Jan Assmann:A kulturális emlékezet

Az emlékezés kultúrája

Előzetes megjegyzésekAz emlékezőképesség művészete és az emlékezés kultúrájaAz „emlékezőképesség művészete” szilárdan gyökerezik a nyugati hagyományban. Feltalálója: Szimonidész (Kr.e. VI. század), görög költő. A rómaiak ezt a művészetet a retorika öt területének egyikeként határozták meg. Ez a felfogás a középkorra és a reneszánszra is áthagyományozódott. A Kr. u. 1. században Rhetorica ad Herennium különbséget tesz „természetes” és „mesterséges” emlékezet közt. Az emlékezőképesség művészete a „mesterséges” emlékezet alapja. Segítségével az ember képes lesz rendkívüli mérvű tudás elsajátítására és keze ügyében tartására. Az emlékezőképesség művészete az egyénre tartozik. Az egyéni képességek kifejlesztéséről van tehát szó. Az emlékezés kultúrája társadalmi kötelezettségek betartása körül forog, ezért a csoport ügye. Központi kérdése: „Mit nem szabad elfelejtenünk?” Emlékezetközösség: ahol ez a kérdés központi helyet foglal el és megszabja a csoport identitását. Az emlékezés kultúrája a „közösségalapító emlékezettel” függ össze. Az emlékezés kultúrája egyetemes jelenség, minden társadalmi csoportosulásban kimutatható. Az emlékezés kultúrájának feltalálója a zsidóság. Náluk öltött először olyan új alakot az emlékezés kultúrája, amely később a nyugati történelem számára is meghatározó lett. Ez az „Őrizz meg és emlékezz” parancs. Minden olyan nép, amely a többi néptől különbözőként tekint magára, „valamiképpen” kiválasztottnak tekinti magát. Ez a gondolat csak manapság látható át. A kiválasztottság princípiumából ugyanis az emlékezés princípiuma következik.

A múlthoz fűződő viszonyAmi a tér az emlékezés művészetében, az az idő az emlékezés kultúrájában. Az emlékezés művészete a tanuláshoz járul hozzá, az emlékezés kultúrája pedig a tervezéshez és a reménykedéshez. Ez utóbbiak a társadalom értelmi és időbeli szemhatára. Az emlékezés kultúrája a múlthoz való viszony formáin nyugszik. Múlt egyáltalán azáltal keletkezik, hogy az ember viszonyba lép vele. A Ma holnapra a Múltté – Tegnappá lesz. – Ehhez a folyamathoz azonban a társadalmak eltérően viszonyulhatnak:

1. „Egyik napról a másikra élni”: a Mát egykedvűen engedik át a Múltnak. Ez egyben nyomtalan eltűnést és feledést jelent.

2. erőfeszítést tesznek, hogy a Ma huzamosabb ideig tartsák fenn. Ezek a társadalmak a Mában már a Holnapra tekintenek és megőrzik a Tegnapot a nyomtalan eltűnéstől.

A múltat az emlékezés rekonstruálja. Ahhoz, hogy az ember viszonyba léphessen a Múlttal a „múltra vonatkozásnak” tudatosulnia kellene benne. Ennek két feltétele van:

1. A Múlt nem tűnhet el nyomtalanul, léteznie kell rá vonatkozó bizonyítékoknak. 2. a bizonyítékoknak különbséget kell fel mutatniuk a Mához képest. Ezt leginkább a

nyelv változásával lehet megvilágítani. A nyelv természetes körülménye a változás, mely többnyire „lappangó” formában történik. Csak akkor tudatosul, ha a régebbi nyelvállapotok valamilyen különleges nyelvezet formájában fennmaradnak olyan szövegekben, melyek betűhíven adódnak tovább. Pl.: szent szövegek. Efféle disszociáció jellegzetesen az írásos kultúrában keletkeznek.

A folytonosság és a hagyomány mélyebb szakadásai múlt keletkezéséhez vezethetnek akkor, ha a törést követően újrakezdésre tesznek kísérletet. Pl.: reneszánsz, restauráció. Ezek az újrakezdések mindig a múltra visszacsatolás formájában jelentkeznek.

A Tegnap és a Holnap közti szakadás legeredetibb formája a halál. Az élet csak a véget értével nyeri a Múltnak azt az alakját, amelyre az emlékezés kultúrája épülhet. Ennek egyrésze az egyén természetes visszaemlékezése saját életére, másrészt a róla való megemlékezés az utókor részéről. A kettő közti különbség fényt vet a kollektív emlékezés kulturális jellegére. A halottakról való emlékezés az emlékezés kultúrájának legősibb, legeredetibb és legelterjedtebb formája. Vannak jelenségek, melyeket nem ragadhatunk meg a „hagyomány” fogalmával. A hagyomány elrejti a múlt keletkezését kiváltó törést és helyette a továbbhaladás szempontjai állítja előtérbe. Létezik természetes az emlékezés kultúrájából (vagy kulturális emlékezet) leírt hagyományozás. Ez azonban megkurtítja a jelenségeket: kiiktatja a befogadás szempontját és a jelenségek negatív oldalát: a felejtést és az elfojtást. Halottakról való megemlékezést nem „hagyományoz” az ember. A megemlékezés, az érzelmi kötődés, kulturális műveltség, a múlthoz fűződő tudatos viszonyulás emel valamit a hagyományozásból a kulturális emlékezetbe.

I. A múlt társadalmi konstrukciója (Maurice Halbwachs)Maurice Halbwachs, francia szociológus. Ő alakította az 1920-as évek elején a „kollektív emlékezet” fogalmát. Halbwachs Bergsontól és Durkheimtől „tanult”. Előbbi filozófiájában az emlékezet központi helyet foglalt el. Durkheim pedig a „kollektív tudat” fogalmáva foglalkozott. Halbwachs tehát az emlékezet társadalmi jelenségként való magyarázatán fáradozott. I.1. Egyéni és kollektív emlékezetHalbwachs kitartott az emlékezet társadalmi meghatározottsága mellett. Eltekintett az emlékezet fizikai (pontosabban: neuroniális) alapjaitól. Halbwachs szerint társadalmi emlékezet nélkül egyéni emlékezet sem alakult ki. A magányban élő egyén nem rendelkezik emlékezőképességgel. Az emlékezet a szocializálódás folyamán tapad az emberhez. Bár az egyén az, aki emlékezőképességgel rendelkezik, az emlékezőképesség mégis kollektív produktum. A kollektívumok nem rendelkeznek emlékezettel, de befolyásolják tagjaik emlékezetét. A legszemélyesebb emlékek is társadalmi csoportokon belül zajló kommunikációk és interakciók során keletkezik. Halbwachs bevezette a „társadalmi keretek” fogalmát, ami összecseng Goffman „keretértelmezés” elméletével. Ezutóbbi a mindennapi tapasztalás társadalmilag meghatározott szerkezetét és „szerveződését” vizsgálja. A Halbwachs-féle „társadalmi keret” az, amelytől az egyén függ, és amely az egyén emlékeit szervezi. Halbwachs emellett a felejtést is képes megmagyarázni. Az merül feledésbe, amelynek a jelenben nincsen vonatkoztatási kerete. Az emlékezés tehát a kommunikációban él és marad fenn. Az ember kizárólag arra emlékezik, amit a kommunikációban közvetít. Az emlékezet olyan aggregátum, amely az egyén különféle emlékezetében való részvételének eredménye. Eközben persze minden emlékezés „önálló rendszert” alkot, amelynek elemei kölcsönösen alátámasztják és befolyásolják egymást. Halbwachs számára fontos az egyéni és a kollektív emlékezés elkülönítése, hiába társadalmi jelenség az egyéni emlékezés is. Az egyéni emlékezet a különféle csoportokhoz kötődő kollektív emlékezetnek és ezek sajátos kapcsolódásának színtere. I.2. Az emlékezés alakzataiAz emlékezés mindig konkrét. Az eszméknek érzékelhető alakot kell ölteniük az elfogadáshoz. Fogalom és kép azonban összeolvad. A fogalom és tapasztalat összjátékából jönnek létre azok a jelenségek, melyeket az emlékezés alakzatainak neveznek. 3 ismérve:

a. A kollektív emlékezet térbeli és időbeli kötöttsége: az emlékezés alakzatai megkövetelik, hogy bizonyos térbeli alakot öltsenek fel és meghatározott időhöz kössük őket, azaz hogy tér és idő tekintetében kötöttek legyenek. A kalendárium, például, az

átélt időt tükrözi. Egy ház, egy falu, egy táj az emlékezés térbeli kereteit adják, ők a lakott terek. A tér kelléke az Én-t körülvevő dologi világ (berendezések, helyiségek, azok elrendezése). Minden csoport helyszíneket igyekszik megteremteni, ami egyben a csoport identitás szimbólumait és az emlékezés támpontjait is kínálja. A csoport ragaszkodik kialakított tereihez, még akkor is ha elszakad, elszakítják tőle. Ilyen esetben a szent helyeket szimbolikusan teremti újjá.

b. A kollektív emlékezet csoportfüggősége: A kollektív emlékezet saját hordozóihoz tapad. Akinek része van benne, a csoporthoz tartozását tanúsítja. A kollektív emlékezet önazonosság tekintetében is konkrét, vagyis kapcsolódik valamilyen valóságos és eleven csoport álláspontjához. Az emlékezés alakzatai nem csupán a csoport múltját reprodukálják, hanem sajátos jellegét, tulajdonságait és gyengéit is kijelölik. Egy társadalmi csoport két szempont szerint őrzi múltját: a sajátossága és a tartóssága szerint. Ha egy csoport döntő változásnak ébred tudatára, megszűnik csoportként létezni, és új csoportnak adja át a helyét. Minden csoport tartósságra tör és a változások elkendőzésére hajlik.

c. A kollektív emlékezet rekonstruktív természete: A csoportfüggéshez a legszorosabban kapcsolódik a kollektív emlékezet jellemzője: a rekonstruktív jelleg. Az emlékezetben a múltból csak az marad meg, amit a társadalom minden korszakban a maga mindenkori vonatkoztatási keretei közt rekonstruálni képes. Halbwachs szerint a Jézus-mozgalom érzelmi közösség. Az őrzött kép életrajzi kidolgozása csak később vette kezdetét, a küszöbön álló apokalipszis reménységének megfakultával. Az emlékek nem eleve helyszínekhez kötve maradtak fenn, ezért csak utólag kapcsolták őket konkrét helyszínekhez. Pál színrelépésével az emlékezés súlypontja Galileából Jeruzsálembe tevődik át. Innentől a szenvedéstörténet felől rekonstruálják Jézus élettörténetét. A níceai zsinattal a Jézusra való emlékezés a kereszt és a feltámadás felől szerveződik újra. Az emlékezés nem képes megőrizni a múltat. A jelennel folyik a múlt újjászervezése. Minden új csak rekonstruált múlt alakjában léphet fel. A kollektív emlékezet két irányban tevékeny: vissza- és előrefelé. Az emlékezet nemcsak a múltat rekonstruálja, hanem a jelen és a jövő tapasztalását is szervezi.

I.3. Emlékezet versus történelemHalbwachs szerint a csoport olyan alakban jeleníti meg a múltját önmaga számára, amelyben mindennemű változás kizárva. Ennek ellentéte a történelem, ami a kollektív emlékezettel pontosan ellentétesen működik. Kollektív emlékezet: csak a hasonlóságot és a folytonosságot tartja szem előtt. Történelem: a különbségeket és a folytonosságon esett szakadásokat veszi figyelembe csak. A kollektív emlékezet a csoportot belülről látja. Olyan képet próbál készíteni, amely alapján a csoport mindig magára ismerhet, ezért a mélyreható változásokat elhomályosítja. Ezzel szemben a történelem pont a változásmentes korokat borítja sötétbe és csak azt hagyja érvényben, ami változást mutat. A csoportok valójában minden egyéb csoportemlékezettől való különbözőségét hangsúlyozza. A történelem elsimítja a különbségeket, egy egynemű történeti térben szervezi újra őket, ahol minden mindennel összevethető. Számtalan kollektív emlékezet létezik, de csak egy történelem. Halbwachs szerint a történelem azért nem emlékezet, mert nem létezik egyetemes emlékezet, csak kollektív, azaz csoportspecifikus emlékezet létezik. A történelem nem más mint sok-sok történetből lefejt tény üledéke. Ezek a tények azonban senkinek nem sem jelentenek semmit, nem fűződnek személyes identitáshoz vagy emlékekhez. Elsősorban az idő az absztrakt, amelybe a história beletagolja a maga adatait. A történelmi idő olyan mesterséges tartam, melyet egyetlen csoport sem élt át, ezért a valóságon kívül van. Halbwachs szerint, ahol a múltat már nem élik, nem tartják emlékezetben, ott működésbe lendül a történelem. Halbwachs azonban nemcsak a történelemtől választja el a kollektív emlékezetet, de a hagyománytól is, melyet ő eltorzult emlékezésformának nevez.

Assman a kollektív emlékezet fogalmát gyűjtőfogalomként használja és különbséget tesz kommunikatív és kulturális emlékezet között. I.4. ÖsszefoglalásHalbwachs gyengeségei, hogy elmélete híján van a fogalmi szigornak valamint szisztematikusan nem tér ki arra, hogy az írás milyen szerepet tölt be az emlékezetben. Ő is az „átélt idő” titokzatos és eleven összefüggéseit igyekezett felderíteni. Ezzel Nietzschét idéz, bár Halbwachs nem kultúrakritikus, érdeklődése mindvégig analitikus. A kollektív emlékezet felfedezése emlékezet és csoport egymáshoz rendelésén alapszik Halbwachs-nál és nem terjed túl a csoport határainál. A kollektív emlékezet révén Halbwachs azt kívánja bizonyítani, hogy az egyéni emlékezés is társadalmi jelenség. Attól, hogy egyedül az egyén rendelkezik emlékezettel, még nem jelenti azt, hogy az ne függne valamilyen társadalmi „kerettől”. Míg Jungnál a kollektív emlékezet biológiai úton öröklődik, addig Halbwachs-nál ez kommunikációban terjedő „akaratlagos emlékezés”. Assman a múlt szociál-konstruktivista elképzelését veszi át Halbwachstól. A múlt esetében társadalmi képződménnyel van dolgunk amelynek jellege a mindenkori jelen értelmi szükségleteitől és vonatkozatási kereteitől függ. A múlt kulturálisan terem.

II. A kollektív emlékezés formái: Kommunikatív és kulturális emlékezet

II.1 A „sodrodó hasadék” – két modus memorandiVansina szerint a közelmúltról bőséges az információ, de minél messzebb hátrálunk a múltba, annál inkább megritkul. A történeti tudat az ősidő és a közelmúlt terepén munkálkodik. A két terep közötti rés a „sodródó hasadék”.A csoport kulturális menetében a múlt két rétege minden átmenet nélkül torlódik egymásba. A múlt fent is megnevezett két spektruma (ősidő és közelmúlt) az emlékezet kommunikatív és kulturális válfajának felel meg. A kommunikatív emlékezet a közelmúltra vonatkozó emlékeket tartalmazza. Ezekben az emlékekben az ember kortársaival együtt osztozik. Pl.: nemzedéki emlékezet. Az emlékezet ezen fajtája történetileg tapad a csoporthoz. A hordozóival együtt keletkezik és velük együtt is vész el. Egyik nemzedéki emlékezet váltja így a másikat. Ez a közvetlen tapasztalati horizont az úgynevezett „oral history”, mely szóbeli megkérdezéssel tesz szert az emlékezetre. Az „oral history” kutatások megerősítik, hogy az eleven emlékezés még írásos társadalmakban sem terjed 80 évnél távolabbi múltba. Ezután a 80 év után, a „sodródó hasadéktól” elválasztva a hivatalos hagyomány következik (tankönyvek, emlékművek). Az emlékezés két modusáról, az emlékezés és a múlt kettős rendeltetéséről van szó. A kollektív emlékezet kettős működésű:

1. megalapozó emlékezés: ez az őseredetre utal. Tárgyiasított alakzatokkal dolgozik: rítusok, táncok, öltözetek, ékszerek, tájak. Ezek olyan jelrendszerek, melyek a „memória” gyűjtőfogalmába tartoznak.

2. biografikus emlékezés: saját tapasztalat nyújtja. Társas interakcióra épül.

Kommunikatív emlékezet Kulturális emlékezetTartalom Történelmi tapasztalatok egyéni

életutak keretébenMitikus őstörténet, a múlt abszolút eseményei

Forma Informális, kevéssé formált, köznapi, személyközi érintkezésben alakul ki

Alapítást igényel, megformáltság, ceremoniális kommunikáció, ünnep

Közvetítőcsatornák Személyes tapasztalás, szájhagyomány

Rögzített, tárgyiasult kifejezőeszközök: szimbolikus, szóbeli, képszerű, táncos

Időszerkezet 3-4 nemzedék, 80-100 év időhorizontja, mely a jelennel együtt halad

Mitikus ősidők abszolút múltja

Hordozók Kortársi emlékezetközösség A hagyomány szakosodott hordozói

II.2 A rítus és az ünnep mint a kulturális emlékezet elsődleges szeveződésformáiAz írás tárolás lehetősége nélkül a csoport identitásbiztosító tudásának nincs más helye, mint az emberi emlékezet. Három kívánalom: tárolhatóság, előhívhatóság, közölhetőség, azaz költői megformáltság, rituális megjelenítés, kollektív részvétel. A költői megformáltság célja az identitásbiztosító tudás maradandó formába öntése. Ez a tudás egyszerre több csatornán és színen közvetítődik: emberi hang, emberi test, mimika, gesztus, tánc, ritmus, rituális cselekedet. A tudásból való részesedés azt a kérdést boncolgatja: hogyan veszik ki részét a csoport a kulturális emlékezetből? A válasz: összejövetelek (pl.: ünnepek), személyes jelenlét révén. Az ünnepek és rítusok visszatérése kezeskedik az identitásbiztosító tudás közvetítéséért, a rituális ismétlés pedig garantálja a csoport tér- és időbeli összetartozását. Az ünnepek során kozmikussá tágul a látóhatár. A rítusok és a mítoszok a valóság értelmét írják körül. Megőrzésük, továbbadásuk tartja életben a csoport identitást. Az emberélet kétdimenzióssá válik a kulturális emlékezet révén. Az írástalan társadalmak esetében ez a kulturális kétidejűség a köz- és ünnepnapok, a mindennapi és a ceremoniális kommunikáció különbségében mutatja meg magát leginkább. Az ókor szerint az ünnep a köznapokból való kigyógyítás. Ezt Platón mondja ki, de rávilágít arra is, hogy különbség szent (ünnep) és profán (köznap) rendje között. Eredetileg a szent rend létezik, amely segíti az eligazodást a mindennapok során. Az ünnep az idő tagolása, ritmust és struktúrát kölcsönöznek az időfolyamnak. A kulturális emlékezet a mindennapokon túli emlékezés szerve. A kulturális emlékezet a szilárd dolgokba kapaszkodik, dologi világként vetül ki az emberből. A szóbeli hagyományozás éppúgy kulturális és kommunikatív emlékezetre tagolódik, mint az írásos kultúrák emlékezete. Csak az oral historynak nehezebb a dolga, mivel a szájhagyományból ki kell válogatni mindent, ami nem köznapi. Írástalan kultúrákban a kulturális emlékezet nem tapad szövegekhez egyértelműen. Ritmusok, dallamok, maszkok, táncok itt sokkal jobban tartoznak a csoport ünnepélyes önmegjelenítésének és önigazolásának formái közé. II.3 Az emlékezés tájai. Palesztina mint „mnemotoposz”A mnemotechnika legősibb és legeredetibb eszköze a térbeliesítés. Az emlékezés kultúrájában is a tér játssza a főszerepet. Ezek az „emlékezés helyszínei”. Az emlékezőképesség képzeletbeli terekkel foglalkozik, az emlékezés kultúrája ezzel szemben valós terekbe plántál jeleket. Ezek a terek teljes egészükben lépnek elő jellé, vagyis szemiotizálódnak. Pl.: ausztrál bennszülöttek totemikus tájai, ahova az egyes ünnepek során elzarándokolnak. Ezek a kulturális emlékezet „mnemotoposzai”, az emlékezés helyszínei. Az egyik legnagyobb és legjelentősebb „mnemotoposz” a Szentföld, azaz a mai Palesztina. II.4 Átmenetek

a. Megemlékezés a halottakról: Az emlékezés kultúrája a múlthoz fűzött viszony. Múlt ott támad, ahol Tegnap és Ma tudatosul. A halál e különbség ősi tapasztalata. A halottakról való emlékezés a kulturális emlékezet ősformája. A halottakról való megemlékezés egyrészt „kommunikatív”, mert általános emberi forma, másrészt „kulturális”, mert sajátos hordozói, rítusai és intézményei alakulnak ki. A holtakról való emlékezés vissza- és előretekintésre tagolódik. Egyetemesebb a visszatekintés, vagyis ahogy egy csoport együttél hallottaival. A tovahaladó jelen emlékezetben tartja halottjait. Az előretekintésben a teljesítmény és a hírnév aspektusa a fontos, mely révén valaki felejthetetlenné válhat, és dicsőséget szerezhet. Hogy mi tesz felejthetetlenné az egyént, az kultúránként más és más. A visszatekintésben a

kegyelet, mások felejthetetlenségéhez való egyéni hozzájárulás a döntő. Egy furcsa eset Egyiptom, ahol a fáraó saját sírt építetett emlékmű gyanánt, és így „előretekintve” alapozta meg saját emlékezetét. Ebben persze munkálkodik egy kölcsönösség is: annyi kegyeletet várhatsz az utókortól, amennyit magad tanúsítasz elődeid iránt. Egyiptom esetében a halottakról való vissza- és előretekintő emlékezés tehát összekapcsolódik. A közösség saját identitását igazolja azzal, hogy emlékeiben kötődik halottaihoz. A bizonyos nevekhez ragaszkodás mindig valamilyen társadalmi-politikai identitás vallását takarja. Az emlékművek felállításával a csoport saját identitását teremti meg. Az ereklyekultusz is a holtakról való megemlékezés közösségalapító- és szilárdító összefüggésébe tartozik. Az ereklyék védelme is az identitásszerző funkciót példázza: aki megkaparint egy jelentős ereklyét, az a legitimáció egy fontos eszközére tesz szert.

b. Emlékezet és hagyomány: A kommunikatív emlékezet csak korlátozottan képes tárolni az emlékeket. Az emlékezetelmélet egyik előnye, hogy felejtéselmélet is egyben. Az „emlékezet” és „hagyomány” közötti különbség hasonlít a „kulturális” és „kommunikatív” emlékezet közti különbségre. Halbwachst a megélt emlékezés írásos rögzítésének két formája érdekli: história és tradíció. Léteznek olyan érdekek, melyek a múlt rögzítésére és megőrzésére törekszenek. E révén hagyomány születik, mely kioldódik a kommunikatív élet szövetéből, és kommemoratív tartalomként kanonizálódik. Kezdetben múlt és jelen eggyé fonódik a csoporttudatban (Pl.: kora kereszténység, az evangélium történései együtt zajlottak a jelennel). Az érzelmi érintettség fázisa a kollektív emlékezet természetes fázisa. A csoport ekkor még nem emlékeinek, hanem saját céljainak él közös történetisége tudatában. A második szakaszban a csoport rögzíti hagyományait, kijelöli tanításait, hordozóit. A hordozók révén egy zárt csoportot teremt, mely minden ízében a múlt felé fordul kizárólag annak megőrzésével foglalkozik (pl.: papok szerepe a valláson belül). A társadalom változásával az emlékek elfelejtődnek, a szövegek elveszítik közérthetőségüket, ezért magyarázatra szorulnak. A kommunikatív emlékezést a szervezett emlékezés váltja fel. A szövegek már nem a jelenhez szólnak, értelmezésüket a hordozók vállalják magukra. A lehetséges interpretációkat a dogmatika kell, hogy kiűzze.

III. A kulturális emlékezet változatai: „forró” és „hideg” emlékezésIII.1 A „történeti érzék” mítoszaKezdetben úgy gondolták, hogy az írástalan népeknek nincs is történet tudatuk. Ezt a problémát az oral history koncepciója oldotta meg. A történeti tudat azóta antropológiai egyetemesség. Rothacker a „történeti tudatot” és a „történeti érzéket” ősi ösztönnek tekintette, amelyek a múlt eseményeit rögzítik és örökítik meg, emlékezetben tartják őket és elbeszélik. A történeti érzék az ember kultúrára termettségével függ össze. A szóbeli történethagyományozás az írásbeli feljegyzésnél erősebben kötődik a csoporthoz (ezt már Schott mutatta ki), egyben egy összetartó erőt is kifejez. Assman ezt a történeti érzéket inkább a kulturális emlékezettel azonosítja. Kiindulópontja az, hogy az ember inkább a felejtés, mint az emlékezés jegyeit mutatja, így az emlékezés, a múlt iránti érdeklődés, annak kutatása, feldolgozása magyarázatra szorul (ez a kijelentés Nietzsche eszméjét tükrözi). Assman szerint a múlt iránti érdeklődés a legitimitás, beigazolódás, változtatás érdekeltségébe tartozott. Ennek tudatában kell keresni történeti emlékezést gátló és serkentő tényezőket. III.2 „Hideg” és „forró” emlékezésEzt a két meghatározást Lévi-Strauss vezette be. „Hideg” az a társadalom, amely intézményei révén maga hárítja el a történelmi tényezők hatásait saját egyensúlyára és folytonosságára és így minden ellenállást legyőznek, amely struktúrájuk változtatására kényszerítené őket. A „forró” társadalmakat a változás igénye jellemzi. Ezek bensővé tették történelmüket, hogy fejlődésük motorja legyen. A „hideg” Lévi-Straussnál egy pozitív teljesítményt jelöl, melyet a „bölcsesség” egy fajtájával azonosít. Nemcsak az a kérdés tehát, hogy a társadalmak hogyan

terjesztették el saját történeti tudatukat, de az is, hogyan „fagyasztottak be” mindenféle változást. A „hideg” kultúrák más valamire emlékeznek, mint a „forró” kultúrák. Ezen emlékek miatt kell gátat vetni a történelem beáradásának. A „hideg” és „forró” jelzők Lévi-Straussnál megegyeznek az írástalanság és írásosság, primitívség és civilizáltság különbségének. Hideg és forró tehát az előbbitől az utóbbihoz történő civilizációs folyamat ideáltipikus pólusai. Lévi-Strauss ezutóbbi kijelentéssel fosztotta meg magát egy fontos felismeréstől, legalábbis Assmann szerint, aki két megfigyeléssel támasztja alá saját felfedezését:

1. Vannak társadalmak, amelyek civilizáltak, írásosak, szervezettek, és mégis hidegek, azaz ellenállást tanúsítanak a történelem beáradásával szemben. Pl.: ókori Egyiptom, középkori zsidóság. Assman szerint érdemes a hideg-forró fogalompárt kulturális alternatívaként illetve emlékezéspolitikai stratégiaként kezelni, amelyek minden korban adottak. A hideg változat esetében az írás és az uralom intézményei a történelem befagyasztásának eszközei.

2. a társadalmak és kultúrák nem teljes egészében „hidegek” vagy „forrók”. Lehetnek benne hideg és forró elemek, hűtő- és fűtőrendszerek. Hűtőrendszer az az intézmény, amelyek segítségével a hideg kultúrák befagyasztják a történelmi változást illetve a forró kultúrák különálló részei. Pl.: egyház, hadsereg.

Az emlékezést gátló tényezők a hideg emlékezést szolgálják és a változás befagyasztására törekszenek. A serkentő tényezők pedig a forró változatot szolgálják. Itt az egyszeri, a különös, a forgandóság, a növekedés, a züllés, a romlás, a hanyatlás, a változékonyság az, ami jelentőséggel bír. III.3 Uralom és emlékezet szövegeAz emlékezés egyik serkentője az uralom. Az akefális társadalmakban a történeti tudás egypár nemzedékeken túl ritkán terjed, majd a mitikus ősidőkbe vész. Ez a „sodródó hasadék” egyrészt a kortársak eleven emlékezete, másrészt az „ősi eredet” megszentelt hagyományai. Itt a kollektív történelemtudat természetes állapotával van dolgunk. Erősebben tagolt időperspektíva csak olyan népek körében nyílik, amely központi politikai intézményeket alakítottak ki. Példák uralom és emlékezet szövetségére a sumér és egyiptomi királytáblák. Az uralomnak származásra van szüksége. Ez a jelenség retrospektív oldala. Létezik azonban egy prospektivisztikus oldala is. Az uralkodók nemcsak a múltat birtokolják, de a jövőt is, azaz igényt tartanak a rájuk való emlékezésre. Az uralom visszatekintve legitimálja magát, előretekintve pedig megörökíti önmagát. Az egyén halhatatlanságának a csoport emlékezése vet alapot. Állam híján széthullanakt a társadalmi emlékezés keretfeltételei, miáltal a halhatatlansághoz vezető utak is elrekednek. III.4 Uralom és felejtés szövetségeLévi-Strauss szerint a politikailag szervezett egyenlőtlenség értelmében vett uralom felforrósít. A „forró kultúrák” „gőzgép” módjára működnek, amelyben az osztályellentétek különbségei változást terjesztenek. Erdheim szerint nem a forró társadalmak hajlanak államiságra, hanem az államilag szervezett kultúrák hajlanak kulturális felforrósodásra. Változtatásra az uralom alatt állók, az elnyomottak és a hátrányos helyzetűek törekszenek. A történelem kiegyenlítése tehát inkább az alsóbb néprétegekre jellemző. Az elnyomás serkenti a történeti gondolkodást. Itt tehát uralom és felejtés szövetségével van dolgunk. Léteztek az uralomnak olyan formái, amelyek olyan ellenállást tanúsítottak a történelem beáradásával szemben, mint Lévi-Strauss hideg társadalmai. Az elnyomás körülményei között az emlékezés az ellenállás egyik formája lehet. III.5 Dokumentáció – a történelem ellenőrzése vagy értelmezése?Az egyiptomiak a leghosszabb emlékezetű nép, kifinomult történelemtudatot fejlesztettek ki magukban. A hivatalos források másképp kezelték a múltat. A királylisták és az annalisek történetírást gátló és nem serkentő tényezőknek bizonyultak. Itt tehát, akár, hideg

emlékezésről is beszélhetünk. A leghosszabb emlékezetű nép toposzát Hérodotosz vezette be, aki 341 nemzedékről beszél. Állítólag ilyen messzi múltba nyúlik vissza Egyiptom dokumentált történelme. Az egyiptomiaknak az világlott ki ezekből az emlékezésekből, hogy eddig semmi sem változott. A királylisták és annalisek a történelem trivialitását bizonyítják. A királylisták hozzáférhetővé teszik a múltat, de a dokumentálással megvonják azt a képzelettől. A történelem csak az istenekkel válik érdekessé, itt azonban már a történelem mitológiává fordul át. Erről a korról lehet beszélni, sőt érdemes is róla. Ezeket az elbeszéléseket mítosznak nevezik. A mítoszok a világ keletkezéséről szólnak, illetve azokról a mechanizmusokról, rítusokról, amelyek távol tartanak minket a változástól. A királylisták a tájékozódás és az ellenőrzés eszközei, nem az értelemadáséi. Ezek a dokumentumok tehát az Ókori Keleten a történelem berekesztését és jelentéstől való megfosztását szolgálja. III.6 Abszolút viszonylagos múlt A „forró társadalmak”, Lévi-Strauss szerint, bensővé teszik a történelmi keletkezést és alakulását, úgy, hogy az saját fejlődésük motorja legyen. Az emlékezés, a bensővé tett múlt a mitikus időre vonatkozik. A mitikus kor a keletkezés és alakulás kora, a történelmi idő viszont a már létrejöttek további fennmaradása. A bensővé tett múlt elbeszélésekben ölt testet. Az elbeszélések vagy a fejlődés motorja vagy a folytonosság alapjait alkotják. A múltra azonban egyik esetben sem önmagáért emlékeznek. A megalapozó történeteket „mítosznak” nevezik. Ezt a fogalmat a „történelemmel” szokták szembeállítani. A szembeállításhoz két ellentétpár kapcsolódik: fikció (mítosz) és realitás (történelem), értéktelített szándékosság (mítosz) és szándékmentes objektivitás (történelem). Az emlékezetben őrzött múlt alakjai szétválaszthatatlanul tartalmaznak mítoszt és történelmet egyaránt. A megalapozott történetté szilárduló és bensővé tett múlt akaratlanul is mítosszá lesz. A történelem mítosszá fordulásának és a tapasztalatok emlékké válásának klasszikus példája a kivonulás hagyománya. A mítosz olyan történet, melyet az embernek önmagáról és a világról való tájékozódása végett beszélnek el amolyan magasabb rendű igazságként, amely nem egyszerűen megállja a helyét, hanem túl ezen normatív igényeket is támaszt és alakító erővel bír. A Holocaust például történelmi tény, ám az újkori Izraelben megalapozó történetté, mítosszá vált. Csak a jelentőségteli múltra emlékezünk és csak az emlékezetben tartott múlt telik el jelentőséggel. Az emlékezés a jelentéssel felruházás, a szemiotizálás aktusa. Tisztázni kell: az emlékezésnek semmi köze a történettudományhoz. Erre a társadalmi emlékezet hívatott. A múlt mítoszokká fordításáról van itt szó, amely kidomborítja az események jövőt megalapozó, elkötelező érvényét. A megalapozó történet fogalom kérdése, hogy a rítusokban és ünnepekben újra jelenvalóvá lesz és így sohasem távolodik el a jelentől, vagy az ünnepek és rítusok már csak felidézik a múltat, mivel távolsága egyre inkább nő a jelentől. A mítosz: megalapozott történetté sűrűsített múlt. A kérdés: abszolút vagy történeti múltról van-e szó? Az abszolút múlt olyan korszakokat jelöl, amelyektől a jelen mindig azonos távolságra marad és így valamilyen örökkévalóságot jelent, a mítosz „hideg” társadalom világképét és valóságértelmezését alapozza meg. Itt a múlt jelenvalóvá tétele ciklikusan történik. A történeti múlt a mítosz „forró” társadalom önelképzelését alapozza meg, egy olyan társadalomét, amely saját történeti alakulását tette bensővé. Ezt a különbséget Eliade így fogalmazta meg: a kozmosz szemiotizálását felváltja a történelem szemiotizálása. III.7 Az emlékezés mitomotorikája

a. A megalapozó és a jelennek kontrasztot vető emlékezés Azt a „forró” emlékezést nevezte Assman mítosznak, amely múlthoz fűződő viszonyából meríti a jelen önelképzelésének alkotóelemeit. A mítosz a múltra hivatkozik és onnan vett fényt jelenre és jövőre. A múlthoz viszonyulás két, látszólag ellentétes, funkciót tölt be.

1. megalapozó funkció: a mítosz Isten által szándékolt láttatja a jelent. Pl.: a kivonulás hagyománya.

2. kontraszt vetés a jelennel: az értékhiányos jelennel szemben a hőskori múltat idézi fel. Ezek az elbeszélések tudatosítják a szakadékot „akkor” és „most” között. A jelen itt viszonylagossá válik egy szebb múlthoz képest.

A mítosz két funkciója nem okvetlenül zárja ki egymást. Léteznek olyan elemek is, amelyek egyszerre tesznek eleget mindkét funkciónak. A megalapozás és a jelen viszonylagossága a mítosz jelen szempontjából betöltött jelentőségéhez fűződik. Ezt az erőt mitomotorikának, mitikus hajtóerőnek nevezte el Assman. A jelennel kontrasztot vető mitomotorika forradalmivá is válhat akár. Ilyenkor a hagyomány megkérdőjelezi az adottat, a hivatkozott múlt egy társadalmi-politikai utópiaként tűnik fel, amelyért érdemes élni és munkálkodni. Az emlékezés várakozásba csap át, pl.: messianizmus és a millenarizmus mozgalmak. Jellemzően elnyomorodás és elnyomás során jelentkeznek ezek. Példák messianizmusra és millenarizmusra: Dániel könyve (legősibb millenarisztikus mitomotorika bizonyíték), Egyiptom kései szakaszának szövegei, az ókori görög Cseréporákulum és Bárányprófécia szövegek (mindkettő egy messiáskirály eljövetelét írja le). A Cseréporákulum egy másik szöveget a Noferti próféciát idézi, ám az inkább a megalapozó mitomotorika jegyében született. A Cseréporákulum ezzel szemben egy Üdvhozó király eljövetelét jövendöli, aki csak a fennálló politikai rend felforgatásával jöhet el. Mindenfajta nemzeti felkelési mozgalom egy olyan múlt emlékét mozgósítja, ami éles ellentétben áll a jelennel. A XVIII-XIX. századi folklór is ilyen nemzeti ellenállási mozgalmak során keletkeztek. Pl.: skótkockás minta. b. Az emlékezés mint ellenállás: A jelennel kontrasztot vető alkotás Eszter könyve is, ám sohasem szított mitikus forradalmat. Eszter könyve a zsidó purim ünnep liturgiája lett. Eszter könyve egy jellegzetes ellen-történet. Az elnyomottak szemszögéből úgy jelenik meg a múlt, amely a mai elnyomókat szánalmas alakoknak festi le, a mai legyőzöttek pedig a hajdani igaz győztesek. A vallást az emberek összefüggésbe hozhatják a megalapozás funkciójával, ám a vallásnak egy adott kultúrán belül az egyidejűség megbontása is a feladata lehet. A vallás funkciói közé tartozik az emlékezés, a jelenvalóvá tétel és az ismétlés, ezzel együtt pedig valamilyen nem egyidejűséget közvetít. A nem-egyidejűség miatt az emlékezés az ellenállás jellegét öltheti. A nem-egyidejűség megteremtésének intézményei az ünnepekben és szakrális rítusokban gyökereznek. A nem-egyidejűség ezzel együtt a vallás lényegének is látszik A vallás elhalványulásával a nyugati világ az „egydimenziós jelleg” felé tart. A kulturális emlékezet egy másik dimenzióval bővíti az ember életét. A nem-egyidejűség, az élet két időben élhetősége a kulturális emlékezet egyetemes funkciója. Az egydimenzionalitás azonban általánosságban is jellemző a mindennapokra. A mindennapok elhomályosítják a nagy távlatokat. A kulturális emlékezetnek és tárgyi megjelenéseinek nincs helye a mindennapokban. Az emlékezés rövid pillanatokra megtöri a fennálló tények hatalmát: ijedelmeket és reményeket idéz fel. Már Tacitus is beszél arról, hogy a diktatúra nyelvet, emlékezetet és történelmet öl. Az emlékezés fegyver az elnyomás ellen. Erre nagyon jó példa Orwell 1984 című regénye. Az elnyomás idején az emlékezet szabadító erővel bír, uniformizálás idején a másság megtapasztalását teszi lehetővé. Nem politikai értelmet tekintve a mindennapok, az egydimenzionalitás ugyanúgy az emlékezet elnyomását eredményezi, ezért ha az mégis felszínre tör ugyanúgy a szabadság és a másság érzetét idézheti fel az emberben.