Fecske Csaba verseimagyar irodalom, 20. sz.

Fecske Csaba versei

Cigánylány ...S akkor a nagy vigalom közepette darázsderekú lány libbent táncra kacér mozdulatokkal a rét zsenge gyepén. Haja ében, az ajka cseresznyepiros volt, gödrös az arca. Szemét tágra nyitotta: az ég minden csillaga ott ragyogott két szembogarában. Csimpolya szólt s hegedű, ropta a táncot a lány, egyre veszettebbül röpítette a lába, miközben melle ficánkolt, mint zsákban a fürge malac. Kis suttyó kölyök ott álltam, s lestem megigézve sóvár szemmel a lányt, őt, aki észre se vett, kontya kibomlott és égő arcára ráborult az ében hajzuhatag, s ő szaporázta tovább, járta a vad táncot. Már harmat szállt le a fűre, s fényét álmatagon szórta a földre a hold. Őrülten kalapált a szívem, bámultam a táncost esdve szavát, mosolyát, lenne csak egyszer enyém! Aztán vége szakadt a zenének, a táncnak, az éjben sápadt fény libegett fűzek ezüst levelén, elnyugodott a cigánytábor, csak a szél kalamolt még alvó sátrai közt és a tücsök ciripelt. Mint fészkén a madár, lapítottam a tüskebokorban, hátha nem alszik a lány, s láthatom újra talán. Látni akartam, látni csak egyszer még, epekedtem - s lám máris suhanó árny feketéllt a mezőn. Összefonódva zuhant egy férfi a lánnyal a fűbe, szívem majd kiszakadt, könnybe borult a szemem, könnyeken át is láttam, a két test hirtelen egy lesz, s mint aki ölni akar, dúlja a férfi a lányt. Annak lágy öle nyelte mohón, mit a kanja belévert, s úgy lihegett, nyekegett, mint kit a lelke hagy el...

Másnap a tábor hűlt hamuját leltem csak a réten, pernyét és kormot fújt teliszájjal a szél. Útnak eredt a cigánykaraván, elment a leány is, csillagos éj-szemeit nem feledem soha már.

"Vadszonett" Szomorka ősz kopogni kezd vadgesztenye és "vadszonett" a nyár piciny diógerezd a vízcsepp tűnő emléke lett

Kerül majd vers a versbe rím az asztalra méz és tea

1

befelhőz majd a naftalin az ember levetett ruha

aszalt gyümölcs és meggybefőtt üvegkoporsók vitrinek méz tonnaszám kinek minek

márványként őriztem meg őt erőlködtem lám ennyi lett tizennégy kurta sor szonett

Félálom

Az éjszakai hangok zátonyát a csönd szelíden körbefolyja, az álom gázlóin most lábol át, ki minden fényedet kioltja,

akit vendégül lát az álmodó. Ez az emlékezésszerű lét, mint tó vizén a körre kört rovó hattyú tollán holdfény szórt ködét

csillantja meg egy más tér fényeit, ahonnét az üzenet érkezik, bár nem tudod, mi az üzenet.

Nem tudhatod, kiért nyúl kezed, talán belőled ő egy kis darab, amit melegével most visszaad.

A semmibe öntöm Mint oszló tetem férgei a nyüzsgő, néma csillagok, s mint mohó szájakból a nyál, fényük a földre lecsorog.

Fényesre sikált bordaként ível fölöttem a Tejút - Koponyámban a gondolat, mint megriadt egérke fut.

Hol vagyok - még, már? - nem tudom, miért a kegyetlen trakta, vajon mért nem mutatkozik meg színről színre a gazda?

Csak azt sejtem, sőt tudom: végigzuhanok a földön, s létem törött poharából az időt a semmibe öntöm.

Negyven felé Az ember így negyven felé már belátja, erénye talán nincs is, csupán hibája,

2

tudja, megcsalta szerelme, barátja, s egyedül van, mint egy sarki jéghegy, többé nem lesz szállása új szenvedélynek. Szinte észre sem vette, elmúlt az élet.

Sajnos nem adatik újabb lehetőség, nem másítható meg a múlt, s a jövő még úgy sem, nem tudni, csupán sejteni, mit hoz, egyre több fals hang vegyül a tiszta hanghoz. Eltűnődik olykor az ember, nem érti, a gyerekkor még mindig miért kísérti?

Saját arcát fiáéban újra látja, szereti őt, a magzatát, a barátja, olykor mégis mintha ádáz ellensége volna, az dühíti tán, hogy a helyére lép, hogy felesleges, azt mutatja máris?

A semmi sivatagában kis oázis a lét, zöldellő fák közt buzog a forrás, tikkasztó szomjadat oltanád, amikor más szomjas félretaszít, mert ő az erősebb, szemében picike zárvány lesz belőled.

Az ember így negyven felé már megérti: nem biztos, hogy értelmetlen, mert nem érti,

elég tapasztalt, s bölcs ahhoz, hogy belássa, legjobb ha, ami kincse volt, azt kiássa, - hiszen csak az marad meg, amit másnak ad - mielőtt a recsegő tető rászakad.

(A Kettétört fél század c. antológiából,illetve a Vakfolt és a Hol voltam c. kötetekből)

VALAKI Olyan szép volt fénnyel átsütött mintha nem is ő lett volna ott hanem valaki más általa eltakarva mint gyertyaláng elé emelt tenyér az arca

ŐSZIKE

Alig virradt meg már alkonyul szívedbe vackol egy falka nyúl

a sötét lombban a szél elül mi most még oda- fönt majd alul

3

keserű füst lesz az őszi lom talán nem is fáj csak fájlalom

ÖSSZEFÉRCELNI VELEM

Van úgy hogy már csak egyetlen levél a lomb súlyosan mint a vakolat hullni kezd a hó mennyi van belőlünk másokban romolhatatlan rész bizony nem tudható emlékezhettek ott voltam én zsebpiszok között ragacsos cukorka ott voltam én mindenen - azóta elveszett - helyén minden ott van - ott van minden - ahol éppen ott vagy eledeléül minden éhesnek minden elhagyottnak mint kép helye a falon világít homlokod mögött hűlt helyem mint a cérnát a tű fokán a kéz átfűz az idő testemen ami szétfeslett összefércelni velem

SÍRFELIRAT

Tükörbe nézek, de majdan más ítél: Konok fiú volt, szegény paraszt-ivadék, hozzáfűzik, nem alábbvaló senkinél, egy-két jelzőn kívül mi jut eszükbe még?

Kiolvadt, mint a biztosíték, ha ivott, minek is tagadni, szerette az italt. Rebesgetik, saját fészkébe rondított, csak úgy a kisujjából rázta ki a dalt.

Felhőjáró volt, merengő, élhetetlen, önmagát kigúnyoló, kishitű balek, közlegény maradt mindenféle seregben, Nietzschével vallotta, más a szó, s más a tett.

Kiderült, nem volt magához való esze, bár nem volt ostoba, mégse vitte sokra, a melankóliának volt hű kedvese, lelkét töltögette ócska verssorokba.

Bizonytalan volt, vagy kételkedő elme? Néhanap még a széllel szemben is akart... Bántotta barátja, megcsalta szerelme, kígyót melengetett keblén, s belemart.

Ért el sikereket, bár szebbeket remélt, olykor szellemes volt, de néha csak pikírt, abban a hitben halt meg, nem hiába élt, s ma már a kutya sem kíváncsi rá, mit írt.

4

MINT TÖRÉKENY TÁRGY Az idő komor szikláin visszafelé épülsz, mint a rom Álmaid kévéi rothadnak a lélek földjén: őszi parlagon

Koponyád barlangfalán - kőkorszakodból - sziklarajz, bálványok, istenek képe, kiket elhagyni többé nem akarsz

Minden arc, minden vonás végül egyetlenegy lesz, s mint törékeny tárgy hozzáütődik szemedhez

Akkor majd fájni kezd ami csak fájhat, s ahogy fájni tud Jelek közt tévelyegsz, már megmérgeződve általuk

IGAZOLÁS

oly öntudatlan a cigarettát kioltó mozdulat mint a születés maga - nincs benne meddő se salak

a füst teste úgy enyészik el hogy nem hagy semmilyen nyomot a részvétlen levegőben mintha sose lett volna ott

anyagtalan árnyékod csupán a mélység síkjai fölött mit - esendő igazolásul - a fény pecsétként a világra ütött

EGYEDÜL

Ködöt szitál az alkonyat, tüsszent a girhes, ritka lomb Mellemet túrja, döfködi szívem, e szorgalmas vakond

Zokon ma semmit sem veszek; vesém pamutgombolyag, hagyom macskaként játsszon még vele a bársonyos talpú fájdalom

Gőzölgő, langy mocsár a park, az idetévedőt elnyeli A vén idő zokog; peregnek a berkenye piros könnyei

5

A ködön áttűnő lámpafény, mint borzas, ormótlan ecset, sárgára festi a padon szomorú, kihűlt helyemet

ESTI MŰSOR

Anya mosogat apa meg olvas

én pedig ordítok - mintha könyvből olvasnám ha unom fordítok -

apa is fordít most anya ordít

KÉT KIS VERS Lennél-e béka, sás tövén, nád tövén?

Föléd hajolna nyári éj, őszi éj

Ragyogna néked csillag és telihold

Elfelejtenéd örökre ami volt -

*

Vágytál-e lenni csillag, valaha Kinek a tükre házak ablaka Ezüstös fénye anyja ősz haja - Szárnya hiába, sosem ér haza

6