SZEMELVÉNYEK

A GULÁGOK MEMOÁR-

IRODALMÁBÓL

Ártatlan magyar és német áldozatok sorsa

a Gulágokon és a ” malenkij robot” táboraiban

Összeállította és szerkesztette:

Zsiros Sándor tanár,

a Gulágkutatók Nemzetközi Társasága alapító elnöke

KIADJA

Gulágkutatók Nemzetközi Társasága.

. Magyarországi Németek Péc s-Baranyai Nemzetiségi Köre

Örökségünk Felsőzsolca Alapítvány

2012

2012

1

BEVEZETŐ Dr BOGNÁR ZALÁN történész

egyetemi docens, tanszékvezető

A második világháború utáni magyar társadalom egyik legégetőbb kérdése a szövetséges hatalmak fogságába került katonai és polgári személyek sorsa és

mielőbbi hazahozatala volt. Annál is inkább, mivel a második világháború alatti

megnagyobbodott, – közel 15 millió fős Magyarországról – közel 1,2 millió magyar állampolgár került a szövetséges hatalmak fogságába. (A mai

Magyarország területére vetített számuk 900 ezer főre tehető.) Közülük mintegy

300 ezernek a nyugati, míg közel 900 ezernek a szovjet (hadi)fogság sanyarú

sorsa jutott osztályrészül.

Az országban szinte nem volt olyan család, amelyiket ne érintette volna

közelről a hadifogoly-kérdés. Az ügy társadalmi fontosságát jól kifejezi gróf Teleki Géza vallás és közoktatásügyi miniszternek – Teleki Pál fiának – még

1945 nyarán a miniszterelnökhöz írt egyik levele, mely a következő sorokkal

kezdődik: „Mai magyar társadalmunk egyik legégetőbb és legfájóbb kérdése a fogoly-ügy. Érdekelve van ebben annak minden rendű rétege és minden rangú

tagja.” Teleki Géza sem hadifogoly-ügyről, hanem fogoly-ügyről írt, mivel

teljesen tisztában volt azzal, hogy nemcsak magyar katonák kerültek szovjet fogságba, hanem magyar civilek is tömegesen, akiknek száma mintegy 250

ezerre tehető. Őket többnyire egy kicsi munka, „malenkij robot” ürügyén

hurcolták el, túlnyomó többségüket hadifogolyként, míg kisebb részüket internáltként. Utóbbiak között nők is voltak szép számmal. A civil foglyok

megnevezése, hogy azok hadifoglyok, internáltak vagy csak egyszerűen

letartóztatottak az mindig a felsőbb szervek parancsaitól függött. Így például a 2. Ukrán Front parancsnoka, Malinovszkij marsall által Budapest ostroma során

összeszedett civilek egy részét – 12 933 főt – felsőbb utasításra hadifoglyokból

átsorolták az internáltak nyilvántartásába. A foglyok Magyarországra való hazaszállításánál már nem történt semmiféle elkülönítés a hadifoglyok és az

internáltak között. Az őket hazaszállító szerelvények egységesen, mint

hadifogoly-szállítmányok érkeztek haza, és mintha a magyarországi hivatalok

számára is ez az utasítás lett volna érvényben, az internáltként elhurcolt polgári

lakosokról is csak mint hadifoglyokról tettek említést, s a szovjetek által uralt

Magyarországon az internáltak ügye csak a hadifogoly-kérdés keretében volt említhető.

De vajon milyen tényezők álltak a polgári lakosság tömeges elhurcolásának

a hátterében és mennyi lehetett a számuk? Először is, a Szovjetuniónak óriási volt a munkaerő szükséglete, hiszen a harcok alatt lerombolt európai országrész

újjáépítése is hatalmas mennyiségű munkaerőt igényelt. Ugyanakkor a

Szovjetuniónak a második világháború folyamán hatalmas, a legújabb kutatások szerint 27-30 millió fő volt az embervesztesége. Ezen túlmenően a világ

legnagyobb létszámú hadseregét tartotta fenn, amely 1945 elején 7,1 millió,

majd 1945 közepén már 1-1,3 millió fős volt. Tehát rendkívül nagy

1 A (hadi)fogoly szó ilyen módon való írása azt jelzi, hogy „hadifogolyként” tértek haza a

hadifoglyokkal együtt a „malenkij robot” során szovjetunióbeli kényszermunkára – többnyire bányákba – elhurcolt civil internáltak is.

2

munkaerőhiányban szenvedett a szovjet birodalom. A foglyok pedig tömeges és

ingyenes munkaerőt jelentettek. Az nem számított, hogy a hadifogoly, ill.

deportált gyakorlatilag rabszolga-munkaerő alapvetően nem hatékony. A sztálini

diktatúrának ekkorra már nagy tapasztalata volt az ilyen típusú, azaz a kényszermunkaerő alkalmazásában, hiszen ekkorra már több millió szovjet

állampolgár kényszerült megismerni a GULAG-lágerek poklát.

E munkaerő immár külföldről történő beszerzéséhez szolgált ideológiai alapul a kollektív bűnösség elve, amelyet ugyan a magyarokkal szemben a

sztálini vezetés hivatalosan tagadott, de a gyakorlatban mindig is alkalmazott.

Mindezeken túl a korabeli, revideált Magyarországról történő elhurcolásoknál még három további ok, illetve indok jutott kifejezésre, érhető tetten. Ezek

alapján a tömegesen elhurcolt polgári személyek alapvetően három csoportba

sorolhatók: 1.) a hadifogoly-létszám kiegészítés, 2.) az etnikai tisztogatás, 3.) a németként való internálás.

1.) A hadifogoly-létszám kiegészítéseknek kétféle indítéka volt. Az egyik egy

legfelsőbb szintű utasításból eredő, hivatalos, a másik helyi szintű, szubjektív döntés volt. Ugyanis központi utasítás szerint a szovjet fegyveres szerveknek az

egész ország területén össze kellett szedni és hadifogságba vetni azokat a

férfiakat, akik 1941-től katonai szolgálatot teljesítettek. A helyi szintű döntéseknél, elhurcolásoknál a szovjet magasabb egységek, a front-, a

hadsereg-, a hadtest- vagy a hadosztályparancsnokok voltak a felelősek, akik a

feletteseik által kitűzött hadműveleti célok elérésének késését általában az ellenséges erők magas létszámával magyarázták, illetve a nagyobb mennyiségű

hadifogoly nagyobb dicsőséget is jelentett. A legnagyobb ilyen jellegű

elhurcolások Budapest és környékéről történtek. Az ország egész területéről szedték össze a civileket 13-tól 56 éves korig és vitték hadifogságba. Az nem

számított, hogy – egészségügyi, családi vagy más indokok alapján – leszerelték

már őket, vagy hogy az életüket kockáztatva szöktek meg az alakulatuktól nem akarva folytatni az értelmetlen harcot. Az sem számított, hogy ezek közül a

legtöbben nem is szolgáltak a Szovjetunió területén. Csak egy dolog volt a

fontos, hogy legyen indokuk minél több munkaerőt a Szovjetunióba vinni az országuk újjáépítéséhez. A hadifogoly-létszám kiegészítéseket a legkülönbözőbb

módokon, a legkülönfélébb megtévesztésekkel, hazugságokkal hajtották végre.

2.) A másik további ok, az etnikai tisztogatás volt. Az 1938-1941-ben visszacsatolt területeken történt elhurcolásoknál szembeötlő, hogy a

szomszédos, a Szovjetunióval szövetségre lépett, vagy átállt országok területén

ezeket a tömeges elhurcolásokat igyekeztek a magyar lakosság eltávolítására, megfélemlítésére, a magyar kérdés "megoldására" is felhasználni. A legnagyobb

arányú ilyen etnikai tisztogatásra Kárpátalján került sor a 4. Ukrán Front Katonai

Tanácsának a 0036-os, szigorúan titkos parancsa szerint, amelynek alapján mintegy 40 ezer magyar és kisebb részben német férfit és fiút hurcoltak el.

Ezzel „biztosították” úgymond e terület Szovjetunióhoz való csatolásának a

zökkenőmentes végrehajtását. 3.) Magyarország esetében a harmadik specifikus indok, amely miatt a

polgári lakosság fogságba vetése tömeges méreteket öltött két alapvető

momentumban különbözik az előző kettőtől. Először is, ezek az elhurcolások már nemcsak a férfi, hanem a női lakosságra is kiterjedtek. Másodszor pedig, ezeket

az embereket már nem keverték a hadifoglyok közé, hanem ők már

internáltakként, vagy – a korabeli kifejezéssel élve – deportáltakként, külön

3

gyűjtőhelyekre lettek hurcolva, ahonnan külön szerelvényekkel lettek kiszállítva

a Szovjetunióba, ahol továbbra is a hadifoglyoktól elkülönítve,

internálótáborokban lettek elhelyezve. A szovjetek által megszállt

Magyarországon hivatalosan őket is csak, hadifoglyokként kezelték, s róluk is csak a hadifogoly-ügy keretében lehetett szólni.

Ezeket a civileket német származásukra hivatkozva vitték el úgynevezett

jóvátételi közmunkára. Ezt a szovjet Állami Védelmi Bizottság 1944. december 16-i 7161.sz. határozata rendelte el, amelyet maga Sztálin látott el kézjegyével.

A határozat a következőképpen rendelkezett: „Mozgósítani és szovjetunióbeli

munkára kell irányítani az összes 17 és 45 év közötti munkaképes német férfiakat, a 18 és 30 év közötti munkaképes nőket, akik a Vörös Hadsereg által

felszabadított Románia, Jugoszlávia, Magyarország, Bulgária, Csehszlovákia

területén tartózkodnak... A mozgósítás irányításával az NKVD-t, ezen belül Berija elvtársat kell megbízni.[…] Engedélyezni kell az elszállítandó németek

számára, hogy magukkal vihessenek meleg ruházatot, tartalék fehérneműt,

ágyneműt, edényeket személyes használatra és élelmiszert, összesen 200 kg súlyig fejenként.” Ennek a végrehajtási utasításaként hozta meg a

Magyarországot megszálló 2. és 3. Ukrán Front Katonai Tanácsa a hírhedt 0060-

as parancsát, amelyben – szokásukhoz híven ismét hazudva – azt állították, hogy „a közvetlen mögöttes területen végzendő közmunkára” viszik a német

nevűeket, sokszor magyarok, sőt magyar nevűeket és esetenként zsidó

származásúakat is. Akiket német nemzetiségűként hurcoltak el, jóval nagyobb esélyük volt a túlélésre, mint az előbbiekben említetteknek. Ugyanis valószínűleg

korábban, a sokszor kiskabátban, félcipőben, élelem és evőalkalmatosságok

nélkül elhurcolt civilek körében tapasztalt magas halálozási arány miatt a határozatba belekerült, hogy: "A mozgósított németeknek engedélyezni kell,

hogy meleg ruhaneműt, ágyneműt, edényt és élelmet vihessenek magukkal...".

A német származásúak elhurcolása Magyarországon 1944. december 22-től 1945. január 31-ig tartott.

A Szovjetunió ugyanazt az elvet és részben ugyanazt a gyakorlatot folytatta

a német származásúakkal szemben, a kollektív büntetés elvének, és a származási – korabeli meghatározással, faji – alapon kényszermunkatáborokba

történő deportálásoknak az alkalmazásával, amit a nemzeti szocialista

Németország alkalmazott a zsidósággal szemben, amit a demokratikus világ, sőt maga a Szovjetunió is – legalábbis hangzatos szavakkal – joggal elítélt.

Ugyanígy látták az eseményeket a korabeli emberek is. Még a Magyar

Kommunista Párthoz közelálló személyek, mint például Sánta Kálmán idegsebész, akadémikus, az Ideiglenes Nemzetgyűlés alelnöke és Erdei Ferenc

kriptokommunista2, az Ideiglenes Nemzeti Kormány belügyminisztere is „arról

beszélnek, hogy ez ugyanaz, mint amit Hitler csinált a zsidókkal” – olvashatjuk Révai Józsefnek, a kommunista párt legfőbb ideológusának Rákosihoz írott

levelében. Mintegy 60-65 000 főre tehető azon magyar állampolgárok száma,

2 Kriptokommunista = rejtett kommunista, vagyis olyan személy, aki titokban a kommunista párt

tagja, de a külvilág felé egy másik párt tagja. A Magyar Kommunista Párt ilyen, más pártokba

beépített emberek segítségét is felhasználva bomlasztotta szét a konkurens pártokat és szerezte meg a

kizárólagos hatalmat. Erdei Ferenc kifelé a Nemzeti Parasztpárt alelnöke volt, valójában, titokban és

elsősorban pedig a Magyar Kommunista Párt tagja.

4

akiket e rendelet alapján hurcoltak a szovjetunióbeli internáló táborokba a

trianoni Magyarország területéről.

A szovjet hadifogoly- és internálótáborokban sínylődők számára a békekötés

sem hozott megoldást. Egyrészt, mert a háború idején Szovjetunióba deportáltakkal nem is foglalkozott, másrészt, mert konkrét határidő

meghatározása nélkül a győztesekre, jelesül a Szovjetunióra bízta a

(hadi)foglyok szabadon bocsátásának idejét, ekképpen fogalmazva: „a magyar hadifoglyok, mihelyt lehetséges hazaszállítandók”. Így az internáltak a

hadifoglyokkal összekeverve, együtt érkeztek haza többnyire 1947-1949 között.

Míg 1947 és 1948-ban tömeges haza bocsátások voltak (100 ezer és 84 ezer fő), addig a kommunista hatalomátvétel után, 1949-ben már csak 5055 fő

térhetett haza, akik közül 77,3 %, vagyis 3907 fő civil volt. Ugyanis 1948 végén

– a demokrácia felszámolása, a kommunista hatalomátvétel után – a kommunista államvezetés a (hadi) fogolykérdést megoldottnak tekintette és

felszámolta az összes (hadi)foglyokkal foglalkozó társadalmi és miniszteriális

szervezetet. Rákosi Mátyás, Sztálin legjobb magyar tanítványa pedig kijelentette, hogy már csak a szovjet hatóságok által elítélt háborús bűnösök

maradtak kint, rájuk pedig az „épülő népi demokráciának” nincs szükség. Pedig

még több mint 200 ezer foglyot vártak haza szeretteik, de róluk a szovjet hatóságok semmiféle információt nem közöltek. Jóllehet nagyobb részük már

halott volt, de még így is jelentős volt a szovjet lágervilág magyar lakóinak a

száma. Végül nemzetközi nyomásra a Szovjetunióban a kommunista államvezetés által magára hagyott még életben lévő hadifogolyból és

internáltból 1950 és 1953 között még mintegy 25 ezren tértek haza. A

kommunista rezsim azonban nem szívesen fogadta a hazájukba érkező meggyötört életű civil és katona (hadi)foglyokat. Túlnyomó többségüket csak a

Mosoni utcai börtönben, vagy a kazincbarcikai, vagy a tiszalöki, vagy az

elfelejtett kecskeméti internálótáborban eltöltött idő után engedték haza sok éve nem látott szeretteihez. Pedig, akik később érkeztek, azok közül sokan

betegségük miatt maradtak le a korábbi szállítmányokból, vagy a szovjet

bürokrácia útvesztőiben veszett el hazabocsátási lapjuk, vagy nemzeti hovatartozásuk (sváb származásuk), vagy annak a határok változása miatt

bekövetkezett bizonytalansága miatt maradtak le.

A gyenge élelmezés, az alultápláltság, az embertelen, az antihigiéniás körülmények következtében a fertőző betegségek, a vérhas, valamint a flekk- és

a hastífusz fertőzések járványos méreteket öltöttek. Mindezek társulva a

megerőltető kényszermunkával, a foglyok tömeges halálát okozta, akiknek 30-40 %-a bizonyosan meghalt, de voltak olyan települések, ahol az elhurcoltak

60%-a veszett oda. Többségük a lágerek környékén, jeltelen tömeg-, ritkábban

egyszemélyes sírokban lett elföldelve, míg kisebb részük a ki- vagy a hazafelé vezető vasútvonalak mentén elhantolva alussza örök álmát. Azonban, azok közül

is, akiknek sikerült túlélniük a szovjetunióbeli kényszermunkatáborok

gyötrelmeit és hazatértek, nagyon sokan a deportálás idején szerzett betegségeik következtében a hazaérkezést követő egy éven belül elhunytak.

Összegezve, a hazánkat megszálló kommunista hatalom, a Szovjetunió, bár

magát felszabadítónak hívattatta és emlékoszlopokat állíttatott magának, hazánkban mégis megszállóként viselkedett. Nők tízezreit erőszakolták meg és a

második világháborús, közel 15 millió lakosú Magyarország területéről mintegy

250 ezer túlnyomó többségében ártatlan civilt hurcoltak el „malenkij robot”,

5

vagyis kis munka címén szovjetunióbeli kényszermunkára, hadifogoly- és

internálótáborokba. A tömegesen elhurcolt polgári személyeket, akár

hadifogolyként, akár internáltként kerültek fogságba, mindkét esetben az

úgynevezett GUPVI (Glávnoje Upravlényije Vojennoplennih i Internyirovannih) lágerekbe kerülte, vagyis a Hadifogoly- és Internáltügyi Főparancsnokság

felügyelete alatt működő lágerekbe. Ezek a lágerek is végső fokon az NKVD,

vagyis a Belügyi Népbiztosság alá tartoztak akárcsak a GULAG lágerek, mégis jelentős különbség volt e két lágerrendszer között. A legfontosabb különbség a

lágerlakók odakerülése között volt. A GUPVI lágerek lakóit tömegesen hurcolták

el, lényegtelennek tartva azok személyes kilétét, s szinte csak egy dolgot szemelőt tartva, hogy a tervezett létszám meglegyen, illetve az adott társadalmi

csoportot úgymond „izolálják”, azaz lágerekbe zárják. A GULAG lágerek lakóit

viszont egyenként, személyre szóló, többnyire koholt vádakra alapozott ítéletek alapján hurcolták el szigorú őrizet alatt a szovjetunióbeli büntetőlágerekbe.

További lényeges különbségek voltak a lágerlakók ellátása és a lágereknek a

Szovjetunión belüli elhelyezkedése között. Míg a GUPVI lágerek túlnyomó többsége a birodalom európai részén helyezkedett el – ezen belül is az internáló

táborok leginkább a dél-ukrajnai térségben, a Donyec-medencében (Donyeckij-

basszéjn), vagyis közkeletű nevén, Donbaszban és a Krím-félszigeten lévő szén és vasérc bányákban, valamint még az Ural-hegység bányáiban, addig a GULAG

lágerek dominánsan az Urálon túli, vagyis az ázsiai területen voltak találhatók.

De mit is jelent a GULAG? Eredetileg egy orosz mozaikszó, (Glavnoje Upravlényije Lágerej) a Lágerek Főhatóságának a megnevezése. Ez a hivatal

fogta össze és irányította a Szovjetunió kényszermunka-táborait. A köznyelvben

azonban a GULAG kifejezés fogalommá vált, amely alatt immár az egész kényszermunka lágerrendszert értették. S a GULAG táborok szigetekként úgy

helyezkedtek el a Szovjetunió területén, mint a fekélyek egy beteg ember

testén. Ez volt a szovjet állami terror legembertelenebb intézménye, amely a kommunista rendszer lényegéből fakadt. Hiszen egy illegitim szűk hatalmi

csoport az uralmát csak folyamatos terrorral, úgymond „forradalmi” terrorral, a

lakosság, illetve a meghódított országok lakosságának folyamatos félelemben tartásával tudta megtartani.

A szovjet birodalom a II. világháború végétől már nem a Szovjetunió

politikai határáig, hanem a Vörös Hadsereg által elfoglalt területek határáig bővült. Ennek egyenes következménye volt Magyarországon, hogy a szovjet

segítséggel hatalomra kerülő kommunista vezetők nem úgy viselkedtek, mint

nemzetük vezetői, hanem, mint Moszkva helytartói. Ezért kollaboráltak oly buzgón a kommunista vezetésű vagy befolyású magyar belügyi és honvédségi

szervek (a BM Politikai Rendészeti Osztálya PRO, majd az Államvédelmi

Osztálya ÁVO, végül az Államvédelmi Hatósága ÁVH, valamint a HM Katonapolitikai Osztálya Katpol. a szovjet Belügyi Népbiztosság, az NKVD

szerveivel. Ezek a magyar rendészeti szervek nemcsak a szovjet szervek

kéréseire gyűjtöttek adatokat, ill. fogták le honfitársaikat, hanem maguk is kezdeményezték magyar állampolgárok szovjet fogságba vetését.

Természetesen mindez a színfalak mögött történt, hogy ők kifelé, a

közvélemény előtt moshassák kezeiket és a tájékozatlan, hiszékeny magyar állampolgár azt hitte, hogy ezek az elhurcolások mind csak a szovjet megszállók

jogos, vagy jogtalan beavatkozásai a magyar állampolgárok életébe.

6

Ezért a hazánk területére lépett szovjet fegyveres szervek nemcsak

tömegesen hurcolták el a polgári lakosságot szovjetunióbeli kényszermunkára a

GUPVI-lágerekbe, hanem a bolsevik diktatúra megtorló mechanizmusának, a

más véleményt, felfogást el nem ismerő totalitárius politikájának következtében több tízezer magyar állampolgárt koholt politikai ítéletek alapján hurcoltak a

GULAG lágereibe. Őket a hosszabb-rövidebb ideig tartó vallatások, kínzások után

többnyire az orosz büntetőtörvénykönyv hírhedt, az ellenforradalmi bűntetteket felsoroló 58-as paragrafusának 1-14. bekezdései alapján ítélték el. Az őrizetbe

vetteknek védőjük nem lehetett. A vallatások során a hiányos nyelvismerettel

rendelkező és többnyire rosszindulatú tolmácsok csak súlyosbították a foglyok helyzetét. Ha a kegyetlen kínzások ellenére valaki mégsem írta alá az előre

megírt beismerő vallomást, akkor – ha a fogoly egyszerű kétkezi munkás vagy

fiatalkorú volt – az aláírás helyére egy keresztet tettek mondván: a gyanúsított analfabéta. A „tárgyalás”, ill. az eljárás végén az ítéletet csak oroszul olvasták

fel, magyarra csak azt fordították, hogy az 58-as paragrafus hányas bekezdései

alapján hány évre ítélték el. Így az elítéltek csak később, orosz rabtársaiktól tudták meg, hogy miért ítélték el őket.

Így kerültek magyar állampolgárok tízezrei – az egyszerű, kétkezi munkát

végző emberektől kezdve az egyházi személyeken keresztül, a katonákon át a politikusokig – a GULAG-ra. Közülük sokan az ÁVH székházából, az Andrássy út

60-ból, a ”Terror Házából” kerültek közvetve vagy közvetlenül az NKVD kezébe.

A hajtóvadászat elsősorban a nemzeti, a keresztény, a kommunista-ellenes eszmékért határozottan kiálló szervezetek, ill. személyek ellen indult. A GULAG

magyar lakóinak a többségét, mintegy 2/3-át a 15-20 éves leventék alkották.

Sokan a szovjetunióbeli hadifogolytáborokból kerültek, koncepciós eljárások után a GULAG-ra. Akik túlélték ezeket a gyötrelmes kínokkal teli éveket

legnagyobbrészt 1953-ban, Sztálin halála után, majd 1955-ben, a hidegháború

viszonylagos enyhülésének az évében engedték haza. Ők egészen a rendszerváltásig megbélyegzettekké váltak. Hazaérkezésük után több hónapig

még a jászberényi, majd a Budapesti Központi Börtön lakói lettek, majd

legtöbbjüket, mint „volt hadifoglyot” bocsátották szabadon. Ami a leginkább lesújtó mindebben, hogy egy idegen hatalom – sokszor a

magyar rendészeti szervek segítségével – Magyarországon, magyar

állampolgárokat tartóztatott le és őket a külföldi hatalom törvényei alapján ítélte el és hurcolta a szovjet birodalom legembertelenebb lágereibe, az

embertelenség poklába.

Sajnos a mai napig is alig tudnak az emberek ezekről a borzalmas eseményekről, hiszen a rendszerváltásig tilos volt ezekről beszélni, nemhogy

kutatni, de a még élő kevés túlélő is alig, vagy egyáltalán nem mer ezekről

beszélni, mert, amikor elengedték őket – hivatalosan mint hadifoglyokat – akkor azzal fenyegették meg őket, hogy, ha ezekről a dolgokról beszélnek, akkor

visszaviszik őket. A túlélők testileg-lelkileg megtörve érkeztek haza,

zsigereikben hordozva a félelmet. Megbélyegzetten kellett tovább élniük mindennapjaikat.

E könyv azokról az ártatlanul elhurcolt és szenvedett édesanyákról és

édesapákról, nagymamákról és nagyapákról, testvérekről, dédszülőkről és rokonokról szól, akik egy embertelen korszak, embertelen eszméinek váltak az

áldozataivá.

7

I. FEJEZET

FOGOLYSZEDÉS SZOVJET MÓDRA

Előszó

(Galgóczi Árpád túlélő könyvéből)

Amikor 1945-ben elnémultak a fegyverek, és véget ért a második

világháború, az egész földkerekséget bejárta a nácik rémtetteinek híre.

Auschwitz, Dachau, Buchenwald és a többi haláltábor nevét

megismerte az egész világ. Az emberiség nagyobbik része akkor még

nem tudta, hogy vannak szovjet haláltáborok is, amelyek ha az

elkövetett bűnök súlyának tekintetében nem is az áldozatok számát

illetően többszörösen felülmúlják Hitlerék hasonló természetű

intézményeit.

Én nem tudok különbséget tenni az elgázosítás és a tarkólövések

között. A katyini tömegsírba mészárolt tízezer lengyel tisztet, az

ártatlanul kivégzett oroszok és ukránok millióit, a Gulág* táboraiban

éhen pusztult vagy halálra fagyott németeket, örményeket, japánokat,

letteket éppúgy sajnálom, mint a gázkamrákban megsemmisített több

millió zsidót.

Gyilkosság és gyilkosság között nincs különbség, legyen az barna

vagy vörös köntösbe bújtatva.

A gyilkosságot sem elfelejteni, sem megbocsátani nem lehet.

Nem szabad!

E könyv szerzője egyike volt a Gulág legszerencsésebb rabjainak.

1947 végén került ki a Szovjetunióba, amikor az egész hatalmas

országban szűnőben volt az iszonyatos éhinség, nem vitték se

Vorkutára, se Kolimára, nem éhezett úgy, mint a háború utáni legelső

évek rabjai, nem látott kannibalizmust, nem fenyegette közvetlen

fagyhalál. De hosszú évekig együtt raboskodott olyan magyarokkal,

akik átélték ezeket a borzalmakat. Akik jelesre vizsgáztak emberi

tartásból, áldozatvállalásból, összefogásból. Akik példát mutattak

számos nemzet hasonló sorsú fiainak és rajtuk keresztül az egész

világnak.

Magyarkodás?

Nem én magyarkodom. A Gulág poklait megjárt honfitársaim

magyarkodtak. A Saly Gézák, az Elek Bandik, a Szabó Lacik, a Baricza

Lajosok. Adja a Mindenható, hogy így magyarkodjon minden polgára

ennek a Hazának.

Mind a tíz-egynéhány millió!

Galgóczy Árpád túlélő József Atilla-díjas író

8

NÉMETEK („NÉMET NEVŰEK”) ELHURCOLÁSA

„MÁLENKÍJ ROBOTRA”

A 19 éves Wágner Dezső naplójából

Isten nevében.

Kezdődik: Magyarországon, Diósgyőr, 1945. jan. 24-én hajnal ¼ 1-kor.

Diósgyőr 1945. január 24. szerda

Tizenkét óra 15 perc van. Az ablakon zörgetnek. Rendőrség!... Kinyitni

az ajtót! Álomittasan feltápászkodom, és ajtót nyitok. Öt MOKAN rendőr

lépett be…. - Wágner Dezsőt és Ellát keressük… Azonnal felöltözni!... –

Szólt a parancs. – Miért? – Hova?!... – Tettük fel a kérdést ijedten, hisz

furcsa és érthetetlennek tűnt ezen hajnali órában. Még mi ketten a

húgommal egykönnyen beletörődtünk volna, hogy hajnalban

elcipeljenek bennünket, de szegény jó Édesanyám bizony szívgörcsöket

kapott… Alig tudta a jó Berényi nénike megnyugtatni.

Diósgyőr, 1945. január 25. csütörtök

A tegnapi átvirrasztott éjszaka után csak annyi az eredmény, hogy

kijelentették – Innen többet haza nem mehetnek!... 1 évre elvisszük

Ukrajnába dolgozni! Mindenki gondoskodjék 15 napi élelemről és több

váltás fehérneműről. Mindenkinek megengedik, hogy üzenjen haza

ismerősökkel a hozzátartozókhoz, de mi már haza nem mehetünk!

Egész nap izgatott járás-kelés volt a mozi helységben, ahova

elszállásoltak bennünket. Meglátogattak bennünket: Édesanyám,

Keresztmamám, Berényi néni. Majd a délután folyamán Groscsák

bácsiék, Rezső bátyám, a felesége, Géza bácsi felesége és Feri bácsiék.

A jó Isten fizessen meg ajándékozásukért! Kétnapi virrasztás után… Este

hét órát harangoztak a katolikus templom tornyán, mikor elindultunk.

Hátizsákkal és csomagokkal a Jézus Szíve megállónál felszálltunk a

villamosra és meg sem álltunk a Miskolci Rendőr Főkapitányság

épületéig. Ott valamennyien szállásra találtunk. Ki-ki a barátjával egy

helyiségen. Én a IV. emelet 100-as szobájában találtam szállást: Schőn

Feri, Untenberg Dezső, Veiling Márton stb. társaságában. Ellus a II.

emelet 50-es szobájában Bayer Elza, Haffer Gyuláné, Pávai Sándorné,

Fazekas Erzsébet, Melczner Ilona, Mitterbach Sárika voltak. (Wágner

Dezső: Napló)

Homolyáné Pásztor Piroska emlékezik

(Szebeni Ilona: Merre van a magyar hazám 28.old.)

Ónod község szülötte vagyok. Az a sajnálatos nap 1945. január

havában kezdődött, amikor eljöttek értem, hogy menjek a

községházára segíteni, dolgozni.

Az élet nagyon érdekesen játszott össze. Előző este az akkori

főjegyző - Lengyel Kálmán - nálunk vacsorázott. Édesapámmal közölte,

9

hogy te Jóska, ha valami problémák adódnának, én majd a kislányodat

behívatom ide a községházára, itt, mellettem fog dolgozni. Édesapám

kérdően nézett rá: „Ugyan mi probléma akadhatna, hiszen már

felszabadultunk régen. Kislányomat tegnap este hoztam haza

Disznóshorvátról - a mai Izsófalváról -, nagymamáéknál tartózkodott

édesanyjával együtt. Nyugalom van, rend van.” Erre megszólal Lengyel

Kálmán: „Nono, nyugalomról még nem beszélhetünk. Az még távol

áll tőlünk...”- Megvacsorázott, elbúcsúzott, mi nyugodtan

lefeküdtünk.

Reggel hét, fél nyolc felé ugat a kutya, édesapám kimegy, s egy

polic, nem is ismerte jószerivel, hogy ki volt, és egy orosz katona

megjelent. A polic a következőket mondta: „Pásztor úr, kérem, a

kislányát szeretnénk elvinni a községházára.”

Édesapám kérdezte: - Miért?

Dolgozni kell menni.

Teljes nyugalommal mondta édesapám, hogy öltözz fel,

kislányom, vegyél rendes ruhát, vigyél még magaddal ceruzát és tollat

esetleg, hallgass mindenben Kálmán bácsira, végezd rendesen a

munkát. Elindultam semmit nem sejtve. Amikor a községháza felé

közeledünk, azt mondja a katona oroszul a magyar policnak: „No, itt

bemehetünk.” A volt malomtulajdonos - ha jól emlékszem, Klein Vilmos

vagy Klein Zsigmond - házába vittek. Én kérdően néztem rá, miért,

nem értettem, hogy ez mi. Miért ide - kérdeztem, a községháza még 2-3

házzal távolabb van. Erre azt mondta a magyar polic: - Nem baj, ide kell

előbb bejönni.

Valamit beszéltek oroszul. Én egy kicsit értettem, mert a háború

alatt egy nagyon rendes, magyar származású tiszt, egy bakui

olajmérnök került hozzánk, tudott magyarul, édesapja a 14-es háborúban

maradt kint, s vagy 500-600 szóra megtanított és írni-olvasni perfektül.

Észrevettem, hogy valami huzavona van, de már akkorra nyílt az ajtó,

ill. kapu, bementünk. Amikor belépek az épületbe, látom, hogy már

két szoba tele van emberekkel. Fürkészem: hiszen ezek a

falumbeliek. Ott láttam már a lányok között Bitter Irént, Cziner

Gizellát, Ácher Jolit. Kicsit meglepődtem. Majd a távolabbi ajtó nyílt, ott

vegyesen voltak férfiak, nők. Hirtelen felismertem Krupla Károlyt,

Molnár Józsefet, Gyüker Gyulát, a lányok közül Bodnár Ilonkát,

Simon Irént. Nem is tudom így hirtelen felsorolni. Úgy kérdően a tisztre

néztem. A tiszt megnyugtatott, hogy ladna, ladna, nye bojsze, nye

bojsze. S akkor úgy ránéztem és oroszul visszavágtam, hogy nem is

félek. Mondja nekem, hogy én ki vagyok? Akkor egy dac kerekedett fel

bennem, és azt mondtam: ha énértem el tudtak jönni, két ember, egy

magyar és egy orosz, akkor nyilván tudják, kit hoztak el. Nem voltam

hajlandó megmondani a nevem. Összenevettek. Két tiszt és egy magyar

tolmács, vagy nem is tudom, minek nevezzem, Kiss István nevű odajött,

és azt mondta: - Nem kell félni, Pirike drága, nincs itt semmi baj.

10

Mondtam, hogy nem félek, de nem vagyok hajlandó megmondani a

nevem, ismételtem másodszor is. Mondják meg egyszer és

mindenkorra, hogy mit akarnak. Engem a községházára hívtak

dolgozni, és oda szeretnék menni Lengyel Kálmánhoz. Mondja a tiszt: sto?

sto? sto? Mi az, mi az, mi az? Kértem, mondja meg, hogy mi van. Akkor

összenéztek, nagyot kacagtak, a kezébe csapott, s mondja: pasli, menjek

a másik szobába. Hát nem jó szívvel, de mivel többen ott voltak,

bementem. Egy fél óra múlva közölték, hogy 2 hétre megyünk

cukorrépát ásni, üzenjünk haza, hozzanak 2 hétre ennivalót, dunnát,

párnát, ruhaneműt, meleg holmit, jó lesz egy kis élelem is az útra. Hát

erre teljes felháborodás volt. A férfiak nyugodtabbak voltak, de a nők -

én is még csak 17 éves voltam - mi háborogtunk. Mi az, hogy csak így,

ilyen hideg télben és a szülőkkel nem is tudatva, hazugság, becsapás,

micsoda dolog ez! Nem szóltak semmit, már a policokat el is

irányították. Fél óra múlva a szegény édesanyám 3 zsák holmival

megjelent az ajtó előtt, de már csak a vasrácson át tudtunk

beszélgetni, egymáshoz sem engedtek. Úgy bántak velünk, mintha

valami bűnözők lettünk volna. Ki akartunk menni. Nem engedtek.

Nem volt különb a polic sem, mint a szovjet. Nem, nem, nem lehet,

tessék visszamenni. Kinyújtottam a rács között a kezem, és a szegény

édesapám őszülő fejével ráborult, végigcsókolta a kezem, ráborult és

sírt. Azt mondta: - Bárhová mentek, kislányom, az életbe mindig

becsületes légy, segítőkész, becsüld hazádat, népedet szeresd, ne

felejtsd el az otthonodat. Mindenkin segíts, ahol csak tudsz.

Kislányom, ti nagyon messze mentek, és lehet, hogy az életben

sohasem fogunk találkozni, de amilyen nevelést kaptál és szeretetet

az otthontól, az mindig kísérjen el az utadon. Szeresd, becsüld a

népedet.

Tudniillik édesapám egy nagyon értelmes ember volt. Amerikában élt

sokáig, ott végezte iskoláját, hazakerült, gazdálkodott. Én egy szem

gyermeke, egyetlenegy szem lánya voltam. Nagyon későn születtem

nekik, túl volt a negyven éven. El lehet képzelni, hogy milyen

ragaszkodással és szeretettel vettek körül, és amikor elvittek, ő ezt

mélyen végiggondolta, és érezte a következményeket. Ezért engedett

el ilyen gondolatokkal az útra. Fölrakták utána kocsira a holminkat,

földobálták a cókmókjainkat, a szülőket nem engedték oda, elindultunk

a havas téli napon. Zötyögött a szekér, sírtam, szüleim és a többi

szülő is sírt, kísértek, ameddig lehetett. Édesanyám szólni sem tudott,

csak zokogott. Az volt az utolsó szava: - Becsületes légy, kislányom,

nagyon becsületes. S ezzel elhagytuk a falut. (Szebeni Ilona 28. old.)

Hajdúböszörményi civilek

(Szebeni Ilona: Merre van a magyar hazám? Itt vannak, itt vannak ők mind a ketten - mutatja az üveglappal

fedett fényképet Eszter néni. - Az uram negyvenkét éves volt, a

11

gyermekem, ifj. Kéky Gyula 17 éves, gimnazista, eminens diák.

Soha senkinek nem ártott, soha senkit nem bántott, nem volt

ennek az ártatlannak fegyver soha a kezében, de még az

édesapjának sem. Csak a tanulással törődött és a cserkészek közt

érezte jól magát, mert ott is csak a szépre, a jóra, becsületességre,

a tiszteletadásra, kötelességtudatra, hazaszeretetre tanították, mint

itthon a családban.

Miért vitték el? Miért? Istenem, miért? Ártatlan volt! Ártatlan volt!

Rettenetes kegyetlen világ volt akkor. Miért tették ezt velünk? Borzasztó,

borzasztó a mai napig is.

Hogyan lettek volna bűnösök, hiszen Böszörményben még egy

puskalövés sem volt, legfeljebb a nők miatt. De ott nem volt harc! Nem

volt semmi ellenállás.

Ahogy keresztülment rajtunk a front, azt reméltük, végre nem kell

rettegésben élni, nemsokára béke lesz, és jobbra változik az élet is,

mert azt sem néztük mi jó szemmel, ami a múltban volt. Láttuk mi

a múlt hibáit, bíráltuk is. Mindig mondta az uram, hogy ez nem

maradhat így, ennek meg kell változni. Tanyai tanító volt az én uram,

együtt éltünk a szegényekkel - a szegénységben. A mi életünk is igen

keservesen indult, de akármilyen nehéz volt is, együtt lehetett a család,

együtt a küzdelemben, a szeretetben. Jaj, istenem, ki gondolta

volna, hogy akkor ér bennünket a legnagyobb csapás, amikor abban

bíztunk, hogy jobb lesz. Iszonyú volt, ennél jobban büntetni anyát és

feleséget nem lehet! Mert ártatlanok voltak, mind ártatlanok.

Böszörménybe 1944. október 22-én ért a front. Három napja volt az

orosz katonaság a városban, amikor kezdték összeszedni az embereket.

De nemcsak a férfiakat, gyerekeket is. Volt közöttük több 16-17

éves, még 13 éves is. Hiába sírtunk, könyörögtünk, csak terelték

őket kifelé a puskával, kit a házból, kit az udvarról egy szál ruhában,

élelem nélkül, úgy, ahogy éppen voltak. Vitték volna a kisebbik

gyermekemet - a 15 éves Lajost is -, de a nővérem elragadta tőlük, nem

törődve a fegyverekkel, és úgy szorította sírva, jajgatva magához, hiába

cibálták, rángatták, el nem engedte a keze közül. Addig-addig

mondogatta, mutogatta, hogy milyen kicsi még, hogy végül is elálltak a

szándékuktól. Nem tudták, hová vitték őket, mert annyit mondtak: „kicsi

robot”, „kicsi robot”.

Vártuk reszketve, sírva, mikor engedik el őket haza, de mondták az

emberek, hogy nem maradtak Böszörményben, kihajtották őket a

városból másfelé. Gondolhatod, milyen lelkiállapotban voltam. A mi

utcánkból is sokat elvittek, jobban csak a fiatalokra emlékszem, a fiam

korabeliekre. Köztük volt Lovas Antal, Elek Gábor, Elek Márton,

Csatári Imre, Csatári Sándor, ifj. Fazekas Péter, de hamarjában nem

is jut mindenki az eszembe. Voltak pár évvel idősebbek, pl. Peti József

tanító, a többiek olyan 30-40 év körüliek.

12

Vártuk együtt a hírt, ki erre, ki arra kóborgott, folyton szaladgáltunk

egymáshoz, hátha tud már valaki a hollétükről. Olyanok voltunk, mint

az őrültek. Végre két hét múlva meghallotta valaki, hogy Debrecenben

vannak fegyveres őrizet alatt. Utánajártunk, bebizonyosodott, hogy

igaz. Rohantunk az ismerősökhöz. Megbeszéltük, hogy megyünk

Debrecenbe, mindenki, aki csak bír. Vonat, autóbusz nem volt akkor,

nem is jártak az országúton csak a tankok és szekerekkel azok, akiket

forspontba kirendeltek. De mi nem törődtünk a veszéllyel. Vittük a kis

holmijukat, eleséget, ki mit tudott, hogy enyhítsünk a szerencsétlen

ártatlanokon. Meg is találtuk a Pavilon-laktanyát, de már akkor

rettenetesen sokan voltak a gyűjtőben, borzasztó, amennyi nép volt

oda beterelve. De nem lehetett ott egy magyar szót sem hallani.

Még a közelükbe sem jutottunk, mindenütt fegyveresek állták el az

utunkat. Volt ott olyan tömeg, olyan zsúfoltság, egy gombostűt sem

lehetett volna leejteni. Hiába oszoltunk széjjel, hiába vettük körbe az

épületet, hogy legalább csak egyet láthatnánk közülük, abban a

nagy emberrengetegben, sűrűségben nem tudtuk felismerni a

mieinket. Egyforma kopasz, mocskos, elgyötört, eltorzult arcú volt

mind. A távolság is nagy volt, a nevüket pedig nem lehetett

bekiabálni.

,,,,,,,,,,,,,,,,,,

Elutasítottak mindenhonnan. Hallottuk, hogy 1944. december 22-én

megalakult Debrecenben az Ideiglenes Nemzeti Kormány. Én

elmentem oda is.

Egy hatvan főből álló asszonyküldöttség járult a kormány elé. Fogadott

egy miniszter, Molnár Erik népjóléti miniszter, meghallgatott, el is hitte,

amit mondtam, tudott róla, de azt is megmondta: „NEM TEHETÜNK

SEMMIT.” Akart segíteni, ajánlotta, hogy próbáljuk meg az angolokat.

Kimentünk csapatostól a Nagyerdőre, de nem fogadtak. Nem

fogadtak! El nem tudod képzelni, hány helyről utasítottak el. Én

bárhol próbálkoztam, csak az elutasítást kaptam. Keserves esztendő

szakadt rám. Fizetést nem folyósítottak, mert nem dolgozott az

uram. Nem volt sem családi pótlék, sem hadisegély. Egyetlen fillért

sem kaptam. Dolgoztam én kint a tanyákon, tanítottam a kézimunkát,

éneket, verseket. Rendeztem az ünnepségeket. Még a fiúkat is kötni

tanítottam, mert némelyik szerencsétlen gyerek 5 km-ről járt az

iskolába rossz lábbeliben, hitvány öltözetben. Megtanultak vastag

gyapjúból mamuszt kötni, és hol a lyukas csizmába húzták, hol a

tetejére. Mindig agyon voltak fagyva, borzasztóan sajnáltam őket.

Ezt én nem pénzért csináltam, társadalmi munkában, ahogy ma

mondják. Oklevelem nem volt, csak a négy polgárim. Valamiből el

kellett tartanom a kisebbik fiamat, és magamat is. Elkezdtem

varrni, de nem nagyon volt mit. Ki és miből varratott volna

akkoriban? Varrogattam, szakképzettség nélkül. Varrogattam, és

13

vártam a csodát, hogy egyszer betoppannak. Amikor kezdtek

hazafelé szállingózni a katonák, a hadifoglyok, jártunk naponta a

vonathoz. De hiába kérdezgettük, senki nem látta őket, senki nem

hallott róluk.

Egyszer valami miatt nem mentem ki az állomásra a többiekkel. Otthon

dolgoztam. Hallom, hogy rettenetes sírás-rívás, jajveszékelés van az

ablakom alatt. Szaladok ki, hát ott állnak az én asszonytársaim.

Csapkodtak a kezükkel, fogták a fejüket... „Meghaltak, meghaltak!

Tanítóné asszony, meghalt a fia meg a tanító úr is! MIND MEG-

HALTAK!”

Álltunk, emberi hang nem jött ki a szánkon, csak nyüszítettünk, mint az

állatok. „Hogy hagyhatott el ennyire bennünket az úristen? Mit tettek

velük? Istenem, mit tettek velük?” Nem is tudom, hogyan lehetett ezt

kibírni?! Borzasztó volt. Borzasztó!

Ki hozta róluk ezt az iszonyatos hírt?

Jött haza egy fiatalember, ő beszélte el, hogy Focsaniból elvitték

őket Bölcbe. Ott volt egy hatalmas fogolytábor. Előbb már ezrével

haltak meg benne a német hadifoglyok. Nem volt semmi

fertőtlenítve, ott voltak széjjelszórva a rongyaik, edényeik, ott volt a

latrina: Ugyanazon a deszkán feküdtek. Megfertőződtek, megkapták a

flekktífuszt. Egy éjszaka ötvenen-hatvanan haltak meg. Így mondta

akkor az asszonyoknak, de azt, hogy 6 miként menekült meg, soha

nem tudtuk meg. (özv.Kéky Gyuláné-Szebeni Ilona I 16.old.)

Brilló Magdolna: (Tokaj) vallomása

(Szebeni Ilona: Merre van a magyar hazám? 181.old.)

Népes családban, szép békességben éltünk, öten voltunk

testvérek. Én tizenhét éves voltam akkor, amikor elhurcoltak. 1945.

január 21-én hajnali 5 órakor két férfi felszólította édesapámat és

engem, hogy menjünk el a mozi épületéhez, fontos program lesz.

Édesapámat már előbb is kivitték hídépítési munkára, ott eltört a lába,

így a szerencsétlenségben szerencsénk lett, mert őt nem vitték el. Én

ellenkeztem, de puskával kísért be két akkori vezető, Lefner György

és Türk János, a tolmács. Nem tudtam mit tenni, mentem. Voltak ott

már elég sokan, de senki nem tudta, mit akarnak tőlünk. Nagy

félelmet keltett a fegyveres orosz katonák megjelenése.

A tolmács azt kérdezte: - Lerombolták Oroszországot? - Le. - Fel kell

építeni Oroszországot? - Fel.

Aki lerombolta, építse fel - gondoltam magamban, de még körül sem

nézhettem, amikor kezdték a nép egy részét kiengedni, sorban. Azt

hittem, ezzel be is fejeződött a program, elmehetünk. Aztán levágták

a sort: - A többi marad! Éppen odaértem. Anyám meglátta, hogy

engem már visszatartottak, felkiáltott. - Te nem jössz haza? A

következő pillanatban már ájultan zuhant le, és legurult az árokba.

14

Másnap a vasutasok leszerelték az ablakot, a kolléganőjük kiugrott,

aztán még egy lány, és két tokaji férfi kitett engem is. A szülők mind

ott ólálkodtak, hozták az ennivalót. Az édesanyám látta, hogy

kiszöktem, de megértette, hogy egyetlen szóval mindent

elronthatunk. Mentünk egymás mellett némán, nehogy észrevegyék,

hogy összetartozunk. Így tettünk meg vagy 200 métert. A város

szélén sem mertük egymást megölelni, csak úgy visszaszóltam: -

Isten vele, nénike.

Anyám látta, hogy merre veszem az irányt, tudta, csak a rokonaimhoz

mehetek, talán meg is nyugodott szegény. Máig sem tudom, honnan

vettem ezt a bátorságot, nekivágtam a befagyott Bodrognak, 10 km-t

futottam Zalkodig. Sötét este volt, kegyetlen januári hideg. Rettenetesen

fáztam a vékony ruhában, de nem törődtem semmivel, csak arra

gondoltam, megmenekültem. Közben folyton lestem hátra, hogy nem

jönnek-e utánam. Végre a nagybátyámék házához értem. Ő volt akkor a

községi bíró. Ahogy belestem az ablakon, a lábam a földbe gyökerezett:

tele volt az egész ház orosszal. Ültek a nagy asztal mellett, mulattak,

ettek, ittak. No, jó helyre mentem én is. Indultam tovább, a másik

rokonomhoz. Azt sem tudták, mit adjanak, mivel melegítsenek fel. Tőlük

tudtam meg, hogy Zalkodon is aznap volt az összeszedés, és a

nagybátyám azért csinálta a vacsorát, hogy az oroszok minél kevesebb

embert vigyenek el, vagy hátha kiengednék a népet.

Én csak hallgattam kétségbeesve, de már szólni nem tudtam, úgy

berekedtem. Éreztem, hogy lázas vagyok. Rakták rám a takarókat,

de annyira féltem, hogy nem mertem lefeküdni, ültem az ágy szélén.

Még 11 óra sem volt, amikor verték az ablakot, dörömböltek az ajtón.

Értem jöttek. Két orosz és egy magyar. A nagynénémék nyomták

rám a párnákat, dugtak volna a dunna alá, de rögtön felismertek.

Nem akartam, hogy bántódásuk legyen miattam, ezért ellenkezés

nélkül mentem velük.

Három fegyveres kellett ahhoz, hogy egy kislányt elfogjanak és

visszavigyenek. Reszketve, dideregve ültem fel a szekérre, két

oldalamon a két géppisztolyossal. Az egyik orosz mutogatta, hogy fel

fognak akasztani. A másik jobb szívű volt, megszánt, mondta, hogy nem

igaz. Éjjel két órára értünk vissza. Feküdt már mindenki, nem

aludtak, sírdogáltak a szalmán. Megpillantottam közöttük az

édesanyámat. Behozták helyettem az ötgyerekes családanyát.

Megmondták neki, ha nem találnak meg, ót viszik el. Sírtunk mind a

ketten reggelig. Nekem mondogatta a tiszt, partizánka, partizánka. Igen

- gondoltam, csak nem élek olyan joggal, mint ti. Rettenetesen féltem,

hogy odadobnak szabad prédául a katonáknak.

Az ajtóhoz kellett állni a három lánynak - mert addigra a többit is

visszahozták -, és a pisztolyt a halántékunkra tették. Így kellett esküt

tennünk, hogy soha többé nem fogunk szökni. Ha még egyszer

15

megpróbálunk szökni, lelőnek. Ezt vegye tudomásul az egész

társaság, több figyelmeztetés nincs, csak a golyó.

Nagyon beteg voltam Szerencsen, mégis bevagoníroztak. Hoztak

édesanyámék élelmet, az én gondos nagymamám még rántást is

készített, hogy levest tudjunk főzni. A lányok teát adtak,

feketekávét, de én a vagonban nem is tudtam magamról. Örök hálával

gondolok a társaimra, akik az életemet megmentették. Nem volt se

gyógyszer, se orvos. A vagon jéghideg volt, egyszer dobtak be egy kis

fát, fűteni kezdtek a lányok, de a vonat rángatására fékezéskor

szétesett a kályha. Fuldoklott mindenki a füsttől. Verték az ajtót,

segítségért kiabáltak. Megállt a vonat. Bejött egy tiszt, a társaim

könyörögtek, hogy - orvost, orvost, a másik pedig azt - papot. Tudták,

hogy van a szerelvényen a rabok között pap is. Erre felálltam, de újra

elájultam. Verték az arcomat, pofozgattak: „itt van apád, itt van

anyád, ébredj, itt vannak a testvéreid”. Erre sem ébredtem. Akkor még

egyszer sikoltoztak; papért. Valahogy ez a hang már eljutott a

tudatomig. Istenem, hát olyan beteg lehetek? Meghalok? - Nem,

nem, ne hívjatok papot - nyöszörögtem. Igen súlyos tüdőgyulladásom

lehetett. Jött újra a tiszt. Egy pillantást vetett rám, és nem a füsttel,

tűzzel, kályhával törődött, azt parancsolta az öröknek, dobjanak ki a

hóra, ki kell hajítani. A többiek megfogtak, jajgattak, sikoltoztak, nem

engedtek, megmentettek.

A kiszállás után is cipeltek, vonszoltak magukkal. Aztán valami csoda

folytán lassan meggyógyultam.

Sokszor elgondoltam, hogy miért kell nekünk szenvednünk. Nem

vétettünk soha senki ellen, ott segítettünk, ahol tudtunk. Anyámmal és

a szomszéd nénivel felkötöttük a batyut, és vittük a kenyeret és más

élelmet a gettóba a zsidóknak. A dróttal elkerített utcába én bújtam be

a kerítés alatt közéjük, és sárga csillagot tett rám az egyik zsidó,

hogy ne tűnjek fel, ha majd jönnek a csendőrőrök. Hát ezért voltam én

fasiszta?

(Brilló Magdolna: (Tokaj) vallomása I).

(Szebeni Ilona: Merre van a magyar hazám? 181.old.)

KÁRPÁTALJAI MAGYAROK ÉS NÉMETEK ELHURCOLÁSA

Szemelvények Dupka György Népünk temetője Szolyva című

dolgozatából

1944. október 27.: A szovjet haderő bevonul Ungvárra.

1944. november 13.: A Moszkvából hazatért I. I. Turjanica kárpátaljai

kommunista vezér kezdeményezésére (a szovjet titkosszolgálat

vezetősége azzal bízta meg őt, hogy levezényelje elvtársaival

Kárpátaljának a Szovjetunióhoz való csatolását) a 4. ukrán front

haditanácsának 0036. sz. határozata elrendeli,

16

1944. november 14.: „Háromnapos” munkára toborozzák a

katonaköteles magyar és német férfiakat.

1944. november 18.: Külön menetoszlopokban fegyveres kísérettel

hajtják el a becsapott férfiakat először a szolyvai gyűjtőtáborba, a

túlélőket pedig a Szovjetunió belső területeire, Boriszov, Donbász,

Luganszk és más régiókban felállított rabszolga-táborokba.

November 20.: Először Vásárosnamény és környékéről (Csonka-Bereg),

illetve Kelet–Magyarország településeiről, valamint a romániai Szatmár

megyéhez tartozó Halmi járásból és a Szlovákiához csatolt Nagykaposi

járásból is malenkij robotra hurcolják a magyar és német férfiakat,

nőket.

Szemtanúk, túlélők emlékeznek.

Ezekből a rendelkezésünkre álló visszaemlékezésekből több tucatot is

idézhetnénk annak bizonyítására, hogyan magyarázták az „internálást”

a szemtanúk és maguk az internáltak megtévesztő akciókról:

Varga V. Sz. ungvári lakos: 1944. november 18-a egy-két nappal a

városban kihirdették, hogy az ungvári férfiak jelenjenek meg a Teleki

(ma Duhnovics) utcai iskolában igazolásét, amely bizonyítja, hogy

valóban helyi lakosok… Körülbelül 500-an gyűltünk össze. Kezdtek

beengedni az iskola épületébe: az egyik ajtón beléptünk, a másik ajtón,

amely már a párhuzamos utcára nyílt, kiléptünk, de már egészen más

emberként, teljesen kifosztva: elvették személyi iratainkat, óránkat,

késünket… Bejelentik, hogy szervezetten Szolyvára visznek bennünket

dolgozni. Azt sem mondták meg, mennyi időre. Valaki azonban azt

hallotta, hogy három napra. Felsorakoztattak bennünket, katonai őrség

mellett. A családot nem értesíthettük.

Útközben azonban, ha láttunk az utcán egy-egy ismerőst, odaszóltunk

neki, hogy tudassa a családdal, Szolyvára visznek. Azon a napon

Perecsenyen keresztül a menetoszloppal Poroskovóig jutottunk, ahol

valamilyen helyiségben éjszakáztunk. Mindenki számára nem jutott

hely, még állni sem lehetett rendesen. Élelem semmi. Persze senkinél

sem volt ennivaló… Reggel aztán adtak bablevest és egy darab száraz

kenyeret.

Hricko Sz. L. ungvári lakos: Apám, Hricko Lajos, aki 1904-ben született,

villanyszerelőként dolgozott az Ungvári Villanytelepen. Mint

szakemberrel, jól bántak vele. Miután bevonultak a szovjet csapatok,

Hrabár, a villanytelep igazgatója különleges igazolást adott apámnak…

Azon a napon, 1944 novemberében apám éppen hazafelé tartott a

munkából. A katonák polgári személyekből álló menetoszlopot kísértek

végig a városon. Odaléptek az apámhoz és berántották a

menetoszlopba. Nem segített a Hrabár által adott igazolás sem. Egy

ismerős nő látta, mi történik apámmal, és az tudatta anyámmal, aki

máris kapta magát és elindult apám keresésére. A menetoszlopot már a

daróci vasúti átjárón túl érte utol. A katonák azonban nem engedték

apámhoz. Csak hátulról láthatta.

17

Malahova E. B. ungvári lakos: Apám, Váradi Barnabás, aki 1900-ban

született, kántor volt a beregszászi református templomban, ahonnan

1944 novemberében vitték el. Apám mások révén értesítette anyámat

letartóztatásáról, és kérte, jöjjön el hozzá, hogy átadhassa neki a

lakáskulcsot. Anyámmal együtt mentünk ahhoz az épülethez, ahol

apámat tartották fogva. Őt azonban nem engedték ki, csak az ablakon

adhatta ki a kulcsot anyámnak. Azt mondta, ne izguljunk, csak három

napra viszik el. Többé nem láttuk. A Minszk megyei Boriszovban halt

meg hastífuszban. Kiment az illemhelyre, összeesett és meghalt. A

szemtanúk legalábbis így mesélték el a halálát.

Nagyapánkat, az 1881-es születésű Balla Sándort is elhurcolták. Három

ízben vitték el. A nagymamámnál egy KGB-s lakott, akit megkért, álljon

ki nagyapám mellett, hiszen lágerbe nem visznek 50 évesnél idősebb

férfiakat. De nem segített. Azt mondta, hogy a nagyapám magyar… Este

vitték el. Gyalog ment, de nem jutott el Szolyváig, útközben meghalt.

Azt sem tudjuk, hol van a sírja…

Nem tudjuk, mi lett a sorsa, nagybátyámnak, anyám testvérének, az

1913-as születésű Balla Istvánnak. Valahol a lágerben esett el… Heten

maradtunk: anyám, a nagymamám és mi öten, gyerekek. Igaz, az

idősebbik bátyám, György 13 éves volt. Valamennyien őt tartottuk a

családban a legidősebbnek. Szót fogadtunk neki. Korán kezdett el

dolgozni.

Vajdaffi G. Z. ungvári lakos: Ungváron kihirdették, miszerint minden

katonaköteles férfinak igazolnia kell, hogy ungvári lakos. Papírjaival meg

kellett jelennie a mai Duhnovics utcában az egykori római katolikus

fiúiskolával szemközti házban. Rossz előérzetem volt, aggódtam, de

engedelmeskedni kellett a számunkra újnak számító rendnek… Anyám

ragaszkodott hozzá, hogy menjek el és igazoljam, törvényes ungvári

lakos vagyok. Valóban megnézték papírjaim, rányomtak egy

háromszögű bélyegzőt, és hazaengedtek. De figyelmeztettek, hogy

holnap, azaz november 18-án jelenjek meg személyesen ezekkel az

okmányokkal. Semmilyen célzást nem tettek arra, hogy ez az utolsó

szabadon töltött éjszakám, és holnap már megkezdődik számomra a

lágerélet. Ezért másnap még magabiztosabbnak éreztem magam,

amikor elmentem a papírokért. Megkérdezték, hogy magyar vagyok-e.

Miután igennel válaszoltam, egy katonát állítottak mellém kísérőnek, aki

elkísért a körülbelül száz méterre levő házba… Három napig tartottak ott

bennünket élelem nélkül. Csak véletlenül volt valakinél eledel. Voltak ott

ismerősök is. Később, körülbelül 150-en lehettünk, kivezettek az utcára.

A korzón át az 1-es sz. iskola mellett a folyóparton elhaladva a

főpostával szemben levő egykori fahídon keresztül a Munkácsi utcán,

Darócon és Barvinkoson át Szolyva felé tartottunk… A városban gyorsan

elterjedt a hír, hogy a férfiakat összeterelik. A Duhnovics utca

környékén gyülekezni kezdtek az emberek, főleg a letartóztattak

feleségei. Amikor a letartóztattak menetoszlopa a korzón és a

18

folyóparton haladt végig, a nők megpróbáltak némi élelmet átadni

férjüknek, fiúknak vagy apjuknak, ám az őrök durván elhárították e

próbálkozásokat. Feleségemet, többek között egy őr megütötte egy

puskával és elzavarta a menetoszloptól.

Az asszonyok közül egyesek, lehettek vagy 30–35-en, egészen

Barvinkosig kísérték a menetoszlopot, ám amikor az őrök leadtak egy

sorozatot a levegőbe, és figyelmeztették őket, hogy a következő sorozat

már rájuk irányul, lemaradtak a menetoszloptól…

Az éjszakát Szerednyén töltöttük a görög katolikus templomban. Ide

terelték be mind a 150 embert. Az ajtónál egy fegyveres katona állt őrt.

Hihetetlenül kevés volt a hely. Az itt töltött éjszakát aligha lehet

pihenésnek vagy alvásnak nevezni. (Dupka György: Dolgozat)

NYUGATI HADIFOGSÁGBÓL SZOVJET FOGSÁGBA

Nyugaton estünk fogságba, most mégis Szibériába visznek

Oláh Károly emlékezik Életregény című kéziratában

Voltak erősebb idegzetűek, de voltak, akiknek egyik napról a

másikra a fekete hajból, ősz lett.

Csak egymáshoz szorulva lehetett ülni vagy feküdni. A lábam, ha

kinyújtottam a másik oldalon fekvő lábai közé került, azé pedig vissza,

az én lábam közé. A vagon sarkában volt fúrva egy nagy lyuk, az volt a

WC. A legkisebb lehetőség sem volt tisztálkodásra.

Állandó sötétség, fullasztó levegő. Arról tudtuk, hogy nappal volt, hogy

egy kis világosság szűrődött be a dróttal beszőtt nyílásokon. Pesten

hosszabb ideig állt a szerelvény, némileg a tudatomnál voltam.

Valamelyiknek volt egy tömbje, töltőtolla. Többen írtak, valószínű haza,

kidobták vigyázva, hogy a drótnál el ne szakadjon. Én is kértem egy

lapot, annyit írtam rá: élek, visznek Oroszországba. Az apám címét

írtam még rá és azt, hogy kedves megtaláló, küldje el a szüleimnek

ezeket a sorokat. (Apáméknak valaki elküldte, miután megtalálta. Ennyit

tudtak szüleim rólam.) Az időérzékünket teljesen elvesztettük. A

szerelvény, ha elindult, egy ideig ment, majd hosszabb ideig várakozott.

Naponta egyszer, változó időben megnyitották a vagonajtót. Fegyveres

őrfelügyelete mellett osztották a napi adagot. Kevés fekete kenyeret,

hét deci kékes, lilás burizs levest, egy kulacs vizet. Reggeli, vacsora

nem volt. Fölöslegesen ismételném, napokon át így ment ez, semmi

változás. Nem emlékszem, melyik napon értünk ismét egy nagy

gyűjtőtáborba Focsaniba. Két, három napi pihenő után vittek tovább.

A két - három nap alatt adtak enni eleget, vizet is adtak. A tábor

közepén volt egy gémes kút, mint a hortobágyi legelőkön. Két ember

váltva húzta a vizet, a vályúból ihattunk, amennyi kellett, a víz mindig

friss, hideg volt. Meleg vizes zuhanyozás kötelező volt, az alsóruhát

19

kilehetett mosni, a felsőruhákat forró, száraz gőzben fertőtlenítették.

Megszámlálhatatlan különböző nemzetiségű hadifogoly, ugyancsak sok

rendelkező, irányító, parancsoló orosz volt. A tábor területét, nagyságát;

sem lehetett megállapítani. Nekem ezek lényegtelenek voltak, csak

megmaradtak az emlékezetben. Három nap után, ismét vagonba

kényszertettek. Megszoktuk, néhány napig visznek, kicsit pihentetnek,

megint visznek tovább. Hisz az a félelmetes Szibéria, ki tudja hány ezer

kilométer távolra volt még. Azok a közbeeső pihentető táborokra

szükség volt. Olyan körülmények közt, ahogy szállítottak, ember nem

bírta volna ki, heteken, hónapokon át. A vasúti közlekedés, lassú volt, a

távolságok nagyok.

Egy rettenetes napra míg élek, emlékezni fogok. Július 26, Anna nap.

Nem az Annák miatt, hanem mert a halál árnyékában kerültem. Tűző

nap, forró kánikulai forróság volt azon az emlékezetes napon. A

vagonokat a reggeli órákban kiállították oldalra, de az ajtókat

elfelejtették kinyitni. A vagonok teteje lemezből volt, a déli órákra

állóhelyben felforrósodott belül. Ebédosztás után, vízzel is tele voltunk.

Ekkor kezdtek a vagonokba kényszeríteni, hogy visznek tovább. Az

ajtókat ránk zárták. Nyolcvan ember a felforrósodott vagonban zsúfolva,

szellőzés és levegő nélkül, képzelni lehet mi történt. Öt - tíz perc után

tócsák keletkeztek a vagonok alatt, az emberi izzadságból. A nagy

dörömbölésre, emberi jajokra, zajongásokra, az ajtókat kinyitották.

Engem eszméletlen állapotba tettek a vagon árnyékában a földre.

Többen voltak hasonló állapotban. A hűvös oldalon, a friss levegőn

magamhoz tértem, beraktak vissza a vagonba. A szerelvény elindult, de

most az ajtókat nem zárták be. A vagonokat úgy válogatták össze,

minden másodikon volt egy fékező bódé.

Abban volt egy fegyveres őr, két vagonra kellett neki vigyáznia most az

ajtókat menetközben nyitva hagyták, a forróság miatt.

De a szökésre, biztonságos hazajutásra, kevés esély volt. Két férfi, az

előttünk levő vagonból leugrott, futva menekültek kockáztatva az

életüket. Két őrbódéból is lőttek rájuk, elbuktak. A vonat nem állt meg,

ment tovább. Mi lett velük? Ki talált rájuk? Nem tudtuk meg soha.

Erdély csücskébe értünk, az állomáson Brassó feliratú tábla volt.

Hosszabb ideig, órákig hagyták nyitva, a vagonajtókat. A civileket is

közel engedték, két, három lépés távolságra. Az utolsó ingemet adtam

el, egy románul beszélőnek, két szelet lepényért, ami kukoricalisztből

volt sütve.

Nem emlékszem, Brassót elhagyva, hol mentünk át a Kárpátok

vonulatán. Dombos területeken mentünk napokig. Román terület

lehetett, arra emlékeztettek az olajkitermelő kutak. Plojesti környéke

lehetett.

20

Augusztus hónap - a napokra nem emlékszem - a pokoli, vagonba

zsúfolt utazásnak, nem akart vége lenni. Egyik napon megállt a

szerelvény. Az állomáson cirill-betűs tábla volt, ki lehetett venni

Csernovitz. Felelevenedtek az iskolába tanultak, magam elé képzeltem

egy térképet, el tudtam kb. helyezni.

Úgy emlékeztem, Csernovitz Bukovina fővárosa volt a Habsburg

birodalom idején, mint a birodalom tartománya. A háború előtt

Romániához tartozott, jelenleg hova tartozik, nem tudtam. Teljesen

mindegy, mert visznek tovább. Míg ezeken elmélkedtem, a szerelvényt

szétkapcsolták, az utánunk következő vagonnál fegyveres orosz katonák

jelentek meg, az embereket davajozták, sürgették, hogy szálljanak ki.

Abból a vagonból amibe én, meg a kis csapatom volt, nem kellett, nem

lehetett kiszállni. Az embereket leszállították, rendezgették ötös

sorokba. Azt jelenti, hogy itt maradnak, minket visznek tovább.

Csernovitz, Szibéria nagy különbség. Csernovitzról sem tudtam semmit,

de visszaidézve a térképet, nem kietlen sivatag, erdőség rémlett fel. Sok

másra gondoltam, ólombányára, szibériai kemény hidegekre.

Másodpercek töredéke alatt élet – halál- küzdelem a gondolkodásban.

Megfordult a fejemben, jó volna itt maradni, ki tudja hova visznek

tovább. Mondom két társamnak, szálljunk le, vegyüljünk közéjük

azoknak, akiket kiszállítottak. Nem mertek, féltek, ha észreveszi az

orosz, akkor megver. A vagonajtók nyitva voltak. Az oroszok,

rendezgették a sorokat. Mikor elmentek a sor végére, leugrottam a

vagonból, közékeveredtem azoknak, akiket az orosz rendezgetett. Annyi

időm sem volt, a barátoknak egy Isten velete-ket mondjak. Az orosz

nem vette észre, teljesen ismeretlen emberek közé kerültem, akik nem

figyeltek rám. Közömbösek voltak minden iránt, ugyanolyan

szerencsétlenek, mint én. Olyanok voltunk, mint az állatok, amelyeket

vágóhídra hajtanak. Nemcsak fizikailag voltunk kimerülve. Gondolkodni

is alig tudtam, hogy mi lesz velem Csernovitzban teljesen idegen,

ismeretlen emberek közt. (Életregény, kiadatlan kézirat Oláh Károly)

LEVENTÉK ÖSSZESZEDÉSE

Ahogy elkezdődött

(Szak István: Szenvedések országútján, 7.old.)

1994. december elején Zala megye délnyugati részében elterülő

községekbe a posta, katonai behívókat kézbesített. Ezek a községek

akkor még német front oldalán 100-150 kilométernyire a hátországban

várták sorsuk beteljesülését, a feltartóztathatatlanul közelgő front

véres-lidérces poklát. Már korábban elvitték a falvakból a felnőtt

férfiakat, most a kiképzetlen, 17-20 éves leventéken volt a sor.

21

A hitleri Németországgal szövetkezett Szálasi kormány nem ismert

tréfát. Agyonlövetéssel, felkoncolással fenyegetett mindenkit, aki

behívóparancsának nem tett eleget, vagy a felbomlóban lévő frontról

megszökött. Aki szerencsétlenségére fennakadt a sűrűn portyázó tábori

csendőrök, nyilaskeresztes őrjáratok hálóján, az életével fizetett

ellenszegüléséért.

A falusi leventék vállukra vették a hazaival tömött tarisznyát, az

édesanyjuk utolsó, róluk való gondoskodásának jeléül összekészített

útravalót, a szülői háztól. Az árulkodó könnyeket lopva kitörölték a

szemük sarkából, nehogy a másik házból kifelé igyekvő pajtásaik

meglássák elérzékenyülésüket.

A behívó parancson az állott, hogy 1944. december 8-ára,

munkaszolgálatra vonuljanak be a Muraköz megadott gyülekezőhelyére.

Az a hír járta, hogy onnan aztán majd Németországba irányítják őket.

(Szak István Szenvedések országútján 7. old.)

A folytatás…

Sajnos az utunkat sehogy sem folytathattuk. Teljesen kivilágosodott. A

környező réten minden irányban jöttek-mentek a dolguk után az

ellenséges katonák. Más választásunk nem volt, mint valahogyan

átvészelni ezt a napot ezen a helyen. Talán nem vesznek észre

bennünket, és elkerüljük a tragédiával fenyegető találkozást.

Fegyvertelenül, német egyenruhában, hallótávolságon belül lapítani a

gyér fedezékben az ellenségtől nyüzsgő mezőségben, hallatlanul

nyugtalanító volt. A szívünk a torkunkban dobogott és egyre csak a

környéket kémleltük.

Odarohantak kibiztosították géppisztolyaikat, és pár percen belül

gyűrűbe fogták kis csapatunkat. A géppisztolyokkal oldalba bökdöste, a

falu felé terelték a megszeppent társaságot. A végén megállítottak

bennünket, amikor három tiszt jött oda hozzánk. Se szó, se beszéd,

ütni-rúgni kezdtek minket a tisztek, és káromkodtak a maguk nyelvén,

ahogy a szájukon kifért. Amikor a tisztek elfáradtak az ádáz

ütlegelésben, sietve végigmotozták mindegyikünket. Elszedtek tőlünk

minden értéket, elsősorban persze az órát, töltőtollat, pénztárcát.

Ezeket a tárgyakat a világ legtermészetesebb mozdulatával

süllyesztették a mély nadrágzsebükbe.

Miután ezt a fontos és számukra hasznos műveletet befejezték,

tovább hajtottak minket a falu utcáján, majd betereltek egy ház

udvarába. A kerítés tövében egymás mellé felsorakoztatva,

mozdulatlanul kellett állnunk, a ránk irányított géppisztolyok csöve előtt.

22

A minket foglyul ejtő katonák, - mint később megtudtuk-, bolgárok és

románok voltak, a Szovjet Hadsereg szövetségesei. (Szak István 10-11.

old.)

A régebben itt lévőket letartóztatás óta egyszer sem borotválták, nyírták

meg. Olyan volt mindegyik, mintegy ősember. Megtudtuk tőlük azt is,

hogy milyen alakulat őriz bennünket, hová kerültünk: a szovjet

állambiztonsági szervek, a korábbi néven a hirdetett és félelmetes GPU

kezei között vagyunk Magyarországon. (Szak István: Szenvedések

országútján 18. old.)

Egy évvel a háború után lettem „hadifogoly” 15 évesen

(Keményfi Béla Magyar leventék 37.old.)

Iskolába készülődtem 1945. november 16-án reggel, amikor egy

civil ruhás férfi kopogtatott konyhánk ajtaján. – Bélának pár percre

velem kell jönnie a rendőrségre – mondta anyámnak furcsa kiejtéssel -,

egy kérdést szeretnének az illetékesek tisztázni. Kezembe vettem

táskámat, és a szokott módon elköszöntem. Az idegen után léptem ki az

utcára. Ott várt ránk Füzesi Lajos, és rám köszönt. – Szevasz! Erre a

jelre az egyik kapualjból két szovjet katona ugrott elő, a civil ruhás

pedig tört magyarsággal figyelmeztetett, ne próbáljak szökni. Szavai

nyomatékául revolvercsövét az oldalamhoz nyomta. Rögtön sejtettem,

mostanában nem látom viszont anyámat. A belváros egyik nagy

bérházának a kapuján kísértek be. Jobbra az első földszinti lakás

konyhájába vezettek, ahol szőke hajú szovjet kapitány fogadott. A

nevem megkérdezése után az érdekelte, jártam-e 1944 decemberében

Nagykanizsán. Természetesen nem tagadtam. – Davaj! – hangzott a

parancs, és kilökdöstek mindkettőnket az udvarra. A következő „davaj”-

ra egy ócska, zárt kocsiszekrényű autóba kellett beszállnunk. A

kocsiszekrényben két szovjet katona üldögélt. A traktorhangú batár

kigördült a kapun. Eleinte fogalmam sem volt, merre visznek. Útközben

a hátsó ajtó többször kivágódott, így tudtam meg, hogy Kiskorpádon

megyünk keresztül. Nagybajom környékén bombák és tüzérségi

lövedékek tölcsérei lassították a haladást. Őreink aludtak. Szóltam

Lajosnak, ugorjunk ki a legközelebbi kanyarban. Ő erre felébresztette a

katonákat. Azonnal tudtam, hányadán vagyunk. Tehát ő árulta el, hogy

hazajöttem, és a lakásomat is ő mutatta meg. Megérkeztünk

Nagykanizsára. A volt szolgabíróság épületébe vittek, egyenesen a

pincébe. Külön cellába zártak. Lajost nem hozták le. Jól sejtette csak

alibiből jött velem. Engem bezártak, ő pedig visszament a következő

áldozatáért. (Keményfi Béla 37. old.)

23

Gyermekkorú leventék

(Dr. Keményfi Béla: Magyar leventék a sarkkörön túl 8.old.)

Tanár úr, kérem, mannlicherrel a vállamon álltam a vártán –

feleltem, eszembe jutottak szavai. – Az isten szerelméért, hallgasson! –

mondta rémülten szegény jó tanárom. Horthy 1944. október 15-i

proklamációja és a nyilasok hatalom átvétele hamarosan véget vetett az

iskolába járásnak. Addig is gyakran futottunk a szirénák zenéjére

hazáig. A légitámadások naponta szakították félbe a tanítást. Otthon

maradtunk. A front egyre közelebb került a Dunához. A fronttal együtt

közeledett a végzet, melyet elkerülnöm sajnos nem sikerült. A végzet,

amely megannyi gyermekkorban lévő fiatal magyar leventét sodort a

pusztulásba, tett hazátlanná, tett nyomorékká vagy tömegsírba.

Vonatunk 1944. december 1-jén az éjjeli órákban indult el. A front

egészen közel lehetett, jól hallottuk az ágyúszót. Nem tudtunk

semmiről. Dübörögve vitt bennünket a fekete vonat a kifürkészhetetlen

jövő felé. Reggelre Szombathelyre értünk. Jóformán még meg sem állt a

vonatunk, már hullottak is a liberátorok bombái. A légitámadás

romvárossá tette Szombathelyt. A mozdonyt megfordították, és húzott

ki a pályaudvarról, meg sem állt Nagykanizsáig. Nagykanizsán a Károly

laktanyába irányítottak bennünket. Több ezer leventét gyűjtöttek ott

össze a nyilasok. A Károly laktanya volt a dél-dunántúli leventék

gyűjtője. Naponta körülbelül ezer leventét indítottak Németországba. A

laktanyai állapotokat nem lehet leírni. Éheztünk, nélkülöztük a minimális

tisztálkodási lehetőséget is. Megtetvesedtünk, néhány társunk

megrühesedett. Csavarogtunk, tengtünk-lengtünk az udvaron. Egész

nap nem csináltunk semmit. A raktárakban talált füstbombákkal,

Vécsey-gránátokkal játszadoztunk. Jelzőrakétákat röpítettünk a

levegőbe. Gyönyörködtünk azok színpompájában. Egyszóval teljes

semmittevésben és bizonytalanságban vártuk, mi történik velünk. Egyik

nap beállított a laktanyába Vadon százados és Oltványi főhadnagy. A

kaposvári fiúkat felsorakoztatták. – Akartok-e hazamenni? - kérdezte

Oltványi főhadnagy. – Akarunk! – hangzott az egyhangú válasz. Akkor

még nem tudtuk, hogy városunk már az oroszok kezén van.

Mindannyian haza akartunk menni. Senki sem óhajtott közülünk

Németországba menni. Körülbelül ötszázan feleltük: igen. A tisztek

vezényszavára elindultunk abban a tudatban, hogy hazamegyünk. Az

oroszok által megszállt területen kell tevékenységünket kifejteni. Tehát

ez lett volna a hazamenetel. Eleinte nekem még tetszett is. Tizenöt éves

voltam.

Szökési kísérlet

(Keményfi Béla 14.old.)

A negyedik napon kaptam először kimenőt. Este nem tértem

vissza a körletbe. Elindultam gyalog Csurgó felé. Naivan azt hittem,

hogy ilyem simán, egyszerűen végrehajthatom tervemet. Nem futottam

24

messzire. A Bagola-sáncnál az árpádsávos csendőrök igazoltattak, és

bekísértek a nagykanizsai toloncházba. A toloncházban vegyes társaság

fogadott: katonaszökevények, zsidók, prostituáltak. Mind egy cellába

bezsúfolva. Nem sokáig élvezhettem társaságukat. Kis idő múltán a

Vécsey iskolából különítmény jött értem. Fegyverek közt kísértek vissza.

Még az éjjel a százados és a főhadnagy alkotta hadbíróság halálra ítélt,

mint katonaszökevényt. Kivégzésig a szenespincébe zártak. Őreim

között volt egy kanizsai fiú, Karcsi. (Pesten találkoztam újra Pintér

Károllyal 1960-ban, az Alkotmány utca 4-ben lakott.) Négy nap múlva

Vadon százados elé vezettek. Ott tartózkodott Oltványi is. Közölték,

mivel alig múltam tizenöt éves, megkegyelmeznek, nem végeznek ki. A

körletet nem hagyhatom el, kiképzésben nem vehetek részt. Állandó

konyhaszolgálatra osztottak be. Vigyázzban állva, remegő térdekkel

hallgattam a döntésüket. (Keményfi B 14. old.)

Újabb szökési kísérlet

(Keményfi Béla: Magyar leventék 26.old.)

…..Haza szeretnék menni, de csak eddig sikerült eljutnom. Ebben a

faluban nincs ismerősöm, ezért keresek szállást. Sehol sem kaptam.

Meg sem hallgatnak. Az ablakot sem nyitják ki. Ez az első ház, ahol

beengedtek.

Ne várd, hogy segítsenek! – mondta komoly tekintettel, majd folytatta.

– Itt már a tizennégy éven felüli leventéket összeszedték, elvitték. A

nyilasok a helyszínen lövik agyon azt, aki leventét vagy katonát

rejteget, ezeknek szállást ad. Kihirdették, mindenki tudja. E szavak

hallatán még kilátástalanabbnak láttam helyzetem. Könnybe lábadtak

szemeim. Mi lesz most? Ki ez a főhadnagy? Mit fog tenni? Értesíti-e a

nyilasokat? – cikáztak át agyamon a kérdések. Az utókor, aki ezeket az

időket nem élte át, el sem tudja képzelni félelmemet. – Jól van, na. Ne

ess kétségbe! – mondta vigasztalóan, látva pánikba esésemet. – Nem

mehetsz tovább! Felétek front van. Egyetlen megoldás számodra, beállni

az alakulatomhoz. Most töltötték fel 27, 28 és 29-ben született

leventékkel, akiket még nem vittek el a környékről. Megkezdtük a

kiképzésüket. Rohamzászlóaljunk három századból állt, egyedül az

altisztek felnőttek. Elszakadtunk a csapattestünktől, és a hadkiegészítő

ide vezényelt bennünket, hogy leventékből hozzunk létre egy

rohamzászlóaljat. – Majd folytatta:

Ha nem akarsz a nyilasok kezére kerülni, ne mondj nemet! – emelte fel

a hangját. (Keményfi Béla 22. old.)

A lövegek közelében ástunk gödröt magunknak. Az éjjelek hidegek

voltak. Alulra kukoricaszár kévéjét tettük, másik két kévével

takaróztunk. Egyszerre védekeztünk a hideg és a váratlanul érkező

szilánkok ellen. Mindig mélyen aludtam, a napi fáradtság elnyomott, a

pár méterre lévő ütegek tüzelése sem zavarta álmomat. A lövegtalp

rendszeresen betemetett földdel. Napokig nem vetkőztünk le. Alig jutott

25

víz a tisztálkodásra. Ágyúk morajától éjjel-nappal hangos volt a határ.

Lábunk alatt állandóan remegett a föld. Estétől reggelig nyomjelzős

lövedékek cikáztak az égbolton. Az erdő szélén dűlőút kígyózott.

Esténként figyeltem az SS-ek vonulását. Némán, hallgatagon, libasorban

mentek az első vonal felé, onnan pedig poros, kimerült csapat

vánszorgott vissza, többen közülük felkötött karral, bekötött fejjel. A

súlyosan sebesülteket bajtársaik hordágyon vagy a tehenes szekéren

hozták. A tüzérek lőttek, a sebesültek nyögtek, szállt a füst, a por. Ez

helyettesítette a tömjénfüstöt, a menet pedig a feltámadási körmenetet.

Iszonyú látvány tárult nap - nap után a szemeim elé. Már nem

rettegtem, csak a félelmet sohasem tudtam levetkőzni. Arra ügyeltem,

hogy bajom ne essen, hogy megússzam.(Keményfi Béla 23. old.)

Tragédia

Szovjetek fogságában (Keményfi Béla, Magyar leventék, 41.old.).

Másnap, 17-én alig vártuk, hogy jöjjön a napos.

Ferdeszemű kirgiz ébresztett és vezényelte a WC-re vonulást. Nevét

később tudtam meg: Kumarovnak hívták. – Davaj! – szólt álmosan,

fekete haja a szemébe lógott. Német szolgálati pisztollyal kezében, a

furáskát (sapkát) feje búbjára tolva nyitotta ki cellánk ajtaját. Eltökélt

szándékkal, izgalmunkat leplezve indultunk felfelé a lépcsőn. Elől haladt

Jancsi lépteit szaporázva, utána a két másik magyar, majd én. A sort a

küblit cipelő vlaszovkatona zárta. Gyorsan, szinte futva értünk fel. A

veranda alá érve Jancsi nagyot kiáltott: - Rajta! Megiramodtunk. Az őr a

verandán állt, nem látott bennünket. Pillanatok alatt az utcán voltunk.

Jancsi és én balra, a másik két magyar jobbra futottunk. Reggel hét óra,

az utcán egy lélek sem járt, csak pár nappal később tudtam meg, hogy

vasárnap volt. Lélekszakadva rohantunk. Jancsi nyomában lihegtem.

Lövések dördültek. Nem néztünk hátra. Az első keresztutcánál

odakiáltottam Jancsinak: - Fuss egyenesen, én jobbra! Az őr utánam

eredt. Engem választott. Cikcakkban futottam az utca közepén. A kapuk

zárva voltak. Csak ott volt tárva-nyitva, ahol szovjetek laktak. Sehová

sem mehettem be. Vagy kétszáz métert futhattam, amikor egyre

sűrűbben fütyültek a golyók a fülem mellett. Tele lett az utca lövöldöző

szovjet katonákkal. Félelmet nem éreztem. Fogalmam sem volt, honnan

ez a nagy bátorság, honnan vettem az erőt a kitartó futáshoz. Hisz már

három hónapja éheztem.

Egyszer csak ütést éreztem a jobb oldalamon, és rögtön karjaim

széttárva hanyatt vágódtam. Behunyt szemmel vártam a véget.

Fájdalmat akkor még nem éreztem, csak nem tudtam megmozdulni.

Lépteket hallottam. Szempilláim közt láttam a fölém hajoló kirgizt.

Hideg fémet éreztem a homlokomon. Isten veled édesanyám! Többé

nem látjuk egymást, futott át az agyamon. Kattanást hallottam, de nem

26

követte dörej. Nem volt több töltény a tárban. Belém rúgott, fejbe

vágott a pisztolyaggyal. Ott hagyott vérben fekve az utcán.

Tenyeremmel forró nedvességet éreztem. Vérzek! Lassan kinyitottam a

szemem. Próbáltam fejemet megmozdítani, de nem sikerült. A derekam

táján egyre erősödött a fájdalom. Nem tudtam, csak sejtettem, hogy

deréktájon ért a lövés. Pillanatok alatt pergett le előttem az életem.

Életem?! Egyáltalán éltem valamit is addig? Tizenhat évesen, erősen

vérezve feküdtem 1946. február 17-én az utca porában. Magamra

hagytak, elvérzek, gondoltam. Nem jött senki közelembe. Az emberek

féltek. Feküdtem. Vártam a megváltó halált! Nem jött. Gondolataimat

fölém hajoló három kislány szakította félbe.

Lélegzik – suttogta az egyik -, akkor még él!

Kinyitottam a szemeimet. Hang alig jött ki az ajkamon. A három

hónapi éhezés, a megfeszített futás, az erős vérzés nagyon legyengített.

Nem csoda, hogy nem tudtam megszólalni.

Vigyük be hozzánk! – mondta a kis barnahajú, tizenhét éves lehetett.

Megfogták a karjaimat és a lábaimat. Felemeltek. A gerincem majd

szétszakadt.

Emeljék föl a derekamat, mert szétszakad! –nyögtem ki iszonyú

fájdalom közepette.

Az egyik kislány a derekam alá nyúlt, úgy vittek be az utca jobb oldalán,

a legközelebbi házba. Sezlonra fektettek. Valaki elszaladt a közeli

kórházba mentőkért. Lovas mentőkocsi jött értem. Azóta többször

jártam Nagykanizsán, kerestem a házat, a megmentőimet, sajnos nem

találtam. A mentőből egyenesen a műtőbe vittek. Levetkőztettek, a

hasamat jóddal kenték be. Míg az orvosok bemosakodtak, odajött

hozzám egy katolikus pap. Meggyóntatott, feladta az utolsó kenetet.

Közben suttogva elmondtam anyám címét, kértem, értesítse. Alig

fejezte be a pap az imáját értem, már rohantak is be a szovjet katonák.

Géppisztollyal kényszerítettek mindenkit a falhoz. Az egyik orvosnak

megparancsolták, hogy kötözzön be, öltöztessen fel, majd a szovjet

kórházban megműtenek. Az orvos valami folyadékot öntött a sebeimbe,

kapcsokkal összehúzta és bekötözte a sebeimet. Ekkor már tudtam,

hogy jobb oldalon ment be és a baloldalon jött ki a lövedék. A vese

magasságában ért a lövés. Felülni, fejemet felemelni, lábaimat mozgatni

nem tudtam.

Lebénultam, akkor még nem sejtettem, hogy egy életre. ( dr.Bátorfi

Béla)1946 őszén újra letartóztatva (Lásd még az 54.oldalon. Bénán is)

Cséplés közben „fogtak el”

(Szekeres Imre Gyula: Nyolc év 55.old.)

Ebéd után rövid pihenő, majd újra a gépre fel. Már öt óra

lehetett, amikor egy fiáker befordult a tanyaudvarra. Két civil ruhás

ember szállt ki belőle. Láttam, hogy érdeklődnek, majd Bodré Pistihez

mennek és vele beszélgetnek. Beszéd nem hallatszott, mert zúgott a

27

gép. Egyszer csak felnéz az egyik, s kérdezi „maga Szekeres Gyula?

Igent mondtam.” Jöjjön le. Váltást küldtek helyettem, lemásztam a

létrán. Kérdi voltam-e katona? Voltam is, nem is. Újonc voltam, ha ez

katonaságnak számít. Be kell jönniük a városba, igazoltatás végett. Már

voltam. Akkor is, ez más. Reggelre visszajönnek – mondta.

Vitatkoztunk, már a Bodré bácsi is odajött és mondta, kevesen vagyunk

így is. Pokomándi Gábor volt az egyik civil, ismertem, MOVE lövész volt.

Hittem nekik. Amikor kiértünk a tanyaudvarból, látjuk, még egy fiáker

várt, oroszokkal. Csak két napra visznek s jöhetek vissza.

1945. augusztus 13-án este hét óra körül a két fiáker végiggurult a

városon. A Kossuth téren keresztülhajtott a kocsis és a Zrínyi utcába

alighogy behajtott, megálltunk. Rideg szavakkal adta tudtunkra a civilek

egyike, ne gondoljunk arra, hogy meggondolatlanul is félrelépjünk, mert

a katona azonnal szökési kísérletnek veszi és fegyverét használja. Ehhez

tartsuk magunkat! Meglepett, amit mondott, hiszen az elinduláskor a

tanyáról még, csak hasonlót sem mondott. Sőt! Garanciát vállalt, hogy

másnap már jöhetünk vissza B. Pistivel és folytathatjuk munkánkat, ahol

abbahagytuk. Igaz, a tanyáról jövetben kicsit zavart a két fiáker, teli

orosz géppisztolyos katonával rideg arcvonásukkal és hogy a

géppisztolyukat úgy igyekeztek tartani, hogy az igencsak egyértelműen

felénk irányult. Gondoltam, ez nem lehet véletlen, ennek valami rettentő

félreértés adhatott indokot. Csak úgy, egyszerűen jönnek értünk,

fegyver kíséretében tizenkét kilométerről bekocsikázunk egy szó nélkül,

és amikor megérkezünk, már így nyilatkoznak! Két katona jobbról-balról

közrevett, tisztes távolságból egy méterre. Pistit a másik két katona. A

tiszt után megindultunk a Zrínyi és Ady Endre utca sarka felé és az Ady

Endre utca felől az első kapun bementünk egymás után. Még mindig

nem sejtettem, hová és miért hoztak. Az emeleten, a folyosón

megálltunk. Úgy emlékszem, engem engedtek be először a kinyitott

ajtón. Pisti és a két őrzője, meg az egyik tiszt, kint maradt a folyosón.

Amint belépek, középen, nagy íróasztal mögött magas rangú szovjet

tisztet láttam. Ő látszólag már barátságosabb arccal fogadott és szólt

hozzám. A tolmácson keresztül (ez az volt, aki egyik civilként értünk jött

a tanyára) kérdezett adataim felől és így válaszoltam. Ahogy az adataim

végigkérdezi (szül. év, hónap, anya név, apa név, szül hely, lakáscím,

mesterségem, családi állapotom stb.) áttért a katonai kérdésekre. Mikor

mentem el Vásárhelyről, hol, merre jártam, fordultam meg, mikor

öltöttem legelőször katonaruhát, hová kerültem, milyen kiképzést

kaptam, kik voltak a parancsnokaim, katonai vezetők. Kikkel voltam

katona ott a kiképzésen, mikor jöttem haza és így tovább, a napi dolgok

felől érdeklődve fejezte be a kérdezősködést. A sok kérdés közül, csak a

katonatársaim nevei nem jutottak eszembe. Ebben egy benső hangra

hallgattam, hogy ez tőrbe csalás is lehet, én pedig semmiképpen

árulóvá nem leszek, egyik bajtársam iránt sem. Amikor látta, hogy a

28

nevekre abszolút nem reagálok, akkor néhány nevet kimondott, akik

közül Benkő Gyuri és Buzi Mihály neve villámcsapásként hatott. Erre

csak annyit mondtam neki, hogy a németek áprilisban lelőtték őket,

nem tudom élnek-e, halna-e valahol. Figyelmeztetett, hogy saját és

apám érdekében csak igazat mondjak, mert ellenkező esetben rosszul

járhatok. De mi az a rossz, nem említette. Azt viszont igen, hogy

Orosházára elkísérnek igazoltatásra, egyeztetésre, ami kb. két napot

vesz igénybe. Utána jöhetek haza és dolgozhatok. Bíztam egy kissé,

hátha igazat mond. Érdekes, hogy a tolmács semmi jelét nem adta

annak, hogy nem hiteles a tiszt ígérete.

A tiszt egyenesen a ma is ott üresen álló helyre, a WC-k elé, a peron

szélére, törökülésbe leültetett egymással szemben. Kezünket hátunk

mögé tartva, fejünket leszegve vártuk a jó szerencsét. Nem tudtuk

milyen vonatra várunk. Ekkor még elhittem, hogy valóban Orosházára

megyünk. A két katona közrefogott. Két-két lépésre álltak mellettünk. A

tiszt lehetett főhadnagy, a két katona pársávos altiszt. A katonák

természetesen géppisztolyukat tartva álltak mellettünk. Az egyik a

bejárati oldalon, a másik pedig a vágányok felől. A tiszt pedig a

várótermek felől állt. Így körülbelül háromszöget zártak be. Mivel én

arccal a váróterem felé ültem, így előttem a tiszt állt és velem szemben

Pista ült. Csak az járt a fejemben egyre, hogyan lehetne üzenetet itthon

hagyni. Addig-addig pislogtam, eszembe jutott, hogy el kellene a tiszt

térképtáskájában lévő néhány sort olvasni, megfejteni, ami a celluloidon

keresztül elég jól látható volt. Gondoltam, az útvonal lehet neki leírva.

Azt nekem megmondaná, hová megyünk. Az volt persze a baj, hogy

orosz betűkkel írták le. Addig néztem, hogy a felső sorból az X

kezdőbetűs szóból kiolvastam városom nevét. Ezektől a betűkből az

alatta lévő szót, Orosháza. Az alatta lévőt már könnyebben fejtettem,

Békéscsaba, Arad és legalól Temesvár. Mintha a dongó csípett volna

meg a felfedezésemre. Ezek nem Orosházára, hanem Temesvárra

visznek. Nem kelthettem semmi feltűnést, hogy én ezt megsejtettem.

(Szekeres Imre Gyula: Nyolc év rabmunka a Szovjetunió vorkutai

lágereiben 55.old.)

KERESZTÉNY PAPOK RABSZOLGASÁGA

A csendlaki parókiától a szibériai hómezőkig

Hetényi Varga Károly riportja Harangozó Ferenc főtisztelendő úrral.

Máskor is figyeltek és kísértek engem ilyen alakok, de ma valami különös

veszély „lógott” a levegőben. Lisieux nővér figyelmeztetésére kellett

gondolnom. Meggyorsítottam a lépéseimet.

Át akartam menni a szálló előtti úttesten a Széli Kálmán utcába, amikor egy

29

nagy fekete autó vágódott mellém. Ha félre nem ugrom, elüt. Már éppen

rászóltam volna a sofőrre, amikor hátulról elkap valaki. Hátra akarok

fordulni, de abban a pillanatban ketten ugranak ki az autóból. Az egyik

ököllel állon üt, többször egymás után. Az ütések elkábítottak. Csak

már az autóban eszmélten föl. Az egyik oldalamon a bilgericsizmás ült, a

másik oldalon izmos, sötét fickó, aki leütött, szemben, a sofőr mellett

egy kövér, holdképű, vizenyős szemű alak. Mindhárman felém tartották a

pisztolycsövet. Egy darabig az állomás felé robogott az autó, majd egy

keresztutcába kanyarodott, vissza a Szelestei úton a Király utca végén lévő

Katonapolitikai Osztályra.

Sokat olvastam a CSEKA35-börtönökről régebben. Hallottam az

ÁVO-börtönök borzalmairól, de most találkoztam velük először... Olyan

különös. Annyi száz és ezer ember jár naponta ezek előtt a modern

kínzókamrák előtt és nem gondol semmire.

…………Közben négyen jöttek be a szobába. Kikutattak. Elvették a

pénztárcámat, átnézték, de visszaadták. Elvették a szobám kulcsát és a

Wertheim-szekrény kulcsát. Tanakodtak, visszamenjenek-e a

lakásomat átkutatni. Nem mertek visszatérni, féltek a kispapoktól, valami

„fekete csapdától”.

Kedvem volna átkutatni a lakást - hajtogatta az álpostás, de láttam

rajta, hogy fél.

Támadt egy gondolata. Azt akarta, adjak neki én egy írást az inasomhoz,

hogy engedje be a lakásomra. Természetesen megtagadtam.

Megbánja! - sziszegte.

Látták, hogy semmire sem mennek, visszavittek a fekete autóba. Az

álpostás és két társa körülvettek, kezükben revolver. Az ablakok

lefüggönyözve. Figyelmeztettek, hogy kiáltás vagy a legkisebb mozdulat

esetén lőnek, mert tréfát nem ismernek. Elindultunk. Tudtam, hogy a Rumi

úton vagyunk Budapest felé.

Mikor a város utolsó házait elhagytuk, a „postás” félrehúzta kissé

az oldalfüggönyt. Láttam a halovány, kora márciusi napot. Sötét felhők

között bujkált. Három óra lehetett. A „postás” gúnyosan figyelt, aztán

megjegyezte.

Na, Főtisztelendőséged is lebukott e város színteréről; nézze csak

meg jól, többet az életben úgysem láthatja.

Tudtam, hogy nem üres fecsegés, amit mond. Éreztem a hang mögött

Moszkva hangját és megborzadtam. Homályosan azt is éreztem,

hogy ez az út nagyon messze visz. Nagyon nehéz lesz, de... vissza

akartam térni még. Behunytam a szememet, csak a lelkemmel rebegtem:

„Fiat voluntas tua!” – „Legyen meg a te akaratod” (idézet a

30

Miatyánkból). Megálltunk a Bartók Béla úton, a hírhedt Hadik-

laktanya előtt. Ott az országos KATPOL székelt. A hatalmas szürke

épület előtt géppisztolyos őr rótta az utat. Benn, a szintén szürke

folyosókon mindenütt őrök álltak, akik nekem szegezték a fegyvert,

amikor elhaladtunk mellettük. Félelmet akartak kelteni. Bevezettek egy

erősen letapétázott terembe. Ahogy beléptem, vakító fényszóró világított

rám, úgy, hogy nem láttam semmit, csak egy asztal mögött ülő kövér

alak körvonalait, aki engem mustrál:

Körülbelül hat láb magas... Mindig is így képzeltem el ezt a fasiszta

papot. Na, fog most már beszélni?

Én hallgattam. Szaléz is így kezdte, de aztán megtört. Az intelligens

emberek mind megtörnek, nem bírják a kínzást.

P. Szalézit, a gyöngyösi ferences pátert értette, akit pár hónappal előttem

hurcoltak el, és az a hír járta róla, hogy a börtönben agyonverték.

Erre gondoltam, de nem éreztem semmi félelmet, csak valami nagyon

mélyről jövő szomorúságot.

Szóval nem akar beszélni? Akkor vezessék le a tizenhármasba!

Levezettek. Az alagsornál egy nagy, vasrácsos ajtóhoz értünk: a

börtön... Sötét volt, nyirkos és hideg levegő csapott meg. Az őr belülről

kinyitotta a nehéz vasrácsot. Belöktek. A vasajtó súlyos zuhanással

csapódott be mögöttem. Betaszítottak egy oldalfülkébe. Állványokon

különféle fegyverek: géppisztoly, golyószóró, villámgéppuska. Innét

egy kis szobába kerültem.

Böröcz Sándor Lefogásom és más szörnyűségek

(Böröcz Sándor: Kiáltás a mélyből 24-25. old.)

1948. augusztus 19-ét mutatta a naptár. Vadosfán akkoriban még

háromnapos búcsút tartottak, amely 20-án kezdődött. Már egy hete

voltam távol Körmenden lévő családomtól. Uraifaluban volt ugyanis

egyhetes lelkészi evangelizációs összejövetel.

Abban az évben bőséges máktermés volt. Éppen ültem a teknő mellett.

Mákot tisztítottam. Megjelent egy alig pár hetes ismerősöm és leült mellém

segíteni. Meghívtam a másnapi búcsúi ebédre. Közben azonban vidéken

akadt más dolga beszédje szerint, azért elköszönt tőlem. Alig tette ki a

lábát, megjelent két fiatalember felhajtott kabátgallérral, mint a régi

filléres regényekben a detektívek. Pisztolyt szegeztek rám és:

„A népköztársaság nevében letartóztatjuk, felszólítjuk, hogy amennyiben

megpróbál ellenállni, vagy szökni, azonnal lelőjük” - mondattal karon fogtak,

és csak azt engedték meg, hogy ott lévő Erzsi sógornőmet búcsúzóul

megcsókolhassam. Apósomtól, aki éppen takarmányt hozott be a pajtából az

istállóba, már nem engedtek elbúcsúzni.

Egy katonai dzsip állt a másik szomszéd háza előtt, ahol a kocsiban ült a

gépkocsivezető mellett megbilincselve fenti ismerősöm. A

31

gépkocsivezetőnek is pisztoly volt fél kezében, másik fél kezével a

kormánykereket fogta. Engem hátul ültettek a kocsiba a két civil ruhás

közé. Pisztolyaik csöve mindkét oldalról a vesémnek pontosan a közepét

nyomta. Ekkor villámként cikázott át az agyamon ismerősöm kiléte.

Elpusztíthatatlan kedélyem már-már azt mondatta velem: ugyan uraim!

tisztára olyan az egész, mint a tízfilléres regényekben. Valami mégis

visszatartott. Megbilincselt ismerősöm este már a szombathelyi

Bagolyvárban századosi egyenruhájában hallgatott ki.

Az út hatvan kilométer Vadosfa és Szombathely között, de nekem

nagyon rövidnek tetszett, mert lepergett előttem és bennem addigi

egész életem és pillanatnyilag a soha vissza nem térés gondolata is

megkísértett. Mielőtt bezárult az 1-es számú cella ajtaja,megmondták,

hogy hol vagyok. Most, hogy írom ezeket a sorokat, látom, hogy

mennyit emberiesedett a világ, hiszen az akkori várbörtönnek használt

szép épületből azóta úttörőház született és reményt ád arra az

Ószövetségben már reménylett korszakra, amikor az ekevas nagyobb úr

lesz, mint a fegyver. Alighogy a homályos cellában körülnéztem, mintha a

föld alól jött volna, vagy pincéből, pisszegő hangokat hallottam.

Fölfedeztem, hogy a cella sarkában lyukacsos kis ablakszerű rács van és

a hang onnét jön. »Mi van azzal a pappal, akit most hoztak be?”, hallottam

odaátról, miközben letérdelve fülemet a rácsos lemezre szorítottam.

Én vagyok, válaszoltam... Hát ti kik vagytok? Zichy Péter. A gróf? Válasz

nem jött. Tehát ő volt. És ki a másik? Wesselényi Miklós... diák.

No nem keveredtem valami rossz társaságba, röppent át agyamon...

Egy főrangú úr, egy diák, egy parasztfiúból lett pap. Már csak egy

munkás hiányzik, gondoltam magamban, de ezt nem mondtam... és akkor

itt képviselve van az egész magyarság, az egész Magyarország. Hány óra

lehet, kérdezik? Nem tudom, mert a még menyasszonyomtól kapott

Eterne márkájú svájci karórámat egy főhadnagy lecsatolta, mielőtt

ebbe a cellába dugtak és elfelejtett még elismervényt is adni róla, annyira

megörült neki. (Azóta sem láttam viszont.)

Kihallgatás. Jupiterégő a szemembe világít. Alig látok a rettentő fénytől. A

sötét háttérből a terem színpadi részéből elváltoztatott hang, mint az

Ember tragédiájából az Úr hangja félelmetesen hasít belém.

Zuhatagoznak a kérdések. Hogy hívják? Mit akartak? Nekem másképp

mondta.... ne hazudjék! Ne nevessen! Nekem ilyen mosolygós a képem,

válaszolok. Ki az a Pali! Ne tagadja, ismeri maga! Megint hazudik, ismerem

magát... megismerkedtem magával, egy szava sem igaz! Ki lehet ez? villan

át rajtam. De borzasztó ez a hang. Amikor aztán takarom a szemeimet a

könnyeztető fény elől, előugrik a sötét háttérből századosi egyenruhát

32

viselő ismerősöm és azt mondja: „Szerbusz Sanyi, megismersz?”... Meg.

Csak ennyit mondtam……

…..Az egyik őr azt kérdezte a másiktól.” Á kréématórium béé van már

fütve? Úgy látszik egy vidékről valók voltak. „Béé, van ötszáz fok máá,

annyi elég lesz neki.” „Akkor csak tegyél még rá, hogy jobban

megfőjön!”

Mivel magamat is jó kedélyű embernek ismerem, ez a tréfás hang

megóvott attól, hogy Husz Jánosra és a többi máglyán halt vértanúra

gondoljak, de nem elkeseredve, pedig volt a sorstársak között nem

egy, akinek a kihallgató tiszt azt mondta: jegyezzék meg maguknak,

nekünk még a maguk csontjairól sem kell elszámolnunk!”

Én attól a gondolattól remegtem, hogy egyes cellába tesznek, mert a

társtalanság borzasztó még a halál órájában is.

Nedvességdús, csillogó betonalapú cellában találtam magamat. A jó

humorú őr kioktatott, hogy senkivel sem szabad beszélgetnem. Egy

kis pókot találtam a fal szögletében és a zsebemből előkotorászott

morzsát tettem a hálójába. Reggel mindig az volt az első, megvan-e

még lakótársam? Mindvégig kitartott cellámban, hiszen az is élő volt és

rab volt. Kenyerem órák alatt kékszínű lett a fülledt, nedves

levegőn, mert a penésznek kedvezett az, ami nekem fojtogató volt.

Felcsapódik az ajtó. Nyomás kifelé! - ordít az őr. Előre, álljon meg, falhoz,

kopogtasson, nyisson be, visszhangozták a falak az őrök megszokott

tudományát. Harminc év körülinek látszó, hozzám hasonló arcélű férfi

elmerülten olvasta a Károli Gáspár fordította Bibliát.

- Vigyázz, szólalt meg bennem egy hang, nem vagy már kezdő!

Megszólal a felkészült hang: „Magam is evangélikus vagyok,

presbiter a Deáktéri Evangélikus Gyülekezetben. Együtt van már a

presbitérium, csak a püspök urat várják, talán már el is késtem, mert

oda kell mennem. „Ezekkel a szavakkal fogadott a kihallgató, civil ruhás

tiszt. Hogy szavait hihetőbbé tegye, telefonon kérdezte, hogy

minden készen-e már? Megmondta a nevét, most már meg lehet

írni: „Berkesi András vagyok, őrnagy, ott van-e már a püspök úr?”

Igen, szólt vissza egy hang. Kissé közelebb hajoltam hozzá és inge

elején megláttam a monogramot: B. A. tehát nem hazudott, amikor a

nevét említette. „Mivel sietek, röviden csak annyit: tudja-e, mi lesz

a sorsa?” Igen, válaszoltam, holnap kivégeznek. „Igen, maga pap,

szálljon magába az éjjel, reggel ítélet nélkül felakasztják.” Abban a

pillanatban ezt elhittem teljes komolysággal, mert, amint majd később

látjuk, akkor ez nem is volt olyan rendkívüli dolog. Hány ember „eltűnt”

bírói tárgyalás nélkül örökre.

(Böröcz Sándor: Kiáltás a mélyből 31.old.)

33

II. FEJEZET

SZOVJETEK FOGSÁGÁBAN MAGYARORSZÁGON

OLOFSSON PLACID ATYA IS SZOVJET

BÖRTÖNBEN MAGYARORSZÁGON

(Olofsson Placid élete Ézsiás Erzsébet 56-57. old.)

1946. augusztus elseje, vasárnap volt. Ilyenkor szüneteltek a

kihallgatások, mert a szovjet tisztek a Balatonra mentek. Egyszercsak

nyitják az ajtót, bejön egy magas, jóképű tizedes, és előveszi az új

pénzt: Ilyen pénz van most Magyarországon - mutatta az első forintot.

Akkor már három hónapja nem tudtunk semmit a külvilágról. Amikor

kiment, mondom a többieknek: Kár, hogy ez a fiatalember a

Szovjetunióban született, ragyogó KALOT-legény lenne belőle. Abban a

pillanatban nyílik újra az ajtó, ugyanaz a fiú jött vissza, és a nevemet

mondja. Ahogy kivitt a folyosóra, rögtön az arcomba vágott az irdatlan

nagy kulcscsomóval. Az volt a szerencsém, hogy nem folyt ki a szemem,

de ömlött belőle a vér. Az aládúcolt folyosón egyik oszloptól a másikig

szédelegtem, úgy ütött-rúgott-vert. Aztán visszavitt a cellába, a kübli

mellé térdeltetett, és össze kellett tennem a kezem, mintha

imádkoznék. Amikor kiment, azt mondták a fogolytársaim:

Kellett neked KALOT-legény? Ma sem tudom, mi baja volt velem,

hacsak az nem, hogy pap voltam. Ezzel szórakozott vasárnap délelőtt,

de ugyanakkor megmutatta nekünk az új forintot. Egy szovjet embert

nehéz kiismerni, erre később rájöttem.

Szeptember elején átvittek minket a Conti utcai szovjet börtönbe, ott

székelt a hadbíróság. (Most a rendőrség épülete, beszéltem is az

emléktábla avatásán.) Soha senki nem látogathatott, nem is tudtak

rólam, mintha már nem is éltem volna ... Ügyvédem nem volt, még

hivatalból kirendelt sem. Azt mondták, annyira világos a

bűncselekményem, hogy nem kell ügyvéd!

Tizenhárman voltunk a perben, sokukat akkor láttam először. Hihetetlen

hazugságok láttak napvilágot erről a perről a sajtóban és később könyv

alakban is. Pintér István „Így lett végre rend” című könyvének 1974-es

kiadásában van egy fejezet „Placid atya és a Bakonyi-brigád” címmel.

Ebben engem összeboronálnak az általam soha nem hallott Bakonyi-

brigáddal, Vágh József jezsuitával, akivel később a lágerben találkoztam,

valamint két egyetemistával. Mi vezettük állítólag az 1946. június közepén

leleplezett összeesküvést. „Mire a rendőrség az egyetemen talált

röpcédulák nyomán letartóztatta a fasisztákat, már egy szovjet

tiszthelyettes halála terhelte az ellenforradalmi bandák lelkiismeretét” - így

a szerző. Ennél is cifrább Radványi Dezső, volt ávós őrnagy „Elfogatóparancs”

című könyve, amely holt híremet költi. (Kossuth Kiadó, 1968.) „Krimi-verité”

34

című fejezete regénybe illő elbeszélés arról, hogyan hallgatott ki engem az

Andrássy út 60-ban, régi diákomnak adva ki magát. Állítólag térdre

borultam előtte, sőt beismerő vallomást írtam, amelyből „kiderült, hogy a

demokrácia elleni ádáz gyűlöletében arra bíztatta tanítványait, hogy védjék

meg a hazát a vörös antikrisztussal szemben... Papi minőségében ő

nyugtatta meg az aggodalmaskodókat, hogy tettük nem bűn ... Világossá

vált: Olofsson Placid nemcsak diákvezér, hanem a nagypolitikához is köze

van.” A szerző állítása igazolásául „korabeli dokumentumokat” idéz, ami

nem más, mint a magyar sajtó, nevezetesen a párt lapja.

Az igazság ezzel szemben az volt, hogy engem a szovjet büntetőkönyv

58-as paragrafusa 2-es, 8-as és 11-es pontja alapján ítéltek el. Az 58-

as a politikai paragrafus. A 2-es pont: antibolsevista propaganda. Ezt

még tagadni sem tudtam. Aki lelkipásztori munkát végzett a háború

alatt, arra mind rá lehetett fogni, hogy antibolsevista propagandát

folytat. Én nem rózsacsokorral vártam a szovjet tankokat.

8-as pont: terrorcselekmény. Ez már veszélyesebb. Megdöbbentem,

mikor meghallottam az indoklást: „tömegmészárlásra uszítottam a

hallgatóságot”. Az 1945-ös választási küzdelmek során ugyanis több

nyilvános gyűlést tartottam. Abban az időben még volt fegyver az

embereknél, és előfordult, hogy egy szovjet katonát lelőttek. Az a

másodéves joghallgató, aki most maga is a vádlottak padján ült, állítólag

felszólalt egy ilyen gyűlésen. Arra a kérdésére, mi a véleményem a

fegyveres harcról, azt válaszoltam:

Ez nem módszer a kommunizmus leküzdésére.

Ma is ez a véleményem. Egy szovjet katona megölése nem segít. Ezt

a válaszomat minősítette a hadbíróság tömegmészárlásra való

uszításnak....

Magyarok az amerikaiak hadi fogságában

(Oláh Károly emlékezik Életregény című kéziratában)

Második nap egy amerikai tiszt magyarul beszélő katonával

érkezett a táborba. Kérdezte, ki a parancsnok, hányan vagyunk,

személy szerint nem irogattak, nem vettek nyilvántartásba. Adtak

valami papírt, amivel egy távolabbi nagy raktárba lehetett menni

élelmiszert vételezni. Egységes adag volt, tisztnek, közkatonának. Két

szelet kétszersült kenyér, lehetett 30 - 40 deka, egy darab húskonzerv

15 deka, két szelet csokoládé. Teát ömlesztve adtak valamennyit.

Rendszeresen naponként adták az adagot. A mi csapatunknak elég volt,

mellette a tartalékból kiadós ebédet főztek a szakácsok.

Őrizni nem őriztek, aki akart, mehetett bármelyik irányba. A hadnagy úr

átjárogatott a szomszédos csapatok tisztjeihez érdeklődni, mit tudnak,

mi lesz a további sorsunk, de azok sem tudtak többet. Vártunk, a fiúk

kártyáztak tétlenkedtek, unatkoztunk. A közeli folyó tiszta vizű volt,

lehetett fürödni. Meleg napok voltak, a kimosott alsó ruhák, törülköző,

35

hamar meg száradt a kiterített füvön. Valóságos üdülés volt, nem

éreztünk, hogy hadifoglyok lettünk volna.

………………….. A közbeeső nagy területeket, a senki földjének, demarkációs területnek

jelölték ki. Az is kiszivárgott, az amerikaiak, mindenkit beengednek, az

általuk elfoglalt területre ellenőrzés nélkül.

Az orosz oldalról is jöttek hírek, az oroszok az általuk elfoglalt

területeken, akik keresztül akartak menni, senkit nem engedtek

szabadon. Annak is híre kelt, akiket elfogtak, táborokba gyűjtik, viszik a

Szovjetunióban kényszermunkára. Mennyire voltak ezek a hírforrások

hitelesek?

………………… A magyar táborban egyre forróbb lett a hangulat a mi kis csapatunk

nem volt jelentős, csak 30-an voltunk már. A tisztek sem bírták a sok

molesztálást. Kapcsolatot kerestek az amerikai főparancsnoksággal. Mit

intéztek pontosan, nem lehetett tudni, csak a hír terjedt el, megyünk

haza. A tisztek is jönnek velünk, amerikaiak fognak kísérni Pestig,

átadnak a magyar kormánynak, az oroszok nem tarthatnak vissza.

Mindenki, én is hittem ebben a hírben. Főleg az tévesztett meg, hogy a

főtisztek is jönnek, amerikaiak kísérnek. Baj nem lehet. Ha főtisztek,

akiknek több félni valójuk volt az oroszoktól, nem félnek, akkor én mitől

féljek?

………………

A következő napokban, gyorsan követték az események egymást.

Valami ellen beoltottak. A következő napon orvosi vizsga volt. Ez

gyorsan ment, meztelenre kellett vetkőzni. Az orvos megcsípte a felső

karon meg a fenéken az izmot, akié hamar kiegyenlítődött, az

egészségesnek számított. Ezeket külön választották, fegyveresen

őrizték, a többivel ne vegyüljenek össze. Akiké lassan vagy nem

egyenlítődött vissza, azok betegnek számítottak. Ezeket visszaterelték

az emberek sűrűségébe. Az orvosi vizsgálat a következő nap

megismétlődött. Mindkét esetben, az egészségesek közt maradtam. A

táborról a régebben bent levőktől a következőket tudtuk meg pár nap

alatt. Németországban, Horn nevű város határában voltunk. A tábort a

németek készítették, mikor a zsidókat deportálták, gettónak nevezték-

mondták. Szökés ellen szöges dróttal volt, villanyárammal körülkerítve,

sűrűn magas őrállásokkal megtűzdelve. (Oláh Károly: Életregény)

Kenyérért, ennivalóért-esdekeltek

(Hegedűs János: Látlak-e még hazám? 12-13. old.)

Az időjárás tavaszra fordult, és a Jóisten talán ezzel nyújtott segítséget,

hogy nem fáztunk. De az éhség az igazán kínozta az elgyötört

embertömeget, mert a negyedik napja, hogy fogva tartottak bennünket,

de enni még egyszer sem adtak. A 74-es útról Zalaegerszeg északi

36

részén ismét letért a fogolycsapat és Sümeg felé irányítottak bennünket.

Az elől haladó lovas kozák megállás nélkül hajtotta lovát és hátra-hátra

fordulva egyre csak azt hajtogatta: „Davaj! Davaj!”. A közvetlen

mellettem baktató Mózer Karcsi a fáradtságtól és az éhségtől egyre csak

azt mondogatta: „Jancsi, nem bírom az iramot”! Az első falu, amit

érintett a hadifogoly karaván Zalaszentistván volt, amit 46 év távlatából

sem lehet elfelejteni. A falun keresztül haladva a női lakosság zöme a

házak előtt állva figyelemmel kísérte a községünkön átvonuló

embertömeget. A szerencsétlen emberek szájából gyakran elhangzott az

esdeklő kérés: „kenyeret”, „ennivalót”! az átvonuló emberáradatot leső

asszonyok közül, akik valószínű saját hozzátartozóikat keresték a tömeg

között, egyre gyakrabban eltűnt egy-egy asszony, és pár perc múlva

kenyérrel a kezében megjelent. Az éhes tömeg valósággal kitépte az

asszonyok kezéből a hozott élelmet, és mint az állatok estek neki. Az

asszonyok szemében könnyek jelentek meg, és sírtak, mert átérezték

azt, hogy lehet, hogy akiket ők keresnek a sorok között, valahol azok is

hasonló helyzetben könyörögnek a lakossághoz egy kis élelemért. Egyes

asszonyok látva az éhségtől elgyötört emberekben, hogy némelyik a

kenyér „megszerzéséért” még verekedésre is hajlamos szomszédjával,

hogy ő szerezze meg az egész kenyeret, ezért a kenyeret felszeletelve

dobálták a foglyok közé. Ezekért a szelet kenyerekért is ádáz harcokat

vívtak az elgyötört emberek. Nagyon sok kenyér a földre hullt és szinte

eltaposták, mert egy szelet kenyér után száz éhes kéz kapott. A sorok

fölbomlottak és hiába ordítoztak és csapkodtak a lovas kozákok a

kancsukákkal, nem volt már a sorok között rend. Egy ilyen pillanatot

használtam én is ki, és a középről megfogva Karcsi kezét a szélső sorba

húztam. Ott nagyobb esélyünk volt arra, hogy élelemhez jussunk.

Jól a falu közepén jártunk, amikor az egyik ház kapujában megjelent

egy idős feketeruhába öltözött asszony, a karján jókora karkosárral,

amiben felszeletelt kenyerek voltak belerakva. A szerencsétlen idős

asszonynak arra már nem volt ideje, hogy szétossza a kosárban lévő

kenyérszeleteket. Az emberáradat ahogy meglátta a tele kosár

kenyeret, mint az őrült rohanta meg, és tépte ki a kezéből. Mivel én

ekkor a sor szélén haladtam, a felborult kosárból egy jókora szeletet

kikapva a Karcsit keresve félreugrottam a gubancba vegyült társaság

mellől. Ekkor iszonyatos dolgot láttak szemeim. Az egyik lovas kozák a

lovával a tömegnek hajtott, majd a síró idős asszonyt, aki az életet

mentő kenyeret adta ennek a nyomorult embertömegnek, ez az alávaló

részeg disznó a lováról lehajolva egy hatalmasat sújtott a kancsukával a

síró idős asszonyra. A gyomrom sajgott és fájt az éhségtől, de az

éhséget csillapító áldott kenyérből nem tudtam harapni, mikor ezt a

jelenetet végig kellett néznem. Egy pillanat tört része alatt oda tudtam

volna rohanni, és felemelni ezt a zokogó magyar édesanyát, aki drágán

fizetett a jóságáért, de a jó Isten áldja meg azért, amit tett. (Hegedűs

János 12-13. old.)

37

Meglátlak-e magyar hazám?

(Hegedűs János: Látlak-e még hazám? 24. old.)

A bajai levente bajtársak ismét szétszéledtek és velük újból csak

reggel találkoztunk, amikor elrendelték a kísérőink a sorakozót.

Igyekeztünk ahányan csak voltunk bajaiak egy csomóban maradni, mert

azt reméltük, ha megérkezünk Székesfehérvárra együtt kapjuk meg a

papírokat és ismét együtt mehetünk haza. Mindez csak elképzelés volt,

ha visszagondolok rá 46 év után, de a sors nem így akarta. 1945. április

6-a péntek. A 15 000 főből álló hadifogolytábor lakói már elég korán

talpon voltak. Szinte minden ember már alig várta, hogy beérjünk a

városba, ahol az oroszoktól írást kapunk és mehetünk Isten hírével haza

a családunkhoz. A 15 ezres embertömegből nem akadt egyetlen egy

ember, aki ezt kétségbe vonta volna, hogy ez csak hazugság és

félrevezetés, hogy az oroszok igazolást adnak. Vakon hitt mindenki a

„felszabadító” vörösöknek és elhitte azt, amit ők terjesztettek. Az

időjárás nagyon kegyes volt hozzánk, szinte felhőnek nyoma sem volt a

tiszta égbolton. A tábor lakóit nem kellett a lovas őröknek ébreszteni,

mert már szinte kora hajnalban talpon volt mindenki. Itt már sejtettük,

hogy az út nem tart sokáig, amíg a városba megérkezünk, ezért a bajai

társaság igyekezett szorosan együtt maradni. A mi elképzelésünk az

volt, hogy valószínű Fehérváron már elő van készítve az igazoló

„dokument” amelyre csak a nevünket írják rá, és már mehetünk is az

állomásra. Már azt is tervezgettük, hogy merre menjünk haza. Budapest

felé, vagy Sárbogárdnak? Végül úgy döntöttünk, hogy azért ha időbe is

telik az igazolás megszerzése, megvárjuk egymást.

Végre elérkezett a legelőször hallott orosz szó a „Davaj”!

Most mintha az egész tábor ezt a szót örömmel fogadta volna, hiszen ez

a szó azt jelzi, hogy már elérkeztünk az utolsó állomásra, és innét az út

csak haza vezet!

A kísérő lovas őröknek nem kellett a hadifogolytábort ébreszteni és

utasítani a további parancsra. Szinte szó nélkül verődtek 5-ös sorokba

és 15 ezer ember alig fél óra alatt katonás rendbe várta a további jelzést

az indulásra. Végre ismét elhangzott a már jól ismert szó: „Davaj”.

(Hegedűs 23. old.)

A hadifogolymenet beérve Székesfehérvárra, ahol szintén a háború és a

harcok nyomai voltak láthatók, szétlőtt házak, szinte sehol sem volt egy

ép ajtó vagy ablak. Némelyik ház és lakás teljesen ki volt égve, mert

minden csupa füst volt… civil embereket csak egész öregeket és

gyerekeket láttunk, valamint többnyire idős asszonyokat, akik a

sorokban elhaladó arcokat figyelték, hogy nem láthatják-e azt, akit

keresnek.

De orosz annyi volt, mint égen a csillag. Lovas kocsik, gépkocsik,

gyalogos orosz egységek mentek el mellettünk és be-be kiabáltak a

soraink közé. Az orosz szavakból csupán azt értettük meg, ami

számtalan szájból elhangzott, hogy „fasiszt”!

38

Mi egyből megértettük azt, hogy ezek a „vörös ördögök” fasisztának

neveznek bennünket. Bennünket, akik százszor többet ártottunk a

németeknek, mint az oroszoknak, bennünket neveznek ezek

fasisztának? (Hegedűs János 24. old.)

A már bent lévő hadifoglyok és a kint az úttesten „frissen” érkezők

között megkezdődött a beszélgetés. Kérdésünkre, hogy ők mikor jöttek

és eresztettek-e már haza valakit? – egyszerű volt a válasz! Volt, aki

már 1-2 hete itt van és majdnem mindennap jönnek újabb és újabb

csoportok, de haza még senkit sem engedtek. Sőt itt már olyan

szóbeszéd is elhangzott, hogy innét mindenkit kivisznek Oroszországba.

A hátamon is végigfutott a hideg, amikor ezeket a híreket hallottam.

Amikor ezt megemlítettem a bajai bajtársaimnak és előhozakodtam

azzal, hogy jobb lett volna útközben megszökni, többek azt mondták,

hogy az nem létezik, hogy bennünket leventéket kivigyenek az oroszok.

Az ülő sorok között megjelentek orosz katonák, akik fegyvertelenül, de

hónuk alatt a kenyérrel karórákat kerestek. A közelemben ülő Borsodi

Jóskának volt egy zsebórája, de azt édesapjától örökölte, és nem akart

tőle megválni, még akkor sem, ha éhen pusztul. A Bregmann Pista, ha

jól emlékszem elcserélte kenyérért a karóráját, amit még bérmálásra

kapott. Mivel sem nékem, sem Karcsinak nem volt óránk, ezért csak

szomorúan lestük azt, aki ilyen csere útján hozzájutott egy kis

kenyérhez. Egy jó óra után került sor az első soroknak a beengedésére.

A megnyílt nagykapunál orosz egyenruhás tisztek ötös sorokban

állították fel az újonnan érkezett hadifoglyokat, és megszámlálás után

beengedték őket a kórház területére, ahol már több ezer ember

tartózkodott. Most már egy jól „kiépített” körülzárt katonai lágerba

kerültünk, ahonnét a szökés szinte lehetetlennek látszott.

A székesfehérvári Szent György Kórház, amely területén a „megszálló”

orosz hadsereg felállította a hadifogolytábort, talán az ország

legnagyobb lágere volt. Csak becsléssel lehet megállapítani, hogy ekkor

1945 áprilisában hány ember tartózkodott ezen a területen. Mi Ságodról

15 ezren érkeztünk és itt a megérkezésünkkor legalább 25 ezer ember

tartózkodott. Így valószínűnek tartom, hogy legalább 40 ezer ember volt

a láger lakója. Azon a napon 1945. április 6-a péntekén, amikor most

már végleg bezárult a kapu mögöttünk, már végérvényesen

elveszítettük a szabadságunkat. (Hegedűs 25. old.)

Mert a láger területén a katonai egyenruhástól a vasutasig, a

finánctól a civilig mindenki megtalálható volt. Ezek a „felszabadító” dicső

oroszok nem teketóriáztak az „embergyűjtésnél”. Akit az úton elkaptak,

azt már a „Davaj” szóval máris terelték a többi közé. Hiába magarázott

kézzel-lábbal a szerencsétlen, hogy „ő katona, sohasem volt ő vasutas”!

Vagy ő csupán portás volt valahol, ahol egyenruhát kapott ezeknek a

barbár megszállóknak mindegy volt. A Sztálin-i gépezet szedte az

áldozatait, kellett a munkaerő, akit évekre kivittek a „felszabadítók” és

dolgoztatták őket, mint egy állatot. A körülzárt lágerek elnyelték a sok

39

százezer embert, kik közül csupán egy töredék került haza, de azok is

betegen, testileg-lelkileg összetörve. A „jutalom” az volt, hogy 45 évig

hallgatni kellett, hogy hol voltak, és mit dolgoztattak velük? De a

legnagyobb emberi aljasságot az itthoni talpnyaló kommunisták

követték el ezekkel az emberekkel, mert a megfélemlítés mellett még

sok esetben arra kényszerítették őket, hogy magasztalják az oroszokat,

hogy milyen jó soruk volt a lágerban. Ilyen szemetek még az oroszok

sem voltak, mint ezek a magyarnak titulált komcsi bérencek! 45 évig

hallgatni és hallgatni kellett azt a sok szenvedést és megaláztatást,

mind magunkba kellett fojtani, amit velünk tettek. A család még a

születendő gyermekeinek sem mondhatta el az igazat, hogy hol jártunk,

és mit műveltek velünk a „dicső felszabadítók”.

A Szent György Kórház, ahol a hatalmas tábor fel volt állítva,

szinte valamennyi épülete romokban hevert. (Hegedűs 25-26. old.)

Az ideiglenesen felállított „konyha” a szabadban volt elhelyezve, ami a

következőképpen működött. Az oroszok összeszedték a romok között

található fürdőkádakat és a kádak alá téglákat raktak úgy, hogy tüzelni

tudjanak alá. Így megoldják a főzőedényeket, mert azok a fürdőkádak,

amelyekben még pár hónapja a szaros betegek fürödtek, most ezek

lettek a tábori konyha berendezései. Ezekben a fürdőkádakban az

ideiglenes szakácsok főzték a kukoricakását a 40 ezer ember részére.

Ha belegondolok, 46 év után csak az oroszok tudtak így lealjasodni,

hogy ilyen módszert válasszanak az emberek étkeztetésére. Mert

számomra, ha benzines hordóba főztek volna, nem lett volna ilyen

undorító, mint a fürdőkádakban. De ezek a barbár „megszállók” még

röhögtek is azon, hogy az éhező tömeg milyen mohón falja be a

fürdőkádakban főtt kását. (Hegedűs 27. old.)

Csarni Andor: Latrina

(Focsani) Itt a kaja igen semmi volt, csak marharépa, csalánleves

meg vízbe főt kukoricadara járta, amíg ott voltunk. Amikor odaértünk,

már sok volt a beteg, azután meg a tífusz a vérhas meg a hideg tovább

pusztított. Édesapám is nagyon beteg lett, bedagadt a feje. Elvitték

tőlünk és én őt többé soha nem láttam. Az illemhely is olyan volt,

hogy... no... latrina. Négy-öt méter széles, tíz méter hosszú gödör, rajta

keresztbe tett gerendák, olyan ritkán, hogy ráguggolva végezhette az

ember a dolgát. Volt, aki legyengülve, szédelegve ment oda s a levizelt

gerendán megcsúszva beleesett. Ott fulladt meg. Nem is törődtek vele.

Hát ezért sem mentek ki szívesen az emberek.

Itt meg hazajövet a falunkban a románok kaptak el, s zártak be a

zsolcai fogolytáborba. (Zsiros S: A front alatt)

40

Az NKVD (GPU) kezében

(Hegedűs János: Látlak-e még hazám? 50.old.)

A szovjetek állítása szerint, mi önként jelentkeztünk, ami valóban

így volt, de más lehetőségünk nem volt. Vagy Németország, vagy a

“Kopjás” szervezet. Senki sem akarta közülünk hazáját elhagyni, ezért

választotta inkább a “Kopjás” szervezetet! És most, amikor éjszakánként

halljuk a lövéseket, minden elképzelhető rossz megfordult az

agyunkban. Az egyik reggel, amikor őreink a WC-re kísértek bennünket,

megdöbbenve láttuk, hogy a tábori WC árka pár méteres szakaszon be

van temetve. Mikor ismét bezárult a szoba ajtaja mögöttünk, a

szobatársak másról sem beszéltek, mint a látottakról. Voltak, akik

határozottan állították, hogy amire gondolunk, az butaság, az oroszok

senkit sem végeznek ki, de akik már több hete az NKVD

“vendégszeretetét” élvezték, minden elképzelést lehetségesnek

tartottak. Az egyik egyenruhás katonatiszt, akit szintén az NKVD tartott

fogva elmondta, hogy ő az orosz frontot megjárta és a saját szemével

meggyőződött arról, hogy milyen kegyetlenségeket hajtottak végre az

oroszok. Mindazok, akik kétségbe vonták, és azt állították, hogy az

oroszok senkit sem bántanak, másnap meggyőződhettek arról, hogy az

állításunk sajnos igaz. A következő eset tárult a szemeink elé az ezt

követő napon: a reggeli vécézésre kísértek őreink a kertben felállított

latrinára. A szobatársak közül többen elfoglalták helyüket a tábori

vécén, és megdöbbenve látták, hogy a mély árokból egy feketenadrágos

láb, középen piros csíkkal és cúgos cipővel kandikál ki. A láb körül

frissen betemetett homokos föld arra következtetett, hogy a WC

árkában egy magas rangú tiszt alussza örök álmát. A nadrágja színéből

csak arra tudtunk gondolni, hogy az áldozat rendőrtiszt lehetett, mert ők

viseltek ilyen egyenruhát. Valószínű, hogy az éjszaka folyamán, mikor őt

az NKVD kivégezte, nem kellő figyelemmel temették el.

A hideg végigszaladt a hátamon, amikor a gödörből kiálló lábat

megláttam. Abban a pillanatban ismét az jutott az eszembe, vajon én is

ilyen szaros gödörbe leszek betemetve? A szüleim még azt sem fogják

megtudni, hol porladnak csontjaim? A félelem, az oroszok iránti gyűlölet

vett körül és kétségbe esetten imádkoztam magamban: “Uram Istenem!

Ne add, hogy így kelljen meghalnom!” Még azt is elviseltem volna, ha az

NKVD nyilvánosan falhoz állít és kivégez bennünket, mert akkor

legalább egy közös sírba kerülök bajtársaimmal és a tömegsírt legalább

meg tudja a magyar nép és talán néha egy szál virág is kerül a sírunkra.

De itt ebben a szaros gödörbe feküdni, amit lehet, hogy pár hét után, ha

megtelt, eldózerolnak és még a nyoma sem marad, számomra ez

borzalmasnak tűnt. 40 év után 1985-ben felkerestem családommal a

szombathelyi “Bagolyvárat”, ahol raboskodtam, és megnéztem a kertet,

ahol egykor a tábori WC állt. Most ezen a helyen egy palatetős raktár

vagy melléképület áll, de még ekkor is végigszaladt a hátamon a hideg,

hogy mit láttam itt 1945. május első napjaiban. Lehet, hogy a háború

41

végeztével azokat, akiket az NKDV kivégzett, kihantolták, és méltó

helyre temették őket, de az is lehet, hogy a csontjaik ott porladnak az

épület alatt. Az a kép, ami a szemeink elé tárult, most már mindenkiben

eloszlatta a legkisebb reményt is, hogy az oroszok senkit sem végeznek

ki. Igen, ez a tény! Itt mi saját szemünkkel láttuk azt, hogy mire képes

az orosz NKVD! Ezeknek többé hinni nem lehet. Ezek barbár népek, még

a saját fajtájukat sem kímélik, hát akkor hogyan kíméljenek bennünket,

az ellenséget! (Hegedűs János 50-51.old.)

Az oroszok átvesznek és a Szovjetunióba hurcolnak

(Oláh Károly: Életregény)

Már jól bent lehettünk az orosz zónában, az oszlopot

megállították. Az amerikai tisztek az orosz tisztekkel valamit beszéltek,

kezdték számolni az embereket, valamit írogattak. Annyi orosz lett

hirtelen, mint a méhraj. Két órán át tarthatott a számolás. Ezután az

amerikaiak megfordultak, mentek vissza, az oroszok kísértek tovább.

Az oroszok egy hatalmas táborba irányítottak. Egy szál fű nem volt a

táborban.

Két napig nem szóltak hozzánk. Az orosz katonák sűrűn jártak közénk,

átmotozták a motyóinkat, ami tetszett nekik, elvették. Különösen az

órát, gyűrűt, öngyújtót, pénztárcát vették el szívesen. Akinek lánc volt a

nyakán azt is.

Két napon át ételt nem adtak. A vízben volt a legnagyobb hiány. Tőlünk

legalább 200 méterre volt egyetlen vízcsap, ahol éjjel, nappal hosszú

sorok álltak, órákba telt egy kulacs vízhez jutni. Összeszedtünk 8, 10

kulacsot, így ritkábban került sor rám, hogy órákat várakozzak. A wc-vel

hasonló volt a helyzet. Távol a tábor szélén volt egy fedetlen wc sűrű

lyukakkal. Itt is várakozni kellett, míg egy szabad lyukat találtam

Új szavak hangzottak, először hallottam, hogy a csája a teát, a kleba

kenyeret, a brigád a csoportot jelenti. Örökre megmaradt az

emlékezetemben. Az ebédnek nevezett ételről, azt tudom túlzás nélkül

mondani, moslék volt. A finnyás disznó nem ette volna meg. Öt napig

nem tudtam megenni, a tartalék konzerven tengettem magam, amit az

útra adtak az amerikaiak. Igaz két napig, abból a moslékból sem adtak.

Így lett az öt nap. Öt nap után, már szédelegtem az éhségtől, behunyt

szemmel, utálattal kénytelen voltam enni.

Davaj ! Davaj!

(Hegedűs János: Látlak-e még hazám? 31-32. old.)

Irtózatos félelem fogott el, de azt hiszem ebben a félelemben a

többi bajtársam is osztozott. Legalább tíz, állig felfegyverzett orosz

katona vett bennünket körül két farkaskutyával és ránk parancsoltak,

hogy kettesével álljunk egymás mögé. Az orosz katonák, akik

körülvettek bennünket, arcukon a mindenre elszánt képet mutattak.

42

Ezek a barbár “felszabadítók” talán a legkisebb gyanús mozdulatra

képesek lettek volna szitává lőni bennünket. Mivel itt még tolmács nem

volt, a “davaj, davaj” szó elhangzásából következtettünk arra, hogy mit

kell tennünk! Kettesével egymás mögé állítottak bennünket, majd

ordítva mutogatták, hogy a kezeket tegyük hátra. Amikor ez a parancs

elhangzott, egy szempillantást vetettem a mellettem álló Mózer

Karcsira, aki olyan fehér volt, mint a fal. Arra nem tudtam figyelni, hogy

az előttem állók és a mögöttem lévők hogy nézhetnek ki, de valószínű

jómagammal együtt valamennyien falfehérek lehettünk. Az agyamon

egy pillanat alatt átfutott minden! Ezek az ocsmány férgek azért

rakatták hátra a kezünket, hogy összekössék, majd elvezetnek

bennünket valahova, és tarkón lőnek bennünket. Hát bekövetkezett,

amit a propaganda hirdetett!

Az orosz GPU kezébe kerültünk! Ezek százszor rosszabbak a

német Gestapónál! Az GPU 1939-ben Lengyelországban 16 ezer lengyel

tisztet mészároltatott le ártatlanul a kezeiket dróttal hátrakötve tarkón

lőtték a szerencsétleneket. Majd jeltelen sírba eltemették őket, mint a

dögöket.

Vajon nekünk is ez lesz a sorsunk? Miránk is ez vár, ami a

lengyelekre? Hiszen azok 16 ezren voltak és mégis megtették! Hát mi,

akik csak itt, most hatan vagyunk, mi nullák vagyunk hozzájuk képes!

Szinte magam előtt láttam, ahogy odavisznek egy gödörhöz és a

pisztolyt a tarkómra szorítják! (Hegedűs János 39. old.)

(Fohász)

Édes jó Istenem! Segíts! Ne hagyd, hogy ilyen fiatalon elpusztítsanak

ezek az embertelen szörnyetegek, ezek a Sztálin hóhérai! Segíts

Istenem, hogy még láthassam az én drága jó édesanyámat és azt a

fáradt lelkű jó édesapámat! Ne add Istenem, hogy kivégezzenek és

engemet is egy jeltelen gödörbe tegyenek, hogy még az én szüleim a

síromat se tudják hol van! Nem akarok meghalni! Élni és élni akarok!

Bárhogy is, de élni akarok! Hiszen még nem is éltem! Mindössze 15 év

van mögöttem, és máris el kell búcsúznom ettől az élettől? Itt kell

mindent-mindent hagynom? A drága szüleim, a nagyszüleim, a barátaim

és a szeretett városom Baját, valamint az én kicsike szülőfalumat.

Mennyiért? És miért kell mind ezt itt hagynom? Miért? Miért? Mit

vétettem és vétettünk, hogy így állig fölfegyverkezve vesznek

bennünket körül ezek a kegyetlen gyilkos tekintetű vörösök? Hát mindez

azért történik, mert mi “Kopjások” voltunk? Hát mit tettünk, mi az

oroszoknak? Hiszen nem is láttuk őket, csak akkor találkoztunk velük,

amikor bevágtak bennünket a hadifoglyok közé. Ilyen és hasonló

gondolatok futottak át az agyamon és csak akkor tértem magamhoz,

amikor a bőrkabátos tiszt tudomásunkra adta az indulást jelző szót

“Davaj”! (Hegedűs J. 31-32. old.)

43

Aljas hazugság!

(Oláh Károly kézirat)

Június utolsó napja lehetett, a magyarokat egy nagy épület elé terelték.

Állítólag tábornok volt, aki kiállt az emeleti teraszra egy magyarul

beszélő tolmáccsal. Erős hangszórókon a következőket mondta:

„Magyarok, Sztálin elvtárstól a következő parancsot kaptam. A

magyarokat, nem tekinti ellenségnek, sem háborús bűnösnek.

Az egész világ tudja, a németek kényszeríttették ellenünk a háborúba.

Készüljetek fel, rövidesen 5000 embert haza fogunk szállítani.

Nevetni való volt a „készüljetek fel”, hisz nem volt semmink.

Mindenesetre megnyugtatott, a közérzetünk megváltozott. Most már

biztos hazavisznek. Arra még gondolni sem mertünk, ilyen magas rangú

tiszt, egy tábornok ne mondana igazat.

A magyar tisztekről sok rosszat el lehetett mondani, de az általuk

kimondott szó, az úri becsületszó volt, minden áron megtartották. Mi

nem tudtuk, hogy az orosz tisztek nem ilyenek. Később meggyőződtünk,

az egész orosz bagázs a legkisebbtől a legmagasabb rangig hazug. Mikor

megszületik, a bölcsője is hazug fából van faragva, hazug a pelenkája,

ha volt neki, hazug az anyatej, amit szopott. Hazug, erőszakos, buta,

kegyetlen emberek.

Június utolsó napja lehetett mikor útba indítottak bennünket gyalog. Azt

mondta a magas rangú tiszt, hazaszállítanak. Sebaj, megyünk gyalog,

csak haza, haza, haza!

Hajtanak, mint a barmokat

(Hegedűs János: Meglátlak-e még magyar hazám?)

És így ment ez napokon át. Ilyen volt a kíséret, az ellátás, az

éjszakázás. Ezeket nem ismételgetem. A pokoli út a júliusi forró

napokon tíz napig tartott. Az égető napon, az éhezésen, a fáradságon túl

a vízhiány, szomjúság volt a legkínzóbb érzés.

Én az oszlop vége felé levő sorokban mentem. A második napon már

gyakran lehetett látni eldobott pokrócot, köpenyt, egyéb tárgyat. A

harmadik napon nem volt olyan, aki valamit ne dobott volna el. Az üres

hátizsák is nehéz volt. Én is eldobáltam mindent. Egy váltásra való

alsóruhát, egy törülközőt hagytam meg és a kulacs, csajka maradt a

hátizsákban. Még az is nehéz volt. Több nap lehetett látni, a határban

dolgozó emberek, tehenes szekérrel jöttek utánunk, egész szekérre

valót szedtek össze az eldobott holmikból. Mosakodásra, fürdésre,

éjszakára ruhát levetni nem volt lehetőség hetek óta. Utoljára abban a

folyóban fürödtem, ami mellé az amerikaiak telepítettek. Ezeken a forró,

hosszú nyári napokon eső nem esett. Legalább az árkokban lett volna

valami víz.

Az egy kulacs víz a szomjúság csillapításra is kevés volt naponta. A

poklok pokla volt ez a menet. Már csak vonszoltuk magunkat. Az

életösztön, a reménykedés tartotta bennünk a lelket. Az keserített el,

44

nem tudtuk hol a vége. Üres utakon hajtottak, falun nem mentünk

keresztül, emberrel szót nem válthattunk. Többen voltak, akik fizikailag

nem bírták, kidőltek a sorból. Az őrök ott hagyták, nem is törődtek

velük. Mikor elhaladtunk távolabbra, lövéseket lehetett hallani. Nem

láttuk, csak sejtettük, agyonlőtték őket. Az oroszok előtt a hadifogoly

élete nagyon olcsó volt, nem számított többnek, mint egy légy élete.

A nyolcadik nap lehetett már, mikor templomtornyos település kezdett

látszani. Akik jobban tudtak tájékozódni, Bécset emlegették. Bécshez

közeledtünk. Újabb remény ösztönzött kitartásra, ha tényleg Bécs az,

melyhez közeledünk, akkor haza megyünk! És valóban, a romokban

heverő Bécsen hajtottak keresztül. Az őrök mintha a földből nőttek

volna ki, gomba módra megszaporodtak. Szigorúak, durvák lettek. A

sorból sem engedtek kilépni. Ha valamelyik civil adni akart gyümölcsöt,

durván elzavarták. Utána még egy éjszakát töltöttünk a határban, a

következő estére Pozsonyba érkeztünk. A mai napig sem tudom, Bécs

milyen távol van Pozsonytól. Nekünk két napig tartott amíg odaértünk

elkínzott fizikai állapotban. Betereltek az előzőhöz hasonló táborba, de

ebben nem voltak emberek, mármint foglyok. Annál több orosz volt.

Másnap ehetőbb, mosléknak nevezhető, de sűrűbb ételt adtak. Az

éhezés hosszabb időn át nagyon kínzó érzés. A kiéhezett ember nem

érzi az étel ízét, szagát, az ízlelő-szagló szervek kimerülnek,

elernyednek, mint más izmok, szervek. A hosszú ideig tartó éhezés, az

undoron is felülkerekedik. A tábor valamivel rendezettebb volt, mint az

előző.

Sorozatban voltak zuhanyzók, igaz hideg víz, de még így is jó volt, ilyen

hosszú idő után megtisztálkodni. Alsóruha mosására, szárításra is volt

lehetőség, mert 2 napig pihenő volt. Ivóvízből is kaptunk eleget. A

harmadik napon gyors orvosi vizsga orosz módra. Délután sorakozó,

kísértek az állomásra. Fegyveres őrök sokasága mellettünk. Matyarszki,

pasli doma !- furcsán, nevetve, mintha gúnyból mondták volna ezeket a

szavakat, megtanultuk az ocsmány szavakkal együtt, amelyeket igen

gyakran használtak.

Az állomáson az elmezavarhoz közeli állapotba kerültünk, mikor

megláttuk a hosszú vagon sort. A szellőző ablakai szöges dróttal

beszőve. Egyértelmű volt, nem haza, az Unióba visznek. Az őrök sem

titkolóztak, röhögve, gúnyolva, mutattak a szöges dróttal szőtt

vagonokra. Kurva matyarszki pasli doma, na szibir, jovfolye matty. Hadd

ne fordítsam magyarra az undorító szavakat. Főleg a Szibéria hallása

volt ijesztő. Puskatussal, durva szavakkal, kényszeríttetek a

marhavagonokba. Megszervezetten összeválogatott szerelvény volt, 25

zárt vagon, 2000 embert szállítottak benne. Nyolcvanan lettünk egy

vagonba zsúfolva. Az ajtót ránk zárták, levegőhöz is alig jutottunk.

Gondolkozni, szólni nem tudtam, halálfélelem vett rajtam erőt. Talán

csak orvosok értik ezt: mikor hasonló helyzetbe kerül az ember. Egy

45

hajszál választja el az őrülettől. Ha a szál elpattan, az ember élőhalottá

válik. Érzékek, idegek felmondják a működést, az ember megbolondul.

Nem emlékszem, mikor mozdult meg a szerelvény, mikor ment,

mikor állt.

A kerekek zakatolása a fejembe lüktetett: halál, halál, halál ütemesen.

Két napig sem étel, sem ital nem ment le a torkomon. Arra sem

emlékszem wc-én voltam-e.

Távoli vidékek rémképei elevenedtek meg, gyorsan eltűnnek, újból

megelevenedtek, eltűntek. Szibéria! Szibéria!!

A négy testvér

(Tóth Imre, a legfiatalabb testvér emlékezik 96. old.)

Mi hárman testvérek, mivel egy ideig Balmazújvárosban

dolgoztunk, később értünk Focsaniba. Nem is voltunk együtt a

zsolcaiakkal. Pista bátyám, a negyedik testvér beállt Debrecenben a

vasútépítő századba. Senki nem tud róla, mi lett vele.

Focsaniban nem sokáig maradtunk. Egyszer jött egy komisszió, a láger

előtt egy hosszú asztalnál ültek. Nekünk sorban oda kellett mennünk,

ott megnéztek bennünket, a testünket, húsunkat, izmainkat, hogy ki

milyen erőben van. Ettől függően egyiket ide, másikat oda állították.

Így kerültem én Jóska bátyámmal egy oldalra, a másik oldalra meg

Sándor bátyánk. El se búcsúzhattunk. Soha többet nem láttuk egymást.

Azt sem tudjuk, mi lett vele. Hideg tél volt nagyon. Fáztunk, egymás

hátát dörzsöltük, hogy meg ne fagyjunk. Nem tudom, meddig mentünk

már, de Józsi testvérem rosszul lett, megfagyott a lába. Úgy megdagadt

mind a kettő, hogy széthasadt rajta a nadrág. Amikor aztán már nem

beszélt, nem mozgott és megállt a vonat, át kellett tennünk egy olyan

vagonba, ahol volt a többi megfagyott ember, a sok hulla. Én is

segítettem őt átvinni. Így már csak egyedül jutottam el a Donyeck-

medencébe. De nem is szeretek róla beszélni.

Csak mondjad, ha lehet - biztattam a kevésbeszédű, szűkszavú

Imrét.

Én Rubezsnajába kerültem, ott dolgoztam egy brigádban.

Zsolcai ki volt veled ott? Kristóf Pista bácsi, de ő egy évvel hamarabb

hazajött. Ott volt még Rabóczky Imre is, az, aki a Kassai utcán lakott,

de hogy mi lett vele, már nem tudom. Mindenki magával törődött csak.

Velük nem egy brigádba kerültem, ők már előbb Rubezsnajában voltak.

Nyár volt, amikor egyszer egy délután hívatnak le a kapuhoz.

Megijedtem, mert azt hittem, valamelyik civil panaszt tett rám, vagy

valakivel összetévesztettek. Megyek lefelé, hát a kapunál ott áll a

bátyám.

Melyik bátyád?

Akit kitettünk a megfagyottak közé, Józsi testvérem.

46

Hihetetlen - képedek el. Pedig így volt. Azért sem szeretek erről

beszélni, mert azt hiszik, fantáziálok.

Mit mondott a bátyád, mi történt vele?

Azt hitték, már meghalt, de voltak hárman, akik a vagonban nem

haltak meg, s zörögtek, majd egy állomáson letették őket és a városi

kórházba vitték. Meggyógyították, amikor hozzám került, már jól

volt. Együtt jöttünk haza.

A hatalmas tábor létszáma állandóan változott. Akit szelektáltak az

egyik alkalommal, az nem tudhatta, hogy legközelebb nem kerül-e

valamelyik transzportba. (Zsiros S. A front alatt)

Halál árnyékában

(Adorján Sándor: Halál árnyékában 5. old.)

1946 őszén újra letartóztatva

Ebben a reménytelen, fojtogató ködben és esőben rohant velem is a

teherkocsi. Egyedül gubbasztottam a lócán, velem szemben két

fegyveres szovjet katona. Nem láttam, de éreztem, hogy már a

városban vagyunk és elfásult idegeim még azzal sem törődtek, hova is

megyünk. Hirtelen megcsikordultak a fékek – megálltunk. Kintről orosz

beszéd hallatszott, majd nyikorogva megnyílt egy kapu és a kocsi

begördült a kapuszín alá. Az őrök, akár csak én, egykedvűen

gubbasztottak. Ők már úgy látszik jól ismerték jeleneteit ennek a nagy

komédiának, aminek most én, magam is a szereplőjévé lettem.

Közben a kapu bezárult mögöttünk és a hátsó ponyvát felnyitották. Az

őrök is megmozdultak. A fiatalabbik rám mordult – „Kifelé”. Elzsibbadt

tagjaim először nehezen engedelmeskedtek, de azért csak

lekászálódtam szerencsésen. A kapu alatt marcona, vörös csillagos

katonák mindenhol. Éreztem, hogy tőlük sok jót nem várhatok. A

kapualjból lépcső vezetett valahogy az emeletre. Abba az irányba

tuszkoltak engem is az őrök. – „Felfelé” csattant fel mögöttem megint az

őr hangja és egyben, biztatásul – még jól hátba is lökött a géppisztolya

csövével. Lassan megindultam felfelé. A folyosó végül is egy

irodahelységbe torkollott. Megálltam. Szemben velem a falon, egy nagy,

ódivatú falióra éppen 8 órát mutatott. Odakinn is megkondult az öreg

katolikus templom órája… bamm… bamm. Majd ismét süket, halotti

csend. Az utolsó harangszó még pár másodpercig benn rezgett a

levegőben, mint egy segélykiáltás, majd elenyészett, hogy még csak

süketebb legyen a csend… (Adorján S. 5. old.)

47

„Ki tudja merre, merre visz a végzet?”

(Adorján Sándor: Halál árnyékában 34. old.)

Mint kék égből a villámcsapás jött azonban váratlanul a hír: „Megkezdődnek a szállítások”... Akaratlanul is egymásra néztünk, hiszen ki tudja, nem utoljára látjuk-e egymást? Mindnyájunkon a bizonytalanság érzése vett erőt, hiszen ki tudja mit hoz a következő perc? Ki tudja pár percen belül nem hívnak-e téged vagy engem, s te mész északra, én meg délre s azután...? „Ki tudja merre... merre visz a végzet”... Baráti kezek akaratlanul is találkoztak egy utolsó, férfias kézfogásban... A magyar fiúk közül többen körülfogták Sally bácsit, az öreg meghurcolt, de meg nem tört győri kanonokot. Gyóntak, áldoztak, hiszen talán utoljára volt módjuk erre... Még a vad zsulikok sem zavarták őket, halálos csend uralkodott az egész cellában, szinte a légy zümmögését is meg lehetett volna hallani... Éreztük, hogy ő - ég és föld, élet és halál ura - is itt van velünk. Itt áll közöttünk és vigyáz arra, hogy senki meg ne zavarja azokat, akik hozzá fordultak erőért... Mindenki hallgatott, magába vonult, hiszen mindenkinek volt mire emlékezni. Láthatóan mindnyájan éreztük, tudtuk, hogy most itt jár közöttünk az örök bíró - a rabtartóink által annyit ócsárolt, de mégis hatalmas, örök Isten... Mindenki szinte kővé meredve ült, s várt. Az öreg főpap pedig ősz hajával mintegy megdicsőülve, fényben úszó arccal s könnyes szemekkel áldotta meg az előtte térdeplőket... Dominus vobiscum... pax vobiscum... Isten legyen veletek... béke legyen veletek...(Adorján Sándor 34. old.)

Fogadalom Mindennapom ünnepnap lesz, hogyha hazatérek! Egy száraz darab barna kenyér kalácsként lesz étek. Verjen meg a nagy úristen, hogyha többet kérek.

Az élet nagy iskolát ad! leckéje egy tragédia, dráma, Tegnap még valaki voltam, senki vagyok máma! Átkozott légy mostoha sors, szennyes véres

bűnös kezed Semmi mást nem lehet várni csak rosszakat tetőled?

Széjjel zúztad ifjúságom bohó szép világát, Rámtetted a rabkölöncöt Krisztus keresztfáját! Tele könnytől, kínos úton csörgő béklyómat húzom Ki tudja, hogy meddig bírom?

Nagypéntek, egy új nagypéntek! Húsvétot már nem remélek Felsikolt bennem a lélek! Miért? Meddig? Vagy míg élek? Nem! én már többet nem remélek nem is kérek. Szívem az ver! Még sem élek!

A végső erőm összeszedve öklömmel A sorskereke küllőibe vágok, S a mindentől megváltó halál! Terád várok!

Völgyi József

Potyma, 1947.

48

III. FEJEZET SZOVJET HADBÍRÓSÁG ÍTÉLETEI

FUTÓSZALAGON

Még Budán harcok folytak

(Bien György Zoltán: Elvesztett évek 31. old.)

Budán egészen február 13-ig nagy harcok dúltak, viszont Pest

már február elején szovjet kézen volt. 1945. február 6-án délelőtt 11

órakor két tányérsapkás NKVD tiszt egy tolmács kíséretében bekopogott

hozzánk és nagyon udvariasan kérték, hogy szeretnének apámmal

beszélni, és hogy volna-e szíves követni őket egy megbeszélésre a

főhadiszállásra. A tolmács tudhatta, hogy mi az a „rövid idő”, mert

mondta, hogy apám vigyen magával egy váltás fehérneműt. Ugyanakkor

egy felületes házkutatást tartottak és találtak egy fülhallgatós telepes

rádiót, amit akkor használtunk, amikor nem volt áram. Ettől nagyon

felizgultak, és kérdezték, hogy kié ez a rádió? Mondtam hogy az enyém.

Nagyon izgalmasnak találtam a helyzetet, hiszen akkor csak 16 és fél

éves voltam. Kijelentették, hogy akkor én is menjek velük. Kicsit

megszeppenve, de ártatlanságunk tudatában, meg voltunk győződve,

hogy az egész csak egy cirkusz és minden rendeződni fog, ha

megtudják, mindez tévedés. Megcsókoltuk a 12 éves húgomat és

anyámat, mondván, hogy sebaj, nemsokára hazajövünk. Ekkor még

nem sejtettük, hogy mi vár ránk, és hogy apám soha, én meg csak 10

év múlva fogok visszatérni, megjárván ártatlanul egy olyan kálváriát,

ami kihat az egész életemre. (Bien 28. old.)

A hatodik napon kihallgatásra hívtak éjjel két órakor. Ez általánosan

elfogadott módszer volt, mert ilyenkor a vádlott teljesen ki van merülve

és a sötétben nem is tudja hol van. Miután felvették az adataimat,

mindenáron azt akarták tudni, hogy milyen kémszervezetbe vagyok

„betoborozva”. A tolmács nem tudta a „toborzás” szót és mindig

„táborozást” mondott. Én ezen mulattam, már amennyire mulatni való

kedvem volt. Egy százados volt a kihallgató és állandóan írt egy tollal

valamit. Ha mondtam egy szót, írt egy oldalt. Hiába mondtam neki,

hogy teljesen abszurdum, amit rám próbálnak fogni, de azt mondták,

hogy apám mindent bevallott és nincs értelme tovább ellenállni. Ez csak

előzetes kihallgatás volt és nem voltam kitéve semmi verésnek, vagy

durvaságnak. A tiszt már vagy húsz oldalt teleírhatott, én meg állandóan

azt mondtam, hogy nagyot tévednek. Az igen silány étkezés és a kevés

víz, valamint az álmatlanság miatt már kezdtem hallucinálni és elhinni,

hogy tényleg kém vagyok. Ezek voltak a könnyű idők. Akkor még az

„agymosás” szó nem volt közismert, legalábbis az én laikus gyermek

agyamnak. Ami ezután következett, azt az embertelenség lexikonjába

kellene beírni.

49

Kispestről Studebaker nyitott teherautón vittek és egy Damjanich utcai

ház sötét pincéjébe zártak, ami már zsúfoltságig meg volt telve

olyannyira, hogy mozogni sem lehetett és olyan fülledt volt a levegő,

hogy állandóan a fuldoklás érzését keltette. (45 év után még mindig

borzalommal gondolok ezekre a kínzókamrákra és éjjel sokszor

felébredek rémálmaimból). Ahogy a szemem kezdte megszokni a

sötétséget, próbáltam valahová leülni. Ez lehetetlen volt, mert a

zsúfoltság olyan nagy volt, hogy csak az oldalunkon tudtunk feküdni. Ha

már nem bírtunk feküdni az egyik oldalunkon, az egész sornak

egyszerre kellett megfordulnia. Ezt a szenvedést növelte, hogy alig

kaptunk vizet. Az evés naponta káposztalevesből és 40 deka fekete

kenyérből állt. Így aztán mindenki teljesen kimerült, mert aludni sem

tudtunk. A szükségletünk elvégzésére egy fedél nélküli kübli állt

rendelkezésünkre, amit naponta csak egyszer ürítettek. (Bien 29-30.

old.)

Nem kellett sok időt eltölteni a kínzókamrában, hogy az áldozat fel

legyen készítve a kihallgatásra. Teljesen kiéhezve, szomjazva, kimerülve

az áldozat mindenre hajlandó volt, csak valahogy megszabaduljon a

kínzástól. Mikor rám került a sor, a fiatal NKVD tiszt egy kancsó

jéghideg vízzel fogadott, mondván, megihatom, ha bevallom, hogy kém

vagyok. Agyam teljesen felmondta a szolgálatot és mindenre igennel

feleltem. El kell mondanom, megengedte, hogy mint az őrült

lekortyoljam a vizet. A kihallgatások általában egy-egy órát tartottak, és

egész éjszaka folytatódtak. Később a többi magyar fiúval beszélve

megtudtam, hogy végeredményben mindenki ugyanazon ment

keresztül, mint én. (Bien 31. old.)

Soha nem gondoltam, hogy ilyen szomorúságos helyzetben lesz az első

alkalmam átlépni a magyar határt. Egyszerre egy szép, kétemeletes villa

mellé értünk Badenben, amely Bécstől 25 km-re délre van. A ház

valamilyen előkelőségé lehetett, mert volt egy nagy borpincéje és sok

szobája. Hamarosan kiderült, hogy itt van a szovjet hadsereg duna-

medencei főparancsnoksága és egyúttal ez a szovjet ítélőbíróság

futószalagja is. Itt ezrek lettek elítélve, joggal vagy jogtalanul, a

legembertelenebb körülmények között. Legfeljebb 10-20 perces

„tárgyalás” után ezrek sorsa lett megpecsételve. Nem volt itt

fellebbezés, ügyvéd. Kinek volt ereje egyáltalán felmérni a történteket?

Ez nem volt más, mint egy győztes, kegyetlen hatalom bosszúja. Ki

tudhatta akkor, hogy tulajdonképpen Sztálin és cinkosai saját népével

ugyanezt tette az 1930-as évektől kezdve? Tudott-e a nyugati világ

erről? Voltak-e nagyméretű tüntetésen a kegyetlenségek ellen? (Bien

35. old.)

Vae victis! (Jaj a legyőzötteknek!)

50

Szibériai fegyház és száműzetés

(Bien György 37-38. old.)

A következő napon kihívattak engemet, és a folyosón

összetalálkoztam már majdnem tébolyodott apámmal. Nadrágját sem

tudta magán tartani, mert minden madzagot elkoboztak, és úgy látszik

nem volt képes megoldani, hogy valahogy a nadrágját magán tartsa.

Bevezettek egy szobába. Az ablak nyitva volt és a napfény megvilágított

egy íróasztalt, amely mellett három katonaruhás férfi ült. Középen a

bíró-ezredes, a két szélen meg fiatal NKVD tisztek, a „trojka”. Alig volt

erőnk a lábunkon állni, mégsem adtak széket, hogy leülhessünk. A bíró

oroszul megkérdezte egy rossz tolmácson keresztül, hogy megértettünk-

e mindent, ami a jegyzőkönyvben van. Tudván, hogy nincsen értelme

ellenkezni, hiszem nem is volt már lelkierőnk, azt mondtuk, hogy igen.

Az egész cirkusz az adatfelvétellel együtt talán 10 percig tartott. Azt

mondták, hogy most el kell hagynunk a szobát, mert tanácskozni fognak

az ítélet kihirdetése előtt. Kikísértek egy üres szobába, ahol

elfogatásunk óta először voltam négyszemközt apámmal. Testileg és

lelkileg úgy össze volt törve, hogy nem is tudtam vele értelmesen

beszélni. Csak fürkésztük egymás gondolatait ebben a hihetetlen

tragikus helyzetben. Kinézésünk miatt szörnyű benyomást keltettünk

egymásra. Csak a könnyek tudták tükrözni azt a szörnyű testi és lelki

megrázkódtatást, amelyen keresztülmentünk az utóbbi három

hónapban. Tudtuk, hogy innen élve aligha kerülünk ki. Vagy

agyonlőnek, vagy elítélnek valamilyen szibériai bányába, ahonnan nincs

visszatérés. Öt perc múlva a fegyveres őr mondta, hogy kész az ítélet és

visszakísért az ítélő-szobába. Ahogy beléptünk a „trojka” felállt és

kezdte oroszul kihirdetni az ítéletet. Mi csak bámultunk és hallgattuk a

szóáradatot. A tolmács aztán lefordította, és megtudtuk, hogy az Ukrán

Hadsereg 58-as paragrafusával kémkedés miatt apámat 15 év kemény

munkára, engemet pedig 8 év munkatáborba ítéltek. Ezek a számok

nem jelentettek számunkra semmit. Ki élhet ilyen körülmények között

15 évig, vagy akár csak egy évig is? Mi csak álltunk és mosolyogtunk,

hogy „szpaszibo” (köszönöm). Talán kicsit megkönnyebbülve

kitakarodtunk a szobából. Ez után egy majdnem üres pincébe zártak, de

elkülönítve apámtól. Friss levegő volt itt és elég hely. Persze priccsről,

vagy takaróról szó sem lehetett, mindenki a kemény földön feküdt.

(Bien 37-38. old.)

Ártatlanul 15 év

Dél tájban jön a kulcsár, az őrünk nyitja az ajtónkat és egyszerre

többünket név szerint szólít kimenni. Eddig csak egyenként és csak

éjszakánként, ezért szokatlan volt a jelenség. Felvezettek a kihallgatást

51

tartó szoba mellé, egy nagyobb helyiségbe, ahol nem volt más, csak egy

széles nagy asztal. Mögötte három borotvált fejű, magasabb fokozatú

katonatiszt. Mellettük állt a civil tolmács, aki eddig is ezt a szerepet

végezte. Más helyiségből is hívtak be fiúkat. Így felállva egy sorban,

elég nagy csoport voltunk. Amikor beléptünk, úgy tűnt, valami

ünnepélyes alkalom kezdődik. Amikor elrendeződtünk, rendesen

felálltunk, akkor a három tiszt felállt és a tolmács elkezdett beszélni.

Tudtunkra adta, hogy a szovjet állam hadbíró-tanácsa előtt állunk

Elmondta azt is, hogy a kiképzésünket háborús bűnnek nyilvánítják és

ezért a 19-58-8-9-es paragrafusok alapján a következő ítéleteket

hozták. (A torkomon éreztem szívem dobbanását, mi lesz ebből, milyen

ítélet vajon?)

Az egyik tiszt olvassa sorban a neveket és hozzá az éveket. Mikor rám

került a sor, nem hiszek a fülemnek.

Nevem és tizenöt év javító-nevelő munkatábor. Nekem még némi

magyarázatképpen hozzáfűzte, hogy a plusz öt évet azért kellett

hozzáadni, mert bebizonyosodott, hogy hazatérésem után aktívan

hozzákezdtem a szervezkedéshez. Ez, a valójában megtörtént

„szervezkedés” abból állt, hogy egy magyarbánhegyesi Koczur István

szüleinek nyílt postai lapot küldtem azzal az értesítéssel, hogy fiuk él,

egészséges és útban van hazafelé. Semmi több, csak a cím és név! Kint

Ausztriában mondta Koczur, hogy arra megkérne, írjak idős szüleinek,

nyugtassam meg őket, ne aggódjanak miatta, jön hazafelé. Régen nem

tudtak már egymásról szüleivel. Tehát, ha hamarabb hazaérek, legyek

olyan szíves, tegyem meg neki. Május 13-án már otthon voltam, így

gondoltam, hátha még nem érkezett haza, hát írok. Vesztemre vagy

szerencsémre, ezt utólag már nehéz eldönteni. Lényeg az, hogy a

tizenöt évemmel kiérdemeltem az északi sarkkörön belőli lágeri életet.

Ide, túlnyomórészt tízen felüli elítéltek és a paragrafusok milyenségének

változata szerint kerültek az emberek. Velünk együtt ítélték el Bodré

Pistit is. Tíz évével nem került északra, mert kis évesnek számított. Őt

bent az országban, valamelyik lágerben helyezték el. Sajnos nem

voltam közelről vele együtt tovább sem, így csak annyit láttam, amikor

az ítéletet felolvasták, neve után nagyon sírt. Ebben nem volt egyedül,

hiszen sok mindenre gondoltunk, de arra nem, hogy el is ítélnek

bennünket és ilyen óriási évekre, akár, mint valami megrögzött,

többszöri visszaeső apagyilkost. Még azzal vigasztalt a tiszt a tolmácson

keresztül, hogy a 19-es szám az 58 előtt azt jelenti, ténylegesen nem

vettünk részt semmi akcióban, bevetésben, csupán elméleti

részkiképzésben részesültünk! Vajon mi lett volna ha… Biztos halál?

(Szekeres Imre Gyula: Nyolc év rabmunka 66-67. old.)

52

Bénán is 10 év rabszolgaságra ítélnek

Keményfi Béla

Egy iskola folyosóján feküdtem. Körülbelül egyórai várakozás

után hordágyastul bevittek az első osztályba. A katedránál három

szovjet katona ült. Középen az aranyozott vállpántú, egyik oldalon a

piros T, a másik oldalon a sima vállpántos katona. Tolmács nem volt. A

három katona egymás között beszélgetett. Negyedóra elteltével

felálltak, az aranyparolinos tíz ujját felemelve közölte: Na rabotu

(munkára)!. Ezt a két szót azonnal megjegyeztem, nem értettem, de

sejtettem: tíz évet kaptam. Ezután gépkocsival elszállítottak. Nyitott

platón utaztam, jól körülnézhettem. Alacsony házikókból álló, szinte

falusias utcában, egy sárgára meszelt, téglakerítéses épület előtt álltunk

meg. Külváros lehetett. A kerítés tetején többsoros szögesdrót volt

kifeszítve. A kerítés sarkainál két-három méter magas őrbódék. A bódék

mellett befelé fordított reflektorokat helyeztek el. Az őrbódékban

gépfegyveres őrök álltak. Az utca túloldalán bő szoknyás asszonyok

üldögéltek. Az utcát kétoldalt gömbakácok szegélyezték. (Keményfi Béla

50. old.)

Olofsson Placid atyát is szovjet törvények alapján ítélik el

(Olofsson Placid atya élete, Ézsiás Erzsébet 58. old.)

Volt tehát egy hivatalos verzió, amelytől nem lehetett eltérni még

a hetvenes években sem!

Az igazság ezzel szemben az volt, hogy engem a szovjet büntetőkönyv

58-as paragrafusa 2-es, 8-as és 11-es pontja alapján ítéltek el.

Az 58-as a politikai paragrafus.

A 2-es pont: antibolsevista propaganda. Ezt még tagadni sem tudtam.

Aki lelkipásztori munkát végzett a háború alatt, arra mind rá lehetett

fogni, hogy antibolsevista propagandát folytat. Én nem rózsacsokorral

vártam a szovjet tankokat.

8-as pont: terrorcselekmény. Ez már veszélyesebb. Megdöbbentem,

mikor meghallottam az indoklást: „tömegmészárlásra uszítottam a

hallgatóságot”. Az 1945-ös választási küzdelmek során ugyanis több

nyilvános gyűlést tartottam. Abban az időben még volt fegyver az

embereknél, és előfordult, hogy egy szovjet katonát lelőttek. Az a

másodéves joghallgató, aki most maga is a vádlottak padján ült, állítólag

felszólalt egy ilyen gyűlésen. Arra a kérdésére, mi a véleményem a

fegyveres harcról, azt válaszoltam:

Ez nem módszer a kommunizmus leküzdésére.

Ma is ez a véleményem. Egy szovjet katona megölése nem segít.

Ezt a válaszomat minősítette a hadbíróság tömegmészárlásra való

uszításnak....

A 11-es pont: összeesküvés. Ezt a végén visszavonták, mert csupa

olyan emberrel hoztak össze, akiket sosem láttam. Szerintük az az

összeesküvés magasiskolája, amikor nem is ismerjük egymást!

53

Felmerül a kérdés: magyar állampolgárként mi közöm a szovjet

büntetőtörvényhez? A magyar törvény ugyanis nem bünteti az

antibolsevista propagandát, csak az orosz. Az Ideiglenes kormány

elnöke, Dálnoki Miklós Béla azonban még 1945-ben Debrecenben aláírta,

hogy kiadja azokat a magyar állampolgárokat, akiket szovjet bíróság

elé állítanak. Ez a győztesek törvénye. Vae victis!

Nem haragszom se rá, se a hadbíróságra. Az elnök, Roszinszkij

ezredes értelmes ember volt. Az utolsó szó jogán belekapaszkodtam

abba, hogy semmi közöm nem volt a nyilas terrorhoz. Tábori lelkész

voltam a Horthy hadseregben, de fegyveres szolgálatot nem

teljesítettem. Erre azt mondta: Értse meg, nekünk nem azokkal van

bajunk, akik akkor nyilasok voltak és most kommunisták, hanem azokkal,

akik akkor nem voltak nyilasok és most nem kommunisták.

Ezt az érvelést el kellett fogadnom.

Az ítélet

Szeptember 8-án és 9-én volt a tárgyalás. Tizenkét emberrel együtt

ítéltek el. A jogászhallgató és a műegyetemista ellen az volt a vád,

hogy megöltek egy szovjet katonát a Kamaraerdőben. Őket kettőjüket

halálra ítélték, és az ítéletet végre is hajtották Sopronkőhidán. A

többieket velem együtt a Gulágon letöltendő szabadságvesztésre

ítéltek: heten kaptunk tíz évet, a többiek nyolcat.

Olyan naivak voltunk, hogy mosolyogva fogadtuk az ítéletet,

egyszerűen nem tudtuk elhinni. Bíztunk a kegyelemben, amit csak a

halálraítéltek kérhettek, de ők sem kaptak meg. A fiatalok szülei

minden követ megmozgattak, de nem sikerült.

Tíz év a Szovjetunió munkatáboraiban letöltendő szabadságvesztés -

így szólt az ítélet. Akkor persze még nem tudtam, mi az a Gulág?

Mozaikszó, a Glavnoje Upravlényije Lágernovo Agyelényije rövidítése.

Szolzsenyicin Gulág-szigetcsoportnak nevezi, de Oroszországban

senki sem hívta így. 1952-ben együtt raboskodtam a Moszkvai

Statisztikai Hivatal egykori igazgatójával, aki úgy tudta: három és fél

millió politikai fogoly van a tizenhatezer lágerben. A Szovjetunióban a

nagy számok törvénye uralkodik...(Olofson Placid atya élete 58. old.)

Golyó általi halálra ítélve

(Völgyi József 46. old.)

A háború elveszett! A háború befejezte előtt, még valamivel 1945

elején, úgy március-április táján a szovjet katonai elhárítók az NKVD

feltevésem szerint „valaki, valakik” sugalmazására, mint volt pápai

ejtőernyőst lefogtak. Majd közvetlen a front után magukkal cipelve

Veszprémben, Sárváron, Sopronban és Ausztriában több helyen

tartottak fogva (Fortenau, Mödling, Baden bei Wien). Itt zajlottak le a

kihallgatásaim, az NKVD főhadiszállásán. A kihallgatásaim csak éppen.

54

hogy befejeződtek – körülbelül júniusban egy nagyszállítmánnyal, ha jól

emlékszem, még a szombathelyi vonalon, vasúton Celldömölk, majd

Székesfehérvár, Budapest, Kiskunhalas, Temesvár s úgy az Al-Duna

deltán át Plojesti, majd a Fekete-tenger melletti Constanca tengerész

börtönébe ért véget az a „stáció”. Mint veszedelmes háborús bűnöst az

itt székelő katonai Tribunál golyó általi halálra ítéltek, mint kémet, mint

terroristát, diverzánst, szabotőrt. Nem győztem „örülni” e hangzatos

„címeimnek”! Hát igaz, hogy mint volt ejtőernyősre minden rám fért,

amit csak rám „pakoltak”! Az 58-as § 7-9-11. vádpontjait vették alapul

rá. Még most utólag is úgy tudom, hogy minden egyes pont is halálos

ítélettel járt, ért fel! Kegyelmi kérvényem benyújtása után, majd 51-53

napot vegetáltam a teljes létbizonytalanságban, amíg a Szovjetunió

„emberjogi” és „humanizmusa” nevében az élet-halál urai kegyelmet

gyakoroltak és 20 év megsemmisítő Gulág-rabságra változtatni

méltóztatták. Tehát megmaradtam. De minek? A lassú halálra. (Völgyi

43. old.)

(A háborúban belőlük nevelődtek kis az úgynevezett Sztálin-gyerekek!)

Nyugodtan lehetett őket ember formájú vadállatnak nevezni. Beszélni is

csak nehezen tudtak, káromkodás és szitkozódás nélkül. Állandóan

veszekedtek egymással is és őrjöngő gyűlölettel ordibáltak velünk, a

politikai foglyokkal. Az őrség ezt jól tudta, még talán hergelték is őket

ránk? Az őrség érzelmileg, tehát velük volt. Hiszen hát együtt voltunk,

mást nem tudtunk tenni, mint pária módra tűrni! És ezek a torzszülöttek

éltek is a helyzettel, még jobban tönkretették az amúgy is siralmas,

nyavalyás életünket…

Ahogy már említette, az őrség is ezeknek a (blotnojoknak, zsulekoknak)

adta az élelmet, a vizet szétosztásra és általában csak ezekkel a

disznókkal tárgyaltak. (Völgyi József, 46.old.)

Nem kértem kegyelmet…

(Adorján S: Halál árnyékában 25-27. old.)

Váratlanul újabb témacsere következett. Szüleimről,

testvéreimről kérdezgettek. Gyanút fogtam… az egész agyam

megfeszült…

Azután hirtelen németül szólt hozzám az egyik tiszt… Már-már a

nyelvemen volt a válasz, mikor végre kapcsoltam… nem szabad… hiszen

nem értek németül. Igyekeztem a lehető legbambábban bámulni…

sikerült. A főhadnagy intett az őrnek, kivezettek. Az előszobában kis

vaskályha duruzsolt barátságosan. Mellé ültem. Az izgalom

összeszorította torkomat. Végtelen erőtlenség, kiszolgáltatottság érzése

vett rajtam erőt. Tudtam, minden porcikámmal éreztem, hogy odabenn

most az én életemről döntenek… Mit hoz a jövő? Villant fel az agyamban

a gondolat… Tíz év… Igen, ennyit emlegetett a tatár a cellában… Tíz év…

majd egynegyed emberi élet… Nem, talán csak ijesztgettek…

55

Merengéseimből a váratlanul kitáruló tárgyalóterem ajtaja ébresztett a

szomorú valóra.

„Befele” – mordult fel mögöttem az őr és egy hideg vasdarab

figyelmeztetően meglökött. Beléptem. A teremben semmi sem változott,

csupán az egész bíróság állt és nekem is intettek, hogy maradjak állva.

A cingár kis hadnagy valami okiratot kezdett olvasni, hangja tompán

kongott a nagy csendben, - mintha csak egy koporsó fedelét szegelte

volna le… Rajtam teljes nemtörődömség vett erőt… Mintegy kábult

félálomban csapódtak az agyamhoz a hangfoszlányok… A Szovjet

Szocialista Népköztársaság nevében… 58… 6… 9… 15 pontokon

keresztül… Kémkedés… szabotázs gyanúja… be nem bizonyított, de

feltételezhető… tíz év… deszety let… A többit már nem hallottam… nem

is érdekelt… Tíz év… deszety let, csak ez zúgott, harsogott a fülemben.

(Adorján 21. old.)

Kér kegyelmet? – hallottam a főhadnagy hangját.

Nem – köszönöm – hallottam szinte messziről a saját hangomat. Nem,

nem akartam a kegyelemkérés kockázatát vállalni. Nem egyszer

hallottam már, hogy sok esetben a kegyelemkérőnek csak megtoldották

a büntetését. - Írd itt alá – tolt valaki elém egy tiszta fehér lapot,

aminek az aljára én, minden gondolkodás nélkül aláfirkantottam a

nevem. Nem emlékezem, hogy hogyan jöttünk ki a tárgyalóteremből,

csak az villan néha még ma is eszembe ezekből a percekből, hogy

egyszer csak ismét lefelé baktatunk a pincébe az őrrel. Minden lépésnél,

a csizmám azt csikordulta a lépcsőn, - a kulcs azt nyikorogta a zárban,

hogy… tíz év… deszety let… tíz év…(Adorján 22. oldal)

Másfelé nézve, alig mozduló szájjal folytak ezek a beszélgetések, de

mégis milyen sokat jelentettek mindnyájunk számára…

„Palavichiny György gróf – mutatkozott be egy magas, torzonborz, de

nagyon értelmes arcú férfi.

Pállfy Géza, gróf – suttogta egy enyhén őszülő sovány alak. Édes

Istenem, hát ezek is idejutottak?

Az ott Sally, a győri kanonok – biccentette meg fejét egy megtört

aggastyán irányába a szomszédom. Íme, a megszállók nem tesznek

kivételt senkivel sem – gróf, főpap, kupec, napszámos, diák… a sorsuk

egy, építeni a megszállók birodalmát. (Adorján 25-26. old.)

Az elítéltek szobája, köztörvényes rablók

(Hegedűs János: Látlak-e még hazám? 60.old.)

Az ítélet kihirdetése után már senki sem tért vissza a régi

cellájába egy úgynevezett elítéltek szobájába került. Ez a helyiség

ugyanabban az épülettömbben lent az alagsorban volt a nyugati részén

azzal a különbséggel, hogy ez legalább ötször nagyobb volt, mint az

előző cellánk. Amikor egyenként beengedtek bennünket, legelőször a

párás meleg levegő csapott az arcunkba és a nehéz nyomott pinceszag.

A helyiségben legalább 100 ember tartózkodott, akik zömében

56

félmeztelenül mászkáltak a párás levegőtlen cellában. Itt már az orosz

elítéltek vették át teljesen a szobaparancsnokságot, mert amikor

megérkezett egy újabb elítélt csoport az ő irányításuk közepette

helyezkedhettek el. Minden “új” tagot megmotoztak, végigkutattak, ami

értékeset találtak nála azt elvették, ha szólni mert, nekiestek

megverték, összerugdosták. Némelyik zsebéből hatalmas tőrkés is

előkerült, és azzal fenyegetőzött, amíg a célját el nem érte. Nekem az

ujjamon volt egy ezüst keresztes gyűrű melyet még 1943 karácsonyára

kaptam a keresztanyámtól és Fehérváron csak azért nem vették el

amikor letartóztattak, mert nem tudtam lehúzni, olyan szorosan állt az

ujjamon. Az egyik kutató orosz rögtön kiszúrta és jelezte, hogy vegyem

le. Én magyarázni kezdtem, hogy nem jön le, mert már próbáltam, de

az orosz egy nagy kést vett elő, hogyha nem veszem le, akkor levágja

az ujjamat. Esdeklőn néztem körül és kértem a többi magyart,

segítsenek, mert ez a gazember mindenre képes. Akadt valaki, aki egy

picike szappant kerített elő és azt magyarázta, azzal dörzsöljem meg az

ujjam és köpködjem meg. Közel egy fél órát kínlódtam, mire le tudtam

hőzni az ujjamról, de vele együtt jódarab bőr is lejött. A piszkos muszka

diadalittasan ordított egyet, majd a gyűrűt zsebre vágva eltűnt a többi

orosz között. Nehéz napok jöttek a számunkra az elítéltek szobájában,

mert csaknem a táraságnak a fele orosz volt és ők azt csináltak velünk,

amit csak akartak. Szólni nem mertünk, mert ha valaki panaszkodott a

“ragyás” őrmesternek kézzel-lábbal mutogatva, hogy valamilyét elvették

a “ragyás” nemhogy segített volna, hanem még a panaszkodót jól fejbe

vágta a kulcscsomóval. Amikor pedig bezárult a cellaajtó az oroszok

rátámadtak a panaszkodóra és agyba-főbe verték. Mi hiába próbáltunk

volna segíteni a többhónapos fogság után annyi erőnk sem volt, hogy a

kezünket felemeljük nem, hogy üssünk is vele.

(Hegedűs János: Látlak-e még hazám? 60. old.)

57

Megható búcsúzás

(Adorján Sándor: Halál árnyékában 29. old.)

Mint kék égből a villámcsapás jött azonban váratlanul a hír:

„Megkezdődnek a szállítások”... Akaratlanul is egymásra néztünk, hiszen

ki tudja, nem utoljára látjuk-e egymást? Mindnyájunkon a

bizonytalanság érzése vett erőt, hiszen ki tudja, mit hoz a következő

perc? Ki tudja pár percen belül nem hívnak-e téged vagy engem, s te

mész északra, én meg délre s azután...? „Ki tudja merre... merre visz a

végzet”... Baráti kezek akaratlanul is találkoztak egy utolsó, férfias

kézfogásban... A magyar fiúk közül többen körülfogták Sally bácsit, az

öreg meghurcolt, de meg nem tört győri kanonokot. Gyóntak, áldoztak,

hiszen talán utoljára volt módjuk erre... Még a vad zsulikok sem

zavarták őket, halálos csend uralkodott az egész cellában, szinte a légy

zümmögését is meg lehetett volna hallani... Éreztük, hogy ő - ég és föld,

élet és halál ura - is itt van velünk. Itt áll közöttünk és vigyáz arra, hogy

senki meg ne zavarja azokat, akik hozzá fordultak erőért... Mindenki

hallgatott, magába vonult, hiszen mindenkinek volt mire emlékezni.

Láthatóan mindnyájan éreztük, tudtuk, hogy most itt jár közöttünk az

örök bíró - a rabtartóink által annyit ócsárolt, de mégis hatalmas, örök

Isten... Mindenki szinte kővé meredve ült, s várt. Az öreg főpap pedig

ősz hajával mintegy megdicsőülve, fényben úszó arccal s könnyes

szemekkel áldotta meg az előtte térdeplőket... Dominus vobiscum... pax

vobiscum... Isten legyen veletek... béke legyen veletek..

A nemzeti imánk

Végre azután, egy napos délután a falon kopogtatott morze útján

hozzánk is megérkezett a fontos hír: ...Holnapután szállítás... Hogy hova

- senki sem tudta, egy azonban biztos volt, hogy valahova keletre...

valahova a ködös, távoli orosz mezőkre...Végre elérkezett az utolsó nap

is. Már ebéd után járt az idő, mindenki idegesen várt... Senki sem

beszélgetett, még a(köztörvényes) oroszok sem. Váratlanul, valahonnan

a kerítés irányából énekszó hallatszott. Sokan, nők-férfiak, gyerekek

énekeltek egy csodálatos, örökszép melódiát, a magyarok Himnuszát...

Mi, magyarok felálltunk és szemeinkből megindultak a könnyek. Látva

ezt az oroszok is felálltak. Talán ők is megérezték, mit jelentett nekünk

most, ezekben az órákban ez az örökszép dal... Igen, a megtépett,

sárba gázolt magyar nemzet eljött, hogy elbúcsúztassa fiait, akik, mint a

régi gladiátorok elindultak... meghalni. Meghalni a legszebbért, amiért

csak halni lehet: a hazáért.

Dulce et decorum pro patria mori...

Édes és dicső dolog a hazáért meghalni

(Adorján Sándor Halál árnyékában 29. o.)

58

IV. FEJEZET ÚTON A SZOVJET KÉNYSZER-MUNKATÁBOROKBA

Nincs kegyelem!

(Homolyáné Pásztor Piroska VALLOMÁSA II. Németek))

(Szebeni Ilona 29. old.)

Pár óra múlva a tiszalúci iskolához érkeztünk, összefagyva,

meggémberedve. Ott voltunk néhány napig. Üzenetet küldtünk haza,

hogy itt nincs semmiféle cukorrépaásás, talán a cukorgyárba megyünk,

de én már nem hiszek senkinek, apukám, segíts, ha tudsz. Ez az

üzenet a falusiakon keresztül meg 1-2 rendesebb orosz segítségével

kijutott. Valahogy az édesapám megkapta, és mindent megtett, hogy

segítsen, mindent megpróbált. Eljött oda a parancsnokhoz. Azt

mondták, csak testvérrel lehet kicserélni, kimenteni. Nekem testvérem

nem volt, így tehát próbált apám keresni mást, aki hajlandó lett volna

akkor még ebben a munkában felváltani. Nem sikerült, mert elvittek

bennünket Szerencsre. Iszonyatos út volt. Egyébként is ki voltunk

merülve, a félelemtől aludni nem tudtunk, csak vergődtünk a földre

szórt szalmán. Ilyen állapotban a húsz kilométeres utat igen nehéz

volt megtenni, 60-80 cm-es hóban. Jött mellettünk egy szekér a

holminkkal, egy pedig azért, hogy ha valaki kimerül, feldobják. Menni

kellett. Hajtottak bennünket az őrök, puskatussal lökdöstek, davaj,

davaj, bisztra, bisztra, ordítozták állandóan. Nem bírtunk menni, hideg

volt, fel voltunk öltözve, nagy volt a hó. Én is összeestem,

megrugdostak, majd látva, hogy nem bírok menni, felhajítottak a kocsira.

Szerencsnek a Legyesbénye felől való részén álltunk meg. A kaszárnyába

betereltek. Elhelyezkedtünk ott is a földön. Később merészkedtünk, és

láttuk, hogy nemcsak mi vagyunk ám itt, az ónodiakon,

tiszalúciakon kívül más községekből valók is. Érdeklődtünk. Honnan

jönnek? Egyik azt mondta Rakamazról, másik Bujról, Vencsellőről,

Zalkodról, Szántóról, Kenézlőról, Timárról. Nem is tudom, mit hagytam

még ki. Szóval egy csomó községből. Kérdezgettük, hogy miért jöttek?

Ők nem tudják, valamit dolgozni kell. De bizony nem dolgoztunk.

Másnap megint érdeklődtünk, sehol semmi. Ennivalónk volt, a szülök

ismerősöket keresve s azok a magyar policokon keresztül egy-egy

üveg teát be tudtak csempészni. Édesapám is eljött Szerencsre egy

újabb üzenettel, egy újabb tervvel, azonban nem lehetett velünk

beszélni. Egy cukorgyári munkást keresett meg, és kérte, bármennyi

pénzt adna, valamennyi cukrot próbáljon szerezni nekem. Sajnos, csak

másfél kiló savanyú cukrot tudott adni, azzal édesítettük a teát meg

tartalékoltuk is. Édesapám próbált alkudni az orosz vezetőséggel,

azonban nem hallgattak rá, csak hajtogatták: - Nincs mese, ha tud adni

testvért, kiválthat. Édesapám mondta, hogy tudna keríteni egy

asszonykát, aki hajlandó volna eljönni helyettem. Nagy könyörgésre

59

hozzájárultak. Édesapám beküldött egy cédulát, amin mindent pontosan

leírt, fölvázolta, mit kell tennem, hogy fog történni a csere. Leírta

tervét, és mindent, az addigi eseményeket. Két tehénért és húszezer

pengőért meg nem tudom még miért, úgy nézett ki, hogy valaki

eljön helyettem. Azonban mire ő hazaért és visszajött, akkorra már

bennünket bevagoníroztak. Kérdeztük, hová visznek? - Hát egy

távolabbi helyre, dolgozni. Én csak próbáltam az orosz és a magyar

vezetőkkel beszélni, hogy engem ki fognak menteni, nem kell

elmenni, ne vagonírozzanak be. A válasz: Szó, szó, szó sincs róla!

Tessék, tessék menni! Azt mondta az egyik őr: - Miért nem szökött

meg? Mondtam, próbáltam megszökni Tiszalúcon kétszer is a

holtágnál, de egyszer észrevett a tiszt, és összerugdosott,

másodszor pedig az őrszem vett észre, kétszer utánam lőtt, leugrottam

gyorsan. A bokorból visszahoztak, nem tudtam megmenekülni.

Egynéhánynak sikerült a szökés, visszakerültek Ónodba, hogy

hogyan, azt nem tudom, nem is keresem. Viszont Szerencsről már

teljesen lehetetlen volt a szökés, ott csak egy kiskapun lehetett a

laktanyába ki-bejárni.

Hát én nagyon vártam, hogy édesapám kicserél, és folyton

mondogattam a tisztnek, de nem, nem, hajthatatlan maradt. Mint a

barmokat tereltek bennünket az állomásra a vagonok felé. Kint

voltam a vagon mellett, nem akartam beszállni. Benéztem: egy sor

priccs alul, egy sor priccs felül, az ablakon rács és szögesdrót.

Minden vagonba hatvan embernek kell beférni - mondták.

Ebbe? Ebbe, hatvan nőnek? - Összecsaptuk a kezünket. - Igen,

igen, 15 megy fentre, 15 alulra, és ugyanúgy a másik oldalra is!

Középen volt egy rossz kályha, de tüzelő semmi. Később pár darabot

bedobtak. - Minek a lyuk a padlón? Nevettek. - Hát hol akarunk vécézni?

Csak néztünk egymásra. - És víz? És élelem? Ránk’ ordított egy magyar

polic: - Nem kellene még a csillagos ég?! Na, mars befelé! Én

odaléptem, és azt mondtam: - Uram, így nem beszélhet. Én szépen

kérdeztem, és amilyen tisztelettel önnek szóltam, annyit, úgy érzem,

ha fiatal vagyok is, megkaphatok viszonzásul. Erre megfogott és

meglökött. A többiek közé estem. Mindenki felhördült, de nem

tehettek semmit. De legalább az a polic továbbment. De jöttek

helyette az orosz katonák, és el kezdtek bennünket a puskával

ütögetni, hogy befelé, befelé! Némelyik kiabálta magyarul is. Sorba

másztunk fel, azt sem tudom már, kik, de magyarok, hiszen mindenki

magyar volt. Az ónodiakkal mind egymáshoz verődtünk,

kapaszkodtunk is egymásba nagyon. Cziner Gizike volt a legidősebb,

pár év korkülönbség volt közöttünk, de úgy néztük, mintha az

édesanyánk lett volna, olyan anyáskodó is volt, én nagyon

ragaszkodtam hozzá. Ónodiak akkor már csak négyen voltunk. Azt

hiszem, a többi lány és pár fiatalasszony Bőcsre való volt.

60

Elhelyezkedtünk a vagonban. - Mit teríthetünk a deszkára? -

érdeklődtünk. - Hát, ami van, de válogatósak vagyunk.

Én is kivettem a dunnát, párnát, a kabátomat pedig magam alá

terítettem, de hiába volt a meleg takaró, fáztam nagyon. A vonat addig

állt csak, míg berakták a népet. Indulás után behajítottak egy kanna

vizet - hatvan embernek. Húsz liternél nem volt több. Nagy füttyszó, nagy

ordítozás. Hurrá! Hurrá! Davaj! Davaj! Aztán mindenféle zagyvalék, amit

nem értettünk. Elindult a vonat, sírtunk, kiabáltunk, ordítoztunk. De az

erős zárnak a hangok meg minden emberi erő kevés volt. Nagyon lassan

mentünk először, szinte lépésről lépésre. Elhatároztuk, hogy nekiállunk,

és ahogy Szerencsből kiérünk, kiszakítjuk az ajtót, a zárat. De hát ez csak

balga álom volt, vaspántok voltak nagy lakattal, a vagon két oldalán

meg fegyveres őrök. Ha valami jelét vették volna a szökésnek, lelőttek

volna bennünket.

Az ablakokon meg ugyanúgy ott volt a szögesdrót, mint a

szerencsétlen zsidókat szállító vagonokban?

Pontosan. Félelmetes volt. Körülnéztem, és végiggondoltam, szegény

édesapám mennyit küszködött, mennyit szaladt, tervét elkészítette, és

olyan jó volt az a terv, mégis semmibe foszlott, mert nem ért ide. Akkor

még nagyon rossz volt a pálya, és minden vasútállomásnál megállítottak.

Taktaszada előtt valami nagyobb probléma volt, és a falutól kintebb

álltunk meg. Néztünk ki az ablakon felváltva. Egyszer csak valaki

elkiáltotta magát: - Nézzétek, lányok, amott jön egy kocsi, rajta egy

idősebb bácsi meg talán egy nő, nem látni a kendőtől. Másik hang:

még egy férfi, egy másik is! Egy sárga kocsi.

Én is odafurakodtam az ablakhoz, nem ismertem fel rögtön az

édesapámat, de valami belül azt súgta: ez az édesapád.

Elkezdtem ordítani, hogy engedjetek, lányok, engedjetek oda, hadd

menjek közelebb az ablakhoz. Engedjetek, mert ez az én édesapám!

Édesapám akkorra odaért, hallotta a hangomat, kereste a tekintetemet,

leugrott a kocsiról, nézte, melyik szögesdrót mögött pillantja meg az

arcomat. Ordítottam, üvöltöttem, majd velem a lányok is:

Pásztor bácsi, Pásztor bácsi! Itt van Pirike! Itt van ebben a vagonban,

tessék errébb jönni! És szegény szaladt, szaladt egyedül, a kocsin meg

ott maradna kocsis és valószínűleg az asszony, akit értem hozott cserébe.

Édesapám meglátott, megállt, és leborult sírva a földre, azt mondta: -

Nincs irgalom, nincs könyörület, nincs igazság. Kislányom, itt a váltás.

Kiabáltam, hogy apa, menj a vezetőhöz meg a vonat-vezetőhöz, hátha

kinyitják a vagont. Szaladgált a vonat mellett - ősz fejével –összevissza,

eredmény nélkül. Majd odakúszott a vagonhoz, fel akart lépni a lépcsőre

az ablak közelében. Észrevették az őrök. Lőttek. Aztán puskatussal a

karjára vágtak, lezuhant, legurult a töltés mellett, még akkor is

felnézett, ordította: - Kislányom, nem hagylak el! Kislányom, nem

61

hagylak! Megyek utánad!

A vonat még mindig állt. Megpróbált szegény kétszer-háromszor

felkúszni, de másik őr is jött, hogy a társának segítsen, megrugdosták,

összeverték agyba-főbe. Végig kellett néznem, hogyan rúgják le,

hogy gurul lefelé. A vonat megindult, már csak annyit láttam, hogy

a kocsis húzza a havon, de hogy él, vagy hal, arról semmit nem

tudhattam. Reménykedtem, talán csak elalélt, hogy valóban mi

történt, csak három év után tudtam meg.

(Homolyáné Pásztor Piroska, Szebeni Ilona 28. old.)

Fosztogatók

(50 évvel az elhurcolásuk után néhány túlélővel emlékeztünk a

hejőkeresztúri községháza udvarán (Zsiros Sándor: A front alatt 74.

old.)Ott hagytuk abba, hogy előző este ide érkeztetek, és itt „szálltatok”

meg, a községháza padlásán, amelynek a tetőzetét megrongálták a

napokkal ezelőtti harcokban.

Kércsi Imre:

Ez a ház akkor is ilyen lehetett. Ezen a padfeljárón zavartak fel a

padlásra. A tető rossz volt, össze volt lőve, hideg volt, fáztunk. Úgy

emlékszem, szitált is az eső. Arra emlékszem, hogy nagyon fáztam.

Takaró? Honnan? Én valamiféle papírokat találtam, akták vagy mi,

azokat próbáltam magamra tenni.

Reggel aztán indultatok tovább?

Előbb azonban újra megmotoztak - panaszolja Fehér András. - Ahogy

egyenként jöttünk le a padlásról, a lépcső mellett ott állt egy-egy orosz

katona, s akinek valami meleg prémes vagy bőrös dolog volt a ruháján,

azt levették...

Hihetetlen... hát ők... a felszabadítók...? - dadogtam.

Fosztogatók, szóról szóra, ollóval fosztották le a kabátokról a prémet,

vágták le a bőrt - keseredik el Kércsi Imre.

Hogy így volt, arra igazolás, amit egy más alkalommal Ligetvári

Herminka néni mondott el, idézvén édesapját: „Onnan, amikor jöttek le

a padlásról, mindenkit megzsebeltek. Édesapám mondja, hogy az

uramon kinyitották a télikabátot, volt alatta egy irhamellény, azt

levették, a kabátja alól, a gallért levágták, mert az is prém volt, a

csizmáját lehúzták, s egy rossz bakancsot dobtak oda, zsineggel kötötte

fel a talpát. Állítja édesapám, hogy mire Debrecenbe értek, vér csurgott

a férjem lábából. Azért halt meg…”

Enni nem kaptatok?

Semmit, utoljára valamit akkor, amikor Zsolcáról elindultunk, a görög

iskolában. Reggel a kerítésen keresztül a hejőkeresztúriak adtak, amit

tudtak. De hát ennyi embernek? Emlékszem, hogy itt, ahol állunk, erre

az udvarra hordott egy kert, s onnan a zsolcai Paptót Janinak a rokona,

apósa vagy a sógora hozott, s adott be lavórban vagy vederben

tejeskávét. Akinek jutott, az ivott. Mások mást is hoztak, csak azt

62

tudom, hogy ez a rendes ember még a bátyáméknak, Lacinak egy

jódarab szalonnát is adott be. Innen Igricibe hajtottak, mint a barmokat.

Havas hideg eső esett.

Fodor Lajos bácsi:

Igriciben az udvaron már nagyon sokan voltunk. Kivágták a rózsafákat

is, hogy jobban férjünk. Azután nemsokára sorakozó volt. Végignéz

rajtunk a tiszt és kiszólít engem. Na, gondolom magamban, lesz már

dolga a rózsafának. Most jókedvvel mondom, de akkor bizony féltem.

Bemegyünk a házba. A tiszt kérdezgeti, hogy katona vagyok, tiszt?

Tiltakoztam, hogy nem is voltam katona. Akkor bejön két nő, tisztfélék,

és mondják, menjek velük. Átmentünk a másik szobába. Int az egyik,

hogy üljek le a sezlonra. Aztán hozzám jött és mutatja, hogy vegyem le

a csizmámat. Ő meg a cipőjét húzta.

A nadrágom is? Kérdezem és mutatom.

A „bárisnya” („Barisnya”: nő, leány - oroszul) megint, hogy igen...

Te jó Isten, mi lesz itt...? Aztán elvették a csizmámat, a szép fekete

csizmámat. De nem kellett nekik, mert kicsi lett. Nem ment fel egyik

bárisnyának sem, olyan széles combjuk volt. Aztán bejött a férfi, s

mutatja, hogy hagyjam csak ott, odadobott egy lyukas bakancsot, még

be sem hagyták fűzni. Adtak egy utásznadrágot, amit meg nem tudtam

bekötni. Én meg dühömben káromkodtam az oroszra, persze magyarul.

Az anyád p...ja szecskavágó lett volna, hogy aprított volna fel, amikor

születtél!

Közben a többi meg elindult, szaladtam utánuk, lábamon a füzetlen

bakanccsal, kezemmel meg a nadrágot fogtam, hogy le ne essen. A

lábbeli meg lyukas volt, a sár az egyik helyen bement, a másikon jött ki.

Akkor már december volt, hideg, esős, sáros idő járta, és szaladtam a

csapat után. (Zsiros S: A front alatt 74. old.)

Deportáltak

(Rózsás János: Válogatott írások 33. old.)

Úgy került sor a végzetes utazásra, hogy Kiskörökhöz közeli Páhi

községben őrzött, szovjet vizsgálati fogságban tartottak közül a 3.

Ukrán Front Haditörvényszéke elé idéztek 1945. február 6-án két

levente társammal, Kádár Imrével és Juhász Károllyal együtt-engem 18

évesen, mint legfiatalabbat közülünk. Néhány perc alatt 10-10 évi

munkatáborban letöltendő szabadságvesztésre ítélték mindhármunkat.

Az ítélet kihirdetése után a géppisztolyos őrök lekísértek minket az

elítéltek pincéjébe, ahol az elszállításra összegyűjtött rabok várták a

további sorsukat. A homályba borult pince ledöngölt földjét borító

szénán heverésztek szerteszét a különböző nemzetiségű elítéltek,

halk beszélgetés zsongása töltötte be a nyirkos falú helyiséget.

Hamarosan elkövetkezett a sorsdöntő nap, amikor a hajnali

kivégzésekkel megritkított létszámú, deportálásra várók életre ítélteket

útnak indították. Már előzőleg terjengett közöttünk a hír, hogy a

63

végcélunk majd az odesszai börtön lesz. A köztünk lévő oroszok ebben

valami módon jól értesültek voltak. Az ilyen mendemondáknak ritkán

volt hiteles alapja, de ebben az esetben beigazolódott a suttogva tovább

adott értesülés.

Az útra készülődő tizennégy magyar közül Krumpach Józsi bácsi, egy

módos ráckevei parasztgazda, próbálta bennünk tartani a lelket. Az első

világháborúban öt évet töltött orosz fogságban, és jól értette az oroszok

közt folyt beszélgetést, és így vigasztalt bennünket:

Ne búsuljatok, ha kikeveredünk a háborús zónából, a

hátországban majd tűrhető sorsunk lesz! Igaz, keményen kell

dolgozni, de a jóindulatú és békés orosz nép között a körülményeink

elfogadhatóak lesznek.

Hittük is, nem is, amit az öreg mondott. Mindenesetre elfeledkezett

arról, hogy a cári világ végnapjaiban az Oroszország belsejébe került

magyarok hadifoglyok és nem elítéltek voltak. A szerencsések

hazajutottak onnan, mielőtt még kiteljesedett volna a vörös terror

öldöklő diktatúrája, a rabszolgatartó szovjetrendszer. A jámbor, szinte

babonásan Istenhívő orosz lakosság a század elején még nem volt

koldusszegény, megfélemlített, megtizedelt és gyanakvóan egymásnak

uszított tömeg.

Jó volt hallani a megnyugtató szavakat, egy békésebb, emberhez méltó

életkörülményekben reménykedni. A velünk szemben megnyilvánuló

nyers és kegyetlen bánásmód, a félelmetes hírű és fagyos Szibéria

riasztó árnya ellenére, eszelősen hinni akartunk sorsunk elviselhetőbbé

fordulásában. Az a nyomasztó gondolat lázálomszerű volt, hogy szeretett

hazánktól hosszú időre elszakítanak bennünket, idegenek vesznek majd

körül, akiknek a nyelvét, szokásait nem ismerjük, de a valósággal

mégsem akartunk igazán szembenézni. Csalóka reményeink, ábrándos

élni akarásunk elfojtotta bennünk a kétségbeejtően kilátástalan

helyzetünk ridegen józan mérlegelését.

Amikor felvirradt az, 1945. február tizedike, döngve kicsapódott a

pinceajtó, és őreink hangos kiabálással szólították fel a pince lakóit a

készülődésre. A durva vezényszó már jól ismert volt: Davaj! Davaj! Mindenki

sietve feltápászkodott, sebtében magára kapkodva az addig a gyér

szénára terített felső ruhadarabjait, belelépett a fűzőtlen bakancsokba. A

menetkész várakozás percei lázas izgalomban teltek el: megkezdődött!

Lejött közénk néhány tiszt, névsorral a kezében. Kiolvastak egy szakaszra

valót, és közben szünetet tartottak. A nevünk hallatán hunyorogva

lépdeltünk fel egymás után a sötét pincéből a havas udvar vakító

világosságára. Négy nyitott, leponyvázatlan teherautó sorakozott az

épület előtt. Minden szakasznak a soron következő üres platóra

kellett késedelem nélkül felkapaszkodnia, az öregeket feltuszkolva,

majd szorosan egymáshoz húzódva leülni a deres deszkákra. Kékes

füstöt pufogtatva indultak el a rozoga katonai járművek a fázósan

64

görnyedező rabok tömegével, és egymás után kikanyarodtak a faluból a sík

mezőségre.

Néhány kilométer után elszörnyedve láttam, hogy jobbra tőlünk,

távolabbra magyar katonák ezrei ténferegnek, toporognak a havas

réten, géppisztolyos szovjet katonákkal körülállva. Hogy került oda ennyi

magyar hadifogoly, mi lesz a sorsuk itt a szabad ég alatt? - meredtem a

látványra, mintha jómagam nem a végzetem felé robogtam volna. Aztán

egy ritkás liget mellett hirtelen elkanyarodtunk. Eltűnt a szemem elől a

seregnyi magyar katona látványa, a vesztett háború nyomasztó érzését még

jobban beleégetve a szívembe. (Rózsás János, Válogatott írások 33.old.)

Megérkeztünk Kiskőrös vasútállomására. Csak egy messze tőlünk

ácsorgó vasutast láttam, különben teljesen néptelen volt a környék. Sorra

leeresztették a teherautók hátsó falát, és a körben álló, géppisztolyos

katonák által sürgetően elordított, rövid parancsszavainak engedelmeskedve

ugráltunk le a földre. - Davaj! Davaj! - visszhangozták az állomásépület

falai a torokhangú farkasüvöltést.

Nem messze tőlünk egy hosszú, az első vágány párra beállt tehervagon

szerelvény várta tágra nyitott ajtókkal a leendő utasait, a szótlanul

sorokba rendeződött rabok menetoszlopát. Megint névsor szerint

indultunk el a kijelölt vagon ajtajához feljáróként támasztott deszkapalló

felé. Út közben a lábam alá néztem: de jó lett volna egy rögöt felvenni,

hogy az idegenbe vezető utamon elkísérjen, de lehajolni veszélyes

rendbontás lett volna. Különben is - vastag, fekete kohósalak borította a

térséget, az ropogott a talpunk alatt, így még a kísértés is elmúlt, hogy

lehajoljak. Így is minden bizonytalan mozdulatunknál, tétova lépésünknél

kibiztosították a fegyvert, és kórusban rikoltoztak az őrök.

A mozdony után kapcsolt első tehervagonba kerültem. A belseje három

részre volt osztva. Az ajtó szélessége volt az a térség, ahol a vagon

fegyveres őre posztolt, egy kis vaskályha alig-alig pislákoló tüze mellett,

melynek gyér füstje a tetőre kivezetett csövön át távozott a szabadba.

Jobbról és balról egy priccssor osztotta ketté vízszintesen a rabok helyét,

felső és alsó fekhelyekre. Az alsó fekhely egyenesen a vagon deres alja volt,

deszkapriccs nélkül. A priccs előtt egy keskeny térséget hagytak

felegyenesedésre, azt keresztlécre szegezett függőleges deszkák

választották el, ritkásan felerősítve a vagon középső, ajtónyi részétől. A

vagon ajtajának oldalán kis rácsos ablak volt, a rabok térségében. Alatta

feszítővassal, még beszállításunk előtt, egy körülbelül tíz centiméter

átmérőjű lyukat vájtak, rostosra csapdosott szélekkel: az lesz a

priccsek előtti szűk térség sarkában az illemhely.

Beszálláskor a függőlegesen rögzített deszkák között egy deszkányi rést

hagytak, hogy beoldalazhassunk a vagon kijelölt felébe, majd az

utolsónak beszámolt rab után azt is felszegezték. A hét orosz

rabtársunk egyből felmászott a csupasz deszkapriccsre, míg a hat

magyar a vagon jéghideg padlójára görnyedt le alattuk, a gyéren felhintett

szalmára. Nagyon fáztunk, és vonakodtunk elterülni, hiszen a

65

vaslemezek deresek voltak, a deszkarepedések között pedig

fütyült alulról a szél. Az őr látta mozgolódásunkat, és ránk ordított

lövésre tartott géppisztollyal: lozsisz! Azonnal le kellett mindenkinek

feküdnie, és csak a szükségleteink elvégzésére volt szabad

feltápászkodni, ha az őr a kérő jelzésünkre engedélyt adott.

A hat magyar fekvési sorrendben, balról jobbra: Gulyás János, Baráth

József, Krumpach József, Kádár Imre, Juhász Károly, majd én

következtem annak a bizonyos lyuknak a szomszédságában. A nehezen

becélozható lyuk. Az első napokban kellemetlen volt, de aztán később már

senkinek nem volt rá szüksége, se enyhébb, sem komolyabb dolgainak

elvégzésére. (Rózsás János: Deportálnak Válogatott írások 33. öld.)

Tetvek és a kínzó szomjúság

(Kovács László: Visszaemlékezés. Kézirat)

A Gulág lágereiben eltöltött évekre visszaemlékezés

Másnap reggel mikor már a helység jól kivilágosodott, körül nézve

tapasztaltuk, hogy korábbi lakótársaink gyakorta vakaróznak. Tetűre

nem is gondoltunk, hiszen eddig a mi köreinkbe nem volt. A portán

állandó mozgás volt hallható, parancsszavak, káromkodás, néha

lövések. Déltájon megkaptuk a szokásos szétfőtt szemű búzalevest és a

darab korpakenyeret. Jól jött, mert már éhesek voltunk. Következő nap

reggelén viszketést éreztem a hónom alatt, ismét és ismét. Gyanússá

vált a dolog, ezért levettem zakóm, mellényem, ingem és próbáltam a

hónom alá nézni. Iszonyat fogott el, szép számmal mozogtak ott az

addig ismeretlen tetvek. Számomra ez annyira lesújtó érzés volt, hogy

ha akkor azt mondták volna ötéves fogság vár rám, nem sújtott volna le

annyira, mint ez a fölismerés. Már egy hete éltük tetves életünket, ami

nem is volt itt unalmas, mert reggelente menetrendszerűen

tetűvadászattal indultunk. Aztán belefáradva bambultunk egyet, ki

szundikált, ki ismét tetvészkedni kezdett. Érdekes módon egy-egy

megjegyzésen kívül senkinek sem volt ándungja beszélgetni.

Lakótársaink a németek ill. osztrákok már hallgatagabbak voltak nálunk

is. Erősen borostás, félszakállas sápadt arcok, réveteg tekintet –nem

lehetett tudni, hogy min mentek keresztül azelőtt és aztán, hogy a

szovjetek fogságába estek- látszott rajtuk, hogy nehéz időket éltek át.

(16 old.)

Csoportokban az udvarra tereltek és megkezdődött az előzőekben már

ismertetett forrógőzös fertőtlenítés. Látható volt, hogy most egy

nagyobb arányú megmozdulásra kerül sor, olyan nagy volt a sürgés-

forgás körülöttünk. Így is történt, a fertőtlenített csoportok már nem

mentek vissza a tetves kamrákba, hanem jól fölszerelt kísérő őrséggel

egy közelben lévő teherpályaudvarra vittek, ahol megkezdődött a jó

hosszú szerelvénybe való bevagonírozásunk. Hogy hány vagonba

kerültek foglyok, hányba más, nem lehetett tudni. Eleinte nem éreztünk

különösebb nyomorúságot a telepréselt vagonba, talán, mert éppen

66

hűvösebb idő volt, és lábaink még nem voltak elnyomorodva. Az

összegücsörödött ülésből fölállni, vagy állva maradni szigorúan meg volt

tiltva, amit vigyázott két géppisztolyos őr, akik a vagonba úgy voltak

elhelyezve, hogy a foglyok minden mozdulatát szemmel tarthatták. A

vagonajtó jó méternyire nyitva volt, a nyílás mindkét oldalán le volt

zárva pallóktól a mennyezetig, deszkából készített fallal, de az egyes

deszkák között akkora rések voltak hagyva, hogy az őrök itt jól

láthattak. A két őr a tőlünk lezárt nyílás között egymással szemben,

átellenes sarokba ült, térdükön keresztbe fektetett géppisztollyal, amin

rajta volt a kezük. (17. old.)

A vagonba kegyetlenül tele voltunk zsúfolva, úgyhogy éjjel-nappal

azonos, zsugorított ülésben aludtunk. Ez eleinte nem is nagyon sikerült,

később, napok múltán a kimerültségtől már valamelyest. Dolgunkat

végezni az egyik sarokban volt egy kb. 30 cm kvadrátos nyílás vágva,

ahova kézfeltartással lehetett jelentkezni. Akkor fölállhatott az is, aki a

lyukon vagy épp mellette ült. A dolgát végezni akaró az útban lévőkön

átlépkedve jutott a lyukhoz. Egyébként egy ember esetében elég ritkán

került erre sor, mert naponta egy-egy darab kenyeret kaptunk, ami elég

gyakran már penészes is volt. Ez különösebben nem zavart minket,

örültünk annak is, ha nem maradt el, mert volt olyan is, nem is egyszer

a közel két hetes utunk alatt, a legborzasztóbb szenvedés azonban a

kínzó szomjúság volt, mert napok múlva kegyetlen meleg időt kaptunk,

a verejték szakadt rólunk és bizony voltak napok, hogy vizet egyáltalán

nem kaptunk, pedig a kenyér mellé csak a víz lett volna az egyedüli

folyadék. Később már nem is izzadtunk, de nyelvünk föltapadt szájunk

padlására.

Ha a vonat ment, akkor még csak elviselhető volt a hőség. Sajnos

többször egész napot is álltunk, kitolatva rendező-pályaudvarra. Egy hét

elteltével kezdett ritkulni a zsúfoltságunk, mert alig telt el nap, hogy ne

halt volna meg valaki.

A temesvári rendező-pályaudvaron napokat álltunk. A szomjúság és a

kegyetlen hőség, szinte kibírhatatlan gyötrelmet jelentett. Amikor

mellettünk, vagy pár méterre tőlünk valaki mély sóhajtások közt vagy

nesztelenül kilehelte a lelkét, már nem is volt olyan megrendítő, mint az

azon való csodálkozás, hogy akik még ott vagyunk élünk.

Hogy a halottakkal mi történt, nem tudtuk meg, de eltávolításukra

rendszerint este, vagy éjjel kerítettek sort bármikor is történt, és

általában nyílt pályán állt meg a vonat. Az is valószínű, hogy egyszerre

történt ez az összes vagonban. (Kovács László 18. old.)

Holott épphogy éltünk, miközben rettenetes szomjúság gyötört. Ahogy

visszaemlékszem, nem tehettünk meg hosszú utat mikor szerelvényünk

megállt, és egy tábla Tureszeverit mutatott. Vödrök csörgéséről vélni

lehetett, hogy vizet adnak majd nekünk. Jött is a víz nemsokára, de

látni lehetett, hogy a vasúti töltés lábán álló kiáradt Duna vizet kapjuk.

De a kegyetlen szomjúság nem tudott megakadályozni abban, hogy ne

67

igyunk. Mint később kiderült egyes vagonok rendes ivóvizet kaptak, de

nekünk már csak ez jutott. Ismét hosszú napok teltek el, szerelvényünk

szinte éjjel-nappal alig kis megállással állandóan robogott. Így a

zsúfoltság és meleg is elviselhetőbb volt. (Kovács László19. old.)

Egyik napon őreink fölállást vezényeltek, ami együnknek másoknak csak

nagy nehezen sikerült, inkább csak segítséggel. Izületeink fájtak,

lábaink cidriztek, de most meg már leülni nem volt szabad. Mint egy óra

hosszat kellett állni, aztán vezényszóra mindenkinek leülni. Eleinte nem

tudtuk mire vélni ezt a dresszúrát, de mikor ez már többször is

megismétlődött, már éreztük, hogy ez a megérkezés előtti állás,

mozgásgyakorlást jelenti. Úgy is történt. Mint egy másfél napos

bemelegítés után este megérkeztünk egy láthatóan nagyobb

állomáshoz. Éjfél körül lehetett mikor megnyíltak a vagonajtók és

kiszállást vezényeltek. No, a kiszállás egy nyomorúságos látvány

lehetett. Az elsők, akik legjobban bírták magukat, kimásztak, és

próbálták a többit egyenként kivonszolni. Magam is nagy hegykén

megindultam volna a lépcsőn lefelé lépkedni, s mint egy lőtt lábú nyúl

buktam a lent lévők karjaiba. Őrség, katonaság csaknem annyi, mint

száz számra a foglyok. Akik kibuktak, összetörve magukat lovas

kocsikra rakták, minket pedig igyekeztek ötös sorokba terelni. Ez

nehezen ment, mert az egyik jobbra, a másik balra rogyott össze. A

végén az ötös sorok egymásba fonódva, egymást tartva elindítottak

minket. Két oldalról, mint egy ötméternyire egymástól, géppisztolyos

katonák kísértek, valami nagy széles kihalt utcán. Itt-ott egy tiszt is

feltűnt fojtott hangon, de erőteljesen diktálta volna az ütemet, hogy

„Bisztré, bisztré!” Meg voltam lepődve magamon, hogy milyen erőtlen

vagyok, hiszen én a végső időig végig a vagonban a zöméhez képest

elég erősnek éreztem magam minden nyomorúság ellenére. Végül is

edzett sportember voltam, honnan gondolhattam volna, hogy már a

vérhas munkál bennem. A kora hajnali órákban az örökkévalóságnak

tűnő nyomorúságos gyaloglás után, megérkeztünk újabb

szálláshelyünkre, mely a hajnali derengésben láthatóan, valahol a város

szélén lehetett. Mint később megtudtuk, egy valamikori

matrózbörtönben voltunk a Feketetenger partjához közel.

Tekintélyes épületrendszer, jó nagy portán, az épületek közelében

elszórtam fákkal. Engem vagy húsz társammal egy jó hosszú szobába

tereltek be, ahol a sima padlón fáradtan, mint a tej, elaludtunk. Déltájon

lehetett, mikor ébredezésünkre megkaptuk a szokásos (az utazás előtt)

búzalevest és a darab kenyeret. (Kovács László: Visszaemlékezés 16. old.)

Éhen-szomjan szállítanak heteken át

(Wágner Dezső Naplójából)

Ukrajna, 1945. február 14. szerda

Hajnali ½ 3 óra volt, amikor felébredtem… és utána már nem tudtam

elaludni. Állandóan otthonról képzelt víziókkal küzdöttem. Már nagyon

68

megviselt mindannyinkat a két heti utazás,… ami még békésebb

viszonyok között is hosszú lenne, nem ilyen mostoha állapotban,

aminőben mi élünk itt. Néha egész nap alig kaptunk egy korty vizet,…

meleg ételt a két hét alatt csak kétszer-háromszor ettünk. Mindazonáltal

rendes emberi módon nem is tisztálkodhatunk rendszeresen, sőt

végtagjaink is meg-meggémberednek a folytonos üldögéléstől…

Reggelire: az utolsó szelet szalonnámat ettem meg, savanykás

komiszkenyérrel, s rá egy korty vizet ittam. Egész éjjel futott vonatunk,

s alig állt meg vagy két helyen,… rövid időre. Reggel egy nagyobb

állomás… rendezőjében álltunk meg… Hírt kaptam, hogy a húgom…

tüszős mandulagyulladásban van. Szegény kislány… biztosan sokat

szenved!... És még megfelelő helyen nem is kezeltetheti magát. … Óh!...

Ezekért az ocsmányságokért még valakiknek felelnie kell!... Megálljatok

csavargó MOKÁNOK!

(Wágner Dezső Naplójából, kézirat)

Úton a szovjet Paradicsomba,

(Bien György: Elvesztett évek 40. old.)

Vagy 10 napi utazás után érkeztünk meg Csernovcibe és a szovjet-

román határra. Itt mindenkit kihajtottak a vagonokból és átszállítottak

széles nyomtávú vagonokba. Miután mindenkit névsor szerint

begyömöszöltek a szovjet vagonokba, az ajtókat ránk zárták. A hőség

kibírhatatlan lett és persze a víz iránt vágyunk csak fokozódott. (Ez a víz

utáni vágy egész életemen keresztül kísért. Ha csak egy kicsit is

szomjas vagyok, szinte rögtön pánikba esem, különösen nyáron, ha

meleg van.) megizzadt, meztelen csontváz testünk a padlózaton hevert.

Egy 20 cm-es lyuk volt a vagon közepére fúrva és mindenki itt végezte

el szükségleteit. Többen megint meghaltak, de az őrök általában

hamarosan megtudták, mert naponta kétszer tartottak számlálást, ami

abból állt, hogy a népet átterelték a vagon egyik felébe és egyenként

engedték át a másik oldalra. Ha valaki meghalt, rögtön nyilvánvaló volt.

A halál különböző változatban következett be. Az öregebbek általában

éjjel haltak meg, aránylag csendben. Végkimerülésben leromlott

szervezetükben a szívük megállt. Azt hiszem még egy másik ok is volt.

Az idősebbek hamarabb feladták az élet-halál harcot, mint a fiatalok,

akik még élni akartak, mert a élet előttük volt. Én is ezekhez tartoztam.

Két nap elteltével megérkeztünk egy nagy pályaudvarra. Rengeteg

szerelvény álldogált ott megrakva mindenféle felszereléssel. Nekem

feltűnt a mozdonyvezetők piszkos, olajos ruhája és a sok néni

munkálkodása a vágányokon. Hát ez a munkásparadicsom? Ez vár a

munkásokra szerte a világon? (Bien 40. old.)

69

Úton a börtönbe

(Völgyi József: Magyar holokauszt 52. old.)

Miután elvették maguknak tetszés szerint az ételadagjukat, a

maradékot dobták oda nekünk. Az ellátásunk a vagonban szállítás alatt

fekete kenyér 300 gramm, különböző elkészítésű és általában sóskát s

egy evőkanálnyi cukor és egy beadott edényből, ha adtak. Ivóvíz?

Mondhatom, hogy az ivóvíz probléma tudott lenni a rabot érintő

legnagyobb gond. Nem volt egyénileg edényünk, és a vizet a beadott

vödörből ittuk egymás után, mint a marhák. Egy pár korty után már a

másik ember húzta a vödröt, így aztán a víz nagy része kiömlött és nem

pótolták, ha előbb is kiürült az edény. Napközben borzasztó volt a

vagonban a meleg és hát nyár lévén nem beszélve, ha valami oknál

fogva álltunk félretolva a tűző napon. Egy reggelre megint meghalt

valaki, és a „zsulekok” a hullát kabáttal letakarták, nem adták le a

vagonból, hogy az ételadagját fel tudják ily módon többször is venni.

Láttunk kelet felé menni több katonavonatot is megrakva mindenféle

gépekkel, amelyek a „kártérítés” formájában lett elzabrálva ki tudja

honnan? Az őrök is állandóan szitkozódtak velünk, minden alkalmat

megragadtak, hogy csak belénk tudjanak rúgni, ütni és csak „rohadt

fasisztának”neveztek, hívtak. A gyűlölet igazi volt! (Völgyi József 49.

old.)

Na, és körülbelül két nap elteltével megérkeztünk egy nagy

pályaudvarra: Csernovicz-ben voltunk a szovjet-román határon. Itt

mindenkit kihajtottak a vagonokból és áttereltek a széles nyomtávú

vasúton várakozó kocsikba. Miután mindenkit név szerint

begyömöszöltek, a szovjet vagonokat, ajtókat is ránk zárták. A hőség

rövid időn belül kibírhatatlan lett és na persze a sózott hal (kamsza =

„úszni kívánt”) utáni víz iránti vágyunk csak egyre fokozódott. És ez a

víz utáni vágy talán egész életemben keresztül kísér. Megizzadt

meztelen, megviselt csontváz testünk a puszta padlózaton hevert. A

vagon padlózatán egy úgy 25-30 cm-es lyuk volt, nyitva és mindenki itt

végezte szükségleteit. Többen megint meghaltak és már nem lehetett

manipulálni, eldugni a tetemet. Ugyanis az őrök megsejtettek valamit és

naponta kétszer is tartottak létszámellenőrzést, ami abból állt, hogy a

népet átterelték a vagon egyik felébe, és egyenként vissza a másik

oldalra… Ha valaki meghalt, így nyilvánvalóvá vált azonnal. Az

elhalálozás különbözőképpen estek meg: az idősek általában éjjel haltak

meg, csendben aránylag. Végkimerültségben, elromlott szervezetükben

a szívük megállt. És én azt hiszem, hogy még egy másik ok is

közrejátszott. Az idősek hamarabb feladták az élet-halál harcot, mint mi,

fiatalok, akik még élni akartunk, mert az élet még előttünk volt… Én is

ezek közé tartoztam!

Rövidesen megérkeztünk megint egy nagy pályaudvarra. Rengeteg

szerelvény álldogált itt is megrakva mindennel. Nekem feltűnt egy

70

mozdonyvezetőnő, a piszkosan fénylő olajos ruhában és a sok többi

munkás nénik munkálkodva a vágányok között. Hát ez a munkás

paradicsom? Felvetődött bennem: hát ez vár a munkásosztályra

Európában, majd szerte az egész világon?

Elfordulni, de hiába. Teljesen kényszeredetten már nem is érdekelt,

hogy mi is történik körülöttem!

Reggel úgy 4 óra tájt, ahogy derengeni kezdett, láttam meg, hogy

mekkora hatalmas helyiségben vagyok, és vagy 150-200 ember fekszik

rongyaikban a betonon. Reggel kinyílt az ajtónk és ételosztás történt.

Mindenki megkapta a maga adagját, káposztalevest, sőt még egy

kanálfejnyi porcukrot is. Víz is volt bőven egy hordóban. Mindenki

egyetlen edényből ivott. Kiszáradt testünk követelte a vizet és

rengeteget ittunk, ami némileg felejtette az éhségérzetet. Viszont sok

esetben hasmenést, sőt vérhast is eredményezett, bizonyára a fertőzött

víz miatt. Meg kell itt említenem, egy „sétáló” udvari eset alkalmával

több neves hazai színésszel, nőkkel, kitűnő hazai énekessel, zenésszel

találkoztunk. Olyan régen volt, hogy a nevek már kikoptak a fejemből.

Csak egy kedves közös ismerőst tudok megemlíteni a magyar rádióból,

Bura Sándor cigányprímásunkat. Akit azért zabráltak el, mert „fasiszta”

dalokat játszott… a hitvány, együgyű vörös paraziták!

Na és hogy mennyi ideig is voltam az odesszai csillagbörtönben? Már

nem tudom meghatározni idővel. Csak az útirányunk vitt innen mindig

keletre. Az útjaim során még egy nagy börtön következett, és egyben az

utolsó is a lágerbe kerülés előtt, és ez a dnyepropetrovszki. Itt már

éreztem, hogy szinte felnőttem egy rutinos, sokoldalú börtönlakóvá!

Mint „bezupált” öreg rabként kezdtem a fura világban „helyre” találni.

A rongyos, piszkos tömegünket végigvezették a városon fel egy hegy

púpján díszelgő hatalmas katonai börtönig, át a városon, ami romokban

volt… Itt láttam, hogy a háború mit hagy maga után. És

elgondolkodtam. Szegény Ukrajna! A város lakossága a járdáról nézve

láttam, nem tudott mit kezdeni velünk. Kik is vagyunk mi

tulajdonképpen? A vonuló csapatunk túlnyomó többségben szovjet

állampolgárok, dezertált katonák, övéik, akik tudtak velünk beszélni. De

vajon kik azok a hallgatag fiatal emberi roncsok, akik lehajtott fejjel

bandukálnak?… Nem viseltünk, nem volt katonaöltözet már rajtunk

tehát, mi nem néztünk ki hadifoglyoknak. Nem is tudom, hogy mit is

gondolhattak rólunk. (Völgyi József 52. old.)

Szökés a vonatról

(Kalas István emlékezik A front alatt 92-96. old.)

Amikor 1944. decemberében a debreceni laktanyában sorba

állítottak, megszámoltak, azt mondták, megyünk haza.

Hazudtak most is. Megyünk két sorban a két sor fegyveres orosz

katona között. Ez nem jó jel, gondoltam. Úgy is lett. Amikor

felmentünk a kocsikba, hát beszögezték az ablakot, bedrótozták az

71

ajtókat. Mentünk már jó ideje, mikor mondom Varga Imre bácsinak

meg Lúci (Luczák) Józsi bácsinak, akik közeli szomszédaim voltak

otthon, hogy nekem nem tetszik ez, megyünk Oroszországba,

visznek a bányákba. Én megszököm.

Ne tedd fiam - nyugtatgattak az idős szomszédok -, lásd, fenn

farkaskutyák vannak meg golyószórók, lelőnek, mint a kutyát. Fiam, mi

voltunk 1914-ben Oroszországban, évekig fogságban, jó helyen voltunk.

Na.

Jó, jó, az akkor volt, most meg én voltam kint Oroszországban a

fronton, s láttam, hogy mi van - mondogattam nekik én is. Én nem

vágyom oda még egyszer.

Már jól bennjártunk Erdélyben, mentünk Romániának, én csak nem

nyugodtam,

Ahogy hazajöttem a frontról feleségül vettem Hatala Mariskát, akivel

már régen szerettük egymást. Most meg, még kéthónapos házasok sem

voltunk, amikor ezek meg összeszedtek. Otthon a fiatal feleségem, akit

nagyon szeretek. Ki tudja, mi van vele’? Nem bánom, ha agyonlőnek is.

Úgy éreztem, mint akit a halál választ el a kedvesétől. Nem bánom,

akármi lesz... Még ha, meghalok is, itthon, magyar földön haljak meg,

mint ki tudja hol. Itt Erdélyben majd csak megtalálnak. Így

gondolkodtam, s mondom ezt Csapó Béla bácsinak, akikkel szintén

barátságban voltunk. Meghallotta ezt Petrovics Jani bácsi, meg Muhi, az

őrmester.

Mit akartok, megszökni’? Jönnék én is veletek. De hogy lesz’? -

kérdezgetik.

Bízzák rám! Én az ablakot már kinéztem. Be volt ugyan deszkázva,

szögelve. Mondom nekik, a Béla bácsi nagykabátját tartsák ide fel, hogy

a többiek ne lássák, mivel foglalatoskodom. (Mert félelmében valamelyik

idegen vagy zsolcai szól, zörög az orosz őrnek.) Fogták a nagykabátot,

én meg feszegettem a deszkát. Feszegettem, ők meg tartották a

nagykabátot a fejem felett. Nem féltem, fiatal is voltam, meg szerelmes.

Végre leszakadt a deszkám... S akkor lassítani kezdett a vonat. Megállt!

Én meg fél kézzel tartottam a deszkát, hogy le ne essen.

Na, mondom, Pista, b... meg, most agyonlőnek.

Mielőtt elindultunk volna Debrecenből, napokon át lógott a kerítésen egy

hulla, egy fogoly, aki szökni próbált, de lelőtték, aztán otthagyták

napokig, hogy tanuljunk belőle.

Na, Pista, így jársz te is. De szerencsére nem állt sokáig a vonat.

Fütyültek meg kiabáltak, lassan megindultunk. Na, mondom, most már

jól van.

Elindultunk, be az erdélyi Kárpátokba. Levettem a deszkát, kinéztem.

Éjszaka volt, de világos éjjel. December 13-án, kint már mindent

vastagon borított a hó. A Hold is világított, meg a hó is. Nézek ki, nem

látok semmit, csak havat, meg a vasúti sürgönyoszlopokat, meg a

drótokat. Amikor levettem a deszkát, azt mondja Petrovics Jani bácsi, ő

72

ugrik elsőnek, emeljem meg a lábát. Megemeltem. Kipottyant, nézek

utána az ablakon, hát mint a béka, elterült. Na, te jó Isten, csak nem

halt meg? De most már nem volt mese, menni kellett. Csapó Béla ugrott

utána, de ő már ügyesebb volt, elkapta kintről a lámpatartó vasat, azt a

kart, úgy ugrott le... Mégis szörnyű volt. Azután jött az őrmester, Muhi.

Ő kistermetű, könnyen kijutott.

Mennék én is, de szóltan még Szolga Mikósnak, gyere Te is,

ugorj, de az após, Varga Imre bácsi nem engedte se őt, sem a saját fiát,

Imrét. Ők maradtak, de most meg nekem egyedül kellett küszködnöm,

nem volt senki, aki a lábamat megemelje. Nem akartak segíteni, hogy

később meg ne büntessék őket. Sikerült magamat felhúzni az ablakba,

aztán le...Leestem a pankétoldalba. A töltés oldalába. Az volt a

szerencse, hogy jó vastag volt a hó. Ahogy leestem, lelapultam a hóba.

Meg sem mozdultam, mert vártam, hogy sortűz jön vagy a kutyák

marcangolnak szét. Vártam, míg a vonat hangja eltávozik. Amikor a

hangja elhalt, akkor emeltem fel fejemet. Még láttam a vonat végében

égő piros lámpát, a piros fényt eltűnni. Hál’ Istennek, én megúsztam.

Vártam még valameddig. Most mit csináljak, merre menjek? A többiek,

akik kiugrottak, messze lehetnek tőlem. Különösen Petrovics. Megyek

visszafelé a sínek mentén az állomás irányába, ahonnan elindultunk,

amikor megbontottam a deszkát. Egyszer csak látok egy alakot a hóban

a szántáson. Füttyentek neki, ő meg visszajelez Csapó volt. Most már

ketten haladtunk tovább. Kisvártatva jött a kis Muhi velünk szemben,

hallotta a hangunkat. Most már hárman voltunk, szerencsésen

megúsztuk az ugrást. De mi van Jani bácsival? Petrovicscsal? Hát

mentünk tovább visszafelé. Úgy egy kilométerre éntőlem megtaláljuk

Jani bácsit. Az öreg össze volt törve. Csupa vér. Vérzett mindenhol,

csupa merő vér volt. No, most aztán mi legyen? Hová menjünk?

Szerencsénk volt, messze, ott nem messze az úttól vagy száz

méterre láttunk egy szalmakazlat. Hideg volt, hát bebújtunk a szalmába,

ott háltunk.

* * * Itt megállunk, hogy lássuk, mi történt a szökés után a többiekkel, akik a

tehervagonban maradtak. Olyan dolgok történtek, amelyre mindenki

élénken emlékezik még ma is. Tudták is, látták is sokan, mit csinálnak

Kalas Pistáék. Az alábbiakban Kércsi Imre, Fodor Lajos, édesapám,

Zsiros Sándor és Lúci (Luczák) József bácsi emlékei (melyet Ligevári

Lajosné tolmácsolt) emlékei alapján foglalom össze a történteket.

A négy férfi szökése után a vagonban maradtak között vita keletkezett

arról, hogy mit tegyenek. Többen amellett voltak, hogy rögvest szólnak,

zörgetnek az orosz őrnek, mert így talán megmenekülnek a rájuk váró

büntetéstől. Elsősorban Kuripla: Jani bácsi akarta ezt, mert az oroszok

őt jelölték ki „kocsi-parancsnoknak”, mivel idős is volt, oroszul is tudott

73

egy kicsit. Vigyázol az egészre, hogy meg ne szökjön - mondták, mivel

minden reggel megszámolták őket. Végül is abban maradtak, hogy nem

szólnak, „mert, ha megállna a vonat, aki szökésbe volt, mind

agyonlőnék.” Ezt látva és tudva még négy erdélyi magyar, akiket

katonaként fogtak el, kiugrott az ablakon, ők is megszöktek. Hogy mi

lett a sorsuk, senki nem tudja.

Reggel aztán a létszámellenőrzésnél minden kiderült.

Végigvertek bennünket, mint az állatokat, puskatussal ütöttek

mindenkit, akit csak értek. Rohangáltunk az egyik sarokból a másikba,

mint a juhok, mindenki középen szeretett volna lenni, hogy ne érjék az

ütések. Én végigéltem az I. világháborút, de ilyet nem tapasztaltam -

mondta Lúci Józsi bácsi.

Mindenki kapott az ütlegekből először is Kuripla Jani bácsit verték meg

nagyon, aki tudott kicsit beszélni velük. Őt is puskatussal ütötték, arcul

vágták, agyba-főbe verték, úgy, hogy szegény, amikor kiértünk

Focsaniba, nem sokára meghalt - emlékeznek vissza.

De ezzel nem lett vége. Fodor Lajos bácsi mondta el, hogy „amikor a

legközelebbi állomáson megállt a vonat, ott ment a peronon vagy 8-9

„hős” román katona, akik a Tisza-hidat építették, s most jutalom-

szabadságra jöttek haza. Az orosz leugrott és sipirc, fegyvert fogtak

rájuk, és behozták közénk. Az egész rajt, így megvolt a létszámunk.

Mikor ezek megtudták, hol vannak,.. sírva-fakadtak.

* * * Ez történt, amíg Kalas István és társai az első „szabad” éjszakájukat

töltötték a szalmakazalban.

Ott aludtunk reggelig - folytatja szökésük történetének elbeszélését

Kakas István - Mikor virradt, induljunk! De merre és mit csináljunk’?

Együtt négyen nem mehettünk, mert az igen gyanús. Kettéváltunk.

Petrovics Jani bácsi, aki értett egy kicsit a ruszkiból is meg a románból

is, ő ment a kis Muhival. Én meg Csapó Béla bácsival. Petrovicsék

mentek elől. Jó ideig haladtunk, amikor elértük a Marost, ott volt rajta

egy híd, azon meg két román. Mindjárt feltűnt a románnak, hogy Jani

bácsi nem román. Nem is tudott perfekt románul, meg csupa vér volt.

Abban a minutomban lekapcsolták őket. Mi meg elmentünk mellettük

Béla bácsival. Nem szóltak hozzánk, hát bejöttünk Abrudbányáig. Arról

beszélgettünk, hogy a határ már itt van 15-20 kilométerre. Átérünk -

gondoltuk. Kiszámoltuk, hogy Karácsony vigíliáján érünk haza a falu alá

a Mocsárra.

De mit mondunk otthon a faluban az oroszoknak’? Csapó felköti a kezét,

én meg a lábam, hogy mondhassuk, megrokkantunk, azért engedtek

haza. De hát nem sikerült. Abrudbánya előtt volt egy kis falucska, azon

meg egy olyan patak folyt keresztül, mint nálunk a Boldva. A hídnál,

ahol el kellett mennünk, ott beszélgetett két ember, egy tányérsapkás

meg egy kucsmás.

Azt mondja nekem Béla bácsi: Én már nem bírom tovább, kérek enni.

74

Ne tegye, majd én kérek valahol a falu szélén, ahol asszonyt látunk.

Béla bácsi megállt, én meg tovább ballagtam. Elmentem az úton vagy

száz métert, akkor néztem vissza. Látom, hogy Béla bácsi tárgyal a két

emberrel. Kiabál: „Pista! Pista!”

Mit csináljak? Mit csináljak? Megszaladjak vagy visszamenjek?

Mindenhogy baj. Legalább az egyikünk menekülne meg, hogy tudják

otthon, mi történt velünk.

Végül is visszamentem, de akkor már a tányérsapkás elment. A

kucsmás öreg meg azt mondja nekem magyarul:

Van igazolványod?

Van, van - mondom, hiszen még nálam volt a vasutas arcképesem. Ez

neki nem jó, román kell, vagy orosz. Olyan nincsen, kezdtem neki

elmondani ez előre kigondolt történetet, aminek a fele igaz is volt.

Mondtam, hogy amikor megszabadultunk az oroszoktól, kértem, de ők

nem adtak igazolást, meg jól fenékbe akartak rúgni, merthogy örüljünk,

hogy szabadok vagyunk, nem kell robotolni, mehetünk a famíliához,

mesélem az öregnek.

Na, jó, gyertek velem.

Megyünk, de mondom Béla bácsinak, nekem ez gyanús. Bementünk egy

régi bolthajtásos házba, ott egy végtelenül csúnya vénasszonynak azt

mondja a kucsmás:

Hozz nekik brindzát meg kenyeret.

Hozott is rövidesen egy tányérban juhtúrót meg kenyeret, s elénk tette,

s azt mondta, no, faljatok. Amint később megtudtam, náluk ez a szokás,

ezt mondják, ahelyett, hogy egyél, egyetek. Faltunk is, mert nagyon

éhesek voltunk. Beszélgettünk közben, hogy így meg úgy. Az öreg meg

kínált dohánnyal, én meg nagy durva papírba csavartam belőle szivart.

Miközben ezt csinálgattam, az öreg meg kimegy. Gyújtottam a

cigarettát, hát nyílik az ajtó, s belép az öreg, kezében kétcsövű

vadászpuskával. Rá volt töltve a csőre.

Gyerünk, álljatok fel, megyünk a csendőrségre. Meg ne próbáljatok

szökni, mert lelőlek, - mondja. Mi kérlelni kezdtük, hogy engedjen el.

Van pénzetek? Nekem még volt, mert a sapkámba varrva őrizgettem azt

a pénzt, amit nászajándékba kaptunk az esküvőnkön. Ez nem jó, neki

lej kell vagy rubel. A nadrágomba volt még bevarrva a jegygyűrűm meg

a feleségem fülbevalója. De ezt nem adom, mert elveszi, s úgyis bevisz,

meg ha nem, hát lelő. Megyünk a faluban a csendőrségre a folyó

partján. Súgom Béla bácsinak, kapjuk el, dobjuk be a vízbe.

Nem, nem, ne bántsuk - mondja -, majd megsegít az Isten, majd csak

hazamegyünk.Úgy is lett, de nem akkor. (Zsiros S: A front alatt)

75

Szükséglet

(Szak István: Szenvedések 19. old.)

Estefelé kinyitotta az ajtót egy nagybajuszos, öreg orosz

népfölkelő, és rekedten bekiáltott valamit. Nem értettük mit akar, de a

régiek már tudták: most megyünk ki dolgaink végzésére!

Mi is feltápászkodtunk, hogy kimegyünk, még ha nem is volt rá

szükségünk, csakhogy egy kis friss levegőt szívhassunk. Az udvaron

ötös sorban kellett felállni, és „davaj” vezényszóra megindultunk ki a

telkek felé. Ott aztán kint a szántóföldön láttuk, miféle WC-ről is van

szó. Az őrök nagy körben felálltak, és a középen hagyott térségen kellett

elvégezni a dolgunkat, ki ahogy tudta. Mindenki alkalmas helyet

igyekezett kiválasztani, de az előző kijárások után nehéz volt

megállapodni valahol, hogy az előző napokban itt hagyott nyomokba

bele ne lépjünk. De még ilyen állati körülmények között sem lehetett a

dolgainkat nyugodtan elvégezni. Az őrök állandóan ordítoztak,

sürgölődtek: „Davaj! Davaj!” - hangzott szüntelenül, és már zavartak is

befelé bennünket.(Szak 18. old.)

Pedig hát, nem könnyű a dolgát elvégezni egy kiéhezett embernek, aki a

gyenge táplálkozás után csak 3-5 naponként érez enyhe ingert. Még

jóformán magunkra sem rángathattuk a ruhánkat, amikor cinikusan

röhögve, gorombán ordítozva hajszolták vissza a csapatot a

tejcsarnokba. (Szak István 19. old.)

Hová visznek? Sahalinra?

- kérdezte valaki ukránul. (Adorján S. 36. old.)

Éjfél felé járhatott már az idő, mire végleg bezárult a cellaajtó. Odakint

minden elcsendesedett. Hozzánk több ember nem fért be. Sokan már

aludtak, nyomorúságos helyzetünk ellenére, én is annyit gondoltam

haza, hogy már-már elnyomott a buzgóság, mikor váratlanul énekszó

ébresztett ismét a szomorú valóra. Valahonnan a szoba belső sarka felől

hallatszott; bizonytalanul kezdődött, alig páran énekelhettek, de percről

percre jobban erősödött, míg végül zúgott, harsogott, mint amikor a kis

csermely végül is gátat szaggató folyammá lesz... Zúgott, akadályt nem

tűrően tört fel a „szabad ukránok himnusza”... Benne sírt ebben a

dalban a szomorú búcsú a honi tájaktól, a családtól... az édesanyától.

Benne villogott a meg nem alkuvás és az elszánt gyűlölet a leigázók

ellen... benne érzett egy szebb, egy jobb jövőbe vetett mélységes hit...

Messze szállt ez a szomorú dal az éjszakában, elhallott nyilván a

városig, s bekopogtatott azoknak az ablakán, akik még hittek a Szabad

Ukrajnában... a szabadság eszméjében... Erőt, bátorítást adott nekik a

mártírok elszántsága a további harchoz... De megzörgette nyilván - mint

a halál csontkeze - azoknak az ablakát is, akik jó pénzért eladták

testüket a szovjetnek, lelküket meg az ördögnek...(Adorján 34-35.

oldal)

76

Itt, a már számunkra előkészített vagonoknál vált láthatóvá igazából,

hogy nem dilettánsokkal, de valóban specialistákkal van dolgunk, s hogy

ők - a megszállók - valóban szakemberek a börtönök, rabok és

rabszállítás terén. Minden teherkocsi végén külön állás az őrségnek,

minden harmadik, negyedik kocsin fényszóró, minden őrszemnél

telefon. Fenn a kocsik tetején őrség, fényszórók, géppuskák. Minden

kocsi padlója alatt tüskésdrót-háló s a legutolsó kocsi után meg egy

boronaszerű drót-uszályt akasztottak, aminek az a feladata, hogy azokat

kapja el, akik valami isteni csoda által már a sínek közé kerültek. Azzal

persze senki sem törődött, hogy ha valaki ebbe a boronába beleakad, az

másodpercek alatt szétveri a fejét a talpfákon... A lényeg csak egy volt,

hogy senki élve el ne szabadulhasson erről a szerelvényről...(Adorján

35. old.)

Tragikus történet

(Hegedűs János: Látlak-e még hazám? 75-76. old.)

Az utolsó állomáshelyem a Karakum sivatagban volt dzseszkazgán-i

lágerban, ahol akkor legalább 150 magyar tartózkodott átlag 10-15 évre

ítélve. Az egyik ilyen beszélgetés folyamán a következő elbeszélést

hallgattunk végig az egyik, név szerint Kangyalics Ferenctől, aki sajnos

az 1980-as években elhunyt. Ő maga Nagykanizsán született és egy

vagonba került egy ludovikás tiszttel. Állítólag hadnagy rendfokozata

volt, aki halálra volt ítélve, a neve Oltványi Tibor volt. Szoros

barátságban állt a tiszt egy szakaszvezetővel és egy őrvezetővel.

Egymás mellett ültek a vagonban és valószínű, hogy a viharos éjszakán

határozták el azt, hogy ha tudnak megszöknek. A szökési tervről

senkinek sem szóltak, pedig az ő vagonukban nem tartózkodott orosz

elítélt. Az ő vagonuk tüskésdróttal volt elkerítve, és ezt bontották ki,

amikor látták, hogy a vagonbeli két őr alszik. Olyan óvatosan készítették

elő a szökést, hogy állítólag a többi elítélt közül senki sem vette észre

őket, amikor kibújtak a tüskésdróton. A szerelvény a nyílt pályán állt és

az első és hátsó kocsin felállított fényszóró végigvilágította a vagonok

teljes hosszát. Állítólag az őrvezető ugrott le az álló vagonból elsőnek,

és ahogy földet ért felugorva máris futásnak eredt az országút felé. Az

utolsó kocsin tartózkodó golyószórós őr kilőtt egy sorozatot

párhuzamosan a szerelvénnyel. A lövés után ugrott ki a kocsiból a tiszt

és a szakaszvezető, akik földet érés után azonnal lehasaltak. Így

belekerültek a fényszóró megvilágításába és a mögöttük lévő vagonban

a két őr mindkettőre egy sorozat lövést adott le. A szakaszvezető a

helyszínen meghalt, de a tiszt még élt és mint egy dögöt visszadobták a

vagonba. Kérdésünkre, hogy mi lett Oltványival? Kangyalics Feri

elmondta, hogy kb. még 5-6 napig élt, az oroszok nem engedték bekötni

a sebeit, a nagy meleg, ami pár nap után ismét 30 fok fölé emelkedett,

olyan bűzt árasztott a vagonba, hogy a magyar tiszt könyörögve

nyöszörgött embertársainak, hogy ne hagyják szenvedni, végezzenek

77

vele, fojtsák meg. A közös vagonba utazott velük egy Rácz nevű szintén

nagykanizsai, aki az egyik éjjel a tisztet a töröközővel megfojtotta.

Mindnyájan nagyon elgondolkodtunk ezen a tragikus történeten és én

személyesen is megismertem azt az embert Dzseszkazgánban a Rácot,

aki a hadnagy halálát elősegítette. Egy sovány, kissé hajlott hátú vézna

alak volt, kinek társasága sohasem volt, mindig kerülte a magyarok

társaságát, mert több nagykanizsai csak hóhérnak nevezte. Az eseten

nagyon elgondolkodtam, mert egy magyar ludovikás tiszt életéről volt

szó, és ha a csodák csodájára mégis felépült volna az NKVD halálra

ítélte biztos, hogy nem kegyelmezett volna neki. Számításaim szerint a

halála bekövetkező napján 23-án még magyar területen jártunk és

legalább 1% esélye volt annak, ha kidobták a vagonból legalább magyar

földben van valahol eltemetve. Ne vegye rossz néven tőlem a tisztelt

olvasó azt a szót, hogy “kidobták” mert valóban annyit nem érdemelt

meg a szerencsétlen rab, hogy ahol a szerelvény megáll, ott emberséges

körülmények között kitegyék és elföldeljék. Hanem a robogó vonatból

dobták ki, mint egy kutyát és számtalan alkalommal, hogy ne legyen

nekik hiányuk a következő megállóban elkaptak egy-két embert és

bevágták az elítéltek közé. Szerencsétlenek között nagyon sok vasutas

akadt, mert ők voltak leginkább a szerelvényekhez közel, de az ő

hiányuk esetén bármilyen civil is megfelelt, hogy ki legyen a létszám.

Hiába kapálóztak kézzel-lábbal, ezek a vörös ördögök mit sem törődtek

velük, mert ezek mindre képesek voltak. Hogy a tisztelt olvasó

tájékozódva legyen arról, miként tettek tönkre embereket és családokat

az NKVD hírhedt alakulatai, szolgáljon tanúságul a következő történet.

Nem volt az elég, hogy Oltványi Tibor magyar ludovikás tisztet

letartóztatták, majd halálra ítélték és 13 év után menyasszonyát is 8

évre elítélték és 13 év után engedték csak haza, testileg-lelkileg

összetörve. Könyvemben kérte, hogy nevét ne hozzam a nyilvánosság

elé, és én ezt kötelességemnek tartom, bár jobban szerettem volna, ha

az utókor az ő nevét is megtudja, és mély tisztelettel ejti ki a nevét, aki

13 évet szenvedett csupán azért, mert egy magyar tiszt menyasszonya

volt. Hazatérésünk után 45 évig hallgatni voltunk kénytelenek, hogy hol,

merre jártunk, és min mentünk keresztül. Ezért azt a mai napig sem

sikerült megtudnom, hogy mi lett azzal az őrvezetővel, akinek sikerült

megszöknie az NKVD fogságából Dinnyésénél. (Hegedűs János 75-76.

old.)

Ez hát Ázsia?

(Adorján Sándor Halál árnyékában 37. old.)

Ez hát Ázsia... a „népek bölcsője”.?.. Nappalonként minden rés foglalt

volt, ismerkedtünk az új földrésszel, hiszen ki tudja meddig kell még itt

élnünk, sőt, talán... itt kell meghalnunk is... Fenyves erdők... hatalmas

mezők... Karcsú nyárfák... sudár fenyők... Itt, ott szegényes falvacskák

tűnnek fel pár percre, hogy ismét átadják helyüket az erdőknek,

78

mezőknek. Szegényes kis falvak, a nyomor pecsétje minden házon...

Hej, de mások vagytok ti, kis fehérre meszelt magyar faluk... Itt nem

látni templomtornyot, harangszó sem kondul, csend van körös-körül,

néma csend. Mintha mindenki meghalt volna...

Nagy néha komolyabb állomásokra futott be szerelvényünk. Az épületek

kopottak, piszkosak - az emberek - akár csak az épületek - rongyosak,

koszosak, ritkán látni egy rendesebben öltözött férfit vagy nőt. A

szerelvény környékéről káromkodva kergetnek el mindenkit az őrök,

sokan meg sem próbálkoznak közel jutni hozzánk, csupán a távolból

küldenek pár részvétteljes pillantást felénk... Azután megint felordít a

mozdonyunk, mint egy sebzett fenevad és rohanunk tovább... Vagy

harmadnapra egy tekintélyes állomásra érkeztünk. Itt egy ellenőrző

vasutastól sikerült megtudnunk, hogy Nyugat-Szibéria egyik legnagyobb

városában, Omszkban vagyunk. Vagy félórai várakozás után az őrség

parancsnoka végigzörgette a vagonokat, s kiadta parancsot, hogy

készüljünk fel, FÜRDŐBE MEGYÜNK.

Az állomás környékét hatalmas, érdeklődő tömeg szállta meg. Innen egy

csomag orosz dohány (mahorka) - onnan egy darab fekete kenyér

hullott közénk. Az őrség durván lökdöste félre az ácsorgókat - velünk

meg - hogy hatalmukat fitogtassák - puskatust használtak. Ha

meglátták, hogy valaki valamit is felvett a földről, az illetőt kivezették a

sorból és elvették tőle, bármi volt is: dohány, kenyér, nem számított...?

Zúgott a tömeg, de a pribékek nem zavartatták magukat, még

csak kegyetlenebbül ütöttek, rúgtak bennünket... Végre kiürült a

szerelvény, s leszámoltak ismét bennünket és megindultunk a városon

keresztül. Város?... Nehéz lenne ezt a szót arra használni, ami

bennünket körülvett. Pár tisztább, rendesebb utca, azután

nyomortelepek, viskók, föld alatti kunyhók váltogatják egymást. Az utca

sarában, piszkában együtt játszanak a szurtos gyerekek a nem kevésbé

szutykos malacokkal, kutyákkal. Más helyen teljes a „falusi csendélet”...

egy-egy beforduló luxusautó egész falka tyúkot riaszt fel, s azok nagy

méltatlankodó kotkodácsolással menekülnek... Errefelé úgy látszik, hogy

az „útkarbantartást” a magánosok végzik, mert az utca gödrei

mindenféle szeméttel, hulladékokkal vannak feltöltve. Körös-körül,

amerre csak a szemünk ellátott, nyomor leselkedett ki a szurtos

lakókkal a putrik ablakain..(Adorján S 37. old.)

Karabas (Kazasztán)

(Szak István: Szenvedések 113. old.)

Robogott velünk a vonat a sötét éjszakában az ismeretlenség felé.

Útközben rendszeresen megszámoltak bennünket, ellenőriztek, hogy

nem szökött-e meg valaki. A számolás külön szenvedés forrása volt

számunkra. Hát, ha még az éjszakai órákban került rá sor!

79

Ha éjjel megállt valahol a vonat, hamarosan kivágódott a vagon ajtaja,

felugrott három katona. Kettőnél hosszúnyelű fakalapács volt.

Felordítozták az éjszakára levackolódott rabokat, minden holmit el

kellett a vagon falától szedni. Aztán mindenkit átzavartak a vagon egyik

oldalára. Megkopogtatták a túlsó oldalt, minden egyes tető-, oldal- és

padlódeszkát: nem feszegettük-e fel, hogy azon át megszökhessünk?A

kopogtatás, döngetés után, az összetömörült rabokat egyenként

átzavarták a túlsó oldalra, miközben úgy ügyeskedtek, hogy lehetőleg

minden rab hátán tudjanak egyet ütni a kezükben lóbált fakalapáccsal. A

harmadik számolt és írt. Mikor mindenkit átvertek a túloldalra, most ezt

az oldalt döngették végig. Amikor végre meggyőződtek arról, hogy a

rozoga vagon minden deszkája a helyén van, akkor ugráltak le, és

rántották be az ajtót.

És ezt a műveletet volt, amikor napjában háromszor-négyszer is

megismételték!

(Szak István 123. old.)

Visznek Szibériába

(Bien György: Elvesztett évek 57-59. old.)

Már vagy tíz napja úton voltunk és a hideg kibírhatatlanná vált.

Ételosztáskor egyszer csak farőzsét adtak be. Tüzet csiholtunk vattából

és a kályha lassan életre kelt. Nem sokat, de valami meleget adott,

különösen, amikor a vonat álldogált vagy lassan ment. Állandóan keletre

haladva, átmentünk Tomszk és Omszk szibériai nagyvárosokon. 15 napi

utazás után a szerelvényt egy mellékvágányra tolták. Már sötét volt,

amikor a vagonajtókat kinyitották és bejelentették, hogy mindenkinek ki

kell szállni és a holmiját magával hoznia. Megérkeztünk volna

rendeltetési helyünkre? A vágányok mellett ácsorogtunk, és iszonyú

hideget éreztem. Agyam már-már nem működött. Azt éreztem, hogy öt

percen belül megfagyok, ha nem kerülünk valami meleg helyre. Annyit

még el tudtam olvasni, hogy Irkutszk pályaudvarán vagyunk. Már a

kínzó szomjúságot sem éreztem, amikor betereltek a váróterembe. Itt

valamivel melegebb volt, mert zárt épület volt. (Bien 57. old.)

Az egész vidék hóval volt borítva, ami csak fokozta szorongásomat,

hogy hová is visznek engem? 1946. október 30-án, tehát harminc

nappal a bevagonírozásunk után, megérkeztünk egy hatalmas

gyűjtőtáborba. Becslésem szerint az őrtornyos drótkerítés mögött

legalább húszezer rab volt fogva tartva. Nem tudom mennyien haltak

meg az ide vezető úton. Azt hiszem, hogy ez vagononként változhatott.

A pályaudvarról nyitott teherautókon vittek az elosztóba. Nagyon hideg

volt, legalább a teherautó rakodóterére ülhettünk, ami kicsit megvédett

a széltől. A láger őrsége mindenkit név szerint vett át. Teljesen kiéhezve

és megfagyva egy már túlzsúfolt barakkba hajtottak bennünket. Az

emberi testek fülledt, meleg levegőt árasztottak, így testünk lassan

80

kezdett feléledni. A múltból okulva, az elesettek és a gyengék, azonnal a

priccsek alá igyekeztek. Persze én is ehhez a csoporthoz tartoztam.

Teljesen kimerülve, a fagyos padlón elkapott az alvás édes érzése. Arra

ébredtem, hogy a rongyaim a padlóhoz fagytak és a fagyos deszkákról

úgy kellett azokat letépnem. Egyszer csak egy lágeri pribék megjelent

egy kondér forró levessel és elkezdte mérni. Sorba kellett állni, de az

volt a baj, hogy a tegnap érkezőknek nem volt csajkájuk, vagy

konzervdobozuk, amelybe a levest lehetett volna önteni. Így aztán vagy

a sapkánkba, vagy a cipőnkbe öntötték a forró levet, amelyet gyorsan

kellett elfogyasztani, nehogy kicsöpögjön a drága lé. Mivel a leves szinte

forrásponton volt, kezünket és nyelőcsövünket égettük meg. Ilyen

körülmények között nem volt csoda, hogy sokan meghaltak. Nem volt

könyörület se fiatalnak, se öregnek. Reggelenként a barakkokból

összeszedték a hullákat és minden ment tovább, mintha semmi sem

történt volna.

A láger udvara fagyos sártenger volt és különben is a hideg szél miatt

mindenki a barokkokba húzódott. Latrinára menni veszedelmes volt,

ugyanis az egy fatákolmány volt nagy lyukakkal, ahová le lehetett ülni.

A gyengeség viszont olyan méreteket öltött, hogy többen beleestek,

miközben intézték dolgunkat. Törlőpapírról, vagy tisztálkodási

lehetőségről szó sem lehetett. Valódi pokol volt. Ez a gyűjtőtábor a

szibériai vasútvonal keleti végénél Vlagyivosztok közelében volt és

Buchta Nahodkának hívták. (Ez az elnevezés a Szibériát meghódító

kozákoktól ered: Buchta=öböl, vagyis a „Nahodkai öböl”. Innen vittek az

évek folyamán milliókat a rettegett Kolimára. Ma, Japán felé fontos

kikötő.)

Borzalmas utazás a Halálhajón Kolimára

(Bien György 58-59. old.)

Süvítő szélben kivánszorogtunk a kikötőbe, amely szerencsére a

közelben volt. Egy hatalmas hajó várt ránk, amelynek neve

Dzserzsinszky A név méltó volt a hajó rendeltetéséhez. Dzserzsinszky

volt a szovjet belügyi szervek alapítója, vagyis a GPU előfutára.

Kegyetlenségeiről volt híres. Csak később tudtam meg, hogy ezt a hajót

1926-ban, New Castle-ben építették. Eredeti neve Dominia volt, 9180

tonna vízkiszorítású hajó és 6-9000 rab szállítására alkalmas. A

Szovjetunió a 30-as években megvásárolta és nevét megváltoztatták.

Még sohasem láttam tengert, vagy tengerjáró hajót. Elkeseredett

helyzetemben ez nem tudott semmilyen lelki benyomást tenni rám. Alig

vártam hogy beülhessek a hajóba, hogy ne fagyjak meg. Senki sem

tudta mi vár ránk odabent.

Ötös sorban egy falétrán kellett lemászni a hajó rakodóterébe, amelynek

padlózata olajos vaslemezekből állt. Minél több rabot zsúfoltak be, annál

81

melegebb és fülledtebb lett a levegő. Mivel a tenger vize jéghideg volt, a

pára azonnal lecsapódott a hajó vaslemez falain. Ez a fagyos lé elkezdett

folyni a padlón, ezért mindenünk nedves lett. A Szovjetunió hírhedt

biztonsági szervei milliókat szállítottak rabszolgának Kolimára, hogy

aztán csak hírmondók érkeztek vissza. Ez volt az az ország, amely a

proletár internacionalizmust hirdette. Igen szomorú tény, hogy ilyen

rabszolgamódszerekkel próbálták hirdetni a szocializmust, illetve a

kommunizmust. Olyan volt ez, mint Auschwitz, csak gázkamrák nélkül.

A bűnösök már biztosan nem élnek, hát akkor ki legyen felelős ezekért a

szörnyűségekért?

Szerintem a rendszert kell hibáztatni.

Volt közöttünk több orosz, akik ismerték e vidék földrajzát. Ők mondták,

hogy Szahalin szigetéhez egészen közel kell majd hajóznunk, amely a

háború előtt Japánhoz tartozott (mi nem tudhattuk, hogy a háború

végén a Szovjetunió a sajátjának kezdte tekinteni). Reménykedtünk,

hogy talán a Nyugat kiszabadít bennünket, mert megtudták e

gaztetteket. Ez persze nem következett be. Szerintem a nyugati

felderítő szerveknek tudniuk kellett, hogy ezek a rabszolgahajók a 30-as

évektől nagyon tevékenyen működtek. El tudom azonban képzelni, hogy

a Nyugat nem akarta elhinni ezt és ezért semmit se tett. Talán hasonló

a náci halálvonatokhoz, amikor a szövetségesek nem bombázták a

gázkamra-táborokhoz vezető vasútvonalakat.

A hajó belsejében kibírhatatlan hőség uralkodott, úgyhogy csak kis,

rongyos, piszkos gatyában gubbasztottunk nedves rongyainkon. Az

étkezés fekete kenyérből és sós halból állt. Víz nem volt. Néha leadtak

egy vödörrel, de a rablók azt azonnal elvették. Az őrség viszont nem

törődött az elosztással. Ennek aztán szomorú következményei lettek. A

WC a fedélzeten volt és a létrán kellett felmászni, de egyszerre csak egy

embert engedtek a felszínre. Fent -20oC…-30oC hideg lehetett és a

hajóköteleket vastag jégpáncél borította. Az első nap után a vízhiány

miatt többen összeestek. Hiába kiabáltunk, hogy „voda” (víz),

könyörgésünkre nem figyelt senki. Végre elhatároztam, hogy beállok a

WC-sorba. Reméltem, valahogyan jeget tudok kaparintani a fedélzeten,

hogy szopogassam égő nyelvemmel. A szomjúság ekkor már az őrületig

gyötört és össze kellett szednem minden megmaradt erőmet, hogy

felmásszak a falétrán. Mivel a lenti nagy hőségtől csak egy kisgatyában

voltam, ahogy felértem a fedélzetre, a süvítő hideg szél megcsapta

izzadt testemet. A WC körül a jég csupa vizeletes és piszkos volt.

Testem már nem bírta ezt a megpróbáltatást és elvesztettem

eszméletemet. Nem tudom meddig feküdtem a jeges, piszkos padlón, de

amikor felocsúdtam két géppisztolyos katona rugdalgatott, hogy keljek

fel. Ugyanekkor egy hatalmas hullám fröcskölése szinte jégpáncélba

burkolt. Miután képtelen voltam eleget tenni a parancsuknak, ők

felsegítettek. Ekkor irtózatos fájdalmat éreztem a hátgerincemben.

Könyörögve mutattam nekik kicserepesedett számat, hogy adjanak

82

vizet, de mindhiába. Lezavartak vissza a hajó gyomrába. Valahogyan

lecsúsztam a létrán és agyonfagyva a helyemre vánszorogtam.

Tönkrefagyott testem a hőségben kezdett felmelegedni és kezdtem

magamhoz térni. Senki sem tudta, meddig fog tartani ez a szenvedés.

Feladtam minden reményt, hogy innen élve kikerülök, és csak vártam a

halált a többi ezer rabbal együtt. Félálom-derengésben tengődtem, de a

víz iránti áhítozás csak nem csillapodott. A szomjúság az emberkínzás

egyik legszörnyűbb formája. Az éhséget jobban ki lehet bírni. A mai

napig paranoid vagyok a szomjúságot illetően. Ha csak egy kicsit is

szomjas vagyok, szinte pánikba esem és rengeteg folyadékot öntök

magamba.

Semmi gyomornedvem nem volt már, a kenyeret sem tudtam lenyelni.

Már hatodik napja voltunk úton és nem tudtuk, mikor lesz vége ennek a

kínzásnak. Így étlen-szomjan, félholtan vártam, jöjjön aminek jönnie

kell. Egyszer csak egy nagy zökkenést észleltünk és arra

következtettünk, hogy megérkeztünk úti célunkhoz. Hamarosan jött a

parancs, szedjük össze rongyainkat és másszunk fel a létrán.

Legtöbbünk ereje végét járta. Aki tudta, összeszedte minden erejét,

hogy kikerüljön ebből a pokolból. Sokan nem mozdultak. Nekem éppen

annyi erőm volt, hogy a létrához vonszoljam magamat, ahol a feláramló

tömeg magával sodort a fedélzetre. Koromsötét és iszonyú hideg volt.

Egy hosszú fadeszkán kellett a partra menünk. Mindent hó borított.

Egyszer csak az egész szállítmány nekiesett a hónak és ette, szürcsölte,

habzsolta a piszkos levet. Elfelejtettem milyen hideg van, és én is mint

az őrült ettem a havat. Hiába kiabáltak az őrök, senki sem figyelt rájuk.

Egy pillanatra felvillant agyamban, hogy karácsony körül lehet, de a

realitás rögtön visszazökkentett a szörnyű jelenbe.

Ötös sorba állították a népet és elindultunk lassan bandukolva. Az őrök

már nem is kiabáltak, látták, minden hiábavaló. Megtudtuk, hogy

Magadán városában vagyunk, amely Kolima fővárosa. Végighajtottak a

városon. (Bien 61-64. old.)

Az egyik nővér elárulta, hogy 1946-ban a mi szállítmányunk volt az

utolsó és ebből 10% elpusztult. Ez 600 ember halálát jelentette.

Szerintem ez elég szerény becslés, de mindenesetre katasztrofális volt.

Véleményem szerint az illetékeseket felelősségre kellett volna vonni.

1947 tavaszán a kórházban minden elölről kezdődik, és helyet kell

biztosítani az új jövevényeknek. Ez a jóslat be is következett, mert

május elején kijelentették, többedmagammal áthelyeznek egy másik

kórházba, ami Kolima belsejében van. Felraktak vagy húszunkat egy

nyitott teherautóra, és a hideg széltől dideregve kuporogtunk a

rakodótér deszkáin. Kolimára csak kétféleképpen lehet jönni: vagy

repülőgépen vagy hajón. Nincs épített út Szibéria déli része felé. Magán

Kolimán majdnem minden szállítás teherautón történik.

(Bien György 67. old.)

83

SZÁLLÍTÁS AZ EGYIK LÁGERBŐL A MÁSIKBA

Már vagy húsz napja voltunk úton,

(Adorján S. Halál árnyékában 37. old.)

Senki sem tudta azonban pontosan, hiszen már belefáradtunk a

napok számolgatásába. Régen elhagytuk Kijevet, ragyogó, kupolás

tornyaival, sőt már Kurszk is rég ködbe veszett. Moszkva külső

pályaudvarán vesztegeltünk pár napig, de elhagyva a „szent várost”

váratlanul irányt változtattunk - dél-kelet felé. Hova visznek bennünket?

Ez izgatott mindenkit. Azt tudtuk, hogy nem Szahalinra, mert az oroszok

már ismerték az odavivő utat.

Feszült figyelemmel lestük a napkeltét-napnyugtát... Azután elértük a

Volgát. Haragosan, szürkén hullámzott ez a hatalmas folyam, mikor

átdübörögtünk felette... Majd megjelentek a látóhatáron az Ural

hegyei... Itt kissé meglassult az iramunk... Cseljabinszkban majd’ egy

teljes napot ácsorogtunk félrelökve, a pályaudvar egyik sarkában. A

tüzesen sütő nap izzóvá tette a vagonok tetejét... a hőség

kibírhatatlanná vált... Majd’ meztelenül hevertünk a kocsik fenekén... Az

éhség mellé most már a forróság is csatlakozott - szenvedéseinknek úgy

látszott már nincs határa. No, de a szomjúság sem maradhatott el. A

hatalmas embertömeg sok vizet kívánt - errefelé pedig a víz már mind

nagyobb és nagyobb érték lett. Közben a kenyerünk is elfogyott, csupán

sózott halat kaptunk vagy három napig enni... Kenyerünk, vizünk

elfogyhatott azonban, de egy dolog biztosan megvolt mindennap, akár

sütött a nap, akár az eső esett - a napi kétszeri ellenőrzés... a vagon-,

majd a hát-kopogtatás a nagy fakalapáccsal... De ezt is túléltük.

(Adorján 36. old.)

De ezt is túléltük. (Adorján 36. old.)

………………….

És újra robogott velünk a fekete vonat...

Végre is, utazásunk negyedik hetében, arra ébredtünk, hogy a szerelvény

megállt. Hiába leskelődtünk azonban kifelé, emberi lakásnak - falunak

még a nyomát sem láttuk. Erdő... erdő s megint csak erdő vett körül

bennünket. Ez lenne a végállomás – kérdezgettük egymástól -, vagy még

megyünk tovább? Mindnyájan úgy éreztük, mintha csak a világ végére

értünk volna...

Hanem nem kellett sokáig törnünk a fejünket, mert már kopogtatták is a

kocsik oldalát -„Felkészülni kiszálláshoz"...

Egymás után ürültek ki a kocsik. A friss levegő, a simogató, meleg

napfény jólesett mindnyájunknak - mintha a jövőnket is napsütöttebb

színekben láttuk volna...

Végre, hosszas szenvedés után az őrségnek sikerült a

megszámolásunk komoly számtani feladványát megoldani és

megindulhattunk tuskókon, kupacba rakott ágakon keresztül... De

alighogy elindultunk, csupán pár méter után erőtlen, aléló fáradtság

84

kezdett erőt venni rajtunk, pedig az őrség ugyancsak ordította, hogy

„gyorsan... gyorsan"... (bisztra)... előre (period)... Ordítozásuk ös-

szevegyült a jóltáplált rendőrkutyák ugatásával, kaffogásával. A sorok

azonban mindinkább összezilálódtak és amikor végre, - majd tíz percnyi

út után - feltűntek az őrtornyok, már ugyancsak puffogott a menet végén

a puskatus. Hiába, bármilyen „finom" is a rothadó hal, azért sok erőt nem

ad...

A kapunál megint átestünk a már megszokott, név szerinti átvétel

formaságain és máris a falon belül találtuk magunkat. Új otthonunk félig

kész épületekből állt, inkább valami vesztett csatatérhez lehetett volna

hasonlítani. Mindenfelé eszeveszett sietség jelei... A fából készült

épületeken csupán a vakon bámuló lyukak jelzik, hogy hol kellene az

ajtóknak, ablakoknak lenni... padló nincs; Ki tudja - talán nem is lesz? ...

Az udvaron ágrakások... Minden jel arra mutat, hogy itt még pár nappal

ezelőtt hatalmas fenyők himbálóztak a szélben.

És ennek a tábornak híre-pora sem volt….

-Sebaj- nyugtattuk meg egymást – lesz ez még így sem! –s mire a

csodálatos szibériai éjszak fölénk borította csillagokkal pompázó fekete

bársonyát mindenki talált valami vackot magának az Abagur-i elosztó

lágerban.

Vizet…vizet !!

(Szekeres Imre Gyula 70-71. old.)

Vizet naponta egyszer kaptunk és darabos ételt kaptunk

Constancáig. Mert odavittek, egy tenger melletti börtön alagsorába,

pincéjébe, ami százszor mostohább volt a temesvári ház pincéjétől. Az

út is kegyetlen volt. A külső meleg hatására a deszka teherkocsi

felmelegedett és olyan hőség volt benne, mintha katlanba zártak volna

fűtés után. A szomjúságtól annyira szenvedtünk, hogy egyik fiú, aki nem

bírta elviselni, arra vetemedett, hogy szemünk láttára belevizelt a

bakancsába és megitta a sós, saját pisijét. Szörnyű volt látni is, de

érezni is a kiszáradt szánkat. Örökkévalóságnak tűnt, hogy nyitják a

vagont és újra adnak be egy kis langyos vizet, amit ki tudja honnan

vettek. (69. old.)

Be is lehetett volna osztani szépen, ha elegendőt adtak volna,

csakhogy mindegyik kevés volt. Különösen a víz tűnt nagyon kevésnek

azokon a meleg őszi napokon. Felmelegedett a vagon külseje, plusz mi

is melegítettük, így a hőségtől rettentően szenvedtünk. A szomjúságunk

olyan fokra emelkedett, hogy alig-alig bírtuk kivárni a vízosztást. Soha

nem gondoltam volna, hogy ezt is ki lehet bírni. Pedig ez csak

bemelegítő volt, a java még hátra volt. Így tartott ez az utazás a

melegben kb. hat napig, mert ugye nem állandóan mentünk, olykor

valahol kilökhettek bennünket valamelyik pályaudvar szélső vágányára.

85

Ilyen gondolatokkal mentünk a vagonnal előre, de nem sejtettük hová,

merre. A végcélt tudtuk csak, ez Oroszország. Eszünkbe jutott az a

plakát is, amelyet a háborús években ragasztottak ki az utcán. Egy

óriási, vörös emberi fej. Ennek egy kitátott szájába a kanyargós vonat

ment befelé, nyelte el a pici emberfejekkel megtöltött vagonokat. Talán

a plakát rajzolója jó előre ilyenekre gondolt, amilyen a miénk is? Ki

tudja, hogyan van ez? Kiismerhetetlen a világ. A békés természetű

emberre is azt mondják ki, háborús bűnös. Aki soha életében nem

verekedett, veszekedett! Sportlövő létemre, soha emberre nem fogtam

fegyvert, még véletlenül sem. Erre tanítottak vezetőim és ilyen voltam

valójában is. Aki Jézus tanításait már pici gyerekkorától magába szívja,

és egyet is ért vele kamasz fél – férfi korában is, az hogyan lehet csak

úgy, máról holnapra a nép ellensége, amikor minden vékony, vastag

gyökere az egyszerű nép fájából ered. Őrzi magyar érzelmeimet nem

tudtam bűnnek felfogni, akinek egy hazája, egy Istene, egy családja

van, a magyar nép. Volt idő ott a vagonban gondolkodni és szenvedni is

a honvágytól, ami minél jobban távolodtunk hazánktól, otthonunktól,

annál jobban sajgott szívünk tájékán és amitől elszorult a torkunk.

Poklok pokla

(Hegedűs János: Látlak e még hazám? 73-74. old.)

Embermilliókat tartottak fogva a lágerek mélyén, éhbérért fagyos

káposztalevesen és egy evőkanál kásáért dolgoztatták napi 12 órákat a

poloskás barakkokban a tetvek csípései közepette. A szovjet propaganda

elhitette azt, hogy büntető táborok nincsenek, ezt csak a Nyugat állítja

és a nép náluk teljes szabadságban él. Hát mi a saját bőrünkön éreztük

a szovjet szabadságot és meggyőződtünk arról, hogy él ott az orosz

nép. 1945-ben 220 milliós Szovjetunóról beszélt a nép, ebbe tartozott

az összes köztársaság, amelyet Sztálin 1920-as és 30-as években a

Szovjetunióhoz csatolt. Megerősített hírekből hallottuk azt 1952-ben,

hogy a GULÁG lágereiben 50 millió ember van bezárva. Ezek a gulág

“lakók” több tucat nemzetiségből tevődtek össze, kezdve az európai

nemzetek fiaitól a közép- és dél ázsiai lakosságig bezáróan. De akadtak

egyes lágerekben még amerikai és kanadai katonák is, akik a II.

Világháború alatt kényszerleszállást hajtottak végre szovjet területen és

az NKVD kémkedés vádja alapján ők is lágerekbe kerültek. Itt

mutatkozott meg az NKVD piszkos munkája, melynek az értelmi

szerzője a “dicső Sztálin” volt, aki már nem is volt beszámítható és az őt

körülvevő gépezet teljesen úgy irányította a terrorizmust, ahogy a nép

“atyja” Sztálin diktálta. A 220 milliós orosz népből talán a 10% volt

kommunista és párttag, aki a rendszerrel szimpatizált. De a 90%

gyűlölte a szovjet rendszert, a kommunistákat és magát Sztálint. Évek

után, amikor már több éve raboskodtam, és megértettem nagyjából az

orosz nyelvet nagyon sok orosszal lettem jó barátságba és sok mindent

tudtam meg az ő életükről. Ritka család volt, akit nem ért károsodás a

86

II. Világháború után. Majdnem minden családban volt egy hősi halott

vagy nyomorék, aki rokkantan tért haza a háború után. De az a család

is gyászolt, akinek a hozzátartozója épségben tért haza a háború után,

mert nem tudta, hol szólja el magát. Elegendő volt csupán annyit

mondani, hogy a német vadászgépek gyorsabbak voltak, mint a szovjet

rata, ezért legalább 10 év börtön járt. De azért is nehéz éveket kaptak a

frontot megjárt katonák, ha elmesélték azt, hogy akiket

“felszabadítottak” milyen házakban laktak. Szórták az NKVD bírái a 10-

15-20 és 25 éveket, mert azok, akik megfordultak. (Hegedűs 70. old.)

Nehéz börtönéveim során nem csodálkoztam, hogy ezeket az egykori

volt katonákat semmi sem riasztotta vissza. Volt, aki a

lágerparancsnokkal úgy beszélt, mint kocsis a lovával és gyakran a

munkát is megtagadták és szinte semmit sem tudtak velük tenni. 1948-

ig egy lágerban voltunk a köztörvényes bűnözőkkel, akik zöme lopásért,

rablásért és gyilkosságokért lettek elítélve. Ezek a rablók eleinte velünk

az idegen állampolgárokkal kerültek összetűzésbe, mert mi politikaiak

voltunk és az ő szemükben fasisztáknak számítottunk. Szinte lépten-

nyomon ütöttek-rúgtak bennünket és a végtelenségig megaláztak

mindnyájunkat. Számukra csak “blegy” kurva magyar vagy kurva

fasiszták voltunk. A munkahelyen mindig mi kaptuk a legrosszabb helyet

és a legkisebb adag kenyeret. A barakkokban a legrosszabb fekvőhely

nekünk jutott, ha ruhaosztás volt ott is a leghátrányosabb helyzetbe

kerültünk. Nagyon sok esetben azok a volt katonák, akik szintén az 58-

as paragrafus alapján lettek elítélve és a lágerekben ők is politikai

raboknak minősültek, ők védtek meg bennünket a köztörvényes

raboktól. Mert a lágerekben az úgynevezett rablótársaság sok esetben

hosszú tőrkéseket rejtettek a csizmaszárba és sokszor használták is, de

a volt egykori frontokat megjárt katonáktól azért tartottak. A mi

helyzetünk addig borzalmas volt, amíg ezekkel a köztörvényesekkel egy

lágerekben voltunk, csupán 1948 után változott meg, amikor a politikai

elítélteket külön választották. Mindezt azért kellett könyvemben

részletezni, hogy a tisztelt olvasó tájékozódva legyen arról, mi

különbség volt orosz és orosz között. Mert azok a tisztek, akik

bennünket kihallgattak és sorsunkat irányították, szorosan az NKVD

csoportjába tartoztak, kik rosszabbak voltak az egykori német

Gestapónál vagy a magyar ÁVH-nál. Viszont az altiszteket és a

közkatonákat, akik bennünket őriztek az úgynevezett

“pirosparolinosokat” úgy képezték ki, hogy mi vagyunk azok, akik az

orosz népet a legkegyetlenebb módon legyilkoltuk! Azzal ámították a

katonákat, hogy mi olyan különleges tevékenykedést folytattunk a

háború alatt a németektől és magyarok által megszállt területeken, hogy

még a csecsemőket is a lángoló tűzbe dobáltuk. Az őreink mindenre

elszánt különleges kiképzett katonák voltak és az NKVD-s tiszteknek

szinte mindent elhittek. Nem tudták emberi ésszel fölfogni, amikor a

fiatal gyerekarcokat meglátták, hogy ez nem lehet igaz. Hát ezek még

87

gyerekek! Hogy kerülhettek ezek Oroszországba, amikor pár éve még

fiatalabbak voltak? Az NKVD propagandája teljesen elvette az eszüket,

és amikor találkozott néha a tekintetünk velük, a szemükből a gyűlölet

lángja villant fel irántunk. Bármelyik pillanatban képesek lettek volna

fegyvereiket használni, hogy a tisztjeik elismerését kiérdemeljék.

Mindezeket, amit itt leírtam, ezeket is csak jó pár év múlva tudtuk meg

azoktól a katonáktól, akik hozzánk hasonló elítélteket őriztek majd évek

múlva valami oknál fogva ők is a Gulág lakói lettek. (Hegedűs 71. old.)

És most száguld, rohan velünk a vonat ismeretlen tájak, falvak és

állomások előtt megy a szerelvény elítélt és halálra ítélt emberi

roncsokkal tele. Csak az ad nekik némi életet jelentő erőt, hogy talán

valami csoda következik be. De hiába várják a csodát, az nem

jelentkezik csak a zakatoló kerekek zaja zökkenti ki őket az

ábrándozásaikból. Igazi nyári éjszaka van a nyitott ablakokon, amely

tüskedróttal van beszögezve és a tolóajtón, ahol a két őr ül jön be a

meleg levegő. Úgy érzem, vizelnem kell, ezért nagy nehezen

föltápászkodom, és pár lépést akarok tenni a vonat fenéken kivágott

lyuk felé. A lábaim az elzsibbadástól nem akarnak engedelmeskedni,

ezért többször leguggolok, majd ismét felállok, közben érzem, hogy a

térdemben a csontok megropognak. A két őr felé figyelek és semmi

neszt nem hallok felőlük, tehát valószínű alszanak. Lassan, hogy rá ne

lépjek senkire sem, megindulok a kivágott lyuk felé. Bármilyen óvatos

vagyok, mégis van aki rám szól, hogy “vigyázz” mert rám lépsz. Végre

ott vagyok a lyuk szélén, és csak úgy tudok vizelni, hogy térdre

ereszkedem és ezután gombolom ki a sliccem. A gatyával nem kell

bajlódnom, mert az nincs, csak nadrág van rajtam és a “tetűfogó”

haskötő. A vonat rázkódása és a szűk nyílás következtében így is

megtörténik, hogy pár cseppet a nadrágomba, valamint a lyuk mellett

helyet foglaló nadrágjára ment. Végre egy kicsit megkönnyebbülök,

mert úgy érzem a hólyagom kiürült. Napközben, amikor mindenki ébren

van nem tudok vizelni, szégyenérzetem van és bárhogy próbálom, nem

megy. Alig várom a besötétedést, hogy akkor végezzem el, mert sok

esetben úgy érzem, hogy szétreped a hólyagom. Egy-egy ilyen “sikeres”

vizelés után hálát adok Istennek, hogy megkönnyebbültem és nem

repedtem szét. Az idő melegre fordult, napközben több mint 30 Co

mindenkit a szomjúság kínoz, mert a cukor és a fél kanál sós konzerv

kívánja a vizet. A reggeli kiosztás után az őrség bead egy-egy vödör

vizet, amelyet az elítélt orosz zsiványok osztanak szét egy üres

konzerves dobozzal. Előtte ők természetesen megmosakodnak, majd

teleisszák magukat és még tartalékot is tesznek el maguknak a többit

kiosszák nekünk. Fejenként nemigen jut 3-4 dl-nél több. Ilyen melegben

ez a mennyiség meg sem kottyan, ezért sokszor könyörgünk az

őröknek, hogy “Voda, voda” vizet-vizet ezt is már megtanultuk. Több

napot töltöttünk el a vagonban és ez idő alatt talán háromszor “szántak”

88

meg bennünket az őreink, hogy dupla adat vizet adtak, pedig volt olyan

nap, hogy plusz 40 Co is lehetett. Annak ellenére, hogy nehezen viselem

el a szomjúságot, ahogy csak lehetett minél kevesebbet ittam, hogy

napközben ne kelljen vizelnem. Emiatt nagyon sokat szenvedtem és a

szám teljesen kiszáradt. Úgy éreztem, mint aki lázas beteg, mert a

nyelvem is be volt repedezve. De nem csak én voltam ilyen nehéz

helyzetben. Rajtam kívül még több magyar ugyanígy szenvedett az

éhségtől s a szomjúságtól is, de a vizelésükkel is volt probléma. Egyedül

a két zsivány orosz nem jött zavarba, mert ők még le sem térdeltek a

lyukhoz, ha vizelniük kellett. Több esetben a lyuk körül ülő magyarokat

teljesen levizelték és még ki is röhögték őket, ha panaszkodni próbáltak.

(Hegedűs J 73-74. old.)

Borsodi Gyula két verse

V. FEJEZET

ÉLET ÉS HALÁL A SZOVJET LÁGEREKBEN

Rabmunkán a Dombasz –medencében

Wágner Dezső Naplója 23. old. (Németek)

Kétrét görnyedve mentünk, csepegő víztócsákon keresztül kb. vagy

300-350 m-re a föld alatt a jobboldali folyosónak a végére. Lajossal én

négy bárisnya mellett dolgoztunk, mégpedig a lerobbantott réteget a

csillékbe pakoljuk. Négy nő (Masa, Luba, Nagyesda, Vánka) fejt, mi

Torkom elfullad

Nem tudom hogyan került el

Engem eddig a halál.

Elhurcoltak a MOKÁN fiúk,

Borzalmas álom ma már.

Élelem nem volt, s lám

elvonták egyszer E semmi étket,

Mert vackom fölé fölszegeltem

Egy sajátkezű Sztalin képet.

(Ki hitte volna, egyszer őt is eléri

majd a végzet?)

Torkom elfullad

Nem tud átkot,

Adj Uram még több I

Igazságot!

A „Paradicsom" megcsúfolása*

Elhurcolásunk évfordulóján 1990.

január 17-én

Van két nevem: kik elhurcoltak,

Azoknak neve lelkembe vésve.

„Miképpen mi is megbocsátunk" ám

nekik mégse!

Gyuricza Lajos, Arder János

Diákgyerekként vitt el.

Verje meg őket mindhalálig

A gonoszokat megverő Isten! Mert az

ilyennek nincs bocsánat,

Mondjon bár ezer Miatyánkot, De ezer

annyi kín gyötörje

Mindabból, ami miránk várt ott.

MOKÁNOK voltak nevük legyen átok

89

ketten 12 csillét pakoltunk meg. Rendes étkezés mellett ez nem lenne

oly lehetetlen teljesítmény, de így letörve bizony csak megbicsakló

térdekkel és reszkető izmokkal rakodtunk meg! Reggelre már teljesen

kimerültség látszott a társaságon. A bánya vezetősége

megelégedettségét fejezte ki a magyar munkások termeléséért, amit

előző alkalommal is túl arányban értünk el, mint ők! Nagyon hiányos a

bánya fölszerelése. Kevés a csille, ami van, az is rossz. Nincs levezetve

rendesen a bányavíz. Szerszám silány és kevés! De ami a legnagyobb

baj az volt, hogy mikor másnap 10 óra után hazaértünk a (blokk miatt)

itthon is csak csalódásban volt részünk! A kenyéradagnak a felét akarták

ugyan kiadni (50 dkg), de ez sem volt több 35 dekánál. Napi háromszori

(sűrű) étkezést ígértek, de ebből is csak kétszeri lett, de ez sem valami

tápláló. (főzelék sincs még.) Este ½ 9 van most, készülődünk a vacsora

kiosztáshoz. ¾ 10-kor kaptuk meg a kenyeret. Záradék: Reggel, folyó

hó 9-én, pénteken a szél egész nap szörnyen süvöltött, hogy erre még

eddig nem volt példa, ittlétünk alatt. Ma az 1 kg kenyeret is megkaptuk,

2-szeri meleg étel (leves) és 1-szer tea. Holnapra ígérték a 3-szori

meleg ételt.

Dombasz, 1945. március 10. szombat

Este csillagos az ég, a szél sem fúj, sőt a hűvös levegő is szinte üdítőleg

hat az ember idegeire. Éjfél után már kezdett kavarogni kissé a hó is.

Ma egymás után jöttek a csillék a rakodóhelyre, úgy, ahogy remélték. A

teljesítmény 5 embertől 17 csille szén, (Nina szabadnapos volt.) A csillék

befogadóképessége 7,5 q. Ma az egész bánya területén nagy volt a

túltermelés… úgy, hogy Tamás úr, Veiling úr és még egy ember

összeestek a kimerültségtől. Tamás urat haza kellett szállítani, Veiling

urat még az úton is támogatni kellett és mégis kétszer esett össze…

Hiába a kimerültség a gyenge étkezés miatt mindenütt mutatkozik.

Dombasz, 1945. március 13. Kedd

Hazaérkezvén reggel a bányáról, azzal fogadtak, hogy csak úgy kapunk

kenyeret, ha 10 rubelt lefizetünk (de csak 2 részletben.) Így lassan

visszaszedik azt a kevés pénzt, amit adtak. A szabadnapos

kalendáriumot kiadták nekünk.

Dombasz, 1945. március 13. szerda

Ahogy hazaértünk, azzal fogadtak, hogy csak 3 rubel ellenében kapunk

kenyeret. Ide is adták ugyan a tegnapi ½ kg-ot is, de farkasétvággyal

álltunk neki enni és nem győztük pótolni semmivel sem az üres

kusalytól agyonra éhezett belső szerveinket. A táborban nagy

költözködési akció volt. A bányászokat átrakták a női barakkba és őket a

mi helyünkre.

Dombasz, 1945. április 6.

90

Oh, jóságos Istenem, bár csak vennéd el sújtó kezed büntető csapását…

szegény sorsüldözötteidről. Tekints el most, hogy annyiszor

megbántottak Téged és bocsásd meg a vétkeiket! Ámen. Húgocskám a

mi nap folyamán megbetegedett. (Erős hasmenés.) Igyekszünk mindent

elkövetni, hogy a diétát betartsa javulása érdekében. Szegénykének a

szeme igen karikás és beesett. A nyaka meg oly vékony, akár a hattyúé.

Őt hamar megviseli minden betegség. A jó Isten kegyét kérem

esedezve, följavulása érdekében! Dombasz, 1945. április 8.

Dombasz, 1945. április 22. vasárnap

Az orvosi rendelőben vagyok, hogy egy kis orosz teát és aszpirint

kérjek, hogy egészségem valamiképpen helyreállítsam, amikor… egy

fehér lepedővel letakart hordágyat visznek el mellettünk… A szél kissé

fellebbenti az egyik csücskét a lepelnek és … Úr Isten! … Adj

nyugodalmat nékie!... szegény Binder Feri bácsi viaszsárga halotti arca

tekintett felénk. Óh, Uram, bocsásd meg bűneit! Halk imát mondottunk

felette és fájó szívvel gondoltunk szeretett árván maradt családjára. Ma

vitték a kórházba a szobánkból Stenczel Béla bácsit. (gyomorgörcsök és

bélfertőzéssel.)

(A szerk. megjegyzése: Ezután rövid idővel meghal Wágner Dezső is,

naplóját beteg húga,

Ella lopta haza.)

„Óh, nagy Isten, sírj Te is velünk…..”

Lappis Jánosné Brilló Magdolna:

(Szebeni Ilona: Merre van magyar hazám? 181.old.)

Több munkahelyem is volt a Szovjetunióban. Dolgoztam

téglagyárban, cipekedtem annyit, hogy egy állatnak is sok lett volna.

De rettenetes nagy volt bennem az élni akarás. Végeztem a nehéz

munkát, és ha egy kis szabadidőm volt, mentem a konyhára segíteni

még éjjel is, hogy a krumplipucoláskor kilophassak pár szemet.

Hordtam ki a szemetet és a szemét alá rejtettem el. Amikor

megsütöttem és kivettem a zsebemből a négy krumplit, körülálltak a

férfiak, néztek, megvernek érte nagyon, de egy harapás krumpli

életet menthetett meg. Nem is tudom, hogy lehetett így életben

maradni.

Otthonról semmi hír nem jött. Másfél év múlva kaptam

egy levelet. Kimondhatatlan boldogság volt. Felálltam a priccsre és

sírva, zokogva hangosan felolvastam, a többiek úgy hallgatták,

mint egy imádságot.

A bányától rettenetesen féltem, mert sok volt a baleset. De

azt is megpróbáltam egy évig. Amikor vitt le a lift, emelkedett bennem

minden, hánytam. De ki kellett bírni. Még azt is, hogy büntessenek

azért, mert pár percre melegedni mentem. Romeltakarításkor

annyira fáztam - még pokrócba csavarva is -, hogy egy félig ép házba

91

bebújtam egy kicsit a hóvihar elöl. Mind úgy voltunk pokrócban,

dróttal kötöztük magunkra. Meglátott a kommandáns, írt egy

cédulát és beküldött a lágerbe, de előbb jól összeszidott. A

cédulát a lágerparancsnoknak kellett átadnom. Levetkőztettek és

egyetlen szál kombinéban bezártak az egyesbe. Az ablak helyén

nem volt semmi. Ott vacogtam állva egész éjszaka. Persze sírtam is,

ki ne sírt volna. Minden keserűség előjött. Eszembe jutott a vasutasok

biztatása Szerencsen, ahogy besúgták a vagonba: „Ne féljetek,

gyerekek, küldöttség ment már a kormányhoz Debrecenbe,

tárgyalják az ügyeteket, nem megy messze a vonat,

visszajöttök.” Akkor is sírtunk és énekeltünk bizakodva:

„Ó, nagy Isten, sírj Te is velünk, Vigasztald és védd meg Nemzetünk... „

Magamban ezt énekeltem a börtönben is, amikor valaki egy

meleg téglát bedugott, aztán még egyet. A lányok is feláldozták

az éjszakai pihenést és reszkíroztak. Egész éjjel cserélgették a téglát.

Ha ezt nem teszik, biztosan nem élek. A parancsnok is

megkönyörült rajtam, reggel kiengedtek. Mehettem egyenesen a

bányába egy ilyen éjszaka és koplalás titán.

A szabadnapon kivittek bennünket a kolhozba. Ez volt a

pihenés. Nem számított, hogy ünnep volt, nem érdekelte őket.

Szedtük aratáskor a markot, akkor is hol ettünk, hol nem. De

legalább ott éreztünk egy kis szabadságot a jó levegőn.

Nagyon sok függött a kísérő ártól. Volt egy, akit rá tudtunk

venni, engedjen be bennünket a templomba. A pap észrevette.

Háromszor megáldotta a rab magyar lányokat. Letérdepeltünk,

fohászkodtunk, messzire szállt a sóhajunk az itthoni szeretteink

felé. Olyan volt az egész, mintha csoda történt volna velünk azon a

napon. Még a munka is könnyebben ment, a meztelen talpunk

sem érezte annyira a tüskék szúrását.

…………………………

Elérkezett az a nap is, hamarabb, mint gondoltam.

Feküdtem a priccsen egy éjszakai műszak után, amikor értem

jött a tolmács, hogy a major hívat, a láger legnagyobb parancsnoka. A

tolmácsnővel mentem, de nem nagyon volt már szükségem rá, jól

hajlott a nyelvem az oroszra. Az első kérdés az volt, hogy miért

hoztak engem ki Oroszországba? Ömlött belőlem a szó, pörgött a

nyelvem, akkor már nem kellett tartanom se pofonoktól, se

puskatustól.

Miért kerültem ki?

Mert hazugok voltatok, becsaptatok, azt mondtátok, program lesz, és

Dombasz lett belőle. A major szó szerint ezt mondta: - Gyevocska,

nem mi tehetünk róla, ebben a ti embereitek voltak a hibásak, mert

mi fasisztákat kértünk, és ti nem azok voltatok. Most itt van a

kérvény, amit az édesapád írt. Milyen párti a te apád? - Klebapárti,

kenyérpárti! Nevettek rajta. Azt mondta a major: - De jó természeted

92

van, Maruszja. Hát ezzel én is tisztában voltam, mert nem lehetett

búskomorságban élni, soknak az okozta a halálát. Ekkor tudtam

meg, hogy a nagybátyám kérvénye érkezett a lágerba, a

Belügyminisztériumon keresztül. Ő ott dolgozott. Azt hitték, az

apám. Nem magyarázkodtam nekik, de ez azt

jelenthette, hogy hazamegyek. Teltek a hetek, lelkileg nem törtem le a

várakozás ideje alatt, de fizikailag egyre jobban leromlottam. (Szebeni

Ilona 181. old.)

Te megőrültél?

(Csipi Sándorné Cziner Gizella Ónod)

(Szebeni Ilona 91. old.)

Engem egyre jobban foglalkoztattak a hazai dolgok, nem is

tudtam másra gondolni, naphosszat a szüleim sorsa járt az

eszemben. Minden gondolatom otthon járt éjjel-nappal. Szinte nem is

érdekelt, mi történik már körülöttem. Egyhangú élet: munka, evés,

harc a létért, vágyakozás haza.

Egy délután fekszem világos nappal a priccsen, és hirtelen

felkiáltottam:

Lányok, itt van édesapám! Ott áll lent, eljött! Kilenc férfi és hat

asszony van vele. Soroltam, kiknek a szülei.

A lányok megriadtak:

Gizi, te megőrültél! Nincs lent senki.

Nem igaz, nem igaz, kiabáltam, mert én láttam a második emeletről

őket az őrszobán. Lerohantam:

Jaj, édesapám, hogy jött ide. Nagyon elfáradtam - hallottam

a hangját. Láttam is. De tovább semmi. Mintha a föld nyelte volna

el őket. Rohantam sírva az őrszobára, de ott se volt senki.

Fuldokló zokogás tört ki rajtam. Ott volt éppen a

lágerparancsnok, valamilyen Arnold volt a neve, ezt Piroska tudná

megmondani. Emberséges volt ő, de neki is fentről parancsoltak,

állandó ellenőrzés, ugyanez állt a doktornőre is, bármelyik pillanatban

Szibériában találhatták volna magukat, ha valamelyik felettesnek

kifogása lett volna ellenük, de még az őrök is igen nagy hatalommal

rendelkeztek, a besúgás általános volt, és ott természetes. Kérdezi tőlem

ez a tiszt

Mi baj van, Gizella, miért sír ennyire?

Meghalt az apám. Nekem ki kell menni az öcsémhez a másik

lágerba megmondani. Nem is láttam már öt hónapja.

Értse meg, Gizella, nem lehet, nem lehet. Le van a láger

zárva a fertőző betegségek miatt. Nem lehet.

De én csak sírtam tovább igen keservesen. Megszánt. Azt mondja:

93

Adok egy kilépőt, hogy a piacra mehet, és ha szökni akar,

szökjön, én nem bánom. Ne sírjon már. Aztán visszajön.

Elindultam, 40 fok hidegben gyalog hét km-t, bukdácsolva a

rettenetes nagy hóban. Elértem a lágert. Négy sarkon négy toronyőr

szegezte rám a fegyvert. Integettem, kiabáltam, láttam, hogy nem

katonák. Nem is azok voltak, elnyúzott öltözetük is mutatta.

Kiabáltam nekik sorban:

Tudsz magyarul? Tudsz oroszul? Tudsz románul? Németül se

tudtok? Segítsetek, testvérek!

Megszólalt az egyik németül. Mondtam neki, hogy itt van a

testvérem, engedjenek hozzá, nagy baj van. Én az 1029-es lágerból

jövök: Az Anti öcsém szobaszámát is odakiáltottam. Valószínűleg

ismerhette, mert úgy rohant, repült, mint a golyó. Szaladt az öcsém,

fejére csapta a kezét:

Gizikém, meghalt édesapánk. Vele álmodtam egész éjjel. De

menekülj, testvérem, mert ha meglátnak az oroszok, azonnal lelőnek.

Menekülj! Bedobnak a hullák közé! Könyörgök, menekülj!

Nem mert közelebb jönni, de én egy pillanatra hozzáértem,

zsebébe nyomtam, egy picike doboz konzervet, az inge alá

csúsztattam egy szelet kenyeret, ezzel máris küldtem vissza, hogy

fuss, Antikám, meg ne lássanak, bajod ne essen, dugd el jól, amit

hoztam, mert te is bajba kerülsz, engem meg megkínoznak

lopásért. Pedig nem loptam, a kenyeret a magaméból adtam, a

többit meg egy orosz nő küldte, akit már említettem, hogy nagyon

vonzódott Antihoz. Máskor is adott ezt-azt, de segített eljuttatni tőlem

is néha egy kis élelmet, őt nem motozták, szabadon járhatott-

kelhetett. Jól is jártunk vele nagyon. Anti kiabált vissza: - Már jön is az

orosz őr, menekülj! A harmadik „sztoj”-ra megálltam. Szegezte rám a

puskát. Indulás az őrszobára. Ott jelentette, hogy szökevény vagyok.

Tiltakoztam. Akkor már mutattam a kapucédulámat, engedéllyel

léptem ki a lágerunkból. Elég jól beszéltem már akkor oroszul.

Meghalt az apánk, azért jöttem az öcsémhez. Nagy bánatom

van. Itt vagyunk már két éve. Semmit nem tudunk róluk, ők sem

rólunk. A testvérem itt van a közelben, és mégsem láthatom az öt

hónapja tartó zárlat miatt. Egyre keservesebben sírtam. Bizonygattam,

hogy megyek én vissza rögtön dolgozni. Könyörüljön rajtam, ne legyen

bántódása az öcsémnek sem. Az őr: de most meghalsz. Erre már csak

azt tudtam mondani:

Nyicsevó szivódnya, ili závtrá, vszjo rávno zgyesz umiráju!

Mindegy, hogy ma vagy holnap, úgyis itt halok meg. Faggatni kezdett:

ki ott a parancsnok, kik a tisztek, ki az

orvosunk? Voltak bent még egypáran, de csak ez az egy beszélt.

94

Sírva hajtogattam:

Higgye el, hogy nem szöktem. Megyek vissza dolgozni.

Olvassa el, hogy van kilépőm a piacra. Apám halott! Hát mindegy,

tessék, tessék, lőj! Lőj agyon!

Egy idősebb tiszt állt az ablak előtt, háttal rám.

Megfordult, láttam, hogy kipottyan a könnye. No - gondoltam -,

helyben vagyunk már. Nem lesz kivégzés. Belépett egy orosz nő.

Ahogy meglátott, megölelt, megcsókolt, köszöntöttük egymást.

Mindjárt hívott, hogy menjek vele. Kérdezték, hogy honnan ismer?

Egy ellenőr volt, és a konyhán sokszor beszélgettünk. Rögtön

kérte, hogy engedjenek a testvéremhez, vagy hívassák oda. Küldeni

akartak valakit érte, de én megmondtam, hogy nem kell keresni,

ott lapul a sarkon, várja, hogy mi lesz velem. Ugyanis egész idő alatt

odaláttam. A nő is kitekintett, szóltak neki. Végre ott állt közvetlen

mellettem. Öleltük, csókoltuk egymást. Hullt a könnyünk, és

mindketten azt éreztük, hogy elveszítettük az édesapánkat. Ez

pontosan 1947. január 6-án volt. Akkor márciusban megjöttek az

első levelek. Négyet is kaptam egymás után. Bátyám, húgom, apai

nagybátyám és egyik szomszédunk írt. A nagybátyám azt írta:

„Drága Gyermekem! Akármilyen megpróbáltatásban van és lesz még

részed, bele kell nyugodni a sors akaratába. Jól vagyunk, sokat

gondolunk rád. Várunk nagyon haza. Apád egy kicsit beteg, de

jobban lesz...(Szebeni Ilona: Merre van… 91. old. Csipi Sándorné

Cziner Gizella, Ónod)

Balmazújvárosiak a Dombasz-medencében

1945. február-május

(Árva Erzsébet – Pozsonyi József Deportáltak 26.old.)

II. 14. Jajj! Ó, ha tudnánk kedveseink, mennyire szenvedünk az

éhezéstől, a hazavágyástól. Mindenki sír, szomorú. Erzsike nem akarja

megenni a csöpp szelet kis kenyeret. Kitalálom, megpirítom neki,

valahogy belediktálom. Már nem dobják az ablakba, inkább gyűjtögetik.

Pedig úgy összepenészedik egyik napról a másikra. Összeromlik, rossz,

nyers, büdös. (Árva-Pozsonyi 21. old.)

Lapátoljuk a szenet. Az orosz nők gyűrik a munkát. A nadrágjuk zörög,

átázik, mire megint jönnek, megszárítják itt a fürdőbe. Ők átöltöznek,

de nekünk nincs rá lehetőség. Hiába fürdünk le, újra a koszost kell

visszavennünk. Egy nő a kísérőnk. Nemigen vannak itt férfiak, oda az

mind a fronton. Vannak itt német katonafoglyok. Azokkal szörnyű

szigorúan bánnak. Azt mondják a magyarokkal nem bánnak olyan

szigorúan. Drága jó férjem! Csak vége lenne már a háborúnak. Azzal

biztatnak „háború kaput, pasli doma”. (Árva- Pozsonyi)

95

Most nem lehet kimenni a bányába, fenn dolgozunk. A fát bevisszük,

ezzel támasztják alá, hogy be ne omoljon a bánya. MOST MÁR AZTÁN

NEM KAPUNK ENNI! Csak kenyeret a lágerben. Mi egy kilót kapunk, akik

nem a bányában dolgoznak, azok felet. A leves egyféle, búzaleves, ami

nagyon rossz. Adtak egy szem meggybefőttet. Ennyit adni egy

embernek? A vizet is csak forralva lehet inni. A mosást megtiltották.

Nem tudom, ők nem szoktak mosni? Ma is kiteregettünk, jön a veres

lityi, fel van puffaszkodva, mint egy pulyka. Levert mindent, ma kaptam

pihenőt, először mióta dolgozunk. Szeretnénk mosni, de a lityi azt

mondja az udvaron mossunk. Olyan hideg van kint, hogy befagy a

mosóvizünk. Pustol a hó. Tegnap is majd meggebedtünk, úgy hordtuk a

fát a nagy hóba. Itt nem söprik el a havat, legázolják. Most frissen

esett, térdig gázolunk benne. A barakk deszkából van, már szelel is.

Ráfagyott a vakolat, potyog lefelé, hogy bemelegedett. Nyers a

deszkapriccs is, büdös. Megjöttek a bányából a férfiak, szörnyű, ahogy

kinéznek. Rájuk fagyott a gúnya, csak a szemük fénylik. A hideg is lel,

úgy félek, hogy nekünk is ki kell menni.(Árva-Pozsonyi)

III. 14. Ezen a napon azt hittem, hogy itt a vég. Ilyen időt még nem

láttam. Alig tudtunk a hegyről lemászni. Kerekes Zoli ment elől, ő a

legnagyobb, ő még erős, megeszik mindent. Nem finnyás, mint Erzsike.

Hónaljig süllyedtünk a hóba. Mire beértünk a szempillánkon is jégcsap, a

ruhánkra vastagon fagyott a hó. Fáj a lábam, az összes fogam a torkom.

Erzsike is rosszul lett, hányt. Nagyon gyenge, nem eszik, mert nem jó.

De itt nem adnak jobbat, meg kell, hogy együk. Otthon még a moslék is

különb, ez kutyának való, nem embernek. Itt, ha megbetegszik az

ember, a jó isten, ha meggyógyítja. (Árva-Pozsonyi 24. old.)

III. 24. Ma le kellet menni a bányába, a legmélyére. Nem is a nagy

úton, hanem jóval távolabb egy kútszerűségen, létrán kellett lemenni.

Bebújtunk, egy szűk sávba, csak ülve fértünk benne. Úgy lapátoltuk

egymás elébe a szenet tovább-tovább, míg a csilléig jutott. Nem akart

senki a legbelsejébe bújni. Egy helyen olyan szűk volt, hason csúsztunk

odébb. Ez pokoli kínzás, nem munka. Most káposztaleves van egy

hónapig. Kaptunk nyolc darab mézest. Hogyan osszuk el tíz felé? (Árva-

Pozsonyi 25. old.)

IV.7. Ezen a héten is úgy szenvedtünk, mint máskor. Annyiból

könnyebbedett, hogy enyhült az idő. De most meg le kell menni a bánya

legmélyére. Olyan sötétség van, csurog a víz, néha ki lehet

egyenesedni, de inkább csak hason mászhatunk tovább. Felettünk az

irtó nagy kődarabok. Ha leesik szörnyet halunk. Nem is lehet leírni

mennyire szenvedtünk. Úgy fáj a szívem, hogy a kis húgom a szemem

láttára sorvad el fiatalon. Nem is lehet ezt sokáig bírni, el fogunk itt

pusztulni. Ami csepp vérünk van, azt a tetvek szívják ki. A föld szüli

őket. Hiába öldössük, ha egy kis időnk van. Tegnap sokan beadták a

ruhájukat a fertőtlenítőbe és összeégett. Soknak már nincs ruhája, csak

a munkásruha. Napról-napra rosszabb, elviselhetetlenebb a helyzetünk.

96

Varrtam egy kis zacskót, abba raktam a fülbevalót, gyűrűt. Mindig

meglepik a tetvek, de a gyűrűt nem kezdik ki, inkább a mellemet.

IV.21.Istenem mit kell még elérnem?! Rémes milyen csúfságot követnek

el velünk. Rövidre vágják a hajunkat, hogy egyenlő legyen. A fene

megeheti az ő egyenlőségüket. Itt is csak éppen úgy van, mint nálunk,

aki úr, úr. Nagyon szorítanak bennünket ebben a hónapban. Már alig

bírjuk, az erőnk fogy. Most is daralevest ettünk. Pedig, ha nem

dolgozunk, kiabálnak, még le is köpik az embert. Szörnyű, amit

szenvedünk. Metélik a hajunkat. Előbb azzal az ürüggyel fogott hozzá,

csak azét vágják, akié tetves. Végülis mindenkiét lenyírták. Milyen

csúfság! Hogyis menjünk haza? Bár nem érjük el azt tán soha! (Árva-

Pozsonyi)

IV. 26 .Nagyon el vagyok keseredve! Meg kellett válni a ruháimtól, a

hajamtól. Lesz, ami lesz, a hajam majd kinő, ruhát majd veszünk! Éhen

nem hallhatunk! Veszünk egy pohár babot, egy cső tengerit. Mi

mindenre képes az ember, ha éhes! De csak az tudja, aki próbálja.

(Árva-Pozsonyi 26. old.)

V. 5. Megint romlott a helyzetünk. Elszöktek innen-onnan. Ó, drága

szeretteim, ha látnátok minket, amikor éjszaka vonszoljuk testünket a

szállásunk felé. Milyen szenvedő arcokat látnátok! Az ebéd meleg vízbe

egy szem zöld paradicsom, beledobva egy kis burizs. Tegnap én voltam

vételezni. Itt nem üvegbe vagy hordóba savanyítanak, hanem pincébe.

Betonból rekeszek vannak, és oda van dobálva az uborka, paradicsom,

káposzta. Nincs itt egyéb, csak nyomorúság! A másik épületbe

tífuszjárvány van. Sok a beteg. A tetvek hordják ide-oda a betegséget.

Egyik fiú költött egy verset: (Árva- Pozsonyi)

Belül a ruhámhoz száz tetű lapul / Vadászok is rájuk irgalmatlanul

Kiszívják a csepp kis véremet / Ellopják minden érőmet, hogy ők is

éljenek /Belőlem éljenek

Vannak is közöttünk oly hatalmasok,/Akkorát harapnak, mint a

farkasok.

Megtámad, mint a partizán, /Úgy viszket minden porcikám

Ilyen az éjszakám, jaj minden éjszakám./Száz kezem volna is ujjakkal

tele

Az is kevés volna vakarózni vele. Átvakarom az éjszakát /Letépem

ingem, s gatyám

Ilyen az éjszakám, jaj minden éjszakám.

(Árva-Pozsonyi 27. oldal)

97

Sírva küzdünk a vérszívó szörnyekkel

(Hegedűs János: Látlak-e még hazám?)

Mi is Sándor bácsival betértünk a szobába, ahol már az öreg Takács

bácsi és a Kiss Miklós barátom elfoglalták a lenti szálláshelyet. Mi

Sándor bácsival fölmásztunk az emeleti priccsre. A priccseken sem egy

takaró, sem egy pokróc nem volt, csupán a gyalulatlan vastagon

mésszel lekent deszka. Le sem vetkőztünk, csupán a köpönyegünket

terítettük magunk alá. Amikor elfoglaltuk a helyünket borzalmas látvány

tárult a szemeink elé, amit sohasem tudok elfelejteni. Az ágyakat tartó

oszlopok és a fejünk fölött lévő gerendák repedéseiből megindult a

poloska-invázió. Tiszta fehérek voltak és cigarettapír vékonyságra le

voltak soványodva. Ellepték az ágyon fekvőket és szinte söpörni lehetett

az arcunkon mászkáló férgeket. Itt is, ott is felhangzott a kétségbe esett

kiáltás, hogy poloskák, poloskák. Szinte az egész szoba ébren volt és

sokan már vakaróztak. Az éhségtől és a fáradságtól azért már többen

elaludtak. Ezeknek az arcán és a kezük fején szabad szemmel látható

volt a poloskák csípése, mikor fölébredtek. Iszonyatos éjszakát éltünk

át.

Ő édes Istenem, hova jutottam? Tört ki belőlem a keserűség és

majdnem sírva fakadtam. Nem bírtam elaludni és lekászálódtam az

ágyról. A sáros udvarban bolyongtam, míg a szeméttároló előtt

megálltam. Visszaemlékeztem arra, hogy ott délután üres bádog

dobozokat láttam, amelyekben valaha húskonzerv lehetett. A reggeli

felvételére gondoltam. Mibe fogom felvenni azt a löttyöt, amit adnak,

hiszen edényem nincs, mert mindent elvettek tőlünk Herszonba, mikor

vagonba szálltunk. Ezért lemásztam a gödörbe és egy darab fával 5-6

konzerves dobozt kikapartam, több nem volt. Ezeket hóval kezdtem

tisztára takarítani, de így is a rozsda majdnem újnyi vastagon állt rajta.

Nagyjából valamennyit kitakarítottam és félreraktam őket. Amelyiket

magamnak “szántam” azt még dörzsölgettem egy darabig, majd az

egészet bevittem a szobába és a fejem alá helyeztem őket. Lassan

kezdett sötétedni, ami azt jelentette, hogy közeleg az éjfél. Én is

fölkapaszkodtam a felső priccsre és végig nyúltam a csupasz deszkán.

Még sokáig nem tudtam elaludni, mert a mászkáló poloskák majd az a

jellegzetes bűz megütötte az orromat, ami pedig abból eredt, hogy már

egyesek vérrel megtelt poloskát szétnyomtak magukon. Istenhez

fohászkodva feküdtem sokáig, míg végül is elszenderültem.

Hangos sztavaj, fölkelni ordítozásra ébredt a társaság. A narercsik

kezében egy jókora bottal ébresztgette a még alvókat. A brigadérosunk

egy emberrel elment felvételezni az akkor 500 grammnak megfelelő

kenyéradagot. Amikor visszatértek mindenkinek kiosztotta az adagját,

majd bejelentette, hogy pár perc múlva indulunk a konyhára levest,

valamint kását vételezni. Én szétosztottam a velem egy szobában lakó

magyarok között a konzerves dobozokat, majd egy “fölöslegest” elvitt

98

Kiss Miklós és odaadta valamelyik magyarnak. Brigádunk elment

fölvételezni a balandát vagyis a moslékot.

Ezt a szót ott hallottam először. A konyháról két kicsike ablak volt

látható, amely nyitva állt a láger belseje felé. Ezeken az ablakokon át

osztották szét az elsőnél a levest, a másodiknál a kását. Volt, aki a

kalapjába vagy a sapkájába vette föl a reggelit, mert edénye sem volt

és a konyhán edényt nem adtak. Akinek volt edénye, az többnyire a

levesbe tetette a másodikat, amely egy evőkanál kásából állt, melyre

egy gyűszű mennyiségű olajat öntöttek. Olyat is láttam, hogy volt olyan

elítélt, aki a másodikat a markába rakatta a szakáccsal. A

szemétdombon talált konzerves dobozok fél literesek voltak, de a

levesmerő kanál kb. 6-7 deci liter volt. Így a felvett lötty sok esetben

csurgott végig a doboz oldalán és a másodikat nekünk is a kezünkbe

mérte a szakács. A leves többnyire burizs leves volt, mely sokszor

majdnem feketének látszott. Elvétve találtunk benne 1-2 szem burizst,

csak az íze volt a levesre emlékeztető. Ugyanis a szakácsok a sűrűjét

meghagyták maguknak a fölöslegest meg a saját fajtájuknak főleg a

csibészeknek osztották szét. A levesnek egyedül az volt a jó

tulajdonsága, hogy forrón kaptuk meg. Ez kissé átmelegítette a belső

szerveinket. Én néha majdnem egy negyedórát vártam, míg lehűlt

annyira, hogy meg tudtam inni. Mikor még megvolt a hó, annak tetejére

raktam lehűlni. Előbb a tenyeremből megettem a kását, majd legvégül a

moslékot ittam meg. A napi kenyéradagot már akkor fölfaltuk, amikor a

brigádvezető szétosztotta. Sokat elgondolkoztam az elmúló évek alatt,

hogy szegény Fekete Sándor bácsi talán ennek a forró mosléknak lett az

áldozata.(Hegedűs János Látlak e még hazám?

Az éhség kényszere

(Szekeres Imre Gyula 82. old.)

A vödörben sötét színű lé volt, ami levesnek volt titulálva, „szup”.

Úszkáltak benne a krumplihéjak és apró halcsontvázak, ahogy a parányi

hús lefőtt a forró vízben róluk. Világ lett azonnal, amint a levét

megkóstoltuk, hogy ezt az apró krumplit pucolatlanul, héjastul, az

apróhalat belestül belefőzték. Még sót sem raktak annyit bele, ami illett

volna, így egyszerűen szinte ehetetlennek tűnt. Körbeülve csak néztük,

meg-megkevertük és kóstolgattuk. Senkinek sem ízlett, de az éhség

csak rákényszerített bennünket, hogy végül kikanalaztuk mindet, ami

nem krumpli héj volt és nem halcsontváz. Szagos fekete lé, ízetlen lötty.

Szerencsére a kenyér változatlan maradt, vizes, fekete, de mégis

tartalmas. Ez ugyanis megülte néhány órára a gyomrunkat és éreztük,

valamit mégis ettünk. A nagy óriás közöttünk természetesen szolgálta a

közösséget. Az étel beadásánál serénykedett, de különösen a kenyér

elosztásánál. Féltünk, hogy az ablaknál több időt tölt el felénk háttal,

mint kellene. Rájöttünk, hogy azokat a kenyéradagokat élvezettel

rendezgeti, amelyeken pótlásdarabkák voltak rászúrva, a már korábban

99

elmondott formában. Szóltunk neki, hogy mit csinál a kenyérrel? Erre

éktelen hanggal ránk ripakodik, hogy hallgassunk „molcsi”, mert így

meg úgy lesz, beveri a pofánkat, ha nem hallgatunk el. Kivártuk,

szétosztotta a kenyeret, de gyanús volt némelyikünk adagja. Mintha

hiányzott volna a pótlás róla. Egy másik alkalommal szintén hasonlóan

viselkedett. Az egyik Ottó nevű, pesti fiú odaszólt, hogy ne lopja a

kenyeret, nem ezt ígérte nekünk. Erre újra határtalan méreggel, az

osztás után majd neki esett Ottónak, már úgy nézett ki, hogy megüti.

Készen álltunk, hogyha tettlegességre alakulna a helyzet, megvédjük

Ottót, akármilyen debella test is, csak többen vagyunk. Nem ütötte

meg. Mikor elcsendesedett mindenki, eszegettük a kenyeret. Egyszer

csak Ottó felállt, a kapott napi adag kenyerét nyújtotta a rabló felé. Ez

meg ott ülő helyzetében csak néz-néz, biztosan nem hitt a szemének,

hogy igaz, amit lát? Ami az embernek az életét jelenti ilyen körülmények

között, attól egy ördög képes lesz megválni és ráadásul önként. Ez túl

meredek lehetett neki megérteni, erre csak egy „durák” (bolond) lehet

képes. Nem tudom, mi játszódhatott le benne pillanatok alatt, de a vége

az lett, szépen visszatolta a kenyeret tartó kezét Ottónak, és azt mondta

„nye náda, ti kusej” (nem kell, te edd meg). Nagy jelenet volt, ettől a

hatalmas, hórihorgas embertől, aki addig úgy tüntette fel magát, hogy

neki senki ellent nem mondhat, az ő szava, cselekedete nem bírálható.

(Szekeres I. Gy. 82. old.)

Sztahanovista lovak és emberek

(Adorján Sándor: Halál árnyékában 67. old.)

Az új brigád - ahová ideiglenesen kerültem - nagyon is különösnek

látszott először. Csupa idősebb emberből állt, egyik sem volt fiatalabb

ötvenévesnél és majd’ az első pillanattól kezdve engem, mint a saját

gyermeküket szerettek. A lovaink, amikkel nap mint nap dolgoztunk,

szintén a már idősebb, higgadtabb korosztályhoz tartoztak. Én az első

napokban ló nélkül maradtam, ami nem szolgált nagy szomorúságomra,

hiszen még életemben nem tartottam gyeplőt a kezemben.

Nem telt azonban el még három nap sem, váratlanul változott a

„hadihelyzet” és azt kívántam, hogy bárcsak elejétől kezdve kaptam

volna egy lovat... bármilyen lovat. Mikor új munkatársamnak

„bemutattak” egy csepp híján kirázott a hideg. Pedig gyönyörű szép állat

volt a „Csóka”, fekete szőre csillogott s a kis csillag a homlokán szinte

világított... A baj csupán az volt, hogy nem tartozott legbarátságosabb

tagjai közé a Szovjet Népköztársaságnak. Ha az ember elölről akarta

megközelíteni, hátracsapta füleit, a szemeiben gonosz tűz gyúlt ki s úgy

kapott az ember felé, mint egy alattomos kutya. Ha azonban valaki arra

vetemedett volna, hogy éberségét kijátszva hátulról kerüljön a közelébe,

ez a lovagiatlan magatartás láthatóan végleg kihozta a türelméből, mert

vad nyihogás közepette olyan toporzékolásba és rugdosásba kezdett a

világ minden tája felé, hogy még a leghíresebb balerinák is messze

100

elmaradtak mögötte... Egy szónak is száz a vége - közel sem lehetett a

vele való munkát „életbiztosításnak” mondani. Egy jó pont is volt

azonban a sok elrettentő között: Csókának nem volt normája, azaz,

hogy amennyit végzett egy munkanap, az mind jó volt... Mi az, hogy a

lónak is volt „normája”? - kérdezhetné valaki, hiszen az állat nem

gondolkozik, tehát még arról is nehezen lehet tudomása - ha csak meg

nem ütik - hogy mit kívánnak tőle?

A szovjet tervgazdaságban azonban nem így áll a helyzet. Itt

mindenkinek és mindennek megvan a normája, amit naponként el kell

végeznie a mielőbbi tervteljesítés érdekében. Ettől a norma-teljesítéstől

függ ugyanis az illetőnek a harmadnapi kenyere... Ha sikerülne az

előírtnál többet elvégeznie, úgy „sztahanovista” nevet érdemel ki

magának és jutalmat kap. Ez a jutalom embernél tíz deka fekete

kenyeret jelent, sőt - ha több napról van szó - tisztább lakást és...

muzsikát a vacsorájához (ami semmibe sem kerül). Ha azonban a fenti,

„sztahanovista” nevet egy „öntudatos lónak” sikerült kiérdemelnie, úgy

az ajándék zabbá változik a gyakorlatban, naponta egyszer...

Mivel azonban minden éremnek két oldala van, akadnak olyan

szerencsétlenek is - úgy az emberek, mint a lovak között - akik még

nem öntudatosak annyira, hogy túl teljesítsék a normát, sőt még az

előírt száz százalékot sem érik el. Itt azután - magától érthetően - az

„adakozó kéznek büntetnie kell”... és az ember csak fél adag kenyeret

eszik, míg az „öntudatlan ló” zab nélkül marad, sőt még a széna-

porcióját is megrövidítik. Mi következik most már ebből? Úgy az

emberek, mint az állatok között akad egypár jó erőben lévő példány,

míg a többinek a csontjai menet közben a szovjet himnuszt nyikorogják

ki csupán... Ezek csak gyengébbek és gyengébbek lesznek - míg végül is

vagy elpusztulnak munka közben (mint azt nem egy lónál magam is

láttam) vagy kórházba kerülnek, és talán onnan tűnnek el a „nagy

semmibe”...(Adorján S: Halál árnyékában 67. old.)

Gyilkosság!

(Hegedűs János: Látlak e még magyar hazám? 169. old.)

A hetedik nap jött el az elhatározás, hogy végleg úgy döntöttünk,

megszökünk. Valóban ezek után csak a felét fogyasztottuk el az adag

kenyérnek, melyet kaptunk, a többi fejünk alá helyezve a köpönyeg

zsebeibe raktuk. Ribakov kihozta a délutáni fahordáskor magával az

elkészített zsákot, melyet egy alkalmas helyen eldugott. Minden

ugyanúgy történt, ahogy előre elterveztük. Szinte minden kimenetkor

egy csoportban voltunk és igyekeztünk a “tartalék” répákat a zsákba

tenni. Az időjárás is velünk volt, mert még fagyok nem voltak, pedig

már átléptük szeptember második felét. A “régebbi” lágerlakók

elbeszéléseiből hallottam, hogy volt olyan esztendő, amikor ezen a

vidéken szeptember elején komoly havak voltak és beállt a tél. Talán a

101

jó Isten is úgy akarta, hogy tervünk sikerüljön és megszabaduljunk

innét. Eljött az utolsó, a 11. Nap, amikor Ribakov úgy döntött készüljünk

föl, mert ma “lelépünk”. A tartalék kenyerünket magunkhoz vettük és

elkészülve vártuk a délutánt. Még az idő is talán kedvezni akart nekünk,

mert kissé az ég elborult, hűvösebb lett az előző napoknál. Így senkinek

sem tűnt föl az, hogy a katonai köpenyeket magunkra vettük és úgy

indultunk ki a portánál. Meg kell még jegyeznem, hogy az indulásunk

előtt a brigádok kaptak “lucskokat” vagyis fűrészeket, valamint baltákat,

hogy a nagyobb tuskókat, melyek gyökérzetét még nem húzták ki a

traktorok a földből vagy fűrésszel vagy baltával elvágják. Ezeket a

szerszámokat hazatérésünkkor a portánál le kellett mindig adni. Ribakov

úgy igyekezett, hogy egy fűrészt ő, a baltát meg a barátja Igor

megszerezte. Így már arra is volt lehetőségünk, ha netán vízhez érünk

esetleg tutajt készítünk az átkeléshez. Egyszóval az akkori lehetőség

minden szikráját igyekeztünk kihasználni. Meg kell hagynom, a szívem

erősen dobogott és a mellettem baktató Frank barátom egyszer meg is

kérdezte tőlem: János boojisze? Vagyis János félsz? Én ránéztem, majd

igyekeztem jó képet mutatni mikor azt feleltem: nyet, vagyis nem félek!

Pedig most 44 év után, mikor e sorokat írom, most is végigszalad a

hátamon a hideg. Hogy miért? Elképesztő történeteket meséltek egyes

lágerlakók azokról, akik megszöktek. Agyonlőtték őket a legnagyobb

kegyetlenséggel végeztek velük, ha elkapták őket. De olyanról is

hallottam, akiket sohasem fogtak el! Ezekről természetesen sohasem

kapott tiszta képet a lágerlakó, hogy valóban sikerült-e a szökés vagy

talán a “szökevényt eltüntették”. (Hegedűs J. 168-169. old.)

A két őr tőlünk kb. 40-50 méterre ült egy nagy tuskón és

cigarettáztak. Szinte semmit sem vettek észre. Mikor mi hárman is már

bent jártunk a sűrűben Ribakov kiadta az utasítást, hogy szorosan

fölzárkózva utána libasorban haladjunk egész addig, míg csak nem ritkul

az erdő. Ribakov elkérte a baltát és annak segítségével az ágakat

széthajtva mentünk tovább. Az amúgy is borultas idő miatt az erdő

sötétségbe borult és nem láttunk már tisztán. De minél messzebb kell

jutnunk innen! Ezért a közben elrobogó vonat zajából megtudtuk, csak

pár méterre van a vasúti töltés tőlünk. Irányt változtatva

felkapaszkodtunk a vasúti töltésen, rá a sínekre. A síneket futva,

libasorba rohantunk egészen addig, míg távoli lövéseket nem hallottunk.

Ekkor már sejtettük azt, hogy felfedezték a szökésünket. A lövések

hangjából és a nagy rohanásból azt vettük ki, hogy kb. 2-3 km-re

kerültünk el a lágertól. (Hegedűs 169-170. old.)

A tartalék kenyerünket az utolsó morzsáig elfogyasztottuk és a

répából is már csak 1-1 szem maradt. Azért még arra futotta, hogy

óvatosan, nehogy tüzet csináljunk, és nehogy kiszűrődjön a világosság,

rágyújtottunk. A maradék elfogyasztott étel és a dohány bódító ereje az

elcsigázott embereket hamar álomba ringatta. Ehhez az is hozzájárult,

102

hogy egyesek szinte bebújtak a széna közé és a puha “takaró” fölfogta a

hideg szelet és a hóesést. Én ismét sokáig nem bírtam elaludni. A

keskeny résen kitekintve azt vettem észre, hogy a hóesés teljesen elállt.

Istenem a harmadik szabad éjszakám. Már három teljes nap, hogy nem

kísér őr és nem ordít rám: davaj. Vajon mennyi lesz még? Hány napig

lehetünk még szabadok? Vajon sikerül-e tervünk, hogy eljutunk a

Volgáig vagy Briánkszki nagyerdőig. Sokáig nem jött álom a szememre

és az eddigi rabságom minden mozzanata lejátszódott előttem.

Nem tudom, meddig lehettem fönn, csak hirtelen kutyaugatásra

és üvöltésekre ébredtünk. Ismét az ismerős szavak! Davaj-davaj!

Szlezájtye! – vagyis gyerünk le, egyenként. A kemény hangok és a

szitkozódások közepette puskacsövek meredtek ránk a nyitott résen.

Majd erős karok széthúzták a vagonajtót és már jól kivehető, egy rakás

vörös sapkás katona veszett ordítása. Majd két botos őr fölmászik a

vagonba és egyenként lehajítanak bennünket a hóba. Mikor már “egy

rakáson” vagyunk a botos őrök ahol csak értek, ütöttek vágtak

bennünket, és legdurvább drasztikus szidalmakkal illettek. Mikor már

szinte félholtra vertek bennünket, megjelent három szán, és mint a

dögöket földobáltak bennünket és irány ki a vasút túlsó oldalán lévő

útra. Ott még jó pár szán várakozik és puskás őrök, kik jelzik azt, hogy

indulás. Nem tudom, hogy hova, merre vesznek, azt sem tudom, hogy

ki fekszik rajtam, vagy esetleg én kin fekszem. Minden tagom fáj és ég,

úgy érzem, a csontjaim mind össze vannak tördelve. De észnél vagyok,

mert emlékszem arra, mi történt. Ezek szerint még élek! De vajon

meddig?

Azt sem tudom, mennyi ideig megyünk és hova visznek? Már

sötétedik, amikor egy széttárt kapun visznek be bennünket, majd ismét

mint a dögöket lefordítanak bennünket a szánkókról. Mint a hullák

fekszünk a havon. Nemsokára megjön az őrség parancsnoka és sztavaj-

sztavaj, gyerünk felülni kiáltásokkal a botos őrök ismét ütésre emelik

botjaikat. Amikor a szerencsétlen társaság úgy ahogy tud, ülőformát

alkot, az őrparancsnok utasítást ad, hogy a láger összes lakója jöjjön ki

az udvarra. Mikor már mindenki kint van az őrparancsnok megkérdi:

Kto Ribakov? Vagyis melyik Ribakov?

A kapitány véres arcát a parancsnok felé fordítja, majd halkan mondja:

ja, vagyis én vagyok! Az őrparancsnok kikapja az egyik katona kezéből

a puskát és őrült erővel a tusával Ribakov fejére sújt, majd hangos

szidalmakkal ismét ütésre emeli a puskát. A többi puskás őrök mintha

csak erre a jelre várnának, nekiesnek és csak a fejét ütik puskatussal.

Már az első ütés után Ribakov agyveleje kifolyik és a kispriccelő vér az

egész területet megfesti. A lágerlakók a rájuk spriccelt vért arcukról

törölgetik, majd némelyik elfordul, nem bírja nézni ezt a kegyetlen

gyilkolást. Amikor már szinte Ribakov fejéből csak egy csonk marad, az

103

őrparancsnok még akkor is ordít, mint a sakál és a felé néző tömegnek

azt kiáltja: “Így jár az, ki innen megszökik!” Most arra várunk, hogy

ránk kerüljön a sor. Mert biztos most mi következünk! A sors könyvében

másként volt megírva. Bennünket fölkarol 1-1 lágerlakó és kicipelnek a

láger mögötti őrlaktanyába. Ott egy kicsi, betonos helyiségbe

bevezetnek, majd a parancsnok utasítására otthagynak bennünket.

Kattan a vasajtó és sötétség borul a cellára. Nem tudom mennyi idő

telik el, de szólni senki sem tud, csak nyöszörgünk. Úgy érzem, nagyon

vizes belül a nadrágom, biztosan bevizeltem. Próbálok magamtól felülni,

de nem megy, csak eldőlök oldalra. Érzem, valakire rádőltem, de nem

tudom ki az, mert hiába szólítom, nem válaszol. Nem tudom, hogyan

telik el az éjszaka.

Úgy érzem, valaki nyöszörög mellettem, akire rádőltem. Próbálok

szólni hozzá, de egyszerűen nem jön ki hang a számon. A szám olyan

száraz és érzem, hogy meg van duzzadva, de nem tudok odanyúlni sem,

mert fáj mindkét karom. Az Istenhez akarok fohászkodni, de még az ő

nevét sem tudom kimondani. Nagyon kerek karikák táncolnak a

szemeim körül, majd ezek különböző színeket alkotnak. Nem emlékezek

már semmi másra, hiszen már gondolkozni sem tudok. Valószínű, hogy

elájulhattam, mert csak arra térek észhez, hogy erős kezek ragadnak

meg és átvisznek egy másik helységbe, és valami rongyra fektetnek.

Ahogy fekszem, azt érzem, hogy a nadrágom belül nagyon vizes és a

bőrömet marja a nedvesség. Valószínű, hogy többször bevizelhetem.

Ismét erős kezek ragadnak meg és próbálnak felültetni, majd az egyik

egyenruhás meleg teát próbál a számba önteni. Először a meleg tea

kicsurog a számból, majd érzem, hogy valamennyi a torkomon lemegy.

A katona tartja a fejemet, és egyre mondogatja: pij-pij, igyál, igyál.

Mikor az edény ¾ részét megittam, akkor kezdek kicsit életre kelni. Az

őr nekiültet a falnak és otthagy. Aztán ahogy az erőm engedi próbálok

körülnézni. Most egy tágas helyiségben vagyunk mind a hatan. A

helyiségben kályha is van, mely elég meleget áraszt és nagy rácsozott

ablakán világosság szűrődik be. A két katona mindegyik bajtársamat

próbálja itatni, de van aki nem tud nyelni. Ezt az itatást többször

megismétlik, majd aki már meg tud ülni, megkérdezik tőle tud-e enni?

Pontosan már nem emlékszem, hogy 1 vagy 2 nap telt el, mire ételt

tudtam venni a számba és le tudtam nyelni. Kb. harmadik vagy

negyedik nap tudtam már segítséggel felállni és akkor már oda tudtam

menni az ajtó mellett álló vödörhöz, ami a WC-t helyettesítette. Úgy

éreztem, nagyon kell vizelnem, de hiába próbáltam, nem jött. Ezt 4-5

alkalommal megismételtem és olyan érzésem volt, szétszakad a

húgyhólyagom. Mintha az égiek siettek volna segítségemre, mert amikor

az ötödik próbálkozásnál tartottam, azt mondtam, ó Istenem segíts! A

vizelet megindult, de nagyon megijedtem, mert a belőlem kifolyt pisa

104

szinte piros volt, mint a vér. Csak a befejezés előtt világosodott meg egy

kicsit.

Ekkor még segítséggel visszamentem a helyemre és próbáltam

összeszedni gondolataimat és körültekingettem, hogy mi van a többivel?

Varsánszky lengyel barátom ült hozzám legközelebb. Neki az egyik

szeme úgy be volt dagadva, hogy szinte semmit sem láthatott vele. Az

arcán is kék foltok jelezték, hogy őt is jól “helybenhagyták”. Mellette fél

könyékre támaszkodva ült Igor, de az ő arca is meg volt kékülve.

Mellette ült a litván Zubávicsusz, kinek a fején egy kötés volt látható, de

a szeme alatt erős sötét karikák voltak láthatók. A parásó, vagyis a kibli

mellett ült az ukrán Marcsinkó, aki talán a legtöbb verést kapta.

(Hegedűs 174-176. oldal)

Varsánszky lengyel sorstársam fordította le nekem az egész

szöveget, „periratot” magyarra, amely a következőket tartalmazta. A

hadbíró úgy adta elő, hogy mi miután elfogtak bennünket baltával

felszerelkezve támadtunk rá az őrségre. A dulakodás közben egyik

katona fegyverét elkapta Ribakov és el akarta tőle venni és a

fegyverviaskodás közben elsült, és kioltotta Ribakov életét. Ilyen

ocsmány vádat csak egy NKVD hadbíró tud összeállítani. Azután mi

következtünk: A rajtunk látszó külsérelmi nyomok azért láthatók, mert

az őrségre mi is rátámadtunk és ők csak védekezés céljából használták

a botokat. Hiába a hangos tiltakozás és az aljas hazudozás a vádirat már

így volt összeállítva és ezek után ítélethirdetés. A hadbíró felállt és

jelezte, hogy álljunk fel, kihirdeti az ítéletet.

Ribakov – szmerty – vagyis halál -A.Igor + 2 év + 501-es útépítés -

Marcsenko + 2 év + 502-es útépítés -Zubavicsusz + 2 év + zsentuj -

Varsánszky + 2 év + zsentuj -A.Frank 5-ös kolónia

Hegegyus 5-ös kolónia (Hegedűs János 178. old.)

Valamennyi hirhedt haláltábor, ahonnan élve nemigen szabadultak az

elitéltek.

A mai szemmel nézve 54 év után azt mondhatom, hogy az egész

tárgyaláshoz már előre megírták a “forgatókönyvet”. Ugyanis már előre

meg volt tervezve, hogyan fog lezajlani az egész pokoli színjáték. A

szökésünk után mikor a kezükbe kerültünk félig agyonvertek

bennünket….. Ezután jött az aljas vádirat, hogy mi az őrségre

támadtunk. Azt még megértettem, hogy 1945-ben amikor engem az

NKVD letartóztatott az orosz nyelvet nem ismerve a tolmácsok azt

mondták a vallató tisztemnek amit ők akartak és azt írták, ami a szájuk

ízének megfelelt. De itt most 1946. október 13-án a hadbíró olyannal

vádolja a saját fajtáját, ami teljes hazugság, ezt nem tudtam

megemészteni. Még évek múlva is elkísért ez a “színjátszás”, amit a

kopasz fejű prokulor előadott. Belőlük az emberség teljesen kihalt és mi

105

tőlük már semmi jót nem várhattunk. Ezért én abban sem

reménykedtem, hogy a bírósági tárgyalás után a helyzetem jobbra

forduljon. Sajnos ez pár nap múlva be is igazolódott, mert ahova

kerültem, az a poklok-pokla volt. Csupán a jó Istenben bíztam és az

élnivágyás tartotta bennem az erőt. Mert az első naptól az utolsóig

vakon bíztam és reménykedtem abban, hogy egyszer hazajutok innen. A

tárgyalás után nem sok időt töltöttünk el együtt, mert kb. 1 óra múlva

először Igort és Marcsenkót szólították és rövid búcsú után elvitték őket.

Soha többé nem találkoztam velük, de még hírt sem hallottam felőlük.

A halottak városa

(Hegedűs J: Látlak-e még hazám? 180. old.)

Északon a halottakat a nagy hidegben nem tudták eltemetni,

hanem berakták a vagonokba, amely már az új szakaszon járt és

elszállították. A halottak egy “gyűjtőbe” kerültek, ahol külön készített

fabarakkok várták őket. Mezítelenre vetkőztetve csak a lábuk nagyujjára

került egy bádog, mely a vezetéknevük kezdőbetűjét jelezte. Majd

amikor már számozva lettünk azután szinte mindenütt erre a darab

bádogra a rabszám került rá. Amikor megenyhül az idő és már a föld

engedett a nagy fagy után, külön voltak úgynevezett temető brigádok.

Ezek éjjel-nappal csak temettek. Nem volt jel, kereszt vagy fejfa. Ha

megtelt a gödör a földet egyenlővé taposták, a többivel és ez így ment

sorba. A legtöbb halott Vorkuta környékén lett eltemetve, azért is

nevezik Vorkutát halottak városának.

Ezeket meghalva eszembe jutott ismét a két szökött barátom.

Tudta a kopasz fejű hadbíró milyen helyre küldte a két fiút. Biztos volt a

dolgában, hogy onnét nem lehet megszökni és a büntetés, ami ott vár

rájuk egyike a legszörnyűbbeknek. Az elbeszélek és a hallottak alapján

nem sok esélyt adtam annak, hogy ezt megússzák, mert testileg-lelkileg

ők is úgy össze voltak törve, akár csak én. Bár a litván fiú

megismerkedésünk kezdetekor sportos külsővel rendelkezett és szívós

volt, de az elfogásunk után őket is igencsak megviselte az ottlét. És

hullott a nép! Aki a tél folyamán életben maradt, azt a nyár vitte el.

Hirtelen jött a nyár, amely 1-2 hét után elvitte a havat, megjelentek a

gyilkos vérszívók a böglyök és a szúnyogok. Az elbeszélések szerint

komoly orvosi ellátás nem is volt. Több ezer embernek, akik az

építkezésen dolgoztak, alig volt egy-két “felcserük”. A felcserek legtöbb

esetben csupán orvostanhallgatók voltak és alig értettek az

orvostudományhoz. De voltak olyan orvosok, akik a civil életben jogi

doktorátust szereztek és a nevük előtt álló dr. alapján őket tették meg

orvosoknak. Ha ismerték volna az orvostudományt, akkor sem tudtak

volna gyógytani, mert sem orvosi műszerek, sem gyógyszerek nem

álltak az orvosok rendelkezésére. A szerencsétlen rabokon egyedül a

lázmérő segített, mert akinek már 38 C fok láza volt, azt nem hajtották

106

ki dolgozni. Az élelem ellátással is sokszor voltak problémák. Ugyanis a

kegyetlen időjárás (a nagy havazás-hófúvás) sokszor késleltette az

utánpótlást. Az elbeszélések szerint volt, hogy több napon át nem

kaptak az elítéltek kenyeret. Pedig a kenyér volt az éltető erő

mindenütt. Az úgynevezett “hírmondók” azok a személyek voltak, akik a

munkák során kezük vagy lábuk elvesztésével rabkórházba kerültek,

mert az amputálást ott végezték el. Ezek a megcsonkított elítéltek soha

többé nem kerültek vissza az 501-es újépítéshez. Ezektől az emberektől

szivárogtak ki a hírek, hogy milyen élet folyik fönn Északon az 501-es

újépítésen. (Hegedűs 180. old.)

Zsentúj, ahonnan csak holtan lehetett kijutni.

(Hegedűs János 181. old.)

Ahogy helybenhagyták a botos őrök. Mindkét fiú nehezen vette a

levegőt és ebből én arra következtettem, valószínű mindkettőnél

bordatörés állhat fönn. 1948-ban kerültem össze egy zsentuj lakóval,

aki 1 évet töltött el a hírhedt lágerban. Csak úgy tudott “megszabadulni”

a hírhedt lágerből, hogy azt egytonnás csille alá rakta a lábfejét, ami

azonnal levágta. Talán az volt a szerencséje, hogy az eset idején a

katlanban tartózkodott a lágerfőnök, aki ezt látva a rabkórházba vitette.

A kórházban lábfejét a bokájáig amputálták és két hónap után az első

induló etáppal délre szállították. De azért, hogy el ne felejtse hol, merre

járt, a Hadbíróság öncsonkítás vádjával elítélte. Ezért még pluszként

három évet kapott. Mikor nekem elmesélte, hol merre volt, a két

rabtársam jutott eszembe és felőlük érdeklődtem. Nevüket sohasem

hallotta és nem is emlékszik ezekre a nevekre. Így a két volt bajtársam

nevét csak e könyv őrzi meg. Bármerre is vitte őket a sors, az emlékük,

amíg élek, bennem megmarad. (Hegedűs J: Látlak e még hazám? 181.

old.)

Istenem hová kerültem? Sóhajtottam, majd kezeim

összekulcsolva fohászkodtam Istenhez, segítsen a nyomorúságomban.

Szegény Frank barátom jutott eszembe, vajon ő hova, melyik szobába,

melyik barakkba került? A poloska inváziótól alig tudtam pihenni. Úgy

éreztem, ezen az éjszakán elpusztulok. Ahogy nagyjából körülnéztem,

azt láttam, szinte aki ébren volt mindenki vakaródzott. A szobát enyhén

bevilágító villanykörte fényénél lassan kirajzolódott, hogy még vannak

üres ágyak. Először arra gondoltam, hogy átfekszem egy másikra, de a

poloska ott is megtalálja az áldozatát. Úgy éreztem, vizelnem kell és

lekászálódtam az ágyról. A bejárati ajtónál még üldögéltek páran és

tőlük kérdeztem, hol a WC. Az egyik orosz az ajtót kilökte, majd kezével

mutatta az irányt. Mire odaértem a guggolós latrinára, úgy éreztem,

belefolyt a nadrágomba, bevizeltem. Elkeseredésemben elsírtam

magam, hogy mi történt velem? Már a vizeletemet sem tudom tartani?

Az átázott alsómat próbáltam a pisától kicsavarni, de mikor a kezeimet

107

megláttam, ismét a pánik vett rajtam erőt. A kezeim, vagyis az ujjaim

véresek voltak, ezek szerint a vizeletemtől van. Pár perc után

kitámolyogtam a WC-ből, majd a kezeim közé markoltam egy marék

havat és azzal próbáltam elűzni a szagot, valamint tisztára mosni a

kezeim. Az éjszakát nagyon nehezen viseltem át, mert többször kellett

WC-re mennem. Nagyon féltem attól, hogy talán a veséim teljesen

tönkre mentek, és ha ki kell venni, elpusztulok. Nem szabad

elpusztulnom! Élnem kell! Muszáj innét mindenáron hazajutnom! A

nehéz gondolatok és a fáradtság azért pár órai alváshoz segített. Reggel

1946. október 14. az első munkanap a halálkolónián. Mint később

megtudtam, ezt a lágert azért nevezték így, mert innét még élő embert

sohasem vittek el, csak halottakat. Ide etápok minden évben egyszer-

kétszer érkeztek, de innét etáp, vagyis transzport élő embert nem

szállított el, csak esetleg halottat. De még a “halottkérdést” is

megoldották! Ugyanis a lágeren kívül volt készítve két hosszú fabarakk,

amely a tél folyamán a halottak “rendelkezésére” állt. Ha valaki

meghalt, ide vitték ki, és mint az ölfát mezítelenre vetkőztetve berakták.

A jobb lábán a nagyujjára egy bádogfecnit kötöttek, dróttal, melyen az

elítélt kezdő betűi voltak beütve. Majd évek múlva, mikor rabszámot

adtak a név helyett, ez volt beleütve. Mikor a barakk megtelt hullával,

belakatolták és jött a következő, amelyik még üres volt. Jött az olvadás,

május vagy június elején a föld már engedett, ekkor a temető brigád

mást sem csinált, csak temetett. És ez évről-évre így ment tovább,

ebből a lágerból csak csodával lehetett élve kiszabadulni. (Hegedűs J.

186. old.)

Buzik közé kerültem 16 évesen

A kísérőm az eldobált havas úton ment előttem és jelezte, hogy

kövessem őt. A gyéren világított udvarban barakkokat kerestem, de

sehol sem láttam, csupán nagy hókupacokat. Csak másnap, mikor már

kivilágosodott jöttem rá arra, hogy az új láger minden helyisége

zimlánkából (vagyis földbeásott pincehelységből) áll. Kivéve a porta és a

konyha. A földkunyhók két méter mélyen a földbe voltak ásva,

mindössze kb. 40-50 cm látszott ki a tetőszerkezetből. Ezek a pince

barakkok átlagban 40-50 embernek adtak szállást. Az oldala, valamint a

padlózat ki volt deszkázva. Elől volt egy dupla bejárati ajtó és oldalról

általában a déli irányban két ablak. Emeletes ágyak voltak a helységben,

amelyeken két ember lent, és kettő fönt aludt a csupasz deszkán, mert

szalmazsák nem volt. Az élelmesebb fiatalkorúak szereztek egy-egy db

gyékényt, vagy plusz vattakabátot, ezt tették maguk alá. A helység

közepén benzines hordóból átalakított kályha állt, amely szinte izzott a

megpakolt fától. Szinte majdnem minden lakója a helységnek

félmeztelenül volt, csak egy kis alsónadrág volt rajtuk. Pedig odakinn

108

ekkor már lehetett mínusz 25 fok hideg. Amikor beléptem a helységbe, úgy megcsapott a meleg levegő, hogy majdnem rosszul lettem.

A helységben kb. 30-40 személy tartózkodott, kik azonnal

körülvettek és kezdtek vetkőztetni. Legelőször megtalálták a dohányt,

melyet nagy Hurrá! Tabak! jelszóval máris magukénak tekintettek, mert

elvették. Közben, míg vetkőztettek, kikérdeztek, ki vagyok, és honnét

jöttem. Először nem gondoltam semmi rosszra, de amikor már a gatyát

is lehúzták rólam, mindjárt tudtam, kik közé kerültem. De a sovány

testem hamar elvette e kedvüket, mert a szavaikból kivéve azt

hangoztatták, hogy kosztya, vagyis csupa csont vagyok. Volt közöttük

még olyan is, aki grimaszokat vágva a kis motyómat a képembe vágta

és mutatta, menjek, feküdjek az egyik emeleti ágyra. A gatyámat és az

ingemet fölhúztam, majd a többi kevés cuccommal fölmásztam a helyre,

melyet megmutattak. Itt nem kellett félnem, hogy valamimet ellopnak,

ezért “beágyaztam” magamnak. Fejem alá a szőrcsizma került, a

nadrágom alám és a vattás nagykabáttal takaróztam be. De rövid idő

után ezt is a fejem alá tettem, mert olyan meleg volt a helyiségben,

mint egy gőzfürdőben. Szerettem volna nyomban elaludni, de a nagy

zajtól és a sok ocsmányságtól, amit ott láttam, nem jött álom a

szememre.

Egymás fenekébe turkáltak és közben nagyokat nyögtek és

röhögtek. Késő volt, amikor már úgy éreztem, kezd leragadni a

szemem, és álmos vagyok. De azért hálát adtam Istennek, hogy ha

most nem lennék ilyen sovány, ezeknek az elvetemült Sztálin

ivadékoknak a prédája lennék. Itt meg kell jegyeznem, hogy

tájékozódva legyen a tisztelt olvasó, hogy kik is voltak ezek a Malaletkák

(vagyis fiatalkorúak). A zöme köztörvényes bűnöző volt, némelyik már

több embert megölt. A civil életben a háború után nem volt mit enni,

ezért bandákba verődtek és raboltak, gyilkoltak. Némelyik 25 évre volt

elítélve, pedig alig volt 16 éves. Ezek részére lettek kialakítva

“fiatalkorúak” lágerei, ahol napi 4-5 órát kellett csak dolgozniuk. Az

átlag élelem majdnem annyi volt náluk, mint a felnőtt büntető lágerben.

Ráadásul még csomagot is kapott némelyik. A külföldi fiatal, pl. lett,

litván vagy észt került ilyen lágerba és kapott csomagot, attól ezek a

Sztálin-ifjak elvették. Egyszóval úgy éltek egyesek közülük, mint a

herék. És a szexuális vágyaikat egymáson töltötték ki. Egyszóval buzi volt a társaságnak majd a 70%-a.

Hát milyen helyre kerültem, Istenem! Ne engedd, hogy sokáig

legyek köztük, mert akkor nem állok jót magamért, és végleg itt

pusztulok el. Ez a hely még talán az előző lágernál is rosszabb, mert ott

nem láttam ezt a sok ocsmányságot. Az éjszaka aránylag nyugodtan telt

el. A nagy meleg hatására, ha nem is azonnal, de végül elaludtam.

109

Hangos zajokra ébredtem föl, és közölték velem, öltözzem föl, mert

mindjárt megyünk reggelizni. A kevés cuccot egykettőre magamra

öltöttem, és az ágy alsó részére ülve vártam a fejleményeket. Rövid

várakozás után megjelent az ajtóban két buzigyerek, és egy tálcán

hozták a kenyéradagot, mely 500 gramm volt. Ahogy átvettem az

adagot, nyomban nekiláttam az evésnek. Pillanatok alatt befaltam,

ujjam hegyével még a morzsákat is összeszedtem az ölemből. A kis

csibész társaság élénk figyelemmel kísérte, hogyan falom be az áldott

kenyeret. Az egyik nem bírta megállni, hogy meg ne kérdezze: “Nagyon

éhes vagy?” Én rögtön rávágtam, igen! Egyszer csak azt vettem észre,

hogy az esti főbuzi, ki elvette a dohányomat, a saját kenyéradagját

megfogta és hangos “kusaj magyar” (egyél magyar) szavakkal a

kezembe nyomta. Én egy pillanatig haboztam, nem mertem elvenni,

mert azt hittem, hogy csak ugrat, de amikor másodszor is megismételte,

és szinte a számhoz nyomta, elvettem és hangos “szpaszíva”

(köszönöm) szóval elvettem. A kapott kenyeret is pillanatok alatt

fölfaltam, és most már úgy éreztem, kicsit csillapodott az éhségem. Mire

a második adag morzsáit is felszedtem, nyílt az ajtó, megjelent egy

belső őr, és jelezte: irány az ebédlő, mert reggeli következik.

A földi barakk lakói kimentek, és kettes sorban felálltak. Mikor

kiléptem, hirtelen megcsapott a hideg levegő. A hőmérséklet mínusz 32

fok volt. A buzi társaság igencsak megszokta a hideget, mert volt köztük

olyan, aki még sapkát sem tett a fejére. Én fázósan húztam össze

vattakabátomat, és indultam a társaság után. Rajtunk kívül senki sem

volt a tágas udvaron, csupán a földbeásott barakkok kéménye

füstölgött. Ugyanis az volt a rend, hogy barakkonként 1 kísérő belső

őrrel mentek reggelizni, majd délután 4 óra felé ebédezni. De 10 óra

körül adtak 1-1 szárított halat, vagy 1 kanál babkonzervet és ezt este

megismételték. A konyha a láger másik felében húzódott, közvetlenül

mellette az ebédlő, ahová kb. 50-60 ember fért be egyszerre. Mikor

kitárult az ebédlő, ott újból meleg levegő csapott meg bennünket, és

nyugodtan letehettük a vattakabátot. Pár perc alatt a hosszú asztalok

mögé ült a társaság, majd két buzigyerek egy deszka tálcán kihordta

alumínium tányérokban a burizslevest. Ennek elfogyasztása után pedig,

egy sokkal kisebb tányérban hoztak kb. 2 evőkanál kását, rajta 1

gyűszűnyi olajjal. Ottlétem alatt nem sok változás volt az étrendben,

szinte majd mindig ugyanez volt. A reggeli befejeztével az őr

visszakísért bennünket a barakkba, majd ment a második barakk

lakóikért. Mikor már ismét elfoglaltuk a helyünket a priccseken, ismét

kitárult a barakk ajtaja és egy őrnő jelent meg és hangosan

tudomásunkra adta: “Szivodnya Komisszió bugyit”! vagyis, ma orvosi

vizsga lesz. Komisszió! (orvosi vizit). Talán egy óra múlt el azóta, hogy a

reggelit befejeztük, amikor ismét megjelent az őrnő és közölte velünk,

hogy az egész szoba menjen felöltözve utána. Közben rágyújtott egy

cigarettára és várta, hogy a társaság elkészüljön. Mikor az utolsó ember

110

is elkészült, hangos davaj! (gyerünk) szóval intett, hogy menjünk utána.

Talán az ötödiknek vagy hatodiknak szólítottak. Mikor beléptem kissé összerezzentem. Egy hosszú asztal állt a szoba közepén.

Fehér lepedővel volt letakarva, majd mögötte fehér köpönyeges

személyek ültek, ha jól emlékszem három nő és két idős szakálas férfi

és egy egyenruhás nő, kiről kiderült ő a “Malaletka” (a fiatalkorúak)

lágerfőnök nője. Mikor én beléptem és az asztal előtt megálltam, az

egyik fehérköpenyes nő felugrott az asztal mögül és hangos “Sto sznyim

gyelaty” - vagyis mit csináljunk vele? - szavakkal a két kezét

összeütötte. Az egész orvosi személyzet fölállt, majd röpködtek felém a

kérdések? “Szkolko let szinok; gye ti bil; kakoj láger?” (hány éves vagy

fiú, hol voltál, melyik lágerben?) Tudásomat összeszedve próbáltam

elmondani, hogy ki vagyok, hol, merre jártam és miért kerültem a “halálkolóniára”.

A lágerfőnöknő annyit kérdezett tőlem, hogy “beteg vagyok-e?”

Én csak annyit mondtam, hogy nagyon éhes vagyok. Az orvosok

összenéztek, majd egy vasmérlegre állítottak, mely 38 kg-ot nyomott.

Ezek után a tisztelt olvasó fantáziájára bízom, hogy nézhettem ki 38 kg súllyal, mikor 15 évesen 1944-ben elkerültem hazulról 65 kg-os voltam.

Én, ahogy az orosz tudásom engedte, elmondtam a történteket.

A csibész társaság elmondta, hogy közülük páran elkerülnek innét,

akinek már volt mit fognia a fenekén. Ugyanis legtöbbször az ember

fenekét fogták meg, és ha már volt mit fogni rajta, I-s vagy II-es

kategóriát jelentett. Vagyis mehetett keményebb munkára. De az én

fenekemet meg sem fogták, mert minden bordám kiállt, mint egy

csontváznak. Kb. 2-3 óra lehetett, mikor jött értem egy belső őrnő, hogy

a lágerfőnöknő hivat. Kint már kezdett sötétedni, mert a villanyok égtek

a láger területén. A lágerfőnöknő is egy pinceszobában fogadott, majd

közölte velem, hogy mindjárt elmegyünk a konyhára. Ekkor az járt az

eszemben, hogy az orvosok biztosan azt tanácsolták a lágerfőnöknőnek,

hogy lakasson jól a konyhán. A főnöknő felvett egy zubbonyt, majd

fejére kucsmát tett, és jelezte, menjek utána. Szorosan a nyomában

tapostam a havat, ami erősen nyikorgott a csizmatalp alatt jelezve,

hogy komolyan fagy. A konyhára érve engem kint hagyott az ebédlőben,

ő meg bement a szakácshoz. Arra gondoltam, hogy egy jó nagy tányér

kásával jön vissza, de nem így történt. Kb. 10 perces beszélgetés után

kijött a szakáccsal és közölte velem, hogy holnap reggel ide jöjjek a

konyhára segíteni a szakácsnak.

111

Vannak-e itt magyarok?

(Hegedűs János: Látlak-e még hazám? 187. old.)

(Ungvári magyar zsidó és a nagyváradi magyar Jakab cigány megmentik

a fiatal, szinte még gyermek életét.)

Mint mindenütt, ahova legelőször kerültem, mindig azután

érdeklődtem van-e a lágerban magyar? Itt nem voltak. Így

keresésemben rátaláltam szeretett barátomra, Frankra. Ő sajnos nem

olyan brigádba került, mint én, és a lélek alig járt belé. Mondtam neki,

elkísérem az orvoshoz, de ő csak legyintett. A harmadik nap, mikor

fölkerestem, a fekvőhelye üresen állt. Rosszat sejtve kérdeztem, hol van

Frank? Szomszédja mondta, most már ő jó helyen. Még az éjjel

meghalt. Előtte pár órával egész darab vért köpködött, ahogy köhögött.

Borzalmas fájdalom hasított belém és az egész úton, míg a barakkunkba

értem, sírtam. Nagyon sajnáltam szegényt és az elvesztése mély

nyomokat hagyott bennem. Az ő emlékére írom e sorokat 54 év

után.(Hegedűs 187-188. oldal)

A halálkolónián aratott a halál, mert ritka nap volt, amikor 8-10

ember ne “ment” volna el. A brigádunkat éjjeli műszakra osztották be,

ami abból állt, hogy este 6-tól reggel 6-ig tartott a műszak. Az éjszakák

számunkra jobbnak mutatkoztak, mint a nappalok, mert ilyenkor kicsit

melegedni is tudtunk. Hogy ez, hogy történt? Amikor a négy fegyveres

őr kikísért bennünket, akkor mindig két helyen tüzet kellett nekik rakni,

hogy ne fázzanak. A tűzrakást nekünk kellett elvégezni, még tüzelőt

sem kellett szerezni, mert a vasút mentén több rakás fa volt

fölhalmozódva. Ezekből mikor a brigád odaért, ki-ki egy darabot a hóna

alá vett és odáig vittük, ahol dolgoztunk. Ott pedig az őrségnek

meggyújtottuk. Így amikor ők már jól átmelegedtek, arrébb húzódtak és

megengedték, hogy mi is melegedjünk. Amikor reggel hazaértünk, és

megreggeliztünk, “nyakamba vettem” a lágert, hogy hol találok egy kis

élelmet.

Talán egy hónapi tartózkodás után a láger nagykapujánál lestem,

hogyan “szállítják” ki a lágerből a halottakat. Egylovas, hosszú

stráfkocsira rá voltak rakva a hullák, mint az ölfa, és két pokróccal le

voltak takarva. Egy kissé hajlott hátú, bajuszos fekete alak nógatta kis

“orosz” lovát, hogy “gyí”, de az sehogy sem akart elindulni. Erre a

bajuszos kocsis jó nagyot húzott a lóra és magyarul kiáltotta: “Gyí az

anyád szentségit!” Nagyot dobbant a szívem hallva a magyar szót. “Te

magyar vagy?” kérdeztem a kocsist. Az, persze- felelte és csak annyit

mondott: várj meg itt, csak előbb kiviszem ezeket és a hullákra

112

mutatott. Rövid várakozás után jött a magyar. Így ismertem meg a

nagyváradi Jakab cigányt, aki az oroszoktól párnát és dunyhát lopott,

ezért mindössze három évet kapott. Mivel értett a lovakhoz és kevés

volt a büntetése, ezért ő lett a láger kocsisa, ki a hullákat kihordta a

halottas barakkba, majd a konyha részére egy lajttal hordta be az

ivóvizet. Ha pedig letelt a műszakja, kijárt az őrséghez “csibészkedni” a

kutyákkal. Ráadtak egy földig érő subát, az ujjait bekötötték, és így

incselkedett, vagyis mérgesítette az ebeket. Ennek fejében kapott egy

kis dohányt valamint moslékot, amit a kutyák nem ettek meg. Miután

engem megismert, ezekből néha hozott be annyit, ha nem is jóllakásig,

de valamennyire pótolta az éhségemet. Jakab cigány áldja meg az Isten,

ha még él nagyon sokat segített, hogy ne pusztuljak el. Dohányt hozott,

kenyérhéjat, főtt krumplit, amihez hozzájutott. Ha én nem vártam a

kapuba fölkeresett a barakkba. Csak áldani tudom őt, hogy életben

maradtam, mert nagyon sokat köszönhetek neki. November vége felé

járt az idő és hatalmas hó esett. A brigádok 80%-a a síneken dolgozott,

hányták a havat. Mi ismét éjszakások voltunk és reggel hazatérve

iszonyatos dolgokat hallottunk. Két csecsen a karcelba, vagyis a

fogdában ült és üzentek a szakácsnak, vigyen be nekik ennivalót a

fogdába. A szakács ezt megtagadta. A két csecsen kitört a fogdából,

bement a konyhára és a szakácsot gúzsba kötve beledobták az 500

literes üstbe, ami a káposztaleves főtt. Majd mint akik jól végezték

dolgukat, visszatértek a cellába. Reggel a brigádok a konyhán keresik a

szakácsot, de mikor nem találták szóltak a pihenő szakácsnak, ossza ki

a reggelit. A pihenő szakács mikor a nagy cserpákot (nagykanalat)

belemeríti a kondérba, ott találja a szakácsot megfőve, már hámlott le

róla a hús. Természetesen ezt a levest nem osztották ki, másikat főztek.

A két csecsen ezzel azt szerette volna elérni, hogy innen elvigyék őket

más lágerba. De ez eddig nem sikerült. Mi továbbra is éjszaka jártunk ki

dolgozni. A nagy hórakást eltúrtuk, de mindig csak annyit, amennyit

gondoltunk, hogy a műszak alatti kitermelünk és továbbra is

“lazítottunk” a munkán, ahogy csak tudtunk.(Hegedűs J 189-190. old.)

Illedelmesen kopogtattam, majd mózsna, vagyis szabad válaszra

beléptem a helységbe. A két év alatt tanult orosz tudásommal tudtára

adtam a raktárosnak, hogy mit akarok. A raktáros azt kérdezte tőlem,

hogy melyik brigádból jöttem és mi a nevem? A nevem hallatán az volt

az első kérdése:

Te magyar vagy? Hogy került a halál kolóniára?

Nagyon meglepett a magyar szó, majd elmeséltem neki részletesen,

hogy kerültem ide. Majd én is kíváncsi voltam arra, hogy ő kicsoda és

hova való. Kérdésemre elmondotta, hogy ő ungvári zsidó és 1940-ben

113

szökött át a határon Szovjetunióba, mert már 1940-ben Ungváron

beszélgettek arról, hogy rövidesen életbe lép az úgynevezett

zsidótörvény. Ami a zsidók összeszedését és elhurcolását jelenti, ami

pár év múlva valóban be is következett. Ő ezért határozott inkább így és

átszökött a határon. Sajnos azzal ő sem volt tisztában, hogy a dicső

Szovjetunióban mi vár rá a határ átlépése után. Az orosz határőrség

elfogta, majd átadták az NKVD-nek, ami kémkedés vádjával 15 év

szabadságvesztésre ítélte. Már közel 3 éve hogy itt van a halálkolónián

és a nyelvtudásának köszönhetően most raktáros. Utólag nagyon

restellem, hogy a jótevőm nevét meg sem kérdeztem, pedig az életemet

Istenigazából neki köszönhetem. Ez pedig a következőképpen történt.

Azt kérdezi tőlem a jótevőm: hogy te hány éves vagy? Mikor mondom

neki az adataimat, erre ő így válaszolt: Neked még Malaletka (ifjúsági)

lágerban volna a helyed! El akarsz innen kerülni? Örömömben hirtelen

azt sem tudtam, hogyan válaszoljak. Hát persze, hogy akarok! Hogyne

akarnék! Hiszen itt elpusztulok, ha még sokáig maradok! Jótevőm, áldja

meg az Isten, beváltotta szavát és nemcsak puszta szóbeszéd lett, amit

ígért, hogy elvitet innen. (Hegedűs J 190-191. old.)

Nők és gyermekek

(Zsúnyi Illés 37. old.)

A központi tábort körbe vették a különböző személyekkel megtelt

barakkok. Így volt külön női például az ötös számú. A legszomorúbb

mégis az úgynevezett „gyermekváros” volt, ahol 500-600 állapotos vagy

rabság alatt megszült anya volt apró gyermekével. Bizonyos idő után az

anyát elvitték, a kicsik meg egyelőre maradtak.

A központi táborban különböző operációkat is végeztek, és tüdőbeteg

részleg is működött. Az élelem sajnos itt sem érte el a megfelelő szintet.

Ha valamit kértünk, a válasz az volt, hogy az ország a háborúban tönkre

ment, a civil lakosság még rosszabb körülmények között él. Drákói

szigort alkalmaztak a lakossággal szemben, mindent megtoroltak. Ha az

apa a fronton volt, vagy meghalt, az anya sok esetben több gyereket

nevelt szinte a semmiből. Ha, haza mert vinni néhány szem burgonyát

vagy egyéb terményt, hogy éhező gyermekének éhségét csillapítsa,

akkor bíróság elé került és komoly büntetést kapott. Nem törődtek,

hogy mi lesz a családdal. Később ez visszaütött, mert a szülő nélkül

maradt gyermeket a táborba hozták, itt dolgoztatni nem lehetett az

erőtlen, kiéhezett fiatalokkal. A táborlakóktól mindent elloptak és mindig

volt, aki a lopott holmit tovább adta. Ez az áldatlan állapot hosszú ideig

fent állt. (Zsúnyi Illés 37. old.)

Az ötös táborban női foglyok voltak. A tábor karbantartására a mi

ácsbrigádunkat küldték át. A nők nagy részét nemi bajjal kezelték,

köztük volt egy magyar fiatalasszony, szintén beteg. Megerősített belső

katonai szolgálattal tudtunk dolgozni mivel a nők a munka helyett más

114

célra kívántak bennünket igénybe venni. A hangadók vagy tízen

szembeszálltak az őrséggel és verekedéssé fajult a helyzet, de végül az

egyik barakkba szorították a nőket, akik meztelenre vetkőzve

ellenálltak. A katonák egyenként, meztelenül, kezüket, lábukat

összekötve a központi tábor fogdájába szállították őket lovas kocsira

rakva. A női táborban rettenetes állapotok voltak,……… Lengyelország,

Szovjetunióhoz csatolandó részéből az apácákat is. Szegényeknek a

sorsa pokoli volt, hiszen mindezt látták és megélték. (Zsúnyi Illés 42.

old.)

A börtönfürdőben

(Adorján Sándor 25-26. old.)

A „megfigyelési hét” elteltével fürdőbe mentünk. Ez komoly ellenőrzést

kívánt, hiszen először volt alkalmunk, - több százunknak - beszélgetni

és esetleg terveket megbeszélni. A cellákból először az előtérbe

engedtek, majd onnan, az udvaron keresztül egy szomszédos kisebb

épületbe tereltek bennünket. Beszélgetés szigorúan meg volt tiltva és

ötnapos büntető járt annak, akit rajtakaptak. Ettől függetlenül azonban,

alig vártuk a lehetőségét még annak, hogy valaki számunkra

ismeretlennel - csak pár szót is válthassunk.

A börtönfürdő hatalmas betonpadlós előterében mindnyájunknak

teljesen pucérra kellett vetkőznünk és az összes holminkat

vasakasztókra felaggatnunk, ezek azután így azonnal mentek a

fertőtlenítőbe. Miután mindezen túlestünk szerencsésen, jött a

számunkra már megszokott „rabtevékenység” - a várakozás. Mivel ezt a

betonozott hodályt nem fűtötték, a várakozásunk közel sem volt

kellemesnek mondható. Már vagy tizenöt perce dideregtünk, mikor

végre megnyílott a szomszédos helyiségbe vezető ajtó és kezdtek oda

átengedni bennünket. Itt vártak reánk a borbélyok. Szegény

borbélyszakma... Itt valóban igaznak bizonyult az a régi, jó magyar

közmondás, hogy: ...„Ki mihez nem ért, csak megölője annak”... Ezt mi,

természetesen a saját bőrünkön tapasztalhattuk - a szó legszorosabb

értelmében.

Mivel a borbélyok is rabok voltak, számukra csak az olló használata volt

megengedve. Mivel ezek az ollók sem voltak a legélesebbek, bizony

némelyikünkön még bőr is alig maradt, mire a nyíráson és

„borotváláson” átestünk. Innen azután a harmadik terembe jutottunk,

ahol a szappanadagunkat kenték a fejünkre. Félreértés ne essen, itt

nem az átlagosan ismert szappanok valamelyik válfajáról volt szó,

hanem valami fekete színű és eléggé kellemetlen illatú kenőcsről, amit

az őrség titulált szappannak. Ez az utóbbi művelet azonban teljesen

menet közben történt, úgyhogy alig pár perc alatt már meg is érkeztünk

végcélunkhoz - a fürdőbe. Itt a zuhanyokból bőven omlott a víz - hol a

115

fagyasztóan hideg, hol meg a lobogóan forró - de soha sem langyos. A

hideg zuhany alatt már-már úgy érezte magát az ember, hogy

jégheggyé változik, mikor váratlanul megnyíltak a pokol csatornái és a

lobogó forró víz majd’ a bőrét vitte le az embernek. Mindez azonban

majd’ tíz percig tartott csak... szerencsére. De ami ezután jött, az sem

volt „kutya”... Ezt „száradás”-nak titulálták rabtartóink. Mindenkit - úgy

vizesen, ahogy volt - kitereltek egy másik, hatalmas betonterembe -

várakozni. Mivel a ruháink még nem készültek el, azokra vártunk.

Senkinél nem maradt még egy zsebkendő sem, tehát törülközésről szó

sem lehetett. Kéken, zölden, lilán vártunk hát, a hidegtől „száradtunk”...

Az őrséget persze a hideg közel sem zavarta, hiszen ők teljesen

felöltözve kellett, hogy strázsáljanak körülöttünk. Jókat nevettek

fagyoskodó, groteszk figuráinkon, sőt még néha az ajtót is ránk

nyitották pár percre - szellőztetni, ez, természetesen megint csak az

„emberiesség” nevében történt. Még a börtönparancsnok is velük

nevetett, ha éppen arra járt, mondván, hogy a hideg levegő mindig

egészséges...

Bármilyen borzalmas is volt azonban ez a negyed vagy fél óra, mi, rabok

mégis nagyon örültünk neki, mert most legalább volt alkalmunk

egymással beszélgetni. Persze itt senki se gondoljon gesztikulálásra

vagy arcmimikára, a rab számára ezek luxusok, amit nem engedhet

meg magának. Másfelé nézve, alig mozduló szájjal folytak ezek a

beszélgetések, de mégis milyen sokat jelentettek mindnyájunk

számára...

„Palavichiny György gróf - mutatkozott be egy magas, torzonborz, de

nagyon értelmes arcú férfi. Pállfy Géza, gróf - suttogta egy enyhén

őszülő sovány alak. Édes Istenem, hát ezek is idejutottak?

Az ott Sally, a győri kanonok - biccentette meg fejét egy megtört

aggastyán irányába a szomszédom. Íme, a megszállók nem tesznek

kivételt senkivel sem - gróf, főpap, kupec, napszámos, diák... a sorsuk

egy, építeni a megszállók birodalmát. (Adorján S 25-26. old.)

Hosszú gyötrelmes haldoklás

(Völgyi József: Magyar holokauszt 105. old.)

Az „idegenbelieket”, így a magyarokat is elítélték, míg a szovjet

állampolgárok részére a 25 éves büntetés és a halálos ítélet sem volt

ritka eset. Ez az igazságszolgáltatás nem volt más, mint „agyafúrtan”

kidolgozott ötéves tervek, embertelen körülmények közötti

megvalósításához szükséges munkaerő-toborzás szovjet mintája! A

rabtartó állam ostobaságára vall, hogy a hazugságok és koholmányok

során toborzott politikai foglyokat évtizedeken át köztörvényes

bűnözőkkel (rablókkal és gyilkosokkal) összecsukva gyötörték-kínozták

116

az 58-as paragrafusos politikai rabokat ahelyett, hogy kedvező

feltételeket biztosítottak volna a minél hatékonyabb munkavégzésre…

Kifizetődőbbé vált volna, mind a mennyiség, mind a minőség

szempontjából. S így a rosszindulatú és ostoba emberek által előírt

normákat a legyengült foglyok nem tudják teljesíteni. S hogy elkerüljék

a még szigorúbb bánásmódot az amúgy is alacsony fejadag felére

csökkentését, sorozatos hazugságra, csalásra kényszerítették őket. De

még hamisabb jelentéseket küldtek tovább a munkahelyi elöljárók is, ha

nem akarták, hogy a foglyaik és ők maguk számára még kevesebb

élelmet kapjanak, és még nagyobb számba dőljenek ki és haljanak

éhen. Ez esetben még kevesebb esélyük maradt volna a foglyok

fosztogatására és a maguk előmenetelének, a kitüntetések,

jutalmazások összeharácsolásának elnyerésére. Abban a világban ott is

hazudott és csalt mindenki! Maga a nagy „rendszer” is hazugságra és

maffiás mintára épült, de a kegyetlen állami terror miatt háromnegyed

évszázadig mégis fennállhatott! Így a foglyokkal kegyetlenkedések, a

ferde hajlamú szadisták, az emberbőrbe öltözött vadállatok

szórakozásává váltak a pártra, a szocializmus építésére való

hivatkozással. És ez helytől és időtől függően lehetett étel- és

vízmegvonás, kéz-, láb- vagy bordatörésekkel, verés. Télen 30-40-50

Celsius fokos hideggel, nyáron elviselhetetlen forrósággal büntetés. A

tikkasztó hőségben (Karaganda) a lemeztelenített elítéltet karjainál

fogva fához kötözték, akinek mint keresztre feszítettnek, a mérgezést

okozó púpos szúnyogok felhőrajban lebegő milliói szívták ki az utolsó

csepp vérét vagy okoztak neki soha be nem gyógyuló sebeket. És így

biztosítva számára a hosszan tartó haláltusát. Az embertelen bánásmód

egyik formája volt az is, hogy a tengeri rabszállítások alkalmával a hajó

gyomrában 40-45 Celsius fokos forróságban étlen-szomjan összezsúfolt

raboknak létrán kellett felmenniük a mínusz 35 Celsius fokon levő

fedélzetre szükségleteik elvégzésére, ahol némelyek rövid idő alatt

összeestek a szörnyű hőmérsékletkülönbség hatására. Csoda volt-e, ha

ezeknek a végsőkig legyengült, saját mocskukban fetrengő

szerencsétleneknek csak egy töredéke élte túl az ilyen és különbözőbb

megpróbáltatásokat?

Volt olyan hely, ahol száz meg száz ember részére pohárnak nem

nevezhető edényke állt rendelkezésükre s volt, ahol semmi: ott esetleg

a vödrökből ittunk, mint az állatok! Nem egy helyen napokig sózott

halétek után napokig nem jutottunk vízhez. Sebes lett a szánk a

szomjúságtól. Hát így gondoskodott ez a hatalmas ország százezrek

kivégzéséről, tízmilliók fogva tartásáról, bebörtönzéséről, rabszolgaként

dolgoztatásáról és sanyargatásáról. A legújabb adatok szerint Sztálin 30

millió szovjet embert küldött halálba. (Völgyi József 105. oldal)

117

OROSZ KÖZTÖRVÉNYES BŰNÖZŐK TERRORJA

Köztörvényesek azonnal támadnak…

(Adorján Sándor: Halál árnyékában 31. old.)

Végre, mindenki belül került a kapun - az átvétel befejeződött. Az őrség

kezdett elosztani bennünket a rácsos ablakú börtön barakkokba.

Mindegyikben egy belső folyosóról nyíltak a cellák, akárcsak

Sopronkőhidán. Ide húszat, amoda harmincat számoltak be... Benn

sötétség, bűz... Nekem már csak éppen az ajtó mellett maradt hely,

éppen annyi, hogy lekuporodhattam. Itt-ott azonban gyufa villan...

Kik vagytok? - érdeklődnek mellettem. Valaki ukránul válaszol.

Ahá, fasiszták... dörren fel elégedetten egy másik hang. Hirtelen, a

sötétség megmozdulni látszik, alakok surrannak... kezek kutatnak...

Valahol a sötétségben valaki kiabálni kezd... nem, nem adom, ez az

enyém... Segítség!... Durva káromkodás... a kiabálás hörgésbe fullad...

tompán csattan valahol egy ütés... dulakodás zöreje mindenfelől...

Hörgés, nyöszörgés...

Húzd le a csizmádat! - sziszegi mellettem is valaki.

Nem, nem barátom - tiltakozik valaki oroszul.

… te dög ... az ütések tompán zuhannak. Engem is végigtapogat egy

kéz, majd gyufa lobban... sötét, mindenre elszánt pofák. Láthatóan sem

a birgerim, sem a terepruhám nem nyerte meg a tetszésüket, mert

morogva belém rúgtak és továbbsurrannak a sötétben. Káromkodás,

jajgatás, nyöszörgés az egész szoba, de az őrség hallgat, úgy látszik a

Szovjetunióban az teljesen magánügy, ha valakit vagy valakiket

meggyilkolnak vagy kirabolnak.. Végre a hajnal bepislantott a rácsos

ablakon és első ördögi éjszakánk színtere láthatóvá vált. Az éjszaka

folyamán mindnyájunkat, „újoncokat” kiraboltak, irgalom, kegyelem

nélkül, de ők, a tettesek is itt vannak, velünk. Sötét tekintetű, mindenre

elszánt, marcona alakok.

Rablók

No és van még valami panasz? - Mit?... Hogy kiraboltak?... Ez már

más... Ki volt?... meg tudja mutatni? Mutassa csak meg, majd

intézkedem... - A panaszosokat elvitték, majd pár perc múlva vitték a

csibészeket is... No, most majd szorultok - gondoltuk nem kis

kárörömmel. Még tíz perc sem tellett azonban el, már jöttek is vissza a

panaszosok, s alig pár perccel utánuk jöttek a vigyorgó rablók. Úgy

látszik, kaptak... dicséretet, de amit azután az „árulkodók” kaptak, az

nem volt mindennapos. A nagy dübörgést, jajgatást, nyöszörgést

azonban már az őrségnek is muszáj volt meghallania, mert egyszer csak

nyílt az ajtó és az őr a verekedés okát akarta tudni. Hallj azonban

csudát, mikor megértette, hogy miről is van valójában szó, ő is a

banditáknak adott igazat, s még rúgott is párat a közelében vérében

fetrengő szerencsétlenek egyikébe. Hogyisne, hiszen az ő üzletüket

118

akarták elrontani... Hát nem szemtelenség, hogy valaki meri követelni a

magáét? Íme tehát a régi forradalmi mondás - gyakorlatban: ...„Először

a tiedet, azután mindenki a magáét”...(Adorján s 33. oldal)

Lopnak, csalnak, ölnek

(Szekeres I. Gyula 76. old.)

A ruhafélék örökké vándorolnak, hol ingyen, csak úgy, vagy élelemért.

No de honnan van élelem-tartalék? Pl. ilyen helyen is sok az új

jövevény, akik azért ezt, azt, ha még volt szerencséjük, otthonról

elhoztak és beosztva fogyasztottak. Pl. láttam én szalonnát vagy

szárított kenyeret enni, vagy szárított húst is. Persze csak éjjel, a

sötétben ették, mert nappal feltűnő lett volna, hamar kiderül. Szóval

elég változatosak voltak a módszerek, kifinomult és durva

megnyilatkozásukban egyaránt. Megtudtam az esti számláláskor, amikor

mindenki felállt sorba, hogy százan vagyunk. Itt is az erősebbek vitték a

prímet, belőlük volt az elosztó és a rendcsináló. Már nappal is

néhányszor megkörnyékeztek a tolvajok a paplan miatt, de a

húzogatáson kívül mást nem csináltak. Még nem vették el. Egyik

csendesebb helyre leguggoltam és ráültem az összetekert paplanra. Így

nem volt annyira feltűnő, mintha álltam volna. Reménykedte, hogy amíg

innen a tömegből el nem kerülök, meg tudom őrizni magamnak. Milyen

jó volt eddig is, jó lesz ezután is ráfeküdni. Tévedtem, mert, ahogy

sötétedett és már a parányi villany is alig adott fényt, bekövetkezett,

amitől annyira féltem. Odaólálkodtak körém ezek a sakálok és hirtelen

olyan lökdösést produkáltak, amilyen már korábban leírtam. Azon

vettem észre, hogy a paplant valamelyik húzza alólam.

Belekapaszkodtam, de olyan gyorsan kalapálták a fejemet, kezemet,

hogy kénytelen voltam elengedni. Pillanatok alatt a tömegben eltűntek a

terem másik, ellenkező végébe. Ott, arra voltak a fejeseik, a vezérek.

Néhány jobbindulatú körülöttem álló vagy ülő mondja, hogy menjek az

ajtóhoz és tegyek panaszt a paplan elvételéért. Majd ők segítenek

nekem elmondani az ajtónál, csak menjek oda. Előttem még a korábbi

képek megjelentek, amiket Constancában műveltek az ilyenek az

emberekkel. Nem akartam ráállni. De csak-csak odairányítottak az

ajtóhoz és már dörömböltek is. Jött az őr, kérdez. Mondom: „zabrálni

paplan” = elvették a paplanomat. Igen ám, de mögöttem is oroszul

mondtak neki valamit, amire kirántott a nagy tag katonaőr és nagyon

gyorsan úgy helybenhagyott, hogy már a kövön éreztem magamat és

úgy rugdosott, addig, míg meg nem unta. Közben kiabált és páplánt

emlegette. Amikor abbahagyta velem a cirkuszt, felállított fél kézzel és

belökött útravalóval együtt a tömeg közé. Még utánam szólt; „já dám

tibe varaváty paplan”. Adok én neked paplant lopni! Így bent még

mogorva szitkozódások közepette a vélt helyem felé mentem, ahol

reggelig guggolva és ülve azon ábrándoztam, Istenem, milyen emberek

ezek, akik így viselkednek. Akik belefojtják az emberbe még az

119

igazságérzetet is. Kifordították szavamat, a katonaőr elhitte, és azért

kaptam ki, mert el akartam valakitől lopni a paplanát. Most saját

bőrömön tapasztaltam, tényleg semmit nem érdemes panaszkodni, de

tartani sem, csak annyi személyes ruházatot és az evéshez

elengedhetetlen népies fakanalat, amivel a drága fekete leveset

kanalazzuk az másnapra annyira kiürült, üres gyomrunkba. Szomorú

voltam a következő napokban, ha lehet egyáltalán még fokozni. Nagyon

sajnáltam oly hasznos tárgyam elvesztését, édesapámtól már csak ez

volt az egyetlen megmaradt emlékem. (Szekeres I. Gy,)

Szóval helyemre sem értem, körbevettek hárman is ebből a kis tolvajok

társaságából. Ők is egyezkedhettek egymás között, ki kire száll rá. Ezek

rám vetették magukat. Először csak kedvező cserére nyújtottak

lehetőséget. Amit odaadtam, azért adtak ők is valamit. Pl. a jó kopjás

bakancsom is megtetszett nekik. Adjam oda. Mi lesz nekem helyette?

Adnak egy „laptyit”, ez sásból font bocskor alakú lábbeli. Madzaggal kell

fölkötni a lábfejre és lábszárra. Előnye, hogy majd később sok kapcát

lehet a lábomra tekerni és a lábam nem fagy meg a nagy hidegben.

Mert ott kint a zima (tél) nagyon hideg ám! Így vigasztaltak,

győzködtek. Az egyik magyar fiú odaszólt, ugyan add oda, úgyis elveszik

és akkor csak rosszabbul jársz. Lehet, hogy igaza volt, de mégis fájt a

szívem megválni a jó, puhabőrű, kényelmes bakancsomtól. No, de

tényleg, mi lesz, ha nem adom szépen, akkor meg verés kíséretében,

erőszakkal elveszik és akkor semmit sem kapok helyette. Mikor látta,

nem tágítok, csak fontolgatok, akkor még tett egy kedves ajánlatot.

Kapok egy „garbuskát”, egynapi kenyéradagot. Ez megcsillantotta

kedvemet és ráadtam magam annak a reményében, legalább amióta

eljöttem hazulról, először jóllakom kenyérrel. Előre elkértem a

cseretárgyakat és én is odaadtam a kedves, jó kis bőrbakancsomat egy

sás lábbeliért és egy napi kenyérért. Milyen üzlet volt? Ott jó. (Szekeres

I.Gy 76. old.)

……………………………………. A java persze ezután kezdődött, mert a sakálok még az esetleg épen

hagyott részeket kézzel-lábban remekül kiegészítették. Úgy, hogy annak

a politikai elítéltnek, aki netán a jó szóra, a tapasztaltabbak szavára

nem hallgatott, bizony a saját kárán kellett megtanulnia a börtön

rendszabályait, az erősebb kutya elvét. Jobb, ha meghúzódik és

csendben marad.

A második napon már megszabadultam a kabátomtól is, a zakómtól is, a

nadrágomat később vették el. Nem sokan voltunk magyarok, az

egészhez viszonyítva. Több nemzetiségből tevődtünk össze. A létszám

zöme orosz volt. Hiába volt pl. orosz egyik új jövevény, őt is

odaszólították az ítélőszék (pódium) elé és jól kikérdezték. Hallottuk,

hogy frontos katonának mondta magát és százados volt. Az

egyenruhájában jött be, de természetesen rangjelzés nélkül. Mikor

befejezték a bőséges terjedelmű kihallgatást, akkor vele is alkudozni

120

kezdtek a vetkőztetést illetően. Látom, nem akar kötélnek állni, csak

vitatkozik, és jól odamondogatja nekik, a főnököknek. Nem értem, de

gondolom a szavaikból, hogy ez a tiszt nem tekintette ezeket semmire.

A főnökök megunhatták a sok vitát és intettek a fullajtároknak, akik

akkorára már ugrásra készen álltak, csak az intésére vártak a legfőbb

rémúrnak, a vezérnek, aki annak tarthatta magát az ott levő tömegen. A

jel megadására ugrottak a sakálok és leteperték a tiszti egyenruhában

levő embert egy pillanat alatt és fejjel bedugták a pódium alá annyira,

hogy a lába kint maradjon csizmástól. A csizmát addig cibálták, amíg le

nem jött a lábáról. Mikor lehúzták, akkor erős hangú szitkozódással még

beljebb rugdosták és vigyáztak, hogy ki ne tudjon onnan jönni, míg meg

nem bánja elkövetett bűneit. Ha mégis próbálkozott volna kimászni,

akkorát rúgtak bele, hogy azonnal visszahúzódott. Úgy látszik,

lebecsülte ezeknek az ott levő erejét. Nem tudom miért, máig sem

tudom ki lehetett ez az ember, de akkor is, de még ma is, ha eszembe

jut, nagyon sajnáltam és megszántam azt a szegény embert. Ahogy

elbántak vele, az nem emberi, hanem állati, de talán az állatokra nézve

is sértő.

Rettenet ukrajnai lágerekben

(Dr. Keményfi Béla 73. old.)

Még a kórházban feküdtem, egy vasárnap a magyarok kivittek a barakk

elé a levegőre. Karcsi meszesgödröt ásott az új barakk építkezésénél.

Cigarettaszünetet tartott, majd lapátját a gödörbe dobva odaszólt

hozzánk. – Mondjátok, hát van Isten? Még vasárnap is dolgozni kell – és

rálépett a gödör oldalába vájt lépcsőfokra. Lába alatt a lépcsőfok

leszakadt, és a három méter mély gödörbe esett. Belső vérzéssel hozták

be a kórházba. Ebből talán még felgyógyult volna, de lelkileg nem bírta

a rabságot elviselni, összeroppant. Mindenáron meg akart halni. A hazai

leveles dohányból főzetet készített, megitta, nem lehetett megmenteni.

Jancsi, az ungvári fiú magába zárkózott, hallgatag, soványka gyerkőc,

egyáltalán nem nézett ki tizenhét évesnek. Nem tudom, milyen vád

alapján ítélték öt évre. Vérhas vitte el. A huszti cigány vándorkovács

volt. Herkulesi erővel rendelkezett. Miért csukták le, nem tudom, sose

beszélt erről. Az orosz rabok rászedték, hogy a hazulról hozott szalonnát

cserélje el levesre, mert a legyengült szervezetűeket hazaengedik.

Szorgalmasan cserélte a szalonnát a löttyre, azonban ereje nem

fogyatkozott. Valaki azt javasolta neki, hogy egyen meg egy darabka

szappant, attól hasmenése lesz. Megette, három nap múlva szörnyű

kínok között távozott közülünk. Mellettem halt meg a kórházban, még a

vérhasas időszak előtt.

Idill Zsuzsival, a fiatal munkácsi elítélt nővérrel Zsuzsi, a munkácsi kislány pékségben dolgozott, és egy reggel egy kétkilós kenyeret vitt haza, amint azelőtt szokták, hisz a pékeknek korábban a maszek világban járt egy kenyér. Drágán fizetett érte, öt évet kapott. Egyszer azzal állított be

121

hozzám, hogy terhes akar lenni, mert akkor nem kell a kőbányában dolgoznia. A terhes nő legalább átmenetileg könnyebb munkát végezhet. – Miért nekem mondod?

Te szimpatikus vagy nekem, azt szeretném, hogy magyar legyen a

gyerekem apja. Most egyedül fekszel ebben a szobában, este jövök és

melléd bújok. Jó? – mondta, és pirulva elrohant. Este takarodó után –

miként sikerült a női zónából kijönnie, nem tudom - beállított.

Levetkőzött és mellém bújt. Hiába mondtam, még nem voltam senkivel,

nem tudom, mit kell terhessége érdekében tennem. – Bélám, én sem –

válaszolta. Gyönyörű testét kreol bőr fedte, kibontott fekete haja

hátközépig ért, szűzies kemény mellei feszesen álltak, mellbimbói

hegyesedtek, ahogy hozzám simult. Pár hónapja ült csak, nem látszott

testén az éhezés. Kemény combjai közé fogta lábaimat, simogatott,

csókolgatott. Megtanított a csókra. Hasztalan, nem tudott alkalmas

állapotba hozni. Hiszen már majd három éve nem laktam jól,

csontjaimat jóformán csak bőr takarta. Eredménytelen maradt

éjszakába nyúló kísérlete. Hajnalig jól elbeszélgettünk. Pár hónap múlva

meglátogatott. Hasa gömbölyödött, mellei duzzadtak. Elmondta, az

elítélt szovjet pilótából lett felcserrel feküdt le, tőle esett teherbe. Most

könnyebb a sora, újságolta, a mosodában dolgozik. Többet nem

találkoztam vele.

(Dr. Keményfi Béla 75. old.)

Emberibb világ képe lassan ködbe vész

(Adorján S: Halál árnyékában 32. old.)

Így kezdtem magam is lassan megismerkedni annak a különleges

államrendnek a belső képével, amelynek dicséretét a baloldali sajtó

szünet nélkül zengte, harsogta teli torokkal... a világ minden táján.

Magam is kezdtem megszokni a törvényeit, beletörődni a rendjébe. Bár

minálunk otthon, korántsem számított a rablás foglalkozásnak, sem

erénynek, de lassan az ember hozzájuk szokott. A régi „emberi világ”

képe lassan ködbeveszett és helyét az erőszak és kegyetlenség világa

vette át. Érdekes volt látni, hogy itt, az „egyenlőség hazájában” sincs

valójában egyenlőség, hanem még a börtönök rabjai is kasztokra

tagozódnak. Mi, például - politikai rabok -, örülhetünk, hogy élünk és

kitüntetésnek vehetjük, hogy egymáson alszunk, míg a „bandita urak”

nyugodtan nyújtózkodnak. Ha meg éppen táncra volna kedvük, csak

reánk ordítanak és elvárják, hogy szó nélkül üljünk egymás nyakába.

Ellenkezésről szó sem lehet. Ha valaki mégis megpróbálná, megnézheti,

hogy hány foga marad épen, hogy a bordáiról ne is beszéljünk.

(Adorján 32-33. old.)

122

Olyan volt ez itt, mint Auschwitz

(Völgyi Józset 71. old.)

Csak gázkamrák nélkül. A bűnösök már biztos nem élnek, hát akkor ki

legyen a felelős ezekért a szörnyűségekért?

(Völgyi József: Magyar holokauszt 62. old.)

Puffadt arcán már régen szétkenődtek az emberi vonások, de némileg,

ha jól megnézzük, sejtetik még az úgy 28-30 éves férfit. Szája körül két

mély árok, érzelmeit visszaiszkoltatja, mintegy csiga a házában. Néz: a

többiek sorsa nem az övé. Nem érdekli. Ő nem közösködik. Ő maga a

megtestesült közöny! Elvizesedett lábai térdig dagadtak, vörös sebekkel

tele a skorbut nyomai. Ő még talán bizakodó és nem is sejti, hogy már

nem sok, ami neki hátra van… Én pedig rémülten veszem észre

magamon, hogy szókincsem elsablonosodott. És minden ellaposodó,

durva, nyers és szegényessé válik, akár az érzésem, amelyek jó, ha

még egyáltalán élnek bennem. A mondanivalóm fele legalább trágár,

káromkodó. Éreztem, hogy belém költözött nyomasztó lágerérzet és

depresszióba süllyedtem, és antikrisztusivá, istentelenné váltam. Holott itt kellett volna az Égiekhez folyamodni. De be kell valljam így utólag, mint keresztény ember el-elfogott a misztikus félelem a felettünk lévő

ismeretlen hatalmasság irányomban! Aminek hatására aztán megpróbáltam megemberelni, megregulázni a „rothadásnak” induló lelkivilágom. (A

szeretetlenség elérte hatását!) És még ide kívánkozik, illetve csak hadd jegyezzem meg: a következő bunkó szovjet rabtársi specialitást, az emberi méltóság semmibe vételét és meggyalázását.(Völgyi József 71. old.)

Szovjet börtönök

(Dr. Keményfi Béla 55. old.)

A cellatársaim egytől egyig köztörvényesek voltak. Akinek

engedélyezték, az kaphatott csomagot is. Azért írom, kaphatott és nem

kapott, mert abban az időben a lakosság is éhezett. Húsz deka

kenyérfejadagot is csak a dolgozó munkás kapott, a nem dolgozó

felnőttek és a gyerekek semmit sem kaptak. A civilek a raboktól

vásárolták dohányért a kenyeret. Természetesen tiltották, de az őrök

vették tőlünk. Lebukás esetén szigorú büntetésben részesültek.

Takarodó után élménybeszámolókat tartottak. A tolvajok, betörők

élményei is bűntetteik elkövetéséről szóltak. A zsebes a pénztárcák

kivételének technikáját magyarázta, a betörő az ajtók zárainak

felnyitásával kapcsolatos tudnivalókról beszélt. A „bőröndös” a vonaton

zsákmányolt bőrönddel való leugrást magyarázta, hogyan lehet a

vonatról a leugrást a legcsekélyebb sérüléssel megúszni. Értékeket nem

emlegettek, pár rubeles ügyek voltak ezek. Figyeltem őket.

Megfigyeltem, mikor beszél egyes szám első személyben, mikor

harmadik személyről. Lassacskán felépítettem magamban az orosz

nyelvtant. Természetesen a latinhoz viszonyítottam. Fél év múlva

folyékonyan beszéltem oroszul. (Keményfi Béla 56. old.)

123

SZIBÉRIAI LÁGEREKBEN

Milyen is az a Szibéria?

Adorján Sándor

Azon az emlékezetes reggelen, amit talán az életben soha elfeledni nem

fogok - a hajnal nagyon is erős faggyal köszöntött be. Az őrök szerint

úgy mínusz negyven Celsius körül lehetett... Alig hagytuk el pár

kilométerrel a tábort, mikor váratlanul éles metsző északi szél kezdett

feltámadni. Ez a szél az, amitől minden élőlény reszket, mert ellene a

nyílt területen szinte semmi védekezés sincs. Bebújik a kabát alá s

elzsibbaszt, elaltat... A felkelő nap korongja éppen csak megjelent a

láthatár alján, ilyenkor a legerősebb a hideg... villant az agyamba. Fagy

és szél egyenlő a halállal a szibériai hómezőkön...

Miska - ordítottam az előttem bandukoló oroszra - dörzsöld a füledet...

fehér... - De már eddigre hozzám is odaugrott a brigadéros és elkezdte

hóval dörzsölni az arcomat, úgy Isten igazában... Mire azonban az egyik

felébe visszatért volna az élet, már a másik oldal fehéredett el megint...

A nagy dörzsölésben félrecsúszott a sapkám... s a kikandikáló fülem is

elfehéredett... sőt már-már jégcsappá vált... A kesztyű nélküli kezem is

zsibbadt és fehéredett. De a kegyetlen szél csak fújt, s lassan álmos

nemtörődömség vett erőt rajtam...

Az őrparancsnok azonban tudta, hogy felelős és egy másik, hozzám

hasonlóan félig megfagyott némettel együtt - subák alá dugva,

visszaküldött bennünket a táborba. Otthon azután az öreg Mihajlovics

bátyka, a táborunk fehér orosz orvosa vett kezelésbe bennünket,

azonnal, amint hazaértünk. Erősen csóválta a fejét, míg valami saját

gyártmányú kenőccsel kenegette a füleimet, meg az elfagyott arcomat...

Akinek még nem volt az életében fagyása, az el sem tudja képzelni,

hogy mit is jelent az. Mikor komoly, hóval való dörzsölés után végre a

meleg szobába engedtek, az elfagyott részek felmelegedtek, végül

izzóvá váltak, egyben pedig erősen viszketni is kezdtek. Másnapra úgy a

füleim, mint az arcom feldagadt, a füleim legfőképpen úgy megnőttek,

hogy szinte húzták a fejemet... Még az volt a szerencse, hogy mindkettő

egyformán el volt fagyva, különben nehezemre esett volna a fejemet

egyensúlyban tartanom... Éjjelente, mintha ezer meg ezer tűvel

szurkálta volna valaki az állandóan nedvező sebeket... majd meg úgy

éreztem, mintha tüzes vassal sütögették volna őket... Még a halálos

ellenségemnek sem kívánom ezeket az ünnepeket... Újévre azonban

már egy kicsit jobban éreztem magamat, így megvártam az éjfélt, az

újév jövetelét, sőt még azután is egyedül elmerengtem a

petróleumlámpa imbolygó fényébe bámulva és arra gondoltam, hogy -

vajon - mit is tartogat számomra ez az újesztendő? Vajon, hoz-e

szabadulást? Akaratlanul is egy közöttünk oly’ ismeretes vers sorai

jutottak az eszembe... Az írója, egy velünk szenvedő magyar

testvérünk, csupán szavakba öntötte azt a „nagy kérdést” amely

124

mindnyájunkban élt, amely hol hitet adott... hol végleg elkeserített

bennünket: Mire vársz te gőgös nyugat? Ne hagyj bennünk’,

mártírokat... (Adorján 72-73. old.)

Északi sarki táborok

Az északi sarki táborok NORILSZK, VORKUTA, KOLIMÁRA csak amikor a

nagy folyókon a jég elolvadt és hajózható lett, akkor tudták az

emberpótlást végrehajtani. Ilyenkor kezdődtek az orvosi vizsgálatok. A

jól értesült köztörvényes bűnözők előre tudták ezt. A nemi betegektől, a

szifiliszesektől vért vettek és magukba oltották. Mire az idegenből

érkező orvosok megjöttek, már betegek voltak. Ezek a mindenre képes

emberek a fogoly elítélt orvosokkal összejátszottak és kényszeríttették a

szerencsétleneket, hogy egy-egy szállítmányhoz meglegyen a létszám a

gyengébb fizikumú személyek is bekerüljenek. Nagyon sokan

elpusztultak a hajóúton is. Sokszor a gályarabok élete is különb volt.

Azért a szibériai (Sziblag) lágerekben is volt dolga a boncoló

orvosoknak. Télen kitették a barakk végében lévő hullatárolókba a

hullákat, ezek a nagy hidegben csonttá fagytak. Amikor megjött a

boncoló orvos, akkor előtte a terembe betüzeltünk, majd a megfagyott

hullákat a fal mellé felállítottuk. Amelyik hulla összeroskadt, azt feltettük

a boncoló asztalra és az orvos elvégezte a feladatát. Nyáron rosszabb

volt a helyzet és nem minden esetben boncoltak. A temetés télen csak

úgy volt megoldható, ha a közös sír helyén több nap és éjjel rengeteg

fát eltüzeltünk, majd nagy nehézségek árán a közös sírt kiástuk. A

deszkaládában lévő halottakat három sor-magasan egymásra rakva

földeltük el. Közben mellette újabb sírt kellett kiásni, mert Moldvából

sokan érkeztek mivel valami betegség pusztított köztünk. A sír egyik

felét nyitva hagytuk, és erre temettünk. Mivel a föld nagy hantokban

volt rászórva, a szél a parazsat a ládákhoz befújta és begyulladtak.

Természetesen rettenetes szag keletkezett. Nagy mennyiségű hóval

sikerült megfékezni a tüzet, de a szag hosszú időn keresztül érezhető

volt.

Pánik az Ural „szívében”

A földszintes faházikók szegélyezte utcákon át bandukoltunk kifelé a városból. Több egymásba torkolló, térré szélesedett utca metszőpontjában egy kis park mellett haladtunk el. Néhány kőpad árválkodott a hervadt levelekkel borított kavicsos utak mentén. A liget közepén alacsony, zömök talpazaton Lenin és Sztálin hatalmas méretű bronzszobra állt. A tér túlsó oldalán messze kimagaslott a környező házikók közül az a görögkeleti templom, amelyet a minap láttunk a vonat ablakából.

125

A templomot benzinraktárnak használták. Olajos hordók

sorakoztak a mállott vakolatú fal tövében. A teherautók, vontatók

kerekei mélyen felszántották a fekete sarat a templom körül. Pusztulás,

elhanyagoltság honolt a néhai székesegyház kopár környékén. A

városon kívül néhány kilométeren át szántóföldek között vitt az utunk. A

múlt napokban esett hó foltjai látszottak az árok partján, fűcsomókon.

Nyirkos, élettelen, komor volt minden, égen és földön egyaránt. A saras

utat taposva elértük a végtelen erdőségek határát. A lapályos ukrajnai

sztyeppék után olyan újszerű és vadregényes volt a fenyves erdő

nyírfákkal tarkított rengetege. Most már nem vonatablak mellett suhant

el, hanem mellettünk volt, fölénk borult a tajga ősrengetege. Csak ne

akadt volna meg a tekintetünk minduntalan a lövésre tartott puskákkal

felénk pislogó katonákon! Hogy mi még a természet szépségében is

csak puskacsövön keresztül gyönyörködhettünk! Egy kis erdei tisztáson,

lankás partoldalon rövid pihenőt tartottunk, hogy mindenki elvégezhesse

a szükségleteit, ne kelljen útközben minduntalan megállni. Sietve

végeztem el a dolgomat, s míg a többiek még szanaszét szédelegtek a

bokrok között, lekuporodtam az árokpartra, és elpusztítottam a maradék

kenyérbelet (amiből útközben is csipegettem apránként!), a

babkonzervvel együtt. Végeztem a három napra kiadott élelemmel!

Könnyű szívvel, égő gyomorral meneteltem tovább a többiek között.

Éreztem, hogy sokat ettem, de a jóllakottság mámora olyan jólesett!...

A keskeny erdei szekérút, melyre az élen haladó konvoj után rátértünk,

kacskaringósan vezetett bennünket dombról le, dombra fel. A

menetoszloppal párhuzamosan, az út menti fák között csörtettek éber

őreink. Ellenségesen figyelték minden mozdulatunkat. A szállítmány

parancsnoka, egy középkorú százados, lóháton rúgtatott hol előre, hol

hátra, hol pedig oldalról figyelte az akarva-akaratlanul hosszúra nyúlt

sereget. Rohamosan esteledett. Az őrök fegyelmező kiáltásai mind

sűrűbben hangzottak a fák közül, többszörösen visszhangozva a

csendes, sötét erdőből. A talyigák által felvágott, sáros, pocsolyákkal

bővelkedő úton meg-megbomlott az ötös sor.

— Felzárkózni! Gyorsabban! Ötösével! — harsogott a

megélénkült katonák rikoltozása. A hátunk mögött nyüszíteni kezdtek a

vékony acélláncra fogott rendőrkutyák. Szerencsétlenségünkre nagy

pelyhekben megeredt a hó, a látási viszonyokat még bizonytalanabbá

tette, a szökéstől félő katonákat még jobban megrémítve. A fák között

alig éreztette hatását a szél, mégis kellemetlenül a szemünkbe verte a

nedves hópelyhek özönét. Rövid idő alatt nyirkos lett rajtunk a ruha.

Arcunkon, kezünkön, a lábunk szárán folyt a hideg hólé. A katonák a

ránk szakadt sötétségben szökéstől rettegtek minden ágreccsenésnél, és

126

egyre jobban megvadultak. Szünet nélkül ordítoztak ránk. Vezényszóra

kijöttek az erdőből, és közvetlenül mellettünk haladtak pár lépésnyire.

Puskatussal tompa ütéseket osztogattak a késedelmeskedők, a

tócsakerülők hátára. Hol volt már ott a fegyelem, az ötös sor?

Rendezetlen csoportokba tömörülve igyekeztünk szedni a lábunkat. A

százados is dühbe jött. Közénk gázoltatott a lovával, és egy frissen

metszett nyírfavesszővel csépelte a rémülten hőkölő rabokat.—

Gyorsabban!... Gyorsabban!... — Átkozott fasiszták, az anyátok...! —

fuldoklott dühében reszketve. Az emberek páni félelemmel ugrottak

félre a föléjük tornyosuló, horkoló, toporzékoló mén elől, meg a

veszettül vagdalkozó parancsnok keze ügyéből. A sor szélén mentem,

így a százados veréséből nem kaptam, az őrök ütlegelésétől is

megmenekültem valahogy, pedig a hepehupás csapáson szanaszét

tántorgó, hátráló társaim között nehéz volt elkerülni a gyakori

megtorpanásoknál sűrűn zuhogó oldalba vágásokat.

A hosszú láncra engedett kutyák acsarkodva kapdostak a lemaradozók

sarkai után. Hátára ugrottak az elesőknek. Tajtékozva hörögtek a

nekivadult vérebek, ha a nyakörvnél fogva vissza-visszarántották a

folytonosan uszító, bíztató katonák. A jajszó, a zokogás soraink között,

az artikulátlan ordítozás körülöttünk, a kutyák veszett csaholása,

vonyítása mögöttünk — iszonyatos és hátborzongató hangzavarrá

erősödött! Eszelősen szedtem a lábamat, kapkodtam a fejemet minden

irányba, hogy mentsem az irhámat a körös-körül fenyegető veszedelem

elől. Voltak olyan pillanatok, mikor azt hittem, hogy nem is valóság,

csupán lázálom az a pokoli pánik körülöttem! A hó pedig szünet nélkül,

hangtalanul omlott konvojra, kutyára, rabra egyaránt. Az alvó,

mozdulatlan erdő némán tűrte nyugalmának felbolygatását.

Szertefoszlott, elhalt a hangzavar a fák sűrűjében, a hófüggönyön át.

Senki kívülálló tanúja nem volt ennek a gyötrelmes kálváriának. Talán

még a vadállatok is riadt félelemmel iszkoltak el az éj leple alatt a

környékről, nyugalmasabb tájakra, ahol ember nem jár A szüntelen

hajsza, csúszkálás, esés, botorkálás egészen kimerített mindenkit. A

fiatalok még csak hagyján! Tűrtünk és vonszoltuk magunkat Ukrajnából

hozott maradék erőnkkel. De az idősebbek! Azok már a végkimerülés

határán jártak. Szédelegve, a fiatalabbakba kapaszkodva vonszolták

magukat előre ezen az észak-urali „Mártírok-útján”... A kutyák

könyörtelenül acsarkodtak, szüntelenül ugattak, hörögtek a hátunk

mögött. Rekedt sikoltással menekült előlük, aki véletlenül

hátrasodródott az egymást gázoló, akarva-akaratlanul is lökdösődő

tömegben — Davaj! Davaj! — kiabáltak a katonák. Minden botlást a

szökő rab ugrásának vélték. Vadul lövöldöztek a levegőbe. Bozse moj!

Bozse moj! Nacsalnik, könyörülj rajtunk! — jajongtak, sírtak az öregek.

127

Nem volt irgalom. Aki felbukott, azt rúgásokkal, a kutyák uszításával

kényszerítették lábra állni. Aki még bírta erővel, húzta-vonta az

elesőket. Ferivel összefogództunk. Ha fáradtan is, de kitartóan

lépkedtünk, csúszkáltunk a többiek között. Ha elszakadtunk a

kavarodásban, igyekeztünk megint közelebb sodródni, és óvtuk. Minden

unszolás, verés, szidás, fenyegetés ellenére meglassult az iram. Nem

használt már semmi. Az őrök harsány kiáltásainak, a puskatus

zuhogásának visszhangja egyre gyérült. Kijutottunk az erdő sűrűjéből.

Megint megművelt földek között vánszorogtunk előre, bokáig érő

sárban, tocsogó, senki által már nem kerülgetett pocsolyákon, vizeken

át.

A havazást havas eső váltotta fel. Átázott nadrágunk, lábunk szárára

tapadt. Nem volt egy tenyérnyi száraz rongy rajtunk. A hátunkon is

szivárgott a gallér mögé hulló eső. A cipőkre tapadt agyaggöröngyök

nehezítették a lépést. A lassan baktató, megcsendesedett emberfalkát

hitegetni kezdték az őrök. Biztatták, hogy csak tartsanak ki, mindjárt

célhoz érnek! Válasz nélkül hallgattuk az ígérgetést, a szép szót. Nem

hittünk benne. Újra erdőségen átvitt az utunk, a sötétség még teljesebb

lett a fölénk boruló hatalmas fák ágai alatt. Emberi településnek nyoma

sem volt. Nacsalnik! Pihenjünk egy kicsit! — hangzott innen-onnan a

félénken elrebegett könyörgés. — Nem lehet! Mindjárt megérkezünk, és

akkor lepihenhettek! — utasította el a meg-megújuló esedezést a

lóháton feszengő százados. Lova nehezen húzogatta ki patáit a ragacsos

sárból, aligha lehetett volna azt is ügetésre bírni. Alapjában véve igaza

volt az ütlegelésben kifáradt századosnak. Ha ezt a kimerült,

agyonhajszolt szállítmányt le engedi ülni a vizes, fagyos harasztra, nem

akadt volna emberi erő, amely még egyszer talpra állította volna

hamarjában.

Menni, menni kellett! Menni, menni... Tűrni és megfeszíteni utolsó

erőnket is. Elállt az eső, megcsendesedtek a fák gyalogló konvojok, csak

a sár cuppogása, a fáradt emberek szuszogása hallatszott körös-körül.

Szolikámszkban valószínűleg elszámolták magukat az indítással, előbb

kellett volna nekivágni az útnak Hála a konvojoknak tartott indítás előtti

eligazításnak, vagy jobban mondva vadításnak, a ránk szakadt estétől

pánikszerűen megijedtek az őrök, élemedett parancsnokukkal együtt.

Azért következett be az előbbi nagy felhajtás, a hisztérikus riadalom,

amely a katonák félelmét és aggodalmát volt hivatva palástolni. Nem

kicsiny tét forgott kockán: az őrök személyes szabadsága! Ha megszökik

egy politikai elítélt, akkor valamelyik őr felel érte. Bűnrészességgel,

szabotázzsal vádolva bevarrják közénk tíz-tizenöt évre. Naná, hogy

őrjöngtek minden gyanúsnak vélt mozdulatra! Ahogy az erdőből ismét

kiértünk egy tisztás térségre, az egyik fordulónál a messze távolban

128

apró, vibráló fénypontok csillantak meg előttünk. Egy település

hívogató, csábító fényei. Az őrök is észrevették. Biztogatták a

reménykedő csapatot a közeli cél ígéretével. A távolság azonban csalt.

Egyre csak mentünk, de a fényes pontok nem közeledtek felénk, sőt

teljesen eltűntek, elenyésztek előlünk, ahogy a szeszélyesen kanyargó

utat követtük félhangon szitkozódó őreink után. Csüggedten raktuk a

lábainkat egymás elé. Nagyon, nagyon fáradt voltam már én is. Fáztam,

éheztem, fájt minden tagom, de egyúttal minden mindegy volt. Mintha

már nem is a testemnek fájt volna, ami fájt, hanem csupán a bennem

pislákoló értelem sugallta volna, hogy szenvedek. Utunk az erdő

sűrűjéből ismét mezőségbe vitt. Ahogy a szakadékba mélyedt út

kikanyarodott a füves domboldalra, az előttük elterülő lankás lejtőn

egészen váratlanul elénk tárult egy nagy falu szétszórt házikóinak

sokasága, ezernyi kicsiny ablakából hívogatón pislákoló fénysugarával.

Mintha a csillagos ég terült volna el szemünk előtt a völgyben.

Megérkeztünk. Megtettük azt az utat, ami arra a napra elő volt írva. A

község neve: Tatárka. A falu legszélső háza szolgált a környező lágerek

és a Szolikámszk közötti úton pihenőállomásként. Már a cári világban is

erre a célra szolgált ez a tágas gerendaház. Hasznosítására — eredeti

rendeltetésének megfelelően — bámulatosképpen korunkban is sor

került. Csak a benne elszállásolt rabok létszáma lett nagyobb azóta.

Szűknek bizonyult egy-egy transzport elhelyezésére, hála a sztálini

tisztogatások buzgó végrehajtóinak!

A „rabmenedékház” az ottani építkezési szokásoknak megfelelő

emeletes ház volt. Az emelet a ház gondnokának lakhelyéül szolgált. A

lakókat ott tartózkodásunk idején nem láttuk. Északon a házaknál a

földszintet istállónak használják. E háznak a földszintjét számunkra

rendezték be, illetve hagyták jászol nélkül, üresen. Kicsit sokan voltunk

a deszkafallal több helyiségre osztott földszinten. Bepréselték a

szállítmányt, hogy szinte moccanni sem lehetett. A küszöbön kívül nem

hagyhattak senkit. A hideg az csak hagyján, de hátha elveszne vagy

megszökne valamelyik elszánt fasiszta! A kijárati ajtót nem csukták be,

különben megfulladtunk volna a levegőtlenségtől, mivel az épület

földszinti ablakait bedeszkázták régen, talán még az építői. A nyitott ajtó

ellenére sem éreztünk hideget, ahogy ott — érzéketlenné vált

végtagokkal — egymáson keresztül-kasul ájult álomba zuhantunk. Az

őrség beállt az ajtóba, még a közibénk keveredett rablók is veszteg

maradtak ezen az éjszakán. Nekik is elég volt az útból...— Gyerünk

vacsorázni! — ráztak fel bennünket valamikor éjnek évadján.

Akármilyen bódultak voltunk, az étel ígérete talpra állította a bágyadt

társaságot.

129

Kitódultunk a házból. A kertben, vastag törzsű nyírfa tövében, nyílt

tűzön egy öblös rézüst állt. Mellette fehérkötényes katona kavargatta a

gőzölgő ételt. Nem is tudom milyen régen nem láttam már csillagos

eget, s egészen ráfeledkeztem a szélcsendes, kitisztult mennyboltozatra.

Ilyen izzó, fényes gyöngyszemekhez hasonló égitesteket csak északon

láthat az ember. Első találkozásra megbűvölt engem a szokatlan,

ragyogó látvány. Akkor nem volt éppen alkalmas az időpont a

csillagvizsgálásra. Ha csillagos égre nézek, először mindig a

Göncölszekeret, mint régi jó ismerőst keresem meg, de akkor nem volt

rá időm, mivel türelmetlen sürgetéssel sorakozót rendeltek el, arccal a

kondér felé. Tülekedve igyekeztünk minél előbbre kerülni, hogy

hamarébb jussunk az ételosztó katona keze ügyébe, s iszkolhassunk

tovább aludni. Bennem is felébredt az életösztön, és a könyökömet is

használva, védtem magamat, nehogy a sor végére lökdössenek. Hátha

az utolsónak nem marad leves, meg fekhely sem abban a szűkre szabott

istállóban. Korpalevest főztek a számunkra. Halszálkák úszkáltak benne,

a tetején olajba pirított hagymaszárak kavarogtak. Az étel ritka volt és

ízetlen. Egyetlen, de nem lebecsülendő előnye, hogy meleg volt. Csak

úgy, kanál nélkül kiszürcsöltük az ételt és sietve kotródtunk el a kondér

környékéről. Azon tanakodtunk, hogy nekünk elinduláskor valami halat

is ígértek. Hát azt mikor osztják ki? Bizony kenyér nélkül kell majd

megenni, de sebaj, lefelé elcsúszik. Visszabotorkáltam a hodályba, és

újra lerogytam a padlóra. Talán előbb elaludtam, mint a fejem leért

valakinek a hátára, lábára, vagy oldalára. Bizonyára lökdöstek még egy

darabig a későn jövők, odébb rúgtak, ha kevés volt a hely. Nem éreztem

semmit. Elcsigázott testemnek minden mindegy volt.

Eltévedtünk a tajgán

(Adorján Sándor: Halál árnyékában 40-41. old.)

A nap korongja már régen eltűnt az erdők mögött és az este védőn

reánk borította sötét köpönyegét, de mi csak törtettünk megállás nélkül

előre. Utunk erdőben, folyóparton vezetett... kidűlt fatörzseken

keresztül... Más sem hallatszott, mint az őrök szünet nélküli ordítása,

amely úgy hatott reánk, mint az ostorcsapás: ...gyorsan... gyorsan...

felzárkózni... Lihegve, sós izzadságunkban fürödve, botladozva

küzdöttük magunkat előre. Körülöttünk a hallgatag, zordon erdő

sötéten, érzéketlenül meredt az ég felé. Én már a lábamat alig éreztem

a hideg és a sok zúzódás miatt, de - mintegy állati ösztöntől hajtva -

csak szédelegtem előre a többiekkel. Nem akartam lemaradni... szinte

féltem egyedül lenni ebben a sötét, részvétlen vadonban. Valami súgta

belülről, hogy nincs megállás... előre hát...

Az éjszaka azonban mind sötétebbé vált, de a hajsza nem látszott

lankadni; soraink megbomlottak s a gyengébbek kezdtek lemaradni. A

130

szökéstől rettegő őrök meg akit csak elértek, zuhogva verték agyba-

főbe a puskatussal... Szünet nélkül hangzott az ...előre... gyorsan...

majd meg azzal fenyegetőztek, hogy aki lemarad, azt lelövik, mint

szökevényt. Már alig maradt nekem is jártányi erőm, s felvetődött

bennem egy pillanatra a nagy kérdés - mit tegyek - azaz, hogy mit

tehetek? Már azt sem tudtam kivenni tisztán a sötétben, hogy hol

vagyok és hogy hol is vannak az őrök? ...Most felbuktam egy heverő

fatörzsben... majd átbuktam egy másikon... A friss sebek égető

fájdalma még csak jobban elkeserített. Körülöltem a többiek sem

járhattak másként, mindenhonnan csak nehéz zuhanások tompa

puffanásai és fojtott káromkodások özöne hallatszott... Hirtelen, immár

végső erőtartalékaimat is felhasználva a végső elkeseredés egy

kétségbeesett mentő ötletet sugallt... Megálltam... Mind’ ritkábban

húzott el mellettem valaki hangosan szuszogva vagy káromkodva...

Végül is csend... senki sem jött többé. Hirtelen lépések dobbantak.

Ki vagy? - rivallt rám valaki a sötétből

Nem látok - nyöszörögtem. Az őr segítséget kért és pár perc alatt az

egész oszlop megállt. Két másik rabot rendelt mellém az őr, akik

karonfogva vezettek tovább a szenvedések ösvényén. Megnyugodtam,

és ez a megnyugvás szinte megkönnyebbítette a további menetelést is.

Most is megütöttem a lábamat nem egyszer, de legalább nem estem el

minduntalan és nem kellett állandóan attól tartanom, hogy valamelyik

pribék - csupán félreértésből - lepuffant.

Még vagy egy félórai törtetés után az őrség parancsnoka is végre

belátta, hogy végzetesen eltévedtünk a sötétben és megálltunk, hogy

megvárjuk a reggelt. Az emberek álltó helyükben estek össze és alig pár

percen belül aludtak is. Én is - akár a többiek - lerogytam a harmatos,

nedves avarra. A kiskabátomat a fejemre húztam, hogy kissé

felmelegedjek és - akaratlanul is - haza gondoltam... Láttam magamat a

szép fehér, meleg párnás ágyban... Édesanyám összeteszi a kezeimet...

Imádkozzál édes kis fiam... Én Istenem... jó Istenem... becsukódik már

a... szemem...(Adorján 40-41. old.)

Már jó magasan járt a nap az égen, mikor végre valami kis településhez

értünk. Lapos képű „burját-mongol”-ok faluja volt. Piszkosság dolgában

vetekedett az orosz településekkel, csakhogy itt még hírmondóját sem

látta az ember a malacoknak, disznóknak. Annál nagyobb mennyiségben

rajzottak azonban körül bennünket a szurtosabbnál szurtosabb

gyerekek. A falun átvánszorogva, a túlsó faluvégen végre megkaptuk a

napi fejadagunkat is. Nem tartott tizenöt percet és már végeztünk is

vele mindnyájan, s azután fel és megint csak előre...

De lassan már az őrök is fáradni kezdtek és nagyon érdekelte őket, hogy

mikor érjük végre el a célunkat.

Semmi már - hallottuk az őrparancsnokot - csupán még vagy két-három

óra és ott leszünk... - No bizony szép két-három óra lett ebből az

ígéretből... Mentünk mi nem két-három órát - de még kerek négy

131

napot... Minden alkalommal azonban már csak pár órai út volt hátra...

Mi meg csak vánszorogtunk forró napon, esőben, párától gőzölgő

őserdőkön keresztül, patakokat gázolva át és csupán csak az tartotta a

lelket bennünk, hogy még... csak egy vagy két óra... és megérkezünk...

Megérkezünk... és lerogyhatunk a földre... és alhatunk - ... a

végtelenségig... A lábam már egészen feldagadt... de nincs megállás...

előre... hiszen csak egy vagy két kilométer van hátra... egy... vagy két

kilométer... Édes jó anyám... miért is szültél erre a nyomorúságos

világra?...

Vége azután, mikor már mindnyájan lemondtunk arról, hogy valaha is

élve elérjük célunkat - megérkeztünk... Már késő délután, a Tom folyó

partjától nem is messzire, őrtornyokat pillantottunk meg. Ó - szinte úgy

éreztük, hogy - hazaérkeztünk...(Adorján 42. old.)

Kazasztani hóvihar 36 áldozattal

A halálmars

(Galgóczy Árpád: A túlélés művészete)

Dél felé járhatott az idő, amikor balra tőlünk hatalmas, sötétszürke

felleg tűnt fel, és viharos gyorsasággal közeledett. Az őreink

eszeveszett kiabálásba kezdtek, a kutyák ugattak, s mindezekből

a jelekből arra lehetett következtetni, hogy rendkívüli esemény

fenyeget. Nem kellett sokáig várnunk! Néhány pillanat múlva

fölénk ért a felleg, viharos szél támadt, s a sötétbe borult mezőre

óriási pelyhekben ömleni kezdett a hó. Olyan burán zúdult ránk,

hogy az előttünk menetelő sort is alig láttuk. Szemünk, szánk,

nyakunk tele lett hóval, s mi elszoruló szívvel készültünk a

legrosszabbra. Egyszer csak azt vettem észre rémülten, hogy Lali

eltűnt mellőlem. Néhány lépéssel lemaradtam, és láttam, hogy

Lali teljesen elváltozott, szederjes arccal kapkodja a levegőt,

bukdácsolva támolyog, és amint megfogtam a karját, hogy

segítsek, fulladozva, szinte hörögve mondta: Eressz el... Nem

bírom... tovább...Lali, ne hülyéskedj, bírnod kell! - győzködtem

kétségbeesetten, de láttam, hogy már teljesen elkészült az

erejével.

Nem kapok... levegőt... Eressz... - dadogta erőtlenül. Vállamat a

hóna alá támasztottam, jobb kezemmel átfogtam a vállát, a másik

kezemmel a nyakam köré kanyarítottam a bal kezét. Közben

éreztem, hogy maradék erőm is fogytán van. Lali, nem hagyhatod el

magad! - kiáltottam rémülten, - haza kell jutnunk! Téged vár az

édesanyád, a barátaink, vár... - elhallgattam, mert a hangom

elveszett a vihar általános zajában. A burán változatlan erővel

tombolt, bömbölve zúgott a szél, már térdig ért a puha, tapadós hó,

alig bírtuk emelni a lábunkat. A felsőbb légrétegekben nyilván

melegebb volt, mert a hó puhán és nedvesen csapódott az

arcunkba, ahol azonnal megolvadt, de nyomban utána jéggé is

132

fagyott. Állandóan törölgetnünk kellett a szemünket, mert a

rárakódó hó- és jégréteg teljesen lehetetlenné tette a tájékozódást.

A csizmánk hegyét sem láttuk már, s én ijedten tapasztaltam,

hogy egyszerűen nincs annyi erőm, hogy Lalit is vonszoljam.

Kiáltottam volna Leónak vagy Szása bácsinak, de ők már messze

előttünk jártak, úgysem hallottak volna semmit. Lali, szedd össze

magad, utol kell érnünk Szása bácsiékat, hogy segítsenek, nekem

már nincs hozzá erőm! - hajtogattam, Lali azonban kezelhetetlennek

bizonyult. Nem bírok... menni... Hagyjatok itt... - motyogta alig

hallhatóan, s én éreztem, hogy igazat mond, néhány pillanat még,

és összeesik.

Fogd meg - kapaszkodtam bele a mellettem haladó alakba, és a

kezébe nyomtam Lali kezét. Hihetetlen erőfeszítéssel

meggyorsítottam a lépteimet, s az előttem lépkedő homályos

árnyakban igyekeztem felismerni azt a két embert, akik még

segíthettek rajtunk. Leóóóó! Szása bácsiiiiii! - kiáltottam eszelős

rémülettel, és ha lehet, még jobban megijedtem, mert nem hallottam

a hangomat. Közben minden erőmet összeszedve nyomultam

előre. Végtelennek tetszett az a néhány perc, amíg utolértem és

felismertem barátainkat, és elmondtam nekik, mi történt Lalival.

Tapogatózva mentünk visszafelé néhány lépést, s a következő

pillanatban már ketten is támogatták az összeesni készülő Lalit. Én

pedig, miközben sántikálva vonszoltam magam utánuk,

öntudatom pislákoló fényénél arra gondoltam, hogy ilyen képtelen

helyzeteket tud teremteni az isteni gondviselés: Ázsia végtelen

hómezőin, mindent betemető, pusztító hóviharban egy SS-

őrmester és egy csekista tábornok támogatja az összeesküvő

magyar diákot, és viszi, vonszolja előre. A halálból az életbe...

A burán csak nem akart csendesedni. Körülöttünk sötétszürke volt a

világ, s egyszer csak arra tértem magamhoz, hogy megbotlom és

elesem valami puha testben. Halk, vinnyogásszerű vakkantás

térített magamhoz, s akkor láttam, hogy egy őrkutyában estem el!

A gyilkos hóvihar egy kupacba sodorta, egymás közvetlen közelébe

hajtotta a rabokat, a fegyveres őröket és a láncon vezetett

őrkutyákat. Nem volt már őr és őrizetes, a puszta létéért ereje végső

megfeszítésével küzdő ember és állattömeg volt csupán, és egészen

bizonyos, hogy azokban az órákban a szökésre sem gondolt senki

közülünk. Egyetlen homályos cél lebegett csak előttünk, kábult

agyunkban egyetlen vágy, egyetlen görcsös akarat élt csupán: elérni

az első védett helyet, megmenekülni, életben maradni.

Nem tudom, meddig bukdácsoltunk még félig öntudatlan állapotban.

Egyszerre azt vettük észre, hogy az előttünk haladók megálltak.

Messziről kiabálást hallottunk, amely csak nagy sokára ért el hozzánk.

Mindenki jöjjön ide! Bemegyünk a zöldségtárolóba! –

133

Ezek szerint épületek közelébe értünk, de a burántól még nem

láttunk semmit. Az őrök egyre közelebb, egyre hangosabban kiabáltak,

s terelni kezdtek bennünket valami homályos, sötét épülettömb felé. A

pusztaság kellős közepén. (Galgóczy Á: A túlélés 72.old.)

A halál árnyékában

(Adorján Sándor 48-49,51-52. old.)

Este, mikor munka után megérkeztünk a kapu elé - fáradtan, éhesen,

azonnal feltűnt, hogy valahogy nincs rendben valami. A kapu előtt a föld

csupa vér... az őrök idegesek... Amint bejutottunk, azonnal

kérdezősködni kezdtem - talán megint meglőttek valakit az őrök? Azok,

akikkel először találkoztam, nem tudtak semmi újságról sem; végül egy

fiatal ukrán gyerektől megtudtam mindent:„A te földid... bevágta a lábát

a fejszével... talán le is vágta... jól járt”... - Mintha egy kis irigység is

kicsengett volna a szavaiból. Azonnal igyekeztem a kórházhoz, ahogy

csak az erőmből tellett. A közös szobában, összeszorított ajkakkal, láztól

izzó szemekkel hevert Sanyi a deszkákból összerótt priccsen. Ahogy

megszorítottam forró kezét, nagyon, de nagyon elszégyelltem magamat.

Gyávának, végtelenül gyávának láttam magam... Úgy, ahogy az a

katona érezheti magát, aki ütközet közben cserbenhagyta a bajtársait...

Pár perccel később azonban sziklaszilárd meggyőződéssel fordultam ki a

kórház ajtaján. Bármi is történjen, holnap erős leszek és követem

Sanyit... Végső kétségbeesésemben. S eljött a másnap is. Égetően

tűzött le a nap a mélykék égről és én... szédelegve, émelygő gyomorral

bőröztem a hatalmas fatörzseket... üres gyomrom fájdalmasan

émelygett... a fejem szédült... Mit is ér már nekem az élet? - vetődött

fel bennem a gondolat. Lelki szemeim előtt megjelentek otthoni

barátaim, akik most talán jóllakottan... éppen a strandon fürdenek...

Szinte magam előtt láttam a zöldesen hullámzó vizet... egy másodpercre

szinte még a levegő is hűvösebb lett körülöttem... De jaj! - még

borzasztóbb volt a forróság, midőn a szomorú valóra ébredtem

álmodozásaimból... Még fojtóbb volt a levegő, még jobban ömlött rólam

a veríték... A kezem meglendült... és... teljes elkeseredésemből

csaptam... A fejsze megvillant és a bokámhoz csapódott... Tompa

fájdalmat éreztem csak. Villanásszerűen végignyilallott az egész

lábszáramon... A fájdalom azonnal kijózanított... Óvatosan próbáltam

megmozgatni lábfejemet... mozgott... Erre a vágást kezdtem el

vizsgálgatni... A rongyokkal vastagon körültekert lábfejen egy elég

széles vágás tátongott... de semmi vér... Ez meghökkentett. Csak nem

száradtam már ki annyira, hogy vér is alig akad bennem? - vetődött fel

a gondolat... Ennyire még nem lehetek „a tönk szélén”... hiszen, még

nálamnál sokkal rosszabb bőrben lévők is tengenek... Majd’ meg rögtön

elszégyelltem magam. Biztos félelemből nem vágtam elég erősen...

De... közel három centis lehet a vágás a bocskorom roncs „páncélján”...

még sincsen vér... Hirtelen a szégyen és harag lettek úrrá rajtam...

134

Majd odacsapok én most... dühödtem neki és már emeltem volna a

fejszét... mikor... mikor... valami megcsillant... Ahá - hát mégiscsak van

vérem - állapítottam meg elégedetten, de amint kissé meghajoltam,

hogy jobban lássam a helyzetet... váratlanul megpördült körülöttem a

világ... Minden egyben szinte el is távolodott... elmosódott... Így

elmosódva is azonban pörgött minden, mintha csak körhintán ültem

volna. Az üres gyomrom, mintha csak ki akarna repülni: elsötétült

minden s ájultan buktam a gyantától csillogó háncskupacra...(Adorján

48-49. oldal)

Elhatároztam tehát, hogy a legközelebbi munkanapon jól belakmározok

a „farkas cseresznye” bogyóiból... azután majd meglátjuk, mi

lesz?...Esetleg elrontom a gyomromat... vagy talán... eh, úgyis

mindegy...

Tervemet tett követte... Estélig azonban semmi újság...

Hazaérkeztünk... megkaptuk a vacsora levesünket... még mindig

semmi... Már a leves végénél jártam... mikor... ejha... mióta forog ez a

barakk? Először jobbról balra... azután mind’ gyorsabban... az ellenkező

irányba... Az udvaron tértem magamhoz egy kissé... Sanyi, meg a már

szintén csak „mozgó csontváz”, Ács Laci cipeltek ki ide, miután

elájultam...Végre is átvittek a kórházhoz. Itt már azonban Gyula bácsi

vett kezelésbe s valóban megkezdődött a nemulass. Megismerkedtem a

gyomormosás talán legprimitívebb, „szibériai” változatával, ami azonban

- szerencsére - bevált... Így is, majd’ egy teljes hétig szédelegtem élet

és halál között. Hogy mi is mentett meg végre? Orvosság? Az biztosan

nem, mert ilyesmiről minálunk a táborban nem is hallottak. Talán inkább

azt lehetne kérdezni, hogy ki volt az, aki megmentett?

A jó Isten mellett, az a szakállas, kissé görnyedt orvos. Igen,

lázálmaimból csak őreá tudok visszaemlékezni.Ő terítette rám a subáját,

mikor a hideg rázott. Ő tett vizes ruhát a homlokomra mikor már-már

úgy éreztem, hogy elégek. Ő virrasztott mellettem éjjel épp’ úgy, mint

nappal, odaadta utolsó, rejtett Aszpirinjét, mely hetek óta az egyetlen

gyógyszere volt a kórházunknak... Puszta kézzel, tíz körömmel harcolt a

„csont emberrel” értem egy ismeretlen, magyar gyerekért. Igen, ő volt

az igazi orvos, aki az életért harcolt csupán... egy semmiért itt a

táborban harcolt és végül is győzött. A „csontember” megszégyenülve

menekült.

Mikor végre is hosszú napok után ismét magamhoz tértem lefogyva,

beesett arccal, ő simogatta meg mosolyogva az izzadságtól csapzott

fejemet:

Jól van kisöreg, nincs már semmi baj...Igen, ő volt az élet első

hírnöke... Ő mutatta meg nekem itt, a pusztulás földjén, milyen nagy

érték is az életem. Ő tanított meg arra, hogy küzdjek ezért a

nyomorúságos életért és tudjak hinni a szabadulásban... Mert könnyű

akkor hinni, amikor minden tisztán látható, de jaj nehéz akkor, mikor

mindent eltakar a reménytelenség köde... Ő tanított meg engem arra,

135

hogy mit is jelent manapság magyarnak lenni... áldja meg érte őt a

Magyarok Istene...(Adorján Sándor 51-52. old.)

Inkább a halál…..

(Adorján Sándor: Halál árnyékában 53-54. old.)

Másnap ismét éhesen folytattuk utunkat. Az őrség azt ígérte, hogy majd

délben kapunk enni... de csak napnyugta után értünk el valami tábort...

No, nem baj - mondták - holnap majd kétnapi fejadagot kaptok... -

Ketten meghaltak reggelre - ők már nem tudták kivárni az ígért

ennivalót... Jól jártak... búcsúztunk sóhajtva tőlük, de a vezetőséget

mindez nem látszott izgatni, láthatóan ők azzal sem sokat törődtek

volna, ha mi, mindnyájan felfordulunk is...

Napközben többen vánszorogtak hozzánk abból a táborból, amelynek a

szélén pihentünk. Toprongyosak... éhesek... akár csak mi. Nők... férfiak

vegyesen... Összeszorult a torkom, mikor végignéztem rajtuk... Igen -

való igaz, hogy itt a nők elérték az egyenjogúságot a férfiakkal...

Ugyanazt s ugyanannyit kell, hogy dolgozzanak, mint a férfiak,

ugyanúgy éheznek... ugyanúgy halhattak meg, mint a férfiak... Ők is

rövidre nyírt hajjal, beesett arccal, - mint a beteg állatok -

szédelegtek... mint az egyenlőség áldozatai. Az erdőirtás hozzájuk sem

volt kegyesebb, mint a férfiakhoz, úgyszintén az éhség sem...(Adorján

53. old.)

A következő reggel azonban ismét életet követelt, a rendszernek megint

eggyel kevesebb fejadagról kellett gondoskodnia. Rémülten meredtünk

egymásra a már megmerevedett holttest mellett... Mintha csak a halál

pecsétjét kerestük volna egymás homlokán... Ki lesz a következő?

Éreztük, a „csontember” mindnyájunkat egyformán kezében tart... Napi

eledelül pár apró nyers krumplit és pár vékonyka sárgarépát kaptunk...

Egyesek, minden gondolkozás nélkül nekiestek és nyersen falták fel az

egészet, míg mások főzögetni kezdtek, mire azonban bármi csak félig is

megfőtt volna, már mindent elfogyasztottak. Én csak a kenyeremet

majszolgattam, a múltban már többször láttam effélét és tudtam, hogy

mire számíthat az ember a nyers krumplitól... Másnapra megjött a nyers

zöldség eredménye: a vérhas... Némelyek borzalmasan szenvedtek,

mások magukba fojtották a fájdalmakat... Pihenésre azonban már alig

maradt időnk, a tél már nagyon is a sarkunkban járt. Az eget nehéz,

szürke fellegek borították s néha-néha elkezdett pillingérezni a hó...

Hatodnapra érkeztünk meg célunkhoz. Hét emberrel kevesebben... Hét

ember, aki szintén velünk együtt indult el, reménnyel telve... valahol

már ugyancsak a hatalmas fenyők tövében pihent... Hét ember vagy...

nem?... talán csak hét rab?...

Majd’ négy óra hosszat fagyoskodtunk a tábor nagykapuja előtt, míg az

előttünk érkezőket átvették. Közben azonban a hó is elkezdett esni,

mind szaporábban és szaporábban... Az északi szél meg csakúgy fújta...

vágta az arcunkba... a nyakunkba a havat.

136

Sötét este lett, mire fedél alá kerültünk. Egy szűk kis helyiségbe tereltek

bennünket; még leülni sem nagyon volt hely, de a fáradtság

győzedelmeskedett megint felettünk... Egymás hegyén-hátán

hevertünk, de még így is ezerszer legyen hála neked hatalmas Isten,

mert legalább már fedél alatt voltunk...(Adorján 54. old.)

Arat a halál

(Adorján S. 56-57. old.)

A koszt kevés volt és romlott: fagyott krumpli, bűzhödő hal, még a

víznek is mintha szaga lett volna. A kenyérlopások napirenden voltak,

bár - ha valakit tetten értek, azt majd’ halálra verték - de mindegy... Túl

nagy volt a csábítás... mindenki élni akart, ha nem tovább, legalább

holnapig... Az erősebbek, ha csak tehették még erőszakkal is elvették a

kenyeret a gyengébbektől.... Ököljog s erőszak uralkodott s közben a

halál bőven aratott... Nap, mint nap újabb és újabb hullák tűnlek fel,

letakarva körös-körül... A halál nem kivételezett, neki öreg vagy fiatal

nem sokat számított. Esténként a tábor épületeit egy fekete teherkocsi

járta körbe... a „csornij voron” (fekete holló). Ez vitte el utolsó útjukra

azokat, akik immár megunták a „vendégeskedést”...

...„Egy... kettő”... s már repültek is a pucérra vetkőztetett hullák a

kocsira, tompán zuhanva a többiekre. Ilyenkor persze vadabbnál vadabb

tréfákkal próbáltuk a halál rémületéből felrázni magunkat. Tréfáltunk a

halállal, bár jól tudtuk mindnyájan, hogy a kezében vagyunk... A vérhas

és hasmenés váratlanul csapott le áldozataira s még fel sem ocsúdhatott

a nyomorult, már vége is volt...

Hajnalonként gyakran felriadtam, hosszan elnyújtott üvöltéseket

hallottam, melyek kísértetiesen szivárogtak be a hajnal első fényeivel.

Néha mintha ezer és ezer bosszúálló fantom énekelte volna fenyegető

dalát a hajnali szürkületben... Végül is nem bírtam tovább a

kíváncsisággal és megkérdeztem a mellettem fekvő, szamarkandi

üzbéget, mit gondol, honnan jön ez az üvöltés? Kutyák lennének, dehát

minek itt ennyi sok kutya, hiszen mi, még ha akarnánk sem tudnánk

megszökni...

Óh... nem kutyák ezek... farkasok... Ezek takarítják el a mi

halottainkat... Ebben a hidegben csupán a hóba tudják beleásni a

hullákat a mi embereink... ők meg jönnek és kiássák s... eltakarítják

őket... - Megborzadtam... hát lehetséges volna ez? Miért ne... mi

lehetetlen itt, ebben a földi pokolban? (Adorján 55-56. old.)

Az elkövetkező reggel azonban gyászhírrel köszöntött be. Csupán

pirkadt még, mikor az egyik ukrán ismerősöm - aki a kórháznál

dolgozott - rohant be hozzám...

...Meghalt a földid... éppen csak pár perccel ezelőtt... - a nevet nem

tudta, az már itt mintha nem is számított volna, csupán az volt fontos,

hogy... egy ember meghalt... Talán még ez sem volt fontos így, csupán,

hogy egy meghalt tiközületek... Pár nap múlva tudtam csak meg, hogy

137

szegény Ács Laci hagyott itt bennünket... Nem láthatta meg többé a

szép Tapolcát... s nem ehetett több túrós tésztát, ami - mint mondják -

utolsó perceiben is a vágyálma volt... Hiába várja már szegényt haza a

jó édesanyja... Isten veled Lacikám...

Alig két napra Laci halála után elment Szabolcs Sándor is, csendesen,

panasz nélkül, úgy ahogy élt... Két kiskőrösi kubikus legény követte őt...

Tolvaj nevű újságíró halálhírét meg éppen aznap hozták, mikor

felolvasták, hogy bennünket, „invalidusokat” el fognak rövidesen

szállítani... De hová megyünk s mikor? Ez volt mindnyájunk legnagyobb

problémája.

Amnesztiát kaptak... legyenek megnyugodva... magyarázta cinikusan a

kórház főnöke.

Az elkövetkező reggel mínusz negyven fokos hideggel köszöntött reánk

s ezen a napon vagoníroztak be bennünket. Mindegyikünk kapott pár

jobb-rosszabb, használt ruhát és indíts!…….

(Adorján 56. old.)

Utazásunk második napján én is megkaptam a hasmenést... Borzalmas

szenvedések között fetrengtem a vagon deszkáin és már csak azért

könyörögtem, hogy... „Uram, Istenem, szabadíts meg végre...”

Az öreg Vörös bácsi, az egyetlen magyar a vagonunkban, tehetetlenül

toporgott mellettem, szegény, talán az életét is szívesen odaadta volna,

ha tudott volna vele segíteni.

Hiszen én már éppen elég öreg vagyok... nem volna kár... - motyogta

maga elé.

Negyednapra, félig eszméletlenül szedtek ki a vagonból és azonnal

kórházba szállítottak. A főorvosnő megállapította, hogy az utolsó

percben kerültem a keze alá - de még így is napokig kérdéses volt, hogy

életben tudnak-e tartani...

Végre azonban az élet ismét győzedelmeskedett: „a csontember”

megszégyenülve húzódott el ágyam mellől... (Adorján 56-57. old.)

A japán halott

Így értük meg végre a nyár végét is, mikor egyszerre csak ismét egy

emberrel kevesebben lettünk... Egy rabszolgával kevesebb fogyasztotta

a 0.3-as fekete kenyerét...

Már a munkával, izzadsággal teljes munkanap a végéhez közeledett...

Az utolsó teherkocsi várt csak megrakásra s az őrség izgatottan

sürgetett bennünket, nekik is már éppen elegük volt a fekete

legyekből... A brigádvezető a legvastagabb rönkök rakásához irányította

a kocsit. Az itt tárolt hatalmas törzsekkel valóban másodpercek alatt

végezhettünk a kocsival. Először ment is minden, mint a karikacsapás,

hiszen már mindnyájan tudtuk, hogy mit, hol s hogyan kell lenni. Már

csak két törzs volt hátra... már csak egy, amikor - váratlanul -

bekövetkezett a tragédia. Az utolsó, végzetes rönk egy majd’ 60

138

centiméteres vörös fenyő volt, amelynek a vastagabb vége majdnem

egy méteresre nőtt...

Póthajtófákat! - rendelkezett a brigádvezető.

Minek? - okoskodott az őrparancsnok - majd én is segítek...

Én is segítek - biztatott a sofőr, akinek már szintén nagyon mehetnékje

volt. Az általános izgatottság mireánk is átragadt... sietni, kapkodni

kezdtünk... Végre azután megindult az utolsó rönk a kocsira - minden

biztosítás nélkül. Már vagy félúton jártunk, mikor egy reccsenés s mint

egy óriás, bosszúálló ököl, a hatalmas fatörzs a vastagabbik végével

lesújtott a földre... Egy borzalmas halálsikoly és Kitagava, egy kis japán

rabszolgatársunk már nem volt többé. A hatalmas fatörzs rázuhant...

Nosza, lett erre kapkodás, miután az első másodpercek bénasága

feloldódott, sajnos azonban minden próbálkozás hiábavalónak

nyilvánult... Mire kihúztuk a rönk alól, már nem volt benne élet... Úgy

feküdt ott előttünk, mint egy véres felkiáltójel... Egy újabb áldozat, a

terv oltárán...

Persze, azt hiszem mondanom sem kell, hogy senki sem volt hibás az

áldozaton kívül, dehát itt, a „felelőtlenség hazájában” ez mindig is így

volt.

Íme hát a sors iróniája - éppen azokért kellett meghalnia a császár volt

katonájának, akiket legjobban gyűlölt. De nem baj, Kitagadva-san (úr)

lélekben velünk maradsz. Egyszer még talán a te halálodat is számon

kérik... Banzaj! (Adorján S 104-105-106. old.)

Balesetem a rönkökkel

(Adorján S: Halál árnyékában 107-108. old.)

Az első hó esett le azon a napon, szűzi fehérséggel fedve el mindazt,

ami szenny és piszok volt a földön. Ez a fehérség azonban nekünk közel

sem jelentett örömet, mivel a takarékoskodó vezetőség még mindig

nem akarta kiadatni a szőrcsizmákat, s a gumitalpú cipőkben meg csak

csetlettünk-botlottunk, ami viszont a mi munkánknál megengedhetetlen.

De hát ki vitatkozhatik a „mindenható táborfőnök”-kel, aki csak egy

ideológiát ismer a rabokkal kapcsolatosan - takarékoskodni... Éppen

ebédre csengetett már az őrség, mi meg éppen egy kocsit fejeztünk már

be. Az utolsó rönköket teljesen a földről kellett feltolnunk a kocsi

tetejére s így, valóban mindnyájunk teljes erejére szükség volt.

Mindehhez még az is hozzájárult, hogy még a lábaink szilárdságában

sem bízhattunk. Váratlanul a kocsi elejénél megbillent a már-már

teljesen fennlévő fatörzs, majd nagy sebességgel megindult visszafelé...

Én csak annyit láttam, hogy jön! Rohan, pontosan én felém. Sem időm,

sem helyem nem volt a kitérésre, mert még az utolsó pillanatban meg is

csúsztam. Csak arra emlékszem, hogy egy borzalmasan fájdalmas ütést

kaptam a hátamra, azután semmi! Hason fekve eszmélkedtem, de az

első mozdulatra embertelen fájdalom hasított az oldalamba, hátamba.

Képtelen voltam még csak felülni is. A munka azonnal abbamaradt és

139

mindenki rohant rajtam segíteni, mások meg a környékről futottak

meglátni, hogy élek-e még. Elsőnek Van-szin-vin, a csoportunk öles

kínaija ért hozzám, felölelt a földről, és mint egy gyermeket vitt

egyenesen az ebédhozó kocsihoz. Még leírni is nehéz a fájdalmakat,

amiket éreztem, míg az ebédes szekér döcögött velem majd’ két

kilométert tuskókon s hepehupás talajon keresztül. Végre azután

megérkeztünk a táborba. Egyenesen a kórház-gunyhóhoz vittek és

mindjárt az orvos elé kerültem. Ő meghallgatott, meglapogatta a

hátamat, s mivel mást tenni úgy sem tudott, kiadta az utasítást, hogy

mielőbb mosdassanak meg és dugjanak ágyba. Ő, maga sem tudta,

hogy mi is lehet a bajom, de a fájdalmaimról belső zúzódásra gondolt.

Hiába hozták a vacsorámat, sem enni, sem inni nem kívántam semmit.

Ez, itt a rabkórházban a biztos jele volt annak, hogy a „beteg” valóban

„rossz bőrben van”. Állapotom az elkövetkező napon sem javult,

behunyt szemmel, magatehetetlenül csak feküdtem az ágyamon.

Egyszerre csak lépések közeledtek... Szemeimet továbbra is zárva

tartottam, de a többi érzékeimmel annál élesebben figyeltem.

Hogy hívják? - kérdezte egy számomra nagyon ismerős hang. A

szempilláimon keresztül felpislantottam, hogy utána még erősebben

lezárjam őket. A kérdezősködő a táborparancsnok ezredes volt.

Melyik brigádból? - folytatta a kérdezősködést.

A nyolcasból - válaszolt az orvos.

Megmarad? - folytatta az ezredes.

Úgy hiszem meg, de hosszú ideig nem fog tudni dolgozni. - szinte

suttogta az orvos.

Nem baj - válaszolt az ezredes - nem kell kórházba küldeni, mert onnan

soha sem kapunk fiatal munkaerőt vissza... - s a lépések eltávolodtak, s

ismét egyedül maradtam a gondolataimmal. Így állunk hát? Döbbentem

meg egy pillanatra, hát csak ennyit ér itt a szolga? Inkább szenvedjen,

talán pusztuljon el, csak ne kerülhessen máshoz... Ez hát a jó munka

jutalma? (Adorján 107-108. old.)

Szörnyűség

(Zsúnyi Illés: Szenvedések országútján 52. old.)

Az élelmezés szempontjából mind elviselhetetlenebb volt helyzetünk.

Nyáron a moszkitó, télen a hideg, de a legszörnyűbb az éhínség. 1952-

ben a fűrésztelepről erdőkitermelésre a moszkitók birodalmába

kerültem. Az erdőkitermelést erőltették és a mozgatható munkaerőt ide

irányították. A rönkök elszállítására tehergépkocsikat hoztak, mivel a

kisvasúti sínnel nem győzték, ezért deszkapadlóból és fából talpfa utat

csináltunk a gépkocsik részére. A talaj ingoványos volt, ezért ha

felmelegedett és a talaj felső rétege kiengedett, a kocsik lecsúsztak a

padlóról. Ilyenkor a gépkocsivezető kivágta a rakoncafát és a farönkök

legurultak az út mellé, ám mindezt újra a kocsira kellett görgetni,

140

gödrös tuskós területen, fagyban-hóban vagy nyáron a vízben. Az

erdőkitermelőknek újabbnál újabb területeket kellett előkészíteni.

Nyiladékot kellett az erdőben vágni, hogy a katonaság, őrség

látókörében dolgozzunk. A szállításhoz az utakat állandóan javítani

kellett. Az emberfeletti munka és a nem megfelelő minőségű-és

mennyiségű élelem éreztette hatását, az emberi szervezet kezdett

leépülni. Reggel a korai indulás, gyalog a munkahelyre és este vissza a

táborba, a nehéz erdőkitermelés után, nyáron a bogár invázió télen a

fagy és a nagy hó, az ember minden erejét igénybe vette. Éreztem,

valamit tenni kell. A megfagyott lábaimmal kínszenvedés volt a menés

az erdőbe reggel, este 6-8 kilométerre. Betegen, egész nap dolgozni.

Mivel nemcsak egyedül voltam beteg, így az egész brigádot büntették.

Úgy határoztam, egyszer, hogy nem megyek munkára, mert akkor

legalább a fejadag élelmüket megkapják, és nem miattam büntetik a

társaimat. Miklós szerint, ha lábunkba petróleumos cérnát húzunk,

bőrkiütést kapunk, fertőző betegként pedig a központi táborba visznek.

A műveletre éjjel került sor, amikor társaink a fáradtságtól mélyen

aludtak. A petróleumba mártott cérnaszálat magunk készítette tűvel

húztuk a lábunk ikrájába. Én pár óra múlva a fájdalom és kétségbeesés

miatt, hogy mi lesz a cérnát a lábamból kihúztam. Miklós azonban tűrte

és nála megjelent a várt eredmény, el is vitték a központi táborba. Én

fájós, fagyott lábbal még tetőztem bajomat. Arra viszont jó volt, hogy

eltökéltté tegyen: lesz ami lesz, így tovább munkára nem megyek. A

tábor területén csak a járni nem tudó betegek maradtak. Engem a

fogdába vittek Kimmel együtt, aki koreai volt és a sarkai voltak

elfagyva. A fogda teljesen különálló épület volt. Két helyiségnek volt egy

közös téglából rakott kályhája, amit az udvarról fűtöttek. Az ajtó szintén

az udvarra nyílt, fölötte vasrács. Belső berendezés nem volt. A helyiség

padozata deszkából készült. Leülni vagy feküdni csak a padlóra lehetett,

mivel azonban nappal fűtés nem volt, a pihenés e formáját nem tudtuk

igénybe venni. Az élelem a kinti silány adagnak is csak a töredéke volt.

Szomorú helyzetünkben csak a jövőnk látszott szörnyűbbnek. Oroszul

jól megértettük egymást Kimmel. Volt időnk az életünket egymással

megismertetni. Betekintést nyertem a koreai életbe is. Állítása szerint

közeli rokona a pártközpontban volt és annak köszönheti, hogy ide

került. Azt mondta, ha letelik az öt nap és nem történik változás az

életében olyant tesz, hogy el fogják más helyre vinni. Amikor a fogdába

kerültünk, közölték, hogy öt napot kaptunk. A rövid nappal aránylag

gyorsan eltelt, de a hideg, hosszú éjszaka örökkévalóságnak tűnt. Öt

nap letelte után a katona közölte, hogy orvosi vizsgálatra kell menni,

mert utána megyünk újra munkára. Az orvos orosz elítélt volt. Először

én mentem az orvos elé-társam ez alatt a váróban tartózkodott a katona

nem volt velünk. Az orvos meg sem vizsgált, hanem közölte, hogy 5 nap

pihenés után munkába kell menni. Kétségbe voltam esve, mert 30-40

Co hideg, a nagy hó, a holtfáradság, az éhség és a hosszú út az erdőbe

141

várt újra rám. Kétségbe esésem nem tartott soká, mert az orvosi

helységben rettenetes zörgést hallottam. A koreai fojtogatta az orvost s

közben a silány bútorzatot fölborították. A doktornak minden kísérlete

eredménytelen maradt. A koreai keze rátapadt a nyakára. Ekkor az

irodából, melyet egy ajtón lehetett megközelíteni, berontott az

egészségügyi vezetőnő és a táborparancsnok. Én egy borzasztó nagy

ütést éreztem a fejemen. Eszméletre tértemkor rettenetesen fáztam és

meg voltam gémberedve. Amíg eszméletlen voltam, a fogdába havat

dobáltak és engem ruhátlanul bezártak. Több órán keresztül felém sem

jöttek. A fejemet a fájdalomtól alig tudtam mozgatni. Fagyott lábaimmal

a havat tapostam, a cellámban ordító hideg volt. Az ajtó feletti

vasrácsba kapaszkodtam erőtlen karjaimmal. Sírva imádkoztam,

segítsen meg a Jóisten vagy legyen vége az életemnek. Az idő múlását

nem tudtam érzékelni, így arra sem emlékeztem, hogy mennyi ideig

kínlódtam. Őrségváltáskor bejött egy idősebb katona őrmester,

visszaadta ruháimat, megrakatta velem a kályhát, majd a konyháról

hozatott meleg levest és kenyeret. Jóságát nagyra becsültem és

köszöntem, de az csak a fejét csóválta. Megkezdtem újabb 5 napomat a

fogdában az 1953. év elejéből. A koreaival többet nem találkoztam. (Zsúnyi Illés 52. old.)

Kutya vagy farkas?

(Adorján Sándor 117-118. old.)

Egyik este is, amint éppen kimasírozunk a kapun, figyelmeztetik az

őrparancsnokot, hogy a nagy „S-kanyarban” három vagon is vár reánk.

Megérkezve a „tetthelyre” azonnal láttuk, hogy itt vagy éjfélig el

vagyunk látva munkával. Nekiláttunk hát azonnal, hogy mielőbb

túlessünk rajta. Nehéz eset volt, de még a teljes sötétség beállta előtt

szerettük volna befejezni s így még az őrök közül is páran segítettek.

Már az utolsó rönköknél tartottunk, s még mindig nem volt teljesen

sötét. Egyszerre csak, ahogy félrenézek, egy nagy, kutyaszerű állatot

pillantok meg a zsombékok között szaglászni. Szerencsére, éppen pár

„barátságosabb” őr volt velünk ezen a napon s így mindjárt a

legközelebbihez fordultam:

Farkas, lődd le!

Csak kutya - intett lemondóan.

Mindegy, lődd csak le - próbáltam én rábeszélni.

Rendben van, ha kihozod - fordult hozzám az végül ingerkedve.

Rendben van, ha kiengedsz, kihozom...

Erre az őr intett az őrség parancsnokának. Ez talán az egyik „legjobb

gyerek” volt azok közül, akik velünk jártak éjszaka. Már számtalanszor

szenvedtük át a téli éjszakákat együtt és egyszer még azt is elmondta

nekem, hogy valahol az ő apja is le van zárva. Meghallva a kérésemet,

még közelebb jött, körülnézett nagy óvatosan, hogy nincs-e valaki

„idegen” a közelben, azután intett a kezével az őrnek, hogy lőhet.

142

Nosza, az sem kérette magát kétszer, hanem rövid célzás után már el is

dörrent a puskája. A farkasszerű kutya a levegőbe szökkent egy

pillanatra, majd visszazuhant a zsombékra. Ott még párat vonaglott,

azután elcsendesedett.

Pár perc alatt azután megraktuk az utolsó vagont is. Olyan lendülettel

dolgozott mindenki, mintha a szabadulása függött volna ennek a

munkának a befejezésén. Végül is, mikor már minden a helyén volt

odaszólt hozzám az őr:

No, magyar, mégy? Mehetsz!

Kicsit félve léptem ki a „védett zónából”. Többször hallottam már,

előfordult, hogy az őrök kicsalták a rabot valamilyen ürüggyel a „tiltott

zónába”, s ott azután lelőtték. Ők pénzt, karórát és szabadságot kaptak

minden lelőtt „szökevényért”... A halott meg már amúgy sem tud

beszélni, no meg még ha tudna is, ki hisz egy rabszolgának? Mindezek

végigbizseregtek rajtam egy másodperc alatt, de eh, igaz az a mondás,

hogy: „Vagy hatot, vagy vakot!” S már a tiltott zónában is voltam.

Zsombékról zsombékra ugrálva sikerült egészen a kinyújtózott állat

közelébe férkőznöm... Már csak majd fél méter választott el tőle, mikor

meg kellett, hogy álljak. Az állat felső teste egy zsombékon feküdt

ugyan, de a hátsó része beszakadt a vékony jégen keresztül.

Megpróbáltam kinyújtózkodva elérni és magamhoz húzni, de nem bírtam

vele. Közben, az őrök is már nyugtalankodni kezdtek, hiszen bármikor

jöhetett az ellenőrzés vagy bárki más az úton s akkor jaj nekik! Végre

is, más választásom nem maradt, mint összeszorítottam a fogaimat és

beleléptem a jéghideg vízbe. Mindjárt vagy térdig le is merültem, de a

zsákmány a kezemben volt. Vállamra lódítottam a hatalmas állatot és

már lábaltam is kifelé. Mire a munkahelyre megérkeztünk már zörgőre

fagyott rajtam a nadrág. Itt azután nem vesztegettünk sok időt, alig pár

perc és már ropogva lángolt is tűzünk, s száradhatott a nadrágom teljes

gőzerővel. A többiek meg nyúzták, vágták, darabolták s főzték a

hatalmas kutyát. Mindenki oda volt az örömtől. Nem túlzok, azt hiszem,

ha azt mondom, hogy először életünkben boldogok voltunk itt, a poklok

poklában is. Hogy kutya? Ki törődött itt azzal. Hús volt, amiből csak

harminc gramm járt volna nekünk naponta - törvény szerint -, ha persze

azt a vezetőség el nem lopta volna.

Azt hiszem, mondanom sem kell, hogy a „nap hőse” voltam. De nem ez

volt az, ami igaz örömet jelentett a számomra, hanem az, hogy úgy

éreztem, hogy jó munkát végeztem. Teljesítettem a tábor íratlan

törvényét, adtam, azaz hogy segítettem adni az éhező rabtársaimnak...

Emberek! Tudjátok ti mit jelent adni? Kapni? Igen, nagyon jó dolog, de

higgyétek el, adni, ez jelent valóban örömet és ad megelégedettséget.

Minél kevesebbed van, annál jobb érzés! Itt, ahol a puszta életünkön

kívül már semmink sem maradt, itt volt valóban boldogság adni... Hogy

megbetegedhettem, vagy talán meg is halhattam volna? A tábor íratlan

143

törvénye szerint: „Mindenki egyért - egy mindenkiért! (Adorján 117-

118. old.)

A halál oka: leszámolás

(Adorján Sándor A halál árnyékában)

Még a barakkba való bejövetelünkkor feltűnt nekem, hogy a nagy orosz

stílusú „boglyas kemence” (ruszki pecski) mellett egy sötét, teljesen

munkára öltözött alak áll, aki láthatóan a hátát melengette. A

nagykabátja csupán a hátára volt vetve, amit - orosz szokás szerint - a

kezével fogott össze elöl (nem volt rajta gomb). Meg is ismertem rögtön

az illetőt, hiszen még annak idején együtt érkeztünk ebbe a táborba.

Vaszjának hívták és huszonöt évre volt ítélve. Ő maga sem tagadta,

hogy a „szabadban” banditizmussal foglalkozott, de hogy közénk hogyan

került? Erre talán csak a futószalagon ítéletet osztogató katonai bíróság

tudott volna választ adni. Hogy „politikai”-nak számított azonban, arról a

hátán, a mellén és más különböző helyeken felvarrott számai

tanúskodtak. Köszöntésemre rosszkedvűen bólintott csupán... Még úgy

gondoltam is, hogy mennyire másképp’ néz ki, mint amikor ide

érkezett...

Most, hogy hirtelen hátrafordultam - Vaszja már a szélső asztal mellett

állt. Az arca egészen el volt torzulva, s a szemeiben gonosz láng égett...

„Elég volt már neked az életből te d...” csattant fel megint a hangja s

ugyanakkor már a nagykabátjának a szárnyai is szétcsapódtak és

hidegen villant meg a fejsze vasa a levegőben, hogy azután - mint a

bosszúálló angyal pallosa - lecsapjon... Tompa reccsenés hallatszott

csupán a halálos csendben és a tábor borbélya véres fejjel bukott le az

asztal mellé. Ő maga is majd’ tizenöt évet húzott már le különböző

rabtáborokban s úgy tudtuk, hogy már csak alig pár nap választotta el a

szabadulástól..

Igaz, azt suttogták róla, hogy a politikai tisztnek spicliskedett...

A lebukó test tompa huppanására azonban az eddig megigézettként

meredt tömeg is megmozdult... s mintha csak valami gránát csapott

volna közéjük, úgy ugrottak széjjel... Láthatóan mindenkinek csak egy

volt a célja: elérni vagy ajtót, vagy ablakot és ki, ki innen! Ez azonban

Vaszját közel sem látszott izgatni, közelebb lépett a még vonagló

áldozatához és egy gyakorlott csapással elválasztotta a fejet a törzsétől,

majd undorral belerúgott a fejbe. Váratlanul újból megvillant kezében a

fejsze... Mintegy megigézett, kimeredt szemekkel, kifejezéstelenül

nézett körül, majd rekedten megszólalt:

Így járnak a spiclik mind... a dögök! Szavai a halálos csendben szinte

fenyegető kiáltásnak hangzottak. Ő pedig - kezében a vértől csepegő

fejszével - lassan megindult az ajtó felé... Az útirányába esők,

krétaszínű arccal, egymást tiporva, húzódtak kifelé előle... A „halál

szaga” volt a levegőben. Tudták, érezték, hogy neki már most mindegy,

hogy egy vagy talán kettő. Dehát élete, még a rabszolgának is csak egy

144

van és aki ma meghalt, az már nem szabadulhat meg még holnap

sem!...

Vaszja pedig ment, ment kicsit meggörnyedve, mintha valami nehéz

terhet cipelt volna a vállán... egyenesen a nagykapuhoz az őrházhoz.

Ott is minden teljesen kihaltnak látszott, mintha egy élő lélek sem

maradt volna a közelben, pedig ők már tudták ekkor, hogy ma egy

„veszett farkas” van a táborban... S a következő pillanatban a véres

fejsze átrepült a kerítés felett, Vaszja pedig, mint egy álomjáró

megfordult és lassan becammogott a börtönbe...

(Adorján 119-120. old.)

Reménytelen szökések

(Adorján Sándor)

Egyik este munka után, alighogy a kapun keresztül bejutottunk, nagy

ordítozással kezdtek megint összeterelni bennünket a fegyőrök. Ismét

megkezdődött a számolás... leszámoltak egyszer... ötször... Számoltak

először hárman, majd később öten, végül már maga a táborparancsnok

is számolt... Káromkodtak, vakarták a fejüket - egy ember hiányzott így

is, úgy is. Ki hát a hiányzó ember? A brigádvezetők ellenőrizték a

csoportjaikat és majd’ egy félórán belül már mindenik tudta, hogy egy

Kalugin nevű fiatal gyerek hiányzik... nem volt több tizenhat évesnél...

Szökés!... Szállt szájról-szájra a hír...

...„Szökés!”... dühöngött a vezetőség is.

„Fasiszták, majd adok én maguknak...” rázta az öklét tehetetlenül az

őrség parancsnoka. Megszeppenve, mint a csínytevő gyerekek, bújtunk

össze. Mi lesz most?... Minket büntetnek meg majd ezért is?... Egyesek

a szökevényt kárhoztatták, hogy miért is szökött meg? Mások csak

lapítottak, gondolták: „hallgatni arany”... Végül is egy szálas ukrán

legény állott a szökevény pártjára:

„Mitől vagytok mind annyira begazolva? Talán ti nem próbáltátok volna

meg, ha arra módotok lett volna? Ha csak egy napig is lehet szabad,

akkor is megérte neki”... Meghökkenve hallgattuk. Mennyire igaza van,

végtére is lehet-e még rosszabb a mi sorsunk? Csak jobb lehet, hiszen

nem valószínű, hogy kivigyenek munkára addig, míg a szökevényt ismét

meg nem találták... Egész este azután mindenki Kaluginnal és a

szökéssel foglalkozott. Vajon merre járhat már... van-e valami

ennivalója?... Később megeredt az eső - mindnyájan arra gondoltunk,

hogy van-e szegénynek száraz fekvőhelye, vagy kinn ázik, valamelyik fa

tövében?...

Talán már eddig el is fogták... sóhajtott fel valaki reményvesztetten.

Riadtan meredtünk egymásra, szinte megcsaltnak éreztük magunkat.

Nem, az nem lehet, hogy elfogták volna... Mi már úgy gondoltunk erre a

tizenhat éves fiúra, mint valami hősre. Hősre, aki olyat mert elkövetni,

amit mi, magunk is szívesen megtettünk volna... Ő volt a reményünk a

145

sötétségben, aki utat mutatott és legyőzte a kilátástalanságot, amiben

már hetek óta éltünk... Most váratlanul rá kellett döbbennünk, hogy ő is

csak ember... Vele ugyanaz megtörténhetik, amitől mi is féltünk...

Nem, nem lehet, hogy elfogják - erősítgettük egymásnak - Kalugin

sokkal ügyesebb annál...A reggel azután meghozta a választ. Elfogták...

futott végig a vészhír a táboron. Egyesek nem hitték...

-A kapunál van - erősítgették a „jól értesültek”. Lassan, hívás nélkül

mindenki a kapu felé indult.

Igen, ott állt csuromvizesen, összeverve, rugdosva, bedagadt

szemekkel. A szíjak, melyekkel a kezeit összekötözték mélyen

belevágtak a húsába... Ő meg csak állt, lesütött szemekkel - mintegy

szégyenkezve - a vigyorgó pribékek között...

Így jár mindenki, aki megpróbálkozik effélével - szónokolt az

őrparancsnok.

„Kutya”... sziszegte valaki mellettem - „egyszer még te is idejutsz”... s

ezzel dühösen megfordult és eltörtetett a barak irányába. Az ukrán

legény volt... Pár perc alatt kiürült a kapu környéke. Benn is csak

kevesen beszélgettek, mindenki csak szomorúan, magába vonulva

gubbasztott. Úgy éreztük, mintha mi magunk álltunk volna ott -

pellengéren... Mintha csak minket ütöttek, rugdostak volna meg

személyenként...

Azután ezen is napirendre tértünk. A tábor életében semmi újság sem

tart örökké. Kiderült, hogy a faúsztatásnál az úszó rönkök között jutott

át az őrláncon... Pár kilométerrel később kimászott a partra... a falusiak

fogták el... Hja, itt a „dolgozók paradicsomában” mindenkinek jól jön a

„vérdíj”... Száz kiló búza élve... vagy halva... Mint ostorcsapások értek

engem ezek a szótöredékek. Hát még a művelt huszadik században is

vannak „emberkereskedők”? Még ma is akadnak olyanok, akik a

másikat, mint barmot adják-veszik? Emberek ezek vagy éppen ördögök?

Emberek... sajnos szegény, szenvedő... éhező emberek... olyanok, mint

te, vagy én... csupán nekik a vörös csillag árnyékában kellett

felnőniük...

Az első szökést követte a második... a harmadik. Úgy látszott mintha

valamiféle ragályos betegség ütötte volna fel közöttünk a fejét. Közben,

már az én csoportom is az erdőirtásra járt. Húztuk egész nap a fűrészt,

hörgő mellel... verítékben fürödve... egymást... sorsunkat átkozva.

Estenként végső kimerüléssel rogytunk az ágakból összetákolt

fekvőhelyünkre. Reggel még fáradtabban ébredtünk, fásultan álltunk a

járomba megint... A koszt napról napra kevesebb és rosszabb, a munka

irama napról-napra vadabbá vált. Mindenhol - evés közben éppen úgy,

mint munkában, - éjjel és nappal mögöttünk suhogtatta korbácsát a

146

Kreml torzszülötte: a Terv... Űzött, hajszolt szünet nélkül bennünket, mi

meg lassan, egyre jobban gyengültünk...

Egyik reggelen nagy diadallal hoztak egy hullát, valamelyik

szökevényét... Ledobták a kapu elé és mindenkinek meg kellett néznie.

Megdöbbenve meredtem rá egy pillanatra, - mintha csak magamat

láttam volna ott feküdni... Rongyos ruhájában, szakállas arcával... véres

mellével minket, a mindenkinek kiszolgáltatott rabokat látszott

szimbolizálni... Arca még halálában is elszánt... tisztán mutatja az

elhatározást, ami miatt most itt hever... inkább a halál, mint ez a

rabság... Utolsó pillanatában is a szabadulás gondolata lehetett az

eszében, talán... még akkor is, amikor a gyilkos golyó leterítette... Az

arca még a borostán, a piszkon keresztül is mosolyog... Hiszen ő mégis

elérte a célját... ő már szabad! Őt már nem érik utol Moszkva vérebei...

nem bilincselhetik meg... vethetik börtönbe... Már szabad és ott... talán

valamelyik kicsiny bárányfelhőről int most éppen búcsút... Isten veled

bajtárs... jó utat...( Adorján Sándor)

A „nagy szökés”, nagy tragédia

(Adorján Sándor)

Egyik délutánon, váratlanul riasztó lövéseket adtak le az őreink, és

sietve kezdtek csoportba terelni mindnyájunkat. A tábori őrség

főparancsnoka vágtatva érkezett meg alig pár percen belül, de alig hogy

habos lováról leugrott, mindjárt a mi őrparancsnokunkhoz sietett, akivel

azonnal izgatottan tárgyalni kezdett. Alig pár perc múlva meg már mi

útban is voltunk - a már megszokott számolás után - a tábor felé.

Csupán csak a táborba érve tudtuk meg a váratlan riadalom okát:

Eszerint az Angara túlsó partján egy egész munkás csoport (20-40 fő)

megszökött. Lefegyverezte az őröket, és a fegyverekkel bevette magát a

tajgába (őserdő). Este azután az őrség laktanyájában dolgozóktól azt is

megtudtuk, hogy a laktanyából minden nélkülözhető katona - a

parancsnokkal az élen - átkelt a folyón, hogy a túlsó partiaknak

segítségére legyen a „nagy ember-vadászatban”...

A fáradtság azonban még a legfelcsigázottabb idegeken is győzelmet

arat végül s a mi táborunkban sem történt ez másként. Mire az éjszaka

mindent eltakaró, sötét leple reánk borult a tábor is lassan

elcsendesedett. Váratlanul azonban még koromsötétben géppuska

kelepelésre, lövöldözésre riadtunk fel. Pár percig mindnyájan szinte

dermedten hevertünk fekvőhelyeinken, nem tudva mire vélni ezt a

szokatlan „ébresztőt”. Csupán pár perc múlhatott el így azonban, mikor

kintről dobogást hallottunk, majd kivágódott az ajtó és nagy robajjal,

káromkodással pár fegyőr rohant be a barakkba. Vad dühvel rángatták

le a takarót az emberekről és lökdöstek, tuszkoltak mindenkit az ajtó

felé. Aki csak egy kicsit is megkésett, nem kerülhette el a hátbaverést,

vagy jól célzott rúgásokat. Amikor végre mindenki az udvaron didergett,

147

ötösével összeállítva számolni kezdtek bennünket, a viharlámpák

bizonytalan fényénél. Alighogy ezt befejezték, mint egy rossz álom már

el is rohantak a szomszédos barakk irányába.

„Senki sem mozdulhat el egy tapodtat sem - hangzott még a parancs - a

toronyőrség tüzet nyit a legkisebb mozgolódásra minden további

figyelmeztetés nélkül!”...

Elgémberedve dideregtünk az éjszakai hidegben, fogalmunk sem volt

arról, hogy mi vagy ki idézhette elő ezt a nagy kavarodást. Rövidesen

azonban újabb számolók érkeztek, de azok is izgatottan siettek

tovább... Kapkodás, ijedtség. A sötétben mindenfelé viharlámpás

árnyékok kavarogtak... Mire egy újabb számoló különítmény

megérkezett, már a lábaink egészen elgémberedtek, mozogni is alig

tudtunk. A szobaparancsnokunk kérését azonban, hogy legalább

felöltözni engedjenek be, csupán egy hideg „várjatok”-kal intézték el.

Még futtában egyik a fegyőrök közül cinikusan visszaszólt: „Ti ráértek.”

Elkeseredetten, reményvesztetten dideregtünk hát tovább, szidva,

átkozva kínzóinkat. Így legalább ha csak egy kicsit is felenyhült a

lelkünket mardosó kiszolgáltatottság érzése...(Adorján 83-84. oldal)

Így jár mindenki - szónokol a táborfőnök - innen senki sem szökhet

meg... A többiek is csupán napok kérdése. - Mint mikor szél borzolja a

tó vizét, fut végig a kérdés a sorainkon. Hát többen is voltak? Hányan,

kik? De ezzel az elrettentés „magasztos cirkuszának” egyben vége is van

és mindenki mehet vissza a barakkba. Csoportok alakulnak, mindenki

érdeklődik - mi lesz azokkal, akik még mindig a torony alatt ülnek? Hogy

és mint történt? Pár perc alatt azután már tisztábban látok magam

is:……………

Tizenegy mandzsuriai orosz (fehérorosz) volt benne a szökésben. Mivel

fejenként huszonöt évük volt, láthatóan úgy érezték, hogy nekik nincs

sok veszteni valójuk. A szervezés mellett lassan készültek fel, élelmet

tartalékoltak, adatokat szereztek. Terveiket siettették a legújabb

rémhírek, amelyek szerint, mint „Spec. tábor” még nagyobb

szigorításoknak nézhetünk elébe, sőt még a nevünket is el fogjuk

veszíteni s csupán egy számot kapunk a helyébe... Megtudták, hogy

szombaton későn még egy teherkocsi krumpli érkezik majd a konyhára,

elhatározták hát, hogy ezzel a kocsival szerencsét próbálnak. A

körülmények csupán nekik látszottak kedvezni, mikor az őrség nagyobb

része eltávozott. Kiszöktek hát szerencsésen a barakkjaikból és

készenlétben vártak. Miután a lerakodás befejeződött, hatalmukba

kerítették a kocsit, a sofőrnek felajánlották, hogy vezesse maga a

kocsit, de ő csak nem akart kötélnek állni. Így őt is, meg a kísérőjét

(mindketten kisidős rabok voltak) megkötözték és a szájukat betömve,

őket egyik sötét sarokban hátrahagyták.

A kocsi, a kapuhoz érve dudaszóval kért kibocsátást, ami rendszerint

minden nagyobb ellenőrzés nélkül szokott megtörténni a múltban. Ez

volt a tervük sarkalatos pontja. Most azonban - nyilván a túlsó parton

148

történtek hatására - a kapus kijött, hogy az ellenőrzést lefolytassa.

Gondolkodásra itt már idő nem maradt, cselekedni kellett, de azonnal. A

teherkocsi tehát váratlanul meghátrált, mintegy lendület vételre, majd

búgó motorral nekirohant a nagykapunak. Az öreg kocsik azonban nem

faltörő kosnak készültek s így a kocsi hűtője megsérült és a motor

azonnal le is állt. A lendület még átvitte őket a kapuroncsain és

legurultak pár méternyire a domboldalán. A váratlan roham az őrséget

láthatóan meglepte, mert csak akkor nyitottak az őrtornyok tüzet, mikor

már a szökevények kezdtek a tehetetlen teherkocsiról leugrálni. A

géppisztolyok azonban a sötétben nem tettek kárt senkiben sem, sőt

még a saroktorony géppuskája sem...

A táborunktól nem messze, a vasúti töltés túlsó oldalán folyt az Angara

és a terveikben megzavart szökevények - elhagyva a teherkocsit - a

folyó irányába menekültek. Igen ám, de a töltés túlsó oldalán, a folyó

melletti ideiglenes villanytelep mellett egy éjjeles favágó brigád

dolgozott, amelynek az őrei a fegyverropogás hallatára felkészülten

figyeltek és mikor észrevették a töltésen egyesével átugráló

szökevényeket, szintén tüzet nyitottak. Itt lőtték le Miskát is, akinek a

hulláját oly’ nagy „diadallal” mutogatták nekünk a kapunál. A későbbiek

folyamán még kiderült, hogy szintén itt kapott sebet egy másik

szökevény is, akit csak „amerikai”-nak hívtunk egymás között, mivel azt

beszélték róla, hogy amerikai születésű. Ő még vagy négy

kilométernyire elvonszolta magát és csak késő délután fogták el, a

nyomozó kutya segítségével. Páran, akiknek sikerült a folyópartot

elérniök, egy kis parton talált lélekvesztőben nekivágtak a habzó,

dübörgő folyamnak... Az Angara, az egész világ egyik leggyorsabb,

legveszélyesebb folyama. Kiváltképpen ezen a részen, ahol tele van fél-

vízesésekkel, ahogy az oroszok nevezik „porog”-okkal (küszöb),

melyeket hatalmas sziklák tarkítanak. Körülöttük állandóan tajtékozva

örvénylik a habzó víz. Nekivágni ennek a folyónak, pláne még éjjel,

valóban Istenkísértés volt, de ha valaki nyerni akar, a kockázatot is

vállalnia kell!... A mi menekültjeink vállalták és nyertek. Az üldözésükre

küldött katonai motorost az örvénylő folyam egy kimeredő sziklához

csapta és a „kéksapkások”-at örökre elnyelte a feneketlen örvény. De a

menekülőkről sem hallottunk többé...

A többieket, akik nem mertek nekivágni az Angarának, előbb-utóbb

elfogták és visszahozták. A legutolsóknak majd’ száz kilométernyire

sikerült elvergődniük, mikor is az utolsó őrláncolatnál őket is elkapták.

Hiába, aki a szerencsére bízza magát, annak hinnie kell a saját sze-

rencsecsillagában. Lassan feledésbe merült a „nagy szökés”, csupán a

rabtáborok mitológiája gazdagodott a történetével. A kapu előtt, innen

is, túl is az őrség egy sorompót állított fel, hogy hasonló kitörési

kísérletre ismét sor ne kerüljön. Egy újabb tapasztalattal gazdagodtak

hát ismét a rabtartóink.... Korábbi szenvedéseinket újabbak felejtették

el velünk, a halál szinte mindennapos útitársunkká vált. Éreztük, tudtuk,

149

hogy mindig csak egy lépéssel jár mögöttünk, mégis mindnyájan

hajlandóak voltunk arra, hogy mindent kockára tegyünk, ha lehetőség

megengedi a szabadságért...(Adorján 85-86. oldal)

A kevés koszt és a túlhajtott munka lassanként kezdték mutatni

„eredményeiket”. Itt is, ott is reggelenként hullákat leltünk. Egyik

borongós, ködös reggelen az én jobboldali szomszédom - egy

kétméteres moldován legény - sem mozgolódott. Mikor azután már a

reggeli löttyért (amit különben reggelinek csúfoltak) kellett indulnunk,

végre is rángatni kezdtem...

Hej - ébredj már fel... nem kapsz balandát (reggeli levest)... ordítottam

a fülébe, de mikor felrántottam, a már élettelen test, mint egy fadarab,

érzéketlenül hullott vissza a fekvőhelyére - csupán a feje huppant

nagyot a földön, miután a sapka lecsúszott róla. Erre hirtelen

lerántottam a kabátját is az arcáról... Kisimult arccal, mintegy

elgondolkozva feküdt ott - még mintha egy kicsit össze is ráncolta volna

a homlokát - szinte hallottam amint kérdi:

„Miért háborgatsz? Én már teljesítettem a tervemet - tíz évre... Én már

pihenhetek”...

Meghökkenve egyenesedtem fel. Háborúban, bombázások után láttam

már nem egy hullát, de azok... valahogy mások voltak... Hát ennyi csak

az élet?... Tegnap még volt... s ma nincs többé?...

Közben azonban a többi környéken alvó szomszédnak a figyelmét is

felkeltette a moldován szokatlan viselkedése. Ők azután nem sokat

elmélkedtek az élet mulandóságán... Hipp-hopp, egykettőre lerángatták

róla minden valamirevaló ruhadarabját (Adorján Sándor)

BETEGEK ÁPOLÁSA, „KÓRHÁZAK”, HIGIÉNIA

Kísérletek

Szekeres Imre Gy 116.

Nemcsak a lejárt egyhónapos erősítő pihenés miatt üresedett a

kórházban hely, hanem teljesen (disztrófiás) vitaminhiányos

szervezeteket kezeltek. Sokat már nem tudtak megmenteni. Hová vitték

őket, soha sem hallottam erről, rejtély maradt. Az biztos, hogy csak

feldarabolt, tanulmányozott csontvázakat vittek a rejtett helyre. Ezt

később egy Radó Jani nevű magyar asszisztens mesélte, akinek fő

feladata volt a koponyákat kettévágni fémfűrésszel. Jó gusztusa

lehetett. Ennyi haszon lett az elhaltakból! Legalább az orvosok tanultak

általuk. Az elhalálozottaknak úgyis már mindegy, épen maradnak vagy

sem. Tehát a körforgás remekül meg lett szervezve. Utánpótlás, minden

időben érkezett, a kör bezárult. (Szekeres I Gy. 116. old.)

150

Higiénia szovjetmódra

(Keményfi Béla 62. old.)

Hetenként lefürösztötték az összes börtönlakót. Két napig reggeltől estig

ontották a meleg vizet a zuhanyok. A ruhaneműt a fürdő előterében

fertőtlenítésre adtuk le. Utána a borbélyok szürkés, végtelenül büdös

folyékony szappant kentek a fejünkre, és leborotválták az összes

szőrzetet fejünktől a talpunkig, kivéve a lábszárunkat. Végül a szőrös

szappant a vállunkra kenték. A zuhany alatt azzal kellett

végigmosakodnunk. A fürdés tíz percnél tovább nem tarthatott. A

kijárati folyosón kaptuk vissza a fertőtlenített ruháinkat. Vizesen

kapkodtuk magunkra. A tetvek megmaradtak, a heti egyszeri fürdés

nem volt elegendő, és nem megfelelően végezték a ruha fertőtlenítését

sem. Cellatársaim legalább naponta megmoshatták arcukat, de engem

senki sem mosdatott. Fürdeni két rabnő, mondvacsinált ápolónő vitt,

hordágyon. Ők mostak le. Együtt fürödtem arab nőkkel. A szokatlan

helyzet engem zavarba nem hozott, a negyvenöt kilómnak a mezítelen

női testek látványa különösebb élményt nem jelentett. A közös

fürdőzések alkalmával láttam a tetoválásokat a nők különböző

testrészein: mellen, hason, fenéken, combon. A nagyon gyenge koszton

és a tetveken kívül sokkal jobban legyengítették a rabokat a parazita

poloskák. Degeszre szívták magukat vérünkkel. A tetvek ellen úgy-

ahogy lehetett védekezni, de ezek ellen lehetetlen volt. A mennyezetről

egyenesen ereinkre pottyantak, ezért nevezték el a rabok

parasutyisztnak, ejtőernyősnek. (Keményfi Béla 70. old.)

Előfordult gyakran, hogy két-három hétig nem kaptunk kenyeret. Reggel

ígérték, majd délben, délben mondták, majd este, és így ment ez két

héten keresztül. Máskor kenyér helyett olajpogácsát, oroszul makukát

kaptunk. Olajütő alól kikerülő présel napraforgóhéjat tartalmazott.

(Szak István 105. old.) Ekkor váltunk el ökrökre Jaklin Jóska

barátomtól. Ő belekerül a szállítmányba, és elvitték a többiekkel együtt.

Ahogy később értesültem róla, 1952-ben halt meg, valahol egy

Moszkvától északra lévő lágerben. (Szak 104. old.)

A börtönben micsoda kép tárult a belépő elé, amikor egy ilyen cellába

belépett! Sokszor vándoroltam celláról cellára, de mindig megdöbbentett

az újra és újra elém táruló szörnyű látvány. Az 5-ös cellában sovány,

elcsigázott, rongyos nyomorékhad volt összegyűjtve. Nagy százalékkal

voltak itt olyanok, akik a háborúban megrokkantak, elvesztették

kezüket, lábukat, és mégis az lett osztályrészük, hogy mint fasiszták és

hazaárulók kössenek ki a börtöncella mélyén. A családjuk, a

hozzátartozóik talán soha nem fogják megtudni, hogy a csatatéren

vesztek-e el, vagy mi lett velük.

Aznap nem kaptunk kenyeret. Éhségemben alig vonszoltam magamat.

Mire a 4-ik emeletről leértem a földszintre, forgott velem az egész világ,

remegtek a lábaim. Késő este került sor kenyérosztásra. Egyszerre

kétnapi adagot kaptunk. Az egy kiló húsz deka kenyeret azonnal

151

megettem, és egyből jobb lett a közérzetem. Nyugodtabb éjszakánk is

volt, mert a nagy létszám ellenére ebben a hatalmas helyiségben, a

börtöni viszonyokat figyelembe véve, kényelmesebb volt a fekhelyünk:

ki tudtuk nyújtani a lábunkat, és vízszintesen alhattunk!

Az étkeztetés nagyon rossz volt. A sűrűn eltávozó etapok miatt a

visszamaradók fejadagjait rendszertelenül osztották ki, és néha napokig

nem kaptunk kenyeret. Napjában kétszer kaptunk egy kevés híg löttyöt,

melynek a tápértéke a nullával volt egyenlő. Kimondhatatlan, mit

szenvedtünk ilyen napokon a fokozott éhezéstől. (Szak István:

Szenvedések országútján 105. old.)

A mankók

(Keményfi Béla 83. old.)

Nyomorékká válásommal nem tudtam megbékélni. Sokszor álmodtam,

hogy otthon a nagytemplom ajtajánál ülök a földön, mellettem egy

ócska kalap, és a misére menők réz kétfilléreseket dobálnak bele. Nem,

nem akarok alamizsnából élni! – kiáltottam fel gyakran álmomban.

Felállok, döntöttem el. Emberként csak úgy élhetek, ha valahogy meg

tanulok járni. Ekkor húszéves voltam. Tisztában voltam azzal, ha letelik

a büntetésem, nem engednek haza. Idegen országban, idegen emberek

között kell majd élnem, és ehhez járnom kell. A rabszolgaságban voltak

bognárok. Az egyikkel összebarátkoztam, és készített egy pár

hónaljmankót. Többszöri kísérletezésem után az orvos elvette a

mankóimat, mert jó párszor hanyatt vágódtam, bevertem a fejem a

vaságyba. Mi lenne, gondoltam, ha kismankók segítségével a térdemen

járnék? Csináltak kismankókat, a térdeimre védőpárnákat varrtam. Ettől

kezdve a térdeimen jártam, az alsó lábszáraimat pedig húztam a földön

magam után. Nagy boldogság töltött el, amikor valamelyest

felemelkedtem, és nem a fenekemen kellett csúszni-mászni. Három és

fél év telt el sebesülésem óta. (89. old.)

Újabb mankók

A második héten meghozták a mankóimat. Nem műasztalos készítette,

de a célnak nagyon megfelelt, masszívnak csinálták. Azonnal

kipróbáltam. Felhúztam a válenkimet – addig vászonbakancsban jártam

-, ez már mereven tartotta a bokámat. A németek megfogták a

mankókat, segítettek felállni. Izgatottan markoltam meg a fogantyúkat,

sikerül-e annyi idő után kiegyenesednem, felállnom? Kivert a veríték.

Agyamban egymást kergették a gondolatok, mi lesz, ha nem megy? Az

újabb sikertelenség lelkileg visszavet, és többé nem lesz lelkierőm a

kísérletezéshez. Aggódás fogott el a jövőmért. Béla sikerülni fog,

biztattam magam! Járnod kell! Közben úgy szorítottam a mankókat,

mintha sohasem akarnám elengedni. Nagy lendületet vettem, felálltam.

A mankók már a hónom alatt voltak. Segítőim elengedték a mankókat.

Először álltam egyedül a lábaimon négy év után! Aki még nem feküdt

152

egyfolytában négy esztendeig, annak fogalma sincs az engem ért

hirtelen örömről. Álltam! Örömkönnyek csordultak ki szememből.

Leírhatatlan boldogság töltött el. Kissé megemeltem a mankókat –

csodálkozva tapasztaltam, nem estem el -, előreraktam, és rögtön

egyszerre utána húztam lábaimat.

………………………. Gondoltam egyet, bíztam karjaim erejében, nem vettem elő a

mankóimat, hanem a priccs felső részében kapaszkodva indultam a

barakk közepén álló asztalhoz. Hirtelen szédülés fogott el. Elengedtem a

priccset, igyekeztem kiegyensúlyozni magam. Sikerült! Nem estem el.

Kétségbeesve kiáltottam az ezredesnek. - Adjatok botot! Járok! Pár

lépést tettem előre balanszírozva, hozták a botot, kezembe adták, és

elindultam bottal. Mentem és mentem, fel és alá jártam a barakkban.

Nem mertem leülni, attól tartottam, nem tudom megismételni a járást.

A barakkban gyakoroltam egész nap, még nem mertem kimenni, kint

havas és síkos volt az út. Az örömtől nem jött ki hang a számon. Annyi

év után egy bottal jártam! Azóta sem tudok jobban járni. Laci bácsi

ezalatt egyre csak fohászkodott az Istenhez, hogy ez a hirtelen beállt

javulás tartós legyen. Este, mikor megjöttek a többiek, nem akartak

hinni a szemüknek. Szóhoz sem jutottak. Egy hónapig a barakkban

gyakoroltam a járást, utána merészkedtem csak ki, amikor már elég

magabiztosan jártam. Többet nem vettem kezembe a mankót.

(Keményfi Béla. 107. old.)

A műtét

Galgóczy Árpád: A túlélés 85. old)

Halálosan kimerülve, alkonyat előtt érkeztünk meg a szpasszki

Kazasztán láger kapujához……..(Hosszú várakozás után jutottak csak be)

A lábam kibírhatatlanul fájt, és éreztem, hogy lázas vagyok. Már éppen

azon gondolkodtam, hogy valahogy csak elvergődöm a rendelőbe,

amikor megtudtuk, hogy 10 napos karantént kell elviselnünk.

……….a barakk bejáratánál kiabálni kezdtek:

Akinek a rendelőbe kell mennie, sorakozzon!

Vagy húszan gyűltünk össze, s a vezetőnek jelentkeztem.

A szoba egyik sarkában, az asztalnál feltűnően apró termetű emberke

ült, és egy rakás kórlap között turkált.

Honnan jöttél? - kérdezte érezhetően kaukázusi akcentussal. Élénk

szeme bozontos, fekete szemöldök alól tekintett rám.

A cseljábinszki 1-es lágerből. A sebészeten feküdtem, műteni akartak.

Mindjárt megnézzük a lábadat - mondta, miután hosszasan

tanulmányozta a kórlapomat. - Húzd le a csizmádat!

Nem tudom - feleltem, és tőlem telhetően igyekeztem megmagyarázni,

hogy a csizma legalább tíz napja nem volt lent a lábamról, és a kötés

ezalatt hozzáragadt a nemezhez.

153

Az apró orvos sokáig gondolkodott, majd elővett egy szikét, és

hozzálátott, hogy csíkokban levagdossa a lábamról a nemezcsizmát. Ez

a művelet hosszú percekig tartott, és bármilyen óvatosan is dolgozott,

gyakran felszisszentem a fájdalomtól. Ahogy mind jobban szabaddá tette

a lábamat, ijedten vettem észre, hogy a bokám környéke vastagra

dagadt. Végül elkészült, és én döbbenten láttam, hogy a nagylábujjamon

lúdtojás nagyságú, elsötétedett gömb éktelenkedik, amely alól a lábujj

tövénél feketésbarna, sűrű genny szivárog.

A törpe gyógyász megtapogatta az átázott és rettenetes bűzt

árasztó pólyát, és megpróbálta megbontani, ez azonban sehogy sem

sikerült. Ahogy megmozgatta a hatalmas gomolyagot, látszott, hogy az

egészet már csak a jó szerencse tartja. Jódot vett elő, majd alaposan

megáztatta a pólyát a lábujj tövénél. Aztán néhány sebes mozdulattal

körbevágta a bőrt, és lerántotta a tojáshéjhoz hasonló kötést. A

következő pillanatban olyan iszonyatos bűz árasztotta el a helyiséget,

hogy az ápoló szinte feltépte az ablakot, az apró termetű orvos pedig,

akiről később megtudtam, hogy örmény és Lukaszjánnak hívják,

gyöngyöző homlokkal, félaléltan hanyatlott az egyik székbe.

Nekem magamnak a műtét nem okozott különösebb fájdalmat, de

amint az emigyen lecsupaszított nagylábujjamra - volt nagylábujjamra!

- esett a pillantásom, megrémültem: a lábujj helyén egy közel két

centiméternyi, véres, gennyes csonk meredezett.

Lukaszján doktor összeszedte magát, és hozzáfogott, hogy bekötözze a

lefagyott lábujj helyén maradt parányi csonkot. Egyre sűrűbben

szisszentem fel, néhányszor fel is kiáltottam, mert minden érintésnél

tűrhetetlen fájdalmat éreztem. Amíg a parányi emberke a kötözéssel bíbe-

lődött, egy magas, tatáros képű, ám valahogy mégis európainak

látszó alakot fedeztem fel, aki kissé távolabb állva, az ajtófélnek

támaszkodva nézte végig a nem mindennapi műtétet. Tiszta, már-már

frissen vasaltnak látszó fehér köpenye, kis, fehér sapkája és igen jó

minőségű nemezcsizmája arra engedett következtetni, hogy ő is orvos.

Ahogy a pillantásunk összevillant, a szemében valami biztatásfélét láttam,

s amikor a kötözés befejeztével vastagon bebugyolált bal lábbal

óvatosan felemelkedtem, odalépett mellém és megszólalt magyarul:

Innen egyenesen Meinz doktor osztályára visznek, zárt formájú

tbc-sek közé. A karantén leteltével befektetjük hozzád az

unokatestvéredet is. Ott majd meglátogatlak benneteket. Egyébként

Cservény József magyar orvos vagyok, a belgyógyászatot vezetem.

Alig kaptam levegőt. Arra sem emlékszem, hogyan jutottam ki az udvarra,

annyira meglepett ez a hirtelen fordulat. Az udvaron egészen enyhe,

friss szellő csapott az arcomba. Az ambulancián kapott ormótlan

papucsban óvatosan lépkedtem a friss havon, amelyen szinte játékosan

csillogtak a március végi nap sugarai... (Galgóczy Á: Túlélés 85-86. old.)

154

Malária a rabkórházban

(Szak István: A szenvedések ország útján)

Aznap ebéd után elkapott egy erős fejfájás és rázott a hideg. Nagyon

nem jól éreztem magamat, és a takaró alá bújva elaludtam. Estefelé

ébredtem csak fel, amikor Ljuba nővérke – a rá jellemző víg kedéllyel –

lerántotta a fejemről a takarót, és rám szólt:

Ébresztő, fiú! Mindig alszol, mint a mormota!

De amikor látta a láztól égő arcomat, víg arcocskája egyből

elkomolyodott.

Csak nem vagy beteg?

Hűvös kezét a homlokomra tette, és már nem is volt mit kérdezni. A

lázmérő 40,2 fokot mutatott. (Szak 107. oldal)

Elkapott a malária. Két napon át tartott a lázam, aztán fokozatosan

megszűnt. Újra jól éreztem magam.

A malária roham ideje alatt Ljubácska anyai gondoskodása könnyített

elviselni a szörnyű hidegrázást, majd az azt követő magas lázat. Hálás

voltam neki akkor is, de most is hálás szeretettel gondolok rá vissza,

amíg élek. Velem, aki számára teljesen vadidegen voltam, mégis úgy

törődött velem, hogy a tulajdon testvérének sem viselhette volna jobban

a gondját.

A többi beteg is szerette. Mindenkihez volt egy kedves, vigasztaló szava.

Derűt és mosolyt vitt a betegszobákba, ahová belépett. Gyakran

felmerült bennem a gondolat, hogy vajon az a jólelkű lány, mit

véthetett, hogy elítélték? Nem tudtam vele kapcsolatban semmiféle bűnt

elképzelni. (Szak I: 108. old.)

Újra visszajött a malária és erősen megkínzott. Három napig nagyon

magas lázam volt, megesett, hogy 40,4 fokig is felszökött a higanyszál.

Ilyenkor nem tudtam magamról semmit sem, gyötrelmes lázálomban

fetrengtem. Közben pedig rázott a hideg,vacogtak a fogaim és nagyon

fáztam. Hol majdnem elégtem, hol pedig testemben reszkettem a

hidegrázástól. (Szak 111. old.)

Mint már többször jeleztem, mindenütt voltunk, voltak magyarok. Így a

dnyepropetrovszki börtön sem volt ez alól kivétel. Tragikus volt

mindannyiunk sorsa, akik épkézláb emberek voltunk. De sokkal

tragikusabb volt a soproni világtalan fiatal fiúnak, Pauer Istvánnak a

sorsa. Vakon született a világra. Mikor nagyobb lett, kitanulta a távíró

rádió kezelését. A háború alatt is valahol ilyen munkakörben dolgozott

A Vöröshadsereg egy alakulata elfogta, és rásütötték a kémkedés

bélyegét. És elítélték 10 évre.

Itt a börtönben ismerkedtem meg vele. Bárhol, bármelyik cellában volt

is, mindig a magyarok között volt a helye. Azok segítették a sétára

lemenetelénél, vagy a fürdőbe menésnél.

Amikor 1947. szeptember 6-án elkerültem innét, még valamelyik

cellában sínylődött. Akkor én már régen találkoztam vele. De tudtam

róla, és érdeklődtem felőle. Majd később találkoztam olyan

155

honfitársakkal, akik később kerültek elő onnét. Ők újságolták, hogy

valamikor 1947. vége felé meghalt ott a dnyepropetrovszki

rabkórházban.(Szak I: 113. old.)

Szegény fiú nem szenvedett többé. Addig is kegyetlen volt hozzá a sors.

De itt a rabságban elviselhetetlen volt neki. És szervezete nem bírta

elviselni a súlyos megpróbáltatásokat. Neki sem volt semmi bűne,

semmi köze a háborúhoz és annak borzalmaihoz. Mégis mint „háborús

bűnösnek” kellett elpusztulnia, ártatlanul. (Szak I: 114. old.)

JAVULNAK A KÖRÜMÉNYEK

Konyhára kerülök

(Szekeres I.Gy: 165. old.)

Erről a folyamatos és látható fejlődésről csak azért beszélek, hogy

lehessen látni, hogy aránylag rövid idő alatt az ország is oda akart hatni,

hogy ami részére fontos, ott még a fogoly lágerekben is valami fejlődést

kell elérni. Legalább azt, hogy elviselhetőbb legyen, mint korábban volt.

Éppen elég elviselnivaló akadt még ebben az időben is, ezután is. A

legkegyetlenebb mindennél az időjárás továbbra is. Ezen nem lehetett

segíteni. Ha megérkezett a szélvihar a hóval, bizony hiába volt

menedéket nyújtó a bánya mélye, a sok építményben levő munka.

Továbbra is odáig ki kellett menni, ha esett, ha fújt. S ez éppen elég

volt. A lágert összekötötték a munkahellyel egy körülzárt drótkerítéssel,

ami megkönnyítette az addigi, szigorú őrizet alatt a csoportok vonulását.

A kétoldalt körülzárt útvonalon, kíséret nélkül vonulhattak a brigádok,

nem kellett kísérni őket. A kerítés két oldalát persze továbbra is

szigorúan őrizték a felállított őrtornyokból. De ez is könnyebbség volt,

már csak azért is, mert az állandó számolások miatt rengeteget

ácsorogtak, toporogtak a foglyok -30-40 C-on hidegben is. (Szekeres

I. Gy.)

Isten könyörületéből

(Szekeres I.Gy. 132. old.)

Másnap ki, hol jelentkezik, kinél, melyik brigádban. Az én nevemet nem

hallom. Aggódtam, vajon mi lesz velem? Egyszer jön egy másik ilyen

személyzetis és neveket olvas. Aki hallja, az jelentkezzen Iván

Gregorovicsnál, a konyha vezetőjénél. Mások meg máshol. Nekem a

konyhán kellett jelentkeznem Fegyával és még két személlyel. Engem

konyhai dolgozónak osztottak be. Azt, hogy mikor és ki intézte el

idejövetelemet, csak sejthettem, mivel korábban erre ígéretet kaptam.

Tehát megkezdődött számomra egy új, más világ a rabságomban. Azt

leírni nem lehet, kifejezni nem vagyok képes, mit jelentet. Egyszerűen

csak egy bizonyos hálát éreztem valaki iránt, aki sorsomat egyengeti,

Ki, vagy mi lehet az? Nekem nem kellett sokáig gondolkodnom ezen,

hiszen gyerekkori nevelésem Isten iránti érzelmeimet és az ő

156

gondviselését juttatta eszembe. Hiszen már eddig is szinte szüntelen

kértem tegye lehetővé nekem, hogy el tudjam viselni a szörnyű

megpróbáltatásokat. Legyen erőm hozzá. Tudjam kibírni. Meg tudjak

maradni. Nem magamért, hanem édesapám életének

meghosszabbításáért, mellette lehessek öreg napjaiban. Széppé tudjam

tenni öreg napjait. Hacsak kicsit is megérdemlem, hazamehessek. Ezt

kértem csupán elalvás előtt. Most meg egy csapásra megváltozik

minden eddigi forma előttem. Új lehetőségek az életben maradáshoz!

Egy kicsit megcsillant előttem a konyha rejtélye. Eddig azt gondoltam,

csupa kiváltságosak dolgoznak a konyhán, egy szövetség, akik

határtalan előnyben vannak minden más fogollyal szemben. A konyhán

csak olyan dolgozhat, mint szakács és állandó konyhai dolgozó, akiket a

láger vezetősége jóváhagy. Biztosan van azért személyi kapcsolat is,

mert ha már valaki belől van a konyha ajtaján, könnyedén behozhatja

egy földijét, barátját vagy valakijét, akit garantálni tud. Persze, azért

érteni is kell a dolgokhoz, de legfontosabb a megbízhatóság. Tehát

mindenki olyan társsal szeretne dolgozni a konyhán, akiben meg lehet

bízni. Pl. a megbízhatóság arra is vonatkozik, hogy tudjon hallgatni, ha

valamit lát, ami nem rá tartozik. A főszakácsnak olyan emberekre van

szüksége, akik a munkájukat is becsülettel elvégzik a legjobb tudásuk

szerint és csak a saját dolgukkal törődnek. (Szekeres I. Gy: 146. old.)

Hallottam én, hogy ezt is, azt is kérdezgetik, de rám még nem került

sor. Amikor senki nem vállalta, akkor behívat a főnök engem is. Előadja,

milyen elképzelése van erről. Először arra volt kíváncsi, elvállalom-e.

Ahogy gyorsan át tudtam látni az elképzeléseket, magamban mérleget

állítottam fel. Szakmailag éreztem magamban annyi bátorságot, hogy

nem féltem a vállalkozástól. Mindenesetre szabad kezet kérek, és ha

kapok, ez már döntő lesz. Azt is gyorsan mérlegeltem, hogy

egyszemélyes felelősségem lesz, tehát csak én lophatok, márpedig ezt

semmiképp nem teszem! Akkor pedig a bizalom meg lesz a vendégeim

részéről. Amikor a gondolataimat rendeztem, szóltam, döntöttem.

Láttam, tetszik a főnöknek, hogy megoldódik a feladat. (Szekeres I.Gy.)

Emlékszem) ara kért, hogy festhessen nekem a konyhára. Kitesszük a

cégért, ha kész lesz. Mondom, csinálja nyugodtan. Ő is a kevecsén

(kultúrszoba) dolgozott, ott festegetett. Öregúr volt, de jó, barátságos

modorával, humorával többször bejárt kávézni, mert ő sem tartozott a

csomagosok táborába. Egyszer hozza ám a képet megfestve. Kb.

Harmincszor negyven cm-es méretben. Azt mondja, hogy amikor a régi

világban járt Magyarországon, akkor látott ilyen képet és neki úgy

megtetszett, nem felejtette el. A kép egy kecskét ábrázolt, két lábon

állva issza a sört. (A Dreher sörgyár reklámja volt.) Felül odaírva körbe:

„Vengerszkaja Reszterán.” Alul pedig „Invidiulnaja kochnjá.” „Magyar

étkezde, különleges konyha.” Ő ezzel akarta megtisztelni a konyhámat.

Ternovszki Jancsi, asztalos műhelyben dolgozott, bekeretezte üveg alá

és kiraktam a bejárat fölé. (Szekeres Imre Gy.)

157

„Festő” lettem

(Olofsson Pkacid atya emlékeiből 77. old.)

Egyszer magam is büntetőbrigádba kerültem. Mikor festőként

dolgoztam, plakátokat csináltam mindenféle felirattal: „Ne dohányozz”,

vagy az úttörőknek egy mackót, aki a fogát mossa: „Mindennap moss

fogat! „ A mérgező növényt, a cikutát is le kellett rajzolnom. Egyszer

kaptam egy olyan szöveget, hogy: „A Vatikán az imperializmus

pórázán.” Rólam mindenki tudta, katolikus pap vagyok, nem festhetek

ilyet!

Ugye, tudja, mi ennek a következménye?

Tudom.

Hat hónap büntetőbrigád. (Olafsson Placid atya élete 77. old.)

Nem tudtam teljesíteni a normát, így nem kaptam vacsorát.

Ekkoriban történt, hogy az ukránokat lerajzoltam, „fotokartocski”-nak

hívták ezeket a képeket, és cserébe odaadták a levesüket. Ebből

támadt az a félreértés, hogy egy évig festőként dolgozhattam.(78.old.)

Ruhagyárban is megfordultam, ahol 1910-es Singer varrógépeket

használtak. Olyan öregek voltak, hogy állandóan javítani kellett őket.

Katonaruhákat varrtunk, vattakabátot, nadrágot, sapkát, 2500

darabot naponta. A negyvenhét gép éjjel-nappal ment. Szabályos

nagyüzem volt. A szabásmintákat rajzoltam a laboratóriumban, a

szabászaton pedig a rajzom alapján kifűrészeltek az anyagot. Fél

esztendeig dolgoztam itt, akkor tervezőmérnöknek minősítettek át:

„inzsenyőr konstruktőr”. Tizenhét méteres munkaasztalt kaptam, és

az anyaggazdálkodásért feleltem. Még meg is süvegeltek, mert ha

spóroltam az anyaggal, ők kapták a jutalmat. (78. old.)

Nálunk nem voltak járványok, de kétszer beoltottak malária ellen. A

hátunkba adták - ezerháromszáz embernek négy tűvel -, ezért az

enyém elfertőződött. Hatalmas tályog keletkezett, amit fel kellett vágni.

Az egyik fegyőr lánya nővérnek tanult, ő kísérletezett rajtam,

érzéstelenítő nélkül. Végül egy fogoly grúz orvos mentett meg.

Egyetlenegyszer találtak leprást a lágerben, ilyet még nem láttam a

huszadik század közepén!

Harminchat láger volt a körzetünkben, a 19-es mellett a büntetőzóna.

Akiket nem volt elég sötétzárkával büntetni, azokat odavitték. Egyszer

engem is. Állítólag összeesküvést szerveztem azzal, hogy esténként a

fiatal fogolytársaim körülálltak, és beszélgettünk. Egy szerelvény

végigjárta az összes lágert, begyűjtötte a büntetendőket, voltunk vagy

hatvanan. Nem szeretek tolakodni, a sor végén álltam, amikor

megérkeztünk. A táborparancsnok, egy jóindulatú fiatal főhadnagy odaintett

magához:

Kak professzia? Mi foglalkozása?

Mellettem egy lengyel, aki tudta, hogy rajzolok, azt válaszolta:

Ez volt a szerencsém, mert egy pillanatig nem voltam a

büntetőzónában. Jött másnap a táborparancsnok a tisztjeivel, hogy

158

fessem le. Hozott egy tizenkét tubusból álló festékkészletet és egy

dobozfedelet. Teljesen kétségbeestem. Olajjal sosem dolgoztam, csak

vízfestékkel. Palettám sem volt, de a szovjet ember találékony. Végül is

ablaküvegre nyomtam ki a festékeket. Ecset is kellett. Addigra már

tudtam a borz nevét oroszul, az ecsethez borzszőr kellene, de mivel

nem találtak, kecskefarokból készült. Most már volt ecsetem,

festékem, papundeklim, el lehett kezdeni a festést.. Egész

használható lett, kínjában az ember sok mident megtanul. (Placid

O, 95. old.)

Zsuliknak hívják a „láger krémjét”, a felső tízezert. Voltak közöttük

valódi gazemberek is. Egy huszonhárom szoros szovjet gyilkos, aki már

az utolsó hat gyilkosságot a lágerban követte el, szeretett mellettem

ülni. És nézte, mit csinálok. Kérte, hogy A tükre hátoldalára fessek

valamit. Ezért festettem rá egy női képmást. Viszonzásul azt mondta:

Szeretném neked megköszönni, de semmim sincs. Tudod mit, ha

téged valaki bántani akarna, szólj nekem!

Így lett saját testőröm a lágerben.... A négy őrtorony a golyószóróval

kismiska volt ahhoz a védelemhez képest, amelyet én élveztem.

Az egyik orosz rab éppen előttem támadta meg a szintén fogoly

konyhafőnököt. Egy nadrágba tett téglával verte szét a fejét,

szerencsére nem halt meg, de szerteszét fröccsent a vére. Tizenhat

ezer kilométer távolságból kapta erre az utasítást - így működött a

lágermaffia.

VI.FEJEZET

159

A HAZATÉRÉS KÖRÜLMÉNYEI

Sztalin halála

Nézd csak, ott, nem látod !??...a zászló !!... a parancsnoki épület tetején

- susorogta a fülembe nagy izgatottan.

Elment az eszed... hát csak most látsz először szovjet zászlót? -

förmedtem rá.

Dehogy, nézd csak, a fekete fölötte...

Hol? - Ekkorra már azonban Pópa is mozgolódott...

Nézd, fekete zászló a parancsnoki épület tetején... - A fejek váratlanul

összebújtak - mi történhetett? Gyász... azt mindnyájan felfogtuk rögtön,

de kit gyászolnak?...

Biztosan valami „nagykutya” - vélte valaki mögöttem.

Mikor Kalinin (közt. elnöke volt) halt meg, akkor láttam utoljára fekete

zászlót - suttogta valaki a hátam mögött nagy titokzatosan.

„Talán csak nem elégelte meg Isten a gonoszságait?”

További találgatásra azonban már nem maradt időnk, mert a kapu

csikorogva kitárult és az őrség számolni kezdett.

Egy, kettő, három - mi pedig futólépésben ügettünk be ötösével a

táborba. A barakkban azután minden kétely eloszlott.

„Megdöglött Sztálin” - borult a nyakamba a „munka - párom” az alig

tizenkilenc éves Koválcsuk. Barakkról-barakkra, oroszul, ukránul,

németül, perzsául szállt a nagy örömhír... Táncoltak, ugráltak az

örömtől franciák, koreaiak, olaszok, kínaiak... Ez volt valóban az igazi,

megmásíthatatlan „gyászszertartása” a huszadik század egyik

legrettegettebb emberének... Olyan, amilyent valójában meg is

érdemelt a „dicső nevelőnk”... Moszkva urai! Látnotok kellett volna

magatoknak is - talán tanultatok volna belőle...(Adorján 122. old.)

Brilló Magdolna: (Tokaj) vallomása III.

(Szebeni Ilona: Merre van magyar hazám? 183. old.)

Egyik nap kimentem éjszaka műszakra. Az oroszok zenéltek,

táncoltak, énekeltek a bányánál a kultúrházban. Mindig

muzsikáltak, mindig énekeltek az utcán is, és nagyon szépen.

Voltak, akik kint táncoltak. Ismertek már, és ahogy megláttak,

hívtak táncolni. Elmentem. Szinte vesztemet éreztem azon a napon.

Olyan „csak azért is megmutatom, hogy nem fogok itt

megdögölni” hangulatban táncoltam. Már indultam volna befelé,

amikor hallottam a nevemet. A bányavezető kiabált.

Nem mégy le dolgozni, szabadulsz! Derék jó munkás voltál,

élj boldogan, kislány! Köszönöm a munkádat, holnap felveszed a

pénzedet, vigyél valami ajándékot Budapestre.

Kezet fogott, elbúcsúztunk. Ez lett a nagybátyám kérvényének

az eredménye. Vettem - már kíséret nélkül - egy kis vodkát, és egy

harisnyaszárba teát. Jöttek az én sorstársaim, örültek, nem

160

éreztek irigységet. Bár most lenne csak feleannyi szeretet és

összetartás az emberekben.

Levelet nem lehetett elhozni, ezt szigorúan tiltották, de én hoztam,

még hajfürtöt is a toll közé rejtve, bevarrva a kispárnámba.

Csapnál kiszálltunk, megcsókoltuk a magyar földet.

Kaptunk egy tányér levest meg egy szelet kenyeret és 5 Ft

gyorssegélyt. Debrecenben megkérdezte a kalauz, van-e jegyem,

ha nincs jegy, akkor pénzem van-e? Mondtam, hogy

Oroszországból jövök. Akkor elébem állt, és nagy tisztelettel

meghajolva tisztelgett. Sírt a vonatban mindenki.

Rakamazról busszal jöttem, sokan felismertek, kiabáltak

mindenfelől az emberek, tudok-e erről vagy arról, láttam-e a

hozzátartozójukat? A tokaji fiúk a hídhoz jártak, s amikor

megláttak, végigszaladták Tokajt a hírrel. Három napig úgy jöttek

hozzánk, mint a jósnőhöz. Adtam át a leveleket, de igen fájó

volt azokról szólni, akikről tudtam, hogy soha többé nem jönnek

már haza.

Itthon újra kellett kezdeni az életet. Hogyan tovább? Hallottam,

hogy szőlőket osztottak. Felmentem a tanácshoz, és kértem fél

hold szőlőt. Azt a választ kaptam, van odafönt a hegyen elég

parlag, törjem fel magamnak.

Nem vették figyelembe, hogy talán én is megérdemelném.

Igaz, akinek tele van a gyomra, az nem veszi észre, hogy a

másiknak üres a tányérja.

Később beléptem az MNDSZ-be, vezetőségi tag is voltam.

1948-ban egy május elsején küldött lettem Budapesten. Ez volt az

én nagy elismerésem. Dolgoztam a szüleimmel, testvéreimmel 10

hold feles földet, aztán állandó éjszakásnak mentem a Szociális

Otthonba gondozónak, és ezért 2600 Ft nyugdíjat adtak. Még mindig

dolgozom, mert ebből megélni nem lehet. Dolgozom a M iskolci

Pártüdülőben. A fiam leszázalékolt, az anyám 88 éves, őt is

gondozom, pedig már hatvankét évesen megérdemelném a

pihenést. Özvegy vagyok. Az unokáimban van minden örömöm,

akiknek elmondtam mindent, semmit nem titkolva. Máig is kérnek,

hogy ne mesét mondjak, hanem az igazit. Még a legkisebb is azt

kérdezi, miért vittek el, nagyi? Mondd el újra az oroszországi

élményeidet! Amíg mesélek, megsimogatnak, és azt kérdezik: -

Ugye soha többé nem fognak elrabolni senkit Magyarországon?

Igyekszem őket megnyugtatni. (Brilló Magdolna (Tokaj) vallomása II)

A „szabadulás”, örökös száműzetés

(Bien Gy. 91-92. old.)

………Másnap reggel behívtak a vezetőséghez, ahol közölték, hogy

Orotukán településre leszek küldve, amely kb. 100 km-re van a jelenlegi

tábortól. Érzelmeim vegyesek voltak. Tudtam, hogy nem

161

Magyarországra megyek, hanem valamilyen „kinti” száműzetésbe, ahol

talán egész életemet kell majd letöltenem. Így aztán csak vártam a

jövőt, amit nem tudtam semmiképpen befolyásolni. Elbúcsúztam a

lágerbeli barátoktól. Egy német fiúnak az otthoni címét agyamba

véstem, Hans Georg Barthell-nek hívták, Halleból származott. Amikor

évek múlva Magyarországra kerültem, első dolgom volt a címére írni. Én

voltam az első, aki tíz év óta valami hírt hozott a gyerekükről. Azonnal

visszaírtak, hogy más teljesen feladták a reményét annak, hogy valaha

is viszontlátják fiukat. Barthell is életben maradt és hazakerült.

A lágeriroda főnökét úgy hívták: Gurli. Egyszer csak megállít az udvaron

és a kezembe nyom 100 rubelt. Ezzel az emberrel csak nagyon keveset

érintkeztem, de ismertük egymást. Ezután azt mondta, jól figyeljek oda,

mert amit mond, nem írhatom le. Van Orotukánban egy ismerőse, akit

úgy hívnak, Kertész és egy gyárba dolgozik. Említsem meg a nevét és

akkor Kertész biztosan fog nekem segíteni. Én soha nem kérdeztem

egyiktől sem, hogy honnan ismerik egymást, de nincs kétségem afelől,

hogy egy kommunista mozgalom régen letartóztatott tagjai voltak.

Mindenesetre jó érzés volt, hogy szinte ismeretlenül pénzt adott valaki.

Ilyen dolgokon kell elgondolkozni! Vajon mi van az emberekben, hogy a

pokolban is tudnak emberségesen viselkedni? Persze igen elenyésző a

számuk, de mindenesetre elvitathatatlan tény! Egy lélekbúvár bizonyára

könyvet írhatna erről a témáról, de én nem fogom ezt tovább fejtegetni.

(Bien 88. old.)

Orotukában a lakások nem feleltek meg annak az elképzelésnek, ahogy

az más előrehaladott országokban elfogadható lett volna. Volt kettő 2

emeletes, kőből épült háztömb, amelyben a fejesek laktak. Nem tudom

hogyan éltek ott, mert soha nem jártam náluk. A legtöbb ember

egyszobás faviskóban élt, amelyben volt egy tűzhely és kint egy

árnyékszék. A szó szoros értelmében ezek nyomortanyák voltak. A

többiek hat kilométerre laktak a tajgában. A gyárnak volt egy

autóbusza, amelynek feladata lett volna a munkások ki-behordozása, de

a legtöbbször elromlott. Így vagy gyalog, vagy valamilyen teherautón

bonyolítottuk le a munkába és a hazajárást. (Bien 91. old.)

Megegyeztünk a házinénivel, hogy részünkre ő főz ebédet,

természetesen pénzért. Így aztán legalább naponta egyszer jó ételt

ehettünk. Friss húst nagyon ritkán lehetett kapni, viszont konzerv volt

elég. Volt egy vendéglő is, megfizethetetlen árakkal. Csak nagyon ritkán

tudtuk megengedni magunknak ezt a fényűzést. Szobánkban – mint

ahogy említettem – négyen voltunk. Szabad Sanyi, aki a Felvidékről való

volt, jó testi állapotban. Ő a vasöntödében dolgozott és aránylag jó

fizetést kapott. Kovács Sanyi, egy zalai fiú, akinek csak a bal szeme

volt, mert egy bányarobbanásnál elvesztette a másikat. Ő az állami

gazdaságban dolgozott. Sziklai Gyuszi szintén Dunántúlról való volt és a

garázsban dolgozott. A műszakváltásunk sokszor nem esett egy időre,

162

úgy hogy legtöbbször nem is láttuk egymást. Nagyon jól kijöttünk, soha

egy hangos szó sem volt közöttünk. Megspórolt pénzünket a matrac

alatt tartottuk. (Bien 91-92. old.)

Még amikor Kertész bácsinál laktam, megismerkedtem ott egy Viktória

nevű elvált fiatalasszonnyal, aki mint szabad szerződéses dolgozott a

telefonközpontban. Odesszából való volt és szemérmesnek tűnt. Már

tavaszodott, amikor újra láttam őt a táncteremben. Felkértem táncolni

és ő rögtön hozzám simult, nem törődve ügyetlen lépéseimmel.

Életemben először tartottam ilyen közel női testet és meghatottan

megcsókoltam a kezét. Ő nem szólt semmit, csak nézett rám két nagy

fekete szemével. Többször kérdeztem tőle, hogy miért éppen engem

választott ki, mire azt felelte, ő már régen kiválasztott engem, amikor

először látott a Kertész bácsiéknál. Viktória félrehúzott és mondta, hogy

az éjféli váltáskor egyedül lesz a telefonközpontban, látogassam meg,

ha akarom. Dobogó szívvel éjjel egy órakor bekopogtam a

telefonközpont ajtaján, Viktória azonnal kinyitotta a zárat és én

besurrantam. Az ösztön csak hajtott és elkezdtem csókolni hófehér

testét, mire ő kibontotta ruháját és egymásba borultunk. Kétségtelen,

hogy neki több gyakorlata volt, mint nekem és figyelmeztetett: nem

akar másállapotba esni és vigyázzak. Elővett egy gumit, ami ott nagy

kincs volt, édesanyja küldte neki. Nagyon szerelmes lettem és sok

éjszakát töltöttem vele. Ő mindig gondosan kimosta ugyanazt a gumit.

Egy pár hónap múlva kezdett elhidegülni és nem engedett be a

telefonközpontba. Aztán egy lengyel fiú kezdett el dicsekedni, milyen

remek éjszakákat töltött Viktóriával. Fájdalmam leírhatatlan volt és

elkeseredésem a mélypontját érte el. A vigasz talán az volt, hogy nem

csak én jártam így, hanem több más bajtárs is.

Érdekes volt, hogy mi magyarok egymással legtöbbször oroszul

beszéltünk és mindannyian már csak törtük a magyart. A hosszú téli

estéken többször előfordult, hogy vodkát ittunk és egymás vállán sírtunk

nyomorult helyzetünkön. Ez nagyon veszedelmes játék lett, mert többen

úgy rászoktak a vodkára, hogy nem tudtak nélküle meglenni. Sziklai

Gyuszi, aki szintén kiszabadult, évek múlva alkoholizmusban halt meg

Magyarországon. (Bien 92-93. old.)

1953. március 5-e hideg, felhős nap volt, nem sokkal különb a többitől.

Amikor felébredtem, még nem tudtam, hogy minden valószínűség

szerint ez a nap döntő jelentőségű lesz az életemben. Öltözködés

közben bekapcsoltam a rádiót és Moszkvából temetési zene hallatszott.

Hamarosan bejelentette a bemondó, hogy Sztálin, minden idők

legnagyobb vezére, meghalt. Ahogy a gyárba értem, a párttagok a nagy

gyászban, könnyes szemmel jártak fel és alá. A magamfajták viszont

leplezett örömmel üdvözölték egymást, bízván abban hogy talán most

majd véget ér hosszú száműzetésünk. Egy lengyel barátom vigyorogva

jött be az ellenőrző irodába és németül mondta: „unser Vater ist tot!”

163

Harmadnapra sok minden megváltozott. Az MVD irodában kedvesen

fogadtak, amikor az előírt időben meg kellett jelennem. Mindenki mintha

megkönnyebbült volna. A félelem alábbhagyott. Amikor aztán Bériját –

aki az MVD főnöke volt – kivégezték, ez a katonák között teljes

zavartságot okozott. Érezték, hogy a vég elkezdődött. Rádiómból 12

órával hamarabb tudtam meg, hogy Malenkov – Sztálin utóda –

lemondott és Hruscsov és Bulgányin vették át a hatalmat. Ezután igen

hamar rengeteg kommunistát – köztük Kertész bácsit is – teljesen

rehabilitálták. Kertész bácsi Hruscsovot személyesen ismerte. Különösen

az volt érdekes, hogy milyen villámgyorsan történtek az események.

(Bien 94-95. old.)

Rott Ferenc Szibériában, rabság és száműzetés

(Vladimir Rott: Apám levelei 76. old.)

„Itt van augusztus elseje, elmentem az autóbusz pályaudvarra,

megtudtam, hogy talán már holnap felülhetek a járatra, nagyon hosszú

az elutazni akarók sora. Izgulok a következő napok miatt. Legyen meg

Isten akarata, mindenesetre reménykedve és jó érzéssel indulok útnak.

Az előző levelemben megírtam Józsinak, hogy nem ártana, ha

Moszkvába utazna, s beszélne a magyarokkal. Ma valami érdekeset

láttam. Láttam egy cikket a helyi újságban, amely Petőfi Sándort

magasztalta. Hidas Antal írta. Ő is ült tíz évet, hiszen Kun Béla sógora

volt. Emlékszem, amikor 1939-ben itt, Magadanban beszéltem Kun

Béla feleségével, akit nagyon csüggedtnek láttam, hogy a sógorát is

leültették. Ha már kiszabadult, és visszakapta a régi munkáját, akkor a

moszkvai magyarok meg tudják mondani, lehet-e segíteni az én

ügyemben. Gondolom, Gergely Sándor nem fukarkodik a tanáccsal, hozzá

kéne fordulni segítségért. Nem kell a magyar követségre menni

segítségért, mert a hivatalos emberek kerülik az ilyen ügyeket. De nem

kell odautazni, ha Józsinak nincs kedve hozzá, és nem biztos abban,

hogy hasznot hozó az út. A ti döntésetekre bízom...

1949. augusztus 22. Hétfő.

...Leülök írni nektek, mert ezekben a nyomasztó napokban már

attól is könnyebben érzem magam, ha elképzelem, hogy van a földön

valahol egy hely, ahol három ember, a feleségem és a két fiam, ha

csak gondolatban is, de velem van. Napközben sokszor megnyugtat és

friss erővel tölt fel ez, hogy tovább harcoljak. Ha gondolatban veletek

beszélgetek, egyszeriben erősebbnek érzem magam.

Egy hete érkeztem erre a vad, erdős vidékre, s úgy tervezem, a hét

végén visszatérek a faluba. A munkám nem különbözik a korábbitól. Az

erdőt mérem föl, számolok, írok, beszélgetek a szakemberekkel. De óriási

a különbség abban, hogy más helyekkel összehasonlítva, mint élnek itt

az emberek. Úgy érzem, hogy a világ lassan a teljes őrület felé halad.

Lehetséges, hogy ahol ti éltek, még maradt valami a régi nevelésből, vagy

164

hogy az új hatalomnak jobb eredményei vannak. Itt az erdőben nagyon

szomorú az emberek helyzete. Rongyosak, éhesek, csak a mai napnak

élnek. Dolgozni senki sem akar, nem is képes rá. Látszik rajtuk, hogy alig

élik túl a napot, senki sem gondol a holnapra. A férfiaknak csak

egyvalamire van gondjuk, a vodkára. Az asszonyok ideiglenesen csapódnak

a férfiakhoz, hogy anyagi támaszra leljenek. Nehéz köztük megőrizni az

erkölcsi tartásomat, de valahogy túl kell élnem ezt a nehéz időszakot,

míg derültebb ég mosolyog le a sorsomra. Jó, hogy nem vagytok itt. Ez ad

reményt és erőt nekem, hogy hozzátok törekedjek. Korán reggel írok, a

sátrakban még alszanak, de vannak, akik már ébredeznek.

Késő este tértem vissza az erdőből. Érdekes volt a munka, de még

érdekesebb, hogy bírom. Láthatóan a lábam is megértette, hogy

szükségem van rá a túléléshez, és iparkodik segíteni. Holnap este

elmegyek az erdészetbe, s ha elégedettek lesznek a munkámmal, akkor

ebben a hónapban széppénzt kapok. Már úgy hozzászoktam, hogy

egyedül járom az erdőt, s csak egy kis ételt viszek magammal.

Augusztus 24-én folytatom. Az erdészetben a zsémbes főnök elégedett

volt a munkámmal, de még hét nap van a hónap végéig, csak akkor

tudom meg, menynyit fizetnek. A főnök ugyan mogorva, de csöndes és

jóindulatú. Beteg családostul. Holnap megint indulok az erdőbe. Rossz

kedvem van, a közelemben egyetlen elégedett embert sem látok,

mindenkinek van valami szüksége. Csak te vigyázz magadra, Rizuskám

Józsinak légy jó tanácsadója, Vladimírnak szigorú anyja. Ha Isten

megadná, hogy lássalak titeket, milyen szép is volna az élet! Sok család

életébe belelátok, de örömöt egyikben sem vettem észre. Laktam pár

napig az egyik erdésznél- Az asszony fukar, a férj csirkefogó. Laktam két

napig egy másik erdésznél is. A felesége nem tud bogyósgyümölcsöt

eltenni télire, mindig elrontja. (V. Rott: Apám levelei 76. old.)

A holokauszt és a Gulág

(Placid atya élete 107. old.)

A holocaustról azt hangoztatják, hogy ahhoz képest a Gulág turista út

volt. Nem volt turista út- ezt tisztázni kell. Kétségtelen nem voltak

gázkamrák. Nem így pusztították el az embereket, hanem munkaerőnek

használták őket. De gázkamra nélkül is ott pusztult a rabok 78.3

százaléka. A Szovjetunióban még mindig ködösítés folyik a számokat

illetően.

„A Gulág tényekben „Szovjetunión kívüli nemzetiségű”……… elítélt

raboskodott. Ehhez képest csak Magyarországról harminckét ezer

hadbíróság által elítélt embert hurcoltak a Gulágra. (És akkor hol van

még a többi náció?!) A magyar foglyok közül huszonhat ezren

meghaltak odakint. Ez az elítéltek 78,3 százaléka, ami óriási szám!

Hatezer egypárszázan jöttünk haza, most már ezren sem vagyunk.

165

Senkit ne tévesszen meg tehát, ha derűsen beszélek a lágerről, mert

nem a borzalmakat hangsúlyozom, hanem a túlélés csodáit. Mindvégig

biztos voltam benne, hogy Isten segítségével túlélhetem. (Placid atya

107. old.)

Várakozás Lvovban (Lembergben)

(Keményfi Béla 149. old.)

A kispesti Nagy Feri is így nyerte vissza fogait, amelyeket a rézbányában

elveszített. Gyönyörű fogsorral tért haza. Nemcsak a fogak mentek el a

hosszú évek alatt, hanem némelyiknek a haja, másiknak a hallása.

Egyszóval nyom nélkül nem múltak el ezek az évek. Várakoztunk,

vártuk, hogy végre indulhassunk haza. Ebben az idegőrlő várakozásban

működni kezdtek az élősdiek, az aljas emberek, a jellemtelenek. Loptak,

erőszakkal elvették fogolytársaik pénzét. Magyarok! Nem voltak sokan,

mindössze hatan, de veszélyeztették a láger közbiztonságát. Tőröket

készítettek, ahogy azt az orosz blatnojoktól látták, és azokkal

kényszerítették fogolytársaikat pénzük, holmijuk átadására. Egyszer egy

próbacsendőrrel kezdtek ki. Ez lett a vesztük. Egyik hajnalon óriási

ordítás, üvöltés verte fel a láger csendjét. A próbacsendőrök méteres

kábeldarabokkal verték a banditákat, a fogolytársakat megrabló

gazembereket. Eggyel végeztek, megfogták kezénél, lábánál fogva,

kidobták a vonat mellé. A gyezsurnijok látták, de nem avatkoztak bele.

Tudták, hogy megérdemelték, amit kaptak. Vezérük egy Miska nevű

volt. A kidobált haramiákat a börtön kórházába szállították. A második

csoporttal jöttek haza. A rend, a nyugalom helyreállt. Szeptemberben

meglepetés ért. Beszélőre hívtak. Uram Isten, ki kereshet engem? Az

apáca, Sali Laci bácsi ismerőse látogatta meg Laci bácsit a

börtönkórházban, és egyúttal felkeresett engem is, hozott kétezer régi

rubelt. Lvovi (Lemberg) tartózkodásunkról a kórházból küldött levélből

értesült. A hívek adományát hozta el nekünk. Ettől kezdve

viszonozhattam barátaim eddigi meghívásait. A várakozás lassan, de

biztosan őrölte föl idegeinket. Ketten megzavarodtak, az egyik egy

huszonnyolc éves, a másik egy negyvenöt éves fogolytárs volt. Az

történt, hogy a katonaság részére téli ruházatot, pufajkát,

vattanadrágot, válenkit hoztak. Rögtön rémhír kelt szárnyra:

felszerelnek bennünket, és irány vissza Északra. Körülünk hárman már

jártak a magyar határnál, onnan hozták őket vissza. Tehát magyarázat

is akadt. A rémhír annyira hatott, hogy már nem álltunk egymással

szóba, kerültük a találkozásokat, mert csak egy téma foglalkoztatott

mindenkit: mikor megyünk haza. Legtöbbször a válasz az volt, nem

engednek bennünket haza. Ingerültek lettünk. Elment a jókedv, nem

rúgták a srácok a bőrt, nem kártyáztunk. Elnémult a cigányprímás

hegedűje. Letargikus állapot lett úrrá. Ha Molotov a Nyugattal folytatott

tárgyalásokat és eredményt akart elérni, akkor nemegyszer kijelentette:

166

Szovjetunióban idegen állampolgárok nincsenek fogságban. (Keményfi

Béla 144. old.)

Másnap reggel, egy hűvös novemberi napon nem nyitották ki a konyhát,

sem a kenyérraktárt. A tábor lakói ágyban maradtak. Nyolc órakor már

futkostak a gyezsurnik, jött a táborparancsnok, először fenyegetőztek,

majd kérleltek bennünket, hogy hagyjunk fel az éhségsztrájkkal.

Hajthatatlanok maradtunk. Délután háromkor már ott volt Kijevből egy

MVD ezredes. Összehívatta láger lakóit a főépület elé. –

Becsületszavamra kijelentem, hogy pár napon belül indultok haza – szólt

hozzánk a közülünk választott tolmács segítségével. – Két transzportban

indítunk benneteket útnak az orosz ÁBC szerint, hétszázötven-

hétszázötven kerül egy-egy csoportba. Jásznáj? (Világos?) Most az a

kérésem, készítsetek lepedőkből nemzetiszínű lobogókat, díszítsétek fel

a vagonokat. Felejtsétek el, hogy el voltatok ítélve! Hadifogolyként

tértek haza. A szakácsok menjenek a helyükre, és készítsenek ebédre

könnyű ételt. Nyugodjatok meg, szavamat betartom. Az ezredes

elköszönt, és a helikopter magasba emelkedett vele. Szétoszlottunk, de

kisebb-nagyobb csoportokba verődve erősen vitatkoztunk a hallottakról.

Annyi becsapás után higgyük el? (Keményfi Béla 146. old.)

Végre valahára Nyugat felé, hazafelé vonatozunk Örömtől sugárzó arccal, kibontott nemzetiszínű zászlókkal, nótaszóval meneteltünk a lvovi vasútállomásra. A visszamaradottak kényszeredett mosollyal, fájó szívvel integettek egyik kezükkel, míg a másik kezükkel szemüket törölgették. Beszálltunk a részünkre kiállított szerelvénybe. Fellobogóztuk a vagonokat. Messziről rengetegen kíváncsian bámultak bennünket, közelebb nem jöhettek. Úgy látszik, már régen láttak ilyet. Elhangzott a sípszó, magasba lendült a forgalmista indítótárcsája, megmozdult a nehézkes vonat, és egyre nagyobb sebességgel elindult velünk, de most nem Keletre, hanem végre-valahára Nyugatra, robogott velünk Magyarország felé. Némán ültem, a többiek énekeltek. Gondolataimba mélyedtem. Vajon életben találom-e édesanyámat? (Keményfi Béla 147. old.) Izgatottan vártuk, mikor érünk a Kárpátokhoz. Szerettünk volna már Munkácson lenni. Éjfél felé egyre erősödött a mozdony csiholása, egyre lassult a lendülete, érezni lehetett, felfelé húz. A Kárpátokon haladtunk át. Gondolom, ott, ahol ezer évvel előttünk őseink bejöttek erre a szép Kárpát-medencére. Hajnali öt-hat óra körül érkeztünk Munkácsra. Az állomás homlokzatán: Mukacsevo. A munkácsiak megrohanták a szerelvényünket. Nyújtogatták a pálinkás butykosokat, sírtak, csókoltak bennünket. Kis idő múlva felhangzott a mozdonykürt, és vonatunk a munkácsi magyarok kendőlobogtatása közben kigördült az állomásról. Ungváron csak pár percig álltunk. Körülbelül tizenegy órakor érkeztünk Csopra. (Keményfi 148. old) Délután két óra lehetett, amikor vonatunk elhagyta a Szovjetuniót. Lehúztuk az ablakokat, ablaknál állva nézegettünk. Szemünket könnyek

167

lepték el, amikor áthaladtunk Magyarország határán. Sírás fojtogatott. Szótlanul álltunk, a vonat pedig egyre gyorsabban száguldott a drága magyar földön. Nem is állt meg Nyíregyháza-Sóstóig. Kiszálltunk. A bőrkabátosokon kívül sehol egy lélek. Körülnéztem, nem láttam az állomásfeliratot, nem tudtam: hol vagyunk. (Keményfi B. 149. old.) Mi van a családdal? (Dr. Keményfi Béla 152, 158. old.) A Keleti pályaudvar épülete aládúcolt állapotban állt, folyt a helyreállítása. A gyorsvonatunk öt órakor indult. Lajos bácsival és a két taszári szabadságos katonával a váróteremben telepedtünk le. A hajdúnánási repülős katonák hazai sült kacsával kínálgattak. Csak almát fogadtam el. Óvatos voltam, hisz majd egy évtizede nem ettem húst. Amint ott ropogtattam az almát, egy munkaszolgálatos katona ment el előttem. Ismerősnek tűnt. Társai Tibinek szólították. – Mondja, fiatalember, véletlenül nem kaposvári? – szólítottam meg, mert nekem úgy tűnt, hogy negyedik elemibe együtt jártunk. – De igen. – Ismeri-e Sugárékat? – Igen. Azután sorban érdeklődtem szomszédainkról, majd rátértem családomra. – Ismeri-e Keményfi nénit, mit csinál, hogy van? – Igen jól ismerem – válaszolta -, a középiskolai kollégiumban szakácsnő, tudtommal jól van. – Hát a gyerekei, a fiai, a Gyuri és az Ernő mit csinálnak? – kérdeztem testvéreimről. – A Gyuri kohómérnök Sztálinvárosban, Ernő, ha jól tudom, a Budapesti Honvédban kosárlabdázik és itt tanul Pesten valamelyik gimnáziumban – tájékoztatott. Hát Bélával mi van? – érdeklődtem magamról, megremegett a hangom, féltem, hogy elárul a hangom. – Szegény gyerek meghalt, agyonlőtték az oroszok. Honnan tudja? – Ott voltam a gyászmisén, amit az édesanyja mondatott érte. Ne haragudjon, nekem be kell vonulnom a laktanyába, társaim már készülődnek – elköszönt és távozott. Borzasztó érzés lett rajtam úrrá, csak most döbbentem rá, hogy anyám halottnak hisz. Én pedig élőként megyek haza. Hogyan állítsak be? Hogyan nyissam ki anyám ajtaját? Mitévő legyek? Mit szól majd édesanyám, hogy a fiának mindkét lába béna? A sírás környékezett. Közben a vonat gyorsan nyelte a kilométereket. Lajos bácsi szemben ülőkkel társalgott, elmondta, honnan jövünk. Felőlem érdeklődtek. Lajos közölte velük, hogy az imént miről értesültem, azért vagyok szótlan. Éjjel tizenegy óra körül futott be a vonatunk abba a városba, ahonnan nyolc év és hét nappal azelőtt tizenhat éves koromban elvittek. Kiszálltunk. Nem volt bátorságom elindulni. Rábeszéltem Lajos, igyunk valamit. Fél deci rum után megöleltük egymást búcsúzóul. – Lajos bácsi, nem haragudj, nem

168

hívlak, nem tudom, milyen lesz a viszontlátás. (Keményfi Béla 152. oldal) Itthon voltam! Nem tudtam, álom ez vagy valóság.Fújt a szél, szembe hordta a havat. Az emberek nyakig begombolt, feltűrt gallérú télikabátban, lehajtott fejjel igyekeztek haza. Rémülten néztek rajtam végig, amikor megláttak kezemben a pufajkával, busláttal (mikádó), kigombolt vászonkabátban, alatta horgolt atlétában. A sarkkörön túli területhez képest nyárnak tűnt az itthoni időjárás. A csupasz mellemet látva a szembejövők még jobban fáztak. Az utcánkba érve nagy léptekkel haladtam az ismerős aprócska házak mellett. Ismertem minden házat, minden kaput. A sötét ablakok mögött lelki szemeimmel ismerős arcokat láttam. (Keményfi Béla 158.)

Itthon voltam! Hihetetlennek tűnt. Nem tudtam, álom-e vagy valóság…………

Istenem, igaz lehet? Igaz, hogy nyolc év után ismét az utcánk aszfaltján lépkedek? Megálltam az alacsony, sárgára vakolt ház előtt. Elöl a háziak laktak, édesanyám az udvarban lakott. Megfogtam a kapu kilincsét. Felugatott a háziak kutyája. Hirtelen arra gondoltam, rossz helyen járok. Megfeledkeztem a kutyáról. Körülnéztem, minden ház a helyén, tehát jó helyen járok. Nem volt bátorságom bekopogni. Gondoltam egyet, és elindultam édesanyám barátnőjéhez. A fia jó barátom volt, őket akartam megkérni, hogy szóljanak anyámnak. Fele útról visszafordultam, majdnem éjfélkor nem zavarhatok idegeneket. A háziak ablaka alá érve a járda melletti füves részről lábammal lekotortam a havat, leterítettem a buslátot a földre, ráfeküdtem, a pufajkámmal takaróztam. Nem jött álom a szememre. Attól tartottam, ha egy rendőr jön, lakás hiányában ismét elvisznek. Felkeltem. Bátorságot erőltettem magamra, bekopogtattam a háziak ablakán. Incike, a háziasszonyunk lánya nézett ki az ablakon. – Gyurka? Fejemmel intettem: nem. – Ernő? Nemet intettem ismét. – Szent Isten, a Béla! – sikoltott fel. Nagy nehezen magához tért, és édesanyjával meg fivérével jöttek a kapuhoz. Sírva borultak a nyakamba, összevissza csókoltak, tapogattak, hogy tényleg élek-e. Bementünk a konyhájukba. Megkértem Incikét, hogy kíméletesen közölje anyámmal, nehogy baj legyen. Incike rohant az udvari lakásba, annak ajtaját anyám sose zárta be. – Margit néni, Margit néni, azt álmodtam, hogy megjött a fia! – Hol a fiam? – kérdezte anyám szegény, és már kapta marára a pongyoláját. – Nálunk a konyhában – mondta Incike, és együtt rohantak vissza. – Béluskám! Drága Bélám! Többet nem tudott mondani, öleltük, csókoltuk egymást. Könnyes szemekkel csókolgattam anyám gondoktól ráncosodott arcát. Leírhatatlan boldogság, öröm töltötte be a konyhát. Sírtunk, nevettünk. Beszélgetni nem tudtunk. – Nem bánom, akármi is van a lábaiddal, lényeg az, hogy élsz, hogy végre itthon vagy! – ismételgette szüntelenül.

169

Reggel öt óráig beszélgettünk. Édesanyám munkába indult, én pedig lefeküdtem abba az ágyba, amelyből nyolc év és hét hónappal azelőtt felkeltem. Elaludtam. Nyolc órakor elindultam, hogy a Debrecenben lemaradt társaim szüleit értesítsem, fiaik jönnek haza, itt vannak Magyarországon. Útközben találkoztam egy nénivel, köszöntöttem. – Béla, te vagy? – kérdezte visszafordulva. Az egész város azt beszéli, édesanyád megzavarodott, mert hajnalban azt kiabálta végig a városon: „Megjött a fiam! Megjött az én Bélám!” Senki sem hitte el, azért gondolták, hogy megbomlott az esze. Könyvemmel azoknak a gyermekkorú leventéknek szeretnék emléket állítani, akik a háború utolsó hónapjaiban, valamint a háború után értelmetlenül pusztultak el. (Keményfi B 158. old.)

RAB KARÁCSONY

Elült a szél a késő éjszakában.

Homály borítja földünk bús egét.

Kihalt a táj, csupán egy néma tábor

Mereszti félve száz villanyszemét.

Körötte semmi zaj: a zord vidékre

A téli éj mogorva csendje ült;

Pihenni tért már régen árva népe:

Az elgyötört had rég elszenderült.

A nagy barakkot néma csönd borítja,

S a fáradt, csüggedt foglyok álmait

Csupán az őrnek lépte háborítja,

Ha olykor-olykor a barakkba nyit.

De csitt: az egyik csöndes, szűk sarokban

Gyakorta éled félénk, gyönge zaj –

Sugárzó szemmel, boldog-izgatottan

Suttogni kezd két árva rab magyar.

Az ő szívük felömlő sóhajára

Betölti most barakkjuk halk zugát:

E két ember ma szívrepesve várja

A bűnös föld megváltó Krisztusát.

170

Mit szívük mélye mindig féltve rejtett,

Ma újra hallják áhítatuk szavát,

S eszükbe jutnak régen elfelejtett

Kedves, vidám Karácsony-éjszakák...

S szemüknek megtört, halvány csillogása

Csodás, sugárzó fénnyé változik:

Mély csönd borul, a zsúfolt, szűk hodályra

A két magyar csöndben imádkozik.

Az ég urához esdeklő imájuk

Magasra száll hitüknek szárnyain,

S szívük mélyén az apró gyertyalángok

A durva őr! Az ünnep éjfelében

Hiába harsan káromló szavad:

Magyar raboknak meggyötört szívében

Ma este minden, minden út szabad!

S a Krisztus úr a tiszta téli éjben

Halkan kopogtat két szív ajtaján,

S könnycsepp ragyog a két magyar szemében

Csöndes, csodás Karácsony-éjszakán.

Galgóczy Árpád Cseljábinszk, 1948.

171

VII. FEJEZET

A TÚLÉLŐK TOVÁBBI SORSA

Csöbörből vödörbe

Harangozó Ferenc: A Csendlaki plébániától a szibériai hómezőkig

Hetényi Varga Károly riportja Harangozó Ferenc főtisztelendő úrral. III.

rész Jászberény

Az is érdekes, hogy hazaindulás előtt magyar katonaruhába és Horthy-

sapkába öltöztettek bennünket. Így foglyoknak látszottunk, nem

elítélteknek. A többieket orosz ruhákba bújtatták, mi horthysta háborús

bűnösök voltunk.

A vagonokba névsor szerint kerültünk, a mi vagonunkba az F, G és H

betűsök. Amikor hazánk területére értünk, néhányan (Hangya, Hegyi),

akik nem felejtették el a magyar virtust, felkiáltottak: „Hej, gyerekek,

unalmas az élet! Megyünk haza! Egy jó bakanótát!” És rázendítettek:

„Horthy Miklós katonája vagyok...” Megállt a vonat, dörömböltek a

vagonajtón:

Mi van?! Így nem kerülnek soha tető alá!

Mit bánjuk mi! Már 9 éve nem vagyunk tető alatt!

Nem is akarunk tető alá kerülni! - és azért is tovább énekeltünk.

Az őrök meg könyörögtek, hogy hagyjuk abba. Amíg álltunk, addig csend

volt, amikor elindultunk, megint fölhangzott a nóta, egyik a másik után.

Nyíregyházáig vitt bennünket a vonat. Ott vártunk sorsunkra szigorú

őrizet alatt, egy laktanyába bezárva.

Oroszországban azt mondták Önöknek, hogy szabadok lesznek.

Nem így történt?

Ők azt mondták, igen. Akik amnesztiát kaptak, azokat

hazaengedték. Mi pedig - a rabok 40-50 %-a - már Nyíregyházán

szögesdrótok közé kerültünk, egész regiment ávós vigyázott ránk

farkaskutyákkal.

Mi következett a nyűegyházi fogva tartás után?

Jászberénybe kerültem onnan.

Jászberényben kiürítették a börtönt, a bűnözőket, a

„tyúktolvajokat”kirakták és előkészítették a szibériai foglyok részére. Még

a falakat is megemelték vagy másfél méterrel. Egy éjjel vittek oda

bennünket bezárt vagonokban. November 2021-én lehetett. Olyan hírünk

volt, hogy „vigyázat, ezek szibériások! ’ Úgy is fogadtak. A vagonokból

géppisztolyos ávósok sorfala között mentünk libasorban.

Kezeket hátra! Földre nézni!

Hegyi Imre - aki fiatalon került Szibériába és teljesen megőszült -

zsebre tett kézzel haladt. (Mi is követtünk el szabálytalanságot, de

172

nem ennyire kihívóan.) Az ávós ököllel szájon vágta, megeredt az

orra vére. Imre megállt, megállt az egész menet. Az ávóst azonnal

eltávolították onnan. Azt hittük, hogy botrány lesz, de nem történt

semmi.

Jászberényben kicsi volt a börtön. Egy kis cellába, ahol azelőtt két

„tyúktolvaj” volt, bekerültünk hatan. Nem volt helye a szalmazsáknak

sem. Megfeleztük a szalmazsákokat, mindenkinek csak egy fél jutott,

így sem fértünk el. Aztán egymásra raktuk őket, és éjszaka azon ülve

vagy dőlve aludtunk. Volt, aki reggel tovább aludt, volt, aki fölkelt. Az

őrök dörömböltek az ajtón:

Rendesen viselkedjenek!

Ültünk a szalmazsákokon, de azt akarták, hogy álljunk, a cellában

pedig rend legyen.

Hát hogy csináljunk rendet? Mindenki álljon a fél szalmazsák

tetejére?

Valami kollektív...?

Csúnyán visszakiabáltunk. Kint nagy volt a fölhördülés: mi lesz itt,

milyenek ezek a szibériások. Az őrök egymás után néztek be a

kukucskálón.

Te patkány! Neked nem drága a szemed? Nem tudod, hogy

Szibériában ki szokták bökni? - hangoskodtunk_Aztán nem mertek

benézni, csak úgy elfordulva szóltak be: Legyenek szívesek, tartsanak

egy kis rendet!

Így fogadtak

Zsúnyi Illés: Nehéz idők)A vonat megindult és ezután Nyíregyházáig

meg sem állt. Menet közbe tiszt keresett a vonaton. Kikísért a peronra

ott közölte velem, hogy jugoszláv állampolgár vagyok, és internáló

táborba kerülök. Mivel magyar állampolgárként kerültem fogságba, így

választhatok állampolgárságot. Amennyiben a magyart választom, úgy

Magyarországon maradhatok. Aláíratott velem egy nyilatkozatot, amely

szerint magyar állampolgárnak tekintem magamat, mialatt társalogtunk,

jól megnéztem, de még ilyen egyenruhát nem láttam. Hasonló volt az

oroszokéhoz, csak színében különbözött. Később tudtam meg, hogy az

alakulat neve ÁVH. Ezután visszakísértek a helyemre, ahol útközben azt

tapasztaltam, hogy a katonák sem sok bizalommal voltak irántunk.

Kérdezni nem lehetett, nem voltak hajlandók ismerkedésre, csak

néztünk egymás szemébe, mint kutya-macska. Szinte le volt bénulva a

társaság. Így értünk a Nyíregyháza-Sóstóhoz, ahol a nyílt pályán állt

meg a vonat és vezényszó hangzott: ötösével leszállni futás, majd

leülni, majd a géppisztolyos katonák kíséretébe az épülethez kísértek

egy erdős részen keresztül. Felvillant bennem; milyen lesz a magyar

tábor, mit fognak velünk csinálni, hol kell dolgozni? Az épület előtt egy

173

civil ruhás mondott beszédet. Közölte, becsüljük meg magunkat, mert itt

egy új világ épül, és ebben mi is részt vehetünk. Azelőtt ő hentesinas

volt, ma meg már magas beosztásban van, ezt a szegediek

bizonyíthatják, hiszen többen ismerik közülünk. Némileg oldódott a

feszültség, majd mindenki elfoglalta a helyét a szobákban, ahol a földön

szalmazsákok voltak pokrócokkal. Az épületen kívül viszont ott álltak

géppisztollyal marcona tekintettel. Az ÁVH-s magyar katona testvéreink.

November 20-án fürdő, majd november 21-én orvosi vizsgálat

következett, november 23-án kaptam meg 482/1953 számú

igazolványomat, orvosi igazolásomat, 001484 sz. hadirokkantak utazási

utalványát, a C0452766 sz. menetjegyemet hitelesen utazáshoz

Nyíregyháza - Bácsalmás útvonalra.

Végre itthon

(Zsúnyi Illés: Nehéz idők 61. old.)

Ha szórakozni akartam menni, a bátyám ruháját vettem fel. Szerencse,

hogy két öltönye volt. A tavaszi munkákat traktorosként kezdtem, így

jutottam keresethez és vehettem magamnak ruhát. Itt ismerkedtem

meg Hoffher, majd Lanz Bulldog és K-25 Zetor traktorokkal, a vontatott

kévekötő aratógéppel, cséplőgéppel. Hoztak a gazdaságba AC-400

aratócséplőgépet, magyar gyártmányú kombájnt, azért a kézi aratás is

besegített. A kombájn kicsépelt búzáját menet közbe zsákba kellett

ereszteni, majd a zsákban lévő gabonát a földre szórni, estefelé meg a

holtfáradt traktorosnak, kombájnosnak és a fogatosnak összeszedni,

aztán a magtárba szállítani nehogy elázzon. Szívesen csináltam, mert

minden fillérre szükségem volt. Sok éjjeli munkát elvállaltam, mivel a

traktorokon éjjeli és nappali váltás dolgozott. Jó munkalehetőséget adott

a gazdaságon keresztül vezető makadámút építése, hiszen a szállítási

munkák egy részét mi végeztük traktorral. Itt ismerkedtem meg

Stockinger Artúr egykori B-listás, velem egykorú személlyel, aki sokat

mesélt. Egyébként mesélt mindenki, így újra láttam a bukovinai

székelyek sorsát, melyet már a Bácskából ismertem. ……….. csak 1986-

ban törölték csak a büntetésemet bűntény hiányában. Sorstestvéreimet

ezek szerint szintén bűntény hiányában lőtték tarkón 1945-ben. A

helyzet 1956 után sem változott, és az a szomorú benne, hogy nem

idegenek, hanem hazánk fiai voltak az elrendelők és az

ítéletvégrehajtók. Jeltelen sírok hazai földben... Visszaemlékezésem 70

évet ölel fel. Kutatómunkát végezni nem volt módom, de ezt megteszik

helyettem a történészek. A XX. századi életről szerettem volna

megörökíteni eseményeket az utókor számára, saját élmények alapján.

Hiszem, tanulságul szolgál majd.

174

A templomépítő Zsúnyi Illés

Kikerültem a GULAG-ba, s azt mondtam, meglátszik az orosz

népen a nevelés. Amikor szétszedték a fatemplomokat, hogy abból

építsenek barakkokat-a falakon még rajta voltak az ikonok -, akkor az

öreg orosz sírt, és megcsókolta az ikont. Itthon utaztam egy emberrel,

aki azzal büszkélkedett, ő olyan brigádban dolgozott, akik leverték

Zombától Szekszárdig a kereszteket… (Zsúnyi Illés 70. old.)

Holczer József a pécsi püspökség tervezője - ő álmodta meg a

kismányoki templomot is - elkészítette a tervet, dr. Cserháti József

akkori megyéspüspök egy paksi technikust, valamint Zsúnyi Illést és

három társát bízta meg a munka összefogásával, szervezésével,

irányításával, az ügyek intézésével. Elosztották egymás között a dolgot.

Volt, akire a pénzszerzés, a külföldi kapcsolatok kiépítése jutott

feladatul, másnak a pénztárral való foglalatosság, Zsúnyi Illésre a

templomépítés maradt. A munka minden fázisában részt vett. - Azt

kérdezi, miért csinálom? - emeli rám tekintetét - Nézze, géppisztolyok

előtt álltam halálra ítélve, 40 fokos hidegben dolgoztam orosz

fogságban, megjártam a poklot a GULAG-ban, de végül hazasegített az

Isten erőben, sok év telt el azóta, s most, hogy egészségben nyugdíjba

mentem Istentől egy lehetőséget kaptam, De szívesen végzem ezt a

munkát a fiatalok érdekében azért is, hogy kerüljenek vissza Istenhez.

Mert ha abban tudnak hinni, akkor hazánk felemelkedésében is hisznek.

Tudja, Megdöbbentő érzés volt azt látni, amikor egy évvel ezelőtt 70

éven felüli asszonyok is jöttek alapot ásni. Esett az eső és én

megkérdeztem tőlük, ne+m lenne jó megvárni a másnapot, addig talán

eláll. Azt felelték erre, ha templomot építenek, nem érdekli őket az

eső…(Zsúnyi Illés: Nehéz Idők 71. old.)

Keményfi Béla küldetése

(Keményfi Béla 110. old.)

Egy életre szóló barátságot kötöttem a budapesti (kelen-völgyi) Farkas

Józsi bácsival, aki 1950 decemberében került hozzánk. Akkor már

kilencedik éve raboskodott. Apját, aki 1919-ben egy gyár üb-elnöke

volt, a Tanácsköztársaság bukása után kivégezték. Ő maga vöröskatona,

majd a nógrádi szénmedence vörös segélyének egyik szervezője, 1940-

ig egy angol érdekeltségű gyárban dolgozott elektroműszerészként.

Ekkor felfedeztek a lakásán egy sokszorosítógépet. Letartóztatták, és

nyolc hónapig a Konti utcai börtönben kínozták. Négy társával együtt

kiengedték, a Magyar Kommunista Párt tagjaként felsőbb utasításra

1941-ben emigrált a Szovjetunióba. Átlépve a határt először szeretettel

fogadták. Kísérővel Moszkvába irányították őket. Útban Moszkva felé

kitört a háború, a németek megtámadták Szovjetuniót. Levették őket a

vonatról, és kémkedés vádjával bíróság elé állították. Három társával

együtt tíz-tíz évre ítélték. Murmanszk vidékére került. Józsi bácsi, mint

meggyőződéses kommunista – véleményem szerint a kilenc év börtön

175

sem rendítette meg hitében – biztos volt abban, ha elmegy Sztálinhoz

és elmondja a vele szemben történt igazságtalanságot, az akkori ítéletet

megváltoztatják. (Dr. Keményfi Béla 110. old.)

Végre a mi leszállónk következett.

Innen még két kis utcával feljebb - magyarázott egy idősebb úr.

Megindultunk. Az utcánál újabb érdeklődés, végre az ajtónál álltunk.

Már-már felemeltem a kezemet a csengőhöz, majd visszarántottam,

mintha megégettem volna... Nem! Mégsem... Mivel is kezdjem? Valami

összeszorította a torkomat, míg végül is, megszólalt egy hang belül...

talán a lelkiismeret: „Megígérted szegény Dömi bácsinak... előre!” A

csengetésre egy fiatalos, szelídarcú hölgy nyitott ajtót.

„Hamutov Ödönnét keresem” - fordultam hozzá.

„Tessék, én vagyok” - válaszolt és a szeme kutatóan fúródott az

enyémbe.

„Tessék, inkább beljebb” - nyitotta előzékenyen az ajtót. Egyszerű, de

ízléses szobában egy fehérhajú idős hölgy fogadott bennünket.

„Édesanyám” - mutatta be Hamutovné. Mindnyájan leültünk. Egy percre

ideges csend szakadt közénk. Szerettem volna hozzákezdeni a

mondanivalómhoz, de mindig csak visszahökkenek... Végre kinyögtem,

hogy a Szovjetunióból érkeztünk, pár nappal ezelőtt...

„Dömitől hozott hírt?” - szegezték egyszerre mindketten nekem a

kérdést.

Nem, nincs erőm megmondani!

„Él?” - könyörgött szinte a kisasszony. Szótlanul hajlottam le a fejemet,

szólni nem volt erőm. Valahogy úgy éreztem, hogy nincs jogom

becsapni őket, de az igazságot szóval megmondani is képtelen voltam...

„Meghalt?” - kérdezte és a szavak mint egy halódó utolsó lehelete

szivárogtak ki az ajkai közül... Bólintottam, s ő zokogva borult az

édesanyja nyakába. Én pedig - mintegy álomból ébredve - kezdtem el

beszélni. Elmondtam, hogyan szenvedett Hamutov Dömötör, volt cári

lovas százados - emigrált orosz ember - a saját hazájában. Elsoroltam,

hogyan rombolta lassan a szervezetét a kór és elmondtam utolsó

kérelmét, melyet halála előtt vagy egy félórával mondott el nekem a

központi kórház betegágyán 1950-ben... Úgy éreztem, hogy már nem is

én, de ő - Hamutov Ödön cári lovastiszt beszél az én számmal: Mondd

meg a feleségemnek, hogy születtem ugyan orosznak, de meghaltam,

mint magyar és tekintsenek halálom után magyarnak!”...

Magyarok! Akik oly’ gyakran tagadjátok meg szenvedő, kirabolt

Hazátokat. Kik olyan könnyen feleditek el apátok, anyátok sírját,

tagadjátok meg testvéreiteket, figyeljetek!

„De nemsokára kondul az óra,

A vétkekért mindenki felel!

Égig harsan a végítélet -

Ki áruló: halált érdemel!”

176

Hazafelé

( A front alatt 12O)

Az elhurcoltak közül - úgy tudjuk - legtovább Kércsi Imrét tartották

ott. ót négy év után engedték haza, így mondta el hazajövetelét:

- Négy év alatt, ha nem is szoktuk meg, de beletörődtünk az ot-

tani helyzetbe. Amikor Magyarországra léptünk, egy más világba

érkeztünk, ez volt már szokatlan. Amikor Debrecenben kiszálltunk,

összegyűltek a civilek. Furcsa volt, hogy egy rendőr bajtársnak szó-

lított. Megyénként adtak egy papírt, mi vagy harmincan jöttünk

Borsodba. Este volt, amikor Tokajba értünk. Nem tudom már miért,

de ott nem járt a vonat, s teherautón jöttünk be az állomásra.

Különösen jó érzés volt, hogy az állomáson égtek, fényesen világí-

tottak a lámpák. Asszonyok voltak a peronon, batyus nénik is. Egyik

asszonyt megkérdeztem, hol lehet itt vizet inni, mert vettem

útközben egy veknit s annak a felét már elmajszoltam és szomjas

voltam. Az asszony amikor megtudta, hogy honnan jövök, erősködött

és fizetett nekem két deci bort. A vonaton megettem a vekni másik

felét, mire Hernádnémetibe értem. Ott már felült mellém egy vasutas

is, egyenruhában, s nem szólt hozzám. Furcsa volt, hogy felállhattam,

leszállhattam, senki nem parancsolt. No, a következő állomás már az

én falum, Felsőzsolca. Leszálltam, s átbújtam a sorompó alatt, akkor

esett le az első hó. Gyalogoltam vissza azon az úton a községbe, ahol

négy éwel ezelőtt elvittek. Zsolcán lámpák égnek az utcán, a kastély

a helyén van. Olyan hihetetlen minden.

Miklós Erzsi korcsmája előtt jövök el. Zsongnak a korcsmában.

Lámpák, villanyfény, és akkor bementem a korcsmába. Szinai Imre

ismert meg rögtön. Nézzétek, Kércsi Imre! Aztán körbefogtak a

többiek. Szemes Andris bácsi mindenképpen haza akart kísérni, s

mondta, hogy apám hogy siratott el engem, anyám meg a Laci fiát

jajgatta.

A kapu be volt csukva, átugrottam, úgy mentem be. Az ablakhoz

siettem s beszóltam, apám nem tudott szólni, csak fulladt el, úgy

nyitott ajtót.

Hazajöttem.

Zsiros S. A front alatt 12O

Itthon 1955. nov. 25.

Nem kellek az egyháznak, de a Jóisten segít

(Pacid atya élete… )

Első utam Pannonhalmára vezetett. Ide nem kaptam lakhatási

engedélyt. Nem kaptam működési engedélyt mint pap és mint tanár

sem. Megbélyegzett ember voltam. A félreállított papok általában az

egyházi életben maradtak. De én nem akartam részt venni a papi

gyűléseken, ahol békepapok elnököltek, nem akartam felolvasni azokat a

177

püspöki körleveket, amelyeket nem is a püspök írt, hanem az Állami

Egyházügyi Hivatal.

Sárközi Pál pannonhalmi főapát azt mondta, álljak meg a magam

lábán. Ezért elmentem segédmunkásnak. A Jóisten itt is a

segítségemre sietett. Egy fogolytársammal beszélgettem a villamoson,

amikor megszólított bennünket egy volt nagyváradi nyomdászlegény,

aki nagyon tisztelte Mindszenty prímást. Megkérdezte, találkoztunk-e

vele a fogságban.

Nem, mert mi a Szovjetunióban voltunk - mondtam -, de én

munkát keresek.

Telepvezető volt Pesterzsébeten, egy ládagyárban. A két

körfűrészgépük közül az egyik üresen állt. Ha elmegyek fűrészgépre

dolgozni, akkor hétfő reggel fél hétre jöhetek. Az volt a legfőbb

gondom, hogyan fogok hajnalban misézni. Itthon jogom volt

misézni, ehhez a főapátomtól és Esztergomból is engedélyt kaptam.

Egyszer csak jön egy szociális testvér egy bőrönddel, amelyben Szabó

Pius tábori főesperes tábori kápolnája volt: kehely, cibórium,

miseruha, márvány ereklyetartó.

Jobb helye lesz magánál, atya - mondta -,mert ha nálunk házkutatást

tartanak, ne találják meg! (Rá egy hétre valóban házkutatást tartottak

náluk (Placid atya 121. old.)

Mosodás (133)

A balesetem után azt tanácsolták, hogy az ORFI-ban mindig szükség

van betegszállítókra. Jelentkeztem. Épp jött a személyzetis a folyosón,

amikor bekötött ujjal odamentem hozzá:

Bencés tanár vagyok, tíz évig a Szovjetunióban voltam fogoly, a

fűrészgép levágta az ujjamat, állást keresek.

Ilyen rövid életrajzot még nem hallottam soha - nevetett.

Bementünk a gazdasági igazgatóhoz, aki fel is vett betegszállítónak -

abban az időben csupa „deklasszált” elem dolgozott ott -, hatszáz

forintért. Mivel korábban sztahanovistaként ezerszázat kerestem, nem

voltam elragadtatva az ajánlattól. Közben állandóan szólt a telefon.

Kiderült, hogy a mosodavezetői állás éppen megüresedett. Ha

elvállalom, akkor ezer forint fizetést adnak.

Nem arról álmodtam, hogy mosodás legyek - mondtam -, de

garantálom, hogy egy év alatt leteszem az összes vizsgát.

Az ORFI Frankel Leó úti épületében akkor 2800 ágy és hat műtő

volt. A mosodában heten dolgoztunk, havi negyven mázsát tisztítottunk.

Amikor tizenkét év múlva eljöttem onnan, akkor már huszonkilenc

munkatársam volt, és négyszázhatvan mázsát végeztünk havonta.

Bennünket Pannonhalmán úgy tanítottak, ha valamit csinálunk, akkor

azt száz százalékosan csináljuk. Mosodásként beszereztem a német

szakkönyveket, és letettem a szakmunkás és művezetői vizsgát a

tisztítószakmából. Amikor egyszer vizsgáztam, éppen az egészségügyi

178

miniszterhelyettes volt az elnök. Másnap találkozott az ORFI

főkönyvelőjével:

Tegnap a mosodavezetőtök volt nálunk vizsgázni. Az az

átlagosnál intelligensebb ember!

Fogalma sem volt, ki vagyok. Az ORFI-ban persze mindent tudtak

rólam, a mosodavezető „úrról”, mert itt az voltam. Tudták, hogy pap

vagyok, tudták, hogy rab voltam, de azt is tudták, hogy mindent tudok a

textiltisztításról. Ezért meghívtak az Egészségügyi Minisztérium

műszaki tanácsába. Egyszer pedig megbíztak a Kútvölgyi úti kórház

mosodájának felújításával két millió devizaforint értékben. A Kútvölgyi

volt a pártkórház. A földszinten délszaki növények és a legújabb

műszerek, de a föld alatt, ahol a mosoda volt, a nyomorok nyomora.

Kétségbe voltam esve, mosodában tudok dolgozni, de mosodát építeni

nem az én dolgom. (Placid atya élete 134.old.)

Újra itthon, de megint csak a börtönben

(Böröcz Sándor: Kiáltás a mélyből 302-303. old.)

Jászberénybe is éjszaka érkeztünk. Bizonyára úgy irányították a

szerelvényt, hogy éjjel ne láthassa a nép a sokat forduló fekete,

rabszállító kocsit, amely egymás után szállított bennünket a jászberényi

körzeti börtönbe. Katonákként kezeltek bennünket. Mint mikor az újonc

bevonuláskor megkapja felszerelését, úgy’ kaptuk meg mi is. Itt lett

katonaruhám és itt lettem külsőleg először katona. Pillanatnyilag

még büszke is voltam rá, hogy a, tábornokoknak csak a nadrágjukon

volt sávjuk, nekem tele volt a zubbonyorr is szép, széles, friss,

tintakék csíkokkal. Látjátok, mondtam a tábornokoknak, katona sem

voltam és most egy rangban vagyok veletek.

Holmijainkat pontosan leltárba vették. Könyveinket bevihettük a

cellába. Mint nem dohányzó ember, néhány pakli mahorkát mindig

tartottam magamnál, mert azért szántam a dohányzó embert. Én

naiv! Zsebeimet, bakancsomat megraktam, hogy búsulásukban

örvendezhessenek a dohányosok. A kályhalyukon kimegy a füst és nem

rontja a cella levegőjét, de meg nem is érezni a füstillatot. Elfelejtettem

hátra nézni, mert a kis ablakon át valaki közben be-benézett és látta azt is,

hogy mit művelek. Sajnos, közülünk való rab volt a besúgó.

(Egyháztörténeti név, mint hajdani gályarab ős)

Amikor kimentem a raktárból, illő udvariasságból tudtomra adták,

hogy én nem dohányzó ember vagyok, nekem nem jár mahorka. Így

kiürítették zsebeimet. A bakancsomban azért maradt a dohányosoknak

is. Különös helyzeteket termel az élet. Lóték hátra néztek, ez lett a

vesztük, én nem néztem hátra, ez lett a dohányosok veszte.

A cella ajtaját már egy fess kiskatona lépte át, akit 42 éves

korában ért a megtiszteltetés, hogy honvéd egyenruhában

feszíthetett. Saját priccs is jutott mindenkinek. Emeletes priccsek vártak

179

bennünket. Mégsem kell betonon „hömbölögni”, mint kezdő korunkban.

Az eltöltött időnek mégis csak volt valami tekintélyt parancsoló hatása.

Elöl balra a cellában egy kis könyvállvány volt. Arra raktuk

könyveinket, amelyeket Mordóviából hozhattunk haza. Kék,

vászonkötésű német újtestamentumom is ott volt... Most mutasd meg

Uram, hogy megvéded a bibliát. Soha senki meg nem érintette végig az

egész úton, és most is megvan.

Kíváncsian vártam, kik lehetnek cellatársaim: Álgya Pap Zoltán

altábornagy, volt londoni katonai attasénk, az angol királynő személyes

ismerőse, Ibrányi Mihály altábornagy, Szabó László vezérőrnagy, Fehér

Géza (Sopron) vezérőrnagy, báró Pongrácz Dezső földbirtokos Somogy

megyéből, Schneider Márton volt soproni bánya- és erdőmérnöki főiskolai

hallgató, tartalékos tiszt, dr. Péterffy Ödön orvos, a magyarországi

görögkeletiek archirnandritája (püspökhelyettes), Nagy Miklós,

budapesti zsidó ifjú, apja bútor-nagykereskedő, egy debreceni gazdatiszt

(nevét elfelejtettem), magammal együtt tízet tettünk ki. A társaságnak

azért örültem, mert annyi művelt ember között nagyon gyorsan ment

az idő, rengeteg élettapasztalatra tett szert az ember. Miklós fiú az

apjával bejárta egész Európát, úgy ismerte az európai fővárosokat, mint

saját Budapestjét. Az ember szinte nem érezte saját rab voltát, mert

arra figyelt, amit a másik mondott. Körülbelül háromszázan voltunk

Jászberényben, a másik háromszázat állítólag Nyíregyházáról már

elengedték.

Mindez 1955. november, 20. körül lehetett. Meglehetősen hideg volt

a cellában, de a sarkvidéki edzés igen nagy hasznomra volt. Volt külön

cellagazda és mindennap más volt a soros a söprésben és a családi bili

kivitelében. Éjszakára a törülközőt sálnak használtuk, a zubbonyt

megfordítva vettük fel... kezünket beledugtuk az ujjába és mellünkre

húztuk, hogy védjen bennünket a hideg éjszakák ellen, mert, ha már

itthon vagyunk és ilyen barátságtalan légkör fogadott bennünket, mégis

csak itthon vagyunk. A többi majd megjön magától, az időt nem lehet

megállítani. Nem kell félnünk, hogy leszakad a bánya mennyezete, vagy

hogy felrobbannak a gázok. Mire szűk lenne a cella vagy kifogynánk a

beszédből, majd kevernek bennünket más cellákba új ismerősökkel,

egyre közelebb lesz a tavasz is, meg a szabadulás is. Gazdaságilag

sem kifizetődő ennyi rabot ingyen etetni

Bár egyik ÁVÓ-s őr is azt mondta: nekünk is élni kell valamiből.

A humanista gondolkodás legteteje. Meg aztán majd csak rájönnek arra,

is, hogy ezek a szerencsétlen emberek már kint sokszorosan

megbűnhődtek mindazért, amit aláírtak, lett légyen az igaz vagy

okosságból elfogadott dolog.(Böröcz Sándor 302-303.old.)

180

Menekülés nyugatra

(Harangozó Ferenc: Csendlaki parókiától (143. old.)

Dr. Radványi Mihály barátomnak és Kappel kanonoknak, elődömnek. Ők

a nap folyamán eljöttek hozzám külön-külön és tanácskoztunk

erről-arról. Elmondtam nekik, hogy a püspökvárban akartam

kopogtatni, mert Sághy Lexi ott lakott. Szerencsém volt, hogy nem

tettem, ugyanis azon az éjszakán a püspökvárból elvitték őt és Szendy

László plébánost is - egészen Ungvárig.

Ismét egy vasutas jött segítségünkre, akit behívtak sürgős munkára: ad

vasutas ruhát, menjünk vele. Kivonultunk hát, mint vasutasok, a

pályára. Úgy beszéltük meg Balogh Ádámmal, hogy ő északnak megy a

vasútvonalon, én pedig délnek. A sínek mellett elmentem Szőllősig, ott

eldobtam a csákányt és a vasutas sapkát, bementem a plébániára, ahol 9

évvel azelőtt lelkigyakorlatot kellett volna tartanom.

A házban csönd volt. Kopogtam elöl, senki sem válaszolt.

Hátul állt egy kis kerti ház, ott is kopogtam.

Ki az? - kérdezte egy női hang. Németh János plébános édesanyja

volt, akit szintén ismertem. Összecsapta a kezét, amikor megtudta,

hogy ki vagyok.

Megbeszéltük, hogy küldenek valakit Nardára, a határhoz közeli

faluba. Ott Hosszú József (volt szombathelyi káplán) a plébános, aki

motorbiciklivel közlekedett abban az időben. Megkértük, jöjjön be másnap

értem és vigyen el a határig.

Azon az éjjelen nem tudtunk aludni, Jánossal beszélgettünk. Még

hajnalodott, amikor megérkezett Hosszú Jóska motorkerékpáron,

nagykabátban és sapkában, mint egy disznókereskedő.

Felültem hátra és elindultunk. Az utcakereszteződésekben orosz ágyúkat

és tankokat kerülgettünk, ágyúcsövek alatt bújtunk át. A katonák látták,

hogy két szegény tróger, nem sokat törődtek velünk. Elértünk Narda

határába, éppen kapaszkodni akartunk fel a dombra, amikor a mezőkön

túl, az erdőszélről - mint egy teknősbéka - elindult és elénk vágott egy

tank.

Adj teljes gázt! - kiáltottam Hosszú Jóskának.

Nem lehet, mert szitává lőnek bennünket!

Akkor álljunk meg!

Leálltunk az út szélén. Egy fekete és egy vöröses ukrán ugrott ki a

tankból. Az egyik megkérdezte:

Dokument?

Társam odaadta, majd én következtem.

Nálam nincsen igazolvány - mondtam.

Elkáromkodta magát, hogy háború van, én meg igazolvány nélkül

járok.

Tegnap még nem volt háború, ki tudta, hogy ti ma háborúzni fogtok!

Tyű - köpött egyet -, még hogy mi háborúzunk? Hát nem ti

háborúztok? Hová akartok menni?

181

Csak idea faluba - mondtam csendesebben -, a családhoz.

Erre a másik odaszól:

Engedd, az ördögbe, hadd menjenek!

Így aztán Jóska megeresztette, teljes gázt adott, mire a domb

tetejére felértünk, elveszett még a kipufogó is.

Hangosan érkeztünk a faluba, az emberek csodálkozva nézték,

hogyan jön a plébános a motorral.

„Dr. Radvány Mihály (1912-1974): Bécsben szentelték pappá 1935ben.

Teológiai doktor (1939). Székesegyházi kanagy (1943-tól).

Dr. Szendy László (1896-1969): székesegyházi plébános, c. apát.

Németh János (1908-1998): 1932-ben szentelték pappá. 1946-tól a

szombathelyi Jézus Szíve templom plébánosa. Tb. kanonok (1975-től),

püspöki bírósági helynök (1982-től).

Hosszú József (1915-1989): 1940-ben Szombathelyen szentelték

pappá. 1959-től Becsehelyen plébános. 1978-tól tb. kanonok.

Megfigyeltek

(Placid atya élete 140)

Pannonhalmán nem volt bölcseletszakos tanára a szemináriumnak.

Monsberger megtudta, hogy egyedül nekem van diplomám bölcseletből.

Az Államegyházügyi Hivataltól kellett engedélyt kérnie, hogy mosodásból

főiskolai tanár lehessek. A Hivatal átszólt a „szomszéd fellegvárnak”, a

Belügyminisztérium biztonsági szervének. Ezért hívattak be a Zsombolya

utcába. Arra lettek volna kíváncsiak a belügyesek, milyen árat fizetek

azért, hogy főiskolai tanár lehessek. De mivel rájöttek, hogy alkalmatlan

vagyok a besúgásra, nemet mondtak a tanárságra

…. Csak a rendszerváltozás után értesültem a „labda” fedőnevű akcióról. A

Történeti Hivatal küldte el nekem a BM III. Főcsoportfőnökség III.

Csoportfőnökség 2b alosztálya ügyiratának másolatát „Szigorúan titkos”

felirattal, amely tele van pontatlanságokkal, még a hazajövetelem

dátuma is hibás:

„Nevezett bencés paptanár volt, 1946-ban kezdeményezője volt a

szovjet katonák elleni terrorakciónak, valamint hozzájárult fasiszta

röpiratok előkészítéséhez. 1946 szeptemberében a Szu. Kat.Törvsz.

10 év szabadságvesztésre ítélte. 1956-ban jött haza. Hálózati

jelentéseink alapján 3e „labda” rendszabály adatai szerint nevezett

rendszerünkkel szemben továbbra is ellenséges magatartást tanúsít,

illegális ifjúsági csoportokkal rendelkezik. Aktív kapcsolatot tart fenn volt

börtöntársaival. Tevékenységének további ellenőrzése céljából 1963.

IX. 16-án Figyelő dossziét nyitottunk... A fentiek alapján javaslom

nevezett Figyelődossziéjának fenntartása mellett alapnyilvántartásban

182

való tartását. Zalai Emil rendőr őrnagy, Bozsik László rendőr főhadnagy,

Geréb Sándor rendőr őrnagy.”

Ezek szerint valaki mégiscsak rám volt állítva. Jellemző a

naivitásomra, hogy nem vettem észre. Hadifoglyoknak minősültünk,

ezért titokban kellett tartanunk a szovjet élményeinket. De mi nem

voltunk hadifoglyok! Más a hadifogoly, más a malenkij robot és más a

Gulág. Gulagra az kerül, akit hadbíróság ítél el. Engem a megszálló

szovjet hadsereg budapesti hadbírósága ítélt el, de volt ilyen

Pozsonyban és Badenben is. Találkoztam olyan magyar

fogolytársammal, akit innen vittek el, Badenben ítéltek el, és onnan

került a Szovjetunióba. Sokan hallgattak az élményeikről, én nem. Ha

szóba került, sosem tagadtam, hogy felszentelt pap vagyok, és tíz

évet töltöttem a Gulágon. Az volt a véleményem, hogy úgy sem lehet

eltitkolni. Vagy így fogadnak el engem, vagy sehogy!

(O Placid 140. old.)

Dr.Bolberitz Pál Placid atyáról

A Placid atya élete című könyv Utószava

„Az „ünnepi” hősöket tisztelem, a „hétköznapi” hősöket szeretem. Az

ünnepelt-ünnepi hősökkel úgy vagyok, mint Petőfi a hegyekkel: „Tán

csodállak, ámde nem szeretlek.” A hétköznapi hősöket tisztelettel

szeretem, mert követhetők. Mi most itt egy hétköznapi hőst ünnepe-

lünk: nem látványosan, hanem bensőségesen. Mert ő sohasem akart

ünnepi-ünnepelt hős lenni. Nem provokálta a sorsot, hogy hőssé

válhasson. S tán éppen ezért lett hős. Egyszerűen tette a dolgát, amit

Isten adott tennie. S voltak elvei: igaz és eszményi elvei. És volt

lelkiismerete: jói nevelt, jól működő, emberi, szerzetesi, papi

lelkiismerete. Pusztán csak azt tette, hogy amikor eljött életében a

próbatétel ideje, tette, amit mindig is tett volna: hallgatott

lelkiismerete szavára, és nem engedett elveiből. Nem alkudozott, nem

árult el senkit, nem lehetett zsarolni. Pedig a szakma nagymesterei

„foglalkoztak” vele: az ÁVÓ, a GPU, az NKVD, a KGB pribékjei. Az

egyszerű bencés szerzetes paptanár hőssé érlelődött a Terror Házában

és tíz év alatt a Gulágon. Csak egy „bűne” volt, de az súlyos: „In

principiis obsta” - a kísértés kezdetén állj ellen! Hát ezt tette Placid

atya. Ez volt a bűne. A kezdet kezdetén rámutatott arra, hogy a

kommunista eszmerendszer szirénhangjainak nem szabad hinni,

mert az nem más, mint vaskos materializmus és ateizmus. A

kommunistákkal pedig azért nem szabad tárgyalni- vallotta

Mindszenty hercegprímással – mert a kommunisták hazudnak. Az

örököseik gyalui -, vallotta Mindszenty hercegprímással -, mert a kom-

munisták hazudnak. Az örököseik is. Ám Placid atya sohasem

183

izmusokban eszmerendszerekben gondolkozott, hanem emberekben.

Akik Isten képmásai, még ha ez az Isten-arc átmenetileg el is van

temetve bennük. A Jóisten hosszú életet adott neki, mert aki túlélte a

Gulágot, az már mindent képes túlélni. A mellőzéseket, a

megaláztatásokat, a megbélyegzettséget, a társadalmi kivetettséget

saját hazájában is. De miért tudta valójában túlélni? Mert ember

maradt az embertelenségben. S vajon miért? Mert igaz bencés szerze-

teshez és paphoz illően mindvégig az imádság és az eucharisztia

éltette. No meg fölfedezte a túlélés bölcs szabályait: nem panaszkodni,

örülni a kis dolgoknak, nem sajnálni önmagunkat és rendületlenül hinni,

imádkozni. Ez nem csak a túlélés, hanem a hétköznapi hősiesség titka.

Mindenki számára követhető. Ma is. Ezért veheti most át a

kommunizmus áldozatainak emlékünnepén a Magyar Köztársaság

elnöke feleségétől, Mádl Dalma asszonytól Placid atya, vagyis Dr.

Olofsson Placid bencés szerzetes paptanár, a budai Ciszterci Szent

Imre plébánia templom szeretett lelkipásztora a Gyurkovics Tibor és

Horváth Béla által alapított a ,,Hit pajzsa” (Parma fidei) díjat és a

„Hazámért, hitemért” érdemérmet. Nem neki van szüksége erre az

elismerésre - annál ő sokkal szerényebb -, hanem nekünk, hogy

bátorítást merítsünk élete példájából. (Dr. Bolberitz Pál: Placid atya

162. old.)

UTÓSZÓ

(Bien György Az elveszett évek című emlékiratából 121-122. old.)

A becslések szerint 1930 és 1954 között, csak Kolimán hárommillió

ember pusztult el. Az egész GULÁG „birodalomba” pedig közel

húszmillió. Eleinte az áldozatok a szovjet lakosságból kerültek ki,

valamint a Szovjetunióba menekült vagy költözött szimpatizánsokból.

1945 után a bekebelezett országokból százezreket hurcoltak el.

Sztálinnak több ideje volt a gyilkosságokat elkövetni, mint Hitlernek és

áldozatai is többen voltak.

A gyilkosságok módszerei különböztek. Hitler gázkamrában pusztította

áldozatait, míg Sztálin kifacsart az áldozataiból minden erőt, mielőtt

elpusztultak volna. Sztálin áldozatai nem mindig képviseltek egy-egy fajt

vagy népcsoportot, míg Hitler főleg zsidó származású embereket irtott

ki, bár nagy számmal voltak más áldozatai is, főleg szlávok.

Ezeket a rémtetteket egyedül nem végezhették, tehát cinkosokat

használtak. A mostani időkben több nácit bíróság elé állítottak, de

tudtommal egyetlen GULÁG-pribéket sem vádoltak kegyetlenséggel,

vagy ha esetleg vádoltak is, nem lettek elítélve.

Egy fontos különbséget azonban meg kell említeni. Sztálin embertelen

öldökléseit általában a nép nem támogatta, viszont Hitler és követői, ha

184

mást nem, de halk beleegyezést kaptak a lakosságtól. Csecsemőktől

aggastyánokig több millió embert gyömöszöltek vagonokba, hogy aztán

gázkamrákban égessék el őket, vallásuk vagy fajtájuk miatt. Ez a

népirtás nemcsak Németországban történt, hanem az összes elfoglalt

területen, valamint a csatlós országokban, sajnos hazánkban is.

Ne felejtsük el minden egyes áldozat szenvedését a halál előtt, legyen a

GULÁG-láger vagy gázkamra. A szomjúság, az éhség, a félelem, a

reménytelenség, a vágyakozás szeretteik után, a gázkamrák szaga, az

utolsó másodpercek ezen a földön, mind-mind milliók sorsa lett.

A XX. Század európai civilizációja nem volt képes ellenállni két

erőszakos demagóg diktátornak, Sztálinnak és Hitlernek. Az eredmény

megdöbbentő!

(Bien György 121-122. old.)

185

SZERZŐK

SZEBENI ILONA ÍRÓNŐ VALLOMÁSA

Küldetésemnek tekintettem, hogy megörökítsem az annyiszor

megtiport, leigázott magyar nép történetének ezt a fájdalmasan

szomorú, sötét fejezetét. a XX. századi Európa egyik legnagyobb

szégyenét.…

Magam is átéltem az elhurcolások előtti lélekgyilkoló napok

minden borzalmát, rettenetét, a bujkálást, az üldözést, a

menekülést.

A nevem listán volt, akkori feljegyzések szerint Bozendorf Ilona

középiskolai tanuló,

Engem megszöktettek egy magyarul úgyszólván csak köszönni

tudó román katonatiszt segítségével, román katonaruhában,

hamis igazolványokkal, zsebemben nyílt paranccsal hagytam el

szülőfalumat Tiszadobot.

Később édesapám és negyven társa is megmenekült Isten

kegyelméből.

Unokabátyámat Ónod községből vitték el. Tőle kaptam az első

információkat a szovjet kényszermunkatáborokról, majd

barátnőimet, iskolatársaimat hallgattam meg.

A politikai helyzet változása tette lehetővé, hogy nyíltan is

beszélhessünk végre erről a tragédiáról.

…A hazatérők számára nem adatott meg a kibeszélés

lehetősége, sérelmeiket nem tárhatták a világ elé, tiltott volt a ő

panaszuk, a könny és a gyász, testvér a testvérnek nem

állíthatott emléket a magyar temetőkben.

… Sok embert meghallgattam. Áradt a szó, apadt a bánat, de

átok nem hagyta el ajkukat. Hálával emlékeztek azokra az

egyszerű szovjet munkatársaikra is, akik valamilyen formában a

segítségükre voltak. Az elhurcoltak nem gyűlölködnek, nem él

bennük bosszúvágy, nem követelőznek, legfeljebb kérnek.

Kérnek- velem együtt – megbecsülést, nagyobb tiszteletadást,

legalább életük utolsó éveiben, mert régen rászolgáltak.

Megérdemelnék.

Vigyázzunk, el ne késünk vele..

A túlélőktől nem búcsúzom, velük akarok maradni továbbra is,

de együtt hajtok térdet, a házastársat, gyermeket, testvért,

szülőt, és rokont siratókkal, azokért, akik soha nem léphették át

hazafelé a magyar határt, ott nyugszanak idegen földben,

jeltelen tömegsírokban.

Tőlük búcsúzom – testvérfájdalommal..

Emléküket őrizze meg a történelem

186

Szebeni Ilona írónő

Szebeni Ilona

Született Bosendorf Ilona néven 1927-ben, meghalt 1997-ben. A

Borsod megyei Boldva községben van eltemetve. Irt verseket,

gyermekmeséket. Legismertebb műve az a két vaskos kötet, amelyek

Merre van a magyar hazám? alcímében: Kényszermunkán a

Szovjetúnióban1944- 1949.

és

Hazafogunk menni? címmel jelentek meg.

Elsők között, az 1990- es évek elején két kötetben több mint 200

megdöbbentő riportban tárta a világ elé a szovjetek által ártatlanul

elhurcolt, rabmunkára fogott sok ezer magyar nő, férfi és fiatal

szenvedéseit.

Szebeni Ilona első kötetéből három megrázó riportját választottuk ki. Az

elsőben ír az érettségi előtt álló 17 éves ónodi diáklány Pásztor Piroska

(Homolya Lászlóné) és családja tragédiáját mondja el. Az akkori

viszonyok között tehetős (malmosok voltak) család egyszem gyermekét

megrázó körülmények között hurcolják el az oroszok. Édesapja

egészségét, édes anyja elméje tisztaságát adta –hiábavalóan-

gyermekük szabadulásáért.

Ugyancsak soha el nem múló sebeket okoznak a böszörményiek

lelkében, amiről Özv. Kéki Gyuláné beszélt a hajdúböszörményi

elhurcoltak sorsáról Szebeni Ilona írónőnek.

Adorján Sándor,

Halál árnyékában

A könyv írója 1928-ban született. Gyermek és ifjúkorát Pápán töltötte

boldog családi körben három leánytestvérével. Édesanyja Kluge Alice a

kékfestő Kluge família leszármazottja, édesapja dr. Adorján Gyula

ügyvéd volt.

Középiskolai tanulmányait a pápai református gimnáziumban

végezte. A háború végén önként jelentkezett Budapest védelmére az

Antibolsevista Ifjúsági Tábor tagjaként, de nem került bevetésre.

Pápára visszatérve az ejtőernyős zászlóaljhoz jelentkezett

frontszolgálatra. Mint a páncélromboló szakasz tagja vett részt a

harcokban, de a nyugati határon úgy döntött, hogy nem megy külföldre,

hanem megpróbál hazajutni.

Többszöri elfogás és szökés után ismét elfogják és már betegen a

nagykanizsai internáló táborba vitték. Itt először hastífusszal került

kórházba, majd mellhártyagyulladást kapott. Ezután visszaesett a

187

tífuszba, mint internált azonban semmilyen gyógyszeres ellátásban nem

részesült.

Végül a kórház értesítette a róla semmit sem tudó szüleit, hogy halálán

van és gondoskodjanak elszállításáról. Édesanyja ment érte és az általa

vitt orvosságok hatására állapota javulni kezdett, mígnem 1945 őszén

szabadlábra helyezték.

Egy év sem telt el, a magyar és szovjet elhárítás letartóztatta. Hosszas,

eredménytelen vallatások után a Szovjet Katonai Hadbíróság bizonyíték

nélkül tíz évre ítélte. 1953-ban tért haza a szovjet büntetőlágerekből..

A könyve előszavában írja ”lantos” szeretnék lenni, aki nem engedi

feledni azokat, akik

névtelenül haltak meg, aki szeretné felébreszteni a világ és az emberiség

már alvó becsületérzését, Aki szeretne rámutatni bűntényekre, amiket már a

feledés látszólag eltakart, aki szeretné megmutatni az emberiségnek – a

máig sokat dicsért megszállók igazi arcát.

Szándékát az igazsághoz való hűséghez könyvében megtartotta,

szépirodalmi ihletésű megrendítő vallomásaiban elénk tárul az egész

szovjet rendszer embertelensége.

A Halál árnyékában című memoárkötet második kiadása 2007-ben

Torontóban jelent meg In the SHADOW OF DEATH címmel.

Árva Erzsébet-Pozsonyi József: Deportáltak

Balmazújvárosról elhurcoltak visszaemlékezései, Balmazújváros, 1989

Pozsonyi József a Kossuth Lajos Tudományegyetemen szerzett

középiskolai történelem szakos tanári oklevelet. Tagja a Kultúra

Közvetítők Társaságának, újjáalakulása óta a Magyar Heraldikai és

Genealógiai Társaságnak, a Magyar Múzeumi Történész Társulatnak

(MAMUTT), a Tiszántúli Történész Társaság alakuló közgyűlésén

elnökének választotta. Könyvében, melyet Árvai Erzsébettel írt együtt, a

leírt adatok és tények, dokumentumok és visszaemlékezések emberi

tragédiák százait eleveníti fel. A könyv mégsem bántani akar, nem

számon kérni, s nem is bűntudatot ébreszteni, inkább cselekedeteik

tükrét kívánja állítani azoknak, akik vétkesek több mint félezer

balmazújvárosi ember lelki és fizikai megnyomorításában, csaknem

másfél százuk tragikus halálában.

Bien György Zoltán

Elveszett évek

Egy 16 éves magyar diák raboskodását a GULÁG kelet-szibériai

lágereiben, Kolima 1945−1955

Budapest: Püski, 2000.

Egyike azoknak a magyar fiatal embereknek, akiket a szovjet

munkatáborokba hurcoltak a Sztálin időszak alatt:Ott maradtak még

mindig névtelen sírokban, a tundrában, mint egy elfelejtett bizonyítéka

a Gulágnak. Az „Elveszett évek” egy fiatal magyar diák története, aki

188

nagy szerencsével túlélte és érzékletesen megírt hiteles

dokumentumként megírta

a személyes tapasztalatai alapján „ rabszolgák” a hetekig, hónapokig

tartó halálos útját a

haláltáborokba: A szerző kikeresztelkedett zsidó család sarja. Jó nevű,

nemzetközileg is ismert

kardiológus apjával együtt a szovjet NKVD budapesti főhadiszállására

vitték kihallgatásra, pedig

a fiú csak 16 éves volt. Apját is őt is ok nélkül a Gulágra száműzték, de

apja útközben elhunyt.

Ő tíz évet töltött le a rettegett Szibéria távol-keleti részén, melyet

Kolimának neveznek.

Könyvében leírja a mindennapi életet és tapasztalatait. E szívhez szóló

olvasmány az olvasót

szembesíti a ténnyel, hogy Sztálin volt a történelem egyik legnagyobb

tömeggyilkosa.

1952. évi szabadulása után, még örökös száműzetésben Kolima

környékén kellett élnie és

szenvednie. 1955. májusában térhetett haza a katonai főügyészség

1994-ben bűncselekmény

hiányában rehabilitálta. 1956-ban a szerző részt vett a felkelésben, nem

fegyverrel a kezében,

hanem használván a táborban elsajátított orosz nyelvet, próbálta

sikertelenül a szovjet katonákat meggyőzni a forradalom igazi okairól.

Miután a forradalmat leverték, a szerző Ausztriába menekült, ahol az

Egyesült Államoktól kért és kapott menedékjogot. Miután letelepedett

egy új élet nyílt meg előtte, ahol a szabadság megvalósult részére és jó

nevű nyomdaipari szakember lett. A kiadás Hábel György támogatásával

és kitűnő előszavával.

Böröcz Sándor

Kiáltás a mélyből, Bp. Ordas Lajos baráti kör, 1993.

Évekkel ezelőtt megírt - eredetileg családi használatra szánt írás -

„szenvedés-történetet”. Borgátai (Vas megye) földműves család

kilencedik gyermeke, 1938-tó1 letartóztatásáig evangélikus lelkész.

1948. augusztus 19-én vitték el, majd koncepciós per után 25 évre

ítélték a szovjetek, ebből hat és fél évet töltött a szibériai Vorkután,

szénbányában dolgozott. A könyve nagyobbik része erről az időszakról

szóló krónika., ahonnan az idéztük a szemelvényeket.

A szerző és a világ minden részéről a Szovjet Gulágokra,

kényszermunkára hurcoltak megrendítő története. Benne van a

megőrzött és megőrző hit története is, mely az ott levő - különböző

felekezetekhez tartozó - papoknak, lelkészeknek és hívőknek „különös

tábori lelkészségre" is alkalmat nyújtott. A könyv második része a

189

„szabadulás” utáni világi és egyházi szervek ridegsége, elutasítása

kálvária rövid története.

A világ ellenségeskedése - az egyház közönye, szeretetlensége a

szerző és családja iránt: elszomorító. Az ilyen világ pusztulásra ítélt, az

ilyen egyházat önvizsgálatra, bűnbánatra, megtérésre kell felszólítani. A

„Kiáltás a mélyből" ezen a háttéren szemlélve hármas üzenetet hordoz.

Először hálaadást jelent az Isten Jézus Krisztusban adott szabadításáért,

ennek a legnagyobb mélységek között is történő megtapasztalásáért.

Másodszor: üzenet a világ felé, hogy jobban vigyázzon magára és minden

polgárára. Ne a szenvedéseiket, hanem az örömeiket munkálja. A „világ

fáját" is „gyümölcseiről" lehet felismerni. Harmadszor: „testvéri szó" az

-egyház felé, hogy minden körülmények között őrizze meg „másságát",

tanítványi közösséget. Így lesz esélye arra, hogy feltámadott Ura, önmaga

és a világ színe előtt kevesebbet szégyenkezzen, és mindenkori

„keresztútját" örömmel járja. (Részletek a könyv fülszövegéből)

Dupka György

Költő, történész

Kárpátaljai (ungvári) író, költő, helytörténész. Nagy hatású

közéleti személyiség. A magyarság (benne elsősorban a kárpátaljai

magyarok) újabb kori történetének jeles és szigorú szavú kutatója.

Történelmi emlékeink, emlékhelyeink őrzője. Annak a több ezer

magyarnak, akiket a szolyvai haláltáborban pusztítottak el, azok

emlékének ébrentartója.

Egyik megalapítója, szervezője, felelős titkára a hivatalosan bejegyzett

társadalmi szervezetként tevékenykedő Szolyvai Emlékpark-

Bizottságnak, amely Szolyván a szovjetek által 1944-45-ben a

magyarok ellen elkövetett, ezrek pusztulását eredményező atrocitásokra

és népírtásra emlékeztet. Az emlékhely a „malenkij robotra” elhurcolt és

ártatlanul elpusztított, meggyilkolt magyarok ezreinek jelképes sírhelye,

Dupka György mint történész, író megdöbbentő tényeket tárt fel az

1956-os magyar szabadságharc hátterében meghúzódó szovjet

agresszióról, amikor is az 1956-os magyar forradalom és szabadságharc

jeles vezetőit a szovjetek lefogták és zárt teherautókon Kárpátaljára

deportálták.

Könyvünkben csak ízelítőül közölhetünk néhány rövid részletet- Dupka

Györgynek abból a dolgozatából, mely a kárpátaljai magyarság 1944-

1945-ben bekövetkezett tömeges elhurcolásáról szól.

190

Ézsiás Erzsébet: A hit pajzsa –

Olofsson Placid atya élete. Riportkönyv

A könyv írója, Ézsiás Erzsébet. 1977-ben végzett az ELTE

Bölcsészettudományi Karán, ahol a mai magyar drámából szerzett

doktorátust. A hit pajzsa egy bencés szerzetes, Olofsson Placid atya

életét mutatja be. Egy szerzetesét, a tehetséges fiú, aki 16 évesen

érettségizett, majd a pannonhalmi bencés kolostorban tanult. 1946-ban

hurcolták el Pannonhalmáról, koholt vádak alapján, s tíz évig volt a

GULAG foglya a Szovjetunióban. Egészen odáig nem tudta biztosan, mi

az ő küldetése: itt döbbent rá, - mondja el vallomásában - hogy papként

és emberként legfőbb feladata egy ilyen világban az, hogy társaiban

tartsa a lelket. Már a lágerben „sikeres” emberként tisztelték

fogolytársai, a fogva tartói, sőt a tábor hírhedett bűnözői is. Egyénisége,

portré festészete, miniatűrjei révén érhette el, hogy túlélte a

borzalmakat.

Hazajőve nem térhetett vissza Pannonhalmára. Az egyháza nem

kívánta. Hosszú évekig csak mosodásként tudott elhelyezkedni, s aki

életének minden megpróbáltatása ellenére – vagy talán éppen amiatt -

megmaradt olyannak, amilyen azelőtt is volt: életvidám, optimista és

mélyen hívő embernek. Az élmények nem törték meg őt, és kitartása

révén tanúja lehetett a kommunista rend összeomlásának is. Placid atya

csak egy van. Őt az Isten különleges feladatra rendelte ide, ebbe a kis

országba. Nekünk gyarló híveknek pedig azzal a példával szolgál, hogy

az emberi méltóságot nem lehet elpusztítani. „A hit pajzsa fontos

olvasmány. Elsődleges forrásként ismerteti meg velünk az ártatlanul

való elítéltetés, a nélkülözés, a kemény kényszermunka körülményeit;

és ha hajlamosak lennénk magunkat valami miatt rossz helyzetűnek

ítélni, akkor remek terápia Placid atya egész lénye, mert megmutatja az

olvasónak, hogy még iszonyatos körülmények között is lehet derűsen és

optimistán élni és bízni. Varázslatos egyénisége, előadókészsége révén

ezreknek szívében erősítette az Istenben vetett hitet, s a túlélés

szabályaként megfogalmazott ajánlást tudatosan kell keresni az élet

apró örömeit. Mert az öröm szükséges a túléléshez - írja egyik

méltatója.

Galgóczy Árpád

A túlélés művészete VALÓ ART Bp. 2007.Fények a sötétben 2008.Az

alagút vége 2009.

Szülei Szatmár megyei földbirtokosok voltak. Édesanyja

kívánságára, 1944 őszén menekülni kezdtek a front elöl, mely többhetes

keserű vándorlás után a Dunántúlon Pusztavám községben érte utol a

családot.. „1944. december 28-án a Vörös Hadsereg katonáinak

rémtetteitől menekültében édesanyám öngyilkos lett”- írja Galgóczy

Árpád. Édesapjával tértek haza 1945. márc. 5-én, ahol egy kifosztott

üres ház és a földreform által egytizedére csökkent csonkított birtok várt

191

rájuk. Ő hazafias lelkesültségében és édesanyja halála miatti

elkeseredésében a szovjetek elleni diákszervezetet hozott létre. 1947-

ben letartóztatják őket. A letartóztatást a magyar rendőrség végezte, de

másnap átadták őket az „illetékes” szovjet katonai szerveknek, akik 20

év kényszermunkára ítélték. Egyenes út vezetett Budapest,

Sopronkőhidán, Lembergen át a Gulágra, Cseljabinszk és Karaganda

lágereibe. Sztálin halála után a lágerből kiszabadult, de Kazasztánban

örökös száműzetésbe kényszerül. Végül a politikai helyzet változásai

nyomán 1960 májusában jöhetett haza.

Itthon kiváló nyelvtudása és tehetsége révén több kötetnyi verset

jelentetett meg a klasszikus orosz irodalomból, sőt az Anyegin

fordításával kiemelkedő sikert aratott. József Attila díjas és orosz

irodalmi társaságok kitüntetettje.

Galgóczy Árpádnak többszörösen szerencséje volt, először azért, mert

mire őt deportálták a Szovjetunióba, akkorra megszűnt az a halálos

nagy éhínség, amely a világháború során, kialakult Oroszországban.

Az értelmes, intelligens fiatal rajzkészsége révén emelkedett ki a rabok

tömegéből, majd ennek révén a táborban anyanyelvi szintre fejlesztette

az orosz nyelvtudását és jártasságát a klasszikus orosz irodalomban.

Harangozó Ferenc

A csendlaki plébániától a szibériai hómezőkig.

1908. január 24-én Szentpéterfán született, majd a kőszegi és a

győri bencés gimnáziumban tanult 1930 októberétől Innsbruckban, a

jezsuita szemináriumban teológiát végzett. 1934-ben Innsbruckban

szentelték pappá. 1936-1937-ben Mindszenthy (akkor még Pehm

József) zalaegerszegi apátplébános mellett káplán.

1942 őszétől 1945 májusáig Csendlakon esperes-plébános, a

Muravidéken püspöki biztos. Szombathelyi papi szeminárium helyettes

rektora, 1948. március 11-én Szombathelyen a nyílt utcán tartóztatta

le (rabolta el) a titkosrendőrség. Budapestre, a Katonapolitikai Osztályra

szállították. 1948. december 10-én szovjet katonai törvényszék először

halálra, majd 25 évi szibériai kényszermunkára ítélte őt és néhány

társát, volt diákjait, akik részt vettek több száz menekültnek a

határon való átsegítésében.

A Gulág büntetőtáborából hazaérkezvén a magyar titkosszolgálat újra

letartóztatta. Budapest, Gyűjtőfogház (1956. július-november 2.)

1956. november 2. A forradalmárok szabadították ki a Gyűjtőfogházból.

1956. november 5. Nyugatra menekül.

1960-ig Svájcban élt. Oltenben lelkész, Schwiz-ben a katolikus

gimnázium tanára volt.

Majd a németországi Burg Kastl Ambergben működő magyar nyelvű

gimnázium igazgatója. 1973-ban Nyugdíjba vonult. Ismét munkatársa

192

lett Mindszenty József bíborosnak. Elkísérte őt Dél-Afrikába (1973) és

Dél-Amerikába (1975).

A 70-es évek közepén Siegendorfban (Ausztria) épített egy kis házat,

közel a magyar határhoz.

Hegedűs János

Hegedűs János: Bajai leventék kálváriája - Dunától az Északi

sarkkörig,

Szeged: Officina Press, 2003

Látlak-e még hazám?

Magyar kérdés? Csak vagon kérdés! (Sztálin) Baja: Arculat Kft, 2003.

Hegedűs János "Somogyország" egyik kis falujában, Mernyén született.

Majd a nehéz körülmények között élő szülők a jobb élet reményében

Bajára költöztek. Szülei nagy erőfeszítéseket tettek, hogy

gyermeküknek boldogabb, biztonságosabb jövőt biztosítsanak. Polgári

iskolába íratták. Ezzel együtt a bajai cserkészcsapatokban serénykedik,

ahol tisztességre és erős hazaszeretetre nevelik. Itt tombol már a

háború a Dunántúlon, amikor kihirdetik Baján, hogy minden levente 13

és 20 éves kor között másnap, 1944. október 13-án háromnapi

élelemmel felszerelve a hadseregbe jelentkezzék. Több százan

gyülekeztek Baja és környékéről, Majd egy félévig fegyver nélkül

vándorolnak a háborús övezetben, de harci cselekményekben nem

vettek részt. Amikor elfogták őket a szovjet csapatok haditörvényszék

elé állították őket, Hegedős Jánost letöltendő 10 év hadi munkára ítélik

Ebből, 8 és fél évet húzott le a Gulágon. Memoárjaiban: Bajai leventék

kálváriáját, saját gyötrelmeit tárja szép szóval az olvasó elé. Azoknak a

leventéknek állít emléket, akik 1944-ben elkerültek és "szétszóródtak" a

nagyvilágban. A föld minden tájára került belőlük. Könyvei lebilincselő

olvasmányok. Személyes sorsán keresztül képet kaphatunk a

"felszabadítók" barbár beözönlésének részleteiről, majd

megismerkedhetünk a Gulágra kerülés borzalmas útjával, és az ottani

"élet" retteneteivel.

„Csupán azt szerettem volna elérni, hogy aki nem ismerte a “vörösök

rémtetteit" könyvemből megtudja azt, hogyan vezették félre a

kommunisták a világ népeit, akik vakon hittek az eszmében. Azt

szeretném, hogy … a kései utódok is emlékezzenek arra, hogy ki volt

Sztalin és az ő eszményeiért mit szenvedett a magyar nép”.

A könyve „fülszövegében” azt írja: Sokan arra hívták fel a figyelmemet,

hogy „ezek az írások” már nem érdeklik az embereket, pedig tudni

kellett a világnak, hogy mit jelentett, a kommunizmus és egy őrült

diktátor, Sztálin mit követetett el. Akiktől reméltem a Gulágot túl éltek

szervezeteitől sem kaptam segítséget. Figyelembe sem vették írásomat,

pedig a kéziratot elolvasták.

193

Keményfi Béla:

Magyar leventék a sarkkörön túl

Budapest: Magvető Könyvkiadó, 1989.

„Mi láttuk a valódi kommunizmust, a bolsevik kommunizmust" –

vallja Keményfi Béla, aki azonban nemcsak látta, hanem meg is

megtapasztalhatta a szovjetunióbeli Gulagon töltött rabsága alatt.

„1944-ben megszökik a leventekiképző táborból, de nem sikerül

szülővárosába haza vergődnie, Nyugatra kerül a visszavonuló

csapatokkal. Onnan rövid fogság után hazajut, de hamarosan a magyar-

szovjet belügyi szervek veszik „gondozásba.” Szökni próbál,

megsebesül, a szovjet őrök lelövik, gerincsérüléssel, örökre bénultan,

járásképtelenül elhurcolják, a Sarkkörön túli táborokba. Majd az ártatlan

fiatalt, -szinte még gyermeket -„tíz évre a s Gulág munkatáborokban

letöltendő „nevelőszándékú” rabságra ítélik. Súlyosan sérülten megjárja

a Szovjetunió, Szibéria legkegyetlenebb munkatáboroknak titulált

haláltáborait.

Sztálin halála menti meg 8 év után a rabságtól és a várható örökös

szibériai száműzetéstől.

Keményfi Béla könyve megrendítő dokumentum, amelyben a sokat

szenvedett ember naplószerű följegyzésekben teszi közzé mindazt, amin

23 éves koráig átesett, a háború és még inkább azt követő félelemkeltés

és bizalmatlanság áldozataként.

Nyomorékon, bénán, átlőtt gerinccel hurcolták el a szovjetek 1945-ben,

az átélt szenvedésiről, a Gulag borzalmairól, kegyetlen világáról

megrázóan, de tényszerűen, ír könyvében, melynek alcíme: Az AR 87-es

emlékeiből. Az író könyvével azoknak a gyerekkorú leventéknek állít

emléket, akik a háború utolsó hónapjaiban, valamint a háború után

értelmetlenül pusztultak el.

Hazatérte után is folytatódik ellene a gáncsoskodás, üldöztetés vélt

„bűnei” miatt, de Istenben vetetett megingathatatlan hittel éli túl az

itthoni megaláztatásokat. Végül is az (orosz és magyar) hivatalok

rehabilitálják. Jogi egyetemet végez és Dr. Keményfi Béla ügyvéd lesz.

Kovács László

Kirakatrendező volt, és sorsa a háború vége felé – saját vallomása

szerint - alakult úgy 1944. őszén: mint kiváló morzés több más

bajtársával együtt az 5. hadtest kémelhárító osztályához helyezték, mint

rádiótávírászt. A Hadtest Kaposvárra történő áthelyezése után már

gyakorlati felhasználásra nem kerülhetett sor. Aztán az osztálya

Ceglédre került, de már semmiféle cselekményben nem vettek részt.

Sőt 1944. november közepe táján mindent hátrahagyva hazaindultak.

Otthonról, a szőlővárosából már a civil életből a szovjet katonai elhárítás

1945. április 8-án elhurcolta. Majd a szovjet hadsereg katonai

törvényszéke romániai Konstancában 1945. augusztus 9-én jóval a

háború vége után 15 évi javító kényszermunka-táborra ítélte. Innen

194

csak 1953. novemberében térhetett haza. Ügyét a Szovjetunió

legfelsőbb Bírósága 1963-ban bűncselekmény hiányában rehabilitálta.

Oláh Károly

Polgár-nevű mezővárosban született, Felsőzsolcán élt a kiemelkedő

szellemi és testi erőről tanúságot tevő földműves

A jobbágyfelszabadítás után a család még szerény vagyonnal

rendelkezett, de a törekvő, szorgalmas família a harmadik

generációjának már a környék egyik tehetős, parasztgazdasága volt.

100 hold jó magyar föld, állattenyésztés, cséplőgép garnitúra emelte a

gazdaság értékét. A szülők egyetlen fiúkat középiskolába adják,

polgáriba, de azzal az igénnyel, hogy az iskola után a fiatal Károly is

beáll a gazdaságba, és idővel apja örökébe lép. Az iskolába németül

tanul, a katonaságnál tehergép-kocsivezetésből és motorszerelésből

vizsgázik, mind a nyelvtudás, mind a gépkocsihoz értés élete nagy

szerencséje lett, a szovjet fogság túlélését segített elő. Mert katona lett,

végigharcolta a háború utolsó évét a Keleti-Kárpátoktól fél Európán át.

Végül Németországban érte utol megtizedelt, leharcolt egységét a béke.

Amerikai fogságba kerültek. A táborukban Örség nélkül élhettek.

Megígérték az amerikaiak, hogy hazajöhetnek, s átkísérik őket a szovjet

zónába. Így is lett, de a szovjetek nem haza, hanem szovjet fogságba,

munkatáborba szállították őket. Oláh Károlyék Dobaz-medence

bányáinak táboraiba kerültek, de ő nem dolgozott a föld alatt,

motorszelőként működött.

Amikor három év után hazakerült újabb súlyos csapások vártak rá.

A kialakuló szocializmus, a berendelkezett kommunista rendszer a jól

működő gazdaságukat, mint „kulákbirtokot” szétverte, széthordták,

apját börtönbe csukták, őt magát is súlyos vegzálások érték. Végül

minden megmaradt értéküket otthagyva elmenekült kis családjával

Miskolc közelbe, hogy ott mint fuvaros új életet kezdjen. Így lett. Élete

vége felé itt is a legtekintélyesebb gazdák közzé emelkedett.

77 éves volt, amikor betegség miatt mindkét lábát elvesztett, de

székhez rögzítve is keresett magának, további életének értelmet adó

elfoglaltságot.

77 évesen megismerkedett a számítógéppel, s megtanult egér nélkül

szöveget írni, szerkeszteni és két kötetben 700 oldalon megírta

„Életregényét”, melyben kegyetlen őszinteséggé saját és családja

sorsát sikereit, kudarcaikat, szenvedéseiket mutatta be, de ezek mögött

ott húzódik a 20. század társadalmának rajza, egy zseniális

parasztember szemszögéből nézve.

195

Szak István:

Szenvedések országútján

(Fogolynapló) Hódmezővásárhelyi Művészetekért Közalapítvány kiadása,

1983.)

Szak István szinte még gyermek, alig múlt 16 éves, amikor a

Dunántulon parancsra több ezer fiatal társával együtt bevonul a

leventékhez „kiképzésre”. Beöltöztetik őket német katonai ruhába, de

harci cselekményekben nem vesznek részt. A zűrzavaros időkben 1945

tavaszán a Dél-Dunántúlon a németek szélnek eresztik őket. Kis

csoportban indulnak haza, s a Dráva közelében a front mögött román és

bolgár katonák elfogják, iszonyatosan megverik, kifosztják őket, majd

átadják a fiatalokat a szovjeteknek. Az ártatlan fiúra Szibériában

letöltendő tíz évet oszt ki még Magyarországon − jóval a háború

befejezése után − a szovjet katonai bíróság.

Könyve megrendítő, a „magyar holokauszt” elhallgatott

dokumentuma. Írja róla egyik méltatója. Visszafogott indulattal, objektív

hűséggel, szép magyarsággal megírt fogolynapló. A szerző a hetekig,

hónapokig tartó halálba vivő út szörnyűségeit és a büntetőtáborok

kegyetlen életét tárja az olvasó elé. Olvasmányos írás, mert nemcsak a

fizikai szenvedések s kegyetlen részletei kerülnek előtérbe, hanem a

lélek kínjai és fájdalma, a „büntetés” embertelen mértéke, a szülők, az

otthon, a haza utáni vágy lelki kínjai, a lélek rezdülései szólalnak meg

leginkább a könyvben. Hazatér, egy idegen, más világ fogadja. Családját

még az 1950-es évek elején kitelepítik a Hortobágyra. Végre két fiú

testvére is hazatér a szovjet fogságból, s ő boldog, hogy minden

nyomorúság és szegénység mellett itthon a hazájában élhet. A szerző,

Szak István 2012. elején tért örök nyugovóra. Az ő emlékét is

megőrizzük.

Szekeres Imre Gyula:

Nyolc év rabmunka

a Szovjetunió vorkutai lágereiben 1945−1953, Decs, 1996.

Szekeres Imre Gyulát már a háború vége után 1945 augusztusában

Magyarországon, mint civilt munkából a cséplőgéptől vitte el a szovjet

katonai hatóság. 15 év „szovjet munkatáborokban” (Szibériában)

letöltendő börtönbüntetésre ítélte a bíróság a teljesen ártatlan 18 éves

fiatalt. Megjárja a poklokat, s a szibériai Vorkuta „haláltáborából” 8 és

fél év múlva Sztalin halála után térhetett haza. Erről szól ez a különös,

kitűnő, izgalmas könyv. Magával ragadó őszinteséggel beszél a súlyos,

életveszélyes állapotokról, hidegről, az éhezésről, a köztörvényesek

halálos terrorjáról, a táboron belüli lopásokról, rablásokról,

gyilkosságokról. Mégis a könyv minden oldalon átsugárzik valami

eredendő emberi tisztesség. Az ártatlanság tudata. Az istenfélő, Istent

tisztelő, embertársait szerető szerző krisztusi alázattal tűri a

gonoszságokat, a megpróbáltatásokat. A 8 év alatt csak jót tett, ha

196

lehetősége nyílott rá. Ez eredményezte azt is, hogy a haláltáborok egyik

„sikeres magyar” túlélője lett munkája, tisztessége révén. Így a konyhát

takarító rabból, mások számára is létfontosságú, a sokezres rabtábor

tisztelt konyha vezetője, majd a lágerek első „szocialista sütőipari

„magánvállalkozója” lett.

Ember volt az embertelenségben. Ő is úgy véli, ezért segítette

haza az Isten. Sorsa hitet tesz amellett, hogy a tisztesség, a tiszta

erkölcs, az embertársak tisztelete, szeretete hegyeket mozdíthat, halálra

ítéltek ezreinek formázza át, növeli meg életbemaradásuk esélyét.

Rott, Vadimir

Apám levelei a szibériai munkatáborból

A Király Zsuzsa fordítása 2007-BEN Togliatti városában

megjelent orosz nyelvű kiadás alapján készült.

Apám levelei címmel kiadott könyv szerzője Kanadában élő magyar

származású, a Szovjetunióban született férfi. E hosszas többrétegű

mondat arra utal, hogy a miskolci zsidó család, Róth Ferenc családfő

ösztönzésére a feleség ellenkezése ellenére az 1930-as évek elején a

háromtagú család kitelepül a Szovjetunióba. Róth Ferenc felül a

nemzetkőzi szinten meghirdetett szovjet propaganda szólamoknak,

melyben szakembereket vártak, kértek a világ minden részéből az óriási

fejlődésnek indult Szovjetunióba. (Talán még akkor a szovjetek is hittek

ebben.) Ígértek lakást, ingyenes orvosi ellátást, iskoláztatást.

A Róth család Ausztrián át a Szovjetunióba emigrált, ahol a faipari

szakember Róth Ferenc Fehéroroszországban egy fafeldolgozó üzem

vezetője lett, de a körülmények nyomorúságosak voltak, évszázadokkal

elmaradottabbak, mint Európában és Magyarországon. Voltak. Mindezt

betetőzte, hogy a második világháború kitörése idején egy intésre a

hatalmas Szovjetunió egész területén a titkosszolgálat emberei csaptak

le az idegenből jött szakemberekre, mint feltételezett kémekre, és

valamennyiüket Szibériába száműzték. Így került szegény Róth Ferenc

(Oroszosan Rott Ferenc) az észak-szibériai Vorkuta és Magadan körzet

büntető lágereibe, majd szabadulás után e körzetben örökös

száműzetésbe.

Innen a családjához, feleségéhez írott leveleit, melyben a szabadság, a

szeretett családja utáni olthatatlan vágyódás szólal meg, a

Szovjetunióban született kisebbik fiúk Vladimir, aki kalandos utakon jut

ki Kanadába, rendezi sajtó alá, s teszi közzé Apám levei címmel.

Rózsás János vitéz

(Budapest 1926.)

1944-ben német-magyar levelező volta MAORT cég nagykanizsai

gépgyári részlegénél, mint katonai szolgálatra mozgósított levente.

Egy budapesti alakulatnál kapott rövid kiképzést. Alakulatával együtt

1944. december elején a frontra vezényelték. A Somogy megyében

197

húzódó frontszakaszon 1944. dec. 22-én szovjet fogságba esett. A

szovjet katonai elhárítás még aznap Mikla községben letartóztatta,

majd Kiskörös melletti Páhl községben a 3. Ukrán Front

haditörvényszéke 1945. febr. 6-án fegyveres felkeléssel, rombolási

szándékkal vádolván 10 évi, javító munkatáborban letöltendő

szabadságvesztésre és örökös száműzetésre ítélte.

Az odesszai börtön után először az ukrajnai Nyikolajev, majd Herszon

lágereiben dolgoztatták, 1946. őszén az észak-uráli Szolikamszk

vidékére deportálták (Dolgaja, Golovnaja, Szoljanka, Mosov lágereiben

sínylődött). Onnan 1949. márciusában Kazahsztánba indított

rabszállítmánnyal Karabas gyűjtőtáborba érkezett meg, április elején.

Ezután Szpasszk, Ekibasztuz munkatáborait járta meg. 1953.

december 3-án jöhetett haza Magyarországra. A MNK Nyíregyházi

Kormánybiztosságának 1140/1953. számú Igazolványa szerint, mint

„volt hadifoglyot" bocsátották szabadon. A Szovjetunió Legfelsőbb

Bírósága 1962. november 30-án 2n-1519/62. szám alatt

bűncselekmény hiányában rehabilitálta. Az erről szóló orosz nyelvű

Igazolást a magyar Igazságügyi Minisztérium Katonai Főosztálya Klgs.

384/1963. szám alatt 1963. április 3-án küldte meg a számára.

Írásaival, előadásaival, közéleti tevékenységével kiemelkedően

szolgálja az ártatlanul elhurcolt, elpusztított mártírok halványuló

emlékének ébrentartását. A rabságáról szóló emlékiratait „Keserű

ifjúság - Éltető reménység"(Budapest, 1999), és ,Duszja nővér"

(Nagykanizsa, 2001) címen írta meg. A Szovjetunióba hurcolt,

ártatlanul elítélt volt magyar politikai rabok közül közel négyezer

hétszáz személynek a sorsát dolgozta fel a „Gulag lexikon" című

munkájában (Budapest, 2000), melynek alapdokumentációját

Budapesten, az Országos Széchényi Könyvtár kézirattárában őrzik az

utókor számára. A leventeintézmény történetét a „Leventesors" című

tanulmányában adta közre (Nagykanizsa, 2005).

Völgyi József

A magyar holokauszt

Emlékirataim prózában és versben

(Az eredeti Viczina Józsefet önként magyarította Völgyire)

Népes családja támogatásával a 6 elemi után a várpalotai polgári

iskolába iratkozott be. Annak befejeztével 1937-ben szülei, testvérei

tisztelete és igénye okán azonnal munkát vállalt, hogy bányalakatosként

segítse a családot.

1940-ben, mint korengedményes vonult be a kecskeméti

honvédhuszár ezredhez. Azután erős hazafias érzelmektől indítatva a

Pápán szervezett ejtőernyős egységhez kérte át magát, amelyet a

délvidéki bevonulás után teljesítették is. 1944. áprilisában a

Kárpátokban folyó harcokban vett rész, majd Budapest védelmében

Sorokság alatt megsebesült. Ezután félig felgyógyultan az ún. „Bakonyi

198

brigád”-ba került, mint volt ejtőernyős. Harci cselekményekben nem

vett részt, de rosszindulatú feljelentések folytán hazatérése után

otthonában a szovjet katonai elhárítás letartóztatta. 1945-ben a Szovjet

Déli Hadseregcsoport katonai törvényszéke a romániai Konstancában

golyó általi halálra ítélte, majd kegyelmi kérvénye után ítéletét 20 évi(!)

kényszermunkatáborban letöltendő szabadságvesztésre változtatta.

Ebből Sztálin halála szabadította meg. „Csak” 8 és fél év börtönt,

kényszermunkatábort kellett elszenvednie.

1953. november 26-án térhetett haza. A Szovjetunió Legfelső

Bírósága 1972. december 18-án bűncselekmény hiányában rehabilitálta.

Völgyi József munkásköltő,- így nevezi magát, akinek sok verse

született a lágeri élet gyötrelemi között. A vereseiben, a jó Istenben

vetett hit mellett az embertársak, barátok, bajtársak iránti szeretet

kihallik belőle, és visszhangra talál mások szívében.”

Wágner Dezső László

Kézírásos naplójából vannak itt részletek

Diósgyőri munkáscsalád gyermeke. Ősei évszázadokkal ezelőtt érkeztek

Diósgyőrbe, de feleségeik magyar nők lettek. A családban már senki

nem tudott németül. Dezsőt szakiskolába adta a család. Édesapja korán

meghal, A két gyermeket, Dezsőt és húgát Ellát édesanyjuk

kereszténynek és jó magyarnak nevelte . Különösen Dezső volt lelkes

magyar hazafi. Húga sokadmagával 1944. decemberében a diósgyőri

plébániája pincéjében úszta meg a „felszabadítók” rémtetteit.

1945. január 5–én éjjel két magyar újsütetű „rendőr”, MOKÁNKOMITÉ-

nak nevezett szovjetbarát csapat két tagja vitte el a két fiatalt, és adta

át őket még aznap a szovjeteknek, akik aztán több száz környékbeli

férfival, nővel együtt a Dombaz-völgy lágereibe szállították, és ott a

földalatti bányamunkában vettek részt. A fiatal fiú pár hónap után

meghalt, titokban írt naplóját a súlyos beteg húga testén lopta ki a

lágerből és hozta haza.

Zsiros Sándor

tanár, újságíró, szerkesztő, helytörténész

(A Gulágkutatók Nemzetközi Társasága alapító elnöke)

A három kiadást megért A front alatt címmel első alkalommal 1993-ban

megjelent riportkönyvben szülőfaluja Felsőzsolca „felszabadítása” éjjelén

összeszedett, és elhurcolt 200 civil férfi (közöttük édesapja) sorsát kíséri

végig.

A front alatt megjelent angolul, a pittsbughi egyetem történelmi

tanszékének kiadásában On the Front címmel (fordította Dr. Molnár

Erzsébet) a pittsburghi katolikus egyetem történelmi sorozatában. A

199

szerkesztő Gulág-témával is foglalkozó könyvei: Felsőzsolca története,

Emberek az embertelenségben, valamint hét éven át szerkesztette az

ÖRÖKSÉG című helytörténeti magazint, melyben kiemelkedő helyet

kaptak a Gulág-témával foglalkozó ismeretterjesztő és tudományos

írások.

Zsúnyi Illés:

Nehéz idők,

Nagydorog: Imagine Nyomda Kft. 2008.

Előszó: Stark Tamás tanulmánya

Zsúnyi Illés Temerinben született gazdálkodó népes családban.

Életét meghatározta az a idillikus, bukolikus környezetben töltött

gyermekkor, amelyben vallásosság, és hazaszeretet, uralkodott. 1944-

ben a balatonfüredi hajógyárban kapott munkát, innen, mint levente,

került a háborús események közelébe, de harci cselekményekben nem

vett részt. A front mögött a szovjetek elfogták, majd a szovjet katonai

bíróság halálra ítéli, ezután a 18 éves fiatalt 10 év „javító-nevelő”

munkára mérséklik és munkatáborokba hurcolják. A büntetése egy

részét a hírhedt Kelet-Szibériai Gulág-táborokban szenvedi el, ahonnan

csak Sztálin halála után 1953-ban térhet haza, Temerin helyett

Magyarországot választotta. A lágerekben ártatlanul elszenvedett

embertelenségek, megaláztatások után itthon megértést remélt, de a

magyar hivatalos szervek (az ÁVÓ felügyelete alá került) továbbra is

bűnözőként tartották számon. Munkát csak a számára engedélyezett

helyen (téeszben) vállalhatott. Végül 1986-ban kérésére rehabilitálta a

magyar hatóság.

Zsúnyi Illés a szovjet táborokban elszenvedett, embertelenségek

után is megtartotta vallásosságát, őszinte hitét Istenben, mutatja ezt az

is, hogy neve előtt az állandó jelző a „templomépítő” Zsúnyi Illés, mert

1989-90-ben kezdeményezője és egyik létrehozója volt a pusztahencsei

templomnak. A Nehéz idők c. emlékirata, mely több kiadást is megért, s

a magyar GULAG-irodalom egyik jeles dokumentuma.

200

Ajánlott szakirodalom:

ÁVH EGY TERRORSZERVEZET TÖRTÉNETE

Kiszely Gábor, Korona kiadó Bp. 2000.

BESZÉLGETÉSEK A GULÁGRÓL

Gereben Ágnes, Helihom Kiadó Bp. 2000.

GULÁGLEXIKON

Rózsás János, Nagykanizsa, 2008.

KOMMUIZMUS FEKETE KÖNYVE

Stefane Courtois, NAGYVILGKIADÓ. É.N.

MALENKIJ. ROBOT (Háromnyelvű kiadvány)

Szerkesztő: Dr. Bognár Zalán, Pécs, 2009.

MAGYAROK A GULÁG RABSZOLGATÁBORAIBAN

Várdy Béla-Várdy Huszár Ágnes, Kairosz Kiadó, 2007.

MAGYAR FOGLYOK A SZOVJETUJNIÓBAN

Stark Tamás, Lucidus Kiadó, Bp. 2006.

MENNYI A SOK SÍRKERESZT? (Magyarország ember vesztesége)

Für Lajos, Püski Kiadó, Bp. 1989.

VÁLOGATOTT ÍRÁSOK, GULAGLEXKON

Rózsás János, MMK. Nagykanizsa, 2008.

201

TARTALOMJEGYZÉK

BEVEZETŐ ___________________________________________________ 0

I. FEJEZET ___________________________________________________ 7

FOGOLYSZEDÉS SZOVJET MÓDRA ___________________________________ 7 Előszó _______________________________________________________________ 7

NÉMETEK („NÉMET NEVŰEK”) ELHURCOLÁSA _________________________ 8 A 19 éves Wágner Dezső naplójából _______________________________________ 8 Homolyáné Pásztor Piroska emlékezik _____________________________________ 8 Hajdúböszörményi civilek ______________________________________________ 10 Brilló Magdolna: (Tokaj) vallomása_______________________________________ 13

Kárpátaljai magyarok és németek elhurcolása ________________________ 15

NYUGATI HADIFOGSÁGBÓL SZOVJET FOGSÁGBA ______________________ 18 Nyugaton estünk fogságba, most mégis Szibériába visznek ___________________ 18

LEVENTÉK ÖSSZESZEDÉSE _________________________________________ 20 Ahogy elkezdődött ___________________________________________________ 20 A folytatás… _________________________________________________________ 21 Egy évvel a háború után lettem „hadifogoly” 15 évesen ______________________ 22 Gyermekkorú leventék ________________________________________________ 23 Szökési kísérlet ______________________________________________________ 23 Újabb szökési kísérlet _________________________________________________ 24 Tragédia ____________________________________________________________ 25 Cséplés közben „fogtak el” _____________________________________________ 26

KERESZTÉNY PAPOK RABSZOLGASÁGA ______________________________ 28 A csendlaki parókiától a szibériai hómezőkig _______________________________ 28 Böröcz Sándor Lefogásom és más szörnyűségek ____________________________ 30

II. FEJEZET __________________________________________________ 33

SZOVJETEK FOGSÁGÁBAN MAGYARORSZÁGON _______________________ 33

Olofsson Placid atya is szovjet börtönben Magyarországon _____________ 33 Magyarok az amerikaiak hadi fogságában _________________________________ 34 Kenyérért, ennivalóért-esdekeltek _______________________________________ 35 Meglátlak-e magyar hazám? ____________________________________________ 37 Csarni Andor: Latrina __________________________________________________ 39 Az NKVD (GPU) kezében _______________________________________________ 40 Az oroszok átvesznek és a Szovjetunióba hurcolnak (Oláh Károly: Életregény)____ 41 Davaj ! Davaj! (Hegedűs János: Látlak-e még hazám? 31-32. old.) ______________ 41 Aljas hazugság! ______________________________________________________ 43

202

Hajtanak, mint a barmokat _____________________________________________ 43 A négy testvér _______________________________________________________ 45 Halál árnyékában _____________________________________________________ 46

III. FEJEZET _________________________________________________ 48

SZOVJET HADBÍRÓSÁG ÍTÉLETEI ____________________________________ 48

FUTÓSZALAGON ________________________________________________ 48 Még Budán harcok folytak _____________________________________________ 48 Szibériai fegyház és száműzetés _________________________________________ 50 Ártatlanul 15 év ______________________________________________________ 50 Bénán is 10 év rabszolgaságra ítélnek ____________________________________ 52 Olofsson Placid atyát is szovjet törvények alapján ítélik el ____________________ 52 Golyó általi halálra ítélve _______________________________________________ 53 Nem kértem kegyelmet… ______________________________________________ 54 Az elítéltek szobája, köztörvényes rablók __________________________________ 55 Megható búcsúzás (Adorján Sándor: Halál árnyékában 29. old.) _______________ 57

IV. FEJEZET _________________________________________________ 58

ÚTON A SZOVJET KÉNYSZER-MUNKATÁBOROKBA ____________________ 58 Nincs kegyelem! _____________________________________________________ 58 Fosztogatók _________________________________________________________ 61 Deportáltak _________________________________________________________ 62 Tetvek és a kínzó szomjúság ____________________________________________ 65 Éhen-szomjan szállítanak heteken át _____________________________________ 67 Úton a szovjet Paradicsomba, ___________________________________________ 68 Úton a börtönbe _____________________________________________________ 69 Szökés a vonatról _____________________________________________________ 70 Szükséglet __________________________________________________________ 75 Hová visznek? Sahalinra? ______________________________________________ 75 Tragikus történet _____________________________________________________ 76 Ez hát Ázsia? ________________________________________________________ 77 Karabas (Kazasztán) ___________________________________________________ 78 Visznek Szibériába ____________________________________________________ 79 Borzalmas utazás a Halálhajón Kolimára __________________________________ 80

SZÁLLÍTÁS AZ EGYIK LÁGERBŐL A MÁSIKBA __________________________ 83 Már vagy húsz napja voltunk úton, _______________________________________ 83 És ennek a tábornak híre-pora sem volt…. _________________________________ 84 Vizet…vizet !! ________________________________________________________ 84 Poklok pokla_________________________________________________________ 85

ÉLET ÉS HALÁL A SZOVJET LÁGEREKBEN _____________________________ 88 Rabmunkán a Dombasz –medencében ___________________________________ 88 „Óh, nagy Isten, sírj Te is velünk…..”______________________________________ 90

203

Te megőrültél?_______________________________________________________ 92 Balmazújvárosiak a Dombasz-medencében ________________________________ 94 Sírva küzdünk a vérszívó szörnyekkel _____________________________________ 97 Az éhség kényszere ___________________________________________________ 98 Sztahanovista lovak és emberek _________________________________________ 99 Gyilkosság! _________________________________________________________ 100 A halottak városa ____________________________________________________ 105 Buzik közé kerültem 16 évesen _________________________________________ 107 Vannak-e itt magyarok? ______________________________________________ 111 Nők és gyermekek ___________________________________________________ 113 A börtönfürdőben ___________________________________________________ 114 Hosszú gyötrelmes haldoklás __________________________________________ 115

OROSZ KÖZTÖRVÉNYES BŰNÖZŐK TERRORJA _______________________ 117 Köztörvényesek azonnal támadnak… ____________________________________ 117 Rablók ____________________________________________________________ 117 Lopnak, csalnak, ölnek (Szekeres I. Gyula 76. old.) _________________________ 118 Rettenet ukrajnai lágerekben __________________________________________ 120 Emberibb világ képe lassan ködbe vész __________________________________ 121 Olyan volt ez itt, mint Auschwitz _______________________________________ 122 Szovjet börtönök ____________________________________________________ 122

SZIBÉRIAI LÁGEREKBEN _________________________________________ 123 Milyen is az a Szibéria? _______________________________________________ 123 Északi sarki táborok __________________________________________________ 124 Pánik az Ural „szívében” ______________________________________________ 124 Eltévedtünk a tajgán _________________________________________________ 129 A halálmars ________________________________________________________ 131 A halál árnyékában __________________________________________________ 133 Inkább a halál….. ____________________________________________________ 135 Arat a halál _________________________________________________________ 136 A japán halott ______________________________________________________ 137 Balesetem a rönkökkel _______________________________________________ 138 Szörnyűség _________________________________________________________ 139 Kutya vagy farkas? ___________________________________________________ 141 A halál oka: leszámolás _______________________________________________ 143 Reménytelen szökések _______________________________________________ 144 A „nagy szökés”, nagy tragédia (Adorján Sándor) __________________________ 146

BETEGEK ÁPOLÁSA, „KÓRHÁZAK”, HIGIÉNIA ________________________ 149 Kísérletek __________________________________________________________ 149 Higiénia szovjetmódra ________________________________________________ 150 A mankók __________________________________________________________ 151 Újabb mankók ______________________________________________________ 151 A műtét ___________________________________________________________ 152 Malária a rabkórházban ______________________________________________ 154

204

JAVULNAK A KÖRÜMÉNYEK ______________________________________ 155 Konyhára kerülök____________________________________________________ 155 Isten könyörületéből _________________________________________________ 155 „Festő” lettem ______________________________________________________ 157

A HAZATÉRÉS KÖRÜLMÉNYEI _____________________________________ 159 Sztalin halála _______________________________________________________ 159 Brilló Magdolna: (Tokaj) vallomása III. ___________________________________ 159 A „szabadulás”, örökös száműzetés (Bien Gy. 91-92. old.) ___________________ 160 Rott Ferenc Szibériában, rabság és száműzetés ____________________________ 163 A holokauszt és a Gulág_______________________________________________ 164 Várakozás Lvovban (Lembergben) ______________________________________ 165 Mi van a családdal? __________________________________________________ 167

Rab karácsony _________________________________________________ 169

VII. FEJEZET _____________________________________________ 171

A TÚLÉLŐK TOVÁBBI SORSA ______________________________________ 171 Csöbörből vödörbe __________________________________________________ 171 Így fogadtak ________________________________________________________ 172 Végre itthon ________________________________________________________ 173 A templomépítő Zsúnyi Illés ___________________________________________ 174 Keményfi Béla küldetése ______________________________________________ 174 Hazafelé ___________________________________________________________ 176 Itthon 1955. nov. 25. _________________________________________________ 176 Újra itthon, de megint csak a börtönben _________________________________ 178 Menekülés nyugatra _________________________________________________ 180 Megfigyeltek _______________________________________________________ 181 Dr.Bolberitz Pál Placid atyáról __________________________________________ 182

UTÓSZÓ ______________________________________________________ 183

SZERZŐK __________________________________________________ 185

Ajánlott szakirodalom: _______________________________________ 200