FRANCIS BACON

Új Atlantisz Novum Organum

KÖNYVKIADÓ

Szeged

Francis Bacon: The New Atlantis; Novum Organum Fordította SARKADY JÁNOS CSATLÓS JÁNOS

ISBN 963 9227 77 3 Hungarian translation © Sarkady János, 1954,

2001; Csatlós János, 1954; Csatlós János jogutóda, 2001 Szerkesztés © Lázi Bt., 2001

A LÁZI Bt. kiadása A kiadásért felel a kiadó ügyvezető igazgatója

Lektor: Korom Pál Tördelőszerkesztő: Horváthné Tóth Judit

Felelős szerkesztő: Hunyadi Csaba Szegedi Kossuth Nyomda Kft. Felelős vezető: Gera Imre

„Mármost hol található Utópia? A kérdésre nincs más válasz, mint: éppen ott, Utópiában. Sehol és mindenütt tehát. Utópia kastélya hegycsúcson ragyog a napsütésben, Utópia nagyon messze van, hosszú, kanyargós az út, de fölfelé vezet.

Legalábbis így sejtik Utópia lovagjai. Önveszélyesek, közveszélyesek. Őrjöngők, írta róluk Platón, de szent őrület az övék...

A menet ma is úton van. Hegynek fölfelé gyalogol, kiábrándultan és reménykedve.” SÜKÖSD M IHÁLY

ÚJ ATLANTISZ 1 Peruból, ahol egy teljes évet töltöttünk, Kína és Japán felé hajóztunk. Tizenkét hónapra

való élelmiszerkészletét vittünk magunkkal. Öt hónapig kedvező irányú, bár lanyha és gyenge keleti széllel haladtunk. Akkor azonban megfordult a szél, és több napon át tartósan nyugatról fújt, úgyhogy csak lassan tudtunk előrehaladni, és néha már a visszatérés gondolata is megfordult fejünkben. Nagy sokára végül dél-délkeleti irányból erős és heves szél támadt, amely észak felé ragadott bennünket, bár igyekeztünk védekezni ellene, amennyire lehetett. Élelmünk, noha nagyon takarékoskodtunk vele, teljesen elfogyott. így hát, mivel élelem nélkül a világ tengereinek legnagyobb pusztasága közepén találtuk magunkat, tudtuk, hogy elvesztünk, és vártuk a közeli halált. Mégis felemeltük szívünket és szavunkat a mennyei Istenhez, aki a mélységekben mutatja meg csodáit, könyörületességére kérve őt, hogy amiként kezdetben parancsolt a vizeknek, és szárazföldet hozott létre, úgy most is mutasson nekünk földet, hogy el ne vesszünk.

És íme, másnap estefelé északi irányban, nem túlságosan messze tőlünk valami sűrű felhőhöz hasonló dolgot vettünk észre; reménység ébredt bennünk, hogy szárazföld van ott, mert tudtuk, hogy a Déli-tengernek ez a része még teljesen ismeretlen és eddig fel nem fedezett szigeteket és földrészeket rejthet. Egész éjszaka arra tartottunk, ahol – véleményünk szerint – föld mutatkozott. Másnap reggel azután kétségtelenné vált, hogy az, amit láttunk, valóban szárazföld, sík és erdős terület, amely emiatt még sötétebbnek látszott. Másfél órai hajózás után biztos révbe értünk: egy szép város kikötőjébe. A város nem volt nagy, de szépen épített, és a tenger felől nagyszerű látványt nyújtott. Hosszúnak érezve minden pillanatot, ameddig távol vagyunk a szárazföldtől, a part felé igyekeztünk és kiszállásra készülődtünk. De hirtelen néhány embert pillantottunk meg a város lakói közül, bottal a kezükben, integetéssel és jelekkel, de kiabálás és harag nélkül, megtiltották, hogy partra szálljunk.

Ugyancsak elszomorodtunk és tanakodtunk egymás között, hogy mitévők legyünk. Ezalatt egy kisebb csónak közeledett felénk, rajta vagy nyolc ember; egyikük egy mindkét végén kékre festett, sárga nádpálcát tartva kezében, minden félelem nélkül feljött hajónkra. Azután, mikor egyik emberünkhöz ért, előhúzott ruhájából egy pergamentekercset (amely a mi pergamenünknél sárgásabb színű, a kódexek lapjaihoz hasonlóan fénylő, egyébként azonban elég hajlítható volt), és kezébe adta annak, akivel először összeakadt. Ezen a tekercsen óhéber, ógörög, eléggé klasszikus latin és spanyol nyelven a következő szöveget olvashattuk:

„Ne lépjen a partra egyikőtök se, sőt igyekezzetek, hogy tizenhat napon belül távozzatok innen, ha csak nem kaptok engedélyt tőlünk, hogy tovább időzzetek. Ha közben édes vízre vagy élelemre volna szükségetek, vagy orvosságra és ápolásra betegeitek számára, vagy ha hajótok javításra szorul, írásban tudassátok velünk, miben szenvedtek hiányt. Mi meg fogjuk adni mindazt, amire a könyörületesség kötelez.”

A tekercs pecséttel volt ellátva, amelyen kerubszárnyak2 voltak, nem kiterjesztve, hanem leeresztve, és mellettük a kereszt jele. A vezető átadta ezt, és eltávozott; csak egy embert hagyott hátra kíséretéből, hogy az vigye meg feleletünket. Félelem és remény között 1 1 Atlantisz: az antik mitológia szerint az Atlanti óceánon lévő földrész. Platón írja le Timaios című művében, hogy a Solónnal beszélgető egyiptomi papok szerint e földrész nagyobb volt, mint Kis-Ázsia és Lybia és közvetlenül „Héraklész oszlopain” túl (vö. 4. jegyzet) terült el; 9000 évvel Solón születése előtt Atlantisz hatalmas királyság volt, amelynek hadserege elfoglalta a földközi-tengeri országokat, s csak Athén szállt szembe vele sikeresen. A tenger azonban elnyelte Atlantiszt, amelyből csak zátonyok maradtak. Platón a Kritiasban arról beszélt, hogy Atlantisz eszményi köztársaság volt. Bacon Új Atlantiszát Platón ihlette. Ahogyan Amerika felfedezése után Platón Atlantiszában olyan mítoszt láttak, amely Amerikáról ad hírt, úgy Bacon Új Atlantiszát később úgy értelmezték, mintha az Afrika és Dél-Amerika közötti kontinensben az akkor még ismeretlen Ausztráliát sejtette volna meg. 2 Kerub: középkori vallásos babonás nézetek szerint az angyalok egyik rendje, amely a szeráfok alatt foglal helyet.

hányódva vitattuk meg egymással az ügyet. Elszomorított bennünket, hogy nem engedtek partra szállni, és figyelmeztettek, hogy minél

előbb távozzunk. Viszont az, hogy láttuk: ez a nép külföldi nyelveken is ért és ennyire emberszerető, nagyon megvigasztalt; és mindenekfelett a kereszt jele a pecséten, mint megmenekülésünk biztos előjele, páratlan örömet keltett bennünk. Feleletünk (spanyol nyelven) a következő volt:

„Hajónk elég jó állapotban van, mert inkább szélcsenddel és ellenszelekkel volt dolgunk, mint viharokkal. Ami betegeinket illeti, azok sokan vannak és súlyosan szenvednek, úgyhogy ha nem engedélyezik részükre a partraszállást, életük is veszélyben forog.”

Más szükségleteinket is részletesen előadtuk, hozzátéve, hogy van egy kevés árunk, és ha hajlandók ezeket megvenni, kielégíthetik szükségleteinket, anélkül, hogy ezáltal terhükre lennénk. A szolgának egy kis jutalmat nyújtottunk át dukátokban, valamint egy vég selymet, hogy vigye el urának; a szolga azonban nem volt hajlandó átvenni, sőt alig nézte is meg ezeket; azután pedig egy érte küldött kis sajkán eltávozott.

Vagy három órával azután, hogy a szolga átvette válaszunkat, csónakon egy férfi közeledett felénk, láthatólag főhivatalnok-féle. Széles ujjú chamelot-köpenyt viselt, amely szép kék színű volt és sokkal fényesebb, mint a mienk Európában. Alsó öltönye zöld, valamint süvege is, amely csinos turbán módjára készült, és nem volt olyan nagy, mint a törököké; hajfürtjei díszesen omlottak le süvege alól. Igen tiszteletreméltó külsejű férfi volt. Aranyozással díszített csónakon jött, négy másik férfival; még egy csónak követte őket, amelyben körülbelül húszan ültek. Amint nyíllövésnyi távolságba értek, jelekkel kérték, hogy küldjük oda néhány emberünket. Ezt rögtön meg is tettük: hajónk egyik csónakján elindítottuk egyik vezetőnket négy másik emberrel.

Mikor úgy hat virgata3 távolságra lehettek csónakunktól, megparancsolták, hogy álljunk meg, és ne közeledjünk tovább. így is tettünk. Ekkor az a férfi, akit az imént leírtam, felállt, és spanyolul hangosan megkérdezte: „Keresztények vagytok?” „Keresztények vagyunk” – feleltük, és már kevésbé féltünk, hiszen az előbb is láttuk pecsétjükön a kereszt jelét. Ο feleletünkre jobbját az ég felé emelte, majd gyengéden szájához érintette (ezzel a mozdulattal fejezik ki ők, hogy hálát adnak Istennek); ezután így folytatta: „Ha mindnyájan megesküsztök a Megváltó érdemére, hogy nem vagytok kalózok és a legutóbbi negyven nap alatt sem törvényesen, sem törvénytelenül nem ontottatok vért, engedélyt kaptak a partraszállásra.” Azt feleltük, hogy mind készek vagyunk letenni az esküt. Ezt egyik kísérője – bizonyára írnoka – feljegyezte.

A vezető kíséretének egyik tagja, aki ugyanazon a csónakon volt, ura fülébe súgott valamit, majd hangosan így szólt: „Uram tudatja veletek, hogy nem gőgből vagy nagyzolásból nem megy át hajótokra, hanem azért, mert válaszotokból kitűnik, hogy sokan betegek közületek, és a város egészségügyi felügyelője figyelmeztette, hogy csak bizonyos távolságból beszéljen veletek.” Meghajoltunk és így feleltünk: „Mindnyájan alázatos szolgái vagyunk; s nagy megtiszteltetésnek és irántunk való páratlan jóindulatnak tartjuk már azt is, ami eddig történt velünk; egyébként pedig reméljük, hogy a betegség, amelyben embereink szenvednek, nem ragályos természetű.” Ezután a főhivatalnok eltávozott. Kevéssel utóbb megjelent az írnok, és feljött hajónkra; kezében a fertőzés ellenszeréül valami e vidéki gyümölcsöt tartott, amely narancshoz hasonlított, de színe vörösben játszott, és igen kellemes illatot árasztott. Letétette velünk az esküt Jézusra, Isten fiára és az ő érdemére, azután közölte, hogy másnap, még napkelte előtt el fog jönni, hogy minket az Idegenek Házába vezessen, ahol már minden szükséges dolog készen áll mind a betegek, mind az egészségesek részére. Ezzel eltávozott; midőn néhány aranyat nyújtottunk volna át neki, mosolyogva mondotta: „Egy munkáért nem jár kétszer fizetés.” Szavainak, úgy hiszem, az volt az értelme, hogy munkájáért közköltségen kap fizetést. Azt a hivatalnokot ugyanis, aki jutalmat fogad el munkájáért, mint később 3 Virgata: hosszmérték. Kb.: egy rőf.

megtudtam, kétszer fizetett embernek hívják. Másnap kora hajnalban megérkezett az a hivatalnok, akivel legelőször találkoztunk, és

közölte: eljött, hogy minket az Idegenek Házába vezessen; korán jött, hogy egész nap alkalmunk legyen ügyeink intézésére. „Ha rám hallgattok – tette hozzá –, akkor először néhány embert küldőtök velem magatok közül, hogy megvizsgálják a helyet és azt, hogy mi módon lesz legalkalmasabb arra, hogy befogadjon benneteket; azután küldjétek a betegeket és a többieket, akik ki akarnak szállni.” Hálálkodtunk neki és azt mondottuk, hogy ezt a gondot, amelyet a szegény idegenek kedvéért magára vett, Isten bizonyára meg fogja neki fizetni. Hatan közülünk tehát követték; elöl ment és visszanézve ránk, barátságosan mondotta: ő csak szolgánk és útikalauzunk. Három igen szép téren vezetett át bennünket. Végig az út mellett, amelyen haladtunk, sok lakos gyűlt össze; sorban álltak, de olyan rendezetten, hogy úgy látszott, nem is azért gyűltek össze, hogy a látványosságot csodálják, hanem hogy érkezésünket üdvözöljék. Mikor elhaladtunk mellettük, többen kissé kiterjesztették karjukat; ezzel a mozdulattal jelzik, ha valakinek az érkezését szívesen látják.

Az Idegenek Háza szép és tágas, a miénknél vörösebb téglából emelt épület; díszes ablakai üvegből és finom olajos vászonból készültek. Kalauzunk bevezetett bennünket egy szép terembe, és megkérdezte, hányan vagyunk, és hányan betegek közülünk. Közöltük, hogy összesen ötvenegyen vagyunk, és ebből tizenheten betegek. Erre megkért, várjunk egy kis ideig türelemmel, amíg vissza nem jön hozzánk. Körülbelül egy óra múlva vissza is érkezett, és elvezetett, hogy nézzük meg a számunkra berendezett szobákat, szám szerint tizenkilencet: úgy látszik, úgy számították, hogy négy jobb szobát kap társaságunk négy főembere, a többiek pedig kettenként egyet-egyet. A szobák kedves, világos és jól berendezett helyiségek voltak. Ezután egy hosszú csarnokba értünk – ilyenek szoktak lenni a szerzetesek alvószobái; ott megmutatott az egyik oldalon (mert a másikon csak fal volt és ablakok) tizenhét, cédrusfa választófalakkal elkülönített cellát. Ε csarnok a maga összesen negyven cellájával (sokkal több tehát, mint amennyire szükségünk volt) a betegek használatára szolgált. Egyszersmind arra is figyelmeztetett, hogy a gyógyult betegeket át lehet vinni a cellákból a hálószobákba. Erre a célra tíz külön szoba volt a már említetteken kívül.

Ezután visszakísért bennünket a fogadószobába, és kissé felemelve nádpálcáját (így szoktak tenni, ha a magasabb állásúak parancsait közlik) így szólt hozzánk: „Tudnotok kell, hogy országunk szokása megköveteli, hogy a mai és holnapi nap után, amelyeken megengedjük, hogy a hajóról áthozzátok az embereket és dolgaitokat, három napig e falak között maradjatok. De ez ne zavarjon benneteket, és ne higgyétek, hogy börtönbe vagytok zárva; arravaló ez, hogy rendbe jöjjetek és felüdüljetek az út után.” Hálásan és alázatosan mondottunk neki köszönetet, és így szóltunk: „Isten bizonyára kinyilatkoztatja magát ezen a földön.” Át akartunk neki nyújtani húsz aranyat, de ő mosolyogva csak ennyit mondott: „Mi az, kétszer fizetett embert akartok csinálni belőlem?” Azzal elment.

Nemsokára felszolgálták ebédünket: ételek-italok tekintetében egyaránt étvágygerjesztő és egészséges volt, jobb és bőségesebb, mint akármelyik kollégium étkezése, amennyire ismerem, Európában. Háromféle italt kaptunk, mindegyik igen kellemes ízű és üdítő volt: szőlőbor, aztán valami a miénknél világosabb, híg, sörféle ital, és egy itteni gyümölcsből készült, jóízű és csodálatosan üdítő bor. Hoztak egy nagy csomó vörös narancsot is a betegek részére: azt mondták ugyanis, hogy ez kész és hathatós gyógyszer a hajózás közben kapott betegségek ellen. Ezenkívül adtak egy fehér vagy szürke pilulákkal telt dobozt, és tanácsolták, hogy betegeink minden este, lefekvés előtt vegyenek be egyet: ez meg fogja gyorsítani gyógyulásukat.

Másnap, amikor már készen voltunk az emberek és holmink kiszállításával, jónak láttam összehívni társainkat; mikor pedig összegyűltek, így szóltam hozzájuk:

„Kedves barátaim, vizsgáljuk meg magunkat és helyzetünket. Amikor már szinte el voltunk temetve a mélységben, akkor vetődtünk partra a tengerből, mint Jónás a cethal

gyomrából. Most, ámbár ismét szilárd föld van a lábunk alatt, mégis élet és halál között lebegünk, mert messze túljutottunk mind a régi, mind az új világ határain, és egyedül az Isten tudja, hogy megadatik-e ismét meglátnunk Európát. Csoda által jutottunk ide, és nem kevésbé lesz csoda, ha innen elkerülünk. Ezért múlt üdvünkre s a jelen és jövő veszélyeire gondolva forduljunk Istenhez, emeljük hozzá szívünket, és igazítsuk meg útjainkat mindnyájan. Ezenkívül kegyes és emberszerető keresztény néphez érkeztünk; vigyázzunk arra, megdöbbenést ne idézzünk fel bennük azáltal, hogy vétkeinket vagy rossz erkölcseinket kimutatjuk. Sőt mi több: ha emberséges módon is, de három napig ebben a házban tartanak minket; s ki tudja, nem azért teszik-e ezt, hogy kiismerjék erkölcseinket, és ha hitványaknak találják, azonnal eltávolítsanak, ha pedig jóknak, hosszabb tartózkodást engedélyezek? Mert nem tölthetik-e be egyúttal a kijelölt szolgák a megfigyelők szerepét is? Tehát, az Isten nevére; és ha kedves előttetek lelkünk és testünk java, úgy viselkedjünk, hogy békességünk legyen Istennel, és kedvességet találjunk e nép szemében.”

Társaim egyhangúan megköszönték figyelmeztetésemet, és megígérték, hogy józanul és tisztességesen fognak élni, kerülve a legcsekélyebb hibát is. így ezt a három napot vidáman és gondtalanul töltöttük el, mit sem törődve azzal, hogy mi történhet azután velünk – hiszen állandó örömöt okozott betegeink gyógyulása, akik úgy érezték, mintha valami isteni erővel megáldott gyógyintézetbe küldték volna őket, oly gyorsan és állandóan javult állapotuk.

A három nap letelte után jött egy ember, akit azelőtt még nem láttunk, kék ruhába öltözve, akár az előbbi; de turbánja fehér volt, rajta kis vörös kereszttel. Nyakán finom vászon körgallér. Bejövet kissé meghajolt, és kitárta karjait. Mi alázatosan viszonoztuk üdvözlését, várva határozatát, amely az életet vagy halált jelenti számunkra. Ο azt kívánta, hogy néhányunkkal beszélgethessen. Így hát hatan ottmaradtak, a többiek elvonultak. Ekkor ő így szólt:

„Hivatalom szerint az Idegenek Házának elöljárója, hivatásomnál fogva keresztény pap vagyok. Azért jöttem tehát hozzátok, hogy mindenben szolgálatotokra legyek, úgy is, mint idegeneknek, de főként, mint keresztényeknek. Van egy s más mondanivalóm számotokra, amelyet, azt hiszem, szívesen fogtok hallani. Az állam engedélyt adott nektek hatheti itt-tartózkodásra. Ne zavarjon benneteket, ha valamilyen ügyetek hosszabb időt igényelne: mert ezen a téren az ország törvénye nem szigorú, és nem kétlem, hogy ügyeitek állásának megfelelően gondoskodni tudok az idő meghosszabbításáról. Sőt azt is elmondom nektek, hogy az Idegenek Háza elég gazdag, és jól el van látva pénzzel; jövedelmeit már harminchét év óta halmozza fel: ennyi idő telt el azóta, hogy utoljára idegen vetődött erre a tájra: ne nyugtalanítsanak hát benneteket a költségek. Fogyasztásotokat, amíg itt maradtok, az államkincstár fizeti; emiatt egy perccel sem kell hamarabb elmennetek. Ami a magatokkal hozott árukat illeti, nem szabunk kemény feltételeket, hanem méltányos áron eladhatjátok, és megkapjátok értékét akár más árukban, akár aranyban vagy ezüstben; nekünk igazán mindegy. Ha pedig kérni szeretnétek valamit az államtól, ne titkoljátok el, mert kérésetekre olyan választ fogtok kapni, hogy egyáltalán nem lesz okotok a szomorúságra. Csak arra az egy dologra hívom még fel a figyelmeteket, hogy külön engedély nélkül egyikőtök se menjen egy karanna távolságnál (náluk ez körülbelül másfél mérföld) messzebb a város falaitól.”

Egymásra néztünk, bámulva ezt a kegyes és atyai jóindulatot, és azt feleltük, hogy nem tudunk mit mondani, mert hálánk szavakkal ki sem fejezhető, és nemes és váratlan bőkezűsége megelőzte minden kívánságunkat. Mi mindenesetre úgy véljük, hogy mennyei üdvösségünk képét látjuk magunk előtt: hiszen kevéssel ezelőtt a halál torkában voltunk, most pedig olyan helyre jutottunk, ahol csak az örök vigasztalás létezik, és más semmi. A kiszabott parancs iránt teljes engedelmességet ígérünk, bár az lehetetlen, hogy szívünk ne égjen továbbra is e szent és boldog föld további megismerésének forró vágyától. Hozzáfűztük, hogy előbb fog nyelvünk szájpadlásunkhoz tapadni, mint hogy az ő tiszteletreméltó személyének vagy ennek az egész népnek említését imáinkból kifelejtenénk. Kértük, hogy tekintsen

bennünket igaz és hűséges szolgáinak, nagyobb joggal, mint ahogy halandók halandóknak valaha is le voltak kötelezve; magunkat és mindenünket alázatosan lábai elé helyezzük. Azt felelte, hogy ő pap, és a papnak járó jutalmat várja: testvéri szeretetünket, és lelkünk és testünk javát kívánja. Azzal elindult, gyöngédségében könnyezve, s otthagyott bennünket, akik az örömtől és az ő kedvességétől egészen meg voltunk zavarodva, s azt mondogattuk egymásnak, hogy az angyalok földjére érkeztünk, akik naponta megjelennek előttünk, és olyan vigasztalással látnak el bennünket, amit elképzelni sem tudtunk volna, nemhogy várni.

Másnap tíz óra tájban az elöljáró ismét eljött hozzánk, és a kölcsönös üdvözlések után barátságosan kijelentette: azért jött, hogy meglátogasson bennünket, és velünk töltse el az időt. Aztán széket kért és leült. Mi pedig tízen (a többiek már elmentek) köréje telepedtünk; ezután így kezdett beszélni:

„Mi, Bensalem lakói (így hívják ugyanis ezt a földet az itteni nyelven) abban a helyzetben vagyunk, hogy szigetünk távoli, elkülönült fekvése, az utazóinkra e föld elrejtésének érdekében kiszabott rendeletek és az idegenek ritka bebocsátása következtében jól ismerjük a lakott világ nagy részét, mi azonban teljesen ismeretlenek vagyunk mások előtt. Tehát mivel azok részéről ill ők a kérdések, akik kevesebbet tudnak, helyesebb, ha ti kérdeztek engem, mint ha én titeket.”

Azt feleltük, nagyon köszönjük neki, hogy erre engedélyt adott, mert már abból is, amit eddig megfigyeltünk, megállapíthattuk, hogy a földi dolgok közt nincs méltóbb a megismerésre, mint e boldog föld állapota és viszonyai...

Nemsokára, sajnos, abba kellett hagynunk a beszélgetést, mert egy hírnök jött érte. Más tehát nem is történt.

Másnap, rögtön étkezés után, ismét eljött hozzánk az elöljáró, és kimentette magát, mondván, hogy az előző napon hirtelen és váratlanul szólították el tőlünk, de most visszajött, hogy ezt pótolja, és velünk töltse az időt, ha ugyan kedves számunkra társasága és a vele folytatott beszélgetés.

„Sőt, annyira kedves – feleltük –, hogy sem az elmúlt nyomorúságokra, sem a jövendő veszedelmekre nem gondolunk, amíg társaságát élvezhetjük.” Hozzátettük, hogy a vele való beszélgetés egyetlen óráját többre becsüljük, mint előbbi életünk egész éveit. Ő erre kissé meghajolt, és miután letelepedtünk, így szólt: „Nos, kérdezzetek!” Kis szünet után egyikünk így szólt:

„Van egy dolog, amit nem kevésbé vágyunk tudni, mint félünk megkérdezni, nehogy túlságosan merészeknek mutatkozzunk; mégis felbátorodva irántunk tanúsított páratlan emberszeretetétől (hiszen alig érezhetjük magunkat, akik odaadó és hű szolgái vagyunk, idegeneknek), élni fogunk az adott engedéllyel, alázatosan kérve, hogy ha nem is méltatna feleletre, mégis bocsásson meg a kérdésért, ha vissza is utasítja. Eléggé megfigyeltük és emlékszünk rá – folytatta –, hogy szavai szerint ez a boldog föld, amelyen állunk, csak kevesek számára ismert, ők viszont jól ismerik a világ többi népeit; és hogy ez igaz, világosan láttuk abból is, hogy ismerik az európai nyelveket s általában a mi dolgainkat, míg mi, európaiak, az utóbbi idők nagy és messze elérő felfedezései után sem hallottunk erről a szigetről. Ezen nem lehet eleget csodálkozni, mert minden nép tud a másikról, vagy az idegenbe való utazás révén, vagy a hozzájuk érkező idegenektől. Igaz ugyan, hogy akik külföldön utaznak, több ismeretet szereznek közvetlenül, mint amennyit az otthon maradó hallomás útján megtudhat az utazótól; mégis mindkét módon lehet kölcsönös ismereteket szerezni egymásról. Ami viszont ezt a szigetet illeti, még sohasem jutott el hozzánk a híre, hogy innen hajó érkezett volna a mi partjainkra, akár Európába, akár Nyugat- vagy Kelet-Indiába; nem hallottunk olyan hajóról sem, bármilyen népé is legyen, amelyik erről a földről tért volna vissza. Ez nem is csoda, és (mint őkegyelmessége is mondotta) a sziget fekvése az óriás tenger által elzárt és elrejtett helyen okozhatja ezt. De minden csodát felülmúl az, hogy ismerik a tőlük oly mérhetetlen távolságban élő népek nyelvét, könyveit és ügyeit. Elgondolni

sem tudjuk, hogyan lehetséges ez: számunkra isteni ész és hatalom művének, nem emberi állapotnak látszik az, hogy ők rejtettek és láthatatlanok maradnak, míg a többiek számukra mintegy nappali fényben láthatók.”

Ezekre a szavakra az elöljáró enyhén elmosolyodott, és így válaszolt: jó, hogy elnézést kértünk kérdésünkért, ha olyasmire gondolunk, hogy ez a sziget a mágusok földje, akik mindenfelé légi szellemeket küldenek ki, és ezek segítsége és szolgálata révén ismernek meg mindent, ami a földi országokban történik. Mindnyájan egyhangúan és alázatosan feleltük, olyan arccal, hogy amit mondtunk, tréfának vegye: könnyen juthattunk arra a véleményre, hogy ebben a népben van valami természetfeletti, de inkább angyalinak, mint démoninak tartjuk. De hogy világosan megmondjuk őkegyelmességének, mi miatt tétováztunk a kérdezésben, az másból eredt – abból, hogy emlékeztünk: az előző napi beszélgetés alkalmával említette, hogy ez a nép megtartja az idegenekkel szemben való hallgatás törvényét.

„Helyesen emlékeztek – felelte –, éppen ezért egyes részleteket, amelyeket nem szabad feltárnom, elhallgatok előadásomban; de így is marad annyi, hogy bőségesen ki fog elégíteni benneteket.

Tudjátok meg tehát (még ha hihetetlennek látszik is), hogy háromezer vagy talán még több évvel ezelőtt a világ hajózása fejlettebb és nagyabb szabású volt, mint ma. Ne gondoljátok, hogy nem tudom, mennyit fejlődött nálatok a legutóbbi százhúsz év alatt a hajózás; nem titok az előttem. És mégis, mondom, abban az időben nagyobb volt, mint most. Vagy annak a bárkának példája, amely megmentette az emberiség maradékát az általános özönvízből, adott bátorságot a hajózásra, vagy valami más volt az oka. De bármelyik eset is áll, igaz, amit mondok. A phoeniciaiaknak, különösen a tyrosiaknak, nagy hajóhaduk volt, hasonlóképpen gyarmatosaiknak, a karthágóiaknak is, akik távolabb nyugatra laktak. Keleten viszont Egyiptomnak és Palesztinának volt hatalmas és népes hajóhada. Kínának és a nagy Atlantisznak (amelyet ti Amerikának neveztek) most csak dzsunkáik és kenuik vannak, azokban az időkben viszont rengeteg nagy hajóval rendelkeztek. A mi szigetünknek (mint annak a kornak hiteles történetéből kiviláglik) ezerötszáz erős és nagy kapacitású hajója volt. Erről, amit most mondok, nálatok csak kevés hagyomány maradt fenn, vagy éppenséggel semmi, mi azonban biztosan tudjuk.

Akkoriban az említett összes népek hajói eljutottak erre a szigetre. És amint ez történni szokott, a hajók más, nem tengerparti területekről is sok embert hoztak magukkal – perzsákat, kaldeusokat, arabokat stb. – úgy, hogy szinte minden híres és hatalmas nép eljutott ide: leszármazottaik sok törzse él itt a mai napig is. Ami pedig a mi hajóinkat illeti, csaknem minden partot meglátogatnak, a ti szorosotokat, amelyet „Héraklész oszlopai”-nak4 neveztek, éppúgy, mint az Atlanti-óceán és Földközitenger más részeit is; ugyanígy Peguinumot – amely az ősi Kína városa, és azonos Cambalu-val – és Quinzé-t, amely a Keleti-tenger mellett van, nem messze Keleti Tatárország határától.

Abban az időben és az egész következő korban, vagy tovább is, a nagy Atlantisz népei igen hatalmasak voltak. És ha az az elbeszélés és leírás, amelyet a ti világotoknak egy kiváló embere készített (arról ti., hogy Neptunus5 leszármazottai telepedtek ott le, és a nagyszerű templomról, palotáról, városról és dombról, meg a gyönyörű és hatalmas folyamok többszörös gyűrűiről, amelyek megannyi láncként övezték a templomot és a várost; s végül a soklépcsős feljárókról, amelyek mintegy az ég lépcsői voltak), mesés és költői is, mégis bele van keverve az az igazság, hogy Atlantisz államai – mind Peru, amelynek neve akkor Coya volt, mind a mexikóiak régi királysága, amelyet akkor Tirambelnek neveztek – hadseregben, hajóhadban és kincsekben bővelkedő, hatalmas és büszke országok voltak. Oly hatalmasok, hogy

4 Héraklész oszlopai: a Gibraltári-szorost nevezték így, mivel a görög mitológia szerint Héraklész választotta szét az Európát Afrikával összekötő hegyláncot. 5 Neptunus: az antik mitológia szerint a tenger istene.

ugyanabban az időben (vagy legalábbis tízévi időközön belül) két nagy hajós-expedícióra vállalkoztak: a tirambeliek az Atlanti-óceánon át a Földközi-tengerig, a coyaiak pedig a Déli-tengeren át a mi szigetünkig.

Úgy látszik, a ti szerzőtök az előbbi vállalkozásról tudott meg valamit attól az egyiptomi paptól, akire hivatkozik. Az ugyanis kétségtelen, hogy volt egy ilyen vállalkozás. Arra vonatkozólag pedig, hogy a régi athéniek voltak-e azok, akik ezt a sereget visszaverték és szétszórták, s nekik kell-e tulajdonítanunk ezt a dicsőséget, semmit sem tudok mondani: az kétségtelen, hogy sem hajó, sem ember nem tért vissza erről az útról, és nem járt volna jobban a coyai flotta sem, ha könyörületesebb ellenfelekkel nem találkozik. Ti. ennek a szigetnek a királya, Altabin, egy bölcs férfiú és kiváló hadvezér, aki kellően ismerte mind az ellenség, mind a maga erőit, úgy intézte a dolgot, hogy amazok szárazföldi haderejét, miután partra szállottak, hajóhaduktól elvágja, és mindkét csapatot, mintegy hálóval, az övékénél nagyabb szárazföldi, illetve tengeri haderővel zárta körül, úgyhogy csata nélkül megadásra kényszerítette őket. Mikor pedig hatalmában voltak, nem szabott rájuk keményebb feltételeket, mint hogy megeskette őket: soha ezután nem fognak ellene fegyvert; azután mindet bántatlanul elbocsátotta.

Mégis az isteni igazság nem sokkal azután megbüntette őket gőgös merészségükért, amennyiben száz vagy még kevesebb év leforgása alatt a nagy Atlantisz teljesen elpusztult: nem földrengéstől, amint a ti emberetek állítja (mert a földrengés keveset árt egy földrész egészének), hanem részleges özönvíz vagy áradás útján; ezeken a területeken még ma is nagyobb folyamok vannak, és magasabb hegyek is – amelyek a vizeket a síkságokra öntik –, mint a régi világ bármelyik részén. De az igaz, hogy az az áradás nem lehetett nagyon magas, legtöbb helyen talán nem magasabb, mint negyven láb; emiatt történhetett meg, hogy bár az emberek és állatok mindenütt elmerültek, az erdők és hegyek egyes lakói megmenekültek. Biztonságban voltak a madarak is, amelyek a hegyekre vagy a magas fákra telepedtek. Az embereknek egyes helyeken magasabb épületeik is voltak, mint amilyen magasra emelkedett a víz; az áradás azonban, ha nem is magas, de bizonyára hosszan tartó volt. Emiatt azok, akik a völgyben voltak, élelem és más szükséges dolgok hiányában éhség és szűkölködés által pusztultak el.

Ne csodálkozzatok, hogy Amerika lakossága olyan ritka, és népe annyira együgyű és műveletlen, hiszen az amerikai nép új és fiatal a többi világrész lakosságához képest, nem kevesebb, mint ezer évvel. Ennyi idő telt el ugyanis az általános özönvíz és a részleges amerikai özönvíz között. Mert az emberi nem ritka és gyenge maradványai, amelyek a hegyeken fennmaradtak, nehezen népesítették be a lentebb fekvő területeket; és mivel vad és nyers emberek voltak (nem úgy, mint Noé és hozzá hasonló fiai, akik az egész világról kiválasztott család voltak), és nem tudták átadni utódaiknak az írást, művészetet s általában a civilizációt. És ezenfelül, mivel hegyi lakóhelyeiken – a vidék kegyetlen hidege miatt – megszokták, hogy medvék, tigrisek és nagy, szőrös kecskék (amelyek ott bőven vannak) bőrével ruházkodjanak, azután pedig a völgyekbe leereszkedve nem bírták el a meleget, és semmiféle könnyű ruha nem állt rendelkezésükre, kénytelenek voltak bevezetni azt a szokást, hogy meztelenül járjanak, ami náluk a mai napig megvan. Csak a gyönyörűség és dísz kedvéért viselnek madártollakat, ezt pedig kétségtelenül a hagyományból, őseik példájából veszik; erre talán az csábította őket, hogy a hegyekben megszámlálhatatlanul sok madár gyűlt össze magasabb helyeket keresve, mivel az alacsonyabban fekvő területek víz alatt állottak.

Látjátok, testvéreim, e nagy és mintegy az idők csodáját képező esemény miatt szakadt meg kereskedésünk az amerikaiakkal, akikkel azelőtt minden más népnél inkább kereskedtünk, mint legközelebbi szomszédainkkal. Ami a többi világrészt illeti, a következő századokban, akár háborúk, akár az idő változása miatt, mindenütt nagymértékben lehanyatlott a hajózás; különösen a távoli utazások, mivel olyan gályák és hajók jöttek használatba, amelyek alig bírták a tengert kiállani. Ebből tehát világosan láthatjátok, hogy

milyen ok miatt szűnt meg sok évszázad óta földünk ismerete, amelyet a hozzánk jövő hajósok útján lehetett volna megszerezni; ha csak nem vetődtek ide néha, mint pár nappal ezelőtt ti.

Most pedig okát kell adnom annak is, miért szűnt meg a mi más földek felé irányuló hajózásunk. Nem tagadhatom ugyanis, ha az igazat meg akarom mondani, hogy hajózásunk felkészültsége – ami a hajók számát és erejét, a hajósok bőségét, a kormányosok tapasztaltságát stb. illeti – ma is épp olyan erős, mint egykor. Hogy tehát miért van az, hogy mi itthon ülünk, részletesen elmondom nektek: és ez közelebb is fog vezetni az általatok kezdetben feltett kérdés megvilágításához.

Ezerkilencszáz évvel ezelőtt uralkodott ezen a szigeten egy király, akinek emlékét mindenekfölött tiszteljük és ápoljuk – nem bálványimádásból, hanem mintegy isteni rendelésből, bár halandó ember volt. A neve Salomona volt; őt tartjuk népünk törvényhozójának. Ennek a királynak Isten nagy és a jóban megingathatatlan szívet adott: teljes erejével azon fáradozott, hogy országát és népét boldoggá tegye. Midőn tehát meggondolta, milyen elégséges és megfelelő ez a föld önmaga ellátására minden külső segítség és javak nélkül is – hiszen kerülete kb. ezerhatszáz mérföld, és földjének nagy része elsőrendű minőségű, kitűnő talaj – és megvizsgálva hajóhadát, hogy milyen szorgalmasan lehet alkalmazni és begyakorolni a halászat és egyik kikötőből a másikba való szállítások útján, valamint a közel fekvő szigetekre való hajózással (amelyek alá voltak vetve uralmának és törvényeinek), és mikor meggondolta, milyen boldog és virágzó országának állapota, úgyhogy ezerféleképpen is lehetne rosszabbá, de alig egy módon is jobbá változtatni -úgy vélte, hogy nemes és hősi céljai eléréséhez még csak az hiányzik, hogy (amennyire ezt az emberi gondoskodás elérheti) állandósítsa azt az állapotot, amely az ő idejében olyan szerencsésen megalapozódott és megszilárdult. Ezért egyik alapvető törvényével megtiltotta az idegenek belépését, akik abban az időben (jóllehet már Amerika pusztulása után) még elég gyakran látogattak bennünket. Azért rendelte ezt el, mert félt az erkölcsök terén történő újításoktól és keveredésektől.

Igaz, hogy hasonló, az idegenek bebocsátását megtiltó törvény volt a régi Kínában is, sőt még ma is megvan. De ott az megvetésre méltó dolog; és különös, tapasztalatlan, félénk és gyenge néppé tette őket. A mi törvényhozónk ellenben egészen más természetet mutatott törvénye meghozatalában. Először is, az emberiesség minden követelményét megőrizte, intézményeket alapítva az idevetődő idegenek ápolására és vigasztalására, amint ti is tapasztalhattátok.”

Erre, amint illett, mind felálltunk, és meghajoltunk. Ő pedig folytatta: „Ez a király emberies cselekedetekkel akarva összekötni a politikai meggondolásokat és

úgy vélve, hogy nem illenék az emberiességhez, ha a külföldieket akaratuk ellenére visszatartanánk, de az állam érdekével sem fér össze, hogy visszatérjenek, és a sziget titkait kifecsegjék, a következő utat választotta. Elrendelte, hogy a külföldiek közül, akiknek megengedik, hogy erre a földre lépjenek, akik el akarnak távozni, azokat ne akadályozzák ebben; akik ellenben az ittmaradást választják, azok az államtól kapjanak eszközöket és lehetőséget életük fenntartására; és ebben a dologban oly élesen látott, hogy a sok száz év alatt, amely e törvény létrehozása óta eltelt, még csak egyetlenegy hajóra sem emlékszünk, amely a visszatérést választotta volna. Mindössze tizenhárom embernek, különböző időkben, volt az a kívánsága, hogy a mi hajóinkon hazatérhessen. Hogy az a néhány ember, aki így távozott, mit beszélt el erről a földről, nem tudjuk. Könnyen elképzelhető azonban, hogy bármit is mondtak, a többiek álomnak tartották.

A mi hajózásunkat a külföld felé törvényhozásunk teljesen megszüntette. Kínában ez nem így van. A kínaiak ugyanis hajózhatnak, ahová csak akarnak és tudnak. Ez eléggé mutatja, hogy az idegenek távoltartására vonatkozó törvényük csupán kislelkűségből és félelemből ered. A mi tilalmunk egy megszorítást fogad el, amely valóban csodálatos, mert megőrzi a jót,

amit a külföldiekkel való érintkezésből meríthetünk, a rosszat pedig kikerüli. Ezt tárom fel most nektek. Itt is úgy látszik majd, mintha kissé eltérnék a szóban forgó tárgytól; de hamarosan látjátok, hogy ez is a dologhoz tartozik. Tudjátok meg tehát, drága barátaim, hogy e király tettei közül egy tűnik ki legkiváltképp: annak a rendnek és társaságnak a megalapítása, illetve létesítése, amelyet mi Salamon Házának nevezünk. A legnemesebb alapítvány ez az egész földkerekségen, legalábbis mi így véljük, és nagy fényessége ennek az országnak. Ez a ház Isten munkái és teremtményei tanulmányozásának és a róluk való elmélkedésnek van szentelve. Némelyek úgy vélik, hogy nevét (egy kis eltorzulással) alapítójáról kapta, és így Salomona Házának kellene mondani; de a hiteles okmányokban is úgy van írva, ahogy ma a mindennapi nyelvben használják. Azt hiszen tehát, hogy a név a zsidóknak arra a királyára utal, aki nálatok nagy tiszteletben áll, és nálunk sem ismeretlen. Itt ugyanis megvan műveinek néhány olyan része, amelyek nálatok hiányzanak. Arra a természettudományi műre gondolok, amelyet ő írt „Az összes növényekről, a Libanon cédrusától egészen az izsópig, amely a falból nő ki, és minden dologról, amelyben élet és mozgás van.” Innen gondolom én, hogy királyunk – úgy érezve, hogy sokban hasonlít ahhoz a zsidó királyhoz, aki sok évvel előtte élt – annak nevével ékesítette alapítását. Főleg az indít erre a vélekedésre, hogy a régi írásokban ezt a társaságot hol Salamon Házának, hol pedig a Hat Nap Munkái Kollégiumának nevezik. Ezért meg vagyok győződve róla, hogy kiváló királyunk megtanulta a zsidóktól, hogy Isten ezt a világot és mindent, ami benne van, hat nap alatt teremtette. Ezért, midőn megalapította ezt a házat – minden dolog belső és igazi természetének kutatása és feltalálása céljából, hogy a teremtő Isten mindezek létrehozásáért nagyobb dicsőséget nyerjen, az emberek pedig nagyobb nyereségre tegyenek szert munkájukban –, adott neki egy másik nevet is: a Hat Nap Munkáinak Kollégiuma.

De térjünk vissza arra, amiről tulajdonképpen szó van. Miután a király megtiltotta alattvalóinak, hogy a birodalmán kívül eső területekre hajózzanak, épp így szentesítette a következő rendelkezést is: minden tizenkét évben két hajót kell kiküldeni országunkból a világ különböző részeibe; mindegyik hajón menjen három ember Salamon Házának testvériségéből; ezek feladata lesz, hogy értesítsenek bennünket azoknak a dolgairól és állapotáról, akikhez eljutnak, elsősorban pedig a tudományokról, művészetekről, mesterségekről és az egész világ találmányairól – úgy, hogy visszatérve hozzanak magukkal könyveket, eszközöket, és általában mindenből mintákat. A hajóknak, miután a testvéreket partra szállították, vissza kell térniük, a testvéreknek pedig külföldön kell maradniuk a legközelebbi kiküldetésig. Ezeket a hajókat nem szabad más rakománnyal megterhelni, mint elegendő élelemmel és nagy mennyiségű pénzzel a testvérek használatára, hogy megvegyék azokat a dolgokat és megfizessék azokat az embereket, akikre szükségük van. Hogy pedig miként óvják meg a hajósok tömegét attól, hogy felismerjék őket azon a földön, ahová érkeznek, vagy hogy a partra szállítottak hogyan rejtőznek idegen nemzetek nevei alá, vagy hogy milyen helyekre irányultak hajóútjaink, vagy hogy milyen helyeket tűzünk ki az újonnan kiküldöttek számára, és más ilyen körülményeket, amelyek a dolog gyakorlati részét érintik, nem mondhatom el nektek; ez nem is tartoznék szorosan kérdésetekhez, így tehát látjátok, hogy mi nem aranyért, ezüstért és drágakövekért, nem selyemért, fűszerekért vagy bármi más ilyesféle dologért létesítettünk kereskedést, hanem csak Isten első teremtményéért, a fényért – a fényért, amely a föld minden részén megjelenik és növekszik.”

Mikor ezeket elmondta, elhallgatott. Egy darabig mi is hallgattunk, hiszen mindnyájan megdöbbentünk ilyen csodálatos dolgok hallatára, ilyen hihető előadásban. Ο pedig, tudva, hogy lelkünk gondolatokkal terhes, de ezeket még nem vagyunk képesek előadni, udvariasan kisegített bennünket: utazásunk és viszontagságaink felől kezdett kérdezősködni; végül pedig azt mondta, helyes volna magunk közt megbeszélnünk, mennyi tartózkodási időt kérjünk az államtól. Buzdított, hogy a legkevésbé se szégyenlősködjünk; nem kételkedik benne, hogy bármennyi időt kérünk is, ki tudja eszközölni számunkra. Erre mind felkeltünk, és alázatosan

meg akartuk csókolni köpenye szegélyét. Ő azonban nem engedte, s eltávozott. Miután embereink között elterjedt a híre, hogy ez az állam az idegeneknek, akik itt akarnak

maradni, anyagi lehetőségeket nyújt, alig tudtunk rábeszélni egyet is, hogy hajónkról gondoskodjék, és ne menjen azonnal az elöljáróhoz helyet kérni magának. Nagy nehezen mégis összetartottuk őket, míg egyetértésben el nem határoztuk, mitévők legyünk.

Látva, hogy a pusztulás veszedelme immár elhárult felőlünk, egyszeriben szabadoknak éreztük magunkat. Igen kellemesen éltünk: bejártuk a várost és határát is, ameddig engedélyünk volt; ezen a területen belül mindent, ami megtekintésre érdemes volt, felkerestünk és megszemléltünk. Eközben a város sok előkelő emberével összebarátkoztunk, és olyan emberszeretetet tapasztaltunk részükről, olyan szívélyesek és nagylelkűek voltak, szinte keblükre ölelve és dédelgetve az idegeneket, hogy majdnem megfeledkeztünk mindarról, ami valaha hazánkban kedves volt számunkra. Mindennap találkoztunk olyan dolgokkal, amelyeket érdemes megismerni és feljegyezni. Ha van tükre a világnak, amely alkalmas arra, hogy magára csábítsa az emberek szemét: ez a föld bizonyára az.

Megesett például, hogy az egyik napon két emberünket meghívták egy családi ünnepre. Ennek az ünnepnek a szokását méltán lehet igen kegyesnek, magától a természet törvényétől elrendeltnek és tiszteletreméltónak tartani; és mutatja azt is, hogy ez a nép minden jó tulajdonsággal bőven el van látva. A szokás maga a következő: bárki megülheti ezt az ünnepet, ha megérte, hogy egyszerre harminc élő leszármazottját láthassa, akik mind túlhaladták a hároméves kort. A költséget az állam fizeti.

A családatya (akit tirsannak neveznek) két nappal az ünnep előtt meghívja három tetszés szerint választott barátját, s ezenfelül annak a városnak a főhivatalnoka is megtiszteli jelenlétével, ahol az ünnepet ülik. A család mindkét nemű tagjainak is jelen kell lenniük. Ε két napon át a tirsan családja javáról tárgyal barátaival és az elöljáróval. Ezalatt, ha a családon belül valami viszály vagy pör van, lecsendesítik. Ha vannak, akik elszegényednek, gondoskodnak felsegélyezésükről és életszükségleteik biztosításáról. Másokat, akiket valamilyen bűn terhel, vagy henye és gyalázatos életet folytatnak, megfeddnek és megrónak. Megbeszélik a házasságok és a kinek-kinek legmegfelelőbb életmód ügyét s más hasonló dolgokat. Az elöljáró azért van jelen, hogy tekintélyével a tirsan parancsait és rendelkezéseit megerősítse és végrehajtassa, ha esetleg a család valamelyik tagja nem engedelmeskednék; ámbár erre igen ritkán van szükség, olyan engedelmességet tanúsítanak a természet rendjével szemben. Ekkor a tirsan kiválaszt egyet fiai közül, hogy az állandóan vele éljen házában; ezt ettől fogva a Szőlő Fiának nevezik. (Hogy miért, azt majd ezután mondjuk el.)

Az ünnep napján, az istentisztelet elvégzése után a tirsan elindul egy tágas terem felé; itt folyik le az ünnepség. A terem felső részén egy lépcsőnyi emelkedés van; itt, a fal mellett középen egy emelvényt helyeznek el, szőnyeggel és asztallal. Az emelvény fölött egy kerek vagy ovális függönyt vagy mennyezetet feszítenek ki, repkényből; ez a repkény fehérebb színű, mint a mienk, hasonlít az ezüstnyárfa leveléhez, de fényesebb és télen is zöldell. A repkényt díszes ezüst- és tarka színű selyem fonalakkal kötik össze; többnyire a család valamelyik lánya végzi el ezt a munkát. Ennek a mennyezetet alkotó hálónak a felső része ezüst- és selyemszálakból van, de a főanyag a repkény, amelynek egy-egy levelét vagy ágacskáját a család barátai az ünnepség befejeztével le szokták szakítani maguknak.

A tirsan tehát elindul, egész családjával; a férfiak előtte, a nők mögötte mennek. Abban az esetben, ha a családanya volt a szülője minden leszármazottnak, van számára az emelvény jobb oldalán egy ablakkal ellátott, külön bejáratú fülke, ahol ő elrejtőzve ül. Miután bevonultak, a tirsan leül az emelvényen; az egész család pedig hátul és oldalt, a fal mellett, kor szerinti sorrendben, nemi különbség nélkül áll. Miután leült (a terem közben megtelik sokasággal, de zavar és lárma nélkül), egy kis szünet után a terem alsó részén előlép egy taratann (ez a szó náluk hírnököt jelent), mellette két ifjú; egyikük egy ragyogó sárga színű pergamentekercset hoz, a másik egy arany szőlőfürtöt. A hírnök és a két ifjú tengerkék színű

ruhát viselnek; de a hírnök ruháján arany sugarak vannak, és leeresztett köpenye a földet söpri. A hírnök, háromszor meghajolva, előremegy a lépcsőig, és ott először is a tekercset veszi a kezébe. Ez a tekercs királyi okirat, amely a családatyának juttatott jövedelmek, előjogok, mentességek és kitüntetések adományait tartalmazza; mindig ezzel a formulával kezdődik: „Szeretett barátunknak és hitelezőnknek!”; ezt a címzést a király csakis ebben az egy esetben használja. Azt mondják ugyanis, hogy a király nem lehet adósa senkinek, ha csak nem alattvalói szaporítása miatt. Az okmány pecsétje a király aranyba metszett arcképe; és bár ezek az okmányok hivatalból és mintegy jogilag állíttatnak ki, mégis a család méltósága és száma stb. szerint változhatnak. Az okmányt a hírnök harsány hangon felolvassa: ezt a tirsan, akit két, erre kiválasztott fia támogat, állva hallgatja meg.

Utána a hírnök fellép a lépcsőre, és a tirsan kezébe adja az okmányt; ekkor minden jelenlevő felkiált a maga nyelvén: „Boldogok Bensalem lakói!” Ezután a hírnök átveszi az aranyból készült és csinosan színezett szőlőfürtöt; ez, ha a családban a férfiak száma felülmúlja a nőkét, bíborszínű, és csúcsán egy kis nap van elhelyezve; ha a nők vannak többen, zöld, rajta egy növekvő holddal. A szemek száma egyenlő a család gyermekeiével. A hírnök az arany szőlőfürtöt is átnyújtja a tirsannak, az pedig azonnal átadja annak a fiának, akit kiválasztott, hogy házában vele maradjon; ez azután mindig atyja előtt viszi ezt a fürtöt, mintegy megtiszteltetése jeléül, ahányszor csak az valahol a nyilvánosság előtt megjelenik; és innen kapja ő is, amint már említettük, a Szőlő Fia nevet.

Ez után az ünneplés után a tirsan visszavonul, és csak bizonyos idő elteltével jön vissza a lakomára, ahol egyedül ül a mennyezet alatt; gyermekei közül, bármilyen rangúak vagy méltóságúak is legyenek, senki sem ülhet vele együtt – kivéve, ha a Salamon Házának tagja. Az asztali szolgálatot a család férfitagjai látják el, akik térdet hajtva szolgálják ki őt, a nők pedig csak a fal mellett állanak. A szoba lépcső alatti részén asztalok vannak elhelyezve a vendégek számára, akiket tisztesen és rendben szolgálnak ki. A lakoma végén pedig (ez náluk legnagyobb ünnepeiken sem tart tovább másfél óránál) himnuszt énekelnek, amely szerzője tehetsége szerint (igen kitűnő költőik vannak ugyanis) változó ugyan, de tárgya mindig Ádám, Noé és Ábrahám dicsérete: az első kettő az egész emberi nem, a harmadik pedig a hívők atyja. Ez mindig hálaadással végződik Megváltónk születéséért, akiben az egész világ szülöttei elnyerték az áldást.

A lakoma végeztével a tirsan ismét visszavonul, és belső szobájában magánosan imádkozik; azután harmadszor is előjön, hogy áldását adja minden gyermekére, akik – mint az előbb – körülállják őt. Ekkor egyenként nevükön szólítja őket, úgy, ahogy neki tetszik, de a kor szerinti sorrenden csak ritkán változtatnak. Akit szólít (az asztalt már előbb elvitték), az letérdel az emelvény előtt; atyja fejére teszi kezeit, és megáldja, e szavakkal: „Bensalem fia (vagy: leánya), atyád szól hozzád; akitől az élet leheletét nyerted, mondja ezt a szót: az Örökkévaló Atyának, a Béke Fejedelmének és a Szent Galambnak áldása szálljon le rád, és sokasítsa meg és tegye boldoggá vándorlásod napjait.” Ezt az áldást mondja el mindeniküknél. Ha fiai közül egyesek erényük és érdemeik révén kiemelkednek, akkor az általános áldás után külön szólítja őket; azok elébe állnak, ő pedig kezeit kiterjesztve, így szól: „Fiam, öröm számunkra, hogy világra jöttél; dicsőítsd Istent, és kitartóan kövesd a célt!” Egyúttal átad nekik egy kalász alakú ékszert, amelyet aztán süvegükön vagy turbánjaikon hordanak. A nap hátralevő részét zene, tánc és más náluk szokásos mulatságok töltik ki. így ülik meg ezt az ünnepet.

A következő napokban barátságot kötöttem egy Joabin nevű városi kereskedővel. Ez egyébként körülmetélt zsidó volt. A zsidók néhány nemzetsége ugyanis most is közöttük él, és ezeknek megengedik vallásuk szabad gyakorlatát... Egyik nap beszélgetés közben elmondtam neki, hogy nagyon gyönyörködtetett, amikor társaságunk egyik tagja elmesélte a családi ünnep szokását, mert azt hiszem, nincs még egy olyan ünnep, amelyik ennyire természetes legyen. És mivel a népesség szaporodása a házassági kapcsolatból ered, szerettem volna

megismerni a házasságra vonatkozó törvényeiket és szokásaikat; vajon sértetlenül megőrzik-e a házasságot, s meg van-e tiltva náluk a többnejűség? Azok a népek ugyanis, amelyek ennyire buzgólkodnak az alattvalók szaporításán, többnyire megtűrik a többnejűséget. Így felelt:

„Nem ok nélkül dicséred a családi ünnep kitűnő intézményét. Biztos tapasztalatunk, hogy azok a családok, amelyek részesültek ennek az ünnepségnek az áldásában, azután is mindig csodálatosan virágzottak. De figyelj rám, és elmondom, amit tudok. Meg fogod érteni, hogy sehol a Nap alatt nem találsz még egy olyan erkölcsös, minden bűntől és szennytől annyira tiszta népet, mint a bensalemi; egyenesen a világ szűzének nevezhetném. Emlékszem, olvastam a ti európai könyveitek egyikében egy szent remetéről, aki látni kívánta a bujálkodás szellemét, és azonnal egy kicsiny, torz és csúf aetiop jelent meg előtte; de ha Bensalem tisztaságának szellemét akarta volna látni, az kétségtelenül szépséges és dicső kerub alakjában jelent volna meg neki. Mert nincs a halandók világában szebb vagy csodálatraméltóbb, mint e nép lelki tisztasága. Ezért, tudd meg, nincsenek közöttük bordélyházak, szajhák, kibérelt nők és semmi egyéb ilyesmi. Sőt, elszörnyülködve csodálják, hogy ti Európában megtűrtök ilyesmit. Azt mondják, hogy ti a házasságokat hivatalosan megrontjátok; mert a házasság a törvénytelen kívánság ellenszere, a természetes kívánság pedig a házasság ösztönzője. De ha az emberek romlott kívánságainak megfelelő szerek vannak kéznél, akkor ezzel a házasságot valósággal megszüntetitek. így aztán számtalan olyan embert lehet látni nálatok, akik nem nősülnek meg – inkább a tisztátlan és kéj vágyó nőtlenséget választják, mint a házasság tisztes igáját. Sokan, ha meg is nősülnek, olyan későn teszik ezt, amikor ifjúságuk virága és ereje már a múlté. Ha pedig történetesen házasságot kötnek, mi egyéb számukra a házasság, mint egyszerű üzletkötés? Rokoni kapcsolatokat, hozományt vagy tekintélyt akarnak szerezni ezzel, talán utódokra is vágyakoznak, de mégiscsak úgy, mint valami közönséges dologra; eszükbe sem jut a férfiak és nők hű házassági egyesülése, amely kezdetben elrendeltetett. Nem is lehetséges, hogy azok, akik életük és erejük java részét olyan hitvány módon fecsérelték el, a gyermekeket, önmagunk másik felét, egyáltalán megbecsülhessék. Sőt: jobbra fordul-e a dolog a házassági kötelék létrejöttével, amint történni kellene, ha ilyen kihágásokat csak a szükség kedvéért tűrnének meg? Egyáltalán nem: ugyanazok a vágyak megmaradnak a házasság után is, gyalázatára és szégyenére magának a házasságnak. Hiszen a bordélyházak látogatása vagy a kéjnők társaságának felkeresése miatt a nős embereket sem büntetik szigorúbban, mint a nőtleneket. Az új viszonyokra való hajlandóság és a kéjnők öleléseinek gyönyörűsége pedig (ahol a vétek már művészetté vált) esztelen dologgá teszi a házasságot, mintegy teherré vagy valami köteles adóvá.

Hallják az itteniek, hogy ti véditek ezeket a dolgokat, mint amelyeket nagyobb bűnök elkerülése végett tűrtök meg, mint pl. a házasságtörés, szüzek meggyalázása, természetellenes kéjelgés és hasonló. De ezt elkésett bölcsességnek tartják és Lóth-féle feltételeknek nevezik; ő ugyanis, hogy vendégeit megmentse a gyalázattól, lányait ajánlotta fel. Továbbá azt mondják, hogy mindebből kevés vagy semmi haszon nem származik, ha megmaradnak és bőven vannak ugyanazok a bűnök és gonosz vágyak, hiszen a meg nem engedett vágy olyan, mint a kemence: ha a lángot teljesen elzárjuk, azonnal elalszik, de ha valami nyílás marad számára, tovább lobog. Ami a fiúszerelmet illeti, azt még csak hírből sem ismerik; mégsem találsz sehol a világon hűbb és sértetlenebb barátságokat, mint itt. És, hogy általában mondjam, amint már az előbb is említettem, sehol sem virul úgy az erkölcs, mint ezen a földön. Ez a mondás járja náluk: „Aki szemérmetlen, elveszíti a tisztességét, pedig Isten és a vallás után a tisztesség a leghatalmasabb féke minden bűnnek.”

Mikor ezeket elmondotta ez a kiváló férfiú, kis időre elhallgatott. Én pedig, ámbár inkább hallgatni szerettem volna őt, mint beszélni, illőnek véltem, hogy míg ő egy kicsit kifújja magát, ne hallgassak folyton; ezért azokkal a szavakkal szóltam hozzá, amellyel egykor a sareptai özvegy Illéshez – „azért jött, hogy emlékezetünkbe idézze vétkeinket” –, és nyíltan meg kellett vallanom, hagy a bensalemi igazságosság nagyobb, mint az európaiaké. Erre

könnyedén meghajolt, és így folytatta beszédét: „A házasságra vonatkozólag sok bölcs és tisztességes törvényük van. A többnejűséget nem

tűrik meg. Elrendelték azt is, hogy ne kössenek házasságot vagy házassági szerződést, míg egy hónap el nem telt attól fogva, hogy a két fél először látta egymást. A szülők beleegyezése nélkül kötött házasságokat nem érvénytelenítik, de az öröklési jog bizonyos megszorításával büntetik. Az ilyen gyermekeket ugyanis megfosztják örökségük kétharmad részétől. – A magam részéről olvastam egy közületek való ember könyvét egy képzeletbeli államról, ahol a házasságkötésre készülők meztelenül megnézhetik egymást. Ezt az itteniek nem helyeslik. Gyalázatnak tartják ugyanis, ha valakit ennyire bizalmas ismeretség után visszautasítanak; ellenben, a férfiak és nők sok rejtett hiányossága miatt, amelyek később szerencsétlenné tehetnék a házasságot, egy sokkal civilizáltabb szokás áll fenn náluk: minden város mellett van két tó, amelyet Ádám és Éva tavainak neveznek; és meg van engedve, hogy itt egyvalaki a nő és ugyancsak egy a férfi barátai közül megnézze őket, amint elkülönítve fürdenek.”

Amint ilyen módon beszélgettünk, jött egy tarka és aranyos tunikába öltözött, hírnöknek látszó ember, és mondott valamit beszélőtársamnak. Ο erre hozzám fordult és így szólt: „Bocsáss meg, kérlek; késedelem nélkül el kell mennem.” Másnap reggel ismét felkeresett, láthatólag örvendezve, és ezt mondotta: „A város elöljárójához az a hír érkezett, hogy hét napon belül megérkezik ide Salamon Háza atyáinak egyike. Tizenkét éve múlt már, hogy valakit itt láttunk közülük. Fogadtatása ünnepélyes lesz; jövetelének oka még ismeretlen. Gondoskodni fogok róla, hogy te és társaid alkalmas helyet kapjatok, ahonnét megnézhetitek az ünnepélyes bevonulást.” Megköszöntem neki és kijelentettem, hogy ez a hír nagy örömmel tölt el.

A kijelölt napon megérkezett az atya. Középkorú és középtermetű, méltóságos tekintetű és könyörületes arcú férfiú volt. Finom fekete szövetből készült köntös volt rajta, széles ujjakkal és körgallérral; ez alatt lábig érő elegáns fehér vászonruhát hordott, ragyogóan fehér övvel. Nyaka körül tiszta vászon körgallért viselt. Értékes, drágakövekkel díszített kesztyűi voltak, sarui pedig jácintszínű selyemből. Nyaka válláig meztelen. Fejdísze sisakhoz vagy (ahogy a spanyolok mondják) monterához hasonlított, alóla illően elrendezve omlottak le hullámos hajfürtjei; hajának és kerekre nyírt szakállának színe barna. Egy fényes, kerekek nélküli trónuson hozták, amelyet gyaloghintó módjára húzott két ló, ezek arannyal átszőtt kék selyemmel voltak feldíszítve; a trónus két oldalán két futár, hasonló díszben. A trónus cédrusból volt, aranyozással és kristályokkal díszítve; elülső részén aranyba foglalt zafírtáblák, hátul pedig ugyanilyen lapok perui színű smaragdból. A trónus csúcsán sugaras arany napkorong volt, homlokzatán kiterjesztett szárnyú kerub, ugyancsak aranyból. A trónus fedele aranyszálakból és kék selyemből volt szőve. Ötven ifjú ment előtte bő, lábszárközépig érő fehér selyemtunikában, fehér selyemharisnyában, kék selyemsaruban és süvegben, melyet szalagok módjára elrendezett tarka tollak ékesítettek. Közvetlenül a trónus előtt két férfi haladt, hajadonfővel, bokáig érő, körülövezett fehér vászonruhában, kék selyemsaruban; az egyik keresztet, a másik pásztorbotot vitt; ezek nem ércből voltak, hanem a kereszt balzsamfából, a bot cédrusból. Lovasok nem jöttek sem előtte, sem mögötte, mégpedig azért, hogy a tolongást és zavart elkerüljék. A hintó mögött jöttek a város hivatalnokai és társulatai. Ο egyedül ült egy bolyhos kék selyem pamlagon, lába alatt tarka selyemszőnyeg volt, hasonló a perzsa szőnyegekhez, de még szebb. Ahogy közeledtek, felemelte meztelen jobbját, megáldva a népet, de szó nélkül. A terek úgy voltak berendezve, hogy széles út nyíljék, minden akadály nélkül; és meg vagyok róla győződve, egy gyakorlatozó hadsereg sem lehet fegyelmezettebb, mint akkor az a nép a tereken. Még az ablakokban is illedelmesen állottak a nézők, ki-ki mintegy a maga helyén.

Az ünnepség végeztével a zsidó férfi így szólt hozzám: „Pár napig el leszek foglalva, úgyhogy a szokottnál és kívánságomnál kevesebbet lehetek veletek együtt; a város elöljárója azt a feladatot bízta rám, hogy a nagy férfiú szolgálatára legyek.” Három nappal később

visszajött hozzám, és ezt mondta: „Jó előjelekkel érkeztetek ide! Salamon Házának atyja megtudta, hogy ti ebben a városban tartózkodtok, és megbízott, hogy adjam tudtotokra: színe elé bocsátja egész társaságotokat, sőt egyikőtökkel, akit erre kiválasztotok, külön is fog beszélgetni. Erre a holnaputáni napot tűzte ki. Mivel pedig az a szándéka, hogy áldásában részesít benneteket, a délelőtti időt jelölte meg számotokra.”

A kitűzött napon és órában el is mentünk; társaim engem választottak ki a külön beszélgetésre. Egy szép, drága függönyökkel és szőnyegekkel feldíszített szobában találtuk őt, egy lépcső nélküli emelvényen. Díszes, alacsony széken ült, feje fölé kék selyemmennyezet borult. A szobában nem voltak emberek, csak a szék két oldalán állott, a tisztelet okáért, egy-egy fehérbe öltözött szolga. Ruhája hasonló volt ahhoz, amelyet kint láttunk rajta, de a köntös helyett köpenyt viselt, finom fekete vászonból, körgallérral, vállain hátrakötve. Belépésünkkor, amint kioktattak bennünket, alázatosan meghajoltunk; mikor pedig a szék elé értünk, ő felállott, és jobbját, kesztyűjét lehúzva róla, áldásra emelte; mi pedig leborulva egyenként megcsókoltuk köpenyének szélét. Miután ez megtörtént, társaim eltávoztak, én magam pedig ottmaradtam. Ekkor intett az ifjaknak, hogy vonuljanak el ők is, azután maga mellé ültetett, és spanyol nyelven így kezdett beszélni:

„Isten áldása legyen rajtad, fiam; drágaköveim legszebbikével ajándékozlak meg, mert vonakodás nélkül feltárom előtted, Isten és az emberek szeretete miatt, Salamon Házának igazi mivoltát. Fiam, hogy ezt világosan megismerd, a következő sorrendben fogok haladni: először is elmondom alapítványunk célját; másodszor, a munkáinkban felhasznált készségeket és eszközöket; harmadszor, a különböző hivatalokat és funkciókat, amelyeket társaságunk tagjai betöltenek, s végül a rendszabályokat és szertartásokat, amelyekkel élünk.

Alapítványunk célja az, hogy megismerjük a természetben az okokat, mozgásokat és belső erőket, s az emberi hatalom határait előbbre vigyük, ameddig csak lehet.

Készségeink és eszközeink a következők. Vannak tágas és mély barlangjaink; a legmélyebbek közülük hatszáz ölnyire nyúlnak le. Némelyik magas hegy alatt van úgy, hogy a hegy magasságának és az üreg mélységének összege három mérföldet is kitesz. Úgy találjuk, hogy a hegy magassága a sík földig és az üreg mélysége a sík földtől lefelé valójában ugyanaz; mindkettő egyformán el van zárva a naptól, az égi sugaraktól és a szabad levegőtől. Ezeket a barlangokat mi „alsó régió”-nak nevezzük, és a testek összeforrasztására, edzésére, hűtésére és konzerválására használjuk. Arra is felhasználjuk ezeket, hogy a természetes ásványokat utánozzuk és új, mesterséges fémeket állítsunk elő különféle nyersanyagokból és vegyületekből, amelyeket ott készítünk és hosszú évekre eltemetünk. Olykor, ez talán furcsának látszik, bizonyos betegségek gyógyítására és az élet meghosszabbítására is használjuk ezeket az üregeket, olyan remeték esetében, akik ott akarnak élni, jól ellátva minden szükségessel. És valóban, igen életerősek; sok dolgot is tanulhatunk tőlük.

Vannak más, nem üregekben, hanem magában a szilárd földben lévő helyek is, ahová természetes anyagokat temetünk el, és így több új vegyületanyagot állítunk elő – úgy, mint a kínaiak a maguk porcelánját; de a mi anyagjaink változatossága nagyobb, és némelyik finomabb is, mint a kínai porcelán. Sőt van sokféle változatos, trágyázásra használt anyagunk, amelyek a földet kövérré és termékennyé teszik.

Vannak igen magas tornyaink, amelyek függőleges irányban egészen fél mérföld magasságba nyúlnak föl. Egyesek magas hegyeken vannak építve, úgy, hogy ha a hegy és torony magasságát összeszámítjuk, egyesek elérik a három mérföld magasságot is. Ezt nevezzük „legfelső régió”-nak, a magas és az alsó rész közt a levegőt tartva a középsőnek. Ezeket a tornyokat, magasságuk és fekvésük szerint, különféle anyagok elzárására, hűtésére, tartósítására, másrészt az égi tünemények – mint a szelek, eső, hó, jégeső, üstökösök – megfigyelésére használjuk. Rajtuk vannak elhelyezve a remeték lakóhelyei, akiket olykor meglátogatunk és kioktatjuk őket azon dolgok felől, amelyeket meg kell figyelniük.

Vannak nagy, részint sós, részint édesvizű tavaink, amelyek halakkal és mindenféle

mocsári- és vízimadarakkal látnak el bennünket. Ezeket a tavakat is használjuk olyan módon, hogy bizonyos anyagokat helyezünk el bennük. Úgy találtuk ugyanis, hogy különféle hatásúak lesznek a dolgok aszerint, hogy a földbe vagy a föld alatti üregek levegőjébe temettük, vagy a vízbe süllyesztettük őket. Vannak tavaink, amelyekben édes víz lesz a sósból, másokban pedig a sós vízből mesterségesen édeset csinálunk. Vannak sziklák a tengeren és napfényes helyek a parton, olyan munkálataink elvégzésére, amelyekben a tengeri levegőt és kigőzölgéseket használjuk fel. Vannak ragadó örvényeink és vízeséseink, amelyekkel erős mozgásokat tudunk előállítani; hasonló célokra többféle más gépezetünk is van, amelyek a szeleket felfogják és erejüket megsokszorozzák.

Van sok mesterséges kutunk és forrásunk is, amelyek vize vitriolt, ként, acélt, rezet, ólmot, salétromot és más ásványokat tartalmaz; ezekkel a természetes forrásokat és fürdőket utánozzuk. Vannak továbbá kútjaink és tartályaink, amelyekbe sokféle anyagot keverünk; ezekben a folyóvíz az anyagok erejét jobban és erősebben magába veszi, mint az edényekben és tálakban. Ezek némelyikében készül az úgynevezett Paradicsom Vize, amely különböző készítmények révén igen üdítő hatású, és biztosítja az egészséget és hosszú életet.

Vannak nagy és tágas épületeink is, amelyekben légköri tüneményeket utánzunk és idézünk elő, mint pl. havazást, esőt, jégesőt, mesterséges anyagokból – nem vízből – előállított esőt, mennydörgést, villámlást; és mesterségesen hozunk létre a levegőben kisebb, állatokat és rovarokat, békákat, legyeket, sáskákat stb.

Vannak olyan helyiségeink, amelyeket az Egészség Szobáinak nevezünk. Ezekben tetszés szerint temperáljuk a levegőt, aszerint, amint azt a betegségek meggyógyítására és az egészség megőrzésére alkalmasnak ítéljük.

Vannak szép és tágas fürdőink, különböző keverékekkel többféle betegség meggyógyítására és az emberi testnek a törődöttségtől való felüdítésére; megint más fürdők az idegek, az életfontosságú szervek és magának a testnek az ereje és állománya megerősítésére és edzésére.

Vannak gyümölcsöseink és nagy kiterjedésű és változatos kertjeink, amelyekben nem annyira a sétányok és más ilyesfélék szépsége fontos számunkra, hanem a talaj változatossága, amely igen kedvező a különböző fák és egyéb növények számára. Egy részük olyan fákkal van beültetve, amelyek gyümölcseiből többféle italt készítünk. Ezekben a kertekben mind erdei, mind gyümölcsfákkal oltási és szemzési kísérleteket is végzünk, amelyek nagy eredményeket hoznak. Mesterséges úton elértük, hogy virágaik és gyümölcseik idejüknél hamarabb vagy később jelenjenek meg, úgyszintén, hogy kisebb időközökben csírázzanak és gyümölcsözzenek, mint ahogy természetüknél fogva szoktak. A fákat és más növényeket természetes nagyságuknál magasabbá növesztjük, gyümölcseiket nagyobbakká és édesebbekké tesszük, és elérjük azt is, hogy ízük, szaguk, színük, alakjuk különbözzék fajtájukétól; sokat közülük pedig úgy fejlesztünk, hogy orvosi célokra alkalmasakká legyenek. Vannak olyan módszereink, amelyekkel elérjük, hogy mag nélkül, csupán a talaj keverése útján, többféle növény hajt ki és nő fel; sőt így új és ismeretlen, a közönségesektől különböző növényeket is hozunk létre, s a növényeket egyik fajtából másikká alakítjuk át.

Vannak állatkertjeink is, mindenféle állatok és madarak számára; ezeket nem újdonságuk és ritkaságuk miatt tartjuk, hanem boncolásokra és anatómiai kísérletekre használjuk fel, hogy ezek segítségével fényt derítsünk az emberi test lehetőségeire is. Ezen a téren sok csodálatos eredményt értünk el, mint pl. az élet meghosszabbítását egyes állatoknál (bár egyes részeiket, amelyeket ti életfontosságúaknak tartotok, elvesztették), életre keltésüket kimúlásuk után és más hasonló dolgokat. Kísérletezünk mindenféle mérgekkel és ellenszereikkel, s más gyógyszerekkel is, hogy az emberi testről jobban tudjunk gondoskodni. Egyes állatokat természetes nagyságuknál nagyobbakká teszünk, másokat viszont törpékké, megfosztva őket normális nagyságuktól; egyeseket termékenyebbekké és szaporábbakká, mint amilyenné a természet tette őket, másokat ellenben terméketlenekké és szaporodásra alkalmatlanokká.

Színük, alakjuk, természetük tekintetében is sokféle módon megváltoztatjuk őket. Különböző fajta állatok keresztezésével új fajokat hozunk létre, amelyek emellett nem terméketlenek, mint ahogy a közfelfogás tartja. Ezenfelül sokféle kígyót, férget, legyet és halat állítunk elő rohasztás útján; ezek közül sok tökéletes fajként érik meg, akár a madarak, állatok vagy más halak; nemileg különböznek, és szaporodásra képesek. És ezt nem a véletlen segítségével visszük véghez, hanem eléggé ismerjük, hogy milyen anyagból milyen élőlény állítható elő.

Vannak külön halastavaink, ahol hasonló kísérleteket végzünk a halakon, mint amilyeneket az állatokkal és madarakkal kapcsolatban említettem.

Külön helyeket tartunk fenn bizonyos férgek és rovarok szaporítására, amelyeket ti nem ismertek, pedig rendkívül hasznosak, akárcsak nálatok a selyemhernyó és a méh.

Nem tartalak fel sokáig azzal, hogy ismertessem: milyen műhelyeink vannak a bor, gyümölcsbor, sör és más italok, vagy mindenfajta kenyérfélék készítésére, milyen konyháink, ahol ritka és szokatlan különleges hatású ételek készülnek. Bort a szőlőből nyerünk, de vannak italaink más gyümölcsök nedvéből, magvak és gyökerek főzetéből, méz, cukor, manna és aszúgyümölcs keverékéből, sőt fák nedvéből és nád beléből is. Ezek az italok különböző idejűek, némelyek akár negyven évig is megőrizhetők. Vannak gyökerek, füvek és fűszerek keverékéből gyógyító hatású italaink, sőt ezek néha hús, tojás, tej és más ehető anyagok hozzáadásával készülnek. Az ilyen italok ételnek-italnak egyaránt használhatók, úgyhogy sokan – főleg az idősebbek – kizárólag ilyenekkel élnek, szilárd ételt, kenyeret csak keveset vagy egyáltalán nem fogyasztanak. Mindenekelőtt arra törekszünk, hogy a legfinomabb részekből készítsünk italokat, hogy azok minél könnyebben felszívódjanak a testbe, minden maró és ártalmas hatás nélkül, olyannyira, hogy némelyik a kéz hátára helyezve szinte észrevétlenül áthatol a tenyérig; és ezek mégsem sértik fel a nyelvet és az ínyt.

Vannak igen tápláló hatásúvá tett és kitűnő italt nyújtó vizeink, ezért sokan nem is akarnak más italt fogyasztani. Kenyérféléket magokból, gyökerekből, diókból, makkokból készítünk, másféléket viszont húsból és szárított halakból, különböző erjesztési és sózási eljárások segítségével, amelyek igen ízletesekké és olyan táplálókká teszik ezeket, hogy sokan minden más ételt mellőzve csak ilyenekkel táplálkoznak, és mégis igen hosszú életűek.

Vannak olyan ételeink, amelyeket úgy megdolgozunk (de anélkül, hogy megromlanának), hogy a gyomor gyenge melege is péppé változtatja őket, éppúgy, mint a gyomor erős melege a közönséges ételeket. Vannak olyan étel–, kenyér- és italféléink, amelyek fogyasztása a rendesnél hosszabb időre megszünteti az éhséget, mások pedig olyanok, hogy el-fogyasztóik keményebb és erősebb testűek lesznek, és erejük minden munkára gyarapszik.

Vannak gyógyszertáraink, illetve orvosi műhelyeink is. Ezek könnyen meggyőzhetnek, hogy – bár már a növények és állatok változatosságával is felülmúlunk benneteket, európaiakat – gyógyfüveink, orvosságaink és általában orvostudományi dolgaink még változatosabbak és számosabbak. Itt is vannak különböző ideig tartogatott és erjesztési folyamatokkal készült orvosságaink. Ami pedig orvosi készítményeinket illeti, nemcsak különféle párlatok és szeparációk állnak rendelkezésünkre (amelyeket főleg enyhe melegítéssel és vásznon, gyapjún, fán, sőt még szilárdabb anyagokon keresztül történő szűréssel nyerünk), hanem még sokkal kitűnőbb összetételi eljárások is, amelyekkel a keverékek (kompozitumok) olyan egyesülését érjük el, hogy szinte természetes gyógyszereknek hatnak.

Van sok, előttetek ismeretlen gépi eljárásunk. Ezekkel különböző anyagokat állítunk elő: papírt, vásznat, selymet, szöveteket, csodálatos fényű, díszes tollmunkákat, gyönyörű festőanyagokat és még sok mást. Vannak műhelyeink az említett mesterségek számára, akár általános használatba kerültek azok, akár nem. Mert tudnod kell, hogy azok közül, amelyekről beszéltem, sokat az egész országban használnak, bár – ha a dolog a mi találmányunkból ered – az első és legjobb példányokat mintákként megtartjuk házunkban.

Vannak különféle kemencéink, amelyek különböző hőfokokat szolgáltatnak, ti. éles és gyors, erős és tartós, enyhe és mérsékelt, lángoló, nyugodt, nedves, száraz stb. meleget. De mindenekelőtt a nap és az égitestek melegének utánzására használjuk fel a hőt és annak különböző fajtáit, amelyek sok változáson mennek keresztül, s mint az égitestek, távoznak és visszatérnek; ezzel sok csodálatos dolgot érünk el. Utánozzuk a trágya melegét, az állatok vérének és gyomrának, az összehordott és felhalmozott nedves szalmának és fűnek, az oltott mésznek és más dolgoknak a melegét is. Olyan gépeink is vannak, amelyek pusztán a mozgás által hőt fejlesztenek, és olyan erősen elszigetelt és föld alatti helyek, amelyek természetes úton vagy mesterségesen előidézve hőt fejlesztenek. Aszerint állítunk elő különféle hőfokokat, ahogy a tervbe vett munka természete megköveteli.

Vannak olyan házaink, amelyekben kísérleteket végzünk a fénnyel, sugarakkal és színekkel. Átlátszó és színtelen testekből állítjuk elő az egyes színeket, nem szivárvány formájában, ahogy a drágakövekben és prizmákban láthatók, hanem önmagukban, állandóan és egyszerűen. Ezenkívül meg tudjuk sokszorozni a sugarakat úgy, hogy fényt vetítünk ki nagy távolságokra, és olyan élességet adunk neki, hogy az ilyen fény segítségével meg lehet látni a legkisebb vonalakat és pontokat is. Előállítunk mindenféle színes fényt, s minden alakú, nagyságú, mozgású és színű optikai játékot és látszatot, valamint az árnyék és a légben repülő testek minden jelenségét. Feltaláltunk olyan módszereket is, amelyekkel eredeti fényt állítunk elő különböző anyagokból. Készítettünk olyan műszereket, amelyeken keresztül meglátjuk a messze (az égben és más távoli helyeken) lévő tárgyakat. Sőt, közeli tárgyakat úgy mutatunk meg, mintha távoliak, és távoliakat, mintha közeliek lennének, tetszés szerinti fiktív távolságokat állítva elő. Vannak ezenkívül látási segédeszközeink, amelyek a ti szemüvegeiteknél és nagyítóitoknál sokkal jobbak. Használunk olyan nagyítókat, amelyekkel a legkisebb testeket is világosan és pontosan lehet látni, mint pl. a kis rovarok tagjait és színét, magvakat, a drágakövek másként nem látható kristályait és sok, egyébként nem látható részecskét a vizeletben és a vérben. Előállítunk még mesterséges szivárványt, holdudvart, fényköröket és rezgéseket. Végül, elő tudjuk állítani a visszaverődés, fénytörés és a tárgyak képének megsokszorozása minden jelenségét.

Van mindenféle drágakövünk, sok közülük igen szép, és nálatok ismeretlen; vannak kristályaink és különböző fajta üvegeink – némelyek üvegesített fémekből és más anyagokból is azokon kívül, amelyekből nálatok üveget készítenek. Van sok egyéb ásványunk is, ami nálatok nincs meg. Csodálatos erejű mágneseink is vannak, és más ritka köveink, természetesek és mesterségesek egyaránt.

Vannak hang-házaink is, ahol a hangokkal és keletkezésükkel kísérletezünk. Vannak olyan összhangzataink, amelyeket ti nem használtok, negyedhangokkal és átmeneti hangokkal. Vannak különböző hangszereink, amelyeket nálatok nem ismernek, s egyesek édesebb zenét szolgáltatnak, mint a tieitek. Vannak igen kellemes hangú harangjaink és csengettyűink is. Előállítunk vékony és mégis erős, valamint mély és mégis gyenge hangokat. Azután változó rezgéseket idézünk elő a keletkezésükkor ép hangokban. Előállítjuk és utánozzuk a tagolt hangokat és beszédet, s a négylábúak és madarak hangját és énekét is. Vannak olyan hallási segédeszközeink is, amelyek a fülekre illesztve a hangok felfogását és érzékelését nagymértékben megkönnyítik. A hangvisszaverés céljára (amelyet ti echónak neveztek) sok csodálatos készülékünk van, amelyek nemcsak sokszorosan visszhangozzák a szavakat, de megerősítik vagy gyengítik a hangot, némelyik pedig az eredetitől különböző tagolt szót ad vissza. Vannak végül módszereink, amelyekkel csöveken és más üreges tárgyakon keresztül nagy távolságra továbbítunk hangokat, nem egyenes irányban és útvonalon is.

Van háza a füstölőszereknek és az illatoknak is; az ízekkel kapcsolatos kísérleteket szintén itt végezzük. Itt csodálatosan meg tudjuk sokszorozni és erősíteni a szagokat. Utánozzuk a természetes szagokat, elérve, hogy minden szag más keverékből keletkezzék, mint rendesen szokott. Ugyanígy mesterségesen állítjuk elő az ízeket is úgy, hogy bármily hozzáértő ízlelést

is megtévesztenek. Ebben a házban van egy műhely is, ahol mindenféle édességeket készítünk; ezeket a cukron és mézen kívül más, igen édes anyagokkal is ízesítjük. Itt készítenek édes borokat, tejet, leveseket, savanyúságokat, amelyek igen jó ízűek és nálatok nem használatosak.

Van gép-házunk, ahol mindenféle mozgás előidézésére gépek és szerkezetek állanak rendelkezésünkre. Itt próbálunk előállítani gyorsabb mozgásokat, mint aminőt ti tudtok előidézni, pl. a puskalövéssel. Azzal is foglalkozunk, hogy – kerekekkel és más segédeszközökkel megsokszorozva – könnyebbé és intenzívebbé tegyük a mozgást. Erősebb és nagyobb hatású mozgást tudunk előállítani, mint ti akármelyik ágyútok lövésével. Mindenféle hadiszereket és gépeket gyártunk, újfajta összetételű lőport, vízben égő és kiolthatatlan görögtüzet, különféle rakétákat gyönyörködtetésre és komoly felhasználásra. – Itt utánozzuk a madarak repülését is; vannak gépeink, amelyek madarak módjára szállnak a levegőben. Hajóink és csónakjaink is vannak, amelyek a víz alatt járhatnak, és így jobban kiállhatják a tenger dühöngését; vannak az úszást elősegítő öveink és más segédeszközeink is. Vannak kitűnő óráink; állítunk elő a levegőben és vízben körben visszatérő mozgásokat és állandó mozgásokat is. Az élőlények mozgását képmásaik útján utánozzuk, pl. emberek, négylábúak, madarak, halak, csúszómászók mesterséges alakjaival. Előállítottunk más, igen finom és egyenletes mozgásokat is.

Van matematikai házunk is, ahol minden jól kipróbált mértani és csillagászati eszköz ki van állítva.

Van egy házunk, melyet a „szemfényvesztés házának” nevezünk, ahol mindenféle szemfényvesztést, csalást és illúziót idézünk elő. Könnyen elhihetitek, hogy mi, akiknek annyi csodálatot keltő természetes dolog van birtokunkban, hamis dolgokkal is tudnánk hatni az emberek érzékeire, ha ezeket a dolgokat csodákká akarnánk fokozni és díszíteni. Mi azonban gyűlölünk minden csalást és hazugságot. Sőt, gyalázat és büntetés terhe alatt megtiltottuk társaságunk minden tagjának, hogy a természet dolgaiból bármit is mesterségesen meghamisítva mutassanak be: csak a dolgot magát mutathatják meg, minden homályosságtól és a csoda színlelésétől mentesen.

Ezek, fiam, Salamon Házának kincsei. Ami a tagok funkcióit és feladatait illeti: tizenketten vannak, akik más nemzetek nevei alatt

(mert földünket nem áruljuk el) külföldre hajóznak, hogy könyveket, anyagokat és kísérleti mintákat hozzanak nekünk. Ezeket a Fény Kereskedőinek nevezzük.

Hárman vannak, akik a könyvekben talált kísérleteket összegyűjtik. Ezeket Zsákmányolóknak nevezzük.

Hárman vannak, akik a mechanikai és a szabad tudományok, valamint az összes, tudományhoz nem tartozó mesterségek kísérleteit összegyűjtik. Ezeket Vadászoknak nevezzük.

Hárman vannak, akik belátásuk szerint új kísérletekkel foglalkoznak. Ezeket Bányászoknak nevezzük.

Hárman vannak, akik a fentebb említett kísérletek eredményeit táblázatokba foglalják és csoportosítják, hogy az értelem könnyebben vonjon le belőlük következtetéseket és szabályokat. Ezeket Szétosztóknak nevezzük.

Hárman vannak, akiknek az a feladatuk, hogy megvizsgálják társaik kísérleteit, s kiválogassák és közzétegyék azokat a találmányokat, amelyek a gyakorlati életre és tudásra, a munkára és az okok világos feltárására tartoznak. Az ő feladatuk az is, hogy közzétegyék a természetes jóslás módjait és annak könnyű és világos felismerését, hogy a testekben milyen részek és tulajdonságok vannak. Ezeket Jótevőknek nevezzük.

Az összes társak különböző összejövetelein és tanácskozásain kívül, ahol az előbbi munkálatokat behatóan megvizsgálják és mintegy megrágják, hárman vannak, akiknek az a feladatuk, hogy a már szem előtt lévő dolgok területén új kísérleteket indítsanak és

irányítsanak, amelyek a dolgokat élesebben megvilágítják, és természetükbe mélyebben behatolnak. Ezeket Fáklyáknak nevezzük.

Hárman vannak, akik a rájuk bízott kísérleteket gyakorlatilag kivitelezik, és beszámolnak az eredményekről. Ezeket Oltóknak nevezzük.

Végül hárman vannak, akik a kísérletek útján nyert találmányok és felfedezések eredményeit nagyobbszerű megfigyelésekben, szabályokban és tételekben foglalják össze és fűzik tovább. Ezeket a Természet Magyarázóinak nevezzük.

Amint a dolog természete maga megkívánja, vannak újoncaink és tanulóink, hogy a kísérletezésre és elméleti feldolgozásra hivatott emberek sora félbe ne szakadjon; ezenkívül sok férfi- és nő-szolgánk van. Az is szokás nálunk, hogy pontosan meghatározzuk, hogy mit lehet közölni találmányainkból és kísérleteinkből, és mit nem. Sőt, mindnyájan esküvel is kötelezzük magunkat, hogy titokban tartjuk azt, aminek titokban tartását elhatároztuk; ha egyes dolgokat ezek közül fel is tárunk a királynak vagy a szenátusnak, az ilyesmik a maguk egészében mégis a mi körünkön belül maradnak.

Ami szokásainkat és szertartásainkat illeti, van két szép és tágas csarnokunk; az egyikben a ritka és kiváló találmányok mintáit helyeztük el, a másikban a neves felfedezők szobrait. Itt látható a ti Kolumbuszotok szobra, aki elsőnek fedezte fel Nyugat-Indiát, valamint az első hajó elkészítőjéé, azután azé a szerzeteseteké, aki az ágyút és lőport feltalálta. Ott van a zene, az írás, a nyomtatás, az asztronómia, az ércfeldolgozás, az üveg, a selyem, a bor, a vetés és kenyérsütés s a cukor feltalálójának a szobra. Mindezekről a feltalálókról mi sokkal biztosabb és hűbb hagyományt őrzünk, mint ti. Azután a sok közülünk való kiváló feltalálónak is van szobra, akik nagyszerű dolgokat és műveket találtak fel; ezeket a találmányokat leírni, mivel itt nincsenek előttünk, hosszadalmas lenne, és az ilyen dolgok megítélésében könnyű tévedni. Minden arra méltó dolog feltalálójának csakhamar szobrot állítunk és elég bőkezű tiszteletdíjat juttatunk. Szobraik egy része ércből van, mások márványból és lyd kőből, ismét mások cédrusból és más értékes, aranyozott és díszített fákból; a továbbiak vasból vagy ezüstből, némelyek pedig aranyból.

Vannak himnuszaink és liturgiáink, melyeket naponta éneklünk és recitálunk, amelyekben dicsőítjük az Istent, és hálát adunk neki csodálatos alkotásaiért; vannak imáink, amelyekben segítségét és áldását kérjük, hogy munkánkat irányítani és megvilágítani kegyeskedjék, és vezesse azt jó és szent cél felé.

Végül szokásunk időről időre felkeresni és meglátogatni az ország nagyobb városait, amelyekben (amint az alkalom hozza) olyan hasznos találmányokat tárunk fel, amelyeket erre jónak látunk. Bejelentjük még érkezésük előtt (ez a természetes jósláshoz tartozik) a járványok, kártékony állatok, éhség, viharok, földrengések, áradások, üstökösök közeledését, az év időjárását és más dolgokat, sőt tanácsot is adunk a népnek, hogy mit kell tennie a bajok megelőzésére és helyrehozására.”

Amint ezeket elmondotta, felállott; én pedig, az oktatás végeztével, letérdeltem. Jobbját fejemre téve így szólt: „Isten áldjon meg, fiam; és amit neked elmondottam, azon is Isten áldása legyen. Engedélyt adok neked arra, hogy mindezeket a többi népek javára elbeszéld. Hiszen mi Isten ölében élünk itt, ismeretlenül a többi nép előtt.” így szólván, eltávozott; de még kiutalt vagy kétezer aranyat, hogy nekem és társaimnak ajándékul számolják ki. Nagy ajándékozók ugyanis, bárhová érkeznek, és...

(A hátralévő részt már nem volt ideje megírni.6)

6 Az első kiadó megjegyzése.

NOVUM ORGANUM

Aforizmák a természet magyarázatáról és az ember uralmáról

I. A természetet szolgáló és magyarázó ember annyit tehet és foghat fel, amennyit a

természet rendjéből tények alapján vagy elméje segítségével megfigyelt: ennél többet nem tudhat és nem tehet.

II. A puszta kéz és az önmagára hagyatkozó értelem egyaránt keveset ér: szerszámra és

segédeszközre van szüksége az értelemnek éppúgy, mint a kéznek. És amint a kéz szerszámai kiváltják vagy irányítják a mozgást, éppúgy segítik vagy óvják az értelmet az elme szerszámai.

III. Emberi tudás és hatalom egy és ugyanaz, mert ha az okot nem ismerjük, az okozat is

elmarad. A természet ugyanis csak engedelmességgel győzhető le, és amilyen szerepet játszik az elméletben az ok, ugyanazt a szerepet játssza a gyakorlatban a szabály.

IV. Gyakorlati téren az ember csupán annyit tehet, hogy egymáshoz közelít vagy egymástól

eltávolít bizonyos természeti testeket; a további munkát a természet önmagában végzi el.

V. A természet munkájába csak a gépész, a matematikus, az orvos, az alkimista és a mágus

szokott beleszólni, de ez idő szerint csupán felszínes igyekezettel és sovány eredménnyel.

VI. Mert esztelen és önmagának ellentmondó elképzelés, hogy ha soha nem térünk új utakra,

létrehozhatunk valamit, ami eddig soha nem létezett.

VII. Látszatra – könyvekben és műhelyekben – se szeri, se száma az elme és a kéz műveinek.

Ennek a sokféleségnek forrása azonban nem az axiómák2 nagy száma, hanem túlzott fortélyosság és néhány már jól ismert tény csűrés-csavarása.

VIII. Az eddig ismert gyakorlati felfedezések inkább a véletlennek és a tapasztalásnak, mintsem

a tudománynak köszönhetők; mostani tudományunk ugyanis csupán a régebbi találmányok tetszetős átcsoportosítása, mert nem ad módszereket a felfedezésekre, és nem tűz ki célul újabb gyakorlati eredményeket.

IX. A tudomány minden nyomorúságának egyetlen alapvető oka van: oktalanul csodáljuk és

magasztaljuk az emberi elme erejét, de nem igyekszünk hatékony segédeszközökkel a segítségére sietni.

X. Α természet fortélyossága lépten-nyomon kijátssza az érzékek és az értelem fortélyosságát,

úgyhogy bolond időtöltés volna mind a sok szép elmélkedés, emberi okoskodás, vitatkozás, ha nem akadna, aki felhívja erre a figyelmet.

XI. Amily alkalmatlan a jelenlegi tudomány gyakorlati felfedezésekre, éppoly alkalmatlan a

jelenlegi logika a tudományok felfedezésére.

XII. A jelenleg használatos logika sokkal kevésbé alkalmas az igazság kutatására, mint a

fogalmi közhelyeken alapuló tévedések rögzítésére és szentesítésére; ezért sokkal több kára, mint haszna van.

XIII. A szillogizmus3 a tudomány alapelveire nem alkalmazható, a középső axiómákra4 céltalan

alkalmazni, mivel messze elmarad a természet fortélyossága mögött. A véleményeket befolyásolhatja, a dolgokat nem.

XIV A szillogizmus tételekből áll, a tételek szavakból, a szavak pedig a fogalmak jelképei.

Ezért, ha már az alapvető fogalmak zavarosak és felületes elvonatkoztatásai a dolgoknak, akkor nagyon gyenge lábakon áll mindaz, amit rájuk építenek. Semmiben sem reménykedhetünk tehát a valódi indukción5 kívül.

XV. Mind a logikai, mind a fizikai fogalmak értelmetlenek; helytelen fogalom a szubsztancia,6

a minőség, a cselekvés, a szenvedés, sőt maga a lét is; de még náluk is haszontalanabbak a nehézség és könnyűség; tömörség és lazaság; nedvesség és szárazság; keletkezés és pusztulás; vonzás, taszítás; elem, anyag, forma stb. ezek egytől-egyig légből kapott és rosszul meghatározott fogalmak.

XVI. A legalacsonyabb rendhez tartozó fogalmak, például: ember, kutya, galamb, valamint a

közvetlen érzékelés tapasztalatai, mint meleg, hideg, fehér, fekete nem túlságosan megtévesztők, bár az anyag változékonysága s a dolgok kapcsolódása folytán olykor összekeverednek; az eddig használatos többi fogalom azonban egytől egyig eltévelyedés, mert meg nem felelő módon szűrték le és vonták ki a dolgokból.

XVII. Nem kisebb az önkény és tévelygés az axiómák alkotásában sem, mint a

fogalomalkotásban, méghozzá éppen az olyan alapelvek körül, melyek valamennyien a közönséges indukció termékei. Még ennél is nagyobb azonban az alsóbbrendű axiómák és tételek terén, melyeket szillogizmus útján hoznak létre.

XVIII. A tudomány eddigi felfedezései szinte kivétel nélkül fogalmi közhelyeken alapulnak; ha

azonban mélyebbre és távolabbra akarunk hatolni a természetbe, megbízhatóbb és célravezetőbb módon kell leszűrnünk a dolgokból mind a fogalmakat, mind az axiómákat,

vagyis sokkal jobban és biztosabban kell használnunk értelmünket.

XIX. Két úton (és csak e két úton) kutatható és lelhető fel az igazság. Az egyik az érzékektől és

az egyeditől a legáltalánosabb érvényű axiómákhoz rohan és sziklaszilárd igazságnak tekintve ezeket az elveket, belőlük vezeti le és fedezi fel a középső axiómákat. Ez a jelenleg járt út. A másik az érzékek és az egyedi tények segítségével folyamatosan, lépésről lépésre szűri le az axiómákat, hogy a legvégén jusson el a legáltalánosabb elvekig. Ez az igazi út, csakhogy nem próbálja ki senki.

XX. Ugyanazon az úton (mármint az előbbin) halad az önmagára hagyatkozó értelem, amikor a

dialektika rendjéhez igazodik. Mert nincs az elmének hőbb vágya, mint hogy a legáltalánosabb elvekhez emelkedve megnyugvást találjon, és kis idő múltán ráun a tapasztalásra. Ezt a bajt csak öregbítette hangzatos vitáival a dialektika.7

XXI. Az önmagára hagyatkozó értelem, ha józanság, türelem, komolyság vezérli – és főként

nem kötik gúzsba az uralkodó nézetek – azon a másik, egyenes, de nehezem járható úton tesz egy-két lépést; mivelhogy az értelem, irányítás és támasz nélkül, megbízhatatlan, és a dolgok homályán semmiképp át nem hatolhat.

XXII. Mindkét út az érzékekből és egyes tényekből indul ki, és a legtágabb általánosságokban ér

célba. Hatalmas különbség van mégis közöttük: az egyik csak futólag érinti a tapasztalást és az egyes tényeket, a másik helyesebben, rendszeresen mélyed el bennük; az egyik azzal kezdi, hagy bizonyos elvont és haszontalan általánosságokat állapít meg, a másik lépésről lépésre jut el a természetben valóban leginkább közös elvekig.

XXIII. Hatalmas különbség van az emberi elme ködképei (idolumai) és az isteni elme eszméi

között: vagyis egyrészt bizonyos önkényes és hiábavaló nézetek, másrészt a teremtmények valóban megfigyelhető jegyei és bélyegei között.

XXIV Teljességgel lehetetlen, hogy egyszerű érveléssel felállított axiómák új gyakorlati

felfedezésekre vezessenek, mivel a természet fortélyossága lépten-nyomon kijátssza az érvelés fortélyait. Az egyes tényekből megfelelő módon és kellő rendben leszűrt axiómák azonban ismét könnyen tárnak fel újabb tényeket, vagyis élettel töltik meg a tudományt.

XXV A jelenlegi axiómák felszínes, elszórt tapasztalatokon és néhány hétköznapi tényen

alapulnak; jelentőségük és érvényük is ennek megfelelő; nem csoda, ha nem vezetnek újabb tényekhez. Ha pedig még nem észlelt vagy ismeretlen, a többinek ellentmondó tény bukkan fel váratlanul, az axiómát valamilyen nevetséges kivétel ürügyén mentik meg, pedig jobban tennék, ha helyesbítenék.

XXVI. Azt a módszert, mellyel most a természethez közelítünk – mivel hozzávetőleges és

elhamarkodott –, a természet sejtésének, a másikat pedig, melyet megfelelő módon alkothatunk meg a tényekből, elméletünk kifejtése érdekében, a természet magyarázatának nevezzük.

XXVII. A sejtések ereje elég nagy, hogy megnyerje egyetértésünket; mert ha az embereken egy és

ugyanaz az őrültség törne ki, akkor is elég jól megértenék egymást.

XXVIII. Sőt egyetértésünket sokkal nagyobb erővel kényszerítik ki a sejtések, mint a

magyarázatok, mivel kevesebb, főként mindennapi tényezőkből tevődnek össze, s azonnal meggyőzik az értelmet és betöltik a képzeletet. A magyarázatok viszont különféle, egymástól messze eső, fáradságosan összeszedett tényezőkből kerekednek ki, és nem győzhetik meg azonnal az értelmet, ezért a belőlük kialakított vélemények nehezen érthetők, szokatlanok, majd olyannyira, mint a hit titkai.

XXIX. A véleményeken és önkényes nézeteken alapuló tudománynak megfelel a sejtések és a

dialektika gyakorlata, mivel beleegyezésünket és nem a tényeket akarják hatalmukba keríteni.

XXX. Ha minden idők minden bölcsei szövetkeznének is, egyesítenék és továbbadnák

munkáikat, sejtésektől akkor sem remélhetne haladást a tudomány, mert az elme kiforratlan munkájának gyökeres tévedéseit a legkitűnőbb működés és a legjobb gyógyszer sem orvosolja a későbbi időben.

XXXI. Hiába remélünk jelentős haladást a tudományban attól, hogy a régit az újba töltögetjük és

oltogatjuk; újra kell építenünk mindent az alaptól a tetőig, ha nem akarjuk örökké egy körben forogva, jelentéktelen és szinte említésre sem méltó haladással beérni.

XXXII. Egyetlen régi szerzőtől sem tagadjuk meg az elismerést, mivel nem a tehetségeket vagy

képességeket, hanem a módszereket mérjük össze, és nem a bíró szerepét játsszuk, hanem az útmutatóét.

XXXIII. Mondjuk ki kereken: a mi módszerünkről és a módszerünkkel elért eredményekről sejtések

útján senki sem mondhat helyes ítéletet, mert nem kívánható, hogy annak az ítéletét fogadjuk el, aki maga áll az ítélőszék előtt.

XXXIV. Még nézeteinket közölni és kifejteni sem lesz könnyű feladat, mert ami teljesen új,

általában azt is régi analógiák alapján szokták megérteni.

XXXV. A franciáknak – mondja Borgia8 a franciák olaszországi hadjáratáról – kréta volt a

kezükben, hogy állomáshelyeiket megjelöljék, nem kard, hogy hódítsanak. A mi módszerünk is ilyen; szépszerével akarjuk megnyerni tanításunknak a rátermetteket és tehetségeseket.

Cáfolatokkal nem vesztegetjük az időt, hiszen nemcsak a régi elveket és fogalmakat, hanem a bizonyítás formáit sem ismerjük el.

XXXVI. Tanításunkban csupán egyetlen, igen egyszerű módhoz folyamodhatunk: visszavezetni a

tényekhez, a tények sorozatához és rendjéhez az embereket, és rávenni őket, hogy szabaduljanak meg egy időre a fogalmaktól, és szokjanak lassan össze a valósággal.

XXXVII. Az akatalepsziát9 hirdetők útja kezdetben valamelyest együtt halad a miénkkel, de

mérhetetlen távolság és ellentét van végpontjaik között. Szerintük, ugyanis a tudás egyszerűen lehetetlen; mi-szerintünk viszont csak a jelenleg járt úton nem juthatunk messzire a természet ismeretében. Ők ennek alapján ledöntik az érzékek és értelem tekintélyét, mi viszont azon töprengünk és igyekszünk, hogyan siethetünk segítségükre.

XXXVIII. A ködképek és helytelen fogalmak régen megszállták az emberi értelmet, mélyre

eresztették gyökerüket, és nemcsak az utat nehezítik meg az emberi elmének az igazsághoz, hanem, ha már nyitva áll is az út, újból felütik fejüket, és hátráltatják a munkát a tudományok megújítása közben; ezért figyelmeztetni kell az embereket, hagy a lehetőséghez képest vértezzék fel magukat ellenük.

XXXIX. Négyfajta ködkép tartja hatalmában az emberi elmét. Érthetőség kedvéért a következő

nevekkel ruháztuk fel őket: először a törzs ködképei; másodszor a barlang ködképei; harmadszor a piac ködképei; negyedszer a színpad ködképei.

XL. A ködképek végleges szétoszlatásának leghatékonyabb eszközei természetesen az igazi

indukció útján alkotott fogalmak és axiómák, de már az is nagy haszonnal jár, ha a ködképekre felhívjuk a figyelmet. Mert a ködképekről szóló tanításnak ugyanaz a szerepe a természet magyarázatában, ami a szofizmákról szóló tanításnak a közönséges dialektikában.

XLI. A törzs ködképei hozzátartoznak az emberi természethez, az emberek törzséhez, az emberi

nemhez. Mert helytelen az az állítás, hogy az emberi érzékek a dolgok mértékei; éppen ellenkezőleg: mind az érzékek, mind az elme képzetei az ember hasonlatosságára, nem a világegyetem hasonlatosságára jönnek létre. Az emberi értelem pedig görbe tükre a tárgyak sugarainak: saját természetét a dolgok természetével összekeverve eltorzítja és meghamisítja a dolgokat.

XLII. A barlang ködképei az egyénnek, az embernek ködképei. Az emberi természet általános

tévedésein kívül ugyanis mindenkinek megvan a maga egyéni ürege vagy barlangja, mely megtöri és beszennyezi a természet fényét aszerint, hogy kinek milyen az egyéni természete, milyen neveltetésben részesült, kikkel érintkezik, mit olvas, kiket tisztel és csodál, milyen tekintélyeket ismer el, milyen éltető módon hatnak rá a benyomások, aszerint, hogy gondterhelt és elfogult lélekkel, vagy háborítatlan nyugodt szellemmel fogadja őket stb.; világos tehát, hogy az emberi lélek hajlandóságai egyénenként igen változók, zavaró

behatásoktól soha nem mentesek, és úgyszólván a véletlen uralkodik rajtuk. Helyesen mondja tehát Hérakleitosz,10 hogy az emberek a maguk kis világában keresik a tudást, és nem a nagy, közös világban.

XLIII. Bizonyos ködképeket szinte az emberi nem kapcsolata és társas élete hoz létre: ezeket az

emberek érintkezése és együttélése miatt a piac ködképeinek nevezzük. Az embereket ugyanis a beszéd gyűjti társaságba, a szavak viszont az átlagos felfogóképesség szerint alakulnak ki. Ezért a helytelenül és ügyetlenül kialakult szavak szembeötlő módon béklyóba verik az értelmet. Ezen a bajon mit sem enyhítenek a tudósok védekezésképpen alkotott meghatározásai és magyarázatai, sőt épp a szavak tesznek erőszakot az értelmen, a szavak zavarnak össze mindent és bonyolítják az embereket megszámlálhatatlan hiábavaló vitába és szószaporításba.

XLIV. Végül bizonyos ködképek különféle filozófiai dogmák vagy torz bizonyítási módszerek

hibájából gyökeresedtek meg az emberi gondolkodásban. Ezeket a színház ködképeinek nevezzük, mert véleményünk szerint ahány filozófiai irány felmerült vagy polgárjogot nyert, ugyanannyi színdarab készült el és került bemutatásra: megannyi képzeletbeli és színpadra ill ő világ. Méghozzá nem is csupán a már meglévő, vagy az ókori filozófiákról és szektákról állítjuk ezt, mivel számtalan ilyen színdarabot lehet kigondolni és tetszetős ruhába öltöztetni, hiszen a legkülönbözőbb tévedések eredhetnek csaknem azonos okokból. És nem csupán a filozófiai rendszerekről gondolkozunk így teljes egészükben, hanem a tudományok legtöbb elvéről és axiómájáról is, amelyek a hagyomány erejéből és hiteléből, valamint hanyagságból kaptak erőre. Ezek a különféle ködképek részletesebb és alaposabb tárgyalásra szorulnak, hogy az emberi értelmet felvértezhessük ellenük.

XLV Az emberi értelem jellegzetessége, hogy nagyobb rendet és egyenletességet tételez föl a

dolgokban, mint amilyent valóban talál, és bár a természetben sok az egyedi és egyenetlen, mégis nem létező párhuzamokat, megfeleléseket és vonatkozásokat vél felfedezni mindenütt. Ilyen az az előítélet, mely névleg elismeri a csavar- és hullámvonalakat, mégis azt állítja, hogy az összes égitestek tökéletes körpályán mozognak.1l így nevezték ki elemnek a tüzet és vették fel a tűz-övet, hogy az érzékelhető három másik elemmel négyes egységbe foglalhassák.12 Sőt sűrűségük alapján valami önkényes tízes arányba állítják egymással az úgynevezett elemeket és más efféle ábrándképeket kergetnek. És mindez a hiábavalóság nem csupán a tantételeket fertőzte meg, hanem az egyszerű fogalmakat is.

XLVI. Ha valamit egyszer elfogadott az emberi értelem – akár mert régtől fogva igaznak ismerte

el, akár mert örömét lelte benne –, később mindent úgy rendez, hogy ezt alátámassza és összhangba hozza vele. És jóllehet seregestül jelentkeznek ellentétes értelmű tények, ezeket figyelmen kívül hagyja, semmibe veszi vagy kivételekké nyilvánítja, úgy állítja félre őket az útból, a legnagyobb károkkal és veszedelmekkel sem törődve, csak azért, hogy kezdetben felállított tételeinek tekintélyén csorba ne essék. Igen szellemesen válaszolt tehát hajdan az, akinek egy templomban megmutatták a hajótörésből megmenekültek fogadalmi táblácskáit, és így akarták rávenni, ismerje el végre az istenek hatalmát. Ő azonban kérdéssel felelt: „Hol vannak azok táblái, akik fogadalmuk ellenére a vízbe fulladtak?” Ez jellemzi nagyjából az összes babonaságot: az asztrológiát,13 az álomfejtést, az előjelek, a végzet magyarázatát és még sok egyéb effélét: az ilyen hiábavalóságokban elmerülő emberek megjegyzik a jóslatot,

ha teljesül, ha pedig – mint általában – nem üt be, nem törődnek vele és szemet hunynak. De még sokkal észrevétlenebbül harapózik el ez a vész a filozófiában és a tudományban, mert ha ezen a területen valami egyszer hitelre talált, megfertőz és igájába hajt mindent, még ha erősebb és észszerűbb is az nála. Sőt, ha az emberi értelem mentes tud maradni az említett hiábavaló szórakozásvágytól, akkor sem lehet soha kiirtani azt a jellegzetes hibáját, hogy hamarabb meghajlik az állítás, mint a tagadás előtt, holott ha rendszeres és alapos volna, akkor mind a kettőt elfogulatlanul kellene fontolóra vennie, főleg azért, mert a tagadás mindig nagyobb súllyal esik a latba, ha hibátlan axiómákat akarunk felállítani.

XLVII. Az emberi értelemre az van legnagyobb hatással, amit hirtelen felfoghat, s ami azonnal

lenyűgözi az elmét, vagyis ami általában betölti és foglalkoztatja a képzeletet: azután az értelem a maga csaknem felfoghatatlan módján úgy képzeli el a továbbiakat, hogy az elmét betöltő néhány tényezőhöz igazodjanak, mivel az értelem csak nagy kínnal-keservvel kényszeríthető rá, hogy az axiómák tűzpróbáját jelentő igen távoli és változatos tényeknek utánajárjon: szinte vasszigorral és kemény törvényekkel lehet csak rászorítani.

XLVIII. Lobog az emberi értelem, nem tud megállapodni és megnyugodni; szüntelenül tovább

haladna, de hiába. így például elképzelhetetlen, hogy a világ véges lehet, és szinte szükségszerű, hogy rajta túl még mindig legyen valami. Az sem érhető fel ésszel, hogyan telhetett napjainkig az örökkévalóság, mivel a szinte általános érvényűnek elismert megkülönböztetés az a parte ante és az a parte post, az előre és visszafelé számított örökkévalóság között teljességgel elfogadhatatlan, mert az következnék belőle, hogy az egyik végtelen nagyobb a másiknál, s hogy a végtelen elfogy, és a véges felé közeledik. Ugyancsak a gondolkodás gyámoltalanságát bizonyítja a végtelenségig tovább osztható vonalakról szóló bonyolult elmélet. Az elme gyámoltalansága azonban még nagyobb veszéllyel jár az okok felkutatásában, mert bár a természet legáltalánosabb elvei szükségképpen abszolútak – olyanok, amilyenek, és nem magyarázhatók –, a megnyugvásra képtelen emberi értelem még náluk is általánosabb törvényeket keres. Eközben azonban, túl messzi cél után futva, túl közel reked meg: a cél-okoknál,14 melyek sokkal inkább az ember természetéből erednek, mint a világból, és teljesen megfertőzték a filozófiát. A hozzá nem értő és felületes filozofálásra ugyanis egyaránt jellemző, hogy a legáltalánosabb elvek okát kutatja, de az alájuk rendelt kisebb jelentőségű tények oka nem érdekli.

XLIX. Az emberi értelem szeme nem lát tisztán; az akarat és érzelmek párája homályosítja el:

ezért alkotja meg önkényesen a tudományokat; könnyebben elhisszük ugyanis azt, amit igaznak óhajtunk. Elvetjük tehát a nehézségeket, nem lévén türelmünk a kutatáshoz; a józanságot, mert reményeinknek szárnyát szegi; a természet rejtélyeit a babona miatt; a kísérlet fényét, mert gőgös elbizakodottsággal azt hisszük, hogy hiábavaló és bizonytalan vállalkozásokba viszi elménket; a paradoxonokat, mivel félünk a műveletlenek ítéletétől – száz meg száz, gyakran szinte fel sem ismerhető módon torzítja el és fertőzi meg tehát értelmünket az érzelem.

L. A legnagyobb terhet és eltévelyedést az értelem számára azonban az érzékek tompasága,

tehetetlencége és csalódásai jelentik: ezért a közvetlen érzéki benyomások még akkor is túlsúlyba jutnak az érzékeket közvetlenül nem érintők fölött, ha ez utóbbiak a lényegesebbek.

A szemlélet tehát úgyszólván az egyszerű ránézéssel véget is ér, és azt, ami láthatatlan, alig, vagy egyáltalán nem méltatják figyelemre. Homályban marad tehát az emberek előtt az érzékelhető testekbe zárt szellemek15 valamennyi ténykedése. Ugyancsak homályban marad a durvább anyagok részeiben végbemenő minden finomabb módosulás, melyet általában változásnak szoktak nevezni, holott csupán jelentéktelen helyváltoztatásnak tekinthető. Márpedig, amíg ezt a két kérdést nem tisztázzák és fel nem derítik, a természetben semmilyen jelentős gyakorlati művet létre nem hozhatunk. A közönséges levegő és a levegőnél ritkább – igen nagyszámú – test természetének kérdése is csaknem teljesen felderítetlen. Az érzékek ugyanis önmagukban gyengék és könnyen megtévednek; a támogatásukra vagy hatókörük szélesítésére szolgáló segédeszközeink sem jelentenek nagy segítséget, pedig mindennemű igazi természetmagyarázat csupán tényekre támaszkodva és célszerű kísérletekkel érhet célt, miközben az érzékek csupán a kísérletet ellenőrzik, a természetről és a jelenségekről pedig maga a kísérlet ítél.

LI. Az emberi értelem alaptermészete folytán vonzódik az elvontságokhoz, és hajlamos arra,

hogy a változékonyt állandónak tekintse. Pedig elvontságok gyártásánál többet ér boncolgatni a természetet Démokritosz16 iskolája szerint, mely a többieknél jóval mélyebbre hatolt a természet ismeretében. Elsősorban az anyaggal, az anyag szerkezetével és módosulásaival, valamint a tiszta cselekvéssel és a cselekvésnek vagy mozgásnak törvényeivel kell foglalkoznunk: a formák ugyanis csupán az emberi szellem koholmányai, ha ugyan formáknak nem kereszteljük a mozgás törvényeit.

LII. Ilyenek tehát a törzs ködképeinek nevezett ködképek: valamennyien az emberi szellem

szubsztanciájának egyneműségében vagy előítéleteiben, korlátaiban vagy nyughatatlanságában, az érzelmek befolyásában vagy az érzékek gyámoltalanságában és a benyomások módjában lelik magyarázatukat.

LIII. Mindenkiben testi-lelki tulajdonságainak, neveltetésének, szokásainak és a véletlennek

következtében alakulnak ki az üreg ködképei. Sokféle változata van ezeknek; most azonban csak azokat vesszük szemügyre, melyek a legnagyobb elővigyázatosságot követelik, és kiváltképpen beszennyezik az értelem tisztaságát.

LIV Egy-egy tudományt vagy elméletet azért szeretnek meg különösképpen egyesek, mert azon

a téren úttörőnek és feltalálónak tarthatják magukat, vagy mert már sokat vesződtek velük és megszokták őket. Ha ezek az emberek filozófiával vagy általános érvényű elvekkel kezdenek foglalkozni, ezeket is régebbi téveszméik szerint nyomorítják meg, amint kiváltképpen kitetszik Arisztotelész17 példájából, aki természetfilozófiai rendszerét annyira a logikájához idomította, hogy csaknem teljesen célzatossá és hasznavehetetlenné tette. A kémikusok meg kohóik egy-két kísérletéből dolgoztak ki légben járó, szűk körben mozgó filozófiát. Sőt a mágneses jelenségek fáradságos vizsgálata után, maga Gilbertus18 is azonnal filozófiai rendszert agyalt ki, annak a tárgykörnek alapján, mellyel túlnyomórészt foglalkozott.

LV A filozófia és a tudományok szempontjából nagy, úgyszólván gyökeres különbség van a

tehetségek között: egyesek a dolgok különbségeit, mások hasonlóságaikat figyelik meg

nagyobb erővel és rátermettséggel. A kitartó és mélyreható tehetség nagyobb rátermettséggel rögzíti az észleléseket, elidőz a legfinomabb különbségeken, és mintegy hozzájuk tapad; a magasröptű és csapongó tehetség pedig a dolgok alig észrevehető és legáltalánosabb hasonlóságait ismeri fel és foglalja rendszerbe. Viszont mindkétféle tehetség könnyen túlzásokba esik, mert hol az apró részletekben ragad meg, hol ábrándképek után töri magát.

LVI. Egyesek szelleme rajongva bámulja az ókort, másokat az újdonság vonz; csak igen kevesen

tudnak bölcs mérséklettel mértéket tartani, mert vagy azt is elvetik, amit helyesen hagyományoztak ránk a régiek, vagy azt is lebecsülik, amit a jelenkor helyesen tanít. Nagy csapása ez a tudománynak és a filozófiának, hiszen ahelyett, hogy megítélni igyekeznének az ókort és a jelenkort, állást foglalnak mellettük vagy ellenük, holott az igazságot nem egy-egy kor forgandó szerencséjében, hanem a természet és tapasztalat örök fényében kell keresnünk. Tegyük félre tehát az elfogultságot, és ne tűrjük, hogy az diktálja értelmünk döntéseit.

LVII. Az értelem megtörik és elaprózódik, ha a maguk egyszerűségében szemléli a természetet és

a testeket, ha pedig összetételükben és egymáshoz való viszonyukban szemléli őket, akkor szinte elernyed és belekáprázik. Igen jó példa az előbbire Leukipposz19 és Démokritosz iskolája, ha a többi filozófiához hasonlítjuk. Ez az iskola annyira elmerül a valóság részleteibe, hogy a nagy egészet csaknem elhanyagolja; a többiek viszont a nagy egészet bámulják, olyannyira, hogy el sem hatolnak a természet egyszerűségéhez; felváltva kell tehát alkalmazni a kétféle szemléletet, hogy áthatóvá és egyszersmind kiterjedtté tegyük értelmünket, megszabadítsuk az előbb említett hibáktól és a belőlük keletkező ködképektől.

LVIII. Ilyen óvatosságra van tehát szükség a szemlélődésben, hogy távol tarthassuk magunktól az

üreg ködképeit, melyek főként az elfoglaltságból, az egységbe foglalás vagy felaprózás túlhajtásából, a korok iránti részrehajlásból és a tárgykörök túlságos leszűkítéséből, illetve kiterjesztéséből adódnak. A valóság szemlélete közben tehát fogadjuk mindazt gyanakvással, ami értelmünket könnyen megragadja és rabul ejti; e téren minél nagyobb óvatosságra van szükség, hogy az értelem elfogulatlan és tiszta maradjon.

LIX. A legtöbb bajt azonban a piac ködképei okozzák, amelyek a szavak és a dolgok

összekapcsolódása folytán fészkelődtek be az értelembe. Azt hiszik ugyanis az emberek, hogy az ész parancsol a szavaknak. Ámde az is megesik, hogy a szavak az értelem ellen fordítják hatalmukat, ami szofizmákkal tölti meg és meddővé teszi a filozófiát s a tudományt. A szóalkotás viszont többnyire a többség értelmi képességéhez igazodik, és az átlagos értelemnek leginkább szembetűnő vonalak mentén érinti a valóságat. Ha pedig élesebb értelemmel vagy alaposabb megfigyeléssel át akarnád helyezni ezeket a vonalakat, hogy jobban megfeleljenek a természetnek, a szavak tüstént felzúdulnak. Ezért feneklenek meg a tudósok nagy és ünnepélyes vitái gyakran a szavak értelmezése körüli összecsapásokban, holott jobb volna, ha – a matematikusok szokása szerint – inkább ezen kezdenék, és meghatározásokkal rendet teremtenének a szavak között. Igaz ugyan, hogy a természet és az anyag kérdéseiben az ilyen meghatározások a bajt nem orvosolják, mert a meghatározások is csak szavakból állnak, és a szavak szavakat szülnek, úgyhogy újra meg újra a tényekhez, azok sorozatához és összefüggéseihez kell folyamodnunk, amint a fogalmak és axiómák alkotásának módjáról szóló részben fogjuk rövidesen kifejteni.

LX. A szavak kétfajta ködkép hatalma alá vetik az értelmet: egyrészt nem létező dolgokat

jelölnek (mert amint megfigyelés híján egyes dolgok név nélkül maradtak, éppúgy, pusztán a fantázia jóvoltából, vannak nevek minden tárgyi tartalom nélkül); másrészt létező dolgokat jelölnek, de zavarosak, pontatlanok, és csak hozzávetőleges, részleges elvonatkoztatásai a dolgoknak. Az előző csoporthoz sorolhatók a szerencse, az első mozgató, a bolygók gömbpályái, a tűz mint elem, és más ilyen értelmetlen és hamis elméletekből származó elképzelések. Pedig az efféle ködképektől aránylag könnyen megszabadulhatunk, csak állhatatosan meg kell tagadnunk és el kell vetnünk a mögöttük álló elméleteket.

Sakkal több gondot okoz és sokkal szívósabb a ködképek másik fajtája, amely a helytelen és gyakorlatlan elvonatkoztatásból származik. Szemléltetésül válasszunk egy szót (pl. a nedvességet) és vizsgáljuk meg, hogyan illenek egymáshoz jelentései. Azonnal látni fogjuk, hogy a nedvesség kifejezés különféle és összeegyeztethetetlen cselekvéseket jelöl minden megkülönböztetés nélkül. Jelenti ugyanis azt, ami könnyen körülfoly más testeket, önmagában meghatározhatatlan és nem szilárd; bármilyen irányban könnyen kitér, könnyen osztódik és szétfolyik; könnyen egyesül és összegyűlik, könnyen ömlik és mozgékony; könnyen tapad más testekhez, és megnedvesíti őket; szilárd állapotból könnyen cseppfolyóssá válik. Ha már most használni és alkalmazni is akarjuk ezt a szót, akkor egyik jelentés szerint a láng nedves, a másik szerint a levegő nem; egyik szerint a finom por is nedves, a másik szerint az üveg is: könnyen kitetszik tehát, hogy ezt a fogalmat felületesen, minden kellő ellenőrzés nélkül alkották, csupán á víz és más közönséges és gyakori folyadékok sajátságai alapján.

A helytelen és téves szavak közt fokozati különbségek vannak. Kevesebb a hiba a szubsztanciák elnevezéseiben, főleg az alsóbbrendű és jól meghatározott fogalmak területén: a kréta, a sár fogalma például helyes; a földé helytelen; már hibásabb a cselekvések meghatározása, így a keletkezés, a pusztulás, a változás fogalmáé; a leghibásabb pedig – a közvetlen érzéki tapasztalás alá eső tárgyak kivételével – a minőségeké, mint például nehéz, könnyű, ritka, tömör stb. Meg kell adni azonban, hogy ezek között egyik-másik valamennyivel jobb a többinél, aszerint, hogy milyen mértékben esik az érzékek ellenőrzése alá.

LXI. A színház ködképei nem az emberi értelemmel együtt születtek, nem is észrevétlenül

fészkelődtek bele, hanem kizárólag színpadra való elméletköltemények és kiforgatott bizonyítási módszerek szüleményei. Eddigi fejtegetéseinkkel kerülnénk ellentmondásba, ha akárcsak kísérletet is tennénk megcáfolásukra. Sem elvileg, sem bizonyítási módszerek tekintetében nem értünk velük egyet, azért semmi alapja nincs köztünk az érvelésnek. Még örülhetnek is neki az ókoriak: legalább nem esik csorba a tekintélyükön. Nem akarjuk őket lekicsinyleni: mi kizárólag a helyes út kérdésével foglalkozunk. Hiszen, mint mondják, az úton a sánta is megelőzi azt, aki az út mellett szalad. Sőt, az is kézenfekvő, hogy minél ügyesebb és gyorsabb az, aki az útról letért, annál messzebbre fog tévelyedni.

A mi módszerünk a tudományok kidolgozásában nem nagyon hagyatkozik a szellem erejére és élességére, hanem szinte kiegyenlíti a tehetségek és az értelem különbségeit. Mert ha valaki szabadkézből rajzol egyenes vonalat vagy tökéletes kört, akkor igen sok múlik a rajzoló szorgalmán és kézügyességén, ha viszont vonalzót vagy körzőt használ, akkor alig valami, vagy úgyszólván semmi. Éppen ilyen a mi módszerünk. Bár a részletes cáfolatoknak nem sok értelme van, mégis kell néhány szót ejtenünk először az említett szektákról és elméletek változatairól; majd azokról az ismertető jelekről, melyekből kiderül, milyen gyenge lábon állnak, legvégül pedig arról, mi okozta ezt a tengernyi bajt, és miért ez a tartós és általános egyetértés a tévedésekben. így lesz könnyebb eljutni az igazsághoz, így tisztul meg

és kergeti szét könnyen a ködképeket az emberi értelem.

LXII. Egész serege van a színház, vagyis az elméletek ködképeinek, bár sokkal többen is

lehetnének, sőt talán lesznek is egyszer. Mert ha nem foglalta volna le az emberi szellemet hosszú évszázadokon át a vallás és a teológia, ha az államok vezetői (főként a monarchiákban) nem harcoltak volna az efféle újdonságok ellen – olyannyira, hogy akik vagyonuk kockáztatásával, saját kárukra ilyesmire adták a fejüket, nemcsak hogy jutalmat nem remélhettek, hanem megvetés és irigység volt a sorsuk – akkor kétségkívül számos új filozófiai szekta keletkezett és virágzott volna gazdag változatokban, mint régen a görögöknél. Mert amint az égbolt jelenségeiről többféle elmélet állítható fel, éppúgy, sőt még inkább számos rendszer dolgozható ki a filozófia jelenségeiről. Ezekben a valósággal színházi mesékben még ugyanazokat a fogásokat is fellelhetjük, melyeket a költők színpadi műveikben használnak: mondanivalójukat a színpadnak megfelelően alakítják, a történeti valóságnál szebbé és hatásosabbá teszik, ki-ki a maga, szája íze szerint.

Filozófiájuk anyagának összeállításánál vagy sokat markolnak ott, ahol kevés a fognivaló, vagy keveset ott, ahol sok, úgyhogy az ilyen filozófia tapasztalati és természettudományos alapja mindenképpen igen ingatag, és tételei a kelleténél kevesebb adatra támaszkodnak. A racionális filozófia hívei ugyanis rendszertelenül, közönséges példákat ragadnak ki a tapasztalat anyagából, hitelességüket nem ellenőrzik, nem vizsgálják és elemzik őket lelkiismeretesen; a munka legjavát elméleti megfontolásokra és szellemük erőfeszítéséré bízzák.

Van a filozófusoknak egy másik csoportja, akik buzgón és alaposan elmélyedtek néhány kísérletben: ezekből dolgoztak ki és állítottak össze filozófiát, és minden egyebet csodálatos ügyességgel kényszerítettek bele rendszerükbe.

Van egy harmadik fajta is: ezeket a hit és a tisztelet arra ösztönzi, hogy a teológiát és a hagyományt is belekeverjék a filozófiába. Némelyikük különcsége odáig terjedt, hogy a tudományokat egyenesen a szellemektől és géniuszoktól származtatja. A hamis filozófia tévedései tehát három családra, tagolódnak, a szofisztikus, az empirikus és a babonás filozófiára.

LXIII. Az első csoportra a legtanulságosabb példa Arisztotelész. Ő dialektikájával rontotta meg a

természetfilozófiát, mert kategóriákból állította össze a világot; az emberi lelket, a legnemesebb szubsztanciákat a másodrendű fogalmaktól meghatározott nembe sorolta: a tömörség és a ritkaság jelenségét, mely a testek térfogatának kiterjedését vagy csökkenését jelenti, a cselekvés és a képesség szellemtelen megkülönböztetésével ütötte el; azt állította, hogy minden testnek megvan a rá jellemző egyetlen mozgása, ha pedig másik mozgásban vesz részt, ezt a mozgást valami külső ok idézi fel. Még számtalan más önkényes állítást aggatott rá a valóságra, mert az volt a legfőbb gondja, hogy egy kérdésre se maradjon adós a válasszal, minden szavában legyen pozitív tartalom; a dolgok belső valósága már sokkal kevésbé érdekelte. Mindez akkor világosodik csak meg igazán, ha filozófiáját más görög filozófusokéval vetjük egybe. Mert Anaxagorász20 homoiomeráiban Leukipposz és Démokritosz atomjaiban, Parmenidész21 egében és földjében, Empedok-lész22 viszály- és vonzódáselméletében, Hérakleitosz-nak abban a nézetében, hogy a testek beleolvadnak a tűz különbségekkel nem rendelkező természetébe, majd ismét szilárddá tömörülnek, legalább van természetfilozófiai szemlélet: ízelítőt adnak a testek, a tapasztalat, a valóság természetéből, míg Arisztotelész fizikája többnyire csak a dialektika szólamait csépeli, amikor az ünnepélyesebb cím alatt is ugyanezeket ismételgeti; metafizikájában inkább realista, mint nominalista23 módon. Az se ejtsen senkit tévedésbe, hogy Az állatokról in könyvében,

Problémáiban és más értekezéseiben igen sűrűn szerepelnek kísérletek. Az ő véleménye jó előre készen áll, és amikor tételeket vagy axiómákat állít fel, ügyet sem vet a tapasztalatra, amint kellene, hanem szinte gúzsba kötve, rabszolgaként állítja a tapasztalatot önkényes, előre megalkotott véleménye szolgálatába; már csak azért is szigorúbb ítélet illeti, mint modern követőit, a skolasztikus filozófusok csoportját, akik egyszerűen faképnél hagyják a tapasztalatot.

LXIV Az empirikus filozófia sokkal képtelenebb és természetellenesebb tételeket állít fel, mint a

szofisztikus vagy racionális filozófia, mivel nem a meglehetősen erőtlen és felületes, de azért mégiscsak egyetemes és elég általános érvényű fogalmi közhelyekre, hanem néhány kísérlet szűkmarkú és homályos tanulságára támaszkodik. Az ilyen filozófia valószínűnek, sőt bizonyosnak tűnik azok szemében, akik képzeletét a mindennapos gyakorlat során megrontották az efféle kísérletek, viszont a többi ember hihetetlennek és haszontalannak tartja. Jól látható ez a kémikusoknak és dogmáiknak példáján.24 Másutt ma már alig találkozunk ilyen tanokkal, kivéve talán Gilbertus filozófiáját. Pedig az ilyen filozófiákkal szemben a legnagyobb óvatosságra lett volna szükség, mert szinte előre látjuk, hogy ha tanácsunkat megfogadva, az emberek sutba dobják a szofista tanokat, és komolyan kezdenek foglalkozni a kísérletekkel, akkor az értelem türelmetlen és elhamarkodott lendülete egyetlen ugrással, szinte röptében akar majd eljutni az általános tételekhez és a valóság elveihez, és az ilyenfajta filozofálással még nagyobb veszélyt idéz fel. Ezt a bajt kell már most megelőznünk.

LXV. Napnál világosabb, hogy a babona és a teológia hatalmasan elzülleszti a filozófiát, és

seregestül idézi fel a bajt, akár a teljes filozófiai rendszerekben, akár azok részeiben. Hiszen az emberi értelemre éppoly nagy hatással van a képzelet, mint a fogalmi közhelyek. Míg a harcias szofisztikus filozófia behálózza az értelmet, ez a fajta szinte költői fellengzősségével a fantáziára épít, és könnyen behízelgi magát az értelembe; az akarathoz hasonlóan ugyanis az értelemnek is megvannak – különösen emelkedett és nagy szellemekben – a maga nagyravágyó céljai.

Erre a fajta filozófiára a görögök között különösen jó példa Pütagorasz,25 de míg az ő tanait durvább és nehézkesebb babonás nézetek csúfítják el, addig Platánét26 és iskolájáét sokkal veszedelmesebbek és bonyolultabbak. Helyenként más filozófiai rendszerekben is felmerül ugyanaz a hiba, mert elvont formákat, cél-okokat, ős-okokat kevernek tételeikbe, és a közbülső okot igen gyakran figyelemre sem méltatják stb. Ezen a téren különösképpen ajánlatos az óvatosság. Nincs ugyanis nagyobb csapás, mint a téves nézetek istenítése, és valódi döghalál az értelemre, ha térdet-fejet hajt hiú agyrémek előtt. Nemegyszer nagy meggondolatlanul, még kortársaink sem riadtak vissza az ilyen hiábavalóságoktól, és a Genezis első könyvét, Jób könyvét és más szent iratokat akarták megmenteni természetfilozófiájuk alapjául, holtakat kutatva az élők között. Ezt a dőreséget már csak azért is le kell küzdenünk, mert az isteni és emberi dolgok esztelen összezagyválásából nem csupán légből kapott filozófia, hanem vallási eretnekség is származik. Nagyon üdvös tehát, ha józan ésszel csak azt adjuk meg a hitnek, ami a hité.

LXVI. Ezzel végére is értünk a bitorolt tekintélyek felsorolásának, melyek vagy fogalmi

közhelyeken vagy kevés kísérleten vagy babonán alapulnak. Vegyük most sorra, főképpen a természetfilozófiában az elméletileg feldolgozott anyag hibáit. Úgy találjuk, hogy az emberi értelmet félrevezetik a mechanika gyakorlatának tapasztalatai, amelyek szerint a testek változását általában az okozza, hogy egymáshoz kapcsolódnak vagy szétválnak, ez támasztja

azt a gondolatot, hogy ilyesmi történhet a természet nagy egészében is. Innen a dajkamesék az elemekről, amelyek egyesülése állítólag természetes testeket alkot. Viszont, ha a természet szabad működését veszi szemügyre az ember, dolgok, állatok, növények, ásványok fajai kötik le figyelmét, amiből könnyen jut arra a gondolatra, hogy léteznek a természetben bizonyos őseredeti formák, s a természet ezeket igyekszik a valóságba átültetni; a sokféle változatért pedig a természet útjában álló akadályok, a természet tévedései, a különféle fajok összeütközése vagy kereszteződései felelősek. Az előbbi elképzelés lett szülőanyja az ősi elemi sajátságoknak, az utóbbi a rejtett tulajdonságoknak és jellegzetes erőknek melyek mind meddő elméleti egyszerűsítések: kímélik a munkától a szellemet, és eltérítik a komoly vizsgálódásoktól. Pedig az orvosok már elég jó eredményeket értek el a másodlagos sajátságok és működések vizsgálatával, amilyenek pl. a vonzás, taszítás, ritkulás, sűrűsödés, tágulás, szűkülés, kizárás, megérlelés stb. S ha egyszerűsítés céljából nem rontották volna el helyes megfigyeléseiket az említett elemi sajátságok és jellegzetes erők belekeverésével, azon igyekezve, hogy a másodlagos sajátságokat elemi sajátságokra és azok bonyolult és fel nem mérhető szövedékére vezessék vissza – ahelyett, hogy még gondosabb és feszültebb figyelemmel a harmad- és negyedrangú sajátságokra is kiterjeszkedtek volna, és nem szakították volna idő előtt félbe megfigyeléseikkel –, akkor még nagyobb eredményeket érhettek volna el. Az efféle erőket pedig (nem pontosan ugyanezeket, hanem a hozzájuk hasonlókat) nem csupán az emberi test gyógyszereiben kell felkutatnunk, hanem a többi természetes test változásaiban is.

De még ezeknél is több baj származik abból, hogy a dolgok mozgató elvei helyett nyugalmi elveiket vizsgálják és kutatják, vagyis nem azt nézik, minek következtében, hanem miből jöttek létre. De az utóbbi kérdés csupán szócséplésre jó; a cselekvést az előbbi táplálja. Fikarcnyit sem érnek ugyanis a mozgásnak a jelenlegi természetfilozófiában használatos tudománytalan megkülönböztetései, mint: a keletkezés, pusztulás, gyarapodás, csökkenés, változás és helyváltoztatás. Nézzük, mit akarnak ezek jelenteni: ha a test különben semmi változást nem szenved, csupán helyet cserél, ez a helyváltoztatás; ha a változás során a test tömege és mennyisége változik, ez a mozgás a gyarapodás, illetve csökkenés; ha annyira átalakul, hagy faját és szubsztanciáját is megváltoztatja, és más formát ölt, ez a keletkezés és pusztulás. Mindezek azonban csak népszerű kifejezések, és hajszálnyira sem hatolnak be a természet lényegébe; a mozgásnak csupán mértékei és szakaszai, nem fajai. Nem a mikéntre és a miértre, hanem a milyen mértékben kérdésre válaszolnak. Szót sem ejtenek ugyanis a testek (egymás felé irányuló) törekvéséről és részecskéik mozgásáról, hanem csupán a mozgás durva, érzékelhető formáihoz igazítják felosztásukat, melyek másként mutatják be a dolgokat. Sőt, amikor a mozgások okait szeretnék megmagyarázni, és erre alapítani felosztásukat, akkor is csak a természetes és erőszakos mozgás ostoba megkülönböztetéséig jutnak el, ami nem egyéb egyszerű fogalmi közhelynél, hiszen minden erőszakos mozgás nyilván természetes is, mivel valamilyen külső hatóerő megváltoztatja a természet működését.

De ha valaki mindezzel nem törődve kijelenti például, hogy a testekben van valamilyen egymás felé irányuló kölcsönös törekvés, mely erélyesen szembeszegül a természet egységének megbontását célzó és űrt teremtő kísérletekkel, vagy kimondja, hogy minden test törekszik visszanyerni természetes kiterjedését, és akár összenyomják, akár kinyújtják, rögtön igyekszik visszanyerni régi térfogatát és méreteit; vagy azt állítja, hogy a testeket vonzzák a hasonló természetű testek tömegei, és a szilárd testek a földkéreg, a ritkább és könnyebb testek az ég boltozata felé tartanak – akkor efféle megfigyeléseivel valóban a mozgás fizikai válfajait írja le. Minden egyéb viszont csak skolasztikus logikai játék, amint ebből az összehasonlításból is kiviláglik. Elég baj az is, hogy a filozófiai elméletekben oly sokat bajlódnak a dolgok alapelveinek és a természet legegyetemesebb jellemvonásainak fürkészésével és fejtegetésével, holott hasznos gyakorlati eredményeket egyedül a közbülső elvektől lehetne remélni. Ezért addig gyártják a természetről az elvont általánosságokat, míg

végül a tisztán potenciális és formátlan anyaghoz jutnak; azután az ellenkező végletbe esve addig boncolgatják a természetet, míg el nem érnek az atomokhoz, melyek, ha léteznek is, igen kevés gyakorlati hasznot hajtanak az embereknek.

LXVII. Óvni kell az értelmet a filozófiák túlzásaitól is: gondolja meg, mielőtt elveti vagy

jóváhagyja őket, mert az ilyen túlzások, úgy látszik, rögzítik és tartóssá teszik a ködképeket, és megakadályozzák leküzdésüket.

Kétféle túlzás van: az egyik elhamarkodott döntéseivel dogmatikus tekintélyi alapokra állítja a tudományt, a másik az akatalepsziát és a bizonytalan, vég nélküli vizsgálódást hirdeti. Az előbbi megsemmisíti, az utóbbi elernyeszti az értelmet. Arisztotelész filozófiája ugyanis harcias cáfolatokkal halomra ölte a többi filozófiát, akár a török uralkodók testvéreiket, aztán minden kérdést eldöntött; mármost tetszése szerint állítja fel és oldja meg tételeit, hogy mindennek meglegyen a maga helye és végleges magyarázata. Követői között ma is ez az elv virul és uralkodik.

Platón iskolája viszont az akatalepsziát hozta divatba, eleinte inkább játékos kötekedésből és ellenszenvből a régi szofistákkal, Protagórásszal Hippiász-szal27 és a többiekkel szemben, akik legjobban annak látszatától féltek, hogy valamilyen téren bizonytalanságon érik őket. Később azonban az új Akadémia dogmává tette és mintegy hivatalból vallotta az akatalepsziát. Ez tisztességesebb elv, mint az önkényes döntések gyakorlata, mivel hívei azt hirdetik, hogy ők nem ássák alá Pürrhón és az ephektiku-sok28 mintájára az elméleti vizsgálódást, mert valószínűeknek tartanak ugyan bizonyos elveket, bár semmit sem ismernek el igaznak – mégis, ha az emberi szellemet nem élteti az igazság fellelésének reménye, akkor semmi sem sarkalja többé. Ezért akik erre az útra léptek, inkább csak a dolgok felszínén csaponganak kellemes vitákban és csevegésben, mintsem hogy szigorú elméleti vizsgálódásra szánnák el magukat. Mi azonban kezdettől fogva állítjuk és szüntelen hirdetjük, hogy az ember értelme és érzékei, éppen gyengeségeik miatt, nem tekintélyük csorbítására, hanem alátámasztására szorulnak.

LXVIII. Beszéltünk tehát a ködképek fajairól és hatásukról; ünnepélyes és állhatatos eltökéltséggel

kell megtagadnunk és visszavetnünk valamennyiüket, hogy nyűgeiktől megszabaduljon az értelem, mert az ember országa tudományon alapul, és nincs más kapuja, mint a mennyek országának, melybe nem léphetünk be, ha olyanok nem leszünk, miként a kisdedek.

LXIX. A hibás bizonyítások valósággal bástyái és erődéi a ködképeknek, és amint a dialektikából

ismerjük őket, valósággal azt eredményezik, hogy a világot az emberi gondolkodás rabságába, a gondolkodást pedig a szavak rabságába vetik. A bizonyítások viszont szinte azonosak a filozófiával és tudománnyal. Amilyen tehát a bizonyítás, olyan helyes vagy helytelen a belőle származó filozófia és elmélet. Márpedig csalóka és tehetetlen minden afféle bizonyítás, mely általában az érzékelés és a tények felől vezet az axiómák és tételek felé. Ennek az eljárásnak négy fajtája és ugyanannyi hibája van.

Először: az érzéki benyomások önmagukban véve sem hibátlanok; az érzékek ugyanis fogyatékosak és csalókák. A fogyatékosságokon azonban támasszal, a tévedéseken helyesbítéssel kell segítenünk.

Másodszor: a fogalmakat helytelenül szűrjük le az érzéki tapasztalatból; határozatlan és zavaros fogalmakat kapunk határozott és jól határolt fogalmak helyett.

Harmadszor: nem helyes az indukció, ha egyszerű felsorolással állapítja meg a tudományok alapelveit, és nem vesz figyelembe egyes kizáró, feloldó és kivételes eseteket,

melyek a természetet megilletik. Végül: minden tévedés szülőanyja, a tudományok legnagyobb szerencsétlensége a tételek

megalkotásának és bizonyításának az a módja, hogy elsőnek a legáltalánosabb elveket állítják fel, majd hozzájuk igazítják a másodlagos axiómákat, és rajtuk mérik le érvényességüket. Mindezekről azonban, miután így futólag érintettük őket, később még részletesen beszélünk, ha az elme felszabadítása és megtisztítása után rátérünk a természet helyes magyarázatának ismertetésére.

LXX. A legjobb bizonyítás a tapasztalat, feltéve, ha kísérletekre támaszkodik. Mert ha

helytelenül és rendszertelenül, hasonlónak látszó más tárgykörökre is ki akarjuk terjeszteni eredményeit, tévedéseket szül. A jelenleg használatos kísérleti módszerek viszont ostobán és vakul tapogatóznak. Biztos út híján céltalanul kószálnak és a dolgok véletlenének vezetésére bízzák magukat: így sok mindenbe belebotlanak, de alig mennek valamire; olykor a szenvedély vezeti őket, olykor (összetartó elv híján) széthullanak, és mindig újabb és újabb tárgyat találnak a kutatásra. Nagyjából ez magyarázza; hogy az emberek általában felületesen, szinte játszva kísérleteznek és már ismert kísérleteken módosítgatnak egyet-mást, ha pedig eredmény nem mutatkozik, kedvüket vesztik, és felhagynak a próbálkozással. És ha komolyabban, eltökéltebben és szorgosan nekilátnak a kísérletezésnek, akkor is egy-két kísérlet kidolgozásába ölik minden erejüket, mint Gilbertus a mágneses jelenségekbe, vagy a kémikusok az arany kutatásába. Gyerekes és szűklátókörű módszer! Senki sem fürkészheti ki eredményesen egy dolog természetét, ha megragad magánál a dolognál: kutatásait a hasonló természetű dolgokra is ki kell terjesztenie.

És bár kísérleteik valamiféle tudományt és annak tételeit szolgálják, végeredményben mohó sietséggel mindig átcsapnak a gyakorlat területére; nem mintha ennek hasznát kívánnák látni, hanem új területen végzett gyakorlati tevékenységükből valamilyen biztosítékot akarnak kicsikarni további fáradozásuk eredményességére; sőt a színleléstől sem riadnak vissza, hogy nagyobb megbecsülést szerezzenek munkájuknak. De közben, akár Atalanta,29 letérnek az útról az aranyalmáért: megszakítják útjukat, s a győzelem is kisiklik a kezükből. Pedig ha jól akarjuk megfutni a tapasztalás pályáját, hogy új célokhoz jussunk, az isteni bölcsesség rendjét kell példánkul választanunk. Az első napon isten csupán a világosságot teremtette, és erre egy teljes napot áldozott: aznap nem alkotott semmi anyagi művet. Éppen így mindennemű tapasztalásból is elsősorban az igazi okok és elvek ismeretét kell leszűrnünk, és megvilágosító, nem gyümölcsöző kísérletekre kell törekednünk. Mert a helyesen leszűrt és csoportosított elvek nem szűkmarkúan, hanem bőkezűen szolgálják a gyakorlatot, és seregestül özönlenek nyomukban az új meg új gyakorlati eredmények. De a kísérleti módszerekről, melyeknek épp annyi akadályt kell leküzdeniük, mint az ítélkezésnek – majd később beszélünk: jelenleg csak a tudománytalan kísérletezést vettük szemügyre, mint a hibás bizonyítás egyik módját. A dolgok rendje most már azt követeli, hogy a jelenlegi filozófiák és elméletek gyengeségeit eláruló és az imént már említett ismertetőjelekről, valamint ennek az első pillantásra oly bámulatos és hihetetlen jelenségnek az okairól szóljunk egy-két szót. Az ismertetőjelek felismerése ugyanis a meggyőzést szolgálja, az okok magyarázata pedig bebizonyítja, hogy a csoda nem csoda. így két hasznos segédeszközre lelünk, és még könnyebben és még kisebb megrázkódtatás nélkül fogjuk az értelemből a ködképeket kipusztítani.

LXXI. Mostani tudományunk csaknem teljesen a görögöktől származik. A római, arab vagy

későbbi szerzők hozzájárulása kevés, nem lényeges, és – úgy, amint van – a görögök vívmányaira támaszkodik.

A görögök bölcselete azonban tanáros bölcsesség volt, a szószaporításban feneklett meg; pedig épp ez a műfaj az igazság kutatásának esküdt ellensége. Ezért a „szofista” elnevezés, mellyel a filozófiai babérokra pályázók megbélyegezték a régebbi korok rétorait, Gorgiászt, Protagorászt, Hippiaszt, Póloszt, valamennyiüket megilleti, tehát Platónt, Arisztotelészt, Zénónt, Epikuroszi, Theophrasztoszt és utódaikat: Khrüszipposzt, Karneádészt és a többit is. Az volt az egyetlen különbség közöttük, hogy az előbbiek pénzre éhesen kószáltak városról városra, és kérkedtek bölcsességükkel, megszabva az árát; az utóbbiak viszont – előkelőbben és önzetlenebbül – végleg megtelepedtek valahol, iskolát nyitottak, és ingyen filozofáltak. De azért, eltéréseik ellenére mégiscsak tanáros módszereket követett mindkét csoport: vizsgálódásaik szócsatákban feneklettek meg, valamennyien filozófiai szektákat, mintegy eretnek csoportokat alapítottak, és harcoltak a maguk igazáért, úgyhogy kis híján mindannyiuk tanítására ráillik Dionüsziosz csípős és találó megjegyzése Platónról: tétlen öregek fecsegése tapasztalatlan ifjoncok előtt. Voltak azonban a régebbi görögök közt, akik tudomásunk szerint nem alapítottak iskolát, mint például Empedoklész, Anaxagorász, Leukipposz, Démokritosz, Parmenidész, Hérakleitosz, Xenophanész, Philolaosz és mások (Pütagorászt babonás nézetei miatt nem soroljuk ide), hanem szép csendesen, komolyabban és egyszerűbben, azaz kérkedés és pózolás nélkül nekivágtak az igazság kutatásának. Úgy gondoljuk, éppen ezért nekik volt igazuk; sajnos, idők múltán az átlagos értelemnek és ízlésnek megfelelőbb, felületes írások háttérbe szorították őket, mert az idő, mint a folyó vize, felszínen tart és tovább úsztat mindent, ami könnyű és tartalmatlan, de elnyeli mindazt, ami tömörebb és nehezebb. Mindazonáltal ezeket sem hagyta érintetlenül népük hibája: hiú nagyravágyással szektát szektára alapítottak, és túlságosan futottak a népszerűség után. Pedig hiába keressük az igazságot, ha engedjük, hogy ilyen hiábavalóságok tévútra vezessenek. Nagyon jó lesz tehát megszívlelni annak az egyiptomi papnak a véleményét, jobban mondva próféciáját, aki azt mondta a görögökről, hogy örökre gyerekek maradnak, mert sem a tudomány régiségét, sem a régiség tudományát nem mondhatják magukénak. Csakugyan van bennük valami gyerekes: mindig készek a fecsegésre, de alkotásra képtelenek, mert szószátyár bölcseletük nem szül gyakorlati eredményeket. így hát a jelenlegi filozófia eredetének és fajtájának ismertetőjelei nem sok jót mutatnak. A hely és a nép természetéből eredő ismertetőjeleknél nem sokkal jobbak azok, amelyek az idő és a kor természetéből adódnak. Akkoriban csekély és hézagos volt mind a korok, mind a föld ismerete; ennél nagyobb baj pedig, különösen, ha a tapasztalatot mindenek fölé helyezzük, nem is képzelhető. Történelmük – ha ugyan méltó erre a névre – még ezer évet sem ölelt fel: beérték mesékkel, mendemondákkal a régebbi korokról. A világrészeknek csupán töredékeiről tudtak: szkítának neveztek minden északi népet, keltának minden nyugatit; Afrikából csak Etiópia innenső határát ismerték, Indiából a Gangeszen túl semmit; az új világ tartományainak pedig hírét sem hallották, nemhogy biztos vagy alapos értesülésük lett volna róluk. Sőt, a legtöbb égövet, bár megszámlálhatatlan embersokaság népesíti be, lakatlannak nyilvánították, viszont Démokritosz, Platón és Pütagorász inkább csak városkörnyéki kirándulásnak mondható utait nagy hőstettekként ünnepelték. A mi korunkban pedig az új világ számos új vidéke nyílik meg előttünk; minden irányból megmutatkoznak az óvilág határai, és már fel sem mérhetjük az új kísérletek hatalmas tömegét. így hát, ha asztrológusok módjára a születés vagy fogantatás idejében keresünk ismertetőjelet, akkor nem jósolhatunk túl fényes jövőt ezeknek a filozófiáknak.

LXXIII. A legbiztosabb és legvilágosabb ismertetőjel mégiscsak az eredmény. Tulajdonképpen az

eredmény és a belőle adódó gyakorlati felfedezések a filozófia helyességének zálogai és biztosítékai. Márpedig a sokféle görög filozófia és a belőlük leszármazott tudományok alig eredményeztek egyetlen olyan kísérletet, amely oly hosszú idő óta könnyített vagy segített

volna az emberiség helyzetén, és igazán filozófiai elméleteknek és tételeknek volna köszönhető. Ezért mondja Celsus30 is egyszerűen, de találóan, hogy először a gyógyítás gyakorlatát találták fel, később dolgozták ki magyarázatul a filozófiát, később keresték és állapították meg okaikat; nem pedig fordítva, a filozófiából és az okok ismeretéből dolgozták ki és szűrték le a gyakorlatot. Nem is csoda, ha az egyiptomiak – akik az istenek közé emelték és istenként tisztelték a feltalálókat – több szobrot faragtak oktalan állatokról, mint az emberekről, mert az oktalan állat természetes ösztönével sok mindenre rátalál, míg az ember szószaporítással és okoskodással igen kevésre vagy semmire sem viszi.

A kémikusok fáradozása jár ugyan némi eredménnyel, azt azonban szinte csak a véletlennek vagy (mint a mechanikusok) egy-egy kísérleti fogás módosításának, nem valamiféle tudásnak vagy elméletnek köszönhetik, mert kiagyalt feltevéseik inkább zavarják és nem segítik kísérleteiket. Az úgynevezett természetes mágia hívei sem dúskálnak a találmányokban, és ezek között sincsen jelentős, sőt többé-kevésbé szélhámosság valamennyi. Ezért azt a vallási elvet, hogy a hit cselekedetekben nyilatkozzék meg, igen helyes átvinni a filozófiára is: gyümölcsük szerint ítéljünk róluk is, nyilvánítsuk haszontalannak, ha terméketlenek, különösen, ha meddő viták tövise és dudvája burjánzik belőlük szőlő és olaj helyett.

LXXIV Ismertetőjel már egy-egy filozófia és tudomány gyarapodása és haladása is. Ami ugyanis a

természetben gyökerezik, az nő és gyarapszik; ami a nézetekben, az alakot vált, de nem gyarapszik. Ha tehát ezek a tanok nem szakadtak volna el letört ág módjára a törzstől, hanem a természet anyaméhéből merítenének tápláló erőt, nem történhetett volna meg az, aminek immár kétezer esztendeje tanúi vagyunk: hogy a tudományok egy helyben topognak, egy lépéssel sem jutnak előbbre, és nem gyarapodnak jelentősen, sőt általában alapítójuk idejében virágoztak, s azóta egyre hanyatlanak. A természetre támaszkodó és a tapasztalat fényétől vezérelt mechanikai mesterségek – legalábbis, amíg tetszést aratnak – éppen ellenkezőleg, folytonosan virulnak és növekszenek, mintha éltető szellem tartaná fönn őket: eleinte kezdetlegesek, később csiszolódnak, végül kifinomulnak és szüntelenül gyarapszanak.

LXXV Van még egy ismertetőjel (bár alig illik rá az elnevezés, inkább tanúvallomás, méghozzá a

legszavahihetőbb): azoknak a szerzőknek a beismerése, akiket mesternek tartanak az emberek. Mert bármily biztonsággal nyilatkozzanak is mindenről, olykor mégis magukba szállnak, és a természet bonyolultságát, a dolgok homályát, az emberi szellem gyámoltalanságát panaszolják. Ha beérnék ennyivel, a gyengébbeket talán el is ijesztenék a további kutatástól, a szerényebb és magabízóbb elméket pedig további haladásra ösztönöznék és serkentenék. Ok azonban nem érik be azzal, hogy önmaguk nevében beszéljenek, hanem a lehetetlenség birodalmába utalják mindazt, amit akár maguk, akár mestereik meg nem ismerhettek, vagy amivel nem foglalkoztak, és rámondják, hogy megismerhetetlen és megvalósíthatatlan. Az irigység és gőg szól belőlük, amikor saját találmányaik silányságáért a természetet rágalmazzák, és így igyekszenek elkedvetleníteni a többieket. Ilyen az „Új Akadémia” nevű iskola, mely az akatalepsziát választotta alapelvéül, és örök sötétségre ítélte az embereket. Ilyen az a vélemény, hogy a formákat, azaz a dolgok valódi különbségeit – vagyis valójában a tiszta cselekvés törvényeit – az ember soha fel nem lelheti. Ilyen a tudományok gyakorlati részében az a nézet, hogy a nap és a tűz hője lényegbevágóan különbözik egymástól, s ezért az emberek ne is reméljék, hogy tűzzel létrehozhatnak bármit is; úgyhogy az ember csupán összerakhatja a dolgokat – vegyíteni csak a természet képes; s ezért az emberek ne is reméljék, hogy mesterséges beavatkozással létrehozhatnak vagy átalakíthatnak természetes testeket. Ezekből az ismertetőjelekből könnyen megtanulhatjuk,

hogy nem bízhatjuk sorsunkat és munkáinkat kétségbeejtő tanokra vagy a kétségbeesés híveire.

LXXVI. Nem lényegtelen ismertetőjel az sem, hogy mennyi véleménykülönbség volt mindig a

filozófusok közt, és hányféle iskolát alapítottak. Mindez arra vall, hogy meglehetősen bizonytalan az út az észleléstől az értelemig, hiszen a filozófia anyaga – a természet – mindenütt azonos, mégis annyira kiforgatják és eltorzítják, hogy számtalan zavaros és bonyolult tévedés származik belőle. Igaz, ma már a teljes filozófiai rendszerek általános elvi kérdéseiben többnyire megszűntek a véleménykülönbségek és a tételek eltérései, a filozófiai részletkérdésekben mindazonáltal végtelen sok megoldatlan és vitás pont maradt, s ez mind arra vall, hogy a filozófiák és a bizonyítási módszerek egyaránt bizonytalanok és értelmetlenek.

LXXVII. Általánosan elterjedt vélemény, hogy Arisztotelész filozófiájának megítélésében nagy az

egyetértés, mert mihelyt megismerték, minden régebbi filozófia elavult és összeomlott, később viszont semmit nem dolgoztak ki, ami az ő tanításánál jobb lett volna; nyilván oly szilárd alapokon nyugszik tehát, hogy a maga pártjára állíthatta a múltat és a jelent. Nos, ebben a véleményben mindjárt a kiindulópont hibás, mert szó sincs róla, hogy Arisztotelész müvének megalkotása után eltűntek volna az ókorban a filozófiák, hiszen igen hosszú ideig –Cicero31 koráig, sőt még a későbbi századokig – éltek a régi filozófusok alkotásai. Csupán később, amikor barbárok áradata szabadult rá a római birodalomra, és az emberi tudás úgyszólván hajótörést szenvedett, akkor dobták felszínre az idő hullámai Arisztotelész és Platón filozófiáit, mint a víz a könnyű puhafa deszkát. Ha közelebbről vesszük szemügyre a dolgot, rájövünk, hogy baj van az egyetértéssel is. Mert az igazi egyetértés a tények alapos vizsgálata után támad, a szabad vélemények egyezéséből. Márpedig azok java része, akik egyetértenek Arisztotelész filozófiájával, mások tekintélye és véleménye alapján váltak az ő híveivé, s hódolatuk inkább csak majmolás, vak utánzás, mint egyetértés. Mert még ha igaz és általános volna is ez az egyetértés, akkor sem tekinthetnők igazán megbízható alapnak, sőt éppen azért kellene gyanakodnunk, hátha épp az ellenkezője igaz. Igen rossz jel ugyanis, ha értelmi kérdésekben mindenki egyetért – a vallás és a politika kivételével, ahol a szavazás joga helyénvaló. Hiszen a nagy többség tetszését csak az nyeri meg, ami a képzeletre hat, vagy fogalmi közhelyekkel bilincseli le az értelmet, amint már megállapítottuk. Jól talál tehát Phókión32 mondása az erkölcsökről az értelem dolgaira is: „Ha a tömeg helyesel és tetszését nyilvánítja, vizsgáld meg azonnal, nem tévedtél vagy nem hibáztál-e valamiben.” Szóval, ez a legrosszabb jelek egyike. Ezzel sorra is vettünk minden ismertetőjelet, melyek megmutatják, hogy a most uralkodó filozófiák és tudományok igazság és józanság dolgában igen gyenge lábon állanak, akár eredetüket nézzük, akár eredményeiket, akár haladásukat, akár alapítóik beismerését, akár az egyetértést.

LXXVIII. Térjünk most rá, mi okozta a tévedéseket, és hogyan maradhattak fenn oly sok századon át.

Egész sereg van belőlük, és mind rendkívül hatalmas; nem is azon kell tehát ámulnunk, hogy mindaz, amiről eddig szó volt, sose jutott még senkinek eszébe, mint inkább azon, hogy végre-valahára felötlött valakiben és elgondolkodásra késztette, bár mi ezt inkább a szerencsés véletlennek, mint valamilyen kiváló képességnek tulajdonítjuk s azt hisszük, inkább az idő, mint a tehetség szüleménye.

Először is, az évszázadok hosszú sora, ha jobban meggondoljuk, alaposan megfogyatkozik. Az emberi emlékezet és tudomány körülbelül huszonöt századot ölel át,33 ezekből legföljebb

hatról mondhatjuk el, hogy akkor dús termést hozott vagy kedvezően fejlődött a tudomány. Mert nem csupán a földön, hanem az időben is vannak sivatagok és pusztaságok. Az elméletek terén ugyanis igazában csak három forradalmat és időszakot tarthatunk számon: az elsőt a görögöknél, a másodikat a rómaiaknál, az utolsót minálunk, vagyis Európa nyugati népeinél; tulajdonképpen alig két-két évszázad esik egyre-egyre. A közbülső időszakban nem volt a tudománynak termékeny és gazdag aratása. Az arabokat és a skolasztikusokat nincs miért emlegetnünk: ezek a közbeeső időben vaskos értekezéseik seregével inkább letarolták a tudományt, mintsem súlyát gyarapították volna. Ha tehát annak okát keressük, miért fejlődött oly gyatrán a tudomány, megállapíthatjuk, hogy ezért elsősorban a tudománynak kedvező időszakok rövidsége felelős.

LXXIX. Másodszor arra a minden tekintetben nagy jelentőségű okra bukkanunk, hogy a

természetfilozófiára még azokban az időszakokban is alig fordítottak fáradságot, amikor az emberi szellem és műveltség akár a legjavában, akár csak valamelyest is virágzott. Márpedig kétségkívül ez az összes többi tudomány ősanyja, és ha erről a törzsről leszakítjuk a tudományokat és mesterségeket, kicsiszolódni esetleg kicsiszolódnak és hasznot is hajtanak, de fejlődni alig fejlődnek. Köztudomású, hogy amióta a keresztény hit győzelmet aratott és elterjedt, a legjelesebb tehetségek javarészt a teológia tanulmányozására vetették magukat, mert ezt az elfoglaltságot jutalmazták a legbőkezűbben, és megadtak neki minden lehető támogatást. Ezért foglalta le nálunk Nyugat-Európában elsősorban a teológia az előbb említett harmadik korszak java részét, annál is inkább, mert nagyjából ezzel egy időben indult meg az irodalmi virágzás, és kezdtek gombamód elszaporodni a vallási viták. A megelőző -vagyis a második – időszakban a rómaiaknál, a filozófusok elmélkedése és igyekezete többnyire az erkölcsfilozófia művelésében merült ki (ez helyettesítette a pogányoknál a teológiát), azonkívül ekkoriban a legkiválóbb tehetségek is főként az államügyeknek szentelték magukat, oly nagy volt a római birodalom, és oly sok ember munkáját vette igénybe. A kor pedig, amelyben a görögöknél látszólag leginkább virágzott a természetfilozófia, egy gyorsan múló pillanat volt csupán, hiszen a hét úgynevezett bölcs – az egy Thalész kivételével – a régebbi időkben kizárólag erkölcsbölcselettel és közügyekkel foglalkozott, és a későbbi korszakban, amikor Szókratész az égből a földre hozta a filozófiát, még inkább erőre kapott az erkölcsbölcselet, és eltérítette a természetfilozófiától az embereket.

De a sok vita és az új tételek terjesztőinek nagyravágyása még azokat az időszakokat is megfertőzte és haszontalanná silányította, amikor szívvel-lélekkel foglalkoztak a természet kutatásával, így hát a három időszak alatt nagyrészt vagy nem törődtek a természetfilozófiával, vagy elnyomták; csodálkozhatunk-e, ha nem sokra vitték e téren, amikor egészen mással foglalkoztak?

LXXX. Azt sem hagyhatjuk figyelmen kívül, hogy különösen napjainkban még azok sem

szentelhetik magukat teljesen a természetfilozófia tanulmányozásának, akik foglalkozni kezdtek vele; ez alól legföljebb egy-egy cellájában virrasztó barát vagy villájába zárkózott nemes a kivétel. így lett végül is a természetfilozófia afféle átjáróház és ugródeszka a többi tudományhoz.

Sőt, elgondolni is szégyen, szolgai munkára fogták a tudományok magasztos szülőanyját: az orvos és a matematikus munkáiban segít, ifjoncok fejletlen értelmét csiszolgatja és úgyszólván alapszínnel vonja be, hogy később jobban fogja a másfajta festék. Pedig a tudományban (különösen gyakorlati téren) senki ne számítson addig haladásra, amíg a természetfilozófiát el nem vezetik külön-külön minden tudományhoz és amíg külön-külön minden tudományt vissza nem vezetnek a természetfilozófiához. Ez okozza, hogy a

csillagászatból, az optikából, a zenéből, a legtöbb mechanikai mesterségből, még az orvosi tudományból, sőt – ami talán még különösebb – az erkölcsi és politikai filozófiából is hiányzik az elmélyülés, valamennyi csak a felületet súrolja és egyik tárgyról a másikra kalandozik, mert a különféle tudományágak mihelyt kialakultak és elkülönültek, máris elszakadnak a természetfilozófia éltető talajától. Pedig a természetfilozófia új serkentő erőt önthetne beléjük, mert megtanítaná őket, hogyan kell helyesen szemlélni a mozgásokat, sugarakat, hangokat, a testek külső és belső szerkezetét, az érzelmeket és az értelmi fogalmakat. Nem csoda tehát, ha a tudomány ilyen gyökértelenül nem gyarapodhat.

LXXXI. Van más, igen nyomós oka is annak, hogy a tudomány alig jutott előre. Mégpedig:

lehetetlen helyes úton haladni, ha a végcélt sem tűzték ki helyesen. A tudományok célja azonban az, hogy új találmányokkal és javakkal gazdagítsák az emberi életet. A nagy többség viszont ügyet sem vet erre: csak a haszonra és megélhetésre néz. Ha akad is olykor egy-egy mélyreható elme, aki a dicsőség kedvéért valamilyen új találmányra veti magát, többnyire vagyonával fizet érte. A legtöbb embernek azonban kisebb gondja is nagyobb annál, mint hogy a tudományt és művészetet gyarapítsa, olyannyira, hogy a már összehordott anyagból is csupán annyit hasznosítanak, amennyire mesterségükhöz, nyereségvagy hírnévszerzéshez, vagy más efféle előnyökhöz szükségük van. Sőt, ha őszintén, érdektelenül vonzódik is közülük valaki a tudományhoz, kiderül, hogy inkább az elméletek és tanok különféle változatai csábítják, mint az igazság hajthatatlan és makacs kutatása. Továbbá, ha adódik is egy-egy makacsabb kutatója az igazságnak, elsősorban az is az olyan igazságot keresi, amely egy már ismert dolog okát fedi fel az elmének, és nem azt, amelytől új gyakorlati eredményeket vagy új, világosságot hozó alapelveket remélhet. Ha tehát még senki sem tűzte ki helyesen a tudományok igazi célját, nem csoda, ha annyi az eltévelyedés mindabban, ami ezzel összefügg.

LXXXII. Igen, a tudományok célját rosszul állapították meg, de ha jól állapították volna meg, akkor

is téves és teljesen járhatatlan utat választottak megközelítésére. Mert ha jobban meggondoljuk: nem megdöbbentő-e, hogy egyetlen halandó sem törődött azzal, hogy az emberi értelemnek éppen az érzékek és a rendszeresebb, jól megalapozott tapasztalatok nyissanak utat, hanem mindent rábíztak a homályos hagyományra, az érvek szeles vagdalkozására, vagy a véletlen és zavaros, át nem gondolt tapasztalás hullámainak kiszámíthatatlan játékára? Gondolja csak végig bárki józanul és alaposan, milyen utat szoktak követni az emberek a kutatásban és felfedezésben. Kétségkívül azonnal megállapíthatja az egyszerű és minden szabálytól független módját a felfedezésnek: amint ez természetes is az embereknél. Ennek lényege az, hogy aki eltökéli és rászánja magát valamilyen fölfedezésre, az először is felkutatja és áttanulmányozza mindazt, amit a tárgyról mások írtak: azután hozzáteszi saját megfontolásait, és elméjének állandó erőltetésével arra ösztönzi szellemét – szinte esedezik neki –, hogy tegyen kinyilatkoztatást; alaptalan módszer ez, és csak a vélemények járószalagján forog körbe-körbe.

Van, aki viszont a felfedezések érdekében a dialektikához folyamodik, amelynek csak névleg van köze az elérni kívánt célhoz, mert nem a mesterségek alapelemeit alkotó elveket és axiómákat fedez fel, hanem olyanokat, melyek csak látszólag vonatkoznak a mesterségekre. A dialektika ugyanis a kíváncsibb és makacsabb természetűeket, akik nem sajnálják a fáradságot, és számon kérik tőle az alapelvek és axiómák alátámasztását vagy felfedését, hogy így tegyenek hitet, sőt szinte esküt egy-egy mesterség mellett, csupán régen közismert feleletekkel fizeti ki.

Nem marad tehát egyéb, mint a puszta tapasztalás, amit, ha önként adódik, véletlennek, ha

magunk idézzük fel, kísérletnek nevezünk. Az ilyenfajta tapasztalás azonban, a szólásmondás szerint, nem más, mint fejetlen balta nyél nélkül, puszta tapogatózás, ahogyan éjjel próbálja az ember meglelni a helyes utat. Pedig mennyivel biztosabb és ésszerűbb volna, ha megvárná a nappalt, vagy világosságot gyújtana, és úgy vágna neki az útnak! Igen, a tapasztalás helyes rendje először fényt gyújt, azután világosságban folytatja az utat: kezdi a rendszerezett, lépésről lépésre haladó, tévútra nem kanyarodó tapasztalással; abból leszűri az axiómákat, és azok birtokában állít össze új kísérleteket, aminthogy az isteni ige sem rendszertelenül formálta meg a természet anyagát.

Ne csodálkozzanak hát az emberek, ha még nem futották meg a tudomány pályáját, mivel egészen téves úton haladnak: faképnél hagyták a tapasztalást, vagy belegabalyodtak, és most úgy keringenek benne, mint valami útvesztőben, holott ha a helyes rendet követnék, biztos ösvény vezetné őket a tapasztalás erdején át az axiómák tisztásaira.

LXXXIII. Van egy régi, de nagyhangú és kárhozatos vélemény, vagy inkább előítélet, s ez olyan kárt

okoz, amely már egészen különlegesen elfajult: hogy tudniillik folt esik az emberi szellem méltóságán, ha túlságosan és hosszú időn át belemerül a kísérletekbe, az érzékek ellenőrzése alá tartozó jellegzetes tények és az anyagi valóság megfigyelésébe, főleg mert az ilyesmi fáradságos kutatással jár, nem fér össze emelkedett gondolatmenetekkel, irodalmi feldolgozása nehézkes, művelése úriemberhez méltatlan, se vége, se hossza, és rendkívül bonyodalmas, így most már odáig jutott a dolog, hogy nem csupán cserben hagyták, hanem el is torlaszolták, lezárták az igaz utat: nemcsak nem alkalmazzák (vagy rosszul alkalmazzák), hanem le is nézik a tapasztalást.

LXXXIV Nagymértékben visszatartotta a tudományos haladásban az embereket – szinte

megbabonázta – az ókor tisztelete és azok tekintélye, majd egyetértése, akik nagy nevet érdemeltek ki a filozófiában. Erről az egyetértésről már az előbb szóltunk.

Azonban ez a megtisztelő vélemény az ókorról igen elhamarkodott, sőt a fogalomhoz sem nagyon illik. Ókornak valójában csak a világ öregkora tekinthető, ez pedig inkább rámondható napjainkra, mint a világ ifjúságára, az ókoriak idején. Igaz, ha napjainkhoz mérjük, az a kor ókor volt és nálunk öregebb, de ha a világhoz, akkor új és nálunk fiatalabb. Márpedig amint nagyobb élettapasztalatot és érettebb ítéletet várunk az öregebb embertől, mint a fiataltól, hiszen szélesebb körű és több tapasztalatban volt része, többet látott, hallott és gondolkozott – éppúgy nagyobb eredményeket illene várnunk a magunk korától is, mint a megelőző koroktól (legalábbis ha ismernénk és hajlandók volnánk próbára tenni saját erőinket), mert közben érettebb korba lépett a világ, és számtalan kísérlettel és megfigyeléssel gazdagodott.

Azt sem vehetjük semmibe, hogy a korunkban egyre sokasodó messzi hajóutak és utazások révén sok olyan ismeretet szereztünk a természetről, mely új fényt vethet a filozófiára. Nagy szégyen is volna az emberiségre, miután az anyagi világ körét, a földek, a tengerek, csillagok ismeretét szinte határtalanul kiterjesztette, ha a szellemi világ ismeretében nem tudna kitörni az elődök vívmányainak szűk kereteiből.

Ami viszont a tekintélyeket illeti, a legnagyobb gyámoltalanság végtelen fontosságot tulajdonítani nekik, a tekintélyek tekintélyétől pedig, sőt az egyetlen tekintélytől – az időtől – megtagadni azt, ami joggal megilleti. Helyesen nevezik ugyanis az Igazságot az Idő és nem a Tekintély gyermekének. Nem csoda hát, ha az ókornak, a tekintélyeknek és az egyetértésnek bűvölete olyannyira gúzsba kötötte az emberi erőt, hogy – mintegy gonosz varázslat hatalmában – nem léphetett közvetlen kapcsolatba a természettel.

LXXXV Nem csupán az ókornak, a tekintélyeknek és az egyetértésnek bámulata miatt feneklett meg

az emberi alkotó tevékenység a már meglévő felfedezéseknél, hanem sokban visszatartotta azoknak a gyakorlati találmányoknak bámulata is, melyek régóta nagy számban állanak az emberek rendelkezésére. Hiszen ha szemügyre vesszük sokféleségüket és mindazt a lenyűgözően szép berendezést, mely a mechanika révén szaporodott fel és szegődött az emberi civilizáció szolgálatába, természetszerűen inkább az emberi gazdagság bámulata, mint a szegényesség érzete tölt el bennünket, de közben túl csekély figyelmet szentelünk annak, mily csekély számúak és mily nagyon is kézenfekvőek az emberek kezdeti megfigyelései és az egyszerű természeti folyamatok – márpedig ez a két dolog az éltető lelke és ős-mozgatója az egész tarka változatosságnak, s minden egyéb csupán az emberi türelemnek, a kéz vagy a szerszámok bonyolult és előírásszerű mozgásának gyümölcse. Kétségkívül bonyolult és gondos munka pl. az órák gyártása, melyek kerekeik mozgásával mintegy az égitestek forgását, folyamatos és rendszeres mozgásukkal pedig az élőlények pulzusának lüktetését utánozzák – és mindez a bonyolultság csupán egy-két természeti alaptörvény folyománya.

Ha pedig megfontoljuk, mily bonyolultak a szabad művészetek,34 vagy mennyi bonyodalommal jár, ha a kézműves mesterségek segítségével természetes testeket és más effélét akarunk létrehozni, például az égitestek mozgását a csillagászatban, az összhangzattant a zenében, az ábécé betűit – melyet Kínában mai napig sem használnak – a grammatikában; vagy a kézműves mesterségek terén Bacchus és Ceres művészetét, azaz a bor és sör gyártásának módját, a pékárukat, sőt a szakácsművészet remekeit, a párlatokat stb.; vagy ha figyelmesen elgondoljuk, micsoda tenger idő leforgása alatt érték el mindezek – az egyetlen lepárlás kivételével, mely nem ókori eredetű – jelenlegi tökéletességüket, és – amint már az órákról megállapítottuk – mily kis szerepe volt bennük a megfigyelésnek és a természeti törvények alkalmazásának, hiszen a kedvező véletlen és egy kis töprengés könnyen rávezette minderre a feltalálókat, akkor bizony könnyen felhagyunk a bámulattal, és inkább szánalomra méltónak ítéljük az emberiség állapotát, hogy oly sok meddő évszázadon át annyira szűkében volt a hasznos találmányoknak. Méghozzá a most említett találmányok mind régebbiek a filozófiánál és a szellem tudományainál, úgyhogy szinte kereken meg is mondhatjuk: rögtön félbemaradt minden hasznos találmány, mihelyt az ilyesfajta racionális és dogmatikus tudományok tért hódítottak.

De térjünk át a műhelyekről a könyvtárakra, ahol a könyvek tömegének végeérhetetlen változatossága kelti fel bámulatunkat: ha jobban megvizsgáljuk őket és kissé tartalmuk mélyére tekintünk, egészen másféle elképedés lesz úrrá rajtunk; észre fogjuk venni, hogy se vége, se hossza bennük az ismétléseknek, egyre csak ugyanarról szaporítják a szót, és akkor a változatosság bámulása helyett azon fogunk álmélkodni, mily csodálatosan szegényes és kevés anyagot fogadott be mindeddig az emberi értelem.

Ha pedig rászánjuk magunkat, hogy az ésszerű dolgoktól az érdekességek felé forduljunk, és alaposabban betekintsünk az alkimisták vagy mágusok munkáinak titkaiba, azt sem fogjuk tudni hirtelenében, sírjunk-e vagy nevessünk. Az alkimistából soha ki nem vész a remény, és ha kudarcot vall, saját tévedéseit vádolja; csak ő lehet a hibás, gondolja, mert bizonyára nem érti eléggé mesterségét vagy a szerzők egyes kifejezéseit, ezért nyitott fülre talál nála minden hagyomány, minden mesterségbeli pletyka: talán munkája finom fogásaiba csúszott be valami szabálytalanság, talán a kellő pillanatot szalasztotta el: s már ismétli is ezredszer, újra meg újra kísérleteit. Ha aztán a kísérletek véletlene közben jó szerencséje olyasmire vezeti rá, ami akár újdonságnak tűnik, akár hasznot ígér, mohón lecsap rá, biztató ígéretnek tekinti, felfújja, világgá kürtöli, és erőt merít belőle a folytatáshoz. Természetesen tagadhatatlan, hogy az alkimisták is felfedeztek egyet-mást, és nem egy hasznos találmányt köszönhet nekik az emberiség. Mégis, elég találó rájuk a mese az öregről, aki szőlőskertjében elásott aranyat hagyott örökül fiaira, de úgy tett, mintha nem tudná a kincs pontos helyét; a fiúk buzgón ásni

kezdték a földet; aranyat nem találtak ugyan, de annál gazdagabb termést hoztak az alapos forgatástól a tőkék.

Akik viszont a természetes mágia hívei, vagyis mindent beleerőltetnek a dolgok közti rokon- és ellenszenv elméletébe, azok – haszontalan és fejtetőre állított okoskodással – csodálatos erőket magyaráznak bele mindenbe, és nagy ritkán adódó gyakorlati felfedezéseik mindinkább csak meglepő újdonságok, mint hasznot hajtó találmányok.

A babonás mágia esetében – ha már erről is szót kell ejtenünk – főleg azt jegyezzük meg, hogy ezek az érdekes és babonás fogások minden időben, minden nemzetnél, sőt minden vallásnál csupán bizonyos igen szorosan körülhatárolt területeken értek el valódi vagy látszólagos eredményt. Ezért nem is foglalkozunk velük. így hát nem csoda, hogy éppen a túlságos gazdagság téveszméje vezetett szűkölködésre.

LXXXVI. Az embereknek önmagában véve is elég együgyű és majdnem gyerekes csodálatát a

tudományok és művészetek iránt még csak fokozta azok furfangja és mesterkedése, akik tanítják és művelik a tudományokat. Mert ezeket nagyravágyás vezeti, a feltűnést hajhásszák, és annyira felcicomázva, sőt szinte jelmezbe öltöztetve tárják anyagukat a nyilvánosság elé, mintha tudományuk maga volna a tökéletesség, melyet túlszárnyalni lehetetlen. Igen, ha csak módszerüket és felosztásaikat nézzük, mintha valóban mindent felölelnének, és mindenre kimondanák az utolsó szót, ami tárgykörükbe tartozik. És bár felosztásaik részletei igen hiányosak, jóformán üres vázak csupán, formájuk és rendszerük mégis a lezárt és kerek tudomány jellegével kérkedik az átlagos értelem előtt.

Az igazság legrégibb kutatói viszont, több becsülettel és jobb szerencsével, aforizmákba, rövid, elhatárolt és a módszer nyűgétől mentes tételekbe foglalták a tények megfigyeléséből származó és gyakorlati felhasználásra szánt ismereteiket; nem hirdették alaptalanul, hogy az egész tudományt kimerítik. A jelenlegi gyakorlat azonban tökéletesnek és befejezettnek hirdeti a tudományokat, egyáltalán nem csoda hát, ha senki nem törekszik további kutatásra.

LXXXVII. Az ókoriak megbecsülése és hitele, különösen a természetfilozófia gyakorlati részében,

igen erős támaszra lelt az újdonságokkal kísérletezők üresfejű könnyelműsége miatt. Nem egy üres fecsegő és ábrándkergető volt, aki részint naivságból, részint szélhámosságból eget-földet megígért: az élet meghosszabbítását, az öregedés késleltetését, a fájdalmak megszüntetését, a természeti fogyatékosságok orvoslását, érzéki csalódásokat, a vonzalmak megkötését és felélesztését, az értelem megvilágítását és erejének megsokszorozását, a szubsztanciák átalakítását, a mozgások tetszés szerinti felerősítését és megsokszorozását, égi befolyások megállapítását és kieszközlését, a jövendő megjóslását, távoli tárgyak felidézését, rejtett dolgok felfedését és számos más effélét. Aligha téved túlságosan az, aki megállapítja, hogy a filozófiában ezeknek a bőkezű ígérgetőknek a kérkedése és az igazi tudomány között akkora a különbség, mint a történeti feljegyzésekben Julius Caesar vagy Nagy Sándor és Galliai Amadis vagy Arthur király haditettei között. Az előbbi dicső hadvezérek ugyanis valóban nagyobb tetteket hajtottak végre – éppen mert abban, amit véghezvittek és ahogyan véghezvitték, nem volt semmi mesébe illő és csodaszerű –, mint amit a költők fantáziája emezeknek az árnyék-hősöknek alakjára pazarolt. Igazságtalanság is az igazi történelem hitelét kétségbe vonni, csak azért, mert olykor egy-egy mesés részlet eltorzítja és erőszakot tesz rajta. így hát nem csoda, ha az új kezdeményezések – különösen a gyakorlatiak – mérhetetlen kárt szenvedtek azoknak a csalóknak hibájából, akik ilyesmire adták a fejüket, mert kontár hiúságuk oly visszatetszést szült, amely még most is elriaszt minden nemesebb szellemet az efféle próbálkozástól.

LXXXVIII. Még sokkal nagyobb kárt szenvedtek a tudományok a kicsinyességtől és a feladatok

jelentéktelenségétől, melyeket az emberi igyekezet maga elé tűzött. És méghozzá – ami mindennél rosszabb – ez a kicsinyesség sincs híján a gőgnek és kérkedésnek.

Mert először is minden tudományban rég ismert kifogás, hogy a mesterség fogyatékosságáért a természetet becsmérelik a tudomány művelői: ami mesterségük számára lehetetlen, azt, mesterségükre támaszkodva, a természetben is lehetetlennek hirdetik. És veszíthet-e bármely mesterség, ha perében saját maga bíráskodik? A jelenleg közkézen forgó filozófia is nem egy olyan véleményt dédelget, melynek – ha jobban meggondoljuk – csupán egyetlen célja van: meggyőzni az embereket arról, hogy az emberi tudomány és munka nem bízhat semmilyen merész vállalkozásban, semmiben, ami szembefordul a természet erőivel, amint már a nap és tűz hőjének különbségeiről vagy a vegyítésről szólva fentebb említettük. Nézzünk egy kicsit jobban a dolog mélyére: mindezzel rosszindulatúan korlátok közé akarják szorítani az ember hatalmát, szántszándékkal és mesterségesen csüggedést akarnak kelteni, nem csupán azért, hogy a reménynek szárnyát szegjék, hanem hogy az igyekezet lába alól is kihúzzák a talajt, sőt hitelét vegyék magának a tapasztalásnak. Ezeket egyetlen dolog érdekli: az, hogy az ő tudományukat mindenki tökéletesnek tartsa; hiú és erkölcstelen dicsőséghajhászók: azt a hitet szeretnék kelteni, hogy amit eddig meg nem értettünk és fel nem találtunk, azt ezután sem érthetjük meg és találhatjuk fel. Ha pedig valamelyiküket nagyobb buzgalom fogja el, és valami újat akar felfedezni, az is megragad egyetlen célnál, és többre nem törekszik: egyetlen tárgyat kutat át és dolgoz fel részletesen, mint pl. a mágnes természetét, az árapályt, az ég szerkezetét s efféléket, amikben lehet egy s más ismeretlen, és kutatásukban még nem értek el jelentős eredményeket. Pedig nagy hozzá nem értés önmagában boncolgatni egy-egy dolog természetét, mivel van, ahol ugyanaz a természet titkon megbúvik, és van, ahol nyilvánvalóan és kézzelfoghatóan jelentkezik, amott csodálatot, emitt még figyelmet sem keltve, mint például a szilárdság esetében, amire a fában és a kőben ügyet sem vetünk, hanem megállapítjuk, hogy szilárdak, és ezzel napirendre térünk fölöttük, ahelyett, hogy alaposabban megvizsgálnánk, mi okozza e testek ellenállását, ha szét akarjuk választani részeiket vagy megbontani folytonosságukat. Viszont ugyanezt a jelenséget, ha a víz buborékjain figyeljük meg, bonyolultnak és különösnek találjuk, mivel ezek a buborékok érdekes, hártyaszerű félgömb alakot öltenek, és rövid ideig ellenszegülnek a folytonosság megszűnésének.

Éppen az, ami egyes területeken rejtélyesnek tetszik, másutt világosan feltárja természetét, amely, ha az emberek kísérletei és elmélkedései szüntelenül azonos körben forognak, sosem nyilatkozik meg. Általánosságban kereken kimondhatjuk, hogy aki egy-egy régen közismert találmányt ötletesen átalakít, tetszetős módosítást végez rajta, valamivel párosítja, kényelmesebbé teszi vele az életet, vagy a szokottnál terjedelmesebb, esetleg kisebb mértékben kivitelezi, az már feltalálónak számít a mechanikában.

Egyáltalában nem csoda tehát, hogy nemesebb és az emberiséghez méltóbb találmányok nem láthattak napvilágot, ha az emberek ilyen szegényes és gyerekes feladatokkal beérték, és kedvüket lelték bennük, sőt meg voltak róla győződve, hogy nagy eredményeket vívtak ki és nagy célokért küzdöttek.

LXXXIX. Még egyet ne feledjünk: minden korban szívós és veszedelmes ellenfél támadta a

természetfilozófiát, mégpedig a babona és a féktelen vallási elvakultság. Gondoljunk csak a görögökre; náluk istenkáromlásért ítélték el azokat, akik a tapasztalatlan embereknek először akarták természetes okokkal megmagyarázni a villámot és a vihart; később nem egy régebbi keresztény egyházatya bánt majdnem ugyanígy azokkal, akik alapos és ép ésszel ma már nem vitatott bizonyítékokkal támasztották alá, hogy a Föld gömbölyű, tehát a lábunkkal szemközti

felszínén is élnek emberek. Sőt, aki jelenleg akar beszélni a természetről, az elé még nagyobb akadályok és nehézségek

tornyosulnak a teológusok rendszerei és módszerei miatt. A teológusok ugyanis, miután – elég önkényesen – rendbe szedték és tudományos formákba öltöztették a teológiát, ráadásul a kelleténél sokkal nagyobb mértékben olvasztatták össze a vallás anyagát Arisztotelész harcias és szőrszálhasogató filozófiájával.

Ugyanezt a célt szolgálják, bár más úton-módon, azok művei is, akik nem átallják a keresztény hit igazságát a filozófusok elveiből levezetni és tekintélyével támogatni. Nagy cécóval szinte a hit és az érzék törvényes nászát ünneplik, és behízelgő változatossággal nyerik meg az embereket, de közben isteni elveket kavarnak össze emberiekkel, holott ezek sehogy sem férnek meg egymással. Ebbe a teológiai-filozófiai habarékba azonban csak azt veszik föl, ami már polgárjogot nyert a filozófiában, az újat pedig, még ha jobb is, mellőzik és pusztítják.

Egyszóval a filozófia útját, még a kiigazított filozófia útját is szinte egészen eltorlaszolja néhány teológus bárdolatlansága. Egyik-másik egyszerűen csak attól tart, hogy a természet tüzetesebb vizsgálata átlépi a józan ésszerűség határát, ezért kiforgatja értelmükből a szentírás egyes részleteit, melyek bár elítélik az isteni titkok fürkészőit, de egyetlen szóval sem tiltják a természet kutatását. Mások ravaszabbak: azt forgatják a fejükben, hogy ha az okok homályban maradnak, mindent sokkal könnyebb isteni beavatkozással vagy büntetéssel magyarázni, ami véleményük szerint a vallásnak igen nagy hasznára van, holott aki így tesz, az valójában hazugsággal akarja istent dicsőíteni. Ismét mások a példától félnek: mi lesz, ha a filozófiai forrongás és újító törekvés végül a vallásra is átterjed? Mások meg azért aggodalmaskodnak, hogy a természet vizsgálata közben olyasmi adódhat, ami – különösen tanulatlan embereknél – vagy lerontja, vagy legalább megrendíti a vallást. Mi e két utóbbi aggodalomról azt tartjuk, hogy így csak az állatok okoskodnak. Mintha lelkük mélyén és titkos gondolataikban ezek az emberek nem bíznának a vallás erejében, és kételkednének a hit hatalmában az érzékek fölött: nyilván ezért is gondolják, hogy a természet igazságainak kutatása a vallásra veszélyes lehet. Pedig ha jól meggondoljuk, isten szava után rögtön a természetfilozófia a babona legbiztosabb gyógyszere; ez a hit legbeváltabb fenntartója is. Nem hiába állítják tehát leghívebb szolgálóul a vallás mellé, mert egyik az isten akaratát, másik a hatalmát bizonyítja. Nem tévedett az, aki kimondta: tévedtek, nem ismeritek a szentírást és az Isten hatalmát – mert ezzel megbonthatatlan egységbe fűzte az Isten akaratának fürkészését az Isten hatalmáról való elmélkedéssel. Ne csodálkozzunk tehát túlságosan, ha meg van béklyózva a természetfilozófia haladása, hiszen a vallást, a leghatalmasabb erőt az emberi lelkekben, szinte erőszakkal az ellenség oldalára állította egyesek ostobasága és meggondolatlan fanatizmusa.

XC. A tanult emberek székhelyéül szolgáló és a műveltség gyarapítására alapított iskolák,

akadémiák, kollégiumok és egyéb intézmények erkölcsei és elvei is mind a tudományok haladását hátráltatják. A leckék és gyakorlatok összeállítása olyan, hogy lehetőleg senkinek se juthasson eszébe a megszokott anyagtól eltérő tárgyon törni a fejét. De ha valaki mégis csökönyösen, ragaszkodnék hozzá, hogy szabadon használja értelmét, erre csak egymaga szánhatná rá magát: társaitól semmi segítséget nem remélhetne. Ha még ezt is elviselné, azt kellene tapasztalnia, hogy szorgalma és bátorsága jelentős mértékben gátolni fogja előrehaladását. Az ilyen helyeken ugyanis a tanulmányok alig egy-két szerző írásainak börtöncelláiban sorvadoznak, s ha valaki ezektől eltérő véleményt nyilvánítana, rögtön rásütik, hogy összeférhetetlen lázadó. Pedig igen nagy a különbség a közügyek és a tudományok között, mert a forradalom és az igazságok veszedelme nem azonos természetű. Mert a politikai viszonyok változása elé a nagy zűrzavar miatt még akkor is gyanakvással

tekintenek, ha jobbat remélhetnek, mivel az állam alapja a tekintély, egyetértés, hírnév és vélemény, nem pedig a bizonyítás. A mesterségek és tudományok terén viszont az a jó, ha -akár az ércolvasztókban – szinte minden új meg új munkától zúg-zeng és a haladást szolgáló igyekezettől izzik. A józan ész ezt is kívánná, de a valóságban nem így van: a tanítás mai megszervezése és irányítása már csak féke a tudomány haladásának.

XCI. De ha nem létezne is ez a féltékenység, a tudomány haladását az is visszatartaná, hogy az

efféle igyekezet és törekvés nem számíthat jutalomra. Mert mások munkálkodnak a tudomány kiművelésén, és mások kezében a jutalom. A tudomány haladása a nagy szellemek műve, jutalmazásuk és díjazásuk viszont a tömegtől és az előkelőektől függ, akiknek műveltsége – csekély kivétellel – épphogy középszerűnek mondható. Sőt az ilyen haladás nemhogy bőkezű jutalmat nem várhat az emberektől, hanem még általános elismerésre sem talál, mert meghaladja a legtöbb ember felfogását, és a hozzá nem értők véleményének forgószele könnyen kitépi vagy kioltja. Nem csoda hát, ha nem arat sikert az az ügy, amelynek nincsen becsülete.

XCII. Semmi sem gátolta annyira a tudomány haladását és új tudományos feladatok, új kutatási

területek kijelölését, mint az, hogy az emberek önbizalom híján oly könnyen kimondják valamire: ez lehetetlen. Ezen a területen még a bölcs és komoly kutatók is hamar bizalmukat vesztik, és a természet homályát, az élet rövidségét, az érzékek csalódásait, az ítélőképesség gyöngeségét, a kísérletek bonyodalmait és efféle kifogásokat forgatnak a fejükben. Azután arra a következtetésre jutnak, hogy a világ korszakai szerint a tudományokban bizonyos árapály tapasztalható: megvan a virágzásuk és növekedésük ideje, megvan a hanyatlásuké és pangásuké; de egy bizonyos fejlettségi fokot soha túl nem léphetnek.

Ezek, ha valakit nagyobb remény vagy vágyakozás éltet, rögtön rásütik, hogy féktelen a fantáziája, értelme éretlen, és kimondják, hogy bár törekvései eleinte sikerrel járnak, később nehézségekre bukkan, s a végén mindent összegabalyít. És mivel legtöbbször éppen a komoly, jó ítéletű emberek elméjében merülnek föl ilyen csüggesztő gondolatok, nagyon kell ügyelnünk, hogy kétségkívül vonzó és szép tárgyunk meg ne lazítsa vagy alá ne ássa ítéletünk szigorúságát, hanem azt fürkésszük, merről remélhető valamilyen reménysugár. Csalóka remény hamis villogása mégse kápráztasson el: alapos megfontolás után döntsük el, miben sejthetünk igazán szilárd támaszt. Sőt, ilyenkor bátran folyamodhatunk a politikai ügyekben bevált óvatossághoz, mely kötelességének érzi a bizalmatlanságot, és eleve mindenben a rosszat látja.

Beszéljünk hát most reményeinkről; hiszen nem vagyunk felelőtlen ígérgetők, és nem akarjuk erőnek erejével tőrbe csalni a gondolatokat, hanem saját beleegyezésükkel szinte kézen fogva vezetjük az embereket. Igaz ugyan, hogy a legmélyebben azzal fogjuk a lelkekbe oltani a reményt, ha elvezetjük az embereket a találmányok táblázatában részletesen összefoglalt tényekhez, melyeket részben Instauratiónk második, de legfőképp negyedik része tartalmaz – bár amit ebben összefoglalunk, az már nem puszta remény, hanem maga a valóság; – de addig is, célunkhoz híven, a fokozatos átmenet kedvéért, folytatjuk a lelkek előkészítését, amihez nem kis mértékben hozzátartozik, hogy a reményt keltegessük. Ε nélkül mondanivalónk inkább elszomorítana mindenkit és azt eredményezné, hogy még a jelenleginél is lesújtóbb és rosszabb véleményt alakítanának ki a mostani állapotokról; még elevenebben átéreznék és megismernék helyzetük nyomorúságát, holott éppen a tettvágy felélesztése és a kísérletező kedv felpezsdítése a cél. Hadd szóljunk tehát elképzeléseinkről, melyek reményeink valóra váltását ígérik, amint Kolumbusz szólt csodálatos atlanti-óceáni hajóútja előtt, amidőn megokolta, miért hisz abban, hogy a már ismert földrészeken és

kontinenseken kívül újakra találhat. Eleinte az ő érveit is elvetették, később azonban igazolta őket a tapasztalás, és hatalmas jelentőségű felfedezésekre vezettek.

XCIII. Kiindulópontunk pedig az Isten legyen, mert mindaz, amit mi vizsgálunk, természete

szerint oly szembeszökően jó, hogy csak Istentől, minden jó forrásától és a világosság atyjától származhatik. Az Isten műveiben viszont még a legszerényebb kezdetnek is feltétlenül megvan a biztos eredménye, írva van: „Az Isten országa úgy jön el, hogy észre sem veszitek” – s ez nemcsak lelkiekre, hanem a Gondviselés minden jelentősebb művére is érvényes: mert békén, zajtalanul siklik minden, és észre sem veszed, máris bekövetkezik egy-egy esemény. Dániel jövendölését se feledjük: „Sokan mennek majd messzi útra és megsokszorozódik a tudomány” – ami nyilvánvalóan arra céloz, hogy a végzet, vagyis a Gondviselés akarata szerint a világ messzi utainak megismerése – ami, úgy látszik, a hatalmas hajóutakkal vagy be is következett már, vagy épp most van folyamatban – és a tudomány gyarapodása egy időre fog esni.

XCIV. Hadd térjek rá most arra, ami leginkább bátoríthatja reményeinket: a múlt és az eddig

követett utak tévelygéseire. Igen jól illenek ide egy politikus szavai az állam rossz kormányzásáról: „Ami a múltban a legrosszabb volt, abból a jövőben a legjobbra kell következtetni. Mert ha mindig jól intéztétek volna dolgaitokat és mégsem értetek volna el jobb eredményt, nem is remélhetnétek, hogy dolgotok ezután jobbra fordul. Mivel azonban jelenlegi körülményeitekért nem a tények kényszerítő ereje felelős, hanem saját tévedéseitek, remélhető, hogy ha kijavítjátok, vagy többé nem követitek el, sorsotok gyökeresen jobbra fordul.” Épp így: ha az emberek a találmányok és tudomány művelésének igaz útján haladtak volna, és oly hosszú időn át sem jutottak volna semmire, minden bizonnyal vakmerőség volna feltételezni, hogy ezután vihetik valamire. De ha épp csak utat tévesztettek, és szükségtelenül fecsérelték el erejük legjavát, abból az következik, hogy a nehézségek forrása nem maga a valóság, mert arra nincs befolyásunk, hanem az emberi értelem és az értelem felhasználásának módja, aminek viszont megvannak a maga gyógyszerei. Ezért igen üdvös felidézni az ilyen tévedéseket; mert valahány gátat emeltek a múltban, annyi okunk van a reményre a jövőben. Beszéltünk is ezekről egyet-mást már az eddigiekben, mégis jónak látjuk röviden még egyszer néhány egyszerű, keresetlen szót ejteni róluk.

XCV

Akik elmélyedtek a tudományokban, vagy empirikusuk voltak, vagy dogmatikusok. Az empirikusok egyre csak gyűjtenek, mint a hangya, és felélik, amit gyűjtöttek; a racionalisták önmagukból szőnek fonalat, akár a pók. Pedig a méh választja kettejük között a helyes utat, mert a kert és a mező virágaiból hordja össze anyagát, de saját képességeinek megfelelően alakítja át és rendezi el. Ehhez hasonlít a filozófus műhelye is, ha jól van berendezve: nem csupán és nem is elsősorban az elme erejére támaszkodik, de a természettudomány és a mechanikai kísérletek anyagát sem raktározza el teljes egészében emlékezetébe, hanem értelmével feldolgozza és rendszerezi. A kísérleti és értelmi adottságok (eddig hiányzó) szorosabb és szilárdabb egységére kell tehát reményeinket alapítanunk.

XCVI. Ma még nem beszélhetünk tiszta természetfilozófiáról, mert beszennyezte és megrontotta

Arisztotelész iskolájában a logika, Plafonéban a természeti teológia, Proklosznak és másoknak, továbbá Platónnak második iskolájában a matematika, pedig mindez a természetfilozófiának csupán befejezése lehet, semmi esetre sem forrása vagy megteremtője.

Nagyobb reményekkel biztat az önmagába való, tiszta természetfilozófia.

XCVII. Egyetlen olyan következetes és határozott elme sem akadt még, amely kimondta volna,

hogy gyökerestül kipusztít magából minden elméleti és fogalmi közhelyet, és tisztára csiszolt, elfogulatlan értelemmel veszi újból sorra a valóság tényeit. Nem is egyéb jelenlegi gondolkodásunk, mint a hit, a véletlenek és gyerekes, kezdetleges fogalmak összedobált limlomja.

Többet remélhet az, aki érett fejjel, ép érzékekkel, tisztára mosott értelemmel elölről nekivág a valóság tényeinek és a tapasztalásnak. És éppen ezen a ponton hisszük, hogy nekünk is osztályrészül juthat Nagy Sándor szerencséje. Kérem, senki ne vádoljon bennünket hiúsággal, míg be nem fejezzük, mert történetünk éppen a hiúság ellen irányul.

Nagy Sándorról és tetteiről ugyanis ekképpen szólott Aischinés: „A mi életünkön nem fog a halál; mi arra születtünk, hogy bámulatos csodáinkról regéljenek az utódok” – mintha igazi csodát látott volna Nagy Sándor tetteiben.

Egy későbbi korban Titus Livius helyesebben ítélte meg őt, és jobban a dolog velejére tapintott, mert valahogy így nyilatkozott: „Minden nagysága abban állt, hogy merészen lebecsülte a hiú rémképeket.” Reméljük, rólunk is hasonlóképpen ítél majd az utókor és kimondja, hogy nem hajtottunk végre nagy tetteket, csupán valamivel kevesebbre becsültük azt, amit mások igen nagyra tartottak. Addig is azonban, amint mondottuk, egyetlen reményünk csak a tudományok újjáteremtése lehet: a tapasztalásnak megfelelően, pontosan meghatározott rendben kell tehát őket új életre támasztanunk és új alapokra helyeznünk. Ha nem tévedünk, senki nem állíthatja, hogy ezt megtette volna, vagy akár csak gondolt volna rá.

XCVIII. Ami pedig a tapasztalást illeti – mivel most már feltétlenül rá kell térnünk –, mindeddig az

is vagy alaptalan volt, vagy igen gyenge lábakon állt, és senki sem törekedett arra, hogy elegendő számú, fajtájú és bizonyító erejű tényt gyűjtsön össze, melyek eléggé alkalmasak lehetnek az értelem tájékoztatására. Sőt a tanult emberek – elég könnyelműen és hebehurgyán – filozófiai rendszerük kidolgozása vagy alátámasztása közben a tapasztalás helyett mendemondákra és pletykákra támaszkodtak, és ezeket fogadták el hiteles bizonyítékul. Éppúgy gazdálkodtak a filozófiában a tapasztalással, mint ha egy birodalom vagy ország vezetői nem megbízható követek levelei és jelentései, hanem utcasarki fecsegések alapján intéznék az ügyeket s hoznának döntéseket. Semminek sem jártak kellően utána, semmit sem ellenőriztek, meg nem számoltak, súlyra és terjedelemre le nem mértek a természettudományban. Márpedig, ha pontatlan és bizonytalan a megfigyelés, akkor az eredmény is csalóka és alaptalan. Ha pedig valaki csodálkoznék szavainkon, vagy többé-kevésbé indokolatlannak találná panaszainkat, és felhozná, hogy maga a nagy Arisztotelész egy nagy király támogatásával alapos értekezést írt az állatokról, amelyet mások még nagyobb buzgalommal – bár kisebb hűhóval – tovább bővítettek, továbbá hogy mások terjedelmes kézikönyvet állítottak össze a növényekről, a fémekről és az őslényekről, az nyilván nem érti elég világosan, miről van szó jelenleg. Mert más a vezérelve az önmagáért való természetrajznak, és más annak, amelyet azért állítanak össze, hogy rendszeresen tájékoztassa az értelmet egy filozófiai rendszer kidolgozásában. Ez a kétfajta természetrajz számos tekintetben eltér egymástól, legfőképp azonban abban, hogy az előbbi csupán a természetes fajták változatait és nem a mechanikai mesterségek kísérleteit tartalmazza. Amint ugyanis az állami élet körülményei közt a válságos pillanatokban jobban kiviláglik egy-egy ember jelleme, jobban megnyilatkoznak rejtett lelki és érzelmi tulajdonságai, éppúgy a természet titkai is jobban feltárulnak, ha a tudomány fogásaival zaklatják, mint ha engedik, hogy befussák megszokott útjukat. így hát csupán akkor remélhetünk valamit a

természetfilozófiától, ha alapja – a természetrajz – megerősödik; előbb aligha.

XCIX. Még a mechanikai kísérletek hatalmas tömege is nagy szűkében van az értelmet leginkább

tájékoztató és támogató kísérleteknek. A mechanikust ugyanis szikrát sem érdekli az igazság kutatása, és eszét-kezét csak az vonzza, ami saját munkája hasznára lehet. A tudomány haladásában pedig csak akkor reménykedhetünk jogosan, ha a természetrajzba felveszünk egy sereg olyan kísérletet, melyek önmagukban véve ugyan haszontalanok, de az okok és alapelvek megállapításánál nem nélkülözhetők: ezeket mi a hasznot hozó kísérletektől a megvilágosító kísérletek elnevezéssel szoktuk megkülönböztetni. Ezeknek ugyanis megvan az a csodálatos erejük és tulajdonságuk, hogy sosem csalják meg a várakozást, és mindig meghozzák a tőlük várt eredményeket. Mivel már a céljuk sem az, hogy egy munkát elvégezzenek, hanem hogy bizonyos dolgok természetes okait megadják, ezért bárhogyan fordulnak is, mindenképpen eredményesek, mert a feltett kérdésre megfelelnek.

C. Nem csupán az a lényeges, hogy minél nagyobb számban végezzünk az eddigiektől eltérő

kísérleteket; a tapasztalás körének további kiszélesítésére is meg kell találnunk az új módszert és az eljárás új rendjét. A határozatlan és csak önmagára utalt tapasztalás ugyanis, mint megállapítottuk, nem egyéb puszta tapogatózásnál, és inkább megzavarja, mint felvilágosítja az embereket. Ha viszont meghatározott törvény igazgatja sorjában és folytonosan a tapasztalást, többet remélhetünk a tudománytól.

CI. Amikor mind együtt van a természetrajz és a tapasztalás anyaga, felhasználásra készen az

értelmi tevékenység vagy a filozófiai alkotás számára, az értelem akkor sem elég önmagában, hogy önként és emlékezetből feldolgozza ezt – éppoly kevéssé, mintha valaki azt remélné, hogy egy pénztárnapló számadatait emlékezetébe vésheti és fejében tarthatja. Pedig mind ez ideig a találmányok kidolgozásában nagyobb szerepe volt az elmélkedésnek, mint az írásos feljegyzéseknek, és a tapasztalást nem foglalták írásba, holott egyedül írásos feljegyzések alapján tételezhetők fel megbízható találmányok. Ha ezek használata meggyökeresedik, akkor majd többet remélhetünk a végre-valahára írásban lerögzített tapasztalástól.

CII. A valóság tényeinek egész hadserege sorakozik fel, méghozzá oly rendszertelenül és

egymásba gabalyodva, hogy szétzilálja és megzavarja az értelmet; nem sok jót remélhetünk tehát az értelem határozatlan próbálkozásainak könnyed és felszínes csapongásától. Ezért a kutatás tárgyára vonatkozó adatokat jól rendbe kell szednünk, világosan áttekinthető, szinte élő és a találmányokat jól szolgáló táblázatokkal, és értelmünkkel ezekre a táblázatokra kell támaszkodnunk, mint előre elkészített és megfelelően rendben tartott segédeszközökre.

CIII. Ha a megfelelően rendbe szedett tények tömegeit úgyszólván felsorakoztattuk szemeink

előtt, még akkor se térjünk át azonnal új tények vagy gyakorlati találmányok kutatására, de ha mégis áttértünk, ne érjük be ennyivel. Nem kétséges ugyan, hogy ha egytől egyig összegyűjtenénk és elrendeznénk az összes mesterségek kísérleteit úgy, hogy egyetlen ember megismerhesse és megbírálhassa valamennyit, akkor számos új találmányt fedezhetnénk föl az emberi élet nagy hasznára, azáltal, hogy az írásban lerögzített tapasztalás révén más-más mesterségek területére is alkalmaznánk minden kísérletet, melyet már valamelyik

mesterségben kipróbáltunk. Ámde mégsem ehhez fűzzük a legnagyobb várakozást, hanem az egyes tényektől biztosan, helyes szabályok alapján leszűrt új axiómák útmutatásához, melyek ismét új tényekre vezetnek és hívják fel a figyelmet. Bizony, nem síkon halad az út; egyszer kapaszkodik, másszor lejt; kapaszkodik először az axiómák magasába, azután lekanyarodik a gyakorlati találmányok felé.

CIV Semmi esetre sem engedhetjük meg az értelemnek, hogy a tényektől egyetlen lendülettel a

távoli és úgyszólván legáltalánosabb axiómákhoz ugorjék – amilyenek a mesterségek és a dolgok úgynevezett elvei – és ezek rendíthetetlen igazságával támassza alá és hozzájuk igazítsa a közbülső axiómákat. Eddig ez volt a gyakorlat; természeténél fogva hajlott rá az értelem, mert már rég megtanította rá és hozzászoktatta a sok szillogizmuson alapuló bizonyítás. Viszont igazán csak akkor reménykedhetünk a tudományban, ha megbízható emelkedőn, fokról fokra, ugrások és kihagyások nélkül hág egyre följebb a tényektől az alapvető axiómákhoz, azoktól a közbülsőkhöz, onnan ismét egyre följebb, míg végül eléri a legáltalánosabb érvényűeket. A sor alján ugyanis az axiómák alig különböznek a puszta tapasztalástól. A legtetején viszont az (állítólag) legáltalánosabbak mind fogalmiak és elvontak: nincs bennük semmi kézzelfogható. Az igazi, támaszt adó, eleven axiómák tehát a közbülsők: ezekből ered mindenünk, ez az emberi javak alapja, sőt rajtuk nyugszanak a legáltalánosabb elvek is, már amennyiben nem teljesen elvontak, hanem a közbülső alapelvek ésszerű korlátokat szabnak nekik.

Nem szárnyakra van tehát szüksége az emberi képzeletnek, hanem inkább ólomnehezékre, hogy béklyóba verje röptét és nekilendüléseit. Ez még eddig sosem történt meg; ha bekövetkezik, többet remélhetünk a tudománytól.

CV. Egy-egy axióma megállapításánál az eddigiektől eltérő formát kell adni az indukciónak,

mégpedig nem csupán az úgynevezett általános alapelvek megállapítására és bizonyítására, hanem az alapvetőek-re és közbülsőkre is, egyszóval valamennyire. Az egyszerű felsoroláson alapuló indukció35 ugyanis gyermeteg dolog, önkényesen dönt, az első ellenkező értelmű példa halálos veszedelembe sodorja, többnyire a kelleténél kevesebbre és a csak éppen kéznél lévő adatokra támaszkodik. A tudományok felfedezésére és tudományos bizonyításra alkalmas indukciónak azonban a kellő rostálás és kizárás alapján kell a természetet elemeznie, és csak akkor dönthet igenlő értelemben, ha a megfelelő számú tagadó példát áttekintette. Ezt még eddig meg sem nagyon kísérelték, nemhogy gyakorolták volna, talán az egyetlen Platón kivételével, aki a meghatározások és eszmék megvitatása során valamelyest alkalmazza az indukciónak ezt a formáját. Ámde emberi elmében eddig jóformán meg sem fordult, mennyi mindenre van szükség, ha helyesen akarunk levezetni egy-egy ilyen indukciót vagy bizonyítást: ez több fáradságot fog fölemészteni, mint amennyit eddig szillogizmusok gyártásába beleöltek. Viszont erre az indukcióra kell támaszkodnunk – nem csupán, amikor az axiómákat kutatjuk, hanem akkor is, ha fogalmakat határozunk meg. Es a legfőbb reménység forrása ez az indukció.

CVI. Amikor ennek az indukciónak segítségével axiómát alkotunk, vizsgáljuk meg és

ellenőrizzük, vajon csak az alapjául szolgáló tények mértékét üti-e meg, vagy túllépi-e korlátaikat. Ha túllépi, nézzük, igazolják-e szélesebb körű érvényességét újabb tények, nehogy megragadjunk már ismert területeken, vagy ellenkezőleg, túl szélesre tárt karokkal árnyak és elvont formák után kapkodjunk, melyekből hiányzik a szilárd és határozott anyag. Majd ha ez lesz a gyakorlat, akkor ragyog fel csak igaz fénnyel a remény sugara.

CVII. Emlékeztessünk e helyen ismételten valamire, amiről már beszéltünk: a természetfilozófiát

ki kell terjesztenünk az egyes tudományokra, azokat pedig vissza kell vezetnünk a természetfilozófiára, különben megcsonkítjuk és elszakítjuk egymástól a tudományokat. Márpedig másként nem reménykedhetünk túlságosan a haladásban.

CVIII. Ezzel megtárgyaltuk, hogyan küzdjük le csüggedésünket és ébresszük fel magunkban a

reményt, vagy helyesbítve a múlt téves nézeteit, vagy kiadva útjukat. Lássuk, van-e még egyéb ok a reményre. Gondoljuk csak meg: ha az emberek sok hasznos találmányra jöttek rá szinte véletlenül és alkalomszerűen, anélkül, hogy céltudatosan kutattak volna, lehet-e percnyi kétségünk, hogy feltétlenül sokkal több felfedezést remélhetnek, ha ezután céltudatosan kutatnak, határozott terv és rend szerint, nem pedig szeszélyesen és összefüggéstelenül? Igaz, megtörténhet egyszer-kétszer, hogy valakit olyasmire vezet a véletlen, ami azelőtt minden igyekezete és szorgos kutatásai ellenére kisiklott a kezéből, végeredményben azonban kétségkívül ennek az ellenkezőjére kell számítanunk. Ezért sokkal többet remélhetünk az emberi észtől, szorgalomtól, tervszerű céltudatosságtól – méghozzá rövidebb idő alatt –, mint a véletlentől, állati ösztönöktől és más efféléktől, ami eddig a felfedezések alapja volt.

CIX. Abból is reményt meríthetünk, hogy nem egy olyan ismert találmány van, amelyről még

csak álmodni sem igen mert volna senki, míg fel nem fedezték, sőt kigúnyolta volna, mint lehetetlent. Régi szokás ugyanis, hogy az emberek a régi dolgok alapján jósolgatnak az újakról, amint a megszokás kialakította és megfertőzte képzeletüket. Pedig az ilyen véleményalkotás igen-igen csalóka, mert sok minden folyik szokatlan mederben, amit a valóság forrásából szándékozunk meríteni.

Ha például valaki feltalálásuk előtt leírta volna a tüzes hajítógépek (ágyúk) hatását, elmondva, hogy van egy felfedezés, mely messze távolból megrongálja, sőt porba dönti a leghatalmasabb falakat és erődítéseket is, azonnal a legváltozatosabb találgatásokba fogott volna mindenki, vajon mekkora lehet gépeik ereje, mekkora súlyok és kerekek sokszorozzák meg lökő- és hajítóképességüket, és aligha ötlött volna eszébe bárkinek, hogy hirtelen és hevesen kiterjeszkedő tüzes levegő nyomására gondoljon, hiszen erre példa sehol sem található, legföljebb ha a földrengést vagy villámcsapást vetjük vele egybe, amit viszont mindenki azzal utasítana el, hogy azok a természet hatalmas jelenségei, és emberek úgysem utánozhatják.

Éppen így, ha a selyemfonal felfedezése előtt elmondta volna valaki, hogy ruházkodás és házi használat céljaira feltaláltak egy fonalat, amely a len- vagy gyapjúfonalat nem csupán vékonyságban és tartósságban, hanem csillogásban és lágyságban is messze felülmúlja, mindenki azonnal valamilyen növényi rostról, finomabb állatszőrről, madártollról vagy pihéről képzelődött volna, és bizonyára senkinek sem jut eszébe egy apró féreg fonalára gondolni, mely ráadásul oly nagy tömegben újul meg évről évre. Hát még ha a féregről magáról is szót ejtene! Minden bizonnyal kinevetnék s rámondanák, hogy újfajta pókhálóról álmodik!

Ehhez hasonlóan, ha valaki a hajós-iránytű felfedezése előtt elmondta volna, hogy feltaláltak egy műszert, mely világosan megjelöli és lerögzíti az égtájakat, azonnal arról fantáziált volna mindenki, hogy sokféle, változatos feladat megoldására alkalmas, pontosabb csillagászati eszközöket állítottak elő. És persze teljességgel hihetetlennek tartotta volna mindenki az olyan találmányt, melynek – bár semmi köze az éghez, hiszen anyaga kő és fém – mozgása pontosan megegyezik az égitestekével. Márpedig sok mással együtt mindezek évszázadok hosszú során át elkerülték az emberek figyelmét, és nem a filozófia vagy az

okoskodáson alapuló tudományok adták meg felfedezésük kulcsát, hanem csupán a véletlen. Azonkívül, mint már mondottuk, gyökeresen különböznek, szinte mérföldnyi távolságra esnek régebbi ismereteinktől, úgyhogy semmiféle előzetes analógia nem segíthette feltalálásukat.

Mindenképpen jogos tehát a remény, hogy sok igen hasznos találmány pihen még a természet méhében, és egyiküket sem köti semmiféle rokonság és hasonlóság az eddigiekhez, hanem valamennyi teljesen kívül esik a képzelet szokott útjain, s ezért nem találhatták föl. Kétségkívül önmaguktól is napfényre jutnának hosszú századok múltán, amint az előbbiek is napfényre jutottak. Ha azonban a most kijelölt úton fogunk haladni, csakhamar tömegestül gondolhatjuk ki őket és számíthatunk rájuk.

CX. Nemegy találmány bizonyítja ezeken kívül, hogy az emberiség néha még akkor is

figyelmetlenül megy el hasznos találmányok mellett, amikor kis híján beléjük botlik. Mert a lőpor, a selyemfonal, az iránytű, a cukor vagy a papír feltalálása bizonyos tekintetben természeti adottságokra támaszkodik, viszont a nyomdászmesterség minden fogása rögtön szembeszökő és szinte kézenfekvő. És az emberek mégis évszázadok hosszú során át nélkülözték ezt a csodálatos találmányt, a tudományok terjesztésének leghatalmasabb eszközét – vagy azért, mert nem vették észre, hogy a betűszedés nehezebb ugyan, mint ha kézzel írnak, az egyszer kiszedett betűket azonban számtalanszor lenyomtathatják, míg a kézzel írt betűk csak egyetlen példányt hoznak létre; vagy talán nem gondoltak rá, hogy a tintát annyira besűrítsék, hogy elveszítse folyékonyságát, és festék legyen belőle, ami főleg akkor hasznos, ha a betűket felfelé állítják és a papírt nyomják rájuk.

A találmányok után járó emberi elme többnyire ,<oly ügyetlen és felkészületlen, hogy először csügged, majd lenézi önmagát. Először el sem hiszi, hogy felfedezhet valamit, ha pedig felfedezte, nem érti, hogy nem gondoltak rá oly sokáig az emberek. De ebből is joggal meríthetünk reményt, hogy egész sereg találmányt fogunk még felfedezni nem csupán úgy, hogy ismeretlen eljárásokat derítünk fel, hanem hogy a már megismerteket összekapcsoljuk, és az írásban lerögzített tapasztalás segítségével visszük át más területekre.

CXI. Reményünket serkenti az is, ha meggondoljuk, micsoda mérhetetlen mennyiségű időt, észt,

tehetséget ölnek bele az emberek sokkal kevésbé hasznos és értékes tanulmányokba; ha mindezt értelmes, egészséges munkára fordítanánk, nincs nehézség, melyet le ne győzhetnénk. Azért tartom szükségesnek ezt megemlíteni, mert meggyőződésem, hogy a természetrajznak és a kísérleteknek párosítása – úgy, amint én elképzelem, és amilyennek lennie kell – óriási, szinte királyi mű, amely hatalmas fáradságot és költségeket követel.

CXII. Ne riasszon vissza senkit a tények nagy tömege, hiszen még ez is a remény forrása. A

mesterségek és a természet jelenségeit ugyanis fél kezünkön összeszámlálhatjuk, ellentétben az olyan elmeszüleményekkel, melyek absztrakciókká válva elszakadtak a kézzelfogható valóságtól. Továbbá: ennek az útnak célja világos és szinte karnyújtásnyira van, amaz viszont sehová sem vezet, csak kanyarog összevissza, végeérhetetlenül. Hisz ha mindeddig el is időztek az emberek a tapasztalásnál, csak futólag érintették, viszont mérhetetlen időt pocsékoltak elmélkedésre, az ész csavaros képzelgéseire. Pedig, ha csupán egyetlen ember meg tudna felelni a természet nagy kérdéseire, ismeretlen terület, felderítetlen ok néhány éven belül egyetlen tudományban sem maradna.

CXIII. Azt hiszem, a mi példánkból is meríthetnek némi reményt az emberek. És most nem a

kérkedés szól belőlünk, hiszen használni akarunk tapasztalatainkkal. Aki hajlamos volna a csüggedésre, vegye figyelembe, mennyire lefoglalnak az állam ügyei; egészségünk sem túlságosan erős – ami szintén nagy időveszteség –, egymagunk végzünk úttörő munkát olyan területen, ahol senki nem járt még előttünk, eredményeinket sincs kivel közölnünk, mégis állhatatosan követjük az igaz utat, alárendeljük gondolkodásunkat a valóság fényeinek, s ezért jutottunk, ha nem tévedünk, kicsit messzebb az eddigieknél. Aztán gondoljuk meg, a mi példánk alapján, milyen eredményt remélhetünk olyan emberektől, akik bővében vannak az időnek, összehangolják és hosszú időn át folytatták munkájukat, különösen, ha nem csupán keveseknek hozzáférhető úton haladnak (amilyen a már említett racionalisták módszere), hanem a lehető legjobban szétosztják, majd összhangba hozzák egymás között a munkát és feladatokat (főleg azokat, melyek célja a tapasztalatgyűjtés). Csak akkor kezdik majd az emberek megismerni saját erőiket, ha nem ugyanazt ismételgeti mindenki, hanem ki-ki a maga munkájával siet a többi segítségére.

CXIV És végül, ha sokkal gyengébben és bizonytalanabbul lengedezne is a reménység szele a mi

új világunk felől,36 akkor is az a véleményünk, hogy neki kell vágni, különben joggal vádolhatnánk magunkat pipogyasággal. Kevesebbet kockáztatunk ugyanis, ha belebukunk, mint ha hozzá sem látunk, mert így csupán jelentéktelen emberi fáradtsággal fizetünk, amúgy viszont felbecsülhetetlen értékeket veszíthetünk. Márpedig abból, amit elmondtam, sőt amit el sem mondtam, arra következtetek, hogy bőségesen van remény nemcsak a buzgó kísérletezők, hanem azok számára is, akik bölcsek és nem hisznek el mindent az első szóra.

CXV Most már nincs is több mondanivalóm arról, hogyan küzdhetjük le a csüggedést, ami egyik

legszívósabb akadálya és leghatalmasabb féke volt a tudományos haladásnak. Nem akarok többet mondani az utóbbi időben lábra kapott tévedések, tunyaság és tudatlanság ismertetőjeleiről és okairól sem, főleg mert a többi ok jóval bonyolultabb, az átlagember észre sem veszi, és különben is az emberi élet árnyképeinek fejezetéhez tartozik.

Ezzel be is kell fejeznünk újjáteremtésünk romboló részét, mely háromféle kritikát tartalmazott: az önmagára hagyatkozó természetes emberi értelemnek, a bizonyításoknak és az érvényben lévő elméleteknek vagy filozófiai tanításoknak kritikáját. Kritikánk olyan volt, amilyen lehetett, ezért szólt az ismertetőjelekről és az okok bizonyító erejéről; más módszer – mivel sem elvben, sem bizonyítás tekintetében nem értünk egyet a többiekkel – nem állt rendelkezésünkre.

Ezért itt az idő, hogy rátérjünk végre a természet magyarázatának módszerére és szabályaira, ehhez azonban előre kell bocsátanunk egyet-mást. Aforizmáink első könyvében az a célunk, hogy előkészítsük az emberek értelmét egyrészt az alább következők megértésére, másrészt elfogadására; ezért ha már tisztára söpörtük és elegyengettük az emberi elme térségeit, az a dolgunk, hogy fáradozásaink folytán az értelem megfelelő állapotba kerüljön és kedvezően fogadja tanításunkat. Mert ha újdonságokról van szó, akkor nem csupán a régi nézetek szívóssága, hanem az új tárgy helytelen felfogása és téves elképzelése is előítéletek forrása lehet. Azon igyekszünk tehát, hogy – bár ideiglenesen – amikorra a tárgyat magát megismertetjük, helyes és igaz nézetek alakuljanak ki mindarról, amit előadunk.

CXVI. Első kérésünk talán az lehet: ne higgye senki, hogy – mint a régi görögök, vagy egyes

kortársaink, mint Telesius, Patrícius, Severinus37 – mi is valamilyen új filozófiai szektát akarunk alapítani. Ezzel mi nem törődünk; véleményünk szerint nem sok köze van az emberiség boldogulásához, hogy ki milyen elvont nézeteket vall a természetről és al dolgok alapelveiről; az is bizonyos, hogy ezen a téren nem egy régi elméletet újjá lehetne éleszteni vagy újabbakat kitalálni, amint számos csillagászati rendszer képzelhető, melyek mind elég jól illenek a csillagászati jelenségekre, holott vannak közöttünk eltérések.

Nekünk semmi gondunk efféle kiagyalt haszontalanságokra. Mi arról akarunk megbizonyosodni, vajon mélyebbre áshatjuk-e az ember hatalmának és az emberi jólétnek alapjait, és kiterjeszthetjük-e határait. És ámbár azt hisszük, egyes különleges területeken hellyel-közzel a jelenleginél sokkal teljesebb és biztosabb, sőt gyümölcsözőbb igazság birtokában vagyunk – ezeket Újjáteremtésünk ötödik részében gyűjtöttük össze –, mégsem lépünk fel semmiféle egyetemes vagy teljes elmélet alkotásának igényével. Erre még, úgy hisszük, nem ért meg az idő. Sőt, azt sem reméljük, hogy életünkből futja addig, amíg Újjáteremtésünk hatodik részét – a helyes természetmagyarázaton alapuló filozófiáról -befejezzük. Nekünk már az is elégtétel lesz, ha addig is józanul, hasznosan töltjük időnket, egy tisztább igazság magvát hintjük el az utódok között, és kivesszük részünket egy nagy vállalkozás kezdeteiből.

CXVII. Nem csupán új szektát nem alapítunk: nem ígérünk nagy hűhóval újszerű gyakorlati

felfedezéseket sem. Igen, könnyen szemünkre vetheti bárki, hogy ha egyre-másra a gyakorlati felfedezéseket emlegetjük és mindent rajtuk keresztül ítélünk meg, miért nem mutatunk hát fel mi magunk kézzelfogható eredményeket? A mi módszerünk és elvünk azonban az – mint már nemegyszer világosan megmagyaráztuk és ezúttal is szívesen elismételjük –, hogy nem rángatunk elő, mint az empirikusok, gyakorlati felfedezést gyakorlati felfedezésből és kísérletet kísérletből, hanem az okokat és alapelveket csaljuk ki a gyakorlati felfedezésekből és kísérletekből, majd az okokból és alapelvekből ismét újabb gyakorlati felfedezéseket és kísérleteket, amint a természet törvényes jogú magyarázóihoz illik.

És jóllehet, még középszerű leleménnyel és igyekezettel is számos értékes gyakorlati felfedezésre talál útmutatást és utalást bárki találmányaink táblázataiban (ebből áll Újjáteremtésünk negyedik része), továbbá a második részben összegyűjtött tények példái között, valamint a mű harmadik részében lerögzített megfigyeléseinkben a természetről – mégis becsületesen megvalljuk: természetrajzunk jelenlegi formájában, akár könyvekből merítettük, akár saját kutatásainkból, nem elég részletes és alapos ahhoz, hogy az igazi természetmagyarázatot kielégítené vagy alátámasztaná.

De ha van, aki esetleg többre viszi a mechanikai eszközökkel való kísérletezésben és csupán kísérletek tanulságai alapján csap le ösztönös ügyességgel a gyakorlati felfedezésekre, annak szabad kezet engedünk: szedje meg magát gazdagon, szinte útközben természetrajzunk és táblázataink gyümölcsével, váljanak hasznára gyakorlati felfedezéseiben, és addig is hajtsa be a kamatot, amíg a tőkéhez hozzájuthat. Mi ennél többre törünk: minden efféle elhamarkodott és idő előtti megállást elítélünk, mert az, mint többször is elmondtuk, Atalanta és az almák történetét juttatja eszünkbe. Mi nem kapkodunk gyerekes vággyal az aranyalma után, hanem a tudás és a természet versenyében mindenünket a tudás győzelmére tesszük; nem sietünk zölden levágni a gabonát – nyugodtan kivárjuk az aratás időszakát.

CXVIII. Lesznek bizonyára, akik természetrajzunk vagy találmányaink táblázatának figyelmes

elolvasása után bizonytalanságokra, sőt hibákra bukkannak kísérleteinkben, s azt a következtetést vonják le, hogy találmányaink alapjában hamisak és bizonytalanok. Pedig szó sincs ilyesmiről; viszont a kezdet elképzelhetetlen hibák nélkül. Olyan ez, mintha egy

kéziratban vagy nyomtatott szövegben hibásan vagy fordítva állna egy-egy betű: nem nagyon zavarja az olvasót, mivel az ilyen tévedést rögtön könnyen kijavítja az értelem. Azt tartsa tehát mindenki szem előtt, hogy a természettudományban sokszor találhat alaptalan hitelre nem egy kísérlet, melyet később – az okok és alapelvek helyes megvilágításában – könnyűszerrel kiküszöbölünk és elvetünk. Ámbár az is igaz, hogy nincs olyan hatékony tudomány és istenáldotta tehetség, mely segíthetne a természetrajzon és a kísérleteken, ha állandó, gyakori és súlyos hibák árasztották el. Ha tehát a mi hallatlan szorgalommal, szigorúsággal és szinte vallásos komolysággal ellenőrzött és kidolgozott természetrajzunkba is becsúszik egy-egy hiba vagy tévedés a tények közé, mit mondhatunk a miénknél sokkal hanyagabb és könnyelműbb közönséges természetrajzról és az ilyen elvek futóhomokjára vagy inkább zátonyaira épített filozófiáról és tudományokról? Ne nyugtalankodjék tehát senki a most elmondottakon!

CXIX. Természetrajzunkban és kísérleteink között talán nem egy, látszatra jelentéktelen és

közismert, vagy alantas és közönséges, sőt túlságosan bonyolult, kizárólag elméleti jelentőségű és gyakorlatilag szinte haszontalan dolog akadhat, s mindez elriasztó és bénító hatással lehet egyesek igyekezetére.

De gondoljanak csak utána ezeknek a látszólag közismert dolgoknak: vajon nem szokták-e meg, hogy a ritka jelenségek okait a gyakoriak alapján képzelik el, a gyakoriak mögött viszont semmiféle okot nem kutatnak, hanem tudomásul veszik őket, mintha közismert volna valamennyi?

Nem is firtatják a súlynak, az égbolt forgásának, a melegnek és hidegnek, a fénynek, a keménységnek és lágyságnak, a sűrűségnek és ritkaságnak, a folyékonyságnak és szilárdságnak, a lelkesnek és lélektelennek, a hasonlóságnak és eltérésnek és végül az organikus létnek okait; úgy tesznek, mintha mindez a kisujjukban volna, és arról vitáznak és döntenek, ami szokatlan és ritkábban kerül elébük.

Mi azonban nagyon jól tudjuk, hogy semmi módon nem ítélhetünk ritka és feltűnő jelenségekről, új felfedezéseket pedig még kevésbé remélhetünk, amíg annak rendje és módja szerint ki nem kutatjuk és fel nem leljük a közismert dolgok okait s az okok okait, ezért szükségszerűen arra kényszerülünk, hogy a legközismertebb tényeket is felvegyük természetrajzunkba. Sőt kimondjuk: semmi nem ártott jobban a filozófiának, mint hogy a megszokott és gyakori jelenségeken nem gondolkoznak el az emberek, hanem magától értetődőnek tartják, és nem érdeklődnek okaik iránt. Valójában most már inkább arra volna szükség, hogy sokkal kevesebbet firtassák az ismeretlen dolgok okait, és sokkal több figyelmet szenteljenek arra, amit ismernek.

CXX. Igaz, vannak közönséges, sőt ocsmány dolgok, amelyekről – mint Plinius38 mondja – csak

akkor beszélhetünk, ha előbb engedelmet kérünk, de ezeket is fel kell vennünk a természetrajzba éppúgy, mint a legszebb és legértékesebb tárgyakat. A természetrajz azért makulátlanul tiszta marad, hiszen a nap fénye sem mocskolódik be, jóllehet egyaránt ragyog palotára és szemétdombra. Mi pedig nem az emberi gőg fellegvárának és piramisának alapjain dolgozunk, hanem szent templomának, a mindenség képmásának alapjait vetjük meg az emberi értelemben. Ezért a mindenséghez igazodunk. Mert ami létre érdemes, az tudásra is érdemes, így a tudás a lét képmása. Márpedig csúfság és szépség egyaránt létezik. Sőt, amint undok anyagokból: mósuszból, cibetből olykor kitűnő illatot nyerünk, éppúgy nemegyszer közönséges, szennyes tényekből jutunk világossághoz és tájékozódáshoz. Azonban máris túl sok, amit erről beszéltünk; gyerekes és férfiatlan az efféle utálkozás.

CXXI. Van azonban, amire a legalaposabban rá kell világítanunk; lehet, hogy természetrajzunk

nem egy pontját szükségtelen és finomkodó szőrszálhasogatásnak fogja tekinteni nem csupán az átlagértelem, hanem a jelenlegi állapotokhoz szokott csiszoltabb elme is. Ezért eddig is, ezután is elsősorban azt hangoztatom: kezdetnek, ideiglenesen mi beérjük a megvilágosító kísérletekkel, és nem futunk hasznot hajtó kísérletek után; a teremtés isteni művéhez igazodva, amely – mint mondottuk – az első napon csak a fényt hozta létre; egy teljes napot szánt rá, és aznap nem alkotott semmi anyagit.

Aki tehát mindezt haszontalanságnak ítéli, úgy okoskodik, mintha a világosságot tartaná haszontalannak, amiért megfoghatatlan és anyagtalan. Márpedig őszintén ki kell mondanunk: az egyszerű tulajdonságok ismerete, ha alaposan elemezzük és jól meghatározzuk, olyan, akár a fény: utat nyit a gyakorlati felfedezések legféltettebb titkaiba; sajátos ereje folytán seregestül gyűjti maga köré a gyakorlati felfedezéseket, és sorban fakasztja a hasznos axiómák forrásait – bár önmagában véve nincs különösebb haszna. Éppígy az ábécé betűi sem jelentenek semmit önmagukban és külön-külön, pedig belőlük tevődik össze az egész beszéd, belőlük áll a nyelv nyersanyaga. A dolgok magvaiban is hatalmas erő van, mégis haszontalanok, ha csak nem éppen feladatukat teljesítik. Sőt, ha össze nem gyűjtjük őket, a szétszórt fénysugarak sem fejthetik ki hatásukat.

Aki már a mi elméletünk finomságain is fönnakad, mit szól vajon a skolasztikusokhoz, a szőrszálhasogató finomságok nagymestereihez, akik ráadásul szavak vagy (ami ezzel egészen egyre megy) fogalmi közhelyek csűrés-csavarásába, nem a valóság és a természet finomságainak kutatásába ölték erejüket, és nem csupán kiindulópontjuk volt haszontalan, hanem minden eredményük is, sőt azt sem lehet rájuk fogni, hogy pillanatnyi haszontalanságukat később mérhetetlen nyereség kárpótolta, ami viszont a mi elméletünkről bízvást elmondható? Azt az egyet azonban jól jegyezze meg mindenki: késő és idejétmúlt az elméleti viták és fontolgatások minden finomsága, ha csupán a már megalkotott axiómák után következik. A finom latolgatásokra kizárólag vagy elsősorban az a megfelelő idő, amíg a tapasztalás mikéntjét és a belőlük leszűrhető axiómákat akarjuk meghatározni: az előbbi latolgatás ugyanis csak vaktában kapkod a természet után, de biztos kézzel soha meg nem fogja. Hajszálnyira illik a természetre is, amit nagyon találóan az alkalomról vagy a szerencséről mondanak: homloka fürtös, tarkója kopasz.

Aki tehát a természetrajzban lenézi a közismert, csúf, túlságosan bonyolult és eleinte haszontalan dolgokat, legjobb, ha a hajdani öregasszony szavát választja jeligéül, aki a királyhoz folyamodott és mikor az gőgösen azzal utasította el, hogy kérése jelentéktelen és nem méltó a királyi felséghez, a szemébe vágta: „Akkor hát ne légy király!” Mert ha az ilyen állítólag jelentéktelen és aprólékos dolgokkal nem törődünk, sem hatalmunkba nem hajthatjuk, sem hatalmunkban meg nem tarthatjuk a természetet.

CXXII. Csodálatos, sőt majdnem bántó – mondhatják még egyesek –, hogy szinte egy csapásra,

egyetlen rohammal söpörjük el az összes szerzőket és tudományokat, méghozzá csaknem kizárólag saját erőnkre támaszkodva, anélkül, hogy valamelyik ókori tekintély támogatását keresnénk.

De mi tudjuk, hogy ha kevesebb volna bennük a jóhiszeműség, nézeteinket igen könnyen kapcsolhatnánk akár a görögök előtti régi időkhöz – amikor talán sokkal inkább virágzott a természettudomány, bár kisebb zajt csaptak körülötte és nem zsivajogták körül síppal-dobbal a görögök –, akár – legalábbis részben – egyik-másik görög filozófushoz, és így szerezhetnénk magunknak tekintélyt és elismerést, mint az újgazdagok, akik a családfagyártók jóvoltából fortélyosan nemesi ősöket kerítenek maguknak valami régi nemzetségben. Mi azonban megbízunk a dolgok kézzelfogható valóságában, és üres

szócsépléssel, szemfényvesztéssel nem foglalkozunk; véleményünk szerint ugyanis a mi területünkön éppoly édeskeveset számít, vajon azt, amit fel akarunk találni, ismerték-e már az ókoriak, és a lepergő századok során elmélkedés vagy hanyatlás volt-e a sorsa, mint ahogy azzal sem érdemes törődni, vajon a régi Atlantisz-e az új világ, és ismerték-e már a régiek is, vagy csak mi fedeztük fel először. A természet fényétől, ne a múlt homályától várjuk a találmányokat!

Aki alaposabban elgondolkozik, rájöhet, hogy a filozófiai rendszereket illető kritikánk éppen általánossága miatt valószínűbb is, szerényebb is, mint ha csak részletekkel foglalkozna. Mert ha már az alapfogalmakat keresztül-kasul át nem fonták volna a tévedések, lehetetlen, hogy egy-egy helyes megállapítás ne lett volna javító hatással a helytelenekre. De ezek a tévedések egytől egyik mélyrehatóak, és nem is annyira helytelen vagy hamis ítéleteket diktáltak a valóságról az embereknek, mint inkább rávették őket, hogy elhanyagolják a valóságot, és elmenjenek mellette. Vajon csoda-e, ha nem találták meg, amit nem is kerestek; csoda-e, hogy nem értek célba, mikor ki sem tűzték a célt, és nem futották be a pályát, mikor el sem indultak rajta?

Mit mondhatunk hát vállalkozásunk szokatlan voltáról? Ha valaki vállalkozik rá, hogy kezének ügyességére, jó szemmértékére hagyatkozva egyenesebb vonalat vagy szabályosabb kört rajzol, mint bárki más, itt még van helye a képességek közti versengésnek. De ha valaki kijelenti, hogy körzővel-vonalzóval rajzol tökéletesebb kört vagy egyenesebb vonalat bárki másnál, ez bizony nem nagy hetvenkedés. Sőt, amiről szó van, nem csupán a mi kezdeti erőfeszítéseinkre és kezdeményezésünkre vonatkozik: nagy szerep vár benne azokra is, akik ezután vágnak neki a dolognak. A mi tudományfejlesztő módszerünk ugyanis úgyszólván eltünteti a tehetségek közti különbségeket, és csekély teret enged a kiválóságnak, mert minden téren biztos szabályokhoz és bizonyításokhoz igazodik. Sokszor elmondtuk már: vívmányainkban nagyobb szerepe van a jó szerencsének, mint az ügyességnek, és nagyobb az időnek, mint a tehetségnek. Mert tagadhatatlan, hogy a véletlen bizonyos mértékben éppúgy érvényesül az ember gondolataiban, mint műveiben és cselekedeteiben.

CXXIII. Így hát kitűnően talál ránk is az egykori tréfa: „Nem egyezhet meg egymással az, aki vizet

és aki bort iszik.” Eddig azonban az emberek – régiek és újak egyaránt – savanyú lőrét ittak a tudományból, nem jobbat, mint a víz, akár magától csurrant ki értelmükből, akár a dialektika kerekes kútjából merítették. A mi italunk viszont nagy halom érett, idejében szüretelt szőlőből készült: szemenként téptük le és hordtuk össze, sajtóban préseltük, végül kancsókba fejtettük és derítettük. Csoda-e hát, ha nem férhetünk össze senki mással?

CXXIV Nyilván eszébe jut valakinek az az ellenvetés is, hogy hiába bírálgatunk másokat: a

tudományok igazi és legfőbb célját mi nem tűzzük ki helyesen. Mert az igazság szemlélése minden hasznos és nagyszabású felfedezésnél magasztosabb és dicsőbb, míg a túl hosszú és idegesítő bíbelődés a tapasztalással, az anyaggal és a tények ingatagságával szinte sárba rángatja az értelmet, vagy még inkább a homály és zűrzavar poklába taszítja, és elszakítja az elvont bölcselkedés derűs nyugalmától, ami mégiscsak közelebb állt az istenséghez. Örömest jóváhagyjuk ezt a nézetet, hiszen magunknak is ugyanaz a legfőbb célunk, amit ez óhajt és kitűz. Igen, mi a világ valódi képét akarjuk elültetni az emberi értelembe, úgy, amint van, és nem ahogyan ki-ki a saját feje szerint elképzeli. Ez pedig, ha a világot bonckés alá nem vesszük, mint az anatómusok, lehetetlen. Ugyanis kereken kimondjuk: szét kell már zúzni a világról alkotott ostoba, szolgailag majmoló képzeleteket, a filozófiák fantasztikus szüleményeit. Vegyék hát tudomásul az emberek, mint már fentebb megmondtuk, hogy mérhetetlen a különbség az emberi elme ködképei és az isteni elme eszméi között. Hiszen az

előbbi egytől egyig mind csak önkényes absztrakció, míg az utóbbiak a Teremtő mesterjegyei alkotásain, amint igaz, gyönyörűséges vonalakkal kiformálta és megrajzolta őket. Ε téren tehát édestestvér az igazság és a haszon, és a gyakorlati felfedezéseket is elsősorban mint az igazság bizonyítékait kell értékelnünk, nem mint az élet kényelmét szolgáló vívmányokat.

CXXV. Lesz talán, aki azzal érvel, hogy mi csak a régi kerékvágásban haladunk, és már a régiek is

a mi utunkon jártak; valószínű tehát, hogy miután annyit törtük magunkat, beevezünk valamelyik filozófia révébe, melyet már töviről hegyire ismertek elődeink. Hiszen elmélkedéseik kezdetén ők is nagy halom példát és tényt hordtak össze, majd írásaikban szétosztották tárgykörök és csoportok szerint, azután kialakították filozófiájukat és tudományaikat, és midőn már világosan láttak, kihirdették tételeiket s imitt-amott – bizonyításképpen és nagyobb érthetőség kedvéért – egy-két példát is felemlítettek. A tényekről készült feljegyzéseiket és vázlataikat viszont fölöslegesnek és fárasztónak tartották ahhoz, hogy a nyilvánosság elé bocsássák, és végeredményben azt tették, amit az építész, aki a ház elkészülte után elhordja a felszerelést és az állványzatot. Csakugyan hihető, hogy ez így is volt azelőtt. De erre az ellenvetésre vagy inkább kételyre könnyűszerrel megfelelhet akárki, ha csak egy szóig el nem felejtette mindazt, amiről eddig beszéltünk. Hiszen elmondták maguk az ókori kutatók és feltalálók, milyen módszereket követtek, amint erről írásaikból meggyőződhetünk. Mert mit tettek? Néhány példa és tény alapján (hozzájuk szőve még egy-két fogalmi közhelyet és esetleg a felfogásuknak leginkább megfelelő divatos nézetekből egyet-mást) nagy sebbel-lobbal levonták a legáltalánosabb következtetéseket, az úgynevezett tudományos alapelveket, hogy olyan szilárd és biztos igazság legyen a birtokukban, amelyből – közbülső tételek segítségével – legaprólékosabb tételeiket is levezethetik és alátámaszthatják. így hozták létre tudományukat. Ha később új tények és példák merültek föl és sehogy sem fértek össze régi állításaikkal, addig csűrték-csavarták őket, míg vagy belefértek a régi szabályok kereteibe, vagy egyszerűen és otrombán rájuk fogták, hogy kivételek. A szabályokkal megegyező tények okait viszont makacs szorgalommal vezették vissza alapelveikre. Távolról sem lehet azonban elmondani, hogy a természetrajz és a tapasztalás az volt, aminek lennie kellett volna, mert mindent tönkretett az alapelvek hajszolásának mohósága.

CXXVI. Lesz talán olyan ellenvetés is, hogy mi tulajdonképpen az ítélet fenntartásának szószólói

vagyunk és az akatalepsziához jutunk el, midőn amellett kardoskodunk, hogy óvakodni kell az elhamarkodott következtetésektől, és csak akkor állíthatók föl biztos tételek, ha a közbülső fokozatokon át szabályszerűen jutottunk el az általános tételekig. Pedig mi nem az akatalepsziát, hanem az eukatalepsziát39 hirdetjük és annak elméletén munkálkodunk; mert nem vitatjuk az érzékek érdemét, hanem segíteni óhajtunk nekik, nem nézzük le, hanem vezetjük az értelmet. Márpedig jobb, ha ismerjük gyengéinket, és nem hisszük, hogy mindent a legjobban tudunk, mint ha azt hisszük, hogy mindent tudunk, és azt sem sejtjük, mit kellene tudnunk egyáltalában.

CXXVII. Talán nem is ellenvetés, de kétely formájában felmerülhet még, vajon módszerünket

csupán a természetfilozófiára alkalmazzuk-e, vagy kiterjesztjük a többi tudományra: logikára, etikára, politikára is? Világos, hogy eddigi fejtegetésünk minden tudományra egyaránt vonatkozik, és amint a szillogizmusokra támaszkodó közönséges logika nem csupán a természettudományban érvényes, hanem a többiben is, éppígy fogja át a mi indukción alapuló logikánk a tudományok egész területét. Mert a haragról, félelemről, szégyenről stb., valamint

a politika törvényeiről, továbbá az emlékezés, az összegezés, elemzés és az ítélet stb. lelki folyamatairól éppúgy összeállítjuk történeti áttekintésünket és a felfedezéseket elősegítő táblázatainkat, mint a hidegről és melegről, a fényről, a növényzetről és egyebekről. Mivel azonban a mi magyarázó módszerünk, miután a tárgyak történetét kidolgoztuk és rendszereztük, nem csupán az elme fortélyait és működését tartja szem előtt, mint a közönséges logika, hanem a valóság természetét is, ezért úgy irányítjuk az elmét, hogy minden területen használható fogásokkal elmélyülhessen a valóság természetében. Sok olyan fogást mutatok tehát be a természetet magyarázó tanításomban, mely a tudományos felfedezés módszerét nem egy szempontból kiterjeszti a tárgy minőségére és állapotának vizsgálatára is.

CXXVIII. Arról pedig még kétely formájában sem lehet szó, hogy mi lerombolnánk és porba

döntenénk a manapság használatos tudományokat és mesterségeket; sőt nagyon örülünk, ha virulnak és köztiszteletben állanak. Csak gazdagítsák a vitákat, díszítsék az értekezéseket, adjanak kenyeret előadóiknak és váljanak a társadalom hasznára, ha már ilyen szépen kifejlődtek; hadd forogjanak közös megegyezés alapján az emberek között, akár a pénz. Még azt is nyíltan elismerjük, hogy a mi tanításaink nemigen illenek majd be közéjük, mivel az átlagos értelem csak akkor válik fogékonnyá irántuk, ha megismerte gyakorlati eredményeiket. És hogy mily komoly vonzalom és jóakarat fűz bennünket a ma használatos tudományokhoz, eléggé bizonyítják kinyomtatott írásaink, különösen a Tudományok haladásának könyvei. Ennek bizonygatására tehát több szót nem vesztegetünk. Nem szűnünk meg azonban ugyanakkor nyomatékosan hangsúlyozni: a jelenlegi módszerekkel sem a tudományos tanokban és elméletekben nem remélhetünk különösebb haladást, sem a gyakorlatban nem várhatunk jelentős felfedezéseket.

CXXIX. Beszéljünk végül egy-két szót célunk nagyszerűségéről. Előbb nem térhettünk rá, nehogy

egyszerűen jámbor óhaj-számba vegyék, de most, hogy reményt keltettünk és leküzdöttük a rosszindulatú előítéleteket, talán nagyobb súlya lesz szavainknak. Mindazonáltal ha magunk végeztünk volna minden munkát, sőt be is fejeztük volna teljesen, és nem szándékoznánk más munkatársakat is hamarosan bevonni a közös vállalkozásba, még ettől a néhány szótól is eltekinthetnénk, nehogy saját érdemeink dicsőítéseként hassanak. De célunk, hogy felpezsdítsük mások igyekezetét, fellobbantsuk bennük a lelkesedést, ezért helyénvaló, ha egyre-másra felhívjuk figyelmüket.

Először is azt hisszük, hasznos találmányok létrehozása első helyen áll az emberi tevékenységek sorában; így ítéltek már a rég letűnt korok is. Akkor ugyanis istennek kijáró tisztelettel övezték a feltalálókat, míg azok, akik a közszolgálatban szereztek érdemeket (mint a város- és birodalomalapítók, törvényhozók, a zsarnokölők és akik a hazát valamely hosszú sanyargatástól mentették meg), csupán hősöket illető tiszteletben részesültek. És ha jól meggondoljuk, helyes is volt a régi korok ilyen ítélete. A találmányok áldásaiban ugyanis az egész emberiség részesülhet, míg a politikai érdemek hatása egy-egy emberi településre korlátozódik; emezek néhány emberöltő múlva elavulnak, amazok szinte örök időkre szólnak. A politikai viszonyok módosulása többnyire erőszakos eseményekkel, forrongással jár, a találmányok pedig úgy boldogítanak és használnak, hogy senkit sem ér miattuk bánat vagy méltánytalanság.

Minden találmány szinte új teremtés, az isteni tevékenység mása, és igen találóan énekelte a költő:

Primum frugiferos foetus mortalibus aegris Dididerant quondam praestanti nomine Athanae;

ET RECREAVERUNT vitám, legesque rogarunt. 7 Jusson csak eszünkbe, micsoda híre-neve volt Salamon hatalmának, kincseinek, pompás

építkezéseinek, fegyveres és szolgahadának; hogyan bámulták mindezeken felül hajóhadát, hírneve ragyogását, s hogy ő a dicsőséget mégsem ezekben kereste, hanem kimondta: Isten dicsősége: elrejteni, a királyé: kikutatni a dolgokat.

Hogyha még azt is fontolóra vesszük, mekkora az eltérés bármelyik művelt európai ország lakóinak élete és az Új Indiák vad és barbár vidékein lakó népek élete közt: akkor méltán mondhatjuk az embert a többi ember istenének, nem csupán ha arra gondolunk, mennyit segíthet egyik a másikon, és mennyi jót tehet, hanem ha megfigyeljük, micsoda különbség van életmódjuk között. És mindezt nem a föld, nem az ég, nem a testalkat, hanem egyedül a mesterségek teszik.

Az sem árt, ha felfigyelünk a találmányok erejére, értékére és következményeire; sehol ezeket nem érzékelhetjük kézzelfoghatóbban, mint annál a három találmánynál, melyekről mit sem tudtunk az ókorban, s melyek eredetét, bár nem nyúlik vissza régi időkre, homály fedi és nem koszorúzta dicsőség: a nyomtatásra, a lőporra és az iránytűre gondolok. Ez a három világszerte megváltoztatta a dolgok színét és állapotát; először az irodalomban, másodszor a hadviselésben, harmadszor a hajózásban, megszámlálhatatlan változást idézve elő, és talán egyetlen uralkodó, egyetlen szekta, egyetlen csillag sem volt nagyobb hatással az emberi dolgokra, mint ezek a technikai találmányok.

Az is eléggé beleillik fejtegetéseinkbe, ha három csoportba osztjuk az emberi nagyravágyást. Vannak, akik hazájuk határain belül saját hatalmukat óhajtják gyarapítani: közönséges hitvány fajzat. Mások hazájuk erejét és hatalmát terjesztenék ki az egész emberiségre: ebben már több a nemesség, de alig valamivel kevesebb a mohóság. Annak azonban, aki az egész emberiség hatalmát és erejét szeretné a mindenségre kiterjeszteni, nagyravágyása – ha ugyan ezzel a névvel illethető – kétségkívül egészségesebb és becsülésre méltóbb. Mert egyedül a mesterségek és tudományok adnak hatalmat az ember kezébe a valóság fölött. A természetnek ugyanis csak az parancsolhat, aki engedelmeskedik neki.

És ha egy-egy találmány hasznossága már önmagában is oly nagy hatással volt az emberiségre, hogy többre tartották a közönséges embereknél azt, aki e téren kiérdemelte hálájukat, nem sokkal nagyobb megbecsülést érdemel-e az, akinek találmánya az összes többi találmány felé nyit utat? Pedig meg kell mondanunk kereken: amint már azért is nagy hálával adózunk a napfénynek, hogy segítségével eligazodhatunk utunkon, mesterségünket gyakorolhatjuk, olvashatunk, felismerhetjük egymást, holott a napfény látása mégiscsak értékesebb és szebb, mint sokféle gyakorlati haszna, éppúgy a dolgok önmagukban való szemlélete is – babona, ámítás, homályosság és tévedés nélkül – önmagában méltóságteljesebb, mint a találmányok minden gyümölcse.

Végül pedig ne törődjünk vele, ha valaki azt hozná fel ellenünk, hogy a tudományok és mesterségek előbb-utóbb az emberi rosszindulat és bujaság szolgáivá züllenek. Hiszen ugyanez minden e világi értékről: tehetségről, erőről, szépségről, vagyonról, magáról a napfényről és bármi másról éppígy elmondható. Isteni adomány folytán az ember jogot kapott a természet fölött: vegye hát ezt a jogot birtokába, és éljen is vele; a józan ész és a vallás majd arra is megtanítja, hogyan használhatja föl.

cxxx. De most már ideje, hogy a természet magyarázatának módszerét bemutassuk. Azt hisszük

ugyan, hasznos és igaz mindaz, amit e téren kidolgoztunk, bár nem állítjuk, hogy feltétlenül szükséges, tökéletes és egy lépést sem lehet tenni nélküle. Meggyőződésünk ugyanis, hogy ha az emberek rendelkezésére állana a természet és a tapasztalás pontos ismerete, ha buzgón 7 Athén, a dicső nevű, osztotta szét először a termést a nyomorult emberek között; új életet és törvényeket adott nekik. – Lucretius: De rerum natura. VI. 1-3.

elmélyednének benne és ügyelni tudnának két dologra – először, hogy túladjanak a közkeletű véleményeken és fogalmakon; másodszor, hogy megóvják gondolkodásukat a legáltalánosabb vagy azokhoz igen közeli elvektől –, szellemük tulajdon veleszületett erejénél fogva, minden mesterkedés nélkül eljutnának a mi természetmagyarázatunk módszeréhez. Ez a módszer ugyanis nem egyéb, mint a bilincseitől megszabadult elme igazi és természetes tevékenysége, bár a mi tanításunk ezt a munkát még jobban megkönnyíti és ugyanakkor megbízhatóbbá is teszi.

Azt sem mondjuk, hogy semmiben nem szorul kiegészítésre, sőt nekünk – mivel nem csupán az elme képességeivel törődünk, hanem azt is nézzük, hogyan kapcsolódik a valósághoz – be kell vallanunk, hogy a találmányok szaporodásával a feltalálás módszerei is ki fognak szélesedni.

Jegyzetek a Novum Organumhoz 1 Alkimista és mágus. – Alkímia: a kémia fantasztikus középkori formája; az alkimisták célja az volt, hogy

közönséges fémekből aranyat állítsanak elő, és olyan vegyületeket készítsenek, amelyek meghosszabbítják az életet és legyőzik a halált. – Mágia: varázslat. A mágusok az ókorban és középkorban állítólagos „földöntúli erőkre” támaszkodva akartak a természet rendjével ellentétes, csodálatos jelenségeket létrehozni. A reneszánsz mágiája viszont – jóllehet ez is vallásos babonaságon alapszik – a természet „legbensőbb, titkos” erőit akarta felismerni, hogy korlátlanul uralkodjék a természet felett. Bacon a LXXXV aforizmában az utóbbit „természetes mágiának” nevezi.

2 Axiómák: sarkigazságok. Azok a legáltalánosabb igazságok, illetve az ezeket kifejező ítéletek, tételek, amelyek a tudomány egy-egy ága számára alapvetőek.

J Szillogizmus: következtetés. Az a logikai eljárás, amelynek során két vagy több ítéletből (előtétéiből) következtetést (zárótételt) vonunk le. Közelebbről azonban a szillogizmus Arisztotelész, de még inkább a skolasztika nyomán – ilyen értelemben beszél róla Bacon is – a deduktív (levezető) következtetést érti, amely az általánostól az egyes felé halad. Pl.: A bolygók elliptikus pályán mozognak. A Neptunusz bolygó. Tehát a Neptunusz elliptikus pályán mozog. A fordított következtetési módról, az indukcióról 1. 5. jegyzet.

4 A középső axiómákon (media axiomata) az alapelvekből levezetett tantételeket érti Bacon, amelyek középen állanak az általános érvényű és az egyes jelenségekre vonatkozó tételek között, tehát a különös területére vonatkoznak. – Itt és a következő megjegyzésekben azért kritizálja Bacon a szillogizmust, mert formailag helyes, logikus lehet, de önmagában semmi biztosítékot nem ad arra, hogy helyesek-e azok az előtételek, amelyekből a következtetést levonjuk, és így tartalmilag hamis zárótételekhez vezethet.

5 Az indukció fordított utat követ, mint a dedukció. Az egyes tényekre vonatkozó ítéletekből halad az általános következtetés felé. Pl.: A Merkúr, Vénusz, Föld, Mars stb. elliptikus pályán mozognak. A Merkúr, Vénusz, Föld, Mars stb. bolygók. Tehát minden bolygó elliptikus pályán mozog. – A teljes indukció valamennyi eset, tehát példánkban a 9 ismert bolygó, a nem teljes indukció néhány eset megvizsgálásán alapszik, és ebből vonja le a következtetést valamennyi esetre nézve. Bacon a nem teljes indukciót tartotta valódi indukciónak, ezért sokszor nevezik ezt Bacon-féle indukciónak is.

6 Szubsztancia: a régi filozófiában a dolgok tulajdonságainak változatlan alapját vagy hordozóját nevezték így, s a materialisták anyagi, az idealisták eszmei természetűnek tartották. A dialektikus materializmus a világ, illetve az egyes jelenségek anyagiságát érti szubsztancián.

7 Dialektikán Bacon nem a dialektikus módszert érti, hanem általában az ismeretelméletet és logikát. 8 Borgia: VI. Sándor pápa. Állítólag tőle származik a Bacon által idézett megjegyzés, amelyet a korban

közmondásszerűen használtak. 9 Akatalepszia: a dolgok lényegének megragadhatatlansága és ezért az ítélettől való tartózkodás. Az Új

Akadémia (i. e. 3. és 2. század, fő képviselői: Arkesilaos és Karneadés) még a régi szkeptikusoknál is határozottabban hirdette az akatalepsziát, a helyes ismeretek lehetetlenségét, azt az önmagának ellentmondó tételt, hogy semmit sem tudunk bizonyosan, kivéve azt, hogy semmit sem tudunk bizonyosan. Bacon a LXVII. aforizmában rá is mutat arra, hogy az Új Akadémia dogmatizálta a szkepszist, amelyet ő mint az agnoszticizmus minden változatának ellensége határozottan elvet.

10 Hérakleitosz (i. e. 535-475): a görög filozófia egyik legjelentősebb alakja, ösztönös materialista dialektikus, aki szerint, a világot, amely egységes és mindent magába foglal, sem isten, sem ember nem alkotta; öröktől fogva van és örökké lesz, élő tűzként, amely törvényszerűen hol lángra lobbanóban, hol elalvóban van.

11 Csavar- és hullámvonalakon Bacon valószínűleg a ptolemaioszi rendszer ún. epiciklusait érti, amelyet a bolygók látszólagos mozgásának magyarázatára vezettek be. Kopernikusz elmélete teljesen megsemmisítette a helytelen ptolemaioszi elméletet, epiciklusaival együtt.

12 A skolasztikusok önkényes, spekulatív tanításukban a fűzövet a levegő öve fölé helyezték, és a négy elemet – a földet, vizet, levegőt, tüzet – az anyag négy, szerintük alapvető tulajdonságából – a hideg, meleg, nedves és száraz – érzetminőségből vezették le. A skolasztika – a középkor „iskola filozófiája”. Tudománytalan és tudományellenes tanításaiban kezdetben a platóni, később az arisztotelészi filozófia egyes elemeire támaszkodott. A skolasztika virágkora (13-14. század) a feudalizmushoz hozzáidomított, dialektikus tartalmaitól megfosztott és pusztán formális logikaként elismert arisztotelészi filozófiát verte alapul. Fő képviselői: Alexander Magnus, Aquinói Tamás. Ε tan tudományos értéktelensége következtében a skolasztikus megjelölés már a polgári tudomány felemelkedő szakaszában is egyértelmű volt a tudománytalan szőrszálhasogatással. Bacon Novum Orgánumának nagy része van abban, hogy a skolasztikus szó jelentése ilyenné vált.

13 Asztrológia: csillagjóslás, jóslás a csillagok állásából, amely még a 17. században is nagy divatban volt. Csak a 18. századi felvilágosodás mért végleges csapást erre a babonaságra.

14 Cél-okok: a skolasztikus filozófia tudományellenes elve, amellyel a jelenségeket magyarázni próbálta. Lényege az, hogy a papi idealizmus szellemében minden jelenséget azzal „magyarázott”, hogy Isten ilyen vagy

olyan célból hozta létre. Pl. a dagály cél-oka az, hogy a nagy hajók befuthassanak a sekély vizű tengeri kikötőbe. Bacon és az egész újkori materialista filozófia nagy harcot vív ez ellen, és a valóságos anyagi okok kutatását követeli.

15 Bacon úgy gondolta, hogy az élő és az élettelen testekbe egyaránt szellemi erők vannak bezárva. Ε gondolat a reneszánsz filozófiában igen elterjedt és különösen Paracelsus fejtette ki, teljesen misztikus formában. Baconnál az idealista misztikus megjelölés mögött az a racionális mag húzódik meg, hogy az anyag mozgását belső feszültsége okozza.

16 Démokritosz (i. e. 460-370): a görög materializmus kiemelkedő alakja, Leukipposznak, az első görög atomistának követője és tanainak továbbfejlesztője. Mechanisztikus felfogása szerint a világegyetem alapelemei a szemmel nem látható, oszthatatlan anyagi test, az atom és ennek foglalata, az űr. Az űrben zuhanó atomok égitestekké, világokká állnak össze. Atomelméletével óriási hatást gyakorolt az egész újkori materializmus és természettudomány fejlődésére. Bacon a Novum Organum második könyvének VIII. aforizmájában a következő megjegyzéssel bírálja az atomista felfogást saját, a Démokritoszéval sok tekintetben rokon elméletének alapjáról: „Azonban nem vezethetjük azért vissza a tárgyat atomokra; ebben az esetben ugyanis űrt és egy nem kész állapotban lévő anyagot kellene feltételezni, s mindkettő helytelen; a tárgyat csak valóban létező legkisebb részeire vezetjük vissza, úgy, amint ez a kísérletből adódik”. – Epikurosz (i. e. 342-270), Démokritosz atomelméletének követője és továbbfejlesztője. Filozófiája etikai hangsúlyt kap. A boldogság elérését tűzi ki célul az emberi élet számára, s a legfőbb boldogságot a szenvedés hiányában látja.

17 Arisztotelész (i. e. 384-322): A „legegyetemesebb” fő a görög filozófusok között. Logikai írásai az Organonban vannak összegyűjtve. Mélyrehatóan kidolgozta a formális logika egész rendszerét, de számos elemzésében messze túlmutat itt is a formális logika határain. A középkori skolasztika elsősorban az Arisztotelész által kidolgozott deduktív következtetési formához, a szillogisztika rendszeréhez kapcsolódott, ezt próbálta továbbépíteni terméketlen szőrszálhasogatásaival. Bacon ez ellen a skolasztikusán eltorzított Arisztotelész ellen harcol.

18 William, Gilbert (1550-1603): angol udvari orvos és természetkutató, aki az elektromos és mágneses jelenségek vizsgálata terén úttörő munkásságot végzett. A mágnestű elhajlására ő adott első ízben helyes irányba mutató tudományos magyarázatot. Kiváló megfigyelő és szerencsés kezű kísérletező. Latin nyelvű főműve: „Új filozófia a mágnesességről, a mágneses jelenségekről és a nagy mágnesről, a Földről” (1600). Bacon minden bizonnyal személyes kapcsolatban állott vele, de munkásságát nem méltányolta kellőképpen.

19 Leukipposzról 1. 16. jegyzet. 20 Anaxagorász (i. e. 500-428): görög materialista természetfilozófus. – Homoiomeriáknak nevezik,

Arisztotelész nyomán, azokat a legkisebb, végtelen számú anyagi részecskéket, amelyek Anaxagorász tanítása szerint alakjukban, színükben és ízükben különböznek egymástól; az egynemű részecskékből jöttek létre a természet konkrét jelenségei. Anaxagorász nem tételez fel semmiféle űrt e részecskék között.

21 Parmenidész (i. e. 540-460 körül): eleai gondolkodó. Filozófiájának bizonyos elemei már Xenophanésznél megvannak. Tanításának folytatója és logikai kiépítője Zénón. Nagy filozófiai tankölteményében a hérakleitoszi változó világ elképzelését próbálja cáfolni. Szerinte a lét és gondolkodás azonos s egyben változatlan; a változás puszta érzéki csalódás. Fizikájában az érzékelhető látszatvilág elméletét fejti ki. Itt beszél arról, amire Bacon utal, hogy az éterszerű, könnyű, világos tűzanyagból jön létre az ég, a sötét nehéz anyagból a Föld.

22 Empedoklész (i. e. 490-430): filozófiájában hidat akar verni Hérakleitosz és az eleaiak (1. Parmenidész) filozófiája között. Szerinte van változás, de az négy változatlan őselem -a föld, tűz, víz, levegő – egyesüléséből és felbomlásából áll, amelyet a vonzódás, illetve a viszály hoz létre.

23 Realizmus-nominalizmus: a középkori filozófia idealista, illetve materialista áramlata. A realisták idealisták, mert azt állították, hogy az általános-elvont fogalmaknak (pl. a ló gyűjtő fogalmának) tudatunktól független, valóságos léte van, amely megelőzi az egyes létezőt (az egyes lovakat). A nominalizmus követői azt tanították, hogy a dolgok az általános fogalmak előtt léteznek, és fogalmaink pusztán a dolgok nevei. Nem ismerték fel – és ebben áll a két elsődlegességét elismerő materialista alapfelfogásuk korlátja –, hogy az általános, a törvényszerű magukban az egyes dolgokban rejlik, mint az anyagi valóság egy mozzanata, amelyet fogalmaink visszatükröznek. A középkori angol filozófiában Duns Scotus és William Occam a nominalizmus legjelentősebb képviselői, s tanításuk Locke-ig, sőt az idealista Berkeley és az agnosztikus Hume-ig nagymértékben befolyásolta az angol filozófiát.

24 Empirikus, tapasztalati filozófián itt elsősorban az alkimisták tudománytalan kutatását érti Bacon. 25 Pitagorasz (i. e. 580-500): természetkutatással és matematikával foglalkozott. Sok értékes

természettudományos meglátása azonban, különösen követőinél, tudománytalan számmisztikával keveredik össze. A későbbi pütagoreusok közül különösen kiemelkedik Philolaosz, valamint Hiketasz és Ekphantosz, akik először állították azt az antikvitásban, hogy a föld mozog. Kopernikusz hivatkozik is rájuk.

26 Platón (i. e. 428-348): görög filozófus, az objektív idealizmus megalapítója. 27 A régi szofisták a megismerés és a morál kérdéseivel foglalkoztak. I. e. az 5. században léptek fel

nyilvánosan, mint fizetett tanítók, akik „mind a köz-, mind a magánügyekben helyes gondolkodásra, beszédre és cselekvésre” tanítottak. Fő képviselőik Prótagorász, Gorgiász, Hippiász. Az újszofisták fő képviselői: Pólosz,

Kalliklész. 28 Az Új Akadémia – szemben a régi, Platón alapította Akadémiával – Platón tanait szkeptikus módon

értelmezte: a dolgok lényege megismerhetetlen – tanították. Szkepszisük azonban mérsékeltebb volt, mint Pürrhóné (i. e. 360-270) és tanítványaié. Ezek – az ún. szkeptikusok (ephektikusok) – azt állították, hogy az egymásnak ellentmondó nézetek ugyanazon dologra vonatkozólag egyformán bizonyíthatók, tehát egyik sem bizonyít semmit, és ezért az ítélettől tartózkodni kell.

29 Atalanta: antik mitológiai alak. Csak ahhoz a férfihez hajlandó feleségül menni, aki versenyfutásban legyőzi őt. A vesztes – életével fizetett. Az egyik versenytárs – Hippomenosz -azonban túljárt Atalanta eszén: verseny közben három almát dobott Atalanta elé, aki – nem tudván fékezni mohóságát – megállt, hogy felszedje az almákat, és elvesztette a versenyt.

10 Celsus: a platonizmus alapján álló orvos, a kereszténység ellensége (2. század). Bacon tévesen tulajdonítja Celsus véleményének azt, amit idéz tőle. Celsus ezt a tapasztalati orvostudomány álláspontjának jellemzésére hozza fel, és mint platonikus idealista, küzd ez ellen a helyes nézet ellen.

11 Ciceró, Marcus Tullius (i. e. 106-43): kiváló római szónok és eklektikus filozófus, a görög filozófia római népszerűsítője; az Uj Akadémiához tartozott.

32 Phókión (i. e. 400-317): athéni hadvezér és szónok. 33 Bacon csak ezer évet vesz az időszámításunk előtti korból történelmi időnek; ez előtt a mondák, mesék és

a biblia nem történelmi hitelességű időszakát látja. 34 Szabad művészetek: a középkori középfokú műveltségnek megfelelő tudományszakok (grammatika,

retorika stb.) 35 Egyszerű felsoroláson alapuló indukció (inductio per enumerationem simplicem): néhány eset felsorolásán

alapuló általánosítás, amelynél nem vizsgálják meg az esetleges ellenpéldákat, illetve azt, hogy lényegi összefüggés van-e a jelenségek és az általánosított tulajdonság között. Pl. mivel sok hattyú fehér, ezért arra következtetnek, hogy minden hattyú fehér, s nem nézik meg, van-e fekete hattyú.

36 Bacon korában azt tartották, hogy Kolumbusz az év bizonyos napján, Portugália partjain rendszeresen jelentkező, nyugati szélből vonta le azt a következtetést, hogy távol nyugaton egy hatalmas földrésznek kell lennie, mert e szél ott keletkezik.

37 Telesio (1508-1588): ösztönös materialista és naiv dialektikus, aki szerint a szellem rendkívül finom és érzékeny formája az anyagnak. – Patrizzi (1529-1597): idealista olasz természetfilozófus, az arisztotelizmus ellenfele, az újplatonizmus követője. – Severinus (1542-1602): misztikus dán természetfilozófus, Paracelsus hatása alatt állott.

38 Plinius, az idősebb (meghalt i. e. 79): római író. Természettörténetének 37 könyvében az antik világ természetre vonatkozó ismereteit összegezte.

3' Eukatalepszia: helyes, gyümölcsöző kétkedés.

TARTALOM

ÚJ ATLANTISZ (Sarkady János)

NOVUM ORGANUM

(Csatlós János) Jegyzetek a Novum Organumhoz