Grecsó Krisztián: Isten hozott

Grecsó KrisztiánIsten hozottA Klein-napló

(Részlet)regény

(Részlet)

Magvető

© Grecsó Krisztián, 2005

A könyv megjelenéséta Békés Megyei Önkormányzat Kulturális Bizottsága és

a Békéscsabai Megyei Könyvtár támogatta.

A szerző 2003-ban a Nemzeti Kulturális Alapp-rogram alkotói ösztöndíjában részesült.

A könyv megjelenését a BródySándor Alapítvány támogatta

MAGVETŐKÖNYVKIADÓ ÉS KERESKEDELMI KFT.

Honlap: www.magveto.huE-mail: magveto@lira.hu

Felelős kiadó Morcsányi Géza

A szező honlapja: http://grecso.bmk.hu

Felelős szerkesztő Sárközy BenceA kötetet Pintér József tervezteMűszaki vezető Bezúr Györgyi

A szerző portréját Burger Barna készítetteKiadványszám 8130

ISBN 978-963-14-2829-2

Készítette: eKönyv Magyarország Kft.

4

„Aföldmíves élete rövid,mint a gazdasági év. Ata-vasz már kimossa az emlé-kezetből a telet, a tavaszt anyár.Afalu kis házaiban nem ma-rad jel, hír, emlék azokról,akik elébb lakták.”Móricz Zsigmond

„…nem vagyunk mások,mint folytatásai a ré-gi időnek, a lábnyomoktovábbmennek ugyanazonaz úton, jó szem kell hozzá,hogy megláthassa valaki,hol végződik az egyik nem-zedék lábnyoma és hol foly-tatódik az új nemzedéké.”

Krúdy Gyula

5

Távárisi konyec

Szokatlanul engedékeny idén a március, a könyvtárralátellenben virágzásnak indultak a bodzabokrok, a Csaba-gyöngye-emléktábla mögött az akác, de mintha ember általlennének díszítve, és nem az Örökkévaló kegyelme öltöztet-né őket. Szomorkás és álmatag ez a korán betoppant ragyo-gó tavasz, álságos békesség-illatot érzek a levegőben, egy-szerre vélek beletörődést és megbocsátást fölfedezni ben-ne. Bizonyosan le fognak fagyni ezek a bolondul korán ki-nyílt virágok. Szerte a városban lebeg az engesztelődés vé-kony illata: a kofák savanyú káposztás hordói körül épp-úgy, mint a kolbászszárító kamrákban, a sétálóutca moz-gó fánkosbódéjában, talán még a juhtúrós sztrapacskánakis megbocsátás-illata van, nem tudja elnyomni se a lila-hagyma, se a kurcina. Lehet, hogy ez az illat teszi, de mi-kor reggelente dolgozni indulok, és a békanyálas, algás Kö-rös felől besétálok a könyvtárba, végre ismét elégedett va-gyok a sorsommal. Néhány napja a városi könyvtárban kap-tam állást, szakképesítésem ugyan nincsen, de egy friss ta-nítóképzős diplomával dicsekedhetem. Három hónapig le-szek kiszolgáltatott, úgymond próbaidős; ha elégedettekvelem, egyszerre vége minden bizonytalanságnak. Valaholazt olvastam, ahol dolgozik, ott ereszt gyökeret az ember.Nekem már a tanulás is izzasztó és kimerítő munka volt,mégis idegen vagyok választott otthonomban, szorongok éselvágyom innét; akármeddig is élek Tótvárosban, csak egygyökértelen gyüttment lehetek. Bár nem is kívánok túlbuz-gó asszimiláns lenni. Sáraságinak születtem, és ezt öntel-ten vállalom, még ha vidéken gyakran a bolondok lakánakis hallom emlegetni a szülőfalumat.

Mióta Tótvárosba kerültem, óvatosabb lettem, hatottrám ez a város, itt minden csendes és alázatos, még a ta-nítóképző is szerény, néhány éves kihelyezett tagozat, azépületek nemrég még KISZ-táborként üzemeltek. Kétség-

6

beesve áhítom a szépet és a könnyűt, mindent, ami segít,hogy lefekvés után ne vergődjek álmatlanul órákon át. Nemszeleskedem, történjenek a dolgok, ahogy tudnak, akarnak,nem terelem őket, a levegő is magától áramlik a tüdőbe,akkor is, ha ideig-óráig ráfelejt az ember az önsajnálatra, ésnem vesz szánakozó, mély levegőket, nem sóhajt a könyvtárállott csendjébe akkorákat, hogy az olvasók fölkapják a fe-jüket.

Csak akkor történik velem valami, amikor dolgozni me-gyek. Lesem a világot, Jókai bácsi bajszos szobrát, az út-ba eső középiskolai kollégium előtt cigarettázó, gömbölyűlányokat, a múzeum kövér oszlopait, a Körös-parton loholó,arany-mandzsettagombos urakat, akik most, hogy szabad,nem tudják, mi az elég. Tenyérnyi kokárdával a mellükönigyekeznek a megyeházára. Utánuk nézek, olyan a tarkó-juk, mint az a nemrég nyomott „távárisi konyec”-es plakát,ami az orosz katonákat búcsúztatja, nem túl előzékenyen,ám annál felhőtlenebbül.

Mikor beértem a könyvtárba, szóltak, hogy telefonomvan.

Izgatott lettem, ugyan, ki lehet az, sohasem kerestekmég telefonon. Ma, kilencszázkilencven március tizenket-tedikén, a – szerencsétlen módon – egy napra eső név- ésszületésnapomon kiabál Margitka, aki a gazdasági ügyeketintézi nálunk.

Jöjjön hamar, Gergely, jó ideje várják!Magamban nemes egyszerűséggel nagy összeveszésnek

hívom azt a dühödt, bolond összekülönbözést, ami oda ve-zetett, hogy elkerültem a szülőfalumból, és nem érintkez-tem többé azokkal, akiket a legjobban szerettem addig. Ez adacos és kegyetlen haragvás hét évre nyúlik már, azóta szótsem váltottam egykori barátaimmal. És egykori húgommalsem. Ezek után remélni sem mertem, hogy Beregi Andrásvagy Metz Dezső hív, esetleg Gallér Eszter, a húgom kívána huszonharmadik születésnapomon köszönteni.

Amikor mégis Metz Dezső hangját hallom a vonalban, kishíján összerogyok.

7

Szúrós fájdalom nyomja a tarkómat, zihálva próbálok le-vegőhöz jutni, mint aki egy tömött bőröndöt cipelt föl azemeletre. Igyekszem leplezni a zavarom, azzal védekezem,hogy rohantam, azért nem jutok szóhoz, szemem sarkábólérzékelem, hogy Margitka, a gazdaságis, csodálkozva pil-lant föl, mert ő látta, milyen kimérten indultam a készülék-hez. Csak azután kezdtem el zihálni, hogy meghallottam ahívó nevét. Félszegen örülök meg egykori barátomnak, éleka gyanúperrel: baj történhetett, ha fölhívott.

Én vagyok, közli Dezső, jó, hogy előkerülté’, mert nincstöbb pénzem. Vegyé’ ki szabadságot, és gyere haza.

Sikerül visszahívnom, s miközben a kapcsolásra várok,elképzelem, ahogy a posta keskeny, billegős padján fe-szeng a vékony asztal mellett, aminek üveglapja alatt hat-vanas évekbeli képeslapok, gyásztáviratok és virágos la-pok sárgulnak. Várja, hogy özvegy Számfiráné kiszóljon azüvegfal fölött, „egyes, Dezsőkém”, vagy kettes, attól függ,melyik kurblis készülékre kapcsolja a hívást. Sietve be kelllépni a fülkébe, mert Számfiráné, született Umbera Ilonkaképes, és szétkapcsol. Ha nem fontos a hívás, napotkívánok,akkor bekapcsolom a következőt, mondja, és egyszerűen le-teszi. Dezső már bizonyosan a kagyló fölött tartja a kezét,mikor Ilonka beleszól nekem, hogy kapcsolom.

Mi az, kérdezem, valami baj történt?Baj az nincs, feleli Dezső, vagyis… nem több, mint

máskor. Azé’ telefonáltam, mert föloszlik a téesz, ésmost úgy fest, káefték lesznek, vagy mik, vagyis nemezért, ez nem annyira fontos, van egyéb furaság is,például elárverezik majd az elnöki iroda bútorait, és abársonyfüggönyöket, még a páncélszekrényt is, me’, kép-zeld, nem lesz többé elnöki iroda, se bérszámfejtés, se köny-velés…

Szóval, vágok közbe, mi történt?Csönd lesz a vonalban, mintha nem hallgatna a túlolda-

lon senki, csak úgy fölemeltem volna a beszélőt. A sercegésis eltompul egy pillanatra.

8

Azért telefonáltam, szólal meg Dezső, nem hangosan,mégis olyan határozottan, hogy majdnem elejtettem akagylót, mert hozzáférhető a Klein-napló. A téeszelnökirodájából.

Szemernyi örömöm sincs a hírben, ilyen hosszú, kény-szerű várakozás, annyi keserű és megalázó találgatás,hovatovább boszorkányüldözés után végre előkerült a Kle-in-napló. Inkább féltékenységet és tehetetlenséget érzek,a köztünk lévő távolság most olyan, mintha egy pusztaikarám közepén állnék: messzire ellátok, akár szülőfalumigis el tudok gondolni, ám mozognom csak a durva, szálkásgerendákon belül szabad. Próbálom a gyomromat lecsitíta-ni. Mióta Tótvárosban élek, csak egészben gondolok egyko-ri szülőfalumra. A nagyutca zörgős nyárfái, a falon ragadtgazdátlan árnyékok, a Klein Ede Egylet, a kegyetlen, sohael nem múló szomjúság, Avarka Pista bácsi aktív szellemko-ra, az a néhány védett, kipárnázott év Sáraságban – ez mindegyütt, egyben van. Egy gombócban tér és idő, és ezt a gö-lődint soha át nem gyúrom; nem próbálom szétválasztaniaz elkeveredett színeket, szagokat. Tékozlom a közös em-lékeket, mintha ezer szakajtónyi, vagy még több: végtelenlenne, akár az Örökkévaló szeretete, vagy mintha a nagyösszeveszéskor szerzett sebekre még mindig vigyázni kéne,ki ne fakadjanak. Nem idézek föl külön soha semmit.

Ám erre nem számítottam. Sejtettem, és egy parányitreméltem is, hogy egyszer történni fog valami, ami vagytisztázza ügyeinket, vagy elrontja végleg, hogy többé nemleszek képes magamban cipelni a sárasági közös múlt rámeső, súlyos szeleteit. Erre, hogyha áttételesen is, de azországos ügyek piszkálnak bele az én satnya életembe,hogy azért szakad át bennem az a fegyelemmel és sértő-döttséggel karbantartott gát, amit az emlékezés ellen ma-gamban fölépítettem, mert Dezső telefonál, és közli ve-lem, hozzáférhető a Klein-napló, így mondja: hozzáférhető,mint valami szakirodalom; már senkit nem irritál, se ide-ológiailag, se sehogyan – ezt nem gondoltam volna. Mi-óta a szocializmust szélütés érte, a párt magasról tesz

9

egy olyan pitiáner ügyre, hogy miket hordott össze annakidején Pannika néni, a falu legjobb gépírónője. Ki gondolmár arra, hogy egyszer nem azt gépelte le, amit a téeszel-nök diktált neki? Hosszú, értelmes szöveget rögzített, em-lékszem, a fővárosi elvtársak elhozták magukkal az elsőkihallgatásra, és a „szembesítés” közben megérkezett a me-gyei tanács dörgedelmes távirata is, ami Töre Gábor tée-szelnök felelősségét firtatta. A téeszelnök elvtárs az évesbeszámoló és elszámolás, valamint a hangulatjelentés he-lyett ezt a borzalmat küldte, „ami nem elég, hogy értelmez-hetetlen, visszataszító, de veszélyezteti az épülő kommunis-ta világrendet”. A megyei tanács elnöke – mintha nem tudtavolna, hogy a Hármas Ügyosztály pesti elvtársai már a hely-színen vizsgálódnak – magyarázatot követelt. Mára ez mégcsak nem is mulatságos, komédiába sem passzol az egyko-ri szánalmas eljárás. Kiselejtezik azt a sajátos körülményekközött keletkezett, állítólag öntudatlanul gépelt, eredendő-en hangulatjelentésnek diktált szöveget – a többi „kommu-nista szeméttel” együtt. Dezső meg csak úgy kásás hangon,kissé talán ittasan ideszól, mintha ez lenne a legfontosabb.Akadhatott volna ezer indok, ami miatt újra szót válthatunk!De nem. A Klein-napló. Legyen. Indítsa el ez, elvégre mind-egy, lehet, hogy valóban ez volt a legizgalmasabb dolog, amivalaha velünk történt.

A tótvárosi könyvtár körül ringanak a terebélyes bodza-bokrok, enyhe az idő, de jár a szél, az összetaposott pado-kon diákok évődnek, visítoznak, a fiúk keze csiklandozásközben a lányok fiatal mellére téved. Feldúlt vagyok és szo-rongok is. Ha kibírom, és nem utazom haza Sáraságba rend-be hozni vagy végleg lezárni mindent, az emlékezés nyálkásés fájdalmas folyamának már akkor sem bírok ellenállni.Széjjel fogok szedni mindent, apróra, a nagy egészből ren-geteg szálkányi, egymásnak ellentmondó részlet lesz. Tájlesz újra, múlt, az Örökkévaló üdvös működése, és az ő kü-lönös és gyarló szentjeinek állandó jelenléte. Ki tudja, mimég?

10

Sáraságban, ha a Nepomuki Szent János szobrától oldal-ra néztem, a várfal maradékát láttam. Olyan volt, minthaegy romos kápolna lenne. Úgy szundított ott, durva muhar-tól ölelve, mintha a házak között is folytatódna a temető,végestelen-végig, hogy a halottak gondtalanul és kényel-mesebben visszajárhassanak oda. A hídról azért esett jól abámészkodás, mert a Kurcza könyökére épült, így a Nepo-muki Szent János-szobor is szemben volt, de hosszan pihen-hetett a vár romjain is a tekintet. A régi vár elé épült ha-talmas kastélynak viszont – följebb: a partoldalon rendreakkora volt a gaz – csak a piros cserepes teteje látszott.A várfalacskának, noha inkább már csak a helye volt ott, ésa hídról nézve csak egy csonknak tűnt (mintha egy szájbanmaradt foggyökér lenne), fontos szerepe volt. Avarka Pis-ta bácsi szelleme szerint a mi műemlékünk fölött még az aláthatatlan, sudár ív is ott lebegett, amit Rúzsa Sándor raj-zolt fölé, mikor átugratta fordítva patkolt lovával.

Az irigyek úgy tartották, Sáraságban a szellemekse kísérteni jönnek, inkább munka ellen, hogy senapszámba járni, se vakolni, se vályogot verni ne kelljen akiválasztottaknak, vagy ahogy nálunk hívták, a kaliberek-nek. Hiszen, akik hittek bennük, rájuk voltak szorulva, akáraz orvosra és a papra, és úgyis dolgoztak helyettük.

A kantahurcolás kényszerű szokás volt. Pontosabban akanta, ez a vékony nyakú vízhordó edény, felénk nélkülöz-hetetlen védőeszköz; teli kanta nélkül sehová el nem indul-tunk, hogy a kínzó szomjúságnak ne legyünk kiszolgáltatva.

És az öntudatlan beszédet, bizony, azt is elszenvedtük,bár ez sem szórakoztató falusi hagyomány, csak úgy ad-ta, tehertételnek, az Örökkévaló. Értelmetlenül ajakra tér-tek a szavak, senki sem tudta, honnan és miért jöttek,de félálomban megrohanták a sárasági halandót, és csakmondta, mondta, akárha interurbán kapcsolata lenne atúlvilággal. Mivel Metz barátom félálomban járni-kelni istudott, vele előfordult, hogy toporgott a gangon, a húgytól

11

és izzadságtól sárgálló alsógatyában, a szájában valahonnételőkapart dekk, és összefüggéstelenül mormogott, minthadiktálna valakinek.

A Kurcza, a falun áthaladó egyetlen élő folyó már akko-riban is pihent, régen nem csordogált, de valamiért még-is úgy tűnt, hogy egyik hurutos hajnaltól a másikig, mígmegint arra jár valaki az egyletünkből, kicserélődik benneminden: víz, sás, békalencse. Az a sok ideges hullám, amitegy török helytartó lányának, bizonyos Kurczának az élet-telen teste vert, már régen föloldódott a Körösben, aztán aTiszában, a Dunában, majd a Fekete-tengerben.

A Nepomuki Szent János-szobor előtt srégen balra azsinagóga helye. Egy föltűnően üres telek, ahová egy-kor a zsinagógát tervezték, egy kopasz kert, ami targondozatlanságában is szebb volt, mint megannyi másik.Klein Ede, egyletünk névadója a zsinagóga portája mellettlakott. A hitközség hangadó fiatalja volt, kelmeárus, az ap-ja után, de csak addig, míg be nem nézett hozzá kelen-gyéért egy szűz. Matildkának másnap lett volna az esküvő-je, aznap, amikor megtalálták a Tisza sík tükrébe olvadva,szomorú, édeskés mosollyal az arcán. Ede bácsi, aki akkormég – hiszen ez kilencszáznegyvennyolc pünkösdjén tör-tént – közel sem volt bácsi, három hétig lakott az eset utána faluban. Három hétig tűrte a vádakat. Hogy ő, az épülőzsinagógához, minek felhúzásához az ocsmány és ostobanéphit szerint a malteron túl szűz lány vére is szükségelte-tik, az utolsó cseppig lecsapolta volna Matildka vérét. Egyszürkelovas kordén, aminek bakján rajta kívül egy puliku-tya fejű ördög ült, vágtattak volna le a Tiszához a lány ha-lott testével.

Klein Ede három keserves hétig próbálta kimenteni,megvédeni, tisztára mosni magát.

Hogy Matildkát még tucatnyi szemtanú látta, miután aruhásboltot elhagyta – nem győzte meg a közvéleményt.Hogy Matildka testében benne alvadt a drága vére – nem

12

hatott komoly érvként az indítékban tökéletesen bizonyostöbbségre. Klein Ede öreg édesanyjával és a két másik zsi-dó családdal együtt menekülni kényszerült.

Hogy 1981 sziván hónapjában (május volt, pünkösd),harminchárom évvel az eset után a szülőfalujában egyle-tet neveztek el róla, melynek elnöki tisztségét – az én ötle-tem volt az egész – a kezdetektől a nagy összeveszésig énláttam el, arról természetesen nem tudott. Mindig munkáltbennem a hiúság, hogy valamiképp tudtára adjam, mert aztegyszerűen azóta sem akarom elhinni, hogy már nem él.

A Klein Ede Egylet létszáma három, pontosabban négyfőre rúgott.

Beregi Andrással még suhancok voltunk nyolcvanegy-ben, mikor az egész történet: az egyletesdi, az árnyékokügye, a Klein-napló, vagyis minden, ami lényeges az életem-ben, lezajlott. Végzősök voltunk az általánosban.

Metz Dezső barátunk négy évvel idősebb. Két eszten-dővel mindezek előtt, mikor teljesen árván maradt, mégalig múlt tizenhat, de Páter, Bece nagyapjának a testvé-re, gondnokság alá vette és befogadta. A Metz szülők va-lamennyi erejüket latba vetve elittak mindent az utolsószögig, Dezső csak a személyes holmiját hurcolhatta átPáterhez, a kiskonyhába. Kevesen csodálkoztak, mikor a fa-lu öreg, kótyagos kalibere magához vette a falu fiatal, lö-kött kaliberét. Ez a kapocs, mondogatták, hogy az ember-hez visszajárnak a halottak, meglehet, erősebb, mintha ro-konok lennének. A városi gyámhivatal annál inkább nyug-talankodott, miért akar egy vénember magához venni egyifjút, de végül, ha nehezen is, ráálltak. Páter néhány ro-zoga bútort és a kiskonyhát biztosította Dezsőnek. Nem-igen bajlódott vele, mivel tölti idejét az iskolából kima-radt suhanc. Beregivel gyakorta jártunk át Páterhez, aho-gyan a generációs eltolódást figyelmen kívül hagyva nevez-te: a nagybátyjához. Így ismertük meg Metz Dezsőt – éslettünk elválaszthatatlan barátok. Dezsőnek az volt a fel-adata az egyletben, hogy a túlvilággal tartsa a kapcsola-tot. Egy kalibertől ez volt a legkevesebb, ami elvárható.

13

Beregi Andrással, azaz Becével, osztálytársak voltunk.Beregi a nagyapjával és az anyjával élt. Az apja mégcsecsemőkorában lépett le egy, a kastélyban nevelkedő,állami gondozott csitrivel. Pesten is lett családja, és – asárasági apákat megbecstelenítő módon – fikarcnyit semérdekelte, hogyan él a fia. Bece művész és felderítő volt azegyletben, ami nem jelentett semmit, de úgy véltem, nekiis kell találnom egy titulust.

Gallér Gergely: elnök, még ma is jó ezt kimondani.Franczek Gyuláról, aki később telepedett ránk, nem tu-

dom, miféle szerzet lehetett akkoriban. Mára elbizonytala-nodtam. Mondjuk: hány éves volt? Két fiúgyermekkel büsz-kélkedhetett, ez bizonyos, és rá egy évre született meg a so-kat bolygatott harmadik családja. Felnőtt volt, az én akko-ri szememmel öreg. Neki a „tapasztalataira” számítottunkeleinte, vagyis inkább azt szerettük benne, hogy bár azt állí-totta, nem kaliber – mégis sok év hallgatott a szavai mögött.

Még ma sem vagyok biztos benne, hogyan rakódtakegymásra a rétegek. A gazdátlan árnyékok miatt vettük ko-molyan az egyleti munkát; vagy elég lett volna hozzá Kle-in Ede különös, varázslatos személye, és az utána maradt,babonáktól terhes hiedelemvilág? Fogalmam sincs. Azt semtudom, nem halt volna-e el néhány hét után az egész, hanincs Pannika néni szerencsétlen esete a félregépeléssel.Arra az irományra úgyszintén nem emlékezne már senki, hanem terjed el róla a faluban, hogy halottaskönyv, ha nem ke-rül mindjárt kapcsolatba a helyi lelkek révészeként számontartott Klein Edével.

Egyik sincs a másik nélkül, azt hiszem, mint ahogy min-denik önmaga előzménye is.

A gazdátlan árnyékok esete, ami mindenesetre gyöke-restül fölforgatta a falu addig sem puritán lelki életét, aMi házunk, mi várunk című fotósorozattal kezdődött. AMiházunk, mi várunk dicstelen szériáját egy csaló, vidékifotográfus készítette. Szinte valamennyi családtól kicsikartegy megrendelést, a legtöbben hajlandóak voltak előleget

14

is leperkálni azért, hogy egy idegen lefotózza a tulajdonházukat. A furfangos házaló hatásos belépővel kezdte. Alig-hogy megzörgette az ablakot, arra hivatkozott, ilyenje mára szomszédnak is van. Sejtette, ez hatni fog, akármi is az,ha a szomszédban van, itt is kell. Csak ezt követően vetteelő a cakkos szélű papírkeretet, és fejtette ki, miről is len-ne szó. Darab ideig dicsérte az általa tetszetősnek tartottfotórámát, majd hozzátette, ebbe illeszti bele a tulajdonosházáról készült, meseszép „fényfestményt”. Csalóka volt aza keret. Dezső szerint első ránézésre nem tűnt undorítónak,sőt egészen ízlésesnek, szerénynek látszott, nem visszata-szító papírmasénak, mint alig egy sovány nap múlva. Becevolt az egyetlen, aki már akkor hányingert kapott a cakkosszélű kerettől, mikor a fotográfus előhúzta az alul farme-ranyaggal foltozott postástáskájából. De Beregi Andrásra– „hülye művész!” – sosem hallgatott senki. Rendeltek aMi házunk, mi várunkból zsinórban, Páter és Dezső külön,egyet-egyet ugyanarról a nagyutcai házról. Rendelt perszeKlári néni is, Bece anyja, hiába verte a fia a palávert.

A fotográfus, miután levette a házakat, be is kéredzke-dett, akár harminc feketét lehajtott délután négyig. Vizslaszemmel kémlelt körbe, irigylésre méltó térlátással szúrtaki a régi képeket. Az apák, nagymamák, dédik, ángyikákleánykori fölvételeit, amelyeket, mint ígérte, lekap majd ott-hon, és sohasem látott, pompás minőségben hozza visszaa házról készült, impozáns fotográfiával együtt. Ha így tör-tént volna, nem lenne említésre méltó az eset. Egy küldöncjárta körbe a lóvá tett családokat, a Mi házunk, mi várunkcakkos rámájába be volt illesztve egy ügyetlenül elkészített,színes fotó. Bandi bácsiból, Bece nagyapjából, rögtön kirob-bant a harag.

Olyan ocsmány ez a kép, hogy színe van rajta a levegőnekis!

Valóban, olyanok voltak a fényképek, mintha retusáltákvolna őket, akár a hatvanas években készült műtermimunkákat, amiken színes ajkakat és szempillákat rajzol-tak a férfiaknak, és buzinak tűnt rajtuk boldog-boldogtalan.

15

A házak, hiába képezték az alkotás fő tárgyát, a háttérbenmaradtak. A régebbi építésű, nádfedeles parasztviskók úgyfestettek, mint az elhagyott tanyák, amelyeknek csupaszontanúskodó vályogfalát lassan elmossa az eső. De ha jobbformában volt a ház, mint a Becééké, akkor is öregnek, om-ladozónak tűnt, színes ökörnyál kavargott az előterében,és valahonnét oldalról tompa fényesség vakította el. Be-ce nagyapja kiballagott a nagyutcára, és a temetősarok-ról nézegette látcsővel, hogy „madártávlatból” is ilyen ran-da, álmatag-e a házuk. Karika lett a szeme körül, addigbámult. Metz Dezső rögvest elhasította a képet, nem láttaegészben egyszer sem. Ahogy emelte ki a segéd a farmera-nyaggal foltozott táskából, Dezső már tépte is ketté. Nemmagyarázkodott.

Félben jó, legalábbis tűrhető. Sokkal jobb, mint egész-ben.

A kölcsönkért régi képekért, az apákért, ángyikért, na-gyikért a maga igazát bizonyítva látó Beregi Bece utazottát a reformátusokhoz, a szomszédos, szenteskedő városba.Amíg jó dolga van a fényképésznek, addig adja vissza őket.A megadott címen, a tűzoltósággal srégen szemben csakegy ócskásboltot talált, ám nem messze volt egy csehó,ott itta meg a visszaútra félretett pénzt, bánatában. Mikorórákig nem jött, Dezsővel azt képzeltük, belőle is fényképlett. Egy öreg, barnuló szélű kép. Metz barátom azt mond-ta, egy régi képre tudja ráképzelni, olyanra, mint amilye-nért elindult, és az életét áldozta. Csak úgy, a levegőbe nem.Rá a papírra. Addig bohóckodtunk, hogy én már úgy érez-tem, láttam is azt a képet, hogy emlékszem erre a gondo-latban elkészített fotográfiára. Beregi estefelé, gyalogszer-rel érkezett meg, ittasan. A zokogva üvöltő édesanyjától –aki már a legrosszabbra gondolt, hogy mi lelhette a fiát vi-déken – körülményesen szabadult el. Azzal a hírrel tudottszolgálni, hogy a fotós nincs sehol, egy adok-veszek régi-ség van azon a címen, a tűzoltósággal srégen szemben, egyigazán barátságos italméréstől balra. Hallgattunk, már ha-ragudni sem bírtunk.

16

Mit csinál a csaló fényképész azzal a rengeteg régi kép-pel?, kérdeztem.

Talán megeszi, közölte flegmán Dezső, és kisétált Páterszilvafái alá.

Ezzel a cinikus végszóval, aznapra, le volt zárva anyomozás. Elindultam a faluba. Az Oláh kocsma éscukrászdában megláttam a húgomat, Gallér Esztert, amintfejbúbra húzott micisapkák, talpig szívott Kossuthok, éscsecsmelegre állott hosszúlépések között, a kendergyárimunkások szappanszagában huszonegyezik.

Beszélnünk kell, súgtam oda neki, de a munkások, aztsem tudtam, kicsodák, morgásba kezdtek. Sértődötten ar-rébb ültem egy asztal nélküli padra, oldalt, akár a vénasszo-nyok, s csak figyeltem, ahogy a húgom még a cinkelt lapok-kal szemben is tartja magát, nem bukik. Már éppen meg-elégeltem volna, mikor kiszállt. Alig akarta elhinni, hogya fényképész lelépett az öregek régi képeivel. Kértem kétfehér házmestert, hallgattunk. Próbáltuk kitalálni, mire jóannak az embernek a megannyi ismeretlen apa, nagyi, dé-di, anyós, nagybácsi. Mire kellett neki egy rakás ismeret-len emlék, mi a fészkes fenének az a boglya fölidézhetetlenmúlt?

Egyletgyűlést kell összehívni, javasolta másnap Eszter.Kilenszáznyolcvanegy nyarának első napjaiban jártunk.

Az iskola termeiben még le sem törölték a „Vakáció!!!”feliratokat, még a virágok sem hervadtak el teljesen aballagásunk után. Néhány csenevész napja létezett a Kle-in Ede Egylet, aminek lány, vagyis a húgom, csak levele-ző tagja lehetett. Még semmi sem történt, mi több, a kissétalán késve jött ötlet, hogy APál utcai fiúk című regény ké-sei bűvöletében egyletesdit játsszunk, alig néhány nap alattmegszürkülni látszott. Magam is kezdtem ráfelejteni, ami-kor Eszter azt javasolta az Oláh kocsma és cukrászda hűvöstermeiben, túlkiabálva a kocsmazajt, az öreg vitrines, süte-ményes hűtőt és a biliárdgolyó kemény csattogását, hogy

17

sürgősen egyletgyűlést kell összehívni. Oláh kocsmáros ép-pen becsukta a pinceajtót, a régi Bambi palackozóüzemrostélyát, ahonnan még nyáron is csípős hideg áradt fölfelé.

Még a végén megint megfázom, morgott, nyáron.Az egyletgyűlést egyértelműen Metz Dezső lakában

kellett megtartanunk. Bár sohasem lehetett tudni, Bece„nagybátyjára” mikor jön rá a bolondóra, mégis Metzkonyhája volt a központ. Dezső olyan önállóan élt, mint-ha csak albérlő lenne Páternél. Páter békétlen és szo-morú ember volt, mindig beszélt, folyton magyarázott.Diskurált kutyagumival, kocsikerékkel; mondta kőnek,ereszcsatornának; barátja volt malomkő, csatos bambisü-veg, hirdetőtábla. A falu legvénebb kalibere volt, az egyet-len minálunk, akin nem fogtak az átkok: se a hajnali be-szédroham, sem a szomjúság. Szokatlan látvány volt a kan-ta nélkül, gyalogosan grasszáló figura, aki folyton egy kiskerekes koffert húzott maga után. Abba gyűjtötte a falubantalált kincseket, többnyire szemetet: nádat, vesszőt, olajosrongyot, mindent, amit aztán bezsúfolt a vészhelyzetre fél-retett, bontatlan ingek és egyszer sem használt, de mármolyrágta zakók, bőrdzsekik közé. A vesszőt a citerán, anádat a lábpumpás harmóniumon tartotta.

Jó lesz ez még, mondta mindig, valamire.Csálé, görbe kasokat kötött, és méregette a pálinkát nap-

hosszat. Pannonhalmi szerzetes volt, ezért hívta mindenkiPáternek. Akkor kissé már görnyedt férfi, zilált küllemű,csapzott, ősz hajjal; kantáros munkásnadrágban. Mégis va-lahogy erőt, tekintélyt sugárzott, halszemével belelátott azember lelkébe. Ha többet ivott a szokásos liter pálinkánál,gyakran hátrabicegett a kiskonyhába egy fotográfiával.

Ez itten, mutatta, én vagyok, és mintha először játszanáel a színjátékot, kihúzta magát.

Sudár mi?, kérdezte.A pannonhalmi apátság belső udvarán állt, kis tőr az

oldalán, de a gallérja a papi inggallér fehér kockája. Negy-venegyben fölfegyverezték őket, akkor készült a kép, büsz-keségre adott okot, tényleg, micsoda fess legény. Mégsem

18

volt szerencsés mutogatni, mert még nekünk, gyerekeknekis az jutott eszünkbe róla, hogy a háború végén bezzegöt percet kaptak a visszavonuló németektől. Az a rémültpakolás már nem volt megörökítve, amikor az évszázad te-lébe kilökettek a hamarjában inget, kabátot kapott kispa-pok, és az sem, hogy Páter, állítólag, az aranyat pakolta,nem a sálat tekerte és a bundabugyit húzta. Lefagyott félveséje, és egy gránátnak köszönhetően fél tüdeje sincs mármeg, de abból az aranykapkodós öt percből van pénze mégmost is. Persze erről nekünk, Beregi Bece miatt, nem voltszabad tudni, mert bár Páter a nagy vallásosságban nevetváltoztatott, Beregiből Beregvölgyi lett, mégis édestestvéreBandi bácsinak, Bece nagyapjának.

Páter éppen szokásos napi guberálására indult, amikorEszterrel megérkeztünk. Helyet foglaltam Metz barátommellett a padon, míg a húgom átballagott Becéért.

Itt az ideje, mondtam fontoskodva, miután Eszterék meg-érkeztek, tisztelt barátaim, urak, hölgyek, tisztelt Klein EdeEgylet, a megalakulás utáni bágyadtságból kikecmeregni!

Egy keskeny, oválisra kopott fapad volt az egyetlenülőalkalmatosság, amit Dezső rendelkezésére bocsátottPáter. Ennek a padnak tulajdonítom, hogy döcögősen, halkszavúan kezdődött a gyűlés, mindnyájan egyfelé néztünk,akár a dróton fészkelődő fecskék. Szorongtam, alig jött befény a kisablakon, és a hosszúkás asztalon valami fojtoga-tóan büdösödött, egy kis piros, húsos lábas és egy mosat-lan tányér volt pedig rajta mindössze. Sejtettem, ha ez mostnem jól sikerül, nem lesz több; a gyűlésezésen gúnyolód-ni, legjobb esetben élcelődni fogunk. Én is, mert nem bí-rok nem a többiekkel tartani, ezért is nem voltam alkal-mas vezetőnek. Nincsen se saját erőm, se saját gondola-tom, és még csak összefogni se tudom a szerteszét hullószálakat, hogy bokrétát kötve belőlük, úgy tűnjön, valamitén találtam ki. Persze ez az utólagos belátás még feszítőb-bé, kegyetlenebbé teszi számomra azt az izzadtságszagú,

19

elvakult akarást, hogy akkor is én, Gallér Gergely akartama Klein Ede Egylet vezetője lenni, ha az egyletben mindenkimás alkalmasabb lett volna erre a szerepre.

Valami fontosat meg kell beszélnünk, kezdtem izgatot-tan, ami, figyelembe véve, hogy Eszterrel, Dezsővel és Be-cével mindennap együtt rágtuk a papsajtot, legalábbis kü-lönösnek tűnt. Nem volt se oka, se helye az izgatottságnak,nem lehetett értelmezni a szituációt: egy remegősen elmon-dott mondatot. Mit nagyítok így föl? Miért más a mosta-ni ankét, mint bármelyik másik átunatkozott délután? Azt,hogy megsejtsék, az egyletvezetői pozíció, aminek igazábólgrammnyi súlya sem volt, mennyire fontos nekem, a legke-vésbé sem szerettem volna, ezért inkább én is úgy tettem,mintha figyelmen kívül tudnám hagyni saját feszengésem.A többiek minden különösebb erőfeszítés nélkül úgy tettek,mintha nem is mondtam volna semmit.

Darab ideig úgy tűnt, a „halottak eltulajdonított képein”nincs mit megbeszélni. Elvitte a csaló fényképészmester afalu szinte valamennyi régi fotográfiáját, azzal, hogy jobbminőségben visszahozza, és nem hozott vissza semmit. Is-merjük az ilyet: visznek, de nem hoznak. Az öregek talánsejtették is, hogy ez lesz, valami botor engedékenységbőlés reménykedésből mégis odaadták. Vagy talán azért, mertminden mindegy egy olyan faluban, ahol Metz Dezsőn kí-vül még három-négy afféle isteni erővel megáldott ember,kaliber akad, aki elbeszélget bármely hazatévelygő szel-lemmel. Avarka bácsival, a legaktívabb alakkal különösen.A halott apák, dédik, ángyik, keresztek jól vannak odaát,ebben a legtöbben bizonyosak, és a fotográfiákon csak egyárnyék látható. Például egy kopottas fekete ruha a kertipadnál, az asztalon hosszúlépés, hátul borostyán futottadrótkerítés és egy kiszabadult gácsér, a levegő pedig sárga.Egyszóval mindez csak egy elporladt pillanat, amire úgysincsen semmi szükség. Metz Dezső már fészkelődni kez-dett, hogy ő lesétál egy mindkét oldalt lyukas fenekű kassaltörpeharcsázni a Lándor-tóra, mikor hallottuk, hogy Páternyitja a kaput. Ez meglepett minket, hiszen akkor indult

20

hosszas guberáló körútjára, mikor megérkeztünk. Szeren-csére nem kellett sokat várnunk, hogy kiderüljön, miért sza-kadt meg a szokásos, számára mindennél fontosabb túra,csoszogott is hátra hamarosan.

Forr egész Sáraság, közölte.Ezután zavarosan, tömérdek kitérővel magyarázni kezd-

te, mi történt. Ha körülményesen is, de lassan megértet-tük, mit akar mondani. Páter azt állította, hogy a temp-lom előtt, a Nepomuki Szent János-szobornál, a Petőfi-kör-nél meg a Gazdakörnél, de még a kultúr előtt is gazdátlanárnyékok „keletkeztek”. Emberi testek alakja, sziluettje ve-tül az ablakpárkányra, a deszkakerítésre, a meszelt vagykőporozott falra, szoborra. De nincs előttük semmilyen test,ami elállná a napot. Az árnyék ott van, de az nincs, amiaz árnyékot vetné. Egyszerűen gazdátlanok. Jókora a tömö-rülés, vizsgálgatják a népek a fölös kontúrokat. És a leg-érdekesebb, hogy az ördögi módon odakerült, gazdátlanárnyékok, ahogy Páter megfogalmazta, „az ellopott képekután vannak”. Vagyis azok az alakok vetnek árnyékot, akikaz ellopott fényképeken szerepeltek. Ezt meg onnan le-het tudni, hogy ugyanabban a pozícióban is vannak: áll-nak, ölelkeznek, vagy éppen szalonnáznak egy cséplőgépoldalában. Pannika néni azonnal megismerte a Szent János-szobor oldalán Klein Edét és az édesanyját. Tőle ezt a régifotográfiát tulajdonította el a csaló fotográfus. Ede és Esz-tike néni a szatócsbolt előtt álldogáltak, úgy ábrázolta őketa kép. Az alakok most, mintha valóban ott lennének, árnyé-kot vetnek. Özvegy Klein Áronné, Esztike néni még úgy ismagasabb volt a fiánál, hogy Ede benn állt a szárazkaputorkában, bő egy arasszal magasabban. Látszik a nyitott ka-pu csapott árnyéka is, innen jött rá Pannika néni, hogy őkazok, és a szatócsbolt előtt állnak. Ha ez nem elég, SzámfiraLászló matematika–fizika szakos tanár a dédapját véli fölis-merni a Petőfi-körnél. A papa az elcsent fotón a kerti kúthozhajolt le inni, kukoricaegyelésből ért haza a Kontrából, ésnagyon ki volt tikkadva, mikor lekapta a fia, Számfira Lacinagyapja. A nagypapa különben a pesti egyetem fizika tan-

21

székén bírta a katedrát, és hordozható masinával rendelke-zett. Most ott hajol a kerti kúthoz a dédapa árnyéka, jól megvan nyitva a csap, mert még a vízsugár remegő árnyékais kivehető. A kultúrháznál egy cséplőgépes fotográfia „le-nyomata” látható, még az igazgató úr emeleti ablakára isárnyékot vet, oly termetes. Azt nem tudni, kinek köszönhe-tő a dolog, hiszen afféle cséplőgépes képet vagy tízet elvitta csaló, és minden kárvallott azt állítja, nyilván az övé miattkerült ide az árnyék, engedelmükkel, ha a többi meg nemharagszik.

Igyekeztünk be a faluba, mintha a nappal együtt agazdátlan árnyékok is eltűnnének végleg, vagy ahogya mese mondja, valakihez hozzátapadnának, esetlegelindulnának felderítő útra, mondjuk a Petőfi-körtől elolda-logna Számfira papa sziluettje a tanácshoz, hogy GuligaSanyi tanácselnök elvtárstól fényt kuncsorogjon éjszakára.Hiszen mihez kezdene fény nélkül egy árnyék? Ezen méga nagy sietés és kantalengetés közben is igen jót derül-tünk. Amilyen málészájú Guliga Sanyi, meg is adná neki,és akkor hordozható viharlámpával világítanák magukat azárnyékok, hogy éjjel el ne sötétedjen körülöttük a világ.A cséplőgépnek kellene egy jó máglya is akár, hogy regge-lig a falon maradjon. A takarék paneljánál elszállt a vicceskedvünk. Mert a valóságban minden más, mint ahogy a me-se mondja. Ha azt állítja Páter, hogy ott a Vangel Ignác-fé-le cséplőgép árnyéka a falon, hát ott van, na és, olvastunkmár különbről is, mutatott ezer csodát a televízió. Ezzelsem öntenek ürgét. De mikor tényleg látja az ember, elálla szava. Sehol egy gép, árnyéka meg van. Gergely Ignác,a tehenész gyerek meg az anyja, Magdi néni még akkor isbizonygatták, hogy ez az ő fotográfiájukról van, mikor oda-értünk.

Nézze csak meg azt az alakot ott a gép mellett, mu-tatta Magdi néni az Üvegszemű Tótnak, az én jó uramszalonnázik a képen, az Örökkévaló nyugosztalja, ebédidővan.

22

Délben még egy cséplőgépnek sincsen árnyéka, véleke-dett Beregi Bece.

Tényleg, milyen érdekes, csodálkozott Eszter, hogy a ké-pen valószínűleg nem volt árnyéka a gépnek. Ha pontosandélben fotózták le. Akkor most be lett pótolva.

Megnéztük Klein Ede és Esztike néni sziluettjét is. Izmosfantázia kellett hozzá, hogy a szétnyúló alakokból összerak-juk, amit Pannika néni állít, hogy az ottan a szatócsbolt ele-je lenne, nyitott szárazkapuval.

Nem is tudom, kételkedtem.A csillagképeket se lehet jobban kivenni, merengett Be-

ce. Annyira ez is látszik, mint a mérleg vagy a kos, ott iscsak egy nagy halom fényes pötty, és ha sokáig nézi az em-ber, tehenet is belelát, meg nyárfaerdőt. Ez is lehet ittenKlein Ede és az édesanyja, ha már valaki fölismerte.

Dezsőnek ekkor beugrott valami. Magyarázni kezdett.Éppen ez az: a fölismerés. A fotográfus, számára idegen

emberek képeit rabolta el. Hogyan lehet ennek következ-ménye?

Miért, értetlenkedett Bece, ha ismerte volna őket, márérthetőbb lenne?

Dezső válaszra sem méltatta. Ott folytatta, aholfélbeszakították.

Méghozzá efféle következménye! Hiszen a hónalját semszagolta, a haját sem cirógatta ezeknek a népeknek. Nemsejtette, hogy hajnaltájt milyen szavak tódultak a szájukra,meddig uralta őket a kényszeres beszéd, hogy fél vagy telikantával indultak útnak. Hiszen mennyi mindent elárul ezegy sáraságiról. Szellemekkel találkoztak-e, volt-e egynéltöbb sír a kertjükben? Egyáltalán: semmi lényegeset nemtudott róluk, nem izgult és nem is szorongott, ha azokraa képekre nézett, mögöttük nem volt se múlt, se feledés.Akkor miként lehetséges ez?

Talán tud a ráncokból olvasni, szellemeskedett a húgom.Közben visszasétáltunk a kultúrház elé, ahol jóval na-

gyobb volt a csődület, a tanakodás.

23

Talán ez a csaló fényképész, helyeselt Metz Dezső, olvasaz arc árkaiból, a szarkalábakból, no meg a szemekből is,persze. El tudja mozdítani azt a pillanatot, amit a fotográfiaörök rabságban tart. Talán újra telik azokon a képeken azidő, a háttérből kiröppen a gácsér, a hosszúlépés langyoslesz és döglött, nő a gaz, mint halottnak a bajsza. Ahogytelni kezdett a képeken az idő, úgy pusztulni is az élő: acséplőgép már elrozsdállt, a szatócsbolt szárazkapuja márszivacsos féregtanya, elkorhadt a szeméttelepen rég. De elnem vész, ugye, ha már egyszer volt. Csak átalakul!

Örökkévalóm, kontrázott Bece ismét, lehetséges, hogy ami tekintetünket, a mi vágyakozó pillantásunkat utánozza?Élethűen sikerülhet neki, és akkor nemcsak a képekmozdulatlanságából olvas, de azt is letapogatja, lebámulja,ami az arcokra – a mi tekintetünk által – a halál utánrákerült.

Én ebből nem értek egy árva szót sem, háborogtam.Majd mindjárt elmagyarázom, tromfolt Bece magabizto-

san. Elindult a Posta utca túloldalára.A tanácsháza előtt ezekben a percekben parkolt le a me-

gyei tanács fehér kocka-Ladája. Egy szánalmasan elhízottasszony igyekezett kikászálódni belőle. Nevetséges volt anehézkes igyekezet. Bece feléje tartott. Nem jó komoly em-bereket komolytalan helyzetben zavarni. Biztosak voltunkbenne, akármit akar a kövér asszonytól Bece, ebben a kínoshelyzetben, mikor éppen nem fér ki a jármű ajtaján, nemszívesen segít majd neki. Igazunk lett, haragosan és feldúl-tan tipegett át az izzadt asszony az úton. Ahogy hozzánklépett, láttam, még a táskák is verejtékeztek a szeme alatt.Türelmetlen volt.

No, mit akar, fiatalember?Csak azt szeretném tudni, kezdte Bece tisztelettudóan,

amit az imént is kértem. Árulná már el, elvtársnő, nem lát-e valami rendhagyót ottan a Szép Ernő Művelődési Házfalán?

Szórakozik velem?, kérdezte ingerülten a nő.

24

Ebből egyértelműnek tetszett, nem látja a cséplőgép szi-luettjét a kultúrház falán.

Egy cséplőgépet sem lát a kultúrház falán?, kérdezte va-lamivel konkrétabban Gergely Ignác, a tehenészfiú, hogyvégre kiderüljön az igazság. Merthogy ott van, tette hozzá,hogy egészen pontos legyen. Mármint az árnyéka.

A nő lemondóan és kissé kétségbeesve sétált vissza atanácsházához. Ebben a szerencsétlen faluban, mormoltaállítólag maga elé, mindenki bolond.

Ugye megmondtam, büszkélkedett Bece. Ami elvétetett:visszakerül. Csak a mi tekintetünkkel lehet látni az árnyé-kot!

Milyen hülyeség ez?, kételkedett Dezső, nem egy szem-mel néznek a tősgyökeres sáraságiak sem! Hogy lenne ne-künk közös tekintetünk?

Hiába, hogy Metz Dezső kaliber, és mindenki ad aszavára, most senki sem figyelt rá, annyira megdöbbentekaz egyébként is fölajzott jelenlévők.

Az idegenek nem látják az árnyékot, suttogta Magdi nénimaga elé. Csak a tősgyökeres sáraságiak. Már megint va-lami privilégium.

Ennél több bizonyíték pedig nem is kellett.A rémületet és a lelkesedést egyik percről a másikra

fölváltotta a tősgyökeresek pökhendi büszkesége, acsodálkozást pedig valami bizarr sznobizmus, amit csakvárosi félművelteknél fedeztem föl évekkel később, mi-kor egy egyértelműen szokatlan jelenséget tapasztalva úgytesznek, mintha az megszokott, mi több, unalmas lenne.Aki itt nevelkedett, látja az árnyékokat, nincs ezen sem-mi csodálkoznivaló – ez lett a közkeletű viselkedésminta.Néhány óra múlva szóba se került, hogy gazdátlan árnyé-kok virítanak faluszerte. Mintha mindenekelőtt az lenne afontos, ki látja, és nem az, hogy mit.

Számfira László matematika–fizika szakos tanár az Oláhkocsma és cukrászda hűvös, ámbár nyomasztó termeibenazért megpróbált tudományos magyarázattal szolgálni az

25

esetre. Az optika csodás világán túl a légnyomásra és afénytörésre hivatkozott. Már az első mondatoknál sem ér-tette egyikünk sem, mit beszél, és akkor sem figyeltünk vol-na rá, ha igaza van.

Számfira tanár úr életében igazán különös dolgok tör-téntek akkoriban, melyekről Metz Dezső, villogtatva kali-beri képességeit, rendre beszámolt. Azt állította, ezeketaz információkat kivétel nélkül Avarka Pista bácsi mindentlátó és különösen pletykás szelleme szolgáltatta. Miköz-ben a tanár úr kifejtette tudományos nézeteit, nekem Metzbarátom korábbi szavai jártak a fejemben. Számfira Lászlóközkedvelt figura volt minálunk, dörzsölt firma hírében állt.Azon kevés tanáremberek egyike, akik a kocsmatöltelékek-kel éppoly remekül szót értettek, mint a falu elejével, atanács- vagy a téeszelnökkel. Szava valamennyi közösség-ben mérvadó volt. Mivel mindenféle társaságban tekintély-nek számított, az is magától értetődő volt, hogy a Számfira-ház a falu központjában díszelegjen. A tanár úr feleségé-vel, a diktátor lelkületű postás asszonnyal, és lányával, agyönyörű, de sajnos rendkívül gőgös Hildivel élt ott. A lányosztálytársunk volt, Bereginek és nekem, de a nyolc év alattritkásan alacsonyodott le odáig, hogy akár egy szóra is mél-tasson minket.

A Számfira-ház fülledt és rejtélyes hely. A régi polgárházóriási ablakokkal, széles, cserepes tetővel, a piactér sarkánmagasodik, a porta közvetlenül a kastély mellett nyúlik elhosszan, hátsó szeglete egészen a vadregényes, sűrű nádtólborított Kurcza partjára ér. Az udvarban a lugasok és árnyé-kos kerti ösvények között egy dohos borospince bújik meg –az egyetlen a faluban. A hűvös szőlőlugasok közt rejtett fa-asztalok, lopók várják, hogy a gavallér Számfira ismét meg-vendégelje ízletes borával alkalmi barátait.

A tanár úr azon a nyáron másodszorra is összemelege-dett nejével, Umbera Ilonkával. Korábban a temérdek bo-ros vendég okán olyannyira elhidegültek, hogy a tanár úrkénytelen volt elköltözni, ám a haragvás, szerencsére, nembizonyult tartósnak. Metz barátom, Avarka Pista bácsi szel-

26

lemére hivatkozva, részletesen elmesélte, a föltámadt sze-relemben hogyan gyűri maga alá a tanár úr meglepett éselcsigázott feleségét. Mintha annak előtte nem is éltek vol-na együtt majdnem két egész évtizedet. A két megeresz-kedett, meglöttyedt test újra úgy feszül, akár a bordavas,ahogy Számfira László beigazítás nélkül csúszik be hátulróla harmatos ajkak közé, és nejét a konyhaasztalra taszít-ja. Csak annyi ideje van ilyenkor Umbera Ilonka hatalmasés ernyedt mellének, hogy szétkenődjön a viaszkos vászonterítőn. A bimbót átjárja a levesestál melege, és SzámfiraLászló már mögötte állva zakatol, vágtat és lüktet, kímé-letlenül markolászva felesége tomporát, akárha egy marékhúst szeretne kiszakítani onnét. Később olyan természetes-séggel folyatja bele magját Umbera Ilonka szemgödrébe,fülébe, nyelve alá, mintha ez annak idején is így történt vol-na. Akárha Számfiráné házasságuk első idején is tűrt volnailyesmit.

Metz Dezső pletykált, hadarva és gátlástalanul, mertSzámfira László közben áttelepedett a kocsma egy másikasztalához, így ő teljes nyugalommal tartott kiselőadást…a tanár úr magánéletéről. Bár nem voltam bizonyos benne,úgy éreztem, Dezső valójában a gazdátlan árnyékok mel-lett elszenvedett kudarcát igyekszik kompenzálni: nem fi-gyeltek rá a népek, egy kaliberre, és végül nem neki ad-tak igazat; ezért villogtatja most fene nagy tájékozottságát.Ahogy figyeltem, amint a szokásosnak mondható kali-ber-nyavalygással kezdi mondandóját, arra gondoltam, eza sápítozós előjáték az efféle figuránál majdnem kötele-ző. Metz barátomnak ugyanis már a külsején is látszott,hogy kaliber. Jugoszláv, répaszárú, kopott farmerjait még areformátusoknál, a városban is megcsodálták, nem beszél-ve arról a fényes alumíniumsasról az övén, amin közelrőlmég fölfedezhető volt az amerikai zászló. Dezső, velünk el-lentétben, nyúlánk, magas srác volt; kíváncsi szemekkel,mókás nevetőgödrökkel az arcán. Lenőtt haja roppant di-vatosnak számított, nem úgy zsíros, szalagos kalapja, amitmég a nagyapja, a Metz kisbíró hordott, aztán az apja, a ré-

27

szeges Metz, és most ő, a kaliber Metz. Mulatságos külsejé-hez bohém életforma és viselkedés is dukált, gyakori hajbatúrásokkal, elmerengésekkel, ingázó járással és mozdula-tokkal, akkora amplitúdóval, amekkora egy harangnak vandélidőben. Arca, bár ekkor már tizennyolc éves is elmúlt,majdnem teljesen szőrtelen volt, csak az álla alatt serkentki egy pamacsnyi.

Egyszóval Dezső elébb sajnáltatta magát, hogy a szel-lemek milyen féltékenyek, fárasztóak és türelmetlenek;olyan, mintha még mindig telne velük az idő. Avarka bácsipéldául azt lesi, kik használják a régi horgászhelyét aLándor-tavon, kik járnak oda kifogni az ő büszke sügéreit,satnya keszegeit, nem szólva a pödrött bajszú csukákról,amik akár aggódó, felelős főmagyarok is lehetnének, olyankackiásan áll tátogó szájuk fölött a bajusz. Mindez nemelég, Avarka Pista bácsi szelleme bolond is. Úgy tesz, mint-ha ugyanúgy gyötörné az átok, mint az élőket Sáraságban– az örökös szomjúság és a fölöslegesen ajakra jövő sza-vak. Pedig Avarka Pista bácsi már régen halott, de hiábaszellem, mire leér a Lándor-tóhoz, kétszer is eljátssza, hogymegszomjazott. Erről utólag, affektálva, megkönnyebbül-ten azt meséli, az volt a szerencséje, hogy valaki elha-gyott egy kék kantát a fahídnál, annak tartalmával oltot-ta a szomját, és az olyan ízletes víz volt, hogy utána máregy lendületből el tudott röpülni a Lándor-tóig. Természe-tesen senki sem hagyott egy jó állapotban lévő, kék kantáta fahídnál, vagy ha ottfelejtette, már másnapra ellopták.

Miután Dezső végképp kitollászkodta magát, végrerátért, hogy Avarka Pista bácsi szelleme azt mesélte, meg-leste horgászat közben Számfira Lászlót. A tanár úr, hiába,hogy tanult ember, engedély nélkül igyekszik lefölözni azsíros falatokat, pucér orvhorgász, ráadásul becsvágyó is.Avarka Pista bácsi szerint, ha küzd, látszik Számfira La-ci arcán a kivagyiság. A falu első tanárának nem elégaz a szokásos háromkilós, neki tizenakárhány kilós csukakell. Kellene. A remény halvány somolygása ült Számfiraarcán, amikor az ólom alá odaakasztott egy kéttenyérnyi

28

kecskebékát. Nem olyan szokásos apróvarangyot, horogravalót, amilyet mindenki más szokott, hanem egy vadállatot,egy sárgadinnyényi, szuszogós szörnyet. Még a szeme alattis megfeszült az izom, mikor belódította a csali hatalmasterhét a vízbe.

Erre milyen csuka jön?, kérdezte magától. Na, erre mek-kora akad?

Aztán csak várt, várt, várt, mesélte Dezső. Avarka Pis-ta bácsi az életére esküdött, ami ugyan már nincsen nekibirtokában, de azért ez még tőle is jelentőségteljesen hang-zik, hogy először két óra múlva kezdett el fészkelődni, denégy hosszú órát is várt türelmesen, mikorra megelégelte,hogy nincs kapás. Ekkor kibökte a végszót.

Most már elég!Meggyújtotta a zseblámpát, hogy utánanézzen, mi tör-

tént a világbajnok, gigászi méretű csalival, és hol késikaz ekkora békától joggal várható rekordfogás. Metz Dezsőitt idegesítően hosszú hatásszünetet tartott. Elmerengett,mint aki most ötli ki a történet folytatását, akárha a fonó-ban ülnénk, mint a régi öregek, és a mese fonala el-elsza-kadna, mert az ötletgazda részeg vagy fáradt, vagy eluntasaját magát.

Megsajnáltam Metz barátomat, a most igazán kicsinyes-nek tetsző fölényeskedésével együtt. Azokra gondoltam,mert Sáraságban ilyenek is voltak, akik ingatni kezdték a fe-jüket, mikor egy kaliberrel „üzenet” érkezett; akiknek mar-ta a kételkedés a gyomrukat, mint a savas bor. Hányszorpórul járt Metz Dezső, mikor vette a fáradságot és egy ide-gen családban elmesélte, mit üzent a nagyapa a tollpapla-nos mennyországból. Aztán ő vigasztalta az édesanyát is,hogy a nagyapa kissé zavaros szavai nem föltétlenül a leg-rosszabbat jelentik. Ő csak azt tudja mondani, amit hallott.Például, hogy a nagypapi úgy látta, a fiatal apuka éretlenmákgubót áztat a kislány teájába, ami ugyan nem jó jel,de nem is föltétlenül jelent többet önmagánál. A mákteaaz ugyan máktea, de úgy is lehet fogalmazni, hogy csakmáktea, és hát mitől, miért lenne az biztos, hogy az apu-

29

ka oda is fekszik a kislány mellé éjjelente. Ilyenkor per-sze kihajították a túl tájékozott kalibert, azzal az ukázzal,hogy jobban tenné, ha nem vádaskodna, és nem ütné bele adolgát más családok magánéletébe. Diskuráljon csak Avar-ka Pista bácsival, ő sohasem állít ilyen ocsmányságot. Avar-ka éppen alkalmas főszellemnek minálunk, lehet örökös he-lyi lakos, mert csupa lényegtelen badarságot hord össze.

És, lám, így is lett. Metz barátom is őt emlegette, mi-közben elkotyogta Számfira tanár úr horgászós történetét.Avarka bácsi neve garancia volt, hogy az anekdota mókáslesz, de ártalmatlan, és ismét megbizonyosodhattunk ró-la, Avarka megérdemli, hogy úgy bánjanak vele a faluban,mintha élne. (A tüdőszűrős listáról például nem törölték,meg ne sértődjön, úgy gondolták a tanácsnál, oda ne üzen-gessen, hogy vele már nem is törődnek. Egy levél nem levél,mikor megjött a tüdőszűrős IFA a faluba, a kultúrházban pe-dig kifeszítették a kékesen csillogó bálamadzagokra a lepe-dőket, legyen hol vetkőzni, és kihordta Futár Jóska a papíro-kat, hogy jöjjön mindenki hamar, akkor a plébániára Avarkabácsinak is dobott meghívót külön…)

Szóval Metz Dezső kínosan hosszú hatásszünetet tartott.Aztán vidáman folytatta.

Meglett, nevetett föl kissé erőltetetten. Mármint a csa-li. Nem kellett a tanár úrnak sokáig kutatnia, mert agigászi kecskebéka ott üldögélt a jobbján, kinn a par-ton, egyik úszóhártyás lábával az ólomra támaszkodott,kabátkájában benne volt a horog, ahogy azt Számfira Lászlóoda belepászította. Nem unatkozott, nem háborgott, a bé-ka azzal a lendülettel, ahogy a tanár úr behajította a vízbe,ki is úszott, és négy teljes órát, kétszáznegyven csoszogópercet a legnagyobb egyetértésben töltöttek el együtt, né-zelődtek, emésztettek, telt rajtuk az idő, Számfira tanár úr,mint az Örökkévaló, jobbján pedig Krisztusa, a hamarjábankikászálódó béka. Üldögéltek békességben a parton, mesél-te Dezső, és ekkorra már őszintén kacagott, még a könnyeis kicsordult, ahogy ezt mondta. Persze mindnyájan reme-kül szórakoztunk, aminek, mint az várható volt, az lett a kö-

30

vetkezménye, hogy a tanár úr, néhány asztallal arrébb, föl-figyelt a mesére. Jómagam már csak a könnyeimen keresz-tül láttam, amint magából kikelve elvágtat, és úgy bevágjaaz Oláh kocsma és cukrászda ajtaját, hogy az majdnem le-fordul sarokvasáról.