Helyzet és politika 1914-ben, a háborúhoz vezető út

Az Osztrák-Magyar

Monarchia közös címere,

1915

A kiegyezési törvény életbe lépésétől, 1867-től kezdve Ausztria-Magyaror-

szág, vagy miként még nevezték: az Osztrák-Magyar Monarchia volt az a nem­zetközileg elismert államjogi egység, amely­nek Magyarország (Erdéllyel és Horvátor­szággal együtt) a részét képezte. A kialakított politikai rendszert kettős, dualista hata­lomnak nevezték. Noha a birodalom kere­tében az osztrák tartományok után Ma­gyarország élvezte a legnagyobb cselekvési és politikai szabadságot, a két fél, az oszt­rák és a magyar befolyása az összességet és ezen át az önmagát érintő kérdések eldön­tésében távolról sem volt azonos.

A magyar kormányok teljes szabadságot élveztek minden, az országot érintő belső ügyben a belpolitikától a közigazgatáson, az oktatásügyön, a kultúrán, az egészség­ügyön keresztül egészen a nemzetiségi po­litikáig, ám a birodalom összességét illető legfontosabb kérdések: a külpolitika, a ka­tonapolitika, a külgazdaság, a pénzügy úgy­nevezett „közös ügy" maradt.

A külpolitika alakításában ugyan szá­mos magyar személyiség részt vett, és e korszak legismertebb külügyminisztere ép­penséggel egy magyar gróf, Andrássy Gyu­la volt, de a magyar történészek megál­lapítása szerint m i n d ő, m i n d a magyar származású követek, konzulok és követsé­gi alkalmazottak valamennyien birodalmi politikát fejtettek ki, és a különleges ma­gyar érdekekre n e m lehettek tekintettel. A rendszer kizárta, hogy Magyarország önálló külkapcsolatokat alakítson ki, ami­nek káros következményét később Bethlen István mint miniszterelnök abban foglal­ta össze, hogy a magyarok elveszítették a nemzetközi hor izontot . Ebben az is sze­repet játszott, hogy a magyar politikai osz­tály, amely több szempontból törekedett mozgástere bővítésére, ezt a külpolitikára nem terjesztette ki, mivel a soknemzetisé­gű magyar állam létének legfőbb biztosíté­kát a birodalmi keretekben és a birodalmi szintű külpolitikában látta.

A katonapolitika terén az önállóság ki­terjesztésére törekvő magyar politikai erők keményen harcoltak a magyar vezényleti nyelv elismertetéséért, de ez nem sokat je­lentett ahhoz képest, hogy a hadviselésre alkalmas férfilakosság zömét a közös had­sereg fogadta magába, míg a kisegítő erő­nek tekintett Honvédség ennek csak a töre­déke felett rendelkezett. A háború kitörése előtt a közös haderő békelétszáma félmil­liót tett ki, míg a „hadsereg támogatására és belvédelemre" hivatott Honvédség lét­száma 30 000 fő volt. A háborús létszám természetesen jelentősen megemelkedett, de az arányokon ez n e m sokat módosított . Nem változtatott mindenekelőtt azon, hogy a Honvédség n e m rendelkezett önálló ve­zérkarral, n e m dolgozhatott ki saját straté-

giát, következésképpen ahhoz rendelhető operatív terveket sem készített, és n e m rendelkezett hírszerző és elhárító szerve­zettel. Emellett a katonai hierarchia magas posztjain, a vezérkarban és a felső parancs­nokok körében magyar tisztet nemigen le­hetett látni. Az olykor magyarként említet­tek - mint például a Habsburg-családhoz tartozó József főherceg, vagy az erdélyi szász származású Arz Artúr, aki 1917-1918-ban vezérkari főnök volt - magyar voltá­hoz a közvélemény szemében erős kétsé­gek fűződtek.

A felső tisztikarban valójában egyetlen vitathatatlanul magyar foglalt helyet, Hor­thy Miklós, aki tengerésztiszti karrierjét mint altengernagy, az osztrák-magyar flot­ta főparancsnokaként fejezte be. A flotta nemzetközi viszonylatban sem volt telje­sen jelentéktelen, amennyiben a nyolcadik helyen tartották számon, és ez azt jelen­tette, hogy ha a flotta-nagyhatalmakkal szemben ugyan esélytelen volt is, az olasz hadiflottával mindenesetre szembenézhe­tett. A magyar államnak és a magyaroknak azonban a flottához nem sok közük volt.

A háború idején egyetlen magyar hadiha­jót építettek, a Szent István nevet viselő csatahajót, ezt azonban az olaszok megtor­pedózták, még mielőtt megmozdult volna.

A fent felsorolt tényezők jelentős mér­tékben korlátozták a háborús feszültséggel kapcsolatos magyar álláspont szabadságát, és a magyar politikai osztályt a bécsi javas­latok és elvárások követésére indították,

I. Ferenc József és vezérkara

hadgyakorlaton. Veszprém,

1908. Az uralkodó mögött

Frigyes főherceg és Ferenc

Ferdinánd trónörökös

Osztrák-magyar csatahajók

a pólai kikötőben. Képeslap,

1900 körül

Az Osztrák-Magyar

Monarchia etnikai térképe,

1910

noha voltak ellentétes magyar szempon­tok is. Az 1910-es népszámlálás adatai sze­rint a magyarországi lakosságon belül a magyarok csak nagyon csekély többséget mondhattak a magukénak akkor is, ha Horvátországot nem vesszük figyelembe (54,4 százalék), ha viszont Horvátországot ideszámítjuk, úgy már kisebbségbe szorul­tak. A Felvidéken egyértelmű volt a szlo­vák, Erdélyben a román többség. Világos­sá vált az is, hogy az ország területén élő állam nélküli nemzetek (szlovákok és hor­vátok), valamint a nemzettöredékek, ame­lyeknek a határon túl saját nemzeti álla­muk keletkezett (románok, szerbek), már nem akarnak beletörődni a fennálló hely­

zetbe. Képviselőik többsége ekkor a dualis­ta szerkezet átalakítására törekedett, oly módon, hogy mindegyikük elnyerje az auto­nómiát, és a magyarokkal egyenlő jogokat élvezzen. Ám akadtak már olyan politiku­sok is, akik a teljes függetlenséget, illetve az önálló, azonos etnikumú államhoz való csatlakozás lehetőségét kezdték vizsgálni.

Ezek a körülmények több vonatkozás­ban korlátozták a magyar politikát. A vá­lasztójog kiterjesztése maga után vonta volna a kisebbségek együttes többségét a parlamentben, egy földreform pedig első­sorban a magyar birtokos osztály kárára mehetett volna végbe, úgy, hogy a kedvez­ményezettek nagy részének nem magyar-

nak kellett volna lennie. Míg ez a zsákutca súlyos belpolitikai és társadalmi következ­ményekkel járt, egyúttal külpolitikai téren is irányt szabott. A politikai vezetés nem tekinthette és n e m is tekintette magyar ér­deknek a területi gyarapodást, ami a nem magyar lakosság további szaporodása nél­kül nem mehetett volna végbe. Később je­lentéktelen korrekciók szóba kerültek ugyan, de a magyar politikának komoly területi igényei n e m fogalmazódtak meg.

A felsorolt körülmények az uralkodó köröket óvatossá tették a háborús elképze­lésekkel szemben, és ha mégis mérlegelték őket, ezt másféle magyar érdekek figye­lembevételével tették. Évtizedek óta nem volt titok, hogy a szerb politika egy nagy szláv balkáni állam megszervezésére irá­nyul, aminek a sikere súlyos következmé­nyekkel járhatott a magyar államra nézve. Nyilvánvalóan vonzást gyakorolhatott az ország kereteiben élő valamennyi délszláv népcsoportra, amelyek a magyar uralom­mal amúgy is elégedetlenek voltak. Emel­lett azzal fenyegetett, hogy a Balkánon egy tekintélyes politikai ellenlábas kel életre, amely a magyar mozgásteret szerfelett be­szűkíti. Azt sem lehetett kizárni, hogy a szerb vezetésű állam megkísérli lezárni a magyar külkereskedelem elől a Balkánt és a távolabbi keleti piacokat, sőt esetleg még a tengerre való kijutást is veszélyezte­ti. A szerb szándékokat illetően a század elején lezajlott úgynevezett „disznóhábo­r ú " elég beszédes volt, amennyiben a kor­m á n y akadályozta a magyar állatbevitelt, és ezzel egy időben le akarta állítani a had­felszerelési vásárlásokat is. Mindemellett attól is tartani lehetett, hogy a délszláv né­pek megmozdulása magával ragadja a töb­bi Magyarországon élő n e m magyar né­peket, és ez végeredményben az ország széthullásához vezet. Komoly érveket le­hetett tehát felhozni amellett is, hogy Szer­biát meg kell állítani.

Az 1914. június 28-án a boszniai Szara­jevóban végrehajtott merénylet nem volt független a „nagy-szerb" politikától. Ferenc

Ferdinánd osztrák trónörökös feleségével, Chotek Zsófiával együtt azért utazott oda, hogy megtekintse az ekkor folyó hadgya­korlatot. A trónörökösről tudni lehetett, hogy szervezkedik az állam átalakítása érdekében, és jelentős horvát, szlovén és más, szlovák és román személyeket nyert meg terve számára. Számolni kellett a már nagyon idős Ferenc József császár halálá­val, és egyúttal azzal, hogy utódjának sike­rül az ausztroszlávizmus alapján megbé­kéltetnie az elégedetlenkedőket egy leendő föderatív birodalommal. Ez minden bi­zonnyal a szerb tervek bukását eredmé­nyezte volna. Ferenc Ferdinánd tehát hatá­rozottan az útjában állt mindazoknak, akik Nagy-Szerbiáról szőttek terveket. Meggyil­kolását különböző szerb titkos társaságok készítették elő, amelyek a legfelsőbb belg­rádi katonai és polgári körökkel is kapcso­latban álltak.

Ausztroszlávizmus

Az Ausztria-Magyarország állami kere­teiben élő szláv népeknek azt a politi­kai áramlatát hívták ausztroszlávnak, amelynek vezetői és hívei a fennálló állam keretében törekedtek érvényre juttatni a szláv népek autonómiáját.

Ferenc Ferdinánd

trónörökös és felesége

megérkezése Szarajevóba,

1914. június 28.

Elzász-lotaringiai k é r d é s

Elzász vagy Elzász-Lotaringia vegyes lakosságú történelmi tartomány

a francia-német érintkezési határon. Az 1870-es francia-porosz

háború után német birtokba került, ami Franciaország részéről

a revánspolitika legfőbb hajtóerejévé vált. Az első világháború

egyik francia célja a tartomány visszaszerzése volt. A német

vereség következtében a versailles-i béke a területet vissza­

juttatta Franciaországnak.

Színházi plakát, 1914

Egy sikertelen merényletkísérlet után egy boszniai szerb diák, Gavrilo Princip eredményes volt: megölte a trónörököst és a feleségét. A hírnek óriási nemzetközi visszhangja támadt, noha a gyilkos politikai merényletek távolról sem voltak ritkák a 19. század vége felé és a 20. század elején. 1914-ig ezeknek az akcióknak nem vol­tak nemzetközi politikai következményeik. Csakhogy 1914-ben Princip merénylete nélkül is puskaporos hordó volt már egész Európa, és valamennyi számottevő hata­lom évek óta az elkerülhetetlen, sőt úgy­szólván kívánatos háborúra készült. Nagy-Britannia meg akarta szakítani a német ipari, külkereskedelmi és gyarmati nyomu­lást, Németország viszont hatalmas európai befolyási övezetre számított, és gyarmatbir-

Tisza István miniszterelnöknek az 1914. július 7-i minisztertanácsi ülésen tett kijelentései a Szerbiával kialakult konfliktusról. (Részlet)

„A m. kir. miniszterelnök egyetért azzal, hogy az elmúlt néhány nap

során a helyzet a vizsgálat által felderített tények és a szerb sajtó meg­

nyilvánulásai következtében megváltozott, és hangsúlyozza, hogy ő is

úgy látja, közelebb került a Szerbiával való katonai összeütközés lehe­

tősége. Azonban sohasem támogatna egy előzetes diplomáciai erőfe­

szítések nélküli, meglepetésszerű támadást Szerbia ellen... Ebben az

esetben ugyanis véleménye szerint Európa előtt rendkívül rossz szín­

ben tűnnénk fel, és nagy valószínűséggel számolnunk kellene Bulgária

kivételével az egész Balkán ellenséges fellépésével..."

Protokolle des Gesamten Ministerrates der Österreich-Ungarischen Monarchie. Szerk. Komjáthy Miklós. Akadémiai Kiadó, Budapest 1966. 141. old.

tokot is szerezni akart. A franciák elégté­telre vágytak 1870-es kudarcukért, vissza akarták szerezni Elzászt, sőt ezen felül meg akarták szerezni a szénben gazdag Saar-vidéket, és ha lehet, a Rajna bal partjának egész hatalmas ipari centrumára is szeret­ték volna rátenni a kezüket. A cári ud­varban Oroszország nagy megerősödésére gondoltak az egész Balkánon. E körülmé-

Tisza István és Skerlecz Iván horvát bán

Zágrábban, 1914. január

nyek között a szarajevói merénylet valójá­ban csak a gyújtószikra szerepét töltötte be, de az még hetekig kérdéses volt, hogy vajon valóban lángra lobbantja-e Európát.

Bécsben is felmerültek kételyek, és n e m volt egység a közös minisztertanácsban sem, mivel a magyar miniszterelnök, Tisza István „okvetetlenkedett". Az osztrák veze­tő köröknek volt egy olyan politikai-kato­nai szárnya, amely messzemenő hódító ter­veket dédelgetett (további lengyel területek megszerzése, Montenegró és Szerbia egy részének bekebelezése, Albániában protek­torátus létesítése), és ezért feltétlenül a Szerbia elleni büntető hadjárat híve volt, mások azonban nem értettek egyet e ter­vekkel. A „büntessük meg Szerbiát" formu­la nem érvényesült automatikusan. A késle­kedés és tétovázás hátterében az is ott állt, hogy diplomáciai úton tisztázni kellett, va­jon egy esetleges osztrák katonai lépésre miként válaszol a többi nagyhatalom. Míg e téren a pozitív német válasz a bécsi körö-

Mozgósítási hirdetmény,

1914

ket nemcsak megnyugtatta, de felbátorítot­ta, az óvatos magyar miniszterelnök elhall­gattatása nehezebben ment. Tisza diplomá­ciai úton szeretett volna fellépni Belgráddal szemben, óvott a teljesíthetetlen feltételek ultimátumszerű előterjesztésétől, és felso­rolta a veszélyeket, amelyeket egy háborús konfliktus magával hozhat. Rámutatott, hogy a Szerbia ellen indítandó büntetőak­ció Bulgária kivételével provokálná az egész Balkánt, miközben Romániával és a ro­mán hadsereg esetleges támadásával szem­ben a Monarchiának, és azon belül Magyar­országnak nincs kiépített védelmi vonala.

A Belgrádnak július 23-án átnyújtott ul­timátum azonban nem Tisza felfogása szel­lemében készült, hanem megalázó követel­ményeket támasztott a szerb kormánnyal szemben. A válasz ugyan igyekezett elhárí­tani a szerb kormány felelősségét a történte­kért, de a legtöbb kérdésben mérsékelt és engedékeny maradt, vagyis alapot teremtett a tárgyalásra és az atrocitás békés rendezésé­re. Csakhogy a másik oldalon már nem volt erre irányuló szándék. Július második felé­ben, a német támogatás tudatában, már Ti­sza István is elfogadta a háborús fellépést, és

csupán azt szorgalmazta, hogy a célok meg­jelölésében területszerzésről ne essen szó.

Július 28-án Ausztria-Magyarország had­üzenetet intézett Szerbiához, és ezáltal el­kezdődött a néhány hétre vagy legfeljebb néhány hónapra tervezett büntető hadjá­rat, amely végül a több mint négy évig tar­tó világháborúba torkollott. A császár úgy gondolta, hogy „mire a lombok lehullnak", hazatérnek a katonák. Vélhetően legrosz-

Ferenc József császár kiáltványa a Szerbia elleni hadba lépésről, 1914. július 2 8 . (Részlet)

„Szerbia visszautasította kormányomnak mérsékelt és igazságos kíván­

ságait, és megtagadta azon kötelességek teljesítését, amelyek népek

és államok békés együttélésének természetes és szükséges alapjai.

Fegyveres erővel kell tehát államaim számára a belső nyugalom

és az állandó külső béke biztosítékait megszereznem.

Ebben a komoly órában tudatában vagyok elhatározásom egész

horderejének, s a Mindenható előtti felelősségnek.

Mindent megfontoltam és meggondoltam.

Nyugodt lelkiismerettel lépek a kötelesség útjára."

Magyar történeti szöveggyűjtemény 1914-1999.1. Szerk. Romsics ignác. Osiris Kiadó, Budapest, 28. old.

Az európai szövetségi

rendszerek és az első

világháború

szabb álmában sem látta maga előtt, hogy közülük 1,1 millió soha többé nem tér haza.

A balkáni incidens és büntető hadműve­let rövid idő alatt világháborúvá alakult át. Az egyik oldalon a közbeszédben antant­nak nevezett, hivatalosan azonban „szövet-

Antant

Az elnevezés az 1904-ben kötött brit-francia „entente cordiale", baráti egyez­ség kifejezésből származik. Később át­vitték mindazokra a hatalmakra, ame­lyek a Franciaország és Nagy-Britannia által képviselt csoporthoz csatlakoztak.

séges és társult hatalmak" névvel jelölt, az idők során egyre bővülő blokk, a másikon központi földrajzi helyzetük alapján „köz­ponti hatalmak" megjelölést viselő hatal­mak és a később hozzájuk csatlakozó álla­mok egyesített erői álltak.

Központi h a t a l m a k

Eredetileg az Európa középpontjában elterülő Németország és Ausztria-Magyarország szövetségét jelölték e fogalommal, amelyet utóbb továb­bi szövetségeseikre is kiterjesz­tettek.

Első világháborús emlék

Részvétel a hadműveletekben a háború első felében

A háború kezdetén már a frontokra tör-tént kivonulás is balul kezdődött.

A német és az osztrák vezérkar arra számított, hogy az oroszoknak hosszú idő­re van szükségük a mozgósítás végrehajtá­sára, és ezért a közös hadsereg erőinek nagy részét Szerbia ellen vonultatták fel, a néme­tek viszont a nyugati frontra összpontosí­tottak. Napok alatt kiderült azonban, hogy Pétervár a mozgósítást titokban végrehaj­totta, és ezért a Monarchia haderejének jó részét át kellett irányítani Keletre. Ez azt eredményezte, hogy a felsorakoztatott had­erő mindkét fronton gyenge volt, és ez mind Szerbiában, mind Galíciában óriási emberveszteséghez vezetett. A közös hadse­

reg a háború első hónapjaiban olyan súlyos veszteséget szenvedett el halottakban, se­besültekben és fogságba esett katonákban, hogy ezt többé nem tudta kiheverni.

Röpcédula, 1914

Újoncok bevonulása Buda­

pesten, 1914. augusztus 1.

Müllner János felvétele

Míg Nyugaton a németek által terve­zett rohamszerű lerohanás, az úgynevezett mozgó háború helyett a frontok megme­revedtek, és kíméletlen futóárok-, tehát ál­lóháború vette kezdetét, a kontinens más részein új frontok nyíltak, és Ausztria-Magyarország hadserege ezáltal további két fronton érdekeltté vált. 1915 májusában az antanthatalmak oldalán hadba lépett

A balkáni hadszíntér, 1914-1918

Hadosztályvonat szállítása a szerb harctérre. 1915. április. Bóra Gyula felvétele

Olaszország, 1916 októberében pedig ugyan­ezt tette Románia is. Ezt ellensúlyozta ugyan, hogy előbb Törökország (1914. szeptember), majd Bulgária (1915. októ­ber) a központi hatalmak mellett avatko­zott be a küzdelembe, de ez nem változta­tott azon, hogy a közös hadsereg közvetlen ellenfeleinek a száma kettővel szaporo­dott, és mivel mindkettő határos volt Auszt­ria-Magyarországgal, e körülmény jelen­tős új katonai követelményeket támasztott. A hadsereg képtelen volt megfelelni e ki­hívásoknak, az előre nem látott költségek emelkedése miatt roskadozni kezdett az államháztartás, és súlyos nehézségek ke­letkeztek a közellátásban. dékén indította el 1916 júniusában, és e tér­

ségben öt heves, nagy veszteségekkel járó csata zajlott le, anélkül, hogy bármelyik fél érdemi eredményt ért volna el. Nem alakult jobban a helyzet a keleti fronton sem. 1916

Kottacímlap, 1915

Az 1914-1915-ben kudarcra ítélt szer­biai küzdelmet 1915 őszén német és bolgár segítséggel sikerült megfordítani. Szerbia, Montenegró és Albánia megszállás alá ke­rült, a maradék, mintegy 100 000 fős szerb hadsereget Albánián keresztül az antant ál­tal rendelkezésre bocsátott hajókon Korfu szigetére szállították át, ahol újraszervezték, hogy a háború egy későbbi szakaszában fel­használható legyen. Az olasz hadsereg tá­madását Dél-Tirolban, az Isonzó folyó vi­

I. Ferenc József ( 1 8 3 0 - 1 9 1 6 )

Osztrák császár (1848-tól) és magyar

király (1867-től). Részt vett az olasz

szabadságharc leverésében, majd

császárként döntő szerepe volt

a magyar forradalmi és szabad­

ságharcos erők elleni katonai

akciók megszervezésében, illet­

ve a fegyverletételt követő meg­

torlásokban. Nagy ambícióját,

a német területekkel bővülő

Habsburg Birodalom megterem­

tését nem tudta elérni. A kül- és ka­

tonapolitikában sorozatos kudarcok

érték, amelyek közül a legsúlyosabb

a poroszoktól elszenvedett vereség

volt 1866-ban. Ez döntőnek bizonyult

abban, hogy a nagy birodalomról szőtt álmokat feladva megbékéljen

a magyar politikai osztállyal, külpolitikai kárpótlást pedig a Balkánon

keressen. A kiegyezés (1867) után fő törekvése az államszerkezet

változatlanságának megőrzésére irányult, ami megakadályozta

a soknemzetiségű birodalom biztosabb alapokra helyezését, de egy­

úttal biztosította a viszonylagos nyugalmat. Noha élete vége felé már

szerette volna megőrizni a békét, a Szerbiának küldendő ultimátu­

mot, majd a hadüzenetet mégis aláírta.

I. Ferenc József

Magyar katonák hidat

építenek a Visztulán,

1915. július. Bóra Gyula

felvétele

Hadműveletek Galíciában,

1914-1915

Fedezék a fronton, 1914-1918. Dr. Kellermann

Emil főorvos felvétele

Tábori kulacs

júniusában az oroszok kiterjedt támadást kezdeményeztek, a német-osztrák-magyar frontot áttörték, és mire szeptemberben si­került az offenzívát megállítani, és az orosz erőket visszaszorítani, addig a közös hadse­reg újabb súlyos veszteségeket szenvedett el. 1916 végéig ál lományának mintegy a há­romötödét vesztette el, több mint 1 millió embert.

Másként alakult a küzdelem sorsa Ro­mániával szemben. A hadműveleteket a

román hadsereg kezdte. Augusztus 27-én a kormány hadat üzent Németország­nak, valamint Ausztria-Magyarországnak, és a hadsereg azonnal betört Erdélybe. A hadászati cél Erdély és a Bánát elfogla­lása volt, ami megfelelt az antanthatal­makkal kötött bukaresti titkos szerző­dés (1916. augusztus 17.) feltételeinek. A vállalkozás azonban, annak követ­keztében, hogy a németek nagy erőket vontak össze ezen a fronton, gyorsan

Gyalogsági főhadnagyi zubbony

Hadműveletek Galíciában,

1916-1917

A román hadszíntér,

1916-1918

Magyar katonák

lómentő kocsi­

val az olasz

fronton, 1916.

szeptember.

Bóra Gyula

felvétele

összeomlott, és a román hadvezetés 1916. december 9-én aláírta a fegyverszünetet, majd 1918. május 7-én a kormány bé­két kötött a központi hatalmakkal. A bé­keszerződést a király nem ellenjegyezte. A békeszerződés következtében kiigazí­tást hajtottak végre Magyarország javára a Kárpátok vonalán, ami 16 000 k m 2 vesz­teséget okozott Romániának, de ennek fe­jében elismerték a jogát az addig Orosz-

I./IV. Károly ( 1 8 8 7 - 1 9 2 2 )

Osztrák császár és magyar király

(1916-1918). Fő célja a háború befejezése

volt, és ezt sógora (Sixtus herceg) közvetí­

tésével tudatta a francia köztársasági el­

nökkel. Az ezt követő titkos tárgyalások

nem vezettek eredményre, ezzel szem­

ben a franciák nyilvánosságra hozták

a Raymond Poincaré elnökhöz intézett le­

velét, amelyben jelezte, hogy a maga ré­

széről elismeri Elzász és Lotaringia francia

tulajdonlását. Pozíciója Berlinben végzete­

sen megrendült, ami miatt az osztrák kor­

mány kénytelen volt aláírni a német-oszt­

rák vámunióra irányuló tervezetet, és elvileg

hozzájárult a közös hadsereg megteremté­

séhez is. Az összeomlás idején tervezetet

tett közzé a birodalom osztrák részének

átszervezésére a nemzeti autonómiák

alapján (1918. október 16.), majd november

11-én felfüggesztette császári, két nappal

később magyar királyi előjogainak gyakor­

lását. Eltérően az osztrák és a magyar poli­

tikai többség értelmezésétől, Károly azon

a véleményen volt, hogy a trónról és a ko­

ronáról mindazonáltal nem mond le. Ezen

alapult két kísérlete a magyar trón vissza­

szerzésére (1921. március 28., illetve októ­

ber 21.), amit azonban az első alkalommal

Horthy Miklós, másodszor Horthy és Beth­

len István miniszterelnök meghiúsított.

A győztes szövetséges hatalmak döntése

alapján Madeira szigetére internálták.

B e s s z a r á b i a

Történelmi régió Dél­

kelet-Európában. Ma

részben Moldovához,

részben Ukrajnához

tartozik.

országhoz tar tozó Besszarábia bekebele­

zésére. Ezt a sikert a háborút kezdeményező

uralkodó, Ferenc József m á r n e m érte meg. 1916. november 21-én meghalt. Utódát, császárként I., magyar királyként IV. Ká­roly néven koronázták meg, Magyarorszá­gon december 30-án. A fényes ünnepségeket megzavarta, hogy a magyar előkelőségek n e m jelentek meg a budapesti Mátyás Pin­cében rendezett díszvacsorán. Károly há­borúellenes volt, és legfőbb célját abban látta, hogy a birodalmat kimenekítse a vérzivatarból, amely ekkor már földom­lással fenyegette az Osztrák-Magyar Mo­narchiát.

IV. Károly a koronázási menetben.

Erdélyi Mór felvétele

IV. Károly magyar lovassági tábornoki

öltözetben

Fordulat az erőviszonyokban és a háborús célokban

/I. Miklós orosz cár

Eltávolítják a cári sast

a Kremlről, 1917

A háború 1916 végétől kezdve totálissá vált, a hadviselők mozgósították min-

den tartalék erejüket emberben és anyagban egyaránt. Az 1917-es év a köz­ponti hatalmaknak látszott kedvezni, és ked­vezett a magyar katonai erőknek is. Ugyan­akkor nagy átalakulás zajlott le a hadviselő tábor erőviszonyaiban és a háború straté­giai céljaiban is.

Az esztendő azzal kezdődött, hogy már­cius 2-án II. Miklós cár részben a tömegek nyomására, részben a hadsereg elpártolása miatt lemondott a trónról, és ezzel egy több száz éves önkényuralom omlott ösz-sze. Az ezt követően alakult ideiglenes kor­mány szerette volna győzelemhez juttatni az országot, de a miniszterelnökről elneve­zett Kerenszkij-offenzívát a központi ha­talmak erői visszaverték. A november 7-én a bolsevik párt vezető csoportja által végre­hajtott hatalomátvétel Berlin és Bécs urait nagy reményekkel töltötte el, mivel Vlagyi­

mir Iljics Lenin, a bolsevikok vezéralakja, mindenáron be akarta fejezni a háborút. A bolsevik tárgyalódelegáció valóban elfo-

Orosz katonák

üdvözlik a békekötést,

1917. december

gadta a németek által előtárt fegyverszüneti feltétele­

ket, majd 1918. március 3-án aláírták a rend­kívül súlyos előírásokat tartalmazó breszt-litovszki békét.

A breszt-litovszki békének több közvet­len következménye volt. A központ i hatal­mak hadserege felszabadult a keleti front terhe alól. A németek nagy átcsoportosí­tást hajthattak végre a nyugati frontra, amivel azonban az ekkoriban feltámadt nagy német keleti ambíciók miatt n e m él­tek oly mértékben, mint tehették volna. Az osztrák-magyar közös hadsereg ettől

kezdve m á r csak egy fronton volt érdekelt, az olaszon, mivel a szerb, a r o m á n és az orosz front megszűnt. Az oroszországi ösz-szeomlásnak és fordulatnak további köz­vetlen következménye a német háborús célok átalakulása volt. A német kormány 1916. december 12-én a béketárgyalá­sok megkezdésére tett javaslatot valameny-nyi ellenfelének, a továbbiakban azonban, a keleti sikerekkel a háta mögött, e téma iránt elvesztette az érdeklődését. Ez azért történt, mert az 1917-es év számára jelen­tős eredményeket és ezekkel együtt na­gyobb lehetőségeket hozott magával. A né­met magabiztosságot növelte még, hogy

1895 mintájú Mannlicher

puska

Az olasz hadszíntér,

1915-1918

Paul von Hindenburg,

II. Vilmos császár

és Erich Ludendorff

megbeszélést tart, 1917

IV. Károly a vezérkarnál,

1917. Kallós Oszkár

felvétele

1917 októberében a közös hadsereg német támogatással végre jelentős sikert aratott az olasz fronton. A Caporetto térségében felsorakozott olasz erőket néhány napos

kegyetlen csatát követően szétverték, és mintegy 300 000 olasz hadifoglyot ejtet­tek. A maradék üldözésére ugyan már nem maradt erő, de a győzelem így is nagy volt.

Az új német tervek a hadsereg veze­téséhez és közvetlenül Paul Hindenburg főparancsnokhoz, valamint a vezérkari fő­nökhöz, Erich Ludendorffhoz fűződtek, de a katonai koncepciót némi húzódozás-sal a politikai vezetés is elfogadta. A fokoza­tosan kialakuló elgondolás lényege abban állt, hogy Németország eredeti elgondolá­sától eltérően valamivel kevesebbel beéri Nyugaton, ezzel szemben befolyása alá von­ja egész Közép-Európát, Lengyelországot, a Baltikumot, Belorussziát, Ukrajnát és a Balkánt.

Az elképzelés a fent leírt formában azt követően kristályosodott ki, hogy napvi­lágot látott Károly király és császár Ray-mond Poincaré francia köztársasági elnök­höz 1917. március 24-i, valamint május 9-i keltezéssel írt levele. A leveleket sógora, Six-tus herceg továbbította. Mivel Károly, béke­szándékának hangoztatása mellett, elismer­te Franciaország jogát Elzász-Lotaringiára, az 1918. április 12-i francia publikáció kö­vetkeztében minden hitelét elvesztette Ber­linben. Ennek következményeként a néme­tek többé nem voltak hajlandóak elismerni

Ausztria-Magyarország jogát még arra a lengyel területre nézve sem, amelyet tényle­gesen birtokolt, a r o m á n és az orosz fegy­verszüneti és béketárgyalásokon az osztrák szempontokat nem engedték érvényesülni, kikényszerítették, hogy az osztrák kormány aláírjon egy okmányt a német-osztrák vám­unió létesítéséről, és elvileg ahhoz is meg­szerezték a hozzájárulást, hogy közös had­sereget állítsanak fel. Noha nem ismert okmány arra nézve, hogy milyen sorsot szántak volna a nagy német befolyási zóná­ban Magyarországnak, az biztos, hogy Bu­dapesten a kiszivárgó hírek felháborodást keltettek. Bécsben viszont komoly körök­ben is attól kezdtek tartani, hogy a német hadsereg egy napon megjelenik az osztrák fővárosban.

A központ i hatalmak ügye egyébként n e m állt rosszul, midőn az Egyesült Álla­

mok elnöke, W o o d r o w Wilson az álla­mokban addig ismeretlen döntést ho­zott arról, hogy közvetlenül beavatkozik az európai ügyekbe. Az elnök ehhez az első lé­pést már akkor megtette, amikor 1916 vé­gén felszólította a hadviselő feleket cél­jaik megfogalmazására, majd a másodikat 1917 eleji kongresszusi beszédében, midőn meghirdette a győzelem és hódítás nélküli, a vitás ügyeket demokratikusan rendező békét. A németek által folytatott tenger­alattjáró-háborúra hivatkozva, amelynek sok amerikai kereskedelmi hajó is áldoza­tul esett, az Egyesült Államok 1917. április 6-án hadat üzent a központi hatalmaknak. Ez a lépés n e m kevesebbet jelentett, mint hogy az Egyesült Államok politikája gya­korlati értelemben is túllépett az amerikai kontinensen, és nemzetközi szerepet ké­szül betölteni. Európában a hírt vegyes ér-

Wilson amerikai elnök

bejelenti a kongresszusban

az Egyesült Államok hadba

lépését, 1917. április 2.

zelmekkel fogadták és értelmezték. Akadt, aki gesztusnak tekintette csupán, de még azok egy része is, akik tisztában voltak az Egyesült Államok gazdasági potenciáljával és felismerték, hogy katonai erőt is nagy létszámmal ki tud állítani, azt gondolták, hogy ez nagyon sok időt vesz igénybe. A német hadvezetés abban reménykedett, hogy a háborúnak vége lesz, mielőtt az amerikai katonák elérik az európai parto­kat. Végül azonban akadt a politikusok és a katonai vezetők köreiben is jó néhány

W o o d r o w Wilson amerikai elnök 14 pontjának 10. és 1 1 . pontja, 1918. január 8.

„X. Ausztria-Magyarország népei részére, amelyeknek helyét

a nemzetek között oltalmazni és biztosítani kívánjuk, meg kell adni

az önálló fejlődés legszabadabb lehetőségét.

XI. Romániát, Szerbiát és Montenegrót ki kell üríteni; a megszállt terü­

leteket helyre kell állítani; Szerbiának szabad és biztosított kijáratot

kell adni a tengerhez; a különböző balkáni államok egymás közötti

kapcsolatait barátságos tanácskozás útján az állami és nemzetiségi

hovatartozás történelmileg kialakult vonalai szerint kell meghatározni;

a különböző balkáni államok politikai és gazdasági függetlenségét és

területi sérthetetlenségét nemzetközi garanciákkal kell alátámasztani."

Halmosy Dénes: Nemzetközi szerződések 1918-1945. A két világháború közötti korszak és a második világháború legfontosabb politikai szerződései. Közgazdasági és Jogi Könyvkiadó, Budapest 19S3. 22. old.

személy, aki felismerte e lépés hallatlan je­lentőségét, és ha számolt is az időtényező­vel, végeredményben arra a következtetés­re jutott, hogy a háború - valószínűleg 1919-ben - a szövetséges hatalmak győzel­mével fejeződik be. A körülbelül egymilliós új amerikai katona végül 1918 májusában, tehát hamarabb szállt partra, mintsem ere­detileg gondolták.

A háború kitörése és még inkább az Egyesült Államok hadba lépése új remé­nyekkel töltötte el Ausztria-Magyarország állam nélküli nemzetei, valamint az erdélyi románok politikai vezetőit. Mindazok, akik 1914-ig megelégedtek volna egy biro­dalmon belüli belső autonómiával és a bi­rodalom föderalista átalakításával, ettől kezdve már szinte kivétel nélkül az elszaka­dásról gondolkodtak. Cseh és szlovák kö­rökben megszületett a két népet egymással, horvát és szlovén körökben pedig a nyugat­balkáni szláv népeket Szerbiával egyesítő új állam gondolata, az erdélyi román politikai réteg viszont Erdélyt a román államhoz akarta csatlakoztatni. E gondolatok kép­viselői Nyugat-Európában politikai bázi­sokat hoztak létre, megszervezték nemzeti tanácsaikat, kapcsolatokat építettek ki a francia és az angol sajtóval, értelmiségi támogatókat szereztek, és végül eljutottak a döntéshozó politikai körökig. A leghaté­konyabb közöttük két cseh politikus: To-más Garrigue Masaryk és Edvard Benes volt. Széles körökkel sikerült elhitetniük, hogy Ausztria-Magyarország a „népek bör­töne", hogy ez az állam - Németországhoz hasonlóan - az önkény és az imperializmus megtestesítője, és hogy szétzúzása esetén érvényesülni tudnak majd azok a demokra­tikus hagyományok, amelyek az általuk el­nyomott népeket mindig is jellemezték, és ez egyúttal a tartós béke záloga lesz a jövő­ben. Megteremtették tehát a leendő bünte­tő béke elvi alapjait, amelyhez más nem­zetek - horvátok, szlovének, románok -képviselői könnyen csatlakozhattak.

A propaganda-hadjárat növekvő nyu­gat-európai körökre gyakorolt befolyást,

Német tengeralattjáró

a pólai kikötőben

O t t o k á r C z e r n i n gróf, külügyminiszter a háború v á r h a t ó k ö v e t k e z m é n y e i r ő l a k ö z ö s miniszter­t a n á c s ülésén, 1 9 1 7 . j a n u á r 12. (Részlet)

átütő sikert azonban csak 1918 tavaszán ért el. Jelezte ezt, hogy a brit miniszterel­nök, Dávid Lloyd George az év elején egy alsóházi beszédében még kijelentette, hogy országának és a szövetséges hata lmaknak semmiféle követelése nincs Ausztria-Ma­gyarországgal szemben. N é h á n y n a p múl­va, 1918. j anuár 8-án Wilson elnök tette közzé a békével kapcsolatos elgondolását, a híres 14 pontot , amelyek között a M o ­narchiával kapcsolatban a belső a u t o n ó ­miák biztosítását, illetve a megszállt területek kiürítését fogalmazta meg követelmény­ként. Ugyanebben az időben Párizs még hallgatott, és nyilvánosan sem kímélő, sem ellenséges szándékokat n e m fogalmazott meg.

A breszt-litovszki béke azonban az egész helyzetet új megvilágításba helyezte. A nyu­gati hatalmakat ugyanis megfosztotta leg­fontosabb keleti szövetségesüktől. Oroszor­szág ezzel megszüntette saját hátvédszerepét a német terjeszkedési törekvésekkel szem­ben, ami feladta a kérdést: hogyan és mivel lehet az így támadt űrt betölteni. A titkos tárgyalások, amelyeket a franciák különbö­ző osztrák megbízottakkal folytattak, vol-

„A Monarchia, mely védekező háborút visel, már akkor is nagy ered­

ményt ér el, ha területi integritását megőrizve zárja le a háborút.

A területi gyarapodás minden bizonnyal örvendetes ráadás lenne,

azonban ezzel kapcsolatban lehetetlen volna már most jóslásokba

bocsátkozni. A teljes győzelem valószínűtlennek tűnik, ezért egy

kompromisszumos békével kell számolnunk."

Protokolle des Gemeinsamen Ministerrates der Österreich-Ungarischen Monarchie (1914-1918). Szerk. Komjáthy Miklós. Akadémiai Kiadó, Budapest 1966.446. old.

taképpen azon a reményen alapultak, hogy Ausztria-Magyarország nemcsak szakít a németekkel, de egyúttal az ellensúlyozó erő szerepére is vállalkozik. A tárgyalások azon­ban nem haladtak előre, mivel az osztrák fél minden saját áldozat elől elzárkózott. Miután aláírták a breszt-litovszki békét, ez a nyugati köröket, elsősorban a francia kor­mányt döntés elé állította. Az úgynevezett Sixtus-levél publikálása tehát 1918 áprilisá­ban, ebbe az összefüggésbe helyezve, sokkal többet jelentett az osztrák külügyminiszter,

David Lloyd George, brit

miniszterelnök

Lövészárok az olasz

hadszintéren. Márton

Ferenc felvétele

Koporsót visznek a Krn

hegyre, az olasz fronton,

1917. május 21. Grausz

Sándor felvétele

Thomas Woodrow Wilson,

amerikai elnök, 1920 körül

Ottokár Czernin egy óvatlan kijelentésére adott válasznál. Azt jelentette, hogy Fran­ciaország elejtette Ausztria-Magyarország­gal kapcsolatos elvárásait és feltevéseit, és ehelyett elindult a birodalom feldarabolásá­nak megvalósítása felé.

Ettől kezdve az események gyorsan pe­regtek. Wilson elnök 1918. május folyamán felülvizsgálta saját korábbi álláspontját, és elvileg Ausztria-Magyarország feldarabo­lásának gondolatát tette magáévá. Ezáltal hatályon kívül helyezte azokat a munkála­tokat is, amelyeket a leendő békeszerződé­sek feltételeit vizsgáló amerikai bizottság az év elején az Osztrák-Magyar Monarchiára és azon belül Magyarországra nézve kidol­gozott. Ezek még számoltak a korábbi kere­tek fenntartásával, és Magyarországra néz­ve lényegesen kedvezőbbek voltak azoknál, mint amelyeket végül elfogadtak. A követ­kező lépésre akkor került sor, amikor má­jus végén Európába érkezett az amerikai külügyminiszter, Róbert Lansing, s tárgya­lásokat folytatott a brit és a francia politikai vezetőkkel. Ezek során megállapodás szüle­tett arról, hogy a szövetségesek elismerik és támogatják a lengyelek egységtörekvését, továbbá a csehek és a szlovákok, valamint a délszlávok államának megalkotását.

Ennek ismeretében már magától érthe­tő, hogy egymást követték a szövetséges

elismerések, bár délszláv vonatkozásban ez egyedül az Egyesült Államok részéről hangzott el, mivel a két európai hatalom délszláv területeket ígért Olaszországnak is, és az olasz kormány haragját nem lett volna szerencsés kiváltania. Ami Olaszor­szágot illette, Ausztria-Magyarország nem­zeti kisebbségeivel szemben ő is aktív po­litikába kezdett. Még mielőtt az Egyesült Államok, Franciaország és Nagy-Britannia megegyezett volna egymás között az új közép-európai államok elismeréséről, az olasz kormány engedélyezte, hogy ezek képviselői Rómában kongresszust tartsa­nak. Az április 8-án megtartott kongresz-szuson közmegegyezés létesült a kiválás és az önálló államalakítás szándékáról. Ugyancsak magától értetődik, hogy amikor az osztrák külügyminiszter, Burián István a Wilson-féle 14 p o n t alapján kérte az Egye­sült Államok támogatását a fegyverszünet megkötéséhez, az elnök október 18-án azt válaszolta, hogy az események alakulása miatt ez m á r n e m lehetséges, h a n e m a bi­rodalom nemzetei a teljes önállóságot kell hogy megkapják.

Figyelembe véve az előzetes angol és francia elismeréseket a leendő cseh-szlo-vák és a lengyel, az amerikait mindezek és a délszláv állam esetében, valamint Wilson októberi jelzését, levonhatjuk a következ­tetést, hogy Ausztria-Magyarország - és abban Magyarország - sorsa megpecséte­lődött, még mielőtt a háború véget ért vol­na, és még mielőtt bármelyik nemzet k imondta volna elszakadását. Noha a szö­vetséges hatalmak egyelőre hallgattak a ro­m á n követelésekről, egy ilyesfajta nyilatko­zattól csak az tartotta vissza őket, hogy Románia békét kötött a központi hatal­makkal. Mi több, Románia Erdélyre irá­nyuló igényét az amerikai külügyminiszter november 5-én ennek ellenére elismerte, vagyis még az előtt, hogy a román kor­mány ismét hadviselőnek deklarálta volna magát. A kilátástalan helyzetet mintegy meg­pecsételte a kudarc, amely az olasz fronton bekövetkezett.

A hátország és a katonaság

A magyarság teljes emberi és anyagi po-tenciáljával részt vett a háborúban.

A katona híven teljesítette köteles­ségét, bár nem gyűlölte, de harcolt az ellen­féllel. Kuporgott az emberhez méltatlan futóárokban, megsebesült, fogságba esett és sok közülük meghalt. Mindazonáltal a legtöbb harcos egyre jobban tudta, hogy ez nem az ő háborúja. Szaporodtak a fegye­lemsértések, sőt a lázongások és mind töb­ben választották a további kockázat helyett a hadifogságot. Az 1918 folyamán kitört katonai lázadások ugyan általában a közös hadsereg egységeiben robbantak ki, ahol a magyar részvételt nemigen lehet pontosí­tani, mégis vélelmezhető, hogy ezekben magyar katonák is részt vettek. Lezajlott lá­zadás Szabadkán, Cattaróban (tengerészlá­zadás, amelyet - többek között - Horthy Miklós torolt meg), Mosztarban (Herce­govina), Zelenikán (Horvátország), Tre-

binjében (Hercegovina), Rimaszombaton, Pécsett, Sajóecsegen stb. 1918-ban elég so­kan megkísérelték a szökést is, ami miatt a hadsereg-főparancsnokság statáriumot vezetett be a katonaszökevények ellen.

Míg a katonák elkeseredett küzdelmet folytattak, a hátország értük aggódott vagy éppen őket siratta, és szenvedett a kenyér­kereső hiánya, a készletek zárolása, a hadi-kölcsönök, az ármaximálások, a jegyrend­szer és a növekvő élelmiszerhiány miatt. A jegyekre kiszolgáltatott fejadag mind ki­sebb lett. Elkerülhetetlen volt, hogy az elé­gedetlenség és elkeseredettség növekedjék,

Statárium

Rögtönbíráskodás, amelyet kivételes esetekben, meghatározott

bűncselekményekkel szemben, a szokásos jogi eljárások mellőzé­

sével és nagy szigorral alkalmaznak. Többnyire lehetővé teszi

az azonnali kivégzést is.

Hadikölcsönt népszerűsítő plakát

A cattarói felkelésben részt

vevő matrózok egy

csoportja, 1918

Sereg és sebesült katonák

érkezése a Zita-kórházba,

Budapesten

ami sztrájkokban és tüntetésekben is ki­fejezésre jutott . A munkások többnyire béremelést vagy választójogot követeltek, egyes esetekben mindkettőt. 1918 január­jában Budapesten a munkások általános sztrájkba kezdtek kifejezetten politikai kö­

vetelésekkel, amelyek között szerepelt a vá­lasztójog is.

A vereség előrevetített árnya, a háború m á r érezhető tragikus következménye m i n d nagyobb bizonytalanságot eredmé­nyezett az uralkodó körökben, és mind magabiztosabbá tette az ellenzéket. Jele volt ennek, hogy 1917. május l-jén a hata­lom engedélyezte a munkabeszüntetést és a béketüntetéseket, továbbá, hogy Tisza István lemondot t (május 23.), az őt köve­tő, Esterházy Móric vezette k o r m á n y pe­dig mindössze két h ó n a p o t élt meg.

Ugyanebbe a vonulatba sorolható az is, hogy Wekerle Sándor kormányában Vá-zsonyi Vilmos személyében m á r egy vá­lasztójogi miniszter is helyet kapott, és nemkülönben, hogy Vázsonyi hamarosan benyújtott egy törvényjavaslatot, amely a választásra jogosultak létszámát csaknem megkétszerezte. A társadalmi problémát a továbbiakban az okozta, hogy a javaslat

Károlyi Mihály ( 1 8 7 5 - 1 9 5 5 )

Politikus, miniszterelnök (1918-1919), köztársasági el­

nök (1919). Ellenzéki képviselő, 1916-tól az általa alapí­

tott Függetlenségi és Negyvennyolcas Párt elnöke. Egy

év múlva a Választójogi Blokk is elnökévé választotta,

amely az általános és titkos választójog bevezetését

követelte. Nagy szerepe volt a Magyar Nemzeti Tanács

létesítésében (1918. október 23.), és bár nem törekedett

forradalom kirobbantására, a nagy néptömegek meg­

mozdulása következtében október 31 -én miniszterel­

nöki kinevezést kapott. Előbb letette az esküt a királyra,

de ezt másnap visszavonta, és az esküt a Magyar Nem­

zeti Tanács ekkor megválasztott elnökének (Hock János) jelenlétében Magyarországra és

népére tette le. Az ország katonai stabilizálása érdekében hozzájárult a belgrádi katonai

megállapodás aláírásához (november 13.), és hozzálátott az ország közállapotainak de­

mokratizálásához. A kidolgozott választójogi törvény bevezetésére azonban nem került

sor, és a kibocsátott agrártörvényt kizárólag a saját birtokán érvényesíthette. Külpolitikai­

lag elszigetelődött, a honvédelem kérdését nem tudta megoldani. A győztes szövetsé­

gesek semleges zóna kialakítására irányuló követelményével kapcsolatban az elutasító

szociáldemokrata álláspontot fogadta el, a döntési helyzetbe került szociáldemokrata

csoportnak azonban már nem volt rá szüksége. Lemondási nyilatkozatát tudta nélkül

adták ki. Emigrációjából 1946-ban hazatért, 1947-1948-ban Magyarország párizsi nagy­

követe volt, amiről a hazai diktatórikus fejlemények miatt a Rajk-pert követően lemondott.

Károlyi Mihály, 1914

Gyűlés az Iparcsarnok előtt,

1918. június 8. Müllner

János felvétele

nem vált törvénnyé, mivel a háború idő­tartama alatt n e m akartak választásokat tartani.

A másik oldalon szerveződött az ellen­zék. A folyamat első fontos eseménye volt, hogy Károlyi Mihály gróf 1916 júliusában 25 társával együtt elhagyta a német- és há­borúbarát Függetlenségi Pártot, és megala­kította a Függeüenségi és 48-as (Károlyi) Pártot. Maga Károlyi a későbbiekben több ízben felszólalt a háború befejezése és az ország demokratikus átalakítása, így a vá­lasztójog kiterjesztése, más szabadságjogok biztosítása, a földkérdés rendezése érdeké­ben, és ez azt eredményezte, hogy közeledés kezdődött pártja és a többi ellenzéki párt között. 1917. június 6-án megalakult a Vá­lasztójogi Blokk, amelyben a Károlyi-párt mellett a Vázsonyi vezette liberális Polgári Demokrata Párt, a Jászi Oszkár által fémjel­zett Országos Polgári Radikális Párt, vala­mint a Magyarországi Szociáldemokrata Párt foglalt helyet. Csatlakozott a blokkhoz a keresztényszocializmus balszárnyán álló Giesswein Sándor prelátus és néhány híve is.

A Blokk saját sikerét is ünnepelhette Vá­zsonyi említett kinevezésében, valamint az általa beterjesztett törvényjavaslatban.

A politikai erők felmorzsolódásának jele volt, hogy Wekerle miniszterelnök 1918 ja­nuárjában az általános sztrájk miatt kény­telen volt a munkabeszüntetők több anya­gi természetű követelését teljesíteni, majd kormányát átalakítani. Erőfeszítéseket tett a dualista rendszerhez hű politikusok tö­mörítése érdekében, és lábra állította a 48-as Alkotmánypártot. Néhány h ó n a p múlva a Tisza-féle Munkapárt feloszlott, és tagjai­nak nagy része belépett Wekerle pártjába. Az igazi politikai erőkoncentráció azonban más irányokban lett sikeres. A Választói Blokk mellett ugyanis több, elenyésző be­folyással rendelkező, magát keresztényként megjelölő párt egyesüléséből létrejött a Ke­resztényszocialista Néppárt, amely magáévá tette az általános, titkos választójog jelsza­vát, zászlajára tűzte a katolikus autonómia megvalósítását, és a munkásvédelem, vala­mint a parasztság támogatása mellett tette le a garast.

Lisztjegy, 1915

Végjátszma

Ezüst vitézségi érem

A nyugati fronton a remények nem való-sultak meg. A Marne folyó mentén

1918 májusában indított német nagy offenzívát a szövetségesek feltartóz­tatták, és ugyanez lett a sorsa a Reims térsé­gében kezdett második hullámnak. Július 18-án a szövetségesek ellentámadásba len­dültek, majd augusztus 9-én bekövetkezett a Reichswehr fekete napja. Az antant sere­gei erős légi fedezet alatt, tömegesen vetve be ezúttal már harckocsikat is, áttörték a visszavonulóban lévő német frontvonalat. A német vezérkar további támadó hadmű­veletre már nem adott utasítást, hanem azon volt, hogy megőrizzen pozíciókat el­lenséges területen, mielőtt a fegyverszü­netre sor kerül. Feltevésük szerint ugyanis ebben az esetben a feltételek alku tárgyát képezhették. A vereséget még jobban való­

színűsítette, hogy a Görögországban össze­vont antanterők, amelyek főparancsnoka Franchet D'Esperey tábornok, parancsno­ki székhelye pedig Szaloniki volt, szeptem­ber 15-én masírozni kezdtek. Csatlakozott hozzájuk az a szerb haderő is, amelyet a ha­zai vereséget követően Korfu szigetére szállítottak. Az úgynevezett Keleti Hadse­reg felvonulási iránya Szerbián át Buda­pest, Bécs és - végállomásként - München felé mutatott , de végül csak Belgrádig, illet­ve néhány kisebb alakulata Szegedig jutott el.

Az olasz fronton a nagy caporettói győ­zelmet olasz siker váltotta fel. A Piave folyó körzetében folyó elkeseredett küzdelem a közös hadsereg támadásával kezdődött 1918. június derekán, de az angol és francia erőkkel is támogatott olasz csapatok min­den ekkori és további próbálkozást elhárí-

Piavei átkelő, 1918. június 8.

tottak. Október 28-án végül ők indítottak támadást, és áttörték az osztrák-magyar védelmi vonalat.

Ekkor a vereség már visszavonhatatlan volt. Bulgária képviselői szeptember 29-én fegyverszüneti egyezményt írtak alá, amely - többek között - lehetővé tette, hogy a Ke­leti Hadsereg egy része, amelyet ekkoriban Dunai Hadsereg névre kereszteltek, Bul­gárián át Romániába vonulhasson, és se­gítségére legyen a román kormánynak a háborúba való visszalépésben. A francia hadsereg egyik feladata lett ebben az idő­ben a r o m á n hadviselő állapot helyreállítá­sának katonai támogatása. A Keleti Hadse­reg ezáltal jelentősen meggyengült, és az antant hamarosan felhagyott a München elleni felvonulás tervével, amely egyébként is feleslegessé vált. Bulgária kiválása után Törökország elszigetelt helyzetbe került. A kormány megbukott, utóda tárgyalások­ba kezdett, majd a drákói szigorúsággal írt feltételek ellenére október 30-án megkö­tötte a fegyverszünetet.

Németország és Ausztria-Magyarország magára maradt, és helyzete katonai téren reménytelenné vált. A német vezérkar már szeptember végén a tárgyalások megkezdé­sére tett javaslatot. A kettős monarchiát vi­szont már nemcsak a harctéri vereség, de egyúttal a felbomlás fenyegette. A nagyha-

Kiégett német város

látképe, 1917

Hegyoldalban táborozó

katonák az olasz fronton,

1918. június

Szerb hadifoglyok Buda­

pesten, a Keleti pályaudvar

előtt hazautazásra várva,

1919

Bukovina

Történelmi régió a

Kárpátoktól északke­

letre. Egykori területe

ma Ukrajna és Romá­

nia között oszlik meg.

talmak sorozatos elismerései cselekvésre bátorították, sőt biztatták a kiszakadásra számító politikai erőket. A római nemzeti­ségi kongresszust követően, május 15-én a prágai operaházban közös ünnepséget ren­deztek az osztrák Birodalmi Tanács cseh, szlovák, lengyel, román, délszláv és olasz képviselői. Egy hét múlva szlovák polgári pártok a szociáldemokratákkal együtt köve­telték Liptószentmiklóson tartott gyűlésü­kön az önrendelkezési jog érvényesítését. Május 30-án Amerikában élő csehek tartot­tak gyűlést Pittsburghben, amelyen az Egye­sült Államokba látogató Masaryk is részt vett, és ahol kimondták a csehek és a szlová­kok egyesítésének szándékát. Szeptember 15-én New Yorkban közös kongresszust

Károlyi Mihály 1917. március 20-i parlamenti felszólalásából a nemzetiségi kérdésről

„A nemzetiségi kérdés Magyarországnak egyik legfőbb baját és be­

tegségét képezte a múltban. Ezt a világháborút befejezni a nélkül,

hogy ebben a kérdésben ne teremtsünk tiszta és megnyugtató álla­

potot, igen nagy hiba volna, és ezért kötelességünk bármily nehéz,

bármily veszedelmes operáció révén is Magyarország ezen rákfenéjét

kioperálni és meggyógyítani... én elvi ellensége vagyok minden nem­

zetiségi elnyomásnak."

Jemmtz János-Litván György: Szerette az igazságot. Károlyi Mihály élete. Gondolat, Budapest 1977. 106. old.

rendeztek az ottani csehek, szlovákok, ruté­nek, lengyelek, románok és délszlávok, ez­úttal is országaik fuggetlenítését követelve. Október 18-án Masaryk deklarációt bocsá­tott ki Pittsburghben, november elején pe­dig a cseh és a szlovák képviselők Genfben megegyeztek az új állam szervezésének rész­leteiben, és elfogadták a területi követe­lések listáját. Az utóbbi magában foglalta a németlakta Szudéta-vidéket, a szlovák te­lepüléshelyeken túl a Felvidék alsó, magya­rok által benépesített déli peremét, a Csalló­közt és egy folyosót (korridort), amely a leendő cseh-szlovák államot volt hivatva összekötni a leendő délszláv állammal.

A délszláv egység megteremtéséről már 1917. július 20-án megállapodás született. A korfui nyilatkozatot Szerbia részéről Ni-cola Paáic miniszterelnök és a legtekin­télyesebb horvát ellenzéki vezető, Ante Trumbic írta alá. A Délszláv Nemzeti Ta­nács azonban csak 1918. augusztus 16-án alakult meg, és eredetileg csupán az Auszt­ria-Magyarország területén élő horvátokat és szlovéneket fogta egységbe. Az október 5-6-án megrendezett zágrábi tanácskozás eredményeként azonban kibővült Szerbiá­val, és elvileg elfogadta a délszláv egység gondolatát. A létesítendő délszláv állam jel­legéről azonban még jó ideig nem tudtak megegyezni, és egyelőre csak a birodalom­ból való kilépést deklarálták, de az új állam megalakítását nem. A szerb békecélokat, amelyeket eleinte a szerb politikusok a szlo­vének és a horvátok helyett is képviseltek, már jó ideje fogalmazták. Az 1918-ra kiér­lelt feltételek szerint Olaszországból, Auszt­riából és Magyarországból jóval nagyobb területeket akartak levágni, mint ahogyan ez végül sikerült. A délszláv-magyar határ elképzelésük szerint a csehek által tervezett korridor vidékén indult, a Zala folyását kö­vetve érte volna el a Balatont, amelytől a tó déli partjának közepe táján elválva egy egyenes vonalon jutott volna el a Dunáig, majd a Tiszáig. E terv előterjesztéséről a bé­kekonferencia megnyitása után a franciák beszélték le a délszláv delegáció vezetőit.

Ami Romániát illette, a békekötés miatt a többieknél nehezebb helyzetben volt. Emigránsokból mégis sikerült megalakí­taniuk Párizsban (szeptember 6-án) a Ro­mán Egység Nemzeti Tanácsát, amely ne­vében hordozta a célt: m i n d e n r o m á n egyesítését az anyaországban. A jelszót át­vette a Román Nemzeti Párt, amely októ­ber 12-én önrendelkezési jogot követelt az erdélyi r o m á n o k számára. A r o m á n kor­mány n e m akart tudomást venni az idő­közben megkötött békeszerződésről a köz­ponti hatalmakkal, amit ugyanis az 1916-as titkos bukaresti egyezmény tilalmazott. E szerződéshez tartotta magát, és annak teljes érvényesítéséért harcolt. A szerző­dés értelmében Romániának joga volt Er­délyre, a Part iumra, az Alföld egy keleti sávjára egészen Debrecen határáig és Sze­ged Új-Szeged nevű elővárosáig, továbbá az egész Bánságra, valamint Bukovina egy részére a Prut folyóig.

A kettős monarchia és abban Magyaror­szág ügye tehát a lehető legrosszabb fordu­latot vette, miközben a hazai társadalmi és belpolitikai küzdelmek mind jobban ki­éleződtek. A sztrájkok és tüntetések egy­

mást követték. Vasipari sztrájk Budapes­ten, bányászsztrájk Lupényben (Hunyad vármegye), választójogi és háborúellenes nagygyűlés az Iparcsarnoknál, félnapos általános sztrájk az egész országban a vá­lasztójogért, sztrájk a MÁV Gépgyárban, a resicai (Krassó-Szörény vármegye) Ko­hóművekben és a Gépgyárban, a pestlő­rinci Tölténygyárban, a tatabányai szén­medencében. A legnagyobb feltűnést az keltette, hogy a MÁV Gépgyár sztrájkoló munkásainak tömegébe a gyár udvarán a katonai parancsnok belelövetett, és négy ember holtan maradt a földön. Válaszul Budapesten és több nagyobb városban álta­lános sztrájk tört ki. A háborgó indulatokat nem csillapította, hogy végre a király szép­

ül bukaresti béke aláírása,

1918. május 7.

Választójogi gyűlés az Ipar-

csarnok előtt, 1918.áphlis

tember 11-én szentesítette az átdolgozott választójogi törvényt. Ez ugyan másfél mil­lióval megnövelte a választásra jogosultak számát, de nemcsak általánosnak nem le­hetett nevezni, de a Vázsonyi által kidolgo­zott javaslathoz képest közel félmillióval csökkentette a választók számát. A mun­kásmegmozdulásokat kiegészítették a vidé­ki éhséglázadások, lázongások. Napirenden volt egy-egy kastély, malom, nagyobb ud­varház, eseüeg egyszerűen a boltok kifosz­tása.

Az elégedetlenséget nemcsak a jogok korlátozása szította, de az életminőség feltartóztathatatlan romlása is. A terme­lés zuhant, részben a munkaerő, részben a nyersanyag és a tőkehiány miatt. Beállítot­ták ugyan a hadifoglyok nagy részét, és igyekeztek nőket is bevonni az ipari mun­kába, ezzel azonban a kieső, fronton har­coló, eltűnt és meghalt férfiakat nem lehe­tett pótolni. Különösen súlyosan érintették a behívások a mezőgazdasági termelést, amely a háború végére a megelőzőnek mint-

egy a felére esett vissza. A jegyrendszer a kenyérrel és a liszttel kezdődött, de 1918-ban már minden élelmiszert és a fűtő-, va­lamint világítóanyagot is jegyre osztogat­tak. Az állam ráadásul a mezőgazdasági terményeket és termékeket szabott áron vette át, amivel a termelők szintén elége­detlenek voltak. A fontos ipari üzemeket, mintegy 900-at, katonai felügyelet alá he­lyezték. Ahol csak lehetséges volt, a gyárak a hadsereg számára termeltek, ami a textil­üzemek esetében a polgári szükséglet kielé­gítésének háttérbe szorulását vagy megszű­nését eredményezte.

A hatalmas katonai költségek megvisel­ték az államkasszát, és mivel Ausztria-Ma­gyarországnak nem volt módja külföldi köl-

Orosz hadifoglyok csatornát

építenek Budapesten,

a Villányi úton, 1915

Sorban állás olcsó lisztért,

1914-1915. Müllner János

felvétele

Női kalauzok Budapesten a földalattin,

a világháború ideje alatt

csönök felvételére, az állam a bankóprést nyomta, és egyre erősebb inflációt gerjesz­tett. Az infláció viszont mindig együtt jár a bérből és fizetésből élő dolgozók reálbéré­nek és ezzel együtt életmódjának a romlásá­val. A statisztikai kimutatások szerint a gyá­ri m u n k á s o k és a n a p s z á m o s o k reálbére adagosán mintegy a felére csökkent, a tiszt­viselőké pedig 67 százalékkal volt 1918-ban alacsonyabb, mint 1913-ban. Mindez első­sorban a városi lakosságot viselte meg, mi­vel a falubeliek jelentős része, mindazok, akik eladható felesleggel rendelkeztek, élni tudtak a feketepiac által kínált lehetőségek­kel. Feltámadt a cserekereskedelem, és kere­teiben élelmiszer fejében nagy értékek ván­doroltak a faluba. Ékszer, bunda, végső esetben akár egy zongora lehetett az ára a lisztnek, a húsnak, a tejtermékeknek és a tojásnak. Természetesen a városi lakosság többsége n e m rendelkezett felesleges javak­kal, és ezért a már nehezen nélkülözhető ka­bátját, öltönyét, zakóját stb. bocsátotta áruba. Ám sokan voltak olyanok is, akiknek a háztartásában mindössze egy kabát és egy ruha volt található, úgy hogy ők az éhezés­ből n e m találtak semmilyen kiutat.

Mindehhez jöttek még az értesítések a hősi halottakról, eltűntekről, és végtelenül szerencsésnek érezhette magát az a feleség vagy anya, aki hozzátartozójának a sebesü­léséről kapott hírt. Ilyen körülmények kö­zött nem csoda, hogy a háború kirobbaná­sa idején tapasztalt nagy lelkesedésnek a háború utolsó évére nyoma sem maradt . 1918-ban a legtöbb magyarnak, katoná-

Papucsot készítenek

a hadikórházak számára

az Iparművészeti Múzeum­

ban, 1915. Müllner János

felvétele

Hadsegélyzö emlékérem,

1914

Temetetlen halottak,

1914-1918

IV. Károly a fronton

megdicsér egy kitüntetett

hegyivadászt, 1916-1918

nak, hozzátartozónak, nyomorgónak és szűkölködőnek már csak egy vágya volt, az, hogy az egész értelmetlen háborúnak vége legyen.

A vereség előérzete, a nagy embervesz­teség, a nyomakodó gazdasági csőd a po­

litikai életben további átrendeződéshez vezetett. Tisza István makacs kitartásra irá­nyuló politikája már 1917-ben megbukott, de világos alternatíva nem rajzolódott ki. A keresztény néppárti áramlat vezetői és néhány jelentős súlyt képviselő nagyúri politikus, mint Apponyi Albert vagy ifi. Andrássy Gyula sokáig bíztak a győzelem­ben, de felismerték, hogy a társadalom kitartása érdekében reformokat szüksé­ges bevezetni. A Választójogi Blokk párt­jai egyetértettek a mielőbbi, annexiómen-tes béke, valamint az általános választójog követelésében, és valamennyien követeltek bizonyos társadalmi reformokat, bár az utóbbi kérdésekről, főként a földreform­ról, eltérően vélekedtek. Valamennyien hall­gattak viszont a Magyarországon élő nem magyar lakosok további sorsáról. Az anne-xiómentesség hangsúlyozása magában fog­lalta, hogy magyar területek mások által történő elfoglalására n e m kerülhet sor, és ez Magyarország sérthetetlenségének ál­láspontjátjuttatta kifejezésre. A kérdést nem tisztázta a szociáldemokrata párt sem, ami­nek a hátterét az képezte, hogy jeles képvi­selői is megoszlottak a kérdésben. A párt mindenesetre leginkább az etnikai alapú

Katonasírok Lengyel­országban. Bóra Gyula

felvétele

megoldás felé hajlott. A párt október 8-án kiáltványt bocsátott ki, amelyben elismerte a magyarországi nemzetiségek önrendel­kezési jogát és követelte az ország demok­ratikus átalakítását.

A háború idején megerősödött Magyar­országon a szélsőjobboldal. Legjellemzőbb meghatározója a liberalizmusellenesség és az antiszemitizmus volt, s a kettő jószerint elválaszthatatlan volt egymástól. Az áram­lat hangos képviselői és követőik ugyanis abból indultak ki, hogy a liberalizmus zsidó találmány, amely kizárólag a zsi­dó bank- és egyéb tőkének kedvezett, mi­közben a magyarokat nyomorba taszí­totta, és kivándorlásra kényszerítette. Az áramlat jeles képviselőkre talált a katoli­kus egyházban (Bangha Béla), agrárkörök­ben, a keresztényszocializmus jobbszár­nyán, és segített a terjedésében néhány író is. Mindenesetre Magyarországon meg­született a „zsidókérdés", amit egy kis cso­port m á r jóval korábban szeretett volna előidézni, de a 19. század végén ez még n e m sikerült. A háború azonban kedvező talajt biztosított a számára, mivel a két ve­zető antiszemita sajtótermék (A Cél havi folyóirat és az Uj Nemzedék hetilap) on­totta a híreket a zsidók visszaéléseiről, a pa­pírtalppal forgalmazott katonai bakancsok­ról, a háborús nyerészkedésekről. A vádak viszonylag széles körökben visszhangra ta­láltak.

IV. Károly, valószínűleg az utolsó oszt­rák miniszterelnök, Heinrich Lammasch hatására, október 16-án közzétett egy elké­sett deklarációt a birodalom osztrák felé­nek föderatív átalakításáról. Ez m á r a cse­heket sem nyugtatta meg, de még kevésbé lehettek érintve általa a horvátok, az erdé­lyi románok, a szlovákok és a rutének, mi­vel ők a magyar államhoz tartoztak, illetve vele voltak szoros kapcsolatban, a deklará­ció azonban Magyarországról nem beszélt. A magyar politikusok viszont joggal gon­dolhatták, és sokan gondolták is, hogy bi­zony Magyarországot a deklaráció nagyon is érintette, mivel az osztrák gesztus meg­

erősítette a magyarországi elszakadási tö­rekvéseket.

Már csak a tragédia fináléja volt hát­ra. Miután az osztrák külügyminiszter, Bu­d á n javaslatait az antanthatalmak elhá­rították, és Wilson elnök október 17-én nyilvánosságra hozott válasza is elutasító volt a kettős monarchia átmentése és át­szervezése kérdésében, már valóban n e m maradt más választás, mint elismerni a bu-

Károlyi Mihály a fronton,

1915

Az Uj Nemzedék című heti­

lap cenzúrázott első száma,

1919. szeptember 28.

Károlyi Mihály gróf felszólalása az osztrák-magyar delegációk külügyi bizottságában, 1918. október 15. (Részlet)

„A háborút Önök miatt elvesztettük, s ha Önök itt lesznek, elvesztjük

a békét is. Az emberek millióit elveszítettük az önök közreműködése

mellett. Az országot anyagilag tönkretették, a Monarchiát pedig felbom­

lasztották. Ez nem az antant, hanem az önök műve volt. Most követel­

jük: pusztuljanak a helyükről, hogy a nép maga tárgyaljon a maga sorsá­

nak intézéséről, békéjéről, jövőjéről, függetlenségéről, szabadságáról."

Jemnitz János, Litván György: Szerette az igazságot. Károlyi Mihály élete. Gondolat, Budapest 1977. 142. old.

Orosz hadifogságból

hazaérkezett katonák

ebédre várnak

a Nyugati pályaudvaron,

1918. március 3.

kást. Károlyi Mihály október 15-én a kép­viselőházban nagy felháborodás kíséreté­ben szólt a vereségről, de két nap múlva maga Tisza István is igazat adott neki. A si­ralmas vég egyik groteszk jelenete az oszt­rák Birodalmi Tanács német anyanyelvű képviselőinek október 21-i tanácskozásán zajlott le. Az osztrák képviselők felmond­tak saját birodalmuknak. Deklarálták a füg­getlen Ausztriát, de a függetlenségnek fé­lig-meddig azonnal fel is mondtak, ameny-nyiben egyesek már szóltak a csatlakozási

lehetőségről Németországhoz. E lépést kö­vette a cseh deklaráció a függetlenség­ről, a túrócszentmártoni szlovák gyűlés ugyanerről és a csehekkel való egyesülésről (október 30.), a gyulafehérvári román „nem­zetgyűlés" (december 1.), amely megsza-

Tisza István felszólalása az alsóházban a háború kimene­teléről, 1918. október 17.

„Nem akarok játékot űzni a szavakkal.

Én elismerem azt, amit gróf Károlyi

Mihály tisztelt képviselő úr tegnap

mondott, elismerem, hogy ezt a hábo­

rút elvesztettük."

Jemnitz János-Litván György: Szerette az igazságot. Károlyi Mihály élete. Gondolat. Budapest 1977. 143. old.

vazta Erdély egészének csatlakozását Ro­mániához. Semmi jelentősége nem volt, hogy a közös minisztertanács viszont ok­tóber 22-én még elutasította a cseh-szlo-vák állam gondolatát és a délszláv egyesü­lést kizárólag a Monarchia keretei között

IV. Károly és Károlyi beszélgetése 1918. október 26-án Károlyi emlékirata alapján

nyilvánította megvalósíthatónak. Az utolsó osztrák külügyminiszter, Andrássy Gyula végül levonta a következtetéseket, és októ­ber 27-én egy Wilson elnökhöz intézett jegyzékében elismerte mind a cseh-szlo-vák, mind a délszláv népek jogát a függet­lenségre.

A közös hadsereg a háború utolsó évé­ben már a züllés jeleit mutatta. Cseh, szlo­vák, rutén, horvát, szlovén katonák tö­megei rejtőztek az erdőkben, és olykor szabályos csatákra is sor került az elfogá­sukra küldött katonai alakulatokkal. Bu­dapesten, 1918 elején több mint 50 000 katonaszökevény ejtőzött. Ugyanebben az időben mintegy 500 000-600 000 magyar hadifogoly várt a hazatérésre. A történel­mi Magyarország területén a közel 3,4 mil­lió bevonult katona 25 százaléka (833 570) fogságba esett, 15,7 százaléka (530 965) meghalt, és megsebesült jóval több mint a fele. N e m lehet pontosan megmondani, hogy e veszteségből mennyi esett a magyar nemzetiségűekre, és a nemzetiségi összeté­telt követő mechanikus számítás is félre­vezető lehet, mivel a jelek arra mutatnak, hogy a magyarok között a halálozási arány

„Az urak mindig az ellenkezőt tanácsolták. Mindig óvnak Öntől.

Azt mondják nekem, hogy Ön a köztársaságot akarja. Igaz ez?

Biztosíthatom Felségedet, hogy ez rágalom. Nem a köztársaságot

akarom én, hanem az önálló, demokratikus Magyarországot.

Ezt akarom, nem a köztársaságot."

Hajdú Tibor: Károlyi Mihály. Politikai életrajz. Kossuth Könyvkiadó. Budapest 1978. 278. old.

nagyobb, a hadifogság kisebb volt az átla­gosnál. Bármiként is, a demográfiai vesz­teség óriási volt.

Míg a birodalom október végére gya­korlatilag felbomlott, Magyarországon for­radalmi hangulat alakult ki. Október 23-áról 24-ére forduló éjszakán a budapesti Káro­lyi-palotában megalakult a Magyar Nemze­ti Tanács. A Károlyi-párton kívül a polgári radikálisok (Jászi) és a szociáldemokraták alkották. Csatlakozott az MNT-hez a femi­nisták köre, valamint a budapesti sajtó el­lenzéki beállítottságú képviselete. A libe­rális Vázsonyi nem vett részt a Tanácsban,

A Nemzeti Tanács,

1918. november

Tüntetés a Parlament előtt,

1918. október27.

és hiányzott onnan a kisbirtokosokat kép­viselő Országos 48-as Függetlenségi Gaz­dapárt (később: Országos Kisgazda és Földműves Párt) vezetője, Nagyatádi Sza­bó István is. Szabó kivárt, mivel a gazda-és földmunkásérdekeket egyik politikai csoportosulásban, és közöttük az MNT-ben sem látta igazán biztosítva. Az MNT

A M a g y a r N e m z e t i Tanács programja, 1918. október 25. (Részlet)

„Csakis egy alapjaiban megreformált, gyökeréig demokratizált,

az európai kultúrélettel közös vérkeringést folytató új Magyarország

biztosíthatja egyrészt a magyar állam fennmaradását, másrészt pedig

tisztes helyét a művelt nemzetek ama társaságában, amely egyedül

hivatott tartós békét nyújtani a megkínzott emberiségnek.

Ezen országmentő céljai elérésére a Magyar Nemzeti Tanács minden

párt-, osztály-, vallási, nyelvi és faji szempontot félretéve, számít min­

den dolgos és az ország érdekelt szívén hordó polgártársunk lelkes

közreműködésére, mert csak a milliók testvéri szolidaritása lehet egy

jobb és tisztább jövő forrása. Csakis a város és a falu testvéri szövet­

ségéből születhetik meg az új Magyarország."

A magyar munkásmozgalom történetének válogatott dokumentumai. 5. Szerk. Gábor Sándorné-Fehér András. Szikra, Budapest 1956. 266. old.

sérülékeny képződményként jött tehát létre, amely csak a szociáldemokrata párt révén gyökerezett széles tömegekbe. Par­lamenti tapasztalatokkal csak a Károlyi­párt képviselői rendelkeztek, gyakorlati politikai tapasztalatokkal pedig ők sem. Ennek káros következményei egyelőre nem mutatkoztak, mivel a forradalmi he­vület elragadta a hazatérőben és leszerelő-ben lévő katonákat, akiknek a nagy része falusi volt, valamint a városi középrétegek jó részét is.

Az alakuló ülésen Károlyi Mihályt meg­választották elnöknek, Jászit pedig felkér­ték egy programszerű kiáltvány megfo­galmazására. A 12 pontba foglalt kiáltvány október 26-án megjelent, és tartalmazta a háború azonnali befejezésének, a füg­getlenség kimondásának a követelményét. Emellett demokratikus reformokat és a nemzetiségekkel való „megbékélést" hir­dette meg, de a megbékélés mikéntjéről nem szólt. Egy nappal előbb, október 25-én, amikor a közönség értesült az MNT létre­jöttéről és Károlyi Mihály abban vállalt szerepéről, Budapesten már lelkes töme­gek - főként diákok és katonatisztek - gyü-

A győzelmet ünneplők

Budapesten, 1918. október

31. Müllner János felvétele

lekeztek, hogy a béke mellett tüntessenek. (Ugyanezen a n a p o n az olasz fronton két ezred fellázadt, és az azonnali hazaszállítá­sukat követelték.) Ekkor már Károlyi volt a tüntető tömegek egyetlen reménye és mentsvára. Mindenki , aki változást akart, meg volt győződve arról, hogy a király Ká­rolyit nevezi ki miniszterelnöknek, de an­nak ellenére, hogy IV. Károly ezt meg is ígérte Károlyi Mihálynak, a kinevezés kés­lekedett.

Budapesten ismét nagy tömegek gyűltek össze, hogy követeljék az M N T kormányá­nak kinevezését, és e célból a Pesten gyüle­kezők át akartak m e n n i a Lánchídon, hogy a Várban az ekkor kinevezett „király embe­rének", a homo regiusnak, József főherceg­nek előterjesszék követelésüket. A Lánchi­dat azonban a rendőrség lezárta, és amikor a tömeg felszólítás ellenére nem oszlott fel, hanem erőltette az átjutást, közé lőtt. Az akciót Friedrich István vezette, aki ekkori­ban a radikális változások híve volt. Négy ember meghalt, és a vállalkozás nem ért si­kert. A kinevezett miniszterelnök október 29-én Hadik János lett. Ha Hadik grófról valaki egyáltalán tudott valamit, úgy azt,

hogy 1917-1918-ban ő volt felelős az egyre romló közellátásért. A provokációra a vá­lasz a budapesti gyárak félórás leállása és országszerte számos újabb tüntetés lett. Október 30-án pedig kirobbant mindkét birodalmi fővárosban, Bécsben és Buda­pesten a forradalom.

Bíró Mihály plakátja, 1918