HORATIUS ÖSSZES MŰVEI

BEDE ANNA FORDÍTÁSÁBAN

E U R Ó P A K Ö N Y V K I A D Ó B U D A P E S T 1989

A FORDÍTÁS ALAPJÁUL SZOLGÁLÓ KIADÁS: A. KIESSLING-R. HEINZE / BERLIN, 1958-59

H U N G Á R I Á N T R A N S L A T I O N © BEDE A N N A . 1989

ELSŐ K Ö N Y V

i/I MAECENASHOZ

/A költő magát s lantját nemes pártfogójának ajánlja/

Maecenas, te dicső, régi királyi sarj, ó, én támaszom, én édes arany diszem!

Soknak jó múlatás, hogyha Olympián port ver gyors fogatuk, s tűzkerekű kocsin

kört futván, a nemes pálma ragadja fel őket földeken-úr isteneink közé;

ez boldog, ha a nép ingadozó kegye verseng mind magasabb polcra emelni őt,

az meg, hogyha saját csűrbe söpörheti mit csak Libya dús szérűin összegyűjt.

Nem csábítod el azt még a nagy Attalus kincsével se, kinek kedves az ősi föld

s szántás, hogy vigye őt myrtusi tengeren - félénk szívű hajóst - cyprusi deszkaszál.

7

Míg Dél vad szele és Icarus árja küzd, reszket, fél a hajós, otthoni csend után

vágyódik - de megint csak kijavítja tört bárkáit, s nekivág újra, ha pénze fogy.

Egyik nem veti meg Massicus óborát, sem hogy jókora részt lopjon a napból el

hol zöld cserje alatt nyújtva ki tagjait, hol lassan csobogó szent patak oldalán,

másiknak csak a zord tábor, a trombiták s kürtök hangja, anyák átka: a háború

kedves. Hál a vadász jéghideg ég alatt s hogy gyöngéd feleség várja, eszébe sincs

míg szarvas nyomain futnak a hű kutyák, vagy hálói között marsusi kan dühöng.

Engem bölcs koponyák dísze, a zöld babér istenné magasít; engem a hűs berek

Nymphák és Satyrok lenge, dalos kara mástól elkülönít, s csendre amíg nem int

Euterpé sipomon, s míg Polyhymnia nem tilt pendítenem lesbosi lantomat,

és míg engem a vers papjaihoz sorolsz, fennkölt homlokomat csillagokig vetem.

8

1 / 2

AZ ISTENI AUGUSTUSNAK

/Népe bűneinek bocsánatáért esdekel az Éghez a költő/

Már elég átkot, havat és jeget szórt ránk Atyánk; villám-hajitó kezével büntetett, és szent hegyeinkre sújtott,

intve a várost.

Népeink féltek, hogy a vízözön jő vissza, melyben szörny-had ijesztve Pyrrhát sírt szegény, s Proteus, fura vízi nyáját

hegyre terelte,

és halak szállták meg az ősi szilfát, min nem ült még más, csak a vadgalambok, s dámvadak rémült hada úszva ringott

fönn a habokban;

s ím, arany Thybris vize visszafordul, jő , az etruszk part fövenyén kerülve, dúlni hajlékát a királynak és a

Vesta-szüzeknek,

Iliát szánván, szepegő nejét, tán érte áll bosszút, s ki-kicsapva, balra partot önt el; még Jupitert se féli

ő, a puhány férj!

9

Hallja, hogy fegyvert fen a balga polgár, s nem gonosz perzsát akar ölni azzal, s hallja (vétkünkből kevesebb) utódunk

háborúinkat. . .

Hol van isten, kit nyomorult hazánkért ostromolnánk? Mily ima zengjen ajkán Vesta-szűzeknek ? Dalaikra Vesta

úgyse figyelmez!

Juppiter kit küld, hogy a vétkeinket tégye jóvá? Jöjj valahára, kérünk, csillogó vállad beborítva köddel,

látnók Apollo!

Vagy te jönnél bár, Venusunk, mosolygónk, kit körülszálldos Cupido, s a Játék, vagy te néznél ránk, nagyatyánk: Hadisten,

rossz unokákra;

jaj, tudom, bűnünk magad is sokallod, bár szeretsz fénylő sisakot, csatákat s vérező marsus seregét ha űzzük -

már eleged van!

Vagy te jöjj, Mercur, ki fiú-alakban lent e földön jársz, ama tünde Maia sarja, kit „Caesar boszulója" néven

hívnak - örülsz is.. .

10

Várj, ne szállj el még! Idelent, Quirinus népe közt lakjál örömest, sokáig! Bár haragszol ránk a mi bűneinkért,

fel ne ragadjon

még a szél! Itt láss diadalmi mámort, itt örülj, hogy nép Feje s Atyja lettél, hős vezér, s fékezd meg a durva médet:

ránk ne rohanjon!

1 / 3

VERGILIUSNAK

/A költő barátja hajóra száll/

Óvjon hát az erős Cypris! Óvjon hát Helené bátyjai csillaga!

s óvjon Szél-atya, sok szelét - Iapyxot ne csupán - tartsa lekötve mind!

Őrizd Vergiliust, hajó! kérlek! Rád hagyom én: Attica szélein

add át épen a partnak őt! Óvjad híven az én lelkem egyik felét!

Annak hármas acél s kemény tölgy-pánt volt a szivén tán, aki ingatag

csónakján legelőbb futott szörnyű árra, ki nem félte sem Észak és

11

Dél vészes szele harcait, sem bús Hyasokat, sem haragos Notust

melynél Adria atyja sem főbb, bár vízhegyeket kedve szerint terel.

Mily bátor lehetett, aki nem sírt, látva a nagy tengeri szörnyeket,

sem, látván a dagadt habot s hírhedt szirteket, az Acroceraiiíliát?

Mért vont isten a nem-rokon földek közt, okosan, vízi határt, ha már

átkel rajtuk a sok hajó és istentelenül jár a tilos vizén?!

Mindennel konokul dacol s tiltott bűnbe rohan bátran a földi nép,

hősként Iapetus fia rossz csellel, közibénk lopva tüzet hozott;

és hogy éteri otthonát már elhagyta a tűz, új nyavalyák hada,

kór terjedt el a földeken, és végünk, mely előbb messze, habozva jött,

gyorsította a lépteit. Fölszállt Daedalus és égre merészkedett,

szárnnyal mely nem az emberé, átkelt Hercules is mély Acheron vizén.

12

Nincs oly vész, ami visszatart! gyarlók, már az eget vívjuk, ezért saját

bűnünk, hogy sose távozik rólunk már Jupiter nagydühü mennyköve.

1 / 4

SESTIUSHOZ

/A tavasz érkezése/

Megfut a csípős tél, lágy szél s tavasz édes ostromától, gép támogat szomjas hajót a vízre,

és nem örül már ólnak a jószág, sem paraszt a tűznek, hamvasfehér dértől a rét se csillog.

Már Cytherea Venus kartáncot kezd a holdsugárban; a bájos Gratiák, Nymphák körében

táncos lábbal a földet ütik, míg lángoló Vulcanus Cyclopsok dolgos műhelyét hevíti.

Most kell zöld myrtusszal öveznünk csillanó hajunkat, vagy olvadó föld adta, friss virággal,

most kell áldoznunk Faunusnak is, árnyadó berekben bárányt, ha úgy óhajtja, vagy bakocskát.

Zörget a sárga halál szegény kunyhókon éppen úgy, mint királyi várou. Sestius, barátom,

kurta az életidő, gátját veti hosszú sok reménynek. Elér az éj, holtak mesés sok árnya

13

és Pluto szűkös hajléka, hová ha eljutottál, már borkirállyá nem vet ott a kocka,

sem gyöngéd Lycidast nem bámulod ott, kiért ma ifjak égnek, s maholnap majd szüzek hevülnek.

1 / 5

P Y R R H Á H O Z M

/Ki lesz az új hajótörött?/

Mely karcsú fiú vár - rózsafüzér haján s bőrén drága kenet - Pyrrha ? Ki ostromol

kedves rejteked árnyán? Ily szép egyszerűen kiért

tűzöd fel színarany fürtjeid? Ej, de sír ő még, hogy csapodár vagy, hogy az istenek

elhagyták, s a hajója dől . . . Néz majd a hiú kölyök!

Még most azt hiszi, hogy szíved arany, s örül, még azt véli: örök nyílt vagy, örök szives,

hisz benned, te csalóka szellő! Bárkire ráragyogsz

s még nem tudja: ki vagy - vége!. . . Az én vizes gúnyám már a falon függ, s fogadalmi szent

táblám: „Megmenekültem! Áldlak, tengerek istene!"

14

1 / 6

AGRIPPÁHOZ

/Horatius a szerelemről szeret csak dalolni/

Zengjen csak Varius rólad, erős, dicső harcos, maeoni lyd lantja dalolja ki hogy vitted hadaid harcba hajón s lovon,

hányszor nyert sereged csatát.

Én, Agrippa, sem ezt, sem haragos szivű Pelides rohamát, s fondor Odysseus útját tengeren át - nem dalolom soha,

sem balsorsu Pelops lakát.

Nem pengethetek ily nagyszerű húrokat, Múzsám tiltja a vad harc szavait; szelíd hangom gyengítené isteni hírneved,

s nagy Caesart kicsinyítené.

Lesz-é zengeni lant érctunikás urunk: Mars istent? S ama hőst: trójai por-lepett i f j ú Merionest? S Pallas akit segélt:

Tydidest, az eget-verőt ?

Én csak víg lakomát, csak szerelem-csatát zengek, férfira-fent körmű szüzek hadát, mást nem, szívem akár nyugszik, akár lobog

(úgy, mint többnyire), könnyedén.

15

1 / 7

MUNATIUS P L A N C U S H O Z

/Igyunk olykor a gondok ellen/

Más dicsérje a büszke Rhodost, vagy akár Mytilénét és Ephesust, s két-partu Corinthus

várfalait, Bacchus Thébáját, és nagy Apollo Delphijét, vagy a thessali Tempét;

van, kinek éppen csak szűz Pallas városa tetszik s róla szünettelen ünnepi dalt zeng,

mások olajlombot tépnek mindegyre, s imádván Junót, homlokukat koszorúzzák.

Sok lovu Argos sincs hátrébb, se Mycene, a gazdag. Engem nem bűvöl Lacedaemon,

sem Larissa füves, dús földje, csak Albuneának visszhangzó kőszirt-kupolái,

csörgedező Anio, s Tibur szent berke, s az ázott földü gyümölcsöskertek a parton.

Mint a borús égről olykor lezavarja a felhőt még a fehér Notus is, s nem örökkön

csak zivatart hoz - hát te is űzd el néha az élet sok fáradságát, sürü gondját,

Plancus, üdítő színborral - lobogós hadi tábor sátrai közt, vagy Tiburod árnyas

lombkoszorúi alatt. . . Mondják: Teucer, Salamisbói futva az apja elől, boritaltól

kábán, nyárfalevél-koszorút kötözött a fejére

16

s buzdítván bús híveit, így szólt: ,,Bárhova visz minket sorsunk, mely jobb az apámnál,

rajta, gyerünk, feleim, követőim, csak bátran, Teucer vezet, és Teucer maga látnók,

hisz megmondta bizonnyal Apollo, hogy Salamisban kár megbíznotok: új haza vár ránk,

Óh. ti, nagyobb s keserűbb bajokat tűrt férfi-barátaim, ím hát űzzük borral a gondot!

Holnap a nagy víz újra tovább visz."

1 / 8

LYDIÁHOZ

/Miért kínozza Lydia Sybarist ?/

Lydia, mondd, az égre, rossz szerelmeddel Sybarist

mért taszítod bukásba?

Tág mezeinkre mért nem jár? hisz eddig tűrte azok

napsugarát s porát is!

Ifjú vitézek élén mért nem ugrat már? Zabolát

tartva ugyan miért nem

17

fékezi gall lovát? Mért fél a szőkéllő Tiberist

szelni? Ugyan miért fél

még a kenettől is, mint viperák mérgétől ? A két

karja se kék - s miért nem -

bajnoki küzdelemtől? Hisz gerelyt s diszkoszt hajított,

s volt, hogy a célon is túl

Mért lapul úgy, akár - hír hordja - egykor vízi Thetis

hős fia, Ilion bús

veszte előtt, hogy ékes harci mezben Trója hadát

el ne veszejtse bőszen ?

1 / 9

THALIARCHUSHOZ

/,,S minden bús telelésre dőlt"/

Látod, hogy áll mély hóban a csillogó Soracte? már-már roskad a hó alatt

sok görnyedő erdő, s csikorgó fagyban a gyors folyamok beálltak.

18

Enyhítsd telünket, tégy fahasábokat a tűzre jócskán! Hozd ide kétfülű

kancsód, s meríts most bőkezűbben, ó, Thaliarchus, öreg borodból!

Csak bízd a többit isteneinkre, ő k mihelyt a zajló tengereket verő

orkánt lefogják, nem hajolgat nyögve a ciprus, az ősi kőris.

Holnap mi lesz majd? Csak ne kutasd! A sors , ahány napot nyújt, vedd nyereségnek azt,

s a táncot és édes szerelmet meg ne tagadd fiatal-magadtól,

míg friss erődtől távol a zsémbelő vénség. Ma hívjon téged a versenyek

tágas mezője, s éjszakákon lágy susogás, megadott időben.

Ma hívjon elbújt kedvesed áruló halk kuncogása, félreeső zugon,

s az elrabolt zálog, mi karján, vagy hamisan dacoló kezén volt.

19

1/ 10

MERCURIUSHOZ

/A tréfacsináló istenhez/

Mercur! Atlas-sarj, agyafúrt beszédű, bölcs tanítójuk tanulatlanoknak, kiknek adtál szép szavakat beszédre

s módot a létre,

Rólad éneklek, Jupiter futára, s minden isten hírnöke, görbe lantunk atyja, víg kópé, ki ha bármi tetszik,

rögtön elorzod,

kit megintett rég szigorún Apollo, hogy gulyáját, mit gazul eltereltél, visszahozd - majd elmosolyodva nézi,

hogy nyila sincs már...

Sőt, a dúsgazdag Priamust te vitted ílionból lopva a hős Achilles sátorához, sorra kijátszva Hellas

sok szemes őrét.

Adsz a híveknek örök álmu otthont, int arany vessződ, tieid terelve, kedvel ám téged valamennyi isten

fönt is, alant is.

20

I/II

LEUCONOÉNAK

/Éld e napot/

Nem kell kérdened azt, tudni tilos,

hogy neked és nekem

mily sorsot hoz az ég, Leuconoe,

és Babylonia

szám-titkát se kutasd. Leghelyesebb tűrni, akármi jön.

Tán több évet is ad Juppi terünk,

tán sose lesz telünk

többé, melyen - ahogy most - habokat

tört meg a parti szirt.

Légy bölcs, szűrd le a bort, és nyesegess

kurta kis utadon

21

minden hosszú reményt. Míg fecsegünk,

lám az irigy idő

elszáll. Éld e napot, és a ködös

holnapiban ne bízz.

1/ 12

AUGUSTUS CAESARHOZ

/Sűrű csillagok közt Hold ragyogása/

Mely vitéz férfit, melyik égi héroszt zengenéd lanttal, vagy erős sípoddal, Múzsa? Mely istent? Ki nevét dalolja

víg-szavu visszhang

vagy hűvös lombú Helicon határán, vagy jeges Haemus, vagy a Pindus ormán, hol vakon keltek dalos Orpheusszal

útra az erdők,

édesanyjától aki megtanulta, hogy lehet szél s víz iramát lefogni bűvös énekkel, s a nyomán fülelve

mentek a tölgyfák ?

22

Mit daloljak meg, mielőtt Atyánknak mondanék himnuszt, aki ember, isten, tenger és föld bölcs ura, s évszakokkal

hímzi világunk ?

Kit felül nem múl soha senki sarja, nincs hasonló, nincs aki őt felérné; Pallas az még tán, ki merész a harcban,

s tiszteletünkben

második. Liber, te se légy felejtve, s szűz, te sem, zordon vadakat riasztó, s rettegett Phoebus, repülő nyiladdal

célba találó!

Zengjem Alcidest, vagy a hős ikerpárt? Ez lovon bajnok, amaz ökle-győztes; csillaguk boldog sugarát ha látják

fönt a hajósok,

tomboló hullám lesimúl a szirtről, szél se bömböl már, tovaszáll a felhő - ők akarják így - s a vad óceánnak

habja lehiggad.

Romulust zengjem hamarabb? Numának csöndes országát ? Vagy a büszke Priscus vesszeit? Catót, ki dicső halált halt?

Nem tudom én még...

23

Regulust? Scaurust? S ki a púnok ellen életét hősként odadobta - Paulust? Szívesen zengik dalaim s Caménám

Fabriciust is;

őt, s a nyíratlan Curiust s Camillust, kit kemény szükség s kicsi földhöz illő ősi ház érlelt csatasorba méltó,

jó katonává.

Mint fa nő némán a ködös jövőnek, nő a Marcellus neve, híre. Mind közt Julius fénylik: sürü csillagok közt Hold ragyogása.

Minden embernek közös atyja, őre, szent Saturnus-sarj! Neked adta sorsod Caesarunk gondját! Te vezess, s utánad

Caesar az első!

Ő, ha vert parthust diadalmenetben hajt, ki fegyverrel fenyegette Rómát, vagy Kelet partján leigázta Kína

s India népét,

bölcsen ül törvényt idelent nevedben, míg te mennydörgő kocsin ülsz, Olympust járva, és mocskolt ligetekre sújtasz

mennyköveiddel.

24

I / I 3

LYDIÁHOZ

/Féltékenység/

Míg te, Lydia, Telephust, rózsásbarna nyakú, lágy-karu Telephust

dicséred, jaj, az én szegény májam forr, keserű indulat önti el.

Akkor nincs a helyén eszem, színem sincs, lepereg könnyem az arcomon

titkon, s ez bizonyítja: bent mily lassúdan ölő lángok emésztenek.

Égek, hogyha borittasan elcsúfítja fehér vállaidat heves

ostromban, vagy az ajkadon foggal tép maradó jelt az az esztelen.

Nem lesz - hogyha nekem hiszel -hűséges szerető az, ki vadul lecsap

édes szádra, hová saját mézéből pazarolt egyötödöt Venus.

Háromszorta, de többször is boldog pár, kiket oly szál kötöz egybe, mit

el nem téphet örök harag, nem, csak majd a halál bontja szerelmüket.

25

I / I 4

AZ ÁLLAMHOZ

/melynek hajója süllyed/

Óh, balsorsu hajónk, elsodor újra a hullám? Mit teszel, ó?! Tarts ki erősen a

révben! Nem veszed észre, hogy nincs már eveződ sem ép?

roskadt árbocodat Dél szele tördeli, jajgatnak rudaid, rossz a kötélzeted,

nem bír már a gerinced ellentállni a túlerős

tengernek! Soha már vászon, amely kitart, nincs isten, kihez esdj, míg a vihar dobál,

ámbár pontusi fenyves nagy hírű ivadékaként

büszkélkedsz. Mit a nagy név, mit a származás! Nem bízik faragott, tarka tatodban a

rettent szívű hajós nép. Szél prédája ne légy, vigyázz!

Voltál még a minap bosszú, unott teher, lettél vágyakozás s nem kicsi félelem.

Ott a Cyclasokon túl hömpölygő vizeken ne járj!

26

1/ 15

PARISHOZ, KI HELENÉT ELRABOLTA

/Nereus megjósolja Trója pusztulását/

Míg tengerhabokon vitte a hitszegő Paris szép Helenét, ídai gyors hajón, Nereus, bősz szeleit szidva: csituljanak,

így jósolt neki iszonyú

sorsot: „Jósmadarad rossz jeleket jelent: hölgyed visszaveszik, Graecia küld hadat; esküt tett, hogy e nászt megkeseríti még,

s szintúgy ősz Priamus hónát.

Jaj, jaj, mily veríték lesz lovason s lovon! Híres Dardaniád népe halálba hull! Mellvértet, sisakot Pallas imé felölt

dühhel, s harckocsijába száll.

Venustól se remélj már segedelmet, ily szépen fürtjeidet kár bodorítanod, hogy tess nődnek - a dal zenghet a lantodon,

s elbújhatsz szoba rejtekén

hogy ne érjen a gyors knosusi nyíl hegye, sem dárdák, sem a zaj, sem pedig üldöződ: Aiax. Eljön a vég, s jaj, lobogó hajad

elcsúfítja por és mocsok.

27

Hát Laertiadést, s néped enyészetét nem látod? s Pyliust, hogy fenyegetve jő? Űz félelmetesen majd Salamis-beli

Teucer, s űz Sthenelus, ki jól

vív, lóháton erős, s harciszekéren is félelmes, sose rest. Merionesszel is mérkőzhetsz. S a dicső férfi dicsőbb fia:

Tydides dühösen keres:

futsz majd tőle, akár szarvas a völgybe, ha farkast lát odafent, s hagyja a dús gyepet, gyáván futva lihegsz... Annak a nőnek ezt

ígérted, hiu hencegő?

Bár késlelteti majd Trója, s a phryg anyák gyásznapját haragos haddal Achilles, ám egy-két tél, s az acháj gyújtja a nagy tüzet,

mely porrá teszi Iliont."

1 / 16

T Y N D A R I S H O Z

/A költő bocsánatot kér/

Óh, szép anyádnál is ragyogóbb leány, kit csúfolódó sok buta jambusom

sértett - hajítsd a tűzbe mindet! Dobd a nagy Adria tengerébe!

28

Nem rázza így meg papjainak szivét még Dindyméné sem, laka szent zugán,

sem Bacchus, és cin-tál ha csörren, nem riogatja a Rhea papját

úgy, mint a düh, mit Noricum élezett acélja el nem fojt, se hajó-törő

tenger, se tűzvész, Juppiter sem, rettenetes, robogó nyilával.

Mondják, Prometheus, emberi lényeket gyúrván agyagból, állati részeket

kevert belé, s őrült oroszlán-indulat így elegyült szivünkbe.

A düh Thyestést bajba sodorta, még magasba nyúló várakat is kikezd,

tornyok, falak földig ledőlnek, s emberi otthonok omladékán

a büszke győzők éles ekéje szánt. Enyhülj! Bocsáss meg! Lásd, fiatal szivem

hevült, bolond ifjúkoromban, és dühömet suta jambusokba

öntöttem.. . ím már megszelídült szivem, félénken esdek: hagyd haragod, hiszen

minden szidalmam visszavontam. Légy te is újra igaz barátnőm.

29

1/17 T Y N D ARIS H O Z

/Az i f jú lányt Lucretilisbe hívja, talusi birtokára/

Arcádiából néha a fürge Pán Lucretilisbe jön - gyönyörű e táj - ,

kecskéim óvja nyár tüzétől és az esős-viharos szelektől.

A bakszagú hím asszonya mind legel, szamóca közt jár úttalan útakon,

kakukfüvet tépdes nyugodtan, itt nem ijesztgeti sárga kígyó.

Nem bántja farkas gyönge gidáimat. Nádsíp ha fölsír, Tyndaris, édesen,

s a völgy felett száll, Usticának sok sima, szép köve visszazengi.

Szeretnek engem s védnek az istenek, tetszik nekik halk énekem, életem.

Múzsám kegyes. Bőség-szarúját ontja elébed e táj, ha eljössz.

Itt rejtezS völgy őriz a hő elől; megzengheted majd teosi lantodon

az egyazon-férfit-kivánó Pénelopét s a csalóka Circét.

30

Itt könnyű borral van teli lesbosi kupám, s e lombok közt Semelé fia

nem zörren össze Marssal, itt ne félj, nem ijesztget a léha Cyrus,

meg sem találhat, nem veti rád mohó kezét, fejedről szép koszorúd le nem

rángatja, zsenge szűz, nem ér el, hogy leszakítsa fehér ruhádat.

I / 18

P. Q U I N T I L I U S V A R U S H O Z

/A bor dicsérete/

Szent szőlőt telepíts Varus, előbb,

mintsem akármi fát,

Tibur lágy humuszán s Catilus ős

várfala hajlatán.

Száraz-torkuakat sújt örökös

bajjal az isten is,

és gond hogyha emészt, csak borital

tudja elűzni azt.

Hallottál borivót sírni csaták

s nélkülözés miatt?

Tán nem Bacchus urat s csacska Venust

zengi rajongva mind ?

Ám túlzásba se vidd, hogy nyakalod

Liber ajándokát;

Kentaurok s lapithák borközi, vad

harca riasszon el,

s hogy sújtotta le bősz Euchius úr

Thrácia népeit,

mert nem tudva határt, mit szabad és

mit nem, ivott, vedelt

kéjjel mind. Ragyogó rókasubás

istenem, én sosem

zaklatlak, ha te nem hívsz: sürü lomb

leple alá takart

32

titkod rejtve hagyom. Tiltsd meg a kürt

és berecyntusi

dob nagyhangú zaját, mit nyomorú

önszeretet követ,

és pöffedt butaság, nagy-magasan

tartva üres fejét,

s átlátszó hiúság, mely kifecseg

titkokat, esztelen.

I / 1 9

G L Y C E R Á H O Z

/Áldozat a szerelemért/

Vágyak vadszivü asszonya, Thébából Semclé isteni gyermeke,

s könnyelmű hevem újra hajt ismételni szivem régi szerelmeit.

Megperzselt Glycerám, a szép, márványkő Pároson nem ragyogóbb fehér,

megperzselt aranyos, vidám pajkossága, okos, fürge tekintete.

33

Végképpen letiport Venus, Cyprusból kirohant, s tiltja, hogy a scythát

s lóról visszalövő, vitéz parthust zengje dalom, s mást, mihez ő nem ért.

Hozz hát, hozz, fiu, friss gyepet, tömjént és füveket, s telt poharat, nemes

két éves boraim javát, így majd tán kegyesebb lesz, kinek áldozok.

1/20

M A E C E N A S H O Z

/Meghívás egyszerű borra/

Csak szabin vinkót iszol itt, pecséttel zárt edényből, ám e görög cserépbe én magam szűrtem le, midőn a színház

tapsa köszöntött,

büszke Maecenas, mikor ős folyódnak partja felzúgott, s nevedet dicsérte visszazengvén azt Vatican hegyéről

vígan a visszhang.

Caecubus s Cales ami bort kisajtol, majd iszod még azt! Se falernusit, sem Formiae halmán szüretelt italt nem

lelsz poharamban.

34

I / 21

S Z Ü Z E K ÉS IFJAK K A R Á H O Z

/miről énekeljenek?/

Zengjétek Dianát, szüzek, a Hold-leányt, és ifjak, ti a szép nagyhajú cynthosit

és Látót, Jupiternek kedvelt, szívbeli asszonyát.

Zengjétek, ki folyók s zsenge gyepek fölött örvend, melyeket óv friss, hűvös Algidus

s árnyas, dús Erymanthus, vagy lyciai zöld berek.

Zengjétek gyönyörű Tempe dicséretét, s Delost, hol született Phocbus, a Nap-legény,

díszes tegze a vállán, és testvérc-faragta lant.

Elhárítja a bús háborút, éhezést, pestist akkor az ég Róma s Urunk felől;

perzsákat s briteket sújt, nem minket - ha ti kéritek!

35

1/22 ARISTIUS F U S C U S H O Z

/Találkozás a farkassal/

Bűntelen lelkű, makulátlan ember nem szorul maurus gerelyekre, íjra, mérgezett nyíltól dagadó tegez sem

keli neki, Fuscus,

bár az örvénylő, viharos habok közt, bár a Kaukázus szigorix gerincén keljen át, vagy hol mesebéli völgyét

mossa Hydaspes.

Engem is, lám, hogy kikerült a farkas, míg az erdőben Lalagém daloltam, védtelen, s gondtól szabadon bolyongtam

birtokomon túl;

ily csodás szörnyet sohasem nevelt még harcias Daunus sürü tölgy-vadonja, sem Jubának földje, a rőt oroszlán

szomjú tanyája.

Tégy le bár Észak tunya jégmezőin, hol meleg széltől falevél nem éled, mely vidéket köd takar, és sanyargat

Juppiter átka,

36

tégy a Napnak tűzszekeréhez engem oly közel, hol nem lakik ember - ott is szép mosolygású Lalagét imádom,

szép csacsogómat.

1 / 2 3

CHLO.ÉHOZ

/aki fél a férfiaktól/

Futsz tőlem, menekülsz, mint kis iinő, Chloé, féltő anyja után úttalan útakon

szökdelvén, riadozva szél fúttán, s ha az árny leszáll,

és bár lenge tavasz siklik a lombokon felsóhajtva, avagy lágy szederinda közt

surran sárga gyíkocska, szíve s térde beléremeg.

Mit félsz? Nem vagyok én Líbia tigrise, nem kaplak be, nem ám, mást akarok veled:

hagyd ott már az anyádat! Nagylány vagy, fiu kell neked!

37

1 / 2 4

VERGILIUS H O Z

/Quintilius Varus halálakor/

Mért méltatlan a könny és zokogás, ha ily kedves főt veszítünk? Bús sirató dalod zendítsd, Melpomené; isten-atyád adott

lantodhoz puha hangot is!

Hát álomba borult Quintilius? Sosem ébred? Hol lel Erény és Becsület, s velük egy-testvér Szeretet bárhol ilyen nemes

lelket, véle ki mérhető?

Sok jó társa zokog, könnyük e hantra hull . . . Nálad, Vergilius, senki se vesztesebb. Elment. . . Hajh, ne reméld, hogy ha fohászkodol,

föltámasztja az ég megint.

Pengesd szebben a húrt, mint maga Orpheus, indítsd bár meg a fák és kövek ezreit, nem tér vissza a vér abba a testbe, kit

egyszer már beterelt kemény

botjával, szigorúan Mercurius, sötét nyájába.. . Sose szán meg, ha a sors betelt. Fájdalmad szelídebb lesz, ha belényugodsz,

nem másíthatod úgyse meg.

1 / 2 5

LYDIÁHOZ

/A közelgő öregségre figyelmezteti/

Egyre ritkábban verik ablakod már csintalan kedvű fiatal legények, nyugton alhatsz: hű a küszöbhöz ajtód,

ennek előtte

bármilyen sűrűn nyitogatva koppant sarka. Már-már azt se susogja senki: „Éjre éj jő, s már elemészt a vágyam,

Lydia, alszol?"

S majd anyókává leszel, elfelejtnek, sírva vágysz gőgös, buja férfiakra. Hold ha kél, kószálsz a sikátorokban,

s társad a thrák szél.

Égető kéj vágy s üzekedni-készség, mely a kancákat viszi őrületbe, gyötri majdan seb-boritotta májad,

s egyre nyafogsz csak,

mert az i f jú nép viruló borostyánt kedvel, és bimbós, üde mirtuszágat; fonnyadó lombot kikerül, s a téli

szélnek ajánlja.

39

1/26 AELIUS LAMIÁNAK

/Fohász Pimplea múzsához/

Múzsák barátja, szélnek eresztem én gondom, röpítse s szórja a krétai

tengerbe. Hogy mely sarki népet mely fejedelmek uralma nyőget

s mért fél a parthus - bánom is én! Csupán azt kérem: O, kit tiszta patak vidít,

köss napsütötte sok virágból zsenge füzért Lamiám fejére.

Pimplea múzsám! Nélküled elfakul hírem-nevem. Fogd lesbosi lantverőd:

illő, hogy Őt zeng húgaiddal, hadd legyen élete halhatatlan!

1 / 2 7

BARÁTAIHOZ '

/Meghitt beszélgetésre kéri barátait/

Vad tlirák szokás az: víg poharazgatás közt hajbakapni! Hagyd el e parlagi

erkölcsöket! Bacchus szemérmes, sérti a vérre menő civódás.

Bor s gyertyafény kell, melyhez a görbe kard cseppet sem illő. Hagyjuk ezért a bősz

lármát, csihadjunk, cimboráim, elkönyökölve a fekhelyünkön.

Kortyoljak én is könnyű falernusit közöttetek? Hát mondja meg opusi

Megilla bátyja, mely nyil érte, mért örül annyira, hogy beléhal?

Hallgatsz? Ha nem szólsz, én sem iszom. Tudom: te léha vágynak meg nem adod magad,

szégyenletes tűz lángra nem gyújt, tiszta, nemes szerelem hevít csak,

más nem. Ki az hát? Mondd a nevét hamar, súgd hű fülembe. . . Á, nyomorult fiú!

Szörnyű Charybdis vésze sorvaszt! Mást, nemesebb tüzet érdemelnél!

Mely gyógyító fű, mely javasasszonyé, mely mágus old fel, vagy melyik istenünk?

A tűzokádó szörny Chimaera karma közül Pegazus se ránt ki!

41

1/28 A T U D Ó S ARCHYTASRÓL

/A hajótörött Archytas egy arra járó hajóst kérlel, dobjon holttestére három marék földet/

Hajós: „Tengerek és földek s millió porszem kutatója,

bölcs Archytas, hát ide értél? Csöppnyi föveny rejt itt, a matinusi part közelében!

Mit sem használt íme, halandó elmédnek behatolni a légi hazába, veszendő

szívvel az ég köreit puhatolni?"

Archytas: „Meghalt Tantalus is, kivel égi urak lakomáztak,

Tithonus se maradt e világon, sem Minős, Jupiter titkának földi tudója,

s Pythagoras, ki az Orcus ölébe kétszer hullt, mivel argosi pajzs igazolta, hogy élt már

egyszer, a trójai harc idejében s elhullván csak csontjait és bőrét veszítette;

tudjuk: a természet s az igazság mestere vol t . . . Ám egy - örök éj vár ránk valahára.

rá kell lépni az álomi útra! Ezt a gonosz Fúriák dobják oda, Mars örömére,

azt a mohó tenger nyeli el majd . . . Vén s fiatal keveredve, sűrűn - oda hull. Soha senkin

nem könyörül Proserpina asszony. Engem a déli vihar, lemenő Orion követője

itt eme hullámsírba borított.

42

Hát te hajós, ne habozz, vess néhány szem homokot rám, hogy ne legyen csontom temetetlen,

s én megígérem, hogy bármint fenyegesse az Eurus Hesperiák vizeit, kimenekszel,

míg Venusia sűrű erdői zokognak. Eláraszt áldásával Juppiterünk és

Neptunus, ki Tarentumot őrzi. . . Mi ez? Habozol tán? Nem félsz, hogy fiaid s unokáid

bűnhődnek meg ezért, ártatlanul? Érjen ezért a balsors! Méltóképp keserűid meg

gőgöd! Nem hagylak büntetlen, fel sosem oldoz áldozatod, noha majd vezekelnél...

Jó no, sietsz... Válj még! Dobj markoddal homokot rám! háromszor, s azután elevezhetsz."

1 / 2 9

ICCIUSHOZ

/aki könyveit fegyverekre cserélte/

Ej, Iccius! Jól hallom, a perzsa sah kincsét irígyled ? Zord hadat állitasz

a még le nem győzött arabság ellen? A nagy-dühü médre tennél

igát? Ki szolgál majd a szüzek közül, kiknek megölted szép, deli kedvesét?

Mely illatos fürtű legényke lesz a pohárnoka sátorodnak,

43

ki most tanult csak lőni sebes nyilat az ősi íjból? Lám!. . . Ki tagadja még,

hogy hegyre csermely visszafuthat, és Tiberis vize hátra folyhat,

ha lám, te is, sok nagybecsű könyvedet, Panaetius vagy Socrates írta bár,

elvetve, mondod, hogy cserélnél pajzsot, ibér sisakot, helyükbe?

1 / 3 0

V E N U S H O Z

/Kedvese hajlékába hívja Venust s kíséretét/

Ó, Venus! Úrnője Cnidos s Paphosnak, hagyd el oly kedves Szigeted, s jelenj meg Glycerámnál - vár csinos otthonába,

gyújtja a tömjént.

Hozd tüzes kölyköd, s az övük-megoldott Gráciákat, hozd valamennyi nimfát, hozd a csak tőled derűs Ifjúságot

s könnyű Kalandot.

44

1/31 APOLLÓHOZ

/temploma avatásakor/

Mit kér a költő csarnokod ünnepén, urunk, Apollo, tőled, amíg kiforrt

bort tölt neked? Nem bő vetését Sardiniának, a mag-hozónak,

sem tarka gulyát nyári Calabria füvén, sem ind föld csont- s arany-ékeit,

sem azt a szántót, mit vizével fürdet a halk-dalu, enyhe Liris!

Calesi szőlőt messen, akit kegyelt a sors, igyék csak jót a kereskedő

arany kupából, drága borból, szír fűszerért amit elcserélt volt;

Négyszer vagy ötször szelje az Óceánt évente az, kit kedvel az égi kar,

s ne érje baj . . . Nékem saláta, mályva a jó, s az olaj gyümölcse.

Élvezzem azt, mim van, legyek ép s erős, Latous, én ezt kérem: agyam legyen

mindvégig ép, s ha jő az aggkor, daltalan és cudarul ne érjen.

45

11 32

A L A N T H O Z

/„Latínul mondd a dalod, lant"/

Kéretünk.. . Rajtad, pihenő magányban dalt ha pengettünk, hogy ez cvben éljen és a többin mind ezután, latínul

mondd a dalod, lant,

melyen Alcaeus muzsikált először; vad vitéz volt ő, de csaták között is, vagy ha vész múltán a hajót a nyirkos

partra kötötte,

akkor is Cyprist, vele-egy Cupidót és a víg Bacchust, Helicon leányát, s éjhajú, éjfélszemü, szép Lycussát

zengte a lantján.

Óh, Apollónak, s Zeus asztalának dísze, kedves lant! Te, a szenvedésben drága balzsam! Halld az imám, ha illőn

száll szava hozzád!

46

1 / 3 3

ALBIUS T I B U L L U S H O Z

/A szerelmi csalódásról/

Albius, ne ereszd búnak azért fejed, mert gőgös Glycerád hűtelen elhagyott. Bús dalt zengeni kár, hogy helyeden ma már

új, ifjabb szerető ragyog.

így szenved lobogó-fürtü Lycoris is, Cyrusért aki ég, s Cyrus a jéghideg szépségű Pholoét üldözi; ám előbb

köt farkassal az őz frigyet,

mint gyengéd Pholoé véle, ki fajtalan! így játszik Venusunk; szívesen egybehoz egymástól elütő párokat, érc-igát

rájuk téve kegyetlenül.

Lám én is, noha egy szebb szerelem hivott, tűröm, hogy rabul ejt kőszivü Myrtala, volt rabnő, szilajabb, mint a vad Adria,

mely mardossa Calábriát.

47

1 / 3 4

Ö N M A G A M H O Z

/Hitetlennek megtérése/

Fukar s közömbös híve az égnek, én, ki észveszejtő bölcselet útjain

jártam vakon, meg kell vitorlám fordítanom, s igaz útra lelnem,

melyről letértem. íme, Diespiter, ki vad tüzével tépi a felleget,

dörgő lovakkal, tűz-szekérrel most a derült egeken tör által.

S a bamba föld reng, és a folyómeder, a Styx, s a gyűlölt, mély odu: Taenarus,

s Földünk határán Atlas orma hördül! Az isten erős: magast a

mélységbe ránt, s tud fénybe meríteni titkos sötétet... Itt koronát rabol

Fortuna, ott más főre adja. Dönt, meg emel, s örül új müvének.

48

1 / 3 5

F O R T U N Á H O Z

/Imádság a britek ellen induló Caesarért/

Óh, Szűz, kit áldott Antiumunk imád, ki föld porából csillagokig vihetsz

hitvány halandót, és hivalgó díszmenetet temetésre válthatsz,

aggódva hozzád esd a szegény tanyák pór népe; téged, tengerek Asszonyát

hív az, kit ingó thyn hajóján nagy-habu Carpathos árja ringat.

És fél a vad dák, fél a nomád scytha, sok város és nép, zord-hadu Latiuin,

barbár királyok anyja retteg, s rémül a bíboros Úr előtted,

hogy szét ne rúgnád hírneves oszlopát szeszélyesen, s hogy marcona lázadók

ne törjenek gyengült hadára, nagy birodalma falát ledöntve.

A szörnyűséges Kényszer a hírnököd, csáklyát s szeget tart iszonyú érckeze,

a bampa kampó sem hiányzik, és a folyékony, ezüstös ón sem.

49

Mögötted ott jár mindig a j ó Remény s a ritka Hűség, leple fehér; veled

tart akkor is, ha váltva gúnyád, lépsz ki dühödten urak lakából.

Ám messze fut szét tőled az alja nép, parázna kéjnő, esküszegő, s hamis

barát, boroshordónk ha szikkad, húzni együtt az igát csalárdok.

Caesart, e földnek szélire indulót a brittek ellen óvd! Fiatal hadunk

féljék a Hajnalcsillag övén és ama vérveres Óceánnál!

Jaj, mennyi testvérharc nehezül reánk! Van bűn, amelytől visszariad talán

e durva kor? Milyen gonoszság nem tapad erre a népre? Vagy tán

lefogja jobbunk isten? Akad vajon oltár, amit nem ront le karunk? Jer, ó, kardunk helyett jobbat kovácsolj,

massagetára s arabra sújtót!

5°

1 / 3 6

PLOTIUS N U M I D Á H O Z

/Numida hadvezér diadalának örömére/

Tömjén és dal - Ígértem ezt -s borjú-áldozatom száll im az égre, hisz

meghozták Numidát, a hőst óvó isteneink, Hesperus öbliből.

Csókot vált valamennyi hű társával, Lamiát hosszan ölelgeti:

együtt volt tanuló vele, s váltván férfi-togát, el se feledheti

együtt telt fiatal koruk. Szép ünnep, le ne tűnj krétarovás híján!

Most kell, most a boros kehely, táncoljunk szaporán, mint salius papok!

Thrák korttyal, Damalis, ne győzd Bassusszal, borivó, vívni pohár-tusád!

Es rózsát ide, ünnepen így illik, s liliom kell, s zamatos füvek!

Minden szem Damalisra néz sóváran, de a szép kis Damalisnak Ő

s nem más kell, csak az i f jú hős: mint repkény, remegőn, vágyva karolja

1 / 3 7

A B A R Á T O K H O Z

/Cleopatra halálára/

Most kell boroznunk! Most szabadon, szilaj táncban dobognunk! Most teritékeket

az isteneknek, Salius-mód díszítenünk, nosza cimboráim!

Eddig tilos volt Caecubus óborát felhozni még, míg esztelenül bukást

szőtt egy királynő Róma ellen és Capitoliumunkra romlást;

korcs férfiaknak csúf, nyavalyás hadát vezette, és hitt abban: amit kíván,

elérheti... Edes szerencse részege volt! De csitult e téboly:

a tűz után nem várta, csak egy hajó; s józan riadtság kélt mareotitól

ázott szivében, míg vitorlát bontva futott el Itáliából.

Üldözte Caesar, gyors evezőivel, mint gyönge gerlét hajszol az ölyv, s nyulat

a gyors vadász Thessaliának hómezein, hogy e szörnyre láncot

52

verjen. De ő szebb és nemesebb halált kívánt magának: asszonyi módra nem

rettent a kardtól, rejtek-öblöt nem keresett siető hajóval:

felhőtlen arccal merte a rombadőlt királyi várat nézni, erős szivű

volt szörnyű kígyót venni fel, hogy éjszínű mérge bejárja testét.

Híván halálát, még dacosabb s vadabb; nem tűrte azt, hogy győztese víg legyen,

hogy őt, a nem közrendű asszonyt hajtsa, kevély diadalmenetben.

1 / 3 8

SZOLGÁJÁHOZ

/A szép egyszerűség/

Gyűlölöm, szolgám, ami perzsa pompa, és a hánccsal font koszorú se tetszik. Hagyd el ősszel nyílt, buja rózsaszálért

járni a kertet.

Hozz szerény myrtust, egyebet ne hajszolj. Lásd, fiam, hozzád csak a myrtus ága illik, és hozzám is, a hűs lugasban

bort iszogatva.

53

M Á S O D I K K Ö N Y V

11/1

C. ASINIUS POLLIÓHOZ

/aki drámaíró, krónikás és hadvezér/

Csak írd: Metellus konzul alatt mi volt, írd belviszály s harc indokait, s a kort,

Fortuna játékos szeszélyét, rossz nagyurak frigyeit, s a fegyvert,

mit vér borít még, senki se mosta le. Kockázatos mű ez, hisz amíg beszélsz,

zsarátnokon mégy át, hamun, mely rejtekező parazsat takargat.

Várjon kicsit még színpadi műveid múzsája! Később, majd ha a harcokat

elzengted, írhatsz újra drámát, színi kothurnusod akkor öltsd fel!

Te csüggedőknek nagyszivü támasza, bölcs kúriánknak oszlopa, Pollio,

dalmátokon győztes, borostyán-lombkoszorúd sose veszti zöldjét!

54

Már harsonáknak hangja fülünkbe tép borzasztva, már kürt ordítozik vadul,

már fegyverek villáma villan s készt lovat és lovagot futásra.

Már szinte látok hősi vezéreket, nem-dicstelen por lepte merészeket,

a nagyvilág immár legyőzve, büszke Cato egyedül kivétel.

juno, s a többi Afrika-párti lény az égiekből, lám tehetetlenül

hátrált, s a győzők sarjadékát dobta a vesztes elé vigasznak.

Mely szomjú föld nem nyelte latin fiak vérét? A sírok százai rá tanúk,

hogy öltük egymást, még a méd is dőlt falaink robaját neszelte.

Mely víz, mely örvény nem tud e gyász-hozó harcok felől? Van tenger, a daunusi

harctól amely nem vált pirossá? Mely fövenyen nem omolt a vérünk?

Hagyd, játszi Múzsám, hagyd el a harci jajt, ne zengd Ceosnak gyászdalait tovább!

Dione víg lakába hívlak, kell öröm is, nosza kapj a húrba!

55

H / 2

SALLUSTIUS C R I S P U S H O Z

/Az Erény ítélete/

Veszti szép színét az ezüst, ha kapzsi földbe ásod, nincs örömöd se benne, csak ha ésszel bánsz vele, Crispus, akkor

süt fel a fénye.

Halhatatlan lett Proculeius immár, két fivérét mert atyaként szerette, lankadatlan szárny viszi őt: a Híré,

minden időn át.

Vágyaid fékezd, s birodalmad akkor tágasabb lesz, mint Libyát ha bírván messzi Gadeshez csatolod, s a két pún

hont leigázod.

Nő a vízkórság, ha a szomjad oltod, és nem enyhülsz meg, csak a kór ha elszáll, és fakó tested ha vizet veszít, csak

akkor üdülsz fel.

Visszanyert trónt és koronát Phraetes, jogtalan bár, s úr a tömeg szemében; mégse boldog, mert az Erény lenézi,

kii sose csap be

56

tévitélet, hisz jogot és nem-ingó trónt, s le nem hulló levelű borostyánt annak ad csak, kit hiu kincs halomja

el sose szédít.

11/3

DELLIUSHOZ

/Lelked nyugalmát el ne veszítsd/

Lelked nyugalmát el ne veszítsd, vigyázz, rossz sorsban, és óvd bölcsen a jóban is

túlzó örömtől, Dellius, hisz életed úgyis az elmúlásé,

akár mogorván töltsed a napjaid, akár szabadban dőlj a füvön hanyatt

ünnepnapok során, s vidulj a drága falernusi bor tüzétől.

Mért simul eggyé hívogatón a nagy fenyő, s fehér nyír árnya, fejünk felett?

Mért csörgedez szorgos futással, nagy kanyarokban a fürge csermely?

Hozd hát a bort, hozz balzsamot, és szelíd rózsák maholnap hervadozó diszét,

míg csak korod, sorsod, s a három Párka koromszinü szála enged.

57

Elmégy, mohón vett birtokod itthagyod, és szőke Thybris-mosta, kies lakod,

elmégy, s magasba halmozott sok kincsed utódod ölébe hullik.

Ős Inachusnak légy ivadéka bár s dús - egyremegy vagy légy nyomorult szegény

pórsarj e földön - martaléka lész a könyörtelen Alvilágnak.

Mind arra tartunk. Lent valamennyiünk urnája fordul, mígnem előbb-utóbb

sorsunk kijő, s véget nem érő száműzetésre megyünk a sajkán.

n / 4

XANTHIAS P H O C E U S H O Z

/aki szolgaleányba szerelmes/

Szolgalányért égsz? Ne pirulj miatta, Xanthias Phoceus. A dicső Achilles, szolga Briseist ugyanígy szerette

arca haváért.

Büszke Aiax is, deli Tecmessáért lángra gyúlt, látván fejedelmi rabját. I f jú Atridest diadalma közt is

rabja igézte

hulltakor barbár lovasok hadának, s Thessalus, Hectort amidőn megölte és a már fáradt görög Iliont is

játszva legyőzte.

Mit tudod hamvas-haju Phyllisedről, hátha ő is vert nagyurak szülötte, tán királylány ő, kin a házi szentek

nem segítettek.

Higgy nekem, nem nő buta csőcselék közt lány ilyen pompás, ily igaz szivű, hű, kincsre nem vágyó. Lehetetlen az, hogy

korcs anya szülte.

Karjait, arcát s gyönyörű bokáit vágytalan zengem, sose féltsd te tőlem; nyolcszor öt nyár szállt bizony el fölöttem,

vén vagyok én már.

n / s

LALAGÉRŐL, A S Z Ű Z R Ő L

/Egy türelmetlen széptevőhöz/

Nem tűr igát még gyönge nyakán e lány görnyedve, nem bír hordani nagy tehert

társként, se rárontó bikának, mint kis üsző, rohamát kiállni.

59

Füves mezőn jár még bocikád esze, hol friss patakvíz hűti a nyár hevét,

hol vízre hajló hűs füzesben játszani társaival szeret még

frissen, vidáman. Még savanyú e fürt, ne kapj utána. Majd ha az ősz beáll,

megfesti szép szőlőgerezded, érleli szép viruló pirosra.

Ne félj, tiéd lesz. Mert fut a féktelen idő, s elorzott éveidet neki

átadja: majd pajkos mosollyal les Lalagé, kibe is szeressen.

Szép lesz, sosem volt szűz Pholoe se szebb, sem tiszta Chloris, válla kinek fehér

s mint lenge Hold éj tengerében, oly ragyogó, se Cnidus szülötte

Gyges, ki férfi bár, ele ha csitrinép táncába toppan, sasszemet is becsap,

olyan leányos hamvas arca; lány-e? fiú-e? a fürtje lengő.. .

60

II/ 6 S EPTIMIUSHOZ

/kivel együtt óhajt megöregedni/

Indulunk Gades fele, Septimius, cantaber gőgöt vasigánkba törni, merre mór tenger pezseg és a zordon

szirtre csapódik.

Tibur, argívok helye, szép tanyája, ott nyugodjak meg, ha napom hanyatlik, ott, ha nem bírnék vizeken s mezőkön

küzdeni többé.

Ám a mord párkák ha nem így akarják, majd a gyapjas nyáj hona, szép Galaesus zöld folyópartja, s a lakón Phalanthus

földje fogad be.

Minden égtájak közül itt e kis zug vár mosollyal rám, a hymetti rét sem ad különb mézet, s nem ad ily bogyót nagy-

hírű Venafrum.

Itt tavaszt hosszút hoz a kurta télre Juppiter, s termő venyigét az Aulon: még a Bacchustól szeretett Falernum

kortya se jobb tán.

€1

ím e boldog hely tereád s reám vár kincses ormával: sürü könnyel itten öntözöd hamvát, ha kimúl baráti

híved, a költő.

n / 7

POMPEIUS VARUSHOZ

/A költő vendégül látja régi barátját/

Ó, jóbarátom, hány hadi balsikert éltél meg egykor Brutus alatt velem!

Ki őrizett meg, régi polgár, isteneinknek, Itáliának ?

Pompeius, első, szívbeli cimborám, kivel nem egy víg, rest napot öltem én

színborba rég, asszír kenettel kent, ragyogó hajamon füzérrel?

Philippit együtt éltük, a gyors futást, elhagyva gyáván pajzsomat is, mikor

megtört erőnk, és sok kevély hős ajka a rusnya rögöt harapta.

Féltem, de köddel Mercurius bevont sűrűn, s a harcból elragadott hamar;

téged vad ár hullámverése visszasodort a kemény csatába.

62

Ródd most le hálád Juppiterünk iránt! Hosszú csatáknak terheitől nehéz

hátad pihentesd fáim árnyán, és ne kiméld italom - terád vár!

Feledtető bort önts sima, csillogó kelyhembe színig, tölts olajat; hasas

korsóm tele! S ki köt sietve harmatozó koszorút, babérból

vagy myrtus-ágból ? Kit koronáz Venus korhely-királlyá? Nem vigadok ma én

bölcsebben egy thráknál! Be édes bomlanom: itt a barátom újra!

III s

BARINE L E Á N Y Z Ó H O Z

/a csalárd szépséghez/

Hogyha, Barine, csak egy álnok esküd bajt hozott volna tereád csak egyszer, volna egy szürkébb fogad, egy kisujjad

körme hibázna,

hinni tudnék tán. De ahány csalással terheled bűnös tejed, annyiszorta ékesebbé válasz, te hamis, s az ifjak

kínja nem enyhül.

63

Az sem árt néked, hogy anyád porát is megcsalod, s minden szelid égi fényt, a teljes égboltot, s a sosem halandó

isteneket fent.

Csak nevet rajtad Venus is, nevetnek mind a jó Nymphák, szavadon, s Cupido jó t nevet, tfízlángu nyilát hegyezve

vérszinü kővel.

Nézd, az ifjoncok neked izmosodnak, s míg sok új szolgád hada nő, a régi had se fogy bűnös fedeled hüséből,

vár, noha átkoz.

Tőled óvják jó fiokat szülőik, tőled aggódó öregek, s szegény kis új menyecskék, hogy kegyeid ne ejtsék

foglyul a párjuk.

11/ 9

VALGIUSHOZ

/a túl sokat siránkozó költőhöz/

Nem hint örökkön záporesőt az ég csapzott mezőkre, nem veri szüntelen

a Kaspi-tengert durva szélvész, Armeniában a bamba hóhegy

64

Valgus barátom, hónapokig nem áll, Garganus erdős hegyfokait soká

az Aquilo nem ostromolja, fosztva a kőris, a tölgyfa lombját.

Te egyre jajgatsz, úgy siratod halott Mystest: az alkony csillaga már kigyúlt

s nem enyhül őrült szenvedésed, jön fel a Nap, fut az éj, te sírsz még.

Lásd, három emberkort ki megért, a vén Nestor se sírt így hős fia holtakor,

s a serdületlen Troilusnak nénjeit és szüleit se látták

ilyen sokáig sírni. Ne nyögj tovább, hisz férfi volnál! Zengj velem éneket:

Augustus ím győzött, az örmény hegyfok övé, s a fagyos Niphates,

Tigris folyó sem hánytorog oly vadul, s mint annyi más nép, hódol a büszke méd, a szkíta is szabott határok

közt lovagol, szűkösebb mezőjén.

65

II / 10

L I C I N I U S H O Z

/Az arany középszer/

Élned úgy bölcsebb, ha veszélyes árra nem sietsz buzgón, Licinius egyre, s túl közel sem bújsz a csalóka parthoz,

félve vihartól.

Az, ki bölcsen jár az arany középszer útjain, nem hál szemetes, dülöngő putriban, nem hál irigyelt teremben,

józanul él az.

Többször ing széltől a sudár fenyőfa, súlyosabban dől el az égbe nyúló nagy torony, villám a magas hegyeknek

csúcsait éri.

Bajban is bízik, s örömökben újabb változással számol a bölcsen edzett szív. Ha ismét zord telet ád, ugyancsak

messzire űzi

Juppiter. Sorsod ha ma rossz, nem így lesz mindig. íjat nem feszit egyre: néha néma múzsáját citerára, dalra

készti Apollo.

66

Légy erős lelkű, ha nehéz a sorsod, s bátor. Ám légy bölcs, s ha a kedvező szél szerfölött fújná dagadó vitorlád,

vond be a vásznát.

n i i i

Q U I N C T I U S H I R P I N U S H O Z

/Ne gondolj a gonddal/

Jön-é a harcos cantaber ellenünk, s az Adrián túl készül-e, Quinctius,

a szkita, hogy ránktörjön? űzd el gondolatát, s ne remegj e létért,

hisz kurta úgyis. Lásd, a bajusztalan ifjúkor, elfut, s illan a zsenge báj,

elűz a sorvasztó öregség könnyű szerelmeket, édes álmot.

Nem tart soká az illatozó tavasz virága, nem süt mindig a holdvilág

egyforma arccal: véges elméd mért nehezíted a végtelennel?

Nem jobb, ha fenyves, vagy susogó platán hűsén tanyázunk gondtalanul s vígan,

rózsával és asszír olajjal illatosítva ezüst hajunkat,

67

így iddogálunk ? Bacchus a gondokat elűzi! Hol van hát egy ügyes fiú;

fusson patakvízért, lehűt az majd a falernusi bor tüzétől.

S hívjátok el már azt a ledér leányt, Lydét: Fiú, hé, mondd neki: hozza csont-

lantját magával, és lakóni módra haját laza kontyba kösse.

II/ 12

M A E C E N A S H O Z

/Licymniát, Maecenas jegyesét dicsérő ének/

Nem zengem, ne kivánd, bamba Numantia hosszas háborúit, zord Hannibált, s a pún vér festette vizek-mosta Szicíliát

lantom lágyszavu húrjain,

sem bosszús lapithák közt ama bor-ködös Hylaeust, s akiket Hercules érckeze mérsékelt meg, a Föld vad fiait, kiket

Saturnus jeles udvara

félt rettegve. Sorold el te helyettem is, s méltóbban, nagyurunk; Caesar erős hadát, Maecenas, gyalogos szókkal, az útakon

hurcolt, bősz fejedelmeket.

68

Múzsám csak jegyesed, drága Licymniád csillagfényü szemét engedi zengenem, őt csak, tiszta szivét, mely szerető szived

tűzfényét viszonozza hűn,

s nem szégyell dobogó táncba szökelleni, sem víg tréfa-csatát vívni, se hófehér karját tárni fehér szüzek előtt, jeles

Dianánk dalos ünnepén.

Elhagynád vagyonért, melyet Achaemenes nyújt, s mely dús Phrygián s Mygdonián akad? Adnál fürtjeiből egy pici tincset is,

hogy kapd kincses Arábiát,

míg égő ajakát nyújtja, fehér nyakát, vagy pajkos-hamisan tiltja a csókokat, miknek jobban örül, mint te, a csók-lopó,

és olykor maga is lop ám.

1 1 / 1 3

A LEDŐLT FA

/amely a költőt majdnem megölte/

Átkos napon tett téged e földbe, fa, istentelen kéz tett ide, bárki volt

az ültetőd hajdan, falunknak szégyeneként, unokák bajára!

Rátámadott az még, hiszem, apja vén torkára is tán; éjjel az otthonát

vendége vérével locsolta! Colchisi mérgeket is kevert az

s megannyi bűnnek, mit csak az ész felér, tudósa volt, ki földemen ültetett,

hogy egyszer ártatlan fejére sújts, te goromba fatörzs, uradnak.

Ki mit kerüljön? mit hoz a perc? soha előre meg nem tudjuk. A pún hajós

a Bosporustól retteg, és nem látja a rá lecsapó egyéb bajt.

Gyilkos nyilaktól fél a vitéz, s futó parthus cselétől; az meg a római

hadtól s bilincstől. Ám vakon tört s tör milliókra a Vég hatalma.

Már-már elértem szürke Proserpina sötét hónát, és bölcs szavú Aeacus

bírót, a jók csöndes hazáját s aeoli húrjaival kesergő

Sapphót, ki Lesbos lányaiért eped; és színarany lant dalnoka, téged is,

Alcaeus, zord hajóhadak, zord háború, zord vereség zenésze.

70

Szent csöndre méltó éneküket sok árny csodálja, ám azt, mely hadakat s urak

elűzetését zengi, jobban issza fülével a nép, tolongva.

Nem is csodálom! Mert hisz e hangokon bámulva még torz Százfej ü is fület

konyít, s a kígyók elpihenve csüngnek az Eumenisek hajában.

Sőt még Prometheus s Tantalus is felejt bajt, szenvedést, lágy hangjai hallatán,

s nem gondol Orion se rá, hogy űzze a gyáva hiúzt s oroszlánt.

u/14

P O S T U M U S H O Z

/Az élet múlandó/

Hej Postumus jó Postumus, eltűnik a sok futó év, még az erény sem áll

a sok közelgő ránc, a vénség és a halál diadalma ellen!

71

Nem! Nap-nap háromszáz bika vérivel enyhítsd barátom bár a könyörtelen

Plútót, ki hármas Gerionest és Tityost zabolázza gyászos

habbal, melyen majd mind, akik itt e föld kincsén gyarapszunk, biztosan átkelünk

egyszer, legyünk bár gazdagok, bár egyszerű földművelő szegények.

Hiába búvunk vérszínű Mars elől, s a bősz haboktól, féktelen Adrián,

hiába félünk őszidőben: meg ne legyintsen a káros Auster...

Meglátod egyszer majd a sötét, tunya Cocytus árját, látod a hírhedett

Danaidákat, s Aeolusfi Sisyphus átkos, örök robotját.

Elveszted egyszer majd csinos asszonyod, házad, meződ, és akkor e fák közül,

miket, mulandó gazda, ápolsz, egy se követ, csak a gyászos ciprus.

Méltóbb urat kap caecubusid, melyet most száz lakat zár; földre locsolja majd

e drága bort, melynél különbet főpapok asztalain se látni.

72

II/15

A SZÁZAD FÉNYŰZÉSE ELLEN

/Őseink szerényebben éltek/

Már-már alig hagy földet ekék alá a sok pazar ház. Szerte, amerre látsz,

tavak, Lucrinusnál nagyobbak, s puszta platán van a régi szilfák

helyén. Alattuk dús violák, fehér mirtuszvirágok illata leng, mi csak

orrnak hizelgő, hol korábban hasznos olajligetek virultak,

s tűző melegtől sűrű babérfa-ág véd. Másra intett Romulus egykoron

s a nyíratlan Cato! Ee más volt régi időkben a rend, a törvény!

A régi gazdák földje parányi volt, s a közvagyon: nagy. Házaik oldalán

nem hozta oszlopcsarnok árnya nyárba az északi, hűs fuvalmat.

Tiltotta törvény, hogy maga-nőtt gyepet megvessenek, s megszabta: középület s templom falát a közvagyonból

kell csinosítani uj kövekkel.

73

II/ 16

POMPEIUS G R O S P H U S H O Z

/A nyugodt élet több a gazdagságnál/

Békességet kér az egektől az, kit nyílt vizén lep meg zivatar, ha ködbe bújt a Hold, s csillag se mutat vezérlő

fényt a hajósnak.

Békességet kér a vitézkedő thrák, békességet kér a tegez-diszes méd, Grosphus, azt meg nem veheted bíborral,

gyönggyel, arannyal.

Mert se kincs, sem nagy hivatal s poroszló szét nem oszlatják a szived csatáit, s kocka-díszes mennyezeted belengő

gondjaidat sem.

Szűken is jól él, kinek asztalán csak ősi sótartó ragyog egyszerűen, és szelíd álmát csúnya vágy s szorongás

el sosem űzi.

Mondd, miért törjünk rövid életünkben sokra? Mért adnánk oda földjeinket napmeleg tájért? Ki hazát cserél, tán

új szivet is vesz?

74

Rusnya gondunk még a rezes hajón is elkisér, ott fut hadaink nyomában, szarvasoknál is sebesebb, s ködűző

déli viharnál.

Az, ki most vidám, ne törődjön azzal, hogy mi lesz eztán, mosolyogva tűrje még keservét is. Soha semmi nem volt

boldog egészen.

Gyors halálé lett a dicső Achilles, Tithonust vénség zsugorítja össze, s tán egy órám majd nekem adja, mit te

hasztalanul vársz.

Míg tiéd száz nyáj a sicul mezőkön, barmaid bőgnek, lovaid nyihognak, négylovas hintón kocsizol, s bíborral

kétszer itatták

díszruhád, nékem kicsi földet osztott és görög múzsám szelid ihletését nem-hazug Párkám, s hogy a csőcselékkel

mit se törődjem.

75

11/ I? MAECENASHOZ

/A hű barátság éneke/

Mért kínoz engem sok panaszos szavad? Sem fent az ég, sem én, nem akarjuk azt

hogy halni, Maecenas, előttem menj, ragyogó disze életemnek!

Ó, hogyha téged sújt le, szivem felét, korábbi vég - én, másika, késsem-e?

Nem teljes élet és nem ép már nélküled életem! Egy nap adja

kettőnk halálát! Nem hamis esküvést mondtam neked, nem! Elmegyek, el, veled,

akármikor kelsz végutadra, készen elindulok, elkísérlek.

Sem tűz Chimaera rámlihegő heve, sem hogyha fölkél, százkaru, holt Gyges

el nem szakíthat, mert a három Párka s az istenek így akarják.

Bár Mérleg áll, bár iszonyú Scorpio les életemre: vas-szigorú jele

első napomnak, bár a Bak jegy, réme Itália tengerének,

76

csillagzatunk ott fent hihetetlenül testvéri! Téged Juppiter óv, keze

ádáz Saturnustól csodásan elragadott s a reádleső Vég

szárnyát lefogta, majd a theatrumi nép hármas éljenzése feléd rivallt;

az én fejem ledőlt fa törzse sújtja, ha Faunus, esése közben

nem tartja föl jobbjával, a mercuri elmék nagy őre. El ne felejtsd szavad:

szentélyt emelj és barmot áldozz. Én meg egy egyszerű kis juhocskát.

II / 18

EGY HARÁCSOLÓNAK

/A bölcsnek élete szerény/

Nincs ivor, nincs színarany az otthonom falán, mint csillogó dísz,

sem hymetti mennyezet nem hajlik messze Afrikába metszett

oszlopomra; Attalus trónját el nem foglaltam ismeretlen,

sem Laconia bíborát nem hímzik nékem tisztes szolganőim.

Ám gazdag költő-erem

77

van, s jellemem, s kedvembejár a gazdag, bár szegény vagyok. Nem is

esdek sem istenektől, sem hatalmas pártfogómtól több kegyet.

Elég öröm Sabinum egymagában. Nap napot kerget tovább,

új hold ragyog fel s eltűnik sietve: míg te márványtömböket

rendelsz, a sír szélén, s feledve azt, hogy meghalsz, házakat rakatsz

s a Baiaet csapkodó tengert igyekszel visszanyomni, mert sosem

elég neked, mit szárazon szereztél. Mit? Még szomszédodnak is

arrébb tolod határkövét, te kapzsi, védenced földjére is

átlépsz? Kiűzöd őket? Ember, asszony útrakél, s ölén viszi

szurtos kicsinyjeit, s a házi oltárt. Ám oly biztosan sosem

várt gazdagot ház, mint a kapzsi Orcus elrendelt határai.

Minek harácsolsz hát? A föld kinyílik, s gazdag és szegény fiát

egyként bezárja. Lám, az Orcus őre még ravasz Prometheust

sem hozta fel, bár az megvesztegette. Őrzi büszke Tantalust

s utódait; s a munka-tört szegénynek terheit megkönnyíti,

mert eljön egyszer, híva, vagy hívatlan.

7*

II/ i9

B A C C H U S R Ó L

/kit a költő meglesett, s fél, hogy ezért büntetést kap/

Láttam ma Bacchust messzi, köves hegyen, a nimfa-hadnak, s kecskepatás, füles szatír-seregnek dalt tanított.

/Nem hazudok, de nem ám, utókor!/

Azóta reszket még - evőé! - szivem; Bacchussal eltelt lelkem öröm köde

borítja. Hajh, Liber, ne sújts rám, hajh, evőé! Ne fenyíts botoddal!

Szabad dalolnom Thyasaid hevét, forrást, amelyből tej s borital fakad,

a bő füvű partot, s a mézet, vén faodúból amely kicsorran.

Szabad dalolnom boldog arád csodás csillaghab-ékét, Pentheus átkozott

hajléka szörnyű rombadőltét, s hogy mibe halt bele thrák Lycurgus.

Úr vagy te ingó tengereken s folyón, úr vagy, ki titkos szirteken ittasan thrák nők hajába ünnepedkor

fonsz viperát, de csak úgy: ne ártson.

79

Te, látva azt, hogy durva gigászi had földedre zúdul, sok meredélyen át

megvédted, őrjöngő oroszlán karmaival, hegyes állkapoccsal.

Bár hírlik, inkább tréfa való neked, tánc és enyelgés, s nem vagy a harcra jó,

de bárki bármit mond felőled; háború? béke? helyed megállód.

Téged, aranyszarv-ékü, az Alvilág őrzője sem mert bántani, Cerberus:

hízelgve három nyelve nyalta távolodó inad és bokáid.

11/20 MAECENASHOZ

/A költő halhatatlan/

Nem megszokott és nem kicsi szárny röpít, kétarcú vátest, át a derült egen,

nincs mért időznöm már e földön, törpül alattam a csúf irigység,

elvész a Város messze. Ki szolgasarj voltam, s kit elhív majd szavad: „édesem",

Maecenas, én meg nem halok már, engem a Styx vize vissza nem tart.

80

Már-már kemény bőr vonja be lábaim, fehér madárrá változom át felül,

az ujjaim s két vállam immár fölrepitő, puha toll borítja,

már daedalusi Icarus el nem ér, látom morajló Bosporus íveit,

zengő madár - gaetuli zátonyt és a hyperboreus mezőket.

Megismer engem egyszer a colchisi s a dák, akit nem rémit erőnk, s Rhodán

habját ivók, megismer engem majd az ibér s a gelónus egykor.

Nékem ne szóljon jel-temetésemen panaszkodás és csúnya siránkozás.

Fojtsd el te is jajod, s vigyázz, hogy sírom üres, hiu dísz ne érje.

81

H A R M A D I K K Ö N Y V

in /1 AZ EMBEREK

KÜLÖNFÉLE T Ö R E K V É S E I R Ő L

/ Hiú versengésről/

Gyűlöllek, aljnép! hagyd el e szent utat! Fékezd a nyelved! Még sohasem dalolt

dalt hadd daloljak most fiúknak s if jú szüzeknek, a Múzsa papja!

Nagy úr a népén minden erős király, királyokon meg Juppiter úr, aki

gigászokon győzött, s világ reng, hogyha csak int a szemöldökével.

Van úgy, hogy egyik férfi nagyobb helyet fásít be, mint más; van, ki a Mars-mezőn

nemesbb gyanánt verseng a rangért, ezt az erényei, tiszta híre

teszik különbbé, azt a kliensei nagy száma. Ám egy kényszerűség, közös

mértékkel oszt úrnak s szegénynek, és nevük egyazon urna rázza.

82

Kinek kivont kard függ nyomorult nyaka fölött, nem érez messze Szicília

ínyenc falatjában se jó ízt, sem madarak s citerák zenéje

nem hozza álmát vissza. A gondtalan álom sosem fut messze a kis paraszt-

háztól, az árnyékos pataktól és a Zephir-bebolyongta völgytől.

Ki annyit áhít csak, mi elég, szilaj tenger dühétől nem remeg az soha,

sem míg az Arcturus lenyugszik s fölkel a Bak, nem ijeszti szélvész,

sem jégesőtől vert venyigéi, sem csalóka termés, sem hogy a fiinak

most bő eső árt, most epesztő csillag, aszály, vagy a sok kemény fagy.

Szűkebb a tenger már - a hal érzi ezt -a vízbe hányt sok szikla miatt: falat

bocsát az építész a mélybe szolgahadával e föld urának,

ki földjeit már unja. De Félelem és Rémület jár lépte nyomán, megül

háromsoros páncélhajóján, s lóra mögé ül az éj sötét Gond.

Ha nem hoz enyhet Phrygia díszköve, sem csillagoknál is ragyogóbb bibor

a szenvedőnek, sem Falernus nedve, s a perzsa király kenőcse,

minek rakassak hát irigyet hozó új módi, pompás ajtajú csarnokot?

Mért hagyjam ott sabin mezőmet gondotadó javakért cserébe?

m / 2

A R Ó M A I A K H O Z

/A szép erényről/

Szűkölködésben tűrni panasztalan minden megedzett, harcra nevelt fiú

tanuljon, és zordon lovasként vassal ijessze a durva parthust,

és életét kinn töltse az ég alatt, veszély között. Várából az ellenünk

küzdő király nője, s sudár szép lánya, ha őt hadakozni látja,

sóhajtson: ,,Ó jaj, csak ne dühítse fel harchoz nem értő főúri kedvesem

e vérre szomjas, bősz oroszlánt, mely dühösen rohan ütközetre!"

84

Disz és dicsőség halni a nemzetért. A vég menekvő férfira is lesújt,

nem oszt kegyet felénk legények térdeinek, sem a gyáva hátnak.

A virtus el nem bukhat alávalón. Tisztán ragyog fel, megbecsülést szerez,

nem vesz s veszít állást, hatalmat néptömegek kegye, kedve folytán.

A virtus égnek nyit kaput, és örök életre visz, hol soknak az út tilos,

s az alja-néptől, föld sarától elszabadulva, magasba szárnyal.

Nagy kincs a biztos, hőszivü hallgatás. Megtiltom azt, hogy Földanya égi, szent

titkának álnok felfedője, lakja lakom, vagy eloldja vélem

sajkám. A sértett, megtagadott Zeus bár sokszor együtt sújt igazat s gonoszt,

a Büntetés, bár sánta, ritkán van hogy a latrot utol ne érje.

S5

III/3

AUGUSTUS CAESARHOZ

/juno jövendölése/

Igaz s kitartó, hűszivü férfiút sem pártütőknek bujtogató dühe,

sem rémítő tyrannus arca meg nem ijeszthet, a déli szél sem,

vad Adriának háborodott ura; nagy Juppiternek mennyköves ökle sem.

Rettenthetetlen, hogyha Föld s Ég összerogy is, s a romok lesújtják.

Pollux s bolyongó Hercules így jutott a csillagoknak tűz-palotáihoz,

hol majd pihenvén issza Caesar bíborajakkal az égi nektárt.

így érdemelted, Bacchus atyánk, te is, hogy még be-nem-tört tigriseket fogatsz

kocsidba és így élt Quirinus s Mars lovain kikerülte Charont,

midőn ekép szólt Juno, az égi kar tetszése közben: „Uion, Ilion,

egy vészhozó, parázna bíró s egy jövevény feleség taszított

86

a porba, mert az isteneket nagyon becsapta hajdan Laomedon, míg én

és szűz Minerva szórtuk átkunk rád, gaz uraddal együtt s a néppel.

Nem csillog immár a buja nőszemély hírhedt barátja, sem Priamus hazug

házától el nem távolítja Hector a harcos achájokat már.

Viszálykodásunk húzta e háborút, de végetért már. Elfeledem nehéz

bosszúm, s akit szült Trója Vesta-szűze, utált unokámat ismét

Marshoz bocsátom. Elviselem, hogy itt, fényes hazánkban lakjon, ihassa a

nektár ízes nedvét, s a boldog isteni karba nevét beírják.

Míg végtelen víz háborog Ilion és Róma közt, a hontalanok vigan

urak lehetnek bármi földön, míg Priamus s Paris árva sírját

barmok tiporják, és kicsinyét a vad itt rejti, álljon nagy Capitolium

ragyogva, és törvényt a megvert médnek erőskezű Róma szabjon.

57

Őt félje minden, távoli partokig, hol két világrész tengere vágja el

Európa földjét Afrikától, melyet a bő vizű Nílus öntöz,

amíg a rejtett kincset, amelynek ott jobb lent a földben, megveti, és erős

szent kincseket nem szedni össze emberi célra, mohó kezekkel;

a föld utolsó széleiig viszi j ó fegyverét, s néz majd vigadozva szét,

amely vidéken hő dühöng és melyet a köd s zivatar sanyargat.

De ezt a harcos rómainak csak úgy jövendölöm, ha nagy kegyelettel és

bízván magában, ősi Tróját már sosem építi újra többé.

Ha végzetére Trója föléled is, csúfos bukás lesz vége megint, mivel

győztes hadat rá én vezetnék, asszonya és huga Juppiternek.

Ha háromízben kél fel acélfala Phoebus kegyéből, döntse görög hadam

háromszor el, sirassa három vészben urát s gyerekét a rabnő!"

88

De ez nem illik könnyű lírámra már . . . Múzsám, hová törsz? Hagyj fel az istenek

szavát sorolni önfejűen, s azt, ami nagy, kicsi dalba fogni.

III/4

CALLIOPE M Ú Z S Á H O Z

/A múzsák tisztelőjét védik az istenek is/

Jöjj, szállj a földre, s víg fuvolád soká zengjen, királynőnk: Calliopé, dalolj,

zengj messze hangzó hangodon, vagy pengjen a phoebusi lant kezedben.

Halljátok ezt? vagy nagyszerű őrület játszik velem ? Hajh, hallani vélem a

könnyű szelek s vizek futását, mintha a szent liget itt suhogna...

Szépen mesélő Pullia, jó dadám nem lelt meg egykor, járva a Sashegyet;

játszottam, elnyomott az álom, és betakartak a vadgalambok

lombbal. Csudámnak híre szaladt hamar, bámult a sziklás, hűs Aceruntia,

s ki fája-sűrű Bantiában élt, s a forentumi lágy mezőkön,

hogy szép nyugodtan fekve aludtam ott, és medve sem jött arra, se vipera,

s myrtusz, babér takatt: az Eg így óvta a nagyszivü gyermek álmát.

Ti, múzsa-nép, ti védtek! A zord szabin szirtek kövén, vagy járva a jéghideg

Praeneste táján, fönt Tiburban, s vízre ha hív csalogatva Baiae,

forrásotok s kartáncaitok hívét, nem ölt meg átkos, balsikerű csatánk

Philippinél, sem egy kidőlt fa, sem Palinurus alatt az örvény.

Míg engem óvtok, vígan igazgatom hajóm viharzó Bosporus árjain,

s a perzselő puszták homokját, Asszíriát mosolyogva járom.

Járnék ha vendég-gyilkos, utált britek s lóvér-ivó, vad concanusok között,

járnék ha tegzes szittya nép közt, s szeljem a Dont, soha baj nem érhet.

Caesar urunk is, háborúzás után fáradt vitézek közt ha tanyákat oszt,

múzsák, ti adtok néki enyhet, szép lakotokba siet pihenni.

90

Ti halk szelíden osztva tanácsokat, vigadtok, áldott lények. A bősz titán

hordát, az ádáz csőcseléket lám, letarolta tüzes nyilával

Atyánk, a földek s hűs-szelü tengerek császára, város s messzi tanyák feje,

az Ég, a Föld szülöttein ki egymaga úr, birodalma őre.

Még Juppitert sem hagyta nyugodni, hogy két óriás ott áll az Olymposon,

három hegyet egymásra hordva vívna az éggel e két fi-testvér.

De sem Typhoeus, sem viruló Mimas nem győzhet itt, sem Porphyrion dühe,

Rhoetus se, bár fát tép ki nyílnak, s Enceladus sem, a hetyke dárdás.

Pallas sugárzó pajzsa előtt mit ér e vad roham? Lám, itt dühösen vigyáz

Vulcanus, ott Juno királyné, és kinek íja örökre vállán,

ki lágy, leomló fürtjeit öbliti szent harmatában Castiliának, ő,

kit Lyciának berke táplált, delosi és patarai Phoebus.

gi

A nyers erő önsúlya alatt lerogy. A bölcs erőt lám, védik az istenek,

mellette állnak, gyűlölettel sújtva a vak dühöt, álnok ármányt.

Igaz szavamnak Gyges, a száz-karú tanúja, és a nagyszerű Orion,

ki vágyta hold-féhér Diánát, míg csak a Szűz nyila meg nem ölte.

Fáj Földanyának, hogy temetője lett oly sok fiának, kit viharok nyila

lökött az alvilági éjbe, és hamar el nem enyész az Aetna,

s hogy csőrös őr tép bús Tityos buja májába, és nem, nem röpül el soha,

s hogy őrzi háromszáz nehéz lánc Pirithoust, a botor szerelmest.

III/5 HŐS REGULUS PÉLDÁJA

/Ne váltsuk ki pénzért az ellenségnek behódolt katonáinkat/

Az égben ott fenn tűz-nyilu Juppiter, e földön itt lenn Caesar az istenünk,

a britteket ki elsöpörte, és leigázta a büszke perzsát.

Crassus hadából római hős fogoly élhetne barbár nő puha férjeként?

(Hajh, elfajult nép! Hajh, Szenátus!) Rómainak vad após parancsol?

Te, Appulus, s te Marsus, a méd király szolgája lettél? Mennyei pajzsodat,

tógád, s örök Vestánk feledted, bár Jupiter, s maga Róma áll még?

Lám, ettől óvott bölcs atya Regulus, ezért vetett el minden egyezkedést,

hisz példa volna az, s jövendő messzi korokban is elveszejthet,

ha nem halálig harcol a had, hanem behódol! „Ott, pún templomok oldalán

függött tömérdek fegyverünk" - szólt Regulus - , „elhajítottuk önként,

s láttam leverten Róma szabad fiát gyászos menetben, hátra-csavart kezét,

s a nyílt kaput; láttam kapálni harcmezeinken a szolga foglyot.

Különb lesz attól, hogyha kiváltjuk őt pénzért? A szégyent jobb, ha tetézi kár

s költség? Ha mártsz bíborba gyapjút, veszti örökre a régi hószínt!

93

A hős erény, ha dicstelen elveszett, a gyáva szívbe vissza sosem röpül.

A hálóból magát kitépve, harcol-e még az ünő ? Eliszkol!

Ki ellenségnek egyszer elé borult, új ütközetben győzhet-e újra ott?

Kit egyszer folsebzett rab-ostor, már örökön remeg életéért.

S már azt se tudja, hogy hova bújjon el, békét akar, nem harcot. A dicstelen!

Hej, büszke Karthago! De naggyá tett tunya Italiánk ledőlte!"

Szólt, és szemérmes hitvese csókjait s kicsiny pulyáit, mint aki már fogoly,

elhárította, majd mogorván földre szegezte szemét meredten.

míg nem fogadták el hihetetlenül hangzó tanácsát mind a derék Atyák,

s otthagyva sok döbbent barátját, ment e nagy ember a pusztulásba.

Jól tudta: vár rá iszonyú kínhalál barbár bakótól, mégis oly egyszerűn

ment át övéi közt, kik érte sírva, elébe akartak állni,

94

minthogyha épp egy hosszura nyúlt peres ügyet lezárván, menne hamar haza,

Venafrum omló földje várná, vagy lacedaemoni víg tanyája.

III / 6

A RÓMAIAKHOZ

/A semmibe vett istenek bosszút állnak/

Ártatlanul bár, római, meglakolsz elődeidnek vétkeiért, amíg

a sok ledőlt szentélyt, s a kormos szobrokat újra nem állítod fel.

Érezd: kicsiny vagy isteneink előtt -s megnősz! A kezdet s vég ugyanitt ered.

A megvetett Ég ím lesújt ránk, s bünteti Hesperiánk haraggal.

Hadúr Monaeses és Pacorus király, mert hadba mentünk jós-ige nélkül, ím

kétszer tiport ránk, kincseinket egyszerű láncaihoz hajítva.

Immár a Várost, míg a viszálykodás dúlt, majd leverte dák, s etióp sereg,

emez riasztó, nagy hajókkal, az szaporán röpített nyilakkal.

95

Bűnben vajúdó század ez: elfajult a tiszta házasság, s hol a szép család ?

A mocskos ár Rómát elönti, s árad e nép nyomorult szivére.

Jón táncban illeg vígan a serdülő kislány, nem is hullt még ki a tejfoga,

kacér s hazug már, és titokban ördögi, rút gyönyörökre vágyik.

Aztán, ha asszony lesz, fiatalt keres a férj borán, s nem válogatós nagyon,

akárkinek tiltott gyönyört ad félreeső szoba félhomályán;

elmegy, ha kérik, tudja a férje is, fölpattan és megy rögtön, akár spanyol

hajós, akár kalmár kacsint rá, egy csak a fő: pazarul fizessen.

Nem ily szülőktől lett fiatal sereg festette volt pún vérrel a tengerárt,

és verte meg Pyrrhust, hatalmas Antiochust, s Hannibált, az átkost,

hanem mezőn-nőtt, föld-fia nemzedék, szabin kapával törni rögöt tudók,

anyjuk kemény parancsszavára kik tűzifát hasogatnak, erdőt

96

járnak, midőn már hull le a Nap, hegyek árnyéka megnő, és az igás barom

levetve jármát, tér pihenni, gyöngül a fény, s nyugalom köszönt be . . .

Mit meg nem őröl, lám, a futó idő! Apánk silányabb, mint ki nevelte őt,

s mi, nála is rosszabb utódok, fái vagyunk rohadó gyümölcsnek.

III/7

ASTERIÉHEZ

/Jó, aki ellenáll a csábításnak/

Mért sírsz, Asterié, érte, ki visszajön tél múltán? A Zephir visszaröpíti majd

thynsz árúval a kedves, hűséges, szerető-szivű

Gygést! Ő, kit a szél Oricumig sodort, s ott rá gyúlt ama Bak nagy-diihü csillaga,

álmatlan, vacogón tölt nem könny-nélküli éjeket.. .

Küldönc által üzent bár neki szép Chloé, s szólott így a követ: „Asszonyom érted ég,

szánd meg végre!" S ezerképp megpróbálta kisérteni,

97

Proetust hozta elé, kit hamis asszonya (vádakkal ki nemes Bellerophonra tört)

rávett, lám - neki hívőt -ifját ölje meg itt, hamar. . .

És hogy Péleus is majd a pokolra hullt, mert tisztán menekült Hippolyté elől. . .

S hogy rábírja a bűnre, mondott még sok ilyen mesét.. .

Kár volt! Mert Icarus szirtje sem ily süket; áll ő, s meg nem inog. . . Csak te, te lány, vigyázz

mert szomszédod, Enipeus elszédít, ha hagyod magad!

Hisz nincs más, aki így hajt s zaboláz lovat, nincs ifjú, ki különb nála a Mars füvén,

és nincs más, aki ily gyors, szelvén mély Tiberis vizét.

Nap nyugtán a kapud zárd be! Az ablakon véletlen ki ne less, s hogy fuvoláz, ne halld;

hadd sóhajtsa: „Kegyetlen!" Légy értetlen, akár a kő.

III / 8

MAECENASHOZ

/Meghívás hálaünnepre/

Nőtlen embernél mit akar ma, Juno ünnepén - bámulsz - e virág, e sok telt füstölő? s mért hogy lobogó parázzsal

raktam az oltárt,

két műveltségnek kitűnő tudósa? Tort ígértem Liber atyánknak egyszer s hófehér kecskét, mikor egy fa rám dőlt,

s majd odavesztem.

Nagy nap ez s ünnep nekem évről évre, amphorám száján a szurokpecsétes háncsdugót is feltöri: Tullus óta

járja a füst azt.

íme, Maecenas, a barátod ép: száz serleget hajts fel! S a sok őrködő mécs reggelig tartson ki! Legyen ma távol

lárma, civódás!

Most a városnak bajait felejtsd el: porba hullott dák Cotiso hadastul, és az ádáz méd szomorú acéllal

sújt le magára.

99

Végre hispán parton a cantaber had -régi ellenség - viszi láncainkat, és a szkiták íj-leeresztve már-már

futnak a térről. . .

Mit törődsz azzal, hogy a nép miért sír? Még saját dolgod se igen nyomasszon! Csak ragadd vígan meg e perc gyümölcsét,

űzd el a gondot!

III/9 LYDIÁHOZ

/Beszélgetés /

„Míg én voltam a kedvesed, s hamvas hónyakadat még nem ölelte át

kedveltebb fiu - boldogabb nem volt nálam a nagy perzsa király se tán."

„Míg értem lobogott tüzed, s drágább volt teneked Lydia, mint Chloé,

híres Lydia - fényesebb nem volt még a dicső Ilia sem talán."

„Úrnőm most csak a thrák Chloé; édes, lágy dalokat tud, s citerán ügyes.

Bátran pusztulok érte el, csak kímélje a sors holtom után is őt."

100

„Értem most Calais hevül, Ornytus fia, és bennem is ég e láng;

haljak kétszer is érte én, csak kímélje a sors mindig e gyermeket."

„S hát, ha elfog a régi vágy, s két elvált szeretőt, új vasigába hajt?

nem kell a szőke Chloé: mehet, s tárt ajtóm, feledett Lydia, újra vár?!"

„Csillagnál ragyogóbb ugyan ő, míg nálad a nád sem libegőbb, hiúbb,

zajló Adria sem vadabb; érjek csak veled én életet és halált!"

III / 10

LYCÉHEZ

/Nem jó az udvarlót megharagítani/

Innád bár Tanais messzi vizét, Lyce, volnál marcona férj asszonya, akkor is szánnod kéne, hogy így fekszem e zord kaput

lesve, s megvesz a tél szele.

Hallod, hogy csikorog zárt reteszed? S hogyan zúg hajlékod előtt kerted a tomboló széltől? Vastag a hó, jég fedi, Juppiter

hint rá mennyei, tiszta fényt.

101

Venus sem szeret így, gőgösen; add alább! Túlontúl feszíted: pattan a lágy fonál. Nem vagy sziklaszilárd Pénelopé, nem ám!

Tyrrhén volt az apád-anyád.

Ó, hát sem szerető szó, sem ezüst, arany sem hogy bús szeretőd arca szirom-fehér, s hogy megcsalt az urad: barna babája van,

nem rendít meg? Ugyan, hajolj

hozzám... Eh, a göbös tölgy sem ilyen kemény! Nem vagy jobb s szelídebb, mint az a mór kígyó! Únom már küszöböd, fázik az oldalam

itt kuksolni jegen, havon.

ni / xi M E R C U R I U S H O Z

/A költő a Danaidák sorsával ijesztgeti Lydét/

Mercur, Amphiont aki rávezette, hogy falat rakjon dala ihletével, és te, teknöc-héj, gyönyörűn ki zendítsz

hét-huru nótát,

néma voltál rég, de ma már szeretnek, templomok s isten-lakomák kegyelnek, ó, taníts oly dalt, hogy a büszke Lyde

észrevegyen már!

102

Mint a harmadfű kicsi kanca játszik, zöld füvön szökdel, kora még betörni, nászra éretlen, s ha ki ostromolná,

elszalad attól.

Csak te tudsz tigrist s követ útra csalni, szódra megtorpan patakok futása, s félrehúzódik, ha dalolsz, a poklok

zord kapuőre:

Cerberus, bár szörnyű bozontja vagy száz bősz kígyótól borzadoz, és a három torka ocsmány bűzt ereget, s fekélye

ontja a gennyet.

Sőt, az Ixion s Tityos se bírja szód mosoly nélkül, Danaus vezeklő lányait szintén fülelésre bírod,

s szikkad a vedrük. . .

Hallja meg Lyde, amit elkövettek, mért lakolnak most, kilyukadt vödörrel járva vízért, mely kifolyik szünetlen,

s mért ez a sorsuk,

mért kerültek, mért a sötét pokolba. Átkosak! hisz nincs soha bűn, sötétebb! Átkosak! Vassal jegyesükre törtek,

mámoruk ágyán!

103

Egy, csak egy volt jó, ama fényre méltó: nem fogadván szót a dühödt apának, ő nem ölt, fenn is marad ép erénye,

híre örökre.

„Kelj fel!" - így szólott szeretett urához. „Kelj! - nehogy rád is örök éj boruljon, melybe dönt - hinnéd? - a saját apósod

s húgaim átka.

Ők, akár borját ragadó oroszlán-falka, tépnek szét, egyedül csak én nem, jobb vagyok náluk, soha meg nem öllek,

fogva se tartlak.

Bősz apám verjen szigorú bilincsbe, mert szegény férjem szelíden megóvtam, vagy vitessen bár a vad Afrikába

száműzetésbe...

Fuss, hová lábad s a szelek sodornak, még ez éj leplez, s Venus óv: siess jó jellel, és majdan a sirom kövébe

véss szomorú dalt."

104

III / 1 2

N E O B U L É H O Z

/Leánysors/

Szomorú sors a leányé: szerelemnek sem adózni, boritaltól se vidulni, s az erény csősz rokonoknak

szapulásán riadozni!

Fonaladtól a kis Ámor, Cytherea fia foszt meg, tudományod s a vidám szorgalom elhágy, Neobule,

megigézett deli Hebrus,

ki, ha megkent, sima vállát Tiberisben lefüröszti, lovagol, Bellerophonnál sebesebben, s a legelső

a futásban s viadalban,

ügyes és gyors, ha a síkon menekülő vadat üldöz seregestül, vagy a bokrok sűrűjében lapuló kant

kizavarván, rabulejti.

105

I I I / 1 3

BANDUSIA F O R R Á S Á H O Z

/A költő áldozata/

Kristálynál ragyogóbb Bandusiánk vize! Méltó vagy színarany borra, virágra te!

Holnap gyönge bakot kapsz, szarvtól duzzad a homloka,

mert öklelni akar már s szerelemre kész, csakhogy hasztalanul, mert a te tükrödet

vérrel festve alél el nyájának buja gyermeke.

Gyötrő kánikulák vad heve el nem ér, jóságos-hűvösen hívod a járom-únt

fáradt ökröket és a bolygó nyájakat egyaránt.

Híres lesz a neved más patakok között, mert én énekelem tölgyedet, ott, kivájt

szikládon, hol elindul forrásod csacsogó vize.

106

III / 1 +

A RÓMAI N É P H E Z

/Győztesen jött meg Caesar Hispániából/'

Hercules módján, aki, mint beszélik, halni is kész volt, koszorút ha nyerhet, Caesar - örvendjünk! - hazatért a hispán

^ part pereméről.

Hű urát látván, örül i f jú nője, áldozik méltón a nagy isteneknek, húga is, szalag-diszes i f jú szüzek

közt ki legelső -

és az épségben hazatért vitézek anyja mind. Nos hát, eladó leányok, lesz legény férjnek, keserű panaszra

nincs okotok már.

Ünnep ez, nagy nap, tovaűzi sűrű gondjaim, lám, már nem ijeszt a barbár, és haláltól sem remegek, ha Caesar

úr e világon.

Fuss, fiú, hozz friss koszorút s kenőcsöt, és szerezz Marsus-korabéli óbort, tán hagyott kóbor hada Spartacusnak

egy kis itókát.

107

Hívd Neaerát is, noszogasd a cserfest, balzsamos fürgét laza kontyba kösse. Csak ha elkerget kapuőre durván,

akkor eredj el,

azt se bánd: ősz már a hajam, megérteni: meg se sértődöm, pedig ej, nem álltam volna meg szótlan, tüzes i f jú lévén

Plancus alatt még.

III / 15

C H L O R I S H O Z

/kinek eladó lánya van, s még kelleti magát/

Rongyos Ibycus asszonya, most már megzabolázd ám bujaságodat

és rossz hírű üzelmeid! Sírod hisz közeleg, hagyd a kacérkodást,

csitrik közt a viháncolást. Csillagként ragyogó tűzre ne szórj hamut!

Mit lányod, Pholoé tehet, Chloris, nem teheted! Hagyd csak a lányodat,

hadd hódítsa az ifjakat, mint Thyas, aki dob-szóra csatába ront . . .

Lányod szép Nothusért eped,

108

pajkos kecskcgidák, játsszanak, így a j ó ! Luceriai lágy fonál

kell már néked, eredj, fonj, ne a lantot üsd! Bíbor rózsa se illet ám,

s hogy seprűig ürítsd - vén banya - serleged.

III116 MAECENASHOZ

/Arannyal mindent el lehet érni/

Ártatlan Danaét tölgykapuk, ércfalak őrizték szigorún, s j ó szimatú kutyák zord őrsége, nehogy megközelítse őt

éj jöttén, valamely legény.

Venus csak nevetett, s Juppiter is vele! Rászedvén amaz őrt: Acrisius királyt, útat nyert Jupiter, mert lesuhant arany-

záporként, s be az ablakon.

Testőrség vonalán átjut a szép arany, sziklákat hasogat, nincs vihar ily erős, nincs villám. A görög jóspap is ottveszett:

kincsért adta fel asszonya,

így lett vége. Csukott várkapukon betört s versengő urakat vett macedón Fülöp, ékes kincseiért. Győznek a bő kezek

minden gályavezéreken.

Gazdagszol ? Jön a gond, jön vele s egyre nő, és mind többet akarsz. Félek ezért, nehogy mint sok más, magasan hordjam az orromat,

Maecenas, lovagok disze.

Mert mennél kevesebb vágyam, az istenek annál több kegye vár. Vágytalanok közé térek. Dísztelen ím, én a kevély urak

pártjától oda pártolok.

Megvetvén a vagyont, úr vagyok én azon, dúsabb, mint ha mezős Ápuliát nekem adnák, s csűreimet magva betöltené.

Nem kell pénz, ha szivem szerény.

Kristálytiszta patak, kis terület berek, erdő, s szép gabonám - több öröm ez nekem, mint másnak, ha kövér Afrika kincsein

úr, s engem kevesebbre tart.

Sem hymetti mezők méze nem érdekel, sem hogy Bacchus urunk nem nekem érleli formiaei borát, s Gallia nyájait

másnak nyírja a hű juliász.

Hisz nem nélkülözöm, s nem keserít a gond. Adnál többet is, én mégse kívánom ezt, féken tartom azért vágyam, adóm kevés

s lassan nő jövedelmem is.

110

Jobb így, mintha a frig föld, ama lyd király országával együtt volna enyém. A sok kincstől nem fogy a vágy. Jó, kinek istene

annyit nyújt, mi elég neki.

III / 17

AELIUS LAMIÁHOZ

/Őszi dal, nemes úr születésnapjára/

Aelius, Lamusnak sarja, ki büszke vagy mert tőle nyertél régi, nemes nevet

te és szülötteid, családfát, így örökíti meg ezt az írás;

ősöd nagy úr volt, mint ahogy emiitik: ő építette nagy-falu Formiaet,

s ő bírta Liris gyors folyóját, mely a Marica ligethez árad.

Bizony nagy úr vol t . . . Holnap a földre lomb terül, s a hitvány alga a partra csap,

keletről Eurus jő viharral, hogyha a vén, zivatart jelentő

varjú nem ámít. - Míg teheted, hozass száraz hasábfát; hisz születésnapot

ülsz borral és süldő malaccal, szolgahadad pihenő körében.

111

III / i8

FAUNUSHOZ

/Decemberi áldozat/

Surranó Nymphák szeretője, Faunus! Napsütött földem, mezeim határán nyájasan kelj át, s búcsúzóban áldd meg

gyönge j uhnyájam.

Hisz ju t év végén neked egy gidácska, bor se lesz szűken, te Venus barátja, serlegemben, s füstöl a régi oltár,

illatot ontva.

Zöld mezőn játszik valamennyi bárány majd decemberben, mikor ünneped jön, s tétlen ökrök közt a mezőn időzik

ünnepi néped.

Farkas is járkál a merész juhok közt, merre mégy, erdőnk siirü lombokat szór, víg a pór, s hármat rúg az únt rögökbe

táncra szökellve.

112

III / 19

TELEPHUSHOZ

/Víg dal illik a borhoz/

M i t zenged ma is Lnachust

és Codrust, k i hónát féltve halált se félt?

M i t zenged nemes Aeacust,

s h o g y mint vol t ama szent Trója alatti harc ?

Arról szólj, h o g y a chiosi

óbor kincseket ér, s h o g y ki hevít vizet,

s mely vendégszerető fedél

véd fagytól, s ki e j ó g a z d a . . . Ma őt dalold!

Ú j holdunkra igyunk! Fiú -

hé, korsót! E m e szép éjre, s a jósra is

koccintsunk: a kilencedét

vízből, harmada j ó chiosi bor legyen.

Költő-pap, kit a múzsa áld,

háromszor benyakal harmadot ily nemes

nedvből; ennyi elég is épp,

többet Gratia tilt, s isteni húgai.

S így köztünk sose lesz harag.

O l y j ó bomlanom itt! Ej, ide egy zenészt,

fújjon fríg fuvolát hamar!

S mért f ü g g fönn a falon, szótlan a síp s k o b o z ?

Utálom, ha a kéz fukar:

hints rózsát szanaszét! Hallja a vén Lycus

szomszéd bosszúsan énekünk,

s szép ifjasszonya, kit nem tud ölelni már.

113

Hej, dús iistökü Telephus, csillag vagy, fiatal! Fényes! A szép Rhode

még jókor szeretett beléd! Én vágynám Glycerám... Kései tűz hevít.

Ili / 20 P Y R R H U S H O Z

/aki egy harcias lánytól akarná elhódítani a szép Nearchust/

Nem tudod, Pyrrhus, mi nagyon veszélyes nő-oroszlántól fiat elrabolni? Elszaladsz, hidd el, feladod csatádat,

nyúlszivii tolvaj,

s majd a lány ifjak csapatára támad, szép Nearchust így követelve vissza. Nagy csatát vívsz még: kire vár a préda,

rád, vagy a lányra?

S míg te gyorsröptű nyilaid keresnéd, ő fogát fenvén, fenekedve rádront. . . Néz a szép bíró, puha talpa rajt a

pálmalevélen,

114

nyugton áll, s friss szél simogatja lágyan illatos fürtök-boritotta vállát. Zsenge, mint Nireus, s kit a sas rabolt el

ída hegyéről.

III / 21

B O R O S K O R S Ó M H O Z

/Kedves vendég tiszteletére/'

Hej, régi korsóm, épp velem egyidős, hisz Manliustól számítom éveid,

hozz bár civódást, vad szerelmet, bár szelid álmot, edény, te kedves,

csurrantsd a híres Massicus óborát elénk! Való ily ünnepi szép napon: vendég ma Corvinus! Ne késs hát,

legfinomabb borod add elébe:

Kit Sokratesnek bölcs szava mámorít, téged se vet meg gőgösen, amphorám.

Mondják, a vén, rideg Catót is gyakran a bor derítette kedvre.

Lágy kényszeredtől enged a görcsös ész, komor tudós fők gondjait enyhíted,

lelkek zugából hűs lyeus korttyal a gondolatot kibontod.

115

Te csüggedőnek visszaadod hitét, bőségszarudból éled a nincstelen;

ki véled él, azt nem riasztja zsarnoki pálca, se harci fegyver.

Liber veled van, véle a víg Venus, a Grátiák sem hagynak el ám, s veled

virraszt az égő lámpa, míg csak Phoebus a csillagot el nem oltja.

III / 22

DIANÁHOZ

/A költő, fenyőfáját az istennőnek szentelte/

Bércek és erdők szüze, háromarcú hölgy, ki meghallgatsz vajúdó anyákat, hogyha háromszor teneked kiáltnak,

s kínjukat oldod;

vedd fenyőfámat, mi tetőmre árnyat vet, s mit év teltén, agyaras kanocskát vágva, vérével szívesen behintek

tiszteletedre.

116

III / 23

PHIDYLÉHEZ

/A nép szülötteitől nem kell drága áldozat/

Ha égre tartod két tenyered, midőn Újhold ragyog föl, Phidyle, pórleány,

s tömjént, falánk süldőt s gyümölcsöt Lárok elé hozol áldozatnak,

nem sínyli meg majd Afrika rossz szelét szőlőd, nem éri sűrű vetésedet

lisztharmat, apró barmaid sem öldösi vész dühe nyirkos őszön.

Amely juhnyáj fönn, nagy havu Algidus tölgyfái közt nő, vagy mely az albai

füvön tenyészik áldozatnak, annak a főpapi bárd fakassza

vérét! Neked nem kell ez a vérözön. Kis házi oltár nem követel sokat,

csak illatos szép rozmaringot hozz haza, és üde mirtuszágat.

Oltárhoz illő tiszta kezed nem is szorul hízelgő áldozatokra. Hints

kevéske lisztet, pattogó sót, s enyhíted isteneid haragját.

117

III / 24

A FÖSVÉNYEK ELLEN

/Éljünk egyszerűen/

Légy bár kincses Arábia s pompás India telt termeinél dúsabb,

építtesd paloták sorát minden földeken és vízen, amely közös,

míg házad magas ormait zord szükségszerűség verte keresztül érc-

szöggel - nem szabadul szived gondjától s a halál tőre elől fejed.

Jobb tán még a mezőn lakó szkítának, ki kocsin húzza barangoló

sátrát, és a rideg geta népnek, melynek a nem-mért terület szabad

termést és gabonát nevel: egy évig müvei egy földdarabot s mikor

munkáját befejezte már, egy sors részeseként áll a helyébe más.

Ott árván ha marad gyerek: lesz majd jószívű nő más, ki nevelje őt;

férjnek nagyhozományu nő nem lesz zsarnoka, nem kell neki szép ficsúr.

118

Mert legfőbb hozomány a ház tisztessége, a más férfi után sosem

vágyó házasi tisztaság, ezt megszegni tilos s érte halál a bér.

Ó, kit vágy tüzel arra, hogy megszűntesse a sok csúnya viszályt, a sok

öldöklést, s Haza Atyjaként emlékszobrot akar, merje a féktelen

züllést megzabolázni, és áldják majd fiaink. Azt, aki bűntelen

- j a j , átok! - lebecsüljük és kívánnók irigyen vissza, ha már halott.

Mit használ a siránkozás, míg bűnnek nem emel gátat a büntetés?

Erkölcs nélkül a hangzatos törvények mire jók? Hisz sem a perzselő

hőség-lepte határa e földnek, sem Boreas tája, ahol fagyott

hó ül szerte a föld színén, egy kalmárt sem ijeszt el, s a bohó hajós

úrrá lett a szilaj vizén! Mert a nélkülözés szégyene űzi őt,

tűrni s tenni akármit is, cserbenhagyva a jó útat, amely rögös.

119

Vagy hordjuk Capitolium lépcsőjén fel, ahol tapssal a nép fogad,

vagy hordjuk le a vízre mind gyöngyünk, drágakövünk és aranyékszer Link!

Vessük mélyre a bűn okát, vétkünkért ha igaz bánatot érezünk,

szaggassuk ki az elfajult vágy minden gyökerét, és a sok i f jú szív

edződjék szigorú, kemény munkák közt. A nemes gyermek oly elpuhult,

nem tud még lovagolni sem, felénkszívii vadász. Játszani mind ügyes,

jöjjön bár a görög korong, jöjjön bár a tilos kockavetés soron;

míg apjuk hamis esküvel vendégét szedi rá, s üzleti társait,

hogy hitvány gyerekére még több pénzt hagyjon. Igaz, nő a gonosz vagyon,

mégis - nem tudom én, miért -híjával van a kincs, nem lesz elég soha.

120

III / 25

B A C C H U S H O Z

/Új költői feladat - ismeretlen táj /

Bacchus, merre ragadsz, veled teltet? Mely vadonig, mely szakadékokig

űz még ihletem? Ó, milyen mélységig hatol el hangom, a gondolat,

mely Caesart fel a csillagos égig, nagy Jupiter népe közé viszi?

Zengek nagyszerű dalt, milyent nem zengett soha más. Mint amaz Euhias,

múlván álma, csodálkozott Hebrust látva, fehér Thrácia bérceit,

s hol vad nép taposott havat: fenséges Rhodopét . . . Tetszik e messzi part

s erdő, hol soha senki még nem járt. Ó, magas Úr, nimfasereg Feje

s bacchánsnők Ura - kik kevély kőrisfát a hegyen játszva kidöntenek -

nem hitványt, nem alantasai, nem múlót dalolok! Édes e szent veszély:

véled szállni a föld felett, szőlőlomb-koszorús Bortaposó Urunk!

121

IN / 26

VENUSHOZ

/Nem írok több szerelmes verset/

Éltem minap még, mint viruló legény, vívtam leányért és sose dicstelen;

fegyverzetem s harcban kiszolgált lantom e falra akasztom én most,

habszült Vcnusnak temploma oldalán. Itt, itt tegyétek mind fel az íjakat,

a csillogó fáklyákat és a zárt kapuk elleni vaskarókat.

O, istenasszony, szép egii Cyprusod s Memphist ki őrzöd, hol sose hull a hó,

úrnőm, suhintó ostoroddal csapj le a büszke Chloéra is már

iii / 27

GALATEÁHOZ

/Példázat Európa elrablásáról/

Vészmadár szálljon kuvikolva minden alja-emberrel, szuka űzze, vemhes, s lanuvin rétről lefutó toportyán

s morc anya-róka.

csapjon át útján közeledve kígyó röppenő nyílként, s lova bokrosodjék! Ám kit én féltek, figyelő madárjós,

annak a lánynak

útja teljék jól! Mezeinkre míg nem száll vihart hozván gonosz égi hirnök, Napkeletről hívom imával én a

jós szavú hollót.

Légy, ha tudsz, boldog, valamerre jársz csak, s olykor emlékezz, Galatea, rám is! Kár-hozó varjú, szava-locska csóka

messze kerüljön!

Csakhogy ott - hallod? - lesietve mily nagy zajt csap Orion?! Tudom én, mi vészes Adriánk s fellegseperő Iapyx

bajba sodorhat.

Járjon ellenség felesége, lánya tengeren, míg ott elemek csatája dúl! A szél és víz dühe őket érje,

partra kicsapva!

Hajdan Europé a csalárd bikára bízva hó-testét, ugyanígy riadt meg, s látva szörnyekkel teli árt viharban,

sápadozott már;

123

még imént réten-szakitott virágot font a nimfáknak kegyesen füzérbe. . . Másra sem lát most, csak a csillagokra

és a babokra.

így kiáltott már, bogy elérte nagy, száz-városú Krétát: „Jaj, atyám! Hová lett lánynevem, s szép szűzi erényem? - Őrült

vágy leigázott.

Honnan érkeztem, s hova? Lány, ha vétett, egy halál nem sok lakolásra! Sírok -vétkemért? Vagy tán makulátlanul tört

rám e csalóka

látomás, mely száll az ivorkapun túl s meglep álmomban? Habokon valóban jobb-e menni? Vagy viruló mezőn jobb

tépni virágot?

Hogyha elhoznák nyomorult bikámat, szerteszaggatnám haragos vasammal; gyűlölöm már! Bárcsak e durva szörnynek

szarva szakadna!

Becstelen szökvén el a Láresektől, becstelen késem le pokolra szállni. Ó, nagy Ég! Jobb tán fene tigrisek közt

járni mezítlen!

124

Bamba ránc míg nem szeli vékony arcom, míg ki nem szikkadt üde, zsenge testem, add nagy Ég, hogy szép virulón lehessek

tigrisek étke!

- Léha Európa! (im apám siettet) -halni mért késel? Nosza, itt e kőris, s még veled van, lám, öved is, hurokként

kösd a nyakadba!

Vagy ha sziklákhoz, hegyes élű szirthez volna kedved, hát a futó szelekre bízd magad. Vagy tán szivesebben elmégy

szolgaleánynak?

Vad vezért szolgálj, fejedelmi vér, légy ágyasok közt rab . . . " - Panaszolkodását hallja ám s kuncog Venus is, s Cupido

íj-leeresztve,

majd, a lányt hogy már eleget kacagta, szólt: „Elég volt, hagyd a dühös kesergést. itt a meggyűlölt bika tülke, törd el,

hogyha kívánod.. .

mindenen győző Jupiter rabok el, nem tudod? Hagyd hát a panaszt, becsüld szép szerencsédet! Neved egy világrész

fogja viselni."

125

III / 2S

LYDÉHEZ

/kinél mint vendég vigad/

Hogy-mint töltsem a Neptunus napját? Hozd csak elő, Lyde, a gondosan

eltett caecubusit, szaladj! s győzz most bástyaerős józaneszed felett!

Látod, lankad a dél tüze, mégis, mintha a gyors szárnyú Nap állana,

rest vagy hozni az amphorát, mely ott lent Bibulus óta csak erre vár!

Én felváltva dicsőítem Neptunust meg a zöld Nereisek haját,

te, zengd nagyhasu lantodon Latonát, meg a gyors Cynthia nyílhegyét.

És végül Cnidus asszonyát s fénylő Cyclasokét, kit ha Paphosba tart,

páros hattyufogat repít -s érdemlett dalokat mondok az Éjnek is.

126

III / 29

MAECENASHOZ

/Hívás falura/

Tyrrhén királyok sarja, nem-illetett cserépedényben vár szelid óborom,

van rózsa, Maecenas, s a balzsam, mely a hajadra való, olyan rég

itt vár! Siess már, hagyd a halasztgatást Ne Tibur árját s Aefula völgyeit

bámuld csak egyre, s apjagyilkos Telegonus hegye láncolatját.

Hagyd ott a jólét nyűgeit és magas felhőkbe nyúló, nagyfalu házadat!

Hagyd abba boldog Róma füstjét, kincseit és zsivaját csodálni!

A gazdagoknak kedves a változás olykor: szerény kis házban a jó ebéd,

bíborterítők dísze nélkül, gondteli homlokuk elsimítja.

Már látni lángját Andromedé jeles apjának ott fent, már Procyon dühöng

s őrült Oroszlán fénye, hozván száraz időt, a meleg napokkal;

127

már elcsigázott nyájjal a pásztor is lankadva, árnyat s hűs patakot keres,

s dúslombú Silvanus bozótját. Csöndes a part, a szelek kerülik.

Te arra gondolsz, hogy mi lesz üdvösebb a köznek, aggódsz egyre a városért,

hogy mit koholnak most a szérek, cyrusi Bactra s a szittya törzsek.

Pedig jövendőnk útjait éj sűrű ködébe rejtik bölcsen az istenek,

nevetve, hogyha kelletén túl reszket a földilakó. Ne késs hát,

élvezd a mát csak nyugton! A többi, mint folyó, halad: hol partjai közt csobog

s békén az etruszk tengerig lejt, hol kimosott köveket, kitépett

fatörzset, ágat, házakat, állatot görget magával, és nem a nagy hegyek s szomszéd vadon zúgása nélkül,

mint rohanó, szilaj ár, a békés

folyók vizét is felveri. Önmagán az úr csak, és az víg, ki naponta így

kiálthat: „Eltem! Vonj az égre holnap, Atyám, hamuszürke felhőt

128

vagy tiszta napfényt; nem teszi, bármi jön, érvénytelenné azt, ami volt, nem is

formálja át, s nem vonja vissza azt, amit egyszer egy óra elvitt.

Fortuna boldog, hogyha zavart kavar: játékot űz csak, csintalan és konok,

tisztségeket nyújt s visszavesz, hol rám mosolyog kegyesen, hol elhagy.

Áldom, ha hozzám hű. De ha meglebeg gyors szárnya, mindent visszaadok, s magam

erényeimmel fedve, élek nélküle, jámboran és szerényen.

Nem mondok én, míg déli vihar dühöng s felbőg az árboc fája, ijedt imát,

nem alkuszom s ígérgetek, hogy cyprusi, tyrusi árumat ne

a víznek adjam bő jutalom gyanánt. Engem, viharzó Aegei tengeren

bizton segít sajkám s a jó szél, fönt meg a csillag-iker vigyáz rám.

129

III / 3 o

M E L P O M E N É H E Z

/A múzsához, ki a költőt a halhatatlanságba emeli/

Ércnél is maradóbb művet emeltem én, fenséges piramis csúcsa nem ily magas; ezt sem kapzsi eső, sem szilaj Aquilo nem rombolja le már, vagy sohasem fogyó évek lánca, s a gyors, elsuhanó idő. Jobb részem nem enyész, szellemem él tovább. Hírem hű unokák ajkain egyre nő, mindig frissen, amíg nagy Capitolium lépcsőjére a pap lép, meg a néma szűz. Mondják majd, hol a bősz Aufidus árja zúg s hol száraz mezein Daunus uralkodott pór népén: alacsony sarj, ime nagy vagyok: én írtam legelőbb aeoli dalt latin nyelven! Szegd fel ezért homlokodat jogos gőggel, Melpomeném, szedj üde delphoi lombot, s fonj koszorút büszke fejem köré.

130

NEGYEDIK K Ö N Y V

IV/ i

V E N U S H O Z

/Nem akar többé szerelmes lenni/

Hosszú béke után Venus, ismét harcba sodorsz? Irgalom! Irgalom!

Többé nem vagyok oly legény, mint rég, j ó Cinarám járma alatt! Szelíd

Vágyak vadszivü Asszonya, lágy kormányod alól vonj ki: kemény vagyok,

ötször tíz tavasz ért! Eredj, ifjú hang hívogat másfele, csábító:

Paullus háza neked-valóbb, bíborhattyuidon szállj oda gyorsan, ott

vidám ifjú sereg mulat, méltóbb májra találsz, gyújtani hogyha vágysz.

Ő szép termetű és nemes, gondtelt embereken jószívűen segít,

ért mindenhez e szép kölyök, zászlód harc idején, messzire hordja ő.

131

S bár több pénzű vetélkedő dúsabb kincset ad, ő győzni fog és nevet,

s márványszobrot emel neked citruslombok alatt, albai tó felett.

Tömjén nagyszerű illatát bőven szívhatod ott, phryg fuvolák dalán

s lantok hangjain andalodsz, nem fog közben a síp s dal se hiányzani.

Reggel s este szelíd szüzek s ifjak szent nevedet zengve dicsérgetik,

hamvas lábuk a tánc során hármat rúg a rögön, mint salius szokás.

Engem már se fiú, se lány nem csábít, se remény, hogy szerelem-tüzet

gyújtok még, sem ital, se harc, sem, hogy homlokomat díszíti új virág.

Mért hát, jaj, Ligurinus, ily sok könny árja miért fut le az arcomon?

Mért, hogy nyelvem eláll, dadog, s máskor könnyű szavam ostoba csöndbe hull ?

Téged hívnak az álmaim: hol tartlak szorosan, hol tovaszállsz, de én

űzlek téged a Mars füvén, űzlek, kőszivü, gyors-sodru vizek felett!

132

I V / 2

A N T O N I U S JULLUSHOZ

/A költő szorgos méhecskéhez hasonlítja magát, ki nem méltó Pindarus követésére

és Caesar dicsőítésére/

Pindarusszal nincs aki versenvezhet; Daedalus szárnyán, a viasz-puhán száll égre, Jullus, s hull le, hogy ott a tengert

róla nevezzék.

Mint az ormokról zuhogó patak, mit bő eső táplált, csap a sziklapartra, oly csodásan zúg szava Pindarusnak

s zeng a zenéje.

Néki méltán nyújt koszorút Apollo, hogyha szédítő dithyrambusokban forgat új szókat, s a szokott szabályok

árkain átcsap,

hogyha istent zeng s ha királyt, vagy isten-sarjakat, kiktől jogosan bukott el rég a kentaur-had, meg a láng-lehellő

szörnyű Chimaera,

vagy ha róluk szól, kiket otthonukba pálmaág kísér, lovon és ököllel győztesekről, és dala száz szobornál

szebb s maradandóbb;

133

vagy ha síró lány jegyesét siratja, színarany lelkét, erejét, erényét énekében csillagokig röpíti:

el ne enyésszen...

Dirce hattyúját vakító fuvallat csapja fel, Jullus, föl a fellegekbe. En magam csak, ládd, a serény Matinus

méhet utánzóm:

szorgosan gyűjtöm szedegetve mézem zöld Tibur partján, vizenyős berekben csöpp teremtményként, sohasem pihenve

költöm a versem.

Zengd te Augustust csuda-lantverőddel, mint vonul, hogy hajtja a vad syeambert át a Szent Úton diadalmenetben,

lombkoszorúsan,

Őt, kinél jobbat soha és nagyobbat még az istenség nem adott a Földnek s nem fog eztán sem, ha a szép aranykor

visszajön is még.

Zengd a vidám szép napokat, hogyan tért vissza Augustus, hogyan ünnepelte Róma őt, győztest, s a Forum se zajlott

holmi perektől,

134

És ha méltóképp tudok énekelni, én is elzengem veled: ,,Ó, te szép nap, ó, dicső, szép nap!" - s örülök, hogy ő ím

újra velünk van.

És amíg ott jársz elöl; „Éljen! Éljen!" hosszan ujjongunk veled: „Éljen! Éljen!" mind a polgárság, s a nagy isteneknek

gyújtjuk a tömjént.

Tőled akkor tíz bika, tíz tehén jár, tőlem egy kis borjú: imént szopott még, s most kövér fűben legelészve serdül

áldozatomra;

mint tüzes sarló, kicsi szarva görbe, mint ha harmadnap kel a Hold telőben, homlokán hófolt, egyebütt a szőre

rőtes aranyszín.

w / 3

M E L P O M E N É M Ú Z S Á H O Z

/A költő - költőnek született/

Kit kedves, ragyogó szemed látott, Melpomené, élete hajnalán,

nem lesz híres ökölvívó Isthmos versenyein, nem viszi fürge ló

135

gyors akháj fogaton solia győztesként, hadi tett delosi lombbal őt

nem díszíti: dicső vezért mert sok hetyke királyt összetiport, reá

nem vár nagy Capitolium... Annak tíburi bő, életadó vizek

s erdők dúshaju lombjai adnak fényt, ki zenél aeoli húrokon.

Róma, városaink feje felkent papjai közt emliti már nevem,

költő-kórusa tagjaként, s nem tép úgy az irigy rosszakarat foga.

O múzsám, ki aranyszavú lantom lágy muzsikát pengeni hangolod,

és még néma halaknak is adhatsz, hogyha akarsz, hattyúi hangokat,

csak néked köszönöm, hogy a nép ujjal mutogat már, valamerre lát:

Rómánk lírai dalnokát; költök, s tetszem (igaz tán) - a Te érdemed!

136

IV/4 D R U S U S N A K DICSÉRETE

/Augustus fogadott fiának, a régi nemes Nero törzs sarjának/

Miként a villám szent madarát, a sast kit Juppiter tett (szép Ganymedesért)

isten-király: madár-királlyá, kósza madár-csapatok fejévé,

mint sasfiókot készt szilaj i f jú vágy (még tolla sincs, s nem sejt lecsapó veszélyt)

a zord sötét felhők elúszván hogy kiröpüljön a lágy szelekkel,

és majd lecsapjon gyönge juhok közé, követve rabló harcias ösztönét,

vagy rémitő sárkánykígyókkal küzdeni hajtsa a préda éhe;

vagy mint füves, víg réten a zsenge őz kit anyja táplált még a minap fehér

tejjel, riadtan fut, ha meglát rárohanó foga-friss oroszlánt,

úgy látta Drusust vívni az Alp hegyek alatt a raeti vindelikek hada,

akik, ki tudja, mily szokásból, mint amazon had, olyan vasakkal

137

csapnak le mindig (nem kutatom, miért; hisz tudni mindent tiltva van) ők soká

voltak legyőzhetetlen if jú had, s ime Drusus e győzhetetlent

legyőzte! Mit tud, lámcsak, a józan ész, a szép tehetség és nemes indulat:

Nero jeles törzs szép gyümölcse, Caesar akit fiaként nevelt fel.

Nagy embereknek sarjai is nagyok, apjukra ütnek gyönge csikók, tinók,

az égre szálló sas se nemzett még soha gyáva galambfiókát.

De ős tehetség sok tanulást kiván, jog-tisztelettől lesz a kebel szilárd.

A tiszta erkölcs hogyha elvész, még a nemes születés se ment meg.

A Nero törzsnek, Róma, sokat köszönsz, a kék Metaurus habja tanú reá,

s bősz Hasdrubál bukása, és hogy Latiumunk ege újra fényes.

Győzelmes, új nap szállt mosolyogva ránk mióta itt dúlt Afrika vad hada,

mint láng ha erdőt fal, vagy Eurus tépi Szicília partvidékét.

138

Dicső csatákon izmosodott hazánk xij ifjúsága; állnak az oszlopok

megint, miket pún horda döntött romba, hol isteneink tanyáznak.

S a hitszegő így szólt, maga Hannibál: ,,Mint farkasűzött dámvadak, úgy futunk

attól, kitől a megmenekvés nem kevesebb piti győzelemnél.

Mert hős e nép, mely Ilion üszkeit elhagyva, átkelt nagy-habu tuszk vizén,

kedves szülötteit, szüléit s isteneit Latiumba hozva.

Mint büszke tölgy az Algidus oldalán, ha fejsze-éltől hullanak ágai,

megint kihajt, s lesz még erősebb, edzi a bősz vas az ifjúságot.

Nem nőtt mohóbban még ama hydra sem, fejét leszelvén Herkules, újra nőtt;

ily monstrumot Colchis se termett, Théba se, városa Echionnak.

Lökd vízbe, szebb lesz még, amikor kijön. Légy még veretlen - porba tipor s legyőz.

Harcban dicső hős, asszony-ajkak ünnepelik diadalmi dalban.

139

Már Carthagóba büszke futárokat nem küldhetek hát, hajh! oda már, oda

minden reményünk, j ó szerencsénk, nagyszerű Hasdrubalunk elesvén!"

Lám, Claudiusnak sarja előtt mi sem elérhetetlen! Juppiter óvja őt;

áldás kíséri és okosság, néki nem árthat a háborúzás.

I V / j A U G U S T U S H O Z

/Kit boldog népe hadból hazavár/

Áldott isteneink gyermeke, Romulus népének feje, mily hosszasan elmaradsz! ígérted: hazajössz gyorsan, a Szent Tanács

jöttöd várja, siess haza!

Hozz fényt, drága vezér, újra hazád fölé, mert szép mint a tavasz, hogyha reánk ragyog arcod, még a Nap is szebb, ahogy elhalad,

jobban csillog a napsugár.

Mint asszony, ha fiát várja, akit kaján szél tart távol, a nagy Carpathius vizén túl, ott késlekedik, közben egy év letek,

s csak vár rá meleg otthona,

140

már mindent megígért, kérlel, imádkozik, nem néz máshova sem, mind csak a víz felé; éppígy várja, ilyen vágyakozón, hiven

Caesart vissza egész hazánk.

Bátran jár a barom most a mezőkön át, áldott béke, Ceres nyújtja kalászait, békés tengereken röpköd a sok hajó,

fél vétkezni a hű erény,

nem fertőz bujaság tiszta családokat, erkölcs és fegyelem győztes a bűn felett, apjáé a gyerek, tisztes a gyermekágy,

bűnhődés jön a bűn nyomán.

Kit rémít az erős parthus? a zord szkíta? Kit, Germánia csúf földje kiket terem, míg Caesar a miénk? Es kit ijeszt a vad,

harcos-kedvű Ibéria?

Napját szőleiben tölti a gazdanép, szál fák törzseihez lágy venyigét kötöz, majd vígan hazatér inni, s az asztala

mellől említi szent neved

és hozzád könyörög s áldozatot mutat színbort öntve neked, Lárjai közt sorol istenként, ahogyan Graecia tiszteli

Castort s nagyszerű Herculest.

141

Ó, jóságos urunk, Hesperiára hozd hosszú béke korát! - mondjuk, amint kelünk reggel józanon, és ittasan este, ha

tengerhabba merült a Nap.

ív 16

PHOEBUS APOLLÓHOZ

/Előhang a Százados Énekhez/

Fényes istenség, ki a kérkedőket bünteted mint bősz Titoust s Niobét, még Achillest is, aki majd' legyőzte

nagyfalu Tróját,

Őt, ki másnál több, de kisebb tenálad, bár a tenger-hölgy Thetis istenasszony sarja, és dárdán falak ingadoztak

dárdahegyétől,

s kit hegyes fegyver teritett a földre, mint fenyőt, cédrust kicsavar vad Eurus, úgy zuhant ő el, lebocsátva testét

Trója porába.

Ő be nem csapná soha Trója népét szent Minervának hazudott falóval, míg azok - rosszkor - Priamus lakában

ünnepet ülnek.

142

Nyílt csatában, hajh, rabul ejtené mind, gőgicsélő kis csecsemőt se szánva, tűzbe vetné még kit az anyja méhe

rejteget, azt is.

Ám a szép Vénus Jupitert, atyánkat kérte, és, Phoebus, te is, égi lanttal, Aeneasnak hogy kegyesen segítsen

várat emelni.

Dal-tudó Phoebus, ki a víg Thaliát oktatod, s Xantus vize mossa fürtöd, védd latin múzsám, gyarapítsd babérját,

könnyed Agyieus!

Phoebus ah, Phoebus daloló szivűnek tett, poétának hisz azért neveznek: szüzek és ifjak, kitűnő családban

kik nevekedtek,

Delos istennője vigyáz reátok, gyors hiúzt s szarvast ki elejt nyilával, halljatok: Sappho ütemére mily dalt

penget az ujjam!

Zengjen illő dal a Nap istenéhez! Zengjen illő dal a növő-fogyó Hold-szűzhöz: ő ad jó gabonát, s leperget

hónapot, évet.

143

Asszonyodnak majd dicsekedsz: ,,E dalra, századunk napján amit énekeltem, ő tanított még, az egek kegyeltje,

Flaccus, a költő."

IV / 7

MANLIUS T O R Q U A T U S H O Z

/Tavaszi ének/

Elfut a hó, megtér a mezőkre a fűtakaró már, bomlik a lomb-haj a fán.

Változik újra a föld, s a folyók lecsitulva, szelíden járnak a partok alatt.

Gratia, húgaival s Nymphákkal már ruha nélkül szökken a táncba vigan.

Állandót sose várj - int téged az év meg az óra, s elviszi dús napodat.

Lágy széltől enged fel a tél, a tavaszt az elilló nyár űzi el, s azután

még alig önti az almahozó ősz szerte gyümölcsét, eljön a vak, tunya tél.

Csakhogy az ég kárát jóváteszi mindig a gyors Hold; ám mi, ha elmerülünk,

hol kegyes Aeneas pihen, Ancus, s Tullus, a gazdag, föld pora s árnya leszünk.

144

Mit tudod, adnak-e majd e napunkhoz holnapot is még égbeli isteneink?

Az nem száll csak irigy örökös markába, amit te jómagad, itt ma felélsz.

Egyszer hullj csak alá, és Mínos ünnepi fénnyel mondja ki végzetedet;

sem rang, Torquatus, sem cifra szavad, sem erényed nem hoz a földre megint.

Mert a sötét mélyből nem menti Diána se meg már szűzies Hippolytust,

és Theseus sem erős megmenteni Pirithousszát léthei láncaiból.

I V / 8

MARCUS C E N S Ö R I N U S H O Z

/A Múzsa halhatatlanná teszj

Adnék kelyheket és cifra boros kupát, Censorínus, az én hű hiveimnek, és adnék serlegeket, mikre a hős görög bajnok büszke, neked jutna a legkülönb; csakhogy nincsenek ily nagybecsű kincseim, sem nagy Parrhasius lágy szinü képei, sem márványfigurám, mit faragott Scopas, embert s isteneket bírva teremteni. Ezt hát nem tehetem, s tudva tudom: te sem

5

kívánsz tőlem ilyen nagybecsű tárgyakat. Néked kedves a vers: verset adok neked! Hozzánk ily adomány illik, ez ér sokat. Sem márványba rovott fényes elismerés, mely hordozza halott férfiak érdemét s hős múltat megidéz, azt: hogy esett, midőn kérkedvén aki jött, Hannibal elfutott; sem Karthago gonosz városa üszkei nem híresztelik oly híven a büszke hőst (kit nagynak nevezünk, mert a vad Afrikán győzött), mint a dalos Dierisek kara. Elnémulva a dal, bármi nagyot tehetsz, nem vár oly jutalom. Volna-e ily neves Mars és Ilia hős sarja, ha némaság lepné és feledés Romulus érdemét? Megmentette a Styx habjaitól a jó Aeacust az erény, és a magasztaló költők kórusa: már szép szigeten király. Nagy lelket sose hagy veszni a Múzsa-nép. Múzsánk égig emel. Hercules így került fenséges Jupiter szent lakomáira; fényes Tyndaridák csillaga így vezet tenger mélyeiből partra, törött hajót; szőlőlomb-koszorús Liber atyánk is így visz jó végre: amit kérsz, hamar adja meg.

146

I V / p

LOLLIUS C O N S U L H O Z

/kit a költő énekében halhatatlanná tesz/

Korántse hidd, hogy én, ki az Aufidus zúgó vizénél kaptam az életet,

ha bármit is dalomba fontam új s különöst - elenyészhet egyszer.

Nem! Bár az első rang ama maeoni Homerusé - lásd: Pindarus is ragyog;

magasztos Alcaius se vész el s Stesichorus dala sem halandó.

Nem! Bármiről szólt hajdan Anakreon, lantján, örökkön zeng! Ama lesbosi

úrnőnek is mindmáig éget sóhaja, és szerelemre hangol.

Nem volt kivétel szép Helené se: más asszonyszemélyt sem hagy hidegen, ha lát

göndör legényt hímes palástban, udvari pompa aranyködében.

Tán Teucerig nem volt, ki sebes nyilat lőtt Cydon íjból? Dúlta nagy Iliont

már több had is, s bármily vitéz volt Idomeneus s Stehlenus, akadt több

147

énekbe illő hős is. A féktelen Hector, s a gőgös Deiphobus sem épp

kivételes; sok férfi van, kit hitvesükért s fiakért sebeznek.

Volt rég, elébb is mint Agamemnon élt, sok hős, akik mind megsiratatlanul

suhantak át a hosszú éjbe, mert nem akadt, ki nevük dalolja.

Lent már a sírban hős s puha egyremegy, ha dal nem őrzi. . . En neved őrizem,

díszítlek ékes dallamokkal, hogy sose légy az irigy Felej tés

prédája, példás életű Lollius! Mert dolgaidban bölcs vagy, igaz, derék,

és jó időben, rossz időben állhatatos vagy Ítéletedben.

A kapzsiságot bünteted, önmagad nem tántorodsz meg, színaranyat ha látsz;

consul vagy, és maradsz tovább is consul, ahányszor igaz tanács kell.

Nem léha érdek, csak becsület vezet. Ki pénzt ajánl fel, visszadobod neki,

büszkén tekintesz szét, s az alja nép tömegén diadallal áttörsz.

148

Ne mondd, hogy annak jó, aki pénzes úr. Csak az szerencsés, jól tudod azt magad,

ki istenektől nyerte kincsét, s ezt a vagyont gyarapítja bölcsen,

ki szűkös évben tűrni tud és remél, ki fél a bűntől, s megveti a halált,

övéit és hazája földjét védeni kész, s odaveszni bátor.

ív I io L I G U R I N U S H O Z

/A kacér if júhoz/

Ó kőszívű, erős vagy te nagyon, mert ma Venus segít; holnap pelyhesedel, bár ne akard, dér csipi gőgödet, mely most vállaidon leng szabadon, röpke hajad lehull, és mely most virulóbb mint a piros rózsa virágai, szép arcod csúnya lesz majd, Ligurinus, sűrű szőr borít. Mondod, hej, amikor tükröd előtt nézed e változást: „Mért is nem lehetett annyi eszem hajdan, amennyi most? Vagy mért nem leszek én így, okosan, már soha ifjú, szép?"

9

I V / i i

PHYLLISHEZ

/Venus ünnepén/

Van kilencéves borom, itt a korsó Alba nedvével tele, udvaromban zeller is van, Phyllis, a sok borostyán

jó koszorúnak,

gazdagon rakjuk ragyogó hajadra; nézd, ezüstfényű a lakás, az oltár tiszta zölddel vár, hogy az áldozott juh

vére behintse.

Fürge minden kéz, fel-alá sietnek szolgalányok közt a serény legények, lángoló tűzhely tüze hömpölyögve

ontja a füstöt.

Tudd meg azt is, hogy milyen alkalomból hívlak én: Idust veled ünnepelném: áprilist, habszülte Venus havát e

nap szeli ketté.

Ez nekem, hidd el, születésnapomnál kedvesebb ünnep, hisz e nap tiizéhez fűzi Maecenas tovaáradó, bő

évei számát.

150

Telephust vágyod, de hisz elszerette más leány, gazdag s kihivó (nem is volt ő való hozzád), s leigázva tartja

drága bilinccsel.

Hagyd hiú vágyad! Phaeton megégett és komor példát mutatott a szárnyas Pegasus, mely nem visel el halandót,

Bellerophont sem,

hogy kövesd azt csak, ki magadhoz illő s hogy ne várj többet, csak amennyi illet és a más-fajtát ne keresd - utolsó

kedvesem, ó, jöjj,

mert nem égek már soha többé leányért! Jöjj, tanulj dalt most s szeretetre méltó hangodon mondd el - hisz az éjsötét bú

enyhül a daltól.

151

IV / 12

ViRGILIUSHOZ

/de nem a költőhöz, hanem egy hasonló nevű - kissé fukar - kereskedőhöz/

ím megjött a tavasz lelke, a thrák Zephyr, szél hajt lenge hajót halk habu tengeren, rét már nem fagyos, és csöndes a friss folyó,

nem duzzasztja a tél hava.

Fészkét rakva, Ityst szánja a fecske már s jajgat, mert örökös szégyen ereszkedett Cecrops trónja fölé: isszonyu bosszút állt

mocskos-vágyu király urán.

Fújják már a sipot friss, üde fű felett, míg szép nyája legel, küldi a pásztora Pán istennek e dalt, kit fölüdítenek

dús Arcádia dombjai.

Meghozták az idők, úgy biz, a szomjat is. Innál, Virgilius, calesi bort? Nohát hozz nárdus kenetet, akkor ihatsz velem,

várom hát adományodat!

Egy kis nárdus onyx, s csurran a könnyű bor, mit még Sulpicius hordaja rejteget, s újból j ő a remény, s mind a fanyar bajok

eltűnnek, ha pohárt emelsz.

152

Jöjj el hát, ha ilyen szórakozást szeretsz, hozd már azt a kevés balzsamot, és ihatsz ! Ingyen nálam ugyan nem vedel ily legény,

nékem nem telik, azt tudod.

Jöjj hát, mit habozol? Hagyd ma a dolgaid! Gondolj rá: hamarost j ő a halotti tűz; szőjj tréfát bonyolult ügyleteid közé.

Itt-ott jó, ha szivünk bohó!

I V / 1 3

LYCÉHEZ

/Hajdani szerelméhez/

Meghallgatta, Lyce, régi imám az ég. Meghallgatta, Lyce: vén banya vagy, de még

szépnek látszani kívánsz, szégyen nélkül iszol, mulatsz

s kelletlen Cupidót nógatod ittasan, rezgő dallal. Az épp egy citerán ügyes

ifiú lány, deli Chia szép arcán pihen, őrködik.

Mert ő szívtelen ám, megfut a korhadó tölgytől! tőled is így fél, hisz a fogsorod

sárgul, csúfít a sok-sok ránc, és hó fedi üstököd.

153

Sem bíbor ruha nem hozza letűnt időd, sem fényes tüzű gyöngy vissza, ha egyszer azt

évkönyvekbe rekesztve rejtik már suhanó napok.

Hol van kellemed, ej! Hol viruló szined ? Hol szép mozdulatod? s jaj, sok egyéb díszed,

mely mind vágy-lehelő volt, melyeknek rabul estem én;

boldog csillagu nő j ó Cinarám után, pompás külsejű, szép! Ám Cinarám kevés

évet nyert csak a sorstól, míg az téged, akár öreg

varjút, gondosan óv hosszú időn, Lyce, hadd nézhesse a víg és heves if jú nép

nem titkolt nevetéssel: mint roskad hamuvá a tűz.

I V / 1 4

AUGUSTUS CAESAR DICSÉRETE

/kinek hadával vezérei: Drusus és Tiberius leigázták az Alpok népét s Germániát/

Van-é olyan szó, mely neved áldani méltó ? Senatus s nép, nagy erényeid

Augustusunk, hogy áldja? Lényed hogy dalainkban örökkön éljen,

van-é elég szép dallam? A Nap tüze amerre süt, nincs nálad elébbvaló!

Hisz már a törvényt sem tudó, vad vindelicus csapat is megérti:

mit érsz a harcban! Hisz katonáidat vezetve Drusus, verte le többször is

a vad genaunust, fürge breunust; s mind a nagy Alpokon át a sok zord

várat hadaddal jőve söpörte le! És ily sereggel győzve Tiberius

az iszonyú raetust elűzte, kezdve csatát sikeres jelekkel.

Hej, látni kellett volna a harcmezőn, sok veszni-elszánt férfit ahogy levág,

s csapást csapásra oszt szünetlen! Auster, a dél szele ostorozza

a lomha tengert így, ha a felleget a rőt Fiastyúk tűznyila átdöfi!

így tört előre, harc tüzébe így robogott lihegő lovával.

így bömböl, ily bősz, vad bika Aufidus, így tombol, így ront végig Apulián,

midőn dühöngő áradattal csap ki a bő, bevetett mezőkre.

155

Ily fergeteggel törte le Claudius barbár fiaknak vas-mezü ezreit,

s míg apraját-nagyját kaszálta, őmaga egy katonát se vesztett.

Hiszen te adtál bölcs vezetést, hadat, s az ég kegyét. Mert Fortuna megsegélt,

midőn Alexandria réve s hűlt palotája kinyílt előtted.

Háromszor öt tél múlt el azóta már. Győztes hadad megnyerte Egyiptomot.

Áll műved ím - dicső jutalmad: megkapod érte az égi laurust.

Téged csodál a nagydühü Cantaber, a méd, az ind, s a gyors-lovu szittya mind,

Itáliát ki féltve őrzöd, s fölcl-ura Róma falát vigyázod.

Téged csodál a Nilus, a titkos ár, az Ister és a Tigris, a vágtató,

s a szörnyek-lakta óceán, mely messze a brit szigetekre harsog.

A halni bátor gall, s a kemény ibér téged dicsér mind, és szavadat lesi,

s a harcnak örvendő sicamber fegyvereit szelíden lerakja.

156

IV/15

AUGUSTUS CAESARHOZ

/A császár magasztalása/

Phoebus, mikor dúlt városokat, csatát akart a lantom zengeni, rám rivallt,

nehogy kicsiny sajkám a tyrrhén árra bocsássam. Uralkodásod,

Caesar, gyümölcsöt hoz, s a mezőn kalászt, s lám, visszahozta Juppiteriinknek a

parthus kapuk díszét: a rablott római sast, becsukatta harcok

híján Quirinus ajtait, áll a rend, meghúzta minden vad szabadoskodás

fékjét, s a bűnt elűzve, hozta vissza korábbi erényeinket,

mik megnövelték Róma nevét, hírét. Itáliának biztos erőt adott,

s roppant hatalmát napkelettől vitte a Nap nyugovóhelyéig.

Amíg fölöttünk Caesar az őr, nem árt, békénknek önkény, sem szomorú viszály,

sem düh, mi zord fegyvert kovácsol, s városokat hadakozni késztet.

157

Azok, kik isszák mély Duna hűs vizét, rendünk nem őrlik fel, sem a vad geták,

sem hitszegő perzsák, se sérek, s kik Tanais közelében élnek.

Mi meg, ha hétköznap, ha nagy ünnepen élvezve Líber víg adományait

asszony s gyereknép közt, ahogy kell, isteneinkhez imában esdünk,

miként apáink, zengjük a hősöket, s dalunk díszítik Lydia sípjai,

Tróját meg Anchisest dicsérjük s életadó Venusunk utódát.

15S

S Z Á Z A D É V I É N E K

/a római birodalom boldog állandóságáért: minden századik esztendőben/

Pboebus, és erdők ura: szűz Diána, ég sugárzó két disze, most s örökké szentek, adjátok meg, amit ma, ily nagy

ünnepen esdünk!

Mint előírták a Sibylla-versek, ím nemes szüzek kara, tiszta ifjak hét hegyünk védő valamennyi istent

dallal imádják.

Nap! tüzes hintón ki egünkön átfutsz, felragyogsz s eltűnsz, te, ki egyre más vagy s mégis egy mindig - sose láss különbet

mint a mi Rómánk!

Áldd meg, Ilithya, a nőket: érett magzatuk hozzák a világra könnyen. . . vagy talán Lucina neved szeretnéd,

vagy Genetyllist?

Istenasszony, védd meg a gyermekáldást, s adj a végzésnek, a Tanács szavának oly hatalmat, hogy hites esküvésből

úgy legyen új nép,

hogy ha majd tízszer tizenegy ujabb év körbejárt , térjen meg e dal s ejáték három ily szép nap s ugyanennyi áldott

éjszaka hosszat.

És ti Párkák, kik sohasem hazudtok; mit kimondtok, mind igaz és nem évül, fűzzetek sok jó t a beteljesült jók

hosszú sorához!

Nyáj s kalásztermő mezeink nyaranként adjanak búzás koszorút Ceresnek, s gyönge jószágunk gyarapítsa friss víz,

j ó levegő-ég.

íjadat tedd el, s kegyesen, szelíden halld, Apollo, most a fiúk fohászát, s Luna, kétszarvú, ragyogó királynőnk,

halld a leánykart!

Hogyha nagy Rómánk a ti művetek, ha Trója választott katonái etruszk partra, város- s Lár-keresőben egykor

véletek értek,

s tiszta Aeneas, ki hazája vesztén Trója lángjából kivezetve őket új, szabad földet mutatott, különbet

mint az előbbi;

160

Ég - fogékony kis fiainkba virtust, Ég - szelídlelkű öregekre álmot, Róma népének pedig adj vagyont, nagy

fényt, sok utódot.

Es ki néktek most ragyogó bikákat áldoz, Anchises s Venus égi sarja -nyerje meg harcát, de kimélje azt, kit

már leigázott.

Már vizén s földön, szigorú kezétől fél a méd, és albai fegyverétől, már a gőgös scytha, parancsszavára

vár, meg az indus,

már a Béke, Hit, Becsület, Szemérem s elhagyott Virtus közibénk mer újra térni, és kincses szarujával eljött

végre a Bőség.

És a jós Phoebus, aki fényes íjat hord s akit kedvel a kilenc Camoena, és ki gyógyító tudománnyal enyhít

testi törődést,

látva oltárát megelégedetten, Róma nagyságát s Latium nyugalmát, ránk ujabb kort hoz, s ez az új időszak

mind ragyogóbb lesz.

161

És Aventinus szüze s Algidusnak, szívesen hallván tizenöt papunknak énekét, kedves füleit lehajtja

most a fiúkhoz;

Juppiter szintén s valamennyi isten, így reméljük, s most hazatér e chorus, s mind, akik Phoebust meg a szűz Diánát

dalban imádtuk.

EPODUSOK

I

M AECENAS HOZ

/A hadba induló baráthoz/

Indulsz, barátom, könnyű kis hajóidon roppant hajókkal küzdeni,

készen reá, hogy Caesarodnak oldalán minden veszélyt megossz vele.

S mi mit tegyünk, kiknek veled kedves csupán az élet s nélküled nehéz?

Éljünk miként parancsolod, békén, holott nem édes élni nélküled ?

Vagy, mint amily szívvel nem-gyönge férfihoz méltó, viseljük harcaid ?

Viseljük! És veled megyünk az alpesi tájon s a zord Kaukázuson,

s ha Napnyugat legtávolabbi öble vár, megyünk, s a szívünk nem remeg.

Kérded: hogy terheden hogyan könnyíthetek én, gyönge és nem-harcias ?

Nem vesz hatalmat rajtam ú g y a félelem melletted, mint ha messze jársz.

Madár se félti úgy csupasz kicsinyjeit, hogy surranó kígyó jöhet,

ha ott van ő is, mint ha tőlük messze száll, bár úgyse tud segíteni.

Én kész vagyok harcolni itt s minden csatán, s barátságod reménye hí,

nem az, hogy ekémnek egyre több igás barom feszüljön, és hogy nyájamat

Calabriából perzselő hőség elől Lucaniába hajtsam át,

sem hogy szerény földecském Tusculum mögött a várfalig terjeszteném.

Jóságod így is túlontúl bőségesen elhalmozott. Én nem fogom

sem földbe ásni kincsem, mint fukar Chremes, sem léha kézzel szórni szét.

A VIDÉKI ÉLET DICSÉRETE

/Mit beszélt az uzsorás/

„Boldog, ki minden bokros ügytől távol él, mint hajdanában őseink,

apái földjét szántogatják ökrei, és nem nyomasztják pénzügyek.

Őt nem riasztja harcmezőn a harsona, tenger dühétől nem remeg,

a forumot kerüli, és a nagykutyák kevélykedő küszöbjeit.

Inkább szép duzzadó szőlővesszőt sudár nyárfák törzsével párosít,

vagy messzi völgy ölén szemléli szerteszét bolyongva bőgő barmait,

vagy sarlóval levágva meddő ágakat, helyükre termő ágat olt,

vagy tiszta amphorába, lépből mézet önt,

166

vagy nyírja gyenge sok juhát. S midőn szelíd gyümölcs-diszes fejét az ősz

feltartja majd a földeken, mily víg, ha oltott körtét vagy szőlőt szakít,

bíborszinüt, szép hamvasat mit néked áldoz majd, Priapus, s birtokunk

oltalma, Silvanus atyánk. De jól esik ledőlni borzas tölgy alatt,

marasztaló gyepszőnyegen, ahol magas partok között víz csörgedez,

ágak között madár jajong, forrás s csörgő patak vígan verseng, s a part

könnyű álomra hívogat. . . S mikor haragvó Juppiter fagyos tele

esőt s havat keverve hoz, ő vagy dühös vadkant terel kutyáival

felállított háló felé, vagy sima rúdon ritka hálót húz a fán

s falánk fenyőrigóra les, vagy ízletes zsákmány gyanánt, hurokba von

vándor darut, riadt nyulat. Ki az, ki nem felejtené ily jók között

szerelme régi kínjait? Míg háza táját tisztes asszony látja el,

nevelve szép kicsinyjeit, mint egy szabin nő, vagy serény apuliai

paraszt nap-barna asszonya; ki száraz ággal rakja meg szent tűzhelyét

míg fáradt hitvesére vár, s fonott akolba zárva vidám barmait,

lohasztja duzzadt tőgyüket, majd hordájukból édes újbort hoz, s terít

167

nem pénzen-vett, j ó étkeket. Nem kéne nékem lucrinusi osztriga,

sügér, lazac s más ritkaság, ha Napkelet vizéről zúgó szélvihar

partunkhoz űz különc halat: ne szálljon számba Afrikának szárnyasa,

s a fajdkakas se jobb nekem, mint itt a megrakott, kövér ágról saját

kézzel szedett olajbogyó, az egyszerű vadsóska és a renyhe belet

gyógyító, gyönge mályvafű, a Terminus napján leölt bárány, vagy a

farkasfogtól sebzett gida. Eképp lakozva víg szemmel szemlélem azt,

hogy jő a jóllakott juhnyáj, s megfáradt ökreim hogy vonszolják haza

az égnek fordított ekét, s hogy gyűl a szolganép pihenni már,

a csillogó oltár köré . . . "

E szókat mondta Alfius, az uzsorás, már-már leendő gazdaként,

aztán beszedte kint levő pénzét, hogy azt még több kamatra adja ki.

16S

15

MAECENASHOZ

/aki fokhagymával kínálta/

Ki apja vén torkára merné átkozott kezét emelni, annak adj

fokhagymát enni, gyilkolóbbat, mint bürök! Ó, mit kibírsz, paraszt-gyomor!

Mi marja, mondd, miféle méreg, gyomromat? Viperavért főztek talán

e kotyvalékba titkon ? vagy Canidia löttyentett itt rossz főzetet?

Mikor Medea megcsodálta sok deli Argo hajós legszebbikét,

efféle írral kente meg, hogy tudjon az igába törni vad bikát,

s e lébe mártva vágytársnője köntösét, szárnyas kígyóján elröpült...

Csillag hevétől még nem égett így a föld tikkadt Apulia tájain,

tettekben gazdag Hercules vállán se volt a Nessus vére égetőbb!

Tréfás Maecenas, bármikor ha megkívánsz ilyesmit, azt óhajtom én:

hárítsa el csókod kezével kedvesed, s húzódjon ágyad szélire!

169

15

M E N Á H O Z

/A fölkapaszkodott kisember/

Mint farkas és bárány nem egyezik soha, úgy én se békülök veled,

ki oldalát ibér kötél szaggatta fel, s bilincs harapta lábadat.

Hiába vagy gazdag nagy úr, jársz peckesen, a pénz nemessé nem tehet.

Látod: míg itt, a Szent Uton, sétálni mész, s hat rőfnyi tógád lengedez,

hogy elfordítja mindenütt az arcokat a leplezetlen gyűlölet?

,,Ez az, kit ostorral páholt félholtra a triumvirális kibiró;

lám, most falernus földön, dús mezőn arat, s az Appián kopog lova,

főemberekkel tárgyal, mint nemes lovag, s Otho törvényét megveti.

Mi haszna annyi csőrösorru, nagy hajót s csatákban edzett sok vitézt

zsivány garázda horda ellen küldeni, ha ez, ha ez tribunus itt?"

170

15 CANIDIÁHOZ

/ki társnőivei elrabolt egy fiút, áldozatnak/

A fiú szól: „De ó, az istenekre, kik földet s eget

uralnak, s minden népeket, mért bántotok? Miért mered rám arcotok,

embertelen, gonosz banyák? Szülötteidre (hogyha Lucinát igaz

szüléshez hívtad hajnalán, Canidia), s ruhám díszére kérlek én

(hisz Juppiter se tűr ilyet): mért nézel igy, ily vészesen rám, mint a vad,

mit megsebzett a dárdahegy?"

Míg reszkető ajakkal így panaszkodott szegény fiú, s ruhátalan,

díszét veszített teste még a marcona thrák szívet is megejtené,

Canidia vaskos viperákkal fonta át az áldozat csapzott haját,

s hozat sírról-rabolt fagallyat, vadfügét, s hozat bús cipruságakat,

fülesbagoly tollát s tojását, mit varangy undok nedvébe áztatott,

varázsfüvet, mely Iolcos és Hibéria méreg-hozó rétjén terem,

s éhes kutyák szájából elcsent csontokat, Colchis tiizén hogy égjenek.

171

És jön segíteni Sagana is, s a házba szét locskolja Avernus vizét,

mereszti hajzatát, mely mint a vízi sün, vagy mint vadkan sörtéje, rút.

Jön Veia is, szégyentelen, s ásót ragad, a lágy humuszba vágja azt,

nem gyötri bűntudat, lihegve gödröt ás, hogy abba lökjék a fiút:

hogy kétszer egy nap, s többször is nézhesse: más zabál, s ő éhen vesszen ott;

csak arca látszik, mintha vízben állna és fejét lehetne látni csak,

mígnem kitépett mája és a nyers velő szerelmi bájitalba fő.

A tiltott étkeken függjön szegény szeme, míg megtörik tekintete...

És megjelent ott még a férfi-széditő Ariminumi Fólia,

jól tudja róla mind egész Neapolis és mind a szomszéd városok,

hogy thessali dalával földre rántja még a csillagot s a Holdat is.

Mohó fogával most a vad Canidia, rágván nyesetlen karmait,

mit mond? mit nem mond? ,,Ó, ti, minden tetteim

nem hűtelen tanúi, ti, Éj és Diána, csönd hónát kormányozó,

most, hogy titokban áldozok, most, most segítsetek, s az ellenségeim

házára bajt zúdítsatok!

17 2

Alidon a vészes erdőn szunnyad mind a vad, elnyúlva álomittasan,

legyen nevetség tárgya Ó, a hűtelen, ugassa meg minden kutya,

nardus-kenettel kit bekentem (nagyszerűbb szert nem kevert kezem soha).

De jaj, mi ez? Medea vészes mérgei hatása mért hatástalan,

mikkel szerelme ágyasán: a nagy Creon gőgös leányán bosszút állt,

s méregbe áztatott lepelben lelt az új menyasszony szörnyű tűzhalált?

Pedig se fűszál, sem gyökér göcsörtje nem kerülte el tekintetem,

s varázsszert csöppentettem vánkosára, hogy feledje mind a többi nőt.

Jaj, jaj, jön-megy gyanútlanul! Fortélyosabb varázs-dalt hallhatott talán?

N o várj csak, Varus, nyelsz te még kiilömb italt, hej, sírsz te még, szegény fejed,

futsz vissza hozzám, s meg se tér többé eszed, halljad bár Marsus szent dalát!

Kotyvasztok én, csurrantok én külömb nedűt, s felhajtod, undorodva bár.

Előbb merül az Óceán alá az ég, s emelkedik fölé a Föld,

semmint ne lángolj érettem halálosan, s ne égj, mint füstölgő szurok."

173

A gyermek most már nem szelíden, mint előbb, esdett gonosz kínzóihoz,

de azt se tudva, mit kiáltson, ordított, szórván Thyestes átkait:

„Jog s jogtalanság ellenében nem segít varázsital! Megbosszulom!

Halálig űzlek! Semmilyen mesterkedés átkom nem oldja föl soha!

Igen! Ha itt megöltök, és lelkem kiszáll, mint éji árnyék, megjövök,

és görbe karmommal fölsebzem arcotok, mert szellemem hatalmasabb,

s dúlt szívetekre tiprok, hogy rettegjetek, és nem lesz többé álmotok!

Utcák során futtok, s kövekkel űz a nép, s halálra zúz, mocskos banyák!

Elhantolatlan testetek hollósereg s toportyán farkas falja föl!

S kik értem sírnak, hajh! szegény szüléimet e látvány vigasztalja meg!"

174

15

CASSIUS SEVERUSHOZ

/A rágalmazóhoz/

Miért csaholsz derék utasra, mocskos eb, te farkas ellen szűkölő ?

Tudod mit, hogyha oly merész vagy, rám ugass! Én visszamarlak, hogyha marsz!

Mint egy molossus, vagy veres lakón kutya, j ó pásztoroknak támasza,

mély hóban is, fülem hegyezve hajszolom a gyors vadat, bárhogy szalad.

Te míg dühöngsz, s erdőt-mezőt végigcsaholsz, már eldobott koncot remélsz.

Vigyázz, vigyázz! A rosszak ellen harcosan éles szarvat meresztek én!

Mik űzték holtra rossz Lycambest ? gúny dalok! és Bupalust is éppenúgy.

Hát én, ha bárki is fogát belémdöfi, sírjak, mint védtelen kölyök?

175

15

A RÓMAIAKHOZ

/A polgárháborúk idején/

Hová, hová rohantok, vétkesek? Miért fog újra kardot jobbotok?

Kevés latin vér folyt el eddig hasztalan mezőkön és tenger vizén ?

Nem, hogy kaján Carthago büszke várait felgyújtsa Róma harcosa,

s a még veretlen brit bilincseink között vonuljon át a Szent Uton,

de, mint a parthusok szeretnék, hogy saját kezünktől vesszen városunk!

Nem tesznek így sem farkasok, sem tigrisek, csak más vadakra rontanak.

Vak gyűlölet, vagy még hatalmasabb erő, vagy bűn sodor? Feleljetek!

Hallgatnak. Arcuk sárga sápadás lepi, szívükben szédült döbbenet;

így van. Kemény sors űzi, Róma, népedet, testvérölésnek bűne sujt,

mióta ártatlan Remusnak vére hullt e földre, átkot hozva ránk.

176

15

EGY BUJA ASSZONYSÁGRA

/akit a költő kedvetlen ölelt meg/

Még kérded, százéves boszorka, hogy mi lelt, mitől lohadt le hím-erőm ?

Hisz sárga már a fogsorod, s vén homlokod ezer barázdától rovott,

és két aszott combod között undok lukad mint vén tehéné, tátogat.

Csak melled ingerel nagyon, fonnyadt csecsed mint rossz kancáé, hogy lötyög,

horpadt hasad, dagadt bokád is ingerel, s száraz karó lábszáraid.

Örülj, hogy sírodig kisérnek hadviselt holt őseid képmásai,

s még tisztes asszonyok se büszkélkedjenek, hogy fényesebb a gyöngysoruk.

N o és? Ha stoicus könyvek hevernek is Kínából vett párnáidon,

keményebb lesz-e tőlük tán barbár botom? Kevésbbé bágyadtan fityeg?

Hogy büszke ágyékomból azt kicsald, bizony a szádra is szükség lehet.

177

9

MAECENASHOZ

/A győzelem, örömünnepére/

Mikor lesz az, hogy ünnepekre szánt borod, éltetve győztes Caesarunk,

mint Juppiternek tetszik, nagy tetőd alatt, boldog Maecenas, kortyolom,

míg szól a dór lant és a phryg síp, s egybefont hangjuk kiséri énekünk?

mint múltkor, míg a neptunusi hadvezér égő hajóival futott,

Rómát ijesztgetvén a lánccal, mit szökött szolgákról vett le cinkosán.

Van római, hajh - késő utód, el sem hiszed - , ki nőt ural, rabszolgaként,

fegyvert s karót hordoz vitézként, és aszott eunuch parancsait lesi,

és harci jelvények között - szégyen reánk! -a Nap szúnyoghálókra néz!

Ezért zajongva kétezer gallus lovas Caesart éltetve átszökött,

s az ellenség hajói, orral Dél felé, a révbe húzták meg maguk.

Óh, győzelem! Hol késlekednek színarany hintóid, tiszta barmaid?

Óh, győzelem! Nem küldtél ily nagy hadvezért Jugurtha harcából haza,

még Scipio sem volt nagyobb, bár virtusát Carthago romja hirdeti!

178

Az ellenség földön, vizén legyőzve már, bíbor helyett gyászt öltözött,

száz városára büszke Crétának siet, bár nem röpítik jó szelek,

vagy szélvihar-verdeste zátonyok felé, vagy ismeretlen ár viszi...

Nagyobbat adj elénk, fiú, nagyobb kupát, és chiosit, vagy lesbosit,

vagy, mely a felkavart gyomorra enyhet ad, tölts serlegünkbe Caecubust!

De j ó : a Caesarért való sok rettegést édes Gondűző oldja fel!

10

MAEVIUS KÖLTŐRE

/arra a piszkálódó alakra/

Rossz jellel oldja horgonyát a nagy hajó, hátán a rothadt Maevius.

Irtózatos hullámhegyekkel ostorozd két oldalát, Auster, ne késs!

Rontson reá a vészes Eurus, szórjon el törött lapátot, rossz kötélt,

támadjon Aquilo, amely magas hegyen a rengő tölgyeket töri!

Az éjbe nyájas csillagot ne lásson ott, hol vészes Orion leszáll!

Ne hordja békésebben őt a tengerár,

179

mint rég a hős görög hadat, hogy üszkös Trójáról Pallas bosszúja bősz

Aiaxnak csónakjára szállt! Ó, mily verejték önti el hajósaid,

és sárga sápadás magad, és férfihoz méltatlanul siránkozol,

de nem segít meg Juppiter, midőn a párás szélbe visszabőg a Jón

tenger, s szétzúzza csónakod! S amíg a görbe parton elterülve, víg

sirályok falják rongy húsod, én egy hitvány juhot, s egy fajtalan bakot

a förgetegnek áldozok.

ii

PETTIUSHOZ

/Szerelmi bánatáról kesereg a költő/

Már, Pettius, nem élvezem többé, ahogy hajdan, a versfaragást.

Nehéz szerelmem rám szakadt, s nehéz szerelmem jobban űz, mint bárki mást, kik viruló fiukért

égnek, vagy zsenge lányokért. Immár a harmadik december vad szele fosztja a fák díszeit,

hogy elhagyott Inachiám. Jaj, város-szerte szállt rólunk a szóbeszéd!

180

Még ma is elpirulok... még vendégségben is kukán

ültem, s szerelmemről vallott nagy mélabúm, és epedő kebelem

mélyéből szálló sóhajom. „Nem drága kincs talán sugárzó szellemem, még ha szegény vagyok is?" -

sopánkodtam búsan neked, mikor szemérmetlen bor-isten feltüzelt, s színbora kortyaival

kiszedte fájó titkomat.

„De nem soká leszek rab már! Fellázadok, s elviszi messze a szél

e rossz varázsszer mámorát, mely úgysem enyhít, mert sebem mégis sajog; nem rohanok soha több

rohamra így, reménytelen!"

Amint nagy búsan megvallottam ezt neked, „Menj haza" - mondtad, el is

kotródtam, tántorogva bár, és botladoztam, hajh, a mord kapuk felé, és a rideg küszöbök

majd összetörték csontjaim... Most? Most a legkacérabb nőnél is bujább i f jú Lyciscus iránt

támadt szerelmem tart rabul,

181

nem tántoríthat tőle el sem híveim jóakaró szava, sem

megszégyenítő szóbeszéd... míg lángra nem gyújt egy még tündöklőbb leány, vagy ropogós fiú, kit

szép fésült fürge leng körül.

12

A VÉN C A N I D I Á H O Z

/aki a lankadó erejű költőt csúfolja/

Mondd, mit akarsz, te sötét elefánt-fajzat, te boszorka? Mondd, minek írsz? Minek ennyi ajándék?

Tán tüzes i f jú legény vagyok én? S tán bírja az orrom, hogy polipod sürü bűze csavarja?

Bakszagu hónaljad bokrát szimatoljam, akár a fürge agár a bozótban a vadkant?

Fonnyadt testedből büdös izzadtság csorog, ettől már feszülő botom újra lekókad.

Féktelen őrjöngés sürget, hogy vágyad eloltsad, arcodon olvad a kréta s a festék

mely krokodil ganajától oly piros. ím az anyóka rázza az ágyat, az égre kalimpál,

s még engem csúfol, becsmérel durva szavakkal: „Inachiád sose lát biz ilyennek,

Inachiát háromszor is... Engem egy este csak egyszer s ily nehezen... Hogy Lesbia pusztult

volna, ki téged, rongybábút, nékem beajánlott,

182

s erre kidobtam a cósi Amyntast, őt, aki izmos, erős, s diadalmas vesszeje úgy áll

mint a sudár fiatal fa a dombon. Mondd no, ki kapta a bíborral kétszer színesített

tyrusi selymet? Ugyan ki, ha nem te? S mért ? - Hogy férfi, kit ily forró szerelemmel imádnak,

víg lakomán ne legyen soha egy sem. S én nyomorult! Menekülsz tőlem, mint farkas elől fut

birka, s oroszlántól fut a kecske."

13

A BARÁTOKHOZ

/Tanács az árnyak ellen/

Rettentő zivatar gyűlt össze az égen. Esővel s hóval zúdul reánk az ég.

Harsog a thrák Aquilo

erdőn s tengeren át. Élvezzük csak ki e napnak percét, míg illik, cimborák,

míg viruló az erőnk.

Szálljanak arcunkról az öregség árnyai messze! Hozz Torquatus consul alatt

szűrt, velem egykorú bort.

183

Szó se legyen másról! Isten kegyesen lecsitítja tán majd e vészt. Hajadra tölts

illatozó olajat;

itt az idő, hogy Cylléné lantjára figyeljünk, s terhes bajoktól szíveink

felszabadítsa a dal.

Mint a nemes Chiron oktatta az i f jú Achilleust: „Legyőzhetetlen földi lény!

Vízi Thetis fia! Vár

Assaracusnak földje, melyet vékonyka Scamander hűs habja szel keresztül és

gyors-iramú Simois.

Onnan megtérted fonalát elvágta a Párka, tengerszínű anyád se hoz

vissza hazádba soha.

Ott enyhítsd minden bajodat dallal meg itallal, az aggodalmak és a gond

kellemes írjaival."

184

14

M A E C E N A S N A K

/ki a költőt írásra sürgeti/

Hogy lehet az, kérded, hogy langy tunyaságba merültem, hogy elfelejtem dolgomat?

Csak nem az álmot-adó Léthéből ittam azért, hogy enyhítse égő torkomat?...

így faggatsz, fényes Nagyuram, s kínzói szakadatlan. Egy isten, isten tiltja, hogy

jambusaim, miket elkezdtem, s néked megígértem, elküldjem szép papyruson!

Égek, ahogy, mondják, teósi Anakreon égett a samosi Bathyllusért;

ő, faragott lantján aki úgy panaszolta szerelmét csak dísztelen, göcsörtösen.

Lám, te szegény, te is égsz. Hidd el, gyönyörűbb ez a tűzvész, mint Trója tűzhalála volt.

Jó neked! Engem a hajdani rabnő: Phrynegyötör most... Két férfi sem győzné vele!

185

15 N E A E R Á H O Z

/a hűtlen kedveshez/

Éjszaka volt, a derült égbolton Luna sugárzott s körötte apró csillagok,

míg te, nagy isteneink szentségét semmibevéve eskümre esküdtél nekem,

még szorosabban, mint deli tölgyet ölel puha repkény, rám fonva gyenge karjaid:

hogy míg nyájra a farkas, zord tengerre Orion, hajósok ellensége ront,

és míg Apollónak nem-nyírt hajszálait enyhe szél lengeti - viszontszeretsz.

Megkeserülöd még, Neaera, a férfiu-gőgöm! Ha van Flaccusban büszkeség,

el nem tűri, hogy új kedvessel légy, ha az éj jön; mérgében ő is mást keres!

S meg nem inog bűnös szépségedtől, ha a bánat egyszer reád száll s visszajössz!

És te, akárki vagy is, te szerencsésebb, aki most még fitymálva nézed bánatom,

légy bár dúsgazdag barmokban s földben, adózzon arannyal néked Pactolus,

Pythagoras titkos tudományában sose tévedj, szépségben győzd le Nireust,

hej, keseregsz még majd, ha szerelmét másra ruházza! Akkor pedig mosolygok én!

186

16

A N É P H E Z

/Philippi után írta, hazája nyomorúságában/

Második emberkor pusztul belháboruban már. Saját hatalma hoz Rómára pusztulást,

bár sem a szomszédos marsus nem bírta leverni, sem rémi tő etruszk hadával Porsena,

sem Capuának irigy harckedve, se Spartacus átka, s az allobrox, ki hűtlen lett viszály során,

és nem igázta le vad Germánia kékszemű népe, sem Hannibál, kit bús szülőknek átka sújt.

Vészes kor, rossz vér ivadéka, mi döntjük a vészbe, és földje újra dúvadak tanyája lesz.

Jaj, győztes barbár lép hűlt romjára, a város földjén dübörgő lópaták robognak át,

s Romulusunk csontját, mit szél és nap sosem ért még /jaj, átkozott látvány!/ kevély kéz szórja szét.

Tán azt kérdezitek mindnyájan, vagy csak a jobbak: e balsorsot hogyan kerülhetjük mi el?

Egy a tanácsom: hogy mint rég Phocaea lakói elvándoroltak mind, átkozva mostoha

földjüket és az eget, s szentélyüket - üssenek ott majd tanyát vaddisznók és a rabló farkasok:

Menni, hová lábunk visz, menni, hová a vizén túl a déli szél szólít, s a zúgó Africus.

Jó ez a terv? Jobbat ki tud ennél? Kedvez a jósjel, foglaljuk el hajónk, miért késnénk tovább?

s esküdjünk meg: amíg a kövek fölszállva a mélyből a tengerár habján nem úsznak könnyedén,

187

nem fordítjuk vissza vitorlánk, s míg a Matinus hegycsúcsain nem zúdul át a bő Padus,

míg nem fut le egészen a tengerig Appenninus s nem párosít új élvezettel furcsa vágy

szörnyeket, és szarvast nem választ párnak a tigris s szelíd galamb vércsét, amíg gyanutlanul

sárga oroszlánban nem bízik a marha, s a síkos bakkecske sós tengerre nem száll szívesen,

esküdjünk erre, s mindenre, mi gátja lehet csak az édes visszatérésnek, s fel, átkozott

nép - vagy az értetlen nyájnál jobbak: csak az üljön átkos zugán reménytelen, ki elpuhult!

Ám ti erős lelkek, hagyjátok az asszonyi zokszót, röpüljetek tovább az etruszk part alatt,

int a nagy Oceanus végnélküli árja, siessünk távol sziget boldog, kövér mezőire!

Ot t a határ szántatlan is ad gabonát, ha a nyár jön, nyesetlen is virágba hajt a tőke ott,

és az olajfabogyó bőven terem ott, sose csal meg, az ágak ott sötét fügékkel díszlenek,

tölgyfaodúból méz csepeg, és a hegyek magasáról a fürge csermely csacska habja csörgedez,

ott hívás nélkül jönnek sajtárhoz a kecskék, szelíden tér a nyáj haza, s bőven tejel,

akloknál késő éjjel nem dörmög a medve és viperáktól ott a föld fel nem dagad,

barmot nem tizedel vész, nincs rossz csillag, amelynek forró hevétől fulladozna ott a nyáj.

Álmélkodni fogunk nagy örömmel, mert sürü záport Eurus nem hoz reánk, hogy mossa el mezőnk,

sem szikkadt rög alatt szomjazva nem ég ki kövér mag: esőt s napot módjával oszt az ég ura.

188

Nem járt ott Argo-evezősökkel fahajó még, szégyentelen Medea sem volt ott soha,

sidoni kalmárok se vitorláztak sose arra, bolygó Ulixes hányt-vetctt csapatja sem.

Jámbor népnek szánta e partot Juppiter egykor, a szép aranykort rézkorszakkal váltva fel,

majd vaskorra keményítette e századot: ebből ki jámbor, jósszavam szerint kiútra lel!

17

C A N I D I Á H O Z

/A költő bocsánatot kér, de Canidia megátkozza/'

„Lám, lám, legyőzött bűverőd, behódolok. Kérlek, Proserpina poklára, irgalom, kérlek dacos Diána szellemére, szánj, s minden vajákos könyvre, mely nótáival letépni képes égre szegzett csillagot: Canidiám, szánj meg, vond vissza átkaid, s fondorlatod vond vissza, vissza végre már! Achilles is megszánta, ládd-e, Telephust, ki ellen dölyfös mysi íjászok hadát vezette, és ki ellen dárdát is fogott. Bősz Hector szárnyasok s ebek prédája már, de írral kenték ílióni asszonyok, midőn a várból, hajh, kijött a nagy király, s a hajthatatlan Achilles elé borult.

189

Levethették sörtés disznó-irhájukat a hányatott Ulysses útitársai Circé kegyéből, s visszatért eszük, szavuk, s lett arcuk újra méltóságos emberarc. Már túl sokat lakoltam érted, hallod-e, hajósok és kalmárok hitvány rongya, te! Fut ifjúságiink, hamvasságunk megkopik, zörögnek csontjaim, miken fakó a bőr, hajam szirtét kiszívták rossz kenőcseid. Gyötrelmeimre nem közéig könnyebbedés. Ej űz napot, s a nappal éjszakát, sehol nincs enyhülés, feldúlt szivemnek gyógyulás. Tagadnom kell, mit hittem én, boldogtalan. Lám, keblemet sabin dalok megejthetik, és marsus átkoktól majd szétszakad fejem. Mi kéne még? O, tenger és föld, lángolok, így Nessus véres ingétől sem szenvedett nagy Hercules; s Siciliában így nem ég az Aetna lángfolyója. Míg holt pernyeként el nem sodornak engem is dühödt szelek, addig hevíted colchisi, gyilkos katlanod ? Mit szánsz nekem még? Mily sarcot vetsz még ki rám? Szólj! Bármi büntetés vár még, elszenvedem. Készséggel áldozok, ha így parancsolod, száz szép tinót, vagy szólj, s ha kívánod, hazug lantom dicsőít: »Ó, te tiszta, ó, te szent, arany csillag, ragyogsz a csillagok között!« A sértett Castor és jeles fivére is a Helenét szidó költőt megszánta, lásd, s könyörgésére visszaadta két szemét. Te - hisz tehetnéd! - oldj fel már! Szüntesd dühöd! Hisz őseid nem voltak aljas söpredék,

igo

s nem vagy boszorka, sírokat rabolni kész, kilencnapos hullák porát kiforgató. Lelked barátságos, kezed mocsoktalan. Fiad van, i f jú Pactumeius, magzatod. Még bába mosta véred-lepte vánkosod, s már felszökelltél, szép erős szülőanya... '

„Csukott fülembe mért zúdítsz kéréseket? Hullámverő, Neptunus-ostromolta szirt nem ily siket, hajótörött ha kérleli! Még hogy büntetlenül nevesd Cotyttiát, csúfold szabad Cupido szent varázslatát? S hogy esquilin varázsolás főpapjaként büntetlenül hordd hírem szét a városon ? Hát mért fizettem én a paelignus banyát, ki gyors-ható mérget keverni oktatott?.. . De nem! Lassúbb lesz, mint kívánnád, végzeted: keservesen tengődsz tovább, te átkozott, új szenvedéseket viselsz majd válladon, miként hűtlen Pelopsnak atyja, Tantalus óhajt feloldást, nézve dús lakmározást; miként sasok prédája, rab Prometheus óhajt feloldást, s Sisyphus, ki hegyre föl görget követ; de nem kegyelmez Juppiter! Vágynál magas toronyról mélybe ugrani, vagy noricus vasat szivedbe mártani, nyakadra hurkot kötni - már semmit sem ér! Kínszenvedésed végtelen s reménytelen. Gyűlölt válladra mint lovas, nehézkedem, csodálatos leszek, csodál a földi nép.

191

Tán én, kiről te is tudod, sokat-tudó, életre kelthetek viaszbabát, s szavam leránt az égről bármely égő csillagot, ujjá varázslók elhamvadt halottakat, serlegbe csurrantok szerelmi bájitalt, sírjak, hogy - épp te - bűverőmnek ellenállsz?"

S ATI RÁK

ELSŐ K Ö N Y V

i / i

MAECENAS H O Z

/a kapzsiságról/

Mért van, Maecenas, liogy senki sem éri be azzal mit maga választott, vagy a véletlen neki osztott, és ön-sorsa helyett jobbnak hiszi mindig a másét? ,,Ó, boldog kalmár!" - nyög a harcos, hogyha kidőlt már és sok háború terhétől fáj s görnyed a teste. Es mit mond, viharos vizeken hánykódva, a kalmár? „Jobb katonának lenni! Mi gondja? Csatába rohannak s egy-kettő meghalnak, vagy diadalnak örülnek." Az, ki jogot-törvényt tud, s zörget az ügyfele, épp hogy megszólalt a kakas, így sóhajt: „Jobb a parasztnak!" Hát a paraszt? Ha idézést kap, s meglátja a várost, azt állítja, hogy ott, városban szép csak az élet. S még hány példa van erre! A szószátyár Fabius se győzné mind szusszal. - No de mért tartlak fel - a lényeg az: ha egy istenség így szólna: „No jó, segítek hát: ettől kezdve, vitéz, kalmár leszel, és te, tanácsos, földet túrsz, mindenki csinálja, amit neki tetszik. rajta, cseréljetek, és élhettek boldogan eztán. Nos, mire vártok hát?" - Nem mozdul senki. Lapulnak. Hát csoda, hogy majd megpukkad Jupiter, ha ilyent lát, mérgében, mondván: könyöröghetnek neki most már, nem lesz hajlandó, hogy ilyen butaságra füleljen.

195

Ám, hogy a tárgyunkon ne szaladjak végig, akárcsak holmi bohózaton, ily tréfásan - nincs aki tiltsa ezt sem ugyan - némely tanitó, a mihaszna kölyöknek édességet ad, azt hívén: majd jobban igyekszik... Félre a tréfával, szólj unk komolyan s felelősen! Az, ki kemény földjét ekevassal vágja puhára, és a csaló boltos, s a vitéz, s a hajós, ki a tengert bátran rója, azért tűr minden fáradozást, hogy majd öregen biztonságos menedékbe mehessen, és - úgymond - ne legyen híjjával az ennivalónak. Mint a piciny hangyák szorgoskodnak szakadatlan, szájukban hordják, ha alig bíiják is, a terhet, s halmoznak, hogy a tél folyamán ne legyen soha gondjuk. S majd ha az évet a Vízöntő zord télbe borítja, nem szaladoznak már, élik, mit a nyár nekik érlelt... így tesz a bölcs. De te? Lám, sem a nyár heve, sem szigorú tél nem tart vissza, se háború, tűz, víz, csak megelőzhess mindenkit, s ne legyen gazdag, ki veled vetekedhet. Mondd, mire jó neked az, ha titokban elásod a földbe sok-sok arany meg ezüst pénzzel tele, jókora ládád? „Mert ha nem ásom el, elfogy, s egy krajcár se maradna." Es igazán boldoggá tesz, hogy ilyen sok a kincsed? Százszor ezer mérő gabonát csépelhet a szérűd, nem feneketlen a gyomrod, nem fér több a hasadba, mint másnak. Ha a szolgák közt az egyik kenyeret visz, ő sem eszik többet, ha kiosztják mindnek a részét, mint aki semmit sem vitt. Vagy mondd meg: mire jó az, emberi korlátok közt élőnek, ha ekéje száz, vagy ezer holdon szánt? „Sokból kellemes élni." Es kevesebből nem lehet éppolyan édes az élet? Mely okból tartod kosarunknál többre a csűröd ?

196

Mondd, ha ihatnékod van, s nincs csak egy urna ivóvíz, kényeskedsz-e: „Kevés ez, egész tó kéne. ha volna. . . Kis patakocskából nem iszom...?" Megjárod a végén! Azt, ki adagjánál többért nagy vízre lehajlik, partostul lesodorja a zúgó Aufidus egyszer. Hidd: ki csak annyit kér, ami kell, nem pancsol iszapban, nem zavaros poharában a víz, s nem fúl a habokba. Csakhogy a nép jó része, csalárd vágytól hitegetve „Többkell" - szól-„annyit nyomaz ember, amennyi a pénze." Mit mondjunk neki? Csak nyomorogjon, míg neki tetszik! Mint ahogy - így mondják - amaz egyszeri ember Athénban dúsgazdag s mocskos, körülötte a nép mutogat rá s csúfolják, ezt mondja: „Fütyülnek rám, de sebaj, majd tapsolok én otthon, ládámba tekintve, magamnak." Tantalus ajkaitól eliramlik a víz, s nagyon inna. . . Mit vigyorogsz? A nevet kicseréltem! Halld meg a példát: rólad szól a mesém; teli zsákjaidon kuporogva bóbiskolsz, s mint szentséget, kíméled a kincsed: s mint festett képet, gyönyörűnek tartod e látványt. Mondd, tudod azt, hogy a pénz mire jó ? Mit kell vele tenni ? Venni cipót, kupa bort, húst, s több mindent, ami fontos, miknek az emberi természet megsínyli hiányát. Vagy tán oly nagy öröm gubbasztani éjt-napot ébren, esztelenül rettegni, nehogy betörő lopakodjon hajlékodba, nehogy tűz támadjon, vagy a szolgád meglopjon? Neked ez kell? En nem vágyom ilyenre. S mondd: ha hidegrázás támadna reád, vagy egyéb baj, s fájdalom ágyhoz kötne, akadna-e bárki, hogy akkor melléd üljön, hogy borogasson, hívjon egy orvost, talpra segítsen, híveid és a család örömére ? Sem feleség, se gyerek nem akarja, hogy ép, hogy erős légy,

197

szomszédod gyűlöl, s minden nő, férfi, ki ismer. S még bámulsz, ha mögé helyezel mindent az ezüstnek, hogy nem akad, ki szeret? Nem is érdemled, hogy akadjon! Van rokonod bőven, kiket ingyen adott a pazarló természet, de te semmit sem teszel érte, hogy egy is kedveljen. Szamarat se lehet rábírni futásra, hasztalanul sarkantyúzod, nem nyer soha versenyt. Nyughass már, ne harácsolj; van vagyonod, mire vágysz még ? Nem fogsz éhenhalni, fölöslegesen zsugoriskodsz. Megvan mind, amiért gürcöltél. Még bizony úgy jársz mint amaz egyszeri Ummidius, ki olyan vagyonos volt, hogy vékával mérte a pénzt. Maga rongyos, akármely rabszolgája külömben járt. Míg élt, szakadatlan attól félt, hogy majd egyszer felkophat az álla. Végülis egy szabadult rabnő bárddal hasította ketté, mint ama Tyndaridák legjobbja a férjét. „Hát hogyan éljek? Mint az a fösvény Naevius élt, vagy mint a pazarló Nomentanus?" Emez se, amaz se! Nem jó, hogy csak a pénzért futsz, s éhezve kuporgatsz, azt sem ajánlom, hogy légy költekező, s ne iparkodj. Bamba herélt, s a tenyészbika közt van némi középszer. Van mértékük a dolgoknak, s a határok is állnak, melyeken innen s túl nem jó oly messzire lenni. S most, hol elindultunk, oda térek vissza: az ember mást irigyel, dicsér, s a saját kincsét keveselli. Mindig a más kecskéje tejel jobban - panaszoljuk és sosem azt nézzük: hány van sokkalta szegényebb, azt csak: hány van olyan, ki felülmúl minket a módban, s míg tülekedve futunk, azt lessük mind, ki a dúsabb. Nézd a patás paripát, kieresztve a térre ha hajtják, mind az előtte futó fogatot vágyik megelőzni, semmibe sem vévén azokat, kik utána rohannak.

198

Innen ered, hogy alig van olyan, ki szerencse fiának tartsa magát, s ha letelt az idő, úgy menjen el innen, mint hálás vendég, kit jóltartottak e földön . Mára elég! Még azt hinnéd, hogy utánzóm a vaksi Crispinust, locsogásban. Nincs több szóm! Befejeztem.

1 / 2

A B Ő K E Z Ű TIGELLIUS MEGHALT

/Tanács minden férfiaknak/

Gyászol a szír fuvolásnők céhe, a léha szinésznép és a csalók, a kuruzslók, s mindenféle csavargók, mert meghalt nagylelkű Tigellius, ő, ama dalnok. Bőkezű volt, de az ám! Nem olyan, mint itt ez a fösvény, ez, ki barátaitól sajnálja a pénzt, dideregnek téli hidegben, s éheznek, nem szánja meg őket. Es az amott? Csak kérdezd meg, hova tette családja nagy vagyonát, mert csak csemegét fal s meg nem elégszik, csak habzsol, csámcsog, s mire megvénül, vasa sem lesz?! „Hogy ne legyen fösvény hírem" - magyarázza a dolgát. Van ki dicséri ezért, más mélyen megveti érte. Fulfidius, hogy könnyelműnek senki se tartsa, gazdag földjeinek hasznát uzsorára kiadja, hogy majd ötszörösen kamatozzék, és ha időben meg nem kapja a pénzt, az adóst sürgesse, kifossza. Rácsap az épp csak hogy tógát öltött kamaszokra, kiknek az apja fukar: „Te hatalmas Juppiter ott fenn, ez hogy költekezik! De miből? Azt senki se tudja.

199

Mintha Terentius őróluk szólt volna müvében, míg a komédia önkínzó hősét kifaragta, azt az apát, ki fiát, a szegényt kitagadva hazulról őmaga is szomorún vezekelt, fölvette keresztjét..." Kérdheti bárki: miket fecsegek? Hát azt felelem rá: van, ki a bűnt kerüli, s más szélsőség lesz a vétke. Maltinus tunicáját, lám, leereszti a földig, úgy sétál, más meg csúf ágyékát mutogatja. Rufillus csupa illat, míg Gargonius éppen bakszagu. Ez nem is illet nőt, kinek inge szegélyén nem csipkés fodrok lepik el szép karcsú bokáit. Annak meg szerető sem kell, csak a kocsma zugából. Egy bizonyos jeles ember a bordélyból kifelé tart; „Jól van öcsém - dicséri Cato - , bölcsen cselekedtél, mert ha a férfi-erekben a vér meglódul a vágytól, jobb egy ilyen házban higgadni le, mint a barátunk asszonya karjai közt." „Ne dicsérjenek így soha engem!" -szól Cupiennius, ő, a fehér combokra vadászó. -Halljátok, férjek, j ó lesz, ha figyeltek: igencsak megszenvednek a csábítók, kiket úgy elitéltek. Oly sok a bosszúságuk, a kéjt is megkeseríti, annyi veszéllyel jár az a kis tiltott gyönyörűség. Ez leesett a tetőről, azt félholtra botozták, más meg rablóbanda közé pottyant, akik aztán jól megsarcolták, váltságdíjat követelve. Sőt, van, kit lecsinált az inas, másnak pedig éppen bűnös testrészét késsel vágták le szegénynek. Mondjátok: „Jogosan?" - Más ezt - lásd: Galba - tagadja. Nemde veszélytelenebb szabadult rabszolgaleánytól venni gyönyört? Sallustius is, nyíltan velük élve jobban jár, mint férjes nőt csókolva, titokban: „Mértékkel, mit az ésszerűség enged, s vagyonunk hagy,

200

bőkezűek lehetünk, adván annyit, mit az illem megkíván, ami jár, de adósságot ne csináljunk és szégyenbe ne essünk" - osztja nekünk a tanácsot, s még hozzáteszi: „Tisztes nőt soha én nem öleltem." Mint minap is Marsaenus, Origó kedvese, mit csak atyja hagyott, földjét, házát ráköltve a lányra „Sohse legyen-szólt - más feleségével bonyodalmunk.. ." Vélük nincs is! A szajhákkal van, akik vagyonától éppúgy megfosztják, mint tisztes híre-nevétől. Légy résen! Kikerüld a veszélyt! Nézz szét: kibe botiasz. Mert ha a jóhírünk megcsorbul, hogyha családi jószágunk oda lesz, mit számít, hogy nemes úrnő, vagy tógás szolgáló volt-e, ki bajba taszított. Nézd csak a Sulla vejét, a szerencsétlent! A nemes név Faustához vonzotta, hanem megbánta, amit tett: késsel, ököllel támadtak rá és kizavarták, míg Longarenus bent szórakozott a nejével. Kérdezhette a hímvesszője szegény nyomorulttól: „Kellett híres név? Nagy consul lánya? Akartam gazdag nő fenekét, mit hosszú stóla palástol ? Ily bábú kellett, hogy léha hevem lelohassza?" Nos, hogy védi magát? „De az apja jeles nemesember!" Mennyire jobb és mennyire szebb, másabb a pazarló természet-nyújtotta gyönyör; csakhogy helyesen kell gazdálkodni vele, s tudd elválasztani jót a rossztól. Vétettél ? Vagy hűtlen lett a szerencséd ? Nem mindegy! Hát éppen ezért, ha lehet, ne szaladgálj férjes hölgyek után, mert sokkal több a veszélye, mint a gyümölcse, mit élvezhetsz, az efajta kalandnak. Drágakövek közt (ezt Cerinthus tudja leginkább) szebb ívű-e a nő lábszára? Puhább-e a combja? Valljuk meg: sokszor csinosabb a togás szobatündér.

201

S vedd hozzá, hogy az üzleteit nyíltan bonyolítja, azt, amit árul, nem szépítgeti, el se tagadja, nyíltan tárja eléd báját, s éppúgy a hibáit. Régi szokás a királyoknál, amikor paripára alkusznak: letakartatják, szemüket be ne csapja pókos lába fölött hogy a tompora szép, feje büszke s szép ívű nyaka van, hogy csak bámulja, ki ránéz. Es igazuk van! A test szépségét jobb nem a Lynceus éles pillantásával felmérni, se vaksi Hypsaeánál vaksibban mellőzni hibáit. „O, ez a váll! e karok!" - sóhajt, ki a szépre tekint csak, s közben a nő pipaszárlábú, csupaorr, s fara deszka. S még az a baj, hogy az úrnőknek nem látni, csak arcát, minden mást ruha rejt (nem szólva kacér Catiáról). Es ha a többire vagy kíváncsi, hiszen te se vagy jobb mint az a többi bolond, csupa gát, akadály van előtted. Örök, fodrászok, hordszék-hordók, paraziták, és az a stóla, s a hosszú köpeny mindent, mi csak izgat, elfed előled, hogy ne örülj, s ne akard, mi nem illik. Míg az a másik lány láttatja a cosi lepelben testét jóformán ruha nélkül. Látod a lábát, szép karcsú derekát. Mit akarsz jobban? Becsapódni? Vaktában kifizetni előre az élvezet árát, azt sem tudva, mi vár? ,,A vadász mély hóban a zsákmányt űzi, de hogyha elé tennék, nem kellene néki." S még ezt mondja a vers: ,,A szerelmünk éppen ilyen, mert otthagyjuk ki szabad, s a tilos gyönyörökre vadászunk." Hát igazán hiszed azt, hogy e versecskékkel elűzöd égő fájdalmad, s a nehéz gondok tovaszállnak ? Van mértéke a vágyaknak. Fontold meg azért jól, hogy mire van szükséged, s mit nem fáj odahagyni, s hogy mi az értékes neked és mi hiábavalóság.

202

Hogyha a torkod szomjasan ég, te aranypoharat kérsz? Vagy ha megéheztél, nem eszel meg mást, csak a páva húsát, s félszeguszót? Hímvessződ hogyha feszül már, s szép fiu, szolgaleány van a háznál, kit leteperhetsz, elfordulsz tőlük, mígnem majd szétvet a kéj vágy? Nékem készséges szerető, könnyed szerelem kell. Ők meg? „Majd máskor. . ." „Jaj, elég!" „Hamar

elmegy a férj e m . . . " Papnak jusson ilyen! Philodemus mondja: csak azt kell hívni, k i jön , s nem fél, akinek nem kell könyörögni, és kezes és takaros, nem akar szebbnek, komolyabbnak, sápadtabbnak látszani, mint aminő igazánból. Jobbvállamra borul balvállával, nekem ez kell. Ilia? Egeria? Nincs más nő kívüle akkor. Nem félek, ha ölel, hogy megjön a férj a mezőről, ajtónkat szétzúzza, reám ugrasztja kutyáit, s zeng az egész ház, sápadtan pattan ki az ágyból szép szeretőm: „Jaj, én nyomorult!"-sikítozva, zokogva. Ő hozományát félti szegény, én mentem a bőröm: fölragadom tunicám, s futok is kapkodva, mezítláb: féltem pénzecském, fenekem, s hírem, ha ugyan van. Rajtakapatni bizony kínos! Fabius se tagadja!

203

1 / 3

KI A KIRÁLY?

/Horatius egy stoikus bölccsel vitázik/

Minden dalnoknak fogyatékossága: barátok közt, ha nagyon kérik, nem akarnak dalra fakadni, máskor meg szájuk be nem áll. . . Mint Sardiniának sarja, Tigellius is. Caesar, ki parancsot is adhat, atyja barátságára ha kérné, úgy se dalolna. Ám ha olyan kedvében van, lakomán, a tojástól végig az almáig: „Hej, Bacchus!" - fújja a nótát, hol dörgő hangon, hol a négy húr legmagasabbján. Ebben az emberben nincs egyensúly: ma szaladgál mint akit üldöznek, máskor meg mintha a Juno szentélyét vinné: csupa méltóság. Ma ha kétszáz szolgát tart, holnap tíz lesz csak néki. Urakkal henceg most, kikkel dőzsöl, máskor: „Sose kéne más, csak e sótartó csigahéj, s ikszlábú kisasztal és hideg ellen e nyűtt ruha" - mondja. De bár milliókat adj e szerény úrnak, öt nap múltán vasa sem lesz ládafiában. Fent van egész éjjel, le se fékszik, nappal horkol. Ilyen felemás fickót sose láttam! Kérdezhetnék most tőlem: „Te talán hiba nélkül vagy?" Dehogy is! Csak más a hibám, és tán kevesebb is. Háta mögött Novinust fitymálván Maenius, így szólt társa: „Nem ismered-é magadat? Vagy híg locsogásod azt hiszed, elhisszük?" „A magam botlása kivétel." Ostoba és rút önszeretet, megvetni való ez. Míg a magad vétkét nem látod sűrű csipádtól, hogy lehet az, hogy a társaidét meglátni szemes vagy, mint sas, mint kígyó ? Nem gondolsz arra se, hogy tán

204

más téged vizsgál, s meglátja, amit te takargatsz? Ez pukkancs, az meg finnyás orrnak büdös, itt ez nemde nevetséges, mert mint aki épp faluról jött, úgy van nyírva, tokája lelóg, s lötyögősre kötözve slattyoga bamba saru.. . De igaz szívű, jeles elme, nála különb nincs is, híved, s fényes tüzü szellem rejtőzik lompos külsője mögött. Magad is hát nézd meg jól : a bűnök melyikét plántálta beléd a természet, vagy a gyatra szokás, mert elhanyagolt föld mást égetnivaló dudvánál még sose termett. Most szóljunk arról, hogy a vak szerelemben az ember meg sem látja a hőn szeretett lény csúnya hibáit, vagy szépnek hiszi, mint Balbinus a Hagna polipját. Bár a barátságban tévednénk így, s a hibánknak még az erényesség tisztes nevet is kitalálna! Bár mint atyja fiát, a barátunkat, ha hibás is, el nem ítélnénk! Tán a csipás, kancsal fiút apja nem ,,huncut-szemünek" szólítja? Kinek fia törpe, , ,kis kölyköm" - szól néki, vagy így:

„Szép csöppke manócskám!" Es ha a drága fiú ólábú, s kajla bokáján csámpásan ringatja magát, neve: „Gyenge fiókám!" Hogyha barátod tán fukar, ezt mondd rá: „Takarékos." Pózol? Nagyképű? „Csak tetszeni vágyik a népnek." Van, ki szabad szájú, s a beszéde goromba. Te mondd csak: nyílt szívű, egyenes lelkű, nem tud hízelegni. Ez hebehurgya ? Sorold túlbuzgóak seregébe. Ez fűz össze barátságot, s nem hagyja lazulni. Nem? Mi a tiszta erényt is kétségesnek ítéljük és örömest öntünk moslékot a tiszta kehelybe. Ott egy kedves jó ember? Már kész az ítélet: „Hízelgő." Aki tán lassú, azt mondjuk: „Esetlen."

205

Ez kikerül minden csapdát? Nem tartja a hátát? Lám, oly korba születtünk, melyben a sárga irigység bontja virágát, s még hány bűn! Aki nem szeleburdi, már „körmönfontnak" mondjuk, meg „képmutatónak". És aki jóhiszemű, mint én, kapudon ki belépek, Maecenas, mikor épp elmélkedsz, olvasol, alszol, az ha a csöndet megtöri, mondják már: „A fatuskó! Bamba! Tapintatlan!" - Hajh, könnyelműen itéliink s becsmérlő szavaink mimagunknak is ellene szólnak. Hisz hiba nélkül nem született még senki. A legjobb embert terheli legkevesebb vétek. S te barátom, míg a hibáimat és az erényeimet megítéled, nézd inkább csak a jót, ha szivem megtartani vágyod, s azt akarod, hogy majd te is ily mérlegre kerüljél. Az, ki kelését nem mutogatja a társa előtt sem, nézze el annak szeplőit, s így szent a barátság. Elnézést aki vár, legyen elnéző maga éppúgy. S végül, mert buta indulatunk, meg a többi hibáink mind ki nem irthatjuk gyökerestül, mért nem itéliink józan eszünkkel minden bűnt aszerint: mi a súlya? Ön-mértékével mért nem büntetjük a vétket? Tán te, ha rabszolgád aki tiszte szerint viszi tálad, hal-maradékból vagy langy mártásból nyalakodna, szégyenfára szegeznéd? - „Még Labeo sem ily őrült!" -szólhatnának az ép-eszüek. De te még ezen is túl tennél, hogyha barátoddal valamely kicsiségért csúnyán bánnál, mint Ruso az adósaival ha jő a kitűzött nap, s nem tudják még kifizetni; gyűlölik és kerülik, s fűtői-fától kunyerálnak, mert e gonosz ripacs úgy áll bosszút rossz fizetőin, hogy végig kell ülniök új művét, mit előad. Részeg volt a komám ? Ágyam leokádta ? A tálam

206

lökte le, azt a csodálatosat? Vagy a sült csibecombot kapta előlem el éhében, mit elém teritettek? Ily kicsiségért ő többé nem volna barátom ? Hát, ha lopáson kapnám rajt? Titkom kifecsegné? Megszegné fogadalmát, vagy ha nem állna szavának ? Bajba kerül, ki a bűnt mind egyformának itéli, meglátván a valót. Érzés, erkölcs kitagadja, s ellene mond a haszon, mi a jognak szinte szülője. Régesrég, hogy a föld színére kijöttek a lények, szótlan, rút barmok, makkért s odúért verekedtek, puszta köröm meg ököl volt első fegyverük, aztán később durva dorong s más fegyver, s egyre erősebb, végül a szók, mikkel kifejezheti ember az érzést, és neveket leltek, s elhagyták akkor a harcot, városokat raktak, s kezdték megszabni a törvényt, hogy ne legyen tolvaj, se lator, se parázna a földön. Még Helené meg sem született, már nők fenekéért vívtak háborúkat, s jel nélkül hullt a halálba mind, aki csak botorul, perces gyönyörökre vadászott: mint bika, csordában - erejével győzve a gyengén. Meglátod, ha az emberiség múltjába tekintesz, biz jogsértések szülték a jogok tudományát. Hogy mi jogos s mi nem az, nem tudják ösztöneink azt, s hogy mi követnivaló, mi kerülnivaló, ma se tudják. Gyönge az ész megítélni: ki vét jobban - ki a szomszéd kertjéből letör egy káposztafejet vacsorára, vagy ki nagy isteneink szentélyét fosztja ki éjjel? Jog kell, hogy méltón bűnhődjék mind, ha ki vétett. Hogy ne szöges korbács büntessen holmi mulasztást, mert attól nem tartok, hogy vesszőre Ítélnéd azt, aki korbácsot érdemlene... Azt magyarázod hogy rablás a lopás, s dicsekedsz, hogy nagy s kicsi vétket

207

egy késsel nyesegetsz, ha reád bíznák a hatalmat. Azt mondod: csak a bölcs mondhatja magát vagyonosnak, azt mondod: csak a bölcs jó varga, királynak is az jó... Mért vágyod, mi tiéd? Felel: „Azt se tudod, mit a híres Chrysippus hirdet: hogy a bölcs, noha még soha bocskort nem varrt, sem papucsot, j ó varga." De ezt hogyan érted? „Úgy, hogy Hermogenés, bár néma, dalosnak is első, dalszerzőnek is. És Alfenus, bár agyafúrtan minden szerszámát eldobva bezárta a műhelyt, varga maradt. S hogy a bölcs minden munkában az első. Kézműves, de király.. . - S ha netán a szakállad az utcán meghuzigálja a sok vásott kölyök, ott szidod őket, forgatván botod, ó, te királyok legjelesebbje?... Ám egy szó mint száz: míg fél garasért, te király úr, népfürdőbe totyogsz, s testőröd sincs, csak a kacska Crispinus - nékem tán elnézik szeretett jó társaim azt, ha bután vétkeznék ebbcn-amabban. Én is tűröm az ő gyöngéiket, egyszerű polgár, s életem így élem, vígabban, mint te, királyom!

1 / 4

M I N D E N K I B E N VAN HIBA

/De nem mindenki fél a szatíráktól/

Eupolis egykor, s véle Cratinus, Aristophanés is s más költők, kik a régi komédia atyjai voltak, bárki rovásra való rossz embert leltek, akárha tolvajt, bérgyilkost, kéjelgőt, vagy ki egyébről

208

volt hírhedt, mindet szabadon megszégyenítették. Rajtuk csügg Lucilius, és példájukon indul csakhogy a vers ütemét s formáját átalakítja, szellemesen, j ó ízléssel, s mégis, csiszolatlan. Mert a hibája, hogy óránként egyszuszra lediktált kétszáz sort is akár, féllábon (s erre hiú volt!), így iszapos lett sodra, akad sor, amit kitörülnél, mert fecsegő volt s rest küzdelmet vívni a szóért, jól-mondott szóért; sokat írt, de mit ért vele? íme Crispinus felszólít, hogy kössünk fogadást: „Végy táblát, végy ha akarsz, szabd meg: hány óra alatt, hol és kik előtt, s lássuk: melyikünk körmöl sebesebben!" Áldom a jótét isteneket, hogy szürke, szegényes lelket kaptam, s így csak szűken s néha beszélek! Hát csak légy bőrtömlő, mely tele van levegővel, s addig fújtat, mígcsak a vas nem lágyul a tűztől, hogyha neked jó ez. Maga árulgatja a könyvét arcképével együtt a szerencsés Fannius. Ám, mit én írtam, sose olvassák, s felmondani félek, mert lesznek, kiknek nem hízelgő ez a műfaj, mert túlságosan illik rájuk a szó. A tömegből végy ki akárkit: vagy fösvény, vagy csúf hiúságban szenved: ez asszonyokért őrjöng, amaz ott fiukért ég, Albius érméken csügg, más az ezüst ragyogásán, árut ad-vesz amaz, hol a nap fölkél s ahol este nyugszik, langy fényét széthintve a tájra. Merészen majd vesztébe rohan, mint forgószélben a porszem, csak ne veszítsen, sőt vagyonát inkább gyarapítsa. Mindezek útálják a poétát, s félnek a verstől. „Szénás ennek a szarva, kerüld el! Hogyha nevettet mást, nem kímél ez senkit, se magát, se barátját, és ha papírra terít bárkit, már arra törekszik,

209

hogy hallják meg a kútról vagy péktől hazatérő szolgák és öregasszonyok is." - Röviden felelek rá: én legelőbb magamat zárom ki azok seregéből, kikre a „költő" név illik. Sose mondd, hogy elég csak verssorokat szerkeszteni, és sose hidd, hogy a köznép nyelvezetén írók, mint jómagam is - csupa költő. Ám akiben szellem van s isteni láng, kinek ajkán nagy dolgok zengnek, neki add e nevet jutalomként. Voltak, akik megkérdezték: a comédia vers-é, mert a tüzes szellem s az erő nincs meg se szavában, sem tárgyában, s így, ha kimért verslába se volna, semmi se lenne, mi elkülöníti a puszta beszédtől. „Minden bősz apa így ordít, ha bolond fia holmi nőcskéért eldobja a nagy hozományu menyasszonyt, és fényes nappal tökrészegen - ekkora szégyen! -fáklyákkal mászkál." Pomponius apja, ha élne, tán szelídebb szóval szidná a fiát? Nem elég hát sok hétköznapi szót verssé szerkeszteni össze, mit ha feloldsz, éppúgy zsémbel majd bárkinek apja, mint az a versbe megírt másik. Ha az én szatírámnak, vagy mit Lucilius költött régen, te feloldod verses formáját, s a szavak rendjét kicseréled úgy, hogy az első lesz az utolsó - próza a vége. Ám ha ilyen sort boncolsz szét: „A Viszály, ez a csúf szörny hogy szétzúzta a háború vasveretű kapuszárnyát..." -ott a poéta a szétszabdalt vers minden izében. Ebből mára elég. Majd máskor tárgyalom azt, hogy vers-e valóban e műfaj. Most annyit: jogos az, hogy oly gyanakodva lesed? Dühösen jár Sulgius, őrjöng Caprius is, torkuk berekedt, jegyzékeket írnak, réme a rablóknak mindkettő. Ám aki tiszta kézzel, tisztesen él, bátran megvetheti őket.

210

Légy te a rabló Caelius és nagyhírű gazember, nem vagyok én ama Sulgius, éntőlem sose reszkess! Könyvesbolt s állvány könyvecskéim sose várja; össze nem izzadják mancsok, mint Hermogenesé. Én sose olvasom őket fel, csak hogyha barátok kérik, s nem mindenkinek és mindenhol. Akadnak, kik piacon recitálnak vagy fürdőben (az elzárt hely lágyan visszhangzik a hangtól). Ostoba fickók lelhetik így csak szárakozásuk, kik sose kérdik, nem másnak terhére, vagy alkalmatlan időben tesznek-e így. ,,Te szeretsz - úgymond - sebet adni, epés vagy." Honnan e vád? Mondott-e ilyent énrólam akárki, környezetemből? Mert ki barátját szidja, ha az nincs ott - aki meg nem védi, mikor bántják ki nevettet, mert elmés embernek akar számítani, és ki képzeletének nem tud medret szabni, ki titkot nem tart - annak a lelke sötét, félj, római, attól! Gyakran látsz lakomán négy embert ágyra, heverni, kik közül egy szívesen feketíti be sorra a többit, persze kivéve a gazdát - később részegen azt is, hogyha igazmondó Liber megnyitja a lelkét. És teelőtted tán elmés ez, nyíltszívű, tréfás? Nem borzaszt el e romlottság? De ha. én nevetem ki bűzös Gargoniust s Rufillus ronda golyóit, rosszmájúnak látsz, meg epésnek. S hogyha beszélik, hogy Capitolinus Petillus tolvaj, e szókkal véded, mint szoktad: „Capitolinus nekem édes pajtásom s asztaltársam gyermekkorom óta, sok-sok ügyemben volt a segítségemre, ha kértem, úgy örülök, hogy a városban bántatlanul él, csak fel nem foghatom azt, hogyan is bírt megszabadulni

211

simán." Ez feketébb, mint nedve a tintahalaknak, mert ez irigység. És hogy e bűn írásaim, elmém nem fertőzi meg, azt megígérem, hogyha akármit meg tudok ígérni, s megtartani is. Ha egyet-mást csintalanabbul vagy szabadabban mondok el, úgy tán ezt a jogot megadod. Jó édesapám tanított rá, hogy meglássam a más vétkét, és abból okuljak, így buzdított, hogy legyek egyszerű és takarékos, s hogy ne kívánjak többet, mint amit ő nekem adhat. „Látod, az i f jú Albius és Baius nyomorultul él, nincs semmije. Itt a tanulság: el ne pocsékold azt, mit apád hagy rád." Ha a rossz nők csúnya hevétől tartott vissza: „Vigyázz, Scetanushoz ne hasonlíts!" És hogy bűnt ne tegyek, hisz van szerelem becsülettel: „Lásd, a Trebonius is, rajtkapták, csúnya a híre" -szólt. „Hogy mért kell ezt tenned s azt messze kerülnöd, majd a tudósok megmondják. Nekem annyi elég, hogy ősöktől örökölt erkölcseid ápolom, és míg gyámolitásra szorulsz, jóhíred s életed épen, tisztán őrzöm. Majd ha idővel jól megerősödsz testben-lélekben, mentőöv nélkül is úszhatsz." így formálta fiát j ó szóval, s hogyha akarta, hogy valamit tegyek: „ Ő méltó követésre, ilyen légy", s megnevezett a kiválasztott bírák közül egyet. És amikor tiltott: „Ez a tett rossz, visszataszító, nem kétséges, hisz hallod, hogy megvetik érte ezt és ezt." A beteg, ha a szomszédben temetés van, még jobban kíméli magát, mert fél a haláltól, így a fogékony, lágy lelket más szégyene gyakran tartja a bűntől vissza. Eként én tiszta maradtam minden romlástól. Van pár közepes hiba bennem, melyeket elnézhetsz, és tán fölmenthet ezektől

engem a kor, művelt, szabadelvű barátaim és még józan Ítéletem is. Mert nem hagyom el, ha lefekszem, vagy ha az oszlopcsarnokban járok: „Helyesebb így", „így élek majd szebben", „Az én jó társaim ennek jobban örülnek majd", „Ez rosszat tett: vajon én nem tettem-e már akaratlanul ezt?" Ilyenek kavarognak bennem, míg szám zárva marad. S ha találok időt rá, sorra papírra vetem. Lásd, kisebbfajta hibáim egyike, mit ha sehogy sem akarsz eltűrni nekem, hát mellém áll a poéták nagy hada védeni, és (mert tán mi leszünk akkor többségben) kényszeritünk rá, mint a zsidók, hogy lépj be te is népes seregünkbe.

1 / 5

K I R Á N D U L Á S B R U N D I S I U M B A

/Napló/

Fenséges Rómát elhagyva, Aricia várt rám egyszerű szállással. Társam volt Heliodorus rhetor, messze a legbölcsebb minden görögök közt. Majd Forum Appiumot láttuk, sokféle hajóssal s rossz kocsmárossal. Nagy lustán, egynapi utat két nap tettünk: Appia nem fárasztja a lustát. Itten a víztől, mely borzasztó volt, hadilábon álltam a gyomrommal, várván nem nagy nyugalommal, míg vacsoráztak a társaim. Indult már a sötét éj, hogy fent égi jegyét, lent árnyait öltse magára, itt a hajósok a szolgáknak kiabáltak, azok meg

213

vissza ezeknek: „Idébb hajts!" - „Háromszázzal is elmész!" - „Hó, ez elég!" Mig a pénzt beszedik, s megkötve az öszvér, eltelik egy jó óra. Gonosz szúnyogok, tavi békák tartják távol az álmot, amíg távol szeretőről zengedezik versenyt sok bortól kába hajós meg utas. Végül a megfáradt utazó is aludni kezd. Öszvérét fűre bocsátja a lomha hajós, és kőhöz kötve kötőfékét, horkol leheverve. Feljött már a nap is, mire meglátjuk, hogy a vízen vesztegelünk. Egy mérges utas kiugorva, hajósnak s öszvérnek fűzvesszővel páholja fejét és hátulját. Tíz óra körül végtére kiszállunk, szánk s kezeink mossuk, Feronia, hűs patakodban. Reggelizünk, s még háromezer lépésre gyaloglunk, míg ragyogó-falu, kőre rakott Anxurhoz elérünk. Maecenast ide várjuk most, vele lesz a kiváló Cocceius; követekként jöttek fontos ügyekben, megbékíteni két elfordult régi barátot. Míg én itt hurutos, f í jó szemeimre sötét írt kentem, aközben Maecenas megjött, vele együtt Cocceius s Capito Fonteius (férfi a talpán és Antoniusunknak nincs jobb híve a földön). Fundit s Aufidius Luscus praetort vele vígan otthagytuk, mosolyogva az esztelen és hiu írnok széntartó tálján s bíbor csíkos tunicáján. Elfáradtunk mind. Mamurrák városa várt ránk, itt szállást Murena adott, Capito eleséget. Másnap sokkal kellemesebb nap várt, mivel addig Vergilius, Varius meg Plotius összefutottak ott Sinuessában: lelkek, kiknél ragyogóbbat nem hord föld, s nálam jobb hívük nincs e világon. Mily ölelések voltak, mekkora volt a vidámság!

214

Míg eszem ép, tudom én: nincs oly kincs, mint a barátság! Kis majorocska adott hajlékot Campaniának hídjánál, és gazdáink, ami járt : tűzifát, sót. Majd Capuában az öszvérek terhük levetették, Maecenas játszott, én s Vergilius lepihentünk, merthogy a labdázást nem bírja a rossz-szemü, -gyomrú. Aztán Cocceius gazdag villája fogad be caudinus kocsmáknál. Múzsa, dalold ki, hogyan ment pukkancs Messius és a bohóc Sarmentus ökölre, és milyen ősöktől született ez a két perelő fél. Messius apja a hírhedt oscus törzs ivadéka, asszonynál rabszolga a másik. Ilyen születésű volt ez a két küzdő. Sarmentus kezdi: „Olyan vagy, mint egy vádló, azt mondom!" Nevetünk, de felel már Messius: „Állok elé - s megrázza fejét hova lennél, hogyha a szarvad még mindig megvolna, ha még így, csonkán is fenyegetsz?" - Mert annak visszataszító sebhely csúfította bozót-boritott feje bőrét. Es tréfált, hogy tán Campania kórja gyötörte?. . . S kérte, ugyan már járja nekünk el a pásztori táncot Cyclopsként, nem kell tragikus maszk, sem saru hozzá. Sok szót mondott erre Cicirrus: odadta-e láncát Lárjainak fogadalma szerint, s úrnője jogát nem kisebbíti, hogy írnokként szolgál neki? Végül mért menekült el egy izbe, hiszen bizonyára elég egy font liszt is napjába ilyen kiaszott, kicsi testnek! Kellemesen telt hát az idő, míg megvacsoráztunk. Már Beneventumnak tartottunk mind, hol a szorgos gazda, soványka rigóit megforgatva a tűzben, majd odaég maga is, mert fölcsap a láng a kivénült konyha falán, s már kezdi a ház fedelét nyalogatni. Láttad volna, az éhes sok vendég meg a szolgák

215

hogy mentek mind oltani, féltve az ennivalókat! Itt már kezdte nekem mutogatni Apulia ismert nagy hegyeit, melyekre hevét az Atabulus ontja, és melyeket sose mászunk meg, ha trivicumi házban mind meg nem pihenünk. Itt füst volt, könnyre fakasztó, mert nedves gallyal s lombbal volt tömve a kályha. Itt én ostoba módon egészen az éj közepéig vártam a hűtlen lányt. De az alvás végül elűzi hő szerelemvágyam, miután ocsmány jelenéssel szennyezik álmaim éji ruhámat, s domború testem. Ennek utána huszonnégy mérföldet kocsikáztunk, s megháltunk egy városban, melyet ki nem írok, mégis akárki megismeri: itt pénzt kérnek az olcsó vízért, ám a kenyér szebb, mint bármerre e tájon, úgyhogy a gondos utas vállán visz az útra belőle. Canusiumban rossz a kenyér, ragacsos: vize sincs több ennek a helységnek, mit emelt az erős Diomedes. Síró társaitól Varius búsan búcsúzott el. Jól elfáradtunk Rubiig, mert messze van onnét, még az eső is esett és elrontotta az útat. Majd az idő jobb lett, de az út rosszabb, mig elértünk halban gazdag Báriumig, hol a lymphaharaggal épült Gnatia volt nevetésünk tárgya ezúttal, mert meg akartak győzni, hogy itt láng nélkül is ég a tömjén egy szentelt küszöbön. Na, Apella zsidó tán elhiszi - én tudom ám, hogy az istenek élete könnyed, és ha a természet csudadolgot művel e földön, azt nem az istenek adják tág mennybéli lakukból. Brundisiummal vége az útunknak s e levélnek.

216

1 / 6

MAECENASHOZ

/Apjáról emlékezik Horatius/

Maecenas, noha mindama lydek közt, kik az etruszk partokon élnek, nincs nálad nemesebb születésű, s voltak apád meg anyád nagyapái között, akik egykor roppant nagy légiók élén adták a parancsot, nem nézed le azért, mint más, fenn hordva az orrod, azt, aki, mint én is, szabadult rabszolga szülötte. Úgy van, amint mondod, nem fontos, hogy ki miféle ősöktől született, ha a lelke nemes. Tudod is jól, szolgafi Tullius országlása előtt is akadt már sok kitűnő ember, kinek épp nem volt nemes apja, mégis tisztesen élt s nagy méltóságba jutott fel. Míg Laevinust, azt, kinek őse kiűzte Superbus Tarquiniust országából, nem többre becsülte egy hajítófánál a tömeg, melyet te is ismersz, mely buta módon gyakran nyújt tisztségeket arra méltatlannak, s esztelenül szolgálja a rangot, bámul a címeken és az apák képmásain. így hát mit kell tenni nekünk, kik a népből messze kiváltunk? Ám legyen, adjon a nép Laevinusnak szivesebben rangot, mintsem az új Deciusnak, s űzzön a censor Appius engem is el, hisz apám nem volt szabad ember, úgy kellett, mért nem fértem bőrömbe szerényen ?! Csakhogy a Hírnév, tündöklő kocsijának utána egyként húz nemes és pórsarjat. Mondd, mire volt jó, Tillius, újra tribunusi bíbort öltened? így csak nőtt az irigység, mely a magánembert alig éri.

217

Mert ki bután a sötét szíjat lábára kötözte, és mellére ereszti kevély tunicája szegélyét, bárhol jár, ezt hallja csak egyre: „Ki ez? Ki az apja?" Mintha a Barrus kórja gyötörné őt, ki a nőknek vágyik tetszeni, és bárhol járkál, a kíváncsi lányok buzgón kérdezik egymástól: milyen is hát képe, tekintete, lába, bokája, foga, s hajaszála? így, ki a polgárokkal akar jó t tenni, a néppel, nagy Rómával, egész országgal, a templomainkkal, mindenkit rákényszerít arra, hogy ezt tudakolja: apja ki volt, s nem volt-e vajon közrendű az anyja? Mit? Te, a szír Dionysius és Damas fia, mernél polgárt mélybe taszítani vagy Cadmusnak adatni? „Ám Novius collega utánam jön csak a sorban: ő most az, mi apám volt r ég . . . " „S te ezért magadat már Messallának vagy Paulusnak képzeled? Ez, ha kétszáz hintó jön s három temetés a fórumra, sípot, kürtöt zeng hangjával túl - s mi nevetjük." Most magam említem, szabadult rabszolga szülöttét, kit mindenki csepül, szabadult rabszolga szülöttét, most, mert, Maecenas, asztaltársad lehetek, s rég, mert Rómának egyik légiója figyelte parancsom. Más ez, s más az. Mert irigyelhet bárki a rangért, ám a barátságért nem szólhat senki meg engem. Főként, mert bölcsen választod társaidat, kik tiszták minden csúf hiúságtól. Hisz nem a vaksors adta a boldogságot, hogy te lehetsz a barátom. Nem véletlenség vezetett hozzád. A kiváló Vergilius s később Varius megmondta, mit érek. Színed elé érkezve alig szóltam, s akadozva, mert a fölös fecsegést tiltotta a néma szemérem. Nem mondtam, hogy apám híres volt, nem dicsekedtem,

218

hogy satureianus paripán járom be mezőim, csak mi igaz volt. Pár szót szólsz csak, mint a szokásod. Távozom. Es te kilenc hónappal utána magadhoz híva, baráti körödbe parancsolsz. Büszke vagyok rá, hogy te becsülsz, ki a jót a gonosztól elkülöníted, életemért meg igaz szivemért, nem híres apámért. Es noha egy vagy két közepes hiba terheli is még jellememet, mely azért egyenes, hisz akadnak a legszebb testen is elszórtan szeplők, amiket kifogásolj; hogyha se kincsvággyal, sem szennyel, sem bujasággal nem vádolhatnak jogosan, s jó, tiszta vagyok (hadd dicsérjem magam), és kedvelt a baráti körömben, mindez apámnak az érdeme. Ő kicsi, mostoha földnek volt ura, mégsem akart Flavushoz küldeni engem, hol nagy centuriók kényes csemetéi tanultak, balkarjukra akasztva a kis táskát meg a táblát, és minden hónap közepén nyolc pénzzel adóztak, nem: volt mersze fiát Rómába vezetni, tanuljon oly tudományt, mire gyermeküket lovagok s a szenátus tagjai óhajtják oktatni. Ruhám s inasom volt, és ha e nagy sokaság közepén látott meg akárki, azt gondolta: csak ősi vagyonból telhet e költség. Leghűbb gondviselőm maga volt, összes nevelőim közt. Mit mondhatnék még ? Tisztán (mert az erénynek legfőbb tisztessége ez), ő volt az, ki megőrzött még a gyalázó szóktól is, nemcsak csúnya tettől. Nem félt, hogy lesz majd, ki hibául rója fel ezt, ha felnővén, mint ő rég: egyszerű pénzbeszedőként szűköcskén keresek. S nem bántam volna magam sem. Most annál több hálával kell néki adóznom. Nem szégyellhetem őt ép ésszel, s úgy se beszélek, mint aki azzal mentegetőzik: nem tehet arról,

2Í p

hogy neki nem voltak nemes és nagyhírű szülői. Mennyire távol jár az eszem s a beszédem is ettől! Mert ha a természet nékünk most adna parancsot, hogy bizonyos kortól, ami elmúlt: újra leéljük, és tetszése szerint választhat bárki szülőket, más bárkit választ, az enyéimmel megelégszem, nem kell nagydíszű, konzulpálcás apa; tartson őrültnek más, csak te okosnak, hogy nem igyekszem még sohasem hordott terhet felvenni magamra, mert úgy egyre nagyobb jószágot kéne szereznem, tiszteletem tennem többeknél, útra is ezt-azt elvinnem, hogy messze vidékre magam ne utazzam. És nagyszámú lovászt, paripákat kéne etetnem, több fogatot beszereznem. Most felülök, ha kívánok, egy hitvány öszvérre, Tarentumig elkocogunk így, ágyékát súlyos batyu nyomja, lovagja a hátát, senki se mond fösvénynek ezért, mint Tillius egyszer téged, a praetort, mert tiburi utadra csupán öt szolgád kísért el, kik edényt vittek s a palackot. Éppen ezért élek, nálad, nagyhírű szenátor s más sokezernél kellemesebben. Hogyha kívánok, járok egyet magam, és megkérdem, hogy kel a zöldség, majd a hiú cirkuszt nézem meg. Az esti fórumra járok még szívesen, bámulni a jósokat. Innen megtérek haza, pár hagymás, borsós, süteményes tálamhoz. Három fiu adja elém. A fehér kő-asztalon áll poharam, meritőim s egyszerű tálam, csésze a korsóval: campánia-földi edények és az evőkészlet. Később lepihenve, nem aggaszt hogy reggel jókor keljek, mert Marsyas ott vár bőszen, mert hogy az ifjabbik Noviust ki nem állja. Fekszem egész tízig, majd kószálok, s Írogatva,

220

olvasgatva időzöm. A testem drága kenettel dörzsölöm (és nem lámpaolajjal, mint az az ocsmány Natta). A tűző nap ha kifáraszt s fürdeni késztet, végül a tornától meg a játéktól hazatérek. Reggelizem, de csak annyit, hogy gyomrom ne korogjon naphosszat. S így élvezem estig az itthoni csöndet, így él az, kit nem terhel nyűgös, buta becsvágy. És örömöm van benne, hogy így szebb élni, miként ha kincstárnok lett volna apám, nagyapám meg a bácsim.

1 / 7

R E X RUPILIUS ESETE

/aki nem király volt, csak egy izgága kiskirály/

Minden borbély tudja, s az is, ki szemére kenőcsért boltban jár, hogyan állt a görög-korcs Persius egykor bosszút Rex Rupiliuson, ama számkivetetten, rossz májáért. Persius úrnak Clazomenaeban birtoka s üzlete volt, s Rexszel kínos pere több is. ő konok ember volt, s Rexnél is jobban utálták, szemtelen és felfújt, csípős a beszéde: ha ebben verseny volna, Sisennát és Barrust lepipálná. Térjünk hát tárgyunkra, a perre. Ezek nem akartak békét kötni (akár a vitéz lelkek, ha közöttük háborúság tombol: Hector, Priamus fia járt így bátor Achillesszel: köztük már akkora düh dúlt, melynek már a halál vethet csak véget örökre). Mindkettőjükben bátor lélek lakozott vol t . . .

221

Gyöngék közt a viszály gyöngébb, s ha a két perelő fél egyenlőtlen, mint Diomedes volt s az a gyáva Glaucus, s visszavonult ama gyöngébb, és tetejébe még fizetett is. . . Nos, Brutus volt praetora gazdag Ázsia földjének: s elibé áll Persius és R e x . . . (Bacchius illett így Bithushoz) s megdühödött két ellenfél, egymásnak esik. N o ez ám a mulatság! Persius elpanaszolja ügyét, mindenki nevet már, bókol Brutusnak, bókol Brutus seregének: Brutus az Ázsia Napja, s a társai üstökösök mind, csak Rex nem, mert az Kutya-csillag, gyűlöli minden jó ember, bajt hoz . . . Zúdul szava, téli folyóként árad szét s tör az irdatlan sűrűségbe, dühöngve. Most Praeneste szülötte felel meg e bors-zuhatagra, együgyű vincellér módján, kire holmi tekergő vándor rákiabált: „Már szól a kakukk, hol a metszés?" aztán iszkolt is, s a kicsúfolt önti szidalmát. Es a görög-szivü Persius akkor, e római szósztól ázva eképp jajdult fel: „Brutus, az égre könyörgöm, hisz te királyt is már gyilkoltál, itt e vacak Rex, szúrd le! Bizony mondom: ragyogóbb műved sose volt még!"

222

1 / 8

AZ I S T E N S Z O B O R EMLÉKEZÉSEI

/A költő kigúnyolja a boszorkányokat/

Hajdan rég füge-törzs voltam, hitvány fadarab csak, nézte a mester, hogy mi legyek: kispad ? szobor inkább ? Nos, Priapus-szobrot faragott végtére belőlem, s így lettem, madarak meg jómadarak riadalma. Mert a bitang tolvajt jobbom riogatja suhogva, és ama bot, mely rút ágyékomból meredez fel, míg a madárnépséget a nádszál, mely a fejemre tűzve vagyon, s int, hogy kertembe tilos telepedni. Rég temető volt itt: olcsó ládában a pórok itt hantolták el, ki szerény odúját odahagyta, mert ez köztemető volt, egyszerű nép nyugovója. Pantolabus s Nomentanus - két korhely - is itt van. Háromszáz széltében a sír, hosszában ezer láb, és belevésve: „Utódaim ezt a követ nem öröklik." Mostan az Esquilius levegős, lakozásra való domb, jó itt élni, napos halmán sétálni, hol egykor csúnya fehér csontok rútították a vidéket. Gondtalanul lakom itt, nem ijeszt tolvaj, se vadállat. Egy gondom van csak: a boszorkányok ki-kijönnek, gyűjtik a mérgeket és a varázsdalokat gyakorolják. Ők bosszantanak, azt se tudom, hogy ijesszem el őket. Mert ha a bolygó Hold letekint csodaszép mosolyával, csontokat itt szednek, s ártó füveket csipegetnek. Canidiát magam is láttam, feketéllt köpenyében, meztélláb totyogott, csapzott hajjal, dudolászva, s vén Saganát hallottam üvölteni. Sárga az arcuk,

223

rettentő jelenés! Vájják körmükkel a földet, és fiatal bárányt marcangolnak fogaikkal vérét ásott mély árokba folyatva, idéznek Manest - holt lelket - hogy megtudják a jövendőt. Két bábut hoztak: gyapjú volt ez, viasz az, s lám az, ki nagyobb, a kicsit kíméletlen zabolázza. Állt a viaszbaba esdeklőn, mint az, ki halálát várja. Ez itt Hecatét szólítja, az ott a kegyetlen Tisiphonét: s láthattál volna pokolbeli kígyót s korcs ebeket: piros arccal a Hold elrejtekezett egy nagy sírkő mögibé, nem akait tanú lenni ezekre. Hogyha nem így volt, hát hollók fessék ganaj ukkal szürke-fehérre fejem, s rám járjon ürülni, vizelni undorító Pediatia és Voranus, a tolvaj. Mondjam-e el sorjában, mit süvítettek az árnyak vén Saganának, s mily szörnyű hangon nyüszítettek? S hogy farkas pofaszőrét mint ásták el a földbe és kígyók méregfogait? S mint szállt fel a fényes tűz a viasztól, s mint álltam bosszút e riasztó két furián, hallván s látván, amiket cselekedtek ? Egy repedésemmel szellentettem, de olyat, mint hogyha a hólyag fölpukkad: megijedve futottak vissza a városba, Sagana otthagyta a kontyát, Canidia meg a műfogait, s a kezükre bilincselt fűlánc szétpotyogott, de kacagtál volna, ha látod!

224

1 / 9

EGY TOLAKODÓR.ÓL

/Séta a Sacra Vián/

Éppen a Sacra Vián sétáltam, mint a szokásom, mit tudom én, mi bohó gondokba merülve egészen; elkap egy ember, akit csak névről ismerek eddig, s megkaparintva kezem: „Hogy-mint vagy, drága barátom ? " -„Most remekül - mondom - , mit néked szinte kivánok." Erre utánam jön. „Mit akarsz még?" kérdezem, és ő „Ismerhetnél - szól - , költők volnánk." „Ha ez igy van, tisztellek" felelem, s szörnyen vágyom szabadulni. Majd sietek, majd közbe megállok, a szolga fülébe súgok mit tudom én, mit, az izzadság a bokámig folyt . . . „ Ó boldog Bolanus, te reáripakodnál!" -mondom halkan, amíg tiicsköt-bogarat hadar össze ő, dicséri a várost és a falut. Mivel én nem válaszolok: „Szörnyen kívánsz - így szól - menekülni, már régen figyelem. De hiába, veled megyek úgyis, elkísérlek, akárhova mész." „Kár volna kerülnöd, látogatóba megyek, te nem ismered őt, beteg, ágyban, fekszik, túl a folyón, jó messze, a caesari kertnél." -„Úgy sincs más dolgom, rest sem vagyok, elmegyek én is." Kajla fülecskémet lekonyítom, bús csacsi módján, mely túl nagy terhet visz a hátán. Ő pedig így szól: „Hogyha magam túl nem becsülöm, Variust s a barátod, Viscust sem tartod majd nálam többre, hisz ennyi

225

verset s ily gyorsan, mint én, ki tud írni ? Ki táncol ily ügyesen? S dalomért irigyelhet Hermogenes is!" Itt volt már az idő, hogy félbeszakítsam: „Anyád van? Vagy rokonod, ki terád szorul?" „Egy sincs már, aki csak volt, már mind végútjára kisértem." „Boldogok! így most rajtam a sor. Hajtsd végre! Közéig bús sorsom, amit mint gyermeknek jósolt a szabin banya, rázva a vedret: - Ezt nem erős méreg, nem az ellenség vasa veszti el, nem is oldalfájás vagy köhögés, tunya köszvény; ezt vagy előbb, vagy utóbb fecsegő öli meg. Fecsegőktől, hogyha okos, jól óvja magát majd férfikorában..." Éppen a Vestáknál jártunk, dél múlt, a nap immár túl a felén, most volt törvényre idézve, kezest is állított, s ha ma itt meg nem jelenik, pöre vesztve. „Hogyha szeretsz, most légy velem" így szól. „Vesszek el itt, ha meg tudom állni helyem, vagy hogyha konyítok a joghoz. Aztán itt se vagyok már." „Ingadozom, mi lehet jobb: téged hagyjalak el vagy a pört." „Engem, ha lehet."

„Nem!" És már indul előre. Mivel győztessel a küzdés fárasztó, követem. „Maecenasnál mi a helyzet?" -kezdi megint. „Szűk kis köre van csak, s józanul ítél." „Senki sem élt jobban sorsával. Nagy segítőre lelsz, ha akarsz, ki a másodikat játszhatja mögötted, hogyha személyem ajánlod. Vesszek el itt, ha a többit mind ki nem ütnéd nyergéből!" „De nem úgy megy az élet ott, mint azt te hiszed. Nincs tisztább ház, amely inkább ment az ily álnokságoktól. Mért bántana engem, hogyha egyik-másik dúsabb, vagy több a tudása?

226

Van helye mindünknek." „Nagy szó ez, alig hihetem." „De így van!" „Csak jobban felgyújtasz, hogy közelébe vágyjak." „Akarnod kell csak, amennyire talpraesett vagy, majd kiverekszed. S őt könnyen megnyerheti bárki! csak közelébe kerülni nehéz." „Hát rajta leszek majd! Szolgáit pénzzel megvesztegetem. Ha ma még ki-zárnak, nem tágítok, az alkalmat keresem, hogy majd a keresztútnál megszólítsam, s vele tartsak. Fáradság nélkül nem kap soha semmit a sorstól föld fia!" - Míg locsog ez, jön Fuscus Aristius éppen, kedves hívem, emezt is tudja, miféle. Megállunk. „Honnan jössz? Hova mész?" kérdjük s felelünk. Taszigálni kezdem, s nyomkodom érteden karját, hunyorítok intve, hogy ettől itt szabadítson meg. De a rosszcsont, mint ki nem ért semmit, somolyog csak. Forr az epém már! „Azt mondtad, hogy négyszemközt el akarsz valamit még mondani." „Jól emlékszem rá, egy megfelelőbb nap elmondom, de ma szombat van, harmincadik, ünnep; csak nem botránkoztatjuk meg a hithű zsidókat?" „Én vallásos nem vagyok. . ." „Én igen, egy a tömegből, ebben még gyengébb vagyok, érts meg.

Majd csevegünk még!". . . Mily feketén kelt fel ma napom! Fut a szemtelen, engem itthagy a késnek. Jön követőm ellenfele, éppen szembe velünk. „Hova mész, te gazember?" bömböli, aztán: „Hívhatlak tanúnak?" - s én tartom kajla fülecském. Törvényszékre ragadja, üvöltöznek valahányan, gyűl a tömeg körülöttünk. így mentett meg Apollo.

227

I/io

LUCILIUSHOZ

/bicegő versek költőjéhez/

Lucilius, bicegős a dalod, bizonyítja Cato is, hű kiadód, ki hibás verslábaidat kijavítni készül, s mert okos és műértő is, finomabban és sokkal szebben teszi, mint az a másik, akit mint gyermeket ostorral vertek s ázott kötelekkel kény szeritettek, hogy megvédje a régi poéták műveit, el ne feledje a nép, s ne becsülje le őket. Legfőbb volt a tudós lovagok közt ő . . . De a tárgyra térek: megmondtam, hogy sántán billeg a versed, Lucilius. Van-e jóakaród, aki ezt letagadja oly buta? „Mégis csak megtüsszögtette a várost sóval meg borssal, tanúsítja a sok jeles írás." Ezt el is ismerem én, de a többit nem! Laberius könnyű bohózatait tán műremekeknek Ítéljem? Nem! Nem elég, ha a nép vigyorog, nem elég, ha röhigcsél, bár azt sem tagadom: az is érdem, hogyha nevettetsz. Magvasan írj, hadd fusson a gondolat, el ne akassza bármi fölösleges, így nem terheli senki fülét sem. Oly stílus kell, mely most súlyos, máskor enyelgő, hol szónokként, hol költőként kell szerepelned. Egyszer hallassák nagy erőnk, máskor lecsitulva halkitsuk hangunk. Nevetéssel gyakran elérjük mit soha érvekkel - nagy gondok is így elenyésznek. Mind, kik a régi komédia atyjai voltak, eképpen tettek, nyomdokukon kell járni. Az ifjú, csinos kis Hermogenes sosem olvas! Emitt e majom szakadatlan

228

Calvust fújja, nem is tud mást, s kántálja Catullust. „Mégis nagy tett volt a latin szövegekbe görög szót fűzni." Az ám! Bölcs fölfedezők! Tán azt hiszitek, hogy oly szép s nagyszerű, mint Rhodus-beli Pitholeon tett? „Mégis a két nyelvet ha keverjük, kellemes és jó , mint a Chios-beli bort a falernusival ha vegyítjük." Ej, hát mondd: ha a verseidet költöd, vagy az ügyvéd hogyha Petillusnak pere megy, s megkezdi beszédét, tán szívesen hallgatnánk, hogyha latin szavainkba (nem mint Corvinus, Pedius és még sok honi ügyvéd) korcs idegen szavakat honiakba keverve beszélne, mint Canusinumnak felemás, kétnyelvű lakói? En is lám, görögül verseltem elébb, kit a tenger innenső partján szültek, de Quirinus egy éjjel álmomban megszólított, s intett eme szókkal: „Mit teszel? Oktalanul fát hordsz erdőbe? Kevés tán még a görög költő? Akarod gyarapítani eggyel?" Fellengzős Alpinus Memnonról szaval, és míg zengi a Rajna fehér forrását, én satirákkal játszom. A szentélyben ne ítéljen Tarpa biránként, nem fontos, hogy a színház újra meg újra kitűzzön! Furfangos rosszlányt Fundanus tud kidalolni és hogy a kapzsi öreg Chremest hogy játssza ki Davus. Hármas ütemben zeng a királyokról a kiváló Pollius, ám Varius nagy eposzt kanyarít valamennyi költőnél jobban. Mezeink múzsái örömmel bólintnak, s a szelíd dalt Vergiliusnak itélik. Lám a satira maradt nékem. Varró Atacinus jobb satirát sosem írt mint én, de a többi dalos sem, fölfedezője csupán... Nem irigylem azért koszorúját, ő érdemli csak azt, méltán tették a fejére.

229

Csak ncliol zavaros, többször hordoz kivetendőt mint tovavinni-valót. De azért valljuk be, Homerus bármily nagy költő, szintén írt rosszat is olykor. Tán jó Lucilius nem lelt ilyet Acciusunknál ? S nem nevetett soha Enniuson, gyöngécske meséin ? „Mégsem emelte magát fölibük, míg mondta hibáik." Luciliust olvasva nem árt feltenni a kérdést: őmaga volt-e vajon, vagy más - külső akadálya amiak, hogy nem szólt szebben, lágyabban a verse ennek a költőnek, aki hat verslábas ütemben éhesen írt kétszáz verssort, s ha evett, ugyanannyit, ettől boldog volt: Cassus, ki a fürge folyású tuszk patakoknál is sebesebben rótta betűit s úgy mondják, a saját írásai máglyatüzében égették el a csontjait... Ő, Lucilius, ennél műveltebb s finomabb, s ama költőnél, ki e grája költészetben sem művelt műfajt kitalálta, s mint korosabb költőink közt sokan. Őmaga, úgy ám, hogyha közénk pottyanna, dalát még szebbre faragná, megnyirbálva a vad hajtásokat, irtva a giz-gazt. Míg versét írná, fejebúbját néha vakarná és eleven húsig rágná közben le a körmét. Iróvessződet kihegyezd, olyat írj, ami méltó rá, hogy elolvassák. Ne a köznép tartsa remeknek, tartsa a műértő annak. Vagy elég, te bolond, ha holmi tanórákon diktálják azt, amit írtál ? En magasabbra török. „Lovagoknak tessen a versem" -szólt Arbuscula, arra fütyülve, ki őt kifütyülte. Tán az a féreg Pantilius számít? Vagy örökkön féljek, hol mar meg korcs eb Demetiius engem? Szép buta Fannius, Hermogenes apródja szidalmaz? Plotius és Varius, s Maecenas, Vergiliusszal

230

s Valgius olvasson, s művelt Octavius értsen, Fuscus, a két Viscus, nékik tessék, amit írok. Nem kegyhajhászás, ha közöttük Pollio, téged emlídek, s téged, Messalla, s öcsédet is éppúgy: Servius és Bibulus, tündöklő Furnius, és még sok művelt lélek, nemes és szép szívű barátok, mind föl nem sorolom, örülök, hogy vélem örülnek és szomorú volnék, ha egy is kevesebbre becsülne, mint magam én. . . Demetrius és Tigellius ám hadd becsméreljen, a szép színésznőcskéket okítva.. . Fuss, fiu, és ezeket ródd még könyvembe, sietve!

M Á S O D I K K Ö N Y V

11/1

KIT SÉRTHET A SZATÍRA?

/Horatius tréfásan tanácsot kér C. Trebatius jogásztól/

Egyesek úgy látják: a szatírám hangja nagyon nyers s többnyire túlfeszítem húrom; mások kevesellik fűszereim, mondván, hogy ezert is gyárthat ilyenből bárki, egyetlen nap. Hát mondd, Trebatius, én most mit tegyek?

„Állj le." Tehát azt mondod, hogy sose költsék több verset?

„Bizony azt." Nos pusztuljak, ha nem erre

gondolok én is, csak... nem bírok aludni. . .Hajó mély

álom után vágyódsz, úszd át háromszor a Thibrist és mielőtt lepihensz, boritaltól ázz el egészen. Vagy ha oly írás-vágy hajt, merjed zengeni Caesart, őt, ami mindig győz. Tedd ezt s meglesz a jutalma fáradságodnak."

j ó volna, atyám, de ha nincsen annyi erőm? Mert nem mindenki tud írni hadakról, tüskés kopjákról, tört dárdával lerogyó gall hősről, s parthusról ki lehull vérezve lováról. „Akkor hát zengd Őt, az igazságost, az erőset, mint Scipiót az eszes Lucilius."

Ezt teszem én, jó,

csak nehogy alkalmatlan időben fussanak aztán Flaccus versei Augustus kíváncsi fülébe, mert akkoi Caesar füle meg sem hallja az ódát. Mert kirúgat, ha dicséretemet rossz kedvbe találja. ,,Még mindig jobb, mint hogy gúnyverssel haragítod féreg Pantolabust, s Nomentanust, a borisszát. Már mindenki remeg: megcélzod-e? Mind dühösek rád." Mit tegyek? Ott táncol Milonius, ittas a bortól, tántorog, egy lámpást kettőnek néz a mihaszna, s lásd, ama hattyutojás-beli Castor vágya a jó ló, Polluxé meg a párviadal; kinek ez, kinek az kell.. . Nékem a fő örömöm szavakat verslábba sorozni Lucilius módján ki különb volt bármelyikünknél. Ő minden titkát elmondta a könyveinek, mint leghűbb társainak;

rosszul ment élete, vagy jól, máshoz nem fordult soha; Mint vésett fogadalmi táblácskán, úgy tárult fel versében a sorsa. Én az öreg nyomait követem, nagy Apulia sarja s Lucaináé, mert a Venusia pórja e két táj közt szánt. Mondják, rég hozták ide őt telepesnek, még amidőn a szabint elkergették: ne legyen rés: hogy ha Apulia, vagy Lucania népe fölindul, itt megakadjon a had, mielőtt Rómára rohanna. Kardom nem támad, csak védekezik: hüvelyéből mért húznám ki, ha nem fenyegetnek ?Juppiter, add, hogy rozsda eméssze letett vasamat, s ne akaija a vesztem senki! Hisz úgy vágyom békére. De hogyha akárki feldühít, annak jobb ha nem érint - megkeserüli! Megbélyegzem: egész Rómában rajta nevetnek! Cervius azzal ijeszt, ha dühös, hogy pert szabadít rád. Canidiát sértsd meg: gyilkos méreggel ijesztget.

233

Bántsd Turiust: bírsággal sújt, ha ügyedben ítél majd. Minden lény, ami fegyvere van, mást azzal ijesztget. Ezt a hatalmas természet rendelte. Figyelj rám: foggal a farkas, bősz bika szarvval támad. Ugyan mért? Ösztönük ez. Bízd rá öreg anyját Scaeva fiúra, lám a legény nem vág öklével az áldozatára, hisz bika sem támad foggal, farkas se patával; mézbe kavart gyilkos bürök elviszi majd az anyókát. Mit szaporítsam a szót? Várjon bár csöndes öregkor, vagy szálldosson már a halál bús szárnya fölöttem, úr vagy pór, éljek Rómában, száműzetésben, bárhova vessen a sors - írok!

,,Jaj gyermekem, óvlak, kurta lesz életed, elhagy sok nagy rangú barátod elhidegülve!"

Miért ? Lucilius írt legelőször Rómában szatírát, ő merte lerántani romlott nagybeteg arcokról a finom bőrt, mely kifelé szép, ám bent csúf: s tán Laelius, és ama férfi, ki hajdan Karthágót leigázva kapott méltó nevet, ők tán megharagudtak rá? Bánták, hogy marja Metellust, sértő versekkel hajigálja Lupust? Vezetőket s egyszerű fickókat csúfolt, nem hagyva ki senkit, mert az erényt tisztelte csak, és az erény követőit. S néha az únt közügyektől távol az otthoni csöndben tisztes Scipio és bölcs Laelius, elszabadulva mint pajkos lurkók, oldott övvel szaladoztak, míg megfő az ebéd. Vagyok az, ki vagyok, noha rangom kisebb, mint Luciliusé, s esze is neki több, ám sok nagy szellem van körülöttem, még az irigyek sem mondhatják, hogy nem igaz, s ha beléinharap egy is, tört foga bánja! Ha csak te, Trebatius, ezt nem ítéled másként.

„Szent igaz, én sem mondhatok ellene semmit, mégis, légy óvatos, hogy olyat sose tégy, mit a törvény tilt. Ha a szent törvényt megszegnéd egy szatíráddal, dallal sértve derék férfit, ki okot nem adott rá, bíróságra kerülsz!"

De csak úgy, ha derék, kit a dal sért. . . s hát, ha amit mondok, maga Caesar is helyeselné? Hogyha szavam méltán bírál, s én tisztesen élek? „Akkor a bíróság nevet egy jót, és te leléphetsz."

n / 2 ÉLJÜNK EGÉSZSÉGESEN!

/A birtokából kiforgatott Ofellus jeles példája/

Mekkora és mily erény megelégednünk a kevéssel, kedveseim - nem is én mondom, de tanítja Ofellus, józan eszű, maga útján járó pór filozófus, tudjátok meg, nem tálak s ragyogó poharak közt, míg szemetek káprázva csudálja az ostoba nagyzást és a hiú lélek nem gondol a szívbeli jókra; ezt étlen-szomjan kell megtárgyalni! „Miért így?" Megmondom, ha tudom. Nem Ítélhet jól az a bíró, kit megvesztegetett az egyik fél. Űzz nyulat estig, törj be csikót, vagy hogyha e római torna kifáraszt, hisz görög életmód puhított el: labda-dobálást és a kemény fáradságot megvetve tunyán élsz, akkor a diszkoszt fogd és vesd a magas levegőbe, s majd ha kifáradtál, étlen-szomjan, utasítsd el

235

akkor a pór ételt, s ne igyál, ha hymettusi mézes drága falernusi bort nem ihatsz! Nincs itthon a kulcsár? tombol a bősz tenger? ma halat nem eszünk; ugye, ízlik most a kenyér, sóval? Korgó gyomrunknakigen jó ! Hogy mért? Mert a gyönyört nem a ritka, különc falat adja: j ó étvágy kell csak. Fűszerezd verítékkel az étket, fáradj! Mert ki falánkságtól puffadt, nem örül már, bár papagájhal, bár császárfajd lesz is ebédje. Persze beszélhetek én, ha neked jobb ízű a páva, és jobban csiklandja az ínyed, mint a kakascomb. Ez hiúság, nem más! Mert ritka madár biz a páva, s mert aranyért adják, s mert pompás, színes a farka. Mintha az itt számítana! Tán megeszed te a tollát, mit folyton dicsérsz? Mire megfő, hol van a dísze? Húsa a tyúkénál nem jobb, de te jobbnak ítéled, külseje megtéveszt, hát ebből kérsz. Csuda bánja! Honnct tudhatod azt, hogy e tátott szájú siigért itt tengerből, vagy a szűk Tiberisből fogta a háló ? Es e folyóhídnál úszkált, vagy a torkolatánál ? Mondod: a nagy márnát szereted... Te nem aprítod össze? Látom, a külsőség vonz: mért nem jó a sügér, ha hosszú? Nemde a természet formálta ilyennek, ezt nagy testűnek szabván, azt meg kicsikének. Éhes has ritkán vet meg hétköznapi étket. „Tetszik a márna, ahogy végignyújtózik a tálon" -szól a torok, mely kapzsi, akár vad hárpia szája. Jöjj, fúvó Auster, kotyvassz az ilyennek ebédet! Bár teli hasnak a friss vadkan, rombusz szaga sem jó : lásd, a hasad ha csikar, répát, savanyú gyökeret kér. Itt-ott mégis akad nagyurak lakomáin egyéb is, mint ínyenc falat: ott a tojás s az olajfa bogyója. Van még néhol ilyen. Gallonius árverezőnek

236

nemrég tokhal volt terítékén - jól kinevették! Ejnye! A tengervíz kevesebb rombuszhalat ad már: hajdan a rombusz bizton volt, és bizton a gólya, mígnem egy ínyenc praetor rászoktatta a népet. Mondja ki egy buta, hogy búvárkacsasült a divat ma, mást sem falnának Rómában a széparanyifjak. Más a szerénység, mint a piszok, jól mondja Ofellus. Míg az egyik vétket kerülöd, nagy baj, ha a másik ejt rabul. Az sem jó, ha te is, mint Avidienus, azt teszed: őt a tudóst méltán hívják Kutya néven, mert csak ötéves olajfabogyó, meg vad som az étke, bort sose tölt mást, csak zavaros lőrét, a pohárba, és olajat csak avast, cseppet, légyen születésnap, vagy bármely más ünnepet ül, tart bár lakodalmat ünneplőben - kétfontos szaruból maga csöppent nyálkás, rossz ecetet káposztájára, kimérve. „Hát hogyan éljen a bölcs? Két út közt merre haladjon?" Itt farkas fenyeget, mondják, ott eb vicsorog rád. Tiszta legyen, botrányt vagy rosszallást sose keltsen, és semmit se vigyen túlzásba. Ha osztja parancsát, szolgáit, mint vén Albucius, ő sose sértse, s elnéző se legyen, mint Naevius, ostoba fejjel tűrvén, hogy vendégeinek zsíros vizet adnak. S halld, hogy az egyszerű életnek mi, s mennyi a haszna: Fő, hogy egészséges vagy. Mindent összezabálni káros az embernek. Gondolj csak az ifjúkorodra, egyszerű étkekkel mily jól laktál. De ha sültet-főttet nyelsz, ha az osztriga és a rigó tömi bendőd, édes epévé lesz, s puffadt pocakod nehezülvén rusnya hurut kínoz. Látod, mily sárga pofával kel fel az asztaltól a falánk? Holnapra se szűnik tegnapi vétkünk kínja, a lelkünk is nehezebb lesz,

237

s isteni részünket bűnünk odaszögzi a földhöz. Lásd, aki egyszerűen vacsorázott, könnyű az álma, megfrissült testtel kél másnap, s végzi a dolgát. Néha azért ő is tálal különös csemegéket, ünnepnap ha köszönt, év fordultán, s jön a vendég, vagy ha beteg volt és fel kell táplálnia testét, vagy ha idős korban finomabb falatokra szorul már, gyönge a gyomra. De az, ki ínyencségekre szokott rá mint gyerek és i f jú? Mitől éledjen fel a teste, hogyha betegség támad rá, vagy a lanyha öregség ? „Jó az avas vadkan" - tartották régen a népek. Nem mert orruk nem volt, csak hogy néha, ha vendég jön váratlan, húst kaphasson, hát ne zabálja fel még frissen egészet a gazda. Ily emberek éltek itt hajdan. Bár köztük jöttem volna világra! Adsz valamit hírnévre, amit dalnál szivesebben hallgat az emberi fül ? Rombuszhalak és csuda tálak hozhatnak szégyent is a kárral a gazda fejére! Mérges rád bácsid, szomszédod, sőt te magadra, vágynál halni, de már annyid sincs, hogy kötelet végy. . . „Transius ezt mondhatja magáról - szólsz - , de nekem van jó jövedelmem, túlteszek én három fejedelmen." Akkor hát, ha ilyen gazdag vagy, mért nem adózol? Nem költhetnéd jobb célokra fölös jövedelmed ? Mért van nélkülöző körülötted, míg te kuporgatsz? Isteneink szentélyei mért dőlnek le? Miért nem adsz a hazának e kincsekből valamit, te dicsekvő? Jól élsz, s azt hiszed, ily jól megy majd mindig a dolgod? Hej, kinevet majd még sok irigyed! Mert jöhet ám egy váratlan baleset, vagy más esemény. Ki veszít majd, az, ki hiún dúskált, s testét-lelkét puhította, vagy ki beosztó volt, s okosan gondolt a jövőre,

238

békében készült rá, hogy lesz háború is még. Kisfiúként ismertem - tudd - nagylelkű Ofellust. Birtoka megvolt még, s mégsem költött soha többet, mint ma a szűk kertből. Látnád, fölmért kicsi földjén bérlőként szánt-vet, fiait se kiméivé, nyugodtan! „Mást sose ettünk hétköznap, csak zsenge salátát, j ó friss zöldséget, s füstölt húst - mondja vidáman. -S régi barátom, kit rég nem láttam, ha betoppant, vagy ha esős napon átjött szomszédom, sose hoztunk városból halat; egy tyúkot, gödölyét ha levágtunk, majd kötözött szőlő, mogyoró, s kettős füge várt ránk. Aztán játszottunk - ki veszített, innia kellett. És, tisztelve Cerest, hogy nagyra növessze kalászunk, bort ittunk, s kisimultak a ráncok a homlokainkon, őr jöngjön Fortuna, okozzon ujabb bajokat bár, mit vehet el még? Én s fiaim virulunk, amióta itt ez az új telepes! Mert csak telepes, nem övé e föld, sem enyém s másé; nem tett e barázda urává senkit a természet. Minket kizavart a helyünkről ő, s őt tán a pazarlás, vagy peres ügy viszi el majd. Végül - s ez bizonyos - felváltja vidáman utódja. Umbrenusnak földje ma ez; nemrégen Ofellus földjének mondták, de örökké senki se bírja: most én használom, majd más. Fiaim, fel a fejjel; bátor, erős mellel kell állni a mostoha sorsot!"

239

II/3

IGAZ-E, HOGY M I N D E N K I B O L O N D ?

/Miket mondott Horatiusnak a „bölcs" Damasippus?/

„Oly ritkán írsz, hogy négy pergamen is sok egy évre, annyit sem pusztítsz, s ha mit írtál, sorra letörlöd, szidva magad, hogy a bor s tunyaság kárt tett az eszedben, s hozzád méltatlant körmölsz. N o mi lesz ? Ide szöktél Saturnus napján, a magányba? Na rajta, dalolj hát, mint ahogy ígérted, méltó dalt. Láss neki! Nem megy ? Hát ebben nem iróvessződ a hibás, sem e négy fal, melyet az istenek és költők kárára emeltek. Oly képet vágtál, mint az, ki sokat s nagyot alkot majd, langyos hajlék csöndjében, visszavonultan. Mért kellett Platón mellé csomagolni Menandert? Eupolis, Archilochus mire jó neked itt a tanyádon ? Ellenségeidet vidítod, ha nem írsz. Ez a célod? Megvetnek, te szegény! Fuss messze a csalfa sziréntől, mely tunyaságra tanít. Vagy tedd mind félre nyugodtan, mit virulón írtál."

„Damasippus, e ritka tanácsért adjon néked az ég jó borbélyt.. . Hogy lehet az, hogy így ismersz?"

„Miután vagyonom szép lassan elúszott Janus börzéjén, mások kincsére vigyázok. Hej, hogy vonzott rég minden, mi csak ódon! Az érctál, melyben még agyafúrt Sisyphus moshatta a lábát, és hogy e dísz nem kontármű-e, s amott az az öntvény.. . Néha egy-egy szobrot vagy ezerszer százra becsültem; kerteket és ragyogó palotákat venni-eladni

240

bő haszonért én tudtam csak; s »Mercur szemefénye « így nevezett a tömeg."

„Hallottam róla. Csodállak, hogy szabadulhattál meg e mánia bűvöletéből ? Lámcsak, a régi bajod megszűnt, s új jött a helyébe. Mint álomkóros, ki ocsúdva, pofozza a doktort . . . így sose járj. Vagy hát . . . A te dolgod."

, Jaj, te szegény, hát őrült vagy, hidd el, s majdnem mindenki veszélyes őrült, hogyha valót mond Stertinius, kinek annyi bölcs mondását hallottam, s lejegyezve okultam. Ő buzdított bölcs életre, szakáll-viselésre, s hogy ne ugorjak a Fabricius-hídról a folyóba. Mert vagyonom vesztvén már éppen ugorni akartam, ott állt ő akkor jobbról, szólott: »Ne ugorj le! Bölcshöz nem méltó az ilyen tett. Ekkora szégyen tán az, hogyha bolondnak ítélnek a többi bolondok ? Hisz mi az őrültség? Ha csak egy buggyant agyú van: te, s más mindenki okos, hát nem bánom, leugorhatsz. Kit bárgyú butaság, vagy vak téveszme vezérel, őrültnek tartják a Chrysippus csarnoka táján. És e szabály egyként érvényes pórra, királyra; egyre nem érvényes csak: a bölcsre. Figyelj a szavamra, halld, mért oktalanok mind, kik téged lehülyéznek! Mint idegenből jött utazók kószálnak az erdőn, kik helyes útj ukról eltértek emerre-amarra s balra kereng emez itt, amaz ott meg jobbra csatangol, egyformán eltévedtek, csak másik irányba... így te se tartsd magad őrültnek, ha az is kikacagva hordja szamárfüleit, ki terád azt mondja: bolond vagy. Van, kit minden ijeszt, ami nincs is, s egyre lamentál hogy tűz, víz, szakadék áll folyton az útja elébe.

241

S éppilyen esztelen az, ki beugrik a tűz közepébe, szikláktól sem fél, s fut a vízre, hiába kiált rá asszonya, anyja, kicsiny huga, apja, barátja s a szomszéd: ,Jaj, szakadékba zuhansz! Ott egy nagy szikla, kerüld ki!' Meg sem hallja szavuk - mint részeg Rufius egykor színpadon elszunnyadván, nem hallotta a végszót, zúg vala bárha ezer Catienus: ,Anyád szava szólít!' -Eh, ez a nép nyavalyás, nekem elhiheted, csupa őrült! Féleszű, mert vén szobrokat ad s vesz ügyes Damasippus ? S épeszű, kit Damasippus rá tud szedni? Aligha! ,Itt van e kölcsön, amit sose adsz meg. . . - eképp ha beszélnék, őrült vagy, te, ha elfogadod ? Sokkalta nagyobb, ha nem teszed el rögtön Mercuriusunk adományát! Százat irass Neriussal: több kell? Ad a Cicuta, mert hisz azért uzsorás, s tégy hozzá száz, ezer óvást, lám, az adós Proteus kisikamlik ezer kötelékből. Állítsd bár törvény elibé, kinevet, de nem ad pénzt! Lesz vadkan, ha akar, fa, madár, kő - úgyse fizet ki. Az, ki a pénzt rosszul forgatja - bolond. S aki jól - bölcs? Sokkal korhadtabb a Perellius ősz koponyája, hidd el, oly írást ad, hogy tőle ne tudd bevasalni. Halljátok szavamat, szorosabbra redőzve togátok, mind, kik ezüst-éhség s hiu becsvágy rabjai vagytok, kik pazaroltok, kik baljós babonákra figyeltek, vagy más lelki bajok nyomorítnak, mind ide jertek: elmondom sorban, hányféle bolond van a földön. Legrosszabb a fukar, neki kell legtöbb a hunyorból, Add neki Anticyrát, mely termi - kevés is ezeknek! Stabeiius nagy örökségét sírjába bevésték ők, akik azt örökölték, mert ha nem ezt teszik, akkor száz gladiátort kell meghívni porondra, s a népnek úgy, ahogy Arrius azt elrendeli, étel-ital kell

242

s búza, mit Afrika termett. ,Tedd hát és ne Ítélkezz. Hogy jogos ez, vagy nem' Staberiusé az igazság. Hogy mért volt neki jó, vagyonát ha bevésik a kőbe? Mit tudom én! Míg élt, a szegénységet lebecsülte, mint vétkes szégyent, s távol tartott magától. Hogyha akár egy rézpénzzel kevesebb, amit itthagy, hitványabbnak tudja magát. így szólt ,Ami csak van égen-földön, erény, hírnév, szépség - csakis annak jár, ki elég gazdag, hogy megvegye; az csak a híres és az erős, jó szép... '

,Bölcs is!' ,Bizony! Es ha akarja,

még császár is akár.' Staberius így bizakodva, várta dicsőségét... Ugye, őrült volt? S ugye, balga volt az a másik: Aristippus, Líbiába ki tartván elszóratta a szolgákkal kincsét, mivel annak súlyától lassan mentek. No, ki volt a bolondabb? Ej, hát mit példázgatok itt, kár róla vitázni. Van, citerát aki gyűjt, s hazahordja rakásra, holott ő nem játszik citerán, s más Múzsának sem adózik. Ez vésőt, dikicset gyűjt, bár nem varga; vitorla-vásznat amaz, ki hajón sose jár; nincs épeszű köztük, mind, aki öncélún gyűjt, őrült az. S ugyanígy, ki pénzét és aranyát eldugva, sosem veszi hasznát, még érinteni is fél, mint szentséget, imádja. Van, ki gyümölcsösben - mely övé - gubbasztva vigyázza termését, hosszú bottal, de nem enne belőle, és noha gyomra korog, koplal, sajnálja magától, inkább tép keserű giz-gazt, enyhíteni éhét. Van, ki ezer korsó - mit? háromszázszor is annyi drága falernusi bort őriz, meg chiosit, ám csak hitvány lőrét nyel. . . Szalmán hál ez, noha nyolcvan

243

esztendős. Az rongyok közt él, míg takaróit s szőnyegeit kukacok falják ládája zugában. Es mégis, kevesen látják, hogy kötnivalóak, mert legtöbb embert ugyanily kór bántja e földön. Arra kuporgatsz, hogy fiad és szolgád elihassa? Isten-verte öreg, hát nékik gyűjtőd a pénzed? Mennyit tenne ki az napjába, ha illatosabb és drágább balzsammal kennéd gyér üstöködet, ha jobb olajat tennél rongy káposztádra? Kevés kell? Hát e kevésért csensz, füllentesz ? Érte harácsolsz ? Érte teszel meg mindent? Észnél vagy? S ha kövekkel vernéd szét pénzen-vett szolgáid, csoda volna, hogyha e nép fia-lánya bolondnak mondana téged ? És ha anyád megmérgezed ? Asszonyodat fölakasztod ? Épeszű vagy? Mért? Mert te nem Argosban teszed azt, s nem vassal, mint anyját gyilkolta le ottan Orestes? Attól lett eszelős, hogy szíven szúrta szülőjét? Vagy mielőtt a veszett Furiáktól űzve, vasával anyja meleg vérébe hatolt, már háborodott volt? Ettől kezdve Orestést már mindenki bolondnak vélte, pedig többé nem tett semmit, mi bolondság. Pyladesre se mert vassal támadni - húgára, Elektrára se, bár mindkettőt szidta, nevezvén ezt furiának, amazt másnak, mit epéje parancsolt. Opimius, jól elrejtvén aranyát meg ezüstjét, ünnepi nap híg Véji-i bort kortyol poharából, hétköznap savanyú lőrét mer agyagkanalával; egy nap furcsa lethargia jött rá, s már az utódja boldogan őgyelgett a fiókok s zárt reteszek közt, próbálgatva... A hű orvos, betegére kiáltott: .Ébredj már! Az utódod örül, nézd, hozza az asztalt, hogy kiborítsa reá zacskóid, már tanukat hív

244

hogy megszámlálják pénzed! Hát jobban ügyelj. Lám, egyszer húnyd le szemed, jön máris a koncra hiénád!' ,Még élek?' ,Ha akarsz még élni, vigyázz!'

,Hogyan érted?' .Gyönge eredben a vér elapad, ha tovább sem eszel jól, gyomrod is elszűkült, nagy erősítésre szorulsz már. Mit bámulsz? Cselekedj! Ez az orvosság finom, edd meg!' ,Mennyi az ára?' ,Kevés.' „Mondd meg.' .Nyolcas csak.'

,Ajaj, hát nem mindegy, hogy a kór, vagy a rablás dönt-e halálba?' ,Hát ki a bölcs?'

,Aki nem buta.' ,Es mondd: bölcs-e a fösvény ?'

,Nem, hanem esztelen' ,Ugy? Aki nem fösvény, okos is már?"

,Azt nem mondtam.' ,Hát mit mondtál? ,Megmagyarázom.'

Gondold, Craterus szól:,Ennek a szíve egészjó.' Akkor hát fölkelhet? Nem! Más baj köti ágyhoz. Oldala fáj, vagy tán a veséjét gyötri heveny kór. Itt ez az ember nem fösvény? Áldozzon a nyájas Lároknak malacot. Van becsvágy benne? Hajózzon Anticyrába. Egyik véglet se helyes: pazarolni éppoly vétek, mint eldugni, nem élni javaddal. Servius Oppidius Canusában az ősei földjén gazdagon élt. Amidőn érezte: halála közelget, két fia közt a vagyont szétosztván, szólt nekik ígyen: ,Aulus, szólítalak! Látom, kockád s mogyoróid zacskódból elszórakozod, s másokra pazarlód, míg te, Tiberius, elrejted titkon, s garasoskodsz. Aggódom, hogy két szélsőség rabjai vagytok, hogy Nomentanust követed te vakon, s te Cicutát.

245

Éppen ezért kérlek titeket honi isteneinkre, hogy te ne herdáld el, s te a ház sarkába ne ásd el azt, mit apáink ránk hagytak, s mit e föld öle termett. Hát esküdjetek itt: nem szédít el hiu becsvágy, és ha egyiktekből magas állású hivatalnok lenne, megátkozom azt, vagyonúnkból őt kitagadván.' Hogyne? Hogy elherdáld borsóra javad s fügebabra? Vagy hogy a cirkuszban pöffeszkedj ? Szobrod is álljon? Ostoba, ily hiúság kell, és nem atyád adománya? Kapj bár oly tapsot, mint hős Agrippa - hiába! Csak sunyi rókafi vagy, játszd bár a hatalmas oroszlánt. ,Mért tiltottad a gyászt Aiaxért, mért, Agamemnon?' ,Mert a király vagyok.' - ,Én nem kérdek mást, a kisember... ' ,S mert a szavam törvény. Vagy nem? Ki vitatja ? Nyugodtan szólhat, nem bántom.' ,Uram, én azt kérem az égtől, hogy Tróját letipord, s úgy térj meg a görbe hajókkal. Még valamit kérdezhetek? Adsz választ?'

, Nosza kérdezz.' ,Hát Aiax, ki Achilles után legjobb katonánk volt, mért rothad temetetlen, a grája hadak jeles őre? Hogy Priamus, népével együtt, kinevesse halottunk ? Őt, ki miatt honi sír nem jut fiatal fiaiknak?' ,Mért öletett meg ezer birkát? És mért kiabált, hogy meg kell ölni a nagy Menelaust, s engem, meg Ulixest?' ,Hát te, ki Aulisban nem barmot: lányodat adtad áldozatul? S ama szobrok előtt a fejére darát szórsz, épeszii vagy?'

,Mért?' ,Mit művelt Aiax, az az őrült?

Nyáját vágta le ő, kímélve fiát s feleségét, roppant jobbjától. Atridest szidta gyalázva, nem tett kárt Teucerben, nem bántotta Ulixest.'

246

,Én igazán csak azért áldoztam vérrel az égnek, hogy zátonyra futott sok görbe hajónk szabaduljon.' ,S épp a te véreddel, őrült?'

, Őrült sose voltam.' Azt, ki igazt s hamisat széjjelválasztani nem tud, azt tartják őrültnek, olyan mindegy, hogy amit tett, ostobaságtól tette-e azt, vagy durva haragból. Aiax esztelen, ártatlan juhait kaszabolván? És te eszes vagy, bár őrült bűntől se riadsz el rangért, hírnévért? Dölyfös vagy - s tiszta a bűntől? Az, ki fehér bárányt kocsiján hordozna kevélyen, s adván néki ruhát, szolgálót, szép aranyékszert, hívná Gyöngyömnek, Csöpikémnek, s férjhez is adná if jú legényhez - nem venné el tőle a praetor polgárságát, s nem bízná okos otthoni gyámra? Hát te, ki lányodat áldoztad, s nem bamba juhot, tán épeszű vagy? Na ne mondd! Aki ostoba és gonosz is még, őrült az. Most csak vétkes, holnapra dühöngő. Kit hiu hírnév, rang, elkábít, már közelében mennydörög és ujjong Bellona, örülve a vérnek. Most Nomentanust nézzük csak meg, s a pazarlást. Tudnunk kell, hogy a tékozló örökös buta, őrült. Kapjon a részéből csak ezer tálentumot, ő már szétkürtölteti, hogy madarász, kertész, s a halász is, és a kenőcs-árus, meg a mocskos tuszk kerületből minden léha ficsúr, a kofák, a piac kiket éltet gyorsan jöjjenek el hozzá. És jött is a népség! Kurjant egy keritő: .Valamink csak van, neked adjuk! Vedd, és tedd el jól, holnap, vagy akár ma, tiéd az!' Mit gondolsz, mit válaszol erre a nem buta fickó? ,Láb vértben kucorogsz Lucania téli haván, hogy én vadhúst faljak? Te halat lékből merítesz? Nem!

247

Léhűtő vagyok én, méltatlan e jókra! Vigyétek! Néked adok tíz pénzt, nesze! Annak amott ugyanennyit! Ennek ? A tízszeresét! Háromszor többet amannak!.. . Aztán ott legyen ám a nejed, ha az éjjel üzennék!... ' Aesopus fia meg, kiszakítva Metella füléből azt a fülönfüggőt, benyakalta, feloldva ecettel; egy milliót elivott egy ültében... Helyesebb, ha már a folyóba hajítja? Vagy épp a csatornanyilásba... Quintus Arrius úr két ikre, nemes nevü sarjak, egyek a korhelységben is, és minden bujaságban, csengő pénzen vett csalogányt falnak? Szenet adjak, vagy krétát? Mivel írjuk fel nevük? Ep eszűek? nem?. . . Vagy, ki homokból épít házacskát? Egeret fog kis kocsikába? Ki nádpálcán lovagol? Bakot ugrik? Leng a szakálla, de még úgy játszik, mint csacsi gyermek? Mit mond józan eszed, ha nem azt, hogy férfi nem így tesz! Ostoba vagy, ha gyerek módján homokozni akarsz még; ostoba, hogyha ledér nőért sírsz. Kár az egészért. Tégy úgy, mint Polemon, ki a bűnjeleit levetette, szalagokat, párnát, selymet, züllése tanúit, mondják, és koszorúját is megvetve, letépte, s ment étlen-szomjan, tanítója szavára figyelve. Makrancos fiúnak nyújts almát: nem veszi el. Szólj: ,Kapd be, kutyus!' - Máris kell néki az alma.. . Szerelmes, kit kizavartak, s most újból hívnak: ,Bemegyek! Nem! Hisz kizavart... De ma hív. . . ' S nem bír elmenni, a gyűlölt ajtóhoz dől: ,Mért ne mehetnék, hisz maga hívott? Menjek hát, vagy kínjaimat befejezzem örökre? Eltaszított. Csalogat. Menjek? Nem!' - Lám biz a szolga bölcsebb: ,Ej, gazdám, a leány csak ilyen. Ne reménykedj. Nem segit itten az ész, ez az esztelenek birodalma. Nagy baj a nagy szerelem. Hol vad csata, hol puha béke.

248

Mint az időjárás: beborul, kiderül - szakadatlan. Ingadozó dolog ez, vaksorsot nincs ki szabályoz. Kár is a fáradozás, a nyugalmad visszaszerezned annyi, akár ha hideg fővel tombolni akarnál.' Hát, amikor picenusi almamagot sikerül fel-lőnöd a boltozatig, s te örülsz, észnél vagy-e akkor? Hát amikor ráncos száddal gügyögő szavakat szólsz? Bölcsebb vagy, mint az, ki homokból rak babavárat? Tégy csak a tébolyhoz vért, karddal túrj a parázsba... Őrült volt Marius, ki megölte a lányt, de magát is? Azt mondod: nem háborodott ez az ember, ezért hát fölmented, s ugyanőt bűnösnek mondod azonnal ? így szoktad; csak más nevet adsz ugyanannak a ténynek. Mondják, egy szabados korareggel, megmosakodva kint a keresztútnál szaladoz, kiabálva: .Segítség! Mentsetek engem meg - csakis engem - a szörnyű haláltól! Istenek! Oly kicsi kérés ez, s a hatalmatok oly nagy!' Ep füle és szeme, elméjét nem mondja csak épnek hogyha eladná őt ura. Mert őt is besorolja Chrysippus, Meneniusék kergült seiegébe. .Juppiter úr, ki ha nagy kínnal sújtasz, fel is oldhatsz' -szól egy nő, akinek fia öt hónapja beteg már. -.Űzd el e rossz lázat! Ha kicsim meggyógyul, azon nap melyre Te szent böjtöt rendelsz, fiamat ruha nélkül mártom a szent Tiberisbe.' Megadta a sors, vagy az orvos: meggyógyult a beteg, s az az őrült anyja megölte, mert a jeges víztől kiujult a szegény fiu láza. Mondd, hova tette eszét ez a nő? Buta volt, babonás volt!« Nékem e fegyvereket bölcsek közt nyolcadik adta, Stertinius, most már büntetlen senki se sérthet. Bárki bolondnak mond, ugyanezt mondom neki én is, s megláthatja szamárfüleit, mik rajta libegnek."

249

„Sztoikus! Úgy add el majd csődöd után java kincsed!... Nékem, mondd, mi rögeszmém van? Hiszen annyi a hóbort, mondd, melyik illik rám? Magam épnek tartom egészen." „Hogy mi? Agane, midőn maga vágta fejét le fiának s hordta körül, maga nem gondolta magát eszelősnek..." „Hogy bomlott s eszelős vagyok, azt én nem tagadom, csak kérlek, mondd: a bolondságnak mely változatában sínylődöm? Te szerinted agyam mely kór eszi-marja?" „Halld: babaházat raksz: nagyokat majmolsz, ki tetőtől talpig nem vagy több két lábnál, még te nevetsz a kis Turbón, aki apró bár maga, gőgje hatalmas fegyveresen ha vonul. Rajtad nem kell-e nevetni? Nemde, ha Maecenas bármit tesz, rögtön utánzód? Illik e nagysággal versengeni, bár te kicsiny vagy? Béka anyó elment, s a porontyait összetaposta egy boci. Élve maradt egy, s szól anyjához: »Ilyen nagy szörny taposott rajtunk.« Megkérdezi tőle az anyja: »Mekkora? Ekkora volt?« (Fölfújta magát mama-béka). »Kétszer is ekkora.« (Még jobban fölfújta magát a béka-anyó): »Akkor hát ekkora?« »Nem! Ha kipukkadsz, akkora mégse leszel!« - Nagyon illik rád ez a példa. Mérd csak a versfaragást hozzá, önts lángot olajjal; hogyha ki ezt teszi, ép eszű, ép eszű vagy te is akkor. Nem szólván arról, ha dühöngsz.. ."

„Na elég! Befejeznéd?" „Pénzed sincs, s szórod.. ."

„A tiédre ügyelj, Damasippus!" . . .„S hát az ezer fiu, lány, akikért őrjöngsz buja vágyban?" „Huh, te nagyobb őrült, hagyd békén már a kisebbet!"

250

II/4 CATIUSHOZ

/A lakomázás filozófiája/

„Honnét jössz, shova tartsz, Catius?"

„Ne zavarj, nagy a gondom: hogy véssem be eszembe az új tanokat, mik a híres Pythagorast, Socratest, és Platónt lepipálják?" „Rosszul tettem hát, hogy ily alkalmatlan időben háborgattalak? Ó, irgalmazz árva fejenmek! Hogyha feledtél most egy szót, meglátod, eszedbe ju t hamar, oly csuda művelt vagy, meg okos, csupa szellem. „Tudd meg: azon töprengek, hogy tarthassam eszemben sok mélyen szántó tanítását bölcs Tanítómnak." „Es mi e bölcs Tanitó neve? Római, vagy jövevény ő?" „Elmondom fejből tanait, de nevét nem adom ki . . . Tálalj hosszú tojást, soha mást, vendéged elébe, jobb ízű, mint a kerek, úgy ám, s a fehérje fehérebb, héja kemény, sárgájából bizonyára kakas lesz. Szomjú mező jobb káposztát hoz, mint a locsolt kert, mert vizenyős talajon nem lesz finom íze, zamatja. Váratlan vendég ha beállít esteledőben, Néki ne adj rágós szárnyast, nem lenne Ínyére, mártsd be a tyúkocskát még élve, falernusi mustba, úgy lesz lágy, omlós. Réten nőtt gomba a legjobb, másfajtában nem kell bízni. A nyári melegben friss marad az, ki a fájáról epret korareggel szed, napkelte előtt, bő reggelihez csemegének. Anfídius mézet tett sűrű falernusi borba; rosszul tette! Üres gyomrot csak könnyű itallal

251

kell öntözni: szelíd méhsört iszogatni sosem rossz. Vagy ha emésztésed nem jó, a hasad ha kemény kő, kagyló és olcsó csiga enyhíti székrekedésed s hasznos a sóska, ha nem sajnálod a cóos'i bort rá. Hold nőttén megnő a sikamlós osztriga szintén. Tudd: a nemes teknős nem megy be akármi mocsárba. Lucrinusban nőtt csiga jobb a Baiaei csigánál. Circéíbcn a kagyló, Misénumban sün jó. Büszke Tarentum a nagy fésűscsiga dús nevelője. Senki se mondja, hogy ő művésze a bő lakomáknak, csak ha a jó ízek tudományát mind kitanulta. Mert nem elég a halat felkapni, mit árul az árus, tudd: melyiket süsd meg, melyiket főzd gyönge levesnek, hogy belakott vendég ismét mellé heveredjék. Umbria tölgymakkján nőtt vaddisznó nehezítse gömbölyű tálaidat, ha finom pecsenyére vagy éhes, s nem laurentumi kan, melynek nád-bűzü a húsa. Bortermő lankán nem lelsz ehető liusu őzet. Ellett vadnyúlnak csak hátából szel az értő. Halból, szárnyasból hogy mely korú és nemű izlik, én értem legjobban, más ezt még le nem írta. Vannak, akik süteményt alkotnak, sok csuda szellem. Ám nem elég csakis egy dolgot forgatni eszedben, mint ki csak arra figyel, hogy jó bort kapjon a vendég, s mindegy néki: milyen mártást löttyintnek a halra. Massicus újbort tégy ki szabadba, derűs, szelíd éjjel, megtisztítja a szellő és elszáll ama fojtó csípős szag, mely rossz ideget borzol; de ha gyolcson átszűröd, kitűnő zamatát elveszti azonnal. Surrentum-beli bort dúsít a falernusi seprő, összekeverve igen tisztítja a gerle tojása, mert a tojás sárgája lehúzza a bor zavarossát.

252

Szédelgő borivót felfrissít a tengeri csillag. Afrika-táji csigát ha nyel, az jó, mert a saláta gyomrodnak nem kell, csak a most sült sonka, a kolbász, azzal tömd égő bendőd, vagy akármi olyannal, mit szutykos kis csapszékből forrón odahoznak. Nem nagy fáradság kitanulni, miből van a mártás. Van kétféle: egyikhez csak friss, tiszta olaj kell, mit súlyos borral feleresztnek, s hal levesével, mely a bizánci halas hordóból illatot áraszt. Tégy bele aprított füveket, tedd tűzre, hevítsd fel, sáfrámiyal hintsd meg, hagyd állni, keverd bele aztán gyönge olajfabogyó nedvét a venafrumi tájról. Tíburi alma a szebb, Picénuminak leve dúsabb. Jó a fazékba való vennucula fürtje, befőzni. Albai szőlőt fűzz fel füstre, aszalva eláll majd. Köztudomásu, hogy én elsőként tettem a tálra almát borseprővel, hallét éjszinü sóval, s tiszta fehér borssal, ragyogó tálkákba kiosztva. Nagy kár háromezert elvinni piacra, halért, ha nagy vízben nőtt, víg halakat szűk tálra tetézünk. Émelyítő látvány, ha a szolgafiú keze zsíros (mert nyalakodni talált), s úgy tartja a kelyhet elénk be, vagy ha az ó, patinás korsó ragadós a piszoktól. Söprűt, konyharuhát, forgácsot venni csekélység. Tán nem? Nagy szégyen hanyagolni az otthoni rendet. Szép mozaik padlód mocskos ronggyal törülöd fel ? Lágy bíbortakaród rongyos párnákra teríted ? El ne felejtsd: kicsi gond s költség mindez, s bizonyára éppen ezért jogosan szólnak meg ilyen tunyaságért, ez nem fényűzés, ami nem jár, csak nagyuraknak.. ." „Bölcs Catius, légy jó, a barátságunkra, s az égre kérlek: szólj, hol e Mester? Hadd hallhassam a hangját!

253

Mert noha elmondtad fejből sok nagy tudományát, mégis, közvetítő vagy csak. Hadd lássam az Embert, őt, arcát, lényét, mint láthattad te, szerencsés, s még csak büszke se vagy, mert könnyen elérted; azonban nékem az álmom, hadd járuljak e tiszta patakhoz, egyszerű boldogság tanait hörpölni belőle."

n / j

TEIRESIAS J Ó S H O Z

/Hogy lehet meggazdagodni?/

„Kérlek, Teiresias, hogy az elmondottak után még arra felelj: elvesztett kincseimet milyen úton-módon pótolhatnám? Mit mosolyogsz?" „Te ravasz, már az sem elég, hogy visszakerülsz Ithacába, a házi isteneidhez?" „Jaj, ki hazugságot sose mondtál, nézd, pőrén jöttem, mint jósoltad, s nyomorultul, kérők dézsmálták barmom, borom, annyi pedig szent: rang s virtus hitványabb, mint a hinár, ha vagyon nincs!" „Minthogy, mondjuk meg kereken, rettegsz a nyomortól, halld, mi a módja a gazdagodásnak: hogyha rigóra vagy más jó csemegére akadsz, oly házba röpítsd azt, hol vén embernél sok pénz csillog. Piros almát vagy más jót ha terem művelt földed, mielőtt Lar meglátná, csemegézzen gazdag urad, ki a Larnál jóval előbbrevaló, ki ha csküszegő is, alantas, testvérvértől mocskos, vagy szökevény, ne habozzál, hogyha kísérőnek hív, menj csak a szélen, a balján."

254

„Én kísérjem a piszkos Dámát! Én, aki Trója váránál csak a legjobbakhoz mértem erőmet?!. . ." „így biz örökre szegény leszel." „Inkább fékezem akkor büszke szivem, hogy bírja ki ezt. Szörnyűbbet is értem. Mondd el még, ó jós: hol tudnék pénzt kikaparni?" „Mondtam már, s mondom: csak lesd ravaszul meg a gazdag vének örökségét. Ha lerágva csalétked, egyik vagy másik megszökik, el ne veszítsd a hited, s becsapottan mesterségedet abba ne hagyd. Ha kimégy a fórumra, s ott kicsi vagy nagy per folyik épp, prókátora annak légy, ki gyerektelen és gazdag, nem baj, ha bitang is, és hamis ügyben jár, követelve merészen a jussát. Vesd meg a másikat, azt, aki jóhírű, s igaz ügyben jár ugyan, ám fia van, vagy termékeny felesége. »Ó, Quintus!« vagy »Publius!« - így szólítsd, az előnév kényes fülnek öröm - , »híveddé tett nagy erényed! Én a csalóka jogot jól ismerem, és az ügyedben védhetlek; hamarább lophatnak meg szemeimtől, mint téged megcsaljon akár egy üres mogyoróval bárki! Vigyázok, hogy ne veszíts semmit se, ne légy gúny tárgya.« Ajánld: menjen haza és nyesegesse a körmét, állj a helyébe magad, tűrd el, ha a kánikulától holt szobrok hasadoznak, vagy ha pacalt vacsorázott Furius, és köpi szét a fehér havat Alpesek ormán. »Látod-e? - szól valaki, s könyökével megböki társát - , mily buzgón, mily nagy türelemmel védi barátját?...« így úszik hozzád új hal, s mind több a halászhely. Hogyha egy embernek sok pénze van, és fia gyenge, légy ovatos, ne mutass oly készséget, mi a nőtlen aggoknál j ó csak. Lassan közeledj, puhatolva, hogy mint második, érj örökösként végre a célhoz. Hogyha pedig nyavalyája az úrfit a sírba taszítja,

255

lépj a helyébe hamar; csak ritkán csal meg e játék. Bárki is adja neked végrendeletét, hogy elolvasd, légy okos, és add vissza a táblácskát, utasítsd el, közben azért sandíts bele, hogy mit mond a legelső lap kettes sora: egymagad állsz, vagy több örökös van ? Fusd át gyors pillantással, mert volt sok eset, hogy tátogató hollót irnok rókák kikacagtak, mint majd pénzéhes Nasicát fogja Coranus.. ." „Félrebeszélsz? Vagy gúnyolsz sejtelmes szavaiddal?" „O, Laertiades, amit én mondok, vagy igaz, vagy nem; nagy Apollo adta, hogy értsem a messze jövendőt." „Mondd meg hát, ha szabad, mire értsem előbbi mesédet?" „Majd ha egy if jú hős, kit retteg, s tisztel a parthus, isteni Aeneas-ivadék, földön-vízen úr lesz, nyalka Coranusnak neje lesz Nasica leánya, mert az após az adósságot röstelli fizetni. Ekkor a vő - végrendeletét odaadja kezébe. Kéreti egyre magát Nasica, de végül is érte nyúl, és míg olvassa magában, látja, hogy őrá és az övéire mást nem testált az, csak a sírást... Még egyet mondok: ha ravasz nőt vagy szabadost látsz vén, eszelős embert orránál fogva vezetni, állj közibük, dicsérd te is őket, hogy ha te távol vagy, dicsérjenek ők is. Még okosabb, ha magát a gazdát ostromolod. Rossz verseket ír, buta fejjel? Dicsérd! Kéjhajhász? Ne habozz, engedd oda önként Penelopeát kedves uradnak." „S azt hiszed, ily hű, tisztes nő cl hagyja magát csábítani? Hisz még itj'abb kérők sem tudták rossz útra terelni!" „Persze, az if jú kérőknél nem volt nagy ajándék, s nemcsak a kéjt, de a konyhát is szimatolta az orruk, Penelopeád így hát tiszta maradt. De csak egyszer

256

ossz neki pénzt, mit egy ily öregúr ad, mint eb a hájra, rászokik, és többé nem ijed meg tőle. Egy ízben, már öregember voltam, hogy Thebában egy álnok vénasszonyt vittek temetőbe, ahogy kikötötte: kent tetemét a csupasz vállán hurcolta utódja: így próbált tán holtan, megszabadulni, kitől míg élt, nem volt soha nyugta. Vigyázz hát, óvatosan járj, el ne mulassz semmit, de ne vidd túlzásba se dolgod. Zsémbes, zárkózott embert a beszéd dühösít csak, ám túl néma se légy. Mint Davus a színpadon, állj úgy, félszegen összehúzott nyakkal, mint hogyha szepegnél. Es légy készséges, ha a szellő már hűvös, intsd őt: kösse be drága fejét. Sokaságban törj neki útat válladdal. Ha fecsegni szeret, légy ott a füleddel. Hogyha örül, ha magasztalják, hadd 1 iázzon a hólyag, fújd a dagályos szólamokat, míg égnek emelve mindkét karját, így nem szól: »Hagyd abba, elég már!« Majd ha a szolgálattól, gondtól végre feloldott, s biztos nem káprázol, hallva: »Utódom, Ulixes kapja az egynegyedéu, mindjárt jajdulj fel: »Igaz hát, Dama barátom nincs már? Hol lelek ily igaz és hű társat ?« Hogyha lehet, sírj is kicsikét, az öröm ne ríjon az arcodról. Ha reád vár, hogy követ állíts, csak ne fukarkodj. Es temetése legyen ragyogó, hadd dicsérgesse a szomszédság. Ha egy ősz örököstárs már komolyan köhög, annak mondd, hogy örökbe kapott szép házad vagy földed jó részét majd feleáron megkaphatja, ha kell.. . N o de engem visszaparancsol már szigorú Proserpina. Minden jót neked! Elj jól!"

257

II / 6

O T T H O N

/Hol jobb? Városon, vagy falun?/

Erről álmodtam mindig: kicsi, egyszerű birtok, hol házam mellett kert s csörgedező patakocska s mindezeken kívül kicsi erdő volna. Nagyobbat, szebbet kaptam az égtől. Jó így. Többre se kérlek immár, Maia szülötte, csak arra: legyen maradandó kedves ajándékod. Ha csalárdul járva nagyobbá nem tettem, s ha kisebbé sem lesz majd a hibámból, hogyha bután nem kérek ilyent: „Ó, bár az a szöglet még hozzám tartozna, amely csorbítja tanyácskám! ,,Ó, ha a vaksors kincses korsót hozna elém, mint annak a béresnek, ki a lelt pénzből a mezőt, mit művelt, Hercules áldásán megvette magának!" -így, ha örömmel tölt el, amim van, másra se kérlek: rakd meg hájjal e gazda juhát és más egyebét is mind, csak eszét ne. S amint vagy, légy segítőm ezután is! Most, hogy a városból a hegyekbe, e várba vonultam, mit dicsérjen mást gyalogos múzsám s a szatírám? Nem kínoz kegyhajhászás, sem a féktelen Auster, sem szomorú ősz, sem szigorú Libitina kamatja. Atyja a reggelnek vagy Janus (hogyha kívánod), véled kezdi az ember a munkát, élete harcát (isteni törvény ez), légy kezdete ennek a versnek! Rómában kergetsz szavatolni, nehogy megelőzzön szolgálatkészségben akárki: „Előre!" - siettetsz, bár Aquilo söpör át a vidéken, bár a havas nap kis köreit tél szűkiti, mennem kell. Miután ott

258

tán káromra, magam nyíltan, kereken kibeszéltem, küzdök a nagy sokasággal, a lassúbbakra taposva. „ő rü l t ! Mit művelsz? Mit akarsz?" - fortyan fel egy ember durva szitokkal. - „Mindent eltaposol, mi csak útad állja, ha Maecenashoz futsz! Mással se törődsz már!" Édes is ez nekem. Ám, mig az Esquiliaehez elérek, már száz- és százféle dolog vibrál a ftjemben és a szivem táján. „Holnap két óra előtt vár Roscius, ott légy nála a nagy kútnál, közelében." „Szóltak az Írnokok: egy komoly és nagysúlyú közügy vár, gondolj rá, Quintus, jöjj vissza ma még!" „Ne felejtsd el, hogy Maecenas nyomjon e táblácskákra pecsétet!" Mondd:, ,Megpróbálom... Rádtámad:,,Akard csak! Eléred!.. ." Már nyolchoz közelebb hét év tűnt messze azóta, hogy Maecenas övéi közé számít. Eleinte még csak azért, hogy hintójába vegyen, ha utazni indul, s egy-két apró kérdést feltegyen olykor, mint: „Hány óra? Felér-e a thrák Gallina Syrusszal?" „Hűvös a reggel, a könnyeim ű emberre veszélyes." S még sok ilyent, mi a pletykaleső füleken ki-bejárhat. Ettőlfogva naponként s óránként irigyeltebb lett a mi hősünk. Hogyha együtt nézték meg a tornát, s Mars mezején vele játszott - mind: „A szerencse kegyeltje!" Szörnyű hír fut a rostrumról utcán, teren által? Bárkivel összejövök, megkérdezi: „O, jeles ember, néked tudnod kell, hisz jóba vagy isteneinkkel, mondd csak, a dákokról mit hallasz?" „Semmit." „Ugyan, te mindig ilyen kópé voltál. - Hát Caesar a földet Italiában méri-e majd ki a volt katonáknak?" Hogyha megesküszöm arra, hogy ezt se tudom, hüledezve néznek, mint ki e földi lakók közt egymaga képes ily mélységesen és kitűnően tartani titkot.

59

így megy kárba szegény napom, és nem nyugszik a vágyam: ó, falu csöndje! Mikor térek haza újra? Mikor lesz újra szabad könyvek közt, vagy szunnyadva, henyélve, boldogan, otthon, az élet gondját végre felednem? Ó, amikor föltálalják a babot s a salátát, házi szalonna meleg zsírjával hintve, kövéren! Ó, esték, pompás vacsorák, míg én s az enyéim Lárom előtt lakomázunk, és sok csacska cselédem bő maradékkal táplálom! Vendégeim isznak annyi pohárral, ahánnyal tetszik, bármely italból, nincs nálunk az ivásra bolond törvény: aki bírja, jó nagyokat hörpint, s mértékkel iszik, kinek így jobb. Megkezdődik a társalgás, nem nagy palotákról, sem hogy mint táncol Lepos - inkább azt feszegetjük csak, mi nekünk fontos, s amit el nem dönteni káros. Például, hogy pénz vagy erény, ami boldogít, és hogy érdekből vagy megbecsülésből lesz-e barátság, hogy mi a jónak a lényege, és jók közt mi a legjobb. Ily társalgás közt mond Cervius olykor el egy-egy régi regét. Ha Arellus dús kincsét irigyebié bárki, de annak gondjaival nem számol, eképpen szól: „Egykor, mondják, a mezőn egy egérke fogadta csöppnyi zugában városból jött régi barátját. Szűkösen élt, amivel bírt, szépen megtakarítva, ám vendégek iránt nagylelkű volt. Röviden hát: nem sajnálta se borsóját, se hegyesszemü zabját, szájában hordott szőlőt és háj-maradékot, változatos lakomával akart kedvezni a vendég étvágyának. Amaz kényeske fogával alig hogy érintett valamit, mig a gazda ledűlve a szalmán konkolyt s gazt rágcsált, minden jót csak neki hagyva.

260

Végül a városi szólt: „Mi öröm van benne, barátom, ily meredek s erdős begy hátán élni szegényen ? Nem kívánod az erdőket városra cserélni ? Rajta, barátom, higgy nekem, indulj! Mert e világon senki a földlakók közt nem menekül meg a sorstól, és a halál kicsit és nagyot egyként elvisz. Ezért hát, míg tudsz, édesem, élj csak boldogan és örömök közt. S el ne felejtsd: mily kurta a lét." Meggyőzve e szókkal végre a rétilakót, az vígan eredt ki lakából. Mentek az úton ketten, hogy vacsoráig a város nagy falait megjárhassák. Most ért fel az éj az ég közepére, mikor lábuk gazdag palotába lépett, hol bíbor bársonyszőnyeg ragyogott, szép dús elefántcsontból faragott nyoszolyák tetején, s hol gazdag lagzi után tele voltak a nagy kosarak még jó maradékokkal. Miután bársony takaróra tette vidéki barátját, futkos a városi gazda, jól nekigyürkőzik, s ételt ételre cipel be. És mint szolga a gazdának, mielőtt odaadja, sorra megízlel előbb mindent, mit a másik elé tesz. Az vígan heverészve örül sorsfordulatának és minden jónak, mint vidám cimbora. És most feltárulnak az ajtószárnyak, szörnyű robajjal, s ők felugornak a fekhelyről, futkosnak ijedten, s féltükben majd meghalnak, míg reng a magas ház szörnyű molossus ebek csaholásától. A vidéki most: „Nem kell ilyen élet! - szól élj boldogan! Engem erdőm s biztos odúm boldoggá tesz, ha szerény is."

261

II/7 RABSZOLGA AZ U R Á R Ó L

/A decemberi Saturnaliák ünnepén a rabszolgák megmondhatták véleményüket urukról/

„Már rég várakozom, hű hived, s szólni szeretnék, csak félek.. ." „Davus, te?" „Igen, Davus, szerető, jó rabszolgád, aki hű hozzád, és még sok időkig vágyakozik szolgálni neked. . ." „No, decemberi ünnep van, s ha apáink már igy hagyták meg, 11a beszélj csak." „Vannak, akik vigan vétkeznek, eszükbe se jut tán hogy vesztükbe rohannak. Más sodródik, a jóra vágyódván, de a rossz nyeli őket el, igy ama Priscus: még ma talán tiz gyűrűt hord, holnapra egyet sem, szertelen életet él, óránként váltja ruháit, nagy palotájából le-leszáll oly rusnya gödörbe, hóimét még egy jobb szabados sem jönne ki becsben. S hol buja szoknyavadász Rómában, hol meg Athénban bölcselkedne. Akár Vortumnus, váltja alakját. Bezzeg a léha Volaneriust fene csuz ha kinozza, felfogad egy valakit napi dijért, hogy vigye-hordja, még a pohárba is az veti néha helyette a kockát. S persze, minél megrögzöttebb egy férfi a bűnben, annál becstelenebb züllésében s nyomorultabb, mert ma lazább, holnap feszesebb gyeplő töri, gyötri." „Megmondod menten, te gazember, hogy kire célzói ily piszokul?" „Rád!" „Mit? Nyavalyás!" „Dicséred az ősök erkölcsét, jó sorsát? Nos, ha egy isten a sokból most ideszólua, hogy élj hát tisztán - megfutamodnál, vagy mert mást érzel - s mást hirdetsz szép szavaiddal,

262

vagy mert nincsen erőd, hogy tedd is, amit csak a szád szól, s nem bírod lábad kicibálni a sűrű mocsárból. Rómában faluról álmodsz, falun ülve a várost dicséred föl a csillagokig. Nem hívnak ebédre? Hát dicséred az otthoni sóskát, mintha bilincsben sem vonszolhatnának el, és szólsz: így legalább nem kell italozni. De szólna akár egy szót az a híres Maecenas, futnál, még éjszaka is, ha a hold süt. »Ejnye no, hoztok már olajat? Ki fut érte?« - kiáltasz, míg mellőled a léhűtők savanyún cihelődnek. •Jól van, jól, szolgám, hát nem tagadom, lakomázni elmegyek, étvágyam kitűnő, szimatom sose csal meg, jó - ha te ezt akarod csak hallani zülleni szoktam. Mért, tekiilömb vagy tán? Még hitványabb, mivel engem becsmérelsz, s te se vágyj obb, csak szidsz, cifra szavakkal. Nincs ugyanennyi hibád? «De te úrvagy,légy okosabb, mint én, akit ötszáz drachmáért vettél! Mit ijesztgetsz villámló szemeiddel? Mit hadonászol, üvöltesz? Nem mondok mást, csak Crispinus bölcs tanítását. Téged a más felesége igéz, Davust az örömlány. Hát melyikünk méltóbb fenyítésre? Ha engem a vágyam űz, fényes mécsnél elkaphatok egy buja cédát, kit virgonc vesszőm bökdöshet, szívesen állja, és ki az ellankadt csődört ingerli farával, nem hoz hírbe, nem is kell aggódnom, hogy utánam szebb, fiatal fiu, vagy több pénzű férfiú vár rá. JÉs te? Lovaggyűrűd s szép díszeid elhajigálod, rangos köntösöd elhányod, s bíró aki voltál, ocsmány szolga vagy, illatozó fürtöd letakarva szolgaruhában, nem vagy szolga talán? Ha elindulsz, félelmedtől, vagy vágyadtól reszket a tested? Nem könnyebb gladiátorként esküdni halálra,

263

állni vasat s vesszőt, mint ládában kuporogni, melybe a szolgaleány csuk, tudva az asszonya bűnét, s összehúzott térded fejedet veri? Es ha kisülne titkotok, akkor a férj mindkettőtökre lesújthat? S főleg a csábítón állhat bosszút? Hisz a hölgyön nem volt álruha, s otthonról ki se tette a lábát. Férjét féli! Veled, szeretővel mit se törődik. És belemégy, jól tudva, hogy egy bősz férj lesi lépted, és a kezében van jóhíred, sőt meg is ölhet. Jó, ma megúsztad. Tán ezután majd félted a bőröd? Á, dehogy! Újra begeijedsz s elkap a vágy s a mehetnék, s új szégyen... Jaj, százszorosan vagy szolga! A szarvas hogyha a csapdából kikerült, nem tér oda vissza! Nem vagy nőcsábász, azt mondod? Herculesünkre, én se vagyok tolvaj, de ezüstöd messze kerülöm, jobb ovakodni; a megzabolázott vágy ki ne törjön! Nékem uram vagy - s hány mindennek rabja, bolondja! Még az a három-négy botütés sem jut neked, úrnak, mely, te szegény nyomorult, nyavalyádból felszabadíthat. S még azt is gondold meg jól : aki rabnak a rabja, bárha vicárius az, vagy más neve van, ha beszéltek róla, mi vagy te nekem? Rabtársam, vagy kicsodám vagy? Rajtam uralkodhatsz, másoknak várva parancsát. S rángatnak, te szegény, mint dróton holmi fabábút. Hát ki szabad? Csak a bölcs, aki úr tud lenni magán is, kit se nyomor, se halál, se bilincs soha meg nem ijeszthet, vágyain úr, ki erős megvetni a címet, a rangot, ő, aki teljes egész, ki tökéletes, ép, igaz ember, kit külső akadály meg nem torpanthat az útján, ő, kit a sors nem bír leteperni. No hát ily erények vannak-e benned, mondd? Öt ezüstért nyaggat az asszony, add oda, már ki is űz, kapuján kihajít, vizet önt rád,

264

később újra üzen, hív vissza. Ez átkos igából húzd ki nyakad! Szólsz: »Ujra szabad vagyok!« -

Á, dehogyis vagy! Gyötri a lelked e nem-szelid úr, keserű a hatalma, majd eldőlsz, de az ösztöke nem hagy, s mész akaratlan. Pausias egy-egy képe előtt ha csodálva megállasz, nem vétesz jobban, mint én, Fulvust, Rutubát ha bámulom és Pacideianust, s meghajtom a térdem, látva a harcaikat megfestve vörös s feketével, mintha valóságos csata volna, lesújt ez, az állja, szinte zörög vasuk... »En mi vagyok? tunya semmire kellő, míg te finom lélek, nagy műértő« - ez a hírünk. Mért vagyok én torkos, ha kalács jó illata csábít? Tán a te nagy lelked nem kér a finom falatokból ? Mért vagyok én bűnös, ha hasam követem ? Csak azért, mert hátam bánja! Te büntetlen kapkodsz csemegékért, én olyan ételeket nem eszem, mik sokba kerülnek. Majd még megkeserednek a bő vacsorák, te is érzed, lábad megroggyan, bűnös tested nem akarja vinni tovább. . . Ha lopott vakarót szőlőre cserél a szolgafiú éjjel, nagy vétek az? És, ki a földjén ad túl, hogy teljék lakomákra? Hiszen te egy órát nem bírsz lenni magad, nem használod ki a csöndet, önmagadat kerülöd, mint züllött, kósza csavargó, majd borral, majd alvással tovaűzve a gondot, ámde hiába: sötét társad megy utánad örökké. . ." „Ejnye, hol egy nagy kő?" „Minek?"„Ej, hova tettem az íjam ?" „Meghibbant ez az úr, vagy verset köl t . . . " „Ha nem iszkolsz, nyolc rabszolgám közt kizavarlak a földre kapálni!"

2 6 5

11/ 8

BALESET A LAKOMÁN

/Mit ettek a nagyurak?/

„Hogy tetszett gazdag Nasidienus lakomája? Mert amikor tegnap meg akarlak hívni magamhoz, hallom: mér déltől ott dőzsölsz." - „Annyira tetszett, jobb dolgom sose volt." - „Mondd el, ha nem untat: a korgó gyomrokat elsőként milyen ínyencség csitította?" -„Lucanus kan volt legelőbb; lágy szélben esett el, mint vendéglátónk maga mondta. Körül pici csípős retkek, répa, saláta, mi lomha gyomornak üdítő, volt murok és halié s borseprő Cos italából. Mindezzel megbirkóztunk, majd egy fiu bíbor ronggyal tisztította a dús asztalt, mig a társa mindent összeszedett, ami ott még szerte hevert, és bosszanthatta a vendéget. Mint Attica szüze hordva Ceres szent dolgait, úgy jön barna Hydaspes caecubus óborral, s Alcon szín chiosit ad fel. Szól most gazdánk: »Maecenas, ha talán szivesebben innál albai bort, szólj csak. De falernusim is van!«" „Ó, nyomorúságos gazdaság! Tudni szeretném, Fundanus, kikkel voltál boldog lakomázni?" -„Én heverésztem fent, Viscus Thurinus a párom. Lent, ha igaz, Varius meg Servilius Balatróval Vibidius: Maecenas hozta kíséretül őket. Nomentanus a gazda fölött s lent Porcius: azzal kelt nevetést, hogy egész süteményt bekap egy harapásra. Nomentanus meg, ha figyelmünket kikerülné bármi, az ujjával mutogatja. Mivelhogy e népség,

266

egyszóval mi, halat, madarat s kagylót eszegettünk, mindnek az íze olyan rendkívüli volt s fura. Akkor tűnt nekem ez föl, hogy megkínált engem a passer s rhombus tengeri hal sosemismert ízü húsával. Majd kiokított, hogy ha fogyó holdnál szüreteljük, akkor a mézalmák pirosabbak. - Mért, mi a titka ? Kérdezd őt. Most így szólt Vibidius Balatrónak: »Hogyha csúnyán nem iszunk, boszulatlan lesz a halálunk!* S bővebb serlegeket kért. Sápadtság borította gazdánk képét, mert nem félt úgy semmi egyébtől, mint a konok borivóktól, tán mert nyelvük epésebb, tán mert elzsibbasztja az égő bor finom ínyük. Telt kancsókat ürít allifanus poharába Vibidius, Balatro s velük együtt mind. Az alattunk fekvő vendégek nem tettek kárt a borokban. Úszó rákok közt angolnát hoznak a tálon, jól kiterítve. » Hasas volt épp, amikor kihalászták« -mondja a gazda. - »Ha ikrázott, elromlik a húsa. És így készítettük a mártást: tiszta olaj, mit elsőnek sajtolt ki venafrumi prés; az ibér bal j ó leve és ötödéves, tengeren inneni színbor, míg főzik (megfőve a chiosi bor, s nem egyéb, j ó hozzá), bors (ecetes, melytől methymnai szőlő megsavanyodna). Magam főzettem együtt legelőször mustár-káposztát keserű örvénygyökerekkel, Curtillus meg tengeri sünt főzet bele, minthogy jobb az a hallénél, mit a tengeri béka bocsát ki.« Ekkor a fölfeszitett kárpit roppant zuhanással éppen a tálra zuhant, s oly sok port vert föl, amennyit nem szór szét Aquilo se talán Campania síkján. Jól megijedtünk, majd látván, hogy semmi veszély nincs, bátor kedvünk is megtér. Rufus leborulva

267

úgy sír, mintha kicsiny fia volna halott. Hova lesz, ha bölcs Nomentanus nem vigasztalja barátját: »Hej, Fortuna, mely égilakó büntet szigorúbban minket, mint te? Csak annak örülsz, ha a földilakókból gúnyt űzől!« Varius remegett a kaján kacagástól zsebkendője mögött. Balatro, orrát húzogatva így szólt:» Már ez az élet. Ezért nem fogsz soha kapni fáradságaidért méltó nagyságú jutalmat. Nem kínlódtál, mondd, sok gondban főve azért, hogy illően láss vendégül, s égett kenyeret, vagy rosszul fűszerezett mártást ne együnk, hogy a szolgád öltözzék csinosan mind, és haja rendesen álljon? Add hozzá az ilyen dolgot, ha lepuffan a kárpit, mint most, vagy megbotlik a szolga, s elejti a tálat! Csakhogy a gazda tehetségét, mint hadvezetőkét, éppen a rossz viszonyok bontják ki, a jók meg elássák.« Nasidienus ezekre eképp szólt: »Adja meg isten, bármit kérsz, mert hű vendég, s jó férfiú vagy te!« S kéri sarúit. Közben már minden kerevetről hallani, mint suttog mindünk, szomszédja fülébe." -„Kár, hogy nem láthattam e j ó cirkuszt! De ha volt még más mókás dolog is, mondd el mind." - „Vibidius még kérdi a szolgáktól, hogy tán eltört a palack is, mert bár kért, nem kap poharat. S mialatt kieszelt víg dolgokon évődünk, Balatróval az oldaladon, j ó Nasidienusom, újra belépsz, de az arcod egészen más, mint ki a sorsot akarja legyőzni. Utánad a szolgák, nagy tálon hoznak daruhúst szeletekre metélve, sóval j ó bőven meghintve, a liszt se hiányzik róla. Fehér hízott liba máját zsír s füge mellett, nyúl mellét külön, így sokkal jobb, mint ha az ember

268

combbal együtt eszi, és látjuk, hogy sorra letesznek pörkölt mellű rigót s vele sült gerlét fara nélkül, ínyenc dolgok ezek, csak mért magyaráz szakadatlan róluk a gazda? Ezért bosszúból mind kiszökünk és mit sem eszünk, minthogyha Canidia Afrika-béli kígyónál gonoszabb mérget fújt volna reájuk."

EPISTULÁK

ELSŐ K Ö N Y V

i / x MAECENAS H O Z

/Az idős költő elfordul a költészettől, s aggódva figyeli kortársai tévelygéseit/

Maecenas, első s legutolsó énekem áldott hőse, te kérded, hogy, ki megértem már a fakardra, mért lépek föl még mindég ama régi porondra, hisz már nem vagyok ép, sem erős... Veianus a fegyvert Hercules ajtójára akasztva, vidékre vonult el, únva a népes arénában könyörögni kegyelmet. Mintha fülembe ilyen hang csengene: „Mondd, mit akarsz még ? Fogd ki poroszka gebéd, mert fölbukfencezel egyszer, páráját kilehellve kidől, s téged kikacagnak.' Elhagyom íme a versírást, s minden hiúságot. Teljes erőmből azt kutatom, mi a jó, mi az illő; nem-múló kincset gyűjtök, késői koromra. És ha te azt kérded: ki vezet majd, mely jeles elme; halld: szabadon haladok, nem hajlok senki szavára. Szél ha sodorja hajóm, kikötök, s megszállok akárhol. Most a közélet igéz, annak hullámai visznek, és az erény szigorú csatlósa vagyok s igaz őre; majd az Aristippust követőkhöz visszalopódzom és az örömnek csak víg híve leszek, sose rabja. Mint amilyen hosszú a vak éj annak, ki hiába

273

várja babáját, s mint aratóknak hosszú a nappal, mint a szülők pórázán tartva fiúnak az élet, én is olyan lassan, kelletlen töltöm időm, ha már sem célt, se reményt nem nyújt, hogy hasznosan éljek és tegyem azt, ami jó gazdagnak, s kell a szegénynek, mit meg nem tévén ártok fiatalnak, öregnek. Ily elv légyen már vigaszom s vezetőm, amig élek. Gyengül a látásod, Lynceussal nem vetekedhetsz? Mégis gyógyírral kezeled szemeid, ha csipásak. Izmaid ernyedtek, Glycónon győzni sosem fogsz? Mégis véded a tagjaidat, le ne döntsön a köszvény. Ennyire vitted hát, nem többre. Megállj a határnál! Éget a fösvénység, nyomorult? Még többre törekszel? Lelsz rá bűvös igét, mely megkönnyíti a kínod, s nagy nyavalyád nehezétől van mód megszabadulnod. Vagy kebled dicsvágy pöffeszti? Varázsige van rá, mit ha a szent könyvből háromszor idézel, elég is. Légy bár nagyharagú, buja, lusta, irigy, vagy iszákos, nincs olyan elvetemült, aki megszelídülni ne bírna, hogyha a művelt ész szavait felfogja fülével. Az, ki kerüli a bűnt, erkölcsös. Bölcs, ki belátja, hogy buta. Látod-e, mily gondok gördülnek utadba, hogyha - amit legfőbb bajnak gondolsz - a kudarcot és a szegénységet ravaszul kikerülni kívánod. India távoli bár, oda futsz, hogy eladjad az árúd, sziklákon, tűzön-vízen át menekülsz a nyomortól. Mért nem okulsz az igaz szón? mért nem bízol a bölcsben? Megtanit ő megverni hiú célt, ostoba vágyat. Mert hány utcai birkózó, faluszéli csavargó van, ki Olympia dús koszorúját el ne fogadná, hogyha reménye lehet, hogy övé lesz a bajnoki pálma? Jó az ezüst, mégjobb az arany, s ennél az erény jobb . . .

2 7 4

„Hej, polgárok, polgárok! Pénzt gyűjtsetek, aztán jöjjön majd az erény!" - zeng Janus temploma táján, mint leckét, fújják ifjak s öregek szakadatlan, vállukon ott lóg szerszámuk, vagy az iskolatáska. Bátor vagy ? Tisztes ? Ékes-szóló ? Szavad-álló ? Eh! Négyszázezerért jár itt mifelénk a lovagság! Játszadozó gyerekek mondják: „ ő lesz a királyunk, mert mindenben igazságos." Lám, védi a jellem ércfala azt, kit bűntudat és vétek sose sápaszt. Nos hát, Rosciusuuk törvénye külömb, vagy a kölykök kórusa, mely csak a legjobbat választja vezérnek? (Mit Curius szintúgy zengett, s nagy lelkű Camillus?) Annak higgy, ki „Vagyont gyűjts, mást ne! Vagyont!

- süvit egyre, -jó úton, ha lehet, de ha nem, hát bármilyen áron, s akkor a színházban legelői ríhatsz Pupiusnak!" Vagy pedig abban bízz, aki int: sose bízd magad el, hogy jó s szabad ember légy, aki bátran néz a jövőbe. Én, ha a római nép megkérdene tán, hogyan is van, hogy sétáló csarnokait járom, de szivemben nem követem s kerülöm, mit erénynek s bűnnek itél ő, azt felelem, mit rég a ravaszdi felelt az oroszlán kérdésére. „Ezer nyom van befelé, de ki egy sincs..." Százfejü szörny ez a nép: melyikük méltóbb követésre? Van, ki a köz vagyonából él, más meg hízelegve almát vesz, csemegét, vén, özvegy nőkre vadászik, s megkaparintva egy ily öreget, vagyonát elörökli. Más rejtett uzsorával tesz szert ritka vagyonra. Az szent: más és más erkölcsű e számtalan ember. Egy órát sem időz egy helybe, kit űz a szeszélye. „Baiae partjainál nincs szebb tájék a világon!" szól a nagyúr. „Nyaralót ide!" - Hallja a tenger örömmel,

275

s víg az öböl. . . De ha holnap más ju t a gazda eszébe, más a parancs: „Ácsok! Reggel Teanumba megyünk mind, szerszámostul!" A házában már készen a nászágy? így szól: „Szebb a legényélet, nem kell nekem asszony." Nincs nászágy? így szól: „Csak jobb annak, ki családos." Nem kötözöd le te Proteust, mind új s új alakot vált. Jobb a szegény? Ne nevettess! Az vált szinte naponta otthont, fekhelyet és fürdőt, borbélyt, s kicsi bérelt bárkáján éppúgy hány, mint a nagyúr a sajátján. Hogyha a rossz borbély a hajam ferdére nyiszálta, nemde nevetsz? Ha kopott ing lóg ki az új tunicámból, vagy ha tógám kajlán lóg, nemde nevetsz ? De ha egyszer elmém ferde, szavam piszkos, ha a vélekedésem kajla, ha ellene mond mai lényem a tegnapinak, ha megveti, mit nemrég még tisztelt, s visszakívánja mit kidobott, rendszertelen él, hánykódik esetlen, dönt s épít, ami négyszögű, göbölyünek kerekíti?... Azt hiszed, elmebeteg vagyok, őrjöngök, mosolyod sincs, orvos nélkül nem lehetek, gyám nélkül ugyancsak? Gyámokat emlitsz, mert minden javaimra vigyázol. Korholsz, mert körmét nem vágta elég egyenesre, bár másképpen imád, s felnéz rád régi barátod? Hidd el - a bölcsnél csak Jupiter maga főbb: szabad, ékes, jómódú, tisztelt, a királyok közt a király ő, s főleg - egészséges, hacsak el nem kapja a nátha.

276

11* LOLLIUSHOZ

/Többre ne törj, ha nyugodt élethez elég vagyonos vagy!/

Míg te a nagy költőt, ki a trójai háborút írta, Rómában szavalod, Praenestében magam újra olvastam. Mi a szép? mi a csúf? mi a hasznos? a káros? Crantor s Chrysippus sem mondja ki nála különbül. Mért mondom? Hallgasd meg, Lollius ezt, ha időd van. Ő elmondja: Paris könnyelmű szerelme miképpen vitte görög népét barbárral háborúságba, s hogy fortyantak fel buta népek, vad fejedelmek. Sürgeti Antenor: Helenét haza kellene vinni. Hát Paris? őt rá nem vehetik, hogy örömtelen éljen s kormányozzon. A bölcs Nestor buzgón igyekezve békiti Pelidest, s Atridest is, de hiába: ez szerelemtől szenved, s mindkettő a haragtól. És ha király őrjöng, egy egész nép látja a kárát. Forrongás, ármány, gyűlölség és konok önkény Trója falán belül és kívül sok kín okozója. Ellenben, mi a bölcsesség, mi a hősök erénye, j ó példát állítva elénk, dicséri Ulixest, Trója legyőzőjét, számos várost aki látott és sokféle szokást, erkölcsöt, járva a tengert, míg bajtársaival haza tartott, sok keserűség közt, mélységes mély hullámokkal hadakozva. Olvastál a szirén-dalról, s Circé italáról, mit ha mohón s botorul felhajt, mint társai tették, szívtelen és ádáz nőt szolgált volna halálig,

277

mint hitvány kutya, vagy disznó a sűrű pocsolyában. Mink, tucatemberek, arra vagyunk csak jók, hogy a termést felfaljuk, mint Penelopé sok léha lovagja, s mint a phaiax ifjak, kik csak sima bőrüket óvják, kik büszkék rá, hogy sosem ébrednek fel ebédig, s éjfélig lant peng a fülükbe, halasztva az álmot. Embert ölni sötét éjfélkor kel föl a rabló. Hát te miért nem tápászkodsz fel, menteni bőröd? Fekszel egészséges létedre? No várj, jön a vízkór, sétálsz majd eleget, ha ma nem kérsz már korareggel mécsest, könyvet, nincs célod, s nem hajt a tudásvágy. Majd ha babád megcsalt, elpárolog álmod a kíntól. Hogyha szemedbe megy egy porszem, kihalászod azonnal. Hát ha szivedbe kerül kórság, mért nem veted azt ki? Elszánás: fél tett! Okosan csak, vágj neki bátran! Kezdj hozzá! Aki mindent csak holnapra halaszt, úgy jár, mint az, ki a parton várta, hogy elfoly a sok víz, s még ma is ott ül, mert a folyó nem folyt el azóta. Tán pénz kell? Vagyonos feleség, aki majd fiukat szül? Erdőt irtatnál ki, hogy azt feltörjed ekével? Többre ne törj, ha nyugodt élethez elég vagyonod van. Sem ház, sem birtok, se rakás ércpénz, se aranykincs meg nem könnyebbít, ha a tested lázak emésztik, s lelked félelmek. Csak egészséged ne veszítsd el, hogy jól gazdálkodj örökölt s szerzett javaiddal. Kincs-vágyó s féltő úgy élvezi csak vagyonát, nagy házát, mint vak a festményt, mint köszvényes a táncot, vagy szépen szóló citerát, aki megsüketült már. Megsavanyul minden, ha nem öntöd tiszta edénybe. Vesd meg az élvezetet, nincs haszna, ha bánat az ára. Szűkösen él a fukar. Vágyadnak mérd ki határát. Csonttá fogy, ki irigy, ha a szomszéd hája növekszik.

278

Fáj az irigység, fáj, a sicul zsarnok sem eszelt ki kínzóbb gyötrelmet. Ki dühét nem fékezi, késve bánja, mit elkövetett, hallgatva vad indulatára bosszút állva vakon, méltatlan gyűlöletében. Őrület ám a harag, mérsékeld, mert ha nem, akkor ő lesz rajtad az úr. Fékezd meg! Kurtavasat rá! Míg a csikó nyaka hajlik még, betörésre igen jó, úgy viszi majd lovasát, kezesen. S a vadászkutya otthon szarvasbőrre ugat, mi kitömve az udvaron ott ál, aztán űz élő vadat. Ifjan, tiszta szivedbe még ma fogadd be a bölcs tanítást, ma keresd föl a mestert. Őrzi az új korsó annak zamatát, mit először tettél abba. Ha hátramaradsz, nem várakozom rád, és ha előre rohansz, nem törtetek én biz utánad.

1 / 3

JULI US F L O R U S H O Z

/Augusztus császár fia, Tiberius Claudius Nero fiatal hadvezér kíséretéhez tartozott

J. F., kihez e levél szól/

Julius Florus! Mely tájékán a világnak küzd most Claudius, Augustus fogadott fia ? Mért nem jöttök? Thracia és a havas Hebrus nem ereszt el? Útatok állja a víz, mi a szomszéd tornyok alatt zúg? Vagy tán Ázsia pompázó hegye-völgye nem enged ? Mondd: mire készül most az a sok dalos ? Egyre tűnődöm.. . És ki lesz Augustus diadalmainak dalolója?

279

Háborút és békét ki kiált el a messzi jövőnek? Tán Titius? kit egész Rómánk vár, s róla beszélnek, mert bátran merített nagy Pindaros ős patakából, elfordulva saját tavainktól és kutainktól: hogy van? gondol ránk e poéta, ki római lantján thébai dallamokat penget, ha a Múzsa segéli, vagy tragikus műben, tombolva, dagályosan ágál? Es hogy van Celsus (kit féltvén annyiszor intek: járja saját útját, s igyekezzék messzi kerülni minden irást, mit Apollo gyűjt a Palatínuson fent, mert lecsap egyszer a szárnyas had, kiki kérve a tollát, s jól kikacagja a csókafiat, ki lopott díszeket hord, s megkoppasztja a tolvajt). Hát te magad, mibe fogtál? Mely szirmokra röpülsz, szorgos méh? Szellemed ékét még nem nőtte be dudva, bozót, fényét kifakítva; s még perhez csiszolod nyelved, vagy csip-csup ügyekben adva tanácsot, buzgólkodsz, vagy szép dalokat költsz. -Néked jár a borostyán! Hát még hogyha a sok gond józanító zuhanyát kikerülvén, felszabadulnál, s merre a mennyei bölcsesség vezet, arra haladnál! Ily tudományra tegyünk szert, apraja-nagyja, ne késsünk, hogyha hazánk, népünk, s mi magunk üdvére törekszünk. Azt is meg kell még írnod, ki ne hagyd a levélből, hogy Munatius és te, megenyhülvén, ahogy illik, békén vagytok-e már, s ama seb behegedt-e, vagy éget? Forró vérűek vagytok, ti kemény-nyaku fajta; azt sem tudva, miért, marakodtok.. . Bárhol is élvén testvér testvérrel ne szakítsa el ős kötelékét! Nő a tinó már, azt öletem le, amint hazajöttök!

280

1 / 4

ALBIUS T I B U L L U S H O Z

/A. T . költőt bánatában vigasztalja Horatius/

Albius, ó, gyalogos múzsám értőn ki Ítéled, hadd tudjam: hogyan élsz, mit művelsz messzi Pedumban ? írsz, hogy a pármai Cassust is lepipálja a műved? Balzsamos erdőkben kószálsz, hol senki se láthat, j ó s bölcs férfiúhoz méltó gondokba merülve? Néked az ég szép testet adott, s szép lelket is abba, néked az ég jómódot adott, s hogy tudj vele élni. Még a dadád sem kérhet jobb sorsot neked annál, mint hogy bölcs légy, s tudd kifejezni is azt, amit érzel, gazdag légy, s ne beteg, neved áldják, senki se bántson, tiszta legyen házad tája, s pénzed ki ne fogyjon! Annyi remény s gond közt, félelmek s indulatok közt mindig hidd, hogy utolsó már ez a fölragyogó fény: minden nem-várt perc gyönyörűbb, mint az, mit akartak. És ha nevetni akarsz, nézz rám, hájasra, kopaszra: már Epicurus csűrhéjét gyarapítja barátod!

281

1 / 5

T O R Q Ü A T U S H O Z

/meghívás vacsorára/

Hogyha leülsz szívesen lócámra, mit Archias ácsolt s egyszerű tálcámról nem röstellsz enni salátát, akkor, Torquatus, várlak házamba ma este. Kapsz bort - Taurus másodszor lett konzul az évben, hogy (Minturnae s Petrinum táján) szüreteltük. -Jobbat ihatnál? Hozz jobbat! Ha nem - érd be ilyennel. Várlak, csillog a tűzhelyem és szép tiszta a házam. Hagyd el gondjaidat, pénzért, vagyonért a tolongást, Moschus csip-csup ügyét; holnap születésnapot ül nagy Caesar; alhatsz majd eleget, pereid szünetében. Éj van, nyári, szelíd, töltsük kömiyű csevegéssel. Mondd, mire jó a vagyon, ha nem élhetsz véle örömmel? Pénzsóvár örökös les rá: tán érte kuporgatsz? Ó, te bolond! N o igyunk, és szórjuk szét a virágot. Mit bánom, ha ezért könnyelműnek hisz a köznép! Mert mire képes e mámor? fényt dérit arra, mi rejtett, teljesít óhajtást, buzdítja csatázni a gyávát, gondoktól szabadít meg, művészetre tanítgat. Serlegből ki ivott, nem lesz tán szépszavu szónok? Bajt, nyomorúságot tán nem feled el, ki becsípett? Mindent megtettem, hogy a vendéget ne zavarja sem poros ágyterítő, sem gyűrött asztali kendő, és orrát ne facsarja mosatlan kanna, se csésze, inkább tükrözzék arcod; s körülötted a többi vendég mind hű cimbora, egy se fecseg ki, ha elmégy, méltó társak mind . . . Butrát és Septiciust is

282

hívtam, s még Sabinust, ha ugyan nincs máshova híva, s hagyja babája... Te is hozhatsz társat, de sokat ne, mert hol túl sok a nép, veritékszag bántja az orrot, í r j : hányan jöttök, s gyere, hagyd a csudába a munkát! Hogyha kliens vár, szökj ki a kiskapun, észre se vesznek!

1/6

JÓTANÁCSOK

/Hogyan kell jól élni ?/

Semmin fenn ne akadj - az egyetlen mód lehet ez, mely boldoggá tud tenni, Numicius, és meg is őriz annak. Van, ki a nap- s csillagjárást, a búcsúzó, váltakozó korokat meg nem rendülve vigyázza; mit gondolsz, földünk sok ajándékát, a vizeknek dús kincsét, mi a messzi arab s indus nyeresége, hát a sikert, a tömeg tapsát és más adományát hogy kell szemlélnünk: milyen érzéssel, milyen arccal ? Az, ki remeg, hogy veszt, egy dolgon csügg a ma még csak vágyakozóval: az aggodalom mindkettejük átka, mindkettőt váratlan kép rémíti előre. sír vagy örül, sóvárog vagy félt, egyre megy az, ha jobbat vagy rosszabbat lát, mint volt a reménye, mert a szemét egy pontra szegezve, alél esze, teste, bölcs buta lesz, az igazságos meg igaztalan akkor, hogyha túlontúl törtet - bár az erényre. Eredj most, nézd az ezüstöt, az ércet, az ó márványt, a pazar sok műremeket, Tyrus gyöngyös, bíborszínű selymét,

283

légy boldog, bogy százezrek hallják a beszéded; menj a piacra korán reggel, térj vissza csak este, hogy többet Mutus ne arasson az asszonya-hozta földjén, mint te: nem illene az, hogy ily egyszerű fickót kelljen irigyelned, legyen inkább ő az irigyed! Mindent, mit csak e föld rejt, fényre hoz egyszer az élet, s elrejt és betemet minden ragyogást. Ha ma ismer téged a Pantheon, és feltűnsz még Appius útján, mégis menned kell, hova Ancus tért s Numa hajdan. Fáj a tüdőd, a veséd? Szúró, kínzó nyavalyád van? Rajta, keress gyógyszert! Vágysz jól élni? (S ki ne vágyna Hogyha csupán az erény adhatja meg ezt, gyakorold hát, dobd el erős akarattal az élvezetet. Vagy üres szó tán az erény neked, és tüzelőfa a szent liget? Akkor fuss elsőnek a révbe, az üzleteid ne veszítsd el messze Kis-Ázsia két tengerpartján. Kerekítsd a pénzed ezerre, tovább s harmadszor, amíg kereken nem lesz négy teljes ezer. Pénz-úrnőd hoz feleséget is, hozománnyal persze, hitelt és jóakarókat, rangot, báj t . . . Suadela, Venus csinosítja a pénzest. Él egy messzi király, nincs pénze, de udvara népes; róla ne végy példát. Mondják, Lucullus a színház kérésére, hogy adna-e vagy száz harci köpenyt, így szólt: „Hogy tudnék annyit? Majd keresek, s ami lesz, el-küldöm." Csakhamar írja: talált ötezer hadi öltönyt, egy részét vagy akár mindet vihetik, ha akarják. Hitvány ház, hol semmi fölösleg nincs, hogy a gazdát véle becsaphassák, és hasznot lásson a tolvaj. Hogyha tehát boldoggá pénz tehet, és meg is őriz, azt hajszolni az első légy, felhagyni utolsó. Ám ha szerencséssé a tekintély, rang tehet, akkor rajta, vegyünk szolgát, ki az utcán balkarodon bök,

284

súgja a főbb neveket, hogy, majd felbukva, kezet nyújtsd át a sűrű tömegen: „ ím itt a tribus Fabiában, az pedig ott a Velinában befolyásos, akárkit konzullá tesz, vagy kitaszít a curulisi székből." Mondd csak: „Atyám! Bátyám!" - ki milyen korú

légy rokonukká! Hogyha evés tesz boldoggá - reggel van, eredjünk, merre a torkunk visz, horgászni, vadászni, ahogy rég Gargilius, ki korán reggel hálós, gerelyes, nagy szolgahadát átküldte a néppel telt forumon, majd este, a bámész nép szeme láttán, vissza egy öszvér vitte a (pénzen vett) vadkant. Méltatlan a tisztes polgárjogra, dagadt hassal, jóllakva fürödjünk, illik vagy nem: Ulyxesnek hitvány vizi népe, kiknek az eltiltott gyönyör elsőbb volt a hazánál. Hogyha valót mond Mimnermus, hogy a csacska szerelmen kívül nincs boldogság, élj szerelemnek, örömnek. Ég veled! Élj. S ha netán jobbat tudsz, mondd nekem is meg őszintén. De ha nem, tartsd meg szavaim, velem együtt!

1 / 7

MAECENASHOZ

/Egy kis független nyugalmat kér a költő/

Öt napot ígértem, hazugul, falumon hogy időzöm. Elfut a nyár, és még nem tértem vissza. De hogyha engem egészségben, virulón vágysz látni, bocsásd meg, hogy kórtól félek; jobb, mint nyavalyásan utazni.

285

Maecenas, megyek én, fügeérésig maradok még, míg a heves hőség sírásókat gyarapít csak, míg az apák meg anyák gyerekükre remegve vigyáznak, míg törvényszéken megy a lázas munka, mivel hogy sok végrendeletet bontat fel sorra a járvány. És ha a tél beköszönt, havat ontva a messzi mezőkre, hű költőd közelebb megy a tengerhez, nyugalomban olvasgat: hozzád is megtér, drága barátom, majd ha a lenge Zephyr fii, és hazatérnek a fecskék. Nem, te nem úgy segítettél engem, mint a calaber gazda a vendéget kínálta: „Egyék, puha körte." „Már jóllaktam." „Egyék csak, amennyit akar!"

„Köszönöm, nem." „Akkor hát vigye el, megörülne a kisfia, lánya!" „Nos, vegye úgy, mint hogyha megettem volna a körtét." „Az se baj, úgyis a disznónak szántuk, vacsorára." Ostoba léhűtő ad olyat csak, amit maga megvet. Ily jótét: rossz mag, mely gazt, egyebet sohasem hoz. Jó s okos ember csak méltóra figyel, neki tesz jót . És a különbséget jól látja a pénz, meg a bab közt. Jóakaróm aki vagy, méltó leszek én a szivedre. Azt akarod, sose menjek el? Add hát vissza erőmet, domború mellkasomat, göndör, buja éjszinü fürtöm, hajdani lágy hangom, szépen csengő kacagásom, s hogy bor közt sírjak hűtlen, gyönyörű Cinarámért... Girhes rókakölyök gabonás hombárba bemászott, szűk résen, belakott, azután ment volna ki újra, csakhogy nem fért át, mert úgy telirakta pocakját. Ezt látván a menyét, szólt: „így sohasem szabadulsz ki, csak ha kerek pocakod lelohad, s girhes leszel ismét!" Visszaadok mindent, ha reám célozna e példa! Én nem irigylem a nép álmát, szárnyast falatozva.

286

Gazdag Arábia kincse se kell, csak e könnyű szabadság. Míg te szerénységem dicséred, Uramnak, Atyámnak mondlak téged, akár te is ott vagy s hallod, akár nem. Jól szólt Telemachus, sorsverte Ulixes utóda: „Nincs Ithacában elég legelő lovainknak, a síkon nincs a futásra elég tágasság, nincs buja, dús fű. Atrides, tartsd meg, hozzád illőbb ez ajándék." Lám, kicsinek kicsi kell: engem nem vonz csuda Rómánk, nem, csak a vén Tibur, s a beszédes csöndü Tarentum. Ügybuzgó, s dolgában erős, nagyhírű Philippus egyszer, dél körül épp munkájából haza tartva néha megáll, mert már koros, és fullad - panaszolja. Hát a fórum s a Carina között simára borotvált férfit lát meg, a borbélybolt ponyvája hüsében, nagy kényelmesen az késsel tisztítja a körmét. „Fuss, Demetrius" - és a fiú lesi már a parancsot. -„Fuss, kérdezd meg tőle: ki ő, és hol született, s hogy mily sorban, ki az apja; ha van patrónusa, azt is." Fut, s majd visszasiet: „Volteius Mena - meséli árverező, szolidan kereső, nincs bűne, a dolgát jól elvégzi, szeret sétálni, amit keres, abból él, hozzá illők a barátai, otthona rendes, munka után színházba megy, és versenyre is eljár." „Azt akarom, maga mondja nekem mindezt el. Eredj, és hívd meg ebédre." Elámul Mena, fülének alig hisz, csak bámul, hallgat. „Köszönöm, nem" - mondja ki végre. „Nem jön?" „Hát nem, a hitvány, tán nem tisztel eléggé, vagy túlságosan is." Másnap meglátja Philippus Volteiust, tunicás népség közt limlomot árul. Hát odalépve, előre köszön. Csak mentegetőzik Volteius, hogy a munka miatt nem tud szabadulni, és csak ezért nem tisztelgett még nála, s ezért nem

287

látta meg őt ma se.. . , Jó , nem sértődtem meg, azért ma nálam ebédelsz." „Hát, ha akarja. . ." „Tehát ma ebédre, három után várlak. Most menj, gyarapítsd a Vagyonkád." Jó. Jön ebédre, hadar tücsköt-bogarat, be nem áll a szája, amíg nem küldik aludni. Akár a halacska körbe kering a giliszta körül , jön Mena ezentúl; reggel tiszteleg, és hű asztaltárs. Falujába hívta Philippus, a nagy Latin Ünnepet ülni vidéken. Fönt a kocsin már áradozott, a szabinumi tájat dicsérvén, meg a j ó levegőt. Mosolyogja Philippus. (Tréfacsináló ő, gondolja, nem árt fölüdülni): hétszer ezer sestertius, ennyit ad ő ma Menának, s hétezret kölcsön, vegye meg csak e birtokot itten.. . Megveszi. Hogy ne kerülgessem, s az időd se raboljam, így lett kényes városiból kérges kezű gazda. Szántásról motyog, és szőlőt futtat fel a fára, hajtja magát, hogy még több pénzt lásson, s belevénül. Nyájait elhajtják, kecskéit a kór tizedelte, nem sikerült a vetés, hajszoltan az ökre kidőlt mind. Elkeseredve baján pattant paripára egy éjjel, és nyargalt egyenest a Philippus háza elébe. Nézi Philippus, ahogy porosan, nyíratlanul ott jön. „Látom, Volteius, túlhajszoltad magad" - így szól. „Ej, Polluxra, uram, nyomorultnak mondj, ne egyébnek, mert ez már a valódi nevem" - szól Mena, urának. -„Nemtőd, isteneid, s jobbod legyenek segítőim, esdekelek, szánj meg, add vissza a régi világom!" Azt, ki belátja: megúnt jó sorsát rosszra cserélte, térjen vissza, amíg nem késő, régi helyébe. Jó, ha saját mértékünkkel mérjük mimagunkat!

288

1 / 8

ALBINOVANUS C E L S U S H O Z

/Rossz napokban/

Mondd el Celsusnak, Múzsám, hogy sok siker érje, üdvözlöm, Nero új titkárát, segítőjét. Hogyhakiváncsi, hogy élek, mondd: sok szépet akartam, s nem sikerült élnem vígan s helyesen; nem azért, mert szőlőm jég elverte, s aszály megaszalta olajfám, vagy népes csordám legelőmön hull a ragálytól, csak - mert sem lelkem, sem testem nem viruló már, és oda sem figyelek, ha nekem gyógyszert javasolnak. Megsértem hű orvosomat, szidom azt, ki barátom: mért igyekeznek bosszantó tunyaságom elűzni. Azt, ami árt, követem, s kerülöm, mit jónak Ítélek. Rómában Tibur, Tiburban Róma a vágyam.. . Inkább őt kérdezd: hogy van?Megy-e már az a munka? Hogyha igent mond, örvendezz, és súgd a fülébe: „Úgy becsülünk téged mi, ahogy te a ritka szerencsét"

289

1 / 9

T I B E R I U S CLAUDIUS N É R Ó H O Z

/Ajánló levél/

Claudius, engem megkért Septimius, hogy ajánljam. Azt hiszi: sokra becsülsz engem, hallgatsz a szavamra. Kér, hogy dícséijem, hogy tedd próbára: valóban méltó lesz hozzád, házadhoz, büszke Nero, ki csak tisztesnek örülsz. Szólnom kell hát; a barátom, s azt gondolja, nekem csak egyet kell szólnom, elég az. Mentegetőztem, sok mindent mondtam, de hiába. Féltem: azt hiszi, hogy kicsinyítem csak befolyásom, s még önzőnek tart, ki barátján lusta segélni. Hát, hogy e még rosszabb vádat kikerüljem, akár egy nagyképű nemes úr, befolyásom latba vetem most. Szégyenlősségem lásd, félredobom, folyamodván, hogy társam befogadd. Meglátod: jó, igaz ember!

1/ 10

ARISTIUS F U S C U S H O Z

/Falusi élet/

Most város-szerető Fuscust üdvözlöm örömmel, én, a falut szerető, hisz nincs más semmi különbség köztünk, majdnem iker lelkünk, amit én tagadok, te szintén, és te ba mit helyeselsz, bólintok azonnal.

290

Mint két összeszokott, hű gerle, amíg te a fészket őrized, én turbékolván dicsérem a kedves zöld partú patakot, s a mohos köveket, meg a berket. Kérded: mért? Fejedelme vagyok földemnek; a várost mit te a csillagokig dicsérsz, vígan hagyom én ott. Mint a szökött papszolgának nem kell a kalács már, én sem kívánok mézes süteményt, ha kenyér van. Úgy rendelte a természet törvénye: ki házat épít, annak előbb a helyét kell hogy kikeresse. Tudsz-e helyet, mely áldottabb, mint egy falu tája? Szebb-e a tél valahol ? S hol leng lágyabban a szellő, míg az Oroszlán és Kutyacsillag fújja hevét ránk, szúrós nyíllal a Nap mert kettejükön sebet ejtett. Tudsz-e helyet, hol az álmot irigy gond el sose űzi ? Illatosabb, ragyogóbb Libya mozaikja a fűnél ? Jobb-e a víz, mely az ólomcső vezetékein átfolyt, mint amelyik lejtős partok közt, játszva csilingel? Fát ápolgattok márványszobrok közelében, áldva az ablakokat, miken át a mezőkre kiláttok? Özd vasvillával, de a természet bejön újra, lopva oson, de bejön, finnyásságod kinevetve. Az, ki nem ismeri fel: hogy sidoni bíbor, avagy csak rossz aquinumi zuzmó volt festéke e gyolcsnak, nem bambább, mint az, ki haszont s kárt összekeverve azt sem tudja: mi jó, mi nem az, mi hamis, mi valódi. Hogyha a jósorsod túlzottan sokra becsülöd, megsinyled, ha sorod megfordul. Túl ne becsülj hát semmit, mert pórul jársz. Élhetsz kis vityilóban jobban, mint a király, s annak szemes udvari népe. Ló meg szarvas együtt legelészett egykor a réten. Megverekedtek, a ló veszített, el is űzte a szarvas. Emberhez fordult az a ló, nem bánva a zablát.

291

Régi legyőzőjét el is űzte, de nem szabadul meg már lovasától és zablájától sohatöbbé. így, ki szabadságát gazdagságért odadobta, félve az ínségtől, rab lesz, vagyonának a rabja, nem szabadul meg, mert a szerény sorsot lebecsülte. Lám, akinek soha semmi se jó, az bő sarujában orrabukik, de ha szűket húz, elzsibbad a lába. Sorsoddal békélj meg, Aristius, élj vele bölcsen, s még engem se kimélj, ha harácsolnék, be nem érve azzal, amim van, s büntetlen mind többet akarnék. Rabszolgánk, vagy urunk az a pénz, amit összeszereztünk. Jobb az ökör, ha kötél végén megy, mint ha elénk ron t . . . írattam levelem Vacuna romos fala mellett, hol vígan volnék, egy bánt csak: hogy te hiányzol.

i / i i

BULLATIUSHOZ

/A világlátott férfiúhoz/

Hogy tetszett Chios? s Lesbos? Bullatius, ó mondd szép-e valóban Samos? s Croesus székhelye: Sardes? Híréhez mérten Colophon, vagy Zmyra kicsiny? nagy? Zöld mezeink, s a habos Tiberis nem szebbek-e mindnél? Tán szívesen laknál a nagy Attalus ősi tanyáján? Tán Lebedus vonz, mert únsz földön-vízen utazni? Hisz Lebedus halk hely, Gabii sem ilyen nyugodalmas, még Fidenae sem, szívesen mennék oda lakni, elhagyván mai társaimat, hírem se maradjon,

292

s partról nézném, hogy Neptunus rázza a tengert. . . Ám, aki záporban Capuából Róma felé tart, s lucskosan, ázottan bemegy egy kocsmába - örökre nem marad ott! Aki átfázott, s fürdőre, melegre vágyik, nem hiszi azt, hogy a lét értelme a kályha. És te, ha bősz Auster fölverte az Aegei tengert, végre kikötve, azért nem fogsz túladni hajódon. Míg jól élsz, úgy kell Rhodos és Mytiline neked, mint hőségben köpönyeg, s havazáskor a lenge kötőcske. Míg Fortuna reánk mosolyog, míg van lehetőség, Rómában zengjük: Samos is, Chios is, Rhodos is szép! így, ha egy istentől kapsz egy jó, kellemes órát, vedd hálás kézzel, sose mondj le az édes örömről, hadd mondhasd el majd, hogy j ó volt élni - akárhol! Mert csak a bölcsesség tud minden gondot elűzni, és nem a hely, hol a sík tengert bámultad a partról. Nem szívet, csak eget változtat a gyáva menekvő. Léha a vágy, ami űz: négyesfogaton s fahajóval futni a boldogság földjére.. . Ne fuss, hisz az itt van! Itt, vagy akár Ulubraeban: ahol békét lel a lelked!

I / 12 I C C I U S H O Z

/Egy jómódú panaszkodóhoz/

Azt, amit, Iccius, Agrippának a földje neked hoz, óvd, s jól gazdálkodj vele: Juppiter úr se fizethet ennél többet. Hát hallgass rám, és ne siránkozz,

293

mert nem nélkülöz az, ki ilyen kinccsel maga bánik. Hogyha a gyomrod jó, s nem fáj derekad, sem a lábad, még a királynak sincs jobb dolga, akármilyen úr is. Es, ha ilyen gazdag létedre szerény vagy, az étked gyönge saláta, gyökér, nincs baj, ha sosem pazarolsz, bár csőstül ontsa mesés aranyát Fortuna elébed, mert bölcs vagy, s nem változtathat meg soha semmi, s mert megvet minden hiúságot tiszta erényed. Ládd-e, Demokritus veteményét nyája tapossa, míg nagy lelke röpül, testetlen, fönt az egekben... S már te, a földijavak vágyának mély mocsarából szállva fel, azt kutatod: mi a lét törvénye, a titka, mily hatalom szab a tengernek partot, meg az évnek, mily törvény ad utat csillagnak, s honnan e törvény, mért borul árnyba a Hold, s ki parancsa, hogy újra kigyúljon, s ily ellentétek közt mégis hogy lehet összhang? Empedocles, vagy Stertinius nem háborodott-e? Nos, ha akár halat ölsz, vagy hagymát szelsz kenyeredhez, Pompeius Grosphust ne feledd el, bármire kér is, tedd szívesen; Grosphus nem téveszt meg soha senkit. Jó társakra találsz olcsón, ha segíted a jókat. S végül Rómáról mondok hírt, tudva: te várod: végre a cantaber Agrippát szolgálja, Nero meg Armenián győzött, s Caesar letiporta Phraatest, s térden igért hűséget a parthus; Copia úrnő telt szaruból zúdít aranyáldást Italiánkra!

294

1/ 13

ASELLA SZOLGALEGÉNYHEZ

/Aki Horatius könyvét elviszi Caesarhoz/

Mint ahogy elmondtam, mikor indultál, nem is egyszer, vidd el Caesarhoz lepecsételt könyvem, Asella. Hogyha egészséges, ha vidám lesz, majd ha bekéret, túlbuzgó segitőm, nehogy elvétsd dolgod! a könyvem gyűlöltté ne tegyed, túlságos jóakaratból! Hogyha talán fáraszt e papírok nagysúlyú terhe, azt akarom: dobd inkább el, mint - csacska-Asina -elvidd, s ott dacosan dobd földre a nyerged, apádtól nyert nevedet kinevettesd és elmenjen a híre. Járj ügyesen meredek dombon, vizeken, mocsarak közt, s végül elérve a célt győztesként, terhedet add át; össze ne gyűrd, piszkítsd! S nehogy ott majd hónod alá csapd s verscsomagocskád úgy vidd, mint a parasztok a bárányt, mint rablott fonalát a pityókos Pirria vitte, mint a vidéki rokon, saruját és pörge kalapját. El ne fecsegd útközben, mint izzadsz, dalokat kell Caesarhoz vinned, szeme és füle szép örömére: még ha kíváncsian is faggatnak, menj csak előre! Ég veled! Orra ne bukj, mit rádbiztam, nehogy elvétsd!

295

I / H

A KÖLTŐ LEVELE INTÉZŐJÉHEZ

/aki unja a fárasztó falusi életet/

Intézőm, viditó földem s erdőm ki vigyázod, mért gyűlölve teszed? hiszen öt tűzhely melegít ott s öt példás apa jár termésünkkel Variába ? Állj ki velem versenyre: ki irtja ki jobban a tüskét, én-e a lelkekből, vagy a földemből te? Ki győz hát? Most nem hagyhatom el Rómát, Lamiám szive gyászol öccséért, akit elragadott a halál, a szegény lányt így nem hagyhatom ott, de szivem-lelkem hazavinne, s vágyom e korlátok közül itt, a szabadba kitörni! Én a falut szeretem jobban, de dicséred a várost. Az, ki saját sorsát lekicsinyli, irigyli a másét. Ostobaság! Nem a helytől függ öröm és szomorúság: lelkünkben van a kór, s mimagunktól senkise ment meg. Míg Rómában szolgáltál, vágytál faluhelyre; most falun élsz - s város, cirkusz, fürdők zaja kéne. Én, tudod, állhatatos vagyok, el nem csábit a város, nem megyek el szívesen, valamely buta ügy ha parancsol. Mást-mást áhítunk, kettőnk közt itt a különbség. Mert ami néked aszott sivatag, hol durva az élet, szépnek tartja sokunk, akik azt gyűlöljük, amit te gondolsz vonzónak. Csapszék a közelbe, koszos lyuk, jól tudom én, az kéne neked, s el, el innen e tájról, mely szivesebben hoz giz-gazt, mint jó levii szőlőt, s hol nincs kocsma, ahol j ó bort iszogatva mulatnál, nincs züllött fuvoláslány, hogy hangos muzsikával kísérné táncod, ha bokázol; nincs, csak a rossz rög,

296

törni a bamba ugart, kifogott ökrökre ügyelni és frissen szakított zöld lombot lökni elébük. Lustálkodhatnál, de esik, s a patak vize árad, visszaszorítani nagy fáradság, zsenge mezőmről. Halljad hát az okát, mért nincs harmónia köztünk: illett nékem a lenge toga, s ragyogó olajos haj, illett fényes nappal is inni falernusi óbort . . . Most könnyű vacsorát kívánok, s álmot a parton. Illett játszani; most illőbb elhagyni a játszást. Jó otthon, sandán nem irigyeli senki a dolgom, nem gyűlöl, nem bánt, nem mérgez senki tanyámon. Szomszédom mosolyog, ha követ hordok, ha kapálok. Városi szolgák közt rágnál rossz városi ételt? Köztük volna neked jobb? Itteni, lusta lovászom titkon téged irigyel, a nyájért, kerti gyümölcsért. Lomha ökör nyerget kíván, rossz ló meg a jármot. Én mondom, ki miben mester, tegye azt, de örömmel!

il is

N U M O N I U S VÁLÁHOZ

/Más vidékre!/

Vála, milyen Veliában a tél? s a salernumi légkör? Hát a lakók? meg az út? Mert nékem Musa, az orvos Baiaét most nem ajánlja, de még rám is haragítja: azt rendelte, hideg fürdőt kell vennem (ilyenkor, tél közepén!) Baiae bosszús, mert így odahagytam szép mirtuszligetét, kénes fürdőit, amikről

297

úgy vélték: a makacs kórt mind kizavarja inunkból. Bosszús Baiae, mert ha fejünk s gyomrunk hasogat, ma Clusinum s Gabii hűs forrására sereglünk. Máshova kell szoknom: lovam elfordítani meghitt csárdánktól: „Coki hő! Már nem Cumaeba igyekszünk, s nem Baiaeba!" - a bősz lovas elrándítja a gyeplőt. . . Kár is szólni! A ló füle: zablás szája, az ért meg. Mondd: az a föld jobban táplálja gyümölccsel a népet? jó-e a víz ? Csak esővizet isznak, vagy hegyi forrás tiszta vizét? (Hogy a bor milyen ott, nem is érdekel engem: otthon a kertemben felhajtom az egyszerű vinkót; már ha a tengernél ülök, óbort kortyolok inkább, mert az a gondot elűzve, reményt ad a szívbe, az agyba, s mert ereimben a vér fölpezsdül, s szebb szavakat súg. Sőt, Lucania szépeihez beajánl, fiatalként.) Mondd: ama két táj közt melyiken van több vad az erdőn? Tengeri sünt s halakat hol táplál többet a tenger? Mert dőzsölni szeretnék ott, s hazatérni kövéren! írj mindenről, mert ha te mondod, biztosan úgy van. Maenus egykor rég amit anyja meg apja hagyott rá, mint aranyifjú, verte el, aztán zülleni kezdett, s lett kelekótya ficsúr, jászoltól jászolig űzte éhe, nem ismert már ellenséget, se barátot, piszkos szájával bárkit megmart, ha kívánták, s volt feneketlen bendőjű, piacok veszedelme. Bárki vetett maradékot elé, habzsolva befalta. Volt, aki félt csúf nyelvétől, más meg kinevette. Egy kis pénzt ha kapott, már tálnyi pacalt bezabált, vagy olcsó birkát falt, hogy három medve se bírná, s azt csámcsogja, akár egy megtért Bessius: izzó vassal kéne a haspókok hájat sütögetni. Még ha nagyobb pénzt szerzett is, szétszórta azonnal,

298

híre se, hamva se lett másnapra... „Szavamra!" - kiáltott. -„Nem csoda, hogy van sok, ki örökségét a hasára költi, hiszen mi van Ízletesebb a malacpecsenyénél?" Látod, ilyen vagyok én magam is. „Nem kell az a sok pénz" zengem, hogyha kevés pénzem van, s egyszerűn élek. Ám ha telik, zsíros, ropogós sültet lakomázom, és azt vallom: az él csak jól, akinek sok a pénze, s fényűző palotájáról látszik: nem akárki!

1 / 16

Q U I N C T I U S H O Z

/Az erény önmagában boldogít/

Nem kell kérdezned, j ó Quinctius, azt, hogy a földem mit hoz urának: tán gabonát, vagy olajfabogyót? tán almát? vagy szénát? szilfát, mire fölfut a szőlő? Én leirom szókkal fekvését, s azt, milyen is hát. Képzelj egy vonuló hegyhátat, amit hűvös, árnyas völgykatlan választ ketté: balról a kelő Nap hinti reá mosolyát, jobbról meg az esti, leszálló. Élveznéd levegőjét! Vérpiros ott a som, édes egrest hoznak a bokrok, s látnád csak, hogy a tölgy s bükk mennyire kedves a jószágnak, s embernek a hűs árny! Vélhetnéd: a tarentumi táj pompázik előtted! Forrásunk is van, bővebb, mint máshol a csermely, kékhabu thrák Hebrus sem frissebb nála, se tisztább, csörgedező vize fejfájást szűntet, s gyomorégést.

299

Hidd el, e boldog búvóhely tart meg neked engem s őriz egészségben, szeptemberi rossz nyavalyáktól. Hát te? A híred jó, s ha e hír igaz, életed is jó . Boldog lény vagy, egész Rómában szerte beszélik. Óvlak azért, hogy túl komolyan sose vedd, ha dicsérnek, mert nem előbbrevaló az igazságnál a becses hír. Es csak azért, hogy a nép viruló ifjúnak ítéljen, el ne feledd lakomán, hogy a gyomrod rossz, s fene láz ver, hisz zsíros kezeid remegése amúgyis elárul. Ostobaság hanyagolni a bajt, hogy híre ne menjen. Hogyha dicsérnének, hogy hősiesen hadakoztál földön s tengereken, sóvár füled ennek örülne? „Tégedet éltet a nép, te a népet?" - kérdheti bárki. -„Döntse el ezt Jupiter, ki megóv téged, s veled együtt Rómát!" - Augustusi lehet így tisztelni, de téged nem! Ha hamis bók és hízelgés nem haragít meg, nem vagy méltó j ó híredre. „Te tán nem örülsz, ha bölcs s igaz embernek gondolnak? Örülsz, ahogy én is!" Most a tömeg fölemel, holnap letaszít, ha reád únt! Ád hivatalt, de ha nem vagy rá hivatott, el is űzhet. „Tedd le! Enyém!" - harsog, s szomorún leteszem,

s megyek is már. S hát, ha kiált: „Tolvaj! Szégyentelen!" - elkeseredjem? Azt híreszteli el, hogy megfojtottam apámat? Bántson ez aljas vád ? Sápadttá válva, tagadjam ? Az, ki hamis hírnévnek örül, s rágalmak ijesztik, álszent és beteges lelkű. Melyik ember igaz? mondd! „Az, ki atyáink törvényét tisztelve betartja, az, ki igazságos döntést hoz kétes ügyekben, az, ki a szerződést megtartja, s igaz tanú, nem csal. Ismeri őt a saját háznépe, s látja a szomszéd, csak kiderül, ha rohadt bensőt díszít ragyogó máz."

300

„Nem loptam, nem szöktem!" - szól dicsekedve a szolgám. „Jó, felelem, jutalomként nem verlek meg e szíjjal." „Nem gyilkoltam." „Hát nem vetlek a dögkeselyűknek." „Jó vagyok és igaz." Ezt már nem hiszi néked a gazdád. Óvatos ordas a csapdától fél, ölyv a huroktól, még a falánk csuka is gyanakodva kerüli a horgot. Az, ki valóban jó, elitéli a rosszat, azért jó . Hát te? A korbácstól félsz, rosszat nem teszel inkább. Mert ha csak egy szemet is elcsensz száz véka babomból, vétked súlyos, az én károm bár észre se venni. Tán az az ember jó, kit tisztel a fórum? a bírák? Áldozatul ki levág sertést, tulkot, kiabálva: „Janus atyánk!" vagy: „Apollo" - messzire hallik a hangja. majd halkan: „Te segíts, rablók úrnője, Laverna, hadd csaljak, csak a nép lásson tisztának, igaznak! Vétkemet éjbe borítsd, s a csalárdságomra ködöt hints!" Jobb-e a rabszolgánál az, ki vagyonnak a rabja, és a keresztúton lehajol, ha egy ócska garast lel? Nem hiszem én! Aki túlontúl vágyódva kuporgat, s reszket kincseiért, azt senki se tartsa szabadnak. Elveti fegyvereit, s őrségéből szökik el, ki csak vagyonát gyarapítja, lohol, s mással se törődik. „Meg ne ölesd foglyod; add el, vagy fogd be dologra; életerős, majd őrzi a nyájad, szántja a földed, s téli viharban a könnyű hajón kalmárkodik érted." Tiszta, igaz lélek meri csak megkérdeni: Pentheus, Théba királya, milyen méltatlan sorsra ítéltél? Mit kell eltűrnöm? „Javaid veszem el." „Csak a kincsem? Nyájam, ezüstöm, bútoraim viheted." „De kezedre és lábadra bilincs kerül ám, s les rád cudar őrség." „Égi Atyám megment, ha kívánom." Gondolom, arra céloz: „Meghalok." így a halál véget vet a kínnak.

301

1/ 17 SCAEVÁHOZ

/Milyen legyen kapcsolatunk a nagyurakkal?/

Scaeva, tudom, teneked nincs szükséged tanítóra, tudsz te magadtól is nagyuraknak tetszeni, mégis hallgasd jóakaród szavait, maga is ki tanul még, vak vezet így vakot, ám várj és hallgass ide, hátha mondok egyet s mást, mit nekem is meg kéne fogadnom. Hogyha pihenni kívánsz, élvezni a hajnali álom óráját, ha a por, kocsizörgés s kocsmai lárma sért, a Ferentinum-beli csend jó erre a bajra. Nem csak a gazdag urak juthatnak víg örömökhöz! Tán oly rossz feltűnés nélkül halni, meg élni? Hogyha családodnak használni akarsz, magadat sem hagyva ki, étlen-szomjan menj el a zsíros urakhoz. „Hogyha Aristippus zöldséget akarna csak enni, jól meglenne a gazdag urak nélkül." - „S ha urak közt szívesen élne, minek rágcsálna füvet Diogenes?" Nos,melyikük bölcsebb?Melyikük szava, tette külömbhát? Zöldfülü, tudd meg: Aristippus bölcsebb! Mi a titka ? Diogenést ő hogy játszotta ki - szerte beszélik. Én, ha bohóckodom is, magamé vagyok és nem a másé, lám, ragyogón élek, paripán járok, s a király ad drága jutalmat jó szolgálatomért. Te csak egy kis morzsáért könyörögsz, megalázkodsz, mondva: szerény vagy. Illik Aristippushoz a jómód és magas állás, ő mind feljebb tör, s mije nincs, azt nem panaszolja. Ám, ki igénytelenül jár, durva köpennyel a vállán,

302

nem tudom: illik-e majd hozzá, ha felível az útja, Ez ? Sohasem vágyott szép bíborszínű ruhára, mégis a legjelesebb nagyurak köreikbe fogadták, két szerepet játszott, nem dicstelenül, hanem illőn. Az meg ? Jobban retteg a lágy miletosi gyolcstól, mint harapós ebtől, kígyótól. Megfagy az inkább, hogyha kopott göncét nem adod neki vissza. No, hagyd ] Harcban győzni, fogoly hadakat Rómába terelni, nagy Jupiter trónját érintve a csillagig érni nem kicsiség? Az sem, ha becsülnek urak, fejedelmek. „Nem mindenki olyan boldog, hogy elélje Corinthust." „Az, ki bukástól fél, üljön hát otthon." „Azám! De más, ki mer és nyer, tán nem férfiasabb?" Ez a kérdés! Lásd, erről van szó! Ez? fél, mert törpe a lelke, turcsi a teste, nem is bírná vállalni a terhet. Az? fölkapja, viszi. Hisz a virtus nem csak üres szó, vagy dísz! Bátor hős méltán várhat jutalomra. Az, ki király úr színe előtt nem szól nyomoráról, többet elér, mint más, követelve. Szerény vagy-e? Kérsz-( vagy követelsz? Ettől függ minden más, ez a lényeg. „Édesanyám nyomorog, húgomnak nincs hozománya, földem eladnám - nincs aki megvegye, szűkös a termés." így ha beszélsz, alamizsnát kérsz. S megtoldja akárki: „Én is kérek!" - s már negyedére apadt az ajándék. Tudna a holló hang nélkül vacsorálni! a húst nem kéne megosztania, s verekedni se kellene érte. Brundisiumba ha mégy, vagy Surrentumba uraddal, csak ne nyafogj, hogy fázol, eső lesz, meg hogy az út ráz, összetörött dobozod, s ellopták útravalódat. így rosszlány hazudik, hogy a gyöngyét elveszítette, térd-csokrát ellopták... annyiszor elsüti ezt, hogy majd ha valóban kárt szenved, nem hisz neki senki.

303

Egyszer tréfáljon meg egy utcakölyök, azután már nem veszed őt fel, bár igazán eltört a bokája, bárhogy bőg, és szent Osirist hívja tanúul: „Jaj, jaj, a csontom tört! Most nem hazudok, vegyetek fel „Hívj egy olyant, aki elhiszi" - szidják őt, haragudva.

I /18

LOLLIUSHOZ

/Hogyan őrizhetjük meg egyéniségünket?/

Lollius, úgy látom, hízelgőnek nem akarsz te látszani, mert a barát tisztét méltóbbnak Ítéled. Mint az erényes nő meg a szajha közötti különbség, oly nagy az eltérés a barát meg a nyegle ficsúr közt. Egy gyarlóság van, mely még csúnyább: ha az ember nyers faragatlansággal akar sikerekre vadászni, bőrig nyesve haját illeg-billeg, foga mocskos, azt hiszi, így szabad ő igazán, ez a férfiu-virtus. Csakhogy a virtus e két véglet közt épp középütt van. Egyik túl szolgálatkész, csupa sima alázat, jópofa házibolond, gazdája szavát lesi, és azt visszhangozza, de úgy, hogy még megtoldja is eggyel, mintha diák felmondja a zord tanítónak a leckét, s mint ha bohózatban másodszínész kap a végszón... Másik egyetlen szőrszálon képes veszekedni, apróságért kardot ránt: „Úgy? Nincs igazam tán? Hát már azt se szabad nyíltan kijelenteni: mit hogy gondolok? Olcsó bér is volna ezért egy öröklét!"

304

És mi forog szóban? - ki a bölcsebb: Castor-e? Pollux? Brundisiumba Minucius útja, vagy Appia jobb-e? Azt, kit a költekező szerelem, vagy a kocka kifosztott, azt, ki túlontúl öltözik és költ drága kenőcsre, azt, kit a pénz-éhség űz, s vágyik ezüstre, aranyra, és titkolja szegénységét - patrónusa únja, s bár tízszer gyarlóbb maga, vagy ha nem únja, fölötte tán gyámkodni kiván, elnyomni - szülő a szülöttét - , hadd lássék: maga sokkal jobb, és több a tudása. És így szól: „Engem te hiába akarsz utolérni! Én vagyonos vagyok és pazarolhatok is - te szegény v a g y ,

hozzád szűk toga illik, hát sose hidd, hogy elérhetsz." Eutrapelus rosszat kívánva egy árva cliensnek, cifra ruhákat adott neki, az felvette örömmel, és később még szebbek után vágyódva, lezüllött, délig döglik, a rossz szajhákat előbbrevalónak tartja a munkánál, sikkaszt, végül gladiátor lesz, vagy zöldséges kofa rossz szekerén gebehajcsár. Jóakaród titkát ne akard puhatolva kiszedni, vagy ha tudod, ne fecsegd ki, se bor közt, sem haragodban. És ha vadászni akar, s hív, menj, hagyd félbe a verset. Két iker: Amphion és Zenthus közt is vita támadt, s úgy lett békesség újból, hogy a szidva szidott lant elnémult: hát hallgass rám, pattanj, ha barátod szépen kér, vele menj a mezőre, vadászni ha indul hálókat cipelő öszvérekkel, s az ebekkel, lódulj s menj, szigorú múzsád bárhogy dohog érte. És közösen szerzett zsákmányotokat vele költsd el! Római férfimulatság ez, csak öregbiti híred, megtudják, hogy egészséges vagy, egész viruló még, ebnél jobban futsz, s lepipálod erőben a vadkant. Jómagad is tudod ezt: derekabbul senki a fegyvert

305

nem forgatja, tudod, hogy a Mars mezején a borostyán bajvívók közt néked jár, hisz erős sihederként már cantaberrel harcoltál, míg a vezéred parthus rablóktól lobogónkat visszaszerezte. S most minden népet meghódít Róma hadával. Hát ne keress kibúvót, sose légy rest, hogyha urad hív. Jóllehet arra ügyelsz, hogy túlontúl ne iparkodj, olykor játsszál, mint gyerek édesapád falujában: szétválasztod a két sereget, megjátszva - vezérként -Actium ütközetét, hadi módra, a régi fiúkkal; ellenséged: öcséd, a nagy Adria itt ez a tó, míg egyőtök fürtjét Victoria megkoszorúzza. Látva urad, hogy szórakozásában vele tartasz, tetszését - a hüvelykujját beszorítva - mutatja. Es most intlek, még ha nem is szükséges ez intés: gondolj arra, kiről mit híresztelsz, s ki előtt szólsz. Messzi kerüld, aki faggat, mert az ilyen fecsegő is, túlontúl figyelő fiilü - bármit hall, kibeszéli. És ha a szó elszállt, nem hívhatod azt soha vissza. Meg ne kivánj szép szolgaleányt, se fiút a barátod márványból faragott küszöbén belül, ez veszedelmes. Mert ha silány, neked adja - ha nem, téged gyötör érte. Jól megnézd, kit kommendálsz, mert az ha hibázik, téged okolnak majd, szégyent hoz a bűne fejedre. Ismerd el, hogy tévedtél, a baját ne simítsd el, védelmedbe ne vedd, akit önmaga bűne szorongat, hogy hitelét ne veszítsd szavaidnak, s majd ha derék j ó társadat érik csúf rágalmak, néki segíthess, bízhasson benned - hisz téged is elkap a rossz szó, mind közelít s fenyeget: te nem érzed még a veszélyét? Néked sem mindegy, ha a szomszéd háza tüzet fog. Tűzvész, hogyha nem oltják el hamar, elharapódzik.

306

Boldog a zöldfülű, hogyha nagyúr befogadja barátnak, fél a tapasztalt. Míg a hajód ki nem úszik a mélyre, félj: fordulhat a szél, s kisodorja hajód a sekélyre. Víg vagy? gyűlöl a bús. Bús vagy? gyűlölnek a vigak. Fürge a lomhát megveti, és lusták a tevékenyt. Es kik egész éjjel viditó óbort iszogattak, hogyha a kelyhet eléd teszik és nem iszol, haragusznaL bár megmondtad, hogy neked árt, ha berúgsz s ki nem alszod. Homlokodon ne legyen felleg: ha kimért vagy, azonnal azt mondják: „gőgös" - keveset ha beszélsz: ,,de mogorva". Olvass inkább bölcseket, és tőlük tudakold meg: hogy gondolkodj, hogy könnyítsd meg az életed útját. Jó-e, ha egyre csak űz, meg hány-vet a vágy, tehetetlent? Jó-e, a félelem és hitványságokra törekvés ? bölcs, tanulástól lesz-e az ember, vagy születéstől? Gondok közt mi segít? Mi ad újból vissza magadnak? És mi csitít le? a tisztesség? a hiú nyereség? vagy tán a szerénység? tán a hiú útról a letérés? Én, ha a hűs Digentia habjától felüdülök, mit fagy-törte falum, Mandela iszik, no barátom mit gondolsz, milyen érzés az nekem, és mire vágyom ? Csak legyen annyim, mint most, vagy kevesebb, sose éljek jobban, míg a nagy égilakók éltetnek e földön. Légyen könyvem elég, és ennivalóm is egy évre kamrámban, s ne gyötörjön a gond: mit hozhat a holnap. Juppiter úr, ki ledönt s fölemel, ha akarja, tovább is éltessen, s én megszerzem lelkem nyugodalmát.

3° 7

I / I 9

MAECENAS NA ti

/az utánzó költőkről/

Cratinusnak higgy, bölcs Maecenas, az öregnek: nem tetszhet hosszan, s nem is élhet hosszan oly ének, melyet vízvedelő szerzett. Amióta az őrült költőket Liber satyrok s faunok seregébe tette, alig pirkad, borgőzös a sok csacsi múzsa. Dicsérgette a bort, biztos meg is itta Homerus. Ennius ősünk csak ha becsípett, szólt a csatákról. „Száraz torkúnak tilos itt énekre fakadni, jobb a Forum nekik és a Libó-kút, üzletelésre" -mondottam valahol, s a poéták népe azóta bor-csata közt, éjjel-nappal csak bűzlik a szesztől. Nem? S aki mord képpel, nyűtt tógában, saru nélkül büszke Catóhoz akarna hasonló lenni - hasonló ?! Benne van-é a catói szigor s erkölcsi nemesség? Felsült larbitas, Timagenessel vetekedve, jól beleizzadt, hogy művelt szónoknak Ítéljék. Rászed a külsőség, kinevetteti ám az utánzót. Sápadt volnék ? Mind sápasztó fűlevet inna! Ó, ti utánzók, szolgai nyáj, még hány dühös órát hoztok s hány nevetést, látván suta botladozástok ? Én szabadon törtem még senkise-járta, lakatlan tájon utat. Ki magában biztos, mást nem utánoz; őt , a vezért, követik. Rómába a parosijambust én hoztam legelőbb! Versformát Archilochustól vettem, más semmit, rossz tetteit én nem utánzóm, durva haragját sem, mi halálba sodorta Lycambest.

308

Engem hát ne díszíts gyérebb koszorúval azért, mert Archilochustól vettem az írásmódot, a ritmust. Ily versmértékben zengett a legényszivü Sappho és a nagy Alcaeus, de a tárgy meg a rend a sajátja; nem keresett oly apóst, kit csípős nyelve gyalázzon és hurkot se vetett gúnydalból arája nyakába. Én egyedül, s nem más, terjesztettem Latiumban ily versmértéket. S örülök, hogy ez újszerű formát műértők szemlélik s forgatják a kezükben. És megmondjam, mért dicsérnek rosszakaróim otthon, s otthonról ha kilépnek mért kicsinyítnek ? Mert nem hajhászom szavazatját koncra-lesőknek dús lakomákkal, vagy nyűtt gönceimet nekik osztván, s nem fülelek, ha nemes nagyurak verselnek előttem. Grammatikus céhnek se hizelgek. S mást sose bántok. . . Itt a bibéje. „Nem érdemlik kicsi műveim azt, hogy zsúfolt színházban terheljem vélük a nézőt" -mondtam. „Tréfálsz" - mondják. - „Tán Jupiter füle méltó csak. hogy műveidet hallgassa? Az égi poézis mézét csak te csepegteted és más senki?" - de én csak fintorgok, félvén hogy amannak körme belém tép. „Majd máskor s máshol" - felelem neki - „adj haladékot." Mert kötekedni se jó, balvégü harag lehet abból és a harag hozhat őrjöngő háborúságot.

309

I / 30

ELKÉSZÜLT K Ö N Y V É H E Z

/Önmagáról/

Vertumnusra tekintgetsz már s Janusra, tekercsem, hogy kirakatban légy csinosan, fényesre csiszolva, zárad utálod már s a szerénynek drága pecsétet; nyögdelsz, hogy kevesen látnak, s dicséred az utcát. Másra neveltelek, ám menj, merre leszállani kívánsz! Elküldlek, haza sem térhetsz többé. - Mit akartam, mit tettem, nyomorult! - szólsz sírva, ha sérelem ér majd, mert szeretőd, miután eltelt veled, elhagy unottan. Hogyha e jós mérgében nem mond ostobaságot: Rómának kedves leszel addig, amíg fiatal vagy. Ám ha sokak keze elnyúzott, a tömegbe kerülsz, és por lep. Tán tunya könyvmolyokat táplálsz a magányban, tán Uticába szaladsz, tán rabnak Ilerda fogad be. Még kinevet, ki hiába beszélt s intett idején - mint az, ki makacs szamarát mérgében a hegyszakadékba lökte: nem ostoba mást őrizni, ha az nem akarja.. . Még az a sors is elérhet, hogy nebulóhadat oktatsz, s távoleső faluban majd így ér selypes öregség. Hogyha szelíd napfény figyelő füleket hoz elébed, mondd el, hogy szabadult rabszolga szülötte, szegény sors részese, fészkemnél tollam kijjebb teritettem, és amivel rangom kevesebb, pótoljad erényben.

310

Kedvelnek főembereink békébe-csatába, apró testű vagyok, napbarnított, hamar őszült, gyors haragú s éppoly gyorsan békülni kivánó. És ha talán koromat kérdik, tudhatja akárki: épp négyszer tizenegy telet értem meg, hogy a székbe Lollius - új konzul - társát, Lepidust bevezette.

M Á S O D I K K Ö N Y V

11/1

CAESARHOZ

/Nagy embert csak holta után becsülnek?/

Míg te olyan sok s nagy gond súlyát egymagad állód, Italiát haddal véded, s erkölcseit óvod, törvénnyel javítod - vétnék a köz érdeke ellen, hogyha időd, Caesar, sok szót pazarolva, rabolnám. Liber atyánk s Romulus, Castor s Pollux ragyogó, nagy tetteiket befejezve, jutottak el isteni rangra: míg itt lent éltek, s jót tettek az emberi nemmel bősz hadakat lecsitítva, kimérve a földeket, új nagy sok várost alapítva, azért búsultak, amért nem kaptak hálát érte. A vad hydrát ki legyőzte s hírhedt szörnyeket ölt végzet-kijelölte tusákban, látta: a gyűlölség szörnyén nem győz, ki halandó. Perzsel a nagy szellem, kiragyogva a gyönge tiizekből, csak ha kilobbant már, méltatják majd az irigyek. Néked - az élőnek! - már nagy szeretettel adózunk, templomod épül, ahol szent, isteni lényed imádjuk, esküdvén: sose volt, sose lesz, hozzád ki hasonló! Csakhogy e nép csak ez egyben okos, hogy téged a többi római - sőt, görög! - isteni hősöknél magasabbra tart - sok minden mást nem tud helyesen megítélni. Azt, aki még itt él, aki nem tűnt még el e földről s jár kiszabott útján, lebecsüli, kicsinyli e népség.

312

Nékik az ósdi a j ó csak: a „tíz atya" rótta tilalmak és a lejárt, elavult szerződések Gabiival, és ama durva szabin néppel, meg a főpapi könyvek, és száz évvel előbb élt jósok igéit idézik, s mind ami dalt csak múzsa dalolt a nagy albai bércen. Mert a görögnek a legrégibb írások a jók csak, minket, a római írókat mért kell lebecsülni? Csak mert most élünk ? Ez Itália, nem Görögország! Héj a kemény a dión, s az olajfabogyóban a magja! Róma hatalma ma van teljében; ezért ügyesebben festünk, birkózunk s citerázunk, mint az achívok? Hogyha, akárcsak a bort, nemesítik a verset az évek, hány év kell nálunk, hogy a megbecsülésre megérjünk? Hogyha egy író már száz éve halott, a kiváló régi poéták közt van már, vagy a mostani, gyatra versfaragók közt? Hol van a mérték? Hol van a mesgye? „Azt, aki már száz éve halott, mi becsesnek ítéljük." Mit? S ha egy évvel, hónappal, nappal kevesebb még? Akkor a régi, becses költők seregébe soroljuk, vagy csak az újakhoz, kiket itt, most s majd lebecsülünk ? „Azt már tisztelvén besoroljuk a régi nagyokhoz, hisz kicsiség egy hónap, egy év, százhoz viszonyítva." Élek az engedelemmel, s mint ki gebéje sörényét tépdesi szájanként, lassacskán csípek el egy-egy évet a századból, míg össze nem omlik a légvár, s meg nem szégyenül az, ki erényt mér röpke idővel, s mást nem tisztel, csak mit megszentelt Libitina. Ennius ím, akiről azt tartják: szinte Homeros, oly bölcs, nagy szellem, mit bánja, hogy álma való-e, Pythagoras ,, lelek-vándorlását" igazolva? Nincs a körünkben Naevius, ám itt él a szivünkben, élő hát! Ily szent mindünknek a régi poézis.

313

Mennyit firtatják: ki különb? így Pacuviusról: „Míves öreg költő." Míg Accius érdeme: „fennkölt" „Afranius - mondják - tógában eléri Menandert." „Plautus az általa oly tisztelt Epicharmus utóda." „Caecilius finomabb, de Terentius érti a formát." Őket idézgeti nagy Rómánk, s zsúfolva a színház nékik tapsol, az ő költészetük itt a poézis, Livius óta egész máig nincs más, aki tetszik. Sokszor itél a tömeg helyesen, de hibázik is olykor. Hogyha a régi poétákat túl nagyra becsüli, mintha különb náluk nem volna sehol soha - téved. Hogyha bevallja, hogy itt-ott ásatagok, szavuk érdes, néha nehézkesek, és erejük többé nem a régi -így tudom ezt én is, s nagy Juppiterünk se itél mást. Én nem utálom a dalt, mit Livius írt, le se rántom, Orbilius tanítóm bár megvert néha miattuk, mert folyvást ezeket diktálta - de még ma sem értem mit lámák bennük szépnek, már szinte tökélynek. Mert ha netán itt-ott szebb szó villan ki belőlük, és ha imitt, vagy amott enyhül csámpás döcögésük, ettől még nem lesz sem szép, se kapós a poéma. Bosszantó, ha nem azt ócsárolják, ami méltán bántja a jó ízlést, hanem azt, ami új, s az avultnak nem csak tiszteletet, de kiváltságot követelnek. Merném kétleni azt, helyes-é, ha az Atta darabját játssza a sáfránnyal szagosított római színház. Zúgna az elmaradott népség: „Kiveszett a szemérem! merthogy gáncsolom azt, mit Aesopus, a drámai hős játszott, s Roscius is szeretett. Nem látnak előre, vagy restellnének fiataltól látni tanulni, s pelyhes képpel amit hittek, vénen lebecsülni. Van, ki dicséri a Sáliusok s Numa-korbeli nótát,

314

s mit már senki sem ért, azt mondja, hogy ő bizony érti. Ő nem a régholt mestereket tapsolja, dicséri; minket akar lesöpörni, mit írtunk, ránk acsarog csak! Hogyha Göröghonban gyűlölték volna az újat, mint sokan itt nálunk, hol volna az ősi poézis, mit méltán becsülünk, és kézről kézre citáljuk? Mint a görög, hadait lecsitítván játszani kezdett, s túlzásokba esett, jósorsán elbizakodva, majd atlétákért lángolt, majd szép paripákért, márványt és elefántcsontot gyűjtött, s nemes ércet, festett táblákon csüggött szeme és szive-lelke, s hol fuvolások, hol tragikus színészek igézték. Mint dajkája körül csöpp lány rosszalkodik, és mit még az előbb kunyerált, hamarost eldobja, megúnva. . . Békesség, jólét, s jó szél lám, még meg is árthat! Rómában kedves hagyomány volt hosszú időn át jókor kelni, kinyitni kaput, tárgyalni klienssel, jónevü polgárnak biztos pénzt adni kamatra, lesni idősebbek szavait, s ifjat beavatni: hogy gyarapodhatnék, költséges vágyat elűzve... Csakhogy: van tetszés, vagy gyűlölség, maradandó? Léhább lett ez a nép, nem kell neki pénz, csak a versek. Ifjak s tisztes apák mind verseket írni akarnak, lombkoszorús fővel vacsoránál dalt recitálnak. En magam is hányszor mondtam: többet sose írok, Parthusnál hazugabb lettem! Hajnal se hasad még, s én már virgoncan papírért, tollért kiabálok. Kormányozni hajót nem mert, ki nem érti. - Betegnek nem mer gyógyfüvet adni, csak az, ki tanulta. Csak orvos gyógyíthat, csak az ács ácsolhat, csak ki tanulta, írni? Ki tud, s aki nem, boldog, boldogtalan irkál! Ostobaság! De e léha bolondság hozhat erényt is;

315

gondold meg: költőt - zsugorít - nem látni seholsem. Versek közt él ő, nem gondol másra; ha tűzvész éri, ha kár, ha legénye szökött meg, csak nevet egy jót és nem sző soha cselt sem társa, se gyámfia ellen, étele zöldség, bab, kenyeret feketét szel ebédre. Rossz - katonának - igaz, hasznát veszi mégis a város! Gondolj rá: kis dolgokból lesznek nagyok olykor; ő igazítja a selypítő gyermek pici száját szóra, s hogy ne füleljen csúnya, goromba beszédre, ő alakítja szivét, oktatva baráti szavakkal, s távol tartva irigységtől, gonosz indulatoktól, régi, vitéz sok tettet idéz, későbbi koroknak állít példákat, s gyöngét, beteget megerősít. Tiszta fiút, szűz lányt ki tanítna imára, fohászra, hogyha a Múzsa nekünk vátészt nem küld e világra? Költők kórusa zeng a magasba, az égbeliekhez. Langyos esőért esd hízelegve, az égbeliekhez, s tud cíalt, mely a betegséget s veszedelmet elűzi, dalban kér békét, s gazdag termést a mezőkre. Daltól enyhül az ég, daltól a pokolbeli árnyak. Hajdan a földművelők megelégedtek kis örömmel, ők aratás végén víg ünnepet ülve üdültek testben s lélekben, vállalták mostoha sorsuk, bíztak a holnapban, feleségükkel s fiaikkal Tellusnak sertést, Silvanusnak tejet adtak áldozatul, s Geniusnak bort, aki int: fut az élet. így született meg a nyers fescenníus-adta goromba, gúnydal, melyben fricskázták egymást, feleselve, s évről évre ilyen pajkossággal vigadoztak. Csakhogy idők múltán sértővé váltak e versek, s lett az enyelgésből haragos szidalom, fenyegetve tisztes házakat is, felelőtlen. Fájdalom és sok

vérző seb támadt a nyomukban, s már az is izgult, kit nem martak meg. Törvényt hoztak valahára, hogy ki ilyen dallal sért mást, bűnhődik ezentúl. Rend lett hát, hisz a bottól fél mindenki; azóta újra a régi, a szép dalokat fújják, ha vigadnak. Durva legyőzőjén a legázolt Graecia győzött, szép művészeteket plántálva a pór Latiumba, és eltűnt a saturnusi vers, kóros veszedelmét fölváltotta a szépség, mégis hosszú időkig éreztük, s ma is érezzük szennyes nyomait még. Mert későn kezdtünk a görög versekre fülelni és csak a pún harcok végén hallottuk e hangot végre Sophocles, Thespis s Aeschylus tanítását. S megpróbáltuk e tárgyakat itthoni szókba terelni, s ez tetszett, hisz e nép maga is tüzes és csupa szellem. Otthont lelt a tragédia is nálunk, s befogadtuk, csak ha javítani kell, actól félünk babonásan. Van, ki a vígjátékot tán kevesebbre becsüli köznapi tárgya miatt, pedig ebben több a nehézség, és kevesebb a siker. Nézd, Plautus mily hevenyészve ábrázolja az ábrándos sihedert, meg a fösvény zsarnok apát, s amaz ármányos keritőt, s ugyanígy tesz Dossenus, ki falánk élősdieket jelenít meg, mily lötyögős a cipője, ahogy fenn slattyog a deszkán. Mást nem is óhajt, csak hogy pénzes zsákja dagadjon. Mit neki, megbukik itt e darabja, vagy épp sikeres lesz? Kit maga Glória röppent szent kocsiján a porondra, élő, holt, a szerint, hogy a néző néz-e, vagy alszik. Dicsvágyó lelkekre ilyen kicsiség nagy erővel hat; gyógyít s betegít. Hát - Ég veled, isteni színház, hogyha fogyaszt a bukás, s a siker hizlalja a májat! Sokszor az öntudatos költőt is megfutamítja,

317

hogyha a nagy többség, mely jóizlésben alul van, hogyha a bamba, tudatlan s mégis harcias alj-nép (míg a lovagrend tetszéssel figyel) ordítozik fenn, medvét, vagy viadalt követel, buta szórakozásnak. Már a lovagrendnek sem fontos a gondolat, ő is ámuldozni akar, hiu pompával megelégszik. Négy, vagy több órán át nem gördül le a függöny, hol lovasok dübörögnek, hol gyalogos had iramlik, hátracsavart kézzel visznek sok rab fejedelmet, futnak a harci kocsik, visznek faragott fahajókat, zsákmányolt elefántcsontot, kirabolva Corindiust. Most Democritus is, ha közöttünk volna, ncvetoé, hogy bámulja a nép szájtátva a nyurga zsiráfot, párducot és a tevét, s hogy csüng a fehér elefánton; ő a közönséget gondolná érdekesebbnek és szivesebben nézné, mint a porondon a drámát. Azt hinné: a darab szerzője süket szamaraknak írt, hisz akármit mond a színész fönt, senkise hallja! Nincs, ki e nézőtér lármáját túlkiabálná; Garganus vadon erdeje zúg - vélnéd - vagy a tyrrhén tenger, olyan zajt csapnak, a játékot s a csodás sok külhoni kincset nézve, amik díszítik a színészt; megjelenik, s a kezek viharos vastapsra verődnek. ,,Mit mondott ?" „Semmit.",,Hát mért tapsolnak a nézők „Mert szép mályvaszínű a palástja, tarentumi kelme." Én, nehogy azt hidd, Caesar, hogy bárkit lekicsinylek, mert sikerül neki az, mi nekem nem. Tisztelem én a jó költőt! A kötéltáncos se különb az ilyennél... Mind becsülöm, ki varázslattal szédíti a szívem, gyötri, zavarja, meg is félemlíti, majd lecsitítja, s hol Thébába röpít, hol Athénba varázsol a dallal. És őket se feledd, kik könyveket írnak a népnek

318

és a nagyérdemű léha kegyére sosem törekednek. Rájuk nézz, ha Apollóhoz méltó palotádba szép könyvtárat akarsz, s minden vátészt dalolásra késztess, hogy buzgón törekedjen a zöld Heliconra. Bár mi, poéták (vágom alattam a fát) sokat ártunk mesterségünknek, ha olyankor ajánljuk a könyvünk néked, urunk, ha sűrű gond lep! S vétünk, ha haragszunk mert valamely ítész versünkben holmi hibát lelt, vétünk, kéretlen ha citálunk többször is egy sort, vagy ha kesergünk, mert nem méltatnak figyelemre bármi finom szálat szőttünk művünk szövetébe; és ha alig várjuk, Caesar, hogy végre fedezz fel, hívj vacsorára, szegénységünk enyhítsd adománnyal és unszolj, hogy költsünk új dalokat szakadatlan. Gondod légyen rá, hogy hős haditetteidet, vagy békés munkásságodat illő ének idézze s méltatlan dalnok ne dalolhasson soha rólad. Lám, Nagy Sándor, a büszke király hogy örült, ha a bárgyú Choerilus locsogott róla, egy-egy Fülöp-érmet kapva soronként (főúri díjat) e fűzfapoéta. Mint az a hely, hova tinta ömölt, elveszti a fényét, fénylő tetteket is beboríthat szennyel a rossz dal. Képzeld el, ha e büszke király oly bőkezű volt egy bamba fajankóhoz, ki nevét hízelegve dicsérte, ő, aki egy festőt kedvelt egyedül csak: Apellest, és meghagyta, hogy ércszobrot nagy-hírü Lysippus önthet róla csak, és más nem, ha egyébhez is ily jól értett, mint a színekhez s formákhoz, nagy itész volt! Ám ha a könyvekről s versekről hallod ítélni, esküdnél, hogy a sűrű ködű Boeotia szülte! Rád nem hoz szégyent sem az Ízlésed, se mit osztasz: gazdag ajándékod; nem kapja mihaszna hízelgő.

319

Vergiliust s Variust szereted, méltók is azok rá! Férfiu-arcot még nem vésett ércbe hívebben szobrász, mint ha jeles költő szól tetteiről és nagyságáról. Én se szeretnék köznapi szókat mondani, inkább zengnék, hőst, nagy tengeri, löldi harcot, kővárral koszorúzott távoli bércet, barbár földeket, és hogy szárnyad alatt e világon szerte hogyan halkult el a háborúság, hogyan őrzi kétarcú Janus becsukott kapujával a békét, hogy Rómától, mit te uralsz, hogy retteg a parthus, hogyha erőm is volna olyan, mint vágyam a szépre. Csakhogy nagy fenséged nem tűr holmi dalocskát, hozzád én nem is érek fel, s oly gyönge a hangom. Túlzott buzgóság csak bosszúságot okozhat, főként, hogyha magát verssel, művekkel ajánlja. Mert szivesebben hallja, előbb megjegyzi akárki azt, mi mulattat, mint a komoly, nagy súlyú beszédet. Én sem kérek olyan szolgálatból, ami terhes, nem kell, hogy megformálják - rosszul - viasz-arcom. Nem kell, hogy suta versekben dicsérjen akárki. Lángbaborulna az arcom ilyen kétes figyelemtől. Nem kell, hogy könyv-tokba tegyen s a piacra vigyen ki bárki, ahol mellettem bors, illatszer, akármi ócska papírba csavart árú vár még eladásra.

320

II/2

JULIUS F L O R U S H O Z

/aki a lusta költőt versek és levelek írására kéri/

Florus, a hős hírű Nero hű szívű barátja, mondd: ha akárki a szolgáját rádsózni akarná egy Gabiiből, vagy Tiburból jött íiut, és így szólna: „Tetőtől talpig szép, ropogós e legényke, nyolcezerért eladó, vedd meg, s hidd el, soha meg nem bánod, vérbeli szolga, csak ints, s felpattan azonnal; egy kicsit ért görögül, s hasznát veheted valamely szép művészetben, nedves agyag, formálhatod őt majd; hangja kicsit nyers még, de pohár közt hallani kedves... Hogyha ki árúját túlzón dicséri, gyanús lesz, hát keveset szólok, hisz nem sietős, elegendő pénzecském van, s nem nyom adósság, tisztesen élek. Kalmár jó drágán ad ilyen szolgát, magam is csak néked adom, mert tisztellek. Tudd meg, hogy egy izben meglépett, s elbújt egy zugban, félve a bottól. Több rosszat nem tett, sose félj, vedd meg bizalommal!" -szól, s te fizetsz, s ő pertől nem félvén teszi zsebre, hisz megmondta hibáját, nem sértette a törvényt.. . Tán te reá támadsz? Méltatlan perbe idéznéd?...

Megmondtam, mikor elmentél, hogy lusta vagyok, hogy ily szolgálatokat tőlem sose várj, s leveledre nem felelek rögtön, ne hibáztass érte, ne zsémbelj! Jogtalanul támadsz rám, nincs igazad. Mire jó ez? És még azzal vádolsz, hogy megszegtem a szómat, mert új verset még nem küldtem, bár megigértem?

321

Lucullus katonájának, mikor éppen egy éjjel fáradtan horkolt, nehezen gyűjtött kicsi zsoldját ellopták. Átkozta is érte magát, meg a tolvajt. és bősz farkasként, vicsorítva rohant a csatába, szétkergette az őrséget, s a királyi erődöt mely tele volt kinccsel, dühösen rohamozva bevette. így lett híres hős, érdemrenddel díszítették, pénzt se kapott keveset, több mint kétszázezer ércpénzt. Nem sokkal később el akart foglalni vezére egy másik várat, s szólott e neves katonához oly szókkal, miktől vad oroszlán lenne a nyúlból: „Serkenj, hős, ahová szíved hív, s jár j diadallal! Nagy jutalom vár rád. Indulj hát! Nos, mire vársz itt?" S szólt amaz (egyszerű pór volt bár), eszesen: „Oda menjen más, akitől pénzes tarsolyt elloptak az éjjel." Énnekem úgy adatott: Rómában nőve, tanultam hogy vad Achilles mily kárt tett a kevély görögökben, és még több tudományt szerzettem a kedves Athénben, megtudtam, mi a jó meg a nem jó közt a különbség, és Academus fái között az igazra találtam. Csakhogy e langy helyről a kemény harcok kizavartak, és polgárharcunk oly hadba sodort - hadakozni gyengét - mely Caesar erejétől sújtva bukott el. Végre, Philippi alól szabadulva, hazámba jöhettem; szárnyaszegett, alacsonyra bukott és támasza-vesztett, hajlékom leomolt, s tűzhely nélkül, nyomor űzött lantomhoz. De ma már nem nélkülözök, vagyonom van, nem volnék-e bolond, kin már a bürök se segíthet, hogyha az írásnál nem vélném jobbnak az alvást? Futnak az esztendők, apránként fosztva ki minket. Elvittek tréfát, játékot, nőt, lakomákat, s már meg a dalt vennék el tőlem... Mit tehetek, mondd?

322

Mindünknek más-más tetszik, más-más örömünk van. Néked a dal tetszőbb, annak meg a jambus, amannak nem kell más a bióni fanyar s borsos szatíránál. Nincs három közös ízlésű társam, lakomámhoz! Mind mást és mást vár ínycsiklandó csemegének! Mit tálaljak ? Mit ne ? Te ezt kérsz, más le se nyelné. Kérsz valamit ? Ketten mondják: „Savanyú! K i nem állom Mit gondolsz, tudok én Rómában verseket írni? Itt, ahol annyi a köznapi gond, s a mihaszna vesződség ? Van, ki kezesnek hív - más, hogy hallgassam a versét s hagyjak minden mást. Beteg ez, s rám vár a Quirinus dombján, az meg Arentinus végén, gyalogoljak el, szép távolság, a koromban!. . . „Jó, de az utca téres, míg ballagsz, elmélkedhetsz, mit is írnál." Ott? Vásáros fut málhásokkal, szamarakkal, gép csikorogva emel köveket, vagy durva gerendát, gyászmenet áramlik, küszködve a társzekerekkel, itt vicsorító eb lohol, ott sáros koca futkos. Azt hiszed, itt sétálva, dalok zenghetnek agyadban? Mind aki költő, zöld ligetet keres, egy sem a várost! Bacchus népe, ha tud, mind csak hűvösön heverészne. S még te, ily éjjel-nappali zaj közepette, kívánnál tőlem dalt, s hogy járjak a szent jósok kies útján? Volt egy bölcs, ki a csöndes Athént választva magának hét évet szentelt tudománynak, már haja őszült; egyszercsak kijön, és kőnél némábban előáll... Nem kelt tán kacagást ? - Én itt a ricsaj közepében, itt, hol a hullámok felcsapnak, a vad viharok közt hogy tudnék lágyan hajló szavakat fuvolázni? Élt Rómában két fivér: egy szónok, egy ügyvéd, egymás érdemeit méltatták cifra szavakkal; ennek amaz Gracchus volt, ez meg Mucius annak.

3?-3

Fellengzős költőinket nem ily őrület űzi? Én szent dalnok, az ott az elégia mestere; fénylő műve kilenc Múzsánk lelkéből kelt! N o figyeld csak, mily garral s gőggel pillantunk körbe e kongó szentélyben, mely üres, s Rómánk költőire vár csak. Egyszer majd, ha időd lesz, jöjj, s elbújva figyeld meg, hogy fűzünk koszorút egymásnak, s persze, magunknak. Bókot vág hozzám? En is hozzá ugyanannyit! Párbajozunk holdkeltéig, csupa hős gladiátor. Alcaeusnak mond végül, hát énnekem ő ki? Callimachus legalább! De ha ennél többet akarna, légyen Mimnermus, s a kapott névvel maga is nő. En a hiú költők tetszéséért lenyelek sok mindent, míg írok, s a tömeg tapsára törekszem. Vége az írásnak! Megjött az eszem valahára, s büntetlen befogom két kajla fülem, ha szavalnak. Azt, aki rossz verset költött, nevetik, pedig ő mily büszke dalára, amit firkál, ünnepli magát és hogyha te hallgatsz, ő dicséri magát s szeme fénylik. Csakhogy a jó költő, aki j ó művet szeret írni, egy rideg ítésznek szigorával vésse a szókat; merje kidobni, ha van szürkébb szó is szövegében, vagy nincs súlya, s ezért méltatlan a megbecsülésre, dobja ki hát szövegéből az ily szót, bármi keserves, s még ha a Vesta tüzeknél is hangzott el ilyesmi; V hozzon régieket, mik már feledésbe merültek, fénybe emeljen olyan gyönyörű igéket, amik már rég, a Catók s a Cethegusok ajkain éltek, amikre már csúf rozsda, penész nehezült, s a kietlen öregség. És vegyen újat is át, mit az új kor lelke teremtétt. Ontsa - heves, ragyogó sodrú folyam - isteni kincsét és Latium nyelvét új színekkel gyarapítsa.

324

Nyesse a vadhajtást, s darabosságát finomítsa, ép s szép érzékkel tépdesve ki azt, ami dudva. Könnyednek lássék gyötrődve, akárcsak a színész, hol pór Cyclopsot, hol léha szatírt alakítva. Tartsanak inkább rossz írónak, kerge bolondnak, kit hóbortja gyönyörködtet, vagy nem veszi észre, mint - tudván - szenvedjek... Egy ismert argosi, mondják, ült az üres színházban, s hallani vélt gyönyörűszép színdarabot, s boldog volt és tapsolt örömében. Minden másban amúgy józan volt, napjait élte, j ó rokon és szomszéd, vendégszerető, segítőkész, gyöngéd férj, s a cselédeihez sem volt soha durva, bár a boroskancsón, a pecséten látta, hogy itták.. . És soha nem pottyant nyílt ciszternába, se kútba. Meggyógyították sok pénzért, nagy szeretettel, drága hunyor-főzettel kúrálták ki epéjét. S szólt, ahogy észhez tért: „Polluxra, megöltetek engem! Mert nem gyógyítás: gyönyörű ábrándom elűzni! Megfosztottatok én legszentebb őrületemtől!" Jó, jó, felnőttünk, hagyjunk fel az álmodozással, hagyjuk a játékot, tomboljon a víg fiatalság s hagyjuk a római lanthoz nem méltó dalokat, de tudnunk kell ütemét s módját létünk igazának. íme magamnak mondom halkan, visszatekintve: hogyha a szomjad nem szűnik bármennyi italtól, orvost hívsz. De ha pénzed sok, s mind többet akarnál, kérsz-e ilyen szomjadra füvet? Nem! Titkolod inkább. Hogyha se fű, se gyökér nem használ testi sebedre, „Nem kell fű, se gyökér!" - szólsz és kidobod valamennyit, hisz nem használtak. Tán hallottad valahol, hogy az, kit az ég gazdaggá tett, észt is kap a pénzhez? Hát neked adtak-e észt vagyonodhoz? Nem, dehogy adtak!

525

Látod-e hát, hogy amit hallottál, nagy butaság volt? Már ha a gazdagság bölcsebbé tenne valóban, s elvenné vágyad s félelmed, persze pirulnál hogyha fukarságban rajtad túltenne akárki. Azt gondoljuk: amit pénzért vettünk, a miénk már, s minden - mondja a jog - mit használatba mi fogtunk. Ám a mező is, amely téged táplál, a tiéd így, szomszédod szolgája amit boronál, neked adja s téged urának tart. Pénzért őtőle tojást kapsz, korsó bort, csirkét, szőlőt. így persze, idővel apránként az egész szántóföldet, melyet egykor háromszázezerért vásároltak, kifizetted. Mit számít, hogy amit ma felélsz, most vetted-e, vagy rég ? Az, ki Aricia táján, vagy Veiiben egykor földet vett, pénzen-vett káposztát vacsorázik, pénzen-vett fát gyújt rézüstje alá, fagyos éjen. „Eddig enyém e mező" - szól. - „Ot t az a nyárfa a mezsgyén.' ím a határ, mi a szomszédtól megvédi a gazdát. Mintha akármi lehetne miénk, mi a röpke időben (kérés, pénz, rablás, vagy akár a halál legyen ára) változtatja urát; egy perc - s már más is a gazda. Mert nincs oly örökös, vagyonát ki örökre szerezte, egymást váltják, mint hullámot váltja a hullám. Mit használ a Calabria, vagy Lucania kincse, mit birtok, tele csűr? ha az Orcus jő a kaszával. légy nagy, légy kicsi, őt kinccsel nem vesztegeted meg. Gyöngy, márvány, elefántcsont, tyrrhén bronz, fali képek, fényes ezüst, mór bíborral festett puha kelme nem jut mindünknek, s van, kit hidegen hagy ilyesmi. Mért, hogy két testvér közül egy csak aludna, mulatna s drága kenőcsét nincs az a kincs,amiért odaadná,

326

másik, bár gazdag, bajt látástól vakulásig és a bozótos ugart tűzzel, vassal finomítja? Tudja a Geniusunk, sors-csillagot az ki vezérel, isteni része profán lényünknek, mindegyikünkben más és más arcú, csupa fény itt, ott csupa árnyék. En kicsi pénzemből nem költök olyanra, mi nem kell, azt ami kell, kiveszem, csak hadd zúgolódjon utódom, mért nem gyűjtöttem... De azért azt kellene tudnom, hogy mi a vig fickó, s a pazarló közt a különbség és a fukar mért rosszabb, mint ki beosztja a pénzét. Más ugyanis, ha a pénzt szórod, s más az, ha vigyázva költekezel, de nem is szűkölködsz, féltve a pénzed. Élvezd, mint ifjan, Quinquatrus öt ünnepi napján ezt a rövidke időt, az öröm hisz gyorsan elillan. Csak kikerüljön a csúf vénség, mit bánom: a gálya mely tovavisz, kicsi? nagy? Attól ugyanaz vagyok én még. Nem duzzasztja a jó Aquiló vásznam, de nem is lök vissza a zord Auster dühe, életemet fenyegetve melyben van szellem, van erő, szépség, becsület, rang, bár nem az elsőkhöz számit, de nem is legutolsó. Nem vagy kapzsi? No, szép.És ment vagy a többi hibától szintén? Nincs-e szived tele becsvággyal, hiúsággal? Életedet nem félted-e gyáván? Nem vagy epés sem? Tudsz kinevetni botor babonát, jóst, szellemidézést, rémképet, thessáli banyát s álombeli szörnyet? Vig születésnapot ülsz? Elnéző vagy híveidhez? Jobb leszel és szelídebb, az öregséghez közeledve ? Mert ha a sok tüskéből egy jött csak ki, nem enyhülsz. Élni ha nem vagy bölcs, add át helyed érdemesebbnek! Játszottál eleget, ettél-ittál elegendőt. Itt az idő, tűnj el, nehogy azt mondják: „Ez elázott.'" Pajkos az ifjúság; megvárod, amig kihajitnak?

327

II/3 ARS POETICA

/Piso Atyához és fiaihoz/

Hogyha egy asszonyi főt lónyakra helyezne a piktor és rikitó színű tollakkal díszítené az összedobált testrészeket, úgy hogy a fönt takaros nő halfarkat kapjon, csúfat, feketét, legalulra; látva barátaim ezt, tudnátok-e nem kinevetni? Higgyétek, Pisók, ily tákolmány az a könyv is, melyben, mint lázálomban, kavarognak az olcsó cafrangok, s hol a láb meg a fej nem tartozik össze. Mit? hogy a festő és költő bármit kiagyalhat? hogy joga van, s volt is, hogy képzeletét eleressze? Tudjuk, s ezt a jogot számukra ki is követeljük. Csakhogy azért nem keli sóst s édest összekavarni, kígyóhoz hattyú, s tigrishez birka nem illik. Nagyszerű, ünnepi köntöshöz bíborszínű cafrang nem méltó, csak azért, hogy messze virítson a fodra. Kár szükségtelenül dicsérni Diána csalitját, oltárát, s e szelíd tájon szaladó patakocskát, kár ama Rajna folyót dicsérni, s a tarka szivárványt, hogyha nem arról van szó. Jól tudsz'festeni ciprust? Mit számít, ha azért kapsz pénzt, hogy fesd le a gályát épp amikor süllyed ? S ha egy amphora kéne, korongod fordultával mért lesz csip-csup bögre belőle? Végül: akármibe fogsz, legyen egyszerit, váljon egésszé. Lám, Piso atya és ti derék fiak, annyi poétát csal meg a látszat. Mert ami, azt hisszük: tömör, olykor már ködös. Azt amiről azt véljük: könnyed - üres már.

328

Nagyszerűségre törünk? Fellengzősség lehet abból. Földön csuszkái az, ki szünetlen fél a vihartól. Es ki erőlködvén akar egy tárgyat variálni, delfint fest a ligetbe bizony, vadkant a habokba. Tarts mértéket! Baj, ha túlontúl félsz a hibától. Aemilius vívóterménél, ott a közelben él egy kézműves, körmöt, hajat ért kicsiszolni, csakhogy egész alakot formálni kevés a tudása. Ily kontár ne legyek soha! Teljességre törekszem. Minden mást inkább eltűrnék, volna ha ferde orrom (bár szemeim feketék, s hajam is ragyogó méi Oly tárgyat válassz, költő, mire futja erődből és fontold meg jól, mit bír el s mit nem a vállad. Mert ki olyan dolgot vállalt, mit bír is erővel, ékesszólásban s szerkesztésben se marad le. Ennek a titka mi hát? Én úgy vélem: ha a költő arról szól, amiről épp most kell szólni, a többit elteszi félre, amíg el nem jő annak a sorja. Az, ki dalolni beáll, kell tudnia: mit szeret és mit gyűlöl, s óvatosan, finoman szövögesse a szókat. Nagyszerű lesz a dalod, ha letűnt szavakat felidézel, újszerű lesz a kopott szó, elmés kapcsolatokban. Új fogalomhoz lelj új szóra, ha kell, amilyent még nem hallott a kötényes pór, ama durva Cethegus. Lesz szabadalmad rá, csak túlzásokba ne tévedj. Jó, ha görög forrásra hajolsz s lelsz ott maradandót. Lucilius s Plautus ha tehette, miért ne tehetné Vergilius s Varius? Vagy akár én, egyszerűen bár. Tán irigyelnek ? Tán Cató s amaz Ennius ártott nyelvünknek, mivel új szavakat hoztak Latiumba? Van joga és lesz is mindig minden dalosoknak mondani új szavakat, ha korunknak bélyege rajtuk.

329

Mint erdő ősszel, hervadt levelét ha lerázza, hullnak a régi szavak, leköszönnek a régi korokkal s új bimbó mosolyog, ha az új kikelet hívogatja. Mind a halál prédái leszünk, művünkkel: a védett tengeröböl s kikötő, e csodás fejedelmi ajándék mely Aquilótól védi hajónk, mi elébb csak iszap volt, városokat táplál gabonával most, eke szántja és lecsihadnak a görbe folyók, nem rombol az árvíz. Lám mi, halandók, elmúlunk, művünk se marad fenn, elhal a nyelv becse, nincs kegyelem, nincs szó örök éltű. Sok feledett ige újra virul, s mai szók elenyésznek. Elvirul és lepereg nyelvünk dús lombja, a törvény ez, s legfőbb bíránk, örökös mérték s az Ítélet. Hogy mily versmérték illik hősök s fejedelmek tetteihez s vészes harchoz, példázza Homerus. Két sor más-más mértékű, első a panasz, majd feltör a hálaadás, ha beteljese lett a kívánság. Azt, hogy a könnyed elégia > • vja ki volt, a tudósok nem döntötték el, vita dúl most is körülötte. Archilocusnak a düh fegyverként adta a jambust, ily verslábra színészi cipő is jó, s a cothurnus, mert dialógushoz sem rossz, s elnyomja a lármás nézőtér moraját, s megpörgeti jól a cselekményt. Múzsánk int, hogy az isteneket s istenfiakat lant zengje, s a lóverseny s bajvívás hőseit éppúgy. És lant zengje az iíjui bút, meg a mámorító bort. Nincsen erőm a kívánt mértéket tartani? vagy nem ismerem azt? Méltó vagyok így a poéta becsére? Nem tanulok, mert szégyenlek?Legyek ostoba inkább ? Nem tűr meg tragikus formát a komédia tárgya, vígjátéki cipőt tragikus hős lába nem állhat, s langy, közönyös szókkal sose írj a thyestesi torról.

330

Minden a megfelelő oldalra kerüljön a műben. Olykor bár a komédia is felerősiti hangját és a dühös Chremes háborgó szájjal üvölt fel. Sok tragikus hőstől is hallunk köznapi szólást. Telephus és Peleus, száműzötten s kirabolva elveti ám a cikornyát, hat rőf szók szavalását, egyszerűen, halkan szól, hogy meghassa a nézőt. . . Az sem elég, ha a vers csak szép, legyen édes is egyben, s égre ha száll, a közönséget ne felejtse a földön. Mert e tömeg, ha nevetsz, véled nevet. Es ha te sírsz, sír. Azt akarod, hogy könnyezzen? Könnyezz te előtte! Engem sem hatsz meg másképp, bármily szomorú vagy Telephus és Peleus! Ha a színész csak szerepet mond, ásit a néző, vagy kuncog. Szomorú szöveg illik bús archoz, villámló szem kell durva szitokhoz, tréfához nevető, súlyos szókhoz szigorú arc. Lelkünk legmélyén ráz meg legelébb a viharzó művészet: most boldoggá tesz, majd haragossá, majd súlyos búval sújt földre, szorítja torkunk és gyötrelmünket híven formálja szavakká. Hogyha a főhős sorsától elütő szavakat mond, büszke lovag s köznép, hahotára fakad valamennyi! Nem mindegy: Davus pletykál, vagy egy isteni hős szól, érett bölcs, vagy még viruló, forró fejű ifjonc, méltóságteljes matróna, vagy együgyii dajka, vándor kalmár, vagy termő földjén aki szánt-vet, thébai, argosi tájról jött, vagy colchisi, asszír. Éltess ős hagyományt, vagy költs történetet újat, író - és ha Achillesről hozol új darabot, hát zord legyen ő, haragos, nem-nyugvó s meg se bocsátó, jog ne legyen számára, csak az, mit fegyvere vív ki. És Medea legyen baljós - sírós legyen íno,

331

Ixion hamis, ló kósza, s gyászos: Orestcs. És lia sosem-látottat akarsz bemutatni, ha nem félsz új alakot formálni, megőrizd végig olyannak, mint felléptekor, óvd: ne kerüljön szembe magával. Nem könnyű a közöst ábrázolnunk az egyénben! Jobb, ha az Ilias szövegét több képre felosztod, mint ha sosem látottat akarsz láttatni először. Rég-ismert anyagot joggal mondhatsz magadénak, csak ne időzz hosszan - taposott úton toporogva, s szorul szóra ne is visszhangozz régi regéket, szolgaian ne botolj az utánzók szűk szorosába, honnan már szégyen megfutni, s előbbre se léphetsz. Es nehogy úgy járj, mint ama régi Homerus-utánzó: „Elzengem Priamus sorsát, meg a hősi csatákat!" Az, ki ilyet harsogva igért, megtartja-e végül? Hegy vajúdott, s született egy mókás szürke egérke. Sokkal bölcsebb már, ki csak azt vállalja, mit elbír. „Zengd Múzsám ama hőst, ki midőn nagy Trója leomlott, sok népet látott, sok várost, emberi sorsot." Nem lángból füstöt; füstből kell fényt kiemelni, így költhet mondát, gyönyörű menetét a csodáknak. Antiphateist, Scyllát, Cyclopsot s szörnyű Charybdist és Diomédésnek hazatértét nem Meleagros gyászán kezdi, se Léda tojásán Trója csatáját. Mindig a vég fele tör, s úgy ránt ama tárgy közepébe, mintha csak ismerné az előzményt mind, aki hallja. És mindent, mi nem áraszt fényt, mellőz szövegéből. Meglévőt s kitalált dolgot kever össze, de úgy, hogy kezdettől a közép, s a középtől a vég ne hibázzon. Halld, mit kívánok magam és mit kér a közönség, hogyha szeretnéd, hogy néződ megvárja a függönyt nyugton, mígnem a karvezető „Tapsoljatok!" - így szól.

Meg kell ismerned minden kor egyéni világát. Fesd le a váltakozó évek más-más tüneményét, írd meg a kisgyereket, ki gagyog már, s biztosan áll a lábán, s játszótársakkal kíván szaladozni, s hol duzzog, hol örül, s óránként más a szeszélye. Zengj simaképü fiút, ki tanárától szabadulva ebnek, lónak örül, s a napos füvű Mars-mezejének, hajlik a rosszra, akár a viasz, s durcás, ha meginted, rest töprengeni, hogy mi helyes, pazarolja a pénzét, öntelt, kapkod, amit ma szeret, holnapra megunja . . . Férfikorára megint más lesz s másban leli kedvét, már a vagyon fontos neki, kapcsolat és hivatal kell s nem kap olyanba, miből később tán kára lehetne. Végül a vénembert gondok bántják, vagy azért, mert gyűjt, s amit összekapart, úgy félti, nem is veszi hasznát vagy mert túlontúl aggályos s fél cselekedni, mindent csak halogat, sóváran néz a jövőbe, nyűgös, semmi se jó, ami más, mint ifjúkorában, szidja ez új fiatalságot s gyarlónak itéli. Jönnek az esztendők, sok szépet hozva magukkal, s elmenvén mindent elvisznek. Vén szerepét ne bízd fiatalra, gyerekre se szabj ifjúkori köntöst. Fordul az életkor, megmásul az emberi jellem. Színpadon adjuk? vagy csak szóval szólva regéljük? Minket a történet, csak hallva, nem üt szivén úgy, mint akkor, hogyha szemünk is látja, tanúk lehetünk rá. Mégis, vannak olyan szörnyű dolgok, miket árt ha nyíltan színre viszünk, bámész nézőknek elébe. Van, mit jobb, ha egy ékesszóló szemtanú mond el. Kisfiáit Médéa ne ölje meg éppen előttünk, emberhúst se puhítson a bősz Atreus a porondon,

333

Porcné fecskévé ne legyen, Cadmus se kígyóvá, mert ha ilyesmit láttatsz, elfog a düh meg az undor. És legyen öt jelenés, ennél kevesebb ne, de több se, hogyha szeretnéd, hogy műved majd máskor is adják. Istenség csak nagy, súlyos dolgokban Ítéljen másban nem, s negyedik színészt lia lehet, ne szavaltass; annak a tisztét és szerepét felmondja a kórus, csak nehogy oly szöveget fújjon, mi nem illik a műbe, mert a cselekménytől eltér, s nem rész az egészben. Kórus védje a Jót, igazítsa baráti tanáccsal, vak dühöt elfojtson, lecsitítsa a háborodottat, zengje az egyszerű asztalokat s a szerény vacsorákat, zengjen igaz törvényt, s a nyitott kapus emberi békét, rejtse a titkot jól, s kérlelje imádva az istent hogy nyomorultat pártoljon, s letaszítsa a gőgöst. Hajdan nem volt még fuvolánk rézzel veretezve, kürtként nem riogott, s kevesebb lyukból szelídebben szólt, csak a hangokat adva meg, így segítette a kórust, s mégis, a gyér sorokon végigzengett a zenéje. Mert bizony akkor meg lehetett számlálni a népet, nem volt sok néző, de igaz-szivü, tisztes, ahány volt. Csak miután kezdett hódítani haddal e Város s mind tágabb fal vette körül, s nappal, beborozva nem tilos álddjznunk Geniusnak, s ünnepen inni, féktelenebbé vált dallam meg ütem s szabadossá. Hogy legyen izlés ott, hol együtt ül a bölcs s a tudatlan, megpihenő pór s városi úr, nemes és neveletlen? Lám az ügyes fuvolás szilajabbá tette az ősi táncot, a színen alá s fel vonszolván az uszályát. Lám a komoly citerás is megfeszítette a húrját, végül a nyelv maga is sose hallott díszeket öltött, és a jövőbe tekintő bölcs kórus szava immár

334

épp oly többértelmű, mint ama delphii jóslat. Hitvány kecskebakért küzdvén a tragédiaköltő durva satyrokat is vitt színre rubátalanul s ily tréfával - de az emberi méltóságra vigyázva -csalta a nézőtérre az újdonság-szeretőket, kik már ünnep után borosan tódultak a térre. Én a szatírok üres locsogását és hahotáját úgy szőném itt-ott a komoly részek szövetébe, hogy valamely isten, vagy hős, kit imént színaranyban s bíborban láttunk, le ne süllyedjen magasából, bűzös kocsmazugok szennyes szavait ne szavalja, vagy félvén az alantastól, ne röpüljön az égig. Drámához méltatlan a híg fecsegés, az üres szó, mint ha komoly, tisztes nőt táncba parancsol az ünnep s szégyenlősen lép a bolond satyrok tömegébe. Én nem csak mindennapi szókkal, szürke nevekkel szólnék, jó Pisók, ha szatírjátékokat írnék, én tragikus hangtól eltérni nem úgy törekednék, hogy ne lehessen tudni: ki szól, Davus, vagy a huncut Pythias, ki Simont rászedvén, jókora summát iHyert, vagy az égi Kölyök testőre, cselédje: Silenus. Úgy szőném - ismert szókból - versem, hogy akárki ezt mondhassa: ilyent maga is költhetne, pedig hát nagy fáradság, izzasztó csuda munka, a szórend s szófűzés, hogy a köznapi szók tüze is kiragyogjon. Azt mondom, hogy az erdőből jött Faun ovakodjék úgy ne beszéljen, mint a piac, vagy az utca szülötte, úgy se, ahogy versel nyafogó cicomás aranyifjú, úgy se, ahogy trágár figurák fröcskölve hadarnak. Mert aki őseitől örökölt földet, s paripát tart, megbotránkozik és nem nyújt koszorút a dalosnak, bárhogy dicsérik kik borsót s tökmagot esznek.

335

Egy hosszú szótag, ha előtte rövid van - a jambus. Fürge e láb? hármas jambusnak hívjuk ezért, bár épp hatot ugrik. Még a minap megtűrte hogy itt-ott lassabban lengjen füleinkbe, ha spondeus is van közte - komoly hagyomány ez - , a második és negyedik még az övé, bár Accius itt-ott hozza a jambust. Enniusunkat a vád méltán illetheti, mert hogy méltóságteljes drámákat adott a porondnak és mégis: műgond híján költött, hevenyészve, vagy - s ez még rosszabb - nem tudva a műfaji törvényt Némely itész elnézi, ha dallam nincs a sorokban, túl sok mindent enged meg nékünk, dalosoknak. írjak ezért hevenyészve, kuszán? mert még ha figyelnék is, látván a hibám, nem ró meg senkise érte? Csak nagyjából írjak jó l? . . . Noha senkise ró meg, dicséret se dukál nékem. Forgassuk azért mi költők, éjt nappá tévén, a görög hagyatékot! Plautus verseit és tréfáit nagyra becsülték hajdan apáink és bámulták nagy türelemmel, majdhogynem bambán, mondhatnám, hogyha magam s jól látnánk a határt: mi a szellemes és mi sületlen. Míg füllel s ujjal mérjük, hogy jó-e a ritmus. ! Űgy mondják: tragikus dalokat kordén gurított be elsőként Thespis, s hogy verseit akkor a színész borseprővel kent arccal játszotta, dalolta. Majd szigorúbb maszkot s köntöst adván a színészre Aeschylus egyszerű deszkákból dobogót is emelt már, hozván fenséges szókat s nagy léptű cothurnust. S jött ama régi komédia, nem híján a sikernek, végül el is fajzott, és meg kellett regulázni, erre el is némult, nem tudván ártani többé. Nincs kísérlet, amit Rómánk költői kihagytak.

336

És hogy a régi görög mintáktól megszabadultak: érdemük és díszük, s hogy már honi dolgokat írnak, bíborszín-tógás, vagy köznapi dráma porondján. Mint hadi virtussal, híres fegyverrel amit nyert, annyit nyerne hazánk dallal, ha poéta-hadunkban nem volnának, akik restek kicsiszolni a verset. Pompilius sarjak, dobjátok el azt a müvet, mit nem dolgoztak jól ki, körömmel nem simítottak, metszésekkel tízszer nem szabtak gyönyörűvé! „Lángész vagy? Ne csiszold kicsinyes műgonddala versed!" mondják. - „Normális költő, le a szent Heliconról!" Democritus hivei, van köztük olyan, ki szakállát s körmét elhanyagolja, a fürdőt messze kerüli, mert költői nevet s rangot nem nyer, ha sörényét min három keserű hunyor-oldat sem segit immár, Licinius borbély megnyírja. No én nyomorult, ki megtisztítom epém minden tavaszon! Ha kihagynám, senkise írna különb verset, mint én! A legelső volnék! így hát nem lehetek más, csak köszörűkő: mást teszek élessé, de nekem nem lesz soha élem. Azt tanítom: mi az író tiszte, igaz hivatása, hol van a kincs, ami táplálván, alakítja a költőt. Azt tanítom: mi helyes, mi nem az, s melyik út hova torkoll. Bölcs tud csak jót írni, ez itt az alap, meg a forrás. Sokratinus könyvek mondják neked el: mi a lényeg. Gondolj át mindent, s megjönnek a szók idejében. Azt, aki tudja, mi jár a barátainak s mi a népnek, és a szülő; testvér- s vendégszeretet hogyan illő, mit kell tenni az Írnoknak, mit kell a bírónak, mily feladattal küzd a vezér a csatán - ki ilyet tud, műve szereplőit jól írja le majd bizonyára. Nézzed az élet példáit s erkölcseit, élő

337

színezetét, hangját, bölcs szerző, s sződd a szövegbe. Néha a jó lélekrajz és sok igaz-szavu mondás (bár a mesében nincs sem erő, sem cifra cikornya) jobban tetszik a nézőknek s lebilincseli őket, mint az ügyes, de üres, szépelgő zengedezések. Szellemet és szép nyelvet adott görögöknek a Múzsa, hol j ó hírnévnél egyebet nem kért soha senki. Rómában mire oktatják fiainkat? A rézpénzt (as-t) hogy kell száz részre kiosztani. „Arra felelj most Albinus fia, hogy ha egy uncia jön le az ötből, mennyi marad? Halljam gyorsan!" „Harmad. . ."

„Bizony annyi, gondos gazda leszel. S ha egy uncia még lejön ebből, mennyi marad?" „Negyed as.. . " -Kike t üzletiesre neveltek, várhatjuk tőlük, hogy költsenek oly dalokat, mik cédrusolajjal kenvén ciprustokba kerülnek ? Vagy használni akar, vagy tetszeni vágyik az ének, vagy kidalolni a „kellemes és hasznos" tudományát. Bármit szólsz, költő, szólj j ó röviden, hogy a még lágy lelkekben foganatja legyen, s ne feledje, ki hallja. Mert kipereg teli szívekből minden, mi fölösleg. Ezt viditásra írod? Ne feledd el azért a valót se! Es ne akard, hogy bárkik is elhiggyék a meséid. Azt a lenyelt gyereket Lamiából élve ne húzd ki! Kér az öreg had, hogy tanítás légyen szavaidban; csakhogy a súlyos vers nem kell kényes fiainknak. Tán az a leghelyesebb, mi gyönyörködtet, de tanít is, édest s sóst kever, és aki hallja, okul, de örömmel, így nyert pénzt ama két Sosius, s átszelte a tengert, író és kiadó hírét hír hordja sokáig. Vannak azért vétkek, miket elnézünk a dalosnak, olykor a lant mást zeng, nem a lantos kedve szerintit:

338

mély húrt pendít a kéz, s a magas szól néha helyette, és a heves nyíl sem mindig céljába fúródik. Hogyha a dalban a fény több, bánom is én a kevés kis árnyfoltot, mit a gondatlanság benne felejtett, vagy mit nem lehetett kikerülni. No és? Mi legyen hát? Hogyha az író - bár intették - újra meg újra ismételgeti azt a hibát, elitéljük a nótást, megmosolyogjuk a fals húrért, ha a többi hibátlan. Nékem „Choerilus", ki hibázik: fűzfapoéta, s meglep, hogyha akad két-három jó sora is, de dühbe jövök, ha Homerus, a nagy vátész el-elalszik, bár müve oly hosszú, ki csodálja, ha néha szunyókál. Mint ahogyan festmény is van, mit jobb közelebbről látni, a másik meg messzebbről nézve ragad meg, ennek a képnek félárnyék kell, annak erős fény, hisz napfénynél sem lel benne hibát kritikus szem. Egyszer tetszik ez - azt tízszer se lehetne megunni. . . Ej , bátyám, hisz apád is mondta tanítva elégszer, s rájönnél magad is, vésd jól az eszedbe e szókat: vannak dolgok, amikben elég, ha csupán közepes vagy, mert a jogászt, az ügyészt nem olyan mércével ítélik, s tisztelik őket, bár ékesszólásban erősebb Messalla, s tudományban főbb Cascellius Aulus. Csakhogy a költőnek, ha középszerű, nincs sem a földön, sem magas égben oly úr, aki emlékoszlopot állít. Mint vidám lakomát elront a hamis citerálás, Jímelyitő illatszer, vagy keserű izü mézes, merthogy ezek nélkül még jól tudnánk vacsorázni, éppígy a vers, mi azért született, hogy a lélek örüljön; egyetlen pici vétségtől elvész a varázsa. Küzdőtéren sem fog fegyvert az, ki nem érti, labdát, diszkoszt, vagy karikát nem fog, ki ügyetlen.

339

\ mert a tömött nézőtéren - méltán - kinevetnék. Hát verset költhet mindenki? Miért ne tehetné, hisz nemes is, szabad is, van birtoka, pénze, lovagrend oszlopa, nincsen folt a nevén, kifogástalan úr hát. Lám, te sosem mondasz semmit, ha Minerva nem ihlet; óv Ízlésed, eszed. De ha egyszer mégis akarnál írni, szavald el elébb, hogy Maeciusunk füle hallja s még az apádé és az enyém. Teljék le kilenc év, addig tedd el jól, mert hátha javítani kéne. Hogyha a szó elszállt, nem hívhatod azt soha vissza. Emberevéstől s más csúfságtól Orpheus óvta hajdan az erdei törzseket, ő amaz isteni tolmács, mondják: így szelídített meg tigrist, vad oroszlánt, s mondják: Amphion is, Thebae várost ki emelte, lágy ima hangjaival sziklákat bírt tologatni kedve szerint. Még akkortájt megvolt az a virtus: elválasztani közt a magántól, földit a szenttől, tiltani kéjelgést, házasságnak jogot adni, várost építeni s törvényt táblára bevésni, így nyert tiszteletet s hírt mindenik isteni vátész és zengő dalaik. Mint rég nagyhírű Homerus s Tyrtaeus, harctérre tüzelte a sok deli ifjat, lelkeket éltettek dallal, s mondták a jövendőt, életutat kijelöltek, urak kegyeit kicsikarták s játék, munka után pihenésül adtak a Múzsák fáradt elméknek színházat, drámai művet. Hát te se szégyeld csak Múzsádat s dalnok Apollót. Kérdés, hogy mi tehet híressé verset: a műgond, vagy csak a képesség? En azt hiszem: egyik a másik nélkül nem teljes, a tehetséghez fegyelem kell, így jön létre a mű, ha barátságot köt e kettő. Az, ki futásban akar elsőként érni a célba,

340

már gyermekként sok terhet hord: hőben, esőben gyötri magát, nőt és boritalt kerül. Ez fuvolázik Pythia szentélyében? - hogy félt rég a tanártól! Most nem elég ezt mondani: „Én vagyok itt a legelső költő! Ótvaros eb, ki utolsó! Nékem a legfőbb hely kell, szégyellném, ha kisülne: mitsem okultam." Mint kikiáltó hív sokakat, hogy az árut eladja, éppúgy hív sokakat lakomájához, ki poéta és van birtoka is, s kamatozva gyarapszik a pénze. Hogyha finom zsíros falatokhoz hívja a népet, s jótáll könnyelmű léhűtőkért, s kiragadhat per-gomolyagból mást, csoda volna, ha ily tehetős úr jól megítélhetné: ki valódi barát, ki hizeJgő. Bár kinek adtál már bármit, vagy akarsz, ne mutasd meg annak a verseidet, mert hálából s örömében így kiabál: „Gyönyörű! Csudajó! Minden szava bölcs ám!" -Sápad, ahol kell, másutt meg könny hull a szeméből, ugrál izgalmában, a port rugdossa, bokázik. Mint bérelt siratok temetésen sírva sikoltnak, többet s jobban, mint ki valóban szenved a gyásztól, és titkon kinevetnek - a hízelgő ilyen éppen. Azt mondják a királyokról, hogy borral itatják, úgy faggatják azt, akiben nem bíznak eléggé: méltók-é bizalomra. Dalod se mutasd meg azoknak kik hízelegnek csak, de ravasz rókák a szivükben. Quintilius, ha szavalsz neki: „Itt írd át, ha lehet még sjotf is" - szól. S ha te azt mondod, hogy nem sikerül, bár háromszor kísérelted - azt mondja: töröld ki azt, ami nem sikerült, s dolgozd át újra a verset. És ha hibád véded, s nem akarsz vele már bíbelődni, nincs szava több hozzád, tákolmányodra legyint csak: „Jó, csak imádd magadat, hiszen úgysincs más, ki dicsérjen."

341

\

Bölcs, okos ember nem szívesen ball vértelen ódát, szidja a fércművet, s csiszolatlan mondatot áthúz éjszínű késsel nyeseget minden hiúságot; azt mi, homályos még, ki akarja deríteni rögtön, pontatlan szavakért dorgál, s megmondja: mit is tégy. Aristarchusként nem nézi: komája? barátja? S nem szól:,,Ez kicsiség!..."Kicsiségből nagy baj adódhat! Még kinevethetnek, s nem biztos, hogy befogadnak. Mint a rühest meg a bélpoklost, vagy a háborodottat s kit Diána veszejtett el, tévén eszelőssé, bíz az ilyen költőt kerülik, vele szólani félnek, csak suttyó kölykök futnak, csúfolva, utána. S ő, míg mámorosan verset böfög és fel-alá jár, mint a rigóra leső madarász, belelép a mocsárba, s bár kiabálja: „Segítség! Emberek!" - egy se akad, ki meghallván, oda menne, hogy őt kiragadja a bajból. Sőt, ha akadna ilyen, s a kötéllel menne kihúzni, így szólnék: „Biztos, nem azért ugrott a mocsárba, hogy meghaljon? Lám ama költő Szicíliából, Empedocles, hogy az égilakókig emelje a hír őt, szánt szándékkal dobta magát le az Etna tüzébe. Költőnek joga van, hogy meghaljon, ha akarja. És ha kihúzzák is, már nem lesz önmaga többé. Hadd haljon, ha örök hírt így vágyik kicsikarni. Azt se tudod, mért bűnhődik; tán ősei szentelt sírhalmára vizelt? Villám-vert kegyhelyet átkos kézzel fertőzött? Bizony őrjöng és valamint a medve ha ketrece rácsát áttöri és riadalmat kelt, boldog-boldogtalan így fut a kerge dalostól. Mert akit elcsíp, azt verssel kínozza halálra. Mint a pióca, amíg véred szívhatja, nem enged.

342

NÉVMUTATÓ Ö S S Z E Á L L Í T O T T A

B E D E A N N A

achai - görög Acheron - félelmetes alvilági folyó Achilleus - a Tróját vívó legvitézebb görög hős Acroceraunia - a Ceraunus-hegyek nyúlványa Epirusban Aeacus - alvilági bíró aeol - görög néptörzs Lesbos szigetén, a klasszikus görög líra ha-

zájában Aeneas - trójai királyfi, a rómaiak ősatyja, Vergilius Aeneisének

hőse Aetna - tűzhányó Szicíliában, mai nevén Etna Africus - délnyugati szél Agamemnon - a Tróját vívó görög hadak fővezére Agrippa - győzelmes hadvezér, Augustus veje Aiax - a trójai háború egyik kimagasló hőse Alcaeus - görög lírikus, Horatius példaképe Alcides - Hercules allobrox - harcias gall néptörzs Amor - Cupido Anacreon - görög lírikus, i. e. VI. sz. Anchises - Dardania fejedelme, Aeneas apja Afjcus Március - Róma békeszerető negyedik királya, a földműve-

lés, ipar fejlesztője Andromeda - királylány, az istenek csillaggá változtatták Anio - a Tiberis mellékfolyója Aphrodité - a szerelem istennője a görög mitológiában

345

\ Apollo - a Napnak, gyógyításnak, fenséges énekeknek, jóslásnak

istene Apulia - Dél-Itália egyik tartománya, ma Puglia Aquilo - északkeleti és északi szél Archilochus - görög jambusköltő Aristippus - görög filozófus, a vidám élvezetek hirdetője Aristophanes - a legnagyobb görög komédiaköltő as - kis értékű római ércpénz Asinius Pollio - római hadvezér és író, Vergilius segítője Assaracus földje - Trója Atlas - titán, aki vállán tartja az eget Aufidus - sebes folyó Itália délkeleti részén Auster - viharos, betegséghozó, délkeleti, nyár eleji szél

Babylonia - jósok földje, kik horoszkópokat készítettek Bacchus - a bor, jókedv, mulatozás istene Baiae - előkelő fürdőváros Bandusia - tiszta forrás, Horatius szülőföldjén, Venusiában Bellerophon - görög mitikus hős, az ő lova volt a szárnyas Pegazus Bithynia - erdős, hegyes partvidék Kis-Ázsiában Boreas - északnyugati szél Brutus - Caesar fogadott fia, a köztársasági párt egyik vezére

Caecubusi - jó borfajta Cales - bortermő vidék Camaena - múzsa ! Canidia - híres méregkeverő asszony Capitoliutn - Róma egyik dombja, itt volt a fellegvár s Juppiter

temploma Castor - Pollux ikertestvére, ketten Juppiter fiai Cato, Porcius és hasonló nevű dédunokája - az ősi római erkölcs

mintaképei Cerberus - az Alvilágot őrző háromfejű kutya Ceres - az istennővé avatott anyaföld, a gabona védőasszonya Chiosi - jó borfajta

346

Chrisippus - sztoikus bölcselő Charon - az Alvilág révésze Charybdis - tengeri szörny, a hajósok réme Chimaera - tüzet lehelő oroszlán-kígyó-kecske testű mitikus

szörny Cyclopsok - egyszemű óriások Chiron - centaurus, Achilles nevelője Circe - varázslónő, akihez Odysseus is elvetődött Cnidus asszonya - Venus Cocytus - alvilági folyó Cos - boráról híres sziget az Aegaei-tengerben Crispinus - bőbeszédű, jelentéktelen költő Croesus - Lydia mesés gazdagságú uralkodója Cupido - Venus fia, a vágy istene Cyclasok - az Aegaei-tengerben lévő szigetcsoport Cypris - Venus Cytherea - Venus

Danaidák - mitikus királylányok; megölték férjüket, ezért az Alvilágban feneketlen hordóba kell vizet tölteniök

Daedalus - mitológiai hős, fiával, Icarusszal viaszszárnyakon fel-szállt, majd lezuhant

Danaé - argosi királylány, Juppiter aranyeső formájában szökött be hozzá

Daunus - ősi dél-itáliai király Daunia - Apulia Delos - sziget az Aegaei-tengerben, Apollo és Diana születési

helye

Í elphii - Apollo tiszteletéről és jósdájáról híres város Görögor-szágban

Democritus - görög bölcs, az atomok tanának első hirdetője Diana - Apollo húga, a szűziesség megtestesítője Diespiter - Juppiter Diomedes - argosi hős Dioscurok - Castor és Pollux

347

Dircé - tiszta forrás Thcbában, Pindarus szülőföldje Dis - az Alvilág királya

Ennius - régi római eposzköltő Ephesos - Asia provincia fővárosa Epidaurus - város a Peloponcsos keleti partvidékén Esquilinus - Róma egyik halma Eumenisek - fúriák Eupolis - görög vígjátékíró Europe - királylány, Juppiter bika képében elrabolta Eurus - délkeleti szél Euterpe - a fuvolazene múzsája Evander - Latium ősi királya, a trójai háború előtt

Faunus - mezők, nyájak istene Feronia - ősi itáliai istennő, tiszta forrást neveztek el róla Fidenae - Róma közelében hajdani város, a háborúban elpusztult Fortuna - a szerencse istennője Forum - az ókori Róma központja, politikai eseményeknek is

színhelye Fúriák - az Alvilágban a bűnök kígyófürtű megtorlói

Gabii - latiumi város Gades - város Hispánia déli részén Gaeta - itt észak-afrikai Garganus - hegyfok Apuliában Geryon - hármas testű szörnyeteg v

Gnatia - apuliai város Gracchus - római politikus, szónok Gratiák - a báj és kellem istennői Gyges - százkarú, ötvenfejű óriás

Hannibal - a punok Rómát ostromló hadvezére Harpia - félig ragadozó madár, félig asszony Hasdrubal - Hannibal testvére, hadvezér

34S

Hector - a trójai sereg vezére s legkiválóbb hőse Hebrus - thrák folyó Hecate - a varázslás istennője Helena - Menelaos spártai király felesége, a trójai háború okozója Helicon - a múzsák hegye Hercules - Juppiter és Alemena fia, nagy hős, holta után istenek

közé került Herinogenes - zenész, énekes Hesperia - Hispania Hippolytus - Theseus fia, szőzies életmódjáért kedvelte Diana Hyasok - a Bika-csillagzatban levő csillagkép Hydaspes - indiai folyó Hymettus - hegység Athénhoz közel, márványáról s mézéről híres hyperboreusok - messze északon élő mesés nép

Ianiculus - római domb a Tiberis jobb partján Iams - itáliai isten, reggel kinyitja, este bezárja az égi kaput Iapetus - egy titán neve: fia, Prometheus hozta le az égből a tüzet

a földre Iapix - nyugat-északnyugati szél Iason - Aeson fia, a thessali Iolcus város királya Ilia - Romulus és Remus anyja Ilion - Trója Inachus - Argos első királya Ilithya, Lucina, Genetyllis- Junónak, a szülőanyák védőjének nevei Io - argosi királylány, Juppiter tehénné változtatta Ister - Duna Ithaca - sziget az Ion-tengeren, Odysseus hazája luba - Numidia királya. Itt: Afrika tí^lus Antonius - a triumvir Antonius egyik fia Ixion - lapitlia király, Junót megsérti, az Alvilágban forgó kerék-

hez kötik

Julius - régi nemzetség, melyből Caesar s Augustus származott Juno - római istennő

349

\ Juppiter - a legfőbb istenség a római mitológiában

Kallimachos - alexandriai elégiaköltő

Laertes - Odysseus atyja Laokoon - trójai pap, őt és két fiát hatalmas kígyó megfojtotta Lar - a ház védőistene Latium - közép-itáliai tartomány, itt telepedtek le Aeneas hon-

foglaló társai legio - katonai egység Lesbos - az Aegaei-tenger szigete, Alcaeus és Sappho hazája Lethe - alvilági folyó, aki kortyolt belőle, földi életét elfeledte Lucilius - a római szatíra első mestere Lucretius - római költő Lucullus - római hadvezér, kincses palotájában dőzsölő mulatságok

voltak

Lymphdk - a források istennői

Maia - istennő, Mercurius anyja Mars - hadisten; a Mars-mező Rómában katonai s testedző gya-

korlótér volt marsus - harcias néptörzs Marsyas - szatír-isten Matinus - dél-itáliai begy Melpomené - a fenséges dalok s a tragédiaköltészet múzsája Menandros - görög komcdiaköltő Mercurius - az istenek szárnyas követe Mitnnermus - görög lírikus Naevius - római költő, színműveket és eposzt írt Nemesis - a végzet istennője Neptunus - a tenger istene Nymphák - a patakok és berkek istennői

350

Odysseus - a Tróját vívó görögök nagy hőse Olympos - magas hegy, az istenek lakóhelye Orcus - az Alvilág latin neve Orpheus - mitikus dalnok

Palatínus - Róma egyik dombja Pallas - a harc, tudomány és művészet istennője Párkák - a sors istennői, fonják az élet szálát Páros - a Cyclasok szigete, márványáról híres parthus - kis-ázsiai nép, kiváló lovasok s katonák Penelope - Odysseust hazaváró, hűséges felesége Philippi - észak-görögországi város Pindaros - a fenséges görög líra nagyja Pirithous - mitikus király, el akarta rabolni Proserpinát, Pluto

megbilincselte Platón - görög filozófus Plautus - római komédiaköltő Plinius - római prózaíró, levelei: művelődéstörténeti forrás Pluto - az alvilág istene Pollux - 1. Castor Priapus - a termékenység istene punok - észak-afrikai nép. puteal - törvényszék a Forumon

Quintilius - költő, Horatius és Vergilius barátja Quirinus - Romulus

Romulus - Róma első királya, megölte öccsét, Remust

abin - Itália egyik őslakó törzse appho - görög költőnő, ki Lesbos szigetén élt

Saturnus - Juppiter atyja, az ő uralma idején volt az aranykor Scipio - több római politikus és hadvezér neve

> 351

Scorpio - csillagkép az állatövben, a feltűnésekor születettekre bal-sors vár

seytha - harcias nomád nép seres - kínaiak Silvanus - az erdők, mezők, nyájak istene Sisyphus - a görög Aeolus király fia, az alvilágban nagy kínokat

szenvedett Skylla - tengeri szörny, barlangja a Charybdisszal szemben volt Spartacus - a fellázadt gladiátorok és rabszolgák vezére stílus - íróvessző sygamberek - néptörzs, Itáliától északra szatírjáték - görög komédiában a szereplők szatíroknak öltöztek

Teiresias - jós, Odysseus az Alvilágban beszélget vele Théba - görög városállam, Bacchus szülőhazája Theokritos - görög költő, pásztordalok költője Theseus - athéni király thrák - harcias nép, Görögországtól északra és északkeletre Thybris - Tiberis Tibur - helység Róma közelében, itt volt Horatius birtoka Tibullus - római elégiaköltő, Horatius barátja Titánok - óriás istenek, kiket Zeus vert le Tytos - a Föld óriás fia, megsértette Apollo anyját, ezért az Alvi-

lágban keselyűk tépdesték a máját tribunus - polgári és katonai rang triumvirátus - három^ férfi uralma Trója - kis-ázsiai város, a nagy háború színhelye, Aeneas szülő-

hazája

Utica - észak-afrikai város

Varius - eposz- és tragédiaköltő, Horatius és Vergilius barátja vates - jós, pap Venus - a szerelem istennője Venusia - dcl-itáliai helység, Horatius szülőhona

352

Vergilius - a legnagyobb római eposzköltő, az Eclogák, Georgica és Aeneis költője

Vertumnus - ősi itáliai istenség, az adás-vevés istene Vesta - a házi tűzhely, családi élet istennője Vulcanus - a tűz istene

Zephyr - enyhe nyugati szél Zeus - főisten a görög mitológiában

I