majd a

parancsra. Amikor meghallotta, egy szót sem szólt, de másnap,

amikor elmentünk hozzá, nem volt a faházban. Biztosak voltunk

benne, hogy megfutamodott, azonban két nappal később újra

megjelent. Azt mondta, Gudbrandsdalenben járt a családi birtokon.

Néhány nappal később jelentést kaptuk az ottani embereinktől. Az

egyik bátyját az istállóban találták meg, a másikat a padláson. A

szülei benn feküdtek a szobában.

– Atyaisten! – szólalt meg Harry.

– Biztos, hogy teljesen megőrült.

170

– Valószínűleg.

Mint mi mindannyian. Háború volt. Soha többé nem beszéltünk

erről, sem akkor, sem azóta. Magának sem kellene...

– Természetesen nem fogok. Hol lakik most?

– Itt Oslóban.

– A Holmenkoll városrészben, azt hiszem.

– És hogy hívják?

– Fauke. Sindre Fauke.

– Rendben.

Felveszem vele a kapcsolatot. Köszönöm, Juul. A tévé képernyőjén

Poppe éppen könnyes búcsút vet otthonától. Harry visszaerősítette a

telefont a melegítő derekára, feljebb rántotta a nadrágot, és

elbotorkált a súlyzókhoz.

... whathever, that don 't impress me much...

Harminckilencedik fejezet

House ofSingels, Hegdehaugsveien, 2000. március 2.

– Nagyon finom gyapjú. Igazi kasmír – mondta az eladónő, és az

idős férfi elé tartotta a zakót.

– Ez a legjobb: könnyű és elnyűhetetlen.

– Csak egyetlen alkalomra lesz – mosolygott az öreg.

– Ó – jött zavarba egy kissé a nő.

– Ez esetben mutathatok egy olcsóbb...

– Ez jó lesz – mondta a férfi, miközben a tükörben szemlélte magát.

Klasszikus szabás – biztosította az eladó. – A legklasszikusabb,

amink van. Ijedten nézett az öregre, aki váratlanul összegörnyedt.

– Rosszul érzi magát? Tudok valamiben... – Hagyja csak,

semmiség, csak egy kis szúrás. Mindjárt elmúlik. Az öreg

felegyenesedett.

– Mikorra tudják felhajtani a nadrág alját?

– Jövő hét szerdára, ha nem sürgős.

– Talán valami különleges alkalomra lesz?

– Arra. Szerda jó lesz.

Az öreg százasokkal fizetett. Számolás közben az eladó

megjegyezte: – Annyit mondhatok, hogy ez az öltöny élete végéig

171

kitart majd. Miután az idős férfi kilépett az üzletből, nevetése még

sokáig a nő fülében csengett.

Negyvenedik fejezet

Holmenkollásen, 2000. március 3.

Harry a Holmenkollveien a Besserudnál találta meg a keresett

házszámot, méghozzá egy hatalmas fenyők alatt megbúvó nagy,

barnára pácolt épületen. Kaviccsal felszórt út vezetett fel a házig,

Harry egészen az udvarig felhajtott rajta, s ott megfordult. Úgy

tervezte, hogy a kocsifeljáró lejtőjén parkol le, de amikor a

sebességváltót egyesbe tette, a kocsi hirtelen felköhögött és leállt.

Harry káromkodott, elfordította a slusszkulcsot, de a motor csak

panaszosan hörgött. Éppen kiszállt a kocsiból, és a ház felé indult,

amikor egy nő lépett ki a ház ajtaján. Valószínűleg nem hallotta,

amikor Harry megérkezett, mert kérdő mosollyal az arcán megállt a

lépcső tetején.

– Jó reggelt! – köszönt Harry az autó felé biccentve.

– Nincs valami jól, elkelne neki egy kis... gyógyszer.

– Gyógyszer? – a nő hangja mély volt és bársonyos.

– Igen, azt hiszem, valami kis meghűlés lehet.

A nő mosolya kissé szélesebb lett. Harminc körülinek tűnt, és egy

olyan egyszerű, könnyeden elegáns fekete köpenyféleséget viselt,

amiről Harry ösztönösen sejtette, hogy piszkosul sokba kerülhetett.

– Éppen indulófélben vagyok – mondta a nő.

– Ide igyekezett?

– Azt hiszem. Sindre Fauke?

– Majdnem – válaszolta a nő.

– Egy kicsit elkésett.

Apám néhány hónappal ezelőtt leköltözött a városba. Harry

közelebb lépett, és felfedezte, hogy a nő szép. A hangjából áradó

nyugalom és az alapján, ahogy egyenesen a férfi szemébe nézett,

minden bizonnyal magabiztos is. Egy igazi dolgozó nő, tippelt

Harry. Méghozzá egy olyan helyen, ahol racionális, hideg fejre van

szükség. Ingatlanügynök, banki osztályvezető, politikus, vagy

valami ilyesmi. Mindenesetre jómódú, ebben egészen biztos volt.

172

Nemcsak a kabát és a hatalmas ház miatt, de a tartása és magas,

arisztokratikus járomcsontja is ezt sugallta. Lejött a lépcsőn,

lábfejeit szépen egymás elé helyezve, mintha egy láthatatlan

vonalon haladna végig. Balettórák, gondolta Harry.

– Én tudok valamiben segíteni? – A rendőrségtől jöttem – Harry

elkezdte a zakózsebeiben keresni igazolványát, de a nő mosolyogva

intett. – Igen. Nos, az édesapjával szeretnék beszélni. Harry

bosszankodva vette észre, hogy akaratlanul is ünnepélyesebb lett a

hangszíne a szokásosnál. – Miért? – Nyomozunk valaki után, és

reményeim szerint az édesapja tudna nekünk segíteni ebben.

– Kit keresnek?

– Ezt egyelőre nem árulhatom el.

Rendben – bólintott a nő, mintha egy tesztkérdésre kapott volna

éppen helyes választ. – Tehát az apja elköltözött... – mondta Harry,

kezével szemét árnyékolva. A nő ujjai keskenyek voltak.

Zongoraórák, gondolta Harry. És apró nevetőráncok voltak a szeme

körül. Lehet, hogy mégiscsak több mint harminc?

– Így van – mondta a nő.

– A Majorstuan lakik, a Vibes gate 18–ban.

Ott megtalálja, vagy ha ott nem, akkor az Egyetemi Könyvtárban.

Egyetemi Könyvtár. Szokatlanul tisztán ejtette ki a szavakat,

egyetlen hangot sem nyelt el.

– Vibes gate 18., értem.

– Nagyszerű.

– Igen.

Harry bólintott. Aztán megint. Mint az autók kalaptartóján utazó

bólogatós kutyák. A nő összeszorított szájjal mosolygott, miközben

mindkét szemöldökét felhúzta, mintha azt kérdezné, hogy akkor

ennyi volt, a társalgásnak vége, elfogytak a kérdések?

– Értem – ismételte Harry.

A nő szemöldöke fekete volt, és szinte teljesen egyenes. Biztos

szedeti, gondolta Harry. De csak visszafogottan, szinte

észrevehetetlenül.

– Muszáj indulnom – szólalt meg a nő.

– A villamos...

Értem – közölte Harry immáron harmadjára, de semmi jelét nem

adta, hogy indulni készülne.

173

– Remélem, megtalálják. Mármint az apámat.

– Igen, biztosan.

– Akkor, viszlát! – köszönt el a nő. Ahogy elindult, a kavicsok

megcsikordultak a sarka alatt. – Öhm, van egy kis gondom... –

mondta Harry.

– Köszönöm a segítséget – mondta Harry.

– Nincs mit – válaszolta a nő.

– De biztos benne, hogy nem túl nagy kerülő?

Majdnem ugyanoda megyek – válaszolta Harry, és aggódva

pislogott a vékony, minden kétséget kizáróan méregdrága

bőrkesztyűkre, melyek szürkék voltak az Escort hátulján lévő

kosztól. – Inkább az a kérdés, hogy a kocsi kibírja–e odáig – tette

hozzá.

– Igen, látszik rajta, hogy már sok mindenen keresztülment –

mutatott a nő a műszerfalon a rádió helyén tátongó lyukra, amiből

összekuszálódott piros és sárga vezetékek kandikáltak elő. –

Feltörték – magyarázkodott Harry. – Ezért nem lehet az ajtót sem

bezárni, a zárat is tönkretették.

– Akkor most mindenki előtt nyitva áll?

– Ez van, ha az ember megöregszik.

– Valóban? – nevetett a nő.

Harry újra gyors pillantást vetett rá. Lehet, hogy olyan típus, akin

nem fog az idő, aki húsztól ötvenéves koráig folyamatosan

harmincnak néz ki. Tetszett neki a nő profilja, finom vonásai.

Bőrének meleg, természetes árnyalata volt, nem az a kiszáradt, matt

barnaság, amit a hasonló korú nők szoktak előszeretettel magukra

varázsolni februárban. Kigombolta a kabátját, így hosszú, kecses

nyakát is láthatta. A nő keze az ölében pihent, Harry odapillantott.

– Piros a lámpa – figyelmeztette a nő nyugodt hangon.

Harry beletaposott a fékbe. – Elnézést – nyögte. Mégis mi a fenét

csinál? Csak nem jegygyűrű után kutat a nő kezén? Atyavilág.

Körülnézett, és hirtelen eljutott a tudatáig, hogy hol is vannak

éppen.

– Valami baj van? – érdeklődött a nő.

– Nem, nem.

– A lámpa zöldre váltott, Harry pedig gázt adott.

174

– Csak rossz emlékeim fűződnek ehhez a helyhez.

– Nekem is.

Néhány évvel ezelőtt a vonaton ültem, és közvetlenül azután értünk

ide, hogy egy rendőrautó áthajtott a síneken, és egyenesen

belecsapódott abba a falba – mutatta. – Iszonyú volt. Az egyik

rendőr még mindig ott lógott a kerítésvason, mintha keresztre

feszítették volna. Néhány napig nem is tudtam aludni utána.

Állítólag a rendőr, aki a kocsit vezette, teljesen részeg volt.

– Ki mondta ezt? – Valaki a rendőrtiszti főiskoláról, akikkel együtt

tanultam. Elhaladtak Frøen mellett, Vindernt már maguk mögött

hagyták. – Ezek szerint maga is a rendőrtiszti főiskolára járt? –

kíváncsiskodott. – Dehogy, megőrült? – nevette el magát újra a nő.

Harrynak tetszett a nevetése.

– Jogot hallgattam az egyetemen.

– Én is – válaszolta a férfi.

– Mikor járt oda?

– Ravasz, nagyon ravasz, Hole.

– Kilencvenkettőben végeztem.

– Harry villámgyorsan osztott–szorzott.

– Akkor legalább harmincéves.

– És maga?

– Én kilencvenben.

Akkor talán emlékszik a Raga Rockers nyolcvannyolcas fellépésére

a Justiválon. – Persze, én is ott voltam! A parkban. – Én is! Ugye,

milyen fantasztikus volt? – a nő csillogó szemmel nézett Harryra.

Hol, kérdezte magában a férfi. Hol voltál?

– Igen, remek volt – Harry a koncertből szinte semmire sem

emlékezett, de hirtelen eszébe jutottak azok a jellegzetes, a város

nyugati feléből származó csajok, akik mindig felbukkantak, ha a

Raga koncertezett. – Ha egy időben jártunk oda, akkor biztosan sok

közös ismerősünk van – mondta a nő. – Nem hinném. Én akkor már

rendőr voltam, ezért kilógtam az egyetemi miliőből. Némán

keresztezték az Industriegatát.

– Itt ki is szállnék – szólalt meg a nő.

– Ide jött?

– Igen, itt jó lesz.

175

Harry a járdához kanyarodott, a nő pedig odafordult hozzá. Néhány

elszabadult hajszál hullott az arcába, a tekintete egyszerre volt lágy

és határozott. Barna szemek. Váratlanul egy vad gondolat suhant át

Harry agyán: meg akarta csókolni.

– Köszönöm – mosolygott rá a nő, és megrántotta a kilincset. Nem

történt semmi. – Elnézést – szabadkozott Harry, áthajolt a nő előtt,

és magába szívta az illatát. – A zár... – erősen meglökte az ajtót,

mire az kinyílt. Mintha egy pillanat alatt berúgott volna. – Hát,

akkor talán még látjuk egymást – búcsúzott el a nő.

– Igen.

Harrynak hirtelen kedve támadt további kérdéseket feltenni a

nőnek: hova megy, hol dolgozik, szereti–e a munkáját, mi mást

szeret még, van–e kedvese, elmenne–e vele egy koncertre esetleg

akkor is, ha nem a Raga lép fel. De szerencsére már elkésett vele, a

nő kecses léptei már messze jártak a Sporveisgatán.

Harry felsóhajtott. Fél órával ezelőtt látta életében először, és még

csak a nevét sem tudta. Lehet, hogy csak túl korán elérte a változó

kor. Belenézett a visszapillantó tükörbe, és meglehetősen

szabálytalanul megfordult. A Vibes gate éppen a közelben volt.

Negyvenegyedik fejezet

Vibes gate, Majorstua, 2000. március 3.

Amikor Harry fújtatva felért a negyedik emeletre, egy szélesen

mosolygó férfi várta az ajtóban. – Elnézést a lépcsőkért – mondta,

és kinyújtotta a kezét. – Sindre Fauke.

A szeme fiatalosan csillogott, de az arca olyan volt, mintha két

világháborút is végigküzdött volna. Legalább. Még megmaradt

haját hátrafésülte, kigombolt kötött kardigánja alatt piros

favágóinget viselt. Kézfogása meleg volt és határozott.

– Éppen most készült el a kávé – mondta.

– És azt is tudom, mi járatban van.

Beléptek a dolgozószobának berendezett nappaliba. Az íróasztalon

egy számítógép állt, és mindent elleptek a papírok: a bútorokat és a

falak mentén a padlót is könyv– és folyóiratkupacok borították.

176

– Még nem sikerült teljesen berendezkednem – magyarázkodott a

férfi, miközben lepakolt a szófáról, hogy vendége leülhessen. Harry

körülnézett. A falak egy nordmarkai képekkel teli Rimi–naptártól

eltekintve üresen árválkodtak. – Épp egy nagyobb projekt közepén

tartok, amiből remélhetőleg egyszer könyv lesz. Egy könyv a

háborúról.

– Azt nem írta már meg valaki?

Fauke recsegve felnevetett. – De, teljesen igaza van. Csak az még

nem a teljes változat. És ez különben is az én háborúmról szól.

– Világos. És miért írja meg? Fauke megvonta a vállát.

Lehet, hogy nagyon önteltnek tűnik, amit mondok, de nekünk, akik

a saját bőrünkön tapasztaltuk meg a háborút, kötelességünk

továbbadni emlékeinket az utánunk jövő nemzedékeknek, amíg még

lehetőségünk van rá. Legalábbis én így gondolom. Azzal Fauke

eltűnt a konyhában, és onnan kiabált kifelé a nappaliba: – Even Juul

szólt, hogy látogatóim lesznek. Úgy értem, a Nemzetbiztonsági

Szolgálattól. – Igen, de Juul azt mondta, hogy maga a

Holmenkollenen lakik.

– Even és én már nem igazán tartjuk a kapcsolatot, és a

telefonszámomat is megtartottam, mert csak átmenetileg költöztem

el. Addig, amíg befejezem a könyvet.

– Értem. Jártam odafenn magánál. Találkoztam a lányával, ő adta

meg a címét. – Nahát, otthon volt? Persze, biztosan szabadnapja van

a túlórák miatt. És miféle munkahelyen? – volt Harry nyelve

hegyén a kérdés, de még idejében rájött, hogy ez túlságosan feltűnő

lenne. Fauke egy nagy, gőzölgő kávéskannával és két bögrével tért

vissza.

– Feketén? – tette le az egyik bögrét Harry elé.

– Remek.

– Helyes, úgysincs más választása

Fauke annyira nevetett, hogy még a kávét is kilötyögtette. Harry

azon morfondírozott, hogy Fauke milyen kevéssé emlékeztet a

lányára. Nem volt benne semmi sem a nő kifinomult

hanghordozásából vagy modorából, sem a vonásaiból vagy sötét

színeiből. Csak a homlokuk volt teljesen ugyanaz: magas és egy

vastag kék ér fut végig rajta. – Jó nagy házuk van odafenn –

jegyezte meg. – Ugyan, csak állandó karbantartás és hólapátolás –

177

válaszolta Fauke, majd megkóstolta a kávét, és elégedetten

csettintett a nyelvével. – Sötét, lehangoló és messze van mindentől.

Ki nem állhatom a Holmenkollåsent. És csak sznobok laknak

arrafelé. Nem egy magamfajta gudbrandsdaleninek való hely.

– Akkor miért nem adja el? – Mert a lányom szereti. Ott nőtt fel.

Sennheimről akart velem beszélni, ha jól értettem. – A lánya

egyedül él? Harry legszívesebben leharapta volna a nyelvét. Fauke

kortyolt egyet a kávéból, és hosszasan forgatta a szájában, mielőtt

lenyelte volna.

– Egy fiúval lakik együtt. Oleggel.

Az idős férfi pillantása messze járt, és már nem mosolygott. Harry

levont néhány gyors következtetést. Talán túlságosan is gyorsan, de

ha jól vette ki az öreg reakciójából, akkor Oleg volt az egyik oka

annak, hogy Fauke jelenleg a Majorstuán lakott. Ettől függetlenül: a

nő együtt él valakivel, úgyhogy akár azonnal el is felejtheti. Akkor

ezt tulajdonképpen tisztázta is.

– Valóban Sennheimről akarok beszélni, de nem mehetek bele

nagyon a részletekbe, Fauke. Biztosan megérti, a mi munkánk... –

tért a tárgyra Harry. – Persze, értem. – Jó. Szeretném, ha

elmondaná, mit tud azokról a norvégokról, akikkel együtt volt

Sennheimben.

– Ó. Tudja, elég sokan voltunk ott. – Azokra lennék kíváncsi, akik

még ma is életben vannak. Fauke elmosolyodott. – Nem akarok

morbidnak tűnni, de ez jócskán megkönnyíti a dolgomat. Úgy

hullottunk a keleti fronton, mint a legyek. A csapat nagyjából

hatvan százaléka minden évben meghalt. – Őrület, pont mint az

erdei szürkebegy halálozási aránya...

– Hogy?

– Elnézést, semmi. Kérem, folytassa!

Harry szégyenkezve bámulta a kávéscsésze fenekét. – Az a vicc az

egészben, hogy a háborúban átkozottan gyorsan kellett tanulnia az

embernek – mondta Fauke. – Ha túlélte az első hat hónapot, akkor

hirtelen megsokszorozódott annak az esélye, hogy az egész háborút

túléli. Nem lépsz aknára, lehúzod a fejedet a lövészárokban, azonnal

magadhoz térsz, amikor meghallod egy Mosin–Nagant puska

hangját. És már azt is tudod, hogy itt nincs szükség hősökre, és

hogy a félelem a legjobb barátod. Hat hónap után aztán kialakult

178

egy maroknyi csoport belőlünk, a „túlélő" norvégokból, és

megértettük, hogy mi talán az egész háborút túlélhetjük. Ennek a

csoportnak a zöme ott volt Sennheimben. Aztán, ahogy a háború

előre haladt, a kiképzés helyét áttették Németország belsejébe.

Aztán egy idő múlva az önkéntesek egyenesen Norvégiából

érkeztek, mindenféle kiképzés nélkül... Fauke megrázta a fejét.

– Ők meghaltak? – kérdezte Harry.

Általában még a nevüket megjegyezni sem volt időnk. Nem is lett

volna értelme. Felfoghatatlan volt, de még 1944–ben is rengeteg

norvég önkéntes érkezett a keleti frontra. Ekkor mi már rég tudtuk,

hogy mi lesz a háború vége. Szerencsétlenek, azt hitték, hogy

megmenthetik Norvégiát. – Ha jól értettem, akkor maga 1944–ben

már nem volt ott a fronton. – Így van. Dezertáltam. 1943 legelső

napján. Kétszer lettem áruló – mosolygott Fauke. – És mind a két

alkalommal rossz táborban kötöttem ki.

– Az oroszok oldalán is harcolt?

– Épp csak.

Hadifogságba estem, az éhhalál küszöbén voltunk. Egyik reggel

németül megkérdezték, van–e köztünk valaki, aki konyít

valamennyit a rádiózáshoz. Nekem volt róla valami halvány

fogalmam, úgyhogy feltettem a kezemet. Úgy tűnt, az egyik ezred

teljes rádiós alegysége elesett. Mind egy szálig! Következő nap már

a harctéri telefonnál voltam szolgálatban, miközben Észtországnál

lerohantuk korábbi bajtársaim állásait. Ez Narvánál történt. Fauke

két keze közé szorította kávésbögréjét.

– Egy dombon fekve néztem végig, ahogy az oroszok

megrohamoztak egy német géppuskaállást. A németek lekaszálták

őket. Mire a gépfegyver túlmelegedett, százhúsz férfi és négy ló

feküdt egymás hegyén–hátán előttük.

Ekkor az oroszok nekilendültek, és szuronnyal gyilkolták meg őket,

mert takarékoskodtak a lőszerrel. A támadás az elejétől a végéig

legfeljebb fél órát vett igénybe. Százhúsz halott. Aztán mentek

tovább a következő gépfegyverálláshoz, és ott újra megismételték

ugyanazt a műveletet. Harry látta, hogy a csésze megremeg a férfi

kezében. – Tudtam, hogy meg fogok halni. Ráadásul olyasmiért,

amiben nem is hiszek. Nem hittem sem Sztálinban, sem Hitlerben.

179

– Miért ment ki a keleti frontra, ha nem hitt az egészben? –

Tizennyolc éves voltam. Egy tanyán nőttem föl fenn északon,

Gudbrandsdalban, ahol a legközelebbi szomszédainkon kívül

gyakorlatilag senki mást nem láttunk. Nem olvastunk újságot, nem

voltak könyveink – nem tudtam én semmit. A politikáról meg

végképp nem, csak annyit, amit az apám mesélt nekem. A

rokonságból egyedül mi maradtunk Norvégiában, a többiek még a

húszas években kivándoroltak az USA–ba. A szüleim és a

szomszédaink meggyőződéses Quisling–hívők voltak, és a Nasjonal

Samling tagjai. Volt két bátyám, akikre mindenben felnéztem. Ők

csatlakoztak a párt ifjúsági tagozatához, a Hirdhez, ami

tulajdonképpen egy katonai szervezet volt, és az volt a feladatuk,

hogy fiatalokat toborozzanak itthon a párt számára. Különben

maguk is jelentkeztek volna a frontra. Legalábbis nekem ezt

mondták. Csak később tudtam meg, hogy akik a toborzást végezték,

besúgók voltak. De ekkor már késő volt, hiszen úton voltam a

frontra.

– Ezek szerint maga a fronton változott meg?

– Igazából nem nevezném változásnak.

Az önkéntesek közül a legtöbben mindenekelőtt Norvégiára

gondoltunk és nem a politikára. Számomra a fordulópont akkor

érkezett el, amikor rájöttem, hogy egy másik ország háborúját

vívom. Tulajdonképpen ennyire egyszerű volt. És ha így vesszük,

semmivel sem volt jobb az oroszok oldalán harcolni. 1944

júniusában a tallinni kikötőben voltam szolgálatban, ahol sikerült

fellopóznom a svéd Vöröskereszt egyik hajójának fedélzetére.

Beástam magam a szénraktárba, és ott feküdtem három teljes napig.

Szénmonoxid–mérgezést kaptam, de eljutottam Stockholmba. Innen

sikerült eljutnom Norvégia határáig, amit idegen segítség nélkül

léptem át. Ekkor már augusztus volt.

– Mit ért az alatt, hogy idegen segítség nélkül?

Akikkel Svédországban kapcsolatba kerültem, nem bíztak bennem,

a történetemet túl hihetetlennek találták. De ez így volt rendjén,

hiszen én magam sem bíztam senkiben. Újra hangos nevetésben tört

ki.

– Szóval behúztam a nyakamat, és valahogy túléltem. Maga a

határátlépés gyerekjáték volt. Higgye el, veszélyesebb volt

180

Leningrádban a fejadagokat megszerezni a tábori konyháról, mint

átjutni Svédországból Norvégiába a háború alatt. Töltsek még?

– Köszönöm. Miért nem maradt egyszerűen Svédországban? – Jó

kérdés. Én is rengetegszer feltettem már magamnak. Végigsimított

kevés, ősz haján.

– A bosszú töltötte ki minden gondolatomat, érti? Fiatal voltam, és

amikor az ember fiatal, akkor benne él még az a kényszerképzet,

hogy nekünk, embereknek, az igazságért kell harcolnunk. A keleti

fronton fiatal gyerekként tele voltam belső konfliktusokkal, ezért a

bajtársaim többségével úgy viselkedtem, mint egy igazi szemétláda.

Ennek ellenére, vagy éppen ezért, bosszút esküdtem mindenkiért,

aki azokért a hazugságokért áldozta fel az életét, amit odahaza

etettek meg velünk. És a saját tönkretett életemért, amiről úgy

hittem, soha többé nem lesz teljes. Mindössze annyit akartam, hogy

leszámolhassak azokkal, akik ténylegesen elárulták országunkat.

Ma ezt a pszichológusok háborús pszichózisnak neveznék, és

azonnal bedugnának valahová. Oslóba mentem, anélkül, hogy lett

volna hol laknom, vagy lett volna bárki, aki befogadjon, az egyetlen

papírom alapján pedig azonnal agyonlőhettek volna, mint

katonaszökevényt. Egy teherautón érkeztem a városba, és még

aznap felmentem Nordmarkára. Amíg rám nem találtak, a fenyők

alatt aludtam, és három napon keresztül csak bogyókat ettem.

– Az ellenállók? – Ha jól tudom, Even Juul elmondta magának a

többit. – Igen – Harry a bögrét babrálta. A leszámolás. Egyszerűen

felfoghatatlan volt, és attól sem lett kevésbé érthetetlen, hogy a férfi

itt ült vele szemben. Ott motoszkált az agyában egész idő alatt,

egészen azóta, hogy az ajtóban mosolygó Faukét megpillantotta, és

kezet fogott vele. Ez a férfi kivégezte a szüleit és a két bátyját.

– Tudom, mire gondol – mondta Fauke.

– Katona voltam, aki parancsot teljesített.

Ha nem kaptam volna parancsot, nem teszem meg. De tudom, hogy

azok közé tartoztak, akik elárultak bennünket. Fauke egyenesen

Harryra nézett. A bögréje már nem remegett.

– Most azon tűnődik, miért öltem meg mindnyájukat, amikor csak

egy személy likvidálását adták parancsba. Az volt a baj, hogy nem

mondták meg, ki legyen az. Rám bízták, hogy döntsek élet és halál

felett. Erre azonban nem voltam képes, így mindegyiküket

181

megöltem. Volt egy fiú a fronton, akit Vörösbegynek neveztünk.

Mint a madarat. Ő magyarázta el nekem, hogy a gyilkolás

leghumánusabb módja az, ha szuronnyal ölünk meg valakit. A

nyaki ütőér egyenesen végighúzódik a szívtől az agyig, és ha

elvágjuk az összeköttetést, az agyból kiürül az oxigén, és az

áldozatnál azonnal beáll az agyhalál. A szív még hármat, esetleg

négyet pumpál, aztán megáll. A probléma csak annyi, hogy ez nem

olyan egyszerű. Gudbrand, ez volt Vörösbegy valódi neve,

valóságos mestere volt a szuronnyal gyilkolásnak, de én anyámmal

húsz percig küzdöttem, és így is csak a húst sebeztem meg

néhányszor. Végül le kellett lőnöm. Harry szája kiszáradt.

– Értem – nyögte.

Az értelmetlen szó ott maradt közöttük a levegőben. Harry az asztal

közepére csúsztatta a csészét, és előhúzott egy jegyzettömböt

bőrkabátjából. – Beszélhetnénk azokról, akikkel együtt volt

Sennheimben? Sindre Fauke hirtelen felpattant.

– Sajnálom, Hole. Nem ennyire hidegen és kegyetlenül kellett volna

elhangoznia. Hadd magyarázzam el magának, mielőtt tovább

megyünk: én nem vagyok kegyetlen, ez csak az a mód, ahogy én

magam gondolkodom ezekről a dolgokról. Nem kellett volna

beszélnem magának erről, de mégis megtettem. Mert nem

engedhetem meg magamnak, hogy megkerüljem. Minden

alkalommal újra és újra át kell élnem, amikor ez a téma szóba kerül.

Ezért is írom ezt a könyvet. Hogy egészen biztos legyen, már nem

menekülök el előle. Azon a napon, amikor elmenekülök, a félelem

megnyerte az első csatát. Nem tudom, hogy ez miért van így, egy

pszichológus biztosan meg tudná magyarázni. Felsóhajtott.

– Ezt akartam elmondani magának. Talán túl sok is volt. Kér még

kávét? – Nem, köszönöm – mondta Harry. Fauke visszaült, és állát

ökölbe szorított kezére támasztotta. – Tehát, Sennheim. A norvég

kemény mag. Velem együtt tulajdonképpen csupán öt emberről van

szó. És közülük egy, Daniel Gudeson, meghalt azon az éjszakán,

amikor én eltűntem. Vagyis négy ember maradt. Edvard Mosken,

Hallgrim Dale, Gudbrand Johansen és jómagam. Edvard Mosken, a

szakaszvezetőnk volt az egyetlen, akit láttam egyszer a háború után,

1945 nyarán. Három évet kapott hazaárulásért. A többiekről

182

fogalmam sincs, hogy túlélték–e. De szívesen elmesélem róluk,

amit tudok. Harry lapozott egyet a noteszében.

Negyvenkettedik fejezet

NBSZ, 2000. március 3.

G–u–d–b–r–a–n–d J–o–h–a–n–s–e–n. Harry mutatóujjaival

kalapálta a billentyűzetet. Vidéki fiú. Fauke szerint kedves, kissé

érzékeny fickó, akinek ez a Daniel Gudeson, akit az őrszolgálatban

lőttek le, volt a példaképe sőt szinte a fogadott bátyja. Harry

lenyomta az ENTER billentyűt, és a program dolgozni kezdett.

A falat bámulta. Pontosabban egy kis képet, ami Søst ábrázolta. A

lány grimaszolt, mint mindig, amikor lefotózták. Egy sok évvel

ezelőtti nyaralás. A fotós árnyéka Søs fehér pólójára vetült. Anya.

A számítógép apró sípolással jelezte, hogy végzett a kereséssel,

úgyhogy Harry tekintete visszavándorolt a monitorra.

A lakcímnyilvántartó hivatal két Gudbrand Johansent regisztrált, de

a születési dátumuk szerint mindketten hatvan év alattiak voltak.

Sindre Fauke lebetűzte a neveket, vagyis elírásról szó sem lehet. Ez

csak három dolgot jelenthetett: megváltoztatta a nevét, külföldön él,

vagy meghalt. Harry megpróbálkozott a következő névvel. A

mjøndali szakaszvezető. A kisgyermekes édesapa. E–d–v–a–r–d M–

o–s–k–e–n. A családja kitagadta, amiért jelentkezett a frontra.

Dupla kattintás a keresésre. A szoba hirtelen fényárba borult. Harry

megfordult. – Lámpát kellene gyújtania, ha ilyen sokáig dolgozik –

az ajtóban álló Kurt Meirik ujja még a villanykapcsolón pihent.

Belépett a szobába, és az asztal szélére telepedett. – Kiderített

valamit? – Egy jóval hetven feletti férfit keresünk, aki valószínűleg

frontkatona volt. – A neonácikra és május tizenhetedikére

gondoltam. – Ó. – A számítógép felől újabb halk sípolás hallatszott.

– Eddig még nem nagyon volt rá időm, hogy belekukkantsak,

Meirik. Két Edvard Mosken jelent meg a képernyőn. Az egyik

1942–ben, a másik 1921–ben született. – Lesz egy rendezvényünk

szombaton – mondta Meirik.

– Láttam a meghívót – válaszolta Harry, és rákattintott az 1921–es

évszámra, mire a gép kiadta az idősebb Mosken lakcímét.

183

Drammen–ben lakott. – A személyzetisek főnöke szerint eddig még

nem jelentkezett. Csak szeretnék megbizonyosodni róla, hogy eljön.

– Miért? Harry beütötte Edvard Mosken születési idejét a

büntetésnyilvántartásba. – Szeretnénk, ha a különböző osztályokon

dolgozó emberek megismernék egymást. Eddig még egyszer sem

láttam magát az étkezdében.

– Jól megvagyok itt az irodámban.

Nincs találat. Átlépett az SSP–nyilvántartásba, hogy megnézze, a

keresett személy bármilyen módon kapcsolatba került–e valaha a

rendőrséggel. Nem feltétlenül gyanúsítottként, lehetett feljelentő

vagy bűncselekmény áldozata is. – Nagyszerű, hogy ennyire

beleássa magát a munkába, de nem kell állandóan itt kuksolnia.

Látom majd szombaton, Harry?

ENTER.

– Majd meglátjuk. Már van egy programom, amit már sokkal

régebben lefixáltam – füllentette Harry. Ezúttal sincs találat. Ha már

úgyis az SSP–ben volt, egyúttal rákeresett a harmadik frontkatona

nevére is, amit Fauke megadott neki. H–a–l–l–g–r–i–m D–a–l–e.

Fauke szerint egy igazi opportunista. Abban bízott, hogy Hitler

megnyeri a háborút, és megjutalmazza azokat, akik a helyes oldalon

álltak. De már akkor megbánta az egészet, amikor megérkeztek

Sennheimbe. Csakhogy már késő volt visszafordulni. Harrynak

kicsit már akkor ismerősnek tűnt a név, amikor Fauke megemlítette,

és most újra ez az érzése támadt.

– Hadd legyek kicsit szigorúbb – folytatta Meirik.

– Parancsba adom, hogy el kell jönnie!

– Harry felpillantott. Meirik mosolygott.

– Csak vicc volt – mondta.

– De jó volt látni magát.

Szép estét! Jó éjt! – morogta Harry, és visszafordult a képernyőhöz,

amin összesen egy Hallgrim Dale jelent meg. Születési év: 1922.

ENTER. A képernyő megtelt információval. Aztán még egy oldal.

És még egy. Ezek szerint ő nem boldogult olyan jól, állapította meg

Harry Hallgrim Dale, lakóhelye Schweigaards gate, Oslo. Az a fajta

figura akit a lapok csak a rendőrség régi ismerőseként emlegetnek.

Harry szeme végigfutott a listán. Csavargás, ittasság,

csendháborítás, lopás, verekedés. Hosszú lista, de semmi komoly. A

184

leginkább elismerésre méltó az, hogy még mindig életben van,

gondolta Harry, miközben megállapította, hogy Dale utoljára

augusztusban volt a detoxikálón. Elővette az oslói telefonkönyvet,

kikereste a férfi számát, és tárcsázott. Amíg a válaszra várt, újra

megpróbálkozott a lakcímnyilvántartó hivatallal, és kikereste a

másik Edvard Moskent, aki 1942–ben született. Az ő címe is

drammeni volt. Feljegyezte a pontos születési dátumot, és átlépett a

büntetés–nyilvántartásba.

– A hívott számon előfizető nem kapcsolható. Ön a Telenor

üzenetét hallja. A hívott... Harry nem volt meglepve. Letette a

kagylót. A fiatalabbik Edvard Mosken neve mellett egy

bűncselekmény szerepelt. És egy meglehetősen hosszú büntetés,

amit még most is tölt. Vajon miért? Narkó, tippelt Harry, és

megnyomta az ENTER billentyűt. A büntetésüket töltők

egyharmada drogkereskedés miatt ül. És tessék: hasiscsempészés.

Négy kiló, négy év feltétel nélküli szabadságvesztés.

Harry ásított egyet és nyújtózkodott. Induljon el végre valamerre,

vagy üljön még itt azon nyavalyogva, hogy az egyetlen hely, ahova

szívesen elmenne, az a Schrøder, de most nem lenne képes csak

kávézni? Még egy ilyen nyomorult napot! Összesítette az

eredményeket: Gudbrand Johansen nem létezik, legalábbis

Norvégiában nincs semmi nyoma. Edvard Mosken Drammenben él,

és van egy narkókereskedés miatt elítélt fia. Hallgrim Dale pedig

egy szeszkazán, és aligha van félmillió koronája. Harry

megdörzsölte a szemét. Üsse fel a telefonkönyvet Fauke nevénél, és

nézze meg, benne van–e a holmenkolleni számuk? Felnyögött.

A nőnek van valakije, akivel ráadásul együtt is él. És pénze is van.

Meg rangja. Egyszóval: mindene, ami neked nincs.

Bepötyögte Hallgrim Dale nevét az SSP–be. ENTER. A gép

felzúgott. Hosszú lista. A többsége ugyanaz. Szerencsétlen

alkoholista. Mindketten jogot tanultak. És a nő is odavan a Raga

Rockersért. Várjunk csak! A Daléval kapcsolatos utolsó ügyön a

„sértett" kód szerepel. Csak nem elpáholták? ENTER. Felejtsd el a

csajt! Úgy, már el is van felejtve. Hívja fel Ellent, hátha elmegy vele

moziba? Még a filmet is hagyná neki kiválasztani. Nem, inkább

elnéz a SATS–ba. Hogy kiizzadja magát. A képernyőn felvillant egy

felirat: HALLGRIM DALE. 151199. GYILKOSSÁG. Harry a

185

lélegzetét is visszafojtotta. Meg volt lepve, de miért csak ennyire?

Rákattintott a „részletek" ablakra. A gép méltatlankodva zakatolt.

De ez egyszer a saját agya gyorsabban dolgozott a számítógépnél,

és mire a kép felbukkant a monitoron, már rá is jött, honnan volt

ismerős Dale neve.

Negyvenharmadik fejezet

SATS, 2000. március 3.

– Ellen.

– Szia, én vagyok! – Ki?

– Harry.

Ne csinálj már úgy, mintha lenne még egy pasas, aki ha felhív

téged, úgy szól bele a telefonba, hogy „én vagyok".

– Menj a fenébe! Hol vagy?

– Mi ez a rémes zene?

– A SATS–ban vagyok.

– Mi van?

– Kerékpározok.

– Már majdnem nyolc kilométert megtettem.

Csak hogy kristálytisztán hallottam–e, Harry: egy kerékpáron

tekersz a SATS–ban, és közben mobiltelefonon beszélsz? – Ellen

alaposan megnyomta a hangsúlyt a SATS és a mobiltelefon

szavakon.

– Miért, mi a baj ezzel?

– Atyavilág, Harry!

– Egész este próbáltalak elérni.

Emlékszel arra a gyilkosságra, amin Tom Waalerrel dolgoztatok

novemberben? Az áldozat neve Hallgrim Dale volt. – Persze. A

KRIPOS szinte azonnal átvette. Miért? – Még nem tudom pontosan.

Lehet, hogy van valami köze ehhez a frontkatonához, aki után

nyomozok. Mit tudsz nekem mondani az ügyről? – Ez munka,

Harry. Hívj fel holnap reggel az irodában!

– Ugyan már, Ellen, csak néhány mondatot! – A Herbert's Pizza

egyik szakácsa találta meg a kapualjban. A szemetesek közt feküdt

átvágott torokkal. A helyszínelök semmit sem találtak. A boncolást

186

végző orvos szerint fenemód takaros vágás volt a torkán,

majdhogynem sebészi beavatkozásnak tűnt.

– Mit gondolsz, ki tette? – Fogalmam sincs. Lehet, hogy valaki a

neonácik közül, de ebben személy szerint nem hiszek.

– Miért nem? – Ahhoz, hogy megölj egy fickót közvetlenül a

törzshelyed mellett, vagy nagyon bátornak kell lenned, vagy nagyon

hülyének. De ez a gyilkosság annyira tisztának és átgondoltnak tűnt.

Nem volt semmi jele küzdelemnek, sehol egy nyom vagy egy

szemtanú. Minden arra utalt, hogy a gyilkos tudta mit csinál.

– Indíték? – Nehéz megmondani. Dalénak voltak tartozásai, de

biztos nem annyi, hogy ezért megérje kockáztatni. Amennyire

tudjuk, nem volt semmilyen drogügye. Átvizsgáltuk a lakását, de

üres üvegeken kívül semmit sem találtunk. Beszéltünk néhány

ivócimborájával. Valamilyen érthetetlen oknál fogva nagy

népszerűségnek örvendett az ivósmacák közt. – Ivósmacák? – Igen,

akik az alkoholistákkal lógnak együtt. Ismered őket te is, tudod,

mire gondolok.

– Persze, de azért... ivósmacák. – Folyton a hülyeségen akadsz fenn,

Harry! Ez azért néha elég idegesítő, tudtad? Lehet, hogy inkább...

– Bocs, Ellen. Mint mindig, most is neked van igazad, nekem pedig

sürgősen meg kell javulnom. Mesélj tovább! – Az alkeszek közt

elég gyakori a partnercsere, úgyhogy a féltékenységből elkövetett

gyilkosságot sem zárhatjuk ki. Egyébként, tudod, kit hallgattunk ki

annak idején az üggyel kapcsolatban? A te jó öreg Sverre Olsen

barátodat. A szakács látta a Herbert's Pizzában a gyilkosság

időpontja körül. – És? – Volt alibije. Egész nap ott ült, csak tíz

percre ugrott el venni valamit. Ezt az eladó is megerősítette a

boltban. – De megte... – Persze, nagyon bírnád, ha ő lett volna, mi?

Figyelj csak, Harry... – Lehet, hogy nem is holmi pénz miatt ölték

meg, hanem...

– Harry...

– ...mert tudott valakiről valamit.

Ti ott a hatodikon imádjátok az összeesküvés–elméleteket, mi?

Nem beszélhetnénk meg ezt inkább holnap, Harry?

– Mióta ragaszkodsz te ennyire a munkaidőhöz?

– Már lefeküdtem.

– Fél tizenegykor?

187

– Nem vagyok egyedül.

Harry abbahagyta a tekerést. Eddig eszébe sem jutott, hogy a

körülötte lévők esetleg meghallják a beszélgetést. Körbepillantott.

Szerencsére ilyen későn már csak egy maroknyi ember edzett a

teremben.

– Csak nem az a művészfigura a bárból?

– Mmm.

– És mióta vagytok hálótársak?

– Egy ideje.

– Miért nem említetted?

– Nem kérdezted.

– Most is melletted fekszik?

– Mmm.

– És milyen?

– Mmm.

– Mondta már, hogy szeret téged?

– Mmm. Szünet.

– Eszedbe jut Freddy Mercury, miközben...?

– Jó éjt, Harry!

Negyvennegyedik fejezet

Harry irodája, 2000. március 6.

A recepción lévő óra fél kilencet mutatott, amikor Harry beért a

munkahelyére. Valójában nem is igazi recepció volt, inkább csak a

bejárat egy része, ami zsilipként működött. A zsilipet Linda kezelte,

aki most felpillantott a számítógépéből és vidáman üdvözölte

Harryt. Linda régebben volt az NBSZ–nél, mint bármelyikük, és

voltaképpen ő volt az egyetlen, akivel Harry napi munkája során

kapcsolatba került. A bőbeszédű, aprócska, ötven körüli hölgy

ugyanis „zsilipfőnöki" teendői mellett az osztály közös titkárnője,

recepciósa és mindenese volt egy személyben. Harry fejében

időnként megfordult, hogy ha egy idegen hatalom kémjeként

információt kellene szereznie az NBSZ–szel kapcsolatban,

holtbiztos, hogy Lindát környékezné meg. Nem mellesleg, Meiriket

leszámítva, ő volt az egyetlen az NBSZ–nél, aki tudta, mivel is

188

foglalkozik Harry pontosan. Hogy a többiek mit hittek, arról

Harrynek fogalma sem volt. Amikor nagy ritkán betévedt az

étkezdébe egy joghurtért vagy mikor egyszer cigarettáért ment

(amit, mint kiderült, nem is árusítanak), mindig magán érezte az

asztalnál ülők pillantását. De nemigen foglalkozott velük, inkább

visszasietett irodájába. – Keresett valaki telefonon – mondta Linda.

– Angolul beszélt. Lássuk csak... A képernyő széléről egy sárga

post–it lapot szedett le. – Hochner. – Hochner? – kiáltott fel Harry.

Linda kissé bizonytalanul nézett a cetlire.

– Igen, ezt a nevet mondta a nő.

– A nő? Mármint a férfi, nem?

– Nem, nő volt.

Azt mondta, hogy visszahív... – Linda a mögötte lévő fal felé

fordult, és az órára nézett. – ...most. Úgy tűnt, hogy nagyon fontos

neki, hogy elérjen téged. Tényleg, Harry, ha már itt vagy, túlestél

már a bemutatkozó körön? – Még nem volt rá időm. Majd a jövő

héten, Linda. – Már egy teljes hónapja itt dolgozol. Tegnap

Steffensen megkérdezte tőlem, hogy ki az a magas, szőke pofa,

akivel a mosdóban találkozott.

– Tényleg? És mit válaszoltál?

– On a need–to–know basis34

– nevetett.

– És hogy a szombati osztálybulin ott leszel.

Felfogtam – morogta Harry, miközben két lapot tanulmányozott,

amiket számára hagytak a pultnál. Az egyik a szombati rendezvény

emlékeztetője volt, a másik pedig egy belső feljegyzés az új,

szakszervezeti bizalmikat érintő szabályozásokról. Mindkét papír

azonnal a kukában landolt, amint behúzta maga mögött irodája

ajtaját. Leült, megnyomta a REC és a PAUSE gombot az

üzenetrögzítőn, és várt. Nagyjából fél perc múlva megszólalt a

telefon.

– Harry Hole speaking35

. – Harri? Szpíking? – Ellen volt. – Bocs.

Azt hittem, valaki más az. – Az egy állat – vágott közbe Ellen

mielőtt Harry folytathatta volna. – Fákking ánnbilívöböll esszhól. –

Ha arról beszélsz, amire gondolok, akkor igazán lekötelezne, ha

abbahagynád, Ellen.

– Uncsi vagy.

– Egyébként kinek a telefonját várod?

189

– Egy nőét.

– Na, végre!

Felejtsd el! Valószínűleg az egyik fickó rokona vagy a felesége, akit

nemrég kihallgattam. A lány sóhajtott. – Mikor találsz már végre

valakit magadnak, Harry?

– Szerelmes vagy, mi?

– Eltaláltad! És te?

– Én?

Ellen örömteli visítása majd kihasította Harry dobhártyáját. – Nem

válaszoltál! Most megvagy, Harry Hole! Ki az, ki az, ki az?

– Hagyd már abba, Ellen!

– Mondd már, hogy igazam van!

– Nincs senki, Ellen.

– Ne hazudj a maminak!

Harry nevetett. – Mesélj inkább még Hallgrim Daléról. Hol tart a

nyomozás? – Nem tudom, beszélj a KRIPOS–szal. – Fogok, de

előbb tudni akarom, hogy mik a te megérzéseid a gyilkossal

kapcsolatban.

– Profi, és nem az élvezet miatt gyilkol. És annak ellenére, hogy

nagyon alaposnak tűnt, nem hinném, hogy ezt a dolgot előre

megtervezte volna.

– Nem? És miért? – A gyilkosságot nagyon biztosan hajtotta végre,

és nem hagyott nyomott maga után. A helyszínt viszont rosszul

választotta meg, mert akár az utcáról, akár a hátsó udvarból

megláthatták volna.

– Sípol a másik vonal, később visszahívlak. Harry, mielőtt

átkapcsolt volna a másik vonalra, lenyomta a REC–gombot a

rögzítőn és ellenőrizte, hogy a szalag elindult–e.

– Harry.

– Hello, my name is Constance Hochner.36

– How do you do, Ms. Hochner!37

– Andreas Hochner nővére vagyok.

– Értem.

A nő azonnal a tárgyra tért. Harry a rossz vonal ellenére is kiérezte

a hangjából az idegességet. – Ön megegyezett valamiben a

bátyámmal, mister Hole. De nem tartotta be az egyezség magára eső

részét. Ugyanazzal a különös akcentussal beszélt, mint Andreas

190

Hochner. Harry automatikusan megpróbálta maga elé képzelni a

nőt, ez a szokása még újonc nyomozó korában alakult ki.

– Nos, Ms. Hochner, addig nem tudok túl sok mindent tenni a

bátyjáért, amíg meg nem bizonyosodtam róla, hogy az általa adott

információk igazak. Egyelőre azonban semmit sem találtunk, ami

megerősítené az állítását.

– De miért hazudna, Hole úr? Az ő helyzetében?

– Pontosan amiatt, asszonyom.

Ha nem tud semmit, éppen eléggé elkeseredett lehet ahhoz, hogy

úgy tegyen, mintha mégiscsak tudna valamit. Egy ideig csak a vonal

csikorgása hallatszott... hol? Johannesburgban? Aztán Constance

Hochner újra megszólalt: – A bátyám figyelmeztetett, hogy valami

ilyesmit fog mondani. Azért hívtam fel, hogy közöljem magával,

további információim vannak a bátyámtól, melyek esetleg

érdekelhetik Önt. – Valóban? – Igen. De addig nem kapja meg őket,

amíg a kormányuk nem lép valamit a bátyám ügyében.

– Megtesszük, amit tudunk. – Újra felveszem önnel a kapcsolatot,

ha látjuk, hogy segítenek rajtunk. – Amint látja, asszonyom, azért ez

kissé másképp működik. Előbb látnunk kell, hogy használható–e az

információ, és csak aztán tudunk segíteni a bátyján.

– Andreasnak garanciára van szüksége. A tárgyalás két hét múlva

kezdődik. A hangja elcsuklott a mondat közepén. Harry érezte,

hogy az asszonyt a sírás kerülgeti. – Egyelőre mindössze csak a

szavamat adhatom, hogy igyekszem mindent megtenni, ami... –

Maga semmit sem ért! Ezek halálra akarják ítélni Andreast! Ezek...

– Akkor is csak ennyit tudok tenni, értse meg! A nő sírva fakadt.

Harry várt. Egy idő múlva az asszony elcsendesedett.

– Vannak gyerekei, asszonyom?

– Igen – szipogta a nő.

– És azt is tudja, hogy mivel gyanúsítják a bátyját?

– Természetesen.

Akkor megértheti, hogy a bátyjának az összes lehetséges

pluszpontra szüksége lesz, hogy enyhítsenek a büntetésén. Ezért, ha

magán keresztül segíteni tud nekünk megállítani a merénylőt, akkor

máris tett valami jót. És ön is, asszonyom. A nő mélyeket lélegzett.

Harry egy pillanatig azt hitte, hogy újra elsírja magát. – Megígéri,

191

hogy megtesz mindent, amit tud, Hole úr? A bátyám nem

mindenben bűnös, amivel vádolják.

– Megígérem.

Harry hangja nyugodtan és határozottan csengett, de közben erősen

szorította a kagylót. – Rendben – mondta Constance Hochner alig

hallhatóan. – Andreas azt mondta, hogy az a férfi, aki azon az

éjszakán átvette és kifizette a fegyvert a kikötőben, nem ugyanaz

volt, mint aki megrendelte a puskát. A megrendelő az egyik, szinte

állandó kuncsaftjuk volt, egy jóval fiatalabb férfi. Jól beszél

angolul, de skandináv akcentussal. És ragaszkodott hozzá, hogy

Andreas a Herceg fedőnevet használja vele kapcsolatban. A bátyám

szerint a fegyvermániások között kellene kezdeniük a nyomozást.

– Ez minden? – Andreas sosem látta ezt a férfit, de azt mondta,

azonnal felismerné a hangját, ha küldenek neki egy hangfelvételt.

– Nagyszerű – mondta Harry, és bízott benne, hogy a nő a vonal

másik végén nem veszi észre, mennyire csalódott. Automatikusan

kihúzta a hátát, talán hogy megacélozza magát, mielőtt a következő

hazugság elhangzik a szájából: – Ha találok valamit, azonnal

beizzítom a kapcsolataimat. A szavak úgy égették a száját, mintha

lúgot ivott volna.

– Nagyon köszönöm, Hole úr.

– Igazán nincs mit, asszonyom.

Miután a nő letette a kagylót, Harry még kétszer elismételte

magában az utolsó mondatot.

– Ez borzalmas – mondta Ellen, amikor Harry elmesélte neki a

Hochner család történetét. – Amennyiben a szerelemtől bénult

agyad engedi, próbáld meg bevetni néhány trükködet – kérte Harry.

– Az összes infót megkaptad. – Fegyvercsempészet, állandó

kuncsaft, Herceg, fegyvergyűjtők. Ez csak négy.

– Ennyi van összesen.

– Egyáltalán miért kellene nekem ezt elvállalnom?

– Mert imádsz. De most rohannom kell.

– Várj csak, előbb mesélj nekem arról a nőről, akit...

Remélem, ha bűncselekményről van szó, jobbak a megérzéseid,

Ellen. Na, szia.

192

Harry beütögette a telefonba a tudakozótól kapott drammeni

számot.

– Mosken – szólt a kagylóba egy határozott hang.

– Edvard Mosken?

– Igen. Kivel beszélek?

– Hole főtiszt vagyok a nemzetbiztonságiaktól. Szeretnék feltenni

magának néhány kérdést. Harry rádöbbent, hogy most mutatkozott

be először főtisztként. Valahogy ez is hazugságnak tűnt.

– A fiammal kapcsolatban?

– Nem.

Megfelelne magának, ha holnap tizenegy órakor felkeresném? –

Nyugdíjas vagyok, ráadásul egyedülálló, főtiszt. Nehezen találna

olyan időpontot, ami ne lenne megfelelő. Harry felhívta Even Juult,

és elmondta neki a fejleményeket. Útban a büfé felé azon

gondolkodott, amit Ellen mesélt neki Hallgrim Dale

meggyilkolásáról. Felhívhatta volna a KRIPOS–t is, de az volt a

gyanúja, hogy Ellen már mindent megosztott vele, amit tudnia

kellett az ügyről. Mindegy. Annak a statisztikai valószínűsége, hogy

Norvégiában valaki gyilkosság áldozatává váljon, nagyjából

egytized ezrelék lehet. Ha egy személy, akit keresünk, egyszer csak

áldozatként bukkan fel egy négy hónappal ezelőtti gyilkossági

ügyben, akkor nehezen hihető, hogy mindössze véletlenről van szó.

Vajon a gyilkosság kapcsolatba hozható a Märklin–puska

vásárlásával? Még csak kilenc óra volt, de Harry feje máris sajgott.

Már csak abban bízott, hogy talán Ellen tud valamit kezdeni ezzel a

Herceg–szállal. Bármit. Csak legyen valami támpont, hogy

elindulhassanak.

Negyvenötödik fejezet

Sogn, 2000. március 6.

Munka után Harry felautózott Sognbe a szociális foglalkoztató

intézet lakásaihoz. Søs már az ajtóban várta. Húga a múlt évben egy

kissé kikerekedett, de Henrik, a szerelme, aki ugyanazon a folyosón

lakott, a lány állítása szerint így is teljesen odavolt érte.

193

– Tudod, Henrik is downos.

Søs akkor szokta ezt mondogatni, amikor Henrik apró furcsaságaira

próbált magyarázatot adni. Saját magát nem tekintette downos–nak.

Søs számára ugyanis húzódott egy szinte láthatatlan, ám igen éles

határ valahol a downosok és a kicsit downosok között, és mindig

készségesen elmagyarázta Harrynak, hogy a lakók közül ki az, aki

tényleg az, és ki az, aki csak majdnem.

Søs a szokásos dolgokról mesélt Harrynak, hogy mit mondott

Henrik a múlt héten (ami időnként egészen figyelemre méltó volt),

mit láttak a tévében, mit ettek, és hogy hol szeretnének nyaralni.

Folyton a nyaralást tervezgették. Most éppen Hawaii volt terítéken,

és Harry hiába igyekezett fegyelmezni nevetőizmait, amikor a

honolului repülőtéren hawaii ingben feszítő Søs és Henrik képe

megjelent lelki szemei előtt. Megkérdezte a lányt, hogy beszélt–e

mostanában az apjukkal, mire Søs elújságolta, hogy a férfi két

nappal ezelőtt meglátogatta.

– Nahát, ez nagyszerű – mondta Harry.

– Azt hiszem, már elfelejtette a mamát – válaszolta Søs.

– És ez nagyon jó.

Harry egy ideig csak ült, és azon gondolkodott, amit Søs mondott.

Aztán Henrik bekopogott azzal, hogy három perc múlva kezdődik a

Hotel Caesar a TV2–n, így Harry fogta a kabátját és megígérte,

hogy hamarosan telefonál.

Az Ullevål Stadion melletti kereszteződésnél a szokásos, lassan

csordogáló forgalom fogadta, későn kapott észbe, hogy az

útjavítások miatt le kellett volna kanyarodnia jobbra a Ringveienre.

Azon gondolkodott, amit Constance Hochner mondott el neki, hogy

Úriás egy minden bizonnyal norvég közvetítőt használt. Ami pedig

azt jelentette, hogy van valaki, aki tudja, hogy Úriás kicsoda.

Megkérte Lindát, hogy nézzen utána a titkos irattárban, hátha talál

valakit Herceg fedőnévvel, de szinte teljesen biztos volt benne,

hogy nem lesz eredmény. Egyre határozottabban érezte, hogy ez a

férfi ügyesebb, mint egy átlagos bűnöző. Ha valóban igaz, amit

Andreas Hochner állított, és a Herceg állandó kuncsaftjuk volt,

akkor ez azt jelentette, hogy az illetőnek sikerült kiépítenie egy saját

vevőkört anélkül, hogy az NBSZ, vagy bármely más szervezet

felfedezte volna tevékenységét. Az ilyesmi sok időt vesz igénybe,

194

nagyfokú óvatosságot, ravaszságot és fegyelmet követel – ezek

egyike sem jellemző a Harry által ismert banditákra. Persze, az is

lehet, hogy csak átkozottul nagy mázlija van, hogy eddig még nem

kapták el. Vagy éppen olyan pozícióban van, ami megvédi.

Constance Hochner szerint jó beszél angolul. Akkor akár még

diplomata is lehet – olyasvalaki, aki sokat utazgathat anélkül, hogy

a határon bármikor feltartóztatnák. Harry lekanyarodott a

Slemdalsveiennél, és elindult felfelé a Holmenkollen irányába.

Kérje meg Meiriket, hogy egy rövid időre vegye át Ellent az

NBSZ–hez? Szinte azonnal el is hessegette a gondolatot, mivel

Meirik láthatólag jobb szerette volna, ha Harry a neonácikat

számolgatja és társasági eseményeket látogat ahelyett, hogy

világháborús kísértetekre vadászik.

Harry szinte már teljesen felért a nő házához, mire rájött, merre is

jár. Leállította a motort, és a fák közé meresztette a szemét. A ház

úgy ötven–hatvan méterrel feljebb feküdt a főúttól, ahol parkolt. A

földszintről fény szűrődött ki.

– Szánalmas vagy – szólalt meg hangosan, és összerázkódott a saját

hangjától. Már majdnem beindította a kocsit, hogy odébbálljon,

amikor észrevette, hogy a bejárati ajtó kinyílik, és fény vetül a

lépcsőre. A gondolattól, hogy a nő esetleg meglátja és felismeri az

autót, egy pillanat alatt elöntötte a pánik. Hátramenetbe tette a

kocsit, hogy halkan és diszkréten kitolasson a látótérből, de túl

óvatosan bánt a gázzal, és a motor csak kínlódott. Hangokat hallott:

egy magas, sötét hosszú kabátot viselő férfi jelent meg a lépcsőn.

Beszélt, de hogy kivel, azt az ajtó eltakarta. Majd behajolt az

ajtónyílásba. Harry nem bírta tovább nézni őket.

Csókolóznak, gondolta. Felautóztam a Holmenkollenre azért, hogy

azt bámuljam, ahogy egy nő, akivel összesen tizenöt percet

beszélgettem, az élettársával csókolózik.

Aztán az ajtó bezárult, a férfi beült egy Audiba, és lehajtott Harry

mellett a főútra. A hazavezető úton Harry azon tűnődött, milyen

büntetést találjon ki magának. Valami igazán hatásos dolgon törte a

fejét, ami a jövőben elriasztja a hasonló ostobaságoktól. Mint

például egy aerobik–óra a SATS–ban.

Negyvenhatodik fejezet

195

Drammen, 2000. március 7.

Harry sosem értette, miért éppen Dramment pocskondiázzák

folyton. Tény, hogy nem volt valami kimondottan szép hely, sőt, de

mitől lett volna rosszabb, mint bármelyik túlzsúfolt, norvég

kisváros? Eredetileg úgy tervezte, hogy megáll egy csésze kávéra

Børsennél, de órájára pillantva meggondolta magát.

Edvard Mosken az ügetőpályánál lakott egy piros faházban. A

garázs előtt egy régi Mercedes kombi parkolt. Maga Mosken az

ajtóban állt. Hosszasan tanulmányozta Harry igazolványát, majd ezt

mondta:

– 1965–ben született, Hole?

– Sokkal idősebbnek tűnik.

– Csak a rossz gének miatt.

– Kár magáért.

– Bizony.

Viszont tizennégy évesen már beengedtek a tizennyolc felettieknek

való filmekre. Lehetetlen volt megállapítani, hogy Edvard Mosken

értékelte–e a tréfát. Intett Harrynak, hogy menjen beljebb.

– Egyedül él? – kíváncsiskodott Harry, miközben Mosken a

nappaliba vezette. A lakás tiszta volt és rendezett, és csak nagyon

kevés személyes holmi volt szem előtt. Harryt határozottan a saját

lakására emlékeztette.

– Igen. A feleségem elhagyott a háború után.

– Elhagyta?

– Elment. Lelépett.

– Értem. Gyerek?

– Volt egy fiam.

– Volt?

Edvard Mosken megtorpant és hátrafordult. – Talán nem fejezem ki

magam elég érthetően, Hole? Felhúzott ősz szemöldöke éles ráncot

rajzolt magas, tiszta homlokára.

– Csakis én tehetek róla – mondta gyorsan Harry.

– Kissé körülményes vagyok.

– Oké. Van egy fiam.

– Köszönöm.

– Mivel foglalkozott mielőtt nyugdíjba vonult?

196

– Volt néhány teherautóm.

Mosken Transport – hét évvel ezelőtt adtam el a céget. – Jól ment?

– Elég jól. Aki megvette, megtartotta a nevet. A dohányzóasztalnál

ültek egymással szemben, s Harrynak valami azt súgta, hogy itt nem

lesz kávé. Edvard előredőlve ült a kanapén, a karját összefonta

maga előtt, mintha azt akarná üzenni: gyerünk, essünk már túl rajta.

– Hol tartózkodott december 22–én éjszaka?

Harry idefelé úton döntötte el, hogy ezzel a kérdéssel fog indítani.

Egyetlen kártyája kijátszásával – még mielőtt Moskennek alkalma

nyílik felmérni a terepet, és rájön, hogy Harrynak nincs több dobása

valami reakciót remélt kikényszeríteni az idős férfiből, valamit,

amiből kiderül, van–e takargatnivalója. – Gyanúsítanak valamivel?

– kérdezte Mosken. Arca enyhe csodálkozáson kívül semmit sem

árult el. – Nagyon jó lenne, ha egyszerűen csak a kérdésre

válaszolna, Mosken.

– Ahogy akarja. Itthon voltam.

– Ezt elég gyorsan rávágta.

– Hogy érti ezt?

– Nem gondolkodott rajta túl sokat.

Mosken arca olyasféle grimaszba rándult, mint amikor az ember

szája mosolyogni próbál, de közben a szeme teljesen rezignált

marad. – Higgye el, ha olyan vén lesz, mint én, azokra az estékre

feltétlenül emlékezni fog, amikor nem otthon ült egyedül. – Sindre

Faukétól kaptam egy listát azokról a norvégokról, akikkel együtt

volt a sennheimi kiképzőtáborban. Gudbrand Johansen, Hallgrim

Dale, maga és Fauke.

– Daniel Gudesont kifelejtette.

– Kifelejtettem volna?

– Ő meghalt a háború befejezése előtt, nem?

– De igen.

– Akkor miért említette meg a nevét?

– Ő is velünk volt Sennheimben.

Ha jól értettem, amit Fauke mondott, akkor több norvég is volt

Sennheimben, de csupán maguk négyen élték túl a háborút.

– Így van.

– Akkor miért pont Gudesont emelte ki?

197

Edvard Mosken Harryra meredt, majd a levegőbe úszott a

pillantása. – Olyan sokáig ott volt velünk. Róla tényleg mindenki

azt gondolta, hogy túl fogja élni a háborút. Igen, teljesen biztosak

voltunk benne, hogy Daniel Gudeson halhatatlan. Nem volt egy

mindennapi figura.

– Tudta, hogy Hallgrim Dale meghalt?

– Mosken megrázta a fejét.

– Nincs különösebben meglepve.

Miért lennék? Inkább azon lennék meglepődve, ha azt hallanám,

hogy valamelyikük még életben van. – És ha azt mondom magának,

hogy megölték? – Hát, ez így mindjárt más. De miért meséli ezt el

nekem? – Mit tud Hallgrim Daléról? – Az égvilágon semmit.

Utoljára Leningrádnál láttam. Gránátsokkot kapott.

– Nem együtt utaztak haza?

Hogy Dale és a többiek hogy jöttek haza, arról fogalmam sincs. Én

1944 telén megsebesültem egy kézigránáttól, amit egy orosz

vadászgépről dobtak le a lövészárokba.

– Egy repülőről?

Mosken féloldalasan elmosolyodott és bólintott. – Amikor a tábori

kórházban magamhoz tértem, már javában zajlott a visszavonulás.

1944 nyarán az oslói Sinsen Iskolában létrehozott katonai kórházba

kerültem. Utána pedig már jött a kapituláció. – Ezek szerint, miután

megsebesült, egyiküket sem látta többé?

– Csak Sindrét. Három évvel a háború után.

– Miután letöltötte a büntetését?

– Igen.

– Teljesen véletlenül futottunk össze egy étteremben.

– Mit a véleménye Fauke dezertálásáról?

Mosken vállat vont. – Megvolt rá az oka. Mindenesetre olyan

időpontban váltott oldalt, amikor még nem dőlt el semmi. Még nem

lehetett tudni, mi lesz a háború vége. Ez több mint ami a norvégok

többségéről elmondható.

– Ezt hogy érti?

Volt egy szólás a háború alatt: aki vár a döntéssel, mindig jól dönt.

1943 karácsonyán már látszott, hogy a vesztes oldalon állunk, de

arról fogalmunk sem volt, hogy mennyire rossz a helyzet valójában.

Úgyhogy igazából senki sem tehet szemrehányást Sindrének, amiért

198

szélkakassá vált. Mint ahogy azoknak sem, akik az egész háború

alatt a babérjaikon ültek, aztán néhány hónappal a háború vége előtt

hirtelen tömegesen jelentkeztek az ellenállási mozgalomba. Őket

egyszerűen csak „az utolsó napok szentjeiként" emlegettük.

Közülük néhányan ma nyilvánosan bírálják azokat a norvégokat,

akik a németek oldalán harcoltak.

– Konkrét személyre gondol? – Az embernek mindig eszébe jut egy

s más, amit utólag fényesre pucolt glóriával háláltak meg. De ez

igazából nem olyan fontos.

– Mi a helyzet Gudbrand Johansennel? Rá emlékszik?

– Persze. A végén megmentette az életemet. Ő...

Mosken az ajkába harapott. Mintha túl sokat fecsegett volna,

gondolta Harry.

– Mi történt vele?

– Gudbranddal? Ha én azt tudnám!

A gránát... Gudbranddal és Hallgrim Daléval hárman voltunk a

lövészárokban, amikor a kibiztosított gránát felénk pattogott a

jégen, és eltalálta Dale sisakját. Csak arra emlékszem, hogy

Gudbrand volt a kézigránáthoz legközelebb amikor az felrobbant.

Mikor magamhoz tértem a kómából, már nem volt senki, aki

elmesélhette volna, mi történt velük.

– Hogy érti ezt? Eltűntek?

Mosken tekintete az ablak felé vándorolt. – Azon a napon történt,

amikor az oroszok teljes erejükkel támadásba lendültek, ezért

finoman szólva is kaotikus állapotok uralkodtak. Mire én

magamhoz tértem, a lövészárok, ahol eltaláltak bennünket, már rég

az oroszok kezén volt, az ezredet pedig áthelyezték. Ha Gudbrand

túlélte, akkor minden bizonnyal a Nordland ezred tábori kórházába

került az Északi Egységhez. Ha Dale megsebesült, akkor

valószínűleg vele is ugyanez történt. Minden bizonnyal én is

odakerülhettem, de mire felébredtem, addigra már egy másik helyen

voltam.

– Gudbrand Johansen nem szerepel a lakcímnyilvántartásban.

Mosken vállat vont. – Akkor valószínűleg megölte a gránát. Magam

is erre jutottam.

– Sosem próbálta megkeresni?

199

A férfi megrázta a fejét. Harry körbenézett, hátha talál valamit, ami

arra utal, hogy Mosken tart otthon kávét – egy kanna, esetleg

kávéscsészék. A kandallón egy nő képe állt aranykeretben. – Van

magában keserűség amiatt, ami magával és a többi frontkatonával

történt a háborút követően? – Ha a büntetésre gondol – amiatt nem.

Én realista vagyok. A jogi leszámolás meg olyan volt, amilyen –

politikai szempontból elkerülhetetlen volt. Elvesztettem egy

háborút. Nem panaszkodom. Edvard Mosken váratlanul elnevette

magát, Harry nem értette miért. Aztán újra elkomolyodott.

– Csak az fájt igazán, hogy hazaárulónak bélyegeztek minket. De

azzal szoktam vigasztalni magam, hogy mi, akik ott voltunk, tudjuk,

hogy az életünk árán is megvédtük a hazánkat.

– A politikai álláspontja akkoriban...

– Hogy ugyanaz–e a politikai álláspontom ma is?

Harry bólintott, Mosken pedig szárazon mosolygott. – Erre nem

nehéz válaszolni, főtiszt. Nem. Hibáztam. Ennyire egyszerű.

– Később sem került kapcsolatba a neonáci csoportokkal? – Isten

ments', dehogy! Viszont néhány évvel ezelőtt volt egy

összejövetelszerűség fenn a Hokksundon. Akkor az egyik féleszű

felhívott, hogy nem nem tartanék–e egy beszámolót a háborúról. Ha

jól emlékszem, úgy nevezték magukat, hogy „Blood and Honour",

vagy valami ilyesmi. Mosken előrehajolt az asztal fölött, aminek az

egyik sarkán egy halom színes magazin tornyosult csinosan

egymásra halmozva, precízen az asztal széléhez igazítva.

– Tulajdonképpen mi után kutakodik az NBSZ? Kartotékba

rendezik a neonácikat? Mert ha erről van szó, akkor velem

melléfogtak. Harry pontosan tudta, egyelőre mennyit mondhat el az

ügyről, így a válasza voltaképp őszinte volt:

– Magam sem tudom pontosan, mit keresünk.

– Ez ismerősen hangzott.

Ismét nevetésben tört ki. Fülsértően magas és kellemetlen hang volt.

Harry később arra a következtetésre jutott, hogy a gúnyos kacagás

és a kávéhiány kombinációja alighanem döntő szerepet játszott

abban, ahogyan a következő kérdését megfogalmazta: – Mit gondol,

milyen lehetett a fiának egy náci múlttal rendelkező apa mellett

felnőni? Mennyire lehetett mindez befolyással arra a tényre, hogy

az ifjabb Edvard Mosken jelenleg börtönben van?

200

Harry abban a pillanatban megbánta a kérdést, amint a dühöt és

fájdalmat megpillantotta az öreg szemében. Tisztában volt vele,

hogy övön aluli ütés nélkül is megkapta volna a választ.

– Az a tárgyalás egy kutyakomédia volt! – fújtatott Mosken. – A

védőügyvéd, akit a fiam mellé rendeltek, annak a bírónak az

unokája volt, aki a háború után elítélt. Azért próbálják büntetni a

fiamat, hogy elrejtsék a saját afölötti szégyenüket, amit a háború

idején műveltek. Én...

Hirtelen elhallgatott. Harry várta a folytatást, de Mosken nem

szólalt meg. Harry teljesen váratlanul érezni kezdte a gyomrában a

láncát rángató kutyafalkát. Már egy jó ideje nem adtak hírt

magukról. Inni akartak. – Az utolsó napok szentjeinek egyike? –

kérdezte. Mosken megrántotta a vállát. Harry megértette, hogy a

másik lezárta a témát. Az öreg az órára nézett.

– Készül valahova?

– Még le akarok menni a hétvégi házamhoz.

– Aha. Messze van?

– Grenlandon.

– Oda akarok érni, mielőtt besötétedik.

Harry felállt. A folyosón, miközben mindketten a megfelelő

búcsúszavakon törték fejüket, Harrynak hirtelen eszébe jutott

valami: – Azt mondta, hogy 1944 telén Leningrádnál megsebesült,

ezért nyár végén a Sinsen Iskolába került. Közben hol tartózkodott?

– Mármint?

– Épp most fejeztem be Even Juul egyik könyvét.

Juul történész, a háború, az ellenállási mozgalom és a

nemzetiszocializmus a szakterülete. – Nagyon jól tudom, ki az az

Even Juul – mondta Mosken kifürkészhetetlen mosollyal.

– Juul azt írta, hogy a Norge ezredet a Krasznoje Szelonál oszlatták

fel 1944 márciusában. Hol tartózkodott márciustól addig, amíg a

Sinsen Iskolába nem került? Mosken sokáig nézte Harryt. Aztán

kinyitotta a bejárati ajtót, és kikukkantott.

– Kezd fagyni – mondta.

– Vezessen óvatosan!

Harry bólintott. Mosken kihúzta magát, kezét szeme felé emelve az

üres ügetőstadion felé hunyorgott, ahol a pálya szürke oválist rajzolt

a koszos hóba. – Azoknak a helyeknek, ahol voltam, természetesen

201

volt nevük valamikor – szólalt meg végül. – De ezek a helyek

annyira megváltoztak, hogy már senki sem ismerne rájuk. A mi

térképeink csak utakat, vízfelületeket és aknamezőket tartalmaztak,

neveket nem. Ha azt mondom, hogy Párnuban voltam,

Észtországban, az akár igaz is lehet – de biztosan nem tudom, és

valószínűleg más sem tudja. 1944 tavaszán és nyarán egy

hordágyon feküdtem, a gépfegyverek sortüzét hallgattam és a

halálra gondoltam. Nem arra, hogy hol vagyok. Harry végighajtott a

folyó mentén, és megállt a város hídja előtti piros lámpánál. Az

E18–as útra vezető híd, hatalmas fogszabályzóként feszült a táj fölé,

és elzárta a Drammenfjord felőli kilátást. Oké, talán tényleg

mégsem túl szerencsések ezek a drammeniek. Harry hazafelé

eredetileg meg akart állni egy kávéra Børsennél, de meggondolta

magát. Eszébe jutott, hogy sört is árulnak. A lámpa zöldre váltott,

Harry pedig gázt adott.

Edvard Mosken erőszakosan reagált a fiát érintő kérdésre. Harry

elhatározta, hogy utánanéz, ki volt a bíró az ifjabb Mosken elleni

ügyben. A tükörben egy utolsó pillantást vetett Drammenre. Biztos

vannak ennél sokkal rosszabb helyek is.

Negyvenhetedik fejezet

Ellen irodája, 2000. március 7.

Ellen semmire sem jutott a dologgal.

Harry ellátogatott a lányhoz, aki régi, nyikorgó székében üldögélt.

Már felvettek egy új embert mellé, egy fiatal fickót a steinkjeri

köztisztviselői irodától, aki a következő hónapban kezd majd.

– Nem vagyok jós – mondta a lány Harry csalódott arcát látva. – A

ma reggeli értekezleten a többieket is végigkérdeztem, de senki nem

hallott semmiféle Hercegről. – Mi van a fegyverszakértőkkel? Csak

van valami összefoglaló anyaguk a fegyvercsempészekről.

– Harry!

– Igen?

– Én már nem neked dolgozom.

– Nekem?

– Akkor veled na.

202

De valahogy mindig az az érzésem támad, mintha neked dolgoznék.

Te goromba pokróc! Harry elrúgta magát, és forogni kezdett a

széken. Négy teljes kör. Soha nem sikerült ennél többször

körbefordulnia. Ellen a plafonra emelte tekintetét. – Oké, felhívtam

a fegyverszakértőket is – folytatta. – Ők sem hallottak a Hercegről.

Miért nem ad melléd egy asszisztenst az NBSZ? – Az ügy nem

élvez elsőbbséget. Meirik megengedte, hogy tovább vigyem, de ő

igazából csak azt akarja tudni, hogy a neonácik mit fundáltak ki

május tizenhetedikére.

– Az egyik kulcsszó a fegyvermániás volt. Nem nagyon tudok a

neonáciknál fegyvermániásabb közeget elképzelni. Miért nem

kezded náluk? Akkor két legyet üthetnél egy csapásra.

– Ez már nekem is megfordult a fejemben.

Negyvennyolcadik fejezet

Ryktet, Grensen, 2000. március 7.

Even Juul a lépcső tetején várakozott, amikor Harry leparkolt a háza

előtt. Burre a pórázát rángatva áll mellette.

– Túl gyorsan hajt – közölte Juul. – Miután telefonált, azonnal

kocsiba vágtam magam, és alaposan beletapostam a gázba –

magyarázkodott Harry. – Burre is jön? – Csak egy kicsit

meglevegőztettem, amíg magára vártam. Gyerünk, Burre befelé! A

kutya könyörgő pillantással bűvölte Juult.

– Most! Burre hátrált, aztán benyargalt a házba. Harry viszont

összerezzent a váratlan kiáltásról. – Mehetünk – mondta Juul.

Miközben elindultak, Harry egy arcot látott elővillanni a

konyhaablak függönye mögül.

– Világosabb lett – mondta Harry.

– Világosabb?

Mármint a nappalok egyre hosszabbak. Juul csak bólintott. – Van

valami, amit nem tudok kiverni a fejemből – szólalt meg Harry.

– Sindre Fauke családja. Hogy haltak meg?

– Már elmondtam. Megölte őket.

– Igen, de hogyan?

– Juul hosszan nézte Harryt, mielőtt válaszolt.

203

– Agyonlőtte őket.

– Mind a négyüket?

– Igen.

Nagy nehezen találtak egy parkolóhelyet a Grensenben, és

elindultak arra a helyre, amit Juul, ahogy azt már a telefonban is

elmondta, mindenképpen meg akart mutatni Harrynak.

– Szóval, ez a Ryktet – nézett körül Harry a gyéren megvilágított

kávézóban. Az elnyűtt faasztaloknál csak néhány vendég üldögélt.

Harryék egy–egy csésze kávéval az ablak mellé telepedtek. A

helyiség túlsó felén két idősebb férfi abbahagyta a beszélgetést, és

feléjük sandított.

– Arra a kávézóra emlékeztet, ahová járni szoktam – intett Harry a

két öreg irányába. – A megrögzött hívők – mondta Juul. – Öreg

nácik és frontkatonák, akik még mindig hisznek az igazukban. Itt

gubbasztanak, és kiadják magukból a nagy árulás, a Nygaardsvold–

kormány és a dolgok általános állapota felett érzett keserűségüket.

Legalábbis, amelyik még lélegzik közülük. Ahogy elnézem, egyre

ritkulnak a sorok.

– Még mindig politizálnak?

– Ó, hogyne, folyamatosan dühösek.

A fejlődő országoknak nyújtott anyagi támogatás, a honvédelem

költségvetésének csökkentése, a női lelkészek, a homoszexuális

partnerkapcsolatok, új honfitársaink – egyszóval szinte minden

felháborítja ezeket a fiúkat, amit csak el tud képzelni. Szívük

mélyén még mindig fasiszták.

– És maga szerint elképzelhető, hogy Úriás ide jár?

Legalábbis ha valamiért bosszút forral a társadalom ellen, itt

hasonszőrűekre akadhat. Természetesen a frontkatonáknak több

találkozóhelyük is van.

És minden évben úgynevezett bajtársi találkozót tartanak, amire az

egész ország területéről érkeznek katonák és sokan mások, akik

megjárták a keleti frontot. Ezek a találkozók azonban teljesen más

jellegűek, mint ez a patkánylyuk. Ezek egyszerű összejövetelek,

ahol a háborúban elesettekről emlékeznek meg, és egy szó sem

eshet a politikáról. Nem, ha egy bosszút forraló frontkatonát

keresnék, akkor biztosan ezen a helyen kezdeném keresni.

204

– A felesége is járt már hasonló, hogy is nevezte, bajtársi

összejövetelen? Juul elképedve bámult Harryra, majd lassan

megrázta a fejét.

– Csak egy ötlet volt – visszakozott gyorsan Harry.

– Csak gondoltam, talán mesélhetne nekem róla.

A feleségem soha nem vett részt ilyesmin! – csattant fel Juul. –

Rendben. Van valami kapcsolat az – ahogy maga nevezte –,

megrögzött hívők és a neonácik között?

– Ezt miért kérdi? – Kaptam egy fülest, ami alapján úgy tűnik, hogy

Úriás egy közvetítő személyt használt a Märklin megvásárlásakor.

Olyasvalakit, aki feltehetőleg egy fegyvermániás közegben mozog.

Juul a fejét rázta.

– A frontkatonák többsége nagyon sérelmezné, ha a neonácikkal

azonos meggyőződésűnek nevezné őket valaki. Annak ellenére,

hogy az újfasiszták általában óriási tiszteletet tanúsítanak a

frontkatonák iránt. Ugyanis az ő szemükben ezek az emberek

testesítik meg a végső, a legtökéletesebb álmot: fegyverrel a kézben

védelmezni hazájukat és fajukat.

– Vagyis, ha egy frontkatona szert akar tenni egy fegyverre, akkor

minden további nélkül számíthat egy neonáci segítségére?

– Igen, nagyon valószínű, hogy segítő szándékkal találkozna. De

tisztában kell lennie azzal, hogy kivel érdemes tárgyalnia róla. Nem

tud csak úgy bárki beszerezni egy olyan fegyvert, mint ami után

maga nyomoz. Jellemző például, hogy amikor a hønefossi

rendőrség nemrég egy razzia során átkutatta néhány neonáci

garázsát, mindössze egy házilag készített golyókkal telepakolt,

ócska, rozsdás Datsun, falándzsák és néhány tompa fejsze került

elő. Ennek a társaságnak a zöme szó szerint a kőkorszakban

leledzik.

– Akkor hol kezdjek hozzá ebben a környezetben egy olyan

személy felkutatásához, aki nemzetközi fegyverkereskedőkkel tart

fenn kapcsolatot?

– A problémát nem a szóba jöhető csoport nagysága jelenti. A Fritt

Ord című nacionalista lap azt állítja, hogy nagyjából ezerötszázra

tehető a nemzetiszocialisták és nemzetidemokraták száma. De ha

felhívja a Monitort, ezt az önkéntes szervezetet, akik az egyik

szemüket folyamatosan a fasiszta csoportosulásokon tartják, ők azt

205

fogják mondani, hogy legfeljebb ötven aktív személyről lehet szó.

Nem, a problémát az jelenti, hogy az anyagi eszközökkel

rendelkező személyek, akik valójában a szálakat mozgatják,

láthatatlanok.

Ők nem viselnek bakancsot, és nem tetováltatnak horogkeresztet a

vállukra, hogy úgy mondjam. Elképzelhető, hogy olyan pozíciót

töltenek be a társadalomban, amit fel tudnak használni az Ügy

szolgálatában, de ahhoz hogy ezt kihasználhassák, nem szabad

feltűnést kelteniük. Váratlanul egy sötét hang szólalt meg mögöttük:

– Even Juul, hogy mertél idejönni?

Negyvenkilencedik fejezet

Gimle mozi, Bygdøy allé, 2000. március 7.

– Hol is tartottam? – kérdezte Harry Ellent, és előrébb tolta a lányt a

sorban. – Ja, igen, éppen azon agyaltam, hogy odamenjek–e

valamelyik zsémbes öregemberhez megérdeklődni, ismernek–e

valakit, aki éppen merényletre készül, és alkalomadtán nem

vásárolt–e az illető egy viszonylag drága fegyvert. Ebben a

pillanatban az egyikük lecövekelt az asztalunk mellé, és síri hangon

ezt kérdezte: „Even Juul, hogy mertél idejönni?"

– És mit csináltál? – kíváncsiskodott Ellen.

– Semmit.

Csak ültem és néztem, ahogy Even Juul tekintete szétcsúszik. Úgy

nézett ki, mint aki kísértetet lát. Nyilvánvaló volt, hogy ismerik

egymást. Egyébként ez a férfi volt a második ember ma, akivel

találkoztam, és ismerte Juult. Az első Edvard Mosken volt.

– És ez miért annyira meglepő? Juul újságokban publikál, tévében

szerepel – ismert ember. – Ez igaz. Mindenesetre Juul azonnal

felpattant, és kivonult a kávézóból. Szinte rohannom kellett utána.

Amikor az utcán utolértem, az arca falfehér volt. Rákérdeztem,

hogy ki volt az a férfi a kávézóban, de azt állította, hogy fogalma

sincs róla. Aztán hazavittem, de épp csak köszönt, amikor kiszállt a

kocsiból. Teljesen higgadtnak tűnt. A tizedik sor jó lesz? Harry

lehajolt a jegykiadó ablakhoz, és kért két jegyet. – Hát, nem

állítanám, hogy nem vagyok szkeptikus – jegyezte meg Harry.

206

– Miért? – firtatta Ellen.

– Mert én választottam a filmet?

Hallottam, amint a buszon egy lány rágóval teli szájjal azt ecsetelte

a barátnőjének, hogy a „Mindent anyámról" milyen szép film.

Érted? Szép. – És? Mi bajod ezzel? – Ha egy lány azt mondja egy

filmről, hogy szép, akkor azonnal elfog a „Sült zöld paradicsom"–

érzés. Ti csajok mindig bedőltök a szirupos limonádéknak, amik

ráadásul az Oprah Winfrey Show–nál is szegényesebb tartalommal

bírnak. Mégis úgy érzitek, hogy valami szívet melengető,

intelligens filmet láttatok. Popcornt? – lódította a lányt maga elé, a

büfé előtt kígyózó sorba.

– Harry, te egy teljesen kiégett ember vagy. Reménytelen eset.

Egyébként meg, tudod mit? Kim féltékeny lett, amikor kiderült,

hogy egy kollégával megyek moziba.

– Gratulálok.

– Még mielőtt elfelejtem – fintorgott Ellen.

Megtaláltam az ifjabb Edvard Mosken ügyvédjének a nevét. És a

nagyapjáét is, aki a hazaárulók elleni perben bíráskodott.

– Igen? Ellen elmosolyodott.

– Johan Krohn és Kristian Krohn.

– A mindenit!

Beszéltem a fiatalabbik Mosken elleni tárgyalás ügyészével.

Mosken ámokfutást rendezett, amikor a fiát bűnösnek találták, és

nekiugrott Krohnnak. Ordítva közölte, hogy Krohn és a nagyapja

összeesküdtek a Mosken család ellen.

– Érdekes. – Akkor, ugye, te is úgy gondolod, hogy megérdemlek

egy hatalmas popcornt? A „Mindent anyámról" lényegesen jobb

volt, mint ahogy Harry várta. Ennek ellenére Rosa temetésének a

közepén kénytelen volt megzavarni a könnyekben úszó Ellent, hogy

megkérdezze tőle, merre van Grenland. A lány azt válaszolta,

Grenland a Porsgrunn és Skien körül húzódó terület neve, és hogy

innentől kezdve nyugodtan akarja végignézni a filmet.

Ötvenedik fejezet

Oslo, 2000. március 8.

207

Harry rádöbbent, hogy rövid az öltönye. Csak nézte, és nem tudta

mire vélni. Tizennyolc éves kora óta egy dekát sem szedett magára.

Ezt ráadásul 1990–ben vette Dressmannál a diplomaosztójára.

Teljesen elképedve állt a liftben, miközben a tükörben a Dr.

Martens cipő és a nadrágszára közül elővillanó zokniját

tanulmányozta. Ez is csak a megoldatlan rejtélyek egyike lehet.

Ahogy liftajtó feltárult, Harry fülét azonnal megütötte a zene és az

étkezde nyitott ajtajából előhömpölygő hangos csevegés. Az órára

pillantott, negyed kilenc volt. Tizenegyig csak kibírja valahogy,

aztán hazamegy. Mély levegőt vett, belépett az étkezdébe és

körülnézett. A helyiséget tipikusan norvég módra rendezték be:

téglalap alakú terem, üvegpult, aminek az egyik végén az ember

megrendelte az ételt, világos bútorok és dohányzási tilalom. A

rendezvényszervezők minden tőlük telhetőt megtettek azért, hogy

léggömbökkel és piros terítőkkel álcázzák azt a helyiséget amit nap

mint nap láttak. Bár itt is több volt a férfi, mint a nő, a nemek

aránya határozottan kiegyensúlyozottabb volt, mint a gyilkossági

csoport rendezvényein. Úgy tűnt, a többség már túl van néhány

pohár italon. Linda említette, hogy lesz egy szűk körű előünneplés,

és Harry megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy arra nem hívták

meg.

– Harry, hogy te milyen jól nézel ki öltönyben!

Linda volt. Harry először meg sem ismerte a nőt a testre simuló

ruhában, ami némi túlsúlya mellett nőies vonalait is kiemelte. Linda

egy narancssárga italokkal teli tárcát dugott Harry orra elé.

– Öhm, kösz, nem kérek, Linda.

– Ne kéresd már magad, Harry! Buli van!

– Tonight we're gonna party like it's nineteen–ninety–nine... –

üvöltötte Prince. Ellen előrehajolt a sofőrülésből, és lejjebb csavarta

a hangerőt. Tom Waaler oldalról rápillantott.

– Csak egy kicsit hangos – mondta a lány, miközben arra gondolt,

hogy már csak három hét van hátra addig, amíg az új kolléga

megérkezik Steinkjerből, és végre megszabadulhat Tom Waalertől.

Nem a zene miatt volt, és nem is maga a férfi zavarta, hiszen

Waaler összességében egészen jó rendőr volt.

208

A telefonok idegesítették. Nem mintha Ellen Gjelten nem lett volna

megértő a szexuális kapcsolatok bizonyos típusú ápolásával

szemben, de Waaler telefonbeszélgetéseinek felét olyan nőkkel

folytatta, akiket – amennyire Ellen ki tudta venni – éppen dobott,

már korábban dobott, vagy hamarosan dobni fog. Az utóbbi

telefonok voltak a legundorítóbbak. Ezeket a nőket egyelőre még

nem fektette le, és Waaler hangja egészen sajátossá vált, amikor

velük beszélt. Amikor Ellen meghallotta, legszívesebben felordított

volna: Ne csináld! Ez a pasas csak bántani fog! Fuss! Ellen

Gjeltennek akkora lelke volt, mint egy futballpálya, így könnyedén

megbocsátotta az emberi gyengeségeket. De Tom Waalerrel még

csak nem is az volt a baj, hogy gyenge lett volna, inkább, hogy

emberség nem sok volt benne. Egész egyszerűen nem kedvelte a

férfit.

Elhajtottak a Toyenparken mellett. Waaler kapott egy fülest, amely

szerint valaki látta Ayubot az Aladdinban, a Hausmanngatén lévő

perzsa étteremben. A pakisztáni bandavezért már a királyi palota

parkjában történt decemberi támadás óta keresték. Ellen tudta, hogy

elkéstek, így már csak annyit tehetnek, hogy körbekérdeznek, hátha

tudja valaki, hol van a fiú. Persze, senki nem tud majd semmit, de

legalább megmutatják magukat, és ezzel jelzik, hogy nem fogják

békén hagyni Ayubot. – Várj meg a kocsiban, bemegyek és

körülnézek – mondta Waaler.

– Oké.

Waaler kicipzározta a bőrdzsekijét. Hogy megmutassa az izmait,

amit a rendőrség edzőtermében pumpált magára, gondolta Ellen.

Vagy még inkább azért, hogy a vállán lévő pisztolytáska

kivillanjon, s az étteremben lévők azonnal lássák, hogy fegyver van

nála. A gyilkosságiaknál dolgozó rendőrtiszteknek folyamatos

fegyverviselési engedélyük volt, de a lány tudta, hogy Waaler nem a

szolgálati pisztolyt hordja magánál, hanem valami nagykaliberű

dolgot, Ellennek nem volt kedve megkérdezni, mit. Az autók után a

kézifegyverek képezték Waaler kedvenc beszédtémáját, és ha

választania kellett, Ellen inkább az autókat részesítette előnyben. A

lány nem hordott magánál fegyvert. Legfeljebb akkor, ha

kifejezetten parancsba kapta, mint a tavaly őszi elnöklátogatáskor.

Valami hátul az agyában morogni kezdett, aztán a hang egy bugyuta

209

sláger digitalizált csengőhangváltozatába csapott át. Waaler

telefonja volt. Ellen kinyitotta az ajtót, hogy utánakiabáljon, de a

férfi már behúzta maga mögött az Aladdin ajtaját.

Elég unalmas volt ez a hét. Ellen nem is emlékezett még egy

ennyire unalmas hétre, mióta elkezdett a rendőrségnél dolgozni.

Tartott tőle, hogy ezt azért érezte így, mert végre jól alakult a

magánélete. Hirtelen érdemes volt rendes időben hazaérni, viszont a

szombati szolgálat, mint ez a ma esti is, kezdett áldozatvállalásnak

tűnni. A telefon már negyedjére kezdte el a dalt. Csak nem az egyik

lekoptatott lány? Vagy valaki, akit épp most fűz? Ha őt most Kim

ejtené... De ő nem fogja ezt tenni. Tudta, és kész. A bosszantó

dallam már ötödjére csendült fel.

Két óra múlva véget ér a műszak, hazamegy, lezuhanyozik és

felugrik Kimhez a Helgesens gatéra. Aztán pedig jöhet egy gyors

huncutkodás. Ellen elvigyorodott. Már hatodjára kezdi! Kihalászta a

kézifék alól a telefont.

– Ez itt Tom Waaler üzenetrögzítője. Waaler úr pillanatnyilag nem

tudja felvenni a telefont. Kérem, hagyjon üzenetet! Tréfának szánta,

tulajdonképpen a nevét is hozzá akarta fűzni, de aztán valamiért

mégsem tette, csak hallgatta a vonal másik végéről hallatszó

szuszogást. Talán az izgalom kedvéért, de lehet, hogy egy. szerűen

csak kíváncsiságból. Aztán leesett neki, hogy a másik a vonal végén

azt hitte, valóban az üzenetrögzítőt érte el, és most a sípszóra vár!

Megnyomta az egyik gombot. Píp.

– Helló, itt Sverre Olsen...

– Helló Harry, ez itt...

Harry megfordult, de Kurt Meirik mondatának másik felét elnyelte

a basszus dübörgése, az önjelölt DJ ugyanis feltekerte a hangerőt és

a hangfal közvetlenül Harry háta mögött üvöltött fel:

– That don 't impress me much...

Harry még csak húsz perce érkezett meg a rendezvényre, de már

kétszer megnézte az óráját, és éppen negyedjére sorolta fel magának

a következő kérdéseket: van–e köze egy alkoholista frontkatona

meggyilkolásának a Märklin megvásárlásához? Ki képes olyan

gyorsan és hatékonyan gyilkolni késsel, hogy fényes nappal Oslo

központjában, egy kapualjban megölhessen valakit? Ki lehet a

210

Herceg? Van–e köze az ügyhöz a fiatalabb Mosken elítélésének?

Hová tűnt az ötödik frontkatona, Gudbrand Johansen? És Mosken

miért nem vette a fáradságot, hogy a háború után megkeresse

Johansent, ha az valóban megmentette az életét? Éppen az egyik

hangfal mellett állt a sarokban, kezében egy pohár Munkholmmal –

direkt nem üveggel, elkerülendő a kérdést, hogy miért

alkoholmentes sört iszik –, és néhány fiatalabb NBSZ–alkalmazottat

figyelt a táncparketten.

– Sajnálom, nem értettem! – emelte fel a hangját Harry. Kurt Meirik

egy narancssárga italt forgatott a kezében. Csíkos, kék öltönyében a

szokásosnál is soványabbnak tűnt. Az öltöny úgy állt rajta, mintha

ráöntötték volna. Harry gyorsan lejjebb rángatta saját zakója ujját,

tisztában volt vele, hogy az inge ujja bőven kilátszik a

mandzsettagomb felett. Meirik közelebb hajolt.

– Csak azt próbáltam elmondani, hogy ez itt a külügyi részleg

vezetője... Harry most vette csak észre a mellette álló nőt. Vékony

alkat. Egyszerű, piros ruha. Harryt kezdte hatalmába keríteni a

felismerés.

So you got the looks, but have you got the touch...38

Barna szem, magas járomcsont, sötét tónusú bőr. A keskeny arcot

keretező barna, rövid haj. A nő szeme már mosolygott. Harry

emlékezett rá, hogy szép, de arra nem, hogy ennyire... ennyire

elragadó. Ez volt az egyetlen szó, ami Harrynak eszébe jutott róla:

elragadó. Tudta, a ténynek, hogy a nő most itt állt előtte, határtalan

meglepetést kellett volna okoznia számára, de valahogy az egészben

volt valami logika, ami miatt legbelül nagyon is ismerősnek érezte

az egész helyzetet. – ...Rakel Fauke rendőrfelügyelő – mondta

Meirik.

– Mi már ismerjük egymást – szólalt meg Harry.

– Valóban? – lepődött meg Meirik.

– Igen – mondta a nő.

De nem hiszem, hogy eljutottunk volna odáig, hogy a nevünket is

eláruljuk egymásnak. A nő kinyújtotta kecses kezét, amitől

Harrynak újra a zongora – és a balettórák jutottak eszébe.

– Harry Hole – mondta.

– Á, persze, maga az.

– A gyilkosságiaktól, ugye?

211

– Úgy van.

– Amikor találkoztunk, még nem tudtam, hogy maga az NBSZ új

főtisztje. Ha említette volna, akkor... – Akkor mi lett volna? –

kíváncsiskodott Harry. A nő finoman félrehajtotta a fejét.

– Igen, mi lett volna? – nevetett. A nevetését hallva Harry agyában

újra ez az idióta szó villant fel: elragadó. – Mondjuk, elmondtam

volna, hogy ugyanazon a helyen dolgozunk. Egyébként nem

szoktam mások orrára kötni, hol dolgozom, mert rögtön jön az a

rengeteg kérdés. Biztos maga is így van ezzel.

– Hajaj – sóhajtotta Harry.

A nő megint elnevette magát. Harry azon tűnődött, vajon mi

történhetett, hogy folyton nevetnie kell. – Hogyhogy nem láttam

magát eddig itt a házban? – kérdezte a nő. – Harry irodája a folyosó

legvégén van – szólalt meg Meirik. – Aha – bólintott megértően a

nő, de a szemében újra mosoly bujkált. – A folyosó legvégén, mi?

Harry komoran bólintott. – Rendben – mondta Meirik. – Akkor

most már ismerik egymást. Éppen a bárhoz indultunk, Harry. Harry

várta, magukkal hívják–e, de hiába.

– Még látjuk egymást! – köszönt el Meirik.

Nyilván, gondolta Harry. Még sokan vannak hátra, akiknek ma este

az NBSZ főnökétől és a rendőrfelügyelőtől meg kell kapniuk ezt a

kollegiális a főnöktől–a–beosztottnak–járó–vállveregetést. Hátat

fordított a hangfalnak, és közben egy lopott pillantást vetett a

távozók felé. A nő felismerte. Emlékezett rá, hogy nem mutatkoztak

be egymásnak. Egy slukkra kiürítette a poharat. Nem volt semmi

íze. – There's something else: the afterworld...39

– Waaler becsapta a kocsi ajtaját. – Senki nem beszélt vele, nem

látta és nem is hallott róla – mondta. – Gyerünk! – Aha, persze –

mondta Ellen, vetett egy pillantást a tükörbe, és elkormányozta a

kocsit a járdától.

– Hallom, kezded te is csípni Prince–t.

– Ezt meg honnan veszed?

– Felhangosítottad, amíg benn voltam.

– Ó.

– Fel kell hívnia Harryt.

– Valami baj van?

212

Ellen mereven előre figyelt a lámpák fényében megcsillanó, nedves,

fekete aszfaltra.

– Mi baj lenne?

– Nem tudom.

– Csak úgy nézel ki, mintha történt volna valami.

– Nem történt semmi, Tom.

– Nem hívott senki? Hé! – Tom összerándult az ülésben és mindkét

kezével a műszerfalnak támaszkodott. – Mi van, tényleg nem vetted

észre azt a kocsit?!

– Bocs.

– Vegyem át?

– A kormányt? Miért?

– Mert úgy vezetsz, mint egy...

– Mint egy mi?

– Felejtsd el!

– Azt kérdeztem, hogy hívott–e valaki.

– Senki sem hívott, Tom.

– Ha hívtak volna, akkor mondtam volna, nem?

– Fel kell hívnia Harryt! Azonnal.

– Akkor meg miért kapcsoltad ki a telefonomat?

– Mi van? – Ellen rémülten meredt a férfira.

– Az utat nézd, Gjelten! Azt kérdeztem, miért...

– Mondtam már, hogy nem hívott senki.

A telefont pedig te magad kapcsoltad ki! Ellen akaratán kívül úgy

felemelte a hangját, hogy a saját füle is belecsendült.

– Jól van, Gjelten – mondta a férfi.

– Nyugalom, csak kérdeztem.

Ellen igyekezett egyenletesen lélegezni és csak a forgalomra

figyelni. A körforgalomnál balra kanyarodott a Vahls gate irányába.

A szombat este ellenére a városnak ez a része szinte teljesen kihalt

volt. Zöld. Jobbra a Jens Bjelkes gate felé. Balra, lefelé a

Tøyengatára. Be a rendőrkapitányság garázsába. Egész idő alatt

magán érezte Tom vizsgálódó tekintetét.

Amióta Rakel Faukéval találkozott, Harry egyszer sem nézett az

órájára. Sőt, végül még Linda kérésének is engedett, és

megismerkedett néhány kollégával. A csevegés azonban akadozott.

213

Megkérdezték, milyen pozícióban dolgozik az osztályon, és miután

válaszolt, ki is fogytak a témákból. Valószínűleg létezik valami

íratlan szabály az NBSZ–nél, hogy az ember nem kérdezősködik

sokat. Vagy csak magasról tettek az egészre. Ami tulajdonképpen

rendjén is volt, mivel Harryt sem érdekelték különösebben a

többiek. Visszatért a hangfal elé. Néhányszor látta felvillanni a nő

piros ruháját. Úgy tűnt, körbejárt, de senkivel sem időzött sokáig.

Abban teljesen biztos volt, hogy nem táncolt.

Atyaég, úgy viselkedem, mint egy tinédzser, gondolta. Aztán mégis

rápillantott az órára. Fél tíz. Oda is mehetne hozzá mondhatna

néhány szót, hogy lássa, mi történik. Ha nem történik semmi, akkor

továbbáll, átesik a Lindának ígért táncon, és hazamegy. Ha nem

történik semmi? Mégis mire számít?! Hiszen ez a nő egy

gyakorlatilag házas rendőrfelügyelő! Úgy érezte, muszáj szereznie

egy italt. Nem. Újra az órára sandított. A beígért tánc gondolatától

kirázta a hideg. Haza akart menni a lakásába. A többség már úgyis

jó hangulatban volt, sokan be is rúgtak. Persze, ha józanok

lennének, akkor sem tűnne fel senkinek, hogy az új főtiszt, a

leghátsó irodából, lelépett. Egyszerűen csak kiballag az ajtón, le a

lifttel, végül pedig ki az Escorthoz, ami hűségesen várja az épület

előtt. Úgy tűnt, Linda is jól érzi magát: szorosan kapaszkodott egy

fiatal tisztbe, aki kissé izzadt mosollyal forgatta a táncparketten.

– Annak idején a Raga–koncerten egy kicsit nagyobb volt a

lendület, nem gondolja? Harry szíve hevesebben vert, mikor

meghallotta a nő mély hangját maga mellett.

Tom megállt Ellen asztala mellett.

– Bocs, hogy tapló voltam a kocsiban. Ellen összerezzent. Észre

sem vette, hogy a férfi bejött az irodába. A telefonkagylót továbbra

is a kezében tartotta, de még nem ütötte be a számokat.

– Á, hagyd csak, nem történt semmi – válaszolta.

– Inkább én vagyok egy kicsit... érted.

– Meg fog jönni?

A lány felkapta a fejét, de rájött, hogy ez most nem élcelődés volt,

mert a férfi tényleg megértő arccal nézett rá. – Olyasmi – hagyta rá.

Hogy került a szobájába, amikor sosem teszi be ide a lábát? – A

szolgálatnak vége, Gjelten – intett Waaler a falon lógó óra felé, ami

214

pontosan tíz órát mutatott. – Itt van a kocsim. Hadd vigyelek haza!

– Kösz szépen, de még el kell intéznem egy telefont. Menj csak

nyugodtan!

– Magántelefon?

– Nem, ez csak...

– Akkor megvárlak.

Waaler ledobta magát Harry régi irodai székébe, ami panaszosan

megnyikordult. A tekintetük találkozott. A francba! Miért nem

mondta azt, hogy magánügyben telefonál? Most már késő. Waaler

rájött, hogy Ellen felfedezett valamit? Megpróbált olvasni a férfi

tekintetében, de úgy tűnt, ezt a képessége cserbenhagyta, amikor

elöntötte a pánik. Pánik? Most értette meg, hogy miért nem érezte

soha jól magát Tom Waaler társaságában. Nem az érzéketlensége

vagy a nőkkel, színes bőrűekkel, részegekkel, homokosokkal

kapcsolatos nézetei miatt, sőt, még csak nem is azért, mert

előszeretettel alkalmazott erőszakot. A lány kapásból fel tudott

sorolni vagy tíz másik rendőrtisztet, akik ezeket a dolgokat illetően

nem sokkal maradnak le Tom Waaler mögött, velük kapcsolatban

mégis talált egy–két pozitívumot, melyek miatt képes volt

eltekinteni mindettől. Tom Waalerrel azonban más volt a helyzet, és

most már azt is tudta, miért: félt a férfitől.

– Tulajdonképpen ráér hétfőn is – szólalt meg végül.

– Nagyszerű – állt fel a férfi a székből.

– Akkor nyomás!

Waalernek az a fajta japán sportkocsija volt, amelyet Ellen olcsó

Ferrari–utánzatnak tartott. Alacsonyan fekvő, mély ülése volt, ami

összepréselte a vállat, hangszórói pedig mintha a kocsi felét

betöltötték volna. A motor finoman duruzsolt a Trondheimsveien,

az utcai lámpák fényei pedig sorra végigsuhantak az utastéren. A

hangfalakból a mostanra már Ellen számára is ismerős falzetthang

kúszott elő: ... Ionly wanted to be somé kind of a friend, only wanted

to seeyou bathing…40

Prince. A Herceg.

– Itt ki is ugrok – szólalt meg Ellen, miközben nagyon igyekezett,

hogy a hangja természetesnek tűnjön. – Szó sem lehet róla – nézett

Waaler a visszapillantó tükörbe. – A fuvar háztól házig szól. Hova

megyünk pontosan? A lány leküzdötte a késztetést, hogy az ajtót

feltépve kiugorjon a kocsiból.

215

– Itt jobbra – mutatta a lány.

– Harry, kérlek, legyél otthon!

Jens Bjelkes gate – böngészte Waaler fennhangon az utcatáblát, és

bekanyarodott. Errefelé lényegesen jobban spóroltak a világítással,

és a járdák is néptelenek voltak. Ellen lopva a férfira pillantott,

akinek az arcán fények apró négyszögei siklottak végig. Vajon

rájött, hogy tudja? Vajon azt is sejti, hogy a lány táskába dugott

keze azt a fekete gázsprayt szorongatja, amit Németországban

szerzett be, és amit ősszel Waalernek is megmutatott, amikor a férfi

azt állította, hogy Ellen saját magát és kollégáit is veszélybe

sodorja, ha nem hajlandó fegyvert viselni? Waaler akkoriban még

diszkréten jelezte is, hogy tudna szerezni a lány számára egy

praktikus kis kézifegyvert, amit bárhol elrejthet a testén, és ami

természetesen regisztrálatlan lenne, így senki sem bukkanna Ellen

nyomára, ha netán valami „szerencsétlenség" történik. Ellen akkor

nem tulajdonított különösebb jelentőséget az ajánlatnak, azt

gondolta, csupán a férfi ízetlen macsó tréfáinak egyike, és nevetve

elhajtotta.

– Csak állj meg itt, a piros kocsi mellett. – De a négyes szám a

következő tömbben van – ellenkezett Waaler. Említette volna, hogy

a négyes szám alatt lakik? Még az is lehet, hogy igen, csak már

elfelejtette. Olyan átlátszónak érezte magát, mint egy medúza. A

férfi talán még azt is látta, milyen szaporán ver a szíve. A motor

üresjáratban zümmögött. Waaler megállt. Ellen lázasan kutatott a

kilincs után. Nyavalyás japán tervezők! Mi a fenéért nem képesek

normális fogantyút szerelni az ajtókra?

– Viszlát hétfőn! – hallotta Waaler hangját maga mögött, amikor

végre megtalálta a kart, és kikászálódott a kocsiból. Olyan mélyeket

lélegzett a tél végi, szennyezett városi levegőből, mintha most

bukkant volna a felszínre a jeges víz alól. Az utolsó hang, amit a

ház nehéz bejárati ajtajának becsapódása után hallott, Waaler

autójának olajozott zúgása volt, továbbra is üresjáratban.

Kulcsát szorongatva felviharzott a lépcsőn, csizmája kopogását

visszaverte a lépcsőház fala. Aztán már benn is volt a lakásban.

Miközben Harryt számát tárcsázta, Sverre Olsen üzenetét

ismételgette magában: Itt Sverre Olsen! Még mindig várom a tíz

216

lepedőt az öregember ágyújának a megrendeléséért. Hívj vissza

otthon!

Ennyi volt, aztán le is rakta. Egy pillanat alatt rájött az

összefüggésre. A rejtvény ötödik kulcsszavára, hogy ki volt a

Märklin–üzlet közvetítője. Egy rendőr. Tom Waaler. Hát persze. Ha

egy ilyen retardáltnak, mint Olsen, tízezer korona jutalék jár, akkor

minden bizonnyal zsíros üzletről lehetett szó. Az öregember.

Fegyvermániások. Szélsőjobbos szimpátia. A Herceg, aki

hamarosan főtiszt lesz. A napnál is világosabb. Egy pillanatra fel is

bosszantotta, hogy éppen ő, aki arról híres, hogy minden olyan

részletet észrevesz, amit mások soha, hogyhogy nem jött rá

korábban. Tudta, a paranoia már jó ideje a hatalmába kerítette,

mégsem tudta ott, az étterem előtt kiverni a fejéből a gondolatot:

Tom Waalernek minden lehetősége adott arra, hogy tovább

másszon fölfelé, s tovább mozgassa a szálakat a hatalom

védőszárnyai alól. És csak a jó ég tudja, vannak–e szövetségesei a

rendőrségen. Ha belegondolt, persze voltak jó páran, akikről soha

nem tudta volna elképzelni, hogy benne lennének, de az egyetlen,

akiben száz százalékig megbízott, az Harry volt.

Végre kicseng. Nem jelez foglaltat. Persze Harry otthoni telefonja

sosem foglalt. Gyerünk, vedd már fel! Ellen azzal is tisztában volt,

hogy csak idő kérdése, hogy Waaler beszéljen Olsennel, amiből

rögtön rájön, mi történt. Egy pillanatra sem volt kétséges számára,

hogy attól a másodperctől fogva veszélyben forog az élete. Azonnal

cselekednie kell, akár egyetlen rossz lépés is végzetes lehet. Egy

hang szakította félbe gondolatait:

– Ez itt Hole üzenetrögzítője. Mondd!

Píp.

– Harry, a fenébe is! Itt Ellen.

Elkaptuk. Felhívlak a mobilodon. Miközben a noteszt fellapozta a h

betűnél, az álla alá szorított telefonkagyló hangos koppanással a

földre csúszott. A lány szitkozódott, aztán végül sikerült

elővarázsolnia Harry mobilszámát. Tiszta szerencse, hogy a pasas

sosem válik meg a telefonjától, gondolta, miközben tárcsázott. Ellen

Gjelten egy nemrég felújított bérházban lakott egy szelíd, Helge

nevű széncinege társaságában. A lakásnak fél méter vastag külső

falai és dupla ólomüveg ablakai voltak, mégis megesküdött volna

217

rá, hogy egy üresbe tett kocsi duruzsolását hallja az utcáról

beszűrődni.

Rakel Fauke nevetett.

– Ha megígérte Lindának, hogy táncolni fog vele, akkor mérget

vehet rá, hogy nem ússza meg egy laza kis lötyögéssel. – Vagy

lelépünk. Kis szünet támadt, mire Harrynak leesett, hogy amit

mondott, eléggé félreérthető, ezért gyorsan megkérdezte:

– És hogy került az NBSZ–hez? – Az orosz nyelv kapcsán –

válaszolta a nő. – Beiratkoztam a honvédelmi minisztérium orosz

kurzusára, utána pedig két évig tolmácsként dolgoztam

Moszkvában. Kurt Meirik már akkor hívott, hogy dolgozzak náluk.

Miután elvégeztem a jogi kart, egyenesen az NBSZ harmincötödik

fizetési lépcsőjébe soroltak. Azt hittem, megfogtam az Isten lábát.

– És nem így történt?

– Megőrült?

Egykori csoporttársaim ma a háromszorosát keresik annak, amit én

valaha is fogok. – Akkor miért nem hagyja a fenébe, és csinálja azt,

amit ők? – Szeretem a munkámat – mondta a nő vállat vonva. –

Közülük ezt nem sokan mondhatják el magukról.

– Ebben van valami.

Szünet.

Ebben van valami. Tényleg ennyit volt képes kinyögni? – És

magával mi a helyzet, Harry? Szereti, amit csinál? Még mindig a

táncparkett felé fordultak, de Harry elcsípte a nő méregető

tekintetét. Ezerféle gondolat cikázott az agyában. Arról hogy a nő

szeme és szája körül apró nevetőráncok húzódnak, hogy Mosken

hétvégi háza közel fekszik ahhoz a helyhez, ahol a Märklin üres

töltényhüvelyeire rábukkantak, meg hogy a Dagbladet szerint a

városban lakó norvég nők negyven százaléka nem hűséges. És hogy

meg kellene kérdeznie Even Juul feleségét, emlékszik–e a

Norvégiaezred három katonájára, akiket egy repülőgépből kidobott

kézigránát sebesített vagy ölt meg, valamint hogy nem kellene–e

öltönyügyben szétnéznie a Dressmann év eleji árleszállításán, amit

a TV3–on reklámoztak. De hogy szereti–e a munkáját?

– Néha igen – válaszolta végül.

– És mit szeret benne?

218

– Nem tudom.

– Ez így nagyon ostobán hangzik?

– Nem tudom.

Nem mintha még soha nem gondolkodtam volna el azon, miért

lettem éppen rendőr. Már sokszor megtettem, de mégsem tudom.

Lehet, hogy egyszerűen csak szeretem nyakon csípni a rosszfiúkat.

– És mit csinál olyankor, amikor nem a rosszfiúkra vadászik? – A

Robinson–expedíciót nézem. A nő újra elnevette magát, és Harry

tudta, hogy hajlandó lenne a legidiótább dolgokat is felsorolni, csak

hogy megnevettesse. Összeszedte magát, és elmesélt pár némiképp

komolyabb dolgot is pillanatnyi életéből, de miután igyekezett

kerülni a kellemetlenebb témákat, nem sok dologról tudott

beszámolni. Aztán, mivel a nő még mindig kíváncsinak tűnt, mesélt

neki az apjáról és Søsről. Vajon miért mindig Søsnél lyukad ki, ha

valaki arra kéri, hogy beszéljen magáról?

– Klassz lány lehet – jegyezte meg a nő.

– A lehető legklasszabb – mondta Harry.

És egyben a legbátrabb is. Sosem félt az új dolgoktól. Ő az élet

igazi tesztpilótája. Harry elmesélte azt a történetet, amikor Søs

szóbeli árajánlatot kért egy Jacob Aalls gatén lévő lakásra, amiről

az Aftenposten lakberendezési oldalain látott fotókat, mert a képen

szereplő tapéta az oppsali gyerekszobájukra emlékeztette. Végül

kapott egy kétmillió koronás árajánlatot, azaz a nyár legmagasabb

négyzetméterárát. Rakel Fauke annyira nevetett, hogy Harry

zakójára lötyögtette a tequilát. – Az a legjobb benne, hogy amikor

kudarcot vall, csak leporolja magát, és már készen is áll a következő

öngyilkos merényletre. A nő egy zsebkendővel törölgette Harry

zakójának hajtókáját.

– És maga, Harry, mit csinál, amikor kudarcot vall?

– Én? Hm.

Én egy ideig csak ücsörgök a földön. Aztán összeszedem magam.

Az embernek nem nagyon van más választása.

– Ebben van valami. Harry felkapta a fejét, kíváncsi volt, hogy a nő

a bolondját járatja–e vele. Rakel Fauke szemében vidámság

csillogott. A nő erőt sugárzott de Harry kételkedett benne, hogy

eddig túl sok csapás érte volna.

219

– Most maga következik, meséljen valamit! – mondta Harry. Rakel

nem hagyatkozhatott a testvérére, mivel egyedüli gyerek volt,

úgyhogy inkább a munkájáról mesélt. – Csak ritkán fordul elő, hogy

elfogunk valakit – mesélte. – A legtöbb ügy egy barátságos

telefonnal végződik, esetleg egy koktélpartival a nagykövetségen.

Harry kajánul mosolygott. – És hogyan rendezték el a Secret

Service–ügynök ügyét, akit lelőttem? – kérdezte. – Telefonon vagy

koktélpartival? A nő elgondolkodva nézte Harryt, miközben kezével

egy jégkockát halászott ki a poharából. Egy csepp olvadt víz

csordult végig lassan a kézfején, majd tovább vékony karkötője alatt

a könyöke felé.

– Táncol, Harry? – kérdezte. – Ha jól emlékszem, épp tíz perce

nyavalyogtam azon, hogy menynyire gyűlölök táncolni. A nő

félrehajtotta a fejét.

– Úgy értettem, hogy táncol–e... velem?

– Erre a zenére?

A hangszóróból éppen a Let It Be pánsípverziója hömpölygött elő,

mint valami nagyon sűrű, ragacsos szirup. – Túl fogja élni! Tekintse

bemelegítésnek a nagy Linda–teszthez. A nő könnyedén Harry

vállára tette a kezét.

– Mi most flörtölünk? – érdeklődött Harry.

– Hogy mondja, főtiszt?

Sajnálom, de rémesen gyenge vagyok a rejtett jelzések

felfogásában, úgyhogy inkább megkérdeztem, hogy flörtölünk–e.

– Meg sem fordult a fejemben. Harry a nő dereka köré fonta a

kezét, és megpróbálkozott néhány óvatos tánclépéssel. – Olyan

érzés, mintha elvesztettem volna az ártatlanságomat – jegyezte meg.

– Persze, elkerülhetetlen volt – ezen előbb–utóbb minden norvég

férfinak át kell esnie.

– Maga meg miről beszél? – nevetett a nő.

– Arról, hogy egy kollégával táncolok egy céges bulin.

– Nem kényszerítettem.

Harry elmosolyodott. Lehetnének bárhol, és akár a Kacsatánc is

szólhatna – visszafelé, ukulelén – ezért a táncért bármit megtett

volna.

– Hát ez meg itt mi? – szólalt meg a nő.

– Nos...

220

Ez nem pisztoly, de tényleg rettenetesen boldog vagyok, hogy

találkoztunk – idézte Harry a híressé vált mondatot. Lecsatolta a

telefont a derekáról, elengedte a nőt, majd a hangfalhoz lépett, és

rátette a mobilt a tetejére. Amikor visszaért Rakel–hez, a nő

kinyújtotta felé a karját.

– Remélem, itt nem lop senki – jegyezte meg Harry. Szakállas vicc

volt ez a rendőrség berkein belül, a nő már biztos ezerszer hallotta,

mégis lágyan a férfi fülébe nevetett.

Ellen addig hagyta kicsengeni Harry mobilját, míg el nem érte a

postafiókot. Aztán újra próbálkozott. Az ablaknál állt, és az utcát

fürkészte. A kocsi sehol. Persze, hogy nincs már itt, biztosan

túlreagálta az egészet. Tom már minden valószínűség szerint

hazafelé tart az ágyába. Vagy valaki máséba. A harmadik

próbálkozás után feladta, és inkább Kimet hívta. A férfi hangja

fáradtnak tűnt. – Tegnap este héttől taxiztam – mondta. – Több mint

húsz órát vezettem. – Gyorsan lezuhanyozom és indulok. Csak

tudni akartam, hogy otthon vagy–e.

– Feszültnek tűnsz.

– Nincs semmi baj!

Nagyjából háromnegyed óra múlva ott vagyok. Használnom kell

majd a telefonodat. És reggelig maradok. – Csodás! Nem ugranál be

nekem egy doboz cigiért a Markveien lévő 7– Elevenbe?

– Oké. Majd hívok egy taxit.

– Minek?

– Majd később elmagyarázom.

– Tudsz róla, hogy szombat este van?

Kizárt, hogy elérd a taxitársaságot. Amúgy is, négy perc alatt

ideérsz. Ellen habozott.

– Figyelj csak! – szólalt meg végül.

– Igen?

– Szeretsz?

Ellen, miközben a férfi mély hangját hallgatta, látta maga előtt félig

lehunyt, álmos szemét és vékony, szinte elgyötört testét a paplan

alatt a nyomorúságos kis lakásban a Helgensen gatén, aminek az

egyetlen pozitívuma az Aker folyóra nyíló ablaka volt. Eközben egy

221

pillanatra szinte Tom Waalerről is megfeledkezett. Legalábbis

majdnem.

– Sverre!

Sverre Olsen anyja a lépcső aljában állt, és teli tüdőből kiabált,

ahogy mindig is szokott, mióta a fia az eszét tudta. – Sverre,

telefon! Úgy ordított, mintha legalábbis vízbe fulladni készülne.

– Majd fent felveszem, mama!

Felült az ágyban, felmarkolta a szekrényről a telefont, és a kattanást

várta, ami azt jelentette, hogy az anyja odalenn letette a kagylót.

– Halló!

– Én vagyok az – a háttérben Prince szólt.

– Mindig Prince.

– Gondoltam – mondta Sverre.

– Hogyhogy?

A kérdés olyan gyorsan jött, hogy Sverre azonnal fedezékbe vonult,

mintha ő tartozna a másiknak pénzzel, nem pedig fordítva. – Nem

az üzenetem miatt hívtál? – kérdezett vissza Sverre. – Azért

hívtalak, mert láttam a számodat a fogadott hívások között a

mobilomban, ami szerint húsz harminckettőkor beszéltél valakivel.

Miféle üzenetről hadoválsz? – Hát, a pénzemről. Kezdek teljesen

leégni, te pedig megígérted...

– Kivel beszéltél?

– Mi? Hát, a csajjal, az üzenetrögzítődről.

Egészen dögös hangja volt. Valami új szerzemény...? A telefon

másik végéről nem érkezett válasz, csak Prince énekelt tovább

halkan. You sexy motherfucker41

... A zene hirtelen elnémult.

– Halljam, mit mondtál pontosan!

– Csak azt, hogy...

– Állj! Azt mondtam, hogy pontosan!

Szóról szóra. Sverre, amilyen pontosan csak tudta, elismételte. –

Rögtön gondoltam, hogy valami ilyesmi történhetett – mondta a

Herceg. – Éppen most leplezted le az egész akciót egy kívülálló

előtt, Olsen. Ha nem tömjük be azonnal a lyukat, akkor nekünk

annyi! Megértetted? Sverre Olsen azonban nem értett semmit. A

Herceg változatlanul nyugodt hangon elmagyarázta, hogy a

telefonja rossz kezekbe került.

222

– Az nem az üzenetrögzítő volt, Olsen!

– Akkor ki volt az?

– Nevezzük egyszerűen csak ellenségnek.

– A Monitor? Valaki szaglászott, vagy mi?

Az illető éppen útban van a rendőrség felé. A te dolgod lesz

megállítani a csajt.

– Micsoda? Én csak a pénzemet akarom...

– Fogd be, Olsen! Olsen befogta.

– Az Ügyről van szó.

– És te jó katona vagy, igaz?

– Igen, de...

Egy jó katona pedig eltakarít maga után, ugye? – Én csak közted és

az öreg között közvetítek, te vagy az, aki... – Különösen, ha a

katona felett ott lebeg három év börtön, mert csak formai hiba miatt

van szabadlábon. Sverre nyelt egyet.

– Ezt honnan tudod? – kezdte.

– Ne ezzel foglalkozz!

Csak azt akarom, hogy megértsd, neked legalább annyi

vesztenivalód van ezen az egészen, mint nekem és az egész

testvériségnek. Sverre nem válaszolt, de nem is volt rá szükség.

– Csak hogy világosan lásd, Olsen: ezt nevezik háborúnak. És a

háborúban nincs szükségünk gyávákra és csalókra. Azonkívül a

testvériség megjutalmazza a katonáit. A tízezer mellé kapsz még

negyvenezret, ha elvégezted a munkát. Sverre gondolkodott. Azon,

hogy mit vegyen fel. – Hol? – kérdezte. – Schous plass, húsz perc

múlva. Hozd magaddal, amire szükséged lesz!

– Maga nem iszik? – kérdezte Rakel.

Harry körülnézett. Az utolsó táncuk úgyszólván olyan szoros volt,

hogy azt csak felhúzott szemöldökkel lehetett volna megemlíteni.

Most visszavonultak egy asztalhoz az étkezde belsejébe.

– Már abbahagytam – válaszolta Harry.

– A nő bólintott.

– Ez egy hosszú történet – tette hozzá a férfi.

– Ráérek.

Ma este csak vidám történeteket szeretnék hallani – mosolygott

Harry. – Beszéljünk inkább magáról. Milyen gyermekkora volt?

Képes beszélni róla? Harry félig–meddig arra számított, hogy a nő

223

nevetni kezd, de csak egy halovány mosolyt kapott. – Az anyám

tizenöt éves koromban halt meg, de ettől eltekintve a nagy részéről

képes vagyok beszélni. – Sajnálom. – Nincs mit sajnálnia, nem

tudhatta. Anyám nagyon különleges asszony volt. De ma este csak

vidám dolgokról beszélgetünk...

– Van testvére?

– Nincs. Csak én vagyok és az apám.

– Magának kellett az apjával törődnie egyedül, ugye?

A nő meglepődve nézett Harryra. – Tudom, hogy milyen az –

mondta a férfi. – Én is elvesztettem az anyámat. Az apám éveken

keresztül egy székben ült a falat bámulva. A szó szoros értelmében

én etettem. – Az én apám egy nagy, építőipari cikkeket forgalmazó

üzletlánccal foglalkozott, amit ő maga hozott létre a semmiből.

Mindig azt hittem, hogy ez jelenti az életét. Anyám halálnak

éjszakáján azonban az egész iránt elveszítette érdeklődését. Eladta a

részét, még mielőtt minden kárba veszett volna. Mindenkit

eltaszított magától, akit ismert, engem is. Végül egy megkeseredett,

magányos ember lett. Rakel sóhajtott.

– Én meg éltem a magam életét. Moszkvában találkoztam egy

férfival, apám pedig úgy érezte, elárultam, amikor hozzámentem

egy oroszhoz. Amikor Oleget magammal hoztam Norvégiába,

nagyon megromlott a kapcsolatunk. Harry felállt, majd egy

margaritával és egy kólával tért vissza. – Kár, hogy nem

találkoztunk a jogi karon, Harry! – Akkoriban én egy igazi idióta

voltam – mondta a férfi. – Mindenkivel agresszíven viselkedtem,

aki nem ugyanazokat a lemezeket és filmeket szerette, amiket én.

Senki sem szeretett, és én sem kedveltem őket.

– Ezt azért nem hiszem. – Ezt egy filmből csentem. A fickó, aki ezt

mondja, fel akarja szedni Mia Farrow–t. Mármint a filmben. Még

sosem próbáltam ki, hogy a való életben működik–e. – Hát –

mondta a nő, és elgondolkodva belekortyolt a margaritába –,

szerintem ez elég jó kezdés. Elnevették magukat, és elkezdtek jó és

rossz filmekről beszélgetni, illetve jó és rossz koncertekről, amiken

ott voltak, és közben Harry rájött, hogy a nővel kapcsolatos első

benyomásainak jó részén változtatnia kell. Például húszévesen

Rakel egyedül körülutazta a Földet. Harry ennyi idősen mindössze

224

egy sikertelen interrail utazást és kezdődő alkoholizmusát tudta

felmutatni élettapasztalatként.

A nő az órára pillantott. – Tizenegy óra. Valaki már vár otthon.

Harry érezte, ahogy a szíve lesüllyed a gyomrába.

– Engem is – emelkedett fel.

– A szörny az ágyam alatt. Hadd vigyem haza!

– A nő elmosolyodott.

– Igazán nem szükséges.

– Ugyan, mondhatni útba esik.

– Maga is a Holmenkollenen lakik?

– Mellette. Vagyis szinte a közelben. Bislett.

– A nő nevetett.

– Vagyis a város másik végében.

Akkor már értem, miben sántikál. Harry kissé együgyű arccal

mosolygott. A nő a karjára tette a kezét. – Meg kell tolni a kocsiját,

ugye?

– Úgy tűnik, elment, Helge – állapította meg Ellen.

Kabátban állt az ablaknál, és a függöny mögül kukucskált kifelé. Az

utca üres volt, az eddig lenn várakozó taxi éppen elindult három,

meglehetősen jókedvű barátnővel. A félszárnyú széncinege nem

válaszolt, csak pislogott, és az egyik lábával a hasát vakargatta.

Megpróbálta még egyszer felhívni Harryt, de újra csak a női hangot

érte el, ami kitartóan ismételgette, hogy a mobiltelefon ki van

kapcsolva, vagy a tulajdonos olyan helyen tartózkodik, ahol nincsen

térerő.

Így aztán Ellen letakarta a kalitkát, jó éjszakát kívánt a madárnak,

lekapcsolta a villanyt, és bezárta maga mögött az ajtót. A Jens

Bjelkes gate továbbra is néptelen volt, így elsietett a Thorvald

Meyers gate irányába, amiről tudta, hogy szombat esténként mindig

tele van emberekkel. A Fru Hagen előtt odaintett néhány

ismerősnek, akikkel időnként váltottak néhány szót egy–egy elázott

estén a Grünerløkka kivilágított sípályáján. Eszébe jutott, hogy

cigarettát ígért Kimnek, úgyhogy megfordult, és elindult a

Markveien lévő szupermarket irányába. Újra egy ismerősnek tűnő

arcra tévedt a tekintete, automatikusan elmosolyodott, amikor látta,

hogy a férfi ránéz.

225

Miközben a 7–Elevenben megpróbálta felidézni, vajon Kim Camelt

vagy Camel Lightot szív–e, rádöbbent, hogy milyen rövid ideje

vannak csak együtt, és még mennyi mindent meg kell tanulniuk

egymásról. És arra is, hogy életében először fordult elő, hogy ez a

felismerés nem megriasztotta, hanem tényleg nagyon örült neki.

Egészen egyszerűen boldog volt. A gondolat, hogy a férfi

mindössze három háztömbnyire innen az ágyban fekve várja, édes

volt, és egyúttal el is gyengítette. Végül a Camel mellett döntött, és

türelmetlenül várta, hogy kiszolgálják. Amikor kiért az utcára,

elhatározta, hogy a folyó mentén húzódó, rövidebb utat választja.

Útközben azon morfondírozott, milyen rövid távolság elég ahhoz

egy városban, hogy a nyüzsgő tömegből a teljes elhagyatottságba

csöppenjen az ember. Hirtelen csak a folyó locsogását és a csizmája

alatt megcsikorduló havat hallotta. És mire rájött, hogy nem csupán

a saját léptei zajáról van szó, már késő volt megbánni, hogy a

rövidebb út mellett döntött. Most már a zihálás is eljutott a füléig.

Ideges és dühös, gondolta Ellen, és azonnal megértette, hogy

életveszélyben van. Nem fordult meg, csak futásnak eredt. A

lépések azonnal átvették mögötte a ritmust. Próbált nyugodtan és

minden erejét kihasználva futni, igyekezett nem pánikba esni és

hadonászni. Ne úgy fuss, mint egy megveszekedett vénasszony,

biztatta magát, és megragadta kabátja zsebében a gázsprayt. A

lépések azonban könyörtelenül közeledtek. Arra gondolt, hogy ha

beér a gyalogúton magányosan álló lámpa fényébe, akkor

megmenekül. Persze tudta, hogy ez nem igaz. Már a lámpa alatt

járt, amikor az első ütés eltalálta a vállát, ő pedig az oldalára zuhant

a hóba. A második ütés a karját bénította meg, a gázspray kicsúszott

elerőtlenedett kezéből. A harmadik ütés a térdkalácsát zúzta össze,

de a fájdalom olyan mély volt, hogy a torkára forrasztotta a sikolyt,

és hófehér nyakán kidagadtak az ütőerek. A lámpa sárga fényében

látta, ahogy a támadó a magasba lendíti a baseballütőt, és rájött,

hogy ugyanezt a férfit látta a Fru Hagen előtt, amikor megfordult. A

lányban megbúvó rendőr automatikusan végigpásztázta a férfi

rövid, zöld kabátját, fekete bakancsát és a fekete combat–sapkát.

Aztán az első fejére mért ütés szétzúzta a látóidegeit, és a

koromfekete éjszaka elfedett mindent.

226

Az erdei szürkebegyek negyven százaléka túléli, gondolta. Most már

valahogy túl fogom élni ezt a telet. Ujjai a hóban tapogatóztak,

próbált találni valamit, amibe belekapaszkodhat. A második ütés a

tarkóján érte. Már tényleg nincs sok hátra belőle, gondolta. Túl

fogom élni ezt a telet.

Harry Rakel Fauke villájának kocsifelhajtójánál állította le a kocsit,

a Holmenkollenen. A fehér holdfény valószínűtlen, sápadt

árnyalattal vonta be a nő bőrét, és még a kocsi utasterének

félhomályában is látszott a szemén, hogy nagyon fáradt.

– Akkor itt volnánk – szólalt meg Rakel.

– Itt volnánk – visszhangozta Harry.

– Szívesen behívnám, de...

– Harry nevetett.

– Gondolom, Oleg nem lenne elragadtatva az ötlettől.

– Oleg már édesdeden alszik. A bébiszitterre céloztam.

– Bébiszitter?

– Oleg bébiszittere az egyik NBSZ–es lánya.

Tényleg ne értsen félre, de nehezen viselem az ilyen típusú

pletykákat a munkahelyen. Harry a műszerfalat bámulta. A

sebességmérő üvege megrepedt, és az a gyanúja támadt, hogy az

olajszintjelző biztosítéka is kiégett.

– Oleg a fia? – Igen. Miért, mit gondolt? – Öhm. Azt hittem, hogy

arról a férfiről beszélt, akivel együtt él. – Együtt élek? A

szivargyújtó is hiányzott, lehet, hogy még a rádióval egyszerre

lopták el.

– Oleg még Moszkvában született – mondta a nő.

– Két évig éltem együtt az apjával.

– Mi történt?

– A nő vállat vont.

Nem történt semmi. Csak már nem szerettük egymást. Én pedig

visszaköltöztem Norvégiába.

– Akkor maga...

– Egyedülálló anya vagyok – bólintott a nő.

– És mi a helyzet magával?

– Én is egyedül vagyok. Mint az ujjam.

227

Mielőtt átjött hozzánk dolgozni, valaki említett valamit magáról és a

lányról, akivel közös irodájuk volt a gyilkosságiaknál. – Ellen?

Nem, csak nagyon jóban voltunk. Illetve nagyon jóban vagyunk.

Még most is gyakran segít nekem.

– Miben?

– Abban az ügyben, amin dolgozom.

– Ó igen, abban az ügyben.

Rakel újra az órájára pillantott. – Segítsek kinyitni az ajtót? –

kérdezte Harry. A nő mosolyogva megrázta a fejét, és vállával

erősen meglökte az ajtót, ami panaszos nyikorgással kinyílt. A

Holmenkollåsen csöndes volt, csupán az öreg fenyők finom

susogása hallatszott. A nő egyik lábával kilépett a hóba.

– Jó éjt, Harry!

– Csak még valami.

– Igen?

Amikor a múltkor itt jártam, hogyhogy nem kérdezte meg, hogy mit

akarok az apjától? Csak annyit kérdezett, hogy tud–e nekem

segíteni. – Foglalkozási ártalom. Csak olyasmire kérdezek rá,

amihez közöm van. – És továbbra sem kíváncsi rá? – Én mindig

kíváncsi vagyok, legfeljebb nem kérdezek. Mi az az ügy?

– Egy egykori frontkatonát keresek, akivel az apja feltehetőleg

együtt harcolt a fronton. A férfi vásárolt egy Märklin–puskát.

Egyébként az apja egyáltalán nem tűnt megkeseredettnek, amikor

nála jártam. – Igen, úgy látszik, ez az írásdolog felrázta egy kicsit.

Én is meglepődtem rajta.

– Talán egy nap újra visszatalálnak egymáshoz.

– Talán.

– A pillantásuk találkozott és összefonódott.

– Most flörtölünk? – kérdezte Rakel.

– Meg sem fordult a fejemben.

Harry még akkor is maga előtt látta a nő nevető szemét, amikor a

Bisletten leparkolt a tilosban. Felballagott a lakásába, visszazavarta

a szörnyet az ágy alá, majd anélkül aludt el, hogy a nappaliban

észrevette volna az üzenetrögzítő apró, pirosan pislogó lámpáját.

Sverre Olsen csöndben behúzta maga mögött az ajtót, levette a

cipőjét, és felosont a lépcsőn. Átlépte azt a lépcsőfokot, amiről

228

tudta, hogy nyikorog, de azonnal rájött, hogy teljesen haszontalan

volt igyekezete:

– Sverre?

– A kiabálás a nyitott ajtajú hálószobából jött.

– Hol voltál?

– Csak kinn, mama. Megyek, lefekszem.

Elengedte füle mellett anyja szavait, nagyjából úgyis sejtette, mik

lehetnek. Amúgy is olyanok voltak, mint a havas eső, ami azonnal

eltűnik, amint eléri a földet. Aztán végre magára zárta az ajtót.

Hanyatt feküdt az ágyon, a plafonra meredt, és hagyta, hogy a

történtek újra leperegjenek előtte. Olyan volt, mint egy film. Aztán

behunyta a szemét, próbálta kizárni a képeket az agyából, de a film

nem állt le. Fogalma sem volt róla, ki lehetett ez a lány. A

Herceggel a megbeszéltek szerint a Schous plasson találkoztak, és

kocsival mentek tovább a lány lakásához. Úgy parkoltak le, hogy ne

láthassa őket az ablakból, ők viszont észrevegyék, ha kilép a házból.

A Herceg azt mondta, akár egész éjszaka eltarthat, igyekezett

megnyugtatni Sverrét, aztán bekapcsolta azt az átkozott néger zenét,

és hátradöntötte az ülés támláját. De a kapu fél óra múlva már ki is

nyílt, és a Herceg megszólalt:

– Ő az.

Sverre utánaeredt, de a sötét utcában már nem érte utol, a másik

úton pedig rengetegen voltak körülöttük. Amikor a lány egyszer

hirtelen sarkon fordult és egyenesen ránézett, egy pillanatig egészen

biztos volt benne, hogy lelepleződött, s a kabátja ujjába dugott

baseballütő sem maradt rejtve, aminek a vége kilógott a gallérja

fölött. Sverre annyira megijedt, hogy képtelen volt arca rángását

kordában tartani, de később, amikor a lány kilépett a 7–Elevenből,

rémülete már haragba csapott át. Onnantól kezdve, hogy a gyalogút

melletti lámpa fényébe értek, csak félig–meddig tudta felidézni a

történteket. Persze, tisztában volt vele, hogy mi történt, mégis olyan

érzése volt, mintha az események egy része kitörlődött volna az

agyából. Mint azokban a tévés vetélkedőkben, ahol az embernek a

kép egy kis szeletéből kell kitalálnia, hogy mit lát.

Kinyitotta a szemét. Az ajtó feletti beázott gipszkartonra siklott a

tekintete. Ha megkapja a pénzt, hív egy bádogost, hogy javítsa ki a

tetőn lévő lyukat, ami miatt a mama már olyan régóta macerálja.

229

Igyekezett a tetőfedésre koncentrálni, de nagyon jól tudta, hogy

csak a történtekről próbálja elterelni a gondolatait. Mert valami nem

stimmelt. Most valami nagyon más volt. Nem olyan, mint azzal a

sárgával a Dennis Kebabban. Mert ez egy közönséges norvég lány

volt. Rövid, barna haj, kék szem. Akár a húga is lehetett volna.

Próbálta azt ismételgetni, amit a Herceg sulykolt belé: hogy ő

katona, és ez az egész az Ügy érdekében történt.

Azt a képet nézte, amit a horogkeresztes zászló alá szegezett fel a

falra. A kép Heinrich Himmlert – SS–Reichführer und Chef der

Deutschen Polizei42

– ábrázolta a szónoki emelvényen, amint 1944–

ben Oslóban beszédet intéz a norvég önkéntesekhez, akik épp akkor

tették le az esküt a Waffen–SS–be. Zöld egyenruha, SS–kezdőbetűk

a galléron. A háttérben Vidkun Quisling. Himmler. Méltóságteljes

halál 1945. május 23–án. Öngyilkos lett.

– A rohadt életbe!

Sverre felpattant, és nyugtalan járkálásba kezdett a szobában. Az

ajtó melletti tükör előtt hirtelen megtorpant, lassan megérintette a

fejét, aztán végigkutatta a kabátja zsebeit. A francba, hová lett a

combat–sapka? Egy pillanatra elöntötte a pánik a gondolattól, hogy

talán még mindig a lány mellett fekszik a hóban, de aztán eszébe

jutott, hogy amikor visszaszállt a Herceg kocsijába, a sapka még

rajta volt. Megkönnyebbülve fellélegzett.

A baseballütőtől, ahogy a Herceg figyelmeztette, megszabadult,

letörölte róla az ujjlenyomatokat, és az Akerbe dobta. Innentől

kezdve nem volt más hátra, csak meglapulni, és várni. A Herceg azt

mondta, mindent elintéz – ahogy azt már korábban is tette. Fogalma

sem volt róla, hogy a Herceg hol dolgozik, mindenesetre biztos,

hogy jó kapcsolatai vannak a rendőrségnél. Sverre levetkőzött a

tükör előtt. A bőrét díszítő tetoválások szürkének tűntek a

függönyön átszűrődő, ezüstös holdfényben. Ujjával végigsimította a

nyakában lógó Vaskeresztet. – Te kurva – morogta. – Átkozott

komcsi kurva. Kelet felől már szürkült az ég, mire végre elaludt.

Ötvenegyedik fejezet

Hamburg, 1944. június 31.

230

Helena, drága szerelmem!

Mindennél jobban szeretlek ezen a világon, és ezt most már te is

tudod. Bár csak nagyon kevés időnk volt, és még ott áll előtted egy

hosszú és nagyon boldog élet (ebben egészen biztos vagyok),

remélem, hogy sosem felejtesz el majd egészen. Éjszaka van,

Hamburg kikötőjében ülök egy hálóteremben, odakinn bombák

zuhognak. Egyedül vagyok, a többiek az óvóhelyekre és a pincékbe

menekültek. Nincs áram, de a kinn tomboló lángok bőséges fényt

adnak.

Még Hamburg előtt le kellett szállnunk a vonatról, mert a síneket az

előző éjszaka szétbombázták. Teherautón fuvaroztak be bennünket

a városba, ahol rettenetes látvány tárult elénk. Szinte minden

második ház romokban hevert, a füstölgő törmelékek között kutyák

sompolyogtak, és mindenfelől sovány, rongyos gyerekek bámultak

a teherautó felé hatalmas, üres szemekkel. Két évvel ezelőtt, a

Sennheimbe vezető úton, már láttam egyszer Hamburgot, de most

szinte fel sem ismertem a várost. Akkor meg voltam róla győződve,

hogy az Elba a legszebb folyam, amit valaha láttam – ma törött

deszkák és roncsok maradványai kavarognak a barna, iszapos habok

közt, és azt beszélik, hogy a vízben lebegő hullák megmérgezték a

vizét. Újabb éjszakai bombatámadásokról is hallani, és hogy ezeket

már csak vidéken lehet túlélni. A tervek szerint ma éjjel tovább

kellett volna utaznunk Koppenhágába, de az északi vasútvonalakat

is szétbombázták.

Sajnálom, hogy ennyire rosszul írok németül. És amint látod, a

kezem is reszket, de ez inkább bombák miatt van, amiktől az egész

épület rázkódik, és nem azért, mert félek. Mitől is kellene most

félnem? Innen, ahol ülök, épp egy tűztornádónak vagyok a tanúja.

Ez egy olyanjelenség, amiről már nagyon sokat hallottam, de még

sosem láttam. Olyan, mintha a kikötő másik oldalán a lángok

mindent magukba szívnának, elszabadult deszkadarabok és egész

bádogtetők repülnek felé. A tenger pedig forr! A távolabbi

kikötőhidak alatt hatalmas hullámok emelkednek ki, aztán zuhannak

vissza a vízbe, ha egy szerencsétlen úgy próbálná menteni az életét,

hogy a tengerbe ugrik, elevenen megsülne. Amikor kinyitottam az

231

ablakot, érezni lehetett, hogy a levegőből kiürült az oxigén. Ordítást

is hallottam – mintha valaki a lángok közepében állna, és egyre csak

üvöltene. Iszonyatos, igen, de egyben hívogató is.

A szívem annyira csordultig van szerelemmel, hogy

sebezhetetlennek érzem magam – és ezt neked köszönhetem,

Helena. Ha egyszer gyermeked születik (tudom, hogy szeretnéd),

azt akarom, hogy meséld majd el neki a rólam szóló történeteket.

Meséld csak úgy, mintha valóban mesék lennének, mert azok is

voltak – igaz mesék! Úgy döntöttem, kimegyek az éjszakába, és

megnézem, mi van odakinn, találkozom–e valakivel. Ezt a levelet itt

hagyom az asztalon, a katonai kulacsomba rejtve. A szuronyommal

belekarcoltam a nevedet és a címedet, akik megtalálják, érteni

fogják.

Szerelemmel:

Úriás

ÖTÖDIK RÉSZ - HÉT NAP

Ötvenkettedik fejezet

Jens Bjelkes gate, 2000. március 9.

– Szia, ez Ellen és Helge rögzítője.

– Hagyj üzenetet!

– Szia Ellen, itt Harry.

Amint hallod, ittam, és nagyon sajnálom. Tényleg. De józanul

valószínűleg nem hívtalak volna fel. Biztosan megérted. Kinn

voltam ma a tetthelyen. Hanyatt feküdtél a hóban, az Aker mentén

haladó gyalogúton. Egy fiatal pár talált rád éjfél után útban a Blå

felé. A halál oka: tompa eszközzel fejre mért ütések nyomán

bekövetkező súlyos sérülések az agy elülső oldalán. A tarkódra mért

ütés következtében háromszoros koponyatörést szenvedtél,

ezenkívül összetörték a bal térdkalácsodat, és ütésnyomot találták a

jobb válladon is. Gyaníthatóan az összes ütés ugyanattól az

eszköztől származik. Doktor Blix szerint a halál beálltának

232

időpontja huszonhárom és huszonnégy óra közé tehető. Úgy néztél

ki, mint... én... várj egy kicsit.

Bocsánat. Szóval, a helyszínelők nagyjából húsz különböző

lábnyomot rögzítettek az úton, és még néhányat a körülötted lévő

hóban, a legfrissebbeket azonban szétrugdosták. Alighanem

szándékosan. Egyelőre egyetlen tanú sem jelentkezett, de

megtesszük a szokásos köröket a környéken lakóknál. Sok ablak

nyílik az út felé, a KRIPOS szerint előfordulhat, hogy valaki esetleg

láthatott valamit. Én viszont csak minimális esélyt látok erre,

ugyanis a svéd tévében az ottani Robinson–expedíció egyik

ismétlése ment háromnegyed tizenegytől fél tizenkettőig. Tréfa volt.

Csak próbálok vicces lenni, hallod? Ó, igen, és találtunk egy fekete

sapkát néhány méterre tőled. Vérfoltok voltak rajta, és bár nagyon

sok vért vesztettél, doktor Blix szerint nem spriccelhetett el olyan

messzire. Ha a te véred van rajta, akkor a sapka nyilvánvalóan a

gyilkosé. Elküldtük a vért elemzésre, a sapka pedig a laborba került,

ahol analizálják a rajta lévő haj – és bőrmaradványokat. Ha a

fickónak nem is hullott a haja, akkor remélhetőleg legalább a

fejbőre korpás volt. Haha. Ugye, nem felejtetted el Ekmant és

Friesent? Egyelőre nem tudok több kulcsszót adni neked, de szólj,

ha eszedbe jutott valami. Mit is akartam még? Ja igen, Helge

hozzám költözik. Tudom, hogy ez a változás nem lesz könnyű neki,

de egyikünknek sem az, Ellen. Kivéve talán téged. Most iszom még

egy pohárral, és egy kicsit elgondolkodom ezen.

Ötvenharmadik fejezet

Jens Bjelkes gate, 2000. március 10.

– Szia, ez Ellen és Helge rögzítője.

– Hagyj üzenetet!

– Szia Ellen, itt újra Harry.

Ma nem mentem dolgozni, de Blix dokit felhívtam. Boldog vagyok,

mert kiderült, hogy nem bántalmaztak szexuálisan, és amennyire fel

tudtuk mérni, a holmijaid is érintetlenek maradtak. Vagyis egyelőre

semmiféle indítékunk nincs. Persze, az is lehet, hogy a tettes nem

233

jutott el odáig, hogy megtegye, amit eredetileg eltervezett. Vagy

nem volt képes megtenni. Ma jelentkezett két tanú, aki látott téged a

Fru Hagen előtt, és a bankkártyádon is rögzítettek 22.55–kor egy

vásárlást a Markveien lévő 7–Elevenben. A pasid, Kim, egész nap

benn volt, kihallgatáson. Elmondta, hogy hozzá indultál, és megkért

téged, hogy vegyél neki cigarettát. A KRIPOS–nál az egyik srác

azon akadt fenn, hogy más márkát vettél, mint amit a pasid szív.

Kimnek egyébként nincs használható alibije. Nagyon sajnálom,

Ellen, de pillanatnyilag ő az első számú gyanúsítottjuk.

Amúgy épp most ment el egy látogatóm. Rakelnek hívják, és az

NBSZ–nél dolgozik. Azt mondta, csak felugrott megnézni, hogy

vagyok. Itt volt egy ideig, de nem beszéltünk túl sokat. Azt hiszem,

nem ment valami jól.

Helge üdvözöl.

Ötvennegyedik fejezet

Jens Bjelkes gate, 2000. március 13.

– Szia, ez Ellen és Helge rögzítője. Hagyj üzenetet!

– Emberemlékezet óta ez a leghidegebb március.

A hőmérő mínusz tizennyolc fokot mutat, ennek a háznak az

ablakai pedig még a századfordulón készültek. Az a közismert

nézet, mely szerint részegen nem fázik az ember, igen erős tévedés.

Ali, a szomszédom, reggel bekopogott hozzám. Úgy tűnik, hogy

amikor tegnap hazaértem, csúnyán legurultam a lépcsőn, és ő

támogatott be az ágyba.

Dél körül érhettem be a munkahelyemre, mert az étkezde tele volt,

amikor bementem a reggeli kávémért. Azt hiszem, mind engem

bámultak, de lehet, hogy csak képzelődtem. Átkozottul hiányzol,

Ellen!

Utánanéztem a barátod, Kim személyi aktájának, és láttam, hogy

egy rövid időre elítélték hasis birtoklásáért. A KRIPOS még mindig

őt gyanúsítja. Én soha nem találkoztam vele, és csak a jó Isten

tudja, hogy nem vagyok valami jó emberismerő. De abból

kiindulva, amit róla meséltél, nem tűnik olyan típusnak, aki képes

lett volna ilyesmire. Gondolom, ezzel te is egyetértesz. Felhívtam a

234

labort, akik azt mondták, hogy egyetlen hajszálat sem találtak a

sapkában, csak egy kevés bőrmaradványt, amit elküldtek DNS–

tesztre. Ennek az eredménye nagyjából négy héten belül lesz meg.

Tudod, hány szál haja hullik ki egy felnőtt embernek naponta?

Utánanéztem: körülbelül százötven. És ebből egy szál sem jutott a

sapkába. Ezután lementem Møllerhez, és megkértem, hogy

állítsanak össze egy listát azokról, akiket az utóbbi négy évben

ítéltek el súlyos testi sértésért, és jelenleg kopaszra vannak

borotválva. Rakel hozott az irodámba egy könyvet.

Énekesmadaraink a címe. Csodálatos könyv. Tudtad, hogy Helge

szereti a köleskalászt? Vigyázz magadra!

Ötvenötödik fejezet

Jens Bjelkes gate, 2000. március 14.

– Szia, ez Ellen és Helge rögzítője.

– Hagyj üzenetet!

– Ma volt a temetésed.

Nem voltam ott. A családod méltóságteljes megemlékezést

érdemelt, én viszont ma sem voltam vállalható állapotban, így

inkább beültem a Schrøderbe és rád gondoltam. Este nyolckor

bevágtam magam a kocsiba, és felmentem a Holmenkollen–re. Nem

volt valami jó ötlet. Rakelnek látogatója volt, ugyanaz a pasas, aki a

múltkor is ott járt. Úgy mutatkozott be, mint a külügyminisztérium

akárkije, és azt a benyomást keltette, hogy hivatali ügyben jár

Rakelnél. Ha jól emlékszem, Brandhaugnak hívják. Úgy tűnt, Rakel

nem örült különösebben a látogatásának, de lehet, hogy csak én

éreztem így. Gyorsan visszavonulót fújtam, mielőtt túlságosan

kínossá vált volna a helyzet. Rakel ragaszkodott hozzá, hogy taxit

hívjon nekem, de én nem hallgattam rá, és az Escorttal mentem

haza. Amint látod, kissé összekuszálódtak a dolgok. Mindenesetre

ma elmentem egy állatkereskedésbe, hogy beszerezzek valami

madáreledelt Helgének. Az eladónő a Trillt ajánlotta, úgyhogy azt

vettem.

Ötvenhatodik fejezet

235

Jens Bjelkes gate, 2000. március 15.

– Szia, ez Ellen és Helge rögzítője.

– Hagyj üzenetet!

– Ma elnéztem a Ryktetbe.

Kicsit a Schrøderre emlékeztet. Legalábbis itt sem néznek rád

furcsán, ha kora reggel sört rendelsz. Leültem az egyik öregember

asztalához, és némi küszködés után szóra bírtam. Megkérdeztem

tőle, mi a kifogása Juullel szemben. Hosszasan rám meredt, látszott

rajta, hogy nem emlékszik rám a múltkorról. Aztán, miután

meghívtam egy sörre, megkaptam a választ. A pasas, ahogy azt már

korábban is sejtettem, frontkatona volt, és annak idején ismerte Juul

feleségét, Signét, aki ápolónő volt a keleti fronton. Önként

jelentkezett, a Norge–ezred egyik katonájának jegyese volt. Juul

akkor vetett szemet rá, amikor a nő 1945–ben hazaárulás vádjával a

bíróság elé került. Két év börtönre ítélték, de Juul apja, aki magas

pozíciót töltött be a Munkáspártban, gondoskodott róla, hogy

néhány hónap múlva kiszabaduljon. Amikor megkérdeztem az

öreget, hogy miért háborodott fel ennyire ezen, azt morogta, hogy

Juul sem olyan szent, mint amilyennek mutatja magát. Szent –

pontosan ezt a szót használta. Azt mondta, Juul épp olyan, mint a

többi történész – olyan legendákat gyártott Norvégia háború alatti

éveiről, amilyeneket a győztes hatalom látni akart. Nem emlékezett

Signe Juul első jegyesének a nevére, csak arra, hogy a másik ezred

egyfajta hősként tekintett erre a katonára.

Ezután bementem dolgozni. Kurt Meirik benézett hozzám, de nem

szólt egy szót sem. Felhívtam Bjarne Møllert, aki közölte, hogy a

lista, amit kértem, harmincnégy nevet tartalmaz. Mit gondolsz,

lehet, hogy a kopasz férfiak hajlamosabbak erőszakos

bűncselekmények elkövetésére? Møller mindenesetre ráállított egy

tisztet arra, hogy hívjon fel mindenkit a listáról, és ellenőrizze az

alibijüket, hogy le tudjuk szűkíteni a kört. A jelentésből az derült ki,

hogy amikor 22.15–kor Tom Waaler hazavitt, még teljesen nyugodt

voltál. Azt is elmondta, hogy az autóban teljesen hétköznapi

dolgokról beszélgettetek. Mégis, amikor a Telenor adatai szerint

22.16–kor felhívtál, szörnyen izgatott üzenetet hagytál a

rögzítőmön, miszerint valaminek a nyomára bukkantál. Szerintem

236

ez eléggé különös, Bjarne Møller szerint viszont csöppet sem az.

Lehet, hogy csak én érzem így.

Most már igazán elkelne a segítséged, Ellen.

Ötvenhetedik fejezet

Jens Bjelkes gate, 2000. március 16.

– Szia, ez Ellen és Helge rögzítője.

– Hagyj üzenetet!

– Ma nem mentem dolgozni.

Mínusz tizenkét fok van odakint, a lakásban, ha lehet, még ennél is

hidegebb van. Egész álló nap csöngött a telefon, és amikor végre

rávettem magam, hogy felemeljem a kagylót, doktor Aune volt a

vonal másik végén. Aune jó pszichológus, vagy legalábbis nem tesz

úgy, mintha kevésbé lenne összezavarodva attól, ami a fejünkben

történik, mint mi magunk. Aune régi állítása, miszerint minden

alkoholista lelki szétesése ott kezdődik, ahol az utolsó részegsége

véget ér, elég világos figyelmeztetés, de nem feltétlenül igaz. A

Bangkokban történtek után meglepődött rajta, hogy ezúttal egészen

jó állapotban vagyok. Minden relatív. Ezután egy amerikai

pszichológusról beszélt, aki arra a felismerésre jutott, hogy az

emberek életének alakulása egy bizonyos fokig örökletes. Vagyis

amikor a szüleink szerepébe lépünk, az életünk alakulása is hasonló

lesz az ő életükhöz. Anyám halála után apám különccé, magányos

farkassá vált, és Aune most attól tart, hogy a megrázó élményeim

miatt én is így végzem majd – tudod, az az ügy Vindernen és

Sydneyben. És most ez. Hát, igen. Meséltem neki arról, hogy telnek

a napjaim, mire nevetni kezdett és azt mondta, hogy Helge

akadályozta meg, hogy az életem szétcsússzon. Egy széncinege!

Aune tényleg jó ember, csak hagynia kellene már a fenébe ezeket a

pszichológiai dolgokat.

Felhívtam Rakelt, hogy lenne–e kedve eljönni velem valahová. Azt

mondta, hogy átgondolja, és visszahív. Fogalmam sincs, miért

csinálom ezt magammal.

Ötvennyolcadik fejezet

237

Jens Bjelkes gate, 2000. március 17.

... nor üzenetét hallja. Ezen a számon előfizető nem kapcsolható. Ön

a Telenor üzenetét hallja. Ezen a szá...

HATODIK RÉSZ - BETSABÉ

Ötvenkilencedik fejezet

Harry irodája, 2000. április 24.

A tavasz első jelei későn érkeztek. Az ereszek csak március végén

kezdtek csordogálni, áprilisra pedig már az összes hó felhúzódott a

Sognsvannig. De a tavasz ezután visszavonulót fújt. Újra hótól

roskadozott minden, a város közepén hatalmas hómezők

keletkeztek, és hetekig tartott, mire a nap az összeset felolvasztotta.

Az utcákat kutyagumi és tavalyról maradt bűzlő szemét borította. A

szél végigsöpört a Grønlandsleireten és a Galleri Oslo melletti nyílt

területeken, felkavarta a port, és teleszórta vele az oslóiak szemét. A

városban egy egyedülálló anyáról beszéltek, aki egy nap akár

királynő is lehet, valamint a labdarúgó–Eb–ről és a szokatlan

időjárásról. A rendőrkapitányságon a húsvéti szünetről és a gyenge

bérpótlékokról volt szó. Úgy tettek, mintha minden ugyanolyan

lenne, mint azelőtt. De semmi sem volt olyan.

Harry az irodában ült, lába az asztalon, és a felhőtlen délelőtti utcát

bámulta. A járdákat ellepő csúnya kalapos, nyugdíjas hölgyeket, az

utakon száguldozó taxikat és az összes apróságot, ami a városban

azt a téves látszatot keltette, hogy minden rendben van. Már egy

ideje azon morfondírozott, vajon ő–e az egyetlen, aki nem hagyta

megtéveszteni magát. Hat hete temették el Ellent, de ha az ablakon

kinézett, semmiféle változást nem vett észre. Kopogtak. Harry nem

válaszolt, az ajtó mégis kinyílt, és Bjarne Møller osztályvezető

lépett be az irodába.

– Hallottam, hogy visszajöttél.

Harry az egyik piros buszt nézte, ami éppen beállt a megállóba. A

jármű oldalára a Storebrand Életbiztosító reklámját festették.

238

– Meg tudod nekem magyarázni, főnök – kérdezte –, hogy miért

életbiztosítónak hívják, amikor valójában a halálhoz kötődő

biztosításról van szó? Møller felsóhajtott, és letelepedett az íróasztal

szélére.

– Miért nincs itt még egy szék, Harry? – Az emberek gyorsabban a

tárgyra térnek, ha nem ülhetnek le – válaszolta Harry, még mindig

kifelé bámulva.

– Hiányoltunk a temetésről. – Felöltöztem – mondta Harry, inkább

csak magának, mint Møllernek. – Abban teljesen biztos vagyok,

hogy elindultam. Aztán amikor felpillantottam, és megláttam a

szomorú arcokat magam körül, egy pillanatig meg voltam róla

győződve, hogy már meg is érkeztem. Egészen addig, amíg fel nem

fedeztem magam mellett Maját, aki a rendelésemre várt.

– Sejtettem, hogy valami ilyesmi történt – mondta Møller. Egy

kutya sompolygott keresztül a barna gyepen, égnek meredő

fenékkel szaglászta a földet. Legalább volt valaki, aki értékelte az

oslói tavaszt.

– És mi történt azóta? – érdeklődött Møller.

– Jó ideje nem láttunk. Harry vállat vont.

Dolgom volt. Új lakót kaptam, egy egyszárnyú széncinegét. Otthon

gubbasztottam, és a régi telefonüzeneteimet hallgattam. Kiderült,

hogy az összes üzenet, amit az elmúlt két évben kaptam, ráfér egy

félórás kazettára. És mind Ellentől jött. Elég lehangoló, nem? Bár,

annyira talán mégsem. Az sokkal jobban fáj, hogy az utolsó

hívásakor nem voltam otthon. Tudtad, hogy Ellen leleplezte a

pasast? Harry most először fordult Møller felé, amióta az a szobába

lépett.

– Emlékszel még Ellenre, ugye? Møller felsóhajtott.

– Mindannyian emlékszünk Ellenre, Harry.

És az üzenetre is emlékszem, amit a rögzítődön hagyott, és arra is,

hogy azt mondtad a KRIPOS–nak, szerinted arról a fickóról van

szó, aki a fegyvervásárlásban közvetített. Az, hogy nem sikerült

elkapni a tettest, még nem jelenti azt, hogy elfelejtettük volna

Ellent, Harry. A KRIPOS és a gyilkossági csoport emberei heteken

keresztül talpon voltak, gyakorlatilag nem is aludtunk. Ha netán

bejártál volna dolgozni, akkor láttad volna, milyen keményen

melózunk. Møller azonnal meg is bánta, amit mondott.

239

– Nem úgy gondoltam...

– Dehogynem. És teljesen igazad van.

Harry megdörzsölte az arcát. – Tegnap este meghallgattam az egyik

üzenetét. Fogalmam sincs már, miért hívott. Az üzenet leginkább

arról szólt, hogy mit kellene ennem, és úgy végződött, hogy ne

feledkezzek meg a madarak etetéséről, az edzés utáni nyújtásról,

valamint Ekmanról és Friesenről. Tudod ki az az Ekman és Friesen?

Møller a fejét rázta.

– Két pszichológus, aki rájöttek arra, hogy amikor mosolygunk, az

arcizmok valami kémiai reakciókat váltanak ki az agyban, amitói a

környezetünk sokkal pozitívabbnak lát bennünket, amitói pedig mi

is elégedettebbek leszünk az életünkkel. Vagyis bebizonyították,

hogy igaz a régi mondás, miszerint, ha mosolyogsz a világra, a világ

visszamosolyog rád. Ellen egy idő múlva elérte, hogy higgyek

benne. Felpillantott Møllerre.

– Szomorú, mi?

– Rémesen.

Mosolyogni próbáltak, aztán egy ideig csendben üldögéltek. –

Látom rajtad, hogy mondani akarsz valamit, főnök. Mi az? Møller

leugrott az asztalról, és lendületes járkálásba kezdett. – A

harmincnégy csontkopasz gyanúsítottból álló lista tizenkettőre

szűkült, miután az alibijüket ellenőriztük. Eddig megvan?

– Persze. – A sapkában talált bőrmaradványokból a DNS–teszt

alapján meghatározták a tulajdonosa vércsoportját. A tizenkettőből

négyüknek egyezett a vércsoportja az eredménnyel, úgyhogy tőlük

vérmintát vettünk, és elküldtük DNS–tesztre. Az eredmények ma

érkeztek meg.

– És?

– Semmi.

Az irodára csend telepedett, csupán Møller cipőtalpa csikordult meg

minden hátraarcnál. – Ezek szerint a KRIPOS elvetette azt a

feltevést, hogy Ellen kedvese lett volna a tettes? – szólalt meg

Harry.

– Az ő DNS–ét is ellenőriztük.

– Akkor most ugyanott vagyunk, ahol kezdtük?

– Nagyjából.

240

Harry visszafordult az ablakhoz. A nagy szilfáról egy csapat rigó

röppent fel, és eltűntek nyugat felé a Plaza irányában. – Mi van, ha

a sapka vakvágány? – gondolkodott hangosan Harry. – Nekem

valahogy nem stimmel, hogy egy gyilkos, aki semmi nyomot nem

hagy maga után, aki még arra is odafigyel, hogy a lábnyomait

szétrugdossa a hóban, annyira hülye legyen, hogy az áldozattól

néhány méterre elveszítse a sapkáját.

– Az lehet. De a sapkán egészen biztosan Ellen vére volt. Harry

észrevette, hogy a kutya időközben visszasomfordált, és még

mindig ugyanazt a nyomot szaglászta. A gyep közepén megtorpant,

egy ideig tanácstalanul a földbe fúrta az orrát, aztán döntésre jutott,

és nyugat felé nyargalva eltűnt a láthatáron.

– A sapkába kell kapaszkodnunk – mondta Harry. – És azokon

kívül, akiket elítéltek, mindenkit ellenőrizni kell, akit az utóbbi tíz

évben testi sértésért letartóztattak, vagy vád alá helyeztek.

Akershust is beleértve. És gondoskodjatok róla, hogy...

– Harry...

– Mi az?

– Már nem a gyilkosságiaknál dolgozol.

A nyomozást a KRIPOS vezeti. Arra kérsz, hogy mások dolgába

üssem az orromat. Harry nem szólt egy szót sem, csak lassan

bólintott. Tekintetét az Ekeberg egyik pontjára szegezte.

– Harry? – Főnök, szoktál néha arra gondolni, hogy valahol egészen

másutt lenne a helyed? Úgy értem, hogy most nézd meg ezt a

nyomorult tavaszt! Møller megtorpant és elmosolyodott. – Ha már

itt tartunk, mindig is azt gondoltam, hogy Bergen csodálatos hely

lehet. A srácoknak, meg ilyesmi. – De továbbra is rendőr akarnál

maradni, nem? – Dehogynem. – Hiszen az ilyenek, mint mi,

úgysem jók másra, nem igaz? Møller vállat vont.

– Lehet, hogy igazad van. – Ellen viszont sokkal több mindenre

alkalmas lett volna. Gyakran eszembe jutott, hogy az emberi

erőforrások micsoda pazarlása, hogy ez a lány a rendőrségnél

dolgozik, és rosszfiúkat üldöz. Hiszen ez az olyanoknak való,

Møller, mint mi, de nem neki. Érted mire gondolok? Møller

odament az ablakhoz, és megállt Harry mellett. – Jobb lesz majd,

csak várjuk meg a májust – mondta.

– Igen – hagyta rá Harry.

241

Grønland órája kettőt ütött. – Megyek, megnézem, hogy rá tudom–e

állítani Halvorsent az ügyre – mondta Møller.

Hatvanadik fejezet

Külügyminisztérium, 2000. április 27.

Bernt Brandhaugot a női nemmel kapcsolatban szerzett, hosszú

időre visszatekintő tapasztalatai megtanították arra, hogy azon ritka

esetekben, amikor nemcsak hogy meg akart szerezni egy nőt,

hanem meg kellett szereznie, az alábbi négy ok játszhatott szerepet:

ha a nő szebb volt, mint a többi, ha szexuálisan jobban kielégítette,

mint a többi, ha férfiasabbnak érezte magát általa, mint a többi által,

és ami a legfontosabb: ha a nő valaki mást akart. És Brandhaug meg

volt róla győződve, hogy Rakel Fauke éppen ilyen nő.

Januárban felhívta azzal az ürüggyel, hogy az oslói orosz

nagykövetség új katonai attaséját értékeltesse. A nő megígérte, hogy

küld számára egy feljegyzést, Brandhaug azonban ragaszkodott

hozzá, hogy szóban beszéljék meg a dolgot. Mivel péntek délután

volt, azt javasolta, hogy üljenek be a Continental bárjába egy pohár

sörre. így bizonyosodott meg róla, hogy a nő egyedülálló szülő.

Rakel ugyanis azzal utasította vissza az ajánlatot, hogy el kell

mennie a fiáért az óvodába, mire a férfi jókedvűen megjegyezte:

– Azt hittem, hogy a maga generációjába tartozó nőknek ott van a

férjük, aki elintézi az ilyesmit. És bár a nő nem válaszolt,

Brandhaug arra a következtetésre jutott, hogy nincs semmiféle férj a

képben. Amikor letette a kagylót, elégedett volt az eredménnyel, bár

egy kicsit haragudott magára, amiért megemlítette a generáció szót,

és ezzel csak még jobban kihangsúlyozta a köztük lévő

korkülönbséget.

A következő lépésben felhívta Kurt Meiriket, hogy olyan

diszkréten, amennyire csak lehet, információkat szerezzen tőle

Fauke kisasszonyról. Annyira azért mégsem volt diszkrét, hogy

Meirik ne szimatoljon veszélyt, de ez nem nagyon aggasztotta.

Meirik, mint általában, most is nagyon jól informált volt. Rakel két

éven keresztül Brandhaug saját minisztériumában teljesített

szolgálatot, mégpedig a moszkvai norvég nagykövetségen dolgozott

242

tolmácsként. Hozzáment egy oroszhoz, a géntechnológia fiatal

professzorához, aki az elméleteit viharos gyorsasággal ültette át a

gyakorlatba, és teherbe ejtette Rakelt. Ám az a tény, hogy maga a

professzor olyan génekkel született, amelyek miatt erősen hajlott az

alkoholizmusra és előszeretettel vetette be fizikai fölényét vitáik

során, erősen rövidre szabta boldogságukat. Rakel Fauke nem

kívánta megismételni megannyi sorstársa hibáját, hogy vár,

megbocsát, avagy megpróbál megértőlenni, hanem az első ütés után

azonnal kivonult az ajtón, Oleggel a karján. Férje és annak

viszonylag nagy befolyással bíró családja azonban magának

követelte a gyerek felügyeletének a jogát, és Rakel csak az utolsó

pillanatban és diplomáciai mentelmi jogának köszönhetően tudta

fiával együtt elhagyni Oroszországot.

Amikor Meirik elmesélte, hogy emiatt a férj feljelentette,

Brandhaugnak halványan derengeni kezdett az az orosz bíróságról

érkezett idézés, ami egyszer az íróasztalára került. Mivel Rakel

akkoriban csak tolmács volt, Brandhaug továbbküldte a kellemetlen

ügyet anélkül, hogy a nő nevét megjegyezte volna. Amikor Meirik

azt is megemlítette, hogy a gyermek elhelyezéséért folyó per még

mindig érvényben van a norvég és az orosz hatóságok között,

Brandhaug sietősen lezárta a beszélgetést, és letelefonált a jogi

főosztályra.

A következő telefon alkalmával semmilyen ürügyet nem keresve

vacsorázni hívta Rakelt. Amikor azonban ismét kedves, ám

határozott visszautasítást kapott, Brandhaug lediktált egy, a nőnek

címzett levelet, amit a minisztérium jogi főosztályának vezetője írt

alá. A levél nagy vonalakban közölte, hogy mivel az ügy már

olyannyira elhúzódott, a külügyminisztérium „Oleg orosz családjára

tekintettel" igyekszik a gyermekelhelyezési perben mihamarabb

megoldást találni az orosz hatóságokkal. Ami pedig azt jelentette,

hogy Rakel Faukének és Olegnek meg kell majd jelennie az orosz

bíróság előtt, és eleget kell tenniük az ítélet tartalmának.

Négy nappal később Rakel felhívta Brandhaugot, és találkozót kért

tőle egy magántermészetű ügy kapcsán. A férfi azt válaszolta, hogy

mostanában szörnyen elfoglalt, ami egyébként igaz is volt, és

javasolta, halasszák el a találkozót néhány héttel. Majd, miután a nő

243

egyébként udvarias, de hivatalos hangnemén is átérző riadalommal

nyomatékosan kérte, hogy minél sürgősebben beszélhessen vele,

rövid gondolkodási idő után közölte, hogy pénteken este nyolc

órakor a Continental bárjában időt tudna szakítani rá. A bárban

Brandhaug gin–tonikot rendelt, miközben Rakel, már amennyire a

férfi meg tudta ítélni, egy anya ősi kétségbeesésével elé tárta a

problémáját. Brandhaug komoly arccal bólogatott, mindent

elkövetett, hogy szemével minél jobban kifejezze együttérzését, és

végül igyekezve kihasználni a lehetőséget, védelmezőn, mintegy

atyailag, a nő kezére tette sajátját. A nő megmerevedett, de

Brandhaug úgy tett, mintha mi sem történt volna és elmagyarázta,

hogy sajnos, nem áll módjában figyelmen kívül hagyni

osztályvezetői határozatait, de azt természetesen megteheti, ami a

hatalmában áll, vagyis megakadályozhatja, hogy Rakelnek az orosz

bíróság elé kelljen állnia. Továbbá hangsúlyozta azt is, hogy ex–

férje családjának politikai befolyását figyelembe véve teljes

mértékben osztja a nő afölötti aggodalmát, hogy a bíróság nem az ő

javára fog dönteni. Brandhaug csak ült elvarázsoltan, a nő barna,

könnytől csillogó tekintetét bámulva, és úgy érezte, sosem látott

ennél szebbet. A nő megköszönte, de visszautasította ajánlatát, hogy

toldják meg a találkozót egy vacsorával az étteremben. Az este

további része, amit egy üveg whisky és egy kódolt tévécsatorna

társaságában töltött a hotelszobában, maga volt a csőd.

Brandhaug másnap reggel felhívta az orosz nagykövetet, és közölte,

hogy a külügyminisztérium belső vitát folytat Oleg Fauke Goszev

elhelyezésével kapcsolatban, és arra kérte, hogy küldjenek egy

levelet, amelyből kiderül az orosz hatóságok pillanatnyi álláspontja

az üggyel kapcsolatban. A nagykövet sosem hallott az ügyről, de

megígérte, hogy teljesíti a kérést, sőt azt is, hogy a levelet

felszólítás formájában fogalmazzák meg. A levél, amelyben az

oroszok arra kérték Rakelt és Oleget, hogy jelenjenek meg az orosz

bíróság előtt, egy héttel később érkezett meg. Brandhaug azonnal

küldött belőle egy másolatot a jogi főosztályra, egy példányt pedig

Rakel Faukénak. Ez alkalommal csak egy napot kellett várnia a nő

telefonjára. Miután Brandhaug meghallgatta Rakelt, közölte, hogy

diplomáciai tevékenységével kerülne összeütközésbe, ha

244

megpróbálná befolyásolni az ügyet, azonkívül nem kifejezetten

szerencsés telefonon tárgyalni minderről. – Mint tudja, jómagam

gyermektelen vagyok – mondta. – De ahogy leírta Oleget, remek kis

fickó lehet.

– Ha ismerné, maga is... – fogott bele Rakel.

– Ez nem is olyan kivitelezhetetlen.

A levelezés során véletlenül felfedeztem, hogy a Holmenkollenen

lakik, ami csupán egy ugrás Nordbergről. Érzékelte a tétovázást a

vonal túlsó végén beálló csendben, de tisztában volt vele, hogy a

pillanatnyi helyzet az ő kezére játszik.

– Mondjuk, holnap este kilenckor?

Rakel egy hosszabb szünet után válaszolt: – Egy hatéves gyerek

már alszik kilenckor. Úgyhogy végül hat órában maradtak. Olegnek

épp olyan barna szeme volt, mint az édesanyjának, és nagyon jól

nevelt fiú volt. Brandhaugot mégis feszélyezte, hogy az anyja

kizárólag az idézésről volt hajlandó beszélgetni, ráadásul a gyereket

sem küldte el aludni. Sőt, egy idő múlva az a gyanúja támadt, hogy

Rakel a fiút mintegy túszként tartja ott a kanapén. Ezenkívül az sem

volt különösebben az ínyére, ahogy Oleg őt bámulta. A férfi végül

belenyugodott, hogy Róma sem egy nap alatt épült, de távozása

előtt azért tett egy kísérletet, és a lépcsőn állva, mélyen a nő

szemébe nézve ezt mondta:

– Maga nemcsak gyönyörű nő Rakel, hanem nagyon bátor ember is.

Csak szeretném, ha tudná, hogy nagyra becsülöm magát. Nem volt

egészen biztos benne, hogyan értelmezze a nő pillantását, de mégis

megragadta az alkalmat, előrehajolt és megcsókolta az arcát. Rakel

reakciója kétértelmű volt. A szája mosolygott és megköszönte a

látogatást, de a szeme fagyos volt, amikor hozzátette: – Sajnálom,

hogy ilyen sokáig feltartottam, Brandhaug. A felesége már biztosan

várja otthon.

Brandhaug célozgatása viszont teljesen egyértelmű volt, ezért úgy

döntött, ad a nőnek néhány napi gondolkodási időt, de Rakel Fauke

nem telefonált újra. Jött azonban váratlanul egy levél az orosz

nagykövettől, aki a választ sürgette, és Brandhaug ráébredt, hogy

érdeklődése folytán új életet lehelt az Oleg Fauke Goszev–ügybe.

Igazán sajnálatos, de ha már egyszer így alakult, semmi okát nem

245

látta, hogy ne használja ki a helyzetet. Azonnal felhívta Rakelt az

NBSZ–nél, és közölte vele az ügy legfrissebb fejleményeit.

Néhány héttel később újra a Holmenkollveien találta magát a

gerendaházban, ami ha lehet még nagyobb és sötétebb volt, mint a

saját háza. Ez alkalommal túl voltak a fektetési időn, és Rakel

lényegesen nyugodtabbnak tűnt, mint előzőleg. Végül sikerült a

beszélgetést sokkal személyesebb mederbe ügyeskednie, így nem

volt túlságosan szembeötlő, amikor megemlítette, mennyire plátói

kapcsolat fűzi őt a feleségéhez, és hogy mennyire fontos néha

megfeledkezni az embernek az agyáról, és csupán a szívére és a

testére hallgatnia, amikor a csengő váratlanul félbeszakította őket.

Rakel kiment ajtót nyitni, majd egy magas, szinte kopaszra

borotvált fejű, véreres szemű férfival tért vissza, akit kollégájaként

mutatott be az NBSZ–től. Brandhaug–nak határozottan rémlett,

hogy hallotta már a nevét, de nem emlékezett rá, hogy hol és mikor.

Az égvilágon semmi sem tetszett neki ezzel a fickóval

kapcsolatban. Gyűlölte, hogy félbeszakították, gyűlölte a tényt,

hogy a férfi részeg, hogy ott ül a kanapén, és egy szó nélkül

rámered, pontosan úgy, ahogy Oleg bámulta az előző látogatásakor.

De legkevésbé az a változás volt ínyére, amin Rakel ment keresztül,

amikor a férfi megérkezett: a nő egészen felvillanyozódott, kávéért

szaladt és felszabadultan nevetett a pasas rejtélyes egyszavas

válaszain, mintha mindegyik egy–egy zseniális poént rejtene.

Hangjában pedig valódi aggodalom csengett, amikor nem akarta

engedni a férfit autóba ülni. Az egyetlen dolog, ami némileg

megenyhítette Brandhaugot a pasassal kapcsolatban, az volt, hogy a

férfi hirtelen visszavonulót fújt. Nem sokkal ezután már hallották is,

amint beindítja a kocsiját, ami egyben azt is jelentette, hogy akár

még halálos balesetet is szenvedhet hazafelé. A hangulatot

mindenesetre jóvátehetetlenül felrúgta, így Brandhaug nem sokkal

később már saját kocsijában robogott a hazafelé vezető úton. És ez

volt az a pillanat, amikor a jó öreg alapigazság újra belopakodott a

fejébe: négy lehetséges oka van annak, ha egy férfi úgy dönt, hogy

meg kell szereznie egy nőt. És hogy ezek közül az a legfontosabb,

amikor az ember rájön, hogy a nő valaki mást akar.

Amikor másnap felhívta Meiriket, hogy megkérdezze, ki volt ez a

magas fickó, először elképedt, aztán nevetésben tört ki. Ez a pasas

246

volt ugyanis az a bizonyos személy, akinek az előléptetéséről ő

maga gondoskodott, akit ő helyezett el az NBSZ–ben. Ez is csak a

sors iróniája, természetesen, de a sors olykor a Királyi Norvég

Külügyminisztérium miniszteri tanácsosát is a földbe döngöli.

Amikor Brandhaug letette a kagylót, határozottan jobb színben látta

a világot. Fütyörészve sietett végig a folyosókon a következő

megbeszélésre, és kevesebb, mint hetven másodperc alatt érte el az

üléstermet.

Hatvanegyedik fejezet

Rendőrkapitányság, 2000. április 27.

Harry régi irodája ajtajában állt, és egy fiatal, szőke férfit figyelt,

aki Ellen székén ült. A férfi olyan erősen koncentrált a

számítógépre, hogy csak akkor vette észre Harryt, amikor az

megköszörülte a torkát.

– Szóval maga Halvorsen – állapította meg.

– Igen – nézett rá a fiatalember kérdő tekintettel.

– A steinkjeri köztisztviselői irodától?

– Így van.

– Harry Hole.

Korábban én ültem annál az asztalnál, csak a másik széken. – Az

tönkrement. Harry elmosolyodott. – Mindig is le volt robbanva.

Bjarne Møller azt kérte magától, hogy nézzen utána néhány

apróságnak az Ellen Gjelten–ügyben. – Néhány apróságnak? –

kérdezte Halvorsen hitetlenkedve. – Három teljes napom ráment.

Harry leült a régi székére, amit Ellen asztalához költöztettek. Most

látta először, hogy fest az iroda a lány helyéről.

– Talált valamit, Halvorsen?

A férfi a homlokát ráncolta. – Rendben – mondta Harry. –

Valójában én kértem, hogy szerezze meg ezeket az információkat.

Kérdezze csak meg Møllert, ha akarja. Hirtelen mintha fény gyúlt

volna Halvorsen fejében. – Hát persze, maga Hole az NBSZ–tól!

Sajnálom, hogy bunkó voltam – hatalmas mosoly terült szét kisfiús

arcán. – Emlékszem az Ausztrália–ügyre. Mikor is történt?

247

– Egy ideje. Amint mondtam... – Ja, igen, a lista! – egy halom,

adatokkal teli, kinyomtatott oldalra mutatott. – Itt van mindenki,

akit súlyos testi sértés miatt letartóztattak, vád alá helyeztek vagy

elítéltek. Több mint ezer név. Ez a része gyorsan meglett, a

probléma viszont ott kezdődik, hogy az adatokból nem derül ki, ki

lehet kopasz közülük. Hetekig eltarthat...

Harry hátradőlt.

– Értem. De az SSP–nek vannak kódjai, amiből kiderül, hogy

milyen típusú fegyvert használtak. Keressen különböző

ütőfegyvereket, és nézze meg, hányan maradnak ezután.

– Amikor megláttam, hogy hányan vannak, nekem is eszembe

jutott, hogy ezt javasoljam Mohernek. A többségük kést, lőfegyvert

vagy egyszerűen a puszta öklét használta. Néhány óra alatt

elkészülök az új listával. Harry felállt.

– Remek – mondta. – Nem emlékszem a belső mellékemre, de

megtalálja a telefonkönyvben. És ha legközelebb használható

javaslata van, ne tartsa magában! Mi nem vagyunk olyan ügyesek

itt lenn, a fővárosban. Halvorsen kissé bizonytalanul elnevette

magát.

Hatvankettedik fejezet

NfíSZ, 2000. május 2.

Egész délelőtt eső áztatta az utcákat, aztán a nap hirtelen, hatalmas

erővel áttörte a felhőtakarót, és egy pillanat alatt kitisztult az ég.

Harry az íróasztalra feltett lábbal ült, kezét összekulcsolta a feje

mögött, és azt próbálta bebeszélni magának, hogy a Märklin–

puskára gondol. Gondolatai azonban az ablak körül ólálkodtak, és a

frissen megtisztult, meleg aszfaltszagot árasztó utcák felé

igyekeztek. Végiglopakodtak a vasúti síneken, egészen fel

Holmenkollenig, ahol a fenyőerdő árnyékában még mindig ott

éktelenkedett néhány szürke hófolt, és ahol Rakel, Oleg és Harry a

sáros ösvényeken átugrálva próbálták elkerülni a legmélyebb

dagonyákat. Harry még halványan emlékezett azokra a vasárnapi

túrákra, amikor nagyjából annyi idős lehetett, mint Oleg. Ha a

kirándulás hosszú volt, és ők Søssel lemaradtak, az apja

248

csokoládédarabkákat tett az út menti fák legalsó ágaira. Søs még

most is meg volt róla győződve, hogy a csoki a fán nő.

Az első két alkalommal, amikor meglátogatta őket, Oleg szinte egy

szót sem szólt Harryhoz. Ez rendben is volt, ugyanis Harry sem

tudta, mit mondjon a kisfiúnak. Mindkettőjük zavara alábbhagyott

valamelyest, amikor Harry felfedezte, hogy Oleg Gameboyán Tetris

is van. A legjobb formáját hozta, és minden szégyenérzet nélkül

több mint negyvenezer pontot vert rá a hatéves gyerekre. Ezt

követően Oleg elkezdte kérdezgetni Hányt különféle dolgokról,

például, hogy miért fehér a hó, s más olyasmikről, amitől a felnőtt

férfiak homloka általában mély ráncokba szalad, viszont a nagy

koncentrálás közepette lassan elfelejtenek zavarban lenni. A

legutóbbi vasárnap, amikor Oleg előreszaladt, mert felfedezett egy

téli bundás nyulat, Harry megfogta Rakel kezét. Kívül hideg volt,

belül meleg. A nő félrehajtotta a fejét, és rámosolygott, miközben

magasan előre és hátra lendítette a karját, mintha azt mondaná: csak

játékból megyünk kézen fogva, ez nem igaziból van. Amikor Harry

észrevette, hogy Rakel kicsit feszült lett, mert közeledett valaki,

eleresztette a kezét. Ezután kakaót ittak a Frognerseteren, és Oleg

megkérdezte, miért lesz tavasz.

Meghívta Rakelt vacsorázni. Ez volt a második alkalom. Az előző

meghíváskor a nő azt válaszolta, átgondolja. Aztán visszahívta, és

nemet mondott. Ez alkalommal is azt felelte, hogy át akarja

gondolni, de legalább nem mondott nemet. Egyelőre.

Megszólalt a telefon, Halvorsen volt az. Meglehetősen álomittas

hangon azt mondta, hogy épp most kelt fel. – A listán szereplő

száztíz személyből, akiket ütőfegyverrel okozott súlyos testi

sértéssel gyanúsítottak, eddig hetvenet ellenőriztem – mondta.

– Egyelőre nyolc kopaszt találtam közöttük.

– És mégis miből jött rá, hogy kopaszok?

– Felhívtam őket.

Hihetetlen, mennyien otthon vannak hajnal négykor. Halvorsen

bizonytalanul nevetgélt, amikor a vonal másik vége hirtelen

vészjóslón elnémult.

– Egyesével felhívta őket?– kérdezte Harry.

– Persze – válaszolta Halvorsen.

– Otthon vagy a mobiljukon.

249

– Hihetetlen, mennyien...

Harry közbevágott: – Maga megkérte ezeket az erőszakos

bűnözőket, hogy ugyan, legyenek szívesek, adjanak már a

rendőrség részére egy friss személyleírást magukról?! – Nem

egészen. Azt mondtam nekik, hogy éppen egy hosszú, vörös hajú

gyanúsítottat keresünk, és megkérdeztem, hogy festették–e az

utóbbi időben a hajukat – válaszolta Halvorsen.

– Nem tudom követni magát.

– Ha maga csontkopasz lenne, mit válaszolna erre?

– Hm – jegyezte meg Harry.

Maguk aztán tényleg nagyon agyafúrtak odafenn, Steinkjerben.

Újra felhangzott Halvorsen bizonytalan nevetése.

– Küldje fel nekem a listát faxon! – kérte Harry.

– Azonnal átküldőm, ha visszakaptam.

– Visszakapja?

Az egyik tiszttől az osztályról. Már itt várt rám, amikor megjöttem.

Eléggé sietett. – Azt hittem, hogy jelenleg csak a KRIPOS emberei

dolgoznak a Gjelten–ügyön – mondta Harry.

– Ezek szerint mégsem.

– Ki volt az?

Azt hiszem, Vågennek hívják, vagy valami ilyesminek. – A

gyilkosságiaknál nincs Vågen nevű rendőrtiszt. Nem Waalerre

gondol? – De, de, ez volt az! – mondta megkönnyebbülten

Halvorsen, aztán kicsit szégyenkezve hozzátette: – Olyan sok új

nevet kell megjegyeznem...

Harry legszívesebben a sárga földig lehordta volna a fiatal tisztet,

amiért kiadott egy nyomozati anyagot valakinek, akinek a nevét

sem tudta. De megemberelte magát, és magába fojtotta a

rendreutasítást. A fiú már a harmadik éjjelt töltötte ébren

egyhuzamban, és alighanem bármelyik pillanatban összeeshet a

fáradtságtól. – Jó munkát! – mondta helyette, és letenni készült a

kagylót.

– Várjon! Mi a faxszáma?

Harry kibámult az ablakon. A felhők újra gyülekezni kezdtek az

Ekebergåsen fölött. – A belső telefonkönyvben megtalálja –

válaszolta. Amint letette a kagylót, a telefon azonnal megcsörrent.

Meirik volt az, és azt kérte, azon nyomban menjen be az irodájába.

250

– Hogy áll a neonácikról szóló jelentéssel? – kérdezte azonnal,

ahogy megpillantotta Harryt az ajtóban. – Rosszul – rogyott le

Harry a székre. A Meirik feje fölötti képről a norvég királyi pár

kandikált rá.

– Beragadt az e betű a billentyűzeten – tette hozzá.

Meirik épp olyan kényszeredetten mosolygott, mint a férj a képen,

és azt mondta Harrynak, hogy egyelőre felejtse el a jelentést.

– Most egy másik ügyben van szükségem magára. Az imént hívott

fel a Norvég Szakszervezeti Szövetség szóvivője. A vezetőség fele

ma életveszélyes fenyegetést kapott faxon. Az aláírás 88 volt, ami a

Heil Hitlert jelenti. Nem ez volt az első eset, de ezúttal a sajtónak is

kiszivárogtatták, akik már el is kezdtek bennünket ostromolni.

Sikerült lekövetnünk a levél nyomát, ami egy klippani nyilvános

faxkészülékhez vezetett bennünket, ez pedig azt jelenti, hogy ezúttal

valóban komolyan kell vennünk a fenyegetést.

– Klippan? – Egy kis helység, hárommérföldnyire fekszik

Helsinborgtól keletre, tizenhatezer lakosa van. Svédország

legrémesebb nácifészke. Élnek itt olyan családok, akik a harmincas

évek óta meggyőződéses nácinak vallják magukat. A norvég

neonácik egy része rendszeresen elzarándokol ide tanulni, vagy

egyszerűen csak szétnézni. Szeretném, ha összecsomagolna, Harry.

Harrynek kellemetlen előérzete támadt.

– Leküldjük oda egy kicsit kémkedni. Be kell épülnie a

környezetbe. A munkáját, személyazonosságát és a többi részletet

majd apránként elintézzük. Készüljön fel rá, hogy ott lesz egy ideig.

A svéd kollégák már szereztek is magának egy lakást. – Kémkedni

– ismételte meg Harry. Nem akart hinni a fülének. – Az égvilágon

semmit nem tudok a kémkedésről. Nyomozó vagyok, ha netán

elfelejtette volna. Meirik mosolya vészesen halványodott.

– Gyorsan beletanul majd, nem olyan nagy ügy. Tekintse hasznos és

érdekes tapasztalatszerzésnek.

– Hm. És mennyi időre gondoltak?

– Néhány hónapra. Legfeljebb fél év.

– Fél év? – fakadt ki Harry.

Legyen pozitív, Harry! Magának nincs családja, akire tekintettel

kellene lennünk, nincs...

251

– És kik vannak még a teamben?

Meirik megrázta a fejét. – Nincs team. Egyedül dolgozik majd, így

a leghihetőbb. És közvetlenül nekem küldi a jelentéseket. Harry az

állát dörzsölte. – Miért én, Meirik? Van egy teljes ügyosztálya,

amely kifejezetten kémkedéssel és a szélsőjobboldali mozgalommal

foglalkozik.

– Egyszer el kell kezdeni.

– És mi lesz a Märklinnel?

A fegyver nyomán eljutottunk egy öreg nácihoz, és erre most itt ez

a fenyegetés Heil Hitler aláírással. Nem inkább a munkámat kellene

folytatnom, és...

– Azt teszi, amit mondtam, Harry – Meirik már nem is erőltette a

mosolyogást. Valami nem stimmelt. Egész idő alatt érezte, de nem

jött rá, mi lehet az, vagy hogy honnan eredhet. Felállt, mire Meirik

is felemelkedett.

– A hétvégén indul – mondta Meirik, és kezet nyújtott.

Harry hirtelen rádöbbent, hogy ez a kéznyújtásdolog egészen furcsa

gesztus Meirik részéről, és úgy tűnt, hogy erre Meirik is csak most

jött rá, mert hirtelen zavart kifejezés ült ki az arcára. De már késő

volt, a keze már a levegőben lógott, tehetetlenül, szétterpesztett

ujjakkal, úgyhogy Harry gyorsan megrázta, hogy túlessenek végre a

kínos szituáción.

Ahogy elhaladt a recepció mellett, Linda odaszólt neki, hogy

érkezett számára egy fax. Harry átvette a lapot. Halvorsen listája

volt. Miközben végigügetett a folyosón és átfutotta a neveket, azon

töprengett, mégis melyik részének tesz majd jót fél év a neonácik

között egy szakadt délsvéd városkában. Annak a részének biztosan

nem, amelyik józan próbál maradni. Annak a részének sem, amelyik

Rakel válaszára vár a vacsorameghívással kapcsolatban. És

legkevésbé annak a részének, amelyik meg akarja találni Ellen

gyilkosát. Megtorpant. Az utolsó név...

Nem azon lepődött meg, hogy régi ismerősök bukkantak fel a listán,

valami egészen másról volt szó. Ugyanaz a hang volt, mint amikor a

38–as Smith & Wessonja részeit tisztítás után összeszereli. Az

olajozott kattanás, ami azt jelezi, hogy minden stimmel.

252

Egy másodperc múlva már az irodájában tárcsázta Halvorsen

számát. A fiatal rendőr szaporán jegyzetelte a kérdéseit és

megígérte azonnal visszahívja, ha kiderített valamit.

Harry hátradőlt. Érezte, hogy szíve a torkában dobog. Általában

nem volt erőssége, hogy az információk apró, látszólag teljesen

különálló részletei közt felfedezze az összefüggéseket. Csupán

pillanatnyi sugallat lehetett. Amikor Halvorsen negyedóra múlva

felhívta, úgy érezte, mintha már hosszú órák óta várakozott volna.

– Stimmel – mondta Halvorsen. – Az egyik lábnyom, amit a

helyszínelők az ösvényen találtak, egy negyvenötös Combat

Bootshoz tartozik. Könnyen meg tudták állapítani a márkát, mert a

nyom egy szinte még új bakancshoz tartozott. – És azt is tudja, hogy

kik hordanak Combat Bootst?

– Ó igen. A NATO által jóváhagyott termékről van szó. A steinkjeri

parancsnokság is sokat rendelt belőle. De például az angol futball–

huligánok körében is nagyon kedvelt. – Aha. Bőrfejűek. Neonácik.

Bootboys. Képeket is talált? – Igen, négyet. Két fotó az Aker

Kulturverkstednél készült, kettő pedig a Blitz ifjúsági központ előtti

kilencvenkettes tüntetésen.

– És visel sapkát valamelyiken?

– Igen, az Aker Kulturverkstednél készült képen.

– Combat–sapka?

– Mindjárt megnézem.

Miközben Halvorsen szuszogását hallgatta, Harry csendben

fohászkodott.

– Inkább barettnek tűnik – mondta Halvorsen. – Biztos benne? –

kérdezte Harry, meg sem próbálva leplezni csalódottságát.

Halvorsen biztos volt benne, Harry pedig hangosan káromkodott. –

De a bakancs segíthet továbbmenni, ugye? – kérdezte Harry

óvatosan.

– Amennyiben a gyilkos nem teljesen idióta, akkor eldobta a

bakancsot. És mivel a nyomait szétrugdosta a mélyebb hóban, nem

valószínű, hogy az lenne.

Harryben újra feltámadt az az ismerős érzés, amikor hirtelen

teljesen biztosan tudja, hogy ki a tettes, ám azzal is tisztában volt,

hogy átadni magát ennek az érzésnek nagyon veszélyes. Mégpedig

azért, mert az ember ilyenkor hajlamos elűzni a kétségeit és a kis

253

hangokat, amik az ellentmondásokra hívják fel figyelmét, és arra,

hogy a kép azért még nem állt össze tökéletesen. A kétség viszont

olyan, mint a hideg zuhany, amiből természetesen senki nem kér,

amikor épp egy gyilkost készül elfogni. Persze, korábban is

előfordult már, hogy Harry nagyon biztos volt a dolgában, aztán

végül mégiscsak kiderült, hogy hibázott.

Halvorsen folytatta: – A steinkjeri parancsnokság közvetlenül az

USA–ból vásárolta a Combat Bootsokat, az országban nem sok

üzletben lehet hozzájutni. És ha a bakancs szinte új volt...

Harry azonnal rájött, mire gondol: – Nagyon jó, Halvorsen! Találja

meg, kik árulnak ilyesmit, kezdje a katonai boltokkal. Aztán járja

őket körbe a fotókkal és kérdezze meg, emlékszik–e rá

valamelyikük, hogy ez a fickó ilyen bakancsot vett náluk az elmúlt

hónapok során.

– Harry... öhm...

– Igen, tudom, előbb Møllerrel kell megbeszélnem.

Harry tisztában volt vele, milyen kicsi az esélye, hogy egy eladó

minden vevőre emlékezzen, akiknek cipőt adott el. Persze, az

esélyek lényegesen javulnak, ha a vevőnek Sieg Heil van a tarkójára

tetoválva. De Halvorsen legalább egyszer és mindenkorra

megtanulhatja, hogy a gyilkossági ügyek felgöngyölítése

kilencvenkilenc százalékban abból áll, hogy az ember rossz helyen

keresgél. Harry letette a kagylót, és felhívta Møllert. Az

osztályvezető végighallgatta érvelését, majd amikor Harry

befejezte, megköszörülte a torkát: – Örömmel hallom, hogy te és

Tom Waaler egyszer végre ugyanazon a véleményen vagytok.

– Hogy? – Fél órával ezelőtt felhívott, és nagyjából ugyanezeket

mondta el, mint most te. Engedélyeztem, hogy behozza Sverre

Olsent kihallgatásra.

– Őrület!

– Ugye?

Harrynek fogalma sem volt róla, hogy mit mondjon. Amikor Møller

megkérdezte, van–e még valami mondanivalója, csak odamormolt

egy viszlátot, és letette a kagylót. Kibámult az ablakon. A

Sweigaards gatén lassan beindult a csúcsforgalom. A járókelők

közül kiválasztott egy szürke felöltős, ódivatú kalapot viselő férfit,

és tekintetével végigkísérte lassú mozgását, míg el nem tűnt a

254

látóteréből. Érezte, hogy lassan helyreáll a pulzusa. Klippan. Már

majdnem el is felejtette, de most visszakúszott az agyába, mint

valami zsibbasztó macskajaj. Azon tűnődött, felhívja–e Rakelt a

benti vonalon, de gyorsan el is hessegette a gondolatot.

Ekkor nagyon különös dolog történt. Valami mozgást érzékelt a

látómezeje peremén, ami automatikusan az ablakon kívülre

irányította tekintetét. Először nem is tudta kivenni, mi az, csak

annyit érzékelt, hogy nagyon gyors iramban közeledik felé.

Kinyitotta a száját, de a szó, a kiáltás vagy bármi egyéb, amit az

agya formálni próbált, sosem hagyta el a torkát. Puha koppanás

hallatszott, az ablaktábla finoman megremegett, Harry tekintete

pedig egy nedves pacára tapadt, amin egy szürke tollpihét lengetett

lágyan a tavaszi szél. Egy pillanatig még zsibbadtan ült, aztán

felkapta a zakóját, és elrohant a lift irányába.

Hatvanharmadik fejezet

Krokliveien, Bjerke, 2000. május 2.

Sverre Olsen felhangosította a rádiót. Anyja legfrissebb női

magazinját lapozgatta, miközben a hírolvasó a Szakszervezeti

Szövetség vezetőinek érkezett fenyegető levelekről számolt be. Az

ereszcsatornán lévő lyukból folyamatosan a nappali ablaka elé

csepegett a víz. Elnevette magát. Ez a levéldolog épp úgy hangzott,

mint Roy Kvinset egyik korábbi remeklése. Remélhetőleg most

kevesebb helyesírási hibát hagyott benne.

Az órára nézett. Délután a Herbert'sben biztos mindenki erről fog

beszélni. Teljesen le volt égve, viszont ezen a héten megjavította a

régi Wilfa porszívót, úgyhogy az anyja talán hajlandó lesz

megdobni egy százassal. A franc essen ebbe a szarházi Hercegbe is!

Pontosan két hete ígérte meg utoljára, hogy „néhány nap múlva"

megkapja a pénzét. Közben néhányan, akiknek tartozott, kezdtek

egyre fenyegetőbb hangnemre váltani. És ami a legrosszabb: a

Herbert's Pizzában elfoglalták az asztalát. A Dennis Kebabbeli

támadás fénye kezd kihunyni.

Az utóbbi időben, amikor a Herbet'sben üldögélt, néha szinte

ellenállhatatlan vágyat érzett arra, hogy felpattanjon, és a képükbe

255

ordítsa, hogy ő ölte meg azt a rendőrcsajt a Grünerløkkán. Hogy az

utolsó ütéstől gejzírként spriccelt a vér a levegőbe, és a lány

sikoltozva halt meg. Persze, azt nem tenné feltétlenül hozzá, hogy

még csak nem is sejtette, hogy a nő rendőr volt. Mint ahogy azt

sem, hogy a vértől majdnem elhányta magát. Az a rohadt Herceg

persze végig tudta, hogy a lány zsaru volt!

Sverre megdolgozott a negyvenezerért, ezt senki sem tagadhatja.

Mégis mit tehetne? A történtek után a Herceg megtiltotta neki, hogy

telefonon keresse. Csak amíg a hűhó kissé el nem csitul, mondta.

Odakinn megnyikordult a kapu. Sverre felállt, lehalkította a rádiót,

és kisietett a folyosóra. Hazatérő anyja lépései a lépcsőhöz vezető

kavicsos úton csikorogtak. A kulcs kaparászását már a szobájából

hallgatta. Miközben anyja odalenn csörömpölt, Sverre a szoba

közepén állt, és a tükörben tanulmányozta magát. Kezével

végigsimított fejtetőjén, érezte, ahogy a milliméternyi sörték az

ujjait bökdösik. Döntött. A negyvenezer korona ellenére is szerez

magának valami munkát. Nagyon elege volt már abból, hogy

folyton otthon lógott, és őszintén szólva átkozottul elege volt a

„haverokból" is a Herbert's–ben. Unta, hogy mindig olyan

emberekkel téblábol, akik nem tartanak semerre. Végül is, annak

idején egészen jól boldogult a villanyszerelő szakiskolában, és

majdnem minden elektromos eszközt meg tudott javítani. Elég sok

villanyszerelő keres tanoncot vagy segédet. És néhány hét múlva a

haja is megnő annyira, hogy eltakarja a tarkóján a SiegHeil

tetoválást.

Igaz is, a haja. Az éjszaka kellős közepén felhívták, és egy erős

trøndelagi dialektusban beszélő rendőr azt kérdezte tőle, hogy

vörös–e a haja! Egészen addig azt hitte, csak álmodta az egészet,

míg az anyja a reggelinél meg nem jegyezte, hogy miféle ember az,

aki éjjeli négykor telefonál.

Sverre tekintete átvándorolt a tükörről a falakra. A Führer képe, a

Burzum koncertplakátja, a horogkeresztes zászló, a vaskeresztek és

a Joseph Goebbels régi propagandaplakátjának mintájára készült

Blood & Honour–poszter. Most először tűnt fel neki, hogy a

helyiség olyan, mint valami kiskamasz szobája. Ha a Vitt Motstånd

zászlót Manchester United sálra, Heinrich Himmler képét pedig

256

David Beckhamére cserélné, pont olyan lenne, mintha egy

tizennégy éves gyerek lakna itt.

– Sverre! – hangzott fel anyja kiabálása. Behunyta a szemét. –

Sverre! Nem bír nyugton maradni. Miért nem száll már le róla?

– Igen? – üvöltött vissza olyan hangosan, hogy a saját füle is

belecsengett. – Valaki beszélni akar veled! Vele? Itt? Sverre

kinyitotta a szemét, és tétován a tükörképére pillantott. Senki sem

szokott ide jönni. Nem is árulta el senkinek, hogy itt lakik. A szíve

szaporábban kezdett verni. Csak nem megint az a trøndelagi rendőr?

Éppen elindul, amikor az ajtó kinyílt.

– Jó napot, Olsen!

Az alacsony tavaszi nap egyenesen a lépcsőfeljáró ablakából sütött,

így Sverre csupán az ajtón belépő férfi sziluettjét látta. De a

hangjáról azonnal felismerte. – Nem is örülsz, hogy láthatsz? –

kérdezte a Herceg, és behúzta maga mögött az ajtót. Kíváncsian

nézegette a falakat. – Érdekes ez a szoba.

– Hogyhogy beengedett... – Megmutattam az anyádnak ezt itt –

lebegtetett meg a Herceg egy igazolványt, aminek az egyik oldalán

halványkék háttéren az ország aranyozott címere díszelgett, a

másikon pedig a RENDŐRSÉG felirat állt.

– A francba – nyelt nagyot Sverre.

– Ez igazi?

– Ki tudja? Nyugi, Olsen! Ülj le!

A Herceg az ágyra mutatott, ő maga pedig az íróasztalnál lévő

székre ült le lovaglóülésben. – Mit keresel itt? – kérdezte Sverre. –

Szerinted? – vigyorgott a férfi szélesen Sverrére, aki egészen az

ágy szélére csúszott.

– Eljött a leszámolás ideje.

– A leszámolás ideje?

Sverre még mindig nem szedte össze magát teljesen. Honnan tudta

a Herceg, hogy itt lakik? És az az igazolvány. Most, ahogy a férfira

nézett, rádöbbent, hogy a Herceg könnyen lehet akár rendőr is – jól

fésült, világos haj, hideg szem, szoláriumbarna arc, kigyúrt

felsőtest, rövid, fekete bőrkabát és kék farmer. Furcsa, hogy ez

eddig sosem tűnt fel neki. – Igen – válaszolta a Herceg, még mindig

mosolyogva.

257

– Eljött a leszámolás ideje. Kihúzott egy borítékot a belső zsebéből,

és Sverrének nyújtotta. – Végre – mondta Sverre egy gyors, ideges

mosollyal, és benyúlt a borítékba. – Ez meg mi? – húzott elő egy

összehajtott A4–es lapot. – Annak a nyolc embernek az adatai,

akiket a gyilkossági csoport hamarosan meglátogat, és akiket nagy

valószínűség szerint DNS–tesztnek is alávetnek. Megvizsgálják,

hogy egyezik–e a DNS–ük a tetthelyen talált sapkádban lévő

bőrmaradványokkal.

– A sapkámban? De hiszen azt mondtad, hogy megtaláltad a

kocsidban és elégetted! Sverre rémülten meredt a Hercegre, aki

sajnálkozva ingatta a fejét. – Egészen addig úgy is volt, amíg vissza

nem mentem a tetthelyre, ahol ott állt egy fiatal, halálra rémült pár

és a rendőrséget várta. így kénytelen voltam „elveszíteni" a sapkát

néhány méterre a holttesttől. Sverre mindkét kezével többször

végigszántott a fején.

– Kissé zavartnak tűnsz, Olsen.

Sverre bólintott, igyekezett mosolyogni, de a szája sarka sehogy

sem akart engedelmeskedni. – Szeretnéd, ha megmagyaráznám?

Sverre újra csak bólintott. – Ha egy rendőrtisztet meggyilkolnak, az

ügy egészen addig elsőbbséget élvez, amíg a gyilkost meg nem

találják – teljesen mindegy, mennyi időt vesz igénybe. Erre

vonatkozóan nincs semmiféle rendelet, és semmi sem drága, ha az

áldozat a saját soraikba tartozott. Ez a gond azzal, ha valaki rendőrt

gyilkol – a nyomozók addig nem nyugszanak, amíg meg nem

találják... Sverrére mutatott.

– ...a bűnöst. Csak időkérdése. Azért bátorkodtam egy kicsit

meggyorsítani a nyomozók munkáját, hogy a várakozási idő ne

nyúljon túlságosan hosszúra.

– De... – Most bizonyára azon tűnődsz, vajon miért segítek a

rendőrségnek rád bukkanni, amikor több mint valószínű, hogy

feladsz majd, csak hogy enyhítsék a büntetésedet. Sverre nyelt

egyet. Gondolkodni próbált, de az agya szinte megbénult.

– Én megértem, hogy ez kemény dió – folytatta a Herceg, és egyik

ujját végighúzta egy Vaskereszt–utánzaton, ami egy szögön lógott a

falon. – Természetesen azonnal lelőhettelek volna a gyilkosság

után, de akkor a rendőrség rájött volna, hogy van valaki a háttérben,

aki csak a saját nyomait akarta eltüntetni, és tovább folytatták volna

258

a vadászatot. Leemelte a láncot a szögről, és a nyakába akasztotta a

bőrkabátja fölé. – A másik alternatíva az, ha gyorsan „megoldom"

az ügyet egyedül, mondjuk, lelőlek a letartóztatás során, és úgy

állítom be a dolgot, mintha ellenállást tanúsítottál volna. Ezzel meg

az a probléma, hogy gyanút keltene, ha egyedül oldanék meg egy

ilyen horderejű ügyet. Ez sokaknak szöget üthetne a fejében,

tekintve, hogy én voltam együtt utoljára Ellen Gjeltennel, mielőtt

meghalt. A Herceg elnevette magát.

– Ne vágj már ilyen ijedt képet, Olsen! Mondtam, hogy ezek azok

az alternatívák, amiket elvetettem. Ehelyett félrehúzódtam, de

közben folyamatosan figyelemmel kísértem a nyomozást, és

néztem, ahogy egyre szorul körülötted a hurok. A terv az volt, hogy

amikor már elég közel értek hozzád, akkor közbelépek, átveszem a

stafétát, és egyedül teszem meg a maradék távot. Egyébként egy, az

NBSZ–ben dolgozó alkoholista akadt a nyomodra.

– Te... te rendőr vagy? – Számít ez bármit is? – a Herceg a

Vaskeresztre bökött. – Le van szarva. Ugyanolyan katona vagyok,

mint te, Olsen. Egy hajónak erős teste kell, hogy legyen, különben

az első szivárgásnál elsüllyed. Tudod, mit jelentene az, ha

felfedném magamat előtted? Sverre szája és torka annyira kiszáradt,

hogy már nyelni sem volt képes. Félt. Halálosan rettegett. – Azt

jelentené, hogy nem engedhetnélek ki élve a szobából. Érted?

– Igen – Sverre hangja rekedt volt.

– A... pénzem...

A Herceg bőrkabátja zsebéből egy pisztolyt húzott elő. – Maradj a

fenekeden! Az ágyhoz lépett, leült Sverre mellé, és két kezében

fogva az ajtó felé irányította a fegyvert.

– Ez egy Glock–pisztoly, a világ legbiztosabb kézifegyvere. Tegnap

kaptam Németországból. A gyártási számot lecsiszolták róla. Az

utcán nagyjából nyolcezer koronáért lehet hozzájutni. Tekintsd úgy,

mint az első részletet. Sverre összerándult, amikor a fegyver

eldördült, és óriási szemeket meresztett az ajtó fölött ütött apró

lyukra. A résen keresztül beáramló napfényben csak úgy táncoltak a

porszemek.

– Barátkozz össze vele – mondta a Herceg, és Sverre ölébe ejtette a

pisztolyt. Aztán felemelkedett és az ajtó felé indult. – Tartsd erősen.

Tökéletesen kiegyensúlyozott, nem? Sverre keze akaratlanul is

259

ráfonódott a fegyver markolatára. Érezte, hogy a pólója izzadságban

úszik. Van egy lyuk a plafonon, csak erre bírt gondolni. Hogy a

golyó egy újabb lyukat ütött, ő pedig még mindig nem hívott

bádogost. Aztán már be is következett, amire várt. Behunyta a

szemét.

– Sverre!

Olyan a hangja, mint aki épp most készül megfulladni.

Megszorította a pisztolyt. Mindig olyan a hangja, mint aki épp most

készül megfulladni. Aztán újra kinyitotta a szemét és látta, ahogy a

Herceg, mint egy lassított felvételen, megfordul az ajtónál, a karja

magasba lendül, és két kezében tartva rászegezi a fényes, fekete

Smith & Wessont.

– Sverre!

A fegyver torkából sárga lángcsóva tört elő, Sverre előtt pedig

felvillant az anyja képe, amint a lépcső aljában áll. Aztán a golyó

átfúrta magát a homlokcsontján, aztán a koponyája hátsó részén, és

pontosan a Sieg Heil tetováláson keresztülhaladva átszakította a fal

faburkolatát, átrobogott a szigetelésen, végül közvetlenül a külső fal

eternitburkolatának hátsó oldalánál torpant meg.

De Sverre Olsen akkora már halott volt.

Hatvannegyedik fejezet

Krokliveien, 2000. május 2.

Harry kikönyörgött magának egy papírpohárnyi kávét a

helyszínelők termoszából. A Bjerke városrészben fekvő csúnya kis

házhoz vezető ösvényen állt, és a fiatal tisztet figyelte, aki a falhoz

támasztott létra tetején a tetőn ütött lyukat vizsgálta, amin keresztül

a golyó áthaladt. A kíváncsiskodók már elkezdtek gyülekezni,

úgyhogy a biztonság kedvéért sárga szalagot feszítettek az egész

ház köré. A létrán álló férfi alakja fürdött a késő délutáni

napsütésben, de maga a ház egy mélyebb területen feküdt, és ahol

Harry állt, már jóval hűvösebb volt.

– Szóval, közvetlenül azelőtt történt, hogy ideértél? – hallott egy

hangot maga mögött. Megfordult. Bjarne Møller állt előtte. Az

osztályvezető csak ritkán mutatkozott a tetthelyeken, de a többek

260

szerint jó nyomozó volt. Néhányan arra is célozgattak, hogy talán

nem is kellett volna felhagynia vele. Harry kérdőn felé nyújtotta a

kávéspoharat, de Møller megrázta a fejét. – Igen, négy–öt perccel

később érhettem ide – válaszolta Harry.

– Te honnan tudtad? – A központtól. Azt mondták, közvetlenül

azután, hogy Waaler jelentette a lövöldözést, felhívtad őket, és

erősítést kértél. Harry a kapu előtt parkoló piros sportkocsi felé

intett.

– Amikor ideértem, megláttam Waaler japcsi kocsiját. De mivel

tudtam, hogy ide tartott, nem lepődtem meg. Amikor kiszálltam az

autóból, borzalmas üvöltést hallottam. Először azt hittem, hogy

valamelyik szomszéd kutyája, de amikor felfelé tartottam a kavicsos

ösvényen, rájöttem, hogy a házból jön és emberi hang. Nem

akartam kockáztatni, úgyhogy azonnal riadóztattam az økerni

rendőrőrsöt.

– Az anya volt? Harry bólintott. – Teljesen hisztérikus állapotba

került. Legalább fél órába telt, mire képes volt értelmesen beszélni.

Weber benn ül vele a nappaliban.

– A jó öreg, érző szívű Weber? – Weber teljesen rendben van.

Lehet, hogy benn, a melóban egy vén, morgós panaszláda, de az

ilyen szituációkban nagyon jól bánik az emberekkel.

– Tudom, csak vicceltem. Waaler hogy viseli?

– Harry vállat vont.

– Értem – mondta Møller.

– Ez a fickó olyan, mint a fagyasztott hal.

– Jól van, bemegyünk körülnézni?

– Én már voltam benn.

– Akkor vezess körbe!

Felverekedték magukat az emeletre, miközben Møller mormolva

köszöngetett régen látott kollégáinak. A hálószobát ellepték a

helyszínelők fehérbe öltözött specialistái, időnként felvillant a vaku.

Az ágyra fekete műanyag fóliát fektettek, amire fehér körvonalat

rajzoltak. Møller pillantása körbevándorolt a falakon.

– Uramatyám – morogta az orra alatt. – Hát, Sverre Olsen aztán

biztos nem a Munkáspártra szavazott – jegyezte meg Harry.

– Hozzá ne érj valamihez Bjarne! – kiáltotta ez egyik főtiszt, akit

Harry már ismert a nyomrögzítőkői. – Emlékszel, mi történt a

261

legutóbb is. Møller bizonyára jó emlékezett rá, legalábbis

barátságosan együtt nevetett velük.

– Sverre Olsen az ágyon ült, amikor Waaler bejött – fogott bele

Harry. – Waaler azt állítja, hogy az ajtó mellett állva arról kérdezte

Olsent, hol volt Ellen meggyilkolásának éjszakáján. Olsen próbált

úgy tenni, mintha nem emlékezne a dátumra, úgyhogy Waaler

tovább kérdezősködött, mire végül világossá vált, hogy Olsennek

nincs alibije. Waaler azt állítja, hogy megkérte Olsent, menjen be

vele a kapitányságra vallomást tenni, mire Olsen hirtelen

megragadta a pisztolyt, ami valószínűleg a párnája alatt volt.

Elsütötte, a golyó egyenesen Waaler válla fölött ütötte át a falat – itt

a lyuk–, aztán továbbhaladt a tetőn. Ezután Waaler állítólag

előkapta a szolgálati fegyverét, és lelőtte Olsent, mielőtt az újra

tüzelhetett volna.

– Gyorsan reagált. Hallom, jó találat volt.

– Egyenesen a homlokába – mondta Harry.

Persze, nem lep meg. Waaler produkálta a legjobb pontszámot az

őszi lővizsgán. – Megfeledkezel az én eredményemről – jegyezte

meg Harry szárazon.

– Mi a helyzet, Ronald? – fordult Møller hirtelen a fehérbe öltözött

főtiszthez. – Teljesen világos az ügy – a főtiszt felemelkedett, és

nyögve kiegyenesítette a derekát. – A golyót, ami Olsent megölte,

az eternitburkolat mögött találtuk meg. A másik golyó átment az

ajtón, és tovább folytatta az útját a tetőn keresztül. Ha megtaláljuk,

a ballisztikusaink reggel megkapják, aztán eljátszadoznak vele. A

lövések szögei mindenesetre stimmelnek.

– Hm. Köszönöm.

– Szóra sem érdemes, Bjarne.

– És hogy van az asszony?

Møller elmesélte, mi a helyzet otthon, de nem viszonozta a kérdést.

A férfi valószínűleg nem is volt nős. Harry azt hallotta, hogy tavaly

a laboros fiúk közül négyen váltak el ugyanabban a hónapban. Az

étkezdében azzal húzták őket, hogy hullaszag van. A ház előtt

megpillantották Webert. A férfi a kertben ácsorgott egy csésze

kávéval a kezében, és a létra tetején álló rendőrt figyelte.

– Rendben ment, Weber? – kérdezte Møller.

262

Weber feléjük hunyorgott, mintha csak azután lenne hajlandó

válaszolni, miután felismerte őket. – Az asszonnyal nem lesz semmi

probléma – válaszolta, és visszapillantott a létra tetején álló férfira.

– Természetesen azt hajtogatta, hogy nem ért semmit, a fia nem is

bírta a vér látványát, és így tovább, de semmi újat nem tudtam meg

tőle az itt történtekkel kapcsolatban.

– Hm – tette Møller a kezét Harry könyökére.

– Sétáljunk egy kicsit!

Leballagtak az úton. Ezen a környéken jobbára családi házak álltak,

kis kertekkel, csupán lejjebb, a negyed végén épült néhány

lakótömb. Néhány fiatal az erőlködéstől kipirult arccal karikázott el

mellettük a kék fénnyel pásztázó rendőrautók irányába. Møller

megvárta, míg hallótávolságon kívül kerülnek a többiektől.

– Nem tűnsz különösebben boldognak attól, hogy megtaláltuk Ellen

gyilkosát – kezdte. – Boldognak... Először is, még nem lehetünk

benne biztosak, hogy Sverre Olsen volt. A DNS–teszt... – A DNS–

teszt igazolni fogja, hogy ő volt. Mi a baj, Harry?

– Semmi, főnök. Møller megtorpant.

– Biztos?

– Biztos.

– Azért vagy kiakadva, mert úgy gondolod, hogy Olsen túl olcsón

úszta meg az egészet? – intett vissza a ház felé Møller. – Már

mondtam, hogy nincs semmi! – fortyant föl Harry. – Nyögd már ki

végre! – bömbölte a másik. – Egyszerűen csak átkozottul furcsának

találom! – Mit találsz furcsának? – ráncolta Møller a homlokát. –

Hogy egy olyan tapasztalt rendőr, mint Waaler – Harry lehalkította

a hangját, és lassan, tagoltan ejtett ki minden egyes szót –, miért

dönt úgy, hogy teljesen egyedül száll ki egy gyilkossággal vádolt

személyhez azért, hogy kikérdezze, esetleg le is tartóztassa. Ezzel

tulajdonképpen minden írott és íratlan szabályt megszegett.

– Mit akarsz ezzel mondani? Hogy Tom Waaler provokálta ki a

történteket? Azt hiszed, ő vette rá Olsent, hogy rántson fegyvert,

azért, hogy megbosszulhassa Ellent? Erről van szó? Ezért

hajtogattad az emeleten a helyszínelők füle hallatára, hogy Waaler

ezt meg azt állította, mintha a rendőrségnél nem hinnénk a

263

kollégáinknak? Egymásra meredtek. Møller majdnem olyan magas

volt, mint Harry.

– Én csak annyit mondtam, hogy átkozottul furcsa – mondta Harry

és elfordult. – Ez minden. – Most már elég, Harry! Nem tudom,

miért húztál ide Waaler után, talán azért, mert azt gyanítottad, hogy

valami ilyesmi történik majd. De azt tudom, hogy erről egy hangot

sem akarok többet hallani. És egyáltalán: egyetlen átkozott

gyanúsítgatást, vagy rágalmazó szót sem akarok hallani tőled. Elég

érthető voltam?

Harry az Olsen család sárgára mázolt házát nézte. Kisebb volt, mint

a délutáni csendbe burkolódzó utca többi épülete, és sövény sem

vette körül, ezért sokkal védtelenebbnek hatott, mint a többi otthon.

Valahogy kilógott a szomszédos házak közül. A levegőben sülő hús

szaga terjengett, és a szél hullámokban sodorta feléjük a Bjerke

ügetőpálya bemondójának távoli, fémesen csikorgó hangját. Harry

vállat vont: – Sajnálom. Én csak... te is tudod. Møller a vállára tette

a kezét.

– Tudom, Harry. Ellen volt a legjobb.

Hatvanötödik fejezet

Schrøder vendéglő, 2000. május 2.

Az idős férfi az Aftenpostent olvasta. Éppen az ügető fogadási

tippjeit bújta, amikor észrevette az asztala mellé érkező

felszolgálónőt.

– Üdv! – mondta a nő, és letette elé a félliteres korsót. Az öreg

szokás szerint nem válaszolt egy szót sem, csak tanulmányozni

kezdte a visszajárót számolgató pincérnőt. A nő korát nehéz volt

meghatározni, a férfi harmincöt és negyven év közöttinek saccolta.

Úgy nézett ki, mintha legalább olyan kemény élete lett volna, mint a

vendégeinek. Viszont kedves volt a mosolya. Volt mit elviselnie.

Aztán a nő eltűnt, az öreg pedig kortyolt egyet a sörből, és

tekintetével végigpásztázta a helyiséget. Az órára pillantott, majd

felállt, és odament a telefonhoz. Bedobott három pénzérmét,

beütötte a számot, és várt. Három csöngetés után meghallotta a nő

hangját:

264

– Juul lakás.

– Signe?

– Igen.

A nő rémült hangján hallotta, hogy tisztában van vele, ki hívta. Ez

volt a hatodik alkalom, hogy telefonált, ezek szerint már ismerte a

menetrendet, és sejtette, hogy ma hívni fogja.

– Daniel vagyok – mondta. – Ki az? És mit akar? – kérdezte az

asszony levegő után kapkodva. – Mondtam már, hogy Daniel

vagyok. Csak szeretném, ha megismételnéd, amit annak idején

mondtál. Emlékszel még?

– Kérem, hagyja abba! Daniel meghalt. – Örök hűség, Signe. Nem

halálig tartó hűség, hanem örök hűség. – Hívom a rendőrséget! Az

öreg letette a kagylót. Aztán felvette a kalapját és a kabátját, és

lassan kisétált a napsütésbe. A Sankthanshaugenben megjelentek az

első friss hajtások. Most már nem tart sokáig.

Hatvanhatodik fejezet

Dinner, 2000. május 5.

Rakel nevetése áthatolt a zsibongó csevegésen, az evőeszközök és a

zsúfolt étteremben fel–alá rohangáló pincérek keltette zajon.

– ...és majdnem frászt kaptam, amikor megláttam, hogy van egy

üzenet a rögzítőn – mesélte Harry. – Tudod, ott pislogott rajta az a

pici szem. Aztán a vezényszavaid betöltötték a szobát. Elmélyítette

a hangját: – „Itt Rakel. Dinner, péntek, nyolc óra. Nem

megfeledkezni a szép ruháról és a pénztárcáról." Helge majd' eszét

vesztette az ijedtségtől, csak két köleskalásszal sikerült

megnyugtatnom. – Nem is ezt mondtam! – fulladozott Rakel a

nevetéstől.

– Akkor valami hasonlót.

– Nem!

Különben is, te tehetsz róla, az üzenetrögzítődön lévő szöveg miatt

volt – most a nő próbált meg mélyebb hangon beszélni. – „Hole.

Mondd!” Ez egyszerűen annyira... annyira...

– Harrys?

– Pontosan!

265

Tökéletes vacsora volt egy tökéletes estén. Épp itt az ideje, hogy

tönkretegyem, gondolta Harry. – Meirik Svédországba rendelt

valami kémkedési feladatra – vágott bele, és a poharat babrálta.

– Hat hónapra. A hétvégén indulok. – Ó. Harry meglepődött, mert

semmilyen reakciót nem látott a nő arcán. – Ma felhívtam Søst és az

apámat – folytatta. – És képzeld, az apám beszélt. Pontosabban sok

sikert kívánt.

– Ez nagyszerű – a nő gyorsan elmosolyodott, majd a desszertek

tanulmányozásába mélyedt. – Hiányozni fogsz Olegnek – tette

hozzá halkan. Harry a nőt nézte, de képtelen volt elcsípni a

pillantását.

– És neked? – kérdezte.

– A nő arcán halvány mosoly suhant át.

– Van banánsplitjük – mondta.

– Rendelj rögtön kettőt.

Nekem is hiányozni fogsz – mondta a nő, és pillantása átvándorolt

az étlap másik oldalára. – Mennyire? Rakel vállat vont. Harry

megismételte a kérdést. Aztán nézte, ahogy a nő levegőt vesz, hogy

megszólaljon, de kifújja, majd újra próbálkozik. Végül ezt mondta:

– Sajnálom, Harry, de jelenleg csupán egy férfi számára van hely az

életemben. Ez pedig egy hatéves kisember. Harry úgy érezte,

mintha egy vödör jeget borítottak volna a fejére.

– Ne csináld már! – nyögte.

– Ekkorát nem tévedhetek.

Rakel kérdő tekintettel pillantott fel az étlapból. – Te és én – kezdte

Harry és előrehajolt az asztal fölött. – Itt, ma este. Flörtölünk

egymással. Jól érezzük magunkat. De mindketten többet akarunk

ennél. Te is többet akarsz ennél.

– Talán.

– Nem talán.

– Egészen biztos. Az egészet akarod.

– És utána?

– És utána?

Ezt pontosan neked kellene megmondanod, mi lesz utána, Rakel.

Néhány nap múlva elutazom egy dél–svédországi porfészekbe. Én

tényleg nem vagyok egy elkényeztetett, hisztis férfi, de szeretném

tudni, lesz–e miért visszajönnöm ősszel. A pillantásuk

266

összetalálkozott, és Harry ezúttal nem eresztette a nő tekintetét.

Sokáig nézték egymást, végül Rakel letette az étlapot. – Sajnálom.

Nem így akartam. Tudom, hogy furcsán hangzik, de... a másik

változat nem megy.

– Miféle másik változat?

– Hogy azt tegyem, amit szeretnék.

Hogy hazamenjek veled, levetkőztesselek és végigszeretkezzem

veled az éjszakát. Rakel az utolsó szavakat suttogva hadarta végig.

Mintha olyasmik lettek volna, amiknek a kimondásával a végsőkig

várni akart, hogy azután pontosan így hangozzanak. Kendőzetlenül

és egyenesen.

– És mi volna az ezt követő éjszakával? – szólalt meg Harry. – És

az összes többivel? A holnapival és az azutánival, a következő

héttel és... – Hagyd abba! – Rakel két szemöldöke közt egy pici,

bosszús ránc keletkezett.

– Meg kell értened, Harry. Nem megy.

– Nem, persze.

– Harry előhalászta cigarettáját, és rágyújtott.

Hagyta, hogy a nő keze végigsimítson az arcán és a száján. Az

óvatos érintés áramként futott végig idegpályáin, és néma fájdalmat

hagyott maga után.

– Nem miattad van, Harry. Egy ideig azt hittem, hogy egyszer majd

képes leszek rá. Már túl voltam minden érven. Két felnőtt ember.

Nincs senki más. Kötelezettségek nélkül, csak úgy egyszerűen. És

egy férfi, akire jobban vágyom, mint bárkire, amióta... Oleg apja

óta. Épp ezért tudom, hogy ez most nem csupán egy alkalomról

szól. És... mégsem megy. A nő visszafojtotta lélegzetét. – Azért,

mert Oleg apja alkoholista volt? – kérdezte Harry.

– Ezt miért kérdezted?

– Nem tudom.

Ez megmagyarázná, miért nem akarsz velem kapcsolatba

bonyolódni. Bár nem kell ahhoz valakinek túl lennie egy másik

alkoholistán, hogy rájöjjön, mennyire rossz parti vagyok, de... Rakel

rátette a kezét Harryére. – Te egyáltalán nem vagy rossz parti,

Harry. Nem erről van szó.

– Akkor miről?

– Ez volt az utolsó alkalom.

267

Ennyi volt. Nem találkozunk többé. Hosszan nézte a férfit. És a férfi

csak most értette meg. Rakel szemében nem a nevetéstől csillogtak

a könnyek. – És a történet vége? – kérdezte Harry, és megpróbált

mosolyt erőltetni az arcára. A pincér éppen odaért az asztalukhoz,

de bizonyára rájött, hogy rosszul időzített, mert gyorsan továbbállt.

A nő kinyitotta a száját, mintha mondani akarna valamit. Harry

látta, hogy a sírás határán áll. Rakel az ajkába harapott, aztán letette

a szalvétáját az asztalra, hátratolta a székét, és egy szó nélkül

elment. Harry a szalvétára meredt. Biztosan sokáig szorongatta a

kezében, gondolta, mert a szalvéta szinte labdává gyűrődött. Nézte,

ahogy lassan kinyílik, mint egy fehér papírvirág.

Hatvanhetedik fejezet

Halvorsen lakása, 2000. május 6.

Amikor Halvorsen rendőrtiszt felriadt a telefoncsörgésre, a digitális

ébresztőóra világító számlapja éjjeli egy óra húsz percet mutatott.

– Hole. Aludt? – Dehogy – válaszolta Halvorsen, és fogalma sem

volt róla, hogy miért hazudik. – Eltűnődtem néhány dolgon Sverre

Olsennel kapcsolatban. A háttérből beszűrődő forgalom zajából

Halvorsen rájött, hogy Harry kinn gyalogol valahol az utcán.

– Tudom, mire kíváncsi – mondta Halvorsen. – Sverre Olsen

vásárolt egy pár Combat Bootst a Henrik Ibsen gatén lévő Top

Secretben. Felismerték a fotóról, és nagyjából a vásárlás dátumát is

meg tudták adni. Úgy tűnik, hogy a KRIPOS is járt már náluk

karácsony előtt, amikor a Hallgrim Dale–ügy kapcsán ellenőrizték

az alibijét. De ezt már felküldtem faxon az irodájába.

– Tudom, éppen onnan jövök.

– Most? Nem vacsorázni ment?

– Nos, korán végeztünk.

És utána visszament a munkahelyére? – hüledezett Halvorsen. –

Igen. Éppen a maga által küldött fax ejtett gondolkodóba. Azt

szeretném tudni, hogy holnap utána tud–e nekem nézni néhány

dolognak?

Halvorsen felnyögött. Először is, Møller félreérthetetlenül a

tudomására adta, hogy Harry Holének semmi keresnivalója nincs az

268

Ellen Gjelten–ügy környékén. Másodszor pedig holnap szombat

volt.

– Ott van még, Halvorsen?

– Hogyne.

– Sejtem, mit mondott Møller. Le van szarva.

Most legalább tanulhat valamicskét a nyomozói munkáról. – Az a

probléma, Harry... – Fogja be, Halvorsen, és figyeljen ide!

Halvorsen magában átkozódott. És figyelt.

Hatvannyolcadik fejezet

Vibes gate, 2000. május 8.

Harry már a folyosón érezte a frissen lefőzött kávé illatát, miközben

kabátját próbálta felakasztani a túlterhelt fogasra. – Köszönöm,

hogy azonnal fogadni tudott, Fauke. – Ugyan már – dörmögte

Fauke a konyhából. – Egy ilyen vénember, mint én, csak örül, ha

segíthet. Már amennyiben tudok segíteni. Fauke kávét töltött két

nagy bögrébe, és letelepedtek a konyhaasztalhoz. Harry ujjával

végigsimította a súlyos, sötét tölgyasztal érdes felületét.

– Provence–ból van – mondta Fauke kérdezés nélkül.

– A feleségem rajongott a francia parasztbútorokért.

– Nagyon szép asztal.

A feleségének kiváló ízlése volt. Fauke elmosolyodott. – Maga

házas, Hole? Nem? Nem is volt soha? Pedig nem kellene sokáig

halogatnia. Az ember csak egyre bogarasabb lesz, ha egyedül él.

Nevetett.

– Én már csak tudom, miról beszélek. Már elmúltam harminc,

amikor összeházasodtunk. Akkoriban ez nagyon későinek számított.

1955 májusában. Fauke rámutatott a konyhaasztal felett lógó egyik

képre. – Ez tényleg a maga felesége? – kérdezte csodálkozva Harry.

– Azt hittem, hogy Rakel. – Ó, persze – mondta az idős férfi,

miután felocsúdott meglepetéséből. – El is felejtettem, hogy maguk

ismerik egymást az NBSZ–ből. Bementek a szobába, ahol Harry

előző látogatása óta csak még nagyobbra nőttek a papírhalmok, és

az íróasztal székén kívül az összes többi ülőalkalmatosságot

elfoglalták. Fauke helyet csinált maguknak a túlzsúfolt

269

dohányzóasztal mellett. – Rábukkant valami újdonságra a nevekkel

kapcsolatban, amiket a múltkor adtam magának? – kérdezte. Harry

átnyújtott neki egy rövid összefoglalót.

– Időközben történt egy s más – mondta.

– Megöltek egy rendőrnőt.

– Olvastam róla az újságban.

– Úgy tűnik, mostanra sikerült felderíteni az ügyet.

Már csak a DNS–elemzés eredményére várunk. Mondja, Fauke,

hisz maga a véletlenekben?

– Nem igazán.

– Én sem.

Ezért is kezdtem el kérdéseket feltenni magamnak, amikor ugyanaz

a személy két olyan ügyben bukkant fel egyszerre, amelyeknek

látszólag semmi közük sincs egymáshoz. Azon az estén, amikor a

rendőrnőt, Ellen Gjeltent meggyilkolták, ezt az üzenetet hagyta

nekem: Elkaptuk."

– Mint a Johan Borgen–könyv címe?

– Hogy? Ja, úgy. Nem hiszem. Ez a kolléganő segített nekem

megtalálni azt a személyt, aki a Märklin–fegyver johannesburgi

eladójától közvetített. Természetesen nem feltétlenül van kapcsolat

a gyilkos és a közvetítő' között, de kézenfekvő a feltételezés.

Különösen, hogy a kolléganőm azon az estén nagyon igyekezett

utolérni engem. Én akkor már hetek óta ezzel az üggyel

foglalkoztam, ő pedig aznap este többször is keresett. A hangja

pedig rendkívül zaklatott volt, ami valószínűleg azt jelentette, hogy

veszélyben érezte magát. Harry egyik mutatóujját a

dohányzóasztalra fektette.

– Az egyik személyt, aki a listáján volt, Hallgrim Dalét,

meggyilkolták az ősszel. A kapualjban, ahol a holttestét

megtalálták, többek között hányásnyomokra is bukkantak. Ezt nem

hozták közvetlenül összefüggésbe a gyilkossággal, főleg, mert

megállapítást nyert, hogy a hányadék nem az áldozattól származott,

s a hidegvérű, profi gyilkosról alkotott képbe sem igazán fér bele az

a mozzanat, hogy elhányja magát a tetthelyen. Mindazonáltal a

KRIPOS nem zárta ki azt a lehetőséget sem, hogy a tettes

hányásáról lehet szó, úgyhogy elküldött belőle egy mintát DNS–

tesztre. Ma az egyik kollégám összevetette ennek az eredményét a

270

rendőrnő meggyilkolásának helyszínén talált sapkán lévő bőrsejtek

DNS–tesztjének eredményével, és kiderült, hogy a két minta

megegyezik. Harry megállt, és az idős férfira nézett.

– Értem – mondta Fauke.

– Ezek szerint azt gondolja, hogy ugyanaz volt a tettes.

– Nem, nem hiszem, hogy így lenne.

Csak azt gondolom, hogy összefüggés van a két gyilkosság között,

és nem véletlen, hogy Sverre Olsen mindkét alkalommal a közelben

tartózkodott. – És miből gondolja, hogy nem ő ölte meg

mindkettőjüket?

– Természetesen megtehette, de lényeges különbség van az Olsen

által korábban elkövetett erőszakos bűncselekmények és Hallgrim

Dale meggyilkolása közt. Látta már valaha, milyen sérüléseket okoz

egy baseballütő egy ember testén? A fa összetöri a lábat, a belső

szerveket meg, mint például a máj és a vese, szétrepeszti.

Ugyanakkor a bőr gyakran sértetlen marad, és az áldozat rendszerint

belső vérzés következtében hal meg. Hallgrim Dale esetében a

nyaki ütőeret vágták át – ennél a módszernél a vér gyakorlatilag

kiömlik az áldozatból. Érti?

– Persze, csak azt nem értem, hová akar kilyukadni.

Sverre Olsen anyja azt mondta az egyik nyomozónknak, hogy a fia

nem bírta a vér látványát. Fauke kávéscsészéje megállt félúton a

szája felé. Visszatette az asztalra.

– Igen, de... – Tudom, mire gondol – hogy ettől függetlenül

megtehette, és az, hogy nem bírja a vér látványát, magyarázatot ad a

hányásra is. De az egésznek az a lényege, hogy a gyilkos nem most

használt életében először kést. A patológus jelentése szerint

tökéletes sebészi metszésről volt szó, amit csak olyasvalaki tud

ejteni, aki pontosan tudja, mit akar csinálni. Fauke lassan bólintott.

– Így már értem, mire céloz – mondta.

– Látom, nagyon elgondolkodott – jegyezte meg Harry.

Azt hiszem, tudom, miért van most itt. Arra kíváncsi, hogy van–e a

frontkatonák közt olyan, aki végre tud hajtani egy ilyen

gyilkosságot.

– Lényegében. És van ilyen közöttük? – Igen, van – Fauke a

kávésbögre köré kulcsolta a kezét, pillantása pedig a levegőbe

271

meredt. – Akit nem talált meg. Gudbrand Johansen. Már említettem

magának, miért neveztük Vörösbegynek.

– Tudna még nekem mesélni róla?

– Igen. De ahhoz még egy kis kávéra lesz szükségünk.

Hatvankilencedik fejezet

Irisveien, 2000. május 8.

– Ki az? – kiáltotta egy vékonyka, ijedt hang az ajtó mögül. Harry

felismerte az asszony körvonalait a recés üveg mögött.

– Hole vagyok.

– Én telefonáltam. Az ajtó résnyire kinyílt.

– Sajnálom, én csak...

– Semmi baj, értem.

Signe Juul kitárta az ajtót, Harry pedig belépett az előszobába. –

Even nincs itt – mosolygott az asszony bocsánatkérően.

– Igen, említette a telefonban is – mondta Harry.

– Igazából magával szeretnék beszélni.

– Velem?

– Csak ha nincs ellene kifogása, Juul asszony.

Az idős hölgy bevezette a nappaliba. Vékony szálú, acélszürke haját

apró kontyba csavarta, és egy régimódi csattal tűzte meg. Kerek,

totyogó alakjáról akaratlanul is egy puha ölelés és finom ételek

jutottak az ember eszébe.

Ahogy beléptek az ajtón, Burre felemelte a fejét. – Ezek szerint ma

egyedül ment el a férje? – kérdezte Harry. – Igen, Burréval nem

mehet be a kávézóba – mondta a nő.

– Foglaljon helyet, kérem!

– Kávézóba?

– Mostanában kezdődött – mosolygott az asszony.

– Oda jár újságot olvasni.

Azt mondja, jobban megy neki a gondolkodás, ha nem folyton csak

itthon gubbaszt.

– Ebben lehet valami.

– Bizonyára.

– És gondolom ott egy kicsit álmodozhat is.

272

– Álmodozni? Hogy érti ezt?

– Nem is tudom.

Azt képzelheti, hogy újra fiatal, és valamelyik párizsi vagy bécsi

kávézó asztalánál üldögél a teraszon – az asszony arcán újra

megjelent a gyors, bocsánatkérő mosoly. – No, de ennyit erről.

Apropó, kávé...

– Igen, köszönöm.

Míg Signe Juul a konyhában sürgölődött, Harry a képeket

tanulmányozta a falon. A kandalló fölött egy fekete köpenyt viselő

férfi portréja lógott. Harry korábban sosem figyelt fel erre a képre.

Az alak színpadias pózban állt, s a távoli horizontot fürkészte

valahol a festő látóterén kívül. Harry közelebb lépett a képhez. A

keretre erősített kis réztáblán ez állt: Kornelius Juul, főorvos, 1885–

1959.

– Even nagyapja volt – szólalt meg Signe, aki egy tálcával a

kezében tért vissza a konyhából. – Értem. Nagyon sok festmény van

itt. – Igen – tette le az asszony a tálcát. – A mellette lévő kép doktor

Werner Schumannt ábrázolja, Even anyai nagyapját. Ő volt az

Ullvål Kórház egyik alapítója.

– És ő ki?

– Jonas Schuman. A Rikshospital főorvosa.

– És a maga rokonai?

– Az asszony megütközve nézett Harryra.

– Ezt hogy érti?

– A képek közül melyik ábrázolja a maga családját?

– Azok... valahol másutt vannak. Kér tejszínt a kávéba?

– Nem, köszönöm. Harry leült.

– A háborúról akarok magával beszélni – vágott bele.

– Jaj, ne! – szaladt ki az asszony száján.

– Megértem, de nagyon fontos lenne. Rendben?

Majd meglátjuk – válaszolta a nő, és töltött magának is a kávéból. –

Maga ugye ápolónő volt a háború ideje alatt... – Igen, ápolónő

voltam a fronton. Hazaáruló. Harry felpillantott. Az asszony szeme

nyugalmat tükrözött.

– Nagyjából négyszázan voltunk. Mindannyian börtönbüntetést

kaptunk a háború után. Annak ellenére, hogy a Nemzetközi

Vöröskereszt kérelmet nyújtott be a norvég hatóságok felé, hogy

273

állítsák le a büntetések végrehajtását. A Norvég Vöröskereszt 1990–

ig nem is kért bocsánatot tőlünk. Even apjának, az a kép őt

ábrázolja, voltak összeköttetései, így az én büntetésemet

csökkentették – többek között azért, mert 1945–ben segítettem az

ellenállási mozgalom két sebesült katonáján. És mert sosem voltam

a Nasjonal Samling tagja. Ez már több is, mint amit tudni szeretett

volna, nem igaz? Harry a kávéscsészét bámulta. Csak most vette

észre, mekkora a csönd Oslónak ebben a villanegyedében.

– Nem a maga története miatt nyomozok, Juul asszony. Emlékszik

egy Gudbrand Johansen nevű katonára? Signe Juul összerándulását

látva Harry tudta, hogy valamibe beletalált. – Tulajdonképpen hova

akar kilyukadni? – kérdezte feszült vonásokkal az asszony.

– A férje nem mondta el magának?

– Even soha semmit nem mond el nekem.

– Értem.

Nos, azokat a norvég frontkatonákat próbálom feltérképezni, akik

Sennheimben voltak kiképzőtáborban, mielőtt kikerültek volna a

frontra. – Sennheim – ismételte meg az asszony halkan. – Daniel is

ott volt. – Igen, tudom, hogy maga Daniel Gudeson jegyese volt,

Sindre Fauke elmesélte nekem.

– Ő meg kicsoda? – Valaha frontkatona volt, majd az ellenállási

mozgalom tagja lett. A férje is ismeri. Fauke javasolta nekem, hogy

próbáljak magával beszélni Gudbrand Johansenről. Mivel Fauke

dezertált, nem tudta, mi történt később Gudbranddal. De egy másik

norvég frontkatona, Edvard Mosken, mesélt nekem egy

kézigránátról, ami a lövészárokban robbant fel. Mosken nem tudott

teljes egészében beszámolni arról, mi történt ezután, de ha Johansen

túlélte a robbanást, akkor jó okunk van feltételezni, hogy katonai

kórházba került. Signe Juul kis cuppogó jelzésére Burre

odasomfordált hozzá, az asszony pedig beletúrt a kutya vastag

bundájába.

– Jól emlékszem Gudbrand Johansenre – mondta. – Daniel írt róla

néha, megemlítette a sennheimi leveleiben és azokon a lapokon is,

amiket a tábori kórházban kaptam tőle. Ők ketten nagyon

különbözőek voltak, mégis azt hiszem, Gudbrand lassacskán

olyanná vált Daniel számára, mintha az öccse lett volna.

– Elmosolyodott.

274

– A legtöbben szívesen lettek volna Daniel kisöccsei.

– Azt tudja esetleg, hogy mi történt Gudbranddal?

Hozzánk került a tábori kórházba, ahogy maga is mondta. Ekkorra

az a frontszakasz szinte már az oroszok kezén volt, javában folyt a

visszavonulás. A gyógyszerek sem jutottak el hozzánk, mert az

ellenkező irányba haladó forgalom megbénította az összes utat.

Johansennek súlyos sérülései voltak, többek között egy

gránátszilánk fúródott a combjába a térde fölött. Üszkösödni

kezdett, fennállt a veszélye, hogy amputálnunk kell. Így aztán a

gyógyszerekre való várakozás helyett inkább nyugat felé küldték a

visszavonulók áradatával. Az az utolsó emlékem róla, hogy

szakállas arccal, takaróba bugyolálva fekszik egy teherautó

platóján. Az olvadás miatt a kocsi kereke félig elmerült a sárban, és

több mint egy órába telt, mire kiszabadították és elindulhattak. A

kutya az asszony ölébe fektette fejét, és bánatos szemekkel bámult

fel gazdájára.

– Ez volt az utolsó alkalom, hogy látta, vagy hogy hallott róla? Az

idős asszony lassan ajkához emelte a vékony porceláncsészét,

kortyolt egyet belőle, majd visszatette az asztalra. Bár a keze nem

remegett, a csésze mégis odakoccant a kistányérhoz. – Néhány

hónappal később kaptam tőle egy levelezőlapot – mondta. – Azt

írta, hogy nála van Daniel néhány személyes holmija, többek között

egy orosz egyensapka, ami gondolom egyfajta háborús trófea

lehetett. Kicsit zavarosan írt, de a háborús sérültek esetében ez nem

volt különösebben szokatlan az első időkben.

– A levelezőlap esetleg még...

– Az asszony megrázta a fejét.

– Arra emlékszik, hogy honnan jött?

– Nem.

Csak annyi rémlik, hogy a név alapján megállapítottam, hogy

valami vidéki helyről küldhette, és annyit írt még, hogy ő maga jól

van. Harry felállt. – Ez a Fauke honnan tudott rólam? –

kíváncsiskodott az asszony. – Hát... – Harry azon tűnődött, hogy is

fogalmazza meg, de a nő megelőzte. – Persze, hiszen minden

frontkatona hallott rólam – mosolyodott el. – A nőről, aki eladta a

lelkét az ördögnek a rövidebb büntetés fejében. Ugye, ezt

gondolják? – Nem tudom – válaszolta Harry. Érezte, hogy indulnia

275

kellene. Csak két háztömbnyire voltak a Ringveientől, de akár a

tenger fenekén is lehettek volna, olyan csönd volt körülöttük.

– Tudja, soha többé nem láttam őt – mondta az asszony. – Danielt.

Azután, hogy azt mondták, meghalt. Maga elé meredt. – Egy

egészségügyi tiszten keresztül üzent, boldog újévet kívánt. Három

nappal később pedig már az elesettek listáján láttam a nevét.

Képtelen voltam elfogadni, hogy megtörténhetett, azt mondtam,

addig nem hiszem el, amíg meg nem mutatják nekem a testét. Így

aztán levittek az Északi Egység melletti tömegsírhoz, oda, ahol

elégették a halottakat. Lementem a sírgödörbe, elszenesült

holttesteken lépkedtem egyik tetemtől a másikig, és bámultam az

üres, feketén tátongó szemgödröket. De Daniel holtteste nem volt

közöttük. Azt mondták, lehetetlen, hogy felismerjem, de én azt

válaszoltam, hogy tévednek. Aztán azzal jöttek, talán egy olyan

sírgödörben van, amit már betemettek. Nem tudom. Soha többé nem

láttam Danielt. Harry torokköszörülésére összerezzent.

– Köszönöm a kávét, Juul asszony.

Az idős nő követte Harryt a folyosóra. Miközben a fogasról

leakasztotta a kabátját, nem tudta megállni, hogy ne próbálja meg az

asszony vonásait felfedezni a falon lógó képek valamelyikén, de

hiába igyekezett.

– Evennek muszáj tudnia erről? – kérdezte az asszony, amikor

kinyitotta a bejárati ajtót. Harry megütközve nézett rá. – Úgy értem,

muszáj megtudnia, hogy erről beszélgettünk? – tette hozzá gyorsan.

– A háborúról és... Danielről. – Természetesen nem kell tudnia róla,

ha maga nem akarja. – Azt úgyis észre fogja venni, hogy itt járt. De

nem mondhatnánk azt inkább, hogy őt várta egy ideig, de aztán el

kellett mennie? A pillantása könyörgő volt, de Harry valami mást is

felfedezett benne. Csak akkor jött rá, mi volt az, amikor kihajtott a

Ringveienre, és letekerte az ablakot, hogy beengedje a kocsi

felszabadító, fülsiketítő zúgását, ami kiűzte fejéből a csendet.

Félelem volt. Signe Juul félt valamitől.

Hetvenedik fejezet

Brandhaug otthona, Nordberg, 2000. május 9.

276

Bernt Brandhaug késével finoman megkocogtatta a kristálypohár

szélét, hátratolta székét, szája elé tartotta szalvétáját, és köhintett.

Ajka apró mosolyba kunkorodott, mintha máris beszédének

csattanóin mulatna, amit hamarosan előad vendégeinek: Strøksen

rendőrfőkapitány–asszonynak és férjének, valamint Kurt Meiriknek

és feleségének.

– Kedves barátaim és kollégáim!

Szeme sarkából felfedezte felesége merev mosolyát, amivel az

asszony mintha azt próbálta volna a többiek tudtára adni: Elnézést,

hogy végig kell hallgatniuk, de ez a hatáskörömön kívül esik.

Brandhaug ezen az estén a barátságról és a kollegialitásról beszélt.

A lojalitás jelentőségéről és annak szükségszerűségéről, hogy

összegyűjtsék azokat a pozitív erőket, melyek megvédenek a

középszerűséggel, a felelőtlenséggel és az alkalmatlansággal

szemben, amivel a vezetői szinten minden demokráciában

találkozni lehet. Természetesen azt sem lehet elvárni, hogy

politikusnak megválasztott családanyák és parasztok megértsék

saját feladatkörük összetettségét.

– A demokrácia önmaga jutalma – dobta be Brandhaug a

valahonnan elcsent, de mára már sajátjának vallott megfogalmazást.

– De ez nem jelenti azt, hogy a demokrácia ne hozna létre

költségeket. Ha fémipari szakmunkásokból gazdasági minisztert

csinálunk...

Folyamatosan szemmel tartotta a rendőrfőkapitányt, hogy figyel–e,

közbeszúrt pár tréfás megjegyzést néhány korábbi afrikai gyarmat

demokratizálási folyamatairól, amelyekben ő maga is dolgozott

annak idején, nagykövetként. De a beszéd, amit korábban már

annyiszor előadott, ezen az estén még őt magát sem kötötte le

különösebben. Gondolatai valahol egészen másutt jártak, méghozzá

ott, ahol az utóbbi hetekben legtöbbször kalandoztak: Rakel

Faukénél.

Egészen a nő megszállottja lett. Az utóbbi időben már az is

megfordult a fejében, hogy jobb lenne elfelejtenie az egészet, mert

már valóban kezd túlságosan messzire menni a nő megszerzésére

irányuló próbálkozásaival.

277

Az utóbbi napok mesterkedései jártak a fejében. Ha nem Kurt

Meirik lett volna az NBSZ főnöke, sosem ment volna. Az első

dolga az volt, hogy ezt a Harry Holét eltüntesse a színről, sőt, el a

városból egy olyan helyre, ahol sem Rakel, sem más nem érheti el.

Brandhaug felhívta Kurt Meiriket, és elmondta neki, hogy a

Dagbladetnél lévő kapcsolata közölte vele, a sajtóban pletykák

keringenek arról, hogy történt valami incidens az őszi

elnöklátogatás idején. Cselekedniük kell, mielőtt még túl késő lesz!

Holét el kell rejteni valahol, ahol a sajtó nem akad a nyomára.

Bizonyára Kurt is így gondolja, nem? Kurt hümmögött, és csak

annyit mondott, hogy hogyne, persze. Mindenesetre Brandhaug

addig erősködött, míg teljesen fel nem fújta az ügyet. Őszintén

szólva kételkedett benne, hogy Meirik egy hangot is elhitt az

egészből, de különösebben nem aggódott miatta. Néhány nappal

később Kurt felhívta, és közölte, hogy Harry Holét kirendelték a

frontra, valami isten háta mögötti helyre Svédországba. Brandhaug

szó szerint a tenyerét dörzsölte. Most már semmi sem húzhatta

keresztül Rakellel kapcsolatos elképzeléseit.

– A mi demokráciánk olyan, mint egy gyönyörű, mosolygós, de

kissé naiv leánygyermek. Az, hogy a társadalomban munkálkodó

pozitív erők összetartanak, nem az elbizakodottságról vagy

hatalomvágyról szól. Egészen egyszerűen ez az egyetlen garancia

arra, hogy leányunkon, a demokrácián ne tegyenek erőszakot, és a

kormány ne vállaljon fel nemkívánatos erőket. Ezért nem csupán

kívánatos, hanem elengedhetetlen számunkra az emberek közti

lojalitás, ez a csaknem feledésbe merült erény is, ami egy olyan

kötelesség...

Letelepedtek a nappali puha karosszékeibe, és Brandhaug

körülkínálta a havannai norvég főkonzultól kapott szivarjait.

– A kubai nők combjuk belső oldalán sodorták őket – kacsintott

Anne Strøksen férjére, de úgy tűnt, a férfi nem igazán vette a lapot.

Olyan száraz és merev ez a pasas, hogy is hívják? Valami kettős

neve van – te jó ég, csak nem felejtette el? Tor Erik! Ez az, Tor

Erik! – Még egy kis konyakot, Tor Erik?

Tor Erik összeszorított szájjal mosolygott, és a fejét rázta. Ez is

valami aszkéta lehet, aki minden reggel mérföldeket kocog,

278

gondolta Brandhaug. A férfin minden vékony volt: az egész teste,

az arca, még a haja is. Beszéde alatt elcsípte Tor Erik feleségével

váltott pillantását, a férfi mintha valami saját viccükre emlékeztette

volna a nőt. Nem valószínű, hogy volt köze a beszédhez. – Persze,

fő a józanság – jegyezte meg Brandhaug savanyúan.

– Holnap is nap lesz, nem igaz?

– Hirtelen Elsa jelent meg az ajtóban.

– Bernt, telefonon keresnek!

– Vendégeink vannak, Elsa.

– A Dagbladet az.

– Majd a dolgozószobában felveszem.

A hírszerkesztőségtől kereste egy nő, akinek a nevét eddig még nem

hallotta. Nagyon fiatalnak tűnt a hangja, Brandhaug megpróbálta

maga elé képzelni. Az újságíró az aznap esti, a Thomas Heftyes

gatén található osztrák nagykövetség előtti demonstrációról

kérdezte, ahol az emberek Jörg Haider és a szélsőjobboldali

Szabadságpárt hatalomra kerülése ellen tiltakoztak. Néhány

kommentárra volt szüksége a másnap reggeli számhoz.

– Mit gondol, Brandhaug úr, nem lenne esetleg célszerű újra

értékelni országunk Ausztriához fűződő diplomáciai kapcsolatait?

A férfi behunyta a szemét. Próbálgatják, mint ahogy időnként

máskor is megtették, de ők is tudták és Brandhaug is tisztában volt

vele, hogy úgysem találnak rajta fogást, mivel túl tapasztalt. Érezte,

hogy részeg, a feje könnyű volt, lehunyt szemhéja mögött táncot járt

a sötétség, de ez nem jelentett semmiféle problémát.

– Ez politikai kérdés, nem a külügyminisztérium hatáskörébe

tartozik, hogy erről döntsön – válaszolta. Rövid szünet állt be.

Brandhaugnak tetszett a nő hangja. Egészen biztos volt benne, hogy

szőke.

– De a maga széles körű nemzetközi tapasztalatai alapján csak meg

tudja jósolni, mihez kezd a norvég kormány, nem? Brandhaug

tisztában volt vele, hogy erre a kérdésre a válasz drámaian egyszerű:

Ilyesmivel kapcsolatban nem bocsátkozom jövendölésekbe.

Ennyi, se több, se kevesebb. Alapjában véve különös, de az

embernek nem is kell túl régen az övéhez hasonló állásban lenni

ahhoz, hogy úgy érezze, korábban már minden kérdést

megválaszolt. A fiatal újságírók rendszerint azt hiszik, hogy ők

279

tették fel neki elsőnként azt a bizonyos kérdést, amin előzőleg

alighanem egy fél éjszakán keresztül gondolkodtak. És

mindannyian el voltak bűvölve, amikor úgy tűnt, gondolkodóba

esik, mielőtt ugyanazt válaszolja nekik, amit már legalább tucatszor

elmondott. Ilyesmivel kapcsolatban nem bocsátkozom

jövendölésekbe. Kicsit meg is lepődött rajta, hogy végül miért nem

ezt mondta az újságírónőnek. Volt valami a nő hangjában, amitől

előzékeny hangulatba került. A maga széles körű tapasztalatai, ezt

mondta. Kedvet kapott hozzá, hogy megkérdezze tőle, magától

jutott–e eszébe épp őt, Bernt Brandhaugot hívni fel ezzel a

kérdéssel. – Mint a külügyminisztérium legfőbb köztisztviselője,

kijelenthetem, hogy az Ausztriához fűződő diplomáciai

kapcsolataink teljesen normálisak – közölte. – És nyilvánvalóan a

mi figyelmünket sem kerülte el, hogy a világ egyéb országai is

észlelték az Ausztriában történteket. Az azonban, hogy diplomáciai

kapcsolatok fűznek bennünket egy országhoz, még nem jelenti azt,

hogy egyet is értünk azzal, ami ott folyik.

– Nem, hiszen diplomáciai kapcsolatban állunk számos katonai

rezsimmel is – válaszolta a hang a vonal másik végén. – Akkor

tehát, mi a véleménye, miért reagálunk ennyire hevesen éppen erre

az eseményre?

– Ennek az oka Ausztria közelmúltjában keresendő.

– Itt meg kellett volna állnia.

Tartania kellett volna a száját. – A nemzetiszocializmushoz fűződő

szálakban. A legtöbb történész egyetért abban, hogy a második

világháború idején Ausztria valójában a hitleri Németország

szövetségese volt.

– De a németek, Norvégiához hasonlóan, Ausztriát is megszállták,

nem? Brandhaugnak most jutott eszébe, hogy fogalma sincs róla,

jelenleg mit tanítanak a második világháborúról az iskolában. De

láthatólag igencsak keveset.

– Mit mondott, hogy is hívják? – érdeklődött. Lehet, hogy egy

kicsivel többet ivott a kelleténél. A nő megismételte a nevét.

– Nézze, Natasja, hadd segítsek magának egy keveset, mielőtt

folytatjuk a beszélgetést. Hallott már az Anschlussról. Ez ugyanis

azt jelenti, hogy Ausztriát nem úgy szállták meg, mint a többi

280

országot. A németek 1938 márciusában szinte ellenállás nélkül

vonultak be az országba, és ott is maradtak a háború végéig.

– Vagyis körülbelül az történt, ami Norvégiában, nem?

Brandhaug teljesen elborzadt. A nő ráadásul teljesen magától

értetődőn mondta mindezt. Jelét sem adta annak, hogy egy

pillanatig is szégyenkezne hiányos ismeretei miatt.

– Nem – válaszolta a férfi lassan, mintha egy kivételesen nehéz

felfogású gyerekhez beszélne. – Egyáltalán nem úgy, mint

Norvégiában. Norvégiában védtük magunkat, és ott volt Londonban

a kormányunk és a királyunk, akik egész idő alatt mellettünk álltak,

rádióműsorokat készítettek és... bátorították honfitársaikat.

Tisztában volt vele, hogy nem volt túl szerencsés a megfogalmazás,

ezért hozzáfűzte:

– Norvégiában az egész nép összefogott a megszállók ellen. Az a

kevés áruló, aki német egyenruhát hordott és a németek oldalán

harcolt, csupán söpredék volt, akiknek jelenlétével minden más

ország is számolhatott. De Norvégiában a pozitív erők

összetartottak, azok a jó képességű emberek, akik az ellenállási harc

vezetői voltak, egy olyan magot képeztek, akik utat mutattak a

demokrácia felé. Ezek az emberek lojálisak voltak egymás iránt, és

végül ez mentette meg az országot. A demokrácia önmaga jutalma.

Húzza ki, amit a királyról mondtam, Natasja!

– Ezek szerint maga úgy gondolja, hogy a söpredék harcolt a

németek oldalán? Mit akar ez a nő tulajdonképpen? Brandhaug úgy

döntött, hogy lezárja a beszélgetést.

– Ezzel csak annyit akartam mondani, hogy akik a háború alatt

elárulták a hazájukat, azok boldogok lehetnek, hogy megúszták

börtönbüntetéssel. Én dolgoztam nagykövetként olyan országban,

ahol az ilyeneket egytől egyig agyonlőtték, és korántsem vagyok

meggyőződve róla, hogy nem lett volna helyesebb, ha Norvégiában

is ez történik. De visszatérve a kommentárhoz, Natasja, a

külügyminisztériumnak nincs semmiféle hozzáfűznivalója sem a

tüntetéshez, sem Ausztria kormányának új tagjaihoz. Vendégeim

vannak, Natasja, úgyhogy, ha megbocsát...

Natasja megbocsátott, és Brandhaug letette a kagylót. Mire

visszatért a nappaliba, a többiek már szedelőzködtek.

281

– Máris? – mosolygott szélesen, de hagyta, hogy a kifogások

meggyőzzék. Fáradt volt. Kikísérte a vendégeket az ajtón, és

különösen a rendőrfőkapitányasszony kezét szorongatta meg

erősen. Közölte vele, hogy sose legyen rest, és jelezze, ha

valamiben a segítségére lehet, merthogy a hivatalos ügyintézés szép

és jó, de...

Elalvás előtti utolsó gondolata Rakel Fauke volt, és a rendőr, akit

eltakarított az útból. Mosolyogva aludt el, de iszonyatos fejfájással

ébredt.

Hetvenegyedik fejezet

Fredrikstad–Halden, 2000. május 10.

A vonat épp csak félig volt, így Harry az ablak mellett telepedett le.

A közvetlenül mögötte ülő lány kivette a füléből a walkman

fülhallgatóját, így Harry valamennyire hallotta az énekest, a zenét

viszont egyáltalán nem. Sydneyben a lehallgatással foglalkozó

szakértő elmagyarázta neki, hogy gyenge hangminőség esetén az

ember füle azokat a frekvenciákat erősíti fel, ahol az emberi hangok

találhatóak. Van abban valami megnyugtató, gondolta Harry, hogy

a teljes csönd előtt az utolsó, amit hallunk, az az emberi hang.

Az eső reszketeg csíkokat húzva csordogált le az ablaktáblán. Harry

a vizes, sík földeket és a sínek mellett futó póznák közt

emelkedősüllyedő vezetékeket bámulta. A fredrikstadi peronon egy

rezesbanda játszott. A kalauz azt mondta, hogy a nemzeti ünnep

előtt mindig ott próbálnak.

– Ebben az évszakban minden kedden, ugyanebben az időpontban –

mondta. – A karmester szerint az emberek közötti gyakorlás sokkal

valósághűbb. Harry csupán némi ruhát csomagolt magának. A

klippani lakás egyszerű lesz, de jól felszerelt: egy tévé, egy

sztereoberendezés és néhány könyv.

– Mein Kampf, meg ilyesmi – mosolygott Meirik.

Nem hívta fel Rakelt. Pedig jót tett volna neki, ha hallja a hangját.

Az utolsó emberi hangot. – A következő állomás Halden – recsegte

orrhangon a hangosbemondó, de amikor a vonat fékezni kezdett,

egy csikorgó, hamis hang szakította félbe.

282

Harry végighúzta az ujját az ablaküvegen. Fejében keresztül–kasul

bukfencezett a mondat. Egy csikorgó, hamis hang. Egy hamis,

csikorgó hang. Egy hang, csikorgó és...

Egyetlen hang nem is lehet hamis, gondolta. Egy hang csak akkor

lehet hamis, ha más hangokat teszünk mellé. Még Ellennek is, az

általa valaha ismert legmuzikálisabb embernek is több kulcsszóra,

több hangra volt szüksége ahhoz, hogy meghallja a zenét. Még ő

sem volt képes rámutatni egyetlen kulcsszóra, és százszázalékos

biztonsággal azt állítani róla, hogy hamis, vagy hazug.

Neki most mégis csak egy hang visszhangzik az agyában hangosan

és fülsértő hamissággal: hogy Klippanba kell utaznia, hogy

kiszimatolja egy fax lehetséges küldőjét, ami egyelőre néhány

szalagcímnél nem okozott nagyobb bajt.

Még ma is áttanulmányozta a lapokat, és teljesen nyilvánvaló volt,

hogy a sajtó már rég elfelejtette a fenyegető leveleket, melyek négy

nappal ezelőtt akkora vihart kavartak. A Dagbladet ehelyett Lasse

Kjusről ír, aki gyűlöli Norvégiát és legfőképp Bernt Brandhaug

külügyi tanácsost, aki, amennyiben az újság helyesen idézte, azt

mondta, hogy a hazaárulók halálbüntetést érdemeltek volna.

Volt még egy hang, ami hamisan csengett. De ez talán csak azért,

mert maga Harry úgy akarta. Rakel búcsúja a Dinnerben, a

pillantása, az a félig elmondott szerelmi vallomás, mielőtt hirtelen

otthagyta azzal a zuhanó érzéssel és egy nyolcszáz koronás

számlával, amire előtte nagyvonalúan azt mondta, hogy ő maga

fogja rendezni. Itt valami nem stimmelt. Vagy mégis? Rakel ott volt

Harry lakásán, látta őt inni, hallotta zokogásba fulladó hangon

beszélni egy halott kollégájáról, akit alig két éve ismert, mégis

mintha ő lett volna az egyetlen ember a világon, akihez bármikor is

szorosabb kapcsolat fűzte. Szörnyen patetikus. Az emberek igazán

megspórolhatnák maguknak, hogy ennyire lemeztelenítsék magukat

a másik előtt. Miért nem mondta Rakel már akkor, hogy köszöni,

neki ennyi elég, ez a férfi több problémát jelent, mint amennyire

neki szüksége van? Most is a munkába menekült, mint mindig, ha a

magánélete túlságosan a nyakába szakadt. Valahol olvasta, hogy az

emberek egy típusánál ez teljesen megszokott stratégia.

Így aztán az egész hétvégét összeesküvés–elméletek és komplett

gondolatrendszerek felállításával töltötte, amelyekben az összes

283

ügyet – a Märklin–puskát, Ellen és Hallgrim Dale meggyilkolását –

egy fazékba dobta és addig keverte, míg egy teljesen orrfacsaró

levest nem kapott. Nos, ez is meglehetősen patetikus volt.

A lehajtható asztalon fekvő újságra tévedt a tekintete, ahonnan a

külügyi tanácsos fotója nézett vissza rá. Valahonnan ismerős volt

neki. Egyik kezével megdörgölte az arcát. Tapasztalatból tudta, ha

az ember nem jut dűlőre egy nyomozásban, az agy szívesen

hozzáfog megteremteni a maga összefüggéseit. A puska utáni

nyomozás pedig, amint azt Meirik világosan közölte vele, lezárt

ügynek tekintendő. Azt mondta, hogy ez nem ügy. Inkább azt

akarta, hogy Harry neonácikról írjon jelentéseket és gyökértelen

fiatalok között szaglásszon Svédországban. A rohadt életbe!

– A peront a jobb oldali ajtókon keresztül közelíthetik meg. Mi

lenne, ha most fogná magát, és egyszerűen csak kiszállna? Mi baj

lehetne belőle? Amíg a külügyminisztérium és az NBSZ attól fél,

hogy az útdíjfizető állomáson történt lövöldözés kiszivároghat,

Meirik úgysem rúghatja ki. Ami pedig Rakelt illeti... hát, arról

fogalma sincs. A vonat egy utolsó rándulással megállt, a vagonra

pedig rátelepedett a csend. Kinn a folyosón becsapódott egy ajtó.

Harry ülve maradt. A walkmanből áradó dal kivehetőbbé vált. Már

sokszor hallotta, de nem jött rá, hol.

Hetvenkettedik fejezet

Nordberg és a Continental Hotel, 2000. május 10.

Az idős férfinak a lélegzete is elakadt, amikor a fájdalom hirtelen

rátört. A földön fekve összegörnyedt, egyik kezét a szájába tömte,

nehogy felsikoltson. Igyekezett megőrizni a tudatát, de a kín

hullámokban járta át a testét, a fény és a sötét váltakozva borult rá.

Kinyitotta, majd lehunyta a szemét. Az ég rohanni kezdett fölötte,

mintha felgyorsult volna az idő, csillagok törték át a kékséget,

éjszaka lett, majd nappal, éjszaka, nappal és újra éjszaka. Aztán

vége lett, érezte a nedves föld illatát és tudta, hogy még él. Egy kis

ideig még fekve maradt, várta, hogy újra levegőhöz jusson. Az ing

izzadságtól nedvesen tapadt a testére. Végül a hasára gördült, és

újra a házat figyelte.

284

Nagy, fekete gerendaház volt. Már délelőtt óta ott feküdt, tudta,

hogy csak az asszony van otthon. Ennek ellenére az összes

földszinti és emeleti ablakból fény szűrődött ki. Látta, hogy amint

szürkülni kezdett, a nő azonnal körbejárta a házat, és mindenhol

felkapcsolta a villanyt. Bizonyára félt a sötétben.

Ő maga is félt. Nem a sötétségtől, attól soha nem tartott. A

felgyorsuló időtől rettegett. És a fájdalomtól, ami eddig ismeretlen

volt a számára, így még nem tanulta meg uralni, és fogalma sem

volt róla, hogyan is kellene. Az idő pedig... Igyekezett nem

gondolni a sejtekre, amelyek egyre csak osztódtak és osztódtak.

A hold halványan világított az égen. Az órájára pillantott, fél nyolc

volt. Nemsokára túlságosan sötét lesz, és akkor meg kell várnia a

holnapot. Az pedig azt jelenti, hogy az egész éjszakát itt kell

töltenie ebben a kis tákolmányban. Az építmény két Y formájú

ágból állt, amit úgy szúrt le a földbe, hogy azok nagyjából fél méter

magasan a talaj fölé emelkedjenek. A két ipszilonon keresztbe

fektetett egy vaskos fenyőágat. Azután három hosszú botot vágott,

amiket hátulról a fenyőágnak támasztott, és végül ezeket vastagon

beborította fenyőgallyakkal. így egy kezdetleges tető került a feje

fölé, ami amellett, hogy megvédte az esőtől, és valamennyire a

meleget is tartotta, az ösvényről esetleg letévedő túrázók szeme elől

is elrejtette. A rejtekhely összetákolása szűk félórájába telt.

A kockázat, hogy az útról vagy a szomszédos házakból észreveszik,

minimális volt. Még ahhoz is nagyon éles szemre lett volna

szükség, hogy a sűrű fenyőerdőben fekvő rejtekhelyet akár csak

háromméteres távolságból felfedezzék. Ennek ellenére, a biztonság

kedvéért szinte az egész nyílást fenyőgallyakkal fedte be, a puska

csövét pedig ronggyal tekerte körül, nehogy az alacsony délutáni

nap fénye megcsillanjon az acélon. Újra az órájára nézett. Hol a

pokolban lehet már?

Bernt Brandhaug körbeforgatta kezében a poharat, és az órájára

pillantott. Hol a pokolban lehet már?

Fél nyolcat beszéltek meg, ami lassan már negyedórával is elmúlt.

Felhajtotta az ital maradékát, és újra töltött magának a

whiskysüvegből, amit a recepcióssal hozatott fel a szobába.

Jameson. Az egyetlen jó dolog, ami Írországból származik. Töltött

285

magának még egy pohárral. Borzalmas volt ez a nap. A Dagbladet

szalagcíme miatt egyfolytában csöngött a telefon. Bár többen a

támogatásukról biztosították, végül mégiscsak felhívta a lap

hírrovatának vezetőjét, aki történetesen egyetemi cimborája volt, és

világosan a tudomására hozta, hogy szándékosan rosszul idézték a

szavait. Végül kénytelen volt belső információkat ígérni neki a

külügyminiszter OECD–ülésen ejtett hatalmas baklövéséről. A

szerkesztő gondolkodási időt kért tőle, majd egy óra múlva

visszahívta. Úgy tűnt, hogy ez a Natasja még új volt a lapnál, és

elismerte, hogy ő érthette félre Brandhaugot. Nem akarták cáfolni

az állítást, de nem is akartak ügyet csinálni belőle. Ezt megúszta.

Brandhaug nagyot kortyolt a pohárból, forgatta szájában az italt,

érezte az egyszerre erős és lágy aromát a szájpadlásán. Körülnézett

a lakosztályban. Hány éjszakát tölthetett már itt? Hányszor ébredt

már a kissé túlságosan is puha, extra méretű ágyban, az előző este

elfogyasztott italok miatti enyhe fejfájással? És hányszor kérte a

mellette fekvő nőtől, ha még ott volt egyáltalán, hogy csak a

második emeleti reggelizőszalonig használja a liftet, onnan pedig a

lépcsőn menjen tovább a recepcióhoz, mintha egy villásreggeliről

érkezne, és nem az egyik vendégszobából. Persze csak a biztonság

kedvéért. Töltött még egy pohárral. Rakellel egészen más lesz. Őt

nem küldi a reggelizőszalonba.

Kopogtattak. Felállt, vetett egy utolsó pillantást az aranysárga,

exkluzív ágytakaróra, egy pillanatra belényilallt egy csöppnyi

félelem, de azonnal el is hessegette, és négy hosszú lépéssel az

ajtónál termett. Belepillantott az előszobatükörbe, széles mosollyal

elővillantotta hófehér fogait, majd megnedvesített ujjával

végigsimított szemöldökén, és kitárta az ajtót.

A nő kigombolt kabátban támaszkodott a falnak. A kabát alatt piros

gyapjúruhát viselt. Brandhaug kérte, hogy valami piros legyen rajta.

Szemhéjai súlyosak voltak, ajkán gúnyos félmosoly játszott.

Brandhaug meglepődött, még soha nem látta ilyennek korábban. A

nő tompán bámult rá, mintha részeg lenne, vagy bevett volna

valamit, és Brandhaug alig ismerte fel a hangját, amikor

érthetetlenül arról motyogott, hogy majdnem eltévedt. Megragadta a

hóna alatt, de a nő kiszabadította magát, úgyhogy a férfi végül

286

egyik kezét a derekára téve vezette be a szobába. A nő lezuhant a

díványra.

– Egy italt? – kérdezte a férfi.

– Persze, jöhet – motyogta a nő.

– Vagy jobb szeretnéd, ha azonnal levetkőznék?

Brandhaug nem válaszolt, csak öntött neki egy pohárral. Tudta,

hogy a nő mivel próbálkozik. De ha azt hiszi, hogy tönkreteheti az

örömét azzal, hogy a megvásárolt és kifizetett szerepét játssza,

nagyon téved. Persze, jobban örült volna, ha a nő inkább a szokásos

„a tekintélyes főnök ellenállhatatlan sármjának és magabiztos,

férfias érzékiségének áldozatul eső ártatlan lányka" forgatókönyvét

részesíti előnyben. Az a fő, hogy engedett neki. Brandhaug már túl

idős volt ahhoz, hogy az emberek romantikus indítékaiban bízzon.

Az egyetlen, amiben különböztek, az volt, ami miatt eljöttek:

hatalom és karrier vagy

– Rakel esetében – egy fiúgyermek felügyeleti joga.

Sosem zavarta, ha a nők egy férfi főnök mivolta miatt hagyták

magukat megtéveszteni. Hiszen ő maga is az volt. Bernt Brandhaug

volt, külügyi tanácsos. Egész életében ezért dolgozott, a fenébe is!

És az, hogy Rakel elkábította magát és felkínálkozik, mint egy

kurva, ezen semmit sem változtat.

– Sajnálom, de kellesz nekem – mondta, és két jégkockát csúsztatott

a nő poharába. – Ha megismersz, majd jobban megérted. De addig

is hadd adjak neked egy leckét, egy kis útmutatást azzal

kapcsolatban, hogyan gondolkodom és működöm. Odanyújtotta a

nőnek a poharat.

– Vannak férfiak, aki egész életükben a porban csúsznak, és

megelégszenek néhány morzsával. Mi, többiek azonban két lábra

emelkedtünk, és elfoglaltuk az asztalnál a minket megillető helyet.

Mi vagyunk kisebbségben, mert ez a döntésünk többek között azzal

is jár, hogy brutálisnak kell lennünk. Ez pedig erőt követel, mert el

kell szakadnunk hozzá szociáldemokrata, egyenlőséget sulykoló

neveltetésünktől. És ha döntenem kell eközött és a porban csúszás

között, akkor inkább szakítok a rövidlátó moralizálással, ami nem

képes perspektívát nyújtani az egyéni cselekedeteknek. És hiszem,

hogy a lelked mélyén ezért egyszer tisztelni fogsz. Rakel nem

287

válaszolt, csak felhajtotta az italt. – Hole sosem jelentett rád nézve

problémát – szólalt meg végül.

– Mi ketten csupán jó barátok vagyunk. – Tudom, hogy hazudsz –

mondta Brandhaug, és kissé habozva töltötte újra a nő feléje

nyújtott poharát. – Nem akarok osztozni rajtad. Ne érts félre,

amikor azt a feltételt szabtam, hogy minden kapcsolatot meg kell

szakítanod Hóléval, legkevésbé sem a féltékenység beszélt belőlem,

hanem a tisztasághoz való ragaszkodás. Ettől függetlenül Holének

semmi baja nem lesz egy kis svédországi tartózkodástól, vagy hova

küldte Meirik. Brandhaug röviden felnevetett. – Miért nézel így

rám, Rakel? Itt most nem arról van szó, hogy én lennék Dávid

király, Hole meg... mit is mondtál, hogy hívták azt a pasast, akit

Dávid utasítására az arcvonalba küldtek harcolni?

– Úriás – motyogta Rakel.

– Pontosan. Meg is halt a csatamezőn, nem?

Különben nem alakult volna valami jól a történet – válaszolta a nő a

pohár fenekének. – Igen. Itt viszont senki sem fog meghalni. És ha

az emlékezetem nem csal, Dávid és Betsabé egészen boldogan éltek

a történtek után. Brandhaug leült a nő mellé a díványra, és egyik

ujjával felemelte az állát. – Mondd csak, Rakel, honnan ismered te

ilyen jól a Bibliát?

– Jó neveltetés – rántotta el állát a nő, majd a fején keresztül lehúzta

a ruháját. Brandhaug nyelt egyet, miközben bámulta őt. Gyönyörű

volt. Fehér alsóneműt viselt, ezt is kifejezetten kérte tőle, hogy

kiemelje bőre aranyló színét. Senki sem mondta volna meg, hogy

már túl van egy szülésen. Egyébként az, hogy már szült, vagyis

bizonyíthatóan termékeny, és hogy már feküdt gyermek a mellén,

csak még vonzóbbá tette Brandhaug szemében. Egyszerűen

tökéletes volt. – Nem sietünk sehová – mondta a férfi, és a nő

térdére tette a kezét. Rakel arca nem árult el semmit, de Brandhaug

érezte, hogy megmerevedett.

– Azt csinálsz, amit akarsz – vont vállat a nő.

– Nem akarod előbb megnézni a levelet?

Brandhaug az orosz nagykövetség pecsétjével díszített barna boríték

felé intett, ami az asztal közepén feküdt. A rövid levélben

Vlagyimir Alekszandrov nagykövet arról számol be Rakel

Faukénak, hogy az orosz hatóságok arra kérik, tekintsen el az Oleg

288

Fauke Goszev elhelyezésének ügyében érkezett korábbi

beidézésektől. Az egész ügyet elhalasztották a bíróságon kígyózó

hosszú sorok miatt. Nem volt könnyű elintéznie. Emlékeztetnie

kellett Alekszandrovot néhány szívességre, amivel az orosz

nagykövetség Brandhaug adósa volt. Sőt, további szívességeket

kellett ígérnie, melyek némelyike már erősen súrolta annak a

határát, amit egy norvég külügyi vezető megengedhet magának.

– Bízom benned – mondta Rakel.

– Áteshetnénk végre rajta?

Épp csak egyet pisloghatott, s Brandhaug tenyere máris arcon

találta. A feje ide–oda táncolt tőle, mint egy játékbabának. – Te nem

vagy ostoba, Rakel! – mondta Brandhaug. – Úgyhogy feltételezem,

megérted, hogy ez csak átmeneti állapot. Még egy fél évbe telik,

amíg az ügy elévül. De csak egy telefonomba kerül, és bármikor új

idézés érkezhet. Rakel ránézett, és Brandhaug az este során most

először látott életet a szemében. – Úgy vélem, most kijárna nekem

egy bocsánatkérés – tette hozzá. A nő mellkasa fel s alájárt,

orrcimpái megremegtek. Szemét hirtelen elfutotta a könny.

– Nos? – sürgette Brandhaug.

– Bocsánat – suttogta alig hallhatóan.

– Hangosabban!

– Bocsánat! Brandhaug elmosolyodott.

Látod, látod, Rakel – törölt le egy könnycseppet a nő arcáról –,

rendben lesz itt minden. Csak meg kell ismerned engem. Azt

akarom, hogy barátok legyünk! Érted, Rakel? A nő bólintott.

– Egészen biztos? Rakel szipogott, és újra bólintott.

– Remek. Brandhaug felállt, és kioldotta az övét.

Szokatlanul hideg éjszaka volt, az öreg bebújt a hálózsákba. Bár

vastag réteg fenyőgallyat terített maga alá, a földből sugárzó hideg

így is a csontjáig hatolt. Lába megmerevedett, és folyamatosan

egyik oldaláról a másikra kellett fordulnia, nehogy a felsőteste is

elzsibbadjon.

A házban továbbra is égett az összes villany, de odakinn már olyan

sötét volt, hogy szinte semmit sem látott a fegyver távcsövén

keresztül. De nem volt teljesen reménytelen a helyzet. Ha a férfi

még az este hazajön, biztosan autóval érkezik, az erdő felé néző

289

garázs ajtaja felett pedig égett a külső lámpa. Bár a fénye nem volt

túl erős, elég világos volt ahhoz, hogy a férfi kivehető legyen majd.

Az öreg a hátára gördült. Csönd volt körülötte, biztosan meghallja

majd az autót. Ha el nem alszik. A hullámokban érkező fájdalom

minden erejét kiszívta. De nem fog elaludni. Még soha nem aludt el

őrségben. Soha. Érezte, ahogy egyre erősödik benne a gyűlöletet,

igyekezett erőt meríteni belőle. Ez most valami más volt, nem az a

kis lángon, de folyamatosan lobogó gyűlölet, amit éveken keresztül

érzett, s ami egyetlen éltető gondolatává vált. Ez az újfajta gyűlölet

olyan határtalan erőszakkal égett, hogy már nem is volt benne

biztos, hogy ő uralja a gyűlöletet, vagy az uralja őt. Tudta, hogy

nem ragadtathatja el magát, meg kell őriznie a hidegvérét. A fenyők

ágai közt előkandikáló csillagokat bámulta. Csönd volt körülötte.

Csönd és dermesztő hideg. Meg fog halni. Mind meghalnak. Ez egy

jó gondolat volt, megpróbált belekapaszkodni. Aztán lehunyta a

szemét. Brandhaug a plafonról lógó csillárt bámulta. Az egyik

kristályprizma visszaverte a Blaupunkt–reklám kék fényét. Milyen

csöndes. És milyen hideg.

– Most elmehetsz – szólalt meg.

Nem nézett a nőre, csak az oldalra hajtott paplan zizegését hallotta,

és az ágy rugózását érezte. Aztán a ruha suhogása következett. A nő

nem szólt egy szót sem. Akkor sem, amikor megérintette és akkor

sem, amikor ráparancsolt, hogy érintse meg. Csak nézett hatalmas,

tágra nyílt, sötét szemével. írisze egészen fekete volt a félelemtől.

Vagy a gyűlölettől. Brandhaugot ez annyira zavarta, hogy

egyszerűen képtelen volt...

Először úgy tett, mintha semmi sem történt volna, várta az érzést.

Más nőkre gondolt, akiken már túl volt, olyanokra, akikkel

működött a dolog. De az érzés csak nem jött, és egy idő múlva szólt

a nőnek, hogy engedje el; semmi szükség nincs rá, hogy porig

alázza magát előtte.

Rakel robotként engedelmeskedett. Ügyelt rá, hogy teljesítse az

egyezség ráeső részét – se többet, se kevesebbet. Még van fél év,

amíg az Oleg–ügy elavul. Elég időm van, gondolta Brandhaug.

Semmi értelme ezen idegeskedni, majd máskor, egy másik éjszakán

meglesz. Újra kezdte, elölről, de nyilvánvaló volt, hogy nem

290

foghatja teljes egészében az italokra, hogy érzéketlenné vált mind a

nő, mind saját maga simogatására.

A fürdőkádba parancsolta a nőt, és készített maguknak egy italt.

Meleg víz, szappan. Hosszú monológot adott elő a nő szépségéről.

Rakel egy szót sem szólt. Milyen csöndes. És milyen hideg. Végül a

víz is kihűlt, ő pedig szárazra törölte, és visszavitte az ágyba a nőt,

akinek érdes és száraz lett a bőre. Aztán reszketni kezdett,

Brandhaug pedig észrevette, hogy a saját teste végre reagálni kezd.

A keze egyre lejjebb és lejjebb siklott. Aztán észrevette a nő

szemét. A tágra nyílt, fekete és halott szempárt. Pillantását a plafon

egyik pontjára szegezte. És a varázslat elszállt. Legszívesebben

megütötte volna, hogy életet verjen abba a halott tekintetbe, puszta

kézzel, hogy lássa végre a bőrét hevesen és vörösen felizzani.

Hallotta, hogy a nő felveszi a levelet az asztalról, majd a csattanást,

ahogy kinyitotta a táskáját. – Legközelebb nem iszunk ennyit –

mondta Brandhaug.

– Ez rád is vonatkozik. A nő nem válaszolt.

– Jövő héten, Rakel!

Ugyanitt, ugyanebben az időpontban. Nem felejted el? – Hogy

lennék rá képes? – kérdezett vissza Rakel. Aztán becsapódott

mögötte az ajtó. Brandhaug felkelt, kevert magának egy újabb italt.

Víz és Jameson, az egyetlen jó dolog, ami... Aztán visszafeküdt.

Éjfél felé járt az idő. Behunyta a szemét, de az álom nem akart

jönni. Hallotta, hogy valaki a kódolt tévécsatornára kapcsolt. Bár

lehet, hogy nem is a tévé volt az. A nyögések meglehetősen

életszerűnek hangzottak. Egy rendőrautó szirénája hasította szét az

éjszakát. A fenébe! Ide–oda dobálta magát, a háta a puha ágy miatt

már teljesen megmerevedett. Sosem aludt igazán jól itt, nem csak az

ágy miatt, ez mégiscsak egy hotelszoba, egy idegen hely.

Egy larviki találkozó, ezt mondta a feleségének. És mint mindig,

amikor az asszony megkérdezte, melyik szállodában fognak

megszállni, most sem emlékezett rá. Talán Rica, vagy valami

ilyesminek hívják. Inkább majd ő felhívja, ha nem lesz még túl

késő, ezzel nyugtatta meg. De te is tudod, szívem, hogy milyenek

ezek a késői vacsorák. Na igen, a feleségének aztán igazán nincs

miért panaszkodnia – olyan életet teremtett a számára, amiben az ő

hátterével nem is reménykedhetett. Megmutatta neki a világot,

291

nagyköveti lakásokban éltek luxuskörülmények között, hatalmas

személyzettel, a világ legszebb városaiban, nyelveket tanulhatott,

érdekes, izgalmas emberekkel találkozott. Egész életében egy

szalmaszálat sem kellett keresztbe tennie. Mihez kezd majd, ha

egyedül marad, amikor soha életében egy percet sem dolgozott?

Brandhaugra épült az egész élete, ő volt a családja, egyszóval

mindene a világon. Nem, Brandhaug nem aggódott azon, hogy Elsa

mit gondol, vagy mit nem.

Most mégis éppen rá gondolt, a feleségére. Hogy milyen szívesen

lenne együtt vele otthon. Érezhetné a hátához simuló, ismerős,

meleg testet, és a karját maga körül. Igen, egy kis meleg jólesne

ennyi fagyosság után.

Újra megnézte az óráját. Azt is mondhatná, hogy a vacsora egy

kicsit korábban ért véget, és úgy döntött, hogy inkább hazaautózik.

Végül is Elsa örülne neki, hiszen annyira gyűlöl éjszaka egyedül

lenni abban a nagy házban. Egy ideig még ott feküdt, és hallgatta a

szomszédból átszűrődő hangokat. Aztán gyorsan felkelt, és öltözni

kezdett.

Az idős férfi nem volt öreg többé. Táncolt. Lassú keringő volt, a nő

arca a nyakához simult. Sokáig táncoltak, izzadtak voltak, és

partnerének bőre szinte égette a férfit. Érezte, hogy a nő mosolyog.

Szívesen táncolt volna még bármeddig, csak hogy a karjában

tarthassa, amíg a ház leég körülöttük, amíg a napok elrohannak

fölöttük, amíg csak arra nem ébrednek, hogy valahol másutt vannak.

A nő suttogott neki valamit, de a hangos zene elnyelte szavait.

– Tessék? – hajolt közelebb.

– A nő szája a füléhez simult.

– Fel kell ébredned – suttogta.

Felpattant a szeme. Először csak hunyorgott a sötétben, aztán

meglátta saját, fehéren kavargó lélegzetét a levegőben. Nem hallotta

meg az autót. Átvetette magát a másik oldalára, halkan felnyögött,

és megpróbálta kihúzni maga alól a karját. A garázsajtó felől jövő

zörgés ébresztette fel. Hallotta, ahogy felbőg a kocsi, és még éppen

látta, ahogy a kék Volvót elnyeli a sötét garázs. A jobb karja

teljesen elzsibbadt. Néhány másodperc múlva a férfi kijön, megáll a

fényben, bezárja a garázs ajtaját, és aztán... most már késő.

292

Az öreg kétségbeesetten küszködött a hálózsák cipzárjával, végül

nagy nehezen kiszabadította a bal karját. A vérét elöntötte az

adrenalin, de az alvástól még kába volt, mintha egy réteg vatta

venné körül, a hangok tompák voltak, és mintha nem is látott volna

teljesen tisztán. Hallotta, hogy újra becsapódik a kocsi ajtaja.

Mindkét karját előrántotta a hálózsákból. A csillagoktól ragyogó,

tiszta ég szerencsére elég fényt adott ahhoz, hogy gyorsan

előrángassa a fegyvert és letámassza. Gyorsan, gyorsan! Arcát a

hideg puskatushoz szorította, és belenézett a távcsőbe. Hunyorgott,

nem látott semmit. Remegő ujjakkal meglazította a puska csövére

csavart rongyot, hogy ne párásodjon be a lencse. így már jó lesz!

Arcát újra a puskatushoz szorította. És most? A garázs a fókuszon

kívül került, bizonyára elállítódott a távolságmérő. Hallotta

garázsajtó csapódását. Beállította az élességet, a férfi a távcső

fókuszába került. Magas volt és széles vállú, fekete gyapjúkabátot

viselt. Háttal állt neki. Az öreg kettőt pislogott. Az álom még

mindig halvány ködcsomóként gomolygott a szeme előtt.

Meg kellett várnia, míg a férfi megfordul, hogy százszázalékos

pontossággal célozhasson. Az ujja a ravaszra görbült, óvatosan

megnyomta. Egyszerűbb volt a dolga azzal a fegyverrel, amit

éveken keresztül használt, akkoriban még a vérében volt, hogy

meddig kell felhúzni a puskát, az összes mozdulat automatikus volt.

Koncentrált és mélyeket lélegzett. Egyáltalán nem nehéz megölni

egy embert. Nem az, ha az ember felkészült rá. 1863–ban a

gettysburgi csata kezdetekor két, zöldfülűekből álló század állt

egymással szemben ötvenméternyi távolságra, és sortüzet adtak le

egymásra anélkül, hogy a golyók bárkit eltaláltak volna – nem azért,

mert annyira rossz lövészek voltak, hanem mert egymás feje fölé

lőttek. Egyszerűen csak nem voltak képesek megtenni az utolsó

lépést, ami ahhoz kellett, hogy megöljenek egy másik embert. De ha

egyszer is megtették...

A garázs előtt álló férfi megfordult. A fegyver távcsövén keresztül

úgy tűnt, mintha egyenesen az öregre nézne. Semmi kétség, ő volt

az. Felsőteste szinte a távcső célkeresztjének egészét kitöltötte. Az

öreg fejében a köd már majdnem teljesen kitisztult. Visszafojtotta a

lélegzetét, és lassú, nyugodt mozdulattal meghúzta a ravaszt. Az

első lövésnek mindenképpen találnia kellett, mert a garázsnál égő

293

lámpa fénykörén kívül minden koromsötét volt. Az idő hirtelen

megfagyott. Bernt Brandhaug már halott. Az öreg feje teljesen

kitisztult.

Ezért történhetett meg, hogy egy ezredmásodperccel hamarabb

hasított belé az érzés, hogy valamit elrontott, mint mielőtt rájött

volna, hogy mit. A ravasz megakadt. Az öreg erősebben nyomta, de

hiába. A biztosíték. Tudta, hogy már túl késő. Hüvelykujjával

rábukkant a biztosítékra, és felfelé lökte. Aztán a távcsövön

keresztül az üres, kivilágított területet fürkészte. Brandhaug már

eltűnt, útban volt a bejárati ajtó felé, ami a ház másik oldalán

feküdt, lenn az út irányában.

Az öreg hunyorgott. A szíve légkalapácsként zakatolt bordái

mögött. Kifújta a levegőt sajgó tüdejéből. Elaludt. Újra pislognia

kellett. A környék mintha ködben úszott volna. Kudarcot vallott.

Puszta öklével ütötte a földet. Csak akkor vette észre, hogy sír,

amikor az első meleg könnycsepp a kézfejére hullott.

Hetvenharmadik fejezet

Klippan, Svédország, 2000. május 11. Harry felébredt.

Beletelt egy másodpercbe, mire rájött, hol is van. Amikor délután

behúzta maga mögött az ajtót, az első gondolata az volt, hogy itt

képtelenség lesz aludni. A hálószobát mindössze egy vékony fal és

egyetlen üvegtábla választotta el a forgalmas úttól. De amint este az

utca másik oldalán található szupermarket bezárt, csaknem teljesen

kihalt a környék. Szinte még autó sem járt arra, az embereket pedig

mintha a föld nyelte volna el.

Vásárolt a szupermarketben egy Grandiosa pizzát, felmelegítette a

sütőben, és közben azon morfondírozott, milyen érdekes, hogy

Svédországban ül, és Norvégiában gyártott olasz kaját eszik. Utána

bekapcsolta a sarokban álló, poros tévékészüléket, amit gondos

kezek egy üres sörösláda tetejére állítottak. A tévének volt valami

baja, mert az összes ember arca furcsa zöldes színben játszott a

képernyőn. Végül ott ragadt a készülék előtt, és végignézett egy

dokumentumfilmet, valami beszámolófélét, amit egy lány a saját

bátyjáról készített. A fiú a hetvenes években, a lány fiatalkorában,

294

bejárta az egész világot és közben mindenhonnan leveleket küldött

a húgának: a párizsi hajléktalanok közül, egy izraeli kibucból, egy

indiai vonatútról, és az elkeseredés széléről Koppenhágából. A

filmet nagyon egyszerű eszközökkel készítették el – néhány vágás,

de a legtöbbször csak állóképek, egy narrátor, s mindez

melankolikus, szomorú előadásmóddal körítve. Harry bizonyára

erről is álmodott, mielőtt felébredt, mert a filmben szereplő

emberek és helyek jártak–keltek a retináján. A hang, ami

felébresztette, a konyhaszékre akasztott kabátjából jött. A szoba

csupasz falai visszaverték a hangos sípolást. Hiába csavarta föl

lefekvés előtt maximumra a kis fűtőtestet, most majd' megfagyott a

vékony paplan alatt. Talpát letette a hideg linóleumra, és előhalászta

a telefont a kabát belső zsebéből.

– Halló? Semmi válasz.

– Halló?

A vonal másik végéről csupán valaki légzése hallatszott. – Søs, te

vagy az? – hirtelenjében csak ő jutott az eszébe, mint az egyetlen,

akinek megvolt a telefonszáma, és akiről el tudta képzelni, hogy

képes lenne az éjszaka közepén felhívni.

– Valami baj van? Helgével történt valami?

Voltak kétségei, amikor Søsre bízta a madarat, de a lány

rettenetesen boldog volt, és megígérte, hogy nagyon fog vigyázni

rá. De ez nem Søs volt. Ő nem így veszi a levegőt. És különben is, ő

válaszolt volna.

– Ki az? Továbbra sem érkezett válasz.

Már majdnem letette, amikor valami halvány nyöszörgést hallott. A

légzés reszketővé vált, mintha az illető a vonal másik végén a sírás

határán állt volna. Harry lezökkent a díványra, ami egyben a

hálóhelye is volt. A vékony, kék függöny résein beszűrődött a

szobába a szupermarket neontáblájának a fénye. Kikotort egy

cigarettát a dohányzóasztalon fekvő dobozból, rágyújtott, és

visszafeküdt az ágyba. Mély levegőt vett, miközben hallgatta,

ahogy a remegő légzés csendes zokogásba fullad.

– Na, na – dörmögte.

Egy autó húzott el a ház előtt. Biztosan egy Volvo, gondolta. A

lábára rángatta a takarót, és mesélni kezdett egy kislányról és a

bátyjáról, elmondta amire emlékezett a történetből. Amikor

295

befejezte, a nő már nem sírt, és röviddel azután, hogy Harry jó

éjszakát kívánt, a vonal megszakadt.

Amikor a telefon újra megszólalt, már nyolc óra is elmúlt és

odakinn rég világos volt. Harry a paplan alatt, a lábánál bukkant rá a

készülékre. Meirik volt az, és meglehetősen idegesnek tűnt.

– Azonnal jöjjön vissza Oslóba! – mondta.

– Úgy tűnik, a Märklint használatba vették.

HETEDIK RÉSZ - FEKETE KÖPENY

Hetvennegyedik fejezet

Rikshospital, 2000. május 11.

Harry azonnal felismerte Bernt Brandhaugot. Arca széles mosolyba

torzult, és tágra nyílt szemmel meredt Harryra.

– Miért mosolyog? – kérdezte Harry.

– Ne engem kérdezzen! – válaszolta Klemetsen.

Amikor az arcizmok megmerevednek, mindenféle furcsa kifejezés

előfordulhat. Van, hogy amikor behívjuk a szülőket, nem ismerik

fel a saját gyereküket, annyira megváltoznak.

A holttest a fehér boncterem közepén álló műtőasztalon feküdt.

Klemetsen eltávolította a lepedőt, így a test teljes egészében eléjük

tárult. Halvorsen hirtelen elfordult. Mielőtt beléptek a helyiségbe,

köszönettel visszautasította a Harry által felkínált, orr alá kenhető

krémet. A Rikshospital Törvényszéki Orvostani Intézetének négyes

számú bonctermében a hőmérséklet tizenkét fok volt, úgyhogy nem

a szag volt a probléma. Halvorsen mégis egyre csak köhögött.

– Egyetértek – jegyezte meg Knut Klemetsen –, nem valami szép

látvány. Harry bólintott. Klemetsen kiváló patológus volt és

megfontolt férfi. Rájött, hogy Halvorsen még zöldfülű, és nem

akarta zavarba hozni. Pedig Brandhaug még nem is festett olyan

borzalmasan, mint a holttestek többsége. Nem nézett ki olyan

rosszul, mint az az ikerpár, amelyik a víz alatt feküdt egy hétig,

vagy az a tizennyolc éves kölyök, aki kétszázzal karambolozott,

miközben a rendőrök üldözték, vagy akár mint az a drogos lány, aki

296

meztelenül, egy szál tolldzsekiben gyújtotta fel magát. Harry sok

mindent látott már, és Bernt Brandhaugnak esélye sem volt rá, hogy

felkerüljön a tíz legszörnyűbb látvány toplistájára. De azt aláírta,

hogy ahhoz képest, hogy csak egy golyót kapott a hátába,

meglehetősen katasztrofálisan festett. A mellén tátongó kimeneti

sebbe akár Harry ökle is belefért volna.

– Tehát a golyó a hátán találta el – szólalt meg Harry.

A lapockák között, és enyhe szögben fentről lefelé haladt. Befelé

haladva átszakította a gerincét, kifelé pedig a szegycsontját. Amint

látja, a szegycsont gyakorlatilag eltűnt, a kocsi ülésén találták meg a

nyomait.

– A kocsi ülésén? – Igen. Éppen a garázsajtót nyitotta, bizonyára

dolgozni indult. A golyó keresztülment rajta, aztán át a szélvédőn,

majd a hátsó ablakon és a garázs végében állt meg a falban.

Nagyjából. – Miféle golyó lehetett ez? – kezdett magához térni

Halvorsen. – Ezt majd a ballisztikai szakértők megmondják –

válaszolta Klemetsen. – De nagyjából mintha átmenet lenne egy

dum–dum golyó és egy alagútfúró között. Ehhez hasonlót egyedül

Horvátországban 1991–ben láttam, amikor ENSZ–szolgálatos

voltam.

– Singapore–golyó – mondta Harry. – Egy centiméter mélyen a

falba fúródva bukkantak a maradványaira, az üres töltényhüvely

pedig az erdőből került elő. Ugyanolyan típusú volt, mint

amilyeneket Siljanban találtak tavaly télen. Ezért is hívtak fel

azonnal. Van még valami, ami érdekes lehet a számunkra,

Klemetsen? Semmi különösebbet nem tudtak meg. A patológus

elmondta, hogy a boncolást a KRIPOS előírásai szerint már el is

végezték. A halál oka nyilvánvaló, ezen kívül csak két dolgot talált

említésre méltónak: az áldozat vérében alkohol nyomaira, jobb

kezén, a mutatóujja körme alatt pedig hüvelyváladékra bukkantak. –

A feleségétől származott? – kérdezte Halvorsen. – Ezt majd a labor

kideríti – pillantott szemüvege fölött a fiatal rendőrtisztre

Klemetsen. – Amennyiben tényleg szükséges. De ha a nyomozás

szempontjából nem játszik különösebb szerepet, akkor

pillanatnyilag talán nem kellene az asszonyt ilyen kérdésekkel

zaklatni. Harry bólintott.

297

Végighajtottak a Sognsveien, majd tovább fölfelé a Peder Ankers

veien Brandhaug házához. – Elég csúnya ez a ház – jegyezte meg

Halvorsen. Csengetésükre kisvártatva egy erősen kisminkelt,

ötvenes nő nyitott ajtót.

– Elsa Brandhaug?

– A nővére vagyok. Miről lenne szó?

Harry felmutatta igazolványát. – Újabb kérdések? – kérdezte a nő

fojtott haraggal a hangjában. Harry bólintott, és már tudta, mi

következik. – Meg kell, hogy mondjam maguknak, a húgom

halálosan kimerült, és a férjét nem fogja visszahozni, hogy maguk...

– Elnézést, de nem a húga férje miatt vagyunk itt – szakította félbe

Harry udvariasan. – Brandhaug úr halott. A következő áldozat miatt

jöttünk. Hogy másnak ne kelljen átélnie azt, amin Brandhaug

asszony ma keresztülment. A nő tátott szájjal, dermedten állt, és

nem tudta pontosan, hogyan is fejezze be a megkezdett mondatot.

Harry megkönyörült rajta, és gyorsan megkérdezte, levegyék–e a

cipőjüket, mielőtt belépnek a házba. Brandhaug asszony közel sem

tűnt olyan feldúltnak, ahogy azt a nővére állította. Egy díványon ült

maga elé meredve, de Harry felfedezte a párna alól kikandikáló

kötését. Nem mintha bármi furcsa lett volna abban, hogy valaki

kötöget, amikor a férjét éppen meggyilkolták. Sőt, ha jobban

belegondolt, tulajdonképpen teljesen érthetőnek tűnt: legalább van

valami ismerős dolog, amibe belekapaszkodhat, amikor a világ

összeomlik körülötte.

– Este elutazom – szólalt meg az asszony.

– A nővéremhez.

– Értem.

Ha jól tudom, továbbra is rendőri védelmet biztosítunk az önök

számára – mondta Harry. – Arra az esetre... – Arra az esetre, ha

engem is veszély fenyegetne – bólogatott a nő. – Gondolja, hogy

fennáll ennek a lehetősége? – kérdezte Halvorsen.

– És kik lehetnek azok?

Az asszony vállat vont, és kibámult az ablakon, amin keresztül

sápadt napfény árasztotta el a nappalit. – Tudom, hogy a KRIPOS

emberei már kikérdezték magát – mondta Harry –, de valóban nincs

298

tudomása róla, hogy a férjét megfenyegették volna a tegnapi

Dagbladetben megjelent nyilatkozata miatt?

– Ide senki sem telefonált – mondta az asszony. – De a

telefonkönyvben csak az én nevem van feltüntetve, Bernt nem akart

belekerülni. Erről inkább a külügyminisztériumot kellene

megkérdezniük, hátha oda telefonált valaki. – Már megtettük –

vetett Halvorsen egy gyors pillantást Harryra. – Éppen most

vizsgálják át a tegnapi nap folyamán az irodába beérkezett

hívásokat. Halvorsen megkérdezte az asszonyt a férje lehetséges

ellenségei felől is, de a nő erre sem tudott semmi érdemlegeset

válaszolni. Harry egy darabig csak ült, aztán hirtelen eszébe jutott

valami: – A tegnapi nap folyamán kereste magukat bárki telefonon?

– Persze, volt néhány hívás. – Kik voltak azok? – A nővérem, Bernt

és valami közvélemény–kutató intézet is, ha jól emlékszem. – Mivel

kapcsolatban kérdezősködtek? – Nem tudom, Berntet keresték. Volt

valami listájuk is, amin rajta volt az életkor, a nem...

– Bernt Brandhaug felől érdeklődtek?

– Igen...

– A közvélemény–kutatók nem dolgoznak nevekkel.

– Hallott valami zajt a háttérben?

– Mire gondol?

Biztosan olyan nagy, egyterű irodából jött a hívás, ahol sokan ülnek

együtt. – Volt valami ilyesmi, de... – De? – Nem olyan típusú zaj

volt, mint amire maga gondol. Valami... más.

– Mikor érkezett ez a hívás? – Azt hiszem, dél körül. Azt

válaszoltam, hogy Bernt délután jön haza. Elfelejtettem, hogy

Larvikba ment az Exporttanács vacsorájára. – Miután a férje nem

szerepel a telefonkönyvben, nem volt esetleg az a benyomása, hogy

az illető minden Brandhaugot felhívott, akit a telefonkönyvben

talált, hogy rájöjjön, hol lakik Bernt? És hogy megtudja, mikor

érkezik haza?

– Ezt most nem értem... – A közvélemény–kutató cégek nem

keresnek egy nyilvánvalóan munkaképes korban lévő férfit a

munkaidő kellős közepén a lakásán. Harry Halvorsenhez fordult.

– Nézzen utána, hogy meg tudjuk–e szerezni a Telenortól a bejövő

hívások adatait. – Elnézést, Brandhaug asszony – mondta

Halvorsen. – Láttam, hogy új Ascom ISDN–telefonjuk van odakinn

299

a folyosón. Nekem is éppen ilyen van odahaza. A készülék

elraktározza az utolsó tíz bejövő hívás telefonszámát és időpontját.

Megnézhetném esetleg... Mielőtt Halvorsen felemelkedett, Harry

elismerő pillantást vetett rá. Az asszony nővére kikísérte a fiatal

rendőrt a folyosóra.

– Bernt bizonyos szempontból meglehetősen régimódi volt –

mosolyodott el halványan a nő. – De mindig azonnal megvette a

legmodernebb dolgokat, amint megjelentek a piacon. Mint ezt a

telefont is.

– És a hűség tekintetében mennyire volt régimódi a férje,

Brandhaug asszony? A nő felkapta a fejét. – Gondoltam, gyorsan

megkérdezem, amíg négyszemközt vagyunk – mondta Harry. – A

KRIPOS ellenőrizte az ön korábbi állítását. A férje tegnap nem a

larviki Exporttanács vacsoráján volt. Tudta, hogy a

külügyminisztérium saját szobával rendelkezik a Continentalban?

– Nem. – Erről a főnököm tájékoztatott ma reggel. Úgy tűnik, a

férje tegnap délután bejelentkezett a szállodába. Nem tudjuk, hogy

egyedül volt–e, vagy esetleg valaki mással, de ha egy férfi hazudik

a feleségének, és egy hotelben száll meg, az felvet bizonyos

kérdéseket. Harry az asszony arcát figyelte, amin változatos

érzelmek vonultak át: a dühtói az elkeseredésen és a megadáson

keresztül egészen... a nevetésig. Ami viszont úgy hangzott, mint egy

halk zokogás.

– Igazából semmi okom a csodálkozásra – mondta a nő. – Ha

egészen pontosan szeretné tudni, a férjem ezen a területen is...

meglehetősen modern nézeteket vallott. De nem értem igazán, mi

köze van ennek az ügyhöz. – Ez esetben számolnunk kell azzal a

lehetőséggel is, hogy a gyilkosságot egy féltékeny férj követte el –

válaszolta Harry.

– Vagy akár én is, a féltékeny feleség. Ugye, erre gondolt, Hole úr?

Nézze, amikor Nigériában éltünk, egy bérgyilkosság kétszáz

koronába került – hangzott fel újra a keserű nevetés. – Azt hittem,

hogy a Dagbladetben megjelent nyilatkozatra gyanakszanak

indítékként.

– Minden lehetőségnek utána kell néznünk.

– A munkahelyén nagyrészt nők vették körül.

300

Mindenről természetesen én sem tudok, de egyszer rajtakaptam.

Akkor láthattam, hogyan is folyt ez az egész korábban. De

meggyilkolni? – rázta meg a fejét. – Manapság ezért már nem lőnek

le senkit, nemdebár? Kérdő tekintettel nézett Harryra, akinek

fogalma sem volt róla, mit válaszoljon. Az üvegajtó mögül

beszűrődött Halvorsen hangja. Megköszörülte a torkát: – Arról tud

esetleg, hogy mostanában volt–e más nővel viszonya? A nő újra

csak a fejét rázta.

– Kérdezze meg a külügyminisztériumban! Tudja, az egy elég

furcsa miliő. Ott biztosan találnak majd valakit, aki boldogan

felvilágosítást nyújt maguknak erről – a nő hangja teljesen

tárgyilagos volt, nyoma sem volt benne keserűségnek. Mindketten a

belépő Halvorsenre pillantottak. – Furcsa – mondta a fiatal

rendőrtiszt. – Volt egy telefon 12.24–kor. De nem tegnap, hanem

előző nap.

– Nahát, akkor lehet, hogy rosszul emlékeztem. Igen, valóban, de

akkor valószínűleg nincs is semmi köze az ügyhöz. – Ez nem olyan

biztos – mondta Halvorsen. – Ellenőriztem a számot a tudakozónál.

A hívás egy nyilvános készülékről érkezett, a Schrøder

vendéglőből. – Egy vendéglőből? – csodálkozott az asszony. – Igen,

akkor ez megmagyarázhatja a háttérből beszűrődő hangokat.

Gondolja, hogy... – Nincs feltétlenül köze a férje meggyilkolásához

– szólt közbe Harry és felállt. – A Schrøderben elég furcsa emberek

fordulnak meg. Az asszony kikísérte őket a lépcsőig. Kinn szürke

volt a délután, a felhők alacsonyan gomolyogtak a dombok

gerincén. Az asszony keresztbe font karral állt, mintha fázna.

– Szörnyen sötét van itt – mondta.

– Maguknak is feltűnt?

Még akkor is folyt a faágakból összeállított rejtekhely környékének

az átfésülése, ahol a töltényhüvelyt megtalálták, amikor Harry és

Halvorsen a hangán keresztülverekedve magát odaért.

– Hé, maguk! – harsant mögöttük egy kiáltás, amikor átbújtak a

sárga szalag alatt. – Rendőrség – válaszolta Harry. – Teljesen

mindegy! – kiáltotta vissza a hang. – Meg kell várniuk, amíg

végzünk! Weber volt az. Hosszú szárú csizmát viselt és egy furcsa,

301

sárga esőkabátot. Harry és Halvorsen visszahúzódott a

védőszalagon kívülre.

– Üdv, Weber! – kiáltotta Harry.

– Nem érek rá – intett a férfi elutasítóan.

– Tényleg csak egy perc!

Weber hosszú léptekkel és leplezetlenül bosszús arckifejezéssel

közeledett feléjük.

– Mit akartok? – kiáltotta már húsz méterről.

– Mennyi ideig várt?

– A fickó? Sejtelmem sincs.

– Ugyan már, Weber, csak van valami tipped.

– Ti dolgoztok az ügyön, vagy a KRIPOS?

– Is–is. Egyelőre még nem egyeztettünk.

Aha. És most azt próbálod nekem bemesélni, hogy az ügy nálatok

marad? Harry elmosolyodott, és elővett egy cigarettát.

– Hogy te milyen tehetségesen találgatsz, Weber!

– Befejezheted a vigyorgást, Hole. Ki a srác?

Halvorsen – közölte Harry, még mielőtt a fiatal tiszt kinyújthatta

volna a kezét, hogy bemutatkozzon. – Ide hallgasson, Halvorsen! –

mondta Weber, miközben leplezetlen undorral méregette Harryt. –

A dohányzás, amellett, hogy nagy disznóság, a végső bizonyítéka

annak is, hogy az embernek folyton csak az élvezeten jár az esze. A

fickó után nyolc csikk maradt itt egy félig üres üdítősüvegben.

Szűrőtlen Teddy. És mivel ezek a Teddyt szívó fiúk nem csak

kétszer gyújtanak rá egy nap, úgy tippelem, hogy legfeljebb egy

teljes napot tölthetett itt fenn. Fenyőágakat vágott, hogy ne ázzon

meg. Ennek ellenére a rejtekhely tetejét borító gallyakon

esőcseppeket találtunk. Utoljára tegnap esett, délután három körül.

– Ezek szerint nagyjából tegnap délután három és ma reggel nyolc

között lehetett itt? – kérdezte Halvorsen. – Nahát, Halvorsen, maga

még sokra viheti – sommázta Weber lakonikusan Harryra pillantva.

– Különösen, ha belegondolunk, miféle versenytársak kerülnek

mostanában a testülethez. Komolyan mondom, egyre rosszabb a

minőség. Láttad, milyen embereket vesznek fel mostanában a

rendőrtiszti főiskolára? Ehhez a söpredékhez képest még a

tanárképzőkre is zsenik járnak. Úgy tűnt, Webernek hirtelen már

nem volt olyan sietős, és belefogott a rendőrség komor kilátásainak

302

hosszas ecsetelésébe. – A szomszédok közül senki nem vett észre

semmit? – vágott közbe gyorsan Harry, amikor Weber levegőt vett.

– Négy emberünk épp körbekérdezi őket, de többnyire még a

munkahelyükön vannak. Nem fognak találni semmit. – Miért nem?

– Nem hinném, hogy mutatkozott volna a lenti szomszédok előtt.

Több mint egy kilométeren keresztül követtük a nyomát egy

kutyával az egyik erdőbe vezető ösvényen, de elvesztettük a

nyomot. Az a gyanúm, hogy oda–vissza ugyanazt az útvonalat

használta, a Sognsvannt és Maridalsvannt összekötő ösvények

hálózatát. Legalább egy tucat, a túrázók számára fenntartott

parkolóhelyen ott hagyhatta a kocsiját. Az ösvényeken meg akár

ezren is megfordulhatnak naponta, és ezeknek legalább a fele

hátizsákot cipel. Így már világos? – Hogyne. – És most az jön, hogy

találtunk–e ujjlenyomatokat?

– Nos...

– Na, gyerünk már!

– Mi a helyzet az üdítősüveggel?

– Weber megrázta a fejét.

– Egyetlen ujjlenyomatot sem találtunk.

Az égvilágon semmit. Ahhoz képest, hogy mennyi időt tölthetett itt,

meglepően kevés nyomot hagyott maga után. Folytatjuk a keresést,

de szinte teljesen meg vagyok róla győződve, hogy a lábnyomokon

és néhány szövetfoszlányon kívül semmit sem fogunk találni.

– Plusz a töltényhüvely. – Azt direkt hagyta itt. Minden egyebet

nagyon alaposan eltüntetett.

– Hm, lehet, hogy figyelmeztetés?

– Te mit gondolsz?

– Hogy én mit gondolok?

Én azt hittem, hogy csak nektek, fiataloknak van sütnivalótok,

legalábbis mostanában folyton ezt éreztetitek velünk.

– Aha. Kösz a segítséget, Weber!

– És leszokhatnál már végre a dohányzásról, Hole!

Mogorva fickó – jegyezte meg Halvorsen a városközpont felé

menet, a kocsiban.

– Weber egy goromba pokróc – ismerte el Harry.

– De a munkájához nagyon ért.

303

Halvorsen egy hangtalan nóta ütemét dobolta a műszerfalon. – És

most hova? – érdeklődött. – A Continentalba.

A KRIPOS tizenöt perccel azután hívta a Continentalt, hogy

kimosták és kicserélték az ágyneműt Brandhaug szobájában.

Senkinek sem tűnt fel, hogy a külügyi tanácsos vendéget fogadott

volna, csak annyit tudtak, hogy éjfél körül kijelentkezett a szobából.

Harry a fogadópultnál állt, és az utolsó cigarettáját szívta, miközben

a recepció vezetője, a tegnap éjszakai ügyeletes, teljesen magába

roskadva tördelte a kezét.

– Egészen késő délelőttig nem is tudtunk róla, hogy Brandhaugot

lőtték le – mondta a férfi. – Különben hozzá sem nyúltunk volna a

szobájához. Harry bólintott, és egy utolsót szippantott a

cigarettából. Maga a hotelszoba nem minősült tetthelynek, csak

érdekes lett volna tudni, hogy nem volt–e mondjuk egy hosszú,

szőke hajszál a párnán, és jó lett volna rábukkanni arra a személyre,

aki alighanem utoljára beszélt Brandhauggal.

– Hát, akkor nincs mit tenni – próbált mosolyogni a sírásra görbülő

szájú recepcióvezető. Hary nem válaszolt. Észrevette, hogy minél

kevesebbet beszélnek ők ketten, Halvorsennel, a férfi annál

idegesebb lesz. Úgyhogy nem szólt egy szót sem, csak türelmesen

várakozva nézegette a cigaretta parazsát.

– Öhm... – simította végig a recepciófőnök zakója hajtókáját. Harry

várt. Halvorsen a padlót tanulmányozta. Tizenöt másodpercbe telt,

mire a férfi nyelve megeredt. – De természetesen előfordult, hogy

látogatót fogadott odafönn – mondta. – Kit? – kérdezte Harry,

miközben egy pillanatra sem vette le szemét a parázsról.

– Nőket, férfiakat...

– Kiket?

Igazából nem tudom. Semmi közünk hozzá, hogy a külügyi

tanácsos kivel tölti az idejét. – Valóban? Csend. – De természetesen

előfordul, hogy ha egy olyan hölgy érkezik, aki nyilvánvalóan nem

a vendégeink közé tartozik, akkor feljegyezzük, hányadik emeletre

megy fel a liften.

– Felismerné, ha újra látná?

– Igen – vágta rá a férfi habozás nélkül.

– Nagyon szép volt. És nagyon részeg.

304

– Prostituált?

– Legalábbis luxusprostituált.

Bár ők józanok szoktak lenni. Nem mintha túl sokat tudnék erről, ez

nem olyan szálloda... – Köszönöm – zárta rövidre a beszélgetést

Harry.

Délutánra a keleti szél váratlan meleget hozott magával, és amikor

Harry kijött a kapitányságról, ahol Meirikkel és a rendőrfőkapitány

asszonnyal tárgyalt, ösztönösen tudta, hogy valami véget ért, és egy

egészen új időszámítás kezdődik.

A rendőrfőkapitány és Meirik is ismerte Brandhaugot. De

mindketten igyekeztek Harry tudomására hozni, hogy kizárólag

szakmai ismeretségről volt szó. Nyilvánvaló volt, hogy a két főnök

időközben tárgyalt egymással. Meirik azzal kezdte a megbeszélést,

hogy egy erőteljes vonással törölte a klippani megbízást, és

Harrynak úgy tűnt, szinte megkönnyebbült tőle. Ezután a

rendőrfőkapitány–asszony tárta elé javaslatát, és Harry rájött, hogy

a sydneyi és a bangkoki bravúrjai mégiscsak hagytak valamilyen

nyomot a rendőrség vezetőségében. A rendőrfőkapitány–asszony

igazi magányos farkasnak nevezte Harryt, és közölte vele, hogy

mostantól ennek megfelelő feladatra akarják használni.

Egy új időszámítás. A langyos szél kitisztította a fejét, és végül még

egy taxit is engedélyezett magának, mivel még mindig nála volt a

csomagja, amivel hazatért Svédországból. Amint behúzta maga

mögött az ajtót, az első dolga az volt, hogy megnézze az

üzenetrögzítőt. A piros fény folyamatosan világított. Semmi

pislogás. Semmi üzenet.

Megkérte Lindát, hogy másolja le az ügy aktáit, és az este hátralévő

részét azzal töltötte, hogy mindent átnézett, ami Hallgrim Dale és

Ellen Gjelten meggyilkolásával kapcsolatban összegyűlt. Nem

mintha arra számított volna, hogy bármi újat talál, de hátha segít

megmozdítani a fantáziáját. Időnként a telefonra pislogott, és azon

tűnődött, meddig bírja ki anélkül, hogy felhívja Rakelt. Brandhaug

meggyilkolása az esti híradó vezető híre volt. Éjfélkor lefeküdt.

Egykor felkelt, kihúzta a telefont a konnektorból, és a

hűtőszekrénybe zárta a készüléket. Háromkor pedig már el is aludt.

305

Hetvenötödik fejezet

Møller irodája, 2000. május 12.

– Nos? – kérdezte várakozó tekintettel Møller, miután Harry és

Halvorsen lenyelte az első korty kávét, és Harry arca grimaszba

rándult az élménytől.

– Attól tartok, hogy az újságban megjelent nyilatkozat és a

merénylet közötti kapcsolat vakvágány – krákogta Harry.

– Miért? – terült el a széken Møller. – Weber szerint a gyilkos

délután óta az erdőben feküdt, és nem biztos, hogy egyáltalán látta

az aznapi Dagbladetet. A gyilkosságot ráadásul nem felindulásból

követték el, gondosan előkészített merénylet volt. Az illető már

napokkal korábban tudta, hogy meg fogja ölni Brandhaugot. Előre

felmérte a terepet, tudta, mikor megy el és ér haza a férfi, tisztában

volt vele, az erdő mely pontján kell felépítenie a rejtekhelyet, hogy

ne fedezzék fel, tudta hogyan jut oda, és miként tud majd

elmenekülni, és még ezernyi apró részletet. – Vagyis szerinted a

gyilkos ehhez a merénylethez szerezte be előzőleg a Märklin–

puskát?

– Talán igen, talán nem. – Kösz, ezzel most sokkal előrébb

jutottunk – morogta savanyú arccal Møller. – Én inkább úgy

fogalmaznék, hogy elképzelhető. Viszont nem stimmelnek az

arányok. Parányit túlzásnak tűnik, hogy a világ legdrágább,

merényletekhez használt fegyverét azért csempészték be az

országba, hogy meggyilkoljanak vele egy magas pozíciót betöltő,

ugyanakkor viszonylag átlagos bürokratát, akinek nincs se testőre,

se őrség a háza körül. A gyilkos simán becsengethetett volna a

házba, és közvetlen közelről keresztüllőhette volna egy pisztollyal.

Ez így egy kicsit olyan... olyan... Harry keze a levegőben körözött.

– Mintha ágyúval lőnének verébre – segítette ki készségesen

Halvorsen. – Úgy van – mondta Harry. – Hm – hunyta le a szemét

Møller. – És mondd csak, milyen szerepet szántál magadnak a

nyomozás folytatásában, Harry?

– Egyfajta magányos farkas szerepet – vigyorodott el Harry. –

Hiszen én vagyok az a pasas az NBSZ–től, aki szólóban utazik, de

ha szüksége van rá, az összes többi osztályról megkövetelheti az

306

asszisztenciát. Csak Meirik felé vagyok köteles jelenteni, viszont

hozzáférek minden dokumentumhoz. Kérdéseket tehetek föl,

viszont nekem nem kell válaszolnom. És így tovább. – És mi a

helyzet a gyilkoláshoz szükséges licenc megvásárlásával, az nem jár

együtt a poszttal? – érdeklődött Møller.

– Meg egy nagyon gyors autó?

– Valójában nem az én ötletem volt – vallotta be Harry.

Éppenséggel Meirik beszélt a rendőrfőkapitány–asszonnyal. – A

rendőrfőkapitánnyal? – Bizony. A nap folyamán valószínűleg kapsz

majd egy e–mailt. A Brandhaug–ügy mostantól abszolút

elsőbbséget élvez, és a rendőrfőkapitány azt akarja, hogy mindent

tegyünk meg az ügy érdekében. Ez olyan FBI–os stílus. Ők egymás

munkáját többé–kevésbé átfedő nyomozócsoportokat alkalmaznak,

fontosabb ügyek esetén ezzel akarják elkerülni, hogy a nyomozás

gondolatmenete túlzottan egy vágányra terelődjön. Bizonyára

olvastál róla.

– Nem. – Az egésznek az a lényege, hogy így több különböző

szemszögből közelítenek ugyanahhoz az ügyhöz, még akkor is, ha

ez azzal jár, hogy az egyes pozíciókat megkétszerezik, sőt ugyanaz

a nyomozói munkafolyamat többször is felmerülhet a különböző

csoportokban. – Kösz – mondta Møller. – És ennek mi köze van

ahhoz, hogy most itt ülsz az irodában? – Ahogy már említettem,

segítséget igényelhetek más... – ...osztályról, amennyiben ez

szükséges. Hallottam. Nyögd már ki, mit akarsz, Harry! Harry

Halvorsen felé intett a fejével, aki kissé bárgyú tekintettel

mosolygott Møllerre. A főnöke felnyögött:

– Harry, légy szíves! Te is tudod, hogy a gyilkossági csoport

teljesen kimerült. – Megígérem, hogy kitűnő állapotban kapod

vissza. – Mondtam már, hogy szó sem lehet róla! Harry egy szót

sem szólt, csak várt, az ujjait csavargatta, és a „Soria Moria

palotája" című kép reprodukcióját tanulmányozta a falon, a

könyvespolc fölött.

– És mikor kapom vissza? – tört meg Møller.

– Amint felgöngyölítettük az ügyet.

Aha, amint... Ilyesmit egy osztályvezető válaszol a főtisztjének,

Harry. És nem fordítva. Harry vállat vont.

– Bocs, főnök!

307

Hetvenhatodik fejezet

Irisveien, 2000. május 12.

A nő szíve már előrezakatolt, amikor felemelte a kagylót. – Szia

Signe! – mondta a hang. – Én vagyok az. Az asszony érezte, hogy

azonnal erőt vesz rajta a sírás.

– Hagyja abba! – suttogta. – Kérem!

– Örök hűség. Te mondtad ezt, Signe.

– Szólok a férjemnek!

– A hang halkan felnevetett.

– Hogy szólnál neki, amikor nincs is otthon?

Az asszony görcsösen kapaszkodott a kagylóba. Honnan tudhatja,

hogy Even nincs itthon? És hogy lehet az, hogy mindig pont

ilyenkor hívja? A következő gondolattól összeszorult a torka, alig

kapott levegőt, s félig elsötétült előtte a világ. Talán olyan helyről

hívja, ahonnan láthatja a házukat és azt is, hogy Even mikor megy

el itthonról? Nem, nem, nem! Sikerült erőt vennie magán, és a

légzésre koncentrált. Ne olyan gyorsan, lassan lélegezz és mélyeket,

biztatta magát. Ahogy a lövészárokból hozzájuk szállított

sebesülteket is bátorította – a síró, pánikba esett, ziháló katonákat.

Sikerült úrrá lennie félelmén. Hallotta a háttérből beszűrődő

hangokat, a férfi olyan helyről hívta, ahol sokan vannak körülötte.

– Olyan szép voltál az egyenruhádban, Signe – folytatta a hang. –

Olyan csodálatosan tiszta és fehér. Pont olyan fehér, mint Olaf

Lindvig katonai kabátja, emlékszel még rá? Olyan tiszta voltál,

hogy azt hittem, soha nem tudnál elárulni bennünket, soha nem

lenne szíved hozzá. Láttam, ahogy megérintetted, Signe, ahogy

megsimogattad a haját. Az egyik éjszaka a holdfényben. Te és ő,

olyanok voltatok, mint az angyalok. De tévedtem. Egyébként

tudtad, hogy vannak olyan angyalok is, akiket nem az ég küldött?

Az asszony nem válaszolt. Gondolatai örvényként kavarogtak. A

férfi mondott valamit, ami mozgásba lendítette a gondolatait. A

hangja. Csak most vette észre. A férfi elváltoztatta a hangját.

– Nem – kényszerítette ki magából a választ.

– Nem tudtad? Pedig kellett volna.

– Én is ilyen angyal vagyok.

308

– Daniel meghalt – mondta a nő.

A vonal másik végén csend lett. Csak a légzés hallatszott. Aztán a

férfi ennyit mondott: – Azért jöttem, hogy ítélkezzem. Élők és

holtak felett. Azzal letette a kagylót. Signe behunyta a szemét.

Felállt, és bement a hálószobába. A leengedett függöny mögött

megállt, és a tükörképére nézett. Úgy reszketett, mintha magas láza

lett volna.

Hetvenhetedik fejezet

Harry régi irodája, 2000. május 12.

Harry húsz perc alatt költözött vissza a régi irodába. Az összes

holmija belefért egy reklámtáskába. Az első dolga az volt, hogy

kivágta Bernt Brandhaug képét a Dagbladetből, és felragasztotta

Ellen, Sverre Olsen és Hallgrim Dale archív fotója mellé. Négy

kulcsszó. Halvorsent elküldte a külügyminisztériumba, hogy

próbálja meg kideríteni, ki lehetett az a nő a Continentalban. Négy

személy. Négy élet. Négy történet. Lezökkent a régi, lerobbant

székbe, és a képeket tanulmányozta, de azok csak némán

elbámultak a feje mellett. Felhívta Søst. A lány a legszívesebben

megtartotta volna Helgét, de legalábbis még egy kis időre szerette

volna, ha nála marad. Olyan jó barátok lettek, mondta. Harry

beleegyezett, és emlékeztette Søst, hogy ne felejtse el megetetni.

– Helge lány – közölte Søs.

– Hát ezt meg honnan tudod?

– Henrik és én megvizsgáltuk.

Majdnem megkérdezte, hogyan is történt a dolog, de végül arra

jutott, hogy jobb, ha nem tudja. – Beszéltél apával mostanában? –

kérdezte inkább. Søs azt válaszolta, hogy igen, az apja felhívta,

aztán megkérdezte Harryt, hogy fog–e még találkozni azzal a

lánnyal. – Milyen lánnyal? – Akiről azt mesélted, hogy kirándulni

voltatok. Akinek van egy fia.

– Ja, hogy vele? Nem, nem hinném.

– Ez elég nagy butaság.

– Mi az, hogy butaság?

– Hiszen sosem találkoztál vele, Søs.

309

– Azért butaság, mert szerelmes vagy belé.

Søs időnként olyan kijelentéseket tesz, hogy Harry se köpni, se

nyelni nem tud. Aztán megbeszélték, hogy valamelyik nap

elmennek moziba. Harry megkérdezte, hogy Henrik is velük tart–e,

mire Søs azt válaszolta, hogy ez csak természetes, ha az embernek

kedvese van. Miután letették a telefont, Harry tovább üldögélt és

gondolkodott. Rakellel eddig még nem futottak össze a folyosón, de

tudta, hol van a nő irodája. Hirtelen elszánta magát, és felpattant –

nem bír tovább várni, muszáj azonnal beszélnie vele! Linda széles

mosollyal fogadta, mikor belépett az NBSZ ajtaján.

– Már vissza is húzott a szíved, te kis huncut?

– Csak be kell ugranom Rakelhez.

– Csak be kell ugranod, aha.

Láttalak ám benneteket az osztálybulin! Harry érezte, hogy zavarba

jön. A nő hamiskás mosolyától lángba borult a füle, és a nagy

kínnal kicsikart, száraz nevetés sem volt túlságosan meggyőző.

– Amúgy hiába jöttél, Harry. Rakel ma otthon maradt, beteg. Várj

egy pillanatot! – kapta fel a telefont. – NBSZ, miben segíthetek?

Harry már elindult az ajtó felé, amikor Linda utána kiáltott.

– Téged keresnek.

– Felveszed itt? – nyújtotta felé a kagylót.

– Harry Hole az? – kérdezte egy női hang.

Harry hallotta a hangján, hogy teljesen kifulladt. Vagy fél. – Én

vagyok az. – Signe Juul vagyok. Segítenie kell! Idejön, hogy

megöljön! Harry ugatást hallott a háttérben.

– Ki akarja megölni, Juul asszony?

– Már úton van idefelé!

– Tudom, hogy ő az! Ő... ő...

– Próbáljon megnyugodni, asszonyom!

– Kiről beszél?

– Eltorzította a hangját, de most felismertem.

Tudta, hogy megsimogattam Olaf Lindvig haját a katonai

kórházban. Ekkor jöttem rá. Uramisten, mit csináljak most?

– Egyedül van?

– Igen – válaszolta az asszony.

– Egyedül vagyok. Teljesen egyedül, érti?

310

A kutya a háttérben már szinte őrjöngött. – Nem tud átszaladni a

szomszédba, hogy ott várjon meg bennünket, asszonyom? Ki az...

– Meg fog találni! Megtalál bárhol!

Hisztérikussá vált a hangja. Harry kezével eltakarta a kagylót, és

megkérte Lindát, hogy riadóztassa a központot, küldjék Juulékhez

az Irisveire a legközelebbi járőrkocsit. Aztán visszafordult Signe

Juulhöz, és közben abban reménykedett, hogy a hangján nem

hallatszik a nyugtalansága. – Ha nem hagyja el a házat, akkor

mindenképpen zárja magára az ajtót. Ki...

– Maga nem ért semmit! – kiabálta az idős asszony.

– Ő... ő...

Sípszó következett, és a vonal foglalt jelzésre váltott. A

telefonkapcsolat megszakadt. – A jó francba! Bocs, Linda. Szólj

oda, hogy igyekezzenek azzal a kocsival. És legyenek óvatosak,

lehet, hogy fegyveres támadásról van szó. Harry felhívta a

tudakozót, majd amikor megkapta Juulék számát, gyorsan

bepötyögte. A készülék továbbra is foglaltat jelzett. Harry

visszadobta Lindának a kagylót. – Ha Meirik keres, mondd meg

neki, hogy útban vagyok Even Juul házához.

Hetvennyolcadik fejezet

Irisveien, 2000. május 12.

Amikor Harry befordult az Irisveienre, azonnal meglátta a Juulék

háza előtt parkoló rendőrkocsit. Faházakkal szegélyezett csöndes

utca, pocsolyák, a járőrkocsi tetején lassan forgó kék fény, kíváncsi

gyerekek kerékpáron – mintha csak a Sverre Olsenék háza előtti

jelenet elevenedett volna meg újra. Harry magában azon

fohászkodott, hogy a hasonlóság ennyiben merüljön is ki.

Kiszállt a kocsiból, és lassan elindult a kapu felé. Épp csak belépett

a kertbe, amikor lépéseket hallott a lépcső felől.

– Nahát, Weber – lepődött meg.

– Már megint egymásba futunk!

– Úgy tűnik.

– Nem is tudtam, hogy járőrözni is szoktál.

311

– Egy frászt, nagyon jól tudod, hogy nem szoktam. De

Brandhaugék itt laknak nem sokkal feljebb a domboldalon, és épp a

kocsiban ültünk, amikor befutott a hívás a rádióban. – Mi történt? –

Honnan tudjam? Nincs itt senki, de az ajtó tárva–nyitva állt, amikor

ideértünk.

– Körülnéztetek a lakásban?

– Átkutattuk a pincétől a padlásig.

– Különös. Úgy értem, hogy a kutya sincs itt.

– Se kutya, se ember. Nincs itt egy lélek sem.

De úgy néz ki, hogy valaki járt a pincében, mert a pinceajtó üvegét

betörték. – Értem – pásztázta végig tekintetével Harry az utcát. A

házak között egy teniszpályára lett figyelmes.

– Talán mégis átment valamelyik szomszédhoz – mormogta. – Én

legalábbis ezt kértem tőle. Weber követte Harryt a folyosóra, ahol

egy fiatal rendőrtiszt ácsorgott a telefonasztalka fölött lógó tükör

előtt. – Na, Moen, csak nem rábukkantál egy magasabb intelligencia

valamilyen halvány jelére? Moen megfordult, és odabiccentett

Harrynak. – Mondjuk. Csak még nem tudom, hogy intelligens–e

vagy csak furcsa – bökött a tükörre. Harryék közelebb léptek.

– A mindenit! – szisszent fel Weber. Úgy tűnt, a nagy, piros betűket

rúzzsal írták fel a tükörre: ISTEN AZ ÉN BÍRÁM. Harry nyelt

egyet. A bejárati ajtó panaszosan megcsikordult, amikor valaki

hirtelen feltépte. – Mit keresnek maguk itt? – kérdezte az

ellenfényben felvillanó sziluett. – És hol van Burre? Even Juul volt

az.

Harry a konyhaasztal mellett ült a láthatóan magába roskadt Even

Juul társaságában. Moen elindult körbejárni a szomszédokat, hátha

rábukkan valahol Signe Juulre, és hogy egyúttal megkérdezze,

látott–e esetleg valaki valamit. Webernek sürgős tennivalója akadt a

Brandhaug–ügyben, és elvitte a járőrkocsit, Harry pedig megígérte,

hogy majd elfuvarozza Moent. – Mindig szólt, ha elment itthonról –

mondta Even Juul.

– Úgy értem, mindig szól.

– Az ő írása van a tükrön?

– Nem – válaszolta Juul.

– Legalábbis nem hinném.

312

– A rúzs az övé volt?

– Juul válasz helyett csak Harryra bámult.

Nagyon meg volt rémülve, amikor telefonon beszéltem vele –

folytatta Harry. – Azt állította, hogy valaki meg akarja ölni. Van

valami elképzelése róla, ki lehet az?

– Meg akarja ölni?

– Ezt mondta.

– Senki sem akarja megölni Signét.

– Nem?

– Maga megőrült?

– Értem.

Ebben az esetben kénytelen vagyok megkérdezni, hogy a felesége

teljesen stabil–e mentálisan? Nem hajlamos esetleg hisztériára?

Harry nem volt róla meggyőződve, hogy Juul meg is hallotta–e a

kérdést, mielőtt vadul megrázta a fejét.

– Rendben – állt fel Harry. – Ha netán eszébe jut valami, ami

segítene nekünk, kérem, jelentkezzen. És jó lenne, ha végighívná az

összes barátjukat és rokonukat, akinél a felesége esetleg menedéket

keresett volna. Kiadtam a körözést, Moennel pedig körbejárjuk a

szomszédokat. Egyelőre mást nem tehetünk. Amikor Harry

becsukta maga mögött a bejárati ajtót, Moen éppen visszatért. A

fiatal rendőr megrázta a fejét. – Még csak kocsit sem láttak? –

kérdezte Harry. – Ebben a napszakban csak a nyugdíjasok és a

kismamák vannak itthon.

– Pedig a nyugdíjasok mindig mindent észrevesznek.

– Úgy látszik, ezek nem.

Már ha egyáltalán történt olyasmi, amit érdemes lett volna

észrevenni. Amit érdemes lett volna észrevenni. Harry nem tudta

miért, de a megjegyzés nyomán valami újra motoszkálni kezdett az

agya hátuljában. A biciklis kölykök már eltűntek. Felsóhajtott. –

Na, induljunk!

Hetvenkilencedik fejezet

Rendőrkapitányság, 2000. május 12.

Amikor Harry belépett az irodába, Halvorsen épp a telefonon lógott.

313

A fiatal rendőr kagylóval a fülén elpantomimezte Harrynak, hogy

épp egy informátorral beszél. Harry ebből arra következtetett, hogy

még mindig a titokzatos continentalbeli nőt keresi, ami egyben azt

is jelentette, hogy a külügyminisztériumban nem járt sikerrel. Az

irodában a Halvorsen asztalán felhalmozott archív másolatokon

kívül nem volt más irat, a Märklin–ügy anyagait kivéve mindent

kipucoltak a szobából. – Nem, persze. És hívjon, ha hall valamit,

rendben? – tette le Halvorsen a telefont.

– Utolérte Aunét? – kérdezte tőle Harry. Halvorsen bólintott, és

felmutatta két ujját. Két óra. Harry az órára pillantott. Aune húsz

perc múlva itt lesz. – Szerezzen nekem egy képet Edvard

Moskenről – kérte Harry, felkapta a telefonkagylót, és beütögette

Sindre Fauke számát, akivel korábban megbeszélték, hogy

háromkor együtt kávéznak. Ezután tájékoztatta Halvorsent Signe

Juul eltűnéséről. – Maga szerint köze lehet a Brandhaug–ügyhöz? –

kérdezte Halvorsen. – Nem tudom, de emiatt csak még fontosabb,

hogy beszélhessek Aiméval.

– Miért? – Mert az egész kezd egyre inkább egy őrült művére

hasonlítani. Akkor viszont útmutatóra lesz szükségünk.

Aune több szempontból is nagy ember volt. Jelentős túlsúllyal

rendelkezett, majdnem két méter magas volt, s szakterületén belül

az ország legkiválóbb pszichológusaként tartották számon. A

pszichopátia ugyan nem tartozott a szakterületéhez, de Aune okos

ember volt, és más ügyekben is Harry segítségére volt már. Nyílt,

barátságos arca láttán Harrynak gyakran eszébe jutott, hogy Aune

valójában túlságosan emberi, sebezhető és normális ahhoz, hogy a

lélek rút csataterén tevékenykedjen anélkül, hogy saját maga ne

szenvedne kárt. Amikor erre rákérdezett, Aune azt válaszolta, hogy

természetesen semmi nem múlik el nyomtalanul, de hát ezzel

mindenki így van.

A pszichológus feszült figyelemmel hallgatta végig Harryt Hallgrim

Dale megkéseléséről, Ellen Gjelten meggyilkolásáról és a Bernt

Brandhaug ellen elkövetett merényletről. Harry mesélt neki Even

Juulről is, aki szerint egy egykori frontkatona állhat az ügy

hátterében, majd az elméletéről, amit az a körülmény is alátámaszt,

hogy Brandhaugot egy nappal a Dagbladetben megjelent

314

nyilatkozata után gyilkolták meg. Végül beszámolt Signe Juul

eltűnéséről is. Ezután Aune gondolkodóba esett, hümmögött,

miközben felváltva bólogatott és rázta a fejét.

– Sajnos nem tudom, mennyire leszek a segítségetekre – mondta

végül. – Az egyetlen szál, amin el tudok indulni, az a tükörre írt

üzenet. Leginkább névjegykártyára emlékeztet, ami a

sorozatgyilkosok körében egészen megszokott dolog, különösen a

sokadik gyilkosság után, amikor már kezdik biztonságban érezni

magukat, és a rendőrség provokálásával akarják a feszültséget

növelni.

– Aune, ez az ember beteg?

– Hogy valaki beteg–e, az nagyon relatív.

Mindannyian betegek vagyunk. A kérdés inkább az, hogy a

társadalmi elvárások tekintetében hogyan működünk. Önmagában

egyetlen cselekedet sem tekinthető valamely betegség tünetének,

mindig meg kell vizsgálnunk a kontextust, amelyben a tetteket

végrehajtották. Az indulatokat a középagy kontrollálja, ami többek

között abban is megakadályoz bennünket, hogy meggyilkoljuk

embertársainkat.

Ez is csupán az evolúció során létrejött sajátosságaink egyike, ami

arra szolgál, hogy megóvjuk saját fajunkat. De ha az ember elég

energiát fektet abba, hogy leküzdje ezt a gátlást, akkor az előbb–

utóbb meggyengül. Mint például a katonák esetében. De ha te vagy

én kezdenénk el hirtelen embereket gyilkolni, akkor nagy esélye

volna, hogy ránk mondják: betegek vagyunk. De olyan esetekben,

amikor az ember mondjuk bérgyilkos vagy... ami azt illeti, rendőr,

nem feltétlenül erről van szó.

– Tehát egy katona esetében, aki mondjuk a háború idején a fronton

harcolt, ez a küszöb ami megakadályozza, hogy embert öljön,

lényegesebben alacsonyabban fekszik, mint egy másik személy

esetében? Mármint, ha azt feltételezzük, hogy pszichésen

mindketten egészségesek.

– Igen is, meg nem is. Egy katona arra van kiképezve, hogy háborús

szituációban gyilkoljon, és ha ez a gátlás nincs a helyén, akkor

valószínűleg úgy érzi, hogy a gyilkosságokat valójában háborús

kontextusban hajtja végre. – Vagyis úgy érzi, hogy még mindig a

háborúban harcol?

315

– Tulajdonképpen igen. De ha ez a helyzet áll fenn, akkor az illető

egyik gyilkosságot a másik után fogja elkövetni anélkül, hogy

orvosi értelemben beteg lenne. Vagyis nem több mint egy

közönséges katona.

Ebben az esetben csupán eltérő valóságfelfogásról beszélhetünk, és

ezen a ponton mindannyian nagyon vékony jégen táncolunk.

– Hogyhogy? – kérdezte Halvorsen.

– Ki határozza meg, hogy mi az igaz és valóságos, erkölcsös vagy

erkölcstelen? A pszichológusok? A bírók? A politikusok? – Hát –

jegyezte meg Harry legalábbis valami ilyesmin igyekeznek.

– Pontosan – mondta Aune. – De ha te úgy érzed, hogy a

döntéshozók önkényes vagy igazságtalan ítéleteket hoznak, akkor a

szemedben el fogják veszíteni morális tekintélyüket. Ha valakit

például azért zárnak börtönbe, mert egy teljesen legális párt tagja,

akkor fellebbezni fog. Úgymond fellebbviteli fórumhoz fordul.

– Isten az én bírám. Aune bólintott.

– Szerinted, mit akar ezzel mondani?

Azt jelentheti, hogy meg akarja magyarázni a tetteit. Hogy

mindezek ellenére, szüksége van arra, hogy megértsék. Tudod, a

legtöbb ember így működik.

Harry Faukéhoz menet beugrott a Schrøderbe. Teljes reggeli pangás

volt, Maja a tévé alatti asztalnál ücsörgött és újságot olvasott. Harry

megmutatta neki Edvard Mosken fotóját, amit Halvorsen

elismerésre méltóan rövid idő alatt szerzett be. Valószínűleg ahhoz

a hatósághoz fordult, amelyik két évvel ezelőtt kiállította Mosken

nemzetközi jogosítványát. – Ezt a ráncos pofát mintha már láttam

volna – mondta Maja. – De hogy hol és mikor? Elképzelhető, hogy

megfordult itt néhányszor. De az biztos, hogy nem túl gyakori

vendég.

– Van itt esetleg más, aki beszélhetett vele?

– Te aztán jókat tudsz kérdezni, Harry...

Valaki szerdán fél egy körül az itteni nyilvános készülékről

telefonált. Gyanítom, hogy nem fogsz rá emlékezni, de előfordulhat,

hogy ez a személy volt az? Maja vállat vont. – Persze. De ennyi

erővel akár a Mikulás is lehetett volna. Tudod, hogy megy ez,

316

Harry. A Vibes gate felé vezető úton Harry rátelefonált

Halvorsenre, hogy kerítse elő Edvard Moskent.

– Tartóztassam le? – Nem, dehogy. Csak ellenőrizze az alibijét a

Brandhaug–gyilkosság és Signe Juul mai eltűnésének idejére.

Sindre Fauke arca egészen szürke volt, amikor ajtót nyitott.

– Tegnap felbukkant az egyik barátom egy üveg whiskyvel –

magyarázkodott, és vágott egy grimaszt. – Nem vagyok már ehhez

hozzászokva. Persze, ha újra hatvanéves lehetnék... Elnevette magát

és bement, hogy levegye a tűzhelyről a füttyögő kávéfőzőt.

– Olvastam ennek a külügyminisztériumi tanácsosnak a

meggyilkolásáról – kiabált ki a konyhából. – Azt írták, hogy a

rendőrség nem zárja ki annak a lehetőségét, hogy a gyilkosságnak

köze lehet a frontkatonákról szóló nyilatkozatához. A VG szerint a

neonácik állnak az ügy hátterében. Tényleg ezt gondolják?

– Az újság lehet, hogy ezt hiszi. Mi nem hiszünk semmit, ezért nem

is zárunk ki semmit. Hogy halad a könyve? – Most egy kicsit

döcögősen. De ha kész leszek vele, fel fogja majd nyitni néhány

ember szemét. Legalábbis ezt mondogatom magamnak az ilyen

napokon, mint ez a mai, hogy lendületbe jöjjek. Fauke letette a

kávéskannát az asztalra, és lezökkent a fotelbe. Egy rongyot csavart

a kanna köré, ez még egy régi trükk a frontról, mondta ravasz

mosollyal. Láthatóan abban reménykedett, hogy Harry rákérdez,

hogyan is működik a dolog, de vendégének most kevés ideje volt.

– Even Juul felesége eltűnt – mondta.

– A mindenit! Csak nem otthagyta a férjét?

– Nem hinném. Ismeri az asszonyt?

Valójában sosem találkoztam vele, de jól emlékszem a házasságuk

körüli felhördülésre. Merthogy az asszony a fronton szolgált. Mi

történt? Harry elmesélte a telefonhívást és az eltűnést.

– Ennél többet mi sem tudunk. Abban reménykedtem, hogy maga

talán ismerte az asszonyt, és lesz valami ötlete. – Sajnálom, de...

Fauke kezében megállt a kávéscsésze. Eltöprengve nézett maga elé.

– Mit mondott, mi volt a tükörre írva?

– Isten az én bírám – ismételte meg Harry.

– Hm.

– Min gondolkodik?

317

Még én sem tudom pontosan – válaszolta Fauke, és megdörzsölte

borostás állát. – Csak nyugodtan, ki vele! – Azt mondta, hogy talán

magyarázatot akar adni. Azt akarja, hogy megértsék. – Igen? Fauke

odalépett a szekrényhez, leemelt egy vaskos könyvet, és lapozgatni

kezdett. – Pontosan – mondta. – Ahogy gondoltam. Odanyújtotta

Harrynak a könyvet. Egy bibliai lexikon volt.

– A Daniel alatt nézze meg.

Harry pillantása lefelé száguldott az oldalon, amíg el nem jutott a

névhez: „Daniel. Héber. Isten az én bírám." Felpillantott Faukéra,

aki éppen újra felemelte a kannát, hogy kávét töltsön.

– Maga egy szellem után nyomoz, Hole.

Nyolcvanadik fejezet

Parkveien, Uranienborg, 2000. május 12.

Johan Krohn az irodájában fogadta Harryt. A háta mögötti

könyvespolcok jogi lapok barna bőrbe kötött évfolyamaitól

rogyadoztak. Különös kontrasztot alkottak az ügyvéd gyerekes

vonásaival.

– Jó ideje nem találkoztunk már – mondta és intett Harrynak, hogy

foglaljon helyet. – Magának aztán kiváló a memóriája – állapította

meg Harry. – Valóban, a memóriámmal minden a legnagyobb

rendben. Sverre Olsen. Nem volt könnyű dolguk. Nagy kár, hogy a

bíróság nem volt képes a szabályokhoz tartani magát.

– Nem emiatt jöttem – mondta Harry.

– Egy szívességet szeretnék kérni magától.

Kérni ingyen lehet – mondta Krohn, és egymáshoz illesztette

ujjhegyeit. Harryt egy felnőtt szerepet játszó gyerekszínészre

emlékeztette. – Egy fegyver után nyomozok, ami illegálisan került

be az országba, és okom van feltételezni, hogy Sverre Olsen

valamilyen módon benne volt a dologban. Miután ügyfele már nincs

életben, nem sérti meg a titoktartási kötelezettséget, ha

rendelkezésünkre bocsát némi információt. Ez segíthetne nekünk

tisztázni Bernt Brandhaug meggyilkolásának ügyét, akit ezzel a

fegyverrel lőttek le. Ez már egészen biztos. Krohn savanyú arccal

mosolygott.

318

– Jobban örülnék, ha rám bízná, hogy eldöntsem, meddig tart a

titoktartási kötelezettségem. Ez ugyanis nem évül el automatikusan

az ügyfél halálával. Ráadásul, amint látom, meg sem fordult a

fejében, hogy micsoda arcátlanság éppen hozzám fordulni azok

után, hogy lelőtték az ügyfelemet.

– Próbálom az érzelmeket figyelmen kívül hagyni, és

professzionálisan viselkedni – felelte Harry. – Akkor igyekezzen

egy kicsit jobban, ha szabad kérnem! – Krohn hangja, ha lehet, még

jobban elvékonyodott, amikor felemelte. – Ez ugyanis nem

kimondottan professzionális. Éppen annyira nem az, mint valakit a

saját otthonában lelőni.

– Jogos önvédelem volt – mondta Harry.

– Formaság – legyintett Krohn.

Tapasztalt rendőr volt, tisztában kellett volna lennie azzal, hogy

Olsen labilis, és nem lehet ilyen váratlanul beállítani hozzá. Azt a

rendőrt vád alá kellett volna helyezni. Harry ezt nem hagyhatta szó

nélkül.

– Teljes mértékben egyetértek magával. Mindig szomorú, ha egy

bűnöző formalitások miatt kerül szabadlábra. Krohn kettőt

pislogott, mire leesett neki, hogy Harry mire céloz. – A jogi formula

egészen más, biztos úr – mondta. – Az, hogy az esküt a

tárgyalóteremben kell letenni, talán részletkérdésnek tűnik, de

jogbiztonság nélkül...

– Főtiszt a rendfokozatom – Harry nagyon ügyelt, hogy lassan és

halkan beszéljen. – És a jogbiztonság, amiről maga beszél, az egyik

kolléganőm életébe került. Ellen Gjelten. Vésse csak jól az

emlékezetébe, ha már olyan átkozottul büszke rá. Ellen Gjelten. 28

éves volt. Az oslói rendőrség legnagyobb nyomozótehetsége.

Szétzúzott koponya. Borzalmas halál. Harry feláll, és teljes

százkilencven centijével Krohn íróasztala fölé hajolt. Látta, ahogy

Krohn vékony keselyűnyakán fel s alá liftezik ádámcsutkája, ő

pedig két hosszú másodpercre megengedte magának azt a luxust,

hogy kiélvezze a fiatal védőügyvéd szemében tükröződő rettegést.

Aztán egy névjegykártyát dobott az asztalra. – Hívjon fel, ha úgy

döntött, hogy véget ért a titoktartási kötelezettsége – vetette oda.

Már félig kinn volt az ajtón, amikor Krohn hangja megállította:

– Közvetlenül a halála előtt felhívott.

319

Harry megfordult. Krohn felsóhajtott: – Valamitől nagyon félt.

Sverre Olsen folyton rettegett. Magányos volt és halálosan rémült.

– Ki nem az? – morogta Harry.

– Megmondta, kitől fél?

– Valami Hercegtől.

– Csak így hívta: a Herceg.

– És azt elmondta, miért retteg?

– Nem.

Csak annyit mondott, hogy ez a Herceg valami felettese, aki azt az

utasítást adta neki, hogy kövessen el egy bűncselekményt. Azt

akarta tudni, büntetendő–e, ha valaki egy parancsot teljesít.

Szerencsétlen idióta.

– Miféle parancsot?

– Ezt nem említette.

– Mondott még valamit ezen kívül?

Krohn a fejét rázta. – Hívjon fel bármikor, ha eszébe jut valami –

mondta Harry. – Még valami, főtiszt. Ha azt gondolja, hogy

nyugodtan tudok aludni azzal a tudattal, hogy felmenttettem azt a

férfit, aki megölte a kolléganőjét, nagyon téved. De Harry addigra

már elment.

Nyolcvanegyedik fejezet

Herbert's Pizza, 2000. május 12.

Harry felhívta Halvorsent, hogy találkozzanak a Herbert'sben. A

helyiségben szinte csak ők voltak, és egy ablak melletti asztalhoz

telepedtek. Leghátul a sarokban egy fickó ült, hosszú katonai

kabátban és Hitler–bajusszal, csizmás lábát egy másik széken

nyugtatta. Úgy nézett ki, mint aki világrekordot készül felállítani

unatkozásból. Halvorsen rábukkant Edvard Moskenre, de nem

Drammenben.

– Nem vette fel az otthoni telefonját, úgyhogy a tudakozótól

megszereztem a mobilszámát. Kiderült, hogy Oslóban volt. Van egy

lakása Rodeløkka városrészben a Tromsøgatén, itt lakik, amikor a

Bjerkén van.

320

– A Bjerkén? – Az ügetőn. Úgy fest, minden pénteken és

szombaton ott van. Azt mondta, játszik egy kicsit, jól érzi magát. És

hogy van egy közös lova három másik fickóval együtt. A pálya

mögötti istállóban találkoztam vele.

– Mondott még valamit? – Hogy amikor Oslóban tartózkodik,

délelőttönként néha ellátogat a Schrøderbe. Azt mondta, hogy

fogalma sincs róla, ki az a Bernt Brandhaug, és hogy egész biztosan

nem hívta fel a lakását. Azt viszont tudta, hogy Signe Juul kicsoda,

emlékezett rá még a frontról.

– És mi a helyzet az alibijével? Halvorsen egy Hawaii Tropic pizzát

rendelt ananásszal és pepperónival. – Azt mondta, hogy az ügetőn

töltött időtől eltekintve, egész héten egyedül volt a tromsögatai

lakásában. Akkor is ott volt, amikor Brandhaugot meggyilkolták, és

ma reggel is. – Aha. És milyennek tűnt, amikor ezt válaszolta

magának?

– Hogy érti ezt?

– Elhitte neki, amit válaszolt?

– Hát, igen is, meg nem is...

– Gondolkodjon, Halvorsen, nem kell megijedni.

Mondja bátran, amit érez, nem fogom maga ellen fordítani.

Halvorsen az asztalt nézte, és az étlapot piszkálta. – Hát, ha Mosken

hazudott, akkor annyi biztos, hogy kötélből vannak az idegei. Harry

felsóhajtott:

– Gondoskodna róla, hogy Mosken megfigyelés alá kerüljön? Éjjel–

nappal két embert akarok a lakása elé. Halvorsen bólintott, és

telefonálni kezdett. Harry Møller hangját hallotta, miközben a

sarokban üldögélő neonáci asztala felé sandított. Vagy minek is

nevezik magukat. Nemzetiszocialisták. Nemzetidemokraták. Éppen

most kapott egy szociológiai diplomamunkát az egyetemről, aminek

a szerzője arra a következtetésre jutott, hogy az országban kereken

ötvenhét neonáci él. Amikor a pizza megérkezett, Halvorsen kérdő

tekintettel pillantott Harryra.

– Egyen csak – mondta Harry.

– A pizza nem nekem való.

A sarokban gubbasztó katonai kabát időközben társaságot kapott

egy rövid, zöld combat dzseki személyében. Kezet fogtak, és a két

rendőr asztala felé pillantottak.

321

– Még valami – szólalt meg Harry. – Linda az NBSZ–ből azt

mondta, hogy létezik egy SS–archívum Kölnben, ami a hetvenes

években részben leégett, de előfordulhat, hogy vannak anyagaik

olyan norvég katonákkal kapcsolatban, akik német oldalon

harcoltak. Menetparancsok, kitüntetések, rendfokozatok, ilyesmi.

Szeretném, ha odatelefonálna, és megnézné, hátha akad valami

Daniel Gudesonról. És Gudbrand Johansenről. – Igenis, főnök –

mondta Halvorsen pizzával teli szájjal.

– Csak ezt még befejezem. – Addig én elcsevegek azzal a két

fiatalemberrel – emelkedett fel Harry a székről. Harrynek sosem

merültek fel aggályai azzal kapcsolatban, hogy a magasságát

pszichológiai előnyök megszerzésére vesse be munkája során. És

bár adolfbajusz úgy pillantott fel Harryra, mintha rettenetesen nagy

erőfeszítésébe kerülne, ő tudta, hogy a jéghideg tekintet mögött

ugyanaz a félelem bújik meg, amit Krohn esetében is felfedezett.

Csak ez a fickó gyakorlottabban palástolta. Hariy kihúzta a széket

adolfbajusz csizmája alól, ami hangos csattanással ért földet.

– Bocs – mondta Harry.

– Azt hittem, hogy szabad a szék.

– Hülye seggfej – morogta adolfbajusz.

A combat dzseki tetején lévő tar koponya megfordult. – Úgy van –

hagyta rá Harry. – Esetleg faszkalap. Baromarcú. Fatökű. Nem, ez

már túl barátságosan hangzik. És mi van a the man megszólítással?

Az elég nemzetközi, nem? – Zavarunk, vagy mi a franc van? –

kérdezte a katonai kabát.

– Igen, piszkosul zavartok – válaszolta Harry. – Már elég régen.

Adjátok át a Hercegnek szívélyes üdvözletemet. Üzenem, hogy

Hole visszajött, hogy egy kicsit beleköpjön a levesetekbe. Holétől a

Hercegnek, érthető voltam? A combat dzseki kissé bambán meredt

rá. Aztán a katonai kabát meglehetősen kócos fogsorát kivillantva,

teli szájjal röhögni kezdett.

– Te most Haakon Magnusról hadoválsz, vagy ki a francról? –

kérdezte. Combat dzsekinek is leesett a poén, úgyhogy már ketten

vihogtak.

– Ja, vagy úgy – konstatálta Harry. – Ha ti egyszerű közlegények

vagytok, akkor fogalmatok sem lehet róla, ki az a Herceg. Akkor

322

viszont a közvetlen feletteseiteknek adjátok át az üzenetet.

Remélem, ízlik a pizza, fiúk.

Harry visszament Halvorsenhez, miközben végig a hátában érezte a

másik kettő tekintetét. – Nyomja befelé – mondta Halvorsennek, aki

épp egy hatalmas szelet pizzát emelt a szájához. – Aztán húzzunk

el, mielőtt még több szemetet gyártok a személyi aktámba.

Nyolcvankettedik fejezet

Holmenkollåsen, 2000. május 12.

Ez volt idáig a legmelegebb tavaszi este. Harry letekert ablakok

mellett vezetett, a finom szél az arcát és haját simogatta. A

Holmenkollåsenről belátta az egész Oslo–fjordot, a zöldesbarna

kagylóként előbukkanó szigeteket és a szezon első fehér vitorláit,

melyek a part felé tartottak. Néhány hagyományosan pirosba

öltözött, frissen érettségizett vizelt az út szélén egy pirosra mázolt

busz mellett, amelynek a hangszóróiból üvöltött a zene:

Won't – you – be my lover...43

Egy térdnadrágos idősebb hölgy

ballagott lefelé az úton, anorákkal a derekán és fáradt mosollyal az

arcán. Harry a nő háza alatt parkolt le. Nem akart felhajtani az

autóbejáróra, bár nem igazán tudta, miért – talán kevésbé tolakodó,

ha itt lenn áll meg. Ami persze meglehetősen nevetséges volt,

tekintve, hogy bejelentés nélkül állít be. Félúton járt a felhajtón,

amikor megszólalt a telefonja. Halvorsen volt az, a hazaárulók

anyagait tároló archívumból hívta. – Semmi – jelentette. – Ha

Daniel Gudeson valóban életben van, sosem ítélték el hazaárulásért.

– És Signe Juul?

– Ő két év büntetést kapott.

– De néhány hónappal megúszta.

Egyéb érdekes? – Semmi – és hamarosan ki is dobnak innen, mert

zárnak. – Menjen haza aludni! Hátha holnap rábukkanunk valamire.

Harry megérkezett a lépcső aljához, s éppen át akarta ugrani a

fokokat, amikor kinyílt az ajtó. Megtorpant. Rakel állt előtte,

gyapjúpulóverben és farmerben, kócos hajjal és a szokásosnál is

sápadtabb arccal. Harry megpróbálta a viszontlátás örömének a

szikráját felfedezni a szemében, de nem talált semmit. Viszont azt a

323

semleges udvariasságot sem, amitől annyira rettegett. Rakel szeme

tulajdonképpen nem fejezett ki semmit. – Hangokat hallottam

kintről – szólalt meg. – Gyere be! A nappaliban Oleg gubbasztott

pizsamában, és a tévét bámulta.

– Szevasz, vesztes! – köszönt neki Harry.

– Nem a Tetrist kellene gyakorolnod?

Oleg dünnyögött valamit anélkül, hogy felpillantott volna. – Mindig

elfelejtem, hogy a gyerekek nem értik az iróniát – szabadkozott

Harry Rakelre pislogva.

– Hol voltál? – kérdezte Oleg. – Hol voltam? – Harry egy csöppet

megzavarodott, amikor észrevette Oleg vádló tekintetét. – Hogy

érted ezt? Oleg vállat vont. – Kérsz kávét? – kérdezte Rakel. Harry

bólintott, aztán Oleg mellé telepedve némán bámulta az antilopok

véget nem érő vándorlását a Kalahári sivatagban, miközben Rakel a

konyhában csörömpölt. Eltartott egy ideig – a kávé és a vándorlás

is.

– Ötvenhatezer – közölte végül Oleg.

– Lódítasz – válaszolta Harry.

– Az összesített pontlista tetején állok!

– Na, hozd ide, hadd lássam!

Oleg felugrott, és kinyargalt a nappaliból, Rakel pedig belépett a

kávéval és leült Harryval szemben. Harry magához ragadta a

távirányítót, és lehalkította a dübörgő paták hangját. Végül Rakel

törte meg a csendet.

– És mit csinálsz idén a nemzeti ünnepen?

– Szolgálatban leszek. De ha ez egy meghívás akart lenni, akkor

eget–földet megmozgatok... Rakel elnevette magát és leintette.

– Bocs, csak társalogni próbálok.

– Beszéljünk valami másról!

– Beteg vagy? – kérdezte Harry.

– Ez egy hosszú történet.

– Csak tudsz rá szakítani egy kis időt.

– Miért jöttél vissza, Harry?

– Brandhaug miatt.

– Akivel furcsa mód éppen itt beszélgettem.

– Na igen, az élet tele van abszurd véletlenekkel.

324

Mindenesetre elég abszurd ahhoz, hogy az ember még egy

regényben se találkozzon hasonlóval. – Még a felét sem tudod,

Harry. – Hogy érted ezt? Rakel mélyet sóhajtott, és a teáját

kavargatta.

– Mi az? – szólalt meg Harry. – Ma este az egész család csak kódolt

üzenetekben hajlandó kommunikálni? A nő nevetni próbált, de

inkább szipogásnak hangzott. Tavaszi nátha, gondolta Harry.

– Én... ez...

Rakel még néhányszor belefogott, de nem sikerült semmit

mondania. A teáskanál egyre csak körözött a csészében. Harry a nő

válla fölött hirtelen egy antilopot pillantott meg, amit egy krokodil

lassú kegyetlenséggel a folyóba ráncigált.

– Borzalmas volt – mondta Rakel.

– És annyira vágyódtam utánad.

Harry felé fordult, aki csak most vette észre, hogy sír. A

könnycseppek végiggördültek az arcán, és az álla alatt gyülekeztek.

Meg sem próbálta megállítani őket.

– Én... – kezdte Harry, és ennél többet nem is volt képes kinyögni,

mert már egymás karjaiban voltak. Úgy kapaszkodtak a másikba,

mintha az életük függött volna ettől az öleléstől. Harry remegett.

Csak ennyit, gondolta. Nekem ennyi teljesen elég. Hogy a

karjaimban tarthatom. – Mama! – harsant a kiáltás az emeletről.

– Hová lett a Game–boy? – A komód egyik fiókjában van – kiabálta

vissza Rakel remegő hangon.

– Kezdd a felső fióknál!

– Csókolj meg! – suttogta Harrynak.

– De Oleg bármikor...

– Az az izé nem a komódban van.

Amikor Oleg letrappolt a lépcsőn, hóna alatt a Gameboyjal, amit

végül a játékosládában talált meg, először észre sem vette a

nappaliban uralkodó hangulatot, és csak nevetett Harry aggodalmas

hümmögésén, amivel a férfi a legfrissebb pontállást tanulmányozta.

Aztán amikor Harry nekiült, hogy megdöntse Oleg rekordját,

hirtelen a gyerek hangját hallotta maga mögött: – Miért néztek

olyan furcsán? Harry Rakelre pillantott, akinek meglehetősen

nehezére esett, hogy komoly maradjon. – Mert annyira kedveljük

egymást – mondta Harry, és három teljes sort számolt fel egyetlen

325

hosszú, vékony elemmel. – És mert a rekordodnak hamarosan híre–

hamva sem lesz, vesztes. Oleg nevetve hátba vágta Harryt.

– Felejtsd el, vesztes, esélyed sincs rá!

Nyolcvanharmadik fejezet

Harry lakása, 2000. május 12.

Harry egyáltalán nem érezte vesztesnek magát, amikor éjfél körül

bezárta maga mögött lakása ajtaját, és látta, hogy az üzenetrögzítő

pirosan pislog. Miután Rakel lefektette Oleget, teát ittak, és a nő azt

mondta, hogy egy nap majd elmesél neki egy hosszú történetet.

Amikor már nem lesz ennyire nyúzott. Harry azt mondta, hogy talán

pihenésre lenne szüksége, amivel Rakel egyet is értett. –

Mindhármunknak el kellene utaznunk – javasolta Harry.

– Amikor ez az ügy lezárul végre.

– Rakel végigsimított az arcán.

– Ilyesmivel nem viccelj, Hole.

– Ki viccel itt?

– Most képtelen vagyok erről beszélni.

Nyomás haza, Hole! A folyosón még egyszer megcsókolták

egymást, Harry még most is érezte a nő ajkának ízét. Anélkül, hogy

felkapcsolta volna a villanyt, zokniban beosont a nappaliba, és

lenyomta a rögzítőn a play gombot. Sindre Fauke hangja betöltötte

a sötétséget.

– Itt Fauke. Gondolkodtam néhány dolgon. Ha Daniel Gudeson

több egy szellemnél, akkor csak egy ember van a világon, aki meg

tudja fejteni ezt a talányt. Ez pedig az a személy, akivel együtt

voltak őrségben azon a bizonyos szilveszter éjszakán, amikor

Danielt lelőtték: Gudbrand Johansen. Meg kell találnia Gudbrand

Johansent, Hole.

Egy kattanás hallatszott, ami azt jelezte, letették a kagylót, majd egy

sípolás. Miközben Harry a következő kattanásra várt, meglepődve

tapasztalta, hogy még egy üzenet van a rögzítőn:

– Halvorsen. Fél tizenkettő. Épp most hívott az egyik rendőr, akit

Moskenre állítottunk. Hosszasan várakoztak Mosken lakása előtt,

de a férfi nem ment haza. Aztán megpróbálták felhívni a drammeni

326

lakásán, hátha ott felveszi, de nem jártak sikerrel. Az egyik fiú

kiment az ügetőre, de már zárva volt, a villanyok sem égtek. Kértem

őket, hogy legyenek még türelemmel, és körözést adtam ki Mosken

autójára. Csak hogy tudjon róla. Viszlát holnap! Új sípolás. Új

üzenet. Új rekord Harry rögzítőjén.

– Megint Halvorsen. Lassan teljesen szenilis leszek, a másik

dologról teljesen megfeledkeztem. Úgy tűnik, végül mégiscsak ránk

mosolygott egy kicsit a szerencse. A kölni SS–archívumban nem

volt semmi sem Gudesonról, sem Johansenről, de azt javasolták,

hogy forduljak Berlinben a központi Wehrmacht–archívumhoz. Ott

aztán találtam egy igazi morgós medvét, aki közölte velem, hogy a

reguláris német hadseregben csak nagyon kevés norvég szolgált. De

miután elmagyaráztam neki a dolgot, azt mondta, utánanéz, hátha

ráakad valamire. Egy idő múlva visszahívott, és azt mondta, hogy

mint azt előre sejtette, az égvilágon semmit sem talált Daniel

Gudesonról. Rábukkant viszont néhány irat másolatára, melyek egy

bizonyos Gudbrand Johansenről szólnak, aki valóban norvég volt.

Ezekből kiderül, hogy Johansent 1944–ben átirányították a Waffen–

SS–től a Wehrmachthoz. A másolatokon pedig az a megjegyzés

szerepel, hogy az iratok eredetijét 1944 nyarán Oslóba küldték, ami

emberünk szerint azt jelentheti, hogy Johansent oda rendelték. Ezen

kívül rábukkant egy orvos leveleire is, aki Johansen

betegállományba vételét írta alá. Bécsben. Harry lezökkent a

nappaliban található egyetlen székre.

– Az orvos neve Christopher Brockhard volt, és a II. Rudolf

Kórházban dolgozott. Utánakérdeztem a bécsi rendőrkapitányságon,

ahol azt mondták, hogy a kórház a mai napig működik. Megadták

nekem vagy húsz, még ma is élő személy nevét és telefonszámát,

akik a háború idején a kórházban dolgoztak. Ezek a teutonok aztán

tudnak archiválni, gondolta Harry.

– Úgyhogy nekiálltam telefonálni. Csak ne lenne ilyen átkozottul

gyenge a németem! Halvorsen nevetése recsegősen visszhangzott a

hangszóróból.

– Nyolc emberrel beszéltem, mire ráakadtam egy ápolónőre, egy

hetvenöt éves hölgyre, aki emlékezett Gudbrand Johansenre. Azt

mondta, nagyon jól emlékszik rá. Holnap megkapja a telefonszámát

és a címét. A neve egyébként Mayer. Helena Mayer. A sercegő

327

csendet sípszó követte, majd egy kattanás, ami azt jelezte, hogy a

lejátszó megállt.

Harry Rakelről álmodott, a vállgödrébe temetett arcáról, erős

kezéről és az egyre csak hulldogáló tetrisfigurákról. Az éjszaka

közepén azonban Sindre Fauke hangjára ébredt, ami olyan

valóságosnak tűnt, hogy még körül is nézett a sötétben:

– Meg kell találnia Gudbrand Johansent!

Nyolcvannegyedik fejezet

Akerhus erőd, 2000. május 13.

Éjjeli fél háromra járt, amikor az idős férfi leparkolt egy alacsony

raktárépület előtt, az Akerhusstrandán. Az utca annak idején fontos

közlekedési útvonal volt, de azután, hogy megnyitották a Fjellinje

alagutat, lezárták az Akerhusstranda egyik végét. Manapság már

csak a kikötő dolgozói használják. Valamint a prostituáltak és

kuncsaftjaik, akik nyugodt helyet keresnek az üzlet zavartalan

lebonyolításához. Az út és a víz között csak néhány raktárépület

állt, a másik oldalon pedig az Akerhus erőd nyugati homlokzata

magasodott. Ha azonban valaki az Aker Bryggén állt volna egy

nagy fényerősségű távcsővel, ugyanazt látta volna, amit az öreg:

egy szürke kabát hátát, ami felcsúszott, valahányszor a férfi

előrelökte a csípőjét, és a válla fölött egy erősen kifestett és igen

részeg nő arcát, aki az erőd nyugati falának dőlt, közvetlenül az

ágyúk alatt. A párocska mindkét oldalán egy–egy reflektor állt,

melyek a sziklákat és az erőd falát világították meg felettük.

Kríegswehrmachtgefangnis44

Akerhus. Az erőd belső részét

éjszakánként lezárták, és bár sikerült bejutnia, túl nagy lett volna a

kockázata, hogy a kivégzőhelyen felfedezik. Senki sem tudta

pontosan, hány embert lőttek ott agyon a háború alatt, mindenesetre

kinn volt egy emléktábla az elesett norvég ellenállók neveivel. Az

öreg tudta, hogy legalább az egyikük közönséges bűnöző volt, aki

attól függetlenül, hogy melyik oldalról nézi az ember, rászolgált a

büntetésre. Ott lőtték le Vidkun Quislinget is, és mindenkit, akit a

háború után halálra ítéltek. Quislinget a lőportoronyban tartották

328

fogva. Az öreg gyakran eltűnődött rajta, erről kapta–e címét az a

könyv, amely részletekbe menően ismertette az évszázadok

kivégzési módszereit. Vajon az agyonlövés, vagyis a kivégzőosztag

általi golyózápor, ismertetése alatt a szerző tulajdonképpen Vidkun

Quisling kivégzését írta le? Arról az októberi napról számolt be,

amikor 1945–ben az árulót kivezették a vesztőhelyre, hogy

puskagolyókkal lyuggassák át a testét? Vajon valóban úgy volt,

ahogy a szerző leírta: kámzsát húztak a fejére, és egy fehér

papírlapot erősítettek a szíve fölé céltáblának? Négy vezényszó

hangzott el, mielőtt a lövések záporozni kezdtek? És a gyakorlott

lövészek tényleg olyan rosszul céloztak, hogy az orvosnak

sztetoszkóppal kellett megállapítania, hogy a halálraítéltet újra ki

kell végezni – akár négyszer–ötször, egészen addig, amíg az a

felületi sérülések miatt el nem vérzett? Az öreg kivágta a leírást a

könyvből.

A szürke kabátos férfi végzett, és már lefelé ereszkedett a töltésről

az autójához. A nő még mindig fenn állt a falnál, lerángatta a

szoknyáját, rágyújtott. A parázs felszikrázott, ahogy beleszívott a

cigarettába. Az öreg várt. Aztán a prostituált nemsokára eltaposta a

csikket, és elindult az erődöt körülvevő sáros ösvényen visszafelé a

vadászterületére, a Norges Bank körüli utcákba. Az öreg odafordult

a hátsó üléshez, ahol a kipeckelt szájú asszony megint azzal a

rettegő tekintettel meredt rá, amit minden alkalommai látott,

valahányszor foglya magához tért a dietil–éter okozta kábulatból.

Látta, ahogy a nő szája némán mozog.

– Ne félj már annyira, Signe – mondta, majd előrehajolt, és valamit

a nő köpenyének elejére erősített. Az asszony megpróbálta

előrehajtani a fejét, hogy lássa, mi az, de a férfi nem hagyta.

– Sétáljunk egy kicsit – mondta úgy, mint régen.

Kiszállt a kocsiból, kinyitotta a hátsó ajtót, kihúzta az asszonyt, és

maga elé lökte. A nő megbotlott, és térdre esett az út melletti

kavicsos talajon, de az öreg megragadta a kötelet, amivel az asszony

kezét összekötötte a háta mögött, és annál fogva felhúzta a földről.

Közvetlenül az egyik reflektor elé állította úgy, hogy a lámpa

egyenesen a szemébe világítson. – Maradj csak itt, elfelejtettem a

bort – mondta neki. – Vörös Riberios, emlékszel még rá, ugye?

Legyél nagyon csendben, különben...

329

Az asszonyt teljesen elvakította a fény, így a férfinak egészen az

arcába kellett nyomnia a kést, hogy észrevegye. Az éles fény

ellenére a pupillái olyan hatalmasra tágultak, hogy szinte az egész

szeme feketének látszott. Az öreg lement a kocsihoz és körülnézett.

A környék teljesen néptelen volt. Hallgatózott, de csupán a város

egyenletes moraját hallotta. Aztán kinyitotta a kocsi csomagtartóját.

Félrelökte a fekete szemeteszsákot, és érezte, hogy a kutya teste már

elkezdett benne megmerevedni. A Märklin–puska acélja tompán

csillogott. Kiemelte a csomagtartóból, és beült az első ülésre. Félig

letekerte az ablakot, a fegyvert rátámasztotta az üveg peremére.

Amikor felpillantott, látta, ahogy az asszony testének hatalmas

árnyéka kirajzolódik a tizenhatodik században épült sárgásbarna

falakon. Biztos volt benne, hogy az árnyékot akár még a

Nesoddenről is látni lehet. Gyönyörű.

Jobb kezével beindította a motort és gázt adott. Még utoljára

körülnézett, mielőtt a puska távcsövéhez emelte volna a szemét. A

távolság alig volt tizenöt méter, az asszony köpenye teljesen

kitöltötte a távcső lencséjét. Egy nagyon picit jobbra mozdította az

irányzékot, és a fekete kereszt megtalálta, amit keresett – a fehér

papírlapot. Aztán mély levegőt vett, és az ujja a ravaszra görbült.

Viszlát később – suttogta.

NYOLCADIK RÉSZ - JELENÉSEK

Nyolcvanötödik fejezet

Bécs, 2000. május 14.

Harry három másodpercet engedélyezett magának, hogy kiélvezze

nyakán és alkarján a hűvös bór érintését a Tyrolean Air ülésében.

Aztán újra gondolkodni kezdett.

Az alattuk elnyúló táj olyan volt, mint egy összefüggő zöld és sárga

rongyszőnyeg, a közepén pedig ott csillogott a Duna a napfényben,

mint egy barna, gennyes seb. A légikísérő éppen most jelentette be,

hogy hamarosan földet érnek Schwechaton, úgyhogy Harry

felkészítette magát.

330

Sosem volt különösebben odáig a repülésért, az utóbbi időben pedig

kifejezetten félni kezdett tőle. Ellen egyszer megkérdezte tőle, hogy

mitől fél. Attól, hogy lezuhan és meghal, mi mástól félne az ember

egy repülőgépen, válaszolta neki Harry. Mire Ellen felvilágosította,

hogy annak a valószínűsége, hogy egy repülőgépen haljon meg, egy

a harmincmillióhoz. Harry megköszönte a felvilágosítást, és azt

mondta, hogy akkor többé már nem is fog félni tőle.

Harry a légzésére koncentrált, és közben igyekezett figyelmen kívül

hagyni a motor felől érkező, gyorsan váltakozó hangokat. Hogy

lehet az, hogy a halálfélelem a korral egyre erősödik? Nem fordítva

kellene lennie? Signe Juul, aki már hetvenkilenc éves is elmúlt,

valószínűleg halálra volt rémülve. Az Akerhus erőd egyik őre talált

rá. Az egyik álmatlanságban szenvedő polgár értesítette őket

telefonon az Aker Bryggéről, hogy kiéghetett az egyik reflektor,

mire az ügyeletes kiküldte az egyik fiatal őrt, akit Harry két órával

később már ki is hallgatott. Az őr elmesélte, hogy amint közeledett,

egy élettelen nőt látott az egyik fényszórón feküdni, az ő teste

takarta el a fényt. Előszőr azt hitte, hogy egy drogos, csak akkor jött

rá, hogy egy idős nőről van szó, amikor közelebb ért, és meglátta

ősz haját és régimódi ruháját. A következő gondolata az volt, hogy

biztosan csak elájult, de aztán észrevette, hogy az asszonynak hátul

összekötötték a kezét. És csak amikor már majdnem mellette állt,

akkor látta meg a köpenyén tátongó lyukat. – Láttam a teljesen

szétroncsolódott gerincét – mondta Harrynek.

– Istenemre, tényleg láttam.

Aztán elmesélte, hogy támaszkodott neki egyik kezével a

sziklafalnak, miközben elhányta magát. Csak amikor a rendőrök

megérkeztek, leemelték a hölgyet a reflektorról és a fény újra

megvilágította a falat, akkor jött rá, mi volt az a ragacsos dolog,

amibe beletenyerelt. Meg is mutatta a kezét, mintha fontos lenne. A

helyszínelők megérkeztek, Weber Harryhoz lépett, és miközben

Signe Juul álomittas szemét vizsgálta, azt mondta, hogy itt aztán

nem az Isten volt a bíró, hanem az a másik fickó az legalsó szintről.

Az egyetlen tanú egy őr volt, aki a raktárépületeket ellenőrizte.

Negyed négykor látott egy autót kelet felé hajtani az

Akershusstradán. De mivel a kocsi fényszórója elvakította, sem a

típusát, sem a színét nem tudta megmondani. A pilóta érezhetően

331

emelkedni kezdett. Harrynak az a rémképe támadt, hogy a kapitány

éppen most fedezte fel, hogy az Alpok váratlanul felbukkant a

pilótafülke előtt. Úgy tűnt, mintha a Tyrolean Air gépe az összes

levegőt elveszítette volna a szárnyai alól, Harry pedig úgy érezte,

hogy a gyomra egészen felemelkedett. Önkéntelenül is felnyögött,

amikor a következő pillanatban a gép újra feljebb rándult, akár egy

gumilabda. A kapitány a hangosbemondón keresztül mondott

valamit németül és angolul a turbulenciáról.

Aune mindig azt mondja, a legbátrabb ember is érez néha félelmet.

Harry görcsösen kapaszkodott a karfába, és igyekezett ebben a

gondolatban vigaszra lelni. Egyébként éppen Aune volt az, aki

indirekt módon rábírta Harryt, hogy az első repülőgéppel Bécsbe

utazzon. Amikor az összes tényt megvizsgálta, azonnal kijelentette,

hogy az időtényezőnek lehet a legnagyobb jelentősége.

– Ha ez egy sorozatgyilkos, akkor kezdi elveszíteni a kontrollt –

mondta Aune. – Nem úgy, mint egy klasszikus, szexuális

indíttatásból gyilkoló sorozatgyilkos, aki kielégülést keres a

gyilkolásban, de minden egyes alkalommal ugyanolyan csalódott

lesz, s az esetek e miatt a frusztráció miatt lesznek egyre

gyakoribbak. Ez a gyilkos nyilvánvalóan nem szexuálisan motivált,

neki valamiféle beteg terve van, amit muszáj végrehajtania, és

egészen eddig óvatos volt és racionálisan cselekedett. Az, hogy a

gyilkosságok ennyire sűrűsödnek, és hogy ilyen nagy kockázatot

vállal annak érdekében, hogy kihangsúlyozza cselekedetei

szimbolikus voltát – mint például a legutóbbi, a kivégzésszerű

gyilkosság esetében az Akerhus erődnél –, arra enged következtetni,

hogy vagy legyőzhetetlennek érzi magát, vagy kezdenek kicsúszni a

kezéből a dolgok, és szépen belesodródik egy pszichózisba. – De az

is lehet, hogy még mindig mindent kézben tart – jegyezte meg

Halvorsen. – Hiszen egyetlen baklövést sem ejtett. Még mindig itt

állunk egyetlen nyom nélkül. És Halvorsennek ebben átkozottul

igaza volt. Az égvilágon semmi nyom nem volt a kezükben.

Mosken tisztázta magát. Amikor Halvorsen reggel próbaképpen

felhívta Drammenben, miután Oslóban a nyomát sem látták felvette

a telefont. Természetesen nem tudhatták, hogy igazat mondott–e,

amikor azt állította, hogy tizenegykor, az ügető bezárása után,

hazaindult Drammenbe, és fél tizenkettőre már otthon is volt. És

332

hogy nem csak hajnali fél négyre ért haza, miután lelőtte Signe

Juult.

Harry, bár nem fűzött hozzá nagy reményeket, hogy bármit is

megtudnak, megkérte Halvorsent, hogy hívja fel a szomszédokat,

hátha látta vagy hallotta valaki, amikor Mosken hazaérkezett.

Møllert pedig arra kérte, hogy beszéljen az államügyésszel egy, a

Mosken mindkét lakására vonatkozó házkutatási parancs érdekében.

Tisztában volt vele, hogy az érvelése gyenge lábakon áll, és emiatt

az államügyész alighanem azt fogja válaszolni, hogy legalább egy

kezdetleges bűnjelet akar látni, mielőtt hozzájárul. Nincs semmi

nyom. A helyzet kezdett kétségbeejtővé válni.

Harry behunyta a szemét. Azonnal Even Juul arca jelent meg előtte,

ahogy utoljára látta: szürkén, teljesen magába zárkózva. Görnyedten

ült a fotelben az irisveieni lakásban, és Burre pórázát szorongatta a

kezében.

Végül a kerekek elérték az aszfaltot, és Harry elégedetten

konstatálta, hogy ezúttal is a szerencsés harmincmillióhoz tartozott.

A sötét öltönyös, napszemüveges, bikanyakú rendőr, akit Bécs

rendőrfőkapitánya mint sofőrt, idegenvezetőt és egyben tolmácsot

bocsátott Harry rendelkezésére, az érkezési csarnokban ácsorgott

egy MR. HOLE feliratú A4–es lappal a kezében.

Fritzként mutatkozott be (valakit így is hívni kell, gondolta Harry),

majd egy sötétkék BMW–hez vezette Harryt, és a következő

pillanatban már északnyugati irányba süvítettek az autópályán a

városközpont felé, a fehér füstöt okádó gyárkémények és a jól

nevelt sofőrök mellett, akik engedelmesen jobbra húzódtak, amikor

Fritz beletaposott a gázba.

– A kémhotelben fog lakni – közölte Fritz.

– A kémhotelben?

– A régi, patinás Imperialban.

A hidegháború idején folyton ott szálltak meg az orosz és a nyugati

kémek. Jól mehet a rendőrfőkapitányuknak. Amikor a Kärntner

Ringhez értek, Fritz megszólalt.

– Az ott jobbra, a háztetők felett, a Stephansdom tornya. Szép, mi?

Itt is van a szálloda. Megvárom a kocsiban, amíg bejelentkezik. Az

Imperial recepciósa elmosolyodott, amikor észrevette, Harry milyen

elkerekedett szemmel nézelődik a hallban.

333

– Negyvenmillió schillinget fektettünk a felújításba, hogy pontosan

úgy nézzen ki, mint a háború előtt. 1944–ben szinte teljesen

szétbombázták, és néhány évvel ezelőttig még eléggé le volt

robbanva. Amikor a harmadik emeleten kiszállt a liftből, olyan puha

és süppedős volt a szőnyeg, hogy úgy érezte, mintha mocsárba

tévedt volna. A szoba nem volt különösebben nagy, viszont egy

legalább százévesnek tűnő, széles baldachinos ágy terpeszkedett

benne. Amikor kinyitotta az ablakot, a szemben lévő cukrászdából

péksüteményillat csapta meg az orrát. – Helena Mayer a

Lazarettegassén lakik – tájékoztatta a kocsiba visszaülő Harryt

Fritz, majd rádudált egy indexelés nélkül sávot váltó autóra. –

Özvegy, két felnőtt gyereke van. A háború végétől egészen

nyugdíjazásáig tanárként dolgozott.

– Ezek szerint beszélt már vele?

– Nem, de olvastam az aktáját.

A Lazarettegassei bérház valamikor bizonyára előkelő épület

lehetett. Mára azonban omladozott a vakolat a lépcsőházban, lépteik

csosszanásának visszhangjába pedig vízcsöpögés elegyedett. Helena

Mayer a negyedik emeleti lakás ajtajában várta őket. Életerőt

sugárzó, barna szeme mosolygott, miközben a sok lépcső miatt

szabadkozott. A bútorokkal kissé túlzsúfolt szobában mindenütt

nippek díszelegtek, az idős asszony feltehetőleg egész életében

gyűjtögette őket. – Üljenek csak le! Én magam inkább németül

beszélnék, de maguk nyugodtan beszéljenek angolul hozzám, meg

fogom érteni – mondta Harryhoz fordulva. Behozott a nappaliba

egy süteményestálcát.

– Strudel – mutatott a süteményre.

– Ínycsiklandozó – szolgálta ki magát Fritz.

– Tehát ön ismerte Gudbrand Johansent – kezdte Harry.

– Így van.

Pontosabban mi Úriásnak szólítottuk, mert ehhez ragaszkodott.

Először azt hittük, hogy a sérülése miatt egy kissé megzavarodott.

– Milyen sérülése volt? – Fejsérülés. Illetve a lába is megsebesült,

Brockhard doktornak kis híján amputálnia kellett. – De felépült, és

1944–ben Oslóba rendelték, ugye?

– Igen, így történhetett.

– Hogy érti azt, hogy így történhetett?

334

– Mivel eltűnt. Gondolom, Oslóban sem bukkant fel.

– Amennyire tudjuk, nem.

Mondja csak, mennyire ismerte ön Gudbrand Johansent? – Elég jól.

Közvetlen ember volt, és nagy mesélő. Azt hiszem, valamennyi

ápolónő beleszeretett egy kicsit.

– Maga is? Az asszony csilingelve felkacagott.

– Hogyne, én is. De ő nem engem akart.

– Nem?

Ó, mi tagadás, szép lány voltam annak idején – de nem ezen múlt a

dolog. Úriás egy másik nőt szeretett.

– Igen?

– Őt is Helenának hívták.

– Mi volt a teljes neve?

Az idős hölgy a homlokát ráncolta. – Helena Lang, ha jól

emlékszem. Éppen az ő szerelmük okozta a tragédiát. – Miféle

tragédiát? Az asszony csodálkozva nézett vendégeire.

– Hát nem ezért jöttek? – kérdezte.

– Nem a gyilkosság miatt?

Nyolcvanhatodik fejezet

A királyi palota parkja, 2000. május 14.

Vasárnap volt. Az emberek lassabban jártak–keltek, így az idős férfi

lépést tudott tartani velük. Az őrbódénál megállt. A fák lombjai épp

abban a világoszöld színben játszottak, amit mindennél jobban

szeretett. Egyetlen fát kivéve. A park közepén álló hatalmas tölgy

lombja soha többé nem lesz zöldebb, mint most. A különbség

szemmel látható volt. Miután a fa magához tért a téli álomból, és az

életfontosságú nedvek keringeni kezdtek a törzsében, úgy terjedt

szét a méreg is az ereiben. Mostanra már elérte a fa minden egyes

levelét. Egy–két hét leforgása alatt a levelek megszáradnak és

lehullnak majd, végül a fa elpusztul.

Még mindig nem értették meg. Feltehetőleg az égvilágon semmit

sem értettek. Bernt Brandhaug kezdetben nem szerepelt a terveiben,

és sejtette, hogy összezavarta vele a rendőrséget. Brandhaug

nyilatkozata a Dagbladetben különös véletlen volt csupán, hangos

335

nevetésben tört ki, amikor elolvasta. Atyaisten, hiszen többé–

kevésbé egyetértett Brandhauggal: a veszteseknek lógniuk kell, ez a

háború törvénye.

De mi van az összes többi nyommal, amit hátrahagyott nekik? Még

az Akerhus erődnél történt kivégzést sem voltak képesek

kapcsolatba hozni a nagy árulással. Talán majd legközelebb, amikor

a sáncon álló ágyúk eldördülnek, világosság gyúl az agyukban.

Tekintetével egy padot keresett. A fájdalom egyre gyakrabban tört

rá, nem kellett doktor Buer ahhoz, hogy maga is tudja: a betegség

időközben az egész testében szétterjedt. Már nincs sok hátra.

Egy nyírfának dőlt. A kormány és a király Angliába menekült.

„Német bombázók felettünk." A Nordahl Grieg–verstől émelyegni

kezdett. Úgy írta le a király árulását, mint egy méltóságteljes

visszavonulást, mintha valami erkölcsös cselekedett lett volna, hogy

a szükség óráiban magára hagyta népét. London biztonságában

pedig csupán azon száműzött méltóságok egyike lett, akik a

protokollvacsorákon megindító beszédeket tartottak a társadalom

krémjébe tartozó, szimpatizáns hölgyeknek, s közben minden

erejükkel abba a reménysugárba kapaszkodtak, hogy kicsiny

királyságuk egy nap majd visszavárja őket. És miután mindennek

vége lett, jött a fogadtatás, amikor a trónörököst szállító hajó

kikötött a parton, és az odasereglett emberek rekedtre kiabálták

magukat, hogy túlharsogják a szégyent: a magukét és a királyukét.

Az öreg lehunyta a szemét, és a nap felé fordította arcát.

Vezényszavak, csizmák és AG3–fegyverek csattantak a kavicson.

Jelentés. Őrségváltás.

Nyolcvanhetedik fejezet

Bécs, 2000. május 14.

– Nem is tudtak róla? – csodálkozott Helena Mayer.

Az asszony a fejét rázta, Fritz pedig azonnal a telefonjához kapott,

hogy valaki máris nézzen utána az archívumban, az elévült

gyilkosságok között. – Biztosan meglesz – suttogta. Harrynak

semmi kétsége nem volt felőle.

336

– Ezek szerint a rendőrség biztos volt benne, hogy Gudbrand

Johansen gyilkolta meg a saját orvosát? – fordult Harry az idős

hölgyhöz. – Igen, igen. Christopher Brockhard egyedül élt a kórház

épületében kialakított lakások egyikében. A rendőrség szerint

Johansen betörte a bejárati ajtó üvegét, és álmában ölte meg a

doktort, a saját ágyában.

– Hogyan...

Mayer asszony teátrális mozdulattal végighúzta mutatóujját a

torkán. – Magam is láttam. Az ember azt hitte volna, hogy a doktor

maga csinálta, olyan gondos volt a vágás. – Hm. És miért volt a

rendőrség annyira biztos benne, hogy Johansen volt a tettes? Az

asszony elnevette magát.

– Hát, nem volt túl nehéz. Johansen ugyanis megkérdezte a kapust,

melyik lakásban lakik Brockhard, majd leparkolt az épület előtt, és

bement a főbejáraton. Utána futva jött ki a házból, és teljes gázzal

elviharzott Bécs irányába. Másnapra aztán eltűnt, senki sem tudta

hova, csak azt, hogy három nap múlva Oslóban kellett volna

szolgálatra jelentkeznie. A norvég rendőrség várta, de sosem

érkezett meg.

– Arra nem emlékszik véletlenül, hogy a rendőrség talált–e egyéb

bizonyítékot a kapus vallomásán kívül? – Hogy emlékszem–e rá?

Hiszen éveken keresztül erről a gyilkosságról beszélt mindenki! Az

üvegen talált vér megegyezett Johansen vércsoportjával. A

rendőrség pedig ugyanazokat az ujjlenyomatokat találta Brockhard

hálószobájában, ami Úriás éjjeliszekrényét és ágyát borította a

kórteremben. Ráadásul indítéka is volt...

– Valóban? – Igen. Gudbrand és Helena szerelmesek voltak

egymásba, de Christophernek kellett volna megkapnia a lányt.

– El voltak jegyezve? – Nem, nem. De Christopher bolondult

Helenáért, ezt mindenki tudta. A lány gazdag családja tönkrement,

amikor az apja börtönbe került. Neki és az anyjának az lett volna az

egyetlen lehetősége a talpra állásra, ha Helena beházasodik a

Brockhard családba. És maga is tudja, hogy van ez. Egy fiatal

nőnek vannak bizonyos kötelezettségei a családjával szemben.

Legalábbis akkoriban ez még így volt.

– Tudja, hogy hol van most Helena Lang? – De kedvesem, hiszen

még hozzá sem nyúlt a réteshez! – szakította félbe az özvegy. Harry

337

a szájába tömött egy hatalmas falatot, szaporán rágott, és közben

bátorítóan Mayer asszony felé biccentett.

– Nem – válaszolta az idős hölgy nem tudom. Amikor kiderült,

hogy a gyilkosság éjszakáján együtt volt Johansennel, ellene is

nyomozást indítottak, de nem találtak semmit. Otthagyta a kórházat,

és Bécsbe költözött. Nyitott egy saját szabóműhelyt. Igen, nagyon

erős és szorgalmas nő volt, egyszer–egyszer láttam az utcán. Az

ötvenes években azonban eladta a boltot, és ezután már soha többé

nem hallottam róla, azt beszélték, hogy külföldre költözött. De

tudom, hogy kit kellene megkérdezniük Helenáról, persze, ha még

életben van. Beatrice Hoffmannt, ő volt annak idején a Lang család

házvezetőnője. A gyilkosság után a család nem tudott neki fizetni

többé, így egy ideig a II. Rudolf Kórházban dolgozott.

Fritz újra heves telefonálásba kezdett.

Az ablakban elkeseredetten zúgott egy légy. Saját mikroszkopikus

elméjére hagyatkozva folyamatosan az üvegnek repült. Harry

felállt.

– A rétes... – Majd legközelebb, Mayer asszony, most rohannunk

kell. – Miért? – értetlenkedett a hölgy. – Több mint ötven éve

történt, most már csak nem maradnak le róla. – Na, igen... –

motyogta Harry, miközben a csipkefüggöny alatt döngicsélő legyet

figyelte.

Miközben a rendőrkapitányság felé tartottak, Fritz kapott egy

hívást, aminek következtében egy meglehetősen szabálytalan U–

kanyarral vívta ki a többi sofőr méltatlankodását. – Beatrice

Hoffmann még él – taposott bele a gázba a kereszteződésnél. – A

Mauerbachstrassén lakik egy szeretetotthonban. Fenn van a Bécsi–

erdőben. A BMW turbómotorja felzúgott. A hatalmas bérházakat

faszerkezetű épületek váltották fel, majd szőlőbirtokok következtek,

végül pedig a zöldellő erdőbe értek. A délutáni napfény megcsillant

a leveleken, és szinte mesebeli hangulatot árasztott, ahogy Harryék

végigszáguldottak a bükk – és gesztenyefákkal szegélyezett

sétányon. Egy ápoló bekísérte őket a kertbe. Beatrice Hoffmann egy

hatalmas, göcsörtös fa árnyékában üldögélt. Kicsi, ráncos arca fölött

egy szalmakalap trónolt. Fritz németül elmagyarázta neki, miért

jöttek. Az idős hölgy bólintott és elmosolyodott. – Kilencven éves

338

vagyok – mondta reszketeg hangján. – De még mindig könnyek

szöknek a szemembe, amikor Fräulein Helenára gondolok.

– Életben van még? – kérdezte Harry iskolás németséggel. – Tudja,

hol van? – Mit mond? – görbítette az asszony füle mögé a kezét.

Fritz elmagyarázta. – Igen – mondta végül –, tudom, hol van. Ott ül

fenn. És a fa koronája felé mutatott. Ennyi, gondolta Harry.

Szenilis. De az idős hölgy folytatta: – Szent Péternél. Langék

mindannyian jó katolikusok voltak, de Helena volt az angyal a

családban. Ezért kell mindig sírnom, ha eszembe jut.

– Emlékszik Gudbrand Johansenre? – kérdezte Harry.

– Úriás – mondta Beatrice.

– Csak egyszer találkoztam vele.

Jóképű, sármos fiatalember volt, de sajnos, beteg. Ki gondolta

volna, hogy egy ilyen kedves, udvarias fiú képes gyilkolni?

Elragadták őket az érzelmek, igen Helenát is, szegénykém, sosem

tudta túltenni magát rajta. A rendőrség nem találta meg a fiút, és bár

Helenát sohasem vádolták semmivel, André Brockhard kidobta a

kórházból. Beköltözött a városba, és önkéntes munkát végzett az

érseki irodában egészen addig, amíg családja pénztelensége arra

nem kényszerítette, hogy fizetett munkát keressen. Egy szabóságot

nyitott. Két évre rá már tizennégy asszony dolgozott neki teljes

munkaidőben. Az apját szabadon engedték, de a zsidó bankárok

miatti botrány miatt sehol nem talált munkát. A család

hanyatlásával Lang asszony birkózott meg a legnehezebben.

Hosszas betegség után 1953–ban halt meg, Lang úr pedig

ugyanazon az őszön hunyt el egy autóbalesetben. Helena 1955–ben

eladta az üzletet, és egyetlen szó nélkül elhagyta az országot.

Emlékszem a napra, május tizenötödike volt, Ausztria

felszabadulásának ünnepe. Fritz, Harry kérdő arckifejezését látva,

gyorsan közbeszúrta:

– Ausztria egy kissé sajátos ebből a szempontból. Nem azt a napot

ünnepeljük, amikor Hitler kapitulált, hanem amikor a szövetségesek

kivonultak az országból. Beatrice elmesélte, hogyan értesült Helena

haláláról.

– Már több mint húsz éve nem hallottunk róla, amikor egy nap egy

Párizsban feladott levelet kaptam tőle. Azt írta, hogy ott nyaralnak a

férjével és a lányával. Azonnal megértettem, hogy ez valamiféle

339

utolsó utazás lehetett. Nem írta meg, hol él, azt sem, hogy kihez

ment feleségül, vagy hogy milyen betegségben szenved. Csak

annyit, hogy már nincs sok ideje hátra. Arra kért, hogy gyújtsak érte

egy gyertyát a Stephansdomban. Helena nagyon különleges

teremtés volt. Még csak hétéves volt, amikor egyszer kijött hozzám

a konyhába, és komoly arccal azt mondta nekem, hogy Isten azért

teremtette az embereket, hogy szeressenek. Egy könnycsepp gördült

végig a ráncos arcon.

– Sosem fogom elfelejteni. Hétéves volt. Azt hiszem, akkor és ott

döntötte el, hogyan akarja élni az életét. És bár nem úgy történt

minden, ahogy elképzelte, sok nagy megpróbáltatáson kellett

keresztülmennie, de meg vagyok róla győződve, hogy emellett

egész életében kitartott – hogy Isten azért teremtette az embereket,

hogy szeressenek. Hát, ilyen volt.

– Megőrizte a levelet? – kérdezte Harry.

Az asszony megtörölte az arcát és bólintott. – Fenn van a

szobámban. Engedjen még egy pillanatra az emlékeimbe merülni,

aztán bemehetünk. Egyébként ez lesz az év első meleg éjszakája.

Csendben üldögéltek, a levelek susogását és a madarakat énekét

hallgatták, melyek a lemenő napot kísérték. Mindannyian saját

halottjaikra gondoltak. A fák lombjai közt átszűrődő utolsó

napsugarak fényében bogarak táncoltak. Harry Ellenre gondolt.

Megpillantott egy madarat, és esküdni mert volna rá, hogy egy

légykapó volt. Látta a képet a könyvében.

– Menjünk – mondta Beatrice.

Az asszony szobája aprócska volt és egyszerű, de világos és

kényelmes. Az ágy fölötti falat kisebb–nagyobb képek borították.

Beatrice egy nagy komódfiók papírjai közt keresgélt. – Van egy

saját rendszerem, azonnal meglesz – mondta. Ebben egy percig sem

kételkedem, gondolta Harry. Abban szempillantásban egy

ezüstkeretes fotóra siklott a tekintete.

– Itt is van – szólalt meg Beatrice.

Harry nem válaszolt. A képet bámulta, és csak akkor eszmélt fel,

amikor meghallotta az idős hölgy hangját a háta mögött. – Az a fotó

akkor készült, amikor Helena a kórházban dolgozott. Gyönyörű

volt, ugye?

– Igen – mondta Harry.

340

– Valahogy olyan ismerősnek tűnik.

– Nincs ebben semmi különös – válaszolta Beatrice.

– Hiszen kétezer éve már, hogy őt festik minden ikonra.

Az éjszaka elviselhetetlenül meleg és fülledt volt. Harry ide–oda

forgolódott a baldachinos ágyban, ledobta a takarót a padlóra,

kiráncigálta maga alól a lepedőt, hogy inkább azzal takarózzon, és

közben igyekezett kiűzni fejéből a gondolatokat, hogy elaludhasson

végre. Egy pillanatra még a minibár képe is felsejlett benne, de

aztán eszébe jutott, hogy a bár kulcsát levette a csomóról, és a

recepción hagyta. Hangok szűrődtek be a folyosóról. Hallotta, hogy

valaki megragadja a kilincset, gyorsan felült az ágyban, de senki

nem jött be. Aztán a hangok már bentről szóltak, érezte forró

leheletüket a bőrén, a szakadó anyag reccsenését, de amikor

kinyitotta a szemét és meglátta a fényt, rájött, hogy villámlott.

Az ég újra megdördült, úgy hangzott, mint egy távoli robbanás, ami

először csak ez egyik, majd az összes többi városrészt körbejárja.

Aztán újra elaludt, megcsókolta a nőt, lehúzta róla a fehér hálóinget.

A bőre fehér volt, hűvös és libabőrös az izzadságtól és a félelemtől.

Hosszan ölelte, míg fel nem melegedett, és életre nem kelt a

karjaiban, mint egy virág, amit egy egész tavaszon át filmre

vesznek, és a kockákat utána eszelős tempóban vetítik le.

Tovább csókolta, a nyakán, a karja belső felén, a hasán, nem

követelődzően, vagy kihívóan, inkább vigasztalóan, szinte

félálomban, mintha az asszony bármikor eltűnhetne. És amikor a nő

habozva követte, mert azt hitte, biztonságos helyre tartanak, ő

tovább ment előtte, míg egy olyan tájra nem értek, amit maga a férfi

sem ismert. Amikor megfordult, már késő volt, a nő a karjaiba

vetette magát, miközben átkozta a férfit és erős kezével véresre

karmolta.

Saját zihálása ébresztette fel, és meg kellett fordulnia az ágyban,

hogy megbizonyosodjon róla: egyedül van. Végül minden, a

mennydörgés és az összes álom egy örvényben kavargott. Az

éjszaka közepén arra ébredt, hogy az ablakpárkányon kopog az eső.

Az ablakhoz lépett, lenézett az utcákra, ahol a víz már a járda szélén

hömpölygött, és egy gazdátlan kalap vitorlázott rajta, az úton lefelé.

341

Amikor a telefonos ébresztésre felriad, kinn már világos volt, és az

utcák felszáradtak. Az éjjeliszekrényen álló órára nézett – még két

óra volt az oslói gép indulásáig.

Nyolcvannyolcadik fejezet

Thereses gate, 2000. május 15.

Ståle Aune irodájának sárgára mázolt falait szakirodalommal tömött

polcok és Aukrust festményei borították.

– Ülj csak le, Harry! – mondta Aune.

– Szék vagy dívány?

Ez volt az állandó üdvözlőszövege, amit Harry minden alkalommal

egy kajla „jó vicc volt, de már hallottuk" vigyorral nyugtázott.

Amikor Harry felhívta a Gardermoen repülőtérről, a doktor

megnyugtatta, hogy szívesen fogadja, de csak kevés ideje van, mert

Hamarba készül egy szakszemináriumra, ahol ő tartja a bevezető

előadást. – Az előadás „Az alkoholizmus diagnosztizálásának

problémái" címet viseli – közölte.

– A nevedet nem fogom megemlíteni.

– Ezért vagy így kicsípve? – élcelődött Harry.

Az öltözékünk a legerősebb jelzésünk – simított végig Aune öltönye

hajtókáján. – A tweed férfiasságot és magabiztosságot sugároz. – És

a csokornyakkendő mit jelent? – kíváncsiskodott Harry, miközben

előhalászta noteszét és tollát. – Intellektuális könnyedséget és

arroganciát. Vagy, ha jobban tetszik: komolyságot, némi öniróniába

hajló csipkelődéssel. Úgy gondolom, ez már több mint elegendő

ahhoz, hogy középszerű kollégáimnak imponáljak. Aune

elégedetten hátradőlt, és összekulcsolta kezét terjedelmes pocakja

előtt. – Mesélj inkább a személyiséghasadásról – mondta Harry.

– Vagyis a skizofréniáról.

– Öt percben? – nyögött fel Aune.

– Elég lesz egy rövid összefoglalás is.

Először is – egy kalap alá vetted a személyiséghasadást és a

skizofréniát, ami az emberek fejében rögzült legnagyobb

félreértések egyike. A skizofrénia egy egész csokor egymástól

különböző pszichés betegséget jelöl, és semmi köze nincs a

342

személyiséghasadáshoz. Bár a skizo előtag görög eredetű és

hasadást jelent, dr. Eugen Bleuler ezzel arra utalt, hogy egy

skizofrén agyának pszichés funkciói szétváltak. És amennyiben...

Harry az órára bökött.

– Úgy van – mondta Aune. – A személyiséghasadást, amire te

gondolsz, az amerikaiak MPD–nek nevezik. Tulajdonképpen

többszörös személyiségzavarról van szó, ahol egy individuumnál

két vagy több személyiség található, amelyek folyamatosan

váltogatják dominanciájukat. Mint dr. Jekyll és Mr. Hyde.

– Tényleg van ilyen? – Bizony. De csak ritkán fordul elő. Annál

legalábbis lényegesen ritkábban, mint ahogy a hollywoodi filmek

szeretnék elhitetni velünk. Nekem például huszonöt éves

pszichológusi tevékenységem alatt egyszer sem volt szerencsém

MPD–s esethez. De azért hallottam róla ezt–azt.

– Mégpedig? – Például hogy szinte mindig emlékezetvesztéssel jár

együtt. Vagyis az MPD–s beteg egyik személyisége ébredhet kiadós

macskajajjal anélkül, hogy tudná, ez azért van, mert a másik

személyisége egy igazi szeszkazán. Igen, előfordulhat, hogy az

egyik személyiség alkoholista, míg a másik absztinens.

– Gondolom, ezt nem szó szerint értetted.

– De igen.

De hiszen az alkoholizmus maga is egy fizikai betegség. – Igen, és

éppen ezek a dolgok teszik az MPD–t olyan lenyűgözővé. Van egy

beszámolóm egy olyan MPD–s páciensről, akinek az egyik

személyisége láncdohányos volt, míg a másik soha életében nem

gyújtott rá. Amikor megmérték a dohányzó személyiség

vérnyomását, a vérnyomásmérő húsz százalékkal magasabb

eredmény mutatott, mint a másik esetében. Női MPD–seknél pedig

arról számoltak be, hogy havonta több alkalommal menstruáltak,

mert minden egyes személyiségüknek saját ciklusa volt.

– Ezek az emberek meg tudják változtatni saját fizikai

adottságaikat? – Egy bizonyos mértékig igen. Dr. Jekyll és Mr.

Hyde története nem is áll olyan messze a valóságtól, mint

amennyire hinnénk. Az egyik ismert esetben pedig, amit dr.

Osherson írt le, az egyik személyiség hetero –, a másik

homoszexuális volt. – Az egyes személyiségek eltérő hanggal is

rendelkezhetnek?

343

– Igen, a hangok változásán keresztül lehet a legegyszerűbben

megfigyelni a személyiségek közötti váltást. – Ez különbözhet

annyira, hogy valaki, aki nagyon jól ismeri az egyik személyiséget,

nem fogja felismerni a másik hangját? Mondjuk, telefonban?

– Ha az illető nem tud a másik személyiségről, akkor igen,

előfordulhat. Olyan személyeknél, akik csak futólag ismerik az

MPD–s pácienst, a megváltozott mimika és testbeszéd elegendő

ahhoz, hogy ne ismerjék fel az illetőt, még ha egy szobában

tartózkodnak is.

– Előfordulhat, hogy egy MPD–s személy képes titokban tartani a

betegségét legközelebbi hozzátartozói előtt? – Igen, elképzelhető.

Az, hogy az egyik vagy a másik személyiség milyen gyakorisággal

bukkan fel, teljesen egyéni, sokan pedig egy bizonyos szintig

maguk is képesek kontrollálni a váltásokat.

– De ezekben az esetekben a személyiségeknek tudniuk kell

egymásról, nem? – Igen. Ez egyáltalán nem szokatlan. És éppúgy,

mint a dr. Jekyllről és Mr. Hyde–ról szóló regényben, elkeseredett

viszály is kialakulhat a személyiségek között, ha különböző célokat

követnek, más az erkölcsi felfogásuk, más személyeket kedvelnek,

vagy gyűlölnek és így tovább.

– És mi a helyzet a kézírással, azzal is képesek csalni? – Itt nem

csalásról van szó, Harry. Te sem vagy folyton ugyanaz a

személyiség. Amikor hazaérsz a munkából, a te esetedben is egy

csomó láthatatlan változás történik, a hangodban, a testbeszédedben

és így tovább. Egyébként furcsa, hogy pont a kézírásra kérdeztél rá,

van itt valahol egy könyv egy olyan levél képével, amit egy tizenhét

személyiséggel rendelkező MPD–s írt tizenhét különböző és

teljesen következetes kézírással. Ha majd lesz időm, megkeresem

neked. Harry feljegyzett néhány kulcsszót.

– Különböző menstruációs időpontok, különböző kézírás, ez már

egészen elmebeteg – morogta.

– Te mondtad, Harry. Remélem, tudtam segíteni, mert most már

rohannom kell. Aune taxit hívott, és kimentek az utcára. Miközben

a járdán ácsorogtak, a doktor megkérdezte Harryt, milyen tervei

vannak tizenhetedikére, a nemzeti ünnepre. – A feleségemmel

ugyanis meghívtuk néhány barátunkat reggelire, s téged is

szeretettel várunk.

344

– Köszönöm, nagyon kedves vagy, de a neonácik terveznek valamit

a muszlimok ellen, akik éppen tizenhetedikén ünneplik az eidet, és

rám bízták a grønlandi mecset előtti őrszolgálat irányítását –

szabadkozott Harry, akit egyszerre töltött el örömmel és hozott

zavarba a váratlan meghívás. – Tudod, mindig minket, szingliket

kérnek meg, hogy vállaljuk el az ilyen családi ünnepeket.

– Nem tudnál legalább egy egészen kis időre beugrani? A

vendégeink nagy részének is más programja van a nap többi

részére. – Köszönöm, majd meglátom, aztán felhívlak. Egyáltalán

miféle barátaid vannak? Aune ellenőrizte, hogy a nyakkendője

egyenesen áll–e. – Nekem csak olyan barátaim vannak, mint te –

mondta.

– De a feleségem ismer néhány rendes embert is.

Ebben a pillanatban a taxi befordult az utcába. Harry tartotta az

ajtót, míg Aune beszállt, de még mielőtt a doktor becsapta volna

maga mögött, Harrynak hirtelen eszébe jutott valami: – Egyáltalán

mi okozza az MPD–t? Aune előrehajolt az ülésben, és felbandzsított

Harryra.

– Miről van szó tulajdonképpen, Harry?

– Nem tudom biztosan. De fontos lehet.

– Értem.

Nagyon gyakori, hogy az MPD–sek gyermekkorukban zaklatásnak

voltak kitéve, de más, nagyon erős traumatikus élmény is okozhatja,

amit az ember később, felnőttkorában él át. Teremtenek maguknak

egy másik személyiséget, hogy elmenekülhessenek a problémák

elől. – Egy felnőtt férfi esetében milyen traumatikus élményről

beszélhetünk? – Csak használd a fantáziádat! Például túlélt egy

természeti katasztrófát, elvesztett valakit, akit nagyon szeretett,

erőszakos cselekmény áldozatává vált, esetleg hosszabb ideig élt

rettegésben.

– Például katona volt a háború alatt?

– Pontosan.

– Vagy ellenálló...

Harry az utolsó megjegyzést már csak magának mondta, Aune

taxija ugyanis addigra a Thereses gate vége felé járt.

– Scotsman – válaszolta Halvorsen. – Nem mondja komolyan, hogy

345

a tizenhetedikét egy pubban fogja tölteni! – vágott egy grimaszt

Harry, és ledobta a táskáját a fogas mögé. Halvorsen vállat vont.

– Van jobb ötlete? – De ha már egyszer pub, akkor kereshetne

legalább egy kicsit stílusosabbat, mint a Scotsman. Vagy még jobb

ötletem van, felválthatná valamelyik családapát, és átvehetné tőle az

őrszolgálatot a gyermekfelvonuláson. Zsíros ünnepnapi pótlék, és

még csak másnapos sem lesz. – Még gondolkodom rajta. Harry

lezökkent a székre.

– Nem kéne megjavítani?

– Elég rémesen nyikorog.

– Ezt már nincs értelme javítgatni – vetette oda Harry.

– Oké. Talált valamit Bécsben?

– Majd ez is sorra kerül.

Előbb maga meséljen! Megpróbáltam ellenőrizni Even Juul alibijét

arra az időpontra, amikor a felesége eltűnt. Azt állította, hogy a

városban sétált, és a Kaffebrenneriben volt az Ullevålsveien, de

nem találkozott közben senkivel, aki igazolhatná az állítását. A

kávézó személyzete azt mondta, hogy túl nagy náluk a forgalom

ahhoz, hogy bármit meg tudjanak erősíteni.

– A Kaffebrenneri pontosan a Sehrøderrel szemben fekszik az út

túloldalán – jegyezte meg Harry.

– Igen. És?

– Csak úgy mondtam. Weber mit mond?

– Nem találtak semmit.

Weber szerint, ha Signe Juult abban a kocsiban szállították, amit az

őr látott, akkor találniuk kellett volna valamit a ruháján. Legalább

valami anyagfoszlányt a hátsó ülésről, földet vagy olajcseppet a

csomagtartóból, bármit. – Lehet, hogy szemeteszsákokat terített szét

a kocsiban – gondolkodott hangosan Harry.

– Weber is ezt mondta. – Megnézette a száraz fűszálakat, amiket az

áldozat köpenyén találtak? – Hogyne. Akár Mosken istállójából is

származhatnak. Meg még vagy egymillió egyéb helyről.

– Széna. Nem szalma.

– Nincs semmi szokatlan a fűszálakban, Harry.

– Egyszerűen csak... széna.

– A francba – Harry mogorván nézett körül.

– És Bécs?

346

– Almás. Konyít valamicskét a kávéfőzéshez?

– Mi?

Ellen mindig nagyon jó kávét csinált. Valahol itt vette a környéken

hozzá az őrleményt. Esetleg...

– Szó sem lehet róla! – közölte Halvorsen.

– Nem főzök magának kávét.

– Pedig megérne egy próbát – állt fel Harry.

– Elmegyek néhány órára.

– Ez minden, amit Bécsről mesélni akart? Almás?

Még egy szalmaszál sincs? Harry a fejét rázta. – Bocs, ez is

zsákutca volt. Majd hozzászokik.

Valami történt. Harry felfelé tartott a Grønlandsleireten, és próbált

rájönni, hogy mi lehet az. Történt valami az utcákon járkáló

emberekkel, amíg ő Bécsben volt. Már egy jó ideje a Karl Johans

gatén járt, mire rájött, hogy mi az: megérkezett a nyár. Ebben az

évben most érezte először az aszfalt, a mellette elhaladó emberek és

a grenseni virágboltok illatát. Amikor a királyi palota parkján vágott

keresztül, úgy megcsapta a frissen vágott fű illata, hogy muszáj volt

mosolyognia. Két parkgondozó, egy lány és egy férfi, az egyik fa

koronáját nézték, és fejüket rázva vitatkoztak. A lány egyenkabátja

felső részét a derekára kötötte, és amikor hátrahajtott fejjel a fa

tetejére mutatott, Harry észrevette, hogy a kollégája lopva a pólóját

bámulja.

A Hegdehaugsveien trendi és kevésbé trendi butikjai az utolsó

erőfeszítéseket tették annak érdekében, hogy a küszöbönálló

nemzeti ünnepre felöltöztessék az oslóiakat. A bódék szalagokat és

zászlókat kínáltak, valahonnan a távolból egy zenekar hangját

sodorta felé a szél, egy régi vadászindulón végezték az utolsó

finomításokat. Az időjárás–jelentés záporesőt ígért, de hozzátették,

hogy továbbra is meleg várható. Teljesen leizzadva csengetett be

Sindre Faukéhoz. Fauke nem volt különösebben odáig a nemzeti

ünnepért:

– Túl nagy felhajtás, túl sok nyűg. És az a rengeteg zászló! Nem

csoda, hogy Hitler erős lelki rokonságot érzett a norvégokkal,

elképesztően túlteng bennünk a nemzeti öntudat. Csak nem merjük

beismerni. Kávét töltött maguknak.

347

– Gudbrand Johansen a bécsi katonai kórházba került – mondta

Harry. – Azon az éjszakán, ami után vissza kellett volna térnie

Norvégiába, megölt egy orvost. Ezután pedig senki nem látta többé.

– Még ilyet – jegyezte meg Fauke, és hangosan beleszürcsölt a forró

kávéba. – Tudtam, hogy valami nincs rendben annál a fiúnál.

– Mit tudna nekem Even Juulról mondani?

– Elég sokat. Ha muszáj.

– Jó lenne.

– Fauke felvonta bozontos szemöldökét.

– Hole, biztos benne, hogy jó nyomon jár?

– Egyáltalán nem vagyok biztos semmiben.

Fauke elgondolkodva fújkálta a kávéját. – Rendben. Már ha valóban

szükséges. A köztem és Juul közti kapcsolat sok szempontból

hasonlított Gudbrand Johansen és Daniel Gudeson viszonyára. Én

voltam Even pótapja. Ez nagyrészt abból eredt, hogy Juul árva volt.

Harry kávécsészéje félúton megállt a levegőben.

– Ezt nem sokan tudták, mert Even egy saját történetet teremtett

magának. A mi valós gyermekkorunkhoz hasonlóan az ő kitalált

gyereksége is tele volt személyekkel, részletekkel, helyekkel és

dátumokkal. A hivatalos változat szerint a Juul család tanyáján nőtt

fel Grini mellett. Az igazság viszont az, hogy nevelőszülők és az

ország különböző pontjain lévő otthonok közt hányódott, és csak

tizenkét évesen került a gyermektelen Juul családhoz. – És maga ezt

honnan tudja, ha Juul folyton hazudott róla?

– Ez egy kissé különös történet. Egyik éjszaka, amikor Even és én

együtt őrködtünk az egyik táborhelyen, amit Harestuától északra az

erdőben rendeztünk be, hirtelen úgy tűnt, történt vele valami.

Akkoriban nem álltunk különösebben közel egymáshoz, így nagyon

meglepődtem, amikor váratlanul arról kezdett mesélni, hogyan

bántalmazták kiskorában, és hogy egyáltalán nem kellett senkinek.

Nagyon személyes részleteket mesélt el nekem az életéből, ezek egy

részét majdnem kínos volt végighallgatni. A felnőttek közül

néhányan, akiknél lakott, alighanem...

– Fauke összerázkódott.

– Sétáljunk egyet – javasolta.

– A hírek szerint nagyon szép az idő.

348

A Vibes gatén felfelé indultak a Stenspark irányába, ahol már

közszemlére kerültek az első bikinik. Egy szipus is lemerészkedett a

dombtetőn lévő búvóhelyéről, és úgy tekintgetett mindenfelé,

mintha épp most fedezné fel a Föld nevű bolygót.

– Nem tudom mi miatt, de Even Juul azon az éjszakán mintha egy

egészen más ember lett volna – mondta Fauke. – Nagyon furcsa

volt. De a legkülönösebb az volt az egészben, hogy másnap úgy tett,

mintha mi sem történt volna, mintha egyáltalán nem emlékezett

volna az előző éjszakai beszélgetésünkre. – Azt mondta, nem álltak

egymáshoz túlságosan közel. Ennek ellenére mesélt neki arról, hogy

miket élt át a keleti fronton?

– Persze, természetesen. Az erdőben nem történt valami sok

minden, jobbára folyton csak továbbköltöztünk és a németeket

figyeltük. Mialatt vártunk, bőven jutott idő a hosszú történetekre.

– Sokat mesélt neki Daniel Gudesonról? Fauke hosszasan nézett

Harryra. – Ezek szerint feltűnt magának, hogy Even Juul mennyire

el van foglalva Daniel Gudesonnal?

– Egyelőre csak találgatok – válaszolta Harry.

– Igen, sokat meséltem Danielről – mondta Fauke.

– Daniel Gudeson olyan volt, mint egy legenda.

Ritkán találkozik az ember ennyire szabad, erős és boldog lélekkel,

mint amilyen ővolt. Event elbűvölték a történetek, újra és újra

hallani akarta őket, különösen azt, amelyik arról az oroszról szólt,

akiért Daniel kimerészkedett a senki földjére és eltemette. – Azt is

tudta, hogy Daniel a háború alatt Sennheimben is volt?

– Természetesen. Even minden apróságra emlékezett Daniellel

kapcsolatban, amiről én idővel megfeledkeztem, és emlékeztetett is

rájuk. Valamilyen oknál fogva úgy tűnt, mintha teljesen

azonosította volna magát Daniellel, bár két ennyire különböző

személyt elképzelni sem tudnék. Egyszer, amikor Even részeg volt,

azt javasolta, hogy szólítsam Úriásnak, mint ahogy annak idején

Daniel is kérte. És ha engem kérdez, az sem volt véletlen, hogy

Even a tárgyalás kapcsán szemet vetett a fiatal Signe Alsakerre.

– Valóban? – Amikor megtudta, hogy Daniel Gudeson jegyese is a

vádlottak között van, bejött a tárgyalóterembe, és egész álló nap ott

ült, a lányt bámulva. Úgy tűnt, már akkor elhatározta, hogy

megszerzi magának.

349

– Azért, mert Daniel kedvese volt? – Biztos benne, hogy ez annyira

fontos? – kérdezte Fauke, és olyan gyors iramot diktált a dombra

vezető ösvényen, hogy Harrynak ki kellett lépnie, ha lépést akart

tartani vele.

– Meglehetősen – válaszolta Harry. – Ettől eltekintve nem tudom,

jól teszem–e, ha elmondom, de személy szerint úgy vélem, hogy

Even Juul sokkal nagyobb szerelmet táplált Daniel Gudeson

mítosza iránt, mint Signe irányába bármikor is. Meg vagyok róla

győződve, hogy a Gudeson iránti csodálata nagyban hozzájárult

ahhoz, hogy a háború után nem folytatta orvosi tanulmányait,

hanem történelmet kezdett hallgatni. És természetesen a

megszállásra és a frontkatonákra specializálta magát. Mire elérték a

park legmagasabb pontját, Harrynak már törölgetnie kellett magáról

az izzadságot, Fauke viszont épp csak kissé gyorsabban szedte a

levegőt.

– Annak, hogy Even Juul történészként olyan gyorsan fontos

pozíciót szerzett, az egyik oka az volt, hogy egykori ellenállóként

tökéletes eszköz volt azon történetírás számára, amit a kormány a

háború utáni Norvégia számára igen hasznosnak gondolt. Jól jött

ahhoz, hogy elhallgassák a kiterjedt kollaborációt a megszállókkal,

és helyette inkább arra a csöppnyi ellenállásra fókuszáljanak. Így

érdemelhetett ki a Blücher április kilencedikei elsüllyesztése öt

oldalt Juul történelemkönyvében, miközben azt a tényt csöndben

mellőzték, hogy a háború után közel százezer norvégot állítottak

bíróság elé. És a dolog működött: a mai napig élnek a mítoszok a

népről, amely összefogott a nácik ellen.

– A maga könyve erről szól, Fauke? – Én csak megpróbálom

elmondani az igazságot. Even tudta, hogy az, amit írt, ha nem is

hazugság, de legalábbis az igazság elferdítése. Egyszer beszélgetem

vele erről. Azzal védekezett, hogy akkoriban ezzel akarták

összetartani a népet. Az egyetlen mozzanat, amihez nem volt

gyomra, hogy a megkívánt hősies fényben tüntesse fel a király

menekülését. Nem ő volt az egyetlen ellenálló, aki becsapva érezte

magát 1940–ben, de sosem találkoztam senkivel, még a

frontkatonák között sem, akinek a haragja ennyire egyoldalúan erre

irányult volna. Gondoljon csak bele, egész életében mindig

elhagyták azok az emberek, akiket szeretett és akikben megbízott.

350

Azt hiszem, mindenkit külön–külön teljes szívéből gyűlölt azok

közül, akik Londonba mentek. Tényleg. Leültek egy padra, ahonnan

a Fagerborg templomra, és a Pilestrede háztetőire nyílt kilátás,

amelyek lefelé futottak a centrum és a távolban csillogó Oslo–fjord

irányába.

– Milyen szép – mondta Fauke. – Olyan csodálatos, hogy néha

érdemes lenne meghalni is érte. Harry próbálta feldolgozni az új

információkat, és a fejében összeállítani őket. De még mindig

hiányzott egy apró részlet. – Even a háború kitörése előtt orvosnak

tanult Németországban.

Azt nem tudja véletlenül, hogy Németországon belül hol? – Nem –

válaszolta Fauke. – És azt, hogy melyik területre akart szakosodni?

– Azt igen.

Elmesélte, hogy egyszer majd ismert nevelőapja és nagyapja

nyomába szeretne lépni. – Mégpedig? – Sosem hallott Juul

főorvosékról? Mind a ketten sebészek voltak.

Nyolcvankilencedik fejezet

Grønlandsleiret, 2000. május 16.

Bjarne Møller, Halvorsen és Harry egymás mellett ballagtak lefelé a

Motzfeldtsgatén. Kis Karachi kellős közepén jártak, és a körülöttük

hömpölygő illatok, ruhák és emberek legalább olyan kevéssé

emlékeztették őket Norvégiára, mint a kezükben tartott kebab íze.

Egy, a holnapi ünnep tiszteletére pakisztáni viseletbe öltöztetett, de

aranyozott hajtókáján norvég nemzeti színű szalagot viselő kisfiú

szökdécselt feléjük a járdán. Feltűnően pisze orra volt, a kezében

pedig egy norvég zászlót szorongatott. Harry az újságban olvasta,

hogy a muszlim szülők mára május tizenhetedikei ünnepséget

rendeztek a gyerekeknek, hogy holnap nyugodtan az eidre

koncentrálhassanak.

– Hurrá!

A kölyök ragyogó arccal rájuk nevetett, és továbbnyargalt. – Even

Juul nem akárki – mondta Møller. – Ő talán a legelismertebb

történész a szakterületén. Ha ez az egész igaz, a média hatalmas

botrányt fog csapni körülötte. Arról nem is beszélve, ha utána

351

mégiscsak kiderül, hogy tévedtünk. Mármint, hogy tévedtél, Harry.

– Én mindössze csak annyit szeretnék, hogy egy pszichológus

jelenlétében kihallgathassam. Ja, és egy házkutatási parancs is

kellene. – Én pedig mindössze egyetlen aprócska bizonyítékot vagy

egy tanút szeretnék – hadonászott Møller. – Juul ismert ember,

ráadásul senki sem látta a bűntények helyszínének a közelében.

Egyetlenegyszer sem. Mi van például a telefonhívással, ami a

törzshelyedről érkezett Brandhaug feleségéhez? – Megmutattam

Even Juul fotóját annak a pincérnőnek a Schrøderben – mondta

Halvorsen.

– Maja – pontosított Harry.

– Nem emlékezett rá, hogy valaha is látta volna.

Na, erről beszélek – nyögött fel Møller, és letörölte a szószt a

szájáról. – Viszont néhány vendégnek is megmutattam a képet –

pillantott Halvorsen Harryra. – Volt köztük egy öreg fószer

kabátban, aki bólogatott, és azt mondta, hogy ideje lenne már

elkapnunk a fickót.

– Kabátban volt? – kérdezett vissza Harry. – Akkor az csak

Mohikán lehetett. Konrád Åsnes, a haditengerészetnél szolgált

kormányosként. Fura szerzet, de attól tartok, hogy nem a

legmegbízhatóbb tanú. Igazából nem is lényeges, mert Juul azt

mondta, hogy a Schrøderrel szemben lévő Kaffebrenneriben volt.

Ott pedig nincsen nyilvános telefon. Persze, ha telefonálni akart

volna valahová, akkor átmehetett a Schrøderbe. Møller arca

grimaszba húzódott, és gyanakodva méregette a kezében tartott

kebabot. Meglehetősen vonakodva vette rá magát, hogy

megkóstolja a Harry által csak „Törökország találkozása Boszniával

és Pakisztánnal a Grønlandleireten" fantázianévvel ajánlgatott ételt.

– És te tényleg hiszel ebben a személyiséghasadásos akármiben,

Harry? – Számomra is legalább ennyire hihetetlennek hangzik,

főnök, de Aune azt mondja, hogy ez is egy lehetőség. Egyébként

hajlandó segíteni nekünk.

– És tényleg azt hiszed, hogy ha Aune meghipnotizálja Juult, akkor

elő tudja csalogatni belőle ezt a Daniel Gudesont, hogy vallomást

tegyen? – Egyáltalán nem biztos, hogy Even Juul tud arról, hogy

Daniel Gudeson mit művelt, éppen ezért lenne nagyon fontos, hogy

beszéljünk vele – mondta Harry. – Aune szerint az MPD–s

352

személyek szerencsére nagyon fogékonyak a hipnózisra, hiszen épp

ezt teszik saját magukkal is – egész idő alatt önhipnózist folytatnak.

– Remek – dörmögte Møller a szemét forgatva.

– És mit vársz a házkutatástól?

Ahogy magad is mondtad, nincs se bizonyítékunk, se tanúnk, sőt, a

pszichológiai módszerek esetében abban sem lehetünk biztosak,

hogy a bíróság elfogadja–e majd az eredményüket. De ha

rábukkannánk a Märklin–puskára, akkor már a célegyenesben

lennénk, és nem lenne szükség a többire.

– Hm – torpant meg Møller. – És az indíték?

Harry kérdő tekintettel meredt Møllerre. – Tapasztalataim szerint a

zavart elméjű elkövetőknek is szokott indítékuk lenni – minden

kényszerképzetük ellenére. Juulnél viszont semmi indítékot nem

látok.

– Nem is Juulnél kell látni, főnök – mondta Harry hanem Daniel

Gudesonnál. Az, hogy Signe Juul, ha szigorúan vesszük, átállt az

ellenséghez. Gudeson számára ennyi már okot szolgáltathat a

bosszúra. Mindenesetre amit a tükörre írt – ,,Isten az én bírám" azt

sejteti, hogy a gyilkosságokat egyszemélyes keresztes hadjáratnak

tekinti, és azt gondolja, hogy jó ügyért harcol, még akkor is, ha

mások ezért elítélik őt. – És mi van a többi gyilkossággal? Bernt

Brandhauggal és Hallgrim Daléval – már ha tényleg igazad van, és

ugyanaz volt a gyilkosuk.

– Fogalmam sincs róla, hogy ők miért haltak meg. De Brandhaug

esetében tudjuk, hogy őt a Märklinnel lőtték le, Dale pedig ismerte

Gudesont. A boncolási jegyzőkönyv szerint Dale torkát úgy vágták

el, hogy azt bármelyik sebész megirigyelhetné. Nos. Juul a háború

előtt orvosi tanulmányokat folytatott, és arról ábrándozott, hogy

sebész lesz. Lehet, hogy Dalénak azért kellett meghalnia, mert

leleplezte, hogy Juul Daniel Gudesonnak adja ki magát.

Halvorsen köhintett. – Mi az? – kérdezte Harry ingerülten. Elég

ideje ismerte már Halvorsent ahhoz, hogy tudja, most valami

ellenvetés következik. Ráadásul nagy valószínűséggel még igaza is

lesz. – Az alapján, amit az MPD–ről mesélt, abban a pillanatban,

amikor Hallgrim Dalét megölte, Even Juul önmaga kellett, hogy

legyen. Hiszen Daniel Gudeson nem volt sebész. Harry lenyelte az

353

utolsó falatot, megtörölte a száját, és egy szemetest keresve forgatta

a fejét.

– Nos – vágott bele Millerhez intézve szavait –, azt is hozzátettem,

hogy várjuk meg, amíg választ kapunk minden kérdésünkre. És

azzal is tisztában vagyok, hogy az államügyész soványnak fogja

találni az érvelésünket. De azt sem ő, sem mi nem hagyhatjuk

figyelmen kívül, hogy bármikor újra lecsaphat. Igazad van abban,

hogy a média iszonyú felhajtást csinál majd, ha Even Juult

meggyanúsítjuk, de gondolj bele, mekkora balhé lesz, ha még több

embert meggyilkol. Főleg, ha kiderül, hogy már régóta

gyanúsítottuk, de nem állítottuk meg...

– Jól van, jól van, én is felfogtam – szakította félbe Møller. – Ezek

szerint azt gondolod, hogy újra gyilkolni fog? – Még elég sok dolog

homályos számomra ebben az ügyben, de abban az egyben biztos

vagyok, hogy még nem végzett a haditervével.

– És mitől vagy ebben olyan biztos?

Harry megpaskolta a hasát és elvigyorodott. – Mert itt üldögél

valaki, és ezt morzézza nekem, főnök. Egészen pontosan azt, hogy

van annak valami oka, hogy tettes megszerezte magának a világ

egyik legdrágább, merényletek elkövetésére kiválóan alkalmas

fegyverét. Daniel Gudeson pedig részben azért vált legendává, mert

fantasztikus lövész volt. Most pedig, itt lenn, azt morzézza valaki,

hogy a keresztes hadjáratot nagyszabású befejezéssel akarja lezárni.

Valami olyasmivel, ami felteszi a műre a koronát, és halhatatlanná

teszi Daniel Gudeson legendáját. A nyári meleg egy pillanatra

eltűnt, amikor a tél utolsó fuvallata végigsöpört a Motzfedtsgatén,

és megtáncoltatta a port és a szemetet a levegőben. Møller behunyta

a szemét, összébb húzta magán a kabátot, és megborzongott.

Bergen, gondolta. Bergen.

– Meglátom, mit tehetek – mondta végül.

– Legyetek készenlétben!

Kilencvenedik fejezet

Rendőrkapitányság, 2000. május 16.

Harry és Halvorsen készenlétben volt. Méghozzá annyira, hogy

354

amikor Harry telefonja megszólalt, mindketten felpattantak. Harry

felkapta a készüléket:

– Hole! – Nem muszáj ordítani – szólt bele a készülékbe Rakel –,

pontosan ezért találták fel a telefont. Mit is mondtál a múltkor

május tizenhetedikével kapcsolatban?

– Hogy mi?

– Harrynak néhány másodperce ráment, mire kapcsolt.

– Hogy szolgálatban leszek?

– Nem, a másikra gondoltam – válaszolta Rakel.

– Arról, hogy eget–földet megmozgatsz.

– Ez most komoly?

Harrynak furcsa, meleg érzés áradt szét a gyomrában. – Velem

akartok lenni, ha sikerül szereznem valakit, akit átveszi tőlem a

szolgálatot? Rakel elnevette magát. – Hát, ez nagyon édes volt. Azt

azért hozzáteszem, hogy nem te voltál az első választásunk, de

apám úgy döntött, hogy idén egyedül akar lenni. Úgyhogy a

válaszom: igen, veled akarjuk tölteni napot.

– És Oleg mit szól ehhez?

– Az ő ötlete volt.

– Valóban? Derék fickó ez az Oleg.

Harry úszott a boldogságban. Annyira örült, hogy alig bírt normális

hangon beszélni. Még az sem érdekelte, hogy Halvorsen az íróasztal

túlsó oldalán szélesen vigyorgott. – Akkor számíthatunk rád? –

csiklandozta Rakel hangja a fülét. – Ha sikerül elintéznem, akkor

mindenképpen. Később felhívlak!

– Jó, vagy akár fel is jöhetnél este vacsorázni, ha ráérsz. És ha van

kedved. Rakel annyira lezserül ejtette ki a szavakat, hogy Harry

biztosra vette, hogy hangosan gyakorolt, mielőtt felhívta. A nevetés

a torkában bugyogott, a feje pedig olyan könnyű volt, mintha be lett

volna tépve. Éppen igent akart mondani, amikor hirtelen eszébe

jutott valami, amit a nő mondott neki a Dinnerben: Tudom, hogy ez

most nem csupán egy alkalomról szól. Itt most nem vacsoráról volt

szó. Ha ráérsz. És ha van kedved.

Ez most kifejezetten alkalmas pillanat volt arra, hogy pánikba

essen. Gondolatmenetét a telefon egyik gombjának a villogása

szakította meg. – Van egy bejövő hívásom a másik vonalon, amit

muszáj felvennem. Rakel, tudod tartani egy kicsit? – Persze. Harry

355

lenyomta a gombot. Møller volt az. – A letartóztatási parancs

rendben van, a házkutatási engedély pedig folyamatban. Tom

Waaler két kocsival és négy felfegyverzett emberrel készenlétben

áll. Őszintén remélem, Harry, hogy ez a te morzés fickód biztos a

dolgában. – Mindig csak egy betűt küld, sosem egy teljes üzenetet –

mondta Harry, miközben intett Halvorsennek, hogy vegye a

dzsekijét. – Majd jelentkezem! – azzal Harry lecsapta a telefont.

Már a liftben ácsorogtak, amikor eszébe jutott, hogy Rakel még

mindig a vonalban volt, és a válaszát várta.

Kilencvenegyedik fejezet

Irisveien, 2000. május 16.

Az év legelső nyári napja kezdett hűvösbe fordulni, amikor a

rendőrautó begördült a csöndes villanegyedbe. Harry rosszul érezte

magát. Nem csupán azért, mert rémesen izzadt a golyóálló mellény

alatt, hanem mert túlságosan is nagy volt a csönd. A frissen nyírt

sövények mögötti függönyöket fürkészte, de nem mozdult semmi.

Olyan érzése volt, mintha egy westernfilm hőseként épp egy

kelepce felé lovagolna.

Harry először nem volt hajlandó felvenni a mellényt, de Tom

Waaler, aki a bevetésért felelt, elég egyértelmű választás elé

állította: felveszi a mellényt, vagy otthon marad. Az érv, mely

szerint egy Märklinből származó golyó éppen úgy hatol át a

mellényen, mint az a bizonyos kés a vajon, épp csak egy közönyös

vállrándítás erejéig hatotta meg Waalert.

Két rendőrautóval mentek. A másik, amelyikben Waaler ült, a

Sognsveien haladt, és onnan az Ullevål kertvároson keresztül a

másik irányból, nyugatról közelítette meg az Irisveient. Hallotta

Waaler hangját a walkie–talkie–ban, nyugodt volt és magabiztos. A

pozíciójukat kérte, még egyszer elismételte a bevetés menetét,

valamint a szükség esetére tartogatott tervet, és minden egyes

rendőrtől gondosan visszakérdezte a saját feladatát.

– Ha elég dörzsölt, akkor riasztóra kapcsolta az utcai kaput,

úgyhogy átmászunk rajta. Még Harry is kénytelen volt elismerni,

356

hogy Waaler érti a dolgát, és az is nyilvánvaló volt, hogy a többiek

tisztelik. Harry rámutatott a vörösre festett faházra: – Ez az.

– Alfa – szólalt meg az első ülésen helyet foglaló rendőrnő. – Nem

látunk benneteket. Waaler: – Itt vagyunk a kanyarban. Maradjatok

látótávolságon kívül, míg oda nem érünk. Vége.

– Késő, már itt vagyunk. Vége. – Oké, de maradjatok a kocsiban,

míg odaérünk. Vége és kiszálltam. A következő pillanatban már

meg is pillantották az utca végében bekanyarodó rendőrautó orrát.

Megtették a maradék ötven métert a házig, és úgy parkoltak le,

hogy a kocsi elzárja a garázskijáratot. Miközben kiszálltak, Harry

egy teniszlabda lusta puffanását hallotta, amit hallhatóan egy nem

túl feszesre húrozott ütő indított útjára. A nap lassan lebukott az

Ullernåsen mögé, és az egyik ablakból sült karaj illata áradt.

Aztán elindult a show. Két rendőrtiszt készenlétben tartott MP–5–ös

gépfegyverrel a kezében átugrott a kerítésen, az egyik jobbról,

másik balról kerülte meg a házat.

A rendőrnő Harryék kocsijában maradt. Az ő feladata volt, hogy

fenntartsa a rádiókapcsolatot a bevetési központtal, és hogy távol

tartsa az esetleges bámészkodókat. Waaler és a negyedik rendőrtiszt

várt, míg a másik kettő elfoglalta a helyét, majd a mellzsebükre

erősítették a rádiókészüléket, és pisztollyal a kezükben átugrottak a

kapu fölött. Harry és Halvorsen a rendőrautó mögül követték az

eseményeket.

– Cigaretta? – kérdezte Harry a rendőrnőt.

– Nem, köszönöm – mosolygott vissza a lány.

– Igazából kérni szerettem volna egy szálat.

A nő abbahagyta a mosolygást. Tipikus nemdohányzó, gondolta

Harry. Waaler és a másik tiszt a lépcsőn állt, és éppen elfoglalták a

helyüket az ajtó két oldalán, amikor Harry mobilja megszólalt.

Harry látta, hogy a rendőrnő az égre emeli a tekintetét. Feltehetőleg

totális amatőrnek tartotta. Ki akarta nyomni a hívást, csak előbb

még rápillantott a kijelzőre, hogy nem Rakel hívja–e újra. Ismerős

szám volt, de nem Rakelé. Waaler már éppen felemelte a karját,

hogy jelt adjon, amikor Harrynak leesett, honnan jön a hívás.

Elmarta a walkie–talkie–t a meglepett rendőrnőtől.

357

– Alfa! Állj! A gyanúsított ebben a pillanatban hív a mobilomon.

Hallod? Harry a lépcső felé meredt, ahol Waaler bólintott.

Lenyomta a zöld gombot a telefonon, és a füléhez tartotta: – Hole.

– A mindenit! Harry legnagyobb megrökönyödésére nem Even Juul

hangját hallotta a telefonban. – Itt Sindre Fauke. Ne haragudjon a

zavarásért, de itt állok Even Juul házában, és azt hiszem, hogy ide

kellene jönniük.

– Miért? És egyáltalán mit keres ott? – Azt hiszem, Juul valami

ostobaságot csinált. Egy órával ezelőtt felhívott, és azt mondta,

hogy jöjjek ide azonnal, és hogy életveszélyben van. Idejöttem, az

ajtó nyitva volt, de Event nem találtam sehol. És most attól tartok,

hogy felakasztotta magát a hálószobában.

– Ezt miből gondolja? – A szoba ajtaja zárva van, és amikor

megpróbáltam a kulcslyukon keresztül benézni, megállapítottam,

hogy a másik oldalról benne van a zárban a kulcs. – Oké – mondta

Harry, megkerülte a kocsit, és benyitott a kapun.

– Hallgasson ide! Maradjon ott, ahol van, ha van valami a kezében,

tegye le, és emelje fel a karját, hogy láthassuk. Két másodperc, és

ott vagyunk. Harry bement a kapun, fel a nagy szemeket meresztő

Waaler és a másik tiszt között a lépcsőn, és benyitott a házba.

Fauke a folyosón állt, a telefon még a kezében volt. Úgy bámult

Harryékre, mintha egyenesen az égből pottyantak volna oda. – Ó, te

magasságos – nyögte, amikor megpillantotta Waaler fegyverét. – Ez

aztán gyorsan ment...

– Hol van a háló? – kérdezte Harry.

Fauke némán a lépcső felé mutatott. – Mutassa! – mondta Harry.

Fauke elindult a három rendőr előtt. – Ez az. Harry megpróbált

benyitni az ajtón, de ahogy azt Fauke is mondta, hiába. A zárban ott

volt egy kulcs, megpróbálta elfordítani, de nem járt sikerrel. – Nem

volt időm elmondani a telefonban, de megpróbáltam kinyitni az

ajtót, a másik hálószoba kulcsával – magyarázkodott Fauke.

– Néha előfordul, hogy belepasszol.

Harry kivette a kulcsot, és a lyukra tapasztotta a szemét. Egy ágyat

és egy éjjeliszekrényt látott odabenn. És az ágyon még valamit, ami

egy leszerelt mennyezeti lámpához hasonlított. Waaler halkan

beszélt a walkie–talkie–ba. Harry érezte, hogy a mellény alatt újra

358

folyni kezd rajta a víz. Egyáltalán nem tetszett neki az ágyon heverő

mennyezeti lámpa. – Nem azt mondta, hogy a kulcs belülről a

zárban van? – Amikor bedugtam ezt a kulcsot a zárba, kilöktem

vele a másikat – mondta Fauke.

– És hogy fogunk bejutni? – Mindjárt itt vannak – mondta Waaler,

és ebben a pillanatban nehéz csizmák dübögése hallatszott a lépcső

felől. A két tiszt egyike volt, akik a ház mögött álltak készenlétben.

Fél kezében egy piros feszítővasat tartott.

– Ezt – mutatott az ajtóra Waaler.

Faforgácsok röppentek mindenfelé, és az ajtó kitárult. Harry

belépett, és hallotta, ahogy Waaler arra kéri Faukét, várjon odakinn.

Az első, amit Harry észrevett, az a póráz volt. Even Juul azzal

akasztotta fel magát. Fehér, kigombolt nyakú ingben, fekete

nadrágban és kockás zokniban halt meg. Mögötte, a ruhásszekrény

előtt egy feldöntött szék állt. Cipője katonásan állt a szék mellett.

Harry felpillantott a plafonra. A póráz, ahogy várta, a lámpa

kampójára volt felerősítve. Megpróbálta elkerülni, de a pillantása

önkéntelenül is Even Juul arcára siklott, akinek egyik szeme a

szobára meredt, a másik egyenesen Harryre szegeződött. Mint egy

kétfejű troli, akinek csak egy–egy szem jutott koponyánként,

gondolta Harry. Odament a kelet felé nyíló ablakhoz, és a biciklin

odaérkező srácokat nézte. A rendőrautók híre, mint mindig, most is

hihetetlenül gyorsan szétterjedt a szomszédságban. Harry lehunyta a

szemét, és gondolkodni kezdett. A legelső benyomás nagyon fontos

– egy teljesen új szituációban általában a legelsőként beugró

gondolat a legfontosabb. Ezt még Ellen mondta neki. A saját

tanítványa tanította meg arra, hogy az első megérzésére

koncentráljon, amikor egy helyszínre odaér. Ezért nem kellett

Harrynak megfordulnia ahhoz, hogy megbizonyosodjon róla, a

kulcs ott fekszik a padlón a háta mögött, és azt is tudta, hogy csak

Even Juul ujjlenyomatát fogják megtalálni a szobában, és hogy a

házba sem tört be senki. Egészen egyszerűen azért, mert a gyilkos

és az áldozat is ott lóg a plafonon. A két troll egymás ellen fordult.

– Hívja Webert! – szólt oda Halvorsennek, aki épp most ért fel a

szobába, és a halottat bámulta. – Lehet, hogy máshogy akart a

holnapi ünnepre előkészülni, de vigasztalja meg azzal, hogy

359

egyszerű dolga lesz. Even Juul leleplezte a gyilkost, amiért az

életével kellett fizetnie. – És ki a gyilkos? – kérdezte Halvorsen.

– Pontosabban: ki volt? Ő is meghalt. Daniel Gudesonnak hívták, és

Even Juul saját fejében tartózkodott. Kifelé menet arra kérte

Halvorsent, mondja meg Webernek azt is, hogy azonnal

telefonáljon, ha megtalálta a Märklint. Harry megállt a bejárati

lépcsőn, és körülnézett. Hirtelen feltűnően sok szomszédnak akadt

tennivalója a kertben, és közben nyakukat nyújtogatva leskelődtek a

sövények fölött. Waaler is kijött a házból, és megállt Harry mellett.

– Nem értettem pontosan, amit odabenn mondtál – szólalt meg. –

Szerinted ez a fickó a bűntudata miatt lett öngyilkos? Harry a fejét

rázta. – Nem, nem erre gondoltam. Egymást ölték meg. Even

megölte Danielt, hogy megállítsa. Daniel pedig megölte Event,

hogy ne leplezhesse le. Ez egyszer egyeztek az érdekeik. Waaler

bólintott, bár látszott rajta, hogy nem lett sokkal okosabb.

– Az öreg ismerős valahonnan – mondta.

– Mármint az élő.

– Elképzelhető. Rakel Fauke édesapja, lehet hogy...

– Ja, tényleg, az a jó csaj az NBSZ–ból

– Van egy cigid? – kérdezte Harry.

– Nincs – válaszolta Waaler.

– A többi itt már a te asztalod, Hole.

Én most már mennék. Vagy kellek még valamihez? Harry megrázta

a fejét, mire Waaler elindult a kapu felé. – De, mégis lenne még

valami – szólt utána Harry. – Ha nem terveztél holnapra semmi

különösebbet, nem vennéd át a szolgálatomat? Egy tapasztalt

rendőrre lenne szükségem. Waaler felnevetett, és továbbment.

– Csak a reggeli istentiszteletet kellene felügyelni holnap a

grønlandi mecset előtt – kiáltotta Harry. – Látom rajtad, hogy van

érzéked hozzá. Csak arra kell vigyázni, hogy a kopaszok ne verjék

el a muszlimokat, amiért az eidet ünneplik. Waaler a kapunál

hirtelen megtorpant.

– Ezért kell felelned? – kérdezte a válla fölött.

– Igazán semmiség az egész – mondta Harry.

– Két kocsi és négy rendőr.

– És meddig?

– Nyolctól háromig.

360

Waaler széles mosollyal fordult Harry felé. – Tudod, mit? –

mondta. – Ha jobban belegondolok, tartozom neked ennyivel.

Rendben van, átveszem. Waaler a sapkájához emelte a kezét, és

lelépett. Tartozik nekem? Vajon miért, gondolkodott Harry,

miközben a teniszlabdák tompa hangját hallgatta. A következő

pillanatban azonban már nem is törődött vele, mert a telefonja újra

megszólalt, és ezúttal tényleg Rakel száma villogott a kijelzőn.

Kilencvenkettedik fejezet

Holmenkollveien, 2000. május 16.

– Ez az enyém? Rakel összecsapta a kezét, és elvette Harrytól a

margarétacsokrot. – Már nem találtam nyitva a virágüzletet,

úgyhogy a saját kertedből van – mondta Harry, és belépett az ajtót.

– Hm, ez kókusztej! Csak nem thai kaját főzöl?

– De igen. És gratulálok az új öltönyödhöz.

– Ennyire feltűnő?

Rakel elnevette magát, és végigsimított a zakó gallérján. – Nagyon

finom anyag. – Igazi kasmír. Harrynak igazából fogalma sem volt

róla, hogy ez mit jelent. Hirtelen felindulásból, közvetlenül zárás

előtt masírozott be a Hegdehaugsveien egyik hihetetlenül trendi

üzletébe, és rávette az eladót, hogy keresse elő számára az egyetlen,

magasságának megfelelő öltönyt. A hétezer korona természetesen

bőven meghaladta elképzeléseit, de a másik lehetőség az volt, hogy

újra a régi öltönyét veszi fel, amiben úgy néz ki, mint egy rossz

revüműsor főszereplője, úgyhogy vett egy mély levegőt, elhúzta a

bankkártyáját, és igyekezett nem gondolni az egészre. Bementek az

ebédlőbe. Az asztalt két személyre terítették. – Oleg már alszik –

mondta, mielőtt Harry megszólalhatott volna. Hirtelen egy kis csend

támadt.

– Ezzel nem azt akarom... – kezdte Rakel.

– Nem? – mosolygott Harry.

Eddig még sosem látta elpirulni a nőt. Magához húzta, beleszagolt

frissen mosott hajába. Érezte, hogy a nő reszket egy picit.

– A vacsora... – suttogta Rakel.

361

Harry elengedte, a nő pedig eltűnt a konyhában. A kert felőli ablak

nyitva volt, és a fehér pillangók, melyek tegnap még sehol sem

voltak, most konfettiként röpködtek a naplementében. Odabenn

frissen súrolt fapadló illata érződött. Harry behunyta a szemét.

Tudta, hogy még sok ilyen napra van szüksége ahhoz, hogy Even

Juul pórázon lógó képe kitörlődjön az agyából, vagy legalábbis

elhalványodjon. Weber és az emberei nyomát sem találták a

Märklinnek, ráakadtak viszont Burrére, a kutyára. A fagyasztóban

feküdt egy szemeteszsákban, átvágott torokkal. A szerszámos

ládában pedig három késre bukkantak, mindhárom véres volt. Harry

úgy tippelte, az egyik Hallgrim Dale vére lesz. Rakel kikiabált a

konyhából, hogy segítsen tálalni. Már kezdett halványodni.

Kilencvenharmadik fejezet

Holmenkollveien, 2000. május 17.

A szél katonazenét sodort a város felől. Harry kinyitotta a szemét. A

világ fehér lett körülötte. Fehér napsugarak villantak elő a széltől

meg–meglibbenő fehér függöny szárnyai alól, fehér volt az összes

fal, a plafon és az ágynemű is, ami puhán és hűvösen simult a

bőréhez. A másik oldalára fordult. A párna még őrizte a nő fejének

körvonalát, de az ágy már üres volt mellette. Megnézte az óráját, öt

perccel múlt nyolc. Rakel és Oleg már útban vannak az erődhöz,

ahonnan a gyerekek felvonulása indul. Úgy beszélték meg, hogy

tizenegykor találkoznak majd a palota előtti őrbódéknál.

Lehunyta a szemét, és gondolatban újra lepergette magában az

éjszakát. Aztán felkelt és kiballagott a fürdőszobába. Itt is fehér volt

minden: fehér csempe és fehér porcelán. Jéghideg vízben tusolt, és

még mielőtt tudatosult volna benne, mit is csinál, egy régi számmal

együtt robbant ki belőle mindaz, amit érzett: – ...aperfect day!45

Rakel kikészített neki egy törülközőt, természetesen fehéret, jó

erősen végigdörgölte magát, hogy beinduljon a vérkeringése, majd a

tükörképét kezdte tanulmányozni. Most igazán boldog volt, nem

igaz? Most, ebben a pillanatban. Rámosolygott tükörképére, ami

visszanevetett rá. Ekman és Friesen. Mosolyogj a világra...

362

Hangosan felnevetett, derekára csavarta a törülközőt, és nedves

lábnyomokat hagyva maga után becsattogott a hálószobába.

Eltartott egy pillanatig, mire rájött, hogy ez nem az a hálószoba,

mert itt is minden fehér volt: a falak, a plafon, a családi fotókkal

borított komód és a gondosan bevetett, régimódi, horgolt

ágytakaróval leterített franciaágy is.

Megfordult, elindult kifelé, de az ajtóban hirtelen megtorpant.

Mereven állt, mintha agya egyik fele azt mondta volna, menjen

kifelé és felejtse el az egészet, a másik része viszont azt, hogy

forduljon vissza, és azonnal nézze meg, hogy valóban azt látta–e az

előbb, amit hitt. Vagy inkább: amitől tartott. Hogy pontosan mi volt

az, ami ráhozta a frászt, azt maga sem tudta, de abban biztos volt,

hogy amikor minden annyira tökéletes, hogy jobb már nem is

lehetne, akkor az embernek egy porcikája sem kívánja, hogy bármi

megváltozzon. De már túl késő volt. Természetesen. Vett egy mély

levegőt, megfordult, és visszament.

A fekete–fehér kép egyszerű, aranyszínű keretben állt. A fotó egy

keskeny arcú nőt ábrázolt, akinek magas, markáns arccsontja volt,

nyugodt, nevető szeme pedig nem a lencsébe, hanem egy kissé

feljebb, valószínűleg a fotósra mosolygott. Nagyon erősnek tűnt.

Egyszerű blúzt viselt, nyakában ezüstfeszület lógott. Hiszen kétezer

éve már, hogy őt festik minden ikonra.

De nem ezért volt neki annyira ismerős, amikor az első fotót

meglátta róla. Semmi kétség, ugyanaz az asszony volt, akinek a

képét Beatrice Hoffmann szobájában látta.

KILENCEDIK RÉSZ - UTOLSÓ ÍTÉLET

Kilencvennegyedik fejezet

Oslo, 2000. május 17.

Azért írom le mindezt, mert aki majd ezeket a sorokat megtalálja,

annak meg kell értenie, miért tettem azt, amit tettem. Életem során

gyakran kellett két vagy több rossz között választanom – erről

mindenkinek tudnia kell, aki ítélkezik felettem. Soha nem

menekültem el a döntések elől, sosem vontam ki magam az erkölcsi

363

kötelességeim alól, és inkább kitartottam a rossz mellett, mintsem a

néma többség életét éltem gyáván. Olyasvalakiét, aki a biztonságba

menekül a falkával, és hagyja, hogy ők válasszanak helyette. Az

utolsó döntésemet azért hoztam, hogy készen álljak, amikor az Úr

elé kerülök, és amikor viszontlátom Helenát.

– Ó, a francba!

Harry beletaposott a fékbe, miközben a vegyesen öltönybe vagy

népviseletbe öltözött tömeg kigomolygott a Majorstue

kereszteződésében lévő zebrára.

Úgy tűnt, hogy az egész város talpon van. A lámpa mintha sosem

akarna visszaváltani zöldre. Aztán végre kiengedhette a kuplungot,

és gázt adott. A Vibes gatén már csak a második sorba tudott

leparkolni, megkereste Fauke kapucsengőjét, és ráhasalt. Egy

kissrác szaladt el mellette kopogós sarkú ünneplős cipőben,

játéktrombitája hangos, recsegő hangjától Harry összerezzent.

Fauke nem válaszolt. Harry visszament a kocsihoz, előkereste a

feszítővasat, ami mindig a hátsó ülés előtt feküdt a padlón, arra az

esetre, ha a csomagtartó zárja beszorulna. Visszarohant a

kapucsengőkhöz, és az összes csengőgombra rátenyerelt. Néhány

másodpercen belül ideges hangok kakofóniája csendült fel, mintha

mindenkit épp a legnagyobb dologidőben vert volna fel.

Odakiáltotta a készüléknek, hogy a rendőrségtől jött, és legalább

egyvalaki hihetett neki, mert a kapunyitó hirtelen erélyesen

felzúgott, ő pedig berontott. Négyesével szedte a lépcsőfokokat.

Amikor felért a negyedikre, a szíve, ha lehet, egy kicsit még annál

is gyorsabban vert, mint amióta negyedórával ezelőtt megpillantotta

azt a képet a hálószobában.

A feladat, aminek véghezvitelét kitűztem magam elé, eddig is

követelt már ártatlan életet, és természetesen fennáll annak a

kockázata, hogy fog még többet is. A háború már csak ilyen. Ezért

úgy ítélj majd felettem, mintha katona lennék, akinek nem volt túl

sok választása. Csak ennyit kérek. És ha túl kemény lenne az

ítéleted, gondolj arra, hogy te is csak esendő ember vagy, és

legvégül neked is és nekem is csak egyetlen bíránk lesz: az Isten.

íme, itt vannak az emlékirataim.

364

Harry az öklével kétszer rávert Fauke ajtajára, és a nevét ordította.

Miután nem érkezett válasz, becsúsztatta a feszítővasat a zár alá, és

nekilátott. Harmadik próbálkozására az ajtó hangos reccsenéssel

megadta magát. Belépett az ajtón. A lakás csendes volt és sötét,

furcsa mód arra a hálószobára emlékeztette, ahová Rakel házában

betévedt, üresnek hatott és végtelenül elhagyatottnak. Hogy miért,

arra akkor jött rá, amikor belépett a nappaliba. Mert a szoba valóban

elhagyatott volt. A padlón tornyosuló papírhalmok, a ferde

polcokon álló könyvek és a félig üres kávésbögrék mind eltűntek. A

bútorokat az egyik sarokba tolták, és fehér lepedővel takarták le. Az

ablakon beleső nap sugara épp egy köteg, zsineggel körültekert

papírra esett, ami az üres nappali közepén feküdt.

Amikor ezeket a sorokat olvasod, én már halott vagyok.

Remélhetőleg mindannyian halottak vagyunk.

Harry a papírhalom mellé guggolt.

A nagy árulás, ez állt a legfelső, géppel írt oldalon. Egy katona

emlékiratai.

Kioldotta a zsinórt.

A következő oldal: Azért írom le mindezt, mert aki majd ezeket a

sorokat megtalálja, annak meg kell értenie, miért tettem azt, amit

tettem.

Harry átpörgette a lapokat. Több száz, sűrűn teleírt oldal volt. Az

órájára pillantott. Fél kilenc. Kikereste Fritz bécsi telefonszámát a

noteszéból, és előhalászta a telefonját. A férfi éppen éjszakai

műszak után tartott hazafelé. Miután beszélt vele, felhívta a

tudakozót, és hagyta magát továbbkapcsolni a kért számra.

– Weber. – Hole. Kellemes ünnepnapot, vagy mit szoktak ilyenkor

mondani. – Mi a fenét akarsz? – Hát, mára alighanem valami mást

terveztél... – Pontosan. Az volt a tervem, hogy magamra zárom az

ajtót, becsukom az ablakokat, és újságot olvasok. Nyögd ki, mit

akarsz!

– Szükségem van valakire, aki be tudna gyűjteni néhány

ujjlenyomatot. – Rendben. Mikor? – Most azonnal. Hozd magaddal

a kofferedet is, hogy mindent továbbítani tudjunk innen. És

365

szükségem lenne egy szolgálati fegyverre is. Harry lediktálta a

címet. Aztán a papírcsomaggal leült az egyik letakart székre, és

olvasni kezdett.

Kilencvenötödik fejezet

Leningrád, 1942. december 12.

A lángokban álló, szürke, éjszakai ég olyan volt, mint egy mocskos

sátorlap, amit a vigasztalan, kopár táj fölé feszítettek. Úgy tűnt, az

oroszok támadásba lendültek, de lehet, hogy csak ezt a látszatot

akarták kelteni. Ezt majd csak utólag tudjuk biztosan megmondani.

Daniel ismét fantasztikus lövésznek bizonyult. Ha nem lett volna

már eddig is élőlegenda, ma mindenképpen halhatatlanságot

biztosított volna magának. Majdnem fél kilométeres távolságból

eltalált egy oroszt és halálra sebezte, majd utána egyedül kiment a

senki földjére, és keresztény temetést rendezett neki. Még sosem

hallottam senkiről, aki ilyesmit tett volna. Ráadásul az orosz

sapkáját is magával hozta trófeaként. Ezután szokás szerint

elemében volt, énekelt, és néhány mogorva alak kivételével

mindenkit elszórakoztatott. Büszke vagyok rá, hogy egy ilyen bátor

és különleges ember barátja lehetek. És bár néhanapján úgy tűnik,

hogy a háborúnak soha nem lesz vége, és hogy országunk nagyon

sokat szenved, de ha egy ilyen ember, mint Daniel Gudeson,

reményt ad nekünk, akkor képesek leszünk megállítani az oroszokat,

és egy biztonságos, szabad Norvégiába térhetünk majd vissza.

Harry az órájára pillantott és továbblapozott.

Kilencvenhatodik fejezet

Leningrád, 1943. újév éjszaka

... amikor észrevettem Sindre Fauke szemében a rettegést, kénytelen

voltam néhány megnyugtató szót szólni hozzá, hogy ne legyen

annyira éber. Csak mi ketten voltunk kinn a gépfegyverálláson, a

366

többiek visszamentek aludni, Daniel holtteste pedig ott feküdt

lőszeresládákon. Aztán tovább kapargattam Daniel vérét a

töltényövról Sütött a hold, a hó is esett, csodálatos éjszaka volt.

Arra gondoltam, ha összegyűjtöm Daniel maradványait, és újra

összerakom ókét, akkor feltámadhat, és továbbvezethet bennünket.

Sindre Fauke ezt nem értette, elvtelen megalkuvó volt és besúgó is,

aki mindig abba a sorba állt, ahol a győztest sejtette. És éppen ezen

a borzalmas napon, ami mindannyiunk számára egyaránt szörnyű

volt, még őis el akart bennünket árulni. Hirtelen mögé léptem,

finoman megragadtam a homlokánál, és végighúztam a torkán a

szuronyt. Kell egy bizonyos gyorsaság ahhoz, hogy az ember mély

és tiszta vágást ejtsen. Amint megvágtam, azonnal elengedtem, mert

tudtam, hogy elvégeztem, amit kellett. Lassan megfordult, apró

disznószemével rám meredt. Úgy tűnt, mintha kiabálni akarna, de a

szurony átvágta a légcsövét, így csak sziszegő hang hagyta el

tüdejét a tátongó seben keresztül. És vér. Kezével megragadta a

torkát, talán azt hitte, így megakadályozhatja, hogy az élet

elillanjon belőle, de csak annyit ért el, hogy a vér vékony

sugarakban spriccelt az ujjai közül. Lecsúsztam a földre, és hátrébb

gurultam a hóban, nehogy összevérezze az egyenruhámat. A friss

vércseppek nem mutatnának túl jól rajtam, ha netán elkezdenének

Sindre Fauke „szökése" után nyomozni.

Amikor már nem mozdult többé, a hátára fordítottam, és

elvonszoltam a lőszeresládákhoz, ahol Daniel feküdt. Szerencsére a

testalkatuk egészen hasonló volt. Megkerestem Sindre Fauke

papírjait. Ezek állandóan, éjjel–nappal, nálunk voltak, ugyanis

azokból derült ki, hogy kik vagyunk, kinek a parancsnoksága alá

tartozunk (gyalogos, északi hadosztály, dátum, pecsét és a többi).

Ha nélkülük állítottak volna meg bennünket, azzal azt kockáztattuk

volna, hogy helyben agyonlőnek, mint katonaszökevényeket.

Összetekertem Sindre iratait és derékszíjamra erősített kulacsomba

dugtam. Aztán lehúztam a zsákot Daniel fejéről, és Sindrére

tekertem. Utána megragadtam Danielt, elvonszoltam a senki

földjére, és eltemettem a hó alá, ahogy ő is tette Úriással, az

orosszal. Megtartottam az orosz egyensapkáját. Zsoltárt énekeltem,

az „Erős vár a mi Istenünket". Utána pedig a „ Telepedj közénk a

tűzhözt".

367

Kilencvenhetedik fejezet

Leningrád, 1943. január 3.

Enyhült a tél. Minden a terv szerint haladt. Újév reggelén a

hullaszállítók, ahogy azt parancsba kapták, elvitték a holttestet a

lőszeresládákról. Természetesen azt hitték, hogy az Északi Egység

tömegsírja felé húzott szánon Daniel Gudeson fekszik. Ha eszembe

jutott, folyton nevethetnékem támadt. Hogy a zsákot levették–e a

fejéről, mielőtt a tömegsírba tették, azt nem tudom, de nem is

törődtem vele, hiszen a hullaszállítók sem Danielt, sem Sindre

Faukét nem ismerték.

Egyedül Edvard Mosken miatt aggódtam, aki, úgy tűnt, kételkedik

Fauke szökésében, és azt hiszi, én öltem meg. Bár sok mindent nem

tehetett, mert Sindre Fauke teste már a felismerhetetlenségig

összeégetve feküdt a több száz másik holttest között (lelke

remélhetőleg örökké égni fog).

A ma éjszakai őrszolgálat alatt eddigi legmerészebb húzásomat

hajtottam végre. Világossá vált, hogy az enyhe idő miatt nem

hagyhatom tovább Danielt a hó alá temetve, mert bármikor

előbukkanhat a teste, és akkor kiderül a csere. És amikor

éjszakánként arról kezdtem álmodni, hogy a rókák és a görények

mit művelhetnek Daniel holttestével, ha tavasszal eltűnik a hó róla,

úgy döntöttem, hogy kiásom, és eljuttatom a tömegsírba – ezt a

földet egyébként sem szentelte meg a tábori lelkész.

Természetesen a saját őreinktől jobban tartottam, mint az

oroszoktól, de szerencsére Hallgrim Dale, Fauke tompa agyú és

halálosan fáradt cimborája ült a gépfegyvernél. Ráadásul az

éjszaka is felhős volt, és ami még ennél is fontosabb: éreztem, hogy

Daniel velem van, igen, éreztem, hogy ott van bennem. És amikor

végre visszavonszoltam a testét a lőszeresládákra, és a feje köré

akartam tekerni a zsákot, láttam, hogy elmosolyodik. Tudtam, hogy

az éhség és az alváshiány gyakran furcsa tréfát űz az ember

tudatával, de Daniel merev, halott arca közvetlenül a szemem előtt

alakult át. A legkülönösebb mégis az volt, hogy ijedség helyett

végtelen nyugalom és boldogság töltött el. Aztán visszakúsztam a

bunkerbe, és olyan mélyen aludtam, ahogy csak egy gyermek tud.

368

Amikor Edvard Mosken egy szűk óra múlva felrázott, olyan volt,

mintha csak álmodtam volna az egészet, és azt hiszem, sikerült

őszintén meglepődnöm azon, hogy Daniel újra felbukkant. Ez

azonban nem volt elég Mosken meggyőzéséhez. Biztos volt benne,

hogy Fauke fekszik ott, hogy megöltem őt, és odafektettem a ládákra

annak reményében, hogy a hullaszállítók azt hiszik majd, az első

alkalommal elfelejtették elszállítani, és ezért szó nélkül elviszik.

Amikor Dale levette a zsákot és Mosken rájött, hogy mégis Daniel

fekszik előttünk, mindketten csak bámultak némán, én pedig alig

tudtam uralkodni magamon, nehogy kirobbanjon belőlem ez az

újfajta nevetés, és leleplezzen bennünket Daniellel.

Kilencvennyolcadik fejezet

Katonai kórház, Leningrád, 1944. január 17.

Az orosz gépróí ledobott kézigránát eltalálta Dale sisakját, majd a

jégre esve tovább pörgött, mi pedig próbáltunk elmenekülni. Én

feküdtem a legközelebb hozzá, és egészen biztos voltam benne, hogy

Moskennel és Daléval együtt mindhárman odaveszünk. Furcsa, de

az utolsó gondolatom az volt, hogy ez az egész tényleg csak a sors

iróniája lehet, ugyanis épp az imént mentettem meg Moskent attól,

hogy Dale, ez a szerencsétlen ördög, lelője, és ezzel pontosan két

teljes perccel hosszabbítottam meg szakaszvezetőnk életét. De az

oroszok szerencsére siralmas gránátokat gyártanak, úgyhogy bár

mindhárman megsebesültünk, de túléltük. Én összezúzott lábbal, és

egy homlokomba fúródott gránátszilánkkal úsztam meg, ami előbb a

sisakomat is átütötte.

Különös véletlen folytán Signe Alsaker nővér kórtermébe kerültem,

aki Daniel jegyese volt. Először nem ismert fel, de délután odajött

az ágyamhoz, és norvégul beszélt hozzám. Nagyon szép volt,

azonnal úgy éreztem, el akarom jegyezni.

Olaf Lindvig is ebben a kórteremben fekszik. Fehér katonai kabátja

az ágya mellett lóg, fogalmam sincs róla, miért, talán hogy amint

orvosolták a sebeit, egyenesen a frontra indulhasson, vissza a

kötelességéhez. Nagy szükség lenne most az ilyen emberekre, mint

Lindvig – ide hallatszik, ahogy az oroszok tüzérsége közeleg. Azt

369

hiszem, egyik éjszaka rosszat álmodott, mert sikoltozni kezdett,

Signe nővér pedig odajött hozzá. Adott neki valami injekciót,

biztosan morfint. Amikor Lindvig újra elaludt, észrevettem, hogy

Signe megsimogatta a haját. Olyan gyönyörű volt, hogy

legszívesebben odahívtam volna az ágyamhoz, hogy elmondjam

neki, ki vagyok, de nem akartam megrémíteni.

Ma azt mondták, hogy átküldenek nyugatra, mert itt nincs elég

gyógyszer. Erről senki nem beszél, de a lábam gennyesedik, az

oroszok pedig egyre közelednek, és tudom, ez az egyetlen esélyem,

hogy megmeneküljek.

Kilencvenkilencedik fejezet

Bécsi–erdő, 1944. május 29.

...a legszebb és legokosabb nő, akivel életem során találkoztam.

Lehet az ember egyszerre két nőbe szerelmes? Igen, biztosan.

Gudbrand megváltozott, ezért Daniel becenevét, az Úriást

használom. Helena is jobban szereti, a Gudbrandot nagyon

furcsának és idegennek találja.

Amikor a többiek elalszanak, verseket írok, de nem vagyok valami

nagy poéta. A szívem azonnal hevesebben kalapál, ha csak

megjelenik az ajtóban, de Daniel azt mondja, hogy ha egy nő szívét

meg akarjuk nyerni, akkor nyugodtan, szinte hidegen kell

viselkedni, mint amikor legyet akarunk fogni. Csendben kell ülni,

lehetőleg egészen más irányba fordulva. És amikor a légy lassan

bízni kezd bennünk, leszáll elénk az asztalra, egyre közelebb jön,

mintha szinte könyörögne, hogy kapjuk el – akkor kell

villámgyorsan lecsapni rá, határozottan és magabiztosan. Ez a

legfontosabb az egészben. Nem a gyorsaság a lényeg, hanem a hit,

hogy el tudod kapni a legyet. Csak egyszer próbálkozhatsz – és

akkorra már mindennek készen kell állnia. Ezt Daniel mondta.

Századik fejezet

Bécs, 1944. június 29.

...úgy aludt, mint egy kisgyermek, amikor kibontakoztam a

370

karjaiból. A bombatámadás már véget ért, de mivel késő éjjel volt,

az utcák teljesen néptelenek voltak. Megkerestem a kocsit, amivel a

„Három Huszárnál" parkoltunk le. A hátsó ablaka betört, egy tégla

pedig behorpasztotta a tetejét, de szerencsére semmi egyéb baja

nem esett. Olyan gyorsan, ahogy csak tudtam, visszahajtottam a

kórházba.

Tudtam, hogy már késő, már semmit sem tehetek Helenáért és

magamért, hiszen olyan események fogságában vergődünk,

amelyekre semmi befolyásunk nincs. Helenának, hogy

gondoskodhasson családjáról, férjhez kell mennie ehhez az

orvoshoz, Christopher Brockhardhoz, ehhez a korrupt emberhez,

akinek a határtalan önzése (amit ráadásul képes szerelemnek

nevezni!) pontosan a szerelem lényegét sérti. Hát, nem látja, hogy

az ő szerelmét egészen más hajtja, mint Helenáét? Nekem fel kell

áldoznom azt az álmomat, hogy Helenával élhessek, de annyit

megtehetek, hogy olyan életet biztosítok neki, ami ha nem is boldog,

de legalább tisztességes, és amelyben nem kell eltűrnie azt a

megaláztatást, amibe Brockhard akarja kényszeríteni.

A gondolatok úgy cikáztak a fejemben, mint ahogy az éjszakában

száguldottam a város utcáin keresztül, melyek éppen olyan kuszák

és zavarosak voltak, mint maga az élet. De a kezemet és a lábamat

Daniel vezette.

...észrevette, hogy az ágya szélén ülök, és hitetlenkedő arccal

bámult rám.

– Mit keres maga itt?

– Christopher Brockhard, maga egy csaló, és ezért halálra ítélem –

suttogtam. – Felkészült? Nem hiszem, hogy felkészült volna. Az

emberek sohasem állnak készen a halálra, mind azt hiszik, hogy

örökké fognak élni. Remélem, még látta a plafon felé spriccelő' vér

szökőkútját, és még hallotta, ahogy a cseppek visszacsapódnak az

ágyneműre. De leginkább azt remélem, tudatában volt annak, hogy

megfog halni. A ruhásszekrényéből kivettem egy öltönyt, egy pár

cipőt és egy inget, és összegöngyölve a hónom alá szorítottam őket.

Aztán kirohantam a kocsihoz, beindítottam...

371

... még mindig aludt. A váratlan esőtől csuromvizes és hideg volt a

testem, amikor visszabújtam mellé a lepedő alá. Helena teste

melegített, mint egy kályha, és halkan felnyögött, amikor

hozzásimultam. Igyekeztem bőre minden centiméterét befedni

testemmel és bebeszélni magamnak, hogy mindez örökké tarthat, és

próbáltam nem figyelni az időre. Már csak órák voltak hátra a

vonat indulásáig. És már csak órák kérdése volt az is, hogy az egész

országban körözött gyilkossá váljak. Nem tudták, hogy mikor

utazom el és milyen útvonalon, de azt tudták, hová tartok – és

készen akartak állni, mire Oslóba érek. Próbáltam Helenát olyan

szorosan ölelni, hogy egy egész életen át kitartson.

Harry felriadt a csengőre. Vajon már többször is szólt? Megkereste

a kaputelefont, és beengedte Webert.

– Közvetlenül a sportközvetítések után ezt utálom a legjobban –

lihegte Weber, amikor mogorva arccal betrappolt, és az

utazóbőröndöt a padlóra állította. – Május tizenhetedike, az egész

ország nemzeti kábulatban, az utak lezárva, úgyhogy az egész

központot meg kell kerülnöd, ha el akarsz jutni valahová. Édes

Istenem! Hol kezdjem?

– Egészen biztosan használható ujjlenyomatokat találsz a

kávéskannán a konyhában – javasolta Harry. – Beszéltem egy bécsi

kollégával, aki teljes gőzzel kutat egy adag ujjlenyomat után 1944–

ből. Magaddal hoztad a szkennert és a PC–t? Weber megveregette

az utazóbőröndöt.

– Nagyszerű. Ha kész vagy az ujjlenyomatok szkennelésével, akkor

rácsatlakoztathatod a mobiltelefonomat a PC–re, és küld át a Fritz

név alatt szereplő bécsi mail–címre. Már várja, hogy összevethesse

a náluk lévő ujjlenyomatokkal, és azonnal visszajelzést ad nekünk.

Alapvetően ennyiről lenne szó, nekem át kell olvasnom néhány

papírt a nappaliban.

– És miről...?

– NBSZ–es ügy – mondta Harry.

– „Need to know only."46

– Ó, valóban? – Weber az ajkába harapott, és kutató pillantást vetett

Harryra, aki egyenesen a szemébe nézett, és várt. – Tudod mit,

372

Hole? – szólalt meg végül Weber. – Jó, hogy vannak még nálunk

néhányan, akik mindig profiként viselkednek.

Százegyedik fejezet

Hamburg, 1944. június 30.

Miután megírtam a levelet Helenának, kinyitottam a kulacsomat,

kiráztam belőle Sindre Fauke összetekert papírjait, és beletettem a

levelet. A szuronnyal belekarcoltam Helena címét az oldalába, és

kimentem az éjszakába. Ahogy kiléptem az ajtón, azonnal

megcsapott a forróság. A szél tépkedte az egyenruhámat, az ég

piszkossárga kupolaként borult fölém, és csak a lángok távoli

bömbölése, a szétrobbanó üvegek hangja és a menedéket hiába

kereső emberek sikoltozása zengett a fülemben. Nagyjából ilyennek

képzeltem a poklot. A bombák már nem zuhogtak a városra.

Végigmentem egy utcán, ami nem volt utca többé, csupán egy

aszfaltcsík, ami a romhalmazokkal szegélyezett, nyílt teret szelte

keresztül. Egyedül egy elszenesedett fa állt még, és az ég felé

nyújtogatta fekete, göcsörtös ujjait. És egy lángba boridt ház, innen

hallatszottak a sikolyok. Amikor annyira közel értem hozzá, hogy a

forróság már a tüdőmet égette, megfordultam és a tenger felé

indultam. Ott bukkant fel a rémült, fekete szemű, kicsi lány. Az

egyenruhám kabátját rángatta és a hátam mögött sikoltozott

zokogva.

– Meine Mutter! Meine Mutter!47

Továbbindultam, hiszen semmit sem tehettem – láttam a legfelső

emeleten a lángokban álló ablakkeretbe kapaszkodó emberi

csontvázat. De a kislány tovább követett, és egyre csak sikoltozott

elkeseredetten, hogy segítsek az anyján. Próbáltam szaporázni a

lépteimet, de gyerekkarjaival szorosan átölelt, mintha soha többé

nem akarna elengedni, így végül magammal vonszoltam lefelé, a

hatalmas lángtenger irányába. Így mentünk tovább, egy különös

pár, két ember egymáshoz láncolva a megsemmisülés felé vezető

úton. Sírtam, igen, sírtam, de a könnyeim éppoly gyorsan

elpárologtak, mint ahogy jöttek. Nem tudom, melyikünk állt meg

végül, és emelte karjára a kislányt, de megfordultam, felvittem a

373

gyereket a kikötői hálóterembe, és becsavartam a takarómba. Aztán

az egyik ágyból kihúztam a matracot, és lefeküdtem mellé a földre.

Sosem derült ki, hogy hívták, vagy mi történt vele, mert éjszaka

aztán eltűnt. De tudtam, hogy megmentette az életemet. Mert a

remény mellett döntöttem.

Egy halott városban ébredtem. A lángok nagy része még mindig

lobogott, a kikötő romokban, és a hajók, amelyek ellátmányt

hoztak, vagy a sebesültek kimenekítésre jöttek, kinn maradtak a

vízen, mert nem volt hova kikötniük.

Csak estére sikerült a mentőcsapatoknak felszabadítani egy helyet,

ahová kiköthettek a hajók, hogy a legénység ki – és berakodhasson.

Egyiktől a másikig mentem, míg rá nem akadtam egy Norvégiába

készülő hajóra, ami az Anna nevet viselte, és cementet szállított

Trondheimbe. Az úti céljuk teljesen megfelelt, mivel arra

számítottam, hogy a körözési papírokat oda már nem juttatják el. A

megszokott német rendet káosz váltotta föl, és a parancsok sem

voltak kifejezetten következetesek. Úgy tűnt, a galléromon lévő SS–

jelzés mégiscsak hatott valamennyire, mert nem okozott semmi

gondot, hogy feljussak a hajóra és meggyőzzem a kapitányt arról,

hogy a menetparancs, amit felmutattam neki, azt tartalmazza, hogy

haladéktalanul Oslóba kell érnem, és a jelenlegi helyzetben az tűnik

a legésszerűbb megoldásnak, ha az Anna fedélzetén elhajózom

Trondheimbe, onnan pedig vonattal utazok tovább Oslóba.

Az út három napig tartott, utána lesétáltam a hajóról, és amikor

felmutattam a papírjaimat, egyszerűen tovább is intettek. Aztán

felültem az Oslóba induló vonatra. Az út négy napig tartott. Mielőtt

leszálltam a vonatról, kimentem a mosdóba, és felvettem a

Christopher Brockhardtól szerzett ruhákat. Aztán felkészültem az

első kísérletre. Végigmentem a Karl Johans gatén, szemerkélt az

eső és nagyon meleg volt. Két lány jött velem szembe, karonfogva,

és hangosan kuncogtak, amikor elhaladtak mellettem. A hamburgi

pokol mintha fényévekre lett volna. A szívem ujjongott.

Visszatértem szeretett hazámba, és másodszor is újjászülettem. A

Continental Hotel portása alaposan áttanulmányozta a papírjaimat,

aztán a szemüvege fölött rám nézett, és így szólt: – Isten hozta

nálunk, Fauke úr. És miközben ott feküdtem a sárga hotelszoba

ágyán, a plafont bámulva és a város hangjait hallgatva, új nevemet

374

ízlelgettem. Sindre Fauke. Szokatlan volt, de aztán úgy döntöttem,

menni fog. Menni fog.

Százkettedik fejezet

Nordmarka, 1944. július 12.

...egy férfi, Even Juulnek hívják. Úgy tűnik, a többi ellenállóhoz

hasonlóan ő is elhitte a történetemet. Persze, miért is ne tette

volna? Az igazságot, hogy a fronton harcoltam és gyilkosságért

köröznek, még mindig nehezebb lett volna lenyelni, mint azt, hogy a

keleti frontról dezertáltam, és Svédországon keresztül jutottam

vissza Norvégiába. Ezenkívül az informátoraik is utánanéztek

annak, amit mondtam, és azt a megerősítést kapták, hogy valóban

jelentették egy Sindre Fauke nevű személy eltűnését, aki

valószínűleg átállt az oroszokhoz. A németek aztán rendet tartanak

a dolgaik közt!

Átmeneti amerikai neveltetésemnek köszönhetően nincs semmilyen

tájszólásom, de nem is tette szóvá senki, hogy Sindre Faukeként

milyen gyorsan levetkőztem a gudbrandsdali dialektusomat. Egy

aprócska településről származom, de ha mégis felbukkanna valaki a

fiatalkoromból (Fiatalkor! Édes Istenem, csak három év telt el, de

mintha egy fél emberöltő lett volna!), meg vagyok róla győződve,

hogy biztosan nem ismerne fel, annyira másnak érzem most

magam!

Attól sokkal jobban tartok, hogy olyasvalaki bukkan fel, aki az igazi

Sindre Faukét ismerte. Szerencsére ő még egy nálam is félreesőbb

helyről származik, viszont vannak rokonai, akik azonosíthatják.

Ma éppen ezeken a dolgokon törtem a fejemet, amikor legnagyobb

ámulatomra azt a parancsot kaptam, hogy likvidáljam az egyik saját

(mármint Faukéét) NS–hívő bátyámat. Ez bizonyára egy teszt,

amivel ki akarják deríteni, hogy valóban oldalt váltottam–e, vagy

csak be akarok szivárogni közéjük. Daniel és én majdnem

nevetésben törtünk ki – mintha csak a saját fejünkből pattant volna

ki az ötlet. Tulajdonképpen arra kérnek, hogy takarítsam el az útból

azokat az embereket, akik leleplezhetnének! Teljesen megértem,

hogy ennek a katonásdinak a vezetői azt hiszik, hogy a

375

testvérgyilkosság iszonyú dolog, hiszen honnan tudnának bármit is

ebben a védett erdőben a háború brutalitásáról? Mégis úgy

döntöttem, hogy szavukon fogom őket, még mielőtt meggondolják

magukat. Amint besötétedett, lementem a városba, elhoztam a

szolgálati pisztolyomat, ami az egyenruhámmal együtt a pályaudvar

csomagmegőrzőjében volt, és ugyanazzal az éjszakai vonattal,

amivel Oslóba érkeztem, elindultam észak felé. Tudtam a település

nevét, aminek közelében Sindréék tanyája feküdt, így csak meg

kellett kérdeznem...

Százharmadik fejezet

Oslo, 1945. május 13.

Egy újabb különös nap. Az ország még mindig a szabadság

mámorában úszik, és ma, egy kormánydelegáció kíséretében,

megérkezett Oslóba Olav trónörökös. Nem bírtam lemenni a

kikötőbe, hogy megnézzem, de ahogy hallottam, legalább a fél város

ott tülekedett. Ma civilben mentem fel a Karl Johans gatéra, és a

„katonabarátaim" nem értették, hogy miért nem parádézom

hozzájuk hasonlóan az ellenállók „egyenruhájában" és

ünnepeltetem hősként magam. Ez most bizonyára mágnesként

vonzaná a fiatal hölgyeket. Persze, a nők és az egyenruhák – ha

nem csal az emlékezetem, a hőiteket 1940–ben is igencsak

elbűvölték a zöld uniformisok.

Felmentem a királyi palotához, hogy megnézzem, hátha megmutatja

magát a trónörökös az erkélyen, és szól néhány szót. Mások is

gyülekeztek már. A palota előtt éppen őrségváltás volt, amikor

megérkeztem. Ez is csak egy nyomorúságos színjáték, német

mintára, mégis ujjong mindenki.

Abban bíztam, hogy a trónörökös majd lehűti ezeket az úgynevezett

jó norvégokat, akik öt éven keresztül csak csendben ültek a

babérjaikon, és kisujjukat sem mozdították sem az egyik, sem a

másik oldalon, most viszont teli torokból követelik a hazaárulók

megbüntetését. Azt hiszem ugyanis, hogy a trónörökös megért

bennünket, mert ha igazak a hírek, ő volt az egyetlen a királyi

házból és a kormányból, aki a kapituláció idején valami tartást

376

mutatott és felajánlotta, itt marad a népével és osztozik sorsukban.

De a kormány lebeszélte erről, mert tudták, hogy a királyra és rájuk

is rossz fényt vetne, ha a koronaherceget ott hagynák az országban,

miközben ők elmenekülnek.

Igen, abban bíztam, hogy az ifjú trónörökös (aki „az utolsó napok

szentjeivel" ellentétben tudja, hogyan kell az egyenruhát viselni!)

elmagyarázza a nemzetnek, hogy a frontkatonák milyen szolgálatot

teljesítettek, különösen amióta ő maga is láthatta, hogy a bolsevikok

kelet felől milyen veszélyt jelentettek és jelentenek még ma is

országunkra. Állítólag 1942 elején, miközben mi, katonák, a keleti

frontra készültünk, tárgyalásokat folytatott Roosevelt elnökkel, és

aggodalmát fejezte ki az oroszok Norvégiára vonatkozó tervei

miatt. Zászlók lobogtak, néhányan énekeltek, én pedig még sosem

láttam zöldebbnek a királyi palota parkjának fáit. De a trónörökös

ma nem jött ki az erkélyre. Még türelemmel kell lennem.

– Most telefonáltak Bécsből. Az ujjlenyomatok egyeznek.

Weber a nappali ajtajában állt. – Nagyszerű – mondta Harry, és

szórakozottan bólintott, miközben tovább olvasott. – Valaki

belehányt a szemetesbe – folytatta Weber. – Az illető nagyon beteg

lehet, mert a hányás nagyja vér volt. Harry megnedvesítette a

hüvelykujját, és a következő oldalra lapozott.

– Aha... Csend.

– Ha van még valami, amiben...

– Köszönöm a segítségedet, Weber, ez volt minden.

– Weber bólintott, de továbbra is az ajtóban cövekelt.

– Nem akarsz körözést kiadni? – kérdezte végül.

Harry felemelte a fejét, és továbbra is szórakozottan bámult Weber

irányába. – Minek? – Ja, most jut eszembe, hogy erről én nem is

tudok semmit – mondta Weber.

– És főleg „I don't need to know. "48

Harry elmosolyodott, talán az idősebb rendőr megjegyzésén. –

Nem, tényleg nem – mondta. Weber türelmesen várta a folytatást,

de hiába. – Ahogy akarod, Hole. Hoztam egy Smith & Wessont.

Meg van töltve, és van mellé még egy tár. Kapd el! Harry még

éppen időben nézett fel, hogy elkapja a felé repülő fekete tokot.

Kinyitotta, és kivette belőle a revolvert. Be volt olajozva, a frissen

377

tisztított acél tompán verte vissza a fényt. Még szép. Hiszen Weber

saját fegyvere volt.

– Kösz a segítséget, Weber – mondta Harry.

– Ne csinálj semmi hülyeséget!

– Igyekszem. És... szép napot!

Weber felhorkant a jókívánság hallatán. Amikor kidübögött a

lakásból, Harry már visszamerült az olvasásba.

Száznegyedik fejezet

Oslo, 1945. augusztus 27.

Árulás–árulás–árulás! Kővé dermedve ültem a hátsó padok

takarásában, amikor a jegyesemet bevezették, és ő a vádlottak

padjára ülve gyors, félreérthetetlen mosollyal ajándékozta meg

Even Juult. Ez a kis mosoly elmondott mindent, de én csak ültem ott,

mint akit odaszögeztek, képtelen voltam bármire, csak hallgattam a

tárgyalást, és bámultam. És szenvedtem. Még egy ilyen hazugot!

Even Juul nagyon jól tudta, hogy Signe Alsaker kicsoda, még én

meséltem neki róla. Juult nem hibáztatom, mert ő azt hiszi, hogy

Daniel Gudeson halott, de Signe! Ő örök hűséget esküdött! Igen,

megismétlem még egyszer: csalás! És a trónörökös egy szót sem

szólt. Senki nem mondott semmit. Az Akerhus erődnél olyan

férfiakat lőttek agyon, akik az életüket kockáztatták Norvégiáért. A

lövések visszhangja egy másodpercig a város fölött lebegett, aztán

eltűnt, és még annál is nagyobb lett a csönd, mint azelőtt volt.

Mintha mi sem történt volna.

Az előző héten azt az értesítést kaptam, hogy az ügyemet

befejezettnek tekintik, mivel hőstetteim túlsúlyba kerültek az

általam elkövetett bűnökkel szemben. Potyogtak a könnyeim a

nevetéstől, miközben a levelet olvastam. Hiszen ezek nagyobb

hőstettnek tekintik annak a négy fegyvertelen gudbrandsdali

parasztnak a meggyilkolását, mint azt az állítólag gátlástalan, bűnös

cselekedetemet, hogy a hazámat védtem Leningrádnál! A falhoz

vágtam egy széket, mire a főbérlő bekopogtatott, úgyhogy

bocsánatot kellett kérnem. Ez kétségbeejtő.

378

Éjszakánként Helenáról álmodom. Csak róla. Meg kell próbálnom

elfelejteni. És a trónörökös egy szót sem szólt. Ezt nem lehet

elviselni, azt hiszem...

Harry újra az órájára nézett. Gyorsan átlapozott néhány oldalt, majd

a pillantása egy ismerős névre siklott.

Százötödik fejezet

Schrøder vendéglő, 1948. szeptember 23.

... üzleti tevékenység ígéretes jövőbeli kilátásokkal. Ma azonban

bekövetkezett, amitóí régóta tartottam.

Az újságom mellett üldögéltem, amikor arra eszméltem, hogy

valaki az asztalom mellett áll, és engem figyel. Felemeltem a

fejemet, és megfagyott az ereimben a vér! A mellettem álló férfi

egy kicsit lerobbantnak tűnt. A ruhája kopott, és nincs meg az az

egyenes, kissé merev tartása sem, amire emlékeztem – olyan volt,

mintha már nem a régi önmaga lenne. Ennek ellenére azonnal

felismertem jó öreg szakaszvezetőnket, a küklopszszemű férfit.

– Gudbrand Johansen – szólalt meg Edvard Mosken.

– Az a hír járta, hogy meghaltál.

– Méghozzá Hamburgban.

Sejtelmem sem volt róla, hogy mit mondjak, vagy mit tegyek. Csak

annyit tudtam, hogy a velem szemben helyett foglaló férfi

letartóztathat, mint hazaárulót, sőt, akár halálra is ítéltethet!

Mire meg bírtam szólalni, a szám egészen kiszáradt. Azt mondtam,

hogy persze, nagyon is élek, és hogy időt nyerjek, elmeséltem neki,

hogy egy bécsi kórházba kerültem fej – és lábsérüléssel. Aztán én is

megkérdeztem tőle, hogy mi történt vele. Elmesélte, hogy őt

hazaküldték, és a Sinsen Katonai Kórházba került, pont oda, ahová

engem is vezényeltek. A legtöbb hazatért frontkatonához hasonlóan

őt is három év börtönbüntetésre ítélték hazaárulásért, de két és fél

év után kiengedték.

Beszélgettünk még erról–arról, én pedig egy idő múlva kezdtem egy

kissé megnyugodni. Meghívtam egy sörre, és az építőipari üzletről

379

meséltem neki, amivel foglalkoztam. Elmondtam neki a

véleményemet arról, hogy az olyanoknak, mint mi, talán az a

legjobb, ha önálló vállalkozásba kezdünk, mert a legtöbb vállalat

nem hajlandó egykori frontkatonákat alkalmazni (különösen azok a

cégek nem, akik a háború alatt együttműködtek a németekkel).

– Te sem? – kérdezte.

Elmondtam neki, hogy rajtam sem segített sokat, hogy átálltam a

„helyes" oldalra, mivel én is német egyenruhát hordtam. Mosken

ajkán egész idő alatt egy kis félmosoly játszott, és végül nem tudta

tovább tartani magát. Elmondta, hogy hosszú ideig mindent

elkövetett, hogy rám találjon, de Hamburgban az összes nyom

megszakadt. Már majdnem feladta, amikor egy nap megakadt a

szeme Sindre Fauke nevén egy ellenállókról szóló újságcikkben. Ez

újra felkeltette az érdeklődését, kiderítette, hogy hol dolgozik

Fauke, és felhívta a munkahelyét, ahol valakitől azt a tippet kapta,

hogy nézze meg a Schrøderben, hátha ott van. Újra kővé

dermedtem, és arra gondoltam, hogy akkor most jön. De Mosken

egész mást mondott, mint amire készültem:

– Meg sem tudtam neked rendesen köszönni, hogy annak idején

megakadályoztad, hogy Hallgrim Dale lelőjön. Megmentetted az

életemet, Johansen. Elképedve vállat vontam, semmi egyébre nem

voltam képes. Mosken úgy gondolta, azzal, hogy megmentettem az

életét, bebizonyítottam, hogy erkölcsös ember vagyok. Pedig, mint

mondta, lett volna rá okom, hogy a halálát kívánjam. Ha Sindre

Fauke holtteste előkerül, ő bebizonyíthatta volna, hogy gyilkos

vagyok! Erre csak bólintani tudtam. Aztán Mosken rám nézett, és

megkérdezte, hogy félek–e tőle. Tudtam, hogy nincs vesztenivalóm,

ezért elmeséltem neki az egészet úgy, ahogy történt.

Mosken hallgatott, küklopszszemét időről időre rám emelte, hogy

megbizonyosodjon róla, nem hazudok–e, de látta, hogy nagyrészt

igazat mondtam. Amikor befejeztem, rendeltem még egy sört

mindkettőnknek. Mosken is mesélt magáról, elmondta, hogy a

felesége talált magának egy másik fickót, aki gondoskodott róla és a

fiukról, amíg ő a börtönben volt. Megértette a feleségét, és talán a

kis Edvardnak is jobb, hogy nem egy hazaáruló gyermekeként kell

felnőnie. Mosken rezignáltnak tűnt. Azt mondta, hogy szívesen

380

próbálkozna a fuvarozási szakmában, de egyetlen sofőrállást sem

kapott meg, amire eddig pályázott.

– Vegyél magadnak egy saját teherautót – mondtam neki. – Vágj

bele bátran egyedül! – Nincs hozzá pénzem – mondta, és egy gyors

pillantást vetett rám. Kezdett derengeni. – És a bankok sincsenek

különösebben odáig az egykori frontkatonákért. Azt hiszik, hogy

egytől egyig gonosztevők vagyunk.

– Félretettem egy kis pénzt – mondtam.

– Adok neked kölcsön.

Elutasította, de tudtam, hogy az ügyet elintézettnek tekinthetem.

– Természetesen kamatot is fizetsz majd! – mondtam, mire felderült

az arca. Aztán újra elkomolyodott, és azt mondta, hogy ez talán

mégis túl költséges lenne számára, mert beletelik egy jó időbe, mire

képes lesz a saját lábára állni. Elmagyaráztam neki, hogy a kamat

igazából csak szimbolikus lesz. Rendeltem még egy–egy sört, és

miután ezt is megittuk és hazaindultunk, kezet ráztunk a

megállapodásra.

Százhatodik fejezet

Oslo, 1950. augusztus 3.

Egy Bécsben lepecsételt levelet találtam a postaládában. Magam

elé fektettem a konyhaasztalra, és csak néztem. A feladó helyén

Helena neve és címe állt. Még májusban küldtem egy levelet a II.

Rudolf Kórháznak, abban a reményben, hogy valaki tudja, hol

tartózkodik most Helena, és továbbítja neki a levelemet. Arra az

esetre, ha illetéktelen kezek bontanák fel, nem írtam benne semmi

olyasmit, ami bármelyikünkre nézve veszélyt jelenthetne, és

természetesen nem a valódi nevemet használtam. Remélni sem

mertem, hogy választ kapok. Persze valahol a lelkem mélyén

mégiscsak nagyon vártam Helena válaszát, és szerettem volna, ha

nem az lenne benne – amire egyébként nagy eséllyel számíthattam –

, hogy férjez ment, és gyermekei vannak. Nem, ezt nem akartam.

Annak ellenére sem, hogy annak idején én magam kívántam ezt

neki, amikor elengedtem.

381

Édes Istenem, olyan fiatalok voltunk, ő még csak tizenkilenc éves

volt! És most, ahogy itt tartom a levelet a kezemben, hirtelen az

egész annyira valószerűtlennek tűnik, mintha a borítékon lévő

finom kézírásnak semmi köze nem lenne ahhoz a Helenához, akiről

hat éven keresztül álmodoztam. Remegő ujjakkal bontottam fel a

borítékot, és kényszeríttetem magam, hogy a legrosszabbra

számítsak. A levél hosszú volt, és bár csak néhány órával ezelőtt

olvastam először, minden szavát betéve tudom.

Drága Úriás!

Szeretlek. És tudom, hogy amíg élek, szeretni foglak, de ami még

különösebb – úgy érzem, már akkor is szerettelek, mielőtt

megismertelek. Amikor megkaptam a leveledet, sírtam a

boldogságtól, és...

Harry a papírokkal a kezében kiment a konyhába, megkereste a

kávét a mosogató fölötti szekrényben, feltette a kávéfőzőt a

tűzhelyre, és mindeközben tovább olvasott. A boldog, és mégis

nehéz, szinte fájdalmas találkozásról egy párizsi hotelszobában.

Másnap eljegyezték egymást. Innentől kezdve Gudbrand egyre

kevesebbet írt Danielről, végül úgy tűnt, hogy egészen el is tűnt az

életéből. Ehelyett egy szerelmespárról írt, akik Christopher

Brockhard meggyilkolása miatt még mindig nyakukban érezték

üldözőik lihegését. A titkos találkozásokról Koppenhágában,

Amszterdamban és Hamburgban. Helena ismerte Gudbrand új

személyazonosságát, de vajon tudta–e a teljes igazságot a fronton

történt gyilkosságról és a Fauke család kiirtásáról? Nem úgy tűnt.

A szövetségesek kivonulása után jegyezték el egymást, és Helena

1955–ben egy olyan Ausztriának fordított hátat, amely

meggyőződése szerint hamarosan újra azoknak a „háborús

bűnösöknek, antiszemitáknak és fanatikusoknak a kezére kerül, akik

semmit sem tanultak a hibáikból".

Oslóban telepedtek le, ahol Gudbrand, még mindig Sindre Fauke

neve alatt, tovább vitte kis üzletét. Még ugyanabban az évben egy

katolikus paptól áldást kértek házasságukra. A kis szertartást a

holmennkollveieni kertben tartották, a hatalmas villa kertjében, amit

382

éppen akkor vásároltak abból a pénzből, amit Helena a bécsi

üzletéért kapott. Boldogok voltak. Harry csak most hallotta meg a

víz buzogását, és elképedve látta, hogy a kávé kifutott.

Százhetedik fejezet

Rikshospitalet, 1956

Helena olyan sok vért vesztett, hogy egy kis ideig az élete is

veszélyben forgott, de szerencsére még időben beavatkoztak. A

gyermeket elvesztettük. Helena persze vigasztalhatatlan volt, hiába

ismételgettem egyre, hogy még nagyon fiatal, és még nagyon sok

esélyünk van. Az orvos sajnos nem volt ennyire optimista. Azt

mondta, hogy a méhe...

Száznyolcadik fejezet

Rikshospitalet, 1967. március 12.

Kislány. Rakel lesz a neve. Én csak sírtam és sírtam, Helena pedig

megsimogatta az arcomat, és azt mondta, hogy Isten útjai...

Harry visszament a nappaliba és megdörgölte a szemét. Hogyhogy

nem kapcsolt azonnal, amikor meglátta Helena képét Beatrice

szobájában? Anya és lánya. Hiszen messziről látszik a hasonlóság.

Valószínűleg éppen a távolság volt a válasz. Hiszen mindenhol

Rakelt látta: az utcákon szembejövő nők arcában, az összes

tévéadón, a kávézó pultja mögött. Akkor miért lett volna épp az

olyan különösen feltűnő, hogy egy gyönyörű nő régi fotóján is az ő

arcát látja? Most fel kellene hívnia Møllert, hogy megerősítse, amit

Gudbrand Johansen, alias Sindre Fauke írt? Tényleg szükség van

erre? Nem, most még nem.

Újra az órájára pillantott. Miért nézegeti folyton? Más oka is van,

hogy annyira siet, vagy csak az, hogy le ne késsé a tizenegy órás

találkozót Rakellel? Ellen biztosan tudná a választ, de ő nem volt

itt, hogy segítsen, neki pedig most nincs ideje kigondolni a választ.

Pontosan ez az, nincs idő.

383

Előre lapozott egészen 1999. október hetedikéig. Már csak néhány

oldal volt hátra a kéziratból. Észrevette, hogy egészen izzadt a

tenyere. Ugyanazt érezte, mint amit Rakel apja, amikor megkapta

Helena levelét – valamiféle ellenszenvet azzal szemben, amivel

hamarosan elkerülhetetlenül szembesülnie kell.

Százkilencedik fejezet

Oslo, 1999. október 7.

Meg fogok halni. Mindazok után, amin keresztülmentem, nagyon

furcsa azzal szembesülni, hogy az emberek többségéhez hasonlóan

egy teljesen átlagos betegség adja meg majd a kegyelemdöfést.

Hogy fogom ezt Rakel–nek és Olegnek elmondani? A Karl Johans

gatén sétáltam és rájöttem, hogy az élet, ami Helena halála óta

annyira értéktelennek tűnt, hirtelen nagyon sokat kezdett jelenteni a

számomra. Nem mintha nem vágytam volna rá, hogy újra

találkozhassak Helenával, hanem azért, mert olyan sokáig

elhanyagoltam földi feladatomat, hogy hamarosan kifutok az

időből. Ugyanazon a kavicsos emelkedőn megyek felfelé, mint 1945.

május tizenharmadikán. A trónörökös még mindig nem jött ki az

erkélyre, hogy megértésének hangot adjon. Ő csupán az összes

többit érti meg, akiknek nincs könnyű dolguk. Nem hiszem, hogy

kijön. Azt hiszem, elárult.

Végül elaludtam egy fa alatt, és egy hosszú, különös álmom volt,

olyan, mint egy jelenés. És amikor magamhoz tértem, az én öreg

barátom is felébredt. Daniel visszatért. És tudom, mit akar.

Az Escort panaszosan felnyögött, amikor Harry durván megrántotta

a sebességváltót, majd sebzett vadként üvöltött fel, amikor

üresjáratban tövig nyomta a gázpedált. Egy østerdali népviseletbe

öltözött férfi óvatoskodott át a gyalogátkelőn a Vibes gate és a

Bogstadveien kereszteződésénél, és éppcsak megúszta, hogy a kocsi

egy absztrakt mintájú gumiabroncs–lenyomattal lássa el harisnyás

vádliját. A Hegdehaugsveien városba vezető sávjában kígyózott a

sor, úgyhogy Harry átvágott a szemközti sávba, miközben egyik

kezével a dudára tenyerelt, és csak remélte, hogy a szembejövő

384

autósoknak lesz annyi lélekjelenlétük, hogy kitérjenek előle. Épp

vett egy balkanyart, amikor egy villamos hirtelen az útját állta.

Épphogy csak sikerült félrerántania a kormányt, de így sem tudta

elkerülni, hogy neki ne csapódjon az oldalának. A visszapillantó

tükör egy rövid csattanással eltűnt, a villamos oldalát végigmaró

kilincs pedig hosszan és fülsiketítőén csikorgott.

– A francba, a francba!

Végre úrrá lett a helyzeten, az autó kerekei kiszabadultak a

villamossínek közül, és az aszfaltra visszatérve továbbszáguldottak

a kővetkező lámpa felé.

Zöld, zöld, sárga.

Beletaposott a gázba, tenyerét továbbra is a kormány közepén

tartotta azzal a hiú reménnyel kecsegtetve magát, hogy egy harsogó

autókürt május tizenhetedikén negyed tizenegykor feltűnést kelthet

Oslo központjában. Aztán felordított, rátaposott a fékre, és

miközben az Escort kétségbeesetten igyekezett az anyaföldhöz

tapadni, az összes üres kazettatok, cigarettásdoboz, valamint maga

Harry is előrezuhant. Amikor a kocsi végre megállt, a férfi csúnyán

odakoppant a szélvédőhöz. A kocsi előtt egy csapat zászlót lengető,

ujjongó gyerek lepte el a zebrát. Harry a homlokát dörzsölgette. A

királyi palota parkja közvetlenül előtte terült el, a palotához vezető

gyalogúton tömegesen vándoroltak az ünneplő emberek. A mellette

lévő sávban álló nyitott tetejű kabrióban a rádió éppen a szokásos,

minden évben egyforma élő közvetítést harsogta:

– És az erkélyről már ott integet a királyi család a felvonuló

gyerekeknek és a palota előtti téren gyülekező tömegnek.

Különösen nagy ováció fogadja az USA–ból éppen hazaérkezett,

népszerű trónörököst, aki...

Harry kiengedte a kuplungot, gázt adott és óvatosan megcélozta a

palota parkját átszelő út előtti járdaszegélyt.

Száztizedik fejezet

Oslo, 1999. október 16.

Újra nevetésben törtem ki. Természetesen Daniel nevetett. Nem is

meséltem még, hogy miután újra felébredt, az egyik első dolga az

385

volt, hogy felhívja Signét. A Schrøderben lévő telefont használtuk.

Annyira szívbemarkolóan mulatságos volt, hogy még a könnyeim is

potyogtak.

Éjszaka további terveket szőttem. A legfőbb problémát még mindig

az okozza, hogy hogyan szerezzem meg a fegyvert.

Száztizenegyedik fejezet

Oslo, 1999. november 15.

...a probléma végre megoldódni látszott, amikor teljesen váratlan

felbukkant Hallgrim Dale. A fickó teljesen lezüllött, de ez egyáltalán

nem lepett meg. Egy ideig abban reménykedtem, hogy nem ismer

fel. Biztosan ő is hallotta a híreket arról, hogy a Hamburg elleni

bombatámadáskor meghaltam, mert azt hitte, hogy kísértet vagyok.

Persze rájött, hogy valami bűzlik, és pénzt követelt a hallgatásáért.

De az a Dale, akit én ismertem, a világ minden kincséért cserébe

sem volt képes tartani a száját, ezért gondoskodtam róla, hogy én

legyek az utolsó ember, akivel ebben az árnyékvilágban beszélt.

Nem voltam tőle túl boldog, de azt el kell ismernem, bizonyos fokú

megelégedéssel töltött el, hogy a jó öreg kunsztokat még nem

felejtettem el egészen.

Száztizenkettedik fejezet

Oslo, 2000. február 6.

Edvarddal ötven éven keresztül évente hat alkalommal találkoztam

a Schrøder vendéglőben. Minden második hónap első keddjének

délelőttjén. Ezeket az alkalmakat már akkor is szakasztalálkozónak

neveztük, amikor a vendéglő még a Youngtorgetnél volt. Gyakran

eltűnődtem azon, mit köt össze bennünket Edvarddal, hiszen annyira

különbözőek vagyunk. Lehet, hogy csak a közös sors. Hogy

ugyanazok a dolgok történtek meg velünk. Mindketten ott voltunk a

keleti fronton, mindketten elvesztettük a feleségünket és mindkettőnk

gyereke felnőtt már. Nem tudom. Vajon miért nem? Számomra az a

tudat a legfontosabb, hogy Edvard maximálisan lojális az

irányomban. Természetesen sosem felejtette el, hogy segítettem neki

386

a háború után, és később is előfordult, hogy támogattam. Például a

hatvanas évek végén, amikor az ivás és a lóverseny miatt kicsúszott

a talaj a lába alól, és az egész teherfuvarozói vállalkozása ráment

volna, ha nem fizetem ki a játékadósságait.

Nem, valóban nem sok maradt már az egyenes tartású katonából,

akire még Leningrádból emlékszem. Idővel beletörődött abba, hogy

az élet nem egészen olyan, mint amilyennek képzelte, és

megpróbálta a lehető legjobbat kihozni belőle. A lovára kezdett

koncentrálni, felhagyott az ivással és a szerencsejátékkal,

megelégedett azzal, hogy időnként bennfentes tippeket adott az

ügetőn.

Egyébként Edvard volt az, aki megemlítette, hogy Even Juul

megkérdezte tőle, szerinte elképzelhető–e, hogy Daniel mégiscsak

életben van. Még aznap este felhívtam Event, és megkérdeztem

tőle, hogy csak nem lett–e szenilis. De Even elmesélte, hogy néhány

nappal ezelőtt, amikor a hálószobában felvette a másik

telefonkészüléket, meghallotta, amint egy magát Danielnek kiadó

férfi halálra rémíti a feleségét. A telefonáló azt is mondta, hogy

Signe Juul nem ezen a kedden hall róla utoljára. Even a háttérzajból

arra következtetett, hogy a férfi egy kávézóból telefonálhatott és

úgy döntött, hogy keddenként ezentúl mindig más–más kávézóban

húzódik meg egészen addig, amíg meg nem találja a telefonos

zaklatót. Tudta, hogy a rendőrség úgysem foglalkozna ilyen bagatell

üggyel, és Signének sem említette meg, nehogy megpróbálja

visszatartani őt. A kézfejemet harapdáltam, nehogy hangosan

felnevessek, és sok szerencsét kívántam a vén idiótának.

Miután beköltöztem a majorstueni lakásba, nem láttam Rakelt, de

rendszeresen beszéltünk telefonon. Úgy tűnik, mindketten

belefáradtunk az örökös háborúskodásba. Már letettem róla, hogy

megértessem vele, mit tett velem és az anyjával, amikor hozzáment

ehhez az ősbolsevik családból származó oroszhoz.

– Tudom, hogy árulásnak érezted – mondta.

– De ez már régen elmúlt, ne beszéljünk többet róla.

– Nem múlt el régen. Semmi sem múlt el régen.

Oleg utánam kérdezősködött. Nagyon jó gyerek. Nagyon remélem,

nem lesz olyan megátalkodott és önfejű, mint az anyja. Rakel

387

pontosan olyan, mint Helena. Annyira egyformák, hogy könnyek

szöknek a szemembe, ahogy ezeket a sorokat írom.

Edvard a jövő hétre kölcsönadta a hétvégi házát, ott fogom

kipróbálni a puskát. Daniel már nagyon izgatott.

A lámpa zöldre váltott, Harry pedig gázt adott. A kocsi nagyot

rándult, amikor a járdaszegély az első kerekeibe mélyedt. Az Escort

egy nem túl elegáns ugrással a gyepen termett. A gyalogút tele volt

emberekkel, így Harry továbbra is a füvön haladt. Átcsúszott a tó és

négy fiatal között, akik egy leterített pléden reggeliztek. A

visszapillantó tükörben kék fény villódzását látta. Már az

őrbódéknál is hatalmas volt a tülekedés, Harry kipattant a kocsiból,

és a királyi palota köré felállított kordon felé rohant.

– Rendőrség – üvöltötte, miközben próbált utat törni a tömegben.

Az első sorokban állók már hajnal óta ott szobroztak, hogy

elfoglalhassák a legjobb helyeket, úgyhogy némi ellenszenvvel

viseltettek Harry irányában, amikor az félretaszigálta őket. Ahogy

átugrott a kordonon, az egyik gárdista megpróbálta feltartóztatni, de

Harry félresöpörte, előrántotta az igazolványát, és tovább botorkált

a tér felé. Cipője alatt megcsikordult a kavics. Hátat fordított a

felvonulásnak, ahol éppen a Semdal Általános Iskola és a Vålerenga

ifjúsági zenekar masírozott el az „I'm just a Gigolo" fals hangjaira a

palota erkélye alatt, ahonnan a királyi család integetett. A fényes,

mosolygó arcokat és a piros–fehér–kék zászlókat pásztázta.

Szeme végigfutott a tömegen: nyugdíjasok, fényképezőgépeket

csattogtató, lelkes rajongók, családapák kis kölykökkel a

nyakukban, de Sindre Faukének nyoma sem volt. Vagy Gudbrand

Johansennek. Esetleg Daniel Gudeson–nak.

– A francba, a francba! – ordította, leginkább a pánik miatt. De

legalább a kordon előtt egy ismerős figurát fedezett fel. Civilben

volt, kezében walkie–talkie, orrán napszemüveg. Úgy tűnik,

mégiscsak megfogadta Harry tanácsát, hogy inkább a testület

családos tagjait támogassa a Scotsman helyett.

Halvorsen!

Száztizenharmadik fejezet

388

Oslo, 2000. május 17.

Signe halott. Úgy végezte, mint egy áruló: egy golyóval a hamis

szívében. A hosszú együtt töltött idő után megbillentem, amikor

Daniel a lövés után ott hagyott. Magányos voltam és zavarodott,

kétségeim támadtak, az éjszakám borzalmasan telt. És a betegség

sem kímélt. Három pirulát vettem be a gyógyszerből, amiből dr.

Buer csak egy szemet javasolt, de a fájdalom így is kibírhatatlan

volt. Végül elaludtam, és amikor másnap felébredtem, Daniel újra a

helyén volt, én pedig új erőre kaptam. Ez már majdnem az utolsó

előtti szakasz, mi pedig bátran továbbmenetelünk.

Telepedj közénk a tűzhöz, nézd a lángok arany–vörös ragyogását,

Melyek a győzelmet idézik, és sírig tartó hűségedet várják.

Már közeledik a nap, amikor bosszút állunk A Nagy Árulásért.

Nincs bennem félelem. Természetesen az a legfontosabb, hogy az

Árulás nyilvánosságra kerüljön. Ha az emlékiratokat nem a

megfelelő személyek találják meg, fennáll a veszély, hogy

megsemmisítik, vagy az emberek reakcióitól tartva titokban tartják.

A biztonság kedvéért egy, a nemzetbiztonságiaknak dolgozó fiatal

rendőrtisztet is elláttam a szükséges nyomokkal. Majd meglátjuk,

mennyire intelligens, mindenesetre valami azt súgja nekem, hogy

igazán tisztességes ember.

Az utóbbi napok drámaiak voltak.

Aznap kezdődött, amikor eldöntöttem, hogy leszámolok Signével.

Éppen felhívtam, hogy közöljem vele, most indulok érte. Amikor

kiléptem a Schrøderből, Even Juult fedeztem fel az utca túloldalán

lévő nagy kávézó egész falat beborító üvege mögött. Úgy tettem,

mintha nem vettem volna észre, és továbbmentem, de tudtam, hogy

ha alaposan átgondolja a dolgot, akkor rájöhet erre–arra.

Ma meglátogatott a rendőrtiszt. Azt hittem, hogy a nyomok, amiket

hátrahagytam neki, kellően kuszák, s nem kell attól tartanom, hogy

feladatom végső lezárása előtt rájön az összefüggésekre. Kiderült

azonban, hogy Bécsben ráakadt Gudbrand Johansen nyomára.

Beláttam, hogy valamilyen módon időt kell nyernem, méghozzá

legalább negyvennyolc órát. Így aztán előadtam neki egy történetet

389

Even Juulről, amit pontosan ilyen helyzet esetére gondoltam ki.

Előadtam, hogy Even egy szerencsétlen, beteg lélek, és hogy Daniel

belé költözött. A történet egyrészt azért kellett, hogy úgy nézzen ki,

mintha Juul állna az egész mögött, Signe halálát is beleértve.

Másrészt, hogy még hihetőbbé tegye azt a megrendezett

öngyilkosságot, amit időközben Juul számára elterveztem.

Amint a rendőr elment, azonnal munkához is láttam. Even Juul nem

lepődött meg különösebben, amikor ma ajtót nyitott, és meglátott a

lépcső tetején. Nem tudom, azért volt–e, mert valóban alaposan

átgondolta a dolgokat, vagy mert olyan állapotba került, hogy

képtelen volt bármin is csodálkozni. Szinte már most halottnak tűnt.

Kést szegeztem a torkának és közöltem vele, hogy ha megmozdul,

éppen olyan könnyedén fogom elmetszeni a nyakát, ahogy annak a

korcsnak. Hogy meggyőződjek róla, felfogta–e, amit mondtam,

kinyitottam a szemeteszsákot, és megmutattam neki az állatot.

Azután felmentünk a hálószobába, ahol ellenállás nélkül követte

utasításaimat, felmászott a székre és felkötötte a pórázt a lámpa

kampójára.

– Nem akarom, hogy a rendőrség a kelleténél több nyomot találjon,

mielőtt az egész véget ér, ezért úgy kell tennünk, mintha

öngyilkosság lett volna – mondtam neki. Juul azonban nem is

reagált, sőt, egészen közönyösnek hatott. Ki tudja, lehet, hogy

voltaképpen szívességet tettem neki? Azután eltüntettem az

ujjlenyomatokat, a szemeteszsákba csavart kutyát begyömöszöltem

a fagyasztóba, a késeket pedig levittem a pincébe. Minden úgy

ment, mint a karikacsapás, épp egy utolsó pillantást vetettem a

hálószobára, amikor kintről kavics csikorgását hallottam, majd az

úton egy rendőrautót pillantottam meg. Csak állt, mintha várna

valamire, de rögtön megéreztem, hogy nyakig vagyok a pácban.

Gudbrand természetesen pánikba esett, de szerencsére Daniel

átvette az irányítást, és villámgyorsan cselekedett.

Gyorsan magamhoz vettem a két másik szoba kulcsát, amiből az

egyik pontosan beleillett a hálószoba zárjába, ahol Even lógott. Ezt

letettem a hálószoba padlójára az ajtó elé, aztán kivettem az eredeti

kulcsot a zárból, és kívülről bezártam vele az ajtót. Aztán

kicseréltem arra kulcsra, amelyik nem illett a zárba. Végül az

eredeti kulcsot bedugtam egy másik szoba zárjába. Csak néhány

390

másodperc volt az egész, ezután nyugodtan lesétáltam a földszintre,

és feltárcsáztam Harry Hole mobiltelefonjának a számát.

A következő pillanatban már benn is volt. Bár a torkomban

bugyogott a nevetés, azt hiszem, sikerült elég meglepett képet

vágnom. Valószínűleg azért, mert egy csöppet valóban

meglepődtem. Az egyik rendőrt ugyanis már korábban is láttam,

méghozzá azon az estén a királyi palota parkjában. De nem hiszem,

hogy felismert. Talán azért nem, mert ma Danielt látta. És, igen,

természetesen letöröltem a kulcsokról az ujjlenyomataimat.

– Harry! Mit keres maga itt? Valami baj van?

Figyeljen ide, tájékoztasson mindenkit a walkie–talkie–n keresztül

arról, hogy... – Mi? Éppen a Bolteløkka Iskola zenekara masírozott

el mellettük dobhártyaszaggató trombitaszóval.

– Azt mondtam... – ordította Harry.

– Mi? – üvöltött vissza Halvorsen.

Harry kikapta a kezéből a rádiót: – Mindenki jól figyeljen rám, egy

férfit keresünk, hetvenkilenc éves, egyhetvenöt magas, kék szem,

ősz haj. Minden valószínűség szerint fegyver van nála, ismétlem,

fegyver van nála és rendkívül veszélyes. Fennáll a veszélye annak,

hogy merényletre készül, úgyhogy figyeljenek a környéken lévő

nyitott ablakokra és háztetőkre. Megismétlem...

Harry újra eldarálta a bejelentést, miközben Halvorsen félig nyitott

szájjal bámulta. Amikor Harry végzett, visszadobta neki a walkie–

talkie–t. – Halvorsen, a maga feladata most az, hogy véget vessen

ennek az ünnepségnek!

– Mit beszél? – Maga van szolgálatban, én úgy nézek ki... mintha

teljesen be lennék rúgva. Nem hallgatnának rám. Halvorsen

tekintette végigsiklott Harryn, borotválatlan állátói, gyűrött,

félregombolt ingén át a zokni nélküli lábára húzott cipőjéig.

– Kik nem hallgatnának magára? – Még mindig nem fogta fel, miről

beszélek? – bömbölte Harry Halvorsenre szegezett remegő

mutatóujjal.

Száztizennegyedik fejezet

Oslo, 2000. május 17.

391

Reggel. Négyszáz méter távolság. Már mindent előkészítettem. A

park friss hajtásai élettel telve zöldellnek, nyoma sincs a halálnak.

De szabaddá tettem az utat a golyó számára. Van egy lomb nélküli,

halott fa. A golyó az égből érkezik majd, mintha Isten ujja mutatna

az áruló utódjára, és mindenki meglátja majd, mit tesz az Úr

azokkal, akiknek nem tiszta a szívük. Az áruló azt mondta, hogy

szereti a hazáját, aztán mégis elhagyta, arra kért bennünket, hogy

mentsük meg az országot a keletről érkező betolakodóktól, utána

mégis a hazaárulók bélyegét nyomta ránk.

Halvorsen elrohant a palota bejárata felé, Harry pedig ott maradt a

nyitott téren, és körbe–körbeszaladgált, mint egy részeg. Beletelik

néhány percbe, mire a palota erkélye kiürül, a fontos embereknek

előbb el kell dönteniük, hogy vállalják–e a felelősséget. Az ember

mégsem mond csak úgy le egy nemzeti ünnepet azért, mert egy

zöldfülű köztisztviselő egy kétes hírű kollégájára hallgatott. Harry

pillantása ide–oda siklott a tömeg fölött, de fogalma sem volt róla,

hogy mit keres. Az égből jön majd.

Harry felemelte a fejét. Zöldellő fák. Nyoma sincs a halálnak.

Olyan magasak és olyan sűrű a koronájuk, hogy a környéken fekvő

házakból lehetetlen lőni. Harry behunyta a szemét, csak az ajkai

mozogtak. Ellen, segíts nekem!

Szabaddá tette az utat.

Min is csodálkozott annyira az a két parkgondozó, amikor tegnap

erre járt? A fa. Amelyiknek nem voltak levelei. Kinyitotta a szemét,

tekintete a fák tetejére kúszott, és már meg is pillantotta a barna,

halott tölgyet. Harry érezte, hogy a szíve kalapálni kezd.

Megfordult, beleütközött egy tamburmajorba, és továbbrohant a

palota felé. A fa és az erkély közötti vonalra érkezve megállt. A fa

irányába nézett. A csupasz ágak mögött egy gigantikus, csupa üveg

épület emelkedett. A SAS Hotel. Hát, persze. Mennyire egyszerű.

Egyetlenegy golyó. Május tizenhetedikén aztán senkinek nem tűnik

fel egy durranás. Utána pedig a legnagyobb lelki nyugalomban

elsétál a kapkodó recepciós előtt, ki a túlzsúfolt utcákra, ahol aztán

nyoma vész. És aztán? Utána mi lesz?

392

Erre most nincs idő, cselekednie kell. Cselekednie kell. Hirtelen

rettenetesen elfáradt. Leküzdhetetlen vágyat érzett, hogy az

izgalmak helyett végre elmehessen innen, lehetőleg haza aludni,

hogy egy új napra ébredhessen, és rájöjjön, mindez meg sem

történt, az egész csak álom volt. Egy mentőautó szirénája

zökkentette ki gondolataiból, ami a Drammensveiennél bukkant fel.

A hang kettéhasította a mindent elborító fúvós zenét.

– A francba, a francba! – ordította, és futásnak eredt.

Száztizenötödik fejezet

SAS, 2000. május 17.

Az idős férfi maga alá húzott lábakkal támaszkodott az ablaknak,

két kézzel tartotta a fegyvert, és a távolodó mentőautó szirénáját

hallgatta. Késő, gondolta. Mind meghalnak.

Megint hányt, főleg vért. A fájdalom miatt majdnem elvesztette az

öntudatát, utána összegörnyedve feküdt a fürdőszoba padlóján, és a

gyógyszer hatását várta. Négy szemet vett be. A fájdalom lassan

elmúlt, de előbb még adott egy utolsó tőrdöfést emlékeztetőül, hogy

hamarosan visszatér. Aztán kitisztult a látása, s a fürdőszoba

visszanyerte normális kinézetét. Vagyis a két fürdőszoba egyike. A

pezsgőfürdővel. Volt benne egy tévé is, bekapcsolta. Az összes

csatornán hazafias dalokat és királyballadákat közvetítettek,

valamint ünneplőben feszítő riporterek tudósítottak a gyermekek

felvonulásáról.

Újra a nappaliban gubbasztott. A nap úgy sütött, mintha az ég

lángba borult volna, mindent bevilágított. Tudta, hogy nem lenne

szabad egyenesen a lángokba néznie, mert elvakítja a fény, és nem

fogja észrevenni a senki földjén a hóban feléjük kúszó orosz

orvlövészeket. – Látom – suttogta Daniel. – Ott van egy óránál, az

erkélyen, közvetlenül a halott fa mögött. Fa? Nem volt már

semmiféle fa ezen a szétbombázott tájon. – Elmenekül! – ordította

egy hang. Mintha Sindre Fauke lett volna. – Dehogy – mondta

Daniel –, egyetlen nyavalyás bolsevik sem menekül meg.

– Rájött, hogy észrevettük – erősködött Sindre.

– Visszahúzódik a mélyedésbe.

393

– Dehogy – ismételte Daniel.

Az idős férfi az ablakkeretre támasztotta a fegyvert. Az ablakot, ami

eredetileg csak egy résnyire nyílt ki, egy csavarhúzóval teljesen

leszerelte. Mit is mondott az ablakról annak idején az a lány a

recepcióról? Azért nem lehetett teljesen kinyitni, hogy „egyeseknek

nehogy ostoba ötleteik támadjanak". Belenézett a puska távcsövébe.

Odalenn hangyaméretű emberek járkáltak. Beállította a távolságot.

Négyszáz méter. Amikor az ember fentről lefelé lő, azt is

figyelembe kell vennie, hogy a nehézségi erő máshogy hat a

golyóra, más lesz a röppályája, mintha teljesen sík területen

céloznánk. De Daniel tisztában volt ezzel, Daniel mindent tudott.

Az öreg az órára pillantott. Háromnegyed tizenegy. Ideje lesz

hozzáfogni. Arcát a nehéz és hideg puskatushoz simította, majd bal

kezével valamivel előrébb megragadta a fegyver csövét. Bal

szemével kissé hunyorított. Az erkély korlátja kitöltötte a távcsőben

látott képet. Aztán fekete öltönyök és cilinderek következtek. Majd

meg is találta, akit keresett. Természetesen hasonlít rá. Ugyanaz a

fiatal tekintet, mint 1945–ben.

Daniel egyre csendesebb lett, a célzásra koncentrált. Szinte levegőt

sem vett. Az erkély előtt, kívül a fókuszon, egy halott tölgyfa

nyújtogatta az ég felé fekete, göcsörtös ujjait. Az egyik ágán egy

madár ült. Pontosan a lövés vonalának közepén. Az idős férfi

nyugtalanul mozgolódni kezdett. Eddig nem volt ott. Biztosan

hamarosan elrepül. Leeresztette a fegyvert, és levegőt szívott sajgó

tüdejébe.

Harry rácsapott a kormányra, és még egyszer elfordította a

slusszkulcsot. Újra csak a hörgés, semmi más.

– Indulj már be, te istenátka! Különben holnap egyenesen a

roncstelepre viszlek. Az Escort végül egy oroszlánbőgéssel

beindult, kerekei alól füvet és földet szórt mindenfelé. A tó mellett

éles jobb kanyart vett. A pléden ülő fiatalok felemelt sörösüveggel

és hangos üdvrivalgással fejezték ki elismerésüket a produkció

láttán, miközben Harry elviharzott az SAS Hotel felé. Az egyesbe

tett motor üvöltése és Harry kürtre tapasztott bal tenyere

meglehetősen gyorsan utat nyitott neki a zsúfolt gyalogúton, de a

park legaljában fekvő óvodánál hirtelen egy babakocsi bukkant elő

394

az egyik fa mögül. Az autót balra rántotta, megcsúszott, és épp csak

elkerülte a melegházak előtti kerítést. A kocsi egy hirtelen lefékező,

norvég zászlókkal és nyírfalombbal feldíszített taxi előtt landolt

keresztben a Wergelandsveien, de máris gázt adott, és a szembe

jövő kocsik közt manőverezve sikerült átjutnia a Holbergs gatéra.

A hotel lengőajtajánál lefékezett, és kiugrott a kocsiból. Ahogy

beviharzott a forgalmas recepcióra, hirtelen az a bizonyos egy

másodpercnyi csönd támadt, amikor mindenki azon tűnődik, most

vajon valamiféle egyedülálló eseményt fog–e átélni. De aztán

mindannyian nyugtázták, hogy csupán egy erősen ittas ünneplőről

van szó, ami nem nagy újdonság, úgyhogy újra is kezdték a

zsibongást. Harry odasietett a pulthoz.

– Szép délelőttöt! – köszöntötte egy hang. A világos, göndör,

parókaszerű haj alatt magasra húzott szemöldök tetőtől talpig

végigmérte. Harry a névtáblájára pillantott.

– Betty Andresen, amit most mondok, az nem egy rossz vicc,

úgyhogy nagyon figyeljen. Rendőr vagyok, a hotel egyik

szobájában pedig egy merénylő van. Betty Andresen a magas, félig

öltözetlen férfit nézte, akit véreres szeme alapján inkább részegnek

vagy őrültnek nézett, esetleg mindkettőnek egyszerre. Megnézte az

orra elé tartott igazolványt, aztán hosszan a férfira függesztette

tekintetét.

– Milyen néven?

– Sindre Faukénak hívják.

– A nő ujjai végigszaladtak a billentyűzeten.

– Sajnálom, de nincs ilyen nevű vendégünk.

A fenébe! Akkor próbálja meg Gudbrand Johansen néven. –

Gudbrand Johansen sincs, Hole úr. Lehet, hogy másik hotelről van

szó? – Nem! Biztos, hogy itt vett ki szobát, és most fenn is van.

– Ezek szerint beszélt vele? – Nem, nem, én... ezt most hosszú

lenne elmagyarázni. Harry a kezébe temette az arcát. – Lássuk csak,

gondolkodnom kell egy kicsit. Biztos, hogy magasan van. Hány

emeletes a szálloda? – Huszonkettő. – És hányan laknak a tizedik

emelet fölött, akik nem adták le a kulcsukat? – Attól tartok,

rengetegen. Harry hirtelen mindkét kezével a pultra csapott, és a

nőre meredt:

– Hát persze – suttogta –, ez Daniel dolga.

395

– Tessék?

– Nézze meg Daniel Gudeson nevét!

És mi lesz azután? Az idős férfi nem tudta. Nincs azután, legalábbis

most még nem volt. Négy patront állított fel az ablakpárkányra. Az

aranyszínű, matt fémtöltényeken megcsillant a napsütés.

Újra a fegyver távcsövébe nézett. A madár még mindig ott ült.

Felismerte, ugyanaz volt a nevük. A tömeg felé irányította a

távcsövet, pillantását végigfuttatta a kordon mellett álló sorokon. A

távcső hirtelen megtorpant egy ismerős alakon. Csak nem...?

Élesebbre állította a szerkezetet. De igen, semmi kétség, Rakel az.

Mit keres a királyi palotánál? Ott jön Oleg is. Úgy tűnt, hogy a

felvonulók közül szaladt oda az anyjához. Rakel erős karjával

átemelte a kordonon. Épp olyan erős, mint az anyja volt. Elindultak

az őrbódék felé. Rakel az órájára nézett, úgy tűnt, vár valakit.

Olegen az a kabát volt, amit tőle kapott, nagypapadzsekinek hívta.

Lassan már kezdi kinőni.

Az öreg elmosolyodott. Majd őszre kap egy újat. A fájdalom most

minden előzetes figyelmeztetés nélkül jött, tehetetlenül kapkodott

levegő után. Az árnyak a robbanás lángjának lassan süllyedő

fényében összegörnyedve másztak felé a lövészárok fala mellett.

Aztán minden elsötétült, de amikor már majdnem alámerült a

feketeségben, érezte, hogy a fájdalom lassan elereszti. A fegyver

lecsúszott a padlóra, az izzadság a testére tapasztotta az inget.

Felegyenesedett, visszatámasztotta a fegyvert az ablak széléhez. A

madár elrepült. Szabad az út.

Egy tiszta, fiatal arc töltötte ki a puska távcsövének blendéjét. A fiú

egyetemista volt. Olegnek is egyetemre kell majd járnia. Ez volt az

utolsó, amit Rakelnek mondott. És ezt mondta saját magának is,

mielőtt lelőtte Brandhaugot. Néhány könyvért ment haza a

Holmenkollveire, és mivel Rakel aznap nem volt otthon, beengedte

magát. Az íróasztalon fekvő, az orosz nagykövetség fejlécével

ellátott levelet teljesen véletlenül vette észre. Miután elolvasta,

visszatette az asztalra, és kibámult a kertbe, a hófoltokra, a tél

utolsó görcsös támadásainak emlékeire. Aztán átkutatta az íróasztal

fiókjait. Megtalálta a norvég nagykövetség fejlécével ellátott

leveleket is, és a többit: a szalvétákra, kitépett füzetlapokra firkált

396

feljegyzéseket, amelyeken Brandhaug neve és kézírása is szerepelt.

És Christopher Brockhardra gondolt.

Ma éjjel egyetlen nyavalyás orosz sem fogja a felderítőinket

lövöldözni. Az idős férfi kibiztosította a fegyvert. Különös

nyugalmat érzett. Ebben a pillanatban tudatosodott benne, milyen

könnyű volt átvágni Brockhard torkát. És lelőni Bernt Brandhaugot.

Nagypapadzseki, új nagypapadzseki. Mély levegőt vett, és az ujja a

ravaszra görbült. Harry egy univerzális műanyag kártyával a

kezében a lifthez rohant, és lábát az éppen összecsukódni készülő

szárnyak közé dugta. A szétcsúszó ajtó mögül megütközött

tekintetek meredtek rá.

– Rendőrség! – ordította Harry.

– Mindenki kifelé!

A hatás egészen olyan volt, mintha az iskolai nagyszünetre jelző

csengő szólalt volna meg, de egy ötven körüli, kecskeszakállas férfi,

aki kék csíkos öltönyének hajtókáján nemzeti szalagot, vállán pedig

vékony réteg korpát viselt, egy tapodtat se mozdult a liftajtóból:

– Kedves uram, mi mindannyian norvég állampolgárok vagyunk, az

országunk pedig végképp nem egy rendőrállam! Harry a férfit

kikerülve beszállt a liftbe, és benyomta a huszonkettes szám melletti

gombot. Kecskeszakáll azonban tovább okvetetlenkedett:

– Egyetlen érvet mondjon, hogy adófizetőként miért kellene

akceptálnom... Harry kirántotta Weber szolgálati pisztolyát a

válltokból: – Itt van mindjárt hat érv, adófizető. Kifelé!

Az idő szinte repült, és már itt is volt az új nap. A reggeli fényben

jobban látjuk majd, hogy barát–e vagy ellenség. Ellenség, ellenség.

Korai vagy sem, mindenképp elkapom. Nagypapadzseki. Fogd be,

semmi nem lesz azután! Az arc a puska távcsövében nagyon

komolynak tűnik. Gyerünk, fiú, mosolyogj!

Árulás, árulás, árulás!

A ravaszt már annyira benyomta, hogy semmi ellenállást nem

érzett, ez már a senki földje, valahol itt van az a pont, ahol eldördül

a fegyver. Ne gondolj most a dörrenésre, se arra, hogy visszarúg a

fegyver, csak nyomd tovább, jöjjön csak, ha jönni akar. A

mennydörgésszerű robaj egészen meglepte. Egy másodperc

töredékéig teljes volt a csend. Aztán megérkezett a visszhang, a

397

hanghullámok elborították a várost és az ugyanazon pillanatban

elnémult torkok ezreinek váratlan csendjét.

Harry a huszonkettedik emelet folyosóján rohant, amikor

meghallotta a robajt.

– A rohadt életbe! – zihálta.

A mellette elsuhanó falak olyan érzést keltettek benne, mintha egy

tölcsér belseje felé haladna. Ajtók. Képek, kék kockamotívumok.

Léptei hangját szinte teljesen elnyelte a vastag szőnyeg. Nagyon jó.

A legjobb szállodák gondolnak a zajvédelemre. A jó rendőrök pedig

átgondolják, hogy fognak mit csinálni. A rohadt életbe, mintha

cement lenne az agya helyén. 2254–es szoba, 2256–os szoba...

Újabb robaj. Az elnöki lakosztály. Szíve eszeveszettül zakatolt a

bordái mögött. Megállt az ajtó mellett, és bedugta a kártyát a zárba,

ami halkan felzúgott. Egy olajozott kattanás hallatszott, és a zár

kijelzője zöldre váltott. Óvatosan lenyomta a kilincset.

A rendőrségnek meghatározott viselkedési mintái van az ilyen

esetekre. Harry eljárt a tanfolyamra, és be is gyakorolta őket, de

sosem állt szándékában bármelyiket is alkalmazni közülük.

Feltépte az ajtót, pisztolyát két kézzel markolva beviharzott, és a

szoba ajtajában térdre vetette magát. A szobát elárasztó éles fény

teljesen elvakította. Egy nyitott ablak. A nap glóriaként ragyogott az

ősz hajú férfi feje fölött, aki lassan megfordult.

– Rendőrség! Dobja el a fegyvert! – üvöltötte Harry.

A pupillája összeszűkült, és a fényből egy egyenesen rászegezett

fegyver körvonalai rajzolódtak ki. – Dobja el a fegyvert! – ordította

újra. – Megcsinálta, amiért jött, Fauke. Végrehajtotta a feladatot.

Most már vége van. Különös, de odakinn a zenekarok tovább

játszottak, mintha mi sem történt volna. Az öreg felemelte a

fegyvert, és az arcához szorította a puskatust. Harry szeme

hozzászokott a fényhez, és most annak a fegyvernek a torkába

meredt, amit idáig csak képeken látott. Fauke morgott valamit, de

egy újabb, ezúttal élesebb és tisztább robaj túlharsogta a szavait.

– A ro... – suttogta Harry.

Fauke háta mögött egy füstcsomót pillantott meg, ami az Akerhus

erőd ágyúsáncáról emelkedett fel. A május tizenhetedikei

díszsortűz. A május tizenhetedikei díszsortűz lövéseit hallotta! Most

398

már a tömeg ujjongását is kivette. A levegőbe szimatolt. Nincs égett

puskaporszag. Most esett le neki, hogy Fauke nem lőtt. Legalábbis

eddig nem. Szorosabbra kulcsolta ujjait a pisztoly körül, és a ráncos

arcot nézte, ami kifejezéstelen tekintettel meredt rá a célgömb

fölött. Itt most nem csak az ő vagy az öreg életéről volt szó. A

játékszabályok egyértelműek voltak. – A Vibes gatéról jövök,

olvastam a naplóját, Gudbrand Johansen – mondta Harry. – Vagy

most Daniellel beszélek? Harry összeszorította a fogát, és

megpróbálta az ujját a ravasz felé görbíteni. Az öreg morgott

valamit.

– Mit mondott? – Passwort!49

– ismételte meg az öreg. Hangja

rekedt volt és egészen másként csengett, mint amire Harry

emlékezett.

– Ne csinálja ezt! – nyögte Harry.

– Ne kényszerítsen.

Egy izzadságcsepp folyt végig a homlokán, tovább az orrnyergén

keresztül az orra hegyéig, ahol láthatólag nem tudta eldönteni,

lecsöppenjen–e vagy sem. Megpróbált még erősebben kapaszkodni

a pisztolyba. – Passwort! – ismételte az öreg. Harry látta, ahogy a

férfi ujja a ravaszra görbül. Érezte, hogy a halálfélelem már a szívét

markolássza.

– Ne – kérte –, még nem késő!

De tudta, hogy ez nem igaz. Már túl késő volt. Az öreg már túl volt

a józan észen, túl ezen a világon, ezen az életen.

– Passwort!

Hamarosan mindkettőjüknek vége lesz, csak még egy keveset a

lassú időből, mint karácsonykor, mielőtt...

– Oleg – mondta Harry. A fegyver egyenesen a fejére szegeződött.

A távolból egy autó dudája hallatszott. Az öreg arca megrándult. –

A jelszó: Oleg – ismételte meg Harry. A ravaszra görbülő ujj

megállt. Az öreg kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit. Harry

visszatartotta a lélegzetét.

– Oleg – lehelték az öreg cserepes ajkai.

Harry később nem tudta jól elmagyarázni, de látta: az idős férfi

ebben a másodpercben meghalt. A következő pillanatban már egy

gyermek tekintete nézett rá a ráncok mögül. A fegyver már nem

szegeződött Harryra, aki erre szintén leeresztette a pisztolyt. Aztán

399

óvatosan közelebb lépett, kinyújtotta a karját, és az öreg vállára

tette.

– Megígéri?

– Harry alig hallotta az öreg hangját.

– Megígéri, hogy ők nem...

– Megígérem – válaszolta Harry.

Személyesen gondoskodom róla, hogy egyetlen név se kerüljön

nyilvánosságra. Oleget és Rakelt nem éri semmi bántódás. Az öreg

hosszan nézte Harryt. A puska a padlóra koppant, és az idős férfi

összeroskadt.

Harry kivette a tárat a puskából, és letette maga mellé a díványra,

aztán beütötte a recepció számát a telefonba, és megkérte Bettyt,

hogy hívjon egy mentőt. Utána felhívta Halvorsent, hogy elmondja

neki, a veszély elmúlt. Végül felemelte az öreget a díványra, leült

egy székre, és várt.

– A legvégén elkaptam – suttogta az öreg.

– Éppen megint el akart bújni. A gödörbe.

Kit kapott el? – kérdezte Harry, és mélyen leszívta a cigarettafüstöt.

– Hát Danielt. A legvégén elkaptam. Helenának igaza volt. Egész

idő alatt én voltam az erősebb. Harry elnyomta a cigarettát, és az

ablak mellé állt.

– Meg fogok halni – suttogta az öreg.

– Tudom – mondta Harry.

– A mellkasomon áll. Látja?

– Mit?

– A görényt.

De Harry nem látott semmiféle görényt. Egy fehér felhőt látott, ami

úgy sietett végig az égen, mintha gyorsan szertefoszló kétség lenne.

Látta a norvég zászlókat, amelyek ott lobogtak a napfényben a

város összes zászlórúdján, és látott egy szürke madarat is az ablak

előtt elrepülni. De egyetlen görényt sem.

TIZEDIK RÉSZ - A FELTÁMADÁS UTÁN

Száztizenhatodik fejezet

400

Ullevåll kórház, 2000. május 19.

Bjarne Møller az onkológiai osztály várótermében talált rá Harryra.

Leült mellé, és rákacsintott egy ott tébláboló kislányra, aki erre

összehúzta a szemöldökét és elfordult. – Hallottam, hogy vége –

szólalt meg. Harry bólintott. – Az éjjel, négy órakor. Rakel egész

idő alatt itt volt. Oleg most van benn. Mit keresel itt?

– Csak beszélgetni akartam veled.

– Muszáj rágyújtanom – mondta Harry.

– Menjünk ki.

Találtak egy padot az egyik fa alatt. Pókháló vékonyságú felhők

úsztak el felettük az égen. Ez is meleg nap lesz. – Rakel akkor nem

tud semmit? – kérdezte Møller. – Egy szót sem. – Akkor egyedül

Meirik, a rendőrfőkapitány–asszony, az igazságügy–miniszter, a

miniszterelnök és én tudok róla. És természetesen te.

– Te jobban tudod, mint én, hogy ki tud róla, főnök.

– Igen. Persze. Csak hangosan gondolkodtam.

– Szóval, mit akartál mondani?

– Tudod mit, Harry?

Néhány napja még azt gondoltam, hogy egészen máshol szeretnék

dolgozni. Olyan helyen, ahol kevesebb a politika és több a rendőri

munka. Például Bergenben. De aztán egy olyan napra ébredsz, mint

ez a mai, odaállsz a hálószoba ablakába, a fjordot meg a szigetet

nézed, hallgatod a madarakat és... érted? Hirtelen nem is vágysz

máshová. Møller egy katicabogarat figyelt, ami felfelé mászott a

combján. – Azt akarom mondani, Harry, hogy szívesen hagynám

úgy a dolgokat, ahogy most vannak.

– Miféle dolgokról beszélsz? – Tudtad, hogy az elmúlt húsz év alatt

egyetlen amerikai elnök hivatali ideje nem múlt el anélkül, hogy

legalább tíz, ellenük tervezett merényletet ne lepleztek volna le? És

hogy a tetteseket kivétel nélkül úgy kapták el, hogy a média nem

szerzett tudomást az ügyről? Nem szolgálja senkinek sem a javát,

ha kiderül, hogy merényletet terveztek egy államfő ellen, Harry.

Különösen akkor nem, ha elméletileg sikeres lehetett volna.

– Elméletileg, főnök? – A megfogalmazás nem tőlem származik.

Mindenesetre a tanulság az, hogy az egész ügyet el kell zárni. Hogy

ne gerjesszen bizonytalanságot, vagy nehogy leleplezze a biztonsági

401

apparátus gyenge pontjait. Megint csak nem az én szavaim. A

merénylet olyan fertőző, mint...

– Tudom, mire gondolsz – szakította félbe Harry, és kifújta a füstöt

az orrán keresztül. – De elsősorban a felelősökre való tekintettel

tesszük, nem? Akik már korábban megtehették volna, és meg kellett

volna tenniük, hogy riadót fújnak.

– Mint az előbb említettem – mondta Møller –, vannak napok,

amikor Bergen egészen jó alternatívának tűnik. Hallgattak egy sort.

Egy madár tipegett el előttük, farktollát billegtette, csőrével a füvet

kapdosta és időnként figyelmesen körülnézett.

– Egy barázdabillegető – szólalt meg Harry.

– Motacilla alba. Fontos madár.

– Mi?

– A Madárbarátok kézikönyve szerint.

Mit kezdünk a gyilkosságokkal, amit Gudbrand Johansen követett

el? – A gyilkosságokat már felderítettük, nem? – Hogy érted ezt? –

Ha most elkezdünk ebben vájkálni, mindössze annyit érünk el, hogy

feltépjük a hozzátartozók régi sebeit, illetve azt kockáztatjuk, hogy

valaki netán hozzálát felgöngyölíteni az egész történetet. Az

ügyeket megoldottuk. – Aha. Even Juul. És Sverre Olsen. És mi a

helyzet Hallgrim Dale meggyilkolásával? – Senkit sem fog

érdekelni. Dale mégis csak, ehh... – Csak egy vén alkoholista volt,

akivel senki sem törődött?

– Harry, kérlek, ne nehezítsd meg a dolgomat.

Te is nagyon jól tudod, hogy ez a dolog nekem sem tetszik. Harry

elnyomta a cigarettát a pad támláján, és visszadugta a csikket a

cigarettásdobozba.

– Vissza kell mennem, főnök. – Akkor számíthatunk rá, hogy nem

beszélsz az ügyről? Harry lakonikusan elmosolyodott.

– Igazak a hírek, amit arról hallottam, hogy ki veszi át a munkámat

az NBSZ–nél? – Bizonyára – válaszolta Møller. – Tom Waaler azt

mondta, hogy megpályázza. Meirik célzott rá, hogy az egész

neonáci részleget ez alá a poszt alá akarja besorolni, úgyhogy a

beosztás kezd egészen jó kis ugródeszkává válni az igazi

csúcsmelók irányába. Egyébként Waalert én ajánlottam be

Meiriknél. Most, hogy visszajössz a gyilkosságiakhoz, gondolom,

402

egy percig sem bánod, hogy Waaler eltűnik innen, ugye? Egyébként

így a főtiszti állás is megüresedik nálunk.

– Vagyis ez a fizetség azért, hogy befogjam a számat?

Hogy a fenébe vagy képes ilyeneket kitalálni, Harry? Azért lesz a

tiéd az állás, mert te vagy a legjobb az osztályon. Ezt most megint

bebizonyítottad. Már csak az a kérdés, hogy bízhatunk–e benned.

– Tudod, melyik ügyön akarok dolgozni?

– Ellen ügyét már felderítettük, Harry.

– Nem teljesen.

Még van néhány dolog, amit nem tisztáztunk. Többek között az,

hogy hová tűnt kétszázezer korona a fegyverüzletből. Lehet, hogy

több közvetítő volt. Møller bólintott. – Rendben. Két hónapot

kaptok rá Halvorsennel. De ha ennyi idő alatt nem találtok semmit,

akkor lezárjuk az ügyet.

– Ez így elég fair. Møller indulni készült.

– Van még valami, amire kíváncsi vagyok, Harry. Hogy jöttél rá,

hogy a jelszó „Oleg" volt? – Nos. Ellen folyton azt mondta, hogy

majdnem mindig az volt a helyes, ami legelőször az eszébe jutott. –

Ez igazán elismerésre méltó – bólintott elgondolkodva Møller. – És

ezek szerint az első, ami eszedbe jutott, az az unokája neve volt?

– Nem.

– Nem?

– Én nem vagyok Ellen.

Nekem gondolkodnom kellett. Møller éles pillantást vetett rá. – Te

most szórakozol velem, Hole? Harry elmosolyodott. Aztán a

barázdabillegető felé intett. – Azt is olvastam abban a könyvben,

hogy senki sem tudja, hogy a barázdabillegető miért billegeti a

farkát, amikor nyugodtan áll. Rejtély. Csak annyit lehet tudni, hogy

nem tudja abbahagyni...

Száztizenhetedik fejezet

Rendőrkapitányság, 2000. május 19.

Harry éppen kényelembe helyezte magát, megtalálta a

legtökéletesebb ülésmódot, ami közben a lába az asztalon lehet,

amikor megszólalt a telefon. Hogy a frissen felfedezett, kényelmes

403

testtartást ne veszítse el, fenn hagyta a lábát, úgy hajolt előre és a

fenékizmaival azon dolgozott, hogy a túlságosan is jól beolajozott

görgőkkel felszerelt új székét maga alatt tartsa. Az ujjai hegyével

épp csak elérte a telefonkagylót.

– Hole.

– Harry? Esaias Burne speaking. How areyou?50

– Esaias? This is a surprise.51

– Valóban?

– Csak azért hívtam, hogy köszönetet mondjak magának, Harry.

– Köszönetet? Miért?

– Hogy nem indított el semmit.

– Hogy mit nem indítottam el?

– Tudja, mire gondolok, Harry.

Hogy nem volt semmiféle diplomáciai bonyodalom a kegyelemért,

meg ilyesmi. Harry nem válaszolt. Egy ideje már félig–meddig

számított erre a telefonra. A vadonatúj ülésmód már nem is tűnt

olyan kényelmesnek. Lelki szemei előtt azonnal megjelent Andreas

Hochner könyörgő tekintete. Nem is beszélve Constance Hochner

esedező hangjáról: Megígéri, hogy megtesz mindent, amit tud, Hole

úr?

– Harry?

– Itt vagyok.

– Tegnap hirdették ki az ítéletet.

Harry Søs fotóját bámulta a falon. Idén szokatlanul meleg a nyár,

nem? Már az is előfordult, hogy esőben is úsztak. Érezte, hogy

kimondhatatlan szomorúság telepedik rá.

– Halálbüntetés? – hallotta végül a saját hangját.

– Mégpedig a fellebbezés lehetősége nélkül.

Száztizennyolcadik fejezet

Schrøder vendéglő, 2000. június 1.

– És mik a terveid a nyárra, Harry? Maja a visszajárót számolta

éppen. – Nem tudom. Azt terveztük, hogy kibérelünk egy nyaralót

valahol itt belföldön. Megtanítjuk a srácot úszni, meg ilyesmi.

– Nem is tudtam, hogy van gyereked.

404

– Nem, nincs. Ez egy hosszú történet.

– Remélem, egyszer majd meghallgathatom.

– Meglátjuk, Maja. Tartsd meg az aprót.

Maja pukedlizett, és kaján mosollyal az arcán odébbállt. A

vendéglőben csak ünnepnap délutánonként szoktak ennyire kevesen

lenni. A meleg a legtöbb vendéget kiűzte a St. Hanshaugen

kerthelyiségeibe. – Nos? – kérdezte Harry. Az idős férfi a

söröskorsója fenekét tanulmányozta elmélyülten.

– Halott. Nem örül neki, Åsnes?

Mohikán felemelte a fejét, és Harryra nézett. – Ki a halott? –

kérdezte. – Itt senki sem halott, csak én. Én vagyok az utolsó a

halottak közül. Harry felsóhajtott, a hóna alá csapta az újságot, és

kilépett a rekkenő, délutáni hőségbe.

A gyakrabban előforduló norvég nevek kiejtése

Jo Nesbø – Ju Neszbő

Harry Hole – Hari Hule

Ellen Gjelten – Ellen Jelten

Sverre Olsen – Szverre Olszen

Tom Waaler – Tom Váler

Daniel Gudeson – Daniel Güdeszon

Gudbrand Johansen – Güdbran Johanszen

Edvard Mosken – Edvár Moszken

Hallgrim Dale – Hallgrim Dále

Sindre Fauke – Szindre Feöke

Rakel Fauke – Rákel Feöke

Bernt Brandhaug – Bernt Branheög

Bjarne Møller – Bjarne Möller

Kurt Meirik – Kürt Mejrik

Halvorsen – Halvorszen

Anne Størksen – Anne Störkszen

Even Juul – Even Jül

Signe Juul – Szigne Jül

Konrád Åsnes – Konrád Osznesz

Schrøder – Srőder

Märklin–puska – Merklin–puska

405

Impresszum

Harry Hole nyomozó egy ritka ügyletről szerez tudomást: valaki

egy különleges, nagy hatóerejű, Märklin márkájú puskát rendelt.

Mint kiderül, a megrendelő egy nyolcvanhoz közeledő férfi, aki a

második világháború idején a németek mellett harcolt a keleti

fronton.

Gyilkosság, bosszú, árulás... Aggastyán korú nemzetiszocialisták és

fiatal neonácik... A második világháború keleti frontja és a modern

Oslo... Egykori frontharcos átvágott torokkal... Több, időben és

térben egymástól messze eső történés vezeti el a sokszor önmaga

gyengeségeivel is megküzdeni kénytelen nyomozót egy vakmerő

merénylet tervezőjének leleplezéséhez.

Fotó: Cato Lein

Jo Nesbø ígéretes labdarúgó–tehetségként indult, de a profi

karrierről egy sérülés miatt le kellett mondania. Érettségi után

szerződéses katonának állt, majd Bergenben közgazdász diplomát

szerzett, s néhány évig pénzügyi elemzőként dolgozott. Országosan

406

ismert azonban zenészként és szövegíróként lett, együttesének

albumai többször vezették a norvég sikerlistákat. Első kéziratát

álnéven küldte el az egyik vezető norvég kiadóhoz, mivel nem

szerette volna, ha rocksztárként való ismertsége befolyásolja

bírálóit. Könyvével azonnal zajos sikert aratott, elnyerte vele az

Üvegkulcsot, azaz a legjobb skandináv krimiért járó díjat, amelyet

másodszor is kiérdemelt első, magyarul is megjelenő művével, a

Vörösbeggyel. Jo Nesbø műveit világszerte olvassák!

Copyright © Jo Nesbø, 2000

A mű eredeti címe: Rødstrupe

Published by agreement with Salomonson Agency

Magyar kiadás © Animus Kiadó 2008.

Fordította: Petrikovics Edit

Szerkesztette: Kukucska Zsófia

Borítóterv: Beleznai Kornél

Sorozatszerkesztő: Gábor Anikó

ISBN 978 963 9715479

ISSN 1788–9510

Kiadta az Animus Kiadó 2012–ben

Felelős kiadó: a kiadó igazgatója

info@animus.hu

www.animus.hu

Az 1795–ben alapított

Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők

Egyesülésének tagja

407

Tipográfia, nyomdai előkészítés: Scriptor Kft.

A nyomtatás és a kötés a debreceni

ALFÖLDI NYOMDA Zrt. munkája

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató

1 Először is engedjék meg, hogy elmondjam, mennyire örülök, hogy itt lehetek...

2 Ismételd meg!

3 Kérem, ne lőjenek!

4 Jó estét!

5 Toten? Mint a túlvilágban?

6 Úgy. Szóval, átszökött az oroszokhoz?

7 Miért?

8 Azt nem tudom.

9 Ma éjszaka bulizunk, mert 1999 van!

10 Angyal hang

11 Mutasd az utat!

12 Halott.

13 Élni.

14 A jelszót!

15 Parázskupac!

16 Nem jó! Lövök!

17 Angyalhang!

408

18

Huszonegy, huszonkettő...

19 Jó reggelt!

20 kisasszony

21 Uram!

22 Bécsi szelet

23 Disznó

24 Érthető?

25 kezesség

26 Hölgyem és Uram!

27 Kutyák!

28 A francba!

29 Kakas és minőségi bor?

30 Salzburgi galuska

31 Jó formában van.

32 Viszont rémesen öltözik.

33 Oké, annyi eszed van, mint egy atomfizikusnak, de nem hat meg...

34 Csak a legszükségesebbet.

35 Itt Harry Hole beszél.

36 Helló, Constance Hochnernek hívnak.

37 Üdvözlöm, Ms. Hochner!

38 Mindent a szemnek, semmit a kéznek...

409

39

Ez most valami egészen más: a túlvilág...

40 csak egy barát akartam lenni, csak látni akartalak fürdés közben...

41 Te szexi szemétláda...

42 Az SS „birodalmi vezetője" és a német rendőrség főnöke

43 Leszel a kedvesem?

44 A Wehrmacht katonai börtöne

45 ... egy tökéletes nap!

46 Csak a legszükségesebbet.

47 Az anyám! Az anyám!

48 Nem is kell tudnom róla.

49 A jelszót!

50 Harry? Itt Esaias Burne. Hogy van?

51 Esaias? Micsoda meglepetés!