Üdv az olvasónak!

Kedves barátom, nem teljesen eredeti munkát tartasz a kezedben. Ami alább következik az egyetemi jegyzetkészítés megszokott és gyakran alkalmazott szabályai szerint készült. Néhány témát mások „vezérlő zsinórját” követve fejtettem ki, anélkül, hogy a tőlük átvett gondolatokat a tudományos munkák szabálya szerint jeleztem volna. A könyv nagyrésze természetesen részben saját kutatásra épül, részben az alapmunkákból leszüre tapasztalataimra. Ha viszont olvasmányaim során úgy ítéltem meg, hogy az illető témát valaki nálamnál szemléletesebben, áttekinthetőbben és használhatóbban építette fel, természetesen átadtam neki a szót. Így sietett segítségünkre Barcza József, Benkő Samu, Jakó professzor, Juhász István, Sebestyén Mihály és még sokan mások.

Tudván tudom, hogy az alábbi összeállítás nem teljes, bár megkísérli végigkövetni az egyháztörténet és a teológiai eszmetörténet alapvonásainak többségét. A kiegészítő olvasmányok és a két századra terjedő kutatás megkönnyítésére a köny végén igen bő bibliográfiát találhatsz. Nem ijedj meg, én sem olvastam el valamennyit! A „Bibliográfia” c. fejezet „ömlesztve” tartalmazza a könyv- és tanulmánycímeket, a „Nagyjaink” és a „Témák szerinti bibliográfia” pedig személyekre, témákra és korszakokra lebontva ad meg néhány címet.

Végezetül hadd köszönjem meg Herman Woudenberg barátom adományát, amely lehetővé tette a jegyzetek kinyomtatását.

B.D.

3

I.Az erdélyi és magyarországi reformáció 1541-ig

Bevezető Az európai reformáció alapvető célkitűzései (az istentisztelet, az

egyházi szolgálat és rend Isten igéje szerinti megújulása) érvényesek az erdélyi reformációra is. Ez a megújulás Erdély 16. századi egyházi életében is komoly szervezeti változásokat eredményezett, amelyek következtében megszületett a három ún. történelmi protestáns egyház. A három, sajátos teológiai irányzatokra épülő egyház-szerkezet kialakulását és végleges megszilárdulását (1557–1571) több évtizedes előkészítő folyamat előzte meg, amelyet a tulajdonképpeni erdélyi reformációval azonosíthatunk. Ez felöleli az 1542–1557 között eltelt küzdelmes és forrongó időszakot, amelyet a helyi reformok korszakának is szoktak nevezni.

Bár elsődleges célunk csak az erdélyi reformáció történetének bemutatása, mégsem tárgyalhatjuk azt elkülönítve a reformáció magyarországi, közelebbről annak tiszántúli fejleményeitől. Ezért szükséges legalább egy pillantást vetnünk arra a megújulási küzdelemre is, amely az említett vidékek reformációját ugyancsak diadalra juttatta.

Alább korszakindító évszámként hivatkoztunk az 1542. esztendőre, vagyis tulajdonképpeni erdélyi reformáció legkorábbi időpontjára. Ezt a korszakot viszont legalább két évtizedes vívódás előzte meg, amelynek jelei ugyancsak érdekes adalékok az erdélyi reformáció indulására nézve.

A reformáció elterjedését és végső győzelmét az európai és a hazai gyülekezetekben egy alapvető dolog segítette, az, amit a Szentírás így fogalmaz meg: Isten igéje élő és ható. Ehhez járult kiegészítésként három külső tényező: az anyanyelv következetes használata, elsősorban arra, hogy az újra felfedezett igét érthetővé tegyék, az iskolarendszer következetes kiépítése és fenntartása szinte még a legkisebb gyülekezetekben is, valamint a kor nagy technikai vívmánya, a nyomda.

Nemzeti sorstragédiákkal teletűzdelt történelmünkből adódik az a kényelmes rendszerezés, amely az eseményeket kataklizmák előtti és utáni összefüggésbe rendezi. Témánk kapcsán tegyük ezt mi is.

4

A reformáció tanainak első jelei a mohácsi vész előtt Luther Márton újszerű Szentírás-, egyház- és hitszemlélete az 1517.

évi föllépést követően elég hamar elterjedt a Német birodalommal szomszédos országokban is. Ami Magyarországot illeti, e tanítások beáramlásához kedvező csatornaként szolgáltak az évszázadok során kialakult német-magyar egyházi és kulturális kapcsolatok.

Az egyháztörténeti hagyomány úgy tartja számon, hogy Luther 95 tétele egészen korán, már 1518-ban megjelent Magyarország területén, bár ezt még nem sikerült egyértelműen bizonyítani, hiszen csak másodragú forrásaink vannak. Az első konkrét jel arra nézve, hogy Luther három alapvető reformátori irata, valamint a pápai átoklevél és a wormsi nyilatkozat már egészen bizonyosan eljutott magyar területre, az Szatmári György esztergomi érsek 1621-ben kiadott rendelete, hogy ti. a pápai átoklevelet valamennyi nagyobb egyházi központban nyilvánossá tegyék.

A traktátusok sokszor szubjektív kereskedői szempontok szerint összeválogatott anyagának esetleges beszivárgását 1522 után biztosabb és szélesebb csatornaként a peregrináció, vagyis a külföldi egyetemlátogatás váltotta fel. Ekkor indult meg a magyar diákok áradata a nemrég (1502-ben) alapított és egyre inkább híressé váló reformátori központ, Wittenberg felé. Először a Magyarország északi és északkeleti részén élő ifjak vállalják a fáradságos, több hetes utat. E folyamatba nemsokára belekapcsolódik a főváros, Buda és Erdély is.

A felélénkülő kapcsolatok eredményeként rövidesen érezhetővé vált a magyar egyházi élet átalakító/átalakuló szelleme. Sopronban, 1522-ben a ferencesek Luther tanai alapján prédikálnak. Ez a városi polgárokat határozott állásfoglalásra késztette az egyházi reformok mellett. Pozsonyban ugyancsak lutheri tan-maradványokra bukkanhatunk ebből a korszakból.

Sokkal receptívebbnek mutatkoztak a bányavárosok, amelyek 1522-től egyre nagyobb rokonszenvvel fordultak a reformáció tanai felé, ahol a hazai reformáció e korai szakaszában, reformátori szellemben működött Cordatus Konrád. A Felvidéken Kassa és Lőcse ugyancsak hasonló meggyőződésű prédikátorokat hallgatott (pl. Henckel Jánost). Itt szervezett iskolát Coxe Lénárd, annak a Melanchthon Fülöpnek a tanítványa, aki részben Luther barátja és társa, részben a Wittenbergi egyetem egyik megszervezője volt. A reformátori megújulás felé elindult városok között volt Eperjes is, ahonnan már 1521-ben kitiltottak egy búcsúárust. Szepes vármegyében Lomniczai Horváth János szepesi

5

prépost erélyes reformellenes intézkedései azt sugallják, hogy ott is kedvező talajba hullott a reformátorok magvetése.

Az egyre erőteljesebben jelentkező reformátori tanok egyébként másutt is kiváltották a középkori egyház megtorlási próbálkozásait, de ezek nem mindig jártak teljes sikerrel. A reformáció eszméit nemcsak a mindenre elszánt reformátorok és a helyi polgárok karolták fel, de több gazdag főúr is. Tudomásunk van arról, hogy Thurzó Elek vagy Enyingi Török Bálint már a mohácsi katasztrófát megelőzően felvállalta az egyházi megújulás ügyét.

1525-ben érdekes jelenséget tapasztalható a fővárosban. Szentév címén a pápa búcsút hirdetett meg, amelynek teljes összegét a török elleni háborúra kívánta felhasználni. Sikertelen pénzgyűjtési akciónak bizonyult. A remélt összegnek csak az egyharmada gyűlt össze. A budai perselyekben, igen kevés pénz mellett, értéktelen tárgyakat, a pápát és a papságot csúfoló cédulákat találtak.

A reformáció kezdete Erdélyben 1526. előttAz alább felvázolt szórványos értesülések az épp induló megújulási

folyamat halvány jelei csupán. Ennél sokkal biztosabban és céltudatosabban horgonyzott le az erdélyi szászság a reformátori eszmék mellett. Erre a szászok kiváltságos helyzete és sajátos egyházi szervezete igen alkalmasnak bizonyult. A szász egyház káptalani szervezete nem városi székhelyű kanonoki testületet jelentett, hanem az egyes egyházi körzetek papi testületét, amelyek jogilag nem az erdélyi püspök hatásköre alá tartoztak. Fölöttük az esztergomi érsek gyakorolt mindenféle hatalmat.

Ez a viszonylagos függetlenség, valamint a Reformáció országával fenntartott nyelvi-szellemi kapcsolat igen alkalmas talajnak bizonyult az új eszmék számára. Így érthető, hogy Mohács előtt a magyar nyelvterületen az erdélyi szászok között terjednek legjobban a reformáció eszméi. Ennek központja 1525 táján Nagyszeben, a szászok egyik legfontosabb erdélyi kulturális és közigazgatási központja. Nemcsak szerzetesek és papok állnak a reformáció pártjára, hanem a város királybírája, Pemflinger Márk is. Az egyházi megújulást hallgatólagosan támogató magatartása váltja ki II. Lajos király türelmetlen és egyben az egyik utolsó rendeletét is, a végzetes mohácsi csatába vonulás előtt. A tiltó királyi parancsnak azonban semmi foganatja nem lett.

6

A Reformáció terjedése 1526 utánA katasztrófa után bekövetkezett állapotok miatt egy ideig

valamelyest megtorpant a reformáció helyi térfoglalásának üteme. Ez érthető is, hiszen a súlyos veszteségek, s a szinte totálisnak mondható politikai és gazdasági válság idején ötödrangú kérdéssé fokozódott le a hitviták ügye. Erdélyben viszont nem vált annyira érezhetővé a mohácsi vész okozta válság, mint a királyság területén, tehát folytatódhatott a katasztrófa előtt beindult reform. Minderre gazdag és érdekes adalékot nyújtanak azok a fennmaradt írásos emlékek, amelyek az Egyháztörténelmi emlékek a magyarországi hitújítás korából c. dokumentum-gyűjteményben láttak napvilágot. Az események alább következő vázlatos kronológiáját ennek alapján állítottuk össze.

A mohácsi csata előtt kezdődött s utána folytatódott a vajdahunyadi vár új várnagyának, Scholcz Györgynek a reformáció melletti nyílt színvallása. 1526. szeptember 24-én Gosztonyi János gyulafehérvári püspök vizsgálati eljárást indított ellene. A várnagyot ugyan nem hallgatták ki, de a három vizsgálóbíró közül kettő tanúként is bizonyította, hogy Scholcz kemény szavakkal szidta a papokat és a szerzeteseket, semmibe vette az oltári szentséget, a cölibátust, a purgatóriumot, a böjtöt, a gyónást, a szenteket és az ereklyéket, becsmérelte a búcsút, a kiközösítést, a szentelt vizet, az egyházi szertartásokat, a halottakért mondott könyörgést, a misét stb.

Szintén a mohácsi vész előtti időkben akadt elszámolni valója Gosztonyi püspöknek azzal a két domokosrendi szerzetessel, akik Erdélyt széltében-hosszában járták az új tanokkal, s akiket szeretett volna újra a kolostorban látni, hiszen hírhedt szereplésük híre a pápáig is eljutott. A kolostorba való visszatérítés szigorú parancsát a püspök 1526 szeptembere végén tudatta a nagyszebeni, a brassói, a keresztyénszigeti, a nagycsűri, a nagydisznódi, a prázsmári stb. plébánosokkal, akik egyébként nem is tartoztak joghatósága alá. A korabeli értesüléseknek megfelelően a két szerzetes a nagyszebeni és brassói káptalanok környékén tartózkodott, ahol biztonságban érezték magukat.

János király ugyancsak szigorú rendelettel próbálta elejét venni 1527-ben a reformáció nagyszebeni térhódításának, ahol „nemcsak hogy olvassák, tanulják és helyeslik a lutheránus eretnekséget, de nem átallják azt nyilvánosan dicsérni, vallani és terjeszteni sem.” A városi hatóságot arra szólította fel, hogy az ilyeneket vessék fogságba, és vagyonukat kobozzák el. Utasította továbbá a magisztrátust, hogy az esztergomi érsek

7

Nagyszebenbe küldött biztosának és a káptalan dékánjának adjanak meg minden támogatást „az eretnekség mérgétől megmételyezett” polgárok ellen indított harcban.

1529 vége felé készült el Kőhalmi Péter segesvári domokosrendi perjel emlékirata, amelyben az Erdélyre szakadt nyomorúságok okát Istennek a reformáció miatti büntetésében látja, állítván, hogy Erdély szerte csaknem mindenki megveti és semmibe veszi az egyház rendeleteit, lenézi, sőt üldözi a papokat, akiket sok esetben kiforgatnak javaikból is. Ez az általánosítás természetesen túlzás, bár tény, hogy pl. Nagyszebenben, 1529 februárjában a városi tanács, talán éppen ugyanaz, amelyre János király az eretnekség elleni harcban annyira számított, kiutasította azokat a szerzeteseket és papokat, akik nem mutattak hajlandóságot a reformok bevezetésére. Sőt, ha hinni lehet a tudósításoknak, a város polgármestere börtönbe vetette az ottani domokosok Vitalis nevű perjelét is. Segesvárott pedig a nép táplált ellenszenvet a várban elszállásolt domokosok ellen, és háromszor is rájuk tört. Csupáncsak két domokosrendi kolostor érezhette magát biztonságban: a székelyudvarhelyi és a gyulafehérvári.

Ezt a nagyfokú bizalmatlanságot, az Erdélyt elárasztó polémikus élű röplapok és gúnyiratok keltették fel és táplálták. 1529 februárjában Tordai Pál gyulafehérvári püspöki vikárius tiltó rendelettel próbálta útját állni a gúnyiratok terjedésének, kiközösítéssel fenyegetve meg azok íróit és terjesztőit egyaránt.

A segesvári disputa, 1538Erdélyben tehát a harmincas évek táján, különösen a szász föld

nagyobb központjaiban, teljes a vallási forrongás, amely nemcsak a hitvitákban konkretizálódott, hanem egyházjogi, bíráskodási, vagyoni kérdések heves megtárgyalásában is. Az erdélyi reformáció kezdetét viszont nem a jogi, vagyoni, vagy akár a hittételek körül kialakult viták jelentették, hanem a tulajdonképpeni igehirdetés. Erre a kezdetre utal vissza Heltai Gáspár egyik, 1570-ben megjelent munkájában, mondván: „Akkoron pedig tétul [itt-ott] villámni kezde, mind Magyarországban, mind Erdélyben az Úr Istennek Igéje”. Ezzel indítja a segesvári disputáról szóló híradását, amelyen János király személyesen is megjelent, 1538. évi erdélyi látogatása alkalmával. A dogmatikai hittételek konfrontálását azonban korántsem az a tisztességes motiváció hívta életre, ami a középkori lovagi tornákat. Ennek megrendezésével Martinuzzi Fráter

8

György nagyváradi és Statileo János gyulafehérvári püspök a reformpárti prédikátorok és hívek elrettentését szerette volna elérni. Frangepán egri püspöktársukkal együtt rávették tehát a királyt („addig kalapálának a felséges János királyon”), hogy engedélyezze a vitát.

A reformáció első erdélyi koncepciós pere készült tehát itt, amely azzal kezdődött, hogy a király, segesvári szálláshelyén, főúri kísérete előtt az asztalra támaszkodott és ezt mondta:

– Istennek hála, az én ellenségeim annyira lecsépelve vadnak, hogy senkitől immár semmit nem tartok, hanem a két nagy bakot bocsátom immár öszve, aki nyerheti: megválik.

Az egyik bak Szántai István kassai iskolamester volt, aki „nyilvá[na]bban kezde prédikállani” valamennyi erdélyi reformátor között, a másik Szegedi Gergely ferences barát, a kor egyik igen kiváló vitázója, egyike azon keveseknek, akik az 1520-as évek közepétől kezdve a középkori egyház tanait valamelyes tudományossággal és némi irodalmi készséggel még védelmezni tudta. A vita szervezői kezdetben arra szerették volna rávenni a királyt, hogy minden előzetes kihallgatás és törvénytétel nélkül égettesse meg „szegény, jámbor István Mestert” amiért Luther tanait hirdette. „De a király, miért hogy istenfélő és eszes vala, nem akará kedvöket tönni, hanem disputációra engedé a dolgot .” Wolfhard Adorján gyulafehérvári vikáriust, kiváló humanista költőt és jogtudóst, valamint Kálmáncsehi Sánta Márton gyulafehérvári kanonokot (Heltai szerint oskolamestert) jelölte ki a bíráskodásra, „mert tudgya vala a király, hogy mindenik tudós ember vala”.

Heltai vérbeli író, aki fordulatokban gazdag leírást nyújt és ehhez nagyon leleményesen tud hangulatkeltő hátteret festeni, kiaknázva a pasquillusoknak, már-már a zsurnalisztika határát súroló kifejezési kelléktárát. Igen jellemző a szélsőséges ellentétekre építő írói fogása (varjak–galamb, csácsogás–prédikálás stb.), amelyet szubjektív felhangja színez át olyannyira, hogy szinte lehetetlenség kihámozni e propagandisztikus céllal, gondosan megszerkesztett néhány oldalból azt, ami a legközelebb visz az események és a párbeszédek valódiságához.

A beszámoló szerint Szántai Istvánnak nem adódott lehetőség álláspontja kifejtésére („sok és szünettlen való csácsogásokkal bedugnák szegénynek a száját, hogy semmit nem szólhatna”), és talán ezért foglalta írásba mondandóját. Pár nap múlva a bírák bevitték a disputációt a király elé, és a 16. századi magyar nyelv bájos-népies ízével ezt mondták:

9

– Felséges Urunk! Te felséged legyen münékünk segítségül, hogy e tiszttől megszabadulhassunk, mert különben el kell vesznünk. Mert [Szántai] tiszta szent írást szól és forgat. A barátok, papok dolga semmi egyéb, hanem csak fabula [mese], emberi véleködés és hejábavaló csácsogás. De ha mü ezeket tisztán megmondjuk, elveszünk pispekünk miatt, és a több érsekök és pispekek és urak miatt. Ha pedig a Mester ellen pronunciálunk [nyilatkozunk], az örök kárhozatnak leszünk fiai. Ezokáért könyörgünk Te felségednek, hogy felséged ne hadjon, Felséged talállyon valami módot a dolognak, hogy megmeneködhessünk!

A király biztatni kezdte őket, ekképpen:– Ne féllyetek. Én is eszembe vöttem a dolgot, hogy igaz az István

Mesternek tudománya, és hogy a pápaság semmi. De nincs mit tönnem az urak ellen. Mind azon által módot találok hozzá. Legyetek csak veszteg.

Heltai negyven esztendővel János király halála után nyugodtan szájába adhatta ezeket a szavakat, hiszen akkorra már alig akadt olyan ember, aki koronatanúként még emlékezhetett volna a királynak, a segesvári dispután tanúsított viselkedésére és beszédére. Az élete végéig katolikus hitben maradt uralkodó, ha egyáltalán valamelyes toleranciát, mit több (Heltai szerint) szimpátiát mutatott is a protestánsok iránt, az inkább politikai érdekből és meggondolásból származott, mint meggyőződésből.

Ami pedig a bírák viselkedését illeti, az nem nélkülöz bizonyos reális alapot, hiszen tudnivaló, hogy Wolfhard Adorján, mint szolid humanista műveltségű egyházi főméltóság, hallgatólagos reformpárti magatartásával nemsokára Kolozsvárott sokat segített a város istentiszteletének megújulásában, még akkor is, ha e folyamatban nem vállalt aktív szereplést. A másik bíró alig másfél évtized múlva a svájci reformáció egyik legelkötelezettebb szószólója lesz Erdély szerte.

Végül a püspökök minden erőfeszítése ellenére sem született ítélet, mert a király titokban magához hivatta a kassai polgárokat és rájuk parancsolt „hogy éjjel István mestert elvinnék, és békével hordoznák”. Szántai István neve egybekapcsolódott a segesvári disputával és csak sajnálhatjuk, hogy elég keveset tudunk reformátori működéséről. „Azt szinte biztosra lehet venni, hogy igen jeles férfiú volt” – mondja róla Bod Péter latinul írt egyháztörténetében, amelybe az ő fordítása utján került át Heltai magyar nyelven elregélt története a segesvári disputáról.

Ha a céltudatosan megszerkesztett és gondosan tálalt históriáról lefejtünk minden írói kelléket, akkor a disputa leírásában azok az évek állanak előttünk, amelyeket egyrészt a prédikátorok és üldözőik ellentéte,

10

másrészt a még el nem kötelezett humanisták és az ország vezetőinek várakozó magatartása jellemzett. Egyes egyháztörténészek készpénznek veszik Heltai közlését és a disputára hivatkozva jelentik ki, hogy Erdély szerte már a harmincas évek végén végbement az egyház megújítása. Ha e történet alapján az effajta általánosítás bizonyos kétségeket hagy is maga után, azt mindenképpen mutatja, hogy a reformátori igehirdetés országos üggyé nőtt, és e kérdésben függőben maradt, illetve tovább halasztódott az országos döntés.

Tájegységek reformációja és a „cujus regio, eius religio” gyakorlata

A reformáció első erdélyi jeleinek vázlatos számbavétele után vessünk egy pillantást, a teljességre való törekvés igénye nélkül, Magyarország többi tájegységére, valamint azon elvre és gyakorlatra, amely külsőleg a reformált egyházak számbeli gyarapodásához vezetett. Ez a cujus regio, ejus religio elve, vagyis a birtok tulajdonosa dönt a saját birtokán élő emberek vallási hovatartozása ügyében.

A mohácsi vész előtti időszakban a vallási s talán a nemzeti egység megbontásától rettegő rendek szerették volna útját állni az egyházi reformmozgalmaknak. 1523-ban a budai országgyűlés 54. cikke „nyilvános eretnekeknek és Szűz Mária ellenségeinek” mondta Luther követőit, akiket pártfogóikkal együtt fő- és jószágvesztésre ítélt. E határozaton a következő esztendőben összehívott pesti gyűlés még súlyosbított, mondván, hogy az ilyenek máglyahalált érdemelnek.

1525-ben megnyílt a rákosi diéta, amely összegezte és megújította az előbbi határozatokat, és rendeleteinek 4. cikkelyében kimondta: „A Lutheránusokat gyökerestől irtsák ki az országból. Ezért szabadon fogják el és égessék meg őket az egyházi és világi hatóságok egyaránt, bárhol is találnak rájuk”.

Mindez azonban nem jelentette azt, hogy e törvényeket következetesen alkalmazták. Egyébként nem is emelkedett jogerőre, mert a főrendi párt megtagadta hozzájárulását. Mégis akadtak olyan főurak, akik magukra nézve érvényesnek tartották e végzéseket. Werbőczi Istvánról tudjuk, hogy a saját birtokán kegyetlenül fellépett Luther követői ellen, míg Báthori István nádor egyenesen megégetett három Luther

11

követőt, legalábbis így tartja számon az egyháztörténeti tradíció. Ugyanebben az évben (1525) Budán is kimondták a halálos ítéletet egy lutheránus ember fölött, azt viszont nem tudjuk, hogy végre hajtották-e vagy sem.

A mohácsi katasztrófa utáni másfél évtizedben jelentősen megnőtt a főúri nagybirtok szerepe az ország gazdasági stabilizációjában és védelmében. A központi államhatalom közigazgatási és katonai bénultsága miatt ugyanis az ország védelme, sőt bizonyos fokig igaz-gatásának jelentős része a nagybirtokra hárult. A főurak nemcsak saját tűzhelyeiket és vagyonukat védelmezték, nemcsak jobbágyaikat és jószágukat kormányozták, hanem azzal együtt egy jókora részt is az országból.

Ebben a korszakban a világi nemesi birtokok 40–45%-a 16 főúri család kezében összpontosult, míg a fennmaradt 55–60% fölött 1232 nemes osztozott. A század első harmadától számítva néhány évtized leforgása alatt a 16 főnemesi család túlnyomó többsége átállt a protestantizmus oldalára (közöttük a 4299 jobbágytelekkel rendelkező Báthori család egyik ága is).

A reformátori eszmék felkarolásának és a reformátorok támogatásának motivációját kutatva sok történész arra a következtetésre jutott, hogy a főnemes többsége azt meggyőződésből tette, de bizony akadtak szép számmal olyanok is, akiket az érdek vezérelt. Lefoglaltak és tulajdonukban tartottak volt egyházi birtokokat és javakat, s a jogi következmények kivédését szerették volna elérni azzal, hogy az új vallást támogatták, és a „cuius regio ejus religio” elvvel élve az új hitre téríttették át alattvalóikat.

A protestáns hitre tért főúr a saját birtokán nemcsak jogilag és anyagilag biztosította az új egyház működési feltételeit, de szükség esetén karhatalommal is védelmezte az új egyházat és az iskolát. Szuverén döntési joga pedig nemcsak a prédikátorok és az iskolamesterek (tanítók) alkalmazása terén volt, de zsinatokat is hívhatott össze, a hitvitákon elnökölt, sőt még a dogmatikai és liturgiai kérdésekben is hallatta szavát.

A tulajdonképpeni reformáció tehát csak a nagy katasztrófa után teljesedik ki Magyarország szerte, többnyire a főurak támogatása mellett, bár akadtak szép szerével olyan reformátorok is (pl. Dévai Bíró Mátyás), akik szívesen vállalták a partizánakció kockázatait is. Emellett a reformátori munka beindulásában nem kis szerepe volt annak, hogy Mohács mezején számos olyan egyházi méltóság esett el, akik bizonyára

12

nagyobb hatékonysággal akadályozták volna meg volna a reformátori tanok terjedését, mint utódaik. A helyi reformáció kezdeti megerősödését azonban egyrészt a főurak támogatása, másrészt a magyar reformátorok helytállása szolgálta a leginkább.

Budán kezdte meg munkásságát a magyar Lutherként emlegetett Dévai Bíró Mátyás, a ferences rendi szerzetesből lett reformátor, akit meggyőződéséért 1531-ben börtönbe vetettek. A nehéz rabsorsnak és inkvizíciós zaklatásnak Dévai kassai hívei vetettek véget, akik kedvelt prédikátorukat merész akcióval szabadították ki a bécsi börtönből. Nem hátrált meg és Budán folytatta működését, ahol újra börtönbe került. 1535-ben innen is kiszabadult és egy ideig Nádasdy Tamás sárvári birtokán húzta meg magát. 1536-ban végre sikerült ellátogatnia a reformáció központjába, Wittenbergbe, ahol sokat tanult a két kiváló reformátortól, Luthertől és Melanchthontól. Luther asztalához fogadta és híres asztali beszélgetéseiben (Tischreden) megemlékezett róla. Visszatérve hazájába sorsa eltávolodott a fővárostól, és tevékenysége súlypontja áttevődött először Nádasdy, később pedig Perényi birtokára. Egy idő után szigorú és határozott reformátori meggyőződése kényelmetlenné kezdett válni Perényi Péter előtt, s így 1540 után Dévainak itt már nincs maradása. Az említett évben Serédi Gáspár birtokára távozott, és Szikszón lett iskolamester. Egy évre rá viszont az egri püspök innen elüldözte.

A Dunántúl (Székesfehérvár és Pápa) ugyancsak Dévai működésének köszönhette azt, hogy a mohácsi vész előtt megindult reformáció tovább fejlődhetett. Amikor pl. 1543-ban Székesfehérvár török kézre került, itt szinte befejezettnek lehetett mondani a megújulási folyamatot. A városban működött Szegedi Lajos kiválóan képzett reformátor, aki bibliafordítással is kacérkodott, bár neve alatt ilyesmi nem jelent meg. Később a helvét irányhoz, majd az unitarizmushoz kapcsolódott, s pályafutását Erdélyben végezte be.

Pápán a Thurzó család pártfogása mellett kezdődött el és az Enyingi Török család patronálása idején teljesedett ki a reformáció1535–40 között. A megújulási folyamat innen terjedt tovább a Veszprém vármegye területén lévő Török-birtokokra is, ahol a megújulás legendás alakja, Bálint pap működött, akiről sajnos nem sokat tudunk. A török fogságba (Héttoronyba) került főúr reformpárti magatartását eltérően indokolják az egyháztörténészek, de tény, hogy mind ő, mind családja

13

(különösen felesége, a „leona lutteriana”) hűséggel megmaradtak először lutheránus, majd helvét hitűeknek, egészen a család kihaltáig.

Nádasdy Tamás Vas-, Sopron, Zala, Fehér és Somogy megyei birtokain a reformáció terjedését Sylvester János a nyomtatott betűvel szolgálta. Feltételezhetően 1504-ben született a Szatmár megyei Szinér-váralján. 1526-ban kerül Krakkó egyetemére, ahol figyelmét hamar megragadta a század nagy technikai vívmánya, a nyomda és a nyomtatott betű. Krakkói tartózkodása idején Hieronimus Vietor műhelyében készítette el és nyomtatta ki az első magyar könyvet, Hegendorf Kristóf nyelvtana magyar fordítását. Változást hozott életében a Wittenbergi tanulás, amelyet egyes történészek szerint 1529-ben kezdett el, mások szerint viszont csak 1534-ben. Nádasdy Tamás oltalma alá került a Sárvár melletti Újszigetre. Patrónusa itt nyomdát állított fel, tehát alkalma adódott hasznosítani a könyvnyomtatás terén szerzett korábbi tapasztalatait. 1539-ben kinyomtatta latin nyelvű magyar nyelvtanát (Grammatica Hungaro-Latina), két évvel később pedig megjelent magyar nyelvű Újtestamentuma is (Uj Testamentum magyar nyelven, Újsziget 1541.)

A Tiszántúl gyülekezeteinek reformációja is valamikor a harmincas évek elején/közepén kezdődött el. A reformátorok igehirdetési munkáját itt is egyre több földesúr támogatta, a reformáció ügyét pedig egyre több gyülekezett karolta fel. A patrónusok között volt Perényi János, Ugocsa és Máramaros megyék főispánja, vagy a fiatalon elhunyt Drágfi Gáspár, Kraszna és Középszolnok megye főispánja.

Ők nyújtottak jelentős támogatást és védelmet Ozorai Imre kiváló prédikátornak, aki Tolna vármegyében született és 1530–31-ben a krakkói, majd a Wittenbergi egyetem hallgatója volt. A kőrös-marosközi területeken végzett számottevő reformátori tevékenységet, a Nadányi és Maksai családok oltalma alatt. Magyar nyelven írta meg, de latin címlappal látta el, jelenlegi ismerteink szerint egyetlen teológiai munkáját (De Christo et ejus Ecclesia, item de Antichristo ejusque Ecclesia, Krakkó 1535), amely ugyan két kiadásban jelent meg (a második 1546-ban), de mindössze csak két példány maradt fenn belőle. „E művében Ozorai rendkívüli erővel s meglepően kifejező, fordulatos, színes magyar nyelven, a nép esze járásához kitűnően alkalmazkodva hirdeti a luther-melanchthoni reformátori tanítást, a régi és a reformált egyház harcában az Antikrisztusnak Krisztussal való küzdelmét látva ama kor általános

14

protestáns felfogása szerint, mely részben a Bibliára, részben a középkori apokalyptikára támaszkodik” – mondja róla egy kései értékelője.

Sajnos a reformátor élete és munkássága nem tartozik a jól ismert reformátori életutak közé, de elsősorban neki köszönhetően újult meg az egyház igehirdetése Békés és Bihar vármegyékben. Gyulán és Békésen a régi és az új egyház sokáig párhuzamosan szolgált egymás mellett. Nagyváradra ugyancsak a harmincas évek végén, vagy a 40-es évek elején érkezett el a reformáció.

Debrecen városa a reformáció századában messze földön híres volt gazdagságáról. Lakói vagyonos polgárok voltak, s a 16. század közepén számuk messze meghaladta a tízezret. A város fontos kereskedelmi utak mellett terült el s az Európát széltében-hosszában járó kereskedők csakhamar elhozták ide is a reformáció hírét. Az Európa irányába való nyitottság eredménye volt az, hogy a város első tanulni vágyó diákja már 1529-ben bejegyezte nevét a Wittenbergi egyetem Matriculájába, a később igen híressé vált Dévai Bíró Mátyással együtt. Ugyancsak ebből az esztendőből származik az a helyi adat is, amely az egyház papjai iránt megmutatkozó bizalmatlanságról árulkodik. Amikor Bocz László, egy vagyonos debreceni polgár ispotályt létesített a városi szegényeknek és betegeknek, határozottan kikötötte: azt soha egyházi kézre ne adják, nehogy végleg tönkre menjen.

A város igehirdetésének megújulása szempontjából sorsdöntő fontosságú az 1536. esztendő. Szapolyai János ugyanis ez év szeptemberében adományozza Magyarország legnagyobb és leggazdagabb városát enyingi Török Bálintnak. Ezzel még egy város kerül a Török család birtokában lévő Vajdahunyad, Pápa, Nyitra, Ozora, Szigetvár, Somogyvár, Sümeg, Szigliget mellé. Az adománylevél keltezésekor a város új gazdája már feltétlen híve a reformációnak. Életrajzának megírói tudni vélik, hogy a reformáció eszméivel már 1523-ban megismerkedett a híres humanista-reformátor, Grynaeus Simon budai iskolájában. Nem volt tehát váratlan azon intézkedése, amellyel a városba rendelte Pápa reformátorát, Bálint papot. Ezt a rejtélyes éltű reformátort tekinthetjük tehát Debrecen első újhitű prédikátorának, annál is inkább, mert a reformáció magyarországi terjedését számba vevő első nyomtatott áttekintés a század végéről Debrecen reformációját és Bálint pap személyét szervesen egybekapcsolja (Félegyházi Tamás Újszövetségéhez írt bevezetőről van szó, 1586-ból). Ezekben az években került a helyi

15

városi iskola is a reformáció követőinek irányítása alá, amelyet 1538 után az újonnan szervezett Kollégium váltott fel.

A Török család támogató igyekezete az után sem lankadt, hogy 1541-ben a családapa török fogságba került. Özvegye és fiai továbbra is feltétlen hívei maradtak a reformációnak, amelyre egyébként a Héttoronyból érkező levelek is buzdították őket. Később a város igazi csataterévé vált a reformáció-szülte teológiai álláspontok küzdelmének.

II.

A helyi reformok korszaka(1542–1557)

Brassó reformációjaA város középkori neve Corona. Ezen a néven először 1235-ben

említik az írásos dokumentumok. A település ekkor kezdett város jelleget ölteni. Nagy Lajos király (1342–1382) idejében várfallal vették körül. Fejlődését jelentős mértékben segítette 1364-ben az évi egy vásártartási jogot biztosító királyi rendelet. Társadalmi szervezete céhekre épült. A 15. század folyamán Brassó 15–20 különböző céhnek biztosított megélhetést, amelyek 1489-ben a 2 000 lakosú város 37%-át tették ki, s ez a szám a reformáció századában legalább még tízzel gyarapodott. Ostrom idején feladatuk volt az egyes falrészek védelme, békeidőben pedig azok javítása és karbantartása.

A város lakosainak jogi státusa nagyon különbözött. A 16. században két jól elkülönülő társadalmi réteg élt a városban: a teljes jogú városi polgárok (cives) és a beköltözöttek (incolae). A város közügyeit a bíró (judex) és a város gazda (vilicus) irányította, a 16 szenátorból álló városi tanács (magistratus) döntései alapján. Ezek hatásköre kiterjedt az egész Barcaságra. A helyi lakosok képviseleti testülete a százak tanácsa (Centumviratus) volt.

Johannes Honterus (1498–1549)Brassó reformációja Honterus nevéhez és tevékenységéhez

kapcsolódik. 1498-ban született a Fekete utcában, Jorg Austen Lederer fiaként, s talán az 1388 táján már említett helybéli iskolában kezdte el a betűvetést. Ifjúkori életéről és hazai tanulmányairól vajmi keveset tudunk. Az elemi iskolák padjait kinőve 1520-ban már Bécsben találjuk, ahol két

16

év múlva elnyerte a Baccalaureatusi (borostyánkoszorú) fokozatot, 1525-ben pedig Magister Artium, vagyis a „művészetek mestere” lett. Ezek átvételekor találkozunk nevének humanista szokás szerinti átírásával: Holer, illetve Holler, amely a bécsi tájszólás szerinti megfelelője a szász Honternek (bodzafa).

Innen 1529-ben Regensburgba peregrinált, ahol neve mellett megjelenik az exulus (száműzött) jelző, amely hátterében nem a hazai események változása hozódik meg (a Zápolya-Ferdinánd vita, hogyan azt néhány román történész feltételezi), hanem Bécs ostroma, amely sok ottani polgárt késztetett menekülésre. Egy év múlva Krakkóban tűnik fel, ahol megjelenik első két munkája: a latin grammatika és a kozmográfia.

Grammatikája annyira sikeresnek bizonyult, hogy rövid idő alatt minden példánya elfogyott. Ezt követte még 19 kiadás, amelyből Krakkóban harminc esztendő leforgása alatt, 1530–1562 között 15 jelent meg. A könyv brassói kiadásai közül négyet ismerünk.

Sokkal sikeresebbnek bizonyult kozmográfiája. Ebben a tudományok meghatározása után (kozmográfia, asztronómia, asztrológia, földrajz valamint az országok leírásával foglalkozó chorográfia) Honterus közli a korabeli asztronómia és földrajz (geometria) alapelemeit. A munkát kétszer is átdolgozta, míg végül annak végleges szövege a harmadik kiadásban stabilizálódott. Úgy tűnik, hogy ez a legelterjedtebb munka, amit e században (de talán a későbbiekben is) erdélyi szerző írt, hiszen több mint 30 különböző teljes kiadása ismert, nem beszélve a munka első és második változata több mint tíz kiadásáról, valamint a vázlatokban, kivonatosan közölt 14 kiadásról.

Ha az első két könyv jellegére tekintünk nem nehéz felfedeznünk azokban Honterus egyértelmű szándékát és a későbbi iskolázásra tekintő programját: tankönyvet adni a középfokú iskoláknak (a trivium tudományágainak nagyobb részét fedezhetjük fel a két kiadásban).

Krakkó után a következő állomása Basel, ahol 1530–1533 között tartózkodott. Itt született meg 1532-ben Erdély egyik legrégebbi térképe, amelyet Nagyszeben városi tanácsnak ajánlott. Ez irányította ugyanis az ún. Szász Egyetem ülések közötti ügyeit (Universitas Saxonum: a szászok politikai képviselete és legfőbb tanács, amolyan szász parlament).

1533-ban tért haza elég hosszúra sikerült külföldi tanulmányútjáról, és mint Brassó egyik városrészének képviselője, tagja lett a százak tanácsának (Centumviratus), míg 1536-ban szenátorként vett részt a város kormányzásában. Ebben a korszakban alapította meg a nyomdát, amely

17

később lényeges szerepet játszott a barcasági, sőt az egész erdélyi reformáció terjesztésében. Vannak történészek, akik az 1533–35 közötti időszakban határozzák meg a nyomda beindulását, noha az itt nyomtatott és fennmaradt könyvek közül a legkorábbi csak 1539-ből származik. Első kiadványai elsősorban iskolai használatra szánt grammatikák (görög és latin), egyszerű dialektika és retorika (Aristoteles), valamint szöveggyűjtemények (Cicero, Seneca, Marcus Portius Cato stb.). E kiadványok felhasználási területe elsősorban az iskola volt, amely a könyvek jellegéből és színvonalából ítélve az egyetlen középfokú intézmény volt akkor egész Erdélyben. A trivium (Grammatia, dialektika és retorika) teljes egészében képviselve volt. A kizárólag iskolai jellegű tankönyvek mellett Honterus megjelentetett több olyan kiadványt is, amelyekkel a reformáció előkészítését kívánta szolgálni.

Reformatio Ecclesiae CoronensisReformátori programiratát Honterus 1539-ben publikálta, két brassói

Augustinus kiadás előszavában. Az itt közzé tett meggyőződése és a nyomában járó bátor feladatvállalása indítja el azokat az eseményeket Erdélyben, amelyeknek eredményeként a tartomány városai és falvai egymás után vezették be az anyanyelvű igehirdetést és a két szín alatti úrvacsorát. A középkori egyház megújítását így indokolja: „Az Istennek örök és változhatatlan akarata, mely nem módosul váltakozó tanács szerint, és amelyet nekünk mindkét testamentumban világosan előadott, hogy ismerjük meg és szilárdan álljunk abban, amit hinnünk és cselekednünk kell, nehogy a számtalan tanítás folytán bizonytalanul hányattassunk a különböző vélemények között, mert a keresztyén hit nem véleményekből áll, hanem az igazság megismeréséből; az igazság megismerése pedig Isten Igéje”.

Az 1539. évi kiadások János király brassói látogatása előtt láttak napvilágot. A dedikációkból világossá válik, hogy Honterus céltudatosan készült e látogatásra. A brassói látogatás során Honterus pozitív benyomásokat szerezhetett a király kíséretéhez tartozó főurak és humanista főpapok reformpárti hajlandóságukról. A Szapolyai udvar várakozó álláspontja egyértelmű lehetett előtte az egy évvel korábbi, Segesváron rendezett disputa kimeneteléből. Továbbá a király kíséretében volt Verancsics Antal gyulafehérvári humanista reformpárti kanonok is, aki jó barátja volt mind Honterusnak, mind a brassói plébánosnak, Jekel

18

Jeremiásnak. (Ez utóbbi nemsokára meg is nősült, amellyel nyilvánvaló jelét adta a reformáció melletti elkötelezettségének).

A látogatás emlékét őrzik Honterus könyvdedikációi is, amelyek azt sejtetik, hogy e reformpárti hajlandóságokra alkalom adtán építeni is lehet. (Augustinus Sententiáit Izabella királynénak, Augustinus Eretnek-Katalógusát Eszéki János pécsi püspöknek, mint királyi tanácsosnak ajánlotta. A római magánjogból kiadott válogatását pedig magának a királynak dedikálta). A Szapolyai udvarhoz fűzött reménye azonban végképp szertefoszlott a király halála (1540) után, a reformok azonnali beindítása pedig elnapolódott, mert a fejedelemség fölött az uralmat a reformok legádázabb ellensége, Martinuzzi Fráter György, nagyváradi püspök szerezte meg.

Statileo János, reform-ellenes gyulafehérvári főpap 1542-ben bekövetkezett halálával megüresedett a gyulafehérvári püspöki szék, amelyet 11 esztendőn át nem töltöttek be. A püspök hivatali helyettese, a generalis vicarius Wolphard Adorján kolozsvári plébános, alapos humanista műveltségű reform-párti tudós volt. Püspök nélkül megnőtt az egyházi körzetek (főesperességek) autonómiája.

Ezt a helyzetet használta ki Honterus és a brassói tanács a helyi és a környékbeli egyházközségek igehirdetésének megtisztítására. A magisztrátus 1542. november 2-ra összehívta a Barcaság valamennyi papját „az igaz evangélium hirdetésére és az egyház megújítására”. Ezt követte a tanács decemberben megrendezett barcasági egyházlátogatása. E két hónap alatt történhetett meg Brassóban és az egész környéken a megújulás, mert a következő évben Honterus úgy tekint vissza erre, mint lezárt tényre. Ebből, úgymond, vigasztalást és bátorítást nyerhetnek azok, akik „az igazság megismerése birtokában törekednek a kegyességre”. Az idézet Honterus reformátori programiratából származik, amelyet 1543-ban adott ki Reformatio Coronensis ac totius Barcensis provinciae cím alatt.

Ez az erdélyi reformáció legelső jól megszerkesztett, programszerű alapirata. Első fejezete (De doctrina) az istentisztelet megújítását követeli. Ennek kapcsán szól az egy évvel korábbi egyházlátogatásról is, említvén, hogy azon elsősorban azt vizsgálták meg, van-e a lelkészeknek igaz tudománya, „nehogy a lelkészek tudatlansága és lustasága miatt elhanyagolt nép az igazi kegyességből visszacsússzon a korábbi szennybe”. Óvja a lelkészeket, nehogy a saját véleményükből valamit is belekeverjenek prédikációba, mert ezek a vélemények senkit sem üdvözítenek, Isten törvénye viszont örök életet ad. Érthető azon

19

igyekezete, hogy mindenekelőtt a lelkészeket készítsék fel az előttük tornyosuló feladatok elvégzésére, hiszen szolgálatukon áll vagy bukik a reformáció ügye. Nem véletlen tehát, hogy a lelkészek felszenteléséről szóló fejezet minden része az igehirdetőre tekint. A szolgálat alapvető feltétele a lelkészi vizsga, amellyel szerették volna megszüntetni a papi felszenteléssel járó kérkedést. „Minekutána az egyházban elkezdődött a rendtartás megújítása – írja Honterus – előre tekintve gondoskodtunk arról, hogy ezután alkalmas lelkipásztorok szolgáljanak, akiknek munkája nélkül az egyházi szolgálat nem lehet hatékony.”

A többi fejezetek a keresztségről, az úrvacsoráról, az egyéb istentiszteleti alkalmakról, a betegek gondozásáról, az excommunicatioról és az absolutioról szólnak. A keresztséget anyanyelven kell kiszolgáltatni, mondja Honterus, a keresztszülőkre való tekintettel. Az úrvacsorázás alkalmával az ige megértése a cél, tehát szükség van az anyanyelvű éneklésre, igeolvasásra és hitvallásra a sákramentum kiszolgáltatása alatt. A magánmise nem méltó Isten igéjéhez, mert nincs gyülekezet. Fülbegyónáskor az igehirdető hallgat, az igehallgató beszél, holott épp fordítva kellene történnie, tehát nem isteni rendelés, hanem emberi találmány. Végül tisztázza a reformáció viszonyát a világi hatalomhoz, kifejtvén, hogy ez a kettő nem áll egymással ellentétben: „ha csak valaki előbb be nem bizonyítja, hogy az egyházi rendtartásban mi bármit is Isten törvénye ellen cselekedtünk, soha sem fogja bebizonyítani, hogy mi bármit is a felsőség hatalma ellen tettünk”.

Approbatio Reformationis CoronensisEzen a címen jelent meg 1564-ben három, a nagyszebeni Mathias

Ramser intézett levél, amelyek a reformáció legfontosabb központjaiból érkeztek Erdélybe, közvetlenül a brassói reformáció beindulása után. Honterus reformátori programiratát, még 1543-ban, Ramser juttatta el külföldre, aki komoly kételyeket s talán kifogásokat állított azzal szembe.

Az egyiket Münster bázeli hebraista írta 1543. május 10-én Conradus Pellilkanusnak, Zürichbe. Münster többek között így emlékezik vissza Honterusra: „Egy évtizeddel ezelőtt itt járt egy brassói, név szerint Honterus [...],igen tanult ember, aki Brassóban buzgón ragaszkodott az evangéliumhoz, és annak, amit itt Oecolampadiustól tanult, nem kevés életveszedelemmel szerzett érvényt, úgy hogy végül is más jó emberek közreműködésével a város előkelőit megnyerte az igaz kegyesség számára”.

20

Bullinger már egyenesen Honterushoz intézi, 1543. augusztus 28-án kelt levelét, amelyben nemcsak elismeri a Reformatio Coronensis erényeit, de a svájci egyházak nevében is dicsérettel szól, amikor annak a magángyónást elutasító részeit olvassa. A levélből egyértelművé válik Honterus igen kemény küzdelme Mathias Ramserrel a magángyónás tekintetében.

A reformáció tűzhelye, Wittenberg sem késlekedett sokáig az elismerő szavakkal. 1543. szeptember 1-én három levél is született, melyeket Luther, Melanchthon és Bugenhagen szignált. A levelek megszületésének az indítéka Ramser bizalmatlanságában kereshető, és inkább ezért érdekes tartalmuk. Honterus reformátori programjában Luther követendő példát lát, s elismerő szavai hangsúlyosabbak, tudván, hogy nem Honterus fordult hozzá véleményért. Luther ezt írja Ramsernek: „mindazt, amit te tőlem kérdezel, e könyvben jobban megtalálod, mint ahogyan én azt megírhatnám. Nagyon megtetszett nekem, hogy milyen tudós, tiszta és hűséges módon van megírva. Olvasd tehát ezt a könyvet és lépj kapcsolatba a brassói egyház lelkészeivel: ők lesznek a leghasznosabb munkatársaid gyülekezeted megreformálásában”.

Melanchthon, Honterussal egészen megegyezően, arra inti Ramsert, hogy elsősorban a hit azon főbb cikkeit tanítsa világos prédikációkban a gyülekezet ifjainak és felnőttjeinek, amelyek a legközelebb állnak a nép lelkéhez. A Reformatio Coronensis igen kedvező fogadtatását mutatja az is, hogy Melanchthon előszavával még ugyanazon évben, Wittenbergben is kiadták.

Wittenberg vagy SvájcA kérdést azért lehet ennyire élesen megfogalmazni, mert a kor

teológusai vagy az egyik, vagy a másik teológiai álláspontnál horgonyoztak le, több-kevesebb időre. Indokoltnak látszik tehát megvizsgálni Honterus munkáját is ebből a szempontból, különösen, mert külföldi tanulmányútja során Svájcba ellátogatott, de Wittenbergbe már nem.

Úgy tűnik azonban, hogy ez a 16. század derekán olyan természetes kérdés Honterus személyére nézve nem érvényes. A Reformatio Coronensis tiszta reformátori hangja teljesen meggyőz arról, hogy nem Luther vagy Bullinger teológiája között siet választani. Számára a negyvenes évek elején mindenek előtt az evangéliumi igazságról való hitvallás a fontos, semmint valamely teológiai irányzat mellett való elkötelezettség. Egyetlen

21

reformátor nevét említi csak (a Melanchthonét), de ebből sem lehet egyértelműen arra következtetni, hogy Fülöp Mester sajátos, a negyvenes évek elején átértelmezett úrvacsoratana iránt érzett volna szimpátiát.

Szinte kerülni is látszik munkájában az élvonalbeli reformtorok, vagy a reformáció nagyobb központjainak a nevét. Fogalmazásában ez így jelentkezik: „a legtudósabb férfiak különféle iratai” bizonyítják, hogy az emberi hagyományok mennyire elfojtották Isten üdvözítő törvényét, vagy „a legkiválóbb férfiak irataiból” lehet megtudni, hogyan kell vélekedni a magánmiséről. A mise liturgiai menetét illetően kijelenti, hogy Brassóban és környékén „az evangélikus gyülekezetek rendjét követik”, befejezésül pedig figyelmeztet a „reformált egyházak” rendtartásaira. Honterus forrása tehát elsősorban maga az evangélium, célja pedig ennek érvényre juttatása az igehirdetésben és az istentiszteleten: a reformátorok és a reformáció városai csak mint ennek segítő eszközei jöhettek számításba.

Partium reformátori zsinataiElőzményekA Brassóban beindult reformok mögé rövid időn belül a Partium

papsága is felzárkózott, bár itt a lehetőségek messze alul maradtak a brassóiakhoz képest. A 16. századi Erdély egyik legkövetkezetesebb reform-ellenes püspöke, Martinuzzi Fráter György székhelyén, 1544-ben kezdődött el a környék reform-párti, humanista műveltségű papságának a meggyőzése, azzal a reformátori irattal, amelyet röviden Váradi Tételeknek nevezünk (Tételek azok számára, akik a Krisztus evangéliumát prédikálják, és akik az apostolok szétoszlása ünnepét követő vasárnapon, Váradon vitatkozni fognak). A Nagyvárad-környéki papság tehát egy lépés hátránnyal indult a szászokhoz képest: itt még csak épphogy beindult a reformfolyamat, miközben a szász városokban az már többé-kevésbé befejeződött.

A reformátori irat 25 tételben, három főrész alatt beszél a szentek tiszteletéről, az egyházról és az egyházi szertartásokról, kifejtvén, hogy az igaz egyház tekintélye nem a külső erőszakban van, hanem az igehirdetésben és az egyházi törvénykezésben. A tételeket megfogalmazó reformátor meggyőződését Nicolaus Lyra, Aquinói Tamás és Augustinus

22

munkáiból válogatott idézetekkel támasztja alá, tehát munkáját tanult humanista papoknak szánta, akiket egyben azzal a figyelmeztetéssel próbálta döntésre késztetni, hogy aki eltitkolja és nem vallja meg a felismert igazságot, azt maga Krisztus is megtagadja majd Atyja előtt igazságos ítéletében.

Minden bizonnyal erre a reformátori kezdeményezésre született meg válaszként 1545 áprilisában a tordai országgyűlés azon rendelkezése, amely betiltotta a további újításokat és intézkedett aziránt, hogy a szerzetesek mindenféle zaklatás nélkül, szabadon végezhessék istentiszteleti szolgálatukat. Martinuzzi viszont, püspöksége határain belül, tovább szigorította ezt a határozatot egy Nagyvárad környékén tartott rendi gyűlésen, az alábbi rendelkezéssel: „senki a lutheránusokat a maga jószágán ne tartogassa, ne tűrje, s akinek a főtisztelendő kincstárnok úr vagy kapitány úr megengedi, annak szabad legyen az ország törvénye szerint az ilyen lutheránusokat is üldözni és megfogni”.

Egészen pontosan érzékelteti az akkori viszonyokat, de a reformáció ügyének a látszólagos megfeneklését is, Belényesi Gergely egyik Kálvinhoz intézett levele 1545 márciusából. A Strassburgba peregrinált Kálvin-szimpatizáns azt írja Genf reformátorának, hogy a nemrég szerzett értesülések szerint Magyarországon, a török mellett az ország tirannusai is üldözik az evangélium hirdetőit, majd hozzáteszi: „Hazatérek, hogy a csapások alatt görnyedő egyház szolgálatába álljak. Biztosan tudom, hogy veszedelem fenyeget a török, a kényurak, az igazság üldözői részéről, de megvetem a veszélyt, és nem fogok megtorpanni a vállalt úton”.

Az erdődi zsinat és hitvallás, 1545Belényesi Gergely helytállást ígérő bátor szavai látszottak valóra válni

az itthoni mostoha körülmények között 1545. szeptember 20-án a Szatmár melletti Erdődön, ahová 29 lelkész gyűlt össze, a környék ura, Drágfi Gáspár védelme alatt, aki az idő tájt Kraszna és Közép-Szolnok vármegyék főispánja volt. 1516-ban született előkelő nemesi családban, édesapja, Drágfi János, országbíró, nagyapja, Bertalan pedig, Mátyás király idejében, Erdély vajdája volt. Egész ifjan került a reformátori tanok vonzáskörébe. Pápai Páriz Ferenc mondja róla, hogy „a reformációt lelkesen védte és a lelkészeknek birtokán, Újhely és Erdőd városokban, menedéket (asylum) nyújtott”. Ez a menedék tette lehetővé a már említett 29 lelkésznek a zsinat megrendezését.

23

Elnöke az akkorra már híressé vált Kopácsi István erdődi prédikátor volt (hajdanán sárospataki ferences minorita házfőnök, aki erdődi szolgálata előtt tért vissza Wittenbergből, ahol leginkább Melanchthont hallgatta). A zsinat 12 pontban tisztázta le azt a reformátori tanminimumot, amelynek megtartására magukat elkötelezték. E pontok kapcsán sorra került a középkori egyház több olyan tanítása és gyakorlata, amely céltáblája volt az európai reformációnak is. A Szentháromság tana melletti hitvallás után az egyetlen közbejáróról szóló fejezet következik, majd a megigazulás tanát tisztázták reformátori szempontból. A hitről igaz reformátori módon szólnak: „a hiten nemcsak történelmi ismeretet értünk, hanem azt a bizalmat is, amellyel Isten irgalmát elfogadjuk és az Isten Fiában megnyugszunk”. Ez viszont nem teszi fölöslegessé a jócselekedeteket, mert 1. Isten parancsa, 2. a felebarát épülését szolgálják, 3. a hitnek bizonyítékai.

A 6. tétel foglalkozik a kor egyik legvitatottabb kérdésével: az úrvacsorával. A tételeket záró 12. pontban szó szerint arról van szó, hogy az 1530. évi Confessio Augustana Invariataban (CAI, 1530) összefoglalt hitvalláshoz igazodnak. Vannak egyháztörténészek, akik az Erdődi Hitvallás úrvacsoratanát a Confessio Augustana Variata (CAV, 1540) 10. pontjának a tanítására vezetik vissza, mondván, hogy abban Melanchthon módosított, pontosabban a helvét irányba továbbfejlesztett úrvacsoratana először kap teret magyar hitvallásban. Erre a következtetésre tényleg lehetőséget ad a 6. cikk fogalmazása, amikor kerül megnevezni, vagy fejtegetni Krisztus teste úrvacsorai jelenlétét. Kiss Áron, a 16. századi zsinati végzésekről írt könyvében (1881) az Erdődi Hitvallás lefordított szövegét közli, tehát ennek alapján nehéz eldönteni az azonosságot. Bod Péter latin nyelvű könyve viszont, nem tudni pontosan milyen rendű és rangú forrás alapján, már egyértelművé teszi azt, hogy a 29 lelkész előtt a CAV úrvacsorai szövege állt. Az Erdődre összegyűlt lelkészek a jegyek kiszolgáltatása kapcsán nem a distribuo (1530), hanem az exhibeo (1540) igét használták. Ez érthető is, hiszen nemcsak a zsinat elnöke, Kopácsi István állt Melanchthon befolyása alatt, hanem a Hitvallás másik aláírója, a kátéiról híressé vált Batizi András is.

Egyfajta sajátos reformátori szemlélet hatja át a 8. cikket, ahol a keresztyén szabadságot három lépcsőből álló folyamatnak nevezik, amelyek közül a harmadik, az akkori sajátos helyzetre alkalmazott gyakorlati tanítás: „szabadok vagyunk a világ minden szokásától, egyházi rendtartásától és a Püspökök rendeleteitől” (ab omnibus mundi

24

traditionibus, ritibus et constitutionibus Episcoporum), amelyek mintegy pórázon tartják a lelkiismeretet (ut laqueos conscientiarum). Ezen a ponton találkozik az Erdődi Hitvallás és a Váradi Tételek 17. pontjának sajátos bizonyságtétele.

A bűnvallás három formáját fogadják el: 1. Isten, 2. a felebarát előttit és 3. a fülbegyónást (mely utóbbit nem sokkal később, az 1552. évi beregszászi zsinaton már kárhoztatják).

„Ellenségeink azzal rágalmaznak, hogy nincs fejünk, Fejedelmünk és rendünk” – kezdődik az utolsó előtti fejezet, s a másik fontos kérdéskört vezeti be. Fejünk a Krisztus, vallják Erdődön, világi fejedelmünket és a polgári hatóságot tiszteljünk, Isten igéje szerint nekik engedelmeskedünk azon dolgokban, amelyek nem sértik Isten dicsőségét. Az egyház rendjét illetően Pál apostol szavait idézi Ef 3,11-ből (vö. 1Kor 12,28): „ő adott némelyeket apostolokul, némelyeket prófétákul, némelyeket evangyélistákul, némelyeket pedig pásztorokul és tanítókul stb.” Ezután a 11. és egyben utolsó tantételben az apostoli successziót ítélik el, kárhoztatván azokat, akik az egyházat a püspökök utódlásához kötik, és azokat, akik azt állítják, hogy e nélkül nem lehet semmiféle egyházszervezet, „mert az egyház nincs bizonyos helyhez, vagy személyek utódlásához kötve”. A 12. pont semmi tantételt nem tartalmaz, egyszerűen tájékoztatás arról, hogy az Erdődre egybe gyűlt lelkészek a többi tantételekben egyetértenek a CAI-vel.

Reformáció az ellenreformáció idejénTekintettel a már említett rendi gyűlés határozatára, a Partiumban még

csak kezdetleges reformátori egyházszervezet sem jöhetett létre. Itt tehát a megújulás mellett elkötelezett lelkészek szolgálatára nézve egyfajta status confessionis alakult ki, amelyben legfeljebb egy-két patrónus nyújtott bizonyos védelmet a prédikátoroknak, és elfogadta a maga területén szolgálatukat. Az igazán nagy megpróbáltatás számukra még csak ezután következett, mégpedig az erdélyi ellenreformáció 1551–1556 között kibontakozó első, eléggé militáns korszakában.

Az intézményes kereteket nélkülöző reformátori mozgalom igazi erőpróbája tehát akkor következett be, amikor 1551-ben Habsburg Ferdinánd erdélyi uralma megkezdődött és ennek egyik első, igen lényeges lépéseként 1553-ban három újonnan kinevezett katolikus püspök foglalta el Gyulafehérvár (Bornemissza Pál), Várad (Zabárdi Mátyás) és Esztergom (Oláh Miklós) püspöki székeit. A frissen kinevezett püspökök, mintsem törődve az elmúlt jó pár esztendő alatt bekövetkezett

25

változásokkal, a püspöki jog hatósugara alá szerették volna újra bevonni a reformált gyülekezetek vezetőit. A szászok úgy próbálták elkerülni a jurisdictio kiterjesztését a szászföld reformált közösségeire, hogy az Universitas Saxonum politikai fórumon külön szuperintendens választását sürgették, az egyházi különválás siettetésére.

Nagyvárad vidékén viszont igen súlyos helyzet alakult ki azt követően, hogy az újonnan kinevezett püspök fegyverrel verte le ellenfeleit. A kifejlődő ellenreformáció nyomasztó hatása nehezedik rá az itteni reformált gyülekezetekre, amely érződik e korszak zsinati végzésein is.

Az óvárii zsinat, 1554Az ellenreformáció sokszor kompromisszumra kényszerítette a

reformált gyülekezetek lelkészeit, amelyet túlélési próbálkozásként is felfoghatunk. Drágfi Gáspár családjának kihalása (1545) után birtokai a Báthori családra szálltak (Drágfi Gáspár felesége, a somlyói ágból származó Báthori Anna ecsedi Báthori György felesége lett). Így 1554 márciusában már Báthori védnöksége alatt gyűlt össze 88 lelkész Óváriban. A patrónus testvére volt a rekatolizáló Habsburg ház által kinevezett erdélyi vajdának, Báthori Andrásnak. Báthori György vállalta ugyan a lelkészek védelmét, de saját maga igazolására bizonyos változásokat vitetett be a korábbi zsinat végzéseibe.

Az ide egybegyűlt lelkészek tehát engedtek a patrónus nyomásának és elfogadták a kovásztalan kenyér használatát, a gyónást, a keresztszülői intézményt, a korábbi ünnepek megtartását, továbbá megtűrték az oltárokat is (pontosabban a magisztrátusokra bízták azok eltávolítását).

A zsinat határozatai között talán a legérdekesebb az úrvacsora kérdésében elfogadott álláspont, amellyel elfordultak a vidéken egyre erőteljesebben jelentkező helvét (pontosabban: közvetítői) tanoktól és a Wittenbergi Konkordia úrvacsoratanát fogadták el. (A Wittenbergi Konkordia szerzői, Bucer és Capito strassburgi lelkészek, eléggé lényeges engedményeket tettek Luthernek az úrvacsoratanban. Még alakjára nézve is elfogadták Luther úrvacsoratanát, és csak egyetlen kérdést hagytak függőben, hogy Krisztus testét vajon a hitetlenek is kapják-e vagy sem. Az egyesség alapján 1536. május utolsó napjaiban fogalmazták meg a hitvallást, amely a Wittenbergi Konkordia (WK) név alatt került be az egyháztörténelembe.) Az Óváriban megfogalmazott végzés ezt a hitvallást átdolgozza, mégpedig a CAI (1530.) szövege alapján.

26

Ennek megfelelően az óvárii úrvacsorai tétel első bekezdése nem a WK sumo (elvenni, elfogadni) igéjét használja a jegyek vételét illetően, hanem a CAI distribuo kifejezését (szétosztani). Továbbá a corporalis praesentia corporis Christi lutheri tantétel nyomát lehet felfedezni abban a pontosításban, hogy Krisztus testét mind a hivők, mind a hitetlenek veszik (ez, Luther későbbi tanítása szerint a hívőket az örök életre, a hitetleneket az örök kárhozatra táplálja). A lokális inklúzió visszauta-sításával sem az ubiquitast tagadják meg (tehát sajnos átértékelésre szorul Bucsai 1945-ben leírt fejtegetése). Melanchthon azon álláspontját véljük felfedezni e mögött, amelynek értelmében Krisztus jelenléte nem terjed túl az úrvacsorai szertartás keretein (extra usum institutum nihil habet rationem sacramenti).

A II. erdődi zsinat, 1555Az erdélyi református egyház kialakulását olyan teológiai fejlődés

teszi érthetővé, amely a CAI-tól indul és a CAV közvetítői úrvacsoratanán keresztül jut el először Zwingli-Bullinger (Kálmáncsehi Sánta Márton), majd Kálvin úrvacsoratanáig. E folyamat első lépése volt az Óváriban megrendezett zsinat végzése. A második lépés, vagyis a CAV úrvacsorai tanításának elfogadása, a II. erdődi zsinaton történt meg. Mindkét zsinat esetében fontos hangsúlyoznunk a német birodalmi gyűlésen elfogadott hitvallás (Confessio Augustana) tantételeinek átvételét. Az ellenreformáció intoleranciája késztette a partiumi lelkészeket arra, hogy egy, már országosan is elismert felekezet tanítását integrálják és így elkerüljék azt, hogy a sákramentárius gúnynévvel őket is egy táborba sorolják a szentháromság tagadókkal vagy az anabaptistákkal. Ez a lépés bizonyos védettséget jelentett akkor, amikor pl. oltárrombolásért, az ostya elvetéséért stb. a protestáns lelkészek szembekerülhettek a közjogi renddel. (Ha pl. Krisztus testének úrvacsorai vételét megtagadták – corporalis manducatio corporis Christi – ezt úgy is fel lehetett tűntetni, mint támadást a Szentháromság egyik személyének a mindenhatósága és isteni volta ellen.) Ez történt meg akkor, amikor Kálmáncsehi és a püspökké választott Tordai Demeter lerombolta az oltárt. A Confessio Augustanara való hivatkozás tehát lényegesen leszűkítette az ellenreformáció támadási felületeit.

27

Confessio Augustana Invariata (CAI) et Variata (CAV)A két zsinat ugyanazon lutheránus hitvallás két különböző változatát

fogadta el. Ahhoz, hogy ennek a lépésnek a fontosságát kellőképpen értékelni tudjuk szükséges a CAI és a CAV egybevetése. Nem beszélve arról, hogy a 16. századi erdélyi egyházak a Melanchthon közvetítői úrvacsoratanán indultak el a svájci irányba, tehát egy adott ponton Melanchthon tanításának fordulópont-értéke van reformátussá válásunk folyamatában. Elöljáróban csak annyit, hogy Melanchthon a Confessio Augustanat saját hitvallásának tartotta és ezért érezte magát jogosultnak arra, hogy azon módosításokat végezzen.

A CAI egykor azzal a céllal született (1530), hogy katolikus irányba tisztázza a reformáció tanításainak szentírási megalapozottságát, kanonikus iratok szerinti tisztaságát és érvényét. Így az úrvacsorai tanítást tartalmazó 10. pont kifejezési kelléktárába inkább a feléjük hajló fogalom-árnyalatok kaptak helyet. A szöveg nem Luther fogalmazványa, hanem a higgadtabb és türelmesebb Melanchthoné, s innen van az, hogy rajta érződik Melanchthon megegyezésre, pontosabban elfogadtatásra irányuló szándéka, amelyet így fogalmaz meg Campegius pápai követnek: „dogma nullum habemus diversum ab Ecclesia Romana” (egyetlen tantételünk sem különbözik a Római Egyházétól).

A gyűlés óta eltelt tíz esztendő alatt Melanchthont több hatás is érte. Mindenek előtt Martin Bucer strassburgi reformátornak, a közvetítői fáradozások során átértelmezett tanítása, ha hinni lehet Brettschneider megállapításának.

Amikor lutheránus részről a katolikus irányba tett egységpróbálkozások már semmiféle reménnyel nem kecsegtettek, Melanchthon tekintete teljes mértékben a svájci egyházak irányába terelődött, különösen a részükről tapasztalt engedmények megtétele után. A CAI megváltoztatott 10. pontjában, egyesek szerint, kaput nyitott a helvétek előtt. De talán mégis többről van itt szó, mint egyszerű kapunyitásról. Nem csak formai, stiláris változtatásról van szó, noha ez akkora cezúrát mégsem jelent, hogy őt kripto-kálvinizmussal lehessen vádolni.

28

CONFESSIO AUGUSTANA IN-VARIATA

1530De Coena Domini docent, quod

corpus et sanguis Christi vere adsint et distribuantur vescentibus in Coena Domini, et improbant secus docentes.

CONFESSIO AUGUSTANA VARIATA

1540De Coena Domini docent,

quod cum pane et vino vere exhibeantur corpus et sanguis Christi vescentibus in Coena Domini

Az Úr vacsorájáról tanítják, hogy Krisztus teste és vére igazán jelen van és szétosztatik az úrvacsorázóknak a szertartáson, és kárhoztatják azokat, akik mást ta-nítanak.

Az Úr vacsorájáról tanítják, hogy a kenyérrel és a borral igazán közöltetik Krisztus teste és vére az úrvacsorázókkal a szertartáson.

A CAV szövegéből tehát hiányoznak az adsint és a distribuantur szavak, és hiányzik a másképpen tanítók kárhoztatása is. Ezzel szemben megjelenik az exhibeantur ige. 1540 óta érvényes a kérdés, és azt fel is teszik azok, akik a témával foglalkoznak, hogy takar-e ez a változtatás valamiféle tanbeli módosulást, ami Melanchthon úrvacsoratanát illeti? Bár a Wittenbergi Konkordia (WK) óta eltelt négy esztendő alatt túl kevés alkalommal nyilatkozott ahhoz, hogy egyértelmű bizonyítékokat lehessen felhozni a lényegesebb tanbeli átalakulás igazolására, mégis e korszakban fogalmazott leveleinek a hangneme és azoknak egyes utalásai fölött el lehet gondolkodni. Tény az, hogy életének ebben a szakaszában egyáltalán nem emlegeti a korábban még vallott lutheri prezenciát. E korszak kedvenc kifejezései: in usu (in pane et vino helyett), coniunctio (unio helyett), praesentia in usu (praesentia in re helyett), praesentia sacramentalis (praesentia realis helyett), exhibeo (a distribuo helyett), participatio stb. Idegenkedik és egyetlen egyszer sem használja a korábban még használt ad manducandum et bibendum kifejezést (ti. Krisztus teste és vére evésre és ivásra adatik), meggyőződésem szerint azért, mert ez az anyagiság felé mutat, és elutasítja ennek magyarázatát, az

29

ubiquitast is. A CAI distribuo szavát, amely szétosztott konkrétumokat juttat eszébe, felcseréli az exhibeo, elmosódottabb jelentésű igével.

Meanchthon tehát idegenkedett a lutheri ubiquitasból következő corporalis manducatio corporis Christi (=manducatio oralis) tételtől, és más irányba kísérelte meg kifejteni a prezencia-tant. E próbálkozással érezhetően az a célja, hogy eltávolodjék azon lutheri értelmezéstől, amely a jegyekre tekintő anyagiság irányába sodor. Nincsen szó radikális irányváltozásról, de korábbi tanítása bizonyos átértékeléséről igen. Egykori álláspontját a sákramentumi jelenléttel (praesentia sacramentalis) fejlesztette eléggé érzékelhetően a helvét prezencia-tan irányába. A Wittenbergi Konkordia, pontosabban annak létrejöttében vállalt döntő szerepe, és a Bucerrel, meg a többi svájci reformátorral fenntartott baráti kapcsolata nyomot hagyott e tanításon. Ennek jele a CAV 10., az úrvacsorai tanítással foglalkozó pontja, s itt látszik meg a leginkább Melanchthon engedményekre is kész hajlandósága.

A személye és tanítása ellen irányuló heves támadásokat és a vádakat elkerülhette volna azzal, hogy változatlanul újraközli a CAI eredeti szövegét, hacsak felelősségérzete, a helvét tudósok iránt érzett tisztelete, azok közeledési készségének felismerése, de elsősorban mégis talán megváltozott véleménye más elhatározásra nem készteti. E megváltoztatott tétellel jelét adja engedményekre is kész szándékának. Előbbre, mégpedig a helvétek irányába tesz egy bátortalan, bizonytalan-kodó, de önálló lépést, akkor, amikor társai egyre inkább eltávolodnak azoktól. De rögtön visszalépik, mihelyt a második úrvacsoravita addig nem tapasztalt heves golyózáporát érzi. A csendes, békességre és nyugalomra vágyó, megöregedett tudósnak elég az adiaforon és az extra usum vita sűrű támadásainak a meg-megújuló hulláma. Az előretolt állásból inkább visszahúzódik addigi mérsékelt és türelmes tanítása fedezékei mögé, amely azonban mégsem tudott teljes védettséget nyújtani.

Ebből a szempontból érthető és értékelhető tehát ama bizonyos lépés fontossága a II. erdődi zsinaton, a kényszerítő körülményeket teremtő ellenreformáció dacára is. E mérsékelt, de egy fejlődési fokkal a helvétekhez közelebb vivő tanítás mögé, sőt fedezékében sorakoztak fel és vészelték át a nehéz éveket a partiumi lelkészek. Egy pár évvel később, miután Erdély felszabadult a Habsburg uralom alól, a meghirdetett vallásszabadság hatására ez a lépés nyilvánvalóvá vált abban, hogy a vidék rövid időn belül a svájci tanítás irányába fordult. Ebben, amint láttuk, döntő szerep jutott Melanchthonnak, illetve erdélyi tanítványainak.

30

Kolozsvár reformációja

A 16. század második feléből származik az a levél, amely a várost Civitas Primaria Transsylvaniae-ként emlegeti. Az akkor 8 000 lakosú város ezt a megtisztelő helyet kedvező fekvésének köszönhette, mert olyan kereskedelmi útvonalak mentén épült, amelyeken át, Bécs és Krakkó irányából, a kelet felé tartó kereskedelem bonyolódott. A 16. század elején beindult fejlődés az ötvenes évekre Kolozsvárt a fejedelemség gazdasági és kulturális központjává emelte. E fejlődési folyamat hátterében politikai változások is álltak. Buda elestével (1540.) ugyanis nemcsak a királyi udvar szorult ki a fővárosból, hanem azzal együtt távozott a város vagyonos polgárainak jelentős része is. A török elől menekülő polgárok elsősorban Nagyváradon és Kolozsváron telepedtek le, és itt építették ki a gazdasági struktúrákat.

Lakossága szász és magyar volt. A város kormányzásában arányos megoszlásukat királyi levelek szabályozták már a 15. század közepétől. A helyi egyház irányítása viszont szász kézen maradt. Ennek hangsúlyozottan szász jellege tette lehetővé azt, hogy a reformfolyamat viszonylag korán elkezdődött. A reformátori tanítások talán már a harmincas évek végén megvetették lábukat a város falain belül, a kiváló humanista műveltségű főpap, a segesvári disputa egyik bírája, Enyedi Wolphard Adorján szolgálati évei idején (1534–1544), aki aktívan ugyan nem támogatta a megújulási mozgalmat, de a reformok iránti engedékenységével kedvező környezetet teremtett ahhoz, hogy e tanok gyökeret eresszenek. A tulajdonképpeni reformáció utódjának, Heltai Gáspárnak a nevéhez fűződik, aki 1544-ben lett az egyik itteni gyülekezet plébánosa.

Heltai Gáspár (1490 vagy 1510–1574)A neve mögötti két évszám is utal arra, hogy születési éve tekintetében

az egyháztörténészek véleménye megoszlik, hiszen nem áll rendelkezésre egyetlen közvetlen adat sem Heltai születési évét, helyét, gyermek-, és ifjúkorát illetően. Bod Péter Heltai nevéből következtet születési helyére, Heltau ugyanis a Nagyszeben környéki Nagydisznód szász neve. Valószínű azonban, hogy elődei Nagydisznódról elszármaztak, és Nagyszebenben telepedtek le. Előkelő szász szülők gyermekeként tehát itt született (a legutóbbi kutatások szerint ugyanis apja, Johannes, nagyszebeni patrícius volt).

31

Születési évét illetően mindkét évszámnak megvannak a hívei. Az 1490. évszám mellett törnek lándzsát Waldapfel József (1934-ben írt irodalom történetében), Nemeskürty István (1963) és mások, míg az 1510. évszámot fogadja el az egyháztörténészek és történészek zöme (és néhány marxista irodalomtörténész is).

Az első biztos adatunk róla 1543 februárjából való, amikor aláírta a Wittenbergi főiskola matrikuláját. Itt Luther, de különösképpen Melancht-hon hatása alá került. 1544-ben hazatért és Kolozsvár lelkésze lett. Szolgálatba állásával kezdődött el a kolozsvári reformáció, amely csaknem teljes egészében neki köszönhető. A többi szász városoktól eltérően ez a megújulás a magyar közösséget is érintette, részben, mert Heltai ekkor már elég jól beszélt magyarul (vannak egyháztörténészek, akik azt mondják, hogy 16, mások 20, megint mások 26 éves korában kezdte el tanulni a nyelvet), részben, mert sikerült bevonnia a megújítás folyamatába Gyulai István magyar prédikátort és a helybeli magyar tanítót, a Wittenbergben tanult Vizaknai Gergelyt is.

Kezdeti nehézségekNemzetiségi és felekezeti akadályok nehezítették a kezdeti lépéseket.

A szász-magyar ellentétek mellett az elindulás útját szegte az, hogy két kolostor is működött az idő tájt Kolozsvárott (domokos és ferences), amelyek szigorúan ragaszkodtak a középkori miséhez, bár az 1545. és 1548. évi vallásügyi rendelkezések értelmében meg kellett tűrniük a plébánián beindított reformokat.

A kezdeti zavaros, sokszor szinte életveszélyes helyzetet festi le Heltai egyik levele 1548. végéről, amelyben mentegetőzik a besztercei magisztrátus előtt, amiért korábbi ígérete ellenére nem tudja elfoglalni az ottani parókiát, mert, úgymond, Kolozsvár bírója, tanácsa, népe kérésekkel és Isten haragjával fenyegetőzve kényszeríti a maradásra. Ő pedig nem hagyhatja abba a testi-lelki veszedelmek között beindított munkát, és nem vállalhatja, hogy vérfürdő maradjon maga után.

Nyomda a reformok szolgálatábanGutenberg találmánya a 16. század derekán, többnyire a reformációnak

köszönhetően, diadalútját járta Európa szerte. Heltai érdeme nemcsak annyi, hogy felismerte a nyomtatott betű és a nyomda szerepét az új tanok terjesztésében, hanem az is, hogy képes volt a technika eme új vívmányát

32

annak szolgálatába is állítani. (Szinte azt lehetne mondani, hogy sok esetben a publikálás adta lehetőségek irányították írói témaválasztását is.)

1550-ben alapította meg a nyomdát (állítólag az óvárban, Bocskai szülőháza szomszédságában), Honterus egykori munkatársával, Hoffgreff György Wittenberget járt szász teológussal és nyomdásszal közösen, aki Honterus halála (1549) után önálló műhelyt tervezett beindítani, és mert a brassói officina Wagner Bálint vezetése alá került, Kolozsvárt próbált szerencsét. Társtulajdonosa lett Heltai nyomdájának, majd 1554–1558 között egyedüli gazdája. 1559-től azonban végleg a Heltai tulajdonába kerül a műhely, amely mellé 1560-ban papírmalmot is épített. Heltai maga is alkalmazott segédeket, de a lektori, korrektori munkát egymaga végezte, kezében tartva így a nyomda szellemi irányítását is.

A nyomda sajtója alól az első hét esztendőben 25 munka jelent meg, köztük 17 reformátori irat. E legelső kiadásokból megtudjuk, hogy milyen témájú és tartalmú egyházi irodalmat tartott Heltai elsődlegesen fontosnak a Kolozsvárott kibontakozó reformban. 1550-ben Luther Kiskátéjának magyar fordításával egybekötve jelent meg két latin nyelvű értekezés is az úrvacsoráról. (Csak érdekességképpen jegyezzük meg, hogy ebben a nyomtatványban debütált a 16. század egyik fametszeteket készítő kiváló művésze, a később európai hírnévre szert tett Lucius Jakab, aki a nyomda alkalmazottjaként Kolozsvárott kezdte el pályáját, és a Catechismus Minor hét szövegképét készítette el, több mint harminc könyvdísz-dúccal együtt). A kolligátumban szereplő két kisebb traktátus egyikét Strassburg reformátora, Bucer Márton írta az 1536-ban keletkezett Wittenbergi Konkordia védelmére és annak igazolásául, lévén a konkordia egyik szerzője is. A másik Würtemberg reformátorának, Brenz Jánosnak egyik levele.

Ezeket követte öt iskolai használatra szánt káté (négy magyar, egy német nyelven), és az elemi oktatásban használható három latin nyelvtan (Donatus, Melanchthon és Molnár Gergely).

Az ellenreformáció első hulláma idején, 1551-ben indította útjára, reformátori célt követve, a Biblia-fordítás első részletét, amely munkában segítségére volt Vizaknai Gergely, Gyulai István és Ozorai István. A fordítási munkálatokba bevonta a hatvanas évek legelején Egri Lukácsot és Szegedi Lajost is, akik nemsokára antitrinitárius lelkészek lettek (előbbi Kolozsváron, utóbbi akkor Désen szolgált), és közreműködésükkel sikerült lefordítani és kiadni 1562-ben az Újszövetséget.

33

A fordítás kiadott részei azt mutatják, hogy egy közös cél érdekében sietett egyesíteni valamennyi egyházi szolgálatot, régieket és újakat egyaránt. Ennek a jegyében állította össze és adta ki 1551-ben a liturgikus beosztású könyvét, a 29 ünnepre előírt bibliai részeket tartalmazó Eva-ngéliumok és Epistolák-at. Hasonló céllal, az egyházi téren tapasztalt egyenetlenségek eloszlatására szerkesztette meg és publikálta a híressé vált Ágendáját is. Az eredeti, 1550-ben megjelent első kiadás példányai elhasználódtak, de az 1559. évi második kiadás előszava a munka megszületésének indítékát tartalmazza, amikor a lelkipásztori szolgálat felelősségét és az egyház egyetemességét hangsúlyozza. A lelkészi felelősségtudat megerősítését célozza, amikor így szól: „Kevesen gondolják meg a lelkipásztorok, plébánosok és prédikátorok közül az ő tisztüknek méltóságát (...) főképpen azok, akik Rómától függnek, mert ezek az ő pásztorságukat nem ítélik lelkeknek gondviselésének, hanem mesemondásban (...) pepecselésben foglalatosságnak (...) hogy disznót, bort, búzát kár nélkül begyűjthessék, pedig az ekklézsia még egy kicsiny faluban is Istennek háza és palotája”.

Politikai fordulat és rekatolizáció (1551–1556)A Heltai-nyomda teljes ütemű üzemelése ezekben az években korántsem

tükrözi azokat a zavaros időket és politikai változásokat, amelyek éppen 1550–51-ben tetőztek, és amelyek következménye több évre meghatározta mind Erdély mind a fejedelemség területén kibontakozó reformáció sorsát.

Martinuzzi Fráter György nagyváradi püspök, később bíboros, nemcsak egyházi szerepkört vállalt fel, de a politikai életben is hallatta hangját. Ő volt az erdélyi törökellenes szövetkezések feje, s programja a török teljes kiűzésében merült ki. Ebben sokat számított a Habsburg, sőt a katolikus nyugati államok támogatására. Ahhoz, hogy szándékát ér-vényesíteni tudja, nagyobb beleszólást szeretett volna a fejedelemség ügyeibe. Ki kellett tehát mozdítania a Habsburg házat a várakozó ál-láspontról, Erdélyt és a törökellenes hadjáratot illetően, de ugyanakkor Izabella királynétól is ki kellett provokálnia elhatározását, hogy a Szapolyai dinasztia sorsát miképpen szeretné intézni. Történt pedig mindez az Úr 1548. esztendejében.

Ferdinánd hosszas halogatás után végül mégiscsak rászánta magát arra, hogy csapatokat küldjön Erdélybe, Izabellának és a nyolc éves János Zsigmondnak Sziléziában Oppeln és Ratibor hercegségeket adta fájdalomdíjként, György barátot pedig kinevezte Erdély helytartójának.

34

Izabella nem igazán méltányolta a háta mögött megkötött szerződést, nyíltan szembefordult a baráttal és bepanaszolta őt a szultánnál. Török csapatok indultak el a királynő megsegítésére, és útra kelt a Temesközből familiárisa, Petrovics Péter is. Martinuzzinak sikerült sebtében összetoborzott csapatával bevennie Gyulafehérvárt, majd pártjára állította az országgyűlést és kiseperte a törököt Erdélyből. Ez volt az események első felvonása.

Izabella látványosan kibékült György baráttal, de 1551-ben újra fegyverzajtól hangos a fejedelemség. A főurak egy része a királyné mellett maradt, de nagyrészük átpártolt Martinuzzi táborába, aki folytatta ország-egyesítő politikáját. Ez év nyarán érkezett meg az országba Giovanni Battista Castaldo királyi katonai helytartó és Nádasdy Tamás magyar országbíró 6–7000 főnyi hada, amely egy korabeli élces megjegyzés szerint „seregnek kevés, követségnek sok” volt. A barát újra megadásra kényszerítette Izabellát, aki Június 17-én végleg lemondott a királyi címről és a koronáról, amelyet a Szapolyai ház 1532 óta birtokolt.

Ferdinándnak, a Martinuzzi iránt táplált bizalma megingott. Castaldo oktalan vádaskodására árulással gyanúsította meg a közben bíborossá lett barátot, akit királyi parancsra még ez év december 17-én meggyilkoltak az Alvinczen tartózkodó zsoldosok (Sforza Pallavicini). Erdély kormányzását Castaldo és az újonnan kinevezett Báthori András vajda vette át.

Ezzel indult meg a fejedelemség szinte teljesnek mondható kifosztása, ugyanis a rosszul fizetett zsoldosok a török elleni harc helyett portya- és rabló hadjáratokat szerveztek országszerte. Emiatt a tehetetlen Castaldo visszahivatta magát, Báthori András pedig lemondott. A közben fellázadt Izabella-párti főurak leverésére Ferdinánd, az Egri csillagokból jól ismert Dobó Istvánt és Kendi Ferencet küldte be Erdélybe.

35

III.Aa reformáció egyházainak szétválása erdélyben

A lutheránus és a református egyház különválása

Az erdélyi magyar reformátorok egységesen léptek fel a melanchthoni-bullingeri úrvacsoratan mellett, amely 1560 után felgyorsuló folyamatot eredményezett az önállósodás útján elindult református egyház megalakulása felé.

A szászokkal közösen két zsinatot is rendeztek Medgyesen (1550 januárjában és 1561 februárjában), ahol részletes, de konkrét eredmények nélküli tárgyalást folytattak velük. Melanchthon halála után az erdélyi szászság Hesshusiushoz fordult a teológiai kérdések tisztázása végett, és a tőle érkező hatások következtében egyre inkább a szigorú lutheri úrvacsoratan irányába kezdett elhajlani. A türelmesebb és a melanchtoni vonalat követő szász lelkészeket hamar elhallgattatták (lásd Amicitius Titus brassói prédikátor elűzését, aki Kolozsváron lett szász lelkész).

A magyarság 1560 után többnyire a helvét tanítást képviselő lelkészek pártjára állt, mely tábort nem sikerült megbomlasztani a külföldi akadémiákról összegyűjtött és a kései lutheri tanok támogatására írt levelekkel sem. Ezzel János Zsigmond fejedelem és lutheránus szellemű kancellárja, Csáki Mihály próbálkozott 1562-ben, de a próbálkozás nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket. Hebler Mátyás a szászok erélyes püspöke 1562 márciusában zsinatot hivatott össze Nagyszebenben, amelyen határozott állást foglalt a helvét tanok ellen, de csak a szászság körében számíthatott valamelyes támogatásra. Még évekig eltartott küzdelme (még a saját népe között is) a helvét tanok egyre erőteljesebb benyomulásával és térhódításával szemben, miközben szórványosan a magyarság között is voltak hívei a lutheri tanításnak, egészen a hetvenes évekig.

A többnyire magyarokból álló helvét tábor, Dávid Ferenc vezetésével, 1563-ban zsinatot tartott Tordán, ahol már nem csak az úrvacsoratanban eltérő véleményüket hangoztatták, de a keresztyén vallás egész rendszeréről szerettek volna hitvallást alkotni. Erre a Kálvin tanait rendszerező Theodor Beza hitvallását látták a legalkalmasabbnak, amely 1560-ban készült magáncélra (Confessio Christianae et eiusdem collatio cum papisticis haeresibus). Ennek viszont nem az eredeti, hanem a

36

rövidített és helyenként átdolgozott változatát fogadták el, amelynek dogmatikai részei viszont nem szenvedtek lényeges módosítást. Egy évvel korábban ezt a hitvallást tartotta egyébként mértékadónak a tiszántúli egyházak tarcali zsinata is. A hitvallás 1563-ban Kolozsvárott jelent meg Compendium doctrinae christianae cím alatt (újra kiadták a magyar fordítással egybekötve 1655-ben Sárospatakon, Lorántfy Zsuzsanna támogatásával). Ez a sokat emlegetett Tarcal-Tordai Hitvallás (más néven Articuli Majores), amelynek záró rendelkezése kimondja: „Elrendeljük, hogy az Egyház Törvényhozó testülete büntesse meg azt, aki ezt, valamint a Helvét Hitvallást [...] vakmerően elutasítaná, nem tartaná érvényesnek, vagy azzal ellenkezőt tanítana”.

Dávid Ferenc, Melius Juhász Péter és több más erdélyi reformátor tervszerű együttműködése eredményeképpen Erdély újra kifejezte hitbeli egységét a Tiszavidékkel, mégpedig egy teljesen kálvini teológiai irat alapján.

Az ifjú fejedelem, János Zsigmond kezdetben a lutheránus egyház mellett horgonyzott le (1563-ban például Brassóban lutheránus lelkész kezéből vette az úrvacsorát két szín alatt). A vallási kérdések iránt fogékony fiatal uralkodó azonban rövidesen belekerül Blandrata egyénisége vonzáskörébe, s hitbeli fejlődésének ez a kezdeti fokozata pillanatnyilag a sákramentárius tábor ügyének kedvezett. Miután a belső politikai zavarok elsimultak és Habsburg részről is biztosítottnak tudta országát a támadás ellen, az 1564. évi országgyűlésen elrendelte, hogy a magyarok és a szászok között fennálló úrvacsoravita elsimítására közös zsinatot hívjanak össze. Ez április 9-ére gyűlt egybe Nagyenyeden.

Ezen a fejedelem nevében Blandrata elnökölt, aki a megbékélés előremozdítását nem támogatta teljes erejéből. Levelet hozott a fejedelemtől, amely azt tartalmazta, hogy a teológiai egyesség meghiúsulása esetén a magyarok külön püspököt választhatnak. Még a vita megindítása előtt felmentette szuperintendensi tisztségéből a szász-magyar Alesius Dénes udvari lelkészt (aki egyébként már részben elveszítette a magyar prédikátorok bizalmát), és a vita tulajdonképpeni befejezése előtt megválasztatta utódjául a magyar lelkészek új vezérét, Dávid Ferencet. A teológiai megegyezést az is nehezítette, hogy a helvét irányt követő lelkészek, Blandrata tanácsára, Kálvinnak Hesshisius ellen írt polémikus iratát terjesztették elő (Optima ineundae concordiae ratio).

Az így kirobbant meddő vita eredménye a teljes különválás lett, amelyet még ugyanazon év júniusában a tordai országgyűlés végzése is szentesített, és szabad vallásgyakorlatot engedélyezett az új felekezetnek.

37

Az erdélyi református egyház röviddel ezután lényeges erkölcsi támaszt kapott Heidelbergből, ahonnan már a következő esztendőben megérkezett az Akadémia levele és a Heidelbergi Káté (első magyar fordítását Huszár Gál fia, Dávid pápai lelkész készítette el és adta ki 1577-ben).

Debreceni-Egervölgyi HitvallásErdéllyel párhuzamosan a Tiszántúlon is ezekben az években történt

meg a református egyház megszervezése. Melius, egyéb teológiai tevékenysége mellett, 1561 folyamán Szegedi Gergely és Czeglédi György nagyváradi lelkészek közreműködésével összeállított egy szokatlanul nagy méretű hitvallási iratot, amelyet ma Debreceni-Egervölgyi hitvallásnak nevezünk (Confessio Ecclesiae Debreceniensis, vagy Confessio Catholica). A 16. századi hitvallásaink között hasonló terjedelmű irat megközelítőleg sincsen. Ebben a keresztyén hit és élet szinte minden kérdésére megpróbál válaszolni. A gyors munka miatt azonban a hitvallási irat szerkezete kissé szertelen. A sietséget talán az követelte, hogy ebben az időben Debrecennel állandó összeköttetésben állt az egri és az Eger vidéki katonaság, nemesség és polgárság, akik 1562 elején a debreceniek hitvallását kérték, hogy azt védelmül hozzák fel Ferdinánd király és Miksa trónörökös előtt, de igazolásául annak, hogy hitük szentírási alapokon nyugszik. A kérésre Melius és társai azzal válaszoltak, hogy lázas sietséggel három zsinat hitvallásszerű irományait egybedolgozták, és azt adták át az Egervölgyieknek.

Hitbeli alapkérdések, teológiai problémák, az erkölcsi élet elemi követelményei mellett az egyház alkotmányának és kormányzatának, az istentiszteletnek és a szertartásoknak, a vallásos szokásoknak és hagyományoknak a kérdései mind szerepelnek ebben a hitvallásban, természetesen a reformátori szemléletre jellemző szentírási megvilágítás-ban. Terjedelmesen foglalkozik továbbá a kánonjogi, politikai, gazdasági kérdésekkel, sőt a népi hiedelmek világába tartozó olyan kérdésekkel is, mint pl. a boszorkányság.

A hitvallást az 1567. évi debreceni zsinaton fogadták el, amelyet azért hívtak össze, hogy az a tiszántúli lelkészek egységét megerősítsék az egyre inkább terjedő antitrinitárius-anabaptista irányzatokkal szemben. A február 24–26. napjaira meghirdetett alkotmányozó zsinaton 17 esperesség képviseltette magát. A hitvallás mellett elfogadták Melius egyik polemikus iratát is,

38

amelyben érthető módon a Szentháromságról és Krisztus istenségéről értekezik, de kitekint a keresztyén élet más területére is.

Az unitárius egyház megalakulása

Az antitrinitárius teológia erdélyi térhódítása mindenek előtt Blandrata György tevékenységéhez kapcsolódik, aki 1515 táján született a piemonti Saluzzoban. Orvosként működött a lengyel királyi udvarban, majd orvosa és bizalmas tanácsadója lett az özvegy Izabella királynénak is. Erdélybe először 1544–51 között tartózkodott, s egy kevés ideig 1559-ben is. Visszatért Itáliában, de az inkvizíció elől Genfbe, majd Lengyelországba menekült. Első lengyelországi tartózkodása idején Stancaro elleni harcának emléke még elevenen élt a reformációt pártoló lengyel nemesi körökben és ennek köszönhette, hogy az egyház széniorává választották. Rövidesen elkezdte antitrinitárius tevékenységét, amelynek következtében innen másodszor is távoznia kellett. 1563 elejétől már János Zsigmond udvari orvosa, s egészen a fejedelem haláláig annak legbensőbb tanácsosa is.

Szándéka kezdettől fogva a szentháromság ellenes elvek terjesztése volt. Erre látta alkalmas egyházpolitikai lépésnek a református egyház megalakítását. Kiváló elokvenciával megáldva, hatása alatt tartotta a fejedelmet, és rövidesen a maga pártjára állította Dávid Ferencet is.

Dávid Ferenc, mint új református püspök, Blandratával együtt 1564-ben már arról értesítette lengyel barátait, hogy a szentháromság ellenes teológiai gondolkodás komoly haladást tett Erdély szerte. Ez akkor legfeljebb csak zárt körű csoportok teológiai nézete lehetett, hiszen nyíltan csak a következő év (1565) folyamán léptek fel. Ebben az évben hozta ugyanis nyilvánosságra Dávid Ferenc Kolozsvárott Servet tanait, Basilius István és Egri Lukács lelkészekkel együtt. E tanokra ellentétesen reagáltak a kolozsvári lutheránus lelkészek, Heltai Gáspárral az élen, s őket támogatta a kiváló képességű magyar iskolamester, Szikszai Fabricius Balázs is. Dávid tekintélye és kiváló dialektikája rövidesen arra késztette Szikszait, hogy elhagyja Kolozsvárt. A teológiai küzdelmet utódjára, a Melanchthon-tanítvány Károli Péterre testálta, aki merészen szembeszállt püspökével.

Melius Juhász Péter, látván a református egyház bomlásának eme első jeleit, kieszközölte a fejedelemtől, hogy 1566 áprilisában teológiai disputát rendezzenek Gyulafehérvárott. Ezen az ún. első gyulafehérvári hitvitán az antitrinitárius fél azt kérte, hogy az óegyházi tan azon műszavait, amelyek nem szerepelnek a Szentírásban, hagyják el (ilyenek

39

voltak: trinitas, persona, essentia, substantia, generatio, natura stb). Melius és a magyar reformátorok csak terminológiai és nem lényegbeli módosítást láttak ebben, és beleegyeztek a kért változtatásba. Abban a tudatban távoztak a fejedelmi székhelyről, hogy sikerült az egyház egységét stiláris engedmények árán megőrizni.

Dávid Ferenc három hét múlva Marosvásárhelyre gyűjtötte össze a református egyház lelkészeit, ahol indítványozta, hogy a nemrég érkezett Heidelbergi Kátét dolgozzák át a gyulafehérvári megegyezés szellemében, amit el is végeztek. Melius és társai a nyomtatás előtt átnézték a szöveget és rájöttek, hogy a fordítás tartalmaz lényegi változtatásokat is, különösen a Szentháromságot részletező kérdésekben. Melius közbelépésére a kérdéses részeket visszaállították az eredeti formába és így jelent meg Kolozsvárott, 1566-ban Catechismus ecclesiarum Dei in natione Hungarica cím alatt.

Egy év múlva, az 1567. februárjában rendezett tordai zsinaton Dávid Ferenc és lelkésztársai elhatárolták magukat mind a marosvásárhelyi zsinat kompromisszumos végzéseitől, mind a Heidelbergi Káté 1566. évi kiadásától. Az Apostoli Hitvallást még mindig vállalták, de már csak az Atyát voltak hajlandóak egy Istennek elismerni, a Fiúval kapcsolatosan csak annyit fogadtak el, hogy az Atya soha sem volt a Fiú nélkül. A Szentlélek istenségét viszont már határozottan tagadták. Többek között erre a tordai határozatokra válaszoltak a tiszántúliak a már említett 1567. évi debreceni zsinaton, amelyen egyébként elfogadták a II. Helvét Hitvallást és az egyházalkotmányt.

Ezek után nagy arányú tanbeli harc indult meg a két álláspont képviselői között, amelynek termékei latin és magyar nyelvű vitairatokban csapódtak le. Az 1567. szeptemberében tartott marosvásárhelyi zsinat végül kimondotta, hogy Krisztus nem öröktől fogva való és nem egylényegű az Atyával. A viták idején született teológiai munkák egyrészt Servet, másrészt Socinus tanaira támaszkodva jelentették ki, hogy a reformáció csak a szentháromságtan és a gyermekkeresztség találmányainak elvetésével tetőződhetik be.

Ilyen fejlemények után került sor a második gyulafehérvári hitvitára. Helyszínnek először Tordát jelöljék ki, de János Zsigmond közbelépésére a hitvitát végül is a fejedelmi udvarba hívták össze 1568. március első felében. A két fél lelkészei tanításaikat a fejedelem és az egész udvar jelenlétében terjesztették elő, akik közül egyeseket bírókká jelöltek ki. A vita során egyik fél sem győzte meg a másikat. Dávid Ferenc érvelését és

40

álláspontját Kálvin irataiból vett idézetekkel próbálta elfogadhatóbbá tenni, amellyel nagy hatást gyakorolt ugyan a nem teológus hallgatóságra, de zavarba hozta párthíveit, akik nem ismerték még eléggé Kálvin iratait. A hitvitán világossá vált, hogy a fejedelem nyíltan rokonszenvezett az antitrinitáriusok táborával. A megbeszélést követően újabb veszteség érte a trinitárius egyházat: Heltai Gáspár Dávid Ferenc csoportjához csatlakozott.

A hitviták sorába Nagyvárad is beállt 1569-ben. Az itt tartott tanmérkőzés érdekessége az volt, hogy reformtoraink magyarul terjesztették elő tanaikat. Ez a vita sem tudta megakadályozni az egyházszakadást, pozitív eredményeként pedig csak egy, a Szentháromság melletti hitvallást tudott felmutatni, amelyet János Zsigmondnak ajánlottak.

Melius Péter még egy kísérletet tett a fejedelem megnyerésére 1570-ben. Hosszú levelében szentírási bizonyítékokkal védelmezte Krisztus istenségét Dávid és Blandrata ellenében, neki ajánlván a nagyváradi zsinat hitvallását, Theodor Beza ahhoz csatolt levelével együtt. Melius levele azonban nem váltotta be a hozzá fűzött reményeket; János Zsigmondot nem sikerült megnyerni a reformátusok ügyének.

Végül 1571. januárjában országgyűlést hívtak össze Marosvádárhelyen, amelyen a rendek vonakodtak törvényt hozni a „háromságosok” ellen, de legtöbbjük készséggel járult hozzá az új vallásfelekezet törvényes elfogadásához. Az országgyűlés erre vonatkozó végzése így hangzik: „Az Isten igéjének prédikálása és hallgatása felől végeztetett, hogy mind ennek előtte is felséged országaival elvégezte, hogy az Isten Igéje mindenütt szabadon prédikáltassék, AZ CONFESSIOÉRT SENKI MEG NE BÁNTASSÉK, se prédikátor, se hallgatók; de ha valamely minister criminális excessusba találtatik, az superintendens megitélhesse, minden functiojától priváltassék azután az országból kiüzethesse”. Bár nincsen név szerint megnevezve az új felekezet, mégis ez az unitárius egyház közjogi fundamentuma.

41

IV.

42

A Báthoriak és a századvégbonyodalmai

Báthori István (1571–1576)

MegválasztásaA János Zsigmond temetésével egybekötött országgyűlés viharos volt. A

fejedelmi végrendelet végrehajtásával megbízott főurak teljesíteni akarták a speyeri szerződés pontjait, és ennek értelmében át akarták adni az erdélyi várakat, sőt az uralmat is Miksa császárnak. Vezérük Békés Gáspár volt.

A főurak elképzelését a Báthoriak (István és Kristóf) nem látták jónak. Kristóf hadakkal körülfogta az országgyűlés színhelyét, miközben István hozzálátott a rendek meggyőzéséhez. Ebben a helyzetben érkezett meg a török csausz is az új fejedelem kinevezését tartalmazó rendelettel (1571. máj. 25.). A Porta ugyanis magának tartotta fenn az erdélyi fejedelem kinevezésének a jogát. Báthori István ennek ellenére őrizni kívánta a szabad választás látszatát és a rendeket esküvel kötelezte, hogy a fermán felbontása előtt válasszák meg a fejedelmet. Ő maga is elsősorban a rendek kezéből szerette volna átvenni az ország kormányzását. A lelki nyomás megtette a hatását: a rendek Báthorit fejedelemmé választották. A gyulafehérvári választásra érkezett Amhát csausz levelében szintén az ő neve szerepelt. „Erdély vajdája Báthori István! [...] Régulta immár az Erdély ország az én oltalmam alatt volt, olyan országom nekem, mint egyéb országaim. Annak okáért én az te énhozzám való hűséged szerint az Erdélyországot az én hatalmamból néked megadtam” – hangzik a rendelet.

Báthorit nem kábította el a török támogatása s politikájában a két nagyhatalom közötti egyensúlyozással próbálta Erdély viszonylagos függetlenségét megőrizni. Tudta, hogy a portával csak amolyan kényszerbarátság tartható fenn (ő maga fogalmazta meg tömören: „nem szed a török császár hada más ember kosarába eperjet”.) Ezért titokban hűséget esküdött Miksa császárnak is, aki ugyan nyíltan nem akart beavatkozni az erdélyi ügyekbe, de felvidéki tisztjein keresztül aktívan támogatta az új fejedelem ellen szervezkedő trónkövetelőt, Békés Gáspárt.

Megválasztása után tehát Báthorinak egyetlen számba vehető ellenlábasa a speyeri egyezményt szerző Békés Gáspár volt, aki ezzel kivívta ugyan Erdély békéjét, de a béke haszonélvezője már Báthori lett. Bekesnek a Habsburgok támogatásával szervezett első próbálkozása

43

kudarcot vallott és 1573-ban menekülni kényszerült Erdélyből. 1575. nyarán, a Felvidéken toborzott sereggel újra az ország megszerzésére indul. Kedvező jelnek mutatkozott az, hogy a székelyek föllázadtak Báthori ellen. Mindennek ellenére Bekes a döntő csatát, 1575. július 8.-án Kerelőszentpálnál elveszítette. Ő ugyan elmenekült, de párthívei közül Báthori elfogatott öt főurat és őket még a csatatéren fölakaszttatta, később pedig további hetet (háromtucatnyi székely vezetővel együtt) kivégeztette.

A győzelem híre olyan nagy volt, hogy miután a francia hercegből lett lengyel király, Henrik hazaszökött, hogy elfoglalhassa a francia trónt (III Henrik, 1574–1589), a lengyel nemesség 1575. decemberében Báthorit választotta meg a lengyel trónra. A választással Báthori erkölcsi győzelmet aratott riválisa, Miksa császár fölött, aki ugyancsak aspirált a lengyel trónra. A veszélyesnek ígérkező konfliktus a császár hirtelen halálával megoldódott. Utóda I. Rudolf már nem kívánta háborgatni a hatalmas és erős Lengyelország uralkodóját Erdély és néhány magyarországi megye birtoklásáért.

A lengyel királyIstván király új országában is magyarnak tartotta magát. Alattvalói

méltatlankodtak is azon kijelentésén, miszerint Isten nem a lengyelek, hanem a magyarok számára teremtette őt. Innen is közvetlenül irányította Erdély dolgait. Bár a belpolitikában tág mozgásteret biztosított a személyi helyettesként hátrahagyott Kristófnak, Erdély legfontosabb ügyeit mégis a Krakkóban létesített erdélyi magyar kancellária utján intézte. Számos olyan erdélyit jutalmazott meg gazdagon birtokokkal és nemesi címmel, akik oldalán harcoltak vagy pártjára álltak (pl. Bekes Gáspárt!). Közöttük nem kevés székely is volt.

Uralkodása kezdetén a harcot részben a lengyel nemesség elégedetlenségével és a gdanskiak lázadásával kellett felvennie, részben Rettenetes Iván orosz cárral. Legmerészebb terve, a török végleges kiűzése Európából, sikertelenül végződött.

Mindvégig hithű katolikus maradt, de nem volt elvakult vagy türelmetlen. A reneszánsz műveltség elbűvölte és ezt igyekezett meghonosítani udvarában is. Bőkezű mecénása volt az irodalomnak, a történetírásnak, a művészeteknek és az egyháznak. Halála (1586) komoly veszteség volt mind Lengyelországnak, mind Erdélynek.

44

EgyházpolitikájaA Báthori uralkodásával kezdődő korszakot a rekatolizáció második

szakaszaként szokták emlegetni. Katolizáló törekvéseinek nagyobb súlyt adott az, hogy vele egy időben Magyarország trónjára az ellenreformáció másik nagy pártolója Habsburg Rudolf került, aki magyarországi viszonylatban támogatta Telegdi Miklós pécsi püspök, valamint Forgách Ferenc nyitrai püspök, majd esztergomi érsek rekatolizációs törekvéseit.

Ennek az erdélyi protestantizmusra, különösen a többségben lévő unitáriusokra nézve súlyos következménye a jezsuiták betelepítése lett. A rendet Magyarországon 1561-ben Oláh Miklós érsek honosította meg. Ez megerősödvén a nyolcvanas években komoly ellenreformációs tevékenységbe kezdett.

Erdélyi betelepítésük tehát Báthori István nevéhez fűződik, akinek a katolikus vallása melletti kitartását dicséri Gomro pápai követ jelentésé-ben, de igazolja ezt az is, hogy somlyói birtokán akkor is misét hallgatott, amikor világi papot már a környéken sem kapott. Ezt az udvarában élő szerzetes celebrálta. Hithű katolikusként sem zárkózott el teljesen a protestantizmus elől. Tudjuk róla pl. azt is hogy fejedelemsége idején szívesen hallgatta Károlyi Péter tudós nagyváradi prédikátor igehirdetését, aki Melius Juhász Pétert követte a püspöki székben. Erre Károlyi maga emlékezik vissza írván, hogy „vajda urunk őnagyságának [...] az én patrónusomnak akaratjából a mennyei tudományoknak prédikálására hivattam vala”. Hasonló jellegű szolgálatokra rendelte magához Ilosvai Benedeket is, aki Gyulafehérvárott nemcsak lelkészi, de tanári minőségben is működött.

Fejedelmi esküjéhez híven, a bevett vallásfelekezeteket nem háborgatta, de korábbi országgyűlési határozatok értelmében új egyházak létesítését megakadályozta. Szívesen látta a reformátusoknak az unitáriusok rovására történő megerősödését, részben a vallási egyensúly miatt, részben mert az unitarizmus előretörését nem sok nyugati hatalom nézte jó szemmel, lett légyen az protestáns vagy katolikus. Dávid Ferencet meghagyta ugyan a püspökségben, de szigorúan kikötötte, hogy tartózkodjék a további újításoktól.

A jezsuiták betelepítéseMég fejedelemmé választása előtt ismerkedett meg Bécsben Szántó

István jezsuita rendfőnökkel, akivel szívesen elbeszélgetett többször is. Egyik ilyen beszélgetésen vetődhetett fel a rend erdélyi megszervezésének

45

terve is. A jezsuiták már 1575-ben készen álltak arra, hogy a fejedelemség területére jöjjenek, de a Bekessel vívott csatározások miatt egyelőre mégis jónak látták elhalasztani az utazást.

Báthori Kristóf és felesége nem lelkesedett a jezsuitákért, de István király akaratának engedve kénytelenek voltak hozzájárulni betelepítésükhöz. Végül Zsigmond fiuk nevelését is az Egerből érkezett Leleszi István jezsuita atyára bízták. Az első 12 tagból álló szerzetesi különítmény 1579-ben érkezett meg István király ajánló- és védlevelével. Székhelyül Kolozsmonostort és Gyulafehérvárt jelölték ki számukra. A rendek idegenkedtek tőlük és csak azon feltétellel járultak hozzá letelepedésükhöz, ha nem foglalkoznak az ifjúság nevelésével.

Gyulafehérváron a régi zárdát és a Báthori-féle templomot kapták meg, ahol kollégiumot is alapítottak. Kolozsváron is hasonló elképzeléssel jelentkeztek, de a városba egyelőre nem engedték be őket. Ezért a város falain kívül, Kolozsmonostoron kényszerültek kisebb iskolát szervezni. Két év múlva viszont kiharcolták maguknak a Farkasutcai templomot, a ferences zárdát, ahová 1581-ben beköltöztették iskolájukat, és ugyanebben az esztendőben megkapták Báthori Istvántól az iskola fenntartásához szükséges nagy alapítványt is. A fejedelem intézetüket akadémiai rangra emelte, és lehetővé tette abban a teológia, a filozófia és a szabad művészetek tanítását. Az intézet jogot kapott a borostyánkoszorú, a magiszteri és a doktori címek odaítélésére is. Ezzel az akadémia egyenlő rangra emelkedett a külföldi univerzitásokkal. Ellátásukról a kolozsmonostori apátságnak, Monostornak, Bácsnak, Jegenyének, Kajántónak és Bogártelkének kellett gondosodnia. A rend azonban csakhamar túllépte mozgási szabadsága korlátit és az oktatás mellett, hozzákezdett megvalósítani eredeti célját, a rekatolizációt.

Miután a rendek látták, hogy Kristóf halála után a jezsuiták neveltje, Zsigmond került Erdély trónjára, és meggyőződtek a rend felforgató tevékenységéről, Hunyadi Demeter unitárius és Göcsi Máté református püspökök figyelmeztetésére mozgási szabadságukat Kolozsvárra, Monostorra és Gyulafehérvárra korlátozták. A jezsuiták pedig mit sem törődve az országgyűlési határozattal, más városokban is igyekeztek befészkelődni. Így telepedtek meg pl. Nagyváradon. Ladó Bálint híres ördögűző jezsuita barát a Székelyföldet kereste fel, s Csikban és Gyergyóban végzett térítő munkája támogatására nemsokára több társat is kért maga mellé. Szerte az országba katolikus plébániák szerveződtek, amelyekben jezsuiták végezték a misét (Szilágysomlyó, Szászfenes,

46

Torda, Marosvásárhely, Kővár vidéke). Felhatalmazást nyertek arra is, hogy az ország területén bárhol lelkészt szenteljenek (Erdélyben az idő tájt nem működött katolikus püspökség). Báthori Istvántól engedélyt kaptak továbbá, hogy választott vikáriusuk intézze belső ügyeiket.

Ilyen előzmények után érthető, hogy az 1588. évi medgyesi országgyűlésre nagy számban jelentek meg a protestáns rendek. De eljött a debreceni ref. püspök és a három erdélyi püspök is, espereseikkel, kiváló lelkészeikkel egyaránt. Valamennyien a rend azonnali kitiltását követelték a jezsuiták pártjára álló Zsigmondtól, aki arra szerette volna rávenni az országgyűlést, hogy legalább Kolozsmonostorra vonhassa össze őket. A rendek hajlíthatatlanok voltak és világosan értésére adták a fejedelem-jelöltnek: „az ország könnyebben kap magának fejedelmet, mint a fejedelem magának országot”. E nyomásnak engedve Zsigmond végül is hozzájárult a jezsuiták „örök időkre” szóló kitiltásához.

Báthori Zsigmond (1588–1599)

A 16 éves Zsigmond nagykorúsítását a medgyesi országgyűlésen a jezsuiták kitiltásától tették függővé. Cserében nagykorúsították és még abban az évben fejedelemmé kiáltották ki.

Zsenge ifjúkorától kezdve kiváló nevelést kapott, kitűnően beszélt latinul és olaszul, különösen fogékonynak mutatkozott az olasz zene és művészetek iránt. Nagybátyja, Báthori István lengyel király, egyetlen célt állított jezsuita nevelői elé, hogy ti. fejedelemnek neveljék. Katolikus hitben pallérozták, bár anyja, Bocskai Erzsébet és anyai nagybátyja, leghűségesebb tanácsosa, Bocskai István, hithű reformátusok voltak.

Uralkodása idején állt be a tizenöt éves háborúként emlegetett korszak (1593), amikor a török felrúgta a drinápolyi békét (1568) és Magyarország ellen indult. Az erdélyi fejedelemnek hadi anyaggal, pénzzel és csapatokkal kellett támogatnia a hadjáratokat, a szultán oldalán. A szorult helyzetbe került fejedelem gyóntató papjához, a spanyol Carillo Alfonzhoz fordult tanácsért, aki Zsigmondot az európai török-ellenes ligába szerette volna bevonni. Szűk körű tanácskozáson (Bocskai és Carillo jelenlétében) a fejedelem úgy döntött, hogy szakít a törökkel és a Keresztény Liga mellé áll. Az országgyűlés többsége mereven elzárkózott

47

a Portával való szembefordulás gondolatától és a török bosszútól óvta az országot (Kendi fivérek, Kovacsóczi Farkas kancellár, Báthori Boldizsár).

A megoldhatatlannak látszó nehézség elől a fejedelem úgy próbál menekülni, hogy lemond (1594) és Báthori Boldizsárnak adja át az ország kormányzását. De rövidesen megbánta hirtelen távozását és még ugyanazon évben visszatért, elfogatta a török párt embereit és kivégeztette az ellenzék vezéralakjait. Ezután minden erejét a török kiűzését célzó szándéka megvalósítására igyekezett fordítani. Ebbe a tervébe vonta be Mihály havaselvi és Aron moldvai vajdákat is.

Bocskai István követe révén szövetséget kötött a Prágában székelő császárral, amelynek megerősítésére házasságot ígért valamelyik Habsburg hercegnővel. A császár választása Maria Krisztierna, Grazban élő unokahúgára esett, akit Carillo kért meg Zsigmondnak. Az esküvőt még ez év augusztusában megtartották, a nászéjszakát azonban nem hálták el Báthori „defektusa” miatt. Ez teljesen felborította az ifjú fejedelem amúgy sem túl szilárd idegrendszerét, s a házassági csőd kompenzálására hadviselésbe kezdett.

1595-ben Szinán pasa ellen indult, aki a havaselvi vajda megbüntetésére érkezett, s a román uralkodó segítséget kért Erdélytől. A Barcaságra meghirdetett toborzás eredménye több mint 15 ezer katona lett. A székelyek felszabadításával a sereg mintegy 25 ezerre duzzad. Októberben ezzel lépte át a Kárpátokat és szabadította fel Havasalföldet. A török utóvéd csapatokat Gyurgyevónál (Giurgiu) a Dunába ölte. A gyors és ragyogó siker nyomán Zsigmond Európa ünnepelt hőse lett.

Nem sokáig örülhetett azonban sikerének, mert olyan lépésre szánta el magát, amely súlyos következménnyel járt mind a maga életére, mind a Báthori család történetének későbbi alakulásara. Visszavonta a székelyeknek adott szabadságjogokat (1595) és azok fellázadtak. Erre a fejedelem kíméletlen megtorlással válaszol. Helyzetét súlyosbította a tatár betörés, amely a Porta részéről válaszként érkezett korábbi törökellenes hadjáratára. 1696-ban a török csapatok a háború legnagyobb győzelmét aratták Mezőkeresztesnél, mely csatában maga Báthori is jelen volt. A kudarc miatt labilis idegrendszere újra felmondta a szolgálatot. Azt tervezte, hogy lemond, elválik feleségétől, s bíborosi kalap, némi császári tartásdíj és birtok ellenében végleg elhagyja Erdélyt. Sziléziában Oppeln és Ratibor vidékét szemelte ki magának. 1597-ben szerződésbe foglalták feltételeit, s a lemondott fejedelem feleségére bízta az országot, amíg a császári helytartó megérkezik. A felajánlott sziléziai hercegség azonban

48

csalódást okozott, s miután a megígért segély sem érkezett, visszatért Erdélybe.

A Szászsebesen ülésező országgyűlés elé lovas futár vitte a hírt, s Bocskai hadaival néhány nap alatt újra Zsigmond hűségére eskette a rendeket. Politikát változtatott és a török pártjára állt, azonban ez egyelőre semmiféle eredményt nem hozott. Megint erőt vett rajta az életuntság, kibékült unokabátyjával, Báthori András bíborossal, akit hazahívott Lengyelországból és 1599-ben átadta neki a hatalmat. Ő maga Lengyelországba távozott. Itt Báthori egykori sógora, a lengyel kancellár Jan Zamoyski vette védelmébe, aki a következő évben úgy látta, hogy Erdélyben a helyzet kedvezően alakul és Zsigmondot újra be lehetne küldeni. 1601-ben a fejedelem ismét Erdélybe érkezett (ezúttal már harmadszor), de alig egyévi ittléte csak egy tragikus végjátékhoz volt már elegendő. A császári csapatok (Basta és Mihály) augusztusban Goroszlónál megverték csapatait. Helyzetén az sem igen tudott már segíteni, hogy a császár athnamét küldött, és felszabadította a székelyeket, hiszen Basta csapatai győzelmet győzelemre arattak. Teljesen magára maradva kötötte meg a fegyverszünetet. 1602. márciusában végleg elhagyta Erdélyt, és Szilézia felé vette útját.

V.

A reformáció és a magyar biblia

A külföldi példaA nemzeti nyelvekre lefordított Biblia korábbi a reformációnál. Az

első átültetések már a 15 században elkészültek és nem egy közülük nyomtatásban is megjelent. Európában az első francia Biblia kiadási éve 1478, és negyedszázad múlva már sorozatban jelentek meg a francia Bibliák. Az első német Biblia megelőzte a franciát és 1500-ig 15 fordítást tartanak nyilván. Luther 1522-ben publikált fordítása, csak az önálló műveket számítva, a 18. volt a sorban. A 16. századból a szakirodalomnak egy olasz és két cseh fordításról is van tudomása.

Az első magyar kéziratos fordításokA Biblia magyar fordításának igénye nálunk is elég korán jelentkezett.

Bibliafordításunk kezdete az 1400-as évek közepére nyúlik vissza és a huszita mozgalom hazai elterjedésével kapcsolatos. A prágai egyetemen több magyar diák is tanult Husz János ottani tanári működése alatt. Nekik

49

köszönhető, hogy a huszita tanok rohamosan terjedtek az Alföldön, Magyarország északi részén és Erdélyben.

A magyar huszita mozgalom két Prágában tanult papja Pécsi Tamás és Újlaki Bálint az 1430-as évek körül kezdték el fordítói munkájukat. Nem dolgozhattak sokáig zavartalanul, mert a husziták üldözésével és a mozgalom felszámolásával megbízott új inkvizítor, Marchiai Jakab három éves tisztogatása (1436–1439), számtalan más társukkal együtt, őket is menekülésre késztette. Moldvában találtak menedéket, ahol sikerült befejezniük korábban megkezdett fordításukat. Szinte biztosra vehető, hogy az egész Szentírást lefordították, a teljes szöveg viszont nem maradt fenn. Az eredeti kézirat elveszett, a három különböző kódexben megmaradt másolatok nem tartalmazzák a teljes szöveget. A bécsi kódex (1450) ótestamentumi, a müncheni (1466) pedig újszövetségi részleteket őrzött meg, míg az Apor kódexben (1500) a zsoltárok maradtak fenn.

A huszita Biblia fordítói a Vulgatát, tehát a latin fordítást vették alapul, olyannyira, hogy helyenként még a latin mondatok szórendjét is követték. Ezért a fordítás nyelve nehézkes és darabos.

Az első nyomtatott fordítások (1533–1586)

A könyvnyomtatás hőskora, de különösen a Reformáció teszi igazán népkönyvvé a Bibliát. A reformátorok ismerték fel a szentírás igazi rendeltetését és célját abban, hogy minden ember megismerje és olvassa. E felismerés gyakorlati kivitelezését tette lehetővé a 15. század nagy technikai vívmánya, a nyomda, amely diadalútját egy évszázaddal később, a reformáció korszakában járta Európa szerte.

„Szent Pál levelei magyar nyelven”E cím alatt jelent meg a legelső magyar nyelven publikált biblia-

részlet. Komjáti Benedek fordította és jelentette meg 1533-ban, Krakkóban. A 16. század húszas évei végén a bécsi egyetemen tanult, amelyet teljesen átitatott a nagy humanista gondolkodó, Rotterdami Erasmus szelleme. Innen a reformáció egyik támogatója, Perényi Gáborné birtokára került, aki „emlegetni kezdé, hogy az szent Pál apostol leveleit [...] örömest akarná hallani, amikor valaki megmagyarázná”, emlékezik vissza a könyv előszavában Komjáti arra a beszélgetésre, amely őt a fordítás elkezdésére indította. 50

A fordítás alapszövegéül Erasmus egyik korábbi biblia-kiadása szolgált. Szinte szó szerint átvette azokat a magyarázatokat, amelyeket Erasmus az egyes bibliai könyvek elejéhez fűzött. A fordítás szövege nehézkes, terjengős és bőbeszédű.

„Wy Testamentum magiar nyelwen”Ezt a címet viseli a második magyar nyelven megjelent biblia-fordítás,

melyet Pesti Mizsér Gábor készített, aki 1500 táján született Pesten és ugyancsak a bécsi egyetemen tanult. Eredetileg papnak készült, de később lemondott erről a szándékáról és a humanista tudományoknak szentelte életét. Fordításának indítéka többnyire humanista célokban kereshető és kevésbé szolgált alapjául a reformátori törekvés. Alapszövege szintén Erasmus biblia-kiadása volt, és csak a négy evangéliumot fordította le. Nyelve jobb, mint a Komjátié, szöveghűségre, tömörségre és nyelvi tisztaságra törekszik. A munka Bécsben jelent meg 1536-ban.

Az első teljes ÚjszövetségAz Újszövetséget teljes egészében Erdősi Sylveszter János fordította le

és adta ki 1541-ben. Feltételezhetően 1504-ben született a Szatmár megyei Szinérváralján, 1526-ban került Krakkó egyetemére, ahol figyelmét hamar lekötötte a század nagy vívmánya, a nyomtatott betű. Krakkói tartózkodása idején készítette el és nyomtatta ki Hieronimus Vietor műhelyében első magyar szövegét, Hegendorf Kristóf nyelvtana magyar változatát. Változást hozott életében a Wittenbergi tanulás, amelyet egyes történészek szerint 1529-ben kezdett el, mások szerint viszont csak 1534-ben. Innen hazatérve Nádasdy Tamás oltalma alá került a Sárvár melletti Újszigetre. Patrónusa itt nyomdát állított fel, amellyel a reformáció terjesztését kívánta szolgálni. Újszigeten tehát alkalma adódott hasznosítani a könyvnyomtatás terén szerzett korábbi tapasztalatait, s 1539-ben kinyomtatta latin nyelvű magyar nyelvtanát (Grammatica hungaro-latina). Két évvel később pedig megjelentette az első teljes magyar nyelvű Újtestamentumot (Uj Testamentum magyar nyelven, Újsziget 1541.). Könyve előszavában Pesti Mizsér Gábor, a másik bibliafordító latin mondatokban szedett elöljáró beszédét rendezte csodálatos időmértékes verselésbe. Igazi költői vénával megáldva tudta dallamosítani Pesti Gábor prózáját. Valahogy így:

Próféták által szólt régen néked az Isten,Az kit ígért, íme, végre megadta fiát.

51

Buzgó lélekkel szól most is néked ez által,Kit hagya, hogy hallgass, kit hagya, hogy te kövess.

Benczédi Székely István zsoltáraiFerences szerzetesként iratkozott be a krakkói egyetemre (1529),

ahonnan hazatérve a reformáció tanainak követője és terjesztője lett. Később a reformáció helvét iránya mellé szegődött és Szikszón, Olaszliszkán és Göncön vállalt lelkészi szolgálatot. Gazdag irodalmi munkásságot fejtette ki. A reformáció szolgálatába zsoltár-fordításaival áll be (Soltar könv Szekel Estvantul magiar nielvre forditatott), amelyet 1548-ban publikált Krakkóban. Munkája előszavában utal arra, hogy fordításában a zsoltárok héber nyelvű szövegére támaszkodott, bár egyéb fordításokat is szemmel tartott. Fordításának szépen sikerült részei is vannak, de több helyen nehézkes.

Heltai fordításaA Biblia-fordítások sorában igen jelentős helyet foglal el Heltai

próbálkozása, aki a köréje gyűlt munkatársakkal Kolozsvárott fogott hozzá a fordításhoz. Heltai Gáspár, Gyulai István, Ozorai István lelkészek és Vizaknai Gergely kolozsvári tanító a teljes Biblia lefordítására és kiadására vállalkoztak. Fordításuk sorozatban jelent meg, amelynek első kötete ezt a címet viseli: Biblianac első része, az az Mozesnec öt könyve, amely Heltai kolozsvári nyomdájában jelent meg 1551-ben. Az elöljáró beszédben Heltai elmondja, hogy az eredeti héber nyelvről fordítottak, de használták a Vulgatát és más fordításokat is. A munkaközösség vallja, hogy a csoportmunka eredményesebb, mint az egy személyes.

A fordítás és publikálás elhúzódott 1566-ig, amikor végre megjelent a hetedik és egyben az utolsó kötet is. A munkatársi közösség közben változott. Kivált Ozorai és Vizaknai, helyükbe jött Egri Lukács és Szegedi Lajos. Tekintettel arra, hogy fordítói munkacsoportról van szó egységes fordítási elvekről nemigen lehet beszélni. A vállalkozás nem járt a remélt sikerrel, részben, mert hosszú ideig tartott (12 év), részben mert Heltai közben kétszer is megváltoztatta hitét.

Melius Juhász Péter fordításaiHeltaival egy időben végezte a fordítást, amely terjedelmében és

arányaiban szinte meghaladni látszik a kolozsváriakét. A Debrecenben vállalt püspöki tevékenységet, de legalább ennyire jelentős volt fordítói 52

munkája is. Sámuel és a Királyok könyveit fordította le és adta ki 1565-ben, amelyet még ugyanazon évben kiegészített Jób könyvének a magyarításával. Ezeket követte a Krónikák könyve, Ezsaiás és az Énekek Éneke magyar fordítása. Használta mind az eredeti nyelvet, mind a korabeli más fordításokat. Célja az volt, hogy olyan részeket fordítson le, amelyeket Heltaiék kihagytak, hogy ily módon a teljes Biblia hozzáférhetővé váljon magyar nyelven. Ezek mellett lefordította a teljes Újtestamentumot is (1567 körül), amelynek egyik példányát a 18. században Debreceni Ember Pál még látta.

Félegyházi Tamás ÚjszövetségeBár a 16. században két változat és közkézen forgott, Félegyházi

Tamás egy harmadikat is készített. 1586-ban bekövetkezett halála után, a kéziratban maradt csonka fordítást utóda, Gönczi György egészítette ki és rendezte sajtó alá, és még ugyanazon évben meg is jelentette. Gönczi utal arra, hogy a korábbi változatokkal egybevetve néhol különbségek mutatkoznak, de ezek nem lényegi, hanem csak stiláris eltérések, amelyek abból adódtak, hogy Félegyházi szigorúan követte a görög mondatok szerkezetét. A kiadást Gönczi gazdag széljegyzettel látta el.

Károli Gáspár és a Vizsolyi Biblia

Károlyi GáspárNagykárolyban született, hazai tanulmányai után, 1556-ban a

Wittenbergi egyetemre iratkozott be, ahol akkortájt több helvét meggyőződésű hazai ifjú is tanult. Itt mélyedt el a Szentírás eredeti nyelveinek, a hébernek és a görögnek a tanulmányozásában, és itt szerezte meg alapvető bibliakritikai ismereteit is. Egyesek tudni vélik, hogy Strassburgban és Svájcban is tanult. Az 1560-as években már Göncön teljesít lelkészi szolgálatot. Itt jelent meg első nagyobb munkája is (Két könyv minden országoknak és királyoknak, jó és gonosz szerencséjeknek okairól), amelyben elsőnek von párhozamot a magyar és a zsidó nép története között. A munka előfutára a magyar sorskérdéseket tárgyaló irodalomnak.

53

Kedvező feltételekA Biblia fordításához 1580 derekán kezdett hozzá. A munkába bevonta

a Gönccel szomszédos hegyaljai mezővárosok prédikátorait is. A vidék mezővárosai ebben az időben élenjártak a gazdasági és kulturális életben. Mozgékony paraszt-polgárai bortermelésből éltek és korán csatlakoztak a református valláshoz. Egyházukra és iskolájukra szívesen és bőkezűen adakoztak. A Hegyalján tehát együtt volt a szakképzett fordítócsoport, egy tekintélyes tudóssal az élen, akik támaszkodhattak a paraszt-polgárok támogatására, és ezen felül számíthattak a kisebb falvak vagyonos református főúri családjainak anyagi segítségére is, mindenekelőtt Mágocsi Gáspárra és Rákóczi Zsigmondra, a későbbi erdélyi fejedelemre.

Az egész magyar területet szem előtt tartva, ezek a kedvező feltételek akkor egyedül csak ott voltak meg: a török hódoltság szóba sem jöhetett, a nyugati országrészben még csak alakulóban volt a református egyház. Az utóbbi területeken sem az udvar, sem a nagyurak támogatására nem lehetett számítani. Erdélyben pedig a katolikus Báthoryak aligha támogattak volna egy ilyen nagyarányú, többnyire református kezdeményezést. A Hegyalján kialakult lehetőségeket még kedvezőbbé tette az, hogy itt ritka és rövid nyugalmi időszak következett be, amikor szüneteltek a török háborúk és béke volt a királyság és Erdély között is.

A fordítás és hatásaEzt a kedvező időt használta ki Károlyi Gáspár, amikor hozzákezdett a

fordításhoz. Munkatársaira a Vizsolyi Biblia bevezetőjében utal, bár név szerint nem említi őket. A fordítást és a kiadást semmi nem akadályozta, tehát mindvégig zavartalanul folyt a munka. A nyomdai munkálatokat Gönctől nem messze, a Vizsolyban létesített officina végezte. A kefelevonatokat Gönc és Vizsoly között a fiatal Szenczi Molnár Albert hordozta gyalogszerrel, aki akkor aligha sejtette, hogy életének egy szakasza később szervesen összeforr majd ezzel a Bibliával.

Az óriási munka nyomtatása másfél esztendő alatt befejeződött. 1589. február 18-án kezdték el nyomtatni és 1590. június 20-án fejezték be. Ismerve a korabeli nyomdatechnika fejlettségi szintjét bravúros teljesítmény volt ez. A fólió alakban megjelent hatalmas méretű könyv példányszáma mindössze 7–800 darab volt. Sem a nagy formátum, sem a kis példányszám nem tette lehetővé, hogy mindenkihez eljusson, tehát igazi népkönyvvé váljon. Ára is igen nagy lehetett. Javítva és kisebb formátumban kiadott példányai azonban rövidesen elterjedtek. A fordítás időtállónak bizonyult.

54

1940-ig több mint 270 kiadást ért meg, míg 1948 után a hetvenes évekig még 20 kiadásban jelent meg.

*

Évszázadokon keresztül ebből tanultak a protestáns iskolákban, belőle idéztek a templomi szószékeken, igen sok családban ez volt az egyetlen nyomtatott könyv. Hatása nem szorítkozott a református felekezetre, kiterjedt az egész magyar nyelvterületre. Nincs még egy magyar könyv, amely 400 esztendő alatt jelentőség és hatás tekintetében vetekedhetne vele. Kifejezései, nyelvi fordulatai és képei bekerültek a mindennapi beszédbe, meggyökereztek a nép nyelvében és az irodalomban egyaránt. Igen fontos szerepet töltött be az egységes modern irodalmi nyelv kialakításában, amely felekezeti különbségek nélkül fogta össze a magyarul beszélőket, s ezzel megteremtette az egységes magyar nemzeti nyelv és műveltség alapjait.

55

A 17. század politikai, teológiai és kulturális élete

Bevezetés Tündérkert. Móricz Zsigmond trilógiája révén került be a szélesebb

erdélyi és magyarországi köztudatba a művészi megszépítés igényével készült humanista Erdély-kép. A 16. századi tudós humanisták (Oláh Miklós, Verancsics Antal) leírásaiban a tudományos szándékú tárgyilagosság művészi oldalát képezi a valóságot kiszínező költőiség. Verancsics leírásában azt olvashatjuk, hogy Erdélynek: „Gyönyörű árnyas ligetei vannak, soha ki nem apadó patakok öntözik, mindenfelé napsütött és szőlőhozó dombok emelkednek s csaknem mindegyik alatt, mindkét oldalt, széles síkság húzódik. Földje egyébként mindenhol bármire igen alkalmas s ha mindent figyelembe veszünk, minden tájjal, amely talajának termékenységével, terményeinek bőségével, nyájainak sokaságával, folyókkal, forrásokkal, vízesésekkel, szelíd éghajlattal, egyszóval mindennel, amire csak embernek szüksége van, dicsekedhetik, össze lehet mérni, egyik mögött sem marad el és a legtöbbet felülmúlja”.

Az erdélyi táj és természet e humanista eszményítéséhez gazdasági, politikai és művelődési önállóság is társult, amely később a transzilvanizmus név alatt ismert történelemszemlélet kialakításához vezetett.

Mint árnyék a fényt, úgy követte ezt a pozitív Erdély-szemléletet annak ellentétpárja is, amely szintén erre a jelzőre épített. A tündérkert (hortus imaginarius) tündéres, tündér szavakhoz az akkori ember tudatában hozzákapcsolódott a látszólagos, színleges, tünékeny, változó, megbízhatatlan jelentés is. Az erdélyi fejedelmi politika jellegzetességeinek (tünékeny, változó, ingadozó) a kivetítésével van dolgunk, mely politika szükséghelyet következményeként kényszerből született. Az erdélyi fejedelemség a fennmaradás ösztönétől vezéreltetve ingadozott a kedvezőbb feltételeket ígérő nagyhatalom között (török vagy Habsburg).

Erdély 16. századi történetének két kiemelkedő politikusa (Fráter György és Báthori István) még nem szánt az országnak önálló szerepet, hanem arra törekedett, hogy a fejedelemséget mielőbb egyesítse az anyaországgal. A tervek meghiúsultak. A 17. századi politikai konjunktúra szerint alakuló történelem új irányt szabott Erdély

56

fejlődésének, Bocskai Istvánnal kezdődően. Ezzel együtt új korszak is kezdődik Erdély történelmében, mindjárt a 17. század első évtizedében. Ennek lényegét röviden így lehetne megfogalmazni: heroikus kísérlet a magyarság belső problémáinak és európai helyzetének rendezésére. Az útkeresés évtizedei után Bocskai István fogalmazta meg Erdély történeti hivatását végrendeletében: „Valameddig pedig a' Magyar Korona ott fen nálunknál erősebb Nemzetségnél, a' Németnél lészen, és a' Magyar Királyság is a' Németeken forog, mindenkor szükséges és hasznos egy Magyar Fejedelmet Erdéllyben fen-tartani, mert nékik is oltalmokra, javokra lészen. Ha pedig Isten azt akarná, hogy a' Magyar Korona, Magyar Országban Magyar kézhez kelne [jutna] egy koronás király alá, úgy az Erdéllyieket is intyük, ne hogy attól el-szakadnának, vagy abban ellent tartanának, de sőt segéllyék tehetségek szerént, és egyenlő értelem-ből azon Korona alá a' régi mód szerént adják magokat. Melly Dologról ha valaha hitel felett való Confederatio lehet közöttük, felette igen javallyuk”.

Bocskai a bécsi békében (1606) lerakta Erdély állami létének alapjait, és közel fél évszázadra biztosította annak viszonylag nyugodt fejlődését. Bethlen Gábor és I. Rákóczi György az ő nyomdokain haladva alakította ki azt a sajátos politikát, amely a súlyos buktatók ellenére is jelentős gaz-dasági, kulturális és teológiai eredményeket produkált. Erre figyelve joggal ítélték a fejedelemség aranykorának azt a fél évszázadot, amely Bocskaitól II. Rákóczi György tragikus lengyelországi hadjáratáig terjedt. A megszépítő messzeség és a katasztrófa mélypontja vezeti Cserei Mihály krónikás tollát és képzeletét, amikor Isten csodájának tartja ezt a korsza-kot: „Könnyű volna ma is Istennél a segítség; de megszűntek közöttünk a jó cselekedetek, bizony meg is szűntek az isteni csodatételek is; hiában ál-modozunk János király, Bocskai István, Bethlen Gábor, Első Rákóczi feje-delem triumphusaival, nem fogjuk utolérni az akkori dolgokat”.

Bocskai István

(1557-1606)Nem fér kétség ahhoz, hogy Bocskai István, a 15–16. század

fordulóján Erdély történetének a legjelentősebb alakja volt. Az 1590-es években Habsburg császárbarát, és a törökellenes politika leghatározot-tabb képviselője, 1604-től viszont már a Habsburgok elleni szabadságharc vezére. Jóllehet csak két évig viselte Erdély fejedelmi méltóságát, ez a rövid idő sorsforduló volt és döntően meghatározta Erdély jövőjét.

57

Családja, születése és ifjúkora1557. január 1-én született Kolozsvárott, a Mátyás király szülőháza

melletti épületben, ahol apja, Bocskai György Habsburg Ferdinánd biz-tosaként tartózkodott. Édesanyja, lekcsei Sulyok Krisztina délvidéki előkelő család leánya volt, a Bocskai-birtokok viszont Biharban, Nagyvárad és Debrecen között terültek el, központjuk Kismarja volt. Erről vette a család nemesi előnevét is.

Bocskai György a Habsburg magyar királyok híve volt, művelt, eszes férfi, aki szívesebben forgatta a tollat, mint a kardot. Az 1560-as években a magyar királyi kancellária titkáraként működött, s ez a tisztsége Bécshez kötötte. Így István fia, a hatodik gyermek, Bécsben, majd Prágában töltötte gyermekéveit és ifjúkorát. Nem egy előkelő család gyermeke nevelkedett itt, a császárvárosban, az udvar közelében. A nevelés természetesen nem annyira a tudományokban való elmélyülést jelentette, mint inkább a nemesi-vitézi életre való felkészülést, az előkelő társaság szokásainak elsajátítását, az udvari etikett ismeretét, előbb a császári apródok, majd az udvarban szolgáló nemes ifjak társaságában.

1576-ban, tizenkilenc éves korában otthagyta Prágát és Erdélybe jött. A politikai előrejutás akkor a vagyonnal és a családi kapcsolatokkal függött össze. Mit remélhetett volna a bihari nemesifjú a nyugat-magyarországi főúri társadalomban? A gyulafehérvári udvarban viszont tárt ajtók várták, hiszen nemcsak a legelőkelőbb erdélyi családhoz fűzték rokoni szálak, hanem a fejedelmi családhoz, a Báthoriakhoz is.

58

Politikai pályakezdésErdély mozgalmas napokat élt akkor: a lengyel királlyá választott

Báthori István éppen indulóban volt Krakkóba. A fejedelemséget ugyan megtartotta, a helytartóságot azonban bátyjára, a vajdává választott Kristófra ruházta, akinek felesége Bocskai István nénje volt. Így érthető, hogy Bocskai alig múlt húszéves, amikor máris a fejedelmi tanács tagja lett. 1581-ben, Kristóf vajda halála után pedig már a trónörökösnek kiszemelt, de még kiskorú Báthori Zsigmond nevelője, és az országot kormányzó, négy főúrból álló testület egyik tagja. Amikor István király meghalt (1586-ban), ő képviselte Erdélyt a krakkói temetésen.

1588-ban a tizenhat éves Báthori Zsigmondot nagykorúsította az országgyűlés és kezébe adta a fejedelmi pálcát. A fiatal uralkodó mellett Bocskai a fejedelemség első és legbefolyásosabb embere. Jóllehet Zsigmond a jezsuiták neveltje és buzgó katolikus, Bocskai pedig meggyőződéses kálvinista, politikai és katonai téren teljes köztük az egyetértés. 1592-ben a fejedelem kinevezi nagybátyját nagyváradi kapitánnyá. Ebben a minőségben nemcsak Erdély legfontosabb végvárának parancsnoka lett, de egyben a mezei hadaknak és az egész erdélyi seregnek a főgenerálisa is. Szava döntő a politikában.

Bocskai a Habsburg-barátBocskai úgy ítélte meg a politikai helyzetet, hogy a török már túljutott

hatalma delelőjén, s ha Erdély szövetkezik a császárral, közösen ki-szoríthatják őket az alföldi részekről. Elgondolásának megnyerte a fejedelmet, s közös elhatározással, katonai erőt alkalmazva megtörték a politikai ellenzéket (a vezetőket nem egyszer kegyetlen keménységgel végezték ki), amiért azt vallotta, hogy Erdély nem fordulhat szembe a török hatalommal. 1595-ben a fejedelem megbízásából Bocskai Prágában szövetséget köt Rudolf császárral. Írásba foglalták azt, hogy a két ország együttműködik, Báthori Habsburg főhercegnőt kap feleségül s mindkét uralkodó kötelezi magát a török elleni hadjárat megindítására, Erdély pedig felmondja az adófizetést a Portának.

Bocskai vezetésével az erdélyi hadak még abban az évben elindultak és benyomultak Havasalföldre (ahol csatlakozott hozzájuk Mihály vajda), majd egyesült sereggel Gyurgyevónál (Giurgiu) döntő győzelmet arattak a nagyvezér hadán. Ha a császár megfelelő létszámú csapattal segítette volna a hadműveletet teljesen összeroppanthatták volna a törököt. A császári hadak viszont nem érkeztek meg, legalábbis nem kellő számban.

59

Rudolf császár úgy vélte, hogy birodalmi szempontból más, fontosabb feladatai vannak. Így Erdély magára maradt a törökkel szemben, a Porta pedig nem tűrte, hogy a fejedelemség a Habsburgok kezén maradjon.

Politikai bonyodalmakBáthori Zsigmond e reménytelen helyzetben lemondott trónjáról

(1597), s a fejedelemséget átadta Rudolfnak. A császár biztosai meg is érkeztek, a Basta generális parancsnoksága alatt benyomuló néhány ezer zsoldos viszont nem volt elég a török támadás kivédésére. A császári csapatok Erdélyt egyébként is ellenséges területként kezelték, raboltak és gyilkoltak mindenfelé.

A belső elégedetlenség hírére Báthori Zsigmond visszatért, majd 1599-ben újra lemondott, ezúttal unokatestvére, Báthori András bíboros javára. Rudolf Mihály vajdával szövetkezett, aki hadaival András bíborosra támad. A vesztett csata után Andrást az elkeseredett székelyek agyon-verték, mert a Báthoriakat meggyűlölték amióta Zsigmond viaszvonta katonaszabadságukat, és Bocskai leverte lázadásukat. Mihályt 1600-ban az országgyűlés fejedelemmé választotta, de újra visszatért Báthori Zsigmond, majd Basta is ellene fordult, és a tábornagy 1601-ben megöle-tte. Két évvel később Basta leverte a török támogatással harcoló Székely Mózest is, s ezzel egyedüli ura maradt Erdélynek. Az egykori virágzó fejedelemség ekkorra teljesen elpusztult. Bebizonyosodott, hogy az adott hatalmi helyzetben Erdély nem szakadhat el a Portától.

Csalódás és fordulatBocskai kezdetben megpróbált együttműködni a császári biztosokkal,

de első perctől kezdve tapasztalnia kellett, hogy nem bíznak benne, Mihály vajda pedig birtokaitól is megfosztotta. Amikor szót emelt Basta zsoldosainak garázdálkodása ellen, jelenléte is kényelmetlenné vált.

1601 elején Prágába rendelték, nem is engedték vissza csak 1602 végén. Hazatérte után saját szemével láthatta, mire juttatta Erdélyt az általa kedvezményezett politika. Meggyőződhetett róla, hogy a császári udvar a Portánál is nagyobb ellenség.

A szabadságharcEgy ideig birtokaira visszahúzódva figyelte a dolgokat, majd 1604-ben

megkezdte a Bécs ellenes szervezkedést. Erre ösztönözte nemcsak az erdélyi helyzet, de a Felvidék, a királyi Magyarország elégedetlensége is, 60

ahol nemcsak a zsoldos hadak garázdálkodtak, de Rudolf katonai terrorral végezte az erőszakos ellenreformációját. A török földre menekült erdélyi nemesek is bíztatták, mindenekelőtt a fiatal Bethlen Gábor, aki a török jóindulatáról biztosította. Amikor 1604 őszén úgy érezte, hogy a kassai főkapitány, Belgiojoso gróf támadása személyében is veszélyezteti, nyíltan kilépett a porondra.

Ettől kezdve az események villámgyorsan peregtek. Bocskai megnyerte a császári zsoldban álló hajdúkat, s 1604. október 15-én éjjel, Álmosd és Diószeg között, szétverte a kassai főkapitány seregeit. „Immár azért Bocskai István is, ki ilyen dologhoz kezdett, semmi munkáját nem szánván, és értékét semmiben sem kímélvén, pénzzel, amit nem ért, ezüst míveit, kit épen, kit darabokra vagdaltatván, tartozás nélkül osztá a hajdúknak, hogy magához vonhassa őket, kik mind az adománytól és szép szóval meggyőzettetvén, már derekasan gyűlni kezdettek” – írja az emlékíró Hidvégi Mikó Ferenc.

Csapatai naponként növekedtek, a felkelés szabadságharccá nőtt. Néhány hét leforgása alatt húszezer ember gyűlt zászlai alá. Debrecen, Kassa, a felvidéki bányavárosok megnyitották előtte kapuikat, s 1605 nyarán kezére kerül Erdély, a Felvidék és a Dunántúl is. Hajdúi ekkor már Ausztriában is portyáztak. A Porta szövetségesül fogadja, és támogatásáról biztosítja.

A fejedelemA nyárádszeredai országgyűlés 1605. február 29-én Erdély, a szerencsi

országgyűlés pedig április 20-án Magyarország fejedelmévé választja. A hadműveletek miatt többnyire Kassán székel, távollétében kormányzóként Rákóczi Zsigmond helyettesíti Erdélyben.

Rudolf császár végül is kénytelen tárgyalásokat kezdeni Bocskaival, s megbízottja, Mátyás főherceg 1606 végére megkötötte vele a bécsi békét. A béke orvosolja az alkotmányi és vallási sérelmeket, kimondja Erdély függetlenségét és Bocskai haláláig a fejedelemséghez csatolja a Felvidék öt északkeleti megyéjét, Kassa városával. Ugyanakkor Bocskai közvetítésével Zsitvatorokban a császár és a szultán békét kötöttek egymással. A tizenöt éve folyó háború ezzel bevégződött és elkezdődhetett a romokba dőlt ország újjáépítése.

Bocskai csak néhány nappal élte túl a béke megkötését. 1606. december 30-án, 49 éves korában Kassán meghalt. A gyulafehérvári székesegyházban temették el, a fejedelmi sírboltban.

61

„Két esztendő alatt való hadakozásai után – mondja Hidvégi – Bocskai Erdélyből, Magyarországból a németeket kitaszítván, derekas tanácskozásokkal Illésházi István által, Rudolphus császárral a békes-ségről tractálni kezde, Bécsbe rendeltetvén a tractatusnak helye. Sok discrepatiokkal ultro citroque agitáltatván [innen-onnan forgattatván] a dolog, tizenhét conditiok csinálásával, kire mind akkori császár, azután valók is kötelesek, a békesség végre méne: hogy Magyarország a koronához visszaálljon, Bocskai Istvánnak erdélyi fejedelemségben absolutum dominiuma [teljes uralma] legyen. Mikor immár sok fáradsági után a békességnek jó ezitusával [kimenetelével] Bocskai Erdélybe jőni készülne, nem akará Isten, hogy békességes fejedelemségben dominálhasson [uralkodjék]: élete elvégződék 26-dik decembrisre vir-radólag Kassán. Ím az Istennek csudálatosok az dolgai: mert tanácsa vala kiváltképpen ama régi nagyuraknak ártatlan törvéntelen halála. Nem szállhata vénséggel koporsójába, életének jobb korában hala meg, ki mondotta per veneficas [bűvöléssel], ki, per toxicum; igaz-e, nem-e? Istennél az ítélet.”

Báthori Gábor(1589–1613)

Bocskai halála után az országgyűlésnek több jelölt és önjelölt közül kellett fejedelmet választania. Bethlen Gábor Báthorit tekintette a legmél-tóbbnak és teljes tekintélyével megválasztásán fáradozott. A rendek szavazata azonban Rákóczi Zsigmondra esett, aki bosszúból elfoglalta és elvette Bethlentől Vajdahunyad várát. Erdély szerencséjére Rákóczi Zsigmond anyagi javak ellenében 1608 márciusában lemondott.

A fejedelemi széket Bethlen egykori jelöltje, az előnyös külsejű, képzett, a legszebb reményekre jogosító Báthori Gábor foglalta el, aki Bethlent visszaállította elvesztett javai birtokába. Mint Hunyad megyei főispán és az udvari hadak főkapitánya, ő szerezte meg az új fejedelem számára a Porta jelvényeit és hitlevelét.

Báthori azonban nem emelkedett feladata magaslatára. A törvényességet önmagára nézve nem tartotta kötelezőnek, hiú önimádatból jó tanácsot nem fogadott meg, képtelen volt elvei politikai folytatására. A Bethlen jellemzése szerint a „nyugtalan elméjű, újabb-újabb veszedelmek-ben gyönyörködő, békességben nem élő, állhatatlan” fejedelem úgy tárgyalt a török császárral és a Habsburg királlyal, hogy mindegyiket

62

ellenségévé tette. Ugyanakkor elidegenített maga mellől értékes belső erőket.

EgyházpolitikájaEgyházpolitikát a türelmetlenség jegyében folytatott. A Habsburg

abszolutizmussal szövetkezett katolikus klerikalizmusban veszélyt látott, tehát az 1610. évi besztercei országgyűléssel kitilttatta az országból a jezsuitákat, és a római katolikus lakosság szabad vallásgyakorlatát teljesen megszüntette Tövisen, Gyulafehérvárott, Kolozsmonostoron, Szilágysomlyón, Udvarhelyszéken. Szerződést kötött a hajdúkkal arra nézve, hogy a közigazgatásban fokozatosan leapasztja az unitáriusok és a katolikusok számát, iskolamestereik működése elé akadályokat gördít, ilyen vallású tisztviselőket nem alkalmaz. Az unitárius és katolikus rendek és területek e kormányzási gyakorlat érvényesülése mellett szabad-ságjogaikban sok sérelmet szenvedtek.

Báthori jellemeAz elégedetlenséget fokozta Báthori jelleme. Féltékenységében még

Bethlenre is megharagudott, aki 1612. október 13-án Thurzó György nádornak írt levelében számolt be viszonyuk megromlásáról. Bethlen politikai ballépésektől óvta és a fejedelem emiatti felindultságában többször is kardot rántott. Szerette volna visszatartani attól, hogy megsértse a szászok autonómiáját. Báthori ezt azzal követte el, hogy elvette tőlük Nagyszeben városát. Tiltakozott az ellen is, hogy Havasalföldre támadjon, aminek az lett az következménye, hogy Forgách Zsigmond felső-magyarországi főkapitány Erdélyre tört, Radu Serban vajda pedig 1611. július 11-én Brassónál legyőzte Báthori hadait.

Legbelsőbb hívei és családjaik nőtagjai nem érezhették magukat biztonságban környezetében. Károlyi Zsuzsanna sem volt kivétel. Bethlen egyik levelében írja le az esetet: „Azután karácsonyestin szállásomra jővén részegen, feleségem ajtajára méne, rugdosván az ajtót, magamhoz kardot ránték, hogy itt nem táncolhat”. Viszonyuk néhány hónappal később annyira megromlott, hogy a fejedelem meg akarta öletni Bethlent. Kényszerűségből a temesvári, majd a budai pasa oltalma alá menekült. Az országgyűlés 1612. november 20-án fej- és jószágvesztésre ítélte, sőt a fejedelem két orvgyilkost is küldött utána. Távollétében felesége vállalta Déva védelmét, „de magadá a várat és nem lőn semmi bántódása, hanem Enyedre szálla” – emlékezik vissza Nagy Szabó Ferenc krónikaíró.

63

BukásaBethlen Gábor 1613 tavaszán negyven napot töltött a Portán. Ezalatt

meggyőzte a törököt arról, hogy Báthori alkalmatlan tisztére. Más szempontból, de lényegében ugyanez volt Bécs álláspontja is. Az elégedetlen rendek ugyancsak szabadulni akartak tőle, ezért lemondásra szólították fel. Nagyváradon a hajdúkapitányok kicsalták a városból és meggyilkolták.

Egyházi élet a századfordulón

A századforduló küzdelmeiA még Habsburg-párti Bocskait kiközösítő lécfalvi országgyűlésen

(1600 második fele) a rendek döntést hoznak egyházi ügyekben is: „Mindenek előtt az Isten ügyére tekintő dolgokban határozzuk, hogy a négy bevett vallás szabadságában megtartassék. Ha valamely birtokon a katolikus földbirtokos erővel vagy erőszakkal megpróbálná a lelkészt áttéríteni, az olyant rögtön idézzék a törvény elé”. Nagyon jól tudták hívő eleink, honnan származik a haza gyásza és megannyi könnyhullása – tette hozzá e határozathoz Salamon József, 1840-ben kiadott, latin nyelvű egyháztörténetében –, de azt is tudták, hol kell orvosságot találni a betegségre, tehát kiűzték a jezsuitákat az országból.

A Basta-féle rémuralom idején azonban újra visszatelepítették őket és Kolozsvárt az unitáriusok kezén lévő templomokat és iskolákat újra átadták nekik. Az egyház vezetői csak futással menthették meg éltüket. Toroczkai Máté, akit az unitáriusok 1601-ben választottak meg püspöknek, 1603–1605 között sokat bujdosott „mezőn, erdőn, erős kősziklákon, sötét vasbányákban”. Göcs Pál bálvány-gyűlölő Lengyelországba menekült. Csanádi Pál, a kolozsvári unitárius iskola rektora, a későbbi püspök Olaszország felé vette útját, hogy tanulmányai öregbítésére fordítsa a pokoli időt. Kecskeméti Búzás Balázs református püspök, ugyancsak menekülni kényszerül Alvincről, a fiskus jószágáról, Szászvárosba, a lutheránus püspök védelme alá. Az egyház püspök nélkül maradt, mert tisztségét tovább nem viselhette. Zsinattartásra, püspök-választásra pedig még gondolni sem lehetett.

64

Gyülekezetek maradtak lelkész nélkül (Alvinc, Fehérvár, Fogaras, Déva, Gyalu, Udvarhely stb.), számos gyülekezet pusztult el a garázdálkodások miatt.

ÚjraindulásEzek után Bocskait az erdélyi egyházak 1604-ben második Mózesként

üdvözölték, aki kivezeti őket a „kegyetlen nemzetség” fogságából. A szabadságharc sikeres volt és a siker minden áldása kiáradt az erdélyi egyházakra is. Már a kezdet kezdetén visszakerült a gyulafehérvári főtemplom a reformátusok tulajdonába. Bocskai az unitáriusokat is visszahelyezte egykori tulajdonaik birtokába. Az egyházi élet zavartalan működését biztosította a bécsi béke, amely kimondotta, hogy a főurak, nemesek, szabad királyi városok, előjogokat élvező várak, katonák, egyszóval az ország minden rangú és rendű lakosa „sehol és senki által meg ne zavartassék a maga vallásában és hitében [...] valamint az előbb említett státusok és rendek szabadon használhassák vallásuk hitvallási könyveit is [...], ezen felül a zavaros időkben elfoglalt birtokaikat haladék nélkül kapják vissza”.

Canones RuberianiKecskeméti Búzás Balázs után Tasnádi Ruber Mihály került a püspöki

székbe (1605), akinek idejében már kezd érződni a bécsi béke áldása, és fokozatosan épülni kezdnek a romok. Az erőszakkal elvett templomok visszakerültek a gyülekezetek tulajdonába, az egyház kormányzata vissza-állt a régi rendbe. Az új püspök egyháza újjászervezését kánonalkotással kezdte el.

„Hatalmas egyénisége kiválóan a szétszórt csontok összeszedésére volt teremtve és bár Bocskay fejedelemsége alatt még csak a nagy munka legkezdetén állott, de lankadatlan fáradsággal dolgozva oda vitte a dolgot, hogy midőn közel 14 évi püspöksége után (1618 szept. 24.) meghalt, egy erőteljes és fejlődésre képes virágzó egyházat hagyott utódjára, bár elődjétől csupa romokat vett is át” – mondja róla Pokoly József.

Lássuk most a kánonok fontosabb pontjait. Általános reformátori tanítással indítja az egyházi törvényeket, amelyek pontokba rendezett szabályai a Szentírás tanítására és az első ökumenikus zsinatok hittételeire emlékeztetnek. A Canones seu articuli Ministrorum Transylvanico-rum kezdetű, Marosvásárhelyen elfogadott törvénykönyv alapja az Atyáról, a

65

Fiúról és a Szentlélekről szóló igaz (incorrupta = meg nem rontott) tanítás. A kánonokat a jó rend és fegyelem megteremtése végett alkották meg és fogadták el 1606. július 2-án.

Az igazhitű egyházak (ecclesiae orthodoxae) tanítási alapja a keresztyén tan tételekbe foglalt hitvalló iratai. Ezek a Szentírás tanítását rendszerezik. Azon lelkészek tehát, akik nem szerzik be a Bibliát először megintésben részesülnek, ha ez nem használt, 6 forint büntetést kell fizetniük.

A lelkészek kötelesek istentiszteletet, bűnbánati alkalmakat tartani, hitre kell buzdítaniuk a híveket, és le kell beszélniük őket minden káros dologról. A Szentírás nehezebben érthető helyeinek magyarázásához csak úgy fogjon hozzá, ha előzőleg áttanulmányozta az igazhitű magyarázato-kat vagy konzultált az idősebb szolgatársakkal. Az úrvacsorát évente hat alkalommal köteles kiosztani, hogy híveit a kegyesség buzgó gyakor-lásához hozzászoktassa. Ezen pedig ne emberi mesékkel kezdje a szol-gálatot, hanem azzal, amit a sákramentum szerzésekor maga Krisztus tett és tanított. Érdekes az, hogy a kátétanítást nyilvános gyülekezetben kellett végeznie (in coetu publico).

Palástjával játszott a lelkész, ha a tantételek és az egyházi rítusok meg-változtatására vetemedett, hiszen az ilyen irányú változtatás jogát a gen-erális szinódus tartotta fenn magának. A mennyei tan megrontóit először négy szem között kétszer megintették, majd exkommunikálták.

A lelkész és a tanító tisztéhez nem méltó, hogy kutyákkal vadásszon, hiszen embereket kell fognia nem pedig vadakat és madarakat. A lelkész továbbá nem veheti igénybe a világi hatalmat a lelkészi állás elnyeréséhez.

Az esperesek (Seniores) kötelességévé teszi, hogy pontos nyilvántartást vezessenek az egyházmegyéjük lelkészeiről, alkalom adtán hívják össze őket, és évente tartsanak vizitációt közöttük. Igaz keresztyén életvitelük felett éberen őrködjenek, az egyházközség tanítóira pedig felügyeljenek.

A püspököket a Szentlélek az Úr nyája pásztoraiul rendelte, tehát legyenek feddhetetlenek, szenvedély nélküliek, jóra és igazságra törekvők és nem borivók (non vino sese ingurgitantes, vagyis ne legyenek bor vedelők). Továbbá ne legyenek fösvények, de legyenek mérsékelt termé-szetűek, egyszerűek, hogy e tulajdonságaival méltók lehessenek Krisztus seregének az élvonalában járni.

A kánonok meghatározzák az egyházközségi tanító feladatait is. A lelkész mellett a gyülekezet tagjainak az erkölcsi élete fölött kell vigyáznia, aztán az iskolai teendőket köteles elvégezni.

66

Tasnádi Ruber Mihály egyházi törvényei a sokat szenvedett egyház újjáépülését szolgálták és meghatározták az egyház életét a Geleji kánonokig.

Az egyház Báthori Gábor idejébenA 17. századi református egyház megszilárdítását Báthori Gábor

kezdte el, ám azt csak a Rákóczi Zsigmond tisztogatása tette lehetővé, aki 1607. márciusában a marosvásárhelyi országgyűlésen külön törvénycikkbe foglalta a rendek azon óhaját, hogy Nagyváradról űzzék el a jezsuitákat. A reformáció ellensúlyozására létrehozott jezsuita rend ellen hozott országos végzést egy pár hónap múlva kiterjesztették az egész fejedelemségre, azzal a kikötéssel, hogy „soha ez a szerzet többé ez országba be ne vétessék és senki se jószágában, se házában efféle szerzetet ne tartson. Ebben a pontban mind kálvinisták, mind lutheránusok, ariánusok és szombatosok teljesen egyetértettek”.

Az öreg ecsedi országbíró, Báthori István fogadott fiát, Báthori Gábort esküvel kötelezte az „orthodoxa reformata religio” megtartására: „Ha pedig Gábor, te álnokul az Istent meg akarnád csalni – mondja végrendeletében az országbíró – s arczczal támadnál reája és az ő anyaszentegyházára: Istennel teszesz fel és az ő szentséges erejével; bosszúállását kívánod és vonod fejedre, kit bizony soha el nem kerülsz, kitől az Isten oltalmazzon meg, szent Fiáért, az Úr Jézus Krisztusért. Ámen”.

Amikor viszont a fejedelemség megszerzése volt a tét, Báthori nem habozott ellenkező ígéretet tenni Rudolfnak. Megfogadta, hogy Erdélyben a katolikus vallást és a katolikus országos rendeket megvédelmezi, s a je-zsuitákat visszatelepíti az országba. A fejedelemség megszerzése után viszont a Rudolfnak tett ígéretétől megfeledkezni látszott, mert a pártjára álló hajdúknak pont az ellenkezőjét ígérte. A reformátusok pártfogója lett tehát, olyannyira, hogy a katolikusokat egyenesen üldözni kezdte.

Uralkodása kezdetén, országos költségen újjá építtette a Basta korszakban romba dőlt gyulafehérvári székesegyházat, és a reformátusoknak adta, 1608. szeptemberében pedig Kolozsvárott adott helyet nekik. A nyilvános vallásgyakorlat lehetőségét megnyert reformátusok első istentiszteletüket a középutca egyik kapualjában tartották, Váradi Miklós házánál, aki 1598. táján a török veszély elől menekült ide Nagyváradról.

67

1609-ben az óvári, egykor dominikánus zárdát és templomot, fiskális jószág lévén, szintén nekik adta és így rendes istentiszteleti helyhez jutottak a kolozsvári kálvinisták. Az adományt külön országgyűlési törvénybe is foglalta (1612.). A templom melletti zárdába iskolát rendezett be az egyház, amelyet mind Báthori, mind az utána következő református fejedelmek gazdag adományokkal láttak el. (Ebben az iskolában tanult Váradi Miklós unokája, Bethlen Miklós is, a nagy protestáns politikus és életrajzíró).

A református egyház támogatása érződni kezdett szerte az országban. Désen, Tordán és más helyeken visszakerült a reformátusok tulajdonába a templom, az iskola, az egyházi birtok egyaránt. Sokszor despotikus intézkedése és olykor-olykor türelmetlen valláspolitikája miatt a más felekezetek kimaradtak a közügyi hivatalokból. Ez kétségtelenül előnyős volt a református egyházra nézve, de az effajta megkülönböztető intézkedésekre csak nehezteléssel tekinthetünk vissza, hiszen a vallási tolerancia országában Báthori hűtlen maradt a 16. századi fejedelemség egyházpolitikai elveihez és gyakorlatához.

Bethlen Gábor(1580–1629)

Nemzetsége, születése és ifjúkora„Őnagyságának a családja amilyen nagyon régi, épp annyira

nevezetes és igen virágzó volt mindig. Hosszú lenne ennek a családnak egészen az eredetről mindent elmondani, s az egész leszármazást összeál-lítani, csak a szépapákig szállok fel – kezdi írását a Nagy Fejedelem nemzetségét, jellemét és tetteit számba vevő kortárs, Keserűi Dajka János –. Bethlen Gergely Mátyás uralkodása alatt szörényi bán volt, – folytatja Keserűi – s ugyanekkor a vármegyének a főispánja. Hogy pedig mekkora volt egykor a báni tisztségnek a méltósága, s kiválósága, az kitűnik abból, hogy a magyar korona alatt van hat f zászlósúr, akiknek a tekintélye a király után a legnagyobb az országban: tudniillik a nádor, az erdélyi vajda, a nándorfehérvári bán, aki egyúttal az első a bánok között, a szörényi, aki a második, a horvát és a szlavón bán. Ezek között volt tehát az említett Bethlen Gergely, s hozzá éppen nem mint utolsó. Ugyanebben az időben, vagy nem sokkal később Bethlen Domokos erdélyi vajda volt

68

[...]. Ennek a fia, házassági kötelékkel kapcsolta magához Kinizsi Pálnak, a kiváló harcfinak húgát, s vele nemzette Bethlen Gábort, a mi dicsőséges fejedelmünk apai nagyatyját, aki Lajos királlyal jelen volt abban a nagyon gyászos és soha eléggé nem siratható csatában, melyet Mohács mezején [...] szerencsétlenül vívtak hazánk és nemzetünk ősi ellenségeivel, Szolimán török szultánnal, s ott hatszáz lovas lándzsásnak a kapitánya volt. [...] Örökösül hátrahagyta Bethlen Farkast [...] aki két gyermeket hagyott maga után: Gábort, a mi mostani kegyes fejedelmünket, s öccsét, Bethlen Istvánt.”

Születése és ifjúkora1580-ban született Marosillyén, a már említett köznemesi család

sarjaként. A nemzetség eredetileg a Gyoma határában lévő Bethlenősiben élt. Apja, Bethlen Farkas hűséges szolgálata jutalmául kapta meg Báthori Istvántól Marosillyét, miután fegyverrel küzdött Báthori fejedelemségéért Bécs jelöltjével, Bekes Gáspárral szemben. 1592-ben a gyermekek félárvák lettek, és özvegy édesanyjuk, a gyergyószárhegyi származású Lázár Drusina, szülőföldjére, Csíkba költözött velük. Testvérbátyja házánál telepedtek le, ahol ő is hamarosan meghalt. Lázár András főkapitány szigorú vallásos szellemben, az erdélyi határőrséget képező székelyek módján, katonának nevelte unokaöccseit. Gábor nem érezte igazán jól magát nagybátyja házánál: többre vágyott annál, amit tőle kapott.

„Amint pedig a dicsőséges fejedelem serdülni kezdett, természetes hajlammal az udvari és hadi dolgok felé fordult, s korán bejutott a felséges fejedelem, Báthori Zsigmond udvarába, s nem sokkal később a bizalmas udvarnokok sorába felvétetett” – mondja Keserűi.

Bizonyára Lázár András ajánlásával és távoli rokona, Bocskai István segítségével került a gyulafehérvári palotába, ahol reneszánsz pompa, idegenektől hemzsegő fényes udvar, olasz, lengyel, magyar tudósok környezete fogadta – ismeretlen, más világ, mint amelyben addig nevelkedett.

„Ebben az időben már a vad és kegyetlen Mars a mi sokat szenvedett hazánkat mind külső, mind belső zavargásokkal zaklatta, így nagysága alig hagyta el ifjúkorát, mikor a hadi szerencse és kockázat megkísértésére kényszerítette erejét és korát felülmúló mértékben, az apai nagyapja vitézségével igen derekasan verseng természete.” Havasalföld ostroma, Temesvár kétszeri megszállása, Várad ostroma. „Mit beszéljek többet? Mindig és mindenhol, ahogy a végtelen harcokban a sors és a

69

szerencse hozta, vitézségének és nagyságának ragyogó példáit adta. Az igaz csaták számát, melyekben részt vett, harmincnégyre lehet tenni; inainak vágását, csontjainak törését, az itt is, ott is látható sebhelyeket, melyeket főleg a törököktől és tatároktól kapott, megmutathatja” – vonja meg vitézsége mérlegét Keserűi.

A fejedelmi udvarban a külpolitikai események színes kavalkádja fogadja. Kitört a tizenöt éves háború és Erdély Habsburg szövetségesként a török ellen fordult. Bocskai, mint fővezér 1595-ben visszafoglalta Lippa és Borosjenő várait, több más erődítménnyel együtt. Bethlen részt vett a gyurgyevói (Giurgiu) győzelemben, majd 1596-ban Lippa védelmében, Temesvár ostrománál, azután a mezőkeresztesi csatában.

Politika és harctérErdély politikáját a következő években bizonytalankodás jellemezte,

ami az országot súlyos válságba sodorta. Báthori Zsigmond fejedelem megbízott Rudlolf császárban, lemondott és átadta Rudolf biztosainak a fejedelemséget. Kedvező feltételek kieszközléséért 1599. januárjában küldöttség kereste fel a császárt Prágában, Bocskai István vezetésével. A kísérethez tartozott Bethlen Gábor is. Az itteni benyomások és a gyorsan bekövetkező események egy életre szólóan megtanították arra, hogy német részről Magyarország és Erdély valóságos segítségre nem számíthat.

Báthori Zsigmond lemondása után Báthori András lépett a trónra. Rudolf támadást indított ellene. Délről Mihály havasalföldi vajda, északról a hírhedt Basta császári főkapitány tört Erdélyre. Bethlen a sellemberki csatában, október 8-án, olyan súlyosan megsebesült, hogy felgyógyulása két évig tartott.

Mihály vajda népszerűvé vált a székelyek között, mert szabadság jogokat biztosított számukra, a nemesek azonban ellene fordultak. Kiegyeztek Béccsel, és felkelésüket Basta serege győzelemre segítette. A helyzet mégsem szilárdult meg, mert eltörülték a székelyek kedvezményeit, és ezzel az ország döntő katonai erejét maguk ellen fordították. A számtalanszor betörő török és tatár csapatokkal szemben védtelennek bizonyult az ország. A rendek 1601 februárjában ismét fejedelemmé választották Báthori Zsigmondot. Rudolf császár kibékült Mihály vajdával, hogy egyesült erővel támadjanak Erdélyre; győztek Goroszlónál. Báthori azonban Moldvában sereget gyűjtött, a felkelő nemesség pedig Székely Mózes vezetésével szervezkedett, de 1602. július

70

2-án a tövisi csatában vereséget szenvedett. Bethlen csak úgy menekült meg a haláltól, hogy átúszott a Maroson. Az életben maradottak számára egyetlen út maradt: önkéntes száműzetés olyan területre, amelyet a török tartott megszállva.

Bethlen a politikai pálya kezdeténA bujdosók 1606 márciusában török támadással visszatértek. Az

előcsapatot már Bethlen vezette. Sikerült visszafoglalniuk a császári csapatoktól Szászvárost és a Maros völgyét. Májusban bevették Gyulafehérvárt, júniusban meghódolt előttük Kolozsvár. A diadalút azonban hamarosan véget ért, mert a havasalföldi vajda Brassó mellett leverte őket, Székely Mózes pedig életét veszítette. Basta szintén előre nyomult. Előle az egyetlen menedéket ugyancsak a török jelentette. „Sok csapás után [...] Basta György Erdélyt leigázva mérhetetlen zsarnokságot gyakorolt, s a haza és a mi szabadságunkat teljes erejével ki akarta irtani, majd borzalmas vallásüldözést rendezett” – emlékezik vissza szigorú objektivitással Keserűi.

A valóság azonban sokkal drámaibb volt. Kortársak leírása szerint a vad zsoldosok az anyák szeme láttára „a gyermekeknek fejüket megtekerék, hogy a szemük kiömlött”, ölszámra hordták a napirenden lévő akasztásokhoz szükséges kötelet. Sehol, senki nem érezhette magát biztonságban. Gazdaságilag Erdély a mélypontra zuhant. Elhajtották a szarvasmarhákat, a termőföld vetetlen maradt. Az emberek a fák kérgét rágták. Előfordult, hogy mészárosok orvul legyilkolt emberek húsát tehén- és disznóhússal összedarálva árusították. Mikó Ferenc szerint 1603-ban „Karánsebestől Szászvárosig ember nem lakott […]. Ebben az évben hallatlan éhínség kínozta egész Erdélyt; az anyák felfalták fiaikat és leányaikat, s a kivégzetteket az akasztófáról levágva, sokan azok húsát ették” – emlékezik vissza Alvinczi Péter feljegyzéseiben 1602-re.

71

Oltalmunkra rendeltetett nemzetA tények hatására tudomásul kellett venni a kényszerű vallóságot: a

török, pogánysága ellenére – Bethlen későbbi szavai szerint – „Istentől a mi oltalmunkra rendeltetett nemzet”. 1603. augusztusában küldöttséget menesztettek a portára azzal a kéréssel, hogy segítse elő hazatérésüket és engedélyezze a fejedelemválasztást. Cserében hűséget esküdtek. Választásuk a 23 éves Bethlen Gáborra esett, aki szemükben rátermett katonának bizonyult, jó kapcsolatokat épített ki vezető személyiségekkel (többek között a tatár kán fiával is).

Bethlen Gábor erkölcsi nagyságára, politikai érettségére jellemző, hogy önként visszalépett. Őt a későbbiekben sem vezette önzés. Segített viszont olyan személyt keresni, akinek mind a királyi Magyarországon, mind Erdélyben megfelelő tekintélye van, hogy minél kisebb mértékben kelljen a kétes értékű török segítségre támaszkodni. A bujdosók döntése Bocskai Istvánra esett. Bethlen pedig abban látta személyes feladatát, hogy egyfelől Bocskait megnyerje az ügy számára, másfelől kieszközölje a porta engedélyét. Ő járt közben Bocskai érdekében a vezérpasánál, ami életének első diplomáciai sikere lett. Az egykori török-verő Bocskai István részére tehát Konstatinápoly katonai és politikai támogatását szerezte meg Bethlen.

HázasságaA sikeres szabadságharc során olyan magatartást tanúsított, amilyet

másoktól is szüntelenül elvárt: magánérdekét alávetette a közösség érdekének. Ennek legszebb példája házasságkötése. Menyasszonya Károlyi László árva leánya, Zsuzsanna volt. Az esküvőhöz már mindent előkészítettek, csupáncsak a vőlegény maradt el. Fő okát 1605. május 10-én kelt levelében tárta fel későbbi sógora előtt: „Az mi kegyelmes urunk [Bocskai] én reám az minemű várak meghódoltatását bízta volt, abban mind az tegnapi napig sem értem véget; az mely dolog nekem életemben és tisztességemben járt; erre nekem gondot kellett viselnem”. Ezért a mennyegzőre csak augusztusban kerülhetett sor. Bocskai egyébként gazdagon megjutalmazta Bethlent ezért a hűségért: megkapta a vajdahunyadi uradalmat és Hunyad megye örökös főispánja címet és Tábornok, udvari főtanácsos lett.

72

A fejedelemA megválasztásig még nyolc évnek kell eltelnie. Ennek a Bethlent

érintő eseményeit részletesen ismertettük alább, amikor Bocskai István és Báthori Gábor korának eseményeit mondottuk el. Bocskai és Báthori megválasztásában és uralmuk megszilárdításában tehát bőséggel kivette részét. Most ott kívánjuk felvenni az események regélésének a fonalát, ahol Báthori bukásánál abbahagytuk.

Bethlen, miután meggyőzte a törököt arról, hogy Báthori alkalmatlan tisztségére 1613. szeptemberében Szkander pasa hadainak kíséretével visszatért Erdélybe. A rendek október 20–26. között rendezték meg a kolozsvári országgyűlésén, amelyen „féltükben szabadon” fejedelmükké választják a következő indoklással: „A török nemzetségnél nagy tekinteti lévén, az mostani benn levő hadaknak kiigazításában senki is olyan bizonyosan és hasznosan nem szolgált volt, [...] hazánknak oltalmára, ha kívántatik, hasznosan tudjuk, hogy szolgálhat; törvény és igazsághoz való szeretetit is ösmerjük, és nyugodalmas köztünk való birodalmában teljességgel minden jó reménységünk vagyon”.

A Bethlen elé terjesztett választási feltételek három lényeges kérdést érintettek. Külpolitika: „Elsőben is az fényes portához viselje olyan engedelmességgel magát, hogy onnan romlása ne következzék az szegény országnak. A keresztyénséggel is, római császár őfelségével és Magyarországgal az jó szomszédságot és békességet szorgalmatosan megőrizze”. A Belpolitikában a három nemzet unióját kellett szilárd alapokra helyeznie, régi jogaikkal, így az országos jellegű közügyekben való részvételüknek szavatolásával. Harmadsorban „tanácsokat maga mellé mind az három nemzetből [magyar, székely, szász] válasszon, törvény, igazság, békesség szerető, jó lelkiismeret embereket, kiknek tanácsadásához oly köteles légyen, hogy a belső és külső országos dolgokat, a két császárhoz vagy több szomszéd országhoz való konföderációkat, derekas adományokat és főtiszteket ezeknek hírek nélkül ne cselekedjen, se osztogasson”.

HadjáratokBethlen megválasztása Bécs ellenszenvét váltotta ki, és a királyi

csapatok igyekeztek is a zavaros időket felhasználni a területszerzésre. A támadásoktól sikerült megvédeni Nagyváradot, de kezükre került Nagybánya, Ecsed, Huszt, Tasnád. A hódítás ürügye a vallás volt. A fejedelmet nemcsak törökbarátsággal vádolták, de azt is elhíresztelték

73

róla, hogy áttért mohamedán hitre, s ezzel az egyetemes keresztyénség ellensége lett, aki a katolicizmus kiirtására készül. Voltaképpen Bethlen a keresztyén szolidaritás híve volt, úgy azonban, hogy Krisztus nevében a pogány világ ellen indítandó keresztes háborúra nem gondolt.

A kedélyeket átmenetileg sikerült lecsillapítania és Nagszombatban egyességet kötöttek: Bethlen elismerte a király főségét, Ferdinánd is az ő fejedelemségét, és az elfoglalt várakat visszaadta Bethlennek. 1616-ban került sor először fegyveres összecsapásra. Bécs a török miatt nyíltan nem támadott, hanem Homonnai Drugeth Györgyöt a katolikus hitre tért főurat léptette fel trónkövetelőként. Diplomáciailag is igyekeztek előkészíteni a támadást. Tervük támogatására megvesztegették Ali pasát Budán, Homonnai pedig megígérte, hogy átadja a szultánnak Borosjenő és Lippa várakat Nagyváraddal együtt, továbbá évenként 100 000 aranyforintot fizet a Portán. Bethlen követein keresztül elérte, hogy Ali pasának megtiltották Homonnai támogatását. Csapatai kiűzték Homonnai seregét az országból, és 1617-ben megkötötték a második nagyszombati békét, megismételve az első pontjait.

Bethlen Bocskai István nyomdokain járt. Távlati célja a magyar nemzet felszabadítása és egyesítése volt, a protestantizmus szabadságának biztosításával. Ennek lehetőségeit kereste már 1614. tavaszán, remélve, hogy Erdély a királyi Magyarországgal egyesül és az így létrejött magyar királyság a cseh koronával is szövetkezhet a török védelme alatt. Ez a birodalom képezheti az alapját annak a felfejlődő hatalomnak, amely sikerrel fordulhat majd szembe a törökkel.

Bethlen és a harmincéves háborúA cseh felkeléssel megindul a harmincéves háború. A vallásszabadság

és a nemzeti függetlenség biztosítására Thurn Mátyás több más főúrral együtt 1618. májusában király nélküli országgyűlést hívott egybe és kezébe ragadta a hatalmat. Az 1619. tavaszán trónra lépő II. Ferdinánd sem tehetett kezdetben semmit, sőt a felkelők júniusban Bécs falai közé szorították. A Habsburg uralkodóháztól való elszakadást Prágában 1619. augusztusában királyválasztás követte. Bethlennek csalódnia kellett: nem neki, hanem Pfalzi Frigyes német birodalmi választófejedelemnek ajánlották fel a trónt.

1619. augusztus 28-án a frankfurti birodalmi gyűlés az erőszakos II. Ferdinándot császárrá választotta. Ezzel hatalma megnőtt:

74

Spanyolországon kívül támaszkodhatott a Katolikus Liga erejére is. Az ellenreformáció új lendületet kapott.

Bethlen elérkezettnek látta az időt ahhoz, hogy hozzákezdjen tervei megvalósításához. A felső-magyarországi rendek segítségért fordultak hozzá, mert felismerték, hogy őket is ugyanazon veszély fenyegeti, mint Csehországot. A közös ellenség ellen egyesíteni kell az erőket és nem kell bevárni, hogy egyenként igázza le a protestáns tartományokat. Kikérte a török beleegyezését, értesítette Pfalzi Frigyest, hogy ne indítson harcot, mert egyesült erővel nagyobb esélyük van a győzelemre.

1619. augusztus 26-án 30 000 katonával elindult Gyulafehérvárról és szeptember 12-én már Debrecen alatt állt. Seregei gyorsan nyomultak előre. Kapitánya, Rákóczi György szeptember 5-én bevette Kassát, a derékhad elfoglalta Kállót, Szatmárt, Ecsedet, Tokajt, Felső-magyarországon Rédei Ferenc és Szécsi György megszerezték Szendrőt, Ungvárt, Szádvárt, Dévényt, Palánkot, Érsekújvárt.

Közben Ferdinánd is rendezte csapatait. Mögötte állt a pápa, a spanyol és a lengyel király, a toszkánai herceg, de támogatták a német katolikus fejedelmek is. Tábornokai közül Buquoi Cseh-, Dampierre Mor-vaországban harcoltak a felkelők ellen.

Bethlen hitsorsosai megsegítésére 10 000 lovast küldött, ő maga pedig Pozsony felé nyomult, hogy utat nyisson Bécs felé. Az egyesült szövetséges csapatok Pozsony megvívása után lendülettel törtek előre mindenhol és körülvették Bécs falait is. Bethlen szándéka az volt, hogy kiéhezteti a várost, amikor a hadi helyzetben kedvezőtlen fordulat állott be. Homonnai György Lengyelországból Felső-Magyarországra rontott, szétszórta Rákóczi György katonáit és azzal fenyegetett, hogy elvágja az Erdély felé vezető utakat. A fejedelem ennek kockázatát nem vállalhatta és visszafordult.

Helyzete továbbra is szilárd maradt. Sőt, népszerűsége odáig nőtt, hogy a pozsonyi országgyűlés Magyarország királyává választotta és felajánlotta neki a koronát. A siker viszont nem kábította el. Bölcs mérséklettel nem engedte magát megkoronáztatni. Ennek döntő oka a török megtartása volt: a Porta megengedte volna, hogy király legyen, királysága azonban nem egyesülhetett Erdéllyel.

1620. január 16-án fegyverszünet jött létre kettejük között, amely ér-dekében állt mind II. Ferdinándnak, hiszen okkal tekintette Bethlent legveszedelmesebb ellenfelének, mind Bethlennek. Ő már ekkor rájött arra, hogy magára maradt: Nyugat-Európa protestantizmusa Kelet-

75

Európában élő hittestvérei számára nem hoz érdemleges áldozatot, legfeljebb a fölöslegesből juttat kiszámíthatatlan segélyt.

Bethlen és az ellenreformációCseh- és Morvaországban a császári csapatok kegyetlenül megtorolták

a szabadságmozgalmat. Bethlen 1621. március 20-án így számolt be a morvaországi állapotokról: „pusztítják rettenetesen, 82 templomot foglaltak el az evangélikusoktól. A szegény papok közül valakiket kaphattanak, némelyeknek sapkát – vagy minek híják – akit viselnek a fejekben, hosszú vas szegekkel vervén fejekbe úgy ölék meg, némelynek nyelvét ollóval metélték darabonként, némelynek fogóval az nyelvét gyökerestől vonták ki, némelynek száját-torkát [puska]porral megtöltvén, felgyújtván, darabokban szakadozott szegényeknek fejek, némelyeket fűrésszel metéltek. Ezeket szenvedék szegények az Istenért. Mostan én táplálok 42 papot – morvait – Trencsinben.”

Bethlen előre látta ezeket az eseményeket, és azt is, hogy Magyarország Erdéllyel együtt hasonló sorsra juthat. Szerencsére a Katolikus Liga seregei Ferdinándtól súlyos árat kértek győzelmükért, így aztán a császár pénzügyi meggondolásból nem vette őket igénybe Bethlen ellen.

1620. végén saját erőforrásaira támaszkodva indította meg a csatározásokat a Dunántúlon. Lendületes támadásba csak a következő év márciusában kezdett, amikor Buquoi táborába spanyol csapatok érkeztek, és 20 000 katonájával létszámbeli fölénybe került. A magyar király megszervezte visszavonulását, a fedezetet a várak hátrahagyott őrségei biztosították. A hadászatilag legfontosabb erődítmény, Érsekújvár nemcsak nagy sikerrel állott ellen, de ostrománál életét veszítette Csehor-szág letiprója, Buquoi tábornok is. Erre az időre Bethlen újjászervezte hadseregét és ellentámadásba lendült. Eljutott Magyarországig és megtisztította a Dunántúlt. Hadi sikerei közben előnyös helyzetből kezdte meg ekkor béketárgyalásait Ferdinánddal. A békepontok megfogalmazását sürgette a nemesek egy részének átpártolása a Habsburgokhoz, valamint a lengyel király, mint Habsburg szövetséges, támadása Felső-Magyarország ellen.

Az 1622. január 6-án kötött nikolsburgi béke főbb pontjai értelmében Bethlen lemondott a királyi címről és hódításai egy részéről. Megtartotta azonban a Tiszántúlt és az ország északkeleti részét. A régi Partiumhoz még hét vármegye került (Szabolcs, Szatmár, Ugocsa, Bereg, Zemplén, Borsod,

76

Abaúj). A fejedelem Oppeln és Ratibor hercege lett. Külön oklevélben kért biztosítékot arról, hogy a császár megadja a rendek szabadságjogait, orvosolja a vallássérelmeket, és kegyelemben részesíti a felkelőket.

Második házasságaA fejedelmet hazatértekor személyes veszteség érte: háromévi

betegeskedés után meghalt felesége. Károlyi Zsuzsanna (1585–1622 május 13.) vallásos asszony volt, aki egyben kitűnő gazdasszony hírében is állt. Külföldi szemtanú leírása szerint legtöbb idejét imádkozásra és a háztartás vezetésére fordította. Legújabban megbizonyosodott, hogy Kolozsvárott 1617-ben olyan imádságos könyvecske jelent meg, amelyik személyes imádságait tartalmazza. „Igaz és él hütiről, hütinek drága gyümölcsiről, jócselekedetiről” emlékeztek meg kortársai, mert „igazán Istenfélő, igazság szerető, szegényeket tápláló, szent, jámbor, józan életű” volt. Két fiúgyermeknek adott életet (Gábor és Mihály), akik még kiskorukban meghaltak.

A fejedelem politikai meggondolásból készült második házasságára. A gyászév letelte után Ferdinánd császár lányának, a tizenhárom éves Cecilia Renatanak kezét kérte meg. Három évig alkudozott ebben az ügyben eredmény nélkül. Azt akarta elérni, hogy általa Magyarország kormányzója legyen. Janicsárlázadások csillantották fel előtte annak reményét, hogy összefogással le lehetne rázni a török igát. Kor-mányzósága megóvta volna az országot attól, hogy az új helyzetben Habsburg kézre kerüljön. Próbálkozása nem járt eredménnyel.

Ezután élénk diplomáciai tevékenységbe kezdett. Már 1619-ben felvette a Portán, hogy kölcsönösen előnyös lenne, ha sikerülne megszerezni magának a lengyel koronát. Báthori István óta erre reálisan lehetett számítani, és Bethlent a protestáns lengyelek szívesen látták volna trónjukon. „Próféta nem vagyok – vallja 1624 augusztusa közepén – mindazonáltal merem azt mondani, hogy ha […] engemet kezdenek uroknak választani, tökéletes és csendes állapotot tudnék nekik szerezni [...] nem gyalázódnának és nem károsodnának ilyen igen, mint eddig, úgy viselhetnénk gondot reájok”.

Lengyelország erős katolikus befolyás alatt állt és a Habsburgok keleti támaszát képezte, tehát veszélyt jelentett a harmincéves háború protestáns résztvevői számára. A fejedelem elképzelése külpolitikailag ezért látszott időszerűnek.

77

E terv megvalósítása érdekében kötötte meg második házasságát 1626. március 1-én György Vilmos brandenburgi választófejedelem húgával, Katalinnal. Így sógorságba került Gusztáv Adolf svéd királlyal.

Az érdekházasság nem szolgálta a fejedelem személyes boldogságát. Brandenburgi Katalin művelt, elkelő szépség volt, de férjéhez érzelmi szálak nem kötötték. Megérkezésével az udvartartás jócskán emelkedett. Katalin fejedelemasszony később titokban katolikus hitre tért. Jellemzi lényét Bethlen halálakor tanúsított magatartása. Bethlen meghagyta, hogy teteméből a belső részeket távolítsák el. Kemény János fogalmazza meg, a 17. századi nyelvhasználatban megszokott, de a mai nyelvnek kissé szo-katlan jellemzését: „A fejedelemasszony nem irtózá nézni, sőt egyiránt fogdosni, tapogatni a felmetélt testnek szívét, felhasított hasát s egyéb tag-jait: de semmi szomorúságot sem tettete, sőt egy csepp könnyet nem ejte az istentelen, gonosz szívű, elvetemedett asszonyi állat”.

Az utolsó évekA pozsonyi békét követően a fejedelem szövetségkötéssel tört előre

célja felé. 1626. november 30-án az angol királlyal, három hónap múlva a belga rendekkel és a dán királlyal, 1628. június 29-én a moldvai vajdával vonta szorosabbra kapcsolatait. Készült egy európai méretű háborúban való részvételre. Ekkor merült fel az orosz szövetség gondolata is. 1629. tavaszán Gusztáv Adolf fegyveres támogatást ígért. Az előkészületeket azonban félbeszakította november 15-én bekövetkezett halála.

Erős központi hatalom, rendezett állam, gazdag kincstár maradt utána. Nemcsak annyit ért el, hogy Erdély és Magyarország elkerülte Csehország sorsát, és hogy uralma alatt a protestáns egyházak szabadságot élveztek, hanem Magyarország felszabadításának, a nemzeti királyságnak eszméjét is az utókorra hagyta úgy, hogy bel- és külpolitikájával már ráállott a megvalósulás felé vezető útra.

78

Bethlen művelődés-politikája

Collegium Academicum

„Talán nem éppen ma kétszáz esztendeje, hogy az időnek méhe Erdély legszebb szülöttével, az erdélyi református kollégiummal megterhesedett. Olyan volt az ő élete, mint a mellette lesiető Marosnak folyása: kicsiny eredetében szinte kiszárad vagy elenyészik a kősziklák akadályaiban, de a haza jobb földjének terére kiérvén, majesztással hömpölygi által az orszá-got” – fogalmazza meg a 19. század sajátos nyelvezetével szép gon-dolatait Szász Károly, a kollégium 200. éves jubileumán.

A kezdetA nagy fejedelem monumentális alkotását – Szász Károly képes

beszédénél maradva – hosszú vajúdás előzte meg. A fejedelemség gazdasági talpra állítását valamint politikai stabilizációját követően mindenek előtt a magasabb fokú oktatási intézmény gondolata érlelődött meg benne, nem utolsó sorban azért, mert jól képzett, tudós munkatársakra volt szüksége ország építő munkája kiteljesítéséhez. Ezután az alkalmas hely gondolata foglalkoztatta. Kolozsvár mutatkozott megfelelő helynek. Ez látszik meg abból, hogy mindjárt uralkodása elején (1617) kelt adománylevelében megerősítette azt az járandóságot, amelyet még Báthori Gábor ajándékozott a kolozsvári iskola és egyház céljaira.

„Miután a fejedelem látja, hogy kedves hazája és országa, Erdély már néhány év leforgása óta a hadak vészes hullámaitól ezerféleképpen lévén csapdosva és kipusztítva, nemcsak bölcs férfiakban, de közepes tudósokban is rendkívül szűkölködik, kötelességének ismerte, hogy hírneves Kolozsvár városában fejedelmileg segélyezett ifjaknak tudományokban való előmenetelére és hasznára, s az egyedül igaz vallásnak mintegy koronájául legelső alkalommal Akadémia állításáról gondoskodjék.”

Bethlen az iskolatípusok közül eleinte a Báthori István alapította kolozsvári jezsuita iskolával összekötött Akadémiát látta maga előtt mintaképül. Kovacsóczi István, Báthori hajdani kancellárjának fia, Farkas lehetett a gondolatadója annak, hogy a létesítendő iskolát a régi, elpusztult kolozsvári iskola mintájára és helyére tervezze, hiszen katolikus lévén jól ismerte a jezsuiták egykor iskolájának kiválóságát. Ezt az ajánlatot látszik

79

alátámasztani Bethlen nézete is, aki többek között vallotta, hogy „abban ne magyar iskolákban való hitván szokás szerint tanítsanak, hanem more Jesuitarum exerceálja a gyermek magát az oratio csinálásban”. Tehát: „Tetszett azért, kegyelmes urunknak, egész országul, hogy az akadémiának erigálása azért ebben a helyben Kolozsvár városában legyen az pápistáktól biratott puszta klastromhelyen, mely mostan vacál [üres], és a nélkül is pusztában áll” – mondja ki az országgyűlési rendelkezés. Egyházpolitikai, pontosabban a kolozsvári unitárius egyház önvédekezési harcán múlott, hogy a Kollégium végül is átkerült Gyulafehérvárra.

Gyulafehérvári indulás A fehérvári klastrom erre a célra egészen megfelelőnek mutatkozott.

Míg Kolozsváron nagy arányú építkezésre lett volna szükség a megnövekedett diáklétszám, valamint a tanári lakások, illetve az auditoriumok miatt, addig a fejedelmi székhelyen a kolostor épületei, kevés módosítással alkalmasaknak mutatkoztak erre a célra. E döntést sürgette az is, hogy az első Sziléziából meghívott tanár, Opitz Márton már 1622-ben megérkezett.

Opitz 26 éves korában lett az Akadémia tanára a filozófia és a költészet tanszékén. Már korábban nagy hírnevet szerzett verseivel, s mint a „német költészet atyja” a frankfurti és a heidelbergi akadémiákon képzett tudós humanista volt. Abszolutisztikus uralkodók udvarában formálódott és nem tudott beilleszkedni a más szellemi beállítottságú magyarok társaságába. Ezért erdélyi tartózkodása csak rövid időre terjedt.

Fehérváron archeológiai és klasszika-filológiai előadásokat tartott és leginkább Horatiussal foglalkozott. Iskolai elfoglaltságán kívül Erdély római kori emlékei után kutatott, sajnos, azonban ilyen irányú gyűjtése kéziratban maradt és az idők során elveszett. Károli Zsuzsanna halálakor érkezett, akinek fehérvári temetésén latin verset olvasott fel, és már a következő évben el is távozott. A vele érkezett két másik tanár (Kopisch Jakab és Pauli Frigyes) nemsokára ugyancsak elhagyta Erdélyt.

A fejedelemnek csalódást okozott, hogy a külföldi tanárok nem láttak el komolyabb oktatási feladatokat a magasabb tudományok művelésére szánt egyetemen. Pedig Bethlen mindent elkövetett, hogy az egyetem a kor magasabb színvonalának megfeleljen. (Későbbi adatokból derült ki pl. az, hogy az első professzorok fizetése nagyobb volt a püspöki járandóságnál is.)

80

A diákságBethlen gondosan vigyázott arra is, hogy a tanulósereg válogatott,

értékes diákokból alakuljon ki. Ő maga is nagyszámú (40) szegény sorsú ifjút taníttatott és számukra ösztöndíjat adott. A tudományok iránti érdeklődés felkeltését szolgálta azzal az adománylevéllel is, amellyel a bevett vallások mindenkori papjait és azok leszármazottait megneme-sítette és a közterhek viselése alól felmentette. Tovább szívesen fogadta, ha a főurak, nemesek és egyéb főemberek is tovább taníttatták fiaikat, valamint ők is alapítványokat létesítettek.

A könyvtár és nyomdaA tanulmányozás előmozdítását segítette a könyvtár is. Szalárdi

krónikája szerint „Bibliotechát, különb-különb tudományokhoz tartozó gyönyörűséges jó könyvekkel rakottat, ollyat szerzett vala ugyanazon collegium szükségére, a mellynek is megszerzése sok ezer tallérokba kerülhetett”.

Ennek az alapítása már az akadémia megszervezésekor megtörtént. Ezt bizonyítja az, hogy a nikolsburgi békekötés után hazafelé tartó fejedelem nagy mennyiségű könyvet hozott magával a könyvtár számára. Tíz ökörre volt szükség ahhoz, hogy e gondosan és szakszerűen kiválogatott könyveket Kolozsvárról Fehérvárra szállítsák.

Az akadémia felszereléséhez tartozott a jól felszerelt nyomda is. A professzorok érkezése után három hónappal (1622. novemberében) Sziléziából egy nyomdász halad át Kolozsváron Fehérvár irányába.

Biztató jelek, a második professzori gárdaBethlennek az első külföldi professzorokkal való kísérlete nem vált be:

egyik sem akart itt meghonosodni, és így 1629-re egyetlen külföldi tanára sem volt az intézetnek. A fejedelem azonban nem adta fel a harcot. Bojti Veress Gáspárt idegen országokba küldte új tanárokért. Az udvari historikus Herborn felé vette útját, hiszen ennek főiskoláján tanított az európai hírű és a tudományos körökben jól ismert Alstedius János Henrik filozófia tanár. Feltételezhető hogy a fejedelem figyelmét Alstediusra a Kassán megtelepedett Szenczi Molnár Albert hívta fel, és Bojtinak sikerült őt és még két más professzort megnyernie.

Amíg viszont Bojti külföldi professzorok meghívása ügyében utazgatott, az alatt Bethlen Gábor gyógyíthatatlan betegsége egyre

81

súlyosbodott. Ennek ellenére, vagy tán éppen ezért, újra gondoskodott a kollégiumról, a könyvtárról és a nyomdáról egyaránt. Az intézetnek adományozta 1629. szeptemberében Nagyenyedet, Miriszlót, Felenyedet, Hidast, Besenyőt, Heningfalvát. Végrendeletében húszezer forintot, a debreceni adó évnegyedenkénti részletét, egy drágakövekkel ékesített nyakéket, továbbá a Hegyalján két szőlőt ajándékozott még a Kollégiumnak.

Mire az új professzorok megjelentek Bethlen már 4–5 napja halott volt. Alig érkeztek meg máris feladat kínálkozott számukra: rájuk várt a reneszánsz-humanizmus hagyományait őrző, klasszicizáló tartalmú és formájú gyászversek megírása a fejedelem temetésére.

Az országos gyász közepette haladéktalanul átvették tisztségüket és hozzáfogtak legelső feladatuk megvalósításához: megfogalmazták az iskola újjászervezését célzó elképzeléseiket. Ebben a munkában Német-, Francia-, valamint más nyugati országokban virágzó iskolák szervezetét választották mintaképül. Miután elkészültek a tervezettel, kidolgozták az iskola törvényeit is. Ezzel az intézet túljutott a megalakulás legnehezebb küzdelmein és elindult azon az úton, amelyen az erdélyi egyház lelkész utánpótlását szolgálta századokon át.

A tanárok működéseAlstedius János Henrik (1588–1638) a herborni akadémián

bölcsészetet és teológiát tanított. Részt vett a dordrechti zsinaton és 1629-ben Gyulafehérváron tanára lett a teológiának és a bölcsészetnek, amely katedrán haláláig buzgón és sikeresen működött. A logikát Ramus Péter alapján tanította, teológiájának egyik jellemző sajátossága a chiliasmus volt. Ezzel, de egyéb tanításával is hatást gyakorolt a kor másik nagy pedagógusára, a rövid ideig Sárospatakon tanító Comenius Amos Jánosra. Filozófiai és egyetemes enciklopédiát írt, amelyek alapjaivá váltak Apáczai Enciklopédiájának.

Fehérváron, 1630-ban adta ki azon munkáit, amelyeket tankönyvként használtak a Kollégiumban: Rudimenta Hebraicae et Chaldicae, továbbá Grammatica Latina in usum Scholae Albensis, vagy Rudimenta linguae Latinae. Ehhez csatolta a Lexica, Vocabularia kiegészítő részeket, ugyancsak az ifjúság használatára.

Bisterfeld János Henrik (1605–1655). Mielőtt Erdélybe érkezett volna Herbornban, Genfben, majd Oxfordban tanult, ahol megismerkedett a presbiteriánus eszmékkel. 1630-ban érkezett Gyulafehérvárra, ahol

82

jelentős és gazdag írói munkásságot fejtett ki a logika, a teológia és a nyelvészet terén. Ördöngős professzornak titulálták a természet-tudományok és a fizika terén végzett kísérletei miatt. Bár meghívást kapott a leideni akadémiára, nem hagyta el Erdélyt. I. Rákóczi György fejedelemsége idején tanári foglalatoskodása mellett jelentős bel- és külpolitikai tevékenységet is végzett. A presbiterianizmus tanokat vallott, de ennek ellenére mint bizalmas fejedelemi tanácsos számos ajándékot kapott a fejedelemtől. Lelkes pártfogója a lutheránusokkal való uniónak és heves vitába bocsátkozik a kolozsvári jezsuitákkal.

Philippus Ludovicus Piscator itteni működéséről csak keveset tudunk. Bod Péter írja egyháztörténetében, hogy 1630-ban azért jött Erdélybe Németországból, hogy „elűzze a tudatlanságot és magas színvonalú tudományokat oktasson”. A teológia és az ékesszólás (eloquentia) tanára lett, e két diszciplína társításával igyekezett megvalósítani a reformátorok álmát, akik az „eloquens et sapiens pietas” magas keresztyén eszményt törekedtek elérni (ékesen szóló és bölcs kegyesség). A fehérvári iskola használatára írta meg 1645-ben két tankönyvét: Rudimenta Rhetoricae valamint Rudimenta Oratoriae. Ez utóbbihoz csatolta a Cyclognomonicam Oratoriam traktátusát, amelyben az ifjúság oktatásának különféle módozatait teszi közzé. Nem tudjuk mikor tért vissza Németországba.

Bethlen Gábor és az egyházak

A fejedelem olyan általános emberi magatartás kialakításán fáradozott, amelyik nem kényszerségből ismeri el a vallásszabadságot, hanem meggyőződéssel vállalja és védelmezi azt. Erdély múltja kedvező hátteret biztosított számára.

Emellett az erdélyi prédikátorok józan hozzáállása is támogatta. Szepsi Laczkó Máté krónikája örökítette meg a fejedelem váradalmát a református lelkészi karhoz, amelyet 1619. szeptemberében nyújtott be: „Magyarországban ez ideiglen közönségesen bévött, megengedtetött és szabad religión levő minden rendeknek megparancsoltassék, hogy egymás között békességben és egységben éljenek, viszálykodások, versöngések és azoknak minden alkalmatossága eltávoztassék, hogy ennek utánna csak valami kicsiny alkalmatosság se adassék köztük való gyűlölségre és zenebonának indítására”.

Az ilyen és hasonló szándékok kisérték végig a fejdelem életútját. 1620-ban hitvédőket nevezett ki. A számukra készült utasítás szerint arra

83

kellett törekedniük, hogy kibékítsék a civakodó feleket, érvényesítsék az igazságot, példamutató módon mozdítsák elő a közbékét, mind az egyes közösségek hasznára, mind az egész ország javára.

Uralkodása alatt a református egyház szellemileg és gyakorlatilag egyaránt vezető szerepet töltött be, de az erő helyzetében sem módosított az alkotmányosságon. A kulturális emelkedés általános igényén túlmenően, a fejedelem sajátos elvárásokat támasztott a prédikátorok felé. Nem szolgalelkűséget, hanem szolgálatot kért tőlük. Ezt példázza mindjárt a beiktató gyűlésen elmondott imádság is. Melotai Nyilas István püspök foglalta imába a következő őszinte és egyáltalán nem hajbókoló szavakat: „lehetetlen dolog, hogy valaki állhatatos hitből, teljes bizalomból, élő reménységből Istent valami testi jókért megtalálja könyörgésnek általa, hogy Isten azt meg nem hallgatná [...]. Megtudhatjuk azt is, mind a fejedelmeknek, mind a polgári társaságnak honnan függ megmaradások: az anyaszentegyháznak könyörgésétől. Mert az Ecclesia az, az ki könyörgésében, mint valami erős fegyverben felöltözteti az ő fejét, elöljáróját, hogy veszedelem hozzá ne férjen”.

A gyakorlati tettek terén a fejedelem és környezete, a reformáció szellemének megfelelően különös hangsúlyt fektetett az egyházfegyelemre. Ez nem önző egyházi érdeket szolgált csupán, hiszen ettől várták a közerkölcs javulását, miközben a zsinatok vigyázták a tan tisztaságát. A társadalom tisztulási folyamatának irányát felülről lefelé haladva látták megvalósíthatónak. Nem elég a tiszta tan, az ingyen kegyelemből való megigazulás hirdetése: belőle a tiszta életnek kell következnie, melynek gyümölcse a megszentelődés. Az 1614. évi medgyesi országgyűlés harmadik határozati pontja ezért mondotta ki: „Az egyházi rend minthogy jobb példaadással, nemcsak tanításokkal oktatja jóságos cselekedetekre az hallgatókat, gyakori látogatásokkal a püspekek, esperesek, kiki mind az ő szokott vallásában racepta religióján valókat mindenütt ez országban szabadon látogathassák, fogyatkozókat reformálhassák, és jókat jobbítani és a vétkeseket érdemek szerint való büntetéssel, minden erejekkel, hasznos, jóságos és dicséretes cselekede-tekre indítsák”.

Az egyházfegyelem kiterjedt a közösségi élet egészére. Kötelezte a híveket a templomlátogatásra, az ünnepek méltó megszentelésére, az egyházi tisztségviselők megbecsülésére. De legalább ekkora gonddal őrködött azon kötelességek fölött, amellyel a közember tartozott társa iránt.

84

A tan és erkölcsi fegyelem hathatós ellenőrzésére az egyházon belül is központosított irányításnak kellett érvényesülnie. Bethlen mind az országot, mind az egyházat a széteséstől óvta. Ez a magyarázata annak, hogy az erdélyi egyházközségekben a presbitériumokról ekkor még nem esett szó.

Központosító elvének megfelelően arra is vigyázott, hogy elhárítsa a klerikalizmus veszélyét. Az egyház nem jelenthetett külön politikai hatalmat az államhatalom mellett. Az egyházi hatóság nem léphette át illetékessége határait. Ez nem jelentette azt, hogy nem válogatott bő számmal tanácsadókat a protestáns lelkészek közül.

A lelkészi élet rendezése és a papi rend nemesleveleBethlen nemcsak elvileg becsülte nagyra a lelkészek szolgálatát.

Kedvezményeket adott nekik, törvényekkel védte őket, végül intézményesen nemesi rangra emelte a lelkészi rendet. Tulajdonképpen Bocskai örökségét vette át és vitte tovább.

Ebben az időben két nyomasztó gond nehezedett a református lelkészekre. Az egyik a papmarasztás szokása volt. Eszerint a gyülekezetek prédikátoraikat csak egy évre választották. Az év leteltével újraválaszthatták, de tetszésük szerint el is bocsáthatták őket. Ezen a bizonytalan helyzeten történeti hagyományainál fogva nem lehetett változtatni. (A papmarasztás Erdélyben 1778-ig, Magyarországon az 1810-es évekig fennállott).

A másik gond a lelkészcsaládok jövőjére vonatkozott. Tasnádi Ruber Mihály már 1605-ben felkereste Bocskait a lelkészözvegyek és lelkész-árvák megsegítése ügyében, akik „igen nyomorultul és irtózatos szegénységgel” küszködtek. Bethlen megerősíti Bocskai rendeletét, amely szerint „Isten beszéde sáfárinak...özvegyeit, gyermekeikkel egyetemben [...] semmi rovás, taksa, adó, dézsma, kilenced, kepe fizetésére vagy akármely jobbágyi szolgálat teljesítésére ennek utánna hajtani ne merészeljétek, sőt amennyire lehetséges, szükség esetén ti képességtek szerint nekik kegyes és hasznos segítséggel legyetek”.

Gondoskodott továbbá a lelkészek anyagi helyzetének és személyének a biztonságáról is. Megtiltotta a hadaknak, hogy a lelkész portáján megszálljanak. Vigyázott arra, hogy egyetlen felekezet lelkészét se érje anyagi sérelem, s mindenhol gondoskodjanak tisztességes megélhetésükről. Az 1614. évi kiváltságlevélben mentességet adott az adók, terhek, közszolgálatok alól, és a tudomására jutott sérelmeket rögtön orvosolta.

85

1629. júliusában adta ki nevezetes ármálisát, amellyel nemességet adott minden lelkésznek utódaikkal együtt, függetlenül a felekezeti hovatartozástól. Ennek az egyháztörténeti szempontból igen jelentős okmánynak a legszebb része így hangzik: „mivel mindjárt szerencsés felavatásunk és uralkodásunk kezdete óta mit sem óhajtottunk inkább, mint azt, hogy mindenekelőtt az Isten iránt való szeretetünket minden dolgunkban megbizonyítsuk, Istennek egyházait minden módon terebélyesíthessük s azzal Isten dicsőségét terjeszthessük és a kés utódokra átörökíthessük: nagyon helyesnek tartjuk, hogy azokat is, akik a vallás ügyének élnek és mintegy szövétnekkel vezérlik az embereket az üdvösségre és örök életre, minden tisztességgel és jutalmazással halmozzuk. Aminthogy most is éppen ezt akarjuk tanúsítani azzal, hogy Erdélyországunk s a hozzácsatolt magyarországi részek igehirdetőinek, vagyis lelkészeinek egyenként és együttesen, fiaikat és lányaikat s ezeknek mindkét nembeli örököseit és utódait s valamennyiüket megékesítjük, hogy tudniillik nemcsak maguk, hanem utódaik is megörököljék az említett egyházi szolgák érdemességének és munkásságának ezt a hasznát. Számos hű tanácsosunkat igen értékes és bizalmat érdemlő előterjesztésére és közbenjárására tehát [...] felszabadítani s őket Erdélyországunk s a hozzácsatolt magyarországi részek valóságos, született és kétségtelen nemeseinek sorába bevenni, bekebelezni, besorolni, beiktatni jónak láttuk [...] ennek bizonyítékául és jegyéül a valóságos és kétségtelen nemesség jelét, ezen alábbi címert, vagyis nemesi jelvényt [...] kegyesen adni és adományozni jónak láttuk”.

A lelkészi rend nemesi jelvénye egyenesen álló kék színű katonai pajzs, mezőjén gomolygó felhőkből kiemelkedő fél oroszlán látható, amely bal karjával az oltárról a Bibliát veszi le, jobb karja felé pedig kardot nyújt egy, a mennyből leszálló angyal. Az angyal bal oldalán arannyal írva ez olvasható: ARTE ET MARTE DIMICANDUM, vagyis „tudománnyal és fegyverrel kell küzdeni”. A pajzson levő katonai sisakot különféle gyöngyökkel és értékes kövekkel ékített királyi korona fedi.

86

I. Rákóczi György(1593–1648)

Rákóczi a fejedelemBrandenburgi Katalin és Bethlen István rövid, alig pár hónapig tartó

uralkodása után a fejedelmi székhelyet I. Rákóczi György vette át. A Nagy Fejedelem halála után második felesége és testvére Bethlen István között megromlott a viszony. Ezt többnyire politikai okok idézték elő, hiszen Katalin visszaadta Ferdinándnak azt a hét megyét, melyek a nikols-burgi béke értelmében Bethlen uralma alá kerültek, mint a Partium részei. Ezt Bethlen István és a fejedelem politikai vonalához hűséges főurak egy része nem volt hajlandó elfogadni. A fejedelem testvére 1630-ban Rákóczi Györgyhöz fordult segítségért, akit felkér, hogy jöjjön be az országba, csi-náljon rendet, s ha kell üljön a fejedelmi székbe. Furcsa helyzet állott elő: a rendek közben megválasztották a fejedelemség felkínálóját, Bethlen Istvánt. Rákóczi már nem volt hajlandó visszafordulni. Végül abban egyeznek meg, hogy az országgyűlés döntsön közöttük. Néhány heti gondolkodási idő után a rendek Katalinnak ajánlották fel a választást, aki Rákóczi mellett döntött, mert nem sokra becsülte sógorát.

„I. Rákóczi nemcsak hogy Szerencsen született, de úgy látszik, a szerencse fia is volt: atyjától, Zsigmondtól, az egykori erdélyi fejedelemtől busás vagyon szállott reá, mely Felső-Magyarország leggazdagabb főurává tette. Ónódi kapitányként kezdte, s alig múlt huszonkét esztendős, mikor már Borsod vármegye főispánjaként találkozunk vele” – mondja róla az egyik történész .

Jól nősült, Lorántffy Zsuzsanna személyében olyan asszonyt kapott, aki mindenben támogatta törekvéseit, ugyanakkor buzgó református is volt. Fejedelemasszonyként iskola-, egyház és művelődéstámogató politikát folytatott, eréllyel és sikerrel.

Az erdélyiek örömmel fogadták Rákóczit, ugyanis apja jó emléket hagyott maga után. Nagy uralkodónak tartották és tartják mai napig, mert szerencsés és viszonylag nyugodt körülmények között politizált. Nagy építkező volt, uralkodása a szellemi és egyházi életben is jelentős haladást jelentett. A külpolitikában ritkán kockáztatott, mindent magfontoltan és körültekintően intézett és ez magyarázza sikereit.

87

1631-ben Kassán békét kötött a császárral és kötelezte magát, hogy az ónódi várba királyi katonaságot fogad be, a hajdúkat leszereli, cserében viszont őt a császár elismeri az erdélyi fejedelemségben.

Harmincévi békés viszony után szembefordult a törökkel, a nélkül azonban, hogy nagyobb arányú hadjáratot szervezett volna ellenük. A politikai hátteret leszámítva személyes érzés is motiválta a budai basa ellen 1636-ban indított támadást. A politikai indíték az volt, hogy Bethlen István 1635-ben a budai török helytartóhoz menekült, mert félt nehogy a fejedelem börtönbe vesse. Ez kapóra jött a Rákóczi ellenzékét támogató basának, aki már régen szerette volna eltávolítani őt Erdély trónjáról. A basa megszerezte a porta engedélyét, hogy csapatot vezéreljen az erdélyi fejedelem ellen, Rákóczi azonban Szalontánál csellel megfutamította a törököt. A győzelemnek nagy európai visszhangja támadt, mert erdélyi fejedelem legalább harminc éve nem vert meg török hadat.

„Reájok menvén Szalontánál – emlékezik vissza Kemény János hadvezér –, az Úristen csudálatosképpen megrémítette az pogányságot ily gyenge médiumok [eszközök] által [...], hogy azon a földön számtalan darvak lévén akkoriban, kiket éjjel felbúdítván az had népe, távolról az pogányság azoknak kiáltásokat emberek kiáltásának képzelte s csodálatos veszedelmezéssel utálatos lápos helyekre szaladoztanak éjszaka. [...] Egy egész hétig is az számtalan lápokon ölték, vadászták, fosztogatták őket, mint az harczon, tíz annyi az lápokon veszvén bennek.”

Szalárdi János még bővebben és szemléletesebben idézi fel a szalontai csatát: a katonák „mindkétfelől dobot ütvén, és nagy sivalkodással: Jézus, Jézust kezdvén kiáltani s egymást hogy: hozzá, hozzá vitézek! nógatni, a megrémült török nemzet a bévett vélekedése szerint azt tudná, hogy a fejedelem hadai érkeztek, s azok volnának rajtok. Azon szempillantásban pedig a rétekről is mindkét oldalrúl, s hát mögül nagy sűrűséges sokaságú darvak olly szörnyű szokatlan kiáltást kezdének, hogy a török táborbeliek [...] elrémülének és azonnal megfutamodván [...] a lápokra, vizes sáros helyekre verődnének”.

Nem sokáig örülhettek Rákóczi fordulatának a Habsburgok sem. Első látásra kedvezett politikájuknak az, hogy az erdélyi fejedelem kimozdult semlegessége holtpontjáról és legelső lépését a rettegett török ellen irányította. Ám a harmincéves háborúba bekapcsolódó fejedelem a protestáns szövetség oldalán Habsburg ellenes hadakozásba kezdett, miután kedvező hátteret teremtett ehhez az európai protestáns nagyhatalmakkal kötött szövetségekkel. Ezt a hadjáratot az 1645. évi linzi békeszerződés

88

zárta le, amely lényegében megismételte Bethlen politikai eredményeit: Erdély uralkodója élete végéig megkapta a hét vármegyét, és a vallásszabadságot kiterjesztette a parasztságra is. A békekötést siettette a protestáns hatalmak hevesnek ígérkező támadása is, és végső soron ez késztette Ferdinándot az engedékenységre. A vesztfáliai béke (1648) Erdélyt is felvette a hadviselő felek közé, a nélkül azonban, hogy egyetlen nyugati hatalom is garantálni tudta volna a fejedelemség sérthetetlenségét. A harmincéves háború így is erkölcsi győzelemmel és elégtétellel végződött.

Élete vége felé Rákóczi figyelme a lengyel trón felé fordult. Tanácsadói arra biztatták, hogy lépjen fel jelöltként. Ezt a fejedelem azonban nem magának, hanem fiának próbálta megszerezni. A diplomáciai előkészületek idején viszont eljött érte a Nagy Kaszás.

Rákóczi egyház- és művelődéspolitikája„Ha már Bethlen Gábor idejében is nagy szerepet játszott a papság, I.

Rákóczi György alatt az orthodoxus püspök, az udvari prédikátorok, különösen pedig a gyulafehérvári kitűnő professzorok, valósággal orákulomokká váltak, kiknek véleménye még a legkényesebb külföldi diplomáciai viszonylatokban is döntő súllyal bírt. Vallásos buzgósága hozta magával, hogy minden fontos cselekvényénél mindig azzal kívánt elsőbben tisztába jönni, hogy miképpen egyezik az meg Isten törvényével, a szent evangéliummal” – állapítja meg róla Pokoli József egyháztörténész.

Már uralkodása első évében szembetalálta magát az erdélyi társadalom felekezeti megosztottságával. A kisebb katolikus–unitárius–református elégedetlenségek mellett megoldandó problémaként jelentkezett az egyre inkább terjedő szombatosság kérdése is.

Rákóczi és a szombatosokSzékely Mózes, egykori fejedelem fia trónkövetelését tetőzte az, hogy

ő volt a szombatosság egyik vezéralakja. Ezért 1638-ban az egész fele-kezet ellen fellépett. Az áprilisban tartott gyulafehérvári országgyűlés azt a döntést hozta, hogy a szombatosság ügyében Désen teológiai vitát kell tartani. Ez július 1-én el is kezdődött az ország tekintélyes főurai jelenlétében. A teológiai disputát a fehérvári gyűlésen hozott végzés életbeléptetése előzte meg, amelynek értelmében Erdély-szerte tanú-

89

kihallgatásos vizsgálatot kellett indítani az ügyben. Mire a dézsi törvényszék megnyílt több száz szimpatizánst is sikerült megidézni ide.

Mindenkire kimondották, pontosabban megismételték az 1618-as országgyűlési határozatot és fő-, valamint jószágvesztésre ítélték a gyanúsítottakat. A várakban prédikátorok vették őket gondozásba. Akik a szombatosok közül a recepta religiók valamelyikére áttértek és erről hitlevelet adtak, azokat szabadon bocsátották. Akik „jó észre nem térének, mindenütt a sok építések körül naponként elég dolog adatik eléjük”. A térítés annyira eredményes volt, hogy csaknem valamennyien elhagyták egykori vallásukat. Váradon, pl. egy nap alatt (1638. szept. 24-én) Medgyesi Pál udvari lelkész 38-at keresztelt meg közülük.

Rákóczi és a református egyházA fejedelem már 1632-ben megerősítette azon adományokat,

amelyeket elődei a kolozsvári egyház és iskola javára tettek. Ezt három év múlva kiegészítette a kolozsvári dézsma negyedével, hogy a reformátusoknak nagyobb befolyást biztosítson a közügyek intézésében. Meghagyta, hogy „ezen dézma-negyed felszedését és egybegyűjtését a kolozsvári helvét hitűek kebeléből választandó jó lelkiismeretű és megbízható személyre bízzák”. Így lett a református egyház vagyonkezelő gondnoka Váradi Miklós.

1638-ban a fehérvári országgyűlésen megszavaztatta, hogy a refor-mátusoknak átadják a farkas-utcai ferences kolostor épületeit parókia és iskola építésére. Még abban az évben hozzá is kezdtek az építkezéshez, és fejedelmi támogatás mellett annyira jutottak, hogy két évvel később már csak a boltozatok maradtak hátra. Rákóczi külföldről hozatott mestereket, akik aztán 1641-re elkészítették a hátramaradt munkálatokat is. Az épületet tehát „nagy szép vesszős faragott kövekre merően megboltoztatta és cserép hélyazat alá vetetvén, az oldalában levő tornyot is nagy szép hegyesen, szép aranyos gombjával különb-különb mázú cseréppel hélyaztatván megépittette vala. Abba szép három harangokat, melyek közül a nagyobbik tengelye nélkül hatvan mázsát nyomott, öntetett és felhelyeztette” – mondja erről a korabeli krónikás.

Rákóczi szenvedélyesebben foglalkozott a vallási kérdésekkel mint annak idején Bethlen Gábor, Lorántffy Zsuzsanna pedig még férjénél is nagyobb buzgalmat tanúsított. Asztalánál sokszor ebédnél kezdődtek a református és katolikus vallás igaz voltáról szóló disputák, vacsora után

90

pedig folytatódtak. Amit pedig nem mondhattak el szóban egymásnak, azt írásba foglalták.

Így zajlott le a vita, többek között Medgyesi Pál és Vásárhelyi Pál jezsuita tanár között a fejedelemasszony jelenlétében, sőt aktív közreműködésével, két alkalommal is. Először 1638 végén, másodszor a következő év júniusában. Medgyesi a Szent atyák öröme című írásával válaszolt Vásárhelyinek a fejedelemasszonyhoz eljuttatott tételeire, Lorántffy Zsuzsanna pedig Mózes és a próféták címmel összegyűjtötte a református vallás igaza mellett felhozható bibliai lókusokat. Nem eredeti munka, hanem antológia, amely mégis durva ellentámadást váltott ki katolikus részről.

Rákóczi mindennapi életét, sőt fejedelmi hétköznapjait is meghatározta református vallásossága. Ennek szellemében módosult udvartartása is. Megcsappant a színészek száma, ritkább lett a tánc és a mulatozás. Prágai András megbízást kapott Antonio Guevara Horologium Principum című munkája lefordítására, mely az udvari ékesszólás (aulica phrasis) iskola-példája volt, és a magyar változatot olvasói ugyancsak az udvari élet illemkódexének tekintették (Fejedelmek serkentő órája, Bártfa, 1628).

A puritanizmus integrálására tett törekvésekEbben az időben vett újabb fordulatot és öltött nagyobb arányokat a

puritanizmus és a presbiterianizmus előretörése. Úgy tűnik, hogy a mozgalom nem okozott éppen akkora riadalmat és bonyodalmat az erdélyi református egyházban, mint a Tiszántúlon, annak ellenére, hogy a mozgalom derékhada itt szolgált. Sőt, Medgyesi Pál udvari lelkész és a hozzá hasonló meggyőződésű szolgatársai mellett a mozgalom mögött főúri szimpatizánsként ott állt a fejedelemasszony, Lorántffy Zsuzsanna, továbbá két fia (György és Zsigmond), aztán Bisterfeld, a kedvelt professzor is. A nyílt és kínos viták, perek és védekező–támadó disputációk zuhatagát egyfajta bölcs mérséklettel igyekeztek megelőzni azon lelkészek, akik egyrészt ismerték a vita tiszántúli fejleményeit, másrészt azt is nagyon jól tudták, hogy a puritánusok és presbiteriánusok egyes igényei teljesen indokoltak. Csak az életbeléptetés időszerűsége tekintetében merültek fel gyakorlati akadályok.

Geleji Katona István orthodox püspök azon álláspontra helyezkedett, hogy az elfogadható elképzeléseket ne utasítsák vissza, hanem illesszék az egyház szervezeti keretébe. Szerinte a püspöki és esperesi hivatal mellett jól megfér a presbitérium intézménye is. Hasonló szellemben intézkedett

91

az 1646. júniusában megrendezett nagyenyedi zsinat, mely ezt a határozatot hozta: „a presbitérium egész Erdélyben felálljon, úgy ahol szükséges a diaconatus is a főbb magisztrátus segítségével”. Egy másik, ugyancsak a puritánusok sürgette ügyben is kedvezően intézkedett: „a magyar oskolák az írás és olvasás tanulása végett álljanak fel”. A szatmárnémeti zsinaton maga Geleji is kifejezte a presbitériumok iránti rokonszenvét. Medgyesi mondja, hogy azt a „derék nagy Synatban, mindenek hallatára, mindenkorra való igen szükséges, isteni rendtartásul dicsérte s annyira felindította többekkel együtt a Synatot, hogy ugyanott mindjárt annak felvétele felől végzést töttenek legyen”.

A fejedelem félelme mélyebbről táplálkozott. Ő a puritánus-presbiteriánus eszmékkel együtt járó independentizmustól rettegett, ismervén annak tragikus következményét Angliában. Sokan úgy vélik, hogy Geleji a fejedelem akarata előtt hátrált meg.

Rákóczi és a román reformátusságA románok bevándorlása már két-háromszáz esztendővel korábban

megindult, különösen a fejedelemség déli részét Havasalföldtől elzáró Fogarasi havasok völgyein keresztül. Az áttelepedések kezdetén számuk még nem volt figyelemre méltó, tehát nem vetődhetett fel az integrálási törekvés gondolata. De a reformáció első sikerei idején már elegen voltak ahhoz, hogy az új egyház missziós munkája közöttük is meginduljon.

A 16. századi kezdeményezést Rákóczi folytatta tovább azzal, hogy felemelésük segítésére iskolát és nyomdát tervezett felállítani az általuk lakott területen. Így remélte, hogy „az Isten őket jobban felvilágosítván, idővel többre is vihetnék, főképpen, hogy ha a scholában tanulván gyermekeik, a deákságban valamit épülnének”.

Az első iskolák Lugoson és Karánsebesen létesültek Barcsai Ákos lugosi bán támogatásával. Ezeket követte Lorántffy Zsuzsanna fogarasi román iskolája. A nyomdát Gyulafehérvárott állították fel 1638-ban. Első termékként Gennadius vladika munkáját tervezték kiadni, aki azonban időközben meghalt. Hagyatékát Geleji „valami hasznos könyvecskéknek” román nyelvű kiadására szánta.

A református tanítás meghonosításának sikerét a görög és a szláv nyelv elhagyásában látták. Kísérletet tettek tehát a köznyelv bevezetésére az istentiszteleti liturgiába, „hogy az idegen nyelven való birbitelést az alatta lejendő papokkal ehagyassa, hanem minden isteni szolgálatot velek a paraszt község előtt magok nyelvén, azaz oláhul tétessék”.

92

A jól felszerelt nyomda rövidesen megkezdte a legszükségesebb román nyelvű könyvek kiadását. Így került sor valamivel később (1648-ban) a Heidelbergi Káté román fordításának publikálására, Fogarasi István tolmácsolásában. Ugyanazon évben látott napvilágot a román Újtestamentum (Noulu Testamentu), három év múlva pedig a Psaltirea, vagyis Dávid 150 zsoltára, mely fordításokat talán ugyanazon Fogarasi István készítette.

Új alapra helyezte a román papok jogi hatáskörét az Aprobatae Constitutiones törvénykönyv alapján (I. fej. 8. rész 1. pont), tiltván: „hogy az oláh papok külső tisztek hivatalába elegyítsék magukat, hogy a szegénységet sarczolják, hogy idegen vallásuakat copuláljanak”.

Ennek a missziónak köszönhető a fogaras-vidéki román református gyülekezetek kialakulása és élete több évtizeden keresztül.

Rákóczi művelődéspolitikája

A fejedelem könyvszereteteA könyvek iránti szeretetét és könyvgyűjtő szenvedélyét atyjától,

Rákóczi Zsigmondtól örökölte, aki annak idején az első magyar nyelvű Biblia megjelenését (Vizsoly, 1590.) jelentős összeggel támogatta, és a kor színvonalához mérten hatalmas könyvtárat gyűjtött össze. A külföldi egyetemeken tanuló alumnusai, kereskedelmi ügynökei fejedelmi megbízásból vásárolták halomra az aktuális teológiai, történelmi, politikai könyveket.

Fejedelemsége első évében, akárcsak Bethlen Gábor, ő is lépéseket tett a Budán maradt Corvinák megszerzésére, hogy azokkal udvari könyvtára fényét még jobban emelje és Mátyás reneszánsz államának erdélyi folytonosságát reprezentálja. Ez irányú kísérlete sajnos meghiúsult.

Udvari könyvtáráról keveset tudunk, annál több adatunk van a Sárospatakon őrzött gyűjteményről. E Rákózi-könyvtárnak nevezett tékát I. Rákóczi György és fia, Zsigmond gyűjtötte, de az állomány nagy része az idők során szétszóródott. Az egykori katalógusok töredékei azonban hitelt érdemlően tájékoztatnak a könyvtár egykori gazdagságáról és anyagáról. Öreg Rákóczi György halála után a tékát fia, Comenius szerint „a nemzet szeme fénye” Zsigmond örökölte, aki azonban nem sokáig gyarapíthatta, mert huszonkilenc éves korában meghalt (1652.). Ő hagyományozta végül a sárospataki református kollégiumra.

93

Rákóczi és a nagyváradi iskolaUralkodása első éveitől kezdve foglalkoztatta a gondolat, hogy a

gyulafehérvári főiskola mellett az ország más területén is magas szintű oktatási intézményeket hozzon létre. E terv jegyében született meg a nagyváradi kollégium is, a Partium központjában.

Öreg Rákóczi György és Lorántffy Zsuzsanna a nagyváradi skóláról bőkezűen gondoskodott. A fejedelmi adományokból, a nemesek és polgárok juttatásaiból megalakult intézet hamarosan gyors fejlődésnek indult. Szervezeti rendje a sárospatakival állt rokonságban, oktatási szintje középfokú volt. A fejedelem uralkodásának első éveitől két akadémiát végzett mester tanított itt, 1636-tól pedig három.

A fejedelem Váradra is Academicum Collegiumot tervezett, a gyulafehérvárihoz hasonlóan. Ezért hívta meg 1643-ban Marcus Antonius Venetust a teológia tanítására. Rövid itteni működése azonban nem volt elegendő ahhoz, hogy az iskolát akadémiai rangra emelje.

A tanárok között találkozunk a nagyváradi puritánus kör számos képviselőjével, de ellenfeleivel is. Küzdelmük különösen fontos a puritanizmus hazai története szempontjából.

Rákóczi udvari iskolájaAz Európa-szerte dívó lovagi iskolák mintájára Gyulafehérváron

udvari iskolát is alapított, elsősorban saját gyermekei oktatására, de abban főúri ifjak is tanulhattak. Az intézet két, egymással szoros kapcsolatban álló osztályból tevődött össze. Összesen tizenhat olyan tanulóról van értesülésünk, akik itt tanultak. Az iskola vezetését Keresztúri Bíró Pálra, a gyulafehérvári iskola egyik rektorára bízta. Választása igen szerencsés volt. A fejedelem Zsigmond fia igen nagy szeretettel és megbecsüléssel emlegette praeceptorát. Bethlen Miklós pedig Önéletírása egyik legszebb fejezetében így jellemezte: „Keresztúri Pál gyermek-tanítani ritka és példa nélkül való ember volt, és Erdélyben és Magyarországban nem találkozott soha addig párja, aki a gyermekeket oly hamar annyira vitte volna, és nemcsak a latinitásban, hanem egyéb tudományokban is, melyeket az akkori üdő és szokásokhoz képest ő tanult volt és tudott volt, melyben kivált Rákóczi Zsigmonddal és énvélem dicsekedett, hogy soha olyan két tanítványa nem volt”.

A továbbiakban Bethlen Miklós részletesen ismerteti Keresztúri tanítási módszerét, amely (Ramus mellett) rokonságot mutatott a kor másik nagy

94

pedagógusa, Wolfgang Ratichius (Ratke), Comenius egyik előfutára oktatási nézeteivel.

Öreg Rákóczi György sokat tett azért, hogy az udvari iskola növendékeinek tudományos képzése megfelelő legyen. Mindennek ellenére az anyagi feltételek biztosítása terén olykor hiányosságot is mutatkoztak. Az iskola épülete a fehérvári palota mellett önálló kis ház volt. „Mi itt szintén úgy lakunk – írja Zsigmond herceg 1632. márciusában –, mint aki nyárban az erdőn mégyen, hogy hallja az szép madarak szavait, úgyan megújul bele. A mi házunkban is szintén úgy szólnak a madarak, mint nyárban, az erdőben, csakhogy igen szakadoz a mennyezeti a házunknak: hanem meg kell csinálni.”

Ezek a szeplők azonban nem homályosították el az eredményeket, amelyeket az iskola Öreg Rákóczi György gondoskodása révén elért.

Bethlen Gábornál a dinasztikus érdekek alig játszottak szerepet. Öreg Rákóczi Györgynél viszont mind a politikában, mind a művelődéspolitikában igen fontos szerephez jutottak. Maga az udvari iskola is ennek köszönhette létét. Szándéka ezzel az volt, hogy felkészítse a hercegeket, elsősorban az idősebb fiút, Györgyöt az életre és az uralkodásra. A vele együtt tanuló főúri sarjak a majdani fejedelem udvari embereiként jöttek számításba.

Erkölcstanító könyvecskeBecsülte a fejedelem a tudományt, a tanítókat, a papokat, de tisztában

volt azzal is, hogy legfontosabb kötelessége tapasztalatait, tanácsait átadni utódának. Nagy elődök példáit követte ezzel is. Olyan irodalmi műfajt újított fel, amelynek első jelentkezése egyidős volt az államalapítással. Szent István Imre herceghez intézett intelmeihez hasonlóan ő is írásba foglalta fia számára a legfontosabb tudnivalókat, a megválasztás előtt már öt évvel, azon alkalomból, hogy György befejezte tanulmányait az udvari iskolában s „a katonai szolgálat terhét felvette”. A könyv ezt a címet kapta: Libellus de institutione morum (Erkölcstanító könyvecske).

A fejedelem tapasztalatait, erkölcsi és politikai maximáit magyar nyelven írta le (saját kezével): „Féld az Istent, állhatatos légy vallásod-ban. Segíts a szegényeken, pártfogold az iskolákat. Tiszteld szüleidet, alattvalóidhoz méltányos, a hit védelmezésében bátor légy, cselekedeteid megfontoltak legyenek. Beszéded szava hihető legyen, tudj titkot tartani. Távoztasd el a tunyaságot, olvass, képezd magad, és mindenek felett a Bibliát forgasd szorgalmasan. A mindennapi imádságról soha el ne

95

feledkezz. Szolgáiddal úgy bánj, hogy becsüljenek érte. Mindenek felett becsüld és oltalmazd az egyházi rendeket. Emberségedet és tisztességedet holtig megőrizd. Ily módon válsz Istennek dicsíretére, anyaszentegyházának épületére, nevelésére, az én édes nemzetemnek és hazámnak hűséges szolgálatjára, javára, nekünk örömünkre és becsüle-tünkre, másoknak jó példájokra, magadnak előmeneteledre s dicséretedre, jó hírednek nevednek terjedésére”.

Az öreg fejedelem nem pályázott írói babérokra, amikor a magyar uralkodók között elsőnek vetette papírra parainézisét. Keresztyén hitétől átitatott műve irodalmi-esztétikai szempontból is sajátos érték hordozója, hiszen abban önmaga eszményített erkölcsi-politikai arcképét rajzolta meg és állította fia elé követendő példának. A „sors iróniája”, hogy fia mind-ennek szinte az ellenkezőjét cselekedte politikai pályafutása alatt.

96

A puritanizmus képviselői

Szilvásújfalvi Anderkó Imre

Az egyháztörténeti szakirodalomnak nem sikerült kiderítenie születése pontos évét. Csupáncsak annyit tudunk ifjúkoráról, hogy 1576. előtt Sárospatakon tanult, ahol kollaborátori tisztet is viselt. Innen került Nagybányára rektornak, majd a külföldi tanulmányúthoz szükséges anyagi fedezet előteremtése után Wittenbergbe peregrinált (1591. szeptember), innen azonban helvét meggyőződése miatt 1592. végén kiutasították. Ennek ellenére ott maradt s még két évig a magyar coetus senioraként működött. 1595-től Heidelbergben találjuk, de rövidesen vándorútra indult és bejárta Németországot, Svájcot, Hollandiát, Franciaországot és Angliát.

Hazatérve rektori állást vállalt Debrecenben, majd ugyanott lelkészi és esperesi teendőket végzett, míg végül Nagyváradra került lelkésznek (1607.), ahol esperese lett a bihari egyházmegyének. Egy évre odaérkezése után mozgalmat indított a püspöki hivatal megszűntetésére. E cél véghezvitelére megnyert három egyházmegyét, de több zsinat (közöttük az erdélyi és a tiszán-inneni tekintélyes lelkészek részvételével 1610. november 7-én tartott nagyváradi zsinat) határozottan állást foglalt Szilvásújfalvi elveivel szemben. Büntetésképpen megfosztották mind papi, mind esperesi hivatalától, s miután személyében is megsértette Hodászi Lukács püspököt, 1612-ben a világi hatóság fogságra ítélte. 1614-ben száműzték és ekkor a magyarországi törvényhatósághoz fordult jogorvoslat végett, de pl. Sáros megye világi bírósága az egyházi fórumokhoz utasította.

Élete további alakulásáról nincsenek adataink. A vele kapcsolatos utolsó adatot Herepei János közölte a kolozsvári városi sáfárpolgár számadáskönyvéből, amely szerint 1616. február elején adományt kapott élelemre a börtönből szabadult „szegény prédikátor”. Valószínű Moldvában halt meg száműzetésben.

Az Újfalvi-perÚjfalvi Imre és társai 1607-től kibontakozó egyházpolitikai mozgalmát

érdemes megismernünk, hiszen a jelenség elindítója annak a harcnak, amelyet a puritanizmus és a presbiterianizmus folytatott az egyház megújításáért a 17. század egész folyamán.

97

Az 1580-as és 1630-as évek közötti félszázad nem tartozik a református egyháztörténet legalaposabban feltárt és legárnyaltabban ismert periódusai közé. Az igényes újabb feldolgozások ellenére is csak homályos képünk van arról, hogy milyen belső ellentmondások kisérték azokat a változásokat Erdélyben és a Partiumban, amelyek Apáczai korára az egyház minden területén fölvirágzáshoz vezettek. Ebben az időszakban ment végbe a református egyház végleges tanbeli és szervezeti megszilárdulása. Aligha juthatunk közelebb ennek a korszaknak árnyalt megismeréséhez az egyházi élet belső ellentmondásainak feltárása nélkül.

1607–1616. között követhetjük nyomon Újfalvi Imre és társai radikális egyházújító próbálkozását. Az egyházi és világi per néhány fordulatáról sajnos csak rendkívül töredékes forrásaink vannak. Az egész vita vallási csúcspontja, legalábbis az eddig feltárt adatok alapján, 1611–1612 fordulóján volt. Több zsinati határozat, egyházi megbélyegzés és újabb bebörtönzés után ekkorra sikerült elérnie a tiszántúli református egyház püspökének Hodászi Lukácsnak azt, hogy az egyházi tisztségétől és lel-készjellegétől megfosztott Újfalvi Imre (mint paraszt ember) világi törvényszék elé kerüljön. A tulajdonképpeni Újfalvi-per ezzel az eljárással azonosítható (Várad, 1612. február 21–22.). Az egyházi fórumokon született határozatokból csak rendkívül rövid és homályos kivonatokat ismerünk. Ezért különösen jelentős a világi törvényszék üléseiről készített jegyzőkönyv. Ebből idézünk az alábbiakban, átírásban.

„Nyilván vagyon kegyelmeteknek, mint legyen dolga Szilvás Ujfalvi Imrének, ki ennek előtte Váradi Predikátor volt, az Eccl[esiá]kat sok időktől fogva megháborítván az igaz tudomány ellen, és az tanítók ellen, kiváltképpen az Superintendens [püspök] ellen sok káromló és szidalmazó beszédeket szólott” – hangzik a kor sajátos magyarságával megírt jegyzőkönyv szövege. Pár sorral tovább a per vádpontjai olvashatók: [...] „Elsőben incidisti in notam infidelitatis [hűtlenségre vetemedtél]. Másodszor perjurus [hitszegő] vagy, mert nem egyszer már az Ecclesiában letett hitödöt megszegted. [...] Harmadszor scandalosus [botránkoztató] vagy, mert oly botránkozást szerzettél, hogy már nem csak a közösséget, hanem sok fő tudós embereket is csaknem elfordítottál hitegetéseddel. Negyedszer, blasphemus vagy mert azt mondottad, hogy az mely Szent Sacramentumokat mi kiszolgáltatunk is nem igazak. [...] Ötödször innovator vagy. [...]. Hatodszor, homicida vagy, mert hitünkben nevünkben, tisztességünkben, tudományunkban [...] megöltél”.

98

Újfalvi Kálvinra hivatkozva verte vissza a támadásokat, majd saját védelmére kelt és megpróbált válaszolni a vádpontokra. „Hogy Pápának mondottam, nem írtam elsőbben, sem [nem] én mondottam: Antichristusnak mondatik communiter minden valaki az Christusnak tisztiben piszkál. [...] Quoad praecipua capita accusationis attinet [Ami pedig a vádpontokat illeti], infidelis nem vagyok, mert az Isten házában híven szolgáltam tehetségem szerint; én akár Erdélyhez, akár a Fölföldhöz tartsam magamat, szabad vagyok vele. Ha ő kegyelméhez hűséggel tartoztam, ő kegyelme én hozzám azzal tartozott és sok dolgokat ellenem nem kellett volna cselekedni.

Perjurus sem vagyok, mert az mire megesküdtem, abban igyekeztem eljárni; ez a viszálykodás is abban esett, hogy abban igyekeztem eljárni. Ő kegyelme is megesküdött, hogy a Pápa tudományát rontja, mostan pedig építi.

Scandalosus sem vagyok, mert nem scandallom az igazságnak tanítása, arról való írás, disputáció, kérdéskedés.

Blasphemus sem vagyok, akik azok, suo loco megmondják.Innovator sem vagyok, mert nem innovator az, aki az igazságban

törekedik.Homicida sem vagyok az tisztesség dolgára nézve, mert senkit

tisztességében meg nem sértettem; ha mit keményen szólottam, az religióra nézve szólottam, mint Christus és az Apostolok. [...]

Babyloni kurvának azért mondottam ő kegyelmét Püspök Uramot, hogy az éghez az földet öszve elegyítette.”

99

100

101

Szenczi Molnár Albert1574–1634

Születése és iskolái Akik valaha is értékítéletet mondtak róla, valamennyien megegyeztek

abban, hogy a kései humanizmus korszakában, a költő Balassi Bálint után és Apáczai Csere János előtt, mind a költészetben, mind a tudományban ő a magyar művelődés legerőteljesebb egyénisége – mondja Benkő Samu, akinek gondolatmenetét az alábbiakban is követjük.

1574. augusztus 30-án született Szencen, nyugtalan világban. „A háború borzasztó lármájában születtem” – írja a korról, pedig, ha figyelemmel lapozzuk az évkönyveket, megállapíthatjuk, hogy az esztendő viszonylag még a békésebbek közül való volt. Előtte is, utána is nagyobb volt a háborús lárma. Szenc körül is éppen béke uralkodott akkortájt. Mégis igaza volt Molnár Albertnek, hiszen akár a két évvel korábbi Szent-Bertalan éji mészárlásra gondolt, akár arra, hogy néhány hónappal megszületése után a magyarországi török parancsnokok újabb és újabb támadásokat indítottak a hódoltságon kívüli várak, városok és falvak ellen, mindenképpen a valóságnak megfelelően érzékelte azt, hogy nem a békességes nyugalom korszakában rendeltett élnie.

Korszakváltás ideje volt akkoriban. Európa egész gazdasági élete megrendült, kultúrája pedig válságos szakaszba jutott. E kontinentális méretű válság egyéni sorsokat meghatározó jellegét szinte modellszerűen érzékeltetik Molnár Albert családja gazdasági helyzetében bekövetkezett változások. Szülei jómódú városi polgárok voltak. Az apa ácsmunkához is értő faragómolnár volt, de emellett sokholdas gabonaföldek és jókora szőlő tulajdonosának tudhatta magát. Mint írástudó ember természetesen megkövetelte gyermekeitől, hogy szorgalmasan látogassák a helyi iskolát, és mindenben egyezett becsvágyával Albert fiának ama feltűnő igyekezete, hogy tanult ember legyen belőle.

Ám Szenc gazdasági életében bekövetkezett rohamos zuhanás a háborúk dúlása, a gabonatermelés és borkészítés lehanyatlása érzékenyen érintette a család gazdasági állapotát.

Már túl van a győri alapfokú iskoláztatáson, amikor Apja, Benedek a következő sorokat írta neki: „Szegény vagyok, nem úgy, mint azelőtt, hogy itthon voltál”. Az apa 1603-ban bekövetkezett halála után a teljesen árván maradt család nyomorba süllyedt (anyját még tizenkét éves korában elveszítette).

102

Tanulmányi stációi következnek: Gönc majd Debrecen. Majd a külhoni tanulmányozás anyagi fedezetét előteremtendő ugyanazt az utat választotta, mint több száz másik társa: a nevelősködést. Végre az így szerzett pénzzel elindulhatott a még mindig nagy hírű Wittenbergába. Ezzel megkezdődött élete nagy kalandja, mely más tanulni vágyó fiatal életében azzal zárult, hogy páresztendei peregrinálás után akadémitaként elfoglalt egy, a státusához illő nagyobb egyházközséget. Szenczi életében viszont a peregrinatio academica soha nem lett befejezett korszak. Egész élete hosszúra nyúlt búdosás volt, és jelleméhez kötött életformává vált.

Szenczi Molnár Albert „búdosása”Ha életének jellemző motívumát, a bujdosást vizsgáljuk, azt látjuk,

hogy ő nem öncélú bujdosó volt. Nem csupán nyugtalan természete űzte egyik városból a másikba, hanem műhelyt kereső írói és tudós szenvedélye. A bujdosás szó ebben a korban művelődési célú vándorlást jelent. Ő maga tett éles különbséget a „búdosás” és a „csavargás” között. Az előbbinek minden esetben jól meghatározott célja van: a külföldi tanulás.

Az egyháztörténészek peregrinációját három korszakra osztják fel: 1590–1600 (Debrecen, Wittenberg, Heidelberg, Strassburg, Genf, Róma, Velence, újra Heidelberg, majd hazatér). 1600–1615 (Heidelberg, Herborn, Frankfurt, Nürnberg, Prága, Hannau, Oppenheim, majd Bethlen Gábor kérésére újra hazatér). 1615–1634 (Oppenheim, Heidelberg, Hannau, Kassa, Kolozsvár). A legtermékenyebb korszak természetesen a második és a harmadik volt, amikor olyan alapvető munkái kerültek ki a sajtó alól, mint a „Dictionarium Latino-Ungaricum”, a zsoltárfordítás, a magyar nyelvtan, a Biblia-revízió, az Institúció-fordítás (1624), stb.

Szenczi és Bethlen GáborE két kiváló ember találkozásában az erdélyi művelődéspolitika nagy

lehetősége csillant fel. Alig múlt egy éve, hogy Bethlen Erdély fejedelme lett, máris megindult az országban uralkodó zűrzavar eltávolítása. A szellemi élet kellő megszervezése nem kis részét képezte ennek az elgondolásnak. Nem véletlen tehát az, hogy az erdélyi fejedelmi udvar közelébe azok az értelmiségiek telepedtek le, akik korábban Heidelbergben vagy Marburgban tanultak. Nem alaptalan az a feltételezés sem, hogy Szenczi javaslatára lett udvari prédikátor Keserűi Dajka János,

103

akit ő Heidelbergből és Marburgból ismert, mely két központ református szelleme fontos szerepet játszott Erdély művelődéspolitikájában.

Először 1615-ben találkoznak, de Szenczi később is élénk figyelemmel kísérte a fejedelem politikáját. Németországban tudott a fehérvári iskola felállításáról, a fejedelmi könyvtárról, a külföldről meghívott jeles professzorokról.

1624-ben írja Ludwig Camerariusnak: „Gábor fejedelem hazahív és ígéri, hogy kegyelmesen gondoskodni fog rólam. Más hivatalt nem parancsol, mint hogy fordítással és könyvkiadással foglalkozzam és e célból íródeákokat fog adni. Erdélyben, Gyulafehérváron már megfelelő nyomda van a szükséges könyvek kinyomtatására”.

1624. őszén családjával Kassára költözött, ahonnan hamarosan továbbindult, hogy jelentkezzék a fejedelemnél. Nem tudjuk pontosan miért nem költözött egyenesen a fejedelmi székvárosba, de az életét jól ismerő kutatók felesége (az oppenheinmi Kunigunda) rábeszélésének tulajdonítják azt, hogy rövid erdélyi látogatása után visszatért Kassára, és néhány évig ott maradt.

Teológiai munkássága

Szenczi és a ramizmusÉletét és munkásságát csak úgy lehet kellőképpen értékelni, ha

meghatározzuk helyét kora teológiai és szellemi világában, amely nem annyira egységes, mint általában gondolják. Sokan vannak, akik e korszak teológiai gondolkodását kizárólag ortodoxnak, ha nem éppen skolasz-tikusnak mondják, sok tekintetben joggal. De az általánosítás félrevezető és megtévesztő. Tudósunk olyan akadémiákon szerezte ismereteit és olyan mesterektől tanult, akik közül sokan új teológiai gondolkodás kifejlesztésén fáradoztak. Nem egy közülük módszerében is ramista volt.

Az egyetemek katedráin elég korán jelentkeztek azok a tudós professzorok, akik Ramus Péter gondolkodási rendszerét alkalmazzák: Heidelbergben Gaspar Olevianus és Immanuel Tremellius; Baselben Theodor Zwinger és Amandus Polanus; Zürichben Hanrich Bullinger és Rudolphus Gualterus; Strassburgban Johannes Sturm; Brémában Johannes Molanus; Rostokban Nathan Chytraeus; Altdorfban Hugo Donellus. Alapításától kezdve ramista a hernborni fiskola, ahol Johannes Piscator, Johannes Henrich Alsted, Heinrich Alting meggyőződéses ramisták. Angli-ában William Perkins és John Milton stb. 104

Petrus Ramus a középkori skolasztika legerőteljesebb pillérét, az arisztotelészi filozófiát próbálta megdönteni, hangsúlyozván az értelem mindenek felett való tekintélyét, amelynek minden alá van rendelve. Erőteljesen hangsúlyozta minden tudomány és ismeret hasznosságát, oly-annyira, hogy ő maga az usuarius gúnynevet kapta. E célok elérésére és megvalósítására újszerű logikát (dialektikát) dolgozott ki.

A teológiai gondolkodás e fejlődésének megértése végett vissza kell mennünk a reformációig. A reformátorok a személyes hit és meggyőződés erejével és lázával mondják el gondolataikat, a mindennapi gyakorlatban előkerült kérdésekre válaszolva. Különösen áll ez Lutherre. Ezért már nagyon korán felmerült a gondolatok valamiféle rendszerezés szükséges-sége. Luther teológiai gondolkodása vonalán ezt a munkát Melanchthon végzi el, míg kálvini vonalon talán Melanchthonnál is merevebben és fegyelmezettebben Beza, de mindketten az arisztotelészi gondolkodási rendszernek megfelelően. Ez a szisztéma olyan merev szorító rendszernek bizonyult, amely a reformátorok eredeti, dialektikus feszültséggel teljes tanítási erejét, továbbá e tanítás vonzását és sokszor eredeti sajátosságát elhalványította. (Nem beszélve arról, hogy a rendszer sok esetben hangsúlyeltolódást is okozott. Legtanulságosabb példa erre Kálvinnak a predestinációról szóló tanítása. Míg nála ez a krisztológia egyik mellékkérdése, addig Beza munkájában a szisztéma központi gondolata lett!)

Az említett akadémiák és tudósok illetve Szenczi között személyes kapcsolat volt. Ők jelzik azt a szellemi légkört, amelyben élt és amelyből szelleme táplálkozott.

Levélgyűjteményében levelet őriz Ramustól, A „Discursus de summo bono” c. fordításának a bevezetőjében emlegeti, hogy János Zsigmond erdélyi fejedelem „ama híres filozófust Petrus Ramust” professzornak hívta a fehérvári iskolájába. Egyik eredeti művét, magyar grammatikáját tudatosan Ramus módszere szerint szerkesztette meg, amint azt az előszóban is elmondja. Még rengeteg adatot lehetne ide sorolni e szellemi kapcsolat igazolására.

Mindezeket talán pótolja az a Szenczire is jellemző magatartás, hogy minden művével használni akart. Sok írásában ott áll a bűvös szó: „utilitas, necessitas”. Nem lehet meghatottság nélkül olvasni a tiszta és őszinte, igaz puritánus kegyességet árasztó szavait a „Psalterium Ungaricum” előljáró beszédéből: „Miután tanúlságnak kévánságától idegen országban élek és látás hallásnak okáért néha veszedelmekben is

105

forgok, gyakran kérem azt az Úr Istentől, hogy az ő kegyelmes akaratyából avagy vigyen föl idein ez bűn szaporító világból az ő mennyei akadémiájába és bölcsességgel bővölködő paradicsomába; avagy ez földön életemet az Krisztusért szent lelkével úgy vezérelje, hogy senkinek ne legyen botránkozására, hanem az hívek seregiben élhessek egyebeknek hasznokra és az ő felséges nevének dicséretire. Innet vagyon, hogy ez híres akadémiákban fő tanítók közt forogván, nem kapok ez világon gazdagító tudományokon, hanem olyanokat kívánok, melyekkel legtöbbeknek használhassak az mi nyomorgó hazánkban”.

„Dictionarium Latino-Ungaricum”A humanizmus és a reneszánsz önnön természetéből következett, hogy

a szótárírás valóságos tudományos mozgalommá terebélyesedett, hiszen megbízható szótárak nélkül az antik kulturális örökséget nem lehetett igazán birtokba venni. A 16. században emellett új szempontok kerülnek mindinkább előtérbe. A reformáció anyanyelvű prédikációt és oktatást meghirdető programja nem zárta ki a klasszikus nyelvek ismeretét, sőt azt egyenesen megkövetelte, mind a Szentírás eredeti nyelvének, mind az egyházatyák iratainak minél pontosabb megértése végett. Ekkor születtek meg a szótárak különböző típusai, az egynyelvűektől a többnyelvűekig, mellettük pedig megjelentek a jelentés tolmácsolására szorítkozó, kisebb terjedelmű szójegyzékek, vagy a szavakat példákkal illusztráló enciklopédikus szótárak.

Az oktatás igényeire Szenczi Molnár Albert nagy figyelmet fordított. Ramust követő didaktikai nézeteit csak megerősítették a tanulmányai idején hazájában és külföldön szerzett tapasztalatai.

Tanulókorában, és mint fiatal házitanító Kassán nagy hiányát érezte annak, hogy nem volt megfelelő latin-magyar szótár. Kassán került a kezébe a kor jeles német szótárírójának, Petrus Dasypodiusnak a latin-német szótára, amelyet forgatva támadt az a gondolata, hogy meg kellene szerkesztenie annak latin-magyar párját. Az elhatározásból 1604-ben valóság lett. 1603 májusa közepén jegyezte fel Naplójában, hogy elkezdte a szótár írását, az év végére a felét el is készítette, két hónap múlva pedig a teljes anyag összeállt. Mintaképe a már említett Dasypodius műve volt, amelyet kiegészített más szótárak anyagával és saját gyűjtésével. Kimutatható, hogy figyelembe vette a korabeli magyar irodalmat és annak szókincsét. Különös érdeme, hogy magyar-latin részt is csatolt hozzá. A munka nemcsak a későbbi kétnyelvű szótáraknak lett a kiinduló pontja,

106

hanem az enciklopédikus műveknek is. Életében még három kiadást ért meg: az első hat évvel az eredeti után jelent meg Hannauban, a második 1611-ben, a harmadik 1621-ben hagyta el a nyomdát. A 18. században Pápai Páriz Ferenc és Bod Péter is méltónak tartotta újra kiadni.

„Psalterium Ungaricum”Molnár Albert egyházra és hasznosságra tekintő legbecsesebb és

legmaradandóbb műve a zsoltárfordítás. Munkájáról így vall Naplójában: „Húsvét előtt a hatodik vasárnap [1606. márc. 9]. A Zsoltárok könyvét elkezdtem a francia dallamokhoz igazítani. Május 24. Végeztem a 100. zsoltárral és megpihentem. [...] Szeptember 23. Befejeztem az egész Zsoltároskönyvet, hála legyen érte az élő Istennek”. Hét hónap alatt tehát elkészült az a munka, amely az óta is dacol az idő múlásával.

Németországban, Angliában, Franciaországban már a 11. századtól kezdődően feltűnnek nemzeti nyelvre fordított zsoltárok, és ezek a 15. század végén mám nyomtatásban is megjelennek. A reformáció nem érte be azzal, hogy a hivők csak puszta szemlélői legyenek a liturgiának, hanem közreműködő részeseivé tette őket az anyanyelven folyó istentiszteletnek.

Az egyháztörténet-írás számon tartja, hogy amikor 1607-ben megjelent a „Psalterium Ungaricum”, a magyar zsoltárfordítás már sok évtizedes múltra tekintett vissza. A magyar zsoltárfordító elődök (Batizi András, Sztárai Mihály, Szegedi Kis István, Bencédi Székely Gergely stb.) mellett Károli Gáspár Bibliája és jeles külföldi kiadványok készítették elő Szenczi útját.

Ez utóbbiak közül Clément Marot és Théodore Beze francia zsoltárait tekintette példaképnek, de leginkább Ambrosius Lobvasser német fordításának „vezető zsinórját” követte.

A zsoltárok verselése közben vallásos áhítat munkált benne, ez tette költőivé, ez sokszorozta meg erőit és lendítette oly magasságokba, amelyet többé maga sem ért el. Ha szándéka nem is volt költői, annál inkább az lett az eredmény. A fordító költői tehetségén múlott, hogy zsol-tárfordításai igaz versek lettek, ő maga pedig modern értelemben vett műfordítónak bizonyult. A zsoltárfordítások mai kutatói egytől egyig azt hangsúlyozzák, hogy az eredetileg éneklésre szánt szövegek olvasva vagy elmondva is kitűnő versek.

A zsoltárfordítás először Herbornban jelent meg 1607-ben, mely kiadást napjainkig több mint száz követte.

107

A Londoni Liga

Képviselői és erdélyi visszhangjaA Ligát Tolnai János szervezte meg 1638-ban, Londonban. A

„Formula Sinceritatis” programirat első mondata így hangzik: „Az mi Urunk Jézus Krisztusnak szentséges nevében mi ide alá megnevezett méltatlan szolgák az ő munkájában közönséges vallást teszünk az Jehovának szent színe előtt teljes szívből, elkötelezvén magunkat azzal a hűséges szövetséggel, kivel megesküdtünk az ő szentségének életünkbeli követésére, hogy holtunkig őtet szolgáljuk az ő erejéből, sokkal inkább, mert Angliában nagyságos dolgokat cselekedett az mi undok és bűnös lelkünkkel, el annyira, hogy esmerni és az ő dicsőségére kívánjuk és egymás előtt vallástétellel megerősítjük”.

Első lépésük tehát „Isten nagyságos dolgainak” megtapasztalása. Ebből következik az ő követése, amellyel együtt jár a tiltakozás az ellen, ami Isten törvényével szembehelyezkedik, legyen az ember személyes életében, az egyházban vagy akár a társadalomban. Fogadalmat tettek, hogy mint „Krisztusnak igaz tagjai egymásnak lelke idvességére” vigyáznak és szabadnak érzik magukat arra, hogy egymást intsék, feddjék és építsék. „Hogy azért mindezt véghez vihessük – folytatják –, egymásért állhatatosak leszünk a könyörgésben és vigyázásban.” Elhatározásuk, hogy mihelyt jobb alkalom kínálkozik, ezt a vallástételt újból megerősítik. Tolnai István, Mohácsi István, Ujházi Mátyás, Ungvári Mihály, Kolosi Dániel, Szikszai Benedek, Molnár János, Kuthi János, Keserüi Pál és Kecskeméti Miklós írták alá ezt az egyességet. A liga szövege bizonyságtétellel fejeződik be: „Uram segélj mindezekre az te Fiadért, hogy valamiképpen meg ne keserítsen minket a Sátán, és ennek általhágásával kétségben esvén, örökké el ne vesszünk. Te Uram, ki tudod az mi erőtlen voltunkat, segéld az mi idvességünket, ne hagyj azért minket feljebb kísértetni, minden hatalomnak Istene, annál, az mint elszenvedhetjük, mert mi mint megromlott por és sár edények hamar semmivé leszünk, hanem minden kísértetekkel az szabadulásra utat nyiss, hogy elszenvedhessük szerelmes Fiadért az mi egyetlen Urunkért és közbenjárónkért, siess az mi segítségünkre. Ámen!”

Az itthoni egyháziak elítélték Tolnai kezdeményezését, anélkül, hogy az egyesség szövegét ismerték volna, mely ítéletet azon híresztelésekre alapozták, miszerint a ligások egyfelől arminiánusok, másfelől a püspöki és az esperesi hivatal eltörlésére szövetkeztek. A külföldi tanulmányútról 108

hazatérő peregrinusok szolgáltak ilyen és hasonló hírekkel. Az angol és a nématalföldi arminiánus és presbiteriánus teológiai áramlatokról érkező hírek már 1630-ban arra késztették az egyházi vezetést, hogy az egyik zsinaton tanításuk kánon-értékű hitvallásává a Heidelbergi Kátét jelentsék ki. A liga megszületése évében pedig Keresszegi Herman István tiszántúli szuperintendens arra kérte esperes társait, hogy együttesen beszéljék meg az arminianizmus és az „anarchia-erigálás” (anarhiakeltés) elleni óvintézkedéseket.

Tolnai hazatérte után (1638.), de még mielőtt itthoni tevékenységét komolyabban elkezdhette volna az erdélyi egyház zsinata egészen puritán szellemű döntést hozott. Ennek előkészítői azon puritánok voltak, akik Medgyesivel, mint 1638-tól udvari pappal, a fejedelem környezetében szolgáltak.

Az egyik zsinat 1642-ben elrendelte, hogy „más református nemzetek szokása szerint a templomi imádságok után a Bibliának egy-egy fejezete olvastassék fel, még pedig délelőtt az ótestamentumból, délután az újtestamentumból, egyszerűen, minden magyarázat nélkül”.

A másik 1643-ban megengedte, hogy a „francia nótákra írott zsoltárokat, avagy csak hétköznap, lehet egyszer-másszor énekelni”.

Érdekes jelenség, hogy Tolnai Dali János itthoni küzdelmeinek résztvevőit hiába keressük a Londoni Liga aláírói között. Angliában tanuló teológiai szövetségesei itthon hamar eltűnnek szemünk elől, munkásságukról csak keveset tudunk. A mozgalom hazai megalapozásában nagyobb szerepet játszottak a puritán tanok azon képviselői, akiket nem sorolhatunk a szorosabb értelemben vett „ligások” közé.

Úgy tűnik, hogy az ott megfogalmazott „Kegyesség formula” legfeljebb egyfajta program minimum volt a szimpatizánsok számára, amelyet kiegészíthetett egy konkrétabb, részletesebb hitvallás. A formula szövegét ismerve ugyanis egészen érthetetlen az itthon keltett nagy riadalom.

Medgyesi PálÉlete Származásáról, családi viszonyairól keveset tudunk, életrajzi adatait

dióhéjban összefoglalhatjuk. Neve után valószínű, hogy Aranyos-Meggyesen született (talán 1605-ben), Lónyai Zsigmond későbbi patrónusa birtokán, akit még meglett férfiként is hálás szívvel emlegetett.

109

Bártfán és Debrecenben végezte hazai tanulmányait, majd 1628-ban elnyerte Debrecen város németországi egyetemekre meghirdetett ösztöndíját, amely kétszáz arany és száz birodalmi tallért tett ki. Külföldi útja során első állomása Odera-Frankfurt volt (1629), de nem maradt itt hosszabb ideig. Április 23-án a leideni egyetem teológiai fakultására iratkozott be, ahol megszakítással mintegy másfél esztendőt töltött, de – úgy látszik – peregrinációjának igazi célja Anglia volt, ahová 1631. januárjában érkezett. Alig fél évet töltött Angliában, de ez a rövid idő döntő jelentőségű volt teológiai látása kiformálódása, egyházpolitikai nézeteinek alakulása, sőt egész további élete szempontjából. Leiden újbóli érintésével, 1631. végén érkezett haza Debrecenbe, ahol még ez év decemberében megválasztották a főiskola rektori székébe. 1633-ban pappá szentelték és Szinérváraljára került prédikátornak. 1636. végén Munkácson találjuk. Ez idő tájt ismerkedik meg I. Rákóczi György feleségével, Lorántffy Zsuzsánna fejedelemasszonnyal. 1637-ben már Nagyváradon végzi a lelkészi teendőket, és még ebben az esztendőben teljesült régi vágya: bekerült a gyulafehérvári fejedelmi udvarba. 1639. május 3-án házasságot kötött. Élete viszonylagos nyugalomban telt el a fejedelem haláláig. II. Rákóczi György uralkodása alatt azonban a puritánok elleni gyűlölet erőteljesebben lángolt fel, mint korábban. Nem sokáig volt Erdélyben maradása. A presbiteriánus elveket valló Lorántffy Zsuzsánna vette pártfogásába, és életének hátralevő éveit a fejedelemasszony környezetében, annak udvari papjaként élte le.

110

Teológiai munkásságaA magyarországi puritanizmus történetében Medgyesi döntő szerepet

játszott. A Tolnai Dali János elindította hazai puritanizmust egyéniségével és nyomtatásban megjelent munkáival egyaránt hathatósan támogatta. Lorántffy Zsuzsánna pártfogása mellett munkássága az ötvenes évektől kezdve a hazai puritanizmus központi alakjává emelte.

„Szent Ágoston Vallása”Egyházi működését ismeretlen angol szerző művének fordításával

kezdte: „Szent Ágoston Vallása” (Debrecen, 1632.). Fő tétele: Szent Ágoston, aki előtte ezerháromszáz évvel élt, a hit minden lényeges ágazatában a protestánsokkal egyező tanítást vallott. Medgyesi magyarítása részben megkésett hajtása annak a katolikus-protestáns vitairodalomnak, mely hosszú évtizedek óta vitatta a problémát, anélkül, hogy dűlőre vitte volna, részben felismerése Augustinus azon lélekelemző módszerének, amely egyezett az önvizsgálatot célzó puritán tanítás gyakorlatiasságával. Emellett jelentősége az, hogy az első angolból fordított magyar könyv.

„Praxis Pietatis”Ezzel a munkával egybekötve jelent meg a „Scala Coeli avagy egyne-

hány, bizonyos időre alkalmaztatott, istenes emelkedések és buzgó Imád-ságok” (Debrecen, 1632.), mely a Lewis Bayle „Praxis Pietatis” c. művének első szemelvényes kiadása. A teljes művet Medgyesi 1636-ban jelentette meg Debrecenben „Praxis Pietatis, Az az: Kegyesség-Gyakorlás” címmel.

Lewis Bayle anglikán püspök eredeti szövege az egész európai protestantizmust átható, korszakos jelentőségű mű volt a maga idejében, amolyan önvizsgálat útján megkísérelt belső megújítási próbálkozás a terméketlen hitviták és tanítási elmerevedések idején. Lefordításával maga Szenczi Molnár Albert is foglalkozott, és csak akkor mondott le a szándékról, amikor értesült Medgyesi munkájáról, tovább bíztatva őt a fordítás mielőbbi befejezésére.

E fordítással új, puritánus vagy inkább korai pietista eszméket és modern stíluseszményt is meghonosított. Tudatosan kerülte az „udvari piperét”, ugyanakkor finom esztétikai érzékkel érvényesítette az eredeti szöveg önvizsgálatra, elmélkedésre és a lelki élet elemzésére indító

111

jellegzetességeit, terminológiai-stilisztikai vonatkozásban is a pietizmus számos jegyét előlegezve.

A munkából kiérződik, hogy Geleji Katona István írói gyakorlatával vitatkozik. Geleji „fordításocskának” nevezte a Praxist, Medgyesinek az a véleménye, hogy „egy kitsinke igaz gyémánt”, amely „betsesb akár mely nagy darab otromba kőnél”, azaz Geleji vaskos írásainál.

„Doce nos orare, quin et praedicare”A Bártfán, 1650-ben megjelent munka teljes címe: „Doce nos orare,

quin et praedicare etc. az az, Imádkozásra és Praedikátzió írásra s tételre, és annak megtanulására való mesterséges Táblák”. Az eredeti munka a prédikáció és imádságirodalom elméleti kézikönyve. A magyar gyakorlati teológia történetében az első. Létrejöttét a Gelejivel folytatott vitának köszönhetjük. Két részből áll: 1. „Imádkozásra vagy Könyörgésre-való mesterséges Táblák”, valamint 2. „Doce nos praedicare etc. seu Methodus Concionandi secundum Artem” [Taníts minket prédikálni stb. vagyis az igehirdetés tudományos módszere].

A prédikáció megszerkesztésével kapcsolatos kérdések lényegét szemléletes hasonlattal világítja meg: az ácsmester, mielőtt hozzáfogna a ház megépítéséhez megtervezi azt, vagy ahogyan ő maga mondja: „el-intézi elméjében a' külön-külön helyeket és részeket”. Ennek megfelelően szabja a fát és egyéb anyagokat. Próbaképpen a földön mindezt összeil-leszti, és csak ezután építi fel a házat az előre elkészített terv, „az az előtti elméjében való el-intézés szerént”. Így a prédikáció írójának is, mielőtt tényleges munkához fogna, meg kell határoznia: mi legyen az első helyen, a másodikon, a harmadikon, „szép helyes úton mint valami ajtón menvén egyikből a másikra által”. Az őszinte érzést, a „belső meg-illettetés”-t többre becsüli, mint a retorikai figurákat. Példaszövegeire az egyszerűség jellemző.

A JajokJellemének, egyéniségének belső rétegei, írói és szónoki tehetsége a

Jajokban nyilatkozik meg magas művészi színvonalon. Ez az ő igazi műfaja. Prózája a sodró szenvedély, a mélyről fakadó felelősségérzet, a balsejtelmekkel teli profetikus hevület és a reális történelmi helyzet elemzéséből adódó felismerések sajátos, egyszeri és utánozhatatlan ötvözete. Minden idegszálával érzi, hogy semmi sem állandó.

112

A prédikáció-sorozat hat jajból áll, a Jelenések Könyve 9. része alapján. A „Első Jajj” három halotti prédikáció, amelyek I. Rákóczi György (1649), Rákóczi Zsigmond, a puritánok nagy reménysége (1652) és öreg Bethlen István (1648) koporsója felett hangzottak el. Halálukat egy nagy nemzeti katasztrófa előjátékának tekinti. „A veszett időkben, az isteni félelemmel, bölcsességgel, tanáccsal, értékkel és hatalommal elöljáró Embereknek halálok, ő magoknak ugyan nyereség, de a megmaradtaknak sokszor jövendő nagy romlásnak és veszedelemnek jelensége, s hirtétel afelől”. Külön Jajban siratja el az 1657-ben Munkács környékén pusztító lengyel betörést, és másik Jajt szentel a tatár fogságba került erdélyi hadseregnek.

E rendkívüli egyéniség rendkívüli történelmi helyzetben sajátosan egyedi műfajt és terminológiát teremtett. A magyar retorikus próza tekintetében fontos hely illeti meg őt, és döntő szerepet játszott a 17. századi egyházi prédikáció-irodalom kifejlesztésében. A prédikáció addigi, egészében egyházias tematikáját a nemzeti történelem égetően aktuális problematikájával frissítette fel és olyan stílust teremtett, amely Zrínyi Miklós prózájával rokon, s tőle egyenes szálak vezetnek a kuruc kor hazafias publicisztikájához.

A szatmárnémeti zsinat1646

ElőzményeiA Szilvásújfalvi Imre indította mozgalom elsősorban I. Rákóczi György,

de mások szemében is az independentizmus felé vezető út egyike volt. Ezt volt hivatva megszűntetni a nagyváradi zsinat 1610-ben. Az Angliából átkerült teológiai áramlat néhány évvel a linzi béke előtt újra feléledt a Tisza-mellékén és Erdélyben. Ezt táplálta jó pár holland és angol egyetemeken járt peregrinus itthon megkezdett lelkészi működése. A mozgalom vezéregyénisége, Tolnai, miután látta, hogy az egyház a centralizált püspöki kormányzat felé indult el, az egyház szerkezetének és jogi rendszerének a megújítása irányába tette meg első lépéseit.

Ez a törekvés késztette a tiszamelléki református lelkészeket arra, hogy az 1638-as debreceni zsinaton kimondják: a külföldi akadémiákon tanult ifjú lelkész-jelölteket nem lehet sem lelkészi, sem tanítói tisztségre alkalmazni, amíg az érvényben lévő egyházi törvények alapján esküt nem tettek, hogy semmiféle újítást nem kezdeményeznek az egyházban.

113

Miután Tolnai külföldi tanulmányútjáról hazatért (1638) I. Rákóczi György erdélyi fejedelem a sárospataki kollégium irányításával bízta meg. Ő rögtön érzékelte az erőviszonyokat és rájött, hogy a vele hasonló nézeten lévő lelkészek már szervezett ellenzéki tábort alkotnak. A zempléni esperes, Miskolczi Csujak István, aki esperesi tisztsége mellett a sárospataki iskola felügyelője is volt, zsinatot hivatott össze Sárospatakra, amelyen a bajt megelőzendő, reverzálist kért Tolnaitól (november 10.). Eszerint Tolnainak köteleznie kellett volna magát arra, hogy tanításában nem tér el a Helvét Hitvallástól és a Heidelbergi Kátétól, és nem zavarja meg az egyházkormányzat és iskola addigi rendjét. E követelésnek Tolnai csak fél esztendő múlva tett eleget 1639. áprilisában, következésképpen csak ezután foglalhatta el hivatalát.

Ámde Tolnai lendületét és elszántságát nem lehetett megfékezni. Rövidesen lényeges reformokat vezetett be az iskola életébe: Amesius szellemében puritán hittant adott elő, Keckermann logikáját felcserélte a Ramus dialektikájával, a zsoltárokat magyarul énekeltette stb. Emellett a kollégiumban néhány diákkal a puritánok gyakorlati kegyességére emlékeztető kegyeskedést is gyakoroltatott. A veszedelmesnek hitt újítások láttán a papság felbujtotta ellene hallgatóit és bevádolta a fejedelem előtt. Ezért lemondani kényszerült tanári tisztségéről (1642.), és emiatt váltogatta későbbi is lelkészi állomásait. (Ebben közrejátszott még az istentiszteleti rendtartásba bevitt néhány változtatása is, pl. keresztelni csak templomban, vasárnap, a gyülekezet jelenlétében volt hajlandó). A tokaji zsinat 1646. februárjában lelkészi tisztségéből felfüggesztette és ügye vizsgálatát a nemzeti zsinatra bízta.

Szatmárnémeti, 1646.Ilyen előzmények után hívta össze Geleji Katona István, erdélyi ref.

püspök ez év június 10-re a zsinatot, I. Rákóczi György megbízásából. A gyűlésen 110 résztvevő jelent meg az erdélyi, a tiszáninneni és a tiszántúli egyházak küldötteként. A tanácskozáson maga a fejedelem is részt vett, számos főúr, tanár és világi képviselő társaságában.

A zsinat Tolnai és párthívei ellen vádat emelt, majd meghallgatta a Tolnai védelmét, és a tőle kért apológia elbírálására és megcáfolására külön bizottságot jelölt ki.

Tolnai újításainak főbb pontjait a zsinat jegyzőkönyve őrizte meg. Eszerint, a keresztelési gyakorlatban kezdeményezett változtatás mellett, a vasárnapon kívül minden más ünnepet törülni kívánt. Gyakorlatba szerette

114

volna léptetni a lelkészek teljes egyenjogúságát, a gyülekezetek függetlenségét. Az egyházmegyéket ördögi intézményeknek mondta s az esperesi és püspöki tisztségek eltörlését követelte, mint amelyek nem egyeznek a reformáció szellemével. Szorgalmazta a házi istentiszteletek rendszeresítését s a hitélet alapjául egyedül csak a Szentírást ismerte el, mellőzvén a hitvallásokat.

A felsorolt újításokért a zsinat megfosztotta Tolnait és társait lelkészi hivataluktól, amíg jó útra nem térnek, a puritán és presbiteriánus elvekkel szemben pedig szigorú orthodox álláspontra helyezkedett.

A zsinat 30 pontba foglalt végzéseit maga Geleji Katona István jegyezte le, amint arról tájékoztatja olvasóit az ugyancsak általa elkészített törvénykönyv kiadása függelékében. A zsinat végzéseinek főbb pontjait e kiadás alapján készítettük el.

A zsinat megalakulása konstatálása után (I. pont) kifejezték azon nézetüket, hogy az egyház egységét egy olyan hitvallásnak kellene szorosabbra vonnia, amely az Apostoli Hitvallásra és a Második Helvét Hitvallásra épül. Továbbra is érvényben kívánják tartani a Heidelbergi Kátét.

Ezt követően a zsinat megválaszolt minden olyan kérdést, amit Tolnai előhozott: a keresztséget akárcsak ez idáig ez után is a templomban kell kiszolgáltatni legalább néhány tanú, vagy keresztszülő (susceptor = oltalmazó) jelenlétében. Haldokló gyermek esetében a zsinat engedélyezi a sákramentum másutt történő kiszolgáltatását is, annak rendje és módja szerint.

Az iskolák ügyében a következőképpen intézkedik: „Mivel Krisztus országa nem tesz különbséget az eltérő nemű emberek között, s mindkét nemnek egyenlő esélye van az üdvözülésre, ezért a leánygyermekek számára is szükséges iskolát felállítani, anyanyelven, amilyenek a fiúgyermekek tudományos neveltetése céljából már falvakon és városokon egyaránt működnek, de latin nyelven”.

Ezekben olvasásra, vagy ha nekik és szüleiknek tetszik, akár hímzésre is taníthatják őket. Elsősorban a Biblia olvasásáig kell eljuttatni a leánygyermekeket, de emellett olyan könyveket is taníthatnak az üdvösségre vezérlő tudomány és a kegyes élet gyakorlása tárgyköréből, amelyek megértése nem jelent különösebb problémát (V. pont).

A zsinatot megelőző egyházpolitikai helyzet szempontjából talán a leglényegesebb kérdések egyike jelentkezett a VI. pontban: „Mivel az erdélyi és magyarországi egyházakban működő s az Istentől fellelkesített

115

elődök” különböző, ma is fennálló akadályok miatt nem állíthatták fel a presbitérium intézményét, ezt ma sem lehet megtenni számos ok miatt. Az egyik népünk „nyomorúsásos és szolgai állapota” (misera servilisque plebis nostrae conditio).

A naponkénti Biblia-olvasás ügyében – ez is az egyik igénye volt a Tolnai-pártnak – a határozat kettős gyakorlatra enged következtetni, ami a két egyházkerületet illeti. A Biblia részeinek naponkénti olvasása (reggeli, déli és délutáni préces, vagyis imádkozás után) az erdélyi területeken jó néhány esztendeje már bevett („igen áldásosan megkezdett és folytatott”) szokás volt, míg a zsinaton megjelent „magyarországi testvérek” a Biblia-olvasás bevezetésére néző döntést valamely későbbi zsinatra napolták el.

Tolnainak az egyházi ünnepek eltörlésére tett javaslatát ugyancsak visszautasította a zsinat, kijelentvén, hogy a kegyes odaadással megszentelt ünnepek igen nagy haszonnal járnak, tehát ezután is megmaradnak. Ezek: a Megváltó születésének, körülmetélésének, szenvedésének, feltámadásának és mennybemenetelének, valamint a Szentlélek kitöltésének ünnepei. Elmulasztásuk büntetést von maga után (IX. pont).

A kántorokat kötelezte, hogy csak a hitvallásokkal megegyező énekeket használjanak, akár a kisebb, akár a nagyobb énekeskönyvből (Gradual), akár a boldog emlékezetű Szenczi Molnár Albert francia dallamra írt zsoltáraiból. Az éneklést hosszúra ne nyújtsák, nehogy az a prédikációra szánt idő rovására menjen, vagy azt az Isten igéje hallgatására egybegyűlt közösség megunja.

Zsinati határozatba foglalták azt a korábbi gyakorlatot is, hogy a vasárnap déli istentiszteleten a Heidelbergi Káté úrnapi beosztása szerint hirdessék az igét. Ez a gyakorlat teremtette meg a század sajátos prédikáció-műfaját, az ún. káté-prédikációt.

Elrendelték továbbá, hogy a temetési prédikáció ne annyira enkomisztikus (dicsérő szónoklat) vagy panegirikus (felmagasztaló beszéd) legyen, hanem tanító és vigasztaló prédikáció. Ennél talán fontosabb a XV. pont, amelynek komoly egyházpolitikai háttere van, ismervén a szélsőséges independentizmus önállósulási törekvéseit. „Ha valamely lelkész vagy tanító Magyarországról Erdélybe, illetve Erdélyből Magyarországra akarna áttelepedni, és nincs olyan igazoló levele, amelyet az egyházkerület érvényben lévő pecsétje és az esperes aláírása erősít meg, sem egyházi sem iskolai tisztségre jegyeztessék be.”

116

E szabály alól a diákok sem kivételek, akiknek tanáruk igazoló iratát kell hozniuk, ha valamely iskolában tanulni kívánnak. Őket is kizárták az egyházból, ha zavargást keltettek. A patrónusoknak szigorúan előírják, hogy külföldi akadémiára készülő diák kezéhez addig pénzt ne adjanak, amíg az reverzálist nem adott arról, hogy sem szocinianus, sem arminianus sem anabaptista tanokat nem fog hallgatni, magát pedig az érvényben lévő hitvallásokhoz igazítja. Aki e reverzális nélkül indult tanulni, vagy e nélkül érkezett haza, addig semmiféle egyházi vagy iskolai tisztséget nem kapott, amíg az alábbi feltételek megtartására magát nem kötelezte (lásd a diákok tanulására vonatkozó XVII–XX. fejezeteket).

Ha valaki mégis heterodoxiát tanítana (szószékről vagy iskolai katedráról), annak ügyét az esperes tartozik kivizsgálni és a generális zsinat elé terjeszteni. Ha valamely esperes tanítana a hitvallások ellen, fegyelmi esetét a püspök tartozik kivizsgálni, vagy a püspök akadályoztatása esetén a szomszédos esperes társak. Ha az esperes tévelygésében továbbra is megmarad, a generális zsinat mind esperesi, mind lelkészi tisztségétől megfoszthatja. Ha a püspök hirdet tévtanítást ügyét a legközelebbi püspöktárs és az e célra delegált esperesek tartoznak kivizsgálni, akik a kérdést a generális zsinat, vagy a magyar- és erdélyországi Konzisztórium elé terjesztik. Ha a kivizsgálás elmarasztalja a püspököt tanai miatt, akkor őt a legközelebbi gyűlésen látványosan lefokozzák. „A puritán megnevezést, mint botrányos, gyalázatos és megvetésre méltó jelző előttünk igen gyűlöletes, következésképpen közöttünk azt senki ne használja” – mondja ki a zsinat.

A nyomtatványok cenzúrázását is megerősítik, mégpedig az alább felsorolt szempontok figyelembevételével. Az utolsó határozati pontok a tanító munkájából igyekeznek kiszűrni a heterodoxiát.

117

Canones Ecclesiastici

A zsinat Gelejit bízta meg a már említett törvénykönyv megalkotásával, aki a hazai és külföldi, régebbi és újabb keletű egyházi törvényekből, „némely igen jeles és tudós teológus” munkáiból, valamint a Helvét Hitvallásból össze is állította azt.

A kánonok az akkori szolgáló rendnek készültek, amelynek száma 7 volt: 1. lelkészek, 2. esperesek (seniores), 3. püspökök (superattendentes), 4. tanítók (rectores scholarum), 5. kántorok (cantores), 6. presbiterek (a testület még nincsen annak rendje és módja szerint megszervezve – mondja Geleji), 7. egyházfiak (aeditui).

1. A lelkészek. Öt dolog szükséges a lelkésznek: 1. magas fokú vagy legalább erős középfokú műveltség, 2. igaz tan, 3. törvényes elhívás és küldetés („Vocatio et missio legitima”), 4. hűséges szolgálat, 5. makulátlan élet. E követelményeket külön-külön tárgyalja majdnem 50 oldalon át. (IV–LXXXV. kánonok).

1/1. Alapos tudás nélkül: vak vezet világtalant. Az V. kánon szigorúan előírja a lelkészi vizsgát, amelyen szükséges megvizsgálni a jelölt tudományát és tanbeli tájékozottságát. Ha ezek nem kielégítők el kell tanácsolni.

A lelkészek kötelesek beszerezni a Bibliát, a Liturgiát, teológiai kommentárokat (Ó- és Újtestamentumhoz egyaránt). Egy-két megintés után a lelkészi közösségnek kell oda hatnia, hogy az említett alapmunkákat beszerezzék.

1/2. A lelkészek feladta gondoskodni a hívek lelki üdvéről. Ezért minden gyanús tanítást ki kell szűrnie a gyülekezetből, hiszen sok hamis próféta támadt, akik farkasok módjára rontanak a nyájra. Óvatosnak kell lennie akkor is, ha idegen személy akarna letelepedni gyülekezetében. Az ilyennek az esperes aláírásával kell jelentkeznie a lelkésznél.

Kapcsolatot nem tarthat fenn olyan személyekkel, akik kétes tanítást vallanak. Az ilyeneket csak az esperes beleegyezésével provokálhatja disputációra. Ha mégis, tisztségétől megfoszttatik. Csak az egyház hitvallásainak megfelelő tanítást hirdethet. Ellenkező esetben állását elveszíti. Aki mást tanít vagy másféle liturgiát követ a szertartásban, mint a hivatalosat, tisztségétől megfosztható.

118

1/3. Isten haragszik az olyan prófétára, aki a tőle kapott elhívás nélkül prófétál. Senki ne bitorolja tehát a lelkészi szolgálatot elhívás nélkül. Kettős elhívás szükséges ehhez: a.) belső (Istentől, Szentlélek által), b.) külső (a presbiterektől, vagyis azon elöljáróktól, akik az egyházban kegyesség és méltóság dolgában kiemelkednek).

Akik e kettős elhívást megkapták, szolgálatba állhatnak, de csak miután az egész egyház felkészültségüket megvizsgálta és közös szavazat alapján döntött. Ezt ünnepélyes felszentelés, kézrátétel általi megerősítés követ. Mindezt a püspök pecsétes levele igazolja.

A XVII–XXV-ig terjedő kánonok a lelkészi szolgálat elfoglalásának etikáját és hivatalos eljárását, illetve a lelkész fizetésre tekintő rendelkezéseket tartalmazák. XXVI-tól a lelkész szőlője és a lelkészi lakás körüli kötelességek következnek, majd a lelkészi állások megüresedése, leányegyházközségek anyásítása kérdésével foglalkoznak.

1/4. A lelkészi szolgálatok. Hét szolgálati kört ír körül: 1. a tanítás, 2. imádkozás és bibliaolvasás, 3. katekizáció, 4. ünnepi szolgálatok, 5. a sákramentumok kiszolgáltatása, 6. esketés, 7. családlátogatás és lelkigondozás (XXXIV–LXXVII. kánonok).

Így bontja le a lelkészi feladatkört, szolgálatot és illő viselkedést a mindennapok szintjéig, egészen a lelkész kegyes és tisztességes társalgása, a baráti társaság megválasztása, illetve a világi foglalkozásoktól való elfordulása kérdésköréig.

A törvénykönyv megszületésének egyházpolitikai környezete magyarázza a LXXXV. kánon fontosságát, amely a lelkészek engedel-mességével foglalkozik. A törvénykönyv e pontja elismeri ugyan, hogy a lelkészek mind egyenlők, de határozottan kimondja, hogy az egyház javát szolgáló dolgokban engedelmeskedniük kell az általuk választott esperesnek, illetve püspöknek. Kötelesek tehát: feletteseik kérésére a zsinaton megjelenni, bárhová elmenni, ha őket az egyház ügyében küldik, a gyűlésre hívó leveleket sértetlenül eljuttatni a szomszédos gyülekezetekbe stb. Ha a kötelező tiszteletet és engedelmességet nem adják meg feletteseiknek az esperesek először négy szem között, vagy a parciális zsinaton barátilag intsék meg. Ha ez nem használt, akkor a generális zsinat előtt kell keményebben megróni. A harmadik lépés már a lelkészi tisztség megvonása, ha az előbbi két megintés után is engedetlenek maradtak.

„Mert bár az egyeduralmat és az antikrisztusi hierarchiát méltán kárhoztatjuk és megvetjük, de azt az anarchiát vagy küklopszi államformát

119

sem tűrhetjük meg, amelyben senki nem hallgat senkire, és amely az egyeduralomnál is sokkal veszélyesebb. Az egyházi kormányzatban mi az arisztokratikus, vagy pontosabban az arisztokratikus-demokratikus formát fogadjuk el.”

A LXXXVI–LXXXIX. kánonok az esperes tisztségét határozzák meg. Az egyházmegyék lelkészi közösségéből a lelkészek olyan embert tartoznak megválasztani erre a tisztségre, aki képzettség, hit, tapasztalat, bölcsesség dolgában kiemelkedik közülük, és akinek a személyével kapcsolatban a püspöknek sincsen semmi kifogása (nec improbante Episcopo).

Feladata irányítani és kormányozni saját egyházmegyéjét, és nem avatkozhat a szomszédos megyék egyházi kormányzásába. Jogköre korlátozott és nem teljes. Nem avatkozhat bele tirannus módjára a lelkészek munkájába, de éberen kell őrködnie, hogy egyházmegyéje területén mind a tanítás, mind a rítus, mind pedig a jurisdictio tekintetében rend legyen.

Geleji az espereseknek két feladatkört ír körül: 1. az egyházközségek vizitációja, 2. parciális zsinatok összehívása.

Az esperes két vagy három lelkésztársával évente egyszer tartozik meglátogatni az egyházközségeket. A vizitáció során a gyülekezeti tagok megkérdezésével kell ellenőriznie, hogy a helybeli lelkész tanítása megegyezik-e a hitvallásokkal, az előírt istentiszteleti alkalmakat elhanyagolta-e, a nyilvános bűnösöket megdorgálta-e, a sákramentumokat Krisztus rendelése szerint szolgáltatta-e ki, a házassági szándékukat bejelentő ifjakat kétszeri kihirdetés után eskette-e össze, betegeket látogatott-e, jelen volt-e a temetési menetben, ha erre felkérést kapott stb. Emellett kötelessége volt az iskolai munka ellenőrizése is, el egészen a tanító egyházi szolgálata számbavételéig.

Az esperes másik kötelessége volt (speciale officium) összehívni az egyházmegyei (parciális) zsinatot, akár székhelyén, akár egy másik, arra alkalmas helyen. Ezt évente három alkalommal kell megrendezni: az elsőt Gergely-napja körül (circa festum Papistis Papae suo Gregorio sacrum), a másodikat a Generális zsinat előtti héten, a harmadikat pedig Szent Mihály napja előtt kell egybehívni. Ezek mellett soron kívül is hívható össze parciális zsinat, ha valamely halasztást nem szenvedhető ügy azt megkívánja.

120

A püspök kötelességeit és szolgálati körét a XC–XCIII. kánonok írják körül. „Az erdélyi fejedelemség egész területén, valamint a csatolt részeken lévő egyházmegyék, vagyis dioecesisek egybegyűlt lelkészei püspököt, vagyis superintendenst válasszanak, ha az előbbi meghalt vagy más egyházkerületbe távozott”.

A püspök személyét illetően nagy körültekintéssel kell lenniük. Legyen a püspök testi és lelki ajándékokkal megáldott (animi et corporis dotibus exornatum), kegyes életű, tanult, bölcs és szorgalmas. Az apostolokhoz hasonlóan továbbá legyen feddhetetlen, igazságos, mérsékelt, csendes, vendégszerető, egyfeleségű, alkalmas a tanításra. Ne legyen büszke, beképzelt, borivó, gyűlölködésre hajló, rágalmazó, fényűző, pénzsóvár stb.

Kötelessége az egyházkerületéhez tartozó egyházakról és iskolákról, azok javairól gondoskodni, azokat Isten Igéje és az egyházi törvények szerint teljes odaadásával köteles építeni. Tartozik felülvizsgálni a lelkészjelöltek felkészültségét, kegyes életét és szerény magaviseletét. Ha kevélyen vagy szenvedélytől fűtötten döntött valamely kérdésben, akkor az esperesek kollégiumának, közös egyetértéssel, először négy szemközt kell őt megintenie, ha pedig ez nem vezetett eredményre, a generális zsinat elé kell terjeszteni a panaszt, amely fórum őt majd rendreutasítja, vagy leteszi hivatalából.

II. Rákóczi György1621–1660

Ifjúkora és trónra lépéseUralkodásra nevelték. Sárospatakon, később pedig Gyulafehérváron, a

két fejedelmi sarj nevelésére szánt udvari skólában személyükre szabták az oktatást. Az öreg fejedelem Zsigmond fiára a magyarországi birtokok irányítását kívánta bízni, aki majd a királyságbeli politizálásban szélesítheti közéleti szereplését. György fiának a fejedelmi széket szánta, akit már 1642-ben megnevezett, mint utódot.

A tizenkilenc esztendős hercegre bízták az ország egyik legfontosabb várát, a nagyváradit, majd amikor György fejedelem a harmincéves háborúba vonult katonái élén, az ifjabb György lett Erdély kormányzója és anyja, Lorántffy Zsuzsanna mellett ő állt a fejedelmi tanács élére. Érdekelte a törvénykezés, a jogalkotás. Uralkodása idején az országgyűlés kodifikálta az országgyűlési határozatokat, a fontosabb szokásjogokat és törvényeket, melyek 1653-ban jelentek meg először Nagyváradon Szenczi

121

Kertész Ábrahám nyomdájában „Approbatae Constitutiones Regni Transylvaniae” címmel.

1648. októberében lépett trónra, s ott folytatta a lengyel korona megszerzésére irányuló törekvéseket, ahol atyja halála miatt abbamaradt: sikerült a kozákok hetmanjával megkötnie a szövetséget. Továbbépítette a kapcsolatokat az északi nagyhatalom, a svédek felé. Követei megtalálták az utat a lengyel háborúba beavatkozó moszkvai cárhoz is.

Lengyelországi expedícióNem tekintve az alkalmatlan politikai viszonyokat és bízva a svéd

segítségben 1657. január végén 30 ezer katonája élén Máramarosból elindul Lengyelország felé. „Kevés volt az haza fiai közül, aki jó kedvvel ment volna arra az országra hadakozni – emlékezik vissza a Krakkót megszálló csapatok parancsnokának, Bethlen Jánosnak a személyi titkára –, de kételenség elvitte. Akik a fejedelemhez közelebb jártanak, többnyire ifjak voltanak, az vén tanácsnak becsülete nem volt, ha ki disvadeálta [ne tanácsolta volna] az ütközetet nem volt. [...] Ezen indulásban Máramarosban Visken tőn Rákóczi fejedelem gyűlést, onnét Januárban hallatlan árvizek között megindulának, azonban rettenetes nagy hó lőn, de haszontalanul.”

Az volt a terve, hogy a lengyel hódításokban megerősödve, a két ország és majdani szövetségeseinek erejét I. Lipót, az új Habsburg császár ellen fordítja. A vállalkozást nem csupán az erdélyi tanácsurak egy része ellenezte, de Lórántffy Zsuzsanna is, s nem lelkesedett a gondolatért Báthori Zsófia, a fejedelem felesége sem.

A svédek elvben beleegyeztek Rákóczi hódításaiba, csak azt kötötték ki, hogy ezt Varsótól délre és a Visztulától keletre terjedhetnek. A hadjárat kedvező jelek mellett indult, ugyanis Lengyelországban a kozákok forrongtak és néhány éve parasztfelkelések is kirobbantak. Kemény János fővezérségével Rákóczi seregei viszonylag sebesen törtek előre: 1657. áprilisában elesett Krakkó. „Bemenvén Rákóczi fejedelem Krakkóba, nagy solemnitással excipiáltatott [ünnepélyességgel fogadtatott] és midőn a krakkói várban az király házainak piacán le akart a lováról szállani, az egész krakkói tanács láttára hanyattá esett (amint hallottam, mert magam akkor ott nem voltam). Süvegében lévő aranytoll kettétörött. Nagy jel volt jövendő szerencsétlenségire. A svécz király [...] maga is megjárná a várost, és annak hozzája ragadott várát. Bément több dolgai s járási közben a várban lévő, s a király házaikhoz ragadott templomba, melyben szokták

122

temetni a királyokat, és ott találta a tizenkét apostoloknak ezüstből kiöntött képeket az Úr Krisztus képével, mely feszület formára volt kicsinálva (ezt magam is láttam ott egy oltáron), és kivitte [a feszületen kívül] a többit, és mondotta, hogy: ezek a széles világra ki voltanak bocsátva, s itt megrekesztették őket. Azért: Tollite illos, et mittite in universum mundum [Vegyétek őket és küldjétek szét az egész világba], kivitték, s tallérokat vervén belőlük, kibocsátották a széles világra.”

Az erdélyi csapatok itt egyesülhettek a svédek haderejével, és együttesen foglalták el Varsót, ám május végén a svédek váratlanul visszavonultak, ugyanis a dánok a Habsburgokkal szövetkezve hátba támadták Svédországot. X. Károly tehát magára hagyta Rákóczit, s az erdélyiek szembetalálták magukat a felszabadító háborúvá alakult paraszti ellenállással. Az erdélyi fejedelem seregeinek egyre több ellenséggel kellett fölvennie a harcot: I. Lipóttal, a tatárokkal, mert a kozákok is elálltak mellőlük. Július 22-én Czarny-Ostrówban megalázó feltételek mellett az erdélyi fejedelem kénytelen volt békét kérni, és vállalnia kellett, hogy csapataival a lengyelek által kijelölt úton hagyja el az országot. „A lengyelek hol elől, hol hátul, hol oldalfélt csapkodják, érdeklik a futófélben lévő tábort, akik imitt-amott hagyton-hagyták a terhelt szekere-ket, amely mind szívet adott a nyomozó hadaknak. Volt ez boldogtalan útjokban kimondhatatlan szüksége a kenyérnek. Azt beszéllették szegények, akik ez nyomorék hadakozásban jártanak (mert magam ott nem voltam, hanem Krakkóban), hogy Podolya tartományban mentenek által, és ha a cseresznye nem táplálta volna őket, éhen holt volna meg nagyobb része a hadaknak.”

A fejedelem háromszáz tagú kíséretével elvált a főseregtől, és külön utakon hazaindult. Augusztusban már Ecseden volt családja körében. A lengyel Sapieha tábornok az erdélyiek vert hadát egyenesen a tatárok közé vezette, s Kamenicnél az egész tábor a tatárfogságba esett. Kemény Jánost és katonáit Bahcsiszerájba hurcolták.

„Kemény János [...] egy sáncba vervén a hadát, mely sánc háta megett egy nagy tó volt, megvárja a tatárokat, [...] a kán elérkezvén Kemény Jánost tractára kihivatja, s azonban a sáncnak vívására esvén az egész tatárság, egy ideig vitézi módon őrzötték a sáncot, hanem a személyek elárulván a magyarokat, kiszöktenek a tatárokhoz, akik utat nyitván, a sáncon berohantak rajta a tatárok, és egyig mind elfogdosták őket. Kik magokat megadni nem akarták, levágták, és így mindenestől fogva valakik a fejedelemtől elmaradtanak azon egy nap, úgymint ultima Julii, pogány

123

kézbe estenek ritka példára, mert innét csak egy hírmondani el nem ment. Így szokta az Isten megszégyeníteni, és a felfuvalkodott királyok és fejedelmekért büntetni az ország népét.”

Eközben Rákóczi idegrendszere felmondta a szolgálatot. Hazaérkezésekor még ígéretet tett, hogy akár saját vagyonát is feláldozza, hogy a tatár fogságba hurcolt embereket kiszabadítsa. Amikor viszont felépült, kisebb gondja is nagyobb volt annál, hogy ígéretét betartsa. Az országban kétségbeesés uralkodott, szerte Erdélyben az érintett családok koldulták össze a válságdíj összegét.

Jelleme alapvonásai újra kiütköznek: makacs ragaszkodása a hatalomhoz, szűklátókörűsége, vagyonféltő önzése. Nemhogy kijózanodott volna, hanem még siettette Erdély romlását.

Változás Konstantinápolyban, Erdély nagy romlásaKonstantinápoly még 1656. szeptemberében úrrá lett belső zavarain és

válságán, ugyanis a szultána, aki kiskorú gyermeke helyett kormányozott, a hetven esztendős aggastyánt, Köprüli Mehmetet nevezte ki hadvezérré, aki meglepően sikeresnek bizonyult és még egyszer talpra állította a birodalmat. Rákóczinak már a hadjárat elején parancsot küldött, hogy forduljon vissza, hagyjon fel a lengyel kalandozással. A fejedelem viszont, aki nem figyelt oda eléggé a háta mögött történt változásra, elengedte füle mellett a parancsot. Meg volt győződve, hogy Konstantinápoly újabb erélytelen intézkedésével van dolga. A krími tatárok betörései és a velük vívott ütközet sikertelen kimenetele viszont ráébreszthette volna a változásra.

1657. októberében az országgyűlésre érkező követek határozott parancsot kaptak: rá kell szólniuk s rendekre, hogy tegyék le Rákóczit és válasszanak maguknak új fejedelmet. Rákóczi elhárított magáról minden felelősséget a lengyel kudarcért, a rendek pedig rettegve a török és a fejedelem haragjától, kompromisszumos megoldást találtak: az öreg és jelentéktelen tanácsost, Rhédei Ferencet választották fejedelemmé. Nem iktatják viszont be, nyitva hagyva ezzel Rákóczi előtt a lehetőséget, hogy bármikor visszatérhessen. Az alkalmat Rákóczi nem is mulasztotta el. Hadat gyűjtött, megfenyegette a főurakat és Rhédeit, 1658. januárjában ostrom alá vette a Medgyesen ülésező diétát és a 14-én lemondott Rhédei helyett visszaült a trónra.

A rendek könyörögnek, hogy kérjen bocsánatot a szultántól, mutasson megbánást, de a fejedelmet csak a hatalom megtartása érdekelte. A főurak

124

a halogatás taktikáját választották, mert tartottak a Porta haragjától, de ennél is jobban rettegtek Rákóczitól. A taktikázás több volt, mint hiba, a megtorlás nem is késett. Maga Köprüli Mehmet állt a török sereg élére, elcsapta Rákóczi szövetségeseit, a moldvai vajdát, és táborába rendelte a fejedelmet. Rákóczi ehelyett inkább Várad felé húzódott. A válasz: a török feldúlta és elpusztította Erdélyt. Szeptemberben lerombolták Gyulafehérvárt, majd elfoglalták Jenő várát. A nagyvezír Barcsai Ákost nevezte ki fejedelemmé.

A török-tatár csapatok kivonulása után Rákóczi újabb sereget gyűjtött kihasználva Barcsai belső és külső nehézségeit és politikai ballépéseit, a tanácsurak egy részét pedig maga mellé édesgette, agitált, áskálódott, szervezkedett. Az időközben kiszabadult Kemény János is belekapcsolódott a küzdelembe. Szabályos polgárháború alakult ki Barcsai és Rákóczi között. Ebben a zavaros helyzetben a török újabb büntetőexpedícióra szánta el magát, de Rákóczit nem lehetett egykönnyen leteríteni.

Az 1659. szeptember 24-i országgyűlésen harmadszor is visszahelyeztette magát a trónra. Barcsai az ország déli vidékei felett uralkodott csupán. A törökkel szemben azonban II. Rákóczi György nem tudta magát tartani. A budai basát küldték ellene, aki csapataival 1660-ban két oldalról támadt a fejedelemre. A döntő összecsapásra Szászfenes és Gyalu mellett került sor, ahol a fejedelem seregeinek egyik szárnya megfutamodott. Amikor Rákóczi közéjük vágtatott, hogy helyreállítsa a rendet, körbefogták, megsebesítették és fejjel előre lebukott a lováról. Halálos sebeket kapott. Hívei szekéren menekítették Nagyvárad felé (május 22.), és ugyanabban a városban végezte be földi pályafutását, amelyben Báthori Gábor is. Nem sokkal ezután elesett Nagyvárad is. Az erdélyi fejedelemség végnapjai következtek. „Mi szegény megromlott, utolsó veszedelmünkhöz közelgető, condorlott magyarok, kik eddig nem tudók és semmi tudománytételekre, kénszerítésekre nem akarók magunkat eszünkbe venni: addig vonánk a nagy tűrő Istennel ujjat, hogy ím, valóban szájunkba kezde szegni nyakasságunknak íze” – Jaj-dult fel Medgyesi Pál a világlátott „reformata praedikátor” 1657. szeptember 2-án a sárospataki templom szószékén, mert érezte, látta, sejtette: Erdély a végromlás előtt áll. Áhítatos gyülekezete bizonyára nem gondolta, hogy hamar beteljesednek jóslatai.

125

Apafi Mihály1661–1690

Rhédei Ferenc, Barcsai Ákos és Kemény János tiszavirág életű fejedelemségét, amely zavaros időszakok, háborúk forgataga, politikai erők összecsapásai miatt sikerült ilyen rövidre, Apafi Mihály, Erdély aranykorának „utolsó” fejedelme váltotta fel. Sokan tehetetlen bábnak nevezték, aki nem sokban különbözött a tucat-fejedelmektől. Az utóbbi évek történetkutatása azonban némiképpen korrigálta ezt az elmarasztaló képet.

A fejedelemválasztásMegválasztása egészen meglepetésszerűen történt. A török több éves

háború után végre stabil politikai viszonyokat szeretett volna látni Erdély területén és ezért az épp itt hadakozó egyik szerdárral (a török hadjárat vezetője) ráparancsolt néhány főnemesre és szász patríciusra, hogy tartsanak országgyűlést és válasszanak fejedelmet az „áruló” Kemény János helyett. Amikor pedig a főurak tehetetlenül habozni kezdtek, azzal ijesztett rájuk, hogy papot ültet a fejedelmi székbe föléjük. Az új viszonyok között senki sem vállalta szívesen a „báb” szerepét. Valakinek eszébe jutott Apafi neve, aki akkor ebesfalvi kastélyában tartózkodott. Küldönc ment utána s 1661. szeptemberében, egy Marosvásárhelyhez közel eső réten fejedelemmé kiáltották ki. Apafi jól tudta, hogy a választást nem lehet törvényesnek mondani, és novemberre országgyűlést hivatott össze Kiselykre (Medgyes mellett), ahol végre megejtették a hivatalos választást is.

Erdély tehát kettős uralom alá került, amely csak néhány hónapig tartott, hiszen 1662. januárjában, jelentős török támogatással Apafinak sikerül legyőznie vetélytársát, Kemény Jánost a nagyszőllősi csatában. A Porta támogatta ugyan, de akkora tiszteletben mégsem részeltette, mint egykor Bethlen Gábort, vagy Öreg Rákóczi Györgyöt.

Apafi, mint politikusBár kényszerből vállalta el az uralkodást, mégis jó politikusnak

bizonyult. Mindig késznek mutatkozott megvesztegetni a divánpasákat, ígéretet tett az elmaradt adó kifizetésére, gondosan megválogatta

126

tanácsosait. A mozgékony politikust, Teleki Mihályt tanácsossá, Bánffy Dénest a katonai ügyek intézőjévé, Bethlen Jánost pedig kancellárrá tette.

Nem volt sem gazdasági, sem katonai ereje ahhoz, hogy a törökkel végleg szakítson, de azért szoros és titkos kapcsolatot tartott fenn a királyságbeli politikusokkal, s őket a török minden titkos mozdulatáról tudósította. A szultánnak tett ígéretek beváltása terén a halogatás politikáját választotta: addig halogatta az ígért segítséget, amíg az ügy elaludt, vagy ha mégsem, akkor lehetőleg az utolsó pillanatban engedelmeskedett a parancsnak. (Ezt a taktikát alkalmazta, pl. 1663-ban, amikor a szultán parancsára rész kellett vennie Érsekújvár ostrománál, de húsz évvel később a Bécs elleni török hadműveletek idejét is).

A török kiűzését célzó próbálkozások hatására régebbi politikai irányultságot élesztett fel. A nyugat-európai hatalmakkal próbált szövetségre lépni, elsősorban az erősödő Franciaországgal. A franciák nem fordulhattak nyíltan a török ellen, de mint a Rajnai szövetség tagjai küldhettek akár csapatokat is. Bethlen János kancellár fia, Bethlen Miklós 1664-ben hozta meg a francia külügyminiszter és a török elleni háborúk vezetésével megbízott francia tábornok levelét. Emellett Lipót császár is küldött tájékoztató levelet a születendő török ellenes szövetségről, és számított közreműködésére. 1664. tavaszán már három ponton is megütköztek. A magyar csapatok főparancsnoka, Zrinyi a Rajnai Szövetség csapataival ostrom alá fogta Kanizsát. A fősereg Montecuccoli vezetésével a Duna vonalán indított támadást. 1664-ben a szentgotthárdi sikeres csata után a császári kormányzat Vasvárnál titokban békét kötött a törökkel. A Habsburg kormányzat a fejedelemségről az erdélyiek tudta nélkül egyezett meg. Eszerint Erdélyt, mint a szultán vazallusát egyetlen nagyhatalom sem segíthette.

A vasvári béke hatására Apafi politikája is megváltozott. Szorosabbra vonta a politikai szálakat a királyságbeli főurakkal. Az elszigetelési kísérleteket diplomatái és Teleki Mihály meghiúsították, miközben a fejedelem egyensúlyozni igyekezett a nagyhatalmak között, és inkább a franciák és a lengyelek felé tájékozódott.

127

Nyugat-európai orientációA fejedelmi udvarban két irányzat is küzdött egymással. Egyfelől

álltak azok, akik a francia kapcsolatokat és befolyást szerették volna felerősíteni, másfelől pedig azok, akik a császárban bíztak. Az előbbiek vezére, Teleki Mihály, fejedelmi beleegyezéssel, megtörte a német párt derékhadát és vezérüket, Bánffy Dénest kivégeztette. Így lehetővé vált a franciákkal való szövetség egyhangú elfogadtatása. XIV. Lajos szívesen gyengítette a Habsburgok hatalmát a hátországnak számító Erdély segítségével, úgyhogy 1675-ben a franciák követe Fogarason megállapodást kötött Apafival. Eszerint a francia király százezer tallért irányzott elő a kuruc bujdosók támogatására. Thököly Imre lett a hadak generálisa, s a kurucok valóságos háborút indítottak a császáriak (labancok) ellen, amelyet váltakozó sikerrel évekig viseltek. Nemsokára a török (1682.) Thökölynek felajánlotta a királyi címet, de a kiváló hadvezér beérte Felső-magyarország fejedelmi címével.

Apafinak és Telekinek szomorúan kellett tapasztalnia, hogy a török ellenük játszotta ki Thökölyt, aki elvonta előlük a kurucok ütőképes hadoszlopait is. A Habsburgok felé kíséreltek meg tájékozódni, bár még először részt kell venniük Bécs ostrománál (1683.), a török oldalán.

1684-ben Lipót felkínálta Apafinak a nemzetközi Szent Ligához való csatlakozás lehetőségét, amely Erdélynek támadó–felszabadító szerepet szánt. A fejedelem viszont óvatosan kezelte az ajánlatot, mert úgy ítélte meg, hogy a félhold még elég közel van országához. Teleki viszont bátrabbnak mutatkozott, és 1685-ben titokban egyességet írt alá a császáriakkal, amelyben sokféle biztosítékot kért, hogy ily módon valahogy átmenthesse Erdélyt a háborúk utáni időszakra. A császár katonáinak elszállásolását kérte, Teleki viszont azt, hogy garantálja Erdély függetlenségét.

Erőszakos Habsburg berendezkedésMinél biztosabbá vált a háború sikeres kimenetele, annál inkább kezdte

elfeledni a Habsburg kormányzat a Telekinek tett ígéreteit. Sőt egyre több lett a követelőzés és egyre kevesebb az ígéret. Apafi és Teleki viszont nem adták fel egykönnyen a küzdelmet és XIV. Lajos francia királlyal igyekeztek diplomáciai kapcsolatot kiépíteni. 1687-ben viszont kénytelenek voltak befogadni téli szállásra Lotharingiai Károly hadait, még az országgyűlési határozat ellenében is. A tiltó országgyűlési rendelet az erdélyi főurak azon szomorú tapasztalatát takarta, hogy a török uralma

128

könnyebb a császáriakénál. Az 1687. évi balázsfalvi szerződés még szabályozni próbálja a császári hadak erdélyi szállásolását, de Teleki és Apafi lassan elveszítették a kezdeményezést.

1688. elején a Habsburg kormányzat Antonio Caraffa generális nevezte ki Erdély katonai parancsnokául. Feladata az volt, hogy az új követelmények szerint rendezze a fejedelemség és a császárság viszonyát, mégpedig a 1687-es pozsonyi országgyűlés határozata alapján, amelynek következtében megváltozott Magyarország alkotmánya és az addigi választott királyságot örökös királysággá nyilvánították. Az eperjesi hóhér tehát Erdélybe érkezik rendcsinálásra. Bécs igen fontosnak tartja Erdélyt azért is, mert a török ellenes hadjáratok számára kedvező hátországot jelentett.

Caraffa katonai terrort vezetett be, letörte a városok ellenállását és a Fogaras várába visszahúzódott fejedelmet megzsarolta. Azt szerette volna elérni, hogy hagyjon fel az önálló politizálással, mondja vissza a Portának tett hűségesküt és fogadja el a császári gyámkodást a fejedelemség felett. A fogarasi szerződés továbbá kötelezte az országot 700 tallér évi adóra is. Apafinak viszont nem lehetősége ezeket megtenni, mert nemsokára, 1690. április 15-én meghalt. A török-ellenes háborúk lármájában szinte észrevétlenül távozott az élők sorából.

Thököli Imre1690

Apafi halála után a török Portán máris a Thököly neve kerül az új fejedelmet kijelölő athnaméba. Bár nem volt erdélyi ember, mégis hosszú időt töltött az országban, mint menekült, ugyanis apja részt vett a Wesselényi-féle összeesküvésben, s a megtorlás elől neki is menekülnie kellett. A vakmerő ifjú már 21 éves korában a bujdosók generálisa lett és remek katonának bizonyult, aki elképzeléseit kemény kézzel valósította meg és mert kockázatot vállalni azokért. Talán ezért látta benne a végnapjait élő török birodalom a jövő emberét és ezért kiáltotta ki királlyá, amit Thököly nem fogad el és csak Felső-Magyarország fejedelmének mondatta magát. Fejedelemségének központja Kassa volt, ahol uralkodása nem bizonyult hatékonynak az alattvalók engedetlensége és a kényszerű katonai anarchia miatt. A török ellenes felszabadító háború

129

előrenyomulása miatt pedig több hívét elveszítette, akik átálltak a császár táborába.

1684. második felétől kezdve a császári csapatok ostrom alá vették Thököly megerősített várait, amelyek a következő esztendőben sorra elestek. Az ellenállást Munkács vára bírta a legtovább. Bevételét 1686. tavaszán kezdték el. A várat I. Rákóczi Ferenc választott erdélyi fejedelem özvegye, Thököly Imre felesége, Zrinyi Ilona védte hősiesen. Itt szokott hozzá gyermekfővel a csaták forgatagához a későbbi fejedelem, II. Rákóczi Ferenc is.

Buda felszabadítása (1686.) az egész ország közhangulatát megváltoztatta, s a közvélemény ellene hangolódott. Ettől kezdve a keresztyén szolidaritás nagyobb vonzerőt jelentett, mint a bujdosó kuruc élet kilátástalansága.

Thököly ErdélybenA Habsburg uralomra berendezkedő Erdély helyzetén a török

ellentámadás hozott időleges változást. A török támogatását élvező Thököly 1690. augusztusában 6 000 főnyi csapattal meglepetésszerűen támadta meg a többnyire felkészületlen Habsburg pártiakat. Hihetetlen bravúrral és emberfeletti erőfeszítéssel nem a Déli-Kárpátok szorosain, hanem a járatlan pásztorösvényeken érkezett meg a Barcaságra, s a császáriakat hátba kerülve foglalta el Zernyestnél harci állását. A sikeres csata után Thököly régi dicsősége látszott visszatérni. Megsemmisítette a császár erdélyi haderejét, s a csatatéren elesett Apafi egykor legbefolyásosabb tanácsosa, Teleki Mihály is.

Ezt követően a keresztyénszigeti országgyűlés fejedelemmé választotta. Az új fejedelem megerősítette az ország alkotmányát, a négy bevett vallást, a szabad fejedelemválasztást valamint a három nemzet kiváltságait. Ugyanakkor felajánlotta Lipót császárnak, hogy hajlandó a Szent Liga oldalán hadba vonulni a török ellen, ha fejedelemségét elismeri, hercegi címet kap és a megegyezést Velence Lengyelországgal együtt garantálja.

Eközben Köprülü Musztafa nagyvezér hatvanezer főnyi seregével körülzárta, majd egyheti ostrom után visszafoglalta Belgrádot. A császári csapatok fővezére, Badeni Lajos generális Erdély stratégiai jelentőségét fontosabbnak ítélte, mint Belgrádét, s a Balkán kapuját sorsára hagyva, a fősereggel Thököly ellen indult. Erdély fejedelme pedig, miután alvezérei csatát veszítettek, csapattöredékeivel 1690. októberében elhagyta az országot.

130

Tofeus Dobos Mihály1624–1684

Az ő személyét és teológiáját választottuk ki annak bemutatására, hogy a protestáns ortodoxia kereteit miképpen lazította és töltötte fel a korabeli teológiai áramlatok egyik-másik részlete, és ezek miképpen épültek bele a kor szokásos teológiai rendszerébe. De mindenek előtt álljon előttünk Tofeus

Életpályája 1624. szeptemberében született a Magyarország délnyugati sarkában

fekvő Tófő községben, mely a Zala megyei Tófejjel azonosítható; innen nevezte magát Tofeusnak. A névnek tehát a zsidó tof-ról dobosra való fordítása nem indokolt. (A tof–Dobos származtatást ifj. Csécsi János nyomán Bod Péter hozta forgalomba [Magyar Athenas és Szmirnai Szent Polikárpus], bár Bod latin nyelvű Historia Hungarorum Ecclesiastica c. egyháztörténete kifejezetten Michael Tofaeus de Tófö formában használja a nevet, ami egyértelműen helymegnevezés a kor latin terminológiája szerint.)

Ismeretlen körülmények között került szüleivel a partiumbeli Székelyhídra, ahol nevelkedett és iskoláit is elkezdte. Sárospatakon, Debrecenben és Gyulafehérváron, majd a harmincas évek végétől Váradon tanult. Innen külföldre távozott s 1646–50 között sorra bejárta Franeker, Utrecht, Harderwijk és Leyden egyetemeit. Utrechteben szerzett teológiai doktori fokozatot 1649-ben (De actuali Dei providentia), és itt tanulótársa volt Apáczai Csere Jánosnak.

Hazatérve 1651. végén a Sárospataki kollégium egyik tanári állását foglalta el, ahol együtt tanított Comenius Amos Jánossal, Tolnai Dali Jánossal és Hercegszőllősi Jánossal. 1653-tól lelkészként működött (Bodrogkeresztúr, Diószeg, Szatmár). Ez utóbbi helyen magára vonta Apafi Mihály fejedelem figyelmét, aki meghívta udvari prédikátornak. E tisztét 1665. április végén kezdte el és 1684. októberében bekövetkezett haláláig töltötte be. Ez alatt 1679. júniusában Alvinczen megválasztották az erdélyi ref. egyház püspökévé, az elhunyt Tiszabcsei Gáspár helyébe.

Tofeus teológiája

131

E pályafutást átfogó 60 esztendő az európai gondolkodás nagy átalakulásának a korszaka volt, amelyet jelez az Erdélyben kibontakozó teológiai viták sorozata is. Az 1620-as évek református teológiájában még a heidelbergi hatásra kialakult Béza-féle kálvini ortodoxia szemlélete volt az uralkodó. A következő évtizedekben viszont hirtelen megindult ennek a felbomlása. Előbb a puritanizmus jelenik meg a skolasztikus gondolkodás kíméletlen kritikájával és a polgári társadalom iránti igényével. Nyomába szegődött a coccejanizmus, mely sajátos Szentírás-magyarázási elvek alkalmazásával már a protestáns ortodoxia középpontjában álló predestináció-tant kezdte ki, hogy helyébe a foedus (szövetség) gondolatát állítsa. Az ortodoxia válságát betetőzte a kartéziánus filozófia feltűnése, amely ugyancsak a tekintélyelvet támadta meg, s a teológiai gondolko-dásba bevitte az ész uralmát. De perbe szállt a geocentrikus világképpel is, felcserélvén ezt a heliocentrikus rendszerrel.

A központosított egyház egyre mélyülő szellemi válsága mély nyomot hagyott Tofeus gondolkodásán. Ortodoxiája fellazulásának hű tükre az erdélyi fejedelmi udvarban 1679–1682 között elmondott prédikációsorozata a Zsoltárok könyve alapján. (E prédikációk „A szent Soltárok resolutioja” cím alatt 1683-ban jelentek meg Kolozsvárott). A prédikációkban lemérhetők az erdélyi reformátusa teológiában végbement elmozdulások.

Beszédes dokumentuma ez a kötet Tofeus szónoki rátermettségének is. Az eddigi provinciális viszonyok között fungált mezővárosi prédikátor minden zökkenő nélkül lépett fel a gyulafehérvári fejedelmi palota szószékére. Nyomban felismerte, hogy új tisztségében a Bibliából levonható tanulságokat államférfiak tevékenységére, országos problémák megvilágítására, közállapotok bírálatára kell alkalmaznia. Hivatástudata országos méreteket fogott be, s e helyzethez simán nőtt fel judíciuma, felelősségérzete és szókimondó bátorsága. Szavainak ma is sodró lendüle-te van, mert „hathatósak voltak, mint a vasszegek, érezhetőleg szúrósak, most is az olvasó érzi azoknak ösztönző erejeket, hát mikor szólotta élő nyelvvel az Istennek az a nagy embere” – írja róla találóan Bod Péter.

Tofeus műve kilépett az egyszerű vallásos építőiratok sablonos sorából, és számos részletében alkalmas arra, hogy kiegészítse a nagy erdélyi emlékiratszerzők alkotásaiból feltérképezhető történeti képet

Tofeus első maradandó benyomásait a protestáns ortodoxiából nyerte, tehát teljesen érthető, hogy egész életén át ellenlábasa maradt a kartéziánus filozófiának. Hollandiában tanúja lehetett az éppen feltörekvő

132

kartéziánus filozófia életképességének, hazatérése után pedig az új filozófiai irányzat egyre fokozódó térfoglalásával találta szembe magát. Mégis annak támadójaként lépett fel a radnóti zsinaton (1673.), eredménytelenül. Az itt elszenvedett kudarc dacára is következetes maradt ortodox felfogásához, bár mind jobban magára maradt. Barátja, Pósaházi János, akivel együtt támadták Radnóton a kartéziánusokat és a coccejánusokat, a teológiában Amesiust követte ugyan, de a fizika síkján behódolt Cartesiusnak. Tofeus sem a filozófiát sem a fizikát nem engedte kivonni a teológia uralma alól.

Ortodoxiájának másik jellegzetes sajátossága a predestináció értelmezés, amely vörös fonalként húzódik végig zsoltárrezolúcióján. Az eleve elrendelés tanát minden oldalról kifejtette, éspedig az Isten, az ember oldaláról egyaránt. A perfectisták-nak csúfolt jezsuitákkal szemben hangoztatta, hogy a választottak életében is akad bűn, de tiltakozott azon vád ellen, hogy a választottság tudata restebbé tenné az embert a bűn elleni küzdelemben. Az eleve elrendelés vasbordázatába szorítva láttatta az ember életét: „Mert személy szerint minden ember ki légyen, meddig fusson, mint fusson, mit apprehendáljon [fogjon fel], mint szünnyék meg, ezt az isteni szent tanács elvégezte”. Szilárdan vallja: „A Nap és Hold meg-állanak, a csillagok meg-homályosodnak és fogyatkozást szenvednek, de soha örökké világ teremtésitül fogván ez ideig el nem veszett s el nem vész csak egy választott istenfélő embernek-is lelke”.

E szigorú, a protestáns ortodoxiára annyira jellemző predestinációtan azonban néha annyira megmerevedik, hogy szembekerül magával az élettapasztalattal is. Így eljut a pestis ragályos voltának a tagadásáig: „Noha eleget mondottam én ezt [...] ne féllyetek a mirigytül, de csak hasztalan mind e mái napig is. Ne félly te az én mirigyemtül, mert ha én reám küldi azt az én Istenem, bizony nem mégyen terreád. Nem ollyan bolond nyil Isten nyila, hogy ha engem arányoz, téged találna”. Az ortodox dogmatizmusnak ez a tétele több mint száz év óta mit sem változott: Melius is így korholta azokat, akik e fertőzéstől féltek!

Puritán kegyességTofeus már a nagyváradi iskolában, zsenge ifjúként befolyása alá

került a puritanizmusnak. 1636–38 táján lett a nagyváradi iskola tanulója, ahol szinte ugyanazon időben eresztett gyökeret a puritanizmus és az országos mozgalom egyik igen erős gócpontjává tette a várost.

133

Kecskeméti Miklós egyike a tíznek, akik Tolnai Dali János vezetésével Londonban megalapították a Londoni Ligát. Hazatérte után 1638–39-ig a nagyváradi iskola rektora, majd 1641-ig az ottani egyház másodlelkésze volt. A rektori tisztségben őt követő Pankotai Ferenc, majd 1648-ig Harsányi Nagy Jakab is presbitériánus nézeteiről volt ismeretes. A várbeli lelkészi tisztet 1645-től kezdve Borsai Sepsei János töltött be, akit puritán nézetei miatt a szatmárnémeti zsinat megfosztott tisztségétől, Harsányi Nagy Jababbal együtt. Tofeus tehát puritán környezetben serdült ifjúvá.

Külföldi tanulmányai során újabb puritán impulzusok hatása alá került. Tanulótársai s talán barátai csaknem valamennyien ennek az irányzatnak voltak a hívei (Utrecht: Kolozsvári Igaz Kálmán, Szatmári Baka Péter; Franeker: Hercegszőllősi János, Nógrádi Mátyás, Lippai Sámuel, Mikolai Hegedűs János, Pápai Páriz Imre, Baczoni Baló Menyhért stb.). Bár utrechti tanára Voetius Gisbert a protestáns ortodoxia fejedelme volt, mégis szoros kapcsolatban állt a németalföldi puritanizmus képviselőivel, akikkel karöltve érvényesítette a gyakorlati kegyességben a puritán szemléleteket. Az ifjú Tofeus nála ismerte meg, hogyan forrhat össze az ortodox gondolkodás a puritán istenfélelemmel.

Hazai stációin ugyancsak a puritanizmus eszméitől ihletett lelkész- és tanártársak vették körül. Döntő jelentőségű ebből a szempontból sárospataki tanári szolgálata (1651–1653), amelyet olyan tanárkollegák társaságában végzett, mint Tolnai Dali János, vagy az Utrechtben megismert Herczegszőllősi János. Nem utolsó sorban figyelmet érdemel a kitűnő európai hírű pedagógus Comenius puritán típusú mély kegyességének az erjesztő hatás, akivel egy darabig ugyancsak együttműködött.

E hatások oldaláról nézve érthető az, hogy a puritán igehirdetési koncepció nem alkalom-, hanem programszerű beszédeiben. Teljesen azonosulni tudott a puritanizmussal. Úgy látja, hogy Istent nem tudja teljes egészében érzékelni az ész racionális erőfeszítése, mert „a mit az igaz Ratio mond az Isten felől, igazak, de igen kevesek [...] az idvességre ezek csak ollyanok, mint a fige fa levelébül csinált Ádám gatyája mezítelenségének el-fedezésére”.

E felfedezés egyben hadüzenet az ortodoxia száraz dogmatizálásának. Valahol megköveteli, hogy az igehirdetés ne csupán az értelemhez, hanem a lélek világához szóljon, mert a léleknek nem csak ismeretre, de sokkal inkább tapasztalatra van szüksége.

134

Egészen újszerűvé válik egy adott ponton az a beállítás is, hogy a bűn a lélek betegsége. A puritán kegyesség élményanyagából származik a megtérésre noszogató szava is: „A mi szunnyadozó, aluszékony, halálnak álmát álmodozó lelkünket fel-kell költeni, kemény szókkal ébreszteni, hogy serkennyen fel [...] serkenny-fel azért lélek, a ki szunnyatz, halálnak álmát aluszol”.

Egy adott ponton túl az ortodoxia legkeményebb dogmájáról, a predestinációról sem tud már másként szólni, csak a személyes bizonyságtétel közvetlen, megnyerő módszerével: „Mikor sem Ésau, sem Jákob semmi gonoszt nem cselekedtenek, már akkor Ésaut gyülölte, Jákobot szerette, Rom. 9. Hogy engemet-is még születésem előtt szeretett, holott tudta jól, micsoda vétkekkel fogom őtet meg-bántani s keseriteni ebben az életben, bizony azt-is csak magáért cselekedte. Miért kételkedgyék hát lelkem az én Istenemnek szereteti felől?”

Mindezekből is kétségtelenné válik, hogy Tofeus ortodoxiájának kemény páncélburka felhasadt, s a puritanizmus gyakorlatiassága elvegyült benne. Igehirdetéseiben a fárasztó dogmatizálások, száraz moralizálások, skolasztikus argumentáció helyett a nyáját szerető pásztor szólal meg. Itt látható csak, hogy az annyiszor megrendszabályozott puritanizmus milyen gazdaggá és közvetlenné tette igehirdetését.

135

Coccejánus nézeteiA 16. század végétől kezdve egyre növekvő erővel kifogásolták a

holland református egyházban a Béza-féle kálvini ortodoxia azon paradoxonnak látszó következményét, hogy az ember tartozik megtartani a parancsolatokat, noha kiválasztása Isten szabad döntésétől függ. Széles körben jelentkezett az igény, hogy az emberi akaratnak is szerepet biztosítsanak az üdvösség munkálásában. Coccejus János franekeri majd leydeni (1650–1669) professzor nevéhez fűződik az a teológiai irányzat, mely a merev predestinációs formalizmusból adódó feszültséget a Bibliából közvetlenül meríthető teológiában igyekezett feloldani az Isten és ember között fennálló szövetség gondolatának kifejtésével. E teória szerint Isten a szövetségben saját akaratát önkéntesen korlátozta s az üdvösséget reálisan is elérhetővé tette. De az ember is elkötelezte magát a törvény megtartására, s így akaratának is jutott egy bizonyos szerep az üdvösség megszerzésében. Teológizálása egyik jellegzetességét az általa kialakított tipologikus írásmagyarázási gyakorlat adta meg. Eszerint az Ótestamentum teljesen magában foglalja az Újtestamentumot, tehát az Ótestamentum egyes történetei és történeti személyei egyben az Újtestamentumot vetítik előre. A Deuteronómium utolsó hat fejezetében teljes egészében megtalálható a keresztyénség minden tanítása és egész története.

Az ifjú Tofeus 1646-tól tanítványa volt Coccejusnak a franekeri egyetemen és még ez év folyamán respondensi vizsgára is kiállt eléje, pontosan az alább említett hat fejezet fejtegetésével. E munkája azt igazolja, hogy a tipologizálás terén komoly jártasságot szerzett. („Monoach, mikor elsőben látta az Angyalt, a ki a mi keresztyéni vallásunk szerint az Ur Jesus volt, meg-ijed”). Hogy ezt az iskolai feladatot meggyőződéssel végezte el mutatják az élete végén kiadott zsoltárrezolúciók, ahol ezt az exegetikai módszert nem egyszer alkalmazza, bár egyes coccejánus tanok ellen bizonyos fenntartásai voltak, különösen hazatérte után.

A radnóti zsinatErdélyben a kartéziánus filozófiával párhuzamosan terjedtek el Coccejus

nézetei is, sokszor azzal egybefonva jelentkeztek. Ezekkel szembe a protestáns ortodoxia hívei csak 1673-ban vették fel vele a harcot, melynek következménye a radnóti zsinat. A coccejánus Dézsi Márton, Pataki István és Hunyadi Pál, valamint a kartéziánus Csernátoni Pál nagyenyedi tanár

136

ügyében hívták egybe, s azon Apafi fejedelem képviselőjeként Rhédei Ferenc elnökölt. A zsinaton érdekes módon az egykori Coccejus-tanítvány, Tofeus, Apafi udvari papja és Pósaházi János gyulafehérvári tanárok voltak a vádlók. A zsinat reverzálisadásra ítélte a vádlottakat tanításaikért, de a fejedelmi tanács felmentette őket, sőt Csernátoni Pálnak engedélyezte, hogy továbbra is kartéziánus szellemben tanítson.

A radnóti ítélet szövegéből megismerhetjük azon coccejánus nézeteket, amelyeket Tofeus elutasított. Ilyen volt az ótestamentumi atyák Krisztus általi megváltásának leszűkítését tartalmazó tan (eszerint az atyák csak leszűkített hatályú bűnbocsánatban részesülnek az Újtestamentum hívőinek a tökéletes bűnbocsánatával szemben). Továbbá azt sem tudta elfogadni, hogy Nóé és Ábrahám esetében az üdvösség birtoklása kezdetlegesebb volt, mint Mózes esetében. Továbbá tagadta a megváltás egyetemességét elutasító tanítást is. Nem lehet tehát csodálkozni azon, hogy nem alakult ki egységes front a Coccejus tanításával szemben, hiszen maga Tofeus is bizonyos fokig coccejánus volt, Pósaházi János pedig a kozmológiában kartéziánus nézeteket vallott. Különösen nagy előszeretettel emlegeti zsoltármagyarázatában a szövetég-tant. Próbát tesz predestinációs meggyőződése és a foederalisztikus tanítás egybeötvözésére, kevés sikerrel. Mégis a radnóti zsinaton elutasított coccejánus nézetekkel szembeni ellenszenve később valamelyest enyhült, mert a zsoltárrezolúciókban már semmiféle coccejánus tan ellen nem folytat polémiát.

Misztótfalusi Kis Miklós1650–1702

„Nincs a magyar könyvnyomtatás fél évezredes történetének még egy olyan régi szereplője, aki a távoli idők ködéből annyira eleven, hús-vér emberként lépne elénk mint Misztótfalusi Kis Miklós” – állapítja meg a huszadik századi erdélyi történetírás egyik legnagyobb képviselője, Jakó Zsigmond.

Születése és hazai tanulmányaiA nagy nyomdász pályáját a mottóként használt jellemzés szerzőjének,

Jakó Zsigmondnak átfogó tanulmánya alapján mutatjuk be. Kis Miklós ötven évre terjedő rövid életének első harmincegynehány esztendejével úgy vagyunk, mint a hegyek mélyéből fakadó búvópatakokkal. Csak

137

sejtjük, honnan gyűlhetett össze a kristálytiszta víztömeg, de nyomon nem követhetjük. A szórványos adatok élete egyes eseményét villantják fel, miközben a homályban maradó szakaszok konok kitartással őrzik a folyammá duzzadás fokozatait és okait egyaránt.

1650-ben született a Nagybánya közelében fekvő Misztótfalu mezővárosában. Születése táján a város urbáriumának összeállítói 1100–1200 lelket találtak e településen. Misztótfalu kálvinista skólájában kezdte az ismerkedést a betűk varázslatos világával. Sorsa azonban rövidesen elvált azon egykorú iskolatársaktól, akikkel együtt tanulta a betűvetés tudományát. A nagybányai iskolába került, talán Horti István ajánlatára, aki 1650-ig volt lelkésze a gyülekezetnek, majd Nagyváradra ment prédikátornak. Ettől fogva közel két évtizeden át kollégiumok lakójaként a tanulás jól kitaposott útját járta.

Bár a jó nevű Schola Rivulinában elvégezte a középfokú osztályokat, amikor (talán 1666-ban) a nagyenyedi kollégiumba ment át továbbtanulni, az etimológia osztálytól kezdődően újrajárta a gimnáziumi klasszisokat. Miután 1670-ben subscribált és ezzel teljes jogú polgára lett a kollégiumi diák-önkormányzatnak, ugyanitt végezte el a felsőbb évfolyamokat is. 1673-ban már a teológia hallgatója, és különböző osztálytanítóság után 1677-ben elnyerte a legmagasabb diáktisztséget, a seniorságot is.

A jellemformáló KollégiumA nagyenyedi kollégiumban eltöltött évtized alatt alakult ki Kis Miklós

egyénisége, világszemlélete és egész életprogramja. Tizenhat éves kamaszként került Bethlen Gábor iskolájának falai közé és huszonhetedik életévét taposta, amikor nagy dolgokra készülő, kiforrott férfiúként elhagyta az Alma Matert.

A kollégium csak ritkán játszott olyan úttörő és irányító szerepet Erdély egész szellemi életében, mint abban az évtizedben, amikor ő is falai között tartózkodott. 1668-tól fogva ugyanis, Csernátoni Pál, majd Dézsi Márton professzorok körül itt jött létre a coccejanizmus legkorábbi erdélyi melegágya. Minthogy Dési Márton Coccejus kedvenc tanítványa volt, a nagyenyedi diákok a legtisztább forrásból ismerkedhettek meg e teológiai irányzattal.

Misztótfalusi tehát határozott coccejánus, bibliás meggyőződéssel indult el 1677-ben, hogy a fogarasi református iskola irányítását kezébe vegye. Kettős cél vezette őt Fogarasra. Az első nyilvánvalóan az volt, hogy a külföldi tanulmányúthoz szükséges anyagi fedezetet megszerezze.

138

De nem kevés súllyal esett a latba az, hogy Fogarason akkor éppen gyermekkori gyámola, Horti István paposkodott, aki egykor Apáczaival együtt tanult Hollandiában, és minden jel szerint erős puritáns meggyőződésű lelkész volt, aki szívén viselve a Biblia új kiadásának a gondjait is. Ő fogalmazta meg 1668-ban azt a tervet, hogy – pénz hiányában – valamelyik holland könyvkiadót kellene rávenni a magyar Biblia kiadására. A sajátjából ajánlott fel 1200 Ft-ot annak a nyomdász-nak, aki vállalkozik a munkára.

Ennek reális esélyei csak 1679. után adódtak, amikor püspökké választották Horti egyik igen jó barátját, Tofeus Mihályt, aki megszerezte a református egyháznak a Ghilányi-hagyatékot. Ekkor Horti rávette a püspököt, hogy e tekintélyes vagyon egy részét fordítsa a Biblia kiadására. Ez az egész református értelmiséget izgalomban tartó nagyszabású akció ott zajlott le többnyire Fogarason, Kis Miklós szemei előtt. Tehát Hortinak, Tofeus püspöknek és barátainak, elsősorban Pápai Páriz Ferencnek, nem volt nehéz a Hollandiába készülődő fogarasi tanítót rávenniük arra, hogy a kiadás felügyelete érdekében odakint ismerkedjék meg a nyomdászattal is. A Hollandiából nemrég hazatért Pápai így érvelt: „Tudom én, hogy eleitől fogva idegenkedett kegyelmed a belső hivataltól. Azért én javallanám (amit én magam százszor megbántam, hogy nem cselekedtem), hogy kegyelmed, praeter propria studia, circumspiciálna [saját tanulmányai mellett nézne körül] a tipográfiákban, és ott, ha annyit vehetne eszébe, hogy itthon dirigálhatná a tipográfiát (minthogy a sok tudatlan emberek tractálásokkal igen eltöltek az itt nyomtatott könyvek sok errorokkal) és kitisztítaná azokat, igen jól cselekedné. Mert prédikátorink, Istennek hála, elegen vannak Erdélyben, de ilyen ember kellene igen, aki nincsen”.

Egy olyan ember számára, aki coccejánus meggyőződéssel vallotta, hogy a Biblia a könyvek könyve, tehát ennek terjesztésétől függ népe üdve és művelődési előmenetele, az ilyen irányú nyomdászi megbízatás valóságos elhivatást kellett jelentsen. Miután Tofeus püspök formálisan is megbízta a hollandiai kiadás intézésével és ellátta utasításokkal, Kis Miklós joggal érezhette úgy magát, hogy az évtizedek óta húzódó nagy fontosságú kérdés megoldására nyert kiválasztást.

Hollandia és a betűk világaA fogarasi rektorsága idején összegyűjtött 700 Ft-tal csatlakozott az

Absolon Dániel vezetése alatt Párizsba induló erdélyi követséghez, és

139

ezzel együtt kelt útra 1680. augusztusa végén. Október elején/közepén érkezett meg Amszterdamba, azzal az utasítással, hogy az Elzevirek nagyhírű műhelyében tárgyaljon a Biblia kinyomtatásáról, és ugyanott szerezzen bizonyos nyomdászati tapasztalatokat. Ekkor még úgy gondolta, hogy mindezt egyetemi tanulmányaival párhuzamosan végezheti. Rövid két hónap tapasztalatai azonban meggyőzték, hogy a teológiai tanulmányokra nem marad ideje, ha komolyan veszi a könyvkiadás művészetének elsajátítását. A két szakterület közötti végleges döntését 1681. januárjában közölte Pápai Páriz Ferenccel: „Ím megfogadám, uram, én a kegyelmed tanácsát, és mindeneket félretévén, arra fordítám minden igyekezetemet, hogy készítsek magamból annak a hazának javára olyan embert; nemcsak aminéműt kegyelmed emleget s kíván vala, hanem több afféle haszonra valót. Minden okok felett, melyek vélekedő elmémnek serpenyőjét erre a részre még le nem nyomhatták vala, praeponderálja az, hogy eljövetelemkor tiszteletes püspök uram a Biblia kinyomtatásának gondját reám bízá”.

A kiadás ügye tehát Hollandiában véglegesen új irányt szabott Kis Miklós további életútjának. Fél évi tanulás és állandó, kitartó gyakorlat után olykor már mestere helyett is ő metszette a kurzívákat és ő javította ki „ha mi defektus volt a matrixaiban”. Hamarosan ráébredt, hogy e tudásával az amszterdami nagy versenyben is jól megállhatja a helyét. Megszűnt anyagi kiszolgáltatottsága és megnőtt önbizalma.

Közben Erdélyben új döntést hoztak a Biblia kiadásáról. Minthogy sokallták a holland nyomdászok által kért 2500–3500 aranyat (= 10–12 ezer Forint) a református rendek tanácsa 1681. augusztusában úgy döntött, hogy mégis itthon nyomtatják ki azt. E határozat megszületésében része lehetett azon bizakodó hangú beszámolóknak, amelyeket Kis Miklós küldözgetett a nyomdászat terén elért előrehaladásáról Tofeus Mihály valamint Pápai Páriz Ferencnek. A hírt Gidófalvi Balázs vitte meg Hollandiába, s Kiss Miklós akkor határozta el, hogy kellő gyakorlat megszerzése végett még ott hozzákezd a zsoltároskönyv, valamint az Újszövetség kinyomtatásához, maga metszette és öntötte betűkkel.

Erdélyben a politikai fejlemények szükségessé tették a kiadásra szánt pénzösszeg felhasználását. Belőle a portának fizetették ki az évi adót. A fejedelemség helyzetét tovább nehezítette az, hogy a török felszólította a rendeket, hogy vegyenek részt egy Habsburg-ellenes hadjáratban. A Bécs alatti csúfos török vereség (1683.) s az ezt követő politikai éghajlatváltozás eltemette a Biblia-kiadás másik gyakorlati lehetőségét is.

140

Misztótfalusi azonban a megszállottak fanatizmusával tört célja felé. Az effajta akadályok nem meghátrálásra, hanem nagyobb erőkifejtésre sarkallták. Saját keze munkájával kívánta tehát előteremteni a nyomtatáshoz szükséges tekintélyes összeget. „Mondám magamban: hozzáfogok én, egy szegény legény lévén, és megmutatom, hogy egy szegény legénynek szíves devotioja [elszáéntsága] többet tészen, mint egy országnak immel-ámmal való igyekezete”.

Barátai istenkísértésnek minősítették vállalkozását, melybe csak belebukhat, és próbálták lebeszélni róla. De ő képességeiben bízva, az elhivatottság tudatában, halogatás nélkül munkához látott. A lelki és testi próba nehéz hónapjai után 1685. pünkösdjére teljesen befejezte a nyomtatást. Lemondásairól ő maga emlékezik vissza Mentség c. írásában: „én pedig csak azt is kárnak tartottam annyi kereset mellett, amit kenyérre kellet költenem nyavalyás testemnek táplálására. Néha egy holnapig is bizony bort nem ittam, és minél alábbvaló s olcsóbb eledellel lehetett, olyannal éltem; olyan szűkön-költő voltam, hogy véghez vihessem azokat amikhez kezdettem Istenem indításából. Sokszor úgy kiadtam a pénzemet a könyvnyomtatóknak, hogy kenyér-vételre is egy poltrám sem maradt [...] Mert négy vagy öt ember dolgozott annyit, mint én, kevés idő alatt [...] véghezvittem annyit (a nyomtatás iránt szólok), hogy gondot adott volna országnak is”.

Ereje teljes megfeszítésével kellett dolgoznia, hogy betűmetszéssel és betűöntéssel folyamatosan megszerezze a nyomtatáshoz szükséges összegeket. Nem válogathatott a megrendelések között, s a legnehezebb megbízatást is vállalnia kellett. Így fejlődött a legkülönlegesebb betűtípusok metszésének felülmúlhatatlan mesterévé, sőt tervezőjévé. A kényszerűség akkora gyakorlathoz és olyan tapasztalathoz juttatta, hogy rövid időn belül nemcsak Amszterdam, de a korabeli Európa egyik legelső betűművészének számított.

Eleinte három latin betűt készített egy tallérért, azaz két forintért. Később kettőt, végül egyetlen betűjéért is megadták a tallért. Még éjszaka is metszett, holott mások a nappalok közül is csak a napsütéseken végeztek ilyen szemrontó munkát. Bár egy óra alatt megkereshette az egy tallért, mégis óriási munkára lehetett szüksége ahhoz, hogy összegyűjtse a 10–12 ezer forintot. Csodaszámba menő dolognak tűnt magában az is, hogy egy idegenben bujdosó magyar diák ekkora összeget megkereshessen. De még hihetetlenebb volt, hogy egy „szegény legény”

141

ezt az egész vagyont teljes egészében közcélra fordítsa, akkor, amikor ő maga is szükséget lát.

A betűmetszés művészetének a csúcsánMisztótfalusi betűmetszői pályájának csúcsa a hollandiai tartózkodása

utolsó két-három esztendejére esik (1686–1689). Ekkor már megszabadult a kiadványok nyomtatásával járó gondoktól és teljesen a betűmetszésnek szentelhette minden óráját. Ezzel a munkával csak az utolsó két esztendőben 15 ezer forintot keresett. A vagyonszerzés és a gondtalan élet, a megbecsülés minden lehetősége nyitva állott előtte. Ő azonban úgy érezte, hogy mindazt, amit Hollandia tudásban és anyagiakban nyújtott neki, hazája javára kell kamatoztatnia.

Ő maga beszéli el, hogy a hollandokon kívül, lengyel, svéd, német, örmény, angol, olasz és grúz megrendelők részére metszett latin, görög, héber, német, szír, szamaritánus, kopt, örmény és grúz betűket. A kínai nyomdai jelek elkészítéséről ugyancsak tárgyaltak vele. Ezek között talán a legérdekesebb vállalkozás a grúz ábécé megalkotása volt.

1686. őszén és a következő esztendő elején került sor a grúz egyházi nyomdabetűk megtervezésére és kivitelezésére, amelyről a szakirodalomban oly sok szó esik. Jellemző Kis Miklós hírnevére, hogy Amszterdam város tudós polgármestere őt ajánlotta a Moszkvában élő Artsil grúz fejedelemnek, amikor az uralkodó e nehéz feladatra megfelelő szakembert kért tőle. A grúzoknak ugyanis addig nem volt nyomdájuk, és Kis Miklósnak néhány hevenyészett kézirat alapján kellett megterveznie a betűk nyomtatott változa-tát.

Misztótfalusi is úgy tudta, hogy betűi eljutottak a megrendelőhöz, a magyar közvélemény pedig úgy tartja számon, hogy a grúzok mindmáig az általa tervezett betűket használják nyomtatásban. Csak az újabb kutatás derítette ki, hogy az általa készített betűk nem jutottak el megrendelőjükhöz, és velük sohasem nyomtattak grúz könyvet. Az erdélyi mester betűi ugyanis Svédországban rekedtek.

Misztótfalusi tehát néhány esztendő alatt Hollandia legelső betűmetszőjévé küzdötte fel magát. Egykori mesterét már régen messze túlszárnyalta, annak korábbi megrendelői is hozzá pártoltak át. Nevét a szakmában egész Európa ismerte. Számára azonban mindaz, amiért irigyelték és csodálták eszköz volt csupán küldetése teljesítésére. „Meggondován én azt is, mi végre fogtam Istenem előtt mindezekhez, ti. hogy nemzetemnek használhatnék vélek, és talán avégre adott Isten

142

azokban oly előmenetelt. Az Isten is – mondok – megvér, ha abbéli intentiomnak és mintegy fogadásomnak eleget tenni teljes tehetségem szerint nem igyekezem”.

S valóban, amikor elérkezettnek látta az időt, volt erkölcsi bátorsága lemondani mindarról, amit Hollandiában kivívott magának, és hazaindulni a teljes bizonytalanságba, hogy itthon a nyomtatott betű fegyverével hadakozzék a műveletlenség ellen.

Egész keresetét nyomdai felszerelésekbe és könyvekbe fektetve 1689. őszén útra kelt Erdélybe. „Mihelyt lábamat kimozdítám Belgiumból – emlékezik vissza a kezdődő nehézségekre már itthon megírt Mentségében –, mindjárt mintegy ellenem támada az Isten, és sok látogatásával mintha hallatós szóval mondotta volna, arcul vervén: Ne menj oda, rossz helyre mégy, nem akarom, hogy annak a népnek szolgálj! És így kiráza az Isten sokképpen abból a tehetségemből, mellyel feltöttem volt magamban ennek a népnek használni.”

Az első bajok mindjárt az úton érték. A Biblia kétharmad részét barátjára, a magyar kartéziánizmus történetéből jól ismert Apáti Miklósra bízva, hajón indította útnak Danzigba. A többi példányt, betűmetsző és öntőműhelye felszereléseivel maga hozta szárazföldi úton, Németországon keresztül. Kassán kívánta bevárni Apátit. Csakhogy ennek valóságos kálváriát kellett végigjárnia Lengyelországban a könyvekkel. Többször letartóztatták, mert a ládákba helyezett kísérőjegyzékekben szereplő aranyos Bibliákat „arianus Bibliáknak” vélték. Misztótfalusi elment a varsói királyi udvarba, de Apafi fejedelem, Teleki Mihály és Bethlen Miklós támogatásával sem ért el semmit a ládáit feltartóztató garázda lengyel grófnál. Végül több mint fél esztendei fogság után, szerencsés véletlen szabadította ki Apátit a kiadványokkal együtt. Kis Miklósnak csupán a vásárolt könyvei kallódtak el végérvényesen.

Erdélyi küzdelmeiAz idegenben töltött tíz esztendő alatt nemcsak Kis Miklós változott

meg, hanem Erdély is átalakult. A hazatérő nyomdászt itthon teljesen új világ fogadta. Egykori pártfogói közül Horti István püspököt és Apafi Mihály fejedelmet kevéssel hazaérkezése előtt temették el. Teleki Mihállyal épp csak találkozhatott a zernyesti csatatérre vezető végzetes útja előtt. Pataki Istvánt is akkor ragadta el a halál, amikor talán a legnagyobb szüksége lett volna támogatására a kolozsvári egyházi körökben. Olyan körülmények között kellett tehát újra gyökeret

143

eresztenie, amelyekben egyre kevesebben tudták közvetlen tapasztalatból, hogy mit is köszönhetnek neki.

A másik legközelebbről érintő változás a református egyház uralkodó jellegének megszűnése volt. Hiába volt református a fejedelem és a gubernátor, ha a bécsi császár a katolikus egyház terjesztését tekintette feladatának. Az elnyomottá vált, anyagiakban elszegényedett egyháztól még kevésbé lehetett remélni azt, amit akkor sem tudott volna teljes mértékben teljesíteni, amikor erre módja lett volna.

Ilyen áldatlan helyzetben telepedett le a központi fekvésű Kolozsváron, megnősült, és negyvenéves fejjel végre elkezdhette azt, amire messze idegenben tíz esztendő alatt készült fel. A beteljesülés helyett azonban élete legtragikusabb szakasza várt rá.

Azzal az elképzeléssel jött haza, hogy a kiadványai eladásából gyűjtött pénzen saját metszésű betűivel jól felszerelt, korszerű nyomdát állít fel. Az itthoni pénztelenséget és zűrzavart látva viszont úgy döntött, hogy a református egyház birtokában lévő felszerelést veszi ki bérbe, és itt lát hozzá a munkához.

Két elavult nyomdája is volt akkor Kolozsváron a reformátusoknak. Szenczi Kertész Ábrahám egykori nagyváradi nyomdája, illetve az 1658-ban feldúlt gyulafehérvári fejedelmi officina maradványai együttesen alkották az erdélyi református egyház nyomdáját. E két nyomda betűanyagából kellett tehát nyomtatóműhelyt létesítenie.

Induláskor Kis Miklós még bizakodással nézett a jövőbe és egyenrangú félnek tekintette magát egyháza vezetőivel. Amikor ezek nem kértek tőle bért a használat fejében, ő több ezer forintos adománnyal viszonozta ezt a gesztust: önként magára vállalta a teljes betűanyag újraöntését. De hiába volt az egyház nyomdásza éveken át húzódó huzavona után még a műhelyek elhelyezéséről is magának kellett gondoskodnia, felesége házának költséges újjáépítésével. A berendezkedés elhúzódása miatt Kis Miklósnak három esztendőn át kizárólag hollandiai kiadványai eladásából kellett élnie családostól. Ebből építkezett, rendezte be műhelyeit, fizette alkalmazottait. Az általános szegénység miatt a könyvkiadás az után sem jövedelmezett annyit, hogy a szükségeket fedezte volna, amikor végre 1694-ben megindulhatott a műhely termelése. Ilyen helyzetben kénytelen volt megfogadni a józan tanácsot, amit hazajövetelekor talán éppen Bethlen Miklóstól kapott: „Meglássa kegyelmed, hogy ebben az országban csak a mesterséghez ne bízzék, mert bizony azzal tisztességesen el nem élhet, hanem csak egy kis

144

oeconomiát is ragasszon hozzá, hogy legalább búzát és bort pénzen ne vegyen”. A helyett tehát, hogy minden erejét a nyomdai munkába fektette volna, a gazdálkodás gondjait is nyakába kellett vennie.

Megalázása KolozsvárottAz anyagi gondoknál is fájdalmasabban érintették a lelkészi rend egyes

képviselői részéről munkássága és személye ellen indított áskálódások, majd nyílt támadások. Irigykedő ellenfelei lelkészi jellegét vonták kétségbe, noha őt, mint nyomdászt ugyancsak megillették az egyházi rendűek kiváltságai. Bár külföldön nem teológiát tanult, akadémikusnak és papi személynek számított. Ezért ülhetett a templomban a lelkészeknek fenntartott helyen. Ellenfelei azonban egyszerű „vasműves” mesteremberként akarták kezelni. Értelmiségi voltát tagadva kétségbe vonták illetékességét a Biblia-fordítás jobbítására, a kiadásra kerülő kéziratok hibáinak javítgatására, kigúnyolták helyesírási újításait.

Szatmári Pap János kolozsvári református prédikátor, Szatmárnémeti Sámuel és Csepregi Turkovics Mihály kollégiumi professzor támadásai hátterében legtermészetesebb volna eszmei ellentéteket keresni. A valóság azonban jóval bonyolultabb mint ahogyan elképzelnők. A támadók ugyanis szintén coccejénus és kartéziánus nézeteket vallottak. Szatmári Pap Jánost a magyar kartéziánizmus kiemelkedő alakjaként, Szatmárnémeti Sámuelt pedig a coccejanizmus egyik vezető teoretikusaként tartja számon a tudománytörténet. Csepregi szellemi arcélét is kétségtelenül az ésszerű vizsgálódás hollandiai iskolája formálta ki. Előbbi kettő kortársa és hollandiai tanulótársa, sőt földije is volt Kis Miklósnak. A támadások hátterében nem teológiai, nem is társadalmi jellegű ellentétek húzódtak, hanem talán a kiskaliberű, kicsinyes emberek szakmai féltékenysége és hiúsága.

Önmagát emésztve tűrnie kellett élete mindennapos megkeserítését. Amikor azonban ellenfelei, jelene és jövendője megrontása után, Biblia-kiadásáról is lenézően kezdtek el beszélni, betelt a pohár. Más fegyver már nem volt kezében, mint a nyomtatott betű. Ezzel kellett megvédenie egész múltját. Így született meg 1697. tavaszán a Biblia-kiadás és helyesírási elvei védelmére az Apológia.

A munkát latinul nyomtatta ki, hiszen csak az értelmiségi körök tájékoztatására szánta. Ellenfelei azonban ezután sem szűntek meg gyalázkodni; így aztán egy év múlva a magyarul is megjelentette Mentség cím alatt. 1698. június 11-én a nagyenyedi zsinat arra kötelezte Kis

145

Miklóst, hogy ellenfeleit nyilvánosan kövesse meg, a Mentség és az Apologia állításait vonja vissza, példányait pedig szolgáltassa be megsemmisítés végett.

A lelkileg, testileg és anyagilag tönkretett Kis Miklós egész élete összeomlott. Hiábavaló volt már Bethlen Miklós kísérelte, hogy a sérelmeket orvosoltassa, a nagy betűművész számára maga az élet veszítette el értelmét azáltal, hogy az a közösség, amelyért mindent feláldozott, megtagadta őt. 1698. legvégén, vagy a következő év elején agyvérzés verte le lábáról és több mint három esztendeig kezére és lábára bénán, de teljesen ép értelemmel kellett élnie. 1702. március 2-án, ötvenkét esztendős korában hunyta le örökre szemét.

A Diploma Leopoldinumés az erdélyi Habsburg valláspolitika

A török ellentámadás és Thököly sikerei miatt kirobbant Habsburg pánikot Bethlen Miklós tanácsúr eredményesen használta ki Erdély érdekében. Thököly erdélyi fejedelemsége és Belgrád eleste Bécsben tanácstalanságot és kapkodást keltett. Bethlen ebben a bizonytalan helyzetben nyújtotta be diplomatervezetét a császárnak, amely az adott politikai keretek között biztosította volna Erdély belső kormányzatának önállóságát.

A tervezetet a bécsi kormány bizonytalan politikai helyzete miatt elfogadta. Lipót császár erdélyi uralmának ez az 1690-ben kiadott alapokmánya, a Diploma Leopoldinum, a katonai igazgatás évei után az erdélyi polgári kormányzat önállósága mellett szavatolta a szabad vallásgyakorlatot, a gazdasági önrendelkezést és a művelődési intézmények sértetlenségét.

1691-ben a fogarasi országgyűlés II. Apafi Mihály kiskorúságának idejére Guberniumot választott. A gubernátor a kivégzett Bánffy Dénes fia, Bánffy György, a kancellár Bethlen Miklós lett. Az ország főgenerálisi tisztségét Bethlen Gergely, a főkincstárnokságot Haller János nyerte el. Ez a kormányzótestület, bár sok ellentét osztotta meg, óvatos angol és holland orientációt próbált állandósítani. A Habsburg kormányzat soraiban, Erdély ügyét illetően a toleránsabb táborral szemben azon kerültek fölénybe, akik az angol és holland garanciákkal biztosított önálló

146

Erdély miatt a dinasztia jövőjét féltették. Tehát megszilárdítani igyekeztek a Habsburg-kormányzat erdélyi hatalmát. Költséges ostromzár után elfoglalták Nagyváradot (1692.), II. Apafi Mihályt mondvacsinált ürüggyel Bécsbe internálták, mintegy 8 000 főnyi katonasággal újra megszállták Erdélyt (1695.), és Rabutin de Bussy generális főparancsnoksága alá helyezték (1696.).

A rekatolizáció és az unió kezdete A fejedelemség vallásfelekezetei között lévő arány is megváltozóban

volt. A katolikus egyház már a korábbi évtizedekben megerősödött. A katolikus főurak gazdag csoportja a politikában is egyre nagyobb szerepet kezdett vállalni, s bőséges alapítványokkal támogatta a plébániákat és az iskolákat, és segítette az országban elszórtan működő jezsuitákat.

1690. elején a katolikus státus Apor István elnökletével megegyezett a református egyházzal a vitás egyházi birtokok ügyében. Illyés András püspök, az erdélyi katolikus egyház feje, Rómába küldött memorandumában kifejtette, hogy a katolikus univerzalizmusnak és az ország történetében gyökerező nemzeti szellemnek megfelelően, a Magyar Királyság ősi szervezeti keretei között, de a fejedelemség érdekeinek megfelelően kívánja újjászervezni az erdélyi katolikus püspökséget.

Az erdélyi görög keleti egyház püspökét változatlanul a havasalföldi metropolita nevezte ki, de az erdélyi fejedelem erősítette meg. A püspök már meghívót kapott az országgyűlésre, papjai mentességet nyertek a terhek alól és védelmet a fejedelemtől a földesurakkal szemben, gazdag hívei pedig kapcsolatba kerültek az államvezetés köreivel. Így az erdélyi görögkeleti egyház nemcsak határozott fejedelemségbeli formát öltött a szabadon fejlődő anyanyelvi műveltség jóvoltából, hanem beépült az ország államrendszerébe is.

Kevésbé érvényesült viszont a református egyház uniós törekvése, és Róma csendes missziós munkája sem ért el érdemleges eredményt. Az uralomváltás időpontjában az erdélyi toleráns valláspolitika hagyományai éltek. Ennek organikus fejlődését a Habsburg-kormányzat elhatározása megakadályozta. Kinksy kancellár elnökletével a bécsi ún. Erdélyi Tanács központi beavatkozással rendezte át a fejedelemség vallási viszonyait. A birodalmi érdeket részben az ausztriai rendtartomány irányításával működő jezsuiták állami támogatásával, részben pedig úgy érvényesítette, hogy a román lakosságot vallási unióval a Habsburg-kormányzat irányítása alá vonta.

147

A görög keleti egyház uniójaElőzetes tárgyalások után Lipót császár 1692-ben pátensben ígérte

meg: ha az erdélyi görögkeleti egyház a római katolikus egyházzal egyesül, a papságot rendi privilégiumokkal ruházza fel és felmenti az állami adófizetés kötelezettségei alól.

Az egyesülés dogmatikai alapjának kidolgozása után, amely lényegében a római pápa főségének elismerését jelentette, 1697-ben a püspök, Teofil vladika zsinaton nyilvánította ki szándékát, hogy a gondjaira bízott görög egyház egyesül a katolikus egyházzal, amennyiben papjai gazdasági és társadalmi kiváltságokban részesülnek. Lipót 1699-ben császári határozatban mondotta ki az uniált görög egyház jogegyenlőségét a római katolikus egyházzal (I. Diploma Leopoldinum). 1700-ban pedig az új görög püspök, Atanasie Anghel ünnepélyes zsinaton nyilvánította ki, hogy elfogadja az uniót és a Habsburg védelmet. Miután pedig Bécsben fogadalmat tett, Gyulafehérváron a görög katolikus egyház püspökévé szentelték.

Ezzel formálisan befejeződött az unió, s ezt Lipót császár 1701-ben határozattal erősítette meg (II. Diploma Leopoldinum). Eszerint a román papok mentesültek mindenféle jobbágyi kötelesség alól és nemesi privilégiumokat nyernek, megnyíltak előttük a katolikus főiskolák, az itt tanuló diákok ösztöndíjat kaptak, a görög katolikus püspök mellé pedig az esztergomi érsek auditor generalist nevezett ki.

Hosszú távon az unió új távlatokat nyitott az erdélyi románság fejlődése előtt, amelyet a román jobbágyok akkor nem értettek. A kisnemesek, tiltakozásul ellene görögkeleti státus név alatt szervezetet alkottak Nagyszegi Gábor vezetésével, mégis az unió lett évtizedek múlva a románok nemzeti felemelkedésének az egyetlen biztos kulturális és politikai alapja.

II. Rákóczi Ferenc1704–1711

Erőviszonyok az európai politikábanAz európai hatalmi viszonyban a török visszaszorításával új helyzet

alakult ki. A kívánatos hatalmi egyensúly korábban sem a francia és az osztrák uralkodóház kizárólagos ügye volt; ez érdekében állt Európa minden országának. 1700. végén, amikor a spanyol király meghalt Anglia 148

és Hollandia számára ugyancsak döntő kérdéssé vált, hogy XIV. Lajos vagy Lipót császár utódaira száll-e örökségképpen a spanyol trón. Erdélyt régi szerződések és szövetségek kötötték a kirobbanó spanyol örökösödési háború egymás ellen küzdő országaihoz (mind Franciaországhoz, mind a Habsburg oldalán harcoló Angliához és Hollandiához), és beletartozott a protestáns országok közösségébe. Ezt a közösséget erősítették a vallási szolidaritás, az iskolaalapítványok és ösztöndíjak, a személyes kapcsolatok.

II. Rákóczi Ferenc szabadságharca révén Erdély számára lehetőség nyílt, hogy változtasson a 17. század végén kialakult helyzetén. A 18. század elejére kialakult bonyolult európai erőviszonyból (örökösödési, majd északi háború) még nem vált egyértelművé, hogy a küzdelem az egységessé szerveződő Habsburg birodalom javára dől-e el vagy sem. A meginduló szabadságharc sikere e döntetlen küzdelem eredményétől függött.

Származása A függetlenségi háború kirobbanásakor II. Rákóczi Ferenc még alig 27

éves. Fejedelmi (Báthori és Rákóczi) leszármazottként életútja összefonódott a két országrész utolsó negyed századának történetével. Apja I. Rákóczi Ferenc választott erdélyi fejedelem. Házasságát Zrínyi Péter horvát bán leányával, Ilonával, a Wesselényi-féle szervezkedés politikai érdekei hozták létre. Az összeesküvés leleplezése után apja csak tetemes váltságdíj árán menekült meg a kivégzéstől, s fia születése után (1676.) néhány hónappal meghal.

Nagyanyja, Báthori Zsófia, Báthori István király örökébe, a lengyel trónra szeretné ültetni, míg anyja az erdélyi fejedelemség örökösét kívánja látni fiában. Az országnyi Rákóczi-birtokon a gyermeket „ifjabbik fejedelem”-ként emlegetik. Kilencéves korában, mostohaapja Thököly Imre oldalán részt vesz a felső-magyarországi hadjáratokban, majd 22 hónapig tartó ostromot él át Munkács várában édesanyja mellett.

A vár feladása után, mint Lipót császár gyámfia az osztrák arisztokrácia gyermekeivel együtt nevelkedett a csehországi Neuhaus jezsuita kollégiumban. A prágai egyetemen később építészetet és termés-zettudományokat tanult. Mint fejedelmi sarj és az új korszak ígéretes magyar politikusa elnyerte Sarolta Amáliának, a Hesseni-Rheinfeldi hercegi család lányának a kezét, s ezzel együtt a hercegi címet is.

Közéleti szereplése

149

1694-ben hazatelepedett birtokára, és mint Sáros vármegye főispánja belekapcsolódott a magyar politikai életbe. Három évvel később, 1697-ben az ország híres bortermő vidékén, a Hegyalján felkelés robbant ki, az ország szabadságáért. A megmozdulást Thököly egykori hadnagyai indították és vezették. Kérték Rákóczit, hogy álljon melléjük, de a főispán visszautasította őket. Nem látta esélyét annak, hogy a területileg elszigetelt és a török segítségében reménykedő felkelésnek sikere lesz. Bercsényi Miklós Ung vármegye főispánja, s vele együtt több főúr szervezkedése Erdély is behálózta. Rákóczi kapcsolatot teremtett a francia királlyal. 1701. tavaszán azonban Lipót császár leleplezte a szervezkedést, s Rákóczit letartóztatta. Börtönéből csak széles nemzetközi szervezkedés-sel végrehajtott szökés árán menekülhetett meg. Lengyelországba menekült, ahol Bersényi Miklóssal együtt előkészítették a magyarországi háború diplomáciai, anyagi és katonai alapjait.

Erdély és a szabadságharcAz 1700–1701. évi szervezkedés idején megbízottak keresték fel az

Erdélyi fejedelemséget is, ahol tárgyalásokat folytattak Bethlen Miklós kancellárral. A megbeszélések stratégiai jellegűek voltak: Thököly jönne be e török földről és szétszórt csapattöredékeit összegyűjtve, elfoglalná a fejedelmi széket. 1703-ban viszont kiderül, hogy a török nem engedi Thökölyt, Erdélybe szivárgó hadnagyai pedig nem tudták ütőképes hadsereggé szervezni a felkelőket. A nagyobb városok, főleg Kolozsvár és Gyulafehérvár, de a Székelyföld és Máramaros területein szervezkedő felkeléseket sorra mind leverte a császári katonaság.

Rákóczi csak a forradalom beindítása után egy évvel tudott csapatokat küldeni megsegítésükre. A Brassó alá gyűlt főurak és székely székek, a vármegyék és a városi polgárok küldöttségei kérték Rákóczit, hogy jöjjön be Erdélybe, mert az itt beindult függetlenségi mozgalom katonai és gazdasági megszervezése a magyarországiakéhoz képest elmaradott volt. Emiatt az erdélyi háború rengeteg áldozatot szedett. Súlyos csatákat veszített Henter Mihály székely kapitány, vagy az egykor Thököly-kapitá-nyok Guthi Gyuri, Kaszás Pál. A megtorló császári csapatok 1704. március 13-án felégették Nagyenyed városát és a református kollégiumot, az odamenekülteket pedig legyilkolták. Asszonyok, gyermekek, tanárok és diákok sebesültek meg vagy lelték halálukat az üszkös falak romjai között.

150

A Szebenben maradt Bethlen Miklós kancellár röpiratban fordult Európa országaihoz, a béke megteremtése érdekében. Írása, „Columba Noae” címmel Amszterdamban jelent meg Fridericus Gotefridus álnév alatt. Elképzelése az volt, hogy az ország függetlenségét protestáns fejedelem alatt lehetne biztosítani nemzetközi garanciákkal, mert Erdély tényező az európai egyensúly megteremtésében. Ezt így látta maga Rákóczi is.

A fejedelem1704. késő tavaszára tehát Rákóczinak sikerült csapatokat küldenie

Erdélybe s így a felkelők kezébe kerülhetett az ország jelentősebb része. Az új katonai főparancsnok, gróf Forgách Simon generális pedig Rabutin csapatait beszorította Szebenbe és Brassóba, miközben Radvánszky János, a királyságbeli új magyar állam kormányzati testületének, a Consilium Aulicumnak a tanácsosa megkezdte a Rákóczi hatalma alá került Erdélyben a közigazgatás és gazdaság megszervezését.

Az erdélyi rendek 1704. július 8-án a gyulafehérvári országgyűlésen Rákóczit fejedelmükké választották. A katonai erőviszonyok viszont úgy alakultak, hogy a fejedelem csak 1707. tavaszán érkezhetett meg országába. „Erdélynek semmi sem hiányzik, csak egy jó fejedelem, népének atyja” – vonta le a végső következtetést miután végigjárta ősei országát és a marosvásárhelyi országgyűlésen beiktatták a fejedelmi mél-tóságba.

Az állandó hadsereg megteremtése céljából a jobbágykatonákat kiemelték a földesúri hatalom alól, megerősítették az államgazdaságot, segítették a bányászat fellendítését, megszilárdították a vallásszabadságot és megpróbálták szabályozni a katonatartás terheit. A kormányzás központi intézménye a Consilium lett, a katonaság élelmezésére comis-sariatusságot állítottak fel. Az ilyen és hasonló kezdeményezések azonban kevésnek bizonyultak a Habsburg túlerővel szemben. A fejedelemséget rövidesen osztrák haderő szállta meg. Az erdélyi sereg, gróf Mikes Mihály főparancsnoksága alatt Moldvába húzódott ki.

A szatmári béke1708–1709-re már világossá válik, hogy a harcba álló európai

országok erői kimerültek. Beindultak a békekötés előkészületei. 1711. elején Rákóczi úgy döntött, hogy Lenyelországban várja meg az európai diplomácia csatározásainak végkifejletét. Ezzel örökre kiszorult

151

Magyarországról, ahová soha többé nem térhetett vissza. Erdély megbízottja, Károli Sándor Szatmárra hívta össze a szövetségeseket, és Rákóczi utasításait megszegve úgy döntött, hogy a fegyverszünetet és a békét elfogadja, ugyanis reménytelennek látta a további küzdelmet. 1711. április 29-én a szatmári béke egyben a felkelés befejezését is jelentette. Az amnesztia hírére Rákóczi hívei rendre hazamerészkednek, letették az esküt a császár mellett és így sikerül birtokaikat is megmenteniük.

Rákóczi kevés kísérettel először Franciaországba ment, ahol elkezdte „Önéletírását” („Confessio Principis Christianae”), majd 1717-ben a szultán hívására Törökországba távozott. Élete utolsó esztendeit Rodostóban, a Márvány tenger partján száműzetésben élte le. Az utolsó erdélyi fejedelem 1735-ben távozott az élők sorából. Földi maradványait 1906-ban hozták haza és ekkor került végleges helyére a kassai Szent Erzsébet katedrálisba.

Erdély és a Habsburg impérium

Általános áttekintésA Habsburg birodalom másodrangú európai nagyhatalom 1714-ben, a

spanyol örökösödési háború lezárta után is. Az ún. tengeri hatalmak (Anglia és az egyre gyengülőbb szerepet játszó, de még mindig nagyhatalom Hollandia) szövetségese.

Ebbe a Habsburg monarchiába integrálódik először 1690-ben, majd a Rákóczi szabadságharc után 1711-ben csaknem másfél századra Erdély. A kuruc idők után visszaáll az 1690-es években kialakult kormányzati rendszer: Erdélyben az eredetileg fejedelmi tanács jogutódaként megalakult Gubernium (kormányhatóság, későbbi magyar nyelvén Főkormányszék), mint a közigazgatás és bíráskodás országos irányítója, Bécsben az Erdélyi Udvari Kancellária, s legfelül a Habsburg birodalom minisztertanácsának erdélyi tagozata (Ministerialkonferenz in rebus Transsylvanicis). Ez az új integráció egyelőre alig kívánt mást Erdélytől, mint hogy lássa el a birodalom keleti-délkeleti előretolt hadállásának szerepét, nem a saját erejéből. A székelyeket, akiknek katonáskodási kötelezettségét a Diploma Leopoldinum (1691.) még emlegette, 1711. után lefegyverezték. Az előretolt állásban a birodalom egységes zsoldos hadereje teljesített szolgálatot. Így érthető, hogy az 1730-as évek elején a birodalom vezető elitjének katonai pártja kísérletet tett, hogy teljes katonai uralmat hozzon létre Erdélyben. Bornemissza János erdélyi alkancellárnak 152

nem kis erőfeszítésébe került, hogy megbuktassa ezt a kísérletet. Saját jól felfogott érdekében is tette – a katonai uralom alatt álló Erdélynek ti. nem volt szüksége Udvari Kancelláriára –, de egyben Erdély maradék alkotmányosságát mentette meg ezzel.

Teljes katonai uralom nem épült ki Erdélyben, bár kétségtelen, hogy erre törekedett a birodalom vezetésében erős katonai párt. De nem épült ki olyan, a haladás eszközéül szolgáló abszolutizmus sem – legalábbis az 1740-es évek végéig –, amilyet osztrák és magyar történetírók néha hajlamosak elképzelni. A birodalom legfelsőbb kormányköreit Erdéllyel kapcsolatosan egyelőre csak az érdekelte, hogy befolyanak onnan az adók és kincstári jövedelmek. Ez az adóösszeg 1711. után 750–800 ezer Ft volt – békeévben! Háború idején felment 1 millió fölé is. Az pedig az Apafi-kori felemelt török adónak öt-hatszorosa volt!

Felekezeti homogenizálásAz adó biztosításán túl a Habsburgok érdeke volt Erdély felekezeti

homogenizálása is. A katolikus Habsburg kormányzat igyekezett katolikus hegemóniát kialakítani Erdélyben, ahol a négy recepta religió elve az alkotmány egyik alappillérét képezte még az 1690-es években is. Elsősorban a kormányhatóságok főtisztségeit juttatta a katolikusoknak, bárhogy jelölt légyen is az országgyűlés e tisztségekre. A Gubernium élére, 1711. után olyan család reprezentánsa kerül Kornis Zsigmond személyében, aki korábban, a református fejedelmek alatt is hű maradt katolikus hitéhez. Főtisztségek csábítása vitt a rekatolizálásra olyan, a későbbi kormányzatban vezető szerepet játszó személyeket, mint pl. Pongrácz György, a szatmári béke Erdélyt illető példányának egyik aláírója. A szász vezető rétegben is megindult a rekatolizáció, s itt is a tisztségek elnyerése volt a legfőbb mozgatóerő. Az unitáriusokat lassanként kizárták a főtisztségekből.

Az unitus egyházA katolikus homogenizálásnak fontos ágát képezte Erdélyben a görög-

keleti ortodox egyházhoz tartozó románok vallási uniója. Az unió kísérlete már 1690-es évek végén megkezdődött. Az egységesítési törekvések során nem követelték meg a görög hitűektől a vallási szertartások megváltoztatását, csak a pápa főségének elismerését. Az unió politikai célja elsősorban a havasalföldi és moldvai, tehát török főség alatt élő egyházfők hatalmának megszűntetése az erdélyi görög hitűek felett. A

153

görög-keleti papságot a 17–18. század fordulóján sikerült is átvinni az új unitus (mai szóhasználattal a görög-katolikus) egyházba, a hívek azonban tiltakoztak. A Rákóczi szabadságharcban a vallási unió összeomlott, de 1711. után ismét felélesztették. A vallási unió kérdése akkor vált döntő tényezővé, amikor az 1720-as évek végén Inochentie Micu-Klein került az unitus püspöki székbe. Felemelkedését és püspökként játszott politikai szerepét elsősorban az magyarázza, hogy a Habsburg birodalom politikai elitjének bizonyos tényezői eszközt láttak benne a protestáns magyar rendek megtörésére. Az ellenreformációs irányzat ti. ki akarja erőszakolni, hogy a 17. században hozott, Habsburg- és katolikusellenesnek tekintett törvényeket töröljék Erdély törvénykönyvéből. E törvények a gyakorlatban már rég elavultak, így valójában nem vallási, hanem hatalmi harcról volt szó mindkét oldalon: katolikus részről a protestáns (elsősorban a református) rendeket kívánták megtörni, a protestánsok pedig Erdély egész jogrendjének megváltoztatásától tartottak. Inochentie Micu-Klein kitűnően kihasználta ezt a helyzetet: kérvények sorát nyújtja be a központi kormányhatósághoz, előbb csak egyháza jogait követelve, azután hitfelei tisztségekben való részesítését, saját magának pedig guberniumi tanácsosságot. Ez utóbbit nem kapta meg, bárói címet azonban igen, s egyben helyet az országgyűlésben is.

Érvrendszerében, 1735-ben jelenik meg a dákó-román kontinuitás gondolata. 1742-ben már társadalompolitikai igénnyel is fellépett sürgetvén a robot heti 2 napra csökkentését. Ezzel példát adott annak a későbbi román nacionalista érvnek, amelyet Erdély társadalmi ellenfeleit a „magyar úr – román jobbágy” ellentétre egyszerűsítette, erős elrajzolással. Utolsó nagy gesztusa volt 1744-ben olyan zsinat összehívása, amelyen már világiak is részt vettek. A zsinat itt már egyfajta nemzeti gyűlés, Micu-Klein bukása árnyékában. Bukását a Habsburg- és katolikusellenesnek ítélt törvények eltörlése okozta az 1744. évi országgyűlésen. Az unitus püspökre ezután már nem volt szükség a rendek sakkban tartására. Bécsbe idézték vizsgálatra, onnan Rómába menekült.

Bibliográfia

154

1. A Báthoriak kora. Szerk. Varga Katalin. Budapest 1982.2. A fejedelem 1613–1629. (Erdély öröksége). IV. Szerk. Makkai László.

Budapest 1994.3. A magyar középkor irodalma. Szerk. Illés Endre, Illyés Gyula, Juhász

Ferenc. Budapest. 1984.4. A magyar sajtó története 1705–1848. Szerk. Kókay György Budapest

1979.5. A magyarországi gályarab prédikátorok emlékezete. Szerk. Makkai

László. Budapest 1976.6. A nagyenyedi református nagyhét emlékkönyve. Kolozsvár 1927.7. A Thurzó család és a wittenbergi egyetem. Szerk. Font Zsuzsa, Keserű

Gizella. Szeged 1989.8. Acta Historica. Szerk. Serfőző Lajos. Szeged 1991.9. Acsády Ignácz: A magyar jobbágyság története. Budapest 1944.10. Albizálás erdélyi városokban és falvakban. Szerk. Tonk Sándor. Szeged

1991.11. Ama kegyelemnek mennyei harmatja. Szerk. Balogh Judit. Budapest-

Kolozsvár 1995.12. Apa és fiú 1630–1661. (Erdély öröksége). V. Szerk. Makkai László.

Budapest 1994.13. Apáczai Csere János (1625–1659). Szerk. Király László. Budapest 1975.14. Apáczai Csere János: Magyar Encyclopaedia. Bukarest 1977.15. Az első lőcsei kalendáriom az 1626-odik évre. Szerk. Hajnóczi József.

Lőcse 1909.16. Az értelmiség Magyarországon a 16-17. században. Szerk. Zombori

István. Szeged 1988.17. Bak Zsuzsanna: Károlyi Gáspár élete és munkássága. Debrecen 1993.18. Bakay Kornél: A magyar államalapítás. Budapest 1981.19. Balassa József: A szabadkõmûvesség története. Budapest 1994.20. Balázs Mihály – Monok István: Pápai szemináriumok magyarországi

alumnusai. Adalék a jezsuita iskoláztatás kezdeteihez. Szeged 1990.21. Barcza József: Bethlen Gábor, a református fejedelem. Budapest 1987.22. Barlay Ö. Szabolcs: Romon virág. Fejezetek a Mohács utáni

reneszánszról. Budapest 1986.23. Batthyány Kristóf európai utazása 1657–1658. Szerk. Szelestei N.

László. Szeged 1988.24. Bene Sándor – Borián: Zrínyi és a vadkan. Gyomaendrőd 1988.25. Benkő Elek: A középkori Keresztúr-szék régészeti topográfiája.

Budapest 1992.26. Benkő Samu: Sorsformáló értelem: művelődéstörténeti dolgozatok.

Bukarest 1971.27. Berend T. Iván: Öt előadás gazdaságról és oktatásról. Budapest 1978.

155

28. Bertényi Iván: Magyarország az Anjouk korában. Budapest 1987.29. Bethlen Gábor krónikása. Szerk. Makkai László. Budapest 1980.30. Binder Pál: Az erdélyi magyar evangélikus egyházközségek és: iskolák

története és névtára 1542 –1860. [Kolozsvár, 1994.]31. Biró Sándor – Bucsay Mihály: A magyar református egyház története.

Budapest 1949. 32. Bíró Sándor: Román nép története. Budapest 1973.33. Bitskey István: Pázmány Péter. Budapest 1986.34. Bojti Veres Gáspár: Dicsőítő Ének (Bethlen Gábor tiszteletére). ?35. Borsos Tamás: Vásárhelytől a Fényes Portáig. Bukarest 1972.36. Botta István: Melius Péter ifjúsága. Budapest.1978.37. Bottyán János: A magyar Biblia évszázadai. Budapest 1982.38. Bucsay Mihály: A reformártorok úrvacsoravitái. Sárospatak–Budapest

1942.39. Bura László: A szatmári kollégium és diákjai 1610–1852. Kolozsvár

1994.40. Buzogány Dezső: Bod Péter. Bevezető tanulmány. Bod Péter: Erdélyi

református zsinatok végzései 1606–1762. Kolozsvár. 1999.41. Buzogány Dezső: Melanchthon úrvacsoratana levelei alapján.

Budapest-Debrecen 1999.42. Collectanea tiburtiana. Szerk. Herner János, Keserû Bálint. Szeged

1990.43. Csapodiné Gárdonyi Klára: Humanista kódexek nyomában. Budapest

1978.44. Csetri Elek: Bethlen Gábor életútja. Bukarest 1992.45. Csohány Sándor: Magyar református egyháztörténelem. Debrecen 1989.46. Csonka Ferenc és Szakály Ferenc: Bocskai kíséretében a Rákosmezőn.

Budapest 1988.47. Dániel Edit: Révai Miklós latin nyelvű költészete. Budapest 1943.48. Dankanits Ádám:16. századi olvasmányok. Bukarest 1974.49. Dávid György: A stólaügy története. Dicsõszentmárton 1933.50. Descartes, Rene: A módszerről. Bukarest 1977.51. Diószegi István: Nemzet, dinasztia, külpolitika. Budapest 1979.52. Dolgozatok a 17–19. századi magyar irodalomról. Szerk. Hargittay

Emil, Kiczenkó Judit. Budapest 1977.53. dr. Bartók György: A református egyházak presbyterialis szervezete.

Kolozsvár 1904.54. dr. Bíró Vencel: Altorjai gróf Apor István és kora. Kolozsvár 1935.55. Dr. Dávid György: Az erdélyi református egyházközség képe XVII.

századbeli képe. Marosvásárhely 1929.56. dr. Gyárfás Elemér: A püspökválasztási jog a Gyulafehérvár-Fogarasi

görög katholikus egyházmegyében. Kolozsvár 1929.

156

57. Dr. Kretsmayr Henrik: Gritti Lajos. 1480–1534. Budapest 1901.58. Egy erdélyi gróf a felvilágosult Európában (Teleki József utazásai).

Szerk. Tolnai Gábor. Budapest 1987.59. Emlékkönyv a Vizsolyi Biblia megjelenésének 400. évfordulójára. Szerk.

Barcza József. Budapest 1990.60. Entz Géza: Erdély építészete a 11–13. században. Kolozsvár 1994.61. Enyedi György: Gismunda és Gisquardus széphistóriája. Kolozsvár

1942.62. Erdei Klára – Keveházi Katalin: Ecsedi Báthory István meditációi.

Budapest – Szeged 1984.63. Erdély története (A kezdetektől 1606-ig). Szerk. Makkai László, Mócsy

András, Szász Zoltán. Budapest 1988.64. Erdély története 1606-tól 1830-ig. Szerk. Makkai László, Szász Zoltán.

Budapest 1988.65. Erdélyi és hódoltsági jezsuita missziók 1609-1616. Szerk. Balázs

Mihály. Szeged 1990.66. Erdélyi történelmi adatok. Szerk. Szabó Károly. Kokozsvár 1857.67. Eszmetörténeti tanulmányok a magyar középkorról. Szerk. Székely

György. Budapest 1984.68. Fallenbüchl Zoltán: Magyarország fõméltóságai (1526-1848). Budapest

1988.69. Fodor István: Verecke híres útján. Budapest 1975.70. Fraknói Vilmos: Werbőczi István (3 kötet). Budapest 1899.71. Fritz Peyer: A kárpátaljai református egyház története a két világháború

között – kitekintéssel a jelenre. Budapest 1994.72. Fügedi Erik: Ispánok, bárók, kiskirályok. Budapest 1986.73. Fügedi Erik: Könyörülj, bánom, könyörülj. Gyomaendrőd 1986.74. G. Henk van de Graaf: A németalföldi akadémiák és az erdélyi

protestantizmus a 18. században (1690-1795). Kolozsvár 1979.75. G. Szabó Botond: A debreceni református kollégium, a pedagógia

századában. Debrecen 1996.76. Gaal György: Magyarok utcája. Kolozsvár 1995.77. Georges Duby: Emberek és struktúrák a középkorban. Budapest 1978.78. Gergely András: Áruló vagy áldozat. Gyomaendrőd 1989.79. Gernot Nussbacher: Johannes Honterus. Bukarest 1977.80. György Antal: Akikre nem volt méltó a világ. Budapest 1990.81. Győri L. János: A magyar reformáció irodalmi hagyományai. Budapest

1997.82. Haldokló Erdély 1662-1703. (Erdély öröksége). VI. Szerk. Makkai

László. Budapest 1994.83. Heltai Gáspár: Száz fabula , krónika és egyéb írások. Bukarest 1980.84. Horváth Békés János diák naplója. Szerk. Pintér Gábor. Szeged 1990.

157

85. Horváth János: A magyar irodalom fejlődéstörténete. Budapest 1976.86. Hóvári János: A hűtlen Dobó. Gyomaendrőd 1987.87. Humanista történetírók. Szerk. Illés Endre, Illyés Gyula, Juhász Ferenc.

Budapest 1977.88. II. Rákóczi Ferenc: Önéletrajza és egy keresztyén fejedelem áhításai.

Budapest 1876.89. Imreh István: Székelyek a múló időben. Budapest 1987.90. Imreh István–Pataki József: Kászonszéki krónika 1650–1750. Budapest–

Bukarest 1992.91. Irodalom és ideológia a 16–17. században. Szerk. Varjas Béla. Budapest

1987.92. Iványi Béla: A körmendi Batthyány-levéltár reformációra vonatkozó

oklevelei 1527–1625. Szeged 1990.93. Iványi Béla: A magyar könyvkultúra múltjából. Szeged 1983.94. Jakó Zsigmond – Juhász István: Nagyenyedi diákok 1662-1848.

Bukarest 1979.95. Jakó Zsigmond – Valentiny Antal: A torockószentgyörgyi Thorotzkay

család levéltára. Kolozsvár 1944.96. Jakó zsigmond: Adatok a dézsma fejedelemségkori adminisztrációjához.

:Kolozsvár 1945.97. Jakó Zsigmond: Adatok a torockói jobbágylázadások történetéhez.

Kolozsvár 1945.98. Jakó Zsigmond: Erdélyi féniks. Bukarest. 1974.99. Jánossy István: A középkor és az újkor története 896–1789-ig. Debrecen

1939.100.Juhan Huizinga: A középkor alkonya. Budapest 1979.101.Juhász András: Ökumenikus törekvések az erdélyi református egyház 16.

és 17. századi történetében. Kolozsvár. 1994.102.Juhász István: A székelyföldi református egyházmegyék. Kolozsvár 1947.103.Juhász István: Hitvallás és türelem. Kolozsvár 1996.104.Kassa város olvasmányai 1562–1731. Szerk. Kesrű Bálint. Szeged 1990.105.Katona Imre: Bruegel és a Batthyányak. Budapest 1979.106.Kelemen Lajos: Művészettörténeti tanulmányok. I. köt. Bukarest 1982.107.Kelemen Lajos: Művészettörténeti tanulmányok. II. köt. Bukarest 1977.108.Kemény János: Önéletírása. Budapest 1986.109.Kemény Zsigmond: A mohácsi veszedelem okairól. Budapest 1983.110.Keveházi Katalin: Melachton és a Wittenbergben tanult magyarok az

1550-es évektõl 1587-ig. Szeged 1986.111.Kincses Kolozsvár. Szerk. Bálint István János. Budapest 1987.112.Kolozsvár, Marosvásárhely, Nagyenyed, Szászváros, Székelyudvarhely.

Szerk. Monok István. Szeged 1991.113.Kolozsvár. Szerk. Bálint István János. Budapest 1989.

158

114.Kolozsvári emlékírók. Bukarest 1990.115.Kósa László: Néphagyományunk évszázadai. Budapest 1976.116.Kosáry Domokos: Magyar külpolitika Mohács előtt. Budapest 1978.117.Kosáry Domokos: Művelődés a 18. századi Magyarországon. Budapest

1996.118.Kosáry Domokos: Újjáépítés és polgárosodás 1711 – 1867. Budapest

1990.119.Kovács Ágnes: Károlyi Sándor. Budapest. 1988.120.Kristó Gyula: A rozgonyi csata. Budapest 1978.121.Kristó Gyula: A vármegyék kialakulása Magyarországon. Budapest

1988.122.Kristó Gyula: Az Anjou-kor háborúi. Budapest 1988.123.Kristóf György: Az erdélyi magyar irodalom múltja és jövője. Kolozsvár

1924.124.Kulcsár Péter: A Jagelló-kor. Budapest 1981.125.Kulcsár Péter: Bonfini Magyar Történetének forrásai és keletkezése.

Budapest 1973.126.Kulcsár Péter: Kapisztrán János. Budapest 1987.127.L W. E. Rauwenhoff: A protestantizmus története. I. köt. Kolozsvár

1908.128.L.W.E. Rauwenhoff: A protestantizmus története. II. köt. Kolozsvár

1909.129.Lázár István: Kis magyar történelem. Budapest 1989.130.Lőwy Dániel, Demeter János, Asztalos Lajos: Kőbe írt Kolozsvár.

Kolozsvár 1996.131.Lukács László: A független magyar jezsuita rendtartomány kérdése és az

osztrák abszolutizmus (1649-1773). Szeged 1989.132.Magyar emlékírók. 16–18 század. Szerk. Illés Endre, Illyés Gyula,

Juhász Ferenc. Budapest 1982.133.Magyar gondolkodók. 17. század. Szerk. Illés Endre, Illyés Gyula,

Juhász Ferenc. Budapest 1979.134.Magyar irodalmi lexikon. Szerk. Ványi Ferenc. Budapest 1926.135.Magyar protestáns egyháztörténeti adattár. Szerk. Pokoly József.

Budapest 1910.136.Magyar protestáns egyháztörténeti adattár. Szerk. Pokoly József.

Budapest 1911.137.Magyar protestáns egyháztörténeti adattár. Szerk. Stromp László.

Budapest 1904.138.Magyar protestáns egyháztörténeti adattár. Szerk. Stromp László.

Budapest 1907.139.Magyar protestáns egyháztörténeti adattár. Szerk. Stromp László.

Budapest 1903.

159

140.Magyar törvénytár. Szerk. Márkus Dezső. Budapest 1900.141.Magyari István: Az országokban való sok romlásoknak okairól.

Budapest 1979.142.Magyarország története 1686–1790. Szerk. Ember Gyõzõ és Heckenast

Gusztáv. Budapest 1989.143.Magyarország története 1848–1890 (I.–II. kötet). Szerk. Katus László és

Kovács Endre. Budapest 1987.144.Magyarország története 1890–1918. (I.–II. kötet). Szerk. Hanák Péter és

Mucsi Ferenc. Budapest 1983.145.Magyarországi humanisták. Szerk. Illés Endre, Illyés Gyula, Juhász

Ferenc. Budapest 1982.146.Makkai Ernő: Pósaházi János élete és filozófiája. Kolozsvár 1942.147.Makkai László: Bethlen Gábor emlékezete. Bratislava 1980.148.Makkai László: Magyar-román közös múlt. Budapest 1989.149.Marczali Henrik: Mária Terézia 1717–1780. Budapest 1891.150.Melius Péter: Herbárium. Bukarest 1978.151.Misztótfalu mezőváros jegyzőkönyve 1596–1803. Szerk. Király László,

Dankó Imre. Budapest 985.152.Monok István: Könyvkatalógusok és könyvjegyzékek Magyarországon

(1526–1720). Szeged 1993.153.Nagy Géza: A Bethlen-Kollégium tudományos gyűjteményének története.

Kolozsvár 1947.154.Nagy Géza: A kapitalizmus keletkezése és a kálvinizmus. Theologiai

Tanulmányok 27. sz. Debrecen 1932.155.Nagy Géza: A keresztyénség jövője. Székelyudvarhely 1922.156.Nagy Géza: A Kolozsvári Református Theologiai Fakultás története.

Kolozsvár 1985.157.Nagy Géza: A nagyenyedi Bethlen-kollégium tudományos

gyűjteményeinek története. Kolozsvár 1947.158.Nagy Géza: Akik kősziklára építettek. Egyháztörténeti dolgozatok.

Kolozsvár 1937.159.Nagy Géza: Az Ige hódító útja. Keresztyén egyháztörténet a

középiskolák VI. osztályú református növendékek számára. Cluj 1939. 160.Nagy Géza: Barth theologiájának előzményei, kritikája és jelentősége.

(Theologiai tanulmányok 12. sz. Debrecen 1931. Klny. a ThSz VI. évf. 4–6. sz.

161.Nagy Géza: Fejezetek a magyar református egyház 17. századi történetéből. Budapest 1985.:

162.Nagy Géza: Fejezetek a magyar református egyház 17. századi történetéből. (A Ráday Gyűjtemény háztörténeti tanulmányai 1. kötet. Szerk. Benda Kálmán) Budapest 1985.

163.Nagy Géza: Kálvinista jellemképek. Kolozsvár 1930.

160

164.Nagy Géza: Külföldön bujdosó erdélyi diákok levelezése. Szenvedő papok, szenvedő egyház Egyháztörténeti adattár a XVII–XVIII. századból. Kolozsvár 1933.

165.Nagy Géza: Nagy erdélyi kálvinisták. = Nagyenyedi Ref. Nagyhét Emlékkönyve. Kolozsvár 1927.

166.Nagy Géza: Társadalmi ellentétek a régi erdélyi református egyházban. (Erdélyi Tudományos Füzetek 144. sz. Kolozsvár 1942. Klny. az ErdMúz 1942. évi 4. számából.

167.Nagy László: Károlyi Gáspár kora, élete és munkássága. Nagyvárad 1996.

168.Nemzeti olvasókönyv. Szerk. Lukácsy Sándor. Budapest 1988.169.Niesel Vilmos: Kálvin theologiája. Debrecen 1943.170.Oláh Miklós: Hungária. Budapest 1985.171.Ötszáz éves a kolozsvári Farkas utcai templom. Szerk. K. Fogarasi

Zsuzsa. Budapest 1986.172.Pápai Páriz Ferenc: Békeséget magamnak, másoknak. Bukarest 1977.173.Pápai Páriz Ferenc: Glaserus-i Szent Hagyaték. Budapest 1982.174.Péter Katalin: 400 éve született Bethlen Gábor. Budapest 1980.175.Peter Katalin: A magyar romlásnak századában. Budapest 1975.176.Pokoly József: Az erdélyi református egyház története. 1–2. köt.

Budapest 1904.177.Pokoly József: Bocskai István és a bécsi béke. Budapest 1906.178.Pregrinuslevelek 1711–1750 Teleki Sándornak. Szerk. Hoffmann

Gizella. Szeged 1990.179.Protestáns Szemle. Szerk. Szegedy-Maszák Mihály. Budapest 1993180.R. Várkonyi Ágnes: A rejtőzködő Murányi Vénus. Gyomaendrőd 1987.181.R. Várkonyi Ágnes: Erdélyi változások. Budapest 1984.182.R. Várkonyi Ágnes: Magyar reneszánsz udvari kultúra. Budapest 1987.183.Rákóczi László naplója. Szerk. Horn Ildikó. Budapest 1990.184.Régi magyar költők tára. Szerk. Horváth Cyrill. Budapest 1921.185.Régi magyarországi nyomtatványok 1601–1635. Szerk. Borsa Gedeon.

Budapest 1983.186.Renaissance tanulmányok. Szerk Sallai Géza. Budapest 1957.187.Révész Imre: Akikre nem volt méltó a világ. Képek a keresztyénség

történetéből. Kolozsvár 1921.188.Révész Imre: Egyháztörténelem. Budapest 1993.189.Sámuel Aladár: Köpeczi Bodosi Sámuel élete és munkái. Kolozsvár

1927.190.Sárkányfogak 1572–1602. (Erdély öröksége). II. Szerk. Makkai László.

Budapest 1993.191.Segédanyag az egyházlátogatási jegyzőkönyvek feldolgozásához. Szerk.

Dóka Klára. Budapest 1991.

161

192.Sipos Gábor: A Kolozsvári Református Kollégium Könyvtára a 17. században. Szeged 1991.

193.Sugár István: Bornemissza Gergely deák élete. Eger 1984.194.Szabó András: Johann Jacob Gryaeus magyar kapcsolatai. Szeged

1989.195.Szabó Gyula: A sátán labdái: függőleges veszedelmek. I. Kötet. Bukarest

1978.196.Szabó Miklós – Tonk Sándor: Erdélyiek egyetemjárása a korai újkorban

1521–1700. Szeged 1990.197.Szabó T. Attila: Nép és nyelv. Bukarest 1980.198.Szabó T. Attila: Nyelv és irodalom. Bukarest 1981.199.Szabó T. Attila: Nyelv és település. Budapest 1988.200.Szabó T. Attila:Tallózás a múltban:Bukarest:1985201.Szádeczky Lajos: Kovacsóczy Farkas 1576–1594. Budapest 1891.202.Szakály Ferenc: Mezőváros és reformáció: tanulmányok a korai magyar

polgárosodás kérdéséhez. Budapest 1995.203.Szakály Ferenc: Virágkor és hanyatlás 1440–1711. Budapest 1990.204.Szamosközy István: Erdély története. Budapest 1981.205.Szemelvények. Szerk. Incze Gábor. Budapest 1935.206.Szerémi György: Magyaroszág romlásáról. Budapest 1961.207.Szeremley Samu: Szőnyi Benjámin és a hódmezõvásárhelyiek. Budapest

1890.208.Szerk. Ötvös Péter: Széchenyi Zsigmond itáliai körútja 1699-1700.

Szeged 1988.209.Tanulmányok Erdély történetéről. Szerk. Rácz István. Debrecen 1987.210.Tarnóc Márton: Erdély művelődése Bethlen Gábor és a két Rákóczi

György korában. Budapest 1978.211.Tonk Sándor: Erdélyiek egyetemjárása a középkorban. Bukarest 1979.212.Török István: A kolozsvári ev. ref. Collegium története (3 kötet).

Kolozsvár 1905.213.Trócsányi Zsolt: Wesselényi Miklós hűtlenségi pere. Gyomaendrőd

1986.214.Tudóslevelek művelődésünk külföldi kapcsolataihoz. 1577–1797. Szerk.

Herner János. Szeged 1989.215.Tündérország 1541–1571. (Erdély öröksége). I. Szerk. Makkai László.

Budapest 1993.216.Tűzpróba 1603–1613. (Erdély öröksége). III. Szerk. Makkai László.

Budapest 1993.217.Újváry Zsuzsanna: Nagy két császár birodalmi között. Budapest 1984.218.V. Windisch Éva: Kemény János.?219.Válogatás a XVII. század pasquillus-költészetéből. Szerk. Lőkös István.

Budapest 1989.

162

220.Varga András: Molnár Gergely, Melanchton magyar tanítványa. Szeged 1983.

221.Varga Imre: A magyarországi protestáns iskolai színjátszás a kezdetektől 1800-ig. Budapest 1995.

222.Varga J. János: A fogyó félhold árnyékában. Budapest 1986.223.Vertler Mátyás: Történelmi adatok a magyar nemzet életéből. Budapest

1861.224.Vörösmarty Mihály: Vörösmarti Mihály kálvinista prédikátor megtérése

históriája. Budapest 1992.225.Wellner István: Kalauz Európa vallási műemlékeinek megtekintéséhez.

Budapest 1990.226.Wilhelm Niesel: Az evangélium és az egyházak. Kolozsvár 1979.227.Zoványi Jenő: A Tiszántúli Református Egyházkerület története.

Debrecen 1939.228.Zoványi Jenő: Coccejanizmus története. Budapest 1890.229.Zoványi Jenő: Egyetemes főgondnok és főconsistorium a magyarországi

református egyházban. Budapest 1903.230.Zoványi Jenő: Puritánus mozgalmak a magyar református egyházban.

Budapest 1911.231.Zwingli Ulrik: Commentarius vagyis az igaz vallás magyarázata.

Budapest 1905.232.Zsilinszky Mihály: A magyarhoni protestáns egyház története. Budapest

1907.

Nagyjaink

Bocskai István1. Benda Kálmán: Bocskai István. Budapest 1993.2. Benda Kálmán: Bocskai István. Budapest 1993.3. Bocskai István és Illésházy István levelezése. Kiadta Szilágyi Sándor.

Történelmi Tár. 1878. 4. Bocskai István leveles könyve. Közli Thaly Kálmán: Magyar Történelmi

Tár. XIX. k.5. Bocskay István történelmi levelezése. Közli Szabó Károly: Történehrt.i

Tár. 1882. Bocskai István levelek. Válogatta és a bevezetőt írta: Benda Kálmán. Fordítrotta: Kenéz Győző. Bukarest 1992.

6. Eckhart Ferenc: Bocskay és híveinek közjogi felfogása. Károlyi Emlékkönyv. Bp. 1933.

7. Jakab Elek: Új adatok Bocskay István életéhez. Századok 1894. 8. Károlyi Árpád: A huszonkettedik artikulus. Századok 1889.

163

9. Károlyi Árpád: A vallásszabadság ügye a korponai gyűlésen. Századok 1894.

10. Károlyi Árpád: Bocskai és a bécsi béke Századok 1907.11. Károlyi Árpád: Bocskai szerepe a történetben. Akadémiai Értesítő 1898. 12. Károlyi Árpád: Bocskai szerepe a történetben. Századok 1898.13. Kiss Ernő: Bocskai István és a bégi béke. Századok 1906. 14. Kovács Sándor: Bocskai István a szabadsághős és békeszerző fejedelem.

Századok 1906.15. Lencz Géza: Bocskai István halála és temetése Protestáns Szemle. 1907.16. Márk Ferenc: Bocskai István és a bécsi béke. Protestáns Szemle. 1904.17. Nagy László: Bocskai István a hadak élén. Budapest 1981.18. Révész Imre: Emlékezés Bocskai Istvánról. Figyelmező. Szerk. Révész

Imre. 1878.19. Révész Kálmán: Bocskai István apológiája. Protestáns Szemle. l906.20. Rónay Horváth Jenő: Bocskay István háborúja Rudolf ellen.

Hadtörténelmi Közlemények. 1893. 21. Rumy K. György: Monumenta Hungarica. Pest 1816. II. k. Bocskai

Végrendelete.22. Sahin-Tóth Péter: A francia külpolitika és a Bocskai felkelés. = R.

Várkonyi Ágnes Emlékkönyv születésének 70. évfordulója ünnepére. Szerk. Tusok Péter. Budapest 1998.

23. Szekfû Gyula: A magyar jellem történetünkben. (A Mi a magyar? c. gyűjteményes munkában. Bp. 1939. 523–530.)

24. Thury József: Bocskay István fölkelése. Századok 1899.

Bethlen Gábor1. Angyal Dávid: Bethlen Gábor életrajza. Budapest18992. Bánki Judit: Brandenburgi Katalin az Erdélyi Fejedelemségben.

Történelmi Szemle. 1994. 3–4. sz.3. Bartók György: Bethlen Gábor szel leme. Protestáns Szemle 1914. 657–

6634. Endes Miklós: Erdély három nemzete és négy vallása autonómiájának

története. Budapest 1935.5. Gindely Antal–Acsády Ignác: Bethlen Gábor és udvara. Budapest 1890; 6. Herczeg Erzsébet: Bethlen Gábor uralkodásának belső története.

Budapest 1915. 7. László Dezső: Bethlen Gábor keresztyén élete. Kolozsvár 1929.8. Makkai Ernő: Bethlen Gábor országalkotó politikája. Kolozsvár 1914. 9. Makkai Sandor: Egyedül. Bethlen Gábor lelki arca. Kolozsvár. 1929. 10. Masodik kiadása. Budapest 1929.11. Nagy László: Bethlen Gábor a független Magyarországért. Budapest

1969.164

12. Révész Imre: Bethlen Gábor a kálvinista fejedelem. Protestáns Szemle 1914. 339–358.

13. Rugonfalvi Kiss István: Az átértékelt Bethlen Gábor. Debrecen 1929.14. Rugonfalvi Kiss István: Iktári Bethlen Gábor erdélyi fejedelem.

Budapest 1923.15. S. Szabó József: Emlékezés Bethlen Gábor fejedelemről. Debrecen 1930.16. Szekfű Gyula: Bethlen Gábor. Budapest 1929.17. Szekfű Gyula: Bethlen Gábor. Budapest 1983.18. Szilágyi Sándor: Bethlen Gábor. Pozsony 1885.19. Tarnóc Márton: Erdély művelődése Bethlen Gábor és a két Rákóczi

György korában. Budapest 1978.20. Ujváry Zsuzsanna: „Nagy két császár birodaimí között”. A hosszú

háborútól Bethlen Gábor haláláig. Budapest 1984.21. Wittmann Tibor: Bethlen Gábor. Budapest 1952.22. Zimányi Vera: Magyarország az európai gazdaságban 1600–1650.

Budapest 1976.23. Zsilinszky Mihály: A magyar országgyűlések vallásügyi tárgyalásai a

reformációtól kezdve. 1–2. köt. Budapest 1880–1891.

A Rákócziak1. Hangay Zoltán: Erdély választott fejedelme Rákóczi Zsigmond. Budapest

1987.2. Lukács Zs. Tibor: A korabeli propaganda és II. Rákóczi György

megítélése. Aetas. 1995. 1–2. sz.3. Nagy László: A bibliás „őrálló” fejedelem. Budapest 1984. 4. Péter Katalin: A magyar romlásnak századában. Budapest 1985. 5. Péter Katalin: Papok és nemesek. Budapest 1995.6. Péter Katalin: Zrínyi Miklós terve 11. Rákóczi György magyar

királyságáról. Századok. 1972. 3. sz.7. R. Várkonyi Ágnes: A rejtőzködő Murányi Vénus. Budapest 1987.8. Szilágyi Sándor: II. Rákóczi György (1621–1660). Budapest 1891. 9. Trócsányi Zsolt: Rákóczi Zsigmond. Egy dinasztia születése. Debrecen

1978.

Szenczi Molnár Albert1. Áprily Lajos: A zsoltárfordító. Szenezi Molnár Albert. (Ineze Gábor

kiad.) Budapest 1939.2. Balázs János: Szenci Molnár Albert és az európai nyelvtudomány.

Adattár. 4. 67–74.3. Balázs János: Szenci Molnár Albert és az európai nyelvtudomány. Adat-

tár. 4. 67–69.4. Bán Imre: Szenci Molnár Albert, a költő. Adattár. 4. 137–153.

165

5. Benda Kálmán: A későreneszánsz korának gazdasági, társadalmi és politikai összetevői Magyarországon. Adattár XVII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez. (A továbbiakban Adattár.) 4. Szeged 1978. 91–106.

6. Bóta László: A magyar zsoltár Szenci Molnár Albert előtt. Adattár. 4. 163–178.

7. Czegle Imre: Rámista volt-e Szenci Molnár Albert? Adattár. 4. 43–48.8. Cs. Szabó László: A magyar költészet századai. = Alkalom. Budapest

1982. 32.9. Császár Ernő: Szenci Molnár Albert zsoltárai. Irodalomtörténeti

Közlemények 1914. 292.10. Dézsi Lajos: Szenezi Molnár Albert (I574–1633). Budapest. 1897.11. Féja Géza: Szenci Molnár Albert emlékezete. Kortárs 1974. 1188–1202.12. Gáldi László: Szenczi Molnár Albert zsoltárverse. Budapest 1958.13. Herepei János: Szenezi Molnár Albert halála ideje. Adattár. 1. Budapest-

Szeged 1965. 37–45.14. Holl Béla: Adalékok Szenci Molnár Albert zsoltárainak történetéhez.

Adattár. 4. 179–182. 15. Jancsó Benedek: Szenezi Molnár Albert. Kolozsvár 1878.16. Kovács Sándor Iván: „Bujdosás”, bujdosó életforma. = Pannóniából

Európába. Budapest 1975. 81–83.17. Kovács Sándor Iván: A „Psalterium U.ngaricum” világképe és a XX1X.

zsoltár. = Jelenlévő múlt. Budapest 1978. 82–95.18. Kovács Sándor Iván: A napló személyiségképe. = Pannóniából

Európába. Budapest 1975. 107–109. 19. Makkai László: Bethlen Gábor és az európai művelődés. Századok

1981. 685–690.20. Maksay Ferenc: Szenc mezőváros a XVI–XVII. század fordulóján. 4.

107–112.21. Melich János: A magyar szótárirodalom. Budapest 1907. 119–148.22. Párkány Antal: Szenc múltjából. Adattár. 4. 113–119.23. Szathmári István: Régi nyelvtanaink és egységesülő irodalmi nyelvünk.

Budapest 1968. 24. Szathmári István: Irodalmi nyelvünk Szenci Molnár Albert szótárainak

tükrében. Adattár. 4. 75–81.25. Szenczi Molnár Albert Naplója, levelezése és irományai (Dézsi Lajos

kiad. Budapest 1898.). 26. Tolnai Gábor: Molnár Albert személyisége. Bevezető. Szenci Molnár

Albert Válogatott művei. Budapest 1976.27. Turóczi-Trostler József: Szenci Molnár Albert Heidelbergben. = Magyar

irodalom – világirodalom. 2. Budapest 1961. 109–155.28. Vásárhelyi Judit: Bethlen Gábor és Szenci Molnár Albert. Bevezető a

166

Discursus de summo bono kritikai kiadásához.

Apáczai Csere JánosApáczai írásainak kiadásai

1. [Az Encyclopédia előszava, a Tanács, a két székfoglaló beszéd és az akadémia tervezete.].

2. Apacius Cseri Johannes: Oratio de summa scholarum necessitate earumque inter Hungaros barbariei causis. Cum praefatione Ludovici Felméri. Kolozsvár 1894. 27. (Acta Musaei Trans [ylvanici] Sec. phil. hist.)

3. Apáczai Csere János az iskolák igen nagy szükségéről és azon okokról, melyek miatt: azok a magyaroknál elpusztult állapotban vannak. Ford. és kiad. Hegedűs István. = A kolozsvári ref. gimn. ért. 1875/76. 3–23.

4. Apáczai Csere János Barcsai Ákos fejedelemhez benyújtott terve a magyar hazában felállítandó első tudományos egyetem ügyében. Kiad. és bev. Szabó Károly. Pest. 1872.

5. Apáczai Csere János levele Lórántffy Zsuzsannához. Közli Bőhm József. = ErdProtKözl 1875. 5. sz. 39–40.

6. Apáczai Csere János pedagógiai munkái. Kiad., a latin beszédeket ford. Hegedüs István. Budapest 1899.

7. Apáczai Csere János Supplicatioja Lórántffy Zsuzsannához. PedSzle 1960. 148–149. 1, közötti facsimile melléklete. (Apáczai emlékszám.).

8. Apáczai Csere János válogatott munkái. Kiad. és bev. Szigeti József. 1–2 köt. Bukarest 1965. Apáczai Csere János bölcsészeti dolgozatai. Kiad. Horváth Cyrill. Budapest. 1867. [Az Encyclopédia filozófiai részei, a Logikácska és a Tanács.]

9. Apáczai Csere János válogatott pedagógiai művei. Kiad. és bev., a latin szövegeket ford. Orosz Lajos. Bp. 1956.

10. Apáczai Csere János: Magyar Enciklopédia. Kiad. Molnár József. 1–2. köt. Bp. 1959–1961. [1. köt. Logika. Ford. Orosz Lajos. Jegyz. Lázár György. 2. köt. Matematika. Ford. Lázár György, Kemény István, L. Szerencse Rózsa.].

11. Apáczai Csere János: Magyar encyclopaedia, az az: Tudománytárkönyv, avagy minden igaz és hasznos böltseségnek szép rendben foglalása. Kiad. és bev. Rajnis József. Győr 1803.

12. Apáczai Csere János: Magyar Encyclopaedia. Az az, Minden igaz és hasznos Böltseségnek szep rendbe foglalása és Magyar nyelven világra botsátása. Apatzai Tsere Janos által. Ultrajecti. Facsimile: Függeléket írta Dr. Arató Ferenc. Bp. 1975.

13. Apáczai Csere János: Magyar encyclopaedia. Kiad. és bev. Bán Imre. Jegyz. Gyenis Vilmos. [Bp. 1959.] (MKI)

14. Apáczai Csere János: Magyar logikácska és egyéb írások. Bukarest 167

1975.15. Apáczai Csere János: Szemelvények pedagógiai műveiből. Összeáll. és

bev. ell . Neményi Imre. Bp. 1900. 16. Herepei Gergely: Apáczai Jánosnak egy eddig ismeretlen levele Barcsai

Ákos fejedelemhez. = ErdProtKözl 1879. 492–493.

Apáczairól szóló összefoglaló művek1. Bán Imre: Apáczai Csere János. Bp. I958. 2. Bán Imre: Apáczai Csere János. Budapest 1975.3. Herepei János: Apáczai és kortársai. Szerk. Keserű Bálint. Bp.–Szeged

1966. (Adattár XVII. századi szellemi mozgalmaink történetéhez II.).4. Kremmer Dezső: Apácai Csere János élete és munkássága. Bp. 1911. 5. Neményi Imre: Apáczai Csere János. Bp. [1925].6. Stromp László: Apáczai Cseri János. Bp. 1910.

Tanulmányok Apáczai életrajzához1. Bán Imre: Apáczai Csere János származása. = ItK 1953. 209–213. 2. Bán Imre: Apáczai Csere János tudományos fejlődése. = PedSzle 1960.

123–133. (Apáczai emlékszám.).3. Bohus Pál: Apáczai Csere János életéhez. = Evőrálló 1905. 50. sz.4. Eisler Mátyás: Apáczai héber tanulmányai. = IMITÉ 1900. 316–332.5. Gyalui Farkas: Apáczai Csere János életrajzához és műveinek

bibliográfiájához. = ErdMuz 1892. 50–66. 128–137. 193–207.6. Herepei János: Apáczai Csere János kolozsvári lakásáról. = Közn 1959.

552.7. Herepei János: Apáczai Csere János kolozsvári lakozásának ismeretlen

részletei. Ptűz 1925. 260–262.8. Herepei János: Apáczai Csere, nagyajtai Cserei. = ItK 1958. 52–57.9. Herepei János: Scholabeli állapotok Apáczai Kolozsvárra jövetele elõtt.

ErdMuz 1943. 345–370.10. Miklós Ödön: Apáczai Csere János Utrechtbe történt meghívásáról. =

DtProtL 1917 178–184. 186–189.11. Orosz Lajos: Apáczai Kolozsvárra helyezése és az 1656-i erdélyi

iskolatörvény. PedSzle 1960. 162–1691. (Apáczai emlékszám.).12. Rácz Lajos: Apáczai és a francia nyelv. EPhK 1925. 161–1621.13. Szigeti József: Apáczai Csere János társadalmi nézeteinek kérdéséhez. =

StudUnivBB 1962. fasc. 1. 73–91. 14. Szigeti József: Apáczai Csere János társadalmi és pedagógiai nézeteinek

kérdéséhez. SZIGETI József : A mű és kora. Tanulmányok. Bukarest 1970. 324–361.

15. Szilágyi Sándor: Csere vagy Cseri? = MProtEgyhIskFigy 1875. 275–276.

168

16. Szinyei Gerzson: Adalék Apáczai Csere János életéhez. = MProtEgyhIskFigy 1875. 177–182.

Apáczai, mint pedagógus1. Algöver Andor: Comenius Ámos János és Apáczai Csere János

pedagógiájának bírálatos egybevetése, különös tekintettel az oktatásügyre. Balasagyarmat 1906.

2. Arató Ferenc: Apáczai pedagógiai nézetei. = Közn 1975. 23. sz. 6.3. Csinády Gerõ: Apáczai jelentősége földrajzirodalmunkban és a

földrajzoktatásban. Közlemények a Debreceni KLTE Földrajzi Intézetéből 44.

4. Földes Éva: Apáczai Csere János és J[an] A[mos] Comenius a magyar ifjúság sokoldalú neveléséért. = Testneveléstudomány 1955. 3. sz.

Peregrináció1. Aigner Lajos: Cserei Mihály végrendelete. = Történelmi Tár [TT]. 1881.

15.

2. Biás István: Unitárius egyháztörténeti adatok (1619-1866). Marosvásárhely 1910.

3. Bruining, Nicolette A.: A hollandiai szabadelvű protestantizmus. = Ker-Magv 1936. 260–261.

4. Fogarasi Sámuel: Marosvásárhely és Göttinga. Önéletírás (1770–1799). Bevezető tanulmánnyal és jegyzetekkel közzéteszi Juhász István. Bukarest 1974.

5. Henk van de Gaaf: A németalföldi akadémiák és az erdélyi protestantizmus a XVIII. században 1690–1795. Kolozsvár 1979.

6. Kathona Géza: Erdélyi unitárius tanulók külföldön 1711-ig. = KerMagv 1979. 30–39.

7. Keserű Bálint: Vallási-ellenzéki törekvések a magyar késő reneszánszban. Szeged 1973. 258.

8. Klein Gáspár: Az államtanács állásfoglalása a protestánsok külföldi iskolázásával szemben. Egyháztörténet (= EhT). 1/1943. 211–212.

9. Kocziány László: Adatok a felvilágosodás és reformkor eszméinek terjedéséhez Erdélyben. (A göttingai és jénai egyetemeken tanult erdélyi értelmiségiek hazai tevékenységéről). Művelődéstörténeti Tanulmányok. Bukarest 1980. 169–172.

10. Koncz József : A marburgi (esessen) magyar stipendium vázlatos története és mostani állása = ProtKözl 1898. 2. sz. 14–15; 3. sz. 22–24.

11. Koncz József: Berlini stipendiumok. = ProtKözl 1888. 32, 275.

169

12. Pápai Páriz Ferenc: Békességet magamnak, másoknak. Bevezető tanulmánnyal és magyarázó jegyzetekkel közzéteszi Nagy Géza. Bukarest 1977.

13. Peregrinus levelek 1711–1750. Külföldön tanuló diákok levelei Teleki Sándornak. Szerkesztette: Hoffmann Gizella. Szeged 1980.

14. Pokoly József: Az erdélyi református egyház törtérzete. III. Budapest 1904.

15. Régi magyar egyetemek emlékezete. Válogatott dokumentumok a magyarországi felsőoktatás történetéhez. Szögi Szerk László. Budapest 1995.

16. Szabó Miklós – Tonk Sándor: Erdélyiek egyetemjárása a korai újkorban 1521–1700. Szeged 1992.

17. Szabó Miklós: Az erdélyi unitáriusok külföldi egyetemjárása 1848-ig. Keresztény Magvető (= KerMagv) 1991. 2. sz.

18. Szilágyi Sándor: Erdélyi ifjak iskoláztatása külföldi egyetemeken (Szilágyi Ferenc hátrahagyott irataiból). = Protestáns Közlöny (= ProtKözl). 54., 61., 70.

19. Tonk Sándor: Albizálás erdélyi városokban és falvakban. Kiss Sámuel enyedi diák gyűjtőútja. (1797). Szeged 1991.

20. Tonk Sándor: Erdélyiek egyetemjárása a középkorban. Bukarest 1979.

21. Török István: A kolozsvári ev. ref. kollegium története. III. Kolozsvár 1905.

22. Vári Albert: Kapcsolatok az erdélyi unitáriusok és a holland remonstransok között. = KerMagv 1932. 113–120, 167–170.

23. Zsilinszky Mihály: Tájékoztató a külföldi egyetemeken magyar protestáns ifjak részére tett alapítványi ösztöndíjakról. Budapest. 1897.

Témák szerinti bibliográfiaErdély

Az erdélyi fejedelemség1. Barta Gábor: A Sztambulba vezető út (7526–1528). Budapest 1983. 2. Barta Gábor: Az erdélyi fejedelemség születése. Budapest 1979. 3. Barta Gábor: Vajon kié az ország? Budapest 1988.4. Benda Kálmán: Erdély végzetes asszonya. Budapest 1986. 5. Bernardo de Áldana magyarországi hadjárata (1548–1552). (Közreadja

Szakály Ferenc). Budapest 1986. 6. Demény Lajos: A székelyek és Mihály vajda. Bukarest 1977. 7. Erdély rövid története. (Főszerk. Köpeczi Béla). Budapest 1989.8. Forgách Ferenc: Emlékirat Magyarország állapotáról Ferdinánd,

170

János, Miksa királysága és II. János erdélyi fejedelemsége alatt. (Fordította Borzsák István). Budapest 1982. Erdély története. I-III. köt. (Főszerk. Köpeczi Béla). Budapest 1986.

9. Nagy László: Tündérkert fejedelme, Báthory Gábor. Budapest 1988.10. Péter Katalin: Az erdélyi társadalom élete a 17. század első felében.

Századok. 1980. 4. sz.11. Rácz Lajos: Főhatalom és kormányzás az Erdélyi Fejedelemségben.

Budapest 1992. 12. Reicherstorffer, Georg: Erdély és Moldva leírása, 1550. (A szöveget

gondozta és fordította Szabadi István). Debrecen 1994.13. Szakály Ferenc: Vesztőhely az út porában. Budapest 1986.14. Szentmártoni Kálmán: János Zsigmond erdélyi fejedelem élet- és

jellemrajza. Székelykeresztúr 1934.15. Szerémi György: Magyarország romlásáról. (Erdélyi László fordítását

átdolgozta Juhász László). Bukarest 1981. 16. Szilágyi Sándor: Báthory Gábor fejedelem története. Pest 1867. 17. Trócsányi Zsolt: Az erdélyi fejedelemség korának országgyűlései.

Budapest 1976. 18. Trócsányi Zsolt: Erdély központi kormányzata 1540–1690. Budapest

1980.19. Veress Endre: Izabella királyné. Budapest 1901.

Erdélyi emlékiratírók, krónikák1. A Báthoryak kora. (Válogatta Seres Katalin) Budapest 1982. 2. Alvinczi Péter: Magyarország panaszainak megoltalmazása és

válogatás prédikációiból, leveleiből. (Válogatta Heltai János). Budapest 1989.

3. Apor Péter: Metamorphosis Transylvaniae. (A szöveget gondozta Lőrinczy Réka). Budapest 1978.

4. Baranyai Decsi János magyar históriája (1592–1598). (Fordította Kulcsár Péter). Budapest 1982.

5. Báthory István emlékezete. (Szerk.: Nagy László) Budapest 1995. 6. Bethlen Gábor krónikásai. (Összeállította Makkai László). Budapest

1980. 7. Bethlen János: Erdély története 1629–1673. (Fordította P. Vásárhelyi

Judit). Budapest 1993.8. Cserei Mihály: Erdély históriája (1661–1711). (Sajtó alá rendezte:

Bánkúti Imre). Budapest 1983.9. Emlékezetül hagyott írások. Erdélyi magyar emlékírók.(Válogatta:Veress

Dániel). Kolozsvár-Napoca 1983.10. II. Rákóczi Ferenc Emlékiratai. (Fordította Vas István). Budapest 1979.11. II. Rákóczi György esküvője. Budapest 1990.

171

12. Kemény János és Bethlen Miklós művei. (A szöveget gondozta V. Windisch Éva). Budapest 1980.

13. Kraus Georg: Erdélyi krónika 1608–1665. (Fordította Vogel Sándor). Budapest 1994.

14. Magyar gondolkodók a 17. században. (Válogatta Tarnóc Márton) Budapest 1979.

15. Medgyesi Pál: Erdély romlásának okairól. (Sajtó alá rendezte Szigethy Gábor). Budapest 1984.

16. Rákóczi László naplója. (Közzéteszi Horn Ildikó). Budapest 1990.17. Szalárdy János: Siralmas magyar krónikája. (Sajtó alá rendezte Szakály

Ferenc). Budapest 198018. Szamosközy István: Erdély története (1598–1599, 1603). (Fordította

Borzsák István). Budapest 1977. 19. Wesselényi István: Sanyarú világ. (Közzéteszi: Magyari András) I–II.

köt. Budapest 1983.

A 17. század második fele 1. A Thököly-felkelés és kora. (Szerk.: BENCZÉDI László). Budapest

1983.2. Erdélyi Alajos: Barcsay Ákos fejedelemsége. Századok. 1906. 3. R. Várkonyi Ágnes: A Rákóczi-szabadságharc kibontakozása Erdélyben.

Századok. 19544. R. Várkonyi Ágnes: Az erdélyi fejedelemség a török kiűzésének korában

1660–1711. Budapest 1984.5. Szádeczky Lajos: Apafi Mihály udvartartása. Budapest 1911.6. Trócsányi Zsolt: Erdély kormányzata ll. Rákóczi Ferenc korában.

Levéltári Közlemények. 1955.7. Trócsányi Zsolt: Teleki Mihály, Erdély és a kuruc mozgalom 7690-ig.

Budapest 1972.Az erdélyi udvari kultúráról

1. Barlay Ö. Szabolcs: Romon virág. Fejezetek a Mohács utáni reneszánszról. Budapest 1986.

2. Érdősi Péter: Báthory Zsigmond ünnepi arcmása. Aetas. 1995. 1–2. sz. 3. Jakó Zsigmond: Írás, könyv, értelmiség. Bukarest, 1976.4. Klaniczay Tibor: Pallas magyar ivadékai. Budapest 1985.5. Magyar reneszánsz udvari kultúra. (Szerk. R. Várkonyi Ágnes)

Budapest 1987.

Magyarország

172

Általános történelem, események, források1. Ágoston Gábor: A hódolt Magyarország. Budapest 1992.2. Barta Gábor: Vajon kié az ország? Budapest 1988.; Enyingi Török

Bálint. (A forrásokat közzéteszi és bevezető Bessenyei József). Budapest 1994.

3. Csapodi Zoltán: A Thököly felkelés visszhangja a Német- Római Birodalom területén. = Aetas. 1995..;

4. Erdősi Péter: A vesztes magasztalása. Giorgio Tomasi históriája Báthory Zsigmondról.

5. Fodor Pál: Magyarország és a török hódítás. Budapest 1991. 6. Gebei Sándor: II. Rákóczi György erdélyi fejedelem külpolitikája (1648–

1657). Eger 1996. Siralmas jajt érdemlő játék. Magyar nyelvű tudósítás a Wesselényi-mozgalomról. Szerk. Hargittay Emil. Bev. Bene Sándor: „Hóhérok theátruma” (A Wesselényi-mozgalom perei és a hazai recepció kezdetei. Piliscsaba 1997.

7. Gunst Péter: A magyar történetírás története. Debrecen 1995. 8. Hegyi Klára: Török berendezkedés Magyarországon. Budapest 1995. 9. Hiller István: Ellenségkép és diplomácia. Az Oszmán Birodalom

megítélésének változásai a XVII. századi Habsburg politikában. = Bercsényi Miklós és kora. Szerk. Földesi Ferenc – Czeglédi Sándor. H.n., é.n.

10. Holmik, Stefan: A pozsonyi koronázási ünnepségek 1563–1583. Budapest 1986.

11. Horn Ildikó: Báthory Zsigmond prágai fogsága. = R. Várkonyi Ágnes Emlékkönyv születésének 70. évfordulója ünnepére. Szerk.: Tusok Péter. Budapest 1998.

12. Ivanics Mária: A Krími Kánság a tizenöt éves háborúban. Budapest 1994.

13. Kelenik József: A hadügyi forradalom és hatása Magyarországon a tizenöt éves háború időszakában. Tények és megjegyzések a császári-királyi hadsereg valós katonai értékéről. Kelenik József: A kézi lőfegyverek jelentősége a hadügyi forradalom kibontakozásában. A magyar egységek fegyverzete a tizenöt éves háború időszakában. = Hadtörténeti Közlemények. 1990.

14. Magyarország története 1526–7686. III/1–2. köt. Szerk. Pach Zsigmond Pál. Szerzők: Benczédi László, Hegyi Klára, Makkai László, R. Várkonyi Ágnes, Sinkovics István, Zimányi Vera. Budapest 1985.

15. Nagy László: Az erős fekete bég. Nádasdy Ferenc. Budapest 1987.16. Nehring, K.: Magyarország és a zsitvatoroki szerződés (1605–1609).=

Századok. 1986.17. Niederhauser Emil: A történetírás története Kelet-Európában. Budapest

1995.

173

18. Nővári János: A hűtlen Dobó. Budapest 1987. 19. R. Várkonyi Ágnes: Magyar politika és a nemzetközi hatalmi egyensúly.

= Europica varietas – Hungarica varietias. Tanulmányok. Budapest 1994.

20. R. Várkonyi Ágnes: Magyarország az új kihívások korában. Valóság. 1998.

21. R. Várkonyi Ágnes: Történelmünk nemzetközi jelenlétének alternatívái. = Magyarságkép és történeti változásai. Magyarország az ezredfordulón. Stratégiai kutatások a Magyar Tudományos Akadémián. Műhelytanulmányok. Szerk.: Pataki F. – Ritoók Zs. Budapest, 1999. 105–114.

22. R. Várkonyi Ágnes: V. Károly Magyarországon. = R. Várkonyi Á.: Europica varietas – Hungarica varietas. Budapest 1994.

23. Szabó Péter: A végtisztesség. Budapest 1989. 24. Szakály Ferenc: A felszabadító háborúk történeti helyéről (Ki felelős a

hódoltsági terület pusztulásáért?) = Előadások és tanulmányok a török elleni visszafoglaló háborúk történetéből 7686–1688. Szerk. Szita László. Pécs 1989.

25. Tímár György: Királyi Sziget. Szigetvár várgazdaságának iratai 1546–1565. Szerk. Szita László. Pécs 1989.

26. Tóth Sándor László: A porta és a tizenöt éves háború kitörése. = Acta Historica. 1996.

A török háború1. Bariska István: Franciaország és a tengeri nagyhatalmak viszonya a

magyarországi török háborúkhoz. = Tanulmányok. 1989.2. Bécs 1683 évi ostroma és Magyarország. Szerk. Benda KáImán – R.

Várkonyi Ágnes. Budapest 1988.3. Benczédi László: Kollonits Lipót és az Einrichtungswerk. = Gazdaság és

mentalitás Magyarországon a török kiűzésének idején. Szerk. Praznovszky Mihály – Bagyinszky István. Salgótarján 1987.

4. Kalmár János: Az Einrichtungswerk fogadtatása a bécsi udvari főbizottságnál. = Tanulmányok a török hódoltság és a felszabadító háborúk történetéből. Szerk. Szita László. Pécs 1993.

5. Kónya Péter: Az eperjesi vértörvényszék 1687. Eperjes-Budapest 1994.6. Buda expugnata 1686. Szerk. Bariska István – Haraszti György – Varga

János. Budapest 1986.7. Buda ostroma Szerk. Péter Katalin. Budapest 1986.8. Buda visszafoglalásának emlékezete 1686. Szerk. Szakály Ferenc.

Budapest 1986.9. Budától – Belgrádig (1686–1687). Szerk. Szita László. Pécs 1987.10. Europa et Hungaria 1683–1778. (A török kiűzésének hazai levéltári

forrásai) Szerk. Felhő Ibolya – Rócsányi Zsolt. Budapest 1987.

174

11. Galavics Géza: Kössünk kardot a pogány ellen. Budapest 1986. 12. Iványi Emma: Esterházy Pál nádor közigazgatási tevékenysége (1681–

1713). Budapest 1991.13. Lotharingiai Károly Hadinaplója Buda visszafoglalásáról 1686 Szerk.

Kun József. Ford. Mollay Károly. Bev. Nagy László. Budapest, 1986.14. R. Várkonyi Ágnes: Buda visszavívása 1686. Budapest 1984. és

Magyarország visszafoglalása 1683–1699. Budapest 1987. Barta János: Budavár visszavétele. Budapest 1985.

15. Szakály Ferenc: Gazdasági és társadalmi változások a török hódítás korában. Budapest 1994.

16. Szakály Ferenc: Hungaria Eliberata. Budapest é.n.17. V. Varga János: A fogyó félhold árnyékában. Budapest 1986.

Köztörténet, végvárak1. Bak Borbála: Magyarország történeti tópográfiája. Budapest 1997. 2. Frisnyák Sándor: Magyarország történeti földrajza. Budapest 1992.3. Katonai igazságszolgáltatás a királyi Magyarországon a XVI–XVII.

században. Szerk. Petercsák T. és Szabó J. Győr. 1995.4. Kelenik József: A kanizsai védelmi övezet és természetföldrajzi

adottságai a XVI. század 70-es éveinek végén; Domokos György – Hátházi Gábor: Új módszerek és lehetőségek a törökkori hadtörténeti topográfia kialakulásában.; Varga J. János: „Az nagy széles mező, az szép liget erdő sétáló palotájok” A természeti környezet szerepe a dunántúli végvári harcokban. = Végvár és környezet. Szerk. Petercsák T. és Szabó J. Eger 1995.

5. Kubinyi András: Az alföldi megyék jobbágyportaszáma a középkor végén (A középkorvégi népesség meghatározásának problémái.) = Fal-vak, mezővárosok az Alföldön Szerk. Novák László – Selmeczi László. Nagykőrös 1986.

6. Szabó István: A magyarság életrajza. Budapest 1941.7. Szakály Ferenc: Magyar intézmények a török hódoltságban. Budapest

1997. 8. Végvárak és régiók a XVI–XVII. században. Eger 1993. (Csorba Csaba:

A végvári rendszer néhány kérdése Északkelet-Magyarországon.; Dénes József: Horvátország és Szlavónia várai a 16–17. században.; Fenyvesi László: A temesközi-szörénységi végvárvidék funkcióváltozásai (1365–1718); R. Várkonyi Ágnes: Környezet és végvár (Végvárrendszer és a történeti ökológia kérdései a 16–17. században).

Gazdaság1. 500 magyar levél a XVI. századból. Csányi Ákos levelei Nádasdy

Tamáshoz 1549–1562. I–II. köt. Kiadja Őze Sándor. Budapest 1996.

175

2. Bogdán István: Magyarországi űr-, térfogat-, súly- és darabmértékek 1874-ig. Budapest, 1991.

3. Buza János: Erdély pénzverésének strukturális változásai a 17. század elejéig. = In Memoriam Barta Gábor Tanulmányok Barta Gábor emlékére. Szerk. Lengvári István. Pécs 1996.

4. Gecsényi Lajos: „Török áruk” és „görög kereskedők” a 16–17. századi királyi Magyarországon. = R. Várkonyi Ágnes Emlékkönyv születésének 70. évfordulója ünnepére. Szerk.: Tusok Péter. Budapest 1998.

5. Gecsényi Lajos: Bécs és Magyarország kereskedelmi kapcsolatainak történetéhez a 16–17. század fordulóján. Századok. 1993.

6. Heckenast Gusztáv: A magyarországi vaskohászat története a feudalizmus korában. Budapest 1991.

7. Hegyi Klára: A török hódoltság és pénzforgalma. Numizmatikai Közlöny (1987–1988).

8. Huszár Lajos: Pénzforgalom és pénzértékviszonyok Sopronban. = Soproni árak és bérek. Budapest 1989.

9. Kubinyi András: A későközépkori magyar-nyugati kereskedelmi kap-csolatok történetéhez. = R. Várkonyi Ágnes Emlékkönyv születésének 70. évfordulója ünnepére. Szerk. Tusok Péter. Budapest 1998.

10. Kubinyi András: A későközépkori magyarországi városfejlődés vitás kérdései, Régészet és várostörténet. = Dunántúli dolgozatok. Pécs 1991.

11. Monumenta Zrínyiana I–II. köt. Szerk.: Benczédi L. – R. Várkonyi Á. – Zimanyi, V. – Kenéz GY. Budapest 1991.; Ember Győző: Magyarország nyugati külkereskedelme a XVI. század közepén. Budapest 1988.

12. Németh Gábor: Hegyaljai mezővárosok „törvényei” a XV11–XVII1. századból. Budapest 1990.

13. Paládi-Kovács Attila: A magyar állattartó kultúra korszakai. Budapest 1993.

14. Szakály Ferenc: Mezőváros és reformáció. Tanulmányok a korai magyar polgárosodás kérdéséhez. Budapest 1995.

Társadalom

1. Czigány István: Katonarétegek a királyi Magyarországon a 17. század második felében

2. Granasztói György: Nagyszombat házai a középkor és a barokk között. -Radvánszky Béla: Magyar család élet és háztartás a XVI–XVII. században. (A reprint kiadás: Kolba Judit – László Emőke – Vadászi Erzsébet tanulmányaival.) 1986.; Nők a magyar történelemben. Budapest 1997.

3. Károlyi Sándor levelei feleségéhez. 1704–1720. Szerk. Kovács Ágnes.

176

Debrecen 1994

4. Mágnások, birtokosok, címerlevelesek. Rendi társadalom polgári társadalom. 9. köt. Szerk. Ódor Imre – Pálmány Béla – Takács Péter. Debrecen 1997.

5. Maksay Ferenc: Magyarország birtokviszonyai a 16. század közepén. Budapest 1990.

6. Rácz István: Városlakó nemesek az Alföldön 1541 és 1 848 között. Budapest 1988.

7. Szántó Imre: A „vitézlő rend” megélhetésének anyagi forrásai Zala megyében a 17. században. = Studia Agriensia. 1995.

8. Tóth István György: Karddal szerzett és piacon vett armálisok. A vég-váriak útja a nemességbe. = Studia Agriensia. 1991.

Levelek, naplók, források1. A bécsi pápai követség levéltárának iratai Magyarországról 1611–1786.

Szerk. Vanyo Tihamér. Budapest 1986.2. Benda Kálmán – Péter Katalin: Az országgyűlések a kora újkori magyar

történelmében. Budapest 1987. 3. Bitskey István: Pázmány Péter. Budapest 1986.4. Hiller István: Palacin Nicolaus Esterházy. Die ungarische Rolle in der

Habsburgerdiplomatie 1625-1645. Böhlau 1992.5. Kraus, G.: Erdélyi krónikája 1608–1665. Szerk. Vogel Sándor. Budapest

1994. 6. Lukács László: Jezsuita marad-e Pázmány mint érsek? Pázmány Péter

Emlékezete. Halálának 350. évfordulóján. Szerk. Lukács László és Szabó Ferenc. Róma 1987.

7. Pálffy Pál nádor levelei 1644–1653. Szerk. S. Lauter Éva. Budapest. 1989.

8. Rákóczi László naplója 1653–1658. Szerk. Horn Ildikó. Budapest 1990.9. Tusok Pézter: Kiadatlan levelek gróf Zrínyi Miklós levelezéséből. =

Irodalomtörténeti Közlemények.1996.

Zrínyi1. Bene Sándor: A hír s közvélemény formálódása Zrínyi Miklós műveiben.

Irodalomtörténeti Közlemények. 1996.2. G. Etényi Nóra: Német hírek – magyar törekvések. A magyar

főméltóságok Török elleni politikája az 1663–1664-es német újsághírekben. = R. Várkonyi Ágnes Emlékkönyv születésének 70. évfordulója ünnepére. Szerk. Tusok Péter. Budapest 1998.

3. Hausner Gábor: Esterházy Pál emlékirata Zrínyi 1663–64-ben vívott harcairól. Zrínyi Könyvtár. III. köt. Budapest 1985.

177

4. Perjés Géza: Az interdiszciplinaritás védelmében. Vita Bene Sándorral. Hadtörténeti Közlemények. 1997.

5. Perjés Géza: Zrínyi és az 1663–64-es nagy török háború. Budapest, 1989.

6. Péter Katalin: Zrínyi Miklós angol rajongói. = Zrínyi könyvtár. II. köt. Budapest 1985.

7. R. Várkonyi Ágnes Reformpolitika Zrínyi mozgalmában. = Irodalomtörténeti Közlemények. 1987.

8. R. Várkonyi Ágnes: Európa Zrínyije. = Irodalomtörténeti Közlemények. 1996.

9. R. Várkonyi Ágnes: Zrínyi Miklós szövetsége 1663-ban Wesselényivel és Nádasdyval a török ellen. = Europica varietas–- Hungarica varietas. Budapest 1994.

10. Zrínyi Könyvtár. Főszerk. Klaniczay Tibor. Szerk. Kovács Sándor Iván.11. Zrínyi Miklós összes művei. 2. k. Levelek. Szerk. Klaniczay Tibor.

Budapest 1958.12. Zrínyi Miklós prózai művei. I. Köt. Budapest 1985. Angol életrajz Zrínyi

Miklósról. II. köt. Budapest, 1987. Esterházy Pál Mars Hungaricusa. III. köt.

Időtudat és nyilvánosság1. G. Etényi Nóra: A 17. századi közvéleményformálás és propaganda

Érsekújvár 1663-as ostromának tükrében. = Aetas. 1995.2. Hadrovics László: Vallás, egyház, nemzettudat. (A szerb egyház nemzeti

szerepe a török uralom alatt.) Budapest 1991.3. Hiller István: „Sopronból azt írhatom Méltóságodnak...” Külföldi

diplomaták az 1625. évi országgyűlésen. = Házy Jenő Emlékkönyv. Szerk. Turbuly Éva – Dominkovits Péter. Sopron 1993.

4. Őze Sándor: Bűneiért bünteti Isten a magyar népet. Budapest 1994.5. R. Várkonyi Ágnes: A megkésettség anatómiája. = Pelikán a fiaival.

Budapest 1992.6. R. Várkonyi Ágnes: A rejtőzködő Murányi Venus. Budapest 1987. 7. Rimay János írásai. Szerk. Ács Pál. Budapest1992.8. Szita László: A magyar katonaság törökellenes küzdelmének nyugat-

európai sajtóvisszhangja 1688–1698 között. Levéltári Évkönyv. 23. sz. Kaposvár 1992.

9. Tóth István György: Harangkongás és óraketyegés. = Óra, szablya, nyoszolya. Szerk. Zimányi Vera. Budapest 1994.

Rövidítések

178

Bev. BevezetőDtProtL Dunántúli Protestáns Lapell. elláttaEPhK Egyetemes Philologiai KözlönyErdMúz Erdélyi MúzeumErdProtKözl Erdélyi Protestáns KözlönyEvőrálló Evangélikus Őrállóford. fordítottaGimn. Gimnázium(-a)é.n. évszám nélkülIMITÉ Az Izr. Magyar Irodalmi Társulat ÉvkönyveItK Irodalomtörténeti KözleményekH.n. Helynév nélküljegyz. jegyzetekkiad. kiadjaklny. különlenyomatKLTE Kossuth Lajos TudományegyetemKoll. Kollégium köt. kötetKözn KöznevelésMProtEgyhIskFigy Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelmezõösszeáll. összeállítottaPtűz PásztortűzPedSzle Pedagógiai Szemleref. reformátusStudUnivBB Studia Universitatis Babes-Bolyai Series philologicasz. számszerk. szerkesztő, szerkesztette

179