Hazafelé, szülőföldet tersekkelmnytud.arts.unideb.hu/szleng/egyeb/balint_tibor1976.pdfEgyik...
Transcript of Hazafelé, szülőföldet tersekkelmnytud.arts.unideb.hu/szleng/egyeb/balint_tibor1976.pdfEgyik...
Egyik kötelességünktől a másik kötelességig nincsenek ünnepnapjaink. Hazatérni egyre ritkábban futja időnkből, akkor is lehetőleg kényelmesen, legalább Tordáig személygépkocsival, onnan tovább — ha olyan a hangulatunk — elboldogulunk a- kár gyalogosan is. Mint legutóbb apámmal, halottak napi világításra. Évtizedek óta újra együtt, ismét gyalogosan, egyik a hetven, másik a negyven felé közeledve; úgy tűnik, hogy végül is össze- és hazahoznak a holtak. Kettesben baktatunk, mégis roppant magányosan; fukarul bánunk a szavakkal. Higgadt, büntudatos gyaloglás, utunk végén — úgy hisszük — nem vár ránk semmi meglepetés, a táj ismerős, de emlékezetünkben másként él mégis, a mostanit alaposan átrendezték: formátlan mozdulatokszelik az időt s kötik formás kötegekbe. Porciózzák a történelmet. S a Finn-öbölben zöld marad a Péter-sétány. Elporzott rég a kislányok el- hullajtott masniját idéző, A- ranyos árterületét átszelő gyalogút, elszáradt régen a fűzfából faragott facér-hangú síp. Erdők alá feküdtek az utak, szikkadt teheneink pásztort terelnek, elveszett játékait keresi egy gyermek. . . szomszéd utcából a néma csorba kannákba visít, a katonaszekereket messzire viszik, érlelődő gyümölcsfák lépdelnek megtérő gyermekek elébe, csak lyukas fazekakkal játszadozunk, nincsen világvége. Harminc esztendő múlt azóta, a Csigának nevezett árterületen ménesek legeltek, a- pám a közelgő faluról beszélt, hol megszülettem. Azóta elernyedt a bőbeszédű közvetlenség, akár Kisasszony napi énekben a délre húzó fecskesereg. Útjaim fukarab- bak — mondhatnánk Bágyoni Szabó Forrás-kötetének kilencedik versével —, nyugtot sem adnak már a lónak, alomtalan pihen valahol a roppant csi- kóhad. De egy, az elszabadult folyton rángat, idegeimből ostort fon magának. Valaki itthagyott: igazam kevesebbmár. A régi Aranyos menti gyalogút púder-homokja porzik fel újra és újra, vadul illatozó kenderföldek takarják el percekre a tájat, azután ismét előbukkant a berek, hol juhokat tereltünk nyári vakációkban, és a füzek alól elöcsörtet váratlan a kannákba visító néma Vaszi, s bámulja irigyen azokat, kik szőrén ülik meg a lovat. Egy csomag Naţional a győztes díja. Szűkültebb az idő már. Nyár, ős2 , tél, tavasz úgy fut.
Törvények lova verseng . . . Hajdan Eliszben versenyek jelszava nem volt: „Vágtázót letipomi!": fájó-nagy igazak csak, Isteni férfierények értek időtlen időkre megáldott mi- toszi célba . . . Gyáva a gyáva. Miért hát? Hordod a múltad, mint púpot, s reszketsz tanulóként, hátha felelned kel l . . . Lovas suhancok iránt érzett irigységemet kimondani ma már nem szégyellem. Azt sem, hogy nem szántam a kiöntött ürgét, azt sem, hogy lobogó máglya fölött átugrani nem mertem, azt sem, hogy unott hangon énekeltem a „masingeveres“ éneket. Hol van az ének? Vén hegyek öblös gesztusa néma jel fiatal fák lombja, letört ágak recsegése, sebhelye nélkül, mint ahogy árok néma maradna mélység nélkül, húgy-gyüjtő patkók nyoma nélkül. . . Feltűnik végre az apám építette, akácokkal védett szülői ház, a maradék rokonságból immár csak keresztanyám vár igaz, önzetlen örömmel. Ismét a gyermekkor, keresztanyám hangja a nagyanyám hangja, és mozdulata is ugyanaz. Hozza megszokásból a vashideg kútvizet és a bőrözó tejet, elfusizott fogai miatt selyp a hangja: ezt a marék epret vidd magaddal, tán ágat is kellett volna törnöm, a cserepet ha gondolod viheted violástul, patakod elszakadt gátjából darabot hogyha fel
pakolnál, a legelőből, az erdei kispusztásból, lovad elrúgott patkóját szerencsének, ha megpróbálnád az éneket, és a kútból a kanna vizet, ne feledd, ne feledd. Aszfaltozott Nagyutcán baktatunk tovább, sírkert iránt. Az utca baloldalán gerendákból hornyolt régi csűr; zsúpfedele nyeregbe omlott. Szombatonként tarka forgatag kavargóit körülötte, o- dabent hangoltak a muzsikusok, a csűr körül közben elcsattant néhány bátortalan pofon. A gyávák örökké az ajtó körül ácsorogtak, hogy megpucolhassanak, ha elkövetkezik a kések ideje, nyári vakációim megkeserítője. Miért éppen egymást bicskázzák a kigombolt ingű legények? Miért örvend a seggrészeg vénember, mire jó nyálas szövege: ha megdöglök, dőtsetek a kerítésnek, aztán a másik öreg, szintén részeg, okádás- tól könnyes szemekkel hadarta a mondókát: jöjj eső, jóleső, bicskás legények hátára ingnek, fehérnek, jöjj eső, jóleső, véres torba fehér bornak, ecetnek. Balra térünk, s caplatva kapaszkodunk a sáros temetóúton. A táj fölé magasodó sírkertben esőtől á- zott szél fogad, elfekvő lánggal sercegnek a gyertyák, ö t sír tartozik mihozzánk, huppant, alig gondozott hantok; kiábrándító, nyugtalanító valóság: az élő hozzátartozók, kik jóformán ügyet se vetnek e sírokra, értik-e, igénylik-e a szülőföldről elsodródott rokonok írott szavát és aggodalmát: közönyük mellett — annyi más mellett — a kegyelet is elveszti létjogosultságát? Mi lesz vetéseinkkel? — kérdezték a zsákok. Mi lesz, ha a gyarapodó madárkórus megéhezik? Ki kell vágni a tölgyeket! — nyikorogták reves kapufélfák, szárnyatlan kútágasok. Kevés tölgy — kevés madár. S föl- buzerálták a falu nagyfogú fűrészét. Ihatnám — mondja apám, kit rég láttam ily ö- regnek és elárvultnak —, gyere már, induljunk lefelé innen. Nagy csaták elől szoktak így elsétálni, ha életüket, nem
Nyalavi nyelv, tolvajnyelv, csibésznyelv, hebre nyelv, link hadova, jassznyelv, aszfaltnyelv néven szokták emlegetni azokat a nyelvi jelenségeket, amelyeket argó címen foglalunk össze. Murá- din László, fölhasználva közhasznú rovatának lehetőségét, nemrég az argó nyelvrontó hatásáról írt az igazságban*; Tamás Gáspár pedig válaszként** ugyanott igyekezett eloszlatni az agályt a zsargon ellen, bölcs nyugalommal és szakértőn, hisz tudom, hogy mint írót és stilisztát egyaránt foglalkoztatja a jassznyelv. Nem döntőbíróként szándék- szóm a két fél közé állni, inkább néhány szerény észrevétellel kiegészíteném a vitát, s mindjárt az elején azt kérdezném:
1.Tolvajnyelv-e ma még a tol
vajnyelv? Mert eredeti célja szerint titokba, homályba és érthetetlenségbe akart burkolózni, hogy a hekus ne tudja lefülelni mondjuk a déli nyitogatőt, ami nappali betörőt jelent, se a mackóst, vagyis a kasszafúrót. Kezdetben, a tizennyolcadik század derekán még honi anyagból dolgoztak a nyalavi nyelv névtelen alkotói, s a nagyvároson ismeretlen tájnyelvi szavakat, szóképeket kevertek a beszédükbe. Például a lopásra nem azt mondták, hogy csórelni, bugázni, greifolni; aki valamit elemeit vagy megfújt, az a csóréit holmit (később japán szajrét) ötön vette, hiszen az öt ujjával ragadta el, vagy gazt vetett rá; ezen viszont azt érthetjük, hogy a tolvaj a kiszemelt holmit, szerszámot, kocsikereket, stb. nappal szénával vagy szalmával, néha valóban gazzal elfödte, s csak később jött utána. A tizenkilencedik század első felében már teljesen a német nyelv hatása alá került a tolvajnyelv: a nagyváros még nagyobbra duzzadt, s abból a néhány tucat szóból, amely a tájnyelvből szivárgott föl, nem lehetett modern álkulcsot kovácsolni vastagfalú páncélszekrények kinyitására. A német hegemónia azonban pár évtized múl-
Jakab Rozália: Almaszedők
• M urádin László: Ar g ó . I g a z s á g , 1976. október 31.
** Tamás Gáspár: A r g ó ul? I g a z s á g , 1976. november 14.
va szinte teljesen megszűnt, az alvilág előszólította a maga nyelvújítóit, s gyorsan pergő, tréfás, hangulatos, néha rendkívül érzékletes szavakat szült; sőt kialakította a maga saját szótárát, amelynek létrehozásában most már inkább a héber, = jiddis, a cigány, a szlovák meg a latin számunkra néha komikusán hangzó vagy hangulatfestő szavai voltak kiegészítésképpen a segítségére (smonca, rányi, bunyó, macerái). Természetesen a tolvajnyelv még így is csupán egy részét jelentette az argónak, hiszen mellette élt és virágzott a diákargó, a szakmai argó, számos csoportnyelv; de még a szalonnyelv is, hiszen a flört vagy a charmante épp oly érthetetlen volt a liupsai vagánynak, mint a finomkodó, előkelősködö osztálynak mondjuk a poci, vagyis a cipó, a- mely egyszerűen a két szótag fölcserélésével vált apacsnyelvi argóvá. A kérdést tehát végül is így kell helyesen föltennünk: mivel zsargonon a múltban olyan szóhasználatot értettünk, amelynek célja a zsargont beszélő csoportoknak a társadalom többi tagjaitól való elkülönülését jelentette, megvan-e ma is az argónak ez az irányulása?
2.
Mielőtt azonban választ adnánk erre, pillantsunk az argóra az irodalom felől is, mert Murádin László néhány elbeszélőt ugyancsak ludasnak tart az aszfaltnyelv terjesztésében. Néha úgy tűnik föl, mintha az argó kimondottan a város pereméről szivárgott volna be az irodalomba, s hogy a proletárírók meg költők közvetítették, jelezni a- karván a szókincs társadalmi rétegződését és szervezkedő osztályuk nyelvi realizmusát. A spicli és a hé azonban még nem fogott el röpcslt, a- mikor már előzményei voltak a költészetben is az argónak. Zolnai Béla egy húsz évvel ezelőtti tanulmányában bebizonyítja, hogy Ady nemcsak a tájszavak lehetőségét aknázta ki, hanem az argóét is. így az ellógni, eltávozni pongyola szót vallásos környezetben használja, ami által va-
a havast védik, muskétás katonák, mondaná az, ki szkhá- rosi mester pincéjébe le se merészkedett még, ki lúdbőrös az ecetes bortól, a betű-újra- faragástól, ha üresen bolyául a dallam . . . Imbolygó, serce- gö fények szerte a temető- kertben. A kapu közelében elszáradt koszorúkat égetnek; fojtó füstöt ereget a drótvázas máglya. A lángok előterében apám, s a hirtelen előkerült régi cimborák, foghíjas, erőltetett fickós vigyorral. Látnivaló, hogy megérett az idő a borozóházra, asztalt csapkodó pohártáncoltatásra: minden idegünk tavaszváró, télüző őszülő hajunk, szavunk a zöld fű, a kaszáló, nyelvünkön szőlőt aszalunk. Visszafelé, kissé kapatosán, bormérö háztól buszmegállóig. Sinfalva felől felsárgul a távolsági busz reflektora. Még néhány perc itthon, földközelben, szülőföldet idéző költő tucatnyi maradandóan szép versével; i t t h o n r ó l indulunk ha z a , fura kettősség, de nem nyugtalanító, csudálatosképpen. Valahol már rég elrendeződött a kettő szintézise. Elmarad a szülőfalu, Torda felé robog a busz. Valahol a távolban, esöverte szántókon túl a régi Csiga, az elporzott gyermekkori ösvény, és vadul illatozó kenderföldek fanyar hangulata. Apám szól — szerintem oktalanul korholó hanghordozással —, akárha egész napi tartózkodásának a summáját mondaná: „Nézd a vakondok, miképpen tapad a földhöz, felvevén annak színét, ha arra jár a vadász vagy az eb. így növünk mi is az anyaföldhöz, mely nekünk kenyeret ád, jószágnak szénát, ménesnek legelőt, és békét a békétlenségben.“ Bágyoni Szabó is ezt igyekszik megfogalmazni „földközelben“ írt kötetében, kicsit még visszafogott nyerseséggel, kissé még tékozló — de mindenképpen rokonszenves — élelm ességgel. (Bágyoni Szabó István, F ö l d k ö z e l b e n , Kriterion, 1976).
KÖNTÖS-SZABÓ ZOLTÁN
BAZIL G RUIA
A N Y Á M L E L K Ű H E Z É R E K
Mielőtt megszületnénk, már vannak emlékeink, az én gyermekkorom akkor kezdődött, midőn szívem
első rezdüléseanyám szívverésével találkozott.
Mielőtt az őszt láttam volna, már ismertem a darvak búcsúhangját, a viharban elpusztult fecske iránti szánalmat, és a búzatáblák árnyékát feltüzelő tavaszi napot.
Ismertem az ég elhamvadt füvét,az elsüllyedt bárka hajnali-álom-lebegésű sirályaita föld áldozatát a víznek.Csupán így érthetem meg, honnan e sóvárgás ebben a kemény télben,és megpróbálom visszavinni a szív percmutatóját a legelső rezdülésig.
Anyám leikéhez éreks feltámad bennem a fecske, a fű, a bárka.
K É P Z E L G É S A K I B É K Ü L É S R Ő L
Elképzelem, hogy havazik, fehér ruha van rajtad, nincs is tél, te magad vagy a hóhullás, ravasz pelyhek rohamoznak meg sűrű rajokban zúgva,mintha mélybe húznál, hogy megfullassz, zuhatag.
Elképzelem, hogy éjszaka van, és te erdőben rohansz, fehér testeden tisztásokat látok, a vadász üldözésétől bősziilt rézhiüz villan rajtuk.
Valahol csábít egy hegyszoros, bizonytalan hágó a képzeletbeli és a meg nem álmodott találkozása
felett.
Elképzelem, amint egy napon az öreg ősza fürkésző szemű városon keresztülrégi viharcsuklyánkba rejtve hozzám vezet.
És elképzelem, amint a nap tollhegyével írsz nekem s az álmatlanság felhőin sugarak tűnnek át, nem tudom, meddig és hol történik ez velünk — szívünk: közlekedő edény két izzó ága. Halántékomba tetoválva véred üzenete.
LASZLÓFFY CSABA fordításai
lamelyes pátosz lengi át a szót, s csökkenti jasszos jellegét. „Bennünket Milyen ellógott Isten büntet?“ Egyébként az eredetileg tájnyelvű szó már Arany és Gyulai népköltési gyűjteményében is szerepel, erre azonban aligha gondolunk, amikor például a napilapokban az üzemi lógó- sokról olvasunk. Ugyanakkor Bárczi Géza, a magyar nyelv életrajzát írván, épp ellenkezőleg, azon tűnődik, hogy a reformkori írók tudomást sem vettek erről a különös nyelvről, s például Nagy Ignác, Magyar Titkok című regényében, amelynek jó része alvilági környezetben játszódik, nem használja föl, holott mintaképe, Eugéne Sue a Mys- t'eres de Paris-ban nagyon is merít a párizsi argóból. Mindezen túl Bárczi hangsúlyozza: a korai szójegyzékek és a huszadik századi jassznyelv közötti egyezések arra mutatnak, hogy e szókészlet folytonossága a tizennyolcadik századtól napjainkig nem szűnt meg, s beleszól újabban a köznyelv, sőt az irodalmi nyelv szókincsének növelésébe az argó is. S mivel lehetne ezt meggyőzőbben szemléltetni, mint azzal, hogy van eredetileg tolvajnyelvi szó, a- mely nemcsak titkos helyéről kopott ki, de már a társalgási nyelvben sem használják, s egyedül az irodalmi nyelv tartja még számon. Ilyen szó például a báláic.
3.
Most pedig térjünk vissza eredeti kérdésünkhöz: miután ma elképzelhetetlen, hogy a- pacstanyák létezzenek, vagy olyan nagyszámú bűnszövetség, amelynek titkos nyelvre volna szüksége, mi élteti, táplálja, frissíti fel szüntelen az argót; mi a mai szerepe, hogyan kell megítélnünk mint nyelvi jelenséget? Igaza van Tamás Gáspárnak, amikor azt mondja, hogy a mosdat- lan, útszéli beszédnek elsősorban nem az argó az okozója, és a fiatalok nem kizárólag az irodalomból tanulnak zsargont; továbbá igaza van akkor is, amikor figyelmeztet, hogy az otrombán nyers, bántóan durva szavak többsége nem újkeletű és nem is argó; éles
szemmel és bölcsen ítéli meg, hogy az argó térhódítását a rohamos városiasodás és a társadalmi érintkezés demokratizálódása magyarázza. Pontos meghatározásaihoz csupán ennyit tennék hozzá: aki a trágárságot az argóval azonosítja, az szem elöl téveszti, mondjuk, a tolvajnyelv eredeti célját, a védekezést, az elzárkózást a beavatatlanok e- löl. Az viszont más lapra tartozik, hogy az alvilág homályában surranó alakok érzelmi élete egy másfajta törvénynek lévén alárendelve, másfajta is volt: nyersebb, durvább, közvetlenebb; de még azt is túlzás volna állítani, hogy hiányzott belőle minden melegség. Legföljebb restellték még önmaguk e- lött is, mert nem tartozott a szakmához, sőt ellentmondott annak. És vajon a mai modern városlakó, a gépi civilizáció korszakának embere, aki egyre kiterjedtebben él argó-kifejezésekkel, gyakran nem épp ósdinak sejtett szen- tdmentalizmusát takargatja a dolgok már-már rikító átfestésével, torz fölnagyításával, nevetségesbe átcsapó túlzásaival? Részint nem azért mondja, teszem azt, az igézőén szép nőre, hogy oltári bomba tojó, s a kövérkésre, elhízottra hogy tonnás maca? De ha az efféle jasszos kiszólások csak bizonyos kategóriájú és életkorú egyének szájából hangzanak el, akik még a fésűt is szívesen nevezik tetűboronának, akkor a meredek őrültség talán még a filológusok szótárából sem hiányzik manapság, s számukra is valami oly szép lehet, hogy az már nem iQaz, vagy oly okos, hogy az már fáj. Másrészt pedig a valódi érzelmek takarója mellett a mai urbánus ember számára az argó nyelvi öltözék is. Ezen azt értem, hogy kiválni igyekszik a köznyelv szürkének érzett átlagából, mint a világvárosok lakói, a- kik felemás holmikat is magukra kapkodnak, csakhogy ne olvadjanak bele a tömegbe. A színek demokratizmusa és egysége azonban épp azzal áll megint helyre, hogy mindenkiben él az elkülönbö- zés vágya. Zolnai Béla, aki tízezer szót gyűjtött össze ké
szülő hatalmas argószótárához, melynek megszerkesztésében és kiadásában halála megakadályozta, már rég azt fejtegette, hogy az argó-szavak tendenciája bizonyára a köznyelviesülés, és ösztönsze- rü fejlődése, természetes gazdagodása a nyelvnek, hogy tájnyelvi szavakkal együtt argó-szavakat is magába fogad.
4.
Hogyan állunk azonban az argó s az irodalom viszonyával, ami a vitát elindította? Szerintem, ha Murádin László eltúlozza is a dolgot, nem ok nélkül mondja, amit mond, s aggodalmában bizonyos mértékig osztozni lehet. A hétköznapi élet fölfedezése, vagy helyesebben újrafölfedezése a második világháború után, a kisemberek és a külvárosi tömegek gondjainak-bajainaklelkiismeretébresztő vizsgálata, ismét kiterjesztette az argó határait (Moravia, Goyti- solo, Salinger), s e világirodalmi jelenségen fölbuzdulva, néhány honi írónk gyakran szándékosan beszélteti hasonló módon az alakjait, vagyis öncélúan él tolvajnyelvi kifejezésekkel: vagánykodik, hogy úgy tűnjék, mintha az élet peremére szorult emberek beszédbeli megnyilatkozásai mögött ismerné azok életének legmélyebb vonatkozásait is, s ha két kamaszt beszéltet, az az érzésünk, hogy töbszörö- sen elítélt szökött fegyencek társalognak. De még itt sem az argóval van a baj, hanem azzal a nyegleséggel, cinizmussal, amely a hamisan öltözött szavak mögött megbújik, a koravén fontoskodással és megjátszott blazírtsággal, a* melyet valóban tapasztalunk olykor a fiatalabbak között. Az író, nyelvi tisztaságra törekedvén, s arra gondolván, hogy nagy elődei (például József Attila) csak a legszükségesebb esetben használtak argót, hozzájárulhatnak az olvasó eszmei és erkölcsi tisztulásához is; a túlkapások ellen, a link hadova közszel- lem-rontó hatása ellen viszont elsősorban szülőnek, tanárnak, pedagógusnak kell küzdenie. Murádin László pedig filológusként szolgál jó ügyet, ha a nyelvet e jelenségtől is félti, mert valóban jobb félni, mint megijedni. . .
BÁLINT TIBOR
4
Hazafelé,szülőföldeti d é z őtersekkel
Irodalom és link hadova