ANTHONY HOROWITZ ÉGI HÁBORÚ Az ötök ereje 2.

Budapest, 2007 A mő eredeti címe: Evil Star Copyright © Anthony Horowitz 1985, 2006 a Walker Books 2006. évi kiadása alapján készült Fordította: Pék Zoltán Szerkesztette: Kukucska Zsófia ISBN 978 963 9715 12 7 Kiadta az Animus Kiadó 2007-ben 1301 Budapest, Pf 33. www.animus.hu info@animus.hu Az 1795-ben alapított Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztık Egyesülésének tagja Felelıs kiadó: Balázs István Fıszerkesztı: Gábor Anikó Borítóterv: Beleznai Kornél 1308:GY - Dagály u. 9. GYEREK H 83 FS00142950 Nyomdai elıkészítés: Scriptor Kft. Nyomta és kötötte az Alföldi Nyomda Zrt. Debrecenben Felelıs vezetı: György Géza vezérigazgató

Eddig történt...

Matt Freeman tudja, hogy ı nem egy átlagos tizennégy éves fiú. Vannak bizonyos képességei: pusztán gondolata erejével képes tárgyakat mozgatni vagy pusztítást elıidézni. Ezeket a képességeit azonban, amelyek egyszer már próbára lettek téve a Hollókapuban, még nem tudja irányítani. Mattét fel akarták áldozni egy mágikus átjáró kinyitásakor, mely két dimenziót köt össze. Az elképzelhetetlenül gonosz ısi lények, az Öregek megpróbáltak visszatérni a világba, hogy elpusztítsák. Mattnek az utolsó pillanatban sikerült megállítania ıket. A harc azonban még nem ért véget. Öt tinédzser áll az emberiség és a káosz között. İk a kapuırök, és Matt az egyikük. A világ csak akkor lesz biztonságban, ha mind megtalálják egymást. És a második kapu hamarosan kinyílik... Az öreg szeme izzott, visszatükrözte a tőz utolsó lángjait. A nap már lenyugvóban volt, az árnyékok egyre nyúltak. Messze-messze egy hatalmas madár - egy kondorkeselyő - körözött lustán, majd lecsapott. Aztán minden elcsendesedett. Az éjszaka már csak egy sóhajtásnyira volt. - Eljön - szólalt meg az öreg. Különös nyelven beszélt, melyet a világon nagyon kevesen ismertek. - Nem kell érte küldenünk. Amúgy is eljön. Faágból faragott botjára támaszkodva felállt, és odament a kıterasz széléhez, amelyen üldögélt. Innét lelátott a kanyonba, amely mintha a végtelenbe hullt volna alá; olyan törésvonal volt ez a bolygó testében, mely talán egymillió éve alakult ki. Egy darabig hallgatott. Tucatnyi férfi várta, hogy folytassa. Senki nem mozdult. Egyikük sem merte megzavarni, ahogy gondolataiba mélyedve állt. Végül visszafordult. - A fiú a világ túlsó felén van. Angliában él. Az egyik férfi nyugtalanul fészkelıdött. Tisztában volt vele, hogy nem helyes kérdezni, mégsem tudta megállni: - Csak várunk rá ölbe tett kézzel? Olyan kevés az idınk. És ha el is jön, hogy tud segíteni? Csak egy gyerek! - Nem érted, Atoc -felelte az öreg. Ha mérges volt is, nem mutatta. Tudta, hogy Atoc csupán húszéves, maga is alig nıtt ki a gyerekkorból, legalábbis lelkileg. -Afiúnak ereje van. Még maga sem sejti, kicsoda és hogy milyen erıs. Idıben itt lesz. Az ereje hozza ide. - Ki ez a fiú? - kérdezte másvalaki. Az öreg megint a napba nézett, amely mintha a legmagasabb hegycsúcson ült volna tökéletes egyensúlyban. A hegyet úgy hívták: Mandango. Az Alvó Isten. Matthew Freeman a neve. İ az elsı az Ötök közül.

Szerencsekerék Valami nem volt rendben a házzal az Eastfield Terrace utcában. Nagyon nem. A környéken mindenhol egyforma, vörös téglás, viktoriánus épületek sorakoztak, többnyire két szobával a földszinten, nagy ablakkal a bejárati ajtó mindkét oldalán. Némelyik házon mőholdvevı, némelyik ablakban virágosláda díszelgett élénk színő virágokkal. A dombtetırıl lenézve a St. Patrick templom körül kanyarodó utcára azonban, amely aztán az Esso kút és az éjjel-nappali felé tartott, egy ház már elsı pillantásra kilógott a többi közül. A huszonhetes szám többé már nem tartozott ide. Mintha megbetegedett volna, és arra várna, hogy elvigyék. A kert valóságos szeméttelepnek tőnt, a kapu melletti kuka, ahogy az lenni szokott, csurig telt, a fekete szemeteszsákok, amiket a lakók már nem tudtak belegyömöszölni, körülötte he-vertek. Ez persze önmagában nem számított szokatlan látványnak az Eastfield Terrace utcában. Még az sem volt kirívó, hogy a függönyt sosem húzták félre az utcai ablakokról, és

amennyire meg lehetett állapítani, odabent sosem kapcsolták fel a villanyt. A ház azonban bőzlött. Már hetek óta förtelmes csatornaszag lengte körül, s egyre erısödött, olyannyira, hogy az emberek már átmentek miatta az utca másik oldalára. És akármi okozta is, kihatott az egész házra. A virágok elfonnyadtak a kertben, aztán eltemette ıket a gaz. Még a téglák is színüket vesztették. A szomszédok próbáltak panaszkodni. Bekopogtak, de senki nem nyitott ajtót. Telefonáltak, de senki nem vette fel. Végül szóltak a kerületi tanácsnak az ipswichi önkormányzatnál, de persze hetekbe telik, mire történik valami. A ház nem üres. Ennyit tudtak. Hébe-hóba látták a tulajdonost, Gwenda Davist fel-alá járkálni a függöny mögött. Egy ízben -jó egy hete - látták hazainalni a boltból. És volt még egy bizonyíték rá, hogy van élet a huszonhetes szám alatt: a televíziót minden este bekapcsolták. Gwenda Davist jól ismerték az utcában. Egész felnıtt korában itt élt, elıbb egyedül, majd az élettársával, Brian Conrannel, aki olykor tejesemberként dolgozott. Ám ami igazán elindította a pletykát, az volt, hogy hat éve érthetetlen okból örökbe fogadott és hazahozott magához egy nyolcéves fiút. Mindenki egyetértett abban, hogy ı meg Brian nem éppen ideális szülık. A férfi ivott. Sokat veszekedtek. És az a hír járta, hogy alig ismerték a fiút, akinek a szülei autóbalesetben vesztették életüket. így aztán senkit sem lepett meg, amikor az egész rosszul sült el. Nem igazán a fiú hibája volt. Matthew Freeman mindenki szerint elég rendes gyerek volt, ám amint betette a lábát ide, a dolgok rossz irányba fordultak. Lógott az iskolából. Rossz társaságba keveredett. Egész sor kisebb kihágást elkövetett, míg végül tényleg összeakasztotta a bajszát a rendırséggel. Aztán betört abba a helyi raktárba az Ipswich állomás mellett. Egy biztonsági ır majdnem meghalt, és Matthew-t rajtakapták. Utána elküldték valami javító-nevelı programra. Új nevelıszülıt kapott, valahol Yorkshire-ben. Olcsón megúszta. Ez volt az általános vélemény. Mindez három hónapja történt. Utána Gwenda apránként eltőnt szem elıl. Ami pedig Briant illette, senki nem látta hetek óta. A ház néma és elhanyagolt volt. Mindenki egyetértett, hogy hamarosan tenni kell valamit. Június elsı hete volt, este fél hét. A nappalok egyre hosszabbodtak, addig nyújtózkodtak, ameddig csak bírtak. Az Eastfield Terrace lakóinak melegük és elegük volt. És a bőz minden eddigin túltett. Gwenda épp vacsorát készített magának a konyhában. Sosem volt túl vonzó nı - alacsony, slampos, a szeme fénytelen, összeszorított szája örökké mosolytalan -, Matt távozása óta viszont még tovább hanyatlott a külleme. Haja fésületlenül meredt szanaszét. Virágos ruhát és kardigánt viselt, amelyre, tulajdonosához hasonlóan, ráfért volna egy mosás. Újabban folyton dörgölte a karját, mintha fázna vagy félne valamitıl. - Kérsz valamit? - kérdezte magas, vékony hangon. Brian a nappaliban várta, de Gwenda tudta, hogy úgysem fog enni. Minden jobb volt, míg Briannek megvolt az állása a tejeseknél, csak aztán összeverekedett az egyik vezetıvel, és ki-rúgták. Ez közvetlenül az után történt, hogy Mattét elvitték. S most már az étvágyát is elvesztette. Gwenda az órájára pillantott. Mindjárt jön a Szerencsekerék, a kedvenc tévémősora. Igaz, a mőhold révén most már minden este nézhette. De a csütörtök különleges. Csütörtökön vado-natúj az adás, nem ismétlés. Odavolt a Szerencsekerékért. Imádta a stúdió élénk fényeit, a versenyzıket, akik egymillió fontot nyerhetnek, ha elég kérdésre felelnek és jól meg merik pörgetni a kereket. Legjobban pedig a játékvezetıt imádta, Rex McKennát: a sosem fakuló barnaságát, a vicceit, a tökéletes, fehér mosolyát. Rex az ötvenes éveiben járhatott, ám haja még mindig hollófekete volt, szeme csillogott és ruganyos léptei fiatalabbnak mutatták. Amióta csak Gwenda emlékezett, ı vezette a mősort, s noha volt még két kvízmősora és egy táncversenye is a BBC-n, Gwenda a

Szerencsekerékben szerette a legjobban. — Kezdıdik már? - szólt ki a konyhából. Brian nem válaszolt. Újabban beszélni se nagyon szokott. Gwenda egy doboz babot vett elı a konyhaszekrénybıl. Nem éppen ünnepi vacsora, de jó ideje egyikük sem keresett pénzt, lassan már koplalni fognak. Körülnézett tiszta tányérért, ám azt sem talált. Minden vízszintes felületet mosatlan edények borítottak. A mosogatóból koszos tálak és tányérok tornya meredt kifelé. Gwenda úgy döntött, a konzervdobozból fogja enni a babot. Belenyúlt a mosogató koszos, barna vizébe, és sikerült kihalásznia egy villát. Letörölte róla a zsírt a ruhájába, majd kiment a konyhából. A nappaliban nem égett a villany, ám a tévé fénye mutatta az utat. Azt is megmutatta, hogy a nappali egy szemétdomb. A szınyegen régi újságok, csurig telt hamutartók, koszos tányérok, használt zoknik és alsógatyák hevertek. Brian egy szófán üldögélt, ami már akkor rondának és használtnak látszott, amikor elhagyta a boltot. A nejlonborításon csúnya folt éktelenkedett. Gwenda rá se hederítve lehuppant a férfi mellé. Az egész házban förtelmes bőz itt még tovább fokozódott. Gwenda ezzel sem törıdött. Úgy érezte, Matt távozása óta minden félresikerül. Nem tudta, miért. Nem mintha szerette volna a fiút. Ellenkezıleg, mindig is tudta, hogy valami nincs rendben vele. Vagy nem ál-modta meg a szülei autóbalesetét az azt megelızı éjjel? Csak azért fogadta be, mert Brian meggyızte. Aki persze csak a pénzre akarta rátenni a kezét, amit Mattre hagytak a szülei. Csakhogy a pénz olyan gyorsan elment, ahogy jött. És aztán Matt is elment, elvitte a rendırség mint fiatalkorú bőnözıt, és neki csak a szemrehányás maradt. Pedig nem az ı hibája volt. İ gondoskodott a fiúról. Sosem felejti el, a rendırök hogy néztek rá: mintha ı követett volna el valamit. Már azt kívánta, bárcsak Matt sose bukkant volna fel az életében. Minden Matt miatt romlott el. - És most az ITV csatornán újra itt a pörgetés és a szerencse... a Szerencsekerék! Gwenda hátradılt, ahogy a Szerencsekerék szignálja felharsant. Ötvenfontosok repkedtek a képernyın. A közönség tapsolt. És ott volt Rex McKenna, aki most lesétált a kivilágított lépcsın, egy-egy szép lánnyal mindkét karján. Rikító, flitteres zakót viselt, integetett és mosolygott, boldog volt, hogy ismét itt lehet, mint mindig. -Jó estét mindenkinek! - köszönt. - Ki tudja, ki fog nyerni ma este? - A kamerára kacsintott. - Csak a kerék tudja! A közönség megvadult, mintha elıször hallották volna. Pedig Rex mindig ugyanígy kezdte a mősort. „Csak a kerék tudja", ez volt a szlogen, bár Gwenda nem volt benne biztos, igaz-e. Az csak egy böhöm nagy mőanyag és fakerék. Honnét tudhatna bármit is? Rex megállt, a taps elhalt. Gwenda transzban meredt a képernyıre. Már el is feledkezett a babról. Átfutott a fején, hogy hogyan lehet az, hogy a televízió még mőködik, amikor a ház-ban két hete kikapcsolták a villanyt, mert nem fizette a számlát. Futó gondolat volt, nem eredt utána. És különben sem érdekes. Igazi áldás ez a mősor. Hogy is bírná ki az éjszakákat a Szerencsekerék nélkül? - Isten hozta önöket a mősorban, ahol a kerék pörgetése egymillió fontot is jelenthet... vagy egy retúrjegyet üres zsebbel! - harsogta Rex. - Micsoda zsúfolt hetem volt! Tegnap reggel a feleségem felébresztett hat órakor, hogy elfelejtettem beállítani az ébresztıórát. Pedig én beállítottam... a sarokba! A közönség hangosan nevetett. Gwenda is nevetett. - Ma estére remek mősorunk van. Mindjárt megismerkedhetnek a három szerencséssel, akik a ma esti díjakért versenge- nek majd. De ne felejtsék: ha rá akarják tenni a kezüket az egymillió fontra, mit kell tenni? - Pörgetni! — rikoltotta a közönség. Brian meg sem mukkant. Gwendát kezdte bosszantani, hogy csak gubbaszt ott görnyedten. - Ám mielıtt elkezdjük - folytatta Rex -, váltanék pár gyors szót egy különleges hölggyel, aki

közel áll hozzám... - Odalépett a kamerához, az arca betöltötte a képernyıt. Gwenda úgy látta, hogy egyenesen ırá néz. - Hello, Gwenda. - Hello, Rex - rebegte Gwenda. Alig tudta elhinni, hogy a férfi tényleg hozzá beszél. - Hogy vagy ma este, kedvesem? -Jól... - Az ajkába harapott, kezét ölében összefonta. - Figyelj csak, drágám! Nem tudom, gondolkodtál-e azon, amirıl beszélgettünk. Matt Freeman. Az a csatornatöltelék. Az a kis szemét. Eldöntötted, hogy mit csinálsz vele? Rex McKenna két hónapja kezdett el beszélni hozzá. Ez eleinte megdöbbentette Gwendát. Hogyan szakíthatja félbe a mősort (amit tízmillióan néznek), csak hogy vele beszéljen? Valamiképp még a régi ismétlésekben is sikerült neki, ami képtelenség, mivel némelyiket évekkel ezelıtt vették fel. Ez eleinte aggasztotta. Amikor elmondta Briannek, az a képébe nevetett, és azt mondta, hogy kezd elmenni az esze. Aztán Rex gyorsan felvilágosította Brianrıl. És már nem zavarta ez az egész. Bizarr, de megtörténik, és ıszintén szólva hízelgett neki. Istenítette Rex McKennát, aki a jelek szerint szintén kedvelte ıt. - Matt Freeman bolondot csinált belıled - mondta a magáét Rex. - Betolakodott a házadba, tönkretette a kapcsolatodat Briannel, aztán meg bajba keverte magát, és mindenki téged hibáztatott. És most nézd meg magad! Se pénz. Se állás. Lecsúsztál, Gwenda... - Nem az én hibám - motyogta az asszony. - Én tudom, hogy nem, bogaram - felelte Rex. A kamera egy pillanatra átváltott, és Gwenda látta, hogy a stúdióközönség fészkelıdik, alig várják már a mősort. - Te törıdtél azzal a fiúval. Fiadként bántál vele. İ meg eltaszított. Hála? Na hiszen. Ezek a mai fiatalok. Most meg csavargó lett. Hallanád csak, miket terjeszt rólad! Sokat gondolkodtam rajta, és meg kell mondanom... a fiút meg kéne büntetni. - Megbüntetni... - dörmögte Gwenda megszeppenten. - Ahogy megbüntetted Briant, amiért olyan durva volt veled - ingatta a fejét Rex. Talán csak a stúdióvilágítás tette, de mintha kinyúlt volna a készülékbıl, át a szobába. - Tény, hogy Matt nagyon csúnya fiú. Ahová csak megy, bajt kever. Emlékszel, mi történt a szüleivel? - Meghaltak. - Az ı hibája volt. Megmenthette volna ıket. És van még más is, amirıl nem tudsz. Nemrégiben felbosszantotta néhány igen jó barátomat. Sıt mi több, megölte ıket. El tudod hinni? Megölte mind. Ha engem kérdezel, kétség sem férhet hozzá, hogy igenis ráfér a komoly büntetés. - Azt se tudom, hol van. - Azt megmondhatom. Egy Forrest Hill nevő iskolába jár. Yorkshire-ben, York mellett. Nincs olyan messze. - Mit tegyek? - kérdezte Gwenda. A szája kiszáradt. A konzerv a kezében elırebillent, a hideg paradicsomszósz az ölébe csorgott. - Kedvelsz engem, ugye, Gwenda? - A televíziós személyiség felvillantotta szikrázó mosolyát. Szeme sarkában apró ráncok táncoltak. - Segíteni akarsz nekem. Tudod te, mit kell tenned. Gwenda bólintott. Valamiért nekieredtek a könnyei. Arra gondolt, vajon ez-e az utolsó alkalom, hogy Rex McKenna beszél hozzá. Elmegy Yorkba, és nem jön vissza. - Vonattal mész, megkeresed és gondoskodsz róla, hogy soha többé senkit ne bánthasson. Ennyivel tartozol magadnak. Tartozol mindenkinek. Mit mondasz? Gwenda nem bírt megszólalni. Másodszor is bólintott. A könnyek még gyorsabban csorogtak. Rex hátrált. - Hölgyeim és uraim, nagy tapsot Gwenda Davisnek! Aranyos hölgy, megérdemli! A közönség egyetértett. Tapsoltak és éltették, míg Gwenda ki nem ment a szobából, fel az emeletre. Brian maradt a helyén, a szófán, lába kicsit szétnyitva, szája tátva. Azóta volt ebben a

helyzetben, hogy Gwenda a mellébe döfte a konyhakést. Brian kinevette. İrültnek nevezte. İ pedig megleckéztette, hogy soha ne felejtse el. Rex biztatta erre. Pár perc múlva Gwenda elhagyta a házat. Össze akart pakolni, de aztán nem talált semmi érdemlegeset, amit magával vigyen, kivéve a kisbaltát, amivel fát szokott aprítani. Gwenda bezárta a ház ajtaját, és elindult. Pontosan tudta, hová igyekszik: a Forrest Hillbe, egy iskolába Yorkshire-ben. Megint találkozik unokaöccsével, Matt Freemannel. Hogy meg fog lepıdni a fiú!

Az új fiú Mindig ugyanaz az álom volt. Matt Freeman egy fekete szirtfokon állt, ami úgy meredt ki a földbıl, mint egy mérgezı növény. Magasan volt, egymaga, körös-körül egy holtnak tőnı tenger terült el. A hullámok olajként gördültek, s noha süvöltött a szél, és a vízpermet csípte a szemét, nem érzett semmit, még a hideget sem. Valahogy tudta, hogy ez olyan hely, ahol sosem kel fel a nap. Megfordult a fejében, hogy talán meghalt. Megfordult és a több kilométernyi távolságban lévı part felé nézett, elıre tudva, hogy a másik négyet fogja látni, akik rá várnak, a köztük lévı vízsáv mögött. Mindig ott voltak. Három fiú és egy lány. İ korabeliek. Várják, hogy átkeljen a vízen és csatlakozzon hozzájuk. Ezúttal azonban másként alakult. Az egyik fiú talált egy csónakot. Nádból font hosszú, keskeny jármő volt, az orra úgy nézett ki, mint egy vadmacska felemelt feje. Gyatra egy tákolmánynak tőnt. Matt látta, ahogy a hullámok nekicsapódnak, próbálják visszalökni. A fiú azonban erıs, ritmikus csapásokkal evezett. Szelte a vizet, percrıl percre közeledett, Matt már jobban ki tudta venni: barna bır, sötét szem, fekete, egyenes, vállig érı haj. Tépett farmert és bı inget viselt, egyik könyökénél lyukkal. Mattét remény öntötte el. A csónak pár perc múlva eléri a szigetet; ha le tud jutni a partra, megmenekülhet. A szikla széléhez szaladt, és akkor látta meg a víz tintaszerő felszínén tük-rözıdve... Valami madár. Az alakja remegett, eltorzították a hullámok, ezért nem tudta megállapítani, mi is az. Óriási szárnyai voltak, fehér tolla és hosszú, kígyószerő nyaka. Hattyú! A három fiú és a lány mellett ez volt az egyetlen élılény, amit Matt ebben a rémálomvilágban látott. Felnézett, hogy lássa, amint elsuhan a sziget felett. A hattyú irdatlan nagy volt, akár egy repülıgép. Matt figyelmeztetıen felkiáltott. A lény ocsmány volt, szeme sárgán izzott, karmaival megragadta a vizet, és függönyszerően felhúzta maga mögött. Abban a pillanatban kinyílt narancsszín csıre, és fülsüketítı rikoltást hallatott. Mennydörgés válaszolt, és Matt térdre rogyott, ahogy a madár elrepült fölötte, szárnyaival le-nyomva rá a levegıt; rikoltása ott harsogott a fülében. A vízfüggöny lehullt, árhullám terítette be a sziklát, a partot, az egész tengert. Matt érezte, ahogy rázúdul. Sikoltásra nyitotta a száját... ...és zihálva ébredt fel az ágyában a kis padlásszobában, miközben a nyitott ablakon beszőrıdtek a hajnal elsı sugarai. Matt azt csinálta, amit máskor, amikor így kezdıdött a nap. Az órára pillantott az ágy mellett: fél hét. Aztán körülnézett, meggyızıdött róla, hogy a szobájában van, a ház legfelsı szintjén, Yorkban, ahol öt hete lakik. Egyenként szemrevételezte a tárgyakat. Az asztalon halomban a tankönyvei. A szék hátán az iskolai egyenruhája. Szeme a poszterekre tévedt a falon: néhány Arsenal-focista meg A világok harca moziplakátja. A sarokban a padlón a PlayStation. A szoba merı rendetlenség. De az ı szobája. Ennek pontosan ilyennek kell lenni. Minden rendben. Visszatért. Feküdt az ágyon félálomban, hallgatta a kora reggeli forgalmat, melyet a ház elıtt elköhögı tejeskocsi kezdett, majd áruszállító teherautók és ingázó személykocsik folytattak. Hét órakor hallotta, hogy Richárd szobájában a földszinten megszólal az ébresztı. Richárd Colé újságíróé volt a lakás. Matt hallotta, hogy Richárd felkel és bebattyog a fürdıszobába. Sziszegve megindult a víz a zuhanyban. Ebbıl tudta, hogy ideje készülıdni. Ledobta magáról a paplant

és felállt. Egy pillanatra meglátta magát az egész alakos tükörben a szoba sarkában. Egy tizennégy éves fiú szürke pólóban és boxeralsóban. Fekete haj. Röviden szerette, de újabban hagyta megnıni, s most kócosan, választék nélkül meredt szanaszét. Kék szemek. Matt jó formában volt, széles vállak, erıs izmok. Gyorsan nıtt. Richárd elırelátóan egy számmal nagyobb iskolai ruhát vett neki, ám ahogy most húzta fel a nadrágot, Matt érezte, hogy nemsokára rövid lesz. Fél óra múlva iskolához öltözve, könyvekkel megtömött táskával lépett be a konyhába. Richárd már ott volt, az éjjel kint hagyott edényeket pakolta el. Úgy nézett ki, mint aki egy hunyást sem aludt. Ruhája győrött volt, és bár zuhanyozott, nem borotválkozott. Szıke haja még nedvesen fénylett. Álmosan hunyorogva nézett rá. - Mit kérsz reggelire? - kérdezte. - Mi van? Richárd elnyomott egy ásítást. - Hát nincs kenyér és nincs tojás. - Kinyitott egy szekrényt és belenézett. -Van kukoricapehely, de önmagában nem olyan jó. - Tej sincs? Richárd kivett egy dobozt a hőtıbıl, beleszagolt, majd a mosogatóba öntötte. - Megsavanyodott - közölte. Mentegetızve emelte a kezét. - Jó, jó. Azt mondtam, veszek. De elfelejtettem. - Nem érdekes. - Dehogynem érdekes. - Richárd becsapta a hőtıajtót. Mérges volt magára. - Gondoskodnom kéne rólad... Matt leült az asztalhoz. - Nem a te hibád. Az enyém. - Matt... - kezdte volna Richárd. - Nem. Akár be is ismerhetjük. Ez így nem megy. - Nem igaz! - Igaz. Nem akarod, hogy itt legyek. Igazság szerint nem is akarsz Yorkban maradni. Én nem bánom, Richárd. A helyedben én se akarnám, hogy egy magamfajta kölyök lógjon a nya-kamon. Richárd az órájára nézett. - Ezt ne most beszéljük meg. Elkésel a suliból. - Nem akarok iskolába menni - felelte Matt. - Gondolkodtam róla. - Nagy levegıt vett. - Vissza akarok menni a NeSzába. - Megırültél? - meredt rá Richárd. A NeSza rövidítés a Nevelés és Szabadság Befogadóknál kifejezést takarta. Kormányprogram volt fiatalkorú bőnözıknek; Matt is részt vett benne, amikor Richárddal találkozott. - Könnyebb lenne. - Amikor benne voltál a NeSzában, egy boszorkánybandához küldtek. Szerinted legközelebb mi lesz? Talán vámpírok. Vagy kannibálokhoz kerülsz. -Vagy egy normális családhoz, amelyik gondoskodik rólam. - Én is tudok gondoskodni rólad. - Még magadról sem tudsz! - Matt nem akarta, de a szavak kicsúsztak a száján. - Most Leedsben dolgozol. Állandóan kocsiban ülsz, ezért nincs itthon sose kaja. És kimerült vagy! Csak miattam maradsz itt. Ez nem fair tılem. Igaz volt. Richárd elvesztette állását a Greater Mailing Gazette nevő lapnál, de egy hét múlva sikerült elhelyezkednie egy másiknál, a The Gipton Echónál. Persze az sem volt sokkal jobb az elızınél. Itt is csak helyi ügyekrıl írt. Elızı nap például egy új halétteremrıl, egy szemétfeldolgozóról és egy bezárással fenyegetett geriátriai kórházról. Matt tudta, hogy a férfi

dolgozik egy könyvön a közös kalandjaikról... A történtekrıl, melyek az Omega Egy nevő atomerımő megsemmisüléséhez és egy egész yorkshire-i falu eltőnéséhez vezettek. Csakhogy korábban az újságoknak is képtelen volt eladni a sztorit, s miért lennének mások a könyvkiadók? - Nem akarok most errıl beszélni - mondta Richárd. - Korán van. Találkozzunk este. Kivételesen nem leszek sokáig, elmehetünk valahová vacsorázni, ha akarod. Vagy hozok valamit. - Jó, oké. - Matt fogta a könyveit. - És a reggeli? - Majd beugrom a McDonald'sbe. A Forrest Hill magániskola volt a semmi közepén, félúton York és Harrogate között. Habár Matt ezt nem mondta el, igazából emiatt akarta elhagyni Észak-Angliát. Utált itt lenni, és noha a nyár már közeledett, korántsem volt benne biztos, hogy kibírja addig. Kívülrıl semmi baj nem volt a sulival. Volt egy négyszöglető zárt udvara boltívekkel és lépcsıkkel, mellette egy színes üvegablakos, vízköpıs kápolna. Az iskola egyes részei háromszáz évesek voltak, ami látszott is rajtuk, de nemrégiben az igazgatónak sikerült pénzt szerezni, amit új épületekbe fektetett. Volt színház, tudományos tömb és egy pajta nagyságú, emeletes könyvtár. Ez mind az utóbbi két-három évben épült. Az iskola rendelkezett saját teniszpályával, úszómedencével és sportpályákkal. A városon kívül helyezkedett el egy kis völgyben, az utak minden irányból meredeken lejtettek felé. Amikor Matt elıször meglátta, úgy érezte, egyetemi kampuszra tart. Csak amikor észrevette a kék kabátban és szürke nadrágban órára igyekvı, tizenhárom-tizennyolc éves fiúkat, akkor jött rá, hogy ez gimnázium. Egy világ választotta el a St. Edmundtól, ahová Matt Ipswichben járt. Ha össze kellene hasonlítani a kettıt, azt se tudná, hol kezdje. Itt minden tiszta és rendes volt. Nem volt kajaszag, se graffiti, se hámló festék, se rongyokban lógó háló a focikapun. A könyvtár ezernél több könyvvel rendelkezett, a számítástechnikai terem pedig a legmodernebb számítógépekkel. Még az egyenruha is teljesen különbözött a St. edmundi-tól. Amikor elıször felhúzta, úgy érezte, hogy valamit elvettek tıle. A kabát lenyomta a vállát, a hóna alatt meg vágott. A zöld és szürke csíkos nyakkendı röhejesen festett. Nem akar menedzser lenni, akkor minek öltözzön úgy? A tükörbe nézve mintha másvalakit látott volna. Nem Richárd akarta odaküldeni. A Nexus - a rejtélyes szervezet, amely irányítása alá vette az életét -javasolta. Matt két éve alig tanult valamit. Minden tárgyban lemaradt. Ha a nyáron küldik új suliba bárhol, az csak galibát okoz. Egy magániskolában azonban nem kérdeznek sokat, és még a speciális igényeire is odafigyelnek. Az egészet a Nexus fizette. Jó ötletnek tőnt. Csakhogy az elejétıl fogva minden rosszul alakult. A Forrest Hillben a legtöbb tanárral nem volt gond, akikkel viszont igen, azok alaposan kitettek magukért. Matt napok alatt ellenségévé tette az angoltanár Mr. Kinget és Mr. O'Shaughnessyt, aki franciatanár és igazgatóhelyettes volt. Mindketten alig múltak harmincévesek, de úgy viselkedtek, mintha jóval idısebbek lennének. Mr. King a legelsı napon letolta Mattét, amiért ragozott az udvaron. A másodikon Mr. O'Shaughnessy leckéztette tíz percig kilógó inge miatt. Utána pedig mindketten kapva kaptak minden alkalmon, hogy rászóljanak. A legnagyobb problémát mégis a többi fiú jelentette. Matt túlélı típus volt. A St. Edmundban is akadtak kötekedık, köztük egy-két olyan, aki élvezettel bántotta a kisebbet, szorgal-masabbat vagy azt, aki csak más volt. Tisztában volt vele, hogy idıbe telik barátokat szerezni egy új helyen, fıleg ennyire más fiúk között. Ennek ellenére meglepıdött, hogy milyen keve-sen adnak neki egyáltalán esélyt.

Persze ık mind ismerték egymást. A többi tizennégy éves fiú már a második éve járt a Forrest Hillbe, már összebarátkoztak. Kialakult az életmódjuk, és Matt tudta, hogy új fiúként ı beto-lakodónak számít. Ezen csak rontott, hogy teljesen más világból érkezett. Egy gyengébb gimnáziumból, ami messze-messze volt. A fiúk közül kevesen voltak sznobok, mégis mind gyanakodva fogadta, és volt egy, aki kifejezetten rászállt. Gavin Taylornak hívták. Majdnem minden órára járt, amire Matt. És az egész évfolyamot rettegésben tartotta. Gavin nem volt nagydarab: teste karcsú, az orra pisze, kissé zsíros szıke haja a válla alá lógott. Vigyázott rá, hogy a nyakkendıje sose legyen egyenes, zsebre dugott kézzel, görnyedten járkált, sugárzott belıle, hogy jobb, ha mindenki - diákok és tanárok - békén hagyja. Az arroganciáját Matt száz méterrıl érezte. Állítólag az egyik leggazdagabb fiú volt az egész iskolában. Az apja internetes cége használt autókat árult egész Nagy-Britanniában. És volt négy-öt nagydarab haverja. Úgy követték az iskolában, mint gonosz statiszták egy Quentin Tarantino-filmben. Gavin döntött úgy, hogy Matt nem való ide. Nem az sértette, amit az újonnan érkezettrıl tudott. Hanem az, amit nem. Matt a semmibıl bukkant fel a tanév végén. Nem járt elıké-szítıbe, és nem árulta el, hogy miért hagyta ott az elızı iskoláját, hogy mi történt a szüleivel, vagy hogy mit csinált az elmúlt két hónapban. Gavin az elsı pár hétben sokat cikizte Mattét, hogy kiugrassa a nyulat a bokorból. Az, hogy Matt nem félt tıle és nem mondott el neki semmit, csak tovább dühítette. Ám akkor történt valami, ami még tovább rontott a helyzeten. Gavin valahogy kihallgatta az iskolatitkárt, aki az irodájában telefonált. így tudta meg, hogy Mattnek meggyőlt a baja a rendırséggel. Hogy nevelıintézetben vagy hasonlóban volt. És hogy nincs pénze. Valami londoni jótékonysági szervezet fizeti neki a sulit. A hír pillanatokon belül bejárta az iskolát, és attól kezdve Matt sorsa megpecsételıdött. İ volt az új fiú. A jótékonyságból befizetett. A vesztes. Nem része az iskolának, soha nem is lesz. Talán lettek volna, akik nagylelkőbbek hozzá, de túlságosan féltek Gavintıl, és Matt egy szál barát nélkül találta magát. Richárdnak egy szót sem szólt. Nem volt nyafogós fajta. Ami- kor meghaltak a szülei, amikor Gwenda Davishez került, sıt még akkor is, amikor lényegében szolgaként dolgozott a Kaptártanyán, megpróbált falat építeni maga köré. Mégis minden nappal nehezebben tudta elviselni a helyzetét. Biztos volt benne, hogy elıbb-utóbb valami elroppan benne. A busz szokás szerint fél nyolckor tette ki. A nap mindig azzal kezdıdött, hogy összegyőltek a kápolnában, hatszázötven félig még alvó fiú dallamtalanul elénekelt egy zsoltárt, majd az igazgató vagy az egyik tanár rövid beszédet mondott. Matt fel sem emelte a fejét. Azon gondolkodott, amit reggel Richárdnak mondott. El volt szánva, hogy elmegy. Elege volt. Az elsı két óra nem volt annyira rossz. A matek- és történelemtanár fiatal és együttérzı volt, nem engedték, hogy a többiek belekössenek. A nagyszünetet Matt a könyvtárban töltötte, igyekezett megírni a leckét. Aztán negyvenöt perc következett a felzárkóztató tanárral, aki a helyesírását és nyelvtantudását igyekezett gatyába rázni. Az ebéd elıtti utolsó óra azonban an-gol volt, és Mr. King pocsék kedvében volt. - Freeman, állj fel, légy szíves. Matt lassan felállt. A szeme sarkából látta, hogy Gavin vigyorogva oldalba bök egy másik fiút. Matt tett róla, hogy az ı arca ne áruljon el semmit. Mr. King feléje indult. Az angoltanár kopaszodott, ezért vörös fürtjeit az egyik oldalról átfésülte a másikra, ám fejbıre még így is kilátszott. A Twist Olivér egy szamárfüles példányát szorongatta. Ezt a könyvet olvasták az órára. Egy rakás leckefüzet is volt nála. - Elolvastad a kijelölt fejezeteket a Twist Olivérben? - Megpróbáltam - felelte Matt. A szereplık tetszettek neki, de a nyelvezetet régimódinak találta, nehezen tudta követni. Miért használt Charles Dickens annyi leírást?

- Megpróbáltad? - fintorgott Mr. King. - Ez azt jelenti, hogy nem. -Én... - Ne szakíts félbe, Freeman. A te fogalmazásod volt a legrosszabb az osztályban. Két nyomorúságos pontot értél el a húszból. Még a Fagint sem tudod helyesen leírni. F-A-Y-G-I-N! Nincs y a Faginben, Freeman. Ha elolvastad volna, tudnád. Davis hangosan vihogott, és Matt önkéntelenül is elvörösödött. - Megint elolvasod azokat a fejezeteket, és a jövıben jobb szeretném, ha figyelnél rám. Leülhetsz. - Azzal úgy dobta Matt leckekönyvét az asztalra, mintha a csatornában találta volna. Az óra jóval kicsengetés után ért véget. Délután játékok lesznek, azokat Matt legalább szerette. Fitt volt és gyors. Mégsem vették be egyik csapatba se. Ebben a félévben kriketteztek, és Matt nem lepıdött meg, amikor ıt küldték a legmesszebbre. Az iskola egyik modern épületében lehetett ebédelni. Az önkiszolgáló büfénél hideg és meleg ételekbıl választhattak, és ötven hosszú asztalnál fogyaszthatták el egy óriási modern csillár alatt. A fiúk oda ültek, ahova akartak, de az évfolyamok általában együtt maradtak. Kések-villák csilingelése és sok-sok fiatal hang visszhangzott, a nagy üvegablakok csapdába ejtették és ide-oda dobálták a ricsajt. Matt éhes volt. Késve érkezett az iskolabuszhoz, nem maradt ideje beugrani a McDonald'sbe. Richárd lakásában pedig nem sok ennivaló akadt elızı este. Forrest Hillben az étel volt az egyetlen, amit szeretett, vett is jócskán sonkát, salátát, fagyit és gyümölcslét. Aztán a tálcát fogva nézte, hová ülhetne. Öt hét elteltével már nem is remélte, hogy bárki odahívja. Észrevett egy üres helyet, elindult. A tálcát maga elıtt tartva nem látta a kinyújtott lábat. Felbuktatták. Tehetetlenül zuhant elıre. A tálca, a két tányér, a pohár, a kés, villa és kanál kirepült a kezébıl és fülsüketítı csattanással ért padlót. Matt utánuk. Nem bírt megkapaszkodni, beleesett az ebédjébe. A teremben csend támadt. Matt fel sem nézett, tudta, hogy mindenki ıt bámulja. Nem Gavin Taylor buktatta fel. Az egyik haverja. Matt azonban tudta, hogy csakis Gavin ötlete lehetett. Látta a fiút pár asztallal arrébb, ahogy kezében pohárral feláll. Arcán a hülye vigyor még szélesebb lett. Matt felállt. Ingérıl fagylalt csöpögött. Salátadarabok vették körül, gyümölcslétócsában állt. És akkor Gavin nekiállt nevetni. Ez volt a jel, a többiek csatlakoztak hozzá. Matt úgy érezte, az egész terem, az egész iskola rajta nevet. Látta, hogy Mr. O'Shaughnessy tart felé. Miért pont az igazgatóhelyettesnek kell ebédeltetni ma? - Hogy lehetsz ilyen kétbalkezes, Freeman? - A szavak mintha nagyon messzirıl érkeztek volna. Ott visszhangzottak Matt fülében. - Jól vagy? Gavin ujjal mutogatott. Matt felnézett. Érezte, hogy düh csap át a testén. És nem csak düh. Valami más is. Akkor sem tudta volna megállítani, ha próbálja. Mintha csatornává vált volna. Lángok folytak át rajta. Érezte az égésszagot. A csillár felrobbant. Ocsmány egy darab volt, fémkarok és égık masszája, amirıl egy építész úgy gondolta, illik a teremhez. Pont Gavin Taylor fölött lógott. Most, ahogy Matt ránézett, az égık egymás után felrobbantak, akkora durranással, mint egy-egy pisztolylövés. Üvegszilánkok záporoztak az asztalokra. Gavin felkapta a fejét, majd sikoltott, amint egy üvegszilánk az arcát érte. Újabb üvegzápor zuhogott rá. Füstpászmák kanyarogtak a mennyezet felé. Már senki nem nevetett. A teremben halotti csend honolt. Aztán Gavin kezében felrobbant a pohár. Csak úgy, ott a kezében. Felsikított. A tenyere felhasadt. Mattre nézett, majd a kezére. Szája kinyílt, de egy örökkévalóságig nem találta a szavakat.

- İ volt! - bıdült el aztán. - İ tette! Mattre mutatott. Egész testében remegett. Az igazgatóhelyettes tehetetlenül bámult. Megzavarodott, nem tudta, mit tegyen. Ilyesmi még sosem történt. Ebben nem volt tapasztalata. - İ volt! - hajtogatta Gavin. - Ne beszélj zöldségeket - torkolta le Mr. O'Shaughnessy. - Láttam, mi történt. Freeman a közeledbe sem ment. Gavin Taylor elsápadt. Talán a fájdalomtól, talán a látványtól, ahogy a vére csorgott a sebbıl. Matt azonban sejtette, hogy ennél többrıl van szó. Megrettent. Mr. O'Shaughnessy megpróbálta átvenni a helyzet irányítását: - Valaki hívja a gondnokot! És takarítsunk össze. Tiszta üvegszilánk minden... A gyerekek már megindultak. Fogalmuk sem volt, mi történt, csak ki akartak jutni az ebédlıbıl, mielıtt leszakad a mennyezet is. Pillanatnyilag el is feledkeztek Mattról, ám ha valaki mégis kereste volna, hát már nem találta volna ott.

A második kapu Mire Matt hazaért, az utcák már kezdtek kiürülni. Ezekben a nyári hónapokban sok volt a turista. A vikingmúzeum és az apátság elıtt egyre nıttek a sorok. A középkori falakon soka-sodtak a nézelıdık. Nemsokára több lesz a látogató Yorkban, mint ahányan itt laknak, legalábbis úgy tőnt. Városból turistalátványosság. Minden évben megismétlıdött. Matt a Zőrzavar köz nevő keskeny, macskaköves utcácskában állt, és felnézett a lakásra, amely háromemeletnyire magaslott az ajándékbolt fölé. Egy ideig boldog volt itt. Furcsa volt Richárddal lakni - az újságíró tíz évvel volt idısebb nála -, de azok után, amin együtt végigmentek Lessé Mallingban, egész jól bevált. Szükségük volt egymásra. Richárd tudta, hogy Matt megadhatja neki azt a sztorit, ami híres újságíróvá teheti. Mattnek pedig nem volt hova mennie. A lakás épphogy elég volt kettıjüknek, de amúgy is egész nap elvoltak. Hétvégente pedig elmentek túrázni, úszni, gokartozni, valahová. Matt már-már bátyjaként gondolt Richárdra. Aztán az elmúlt hetekben kezdte egyre kínosabban érezni magát. Richárd nem a bátyja. Csak véletlenül találkoztak, és ahogy a közös rémálom emléke fakult, egyre értelmetlenebbnek tőnt együtt maradniuk. Matt bírta Richárdot. Csakhogy nem lesz semmiféle Pulitzer-díjnyertes sztori, és az igazság az, hogy útban van. Ezért vetette fel, hogy visszamegy a NeSzába. Annak ellenére, amit Richárd mondott, egy közönséges család valahol vidéken nem lehet olyan rettenetes. És volt még egy oka, hogy elhagyja Yorkot. Matt most azon morfondírozott, hogy vajon a suliból idetelefonáltak-e Richárdnak, hogy mi történt. Nem látott rá okot. Gavin vádaskodása dacára egy tanár se hitte, hogy ı lenne a felelıs az ebédlıben történtekért. Matt viszont tudta, hogy így van. Érezte akkor a testén átfolyó erıt. Ugyanazt az erıt, amivel megállította a kést és elpattintotta a kötelékeit, amikor az Omega Egyben raboskodott. Ezúttal azonban volt egy különb- ség. Egy vele egykorú fiú ellen fordult az ereje. Pedig Gavin nem ellenség, csak egy hülye gyerek. Nem maradhat a Forrest Hillben. Még egy ugratás Gavintıl, még egy rossz reggel Mr. King angolóráján, és ki tudja, mi történik? Matt egész életében tisztában volt vele, hogy ı más. Hogy van benne valami... egy erı... akármi is az. Néha, amikor olyan filmeket nézett, mint a Superman vagy az X-men, eltöprengett, milyen lehet szuperhısnek lenni, megmenteni a világot. Pedig ı nem szuperhıs. Az ı ereje nem ér semmit, mivel nem tudja, hogyan használja. Ami még rosszabb, nem tudja irányítani sem. Lelki szemei elıtt látta Gavin véres kezét, megrettent arcát. Le is szakíthatta volna a csillárt. Az a tonnás fém és üveg agyonüthette volna. Majdnem megtörtént. El akart menni, el messzire, mielıtt az eset megismétlıdik. Az emeleti ablaknál mozgás támadt, és Matt meglátta Richárdot, aki háttal az utcának állt. Ez

fura. Az újságíró ugyan mondta, hogy ma nem lesz sokáig, de hét elıtt sosem ért még haza. A The Gipton Echó szerette a szerkesztıségben tartani, hátha valami történik, habár nagyon-nagyon ritkán történt. Richárd valakivel beszélt. Ez is fura. Alig jött hozzá látogató. Matt a kulcsával bement, fel a lépcsın. Nıi hang ütötte meg a fülét. Felismerte. - Találkozó lesz Londonban. Három nap múlva. Azt akarjuk, hogy ott legyenek. - Nem engem akarnak. Mattét. - Mindkettıjüket akarjuk. Matt letette az iskolatáskáját, és benyitott a nappaliba. Susan Ashwood, a vak nı, akivel Manchesterben találkozott, egy széken ült, kihúzott derékkal, kezét karba fonva. Arca sápadtságát kihangsúlyozta rövid, fekete haja és kíméletlenül fekete szemüvege. Székének támasztotta fehér botját. Ám nem egyedül jött. Matt ismerte a karcsú, barna bırő férfit is, aki vele szemben ült. Fabiannek hívták. İ fiatalabb volt, a harmincas évei elején járhatott. Matt már találkozott vele. Elıször ı javasolta, hogy maradjon Richárdnál, ı juttatta be a Forrest Hillbe. Fabian szokás szerint elegáns világosszürke öltönyt és nyakkendıt viselt. Keresztbe tett lábbal ült. Még a mozdulatai is elegánsak voltak. Fabian és Susan Ashwood a Nexus nevő titkos szervezet tagjai voltak. Az elejétıl fogva nyilvánvalóvá tették, hogy segíteni és védeni kívánják Mattét. Ennek ellenére a fiú nem volt különösebben boldog, hogy itt látja ıket. Miss Ashwood meghallotta bejönni. - Matt - mondta. Nem kérdés volt. Érezte, hogy ı az. - Mi folyik itt? - kérdezte Matt. Richárd eljött az ablaktól. - Téged akarnak. - Hallottam. Miért? - Hogy vagy, Matt? Milyen az új iskola? - mosolygott idegesen Fabian. Igyekezett barátságos lenni, de Matt azonnal megérezte a feszültséget, amint belépett. - A suli klassz - felelte lelkesedés nélkül. - Jól nézel ki. - Megvagyok. - Matt leült a szófa karfájára. - Miért jöttek, Mr. Fabian? Miért van rám szükségük? - Szerintem tudod. Fabian elhallgatott, mintha nem tudná, hogy folytassa. Noha ı változtatta meg Matt életét, Matt nagyon keveset tudott róla vagy bárki másról a Nexusból. - Amikor idejöttél, figyelmeztettelek - fogott bele Fabian. - Megmondtuk, hogy szerintünk van egy második kapu. Az elsıt elpusztítottad, a Hollókaput a Lesser Mailing melletti erdıben. A másik viszont a világ túlfelén van. Az én hazámban. Peruban. - Peruban hol? - szólt közbe Richárd. - Azt nem tudjuk. - Hogy néz ki? - Azt sem tudjuk. Reméltük, hogy azok után, ami itt Yorkshire-ben történt, lesz idınk többet megtudni róla. Sajnos tévedtünk. - Hamarosan kinyílik a második kapu - mondta Susan Ashwood. Hangjában nyoma sem érzıdött kétségnek. - Gondolom, ezt úgy hallotta... - kezdte Richárd. - Igen. - A szellemektıl. - Igen. - Susan Ashwood médium volt. Azt állította, hogy kapcsolatban áll a szellemvilággal. - Még mindig nem hisz nekem? Azok után, amin átment, amit látott? İszintén meg va- gyok döbbenve. Legutóbb sem hallgatott rám. Most muszáj. Mintha tél köszöntött volna be a szellemvilágba. Minden hideg és sötét, növekvı félelemmel suttognak. Valami történik, amit

nem értek. De tudom, mit jelent. Egy második kapu készül nyílni, és megint csak meg kell akadályoznunk, ha nem akarjuk az Öregek visszatértét. Azt akarjuk, hogy Matt jöjjön velünk Londonba. Csak neki van ereje megelızni a bajt. - Matt iskolába jár - morogta Richárd. - Nem ülhet csak úgy vonatra... Matt kinézett az ablakon. Nemsokára besötétedik. A Zőrzavar közt már beburkolták az árnyékok. Richárd felkapcsolta a villanyt. Fény és sötét. Mindig harcolnak egymással. - Nem értem - szólalt meg Matt. - Azt sem tudják, hol az a kapu. Mibıl gondolják, hogy én segíthetek? - Nem csak mi keressük - válaszolta Susan Ashwood. - Különös dolog történt, Matt. Te bizonyára véletlennek mondanád, szerintem viszont több annál. Szerintem így kellett történnie. Bólintott Fabiannek, aki elıvett egy DVD-lemezt: - Le tudjuk játszani ezt? Richárd a tévé felé intett. - Csak tessék. Fabian bedugta a lemezt a DVD lejátszóba, és bekapcsolta a tévét. Egy híradórészlet indult el. - Múlt héten vettük fel - szólt. A bejátszás egy asztalon heverı bırkötéső könyvet mutatott. A jelek szerint nagyon-nagyon régi volt. Egy kéz jelent meg, és kezdte el lapozni. A papír vastag és egyenetlen volt, tele írással és bonyolult rajzokkal, amelyeket tollal vagy talán pennával készítettek. Matt ehhez nagyon hasonlót látott az iskolában. A történelemtanár egyszer behozott pár képet egy kastélyban talált tizenötödik századi verseskötetrıl. A betőket olyan gondosan rajzolták, hogy mindegyik egy külön kis mőalkotásnak volt tekinthetı. Sok oldal egyformának tőnt. - Sokan világraszóló leletként emlegetik - magyarázta a kommentátor. - Cordóbai Szent József írta, egy spanyol szerzetes, aki Pizarróval hajózott Peruba 1532-ben, és tanúja volt az inka birodalom megsemmisítésének. Szent Józsefet késıbb a Cordóbai İrült Szerzetes névvel illették. Bırbe és aranyba kötött naplója talán megmagyarázza, miért. A kamera a lapokra közelített. Matt ki tudott venni pár szót, de spanyolul voltak, semmit nem jelentettek neki. - A napló megdöbbentı jóslatokat is tartalmaz - folytatta a hang. - Habár majdnem ötszáz éve vetették papírra, részletesen leírja az automobilok, a számítógépek, sıt még a mőholdak megjelenését is. Az utolsó lapok egyikén még egyfajta internetet is megjósol, amit az egyház hoz létre. A kép most egy spanyol városra váltott; hatalmas erıdnek tőnt, középen egy karcsú harangtoronnyal, melyet keskeny utcák és piacok öveztek. -A naplót a spanyol városban, Cordóbában találták meg. Állítólag a Mezquita nevő tizedik századi mecset udvarán ásták el, és földmunkák során kerülhetett elı. Magánkézbe került, többször is adhatták-vehették, mire egy angol antikvárius, William Morton rátalált. Morton az ötvenes éveiben járó, kövérkés férfi volt, haja ezüstös, arcát megégette a nap. Olyan embernek nézett ki, aki kiélvezi az életet. - Azonnal tudtam, mi az - mesélte tipikus, tanult brit kiejtéssel. - Cordóbai József érdekes pasas volt. Pizarróval és a konkvisztádorokkal utazott, amikor azok leigázták Perut. Ottléte alatt rábukkant valamiféle alternatív történelemre. Ördögök meg démonok... ilyesmi. És mindent leírt ebben - mutatta fel a naplót. - Rengetegen állítják, hogy a napló nem létezik. Ami azt illeti, sokak szerint maga József sem létezett. Hát úgy fest, hogy tévedtek. - El akarja adni a naplót - vágott közbe a kommentátor. - Úgy van. És meg kell mondanom, már kaptam is egy-két igen érdekes ajánlatot. Egy bizonyos dél-amerikai üzletember, neveket nem említenék, elképesztı, fél millió fontos ajánlattal nyitott. És Londonban is vannak, akik nagyon szeretnének alkudni velem. A jelek szerint jó kis aukciónak nézek elébe -nyalta meg az ajkát. A kamera visszaváltott a naplóra. Lapozták tovább.

-Annak, aki meg tudja fejteni a különös rejtvényeket, kibogozza a néha olvashatatlan kézírást, a napló egy teljesen új mitológiát kínál - folytatta a narrátor. - Szent József igen sajátosan látta a világot, és noha néhányan ırültnek tartják, mások viszont látnoknak és zseninek. Egy valami biztos. William Morton ezzel szó szerint egy aranybányát talált. A lapok pörögtek. Fabian megállította a képet. Matt lélegzete elakadt. A film legvégén a kamera megállt egy lapnál, ahol a kézírás -több száz apró szó keskeny sorokba szorítva - alul és felül helyezkedett el, középen pedig egy különös szimbólum látszott. Matt azonnal felismerte. A A O A Hollókapun látta. Arra a kıre volt vésve, amin majdnem megölték. Az Öregek jele. - Látják? - merevítette ki a képet Fabian. - Úgy véljük, a napló elárulja a második kapu helyét -mondta Susan Ashwood. - Talán még azt is, mikor és hogyan akarják kinyitni. Csakhogy mint hallhatták, nem mi vagyunk az egyedüli érdeklıdık. - Egy dél-amerikai üzletember... - gondolt vissza Matt a riportra. - Tudják, ki az? - Még azt sem sejtjük, melyik országban lehet, William Morton pedig semmit nem árul el - felelte komoran Fabian. - Maguk azok, akik találkozni akarnak vele Londonban - értette meg Richárd. - Igen, Mr. Colé. Kapcsolatba léptünk Mr. Mortonnnal, amint nyilvánosságra hozta a leletet. - Meg kell szereznünk a naplót - jelentette ki Miss Ashwood. - Meg kell találnunk a második kaput, és elpusztítani, vagy legalábbis úgy tönkretenni, hogy soha többé ne lehessen kinyitni. Sajnos, mint hallották, nem vagyunk egyedül. Az az „üzletember", akárki legyen is, elıttünk lépett. Amióta ez a felvétel készült, megnégyszerezte a William Mortonnak tett ajánlatot. Most már kétmillió fontot hajlandó fizetni. - De maguk rá tudnak ígérni - vélte Richárd. - Van pénzük bıven. - Ezt mondtuk is Mortonnak, amikor legutóbb beszéltünk vele - bólintott Fabian. - Megmondtuk, hogy lényegében annyit mond, amennyit ı akar. De ez már nem pénzkérdés. - Megijedt - magyarázta Miss Ashwood. - Elıször nem értettük, miért. Úgy tőnt, hogy megfenyegette az, akivel Dél-Amerikában alkudott. Kezet ráztak az árra, és senkinek nem beszélhet róla. Aztán rájöttünk, hogy ennél többrıl van szó. Elhallgatott. - Elolvasta a naplót - jött rá Matt. - Pontosan. Majdnem egy hónapig volt nála, az alatt elolvasta és eleget megértett belıle, hogy felfogja, mi van a kezében. Most Londonban tartózkodik. Nem tudjuk, hol, mert nem árulja el. Van ott egy háza, de abban nincs. Ami azt illeti, pár napja tőz ütött ki ott. Talán köze van ehhez. Nem tudjuk. William Morton mindenesetre bujkál. - Hogy lépnek kapcsolatba vele? - kérdezte Richárd. - Sehogy. İ hív minket. Próbáltuk bemérni a hívásokat, de hiába. Tegnapig úgy állt a dolog, hogy eladja a naplót annak az üzletembernek, és velünk nem is találkozik. Aztán tegnap megint telefonált. Történetesen én vettem fel. - Miss Ashwood odafordult Matthez. - És téged említett. - Engem?! - Matt azt se tudta, mit mondjon. - Nem is ismerem... - Nem. De tud az Ötökrıl. Hát nem érted? Biztos a naplóban olvasott róla és arról, hogy te vagy az egyik... Nem hitte el, amikor elmondtuk neki, és ezért végre beleegyezett, hogy találkozzunk. Egy feltétellel. - Azt akarja, hogy ott legyek - bólintott Matt. - Elıbb veled akar találkozni, kettesben. Megadott nekünk egy helyet és egy idıpontot. Csütörtökön, három nap múlva. - Csak egy napot kérünk tıled - erısítette meg Fabian. - Ha Morton meglát téged, és elhiszi,

hogy az vagy, akinek mi mondunk, talán nekünk adja el a naplót. Sıt talán csak úgy odaadja. Biztos vagyok benne, hogy már azt kívánja, bárcsak sose találta volna meg. Meg akar szabadulni tıle. Csak ürügyet kell szolgáltatnunk neki, egy jó okot, hogy odaadja a naplót. - Mattre bökött. - Te vagy ez az ok. Csupán annyit kell tenned, hogy találkozol vele. Mást nem. Hosszú szünet következett. Végül megszólalt Matt: - Folyton azt mondják, hogy az Ötök egyike vagyok. És talán igaz. Én nem nagyon értem ezt az egészet, csak azt tudom, mi történt a Hollókapunál. - Eltöprengett. - De nem akarok belekeveredni - folytatta. - Elıször is épp elég volt, most csak azt akarom, hogy békén hagyjanak. Azt mondják, csak egy találkozó Londonban, de tudom, hogy nem így lenne. Ha belekezdek, nem tudom majd abbahagyni. Történik majd valami, aztán másvalami, és így tovább. Sajnálom. Nélkülem keressék meg Mortont. Miért nem ajánlanak neki még több pénzt? Úgy látszik, csak az számít neki. - Matt... - kezdte Susan Ashwood. - Sajnálom, Miss Ashwood. Nélkülem kell csinálniuk. Mert én nem akarok tudni errıl. Richárd felállt. - Attól tartok, végeztünk. - Csak a Nexus miatt lehetsz itt! - csattant fel Fabian. Dühbe gurult. Szeme elsötétedett. - Mi fizetjük az iskolát. Mi tettük lehetıvé, hogy itt maradj. Jobban tennéd, ha átgondolnád. - Maguk nélkül is elleszünk! - Most már Richárd is kezdett begurulni. - Nem számít! - kelt fel mereven Miss Ashwood. - Fabian rosszul tette, hogy fenyegetett. Kéréssel jöttünk, és te választ adtál, Matt. Mint mondod, nélküled kell boldogulnunk. -Nyújtotta kezét, Fabian pedig odament, hogy belekarolhasson. - De egy valamit hozzátennék. - Üres szeme Matt felé fordult, és szomorúnak látszott. - Döntöttél ugyan, de talán annyi választásod sincs, mint hiszed. Megpróbálhatod elfelejteni, ki vagy, ám sokáig nem fog menni. Központi szereped van a történtekben, Matt. Neked meg a másik négynek. Azt hiszem, hamarosan kénytelen leszel ezt elfogadni. Fabiánnal együtt elindultak. Richárd megvárta, míg becsukódott a külsı ajtó, akkor visszarogyott a székbe. - Hát örülök, hogy elmentek. Egyébként azt hiszem, igazad van. Ezt a pimaszságot! Vissza akarnak rángatni abba! Hát nem fog menni. Elmehetnek a sunyiba. Matt nem szólt semmit. - Biztos éhes vagy - folytatta Richárd. - Visszafele beugrottam a szupermarketbe. Három szatyor kaja van a konyhában. Mit szeretnél vacsorára? Mattnek beletelt pár pillanatba, mire felfogta, amit hallott. Richárd bevásárolt? Talán életében elıször. Most eszébe jutott, hogy hazaérve meglepıdött, hogy Richárd már itt van. - Mi történt? Hogyhogy ilyen korán értél haza? - Azon gondolkodtam, amit reggel mondtál - vont vállat Richárd. - Rólad meg rólam. És igazad van. Nem gondoskodhatok rólad, ha állandóan ide-oda ingázom Leedsbe. Úgyhogy felmondtam... - Hogy mi? - Matt pontosan tudta, mit jelentett Richárdnak az állás. Meg sem tudott szólalni. - Nem akarom, hogy visszamenj a NeSzába. Azt mondtam, hogy gondoskodom rólad, és azt is teszem. Yorkban is találhatok állást. - Richárd sóhajtott. - Különben is mázli, hogy itthon voltam most. Szívesen beszélnél magad Mr. és Mrs. Frásszal? - Komolyan gondolod, hogy jól tettem, hogy nemet mondtam? - Persze. Ha nem akarsz menni, miért mennél? Te döntesz, Matt. Azt kell tenned, amit akarsz. - Miss Ashwood nem ezt mondta. - Tévedett. Itt biztonságban vagy. Amíg Yorkban vagy, semmi bajod nem eshet. Legfeljebb ételmérgezés. Ugyanis ma este fızök! Száz kilométerre onnét, az Ml-es autópályán egy Harry Shepherd nevő férfi éppen kikanyarodott egy benzinkúttól. Felixstowe-ból indult és Sheffieldbe tartott. Ahogy sötétedni

kezdett, megállt harapni valamit és egy csésze teára. A kamionsofırök számára elıírt kötelezı pihenıt úgyis meg kellett már ejtenie, és szerette ezt a benzinkutat. A büfében volt egy pin-cérnı, akivel mindig eltrécselt. Amikor továbbindult, már erısen sötétedett, és az esı is nekieredt. A reflektor fényében látta a rézsútos esıcsíkokat. Másodikba kapcsolt, hogy besoroljon az autópálya forgalmába... akkor látta meg a nıt a leállósávban felemelt hüvelykujjal. A stoppos univerzális jele. Manapság ritkán látott ilyet. A stoppolást legtöbben veszélyesnek tartották. Aki nem ırült meg, az nem ül egy kocsiba egy vadidegennel. Fıleg, hogy ennyi különc lófrál mindenhol. És másvalamit is furcsált. A stoppos nı volt. Középkorúnak tőnt, kabátja nem nagyon védte meg az esıtıl, haja nedvesen lógott. Harrynek megesett rajta a szíve. Valamiért a saját anyja jutott eszébe róla, aki egyedül élt egyszobás bérelt lakásában, Dublinban. Levette a lábát a gázról, és rálépett a fékre. A nı odaszaladt. Harry tudta, hogy minden elıírást megszeg. Nem szabadott utast felvennie. Fıleg, amikor üzemanyagot szállított. Valami azonban meggyızte. Egy sugallat. Nem tudta volna megma-gyarázni. Gwenda Davies látta, hogy a benzinszállító lassít. A fények tükrözıdtek a hatalmas ezüst tartályon, melyen élénksárga betőkkel az állt: SHELL. Mostanra már északabbra kéne lennie. Nagy hiba volt pénz nélkül eljönnie otthonról. A stoppolást már majdnem feladta. Cserbenhagyta Rex McKennát. Csak remélni tudta, hogy a férfi nem fog haragudni rá. Most azonban szerencséje van. Kitörölte az esıt a szemébıl, és a kamion felé futott. A lépcsı magasan volt, de felkapaszkodott. Táskája ott lengett a karján. A sofır a harmincas éveiben járhatott. Szıke haja volt, és együgyő, iskolásfiú mosolya. Az overallja mellkasán Shell-logó díszelgett. - Hová tart, bogaram? - kérdezte. - Északra - felelte Gwenda. - Késı van már egyedül kint állni. - Maga hová megy? - Sheffieldbe. - Kösz, hogy megállt. - Gwenda becsapta az ajtót. -Azt hittem, egész éjjel ott fogok rostokolni. - Hát... Kapcsolja be az övet. - A férfi rámosolygott. - Harry vagyok. - Gwenda. Gwenda bekapcsolta az övet, de gondoskodott róla, hogy azért a mozgásban ne akadályozza. Táskáját maga mellé tette. Kimeredt belıle a balta nyele. Eldöntötte, hogy használni fogja, amint lassítanak. Nem lesz nehéz kikapni onnét és Harry halántékába állítani. Még sosem vezetett tartálykocsit, de biztos volt benne, hogy boldogul. Rex McKenna majd segít. És a tízezer liter benzin sem jön majd rosszul. 1 uzjelzo Másnap Matt rettegve ment vissza az iskolába. A felnıttek nem fogják okolni az elızı nap történtekért, de a fiúk talán másképp látják. Jelen volt. Furán viselkedett. Benne volt. Lehet, hogy csak adta alájuk a lovat. És igaza lett. Amint felszállt az iskolabuszra, azonnal tudta, hogy a dolgok - amelyek sosem álltak jól - most még rosszabbra fordulnak. A busz majdnem tele volt, de a mellette lévı szék valahogy végig üres maradt. Már ahogy elindult az ülések között, megkezdıdött a sustorgás. Mindenki ıt bámulta, majd elfordultak, amikor rájuk nézett. Amint az ajtó sziszegve becsukódott, és elindultak, valami halántékon találta. Csak egy befıttes gumival lıtték meg hátulról, de az üzenet egyértelmő volt. Matt legszívesebben megállította volna a buszt, leszáll és hazamegy. Megkérné Richárdot, hogy szóljon be telefonon és mondja, hogy beteg. De akkor feladná. Miért kéne hagynia, hogy ezek a sznob gyerekek megússzák az elıítéleteikkel? Az ebédlıt bezárták. Az ebédet ideiglenesen a tornateremben kapják, míg a villanyszerelık

dolgoznak, és megpróbálják megtalálni a történtek okát. Azt pletykálták, hogy nagy rövid-zárlat keletkezett a rendszerben, ami áramlöketet okozott, attól robbant fel a csillár. Gavin Taylor pedig (akinek a fejére három öltés kellett, jobb kezét pedig teljesen bepólyálták) valószínőleg maga roppantotta össze a poharát. Teljesen természetes reakció a feje fölött kitört káoszra. Ezt mondták a fiúknak a Forrest Hillben. Az igazgató, Mr. Simmons még a reggeli győlésen is megemlítette a kápolnában. A leghátsó sorban ülı tanárok bölcsen bólogattak. Egy iskolának azonban megvan a saját tudása, saját hírszerzése. Mindenki tisztában volt vele, hogy a történteknek valahogy közük volt Matthez, még ha senki sem tudta - vagy akarta kimondani -, pontosan hogyan. Elénekeltek még egy zsoltárt. Mr. Simmons vallásos ember volt, és abban a hitben élt, hogy az egész iskola az. Aztán pár közlemény következett. Majd kinyíltak az ajtók, és mindenki kiözönlött. - Hé, hangyás! - Gavin Taylor nem messze ült Matt-tıl, s kilépve megállította. Szıke haja a szokásosnál tisztább volt. Matt arra gondolt, biztos megmosatták vele a kórházban. - Mit akarsz? - Eltőnhetnél ebbıl az iskolából. Miért nem mész vissza a barátaidhoz a börtönbe? Senki nem lát itt szívesen. - Nem voltam börtönben - felelte Matt. - És amúgy semmi közöd hozzá. - Láttam az aktádat. - Ez hazugság volt, de Gavin cukkolni akarta. - Dilis vagy. Simlis. Nem szabadna itt lenned. Verekedést sejtve páran megálltak. Öt perc volt csak az elsı óráig, de megéri elkésni, ha ezek ketten egymásnak esnek. Matt nem tudta, hogy reagáljon. Szívesen nekiment volna Gavinnek, de sejtette, hogy az pont erre számít. Egy ütés után futna egy tanárhoz a bekötött kezével, és akkor ı még nagyobb bajba kerülne. - Kopj le, Gavin. - Aztán kicsúszott a száján: - Vagy a másik kezedet is elvágjam? Hülyeség volt. Mattnek eszébe jutott, mire gondolt elızı nap hazafelé. Elborzasztotta a gondolat, hogy egy magakorú fiú ellen használja az erejét. Akkor most minek fenyegetızik? Gavinnek igaza van. Dilis. Különc. Nem is érdemli meg, hogy barátai legyenek. Próbált visszakozni: - Nem akartalak bántani. Az elıbbit se gondoltam komolyan. Tudom, hogy nem bírsz, de nem én akartam idejönni. Csak hagyj békén, oké? - Miért nem tőnsz el? - Nem értelek! - tört ki Matt. Hiába próbált uralkodni magán, kezdett dühbe jönni. - Mit tettem én...? Elhallgatott. Égett szagot érzett. Körül sem kellett néznie. Tudta, hogy semmi nem ég. Égett pirítóst érzett... ...és ha lehunyja a szemét, lát valami sárgát, egy maci alakú teáskannát, az anyja ruháját, amit a halála reggelén viselt... És tudta, ez azt jelenti, hogy valami történni fog. Ezt már megtanulta a Hollókapunál. Az égésszag fontos. Az emlékvil- lanások is. Volt egy maci alakú teáskanna a konyhában, akkor, hat éve. Amikor a szülei meghaltak. Anyja odaégette a pirítóst. Valamiként az emlékek játszották az indítószerepet. Ez volt a jel, hogy minden meg fog változni. De miért történik most? Minden rendben megy. Nincs veszélyben. Nincsenek láncok, amiket összetörjön, ajtó, amit kirobbantson. Erıt vett magán és megkönnyebbült, amikor a szag elmúlt. Akkor felnézett, és látta, hogy Gavin ıt bámulja. Öt-hat fiú állt körülöttük. Mennyi ideig állhatott ott, mint egy idióta? Egy-ketten vigyorogtak. Matt be akarta fejezni a mondatot, de

nem tudott mit mondani. - Vesztes - morogta Gavin, és otthagyta. A fiúk követték, Matt ott maradt egyedül a kápolna elıtt. Fél kilenc. Az elsı óra már elkezdıdött. Negyvenöt kilométerre onnét a rendırség lezárt egy egész utcát. Mindkét végét a kék-fehér szalaggal kerítették el, melyen az állt: RENDİRSÉG - TILOS A BEMENET. Az eszméletlen férfit a tejes találta meg. A járdán feküdt, száz méterre egy Shell-kúttól. Megérkeztek a mentık és megállapították, hogy egy tompa tárggyal verték fejbe, kalapáccsal vagy feszítıvassal. A koponyája betört, de életben marad. Más sérüléseket is szenvedett. A rendırség úgy vélte, utas lehetett egy teherautóban. Talán kilökték a mozgó jármőbıl. Könnyen azonosították. Tárcája, az összes készpénzzel és hitelkártyával a hátsó zsebében volt. Az, hogy nem vették el, kizárta a rablást. Már értesítették a feleségét Felixstowe-ban. és onnét gyorsan a kórház sürgısségi osztályára vitték, ahol a férfit kezelték. Az asszonytól a rendırség megtudta, hogy Harry Shepherd nem utas volt, hanem sofır. A Shell Olajtársaságnak dolgozott, tízezer liter benzint kellett volna leszállítania a telepre alig száz méterre onnét, ahol megtalálták. Szinte hihetetlen, de a rendırség egy teljes órát elpocsékolt, mire rájött, hogy valami hiányzik. Maga a tartálykocsi. Talán ha kevésbé nyilvánvaló, ha kisebb, hamarabb feltőnik. De legalább levonták a következtetéseket, és gyorsan cselekedtek. Felvették a kapcsolatot a felixstowe-i Shell-irodával, és min- den egységnek kiadták a jármő rendszámát (külön leírásra nem volt szükség.) A kocsiban lévı benzin több ezer fontot ért. Miért ütötték le a sofırt? A rendırség remélte, hogy pusztán azért, mert nem tudták simán ellopni a kamiont. Ez kevésbé volt aggasztó, mint a másik lehetıség. A lehetıség azonban fennállt. Elképzelhetı, hogy ez egészen másfajta bőncselekmény volt. A tartálykocsit terroristák is elvihették. A helyi rendırség telefonált Londonba, és hírzárlatot rendeltek el. Még nem volt ok pánikot kelteni. A rendırség szótlanul járta végig az utakat Yorkshire-ben, de mind tudták: tízezer liter benzin igencsak nagy máglyához elég. Nem akar-ták beismerni, hogy félnek. A délelıtt egyre rosszabb és rosszabb lett. Matt öt perc késéssel esett be az osztályterembe, ahol a tanár, Miss Ford már lendületben volt. - Elnézést a késésért, Miss... - Miért késtél, Matt? Hogyan magyarázza ki magát? Mondja el, hogy megérzése támadt a kápolna elıtt, amitıl ledermedt, és nem tudta, mit tegyen? - Elfelejtettem a táskámat - füllentette. Mégis egyszerőbb volt, mint az igazság. - Attól tartok, ezért bezárás jár - sóhajtott Miss Ford. - Most pedig ülj le. Matt asztala a terem végében volt, és bár szemét a padlóra szegezve lépkedett, érezte, hogy mindenki ıt nézi. Miss Ford a jobb tanárok közé tartozott Forrest Hillben. Egyszerő, régimódi nı volt, ami illett hozzá, hiszen történelmet tanított, Matthez viszont kedves volt, igyekezett befoltozni a tudásán tátongó lyukakat. A maga részérıl Matt mindent megtett, hogy felzárkózzon, iskola után még plusz könyveket is olvasott. A második világháborúról tanultak, amit érdekesebbnek talált, mint a középkori királyokat és a rengeteg dátumot. Talán történelem, de még ma is érvényes. Ennek ellenére ezen a napon képtelen volt összpontosítani. Miss Ford Dunkirkrıl beszélt és 1940 májusáról. Matt igyekezett követni, de a szavak egyszerően nem álltak össze. A tanár- nı mintha messze lett volna. És csak képzeli, vagy tényleg nagyon meleg a terem? - ...a hadsereget elvágták, és Angliában sokan úgy vélték, a háború máris elveszett... Matt kinézett az ablakon. Ismét megcsapta az égett pirítós erıs, csípıs szaga. És akkor látta meg: ott szelte a levegıt. Valami kamionféle. Egy alak görnyedt a kormány

mögött, ám a nap pont rátőzött a szélvédıre, így nem tudta kivenni. Úgy süvített az iskola felé, akár egy irdatlan szörnyeteg. A reflektorok voltak a szemei. A hőtırács a kitátott szája. A tartálykocsi hosszan nyúlt el; hatalmas, csillogó ezüsthenger tizenkét vastag keréken. Egyre közeledett. Már betöltötte az egész ablakot, mindjárt betör... - Matthew? Mi a baj? Mindenki ıt bámulta. Megint. Miss Ford abbahagyta a me-sélést, a türelmetlenség és aggodalom keverékével nézett rá. - Semmi, Miss Ford. -Akkor ne kifelé nézz, hanem ide koncentrálj. Tehát ott tartottam, hogy Dunkirköt sokan csodának tartották... Matt várt pár pillanatot, majd megint kilesett az ablakon. A terem a sportközpontra nézett, egy téglaépületre a pálya mögött, melyet az iskola fı részétıl keskeny út választott el, ami meredeken emelkedett, majd visszafelé tartott Yorkba. Forgalom nem volt. Gyönyörő, verıfényes nap volt. Matt a homlokára nyomta a tenyerét. Amikor elvette, nyirkos volt. Mi baja? Mi történik? Valahogy kihúzta a történelmet, fizikát és a testnevelést. Csakhogy a délelıtti utolsó óra angol volt Mr. Kinggel. AMac-bethet olvasták, és Shakespeare nyelvét Matt a legjobb esetben is nehézkesnek találta. Ma pedig fel sem fogta, és Mr. Kingnek mintha radarja lett volna, amivel kiszúrta, ha valaki nem figyelt. Pár perc alatt lecsapott Mattre. - Talán untatlak, Freeman? - kérdezte csúnya vigyorral. - Nem, uram. - Akkor meg tudnád ismételni, mit is mondtam az elıbb a három nıvérrıl? Matt a fejét rázta. Akár be is vallhatja: - Sajnálom, uram. Nem figyeltem. - Óra után idejössz hozzám. - Mr. King félretolt szemébıl egy vörös fürtöt. -A három boszi a jövıt mondja el Macbeth-nek. İ persze hisz nekik. Shakespeare idejében sok ember hitt még a boszorkányságban és a fekete mágiában... Az óra alig akart véget érni, aztán amikor mégis, Matt nem várta meg, hogy Mr. King milyen büntetést tartogat a számára. Egyre forróbb lett a levegı. Az ablaküvegek felerısítették a nap sugarait, szinte vakított. A falak meghajoltak, vibráltak a hıségtıl. De tudta, hogy csak képzeli. Kora nyár van. Június eleje. Látta, hogy egyik fiú sem érzi, amit ı. Tizenöt perc szünetet kaptak, mielıtt az egész iskola egységesen átvonul az ideiglenes ebédlınek kinevezett sportcentrumba. Megint felötlött benne, hogy felhívja Richárdot és megkéri, hogy segítsen. A mobiltelefont tiltották a Forrest Hillben, a tér másik oldalán azonban volt három nyilvános telefon. - Matthew...? Megfordulva látta, hogy Miss Ford jön feléje. - Mr. King téged keres. Naná, hogy keresi. Nem maradt ott. Nagyobb bajban van, mint bármikor. - El akartam mondani, hogy a legutóbbi esszéd nagy fejlıdést mutatott - folytatta Miss Ford. Eddig szomorkásan nézett rá, most a homlokát ráncolta. - Beteg vagy? Rosszul nézel ki. - Jól vagyok. - Talán elmehetnél a védınıhöz. - Eleget beszélt. Forrest Hillben még a tanárok sem szerettek túl sokat lenni Matt-tel. Továbbindult a tanáriba. És akkor Matt döntött. Nem megy el a sovány, mogorva védınıhöz, aki minden betegséget személyes sértésként kezelt. Richárdot sem hívja fel. Ideje itt hagyni Forrest Hillt. Még ma. A diákok már érkezése napján világossá tették, hogy nem tartozik ide. Talán igazuk volt. Mit keres ı egy magániskolában Yorkshire közepén? Egy közös volt bennük: az egyenruha, amit rájuk kényszerítettek. A folyosón, a tanári mellett szemetes állt. Matt gondolkodás nélkül beledobta a kezében tartott könyveket. Macbeth. Matek. A második világháború története. Aztán levette a nyak-

kendıjét, és azt is belevágta. Mindjárt jobban érezte magát. Sarkon fordult és visszaindult. A domb tetején Gwenda Davis megállt. Tudta, mit akar tenni, csak még nem szánta rá magát. Gwenda sosem állhatta a fájdalmat. Ha csak megvágta egy ujját, máris fél órára le kellett ülnie és több cigarettát elszívni, mire újra erıre kapott. És elég biztos volt benne, hogy a halál igencsak fájdalmas. Meg tudja csinálni? Az iskola ott terült el alatta. Látta a szélvédın keresztül. Flancos helynek tőnt, nem is hasonlított arra, ahová ı küldte Mattét, amikor vele lakott. El nem tudta képzelni, hogy ilyen helyre jár. A kápolna körül több régi épület állt, de tudta, hogy Mattét nem ott találja. A nagy téglaépületben lesz, a focipálya mellett. Sok-sok fiúval együtt. Kár, hogy annyinak meg kell halnia vele. Minél többet gondolkodott rajta, annál kevésbé találta jó ötletnek. Még nem késı. Eddig csak egy embert ölt meg: Briant. Az utolsó pillanatban ugyanis úgy döntött, hogy a so-fırt nem a balta élével, hanem lapos felével üti fejbe. Barátságos embernek tőnt. A koponyáját se nagyon akarta betörni. A rendırség amúgy se éri utol. Csak kiszáll a tartálykocsiból és elsétál. Talán ezt kéne tennie. Bekapcsolta a rádiót. Egy óra volt. Híreket mondanak, és kíváncsi volt, megtalálták-e már a sofırt. Különös módon azonban a hangszóróból semmi nem hallatszott. Pedig a rádió be volt kapcsolva, hallotta a sziszegést. Csak senki nem beszélt. Aztán egyetlen szót hallott: - Gwenda... A mőszerfalból jött, a rádióból. Tudta, hogy ki az, és nagyon örült, hogy hallja. Ugyanakkor el is szégyellte magát. Hogy is kételkedhetett? - Miért üldögélsz ott? - érdeklıdött Rex McKenna. - Nem tudom... - dörmögte Gwenda. - Ugye, nem akartál cserbenhagyni, te csúnya kislány? - Gwenda belebizsergett, amikor Rex így beszélt. Látta a tévében. Néha gyerekként kezelt felnıtteket. Hozzátartozott a mősorához. - Nem akarok meghalni. - Persze, hogy nem akarsz, Gwenda. Én sem. Senki se akar. De tudod, néha meg kell, hogy történjen. Néha nincs választásunk. - Nincs választásom? - Egy könnycsepp gördült le Gwenda arcán. Megpillantotta magát a visszapillantó tükörben, de csak azt látta, amit már tudott. Öreg és koszos. Kabátján rászáradt vérfolt. A bıre teljesen színtelen. - Nem igazán, kedvesem - felelte Rex. - Ez is olyan, mint a szerencsekerék. Megpörgeted, és kijön a számod. Nem sokat tehetsz ellene. - Sóhajtott. - Ha ıszinte akarok lenni veled, az egész életed értelmetlen volt. Most legalább kapsz esélyt, hogy véghezvigyél valami fontosat. Ennek a fiúnak meg kell halnia. Matthew Freemannek. És rád esett a választás, hogy megtedd. Úgyhogy gyerünk! És ne aggódj. Hamar vége lesz. Gwenda lelki szemei elıtt látta, hogy Rex McKenna rákacsint. Hallotta a hangján. A rádió elnémult, de nem is kellett több szó. Gwenda indított, rátaposott a gázra, majd egyesbe tette a jármővet. Matt éppen kifelé tartott. Látta a folyosó végén a dupla ajtót, és kétoldalt a hirdetıtáblákat. Fiúk jöttek-mentek, készültek az ebédre, de most kivételesen rá se hederítettek. Azt se látta senki, hogy eldobta a könyveit. Emelkedett hangulatban volt. Akárhogy lesz is, örül, hogy elhagyja a Forrest Hillt. És akkor megint érezte. Égett pirítós. Abban a pillanatban berobbant az ajtó, és lángfolyam tódult felé, végig a folyosón, lepörkölve a falakat, felégetve mindent. Két fiú állt ott, akik hirtelen csontvázakká lettek, saját maguk röntgenképeivé. Mintha a Forrest Hill pokollá változott volna. Matt szeme láttára tucatnyi fiút nyelt el a tőz, még kiáltani se maradt idejük.

Azonnal elégtek. Aztán a tőz elérte ıt is. Összerezzent és várta a halált. Ami nem jött. Nem volt láng. Önkéntelenül is becsukta a szemét. Amikor kinyitotta, minden olyan volt, mint azelıtt. Két perc múlva egy óra. A délelıtti órák véget értek. Mindenki ment ebédelni. Egyszerően csak képzelte. Pedig tudta, hogy nem a képzelete játszik vele. Mégsem hagyhatja csak úgy itt a sulit. A tőz még nem tört ki, de fog. Ezt érezte egész nap. Körülnézett. Csengı szólt. Ebédre hívott. Ebbıl tudta, mit kell tennie. Odament a tőzjelzıhöz, ami üveg mögött volt a falon. Könyökével betörte az üveget, majd hüvelykujjával megnyomta a riasztót. Sokkal hangosabb csengık szólaltak meg szerte az iskolában. Mindenki abbahagyta, amit csinált, egymásra néztek, hogy most mi van. Ismerték a tőzjelzı hangját. Épp elég mentési gyakorlatot kaptak. De mintha mindenki félt volna elsınek mozdulni, hátha hülyének nézik. - Tőz van! - bıdült el Matt. - Kifelé! Egy-ketten elmentek mellette, el a dupla ajtótól, vissza az iskola másik oldala felé. Gyülekezıhelynek a kápolna melletti focipályát jelölték ki. Amint páran megindultak, a többiek már követték ıket. Matt nyíló és csukódó ajtókat hallott. Többen kérdezgettek, de a riasztó olyan hangos volt, elnyomott mindent. Aztán megjelent Mr. O'Shaughnessy. Az igazgatóhelyettes bosszúsnak tőnt. A még legjobb hangulatában sem vidám arca most valósággal háborgott, apró piros foltok tarkították. Meg-látta a tőzjelzı mellett álló Mattét. Tekintete a betört üvegre tévedt. - Freeman! - Kiabálnia kellett, hogy hallani lehessen. - A te mőved? - Igen. - Te kapcsoltad be a riasztót? -Én. - Hol a tőz? Matt nem felelt. Mr. O'Shaughnessy bőntudatnak vélte a hallgatását: - Ha te csináltad ezt a csínyt, komoly bajban leszel - dörögte. Majd hozzátett valamit, amitıl Matt majdnem a képébe nevetett: - Miért nincs rajtad nyakkendı? - Jobban tenné, ha kimenne az iskolából - tanácsolta neki Matt. Nem volt mit tenni. A riasztót csak a gazdasági irodából lehetett kikapcsolni, és csak a tőzoltóság engedélyével. Mr. O'Shaughnessy megragadta Matt karját, és követték a kiözönlı gyerekeket. Az épület pillanatokon belül kiürült. A fıút túlsó felén a szakácsnık kijöttek a sportcentrumból. Az a pár fiú, aki korábban ment ebédelni, velük volt, ık most idejöttek a többiekhez. Az egész iskola a focipályán győlt össze. A tanárok próbáltak valamiféle rendet teremteni. Még a szakácsnık is átjöttek megnézni, mi ez a kalamajka. Mindenki a lángokat vagy leg-alább egy kis füstöt keresett, de már azt suttogták, hogy a riasztót viccbıl kapcsolták be, és hogy Matthew Freeman a hibás. Az igazgató is megérkezett. Alacsony, zömök ember volt, akár egy rögbijátékos. Buldog becenévre hallgatott. Meglátta helyettesét Matt mellett, és nagy léptekkel odarobogott hozzájuk. - Tudja, mi folyik itt? - kérdezte. - Attól tartok, igen, igazgató úr - felelte O'Shaughnessy. — Sajnos téves riasztás. - Hát ennek örülök. - Persze, persze - bólogatott O'Shaughnessy. - Csakhogy ez a fiú direkt csinálta. Freeman a neve, és... Ám az igazgató már nem figyelt rá. Merın elnézett Mr. O'Shaughnessy mellett. Matt megfordult. Mr. O'Shaughnessy is. Éppen látták, ahogy a Shell tartálykocsi száguld le a dombon. Azonnal tudták, hogy valami nincs rendben vele. Ide-oda szlalomozott az úton, láthatóan irányíthatatlanul. Matt azonban ki

tudta venni az alakot a vezetıülésben, egy ırült tekintető, zilált hajú nıt. Abban a pillanatban, hogy felismerte, tudta, itt nincs tévedés, a nı pontosan tudja, mit csinál: ıérte jött. Gwenda Davis le nem vette a szemét a sportcentrumról, ahol Rex McKenna szerint az egész iskola ebédel. A tartálykocsi így a focipályával ellentétes irányba nézett, és Matt szeme láttára letért az útról, átgázolt pár bokron, majd ráhajtott a pályára az út másik felén. A gumik feltépték a gyepet. A tartálykocsi jó száz kilométer per órával robogott. A motor bıgött. Gwenda tövig nyomta a gázt, és a lejtı még fokozta a sebességet. Már több fiú is észrevette. Fejek fordultak. Kezek mutogattak. Kétség sem lehetett, mi lesz ennek a vége. A tartálykocsi belerohant a sportcentrum falába, és áttörte. A vezetıfülke ablakai berobbantak, Gwenda azonnal meghalt, ahogy teste nekicsattant a szétömlı téglafalnak. A tartálykocsi visító motorral ment tovább, elnyelte az épület. Pillanatnyi szünet következett. Majd az egész mindenség felrobbant. Tőznyelv szökött az égbe cserepeket szórva minden irányban. A láng magasabbra és magasabbra emelkedett, az utána csapó fekete füst-ököl mintha a felhıkbe akart volna belebokszolni. Matt egyik kezét arca elé kapta. Még ilyen messzirıl is érezte a meggyulladó tízezer liter benzin pokoli melegét. Lángok nyelték el a megroggyant épületet, vadul csaptak ki a főre, fákra, útra, a fıépület szélére. Minden égett. Akár egy csatamezı.' Matt tudta, hogy másodpercekkel verte át a halált. És ha az egész iskola a sportcentrumban lett volna, ebédért sorban állva, több száz gyerek hal meg. Az igazgató ugyanerre gondolt: - Istenem - nyögte. - Ha bent lettünk volna... - İ tudta! - Mr. O'Shaughnessy elengedte Mattét és elhátrált. - İ tudta, mielıtt megtörtént - rebegte. - Freeman tudta... Az igazgató is Mattre nézett, tágra nyílt szemmel. Matt habozott. Egy perccel se akart itt maradni tovább. A távolban már jajongtak a szirénák. Elindult. Hatszázötven fiú nyitott utat neki. Köztük Gavin Taylor. Szemük egy pillanatra találkozott. Gavin sírt. Matt nem tudta, miért. Senki nem szólt egy szót sem, ahogy elment közöttük. Mattét már nem érdekelte, mit gondolnak róla. Egy valamiben biztos volt. Sosem látja többé ıket.

A napló - Nem muszáj ezt csinálnod - szólalt meg végre Richárd. Amióta a Londonba tartó vonat elindult, egy szót sem szólt. Matt vele szemben ült, egy könyvbe temetkezve, amit az állomáson vett. Elvileg vicces könyv kellett volna, hogy legyen, Matt azonban még csak el sem mosolyodott. Már egy órája csak ugrált bekezdésrıl bekezdésre, de a történet egyszerően nem tudta lekötni. - Matt? Matt becsapta a könyvet. - Láttad, mi történt Forrest Hillben. Gwenda volt! Megölt volna engem és mindenkit az iskolában, ha nem figyelmeztetem ıket. - De figyelmeztetted. Megmentetted az életüket. - Meg. És mind rohanva jöttek megköszönni. - Matt kinézett az ablakon az elsuhanó tájra. Esıcseppek másztak az üvegen balróljobbra. - Nem mehetek vissza. Nem akarják, hogy ott legyek. És nincs hová mennem. Miss Ashwoodnak igaza volt. A Hollókapuval nem ért véget. Nem hinném, hogy valaha is fog. Két nap telt el az iskola leégése óta. A lángoló benzin a tornaterembıl átterjedt a régi épületekre, és mire megérkeztek a tőzoltók, nem sok minden maradt. Addigra Matt már hazaért a yorki lakásba a döbbent Richárdhoz, aki éppen az elsı jelentéseket hallgatta a rádióban. Az iskola igyekezett nem beszélni Mattról, a tartálykocsit vezetı nıt pedig szerencsére még nem azonosították. Csakhogy túl sok szemtanú volt, és túl sok fiú akart beszélni róla. Másnap reggel már az összes fıcím ugyanazt a lehetetlen történetet harsogta:

A FIÚ ELİRE LÁTTA A KATASZTRÓFÁT JÖVİLÁTÓ FIÚ MENTETTE MEG AZ ISKOLÁT A FORREST HILL-I fiú ISMERI A JÖVİT? Szerencsére fénykép nem készült Mattról, csak mobiltelefonnal egy szinte felismerhetetlenül homályos, s mire az elsı újságok megjelentek, Richárd és Matt már úton voltak. Richárd felhívta Susan Ashwoodot, aki elintézte, hogy „biztonságos" ház várja ıket Leedsben, egy üres ház, ahol eltölthe-tik az éjszakát. Ott aztán Matt beleegyezett, hogy elmegy Londonba a Nexushoz, ahogy kérték tıle korábban. Most már úgy látta, volt ebben az egészben valami sorsszerő. így kellett történnie. Meg volt tervezve... Susan Ashwood is ezt mondta a spanyol szerzetes naplójáról. De akár róla is mondhatta volna. Matt egyre inkább kezdte úgy érezni, hogy minden mozdulatát sugallják. Nem számít, ı mit akar. Valakinek valahol megvannak a maga elképzelései. - Talán jól alakul - vélte Richárd. - Csak találkozol ezzel a William Mortonnal, ráveszed, hogy adja oda a naplót, aztán visszamegyünk Yorkba vagy máshová, és újrakezdjük. - Komolyan azt hiszed, hogy ilyen könnyő lesz? Richárd vállat vont. - Ha te benne vagy, semmi se olyan könnyő. De ha belegondolsz, te diktálsz. Akármit kérnek, csak nemet mondasz. Taxit küldtek eléjük a pályaudvarra, ami egy hotelbe vitte ıket Farringdonban. Matt alig ismerte Londont. Elıször rendıri ırizettel járt itt, és olyan gyorsan tolták be egy épületbe, hogy a levegıt is alig tudta megszagolni. Farringdon a város régebbi része volt, ami a szürkülettel mintha még jobban visszacsúszott volna az idıben. Voltak ott sötét sikátorok, gázlámpák, sıt néhány helyen macskaköves utcák. Matt azon sem lepıdött volna meg, ha a levegıt hírtelen légvédelmi szirénák hasítják szét. A második világháborúról szóló filmeken látta ilyennek Londont. A hotel olyan kicsi és diszkrét volt, hogy a bejárati ajtón még a neve sem szerepelt. Richárd és Matt a harmadikon kaptak szobát, amit természetesen a Nexus fizetett. Miután kicsomagoltak, az apró, rozoga lifttel lementek a földszintre, és megvacsoráztak az ebédlıben. Még ettek, amikor megjelent Mr. Fabian, ezúttal sötét öltönyben, fényes, fekete cipıben. -Jó estét. Engem kértek meg, hogy vigyem el önöket a találkozóra. De elıbb fejezzék be a vacsorát. Rengeteg idınk van. Nem bánják, ha csatlakozom? Odahúzott egy széket és leült.

- Messze megyünk? - érdeklıdött Richárd. - Nem. Egy rövid séta. - Fabian láthatóan jókedvő volt. Mintha már elfelejtette volna, hogyan ért véget a legutóbbi találkozásuk. - Kérdezhetek valamit? - nézett rá Richárd. - Csak tessék. - Semmit nem tudunk magáról. Egyszer említette, hogy Limában élt... - Valójában Barrancóban. Az Lima külvárosa. - De mivel foglalkozik? Hogyan választotta ki a Nexus? Van felesége? Gyerekei? A Nexus említésére Fabian az ajkára tette ujját, ám nem volt más az ebédlıben, így megnyugodott. - Felelek a kérdéseire. Nem, nem vagyok nıs. Még nem. Ami a munkámat illeti, író vagyok, több könyvet írtam a hazámról, a történelmérıl és a régészeti kincseirıl. így kerültem kapcsolatba a Nexusszal. Az azóta meggyilkolt Dravid professzor jó barátja voltam. İ szervezett be. Richárd és Matt befejezték az evést. Bejött egy pincér, és elvitte a tányérokat. - Ha készen vannak... - kezdte Fabian. - Mehetünk - vágta rá Richárd.

Kiléptek a hotelbıl és elindultak az utcán. Öt perc séta után megérkeztek egy egyszerő fekete ajtóhoz egy ingatlanügynökség és egy kávézó között. Fabian kulccsal kinyitotta az ajtót, át-vezette ıket egy zsúfolt hallon, fel egy lépcsın. Az emelet már modernebb volt, üvegajtókkal és biztonsági kamerákkal. Matt elıször azt hitte, magánházbajönnek, de itt már inkább irodá-hoz hasonlított. Vastag szınyeg. Zárt ajtók. Minden némának és titokzatosnak tőnt. - Erre - intett Fabian, és mintegy varázsütésre az egyik ajtó félresiklott. Mögötte egy szoba volt, a hosszú asztalnál tizenegy ember ült némán, rájuk várva. Fabian elıttük ment be, és leült Susan Ashwood mellé. Két üres szék maradt. Egy Mattnek. Egy Richárdnak. - Kérem, jöjjenek be! Matt nem volt benne biztos, ki szólt. Csak annyit tudott, hogy mindenki ıt nézi. Érezte, hogy elpirul. Amúgy sem szeretett a figyelem középpontjában lenni, ez meg kifejezetten bi- zarr volt. Mindenki úgy bámulta, mintha filmsztár lenne. Attól félt, mindjárt nekiállnak tapsolni. Richárd bement. Matt követte. Az ajtó becsukódott mögöttük. Szóval ez a Nexus! Matt gyorsan felmérte az asztalnál ülı tizenkét alakot. Fábiánnal együtt nyolc férfi és négy nı volt. A férfiak közül ketten feketék. Egy kínaiforma. A koruk harminc és hetven év között változott. A legidısebb papi gallért és keresztet viselt a nyakában: egy püspök. Mind elegánsan öltöztek. Matt el tudta képzelni, hogy hirtelen mind felkerekednek, és beülnek egy színházba vagy operába. Mind komolyak voltak, mosolytalanok. A szoba hosszú és keskeny volt, egyetlen ablaka az utcára nézett, ám a színezett üvegen kívülrıl nem láthattak be. A bútorok viszonylag drágának tőntek, festmény vagy más dísz azonban nem volt, csupán különbözı idıt mutató órák és néhány térkép. Matt lerogyott a közelebbi székbe, nem nézve senkire, Richárd azonban megállt az ajtónál és ámuldozva nézett körül. - Magát ismerem! - bökött egy komor, egyenes hátú férfira makulátlan öltönyben. - Maga rendır. Tarrant, ez a neve, ugye? Valami fejes a Scotland Yardon. Láttam a tévében. -Majd a mellette ülı nıre nézett, aki drága ruhát viselt, s festett, vörös haja volt. Nyakában két gyöngysor függött. - És maga Nathalie Johnson. Ezt a nevet még Matt is ismerte. Eleget emlegették az újságokban, mint a „nıi Bili Gates"-t. A számítógép-iparból tollasodott meg annyira, hogy mára a világ egyik leggazdagabb nıjének számított. - Ne foglalkozzunk a nevekkel, Mr. Colé - felelte a nı amerikai akcentussal. - Kérem, foglaljon helyet, hogy elkezdhessük. Richárd leült Matt mellé. Nehéz volt megállapítani, ki is a társaság vezetıje. Miss Ashwood ült az asztalfın, de mintha nem lett volna egy bizonyos fınök. Mattnek eszébe jutott, hogy a jelenlévık között kell lennie egy új tagnak. Fabian azt mondta, a Nexus tizenkét tagot számlál, és valóban tizenketten voltak. Csakhogy Dravid professzor is a szervezet tagja volt, márpedig ı meghalt. Ezek szerint került a helyére más. - Nagyon hálásak vagyunk, hogy eljöttél Londonba, Matt -kezdte az egyik férfi ausztrál kiejtéssel. Lazábban öltözött a többieknél, az inge felsı gombját nem gombolta be, és az ujját fel- tőrte. Negyvenes lehetett, sápadt bıre és véreres szeme arra utalt, túl sok idıt tölt hosszú repülıutakon. - Tudjuk, hogy nem akartál jönni, és nem is kértük volna, ha van más lehetıség. - Engedned kell, hogy megvédjünk - szólalt meg Miss Ashwood. Keze az asztalon nyugodott, de ökölbe szorítva. - Forrest Hillben majdnem megöltek. Ez nem történhet meg. Azért vagyunk, hogy segítsünk. - Azt hittem, Matt segít maguknak - vágott közbe Richárd. - Egymáson kell segítenünk - vette vissza a szót az ausztrál.

- Sok mindent nem tudunk, ám egy valami biztos. A dolgok rosszabbra fordulnak. Sokkal rosszabbra, mint azt el tudják képzelni. Mi tizenketten azért vagyunk ma itt, mert valamit tenni akarunk ez ellen. - Mi ellen? Mirıl beszélnek? - Egy harmadik világháborúról - válaszolt Miss Ashwood. - Sokkal keményebbrıl, mint az elızı kettı. A kormányok tehetetlenek. Pusztítás és halál uralja majd az egész bolygót. Nem tudjuk, pontosan milyen lesz a jövı, Mr. Colé, de hisszük, hogy meg tudjuk akadályozni. - A segítségeddel - nézett a püspök Mattre. - Na tisztázzunk valamit - szögezte le Richárd. - Matt meg én tudni sem akarunk halálról és pusztításról. Minket nem érdekelnek világháborúk. Csak abban kérjük a segítségüket, hogy máshová költözhessünk, mert York jelenleg szóba sem jöhet, és nem tudunk máshoz fordulni. - A tartálykocsit, ami az iskolába rohant...? - A rendır hagyta a kérdést lebegni a levegıben. -A nagynéném vezette - felelte Matt. - Gwenda Davis. Láttam a kormány mögött. - Megborzongott. Tudta, hogy ı volt, pedig minden porcikája tiltakozott. Sosem szerette a nıt, amióta csak ismerte. Mégsem volt szörnyeteg. Csak a legvégén. - A nénikéd? - morogta az ausztrál. - İ. Mocorgás támadt a szobában. A Nexus tizenkét tagja egymásra nézett, dörmögött. Matt látta, hogy Fabian lefirkant valamit. - Nem tudta, mit csinál - jelentette ki Susan Ashwood. - Ellopni egy tartálykocsit és megtalálni az iskoládat... nem csinálhatta egymaga. - Az Öregek - mondta halkan Fabian. - Bizony. Segítettek neki. Befolyásolták. Talán kényszerítették. De mindenképp ık állnak mögötte. -Jól van, elég - vágott közbe megint Richárd. - Azt akarják, hogy találkozzunk ezzel az emberrel, William Mortonnal. Matt beleegyezett. De már most megmondom, ha ez azt jelenti, hogy még több veszélynek teszik ki... - Eszünk ágában sincs - nyugtatta meg az amerikai nı. Elırehajolt, hosszú haja az arca elé hullt. Ötvenéves lehetett, de költséget nem kímélve igyekezett megırizni a fiatalságát. - Jól van, Richárd. Ugye, nem baj, ha így szólítom? Egyenes választ adunk. Szükségünk van Mattre, hogy találkozzon William Mortonnal, mert csak így tudjuk rávenni, hogy nekünk adja a naplót. De Matt sokkal fontosabb a naplónál. Ha valóban az, akinek hisszük, akkor most Matt a legfontosabb gyerek a világon. - Mortonnak azt mondták, hogy Matt az Ötök egyike -mondta Richárd lassan. Menet közben próbálta megérteni a dolgot. - És Morton majd meg akar errıl gyızıdni. De hogyan? Mattnek a jövıbe kell látnia? Felrobbantani valamit? - Nem tudjuk - felelte Nathalie. - Ne feledje, Morton olvasta a naplót. Mi nem. Talán többet tud nálunk. - Csak annyit tudunk, hogy fél - szólt közbe Miss Ashwood. - Attól, akivel Dél-Amerikában üzletelt. És attól, amit a naplóban olvasott. William Morton megértette, hogy olyasmibe botlott, ami nagyobb és sötétebb, mint bármi, amivel életében eddig dolga akadt, és kiutat keres. - Hol akar találkozni velem? - kérdezte Matt. - Elıször nem akarta elárulni nekünk. - Egy francia férfi folytatta a történetet. Karcsú volt, ısz hajú, ügyvéd külsejő. - Csak mobiltelefonon beszél velünk, nem akarja, hogy tudjuk, hol van. De említett egy templomot a városban, nem messze innen. - A St. Meredithet a Moore Streeten - pontosított Miss Ashwood. - Ott vár holnap délben. Csak veled hajlandó találkozni...

- Matt nem mehet oda egymaga - jelentette ki Richárd. - Azt mondja, csak a fiút várja - magyarázta a francia. - Nem adtunk leírást Mattról, de valószínőtlen, hogy lenne más tizennégy éves fiú a templomban abban az idıpontban. Egyszerő a dolog. Ha Matt nincs egyedül, Monsieur Morton eltőnik. Sosem látjuk többé. És akárki is az ott Dél-Amerikában, ı kapja a naplót. - Miért éppen ez a templom? - kérdezte Richárd. - Furcsa találkahely. Miért nem étterem, kávézó vagy ilyesmi? - Morton ragaszkodott hozzá - felelte Nathalie. - Gondolom, megtudjuk a választ, ha Matt odaér. - Talán a templom is szerepel a naplóban - vetette fel a püspök. - Történetesen a St. Meredith a város legöregebb temploma. A középkor óta áll ott. - És hogy lehetünk benne biztosak, hogy Matt biztonságban lesz ott? Amit mi tudunk, attól az a titokzatos dél-amerikai üzletember már elérhette Mortont. Lehet, hogy ez csapda. - Ezt hagyják rám - mondta a rendır. Richárd jól tudta: Tarrantnak hívják, helyettes rendırfınök, az egyik legmagasabb rendő tisztviselı Londonban. - Az összes biztonsági ka-merához hozzáférek a Moore Street környékén. A templomba nem mehetünk be, de gondoskodom róla, hogy száz emberünk legyen a környéken. Egy szavamra akcióba lendülnek. - Én még most se értem, mi történik - mondta Matt. - Ez az ember, William Morton találkozik velem. Kérdez párat. Aztán? Odaadja a naplót? - Azt mondta, ha meggyızöd, eladja nekünk - válaszolt Nathalie. - Senkinek nem adja csak úgy oda. A pénz azért még kell neki. Hallgattak. Richárd odafordult Matthez. - Akarsz menni? A fiú a fejét rázta. - Akarni nem akarok. - Körülnézett. Az asztalnál mindenki ıt bámulta. A Susan Ashwood szemét fedı fekete szemüvegben látta saját arcát. - De elmegyek. Csak kérek cserébe valamit. - Mit szeretnél? - kérdezte az ausztrál. - Maguknak nagy a befolyásuk. Meg tudták akadályozni, hogy Richárd cikkét az Omega Egyrıl lehozzák a lapok. Talán tudnának neki állást szerezni itt Londonban. - Matt... - döbbent meg Richárd. - Mindig ezt akartad. Én meg közönséges iskolába akarok járni. Nem megyek vissza Forrest Hillbe. Azt akarom, hogy mind ígérjék meg: ha megszerzem a naplót, békén hagynak. - Nem vagyok benne biztos, hogy ezt megígérhetjük - felelte Fabian. - Része vagy mindennek, Matt. Nem érted? - De ha ki tudunk hagyni, megtesszük - vágott közbe Miss Ashwood. - Nekünk sem tetszik jobban, mint neked, Matt. Nem mi akartunk idehozni. - Rendben - bólintott Matt. Döntöttek hát, ám Matt most sem volt benne biztos, hogy ı hozta-e a döntést. Késıbb, este, a hotelszobában fekve azt mondta magának, hogy hamarosan vége. Találkozik Mortonnal. Megszerzi a naplót. És kész. Mégsem hitte igazán. Az utóbbi napokban történtek mind az ı akarata ellenére történtek. És ami eztán jön, az sem lesz másként. Nincs kiút. Hozzá kell szoknia. Különös erık veszik körül, és sosem fogják elengedni. Tízezer kilométerre onnét a férfi odament az íróasztalához. Délután volt Icában, a perui fıvárostól, Limától délre. Peru az idıeltolódás révén öt órával volt lemaradva Angliától. A nap fényesen sütött, a szoba tárva-nyitva állt, szinte egy teret alkotott az udvarral, s megtöltötte a fény. A magasban ventilátor forgott lustán, igazából nem

hőtött, csak azt az illúziót keltette. A férfi halk vízcsobogást hallott. Az udvarban vén szökıkút állt. A kavicsokon pár tyúk csipegetett. Mindenhol virágok nıttek, az illatuk megülte a levegıt. A férfi ötvenhét éves volt, fehér vászonöltönyt viselt, ami úgy lógott róla, mintha nem is emberen, hanem vállfán volna. Lassan, nehézkesen mozgott, kezével megfogta a szék támláját, csak utána ereszkedett le bele. Valahogy nem stimmelt az egész teste. Perui létére természetellenesen magas volt - jó száznyolcvan centi -, s ezt optikailag még növelte a feje, ami kétszer olyan hosszú volt, mint kellett volna. Hatalmas fej volt, a szeme egészen magasan, ott, ahol mindenki másnak már a homlokán lett volna. İrzött még néhány színtelen hajcsomót, de amúgy kopasz volt, bıre tele máj foltokkal. Orra leért egész a 53szájáig, ami viszonylag kicsi volt. Gyerekszáj egy felnıtt arcban. Ahogy mozgott, nyaka oldalán rángott egy izom. A nyak láthatóan küzdött a nagy súllyal. Diego Salamandának hívták. Az egyik legnagyobb dél-amerikai társaság elnöke volt. A Salamanda News International igazi sajtóbirodalommá nıtte ki magát hírlapokkal és magazi-nokkal, televízióállomásokkal, hotelekkel és telekommunikációval. Egyesek szerint az SNI birtokolta egész Perut. És Diego Salamanda volt a kizárólagos tulajdonos, az SNI elnöke és egyedüli részvényese. A feje szándékosan lett megnyújtva egy ezeréves hagyomány nyomán. Peruban néhány ısi törzs kiválasztotta a különlegesnek hitt csecsemıket, akiknek két falemez közé szorított fejjel kellett élniük. Ez okozta az abnormális növekedést. Megtiszteltetésnek tekintették. Salamanda szülei tudták, hogy a gyermekük különleges, ezért történt vele is ez. És ı hálás volt érte. Fájdalmat okoztak neki. Ocsmánnyá tették. Miattuk soha nem élvezhette a normális emberi kapcsolatokat. De ig'azuk volt. Születése napján felismerték a tehetségét. Csengett a telefon. Salamanda lassan odanyúlt és felvette. A kagyló nevetségesen kicsinek tőnt a füle mellett. - Igen? - Nem kellett bemutatkoznia. Magánszám volt. Maroknyi ember ismerte. İk pedig tudták, kit hívnak. - Holnap délben - mondta a hang a vonal túlsó végén. - A St. Meredith-templomban Londonban. - Helyes. - Mindketten angolul beszéltek. Salamanda kizárólag ezen a nyelven üzletelt. - Mit tegyek? - Eleget tett már, barátom. Megkapja a jutalmát. A többit hagyja rám. - Mit fog csinálni? Salamanda hallgatott. Csúnya fény vibrált furcsán színtelen szemében. Nem szerette, ha kérdezik. Ám ma nagylelkő hangulatban volt. - Elveszem a naplót és megölöm Mortont. - És a fiú? Ha a fiú ott lesz, akkor persze ıt is megölöm.

A St. Meredith-templom A templom Shoreditch közelében állt, London egy ocsmány részében, amely nem is hasonlít az igazi Londonra. Az iskolában Matt tanult a Blitzrıl, amikor a német bombázók lerom-bolták a város nagy részét, fıként East Endet. Amit a tanárok már nem mondtak, hogy az üres telkek és romok helyére modern, csupa beton irodaépületek, emeletes garázsok, olcsó giccses üzletek kerültek, ezek között pedig széles, névtelen utak húzódtak, melyek a végtelen forgalmat bonyolították jókora zajjal, viszont elég lassan. Matt taxival jött, a Moore Street végén szállt ki, amelyrıl kiderült, hogy egy mocskos zsákutca egy kocsma és egy mosoda között. A templom a végében állt, szomorúan és oda nem ill ın. Azt is lebombázták annak idején. Az utóbbi húsz évben egy új tornyot adtak hozzá, ami

nem nagyon illett a kıoszlopokhoz és boltíves bejárathoz. A St. Meredith meglepıen nagy volt; valaha, amikor még egy virágzó közösség központjaként szolgált, lenyőgözı lehetett. A közösség azonban továbbállt, és a templom úgy nézett ki, amilyen volt is: elhagyatott. Nem volt miért léteznie már. Matt megint eltöprengett, hogy a könyvkereskedı, William Morton miért ezt a helyet választotta. Igaz, legalább gond nélkül megismerik egymást. Kevesen voltak itt, a rendırfı-nök-helyettes ígérte száz fegyveres rendırnek pedig nyomát sem lehetett látni. Ahogy elindult a sikátorban, kinyílt a kocsma ajtaja, és egy törött orrú, szakállas férfi lépett ki bizonytalanul. Még csak dél volt, de már berúgott. Vagy még az éjszakai ivást sem heverte ki. Matt gyorsított. A zsebében mobiltelefon lapult, Richárd Colé pedig csupán pár percnyire várt, ha segítségre szorulna. Nem félt. Csak túl akart lenni ezen, és folytatni az életét. Odament a templom ajtajához, azon merengve, hogy fog bejutni. Az ajtó erısnek tőnt, és azt sugallta, hogy zárva van. Lenyomta a kilincset. Az nehezen forgott, nyikorgott is közben, de az ajtó kinyílt, és Matt a verıfénybıl egy furcsa, árnyé - kos belsı térbe lépett be. A nap kirekesztıdött. A forgalom zaja elhalt. Nyitva akarta hagyni az ajtót, de az becsapódott. A durranás végigzengett az üres térben. A fıhajó ott nyúlt el elıtte az oltárig. A templomba nem szereltek be elektromos világítást, a színes üvegablakok pedig túl porosak vagy sötétek voltak, alig engedtek át némi fényt. Az utat ezernyi gyertya világította meg, kis csoportokban hunyorogtak az épület oldalát szegélyezı kápolnák és falfülkék körül. Ahogy Matt szeme hozzászokott a félhomályhoz, alakokat, idıs férfiakat és nıket vett ki, akik a padsorokban térdeltek, vagy sírkövek elıtt görnyedtek, feketében, mint a szellemek, melyek valamiképp felsodródtak a lenti katakom-bákból. Nyelt egyet. Egyre kevésbé tetszett ez neki. Azt kívánta, bárcsak kierıszakolta volna, hogy Richárd vele tarthasson. Az újságíró akart, ám Fabian meg a Nexus többi tagja lebeszélték. Mattnek egyedül kell belépni. Ebben egyeztek meg William Mortonnal, és ha megszegik a szavukat, talán sosem hallanak többé felıle. Matt körülnézett, ám a könyvkereskedınek nyomát sem látta. Emlékezett a híradóban látott arcra. Fel fogja ismerni. Hol lehet? Talán az árnyékban bujkál. Érthetı. Ellenırizni akarja, hogy egyedül jött-e. Ha nem, hát rengeteg kijárata van a templomnak. Morton észrevétlenül ki tud surranni. Matt továbbment az oltár felé, el egy sas alakúra faragott pulpitus mellett, amin állva a pap a kitárt szárnyak fölül szólhatott a gyülekezethez. A templom falait festmények díszítették. Egy nyilakkal telelıtt szent. Egy másik kerékbe törve. Keresztre feszítve. Miért olyan sötét és kegyetlen a vallás? Ahogy megérkezett az oltár elé, ahonnét a keleti és nyugati szárny keresztet alkotva elnyúlt, egy férfi állt fel és intett neki. Addig egy padban ült, fejét eltakarta a kezével. Matt azonnal felismerte. Túlsúlyos volt, kerek kopasz feje két oldalán a megmaradt fürtök ezüstszínben játszottak. Pirospozsgás arc, apró vizes szemek. Győrött öltönyt viselt, nyakkendı nélkül. Kezében barna papírba tekert csomagot tartott. - Matthew Freeman? - kérdezte. - Matt vagyok. - Sosem használta a teljes nevét. - Tudod, ki vagyok én? - William Morton. A könyvkereskedı nem nagyon hasonlított ahhoz, akit a tévében látott. Arroganciája és önbizalma odalett. Testileg és szellemileg is mintha összement volna. így közelebbrıl Matt látta, hogy nem is borotválkozott. Arcát és állát ezüst borosta borította. És valószínőleg ruhát sem váltott napok óta. Szag-lott. Izzadt. - Nagyon fiatal vagy - pislogott Morton. - Még gyerek.

- Miért, mit várt? - Matt nem is palástolta bosszúságát. Nem szerette, ha gyereknek nevezik. Még mindig nem tudta, mi ez az egész. - Nem mondták el? - Azt mondták, van egy könyve. Egy napló. - Matt a csomagra pillantott, mire Morton még szorosabban fogta. - Ez az? A férfi nem felelt. - Azt mondták, találkozni akar velem - folytatta Matt. - Meg akarják venni magától. - Tudom, mit akarnak! - Morton jobbra-balra nézett. Hirtelen gyanakodni kezdett. - Egyedül jöttél? - sziszegte. - Igen. - Gyere. Mielıtt Matt tiltakozhatott volna, Morton a padsorok mentén a templom oldalához sietett, otthagyva a híveket. Matt lassan követte. Arra gondolt, hogy a könyvkereskedı talán kissé bedilizett. Ugyanakkor tudta, hogy sokkal többrıl van szó. Eszébe jutott a farmer, Tom Burgess, aki a reaktornál beszélt vele, és aki késıbb meghalt. İ ugyanígy viselkedett. Ahogy belépett a sötétbe a templom távoli sarka felé. Matt megértette, hogy Morton halálra van rémülve. A férfi megvárta, míg odaér, majd beszélni kezdett. A szavak szinte Összeütköztek a szájában. A templomnak ebben a részében senki nem volt. Biztos ezért választotta. - Sosem lett volna szabad megyennem a naplót. De tudod, én tudtam, mi az. Hallottam az Öregekrıl. Tudtam valamit a történetükrıl... persze nem sokat. Senki nem tudott sokat. De amikor megláttam a naplót egy antikvitásüzlet kirakatában Cordóbában, azonnal felismertem. Egyesek állították, hogy nem is létezik. És még többek szerint a szerzıje, Cordóbai Szent József ırült volt. Az İrült Szerzetes. így nevezték. És ott volt! Hihetetlen. Rám várt, hogy megvegyem. Az Öregek egyetlen írott története. A Hollókapu. És az Ötök! — Ennél a szónál szeme kitágult és Mattre meredt. - Minden ott állt benne. A világ, a mi világunk kezdete. Az elsı nagy háború. Amit csak egy trükkel nyertek meg... - Az a napló? - kérdezte Matt másodszor is. Ez az egész túl gyors volt neki. - Azt hittem, egy vagyont ér - suttogta Morton. - Ez minden antikvárius álma: találni egy elsı kiadást vagy egy olyan könyvet, amelyet a világ elveszettnek hisz. És ez annál sokkal, de sokkal több. A televízióban mondtam el országnak-világ-nak, hogy mi van nálam. Dicsekedtem. És ez volt a legostobább hiba, amit elkövethettem. - Miért? - Mert... Valaki leejtett egy zsoltároskönyvet. Mennydörgı visszhanggal esett a padlóra. Morton szeme úgy villant, mintha sortőz dördült volna. Matt látta, ahogy nyakán megfeszülnek az inak. Az antikvárius a szívroham határán állt. A férfi megvárta, míg minden elcsendesedett. - Óvatosabbnak kellett volna lennem - folytatta suttogva. - Elıbb el kellett volna olvasnom a naplót. Akkor talán megértettem volna. - Micsodát? - Gonosz! - Morton zsebkendıt vett elı és megtörölte a homlokát. - Olvastál már szörnyő történetet, Matt? Amit nem tudtál kiverni a fejedbıl? Ami kínoz álmodban? A napló ilyen, csak rosszabb. Lényekrıl szól, melyek eljönnek ebbe a világba, eseményekrıl, amik történnek majd. Mindent nem értek, de amit igen, az nem hagy aludni. Nem alszom. Nem eszem. Az életem fenekestül felfordult. - Akkor miért nem adja el? Több milliót is kaphat érte. - És szerinted élvezném egyetlen pennyjét is? - Morton kurtán felnevetett. - Amióta olvastam, rémálmok gyötörnek. Iszonyú álmok. Aztán felébredek, és azt hiszem, vége, pedig nincs.

Mert valóság. Az árnyak, amiket láttam, értem nyúlnak, és nem a képzeletem szüleményei. Nézd...! Felhúzta egyik ingujját. Matt összerezzent. Mintha megpróbálta volna felvágni az ereit. Öt-hat mályvaszín vonal, friss sebek szelték át egymást a csuklója felett. - Ezt maga csinálta? - kérdezte Matt. - Talán. Talán nem. Nem emlékszem! Reggel felébredtem, és ott volt! A lepedı véres. Vágások és zúzódások. És fáj... -Megdörgölte a szemét, próbálta Összeszedni magát. - És ez nem minden. De nem ám! Már nem látok rendesen. Amióta olvastam a naplót, csak árnyakat és sötétséget látok. A járókelık is, mint a halottak. Még az állatok, kutyák és macskák is úgy néznek rám, mintha... nekem akarnának ugrani... Megint elhallgatott. - És dolgok történnek - folytatta. - Mint most. Idefelé jövet. Egy autó majdnem elütött. Mintha a sofır nem látott volna, vagy nem érdekelte volna, hogy lát. Szerinted megırültem? Kérdezd meg, mi történt a házammal. Leégett. Ott voltam. A tőz csak úgy magától meggyulladt. A semmibıl. Az ajtók becsapódtak. A telefon elnémult. Érted, mit akarok mondani? Felfogod? A ház meg akart ölni! Matt legalább errıl a részrıl tudta, hogy igaz. A Nexus mesélt neki a tőzrıl. - Halálra ítélt ember vagyok - mondta Morton. - Nálam a napló. Elolvastam a titkait. És most nem hagy élni. - Akkor miért nem szabadul meg tıle? - vont vállat Matt. - Miért nem égeti el vagy valami? - Gondoltam rá - bólintott Morton. - Naná. De ott a pénz! - Megnyalta az ajkát, és akkor Matt felfogta Morton helyzetének igazi szörnyőségét. A félelem és a mohóság között ırlıdött, s a folyamatos küzdelem felemésztette. - Kétmillió fonti Életemben Összesen nem kerestem ennyit. Nem dobhatom el csak úgy. Hogy tudnék akkor élni magammal? Nem! Eladom. Ez vagyok: könyvkereskedı. Eladom, elfogadom a pénzt, és akkor békén hagy. - Nekünk kell eladnia - mondta Matt. - Tudom. Tudom. Ezért mentem bele a találkozóba. Négy fiú meg egy lány. Benne van a naplóban. Te vagy az egyik. Az Ötök egyike. - Mindenki ezt mondja - tört ki Matt. - Azt se tudom, mit jelent. Amióta belekeveredtem ebbe, kiutat keresek. Sajnálom, Mr. Morton. Tudom, hogy azt szeretné, ha bizonyítanék valamit, de nem tudok. Morton a fejét ingatta, nem akarta elhinni. - Tudok az elsı kapuról. - A Hollókapu. - Van egy második. Itt van benne... - Akkor adja oda. - Matt hirtelen belefáradt. - Ha tényleg meg akar szabadulni tıle, és csak nekem adja, rendben. Adja oda. Megkapja a pénzét. Aztán talán mindketten hazamehetünk és elfelejthetjük az egészet. Morton bólintott, és egy pillanatra Matt azt hitte, végre véget ér a kálváriája. A férfi átadja a csomagot, ı meg Richárd pedig vonatra ülnek... akárhová. De persze nem ment ilyen könnyen. - Meg kell bizonyosodnom róla, hogy az vagy, akinek mondod magad - mondta Morton rekedten. - Bizonyítsd be! - Most mondtam - felelte szédelegve Matt. - Nem tudom. - De igen! - Morton annyira szorította a naplót, hogy az ujjai elfehéredtek. Megint körülnézett, hátha valaki hallgatózik. - Látod az ajtót? - Melyik ajtót? - Azt! - Morton aprót biccentett. Matt egy különös faajtót vett észre a férfi mögötti kıfalban. Mitıl különös? Próbálta kiókumlálni. Nagyon kicsi volt, feleakkora, mint a többi ajtó a

templomban. Biztos az utcára vezet. Fölötte egy színes üvegablak volt, két oldalán komor festmények. Jobban megnézve látta, hogy valamit belevéstek az ajtóba. Egy jelképet. Egy pentagramot, azaz ötágú csillagot. - Mi van vele? - kérdezte. - Ezért választottam ezt a helyet. Benne van a naplóban. - Az lehetetlen. - Matt próbálta összerakni. A naplót a tizenhatodik században írták, négyszáz éve. Ennek a templomnak egyes részei annál is öregebbek. Mások meg modernek. Akkor is, honnét tudhatott az a szerzetes egy ajtó létezésérıl? - Persze, hogy nem lehetséges - értett egyet Morton. - De nem számít. Azt akarom, hogy menj be azon az ajtón, és hozz ki valamit! Mindegy, hogy mit. Akármit választasz, nekem bi-zonyítani fogja, hogy az vagy... akinek mondod magad. - Mi van mögötte? - Te mondd meg! Hozd ki, amit találsz! Itt várlak. - Miért nem jön velem? Morton felnevetett, de a melegség vagy jókedv szikrája nélkül. - Te tényleg nem tudsz semmit. - Aztán megint sürgetni kezdte: - Nincs idınk vitatkozni. Tedd, amit mondtam! Most. Vagy elmegyek, és sosem hallotok felılem. Matt sóhajtott. Nem értett semmit. De nem volt értelme feleselni. Be akarta fejezni. Ez az egyetlen lehetıség. Még egyszer az antikváriusra nézett, majd az ajtóhoz ment. Odanyúlt és megfogta a vaskilincset. Most látta, hogy noha az ajtó kicsi, az ı magasságához tökéletesen passzol. Gyerekeknek készült. Lenyomta a kilincset. Az ajtó kinyílt. Matt belépett. A beszélgetés közepette egyikük sem hallotta, hogy a templom ajtaja kinyílt. Nem látták a belépı férfit. Koszos volt, szakállas, rongyokat viselt, orra törött. Matt ıt látta korábban a Moore Streeten kilépni egy kocsmából, akkor részegnek tettette magát. A férfi egy pillanatra megállt, míg szeme hozzászokott a félhomályhoz, majd megindult az oltár felé. Hamar megtalálta az antikváriust. Morton egy alacsony ajtó elıtt toporgott, egyik lábáról a másikra állva, mintha a fogorvosnál várna. Kezében kis csomagot tartott. A napló. Ezek szerint a fiú elment. De ı nem fontos. A törött orrút azért fizették, hogy megölje Mortont és megszerezze a könyvet. Ha a fiú ott lenne, ölje meg ıt is. De nincs itt, aminek a férfi titokban örült. Gyereket ölni néha elkerülhetetlen, de mindig kellemetlen. Esıkabátja zsebébe nyúlt és elıvett valamit. A kés csak tízcentis volt, ám a férfi tudta, hogyan használja. Feleakkora késsel is tudna ölni. Az oltárra pillantott, keresztet vetett a kés pengéjével. A hegye érintette a homlokát, mellkasát és mindkét vállát. Aztán mosolyogva megindult. Nagyon meleg volt. Mattnek ez tőnt fel elıször. Amikor belépett a templomba, még normális londoni nyári nap volt. Azaz napos, de hővös, és a legtöbben örültek, hogy legalább nem esik. Csak pár percet töltött a templomban, ám a nap máris sokkal erısebben tőzött. És az ég színe sem stimmelt. Erıs tengerkék volt. Ráadásul az összes felhı eltőnt. És nem csak ezzel volt baj. Matt nem is sejtette, mit talál az ajtó túloldalán. Arra számított, hogy a Moore Streetre lép ki. Ehelyett egy fedett árkádsoron találta magát, amely egy szökıkutas udvart övezett. Ebben még nem volt semmi meglepı. Sok templomnak van ilyen udvara. A papok itt sétáltak, gondolták ki a következı szentbeszédüket, meg ilyesmi.

Csakhogy az árkád egyáltalán nem illett a templomhoz. Sokkal öregebbnek és szebbnek tőnt. Az oszlopok díszesebbnek. A szökıkútban pedig, melyet pompás, fehér kıbıl faragtak, kristálytiszta víz csobogott le az egyik kıtálból a másikba. Matt szinte semmit nem tudott az építészetrıl, de még ı is látta, hogy ez nem angol. Az árkádsor hasonlóképp. A tökéletesen nyírt főrıl a hatalmas terrakotta edényekbıl kibuggyanó ragyogó virágokra nézett. Hogy lehet egy ilyen elhanyagolt templomnak ilyen tökéletes udvara? Visszanézett a templomra. Na tessék. Most kezd elmenni az esze, vagy innét tényleg másnak látszik? Szögletes torony emelkedett fölötte, a karcsú, új harangtoronynak viszont nyoma sem volt. Talán eltakarja a fal egy szöglete. Ennek ellenére Matt alig bírta elnyomni az abszurd gondolatot, ami felötlött benne: hogy ez egy teljesen más templom, mint amelyikbıl kilépett. Nem. Ez valami illúzió. William Morton szándékosan trükközik vele. Az antikvárius azt mondta, vigyen vissza valamit neki. Bármit, nem érdekes. Matt el akart tőnni innen, vissza az ismerıs terepre. Elırelépett és lecsippentett egy élénk mályvaszín virá-got az egyik cserépbıl. Hülyén érezte magát a virággal a kezében, de nem látott mást, és nem akart idıt pocsékolni a keresésre. Megfordult, hogy visszainduljon, amikor elébe lépett valaki. Egy fiatalember barna köntösben. Egy szerzetes. Matt meg ott állt farmerban és kapucnis pólóban, egy lopott virággal. - Hello. - Matt nem tudta, mit mondjon. Felmutatta a virágot. - Ezért küldtek. Egy barátomnak lesz. Akkor a szerzetes megszólalt. De nem angolul. Matt spanyolnak vagy olasznak vélte. A szerzetes nem tőnt mérgesnek. Sıt barátságosan viselkedett, habár láthatóan meghökkent. - Beszél angolul? A szerzetes mutató és hüvelykujjával jelezte: „kicsit". - Megyek - mutatott az ajtóra Matt. - Egy barátom... A szerzetes nem próbálta megállítani. Matt kinyitotta az ajtót és átlépett. A St. Meredithben volt. Csakhogy William Morton nem várta. Matt körülnézett. Egyre hülyébben érezte magát a virág miatt. Az antikvárius becsapta. Amíg ı odaát volt az udvaron, Morton meglépett. Esze ágában sem volt odaadni a naplót. Az egész hőhó semmiért volt. És akkor egy nı sikított. Egyet sikított, olyan hangosan és magasan, hogy egész Shoreditchben hallhatták. A sikoly felreppent, majd csatlakozott hozzá egy másik, harmadik, s az egyik a másik visszhangjává lett. Matt megpördült és meglátta a fekete ruhás nıt, aki pár méterre állt és mutatott valamit. És a vért is észrevette a kıpadlón. Odarohant. William Morton a hátán feküdt, kezét a gyomrára szorítva igyekezett elzárni a kés okozta sebet. Tömérdek vér kifolyt. Matt elıször azt hitte, meghalt. A nı még mindig sikoltozott. Senki más nem jött oda, pedig Matt hallotta, hogy suttognak, mormolnak, de féltek. Aztán az antikvárius kinyitotta a szemét, meglátta Mattét és kezében a virágot. Elmosolyodott. Mintha Matt a temetésére hozta volna. - Te vagy... Csak két szó. Aztán meghalt. Abban a pillanatban kitárultak az ajtók, és fél tucat férfi rontott be. Matt rendıregyenruhákat látott. Tehát a Nexus nem hazudott. Tényleg győrőt vontak a templom köré. Csak éppen nem elég szorosat. Késın érkeztek. Körbevették. Többen sikoltoztak. A rendırök hátrébb terelték ıket. Újabb emberek érkeztek. Matt egyiküket felismerte: a rendırfınök-helyettes. Komornak látszott.

Richárd Colé pár perc múlva érkezett, Fábiánnal robogtak be. A testet közben letakarták. Az imádkozókat kitessékelték. Újabb rendırök érkeztek. Matt egymagában ült, fogta a máris hervadásnak indult virágot. Meg sem moccant. Egyik edzıcipıje véres lett. - Jól vagy? - kérdezte Richárd rémült arccal. - Persze. - Matt arra gondolt, hogy talán sokkot kapott, mert nem érzett semmit. - Nem szereztem meg a naplót. Az vitte el, aki megölte. - Honnét tudták, hogy itt lesz? - morogta Fabian. - Senki nem tudott a találkozóról. Csak nekünk mondta el. - Pedig valaki tudta. - Matt a halott felé intett. - Elvitték a naplót. Nála volt, de már nincs. - A pokolba a naplóval! - fakadt ki Richárd. - Vele voltál. Téged is megölhettek volna. - Elhallgatott és a homlokát ráncolta. - Mi történt? Láttad, ki volt? - Nem. Kint voltam az udvaron. Ezt kellett elhoznom neki. Most Fabian vágott értetlen képet: - Milyen udvaron? - A templomudvaron. Morton kért meg, hogy menjek ki. Azt mondta, ez valami teszt, de szerintem hazudott. - Itt nincs udvar. - Ott kell kimenni - mutatta Matt az ajtót. - Menjünk ki -javasolta Richárd. - Rád fér a friss levegı. - Itt nincs udvar - ismételte Fabian. Matt dühösen felállt és odament az ajtóhoz. - Itt kell kimenni. Kinyitotta az ajtót. És megdermedt. A túloldalon nem volt udvar. Se virágok, se szökıkút, se szerzetes. Szemetesekkel teli sikátort látott, szemben pedig szeméttel és betondarabokkal teli udvart. A virágra nézett a kezében, aztán ledobta, mintha megégette volna. A virág egy tócsában lebegett, az egyetlen szín egy szürke világban. Veszélyes terület Az egész túlontúl egyszerőnek tőnt. Matt nem kért belıle. Szívesen elfelejtette volna a Nexust, az Öregeket, William Mortont, a naplót, a második kaput és az összes bizarr dolgot, ami valahogy átvette élete irányítását. Perut meg pláne nem akarta látni. Mégis itt ült egy British Airways óriásgépen, a kifutón, a Heathrow reptéren, hogy Miami érintésével Limába repüljön. Megint azt érezte, hogy nem ı választotta ezt. Csak megtörténik. Az antikvárius St. Meredith templomban történt halála után újra összeült a Nexus, és akkor rukkoltak elı vele: - Matt, azt akarjuk, hogy menj el Peruba. - Ezúttal Miss Ashwood vitte a szót. Talán úgy gondolták, ı ismeri a legjobban Mattét. - A naplót elvesztettük. Nem a te hibád, mégis ka-tasztrófa. Azt jelenti, hogy aki Dél-Amerikában licitált rá, megszerezte vagy meg fogja. A napló megmutatja, hol találja a kaput. Ami még rosszabb, esetleg azt is, hogyan nyissa ki. - Matt nem tehet semmit - ellenkezett Richárd. - Mi értelme elküldeni a világ túlsó felére? - Erre nem tudok válaszolni, Mr. Colé. Hogyan magyarázzam meg? Képzelje azt, hogy ez egy sakkjátszma. Morton elvesztése egy gyalog elvesztése. Azzal, hogy Mattét odaküldjük, elıretoljuk az egyik huszárt. Lehet, hogy már késı. Lehet, hogy nem segít. De legalább megmutatja, hogy még nem adtuk fel. - A fiú és a kapu összekapcsolódnak - érvelt Nathalie Johnson. Matt látta rajta, hogy már döntött. - Matt a része. Valami történik majd Peruban, és akármi az, ott kell lennie. - Peru nagy ország. Hol kezdje? - A fıvárosban, Limában. - Miért ott?

- Talán van egy nyomunk - magyarázta a rendırfınök-helyettes. - William Morton magánál hordta a mobiltelefonját. Szerencsénkre a gyilkos nem vitte el. Megnéztem, és tucatnyi hívást bonyolított a halálát megelızı héten. Néhányat persze velünk. De három limai szám volt. - A Salamanda News International száma - mondta a francia. - Az mi? - húzta fel szemöldökét Richárd. - Az egyik legnagyobb cég az egész kontinensen - felelte Nathalie Johnson. - És a vezetıje, Diego Salamanda az egyik leggazdagabb ember ott. Üzleteltem már vele. Bár sose láttam. Állítólag nyomorék, és nem nagyon mutatkozik. Van újsága, tévéállomása és mőholdja, könyvkiadója és hotellánca, és mindent egy limai irodából irányít. - İ próbálta megvenni a naplót? - Talán. Nem tudjuk biztosan. De nem sok minden történik a cégénél, amirıl ne tudna. Ha Salamanda áll velünk szemben, az rossz hír. İ nagyon erıs. Másrészt viszont az jó, hogy tud-juk, ki az ellenség. Legalább tudjuk, hol kezdjük. - Jó - bólintott Richárd. - Szóval Mattét Limába küldik. És ott mit csinál? - Az én vendégem lesz - szólt közbe Fabian. - Mindkettıjüket szívesen látom a házamban. Már mondtam, hogy van egy házam Barrancóban. Az a város csendes része, ahol mővészek és írók élnek. Nincs messze a tengerparttól. Ott biztonságban lesznek. - William Morton is biztonságban hitte magát. Es mi történt vele. - Nem tudjuk, hogy történhetett - ismerte el Miss Ashwood. - Csak elızı nap tudtuk meg a találkozó helyét, és senkinek nem mondtuk el. Csak arra gondolhatunk, hogy követték. A maguk biztonsága elsırendő fontosságú. Éppen ezért külön biztonsági óvintézkedést teszünk. Senki nem fogja tudni, hogy elhagyják Angliát. - És az útlevél-ellenırzés? - Arról gondoskodom - vette át a szót a rendırfınök-helyettes. - Hamis útlevelet kapnak. Ennek az embernek talán nincsenek ügynökei a Heathrow reptéren, de a limai érkezésnél biztos várják magukat. Ezért mindketten álnéven utaznak. Csak a jelenlévık tudják. - Ez ırültség - csóválta a fejét Richárd. - A maguk terve nem terv. Menjünk Peruba! Ennyi. - Nem - szólalt meg Matt. A felnıttek mind ránéztek. - Szerintem Miss Ashwoodnak igaza van. Nem hagyhatjuk ennyiben a dolgot. Azok után, ami történt, már nem. A második kapu Peruban van. Ki fogják nyitni. Ott kell lennünk. Azóta három nap telt el. Most a repülıgépen ülve Matt nem is értette, akkor hogyan lehetett olyan határozott. Talán a Nexus tizenkét tagjának igaza volt. Az élete összefonódott a második kapu sorsával, nincs menekvés. Vagy énje egy része tényleg segíteni akar, összecsapni az ısi ellenféllel? Nem volt benne biztos. Csak abban, hogy izzad és émelyeg. Ahogy a hajtómővek feldübörögtek a felszálláshoz, biztos volt benne, hogy mindjárt leszakadnak a szárnyról. És hogy maradhat a levegıben ez a hatalmas gép a hatszáz utassal, a csomagokkal meg az összes többi felszereléssel? Matt életében kétszer repült, ám azok csak rövid ugrások voltak Marseilles-be és Malagára a szüleivel. Ez az út tizenhét órás lesz! Attól nem félt, mit talál Peruban. Attól igen, hogy odáig repülnie kell. Húsz perc múlva a 747-es már jóval a felhık fölött járt, maga mögött hagyva Anglia nyugati partjait. A stewardess odajött az étlappal. - Italt, Mr. Carter? Mattnek elıször le sem esett, hogy hozzá beszél. Paul és Róbert Carter. A két együtt utazó testvér. Ezek a nevek álltak a kapott hamis útlevelekben. - Egy sört - felelte Richárd. - Köszönöm! - Nekem csak vizet. Elsı osztályon utaztak, a gép orrához közel. A jegyek több ezer fontba kerülhettek, de persze a Nexus akár milliókat is fizetett volna a naplóért. Nyilván nem voltak pénzszőkében. Matt

hátradılt. Külön tévéje volt, tíz választható filmmel, és pár számítógépes játék is. Richárd könyveket és magazinokat is vett neki. Ám egyikhez sem főlött a foga. Ott, a levegıben az ír-tenger felett üresnek, magányosnak érezte magát. - Szóval akarsz róla beszélni? - kérdezte Richárd. - Mirıl? - Az ajtóról. Hogy mit láttál mögötte. - Nem tudom - csóválta a fejét Matt. - Gondolkodtam rajta. William Morton azért választotta a templomot, mert ol- vasott valamit a naplóban. Az ajtóval akarta letesztelni, hogy az vagyok-e, akinek hisz. - Ha bárki más ment volna át az ajtón - bólintott Richárd -, egy víztócsában találja magát Kelet-Londonban. - Én viszont máshová jutottam. Még az sem biztos, hogy Angliában volt. - Matt elgondolkodott. - Emlékszel a tévéhíradóra? A bejátszásra, amit mutattak nekünk a naplóról? Volt benne valami az egyházról meg az internetrıl. - A naplóból vették. - Talán erre gondoltak. A számítógépnél ülve oda mész, ahová akarsz. Bármelyik számítógéppel összekapcsolódhatsz bárhol a világon. Talán ez ugyanolyan. Csak a valóságban. - Remek - mosolygott Richárd. - Akkor csak keresel egy templomajtót Peruban, és hazamehetsz, még a repülıt se kell fizetni. Megjött a stewardess az itallal. Az ablakon csak úgy ömlött be a napfény, az ebéd illata már érzıdött a konyhából mögülük. Matt négy hónapja még Ipswichben lakott a nagynénjénél, lógott az iskolából, hétfıtıl péntekig alig akart eltelni az idı, a hétvégét meg elpocsékolta. Most meg itt van. Hihetetlen. Richárd mintha megsejtette volna, mire gondol. - Nem volt muszáj ezt csinálnod. - Azt hiszem, az volt, Richárd. - Matt kinézett az ablakon. Pedig nem volt semmi látnivaló. Csak a felhık és az üres ég. - Miss Ashwood tudta. Még William Morton is. Része vagyok ennek, mindig is az voltam. Megpróbáltam elfelejteni, és egy csomóan majdnem meghaltak, miatta. - Sóhajtott. - Neked nem muszáj itt lenni. Nekem igen. - Hát pedig nélkülem nem mész sehová. - Akkor egymás nyakán ragadtunk. A repülıút végtelennek tetszett. Matt végignézett egy filmet, majd még egyet. Beleolvasott a könyvbe. Próbált aludni, de nem ment. A gép zaja körülvette, és képtelen volt elfelejteni, hogy a semmiben lebeg. Miamiben leszálltak, és két órát töltöttek egy jellegtelen tranzitban, miközben a gépet megtankolták. Matt belsı órája szerint késı este volt, kint azonban még tőzött a nap. Túl hosszúra nyúlt a nap, teljesen kimerítette. Megint felszálltak, majd az idı hirtelen elromlott. Az ég besötétedett, ágas-bogas villámok csapkodtak, fényük a 747-es ezüst testén villogott. Turbulenciába kerültek, és Matt gyomra meglódult, ahogy a padló egy pillanatra eltőnt a talpa alól. A fények eltompultak. Puha, sárgás izzás világította meg az utasokat, akik igyekeztek nyugodtak maradni, mégis teljes erıbıl markolták a karfát. Senki nem beszélgetett. Ahogy a gépet meg-megrázta egy széllökés, ahogy a hajtómő hangja emelkedett, egy-ketten halkan káromkodtak vagy imádkoztak. És valahogy ennek a közepén Mattét végre elnyomta az álom. Bár érzésre nem az volt. Az egyik pillanatban Richárd mellett ült, és egy újabb filmet nézve számolta vissza a perceket a landolásig, a másikban meg hirtelen máshol találta magát. A szigeten. Azonnal felismerte, és olyan jól ismerte, hogy emlékeztetnie kellett magát, hogy igazából még sosem járt ott. Csak álmában. Ott volt a fekete szikla. És a folyékony kátrány-szerő tenger. Szél nem fújt, a felhık mégis robogtak a sötétedı égen. Vajon ez mit jelent? Miért van itt? Miért tér vissza olyan gyakran?

Lenézett és megpillantotta a különös nádcsónakot, ami legutóbbi ittjártakor feléje tartott. Közben elérte a szigetet, és elhagyatva hevert a szürke homokon. - Matt! Valaki a nevén szólította. Megfordult és meglátta a csónakkal érkezett fiút; egy sziklaperemen állt éppen alatta. Egykorúak lehettek, de a fiú alacsonyabb és vékonyabb, ruhája szinte csupa rongy. Matt válaszra nyitotta a száját. Tudta, ki a fiú és mit keres itt. Érte jött, hogy elvigye a másik háromhoz, akik a szárazföldön várták, alig egy kilométernyire. A szavak azonban nem jöttek. Valami rikoltott. Matt épp idıben kapta fel a fejét, hogy lássa az égbıl lecsapó hattyút. Egy zuhanó repülı erejével támadt. Kitátott csıre betöltötte Matt látómezejét, mintha egészben akarná lenyelni. A másik fiú felkiáltott. Matt érezte, hogy zuhan. Döccenés. Kinyitotta a szemét. Richárd mellette ült. Megérkeztek Limába. Mattnek úgy tőnt, hogy az Aeropuerto Jorge Chavez csak félig készült el. Heathrow fényei és nyüzsgése után, ahol a vámmentes boltok között úgy áramlott a tömeg, mintha minden nap karácsony lenne, most üres, kietlen helyre érkezett, ahol az utasoknak fülkében ülı, fekete-fehér egyenruhás határırök elıtt kellett sorban állni. Az érkezési rész mennyezetébıl hiá-nyoztak elemek, és egyik ventilátor sem mőködött. A ragadós hıségben pár cserepes növény kornyadozott. Isten hozott Seholországban. Matt fáradtnak és piszkosnak érezte magát, ahogy a sorban állva várt. Richárd mellette állt és hasonló képet vágott. De volt más is. Ahogy nézte az araszoló utasokat, és hallotta az út-levélre csattanó pecsétet, kezdett ideges lenni. Csak most esett le neki igazán, hogy Richárddal bőncselekményt követnek el. Hamis útlevéllel utaznak. Remélte, hogy a Nexus tudja, mit csinál, ennek ellenére most kevésbé tőnt jó ötletnek. A sor elejére értek, egy fáradt határırhöz, akinek arcára volt vésve a gyanakvás. Ez volt a munkája. Gyanakodni mindenkire. Matt szíve azonban meglódult, ahogy Richárd átadta a pa-pírjaikat. Félrenézett. A terem egy része fel volt állványozva és nagy tábla hirdette: NO CRUZAR. AREA DE PELIGRO Richárd követte a tekintetét. - Tilos az átjárás - fordította. - Veszélyes terület. Matt bólintott. Remélte, hogy ez nem profetikus üzenet. A határır mindkét útlevelet áthúzta a gépen, majd megnézte a képernyıt. Felpillantott. - A látogatás célja? - Tízezerszer feltehette a kérdést. - Nyaralás - füllentette Richárd. A pecsét kétszer lecsapott. Kész. Átjutottak. Matt mérges volt magára, amiért egyáltalán aggódott. Megegyeztek, hogy Fabian maga nem jön eléjük a reptérre. Fennállt az esélye, hogy felismerik és követik. Küld egy sofırt. És valóban, egy zömök perui várt rájuk fehér rövid ujjú ingben a poggyászkiadónál. Egy táblát tartott az álnevükkel: Róbert és Paul Carter. Két nyaraló testvér. Semmi közük Matt Freemanhez és Richárd Cole-hoz, akik a világot megmenteni jöttek. - Buenos días - nyúlt a csomagjukért a sofır. - Alberto vagyok. Mr. Fabian a jókívánságait küldi. Én remél, kellemes volt repülés. - Az, csak hosszú - felelte Richárd. - Hosszú, igen - nevetett Alberto. - Nagyon messzirıl jöttek. De Mr. Fabian közel. Odaviszem. Kivezette ıket a reptérrıl, át egy csoport izgatott férfin, akik egybıl elkezdtek kiabálni, hogy „Taxi! Taxi!", és megpróbálták kikapni kezükbıl a csomagokat. Matt most már nagyon fáradt

volt. Kora estére járt, súlyos sötétség húzta le az eget. A levegı meleg volt, és dízelszagú. Remélte, hogy hamar a házhoz érnek. A kocsi vadonatúj volt, s ahogy az ajtó becsukódott és a sofır indított, Matt érezte a légkondicionáló jótékony hővösét. Hátradılt a bırülésen. - Peru - dörmögte mellette Richárd. - Az — mondta jobb híján. - Nem olyan perus, mint vártam. Hol vannak a lámák? - A repülıtér közepén vagyunk, Richárd. - Valaminek akkor is kéne lennie. - Richárd fáradtan lehunyta a szemét. Alberto sebességbe kapcsolt, és elindultak. Matt kinézett az ablakon. A hosszú repülés, a sok levegıben töltött óra után alig tudta elhinni, hogy megérkezett. Dél-Amerikában van! Nemcsak egy másik országban, de másik kontinensen is. Másik világban. Elhajtottak egy tengerészeti bázis mellett - a reptér a tenger mellett feküdt -, majd besoroltak egy hatsávos autópályára, s elvegyültek a minden oldalról robogó ezer meg ezer jármő között. Rikító színő buszok dübörögtek el, melyek a megengedett húsz helyett kétszer annyi utast vittek. Ugyancsak zsúfolt Toyota furgonok szlalomoztak egyik sávból a másikba, vadul dudálva. Az autópálya mindkét oldalán senkiföldje terült el, eldobott autógumikkal, olajoshordókkal és szeméttel. Itt-ott félig leomlott falak szegélyezték az utat, graffitivel díszesen, meg réges-régi ırtornyok, némelyiken a piros-fehér perui zászló. Mintha háború dúlt volna itt, de nagyon régen, és még mindig annak a nyomai várnának eltakarításra. 71Aztán a por, a graffitik, a forgalom és a falak valahogy egy városfélévé folytak össze. Lima pereméhez közeledve Matt modern irodaépületeket látott, egy benzinkutat villogó neonfel-irattal - REPSOL -, pár üzletet, még nyitva, emberek ıgyelegtek elıttük. A mindennapi élet jelei. Zöld és piros taxik suhantak el mellettük, dudáik kurta, dühös dallamokat tülköltek. A kilátást számítógépet és mobiltelefont reklámozó hirdetıtáblák zárták el. Aztán elfordultak, vissza a szürke és taszító tengerhez, melynek homokos partjába mintha cement is jutott volna. Olyan hívogató volt, mint egy építési terület. - Milyen messze van Fabian háza? - érdeklıdött Richárd. A sofır zavartan pillantott fel, és a visszapillantóban szeme találkozott Richárdéval. - Nem a házhoz megy. - Miért nem? - A Hotel Európába megy, Mirafloresben. Nincs messze. Mr. Fabian ott találkozik. Richárd Mattre nézett. Nem értette, miért változott a terv. Senki nem szólt semmit a hotelrıl. Megálltak egy lámpánál. Elképesztı ricsaj volt. Körülöttük minden autós a dudáján könyökölt, amiért várniuk kell. Fémes csikorgás hallatszott; egy furgon belement egy kocsi farába. Egy sötétzöld egyenruhás rendır éleset sípolva próbálta uralni a helyzetet. Egy motor hátulján gettóbombázó bömbölt. Egy alak lépett a kocsi elé. Egy fiú volt, Matt korabeli, koszos farmert és pólót viselt, és három labdával zsonglırködött. Láthatóan élvezte, a labdák nagy ívet írtak le a feje fölött. Pár másodpercig dobálta, majd meghajolt és a tenyerét tartotta. A sofır a fejét rázta, mire a fiú arca egybıl mérgesen eltorzult. Káromkodott és az ablakra köpött. A lámpa váltott, megindultak. Matt megkönnyebbült. Sosem járt még ehhez fogható helyen. Mibe keveredett? Immár egy csendesebb lakóövezetben haladtak, el a tengertıl. Matt úgy érezte, közelednek a hotelhez. - Mennyi az idı? - kérdezte. - Nem tudom. - Richárd az órájára nézett. Matt rájött, hogy szundikált. Mindketten valahol álom és ébrenlét közt hánykolódtak. - Az órám még az otthoni idıt mutatja. De nagyjából... Nem tudta befejezni.

A kocsi hirtelen lefékezett, mindketten elırelendültek. A sofır torokhangon spanyolul hadart valamit. Matt látta, hogy egy kék furgon robogott ki egy mellékutcából, elzárva az útjukat. Elıször azt hitte, véletlen, ám akkor a furgon ajtajai kicsapódtak. Négy férfi ugrott ki és rohant feléjük, és tudta, hogy ez bizony nem véletlen. Csapdába futottak. Ezek rájuk vártak. Alberto is megértette. Matt elképedésére pisztolyt rántott elı a kesztyőtartóból. Fabian tarthatott ettıl. Sejthette, hogy útközben megtámadják ıket. Talán ezért is változtatta meg az úti célt. És mi másért fegyverezte volna fel a sofırjét? De nem ı volt az egyetlen fegyveres. Azok közül kettınél is puska volt. Minden olyan gyorsan történt, hogy Matt épp csak megpillantotta ıket - sötét, eltökélt arcok, hosszú fekete haj; farmer és nyitott nyakú, feltőrt ujjú ing -, valaki már tüzet is nyitott, a szélvédı pókhálóssá repedt, közepén lyuk tátongott, akár egy halálos szem. Alberto felkiáltott. A vállát találta a golyó. Vére az ülésre fröccsent. Ám azért felemelte a pisztolyt és háromszor lıtt. A szélvédı szétomlott, üveg záporozott. A közeledık menedéket kerestek. És Richárd ekkor cselekedett. Egyik kézzel megragadta Mattét, a másikkal kilökte az ajtót. A kocsi jobb felén ült, a furgontól távolabb. - Gyerünk! - kiáltotta. - Ne, senor! - fordult hátra Alberto. Richárd nem törıdött vele. Mattét magával rántva kicsusszant a kocsiból az utcára. Matt nem tiltakozott. Kóválygott a feje. Azt sem tudta, mi történik. De egyetértett Richárddal. A szabadban biztonságosabb. Még két lövés. Matt a szeme sarkából látta, hogy Alberto nehézkesen kikecmereg a kocsiból, és fél kézzel sebesült vállát szorongatva elrohan. Cserbenhagyta ıket! Richárddal az utcán álltak. Kétoldalt lakóházak sorakoztak, ám senki nem jött elı megnézni, mi történik. Senki nem segít. - Futás! - kiáltotta Richárd. - Mozgás! Semmiképp ne állj meg! Mattnek nem kellett kétszer mondani. Futásnak eredt arra, amerrıl jöttek. Már besötétedett. Az utcalámpák ronda, mes- terséges fénye mindent besárgított. És még melegebb lett. Matt érezte, hogy verejték csorog a testén. És azok utánuk eredtek. Kik lehetnek? Ki küldte ıket? Matt nem fordult meg, de hallotta lépteiket az aszfalton. Tudta, hogy egyre közelednek. Richárd felkiáltott. Matt megtorpant és visszanézett. Ketten elkapták az újságírót. Egyiküket egész tisztán látta. Kerek, szinte nıies arc. Borostás. Egyik szeme felett kis heg. Átkulcsolta Richárd nyakát. A másik kettı gyorsan közeledett hozzájuk. Richárd addig hadonászott, míg egy pillanatra sikerült kiszabadulnia. - Fuss, Matt! Fuss! Az egyik férfit hasba rúgta. Az nyögve összeesett. A másik, a sebhelyes viszont újra elkapta. Matt látta, hogy a másik kettı is odaér. Hárman egy ellen. Richárdot már nem tudja megmen-teni. Matt futásnak eredt. Hallotta, hogy az üldözık kiabálnak utána, és bár nem lehetett benne biztos, de mintha a nevét mondták volna. Az igazi nevét. Vagyis tudják, kicsoda! A csapdát tehát már jóval érkezésük elıtt felállították. Matt befordult egy sarkon és rohant tovább egy sikátorban. A végén megint befordult. Egy széles úthoz ért, átcik-cakkozott a forgalmon. Valaki rákiabált. Egy busz húzott el mellette, megcsapta a forró menetszele. Egy üres telekre ért, átvágott rajta. Koszos, csont és bır kutya ugatta meg. Pár helyi nı lusta kíváncsisággal nézte. Végül megállt, levegı után kapkodott. Izzadság borította. Ingét mintha ráragasztották volna. És még a repülés fáradtsága is benne volt, érezte, ahogy a vállán ülve a talajba akarja nyomni. De egyedül volt. Visszanézett az útra és a távoli forgalomra. Senki nem üldözte. Megmenekült.

A helyzete súlyossága csak ekkor zuhant rá. Egy idegen országban van pénz és poggyász nélkül. Az érte küldött sofır elszaladt, mentette a saját bırét, egyetlen barátját pedig elrabolta egy ismeretlen ellenség. Nem tudja, hol van. Nem tudja, hogyan jusson oda, ahová kéne. Éjszaka van. És ı egyedül.

Hotel Európa Matt csak akkor vette észre, hogy elaludt, amikor felriadt. Halkan felnyögött és összehúzta magát, nem akaródzott magához térni. Még nem volt kész szembenézni a valósággal. Teljesen kimerült. Mintha egész belsejét kivájták volna. Talán a repülés. Vagy ami sokkal valószínőbb: a történtek okozta sokk. Karja és válla sajgott, a szája kiszáradt. Mi ébresztette fel? Ja, igen... egy kéz a kabátzsebében. Ráadásul még éppen ki is rabolják? Kinyitotta a szemét. Egy sötét hajú fiú hajolt fölébe. A fiú szeme is ijedten elkerekedett. Matt felkiáltott, és ellökte a fiút. Az a sarkán guggolt, így most elvesztette az egyensúlyát és ha-nyatt esett. Matt felpattant. - Szállj le rólam! Ki vagy? Hagyj békén! A fiú nem felelt. Persze, valószínőleg egy szót sem ért angolul. Matt lenézett rá, és a történtek dacára, kábasága ellenére úgy érezte, ismeri. Mintha valamikor rég már találkoztak volna. Ám akkor eszébe jutott. A fiú zsonglırködött a lámpánál. İ volt az. - No hada cualquier cosa. Era el intentar justo ayudarte - mondta a fiú. Az ártatlanságát bizonygatta, ám Matt nem hitt neki. Látszott a sötétbarna, gyanakvó szemében, abban, ahogy ült, mint egy sarokba szorított állat, amely bármikor nekironthat. A fiú csupa csont és bır volt. Matt úgy látta, hogy simán átérné a karját. Sárga pólót viselt, ami egy Inka Cola nevő italt reklámozott, de a szavak már kifakultak, a szövet pedig kilyukadt. A farmerja egyenesen undorító volt, a derekán madzaggal kötötte meg. Fekete gumiból készült szandált viselt. A fiú felállt, lesöpörte magát, mintha ezzel a rajta lévı több havi kosztól is meg tudna szabadulni. Aztán vádlón nézett Mattre: - No he totnado coalquier cosa. - Felmutatta üres tenyerét. Nem vett el tıle semmit. Matt megtapogatta a zsebeit. Tíz fontot a nadrágzsebében hagyott. Megvolt. Kabátjában pedig az útlevele. Ez is valami. A fiú sértett büszkeséggel nézett rá, mintha azt mondaná: „Miért nem bízol bennem?" Matt azonban biztos volt benne, hogy ha csak fél perccel tovább alszik, üres zsebbel ébred fel. Körülnézett. Egy alacsony téglafalnak dılve aludt, amin egy rongyos plakát mobiltelefont reklámozott. Elıtte üres telek terült el, a mögött félig kész házak sora. Az épületeket mintha késsel vágták volna félbe. A tetık helyén vezetékek és fémrudak meredtek ki. Még sötét volt, de a térséget magas betonoszlopokról ronda ívlámpák világították meg. A hajnal elsı szürke ujjai azonban már az eget kapargatták. Matt az órájára pillantott. Nem volt meg. A fiú nyugtalanul mocorgott. - Gondolom, nem tudod, mennyi az idı? A fiú kinyújtotta a kezét. Csuklóján ott volt Matt órája. Hajnali ötöt mutatott. Matt meg se próbálta visszavenni az órát. Kicsit meglepte, hogy a fiú nem futott el. Talán kíváncsi. Itt egy idegen turista, aki eltévedt. Ráadásul saját korabeli. Talán még lát benne pénzt. Hát talán még neki is hasznára lehet. Még akkor is, ha tolvaj. Végül is perui. Ismeri a várost. Ideje gondolkodni. Kapcsolatba kell lépnie a Nexussal. És fıleg Fábiánnal, aki biztos most is keresteti. Az a baj, hogy azzal senki nem számolt, hogy elválaszthatják Richárdtól. Richárdnál volt a pénz és a hitelkártyák, valamint Fabian telefonszáma. Amit ı nem tudott. A tíz fonttól eltekintve Mattnek semmije nem maradt. Ha ki tudná ókumlálni, hogyan kell hívni a tudakozót, meg tudná szerezni Susan Ashwood számát Manchesterben... De még ez is

bonyolultnak és valószínőtlennek tetszett. És a rendırség? Ez volt a nyilvánvaló választás, habár Matt nem nagyon hitte, hogy a perui fiú szívesen elkalauzolja a legközelebbi rendır-ırsre. Talán visszatalál maga a Barrancóba, a kertvárosba, ahol Fabian lakik. Nem lehet messze. Aztán eszébe jutott, hogy a sofır, Alberto azt mondta, Fabian egy hotelben vár rájuk. Hogy is hívták? Beletelt pár pillanatba, mire mőködésre bírta az agyát. Hotel Európa. Ez az. A Hotel Európa Mirafloresben. A fiú még mindig arra várt, hogy mondjon valamit. Matt a mellkasára koppintott. 76 - Matt. - Már nem volt értelme az álnévnek. A fiú bólintott. - Pedro. Szóval így hívják. A különös az volt, hogy Matt elıre tudta. Számított rá. Talán álmában hallotta? - Tudod, hol a Hotel Európa Mirafloresben? Pedro értetlenül nézett. Matt újra próbálta, lassabban. - Hotel Európa. - Magára mutatott. - Oda. Megyek. - Hotel Európa? - Pedro megértette. - SÍ. - Megmutatod az utat? - mutatott az utcára Matt. - Érted? Pedro értette, csak nem értett egyet. Matt kételyt látott a szemében. Miért segítene egy külföldi fiún? Matt elıvette a tíz fontot. - Ha odaviszel, neked adom. Ez sok pénz. Pedro szeme rátapadt a pénzre. Ezt kereste. Megint bólintott. - Hotel Európa. - Menjünk. Elindultak. Egy órába telt elérni a hotelt. Modern épület volt, tizenkét emeletes, a bejárat elıtti széles behajtónál egyenruhás ajtónálló posztolt, várva a kora reggeli vendégeket. Miraflores, Lima egyik legelıkelıbb része elégedetten nyújtózott a reggeli napfényben. A csendes utcák gondozott pázsitok közt futottak, melyeket pálmafák és szökıkutak díszítettek. Egy drága árkádsor olyan üzletekkel és éttermekkel dicsekedett, melyek Londonban sem lógtak volna ki. Az egész kertváros egy kis szirt szélén terült el. Messze lent a tengerpart hatalmas karéja kun-korodott, s beleveszett a messzeségbe a város többi részével együtt. Hotel Európa. Matt megkönnyebbülten nézte a bejárat fölötti nagy fehér betőket. És volt még valami. Elıször észre sem vette, de két rendırautó is parkolt elıtte. Biztos miatta jöttek. Fabian várta ıket. Amikor nem jöttek, értesítette a rendırséget. Matt elindult, ám ekkor Pedro megragadta. - Ja, persze. - Matt elıvette és odanyújtotta a tízfontost. - Tessék. Kösz. - Nem! - Pedro ijedtnek tőnt. A két járırkocsira mutatott és azt a szót suttogta, ami oly sok nyelven ugyanaz: - Policía! - Nem gond, Pedro. Pont velük akarok beszélni. Semmi baj. Pedro azonban igenis aggódott. A fejét rázta, és nem akarta elengedni. Matt kitépte a karját, és zsebre tette a pénzt. - Majd látjuk egymást - mondta, holott tudta, hogy ez nem valószínő. A behajtón felment a hotelhez. Az ajtónálló rápillantott, majd úgy döntött, beengedi. Gyerek volt ugyan, és rendetlen, de európai, és itt csak ez számít. Matt sejtette, hogy Pedrót be sem engednék. Egy tágas, antik asztalokkal, bırszófákkal, túl nagy növényekkel és tükrökkel berendezett recepciós részbe lépett. Matt még nem nagyon járt luxushotelben, egymaga pedig pláne nem. Kínosan érezte magát a nagy térben. A Hotel Európa gazdag turistáknak és üzletembereknek készült, és ı egyik sem volt. Két elegáns nı álldogált a recepcióként szolgáló márványtömb mögött, és arcukra fagyott udvariassággal figyelték közeledtét. - Segítségre van szükségem - mondta Matt. - Igen? - A fiatalabb recepciós meglepettnek hangzott, mintha a segítség nem szerepelne a munkaköri leírásban.

- A nevem... - Matt habozott. Mit mondjon? Úgy döntött, nem törıdik vele. - Találkozóm van valakivel. - Kivel lenne az a találkozó? - Mr. Fábiánnal. A recepciós valamit gépelt a pult alatti számítógépbe. Körmei hallhatóan karcolták a billentyőt. Felnézett. - Sajnálom. Ilyen néven senki nem tartózkodik a hotelban. - Nem biztos, hogy itt lakik. - Matt próbált nyugodt maradni. - Tegnap érkeztem repülıvel. Itt kellett volna találkoznunk, de feltartottak. - Honnét jön? - Angliából. - Matt elıvette és a pultra tette az útlevelét. Remélte, hogy az aranybetős címlap jobb benyomást tesz a lányra, mint ı maga. Az kinyitotta és megnézte a nevet a fénykép alatt. - Paul Carter? - Furán nézett rá, mintha várta volna. A másik lány fogta a telefont és tárcsázott. - A testvére hol van? - Testvérem? - Persze, Richárdról beszélnek. Szóval igaza volt. Tényleg várták. - Nem tudom. Hol van Mr. Fabian? - Mr. Fabian nincs itt. A másik lány spanyolul mondott valamit a telefonba, majd letette. Nyílt egy ajtó. Négy férfi lépett ki és indult el felé. Volt valami fenyegetı a járásukban, olyan, mintha egy bárból jönnének kifelé, félrészegen, verekedésre vágyva. Ám a kint álló rendırautók miatt Matt úgy vélte, katonák. Szürke nadrágjukat beletőrték a csizmába, sötétzöld dzsekijük cipzáros volt. Sapkát is viseltek. A vezérük egy nagydarab, sörhasú férfi volt, tekintélyes ba-jusszal és himlıhelyes arccal. A haja sötét volt. Vajon van Peruban egyetlen ember is, akinek nem sötét a haja? Teste mint egy birkózóé, karjai óriásiak. Mindene brutális, túlméretezett. Matt emlékeztette magát, hogy segítségért jött, nem követett el semmit. Legalábbis ı azt hitte. - Maga Paul Carter? - kérdezte a rendır. Matt ebbıl a pár szóból tudta, hogy jól beszél angolul. Erıs spanyol akcentussal, de ritmikusan. És kinézete ellenére puhán. -Én. - Rodriguez kapitány vagyok. Vártam magát. Hol a barátja -mosolyodott el csúnyán -, Róbert Carter? - Nincs itt. - És hol van? Matt kezdett ideges lenni. A rendır a barátjának titulálta Richárdot, nem a testvérének, mint ahogy kellett volna. És úgy ejtette ki a neveket, mintha tudná, hogy hamisak. Pedro figyel-meztette, hogy ne jöjjön a hotelbe, s Matt kezdte azt kívánni, bárcsak hallgatott volna rá. Az biztos, hogy ilyen ellenséges fogadtatásra nem számított. A rendır ott állt elıtte. A másik há-rom körbevette. Nem úgy bántak vele, mint aki segítségért jött. Hanem mintha gyanúsított lenne, körözött bőnözı. - Mr. Fabian felhívta önöket? — kérdezte. - Fabian? Milyen Fabian? - Nézze... éjjel megtámadtak. Segítségre van szükségem. - Maga Paul Carter? - Igen. - Matt is érezte, hogy a szó megfagy ajkán. A rendır tudja, kicsoda. Csak azért kérdezte, hogy tesztelje. A férfi lassan Matt útleveléért nyúlt, megfordította, de csak ujjheggyel, mintha koszos lenne. Aztán felvette és kinyitotta. Egy pillanatig hunyorogva nézte a fényképet. - Honnét szerezte ezt?

- Az az útlevelem. - Mattben névtelen rettegés éledt. - Ez az útlevél hamisítvány. - Nem... - Mondd meg az igazi neved. - Most mondtam. Paul Carter. Nem hallotta, amit mondtam? Tegnap este megtámadtak. Fegyveres férfiak. Hívja fel Mr. Fábiánt... A lányok a recepciónál ijedt tekintettel figyeltek. Az egyik rendır rájuk mordult, mire eltőntek egy folyosón. Egy másik rendır a bejárati ajtóhoz állt, hogy senki ne jöjjön be. Kora reggel volt. A vendégek még nem keltek fel. Senki nem látta azt, ami ekkor történt. A rendır - a magát Rodriguez kapitánynak nevezı - hasba vágta. Matt szinte nem is látta az ívben felé tartó hatalmas öklöt, az máris telibe találta és hátralökte. Ha bármit evett volna az elmúlt tizenkét órában, biztosan kijön belıle. így csak a levegı szakadt ki a tüdejébıl, ahogy hanyatt vágódott. Sötétség tolult a szeme elé. Ájulással küszködött, és minden erejére szüksége volt, hogy levegıhöz jusson. Érezte a márványpadló hidegségét az arcán. Jól jött, segített elhessegetni a sötétséget. - Hazudsz - mondta Rodriguez, és Matt megértette, hogy nagyobb bajban van, mint azt sejtette. A rendır mindent tud. Rá várt itt a hotelben. Talán egész éjjel. - Azt hiszed, hülye va-gyok? Hogy a perui rendırök nem érdemelnek tiszteletet? - Nem... - Matt még mindig alig kapott levegıt. El se tudta hinni, hogy ez történik. Keserő ízt érzett a szájában. Próbálta összeszedni magát. - Én... -Angol állampolgár. Nem számít, mit tett. Nem bánhatnak vele így. Rodriguez kapitány lustán meglendítette a lábát. Matt felkiáltott, ahogy eltalálta a bordáit. Újabb fájdalomhullám tódult végig a testén. A hotel pár másodpercre vörösbe fordult. Vajon megölik, itt és most, ebben a menı hotelben? - Te mi? - utánozta Rodriguez. - Vallomást akarsz tenni? Az bizony jó ötlet, barátocskám. Bizony el kéne mondanod nekem, ki vagy valójában, és mit keresel itt. Bizony sietned kéne vele. Megint rúgott. Matt ezúttal látta a csizmát, és odébb gurult a márványpadlón. A rendırök nevettek. Rodriguez utána ballagott. - Nem kellett volna idejönnöd, barátocskám. - Nem... tettem... semmi... rosszat... - Nincsenek papírjaid. Nincs nemzetiséged. Illegálisan léptél az országba. - Rodriguez megragadta a haját, és olyan erısen rántotta meg, hogy Matt felkiáltott. Érezte, hogy szemét könnyek feszegetik. - Talán terrorista vagy. Igen. Fiatal vagy, az igaz. De vannak fiatalabbak is. Elmondod az igazat? Matt bólintott. Mit tehetne? Elmond ennek az embernek mindent. - Hol van Richárd Colé? - kérdezte Rodriguez. Tehát a kitalálósdinak vége. A rendır tudja, kicsodák. Az elejétıl fogva tudta. - Hol van? - húzta még erısebben a haját. - Nem tudom! - sikoltotta Matt. Biztos volt benne, hogy a férfi kitépi a haját. Az orrából vér csorgott, le a szája sarka mellett. - Itt kellett volna találkoznunk! Nem tudom, hová ment! - Hazudott, de nem érdekelte. Mondania kellett valamit, hogy alábbhagyjon a fájdalom. Csengı szólt, és nyílt a lift ajtaja. Egy üzletember lépett ki, korai találkozóra igyekezett. Meglátta a négy rendırt és a földön fekvı fiút. Senki nem szólt. Az üzletember pislogott, és visszament a liftbe. Matt el tudta képzelni, hogy levegıt se mer venni, míg vissza nem ér a szobájába. De legalább Rodriguez kapitány elengedte a haját. Matt feküdt a földön kiterülve, olyan volt, mint a körülrajzolt holttestek után maradó figura az aszfalton. Úgy érezte, eltört a bordája. Egész teste merı fájdalom volt.

Rodriguez letérdelt mellé és kezét arca alá tette. Akár sebesült fiát vigasztaló apa is lehetett volna, ám minden szavából méreg és győlölet csöpögött. - Nagyon ostoba gyerek vagy - sziszegte. - Hívatlanul idejöttél az országomba. Senki nem tud neked segíteni. Mert tudod, te most Paul Carter vagy. Nem létezel. Senki nem tudja, hogy itt vagy, és senki nem fogja észrevenni, amikor eltőnsz. Mert ez történik veled, barátocskám. Vannak helyeink, amikrıl senki nem tud. Messzi börtönök, ahová bemész, és sosem kerülsz elı. Könnyő lesz megölni. Most is megölhetnélek és nyugodtan megreggeliznék, de nem ez fog történni, Matthew Freeman. Élve eltemetünk egy betonkamrába messze a föld alá, ott fogsz megrohadni, és soha senki nem hall többé felıled. Kicsit feljebb emelte Matt fejét, ajka szinte a fiú fülét érte. Az utolsó szavakat színtiszta győlölettel suttogta: - Diego Salamanda üdvözletét küldi. Azzal elengedte a fejét. Mattét görcsbe rántotta a fájdalom, ahogy feje a padlónak csattant. Rodriguez jelt adhatott, mert a másik három odalépett és felemelte. Elkezdték vonszolni. Matt meg sem próbált ellenkezni. Lába a talajon csúszott. A világ összefolyt a szeme elıtt, látta a recepciót és elıtte Rodriguezt, de elmosódva. Kivitték az ajtón. Az ajtónállónak nyoma sem volt. İ is kereket oldhatott, amilyen gyorsan csak bírt, akár az üzletember. Matt emlékezett a két rendırautóra. Rá vártak! İ meg besétált és feladta magát. Odahúzták az elöl álló kocsihoz, és az egyik nekiállt keresni a kulcsokat. így csak ketten fogták. Van ereje támadni? Nincs. Túl szorosan fogják. És a képessége? Eszébe jutott a Forrest Hillben felrobbant csillár. Mintha száz éve történt volna. Tudna most is olyasmit csinálni? Felrobbantani a két kocsit. Ellökni ezeket, akár bábukat a szél. Csakhogy nem ilyen egyszerő. Nem kapcsolóval mőködött. Akármi is ez az erı, még nem tudja kedve szerint használni. Ám ekkor a rendır, amelyik a kocsi mellett állt, felkiáltott és elengedte. Felnézve Matt látta, hogy vér folyik az arcán. İ tette volna? Annyira megdöbbent, hogy egy pillanatig azt hitte, igen. Aztán egy másik ököl nagyságú kı repült át a levegın, és a másik rendır is az arcához kapott. Matt kiszabadult. Nekiesett a kocsinak. Az út felé nézett. Ott volt a válasz. Pedro! Valami fekete anyagból, gumiból vagy bırbıl készített parittyát fogott. Kétszer használta halálos pontossággal, kiütve két rendırt. De még maradt egy, amelyik a kocsikulccsal veszıdött. Matt figyelmeztetın kiáltott, ahogy a férfi elırántotta a pisztolyát. Ám még félig sem emelte fel, amikor Pedro harmadszor is lıtt. Ujabb kı süvített és találta el a rendırt a szeme fölött. Káromkodva elejtette a pisztolyt. - Matt! - kiáltotta Pedro. Matt a hotel felé nézett. Az emberei kiáltására Rodriguez kapitány jött elı. Kezében pisztollyal. Gyorsan felmérte a helyzetet. Az emberei megsebesültek. Az angol gyerek a kocsi oldalának dıl, amiben el kellett volna vinniük. És ott egy másik fiú egy parittyával. Rodriguez ıt célozta meg. Matt ugrott és felkapta az elejtett pisztolyt, majd hasára fordulva hat golyót lıtt a hotel felé. Nem tudta, eltalálta-e a rendırt, mindenesetre Rodriguez az egyik autó mögé ugrott, fedezéket keresve. Mögötte szétrobbant a hotel üvegajtaja. Bent megszólalt a riasztó. Matt elejtette a pisztolyt, és bizonytalanul felállt. A rendır, akit Pedro elsınek talált el, kezdett magához térni. Matt ránézett, majd összeszedve maradék erejét, belerúgott. Lábujja puha húsba talált. A lába között rúgta meg a férfit, aki azonnal összerogyott. Újabb kı repült el mellette. A másik rendır újabb találatot kapott, nekiesett a kocsinak, aminek szintén bekapcsolt a riasztója. A harmadik fedezékbe mászott. - Matt! - kiáltott megint Pedro.

Mattnek több sem kellett. Kezével gyomrát markolva, a fájdalomtól kétrét görnyedve meglódult. A perui fiú várta, pa-rittyáját készenlétben tartva, ha netán valaki követné. De senki nem tette. Aztán amikor Matt odaért, Pedro megragadta, és együtt futottak tovább. A riasztók tovább szóltak, aztán közeledı rendırautók szirénái is csatlakoztak hozzájuk. Azok másodperceken belül odaértek a hotelhoz. Rodriguez kapitány haragos arccal került elı. Elkéstek. Az utca üres volt. A két fiú eltőnt.

Méregváros Egy órával késıbb még mindig futottak. Matt elképedve vette tudomásul, hogy Pedrónak mennyi energiája van. Pedig úgy festett, mint aki egy hete nem evett. Mégis tartotta vele a lépést, amióta csak elhagyták a hotelt. Csak akkor álltak meg, amikor egy piszkos, kék furgon rácsos ablakkal és POLICIA NÁCIÓNÁL felirattal elszáguldott mellettük. Akkor Pedro lebukott egy elhagyott teherautó mögé, Mattét magával rántva. Megnézte magának Mattét, aztán elmutogatta neki, hogy pihenjen. Egymás mellett ültek a járdán. Ahogy kezdett lélegzethez jutni, Mattnek eszébe jutott, mit mondott neki Rodriguez. Nincsenek papírjai. Illegálisan lépett Peruba. Amikor a Nexus javasolta, a hamis útlevél jó ötletnek tőnt. Pedig ezzel ıt meg Richárdot tálcán nyújtották át az ellenségnek. Nem tudja bizonyítani a kilétét. Nincs feljegyzés arról, hogy megérkezett, és ha eltőnik, senkit nem fog érdekelni. - Debemos apresuarnos - állt fel Pedro. Matt értette. Ideje menni. Széles, forgalmas úton voltak valahol Lima peremén, egy sor üzlet és étterem elıtt álltak, melyeknek mind hiányzott az ablakuk és ajtajuk... sıt az egész eléjük. Akár nyitott dobozok, belsejük kifolyt az utcára, az ételszag benzinszaggal keveredett. Velük szemben farmeros, baseballsapkás férfiak ültek egy alacsony betonfal elıtt, láthatóan tétlenül. Volt néhány cipıtisztító-fiú is, durva fadobozukat a hátukra szíjazva hordták. Matt megdöbbent. Úgy hatévesek lehettek. - Hová megyünk? Pedro vagy nem értette, vagy nem akart válaszolni. Megindult a járdán. Matt kimerült volt, de követte. Mi mást tehetne? Közlekedési lámpákhoz értek. Pedro elvigyorodott. Matt elıször látta mosolyogni. Egy teherautó várt ott, a platóján építési anyagok. Pedro felismerhette a sofırt, mert odaszaladt, beszédbe elegyedett vele, s közben Matt felé mutogatott. A lámpa zöldre váltott, az összes kocsi dudálni kezdett, ám a teherautós nem sietett. Megvárta, míg Pedro befejezi, kurtán Mattre nézett, majd hüvelykujjával hátrabökött. Pedro intett Mattnek, és felmásztak a platóra. Továbbindultak. Matt rettenetesen fáradt volt. Elızı éjjel csak pár órát aludt, azt is félig ébren. Ráadásul Rodriguez jól ellátta a baját. Feje és gyomra lüktetett, és biztos volt benne, hogy eltörött egy bordája. A rendırség megverte. Hogy történhet ilyesmi nyilvános helyen egy hotelben? Miféle ország ez? A sofır kiáltott valamit, és kidugta a kezét a vezetıfülkébıl. Egy fürt banánt tartott. Pedro elvette, tört magának, majd Mattnek nyújtotta. Matt a fejét rázta. Farkaséhes volt, mégsem bírt enni. Túl nagy volt a baj, a fájdalom. Pedro vállat vont, lehámozott egy banánt és beleharapott. Matt nem tudta, mire vélje a fiú viselkedését. Pedro kétségtelenül megmentette a parittyával, de nem volt világos, miért. Most éppen rá se hederített. Mintha Matt csak nyőg lenne, egy kóbor állat, ami hozzácsapódott az utcán. Nem viselkedett kimondottan barátságosan, az biztos. Ellenkezıleg. Matt emlékeztette magát, hogy alig pár órája Pedro ki akarta rabolni. És még mindig rajta van az órája! Talán mégis a tíz fontot akarja. Nem. Ez nem fair. Felajánlotta a pénzt, és Pedro nem fogadta el.

Akkor most hová mennek? Pedro biztos ebben a hatalmas, ellenséges városban lakik. Talán vannak szülei. Remélhetıleg ismer valakit, aki tud segíteni. Úgy tíz perc múlva a teherautó megállt, a két fiú pedig lemászott. Pedro integetve és kiáltozva köszönte meg a sofırnek a fuvart. Matt egy ocsmány városrészt látott, tégla és drót ka-valkádot, mely felkúszott egy hegy lábára. Életében nem látott ilyesmit. Elsı benyomása az volt, hogy ez az egész telep a hegyrıl gurult le, és útközben jól összeverte magát. Aztán rájött, hogy eleve így építették. Egy barrio volt: kunyhóváros, a legszegényebbek otthona. Pedro már meg is indult. Keskeny utcák és átjárók labirintusába kerültek, mind kövezetlen, mind tele szeméttel és törmelékkel. Matt csak most, a közepén járva látta, hogy alig a fele épült téglából. A legtöbb kartonból, hullámlemezbıl, mőanyag lemezbıl vagy ezek keverékébıl. Egy térféléhez értek, ahol színes kendıs és keménykalapos nık guggoltak egy rozsdás olajoshordó körül, melyet hevenyészett sütıvé alakítottak. Valami ragufélét fıztek kilapított konzervdobozokból formált serpenyıben. A szemétben pár vézna tyúk kapirgált reménytelenül, a napon egy kutya hevert, azt se lehetett tudni, él vagy nem. Iszonyú csatornaszag töltötte meg a levegıt. Matt befogta az orrát és a száját. Elképedt, hogy képes bárki itt élni. Pedro a jelek szerint észre sem vette. Matt tudatában volt, hogy a nık kíváncsian méregetik. Megfordult a fejében, vajon hogy nézhet ki. Koszos és zilált, de azért a ruhái újak és drágák... legalábbis Pedróéhoz képest. Az ı szemükben egy gazdag európai kölyök, amilyenbıl nem sok akadhat errefelé. Biccentett és Pedro után sietett. Dombnak felfelé mentek. A megerıltetéstıl fájt Matt mellkasa, és már azon tanakodott, meddig tud lépést tartani Pedróval, amikor egy kicsi téglaépülethez értek, aminek két ablakát belülrıl valami zsákféle takarta. Pedro intett, hogy bemennek. Itt lakik? Matt nyugtalanul követte. Ajtó nem volt, csak úgy beléptek. Egy kocka alakú, dobozszerő helyen találta magát, és amint szeme hozzászokott a félhomályhoz, látott egy faasztalt, két széket, egy hordozható olajtőzhelyt, pár bádogedényt és egy alacsony, keskeny ágyat. Aztán meglátta, hogy egy férfi fekszik az ágyon. Pedro letérdelt mellé, és izgatottan beszélni kezdett. A férfi lassan felült. Hatvanéves lehetett, az öltönye vele egyidıs. Abban is aludt, amitıl a ruha rettenetesen összegyőrıdött. Szinte az összes gomb hiányzott róla, inge kilógott a nadrágból. A férfi vékony, kegyetlen száját szürke borosta vette körül. A szeme véreres volt, tekintete ravasz. Egy hosszú percig nem szólt semmit, úgy nézte Mattét, mintha azt becsülné fel, mennyit érhet. Keze fejével megtörölte a száját, és nyelt egyet. Végül megszólalt: - Isten hozott. Az elsı barátságos angol szó, amit Matt azóta hallott, hogy elszakadt Richárdtól. Borzasztóan megkönnyebbült. Ugyanakkor a férfit méregetve nem volt benne biztos, hogy gondjai megoldódtak. Nem ilyen megmentıre várt. - Pedro mondja, hogy amerikai vagy - folytatta. A kiejtése elég ronda volt. Vagy talán csak gyanakvó hangja tette azzá, ahogy elnyújtotta a szavakat. - Nem, angol vagyok. - Angol! - A férfi láthatóan jól mulatott. - Londonból? - Londonból repültem. De egy York nevő helyen élek. - York - ismételte a férfi, pedig nyilván sosem hallott róla. - Pedro azt mondja, egyedül vagy. Hogy megvertek a rendırök. Hogy le akartak tartóztatni. - Igen. Megköszönné neki, hogy segített? - Nincs szüksége a háládra. Mibıl gondolod, hogy bármit is akar tıled? A férfi lenyúlt, és egy üveget emelt fel, félig valami átlátszó folyadékkal. Ivott belıle, majd visszatette. Matt alkoholszagot érzett. Aztán a férfi szivart vett elı zakója zsebébıl, és rágyúj-tott. Közben tekintetét egy pillanatra nem vette le az idegenrıl. - Pedro azt mondja, van pénzed.

Matt habozott, de tudta, hogy nincs választása. Elıvette a tízfontost, és odaadta a férfinak. A férfi megnézte a bankó mindkét oldalát, majd a zakózsebébe dugta. Ajka megrándult, ami mosoly is lehetett. Aztán ráförmedt Pedróra. A fiú elkomorodott. A férfi várt. Pedro lehúzta kezérıl Matt óráját és átadta. - Hogy hívnak? Matt megint habozott. Milyen nevet használjon? De nem volt értelme másnak kiadni magát. A hamis útlevél már haszontalanná vált. - Matt. - Én meg Sebastian. - A férfi kifújta a füstöt, ami ezüstösen lebegett a levegıben. - Úgy néz ki, hogy a segítségemre van szükséged, barátom. - Nincs több pénzem - morogta dühösen Matt. - A pénzeden és az órádon ételt veszek. Most amúgy sincs rájuk szükséged. Ha akarod, visszaadom és elmehetsz. Naplemente elıtt meghalsz vagy börtönbe kerülsz. Ha a segítsége-met akarod, legyél udvarias. Az én házamban vagy, ne feledd. Matt az ajkába harapott. Sebastiannak igaza volt. A pénz lényegtelen. - Ki maga? Mi ez a hely? - Van neve. A helyiek úgy hívják: Ciudad del Veneno. Az angolul... „Méregváros". A betegségek miatt hívják így. Kolera. Hörghurut. Mellhártyagyulladás. Diftéria. Nincs jogunk itt élni. Úgy loptuk el ezt a földet, és felépítettük rá az otthonainkat. De a hatóságok sosem jönnek ide. Félnek. Matt körülnézett, szinte levegıt venni sem mert. - Ne aggódj, Matt - mosolygott Sebastian, kivillantva két aranyfogát. - Ebben a házban nincs betegség, és ebben az utcában sincs. Senki nem tudja, miért. Kilencen lakunk itt. És a szomszédban még heten. Nincs semmink. De egészségesek vagyunk. - Pedro is itt lakik? Nevét hallva a fiú felnézett. Mostanáig bizalmatlanul méregette Mattét. Az viszont érdekelte, mirıl beszélhetnek. - A padlón alszik, ott, ahol most állsz. Nekem dolgozik. A többi gyerek is. De minek pocsékoljuk az idıt? Milliónyi ilyen gyerek van Limában. Élnek. Meghalnak. Semmire nem jók. De egy angol fiú Méregvárosban, az más. Hogy kerültél ide, Matt? Miért keres a rendırség? El kell mondanod mindent, aztán meglátjuk, hogyan segíthetünk. Ha tudunk. Ha akarunk... Mindent? Matt azt se tudta, hol kezdje. A történet túl hosszú. Egész életét bekebelezte. Hol kezdıdött? A szülei halálával hat éve? Vagy a Hollókapuval? Reménytelen. Egész nap mesélhetne, és a férfi nem hinne el semmit. - Nem tudok mindent elmagyarázni. Azért jöttem Peruba, mert szörnyő dolog fog történni, és egyesek szerint én meg tudom akadályozni. Ketten voltunk. Én meg a barátom. Richárd Colé a neve, idısebb nálam, huszonhat éves. Egyikünk sem akart jönni, de küldtek... - Hogy megakadályozzátok azt. - Igen. Nincs útlevelem. Amit adtak, hamis. így akartak megvédeni. De amint megérkeztem, megtámadtak. Richárdot elrabolták, engem le akart tartóztatni a rendırség. A rendırkapitány azt mondta, valami Diego Salamandának dolgozik. Sebastian értetlenül és hitetlenkedve hallgatta. Salamanda neve váltotta ki az elsı reakciót. Összehúzta a szemét, szája sarkából keskeny füstkígyó szökött ki. - Salamanda! Tudod, ı kicsoda? - Valami üzletember. - Az egyik leggazdagabb egész Dél-Amerikában. Peruban pedig a leggazdagabb. Azt mondják, annyi pénze van, mint az egész országnak együtt. Mobiltelefon-társaságai, újságai és mőholdjai vannak. - Hadart valamit spanyolul Pedrónak, aki az ágynak dılve, törökülésben

ült a padlón. A fiú vállat vont. Sebastian Matthez fordult. - Ha ellenséget akarnék, nem ıt választanám. - Nem én választottam ıt, hanem ı engem. Hol találom? - Miért? - Mert ı rabolhatta el a barátomat. Tudta, hogy jövünk. Elıször Richárdot kapta el, aztán megpróbált engem is. Sebastian ajkához emelte az üveget, és ivott. Erıs ital lehetett, Matt is érezte a szagát. Sebastian úgy itta, mint a vizet. - A Salamanda News International székhelye itt van Limában - felelte a férfi. - Az irodák meg szerte Peruban. Mit akarsz tenni? Mindbe elmenni? Hiába, akkor se találnád meg. A kutatóbázisa valahol Paracas város közelében áll. Innét délre. A legtöbb idejét a farmján tölti, amit mi haciendának nevezünk, Ica mellett. A nyilvánosság elıtt nem mutatkozik. Állítólag nagyon ronda, három szeme van, vagy valami baj az arcával. Ha beszélni akarsz senor Salamandával, menj Icába. Biztos szívesen látna. Matt nem törıdött Sebastian szarkazmusával. - Segít odajutni? - Nem. - Akkor csak az idımet pocsékolom. - Azt hiszed? - Sebastian mérgesen meredt Mattre. - Hadd adjak egy tanácsot. Ne aggasszon az idıd. Itt olcsó az idı. - Eloltotta a szivart. - Mennem kell. Van itt egy-két dolog, amit nem értek. Beszélnem kell néhány emberrel. Talán segítek neked, talán nem. De most azt mondanám, ételre és alvásra van szükséged. - Alhatok itt? - kérdezte Matt. Enni is túl fáradt volt. - Itt biztonságban vagy. Van takaró. Alhatsz a padlón. Az ágyban nem, világos? Az az enyém! Késıbb még beszélünk. És meglátjuk, mit tehetünk. Sebastian mondott valamit Pedrónak. Az bólintott. Együtt távoztak. Este lett, mire Matt felébredt. Az órája nélkül fogalma sem volt, mennyit aludt, és még a repülés is bezavart. Angliában lehetett reggel, este, bármi. Beletelt pár percbe, hogy felébressze izmait, amik megmerevedtek a padlón alvástól. Közben próbálta megérteni, mi is történt. Csakhogy ez nem volt könnyő. Magára maradt, több ezer kilométerre otthonról, egy lepusztult helyen, aminek még a neve is méreg. Egy olyan férfi vendége, aki cseppet sem tetszik neki, meg egy fiúé, aki kirabolta. Peru leggazdagabb embere meg akarja öletni, a rendırség pedig boldogan segít neki benne. Ez már túl sok volt. Felnyögött és lehunyta a szemét. Azért volt itt valami furcsa. Hirtelen rádöbbent, hogy a fejében megszőnt a fájdalom. Felült és megtapogatta a mellkasát. A bordái és a gyomra sértetlenek voltak. Mintha a verés meg sem történt volna. Ez most az ereje újabb megnyilvánulása? Valamiképp meggyógyította magát? Felállt és nyújtózkodott. Farkaséhes volt. Most már azt kívánta, bárcsak elfogadta volna a kínált ételt. Ettıl eltekintve remekül érezte magát. Fura... Pedro jelent meg az ajtóban egy gızölgı bádogedénnyel és kanállal. Odaadta. Szemét le nem vette Mattról. Vizslatta, valamit keresett rajta. - Köszönöm - mondta Matt. Egyre nyugtalanabb lett. Valami raguféle volt. Sok bab, kevés hús. Normális körülmények között óvatosan megszagolta volna, most azonban túl éhes volt. Befalta az ételt, vigyázva, hogy ne nagyon nézze meg, mit eszik. Akármi volt is a hús, nem bárány vagy marha. Próbált nem gondolni a kint fekvı kutyára. Mikor megette, Pedro egy ütött-kopott fém vizeskannát adott neki. A víz meleg és sós volt. Vajon honnét való? Méregvárosban van kút vagy vízpumpa? Van villany? Rengeteg kérdése volt, de meg kellett várnia Sebastiant. Pedro úgysem érti.

Tíz perc múlva meg is érkezett Sebastian egy rakás régi ruhával. Amint belépett, Matt érezte, hogy éberebb, idegesebb. Letette a ruhát, szivarra gyújtott, majdnem megégetve az ujját, aztán ledobta a gyufát. - Beszéltem emberekkel. Sok minden történik Limában, és egyik sem jó. Hamar el kell menned. Nincs sok idıd. - Keresnek - bólintott Matt. -A rendırség ott van mindenhol. Kérdezgetnek, és nem túl udvariasan. Érted? Botjaik vannak és könnygáz. Egy angol fiút keresnek. Azt mondják, terrorista, és nagy jutalmat ajánlanak. - Csendre intette Mattét. - Csak páran láttak belépni Méregvárosba, ık meg nem beszélnek. Nekünk nincs pénzünk. Nincs semmink. Talán ezért becsüljük meg azt, ami van: hőség és barátság. Senki nem árul be, de a rendırök akkor is ideérnek. Szétszednek mindent. Talán már úton is vannak. - Meg kell találnom a barátomat. - Csak az idıdet pocsékolod. Már mondtam. Ha Salamanda kapta el, bárhol lehet. Limában. Vagy az óceánban. Ha engem kérdezel, ez a valószínőbb. - És az a hely, amirıl beszélt? Az a farm vagy micsoda? - Hacienda Salamanda. Nem hiszem, hogy ott megtalálod. - Azért megnézném. Sebastian elgondolkodott, majd bólintott. - Nekem nyolc, hogy hová mész. A lényeg, hogy ne maradj itt. És Pedrónak is veled kell menni. Neki már elmagyaráztam. Megtámadott három rendırt, ıt is keresik. Ha megtalálják, megölik. - Sajnálom. Az én hibám. - Nem. Az ı hibája. Ha ügyesebb, úgy lopja el az órád és a pénzed, hogy nem ébreszt fel. Mindig mondtam, hogy pocsék tolvaj. De most már mindegy. - Hallgatott. - Van még valami. A külsıd. Meg kell változtatnunk. - Hogy érti? - Egy fehér fiú fehér ruhában! Akárhová mész Peruban, egy kilométerrıl kiszúrnak. - Sebastian a hozott ruhákra bökött. - Adj oda mindent, ami rajtad van. -Mi...? - Most! Matt túl kába volt, hogy vitatkozzon. Levette a kabátját, ingét és farmerját, és odaadta a férfinak. Biztos volt benne, hogy másnap eladja. De ennyivel nem elégedett meg. - A cipıdet és a zoknidat is. Matt azokat is lehúzta, és ott állt a szoba közepén alsóban. Sebastian egy kis üveget vett elı. - Dörgöld be magad. A karod, lábad és fıleg az arcod. Pedro meg a hátadat. - Mi ez? - Mogyoróból készült festék. Pár hétre besötétíti a bırödet. A hajadat is le kell vágni. - Sebastian ollót fogott. Matt habozását látva azt mondta: - A hajad szép. Jól fog mutatni a temetéseden. Ha életben akarsz maradni, úgy kell kinézned, mint mi. Nincs idı vitára. Matt hamarosan új ruhatárát viselte. Haját bilifrizurára vágták. Egész teste sötétbarna lett. A szobában nem volt tükör, csak sejtette, hogy nézhet ki, de undorodott. „Új" farmerja foltos, formátlan volt, és bokáig se ért, kilátszott a lába. Kapott egy zöld Adidas pólót, koszosat, fakót. Cipı helyett pedig fekete gumiból készült szandált. - Autógumiból van - mondta Sebastian. Matt érezte, hogy bıre nem szívesen ér a ruhákhoz. El tudta képzelni, hogy jó páran viselték már elıtte, és sose mosták ki. Észrevette, hogy Pedro somolyogva figyeli. - Mi olyan vicces? Sebastian lefordította a kérdést, Pedro pedig felelt. Puhán, pár szóval.

- Azt mondja, tudja, milyen perui fiúnak lenni - tolmácsolta Sebastian. - De még túl magas vagy. Meg kell tanulnod görnyedten járni. Sose légy nála magasabb. És mostantól nem Matt vagy, hanem Matteo. Érted? - Matteo - ismételte Pedro. Láthatóan szórakoztatta Matt átalakulása. Sebastian azonban komoly volt. - El kell hagynod Limát. Ha elfogadsz egy tanácsot, délnek mész, Ayacuchóba. Ott sok barátom van, akik vigyáznak rád. A rendırség talán nem keres ott. - Icába akarok menni. - Makacs vagy és ostoba. De törıdsz a barátoddal, ami mentségedre szolgál. - Sebastian köpött egyet. -Jól van. Megállhatsz Icában, ha szerinted érdemes. Az elsı busz reggel hatkor indul. A rendırség biztosan figyeli az állomást, erre ki kell találnunk valamit. - Én csak meg akarom találni Richárdot és hazamenni. - Mindenkinek az lenne a legjobb. Kár, hogy egyáltalán idejöttél. Matt bólintott. Egyszeriben kínosan érezte magát. Amint meglátta Sebastiant, érezte kettejük közt az ellenségességet, csak nem tudta, miért. - Kérdezhetek valamit? -Mit? - Maga nem nagyon kedvel engem. Miért segít? - Tévedsz. Nem igaz, hogy nem nagyon kedvellek. Egyáltalán nem kedvellek. Neked hála a rendırség átfésüli a viskóvárosokat. Kérdezgetnek, letartóztatnak. Amíg meg nem találnak, nehéz életünk lesz. - Akkor miért nem ad át? Nyilván azt szeretné tenni. - Pontosan azt szeretném tenni. De Pedro meggyızött. Azt mondja, hogy fontos vagy. Azt mondja, segítenünk kell, mert a mi oldalunkon állsz. - Honnét tudja? Semmit nem tud rólam. - Igen, ez tényleg különös. Normális esetben elvette volna az órádat, a pénzedet és bármi más értéket, és otthagyott volna. Nem kockáztatta volna, hogy bajba keveredik a rendırséggel. És nem hozott volna ide. - Akkor miért tette? Pedro sem érti. Én sem. De azt mondja... látott már. - Sebastian a fejét ingatta. -Azt mondja, látott az álmaiban.Sebastian házának padlóján nyolc ember aludt. A legfiatalabb csak öt, a legidısebb tizenhét éves volt. Egyenként érkeztek, ahogy sötétedni kezdett, cipıfényesítı dobozt hoztak, vödröt és szivacsot, egyikük egy kosárban színes, ujjra húzható bábokat. Sebastian beszélhetett nekik Mattról, mert egyikük sem lepıdött meg, és nem próbált meg beszélni vele. Megvacsoráztak - megint bab és ragu -, majd társasjátékoztak, amihez pohár és kis fakocka kellett. A szobát vastag, fehér gyertya világította meg, amirıl Matt úgy vélte, templomból lopták. Egy óráig nézte ıket, hallgatta a pohárban rázott kocka csörgését. Pedro is játszott. Egyszer-kétszer Mattre pillantott, és Matt most elıször kíváncsiságot látott a szemében. Látott már... az álmaiban. Sebastian szavai a fejében visszhangoztak. Matt figyelte a perui fiút játék közben, ahogy vadul megrázta a kockát, leborította, majd kezével eltakarta, a többieket figyelve. Most már persze Matt is tudta, kicsoda Pedro. Hányszor ültek együtt a csónakban, aminek vadmacskafej volt az orra? Bosszantotta, hogy nem ismerte fel korábban. Emlékezett rá, amikor arra ébredt, hogy Pedro el akarja lopni az óráját. Akkor és ott felismerte. Csak a nagy zőrzavarban nem gondolt vissza másra, mint a reptérrıl útban látott zsonglırfiúra. Akkor látta Pedrót elıször. De már évekkel elıtte tudott róla. Pedro is az Ötök egyike. El tudta képzelni, Susan Ashwood milyen örömmel mondaná ki. Talán véletlen, hogy leszáll a repülırıl egy húszmilliós országban, és szinte az elsı, akivel ta-lálkozik, Pedro? Nem. De nem ám. Nincsenek véletlenek. így kellett történnie. Ezt mondaná a vak médium.

Akkor az is szükségszerő volt, hogy Richárdot elrabolják? İt meg kellett, hogy verjék? Van bármi befolyása arra, ami történik, vagy csak taszigálják az erık, amiket nem lát, és amik kí-vül esnek az értelmén? És ha igen, hová viszik? Mit tartogatnak neki? Ezek a kérdések kavarogtak Matt fejében, ám válasza egyikre sem volt. Viszont vigasztalta a gondolat, hogy Pedróval megtalálták egymást. Most már ketten vannak, és talán a másik há-rom sincs messze. Pedro nyert. Matt nézte, ahogy vidáman nevet és felveszi a kockákat. Bárcsak új barátja legalább kicsit beszélne angolul. Hogyan tudnak együtt harcolni, ha nem tudnak beszélni? A játék véget ért. A kisebbek már aludtak, és most a többiek is fogták a takaróikat és csatlakoztak hozzájuk. Angliában a lefekvéshez hozzátartozott a pizsama, a mosdás, a fogmosás és a többi, de itt igen egyszerően és gyorsan ment minden. Az este csak úgy megállt. Mindenki elfoglalta a helyét, összekuporodott az üres ágy körül, és az egész padló hullámzó takarótenger lett. A sercegı gyertya furcsa árnyakat vetett a falra. Matt nem bírt aludni, még mindig nem tudott átállni. A szoba meleg volt a zsúfoltságtól, és egy moszkitó folyton ott döngicsélt a fülénél. A szaghoz sem szokott hozzá, pedig már ı is hozzátette a maga részét. Negyvennyolc órája nem zuhanyozott, egész testén érezte a mocskot. Eszébe jutott Richárd. Sebastian szerint valószínőleg meghalt, de ı megfontolni sem volt hajlandó ezt. Azon töprengett, hogy is sétálhattak be ebbe az egészbe, és vajon látják-e még egymást. Egy óra múlva megjött Sebastian. Matt undorodva látta, hogy részeg. Odatántorgott az ágyához és rázuhant, nem vetkızött le, még a cipıjét sem rúgta le. Pillanatokon belül hor-tyogott. Mattnek jóval tovább tartott. Fél éjszaka eltelt, mire a szeme lecsukódott. Nagy megkönnyebbülésére. Mert ezúttal pontosan tudta, hol van, és nem félt ott lenni. Pedróval volt a szigeten. A nádcsónak alattuk várakozott, hogy visszavigye ıket. - Matteo - mondta Pedro. - Örülök, hogy látlak, Pedro. - Én is. Na ez volt fura. Matt angolul beszélt. Pedro spanyolul. Ám a szavak félúton megváltoztak, így tökéletesen megértették egymást. A sziget csak az álomban létezik? Matt mindig úgy gon-dolta. Ám most, hogy ketten lettek, és megosztoztak a homokon, tengeren, csónakon meg mindenen, már nem volt biztos benne. Énje egy része tudta, hogy miközben itt áll Pedróval szemben, közben egymástól egy méterre alszanak Méregvárosban. Talán ezért tudtak végre beszélni is egymással. - Nem értek semmit - kezdte Pedro. - Az Ötök egyike vagy. - Igen, tudom. Az Ötök egyike! Egész életemben ezt hallottam, de fogalmam sincs, mit jelent. Neked? - Halvány. Öten vagyunk... - Láttam a többieket. Ott... - mutatta Pedro, ám a szárazföldön nem volt nyoma a másik két fiúnak meg a lánynak. - Mi vagyunk a kapuırök. - Milyen kapué? - Hosszú történet, Pedro. - Elıttünk az éjszaka. Matt bólintott. Pillanatnyilag nem voltak veszélyben. Méregvárosban nyugalom honolt. A szigeten maguk voltak, a hattyú, amely kétszer lecsapott a sötétségbıl, nem mutatkozott. Mit jelenthet ez, töprengett Matt. Még mindig nem értette. Elmondta Pedrónak, amit tudott, kezdve a szülei halálával meg az érzéssel, hogy sose lesz normális élete, aztán elmesélte Gwenda Davist, a Hollókaput meg mindent, ami azóta történt.

- A második kapu miatt jöttem Peruba - fejezte be. - Két napja, pedig többnek tőnik. Ahogy megérkeztünk, minden elromlott. Ha kapcsolatba tudnék lépni a Nexussal, talán segít-hetnének. Talán már keresnek is, nem tudom. Matt nagy levegıt vett. A nádcsónak finoman ringott a vízen. Azon tanakodott, hogy talán be kéne szállniuk, és ha megtennék, hová vinné ıket. - Tudtam, hogy eljössz - szögezte le Pedro. - Mindig is vártalak. De valamit tudnod kell. Amikor aludtál és én... elvettem az órádat... azt hittem, hogy csak egy gazdag turistagyerek vagy, aki eltévedt. Nem tudtam, hogy te vagy. Sajnálom. - Mikor jöttél rá? - Amikor felébredtél. Akkor felismertelek. És ıszintén szólva nem örültem, hogy látlak. Bárcsak sose jöttél volna ide. - Miért? - Mert bajt hoztál magaddal. Minden meg fog változni. -Pedro elhallgatott. - Talán nem tartod sokra az életemet, de én csak ezt ismerem, boldog vagyok. Biztos nem ezt akartad hallani, de én nem akartam ezt. - Nem, megértem. Matt pontosan tudta, mit érez Pedro. İ ugyanazt érezte. - Nem tudok rólad semmit, csak a nevedet. Pedro. Van másik neved? Mit csinálsz Limában, amikor nem autósoknak zsonglırködsz vagy turistáktól lopsz? És kicsoda Sebastian? Miért laksz vele? - Nem szeretek magamról beszélni - felelte Pedro. Megint hallgatott. - De azt hiszem, tudnod kell. Nincs sok mesélni valóm. És valószínőleg felébredve úgyse emlékszel rá. Ez eszébe se jutott Mattnek. Leült a homokra. Milyen napszak lehet most ebben az álomvilágban? Van itt egyáltalán nap? Az ég sötét volt, mégis egész tisztán látott. A homokot melegnek érezte, pedig nem sütött a nap. Se nappal, se éjszaka, valahol a kettı között. Pedro leült vele szemben törökülésben. - Elıször is a Pedro nem az igazi nevem. Mindenki így hív, de Sebastian nevezett el, amikor elıször jöttem Méregvárosba. Azt mondogatta, hogy a kedvenc kutyája után nevezett el. Tu-dom, hogy volt családom, mielıtt vele találkoztam, bár nem nagyon emlékszem rájuk. Azt hiszem, volt egy húgom. Pár évvel fiatalabb nálam. Egy faluban éltem Canta tartományban, amirıl nem is hallottál. Kilencven kilométer Limától. Három nap gyalog. Nagyon unalmas hely. A férfiak a földeken dolgoznak, krumplit és búzát termesztenek, az asszonyok meg otthon maradnak, a gyerekeket nevelik. A faluban nem volt iskola, négy kilométert kellett gyalogolnom. Nem sokat tanultam. Vagyis megtanultam az ábécét, de olvasni már nem. Ujjával P betőt rajzolt a homokba. - P mint Pedro. P mint papagáj vagy papagayo. Azért emlékszem erre a betőre, mert én papagájnak láttam. Anyám azt szokta mondogatni, hogy gonosz csillag alatt születtem, de nem tudom, mire értette. Négyen voltunk a családban, a házunk szép volt, még ha fából és kartonból készült is. Volt egy nagy ágyunk. Mind a négyen abban aludtunk. Anyámról nem sokat tudok mondani. Nem akarok rá gondolni. Néha úgy érzem, mintha mellettem lenne az ágyban, és nagyon elszomorít. Mindig azt kedveltem a legjobban: elaludni. A legrosszabb Cantában az idıjárás volt. A hegyekbıl csapott le a szél, átfújt az emberen. Sosem tudtam elég ruhát felvenni. Néha csak pólóm és alsógatyám volt, azt hittem, jéggé fagyok. Az év elején elkezdett esni. Olyan esıt te nem láttál, Matteo. Néha úgy zuhogott, hogy csak vizet láttam, és azt hittem, hallá kell változnom, hogy éljek. Esıre ébredtem. Azt hittem, el se fog állni. A falu egyik végérıl sem tudtál átmenni a másikra, úgy esett, és ha egy pocsolyában megcsúsztál, bele is fulladhattál.

Aztán egy nap, hatéves lehettem, annyit esett, hogy a folyó kiöntött. Chillon folyó, így hívták. Túl sok víz volt benne, és kiáradt. Akár egy szörny. Barna és dermesztı. Csak úgy elsodorta a házunkat. Emlékszem, valaki kiáltott, de nem értettem, aztán az egész világ felrobbant. Nem tőzzel, hanem vízzel és sárral. Iszonyú gyorsan történt. A házakat egymásra mosta. Emberek és állatok... mind meghaltak. Nekem is meg kellett volna halnom. De valaki megragadott és feltett egy fára. Szerencsém volt. A fának erıs gyökerei lehettek, mert nem szakadt ki. Ott maradtam egész nap és egész éjjel, és amikor eljött a reggel, a falu nem volt sehol. Egy mocsár lett, mindenütt halottak úsztak. Gondolom, a szüleim meg a húgom is köztük lehettek. Sosem láttam ıket többé, senki nem tudott róluk. Biztos megfulladtak. Pedro elhallgatott. Matt csodálkozott, hogy ilyen természetesen el tudja mondani. Megpróbálta elképzelni, milyen szörnyő lehetett. Egy egész falu elpusztult. Az ilyesmi a világ más tájain gyakran megtörténhet. De Angliában nem lett volna több mint egy kisbetős újságcím. - Utána minden nagyon nehéz lett - folytatta Pedro. - Azt hiszem, meg akartam halni. Úgy véltem, nem helyes, hogy a szüleim meghaltak, én meg élek. De a furcsa az egészben, hogy tudtam, hogy rendben leszek. Nem volt hol laknom. Nem volt mit ennem. Körülöttem egyre-másra betegedtek meg az emberek. De én tudtam, akármi történik, én túlélem. Mintha az életem újrakezdıdött volna. Szóval pár túlélı összeverıdött, egész sokan, és úgy döntöttek, Limába jönnek. Úgy hallották, itt van munka. Úgy gondolták, itt majd új életet alapoznak meg maguknak. Velük tartottam. Én voltam a legfiatalabb, ezért nem akartak bajlódni velem, de követtem ıket, az ellen nem tudtak mit tenni. Megérkeztünk a városba, ami egyáltalán nem olyan volt, mint vártuk. Senki nem kért belılünk. Senki nem segített. Desplazadók voltunk. így nevezik azokat, akiknek nincs házuk. Amúgy is elég éhezı és haldokló volt már Limában. Nem akartak többet. Egy nı gondoskodott rólam. Volt egy bátyja az egyik viskóvárosban, velük laktam egy darabig. Dolgoznom kellett: kukában keresnem élelmet. Utáltam. Hajnal ötkor indultam, a ku-kásautók elıtt, és mindent eltettem, amit csak találtam. Zöldséget, ami nem volt rohadt. Zsírdarabokat és húscafatokat. Gazdagok étkezésének morzsáit. Azon éltünk, és ha nem találtam eleget, vagy túl romlott volt, semmit nem kaptam enni, és még meg is vertek. Végül elszöktem. Ha maradok, megöltek volna. Hát ez az én történetem. Tetszett? Elmondom a többit is. Sebastianról kérdeztél. Senki nem tudja, igazából kicsoda, Matteo, és errefelé nem sokat kérdezısködünk. Egyesek szerint egyetemi professzor volt, akit elhagyott a felesége és rászokott az italra. Mások szerint pincér volt egy drága hotelban, ott tanult meg nyelveket. Mindenesetre úgy menekültem Méreg-városba, és Sebastian befogadott. Nem rossz ember. Csak akkor bánt, ha nagyon részeg, és másnap mindig bocsánatot kér. A házban az összes gyerek neki dolgozik. İ tanított meg zsonglırködni. Néha öt amerikai dollárt is kapok, amibıl négyet neki kell adnom. Szélvédıt mosunk. Ujjra húzható bábot árulunk. Néha jegyszedıként dolgozhattunk buszokon. Sebastian az összes buszvezetıt is-meri, ezért tud kijuttatni minket holnap. Pedro elhallgatott. - Egyvalamit nem mondtál el - szólalt meg Matt. - Tudtad, hogy a folyó ki fog önteni? - Honnét tudtam volna? - Nem kaptál semmi figyelmeztetı jelet elıtte nap? - Nem. -Amikor a szüleim meghaltak, én tudtam elıre. Álmomban láttam. - Nekem nem voltak ilyen álmaim. Felejtsd el, Matteo. Én nem vagyok olyan, mint te. Nincs semmi különleges erım, ha erre gondolsz. Nem vagyok különleges. Kivéve ezeket a hülye álmokat, amikor veled vagyok. És ezek se sokat segítenek.

- Velem jössz Icába? - Nem akarok - vágott pofát Pedro. - De Sebastian azt mondja, vele nem maradhatok. Túl veszélyes. És amúgy is... -Kicsit megnyugodott, a mogorvasága eltőnt. - Most, hogy egymásra találtunk, nem tudom, hogy szakadhatnánk el, még ha azt akarom is. Szóval igen, veled megyek. - Köszönöm. Erre volt szüksége. Már nincs egyedül. Felállt, és abban a pillanatban mintha az egész álomvilágot félbevágta volna egy irdatlan, fehér guillotine. Nem érzett fájdalmat. Még sokkot sem. A tenger és a sziget azonban eltőnt, a padlón ült a házban, Méregvárosban. Felébredt. Pedróra nézett, aki mélyen aludt a takaró alatt. A perui fiú nem változott, Matt mégis másnak látta. Most már mindent tudott róla. Mintha egész életükben barátok lettek volna. Bizonyos értelemben így is van, vélte Matt. Odakint pirkadt, rózsaszín fényszalagok tekeredtek az égre, jelezve egy újabb nap kezdetét.

Éjfél Londonban. Susan Ashwood egy tetıtéri lakás tágas nappalijában ült a Park Lane felett. Mennyezettıl a padlóig nyúló ablakok biztosítottak kilátást a Hyde Parkra, mely sőrő feketeség volt csupán, messze mögötte a Knightsbridge fényei hunyorogtak. A nı háttal ült a látványnak. Néha érezte a város milyenségét a hangokból, az arcát érı szélbıl, az éjszakai levegı szagából. Ma éjjel azonban minden idegszálával arra a nıre figyelt, akié a lakás volt, és aki most szemben ült vele. - Köszönöm, hogy fogadott - mondta. - Nem kell megköszönnie - felelte Nathalie Johnson. Az amerikai nı a szófán ült, lábait maga alá húzva, kezében egy pohár fehérbor. Vörösesbarna haját hátrakötötte, egyszerő, fekete ruhát viselt. Már lefekvéshez készült, amikor a médium 100 felhívta. Ez volt a londoni otthona. New Yorkban is volt egy hasonló lakása, amely a Hudson folyóra nézett. - Nem tudtam, kihez fordulhatnék. - Ne aggódjon, Susan. Az ajtóm mindig nyitva áll ön elıtt. Nathalie Johnson tizenegy éve volt a Nexus tagja. Ez alatt hatalmas üzleti birodalmat épített ki, mely olcsó számítógép-alkatrészeket árult, fıleg iskoláknak és ifjúsági kluboknak. Az újságok a nıi Bili Gatesként emlegették. İ ezt a párhuzamot ostobának és lényegtelennek találta. - Matthew Freeman még mindig nincs meg - folytatta Susan Ashwood. - Viszont megerısítették, hogy történt egy lövöldözés a Jorge Chavez reptér közelében. Richárd Cole-t elrabolták, de Mattnek sikerült elszökni. Tudomásunk szerint azóta nem látták. - Azért küldtük Peruba, mert azt akartuk, hogy valami történjen - mondta az amerikai. - A jelek szerint többet értünk el, mint akartunk. - Erre egyikünk sem számíthatott. - Mit tegyünk? - Ezért is jöttem. Azt reméltem, hogy maga tud segíteni. Vannak üzleti érdekeltségei Dél-Amerikában... - Beszélhetek Diego Salamandával, ha akarja. - Azt mondta, már üzletelt vele. - Találkozni sose találkoztunk, de telefonon beszéltünk. -Nathalie Johnson átgondolta. - De óvatosnak kell lennünk. Salamanda az elsı számú gyanúsítottunk. Több mint valószínő, hogy ı akarja kinyitni a kaput.

- Fabian keresi Matthewt - mondta Susan Ashwood. - Betegre aggódja magát. Azt hiszi, az ı hibája, hogy nem személyesen ment ki értük a reptérre. A rendırséggel már beszélt, de nem bízik bennük. Sajtókampányt javasol az országos sajtóban. - „Látta ezt a fiút?" Ilyesmit? - kérdezte Nathalie. - Valaki csak tudja, hol van. Egy angol tinédzser egyedül Peruban... - Feltéve persze, hogy életben van. - Az amerikai letette a poharat. - Fizetem a sajtót, ha gondolja. A New York-i irodám megszervezi. - Van még valami... - A vak nı elhallgatott, igyekezett összeszedni a gondolatait. Az arca komor volt. - Sokat gondolkodtam a történteken. Elıször ott volt az üzlet William Mortonnal. Csak mi tudtuk, hogy hol lesz a találkozó, és nekünk is csak huszonnégy órával elıtte árulta el. Valaki mégis követte a St. Meredith-templomhoz. Megölte és elvette a naplót. Aztán Matthew és Richárd Colé. Álnéven utaztak Peruba, a jelek szerint valaki mégis várta ıket. Szervezett rajtaütés volt. Fabian sofırjét majdnem megölték. Richárd Cole-t elrabolták. - Mire céloz? - Arra, hogy az ellenségünk tudja, mit csinálunk. Valaki elárulja neki minden mozdulatunkat. Nathalie Johnson megmerevedett. - Ez nevetséges. - Azért jöttem magához, mert magát régóta ismerem, és az ösztönöm azt súgja, bízhatom magában. De óvatosnak kell lennünk. Ha áruló van a Nexusban, mind veszélyben lehetünk. - Figyelmeztetnünk kell a többieket. - Még nem. Elıbb meg kell találnunk Matthew Freemant. İ a legfontosabb. A második kapu hamarosan kinyílik, és csak ı tudja megakadályozni. Nem érdekes, velünk mi lesz, Miss Johnson. Ha nem találjuk meg a fiút, úgyis elvesztünk. A buszállomás olyan volt, mint egy szabadtéri cirkusz, színek és zajok, emberek és csomagok mindenütt, utcai árusok kiabáltak, kendıs öregasszonyok üldögéltek kis papája- és banán-halmok mögött, gyerekek és kutyák kergették egymást vénséges vén buszok körül. Senki nem ment még sehová, mégis mindenki sietett. Nagy zsákokat és papírdobozokat adtak kézrıl kézre, majd dobtak fel és kötöztek le a buszok tetejére. A föld tele volt eldobott jegyekkel, akár a konfetti, újakat pedig egyszemélyes fülkékbıl árultak. Egy indián nı cau caut - húsos burgonyaragut - fızött egy nagy fémedényben a pályaudvar szélén, néhány utas mőanyag tálat fogva guggolva evett, az ételszag a kipufogógázzal küzdött. Matt ezt látta, ahogy Sebastiannal és Pedróval közeledett a pályaudvarhoz. Gyalog jöttek Méregvárosból, öt óra után in- dúltak. Sebastian már szerzett jegyeket, és közölte, hogy Icáig velük tart. Habár részegen feküdt le, reggel józannak tőnt. Sıt a maga módján még vidám is volt. - Semmi esélye, hogy megtaláld a barátodat Icában - mondta korábban. - De miután viszonozod senor Salamanda jókívánságait, mehetsz tovább Ayacuchóba. Ott várlak. Elmentek egy üzletsor mellett. Az egyik nyitott ajtóban Matt egy fiút vett észre, aki ıt figyelte. Hasonló idıs lehetett, világoszöld pólót viselt, a farmer a térde alatt elfogyott. Csu-pasz lábán fekete szandál. Fekete haját egyenesen vágták le, bıre sötét volt. Rendetlen és koszos volt. Matt továbbindult. A fiú is. Ekkor értette meg, hogy egész alakos tükörbe nézett. Saját magát látta. Sebastian észrevette. - Nem ismerted fel magad? - kuncogott. - Reméljük, ık sem fognak. A másik irányba sandított. Matt szája kiszáradt. Két rendır jelent meg félautomata géppisztollyal. Bármi okból jöhettek, Matt azonban úgy sejtette, hogy ıt keresik. Pedro kérdezett valamit, Sebastian megnyugtatta. Amint felébredtek, Matt tudta, hogy a másik fiú is emlékszik az álombeszélgetésre. Talán nem örül, hogy itt van, de nem fogja cserbenhagyni.

- Ne felejts el görnyedten járni - súgta Sebastian. - A magasságod elárul. És fogd ezt. - Egy nagy bugyrot adott neki, amit fehér zsákba tömtek. Matt nem tudta, mi van benne. Talán csomag, talán csak kellék, hogy még inkább utazóknak tőnjenek. Értette Sebastian stratégiáját. İ lesz a szolga, aki gazdája csomagját cipeli. A csomagot a tarkóján egyensúlyozva kétrét görnyedt, így nem lehetett látni, milyen magas valójában. Az arcát is lefele fordította, szemét a földre szegezte. Mentek elıre. A rendırök lassan ballagtak a tömegben, amely átengedte ıket. Az emberek kerülték a tekintetüket. - Erre - mondta Sebastian halkan. Egy félig telt busz felé vezette Mattét. A két rendır nem figyelt fel rájuk. Matt elérte az ajtót. Szíve kihagyott egy ütést. Egy harmadik rendır lépett ki a buszból. Matt majdnem nekiment. A csomag alatt görnyedve nem látta a rendır arcát, csak a bırcsizmáját és a fegyvere tusát. Ám akkor a rendır mondott valamit, és Matt gyomra megsajdult: érezte, hogy kérdeztek tıle valamit. Nem szólt semmit. A rendır megismételte. Akkor egy kéz letépte hátáról a csomagot. Egy rémes pillanatra azt hitte, a rendır. De Sebastian volt. Spanyolul kiabált Mattre, és mielıtt az reagálhatott volna, pofon vágta, jó erısen. Másodszor is megütötte, majd a buszba lökte. Matt elterült a padlón. Hallotta, hogy mögötte Sebastian a rendırrel beszél és nevet. Húszan lehettek a buszon, mind ıt bámulták. Fájdalomtól és szégyentıl égı arccal beljebb botorkált és leült egy ülésre. Felszállt Pedro, és Sebastian követte. A férfi leült Matt mellé, de nem szólt. Ujabb utasok érkeztek; volt, aki kecskét vezetett, mások kosárban élı csirkét hoztak. Hamarosan minden ülést elfoglaltak, és a folyosón is guggoltak. Végül megérkezett a sofır. Fellendült a helyére, és indított. Az egész busz rázkódni kezdett. A sofır sebességbe kapcsolt, a busz meglódult. Kinézve Matt látta, hogy a rendır elsétál. - Ez hajszál híja volt - morogta Sebastian. - Muszáj volt megütnöm téged, mert a rendır gyanakodott. Azt mondtam, az unokaöcsém vagy, és gyagyás. Azért nem vagy tisztelettudó. - Engem keresett? - Igen. Hatalmas jutalmat, több száz dollárt ajánlanak. Még mindig azt mondják, terrorista vagy. - De miért? İk a rendırség! Miért csinálják ezt? - Mert valaki megfizeti ıket. Mit gondoltál? Talán Ayacochu mégsem olyan jó ötlet. Peruban nem vagy biztonságban, útlevél nélkül viszont nem tudsz elmenni. A busz végigdöcögött a földúton, majd rá a fıútra. Ahogy kanyarodott, az utasok megkapaszkodtak, az állatok felrikoltottak. Aztán a sofır rálépett a gázra, és a motor felbıgött. Megkezdték a hosszú utat délre.

Salamanda Ica nyüzsgı kisváros volt, poros és forgalmas. Ahogy leszállt a buszról, Matt elsı benyomása az volt, hogy mindent fehérre és sárgára festettek, mesterkélt kinézetet adva a helynek. Díszletre emlékeztette, mondjuk, egy régi westernfilmbıl. Viszont az élet igazi volt. Megtöltötte a szemétkupacokat, a tetıkön lengı mosott ruhákat, a minden falat beborító grafFitiket. Coca-Cola és Nike reklámok. Politikusok és pártok nevei. NO A LOS DROGOS. Sprayjel felfújt figyelmeztetések. Ott volt az öregemberekben és öregasszonyokban, akik pislogva üldögéltek a napon, a chollókban, azaz embertaxikban, amik ki-be suhantak a fıtérre, a világoszöld kabátos pénzváltókban, akik a turistákat üldözték, akik pedig olyan fényképezıvel fotózták mindezt, ami többet érhetett, mint amennyit itt sokan egy év alatt kerestek. Sebastian a fıtérre vezette ıket. Vett nekik ennivalót - siskebabot és rizst -, s a járdaszélén ülve ettek. - Nem szeretem ezeket a vidéki városokat - jelentette ki.

- Lima talán pöcegödör, de az ember legalább tudja, hol van. Sose tudom, a vidékieknek mi jár a fejükben. Talán semmi. Egyszerően csak indiók. - használta a sértı szót az indiánokra. - Nincs semmi a fejükben. - Most mit csinálunk? - kérdezte Matt. - Most mit csinálunk? Megmondom, hogy én most mit csinálok, Matteo. - Sebastian szivarra gyújtott. Matt szinte nem is látta a nélkül. - Továbbmegyek Ayacuchóba. Ha élve eljuttok oda, gyertek a fıtérre. Várnak majd rátok. Hozzám vezetnek. - Nem segítesz bejutni a haciendára? Sebastian csúnyán nevetett. - Már eleget segítettem. Amúgy meg szeretek élni. Megmutatom, hol van. A többi a ti dolgotok. Miután ettek, átment velük a folyó felett, ki a város peremére. Útközben Pedróval beszélt. Mintha tanácsokkal látta volna el. A házak fokozatosan ritkultak, mígnem egy földúthoz ér-tek, ami leágazott a fıútról. 105- A hacienda hét kilométerre van arra - mondta Sebastian. - Remélem, a barátod ott van, Matteo, de mint már mondtam, kétlem. Talán találkozunk még Ayacuchóban. De azt is kétlem. Azért remélem. - Azt hittem, nem kedvel. - Pedro szerint félreismertelek, nem olyan vagy, mint a többi gazdag nyugati kölyök, akinek mindene megvan, és soha nem gondol az olyanokkal, mint Pedro meg én. - Vállat vont. - Mindenesetre a rendırség ellensége vagy, azaz a barátom. A zsebébe nyúlt és elıhúzott egy vászonzacskót. - Adok egy kis pénzt. Száz sole. Az sok, majdnem húsz font. És mielıtt megköszönnéd, Pedróé. Ö lopta. Nem nekem. Talán segít, hogy életben maradjatok. Pedro mondott valamit spanyolul. Sebastian odament hozzá és hosszasan tárgyaltak. Amikor befejezték, Sebastian megborzolta a fiú haját. Szomorúnak látszott. - Egyszer volt egy fiam - ingatta a fejét. - Na, tudjátok, hol találtok. Azzal sarkon fordult és otthagyta ıket. Matt ránézett Pedróra, aki bólintott. Beszélni továbbra sem tudtak, de többé-kevésbé értették egymást. Elindultak. A csapás, amit Sebastian mutatott, szántóföldek között vitt. Itt kukoricát, céklát és spárgát termesztettek; ott tehenek kérıdztek a durva füvön. Sebastian tanácsát megfogadva az út szélén mentek, hogy ha kocsi bukkanna fel, azonnal el tudjanak bújni. Egyszer egy nyitott platójú teherautó zörgött el mellettük porfelhıt verve; egy bokorban várták ki, hogy eltőnjön. A délután pokolian izzasztó volt. Pedro korábban egy szemetesbıl kihalászott két mőanyag flakont és egy csapnál megtöltötte vízzel, de Matt nem hitte, hogy elég lesz. Érezte, hogy az övé ereszt is a zsebében. Legszívesebben mind felhajtotta volna. Amint a teherautó eltőnt, felálltak és csendben ügettek tovább. Matt szeretett volna beszélgetni - annyi mindent nem értett még -, ırültségnek tőnt, hogy csak álmukban képesek rendesen kommunikálni. İk tehát ketten az Ötök közül. Vajon a többiek milyen nyelvet beszélhetnek? A két fiú meg a lány fehér bırő és világos hajú volt, de attól még lehetnek oro-szok, skandinávok vagy akár marslakók is. És mi történik, ami- kor majd találkoznak? Az a kaland vége, vagy valami rosszabb kezdete lesz? Annyi de annyi kérdés, és nem tehet mást, mint hogy némán ballag. Vállán érezte a nap erejét. Még nem szokta meg a saját szagát, a fura frizuráját és a sötét, ragacsos kenıcsöt a bırén. A ruhái már nem undorították, de furcsák voltak, mint valami kellemetlen, elegáns öltözet. És a gumiszandálban folyton megbotlott. A legrosszabb viszont az volt, hogy egyfolytában Richárd miatt aggódott. El kellett ismernie, hogy Sebastiannak igaza van. Annak az esélye, hogy az újságíró a haciendán van, egy a millióhoz. De máshová nem mehetett, más nyoma nem volt. Valahol el kellett kezdeni, és ez a valahol történetesen itt volt.

Pedro megállt inni. Matt követte a példáját, bár eszébe jutott, hogy a perui csapvíztıl nem betegszik-e meg. Pedro egész életében ezt itta. A víz meleg és fémes volt, de Matt nem törı-dött vele. Alig tudta megállni, hogy mind meg ne igya. Utána a gondolatai elkalandoztak. Pedrónak talán nem sok az a hét kilométer, neki viszont igen, fıleg ekkora hıségben, s olyan szandálban, ami minden lépésnél megpróbálja felbuktatni. Egy autó közeledett, ezúttal szembıl, és a két fiú megint fedezékbe bújt. Milyen erıs lehet az ırség a haciendán? Sebastian nem mondott errıl semmit, de Matt úgy vélte, aki olyan gazdag és hatalmas, mint Salamanda, azt biztos erısen ırzik. A nap lefelé indult, hős szél lebbent. Matt lába már sajgott, és csak pár korty vize maradt, amikor befordultak egy sarkon és Pedro intett. Lebújtak az aljnövényzetbe. A ház ott állt elıttük... Nem is ház volt, hanem egy hatalmas birtok, pajtákkal, raktárakkal, istállókkal, sıt elképesztı módon még egy fehér kıbıl faragott tizenhatodik századi templom is volt benne, karcsú harangtoronnyal. Ide vezetett az út, mind a hét kilométer. Ezen túl nem volt semmi. Két kıoszlop és egy kacifántos fémkapu jelezte a bejáratot. A kapu nyitva állt, ám Matt nem érezte hívogatónak. Óvatosan közelebb osont, életjeleket keresett. Az összes épület egy virággal teli udvart övezett, melyen díszes szökıkút állt. Mellette hatalmas szentjánoskenyérfa szökött a magasba. A fának négy különálló törzse volt, nagy lombozata hős árnyékot vetett. Az egyik pajta elıtt traktor parkolt. Egy fehér ruhás férfi jött elı egy talicskával. A szökıkút nyugtató csobogásától eltekintve minden csendes volt. - Matteo - kopogtatta meg Matt karját Pedro. Matt a távolba nézett, és meglátott egy ırtornyot a komplexum szélén, s mellette egy férfit, hátára szíjazott puskával. Az ır megállt, rágyújtott, majd ment tovább. Szóval igaza volt. A hacienda ugyan a semmi közepén állt, Salamanda mégsem kockáztatott. İriztette a helyet. És Matt biztos volt benne, hogy még sok ır van. - Qué ahora hacemos? - kérdezte Pedro. - Várunk. - Pedro kérdése nyilvánvaló volt. Tudni akarta, mihez kezdenek. Matt felnézett. A nap már lemenıben volt a ház mögött növı magas pálmafákon túl. Az éjszakáig még jó egy óra, ám az árnyak már nyúltak. Segítenek. Két sötét bırő, sötét ruhás fiú a sötétben. Nem lesz túl nehéz besurranni. A ház maga teljesen nyitott volt. Három széles falépcsı vezetett fel a teljes hosszában futó verandára. Az udvarban senkit nem láttak, az ırtoronyban sem mozogtak. Biztonsági kame-rák? Matt azt sem látott, ráadásul volt rá esély, hogy csekély fényben nem mőködnek. Meg kell kockáztatnia. A gondolat, hogy Richárd itt lehet, talán alig pár méterre, továbbhajtotta. Oldalba bökte Pedrót, majd kétrét görnyedve átszaladt a kapun, keresztül az udvar egyik sarkán a ház felé. Senki nem látta meg ıket. Senki nem kiáltott rájuk. Matt kifulladva megállt, hátát a falnak támasztotta a veranda alatt. Pedro mellé ért. A perui fiú nem tőnt boldognak. A fejét ingatta, mintha azt mondaná, „Ez ırült ötlet, nem akarok benne részt venni". Mégis kitartott mellette, és Matt hálás volt, amiért nincs egyedül. Hol lehet Richárd és hogyan találhatják meg egy ıröktıl hemzsegı házban? Feltőnıen börtönszerő épület nem volt, nem láttak rácsos ablakot sem. Talán az alagsorban vagy a pin-cében? Az valószínőbb. De elıbb be kell jutniuk. Legalább az könnyen ment. így közelebbrıl Matt látta, hogy a veranda hátul is folytatódik. Egyik oldalt korlát választotta el a kerttıl és az udvartól. A ház oldalsó felén magas, elegáns ablakok nyíltak a falon úgy öt méterenként. Egész a padlóig értek, és mind nyitva álltak. Matt Pedróra pillantott, még egyszer esélyt adva neki, hogy visszakozzon. Pedro biccentett. „Veled vagyok." Matt felnyúlt, megragadta a korlátot, és felhúzta magát a verandára. Szinte máris bent volt a házban. A tetı a

nehéz, piros cserepekkel föléje nyúlt. Megvárta, míg Pedro csatlakozik, akkor megkerülték a sarkot. Szinte azonnal hangok ütötték meg a fülüket. Az egyik szobában találkozó zajlott, s a beszélgetés kihallatszott a csendes éjszakába. Matt intett és végigosontak a verandán, el a szófák és terrakotta virágedények mellett. Egy nagy teraszajtóhoz értek. A túlsó oldalán egy férfi beszélt. Matt óvatosan, araszolva bekukkantott. Ebédlı volt, hatalmas faasztallal, amit láthatóan egyetlen fából faragtak. A padlón fényes parketta, a falakon faberakás. A mennyezetrıl vascsillár - egy tonnát is nyomhatott - lógott, amely nem izzókkal, hanem gyertyákkal világította meg a szobát. Matt elgondolkodott, vajon mikor gyújthatták meg. Egy szolga vagy valaki mehetett be a megbeszélés közben. Három férfi és egy nı ült az asztalnál. Matt egyiküket felismerte és megfagyott a vére. Úgy érezte, megnyílik alatta a talaj. Rodriguez volt, a rendırkapitány, aki megverte a Hotel Európában, Mirafloresben. Egyenruhát viselt. A másik kettı öltönyt. A nı egyszerő fekete ruhát. Mind figyelmesen hallgatták az utasításokat. A férfi, aki beszélt, egy magas fonott széken ült, háttal az ablaknak. Matt csak a szék karfáján nyugvó egyik kezét látta. Hosszú ujjai voltak, és vászonöltönyt viselt. Gyorsan, jó angol-sággal beszélt, csak néha akadt meg egy-egy szónál. Matt nagyon halkan füttyentett Pedrónak és a szoba felé fordult. Miért angolul beszélnek? Ha eleget hall, talán megtudja. - Nem érdekel, mit lehet és mit nem - mondta a férfi. - Utasítást adok, és maguk végrehajtják. Az ezüsthattyút... en laposicíón... pozícióba kell állítani mostantól öt napra. Pontosan éjfélkor. Ezért maga a felelıs, érti, Miss Klein? A nı bólintott. - Meglesz - mondta rémes angolsággal, erıs akcentussal. - De nekem kell... - nagy nehezen találta meg a szót - koordináták. Matt megértette. A nı német, nem beszél spanyolul. A férfi spanyol és nem beszél németül. Ezért használják az angolt. - Megkapja a koordinátákat, amint én megszerzem - felelte a férfi. - Kiküldtem az ügynökeimet a Nazca-sivatagba, de még nem találták meg a dobogót. - A napló nem adja meg? - Csak hozzávetılegesen, de lehetséges, hogy most már eleget tudunk, hogy pontosan oda helyezzük a hattyút, ahová kell. Én azonban nem szeretek a véletlenre hagyatkozni. Óva-tosnak kell lennünk. A keresés folytatódik. Amíg maguknál minden rendben. — Természetesen, Herr Salamanda. Minden úgy lesz, ahogy kérte... Itt ért véget. Matt fejét az ablak alatt a falnak támasztva hallgatózott, Pedro közvetlenül mögötte, így ı hallotta meg elıbb a csizmák kopogását, és jött rá, hogy legalább két ır tart feléjük a verandán. Még nem voltak láthatók, a ház elejénél jártak, de pár másodperc múlva befordulnak a sarkon, és észreveszik ıket. Egy dolgot tehettek. Pedro meglökte Mattét, és besurrantak a nyitott ajtón, el az ebédlı mellett. Matt bízott benne, hogy a sőrősödı szürkületben nem veszik ıket észre. Az ajtó mellett elinalva hallotta, hogy a nı még beszél, és nagyon szeretett volna többet hallani. Éppen idıben bújtak el. A következı másodpercben elmasírozott a két khaki egyenruhás ır, vállukon puskával. Pedro és Matt meg sem álltak, míg el nem érték a ház hátsó részét, ahol egy belsı udvart találtak: antik padok vettek körül egy kutat és egy sötétzöld borsfát. A házból még két szárny nyúlt ki mindkét oldalon. Matt felfigyelt rá, hogy pár emeleti ablakot rács fed. Talán itt vannak a cellák. Lehet, hogy Richárd Colé most is ott ül valamelyikben? Valahogy fel kell jutni... és az udvar túloldalán meg is látta a módját. Egy nyitott lépcsı szaladt fel boltívekkel és korláttal egy galériára. Mielıtt azonban mozdulhatott volna, az egyik emeleti ajtón kilépett egy ır, és lefelé indult. Matt átkozta magát. Tényleg azt hitte, hogy csak úgy besétál ide, megkeresi a barátját, és kisétál vele? Mennyire valószínő, hogy

Peru egyik leggazdagabb és -hatalmasabb embere nem törıdik a védekezéssel? Sebastiannak igaza volt. Ez hülyeség. Sıt mi több, öngyilkosság. El fogják kapni ıket. Ismét Rodriguez kapitány kezére kerül. Aztán egyiküket se látják - se Ayacuchóban, se máshol - soha többé. Pedro nyilván ugyanerre gondolt. Mattre pillantott, aki bólintott. Kiosonnak a házból, és várnak. Talán késıbb, éjjel biztonságosabb lesz. Megkerülték az udvart, végig árnyékban maradva. A szobákban fények égtek, az ajtóban lepkék táncoltak, de szerencsére kint egy lámpát se gyújtottak meg. Az egyik ajtó a dolgozószobába vezetett, amit kívülrıl már láttak. Azon keresztül kijuthatnak. Beléptek. Matt gyorsan felmérte a terepet. Itt dolgozhatott Diego Salamanda. Volt valami grandiózus benne, a drága falikárpitokban, a mutatós szınyegekben. Hirtelen felötlött benne valami. Ha ez Salamanda irodája, talán Cordóbai Szent József naplóját is itt tartja. Richárd eltőnése óta eszébe sem jutott a napló. Csak a barátján járt az esze. És ha megtalálná? Ha megkaparintaná, talán alkudozhatna vele. A naplóért Richárdot. A Nexus odalenne, de kit érdekel? Salamanda meg az Öregek csináljanak, amit akarnak. İ csak ki akar jutni Peruból. Pedro már a szoba felénél járt. - Várj! - sziszegte Matt. Pedro megtorpant és fintorogva nézte, ahogy Matt kutatni kezd az íróasztalon. Ronda egy bútordarab volt, nagyobb és nehezebb, mint kellett volna, a felületébe bır négyzetet illesztet-tek, a fiókokon aranykarika. Matt megpróbálta az egyiket. Nem volt zárva, de annyira csikorgott, hogy az egész házban hallhatták. - Qué estas haciendo? - sziszegte Pedro. Mit csinálsz? - A napló. Pedro megértette. A szó spanyolul is szinte ugyanaz volt. A szoba egyik felén egy modern fénymásoló fölött polcok lógtak. Pedro odament. Némelyik polcon könyvek voltak, ám mielıtt ezeket megnézhette volna, észrevett egy papírt a fény-másoló tetején. - Matteo. Matt otthagyta az íróasztalt. A legtöbb fiók üres volt, a többiben meg semmi érdekes. Odament a fénymásolóhoz és elvette a papírt. A rajta lévı írást régimódi tollal vagy akár lúdtollal is írhatták. Talán a naplóból származik? Matt magában szitkozódott. A szöveg spanyolul volt, egy szót sem értett belıle. Pedro meg nem tud olvasni, vagyis nem tudja lefordítani. Lehetne ennél értelmetlenebb ez az egész betörés? Összehajtotta és a zsebébe dugta a papírt. Talán késıbb ki tudja silabizálni. Az ajtóban mozgás támadt. Pedro látta meg elıbb. Megdermedt, szeme hitetlenkedve elkerekedett. Matt a tekintetét észrevéve fordult meg. Borzongás futott végig rajta, akár egy kisebb áramütés. Érezte, ahogy végigfut a karján, fel a tarkóján. A férfit az ajtón kívül eltakarta a sötétség, csak az alakját tudta kivenni, de azt azonnal látta, hogy a feje elképesztıen nagy, a normálisnál kétszer hosszabb. A férfi az ajtófélfának támaszkodott, és Matt értette, miért. Anélkül nem tudott volna egyenesen állni. Nyaka nem volt elég erıs, hogy megtartsa a fejét. - Gondoltam, hogy ti vagytok. - Most is angolul beszélt. Hangja kissé rekedt volt, mintha valaki fojtogatná. - Hallottam, ahogy elmentetek a verandán. De nem csak az. Tudtam, hogy itt. vagytok. Egész este éreztem a jelenléteteket, ahogy most is. Kettı az Ötbıl! Itt a haciendámon! Minek köszönhetem a megtiszteltetést? Mit akartok? A férfi átlátott Matt álcáján, nem volt értelme tagadni. Láthatóan mindent tudott róla. - Hol van Richárd? - Az újságíró barátod? - Az ajkak mosolyszerő valamibe torzultak. Ezzel az arccal azonban még mosolyogni se tudott.

- Mibıl gondolod, hogy nálam van? Miért lenne itt? - Sala-manda ıszintén meghökkentnek tőnt. - Egyáltalán hogy találtatok ide? Matt nem felelt. Nem látta értelmét. Salamanda Pedróhoz fordult. - Cual es tu nombre? Pedro köpött egyet. Akármit is kérdeztek tıle, ez volt a felelet. - Jól elszórakozom majd veletek - dörmögte Salamanda. - Szinte túl szép, hogy igaz legyen. Egy tökéletesen idızített ajándék. Mától egy hétre mindennek vége lesz. A kapu kinyílik, és nemcsak egy, de két kapuır is az enyém. Sose hittem volna, hogy ilyen könnyen megy. Salamanda belépett a fénybe, és Matt meglátta színtelen szemét, babaszerő száját, foltos, rettenetesen megfeszült bırét. Ez már túl sok volt. - Futás! - kiáltotta. Pedrónak nem kellett több noszogatás. A két fiú sarkon perdült és futásnak eredt, el az ajtótól, ki az ablakon, vissza a külsı udvarba. Tervük nem volt. Csak menekülni akartak: a háztól, a benne lakó szörnyetegtıl. Ám ahogy leugrottak a verandáról és megcélozták a kaput, megkondultak a templom harangjai, és a fémes hang végigvisszhangzott az éjszakán. Elızıleg észre sem vett reflektorok gyulladtak fel, a feketét fehérre változtatva, félig elvakítva ıket. Ugyanakkor fél tucat ır vette körül ıket. Kettınél kutya is volt, amik vastag pórázukat rángatták és kaffogtak. A ház mögül Rodriguez kapitány jelent meg, dühösen és hitetlenkedve. Furcsamód senki nem sietett. A két behatolót felfedezték. A riasztás megtörtént. Az ırök mégis szinte ráérısen ballagtak feléjük. Matt megértette, miért. Növekvı reménytelenséggel jött rá, hogy nincs hová menniük. Még ha meg is szöknének innét, a legközelebbi város hét kilométerre van, közben nincs épület, sehol nem tudnának elbújni. Futhatnak, ha akarnak. Egyszerően levadásszák ıket. A vereség keserő ízét érezte a szájában, nyelt egyet. Sebastian figyelmeztette, hogy ne jöjjön ide, de ı nem hallgatott rá, és most mindkettejüket halálra ítélte. Már megadásra emelte a kezét... amikor minden megváltozott. Elıször az ırök arcán látta, aztán meghallotta. Motor harsant fel, s ahogy megfordult, egy autó robogott be a kapun az udvarra. Matt egy pillanatig azt hitte, Salamanda valamelyik embere így akarja elvágni az útjukat. Ám az ırök megtorpantak. Rodriguez elıvette pisztolyát és parancsokat kiáltott. A kocsi lefékezett. - Befelé! - kiáltott ki egy hang angolul, majd spanyolul. - Consiga en el coche! Fegyverropogás támadt, és Matt úgy érezte, mintha újra Limában lenne, útban a reptérrıl. Elıtte még életében nem lıttek rá. Most egy hét alatt kétszer. Kettıt lıttek az ırtoronyból. Az egyik golyó a földbe csapódott, porfelhıt verve fel. A másik a motorháztetıt érte. Ebbıl Matt mindent megtudott. Akárki van a kocsiban, a barátja. Matt futásnak eredt. Még két lövés dördült. Az ırök nem Pedróra vagy rá, hanem a kocsira lıttek. Salamanda parancsolta így? Biztos élve akarja ıket. Akkor meglátta, hogy elengedték a kutyákat. Azok meglódultak, izzó szemmel, szélesre tárt szájukból kivillantak a gonosz, fehér fogak. Hiába nem lınek rájuk, ha nem érik el a kocsit, a kutyák széttépik ıket. - Gyorsabban! - kiáltotta a sofır. Pedro ért oda elıbb. Feltépte a hátsó ajtót, és bevetıdött az ülésre. Matt az anyósülést célozta meg. Ám akkor... hiába lıt- tek rá, hiába közeledtek a kutyák a ragyogó, elektromos fényben, megdermedt. Ismerte a sofırt. A kissé nıies arcot. A hosszú szempillákat. A szoborszerő orcát, amit pelyhedzı szakáll fedett. Az egyik szem fölötti félholdszerő heget. A Richárdot elraboló egyik férfi. - Szállj be vagy meghalsz! - kiabálta a férfi.

Még két golyó csapódott a kocsiba. Egy harmadik eltalálta az egyik tükröt. Mattnek nem kellett több. Beugrott, a férfi pedig rükvercbe kapcsolt, és megindult hátra. Matt félig kilógott, az ajtó nyitva himbálózott. Pedro meglepıen nyugodtan ült a hátsó ülésen. A kocsi egyre tolatott. Matt látta, hogy az egyik ır emeli a fegyverét. Rémes puffanás, és az ır eltőnt. - Az ajtót - sziszegte a férfi. Ekkor ocsmány hörgés hallatszott. Matt látta, hogy az egyik kutya feléje ugrik. Félig ráugrott a lábára, és a combja felé kapott, alig vétette el. Matt felkiáltott, visszahúzta a másik lábát, és rúgott. A kutya fejét találta el. Az vonyítva eltőnt. Matt behúzta magát a kocsiba, és becsapta az ajtót. A sofır már sebességbe kapcsolt. A kocsi kilıtt. Csakhogy még nem volt vége. Az ırök attól félve, hogy elveszítik ıket, egyszerre tüzet nyitottak. Matt felkiáltott, ahogy golyók süvítettek fölötte, és üveg záporozott rá. Mellette a sofır megrándult, és Matt arcára valami nedves fröccsent. Keze fejével letörölte arcát. Ujjai véresek voltak. Nem ıt találták el. A sofırt. Mintha a limai dolog történt volna meg újból, csak ezúttal fordított szerepekkel. A sebhelyes férfi nem rájuk lıtt, hanem segített nekik. És megsebesült. Kétszer találták el: a vállán és a nyakán. Véres lett az ülés és a mőszerfal. A férfi ingén is egyre terjedt a vérfolt. De még szorongatta a kormányt, taposta a gázt. A kocsi belevetette magát a sötétségbe. A sofır felkapcsolta reflektort. A kocsi ugrált-döcögött a földúton. - Követni fognak! - Matt már szinte látta, ahogy Salamanda emberei kocsikba, terepjárókba vetik magukat. - Nem hinném. - A férfi igyekezett nem mutatni fájdalmát, de Matt látta rajta, hogy csúnyán megsebesült. A vér már egész mellkasát beborította. Hamarosan az inge is vörös lesz. Spa-nyolul morgott pár szót. Pedro lehajolt. Amikor kiegyenese- dett, egy marék vezetéket és biztosítékot tartott a kezében. Matt elmosolyodott. A férfi elıttük ért a haciendára, és megbénította az összes jármővet, amit csak talált. - Ki maga? - Micos. - Hogyan talált meg minket? Hol van Richárd? - Matt ezzel kezdte, de még tucatnyi kérdése lett volna. - Ne most. Késıbb. Matt elhallgatott. Megértette: Micosnak nincs ereje egyszerre vezetni és beszélni. A földút nem akart véget érni. Szuroksötét volt, a reflektorok csak egy kis részt világítottak meg elıttük. Matt csak abból tudta, hogy visszaértek a fıútra, hogy a kerekek az aszfalton si-mán forogtak. Pár pillanat múlva Micos lehúzódott és megállt. - Figyelj rám - lihegte, és Matt ijedten értette meg, hogy sokkal rosszabb állapotban van, mint hitte. Nagyon kevés ideje van hátra. - Cuzcóba kell mennetek. - Micos köhögött és nagy nehezen nyelt egyet. Alsó ajkán vér jelent meg. - Pénteken... Coricancha temploma. Cuzco. Napnyugtakor. Nagy levegıt vett, hogy folytatni tudja. - Kérlek, mondd meg Atocnak... - kezdte, aztán csak ült, mozdulatlanul, szeme a távolba meredt. Matt megértette. Meghalt. A hátsó ülésen Pedro felnyögött. - Itt nem maradhatunk - mondta Matt. Nem érdekelte, hogy a fiú érti-e. - Salamanda elıbb-utóbb utánunk ered. Mennünk kell. Kiszálltak. A kocsi az út szélén parkolt, egy lejtı mellett, mely bozótosba vezetett. Matt lekapcsolta a reflektort és kiengedte a kéziféket. Majd intett Pedrónak, és megtolták a kocsit, ami legurult az útról, be a bokrok közé. Azt fogják hinni, hogy kocsival mentek. Nem sejtik, hogy gyalog folytatják az utat. Feljött a hold, mutatta nekik az utat. Ica nem lehet messzebb egy kilométernél. - Kész vagy?

- Igen. - Pedro megértette. És angolul felelt. Elindultak. A szent város

Matt megint Ica fıterén találta magát, és ezúttal még idegesebbek voltak, mint elızı alkalommal. Hajnali fél hat volt, de már rengetegen jöttek-mentek. Peruban a jelek szerint korán kezdıdik az élet. Ennek ellenére minden csendes volt. A turisták még nem jelentek meg. így a pénzváltók sem. Bárkijön utánuk, nem kell nagyon megerıltetnie magát. Matt gyanította, hogy Salamanda itt nem keresi ıket. Hiszen az autó miatt azt is hiheti, hogy akár száz kilométerre járnak a Pan American autópályán, amely átszeli az egész országot. Matt mégsem akart kockáztatni. Pedróra bízta, hogy vegye meg a buszjegyet az útjuk következı szakaszára, míg ı maga árnyékban maradt. A tér szélén kuporgott, karjával ölelve magát, mint aki alszik. És nem is csak színlelte. Kimerült. Nem tudta, meddig bírja még. Pedro visszatért a jegyekkel és leült mellé. - Cuzco - mondta Matt. - Cuzco - értett egyet Pedro, és megmutatta a két jegyet. Matt ugyanis nem volt benne biztos, hogy valóban megveszi. Tudta, hogy Pedro jobb szeretne délre menni, Ayacuchóba, ahol Sebastian és a barátai várják. Ahogy elvette a jegyét, Matt rápillantott. Pedro nem örült a helyzetnek, de láthatóan döntött és e szerint cselekedett. Matt-tel marad. Reggelire az egyik standnál vettek zsemlét és kávét, gyorsan befalták, majd az utolsó pillanatban felszálltak a buszra. Eddigre szinte minden hely foglalt volt, külön kellett ülniük. Nem mintha számítana, gondolta Matt. Ébren úgysem tudnak beszélni. Cuzco. Semmit nem mondott neki. Egy haldokló férfi utolsó szava. Egy kisváros... nagyváros... bárhol lehet Peruban. Abból, hogy a jegyekre majd fele pénzük ráment, úgy sejtette, messze lehet. Ahogy zötykölıdve elindultak a félig üres téren, Matt átnézett a másik sorban ülı Pedróra, aki az ablak és egy kövér, izzadó férfi között szorongott. Mire gondolhat? Attól a pilla- nattól, hogy találkozott Mattel, az egész élete fenekestül felfordult. Matt kezdett aggódni miatta. A Micos nevő férfi halála óta Pedro egy szót sem szólt és nem sok érzelmet mutatott. Na persze hozzá volt szokva az erıszakhoz és a hirtelen halálhoz. De ennyi talán még neki is túl sok volt. A Pan American autópálya hosszan, egyenesen futott át a tájon, mintha késsel metszették volna bele. Az elsı pár órában nem nagyon akadt mit nézni. Az utat szemét szegélyezte: régi autógumik, mőanyag darabok, drótgubancok, szemétkupacok. Matt életében nem látott ilyet. Angliában is volt szemét. Ipswich egyes részei is lelakottak és nyomasztóak voltak. Ebben az országban azonban csak nyomorúságot látott. Úgy terjedt, mint a betegség. A nap felkelt és egyszeriben nagyon meleg lett. Matt az utasokat nézte; városiak, parasztok, indiánok és állatok. A mellette ülı nı rikító színő ruhát viselt, piros kendıt meg lelógó kala-pot. A bıre akár az elnyőtt mőbır. Kábé százéves lehetett. Kíváncsian méregette ıt, s Matt csak arra tudott gondolni, hogy a festett bır, a ruha és a frizura dacára megsejtette benne az idegent. Elfordult, nehogy a nı megszólítsa. Újabb óra eltelt. Aztán még pár. Lehetetlen volt megmondani, mennyi ideje ül itt. Szomjas volt. Szája porral és dízelfüsttel telt meg. Lehunyta a szemét. Szinte azonnal elnyomta az álom. Megint a tengerparton találta magát. - Ayacuchóba kellett volna mennünk - vélte Pedro. - Tudom. Sajnálom. Miért döntöttél úgy, hogy velem tartasz? - A férfi miatt, aki meghalt. Micos. Azért halt meg, mert segített nekünk. És az utolsó lélegzetével azt mondta, menjünk Cuzcóba. Fontos volt neki. Ha nem tesszük, amit mondott, a szelleme sosem bocsát meg nekünk.

- Mit tudsz Cuzcóról? - Nem sokat. Sebastian egyszer járt ott, és nem tetszett neki. Messze van, fent a hegyekben. Sebastian azt mesélte, nem lehet rendesen lélegezni, mert kevés a levegı. Sok turista jár arra. - Sebastian elgondolkodott. - Nincs messze a Machu Pichutól, ahol az inkák éltek. - Es a Coricancha templom? - Sose hallottam róla. Hallgattak egy percet. Ebben a különös világban azonban a perc mintha egy órát vagy akár egy napot tartott volna. - Szóval szerinted ki volt? - kérdezte Pedro. - Annyit árult el, hogy a neve Micos, de semmi mást. És a nagyfejő ember? Salamanda... - Ja - borzongott meg Matt. - Sose láttam hozzá hasonlót. Limában vannak kéz vagy láb nélküli emberek, meg hasonló. Mindenhol látni ıket. De ez más volt. Gonosz. Szinte áradt belıle. Hányingerem támadt tıle. - Igen, én is ezt éreztem. Matt a vadmacskafejes orrú csónakra nézett. Pedróval hamarosan el kell hagyniuk az álomszigetet. Egy egész álomvilág vár arra, hogy felfedezzék. - Figyelj, Pedro, sokat gondolkodtam azon, ami történt. Minden olyan gyorsan esett, a repülıtér, a találkozás veled, az összes többi, közben nem volt idım megemészteni. De most igen. Talán hülye voltam. Talán mindent összekevertem. Hallgatott egy sort. - Kezdjük Salamandával. Az ellenségünk. İ akarja kinyitni a kaput. Biztos lefizetett valakit, hogy ölje meg William Mortont és vegye el a naplót. De nem Salamanda rabolta el Richárdot. Ezt tulajdonképpen ı ismerte el. Még azt se tudta, hogy Richárdot elrabolták. - Akkor ki? - Ezen töprengtem. Richárddal megérkeztünk Limába, és várt minket a sofır, aki azt állította, hogy Fábiánnak dolgozik. Albertóként mutatkozott be, de bárki lehetett. A hotelba akart vinni minket, ahol Rodriguez kapitány és a rendırök vártak ránk. Csapdába sétáltunk. Csakhogy út közben belefutottunk egy másik bandába. Meglıtték a sofırt, és el akartak kapni minket. Richárdot sikerült nekik, én elmenekültem. - Meg akartak állítani benneteket! - értette meg Pedro. - Hogy ne menjetek a hotelba, mert tudták, hogy a rendırök várnak rátok! Úgy van ■- bólintott Matt. - Micos is köztük volt. A haciendán azonnal felismertem. Ott volt, velük, Limában. Tegnap éjjel követhetett bennünket Salamandához. Vagy ott várt ránk. - Talán meg tudta volna mondani, hol a barátod. - Bárcsak többet mondhatott volna. Hogy kicsoda. Hogy kinek dolgozik. - Talán nem tudta, hogy haldoklik. - Pedro elgondolkodott. - Ez a templom... - Coricancha. Ha megtaláljuk, talán Richárd is meglesz. - Matt felvett egy követ és belehajította a tengerbe. Hang nélkül merült el benne. - Mennyi idıbe telik elérni Cuzcót? - A pénztárnál húsz órát mondtak. - Hát ha közben alszunk, legalább beszélgethetünk. - Igen. - Pedro a homlokát ráncolta. - Mi ez a hely, Matteo? Hol vagyunk? Hogyhogy értjük egymást, és mindenre emlékszünk, amikor felébredünk? - Nem tudom. Amikor elıször találkoztam veled itt, abban reménykedtem, hogy majd te megmondod. - Kizárt. Semmirıl nem tudok semmit. Én csak zsonglırködöm és lopok a turistáktól. Az egész titokzatos, és hogy hogyan keveredtem össze veled, az még titokzatosabb. - Akkor induljunk - állt fel Matt. - El kéne hagynunk a szigetet. Van csónakunk. Mehetünk azzal.

- Hová? - Öten vagyunk, Pedro. Errıl szól ez az egész. Meg kell találnunk a másik hármat. Odamentek a csónakhoz, és letolták a kavicsról. Matt beleugrott, Pedro meglökte. A szárazföld hirtelen nagyon távolinak látszott. Matt felpillantott. A még fekete ég tisztán feszült. A hatalmas hattyú nem tért vissza. A hattyú. Salamanda is beszélt róla az ebédlıben. Az ezüsthattyút pozícióba kell állítani mától öt napra... Ezt mondta, de mit jelent? Van ereje belépni ebbe az álomvilágba? İ irányítja a hattyút? Matt megborzongott. Pedro is beugrott, lábáról csöpögött a víz. A csónak mintha önálló életre kelt volna. Azonnal elfordult a szigettıl, és gyorsulva szelte a tengert. Matt felriadt. A busz megállt egy keresztezıdésnél, ahol pár rozoga épület és ételt-italt áruló standok álltak. A mellette ülı öregasszony leszállt, úgyhogy Pedro oda tudott ülni mellé. Két üveg vizet és zsemlét hozott. Az ajtó sziszegve becsukódott, továbbindultak. Mattnek eszébe jutott a Salamanda irodájában talált papír. Elıvette. A naplóból fénymásolták. Biztos volt benne. Az egész lapot vonalak borították, némelyik alakot is kiadott. Volt egy téglalap, ami az egyik végén összeszőkült. Egy alaposan megrajzolt pókszerőség. És írás mindenhol, minden irányban, néhol olyan apró, hogy még angolul sem tudta volna elolvasni. A lap közepén négy vonal futott. Mintha egy vers egyik strófája lett volna. A bal alsó sarokban egy ragyogó nap és két szó: Inti Raymi Ez spanyol? Nem úgy hangzott. Mit jelent ez az oldal, és Salamanda miért érezte fontosnak lefénymásolni? Matt összehajtotta. Majd késıbb megoldja a rejtélyt, ha megtalálta Richárdot. Robogtak tovább. A vidék lassan változott. Hegyek között haladtak, a növényzet sőrőbb és zöldebb lett. Az eddig egyenes út éles hajtőka-nyarokba váltott, ahogy a busz mind magasra emelkedett. Mattnek eszébe jutott, mit mondott Pedro, és gyanakodva szimatolta a levegıt. Kétségtelenül ritkult. Még az ég színe is más lett, keményebb kék. A lejtıkön itt-ott tanyák gubbasztottak, mintha úgy pottyantották volna oda ıket, és különös körkörös, kıbıl épült erıdök. Matt úgy vélte, itt lehetetlen bármit is termeszteni. Ám akkor egy kanyar után látta, hogy valaki - a helyi indiánok vagy egy elıttük létezett civilizáció népe - fantasztikus teraszokat vágott a hegyoldalba, megtámogatta sziklákkal, és beültette haszonnövényekkel. Ezer év munkája lehetett. Falvakon, majd városokon vágtak át. Minden furcsa volt, teljesen más, mint Peru eddig látott arca. İsibb, látványosabb. Hatalmas hegyek vettek körbe mindent. És akkor a busz egy völgy peremére ért, és Matt megpillantotta lent Cuzco városát. Ilyen látványban még nem volt része. Egyáltalán nem hasonlított városra. Ez volt az elsı gondolata. Se felhıkarcoló, se irodaépület, se fıút, se közlekedési lámpa, sıt még forgalom se igen. Cuzcót mintha egy mesekönyvbıl másolták volna ki, mégpedig nagyon régibıl. Az ablakon kinézve látta, hogy a fıteret két spanyol székesegyház uralja, köröttük rendezett, fehér homlokzatú házak terrakotta tetıvel, melyek a völgy túlsó végéig hullámzottak. Csak amikor leszálltak és gyalog elindultak, akkor tudta felmérni a helyet. Cuzco gyönyörő város volt: boltívek és verandák, öntöttvas lámpaoszlopok, macskaköves utcák, olyan tiszta járdák, mintha nem is utcán lettek volna, hanem múzeumban vagy palotában. Minden épület mintha étterem, internetkávézó lett volna, vagy textillel, ékszerrel és ajándékkal teli üzlet. Azért szegénység is volt. Az egyik kapualjban mezítlábas, koszos kisfiú aludt. Öregasszonyok ültek az utcán, pislogva a napfényben. A templomok körül cipıtisztító fiúk kerestek kuncsaftot. Ám itt még a szegénység is megkapó volt, fényképezni való a turistáknak. . És nyüzsögtek is a turisták és a hátizsákosok mindenfelé. A fıtérre belépve Matt angol beszédet hallott, és ösztönösen az elsı honfitárs karjába akarta vetni magát. Segítségre van

szüksége. Egy gazdag angol turista tökéletesen megfelel. Ha mást nem, segít eljutni az angol követségre, akik pedig megszervezik neki a hazautat. Ám már ahogy megindult, tudta, hogy nem teheti. Elıször is ott van Richárd. Nem hagyhatja cserben a barátját, márpedig ha elhagyja az országot, azzal aláírja Richárd halálos ítéletét. Végül is ıt akarják, nem Richárdot. Aztán itt van Pedro. Akármi történik is vele, akármennyire utál itt lenni, végre sikerült megtalálnia még valakit az Ötbıl. Együtt kell maradniuk. Ha elfut, azzal senkin sem segít. Matt tisztában volt vele, hogy végig kell ezt csinálnia. Hát hátralépett és nézte, ahogy odaért egy csoport, akik egy esernyıt tartó nıt követtek. Hozzájuk csapódott. Már a saját nyelvét hallani is vigaszt jelentett. - Cuzcót szent városként ismerték - magyarázta a nı éppen. - Az inkáknak kétségtelenül szent hely volt, ezt tették meg a birodalmuk központjává. Innét irányítottak 1533-ban is, amikor a spanyol konkvisztádorok Francisco Pizzaro veze- tésével lerohanták az országot. A spanyolok a város nagy részét lerombolták, saját palotákat és székesegyházakat építettek, de az inka hatásból még ma is látni bıven. Például a habarcs nélkül illesztett elképesztı falak. Az inka építkezési szokásokat majd délután jobban megvizsgáljuk, amikor meglátogatjuk Coricancha templomát... Coricancha. Oda kéne mennie. Matt legszívesebben követte volna a nıt most azonnal... de nem volt értelme. Eddig azt hitte, Coricancha kicsi, nehéz megtalálni, de ezek szerint híres turistalátványosság. Különben is pénteken napnyugtakor kell ott lennie. Milyen nap is van? Mattnek sejtelme sem volt. Az egész éjszakát buszon töltötte. Ezek szerint szerda vagy csütör-tök. Alig tudta, hol van, fogalma sem volt, mikor érkezett. Tulajdonképpen pont olyan, mint Pedro: desplazado. Hazátlan. Az esernyıs nı távolodott. A turisták engedelmesen követték. Matt Pedróhoz fordult, aki elveszetten ácsorgott a téren. Persze, hiszen életében alig járt Limán kívül; Cuzco sok tekin-tetben neki is ugyanolyan idegen. - Keresnünk kell egy helyet éjszakára. Pedro értetlenül nézett. - Hotelt - magyarázta Matt. Persze nem engedhették meg maguknak, de Pedro ebbıl megérti. A fejét ingatta kétkedve. Matt összedörzsölte mutató és hüvelykujját. A pénz egyetemes jele: — Valami olcsót. Elindultak ki a térrıl egy egyenes, keskeny utcán, melynek egyik oldalán öt méter magas fal futott. Matt semmit nem tudott a perui történelemrıl vagy építészetrıl, de sejtette, hogy azok építhették, akikrıl az idegenvezetı beszélt, az inkák. Talán ezer éve, amikor még övék volt a város. A fal hatalmas kövekbıl állt, egy-egy tonnát is nyomhattak. Ugyanakkor mind szabálytalan alakúak voltak, hét-nyolc éllel. Mégis habarcs nélkül illesztették össze ıket. A falnál turisták fényképezték egymást. Utcai árusok képeslapokat árultak róla. Az elsı hotel, amit találtak, nem fogadta ıket. Kicsi, durva helynek tőnt, tele diákokkal meg hátizsákosokkal, akik az udvarban cigarettáztak és söröztek. Matt kint az ajtó mellett várt, görnyedten, míg Pedro beszélt a recepcióssal, egy gyanakvó tekintető, idısebb nıvel. Volt pénze, ı mégsem kért belılük. Nem volt útlevele. A pénzt lophatta is. Miért akarna két perui koldusfiú turista hotelban aludni, hacsak nem a vendégeket akarja kirabolni? A második hotel dettó. A harmadiknál Matt ment be és angolul próbált szobát kivenni. A tulajdonos szinte sokkosán meredt rá, és ı értette is, miért. A nyelv egyáltalán nem passzolt a külsejéhez, hát gyorsan ki is hátrált. Nagyon is tudatában volt, hogy a rendırség keresi. Az, hogy Rodriguez kapitány megjelent a haciendán, bizonyította, hogy Diego Salamanda zsoldjában áll. Már ha kellett még bizonyíték. Mattnek nem voltak papírjai, nem volt személyazonossága. Ha a rendırség másodszor is elkapja, örökre el fog tőnni.

Már a délelıtt derekán jártak. Matt szomjas, éhes és kimerült volt. Megérezte a ritka levegıt. Ahányszor megerıltette magát, egy pillanatra meg kellett állnia, hogy levegıhöz jusson. Milyen magasan lehetnek? A busz mintha órákig csak felfelé jött volna. Pedróra nézett és mutatta: - Akarsz enni? Pedro bólintott: - Soy muerto de hambre. A leghitványabb, legcsendesebb éttermet választották, de a tulajdonos még ott is csak akkor szolgálta ki ıket, miután elıre fizettek. Ám amint nála volt a pénz és tudta, hogy nem futnak el, megszánta ıket, és kaptak tıle egy-egy hatalmas adag chicharronét - sült oldalast - és két korsó chichát, édes, gyümölcsíző, ısi sörfélét. Matt és Pedro csendben evett. Ha akarnak, sem tudnak beszélgetni. Matt ennek ellenére egyre közelebb érezte magát a másik fiúhoz, mintha egész életükben ismerték volna egymást, így már szavakra sincs szükségük. Bejött még pár utazó, de rájuk sem hederítettek. Matt végre lazított és összeszedte gondolatait. A szomszédos asztalnál az egyik utazó egy spanyol újságot olvasott. Most lapozott egyet... és minden megváltozott. Pedro megbökte Mattét és odamutatott. Matt a saját fényképét látta, amit Richárd készített róla még Yorkban. Látta a sápadt bırt, a gondos frizurát, a mosolyt, és kihúzta magát ültében. A kép egy másik világhoz, másik idıhöz tartozott. Alig tudta elhinni, hogy ı az. És akkor megszállta a félelem. A perui rendırség azért tette közzé a képet, hogy elkapják? De honnét szerezték meg? Nem akarta felhívni a figyelmet magára, de tudnia kellett, mit írnak. Csak hogyan? Még mindig ugyanaz a gond. Az újság spanyolul volt, Pedro viszont nem tudott olvasni. Ám akkor az utazó elvette a kezét, és Matt angol szavakat látott. A saját nevét nagy betőkkel. Elırehajolt. És ott volt a Nexus üzenete: Matthew Freeman Segítsen! Hívjon minket bármikor Alatta a telefonszám. Végre valaki rájött, hogy eltőnt és cselekedett! Peruba érkezése óta elıször csillant meg a remény. A Nexus feléje nyújtja a kezét. Minden rendben lesz. Gyorsan memorizálta a számot. Az asztalon papírabrosz volt, paradicsomszósszal ráírta a számot, majd letépte a csücsköt. Amint befejezték az evést, kisietett az utcára. - Telefont kell találnunk - mondta Pedrónak. - Si. Un telefonó. - Pedro is látta a fényképet. Tudta, mirıl van szó. Cuzcóban szinte minden hotelben és kávézóban volt telefon és internet. Matt bement az elsıbe, ami útjába akadt, pénzt tett le, és angolul elmondta, mit akar. Már nem érdekelte a biztonság. Egy nyikorgó fülkéhez irányították, ahol elıvette a papírfecnit és tárcsázott. Kis szünet, tárcsahang, majd... - Matthew? Te vagy? - Fabian beszélt. Egyszerre hangzott kimerültnek és izgatottnak. Matt megértette, hogy ezt a vonalat csak erre a hívásra tartják fenn, Fabian ott ülhetett elötte, várva a hívást. - Mr. Fabian...? - Hol vagy? Hogy vagy? Minden rendben...? - Igen, jól vagyok. - Nem hiszek neked. Mind halálra aggódtuk magunkat. Majdnem megbolondultam, amikor Richárddal nem érkeztetek meg Limába. Aztán Alberto elmesélte, mi történt. Richárd veled van? - Nincs. - Matt már Fabian hangjától is megkönnyebbült. - Jól vagyok, de segítség kell. - Persze. Vártuk a hívásod. Most már nem kell aggódnod, Matt. Csak mondd el, hol vagy és hogyan érhetlek el. - Cuzcóban vagyok. - Cuzco! - döbbent meg Fabian. - Mit keresel ott? - Hosszú.

- Röviden mondd el. Aztán már megyek is... Fél órával késıbb Susan Ashwoodot felhívták otthonában, az angliai Manchesterben. Fabian volt, Limából. - Beszéltem Matthew-val - mesélte a férfi. - El se fogja hinni, mi történt vele, de él és jól van. Cuzcóban van. Ne kérdezze, hogy került oda. Túl hosszú. De már foglaltam helyet, este ott leszek. Behozom. És csodálatos hírem van, Miss Ashwood. El se fogja hinni. Azt mondja, megtalálta a második kapuırt. Az Ötök második tagját... Még beszélgettek egy ideig, Fabian elmesélte, amit Matt-tıl hallott. Aztán amikor letette, Susan Ashwood felhívta Nathalie Johnsont. - Matthew Cuzcóban van. Látta a hirdetést és felhívta Fábiánt... Tíz percig beszéltek. Nem sokkal késıbb Diego Salamandát is felhívták Ica melletti haciendáján. Nem sokat beszélt, csak a füléhez tartotta a kagylót. A mikrofon a szája közelébe se ért. Amikor beszélt, lejjebb tartotta a kagylót. Végül mosolyogva letette. A hívó elmondta, amit tudni akart. Most már ı is tudta, hol van Matt.

Eltőnni a föld színérıl A következı járat Limából csak kilenckor érkezett meg, ezért Fabian utána egy órával beszélt meg találkozót Matt-tel és Pedróval a székesegyház elıtt a fıtéren. így a fiúknak egy egész napjuk maradt. Hogy elüssék az idıt, sétáltak Cuzcóban, gondosan kerülve mindenkit. Furcsa élmény volt Mattnek. Általában olyasvalaki, mint ı, turistának jönne ide, és más öltözékben az emberek annak is hinnék. Elképzelte magát, hogy megáll lefényképezni a kıboltíves galériákat meg a nyüzsgı boltokat mögöttük. Az álruhával azonban a város részévé vált. Egyszer, ahogy Pedróval egy múzeum lépcsıjén üldögéltek, le akarta fényképezni ıket két amerikai. Maga sem értette, miért, de bosszús lett, ahogy a drága gép ráfókuszált. Mielıtt elkattinthatták volna, felugrott. - Miért nem fényképeznek le mást? - förmedt a megdöbbent párra. Tudta, hogy ez nem tisztességes tıle, mégis egy pillanatra gyızelemnek élte meg, hogy a férfi és a felesége zavar-tan elhátrál. Délután ráakadtak a Coricancha templomra. El se téveszthették volna. Nagy turistalátványosság volt a város déli részén, buszok vették körül, a látogatók folyamatosan ki-be áramlottak. Ezek is inka falak voltak, egy magas terasszal, ahonnét kilátás nyílt a városra. Egy spanyol templom is állt itt, amit tulajdonképpen ráépítettek a falra, s az egész úgy festett, mintha az őrbıl pottyantották volna oda. Vajon miért küldte ide ıket Micos? Matt nem látta értelmét, és esze ágában sem volt pénzt pocsékolni a belépıre. Ennek ellenére a bejárat körül ıgyelgett és hallgatta az idegenvezetık eladásait. Coricancha ısi nyelven azt jelentette: „aranyudvar". Valaha óriási templom volt, ahol négyezer pap élt. Minden falat tömör aranylemezzel fedtek, a termekben szobrok és oltárok álltak. És arany mindenhol. Vallási központnak szánták, ami az inkáknak obszervatóriumként is szolgált. Ám akkor megérkeztek a konkvisztádorok. Mindent el- vittek. Az aranyat beolvasztották, az oltárokat lerombolták, s a romokon megépítették a saját templomukat. Fabian idehozza ıket péntek este? Talán Richárd is megjelenik? Egy ır lépett ki a templomból, és intett a két fiúnak, hogy táguljanak. Pedro morgott valami csúnyát spanyolul, és megrántotta Matt karját. Matt értette. Az ır azt hitte, koldulni próbálnak a turistáktól. Itt nem maradhattak. A szegényeknek Cuzcóban nincs helyük. Ahogy közeledett az este, visszamentek a térre és leültek a székesegyház meg a szökıkút közti hosszú lépcsıre. Matt azon morfondírozott, hogy Pedro mire gondolhat. Próbálta el-magyarázni neki, hogy Fabian útban van, de nem volt benne biztos, hogy a fiú megértette.

Pedro nem tőnt boldognak. Persze máskor sem. Matt tudta, mit érez. Nem kérte, hogy ez tör-ténjen. Kicsúszott a talaj a lába alól. Talán azt kívánja, bárcsak Limában lenne, és sose találkoztak volna. Végül besötétedett, és ezzel Cuzco mágikus átalakuláson ment át. Matt látta, milyen különös nappal a fény. Éjjel az ég fénylı kéken nyúlt el, alatta fekete árnyékként meredtek a hegyek. A külvárosokban narancsszín fények ezrei hunyorogtak, a tér körül utcalámpák világítottak. A hıség után az éjszaka hővöset hozott. Az éttermek megteltek, a zsúfolt járdákon az emberek ráérısen csellengtek, akár statiszták egy hatalmas szabadtéri színházban. A rendırautó kilenc után jelent meg a téren. Matt vette észre elıbb: egy alacsony, fehér jármő fehér meg kék csíkokkal, a tetején villogóval. Két férfi ült benne. Figyelte, ahogy a kocsi elgurul a túloldalon, majd megállt az egyik pénzváltó elıtt. A két férfi nem szállt ki. Nem gyanakodott. Cuzcóban mindenhol ott voltak rendırök, ahogy Limában is. A fı feladatuk az volt, hogy a turisták boldogok legyenek. A turisták milliókat jelentettek a perui gazdaságnak. Biztonságban kell, hogy érezzék magukat. Ám akkor egy második rendırautó csatlakozott az elsıhöz, és Matt kezdett nyugtalan lenni. Az nem lehet, hogy ıt keresik! Fábiánon kívül senki nem tudja, hol van. Pedro oldalba bökte és a második kocsi felé biccentett. Az arca elárulta, mire gondol. Ebben az országban a rendırség bajt jelent. A nap folyamán sokat jártak-keltek, Matt sejtette, hogy csak azért is le- tartóztathatják ıket, mert itt ülnek. Mennyi az idı? Nem lehet messze a tíz óra. Bárcsak Pedro ne lopta volna el az óráját, és ne adta volna Sebastiannak. Kér rendırautó. És még több rendır gyalog. Minden oldalról szivárogtak be a térre, lassan, láthatóan minden cél nélkül. Mi folyik itt? Pedro egyre idegesebb lett. Volt benne valami ál-lati; a szeme éberen elkerekedett. Teste minden izma megfeszült. Veszélyt érzett, még ha nem is látta. - Mennünk kéne - mondta ki Matt. Nem akart elmenni. Fabian bármelyik pillanatban megérkezhet, és akkor az egész tortúrának vége szakad. Ráadásul ha feláll és elindul, azzal magára vonja a figyelmet. Lénye minden szála követelte, hogy maradjon, ahol van. Amíg ül, addig észrevétlen, addig biztonságban van. Viszont most már egy tucat rendır ıdöngött a téren, mind fegyverrel. Véletlenül jöttek, vagy tudják, hogy itt van? Csak egy razzia, vagy ıt keresik? A válasz rögtön megérkezett, ahogy kinyílt az egyik rendırautó ajtaja, és egy férfi szállt ki. Rodriguez kapitány. Épp egy utcalámpa alatt állt, ami megvilágította durva, ragyás bırét és vastag bajuszát. Úgy festett, mint a ringbe lépı bokszoló, és ahogy tekintetét végigjáratta a téren, Matt már tudta, hogy telefonhívását lehallgatták, és egyenesen belesétált a csapdába. Felállt, igyekezve nem pánikba esni. Rodriguez nem látta ıt a Hotel Európa-eset óta, nem tudja, milyen álcát visel. Még mindig rengetegen jártak a téren. Elvegyülnek a tömegben. Pedro elıhúzta kezét a zsebébıl. A parittyát fogta. Matt a fejét rázta. - Most nem, Pedro. Túl sokan vannak. Pedro a homlokát ráncolta, majd megértette. Eltette a parittyát. A levegıt sípszó szelte át. Hirtelen az összes rendır feléjük rohant, mintha mindvégig tudták volna, hol vannak, és csak játszottak volna. Egy újabb járırkocsi vágta el az utat mögöttük. A turisták és utazók leesett állal, ijedten néztek; hirtelen olyasvalami közepén találták magukat, amit nem akartak látni. Az ország barátságos álarca lecsúszott és kivillant alóla a brutalitás. Mindenütt fegyveres rendırök nyüzsögtek. Matt azonnal látta, hogy a tér négy sarkát lezárták. A csapda minden oldalról lecsapódott. Két rendırkocsi is tartott feléjük. pillanatokon belül odaérnek. Csak egy irány maradt: felfelé. A lépcsın a kocsik sem tudják követni ıket. Megfordult és látta, hogy Pedro is erre jutott. A perui fiú már félúton járt, a lépcsı tetején álldogáló európai csoport felé tartott. Azok éppen fényképezkedni akartak, amikor megindultak a rendırök, és most csak bámészkodtak. Matt

látta, hogy Pedro áttör közöttük. Miért? Visszanézett és megértette. Néhány rendır elıvette a fegyverét. Pedro észrevette a veszélyt, és úgy vélte, turistákra mégse lınek. Pajzsnak használta az európaiakat. Matt követte, felrobogott az utolsó öt lépcsıfokon a székesegyházhoz. A turisták szétszóródtak. Valaki sikoltott. Pedro úgy mozgott, akár a szél, Matt félt, hogy nem bír lépést tartani vele. Máris észrevett valamit, amit eddig is sejtett. Cuzcóban nem lehet futni. A levegı túl ritka. Alig egy perce szaladhatott, feje máris lüktetett, torka kapart és úgy érezte, menten elájul. Próbált erıt venni magán, nehogy lemaradjon. Pedro az Ötök egyike. Nem veszítheti el. Pedro azonban figyelt rá. Ahogy a rendırök befordultak a sarkon, figyelmeztetın kiáltott. Matt lebukott. Dörrenés. Az egyik lépcsırıl por és forgács röppent fel. Lınek rá! Matt hitetlenkedve borzongott meg. Rodrigueznek most már mindegy, élve vagy halva kapja meg. A lövés azonban hibának bizonyult. A téren mindenki pánikba esett, futott, amerre látott, hogy meneküljön. A rendırség tehetetlen volt. A fiúk eltőntek. Aztán valami különös történt. A rendır, aki lıtt, hátrazuhant és elterült. Matt megpördült. Pedro kezében ott volt a parittya. Tudott vele bánni, az biztos. A rendır egy olyan utat állt el, amit más nem ırzött. Matt nagy levegıt vett, és meglódult a kivezetı utca felé. Eltőnni. Ez a lényeg. Matt tudta, hogy el kell rejtızniük. Elbújni valahol. Ha lenne kis idejük, talán ki tudnák találni, hogyan tovább. Pedro átszaladt egy nyitott kapufélén, ami kivezetett az utcáról, közben intett Mattnek, hogy kövesse. Matt így is tett, és egy poros udvaron találta magát, ahol a szemétkupacok között főcsomók meredeztek. Egy piac volt. Olajlámpával megvilágított standok álltak összevissza a fal mellett. Még ilyenkor is nyitva voltak, pár hátizsákos ténfergett köztük, 129mustrálták a kalapokat, ponchókat, szınyegeket, gyöngyöket és táskákat. A tér fölé magaslott a székesegyház tömbje. A két fiú nem állt meg. Egy másik boltívhez értek, és egy másik utcára jutottak ki. Ezúttal azonban nem voltak egyedül. Egy vénséges vén indián asszony kuporgott velük szemben a járdán egy kis rakás kézi készítéső ékszerrel. Haja két copfban lógott, s egy csíkos takaróba csavart babát szorított a melléhez. Egyenesen rájuk nézett, ahogy ott álltak, s lihegve töprengtek, merre is induljanak. Hirtelen elmosolyodott, kivillantva sárga fogait. Majd egy mögüle induló sikátorba mutatott. Matt nem volt benne biztos, mit kéne tenniük. Az öregasszony mintha felismerte volna ıket. Mintha egész este azért ült volna itt, hogy megmutathassa nekik a legjobb menekülési utat. Matt igyekezett levegıhöz jutni, hogy ne ájuljon el. - Merre? - kiáltotta Pedrónak. Az öregasszony az ajkára tette az ujját. Ezúttal nem volt helye vitának. Megint arra mutatott. Mögülük kiáltozás hallatszott. A rendırség beért a piactérre. - Gragias, signora - morogta Pedro. Ö már eldöntötte, hogy hisz neki. Futva indultak el a sikátorban, beleveszve a két oldalról tülekedı árnyak közé. Rongyos plakátok díszelegtek a falakon, fölöttük fabalkonok nyúltak ki. Macskaköves utca volt, Matt lábáról szinte leszakadt a szandál. De van értelme? Matt szirénákat és rendırsípokat hallott mindenütt. Nehéz szívvel értette meg, hogy Pedróval ebbıl már nem menekülnek, akármilyen gyorsan futnak is. Akár két patkány a labirintusban. Addig inalhatnak Cuzco utcáin és sikátoraiban, míg össze nem esnek, vagy nem találnak búvóhelyet, de egyre megy. A rendırség talán egész éjjel keresné ıket. Sosem adják fel. Cuzcót hegyek veszik körül. Nincs kiút. Valahol újabb autó fékezett. Csizmák kopogtak a betonon. Sípszó. Most már Pedro is lassított. Izzadság patakzott az arcán. Hamarosan vége lesz.

A sikátor egy másik keskeny utcába vezetett, aminek a végén volt egy keresztezıdés. Pedro elindult arra, de már fékezett is egy kék furgon, és három rendır ugrott ki belıle. Egyikük iz-gatottan kiabált az adóvevıjébe, a másik kettı meg fegyverét fogva feléjük indult. Mattnek nem volt ereje mozdulni. Szíve szét akart durranni. Tehetetlenül nézte a közeledı két férfit. És akkor megint megtörtént. Megjelent egy másik indián. Egy kapualjból lépett ki, étel-lel-itallal megrakott súlyos kocsit tolt. Fehér nadrágot és sötét kabátot viselt, inget nem. Cipıt sem. Hosszú haja eltakarta az arcát. Megállt az út közepén, eltorlaszolva azt, Matt szerint szándékosan. Tudta, hogy jönnek, idıt akart adni nekik. A rendırök kiabálni kezdtek. Az egyik megpróbált elnyomakodni mellette. Az indián mosolyogva biccentett a két fiúnak. Azok új erıre kapva indultak tovább. Valami történik Cuzcóban. Valaki próbál segíteni nekik. Elıször az öregasszony, most ez az árus. De kik ezek? Honnét tudják, hogy ı meg Pedro itt lesznek? Matt arra gondolt, hogy talán csak képzelıdik. És akárhányan segítenek, akkor sem tudnak elmenekülni. Befordultak egy sarkon, és Matt hirtelen tudta, hol vannak. A város egyik híres utcáján. Pár órája még turistákkal és idegenvezetıkkel volt tele. Most üresen nyújtózott, csak az égbıl tükrözıdı fény világította meg. Az egyik oldalt öt méter magas, régi inka falak szegélyezték. Ráismert az ötletesen egymáshoz illesztett hatalmas kövekre. Pedro levegı után kapkodva nekidılt az egyiknek. - Merre? - zihálta Matt. Pedro vállat vont. Vagy túl kimerült, vagy arra a következtetésre jutott, mint ı. Nincs kiút, bármerre menekülnek is. Lassan elindultak a kihalt utcán. Körös-körül kiáltások harsantak, testetlen éjjeli lények cikáztak mindenhol. Egy valami volt biztos. Az üldözık mind közelebb kerülnek. És az utca nem vezetett sehová. Magas fémkapu zárta le. Visszafelé nem mehettek. Matt hallotta mögöttük a futó lépteket, és tudta, hogy a rendırök csak másodpercekre vannak. Már nem volt kedve se futni, se elbújni. Megfogta és megrázta a kaput. Túl magas volt, hogy átmásszanak. Pedro is feladta. Dühösnek és kimerültnek látszott, a keserő vereség kiült a szemébe. - Amigosl A hang közvetlen mögülük jött. Matt megpördült. Hihetetlen, de egy fiatalember állt alig pár méterre. Piros és mályvaszínő ponchót viselt, farmert és kézzel szıtt füles sapkát. Mintha a semmibıl termett volna ott. És Matt biztosan érezte, hogy ismeri. Egy különös, zavaró pillanatig azt hitte, Micos. Csakhogy Micos meghalt. Akkor kicsoda...? - Amigos. Gyorsan! Amigos. Matt ezt az egy szót értette spanyolul: Barátok. A férfi intett. Matt hihetetlen dolgot látott mögötte. A fal egy része kinyílt, s egy legalább hétszogíí rejtekajtót fedett fel. El sem tudta képzelni, miféle sarokvasakon forog, de ha be-csukják, lehetetlen észrevenni. Matt és Pedro észre sem vette, csak elment mellette. Mint sok millió turista. Matt tett egy lépést elıre. A falban átjáró volt. Egy keskeny folyosó elejét látta, de a többi a sötétbe veszett. - Nem - csóválta a fejét Pedro. Megijedt. A férfi gyorsan és halkan mondott neki valamit spanyolul, majd Matthez fordult - A rendırség mindjárt ideér. Ha élni akartok, bíztok bennem. Gyerünk... - Ki maga? A férfi nem felelt. Matt értette: erre most nincs idı. Egy csodás titkot, egy rejtekajtót fedtett fel elıttük. Be kell zárni, mielıtt a rendırség vagy bárki más meglátja. Pedro ránézett, hogy döntsön ı. Matt bólintott. Beléptek a falba. A férfi követte ıket. Az ajtó becsapódott mögöttük.

Sötétség. Matt csak saját lélegzését hallotta. Szuroksötétben állt. Átfutott a fején, hogy meghalt, hogy a halál lehet ilyen. Amint a fal becsukódott, el lett vágva Cuzco városától. A kicsit nyirkos le-vegı a bıréhez tapadt, ettıl eltekintve nem érzett semmit. Igyekezett uralkodni magán, nem pánikba esni, nem gondolni arra, hogy élve eltemették. A ponchós férfi felkapcsolt egy lámpát, s a fénysugár keskeny folyosót világított meg, lefele vezetı lépcsıvel. Benne voltak a falban. Mindkét oldalt nagy kövek. Hová vezet a lépcsı? Matt nem is sejtette. A fény megmentıjük arcát is megmutatta. Az utcán is csak pár pillanatra látta, és a sapka fülrésze is eltakarta. Jobban meg- nézve látta, hogy tényleg nagyon hasonlít Micoshoz, csak neki nincs heg az arcán. Kicsit karcsúbb, az álla keskeny, borostás. Maximum huszonkét-huszonhárom éves lehetett. - Ki maga? Kihallatszik a hangja az utcára? Kizárt. Legalább egy méter vastag lehet a fal. - Atoc - felelte a férfi. Furcsa akcentussal beszélt. Volt benne némi spanyol, de más is, valami indián jelleg. Atoc. Micos is ezt a nevet mondta halála elıtt. Talán üzenni akart ennek az embernek. A testvére? Matt remélte, hogy nem, bár az megmagyarázta volna a hasonlóságot. - Mi ez a hely? - Egy régi inka járat. Nagyon titkos. Igen kevesen ismerik. - Hová vezet? - Ahol Salamanda nem talál rátok. Barátok várnak, de messze van, és még sok a veszély. A rendırség mindenhol keres. Most nem beszélhetünk. Atoc Pedróhoz fordult és spanyolul beszélt hozzá. Matt ismét furcsállta a kiejtését. Talán azt fordítja le, amit most mondott. Pedro biccentett. Döntött. - Erre - mondta Atoc. A lépcsıre fordította a fénysugarat. - Lemegyünk. Nemsokára könnyebb lesz. Elindultak lefelé. Matt eleinte számolta a lépcsıket, de huszonöt után feladta. A járat keskeny volt, a falak két oldalról mintha összeszorultak volna, Matt érezte a föld súlyát. Füle zúgni kezdett, hidegebb lett. Csak pár lépésnyire látott, a lámpa fénye ennyit bírt. Ahogy leértek a lépcsı aljára, egy másik járat vezetett tovább, s valahonnét különös, sárgás izzás jött. Elindultak, s pár lépés után Atoc kikapcsolta a lámpát. Valami megvilágította az utat, de nem elektromos fény. Aztán befordultak egy sarkon, és Matt lélegzete elakadt. A folyosó a végtelenbe veszett, s falain, kis ezüstcsészékben húsz méterenként lángok lobogtak. Rejtett olajellátással mőködhettek, s ráadásul a fal furcsa módon felerısítette és visszatükrözte a fényt. A folyosót ugyanis több kilométer hosszan réznek tőnı valami borította, Matt mégis sejtette, hogy színarany. Mennyi arany lehet a világon? Matt azt hitte, az arany azért értékes, mert ritka. Emlékezett, mit hallott a Coricancha templom elıtt. A spanyol konkvisztádorok kirabolták a várost. Kapzsiságtól veszett emberek voltak. Az összes aranyat elvitték, amit csak találtak. Legalábbis azt hitték. De most látta, hogy csupán a töredékét találhatták meg. Sok-sok tonnát használtak el ehhez a döbbenetes járathoz a város alatt. Ahogy elnyúlt a messzeségbe, felfogta a lámpások fényét, és az éjszakát nappallá változtatta. Nem kellett sokáig gyalogolniuk. A közelben egy újabb indián - Atocéhoz hasonló öltözékben - várt rájuk négy öszvérrel. Matt eltöprengett, vajon az állatok hogy bírják ki itt lent, ilyen mélyen a föld alatt. Biztos megszokták. Az indián meghajolt közeledtükre. Matt mosolygott. Egyre kínosabban érezte magát. - Gyorsan. Sietnünk kell - sürgette ıket Atoc.

Pedro és Matt felültek egy-egy öszvérre. Atoc és az indián a másik kettıre. Nyereg nem volt, csak az állatok hasa alatt megkötött színes takarók. Matt életében nem ült semmilyen állaton, nem volt benne biztos, hogy elsıre menni fog. Az öszvér azonban tudta, mit csinál. Amint az utasok felültek, az állatok sebesen megindultak, patáik ritmikusan kopogtak a puha földön. A hunyorgó olajlámpák megvilágították útjukat. Senki nem beszélt. Matt megfigyelte, hogy némelyik aranylemezbe figurákat kalapáltak: arcokat és egész alakos harcosokat. A járat ki-szélesedett, a falak mentén felhalmozott számtalan kincs mellett mentek el: korsók és kancsók, csészék és tálcák, bálványok és temetési maszkok, nagy részük ezüstbıl vagy aranyból. Matt elmerengett, meddig tarthat ez az út. Az, hogy sejtelme sem volt, hová tartanak, csak még hosszabbá tette. És az idı múlását sem tudta mérni. Csak azt tudta, hogy már emelkednek. Az ösvény szinte az elejétıl kezdve felfele tartott, s bár a mennyezet még mindig súlyosan nehezedett rá, érezte, hogy közelednek a felszínhez. Vagyis Cuzcóból a hegyekbe jutnak. Csak errıl lehet szó. Úgy egy, maximum két óra után hirtelen megálltak. Matt közben elszunyókált, s most majdnem leesett az állat hátáról. Lába sajgott tıle, hogy egyfolytában az állat durva szıréhez dörgölıdött. És az öszvér szaga is hozzájött a sok szaghoz, amit Lima óta szedett magára. - Innét gyalog megyünk - közölte Atoc. Mind leszálltak, az állatokat a szótlan indiánnál hagyták, aki még a nevét sem árulta el. Matt feltételezte, hogy van másik kijárat is az alagútból, ahol az öszvéreket ki lehet vinni a levegıre. Egy újabb keskeny lépcsı vezetett elıttük. A falból egy kar nyúlt ki. Atoc a szájához tette az ujját jelezve, hogy maradjanak csendben, és meghúzta a kart. Halk csikorgás hallatszott, mintha kerék forgott volna. Matt úgy vélte, olyan mechanizmus mőködhet itt is, mint amivel a másik kapu nyílt. Atoc fülelt egy pillanatig. Valaki füttyentett, két hangot, akár egy madár. Atoc megnyugodott. - Mehetünk. Megindultak. Matt egy kört látott elöl, amit a messzeségben lebegı fehér fény világított meg. Rongyos függönyféle lógott. Csak amikor kibújt, akkor látta, hogy ez egy barlang szája, amit növényzet övez, a fény pedig a telihold. Aztán kiértek a levegıre, egy hegyoldalra, magasan Cuzco felett. Két ponchót viselı indián hajolt meg elıtte, mint a másik az alagútban. Pedro is kiért, neki is tisztelegtek. Aztán Atoc jelent meg. Matt visszanézett. A barlang bejárata kerek lyukként tátongott, de csak pár méterre mélyedt. A hátsó fala tömör volt. A lépcsı eltőnt. Matt gyanította, hogy Atoc másodszor is meghúzta a fogantyút, és egy nagy kı gördülhetett oda. Az alagút kijárata nem szolgált bejáratként. És most? A két indián intett, ı pedig követte ıket, el a domb szélétıl abba, ami úgy nézett ki, mint egy ısi futballstadion, színház, erıd, vagy mindhárom keveréke. Volt egy lapos térség, nagyjából kör alakú, fővel borított, melyet cikcakkosan elrendezett sziklatömbök öveztek. Három szintje volt. Akármire tervezték is, több ezer ember fért el benne. Alulról volt megvilágítva, és még most is húsz-harminc turista barangolt a romok között. Senki nem törıdött velük. A semmibıl bukkantak fel, és Atoc tett róla, hogy ne lássák ıket megérkezni. - Ez a Sacsayhuaman - mondta Mattnek. - Azt jelenti: „Királyi sas". A spanyolok érkezéséig nagy erıd volt. Az az inka trón! - mutatott egy kıbıl faragott ülésre szemben. Fodros ruhás kislány ült rajta, éppen fényképezték. Atoc elfintorodott. - Menjünk. Pár taxi és egy busz állt a parkolóban a romok túloldalán. Matt látta a dombon lekanyargó, Cuzcóba vezetı utat. De nem oda tartottak. Matt aznap éjjel már másodszor-harmad-szor torpant meg a döbbenettıl. Pont elıttük, az inka trón takarásában egy helikopter várt rájuk. Két inka ırizte, izgatottan kémlelve, jön-e a rendırség. Matt most látta csak, mennyire megszervezték a keresését. Amint kirohant a térrıl Cuzcóban, láthatatlan hálót vetettek ki, hogy kihalásszák. - Most viccel - morogta.

- Messze kell mennünk - felelte Atoc. - Hol a pilóta? - Én vagyok. A helikopterben csak négy ülés volt, kettı elöl, kettı hátul. A kabin lényegében egy fémkeretre erısített üvegbuborék volt, fölötte a most pihenı rotorok. Az egyik indián kinyitotta az ajtót. Matt habozott. Akárhová mennek is, jobb Cuzcónál. Ott Rodriguez kapitány ıt keresi. A helikopter elrepíti a városból. Talán Peruból is. Mielıtt mozdulhatott volna, meghallotta azt, amitıl a legjobban rettegett. Szirénákat. A rendırség közeledik. Valaki kiszúrhatta a leszálló helikoptert. És már meg is látta: két játék-autó bukdácsolt messze lent az úton. Atoc megbökte Mattét. Ideje volt indulni. Pedro azonban nem engedett. Matt látta rajta, milyen feszült, ökölbe szorította a kezét, és nem volt hajlandó mozdulni. Atochoz fordulva spanyolul hadart valamit. Atoc megpróbálta meggyızni. Mattnek eszébe jutott, milyen volt felszállni a Heathrowról. Egész úton izzadt. Pedro életében nem repült, a helikoptert rémálomnak láthatta, egy hatalmas rovarnak. A rendırautók egyre közelebb értek. Reflektoraik messze kinyúltak, hogy elsıként érkezzenek meg. Pedro nem mozdult. A helikopterre mutatott és csúnya szavakat kiabált. Atoc megadóan elemelte a kezét, és válaszolt valamit. Hangja sürgetı volt. Az elsı rendırautó már csak úgy fél kilométernyire járt. Végül Pedro Matthez fordult: - Qué tu piensas? Matt remélte, hogy jól érti. - Semmi baj. Mennünk kell. Pedro nagyot fújt. Leengedte az öklét, és beült. Matt látta rajta, mennyi lelki erejébe került. Követte. Atoc beült elıre, és vadul elkezdett kapcsolgatni. A rotorok forogni kezdtek. Matt fejében megfordult, hogy nem késtek-e el. A felszálláshoz még kell pár perc. A rotorok még olyan lassan forogtak, hogy látni lehetett ıket. A rendırautók viszont már olyan közel értek, hogy ki lehetett venni a benne ülıket. Pedro nem is nézett oda. Amint a motor felsüvöltött, elfehéredett, és dermedten ült, az égre meredve. Az elsı rendırautó elérte a par-kolót és a kavicson feléjük robogott. Ám akkor szétrobbant a szélvédıje. Matt látta, hogy az indián, aki kinyitotta az ajtót, parittyát tart a kezében, mint Pedro. Követ lıtt ki a kocsira és telibe találta. A rendırautó megpördült és megállt. Túl hirtelen. A másik egyenesen belerohant, megpörgette. Aztán mindkettı megállt. Ajtók csapódtak ki és egyenruhások ugrottak elı, fegyvereiket elırántva. A helikopter mellett a két indián futásnak eredt. Matt félt attól, ami jön. Könnyő célpontot szolgáltattak. A rotorok még mindig nem forogtak elég gyorsan. A turisták fedezékbe ugrottak. Az egyik rendır célzott. Ám akkor végre a rotorok elérték a megfelelı sebességet. Hirtelen porfelhı lebbent. A rendırök eltőntek szem elıl, és Matt gyanította, hogy a por elvakította ıket. Pedro felkiáltott. Az egész kabin megremegett, ahogy Atoc megragadta a botkormányt. Elıretolta, és a helikopter a levegıbe emelkedett, egy pillanatig lebegett, majd megfordult és felrepült a hold-fénybe. Mögöttük Sacsayhuaman nagy kövei hamar a semmibe vesztek. A rendırök káromkodva törölgették a szemüket. Mire végre fel tudtak nézni, a helikopter már eltőnt. Keresztül a felhıerdın Kilátás nem volt. Ahogy a helikopter haladt az éjben, Matt ugyanúgy elvesztette a tájékozódási képességét, mint amikor beléptek a falba. Cuzco fényeit rég maguk mögött hagyták, csak a hold mutatta az utat. Aztán az is eltőnt, olyan sőrő felhık nyelték el, alig tudta elhinni, hogy a levegıben tudnak maradni. Atoc a mőszerfal elıtt görnyedt, arcát puha zöld fény világította meg. A helikopter rotorjai szelték a levegıt, bár Mattnek néha az az érzése támadt, hogy egyáltalán nem haladnak, beleragadtak az éjszakai nyúlós mozdulatlanságba. Pedro egy szót sem szólt a felszállás óta. Az ablakon se nézett ki. Teste merev volt, szemét a pilótára szegezte, mintha el sem tudná hinni, hogy a levegıben tudja tartani ezt a gépet. Aztán

csak elnyomta az álom, és Mattét is, mert hirtelen újra a tengeren találta magát, egy teljesen más utazáson a dagály hátán. - Még mindig hiszed, hogy az Ötök egyike vagyok? - kérdezte Pedro. - Persze. - Mattét meglepte a kérdés. - Miért? - Gyáva vagyok, és hülye. Féltem beszállni a helikopterbe. Majdnem elkaptak a rendırök. Még mindig félek, pedig alszom. - Nem vagy gyáva - csóválta a fejét Matt. - Ha tudni akarod az igazat, én is féltem a repüléstıl. - Limában láttam a felszálló gépeket, amikor a reptér közelében zsonglırködtem. Sosem értettem, hogyan tudnak repülni. Még most se. - Pedro komoran nézett. - Szerinted tényleg az Ötök közé tartozom? - Biztos vagyok benne. És örülök, hogy velem vagy, Pedro. Ha belegondolok, sose volt igazi barátom, amióta az eszemet tudom. - Elloptam az órádat! - Egészségedre. Majd szerzek másikat. Ugyanabban a pillanatban ébredtek fel. A helikopter leszállt. Matt kinézett az ablakon, míg Pedro ásítva nyújtózott. A semmi közepén értek földet, egy réten. Valaki három olaj- lámpát tett le a főbe, Atoc azoknak az útmutatásával szállt le. Más fény azonban nem volt. Csak fákat láttak, egy sőrő dzsungel peremét. Valaki megkopogtatta a helikopter ablakát. Matt összerezzent, de Atoc láthatóan ezt várta. - Semmi baj. Barátok. Két indián várt kint. Egyikük kinyitotta az ajtót és kisegítette a fiúkat. Mindketten ponchót és szıttes sapkát viseltek, fejüket leszegték, mintha nem mernének a fiúk szemébe nézni. Kint hideg volt, sokkal hidegebb, mint Cuzcóban, és Mattben felmerült, hogy még magasabban lehetnek. Beszívta a levegıt. Nagyon kevés oxigén jutott a tüdejébe. Kétségtelenül magasan vannak. De hol? A második indián odasietett és ponchót nyújtott nekik. Gyönyörő szövéső ruha volt, a sötétzöld alapon aranyfonalak alkottak bonyolult mintákat. Matt átdugta fejét a lyukon. Meglepte, hogy milyen jól véd a hidegtıl. - Ma éjjel itt maradunk - közölte Atoc. - Holnap nappal utazunk. - Hol vagyunk? - Vilcabamba a neve. - Ettıl nem lett okosabb. - Felhıerdı - magyarázta Atoc. - Holnap sokat kell gyalogolnunk, helikopterrel nem lehet továbbmenni. - És hol alszunk? - Elıkészítették... Az indiánok a tisztás szélére vezették ıket, ahol három sátrat állítottak fel. Atoc megmutatta, melyik a fiúké. - Aludni kell. A holnap nagyon nehéz. Otthagyták ıket. A sátor vadonatúj volt, belül habszivacson két hálózsák. Az egyik rúdról elemes lámpa lógott. Matt le sem vetkızött, csak kibújt a ponchóból és Összetekerte párnának. Aztán belebújt a hálózsákba. Pedro követte a példáját. Mattnek egy pillanatra eszébe jutott Richárd. Lehet, hogy egyre távolabb kerül a barátjától? És Fabian? Talán most is ıt keresi Cuzcóban? Sok mindent nem értett, de túl fáradt volt töprengeni rajtuk. Mire észbe kapott volna, már elnyomta az álom. Ezúttal nem álmodott. A sátor anyagán átszőrıdı fény ébresztette fel. Pedro még aludt, összegömbölyödve, a sátorfal felé fordulva. Matt kinyújtózott a hálózsákban. A habszivacs nemigen védte meg a kemény talajtól, háta és válla merev volt. Arra gondolt, hogy marad, ahol van, és megpróbál visszaaludni, de esély sem volt rá. Túl kényelmetlen fekvés esett a hálózsákban, és Pedro különben is horkolt. A lehetı leghalkabban kimászott a sátorból, magával húzva a ponchóját. Kint felállt és felvette.

Még mindig hideg volt. Hajnalodott, de a nap még nem mutatkozott. Matt borzongva vette szemügyre a környezetét. Elızı éjjel dzsungelt sejtett, sőrő aljnövényzetet és hegyeket. Erre a látványra azonban semmi nem készíthette fel. A világ peremén állt. A helikopter-leszállót egy elképesztıen meredek hegyoldalba vájták. Mindenütt csak zöldet látott, felfelé és lefelé egyaránt fák, bokrok, indák és kúszónövények tekervényes sőrőjét, amely a végtelenbe nyúlt. Atoc azt mondta, gyalogolniuk kell, de Matt el nem tudta képzelni, hol. Felfelé nem vezetett út, a rengeteg áthatolhatatlannak tőnt. Ha meg lefelé mennek, belezuhannak egy ragyogó zöld örvénybe. A tenyérnyi helyen kívül, ahol tábort vertek, minden más függıleges volt. Mintha az egész világ az oldalára billent volna. Atoc és a két indián már felébredt, éppen a reggelit pakolták ki, kenyeret és sajtot. Egy kis tőz fölött kanna lógott, de a víz még nem forrt. Atoc odament hozzá. -Jól aludtál, Matteo? - Mint Pedro, ı is a neve spanyol változatát használta. - Mindjárt eszünk. - Köszönöm. A nappali fényben Atoc fiatalabbnak és kevésbé fenyegetınek tőnt, mint Cuzco árnyai között. És még jobban hasonlított Micosra. Nem hagyhatta szó nélkül. - Valamit kérdezni szeretnék - mondta idegesen. - Elmondom, amit tudok. - Limában találkoztam valakivel, aki nagyon hasonlított rád. Aztán Icában megint. - Micosszal. - Igen. - Matt nem tudta, hogy folytassa. - A testvéred? - Igen. Tudod, hol van? - Sajnálom, Atoc. Meghalt. Atoc lassan bólintott, mintha számított volna rá. Sötétbarna szeme azonban megtelt gyásszal, és szótlanul hallgatta végig Mattét a haciendán történtekrıl. - Sajnálom, hogy miattunk halt meg - fejezte be Matt. - Én viszont örülök, hogy ha már meg kellett halnia, értetek tette. - Atoc nagy levegıt vett. - Micos az öcsém volt. Két év volt köztünk. Micos a nyelvünkön majmot jelent. İ volt a vic-ces, és mindig bajba keveredı közülünk. Atoc az róka. Nekem kellett volna okosabbnak lennem. De egyszer játszottunk, nyolcéves voltam, megdobtam egy kıvel, majdnem kivertem a szemét. Lett egy sebhelye itt - húzott egy félholdat a szeme fölé. - Kaptam is érte apámtól szíjjal. De Micos megbocsátott. Segíteni akart neked, Matteo, mert hitt benned. Hogy az Ötök egyike vagy. Nem lesz szomorú a halála miatt, ha tudja, hogy biztonságban vagy, úgyhogy én se leszek szomorú. És lesz még halál. Sok. Hozzá kell szoknunk. Elnézett a messzeségbe, valami távoli dologra. - Most sétálok egyet. De ha visszajövök, elfelejtjük, amit mondtál, és többé nem beszélünk róla. Elindult. - Matteo! - Pedro felébredt, és ıt hívta a sátorból. A tőz fehér füstcsíkja bizonytalanul kígyózott fel a reggeli égre. Reggeli után a két indián eloltotta a tüzet és szétszedte a sátrakat. A helikoptert már letakarták zöld vitorlavászonnal, így a levegıbıl nem lehetett észrevenni. Matt látta, hogy mindenre gondoltak. Csak azt nem tudta még mindig, hol vannak tulajdonképpen. Atoc velük evett. Ha gyászolt is, nem mutatta. - Indulunk. - Intett az egyik indiánnak, aki két pár új edzıcipıt hozott oda. - Azokban nem tudtok menni. Matt hálásan vette le a gumiszandált, amit Lima óta viselt. Már meg sem lepte, hogy a cipı passzolt a lábára. Mindent elterveztek. Ahogy húzta fel, észrevette, hogy Pedro áhítattal fogja az övét. A perui fiúnak valószínőleg életében nem volt új ruhadarabja.

Amikor mindketten készen álltak, Atoc a zsákjából elıvett egy marék sötétzöld levelet és két kis kıfélét. - Ezt tegyétek a szátokba - mondta elıbb angolul, majd spanyolul. A követ a levelekbe csomagolta. - Cocalevelek. A kı llibta. A kettı összekeveredik a nyállal, és erıt ad. Matt bevette a szájába. A cocalevélnek undorító íze volt, el nem tudta képzelni, hogy ettıl több ereje lesz, de nem vitatkozott. Elindultak. A két indián vezetett, utána Matt és Pedro következett - aki többször megbotlott, ahogy próbálta megszokni az új lábbelit -, a sort pedig Atoc zárta. Matt remélte, hogy lefelé mennek majd, de már látta, hogy igenis felfelé kell kapaszkodniuk. A dzsungel nem volt olyan áthatolhatatlan, mint amilyennek tőnt. Réges-rég valaki lépcsıt vágott bele. Az egyenetlen fokok alig látszottak, eltakarta ıket a moha, de azért elvezettek a fák között, a hegyoldalban kanyarogva araszoltak egyre feljebb. - Ha pihennetek kell, szóljatok - mondta Atoc. Matt a fogát csikorgatta. Alig pár lépést tett meg, de a legszívesebben már megpihent volna. Nem a lejtı meredeksége. Hanem a ritka levegı. Ha túl gyorsan megy, a feje lüktetni kezd, tüdeje pedig égni. A megoldás az egyenletes járás, egyszerre csak egy lépésre koncentrálni, nem felnézni. Az csak emlékezteti, mennyi van még vissza. Megforgatta a llibtát a szájában. Most már értette, mire jó. Remélte, hogy tényleg beválik. A nap magasabbra hágott, hirtelen meleg lett. Matt hátán verejték csorgott. Minden nedves volt. Egyszer megtámaszkodott egy fa törzsén, s keze belenyomódott, mint egy szivacsba, a levegıben nyirokcseppek lógtak. Víz csepegett a hajából, csorgott le az arcán. Pedro megállt és levette a ponchóját. Matt is. Az egyik indián elvette tılük, majd ı viszi; arcán látszott, hogy vitatkozni se érdemes vele. Matt nem bánta. Minden erejére szüksége volt. Már legalább ötszáz lépcsıfokot megmászott, és nem látszott a vége. Valami megharapta. Felkiáltott és a karjára csapott. Aztán megint megharapta, most a nyakán. Azt se tudta, hogy káromkodjon vagy sírjon. Vagy üvöltsön. Lehet még rosszabb ez az utazás? Atoc utolérte, és adott neki egy büdös kenıccsel megtöltött textildarabot. - Szúnyogok - magyarázta. - Mi úgy nevezzük, puma waqachi. A rovar, ami megríkatja a pumát. - Sejtem, mit érezhet a puma - morogta Matt. Vett a kenıcsbıl és a bırére kente. Azonnal elkeveredett az izzadságával. Érezte, hogy lecsorog a testén. Ruhája úgy tapadt rá, akár a bır. Most bokán harapta egy szúnyog. Matt egy pillanatra lehunyta a szemét, aztán továbbindult. Kétszer álltak meg vízért. Az indiánok mőanyag flakont cipeltek a hátizsákjukban. Matt leerıltetett a torkán pár kortyot. Tudta, hogy be kell osztaniuk. A nap már magasan járt. Mintha valami baj lett volna a látásával. Az erdı homályosnak tőnt. Aztán rájött, hogy a hıségben a nedvesség párává alakul. Nemsokára teljesen bepólyálta a sőrő fehér köd, alig látta az elıtte haladót. - Ne szakadjunk le - utasított Atoc. Hangja a semmibıl jött. Akár egy másik bolygóról. - Már nincs messze. Váratlanul bukkantak ki a felhıerdıbıl. Matt az egyik pillanatban még az aljnövényzettel küszködött, a másikban pedig egy irdatlan kanyon peremén találta magát. Az ég tisztán fe-szült. Hatalmas hegylánc nyúlt el elıtte, sok csúcsot hó fedett. Matt kimerült. Csuromvíz volt, rettenetesen fájt a feje. Ennek ellenére fellelkesítette a látvány. Sosem hitte, hogy lehetnek ilyen óriási hegyek. Némelyik mintha az égig ért volna. Alattuk, lent a kanyonban esett. Felértek a felhık fölé. - Látod? - mutatott Atoc az egyik hegyre. Ahonnét álltak, emberfejnek látszott. - Mandango. „Az Alvó Isten." Pedro is odaért. Lihegve állt a mélység szélén. Kinyögött pár szót spanyolul. Atoc elıször mosolyodott el azóta, hogy Matt-tıl hallotta a testvére halálhírét.

- Azt mondja, rettenetesen érzi magát - fordított Mattnek. - De te rosszabbul nézel ki. - Most merre? - zihálta Matt. Nem tudta elhinni, hogy csak azért másztak fel, hogy visszaforduljanak. - Már nincs messze. De óvatosan. Nagyon mély... Nem túlzott. Egyetlen jól kitaposott ösvény vezetett a kanyon peremén. Valahonnét Matt tudta, hogy kézzel vájták a sziklába. Volt benne valami nagyon természetellenes. Az ösvény lapos volt, a felszíne sima, akár Cuzco utcái. Egyvalami nem volt: széles. Helyenként alig volt egy méter a fal és a csúnya szakadék között. Egyetlen rossz lépés, és lezuhan... és zuhan... Olyan magasan érezte magát, mint a helikopterben. Talán olyan magasan is van. A kanyon alján birkák vagy lámák legeltek a pampán. Innét csak pontokat látott. Itt nem védték ıket fák a naptól, érezte is, ahogy égeti a karját és az arcát. İ semmi ehhez a hatalmas tájhoz képest. Elmoshatja az esı, megsütheti a nap. Életében nem érezte még magát ilyen jelentéktelennek. Jó egy órán át mentek, mindvégig ereszkedve. Matt érezte, ahogy fülében változik a légnyomás. Mennyi idı telhetett el a reggeli óta? Fogalma sem volt, csak azt tudta, hogy sokáig már nem bírja. Fájt a lába, és talpa az új cipı dacára felhólyagoso-dott. Aztán egy kanyar mögül kibukkanva látta, hogy az ösvény egy kıplatóra visz, amelynek túlsó oldalán lépcsı vezet le. Nagy levegıt vett. Az utazás tehát véget ért. Megérkeztek. Miniatőr város állt a kanyon peremén. Nem modern város. Egyes részei Cuzcóra emlékeztették Mattét, s azonnal tudta, hogy ugyanaz a nép építette, biztosan ugyanabban az idıben is. A teraszokat a sziklába vájták, ahogy Cuzcóban. Itt ezek alkották a város alapzatát, lehetett vagy ötven-hatvan, gigantikus polcokként meredtek ki a hegyoldalból. Néhány teraszt beültettek, másokon birkák és lámák legeltek. A várost templomok, paloták, házak és raktárak alkották, s mind kıtömbökbıl épült, amiket a felhıerdın és a hegyen át hozhattak ide. A város közepén gyepcsík futott; találkozóhely, sportpálya, a mindennapi élet központja. Itt nincs elektromosság, autók, semmi a modern korból. Mégsem romot látott. A város élt. Emberek voltak mindenhol. Itt éltek. Ez volt az otthonuk. - Mi ez a hely? - suttogta. - Vilcabamba! - Pedro válaszolt. Atoc lassan bólintott. - Az inkák elveszett városa. Sok nagy ember próbálta megtalálni. Több száz évig keresték. De senki nem találta. Vilca-bambát nem lehet megtalálni. Nem lehet felkutatni. - Miért nem? - Mattnek elég egyszerőnek tőnt. Végül is különösebb nehézség nélkül ideértek. A kanyon oldalán futó ösvény jól látható. - Az ösvény... - Nincs ösvény - csóválta a fejét Atoc. - Ugy értem... - Matt visszament pár lépést a kanyarig. Lehetetlen... Az ösvény nem volt ott. Nem tudna visszamenni arra, amerrıl jött. A kanyonfal függılegesen zuhant alá, nem volt út se fel, se le. Az ösvény, amin jöttek, amin jó egy órát talpaltak, eltőnt. - Ne kérdezd - mondta Atoc. - Várnak a barátaid. - Igen, de... Az indián a vállára tette a kezét, és visszamentek a kanyaron túlra. Pedro és a többiek már elırementek. Matt látta, ahogy átlépnek egy kıboltíven, be a tömegbe. Egy férfi közeledett a lépcsıkön feléjük. Sietısen. Egy európai férfi. Aztán közelebb ért, s Matt hatalmas örömöt és megkönnyebbülést érzett. Felkiáltott és feléje szaladt. Összeölelkeztek. Richárd Colé volt.

Az utolsó inkák - El se tudom mondani, mennyire örülök, hogy látlak — örvendezett Richárd. - Mindenki nagyon kedves volt hozzám. Ezek az emberek... hát majd meglátod. De az óta a dolog óta

Limában egyfolytában miattad aggódtam, azt mondogattam magamnak, hogy nem lett volna szabad idejönnünk. Magamat hibáztattam miatta, és attól féltem, sosem látlak többé. - Hol vagyunk tulajdonképpen? - kérdezte Matt. - A város neve Vilcabamba. - Richárd csodálkozva ingatta a fejét. - Ez egy perui legenda, vagyis elvileg nem is létezik! Mint Eldorádó. Rengeteg felfedezı kereste. Volt, aki azt hitte, meg is találta. Mi meg itt vagyunk a közepén. Elképesztı! A találkozás után Richárd egy kis kıházhoz vezette Mattét, ott lakott, a város egyik magasabban fekvı teraszán. Most ennek a fı helyiségében ültek, amiben két ágy volt, egy szófa, a kıpadlót pedig színes szınyeg fedte. Két falon végig ablakok sorakoztak. Furcsa volt az alakjuk: fent keskenyek, alul szélesek, akár a lefejezett háromszögek. Matt látott ilyet Cuzcóban. Üveg nem volt bennük. És itt nem volt se áram, se folyóvíz. Éjjel gyertyával világítottak. A Chamba folyó jóvoltából futott egy sebes folyású patak a város túloldalán, az összes vécé és fürdı ott helyezkedett el. Kaptak ebédet: egy nagy tál locrót, ami húsból és zöldségbıl készül, és valahol a leves és a ragu között helyezhetı el. Aztán magukra hagyták ıket. Pedro elment Atockal, biztos egy másik házban pihen. Matt örült, hogy kettesben lehet Richárddal. Már pusztán ez a régi életére emlékeztette. Elıször Matt mesélt, kezdte Pedróval, Méregvárossal, a meneküléssel Salamanda haciendájáról. Majd jött az utazás Cuzcóba, az üldözés az éjszakai utcákon, végül a megérkezés ide. Kaptak egy korsó sört is, ugyanolyat, amit Matt már ivott Cuzcóban. Mire befejezte, Richárd mind megitta. - Szóval ez a Pedro is az Ötök egyike - hümmögött. -Az. - És álmodban tudsz beszélni vele. - Úgy van. Richárd sóhajtott. - Tudod, mi aggaszt engem igazán? Hogy hiszek neked. Fél éve még, ha valaki ilyeneket mesél, az arcába nevetek. - Elgondolkodott. - Pedrónak van valami... különleges ereje? A jövıbe lát vagy ilyesmi? - Nincs. Átlagos. És nem is akar a részese lenni ennek az egésznek. Richárd története sokkal átláthatóbb volt. Miután a reptérrıl menet elkapták, egy lakásba vitték Limában, ahol szemtıl szembe került az elrablóival. Mostanra már Matt is tudta, kicsodák. Az egyik Atoc volt. A másik az öccse, Micos. - Nagyon elégedett voltam magammal, hogy sikerült elszöknöd - mesélte Richárd. - Gondoltam, én úgyse érdeklem ıket, majd elengednek. De aztán elmagyarázták, hogy a mi oldalunkon állnak. Azért állítottak meg, mert csapdába sétáltunk. A hotelben ott várt a rendırség. - Tudom - borzongott meg Matt. - Találkoztam velük. - Atoc meg a társai mindig is tudták, hogy Peruba fogunk jönni. Már az elejétıl vártak ránk. A baj csak az volt, hogy Salamanda is. Az inkáknak meg kellett próbálni az emberrablást, mert másképp nem tudtak hozzánk férkızni. Persze nem nagyon örültek, hogy elszöktél. Azóta is kerestek. Szétküldték az embereket az egész országba. Engem kocsival egy magánreptérre vittek, majd repülıvel Cuzcóba, és onnét helikopterrel a semmi közepére. Mint téged. A felhıerdıben halálra csíptek a szúnyogok, a kanyonnál meg majdnem összehánytam magam. Mondtam már, hogy nem bírom a magasságot? - Nem. - Azóta meg itt vagyok. Gondoskodtak rólam, a kaja jó. Csak miattad aggódtam. El se tudtam hinni, amikor mondták, hogy megtaláltak Cuzcóban. De megnéztem volna azt a titkos átjárót. Egyszer talán megmutatják. Talán majd visszafelé... - Kik ezek, Richárd? - Ezt még mindig nem értette Matt. - Azt mondják, ez az inkák elveszett városa. De már nincsenek inkák, nem?

- Elvileg kihaltak. - Richárd felemelte a söröskorsót, rájött, hogy üres és visszatette. - İk itt az egyedüli túlélık, a sok-sok ezer leszármazottja azoknak, akik annak idején megmenekül- tek a lemészárlástól. Ez a város meg amolyan titkos fıhadiszállás. Ott az ösvény a kanyon szélén. Valahogy el tudják tüntetni. Repülıvel, helikopterrel nem lehet ide felszállni a légáramlatok miatt. Senki nem tud errıl a helyrıl, csak az itt élık. Meg mi ketten. - És azt akarják, hogy segítsünk. - Bizony. Az egyik oldalon ott van Díego Salamanda. Legalább most tudjuk, ki a rosszfiú itt. A másik oldalon ott vannak az inkák. - Hogyhogy nem tudják megállítani? - Matt ezt sem értette. - Tudják, kicsoda. Tudják, hol van. - Mit tehetnének? Öljék meg? - Nem rossz ötlet - vont vállat Matt. - Ahhoz elıször el kell kapniuk, és nagyon ırzik. - A rendırségre meg nemigen mehetnek... - Naná, hisz a rendırség is az Övé. Diego Salamanda az egyik leghatalmasabb ember Peruban. Salamanda sok millió dollárt ér, és ha kivonnák a forgalomból, a fél ország tönkre-menne. Újságok, telekommunikáció, szoftver... csak a múlt héten egy ötvenmillió dolláros mőholdat küldött az őrbe, amit a saját zsebébıl fizetett. Az elnökkel sakkozik. Telefonon. Salamanda vezette be a vonalakat. - Ha olyan gazdag és hatalmas, miért akarja kinyitni a kaput? Miért jó az neki? - Nem tudom, Matt. Talán az Öregek vissza tudják zsugorítani a fejét. Talán Örök életet adhatnak neki. Azok Yorkban miért akarták kinyitni a Hollókaput? Ha engem kérdezel, ezek mind ırültek. Richárd elhallgatott. Odakint valaki pánsípon kezdett játszani. A hangok kísértetiesen lebegtek a levegıben. Matt kinézett az ablakon, le a kanyonba. El is felejtette, milyen magasan vannak. Nem is látta a szakadék alját. - Azt mondtad, az inkák vártak ránk. Honnét tudták, hogy jövünk? - Igen, ezt én is megkérdeztem Atoctól - bólintott Richárd. - Bárcsak azt mondhatnám, hogy az újságban olvasták, de ennél bonyolultabb. Az inkák szinte mindent tudnak, ami Peruban történik. Mindenhol vannak embereik. De van még vala-mi. Mágiát használnak. - Mágiát...? - Vannak ezek az emberek. Az amauták. Olyan varázslófélék. Mint a kedves Miss Ashwood. Tudnak az Öregekrıl. És tudnak rólad. Az egyikkel majd találkozol. Öreg pali. Kicsit be-szélgettem vele. Azt hiszem, száztizenkét éves. Matt próbálta megemészteni a hallottakat. - Szóval tudták, hogy jövök. De Salamanda is. Neki ki mondhatta el? - Én is gondolkodtam ezen. Sajnos nagyon úgy fest, hogy valaki a Nexusból. - Szerintem is. Felhívtam Mr. Fábiánt, de a rendırség elıbb érkezett meg. - Hát nem tudhatom, de nekem Tarrant a leggyanúsabb. Emlékszel rá? A rendır, akitıl a hamis útleveleket kaptuk. Az okozta a baj zömét. A hamis útlevéltıl váltunk bőnözıvé. És ez az ı Ötlete volt. - Most mi lesz? Richárd elgondolkodott. - A Nexussal nem léphetünk kapcsolatba megint, az biztos. Nem bízhatunk bennük. Vagyis magunkra maradtunk. - Megint. - Matt ásított, hirtelen rázuhant a kimerültség. - Aludnod kéne. Biztos kimerültél. Aztán mosakodj meg és öltözz át. Meg kell mondanom, alig ismertelek meg. Röhejesen festesz. - Kösz.

- Aztán bemutathatsz Pedro barátodnak. És napnyugtakor a fıtéren kell lennünk. - Richárd elmosolyodott. - Az inkák partit rendeznek, és meg vagyunk hívva! Matt átaludta a fél délutánt. Amikor felébredt, Richárd elvitte a fürdıbe: egy kıépületben fakabinok álltak, s a falból egy lyukon át folyamatosan áramlott egy vízsugár. A víz jéghideg volt, de csillogóan tiszta. A festéket nem vitte le, Matt úgy érezte, a tisztálkodás nem sokat ért, de legalább felfrissült tıle. Kapott új ruhát is. A vilcabambai indiánok ruhája az ısi és a modern keveréke volt, a színes sapkákhoz és ponchókhoz alul farmert és edzıcipıt hordtak. A fürdıbıl kilépve kapott saját ponchót, mélyvöröset zöld gyémántmintás szegéllyel. Valami- ért nem volt furcsa érzés viselni. Talán annyit változott az elmúlt napokban, hogy már maga sem tudja, kicsoda. Aztán ıt meg Richárdot elkísérték a város szívébe egy hatalmas épületbe, ami kétszer akkora volt, mint a többi. Körülöttük az indiánok lakomára készültek, faasztalokat állítottak fel, tüzet raktak, ételt-italt hordtak ki tálcán. A nap vörösbe fordulva süllyedt, már a hegyek mögé ért. Új élmény volt Mattnek így látni a napot, maga alatt. Általában fel kellett néznie rá, most meg ı állt föntebb, és látta, ahogy lebukik a világ pereme mögé. Az épület, melybe beléptek, palota volt. Mattnek ezt mondani sem kellett. Az ajtó két oldalán ır állt, tunikában, csupasz lábbal, arany lándzsával a kezükben. Bent a folyosón is ırök sorakoztak. És ott, elıttük egy dobogón trónus állt, azon pedig egy férfi hosszú köntösben, fejdíszben. Füléhez aranykorongokat erısítettek. Nem volt idısebb Richárdnál, de olyan ma-gabiztosság és komolyság áradt belıle, ami valahogy kortalan-ná tette. Matt megtorpant és meghajolt. Ezek szerint az inkáknak van hercegük, mégpedig ez az ember. - Isten hozott, Matteo - szólt a férfi tökéletes angolsággal. Az akcentusa Atocéhoz hasonlított; idegen volt, de nem spanyol. A quechua nyelvet beszélte, melyet a népe a spanyolok érkezése elıtt. - Huascar a nevem, és nagyon Örülök, hogy végre megismerhetlek. Régóta várok rád. A népem még régebben. Kérlek, ülj le. Négy alacsony széket állítottak a trón elé. Richárd és Matt leült. Egy pillanat múlva Pedro és Atoc lépett be egy másik ajtón. Pedro is kapott új ruhát. Az ı ponchója világoskék volt. Meghajolt az inka herceg elıtt, és leült Matt mellé. Atoc foglalta el a negyedik széket. - Téged is isten hozott, Pedro - üdvözölte Huascar. Továbbra is angolul beszélt Richárd és Matt kedvéért, de Atoc halkan fordított Pedrónak. - Nagyon kevés idınk maradt, megbeszél-nivaló pedig sok. Felemelte a kezét, mire szolgák léptek elı, s négy aranykely-het tettek le a vendégek elé a padlóra. Vörösbor volt bennük. Az inka nem ivott. - Ötszáz évvel ezelıtt - kezdte - az egyik leghatalmasabb birodalom összeomlott. Francisco Pizarro és a konkvisztádorok érkezése mindent elpusztított, amit a népem teremtett. Városainkat felégették, aranyunkat elrabolták, templomainkat megszentségtelenítették, ıseinket kíméletlenül legyilkolták. így kezdıdött számunkra a nagy sötétség kora. Ma az inka világ dicsıségére már nem is emlékeznek. A városaink romok, a törött darabok csupaszon fekszenek a turisták elıtt. Mővészetünket múzeumokba zárták. Csak ez a hely, Vilcabamba maradt érintetlen. Csak itt élhetünk úgy, ahogy annak idején. Mi vagyunk az utolsó inkák. Elhallgatott. Atoc kicsit tovább suttogott, majd ı is elnémult. Pedro bólintott. - De nem vesztettük el az erınket. - Az inka herceg Matt szemébe nézett. - Titkos világunknak csak kis részét láttad, a spanyolok elıl elrejtett arany töredékét. Többnyire nem itt élünk. Nem bújhatunk el a modern élet elıl. Egész Peruból és Dél-Amerikából sereglettünk most össze, hogy megmutassuk magunkat nektek. Mert ha elérkezik a végsı küzdelem ideje, tudnotok kell, hogy számíthattok ránk.

Ez több mint új millennium. Egy új világ küszöbén állunk, hisszük, hogy egy nap visszanyerjük jogos helyünket. Mi, inkák újra élni fogunk, a saját törvényünkkel, igazságszolgáltatásunkkal, békénkkel. De harcolnunk kell érte, és ellenségeink sokkal halálosabbak, mint a konkvisztádorok voltak. Az Öregek. Tudunk róluk. Mindig is tudtunk. El akarják pusztítani az új világot, mielıtt még megszületik. És itt vannak Peruban. Az inka megint felemelte a kezét. Egy férfi lépett a trónterembe. Meggörnyedve, bottal járt. Ponchót viselt, ami olyan szürke volt, mint ı maga. Karja és lába szinte csak csont volt. Richárd oldalba bökte Mattét. İ volt az amauta, akirıl mesélt. - Mondd el nekik - utasította Huascar. - Mielıtt a nap háromszor felkel és lenyugszik, az Öregek áttörik a kaput, amit a világ kezdete elıtt hoztak létre Peruban - mondta az amauta. Angolul beszélt. Hangja meglepıen erıs volt. - Olvastam a jeleket az égen és a földön. A madarak oda repülnek, ahová nem szabadna. Éjjel túl sok csillag kerül az égre. A rettenetes katasztrófa egy szívdobbanásnyira van, és talán minden reményünk semmivé lesz. Egy fiú áll ki az Öregek ellen, de egyedül elbukik. Talán meg is hal. Ezt nem tudom. De minden nem veszik el. Ot gyızte le ıket az idı hajnalán, és öt gyızi le ıket megint. Ez a prófécia. Ez a fiú az Ötök egyike. Az is. - Elıször Mattre, majd Pedróra mutatott. - A többiek is felbukkannak, és amikor az Öt összeáll, együtt lesz erejük legyızni az Öregeket. Akkor sor kerül az utolsó nagy háborúra, és új világ kezdıdik. Elhallgatott. - Azt mondja, a kapu három nap múlva kinyílik - morogta Richárd. - Tudják, hol van? - Kutattuk, de nem találtuk - csóválta fejét az inka herceg. - Akkor mit javasolnak? - Richárd nem akart udvariatlan lenni, de tudta, hogy az volt. Ahogy kimondta, összerezzent, hátha megtudja, milyen érzés két aranydárdát kapni a hátába. Az inka azonban nem bántódott meg. Az arca nem változott. Intett Atocnak, aki egy papírlapot vett elı és kiterítette elıttük. Matt azonnal felismerte. Az a lap, amit Pedróval kivettek a fénymásolóból. A farmerja zsebében volt. Vajon Atoc mikor vehette el? - Ez az egyetlen nyom - mondta Atoc. - Mi áll rajta? - kérdezte Matt. Azóta izgatta a különös vers, amióta Pedro megtalálta. Éjszaka, mikor a fehér madár repül Qolqa helye elıtt, Fény támad Minden fények utolsó fénye. És ez alatt két szó - INTI RAYMI - és a ragyogó nap rajza, Atoc hangosan felolvasta. Matt elcsüggedt. A papír nyilván fontos volt Salamandának, ha lemásolta, de muszáj ilyen bo-nyolultnak lennie? Remélte, hogy majd elárulja, hol a kapu. De semmit nem árult el az égvilágon. - Inti Raymi... - ingatta fejét az öreg amauta. - Inti Raymi az inka kalendárium legfontosabb napja - magyarázta a herceg. -A nyári napfogyatkozás ideje, amikor a nap az egyenlítıtıl legdélebbre van. Június huszonnegyedike. Ma van huszonegyedike. Tehát három nap maradt. Ahogy az amauta megmondta. - És ez a hely? - kérdezte Richárd. - Qolqa helye? Ez tudjuk, hol van? Az amauta a hercegre pillantott. - A qolqa nazeai szó. - Salamandáék beszéltek Nazcáról - szólt közbe izgatottan Matt. - Azt mondták, egy helyet keresnek a Nazca-sivatagban. - A rajz ezen a lapon valóban sivatagot ábrázolhat - értett egyet az inka herceg. - Csakhogy az Peru túlsó felén van, ahonnan jöttök. Komolyan meg kell fontolnunk, mit tegyünk. Salamanda talán megtudta errıl a lapról, amit akart, és ha igen, akkor nekünk is értenünk kell. Nazcában él egy professzor, aki sokat tanulmányozta azt a térséget. Ha ebben az országban valaki tudja, mit kell keresnünk, akkor az ı. Ma este beszélek vele. - Van itt telefon? - érdeklıdött Richárd. Huascar most elıször mosolyodott el.

- Ez egy ısi város. El vagyunk szigetelve. Ugyanakkor a huszonegyedik században élünk. Van mobiltelefonunk és mőholdas internetünk. Kérem, ne higgyen minket primitívnek. Felállt. - A népem látni kíván benneteket. Az, hogy ketten megérkeztek az Ötök közül, ok az ünneplésre, akármit hoz is a jövı. - Felemelte két karját. - Kezdıdjék a fesztivál! Leszállt az éjszaka, millió csillag ragyogott fel. Vilcabamba egész városát fény és zene töltötte meg, a dobok mély morgása fölött pánsípok éles hangja csiripelt. Máglyák lobogtak, disznók forogtak nyárson, tyúkot és bárányt sütöttek agyagfazékban, nagy üstökben ragu bugyogott. A levegıben zsírszag terjengett, pattogó szikrák ugráltak. Legalább ötszázan győltek össze a szent téren, férfiak, nık és gyerekek. E köré a négyszögletes gyep köré épült minden. A teraszokról még többen néztek lefelé. Sok inka ünnepi ruhát öltött: tollból és aranyból készült fejdíszek, tündöklı színő köpenyek, aranygallérok és karkötık, aranypajzsok és kardok, elképesztıen míves, rituális mintákkal vésett arany ékszerek. Néhányan táncoltak. Sokan ettek-ittak. Mindenki látni akarta Mattét, találkozni és kezet rázni vele. Richárddal és Pedróval üldögélt. Bemutatta egymásnak ıket, mielıtt megkezdıdött az ünneplés. - Örülök, hogy találkozunk, Pedro - mondta Richárd. - Köszönöm, hogy vigyáztál Mattre. Pedro bólintott, de Matt nem volt benne biztos, megértette-e. Telt az éjszaka. A zene hangosodott, a sör és bor gyorsabban folyt. Matt észrevette, hogy Richárd kiürített még egy aranykupát. Maga is több sört ivott, mint kellett volna. És miért ne? Egy éjszakára végre biztonságban van, barátok közt. Eszébe jutottak az amauta szavai. A kapu három napon belül kinyílik. Egy fiú száll szembe az Öregekkel, és elbukik. Pedro vagy ı lesz az? Vagy az amauta másvalakirıl beszélt? Akárhogy is, Matt tudta, ez az utolsó esélye, hogy jól érezze magát, mielıtt vísszabukik a kint leselkedı veszélyek közé. Richárd már mondta, hogy másnap indulnak. És akkor elhallgatott a zene, a tömeg elnémult, s az inkák hercege palotája elıtt kilépett a terasz szélére. Angolul beszélt, s noha nem emelte fel a hangját, tisztán lehetett hallani. - így kezdıdött az inkavilág. Ez a történet nemzedékrıl nemzedékre száll. Szünetet tartott. Valahol felsírt egy csecsemı, aztán az anyja elcsitította. - İseink szerint réges-rég csak sötétség volt. A föld puszta volt, az emberek állatokként éltek rajta. Aztán minden dolgok atyja, akit mi Viracochának, a Napnak hívunk, úgy döntött, leküldi a fiát, hogy megtanítsa az embereket, hogyan éljenek rendesen, hogyan mőveljék a földet, és építsenek házat maguknak. Mankó Kapák így érkezett meg erre a világra. A Titicaca-tóból emelkedett ki a Nap fia, az elsı inka. Mankó addig járta Dél-Amerikát, míg el nem ért egy völgyhöz Cuzco közelében. Ott egy aranyrudat döfött a földbe, s úgy döntött, ott alapítja meg az inka birodalmat. Sok-sok éven át bölcsen és erıs kézzel uralkodott, majd visszatért az egekbe. Akkoriban egyetlenegy képmás készült róla. Egy nagy aranykörbe faragták bele. Ez a kincs, amely ne-künk minden másnál értékesebb, Viracocha Napja. Amikor jöttek a konkvisztádorok, ıseink elrejtették, és azóta senki nem látta, habár sokan keresték. Felemelte az egyik kezét. A tér túlsó szélén két sor katona indult meg fáklyákkal. Aztán még nyolc inka jelent meg, akik egy hordszékféle súlya alatt görnyedtek. Lapos, kör alakú tárgy hevert rajta, ruhával letakarva. A férfiak letették a főre, az asztal elıtt, ahol Matt és Pedro ült. - Miért ünnepelünk ma? - kérdezte hangosan a herceg. - Nézzünk Mankó Kapák arcára, és megértjük! A ruhát levették. Az aranykorong egy pillanatra elvakította Mattét. Mintha maga is fénylett volna. A felállított korong majd olyan magas volt, mint ı. Napformára faragták, peremén aranylángok teke-regtek. Matt pislogott. Lassanként ki tudta venni a korongba vésett arcot. Azonnal felismerte.

De persze ez lehetetlen. A véset több ezer éve készült. Hallotta, hogy Richárdnak elakad a lélegzete, mellette Pedro felpattant és rémülten, hitetlenkedve hátrál. A két arc ugyanaz volt. Tévedés kizárva. A korong Mankó Kapakot mutatta, az inka birodalom alapítóját. Pedro viszont a saját portréját látta.

Chambers professzor Másnap reggel meglátogatták az inka herceget. Megint mind a négyen törökülésben ültek a trón elıtt. Richárd, Matt és Pedro még délelıtt elindulnak. - Beszéltem Chambers professzorral - közölte Huascar. - Beleegyezett, hogy odamenjetek. Sajnos ez egy újabb hosszú utazást jelent, vissza a nyugati partra. A professzor Nazca kö-zelében él. Atoc azt kérdezte tılem, veletek tarthat-e. - Fordítanék Pedrónak - ajánlkozott nekik Atoc. - A végzetem most már hozzátok köt. Be kell fejeznem, amit az öcsém elkezdett. Az inka herceg rájuk nézett. Matt mintha szomorúságot látott volna a szemében. - Egy nap majd megint találkozunk itt, Vilcabambában. De most az a fontos, hogy biztonságban legyetek. Lehet, hogy Salamanda oldalán áll a rendırség meg a kormány, de az embereim mindenhol ott vannak, és most, hogy megtaláltunk benneteket, vigyázni fogunk rátok. Van kérdésetek? Richárd és Matt összenézett. Tömérdek kérdés kavargott a fejükben. Hogy hasonlíthat egy ezeréves rajz Pedróra? Egyikük megsebesül, talán meghal a kapunál. Melyikük? És - Matt számára a legégetıbb kérdés -, ha az Öregek áttörik a kaput, ahogy az öreg inka megjósolta, mi értelme egyáltalán próbálkozni azzal, hogy megállítsák ıket? De egyikük sem szólt. Matt sejtette, hogy nincsenek egyszerő válaszok. Mintha gyors sodrású folyóba pottyant volna. Ha kapálódzik, csak elpocsékolja az erejét és megfullad. Muszáj az árral úsznia, majd kiderül, hová viszi. Az inka felállt és tenyérrel elıre felemelte a kezét. - Biztonságos utazást és sikert kívánok! Viracocha szelleme legyen veletek! A meghallgatás véget ért. Richárd, Atoc, Matt és Pedro felállt, meghajolt és távozni készült. De még volt valami. - Senor Colé - mondta Huascar. - Beszélhetnénk egy pillanatra? Kettesben. Richárd megállt. - Semmi gond - súgta Mattnek. - Ha azt akarja, hogy itt maradjak, nemet mondok. Megvárta, míg azok hárman kimennek. Az inka odalépett hozzá. Az amauta is jelen volt, bár Richárd nem vette észre, mikor lépett be. - Mire gondol? - kérdezte a herceg. - Arra, hogy egy nap megírom ezt az egészet - felelte Richárd. - Talán megpróbálnak majd megakadályozni, de akkor is megírom. Mit számít? Senki nem hinné el. Visszanézve talán magam se fogom. - Hadd kérdezzem meg: miért hiszi, hogy kiválasztott? - Matt? - Richárd vállat vont. - İ az Ötök egyike... - Es Pedro is. De maga miért? - Hogy én miért lettem kiválasztva? - Richárd elmosolyodott. - Ahogy én látom, Matt csak véletlenül tévedt be az irodámba Greater Mallingban. Ha aznap történetesen nem vagyok bent, akkor soha nem találkozom vele, és más állna itt. Kate vagy Julié. Mindketten az újságnál dolgoztak. Talán egyikük lenne. - Nem, Senor Colé, téved. Maga is részese ennek a kalandnak, és a szerepét jóval a születése elıtt megírták. - Azt mondja, nincs választásom? - Mindenkinek van választása. Csak a választásunk már eldöntött tény.

Az inka intett, mire az amauta elıvett egy kicsi bırzacskót, amibıl két zsineg futott ki, hogy vállon vagy nyakban lehessen hordani. - Van egy ajándékom magának, Senor Colé - mondta az inka. - Ne köszönje meg, mert egy nap majd átkoz még érte, biztosíthatom. Mindenesetre a magáé. Magának készült. Az amauta kinyitotta a zacskót, és egy aranytárgyat adott Richárdnak. Tizenöt centis lehetett. Aranyszobor volt. Legalábbis elsıre annak látszott. Inka figurát ábrázolt, kidülledt szemmel, komor arccal, kezei mellén keresztbe téve. Egy csúcsára állított háromszög tetején állt. Az egész aranyból készült és féldrágakövekkel verték ki, jádéval és lapis lazulival. Richárdnak fogalma sem volt, milyen régi lehet, de azt sejtette, hogy sok ezer fontot érhet. Aztán észrevette, hogyan fogja. Ösztönösen úgy feküdt a tenyerén, hogy a háromszög csúcsa kifelé mutatott. Késféle volt. -Túrni* neve - magyarázta az inka. - Áldozati kés. A penge nem éles, de a hegye igen. Vigyázzon rá. - Gyönyörő. - Richárdnak eszébe jutott a figyelmeztetés. - Miért átkoznám érte? És hogy érti, hogy nekem készült? - A tuminak másik neve is van. - Huascar nem válaszolt a kérdésre, de Richárd rájött, hogy eddig se tette. - „Láthatatlan pengé"-nek is ismerik. Maga látja. De nem lehet megtalálni. Ha magával viszi, senki nem veszi észre magánál. - És a reptéren? - Richárd a fémdetektorokra gondolt. Megvesznének, ha ilyesmivel próbálna átmenni. - Oda viszi, ahová csak akarja. Se rendırség, se biztonsági ır meg nem találja. Most már a maga része. És egy nap használni is fogja. - Hát... köszönöm. - Richárd elvette a bırzacskót és beleejtette a kést, majd behúzta a tok száját. Meglepıdött, milyen könnyő. - Köszönjük a segítséget. Köszönöm, hogy megtalálták Mattét. - Sok szerencsét, Senor Colé! Vigyázzon Pedróra és Mattre! Szükségük van magára. Richárd megfordult és kisétált a trónterembıl. Az inkák hercege és az amauta sokáig néztek utána. A helikopter elvitte ıket Cuzcóba, ahol egy ötüléses Cessna kisrepülı várt rájuk, hogy megtegyék vele az út nagyobbik részét Nazcába. Matt elképedt, milyen jól megszerveztek mindent. Nem volt szükség útlevélre, iratokra. Egyszerően leszálltak a cuzcói reptéren, átmentek a beton kifutón, és már szálltak is fel a másik gépre. Egyetlen tiszt sem pillantott feléjük. Ezek szerint az inkáknak még mindig nagy a befolyásuk Peruban; amíg mellettük van, biztonságban van. A repülés három órát tartott. Pedro láthatóan jobban érezte magát a repülın, mint a helikopteren. Alig szólt, amióta Vilcabambában megmutatták neki képmását az aranykoron-gon. Matt kíváncsi lett volna, mi jár a fejében. A mellette ülı Richárd is szokatlanul hallgatag volt. Nem árulta el, mit mondott neki az inka herceg, Matt pedig nem akart faggatózni. De nyilván nem jó hír volt. Atoc értett a helikopterhez, a repülın viszont utassá fokozták le, magában ült hátul, gondolataiba mélyedve. A Cessna pilótájából semmi nem látszott a bırdzsekije, repülıs sapkája és szemüvege miatt. Semmit nem szólt, amikor felszálltak, az utazás során sem, de most hirtelen mondott valamit, túlkiabálva a hajtómőveket. - Nézzetek ki az ablakon - fordította Atoc. - Most repülünk át a Nazca-vonalak felett. A gép ereszkedni kezdett, mintha landolni készülnének. Matt érezte, ahogy meglódul a gyomra. A felhık alatt repültek, lapos, üres sivatag felett. Vajon mit kéne látniuk? - töprengett Matt. Mik azok a Nazca-vonalak? Semmit nem látott. És ekkor elakadt a lélegzete.

Egy vonal futott a porban, véget nem érın, ameddig ellátott. A földbe vájták, biztos nem véletlenül. Nagyon pontos volt. Mellette egy hatalmas négyzet, egyik végén keskenyebb, úgy másfél kilométer hosszú. Kifutópálya? Nem. Ezt is a földre rajzolták. - Ott - mutatta a mellette áthajoló Richárd. Még több vonal futott minden irányba, nyílegyenesen keresztezték egymást. Matt sosem látott ehhez hasonlót. Az egész sivatag egy gigantikus noteszlapra emlékeztetett. El nem tudta képzelni, hogyan és mikor csinálhatták. Azt sem értette, a vonalak hogy maradhattak meg, amikor az elsı szélnek el kellett volna fújnia ıket. A pilóta megint mondott valamit, s a gép oldalt billent. Matt most még hihetetlenebb rajzokat pillantott meg. Az elsı egy kolibrit ábrázolt. Stilizálva rajzolták, de eltéveszthetetlen volt a hosszú, hegyes csıre, a szárnyai és a farka. Matt próbálta megállapítani, mekkora. Nehéz volt megmondani, de ha ilyen magasan is tisztán látja, akkor legalább száz méter hosszú. Ahogy a gép suhant a sivatag felett, egyenként feltőntek a fantasztikus állatsereglet tagjai. Volt kacskaringós farkú majom, bálna, kondorkeselyő, hatalmas, pufók pók. Matt felismerte. Ugyanezt látta a lapon, amit Salamanda kifénymásolt a szerzetes naplójából. A rajzok egyszerőek, szinte gyerekesek voltak. Csakhogy ekkorában nem rajzolhatta ıket gyerek. Minden egyes darab tucatnyi ember munkája lehetett. És volt valami nagyon pon- tos abban, ahogy megrajzolták ıket. Például a pók lábai tökéletesen szimmetrikusan nyúltak ki, ahogy a madár szárnyai is. Minden kör tökéletesen egyforma volt. Elsı látásra nyilvánva-lónak tőnt, hogy az egészet matematikai precizitással készítették. Egyetlen út futott a sivatag közepén, néhány vonalat átmetszve. A Pan American autópálya. Az is tökéletesen egyenesen futott, ám a rajzok mellett hidegnek, élettelennek hatott. A modern vandalizmus példája egy ısi mővön. A pilóta megfordult az ülésen, levette a sapkáját és a napszemüvegét. És Matt ekkor látta meg, hogy nem férfi, hanem nı, olyan ötvenéves, arca hétköznapi, hosszú haja színtelen. Nem viselt sminket, és nem is sokat számított volna. A nap és a sivatagi szelek kíméletlen ráncokat véstek a bırébe. Világoskék szeme azonban élénken csillogott. Mosolygott. - Szóval mit gondolnak? - kérdezte. Senki nem felelt. Mind megdöbbentek. - Joanna Chambers vagyok. Hallottam, hogy beszélni akarnak velem, hát eljöttem magukért. - A repülı kisebb légörvénybe került és megrázkódott, mire a nı visszafordult a mőszerekhez. Aztán újra feléjük. - Úgy tudom, egy kaput keresni jöttek Peruba. Hát ha tényleg létezik, és ha tényleg ki akarják nyitni, akkor nézzenek körül alaposan. A kapujuk a világ egyik legüresebb, legszárazabb sivatagában van, valahol ezen az ötszáz négyzetkilométeren. Joanna Chambers professzor másfél kilométerre lakott az apró, pofás reptértıl, ami fıleg a Nazca-vonalakra kíváncsi turistákat szolgálta ki. Matt ritkán látott ilyen gyönyörő házat, mint az övé: alacsony, fehér épület volt, zöld cserepes tetıvel, széles verandával, amit oszlopsor árnyékolt. Egy parknyi mérető kertben állt, ahol lámák kószáltak szabadon, és madarak töltötték meg színnel és dallal a levegıt. A kertet alacsony fehér fal övezte, de nem volt se kapu, se ır. Itt szívesen látják az erre járókat. Richárd, Matt, Pedro és Atoc az ebédlıben ültek, húst és sült yuccáx ettek, ami a burgonyához hasonlított, csak édesebb volt. A csempézett ebédlı mennyezetén ventilátor forgott, az ajtó a verandára nyílt. A professzor ült az asztalfın. Most, hogy Matt jobban megnézte, nagydarab, férfias nınek látta, habár nem annyira csúnyának, mint elıször. Lehetett volna tornatanár egy drága leányiskolában. Bı fehér ingét fehér nadrágjába betőrve viselte. Egyik kezében jeges sört tartott, a másikban vékony szivart. A füstje ott lebegett körülöttük. - Nagyon örülök, hogy találkoztunk. Isten hozott mindenkit a házamban. - Szép ház - dicsérte Richárd. - Szerencsém volt, hogy megvehettem. A könyvek írásával kerestem némi pénzt. Peruról írtam, és fıként a Nazca-vonalakról.

- Mik ezek a vonalak? - kérdezte Matt. Chambers szívott a szivarból, aminek vége mérgesvörösen felizzott. - Megdöbbent, hogy nem hallottál róluk. Az ısi világ nagy csodái közé tartoznak. Attól félek, ez is beletartozik az általános butulásba. Angol iskolások! Manapság nem tanítanak nektek semmit. - Én sem hallottam róluk - kelt Matt védelmére Richárd. - Bizarr! - A professzor félrenyelte a füstöt, és köhögni kezdett. Kortyolt a sörbıl, majd hátradılt. - Hát én nem tartok történelemórát. Még nem. Elıször magukról szeretnék meg-tudni ezt-azt. Egy igen különleges barátom hívott fel. Szóval Vilcambában jártak? Senki nem felelt. Nem lehettek biztosak benne, mennyit tud. - Zöld vagyok az irigységtıl - folytatta Chambers professzor. - Tudom, hogy léteznek még inkák. A barátjuknak tartanak, gyakran beszélek velük. De sosem vittek el az elveszett városba. Amennyire én tudom, senki mást sem, hacsak nem folyik benne inka vér. Titeket kivéve - biccentett Mattnek és Pedrónak. - Igen nagyra tarthatnak benneteket. Mert az bizony ritka megtiszteltetés. - İk kapuırök - morogta Atoc. Láthatóan bántották Chambers professzor szavai. - Kapuırök! Hát persze. Az Ötök! Az Öregek... - Azokról is tud? - húzta fel szemöldökét Richárd. - Sok mindenrıl tudok sok mindent, Mr. Colé. - Elırehajolt, kivett egy szem szılıt a tálból, és kipöccintette az ablakon. Nagy trópusi madár csapott le és kapta el. - És igen, hallottam a cordóbai ırült szerzetesrıl is, meg az ı másik történelmérıl. Sosem tudtam, hihetek-e benne, de most, hogy felbukkantak ezek a gyerekek, gondolom, illik. Szóval mi ez a lap, amit a telefonban említettek nekem? A naplóból van? Matt még mindig a nadrágzsebében hordta a másolatot, s most elıvette. A nı gyorsan végigfutotta, egyszer, kétszer. - Egyes részei elég egyértelmőek. Például Qolqa. Inti Raymi... ami csak két nap. Nem sok idıt hagy nekünk. Ez a madár viszont... lehet kondorkeselyő... - És hattyú? - tette fel a kérdést Matt. - Hattyú? Mibıl gondolod? - Salamanda beszélt egy hattyúról - magyarázta. Mesélhetett volna az álmáról, de nem akart. - Azt mondta, éjfélkor pozícióban lesz. - Biztos? - Igen, biztos! Chambers professzor bosszantotta Mattét, és a nı ezt látta is rajta. - Sajnálom. Csak olyan valószínőtlen. A Nazca-sivatagban van kondorkeselyő és kolibri. Ma reggel láttad is. De nincs hattyú. Amennyire én tudom, egész Peruban nincs. - Pedig ezt mondta - makacskodott Matt. - És a vers többi része? - kérdezte Richárd. - Az egész lap a Nazca-vonalakra utal. Efelıl kétség sem lehet. A Qolqa helye... - Elhallgatott. - Nincs értelme beszélni a Nazca-vonalakról, amíg nem tudják, mik azok, úgyhogy mégis kénytelen vagyok történelemórát tartani. Igazából egy hét kellene, és még akkor is csak a dolog felszínét kapargat-nám. De nincs egy hetünk. Különben is, a mai fiatalok nem tudnak koncentrálni. Hadd próbáljam meg a lehetı legegyszerőbben összefoglalni. Chambers professzor felállt, vett még egy sört, zsebkéssel pattintotta le a kupakot. Matt szinte meglepıdött, hogy nem foggal. - A világban sok rejtély van - kezdte. - Még most, a huszonegyedik században is. A Stonehedge. A piramisok. Ausztráliában az Urulu. Mindenféle helyek és dolgok, néhány természetes,

néhány nem, amiket a tudomány nem tud megmagyarázni. De ha engem kérdeznek, a Nazca-vonalak a legeslegnagyobb rejtély. Kezdjük a Nazca-sivataggal. Hatalmas. Forró. Üres. És úgy kétezer éve az ısi inkák úgy döntöttek, kimennek oda, és elképesztı képeket rajzolnak a homokba. Ezt úgy érték el, hogy eltávolították a felszíni sötétebb köveket, feltárva a világosabb talajt. Nazcában szinte sosem esik, és alig fúj a szél. így maradtak meg a vonalak. Eddig tudnak követni? Atocra pillantott, aki hadarva fordított Pedrónak. A férfi bólintott. - Helyes. Nos, néhány kép gyönyörő. Látták a repülırıl. Vannak állatok: bálna, kondorkeselyő, majom, kolibri és pók. Vannak háromszögek, spirálok és csillagok, és több száz tökéletesen egyenletes vonal, némelyik harmincnyolc kilométer hosszú. Fürgén kortyolt egyet. - Na és itt kezdıdik a rejtély. A Nazca-vonalakat csak a levegıbıl lehet látni! Csak 1927-ben fedezték fel ıket, amikor elıször szálltak repülıgépek Peru felett! Bárcsak a fedélzeten lettem volna! A nazcaiaknak nyilván nem volt repülıgépük. A kérdés: minek veszıdtek a vonalakkal meg rajzokkal, ha ık nem is láthatták? - Születtek mindenféle teóriák - folytatta Chambers professzor. - Az egyik szerint a vonalak őrreptérként szolgáltak másik bolygóról érkezett őrhajóknak. Való igaz, az egyik rajz egy kerek fejő férfit ábrázol, akár asztronautának is nézhetı. Sokak szerint az ısi istenek kedvéért rajzolták ezeket, akik az égbıl nézegethetik. Én mindig úgy éreztem, hogy kapcsolatban vannak a csillagokkal. Talán csillagképeket jeleznek. Vagy... - Elhallgatott. - Gyakran felmerül bennem, hogy nem figyelmeztetni akarnak-e bennünket. Szivarja vége vörösen izzott. Füst lebegett fel az arcán. Elmerengett. Aztán hirtelen leült. - Sok-sok elmélet. De a lényeg, hogy senki nem tudja. - Qolqa a sivatagban van? - kérdezte Matt. - Ott. Látnotok kellett volna a gépbıl. Qolqa Peru ısi nyelvének, a quechuának egy szava. Azt jelenti, „csőr". Annak a nagy négyzetnek a neve, ami fölött elrepültünk. - Qolqa elıtt - olvasta fel a vers második sorát Matt. - Akkor ez azt jelenti, hogy a kapu közvetlenül a négyzet elıtt van! - Semmi ilyesmit nem jelent! - csattant fel a professzor. - A sivatagban nincs kapu. Vagyis nincsenek álló kövek, jelek, épületek. Csak a föld és a vonalak. - De van egy dobogó - vágott vissza Matt. - Salamanda azt mondta, meg kell keresnie a dobogót. - Hát sok szerencsét neki. Ezerszer jártam már a sivatagban, és nem láttam semmiféle dobogót. - Chambers professzor be-lehamuzott egy csészealjba az asztalon. - Persze lehet, hogy eltemették. Ez is elképzelhetı. - Biztos, hogy nincs hattyú? - kérdezte Richárd. A professzor vadul elnyomta a szivart. - Mr. Colé! Amikor én elkezdtem tanulmányozni a vonalakat, maga még pelenkás volt. Hogy merészeli feltételezni... Matt már azt hitte, megdobja valamivel az újságírót, de végül a nı nyugalmat parancsolt magára. - Sajnálom. De értsék meg: a Nazca-vonalak az életem. Vagyis nekik szenteltem az életemet. Elıször huszonhárom évesen látogattam ide, és azóta nem engednek el. Meg tudják ezt érteni? Nem túl sok dolog maradt a világban, amit nem ismerünk. A tudomány mindent megmagyarázott. És mégis itt van ez az utolsó nagy rejtély. Egy egész sivatag tele rajzokkal, amiket senki nem ért. Életem célja, hogy megfejtsem a rejtélyt! És akkor maguk besétálnak az életembe, pont most, három nappal Inti Raymi elıtt. Jönnek a rendkívüli meséjükkel. Amit elmondtak, az talán végre megold mindent. Több mint harminc éve várok erre! Úgyhogy nem vitatkozom. Hagyjanak egy kicsit gondolkodni! - Inti Raymi - morogta Richárd. Eszébe jutottak az inka szavai. Mielıtt háromszor lenyugszik a nap...

Úgy van, Mr. Colé. Ezt tudjuk. Kevesebb mint negyvennyolc óránk maradt. Mától két napra éjfélkor a kapu kinyílik.

Éjszaka a sivatagban Napnyugtakor indultak el. Chambers professzor vezetett. Richárd mellette ült Matt-tel, Pedro és Atoc hátul. Vászontetıs dzsippel mentek, mert le kell majd térniük az útról. Az utazás kellemetlennek ígérkezett. A jármőnek kıkemény felfüggesztése volt, az út minden döccenıjét megérezték. Habár az ablakokat becsukták, a por utat talált, alig kaptak levegıt. A motor fülsüketítıen visított, az ülések vibráltak. Mintha egy hatalmas mosógépben utaznának. - Sokkal szívesebben csinálnám ezt nappal - kiabálta a professzor. - De mindent összevetve híján vagyunk az idınek. Meg különben is, talán könnyebb lesz szimatolnunk úgy, hogy nem zúgnak el a fejünk felett tízpercenként a turistákkal teli gépek. - Nincsenek ırök? - kérdezte Richárd. - Elvileg vannak. De sosincs elég, akik meg vannak, azok alszanak. Ráadásul nekem külön engedélyem van, hogy kimehetek a sivatagba... ami még Salamandának sincs! Ha ı vagy az emberei megtapossák a vonalakat, hát én hózentrógert csinálok a beleikbıl, nem érdekel, milyen fontos személyiségnek képzeli az az ürge magát. Matt Pedróra sandított, aki kifelé nézett, pedig nem nagyon lehetett látni. - Oké? Pedro bólintott. - Aludjatok - tanácsolta a professzor. - Hosszú éjszaka lesz. Két órával késıbb megállt, és ellenırizte a térképen a helyzetüket. A nap már lényegében eltőnt a horizont mögött, ám az ég még vöröslött, mintha nem akarná elengedni a nappali meleget. A professzor négykerék-meghajtásra kapcsolt, és megforgatta a kormányt. A dzsip egybıl ugrálni kezdett, ahogy az autópálya bitumenjérıl a sivatag köves felszínére ért. Még egy órát mentek. A professzor párszor a térképre nézett, de láthatóan tudta, hová igyekeznek. Végül is több mint harminc éve járt ide, a sivatag szinte minden négyzetcentijét ismerte. Végül megállt. - Innen gyalogolunk. Hátul vannak ásók. Van víz, szendvics, és ami a legfontosabb, csokoládé. Apropó, a perui csokoládé elsırangú. Nem az a ragadós izé, amit Angliában adnak. Matt kiszállt a dzsipbıl. Úgy tippelte, hogy a négyzet, Qolqa, valahol ott lehet az orra elıtt, de semmit nem látott belıle. A gyorsan fogyó fény se segített. Most már értette, hogy a Nazca-vonalak hogy maradhattak felfedezetlenül oly sokáig. Talajszinten csak egy lapos, üres területet látott. Mint az asztalon mászó hangyának, a táj túl nagy volt innét neki. Az alakok csak felülrıl váltak láthatóvá. A gépbıl tisztán látta. Itt, köztük állva viszont semmit. - Idenézzenek! - kiáltott fel Chambers professzor. A lámpát a talajra szegezte. A fénysugár keréknyomokat világított meg. Matt frissnek tippelte. A sivatag hasonlított a hold felszínére: minden nyom megmaradt benne. A professzor kicsit követte a fénysugárral a keréknyomokat, majd körbeforgatta a lámpát. Két autó érkezett. Itt álltak meg. Tucatnyi lábnyom látszott. Többen kiszálltak. - Ez könnyebb lesz, mint vártam - morogta Chambers professzor. - Hogy érti? - nézett rá Richárd. - A vers szerint Qolqa helye elıtt kell állnunk. Most ott vagyunk. És itt valahol kell lennie... valaminek. Mint már elmagyaráztam, az csak a felszín alatt lehet, különben már láttam volna. És abban az esetben fél éjjel áshattunk volna. De nem így van. Csak követnünk kell a nyomokat. Mr. Salamanda nagyon okosnak hiszi magát, pedig utat mutat nekünk. Követték a nyomokat a dzsiptıl a sivatagba. Úgy kétszáz méter után ásás nyomaira akadtak. A talaj laza volt, és a lámpa fényében teljesen más színő. - Ez az! - örült meg Richárd.

- Igen. - Chambers professzor nekiadta a lámpát. - Maguk négyen elkezdhetnek ásni. Én visszamegyek a dzsiphez. - Minek? - Hát nem nyilvánvaló? Teát fızni. Mindenkinek jutott ásó, nekiláttak. A gyér fényben alig láttak valamit. Matt szinte csak árnynak látta a többieket. Még mindig hıség volt. Alig pár perc ásás után Matt torkát már re-szelte a por, csípte a szemét, belement a hajába. Érezte, hogy a verejtéktıl sárpatak csörgedezik az arcán. Pedro abbahagyta az ásást. A lámpát tartotta a többieknek. A már meglazított talaj azonban könnyen megadta magát. Pár perc alatt fél méter mély árkot ástak. Közben a professzor visszatért egy piknikkosárral és egy kis gázfızıvel. Szisszenés, aztán halk pukkanással meggyulladt a láng. A nı láthatóan nem tartott attól, hogy észreveszik ıket, igaz, a gázláng aprócska fénye elveszett a hatalmas sivatagban, s amúgy is igen való-színőtlen volt, hogy lenne a közelben ır. Atoc ásója hangosan koppant. - Itt van valami... Richárd és Matt megálltak és odamentek. Valami falfélét láttak. - Óvatosan! - szólt rájuk Chambers professzor. Talán attól fél, amit találhatnak? Vagy csak nem akarja, hogy kárt tegyenek egy régészeti érdekességben? Négyen gyorsan lelapátolták a földet az ásójuk szélével. Chambers professzor odavilágított. Lapos, négyszögletes valamire bukkantak. A fényben egy tégladobogót láttak, közepén egy mintával. Ahogy teljesen eltávolították róla a földet, feltárult az egész minta. És meglátták. Chambers professzor homlokát ráncolva nézte. - Gondolom, ez az a jel, amirıl beszéltek. Az Öregekjele. - Az - suttogta Matt. Megborzongott. A hıség hirtelen elmúlt. - Ez a jel. - De mi az, amin van? - tette fel a kérdést Richárd. - Egy dobogó. - A professzor közelebbrıl is megnézte. - Öt méterszer ötös lehet. A téglák andezitbıl készültek. Ebben nincs semmi szokatlan. De a minta! Nyilak meg görbe vonalak. Ez nem stimmel! Pedro kérdezett valamit. Atoc lefordította: - Mit kereshet itt? - Tudja? - nézett a professzorra Matt. - Ami azt illeti, van egy ötletem. - Chambers professzor még egyszer végigfuttatta rajta a lámpa sugarát. - Igyunk egy kis teát, mielıtt megint befedjük. És közben beszélhetünk. Odamentek a tőzhelyhez, Chambers professzor pedig megtöltött öt bögrét forró, édes teával, amit a kertjébıl hozott mentából készített. A gáz sziszegésétıl eltekintve csend honolt a végtelen ürességben. - Megpróbálom egyszerően összefoglalni, bár nem az. Valójában pokoli bonyolult. Már meséltem a Nazca-vonalak rejtélyérıl. Most el kell magyaráznom az én megoldásomat. Nem-rég könyvben is megírtam, bár nem sokan hitték el. - Hallgatott egy sort. - Talán Salamanda is olvasta. Talán részben én vagyok a felelıs a történtekért. Megmagyarázom. Mint már mondtam, egész életemben a vonalakat tanulmányoztam. Elsı látásra lenyőgöztek, és akkor azt hittem azért, mert gyönyörőek... olyan tökéletesek. Ám teltek az évek, és rájöttem, hogy tévedtem. Nem tudom megmagyarázni, hogyan, de kezdtem azt hinni, hogy van bennük valami... gonosz. Az állatképek csodálatosak. Nem tagadom. De megfordult a fejemben, hogy kétezer éve az ısi nazcaiaknak még azok is rémisztıek lehettek. Hatalmas pók. Gigantikus bálna. Még a majom is groteszk azokkal a görbe karjaival. Mindkét kezén csak négy ujja van. Miért adtak neki a rajzolók egy ujjal kevesebbet? - Talán nem tudtak számolni - vélte Richárd.

- Nem, nem. Tökéletesen számoltak. De tudják, a primitív társadalmakban félnek a deformitástól, rossz ómen. Talán ez a lényeg. Az állatokat egyszerően azért is rajzolhatták, hogy elijesszék az embereket. Elıvett egy szivart és rágyújtott. A füst ezüstösen ragyogott az éjszakai égen. - A legtöbben egyetértenek abban, hogy a vonalaknak közük van a csillagokhoz - folytatta. - Réges-rég az egyetemen tanultam csillagászatot, s az elejétıl kezdve azon a véleményen vol-tam, hogy a vonalak hatalmas csillagtérképet alkotnak. Elmondom, hogy mőködik. Egy vonal egy csillagra mutat az év bizonyos szakában. Azaz a vonalon állva lenézünk, és látjuk a csillagot felkelni a horizonton, pont elıttünk, tudjuk, hogy április ötödike van, ideje vetni vagy mit tudom én. Elég egyszerő. Késıbb azonban eltöprengtem. Mi van, ha van egy pillanat, ezerévente talán pár perc, amikor az összes vonal az összes látható csillagra mutat egy idıben? Hát az... - Elhallgatott. - Untatlak, Matt? Matt a nyakát tekergetve nézett felfelé. Szeme az eget kutatta. Figyelt ı, de aztán valami elterelte a figyelmét. Mi volt az? A sivatagban nem hallatszott hang. Csak képzelte? Nem. Most megint, halk rebegés, mint amikor szél lobogtatja a zászlót. Erısen fülelt. Elhalt. - Figyelsz? - kérdezte Chambers professzor. Matt feléje fordult. - Persze. - Helyes. Mert most jön a bonyolultabb rész. Mint mondtam, azon töprengtem, hogy talán minden csillagra vonatkoznak a vonalak. De hogyan lenne lehetséges ez? Képzeljük el, hogy háton fekve lefényképezzük az éjszakai eget. Egy hatalmas papírlapot kapnánk rengeteg pöttyel. Aztán felmegyünk a levegıbe, lefényképezzük a vonalakat. Én azt az idıpontot ke-restem, amikor az elsı kép pontosan megegyezik a másodikkal... - „Kösd össze a vonalakat" játék, kozmikus szinten - mondta Richárd. - Pontosan. Persze ez nem gyakran fordul elı. Talán sosem. Tudják, a csillagok mindig mozogni látszanak, amikor a Földrıl nézzük. Mégpedig azért, mert valójában a Föld mozog, forog a saját tengelye körül. Ezért nincsenek a csillagok soha ugyanabban a helyzetben. És a Föld nem csak forog. Kering is a nap körül. Keringés közben pedig inog. A csillagászok ezt precessziónak hívják. És azt jelenti, hogy a Föld huszonötezer évente van csak ugyanab-ban a pozícióban. Visszatérve oda, ahol kezdtem, a könyvemben arról írtam, hogy a Nazca-vonalak valami rettenetes fenyegetést jelentenek. Tegyük fel, hogy azt csinálták, hogy rögzítettek egy pilla-natot, ami huszonhatezer évente jön el, amikor az összes csillag együtt áll, és a világ véget ér. Ez megmagyarázná, miért olyan ijesztıek a képek. Hogy egyáltalán miért rajzolták ıket. - És maga szerint a vonalak két nap múlva megint együtt állnak a csillagokkal? - kérdezte Richárd. - Eddig nem tudtam tesztelni az elméletemet, mert nem volt megfigyelıhelyem. Ne felejtsék el, hogy a sivatag Ötszáz négyzetkilométeres, és pontosan tudnom kellett volna, hová álljak. - És most tudja. - Igen. Pedro hirtelen felugrott. - Pedro? - nézett rá a professzor. - Cuál es él? Matt is felállt. - Az elıbb én is hallottam. A tőzhely még égett, a kis giziing kék izzást vetett a földre. A dzsip ott állt, ahol leparkoltak. Az éjszaka lehőlt, hideg szél lebbent. Matt felnézett az égre, a millió csillagra. Egy pillanatra mintha két apró zöld fénypontot látott volna. Megrázta a fejét. Nincsen zöld csillag. - Képzelıdtök - mondta Richárd. - Nincs ott semmi. Pedro és Matt kelletlenül visszaült. Addig nem mehetnek, amíg el nem tüntették a nyomaikat, amit még el se kezdtek. - A dobogó jelzi a helyet, hová kell állni az együttálláskor - folytatta a professzor. - Ezt mondja a vers, amit mutattak. Qolqa helye elıtt fény támad... - Minden fények utolsója - fejezte be Matt. Chambers professzor komoran bólintott. - Ez az a hely. És

már az idıpontot is tudjuk. Két nap múlva. Inti Raymi. - Akkor kinyílik a kapu. - Csak még azt nem tudjuk, a kapu hol van - szólt közbe Richárd. - A sivatagban nincs kıkor. - Mibıl gondolja, hogy feltétlenül kıkor kell? Atoc vette észre ıket elıször. Hirtelen felkiáltott és mutatott. Ott voltak. Két zöld fény izzott az égen, magasan, de gyorsan zuhant feléjük. Matt a sötétségbe meredt. A fények mögött valami nagy tömeg volt. Ki tudta venni a szárnyakat. Kísérteties rikoltás hallatszott. Matt hasra vágódott, ahogy az irdatlan madár feléje zúgott, és acélszerő karmával az arca felé kapott. Égı fájdalmat érzett a vállában, hallotta, hogy inge el-reped. Aztán a dolog elzúgott, és a sivatag megint elcsendesedett, csak a szárnycsapásokat lehetett hallani. Matt kábán feltápászkodott. - Cuál era él? - kérdezte Pedro. - Kondorkeselyő volt - felelte Chambers professzor. - Ami lehetetlen. Perunak ezen a részén nincsenek kondorkeselyők. Mattnek eszébe jutott, mit jósolt az amauta az elveszett városban. - A madarak ott repülnek, ahol nem kéne. Kondorkeselyő. A Nazca-sivatagban. Éjjel. - Visszajön! - kiáltott fel Richárd. Ujabb vijjogás harsant. Mind összerezzentek, ahogy az irdatlan madár izzó zöld szemével másodszor is rájuk rontott. Fekete és szürke volt, nyakát sőrő, fehér tollgallér övezte. Hatalmas állat volt, tollai úgy lógtak testérıl, akár egy rongyos kabát. Csıre tırként hajlott. Kinyújtott karmainak hegye éles volt, akár a kés. Egy pillanatig ott suhant közöttük, a röpte keltette szél az arcukba tódult, rohadt hús bőzét érezték. Aztán felfele lebbent és eltőnt a sötétben. Richárd fegyver gyanánt felkapta a gázfızıt, habár tudta, a parányi láng sokat nem árthat egy ekkora lénynek. - Be a dzsipbe! El kell tőnnünk! - Vigyázz! - figyelmeztette Matt. Egy második madár bukott le Richárdért. Az újságíró térdre rogyott, így a karmok pár centire elsuhantak a feje fölött. A hatalmas szárny verte a levegıt, a kis láng megremegett. Ennek a madárnak is halál- és rothadásszaga volt. - A dzsipbe! - üvöltötte Richárd. Egy harmadik kondorkeselyő csapott le az égbıl. Aztán a negyedik és az ötödik. Hirtelen az egész ég megtelt vad, vijjogó lényekkel. Atoc felkiáltott. Az egyik madár a vállára szállt. Matt rémülten nézte, ahogy az állat tollas nyakát csavarva támadja Atoc tarkóját, csırével bırt és húst tép le. Atoc próbálta lerázni magáról, de az nem tágított. A férfi hátán vér folyt le. Akkor Matt lerázta a dermedtségét. Felkapott egy ásót, és minden erejét beleadva meglendítette. Telibe találta a madarat, centikre Atoc fejétıl. Érezte, ahogy az ásó belecsapódik a hús-ba-csontba. A madár törött nyakkal zuhant a földre. De még nem döglött meg. Szárnyával tehetetlenül csapdosott. Csıre ragadt Atoc vérétıl. - Matteo! Pedro kiáltott. Az ı hátára is rászállt egy madár, karmával kíméletlenül szorította. A fiú fejét csipkedte, csıre eltőnt a hajban. Mintha a fiú és a madár eggyé váltak volna. Matt csak annyit látott, hogy Pedro csapkod a kezével, hátából pedig két gigantikus szárny mered ki. Richárd mentette meg. Fél kézzel lelökte a madarat, a másikkal odanyomta a gázfızıt. A kék láng hozzáért a tollakhoz, és a madár mintha felrobbant volna, teljes testében lángra ka- pott. Sikoltott-visított, majd a földre rogyott, rúgott párat, aztán elnyugodott. A tőzhely kialudt. - Jól vagy? - kiáltotta Richárd. Pedro megtapogatta a tarkóját. Ujjai véresek lettek.

- El kell érnünk a dzsipet... Chambers professzor már odaért. İt nem bántották az állatok. Kihalászta a kulcsokat a zsebébıl, és beugrott a kormány mögé. Ahogy nyúlt, hogy becsukja az ajtót, egy kondor csapott le a kezére. Éppen be tudta vágni az ajtót elıtte, és indított. Richárd, Pedro és Matt mind ásót fogtak, s a levegıt csapdosva, szorosan egymás mellett a dzsip felé tartottak. Matt támogatta Atocot, aki a nyaksebét szorongatta kábán. Ujjai között vér csordogált. A motor felbıgött, a dzsip feléjük lódult, és ott lefékezett. Matt besegítette Atocot az elsı ülésre. Szeme sarkából látta, hogy Richárd csap egyet az ásóval. Vijjo-gás, majd egy test csapódott a földnek. Mindhárman beszálltak. - Ez képtelenség! - hitetlenkedett Chambers professzor. - Csak tőnjünk innen! - kiáltotta Richárd. - Majd késıbb megvitatjuk. A professzor rálépett a gázra, a dzsip megpördült. Egy rettenetes pillanatig Matt azt hitte, beragadtak. Ám akkor a kerekek fogást találtak, és meglódultak az autópálya felé. Csakhogy a harc még nem ért véget. Ahogy Matt hálásan hátradılt, valami nekicsapódott a dzsip vászontetejének. A következı pillanatban recsegı hang hallatszott, és egy kondor dugta be a fejét a jármőbe. Oldalról két másik keselyő kapaszkodott a dzsipre, és csırükkel tépték a puha vásznat. Matt és Pedro ide-oda lökıdtek. Azt hitték, Chambers professzor elvesztette az uralmat a gép fölött, pedig a nı észrevette, mi történik, és így próbálta lerázni a madarakat. Richárd öklével felfele csapott. A hasán találta el a madarat, ami azonnal eltőnt az éjben. Matt éles fájdalmat érzett, felkiáltott. Egy másik kondor már félig bejutott, s az arcába csípett, vért fakasztva. Ha kicsivel arrébb megy, kivájja a szemét. - Betörnek! - kiáltotta. - Nem tud gyorsabban menni? - kérdezte Richárd. - Ezen a talajon nem! - Nem érünk ki az útra! - Richárd felpillantott. A tetı több helyen berepedt. A dzsipen még mindig kondorkeselyők csüngtek, a repedéseken át látta ıket. Förtelmes, nem evilági sikollyal egy másik tört be. Bőzlı, csont, toll és karomgolyóként csapódott közéjük. Mattre vetette magát. Ekkor fülsiketítı robbanás hallatszott. A hátsó ülésen Pedro döbbenten húzódott össze. Matt füle csengett. Atoc volt. Egyik kezével a nyakát szorongatta, a másikkal viszont egy pisztolyt. Sosem említette, hogy van nála. Most, amikor már majdnem késı volt, használta, közelrıl lıtt a madár testébe. A kondor csıre elképesztıen tágra nyílt. Szemében kihunyt a fény. Atoc még ötször lıtt, a tetı különbözı pontjaira célozva. A többi madár elrepült. És aztán elérték az autópályát. Matt érezte, ahogy a kerekek az aszfaltra döccennek, és egybıl felgyorsultak. Visszanézett. Pár keselyő még körözött ott, de mind távolodtak. - Sajnálom... - nyögte Atoc. - Itt hagytam a kocsiban a pisztolyt. - Jól van? - kérdezte Richárd. Atoc bólintott. - Nem fáj nagyon. - Otthon bekötözzük - mondta Chambers professzor. A dzsip porfelhıt húzva száguldott a Pan American autópályán. Az utolsó kondorkeselyő nézte, ahogy az autó eltőnik, majd visszaszállt a sötétségbe, arra, amerrıl jött.

Gonosz csillag - Ez tévedés - ismételte Chambers professzor. - Nem értem. Pedig többször is ellenıriztem. - Hogy érti? - kérdezte Richárd. - A csillagok! Úgy értem... Biztos voltam benne, hogy igazam van. De megnéztem ıket, és egyszerően nem áll össze a dolog. Másnap délelıtt tizenegy óra volt. Matt, Pedro és Richárd megkésett reggelijüket ették, amit a professzor a kertben tálalt. Mindhárman kissé bőntudatosak voltak, amiért a nı egész éjjel

dolgozott, de ı kicsit sem látszott fáradtnak. Atoc a szobájában pihent. Egy helyi orvos összevarrta nyakán a sebet, adott neki tetanuszt és penicillint. Még voltak fájdalmai, de rendbe jön. Pedro több szerencsével járt. A koponya az emberi test legkeményebb része, megvédte a keselyő támadásától. Kicsit megtépázta a haját, és ı is kapott tetanuszt, de amúgyjól volt. Matt beszélt vele éjjel, álmukban. - Honnét jöttek a keselyők? - kérdezte Pedro a csónakban ülve. - Az Öregektıl - felelte Matt. - Biztos ezek voltak az ırök. Qolqa helyét ırizték. Amint megérkeztünk, tudtam, hogy van ott valami gonosz. - Hideg volt. - Az. Amikor valami rossz történik, mindig fázom. - Én is. A szárazföld közeledett. Mindjárt megérkeznek. - Az öreg Vilcabambában azt mondta... egyikünk meghal -mondta Pedro. - Azt mondta, lehetséges. - Melyikünk? - Nem, tudom. - Azt mondta, hogy az magára marad. De én nem hagyom, hogy ez megtörténjen. Veled maradok. Matt sóhajtott. - Bárcsak ilyen egyszerő volna. De úgy tőnik, minden el lett már döntve. - Nem, Matteo. Helyettem senki nem dönt. Te meg én... rajtunk múlik. Matt visszazökkent a valóságba, ahogy Chambers professzor számítógéppel nyomtatott lapokat tett eléjük az asztalra. Különös volt egy gyönyörő kertben lenni ezen a meleg nyári napon. A madarak énekeltek. Egy kertész nyírta a gyepet. İk meg a világ végérıl beszéltek. - Számításokat végeztem a dobogó helyzetére és a csillagok állására nézve két nap múlva, Inti Raymi idejére - magyarázta Chambers professzor. - Es emlékeznek, mit meséltem az ötle-temrıl? - Hogy a csillagok meg a vonalak együtt állnak - mondta Richárd. - Azt mondtam, huszonhatezer évente egyszer történik meg. És hihetetlen, de tényleg megtörténik, méghozzá holnap éjjel. Egészen döbbenetes. Harminc éve errıl beszélek. Csu-pán egy csillag hiányzik. Tucatszor ellenıriztem, és nem tévedés. Egy csillag nem lesz jelen. - Melyik? - kérdezte Matt. - A Cygnus. Valójában hét csillagból áll, és Észak keresztjének is nevezik. Hetvenezerszer fényesebb a napnál, és olyan messze van, hogy még most is olyannak látjuk, mint Krisztus idejében lehetett. A Qolqa elıtti dobogón állva két hegylánc között kell keresni majd. Minden más csillag a helyén lesz. A Cygnus azonban nem mutatkozik. Harminc fokkal eltér a pályáján, és a hold takarja. - Akkor ennyi -jelentette ki Richárd. - Salamanda semmiért vette el a naplót és próbálta megöletni Mattét. Nem számít, milyen gazdag és hatalmas. Semmit nem tehet. Csillagot még ı sem tud elmozdítani. - Túl sok a csillag - mondta Matt. - Hogy? - Az öreg inka ezt mondta. A madarak rossz helyen repülnek, az égen túl sok csillag. Innét tudta, hogy a kapu kinyílik. - Hát az elsıben nem tévedett. - De miért mondta, hogy túl sok csillag? Chambers professzor szerint eggyel kevesebb lesz, mint kéne! Senki nem felelt. A kertész, egy vidám, szalmakalapos férfi végzett a gyeppel. Most a bokrok között dolgozott, hallották ollójának csattogását.

- Cordóbai Szent József azt jövendölte, hogy a második kapu Inti Raymikor nyílik ki - mondta Richárd. Chambers professzor halkan fordított Pedrónak. - Talán itt járt a konk-visztádorokkal. Talán felfedezte a vonalak titkát, s abba ırült bele. Salamanda azért lopta el a naplót, hogy megtudja ezt a titkot. És nem adja fel. Mattét végigüldözte Perun, mert fél tıle. Valamit tudhat, amit mi nem. - Qué sobré el pájano en su sueno? - kérdezte Pedro. - Azt kérdezi, mi van a madárral álmodban? - fordított Chambers professzor. Matt kíváncsi volt, Pedro mennyire tudja követni a beszélgetést, akár Atoc segítségével is. A jelek szerint minél többet voltak együtt, annál jobban értett mindent. - Mire gondol? - kérdezte a professzor. - Már el akartam mondani - felelte Matt -, csak nem voltam benne biztos, hogy van ehhez köze. Rémálmaim voltak egy hattyúról. - Atyaég, de idióta vagyok! - Chambers professzor egy pillanatra lehunyta a szemét. - A Cygnus latinul... Mindenki rámeredt. - ...hattyút jelent - fejezte be Richárd. A professzor csendet intett. Matt szinte látta, ahogy a gondolatok sorjáznak a fejében. Kék szeme még sosem volt ilyen eleven. Végül felnézett. - Nézzék. Azt hittem, a vonalak figyelmeztetnek, de csak félig találtam el. Tegyük fel, hogy annál többek. Maguk egy kaput keresni jöttek ide Peruba, amirıl még mindig nem tudjuk, hol is van. De ha zárva van, akkor valami zárva kell, hogy tartsa. - Úgy érti, mint egy zár? - kérdezte Matt. - Úgy bizony. És ha igen, miért ne lehetne kombinációs zár? - Nem értem. - Pedig egyszerő. Képzeljük el, hogy a Nazca-vonalak valójában egy fantasztikus idızárat alkotnak. Azért vannak ott, hogy zárva tartsák a kaput. Ezért készültek. Csak amikor a csil- lagok a megfelelı mintában állnak, akkor nyílik ki a zár, és engedi ki az Öregeket. így mőködik. - De a kapuval kapcsolatban épp az volt a cél, hogy soha többé ne nyíljon ki - vetette ellen Richárd. - Igaz - bólintott Chambers professzor. - S a kapuırök tettek is róla, hogy a csillagok soha többé ne álljanak együtt. De két nap múlva nagyon közel lesznek ehhez. Egyetlen csillag fog hiányozni. - És Salamanda helyettesíti! - vágott közbe Matt. - Amikor a házában voltam, hallottam errıl beszélni. - Minden eszébe jutott. - Mondott valamit egy ezüsthattyúról. Koordinátákról. Pontos helyzetbe kell állítania. Elhallgatott. A válasz nyilvánvaló volt. - Egy mőhold. - Úgy van - értett egyet Chambers professzor. - Salamanda új mőholdat lıtt fel egy hete. Benne volt a lapokban. Mindenki tudja. És pontosan oda fogja küldeni, ahol a Cygnusnak kéne lennie. Az igazi helyett egy mesterséges csillag. A mőhold egészíti ki a fénymintát. Az idızár kikapcsol. És... - És a kapu kinyílik - mondta Matt. - Megállíthatjuk! - kiáltott fel Richárd. - Nem látom be, hogyan - ingatta a fejét a professzor. - A mőhold már az őrben van. Salamanda rádión irányítja. Ha ismernénk a frekvenciát, talán megzavarhatnánk, de ahhoz kéne felszerelés, és azt se tudom, hogy látnánk hozzá. Különben meg az adó a SNI központi telepén lenne Paracasban, ahová sosem jutnánk be. - Hol van Paracas? - kérdezte Matt.

- Innét nem messze. Ezért is tökéletes Salamandának. A parton van, négyszázötven kilométerre északra. Nem messze a Nazca-vonalaktól. - Elmehetünk megnézni? - Kocsival igen. De én már elhajtottam mellette párszor, Matt. Kisebb hadsereggel lehetne csak bejutni. A paracasi Salamanda Kutató és Telekommunikációs Központ a parttól pár kilométerre állt a sivatagban. Igen modern központ volt. Nem egy, de két kerítés övezte. Az elsı tíz méter magas, tetején végig szögesdrót. A másodikon sárga táblák figyelmeztették az esetleges behatolókat három nyelven. A külsı kerítésbe áramot vezettek. A kettı közt éjjel-nappal kutyás ırök jártak. A sivatagra két ırtorony is nézett. Egyedül a kapun lehetett bejutni, ami távirányítással nyílt ki a jármővek elıtt. Egy fülkébıl kezelték, és csak akkor emelték fel a sorompót, ha a sofırt ellenırizték. A telep alacsony, ronda téglaépületekbıl állt, amikbe színezett üvegtáblákat tettek. A tudósok és a személyzet kilátott, de be senki nem láthatott. Egy fémlábakon álló rádiótorony is magaslott a telepen, mőholdtányérokat tartva az ég felé. A mellette álló épület szintén igen modern volt, a tetı közepén üvegkupolával, de egyetlen ablak nélkül. Az lehet az irányító központ. A terület szélén egyforma, fehér házak álltak három sorban. Ezek is téglából épültek, de primitívebbnek hatottak, Matt gyanította, hogy itt lakik a személyzet. Egy durva betontér körül álltak, ami mintha egyszerre szolgált volna étkezıként és focipályaként. Egy fapadokkal körülvett részen még televízió is állt fémállványon. Éjjel a munkások a szabadban tévézhetnek. Több száz ember dolgozhatott itt. Matt látott is néhányat, szürke overalljuk ujján vörös SNI felirat virított. Látott másokat is, fehér köpenyben vagy öltönyben, akiket tudósoknak vélt. Salamandának volt egy sereg kis elektromos autója, mint a golfkocsik, hogy azokkal közlekedjenek az épületek között. Volt egy leszálló is, aminek a közepén egy apró, fekete helikopter parkolt. Mindenhol katonaruhát viselı fegyveresek járıröztek, és a sarkokon biztonsági kamerák forogtak, hogy mindenkit felvegyenek, aki arra halad. Matt, Pedro, Richárd és Atoc egy homokdőne mögött bújtak meg, és Chambers professzor távcsövével vizsgálták a telepet. A nı Paracasban várt rájuk. Atoc még elég lassú és gyenge volt, de ragaszkodott hozzá, hogy velük tartson. - Mit gondoltok? - kérdezte Richárd. - Chambers professzornak igaza volt - felelte Matt. - Ide egy kisebb hadsereg kéne. - Az - bólintott Atoc. - És nekünk van is. A nyugvó nappal érkeztek. Huszonnégy órába telt nekik átkelni Perun, kocsival és vonattal, de hallották Matt hívását, és itt voltak, a paracasi parton gyülekeztek. Az inka sereg ötven fıt számlált, sötét farmert és fekete inget viseltek, készen az esti támadásra. Ám ha ruhájuk modem volt is, a fegyvereik nem. Azokat hozták, amit ıseik használtak. Akármilyen jól bántak is velük, Matt az egészet kicsit bizarrnak találta. Néhány inka bélelt vászondzsekit viselt. Másoknak fasisakja volt, szuroksötét és kemény, mint a vas. Mások szarvasbırrel bevont fapajzsot tartottak; sokan különös botot szorongattak, aminek kıfejét csillag alakúra faragták. Ez volt a macana, az ısi inkák kedvenc fegyvere. Egyetlen ütés szétnyitja a koponyát vagy eltöri a lábat. Más fegyverek is voltak. Matt látott lándzsát, parittyát és alabárdot, ami tulajdonképpen egy fejszét jelentett szúrós véggel, egy két méteres nyélen. Néhánynál bolas volt, ami három, bır-zsineggel összeerısített rézgömbbıl állt. Ha ezt ügyesen dobják rá egy ember nyakára, és jól rátekeredik, az áldozat egy idıre biztos elájul. Chambers professzor néma döbbenettel szemlélte az érkezıket. Ha eddig nem látott inkát, hát most jól megnézhette ıket. A katonák külsıre egyformák voltak, inkább indiánok, mint

peruiak. Fegyvereik pedig azonnal felismerhetık. A professzor lerogyott egy sziklára és nekiállt legyezni magát. Egy rák iramodott el elıtte, lábával odább rúgta. Ötven ember. Szótlanul álltak a parton, mögöttük ezüstösen megtörtek a hullámok. Egy elhagyatott mólóról pár pelikán figyelte ıket óvatosan. Egy flamingó repült fel és menekült ijedten. Senki más nem volt a közelben. Talán tudták, mi történik itt, s ki akartak belıle maradni. Atoc a saját nyelvükön elmondta az embereknek, mi a teendı. Most Matthez fordult. - Készen állunk. Te itt maradsz Pedróval, a professzorral és a barátoddal. Visszatérünk, ha elvégeztük a dolgunkat. - Nem. - Matt nem is tudta, mit beszél. Vagyis nem tudta, miért mondja. Pár hete Angliában még esze ágában sem volt idejönni. Azóta azonban minden megváltozott. Minden porcikája azt súgta, hogy nem hagyhatja az inkákat egyedül harcol- ni. - Veletek tartok, Atoc. Én kezdtem ezt, ott akarok lenni a végénél. - Yo tambien - értett egyet Pedro. Atoc habozott. Ám látott valamit Matt szemében, amit eddig nem, és lassan rábólintott. - Engedelmeskedünk neked. Mert igaz, amit az amauta mondott neked. Azért küldtek, hogy ve-zess bennünket... - Akkor én is jövök - mondta Richárd. Matt feléje fordult. - Neked nem kell, Richárd. Maradhatsz a professzorral. - Ilyen könnyen nem szabadulsz meg tılem. - Richárd sóhajtott. - Már Yorkban megmondtam. Az a dolgom, hogy vigyázzak rád, és azt is fogom tenni. Egészen a végsıkig. - Akkor hajrá! Matt felemelte a kezét. És abban a pillanatban ı parancsolt, egy hadsereg élén állt, ami azért győlt össze, hogy azt tegye, amit ı mond. Egy emberként indultak csatába. Inti Raymi éjszakája elérkezett. Salamanda telepe ott feküdt elıttük.

Irányító központ A sötétség már leszállt, mire az inkák elfoglalták harcállásukat a telep körül hosszú vonalban. Matt el se tudta hinni, hogy velük van. Ezer évvel ezelıtt az inka hadsereg átsöpört Dél-Amerikán, gyorsan, kíméletlenül, megállíthatatlanul. Leszármazottaik most ismét háborúba mennek, mert ı meg Pedro hívták ıket. Pedro ott volt közöttük, Atoc mellett. Nem látszott rajta, hogy félne. Ha valaki kívülrıl nézte volna, azt hihette, ı a parancsnok. Matt már nem a koldusfiút látta benne, akivel Lima utcáin találkozott. Pedro minden egyes perccel jobban hasonlított az aranykorongon látott alakra, Mankó Kapákra, az inkák urára. A kerítés szögesdrótos teteje föléjük magaslott. Atoc tenyerét lefelé, a homok felé eresztve jelt adott, s mindenki térdre rogyott. Este tíz volt, de a telepen még zajlott az élet, sok épü-letben égtek a fények, néha egy-egy jármő vágott át közöttük, motorja zümmögött, akár egy gigantikus moszkitó. Atoc a rádiótoronyra mutatott, és halkan mondott valamit a saját nyelvén. Matt így is értette. Az a fı célpont. Ha az adótorony ledıl, Salamanda képtelen lesz irányítani a mőholdját, az ezüsthattyút. A csillagok már kezdtek elıbújni az éjszakai égen. Látta ıket a hegyek felett hunyorogni, abba a pozícióba helyezkedtek, melyet huszonhatezer éve írtak elı nekik. Egyi-kük azonban hamis volt, egy tonna alumínium és acél, amely a halálos együttálláshoz lopakodik oda. Melyik az? Matt látni vélt egy fénypontot, ami mintha gyorsabban haladt volna a többinél. De nem volt benne biztos. Csak annyit tudott, hogy a hattyú odafent van, ahogy álmában látta, s ha nem állítják meg, nemsokára a helyére kerül. Két inka elıreosont és fél térdre ereszkedett a kerítésnél. Mindketten három méteres lándzsát fogtak, aminek a végét tőzben edzették. Némán vártak. Atoc még egyszer körülnézett, majd

biccentett. A két inka szaladt még pár lépést, majd elhajították a lándzsájukat. Matt elképedt az erejükön és pontosságukon. A lándzsák hasították az éjszakát, majd két halk 181puffanás, és magasan az ırtoronyban két ır hangtalanul össze-csuklott. Az egyik eltőnt, a másik elıredılt, feje és karja átlógott a korláton. A lándzsa félig átment a testén. A támadás megkezdıdött, de még be kellett jutniuk a telepre, vagyis kicselezni az elektronikus kapukat. Atoc megint jelzett, s egy alacsony teherautó gurult oda a biztonsági korláthoz, melynek nyitott platóját vitorlavászon takarta. A borostás, unott képő sofır úgy dudált, mintha alig várná, hogy elhúzhasson innét. Három fegyveres ır jött elı. Óvatosan mozogtak. Matt sejtette, hogy azt az utasítást kapták, ne engedjenek be senkit. Ma este nem. Az egész telepen riadókészültség lehet. - Quiénos son usted? Qué usted desea? A szavak halkak, távoliak voltak. A sofır dörmögött valamit, de olyan halkan, hogy az ırnek be kellett hajolni a vezetıfülkébe, hogy hallja. Ez hiba volt. Egy kéz kapta el az ır nyakát. Abban a pillanatban a vásznat félrelökték, és két alak ugrott ki alóla, csillagfejő bottal a kezében. A következı másodpercben mindhárom ır eszméletlen vagy halott volt. A sofır intett Atocnak. - Indulunk - suttogta Atoc. Matt bólintott. Hihetetlennek találta, hogy ezekkel a kıkor-szaki fegyverekkel rohannak le egy huszonegyedik századi kutatóközpontot, de eddig az inkák igencsak hatékonynak bizo-nyultak. Az egész támadósor felemelkedett és megindult. Közben a férfiak a teherautóról besurrantak az ırházba, és a korlát felemelkedett, az elektronikus kapu kinyílt. Matt szája kiszáradt. Szinte túl könnyő. Hát senki nem figyel a telepen? Az ırök a toronyban meghaltak, emlékeztette magát, és az inkák mind sötét ruhát viselnek. Ha valaki figyel is, a hadsereg beleolvad a sivatag üres szürkeségébe. Némák és jószerével láthatatlanok. Pedro ment elöl. Aztán Atoc és a többiek, át az utakon és járdákon, megbújva a falak tövében. A telep ott feküdt elıttük, és senkit nem láttak. Csak a kivilágított ablakok és a gépek halk zümmögése figyelmeztette ıket, hogy nincsenek egyedül. Richárd és Matt léptek be utolsónak, így ık látták a legtisztábban, ami ezután történt. Négy inka odaszaladt a rádiótoronyhoz, és elkezdtek mászni. Atoc a többiekkel fedezte ıket, figyeltek, hátha jön valaki. Még mindig nem mutatkozott senki. Ám akkor, az utolsó pil-lanatban az egyik halott elárulta ıket. Az ır a toronyban, akin átment a lándzsa. Hirtelen elırebukott, átzuhant a korláton, és mennydörgésszerő robajjal csapódott az egyik hullámlemez tetıre. Mindenki megmerevedett. Még a lélegzetüket is visszafojtották. Lehetséges, hogy ekkora zajt senki nem hallott meg? Sziréna hasított az éjszaka csendjébe. Reflektorok gyulladtak fel, minden árnyék eltőnt, a telep fehérben vakított. Az összes inkát felfedték. Matt és Richárd kuporogtak a legrosszabb helyen, egy lapos, nyílt térségben az aszfalton. Ajtók csapódtak ki. İrök jelentek meg. Géppisztoly kelepelt. A falakból téglaszilánkok záporoztak a becsapódó lövedékek nyomán. Egy csoport inka a földre zuhant, golyózápor söpörte el ıket. Richárd elkapta Mattét és egy rakás fémhordóhoz húzta. Énje egy része tudta, hogy ırültség tőzharc idején benzineshordók mögé bújni. Énje másik része viszont azt mondta, Salamanda emberei nem annyira ırültek, hogy feléjük lıjenek. Az inkák szétszóródva próbáltak menedéket keresni. Újabb lövések ropogtak. A tetıkön ırök tőntek fel. A legnagyobb épület ajtaja kicsapódott, s egy férfi lépett ki rajta, kezében pisztollyal. Láthatóan cseppet sem zavarta a káosz, gondosan célzott és lıtt. Az egyik mászó, aki már félig felért a rádiótornyon, felkiáltott és lezuhant. Matt vére megfagyott. Ismerte a férfit, aki lıtt. Rodriguez volt, a rendırkapitány Limából. Most éppen menedéket keresett egy ajtóban, onnét kiabált parancsokat valakinek maga mögött. Mit keres itt a rendırfınök? Az

nem meglepetés, hogy Salamandának dolgozik. De ezek szerint a hivatalos szolgálatát teljesen elhanyagolva irányítja itt a biztonsági ırséget. Valami megcsillant a kemény fényben, s egy lándzsa suhant el Rodriguez mellett és állt az ajtóba. Rodriguez fogait kivillantva nevetett, majd megint lıtt. Matt látta, hogy valami átpö-rög az egyik épület elıtti üres téren: három, összekötött rézgolyó. Eltőntek a sötétben, s a következı pillanatban az egyik ır leszédült a tetırıl, a kötelék rátekeredett a nyakára. A rendırfınök elé zuhant, és ott feküdt rángva. Újabb gépfegyverek dörrentek. Mindenhonnét ırök özönlöttek elı, kiugrottak az ajtókon, s azonnal védekezı helyzetet foglaltak el. Matt elcsüggedt. Túlerıvel állnak szemben. És hol lehet Pedro? Már kezdte megbánni, hogy az inkákkal tartott. Nem tud nekik segíteni. Semmit nem tehet. Vagy mégis? Richárddal egy kis téglaépület elıtt voltak, amin egy koponya és két keresztbe tett csont díszelgett, és ugyanaz a szó, amit a reptéren látott. Peligro. Veszély. Odabent valami gépezet zümmögött. - Richárd! Az újságíró megértette. Felemelte a lábát, és mindent beleadva berúgta az ajtót. Matt berohant. Az épület tele volt gépekkel és nagy teherbírású biztosítékszekrényekkel, az ezüst fogantyú mindegyiken BE állásban volt. Nekiálltak kikapcsolni ıket. Ha zavart tudnak okozni a telep áramellátásában, talán meg tudják állítani az őrbe küldött jeleket. Elektromos recsegés-ropogás hallatszott. A kürt elhallgatott, sötétség borult a telepre. Valahogy sikerült kikapcsolniuk a biztonsági rendszert, ami megadta az inkáknak a kívánt elınyt. Mivel magasan a hegyekben éltek, hozzá voltak szokva a sötétséghez, s ezt kihasználva most egyenként elkaphatták Sala-manda embereit. - Menjünk - mondta Matt, és válaszra sem várva, kifutott a generátorterembıl, el a rádiótorony alatt, majd be a másik oldalon álló épületbe. Ez volt a fı irányító központ. Közvetlenül a torony mellett állt, a különbözı mőholdvevıkbıl vastag kábelek futottak ide. Matt nem is sejtette, mit fog találni odabent. Fegyvere nem volt, tudta, hogy rettenetes kockázatot vállal. De nem nézheti ölbe tett kézzel, ahogy az inkák harcolnak érte. Felötlött benne, hogy ha Richárddal meg tudják találni az irányítószervet, talán más pályára állíthatják a mőholdat. Vagy megtalálhatja Salamandát. Eddig nem mutatkozott, de itt kell lennie. Ez a diadala éjszakája. Nem fog otthon ülni. Matt a lehetı leghalkabban lépkedve egy nagy, teljesen zárt kamrába jutott. Felnézett. A kintrıl látott üvegkupola magas-lott fölötte. Odafent látta az éjszakai eget és a rádiótornyot. Minden falat plazmaképernyık borítottak, némelyik tele digitális adatokkal, másokon az éjszakai ég. Alattuk sorakoztak a kezelıszerverek, jó húsz emberre tervezve, szép sorban elosztva a teremben körbefutó pulton. Középen tucatnyi asztal és szék állt, akár egy osztályteremben. Térképek és papírok borították ıket, némelyik a padlóra hullt. A személyzet kirohanhatott a harc kezdetekor. A terem elhagyatottnak tőnt. Egyetlen ember maradt csak idebent. Az egyik asztalnál ült, és buzgón írogatott valamit. Matt közeledtére lassan megfordult. Fabian volt. Egy pillanatig egyikük sem szólt. Aztán Fabian törte meg a csendet: - Matthew! - kiáltott fel izgatottan. - Mr. Colé! Mit keresnek itt? - Azt hiszem, mi is ezt szeretnénk kérdezni magától - felelte Richárd. De most, hogy belegondolt, Matt mindent értett. Egy sofırt, Albertót küldték ki elé a reptérre, hogy vigye a rendırség karjaiba a Hotel Európába. Eddig azt hitte, hogy a sofır Rodriguez kapitánynak dolgozott. Pedig Fábiánnak, ezt Fabian el is ismerte legutóbb, amikor telefonon beszéltek. És majdnem az a telefon lett Matt veszte. Amint elmondta Fábiánnak, hol van, a férfi azonnal továbbadta az információt Salamandá-nak meg a rendırségnek. Áruló. Végig az volt.

Fabian mintha összement volna, amióta utoljára látták. Szokás szerint drága öltönyt viselt, de a ruha rendetlenül lógott rajta, arca borostás volt, nyakkendı sehol. Ivott is, az asztalon félig üres üveg állt, a tekintete pedig üveges volt. Richárdra és Mattre meredt, hitetlenkedve pislogott. Inkább zavartan, mint félve vagy meglepve. - Maga... - Richárd csúnyát káromkodott. Fabian körülnézett. - Ezek meg hová tőntek? Pár perce még rengetegen voltak itt. - Mikor kezdett Salamandának dolgozni? - Ó, már rég. Még a Hollókapu elıtt. Ami azt illeti, ı a volt kiadóm. Kiadta két könyvemet, és találkozót kért tılem. Azt mondta, nagyon érdekli, amirıl írok. Az ısi történelem. Nazca. A Nexus is érdeklıdött utánam. Megkértek, hogy csatlakozzak hozzájuk. De én akkor már döntöttem... - Miért? - Mert a gyıztes oldalon akarok állni. A világ meg fog változni. Minden meg fog változni. És a kérdés, amit fel kell tennünk: nyomorúságban és fájdalomban akarunk továbbélni, vagy a gyıztessel? Mr. Salamanda fogalmazta meg így. Meggyızött, hogy a Nexusnak esélye sincs. İsidıktıl fogva él a jóslat, hogy az Öregek visszatérnek és uralni fogják a világot, szóval mi értelme harcolni ellene? - Maga adta neki a naplót. - Elárultam a templomi találkozót. És elmondtam, amikor Matt Cuzcóból felhívott. Sajnálom, Matt. Nem akartam, hogy bántódásod essék, de mindent vagy semmit. Fabian felállt, kortyolt az üvegbıl, majd az egyik legnagyobb képernyıhöz ment. Ezt Matt is észrevette, amikor belépett. Radarképernyı volt. Száz meg száz apró fehér pöttyöt mutatott a fekete háttéren. A bal felsı sarokban azonban egyetlen pont szép egyenletesen mozgott. - Ott van - mondta Fabian. - A Cygnus. A hattyú. Csak csodálni lehet Salamanda zsenialitását. Nagy koponya! - kuncogott magában. - Mesterséges csillaggal nyitja ki a kaput. -A képernyı alján lévı óra 22:19:58-at mutatott. A másodpercek pörögtek. - Alig két óra, és a helyén lesz. Már az égvilágon semmit nem tehetnek - motyogta. - És mindennek vége lesz. - Meg tudjuk állítani - jelentette ki Matt. - Nem hiszem. Ugyanis... Ám mielıtt folytathatta volna, kicsapódott az egyik ajtó, és egy férfi támolygott be. Rodriguez volt. A jelek szerint a harcok sőrőjébıl jött. Szürke arcát kosz és izzadság csíkozta. Egyik kezében pisztolyt szorongatott, másikkal a karját. Megsebesült, egyenruhája ujján átütött a vér. Matt nem tudta, vajon ıérte jött a férfi, vagy csak menedéket keresett. Mindenesetre megtalálta. - Te! - Rodriguez győlölettel és élvezettel köpte a szót. Kihúzta magát, felemelte a pisztolyt és Mattre célzott. Matt nem szólt semmit. Alig pár méterre állt. Rodriguez kapitány megjelenése mindent megváltoztatott. İ meg Richárd védtelenek. Fabian nem fog segíteni. Más nem volt a teremben. Mit tehetne? Egy gondolat villant át az agyában. Forrest Hill. A kötekedı Gavin Taylor, kezében a pohárral. Matt akkor használta az erejét. Véletlen volt, de felejthetetlen. Felrobbantotta a poharat meg a csillárt a puszta gondolatával. Most meg tudja csinálni? - Limában elmenekültél - mondta fogcsikorgatva Rodriguez. - És Cuzcóban is. Harmadszorra nem fogsz. Itt a vége. - Hagyja békén! - Richárd szólalt meg, és a pisztoly egy pillanatra feléje fordult. Ha megpróbálna rárontani, Rodriguez lelıné, majd nyugodtan végezne Matt-tel. - Maga az újságíró? - A rendır valahogy felismerte. - Elsınek akar meghalni, vagy másodiknak? Választhat.

Matt elkeseredetten próbált a fegyverre összpontosítani. Miért nem megy? Minek van egyáltalán titkos ereje, ha nem tudja használni? Könnyen kéne, hogy menjen. Egy energialö-ket, és a pisztoly már a terem túlsó végébe repülne. Az ıt tartó férfival együtt. De nem ez történt. Rodriguez a szívére célzott. Matt szinte érezte, ahogy a rendır ujja rászorul a ravaszra. És akkor Fabian lépett a tőzvonalba. - Nem kell megölnie ıket - mondta. - El az útból! - förmedt rá Rodriguez. Fabian feléje indult. - Nem, nem, nem. Nincs erre szükség. Nem kell megölnie senkit. Gyıztünk! Ahogy Salamanda megmondta. Egy órán belül átjönnek az Öregek, és az egész világ a miénk lesz. Sajnálom, Rodriguez kapitány. Nem érdekel, mit mond. Nem nézem végig, ahogy lelı egy gyereket. - El az útból! - Nem! - Fabian már majdnem odaért. Bizonytalanul állt a lábán az italtól és a kimerültségtıl. Rodriguez és Matt között állt, kezét a rendır karjára tette és lefelé nyomta. - Salamanda megígérte, hogy a fiúnak nem esik bántódása. - Salamanda hazudott! - nevetett Rodriguez, és meghúzta a ravaszt. Matt összerezzent. Fabian hátratántorodott, de valahogy állva maradt. Lenézett. Vér ömlött a testébıl. Az ingét és nadrágját már átáztatta. Hátralépett, majd hirtelen összerogyott. Rodriguez másodszor is Mattre célzott. És akkor robbanás hallatszott, a pisztolylövésnél sokkal han-gosabb. Kintrıl. Matt felnézett. Az inkák felrobbantották a rádiótornyot. Hogy hogyan, sosem fogja megtudni, de nyilván nem pusztán rézgömbökkel, lándzsákkal meg hasonlókkal jöttek. Az egyikük plasztik rob-banóanyagot is hozhatott. Matt mindent tisztán látott az üvegkupolán át. Az acélrúd éles villanással szakadt ketté. Lángok csaptak fel. Aztán a rúd teteje levált, s a mőholdtányérokkal együtt oldalt dılt. A rúd hegye, akár egy lándzsa, zuhant lefelé az égbıl. Richárd és Matt félrevetıdtek. A rúd betörte a kupolát. Rodriguez minden idegszálával Mattre figyelt, talán fél másodpercre volt a lövéstıl. Csak akkor vette észre, mi közeleg, amikor már késı volt. Fél tonna acél és mőanyag csapódott be az irányító központba. Rodriguez közvetlenül a kupola alatt állt. Még sikoltani se jutott ideje, ahogy a masszív fém és üveghegy rázuhant. Matt elvágódott és odébb csúszott a padlón. Mintha az egész terem felrobbant volna. Fülsiketítı zaj hallatszott. Ezer szilánk záporozott a hátára és a nyakába. Égett szagot érzett. Minden elsötétült. Csend. Megpróbált felállni, ám a lába nem engedelmeskedett. Egy pillanatra megrémült. Összenyomta a torony? - Richárd! - kiáltotta. - Itt vagyok! - kiáltott vissza az újságíró messzirıl. Matt feltápászkodott. Pár vágástól és karcolástól eltekintve sértetlen maradt. Richárd is felállt. Üvegszilánkok borították. Tele volt velük a haja, a válla, és a homlokán vágás húzódott, de amúgy ı is jól volt. És akkor kitárult az ajtó, és Pedro rohant be. Egyik kezében parittyát tartott. Arca olyan vadságot tükrözött, amilyet Matt még életében nem látott. Atoc vele volt. Matt megkönnyeb-bülten látta, hogy mindketten sértetlenek. - Vége - mondta Atoc. - Salamanda emberei menekülnek. A torony ledılt. Innét nem tehetnek többet. - Megcsináltuk! - fújt Matt. - Gyıztünk - mosolygott Atoc fáradtan. - Tévedés...

A hang a romok közül jött. Matt elnézett a halott rendırkapitány mellett, és Fábiánt látta, aki épp megpróbál felülni. Borzasztóan sápadt volt. Nem lehetett megmondani, mennyi vért vesztett, de az öltönye bíborszínre váltott. - Már akartam mondani. - Mintha gyerekhez beszélt volna, a szavak egyszerően jöttek ki. Talán tudta, hogy csak percei vannak. - Az elejétıl tévedtek. A hattyú... - Nyelt egyet. - Innét irányították. De amikor hatótávolságra ért... Salamanda átvette. - Hol van? - kérdezte Matt. - Qolqa elıtt. Egy mozgó laborban. İ irányít. Nézzék... A csillagokat mutató plazmaernyı csodával határos módon nem sérült meg. A fekete pöttyök még ott voltak. És az egyetlen mozgó is. Már félig átért a képernyın. Nemsokára az aljánál lesz. A digitális óra 22:24:00-t mutatott. Kilencvenhat perc maradt éjfélig. - Sajnálom - nyögte Fabian. - De mondtam. Az elejétıl biztos volt, hogy nem gyızhetnek. Azzal oldalt dılt, és Matt tudta, hogy meghalt. - Hogy értette? - kérdezte Atoc. - Még nincs vége -jelentette ki Matt. - Salamanda a sivatagban van. Onnét irányítja a mőholdat. - A pontra mutatott, aminek már csak fél méter volt vissza a képernyın. Az hány kilométer lehet a valóságban? Matt lelki szemei elıtt látta, ahogy a mesterséges csillag egyre közelebb ér a helyéhez a hegyek között. - Meg kell állítanunk - értett egyet Richárd. - Az nem lehet, hogy mindez semmiért volt. - Milyen messze van innét Salamanda? - kérdezte Atoc. - Nem tudom. Százötven kilométer. Annál nem lehet messzebb. - Van itt egy helikopter... Ahogy Richárd, Matt, Pedro és Atoc kilépett az irányító központból, másféle csend borult a telepre. A halál csendje. Mindenütt testek hevertek, voltak köztük inkák is, de fıleg Salamanda emberei. A levegıt égett szag ülte meg. Fölöttük a félbetört rádiótorony görbén, füstbe burkolózva meredezett. Mindent tégla- és fémdarabok borítottak. A falakat golyó ütöt- te lyukak pettyezték. Minden fény kialudt, az inkák azonban hoztak olajlámpásokat, s most azokkal keresték a sebesültjeiket és halottaikat. İk négyen megpróbáltak nem törıdni a pusztítással, és a felszállóhelyhez szaladtak. Rossz hír fogadta ıket. Kétüléses gép volt. Habár a kulcsok a helikopterben voltak, és Atoc tudta vezetni, csak egy utasnak maradt hely. Csak Atoc és még valaki nézhet szembe Salamandával Qolqánál. Melyikük legyen? Nem volt idı megbeszélni. - Én megyek - jelentette ki Matt. - Matt... - mondta Richárd. - Ez az én dolgom, Richárd. Én kezdtem. Az egész miattam van. Én megyek Atockal. Pedro is elırelépett. Még mindig szorongatta a parittyát. Dávid jutott róla Matt eszébe, aki Góliát ellen készül. Biccentett. - Mi ketten is elférünk. Pedrónak igaza van. Neki is jönnie kell. - De csak gyerekek vagytok! - tiltakozott Richárd. A hangja rekedt volt, biztos a füsttıl. - Nem csinálhatjátok végig magatok. - Mindig is magunk voltunk - felelte Matt. Halványan mosolygott. - Ennek így kell lennie, Richárd. Az amauta megjósolta, hogy ez lesz. Úgy látszik, igaza volt. - Nincs idınk - szólt közbe Atoc. Húsz perc volt vissza tizenegyig. A mőhold hamarosan pályára áll. Matt bólintott. Pedróval elindultak. A helikopternek majdnem öt perc kellett a felszálláshoz. A rotorok felverték a homokot, az egész jármő porfelhıbe burkolózott. Richárd nézni akarta, de csorogtak a könnyei. Karjával eltakarta az arcát. Alig kapott levegıt.

A gép hangereje nıtt. A helikopter esetlenül felemelkedett a földrıl. A hunyorgó Richárd látta Mattét és a mellette szorongó Pedrót. Komolynak tőnt, sokkal komolyabbnak, mint bármikor. A helikopter billent egyet-kettıt. Majd hirtelen felemelkedett és elsüvített. Alig egy óra maradt.

A kapu kinyílik Pedro látta meg elıször. A levegıbıl ezüst gyufásdoboznak látszott, ahogy csillogott a holdfényben a Nazca-fennsík nagy ürességében. Lehetett volna utánfutó vagy lakókocsi. De egymaga ment ki a sivatag közepére, kerekei nyomot hagytak a puha talajban, s leparkolt a Qolqa helye elıtt. Kétség sem férhetett hozzá, ki ül benne. Ez volt a mozgó laboratórium, amirıl Fabian beszélt. Salamanda onnét irányította a mőholdat. Az út féLórát vett igénybe. Éjfélig harminc perc maradt csupán. - Valami nem stimmel - dörmögte Atoc. Alig mondta ki, Matt már érezte is. A helikopter megremegett és mintha megállt volna a levegıben. Háromszáz méter magasan voltak, és Matt hirtelen nagyon is érzett minden egyes métert. Gyomra meglódult, ahogy zuhanni kezdtek. A mellette szorongó Pedro ijedten felkiáltott. Atoc kétségbeesetten rángatta a botkormányt, s a zuhanás abbamaradt, a helikopter tántorgott a levegıben, akár egy részeg. - Mi az? - kérdezte Matt. - Nem tudom. Egyetlen kósza golyó okozta a galibát még a telepen. A helikopter oldalába csapódott, megsértve a fı hidraulikus kábelek egyikét, s noha az egy darabig még kitartott, igazság szerint fel-szállniuk sem lett volna szabad. A rotorok meghajtása hirtelen megszőnt, a gép szabadesésbe kezdett. Mintha egy fekete lyuk szippantotta volna be. Az egész világegyetem pörgött körülöttük, s az ezüst, sárga és fekete kavargásban Matt megpillantotta a feléjük száguldó sivatagot. Atoc kiáltott valamit a saját nyelvén, talán fohászkodott. A mőszerfalon az összes kijelzı megırült, mutatók pörögtek, számlálók forogtak vadul, figyelmeztetı fények villogtak feleslegesen. Pedro megragadta Mattét. Az egész kabin hevesen rázkódott. Matt mindenbıl hármat látott. Szemgolyói mintha ki akartak volna szakadni a fejébıl. Atoc megtette, amit tudott. A rotorokban még így is maradt annyi energia, hogy úgy-ahogy le tudja tenni a gépet. Az utolsó pillanatban megint kiáltott valamit, de a saját nyelvén, így Matt sosem tudta meg, mit. A túl gyors helikopter becsapódott a földbe és felbillent. Matt Pedróra zuhant. Aztán a rotorok is elérték a talajt, förtelmes visító hang hallatszott, s az egyik rotor széthasadt. Matt nem volt benne biztos, ez után mi történt. A levegı megtelt repkedı fémdarabokkal, s az egyik eltalálhatta a pilótafülkét, mert az üveg szétomlott. Égett szagot érzett. A mőszerfalból szikrák csaptak fel, feje fölött pedig ragyogó fény kezdett villogni. Elırezuhant. Mintha a helikopter szakozott volna, aztán megint hátradılt. A farka nagy csattanással ért földet. Végre minden megnyugodott. Matt körülnézett, de semmit nem látott. A por buraként vette körül ıket. A pilótafülke félig belenyomódott a sivatagba. A helikopter az oldalán feküdt. Nem bír moccanni! Pár iszonyú másodpercig azt hitte, megbénult. Aztán rájött, hogy az öv szorítja le. Lassan, nagy erıfeszítéssel lenyúlt és kioldotta. Benzinszagot érzett, alig tudta leküzdeni a rátörı rettegést. A helikopter mindjárt felrobban. Elevenen elégnek! - Pedro? - nyögte. Szerette volna tudni, él-e egyáltalán. - Matt... Pedro kivergıdött Matt alól és kikúszott a pilótafülkébıl a sivatagba. Matt követte. Nedves és ragadós valamit érzett az arcán és nyakán. Odanyúlt. Vér. Még nem tudta, hogy a sajátja-e.

Egész teste merı fájdalom volt. Tudta, hogy a nyaka és gerince megsérülhetett. Kész csoda, hogy egyáltalán tud mozogni. Lába alatt hideg talajt érzett. A megcsavarodott, törött rotorok ott lógtak fölötte. A helikopter farka kettéroppant. Odakúszott Pedróhoz. - Odébb kell mennünk. - A levegıbe szimatolt. - A helikopter még felrobbanhat. Az üzemanyag... - Atoc? Atoc görnyedten ült a pilótaülésben, és Matt tudta, hogy meghalt. Azt is tudta, hogy Atoc vére spriccelt rá. Az inka keményen küzdött, hogy megmentse a két fiút, de magát már nem tudta. İt nézve Mattét határtalan szomorúság fogta el. Elıször Micost ölték meg a haciendán. És most Atocot. Két huszonéves testvér, mindketten halottak. Miért? İszintén hitték, hogy Matt és Pedro olyan fontosak, hogy érdemes értük feláldozni az életüket? Matt szeme könnyes lett. A szomorúsággal együtt azonban jött a düh és győlölet Salamanda, Fabian, Rodriguez és az összes mohó felnıtt iránt, akik meg akarják változtatni a világot. İk rángatták ıt bele ebbe. Miért nem tudják élni az életüket és békén hagyni ıt? Pedro kérdıen nézett rá. Tekintete egyértelmő volt. Hogyan tovább? - Megkeressük Salamandát. És megállítjuk- felelte Matt. Pedro azonban nem tudott vele tartani. Matt lepillantott és meglátta a szörnyő igazságot. Pedro nem panaszkodott és nem mutatta a fájdalmát, pedig kinyújtott lábán látszott, hogy eltört a bokája. A lábfeje rémes szögben hajlott, s fél lábszára máris felduzzadt. Egy hosszú pillanatig egyikük se szólt. Egy fiú áll ki az Öregek ellen, de egyedül elbukik. Az éjszakai szél mintha az amauta szavait súgta volna Matt fülébe. Szóval így kell történnie. Mindent szépen elıre elrendeztek. Helikopter-baleset. Atoc meghal. Pedro pedig megsebesül és nem tud járni. Matt magára marad. Ahogy megjósolták. Komoran elmosolyodott. - Adíos... - Ne, Matteo! - Mennem kell. - Matt felállt. A helikopterroncs kezdett hőlni. Már nem lesz robbanás. Itt hagyhatja Pedrót. - Richárd és a többiek majd jönnek. Nem kell sokáig várnod. Nem tudta, Pedro megértette-e. Már nem is számított. Sarkon fordult és elindult. Nem érzett semmit. Talán a nyaka és a háta megsérült, de amúgy megúszta a kényszerleszállást. Késıre járt, de nem volt fáradt. Nem futott, csak gyorsan ment, hallgatta léptei halk neszét a homokon. A szél elállt. A sivatagban hihetetlen nyugalom honolt, mintha az egész világ visszatartotta volna a lélegzetét. Felnézett. Az ég igen fekete volt, és tele volt csillagokkal. Ki tudta venni a távolban a hullámzó hegyeket; akár egy ecsetvonás az éjszaka hatalmas vásznán. Eszébe jutottak a kondorkeselyők. Vajon itt vannak még? Hadd jöjjenek. İ készen áll. Érezte a bensıjében duzzadó erıt. Nem azért választották ıt, mert közönséges fiú. Azért választották, mert az Ötök egyike. Tudta, mit kell tennie. A mobil labor ott volt elıtte. Mennyi idı lehet? Még mindig nem volt órája, nem tudta, elkésett-e. Talán már el is múlt éjfél... Akkor valahol a Nazca-sivatagban vagy talán Peru másik részén már kinyílt a kapu. Az Öregek újra a földre lépnek. A laboratórium részben teherautó volt, részben tartálykocsi, részben lakóbusz. Nyolc, vastag kereke volt, de miután megérkeztek vele, fémlábakra állították, így a kerekek jó húsz centire lebegtek a talajtól. Elöl volt egy vezetıfülke - üres -, és oldalt egy ajtó három lépcsıvel. Matt szeme a tetıre tévedt. Egy háromméteres mőholdvevı meredt onnan az égre, vastag kábelek

futottak belıle a jármőbe. Mindenféle szerkezetek vették körbe. Leghátul létra vezetett fel. Ez könnyebb lesz, mint hitte. Megállt. Eszébe jutott, hogyan kell csinálni. A kulcs az égésszag. Valahogy az egész a szülei autóbalesetével kezdıdött nyolc éve. Aznap reggel anyja odaégette a pirítóst. És amikor eltöltötte az az erı, ennek a meghatározó pillanatnak az emléke is mindig bevillant. Amikor Gavin Taylor felbuktatta a Forrest Hillben, akkor is égésszagot érzett. A következı pillanatban pedig felrobbant a csillár. És másnap, amikor Gwenda bele akart hajtani a tartálykocsival az iskolába... akkor is. Most is érezte a szagot. Lehunyta a szemét, és hagyta megtörténni. Karját lazán összefonta a mellén. Tarkóján érezte az éjszaka hővösét. Nyugodtan várt. Már nem kellett erılködnie. Az erı eltöltötte és ı uralkodott rajta. Kinyitotta a szemét. A mőholdvevı izzani és görbülni kezdett, mintha nagy hı érné. Matt összpontosított. Mintha elıretolta volna énje egy részét. Láthatatlan valami folyt ki belıle. Lövést hallott, de tudta, hogy senki nem lıtt rá: egy csavar szakadt ki a tetıbıl. Elmosolyodott. Újabb csavar roppant el, majd még kettı. A mőholdvevıt négy ember se tudta volna megmozdítani, Matt mégis úgy tépte le, mintha papírból lett volna. Az egész tányér remegett, mintha le akarna rázódni a tetırıl. Matt segített neki. Csak villant a szeme, és a tányér kiszabadult, a kábelek és támaszok elpattantak, az egész pörögve az éjbe veszett. Vége. Akárki van a jármőben, már nem tudja irányítani a mőholdat. Matt csak ámult, hogy azok után, amin átment, ilyen gyorsan véget érhet az egész. A mobil laboratórium ajtaja kicsapódott, megjelent egy alak. Salamanda volt. Matt csak egyszer látta, de a megnyúlt fejet, az apró szemet és szájat, a foltos bırt nem lehetett elfelejteni. Fekete nadrágot és fehér inget viselt. Óvatosan kilépett. Még az a három lépcsıfok is kihívást jelentett neki. Minden figyelmét arra fordította, hogy megtartsa a fejét. Egész életében erre figyelt. Mögötte a nyitott ajtón át Matt férfiakat és egy fehér köpenyes nıt látott. Miss Klein. Emlékezett rá a haciendáról. Vajon mit kereshet itt? Persze Salamanda egymaga nem tudta volna nyomon követni a mőholdat. Elhozta a technikusait is. Matt szinte közönyösen tette fel magában a kérdést, hogy mi lesz most. Salamanda leért, s ott megállt. İt bámulta. Valami volt a kezében. Persze: pisztoly. Komolyan azt hiszi, hogy használni tudja ellene? - Mit akarsz itt?! - üvöltötte magán kívül Salamanda. Arcát eltorzította volna a düh, csakhogy az mindig is torz volt. Szeme lángolt. - Hogy kerültél ide? - Mennyi az idı? - érdeklıdött Matt. Salamanda megdermedt. Mintha pofon csapták volna. - Hogy...? - Mennyi az idı? A férfi megértette, miért kérdezi. - Öt perc múlva éjfél! Öt perc, már csak ennyi kell! Öt perc! Felkapta a pisztolyt és lıtt. A golyó kirobbant a csıbıl és elindult Matt feje felé. A közelébe sem ért. Mattnek fogalma sem volt, hogy csinálta. Még sosem érzett ilyet. Egyszerően összpontosított, és a golyó megállt a levegıben. Aztán biccentett, és a golyó elsüvített az éjbe. Majd elindított egy energialöketet. Salamanda érezte, ahogy a tiszta energiahullám elszikrázik mellette. İt nem érintette, de a mobil laboratóriumot mintha nukleáris találat érte volna. Úgy repült el, akár a játék egy dühös gyerek kezébıl, át meg átfordulva gurult jó száz métert, mire megállt, be-horpadva-összetörve. Salamanda csak állt ott magára maradva. A pisztolyt tartó keze ernyedten lógott. - Azt hiszed, nyertél, pedig nem - mondta. - A világ az Öregeké volt, és az övék lesz megint. Ez áll a naplóban is.

- A napló tévedhetett. - Nem tévedett. Matt bámulta a férfit, aki oly sok szenvedést okozott neki, aki megpróbálta megölni, és aki barátai haláláért is felelıs volt. - Miért csinálta? Maga gazdag. Házai vannak. Hatalmas vállalata. Nem volt elég? - Gyerek vagy - nevetett Salamanda -, különben értenéd. Sosem elég. - Elhallgatott. Semmi nem moccant. A laboratóriumban az emberek eszméletlenek vagy halottak voltak. Továbbra sem rezdült szellı se. - Van fogalmad, mennyire győlöllek? - Magának csak győlölete van. Salamanda felemelte a pisztolyt és kilıtte az öt megmaradt golyót. Matt visszafordította a golyókat. Irányítani azonban már nem tudta ıket. Három ártalmatlanul suhant el, kettı viszont belecsapódott Salamanda mellkasába. A férfi hátrazuhant. Matt hallotta, ahogy elroppan a nyaka. A hatalmas fej oldalt billent. A szem üresen meredt az éjszakába. Vége. Matt nagyon fújt. Visszamegy a helikopterhez és Pedróval marad reggelig, ha kell. Addigra biztos megérkeznek Richardék. Már úton lehetnek. Megborzongott. Eddig észre sem vette, de büdösség érzıdött a levegıben. Rohadt hús szaga. Felnézett, mert eszébe jutottak a keselyők. Nyomuk sem volt. Az ég azonban színt váltott. Valami lüktetett a feke-teségben. Sötétmályva színő valami. A csillagok sokkal élesebbek lettek, természetellenesen élesek. Akár az égık, mielıtt kiégnek. Matt feje sajgott. A hegyek felé nézett. És ott volt. Magányos, éles fény mozgott vízszintesen útban két hegycsúcs közé. Nagyon alacsonyan. Ahol Matt állt, onnan úgy tőnt, mintha csak méterekre lett volna a földtıl. Azonnal tudta, hogy nem csillag. Nem is repülı. Mőhold. Csak az lehet. Mattét iszonyú üresség töltötte el. Visszagondolt a történtekre. Salamanda irányította a mőholdat. Aztán megérkezett ı és lerombolta a laboratóriumot. Csakhogy elkésett. Mintha pisztolyt tett volna tönkre, miután már kilıtték. A mőhold pályáját nem jutott ideje megváltoztatni, az pedig irányítás nélkül is folytatta útját a kijelölt pontra. Persze, hogy nem áll meg. A végén talán a földre zuhan. De az már nem számít. Abban a pillanatban, hogy a helyére ér, a csillagok együttállása befejezıdik, a zár enged, és a kapu kinyílik. És pontosan ez történt. A kapu mégis kinyílt. Matt érezte, hogy a talaj megremeg a lába alatt. Lenézett. Repedés jelent meg a homokban. Nem messze kezdıdött, és cikcakkosan futott a messzeségbe. Egy másik repedés keresztezte. Aztán mind több indult el minden irányba. Mintha az egész sivatag széttöredezett volna. Közben valami folyadék bugyogott fel a repedésbıl, ki a homokba. Sötét színő volt, valahol a barna és a vörös között, sőrő, akár a ragasztó vagy a melasz, csak épp kétségtelenül vér volt, Matt érezte édes, émelyítı szagát. A repedések tágultak. Matt érezte, hogy ı maga is mozog. Mint a földrengés, csak lassabb, határozottabb. Az égen a mályvaszín fény még hevesebben pulzált. Valahol valami rikoltozni kezdett. A vékony, magas hang minden-honnét jött. Matt a fülére akarta tenni a kezét, de tudta, hogy úgyse használ. Most megértette, amit eddig nem. Azért jött Peruba, hogy megkeresse a második kaput, és azt hitte, a Nazca-sivatagban találja. Pedig tévedett. Mind tévedtek. Mert maga a Nazca-sivatag volt a kapu. Az egész mindenség. Látta a vonalakat, onnét, ahol állt, ami elvileg lehetetlen volt. Izzottak. Körök és háromszögek, négyzetek és téglalapok, hatalmas léptékő rajzok, melyek húszezer év várakozás után most aktiválódtak. A talaj morgott. A rezgések egész testében rázták Mattét. Próbált összpontosítani, összegyőjteni a saját erejét, de hiába. Teljesen magára maradt, ahogy azt megjósolták, nem tehetett semmit. A moraj hangosodott, jeges szél lebbent, szemébe fújta a port, összeborzolta

a haját. Elvesztette az egyensúlyát. Nevetés visszhangzott a sivatagban. Látótere remegett, olyan hang hallatszott, mint egy óriási ostor csattanása, s a puszta hangereje majdnem földre döntötte. Fény robbant ki a talaj- ból, belehasított a levegıbe, felsüvített az égbe. Matt elvakulva térdre rogyott. Csend. Minden megállt. Aztán feltőntek a lények. Mintha vulkán törne ki, óriási madár robbant ki a földbıl Matt elıtt, és megállt a levegıben, olyan gyorsan verdesett a szárnyával, hogy az szinte nem is látszott. Körülötte bugyogott a föld. Mattét csapdosta a szél. Eltakarta arcát karjával, nehogy megvakuljon. Egy gigantikus kolibri volt. Szeme fekete, ragyogó és gonoszsággal teli. Csıre félig kinyílt, és Matt tudta, ha akarná, egészben lenyelhetné ıt. Négy erıs, szırös láb bukkant elı hirtelen, és egy gigantikus pók tornázta ki magát lentrıl. Matt látta hasa alatt a méregzacskót. Nyakából két csillogó méregfog állt ki. Egy pillanatig megállt, rángott, majd elszaporázott a sötétbe. Visítva egy majom ugrott elı a semmibıl, farka fel- majd kitekeredett, fogait groteszk vigyorban mutogatta. A korábban a levegıbıl látott alakok egytıl egyig életre keltek. Matt maradt, ahol volt, térden állva várta a halált. Húsz másodpercig semmi nem történt. Aztán zümmögı hang támadt. Mélyen és távolian kezdıdött, majd emelkedett, hangosodott, míg végül olyan lett, mint egy motoros főrész, ami félbe akarja vágni a világot. Matt a fülére tapasztotta a tenyerét. A következı pillanatban hatalmas felhınyi rovar zúgott ki a repedésekbıl és csapódott a levegıbe. Kövér, fekete testő legyek voltak. Vég nélkül özönlöttek, ezrek, milliók, tízmilliók, megtöltötték a levegıt, az eget. Aztán Matt ijedten látta, hogy alakzatba rendezıdnek. Fegyveres katonák alakját vették fel. Mindegyik katona vagy tízezer légybıl állt, s pillanatok alatt egész seregnyi lett belılük, vigyázzban álltak, hosszú soruk egész a hegyekig nyúlt. İk voltak az elıırs. Közben egyre-másra másztak elı a lények a föld gyomrából, végre kiszabadulva a világból, ahol oly sok évszázadig raboskodtak. Ezeknek már nem volt felismerhetı alakjuk. Különös, bizarr formák voltak, kar- és lábkezdemények meredtek ki belılük. Ennek szarva volt, annak fogsora, amannak örvendezı, dülledt szeme. Volt, amelyik félig állat, félig ember volt: emberi lábú aligátor, ló nagyságú disznó, madárfejő béka. Ahogy jöttek, egyre torzabbak, egyre rémesebbek lettek, s már az egész sivatag nyüzsgött tılük. Volt fekete. Volt szürke. Itt-ott színek is: zöld tollak, villogó fehér fogak, nyílt sebbıl csöpögı piszkossárga genny. Ott álltak, belélegezték a világ levegıjét, melynek elpusztítására érkeztek. Mögöttük ott sorakoztak a légy katonák. A parancsnokuk azonban még csak most jött. Ágas-bogas villám hasította ketté az éjszakai eget, a morgás mélyült. Tizenhárom újabb alak - ezúttal emberek - jelent meg lóháton, rozsdás páncélban és rongyokban. Mind óriás volt, három méter magas. Újabb villám - az egész ég beleremegett -, és az alakjuk megváltozott. Most már csontvázlovakon ülı csontvázemberek voltak. Újabb villanás, és szellemek lettek, füst- és levegılények. Hang nélkül mozogtak, akár az árnyékok. Megint vibráltak, testet öltöttek, és félkörben állva vártak. Rettenetes hideg lett. Szájuk körül fehéren fodrozott a levegı. Végül a sivatag talajából kiemelkedett az Öregek királya. Matt megremegett. A király nagyobb volt minden eddiginél. Ha akarta volna, simán eléri a felhıket. Csak a körmei nagyobbak voltak, mint Matt. Nem sokat lehetett látni belıle. A sö-tétség köpenyként burkolta be. Az Öregek királya túl óriási volt a szemnek, túl iszonyatos az elmének.

Lassan, nagyon lassan ráébredt Matt jelenlétére, megérezte, ahogy a mérges kígyó az áldozatát. Matt érezte, hogy a lény szeme felé fordul. Igyekezett összeszedni maradék erejét, noha tudta, hogy az édeskevés. Öten kéne lenniük. De ı maga van. Matt felállt. - Menj vissza! - kiáltotta. Hangja erıtlenül verdesett. İ maga csak rovar volt. - Itt nincs helyed! Az Öregek királya nevetett. Förtelmes hang volt, mély és halálos, mennydörgésszerően visszhangzott. Fél kilométernyire, a helikopter mellett Pedro meghallotta, és arra fordult, amerre Matt lehetett. - Matteo... Matt meghallotta. A jóslat tévedett. Mégsincs egyedül. Pedro a közelben van, s ha ketten vannak, az megduplázza az erejét. Újult erıvel állt fel, és minden maradék energiáját az elıtte álló lény felé lökte. Az egész sivatag megborzongott. Az Öregek királya felsikoltott, gyorsan hátrált. Az ı fájdalmát érezve a többi lény is visítozni kezdett. Késıbb azt mondták, egész Peruban hallották, noha senki nem tudta, mitıl szár-mazott vagy honnét jött a hangzavar. Matt úgy érezte, nyerésre áll. Az Öregek összezsugorodtak elıtte, összementek, akár papír a tőzben. Pedro vele van, ha még pár másodpercig kibírják... Matt azonban végsıkig vitte erejét, ami felemésztette. Két napot látott, elvakították. Hatalmas fekete valami, az éjszakánál is nagyobb valami rohant rá és sújtotta le. Hátraesett, a földre zuhant. Vér csorgott az orrából és a szeme sarkából. Az Öregek királya súlyos sebekkel és legyengülten ránézett az ernyedt testre, majd hordáit maga köré győjtve beleveszett az éjszakába.

A gyógyító Az orvos apró, ápolt, világosbarna hajú férfi volt, orrán szemüveggel. Ütött-kopott bırtáskát szorongatott, ami annyira tömve volt, hogy be sem lehetett csukni rendesen. Christian Nourrynak hívták, nem perui volt, hanem francia, a Vöröskeresztnek dolgozott a világ legszegényebb városaiban. - Sajnálom, Chambers professzor - mondta. - Többet nem tehetek. - Haldoklik? - Már mondtam - vont vállat az orvos. - Ez nem az én területem. Matthew kómában van. A szívverése nagyon lassú, és az agyi aktivitása is gyenge. Valószínőtlen, hogy felépül. Segítene, ha tudnám, hogyan került ilyen állapotba. Most a professzoron volt a vállvonás sora. - Nos, ebben az esetben nem tudom megmondani, mi fog történni - közölte az orvos. - Egy dologban azonban biztos vagyok. Sokkal jobb lenne neki kórházban. - Nem értek egyet. Kórházban sem tudnak többet tenni, mint mi itt. És jobb szeretnénk szemmel tartani. - Említett egy másik fiút. Vele mi van? - Pedro? İ kórházban van. Eltörte a bokáját, begipszelik. Délután hazajöhet. - Mit mővelt ez a két fiatalember? Háborúztak? - Köszönjük, hogy eljött, dr. Nourry. - Hívhatnak éjel-nappal. Azonnal jövök. - Az orvos sóhajtott. - Készüljenek fel. Én úgy látom, egy hajszál köti az élethez, ami bármikor elszakadhat. Chambers professzor megvárta, míg az orvos elmegy, majd visszament a házba. Bent hővös volt, minden helyiségben ventilátorok forogtak. A nı lassan felment a fényezett falépcsın, és benyitott egy nagy szobába. A padlót gyékényszınyegek borították, a falakat világos színre festették. Két ablak nézett a kertre. Odakint a locsoló ritmikusan szórta a vizet a gyepre.

Matt lehunyt szemmel feküdt egy vékony takaró alatt. Arcára oxigénmaszkot csatoltak, egy mőanyag tasakból infúzió ment a karjába. Nagyon sápadt volt. Mellkasa szinte észreve-hetetlenül emelkedett és süllyedt. Chambers professzor az orvos szavaira gondolt. Matt nemcsak úgy nézett ki, mint aki a halál küszöbén áll, hanem mintha már halott is volna. - Mit mondott? - kérdezte Richárd. Az újságíró az elmúlt harminchat órában szinte el sem mozdult az ágy mellıl, csak pár órára kora reggel, amikor a professzor végre meggyızte, hogy muszáj pihennie kicsit. Tíz évet öregedett azóta, hogy a professzorral kiautóztak a sivatagba, és megtalálták Pedrót a helikopter roncsa mellett törött bokával, lázasan, aztán arrébb, a porban fekve Mattét. Richárd arcán mély árkok futottak, szeme véreres volt. Senki nem tudta, mi történt a sivatagban, de Chambers professzornak nyilvánvaló volt, hogy Richárd önmagát okolja, amiért elengedte a két fiút. - Semmi jót. Szerinte Matt nem éli túl. Richárd sóhajtott. Maga is látta Matt állapotát, de azért reménykedett. - Nem lett volna szabad engednem, hogy Peruba jöjjön. Nem akart. Ezt az egészet nem akarta. - Kéne ennie valamit, Mr. Colé. Azzal nem segít Mattén, ha belebetegszik. - Nem bírok enni. Nincs étvágyam. - Richárd a néma fiúra nézett. - Mi történhetett vele ott kint, professzor? Mit tettek vele? - Talán Pedro majd elárulja. - Chambers professzor az órájára pillantott. - Délután elhozom a kórházból. - Én Matt-tel maradok. - Richárd végigsimított az arcán. Két napja nem borotválkozott, a szakálla már mutatkozott. - Tudja, amikor megismertem, nem hittem neki. Azt gondoltam, csak egy túlságosan élénk képzelető gyerek. Azóta viszont annyi minden történt. És most ez... A kertben hangzavar támadt. Míg ık beszélgettek, egy kocsi állt meg kint, és a sofırnek nem tetszett valami. Az egyik kertésszel kiabált. Chambers professzor az ablakhoz ment és ki-nézett. Taxi volt. A sofır fizetséget követelt az utasától. A professzor a homlokát ráncolta. - Pedro az. Kisiettek a szobából. Épp a lépcsıhöz értek, amikor Pedro mankóval bejött az ajtón. Még kórházi pizsamában volt. Bal lábán gipsz. - Qué tu estás haciendo aquí? - kérdezte tıle Chambers professzor, aki folyékonyan beszélt spanyolul. - Mit keresel itt? Délután érted mentem volna... - Dondé es Matteo? - kérdezett vissza Pedro. Hol van Matt? Richárd úgy látta, ı is megváltozott a sivatagban történtektıl. Pedro mindig hallgatag volt. Nem is volt választása, hiszen többnyire angolul folyt a társalgás. Ugyanakkor közömbös is volt, mint akit nem érintenek meg az események. Most elıször viselkedett határozottan. Pontosan tudta, mit csinál. Otthagyta a kórházat és taxit fogott. Meggyızte a sofırt, hogy hozza ki ide. Tudta, mit akar, és nem hagyta, hogy az útjába álljanak. Chambers professzor is megérezhette ezt. - Matt fent van - mutatott a lépcsıre, aztán rájött, hogy Pedro egymaga nem jut fel. A karját nyújtotta. Pedro egyik kezébe vette a mankóit, és kettesben elindultak felfelé. Közben Richárdra nézett, akit erre olyan megkönnyebbülés töltött el, amit nem is értett. Hirtelen biztosan tudta, hogy Matt rendbe jön. Matt ajtaja elıtt Pedro kicsit megpihent. Mindent azonnal felfogott. Chambers professzor be akart menni vele, de Pedro a fejét rázta és egy szót mondott angolul: - Egyedül. A professzor habozott, de nem látta értelmét vitatkozni. Pedro besántikált a szobába és becsukta maga mögött az ajtót. Pedro nem mozdult. Még most sem tudta biztosan, mi hozta ide, vagy most, hogy itt van, mit kell tennie. Az angol fiú halottnak látszott. Nem. Mégsem. A mellkasa mozgott, és az oxigénmaszk mögül

kihallatszott reszelıs légzése. Ezelıtt Pedro még sosem volt kórházban, az orvosi felszerelés látványa zavarta: a gondosan kimért levegıt pumpáló fémhenger, a mőanyag csıbıl Matt karjába csöpögı folyadék. Tudta, hogy itt kell lennie. Mert persze beszélgettek, amikor ı a kórházban aludt, Matt pedig itt hevert eszméletlenül. Utoljára még találkoztak, és Matt kérte, hogy jöjjön el. - Szükségem van rád, Pedro. Nélküled meghalok. De miért? Mit tehetne ı? Az ágyhoz bicegett, leült a szélére. A mankók a padlóra csúsztak. Matt fölé hajolt. Az oxigén sziszegett. A mőanyag maszk egy pillanatra bepárásodott. Amúgy minden néma és csendes volt. Pedro odanyúlt. Tudta. Mintha valaki a kezébe adta volna egész élete könyvét, és azt olvasva elıször értette volna meg saját magát. Azt mondta Mattnek, nincs ereje, pedig tudta, hogy ez nem igaz. Az Özönvíz után, ami a családját megölte, felismert magában valamit. Egy újfajta erıt. Ami az évek alatt tovább nıtt. İ gyógyító volt. Méregvárosban élve sok betegséggel találkozott. Az emberek folyton megbetegedtek, meghaltak. De nem azok, akik a közelében voltak. İk sosem betegedtek meg, amin Sebastian gyakran csodálkozott is. Sıt szóvá is tette, amikor Matt ott volt. Ebben a házban nincs betegség, és ebben az utcában sincs. Senki nem tudja, miért... Aztán megint tudatára ébredt, amikor Mattét brutálisan megverték a rendırök Limában. Egy napot töltöttek együtt, és az angol fiú összes zúzódása eltőnt. A repedt bordák összeforrtak. Pedro nem csinált semmit. Nem kellett. Csak ott volt. Gyengéden Matt mellkasára tette a kezét. Végre pontosan tudja, miben áll az ereje, és most használni is fogja. De beválik? Nem túl késı? Pedro lehunyta a szemét és hagyta, hogy kiáramoljon belıle az energia.

Egy héttel késıbb. A nap lenyugvóban volt Nazca városa felett, a meleg levegı szinte ránehezedett az emberre. Chambers professzor lépett ki a házból egy korsó jeges citromlével és négy pohárral. Koráb-ban begyújtotta a kerti grillt, a lángok füsttel és faszénillattal töltötték meg a környéket. Richárd, Matt és Pedro fonott székekben ültek egy asztal körül. Pedro mankója a füvön hevert. Pár hétig még szüksége lesz rá, bár a bokája már javult. Mégis Matt felépülése volt az igazi esemény. Pedro visszatérte után alig pár órával felébredt. Másnap már evett-ivott. És most úgy ült itt, mintha mi sem történt volna. Richárd képtelen volt elhinni, habár Chambers professzor próbálta megmagyarázni. - Radiesztézia - mondta eltökélt arccal. - Rádiómizéria? - A hitgyógyítás egyik neve. Delejesség, igézés, kézrátétel. Persze manapság az emberek nem hisznek benne. Az ısi civilizációk azonban nagyon is. Például az inkák. Ezt használták. A betegséget valamiféle belsı, pszichikus erıvel kezelték. - És Pedro...? - Az inkák maguk közül valónak tekintik. Úgyhogy nem csoda, ha képes rá. - A nı a fejét ingatta. - Nem mindegy, hogy történt? Megmentette Matt életét. Ennyit kell tudnunk. Richárd most nézte, ahogy Chambers professzor leteszi a tálcát és odamegy a grillhez. A szén már izzott. Négy hússzeletet terített a rácsra, majd visszament az asztalhoz. Míg a hús sült, senki nem beszélt. A Matt felépülése óta eltelt napokban hozzászoktak a hosszú csöndekhez. Matt még nem mondta el nekik, mi történt a sivatagban, ık meg nem kérdezték. Mindent a maga idejében. Richárd inkább amiatt aggódott, hogy Matt nem a régi. A fájdalom megváltoztatta, ami a szemében is látszott.

Matt éppen az újságot olvasta. Többnapos volt, Susan Ashwood Angliából küldte nekik. Egy cikket bekeretezett az ötödik oldalon. EGYHÁZI VITA AZ ELTŐNT FIÚRÓL Csoda történt, ahogy egyesek vélik, vagy van racionális magyarázat a „San Galganó-i fiú" eltőnésére, ahogy ıt emlegetik a toscanai Lucca városában? A tények San Galgano egy ısi apátság Lucca mellett még a tizenkettedik századból. Egy ájtatos cisztercita szerzetesrend otthona, akik nincsenek hozzászokva a modern publicitáshoz. E hét elején a kolostorban az egyik szerzetes találkozott egy fiatal fiúval, aki angolul beszélt. A fiú leszakított egy virágot, majd átment egy ajtón és eltőnt. Eddig semmi különös. Csakhogy az apátság zárva van a látogatók elıtt, észrevétlenül nem lehet bejutni. Még bizarrabb az ajtó, amin keresztül a fiú bejutott az apátságba. Az az ajtó nem csak zárva van. Az apát száz éve be is föláztatta. Ráadásul az ajtót megátkozták. A helyi legenda szerint a fiú megjelenése egyenesen a végítélet kezdete! Ma azonban a Vatikán egyik szóvivıje váltig állította, hogy csak egy turista tévedt el... Ahogy a professzor leült az asztalhoz, Matt összehajtotta az újságot. İ volt a fiú, akit a szerzetes látott. Londonban ment be az ajtón, és ezek szerint az olaszországi Luccában jött ki. William Morton, az antikvárius, aki megtalálta a naplót, tudhatott az átjáróról. Ez nyilvánvaló. Azzal, hogy Matt bement egy ajtón a londoni templomban, és egy másik országbeli virággal jött ki, bizonyította neki, hogy tényleg az Ötök egyike. De hogyan mőködhet az ajtó? Ugyanazok építhették, akik a kapukat? És ha igen, miért? Ezt Matt még mindig nem értette. A hús megsült. Chambers professzor salátával szolgálta fel. Csak amikor befejezték az evést, Matt akkor szólalt meg. - Meg kell beszélnünk, ami történt - kezdte. Hangja puha volt, nem rá jellemzı. Richárd szomorúságát palástolva nézte. Matt gyerekkora véget ért. Ilyen egyszerő. - Az inkák azt mondták nekem, kinyílik a kapu, és az Öregek kijönnek a világba. Ez volt a prófécia. Igazuk volt. Salamanda is tudta. Gondolom, benne állt a naplóban. - Hol van a napló? - kérdezte Richárd. - Salamandánál volt. Most, hogy meghalt, sosem találjuk meg. - Az inkáknak tényleg igazuk volt? - hitetlenkedett Chambers professzor. Matt bólintott. - Azt hittem, Pedróval meg tudjuk akadályozni a kapu kinyitását, de már látom, hogy bizonyos dolgokat nem lehet megváltoztatni. Azok úgy történnek, ahogy meg vannak írva. Levegıt vett. - Az elsı alkalommal, Angliában gyıztünk. Sikerült bezárnunk a Hollókaput. Ezúttal viszont vesztettünk. - Nem... - tiltakozott Richárd. - De igen. Sajnálom, de ez az igazság. Láttam az Öregeket. Harcoltam ellenük, de még Pedróval együtt sem volt elég erınk. Szembe kell néznünk vele, hogy az Öregek itt vannak, ebben a világban... - De hol? - Richárd el sem tudta hinni, amit hall. El sem akarta hinni. - Már egy hét telt el! A világ ugyanolyan. Semmi nem történt. Biztos, hogy legyızted ıket! - Megsebesítettem. Talán pihennek, erıt győjtenek. De érzem ıket, Richárd. Van valami hidegség a levegıben. Már szétszóródtak, terveznek. Ott vannak mindenhol. És hamarosan megkezdıdik... - Remek - mondta keserően Richárd. - Akkor minek jöttünk ide? Mire volt jó ez az egész? - Ide kellett jönnünk, Richárd. Az egész nagyon bonyolult, de már kezdem kapizsgálni. Matt hallgatott kicsit, majd folytatta.

- Öten vagyunk. Négy fiú és egy lány. Ugyanannyi idısek vagyunk, ugyanazért születtünk. Valahogy meg kell találnunk egymást. Amint öten együtt vagyunk, megkezdıdik az igazi harc. - De hol vannak a többiek? - méltatlankodott Richárd. - Bárhol lehetnek a világon. - Pedro a második. Ezért kellett Peruba jönnöm. Megtalálni ıt. És a többieket is láttam, csak épp álmomban. Az álmaink segítenek. Nem közönséges álmok. Azok is részei a dolognak. És nem lesz olyan nehéz, mint hiszed. Pedróval is találkoztunk, pedig teljesen más életet éltünk több ezer kilométerre egymástól. Azt hiszem, a többiek is keresnek már minket. Csak idı kérdése... - De az Öregek már itt vannak - mondta Chambers professzor. - Mennyi idınk lehet? Matt nem felelt. Felhı siklott a nap elé, árnyékot vetve a kertre. És máshol is, az egész világon gyülekeztek az árnyak. A gonosz csillag felkelt. A sötétség közeledik.