Illyés Gyula

Bátrabb igazságokért!

A kiadói tanács tagjai

Cseke Péter Horváth Andor Kántor Lajos Kelemen Hunor Kovács Kiss Gyöngy Lászlóffy Aladár Selyem Zsuzsa

Illyés Gyula

Bátrabb igazságokért!

Versek Kolozsvár, 1946—1996

Kántor Lajos gondozásában

Korunk Baráti Tártaság KOMP-PRESS Kolozsvár 1996

Megjelent a Magyar Művelődési és Közoktatási Minisztérium támogatásával

©Kodolányi Gyuláné Illyés Mária, 1996 ISBN 973 96 3999 2

Verseskönyv korfordulóra

Maga a szerző figyelmeztet itt (először) olvasható kötete első versének második mondatában az oly sokszor szem elől tévesztet t — pedig nem csupán az iro­dalomtörténet számára fontos! — igazságra: „Ha betűt látsz: lássuk a dátumot is!" Ezt megelőzően, ugyancsak felkiáltójellel, de jelentő módban indítja a verses Előszót: „Minden írás napló — kötelezvény lett!" Méltó hangütés ez egy olyan könyvben, amely a Bátrabb igazságokért! címet viseli.

Az Illyés-filológia (ha egyáltalán lehet, ha szabad ilyes­miről beszélni az alig pár éve elhunyt, de gondjaival és vállalásaival, életműve jelentős részével köztünk élő költő esetében), a XX. századi magyar irodalomtörténet-írás mos­tanáig nem ismert ilyen című Illyés Gyula-kötetet. Pedig volt — van ilyen. Az életműsorozat utolsó vers­gyűjteményének {Menet a ködben. Bp., 1986.) utószavában a kiadást gondozó Domokos Mátyás idézi Illyést az 1946-os Valóságból; az addig közöletlen Tizenöt vershez fűzött láb­jegyzetben olvashatjuk: „Ezeket a verseket az fűzi egybe, hogy asztalom abból a fiókjából valók, ahova a háborús cenzúra által törölt vagy megcsonkított kézirataim egy részét gyűrtem. Van köztük, amelyhez a puszta vissza­utas í tás emlékénél több is tapad. [...] A Bátrabb igazságokért! című egy már kiszedett verskötetnek lett

volna címadó verse." (És — ezt mi tesszük hozzá — a „már kiszedett" kötet részét képezte a Szembenézve, A szerelem ismerkedés, a Töredék és az Apróbb töredékek két darabja is.) Ez a lábjegyzet több szempontból is nagyon fontos: emlékeztet egy kiadáskísérletre, amivel egyben igazolja, láttamozza", a „Poèmes à publier" kéziratgyüjtőbe utalja a Bátrabb igazságokért! darabjait (így — felkiáltójellel — pontos a cím); s minthogy a Szabó Zoltán és Márkus István szerkesztette folyóirat 1946. 3—5. számában jelent meg az idézett szerzői megjegyzés, némi fogódzót kapunk arra vonatkozóan is, hogy terv szerint mikor (milyen dátum előtt) kellett volna a szóban forgó kötetnek napvilágot lát­nia. Az ügy esztétikai-irodalomtörténeti vetületének jelen­tőségét pedig alátámaszthatjuk az Illyés-életmű egyik legjobb ismerőjének, értelmezőjének, Béládi Miklósnak idevágó megállapításával is: „Illyés lírájában nem 1945-tel kezdődik új korszak, hanem a negyvenes évek elején, a Bátrabb igazságokért! című versével. Rá egy évtizedre a Két kéz és az Egy mondat a zsarnokságról megírásával indul az a következő, amely a Kézfogások című kötetben éri el a betetőző összegezését és egész irodalmunkat átható értelmét." (Béládi Miklós: A költő felel. Illyés Gyula lírája 1945 után. In: Érintkezési pontok. Bp., 1974.) Nos, ezt a folyamatos megújulást, a háborús évek gondolat- és versér­lelő élményeit szemlélhetjük közvetlen közelből a most palackpostaként érkező verseskönyvben.

Mielőtt magát a kötetet, az egyes verseket szemügyre vennénk, mai ismereteink alapján közelítsük meg a „habent sua fata libelli" itteni jelentését. A kézirat második lapján

6

található ajánlás bizonyos útbaigazítást ad, legalábbis a kutatás irányát illetően: „E könyv teljes jövedelme a szegény sorsú erdélyi magyar diákoké, a kolozsvári Móricz Zsigmond Kollégiumé." A Móricz Zsigmond Kollégiumról kellene tehát szólni bővebben, minthogy azonban még nem írták meg a történetét, elégedjünk meg az emlékezésekből, levelekből, dokumentumokból kiolvasható fontosabb moz­zanatokkal. A mindjárt a háború elvonulása után Kolozs­várt létrehozott, a magyar anyanyelvű (főiskolai) oktatás keretében működő, de autonómiával rendelkező népi kollégium — akárcsak a másutt, nagy- és kisvárosokban teremtett hasonló intézmények — a népből jött s a demok­ratikus népi jövőt szolgálni akaró tanulóifjúság legjobbjait tömörítette. A vezetőségben a Bolyai-egyetemet képviselő egykori tanár-igazgató, a kollégium névválasztását magyarázva, Móricz Zsigmond munka- és családközpontú életfelfogását emeli ki („Mennyire tudta volna szeretni ezt a belső háborúskodásaiban is oly familiáris közösséget, a sorstársakból eggyé forrni akaró, a népi jövőt munkával szolgálni vágyó fiatalok együttesét"), majd kitér a faluku­tatás és faluépítés móriczi jelszavára. (Imreh István: A Móricz Zsigmond Kollégium ébresztése. In: Móricz Zsig­mond közöttünk. Kriterion Könyvkiadó. Buk., 1979.) Az otthonát Mátyás király szülőházában kialakító kollégium sokféle tevékenysége közé tartozott a könyvkiadás (amely külön tanulmányt érdemelne). És ahogy Móricz Zsigmond nevét nem esetlegesen választották a kolozsvári, az erdélyi diákok saját intézményük megjelölésére, ugyanúgy nem véletlenül esett a választásuk — többször is! — Illyés Gyula

7

új írásainak könyvbe, kolozsvári könyvbe foglalására. A Puszták népe, a Petőfi, az Oroszország szerzőjének, az európai gondolkodású népi költőnek egyrészt, a fasiszta métellyel szembeszálló, népfrontos irodalompolitikát megvalósító szerkesztőnek, a demokrácia aktív poli­tikusának, a hídépítőnek másrészt — vagyis a kor ki­emelkedő írószemélyiségének szólt ez a figyelem. Távolabbi előzményként — noha nem biztos, hogy az ifjú szervezők­szerkesztők tudatában elevenen élt ez 1945—46-ban — utalnunk kell a Hősökről beszélek 1933-as kolozsvári, Gaál Gábor-féle első kiadására, valamint Illyés verseire, prózai írásaira a húszas-harmincas, sőt a negyvenes évek erdélyi lapjaiban, mindenekelőtt a Korunkban és az Erdélyi Heli­konban. Az 1945-ös földosztásról hírt adó riportsorozat, a Honfoglalók között ugyancsak kolozsvári szerkesztésben állt össze először könyvvé: a július eleji „Szabad Könyv-napok" egyik eseménye volt mint a Móricz Zsigmond Könyv­kiadó (a kollégium kiadói részlege) 3. kiadványa. (Erdei Ferenc és Nagy István egy-egy füzete jelezte még a kollégi­umi orientációt.) De 1945-ből ismerünk még egy Illyés-müvet, amelynek borítóján ezt olvashatjuk: Móricz Zsigmond Kollégium, a hátlapon pedig a kolozsvári Mátyás ház emblémaszerű rajza látható; fölötte keretben a fél­reérthetetlen állítás: „Ez a könyv a Móricz Zsigmond Kollégium kilencedik kiadványa." Az 1944. szeptember— 1945. szeptember között született versek gyűjteményéről, az Egy évről van szó. Nincs tévedés a közkézen forgó Illyés-bibliográfiákban, csupán némi kiegészítésre van szükség: a budapesti Sarló (Püski Sándor kiadója) és a kolozsvári

8

Móricz Zsigmond Kollégium megegyezésük értelmében átvették egymás könyveit — nyilván elsősorban a Sarló­kiadásokat a kolozsvári diákok kiadója —, s a borítóra rányomták saját cégjelzésüket (ami az Egy év kolozsvári példányain a vastag fekete sáv alól előbukkanó piros betűk­ből, az e l takar t „Sarló-kiadás"-ból is jól kivehető). Így történhetett meg az is, hogy a Honfoglalók között viszont mint Sarló-kiadvány szintén ismeretes.

Az 1945-ös országos Petőfi-ünnepségek alkalmából, augusztus elején Illyés Gyula személyesen is eljött Erdélybe és Bukarestbe. Ott kifejezetten politikai küldetésben járt, egy küldöttség tagjaként dr. Petru Grozával, a magyarok közt is akkor népszerű Groza Péter miniszterelnökkel találkozott, nyilatkozott — magyarul és franciául — a bukaresti rádiónak, valamint a Timpul című fővárosi lap­nak; ez utóbbiról, a Petőfi- és Ady-fordító Costa Careinak adott interjúról számolt be a kolozsvári Világosság, a Román ia i Magyar Népi Szövetség napi lapja (1945. augusztus 13-án) Erdély legyen a béke asztala! cím alatt. A Világosság beszámolója szerint Illyés Gyula többek között ezt mondta Costa Careinak: „Nemzeteink között nemcsak a m ú l t b a n v o l t a k s a j n á l a t o s f é l r eé r t é sek , v a n n a k nézeteltérések és egyenetlenségek, sőt éppen ellenérzések úgylehet ma is. Márpedig ezekkel a kölöncökkel nem lehet tartós békét biztosítani. Ha békében akarunk élni, higgad­nunk és felejtenünk kell. S aki tud felejteni, az jegyese a boldogságnak. [...] Erdé ly nem lehet többé köztünk civódások melegágya. A békesség asztalává kell tennünk,

9

mely köré mindnyájan leülhetünk, akik megértjük és szeretjük egymást."

Ezt a több mint publicisztikai mozzanatot azért kellett idéznünk, hogy egyértelművé tegyük az Illyés-emlékkönyv­ben nemrég közzétett, 1946. február 5-én kelt, „Móricz Zsig­mond kollégium. Mátyás király szülőháza, Kolozsvár" fejlécű levél utalásait és célzatát — egyúttal pedig ér­zékeltessük az itt is említett, az 1946-os tervben szereplő Illyés-verskötet kiadásának korabeli súlyát. A kolozsvári Móricz Kollégium diákigazgatója, (Katona) Szabó István által jegyzett levelet érdemes teljes terjedelmében repro­dukálnunk:

Kedves Illyés Gyula! Az erdélyi magyar egyetemi hallgatók a kolozsvári

Bolyai Tudományegyetemmel együtt rendezik meg az idei március 15-ét Kolozsváron. Ez az ünnepség a most induló egyetemünk első ünnepélyes megnyilatkozása lesz, mely kife­jezésre juttatja az egyetem és a magyar ifjúság egybefor-rottságát.

Nagyon szeretnénk, ha ez alkalommal közöttünk lehetne Illyés Gyula, aki különösen a legutóbbi ittjárta óta az erdélyi magyarság és a magyar ifjúság szívéhez nőtt, és felszólalása kifejezésre juttatná a magyar szellemi élethez való tar­tozásunkat.

A levél átadójával szíveskedjék közölni, hogy le tudna-e jönni március első felében Kolozsvárra. Ugyanakkor szíveskedjék értesíteni a megbeszélt kézirattal kapcsolatos

10

elhatározásáról és esetleg a kéziratot is átadni, hogy könyv­napra mindenképpen kihozhassuk.

Mielőbbi válaszát várva szeretettel üdvözli

Szabó István

Illyés Gyula végül is nem vett részt a március 15-i kolozsvári ünnepségen, verseskönyve kéziratát azonban átadta (elküldte), bizonyság rá az akkoriban ugyancsak Móricz-kollégista bölcsész, a jövendő Ady-filológus Bustya Endre által megőrzött másolat. Bustya, aki 1946-ban Faragó Józseftől vette át a kiadói ügyek intézését, úgy emlékszik, hogy Illyés az eredeti kéziratot visszakérte, il­letve visszaküldték neki (előzőleg készült a gépírásos, pon­tosnak tűnő, ám nem javított másolat). Nyilvánvalóan nem a szerző gondolta meg magát. A Móricz Zsigmond Kollégium kiadói tevékenysége fokozatosan beszűkült, átmenetileg a Józsa Béla Athenaeum vette át (részben) a szerepét — a kapcsolatok Püskivel megszűntek. Pedig 1946 januárjának végén a Magyarországról frissiben hazaérkezett Szabó István még lelkes levélben fejti ki Szabédi Lászlónak a könyvkiadási elképzeléseket, miközben közvetíti „a népi tábor régi harcosainak", Illyésnek, Erdeinek, Darvasnak, Jócsiknak, Veres Péternek az üdvözletét. Beszámol a Györ-ffy Kollégiummal közösen Budapesten létrehozandó Du­natáji Könyvkiadó és Könyvterjesztő Szövetkezet terveiről, amelyekhez a Móricz Kollégium a romániai résszel, a román szellemi élet értékeinek bemutatásával járulna hozzá, és így évente 10—12 román vonatkozású cím kerülhetne

11

kiadásra (a válogatásban és a fordításban kéri Szabédi segítségét a levélíró). Am nem csupán e távlati, hanem a közelebbi tervek is megmaradtak terv-állapotukban.

Itt van viszont a Bátrabb igazságokért! verskézirata, amely fél évszázad távolságából szól az olvasóhoz mint önálló, a költő által megszerkesztett kötet. Ez akkor is figyelemre méltó volna, ha más — későbbi kötetekből vala­mennyi versét ismernénk, hiszen mint kompozíció, mint egyedi struktúra (különösen egy Illyés-formátumú és -tí­pusú, tudatos költő esetében) másképpen hat, mint az egymástól függetlenül élő költemények. De többről van szó! Az 1946-os versállapot, korhangulat megőrzéséről, és ez nem csupán máshol elő nem forduló verscímekben, strófák­ban, versekben ragadható meg, hanem abban a valóság-, illetve eseményközeli, néhol már-már riportszerű köz­vetlenségben, amely az ihlető élmény első megfogalmazását jellemzi. A részben változó címek s az Illyés költői munkamódszerére jellemző folytonos csiszolás követ­keztében, no meg külső (a naplójegyzetekben említett) o-kokból módosuló versszövegek egyeztetése után megállapíthatjuk, hogy a Bátrabb igazságokért! versegyedeinek zöme az egy évvel később, 1947-ben a Révainál, Budapesten megjelent Szembenézve című kötetbe került be, mégsem tehető lényegében egyenlőségjel a gépi­ratban maradt s a kinyomtatott verseskönyv közé. A Bátrabb igazságokért! ugyanis már mint meghaladott szakaszra néz vissza a háborús esztendőkre (pontosabban az 1938 és 1944 közötti időre) — az 1946-os Előszó prog­ramadó magasából s az 1945 novemberéből való széttekin-

12

tés (Az új nemzetgyűléshez) felelősségvállalásával, tuda­tosításával, amelyet a Petőfi-mottó világosan jelez: „Hazát kell nektek is teremteni." E két kiadó között vonultatja át a költő 82 versét (tulaj-donképpen jóval többet, minthogy az Apróbb töredékek és a Rangrejtve 7, illetve 17, külön címmel megnevezett rövid versből álló ciklust takar). A háború verses naplója ilyenformán már tanulságként olvasható. „Az évjárat jegyét" olvastatja le az ilyen címkéken: SZABADSÁG, TESTVÉR, MUNKA, MAGYARSÁG, ' NÉPJOG, FELELŐSSÉG — valójában ezeket a történelmien kezelt kategóriákat figyelteti velünk kötete egészében, hogy aztán megtisztítva őket a rájuk rakódott szennytől, „bátran", „maradandón" és újra mondhassa: „TESTVÉR! MUNKA! MAGYAR! s ismét és újra: SZABAD­SÁG!" Végleges változatában e kötetnyitó vers Az új költők­höz címet kapta (így jelent meg a kolozsvári irodalmi hetilap, a Gaál Gábor szerkesztette Utunk 1946. július 6-i — második! — számában is), itt azonban, Előszóként, a „Tépd le kemény kézzel napi új prédád, fiatal szél, szélkarú ifjú idő!" egyetemesebb érvényűnek hat, hogysem csupán a költőket célozná meg figyelmeztető szavával: a kollégisták mind magukénak vallhatták a felszólítást.

A Bátrabb igazságokért! verseinek többségére egyébként érvényesnek fogadhatjuk el azt a jellemzést, amelyet Illyés Gyula lírájának egyik utóbbi magyarázója, Izsák József adott az 1945-ben, illetve 1947-ben megjelent kötetekről: „Az Egy év verseiben, akárcsak a Szembenézve kötetében az erkölcsi, szellemi ellenállás indulatával veszi számba a háború mérhetetlen pusztításait, epigramma

13

tömörségű négysorosokban, szabálytalan szonettekben jegyzi szinte naplóhűséggel a tények kegyetlen jelbeszédét romba dőlt városokról, felrobbantott hidakról, fejvesztett menekülőkről." (Izsák József: Illyés Gyula költői világképe 1920—1950. Bp., 1982.) Ez a jellemzés végső soron igazabb a Bátrabb igazságokért! versanyagára vonatkozóan, mint például az Egy évre, hiszen ez utóbbiban alig találni négysorost! (Izsákot megtévesztette, sajnos, az „összegyűjtött versek", így a Haza a magasban egykori kötetcímeket használó ciklus-, azaz időbeli beosztása, s azt hivén, hogy a Rangrejtve, 1944 az Egy év című kötetben, annak az elején jelent meg, erre egész elméletet, esztétikai í téletet épí te t t a szimmetrikus kompozícióról.) A naplóhűség, a köznapiság a Móricz Zsigmond Kollégiumnak szánt verseskönyvben érhető tetten igazán: leszámítva a nyitó és a záró verset, a többi keletkezési sorrendben követi egymást — közvetve vagy közvetlenül kapcsolódva az Előszóban idézett „címkékhez". A Koponya például (1942) egy bomba sújtotta budai ház látványából bontja ki a közelmúltbeli emléket („«Haza», «szabadság», «magyarok»,

mily szikrázó volt itt a szó, mily férfias, hogy «akarok», s mily szívbéli: «úgy volna jó»."), s a maga „tűzijáték-ifjúságának képeit időszerű töprengéssel, kínzó kérdések­kel társítja — majd ismét visszatér, elégikusan, a népi emlékezéshez:

Eszmék, ki őriz titeket s ki téged, eltervelt világ? Szétestek, mint az épület,

14

a millió bombaszilánk! Haza, szabadság... bombamód száll az is, a kis társaság — Az erkélyen ültünk, amott hol semmit kocol most az ág.

A háborús versek adják a kötet gerincét. Amire fel kell figyelni: e közéleti krónika 1939-ben elkezdődik; a Medve az ibolyaszagot is csípősnek, vérszagúnak mondja—ezt a most

jövő időt átaludni volna jó („mert mi jő, micsoda idő!"); a Közelgő háború már nem metaforákban beszél (1939-ben!), hanem a helyéből kimozdult, kimozdított világ élőlényeinek és tárgyainak, magának a menekülés kényszerképzetének a megidézésével. A Véglegesnek tekinthető, a költő életében megjelent összegyűjtött versek (Haza a magasban) közt olvasható változat néhány hatásos sorral bővíti majd a várható, rövidesen bekövetkező apokalipszis képét, az összegezést — és újra a fiatalokhoz fordulást! — azonban már itt megtalálni („tárd ki szíved, költő, és várd az új nemzedéket!"). Pár oldallal tovább következik a Szem­benézve (1940), amely ugyan címadója volt az 1947-es Révai­kiadásnak, mégis csak 1986-ban került kötetbe (Menet a ködben), a kiadatlan versek fejezetében. A szorongásnak, a lefojtott rettegésnek ez a tizennégy sora, főképpen pedig az utolsó sor szigorú ítélete („Megérdemeltük, ami jött") összecseng azzal a szonettel, amelyet eddig egyetlen varián­sában sem ismertünk: À büntetés kora (1941) szabályos strófáival és hagyományos rímképletben (vagyis eltérően a Szembenézve eredetileg szonett terjedelmű, majd két sorral

15

megtoldott, de szinte végig páros rímekben írt formájától) biblikusan foglalja össze a bűnt és bűnhődést, amikor a borzalmak még csak kibontakozóban vannak („És folyt szigorún és folyik a munka, hogy pontosabbat a pokol se tudna") — a mérlegkészítő számadásra várni kell. Illyés viszont, mintegy kiegészítéseképpen a Szembenézve alap­g o n d o l a t á n a k , m á r m o s t — m o n d h a t n i p rofe t ikus előrelátással! — zárja a szonettet , vállalva ugyan a felelősséget, de v i sszau tas í tva „a bűntelenek" ujjal mutogatását: „Mert nem volt köztünk senki bűntelen."

Előrehaladva a kötetben, egyre nyilvánvalóbb, hogy Illyés Gyula az egész közösség, a nemzet és az emberiség összefüggésrendjében követeli a „bátrabb igazságokat" — úgy, ahogy a kor (számára) felmutatja őket. A „hazám hajója", az „egy kis falu, egy kis nép", az „emberi kezek" különböző hatósugarú kategóriái végül is az egyéni vállalás­sal, a személyes felelősséggel szembesülnek. Ahogy az előző, viszonylag békés szakaszban a „nem menekülhetsz" motívum adja Illyés Gyula lírájának erkölcsi lényegét, most tágabban fogja föl a „vihar előtt veszélyt inteni" korparan­csát és sorstársak vélt igazának világgá kiáltását:

Midőn minden hallgat, midőn csak a gép veti fel az égre láng- s üvegszemét, finom idegzettel, mint minden paraszt, fújd az évek óta elrekedt panaszt. Mint kutya a holdat, azt a hideget úgy kérd, akit kérsz, tán az se siketebb.

16

Noha ismerjük a szekértábort, amelynek ő nem egy­szerű fegyverese volt, e versek tanúsága szerint Illyés a jelzett években nem lát más harci lehetőséget, mint önmaga s az övéi tisztán-megőrzését — távolságtartással és a kollektív panasz felmutatásával . Aki ennél többet — például saját élete feláldozását — tudja vállalni, az hőssé magasul előtte. E kor nagy visszhangot kiváltó, akkoriban egyértelmű politikai gesztusként értelmezett — ma újra vitákat kavaró — eseménye, Teleki Pál miniszterelnök öngyilkossága (1941. április 3.) a Jugoszlávia elleni katonai támadás előkészítésének napjaiban, magának Telekinek a figurája így lesz fontos versmotívummá Illyés korabeli költészetében. Izsák József úgy tudja, hogy Teleki Pálnak a neve Illyés Gyula egyik versében sem fordul elő (Áldozat, Széchenyi, A betegség értelméről), az eset és a személy a félreérthetetlen utalásokból olvasható ki. Izsák nyilván nem tudhatta, hogy az Áldozatként ismert Illyés-vers a Bátrabb igazságokért! kötetben más címmel — és alcímmel szerepel: Vedd példának... (Teleki Pál halálakor). Bent a verstestben kevés a változtatás, mindössze néhány szórend, szó módosul, az első fél sor címmé emelése azonban hango-sabb állásfoglalást jelez. Persze, nem az öngyilkosság ténye vonzza a költőt, hanem a tet t — a közösségi indítékúnak és célzatúnak látott önfeláldozás — bátorsága gondolkoztatja el, jóllehet a kételyt nem oszlatja el itt sem a bizonyosság.

Hazám: jövendőnk, Déva vára vagy? Elég e vér, hogy megkösse falad? Szorong a szív; bár hajnalod hasad!

17

Az utolsó két sor pedig illúziótlan tény- és önvizsgálat­tal összegezi a történteket (beleértve a versihlető belső történéseket):

Fölfelé futva példát így mutat, ki jobbra-balra nem lel már utat.

A Széchenyi-vers is világosabban kapcsolódik a Teleki­motívumhoz a Móricz Zsigmond Kollégium számára előkészített Illyés-keretben. Itt a verscím alá tett dátum (1941) nem csupán keltezésül szolgál, hanem, akaratlanul is, minősít: „a szakadó lelkű férfi népe fölött hogy össze­fogja még magát, magához vonja mind a bajt, a szenvedést

(mellyel kis nép is egy világ)", ilyenformán egyként vonatkoztatható a múlt század reformerére s a hasonlított-ra. Mert a párhuzam, ha rejtetten is, végigvonul mind a három szakaszon; nem a múlt idézése, hanem à jelen megválaszolása a lényeg. Erre utal a „nekünk" ismétlődő kiemelése („a vég, a bomlás", „a számadás", végül „a sors" fogalmához kapcsolva) s a döbbenetes erejű metafora a második szakaszban: „pisztoly-lyuk kél föl hold helyett" (Teleki hajnalban lett öngyilkos). A Széchenyiben különben Illyés kevésbé idealizál, még illúziótlanabbul gondolja végig az eseményeket, nevükön nevezi „a félelem, a szégyen és önmardosás vad elemeit" és a végső „nem bírom!" -ot — mégis ezt az erkölcsi erőt nemesnek, irigylendőnek láttatja:

18

még akkor is, ha tudja elménk: hasztalan s szájunkon, az eltorzulón

kitörni e szó rángatózik: ,,nem bírom!" s a bomló lélek, mint a láng

meg-megszakad: száll szebb részével fölfelé! — Az volt talán az istené.

(Zárójelben bár, emeljük ki a harmadik versszakban felbukkanó, itt talán nem is tudatosult, régebbről ismerős metaforát, amely a Nem menekülhetsz alaphelyzetére utal: a költő azt kéri kegyként a sorstól, hogy a félelem, a szégyen és önmardosás vad elemeit tudja „mint gőzt munkára vál­tani" ...) És a harmadik, Izsák tanulmányában is említett vers, A betegség értelméről ugyancsak korábbi variánsában kötődik közvetlenebbül az 1941-es hangulathoz, a Teleki­ügyhöz. A második részben (,Amit még meg kellene írni") Illyés, a föltehetőleg első fogalmazás szerint, egyértelműen szól a nép, a nemzet sorsának vállalásáról, a cselekvő gondról:

Mert a világ máskép tied nem lehet, csak úgy, ha a terhét magadra veszed.

A Haza a magasban gördülékenyebb sort véglegesít, ám ezúttal a cselekvés minősége, aktív volta veszít általa:

Mert a világ máskép tiéd nem lehet, csak a terhével: ha épp azt viseled.

19

A Bátrabb igazságokért! számos hasonló példát kínál, tudatosítva a mai, az összehasonlítás lehetőségével élő olvasóban, hogy a felismert, frissiben vállalt igazságok azonnal kimondása (legalábbis a negyvenes évek első felében) Illyés Gyula számára fontosabb volt, mint a cizellálás. A kötet címadó verse, már-már hetykén, kötekedően, „a fölényes, a veszélytelen" igazságokkal szem­ben „a mindent kihívó és megvető" igazságot vallja a magáénak. Tulajdonképpen a doktrinérséggel néz itt szembe a költő, s a forradalmi tagadás és újat akarás ebben a szemléletben az élet továbbvitelét, az értelmes építést jelenti („a büszke, régi s még büszkébben újra új" igazságot igényli, „mely hogy van s itt van, azzal bizonyul, /hogy zeng a táj és gépek és vasak / köpik dühük, hogy erő és anyag / és szolga gépként zörgő gondolat / és géprejáró fejű szolga­had / közt húsból, vérből máig megmaradt / egy ilyen lenge lény is, — mit ha megtagad / a fél világ, csak annál iga­zabb!").

Olykor vitatkozni volna kedvünk a versét hónapok, esztendők során továbbcsiszoló szerzővel — vitatkozni akár egy-egy szóért. Idézzük például a Forgószél (1941) har­madik szakaszát:

Még vízreszállnánk, de a két vitorla tengerre vágyik, elvadult.

Lázong s megnő a táj, ahogy leszórja, mit nyögve megtanult.

Ugyan miért kerül — épp a Forgószélben — „csínnal" a »nyögve" helyébe? A Babits halálára írt Szabad halott előző változatában mintha nyersebb fájdalommal őrizné a döb­benetet, amikor így láttatja a végső nagy átváltozást:

Csendes, szelíd barátom, egy napja csak s kiáltón, üvöltés-rándulásban látom arcod, kegyetlen:

(Az „összes"-ben ez a négy sor a következőképpen alakult: „Csöndes barátom, egy nap / és szelíd szád mily vad, / iszonyú indulatnak / szavát kiáltja, fennen!") A Csak ne kelljen halálba menni (1942) nagyszerű, igazán korjelző mondat-zuhataga a feltételes módú igealakokkal (a „Csak ne kelljen halálba menni, / mi minden tudnál még itt lenni" bizonyításaként), a „te gróf, ki oly grófnak születtél" és a „te püspök! s te főhivatalnok, / hogy köpnéd lapátra a markod!" plebejusi-mód dühös megszólításai után ma már szinte érthetetlen a vélt (vagy valós) érzékenységek elől való kitérés: az éppenséggel éles, de nem távoli világba szóló antirasszista sor („kitérnél négernek, zsidónak") kicserélése erőtlenebbre („mennél négernek, eszkimónak"). Babits halálévfordulóján (Ma egy éve) számba veszi, „mit mu­lasztott", mit veszített az eltelt idővel a szeretett barát, és erre a következtetésre jut: „Fájt, de miatta nem volt károd, / hogy elmentél, hogy férfi módra, / mint akinek már kész a dolga / itt hagytad a börtön-világot." Vajon miért alakult az utolsó sor (1942-ből!) így: „itthagytad nekünk a világot"? És

21

tovább: az egyéni fájdalom, kín országos közérzetként, világhangulatként való kikiáltásának verse, a Seb (1943) záró szakaszának két változatát is ilyen értelemben állíthatjuk egymás mellé. A Bátrabb igazságokért! kötetben élesebb, személyesebb, lázadóbb a hang a gyűjteményes szövegéhez viszonyítva; hogy ez utóbbi egyetemesebb? Talán csak átlagosabb, a manierizmusnak engedményt tevő. Íme, a kétszer négy sor:

Tagod mind csupa seb, csupa kín, csupa láng! Vagy, isten? Hogyha vagy, mire vársz még, apánk? (Bátrabb igazságokért!)

Fájok, fuldoklok, égek én, a semmiség: üvöltsd el végre már kínom, emberiség! (Haza a magasban)

A javítások, betoldások vagy rövidítések többsége a költői szöveg folyamatosabbá, logikusabbá, árnyaltabbá tételét szolgálja, természetesen. Előfordul azonban — az akvarell-technikából ismerjük a jelenséget, de olajfest­ményen is megfigyelhető néha! —, hogy a műtermi korrek-

22

túra eredménye vitatható; legalábbis más képhez vezet. Idézzünk még két példát erre a másságra, ahol (a már idézetthez hasonlóan) az első változat erőteljesebben őrzi a valóságélményt, de talán a lírai pillanatot is. A Nem gépkocsi... (1941) egy ozorai utazást örökít meg tíz, illetve tizenkét szakaszban; a standardnak tekintendő (ezúttal a hosszabbik) mű árnyaltabb, csiszoltabb — és ez érvényes a verszáró négy sorra is. Csakhogy... No de bízzuk az ítéletet az olvasóra:

Ha kérdezik: hogy mi újság, feleljünk egy jó mosolygást. Olyan kezd a világ lenni, az a jóhír, ha nincs semmi. (Bátrabb igazságokért!)

Ha kérdezik, mi lesz holnap, legyen erőm, mosolyogjak. Oly szörnyű lesz, nem is állja, ki már most meg nem bocsájtja. (Haza a magasban)

Másik példánkban a fordított eljárással találkozunk: a Látvány ( 1943) tizenkét katrénját Illyés föltehetőleg soknak véli, és nyolcra redukálja — Párban címmel. Indokolt a címváltoztatás, hiszen az eddig csak gépiratos változat valóban a látványt igyekszik megragadni — jóllehet ellen-tétpárokban láttatja az életet, a világot: múlt és jövő, régi

23

rend és forradalom, „Sárrét zord prédikátora s a bólongó tolnai szolga" (a költőben találkozó „kétféle emberség"), legyűrt nyers erő és diadalmas jámborság, állatszelídítő és oroszlán néz szembe egymással, hogy aztán „a jó szeretők" egymásra találjanak, egymást szolgálják, megértve az el­lentéteket („Mint mérleg két tányérja száll, / mint kerekes kút páros vödre"). Am a Látványban a költő nem áll meg itt — mint ahogyan nem is innen indult: a Szántód felett kitűnt hold s a Tihany felett (a Párban szövegezése szerint Tihany mögött) lement nap összenézése nem csupán logikai, hanem szabadabb lírai folytatást kér és kap. A hold és a nap hagyományos, a népköltészetben, népművészetben oly gyakori (s a romantikus műköltészettől sem idegen) talál-koztatása az első variáns — pontosabban, önálló vers — szerint csak felidézi a költőben a kedves alakját, innen azonban e végenincs játék, „háború" látványához, a „mu­tatvány" lényegéhez, magához a küzdelem értelmezéséhez tér vissza. A Látvány című Illyés-vers végül is sokkal inkább korhoz (időhöz) kötött, mint a Párban — egy életérzés, korérzékelés költői lenyomata; „romantikáját" menti és magyarázza a vers születésének dátuma, a háborús évek létbizonytalansága, a kétely és keresés, amely a Bátrabb igazságokért! közve t lenü l polit izáló köl teményeire is jellemző.

Nem ott dől el a harc, nem ott, hol mindezek, így jelet adván, forognak, mint a mutatók egy megbolondult óra lapján.

24

Mint mérleg két tányérja száll, mint kerekes kút páros vödre, száll, mint az élet és halál a hold és a nap egyre föl-le.

Mert talán nincs is küzdelem, csak látvány, mutatvány egy isten játékaként: ezt művelem, és akkor is, ha nézőm nincsen.

Persze, amikor a Látvány önálló vers-jogáért emelünk szót az Illyés-életműben, nem akarjuk, nem akarhatjuk háttérbe szorítani az ebben a kötetben is többségben lévő, uralkodó, „földszagúbb" verseket. A Móricz-kollégistákhoz elsősorban a szigorú önvizsgáló és valóságfeltáró, a kívül-belül történteket pontosan rögzítő lírai feljegyzések szóltak. A nagy elődöt, sok vonatkozásban példát, Móricz Zsigmon­dot felidézve, Illyés a személyes emlékek közül épp ezt emeli ki: „Figyelt, fülelt és mindent megjegyzett magának" (A Móricz Zsigmond-emlékkönyvbe). Illyés Gyula lényegében ugyanezt tette háborús krónikájában. (A Verses útinapló, Apróbb töredékek s a Rangrejtve, 1944 különösen beszédes példa.) És ezt tette 1945 után, amit a kötetzáró, nyilván­valóan „korfordulós" vers, Az új nemzetgyűléshez erőteljesen bizonyít. De nem holmi pálfordulással, hanem szerves folytatásaként az i t t olvasható gondolati, verses előzményeknek. A részletesebben taglalt Teleki— Széchenyi-motívum például ugyancsak beleérezhető a bi-

25

zonyára Bajcsy-Zsilinszky magányos tiltakozását-el-lenállását idéző sorokba:

Magunk vagyunk. Nincs köztünk, akinek dörrenő revolverlövései jelképként már a történelmen át dörgik, mint Botond bárdcsapásai, egy nép keseredett akaratát és nincs köztünk a férfi mind, aki hős is volt, mikor dőlt az áradat. De hősöket vár és férfiakat az élreállóktól nép és világ.

Bizonyos módosítást itt is végrehajtott Illyés: kimaradt a jelképként", az „elkeseredett" a lövések jelzője lett, s az „egy nép keseredett akaratát" sort „egy népnek élethez való jogát"-ra változtatta. Ez a motívum különben, ha nem is ebben a szövegezésben, végigvonul már az eredeti versen. Nem mint másoktól kapott jog, hanem mint elodázhatatlan kötelesség:

Rajtunk fordul meg: lesz-e újra ország, lesz-e otthona ennek az anyának, aki kezünkbe adta mindenét, utolsó fillérként végső bizalmát. Mirajtunk fordul most meg, lehet-e olyan magyarság, hogy szennybe ne fojtsák.

26

Ezzel az erős hangsúllyal a Bátrabb igazságokért! kötet már nem a múlt boncolgatásaként hat; ami az előző évek lírai feljegyzése, tanulsága volt, innen fogva arra szolgált, hogy „a megbékülés ünnepére" készítsen elő — és segítsen tettekkel válaszolni a felszólításra: „és aztán a dologra!".

Előszó

Minden írás napló, — kötelezvény lett! Ha betűt látsz: lássuk a dátumot is! — ahelyt az jusson eszedbe. Mert mi a szó pusztán? Csak üres pintes! Az idő tölt színt, ízt és zamatot bele s ő is érleli szesszé. Itt ez a címke:

SZABADSÁG vagy TESTVÉR vagy ezek, hogy

MUNKA, MAGYARSÁG vagy teszem ez: NÉPJOG, FELELŐSSÉG —

gyorsan az ablak elé! Mi az évjárat jegye rajta? Azt vizsgáld legelébb, nehogy aztán már tele szájjal azt kelljen nézned, hova bukd ki a lőrét, hogyha nem a mérget! — szaporán köpködve utána. Mert ami tegnap láng, ma hamu; ami tegnap erő volt, ma puhaság; keserű, ami édes; gyáva a bátor; jó, ami rossz — mert forg a világ, s nem örök csak a forgás, mert nem az istennek, nem a múzsának, minekünk

szól: halandóknak a dal már! Vagy legyek én fali naptár. Hullunk, mint a szirom. Mit bánom! Mit ledobálok, attól gazdagodom! Meghalnék, hogyha megállnék s nem tudnék hitevált szókkal is ejteni tisztán jót, igazat, bátrat — maradandón! és ilyet újra:

29

TESTVÉR! MUNKA! MAGYAR! s ismét és újra: SZABADSÁG!

Tépd le kemény kézzel napi új prédád, fiatal szél, szélkarú ifjú idő! Zörgesd meg a magvat a puszta őszi virágfőkben. Mire jó énnékem a dísz már?

A könyv teljes jövedelme a szegény sorsú erdélyi magyar diákoké, a kolozsvári Móricz Zsigmond Kollégiumé

Lehet még...

Lehet még költő, aki —- bárhogy üsse kintről és bentről ami ütni tud — összezárt foggal, mint eb a megűzte vadat, úgy tartja a csöndet, a bút"?

S aki — mert neki a némán a tűzbe nyúló hős útja a példa s az út — nem jajdul akkor sem, ha épp e büszke csönddel lesz sorsa harsogón hazug?

Hát ne legyek. Hát álljak így merően, csak te légy velem e hazudó csöndben és életemben, oly idaillően,

mint testemben a szív, csak te vigyázzad, mint itt benn ez a hű és meleg állat, fölöttem-alattam nagy éjszakámat.

•

33

Csúcson

Mentünk a hegyre hajnal óta már a nyaktörő vadászösvényeken. Őz-leshelyeket láttunk, őzeket. Aztán egyszerre, ahogyan az úszó a vízből felmerül a levegőre: a lombos erdők mind alattunk zúgtak; elértük hamar a törpefenyők s zergék világát, aztán elmaradt minden erdő s a legtörpébb bokor; társunk csupán a szél volt már s a nap, mikor felértünk végül a tetőre s leheveredtünk ketten a szobányi szögleten, melyet az utolsó szikla fekete karja tenyérként lökött a felhők fölé a szeplőtlen űrbe; ettünk, aludtunk, aztán hasoncsúszva ki-kimásztunk a szikla pereméig, néztük a hegy-hónaljakba rakott falvak fészkén a kis tojásokat s köröttünk egy-egy lusta repülőgép vércse-keringéseit és alattunk a kék mélyben, zöld moszatok között egy vonat lassú siklómozdulását, míg el nem szomorodtam én... soha nyomasztóbb nem volt még féreg-szívemnek,

34

A tájban...

A tájban bennerejtezik a bánat, mint az eszme a márvány tömegében, amelyet Michelangelo merészen kifürkészett és kivésett magának.

Nézem és mérem s bontanám a fáradt tájat, a fákat, a szittyóst a réten: sejlik, mi bennük elrejtetett nékem, az üzenet s hogy még mi munka várhat.

Műhellyé válik lassan szép világom; szemmel és szívvel aminek örültem: mint szobor-terhes követ bontom, vágom,

és vágyom minden fölöset körültem lerontani, mert nyugodtan-derülten az él nekem, mi átment egy halálon.

hogy fogoly vagyok, lent e törpeségé és itt e kietlen, rideg erőké és öncsalás, hogy van szabadulás... Meg is kezdtük a mászást lefelé.

Újító halál

Énbelém haltál, halott. Hordalak, az anyaföldnél jobban őrzelek

és bontalak. Jól harcoltunk, reám azért dőlhettél már a harc után.

Mint szerelmes szerelmesébe, mint tanító abba, akit jóra int,

úgy oldódsz át, hogy nem vagy. Egy éve már ront úgy, hogy újra teremt a halál.

Mint sírodon a fűszál, ütközik bennem, mi benned jobb volt, emberibb.

Múlok, öregszem; te ifjan tovább így újulsz, harcolsz még egy sorson át.

Bocsásd meg, hogyha belepusztulok. Talán majd én is megbocsáthatok.

36

Medve

Csüggeszt és aggaszt, fejemet szédíti ez a kikelet, szemem nagy káprázásba kap, hipnotizálja ez a nap, víz-ízű szellő altatón tengert hoz be az ablakon, aludnék nappal-éjszaka, de mégsem alszom el soha, renyhe vagyok és izgatott, mennék, de mégsem mozdulok, magányra vágyom s börtönül kerít e kő-magány körül. Azt gondolom, az okosabb, aki most alszik, mint a vad, ki az idő gyalázatát medve módra heveri át. Ha testem erdő: közepén, az erek meleg szövevény bozótosának enyhelyén szívem a vad, a szökevény. Űzték, aludni menekül, s vele a szem, a száj, a fül, átalaludni, ami jő, mert mi jő, micsoda idő!

37

Csípősen száll az ibolya szaga, akár a vér szaga, adja lehét a föld, a rét, akár a seb a vér szeszét, bűzlik az árok édesen s langyosan, mint a holttetem. Vért, vért, vért és vért érezek, mint kinek orra vérezett s fordul bárhova, véren át áramlik bele a világ. Magamban hordom a halált, mint próféta az Úr szavát, egy rettenetes jóslatot, hogy mit hoznak a holnapok. Szétkiálthatnám, — hasztalan! halált kiáltna csak szavam, jobb eltemetnem hát magam, hogy ne lehessen az se vád és bűn, a béna tanúság, hogy látva láttalak, világ!

Isten forró agyában

Isten szép ötletei, gondjai: összezilálva tolongtunk (mint álom

38

vagy láz képei, némák szólani) e forró agyban, e bomló világon.

Fájtunk s nyüzsögtünk... fent, rajtunk kívül útra-szabadult ráncokként vonultak a felhők, égi rosszallás-jelül, homlokára a nyűglődő nagyúrnak.

Bámult valaha iszonyúbb jövő elé ez a szörny koponya két kancsal szemével, a jég holddal s a láng nappal?

Ki mondja, hogy nem volt őrült e fő? Ez ölni nógatta, az meghajolni, ez kézen járni, az kukorékolni...

Közelgő háború

Nem ugrik meg az ágy még, nem röppen ki madárként fejünk fölül a lámpa. Nem cammog ki a ködbe dörmögve, zsörtölődve, vén medveként a kályha.

39

Jő bár a had, még várnak helyben a csűrök, házak. Az új páni futásnak, midőn az ajtó, ablak majd világgá rohannak, a torz modern csodáknak sora nem jő csak holnap. De lassan már mozgolódnak.

Midőn a tálnak szárnya, kilincsnek szárnycsapása, kancsóknak lába támad s mint ősszel a madárhad, ha vadászpuska dörren, a kefék, bögrék, vásznak és kalapok özönben körünkből tovaszállnak, a zsebből a zsebóra elbiceg tiktakolva, nyakkendők, övek, szíjak, szalagok elkígyóznak, iszkolnak a nadrágok, s a falakról a képek.

Zongorák és darálók versengve tovalépnek, a hordók kigurulnak neki a hegyi útnak,

40

rohannak, mint sípszóra, tanyákra, udvarokba, de aztán a bölcs tárgyak onnan is továbbállnak, aztán a váluk, ólak onnan is megindulnak, viszik a vén kútgémet, a boronát, ekéket, mindent, ami csúful elbitangol, elpusztul, mindent, amit az ember, a tébolyult agyonver.

Rejtsd aranypénzed, tőkés, a földbe régipénznek, tárd ki szíved, költő, és várd az új nemzedéket!

Középszer

Harmincnyolc év. Már Berzsenyi korát, dühét és súlyát hordom tagjaimban. Kívül és belül lomha július van. Így tiprom itt a szőllőút porát.

41

Nézem a tőkék csecsesült sorát; boldog lehetnék s egyre morcosabban zihálok és zsörtölődök magamban s viszem magam a csúcs felé tovább.

Hát ott a völgy, a sík... Hol kis családom s a béke csipog, mint madár az ágon rejtezve, amíg rejtezni lehet —

Egy kis halom, egy kis falu, egy kis nép — kölöncök, indák, horgak: gyökerek! Az Atyaisten sem ment már ki innét!

Részegség

Mint spongya vízzel, elme gonddal, telítődöm, telek idővel s kapatosodom, mintha borral töltözködném jó gondűzővel.

S feledem a bút, ezt is, azt is s ha nem feledhetem, legyintek. Iszom az évet, ad vigaszt is. Be bölcs, aki így itat minket.

42

Kudarcok, kínok marcangolnak? Oh, adjatok egy korty napot csak és újult szívvel ébredek föl.

Minden múlik. No, igyunk bátran, Így lesz jó horkolnom a sárban tökrészegen az életemtől.

Szembenézve

Már magunk is pihegve vártuk, villanjanak meg már az ágyuk, dördüljenek meg az egek, fakadjon ki a fergeteg, hasadjon ketté a magasság, mutassa meg iszonyú arcát az isten vagy az ördög: Ő, ki lészen értünk eljövő —

Mi a borzadók, tiszta szívvel kívántuk: öljön már az ember! A vágy előtt, mit úgyse titkolt, mire várt még a tett előtt?

43

Így volt. Megérdemeltük, ami jött.

Folyók, fjordok, kis falvak

Mi volt Waterloo, Wagram, Mohi, míg jajjal, ezer halállal teletöltve nevük, az addig üres és szelíd, nem röppent, dörrent szét a fellegekbe? Mit tudtunk még egy hava is, ti enyhe folyók, fjordok, kis falvak, rólatok? Beh jobb lett volna — volna? — beh jobb lenne!

némán maradnotok.

Így tágul a föld. Új mezők, hegyek rögzülnek újra a gyermek-agyakba. A földrajztanár pálcája helyett a térképet az ágyúcső kutatja s bár eltünteti, amit megmutatna, az áll ragyogón, az a buta rom! Az lesz mérföldkő örökegy utadra

megint a fordulón,

44

Óh, emberiség?... — Ki bizakodón mentem veled, az út mentére állok. De állhatok-e? S nem sodrott hajón állok-e, míg az ár ellen kiáltok? Lenne örök bár szellem-szolgaságod, fajom, mit rád rótt irigy istened, ha bűnt és bűnt fiadzik csak tudásod!

Kiáltok, míg lehet.

Hallgass, Petsamo, öböl, szűzi hegy s ti rejtőző völgyek, tanyák: szedáni koncra lapulva leskelő ebek! s ti kis szigetek, hol a halál száll ki felfedezőként korszakot csinálni s ti mind, nagy hírre kárhozott helyek, pusztulás gazdag, új amerikái —

Vagy hát üvöltsetek.

Töltsétek be a sorsot. Gyúljatok új csillagokká s megseregesülve ne csak históriát rajzoljatok: új geometriát is dúlt egünkre. Véres, fényes foltoddal fölmerülve, Petsamo, új rend kezdőpontja légy! Magasba nézzen egykor, földerülve

mégis az emberiség...

45

Betegen, ősszel

I. Minden bokor külön

munkálkodik serényen. Mily szorgalom, öröm,

gyors kapkodás a fényen, a szélben futkosó füvön, fürtön, telő gyümölcsökön.

Mint alkonyat előtt aratók, csépelők:

az ősz tevékeny. Én meg, mint lusta gazda heverek, nézek a magasba —

II. Betegen fekszem, próbálgat a kín, munkál a halál testem zárain, feszít, csavar; a száj még mosolyog, de enged a fog, meg-megcsikorog. Mint bennetek, nők, az élet talál cinkosra, bennem a növő halál.

Csikorgok, hajlok, félek nyílani. De matat, biztat bent is valami, hogy fogoly voltam s jó lesz odaki szűk partjaimon túláramlani,

46

szép áradásként el-szétnyúlani, míg fel nem tűnnek isten ormai.

A büntetés kora

A büntetés kora volt ez. Először — mert nem volt már vándorfutásra hely — az arcütést ő kapta, Izrael, a többi hontalantól, szenvedőtől.

Majd kapta más. Úgy kellett, egyre kell a jaj - s a kéj, mely hallatára föltör —, mint duhajnak, ha mécs, ablak csörömpöl s egy ház bőgi, mit ő nem sírhat el.

Azzal sújtott az ég, hogy, elborulva, a számadással itt hagyott magunkra. Nosza elkezdtük dolgát hirtelen.

És folyt szigorún és folyik a munka, hogy pontosabbat a pokol se tudna. Mert nem volt köztünk senki bűntelen.

Civódók

Hát öljetek csak vidoran, ha kedvetek már ölni van. Iszonyodtam, megnyugszom immár, csak nézem, hogy mi van.

Ráncolhatod rám homlokod, nem imponálsz már, jó halott, nem vagy se jobb nálam, se hősebb, hisz én is meghalok.

Szerény vagyok, nem kérkedek, ha megsiratlak, féltelek, orozva önmagam siratnám: elérlek, elveszek.

Civódik itt a nagy család. De kisöcsém már odaát minden halott; anyának hívjuk az egy, közös halált.

A lehelete, ez a szél? Keze bársonya, ez az éj? Hallom fölöttem suttogását: fölveszlek, csak ne félj.

Nem gépkocsi...

Nem gépkocsi, csak egy kicsi fakó szekér, parasztkocsi döcög velem, alig zörög; por se kél a kerék mögött.

Mondanám is, ahogy máskor: elmaradtam a világtól, de nem mondom, de csak nézek, mivel inkább én előzök.

Pöfög és forr a föld, az ég, kavarja a kanál, a gép; fut az ember, kereng szegény. Akár Dzsingiszkán idején.

Váltsál kocsis még lassúbbra, hagyd a lovakat magukra, ne bánd azt se, ha megállnak, tépik a leveles ágat.

Ha farkuk jár csak légy után — Gyönyörű őszi délután; madár kiált a zajon át. Hallgassuk az idő szavát.

Az időét, a jövőét, a kései pintyőkéét. Fújja a bokorba bújva, amit száz év múlva fújna.

Amit ezer év múlva fúj pályadíjul és vigaszul — Hagyd a gyeplőt, hagyd a gyihá-t, most fizet nekem a világ.

Barna a fény még hajamban, s hihetem, hogy rég meghaltam: érthető, szép, tiszta minden. A jövő is múlt a szívben.

Közel ide már Ozora lágy kenyere, hűs óbora, szapora szó, jó vacsora — Nézzük, hogy mit viszünk oda.

Ha kérdezik, hogy mi újság, feleljünk egy jó mosolygást. Olyan kezd a világ lenni, az a jóhír, ha nincs semmi.

50

Falu az éjben

Recsegett, reccsent és lehullt újra egy óra a toronyból. Ürült a jövő, nőtt a múlt.

Szerelmesek dülöngtek át az éjen, egymást támogatva, mint a sebesült katonák.

Kilencszáznegyven? Ment, szaladt, folyt az idő, akár Tamerlán hadának patái alatt,

mint Dózsa zászlai között! Csuklott a torony fent a szélben, ahogy a szélmalom zörög.

Háború folyt. Egy ósdi híd karfáján ültem én hazámban. Ki hogy tud, úgy tanúskodik.

Ez volt az éj, a várt, a félt, Európa nagy éjszakája! Szűkölt a szív, de csak remélt.

51

Nagy harmonikaszó szakadt, mintha gyomrára hágtak volna a lágyan elnyúlt falunak.

Vén talpát kapkodva rohant, döngött a történet fölöttünk, lapultunk, sürögtünk alant.

Sose volt ennyi esküvő, sose volt ennyi terhes asszony, sose volt ennyi csecsemő.

Mint jó fa, ha érzi: dühödt tavasz lesz párja s szinte roskad, annyi virággal várja őt,

a falu olyan tele volt mézillattal, nász-zümmögéssel, meleggel, ahogy rám hajolt.

A fajta bírta még. Rekedt dal szállt s megint párok futottak, cicogva, mint az egerek.

Hóseás

Szép a vesztett ügyet ápolni; hidegül a lég szívem körül.

De bent a hűség, mint fészekben ül, örül, ha nem repül.

Már semmi gond, se bú; meghalt a győzelem; magam vagyok, magam,

el nem áruihatón: mivel seregtelen, bízva: mert társtalan.

Kényemre már enyém jövendőnk. Figyelem, ha lépne, merre lép.

Kezes megint, szelíd, nevelhetem, mint apa gyermekét.

Töprengésben telik napom és éjjelem s ország dől, nép zokog.

Valahol az isten dolga lehet ilyen. Sóhajtok, hallgatok.

53

Tavasz elé

A ködből kinyúló havas csúcsok, mint egy veszteglő kikötő — 0, tél, tűnő tél, ömlik már, zuhog, lapu-illatú az eső. Lebegnek, tűnnek a fehér csúcsok nagy vitorlái: tág út elé lobognak. Új tenger jő sós-édes habjain az illatoknak.

Mit küldesz frissülő szemünk elé, délszaki kaland, kikelet? Próféta feje vagy szörnyetegé bukkan fel s zeng az ár felett? Milyen próbákra visztek az időbe s visszahoztok-e újra kikötőbe nagy lengeteg fehér hegyek, vagy ott veszünk örökre?

Rohanó bárkahad: szél verte Föld s ti útra szálló nemzetek, egy év Grönlandja és Tűzföldje közt hány marad meg közületek? Hazám hajója, megrecsegtetett pallódon, hajh, beh féltve és szorongva

köszöntelek, ahogy kiszállsz a baljós fordulóra!

Óda egy krumplifoldhöz

Ülnek, költenek, száz meg száz, ezer burgonyabokor ül, feszeng, figyel, az útig el és föl a házfalig százezer kotlós költi fiait.

Micsoda rend és milyen buzgalom, milyen nyugalom a tojásokon, és bizalom az ólban s a magas udvarban s benned, égi szép kakas!

Repülő zúg, nem rebben egy se fel, a kutya is csak fél füllel jelel. Fickándozik az ember untalan, de megkomolyszik, kinek dolga van.

De bátor az, csak zümmög bútalan, kinek kezében biztos munka van. Mint testén át a fű, víz édesen áramlik rajta békés értelem.

Munkál a disznó, hízik, úgy serény, munkál buzgón a dombon a tehén. Mint magzatok, már meg-megmozdulók, serénykednek a földben a gumók.

Munkál, mert tiszta és nyugodt az ég, minden bokor egy fia-takarék, nem pénz a pénzt, nem gyilkos gyilkosát, az élet szüli százszor meg magát.

Vagy vedd úgy, hogy vad izzással tele a láng napon, mint bomba fészke, de — midőn az ember ráteszi kezét — bár minden bomba így robbanna szét.

Vagy mindegyik az ember mostoha sorsán töprengő tudós-koponya; kisüt mindegyik valamit, tudom, halkan lépdelek köztük az úton.

Rángjon a tenger gyors púpjaival, engem te ringass, lágy habú talaj. Ezernyi kislány ülne így, ha itt ülne le éppen kötni egy kicsit.

Fénylik, lobog a mulandó levél, azért lobog, mert nem sokáig él.

56

Munkálok én is, a szavak alatt magától érik gond és gondolat.

Dagadó öklök, elhullt, elfeledt ősök öklei, emelkedjetek, példázzátok, mit markolna ma még, mivel fizet, ha feltámad a nép.

Így forr a föld, ó milljó buborék! a mi erőnk így adná ki hevét. A mi tüzünk ily vésszel törne ki, rajtatok, isten kis kráterei!

Folyik az élet, az én földem ez. Az erdőben a déli csend neszez. Kilép gyanútlan, elszalad az őz, de visszanéz, mint régi ismerős.

Egy kis szél

Fúhat a szél dombon, aljon, nincs szélmalom, hogy forogjon; fúhat tengerre, folyóra, nincs vitorlás, nincs vitorla.

57

Gépkocsi fut, mintha égne, annak porát kapja kézbe, a szegény szél, a munkátlan azt tépdesi haragjában.

Tele volna tettei-kedvvel, de biz a kutyának sem kell. Megzavar egy felhő-nyájat, mint facér eb a libákat.

Árvalányhaj, rezegtetni, ingujj sincs már, lebegtetni. Ághegyen magát kínálva ring egy kis szél, egy kis árva.

Meg se látja már az ember, égbe minek tekintsen fel? Mind a földön, földbe kutat, szenet, gázat meg olajat.

Nem a hű társ, nem a régi, új segítség kell már néki. Jól van így is; egyet lebben, áll az az ág is a csendben.

Táltos

Neved egyszerre kiköpi: a langyos émelygős neki!

Erős és kemény: parazsat, jeget eszik a te Urad!

Azt kér, azt kínál vidoran az én Uram, az én Uram.

Aztán, hogy tétovázni lát, kiköpi azt is, mosolyát.

Táltosnak látom, mennykövek között dörög már, úgy nevet.

És úgy gúnyol fennhangon, ő, a rég oly halk, békítgető.

Keblére vont, most iszonyat elől takarva arcomat,

sörénybe bukva ügetek, pedig csak tőle rettegek.

59

Vedd példának... (Teleki Pál halálakor)

Vedd példának őt. Hogyha vért szomjaznak fenn az istenek: a népedé helyett nyújtsd némán nékik fel a magadét.

Megízlelik s betelnek véle tán, mert olyan a kor, mint midőn Wotán Mert olyan a kor, mint midőn Zeusz bitorolta még a Fiú helyét, itta a bort és zabálta a húst. Midőn tivornya-hely volt még az ég.

Barbár idő. De ilyenkor terem Sárkányölőt a föld és Tűzlopót. Barbár idők. De hősök s áldozók ilyenkor győzhetnek a végzeten.

Ilyen volt ő is, aki most kimúlt. Nem összeroppant, de fölmagasult.

Rom, rom és rom. S úgy érleli magát rommá a ház, a város, a világ, ahogy gyümölccsé érik a virág.

Hazám: jövendőnk, Déva vára vagy? Elég e vér, hogy megkösse falad? Szorong a szív; bár hajnalod hasad!

Népünk jövője? Szó, te semmi rongy! Az beszél ma, ki semmit se felel. És nemzetét ma az emeli fel, ki hangtalan lerogy.

Fölfelé futva példát így mutat, ki jobbra-balra nem lel már utat.

Férj, feleség...

Férj, feleség nagy fűrészt rángat, lovagok így párbajoznának.

Bevág a férfi, —- hátradől, de lendül a kis nő már előre.

Nincs pissze sem köztük haragnak, deresén csak az ágfa jajgat.

Nyög, hogy feje lehull a mélybe, utána válla, törzse, térde.

Fent foly a munka küzdve-kérve a szerelem gyors ütemére.

S már a fahalmot csecsemőknek, látom a kis párt ős-szülőknek.

Vívás és harc, halál a munka, s lám a világot szüli újra.

Oh, hogyha mint ők, párba állva, a nemzet is mind így csatázna.

Jő-megy a fűrész könnyű kedvvel, noha vasból van, noha fegyver.

Voltunk — leszünk...

Voltunk — leszünk magyarok? Én már csak megmaradok. Hol üköm is félve szült, ülök, ahol dédem ült.

62

Települt vagy menekült, vagy jajongva elterült. Fájt a szív és fájt a talp. Eb megy innen, azt zavard.

Száll a boglya és kazal, hej de kicsi egy vihar. Viszi a víz a búzám, ezt tudod csak, egy komám?

Körülnyal az áradat, beljebb húzom lábamat. Lejjebb húzom fejemet, ketten volnánk, förgeteg.

Ábrándom az volt...

Ábrándom az volt ma nekem, ha túl leszek az ötvenen, a hatvanon, a hetvenen, bujdoklás lesz a kenyerem.

Vénen és vaksin, kopaszon botladozom az utakon,

63

vén ebként szívem oda von, hol lelkemmel ma is lakom.

Ismerős- ismeretlenül csavargok ó tanyák körül, szimatol szívem, megörül, egy alom szalma csak kerül.

Kerül kenyér, morzsás, kemény, leves a lábas fenekén, a konyha kopott küszöbén, a gyereksereg közepén.

Lesz köztük is, ki könnyei fényével mer csak kérdeni, bólongva felelek neki, mint gyermekkorom vénei.

De mikor már senki se szól, mind a kíváncsi eloszol, ott lesz a kút, a boglya, ól, egy fél torony a domb alól.

Látom a magtárt, kocsiszínt, a szérűt és műhelyt megint, ott lesz nagyapám juha mind, az ökrök is hű pár szerint.

64

S az örök fiú, aki fél, s a vén, ki már semmit se kér, szívemben csöndesen beszél, és csöndesen helyet cserél.

Megszűnik, elszáll jeltelen időm, jövőm, a félelem, reményem is, megérkezem, nem lesz utam, hitem, nevem.

Értem már most is, amit ott a könnyült szív érteni fog, ahogy lázasan feldobog, azt lükteti, szabad vagyok.

Mert nem lesz ország, sem haza, csupán a fák panasz-szava, csak jóslataink iszonya, csak életem romhalmaza.

Honnan tudom? azt is tudom, kántálva majd hogy búcsúzom, ahogy illik, a mélyúton s eltűnök, mint porban a nyom.

Könnyebbül bennem, a teher, ahogy a tenger táj, amely

65

kilökött, némán visszanyel, már nem törődve semmivel.

Szöcskeszó

Mintha a vad hőség zenélne sistergőn a sík ugaron, zeng, zúg a szöcskeszó az égre, szöcskegyász, szöcskevigalom. Úgy zeng, zúg, forr a határ körbe a nyári délben, mintha csak fedő volna s már emelődne, mert rögtön buggyan és kicsap! Nem haragot forr az ég alja végig nyugaton-keleten; törpe sáskanép búja, jajja és kínja ez a végtelen. A tikkadt szik nem lázadást forr, bár harsog száj és nyelv elég — Egy lépéstől, egy botcsapástól elnémul körötted a rét. Nem harcra hevíti a tűz, mely nyalja keleten-nyugaton;

66

vénasszony jajjal, szopós dühvel viharzik e birodalom!...

Háboríts délután

Piheg a kukorica nyelve, mint kifúlt ebé, ha megáll. Csend van. De egy kis drótfonál: egy rádió horga az enyhe

csendből hány dörejt, hány halál-jajt kapna ki és üvöltetne; hány hírt, amely csak partra vetve eszmél: visong és rúgkapál!

De csend van, alig likgatott egy vakkanással: terebélyben áll ez a csend. S be jó, hogy ott

az égen is, mit gépnek néztem, nem ember müve! — Szárnyait lebbenti, sassá változik...

67

Szabad halott

Babits halálakor

Súlyától sóhajuknak a szájak meglazulnak, az élők meglapulnak. Megszólalnak a holtak. Mind fönnebben, mint messze vízesés esti csendben, harsognak örök mondandókat.

A test széthull, de rángnak a holt nyelvek, mint lángok, szentlélektűzként szállnak kiáltva mindeneknek. Lent néma, béna ország, de vívja ottfent sorsát, kiált, zeng, ég, ropog a nemzet.

Csendes, szelíd barátom, egy napja csak s kiáltón, üvöltés-rándulásban látom arcod, kegyetlen: hogy pontot kap a lenti nagy mondat s fent kizengi értelmét az ős küzdelemben!

68

(Magunknak: Nézd szabad röppenésit s várj sorodra, míg élsz itt, ne bánd, hogy szód nem értik, felelhetsz majd halottan! Kifarag, mint a szobrot a véső csend és földob: ott álld a harcot, mozdulatlan!)

A költő Szekszárdon

A ház, ahogy hűdött fejét behúzza, a kancsi ablakok, padláslyukak, a csempe part, a nyáladzó patak, a bamba kis híd, a mihaszna utca

és körben a széles, eszehig puszta és fönt a vízfejű domboldalak — hát ezek küldték, ezeken haladt sietős léptével az égi útra!

És dicső fajtám, nemzetem, a hun! Fennen, hogy magas szavát lám lebírják, bőgtek, diadalt így vettek e szittyák —

Fekszik a halott büszke-szomorun:

lebeg alá még észtvesztőbb homályba a drága föld, amelyet elbocsáta.

Vonatból

Szeszgyár áll a nagymajtényi síkon, barna füstje messze ellobog.

Már kepében a búza; a szittyán gólya, bíbic szárazon topog.

Disznófalka jár a sárga réten. Száz meg száz apró rög feketül.

És a sok rög, mit nyomuknak néztem, — krá, krá, krá! — károgva felrepül.

Csóka, varjú szállong szétbomolva a síkság, a láthatár felett:

pernye borul a tág napkorongra, zászlók foszlányai lengenek...

70

Hej Rákóczi, Bercsényi!... Megzökken, fut a vonat, porfelhőt kavar.

Fut — mintha csak azóta szünetlen, -pirul, iszkol bennem a magyar.

Betyártanya

Gyepen ülök, füst megy kéken fönt az ágak vörösében, akár egy betyártanyáé, de csak a cigarettámé.

Száll a levél, csönög, pönög, átlátni már a fák között, kilátni már az erdőből, kilátni az esztendőből.

Mennyi kapu, ajtó, ablak, nem akarom, hogy kijussak, közepébe visz a lábam, — hogy a túlsó végét lássam!

71

Tágul az út jobbra-balra, szűkül a kör napról napra. Kicsi, kisebb ez az erdő, de még kisebb az esztendő.

Mint kiről a tetőt rántják, nézem a nyár pusztulását, nézem az év beomlását, gerendái zuhanását.

Morog ottkinn három ember, kezdi dolgát a szeptember, várja sorát morcos kedvvel a november, a december.

Moccan a szív, moccan, mintha hajdan madáré volt volna, de csak forog, de csak búna valami medve-odúba.

72

Forgószél

Megrántja, mint végvásznat széthasítja a szél a könnyű kék tavat,

felkapja, rögtön vissza is hajítja, madár nyomába kap.

A szilva elhullt, már a körte sárgul, bólong az ág, előredűl.

Hideg sikongás lesz a muzsikából a vendéglőn kívül.

Még vízreszállnánk, de a két vitorla tengerre vágyik, elvadult.

Lázong s megnő a táj, ahogy leszórja, mit nyögve megtanult.

A dombon medve, égen óriás hal és medvék és halak megett

az első jel: csuklással, horkanással az őszi őrület.

Negyven leszek. Gyerünk. Nem értem én sem. De nem riaszt, de vállalom.

Követ leszek talán s kezed fehéren galamb jobb vállamon.

73

Elválik egykor, ki miért akarta mindezt, — s ha nem válik is el!

Tanultam így is: nem várok szavakra, ka senki sem felel.

Gyors oszlopot gyúr a szél az avarból s futva a vízre rakja ki.

Felnyúlok én is tán, ha összemarkol, ki ráz most hullani.

Semmi felettem és semmi alattam. Mint a forgószél, ott a szél,

kerengek, merre? Csak te légy karomban, csak te ne félj.

Széchenyi 1941

Nekünk, kiknek a vég, a bomlás ismerős, a döblingi alkony, ahogy

a szürke ég megforr, bugyogva úgy viszi a napot, mint fövő tojást

s a próbált lélek, érezve a sors szelét, felnyúlik, mint a láng szakad

74

s a szakadó lelkű férfi népe fölött hogy összefogja még magát,

magához vonja mind a bajt, a szenvedést (mellyel kis nép is egy világ)

s Krisztusként, zsákmányával széttárt karja közt a végtelent ölelve küzd —

nekünk, kiknek a számadás is ismerős, a legutolsó, amikor

a düh könnycseppjén át a táj megfintorul, pisztoly-lyuk kél fel hold helyett

s midőn a lélek — legyen teljes már a kép! — ajaj előtt, hogy ,,nem bírom.!"

zsoldost, pribéket, eszelős csürhét teremt, köpjék rá önnön vádjait,

mocskolják fennen azt a tiszta szenvedést, hisz hasztalan volt, hasztalan,

hogy jajszavát, ha feltör mégis, hát röhej, szitok, üvöltés fojtsa el —

adja meg nékünk mégis szép kegyként a sors az ő útját, — a félelem,

a szégyen és önmardosás vad elemeit, mint gőzt, munkára váltani,

hogy lázas főnkön vigaszul a kéz a tett verejtékét simítsa szét,

még akkor is, ha tudja elménk: hasztalan s szájunkon, az eltorzulón

kitörni e szó rángatózik: ,,nem bírom!" s a bomló lélek, mint a láng

meg-megszakad: száll szebb részével fölfelé! —-az volt talán az istené.

Újszülött

Ilyen kormos hajjal, angyal, angyalom, honnan jöttél, messzi és legközelebbi kedves rokonom?

Óriásként, felhők közül, félszegen hajlok rád köszöntőn, köszöntlek e földön, pici idegen!

Nem hall még, nem lát még, roppant anyaméh ez a világ néki -— Jobb volt az a régi! sírja fölfelé.

Szeme ferdén szétáll, mintha kínai lett volna s most fogna csak a magyarokra hasonlítani.

Mintha most érkezne, elvétve a célt, Kínából, Japánból, egy ősi hazából örökségiért.

Füstös mennyországból havas hajnalon most érkezett messzi és legközelebbi kedves rokonom,

hogy mennék eléd én, hogy menne anyád, hogy neved, vallásod, országod, lakásod hamar megtaláld.

Ide küldtek, mint a cím a ládikán, ide szól e homlok,

77

szem, száj, ilyet hordott anyám, nagyapám.

Száz közt, százezer közt, azon hirtelen, akármi a próba, megismertem volna: ezt küldték nekem!

Itten vagy te otthon most s mindenkoron, itt bontja ki minden értékedet isten, drága csomagom.

Mint csillag a vízre, lomb közé a fény, kerek arcod ebbe a népbe illik be és lesz jó helyén.

Itt lesz hazád, házad, anyád, itt leszek apádnak én ködlő jövőmmel dúlt költő, míg el nem veszek.

78

Karollak, karol majd más is, nemcsak én! Itt vár, mint a kezdet, a vég, meg a gyermek, a végső remény,

kormos hajú kislány, pici mongolom, ő titkosan messzi és legközelebbi kedves rokonom!

Pihegő

Én alig hogy kelek, feküdni vágyom, egy-kettőt lépdelek, megállok, pihegek, terülnék el megint az ágyon, hol sűrű csend hizlal, — minek, miért is futkosnék a világon?

Toll, papír is nehéz, nehéz karomnak

79

és karom is nehéz akaratomnak és magam is sok vagyok magamnak, szemem küzködve néz, elejti, amit megragadhat.

Száj, váll, tag, nyak, derék rendre elárul, mi egybefogna még, lazul a kötelék; terjednék, mintha áradás dul, egy országé a renyheség, mely engem választott lakásul.

Fekvén is, mint halott s ily óriásra dagadván fáradok, tenger súlyt hordozok, mert minden új emlék egy mázsa, maga a föld vagyok, a mindenség ős lustasága.

80

Máglya

Betegen újra, nem ott, hova vágytam, nem atyafion hazai határban: székely hegyeken, palóc halmokon — mert énnekem már minden táj rokon nem otthon fekszem; tető, emelet, zsindelyek nyüzsgő tengere felett heverek, szinte ringatódzom, hogyha kinézek s visszafekszem szemlehunyva: mint hosszú szárú vízinövény ér föl a füst is hozzám a lenti kéményből.

Tetők, kémények! Nem a párisi kémények kecses faunsípjai! A kéményen ott sor virágcserép áll, a füst belőlük így igazán úgy száll, úgy nő az égre, mint a virág szára valami indus varázsló szavára. Hányszor bámultam olvasásba kábult fővel ajtómból — ajtó: s égre tárult! — míg a sok száron: e versenyre kelt kert minden ágán csillag nem feselt.

De nem látok már csillagot, virágot és soha többé olyan éjszakákat.

81

Fejét behúzva a tetők között a kémény itt mind füstölgő üszök. Gőzlő gerendák, dúcok, hevenyében összehányt kövek kormos tetejében a város felett és hazám felett ropogó, izzó máglyán heverek. Hunyom szemem és fordulok a falnak, add meg, uram, hogy fiatalnak haljak.

Fájdalom

Diadallal, mint testes terhük cipelői, ha megpihennek és — úgy, ahogy csak király ülhet — a terüre rátelepülnek:

két fájdalom közt megpihenve, ágyamban úgy ülök pihegve, úgy nézem büszkén, mit is vittem, mit hoztam neked eddig, isten.

S már kérdeném is: mire kellett, mire használod, ha rendelted?

82

De fohászkodva, máris nyögve új cipelésbe görbedek le.

Mert lestem kezed fürge dolgát, azért bókoltatsz, mint rossz szolgát? Mint muzulmánt, ki földön csúszkál, mint zsidót a siratófalnál?

És megint mintha trónon ülnék, vagy ülvén paripán repülnék, úgy visz a kedved s úgy vet egyben útfélre: újra cipekedjem.

Mint kamaszt rég a kaszálónál, hajlongtatsz, mintha kasza volnál. Törlöm az arcom: mennyi van még? De megállnék már, de nyughatnék.

Próba-halál

Mint ahogy, ha közel az ellenség s a tengeralattjáró elmerül, elsüllyesztett engem a betegség térről, tájról, emberek közül.

83

Kék-opálos tejszínű világban úszom és kóstolgatom halálom; álom felett, ébrenlét alatt lenn lengek meleg édes őselemben.

Lélekzeni elmémmel, szívemmel volna cső fel, itt a telefon, de nem izgat az élet, az ember, híreit félfüllel hallgatom. Száll a gépén, küzd, előz! — Mit m az idővel, melyet végül is nyer? Akkor megint idő-űzni futkos, akkor meg a célja elől bujdos.

Nem felülről, alulról tekintve vagy mulatság ember-forgatag. Őseinket mosolyogva szinte látom én, ahogy lenn nyugszanak: mint mi a lány-térddel ékes ágak alá, alánk ők úgy kandikálnak. All isten komolyan fenn a vártán, annál többet röhög lenn a sátán.

Próbahalál a szórakozásom, hevergetem ki a temetőt, találgatom, kinek is hiányzom, ki mélázna el sírom előtt s elhessentve az ijesztő képet,

84

vigyorodat arcomról, enyészet, ki gondolja: épp csak lemerültem ? s feljöhetek másutt, más időkben!

A betegség értelméről

Az én betegségem, hogy még itt vagyok és soha már nem is szabadulhatok. Hogy magasan, de csak olykép magasan, mint ki magasítva szégyenfára van, hallanom és látnom ím mindeneket, de tennem jottányit nem rendeltetett; hogy amire nézek, feddőn visszanéz; úgy löki értelmét belém, mint a kés, hogy bárhova nézek, vádló válaszát szíjként vágja végig rajtam a világ.

Mit váltok meg én így? Az apró jajok szisszeivel egy kis keresztfán vagyok. A világ bűnéből ily óvatosan nem oldok ki mást én, csupán önmagam: amíg én jajongok, hallgat kint a vád: jajjal verem vissza a világ jaját! Úrhatnám szolgák és szolgai urak

85

fölött csak magamnak vagyok áldozat. De nem hallgat, de nem alkuszik az ég. Ilyen sovány bárány nekik nem elég!

Fut és bú a lélek; jajom is talán csak hívó kiáltás a futó után. De bármitől futsz is, de lelkem ne úgy, ne arra fuss, merre visz ma minden út! Légy te büszke, lökd el mind e téveteg vajákosokat és eretnekeket, kik a gyónás titkát mernék csalni ki és mernék istenként megbocsátani, hirdetvén: magának szenved, aki él s még a halál is csak torzult célú kéj!''

Te merészen, szemközt merj szenvedni. Valld: volt, ki attól élt, hogy más helyébe halt. Valld: ki csak magáért szenved és jaját úgy csörgeti, mint a fösvény aranyát, legtöbbet magából az veszt, az pazarl. Szenvedj te, míg szenved a világ s akarj még több szenvedést és valld, hogy a halál, az is átváltozás és nem akadály, akár a mesében, hol boldog király az lesz, aki próbát legtöbbet kiáll.

86

(Amit meg meg kellene írni:

Old és könnyít a te könnyed is talán a világra vetett penitencián, mert nincs hasztalan kín, számadás ha lesz: vállald a szégyenfát, úgy lehet kereszt. Szenvedj, így zsarold meg jajjal Őt, aki néped szenvedését ím eltűrheti. Mert a világ máskép tied nem lehet, csak úgy, ha a terhét magadra veszed. Ha van, aki büntet, mutasd meg neki, van ki a büntetést bátran fölveszi. Valld: ki megfut isten korbácsa elül, az is isten színe elől menekül. Midőn minden hallgat, midőn csak a gép veti fel az égre láng- s üvegszemét, finom idegzettel, mint minden paraszt, fújd az évek óta elrekedt panaszt. Mint kutya a holdat, azt a hideget úgy kérd, akit kérsz, tán az se siketebb. Hallanak-e, vagy sem, többet azt se kérd, úgy szép az áldozat, hogyha: semmiért! S mondd, nyújtva a szíved azon üresen: többi a te dolgod, édes istenem.)

Csak ne kelljen halálba menni

Csak ne kelljen halálba menni, mi minden tudnál még itt lenni, hogy adnád alább fokról fokra, kapásnak lenned is jó volna, te gróf, ki oly grófnak születtél, lakáj lennél tenszemélyednél, gyűrűket, karórát leraknál, kocsisként lovakat vakarnál. Csak a koporsót rád ne csukják, hogy gyűrnéd síri inged ujját, te püspök! s te főhivatalnok, hogy köpnéd lapátra a markod! Hova tűnnek a holtak innét? Ökröt vezetnél, csak hogy itt légy, nem egy évig, de akár százig, kutyapecérként szolgálnál itt, öreg csiszárként sáros éjen utaznál vásáros szekéren, vagy lépnél még lentebb is annál, segédnek téglát adogatnál, vagy kint a jeges udvarsarkon belet mosnál, mint koldusasszony, mert beállnál bár vénasszonynak, kitérnél négernek, zsidónak, bár törpének vagy bolondnak már

88

elmennél, csak hogy megmaradjál. Nem bánva emberi formádat, beállnál énekes madárnak. Elmennél fürjnek is, hollónak, tigrisnek, csikasznak, vak lónak, akár pondrónak... rózsafának, rózsavirágnak és fűszálnak, vagy miből ők tolulnak, jőnek, mezőnek, lucskos, puszta földnek.

Kórházban, hajnal előtt

Fekszem sötét szobában, fekszem hanyatt. Félnék talán, de félni azt sem szabad, azt sem lehet: a halállal kell néznem farkasszemet.

Mit hoz a holnap, mit hoz a perc is itt? A végzet — csüngő szikla — rám eshetik;

89

rám ront a Vad; isten szörnyű pillái rám nyílanak.

Bújnék a súly, a szem s fog dühe elől. De az pusztul itt épp el, ki menekül; sorsa alól épp az nem bújhat félre, ki meghajol.

Nincs halál, mondom, mert a nincs nem lehet. Tekintetemmel tartom fent az eget; mint bánya-rab ha karral, kézzel is küzd a rom alatt.

Jó halált

Mit kérhetünk még? Jó halált. Szép-nemest

adjon, ha kegyével megáld, adjon az isten jó halált, pihentetőt, kényelmeset.

Hogy életünket ne bitó s hóhérököl, ne kerék, ne nyárs, ne karó, ne tűz oltsa el, ne golyó, ne füst, ne víz, ne gáz, ne tőr.

Némán és őszi derűsen, halálosan úgy is mosolygón, szívesen múlhassunk, mint ma senki sem, magunknak csak, magányosan.

Anyák, ti imádkozzatok, ne emberi kezekbe essen fiatok, ha majd órája ütni fog és ég és föld elengedi.

91

Ami megmarad

A csőszkunyhó, az megmarad s a szőllőkben a zsuppos pince.

Cserények, szárnyak, oldalak, a kalyibák se dőlnek össze.

A griffként felkelt városok ontják ríva még egymás gyomrát.

Vacsora-füstöt mosolyog az égre már egy messze dombhát.

Putrik és odvak s vad-lukak, vackok is lesznek és barlangok.

Két messze rejtek felriad s egy szép ösvényen át kezet fog.

Mire emlékszünk? Vasra hág s szétdurran egy-egy kósza állat.

Satnyább egy kicsit a virág, hol hajdan a városok álltak.

92

Száz év múlva

Nagyra lesz, ki száz év múlva élhet. Fent, fölöttünk, mint új kőfalon lépdel büszkén, mert hogy újra kész egy évezred, micsoda torony! Le- s lehajlik majd a szakadékba, a homályba, hol — ahogy szokott — cserép csillan, máll kiszakadt véka, ázott újság nyúlfüle mozog — s müveink és terveink s a szobrok s csontjaink s a zászlók, zászlaink! Hetyke lesz, mint ki várat hódított, néz le ránk s le is néz egy kicsinyt. Így lesz, pajtás, ismerős a gőgöd s rá a szégyen és a szédület, mert esőz közben, mint ránk esőzött pernye és por s nő az épület. Véled is nő s mint ágaskodó ló, téged is a mélybe vet csunyán, s pillér lesz csak hős tornyod, utolsó hídpillér csak száz meg száz után. Be sem látod, annyadik pillérje egy nagy hídnak, mely a völgy felett csonkán ível mégis a mélységre — ott előtte még a meredek. Csak hatalmas lépő láb, fehérlő

lábszár lesz szemedben a torony: isten lépdel a végtelenségből s halad tovább új és új koron. A bokájáig kavargó porban látod majd — velünk fogsz szállani —, hogy törnek föl, itt is ragyogóan Dante s Homér őrült árnyai.

Kapcsok

A szenvedély, mely a mulandó izmot vaspántként kapcsolta testünk köré, hogy megízlelvén őrizzük a titkot: egy pillanatra sorsunk istené,

a szenvedély majd elmúlik. A boldog percek, az éj, a kéj már senkié. Heverünk torzan, mint a páros szobrok, ha tömbjüket az idő széttöré.

De jönnek majd új közös kapcsok, láncok, megtartóbbak, mint minden karolás: futnak arcomon, arcodon a ráncok,

s majd fonalai őszülő hajaknak tanítják, mi az összetartozás, amelyet ketté isten sem szakíthat.

Örök éjszakában

Kopognék ajtódon alázatosan. Az ajtót sem lelem. Zörögjek felhőn, kövön, virágon? Az mind csukva nekem.

Hozzád az utat sem találom, mondják, itt rejtezel a fűben, fában, kék gyümölcsben — lakod ki nyitja fel?

Nyitom, töröm, veszem a számhoz, mi kezembe kerül s elejtem és — ha volna merszem — felsírnék gyermekül.

Őszen maholnap, ritka hajjal játszom, feszegetem

95

a titkod — dörrenne, mint bomba! Az sincs, veszedelem.

Csak rend, fegyelem van, sivárság, mint a börtönben, mint a rácsos, párnázott cellában, hol az őrült kering.

Napok és csillagok és holdak és dongva le-leszállt üstökösök vigyázzák bennem az örök éjszakát.

Ma egy éve

Mit mulasztottál, ma egy éve meghalt barátom? Közeleg a nap, hogy elnyelt a föld éhe, hogy beszívtak az elemek s mind, amit rég istennek hívtak... Mitől vittek el? Mennyivel vagy szegényebb, hogy már nem itt vagy Sorsod, mely győztesen ível nélküled is, mennyivel csorba,

96

hogy ez az egy év elmaradt? Úgy mérem, mint te mérted volna a heteket, a napokat. Fájt, de miatta nem volt károd, hogy elmentél, hogy férfi módra, mint akinek már kész a dolga, itt hagytad a börtön-világot.

Megmentett élet

A jövendőből rám égő szem tekint lehunyva s még nagyobbra nyílva, mint a nap midőn küszködve föltör.

Lapul és villan — Leskelődő vadász szeme — Egy isten s iszonyú ebe szimatol nyomaimban.

Gyermek szűz szeme, aki épp feléri az asztalt s úgy néz be mint poklából végre az égbe, mint néz minden új nemzedék.

Felkel az új nap, felkel az ember s a növő idő s megkérdi komor arccal, míg atyaként fölémbe nő, mit tettem életemmel, de talán megvigasztal.

Csillagok

Augusztus újra földön-égen. Mérges méhek a csillagok.

Mint rég méhesünk kas körében félve ülök, nem mozdulok.

Ülök Tihany hegytetejében. Ne szúrjatok meg, zúgjatok

fejem körül mézes zenében, szálljatok szép hold-kasotok

körül ti mind, szűz messzeségben tündöklő-nyüzsgő rovarok,

lelkemet széttépők serényen, ha majd a testem sírba rogy!

98

Talpak

Hajnalok emelődtek, estelek lezuhantak, le s föl úgy cserélődtek, ahogy a futó talpak.

Napok, hónapok, évek szedték fölöttünk lábuk, sehová el nem értek, csak ropták fürge táncuk.

Cuppant az égbolt sárral és fröccsent csillagokkal. Álltunk remegő állal és küzködő mosollyal.

Mint hősi férfi-táncban az ördög és az isten, járták az éjek bátran a nappalokkal szemben.

Tapostak, ahogy szőllőt, az ősök néma csárdás dühével, míg csak köllött -Csak döngés volt, zihálás.

Csak törés, sajtolódás, tocsogás nyúló lében... csak recsegés, zúzódás, de hang egy pisszenés sem...

Kipróbáltátok magatok...

Kipróbáltátok magatok az én szívemben, magyarok,

az enyémben is tüzetek, a tűzre hamu-csöndetek.

Tiszátok, Balatonotok, alkonyi nagy sóhajotok,

szőllőhegyi szép estetek dalát, ott ültem köztetek,

s jaját, hogy is volt egykoron, ültem csak, beintett rokon,

s hogy milyen mélyre estetek, s van-e itt mit keresnetek,

100

mert bánat, szégyen be sok ért s a nagy visítást a honért,

hogy medve esz, meg farkas esz s hogy pajtikám, de így van ez,

s rá a hajnali tyu-tyu-tyut, hogy feledjük a szomorut,

mert minek is, ha nincs remény, ültem az asztal szögletén,

s hogy átok ez fejünk felett! — de most már halkan fölkelek,

gyermek voltam, nőttem, növök, vagyok egy kicsit ősötök,

próbálja szívem hallgatag a régi bujdosásokat,

mikor egy népnek szíve egy mellben dobog, ki menti meg,

és a talp alatt a fagyott erdei ösvény úgy ropog,

mint a holt apák csontjai, és vigasz azt is hallani.

Hol a vásár, ott a vásár, közepében sámán kántál.

Közepéből messzire még az a síp, dob, hangzagyvalék,

messziről még az a lárma, mintha Ázsiából szállna.

A sík alján a tág napból jön egy lovas pejlovastól.

Kelet nyíló kapujából jön a csorda, jön a pásztor.

A föld alól, mint a lélek, mint a szöcske, ürge-féreg,

Hídi vásár

mint a hangya, a tavaszi, dă a magyar, az igazi.

Mint a király háznépével jön egy hajdú húsz ökrével.

Villan a felhőnyi porból, kimennydörög a szíj-ostor.

Birka, borjú a bikára, szimatol a kun a jászra.

Mint az árvíz, mint megéledt kétezer évnyi kísértet,

a láthatár sír-árkából, dől a magyar, a javából.

Jön a gyerek, jön a bogrács, kocsin fut a sátoros ház.

Jön a kémény, ládd-a, füstöl, jön az udvar mindenestől.

A kocsisor, mint a zsineg, gomolyaggá úgy tekereg.

Tekerül a kocsma köré, mint falu a tornya köré.

Itt kanyarog karikára, itt csobog Emese álma.

Mennyi utca, lenge térség, futó állat, tarka népség.

Ni egy kabar egy ugorral, egy onugor egy vogullal.

Ilyen néppel, ilyen fórum lehettél, ős Karakórum.

Ni egy cserkesz, ni egy tatár, egyik csendőr, másik csiszár.

Kerek a vár, akár az ég, kereng egyre, mint a kerék.

Hát maga, kínai, ma mi? Láthatja jól, hogy vasuti.

Forog nyugatra, keletre a néptenger keveredve.

104

Van csízió, van dáridó, görög, török, örmény, zsidó.

Hej magyar sors, szétszakító s újra összegombolyító.

Az a glóbus! itt van, itt jár — igyál, magyar, szebb lesz mindjár.

Égigérő porban szépen nézd így jár keser levében.

Szennyben, szagban, jajban, zajban, így forgat egyre vakabban.

Pokol ez, de édes, mint a bakanépnek a körhinta.

Ebben élünk, ebben fölünk, a napisten főz fölöttünk.

•

105

Kamasz

Rohant a vonat, csupa vágy volt a szivem; lent a kerekek, az egész dörgő szerkezet falta, marta az engedelmes, de ki nem elégülő távolt, akár egy őrjöngő szerelmes.

Teperte, lökte szét a fürge hajó az elterült folyót, az ágyában fickándozót, s vitt a gépkocsi föl a csúcsra, a hegyvidéki szűzi űrbe, akár egy boldog randevúra.

Hegyre föl, síkra le, sikoltó hidakon, alagúton át, fedte fel magát a világ, tárta a legszebb kart és keblet; nem ismertem soha olyan jó, olyan jól feloldó szerelmet.

És végre Berlin, végre Páris! S jött Moszkva, Róma! — s mind kevés volt, mind meddő szeretkezés! Csak nagyobb tűztől hevülőn

106

keltem új ölelésre máris, kevés volt minden szeretőm.

A távolságot, azt akartam megropogtatni én, a próbát kívánó szűzlány Európát, ezt a bolygót itt és amott a holdat, Vénuszt, a karajban forgó millió csillagot.

Nem voltam én keresztény! Nékem nő volt az isten is maga, ő vegyen a karjaiba, engem ő olvasszon magába és szüljön aztán újra szépen, ha már a halálom kívánja...

Tolnai erdő

Örvénylik, mint a víz árja, százezer tölgy koronája; fut a tajték, száll a hullám egymillió makkfa csúcsán; mint a tenger, a kerengő,

olyan ez a nyári erdő, olyan tömött, olyan kemény, elmehetnék a tetején.

Messze látok, de ameddig látok, hullám emelkedik, zölden, kéken, sárga színben váltakoznak a felszínen, kicsik, nagyok meg akkorák, amilyet a tenger se vág, áttetszőn, mint a zöld üveg, ragyognak, mint üveghegyek.

Itt is, ott is az égre csap a hullámhegy, de fönn marad; nem hull alá, mit siessen, ráér, akár az úristen; ezer év alatt egy centi, az is elég lesüllyedni, hogy aztán felkeljen újra, amíg ura meg nem. unja.

Viharzón is, hab a habon, áll s ragyog a zöld nyugalom; ilyen tenger, ez a tenger való nékem, tele csenddel, de tele mégis énekkel: tele halállal-élettel;

108

alszanak mélyén a vadak, mint iszapban a nagy halak.

Ága között, gallya alatt iramlanak a madarak, ki-kicsattannak belőle, mint halak a levegőre, csiccsennek, buknak le megint, felettük sasmadár kering. Emse, kani a csapáson, legel a juh a tisztáson.

Tágas termek, mint mesékben sorakoznak lent a mélyben; tartják a szín boltozatját oszlopokként ősi nagy fák, nagy ritkásan egymás mellett várnak tán egy fejedelmet. Jártam bennük: tiszta tenger fenekén járkáltam egyszer!

Külön világ, csodarejtő, álomhazám ez az erdő: Bakonyon át, nem is oly rég elérte az ország szélét, azon túl a világ végét, maga volt a végtelenség.

Szabad élet, makkoltatás, — itt volt a szépapám kanász.

Mint a múltba, a sötétbe, vágyom e zöld tenger-mélybe, ős-elembe s üdvösségbe, tüdőt, testet bár cserélve. Mindig úton a nyájával, mint hajós a hajójával, nyáron gatyás, télen subás, itt volt apám apja juhász.

Légy

A körte már megérett, de le még nem esik. Az őszikék zenélnek reggeltől esteiig.

Érett, nehéz a nap már, húsos, puhára tört, de még magasan himbál a felhők lombja közt.

110

Csak a fű, a nemrégen oly dús, fényes, puha, csak az teng-leng szürkésen, mint vénember haja.

Még pirospozsgás férfi fején a szürke haj, lobog a fű, a réti fémcsillámaival.

Járok az őszi füvön, a száradó gyepen, az ősz, óriás földön, a rettentő fejen.

Bottal (betegen újra) rossz lábam félve lép. Megyek, mint füle-orra csüggeteg őszi légy.

Mi lesz veled, megőszült föld? Még ezt kérdenem! Mi lesz velünk, megőrült fő, mi lesz énvelem?

Egykor azt hittem, én is egy ötleted vagyok,

111

egy csepp öröklét mégis! egy lélek! Szállhatok!...

Koponya

Egy bomba sújtotta házra

A falak mögött nincs szoba, kisüt az erkélyre a hold, a ház vigyori koponya, fényes ablak-szeme kifolyt. Rom a rég tünde palota az úri új villák hegyén, a virágos hegy Golgota, mióta így ül tetején.

Rám vicsorog a koponya (ott járok el a ház előtt munkából jövet éjszaka) gúnyolja múltját, az időt, midőn a szél s holdfény helyett mi jártunk bolt-csontja alatt, mi: lelkes, ifjú ötletek, egy raj zsibongó gondolat.

112

„Haza" ,,szabadság", magyarok", mily szikrázó volt itt a szó, mily férfias, hogy „akarok", s mily szívbéli: „úgy volna jó". Mindegyikünk az lett, ami benne eszmeként kibomolt. A ház, ki mertük mondani, egy eszmélő nép feje volt.

Te voltál az aggodalom, ő a tervezés, az a gond, én a népből a fájdalom, mely a falnak is nekiront. Mi ma a terv? Mi az a nép? Mi a jövő? Egy romhalom lett koszorúd, szép hegyvidék: álombeli birodalom!

A kertre senki sem vigyáz, kidőlve széles kapuja, a házat már nem őrzi más, csupán halálos vigyora, az őrzi, mi a temetőt, mi a ragályos beteget, a mindenki kapcája nőt, az elvadult rengeteget.

Eszmék, ki őriz titeket s ki téged, eltervelt világ? Szétestek, mint az épület, a millió bombaszilánk! Haza, szabadság... bombamód száll az is, a kis társaság — Az erkélyen ültünk, amott, hol semmit kocol most az ág.

Repülünk, szakadunk tovább, amíg csak élünk, bombamód; a tűzijáték-ifjúság kigyúlt, lángolt, elhamvadott. Tervezz új eszmét, iskolát, vonj mosolyt fintorod körül, nem veszed le a koponyát, barátom, a hazád fölül.

Felébredek

Felébredek; felöltözöm. Tavaszi reggelén a meggyfa

Székfoglalóul a Kisfaludy Társaság 1942. december 6-i ülésén

114

a hirtelen rádőlt özön virágon csodálkozhat, ahogy csodálkozom cipőmön, nyakkendőmön és ruhámon, a lenge, lágy világon. Zuhany üdített. Szellőnyi öröm rezdülne bennem; aztán abbahagyja. Pedig nem álom.

Viszem magam, lépcsőn le, utcákon keresztül, mint kinek útja s célja van. Dologtalan: még maga van karom, de hű szolgámként untalan önként is kalapomhoz lendül. S ha megszólítanak, ha kérdenek, már nem félvállról, hetyke-durván, hanem már csínján, ahogy illő, nem hebegek, nem vakogok, mint színműveitek parasztjai hajamba túrván, mint ő, akit viszek.

Ő többé már nem léphet elő. De egyre nő. Velem nőtt; mint vadon a jószág. S oly rideg ma, oly kémlelő.

ítélkezőn oly könyörtelen végzi dolgát, mintha járván a napvilágon ébren is én volnék az álom s ő a valóság.

Levonom kesztyűm — ezt az új bőrt — itt van nyersen a kezem akár baráti kézfogásra. Fedném fel, adnám meztelen szívemet épp így válaszul: hiába, nem csak enyém a dobbanása. Mosolygok s kérdem: nem pojáca rejtezett mosolyom mögé? s szeretvén, bár fuldokló komolyan, azt kell kérdenem: hát e vágy kié? Kihez lehetek még ma hív? Tudom, hogy nincs olyan és mégis olyan ez a szív, mint összenőtt szörny ikreké.

Apáim fia, népemé kémlel élesen kifelé, ahogy én néztem egykor a kemence sarkából, ülvén dacra edzve a vigasztalan sötétben és fullasztó igazamban.

116

Így él ő, változatlanul versengve bennem, hogy ki lesz az úr. Mert ő, ő nem okul, nem okosul, nem finomul, nem tanult és nem javult eddig s nem is akar tanulni semmit, az akar lenni konokul-elszántan, amik még együtt voltunk hajdanában a cselédházban, honnan én kiszálltam.

Járok és kelek a világban, lépvén ím néha fényes polcra föl: úgy húzna vissza ő sápadtra váltan, úgy húzódik a fény elől, úgy les, mint őszi éjek alatt az ért kukoricásban tolvaj a csőszt, mint csősz a csörrenő levélnek sok zaja közt az uraságnak tolvaját. Míg mindkettő rettegve lépked: E mérleg két tányérján leng a világ.

Úgy figyelget odabenn külön éjszakámban, mint a gyermek

a szülők neszére az ágyban. Csitíthatom.

Elkísér minden utamon. Van ház (falumban), melybe úgy megyek, hogy azt remélem, kijövet újra egy leszek vele, mint régen. Olyan ez, mint midőn egy eszme a fejben formáját keresni indul. Megáll, mielőtt megérkezne. De van: egyszerre halk szavú beszédben fogam, mint kövön, megcsikordul egy elfeledett indulattól felforr a szív, robbanna hevében, a szó sziszeg, mint forrtában a lábos. Elfog a szégyen. Egy pillanatra ő kapott magához, ő voltam egészen.

Ez az én riadt ébredésem. Elszáll az álom és minden vigasz, ami volt. Mint lakat csüng ott fenn a hold ezen a rendbetett világon. Hova vinne még, hova vágyik'? Látom a zöldmezős gyerekkor hajlongó fáit.

118

Van oda út? De nem szól.

Látom nyílt tájaid, szabadság, s a milliókat, kik hasztalan adták érted, mit férfi adni tud. Van út odáig?

De ő csak vágyik, egyre vágyik. Az az idő és az a táj kell neki, ami fáj szépségeivel ott túl a hegyeken és túl az emlékezeten. Kövesd csak és ne kérdjed" hallom magamban s követem.

Mert amit az életből értek, ő élte meg helyettem, általa élek, ha igazam van, ő beszél, én vagyok a test, ő a kegyetlen lényeg, ki elpusztít és túlél engem. Ezt is kívánom.

Itt vagyok fenn és nincsen egy barátom, s nem is lehet, ha mit kínálnék, nem enyém a lélek,

119

ha senki még át nem karolhatott. Valóban tán a füst vagyok, mely puhán tekereg a réseken át és az akadályok: a szakadékok és folyók felett. Nem gyújt még és nem éget, csak hozza, hirdeti a lángot, mint forrást a vízfodrok.

Külvárosokban bolygok s viszem magamban ki a faluvégre e túszt, e csodálkozó foglyot s mire másutt már szót se tud a nyelvem, ki-kimondom a csendben, jöjj, apáimnak népe, szabadíts meg engem.

Korforduló

Tegnap megölelt volna, ma megfojtana, elkapta az ár, a kor, a politika, szíve, az apró turbina

120

azzal teli s nem tudja jobban, mint a gép, mi kergeti.

Szívek és arcok és agyak fordulnak át és át, ahogy bent jár az ár s a géplapát, ezer, százezer dohogó, serény üzem vesz körül, zúg s mind, mint a gyár, egyet üzen.

Gyárak s gyártmányok az idő két oldalán! De énnekem apám az ég s a föld anyám! De énnekem a nap s a hold a rokonom s törvényünk egy: bár haladok, nem változom!

A ló mindig ló és a sas­madár madár. Tegnap oly pontos gép, de te mi vagy ma már s mit mérsz, mit hajtasz, mire jársz még holnapig,

121

és mire állít be, aki majd megjavít?

Társam vagy? Hordom arcodat, Hogy rejteném! hogy ami tied, ne legyen semmi enyém. Ne legyen inkább semmim is, nagyon elég, amit már adtál eddig is, emberiség.

Vigyen az idő titeket hova akar, én megállok az ég konok barmaival, aludjam oroszlán fején, mint Dániel, hogysem még fajtámból legyek társ bárkivel.

122

Tüzes trón

Válaszul egy támadásra

Ültessenek a trónusodra, másat akkor se mondhatok. Egy új isten szörny csipkebokra az a trón, ha izzik s lobog.

Egyre az Ige zeng belőle. Kiáltsa most az én jajom a mélyben lakó hatalom üzenetét e dőre földre.

Csapják fejemre koronádat: csak messzehangzóbb, élesebb lesz az a kín, mélységesebb, mely szóra feszítette számat.

Dadogni fogok s tán zokognék; élő jövőm van: gyermekem! Halálig igaz az legyen, mit ma dalolva mondhatok még.

Abban az iszonyatos hőben remeghetek s vacoghatok,

vissza semmit se vonhatok: zengőn oly messze szállt belőlem.

Látvány

Kitűnt a hold Szántód felett kékjén a délutáni égnek. Ment le a nap Tihany felett. Messziről hosszan összenéztek.

Némán így tűnt fel hajdanán Jézus halovány fehér képe, így nézett szembe a pogány krisztusnak, Plátónak szemébe.

Negyvenedik évem előtt így néz össze jövőm és múltam, hogy se jövő, se múlt időt nem sajnálni már megtanultam.

Így néz ma a forradalom farkasszemet a régi renddel, míg lent az ember tájakon dal és jaj árad, mint a tenger.

Így tekint össze bennem a kétféle emberség: lobogva Sárrét zord prédikátora s a bólongó tolnai szolga.

Így néz a legyűrt nyers erő a diadalmas jámborságra, így az állatszelídítő lány a juházó oroszlánra.

Keresve s taszítva megint kedvesem s egymást várva-vártan, tündöklő szívünk így tekint egymásra sorsa magasában.

Ifjú leány a hold, a nap oroszlán, vörhenyeg sörényes. Lépdelj, bátor leány, a vad kotródik barlang-éjjeléhez.

Miért oly fürgén? Tudja jól, hogy holnap újra előbúhat, nem lesz vége soha, sehol a játéknak, a háborúnak.

Nem ott dől el a harc, nem ott, hol mindezek, így jelet adván,

125

forognak, mint a mutatók egy megbolondult óra lapján.

Mint mérleg két tányérja száll, mint kerekes kút páros vödre, száll, mint az élet és halál, a hold és a nap egyre föl-le.

Mert talán nincs is küzdelem, csak látvány, mutatvány egy isten játékaként: ezt művelem, és akkor is, ha nézőm nincsen.

Körülvettelek...

Körülvettelek, ahogyan ezer karjával a világ, féltve, becézve, nyugtalan, ahogy a víz, a lég, a fák.

De nem nyugszik most sem a vágy, hogy megláncol, hogy megfogan, betölti tested otthonát és szíved alatt társa van.

126

Átszállunk majd nyomtalanul rajtad és benned; lekonyul a szolgaságba szép fejed,

de mint ág, ha terhét veti, megint a mennyég kell neki, mert ami él, csak átmenet.

Az előbbi magyarázata

Mint az a szép és tiszta gondolat, amely a fában kezdődik virággal, kezdődik már a virág bimbajával s lesz illat, majd ahogy a patyolat

szirmok kis ingei lehullanak, lesz pirulás, majd színe-íze által, lesz végül alma s küzd máris az ággal, új útra vágyva lent a fa alatt:

bocsáss meg nékem, a vak akaratnak, hogy így vándoroltam át én is rajtad, így vándoroltunk, szép törzs, rajtad át,

127

én, kinek vére véreddel rügyet forr és ő, a termés, ki óvó karodból már szállna is le, gurulna tovább.

A szerelem ismerkedés

Kevés, kevés, mindez kevés, várlak, szeretlek! Szeretnélek át és átjárni, mint a véred, mint a levegő, mit beszísz. A szerelem ismerkedés — a léleknek? A testnek is!

Nem akarlak, csak megismerni, csak megismerni, semmi mást, a titkos azonosulást, mit egyház és bölcselet hirdet. Magányomat vágyom levetni, a magányt rólad, mint az inget.

Benned szeretnék lakni, ott, hol dolgos, szorgalmas szíved. Egy szívet szeretnék veled! Tagjaidban vágyom ezernyi

128

bajom, kínom egy jó nyugodt nagy nyújtózással kiheverni.

A ruhám, a házam, lakásom, te légy a hazám, világrészem, Európám, a mindenségem, végső kitörésem a vak szolga-sorsból, a lázadásom, mielőtt elpusztítanak.

Szégyenem már szó s gondolat — Bőrödön, húsodon keresztül bocsáss magadba mindenestül, adj olyan otthont, amilyent magzatának az anya ad, adj egy lélekzet végtelent —

Menet

Minden este katicabogarak fúlnak a Balatonba százezerszám, hogy napok óta vérpiros a hullám. De egyre jönnek, egyre hullanak.

Mondják, özönlő öngyilkos sereg. Ritkítja magát okosan a fajta. Csörren alattam a nyárvég avarja, ahogy a véres tó partján megyek.

Végig a part is pirosan lobog, amint az avart a szél megkavarja, hogy nézem, nem tévedtem-e a habra. Jézusként vörös vízen taposok.

Nincs szabad szavam. Csak a képzelet jár ki és be, jár szabadon át rajtam. Oly tisztelettel lesi néma ajkam, mint a középkor az őrülteket.

Ím józanon, egy nő s kislány között megyek a parton, kutyával mögöttem, s a való mégis, hogy vér- s lángözönben gázolok és fentről is vér csöpög.

Hadak kúsznak és elnyúlt városok füsttel az égre szöknek, kezüket rázzák, sírnak, mint tébolyult szüzek: mit csináltatok, mit csináltatok!

Tegnap Rotterdam égett, ma Rouen ugrott fel, mintha csak azt várta volna,

hogy az áradó tűzvész körbefolyja s ő sikíthasson lángkarjaiban.

Kúsznak a hadak fogyhatatlanul, ahogy nyaranta rejtekükből hordják bábjaikat más rejtekbe a hangyák. Szétrúghatod, a többi csak tolul.

Mint alja-repedt üvegből a lé, mint húsz karja a megehült polipnak, Európa szívéből úgy futottak a hadak a négy világtáj felé.

Kiállt a sorból, neki vége van, egy-egy fiú, dúlt homlokát törölte. Dörrent a pisztoly, előre, előbbre! s ment a menet, halálra szomjasan.

Én nem voltam már akkor fiatal, láttam, az anya vérző térd-közéből . a föld ölébe mily egyenest szédül milliószámra az emberi faj.

Zümmög a tenger katicabogár, a fényképen a fiúk is dalolnak. Ki húzatja e szörny lakodalomnak, e bálnak, mely már harmad éve áll.

131

Diót szórtak, búzát, kendermagot a mátkapárra hajdan a násznépek. Örülne Freud a titkos jelbeszédnek, ahogy az ólom és vas mag csorog.

Mit villantsz létre, villám képzelet! Nők is harcoltak, nevették, hogy rájuk mint spermát köpték dühüket az ágyuk fölmeredve a két kerék felett.

Mert régtől nem volt forróbb indulat, mint ölni, ölni s készülődni ölni s vágy mélyebb — mélyben emésztőbb —-: ledőlni, megtöretni egy barbár düh alatt.

Jó csók helyett, ki nem szívvel szeret, ilyentől gyúlt föl s ernyedt el esetten, így lett a szolga puhány, de kegyetlen, így kelt és hullt, így ment a nagy menet.

Jó küzdeni s a harc is ölelés, ha szerelemként fűl alája eszme. De itt az a rögeszme gerjedelme gyúlt: szenvedtetve fogy a szenvedés!

De itt a gyávaság s a rettenet indult, hogy tán a világot lebírva

bent annak gyávaságát is lebírja, ki úgy szeretett csak, ha fizetett.

Vallj színt! hangzott. Állj ki! Állj!... Hirtelen a költő úgy állt fel, mint a papírlap, mit élére a szél az utcán felcsap. Ez volt megírva az én szívemen.

Míg a part mezőtűzként lobogott és a katicabogarak úgy estek a langyos légen át, mint a vércseppek, s kaptunk mindenre magyarázatot:

E menetből így álltam félre én bal karomban kisdeddel, akkorával, mint fél karom, s jobb felemen anyjával s gúnnyal s keservvel szám két szögletén.

Bátrabb igazságokért!

Óh, a ti igazságaitok! Az a sok döntő s feltétlen igazság! A súlyosok, a letiprók! — nem Ők kellenek énnekem, nem a fölényes, a veszélytelen,

133

a küzdelemre már eleve gyáva igazság, amely csak lesben áll tankként kitörni vagy bunker gyanánt inni pók-terében minél több friss halált és első gondja pusztítani, csak aztán a győzelem (ha zsákmányt az is ad)! Mert milyen az az igazság, mely úr akar csak lenni, bárha zsarnokul?

Nekem a könnyen megtámadható igazság kell, a mindent kihívó és megvető, az ellenség elé a jó előőrs módjára kivágtató, a büszke, régi s még büszkébben újra új, mely hogy van s itt van, azzal bizonyul, hogy zeng a táj és gépek és vasak köpik dühük, hogy erő és anyag és szolga gépként zörgő gondolat és géprejáró fejű szolgahad közt húsból, vérből máig megmaradt egy ilyen lenge lény is, — mit ha megtagad a fél világ, csak annál igazabb! Mert gyönyörű a győzelem, de szörny lesz

a buta győztes.

Ezt mondhatom, holt anya eleven fia,

ki egy igenre mindig konokon

134

egy nemet ütő szívemtől tudom, mi a forradalom

és megvetem, akit megnyugtatok, mert legigazabb épp abban vagyok, mit e világ belőlem gyáván visszadob.

Győztes óra

Álltunk Babitscsal a hegyen, a szőllőkben Szekszárd felett, hajunkat hűvös szél dobálta, s elnéztünk a síkság felett, az idő felett, mely alattunk folyt a Dunával, a Sióval, aztán lejöttünk s mi is folytunk az időkkel és a folyókkal, de az időből egy darab fentmaradt a hegyen örökre, lelkünk jobb része fentmaradt, de a völgybe az sose jött le; mint hadvezérek a futó ellenség hadai felett, állunk Babitscsal a hegyen,

135

frissen minden folyók felett; lent népek, országok bomolnak, eltajtékoznak nemzetek, szolga telek szennybe csurognak, jön a szabadság-kikelet, mint ércszobrok, rendíthetetlen állunk a kőkereszt felett egy ifjú nővel s kisleánnyal és baj már semmi sem lehet.

Hegyi temető

Amott a hegytetőben micsoda vadmadársereg tojásai fehérlenek, domborulnak a temetőben ?

Sírok, új sírok száza! Költi őket fentről a nagy, a lángoló kotlós, a nap s ők várnak is a szárnyalásra.

Micsoda nap lesz, ünnep, ha az a fészekalja nép

136

száll a hegyről az égbe szét, ha a koporsók kiürülnek.

Máris üres tojáshéj vagy, bátyám sírja? És lakód kiszabadultan fölcsapott és fiai fölött keringél?

S valahol mind megvannak a Bözsi nénik, Lidikák? Lengenek havas égen át, mint sirályok, fekete varjak.

Jámbor rokonok! Itten úgy szállnék én is föld alá, hogy mégsem örök a halál, hogy újra fényre költet isten.

137

Verses útinapló

A simontornyai vasút-hídra

Jó volt állni a híd alatt, ha jelzett is már a vonat. Nézni a biztos szerkezet vasvázait fejünk felett.

És mását, amely a vizen lebegett kék-tündérien.

Jó volt félni is, bízni is, kételkedni, de hinni is.

És mérni a többi gyerek félelméhez félelmemet.

Gyúrni hetyke mosolyba át a rettegés torz vigyorát.

A halál jött s az élvezet: hogy elszáll a fejünk felett.

Szorult, vonaglott, nyítt a sín, mint nőstény, hogyha jő a hím.

138

Jött a halál s a híd megállt, várta, mint üsző a bikát.

Jó volt kuksolni a csapat gyerek között a híd alatt.

Kísérteni az ördögöt, — dörgött, dübörgött, prüsszögött!

Szorítottam Feri kezét, hogy mégse rogyjon ránk az ég.

Egy másik hídra, melyet a költő családja emelt

Átmegyek rajta, csöng a híd, dicséri Náci bácsi markait, dicséri Józsi sógor ökleit, apám vidám pörölyütéseit.

Kis gyaloghíd ez, nem is a Dunán, csak egy szűk szurdék csermely-fonalán. Nem Pestet köti össze és Budát: Ozora kocsmáját és templomát.

A Cinca fölött feszül, — de merész felnyúló páros rácsa mit idéz?

139

A Lánchíd ívét, az ív rácsait! Egy vén számadó titkos álmait.

Jó lépteim rajt nékem hallani, csöngnek, mint nagyapa forintjai. Jövet-menet hídvámot a híd ád, egy régi érdem arany kamatát.

Ahogy akarta egy okos juhász és veje s fia, két komoly kovács, áll jókedvében is némán a híd, Dicsérhetne akár egy Széchenyit!

A lélekharangra

Itt csöndítnek még arra is, ki haldokol, szólítgatja a torony a fogoly, a kézbe kapott lelket, mint mi hajdan a csigát háza kanyaraiból.

A szőllőhegyre menet

Látom a présházat már a hegyen, szelíd varázslat esik meg velem, lélekben fent vagyok, hűs lomb alól szánom magam, ki ittlent kutyagol.

140

A Cincára

Ez a patak olyan patak, hogy nincsen is, ha nem dagad, nem is folyik, úgy elalszik. Akkor van, ha megharagszik.

Fenekéről az akácfa alig lát ki az utcára, a fák alján van-e, nincs-e, nem is gondolunk a vízre.

Nem is patak ez a patak, amíg az ég meg nem hasad, meg nem nyílik, meg nem zendül. Akkor indul meg a hegyről.

Akkor jő, mint a táblával Mózes az Úr haragjával, bőgve, törve, mint vad csorda, villámcsapás ostorozza.

Kiugrik a főutcára, épphogy nem két lábra állva, akkor járja azt a táncot, mită forognak a házak.

141

Ragyoghat a nap az égen, járja tovább csak keményen, mint a legény igazában, cigány nélkül, egymagában.

Egy öreg béresre

Völgyből dombra költözött a család, a határ egyik feléből a másba. Itt van, de mégse láthatok le Gyántra, hegy takarja a kedves, hű szukát. „Söveges megvan?" Nem, Gyánton maradt." Hogy: „nem szok meg már ő még egy világot, új ökröt, lovat, kutat, uraságot, új villany eleket, új markokat!"

Philippo Scolari di Ozora szellemének

Tavaly még megvolt, — volt és nincs deres, elhordta azt is már a kőmives. Küszöb lett? Kőpad? Áll, áll, ellenáll, de végül mégis töretik a vár.

142

Mely száz csata közt megóvta falát, megadván mindig időben magát, nem lőtte, csak az évek tábora. Rakta alját Pipo di Ozora.

Tovább rakatta egy török basa, épségben távozott ő is haza, mert köpte markát bár, meggondolá, nem temetkezett a falak alá.

Mit labanc, kuruc meg nem dönthetett, mérik a várat műértő szemek. „Ér másfélezret benne csak a fa!" mond Béla, vélem első unoka.

Azon volna, hogy ketten megvegyük, a vén mihasznát, a semmi becsüt, megvegyük, lebontsuk csöndesen s vegyünk egy szép nagy szőllőt a hegyen.

Játékszer

Mintha itt volna a tenyeremen, nézem a várat, úgy méregetem; itt Masolino élt s művész kara s utána gyermekálmaim hada.

143

Majd ifjú s férfi terveim soka: egy pórhad, kórház, népfőiskola, az ős-szegénység! — adjátok nekik szívem utolsó játékszereit.

Rab és porkoláb

Tagadhatnánk, mit érnénk el vele? Ez a vár volt négy megye börtöne. Akit Bakonyban elcsíptek betyárt, itt szenvedett fogságot vagy halált.

Verte a pandúr a szegény legényt, siratta lánya a legényt, szegényt. Siratta, amíg ki nem jött, amíg nem siratta meg férji markait.

A pannon lélekre

Pannonia, az arány földje ez, a várkapuban márvány a deres, a kapualjban, mely mint trombita harsogta le a jajt a faluba.

Elültem a mesterművön soká, elgondoltam, kit húzhatnék le rá,

144

bőgje világgá bűnét a bűnös, ítélt bennem a pap-, katona-ős.

De állt szívembe menten hökkenet, ki húzatna le épp így engemet? Moccantak, zúgtak a jobbágy atyák: Egyenlőség! Csak semmi durvaság!

Mint kas körül a méh, rajzott a nép, vegyült a zsandár-, betyárivadék. Lelkem egy fele rögtön öldököl, ha nincs a másik ott, a börtönőr.

A szegényekre

A szegények szerények. Hova lett haduk, a hü, hogy a család felett jobb napok járnak? Mint nemes vadak lapulnak távol szűz erdők alatt. Gyermekkoromban milyen gyolcs gatyák, bőszoknyák lengtek küszöbünkön át, bennük jóhangú ángyok, atyusok — Eltűntek, mint a brontozauruszok. Somfordál, mint a farkas menekül a szegény a fény meg a zaj elől. A régi sok rokon Julis, Maris, a sírba siklottak előlem is.

145

Vad a ketrecben, némán ballagom be a szép kertet, hol most lakhatom. Hegyen, a tisztilak szebb helyen áll, virágzóbban, mint egy királyi vár.

Puszta szigeten állok, idegen; a bennszülöttek népét keresem. Gyertek elő! Még értem szavatok. Gyertek elő, mert éhen pusztulok.

Száraz számvetés

Nem tudnék élni, ahogy egykor éltem: Ötödmagammal egy rossz tűz körül. Itt élnék mégis ezen a vidéken, itt élnék, élhetnék csak emberül.

A hivatalnok — ki eltartja bennem a költőt — hálhat már paplan alatt. A napszámos rég föld alatt pihenne, az őserő, a nemzeti alap!

Minden megoszt. Nem élek meg, hol élnék s ahol megélek, lelkem alszik el. Így példázom időm kegyetlenségét: kapuira felnégyelve emel.

A gyerekekre

Nézd a gyerekek arcát. Ott! A porban! Mennyi öröktől ismert ismeretlen. Mert nem kellett vátesznek lennem, hogy megjósoljam: ilyen arccal jő fel, mint napkelet vigasza ő is, a te gyereked.

Kapj föl még egyet, ha kevesled az otthonit, ilyen arcú az is, így sütött apám, anyám arca is. Hogy lengenek, mint fa körül a sarjú bokrok, úgy ágaskodnak a lányok, a fiúk.

Elgondolni hadd álljak közibük: be jó, be szép, ha bokrosul a nép. Ne feledjék, kiket a jegenyék sorsára küld magából magasba: nem díszleni, de vihar előtt veszélyt inteni.

Boldog, ki ilyen rengeteg felett hajlonghat jajjal, — mégis boldogan, de a veszélyben is nagy-gondtalan: kitörhetek,

147

egy kézmozdulat voltam, — de hány készül még a jó karból, az erős gyökérből!

Mentség

Mentse e verseket: két nap alatt írtam velük tele noteszomat titokban, loppal, mint valami kém. Lopkodnom kell, mi öröktől enyém.

A bolygón...

A bolygón, amely lánggal égve s szabott köréről ki-kitérve rohan a hideg űrön át, rajta van Ozora várdombja, temploma és mind e picike banyák.

A vén padokban ülve-állva s előre-hátra dűlve eveznek Mária felé, a zátony csillagok

148

közt úgy csapong daluk, mint hős, erős hajósoké.

Vendégként (mert hitetlen), kedvesem, szálljunk mi is ketten velük ma tovább és tovább. Nekik a másvilág, nekem az ifjúság dă kéken az ablakon át.

Oh zöngedezve és evezve hadd vigyenek egy percre mennybe kéz-kézben veled, teveled. Mária, szűz anya, mind isten angyala e kis banya, úgy zengenek.

A bolygón, mely kigyúlva s szabott útjáról ki-kihullva száguld az őrült semmibe, a semmin is kívül dalolva így röpül, akinek van mit hinnie.

Meghalunk, hiszen élve repülünk már a semmiségbe, a semmi égbe, meghalunk! Szótlanul repülünk,

149

de emelje szívünk: valamit mégis hallhatunk.

Vezet a kemény kántor, lendülnek föl és föl szavától az ifjú s vén arcok, szívek. Mária, szűz anya, nem lehet, hogy soha, soha partot ne érjenek.

Mária s Anna, Anna, ő néz le ránk, Jézus nagyanyja, a falról, az isteni napa! családi hű fejek, mint otthon az üveg alatt a sok fénykép baka.

Hitetlenül és szótlan ajakkal is jó e hajóban szállni a hűvös űrön át, Mária, szűz anya, hallani Pannika, Klárika, Sárika dalát.

Seb

Lüktet a kis seb ujjamon, mint kisgyerek lök, lökdös, ver az ujj: segíts, segítsetek.

Nyafog kis pólyái között a csecsemő nyűglődésével: ne legyen más gond, csak ő.

Úgy erőlködik, hogy tövig belepirul s el-elfulladva néz ki rám a gyolcs alól.

Megszúrtam magam, a vihar ezért esik, baj, bú, gond ezért nem lehet más, csak ez itt.

Gyerek? Nincs gyerek rettegőbb, üvöltözőbb, mint testem egy darabja a halál előtt.

151

Férfi lehettem, terv, erő, cél, gondolat; egy ujj kiáltja el, mi a legfontosabb.

Terv, cél? Bomló család vagyok, minden tagom egy-egy makacskodó gyerek, minden atom:

egy-egy csecsemő, sírni kész, üvölteni, hogy ételt, italt, meleget, ágyat neki!

Mondom: van más is, amivel törődni kell, mondhatom, a szív-anya csak rájuk fülel.

De ki fülelne énreám, ha mint gyerek fölsírnék — hogy sírnék! — fáradt vagyok, beteg.

És nemcsak én, és nemcsak én, százmillió

atomból, tagból szállna ma a jaj, a szó.

De hol a szív, az óriás hallgatni rám? Van isten? Ahogy volt, amíg éltél, anyám?

De kinek fájok én? De ki gondol velem, mint én az ujjammal, ahogy görbítgetem?

Kinek az ujja vagyok én, hogyha vagyok? S milyen célt téveszt el, ha én nem mutatok?

Mert tüzel, éget bennem is már valami, rángatja fájni őt, nagyot kiáltani.

Tagod mind csupa seb, csupa kín, csupa láng! Vagy, isten? Hogyha vagy, mire vársz még, apánk?

Novemberi kertben

Az ablak már próbálja, milyen lesz majd jege, de lefut még a pára, napfény süt újra be, mint amikor a gyermek sír egyet s földerül. Kilépek, járok egyet az öreg ház körül.

A fény mind fújja: nyár van, ülök csak, hallgatom kalapban, nagykabátban a kerti kispadon, szívom szemem behunyva a nap mézes borát, szívem kortyként tanulja a vének mámorát.

Mezétláb kergetőztem, nagyapa üldögélt, ült nyáron is itt őszben, örült, hogy ült, hogy élt, örült, hogy láthat engem, sarját lába előtt.

Örülök, hogy szívemben lám viszontlátom őt.

Hogy mint hajdan a fényben, itt ül teljes maga a szívem melegében, emlékem magzata, itt ül s én rejtett módra vele oly egy vagyok, mintha belém múlt volna s már fel is támadott.

Mért félnék, hogy a föld vár, ki azt sem tudhatom, nem támadtam-e föl már egy győztes hajnalon s nem vagyok-e az rég tán, ki vágytam lenni: ő, nagyapám, férfi, némán helytálló s elmenő.

Elmenő s búcsúzáskor bólintó csöndesen, mint mikor az ősz rászólt a tarlott földeken és hazaküldte s ő ment némán: helyin a mag

155

s buzog folyton a fold lent. — Valamit csak kiad!

S tán eltűnődött arról: ha el kell múlnia, lám, illatot be jót szór békén a fű, a fa, s milyen bűzt, undort áraszt az ember — mint díszét a lány, kit meggyaláztak, úgy veszti életét.

Nem félek a haláltól, csak emberi legyen, becsülettudó, jámbor, ne jöjjön hirtelen, ne üssön rajtam durván, mint paraszton a vad martalócnép, ledúlván pajtámat, házamat.

Jöjjön, mint tisztes vándor, üljön meg itt velem, hívja ki induláskor asszonyom, gyermekem, becsülje meg a portám, a népet, hova jár!

Oh légy keresztény hozzám, keresztényhez, halál!

Egy jól-telt légiriadó utón a Ferenc-hegyen

Szabad levegő, oh! Vegyed magadba vele ezt az őszi tág eget! Vedd kezedbe, mint serleget e völgyet (oly hűs csönddel csordulót, hogy szinte ihatod). Öleld fel azzal, hogy lám láthatod, boldogan nyúló városod, mint gyermeked hempereg lent az őszi fény díszéül a gőzök, füstök szétgöngyölgetett pólyái közt baj, bántalom nélkül!

Oh könnyebbítő szeretet, hogy van tovább is kit szeretni. Oh megpróbált vég és megízlelt semmi, mely gazdagítja szívedet! Jégfellegek fenyegető fútta utáni tiszta csönd!

157

Beh tág a mell és a mező és a jövendő odafönt!

Lapultunk — asszony s férfi — anyánk, a halál karján, mint a gyermek. Beh jó — letéve — újra földre lépni, sietni egyet.

Nem így, e fényt szívem nem így akarta szétosztani, e kincseket! A végzet ne így röpítse szét e várost, csupa nyomorék és használhatatlan darabra s e népet.

Kémények, füstölögjetek egy telitüdejűt az égre. Adjátok ki félelmetek, utcák, terek a mindenségbe.

És társak, akikben tovább buzogtatja ős áramát az idő, az emberfaj és az eszme, sorsunk egy sorsba fonva össze, hogy ne tudjanak ők szétbomlani, egymásnak ajándékai félszeg arcunkról vegyük át, tisztítsuk meg egymás mosolyát.

158

Egy emlékre

Tízen vagy tizenegyen: a kis társaság az esztergomi dóm-hegyről jövet

az országútra érve egy percre megállt egy lámpa alatt, — ottan áll ma is

szélén Babitscsal; hajadonfővel haladt kockás kabátban; nem feledtem el

sem őt, sem Öltönyét, sem félszeg mosolyát...

Minden mást elnyelt a durva idő, azt a napot, az út végét és elejét.

Csak az a perc maradt meg, amidőn az útra értünk, csak az a kis útdarab

maradt meg emlékemben. A futó idő felett mint felmagasodó híd áll

ívén Babitscsal, ahogy mosolyog, fedetlen fővel, félszegen, a győzelem

leronthatatlan szobraként.

Rózsák korai hóban

Még piroslik a rózsa, ha dől is rá a hó. A hó-tenger alól véres fejét kitolja.

Véres szemét kitátja a fehér gally között. Mint vad, az üldözött, riadtan bámul hátra.

Mint lukjából a róka, a lángoló szemű, úgy villog ez a rózsa, a szemnyi tiszta düh.

Dől a hó, borzadozva állnak — zölden — a fák, némán a tátikák. Csak ő visít, a rózsa.

Most vagy a legszebb rózsa s a legiszonytatóbb: hő száj-kínálta csók s köpések véres mocska

160

és vérbeboruló szem s pisla fény, otthonom és fekély tiszta testen s tilos jel utamon

s lebukó nap, köd-marta s tej-arcon tűz-pirosság s gyűrt gyolcson szűz-bizonyság s szívben a harag marka

s piros levélpecsétek s hamun hunyó parázs és fegyver-lobbanás s hogy élek, mégis élek!

A Móricz Zsigmond-emlékkönyvbe

Nem fedte ő fel szívét senkinek s okosan tette, — mire jó? Szemében a derű már-már a jégcsillogású közöny volt: égő s átolvaszthatatlan. Távolabb, igen: a jövő, a múlt s a nagy közösség (ami épp oly messzi): sóvár szíve attól még lángragyúlt.

161

A többi? Baromvásár csak, piarc, hol egyként üzlet az ember, az állat, a jó férfikar és az édes arc... Megvetett minket, világát? Figyelt, fülelt és mindent megjegyzett magának. S összevont szemmel: ,,ez ostoba úr, ez még ostobább szolga, ez csaló, ez anyját ölné" — mondta konokul, „ez meg is ölte* — mondta két fakó mosoly közt, mint ki belső hangra hallgat, de szólván mindent istennek beszél el. S elment örökre és most itt vagyunk — megismerve egymásban önmagunk — fejünkön rettentő ítéletével.

Válasz egy kérdő levélre

Nem szólhat az, ki nagyon is sokat tudna már szólni — Omló világot hallhat válaszolni.

Sok nagyon is, amit szemem, amit

162

szívem lát s látott — Megdermedsz, testvér, hogyha fölkiáltok.

A kaszinókert és a hősi emlékmű között X. mezővárosban

Kiért maradt ott Szabadi, ezért a szorgos kopaszért? és Kiss és Tóth és mind, aki ha élt is, épp csak éldegélt? Melyiknek kispörköltjét védve halt meg Szmodics és Fekete? Melyik söréért fagyott jégbe Fábján füle, Kovács keze? Csillogva cikáz, mint a villám, kés-villapár a csirkehullán; e szép hölgyért, hogy így ehessen, melyik Nagy halt meg Voronyezsben? Mert ha van képzeletben mérték, a finom ujjak szét most vágják az ezüst tálon Takács térdét,

163

Kántás karját, Pordán bokáját. Nincs nagy étvágyam, csak merengek. Egy pohárban szűz egri áll. Állongok szótlanul. Melyiknek tálal föl engem a halál?

Magányos angyal

Ady emlékének

Az évek között egy rejtekező angyal kiáltja nagy szavát. Nem az egek angyala ő. Semmiből ő maga gyúrta magát.

Ím a mocsárra tévedt katona, ki köd hátán üget ide> Csaták fejetlen harcosa, számkivetett fajták jobb-nincs hite.

Vadóc, dobáló szellem, amilyet népeinek Ázsia szül. Egykor emberként élhetett, azért pusztult el embertelenül.

164

Fáról varjúként fára ilyenek követnek dúlt-vert csapatot. Szavára hull a csüggeteg, elhull mind a szíve-nyomorodott.

Diadalát és ujjongó dühét a sátán kiáltja vele? Vagy mit akar még ez a nép, kinek bezárult pokla és ege?

Kiált az angyal s harag s szeretet emeli szívét és kezét s szégyen, hogy egyebet nem tehetett, csak azt, hogy odadobta életét.

Kit nem erősít, nem költ fel e hang, sorsát sohasem érti meg. Ott kezdődik az itt alant, hol elfordulnak mind az istenek.

165

Töredék (Egy folyó mellett)

No nézd, megint egy hal! Unja ez is a habnak bűzhödt ízét — magát a víz fölé veti. Boldog — bár a napfény-halált ízlelgeti — boldog, hogy kóstolót egy más világból kaphat.

Mint én. Föl-fölvetem magamat egy folyóból — nyüzsgőn, sűrűn folyik, mint bábot és dögöt hordó hangyák népe a fűszálak között — ki-kivetem magam, emberfaj, zuhogódból,

mely posványos vidék ezer forrásaképpen millió bölcsőből szüremlik és hizik egyre dörgőbbre a közös egy gödörig kín, káromlás, sírás vad hang-egyvelegében.

Ki-kivetem magam egy percre és fölülről még iszonyúbb az ár s még nevetségesebb rövid versengéstek, okosok, ügyesek, amíg elemetek a szakadékba nem dől

Apróbb töredékek

Tavasz

A földben a hulla sötéten nyúlik végig Európán,

de az almafa újra fehéren nyílik, nem vért csöpöget rám.

Isten

Ügy volna jó e Minden ura, a mérhetetlen isten, ha asszony volna, nevető, anyaként karba felkapó, úgy ölelő, hogy lankadó; hatalmas is, de engedő...

Vissza hazulról

Nem várt engem itt sem nyugság, menedék, mint Jónást a cethal, kiköp a vidék, most öklendez épp ki: ráz, visz a kocsi vissza a világba továbbküzdeni!

167

Rajtam a szutyok még, a szag, a szavak, mik a nyomor tengermélyén bomlanak; ha tesz isten próbát, azt megálltam én, és ha szólhat szóval, azt kiáltom én.

De vajj lesz-e még fül, lesz-e arra ma: Isten szava mindig a mélység szava? Fura próféta: csak annak szólhatok, aki a szólásra parancsot adott

Nyár

Mivel van a föld tele! — S zöld még a fák levele, nem olyan, mint illene: nem alvadt-vér fekete.

Vonaton a Nyírségen

Bal felől a tenger napraforgó hódolattal szegzi rád fejét.

Jobbkézt, hátra se nézve a sorból, éppen annyi farral áll feléd.

Bárki vagy, így járj itt a nép közt is, nem te vagy úr: mögötted a nap

168

Fölkészülten

Simítom nyakam, itt töri ki majd a hóhér.

Tapintom szívem, ezt lövi át majd a hóhér.

Testvér! súgom majd, tudva bár hogy kár a szóér.

Tűzben

Égett a város, bűzhödött, olvasztotta ki vétkeinket, sercegtünk mind a tűz fölött, a romlandók, egymásra leltek. Az volt a kéj: a szennyben, lángban szeretni — nem egymást, hanem utoljára még, részegen, önmagunkat a pusztulásban!

Mutatkozik...

Mutatkozik oroszlánkörme pirosan megint a tavasznak: bimbózik a barack, a körte, a szelíd karmok kifakadnak. A levegőbe tiszta mancsok emelődnek szaporán, mintha valamennyi megállj-t mutatna, egy ősi, mély parancsot. Mintha óriás anyaállat kelne, hogy kebelét kitárva utoljára még útját állja e vesztébe futó világnak.

Mennyi kar! Elnézem e karmok e tiszta kardok vítta harcot! Mennyi nevelés, türelem és kitartás és győzelem emelődik a neveletlen, ölni áradó ösztön ellen! És szívemet okos keménység szállja meg, hogy erős a mélység, erősebb a föld, mint az ember és félni sem kell, futni sem kell, dönthet házakat, tornyokat, áradhat tombolva a had,

legősibb nagy ellenfele, a békesség megbír vele!

Rangrejtve 1944

Jeladás

Bementünk az ivóba. ,,Ni, öcsém!..." állt föl egy vendég. Morcosan, hogy lássa, szegény nevemre úgy néztem mögém, akár egy hátrakergetett kutyára.

Menekülő

Ez a szorongás, ez a baljós szünetlen rettenet! Fut a vonat és jön a pallos híven fejem felett.

171

Haza

Hazaáruló, nem lelek helyet hazámban. Beh kicsi lettél, hazám! S beh enyém! Akár hajdan a tanyán szérűnk zuga, ha kutya kergetett.

Katica néném

Katica néném, hogy babusgatott, mihelyt megtudta, hogy bajban vagyok. — Mi kell? Mi még? Legkedvérevalóbban felkapott volna, mint pólyáskoromban.

Bezárva

Csak S pap, -— ördög vinné a papot! Az unos-untalan bekopogtatott. — Hamar, a kamra!... Így volt: én e börtön mélyén sínylődtem dión és befőttön.

Költészet és valóság

Kivert a verejték. Nem vagyok oly derűs mindig, mint kezemben a toll.

Fütyül rám. Gondja csak a messzi kor, s a jelennek a megvető mosoly.

Nők és férfiak

Megfeleztük Némethtel a zsilettet, be is szereltük rögtön a cipőnkbe: ha úgy fordul, tudjuk dolgunk előre! Az asszonyok nevettek.

Házkutatás

Feldúltak mindent. Már nem csak a gazdát, a fegyvert, fegyvertáramat akarták. Semmi! tiportak könyvben, kéziratban, bokán felül golyóban, ekrazitban.

Tető nélkül

Lebbent a szél. A hamuban, tele dühvel, ki-kinyílt a parázs szeme. Krumplit sütöttünk. Fent az esten át repülők szálltak, mint a vadlibák.

173

Könnyítő gond

De, bujdosva volt legjobb dolgom. Ettem, sose fáztam. Hogy élhetnék meg, ez volt gondom a siralomházban.

Jean Paul versben

Emlékezet, egyetlen édenkertem, honnan sosem lehet kiűzni engem.

Egy állomáson

Esztike, ő megismert. Őrnagy férje mellett állt, nem szólt, épp csak elpirult. Emlékezett kisdiák szerelmére? Arcára újabb pírt lökött a múlt.

Nyugodtan

Hegyi pincében élek, asztalom a megterített selyem Balaton.

174

Csillog a só, a villa, az üveg. Bárkit szívesen megvendégelek.

Összeesküvő magyarok

Présház, diófa, esti völgy felett. Hű arcok, hangok. Egyszerre, dörögve: „Gyertek át! Vendég! Ne kérdd! Gyula jött le! Hajtják azok az istentelenek!"

Biztonság

Veszély, veszély. De ma is képtelen vagyok hinni, baj eshet itt velem, hol dédapám élt! itt e megzavart jött-ment nyáj veszt el engem, a magyart?

D. A.-nak

Volt veszély is. ,,Egy csendőrszázados három vármegyén át téged nyomoz..." Végre elért. Így zihált: ,,Ismerem! Keresik! Meneküljön, mesterem!"

Áldozat

Eltéptem, mit tegnap írtam, meglelheti valaki. Elfeledni is igyekszem, ki találnám vallani. Elkezdtem, de abbahagytam, mi eszembe ma jutott és megfojtom ezt is, ezt a most mozgó vers-magzatot. Rúgkapálsz még benne, eszme? Nem maradsz meg eleven! Vers vagy így is? Szóra kelnél? Kiálts égre, holttetem!

176

Az új nemzetgyűléshez

,,Hazát kell nektek is teremteni..." Petőfi

Amit mi kaptunk: előleg csupán. Egy koldus-szegény nő előlege a munkára, hogy rakjuk fel a házát a háború és a tűzvész után, hogy költözködhetnék újra bele. Ne hordja senki fenn fejét közülünk holmi glóriával, sőt hajtsa le, mert tolvaj-bélyeg lesz fején a hírnév s orgazda ő, ha nem lesz érdeme: ha nem váltja be szorgalmas okosság derék dolgával az előlegét. Rajtunk fordul meg: lesz-e újra ország, lesz-e otthona ennek az anyának, aki kezünkbe adta mindenét, utolsó fillérként végső bizalmát. Mirajtunk fordul most meg, lehet-e olyan magyarság, hogy szennybe ne fojtsák. A nemzet velünk tette fel a sorsát s duplán vesztünk, ha nem nyerünk vele. Nem örvendve hát, hanem szívszorongva iskolásokként álljunk a padokba.

Mert példák vagyunk. Befagyott folyó jégtorlaszaiként országnyi rom anarchiája köröttünk. A nemzet, az önnön bűnével viaskodó, minket emelt fel szólván: ők a kezdet, ők a virág, hol minden csupa gyom. A millió önzés egy kaosza mivelünk próbál teremteni rendet, jobbat és szebbet, mint volt valaha. A milliók, akik már önmagukban félik — mert ott is látták — a csalót, a tolvajt és a gyilkost, felocsúdtan reánk mutatnak: íme ők a jók, az ember voltra példamutatók, kik értünk magukon is erőt vettek, hogy átválthassák arra a valót, amit eddig csak eszmék ígérgettek.

Magunk vagyunk. Nincs köztünk, akinek dörrenő revolverlövései jelképként már a történelmen át dörgik, mint Botond bárdcsapásai, egy nép keseredett akaratát és nincs köztünk a férfi mind, aki hős is volt, mikor dőlt az áradat. De hősöket vár és férfiakat az élreállóktól nép és világ.

178

Milliók pillantásának soha fénycsóvájában csapat így nem állt még. Kegyetlen, nagy fény! Egekig vetül, egy nép egére áruló jelül mozduló kezünkről ma minden árnyék. Fölös mondanom: száradjon le a kéz, amely itt maga felé hajol; ez a nagy fény, mint szálló kard vasa csap felénk a nép millióiból. Csapjon, suhogjon! Hulljon le a kéz, ha csak magának akar itt is többet, ha megtagadja azt a nagyobb törzset, azt a szándékot, mely idenyújtotta megfoghatóan a megbékülés ünnepére és aztán a dologra! S hulljon a fő, ha... úgyis hullni fog, mert egy nép feje bukik le velünk, ha gyengék leszünk a parancsra, hogy hazát kell nekünk is teremtenünk!

1945. nov. 29.

179

Utószó (a kézirat sorsáról)

A „bátrabb igazságok" kimondásának — e kézirat története mutatja — sok akadálya van. Az első, ötven évvel ezelőtti nekifutásról a bevezető tanulmányban részleteseb­ben szó van. Mintegy évtizeddel ezelőtt, birtokába kerülve a kézirat Bustya-féle másolatának, a budapesti Magvető Könyvkiadónak ajánlottam fel az eredetileg Erdélybe szánt régi-új verseskönyv kiadását — Illyés Gyula örököseinek beleegyezésével. Az igazgatói ígéretet több évi halogatás követte, s ez arra késztetett, hogy visszakérjem az iro­dalomtörténeti-filológiai kísérő tanulmánnyal kiegészült gépiratot. Az 1989. decemberi változást követően a vélhető legilletékesebbhez, Püski Sándorhoz, illetve már Magyarországon működő kiadójához fordultam; hiába volt meg az érdeklődés, anyagi fedezet híján ott sem lett könyvvé a Bátrabb igazságokért! Ráadásul a gépirat is elkallódott. Szerencsére az „eredeti" (vagyis a versek fél évszázaddal ezelőtti másolata) megvolt, s a tanulmány iro­dalomtörténeti fele is fennmaradt a Literatúra, az Iro­dalomtudományi Intézet budapesti folyóirata 1987-es évfolyamában, a Bodnár György 60. születésnapját köszöntő számban.

Az újabb, a legújabb kísérletre a Flóra néni (Illyés Gyuláné Kozmutza Flóra) halála utáni hetekben vállal­koztam, most már az ő emlékének is adózva e munkával,

181

hiszen vele többször is beszéltünk a mindmáig ismeretlen Illyés-kötetről. Persze, azt sem felejtettem el, hogy mit jelentett Illyés Gyulának Erdélyben jelen lenni a műveivel; az 1969-es kiadású, a bukaresti Irodalmi Könyvkiadót feltüntető, ám Kolozsvárt készült versválogatás, a Világszerzés úttörésnek számított, nehéz évek után, újabb nehéz idők kezdetén.

Kiadási szándékunk nyilvános bejelentését, a Korunk 1995. 6. számát követően levelet kaptam Bustya Endrétől, s ebben pontosít néhány részletet. Innen másolom át, az utószó függelékeként, az Illyés-filológiára, illetve az erdélyi magyar irodalomtörténet-írásra tartozó passzusokat:

„Az 1946—47-es tanévben, elsőéves koromban — az akkor még a Mátyás-szülőházban levő — Móricz Zsigmond­kollégista novíciusként örököltem meg Faragó Csiótól, aki György Lajos tanársegédjeként, megszaporodott elfoglalt­ságára hivatkozva reám testálta a Kollégium már hónapok óta befagyott könyvkiadó részlegének szerkesztői funk­cióját. Tekintve, hogy a Kollégiumnak nem volt már le­hetősége a könyvkiadásra, amelyet a párt és az égisze alatt működő Józsa Béla Athenaeum sietett a maga számára kisajátítani (ekkoriban iparkodtak felszámolni az EMKE kiadói tevékenységét is) sikerült minket, majd néhány hónappal később az EMKE könyvkiadói működését lestop­polniuk. Az én szerkesztői funkcióm tehát csupán a mintegy íróasztal-rekesznyi kéziratot őrizni — a megjelentetésük minden reménye nélkül. Ezek között volt az első kiadandó kéziratként kiszemelt Illyés-versgyűjtemény.

Tekintve, hogy akkoriban (1947 tavaszán) a határok légiesítése-átjárhatósága tökéletesen megvalósult valóság volt, a rendre-rendre Magyarországra, illetve az ottani egyetemekre átszivárgott móriczista kollégáink rendszere­sen hazajártak vakációzni [...]. 1947-ben a magyar húsvét április 6-ra esett, tehát a magyarországi egyetemeken tanuló kollégáink a március 30-ra eső virágvasárnap előtti szombaton már kikapták az akkoriban kéthetes húsvéti vakációt; a román húsvét egy héttel későbbre, április 13-ra esett, mi csak az április 6-ra eső román virágvasárnapja előtti szombaton kaptuk ki a vakációt. Tehát a március 31. (hétfő) és április 5. (szombat) közötti hét elején kaptuk meg az Illyés Gyula üzenetét, hogy mivel itt már nincs kilátás a kézirat megjelentetésére, küldjük azt neki vissza. Én saj­náltam a direkt nekünk szóló ajánlással s előszóval ellátott kézirattól való megválást, elhatároztam tehát, hogy a kéz­iratot a visszaküldés előtt teljes egészében lemásolom. Más­fél-két nap alatt készültem el a rohammunkával. A másolatot két példányban gépeltem le: a Kollégium számára megtartandó első példányt a normál nagyságú drappos papírra gépeltem, míg a magam számára a bekötésre szánt indigós példányt a nagyobb méretű, hófe­hér, érdes velin, ún. bankposta papírra gépeltem 8—8 oldalas ívekre. Az első példányt oldalanként külön papír­lapokra, a papírlapnak csak az egyik oldalára írva, gépeltem le. Ezt a példányt egy kettévágott sínes dossziéba fűztem: az átlugggatott oldalakon átfűzött »síneket« a félív nagyságú — borítékként szolgáló — karton elejére és végére helyezett fémlapocskákon hajtottam össze. A borító karton-

fedélre — úgy emlékszem — kézzel ráírtam a szerző nevét és a kötetcímet. Ez a Móricz Zsigmond Kollégiumban ma­radt, s erre a példányra tintával rávezettem töltőtollal a »korrektúrát«, ami főleg a gépelési hibák kijavítása vagy az esetleges kihagyások, elírások betűhív korrigálásából ál­lott. Mivel akkor nagyon kellett a munkával sietnem, s a vakációra való hazautazásom közeledése is szorított, az indigós példányomra már nem vezettem át a javításokat, hiszen azt az átjavított első példányról is bármikor elvégezhettem a későbbiek folyamán, azaz az eredeti Illyés-kézirat nélkül is. Ezt viszont — a húsvéti vakációról visszatérve — addig húztam-halasztgattam, amíg teljesen elmaradt. Az eredeti kéziratpéldányt Illyés Gyulának Kovács Andris vitte vissza, de töményebben visszaem­lékezve felrémlik bennem az is, hogy a másik — szintén Pestre visszautazó — volt móriczista barátunk, Szilágyi Domi vitte vissza. Ez viszont nem lényeges, mert Illyés az eredetit visszakapta, tökmindegy tehát, hogy Kovács And­ris vagy Szilágyi Domi volt-e a postás." (Kovács András filmrendezőről van szó — az itt emlegetett Szilágyi Domi viszont nem azonosítandó a költővel, aki akkor mindössze kilencéves volt. — K.L.)

A történet további részletei remélhetőleg már a ki­nyomtatás után következnek.

K.L.

Kolozsvár, 1996. április 16.

184

Tartalom

Verseskönyv korfordulóra (Kántor Lajos bevezető tanulmánya) 5

Előszó (1946) 29 Lehet még... (1938) 33 Csúcson (1938) 34 A tájban... (1938) 35 Újító halál (1938) 36 Medve (1939) 37 Isten forró agyában (1939) 38 Közelgő háború (1939) 39 Középszer (1940) 41 Részegség (1940) 42 Szembenézve (1940) 43 Folyók, fjordok, kis falvak (1940) 44 Betegen, ősszel (1940) 46 A büntetés kora (1941) 47 Civódók (1941) 48 Nem gépkocsi... (1941) 49 Falu az éjben (1941) 51 Hóseás(1941) 53 Tavasz elé (1941) 54 Óda egy krumpliföldhöz (1941) 55

187

!

Egy kis szél (1941) 57 Táltos (1941) 59 Vedd példának... (1941) 60 Férj, feleség... (1941) 61 Voltunk — leszünk (1941) 62 Ábrándom az volt... (1941) 63 Szöcskeszó (1941) 66 Háborús délután (1941) 67 Szabad halott (1941) 68 A költő Szekszárdon (1941) 69 Vonatból (1941) 70 Betyártanya (1941) 71 Forgószél (1941) 73 Széchenyi (1941) 74 Újszülött 76 Pihegő(1942) 79 Máglya (1942) 81 Fájdalom (1942) 82 Próba-halál (1942) 83 A betegség értelméről (1942) 85 Csak ne kelljen halálba menni (1942) Kórházban, hajnal előtt (1942) 89 Jó halált (1942) 90 Ami megmarad (1942) 92 Száz év múlva (1942) 93 Kapcsok (1942) 94 Örök éjszakában (1942) 95

188

Ma egy éve (1942) 96 Megmentett élet (1942) 97 Csillagok (1942) 98 Talpak (1942) 99 Kipróbáltátok magatok... (1942) 100 Hídi vásár(1942) 102 Kamasz (1942) 106 Tolnai erdő (1942) 107 Légy (1942) 110 Koponya (1942) 112 Felébredek (1942) 114 Korforduló (1943) 120 Tüzes trón (1943) 123 Látvány (1943) 124 Körülvettelek... (1943) 126 Az előbbi magyarázata (1943) 127 A szerelem ismerkedés (1943) 128 Menet (1943) 129 Bátrabb igazságokért! (1943) 133 Győztes óra (1943) 135 Hegyi temető (1943) 136 Verses útinapló (1943) 138 A bolygón... (1943) 148 Seb (1943) 151 Novemberi kertben (1943) 154 Egy jól-telt légiriadó után (1943) 157 Egy emlékre (1943) 159

189

Rózsák korai hóban (1943) 160 A Móricz Zsigmond-emlékkönyvbe (1943) 161 Válasz egy kérdő levélre (1943) 162 A kaszinókert és a hősi emlékmű között (1943) 163 Magányos angyal (1943) 164 Töredék (1943) 166 Apróbb töredékek ( 1943) 167 Mutatkozik... (1943) 170 Rangrejtve (1944) 171 Az új nemzetgyűléshez (1945) 177

Utószó (a kézirat sorsáról) (K.L.) 181

KORUNK BARÁTI TÁRSASÁG KOMP-PRESS KIADÓ Kolozsvár Felelős kiadó: Cseke Péter Telefon- és faxszám: 00-40-64-136530

A könyv szerkesztője: Mező Piroska Borítóterv: Heim András Műszaki szerkesztő: Heim András Korrektor: Mező Piroska Számítógépes szedés: Sass Gyöngyi Számítógépes tördelés: Lakó Boglár Alak: 1/32 70X100 Kiadói ívek száma: 3,3 Nyomdai ívek száma: 6,00

Comanda nr. 60257 Imprimeria .ARDEALUL" Cluj