Kenediné Szántó Lívia

AZ ETRUSZKOK \ NYOMÁBAN

Corvina Kiadó

Régészeti szempontból lektorálta: Szabó János Gyözö A rajzokat és a borítót készítette: Bánó Attila

A szerző által gyűjtött és szerkesztett képanyagot a következő intézmények bocsátották rendelkezésre: Soprintendenza alle AntichitA Meridionale, Róma Soprintendenza alle AntichitA d'Etruria, Firenze Soprintendenza alle AntichitA dell 'Emilia e della Romagna, Bologna Museo Etrusco, Villa Giulia, Róma Museo Etrusco Guarnacci, Volterra Museo Civico, Bologna Museo di Spina, Ferrara Museo Archeologico, Marsabotto Museo Archeologico, Firenze Museo Civico, Piacenza

© Kenediné Szántó Lívia, 977

ISBN 963 13 1059 O

Felelős kiadó a Corvina Kiadó igazgatója Felelős szerkesztő:

Pap Éva Műszaki vezető:

Murányi István Mfiszaki szerkesztő: Szilassy János Készült 16,5 (A/5) ív + 56 oldal melléklet terjedelemben, 1977-ben CO 1467-h-7781 76.1257/1 - Zrínyi Nyomda Felelős vezető:

Bolgár Imre vezérigazgató

Férjem emlékének

- Yoco -

Az "etruszk titok" 9

A mezopotámiai kozmogónia hatása az etruszkok hitvilágára 15

Kisázsia, a "népek szemétdombja" 21 Tell Halaf ásatásai 25 Urartu 27 Kréta és a "tengeri népek" 28 Az Appennini-félsziget 41 A villanovai kultúra 44 A Tiberistől északra 47 Az etruszk törvények, Disciplina Etrusca 48 Saeculumszámítás 53 A számok misztikája 56

Barangolás Etruriában 59

Róma 61 Veii 79 Cerveteri 83 Tarquinia 91 Orvieto-Volsinii-Bolsena 106 Tolfából Vulciba 110 Vulci 113 Volterra 118 Populonia-Vetulonia 126 Pe rugia 130 Chiusi 133 Cortona 138 Arezzo 142 Firenze 144 Marsabotto 148 Bologna 150 Spina-Ferrara 152 Piacenza 156

Etruszkok az augustusi római birodalomban 161

Irodalom és történetírás a politika szolgálatában 178

Irodalom 187

Tartalom

5

Az 1936-os kiadású Révai-lexikonban a következőket olvashatjuk az etruszkokról : "az ókori Etruria lakói, származásuk nincs felderÍtve ... "

Nem sokkal többet tudunk meg, ha a legújabb ki­adású magyar lexikont vesszük kezünkbe, sőt végig­böngészhetjük a hozzáférhető idegen nyelvű lexikono­kat is. Kivétel nélkül mindegyikben ezzel az ingerlően rövid mondattal találkozunk: eredetük ismeretlen; még nem felderített; vitatott. Kik voltak az etruszkok, honnan kerültek az Appennini-félszigetre, ahol virágzó kultúrát hoztak létre? Miért nem tudunk származá­sukról, eredetükről ? Miért kellett letűnniük ? Évtizede­ken keresztül foglalkoztatták ezek a kérdések köny­vünk szerzőjét is, az etruszk művészet rajongóját. Fel­kerekedett, és az etruszkok nyomába eredt. Éveken keresztül barangolt az egykori Etruriában, makacs kitartással felkutatott minden etruszk emléket, fag­gatta őket, és faggatta az olasz etruszkológusokat. Nyitott szemmel és nyitott füllel járt, gondolkodásából kiűzte, kiutasította az etruszkokkal kapcsolatos ko­rábbi hipotéziseket, illetve összevetve ezeket a frissen látottakkal-tapasztaltakkal, elvetette az elfogadhatat­lannak bizonyult nézeteket, s felállította saját hipoté­zisét.

Kenediné Szántó Lívia nem hivatásos történész, és nem művészettörténész, de szenvedélyes nyomozó, aki az eltűnt-letűnt etruszkok nyomait kutatva vallató ra fogta a mitológiát, az antik irodalmat és a képző­művészeti alkotásokat. Éles szemmel felfigyelt a kis­ázsiai és az etruszk művészet hasonlóságaira, a pár­huzamokra, és levonta belőlük következtetéseit. S az eredmény? Ez a könyv, amelyben a szerző bemutatja az etruszkok néppé formálódásának folyamatát a kis­ázsiai lüdök szétvándorIásától kezdve az Appennini­félszigeten való megtelepedésig, majd az etruszk város­államok kialakulását, virágkorát és végül a hanyatlást, az etruszkok visszavonhatatlan elrómaiasodását.

Lehetséges, hogy Kenediné Szántó Lívia érvelése nem mindenben helytálló, s lehet, hogy az etruszkok

7

származásáról felállított hipotézisét is meg fogják dön­teni. Nem is az volt a szerző célja, hogy megdönthe­tetlen állításokat foglaljon írásba, hiszen a rendelkezés­re álló tényanyag valóban csekély. Mindössze annyit akart elérni, hogy kutatásainak eredményeivel közelebb vigyen az "etruszk titok" megfejtéséhez. Bízunk benne, hogy ez sikerült neki.

A kiadó

Az "etruszk titok"

Az Appenmni-félszigeten magas szintű kultúrát létrehozó népnek, l. Szílles relief

az etruszkoknak, közel háromezer éves története nehezen követhető Aqllarossúball

nyomon. Fennmaradt töredékeken írásuk többé-kevésbé olvasható, de Róma erőszakos latinizálása következtében nyelvük elveszett. Nincs összefüggő, eseményeket rögzítő szöveg, mely eredetüknek . a valóságot megközelítő elemzésére nyújtana lehetőséget. Tény azonban, hogy Itáliának egyik legrégibb arculatát ez a különböző népcsoportokból kialakult jövevény nép formálta.

Honnan jöttek? Hová lettek? Szakemberek és érdeklődők szám­talan esetben tették és teszik fel a kérdést ma is. Nyomukban járni izgalmasabb bármilyen, fordulatokban gazdag Írásmű olvasásánál.

A tárgy iránt érdeklődőkben, a forrásmunkákat tanulmányozva, torlódnak a kérdések. A kutatók, világnézetüknek megfelelően, más-más feltevéssel igyekeznek ismertetni, magyarázni az eddig nem tisztázott részleteket. A láncszerűen egymásba fonódó miér­tekre hipotézisek sorával válaszolnak.

Az etruszkok államalkotó, magas szintű kultúrát létrehozó tevé­kenységéről miért csak a lerombolt városok föld alól kiásott em­lékei beszélnek? Miért nem tud erről a római történetírás? Ahhoz, hogy évszázadokon keresztül csaknem egész Itália politikai, gaz­dasági arculatát alakítsák, a támadó római impérium ellen időn­ként bizonyára sikeres harcokat is kellett vÍvniuk. Miért nem tud erről a győztes Róma történetírása ? Évszázadok során királyaik, hőseik voltak, mint minden népnek, miért nem tudunk róluk? Miért nem tartották számon a hajózásban elért eredményeiket? A viszonylag kevés szó között, melyet olvasni és fordítani tud a nyelvészet, szerepel egy ma is ismert szó: "antenna", melyet akkor a hajózásban használtak. KeresztvÍtorlát jelentett. Róma csak az i. e. III. században kezdett hajózni. A hajózás dicsőségét teljes egészében a föníciaiaknak és görögöknek tulajdonítják. Miért?

Az egyiptomi történetírásból ismeretes, hogy ha a fáraók előd­jüket végérvényesen meg akarták semmisíteni, nevüket kivésték szobraik talapzatából, és a sajátjukkal helyettesítették. Ősi hiede- II

lern, hogy az hal meg végleg, akinek neve, tetteinek emléke fele­désbe merül. Ez történt az etruszkokkal, ezzel a nyugati kultúrát keletről hozott alapokra építő néppel. A civilizáció, melyet hódí­tásai után a római birodalom terjesztett, etruszk alapokra épült. Ne­vüket azonban eltörölték, és évezredek kellettek hozzá, hogy a régen holt etruszkok felszínre került emlékeikkel elmondhassák : éltünk, dolgoztunk, alkottunk, új életet teremtettünk egy mocsaras, sivár, gyéren lakott félszigeten ...

Az ásatások során előkerült, itáliai kultúráról tanúskodó etruszk emlékek már a XIX. században lázba hozták a régészeket, nyelvé­szeket és a műgyűjtőket egyaránt. Eredetüket, kulturális "hova tar­tozásukat" illetően különböző feltevések alakultak ki.

Született olyan régészeti hipotézis, mely szerint a protoetruszkok, az etruszk nép elődei, már a paleolitikum, a pattintott kőkorszak idején érkeztek a félszigetre.

Más régészek és nyelvészek az autochton jelleget oly módon kép­zelik el, hogy Etruria vaskori kultúrája jövevény népek műveltsé­gével fokról fokra átformálódott etruszk kultúrává. Más mai ku­tatók által képviselt nézet északi származást feltételez. A kutatók egy másik csoportja Itália autochton lakói közé számítja az etrusz­kokat olyan értelemben, hogya kisázsiai vallási stb. elemek még a neolitikumban történt elvándorlásukkal magyarázhatók. Nem kevesen egy i. e. XIII-IX. század körüli Kisázsiából tengeri úton való bevándorlásról beszélnek. Közöttük is vannak, akik szerint csak a Tirrén-tenger felől, tehát a mai Toszkána partjain kikötve hatoltak északra, majd délre, mások ugyanekkor egy Pó torkolata környéki partraszállást is feltételeznek. Végül vannak, akik a Bal­kán félsziget északnyugati partjai mentén Itáliába hatoló népcso­portokról beszélnek, melyek az etruszkok és kultúrájuk etnoge­nezisében vettek részt.

A kutatók az ókori irodalom megállapításaira támaszkodva igyekeztek a messzi múltból kihámozni az etruszkok eredetének elméletét.

Homérosz az i. e. VIII. század táján a "türrénekről" - az etrusz­kokról- mint tengeren kalandozó népről beszél, majd Hérodotosz, a történetírás atyja (i. e. 484-424 között) hagy ránk bővebb irodal­mi anyagot. Augustus császár korában (i. e. 63-i. sz. 14) az etrusz­kokat illető történetírást Titus Livius és Halikarnasszoszi Dio­nüsziosz műveli.

Az ókori irodalomban elég sok utalást találunk az etruszkokra, ám a görög és a római történetírók legyőzöttekről beszélnek, azok életét, szokásait saját társadalmi mércéik szerint bírálják. Nem vár­ható tőlük tárgyilagosság azt a népet illetően, mely hosszú évszá­zadokon keresztül véres harcokban állt szemben a hódítókkal, és

12 egykori hazája még legyőzetése után is központja maradt a római

uralom elleni mozgalmaknak. A velük szemben alkalmazott hang bizonyítja, hogy az ókori Róma történetírói nem feledték el a ke­serves, századokat és véráldozatokat követelő erőfeszítést, mellyel ezt a kemény ellenfelet végül sikerült legyűrni és beolvasztani az "augustusi birodalom" leigázott népeinek sorába.

Hérodotoszt egészséges Írói kíváncsisága hosszú utazásokra kész­tette, hogy népek megismerésén keresztül, helyszínen hallott tör­ténetek felhasználásával igyekezzék rögzíteni az akkori világ ese­ményeit: " ... hogy sem az emberek cselekedetei idővel feledésbe ne menjenek, sem azok a csodálatos, nagy tettek, melyeket egyrészt a görögök, másrészt a barbárok vittek véghez, nyomtalanul el ne vesszenek." (Hérodotosz. I. kötet. Geréb József ford. MTA 1892-93.) Lüdiában jártában is feljegyezte, amit említésre méltónak tar­tott. Leírta, hogya lüdök a gyötrő éhínség ellen játékokat, spor­tokat találtak fel: " ... az egyik nap folyamán játszottak, hogy ne keressék az ételt, másnap pedig felhagytak a játékkal és ettek. Ily módon éltek át 18 évet. Minthogy azonban a baj nem tágított, sőt, még nagyobb erővel tört ki, a királya lüdöket két részre osztot­ta, sorsot vetett, hogy az egyik maradjon, a másik vándoroljon ki az országból; s hogy azon résznek, melyre a maradás sorsa esett, ő lesz a királya, a kivándorlóknak pedig saját fia, akit Tyrrsenos­[Türrszenosz]-nak hívtak,

A népnek kivándorlásra sorsolt része Smyrnába [Törökország] ment, ott hajókat építettek, azokat mindennel felszerelték, ami a hajózáshoz szükséges volt, és elhajóztak, hogy élelmet és hazát keressenek. Miután sok nép mellett elhajóztak volt, az umbriaiak­hoz is eljutottak, ott várost alapítottak, és a mai napig is ott élnek. A Wd név helyett a király fiáról nevezték el magukat, aki őket vezette és ennek nevéről tyrrhéneknek [türréneknek] hívták őket." (Hérodotosz. I. kötet. 93-95., Geréb József ford. MTA 1892-93.)

Hérodotosz nem járt az Appennini-félszigeten. Kisázsiában, Lüdiában, lüdöktől hallotta és jegyezte fel a lüd ősökre emlékező hagyományokat. Nem feltételezhető, hogy Hérodotosznak vagy a kisázsiai lüdöknek okuk lett volna változtatn i rajtuk, feljegyzését forrásértékű tényként fogadhatjuk el.

Vergilius (i. e. 70-19) Aeneisében az etruriai hegyekkel kapcso­latban így ír:

" ... ott az a hely, hol a hajdani hadban nagynevű lyd nép élt, etruscus hegyfokok ormán."

(VIII. 469-502. Ford.: Devecseri Gábor; kiemelés a szerző/ólj

Irodalmi példák az etruszkok egy részének lüd származását igazol-ják, nem lehet azonban egyértelmfien kimondani, hogy az itáliai etruszkok azonosak a Kisázsiából érkezett IÜdökkel. Régebbről, 13

évszázadokon, évezredeken keresztül kell követni a vándorlást, mely során a különféle népcsoportokkal már az Appennini-félszi­get elérése előtt összekapcsolódtak. Északról érkezett népelemekkel a Pó mentén, a Pó-síkságon találkozhattak. A közöttük létrejött szövetség központja Mantova lehetett. Ennek az úgynevezett "mantuai szövetség"-nek a szerepe az etruszk állam kialakulásában még nem eléggé tisztázott. Vergilius, a Mantova környékén szüle­tett költő, így ír:

" ... magzata Mantó jósszüznek s ama tuscusi habnak Mantua, néki köszönd falaid, neved anyja nevének, Mantua, dús te az ősökben, ha kevert is a fajtád, mert három faj alatt négy-négy törzs él kebeledben, ám te vagy úr rajtuk, tuscus vérség erejével."

( Ford.: Devecseri Gábor .. kiemelés a szerzütöl)

Amint később látni fogjuk, tárgyi emlékek is bizonyítják: északról érkezett elemek találkoztak keletről jött népcsoportok kal. Erre utalhat Vergilius, mikor "három faj négy·négy törzséről" beszél.

Catullus (i. e. 84-53), miután Kisázsiából hazatért a Garda-tó menti Sirmionéba, a romjaiban ma is látható vilIájában verset írt otthonához:

"Ó Sirmió, te gyöngyszemecske minden szép sziget, meg félsziget között, ahányat csak Neptun tavon, vagy Óceánokon hordoz, milyen vidáman, boldogan kereslek fOl.

Szép Sirmió, örülj uradnak, üdvöz légy, örüljetek ti is, lyd habok, szóljon minden kacaj, mi bennetek van, egyszerre."

(Ford.,' Devecseri Gábor .. kiemelés a szerzőtől)

Ha az érdeklődő a Garda-tó környékét végigjárja, Sirmione, Peschiera, Desenzano lakosságának jelentékeny része, de idegen­forgalmi szervei is, tudják, hogya Garda-tó környékét egykor lüdök lakták, akik azonban csak a félsziget területén talált autochton, ős­lakos törzsekkel és északról érkezett, hazát kereső nemzetségekkel együtt válhattak olyan erőteljes, alkotó népp,é, amely Itália arcula­tát képes volt megváltoztatni.

A keleti népelemeket az éhínség, az északról vándorútra induló törzseket a megtelepedésre alkalmatlan havas hegységek, a mező­gazdaság kialakulását gátló zord éghajlat kényszerítette az Appen­nini-félsziget napsütötte síkságai felé. E vándorlás bizonyítékait hozták felszínre az Észak- és Közép-Európában végzett feltárások, melyek során a legmélyebb rétegekben az appennin kultúra jegyeit mutató leletek kerültek elő, s ezt bizonyítják az etruszk kultuszok

14 is, amelyeknek elődeit a keleti kultúrákban találjuk meg. A mind

mélyebb rétegekbe hatoló régészeti kutatások így tárják fel azt a kultúrkört, amely létezett, amelyet az ember vándorlásai és együttélése közben kialakított. Nem lehet egy kötet keretén belül olyan átfogó képet adni az etruszkokról, amint azt ez a sok elem­ből felépült nép más kultúrákkal kapcsolatos rokonsága megkíván­ná. Történetének és kultúrájának bemutatásában azt az utat követ­tem hát, amely a Tigris és Eufrátesz völgyéből indul, Kisázsián ke­resztül halad, s a kultuszaikban megjelenő "kozmogónia", koz­moszelmélet, valamint a "Viharisten" tiszteletének és a májból való jóslás ismeretének terjedési vonalán Etruriába vezet.

A Kréta szigetén végbement fejlődés, a magas szintű kultúra ki­alakulása, majd a Santorin-vulkán kitörése után beállott vissza­esés, az akháj törzsek behatolása, a kultúra megváltozása - tudo­mányos kutatások megállapítása. A "tengeri népek" kialakulásá­ról szóló hipotézisben tudományosan megalapozott tényanyag a következő: a "tengeri népeknek" a hettita birodalmat elpusztító, majd Kisázsiát végigdúló, mindent elsöprő rohama; Egyiptom el­len vívott harcai és visszavert betörési kísérletei Merneptah (i. e. 1284-1227) és III. Ramszesz (i. e. 1184-1153) fáraók uralkodása alatt. Ez utóbbiról Ramszesz szobrának feliratai, valamint a kar­naki templom falába vésett feljegyzések tudósítanak. Homérosz Dionüszosz-himnusza említi, hogya "tyrrhének", türrének, azaz etruszkok is részt vettek a "tengeri népek" kalóztevékenységeiben, s e "tengeri népek" más etnikai csoport jaival egyetemben közös vágyuknak tehettek eleget, mikor szárazföldi hazát keresve megtele­pedtek az Appennini-félszigeten. Ez az elgondolás tudományosan még nincs bebizonyítva. Hérodotoszra támaszkodva azonban még­is elfogadhatónak látszik az a feltevés, hogy az éhező lüd nép egy része az elvándorlás után a szétzüllött krétai hajóhadból össze­verődött tengeri erőkhöz sodródott. Homérosz "tyrrhének" -ről beszél, Hérodotosz mint "tyrrhénekről" emlékezik meg a vándorló lüdökről, akik szerinte - illetve az eseményt elbeszélő lüdök sze­rint - Türrszenosz, a müsziai hős vezetésével indultak új hazát ke­resni, és találták azt meg az Appennini-félszigeten az umberek mel­lett. Ez egyik alappillére annak a feltevésnek, amely szerint a tür­rénekkel azonos lüdök az umberek mellett megtelepült etruszkok egy részét alkották.

I. e. 5000-ben Mezopotámiában már virágzott a sumér kultúra. I. e. 3000-ből agyagtáblákba vésett ékírásos költemények marad­tak fenn, melyek már kialakult kozmoszelméletről adnak hírt.

Égtájak meghatározása, csillagászati elképzelések, természeti je­lenségek megfigyelése, azok okainak kutatása, hatalmi törekvések, politikai érdekcsoportok összecsapásai tökéletes szépségű költe­ményekben fogalmazódnak meg.

A mezopotámiai kozmogónia hatása az etruszkok hitvilágára

16

Az "Enuma elis ... ", "Amikor fönn ... " című költemény a babi­loni államvallás rítusainak egyike volt. Születése az i. e. 3. évezred végére tehető.

"Midőn fönn az ég nevetlen s alant a föld szintazonkép; Apszu, az őskezdet, minden dolgok teremtője-atyja s Mummu-Tiámat ősanyánk még vizeikkel egybemosódtak; nem volt szárazföld se, láp se s egyike sem az isteneknek;"

( Ford.: Rákos Sándor)

.Amint Apszu és Tiámat az őskáoszt, úgy Ansar-Kisar (An = ég, Ki = föld) az őskáoszból kialakult eget-földet, a világmindenséget jelentette. A Tiámat nevéhez fűzött Mummu a sumér köd-levegő kifejezéssel hozható kapcsolatba.

A költemény első szakaszainak ritmikus sorai tehát leírják az ős­nemzés által kialakult világ születését: a föld elszakadt az égtől, s a közöttük tárulkozó űr a levegő megjelenésével kitöltve vált teljes­sé. A kozmogónia, a világ keletkezéséről szóló elmélet, végig­vonult az ókor kultuszain, és a később születő etruszk törvények­nek is vezérfonalává vált; a "Ient" és "fent" a mai napig jellemzője a rituális alapokon uralkodó ideológiák n ak és társadalmaknak.

A vers első szakaszában két gyönyörű sor ragadja meg a figyel­met:

" ... név nélkül szunnyadott a sors is, betöltetlen várt a végzet."

A sors, azaz meghatározottság, fontos mezopotámiai filozófiai kategória; a világmindenség vélt törvénye, amelynek az anyagi vi­lág egésze, az ember, de az ember sorsát befolyásoló istenek is, alá vannak rendelve. Ezt az elméletet is megtaláljuk a későbbi etruszk hitvilágban.

Miután az elképzelt világrendben már minden a helyére került, a megszült istenek maguk is szültek ifjabb isteneket (theogonia). Megszületett az "erős és erősebb", "hatalmas és hatalmasabb" fo­galma. Megkezdődött a harc a "Legfőbb Parancsoló" cím, az "Anu"-ság birtoklásáért, az istenek harca (theomachia), a széthú­zás, sőt a nemzedéki ellentétek kiéleződése is:

"Ezek az istengyermekek egy csapatban egyesültek; csúfolták Tiámatot, kinevették ... "

"Dúlt-fúlt Apszu, búsult Apszu Tiámat szíve megvonaglott;"

Zivataros háború keletkezett Apszu-Tiámat és az istenfiak kö­zött, melynek során meg kellett születnie a legnagyobbnak, az "Istenek eszének", Marduknak, aki "sudárabb a nagy isteneknél". Marduk az eposzban már mint politikai, hatalmi tényező befolyá­solja az istenek harcát. Az istenek harcai a költemény megszületé­sének idején a mezopotámiai népek egymás között folyó hatalmi törekvéseit tükrözik; a vers a költészet eszközeivel utal a nyugtalan légkörre.

Apszu, Tiámat és a levegőt megszemélyesítő Mummu elhatároz­ia, hogyalármájukkal, nyegleségükkel nyugtalanító fiatal istene­ket elpusztítja. Apszu a tervet csak elsőszülötteivel közölte, akik­nek egyike:

"Ea; a bölcsességben erős, a hatalmas, az okos Ea, a mindenttudó, a gonosz szándéknak ellene szólott."

Álomba döntötte, agyonütötte Apszut, majd a vizek mélyére süly­lyesztette. Mummut megkötözte, rabszíjra fűzte, s "férfitagját" lemetszette. Mindezek után:

"Ünnepet ül Ea és Lahamu a hős isten és gyönge arája, ünnepet ül a Sors házában, a Rendelések Csarnokában, s lakoma múltán ágyba térve nemzi k az istenek eszét, a bölcsek bölcsét; Mardukot."

Marduk megszületett, s Ea, az elragadtatott apa így kiált:

"Fiam, te Nap, fényességes! Ég tűző napja, Fenséges! Tíz isten fényessége rajta, bővelkedik dicsőséggel; Félelem parazsa rajta, ijeszt rettenetességgel."

Ea nem tud betelni fia csodálatával:

" ... négy füllel fülelt, négy szemmel tekintett, mindent látott és mindent hallott." "Az ifjú napnak, a tavaszi Napnak, az istenek napjának sarja ő!"

A fenti sorok már utalnak a természetistenek és a fényességes nap imádatára.

Az ősnemzők közül már csak Tiámat maradt életben. Az isten­fiak köréje gyülekeztek, bosszúra ingerelték, látszólag Apszu el­pusztítása miatt, valójában a maguk sérelméért, hiszen világossá vált, hogy Ea a legfőbb hatalmat, az Anuságot fiának, Marduknak szánta. A Tiámat köré gyűlt istenfiak és istenfia-istenek hadat tobo­roznak és:

17

"A Mélység Anyja, Mindenek Szülője rettentő bajvívó fegyverek gyanánt óriás testű kígyókat szült, hegyes fogúakat, kegyetlenül őrölő állkapcsúakat s méregge! tölté testüket vér helyett. .. Bősz sárkányokat is költött a tenger iszapjából, szörny taréj ú iszonylehelőket, miket ha felugorni lát az élő, vagy állani meredten -ijedtségtől szörnyethal legottan l"

2. A Ga/apagos- A nép mesék sárkányokkal teli világa az ősi múlt ködébe vesző szigeten ma is é/ó ósgyík rémületet takar, és talán már az ősember barlangtüzei mellett

18

szállott ősökről utódokra. Ma is élő népek monda világában talál­kozunk vele. A tudomány már bebizonyította, hogya mese nem mese: ha nem is volt "hét fejük", ha nem is "okád tak tüzet" ezek a sárkányok, a Föld őstörténetének állatvilága alkalmas volt arra, hogy az elszigetelten fennmaradó egyedek által előidézett rettegést a korai ember sejtjeiben hordozza, s génjeiben, tudat alatt tovább­adja a láttukra érzett riadalmat. Ezt a rémületet tükrözi közel öt­ezer év távlatából az epikus költészet ékírásos remeke. Sorolja a Tiámat-szülte harcosokat, melyeknek másai t a feltárások bizonyí­tékai szerint Kisázsia egykori művészei megmintáztak :

" ... veszett kígyókat, skorpióembereket. Vérivó kutyákat, jeges viharokat, dühöngő orkánokat, halpikkelyű férfiakat s bikákat, akik a harcban könyörtelenek, félelmet nem ismerők, győzhetetlen fortélyúak ... "

Tiámat, a szörnyek hadseregének szülőanyja, Kingut állítja hadai élére. Kingu vezér hadának kell megküzdenie Marduk, a bölcsek bölcsének seregével, melynek legfélelmetesebb ereje maga Marduk, az istenkirály. Ez az uralkodási forma is évezredeken keresztül tartotta magát.

"Marduk harci köntöse Borzalom, Marduk harci köntöse Rettenet, iszonyú fény beborítja fejét; útnak ered, Tiámatra kirobban, arcul fordulva rá, futton fut, hogy elérje!

Éles foggal te reánk agyarkodtál, mérget neveltél, hadat készítettél.

Hogyan merted Kinguval, szeretőddel bitorolni az Anuság hatalmát?"

Tiámat eszeveszett dühvel tajtékzott.

Ádáz verekedés, átokszavak és varázsigék ellenére győzött Marduk, a bölcs:

Majd:

"Meggyőzvén őt, eloltván életét, sar ka alá gyűrt tetemét taposta."

"Pihent az (Tr, a holttestekre nézett s bölcs gondolat, művészies terv fogant szívében. Kettévágta Tiárnat törzsét, két félre, mint kagylót osztott egyik feléből teremtette a magas égnek kupoláját

... megállott s gonddal méregetvén az óceánfe/építését hasonmását is megformálta."

Vallanak az évezredes táblák. Alapot teremtettek a megfigyelé­sek, a csillagászati ismeretek kialakulására is. A Tigris és Eufrátesz völgye, Kisázsia és az égei világ kultuszai láncreakciószerűen adták tovább a motívumokat, melyek a befogadó népelemek szerint

3. Babiloni világkép, melyen ajöldet hatalmas "zikurat" képviseli. A középpontban aföld felső és alsó része (H. Schwenzner rekonstrukciós rajza nyomún) FIA föld (a felső vi/úg) F2, F3 A 2 .. illetve 3.föld (az alvilág) ÉI, É2, É3 Az l .. 2 .. ill. 3. ég ÉO Az égi óceún ° A földi óceán M, A A földi óceán mélye és alja E "Este" (nyugat); a két napnyugati hegy R .. Reggel" (kelet); a két napkeleti hegy G Az ég gátja (pereme) HO, p A halottak országának hét fala és palotúja (P)

4. Sumér ékszerek Subad királynő sirjából. i. e. 3. évezred

változnak, de amelyek a tárgyak anyagi arculatában és a kultu­szokban is felismerhetők.

"Székhelyet teremtett az isteneknek, Csillagkép hasonu k gyanánt a Lumasi csillagokat az égre felszegezte. Megmérte az esztendőt, felosztá szakaszokra, tizenkét hónapja fölé egyen-egyen három csillagot rendelt. Megjelölvén az évnek napjait, Nibirunak székhelyet szentelt, köré feszes övet vont."

Megszületett tehát a zodiákus, a csillagképrendszer , a csillagok csodatevő erejének, a hold befolyásának hite.

Az eposz költője meghatározta a halvány égitest, Nannar, a hold feladatát is:

"Felragyogtatta Nannart fényesen, rábízta az ég őrizetét, villanjon, mint zord éj ékszere, sugáraival mérj e az időt: Hónapról hónapra jöjj csak elő, lépj ki az ékes tiarából, hó elején föld fölött ragyogva hat napon át szarv alakban világíts; hetednapon félkoronát utánozz.

A harmincadik napon újra szemtől szembe kerülj a Nappal. Adj jósjelet, útján haladván. Közeledvén hozzá, ítélkezz!"

(Agyagtáblák üzenete. Ford.: Rákos Sándor. kiemelés a szerzötölj

A sokezer éves eposz bizonyítja, hogy az emberiség, amint meg­tanult gondolkodni, megalkotta kezdetleges, de gondos megfigyelé­seken alapuló ismeretei szerint a világmindenség képét, és benépesí­tette azt. A számára megismerhetetlen égitestek csodatevő tulaj­donságairól misztikus hiedelmeket alakított ki. Az őskáosz naiv, de logikusnak látszó magyarázata, a világ, az istenek születésének, az ember keletkezésének ősi megformálása évezredekre utat muta­tott Kelet kialakuló hitvilágának. A Tigris és az Eufrátesz völgye, a hétezer éves kultúra egy olyan folyamatot indított el, mely alko­tásaiban keleten végigvezethető, az égei világban csúcsosodik ki, és besugározza az ősi kultúrákat.

A sumér táblák, melyektől az írásos történetírás fogalmát szá­mítjuk, olyan jelenségekre mutatnak rá, amelyek más népek később kialakult kultuszaiban is megtalálhatók.

A mezopotámiai régészeti feltárások során előkerült, a halotti szertartásokkal összefüggésben álló haSználati tárgyak sora igé­nyeikről, szükségleteikről, kultuszaikról beszél. E tárgyak, emlékek közül az egyik legizgalmasabb Subad urbeli királynő sírépítménye :

aranyvázákat, -poharakat, arany bikafe.üel díszített hárfa marad­ványait, bika- és oroszlánszobrocskákat találtak benne. Arany­levelekből készült diadém övezte a királynő fejét, nyakát arany­gyöngyökből, féldrágakövekből fíizött, több soros lánc díszítette (4. ábra). Keze ügyében arany púdertartó, különböző színű arc­és szemfestékeket tartalmazó dobozka hevert, valamint kis arany­ásója és -kapája. C. L. Woolley professzor, az expedíció vezetője szerint talán soha, semmilyen korban és semmilyen országban nem készítettek finomabb vertarany tárgyakat ezeknél az i. e. 2700-ból származó ékszereknél.

A legmegrázóbb feltárás a halottat kísérő, áldozatokkal teli sír­építmények sora volt. Ezek egyikében 74 élve eltemetettet találtak. Meg kellett halniok, hogya környezet elkísérje fejedelmét a vélt másik világba. Misztikum, vallási elvakultság, a hatalom - irreális elképzeléseken nyugodva - képes volt elhitetni velük, hogy uruk el­ment oda, ahol kellemesebb. új élet vár reá. A hatalmasnak, az iste­nekkel egyenlőnek ez a távozás szép utazást jelent, s feleségei, ágyasai, szolgálói és szolgálónői követték őt, hogy további életé­ben is rendelkezésére álljanak. Mikor a király testét befogadó helyi­ség ajtaját már lepecsételték, bevezették a' díszruhás hölgyeket, udvari méltóságokat, testőrséget és szolgákat. Fejük arannyal, ezüsttel, lazurit tal volt ékesítve, s velük érkeztek a zenészek. lantok­kal. hárfákkal. cimbalmokkal és sípokkal. A zenehallgatáshoz má­morító italt is felszolgáltak. Az elgurult poharak, kicsavart hely­zetükben eldőlt testek elborították a helyiség padlóját. A hárfás férfi ujjai a feltárásnál még az elkorhadt húrokon nyugodtak.

Az urbeli temetési szertartáshoz hasonló szokás még hosszú ideig tovább élt. Elképzelhető, hogya később kialakuló Etruria sírfes­téseinek alapját ez a Mezopotámiából eredő és még sok helyen fellelt temetkezési hagyomány képezte. Az etruszk városállamok a kíséret tagjait azonban nem küldték halálba: emberáldozat he­lyett felajánlási - votív - szobrokat, áldozati edényeket, élelmet adtak velük, a sírfestés kialakulásával pedig olyan vidám. életteli társaságo t varázsoltak a sírkamrákba az eltávozott köré, melyben hitük szerint örömét lelheti az örökkévalóságig.

Kisázsiát az ókori szerzők és földrajzÍrók "Asia Minor" -nak ne­vezték abban a hitben, hogy ez a Spanyolország nagyságú földrész mása a nagy Ázsiának. (Ázsia északi és keleti területei számukra még ismeretlen távolságban mosódtak el a láthatár mögött.) A fél­sziget belső része sziklás, hegyes, humuszban szegény talaján gyér növényzet tengődik. A Taurus-hegység szakadékaiban ma is csa­tangolnak oroszlánok. farkascsordák, dézsmálják a juhnyájakat, s a sziklákon a keleti kultuszokban gyakran szereplő csúszómászók sütkéreznek. A folyók keskenyek, kanyargósak és vízszegények. Az apró, égetetlen vályogtéglából épített agyagszínű falvak málla-

Kisázsia, a "népek szemétdombja"

21

5. Tesup. a hettita viharisten. i. e. 2. évezred

22

doznak. A törökországi Bogazköyt látogató turista, aki Hattusas feltárt maradványaiban Kelet pompáját reméli megtalálni, gyakran csalódottan hagyja el a terepet.

Kisázsiát a görög írók lebecsülő hangsúllyal a "népek szemét­dombjá"-nak nevezték. Ma már a régészet kb. 6000 évre vissza­menően ismeri a néptöredékek, törzsek települési kísérleteinek, az ott élő őslakosság ellen irányuló betöréseinek történetét. Ezen a területen csak a hettiták, "hatti népe", váltak nagyhatalommá. Nem hagytak hátra kincseket, de ékírásos agyagtábláik annál na­gyobb jelentőségűek. Megtelepedésükről többféle elmélet született. Az első szerint a mai Törökország és Szíria őslakosai voltak. A második elmélet a Kaspi-tenger mellékét tartja a hettita ős­

hazának, ahonnan a Kaukázuson keresztül több hullámban vonul­tak a félsziget keleti vidékére és a mai Észak-Szíriába. A harmadik a Balkánt és a Fekete-tenger északi partvidékét jelöli kiindulási pontként, ahonnan több hullámban érkeztek a későbbi birodalom területére.

Kisázsiának csak a part menti szakasza, az évmilliók során visz­szahúzódó tenger mellé ke termékeny. Belső területe rideg, zord vidék, sziklákkal, hegygerincekkel hasogatva. Embert-földet szik­kasztó forróság perzseli, mely váltakozik félelmetes villámlással, mennydörgésekkel kísért viharok kal. Nem véletlen, hogya kiala­kult hettita nép "ezer istene" között a legfélelmetesebb Tesup, a I'i­haristen volt (5. ábra). A hegységek a sivár felszínért kárpótlást nyújtottak belsejük gazdagságával: ezüsttel és vasérccel. Nyelvészek szerint a "hatti" elnevezés az ezüstöt jelentő szóból vezethető le. A hegygerincek -- melyek a hettita birodalmat a Fekete-tengertől és a Földközi-tengertől elválasztották, végül is viszonylagos gaz­dagságuk forrásává lettek.

Az észak és északnyugat felől érkező népelemek már itt találták a protohettita törzseket, közöttük a hattikat, kiknek nevét felvették.

A kerámia kronológusait az i. e. 4. évezred ből származó, egy­szerű fekete, szürkéssárga, majd a 3. évezred vonaldíszítéses, színes fénymázas kerámiái tájékoztatják a hettita kultúra kialakulásáról. A régészeket a sírok kétféle antropológiai jegyeket őrző csont­vázleIetei igazítják el, melyek más és más törzsek anatómiai sajá­tosságait mutatják. Erről beszél a Hattusasban - a mai törökországi Bogazköyben - feltárt levéltár is, mely agyagtáblákon nyolc nyelv írásos emlékét tárja a kutatók elé.

Miután J.-F. Champollion, az egyiptomi hieroglifák megfejtője olvashatóvá tette a templomok feliratait, a tudósvilág már a hettita feltárások előtt tájékoztatást kapott arról, hogy élt valaha, vala­hol egy nép, melyet "hatti" vagy "heta" népének neveztek. A kar­naki templom egyik falán olvastak beszámolót a nagy Ramszesznek és Hatti királyának szerződéskötéséről. Ha valaki akkor kijelen­tette volna, hogy egyszer a karnaki templomtól kétezer kilométer-

nyire erről a több mint 3100 éves szerződésről törékeny agyagtáb­lán fognak részletes ismertetést találni, azt minden régész, egyiptoló­gus, filológus, de a laikus is, ideggyógyászhoz utalta volna. És 1906. augusztus 20-án a hattusasi ásatást vezető H. Winkler pro­fesszor boldog feljegyzésében arról számol be, hogy ő már 18 évvel a bogazköyi levéltár feltárása előtt, az egyiptomi Amarnában fel­tárt királyi levéltár adatai alapján arra a következtetésre jutott, hogya Ramszesz-féle szerződést ékírásos nyelven szerkesztették : " ... és íme, itt van kezemben az egyik írás, melyet ezzel kapcsolatban váltottak, mégpedig szép ékírással és hibátlan babiloni nyelven!" És ott állott előtte, amit régész csak álmaiban kívánhatott : Ram­szesznek a hettita királyhoz írt levele, Ramszesz címeinek és leszár­mazásának teljes felsorolásával ; babiloni nyelven, mert abban a korban ez volt az általánosan ismert nemzetközi világnyelv. A táb­la tartalma megegyezett annak a szerződésnek szövegével, melyet a karnaki templom oldalán olvasható hierogliffel írt szövegből már megismert a világ.

A hettita írást ma már nehézség nélkül olvassák a filológusok. A mai Törökország, Irán és Irak területén feltárt reliefek felvilá­gosítanak a hettiták életmódjáról. Az egyik hatalmas, ma is eredeti helyén álló sztélé - feliratos vagy domborműves kőtábla - bemutat­ja egyik királyuk, Asitavandas lakomáját, megörökíti a magas hátú királyi széket, amelynek másai még századunkban is az előkelősé­get jelezték ; megismerjük ruházatukat, a hosszított orrú cipőt, amely nélkül hettita előkelő soha nem ábrázoltatta magát, s amely később az etruszkoknál is az előkelőség jele és feltétele volt.

6. Hettita Chimera. i. e. 2. évezred

7. Hettita harckocsi. Rajz Medinet Habu templomáról

8. Orosz/drwkka/ diszltelt kapu Hattusasban. i. e. 2. évezred

A hettita birodalom életét folytonos belső és külső harco k, kis fejedelemségek állandó változásai jellemezték. Bár a hettiták saját törzsszövetségi formájuk szerint, hierarchikusan szervezték a nagy­birodalmat, nyelvi egységet nem voltak képesek kialakítani. Emil Forrer svájci nyelvész erről így számol be: "Valamennyi bogazköyi töredék átvizsgálása arra az eredményre vezetett, hogyafeliratokon nem kevesebb, mint nyolc nyelv van képviselve. A suméron, az akkádon, a hettitának nevezett nyelven, az ósinden kívül a hurri, a protohatti, a luwiyar és a balai." És ki tudná megmondani, hogy az írásos emlékeket hagyó népcsoportokon kívül még hány törzs, néptöredék keresett menedéket ezen a zord, emberi életmódot alig biztosító vidéken.

A népek vándorlásának, megtelepülésének, hódításainak ebben a szakaszában, amikor az újonnan érkező törzsek többnyire el­pusztították az őslakosságot, meglepő, hogy jelen esetben a hódítók szövetséget kötöttek az ott élő protohettita népekkel, és magukba olvasztották őket. Első nagy királyuk, Labarnas, meglepő poli­tikai érettséggel szervezte meg államát a szétszórt településekből, kis erődítményekből álló birodalomban. Erős kézzel tartotta össze a meghódított területek lakosságát. A hettita birodalom az i. e. 2. évezredben több száz éven át nagyhatalom volt. Katonai fölé­nyük alapja a nagy egységekbe szervezett könnyű harckocsik al­kalmazása volt. A kocsikon a szokásos két ember - egy kocsihajtó és egy pajzzsal, nyíllal és dárdával felszerelt harcos - helyett három főt - hajtót, harcost, és mindkettőt pajzs segítségével védelmező harmadikat - alkalmaztak (7. ábra).

Technikai fölényük egyik magyarázata, hogy már az i. e. XVI. században ismerték a vasat. Tőröket, páncélokat, valamint dísz­fegyvereket is készítettek belőle.

A "birodalmat", melynek lakossága a hettitákon kívül sok, kü­lönböző törzsből tevődött össze, szövetségi szerződésekkel szabá­lyozott egésszé formálták, amelyben a hettiták alkották a gazda-

24 sági és politikai vezetőréteget.

Kisázsiában az i. e. XVI. század Labarnas hódításainak, állam­szervezésének, egy nagyhatalom születésének, Hattusas fővárossá alakulásának százada. Hattusas épült ... A küklopszi,oroszlánokkal díszített építmények (8-9. ábra) tömbjei mögött a szervezés, a mér­nöki gondolkodás, a tömegek testi erőfeszítése, az építők - nyilván nem erőszak nélküli - nagyszabású munkája érezhető. Ilyen épít­kezés csak rabszolgamunka eredményeként jöhetett létre.

Rabszolgát szerezni kellett. A társadalmi rend elkerülhetetlenül magával hozta a rabszolgaszerző háborúk szükségességét. A hetti­ták letelepedésük alkalmával nem igázták le a bennszülötteket, ha­nem ezekkel együtt néppé, nagyhatalommá szerveződve, megindí­tották a környező népek elleni hódító háborúi kat.

9. Oroszldnokkal diszitett kapu Mükénében. i. e. 2. évezred

A hettita birodalom szerveződésével egyidejűleg megindult a fej- Tell Halaf lődés a mai Szíria területén is. A Khabur forrásvidékének közelé- ásatásai ben, a folyó jobb partján, egy domb tetején, vékony földréteg alatt ősi kultuszra valló szobrokat találtak. A domb neve: Tell Halaf

A terület i. e. 5-4. évezredből származó legmélyebb rétegei a neo­lit kor kulturális örökségével gazdagítják ismereteinket. Az itt ta­lált cserépedények még fazekaskorong nélkül készültek. Az agyag tisztítatlan, darabos. A belőle készült tárgyak tájékoztatnak ben· nünket Tell Halaf emberének kezdetleges szükségleteiről, egy ré­teggel feljebb pedig arról, hogy már nem kizárólag gyakorlati cél vezette, de kedvét lelte a színezés ben is. Nem csupán kényszerből, de örömmel készített fejlődő igényeinek megfelelő tárgyakat. Az egyszínűre égetett cserepet felváltotta a tarka kerámia. Már nem füstölgő, szabad tűzön, hanem zárt kemencék ben égették. Szilárdak és fényesek. A feketén és fehéren kívül barna, vörös, narancssárga színekben pompáznak. Motívumaik és formagaz­dagságuk figyelemre méltó. Termékenységszobrocskákat, idolo­kat is találtak. A térdelő vagy guggoló kultikus kisplasztikák ugyancsak színesek. Az idolokon a csíkok, motívumok ruhákat, ékszereket jelölnek.

A kő mellett mind gyakoribbá váltak a réz- és bronzeszközök, 25

10. Edények Tell Halaf mély rétegeiből, i. e. 4-3. évezred

művelőik tehát a bronzkorig jutottak. Ez a kultúra teljesen eltűnt. Elvándoroltak ? Nem 'valószínű. Sokkal valószínűbb, hogy egy agresszívabb népcsoport meghódította őket. Hogy egy ilyen "hódí­tás" mit jelentett, arra elég bizonyíték egy felfelé ívelő kultúra tel­jes pusztulása.

Max Freyherr von Oppenheim kutatócsoport ja Tell Halaf felső rétegeiben, csaknem a felszín alatt újabb, már palotákat építő nép nyomaira bukkant. Oppenheim, az amatőr régész, a Tell Halafon talált Kapara-palotát i. e. 2500-ból eredőnek jelzi. Publikációjával neves tudósok is egyetértenek.

És Tell Halafon megjelentek a sumér Gilgames-eposzból már is-mert szörnyek ábrázolásai:

" ... két skorpió ember vigyázza a zárt kaput, melyen halandó mindeddig nem jutott keresztül. Arcuk kínzó rettenetesség, szörnyethalás szemük nézése, tekintetükből rémítő fény esik a hegyek oldalára."

(Gilgames II. 9. Ford.: Rákos Sándor)

A Tell Halaf-i ásatásoknál feltár t palotakomplexum egyik bejára· tát skorpió kapunak nevezik. Jobb és baloldalán két, a sumér ha­gyományokat tükröző skorpióember mereszti fullánkjait. A fej, a mell és a hatalmas madárlábak körplasztikában, a skorpiófarok relief formájában eléri a 2 m hosszúságot. A fejek szakállt viselnek, de alsó és felső ajkuk borotvált, mint a későbbi etruszk férfiaké. Sze­mük ma üresen tátong. Eredetileg fehér mészkő szemgolyó, fekete bazaltból faragott pupilla tette rémületessé tekintetüket. A kultikus helyiségek bazaltszobrai Tell Halaf főisteneit ábrázolják. Középen a Taurus-hegységet jelképező szent állaton, abikán Tesup, a vihar-

26 isten áll. A főisten homlokát tollakból és bikaszarvakból kombinált

korona díszíti. Haja, szakálla hosszú és dús, arca és felső ajka borotvált. Jobbról-balról két orosz/án, az egyiken szilárdan áll Hepet, a szerelem és háború istennője, a másik a Napistent hordoz­za. A helyiség hatalmas kapubélletét szárnyas szfinxek őrzik.

A palota körzetében sírépítményeket találtak, közülük egy sér­tetlen volt. Boltozat zárta le a magas rangú halott - talán király -nyugvóhelyét. A tetem száját az égei kultúrában és a későbbi

Etruriában használatos aranylemez védelmezte az ártó démonok ellen. Mellét félkör alakú trébelt - domborított - aranylemez borította. Ilyen fejedelmi "mell-lemezt" mindössze kettőt ismer a régészet, a másikra az etruriai feltárásoknál még visszatérünk. Szandálját aranyszalagok, -díszek ékesítették. Az agyagedények arra vallanak, hogy a lelet Kapara királyságának korából szárma­zik, és apját vagy nagyapját rejtette a fejedelmi sír.

A Tell Halaf-i várost fali al vették körül, a külváros a falakon kívül terült el. Az előkelőek házai megkülönböztethetők téglaborí­tásos fürdőszobáikról, melyeknek közel 4500 éves padlózatába cse­répkádat és nagyméretű víztároló edényt építettek. A burkolat alatt cserépcsövek kapcsolták a kádat a gOlldosan kiépített csatorna­hálózatba, melyen aszennyvizet elvezették.

A mai Törökország, Irán, Irak és a Szovjetunió találkozásánál, U rartu a Tigris forrásvidéke és felső folyása közelében i. e. 1250 táján, az egykor hatalmas Mittani birodalom megsemmisülésével egyidejű-leg különböző népelemekből alakult Urartu. A területén végzett feltárások olyan kultúrkörre derítettek fényt, amelynek folytatása Szovjet-Ázsiában található.

Az a hatalmas bronzlemez, amely feltehetően egy palota vagy templom kapuját díszítette, asszír sereget ábrázol. A dombormű alakjai egy forrásokban gazdag vidéken erődítményeket foglalnak el, foglyokat indítanak útnak, adót vesznek át legyőzöttektől. Az ábrázolásokat szöveg magyarázza. Az asszírok ezeken az ékírásos feliratokon megnevezték a távoli, hegyvidéki földet, melyet az ő nyelvükön Urartunak hívtak.

Az asszír feliratokon Uruatrinak vagy Urartunak nevezett vidéken, a Van-tó környékén, sok töredék népelemből egységbe forrott egy ország. Az egykori Urartu, a mai Örmény-fennsík, 1400-1800 méter magasan a kisázsiai félsziget és Irán között terül el. Hegyvonulatok szelik át. Észak és dél felé a Kaukázustól és Me­zopotámiától hegylánco k képezte természetes határok választják el; nyugati és keleti határai elmosódnak a melegforrások és magas, vulkanikus eredetre valló hegycsúcsok között. A legmagasabb csú­csa az Ararát - több mint ötezer méter -, és rajta örök hó csillog. Ebben a még ma sem igen járható hegységben ered a Tigris folyó, amely dél felé hömpölyögve az Eufrátesszel együtt a Perzsa-öböl felé siet. A megtermékenyített völgyben született kultúra évezrede- 27

Kréta és a "tengeri népek"

28

ken keresztül terjedt észak és kelet, dél és nyugat felé, s Urartu környékén szétágazva behatolt a határos Kaukázusba. Hatása a nomád szkíták kultúrájában is fellelhető.

Az urartui hegyek a Tigris és Eufrátesz forrásvidékén zordak. Növényzetük alpesi, a fennsíkokon sztyepp vonul, csak ritkán borít­ják zöldellő erdők. De a hegyek rézben, ónban és vasércben gaz­dagok. Ezek a természeti kincsek vonzották az asszír királyokat is. Urartu ellen több ízben támadást intéztek.

Urartu fővárosa, Tuspa vagy Turuspa, a Van-tó keleti partján épült. A városfal hatalmas, 6 x 0,70 méteres sziklatömbjeit - me­lyek másfélék, mint a Van-sziklák kőanyaga - valószínűleg vízi úton, a Van-tavon keresztül szállították ide. Az egyik legrégebbi feliraton ez olvasható:

"Felirata Sardurinak, Lutipri fiának, a nagy királynak, a hatalmas királynak, a mindenség királyának ... "

majd így folytatódik:

"Ezeket a kőtömböket Alniuni városából én hordattam ide és ezt a várat én építtettem."

A Kisázsia-szerte tisztelt viharistent a hertiták és Tell Halaf népe egyaránt Tesupnak hívta. Urartuban Teisebának nevezték, a későbbi etruszkok Tinia néven tisztelték.

Urar tu rabszolgatartó állam volt. Hatalmas építményeit rab­szolgák építették. Igen jelentős az a (Lehmann és Haupt kutatók szerint 70 km hosszúságú) csatornahálózat, amelyen keresztül fő­városát, Tuspát folyóvízzellátta el, s amely a mai napig használat­ban van. A csatornaépítési technika ismerete összekapcsolja a Tig­ris és Eufrátesz völgyét a Kaukázussal, az égei világ kultúrájával és később Itáliával. Erről tanúskodnak Etruria csatornázott terü­letei.

Amint Urartu néptöredékekből alakult állammá, az etruszkok Itáliában ugyancsak néptöredékeket ötvöztek néppé. Nem lehet meglepő, ha ezeknek a népelemeknek utódai eredeti hazájuk mér­nöki ismereteinek legjavát akarták felhasználni új otthonukban.

Kréta a mítoszok hazája, de a mondák, szájhagyományok koránt­sem csupán légből kapott mesék.

A korai népek a számukra érthetetlen természeti jelenségeket, kiváló emberek tetteit a maguk egyszerű, tudományos alapot nél­külöző megfogalmazásában adják szájról szájra. Az idők folyamán az elbeszélések a regemondók képzelőtehetsége szerint koptak, vagy új elemekkel gazdagodtak. Homérosznak köszönhetjük, hogya bal­káni, peloponnészoszi és a kisázsiai népek ajkán élő mítoszokat ma is eleven, gyönyörködtető, vérbeli költő által rendezett formában élvezhetjük.

Heinrich Schliemann, Tr6ja feltár6ja bebizonyította, hogy ezek a mítoszok, mondák nemcsak élvezhetőek, de a csodás elemekből kibontva, reális magvukra a régészet is támaszkodhat. Schliemann, a hivatatös állásfoglalással ellentétben, Homérosz leírása alapján kereste és tárta fel a felperzselt városok alatt Tr6ját.

Tr6ja feltárása után, a mükénéi kultúra vonalát követve, indult Kréta felé. A további feltárásokban halála akadályozta meg. Ké­sőbb Arthur Evans angol régész harminc év alatt felszínre hozta a sziget palotáit. Számtalan írásos agyagtáblát talált. Több évtize­dig tartó kutatás eredményeként a filológusok háromféle krétai írást különítettek el: a phaistosi palotában talált korong hieroglif írását, melyhez hasonlóval eddig nem találkoztak, valamint a lineá­ris A-nak és lineáris B-nek nevezett írásokat.

Régészek és filológusok együtt jutottak el a megállapításhoz, mely szerint a lineáris A - a krétai őslakosság, a minoszi Kréta írása -feltehetően kisázsiai eredetű; az ógörög lineáris B-t pedig a Krétát megszálló akháj népesség használta (ll. ábra). Vizsgálataik egyik eredménye az a megállapítás, hogya minoszi Kréta fejlett kultúrá­ját az akkor még kezdetleges görög váltotta fel.

Krétának és a tengeri népeknek is Homérosz volt az első króniká­sa, aki - bár vaknak tartották - kiváló megfigyelő volt.

Kréta, az ország nagyságú sziget, melyet - földrajzi helyzetére utalva - a "Világ köldökének" neveztek, közel egyenlő távolságra fekszik a tengerben a Peloponnészoszi-félsziget, Kisázsia és Afrika partjai között.

" ... közepében borszín tengernek, szép dús partját habok körülöntik ;"

Kréta, amelynek

" ... nyelve kevert; mindnek más és más: ott az achájok, ott a vitéz őskrétaiak, ott él a küdön nép, három dór törzs ... ", II. A krétai lineáris

(Homérosz: ApolIólI himnusza. Ford.: Devecseri Gábor) A. B írás és a phaisztoszi palotában talált

A tengeri útvonalak középpontjában fekvő Kréta a közvetítő ke- korong

~~rJ, II r~ it~~d'J ~~ilild]rh9 It)/Ö'f*Z ~CWI~lV

30

reskedelem szemszögéből ideális kikötő; hajók kirakodására, cse­reáruk felvételére kiválóa n alkalmas.

A kereskedelem fejlődése, rendszeres útvonalak kialakulása ma­gával hozta a kalózkodást, a könnyű értékszerzés lehetőségét.

A történelem előtti korok sűrűn megénekelt hőstettei csaknem ki­vétel nélkül kalóz vállalkozásokat takarnak. Háborúnak, harcnak nevezték, amely azonban többnyire nem volt más, mint a javakat az erősebb jogán megszerző rablókalandok sora.

Mivel magyarázható mégis, hogy az akháj és dór betöréseket megelőzően a minoszi Kréta fél évezreden keresztül/alak és erődít­mények nélkül, biztonságban érezhette magát a nyílt tenger által övezett szigetországban ?

A feltárások szerint Tirünsz, Mükéné, Orkhoménosz kultúrája szorosan kapcsolódik Krétáéhoz. Ma még nem lehet tudni, hogy ez a kapcsolat szövetségi vagy alárendelt volt-e? Feltehető azon­ban, hogy ezektől a városállamoktól nem volt oka tartani a mino­szi Krétának. Egyiptommal is jó volt a kereskedelmi kapcsolata, tehát onnan sem kellett támadástól félnie. Kréta őslakói, "a vitéz ős krétaiak" - a lineáris A írás tanúsága alapján - feltehetően kis­ázsiai népek voltak, többé-kevésbé tehát Kisázsia felől is bizton­ságban érezhették magukat. A biztonságérzet azonban nem terjedt odáig, hogy ne építettek volna Amniszoszban a kikötőváros mellett jól berendezett fegyvertárat, mely i. e. 1500 táján a Szantorin­vulkán kitörése következtében előállott hatalmas tengerrengés, a japán nevén tudományosan "tsunami"-nak nevezett, tíz emelet ma­gasságot is elérő szökőár áldozata lett.

Az i. e. 15OO-as éveket megelőzően Kréta körül egy a tengeri hegemóniát biztosító, Amniszoszból kitűnően felszerel t hajóhad­nak kellett szolgálatot teljesítenie ahhoz, hogya minoszi Kréta zök­kenőmentesen bonyolíthassa gazdagságát biztosító kereskedelmi tevékenységét. Meg kellett óvnia városállamait a betörésektől, és hajói segítségével vazallusai felett uralmat gyakorolni, illetve az esedékes adót behajtani.

A szigete t erődítményeknél és falak nál biztosabban védhette hajóhada, amelyet feltehetően vazallus államaikból toborzott le­génységgel népesítettek be, bár tiszt jeik krétaiak lehettek. Ennek milyen nyoma maradt? Egy monda:

Léto istenasszonynak Délosz szigetén megszületett fia, Apollón, Apolló - etruszk nevén Aplu - helyet keresett az "igazmondás és jövőbe látás" templomának felépítésére. Telephussza forrásnimfa féltékenységből eltanácsolta ligetéből és a Parnasszosz alá küldte. Apollón ott egy tűzokádó sárkányt talált, melyet megölt, és meg­építette templomát. így született meg Delphoiban a "jósda" és a monda szerint:

"Ekkor lelkében Phoibosz * föltette a kérdést, -hogy milyen embereket vigyen el segítőül arra, kik majd szolgálják őt ott kavicsos Püthóban; míg ezt fontolgatta, a borszínű tengeren íme fürge hajót látott; tele volt jó férfiú-néppel..."

A hajó utasai krétai kereskedők voltak, akik a monda szerint:

"Íme kereskedve, akincsért éjszínű hajóval Pülosz dúsfövenyű partjára, a püloszi néphez szálltak; ... "

Hogy Homérosz következtetése a Kréta és Pülosz között fennálló kereskedelmi kapcsolatot illetően mennyire reális volt, mi sem bi­zonyítja jobban, mint az, hogy Michael Ventris a krétai lineáris B írást a Püloszban, Nesztor király palotájában kiásott, agyagba égetett írásos táblák alapján fejtette meg.

A monda szerint útközben delfin szökött fel a hajóra. A kormá­nyos, a krétai tiszt, nem akarta elpusztítani, sem vízbe dobatni a szerencsés jelnek tekinthető állatot, hiszen ez segíthette őt a rá­bízott feladat végrehajtásában:

" ... delphin alakjában szökkent föl a fürge hajóra nyílt vizen és riadalmas nagy szörny, elfeküdött ott. Rá nem jöttek azok lelkükben, hogy ki e delphin és ki akarták dobni; ... "

Egyedül a kormányos tudta. Ő kormányozhatta a hajót a Parnasz­szosz tövében épített templom közelébe, ahol szép ifjú alakjában már várta őket az "isten". Partra húzták a hajót; finom áldozati étkeket és nyilván bort fogyasztva

" .. .indultak; vezetett a nagy úr, Zeusz sarja, Apollón, lantot tartva kezében, bájjal játszva a húron szépen lépegetett a magasba; s a krétaiak mind zengve Ié Paiánt, Pütho fele mentek utána,

... a krétaiak vezetője ekép szólt: ,,6 idegen, mert nem vagy olyan mint földi halandók,

... áruld el nekem őszintén, had tudjam egészen, mely nép ez, mily táj, milyen emberek élnek e földön? Más földet kívántunk mi elérni, hajózva az árban, Püloszt; Krétából, honnan származni dicsekszünk; most ideérkeztünk hajónkkal, bár nem akarva; ... "

Ekkor a messzeható nagy Apollón válaszul így szólt:

* Apollón 31

"Vándorok, Ó, ti, kik egykor az erdős knosszoszi földön laktatok, ám mostmár sohasem tértek haza többé kedvelt városotokba, a sok szép házba, az édes hitvesek oldala mellé, mert itt fogtok ügyelni gazdag szentélyemre ...

Nemmulók tervét fogjátok tudni, akiknek óhajtása szerint tiszteltek lesztek örökké .

. .. kérdőn szólt hozzá vezetője a krétaiaknak : "Ó nagyuram, te a kedveseinktől, drága hazánktól messze szakítottál, így tetszett drága szívednek; s most hogyan élünk meg? kérünk, add erre a választ. Mert nem bortermő vidék ez a föld, nem jó legelőjű, hogy jól élhessünk ...

Könnyen mondom a szót nektek, s helyezem szívetekbe, hogyha ti itt mind kardot tarttok jobbkezetekben és folyvást juhot öltök, még úgy sem fogy el a készlet, mit nekem erre a népek nagynevű törzsei hoznak;" ...

Az előrelátó "isten" azonban egyidejűleg a büntetést is kilátásba helyezte arra az esetre, ha a kijelölt krétai csoport nem hűségesen, kívánságának megfelelően szolgálná:

"Ámde ha bármelyikőtök balgán vét szavam ellen, és ha hiábavaló szó, vagy tett lesz vezetőtök, vagy pedig önhittség, mely az emberek ősi szokása, rajtatok akkoron újak, mások lesznek urakká, és leigázva, nekik szolgáltok minden időben."

( Homérosz: Apol/ón himnusza. Ford.: Devecseri Gábor)

Homérosz, a gondolkodó költő-filozófus, aki járatos volt korá­nak királyi udvaraiban, ismerhette a politika általános alakulását; talán maga is tudta, hogy a delphoi jósda hogyan befolyásolja két­értelmű jóslataival Kisázsia és a görög világ politikai eseményeit.

Ennek legmarkánsabb bizonyítéka Homérosz halála után követ­kezett be. Lüdia az i. e. VII. századtól jelentős hatalommá fejlődött, Kroiszosz (Krőzus) király uralkodása alatt (i. e. 560-546) Lükia és Kilikia kivételével Kisázsia egész nyugati részét uralma alatt tar­totta. Felhasználta a kisázsiai gyarmatvárosok lakosságával foly­tatott kereskedelmi kapcsolatokat, aranyat mosatott a folyók vizé­ből. A Paktalosz-folyó aranya és a meghódoltatott városok adózá­sa "krőzusi" gazdagsághoz juttatta. Bőkezűen szórta ajándékait a szent helyek, így a delphoi jósda számára is. Amikor a perzsa bi­rodalom a legendás hódító, Kürosz vezetésével terjeszkedn i kezd,

32 az akkor már görög uralom alatt álló Krétának érdekében állha-

tott a perzsa előretörés megállítása. Feltehető, hogy ennek érdeké­ben kapta Kroiszosz, az ütközőállam királya, a kétértelmű jósla­tot, mely szerint ha átlépi a Halüsz-folyót, nagy birodalmat dönt meg. Átlépte. A sokkal erősebb perzsa had elsöpörte a "krőzusi birodalmat" . Mindebből következtethető, hogya delphoi jósda már aminoszi,

később pedig a görög Krétában is mint isteni tanácsadó a csodák és jóslatok erejével irányította az égei világ és Kisázsia politikai életét.

Az ókori népek tudtak arról, hogy a tenger mélyén és a földké­reg alatt egy számukra ismeretlen, sötétséggel és tűzzel teli világ lé­tezik; valószínűleg ez szülte meg az "alvilág", az alvilágot őrző, "tüzet okádó" sárkányok és háromfejű kutyák képzetét. Ez lehet alapja a későbbi vallásokban is fellelhető "tüzes pokol" -ról szóló képzeteknek is. Poszeidónt "földrázó"-nak is nevezik. A név arra enged következtetni, hogy az ókor bölcsei már megsejthettek vala­mit a földrengések, a pusztító szökőár és a tengerfenék mozgásai közti összefüggésekből, ha ezt szemléletüknek megfelelően, a tengeristen haragjának tekintették is.

"Büszke Poseidont a nagy istent zengem e dalban Föld rendítőjét, meg a meddő tengeri árét, Öt, akié az egész tenger, a Helikon, s az Aigai. Földrázó kettős tisztet kaptál te az égtől..."

(Homérosz: Poszeidón-himnusz; Ford.: Devecseri Gábor)

12. Li/iomos táj egy Théra szigetén/e/tárt ház fa/án

13. Liliomos herceg. Falfestés a kfWsszoszi paloldban. i. e. XVI. sz.

Az ókori népek félték a föld-és tengerrengéseket. A minoszi Kré­ta építkezései ennek tudatában, rugalmasan, kő és fa váltakozta­tásával készültek, védekezésül a föld rázkódásai ellen.

Az Égei-tenger és szigetei alatt a Szantorin kitörését megelőzően félelmetes vulkanikus tevékenységnek kellett végbemennie. A kon­tinensen szakadások keletkeztek (talán ez az alapja az Atlantisz­mítosznak) ; szigetek süllyedhettek el vagy úsztak a tengeren, mint a mondabeli Délosz szigete, talán akkor kerültek felszínre a Kik­ládok apró szigetei.

A Krétától északra fekvő Thérának a Szantorin-vulkán kitörése következtében elpusztult bronzkori városai - a napjainkban folyó

34 ásatások bizonysága szerint - magas szintíf, Krétára emlékeztető

civilizációval rendelkeztek. Falfestmény liliomos virágai és fecskéi kapcsolják össze Thérát Kréta művészetével (12-13. ábra).

A Szantorin kitörésével kapcsolatos vulkanológia már tudomá­nyosan bizonyítja, hogya kitörés nemcsak Théra szigetének váro­sait, de a krétai városok egy részét is romba döntötte. A "tsunami" hullámverése elsodorta a parton fekvő amniszoszi kikötőt és a hoz­zá kapcsolódó épületeket. Porszitálással és lapilliréteggel (könnyű, vulkanikus kőzet) borította a sziget kertjeit és földjeit, tönkretéve azok termőképességét.

A "tsunami" sodró, szívó hullámai, a tenger viharzása következ­tében felbomlott hajóhad széthullásával Kréta legbiztosabb védel· mi ereje semmisült meg. Feltételezhető, hogy a felbomlott tengeri erők épségben maradt,jól felfegyverzett egyedei képezték a kialakuló "tengeri népek" hajóhadának alapját.

Arthur Evans és munkatársai Homérosz "tágterű" Krétáján fel­tártak palotákat, a virágzó agavék alatt rejtőző knosszoszi palotát, a minoszi Labürinthosz maradványait. Vidám, gondtalan életmód­ra valló falfestményeket, iparművészeti tárgyakat, ékszereket talál­tak a korai társadalmi differenciálódás tanúiként. Nem maradt jele komoly termelőerők létének, termelő folyamatok ábrázolásának. Kréta gazdagsága nem árutermelésből, hanem keresked elem ből és valószínűleg rabszolgakereskedésből származott.

A jelek szerint az egyszerűe n "úrnőnek", vagy "állatok úrnőjé­nek" nevezett, de talán Potnia nevű istennőjüket megtestesítő fő­papnő feltehetően aMinosszal dualitásban - kettőségben - uralko­dott. Az istenkirály és a főpapnő uralkodását papnők segíthették. Díszítések, falfestés, a tenger, növények és madarak finom színek­ben ragyogó, kecses bája jellemző a krétai művészetre. A freskók­ból és kisplasztikákból ismert alakok, iparművészeti tárgyak, vá­záik és edényeik is valami nőies lágyságot hangsúlyoznak.

Kultuszaik azonban emberáldozatokról vallanak, mint például a bikakultusz is, a minoszi Kréta egyik ismert jellemzője, amely lakóinak kisázsiai eredete mellett szól. Felvetődik a kérdés, hogy

14. Az .. Állatok Úrnője" szarvaltár előtt. Kréta. i. e. XVI. sz.

vajon az akrobatikus bikatáncok kultikus eredetűek voltak-e, vagy 35

IS. Az "Állatok Ura", részlet "Larthya" arany mell-Iemezének központi mező jéről

szórakozást nyújtó sportok? Vajon kik vállalkoztak ezekre a fest· ményeken dekoratív, a krétaiak számára bizonyára Izgalmas, de életveszélyes akrobatikus viadalokra : történelem előtti önkéntes "torreádorok" vagy feláldozandó foglyok? Erre ma még nincs válasz.

S milyen lehetett a labirint lakója, melynek ugyancsak embereket áldoztak? E kérdések megválaszolásában ismét csak a mondákra támaszkodhatunk, a gyakran megénekelt, vázaképeken megfestett Thészeusz-mondára.

Thészeusz athéni királyfi megelégelte a "véradót" , melyet Athén Krétának fizetett. Midőn az évi, meghatározott időben küldendő, halálra szánt ifjakat és szüzeket útnak indították, Thészeusz velük ment, hogy megölje a mondai Minotauruszt, Minosz király állító· lagos bikafejű fiát. A szörny megölése után Thészeusz a megmene­kült fiatalokkal visszatért Athénba.

Mit árul el ez a mítosz? A nagy hatalmú Krétának Athén is vazallusa volt. Bizonyára

nemcsak vérrel, hanem egyéb adóval is szolgált, s így hozzáj áru It Kréta gazdagodásához.

Mi tette szükségessé a rendszeres emberáldozást? Milyen élőlényt őrizhetett a knosszoszi labirint? Ha a mondai Thészeusz bemehetett a labirintba, Minosz annak tudatában engedhette oda, hogy a nagy erejű szörny feltétlenül végez vele, Thészeusz tehát élve nem térhet vissza. Nem kísérte senki. Ha kísérte volna, a mondai elemek­ben bizonyára nyoma lenne, mint Ariadne fonalának. Nem ment vele senki, mert ha Minosz megbízható embere jelen lett volna, úgy az megöli Thészeuszt, mielőtt a szentségtörő az istenségre kezet emel. Tehát Thészeusz bement a labirintba és megölte a szörnyet. De milyen szörnyet ?

Bika nem lehetett. Egy labirint, bármilyen tágas, nem alkalmas arra, hogy bika száguldozzék benne. És milyen bika az, amely hús­sal, emberhússal él? A bika, ha mégoly vad is, növényevő állat, és a mondák sehol sem beszélnek arról, hogy a labirintba szénát vagy más növényi élelmet szállítottak volna. Beszél viszont arról, hogy Minosz nem engedte el a szigetről a labirintus építőjét, Daida­loszt, aki megpróbált hát szárnyakat konstruálni, hogy fiával, Ikarosszal együtt elrepülhessen. Miért nem engedte el Daidaloszt a mondai Minosz ? Talán azért, hogy ne árulhassa el, milyen lényt

36 őriznek az általa épített labirintban.

Szóljanak tovább a mondák. Héraklész egyik jelentős mondai feladata volt a "Laemai hydra" - vízi sárkány - megölése. Babiloni agyagtábla őrzi a zodiákus - állatöv - szövegét, oroszlánnal és egy hatalmas hidrával, melyen a hidra szarvakat visel. Babilonban a tün­döklő, kékzománcú Istár-kapu falán sétálnak a szarvak kal ékes sárkányok ...

Zoológusnak kellene arra vállalkoznia, hogy megállapítsa, kb. 3500 évvel ezelőtt Krétán milyen szarvakkal ékeskedő óriás hidra tekereghetett, melyet kígyókultuszuk isteneként őrizhettek és tart­hattak életben fiatalok feláldozásával a krétaiak.

Mint ismeretes, a kígyó barlangokban, sziklarepedések mélyén húzódik meg. Az emberiség az évmilliós fejlődés, a civilizáció kö­rülményei közt elvesztette azt a "veszélyösztönt", melya vadon élő állatoknak a mai napig élő tulajdonsága. A kígyó, mely a föld mé­lyének tektonikus rezgései t talán a szeizmográfnál is hamarabb

16. A tengeristen legyőzése és a tnegszabadultszüzek kultikus örötntánca. Etruszk tál. i. e. V. sz.

17. Kígyós papnö Krétáról. i. e. XVI. sz.

18. Sdrkmryfej a babiloni Istár-kapur61

észleli, menekülve a fóld felszínére igyekszik. Földrengés, vulka­nikus kitörés előtt kígyók tömegei lepik el a veszélyeztetett terüle­teket. Ma már sokat tudunk a Szantorin-vulkánnak az i. e. lSOO-as évekre tehető kitöréséről.

Kréta a széttagolt kontinens rajzával, a Kikládok apró szigetei­vel bizonyítja, hogy a földkéreg alatt végbemenő, erőteljes vulka­nikus tevékenység következtében alakult ki. Csaknem bizonyos, hogya krétai kígyókultusz az előrengések következtében felboly­dult kígyókkal kapcsolatos, hiszen a kígyóinváziót menthetetlenül követte a vulkanikus katasztrófa.

A történelem előtti népeknek megfigyeléseik után arra a követ­keztetésre kellett jutniuk, hogya kígyók nagy erejű istenek, melyek ha megharagszanak, eláraszt ják a földet, majd földrengést, kőzá­port, tüzet előidézve pusztítják az embereket. Ha pedig a kígyó ilyen erős alvilági isten, tisztelni kell, áldozatokkal megengesztelni. Ha a hidrának csak csökevény szarvai voltak is, kétszeresen szent lehetett számukra, mert egyesíthette a bikaisten és a kígyóisten külső tulajdonságait. Áldoztak vélt isteneiknek, és bíztak segítsé­gükben, féltek tőlük, és ismét áldoztak, s a szörny talán havonta elfogyaszthatott egy fiút vagy egy leányt.

Időszámításunk előtt másfél évezreddel ismeretlen eredetű hajós­népek tartották félelemben Kelet népeit. Feljegyzések csak mint a "tenger népei" -ről, vagy "tengeri népek" ·ről emlékeznek meg ró­luk. Elsöpörtek kisázsiai birodalmakat, és két ízben támadták meg Egyiptomot. Ilyen katonai erővel rendelkező, ilyen tömegű népes­ségnek valahol, valahogyan, valaminek a következtében ki kellett alakulnia. Terméketlen területek éhező népcsoport jainak, tengerre induló, szerencsét próbáló hajósoknak olyan már meglevő maghoz kellett csatlakozniok, amely szervezettebb erőt képviselt, mint ami­lyenre a rendelkezésre álló konkrét ismereteink utalnak.

Bizonyított tény, hogy Krétán a lineáris A írást felváltotta a li-

neáris B-nek nevezett írásmód, azaz a kisázsiai eredetre utaló írást a szigetet elfoglaló akháj görögök írása. A minoszi közigazgatás A írással készült feljegyzéseit a Püloszban használt íráshoz hason­lító B jellegfi írással készült feljegyzések követték.

Miután az amniszoszi kikötőváros és a hozzá kapcsolódó fegy­vertár elpusztult, megszünt a Kréta védelmét ellátó hajóhad szer­vezett ellátása. Az amniszoszi katasztrófát túlélő hajósok számára nem maradhatott más megoldás, mint hogy szétszéledve egységen­ként keressenek - ott, ahol éppen találnak - élelmet, kikötőt, tár­sakat, majd családot. A hajósok kapcsolatot kereshettek száraz­földön élő törzseikkel. Az is természetesnek tekinthető, hogy az egykori "flotta" más-más hajón élő tagjai a tengeren bolyongva is megtalálták, vállalkozásaikban segítették egymást. Ezeknek az év­századoknak mozaikjait egymáshoz illesztve kialakul a tudomá­nyosan még nem bizonyított feltevés: "a tengeri népek" magját a széthullott krétai hajóhad kalózkodásra szokott egységei képez­hették. Éhező országokból kivándorló hajósok ehhez a jól épített hajókkal, fegyverekkel, tapasztalatokkal rendelkező maghoz kap­csolódva alakulhattak olyan "tengeri nép"-pé, mely képes volt megütközni más tengeri hajósokkal, legyőzni, kirabolni vagy ma­gába olvasztani őket. Ilyen összefonódott, egymásra támaszkodó tengeri erőt már joggal nevezhettek az ókori Írók "tengeri nép"­nek.

" ... egy nép sem tudott nekik ellenállni Hattitól kezdve." (Felirat lll. Ramszesz szobrának lalapzalán)

Kréta egykori vazallus államaiból toborzott, válogatott, erőtel-jes emberek tömegei, kik körülményeik kapcsán állandó vándor­lásra voltak ítélve, elképzelhetően otthonra, hazára vágytak. Kelet hajósainak tapasztalataik lehettek arról, hogy a Nilus deltája az egyiptomi gabonatermő földekre vezet. Érthető, hogy a kiéhezett, a tengeren állandó veszedelemben élő emberek megkívánták Egyip-

19. Akhdj harcosok vonulása. VázakIp. i. e. XII. sz.

tom gazdagságát. Memeptah fáraó uralkodása alatt megpróbáltak betömi a vágyott szárazföldre. A sikertelen kísérlet után vissza- 39

20. A "tengeri népek" szárazföldi vándorlása korongkerekD (sumér) szekereken. Rajz a Medinet Habu oldaláról

vonultak. I. e. 1190 körül balkáni népekkel is egyesülve hatoltak be Kisázsiába, az akkor még töretlenül virágzó hettita birodalom­ba. II. Suppiluliumas uralkodása alatt lerombolták, felégették Hattusast, a fővárost, végigdúlták Kisázsiát, megdöntötték a biro­dalmat. A "tengeri népek" megsemmisítettek más kisázsiai népeket is, és évezredekre az ismeretlenségbe taszították azt a hettita nagy­birodalmat, mely még az egyiptomi hódítási kísérleteknek is ellen tudott állni.

A szárazföldi győzelem után erőre kapott "tengeri népek" ezt követően III. Ramszesz fáraó Egyiptomát támadták meg. Az elegendő élelmet nem biztosító kisázsiai területnél jobban vonzotta őket a gabonában dús Egyiptom.

Az egyiptomi Medinet Habu-templomon talált rajz (20. ábra) a "tengeri népek" szárazföldi vonulásáról ad tájékoztatást: keser­ves körülmények között vándorló, ökrök által vont, korongkerekű (sumér) szekereken asszonyokat, gyermekeket hurcoltak maguk­kal. A rajz arról beszél, hogy nem kalandvágy, hanem szükség kényszerítette őket betörési kísérletek végrehajtására. Nagy erejű néptömeg keresett hazát. A III. Ramszesz dicsőségét hirdető szo­bor talapzatán (21. ábra) az egyenlőtlen erők összecsapásának, a szárazföldről támogatott egyiptomi és a "tengeri népek" harcá­nak rajza is ezt látszik megerősíteni. Mint előbb Merneptah, III. Ramszesz seregei is visszaverték a "tengeri népek" támadásait. Az egyiptológia szerint egy részüknek - talán a foglyoknak - sike­rült ott megtelepedni, a visszavert hajósoknak azonban el kel­lett vonulniok. Keletet ismerve, tudhatták : az nem biztosít szá­mukra megtelepedésre alkalmas területet. Nyugat felé hajózva húztak tehát az Appennini-félsziget partjai felé.

Szicíliában még ma is működik az Etna. A krétai hajósok és utó­daik jól ismerhették egy vulkanikus sziget életének hátrányait, ott tehát nem kívántak élni. Logikusnak látszik, hogy a félsziget nyu­gati vonulatát felderítve, a mai Tiberis torkolatánál szálltak partra, s attól észak felé húzódó, őshazájukra emlékeztető, édesvizű fo­lyókkal tagolt, az általuk már ismert ércek bányászatára lehetőséget nyújtó hegyvidéken telepedtek meg, az Adriai-tenger felől érkezők pedig a Pó torkolatánál szállottak partra. Ez csupán feltevés. Az viszont tény, hogy ezeken a partokon éIt egy nép, melynek is­meretlen az eredete.

Homérosz a Dionüszosz"himnuszban türrszenoszokról, türré-

nekről beszél. Kalózkodnak az égei vizeken, feltehetően a "tengeri népek" részeként.

Az Appennini-félsziget nyugati partjait a Tirrén-tenger mossa. A Tirrén-tenger, melyről később Hérodotosz állítja, hogy az éhező lüdöket odavezető királyfiról, Türrszenoszról, a mondai Héraklész unokájáról nevezték el az etruszkok, azok az etruszkok, akikről tud­juk, hogy hajósnép voltak, és akikről az ókor írói azt is tudják, hogy még virágzó kereskedelmi hajózásuk mellett is szívesen kalóz­kodtak.

Az etruszkok első hullámainak megtelepedése után már nem számolnak be feljegyzések a "tengeri népek" országokat megtáma­dó vagy megsemmisítő dúlásáról.

Mialatt a keleti mediterránumban népek és kultúrák születtek, fej­lődtek, és más, agresszívebb népek pusztításainak áldozataivá let­tek, az Appennini-félsziget őslakói szerszámként, fegyverként még követ használtak. Itt a paleolit - a pattintott kőkorszak - igen hosz­szú ideig tartott. Liguria, Umbria, az Abruzzók leletei arról tanús­kodnak, hogy amikor Kelet népei már építkeztek, földjeiket csa­tornázással tették iermővé, az ember itt egyes területeken megelé­gedett barlangjaival, a természet nyújtotta táplálékkal : a vadászat, a halászat és a gyümölcsszüret kielégítette szükségleteit. Alba, Piemont, Liguria, a picenumi Vibrata-völgy már a neolit - csiszolt kőkorszakbeli .. emberekről vallanak, akik barlangjaikon kívül kezdetleges kunyhókban is éltek, állatokat háziasítottak, tenyész­tettek. Ismerték a kezdetleges tűt. Feltűnik a keramika fekete és sötétbarnára égetett edények formájában, melyeket gyér, cikcakkos mintákkal díszítettek.

A több ezer éves neolit után az i. e. 2800-as évek táján köszöntött be a fém kora, az arany f-S a vörösréz feltiinésével. Az eneolitot, vagyis a kő-réz kort a nagy felfedezés, az ón és a réz ötvözésének időszaka, a bronzkorszak követte. Fegyvereket, baltát, tőrt, kést,

21. A "tengeri népek" legyőzése. l/l. Ramszesz szobrának talapzata

Az Appennini­félsziget

41

pengéket, nyílhegyeket, lándzsát, kardot készítettek. Ékszerekkel elégítették ki díszítőkedvüket. Fülönfüggőket, karkötőket, kariká­kat viseltek, csatokat fűztek ruhájukra, bronzfésűvel rendezték ha­jukat és az új fémből hajtűket tűztek bele. A múzeumokban bronz­ból készült sarlók, árak, fogók beszélnek az itáliai bronzkorszak mezőgazdaságának, iparának fejlődéséről.

Észak-Itália bronzkori lakóházai úgy születtek, mint a madárfész­kek. A kunyhók szétszórtan, rendszer nélkül, a kis csoportokban érkezők vagy továbbvándorlók szükséglete szerint épültek. Száraz­földön, cölöpökön álltak, alapjuk fa, oldaluk vesszőre tapasztott agyag volt. A szárazfóldi cölöpépítmények lakói a kutatók feltevé­se szerint több irányból érkeztek az Appennini-félsziget védett, kel­lemes éghajlatú területeire. A Rétus-hegység víz- és fóldszegény sziklái, a jelenlegi Svájc hóborította, égbe nyúló hegyeinek rideg éghajlata indokolta az ember vándorlását, jobb életfeltételek kere­sését. Északi népcsoportok a napsütötte síkságok felé vonultak. A Pó mellé kén kialakult kultúra, a terramara (kövér föld) népei, ez az észak felől érkezett bronzkori népesség itt új népcsoportokkal találkozott.

Minden időszakra jellemzők a temetkezés formái. A veronai archeológiai múzeum tárlóiban elhelyezett ásatási anyag elrende­zésében követi a kultuszok változását. Míg a szétszórt cölöpépít­mények lakói halottaikat oldalukra fektetve, guggoló helyzetben temették, később, új hatások következtében, a hamvasztás nélküli temetkezést kiszorította a hamvasztásos temetés szokása.

Valószínűleg a különböző népelemek találkozása vezetett a kuny­hótelepülések formai változására is. A kunyhóépítés helyének öt­letszerű rendszertelenségét felváltotta az egymásra merőleges út­vonalak mentén épült kunyhóutcák sora. A fő útvonalakat kereszt­utcák metszették. Háztömbök keletkeztek kunyhókból, melyeknek szerény építőanyaga továbbra is a szalma, a rőzse, az agyag maradt, de jellemzőjük a rendezettség lett: kunyhó kunyhó mellett, tömbö­ket alkotva. Földhányásokkal, vizesárkokkal biztosították lakó­helyük védelmét.

A terramara falvak lakói is halásztak, vadásztak, mint elődeik, de elsősorban földműveléssel foglalkoztak, tehát helyhez kötötté váltak. Életformájukban a gabona- és szőlőtermesztés, az állatok tervszerűbb tenyésztése, valamint a mezőgazdasági ipar kialakulása hozott változást. Fémiparuk alapanyaga a bronz volt. A szövő- és agyagipar jeleit - edényeiket, keleti urnáikat - is megtalálták a Pó mindkét partján és Bologna (az etruszk Felsina) mintegy 20 kilo­méteres körzetében.

A Garda-, a Fimon- és az Arqua-, Velence tartományi tavak környékén talált cölöpépítményes falvak talán legszebb példája a Garda-tó déli partjának közelében, Peschierában került napviIág-

42 ra. A Garda-tó környékét keleti és északról érkezett nemzetségek

népesítették be. A kialakult vegyes kultúra hasonló vonásokat mu­tat az ausztriai Hallstattban és Közép-Európa más részein talált korabeli kultúrákkal is.

A meteorvasat már ősidők óta ismerték. Viselték amulettként, csodatevő erőt tulajdo IÍtottak neki.

A görög mitológiai alakot, Prométheuszt, Zeusz a Kaukázusban egy sziklához láncolta. Éppen a Kaukázusban, mely Hellásztól északkeletre fekszik? És miért? Mert elhozta a tüzet az emberek­nek, és mesterségekre tanította őket. Milyen mesterség az, amely nagy tüzet követel? A vas kohászat!

Egy másik monda szerint a kincskereső Argonauták a Fekete­tengeren hajózva, elhaladtak "Vasország" mellett, ahol" ... nem vet­nek, nem aratnak, gyümölcsfát sem ültetnek, csak a hegyeket fúr­ják. Vasat készítenek. De meg is becsülik őket a jó nyílhegyekért és dárdákért." A monda Vasországot a Fekete-tenger déli partjára helyezi. A vaskészítés titka északról dél felé húzódik.

Az i. e. második évezredben a vas készítésének felfedezésével a világ történetében új korszak kezdődik. A vasról első ízben a hetti­ta feljegyzések, valamint egyiptomi papiruszok (a hettitákkal foly­tatott levelezés) tesznek említést. " ... A hettiták igen korán, talán már Labarnas idejében ismerték a vasat." A jelek szerint i. e. 1600 táján a vaskészítésben bizonyos monopóliummal is rendelkeztek. "De ennek az új anyagnak történeti hatása akkoriban egyáltalán nem volt azonos a feltalálásával vagy felfedezésével, mint sokáig gondolták." (C. W. Ceram: A hettiták regénye.) Abban az időben az aranynál ötször, az ezüstnél negyvenszer értékesebb volt, hasz­nálata tehát a fényűzés tetőpont jának számított.

Tutanhamon sírjában egyetlen darab - a múmia testére pólyá­zott - vasból készült tőrt találtak: " ... és a jobb comb mellett feküdt a király egyik legnagyobb kincse, a nyél végén hegyikristály gomb­bal ellátott tőr. A pengéje a csodálatos fémből, vasból készült. Mikor a sírt feltárták, a penge még úgy csillogott, mint az acéL" (Közli Desroches-Noblecourt, a feltárás krónikása.)

Ceram meghatározása a későbbi etruszk kérdés vizsgálatában csaknem döntő fontosságú:

"Az igazi vaskor csak később jött el .. valószínűleg a »tengeri népek« hozták magukkal, akik azonban a hettita birodalmat is megdöntöt­ték, és sok száz esztendőre kitörölték az emberek emlékezetéből."

A vas gyakorlati alkalmazása az emberiség fejlődésének egyik legfontosabb állomása volt. Eszközök és fegyverek hatékonysá-gát sokszorozta meg. A csodálatos szépségű hegyekkel, édes vizű folyókkal tagolt Etruriában i. e. 1000-900 fordulóján terjedt el. A megtelepült etruszkok megnyitottá k h.egyeiket és az Ilva-(Elba-) szigeti bányákat. A szemközti parton (Populo nia területén) talált hatalmas erdőkben kitermelt fa segítségével megindult a vas fel­dolgozása és ezzel Etruria gazdasági és kulturális felemelkedése. 43

A villanovai kultúra

22. Urna/emelő. Poz zók ViIlallovóból. i. e. lX- VIII. sz.

A vaskorszak kezdetén Észak-Itáliában is éltek kisebb vaskészí­tő népcsoportok: a mai Lago Maggiore és a Lago di Como tavak déli partján kialakult a golaseccai és az Este környéki, atestei cso­port. Olvasztotta k és feldolgoztak vasat, de jelentőségük nem ter­jedt túl körzetük határain.

Az itáliai vaskorszak kezdetének maradandó emlékei az ún. villa­novai korszakban jöttek létre. A kultúra nevét a feltárás helyéről, a mai Bolognától kb. 7 kilométerre délre fekvő Villanováról kapta. Ezernyi sírt találtak ennek a korai kultúrának emlékeként. Eduardo Brizio olasz régész szerint az etruszkok előtt umberek lakták ezt a területet. A nyelvészek - többek között Franz Altheim - megálla­pították, hogy az umberek továbbra is együtt éltek, dolgoztak az etruszkokkal, mint ahogy más területeken venétek és ligurok is jól megfértek a jövevény népességgel.

A villanovai kultúra időtartamát a tudomány fejlettségi fokok szerint négy szakaszra bontja. A kor temetkezési formája a ham­vasztás. Temetkezési helyei mély, kövekkel kibélelt, kis átmérőjű aknák (pozzo), sűrűn egymás mellett, melyekbe a hamvakat vagy csontokat rejtő, kettős csonkakúp alakú (bikonikus) urnákat he­lyezték. Kezdetben fedél ként egyfü1ű ivóedényt használtak. Az urnákat az agyagba karcolt, a Kozmoszt jelképező keresztekkel, cikcakkos vonalak kal, körökkel díszítették. A halott mellé étel-, italáldozatot helyeztek, az edények alakja megfelel a kása, hús, bor, olaj stb. tárolására használt hétköznapi edényekének. A sír­mellékIetek így a villanovai ember háztartási szükségletei felől is tájékoztatnak. Később az urnára ivóedény helyett agyag-, majd bronzsisak került, mint ezt a múzeumokban látható sisakos urnák bizonyítják. Úgy látszik, később az urna védelme is fokozódott: az előzőleg a csupasz földbe helyezett csonttartókat (ossuaria) két félgömbből faragott kő- vagy terrakotta dobozba (custode) zárták, így helyezték a pozzóba. A sírokban gyakran találtak a vándorlás

időszakára emlékeztető kerek vagy ovális, apró kunyhó alakú, terrakotta urnákat is, melyeket a halott lakóhelyéül, földi otthona másaként alkottak.

A villanovai kultúra első szakaszából - az i. e. lX. századból -a San Vitale sírvárosban (nekropolisz) 807, aSavenában újabb 318 pozzót hoztak napvilágra. Bőséges anyag a korszak tanulmányozá­sához. Egyes pozzókban sírmellékletként ékszerek, hegedűvonó alakú és lantra emlékeztető tűk, csatok (fibula), granulált techniká-val (sűrűn egymás mellé forrasztott, apró aranygolyócskák) készí-tett, keletről származó, vagy üveggel, üvegpasztával díszített, Ve­lence környéki kapcsolatokra utaló ékszerdarabok is felszínre ke­rültek.

A villanovai kultúra második szakasza az i. e. VIII. század első felére tehető. A legjelentékenyebb lelet: a Benacci-birtokon folyta­tott ásatás során először került elő lóábrázolás. A feltárás gyönyörű darabja a vonal és kör bekarcolásával vagy előre elkészített bélyeg­zővel benyomott díszítésű edény. A bika és a ló együttes ábrázo­lása - mely minden mediterrán kultúrára jellemző, keletről érkezett elem - már a villanovai szakaszban megjelenik. Figyelemre méltóak a napkultuszt szimbolizáló pávák és a h.auyúkkal ékesített nap­kocsik keleti eredetű díszítései is.

A villanovai kultúra harmadik szakasza i. e. 750-650. Temetke-

23/a. Bikonikus urna ivó­edénnyel födve, i. e. IX. sz. 23/b. Archaikus sisakos urna, i. e. VIll. sz.

zési helyét a Benacci-birtok mellett találták. A kerámia. csonttartó- 45

24. Urna bronzsisakkal Tarquiniából. i. e. VIII. sz. 25. Kunyhó alakú halotti urnák. i. e. lX-VIII. sz.

kat (ossuaria) itt már gyakran kísérik fémből készült dobozok (cista), melyekben csont- és borostyán ékszereket is helyeztek a ha­lott mellé. A fémből készült, gazdagon díszített csonttartók pajzs formájú fedelét gyakran festéssel díszítették. A fibulák hosszabbá váltak, kígyó vagy hajócska alakját öltötték fel. Előke~ü1t egy kés­pengéhez hasonló fibula is, amelyet csilingelő, függő díszek ékesí­tettek.

A villanovai kultúra harmadik és negyedik szakasza időben egybeesik Etruria általános fejlődésének csúcspont jával. Gazdag és változatos díszítései mind részletesebbek ; megjelennek az állat- és emberalakokat ábrázoló felajánlási (votív) szobrocskák. Villanova i. e. 900-tól az archaikus művészet gazdag gyűjteményét fogadta magába, de az i. e. III. századtól már jelentkeznek a Nagy Sándor hódításai nyomán elterjedt hellenizmus hatásának első képviselői is. Az ékszerek között gyakori az üveg, gyöngyö k és berakások [or-

46 májában.

Itália kultúrájának alapjait ősi technikák, díszítőelemek, kultuszok A Tiberistől hagyományait továbbvivő népcsopórtoktól kapta. Amikor az et- északra ruszkok nyomában járva iiz érdeklődő úgy érzi, végre magyaráza-tot talált ki nem mondott kérdéseire, a következő település, ásatás, múzeum új fordulatot hoz. Már nem is meglepetés minden újabb terület sajátos, az előbbiek től eltérő stílusa, alkotásainak jellegze-tes, egyéni jegyei.

Az etruszkok mindössze néhány évszázad alatt hozták létre azt a kultúrát, amelynek fejlettségéről a ránk maradt emlékek tanús­kodnak. A már a kezdet kezdetén is megmutatkozó sokarcúságnak az egyetlen reális magyarázata az - bár írásos bizonyíték még nem támasztja alá -, hogy az etruszkok különböző népcsoporto k ból , közös cél érdekében, erőiket, képességüket, ismereteiket és akara­tukat egyesítve alakultak néppé. Egyben megegyeznek a kutatók: hajósnép voltak.

Ma már mind kevésbé vitatott, hogy a néptöredékekből az együttélés következtében néppé szerveződött etruszkok egy része az i. e. XI-X. század fordulóján keletről érkezett. Nem hódítókként, hanem mint megtelepülők léptek Itália földjére, melynek mostoha földrajzi adottságai nagymértékben akadályozták az ita/ióta népek kultúrájának fejlödését. Közép-Itália mélyebb területeit víz borí­totta. A latin síkság egyetlen mocsárrendszer volt, melyet a mai Tiberis és a hegyek folyóinak vad áradásai tápláltak. Az emberek között a malária szedte áldozatait.

A jövevény hajósnép e területen felhasználhatta az őshazából hozott csillagászati, mérnöki, építészeti, kézművesi tapasztalatait. Nem irtották, nem pusztították az őslakókat, hanem technikai ve­zetőrétegként tanították, művelték őket, és velük együtt teremtet­ték meg elsősorban a mezőgazdaság előfeltételeit. Szervezett "köz­munka"-programmal vezették le a mocsarak vizeit, a keleten már évezredek óta alkalmazott, sokszor hegyeket átvágó csatornarend­szerrel, mint Ansedoniánál; a medret kimélyítve a folyókat hajóz­hatóvá tették, és gátakat, csatornákat építve, mocsarakból, sziklás talajból először teremtettek a félsziget földjén a tervszerű művelés­hez szükséges körülményeket.

A csoportos bevándorlás az i. e. VIII. században talán már be is fejeződött. Megvetették a lábukat a félszigeten, s előbb nomadizál­va, legelők után vándorolva, állattenyésztést folytatva összekap­csolódtak más, észak felől érkezett népelemekkel.

Az etruszk ok "rasennának" vagy "rasnának" nevezték magukat. A görögök türrszenoszoknak, tyrrheneknek hívták, később a ró­maiak tuscus, etruscus névvel jelölték őket. (A tuscus nevet őrzi az egykori Etruria, a mai Toszkána elnevezés is.)

Az etruszkok örököse; voltak mind a mezopotámiai, kisázsiai, mind a sokféle égei hagyománynak. Művészi ízlésük a hajózás és később a kereskedelem folytán szüntelen áramló korinthoszi, egyiptomi, 47

Az etruszk törvények, Disciplina

Etrusca

48

krétai, ciprusi alkotásokon tovább csiszolódott. A felismerhető

hatások elIenére azonban annyira sajátosan etruszk miívészetet hoztak létre, hogy ma már nehézség nélkül azonosítható minden etruszk mester kezéből kikerült tárgy.

Az etruszkok építészet, fémmiívesség, szobrászat, festészet és iparmiívészet terén eltörölhetetlenül rányomták - jó értelemben vett - bélyegüket a római világhódítók által terjesztett nyugati civi­lizációra.

Az Appennini-félszigeten kialakult etruszk kultúra fejlődését

gyakran tulajdonítják a görög gyarmatvárosok közelségének. Ez a feltevés kézenfekvő azok számára, akik az időszámítás előtti év­századok pontosításában járatlanok. Nem tudhatják, hogy az itá­liai görög települések később születtek az etruszk városoknál, tehát ez időben nem szolgálhattak példaként. Az első görög gyarmati te­lepülés, a kis Pithecussai a Capri közelében fekvő Ischia szigetén, i. e. 800 táján jött létre. Ennél is később született a legrégebbi itáliai görög gyarmatváros, Cumae.

Az itáliai görög gyarmatosítás kora az i. e. 760-tól 560-ig terjedő két évszázad, míg az etruszkok i. e. 1100--1000 fordulóján jelentek meg az Apennini-félszigeten. A jelek arra mutatnak, hogy mind az etruszk, mind a görög archaikus miívészet keleti kultúrák hatása alatt fejlődött. A szicíliai görög civilizáció még nem befolyásolhatta az itáliai kontinens fejlődését. Ennek legdöntőbb bizonyítéka, hogy az etruszk uralom előtti Róma Pithecussaitól, Cumaetól és Szid­liától elszigetelten évszázadokon keresztül csak vegetált anélkül hogy azok képesek lettek volna eredményeikből bármit átadni neki. Nem feltételezhető tehát, hogy az Appennini-félszigeten, Róma és délre fekvő területeinek megkerülésével, a Rómától északra fekvő Etruria már az i. e. Vm-VI. században a görögöktől kapta vol­na azt a technikát, mellyel városállamait építette, díszítette, föld­jeit termővé aJakította, iparát és kereskedelmét kiszélesítette. A meg­termékenyítő görög hatás a hellenizmus szakaszában, Nagy Sándor tudatos, hellén kultúrát terjesztő tevékenysége nyomán főként az i. e. 300 utáni etruszk miívészetben jelentkezik.

Az etruszkok, ez a magát "Tizenkét Nép"-nek nevező szövetség, a törzsi arisztokrácia vezetése mellett a lucumók - pap királyok -uralkodása alatt vált egységes néppé. Az uralkodás vallási kötött­ségeken alapult.

A lucumók uralkodásának alapja az etruszkok által mélysé­gesen tisztelt titkos törvénygyiíjtemény, a Disciplina Etrusca. C. O. Chulin etruszkológus munkájából részletesen megismerhet­jük a szigorú szabályokat, melyek a nép életét keretbe foglalták.

A hagyomány szerint Tages, akit egy Tarchon nevií paraszt Tarchuna - a mai Tarquinia - határában szántott ki a földből, diktálta a Törvényt a lucumók gyülekezetének. Miután átadta

a szent szabályok ismeretét, "holtan hullott vissza a barázdába". Ez a mondai elem - a földből eredő, földbe visszatérő - az anyag körforgásának korai felismerésére utal. Azt is érzékelteti, hogy az etruszkok isteneiket, valamint az istenek és a papkirályok között közvetítő, képzelt túlvilági lényeket nem tekintették halhatat­lannak.

A Disciplina Etrusca a tanításokat három kötetben foglalja össze. Az első a Haruspicia, a májból és az állatok belső részeiből való jóslás, a második a Fulgatoria, a villámok ból, villámsújtotta fákból és tájakból való jövendőmondás ismerete, a harmadik él

Rituálék könyve, amely az államalkotás, városalapítás, építés, szervezés és a nép mindennapi életének szabáiyait tartalmazta.

A titkos, csak a lucumók és a beavatott arisztokrácia tagjai, a jós­papok által ismert vallásnak tárgyi bizonyítéka igen kevés maradt. Legbeszédesebb a Piacenzában őrzött, bronzból készült májmodell, amely a májvizsgáló (haruspex) számára útmutatásul szolgált az is­tenek akaratának megismerésében. Terrakouából készült máj­modelleket találtak a Tigris és Eufrátesz völgyében, Babilonban, Mariban és a hettita főváros. Hattusas ásatásainál is.

A hellenizmus korából (i. e. m. század), a titkokat az archaikus kornál már kevésbé szigorúan őrző korszak ból származik a volter­rai Guarnacci Múzeumban kiállított alabástrom urna, amely egy haruspex hamvait őrizte. A jósnak az urna fedelére faragott kép­mása vánkosain könyököl, és fehér alabástrom májat tart a kezé­ben; fürkésző tekintetét a magasba emeli, mintha még holtában is a jövendő titkait kutatná. A Vatikáni Múzeumban, a Museo Gregorianóban látható egy etruszk sírból származó tükör, amely hátlapján Kalkaszt, a szárnyakkal ábrázolt jóst mutatja, amint ép­pen a máj végigtapogatásához készül. Lába előírásszerűen egy szentnek minősülő szikladarabra támaszkodik. Felemelt térdén megtámasztva, biztonságosan tartja kezében a vizsgálandó májat. Feltehető, hogy ez volt a haruspexek előírásos tartása.

A májat a Kozmosz, a világmindenség kicsinyített másának te­kintették, s a piacenzai máj modell tanúsága szerint régiókra osz­tották. Minden régió más-más istené volt, akik a régiók állapota, eltérései szerint tudatták kívánságaikat, utasításaikat, helyeslésü­ket vagy rosszallásukat a feltett kérdésre.

Chulin szerint a máj bal oldalának keleti régiói a szerencsés jel­zések területei, de jelentőségük korántsem volt olyan döntő, mint a nyugati oldalé, ahová a haruspicia a "sötét istenek" lakóterületét helyezte. Id. Plinius (P. II. 143.) a legszörnyűbbnek az északnyugati máj területet jelöli, mondván, hogy az magának a háború istenének lakóhelye; ott ad jelzést az etruszk Tinia, a viharisten. Félelmes volt mind az etruszkok, mind a rómaiak számára már az is, ha a haragos istenek nyugatról jeleztek. Még félelmetesebb volt a jel, amely a máj északnyugati területén, a jobb lebeny felső részén,

26. Etru~zk mJjvizsgá/ó rIIuális öltözékben, i. e. VIlI. sz.

27. Kalkasz. a legendás májvizsgáló. Bronztükör hátlapja a vatikáni Etruszk Múzeumban

a Porta Vena, a nagy ér kapujának beömlése közelében jelentke· zett. Az ér bőséges vérzuhataga a legszörnyűbb jóslatokra adhatott alkalmat. Jelnek tekintették, ha a máj valamelyik lebenye maga· sabban vagy laposabban feküdt a megszokottnál. Természetesen igen rossz előjel volt, ha az állat betegsége következtében a májon bárhol valamilyen rendellenességet észleltek.

A máj-, villám- és madárjóslás gyakorlatát később a római vallás is átvette, de a májjósiást, a haruspiciát, még az etruszk államiság megdöntése után is etruszk haruspexekre bízták.

Julius Caesar (i. e. 100--44) a válságos polgárháború ídején áldo­zott. Halála után rebesgették, hogy az áldozati állat májának jobb lebenyén a jós nyugtalanító jeleket észlelt, az istenek jelezték tehát, hogy győztes háború következményei is válhatnak végzetessé.

Cicero (i. e. 106-43) a jóslás törvényeit "haruspicium discipli­na" vagy "haruspicina" névvel jelöli, és megkülönböztet májjóso­kat (haruspex) és villámjósokat (fulgurales). Törvénytervezetének elkészítésénél hangsúlyozza: " ... az előjeleket és természeti jelensé­geket etruszk haruspexek véleményezése alá kell bocsátani, ha a szenátus parancsolja. E tanokat az etruszk kiválóságok tanítsák." (De divinatione, I. 41. 92.)

A haruspexek nemcsak máj ból, hanem az áldozati állat beleiből is jósoltak. A római Villa Giuliában, az Etruszk Múzeumban több, bélrendszert ábrázoló modellt őriznek. A múzeumokban számta­lan - a lábat, kart, az izomzat és a csontozat összefüggéseit kitű­nően szemléltető - ábra látható. Feltehető, hogy az anatómiát jól ismerő haruspexek voltak az etruszkok orvosai is.

A májból való jóslás szokása évszázadokkal túlélte Etruria ál­lami létét. A Julianust követő Theodosius császár (i. sz. 379-395) tiltotta be i. sz. 385-ben, majd, miután a jósIást tovább folytatták, i. sz. 392-ben ismét rendeletet adott ki a pogánynak minősülő tevé­kenység megszüntetésére. A Disciplina Etrusca tanításai mégis makacsul éltek a korai kereszténység időszakában is.

A Disciplina Etrusca második részét, a Fulgatoriát, a villámjóslás titkait, egy Begoe vagy Vegoe nevű forrásnimfa mondta el Servius Tulliusnak, a második etruszk királynak.

Az égbolt, a Kozmosz része, az etruszk hit szerint régiókJa tagol­ható. A különböző régiókban megjelenő villámok színéből, erejé­ből, irányából, erősségéből következtetett a villámjós az istenek akaratára. A villámokra is érvényes volt a kelet-nyugat, észak-dél irányú jelenségek biztató vagy nyomasztó magyarázata. Tinia - a római időkben Jupiter - minden régióból adhatott jósjelet. De­rűsen mosolygott a halandó ra, ha keleten mutatkozott, de jaj volt annak, akinek kérdésére nyugatról adott választ. Nyugat rejtette a háború és a halál régióit.

A legkedvezőbb és legbiztatóbb jel volt a délkeleti villám, külö­nösen akkor, ha megjelenése után eltűnt, majd ismét felvillan t. El­veszett viszont az ügye annak, aki északnyugatról kapott ilyen jel­zést. A ma már kisgyermekeknek sem ismeretlen, egyszerű termé­szeti jelenségek ily módon dönthettek vélt jelekkel háború és béke, élet és halál felől. A valószínűleg irányított jóslatoknál fennállha­tott a veszély, hogy ezek csalhatatlansága érdekében mindent elkö­vettek, hogy a jóslat valóra váljék.

Suetonius (kb. 75-kb. 150) a Császárok élete CÍmű munkájában leírja, hogy Augustus császár rendületlenül hitt a villámjóslásban, bár rettegett a villámlástól. Velitraeben (a Rómától néhány kilo­méterre fekvő etruszk városban), ahol nevelkedett, egyszer régen villámcsapás érte a városfalat. A jósok, bizonyára a villám irányá­ból következtetve, úgy magyarázták, hogy "a város egyik polgára magához ragadja majd egyszer a legfőbb hatalmat; ebben a jós­latban oly szilárdan megbíztak a velitraebeliek, hogy azon nyomban hadat üzentek Rómának". Ezt bizonyára több ízben megismétel­ték, csatákat vesztettek, s végül győztek, mert Suetonius így foly­tatja: " ... de a tények utóbb mégis igazolták, hogy az a jóslat való­ban Augustus jövendőbeli hatalmának volt hírnöke." (Suetonius: Augustus élete 97.) 51 ,.."

Saját haláláról is villámjóslásból értesült a császár: " ... egy vil­lámcsapás eltörölte szobra feliratán nevének kezdőbetűjét. Úgy értelmezték a dolgot, hogy még száz napig él, mert a C betű a szá­zas számot jelöli; továbbá, hogy a jövőben az istenek sorába iktat­ják, mert "aesar", vagyis a caesar név fennmaradó része, etruszk nyelven annyit jelent, mint isten." (Suetonius: Augustus élete 97.) Augustus Octavianus tehát, a Tarquinius Priscus, Róma első et­ruszk királya által szenátori rangra emelt család sarja, hitt az et­ruszk jóslatokban, félt a villámtól, mely előre jelezte hatalomra ju­tását; villámjóslás értelmében fogadta el a megváltoztathatatlanul bekövetkezendő halált; azt, hogy még 100 napig lesz Caesar, az­után etruszk kifejezés szerint "megistenül".

A hagyomány szerint Augustus császár a villámjóslásról szóló megszentelt könyvet az általa emelt Ara Pacis, a Béke Oltárának belSejében helyezte el.

A Disciplina Etrusca harmadik kötetének, a Rituálék könyvé­nek eredetét a hagyomány ugyancsak Servius Tullius, a római fala­kat építő, vagyoni felmérés (census), a közigazgatás és a katonai kötelezettség törvényét létrehozó király nevéhez köti. F eltételez­hető, hogy Servius Tullius is a Disciplina Etrusca erejével kívánta megvédeni és kötelezővé tenni az uralkodás alapját biztosító ren­delkezéseket. A monda szerint e kötelmeket is a villámjósIást, a fulgatoriát diktáló Begoe vagy Vegoe nimfa közölte a királlyal. Elképzelhető, hogy Servius Tullius sokat tartózkodott a természet­ben, erdőben, fák, források között, hogy meghozandó rendelkezé­seit zavartalanul gondolhassa át. Környezete előtt utalhatott arra, hogy a "forrásnimfa bölcs gondolatokat sugall". Annak idején a királynak egyetlen ilyen mondata elegendő lehetett ahhoz, hogy terjesszék, és később hagyománnyá váljék.

A Rituálék könyve tartalmazta a városalapítás és városépítés rendjét, a falak védelmét szolgáló törvénynek az ellene vétőket átokkal sújtható szigorú rendeleteit. Feltehetően ennek a bölcs, gyakorlati rendelkezésnek köszönhetjük, hogy még ma is számtalan etruszk falmaradvány található viszonylag épségben.

A városépítésnek a Rituálék könyvében lefektetett törvénye ki­mondja, hogya város nemcsak emberek lakóközössége, hanem minden régiója a Kozmosz törvényeinek megfelelő istenség lakó­helye is. Ennek értelmében a városfalak a város isteneinek őrhelyei, onnan indulnak, s körüljárva a várost oda térnek vissza. Halandó nem keresztezheti az istenek útját, ezért a fal külső és belső oldalát beépíteni, bevetni vagy megközelíteni kiátkozás terhe mellett tilos volt. Abban a korban, amikor az emberek életét és hitét az istenek­től való félelem határozta meg, biztosabb védelmet nyújtott a lucu­mók által hozott, pomeriumnak nevezett vallási tövény, mintha a falak megrongálását vagy beépítését ésszerűen indokolt rendel-

52 kezésekkel akarták volna szabályozni.

A Rituálék könyve tartalmazta a városalapítás megszentelt sza­bályait is, melyeket későbbi alapítási okmányokból ismer a régé­szet. A városalapító - amint a kutatók szerint az ókor keleti város­alapításánál is törvényszerű volt - ünnepi ruhába öltözve, egy fehér tehén és egy fehér ökör által vont ekével szántotta körül az alapí­tandó város területét oly módon, hogya barázdák befelé dőljenek. A megszentelt falak vonalát kijelölve szántott, de a kelet-nyugati, majd az észak-déli kapu megtervezett helyénél az ekét fel kellett emelnie és a földet az építendő kapu helyén töretlenül hagyni. A szertartás jelentése: a falak szentek, megközelíteni átok terhe mellett tilos; a kapu töretlen földje azonban mcgszenteletlen, hi­szen eddig is emberi lábak tiporták, és a jövőben is emberek jövés­menését, köznapi célt szolgál majd.

Az etruszk városépítés sajátossága a kelet-nyugati, észak-déli utak kereszteződésénél a mélyen fekvő kőzetbe ékelődő akna (mundus) létesítése. Hitük szerint ezzel összeköttetést teremtettek a túlvilág és az élők között, hogy az elhunytak ezen keresztül lá­togathassák élő hozzátartozóikat. Hatalmas, nehéz kőlap, a "szel­lemek köve" (lapis manalis) fedte az aknát. Évente egyszer, három napra, az alvilágiaknak hozott áldozatok és ünnep keretében a fedő­lapot eltávolították. Erről Varro, Verrius Flaccus és Cato is hagy­tak feljegyzéseket. Mundusokat találtak Rómában a Palatinuson, a Tullianum ókori börtönében (mely a kutatók szerint egy tumu­lus alapjára épült), de a város központi mundusát eddig nem talál­ták meg. Marsabottóban, Bologna közelében, jellegzetes mundus található, a fenéken kiszélesedő építménnyel.

Mundusok etruszk sírokban is előfordulnak, egyik legszebb pél­dáját a mai Bolsena közelében találták, 14,5 m mély, alacsony pe­rem szegélyezi, melynek átmérője 2,40 m. Mélységében 10,77 m után 1,30-1,40 mátmérőre szűkül, alatta ismét kiszélesedik, 4 m át­mérőjű, kerek helyisége t alkotva. A mundusban mint szent épít­ményben elhelyezett kincseket Chulin szerint a középkorban rabol­ták cl. Mundusra bukkantak Timna (Dél-Arábia) .nekropoliszában is, és mundusokat talált ásatásai során H. Schlit!mann az égei világ területén. Ez a "túlvilággal összekötő építmény", akárcsak a máj­ból való jóslás szokása, Kelet kultuszai felé mutat.

Az etruszk időszámítás alapja a "saeculum" (század)-számítás volt, Saeculum-egy saeculum azonban nem minden esetben jelentett száz évet. számítás

Tartaimát egy adott időszakban az elsőként érkezett gyermek születése napjától az adott időszakban született, utolsóként távozó öreg halálának napjáig számították. Nyilvántartottak száz éves saeculumot, de több 119 és egy 123 éves is szerepel a feljegyzések ben. Kiszámításához a Volsiniiben levő Nortia istennő szentélye nyújtott segítséget, ahol az évente megrendezett népünnepély alkal-má val egy-egy szöget vertek a falba. Ezek jelentették az évek futását. 53

Az időszámításnak ez a módja szervezettséget és az irás ismere­tét tételezi fel, e nélkül ugyanis nem képzelhető el nyilvántartás. I. e. 88-tól visszafelé számolva, i. e. 968-ig vezeti vissza a régészet a saeculumok sorát. Ez az időpont körülbelül megfelel az etruszkok végleges megtelepedése idejének.

A saeculumszámitás létéből kiindulva feltételezhető, hogya Vol­siniiben végbemenő tanácskozásokon minden etruszk városállam vezető lucumójának (a királyok elűzése után a választott magisztrá­tusok vezetőjének) jelen kellett lennie, hiszen a teljes terület képvi­selete biztosította a született és elhalálozott egyén korának egész Etruriára kiterjedő pontos megállapítását. A számítás alapjának bizonyossága (a született és elhalt egyének kiválasztása) valamiféle adminisztrációt, valamilyen "anyakönyvi nyilvántartást" követelt. Az etruszkok hite szerint, amint az egyén élete születésétől kezdve felfelé ível, majd elérve ereje teljét, hanyatlásnak indul, úgy a né­pek is születnek, fejlődnek, majd a csúcsot elérve, hanyatlanak a megsemmisülés felé. Az etruszk ok mint nép 8-10 saeculumot remél­tek a maguk számára. A saeculumszámítás i. e. 88-ban szűnt meg, amikor Etruria római polgárjogot kapott. Ezzel elvesztette önálló államiságát, tehát megszűnt az egyéni időszámítás szükségessége is.

Az évi tanácskozás és népünnepély Volsinii területén, a kétnemű Voltumna istenség ligetében zajlott. A nép a környező erdő tisztá­sain sportokkal, játékokkal szórakozott. Miután a tanácskozások­ban olyan országos jellegű gondok várhattak megoldásra, mint az írás, a nyelv, a közigazgatás és a vallás egységesítése, feltételez­hető, hogya lucumók és a különböző vallási szervezetek melletL a vezető törzsi arisztokráciának a közigazgatásban részt vevő tagjai is megjelentek. Ennek a vezető papi és törzsi arisztokráciának ren­delkeznie kellett mindazokkal a széles körű ismeretekkel, amelyek egy társadalom gazdasági és kulturális irányításához szükségesek voltak: irás-olvasás, iparszervezés, csatornázás, épitkezés, keres­kedelmi útvonalak ismerete, földrajz, csillagászat stb. Ebből kö­vetkezik, hogy az ország minden tájáról összegyűlt "képviselők" évente megtartott országos tanácskozásán ezeknek a feladato knak egységesítésére, a tapasztalatok kicserélésére· is sor kerülhetett. Az etruszk irásjelek nem ismeretlenek. Olvashatóak. Közel 10 OOO-re tehető a már eddig megismert szavak száma. Tárgyakon, sztéléken, szarkofágokon, sírfeliratokon kerültek elő írásjegyek. A tarquiniai Pulena végrendelete - a zágrábi múzeumban őrzött vászonpólya (melyet talán éppen az írás miatt szentnek tekinthettek), amelybe az i. sz. I. században, Egyiptomban egy múmiát tekertc~k, igen sok etruszk betüt és szót tartalmaz. A betök között az ógörögön kivül rétiai, messapico, oscus, szabin, umber, ligor és más népek betfii is megtalálhatók. Istennevek, dátumok, személynevek, könyörgések olvashatók és fordíthatók is. Nem találtak azonban Mdig még olyan

54 összefüggő kétnyelvfi szöveget, amelynek alapján az etruszk nyelv

- amely valószínűleg ugyanolyan összetett, mint maga a nép - ér­telmezhető volna.

A saeculum megállapítása szakrális tevékenység volt. A vallási alapokon nyugvó uralkodás, a közigazgatás, a törzsi arisztokrácia tagjainak feladatai - az államvezetés - titkos, megszentelt törvé­nyen alapultak. Mindezek eszköze, az írás - mely ma a filológusok­nak, történészeknek és az érdeklődőknek egyaránt sok fejtörést okoz -, feltehetően szakrális ismeretanyag volt. Az analfabetizmus világviszonylatban ma is létezik, feltételezhető, hogy az írás-olva­sás az etruszkoknál sem volt a néptömegek birtokában, az pedig majdnem bizonyos, hogyavezetőréteg tagjai, a Disciplina Etrusca ismereteinek tudói, egyben az írásnak is művelői voltak.

Az etruszk papi testületek tevékenységéről, hatalmáról a leg­többet a feltárt sírvárosok, nekropoliszok leletei, a szarkofágok domborművei és a közel háromezer éves sírfestmények árulnak el.

Etruria-szerte egyszerre, egy időben élt a hamvasztás, a ham­vasztás nélküli földbe temetkezés és a balzsamozás szokása. Hogy a temetkezési szokásokat törzsi vagy eddig még nem ismert kö­töttségek alakították, azt nyelvük ismeretének hiányában nem lehet tudni. A kultuszok megkövetelte temetkezési előírások végre­hajtói a sírfestmények bizonysága szerint a papi testület tagjai, a madárjósok, augurok voltak. A sírfestmények szerint ők a halotti szertartások, az áldozatok, a halotti torok, a halott tiszteletére rendezett játékok, sportversenyek vezéri pálcával rendelkező veze­tői is, sőt parancsolói az alvilág szárnyas démonainak is, akik kar­jukban "szállítják" az elhunytat az alvilágba.

Az augurokról feltételezhették, hogy miután parancsolói a szár­nyakat viselő démonoknak, a madarak légbe röppenő, cikázó, megjelenő és eltűnő seregeinek is avatott ismerői. A madarak röp­tének irányából, számukból és gyorsaságukból olvasták az istenek akaratát. (A toszkánai olasz a kedves baráUól a mai napig "buoni auguri" -val, jó szerencsét, jó jövendőt kívánva búcsúzik.)

28. Birkózók és dl jaik a tarquiniai .. Augurok sirjában". i. e. VI. sz,

Az etruszkok városállamait az i. e. V. századig vezették a papki­rályok. Uralkodásuk főpapi tevékenységükön alapult. Népes, a tör- 55

A számok misztikája

56

zsi arisztokrácia tagjai ból álló papi csoport végezhette a vallási s ezzel összefonódva az államigazgatási és a gazdaságpolitikai irá­nyítást is. Nem képzelhető el, hogy egy hajós vagy kereskedő ten­geri útra indult volna, mielőtt a jól megválasztott időpont, a bizton­ságos hajózás vagy eredményes kereskedés érdekében előjeleket

nem kért az istenektől. Nem képzelhető el az scm, hogy visszaér­kezve ne rótta volna le hálaáldozatát az isteneknek, és nem kisebb mértékben az istenek tanácsait tolmácsoló lucumónak. Nem vélet­len, hogy avolterrai urnákon megmintázott lucumók, kezükben a bikaszarvat (cornetót), a későbbi "bőségszarut", a szerencse és a gazdagság szimbólumát tartják. A feltételezhetően Kisázsiából, a Taurus-hegységből eredő szarvkultuszban használt szarvak az etruszkoknál még korai, archaikus formát mutatnak. Megtartották méreteikben és formájukban a természetes nagyságot. A későbbi, idealizált görög-római "bőségszaru" óriásira növekedett, és már inkább hasonlítható szépen megformált, kiszélesedő kosárhoz, mint bikaszarvhoz. A szarv, mint a bika szimbólum a, utalhat krétai emlékekre, hiszen ismeretes Kréta bika- és szarvkultusza, melyet azonban már Kréta is a Taurus-hegység közelében letelepe­dett népek kultuszaiból vehetett át.

A Disciplina Etrusca törvényei a római korszakban is tovább éltek. A 12 város szövetsége fennállott még a korai kereszténység korában is, feltehetően vallási közösségek formájában. Időszámí­tásunk IV. századában Constantinus római császár (i. sz. 306-337), aki maga is csak halálos ágyán keresztelkedett meg, engedélyezte aVolsiniiben, Voltumna ligetében megtartott évi etruszk szövet­ségi ünnepségek megrendezését. A fennmaradt rendelet szerint azonban megtiltotta, hogy az etruszkokkal évszázadokon át együtt élő, dolgozó, harcoló umberek az ünnepségen részt vegyenek. Hogya Disciplina Etrusca még a korai kereszténység időszakában is mennyire eleven volt, annak bizonyítéka, hogy i. sz. 408-ban, mikor a nyugati gótok Rómát ostromolták, római feljegyzések szerint etruszk vil1ámjósok ajánlották fel segítségüket.

Az etruszk vallásban jelentékeny szerepet játszottak a szentnek tartott számok. Tizenkettő volt az "Egyetértő Istenek" száma. Mint említettük, magukat "tizenkét nép"-nek nevezték. Felte­hető, hogy minden "nép" magával hozta az őshazában tisztelt legerősebb istenség imádását. Amint a "tizenkét nép" egy néppé, etruszkká alakult, a népek "istenei is egyetértettek". Etruria kisebb települései t és falvait közigazgatási és bizonyára vallási szempont­ból is tizenkét főváros köré csoportosították.

Szentnek tekintették a tizenkettőt osztó számokat, a hatot, a hármat, valamint a kilencet. Kilencen vannak a villámsújtó istenek, akik valamennyien a viIlámjósok által ismert régiókból adnak jósjelet, egyedül Tinia sújthat villámmal, bármelyik régióból.

A tizenkettes szám tiszteletének érdekes nyomait találju k Magyarországon. Mi decimális rendszerben, azaz a tízes számsor alapján számolunk, mégis ismert egységet jelent tudatunkban a 12, a tucat. Gyakori egységek még nálunk Etruria szent számai, a 12-t maradék nélkül osztó 6 és 3 is. A szombathelyi gyógyszertár­múzeumban őriznek egy középkori keverő tégely t, amely tizen­kettes beosztást mutat. A "kígyóháj, sárkányfog, múmiapor" és egyéb "hatékony" szerek mellett az etruszkok I2-es számának is bűvös szerepe lehetett a középkori gyógyszerkészítésben.

Megszentelt szám a 16, mely az égbolt 16 régióját jelzi, a 8, a 16 fele, és szent a 40, amely kétszer 16 és a 8 összeadásából alakul. A 21-es szám babonás tiszteletét a 12 "egyetértő" és a kilenc "viIIámsújtó" isten összessége adja meg.

Amint a számok vélt végzetszerűségében, úgy közismert apró babonáinkban is fellelhetőek a máj- és vilIámjóslás maradványai: "Viszket a bal szemem, örömöm lesz. Viszket a jobb szemem, sírni fogok. Viszket a bal tenyerem, pénzt kapok, viszket a jobb tenyerem, pénzt adok ki." Aki fontos útra indul, bal lábbal lépjen át a küszöbön stb.

Négylevelű lóherét találni - a néphit szerint szerencsét jelent. A Volterrában feltárt alabástrom urnákon gyakran látni négy­levelű lóherét. Az ehhez fűződő babona, mint a Kozmosz négy égtájának megfelelője, a Kozmosz-elmélet, a máj- és villámjóslás megszelídült maradványa.

Hogy ezek az ősi hiedelmek milyen titkos csatornákon szivárog­tak szerte a világba, már nem követhető, de az évezredekbén vissza pörgetve az "időgépet", legősibb eredetük keleten található.

57

Barangolás Etruriában

FÖLDKÖZI-TEN

29. A capitoliumi farkas. i. e. VI. sz.

Rómába megérkezve, első és önkéntelen gondolatom az volt, hogy Róma taxival megyek a számomra ismeretlen világváros "még nem tu-dom, melyik" környékére. Aztán ágaskodni kezdett bennem az önállóságra való törekvés: "Ismerd meg az utat, tanulj meg járni, mégpedig az első pillanattól kezdve." Elhelyeztem bőröndömet a csomagmegőrzőben, azután körülnéztem a hatalmas Termini pályaudvaron, amelynek homlokzatát Amerigo Tot szép relief je díszíti.

A számtalan sínpár mögött olyan világos eligazítás irányít, hogy a leggyakorIatIanabb utasnak is csak egy kicsit kell gondolkodnia, s már nem tévedhet el a pályaudvaron belül. Áruházak, emlék­tárgyakat, ékszereket árusító boltok, bárnak nevezett eszpresszó k, "soggiomo" (nappali pihenőhely), ahol fürdő, fodrász, tisztító, egyszóval mindenfajta szolgáltatás rendelkezésére áll az utasnak. És virág, virág, virág mindenütt. A kora reggel és a várakozás izgalma olyan derűs hangulatot ébresztett bennem, amely méltó volt a várható nagy élményhez. Kiballagtam - sodródva a többi utassal - a Cinquecento térre. Nyüzsgő embertömeg. Erősen figyeltem, de egyetlen szót sem

voltam képes elkapni, mintha hiába lett volna minden erőfeszítés, amellyel olaszul igyekeztem megtanulni. A gyorsan pergő szavak megállás nélkül zsongtak, de egy sem volt ismerős. Szorongás fogott el. Csak most éreztem, hogy nem lesz olyan egyszerű ebben az óriás országban egyedül, idegenül járni egy rég elveszett, már szinte mondabeli nép nyomában.

A tér oldalában, a pályaudvartól jobbra, monumentális fal­maradvány áll. Az ősi kövek ebben a pillanatban közelebb álltak hozzám, mint a hömpölygő, rohanó emberek, az egymásba torlódó autók, melyek között a gyalogosok nyugodtan nyüzsög­tek. Befúrták magukat a kocsik közé, melyek meg-megállva, lépés­ben haladtak.

Végre a fal közelébe kerültem. Azt hiszem, rajtam kívül ebben a percben egyetlen embernek sem jutott eszébe, hogy ezt az építé- 61

szeti csodát megbámulja. Mind a turisták, mind a rómaiak olyan közönnyel haladtak el mellette, mintha nem is közel három év­ezred méltósága tekintene rájuk. Talán nem tudják, talán nem érdekli őket, hogy ez a fal, melynél sokkal érdekesebbnek tűnnek a szökőkutak, a Colosseum és Róma más látnivalói, az etruszk nagyság tanúja. Róma etruszk korából való. Én, aki az etruszkok nyomába eredtem, mindenesetre úgy éreztem, hogy maga Servius Tullius, Róma városfalát építtető etruszk királya jött elém a pálya­udvarhoz, hogy türelmes munkára buzdítson. Oly nagyszerű volt, hogy mindjárt az első lépésnél az etruszkok történetének emlékével találkoztam, hogy azonnal feledtem minden szorongásomat.

A fal felső részét lerombolt etruszk városok falának köveiből emelték. A keleten már évezredekkel korábban ismeretes "opus quadratum" -ok, a kvadrátkövek általában 120 X 55 X 52 cm nagy­ságúak. Évezredek tanújaként most már bizonyára állani fognak ezek a falak az idők végezetéig.

Kedves Olvasó, ki arra jársz, szakíts időt egy pillanatra, olvasd el a táblát, amely jelzi, hogy a falat Servius Tullius építtette. Gon­dolj az évezredekre, a nagyszerű mérnökök, építők, a rabszolga­tömegek erőfeszítésére, mellyel - ősi hagyományként magukkal hozva a technikát - megismételték az addig csak kunyhókat ismerő Appennini-félszigeten Tell Halaf, Hattusas, Mükéné, Tirünsz falai­nak építészeti módszereit.

A hatalmas építmény biztatott. Elindultam, hogy megkeressem a római Magyar Akadémiát. Könnyen rátaláltam a Camp o dei Fiori mögött arra a kis darab Magyarországra, melynek segítsége nélkül soha nem jutottam volna el az etruszkok elbűvölő világába.

Kérem, nézzék el nekem, hogy az ókori Róma helyett a Magyar Akadémiával kezdem, de úgy érzem, méltatnom kell azt az oda­adást, mellyel ez az alig néhány munkatárssal dolgozó intézmény "gyámolt jaival" foglalkozik. Megoldják közgazdászok, filozófu­sok, műszakiak, teológusok, építészek, zenetörténészek, ókori iro­dalmárok, művészek és paradicsom nemesítő k problémáit. Kap­csolatokat teremtenek, útirányt, menetrendet állítanak össze; for­rásmunkákat keresnek, és meghallgatják az apró-cseprő gondokat. Kis sziget, mely otthont ad a legkülönbözőbb problémákkal küzdő embereknek. Otthont, ami nemcsak fedelet, hanem odaad ó segít­séget is jelent.

Az Akadémia teremtette meg kapcsolatomat a Museo Nazionale di Villa Giuliával, az Etruszk Múzeummal. A Mario Moretti professzor által vezetett intézmény olyan reprezentatív keretet biztosít ennek a páratlan gyűjteménynek, hogy aki római látogatása során nem keresi fel, nem is tudja, mennyi szépség látványától fosztotta meg magát.

A múzeumlátogatás mindig páratlan élmény. Nemcsak a falak, 62 vitrinek és állványok, de a levegő is telített az alkotók gondolatai-

val, lényüknek színekben, formákban kivetített másával, érzéseivel, melyek a látogatóban - a mű láttán érzett örömében - visszhangot keltenek. Fokozottan áll ez a római Villa Giuliára, ahol figyelem­mel kísérhetjük egy közel háromezer évvel ezelőtt élt nép fejlődését első művészi tevékenységétől kezdve a legmagasabb szintig, a hatá­rozott stílus-, szín- és formaérzék kialakulásáig. A látogató nem is tudja eldönteni, mi ragadja meg jobban az i. e. IX. században, a villanovai kultúra korában, a halotti kultusz alakította naiv megformálás vagy a tökéletességig fejlődött emberábrázolás.

A Villa Giulia termeiben az etruszk művészet izgalmas sokszínű­sége ragadja magával a látogatót. Ha nem jeleznék a gyűjtemény­ben a leléihelyet, akkor is feltűnne a különböző arc és alkat, amely más és más népcsoportot idéz.

Mindjárt a bejáratnál megtaláljuk a VuIciból származó, nenfro nevű vulkanikus kőzetből alkotott, delfinen lovagló Apolló, az etruszk Aplu tengeri erőt szimbolizáló szobrát és közelében a szin­tén VuIciban készült kentaurt. Mindkét alkotás arca, nagy ferde szeme ázsiai jellegű. Szimbólumok, mint a mondák alakjai álta­lában. A kentaur talán a ló segítségével erejét, gyorsaságát meg­sokszorozó ember szimbóluma. Bronzurnák, díszített tőrök (spá­dák), kulacsszerű ivóedények a lelőhelyükre jellemző kő- és bronz­szobrászat fejlett színvonaláról tanúskodnak. VuIciban a hely­színen semmi nem maradt az egykor igen gazdag sírépítmények­ben, de a Villa Giulia változatos gyűjteménye kárpótol érte. A te­rem gondosan kezelt, ízlésesen és áttekinthetően rendezett vitrinjei bemutatják kőszobrászatának és bronzöntésének termékeit. A vuIci ásatások során előkerült anyag egy része Európa nagy múzeumai­ban, többek között a párizsi Louvre-ban látható.

A bejárat közelében hatalmas vitrinekben állnak az ősi, kettős kúp alakú, ovális és kerek alaprajzú kunyhóurnák. Terrakottából és bronzból készültek, az i. e. IX-VIII. században. Megtekinthet az érdeklődő két etruszk sírt - tombát - is, melyet a Villa Giulia restaurátorai eredeti formájukban állítottak ki a múzeumban.

A Rómától keletre fekvő Praeneste mérhetetIenü-l gazdag etruszk királysírjai a Barberini és Bernardini családok ásatásai során ontot­ták a fejedelmi tárgyak sokaságát, amelyek magántulajdonból végül is a Villa Giulia tulajdonába kerültek. Így válik érthetővé a Rómában hallott népszerű mondás: "Amit meghagytak a barbá­rok, azt elvitték a Barberiniek." A Villa Giulia tárlói méteres átmérőjű, ötvösmunkával díszített pajzsokat, trónusokat, fegyve­reket, ékszereket, cisztákat (doboz), fogadalmi ajándékokat őriz­nek. A karékekkel könyökig díszített végtagok, elefántcsontból faragott, természetes nagyságú kezek, finoman kidolgozott ujjak arra emlékeztetnek, hogy ezek segítségével fájdalmaira kért az istenektől enyhülést az elhunyt.

Más jellegű szobrokat találunk a falerii teremben. A falerii 63

Apolló az évezredekkel későbbi barokk stílus előhírnöke. Apolló halványan színezett mellszobra kissé előrehajló, laza testtartású, oldalra fordított fejét vállára omló haj keretezi. Nem az etruszk művészetből ismert archaikus, csavart hajfonatokat látunk, hanem kissé túlzottan hullámzó, hangsúlyozott dekoratívelemként élén­kíti a lágy, idealizált arcot. Érdekes az ellentét a faler:i és a sokak által ismert veii Apolló monumentális szobra között. A lendülete­sen előrelépő ázsiai férfi képmása, a vei i Apolló, az erő és határo­zottság megtestesítője. Leírások az Apolló mosolyát "időtlen

farkasmosoly"-ként jellemzik. Rám és azokra, akikkel a helyszínen beszélget tem róla, egészen más benyomást tett. Okos, megfontolt, eredményei tudatában derűs, távolba néző tekintet; az őshazába küldött üzenet: " ... Nézzétek életünket, és kövessetek!"

Elragadóan bájos a szamárfüles kalpagot viselő, színes Hermész­fej. Felejthetetlen élményt nyújtanak a nézőnek ezek az ősi emlé­kek, szinte képtelenség elszakadni tőlük.

Érzem, hogy az olvasó számára már-már hihetetlen az ujjongás, amit belőlem a látvány kiváltott, de ugyanezt az ujjongást tapasz­taltam munkám során heteken keresztül a világ más népeinek képviselői részéről, akikkel itt találkoztam. Beszéltem francia szobrásszal, aki így töprengett: "Milyen csodálatos nép lehetett, amely mint művész és mint a kerámiakészítés technikájának birto­kosa, épületdíszítő elem kén t ilyen tökéleteset alkotott?"

A Veii és Cerveteri etruszk városokat idéző terem hangulata magával ragadja a múzeumlátogatót. A kerek terem felülről a galé­riáról is megtekinthető. A terrakottaszobrászatnak az idő múlását meghazudtoló csodái valósággal lenyűgözik a szemlélőt. Középen áll a Házaspár (Sposi) szarkofágja - társa a Louvre-ban látható -, amely beszédes bizonyítéka a házastársi kapcsolatban oldott, derűs, egymást becsülő és szerető családi életnek. A csevegő társak élet­nagyságú terrakotta szobrai még őrzik a színek maradványait. Arckifejezésük arról vall, hogy hittek az életnek a halál utáni foly­tatásában. A szoborpár tartása a házastársak között meglevő ben­sőséges viszonyra utal.

A házaspár szarkofágját körülveszik a Veiiben talált színes, életteli, könnyed mozgású szobrok, melyek egykor Veii templomát díszítették. A gyermekét karján tartó istennő megejtő szépségű alakja mintha éppen indulni készülne. Mellette Héraklész, lábainál megkötözött szarvas. Világosan lehet látni az eredeti töredékeket és a kiegészítő, kitűnő rekonstrukciót. Mindhárom szobor lendü­lete megszegni látszik az archaikus stílus frontalitásra törekvő

törvényeit. Erőteljes mozgást fejeznek ki, ellentétben az egykorú görög Apolló frontális merevségével.

Annyi és olyan szép régészeti anyagot tárolnak itt a Villa Giuliá­ban az i. e. IX. századtól kezdve, hogy ehhez hasonló élményt csak

64 nagyon kevés múzeum képes nyújtani. Bízom benne, az olvasó

majd maga is végigélvezheti és gyönyörködve megtekintheti az etruszk, falerii, korinthoszi és attikai vázák tömegét, az etruszk ötvösművészet remekeit, az apró aranyoroszlánokból, lovakból összeállított 10-15 cm széles ékszereket, tálakat, azt a több ezer tárgyat, melyet még önálló kötet sem volna képes érdemben ismer­tetni.

S most térjünk vissza ahhoz az ókori Rómához, mely első, bi­zonytalan lépéseit az etruszk ok szomszédságában, majd várossá, állammá fejlődésének útját etruszk vezetés alatt tette meg. Róma ugyanis tagadhatatlanul etruszk gyarmatváros volt. Titus Livius a legismertebb krónikása ("Ab Urbe condita"). Az általa ismer­tetett történet ellentmondásai már az alapítás mondájánál kezdőd­nek. Szerinte a városalapító ikrek - Romulus és Remus -, a mon­dai Rea Sylvia Vesta-szűz gyermekei, a Palatinuson, egy pásztor kunyhójában nevelkedtek. Az Albula-folyó - a mai Tiberis - jobb partján éltek ez időben az etruszkok, kikről a történetíró így nyi­latkozik: " ... az etruszkok virágzó, gazdag földjére ... " majd: " ... Etruria hatalma úgy megerősödött, hogy nevének híre nemcsak a szárazfóldet, de a tengertől az Alpokig a szicíliai szorosig egész Itáliát széltében, hosszában bejárta ... " (L. I. 2. 3.)

Livius tehát elismeri, hogy Róma alapításának időszakában

Etruria, melyet Róma közvetlen közelében Veii képviselt, mező­gazdasággal, iparral, kereskedelemmel rendelhző erős állam volt. Pontos leírást ad az etruszk ok szakrális, megszentelt törvényeinek gyűjteménye, a Disciplina Etrusca előírásai szerinti városalapítás­róI. Azt is leírja, hogya Rómát alapító Romulus a természete­sen lakomával végződő, ünnepélyes szertartás után hogyan ál­dozott: " ... ekkor áldoztak először, kifogván egy gyönyörű ökröt a csordából, Herkulesnek ... ", és hogy: " ... Romulus akkoriban egyedül ezt az idegen vallásos szertartást vette át valamennyi kö­zül..." (L. I. 2. 3.)

Herkules vagy Héraklész, etruszk nyelven Herkle, egyik italióta népnél sem volt istenként tisztelt személyiség. Annál inkább a kisázsiai lüdöknél, akiknek első királyai a Hérakleidák nemzet­ségének tagjai voltak. A Hérakleidák Lüdiában Kandauleszig uralkodtak, akit - Hérodotosználolvashatóan - Gügész gyilkolt meg.

A városalapításra adódik egy sokkal kézenfekvőbb magyarázat: a két testvér, Romulus és Remus, aki a Hérakleida dinasztiához tartozónak tudta magát, új várost kívánt alapítani. Átúszhatott a nyíllövésnyi széles Albulán, a mai Tiberisen és a túlsó parton az etruszk előkelők által ismert ősi törvény szerint megszántotta az új falakat szimbolizáló barázdát. Ez a feltevés talán még a testvérgyilkosság mondáját is megmagyarázza, hiszen a mondai Remus ősi, megszentelt szokást gúnyolt a Romulus által megvont és ezáltal megszenteltté vált városalapító barázda átugrálásával. 65

A városalapítás külsőségeit, a hatalom jelvényeit és a liktorok számát illetően Livius maga is a következőket írja: "Én bizony nem restellem, azokkal értek egyet, akik szerint az effajta szolga­személyzet [a liktorok], mind a szolgák száma, etruszk szomszé­dainktól származik, éppúgy, mint a curulisi szék, a bíborszegélyű tóga, mert az etruszk oknál az a szokás járta, hogy 12 törzs közösen választott királyt, és valamennyi egy-egy liktort adott mellé." (Kiemelés a szerzőtől.) Fel kell tenni a kérdést: ha Romulus testvérével, Remusszal együtt a Tiberisen innen, a Palatinus terü­letén, egy egyszerű pásztor gondoskodása mellett nőtt fel, honnan ismerte az etruszk ok szent és titkos könyveiben, a Disciplina Etruscában lefektetett, megszentelt előírásokat? Honnan ismerte a városalapítás szabályait, a hatalom külső jeleit és a hatalom gyakorlásához szükséges szervezési formákat? Főként, miért vá­lasztott olyan istenséget védnökül, kinek áldozni ezen a vidéken nem volt szokásban?

Az etruszkokkal kötött 100 éves békének a mondai Romulusra nézve végzetes következményei lettek: " ... Szemlét akarván tartani hadserege felett, gyűlést hívott össze az ún. kecskemocsár melletti réten; ekkor nagy villámlással, mennydörgéssel, hirtelen vihar tört ki, és a királyt oly sűrű felhőbe burkolta, hogy eltakarta a gyülekezet szeme elől; azóta Romulust nem látták többé a földön." A nép, üresen látva a királyi trónt, nehezen hitte el, hogy királyát az istenek ragadták az égbe: " ... akadt már akkor is némely ember, aki titkon azt állította, hogya királyt az Atyák (a szenátorok) tulajdon kezükkel tépték széL .. " A fölbolydult város haragra gyúlt az Atyák ellen: " ... a hagyomány szerint ProcuIus Julius, a valóban csodálatos ügy komoly tanúja a nép előtt ezeket mondta: »Polgárok! a város atyja, Romulus ma hajnalban az égből alá­szállva megjelent előttem. Amikor rémült döbbenettel és mélységes tisztelettel megálltam, és könyörögve kértem, hogy szembenézhes­sek vele, ezt mondta: Menj, és vidd hírül a rómaiaknak, az égiek akarata, hogy az én Rómám a földkerekség feje legyen,' gyakorolják hát a katonáskodást.«" (Livius I. 15. 16; kiemelés a szerzőtől.)

Ezután Romulus természetesen örökre eltűnt a magasban. Igy járt a mondai király, aki a születő Rómában az etruszk okkal 100 -éves békét kötött. Az Atyák feltehetően kevésbé tartottak veszé­lyesnek egy új istent - mert természetesen Romulust istenné avatták -, mint egy olyan királyt, aki akaratuk ellenére, népe érdekében hosszú lejáratú békét kívánt.

A soknépességű Rómában folyó hatalmi harcok, jóslatok, há­borús kezdeményezések leírása mellett az etruszk seregtő l való félelmet érzékelteti Livius az I. 23. fejezetében: "Nagy a hatalma az etruszkoknak szárazföldön és még nagyobb a tengeren".

Ez a megállapítás indokolja a regényes történetet, melyben a 66 Rómával szomszédos, őslakos albaiak és a rómaiak nem folytatnak

háborút, nehogy az egymás elleni harcban elgyöngülve, őket az etruszkok igázzák le. A győzelem eldöntésére kiválasztottak mind­két seregből egy-egy hármas ikerpárt, a Horatiusokat és a Curia­tiusokat. A szerencsétlen fiúk a biztos halál tudatában harcoltak egymással a patríciusok hatalmi törekvéseiért. Az életben maradt utolsó Horatius az egyik megölt Curiatiusban vőlegényét sirató húgát is agyonszúrta mint érdemtelent, aki egyalbait, egy ellen­séget siratni mert.

Livius szemléltetően, színesen írja le a harcot: " ... már nemcsak a testek mozgása, a fegyverek és kardok összecsapása szolgált lát· ványossággal, hanem a sebek is, meg a vér, mind a három albai megsebesült, két római pedig holtan omlott egymásra." Kegyetlen világot énekel Livius, pedig ez csak hat katona harca volt. Elkép­zelhető az ilyen szellemben nevelt sereg, mely győztesként nyomult be egy leigázott városba. Róma háborúzott az őslakos albaiakkal. Legyőzte őket, "isteneiket rabságba hurcolja". Népességét is Ró­mába telepítette, és lakóhelyüket Livius szerint: " ... romhalmazzá, pusztasággá változtatja." Az I. 30. fejezetben azt is megjegyzi Livius, hogy - "a veii nép hűségesen megtartotta a Romulusszal kötött szerződést". Veii, az etruszkok, őrizték az építéshez szük­séges békét, sorsukat azonban - Róma megerősödése után - még­sem kerülhették el. Mindössze keskeny folyó választotta el őket attól a Rómától, amely már szinte születése pillanatában a világ­hatalom felé tört.

Az évszázados háborúk történetének leírásakor esetenként Titus Livius maga teszi kérdésessé a római győzelem hitelét : "a veii sereg, mely hozzászokott, hogya római hadsereg legyőzi, szét­szóródva megfutamodott, az [ugyancsak etruszk1 tarquiniabeliek ellenben, az új ellenfél, nemcsak hogy helytálltak, de a maguk olda­lán vissza is verté k a rómaiakat." Majd így folytatja: " ... Arcia erdejéből harsány hang szólalt meg, úgy vélik, Silvanus [a Róma melletti Arcia-erdő etruszk nevű istene] hangja volt, ezt mondta: }}Eggyel több etruszk esett el a csatában, a háborúban a római sereg győzött !«" Az események folytatásaként Livius elmondja, hogy miután hajnalban már egyetlen ellenséges katona sem volt a csatatéren, a csatát vezető P. Valerius konzul összeszedette a zsákmányt, és diadalmenetben tért vissza Rómába. (II. 6. 7.) Feltételezhető, hogy az etruszkok az est beálltával visszavonultak városfalaik közé, a rómaiak pedig a kor szokása szerint levetkőz­tették a halottakat, és a fegyvereket zsákmányként Rómába vitték. A győzelem bizonytalansága miatt válhatott szükségessé Silvanus­nak, az erdő istenének tanúságtétele, mely szerint "egy halott kü­lönbséggel" a rómaiak győztek.

A következő háború kétségtelenül a földterület birtoklásáért tört ki. Livius II. könyvében Róma szorongatott helyzetéről számol be. A környező népek különböző irányból támadták Rómát; 67

belső ellentétek, pozícióharcok osztották meg erőit. A meglevő fóldek is műveletlenül maradtak, s Livius leírása szerint a köznép és a rabszolgák éhen pusztultak volna, ha a szenátus - félve egy belső forradalomtól - "nem vásárol gabonát Etruriától és délen Cumaetól lefelé, még Szicíliában is". Végül is M. Fabius konzul­sága alatt Tiberius Pontifitius néptribun földosztásra szóló törvény­javaslatot terjesztett elő. Ha a Titus Livius III. 44. fejezetet gon­dosan olvassuk, kitűnik, hogy a szenátus tagjai, akik természetesen nagy birtokokkal rendelkeztek, nemcsak a földosztást, hanem -miután a tribunusok a sorozást, illetve a háború újrakezdését is akadályozták - még a néptribunusi funkciót is el akarták törölni.

A szenátus megvásárolható emberek voksainak segítségével keresztülvitte a sorozási indítványt. Hadsereget állítottak, és meg­támadták Veiit, hogy ha már földet kell osztani, ne a római lati­fundiumokból, hanem a Tiberisen túli területekből hajtsák ezt végre. A 48. fejezet arról beszél, hogy ettől kezdve "sem háború, sem béke" nem volt a veiibeliekkel. Caeso Fabius konzul nemzet­sége nevében a szenátushoz fordult: "Amint magatok is tudjátok, összeírott Atyák [szenátorok], a veii háborúhoz nem nagyszámú, hanem állandó jellegű haderő szükséges. Gondoskodjatok ti a többi háborúról, s rendeljétek a Fabiusokat ellenfélként a veiibelieknek ... Az államnak itt se katonára, se pénzre ne legyen gondja." A veii háború egyetlen dúsgazdag család ügyévé, római patríciusi család háborújává lett. " ... Valamennyi egy nemzetségből való, vala­mennyi patrícius - közülük bárki, bármikor első lehetne a szená­tusban - vonult fel, egyetlen család erejével végpusztulást ígérve a veii népnek." (II. 48. 49.)

Ezután Róma Alba Longa városának lakóival bonyolódott háborúba. A római impérium leverte Albát, és az albaiakat Rómá­ba költöztette.

"Róma ugyanakkor növekedik Alba romjain ... , hadat üzen a szabinoknak, akiket akkoriban az etruszkok után férfiak és fegy­verek dolgában a leggazdagabb népnek ismertek." (L. I. 30.) Livius ebben a fejezetben elismeri, hogyaszabinokat csak Veii segítségének hiányában sikerült Rómának legyőznie. Ha Veii ebben a harcban Róma ellenében a szabinok mellé áll, Róma és Itália történelme talán másként alakul.

Az Appennini-félsziget nyugati partjain meg telepedett etruszk ok magukra vonták az Albula partján legeltető római pásztorok figyelmét. A fejlődő etruszk Veiitől való félelem e pásztornépet letelepülésre kényszerítette. Úgy érezték, megfigyelés alatt kell tartaniuk az Albula túlsó partját, és erre a Palatinus-domb mutat­kozhatott a legalkalmasabbnak. A következő település a GermaI­magaslaton létesült; albai pásztorok alapították. Az Esquilinus­domb nyugati csúcsán kialakult Fagutal település születésére mutat

68 az 1902-ben a Via Sacra (Szent út) alatt feltárt temető archaikus

sírjaiból előkerült lelettömeg. Az előbbi településeket a Querque­tual, Velia, Oppius és a Cispius települések követték.

A rómaiak háborút viseltek a latinokkal, akiket legyőzésük után betelepítettek Rómába. Róma lakossága sok ezer latinnal növe­kedett. A város erejét a legyőzött, majd Rómába telepített itáliai őslakosok megsokszorozták. A Tiberisen túli etruszk területeknek Rómához csatolása csak Livius könyvének I. fejezetéből tűnik ki. Előzménye számtalan Veii eHen történt támadás lehetett, hiszen a fejezetben említett JanicuIus, a mai Gianicolo, a Vatikánváros, a Monte Mario és a Trastevere - a jelenlegi Róma Tiberisen túli városrészei - az etruszk Veii területéhez tartoztak. A legyőzött és betelepített népességekkel erősödött Róma, de területi szükség­letei is megnövekedtek. A vegyes lakosságú város etruszk földekért harcolt, és megszerezte őket. Nyilvánvalóan nemcsak a rómaiak akarták megszerezni a Tiberis túlsó felét, de az etruszkok is szemet vetettek Rómára. Erre vaH a Tarquiniusok római királysága, Róma etruszk várossá alakítása.

A szomszédos törzsek leigázásának eHenére a római falvak több mint 300 évig apró települések maradtak. Ez az idő Róma őskorá­nak nevezhető, melyet két szakaszra oszt a régészet. Az i. e. lX­VIII. század feltehetően még az önállóság kora, majd az i. e. VII. század első felében kialakult a dombokon a laza faluszövetség.

A Septimontium - a "hét domb" - szövetségén kívül maradtak a legnagyobb területek, a Quirinalis-Viminalis lakosai, a szabinok, akik Róma várossá alakulásáig meg is őrizték önállóságukat.

Az etruszk Róma kialakulásának fontos előfeltétele volt két domb, a Capitolinus és az Aventinus birtokbavétele. Mind a kettő kívül állott a "septimontium" szövetségén, elfoglalása az etruszk településtörténet római szakaszának jelentős lépése volt. Enélkül az etruszkok nem tudták volna ellenőrzésük alatt tartani a Tibe­ri sen inneni területeket. A két domb az etruszk hatalom előre tolt állása volt a soknépességű Rómában.

Az Aventinuson az etruszk uralom előtt ligurok laktak, később az Etruriából áttelepült kézművesek vették birtokukba. Az Aventi­nus ~ születő város "lenézett", a római előkelőek által nem lakott kerülete volt. Ez volt a római plebejus mozgalmak központja még a későbbi köztársasági és császári Rómában is. Talán még az sem véletlen, hogya korai kereszténység is itt talált nagyszámú" köve­tőre, itt épültek a titkos imaházak és a legkorábbi katakombák is. Az etruszk Rómában az Aventinuson nem kevesebb, mint öt etruszk templom épült. A Capitolinuson, a Capitoliumi-dombon a mocsarak lecsapolása után épült etruszk templom - melynek csak alapfalai maradtak fenn - a későbbi római nagyságot hir­dette.

Az első etruszk származású római királyról, Tarquinius Priscus-ról (i. e. 607-569) Livius a következőket írja: " ... egy Lucumo nevű 69

vagyonos és tevékeny ember költözött Rómába ... " "A korinthoszi Demaratusz fia volt ... " A Korinthoszból újonnan érkezett Dema­ratusz családja nem foglalhatta el az akkorra már több generáción keresztül gazdaggá fejlődött etruszk Tarchunában (Tarquinia) azt a helyet, amely az átlagnál magasabb képzettségű Lucumo igényeit kielégitette volna.

Korinthosz, ez a szerencsés fekvésű város - melyet a későbbi római impérium i. e. 146-ban földig lerombolt - összekötő kapocs volt a Peloponnészoszi-félsziget északi és déli része, valamint öbleivel két tenger között. Ily módon alkalmas terület kultúrák ta­lálkozására és kicserélődésére. Talán ennek köszönhette az edény­készítés művészetének, az átáramló termékeken nevelődött művészi ízlésnek magas fokú kifejlődését is. Demaratusz, a korinthoszi nemes és Lucumo nevű fia innen került Tarchunába.

Az etruszk ok több elvándorolt nép tagjai voltak. Hajósnépek. El sem képzelhető, hogya kezdeti tömeges vándorlás után ne ter­jedt volna híre, hogy az Appennini-félszigeten néppé ötvöződött népesség Etruriában fejlett, gazdag városokban él. Az is termé­szetesnek tűnik, hogy az egykor elvándorolt törzsek őshazájukban maradt tagjai egy későbbi, szórványos vándorlás során egy időre megtelepedtek az égei világban, és ha ott mint betelepült idegenek nehéz helyzetbe kerültek, megkeresték az Appennini-félszigeten etruszkká vált rokonokat. Így kerülhetett Korinthoszból Tar­chunába a Demaratusz család is.

Tacitus azt írja, hogy az írást az egyiptomiak találták fel. Görögországba a föníciaiak vitték be - " ... mivel a tengeren ők voltak erősek", "s így nyerték el a dicsőséget, mintha ők találták volna fel, amit átvettek ... ". " .. .Itáliában pedig az etruszkok a korinthoszi Demaratusztól, a latin őslakók Euandertól tanulták" -írja Tacitus (T. XI. 14.). Ha Lucumo - a későbbi Tarquinius Priscus - Demaratusz fia volt, írástudó, művelt embernek kellett lennie. Neve - Lucumo - papkirályt, az etruszk tudományok, a Disciplina Etrusca ismerőjét feltételezi. A Korinthoszból érkező Lucumo felesége, Tanaquil, az előkelő tarchunai etruszk leány, feltehetően értett a jósláshoz, hírül adhatta azokat a jósjeleket, amelyek férjének Tarquiniából Rómába utazásánál tűntek fel: a sas, a királyi madár megjelenését, mely férje feje fölött körözve annak sapkáját leemeIte, majd fejére visszahelyezte. Ismerve az egyszerű emberek mondákat alkotó képességét, Tanaquil jósjel­magyarázata után a csodák terjesztését már rábízhatták a száj­hagyományra. Az emberek hittek az előjelekben ; királlyá válasz­tották Tarquinius Priscust, aki erre méltónak is bizonyult.

Olasz régészek felmérést készítettek a Róma őstörténetében

szereplő terület nagyságáról és a lakosság feltehető számáról. A dombok területe összesen 310 ezer m2-t tett ki. A felmérésből

70 is kiderül, hogy egy-egy település mindössze néhány száz, a leg-

nagyobb, a szabin Quirinalis-Viminalis, talán ezer lakost szám­lálhatott. Mesterséges erődítmények, kertek, megművelt mezősé­gek foglalták el a lakóterület nagy részét. A lakás - tugurium -kúptetejű, kör alakú kunyhó volt, fedele nád, oldala favázon meg­tapasztott szalma. Ezt a típust őrizték meg a Via Sacrán, az Esquilinuson és az albai temetkezőhelyeken feltárt kunyhóurnák formái. A ház mindössze egy helyiségből állott, közepét földbe vájt tűzhely foglalta el. Felső részén néha ablak nyílott, leginkább azonban csak az ajtó szolgált szellőzésül és világításul egyaránt. Követ, tufát csak az etruszk királyok uralkodása alatt kezdtek használni, és az épületek kőalapzatának elterjedése már az etruszk kultúra eredménye. Ennek a Rómának lett királya Lucumo, azaz Tarquinius Priscus.

A nép által választott, kitűnő képességű király - felmérve az adottságokat - első tevékenységeként a jelenlegi Forum Romanum területén terjeszkedő mocsarakat lecsapoltatta, ezzel megszüntetve a dombok elszigeteltségét.

A szenátus tagjai körében (valószínűleg törzsi és nemzetségi ősiség alapján) elsőbbségért folytatott küzdelmek dúlhattak, a ha­talmas méretű munkálatok viszont egységet követeltek. Tarquinius feltehetően nem bízott a régi szenátus teljes támogatásában: " ... volt rá gondja, hogya maga uralmának megerősítésére, de egyszer­smind az állam hatalmának megerősítése végett is még 100 főt

beválasszon a patríciusok soraiba; ezeket utóbb }}kisebb nemzet­ségeknek« hívták, s szilárdan pártján álltak a királynak, akinek jóvoltából a Curiába bevonultak." (L. I. 35.)

Az új, Tarquinius Priscus által választott patríciusok között voltak az Octaviusok, a későbbi Augustus császár ősei is. Feltéte­lezhető, hogy Tarquinius Priscus etruszk családok kal erősítette

meg a patríciusi rendet, hiszen származása alapján ezek hűségére támaszkodhatott a legbiztosabban. A latinokkal vívott első sikeres háborújának zsákmányából a nép megjutalmazására nagyszabású ünnepi játékokat kívánt rendezni, megkezdte tehát a Circus Maxi­mus építkezéseit. " ... a játékokon lovasok és főként Etruriából való ökölvívók szerepeltek". (L. I. 35.)

Időközben épülnie kellett a hatalmas műnek, a Cloaca Maximá­nak, a nagyméretű csatornahálózatnak, melynek ősei talán a Tigris és Eufrátesz völgyének a csatornarendszerei. Csakhogy a sivatagi vidékeken a kevés folyó édesvizét vezették a városokba és termő­földekre, Rómába viszont az áradásokból eredő szennyvizet kel­lett az Albulába vezetni, hogyamocsaraktól megtisztított síkság, a várossá alakuló Róma, az Urbs központja, a közélet alapja, a Forum Romanum létrejöhessen.

A Via Giulián levő Magyar Akadémiáról a Ponte Sistót elhagy­va, a Tiberis partján indulok, a Ponte Garibaldi után következő híd, a Ponte Palatino felé. Előttem a kis Tiberis-sziget, szemben 71

30. Etruszk templom alaprajza és rekonstrukciója

_ .. _ .. ,- .... - .. _ ..... -.

vele a jelenlegi Cloaca Maxima zúdít ja Róma szennyvizét a Tiberis­be. Közvetlenül a Palatinus-híd első pillére mellett, a gondosan rendezett töltés falában monumentális boltív bontja meg az új falazat képét. Nem hiszem, hogy sok római és még kevesebb turista tudja, hogy ez a félig beiszaposodott építmény - mely bizony gondozatlanul áll, s talán még rontja is a városképet - a Tarquinius Priscus által épített csatornarendszer kiömlőcsatornája volt. (A szennyvízcsatorna kezdetben fedetlenül vezette a mocsarak vizét, a boltozat utólag épült.) Az új kivezetőnyílásba még bekötöt­ték az eredeti, hatalmas méretű hálózat egy részét, melyet etruszk mérnökök, építőmesterek valóban mesteri módon építettek. Az ősi csatorna egy szakaszát - az Argiletum és a Forum között, valamint a Ve\abrumon - feltárták; a 3,20 m széles építményt a császárság

72 alatt a Róma környékén bányászott vulkanikus kőzet, a peperin

és bazalt tömbjeivel borították. A tiberisi kiömlő 4 m magas és 3,50 m széles peperin árkádjának felső íve az, amit ma is megcso­dálhatunk mint az etruszk csatornaépítés nagyságának közel há­romezer éves tanúját. "Mivel a vizek - írja Titus Livius - nagyon nehezen távoztak és folytak le a város alacsonyabban fekvő részei­ből, a Forum körül és a dJmbokat környező völgyekből, a király kiszáríttatta ezeket a csatornák segítségével, melyek összegyűjtötték mindenhonnan a vizet, s mind belevezették a Tiberisbe."

Az etruszk építőművészetet a monumentalitáson kívül a gyakor­latiság jellemzi. Az évezredes mocsaraktól megszabadított területen kocsikkal járható utat építettek a Capitoliumi-domb, a későbbi fellegvár felé. Ez lett a diadalmenetek, a díszkocsin vonuló római hadvezérek és katonáik dicsőséges vonulásának, a leigázott népek és fejedelmeik megaiázó gyalogmenetének útja.

Az etruszk építészek létrehozták az Appennini-félszigeten koráb­ban ismeretlen, kőből épült középületeknek, elsősorban a templo­moknak az etruszk törvények szerint tervezett szögletes formáit. A Forummal már összekötött Capitolinus-dombon az i. e. VI. szá­zadban megkezdődött az első, a soknépességű Róma vallásai t egységesítő »Trias-templom« építése. A megmaradt alapfalak ból az i. e. I. században Augustus építésze, Vitruvius rekonstruálta (30. ábra). A templom a szakrális törvények - az Etrusco Ritu -szerint, a számok szimbólumait tekintetbe véve épült. Magas, szabad lépcsőzet vezetett a templom kétszer négy oszlopsor által tagolt előterébe, amely az égbolt rendszeres, gondos vizsgálatára szolgált. A templom hosszabb oldala sima, nem tagolták oszlopok. Az előtér födémét tartó, leginkább a dórhoz hasonló, egyszerű, kissé hasas toszkán oszlopok magassága a rövidebb oldalhossz egyharmada. Ezek a méretarányok a templomokat zömök ké, rusztikussá tették. A fából készült tetőzet szerkezetét a feltárások bizonysága szerint végtelenül finom, csipkeszerű kerámiával bur­kolták (31. ábra). Színeik és a mintázat szépsége ma a múzeumok­ban is elbűvöli a szemlélőt.

A korai templomépítés a tetőzet háromszögét még nem díszítette szobrokkal. Az esővíz levezetésére színes női vagy a rossz szellemek elriasztására archaikus Gorgó-fejeket alkalmaztak, melyek mögött nyitott csatorna vezette a vizet a csipkeszerűen mintázott fejek nyílásaiból (32. ábra). A múzeumokban bőven látható ezekből az ősi, "antefissá"-nak nevezett előtétekből (33. ábra).

31. Színes terrakolla csipke. etruszk templom homlokzatáról. i. e. VI. sz.

32. Gorgófó, antefissa a veii templomról, i. e. VI. sz.

A templom belsejében a sima főfal előtt, az etruszkok hitének megfelelően az együtt imádott szent háromság foglalt helyet: Tinia, a hettiták és Tell Halaf Tesupjának és Urartu Teisebájának meg­felelő viharisten ; két oldalán Uni ,és Menrva (a rómaiaknál Juno, Jupiter és Minerva) szobrai. Az istenszobrok cellái közül a közép· ső - Tinia (a római Jupiter) cellája - valamivel nagyobb volt a két szélsőnél. Ezt a nagyságrendi különbséget az előtér oszlopsorában is érzékeltették a négy oszlop között hagyott szélesebb nyílás for­májában. Ennek az etruszk templomépítési módnak megfelelőjére Krétán is rábukkantak a kutatók, a phaisztoszi királyi palota legrégebbi részénél, valamint a knosszoszi palota délkeleti szögle­ténél is.

Az istenszobrok mögött a fal tömör, nincs kerek kiképzés (opisz­thodomosz), mint a későbbi görög templomoknál. Az etruszk templom nem hasonlít a göröghöz. Lépcsőzete szabad és maga­sabb, mint azoké; oldalfala sima, oszlopsor nélküli; az istenek szobrai sima fal előtt állanak. Az archaikus etruszk templom tető­zetének legmagasabb vonalán, a tetőzet gerincén állították fel a hatalmas terrakotta szobrokat.

A római Trias-templomot Tarquinius Priscus kezdte építtetni, Servius Tullius és Tarquinius Superbus folytatta. A capitoliumi etruszk templom mint Jupiter, Juno és Minerva temploma Róma

74 bukásáig a birodalom nagyságának szimbóluma maradt.

A Lungotevere - Tiberis-part - széles útjának a város felőli

oldalán, a Forum Boariumon - az Ökrök terén -, az egykori marhavásártéren, szép park áll, s benne két templomépület látható. Az egyik a kerek Vesta-templom, amelynek kúpteteje rovátkolt korinthoszi oszlopokon nyugszik. Márványlapok borítják. A múlt században élő, Rómában alkotó Franz Rössler akvarellista, Róma szerelmese, megörökítette ezt a kunyhó alakú, kerek templomot, opus quadratumokból épült, ősi formájában. Az etruszk építészet jegyeit viselő templomot később öltöztették márványba, és díszí­tették fel oszlopait. Közelében szögletes templom hirdeti az etruszk templomépítészet sajátosságait, bár a későbbi Róma mindent túldíszítő ízlése erősen átfogalmazta. Szabad lépcsői magasak, kétszer négyoszlopos tetőzet fedi az előteret. Oldalfalait ma az architektúrában részt nem vevő, csupán csak díszítőelemként alkal­mazott féloszlopok tagolják. Az alapzat ba n azonban, ahol a bur­kolat levált, a figyelmes szemlélő megtalálja az opus quadratum illesztett köveit és a kis templom oldalából kiindulva, egy szintén opus quadratumokból épített, vakolat nélküli, ősi falrészt. Hogy szerettem volna a köveket faggatni, mondják el, hogyan kerültek ide, hogyan maradtak itt, a díszített templomtól függetlenül, hozzá mégis szervesen csatlakozva!

Feltárt töredékek bizonyítják, hogya tarquiniusi Róma korában

33. Antefissa. templomi vizlevezető előtét

Laviniából. i. e. VI. sz.

több templom épült. Jelek szerint a többi dombon is, de a Capi- 75

tolinuson, Aventinuson, Palatinuson és az Esquilinuson egész bizonyosan.

A római építészet a kezdetleges kunyhók helyébe új épületeket emelt. A keleten már régóta ismert és alkalmazott boltív, donga­boltozat és a kupola építésével megismerkedő építészek a szabá­lyosan faragott kő segítségével középületeket és a villanovai kultú­rának megfelelő szögletes, atriumos kiképzésű házak sorait hozták létre.

Az "ater" (fekete) kifejezés a szabad tűzhelyre utal, mely a villanovai épületek oszlopokon nyugvó fedett folyosóján a füstöt a négy oldalról beépített ház középső nyílásán kivezette. A nyílás alatt medence fogta fel az esővizet. Kis kert övezte a hangulatos belső teret. Ezt a formát átörökítette a római "dom us" ·nak neve­zett vil1a típusa; a mai napig is őrzi az egykor szintén etruszk Pompeji ásatásaiból felszínre került "Vettiusok háza", amely az évszázadok során rárakódott díszítőelemek től fedve alapjaiban, szerkezetében megtartotta az etruszk építési módot, melyet a Vezúv okozta katasztrófa csaknem sértetlenül "konzervált" szá­munkra.

Róma az etruszk városok felett aratott győzelmei után is őrizte az etruszk építészeti technikát. Ezt bizonyítják a leigázott tarto­mányokban emelt nagyszerű római építmények is.

Ha megnézzük a Volterrában ma is álló városkaput, és össze­hasonlítjuk a világhírű római Colosseum egymás mel1é helyezett boItozataival, tökéletesen azonos technikára figyelünk fel. A vero­nai Arénának, vagy a dél-franciaországi "nimes-i vízvezeték"-nek, a világ legszebb hídjának a pil1érei, tökéletes hűséggel másolják az ősi etruszk város kapu építési módját.

Ha a császárok diadalait elbeszélő, reliefek kel dúsan borított diadalíveket megtekint jük, képzeletben "levetkőztetve" őket, meg­találjuk az etruszk építészet alapvető elemét, a függőleges oszlop peremmel megerősített tetején elhelyezkedő etruszk boItívet. A ke­letről hozott, évszázadokon keresztül őrzött és a meg telepedés után felelevenített hagyomány eltörölhetetlenül rányomta bélyegét Rómára, majd Róma hódításai révén Európára és a keleti gyar­matokra.

A boltív építése természetesen nagy szakértelmet és nem kis anyagi áldozatot követelő építési mód volt. Középületeken alkal­mazták, felál1ítását császárok vagy gazdag patríciuscsaládok en­gedhették meg maguknak. BoItívekkel találkozhatunk a császárkor nagy építkezéseinek maradványainál és Scipio Africanus, Hannibál legyőzőjének sírbolt jánál.

Terruészetesen elindultam a Rómát és Capuát, az egykori campaniai etruszk várost összekötő Via Appia Antica ma oly romantikus útján, hogya Scipio-mauzóleum boltívét megkeressem.

76 Már kinn jártam Róma határában. A mezőség jelezte, hogy erre

bizonyára nem találom meg. Minden épületet megnéztem. Kérdez­tem fűt-fát, megmutattam a boltozat képét. Senki nem tudta meg­mondani, hol találom. Bizonyára Sci pio maga is elszomorodna, ha tudná, hogya mai rómaiak mennyire nem ismerik nagyszabá­súnak, felejthetetlen nek szánt temetkezési helyét... A keskeny gyalogjáró mellett éktelen sebességgel elhúzó autók lármája, ben­zinbűze elfeledtette velem az út romantikáját, csak a sikertelen keresés nyomasztó érzése hajtott, hogy harmadszor is végigjárjam a hosszú útszakaszt, melyen biztos tudomásom szerint meg kellett találnom a boltíves mauzóleumot. Egy villából kijövő férfit -mielőtt kocsiiába beszállott volna -, ismét megkérdeztem. Muta­tott egy magas dombon épített, kőfallal körülvett park ot. Men­jek be.

A fák mögött egy kis ház lapult. Kérdezősködésemre egy fiatal­asszony közölte, hogy van ilyen, lenn a "tombéban". Az ő férje a custode (őr), de most ebédel. Tudvalevő, hogy az olasz ember számára az ebédidő olyan szent, hogy azt megzavarni nemhogy illetlenség, de képtelenség. Kétezer lírával akartam megértetni, hogy nem tudok még egyszer visszajönni, nekem most kell látnom Scipio tombéját. Végül is a férj fejezte be előbb aminestrone, a jellegzetes olasz zöldségleves kanalazását, és lekísért a sírboltba.

Évezredek alatt óriási ra nőtt építkezés. Oldalt, a díszes mauzó­leumok mellett egy roskadozó, hibás párkányzat alatt gyönyörűen ível az etruszk boltozat. Semmi más. Csak a boltív magában; de az olyan szuggesztív, hogy szinte érezni mögötte Scipio akaratának feszülését, mellyel Karthágó vesztére tört. Ámde a boltív roskado­zik, bár nem annyira, mint az egy kétezer évnél idősebb építmény­nél várható volna. Két keresztbe tett "colos stafli" - András­keresztnek is nevezik nálunk - elég a biztosításához. Reméljük,

34. A volterrai város­kapu. a római Colosseum és a veronai Aréna. azonos etruszk építészeti megoldással

77

35. Etruszk előkelő szines terrakotta szobra Cerveteriből. i. e. VI. sz.

egy közeli restaurálás mégiscsak megmenti Scipio Africanus sír­bolt jának bejáratát. A Scipio család nem sok gondot fordított rá. Annál többet a család többi tagjának sírépítményeire és a krema­tóriumra, amelyről szabályos propagandaanyagot bocsátanak a látogatók rendelkezésére. A tomberészlegben egy több kemence­sorbói álló halottégető termet építettek. Közepén kerek kemence, felső rekeszeiben két urna látható. De ez már nem etruszk. Jólesett újra feljutni a parkba, ahol fiatalok élvezik a korai napsütést, és mit sem akarnak tudni sem ó-, sem újkori halottégetésről.

A következő napi program alkalmával a Capitoliumi Múzeum­ban találkoztam az egyik legjelentékenyebb etruszk bronzemlékkel, a "Capitoliumi farkas"-sal, amely az etruszk állatábrázolás tiszta formáit tükrözi. Lehet, hogy Antonio Pollaiuolo, aki a szakértők szerint a reneszánsz idején az ikreket alkotta, nagyon megbántódna, ha ezt olvasná, mégis meg kell jegyeznem, hogya mű eredeti stílus­tisztaságában, a gyermekek nélkül, sokkal szebb. Tökéletes kifeje­zője az állati vadságnak és az űzött vad feszültségének.

Ebben a múzeumban találtam campaniai emlékeket is. Az etrusz­kak déli terjeszkedésének korszakában etruszk városok voltak Nola, Capua (VoIturno), Pompeji és Herculanum (Herculanii) is. Augusto Castellani amatőr gyűjtő 1866-ban az i. e. VI. századból származó campaniai homlokzati díszeket, antefissákat, tükröket ajándékozott a Capitoliumi Múzeumnak. Nagyon szép a váza­gyűjtemény. Az egyik terem közepén ülő, egyszerű vonalaiban is monumentálisnak ható, kb. 50 cm magas terrakotta szobor előkelő etruszk férfit ábrázol (35. ábra). Tartása méltóságteljes, arca egyé­ni. 1865-ben találták Cerveteriben, egy kamrasírban. Egyetlen hasonló szobrot őriznek még, a londoni British Museumban.

Barátságos kerten át vezet az út a múzeum újkori (Museo Nuovo Capitolina) építményébe. Az i. e. 509-ben épített Capitoliumi Trias-templom szilárd alapfalaira az i. sz. XVI. században Caffa­relli középkori főnemes palotát épített. A tarquiniusi idők és a császári Róma büszkesége, a római nagyság szimbóluma közép­kori palotává alakult. A világhírű templomfalra épített palota ma múzeum. Az ősi templom oszlopos előtere hat, gazdag anyagot bemutató teremnek ad helyet; a kultikus szobrok egykori celláinak helyén ma gazdagon berendezett tárló k állanak. A tarquiniusi templom ékességei közül egy quadriga (négyesfogat) részletét, figurális frizeket, antefissákat, egy szárnyas ló gyönyörű darabját, szilénfejet és még sok, töredékeiben is gyönyörködtető bizonyíté­kát őrzi a múzeum az etruszk mesterek alkotói készségének. Nem bizonyított, de a feltárt töredékek a Veiiben működött szobrász­iskola, Vulca mester iskolájának munkájára utalnak. Az első római etruszk templomépítés igazi szépségéből a Villa Giuliában fel­állftott, Veiiből eredő, káprázatos szépségű szobrok adnak ízelítőt. Ha ilyen oromzati szobrokkal ékesítették Veii templomát, milyenek

lehettek azok, melyek Róma nagyságát hirdették? A Capitoliumi templomnak még sokkal nagyobb szabásúnak kellett lennie. A szobrok pusztulása mérhetetlen kultúrtörténeti kár.

A Rómában barangoló turista feltétlen meglátogatja a Vatikán- Veii város világhírű nevezetességeit, a Trastevere romantikus utcáit, felsétál a Gianicolóra, ahol Garibaldi lovas szobra körül a "Risor­gimentó"-nak, Olaszország egyesítésének hőseit megörökítő már­ványszobrok szegélyezik a s:!tányt. Talán a Monte Mariót is megtekinti, de bizonyos, hogy nem gondol arra: ezek mind Veii terület éhez tartoztak, ezekért pusztította a növekvő Róma az egykori gyönyörű etruszk várost.

Ami Veiiből megmaradt, az a Via Cassia Nordon, az észak felé haladó úton, Rómától 17 kilométerre fekszik. A rómaiak kedvelt kirándulóhelye.

"Heu Veii veteres ! et vos tua regna fuistis et vestro positast aurea sella Foro ... "

sóhajtja Propertius, az etruszk származására büszke költő; magya­rul ilyenformán hangzik:

"Hej öreg Veii! Egykor királyod vala s Forumodon állott vertarany trónusa, romjaid közt ma pásztor gulyát terelget, dúdolva énekelget s fiaid csontjai fölött arat számukra ízes takarmányt."

(A szerző fordítása)

Propertius még gulyákkal találkozott, ma családok, apró gyer­mekek, szerelmes fiatalok járják a gondosan parkosított, hangula­tos rommezőt.

Úgy zarándokoltam Veiibe, mint a mohamedán Mekkába, el-telve tisztelettel a veiibeliek iránt, akik évszázadokon át védték 36. Sírfestés Veiiböl.

városukat a római impérium ellen. i. e. VI/. sz.

"Apolló, segíts!" - fohászkodom. Mármint az etruszk Apolló, a veii Aplu és társai: Herkle a szarvassal és az örök anya, az istennő a gyermekkel, akikkel a Villa Giuliában találkoztam. Rájuk kell gondolnom, hogy a Propertius által megénekelt aranytrónusú Veiit láthassam magam előtt. Amint áthaladok a Cascata della Mola vízesés előtt az Arrone·folyó keskeny pallóján, jellegzetes, széles, lapos kövekből épített római út simul a talpam alá.

Eljutottam Apolló templomához, azaz az opus quadratumokból épült alapzathoz, ami a templomból megmaradt. A Tempio del Portonaccio 1916-ban kapta az Apolló temploma nevet, mert a feltárás alkalmával itt találták Apolló, azaz Aplu egyetlen más ismert archaikus műhöz sem hasonlító, oromzatot díszítő szobrát. A templom azonban nem Apollónak, hanem a felajánlási tárgyak (votívok) felirata szerint a Gyógyító Menrvának volt szentelve. A templom közelében kénes és vastartalmú forrás ered. Bizonyos, hogy számtalan vérszegény és reumás ember talált itt gyógyulást. Erről vallanak a fogadalmi feliratok, ezt köszönik meg az isten­nőnek, aki elődje volt a későbbi római "Gyógyító Minervának" és a görög "Athena Hügieia" istennőnek. Luisa Banti angol etrusz­kológus kötetet szentel a templom kultuszának ismertetésére. A vizet négy forrásból, tufablokkokon megszűrve, megszentelt gyógyvízként vezetté k medencébe, ahol beteg tagjaikat fürösztöt­ték, és a kutak ba, melyeket ivókúrára használtak a gyógyulásra várók. A kút közelében elbűvölő Hermész-fejet találtak.

A római út mentén tárták fel az Aplu-szobor egyik karját és a szarvasfogó Herkle töredékeit. A szobortöredékekben ma a Villa Giuliában gyönyörködhet a látogató. Megtalálásuk lehetőséget

nyújtott arra, hogya Vitruvius (J. sz.) által rekonstruált etruszk templomépítés díszítését kikövetkeztessék. Pallottino olasz régész­professzor szerint (Archeologia Classica 1950.2.) az istennő karján ülő gyermek Aplu a feléje forduló Pithonra, az óriáskígyóra nyilaz. A gyermek testhelyzete a hiányzó részek nélkül is erre enged kö­vetkeztetni. Nagyszerű lehetett a templom, melyet ilyen oromzati szobrokkal ékesítettek ; gazdagnak, kulturáltnak kellett lennie annak a városnak, mely ilyen templomokat és feltehetően egyéb középületeket is emelt. Veii egyik királyát, akinek "arany trónusa a Forumon állott", Vibennának hívták. Barátja volt a "jó Mastar­nának" (Mcstarna), kit Tullius Serviusszal azonosítanak. Mastarna sírjában találtak egy sírfestményt, amely a két barát találkozását örökíti meg.

Aulo Vibenna történelmi személy volt, talán neki köszönhető Veü épületeinek egy része. Veü közelében feltártak egy buchero (fekete kerámia) vázát, amelybe az ő neve volt bevésve. Plutarkhosz szerint ő tanácsolta Tarquinius Priscusnak, hogy az építendő ha­talmas mú, a Capitoliumi-templom szobrainak megmintázását

80 bizza Vu1cára, a Veiiben dolgozó szobrászra.

A Capitoliumi-templom három etruszk római királygeneráció építkezése volt. A Vulca-iskola tevékenységének köszönhetően

nemcsak istenszobrok, de (Tarquinius Superbus rendelése alap­ján) nagyszerű oromzati szoborcsoport is született Veiiben, melyen négy szárnyas ló által vont quadriga pompázott. Talán éppen en­nek része a szárnyas ló töredéke, mely Rómában, a Museo Nuovo Capitolinóban látható.

Veii ősiségét bizonyítják a feltárt temetkezési helyek. A Tomba Campana hosszú dromoszból (folyosó, előtér) nyíló két halotti kamrája előtt oroszlánok álltak őrt. Az első szobában halotti ágyon fekvő két csontváz közül az egyik fején átlyukasztott bronzsisak jelzi, hogy harcos volt. A kisebb kamrában a falra hat pajzsot fes­tettek, akár a templomokban, az előkelő házakban és - mint ké­sőbb láttam - Cerveteri sírjaiban. (Urartu sírjaiban valódi pajzso­kat akasztottak a falakra.) Három terrakotta urna jelzi, hogy ugyanebben az időben a hamvasztás is szokásos temetkezési forma volt. Találtak itt bucherókat és keleti stílusú urnát is. A sárga, vörös, fekete színnel festett falak határozott keleti jegyeket mutató vadászjeleneteket ábrázolnak. A krétai Priniasban találtak hasonló, hosszú lábú lovakat ábrázoló jelenetet.

Az i. e. VI. századi Tomba Campana feltárójáról, Gianpietro Campana márkiról kapta nevét. A dúsgazdag bankár a "Monte di Pieta", a Kegyelem Hegye elnevezésű zálogházhálózat alapítója és vezérigazgatója volt. Szenvedélyes gyűjtő. Művészi és kereske­delmi érdekeinek egyeztetésével hatalmas magángyűjteményre tett szert. Az etruszk sírokban talált értékek ből nemcsak saját gyűjte­ményét gazdagította, hanem teljes múzeumi anyagot szállított III. Napóleonnak. Ez az anyag ma a Louvre-ban található. Cerveteri­ből többek között olyan csodálatos festett terrakottákat vitt el, melyekből ma Olaszországban egyetlen darab sincs. Jelentékeny anyag került Londonba, a British Museumba is. Campanának rendszeres kapcsolata volt II. Sándor orosz cárral, aki szintén vá­sárolt tőle. Így gyűlt össze a "Monte di pieta"-n rongyaikat elzálo­gosftó nyomorultak filléreiből a tőke a föld alatt megbújó kincsek felkutatására, fejedelmi gyűjtemények kialakítására. Ezeket az értékeket az idő és a társadalmi fejlődés végül is helyükre, a múzeu­mokba juttatta.

A Kacsák sírjában öt sárgával, vörössel és feketével festett "absztrakt" kacsát ábrázoltak. A kutatók a festést az i. e. VII. szá­zadból származtatják, erre az időre vallanak az itt talált kerámiák is. Ez a sírfestés a legrégebbi, amit a kutatás ez idő szerint ismer. Veii tehát már az i. e. VII. században eljutott a sírfestés techniká­jához, mely Etruriában általában az i. e. 550-től kezdődő kultúra jellemzője.

Veii legrégebbi emlékei a Tomba Campana körül talált archaikus temetkezési helyek, pozzók és tufába vágott urnatemetők_ Számta- 81

82

lan bikonikus urna, kunyhó alakú hamvveder, a villanovai kor­szakra valló temetkezési tárgy került felszínre a mésztufa lejtőn. Az értékes gyűjtemény ma a Villa Giulia termeit gazdagítja.

A Tomba Campana (Campana-sirbolt) közelében található a Ponte Sodo, a Kemény vagy Szilárd hid nevű 80 méter hosszúságú tufából kivésett folyosó, melyen a Valchetta vizét átvezették. A pa­tak ágya mentén a nedves, meleg levegő a tufaalagútban trópusi légkört teremtett, és ennek megfelelő vizinövények burjánzottak partjain. Az alagút feltehetően a várost kötötte össze az északi nekropolisszal.

Az egykori városból azonban, a veii etruszkok otthonából alig­alig maradt valami. Az alapoknak, a csatornázásnak csak nyomai látszanak, pedig ·az ősi városnak az antik irók szerint 100 OOO la­kosa volt! Az i. e. VI-V. században Veii Etruria leggazdagabb, legjelentősebb városállama. Széles, háromszögű tufa hegyháton terült el, a Valchetta folyó és az azt szegélyező sziklák keretében. A folyó hatalmas kanyarral ölelte körül négy templomát, melyek­nek alapjai a jellegzetes háromcellás etruszk templomépítést idé­zik. Az egyik templom vízisárkányt ábrázoló mozaikja a római Villa Giuliában megtalálható.

A várost főútvonalai négy negyedre, régióra osztották. Nyolc ka­put tartanak nyilván a régészek. Veii élénk kapcsolatot tartott szomszédaival, kiépített úthálózat kötötte össze Cerveterivel és Tarquiniával. Északi szomszédjával, Faleriivel szövetségi és baráti viszonyban állt. Tengeri kijárata is volt: a hajózhatóvá tett Tiberis.

A terjeszkedő Róma tudta, hogy ennek a városállamnak elpusz­títása nélkül nem képes kitörni keretei közül, nem képes kiterjesz­teni uralmát a Tirrén-tenger felé.

Már Romulusnak azért kellett "megistenülnie", mert Veiivel száz évre békét kötött. És Veii évszázadokon keresztül meg is védte magát. Nyílt harcokban nem volt képes Róma legyőzni. Mésztu­fába fúrt alagúton keresztül, a falak alatt jutottak be a római katonák Veiibe, a várost felgyújtották, lakosságát lemészárolták, vagy rabszolgává tették.

Veii az i. e. négyszázas években nem várhatott segítséget az et­ruszk államszövetségtől, hiszen ez időben erősödtek északról a gall betörések. A PÓ menti Etruria már összeomlott a gallok csapá­sai alatt.

Rómának közel 300 év háborúi után sikerült megsemmisíteni az etruszk várost. "Veii az etruszk város története, a civilizáció és a művészet központjának története ... " - írja róla Alfredo de Agostino olasz történész.

37. Kettős szarkofág a londoni British Múzeumból. i. e. IV. sz.

Veii eleste után a caerei (Cerveteri) városállam erősítette meg vé- Cerveteri delmi vonalait, hogy feltartsa a római impérium előretörését.

Cerveteri nekropolisza már a XIX. században kezdett ismertté válni. Leírásokból sok mindent megtudtam róla, mégis a felfedező izgalmával készültem megtekintésére.

A legkorábbi vonatot választva, már jó órával az indulás előtt a Termini közelében élveztem a korai hűvös levegőt, és szemléltem a hajnali, viszonylag elviselhető autóforgaimat. A modern pálya­udvar környékén mint színes szőnyeg mintái terítették a kocsik a Cinquecento tér betonját. Bőven volt időm. Végigmentem a ser­viusi fal mentén. Vizsgálva a szilárdan illesztett köveket, újra és újra feltettem magamban a kérdést, megsemmisülhetett-e a nép, me ly ilyen maradandó alkotásokra volt képes? Ki lehet-e iktatni a civilizáció múlt jának feltárásából azokat, akik építészetük méretei­vel évezrede k távolságából is lenyűgöznek, művészetük előtt elbű­völve állunk, technikai felkészültségüket csodáljuk. A falak nem válaszoltak; mégis vallottak az etruszk városépítők gyakorlati érzékéről, erőfeszítéseiről, melyekkel mázsás köveket helyükre il­lesztettek, mérnöki tudásról, mely biztosította, hogy kötőanyag nélkül épült falaik maradványai Itália területén számtalan városban még ma, évezred e k múltán is szilárdan álljanak.

Indul a vonat; mivel vár Cerveteri? Korán érkezem, a múzeum még zárva. A kis város első pillanatban nem emlékeztet sem az egykori etruszk Ceri, sem a római Caere ókori városára. Úgy tűnik, Cerveteri egész férfinépe a Főtéren, az autóbuszmegállónál adott találkozót. Öregek, gyermekek, fiatalok csoportokba verődve han­gosan és egyszerre beszéltek. Érzésem szerint nem is figyeltek egy­másra, mindannyian saját mondanivalójukat pörgették. Csak 83

időnként voltam képes egy-egy ismerős szót elkapni. Talán ez az oka annak, hogy az arcokra összpontosítottam figyelmemet. Mintha a Villa Giuliában látott terrakotta fejek elevenedtek volna meg. Az "occhi mandorla", a mandulavágású szemek sötéten csil­logtak, fiatalok hullámos hajjal, bajusztalan, simára borotvált kör­szakállas arccal néztek rám. Mintha egyikük-másikuk a múzeum­beli kettős szarkofágról vagy egy vitrin ből érkezett volna haza egy kis vasárnapi tereferére.

Cerveteri, az etruszk Ceri, Etruria leggazdagabb, legjelentéke­nyebb városai közé tartozott. A városi élet első jelei az i. e. VIII. századból származnak, a VII-VI. évszázadban pedig már tengeri hatalom volt. Egy Tarquiniában talált forrásértékű írás (római ne­vén nevezve a várost) "Caere királyát" említi. Nagy területet irá­nyító, önálló városállam volt. Tengerközelben, a víztől mintegy 6 km távolságban, természeti szépségekben bővelkedő hegyháton épült. Fejlett katonai, hajózási és kereskedelmi életét három élénk forgalmú kikötőjének köszönhette : Alciumnak, a későbbi Palónak (mai nevén Ladispoli), Pyrginek, a jelenlegi Santa Severának és Punicumnak (ma Santa Marinella). Pyrgiben feltárták két etruszk templom és az Akropolisz - fellegvár - maradványait. Itt bukkan­tak az etruszk ásatások igen jelentős leletére, három aranylemezre, melyeken kétnyelvű, vésett feliratot láthatunk. Az anyagából követ­keztethetően jelentős okmány pun és etruszk nyelven íródott. A két nyelv Róma rombolása és erőszakos latinizálása folytán el­veszett az utókor számára, így a szövegek - legalábbis egyelőre -megfejthetetlenek.

A Korzika szigetén megtelepült frígek, a Szicília és Hispánia partjait kereskedelmi telepek kel benépesítő görögök gátolták az etruszkok tirrén-tengeri hajózását, a Tolfa-hegységben bányászott ércek szállitását, a kereskedelem kibontakozását, ezért az etrusz­kok Karthágóval, a punokkal szövetkezve kiűzték a korzikai fríge­ket, és megteremtették tirrén-tengeri hegemóniájukat. A Pyrgiben talált aranylemezek feltehetően ennek az etruszk-pun kapcsolat­nak a tanúi.

A Tolfa-hegység települései és a környező városok szoros és sokoldalú együttműködése Ceri gyors fejlődését segítette elő. Gaz­dagodott a városállam, gyarapodtak polgárai, bekövetkezett a la­kosság rétegeződése. Erről a korai differenciálódásról tesznek tanú­bizonyságot a nekropoliszok.

Az egykori etruszk városból nem sok maradt. Útvonalak, alapfalak, csatornák jelzik, hogy a jelenlegi Cerveteri az ősi város­nak csak egy sarkát foglalja el. Bár Ceri 150 hektárja ókori metro­polis nagyságú volt, a halottak városának méretei meghalad ták az élőkét. A Monte Abetone lábánál két szakadék, a Fosso Manga­nelIa és a F osso della Mola választotta el az élőket a holtaktól.

84 Az etruszkok szívesen temetkeztek a város közvetlen közelében.

A lomboktól árnyékolt útvonal mellett az archeológiai zóna még fel nem tárt földhalrnai jelzik, hogya már szervezetten és tudomá­nyosan folyó kutatásoknak itt még van tennivalójuk.

A Bracciano felé vezető út mentén fekszik a Sorbo nevű zóna, melyet egy óriási és három kisebb tumulus messziről jelez. Apró házból jutottam a legnagyobb tumulus bejárati lépcsőjéhez. EI· állott a lélegzetem a meglepetéstől. A tumulus bejáratának íve, stílusa csaknem tökéletes mása a Schliemann által a Peloponné­szoszi-félszigeten feltárt tirünszi várénak, az pedig a babiloni ása­tásoknál, a felvonulási út közelében épségben talált építmények kel azonos. Mindhárom helyen ugyanaz az építészeti elképzelés való­sult meg.

A feltáróiról elnevezett Regolini-Galassi-sír az etruszk ásatások történetének egyik legjelentősebb lelete. A mésztufa hegységbe mé­lyített alapokon emelkedő falakat a jellegzetes, keletről eredő mód­szerrel faragott, pontosan, habarcs nélkül illesztett tömbökből állították össze. Finom ívben, álboltozattallezárva, csaknem csúcs­ban találkoznak. A folyosó keskeny halottaskamrában folyta­tódik, melyben egy előkelő hölgy - talán királynő - maradvá· nyait találták. Rengeteg arany, elefántcsont, ezüst és bronz ékszer, valóságos ékszerraktár borította a széthullott csontvázat. Ruhájá­nak aranydíszítése felett 47 em·es, dúsan cizellált aranylemez (39. ábra) fedte mellkasát. A halott vastag, finom mívű karperece· ket és oroszlános pajzzsal díszített fejedelmi fibulát viselt. Boros­tyánfüggős nyaklánc, aranyspirál hajtűk, fülbevalók, övcsat és arany lótuszvirágok díszítették. Ezüstcsészék és -serlegek sokasága hevert körülötte, melyek közül egyezüstedény megőrizte a bele· vésett "Larthya" nevet. Ezek a kincsek természetesen ma nino csenek itt; a vatikáni Museo Gregoriano Etruscóban tekinthetők meg.

Larthya sírkamrájának előterében, kb. a folyosó közepén, a fel­táró k hálószerűen rácsozott bronzágyon egy hercegi halott marad­ványait és a Larthyáénál alig kevésbé gazdag halotti felszerelést találtak: trónszéket, rúd nélküli kocsit (amelynek keretébe a ha­lotti ágy beleillett), hosszú rúddal ellátott díszkocsit, melyet diadal-

38. A tirünszi vár, a cerveteri Larthya sír és egy Bahilonbanfeltárt épületmaradvány azonos vonalú bejárata

középnagyságú archaikus tumulusok is. Megkapó látványa tufába mélyen bevágódott keréknyom, amely megszámlálhatatlan halot­tas menet rúd nélküli kocsijának útját jelöli. Számtalan látogatás emlékét őrzik a lépcsők is, közepüket rég elporladt lábak koptatták homorúvá. A nedves, árnyékban fejlődött, élénkzöld moha sző­nyegként borítja a mélyen fekvő sírokhoz vezető, jellegzetes lépcső­fokokat, melyek azonos szélességükkel és magasságukkal, ritmi­kus ismétlődésükkel szinte díszítőelemként hatnak. A nekropolisz­nak ez a területe nem véletlenül kapta a Banditaccia nevet. Az ott­honos kényelmet biztosító sírépítményekben az ókorban állítólag rablók, de lehet, hogy otthontalanok, szökött rabszolgák húzódtak meg, kerestek és találtak menedéket. Utcái pontosan megfelelnek az etruszk városépítési törvényeknek, az égtájak szerinti régiók, a Kozmosz-elmélet követelményeinek. Az utca képét változatossá teszik a sírbejáratok előtt felállított sírkövek, cippók. Megálla­pítható, hogy a sírban hány férfi és nő nyugszik, a férfiak sírköve ugyanis kis oszlop, a nőké a villanovai házat mintázó négyszögletes, téglalap alakú kő.

Szokatlan, meghökkentő látvány ez a világon egyedülálló "hol-tak városa". M. Palloltino régész, etruszkológus szavaival " ... tel-jes és lenyűgöző látvány az antik halotti város és emlékművei ... ".

A több évezredes keréknyom a főútvonaIra vezet, melyből mel­lék utcák nyílnak, új és új meglepetéseket tartogatva a látogató számára. Az első keresztutcában található az Öt szék sírja. Kö­zépső terméből két helyiség nyílik, melyekben öt, a hegyanyagából, tufából kifaragott, trónusra emlékeztető szék és asztal áll, melyen a vázákat, áldozati edényeket helyezték el. Olyan az egész, mint egy egykori lakószoba, az etruszk otthon.

Visszatérve a főútvonalra, megtekintettem a legkorábbi sírkam­rákat, a kisméretű tumulettiket és az út szélén elhelyezett custodé­nak - őrzőnek - ne.vezett, oválisra vagy gömbölyűre faragott kő­dobozokat, melyek a hamvakat rejtő urnákat fogadták magukba. Mögöttük a zöld gyepen egy gyászoló, szomorú kőoroszlán fekszik.

Találtam forrásba rejtett sírkamrát is. A vízszint alatt látható a bejárat, mely fölé a kútszerű akna vibráló víztükre borul, bizo­nyítva, mennyire igyekeztek védeni a következő életformára ké­szülő elköltözött nyugalmát.

Felkerestem a "Görög vázák útját". I. e. 348-ban Siracusai Dionüsziosz tengeri hadserege feldúlta Pyrgit, Ceri kikötőjét. Az el­foglalt kikötőn keresztül özönlöttek a görög vázák Ceribe, ahol a jelek szerint görög kereskedők és művészek is megtelepedtek. Ezek­ről az eseményekről tanúskodnak az apró, egykamrás sírok, me­lyekben gyönyörű urnákat, az úgynevezett "Caerei hydriá"-kat találták. A temettetőknek arra nyilván nem volt lehetőségük, hogy csak a fejedelmi családok számára megfizethető tumulusokat emeljenek, de halottaik hamvait drága edényekbe zárták. 87

40. Pajzsok és székek slrja Cerlleteriben. i. e. V. sz.

Áttértem a főútvonal, a Via Sepolcrale Principale túlsó oldalán fekvő Monumentális zóna területére. Mohaszőnyeggel borított lépcső vezet a Domborművek sírjába, melynek bejárata a föld alatt van. Egy cippóba vésett etruszk írás közli, ho~y az i. e. IV-III. szá­zad fordulóján épült sírboltot a Matuna család készíttette. Mint etruszk emlék, a viszonylag fiatal temetkezési helyek közé tartozik, bár körülbelül 2400 éves. Felötlik a gondolat, hogyan lehetett ezt a művet mélyen a hegy gyomrában, mécses vagy imbolygó, füstöl­gő fáklyafény mellett létrehozni?

A hosszú dromosz két oszloppal tagolt terembe vezet, amelynek falaiba fülkék mélyülnek a családfők és feleségeik számára. Az ágyak kőpárnáit úgy formálták, mintha a halott fejének nyomát őriznék. A középső fülke fölött a ház urának sisakja, kardja, vért­jei, pajzsai idézik hősi múltját, kulacsa, íróeszközei, az úrnő tükre, legyezője a mindennapok örömeit. A ház asszonyát apró papucsai várják az alsó lépcsőn. A házaspár álmát egy gigász és a Cerberus őrzi. A fülkék alatt, dobogómagasságban, alacsony peremrnel el­választott fekvőhelyeket készítettek a családtagok részére.

Az oszlopokon ajtósarokvasak láthatók, és egy ablak, amely mintha a szabadba nyílna. Csákány, balta, kötélcsomó, különböző alakú konyhaedények, kan nák, háziállatok tájékoztatnak egy gaz­dag etruszk otthon szükségleteiről. A bejárat mellett nagyméretű, "falra akasztott" edények (talán áldozótálak) függenek; az ajtó fölött kultikus bikafej őrzi a bejáratot. Mindezek végtelen finom­sággal, a hegyanyagából, egyetlen darab kőből kifaragva! A sír­kamrák mélyén talált lakószobák bizonyítják, hogy Ceri népe az otthon kényeImét becsülte mindenekfelett, és azt igyekezett bizto­sítani az elhunytak számára a következő életre is.

A szabad mezőn néhány i. e. IV-II. évszázadi sírépítményben szintén felismerhető az archaikus, régies formáktól eltérő, gazdag belső kiképzés. Az Alkóvos sír kazettás mennyezetét a sima toszkán helyett már rovátkolt, faragott oszlopfővel díszített oszlopok tart-

\

_ --1 r- .J

····1

---L . -i, \.. L.

ják. A háttérben a magasított heverőhöz, az alkóvhoz néhány lép­cső vezet, eltérően a régebbi, egyszerűen a fal mellett elhelyezett halotti ágyak tól.

Az Étkezőterem sírja halotti ágyának fejrésze hellenisztikusan faragott, a fal hosszában bankett jelenetet ábrázoló festés nedves­ségtől elszürkült maradványai láthatók.

A Tarchuna család feiratos sírja neveket, dátumokat tartalmaz a családról. Egyes kutatók kapcsolatba hozzák őket a Rómában uralkodott Tarquiniusokkal, más régészek kizártnak tartják az azonosságot. A falakon itt is festés nyomai észlelhetők. A Szarko­fágok sírjában a három alabástrom szarkofág közül kettőnek

a fedelén körplasztikában megmintázott férfialakokat látni. A Banditaccia legnagyszerűbb látványa a két hatalmas tumulus,

mely Hérodotosznak az Aliates síremlékéről adott leírását juttatja a szemlélő eszébe: Kroiszosz atyja, Aliates Kisázsiában, Lüdiában látott síremlékének " ... alapja nagy kövekből készült, többi része földhalom".

A két hatalmas, kerek kőalapzattal megerősített, 25-40 m magas, bokrokkal, fákkal beültetett földhalom lenyűgöző látvány. Az I. tumulus két halotti kamrát, a II. négy, több kamrás temetkezési helyet rejt magában. Ezek közül számomra a legnagyobb meglepe-

41. Dombormavek sfrja Cerveteriben. i. e. III. sz.

tést a Kunyhósír szerezte. A sírépítmény kupolás, ál boltozattal épült kerek kunyhó t mintáz. A faragott köveket egymás fölé úgy rakták sorba, hogy minden felső sor kissé kijjebb állott az alatta levőnél. Az építményt a tetőn zárókővel fejezték be, melyet osz­loppal támasztottak alá. Miért meglepő ez, mikor tudjuk, hogya kupola etruszk építészeti elem? Azért, mert a Heinrich SchJiemann 89

27. Kalkasz. a legel/dás májvizsgáló. Bronztükör hátlapja a vatikáni Etruszk Múzeumban

a Porta Vena, a nagy ér kapujának beömlése közelében jelentke· zett. Az ér bőséges vérzuhataga a legszörnyűbb jóslatokra adhatott alkalmat. Jelnek tekintették, ha a máj valamelyik lebenye maga· sabban vagy laposa bban feküdt a megszokottnál. Természetesen igen rossz előjel volt, ha az állat betegsége következtében a májon bárhol valamilyen rendellenességet észleltek.

A máj-, villám- és madárjóslás gyakorlatát később a római vallás is átvette, de a májjósiást, a haruspiciát, még az etruszk államiság megdöntése után is etruszk haruspexekre bízták.

Julius Caesar (i. e. 100--44) a válságos polgárháború ídején áldo­zott. Halála után rebesgették, hogy az áldozati állat májának jobb lebenyén a jós nyugtalanító jeleket észlelt, az istenek jelezték tehát, hogy győztes háború következményei is válhatnak végzetessé.

Cicero (i. e. 106-43) a jóslás törvényeit "haruspicium discipli­na" vagy "haruspicina" névvel jelöli, és megkülönböztet májjóso­kat (haruspex) és villámjósokat (fulgurales). Törvénytervezetének elkészítésénél hangsúlyozza: " ... az előjeleket és természeti jelensé­geket etruszk haruspexek véleményezése alá kell bocsátani, ha a szenátus parancsolja. E tanokat az etruszk kiválóságok tanítsák." (De divinatione, I. 41. 92.)

42. Oroszlánábrázolásos elruszkfejedelmi pajzs és fibula Urarluból

által Mükénében feltárt, ún. Atreus kincsesháza - melyről kiderült, hogy nem kincsesház, hanem sírépítmény - ugyanilyen (tolosz) technikával épült, közel ezer esztendővel előbb. A kupolasírok építői ezek szerint hosszú évszázadokon keresztül őrizték a kelet­ről hozott építészeti és halotti kultuszuk hagyományait. Az alap­építmények faragott köveinek szinte résmentes az illesztése, kés­pengét sem lehetne közéjük erőltetni. A fölé hordott óriási tömegű földmennyiség bizonyítja, hogy éppen úgy az örökkévalóság szá­mára készültek, mint a piramisok, vagy az örményországi, kauká­zusi, grúziai steppék kurgánjai, melyeket szintén sok emberöltőn át érintetlenül megőriztek, és a szájhagyomány alapján őseik sírjai­ként tiszteltek a steppei népek.

A cerveteri nekropoliszban számtalan sírépítmény van. Az egy­kamrás sírok mellett olyan tumulusok állnak, amelyekben az elő­térből (vesztibül) oldalszobák nyílnak. Találunk bennük oltárt, a halotti kultusz tárgyainak széles skáláját, melyek arra utalnak, mennyire fontosnak érezték a halál utáni élet gondos előkészítését. Egyes sírokban, a bejáraton túl utcaszélességű gyalogjáró mögött a lakóház teljes külső homlokzatát alakították ki; felül kissé el­keskenyedő ajtó, jobb és baloldalán a szobába nyíló valóságos ablakokkal. A látogatónak az az érzése, hogy egy több mint két és fél ezer éves lakóházba lép be. A Pajzsok és székek sírjában trón­szerű székeket és az urartui (a mai Örmény-fennsík) pajzsos sírok mintájára "falra akasztott", valójában a tufából mintázott paj­zsokat látunk. Hadvezér lehetett az első "lakó"-ja.

A legmegkapóbb a nekropolisz hangulata, melyben semmi sincs a szokványos temetők elmúlást árasztó, nyomasztó levegőjéből. Ellenkezőleg: az összkép az élet harmóniáját, a vélt újjászületés optimizmusát érzékelteti. Meghatottan nézegettem a sírépítmények előtt a hegy anyagába vágott, láda alakú, szépen, pontosan kikép­zett gyermeksírokat. Egész aprók1ól a tizenéves gyermek méretéig sokféle akad. Furcsa. A gyermekek nem kerültek a tumulusokba, sem az egyszerű sírkamrákba, a tombákba. Az sem látszik való­színűnek, hogy hamvasztották volna a kis halottakat. A felnőttek

temetkezési helye előtt, az utcán helyezték őket kis kőteknőikbe. Ugyan miért? Lehet, hogy kultikus eredetű szokás volt. Talán még nem értek meg a vélt újjászületés számára. Talán vallási elő­írásaik ismertek valamilyen felnőtté avató szertartást. Lehet. Ami­kor azonban Rómába visszatértem, és átmentem a Campo dei Fiori vagy a Piazza Farnese estébe borult terein, amikor meglát­tam a reneszánsz városrész szegénynegyedének az utcán vihán­coló apróságait, akik az este hűvösségében felszabadultan rohan­gáltak, önkéntelenül az a gondolatom támadt, hogy a gyermek nem szeret a lakás szűk keretei között, a felnőttek lábai alatt botorkáI­ni. Akkor érzi magát boldognak, ha az utcán, társaival együtt, szabadon futkározhat. Lehetséges, hogy az etruszkok, ahogyan a felnőttek számára igyekeztek az otthon kényelmét az életen túl is biztosítani, a gyermekeknek a halál után az utca örömét akarták megadni?

Tarquinia vagy Tarchuna, ahogy az etruszkok nevezték, valószínű- Tarquinia leg Etruria politikai központja, fővárosa volt. Az élők városa csak-nem elenyészett, annál élőbbek a halotti kamrákban látható festett etruszkok.

Szokásomhoz híven Tarquiniába is korán érkezve, a múzeumot zárva találtam. Megkerestem a múzeum őrét, aki - kocsihasználat­tal együtt - ötezer líráért vállalkozott vezetésemre a nekropolisz· ban. Megérte. Csendben, akirándulók zsivajától nem zavarva, jár· hattam az ősi temetkezőhelyet, és elmélyülhettem a körülöttem ka­vargó, színes világ boncolgatásában. Hála az idegenforgaimat elő­segítő eszközöknek, minden kamrában nagy fényerejű lámpák te­szik lehetővé, hogy az apró részleteket is szemügyre vegyük. Mi­után nem volt körülöttünk kíváncsiak tömege, Vincenzo, az őr, láthatóan maga is élvezte a szemlélődést.

Kerestem a Cerveteri nekropoliszának hangulatát keltő külső jelenségeket, a tumulusokat. Sajnos azonban, Vincenzo állítása szerint azokat a lakosság már rég elhordta. A tumulusok évezredek óta pihent talaja olasz parasztok kis hegyi kertjeiqen növények és gyümölcsök érlelőjévé vált. Tumulusok helyett apró, féltetős házi­kók borítják a sík mezőt; külső szemlélő nem sejtheti, hogy az ugar milyen színes világot takar.

Cerveteri nekropoliszának zöld mohaszőnyegeivel ellentétben itt nedves betonlépcsők vezetnek mélyen a föld alá, ahol kitágulnak a falak. Ceri otthonkultuszát a sírfestés fái, bokrai váltják fel, kö­zöttük ujjonganak, lakomáznak, muzsikálnak és táncolnak a ko­szorús, eleven, élettől sugárzó tarchunaiak.

A művészettörténet a legrégebbi tarquiniai sírfestések születését 550 tájára teszi. Több mint kétezer éve ragyognak a falakon ezek a képző- vagy inkább népművészeti alkotások.

A művészetek az ember legősibb tevékenységei közé tartoznak. 91

43. Tuku/ka. a ha/á/démon egy tarquiniai sirfestésen. i. e. VI. sz.

Talán az ősember barlangrajzai is ismeretlen hatalmak megnye­rése érdekében születtek. A képzőművészetet a kultuszok szülték. Ahogyan a mitikus hiedelmekben megtalálhatók a közös gyökérre utaló elemek, úgy ezek az évezredes művészeti alkotások is szám­talan közös vonást tartalmaznak. A tarquiniai nekropolisz sírfes­tései láttán nem a hellenizmus, majd a későbbi római hatás jelent­kezése hoz izgalomba bennünket - hiszen ez természetes folyamat -, hanem az archaikus idők, Kisázsia és az égei világ művészetének tükröződése a meghökkentő.

Nézzük elsősorban az állatokat: Leopárdok sírja, Oroszlánok sírja, Bikák sírja. Ezek a kisázsiai és az égei népek kultuszaira jel­lemző állatok hegyes, sziklás vidéken honosak. Az etruszkok által kialakított csatornázás előtt Itália síkságain a Tiberis és az észak­itáliai folyók mindent elsöprő áradásai következtében mocsaras, maláriát terjesztő lápvilág volt. A sírfestmények hegyeiben, sziklái­ban talán a Taurus- (Bika-) hegység, az Iráni-fennsík, a Tigris és Eufrátesz völgye térnek emlék ként vissza, kultikus jelentéssel.

Az oroszlán még Görögországban sem általánosan ismert állat. A már id. Plinius által is elsüllyedt város ként említett Spinában több attikai vázát találtak, melyen a festő - aki feltehetően soha nem látott oroszlánt - nagy sörényű "hím oroszlánnal" díszítette vá­záit, az állat emlői azonban most fialt nőstény oroszlánra vallanak.

A mondák minden jelentékeny alakját pásztorok nevelték. Hé­raklészt, a királyság nélküli királyfit apja, Amphitrüon, az elűzött király is pásztorai közé küldte. A pásztorok között hallott a már mondai alakU vált sárkányölő Perszeuszról. Eltökélte, hogy ő is, mint Perszeusz, nagy tetteket fog végrehajtani. Bizonyos, hogy az esti tűz melletti beszélgetések során töprengései, elhatározásai for­mát öltöttek, és ezt közölte is pásztortársaival.

A pásztornép minden időben krónikása volt a népmesei tetteknek és az igazság győzelmének. Így születhettek hegyi pásztorok tüzei mellett a héraklészi mondák is, melyeknek azonban lehetett törté­neti magvuk. Szörnyülködve beszéltek a pásztorok a szomszédos hegyen már több ízben megismétlődött eseményről: Kithairon he­gyén oroszlán garázdálkodik, tíz pásztort és számtalan állatot ölt már meg. Héraklészban felmerült a gondolat: megvédené-e társait, ha az oroszlán itt pusztítana ? De hiszen a Kithairon hegyén élő pásztorok is társak. És a kisemmizett, jogfosztott királyfi elindult véghezvinni a hősi cselekedetet. Kithairon hegyén megölte az oroszlánt, megmentette a pásztorokat és az értékes állatállomány t. A hálás pásztorok mind szélesebb körben mesélték, színezték, egész Argoszban szájról szájra adták a királyfi hősi történetét. Ez­után Héraklész Nemea völgyébe ment, ahol megölte az ott garáz­dálkodó félelmetes oroszlánt, mely rettegésben tartotta a vidéket. Az etruszk festészetben, szobrászatban az erő megtestesítőjeként gyakran visszatérő állat a peloponnészoszi sziklák között is ritka és félelmetes jelenség lehetett. Hős kellett a legyőzéshez, aki a kor szellemének megfelelően királyfi volt.

A Tigris és az Eufrátesz völgyében a Mari királyi város állami le­véltárából előkerült agyagtábla bizonyítéka szerint az oroszlán olyan vad, melyet csak királyok vagy királyi vérből származók öl­hettek meg. A sumérok meghódították a Mari királyságot. Az i. e. 3. évezredből származó levéltár agyagtábláit a párizsi Louvre mun­katársa, André Parrot húszéves munkával dolgozta fel és tette is­mertté. A nem kevesebb mint húszezer feliratos tábla között talál­tak szerződéseket, jelentéseket, többek között egy számunkra bohó­kásnak tűnő, de írója számára nagy gondot jelentő levelet is: "Így szól Iaqimdad, a te szolgád: Nemrégiben a következő levelet in­téztem uramhoz: Accaca egyik háza teraszán egy oroszlánt fog­tunk. Ha ennek az oroszlánnak uram megérkezéséig a háztetőn kell maradnia, közölje velem ezt az én uram, ha pedig az állatot az én uramhoz kell szállíttatnom, közölje velem az én uram azt is."

44. Hlm oroszlán eml6kkel. Sp;ndbon fe/tárt görög vdzalcép. i. e. VI. sz.

"Az én uramnak a válasza késett, és az oroszlán most már ötödik 93

45. Krétai szarvoltár és etruszk táncosnő

napja ott \il a teUSn. Egy kutyát és egy disznót vetettünk eléje, de megeszi a kenyeret is. Én azt mondtam: Ez az oroszlán még pá­nikot okozhat. Azután aggódás fogott el, és az oroszlánt faketrecbe zárattam; ezt hajóra tétetem, és uramhoz fogom szállíttatni."

Kultikus fejedelmi állat. Nem azért, mert ő maga fejedelmi, ha­nem mert vadászata kizárólag királyok joga volt. Az oroszlán az etruszk kultuszokban is fejedelmi szimbólum, egyben az erő meg­testesítője.

Ezek után vegyük szemügyre a tarquiniai Oroszlánok sírját. A festmény központi alakja maga az elhunyt, aki a keleti kultuszok­ban az újjászületést szimbolizáló tojást mutatja fel. Fekhelye stili­zált hullámokkal ábrázolt tengeren nyugszik, melyben az égei és az adriai vizek jellegzetes állatai, a delfinek - színes madarakkal körül­véve - az újjászületést szimbolizálják.

Nézzük csak meg figyelmesen az Oroszlánok sírjánál a minden kétséget kizáróan szimbolikus bikatáncot. A támadó férfi a bika, szinte hallani, hogyan dübörög a föld a lába alatt. A szökellő nő a bal, vagyis a szerencsés kezének kis- és mutatóujját Idmerevítve hárítja a támadást. Ha ezek után rápillantunk a krétai szarvoltár képére, észrevehetjük a letagadhatatlan azonosságot. A kultikus kézmozdulat a krétai oltárt, a bikaszarvat utánozza. És itt el kell mondani, hogy a babonás olasz, ha úgy véli, a "gonosz" közeledik, ma is ezt a kézmozdulatot ismétli. Nem egy, utcán játszó gyerme­ket látni, amint őt kerget6 pajtása felé bököd kimerevített ujjaival, mit sem tudva arról, hogy sok évezredes "gonosz" elleni védekező mozdulatot utánoz.

Az etruszk sírfestészet jellegzetessége, hogya nőt minden esetben fehér, a férfit mindig terrakotta színnel ábrázolja, és ugyanezt a színezést látjuk kivétel nélkül minden Krétában talált figurális díszítésnél is. A krétai bikatáncost sötét színe is elkülöníti a bika előtt és mögött álló, fehér bőrű lányoktól.

JJf ;:r'-

Az Oroszlánok sírja freskóján táncoló férfi haja ornamentális, stilizált csigákba omlik vállára, hátára, ugyanúgy, mint a veii Apollóé, a kettős szarkofágon pihenő férjé, a Spinában talált, ha­ját nyíró harcosé vagy a Krétában feltárt freskó két kis terrakottá­val festett, bokszoló gyermekének összesodrott hajfürt jei.

A Halászat és vadászat sírjában a bejárattal szemközti, frontális falat a halotti lakoma jelenete díszíti (46. ábra). Az elköltözött valószínűleg a férj, kinek fehér bőrű asszonya szeretetet sugárzó mozdulattal nyújtja a lakomakoszorút. A nő fejékét, a tutulust is ilyen koszorúk díszítik. A férfi karja a nő vállán, az asszony jobb keze férje mellén nyugszik, bőrük színe jól megkülönböztethető. Mindkettőn ékszerek; a férj nyakát bikafejekkel díszített lánc övezi. Körülöttük családtagok vagy rabszolgák szépen komponált elrendezésben - a homlokzat háromszögében - felszolgálják a la­komát. Barna bőrű férfi kratérből italt kínál, fiatal nő zenét~zolgál­tat fúvós hangszerrel ; ketten koszorút kötnek. Alul a sarokban még két totyogó liba is elfér.

A szélesen meghúzott, piros-kék-zöld-sárga csíkok alatt, a fal teljes nagyságában és az oldalfalakon mozgalmas világ elevenedik meg. Hullámzó tengeren apró csónak, elejére az ártó erők ellen soha nem alvó szemet festettek. A csónak orrában egy fiú horgot dob a vízbe, hárman pedig társukat figyelik, aki egy növényekkel borított szikláról parittyával madarat akar lőni. Kék leples férfialak mászik egy fás, bokros hegyoldal ívén, melynek tengerbe szakadó túlsó feléről egy fiú fejest ugrik a vízbe. És a levegő telve kék, zöld, piros madarakkal.

46. Halotti lakoma. Tarquiniai sir/estés. i. e. VI. sz.

47. A Halászat és vadászat sirja Tarquiniában. i. e. VI. sz.

48. Az Augurok sírja. i. e. VI. sz.

A Halászat és vadászat sírjában (47. ábra) hallani véljük a szár­nyak suhanását, a delfinek után csobbanó vizet, a halászó, vadászó, hegyre mászó, vízbe ugró fiatalok vidám kacaját, rikkantásait és a madárcsiripelést. A homályos sírkamra eltűnik. A levegő, a ten­ger, a napfény, az ember parányisága a hatalmas természetben tökéletessé teszi az illúziót a látogatóban.

A delfinek hol víz alá buknak, hol meg kiemelkedve a tengerből jelzik a halált és az újjászületést. Aki hajózott már adriai vizeken, ismeri a kedves állatok játékos kedvét. Ha hozzáfűzzük, hogy Kré­tán, a knosszoszi palota freskóin is jelentékeny szerepet játszik a delfin, felmerül a kérdés, vajon ez az állat Itália nyugati vizeinek vagy az Égei-tenger örökségeként került-e az etruszk kultikus ké­pek közé.

A Halászat és vadászat sírjának derűs légköre után kissé nyo­masztó az Augurok sírja. Már az oromzat témája jelzi, hogy az előbbi kedves jelenet után most valami súlyosabb, fenyegetőbb esemény tanúi vagyunk. Az oromzaton oroszlán és párduc marcan­gol egy menekülni akaró antilopot. Alatta, csíkozattaI elválasztva, a főfal közepét súlyos, pántolt vasajtó foglalja el, melynek jobb és baloldalán két augur színpadias mozdulattal nyújtja egyik kezét a már bezárt kamra ajtaja felé. Ez a kéz mintha azt mutatná: Tá­vozz! Másik kezüket az elmélyülés mozdulatával helyezik a hom­lokukra, valószínűleg a halott boldog utazását megkönnyítő imát jelképezve. A kép komorságán még a körülöttük zöldellő növények és a madár sem tud enyhíteni.

Az oldalfal legközelebbi sarkában két síró fiúcska, az egyik feke­te lepellel borítva, magába roskadva ül a földön; a másik össze­csukható széket tart a vállán, kézmozdulata mintha azt kérdezné, hogy az elhunytat miért hagyják a zárt ajtó mögött. A félig vissza­forduló felnőtt keze beszédesen mutat a festett sírkamra ajtaja felé. Hallani vélem a választ: "Ő itt marad. Többé nem jön velünk."

Ennek a bíborleplet viselő, előkelő tartású férfinak a mozdulata jelzi, hogy míg kezével még a halotti kamra felé mutat, lábai már az életet jelentő ünnepi játék felé viszik. A férfi nem az augurok ruháját, hanem bíbortógára emlékeztető öltözéket és a hettita előkelők által viselt, hosszított cipőt hord. Egész megjelenése arisz­tokratára vall.

A kép alakjai között vidám táncot jár egy magas süvegű, hosszú szakállú, bíborrukás, Phersunak nevezett, életvidám alak. Ismerte­tésekben, bár bizonytalanul, de alvilági lényként szerepel. Sokkal valószínűbbnek látszik azonban, hogy i. e. 550 táján (a festmény keletkezésének időszakában), az etruszk hajózás virágkorában, a Phersunak nevezett alak (50. ábra) a perzsa küroszi nagybiroda­lom egyik Etruriában megjelent képviselője lehetett. Előfordulha­tott, hogya kereskedelem során meggazdagodott tarquiniainak Perzsiából érkezett vendégeként vett részt a halotti ünnepségen, hol a jólétet jelképező kacsák által körülröpködve, virágmezőn ropta az élet diadalát hirdető táncát.

49. Az Augurok sirja: a gyermek vállán összecsukható, hordozható szék

A bíborruhás férj a táncolók és a birkózók felé halad. A birk6z6-versenyt az elhunyt tiszteletére rendezték. Feltehetően több részt- 97

SO ... Phersu" • az Augurok sirjdnak vidám alakja

vevője lehetett, mint amennyi a képen látható, hiszen a két össze­kulcsolódott birkózó mögött három, szépen megmunkált fémtálat látunk, a győztesek dijait.

A verseny birája ugyanolyan ünnepélyes, fehér alsóruhát, bibor­ral szegett fekete felsőt visel, mint a kapuzárásnál tevékenykedő, imádkozó augurok. Kigyószerfien kiképzett botja tisztségét jelzi. A jelenet felett repülő - az etruszk ötvösmfivészetben is igen gyak­ran szereplő - kacsák, az alakok lába alatt a kibomlott hatalmas gyöngyvirágo k az élet szimbólumai.

Az arcok, a beszédes szemek, a kezek mozdulatainak kifejező szépsége, a két atléta szorosan összekapcsolódó, tökéletes kézfeje, ujjaik, az erőkifejtéstől megrövidült izmok jelzése, a lábfejek formá­ja avatott művészre van még akkor is, ha a kép egészén valami archaikus primitívség ömlik el.

Talán a legrégebbi, az i. e. VI. század közepéről való, jó ánapot· ban maradt tarquiniai sírfestményt a Bikák sírja őrzi. Nevét a bok· rokkal és gránátalmákkal díszített mezőn száguldozó bikákról kapta. Témája azonban hosszú gondolatsort ébreszt.

A két ajtó közötti főfalon a festés szűkszavúan, vonalakkal, in­kább grafikai megoldással, görög mitológiai hőskölteményt - fel­tételezések szerint Akhilleusz mondáját - örökít meg. Lehet, hogy

így igaz, az alakok azonban teljes mértékben etruszk jellegfiek. 51. A Bikák sirja.

A gránátalmafúzér, mely a jelenetet körülveszi, keletre utal. A fest- i. e. VI. sz.

mény kőoltárán két hím oroszlán trónol. Az állitólagos Akhilleusz az etruszkok által hordott hettita jellegfi hosszított cipőn és egy éktelen hosszú rúdon kívül semmit sem "visel", ruhái nem lévén, ebből nem lehet akhilleuszi voltára következtetni. Haja hosszúra nőtt, oldalf'tirtjeit összesodorta, mint azt már más etruszk alkotás férfialakjain is megfigyelhettük. Lehet, hogy nem a lovas, hanem az oroszlános oltár túlsó oldalán előrelépő gyalogos lenne Akhil-leusz? Annak az ágyékkötőn kivül egy korinthoszi formájú sisak teszi a külsejét katonássá ; ilyen sisakot számtalan jellegzetesen etruszk alkotáson láthatunk.

A Bikák sírjában az oltáron trónoló oroszlánok mindenesetre azt jelzik, hogy két hős - fogadjuk el, hogy Akhilleusz és Troilosz - be­szél egymással. Ezzel a magyarázattai valahogy úgy vagyok, mint a szinkronizált filmmel. A számomra néma alakokkal a szinkron­rendező mondat szöveget, "mellette és ellene is". A nem nagyon illedelmes etruszk festő által ábrázolt jelenet többi része azonban nem látszik alátámasztani azt a feltevést, mely szerint a két hős éppen harcba indul egymás ellen. Inkább elképzelhető, hogya si­sakkal ékesített harcos éppen azt kiáltja: "Gyere, látok a mezőn egy szép leányt l" És lehet, hogya rajzok tanúsága szerint a két katona - talán többen is - megvadult emberarcú bikává változva, nekirontott a láthatóan rémült leánynak. 99

52. A Bárók sir ja. i. e. VI. sz.

Aggályaimat Vincenzóval, az őrrel persze nem beszélhettem meg. Miután a listám szerint kértem a sírok felnyitását, a nála levő ha­talmas kulcscsomóról kissé vonakodva kereste ki a Bikák sírjának kulcsát, de ellentétben az előbbi sírokkal, magamnak kellett világí­tanom. Azt is láttam, hogy Vincenzo igyekszik gyorsan befejezni ezt a látogatást. Kinn aztán elmondotta, hogy nemigen szokott ide hölgyeket kísérni, csak azért tette, mert én a lista alapján ezt is megjelöltem. A fiatal és szemérmes Vincenzo ezután új sír vaskapu­ját nyitotta fel.

A Bárók sírja hatásában merőben különbözik az Augurok és a Bikák sírjától. A koszorúkkal díszített, világos és virágos falakon nagyon szépen mintázott, élénkzöld levelű, dús lombú fák között könnyű ostorokat tartó fiatalok szőrén ülik meg a fekete és barna lovakat. A festő nem a természet utánzására, inkább a benyomás eleganciájára törekedett. A szép tartású, szőke hajú ifjak másik lábát nem rajzolta meg, talán mert az megbontotta volna a kép tiszta nyugalmát.

A lovakat nézegetve, felfigyeltem Vincenzo megjegyzésére: "lipi­cai". A lovak valóban hasonlítana k a mi kis fejű, büszke nyakú, szép járású lipicai lovainkhoz, csakúgy, mint a Chiusiban és más etruszk településeken talált lóábrázolások.

A világ első lótenyésztési "szakkönyvét" a hettita ékírásos agyag­táblák között olvasták a kutatók. Az etruszkok Itáliában, ahol a mocsaras talaj kizárta a nehéz testű állatok használatát, semmi esetre sem találhattak lovakat.

A festmény oromzatán megkapó központi csoport hívja fel a fi­gyelmet. Ez a sírfestések egyik legszebb jelenete. Az egyenes törzsű, sokágú, szabályos levélzetű fák között három alak áll: egy nő, lágyan redőzött, bíborral szegett fehér ruhában, mely fölött sötét bíborral díszített, világosabb bordó köpeny fedi alakja egy részét, amely magas tutulusát (fejfedő) is beborítva omlik vállaira. Lát­hatóan papnő. Felséges mozdulattal emeli fehér karjait, tartja ke-

100 zét áldón egy tál fölé. A tálat előrelépő, fél testén leomló fekete

leplet viselő férfi tartja egy még zárt levelű, fejlődő fácska fólött. Másik kezével egy vele azonos ritmusban lépő, könnyű, fehér csil­lagos tunikát hordó, serdülő fiúcskát ölel, aki kecses ujjaival ket­tősfuvolán kíséri a papnői áldást. A tálban feltehetően víz van, amely a papnő áldása következtében segíteni fogja a kis fa növeke­dését, leveleinek a többi fához hasonló, szép, egészséges kibomlá­sát. A kultikus életfa-áhrázolással, amely valamennyi keleti kultu­szon végigkísérhető motívum, az etruszkoknál is találkozunk.

A lovasok, a papnő, a fuvolázó kisfiú mind szőke. Elképzelhető, hogy papnői és bárói előkelőségük megkívánta a hajfestést vagy paróka viselését, de sokkal valószínűbb, hogyegyszerűen az et­ruszkok etnikai sokrétűségét tükrözi.

Még egy igen fontos dolgot bizonyít ez a kép. Mind a görög, mind a latin klasszikusok úgy emlegetik az etruszk nőket, mint az erkölcs­telenség mintaképeit. Ezt arra alapozzák, hogy férjeik oldalán meg­jelentek az ünnepségeken, lakomákon, sőt mellettük feküdtek a lakomaágyon. A görögöknél pedig csak a hetérák vehettek részt, a feleségek az otthon falai között várták hazatérő férjeiket.

Az etruszk nők számtalan jel szerint a családban és a közéletben is jelentős szerepet játszottak. Ennek beszédes bizonyítékaként e pillanatban fogadjuk el az itt jelenlevő papnőt, aki szemmel lát­hatóan kultikus tevékenységet folytat. Ha arra gondolunk, hogy az etruszkoknál a vallás a kormányzás alapját képezte, nem lehet kétséges, hogyapapnőnek jelentős politikai befolyása volt. Ez a harmóniát árasztó, szépen komponált kép tehát az etruszk nő társadalmi helyzetének megvilágításában is segítséget nyújt.

A Játékosok sírja - amely, akárcsak a többi, a feltárás után kap­ta nevét - az i. e. VI. században készült. Festése erősen emlékez­tet az Oroszlánok sírjának stílusára, de egyes vonások alapján az Augurok sírjának festőjét is feltételezhetjük. A jelek szerint mind­három azonos festő alkotása. Az oromzat háromszögét ez esetben is oroszlánok - egy terrakotta színű hím és egy kedves mozgású, derűs, világoskék nőstényoroszlán - díszítik. Úgy látszik, 'a mű­vész a férfi és nő színmegkülönböztetésének gyakorlatát átvitte az állatok nemének megkülönböztetésére is. A hím ugrik, a n~stény első tappancsát kissé megemelve surran. Az elválasztó csíkozás alatt fiatal fiú - talán a halott - nyújtja a szimbolikus jelentésű tojást egy táncosnő felé, kinek ruházata emlékeztet a papnő és az augurok fehér alsó és bíbor felső ruhájára; az alsó ruha hasonlít az Oroszlá­nok sírjába n bikatáncot lejtő nő fátyolszerű, a test vonalait látni engedő, könnyű köntösére is. A magas tutulust viselő táncosnő levegőbe emelt keze világos cilinder t tart, talán innen kapta a "bűvész" meghatározást; az átlátszó szoknya sodrása egy befe­jezett piruettből maradt lendület rajzát mutatja. Lába megtapad a talajon, az egész test mégis mintha tánc mozdulatát őrizné. A zenét a kettősfuvolán szakállas férfi szolgáltatja; nézőként 101

102

bíborruhás férfi ül ugyanolyan széken, mint amilyet az Augurok sírjában, az oldalfalon látott fiú visz a vállán. Ezt a ma is használt székformát tehát besorolhatjuk az etruszk ház berendezéséhez tartozó tárgyak közé, mert semmi esetre sem fordulna elő többször is, ha nem lenne hiteles használati tárgy. Elfogadhatjuk hitelesnek a lágy szövésű, áttetsző, tüllszerű női ruhaanyagot is, hiszen nem ábrázolták volna sorozatosan - különösen a sírkamrák kultikus festményein -, ha a valóságban ismeretlen lett volna.

A tarquiniai sírok festményeinek szín- és formagazdagsága leír­hatatlan. Pedig ezek a bizonyos fokig megrongál6dott, mégis színe­sen ragyog6 képek kétezer évnél régebben készültek. Festékanyagai a lápisz lazuli kékje, a bíborcsiga vöröse és a többi, általunk nem ismert, természet adta festékanyag. Önkéntelenül is arra gondol az ember, milyen fejlett technikára volt szükség ahhoz, hogya nyirkos falakon a mai napig is láthat6k legyenek, elkápráztassanak ezek a gyér világításnál készült művek! Vajon milyen alapozást hasz­náltak, milyen felületkezeléssel érték el, hogy az örökkéval6ságnak szánt alkotások színesek is maradjanak az örökkéval6ságig? A leg­ut6bbi ásatások a régészet meglepetésére újabb, a tarquiniai tech­nikához hasonl6 sírfestéseket tártak fel, de nem Etruriában, hanem a kisázsiai Kappadokiában.

A nedvességtől veszélyeztetett sírkamrák festményeit a falakról lefejtve a tarquiniai múzeumban helyezték el. A Halottas ágy sírja freskóján (i. e. V. század közepe) a széles ágyon, hímzett terítőn házaspár hever. Az oldalfal nagymértékben sérült, de egy biztos kézzel megrajzolt, fiatal fiú által vezetett lovat sikerült megmen­teni. A Három lakomaágy sírja az etruszk falfestészet i. e. 470-ben készült remeke. Zseniális művész, egy ókori Renoir alkotása. A Fekete koca sírja festményének legkedvesebb jelenete az ágy alatt lakmározó állatok csoportja.

A Versenyzők sírja new, i. e. VI. századi sírt 1968-ban tárták fel. Lerici milán6i régész a legmodernebb m6dszerekkel ma is folytatja kutatásait. Ugifelvételek alapján keresi az archeol6giai terüle­tet, és saját tervezésű szondával a felszínt átfúrja. A szondában el­helyezett forgathat6 villanófényes fényképezőgéppel felvételeket készit. Igy állapítja meg, hogy kirabolt vagy érintetlen sírt talált-e. Munkát és költséget megtakaritva csak az arra érdemes sirokat nyit­tatja fel. (Legut6bb egy körplasztikába faragott démon, Tukulka fejét találták meg igy egy már régen kifosztott sírban.) Lerici mun­kája még sok örömet fog szerezni a régészet kedvelőinek.

Tarquinia múzeumában - a XV. századi Vitelleschi-palotában­a legfelső emeleten elhelyezett, rekonstruált sirépítményektőllefelé haladva megállok, hogy egy pillantást vessek a nyitott teraszr6l a tengerre, az etruszkok életelemére, mely harcaik, örömeik, nyo­moruk és gazdagságuk tanúja volt.

A múzeum egyik termében egy kiállítás a korai és a késői villa­novai korszak tárgyaival ismerteti meg a látogatókat. Az i. e. VIII­VII. századi állatalakok, csonttartók, világítótestek, bronztárgyak, kocsi- és lószerszám, domborműves fésű és még számtalan tárgy emlékeztet az egykori Tarquinia igényeire.

Egy vitrinben nagy jelentőségű tárgy, az ún. "Bochoris" váza, egy zöldes fajansz balzsamosszelence áll. Az edény felirata Bochoris fáraót említi, akiről az egyiptológia már megállapította, hogy i. e. 734--728-ig uralkodott. Ez a dátum tehát szilárd támaszpont a korai etruszkság történetében. A tárgy két lehetőségre utal: egy­részt arra, hogy ez időben Tarquiniának közvetlen kapcsolata volt Egyiptommal; másrészt fennáll annak lehetősége is, hogy keres­kedő hajósok közvetítésével került a lelet Tarquiniába. Mind a két lehetőség igazolja azonban az etruszk város kulturális igényeit az i. e. VIII. század második felében.

Egy másik teremben geometrikus mintákkal festett etruszk vá­zákat tárolnak, melyeket helyi műhelyekben készítettek. Más tár­lókban importált, gazdag proto korinthoszi és korinthoszi váza­gyűjtemény hívja fel magára a figyelmet.

1968-ban rendezték újra az értékes fekete, alakos urnagyűjte­ményt. A törési felületen is fekete, bucherónak nevezett, szép for-

53. Buchero egy cerveteri sirból. i_ e. VII. sz.

54. Nenfro nevű vulkanikus kőzetböl készült •. szakrális lépcső". i e. VII. sz.

májú, sok rendeltetésű, különböző típusú edények a helyi ipar és kereskedelem alapját képezték.

Az etruszk vázakészítés jelentős iparág volt, de sem az edényfalak vékonyságában, sem a festés részletességében nem vehette fel a ver­senyt Korinthosz végtelen finomságú edényeivel. Ezt az etruszkok nyilván maguk is tudták, ezért importáltak korinthoszi és attikai edényeket. Az ünnepélyes lakomák nagyméretű, "kratér"-nek nevezett, boros vegyítőedényei és az áldozati ajándékként felaján­lott urnák között nagyon sok "importáru" volt.

A hellenizmus évszázadainak és az etruszk-görög kereskedelmi kapcsolatok fellendülésének tanúi a fekete és vörös alakos vázák. A gyűjteményt tarquiniai sírokban találták.

Kimondhatatlan örömömre rátaláltam az illusztrációkon már sokszor megcsodált, nagyméretű oromzati szárnyas lovakra is. Az i. e. IV-III. század fordulóján alkotott, ragyogó szépségű, mo­numentális - későbbi kifejezéssel - Pegazusok megerősítik a gon­do�atot' hogy az etruszkok a kerámia művészetének utolérhetetlen mesterei voltak. Egyszerűen érthetetlen, hogyan lehetett ilyen nagyságú tárgyakat egy darabban kiégetni.

A múzeumi séta utolsó állomása a földszint. Az árkádos udvaron a falhoz támasztva áll egy nagyméretű, feltehetően szakrális lépcső (54. ábra). Nem eredeti helyén találták, így nem lehet tudni, milyen célt szolgált. A kifejezetten keleti motívumok közé ékelt lépcső nem vezet sehová, s így megerősíti bennem a már korábban feltá­madt gondolatot, hogy maga a lépcső kultikus motívum lehetett. A táblaszerű dombormű valamely keleti kultusz oltárának elő- vagy oldalfalát képezhette. A gazdagon díszített kőtábla külön tanul­mány tárgya lehetne, de alig képzelhető el, hogy újabb feltárás nél­kül valaha is megtudjuk, milyen célt szolgált.

A világos árkádok alatti, domborművekkel díszített kőlapok,

szarkofágok, oszlopfők, az archaikus és hellenisztikus művészet emlékeinek hosszú sora szerez gyönyörűséget a régészet kedvelői­nek. A nyitott csarnok néhány kiállítási tárgyáról külön is szólni kell. Az itt található két sztélé közül az egyik egy táncosnő, a másik egy harcos szépen megmintázott alakját örökíti meg, mindkettő az i. e. VII. században készült. (A párhuzam kedvéért említsük meg: Róma laza faluszövetségének időszaká ban alkották őket.)

A palota földszint jének nagy, nyitott helyiségében faragott szarkofágok állanak. Ellentétben néhány - helyenként dőforduló -idealizált és heroikus helyzetben mintázott portréval, itt többségé­ben egyszerű, mai kifejezéssel "emberközelben" ábrázolt alakok láthatók. A portrészerűség annyira teljes, hogy még a betegség által okozott tüneteket, a beesett arcot és szemeket, a kihegyese­dett orrot is felfedezhetjük. Az előkelő Magneta magiszter ellazí­tott tagokkal nyugszik szarkofágja födeIén. Arca a halálos betegség jeleit mutatja. A szarkofág szekrényén festett domborművekkel mozgalmas jelenetet, hosszú falán állatcsatát ábrázolt a művész.

Pulena ... Ez a név azoknak mond sokat, akik valaha olvastak arról, hogy az etruszk írás megfejtését" valami feloldhatatlan titok homálya fedi". Pulena szarkofágjának oldalát a szokottnál kevés­bé művészi dombormű borítja. Alakok állnak egymás mellett, a két szélen az alvilág szárnyas démonai. A sarokban térdelő fiú, s a hetedik, a középső alak valószínűleg maga az elhunyt. Mellette két, súlyos kalapácsát emelő, rövid tunikás, démoni arcú, alvilági lény éppen lecsapni készül. Pulena, a magiszter, keményen össze­zárt ajakkal néz reám a szarkofág tetejéről. Arca kerek, etnikailag elüt az ázsiai jellegű veii vagy cerveteri arcoktól. Oldalára dőlve

55. Pulena szarkofágja. Tarquinia. i. e. VI. sz.

lábát megtámasztja az ábrázolt cliné (heverő) faragott támláján. 105

OrvÍeto­VolsÍnii­Bolsena

Elegáns drapéria borítja alsótestét, de felsőteste szabad, csak vál­lán omlik le egy keskeny szövetcsík. Fején kerek tutulus, nyakában a magiszteri lánc. Ezzel a hatalmi jelvénnyel - más rendeltetéssel és vékonyabb formában - már aranyból készítve is találkoztunk. Szövetszerűen fonott, vastag aranyzsinórra emlékeztetően készül­hetett. Gyakran látni ábrázolását magiszteri rangú halottak szarko­fágportréin, de feltárásnál még nem szerepelt a leletek között. Eb­ből következtethető, hogya városállam magisztrátusának örök­lött hivatali jelvénye lehetett, melyet nem temettek az elhunyt ma­giszterrel, hanem választott utódja viselte tovább.

Pulena a cliné párnáin könyököl, és kezében ívben hajlított papírtekercset mutat az élők felé. A tekercsen etruszk írással, kőbe vésve Pulena végrendelete látható. Az etruszk írásnak kb. tízezer olvasható szava közül Pulena végrendelete jelentős számú etruszk kifejezést tartalmaz. Azonban ezek is, mint az eddig megfejtett szavak nagy része, nevek, dátumok és könyörgés (Enzo Gatti sze­rint): "Szent fény - Atya, igaz köszöntés. - Boldog, fényes, isten­nő - csodálatos Dan - boldog istennő - fényességes béke" stb.

Orvieto idegenforgalmi csomópont, és ez rányomja bélyegét a vá­rosra. Nagyon tudatosan kell keresni az ősi múltból eredő emléke­ket, különben elvakít ja a látogató t a külföldiek számára lépten­nyomon kínálkozó, gyakran a gyalogjáróra kirakott, az átIagnál jobb minőségű, tetszetősebb, ízlésesebb kerámiák, emléktárgyak tömege.

Az etruszk múzeum Orvieto pompás, színes "Duomó"-jával, dómjával szemben, a Faina grófok palotájában található. Conte Mauro Faina 1864-ben alapította: fia, ill. unokája, az 1954-ben elhunyt Claudio Faina gróf, folytatta a gyűjtemény gondozását, szaporítását. A leleteket palotájukban, magángyűjteményként őriz­ték, Claudio gróf halála után Mario Bizarri régész rendezte át.

A gazdag anyago t tároló múzeumi termekben gyönyörű buche­rogyűjtemény látható. Nemes, egyszerű feketeségét a formák válto­zatossága, a díszítés gazdagsága oldja fel. Feltűnnek a nagyméretű, színes, csavart fülekkel díszített helyi etruszk vázák.

Egy nagyon szép szarkofág, hosszú oldalán a trójai foglyok fel­áldozását bemutató domborművel a mészárlás véres jelenetét idézi. Hosszasan és eltűnődve álltam egy harcos szobra előtt, s megcso­dáltam nenfro nevű kőzet ből faragott, nemes vonalú fejét. Társa a firenzei múzeumban látható.

FalipoIcon a figyelmes szemlélő öt egyszerű, kb. 50 cm hosszú terrakotta urnát vesz észre. Gyakorlott kéz mintázhatta, sorozat­készítésre vall, hasonlóakat a bolognai múzeumban is tárolnak. Az urnák nem teljesen egyformák, de tárgyuk ugyanaz. Az apró, ham­vak őrzésére készült dobozok sora a laikus látogató számára is

106 érthetően idézi a barbár támadás és a hősi védekezés kétségbeesett

jelenetét. Az egyik fél páncéllal borított fegyveres, a másik teste mezítelen, fegyvere pedig az egyébként békés földművelő eszköz, a faeke. Miért volt szükség ilyen urnák tömegére? Paraszt1ázadás­ra vagy a római csapatoknak az etruszk települések elleni támadásá­ra akarnak vajon emlékeztetni?

Orvietótól északnyugatra híres nekropolisz terül el: Crocefisso del Tuffo, Kereszt a tufában. Valóban kereszt alakú útvonalak mentén, egymást derékszögben metsző utcákban, szorosan egymás mellett egykamrás sírokat találunk. Falazatukat a tufába vésték, valamennyi álboltozattaI fedett. Iskolapéldái a gondos építészeti megformálásnak. Csaknem valamennyi 3-3,77 m hosszú, 1,75-2 m széles, 2,60-3,27 m magas; az álboltozatos, szorosan egymás mellett épült kamrák sorát kövekkel és földdel borították. Fölöt­tük növényzet zöldell. Az ajtók fölött etruszk feliratok. A nekro­poliszt l872-ben kezdték feltárni, 1 960-1 966-ig Mario Bizarri orvie­tói régész folytatta és fejezte be. Ebből a nekropoliszból került elő a Faina Múzeum anyagának legnagyobb része.

A várostól délre találju k a firenzei múzeumkertben rekonstruált híres sírépítményt, a Hét tűzhely nevű, festett falú sírt. Az eredeti ma már megrongálódott, de a firenzei rekonstrukció szépen mu· tatja az egyszerű kézművesek mindennapjait. Pék, kerékgyártó, és más, csak tűz mellett végezhető mesterségek művelője "zene mellett" folytatta munkáját. Önkéntelenül támadt bennem az a gondolat, hogya munkát a tűz és a zene összekapcsolásával szer· tartássá emelhették. A tűz megtisztít, meleget, fényt ad; a zene vidámságot, áhítato t vagy szükség esetén harci lendületet ébreszt; a munka eredményeivel a jólét és elégedettség érzeUt biztosítja. Talán az olaszok zene- és táncszeretete is ehhez az évezredes etruszk hagyományhoz vezethető vissza?

A Hescana család sírboltja nincs messze az előbbi sírtól. Hosszú, szokatlanul mély, tufába vágott dromosz vezet a festett sírkamrá· ba, melynek falán a megrongálódott festmény megőrzött egy bigát (kétfogatút), mely a családfőnek a halál országába vezető utazását szimbolizálja. A festmény Laris Hescanát, nevét és a család tagjainak képmását a halált jelképező démonokkal körülvéve örökítette meg.

Míg Toszkána déli része hegyes, s a hegy anyaga szürke és vörös tufa - ebből építették templomaikat, ezekbe vágták sírépítményei­ket -, a folyóvölgyekkel tagolt déli hegyeknél északabbra fekvő vi­dék lényegesen lágyabb körvonalakat rajzol: a hegyek dombokká szelídülnek. Itt, a 12 etruszk városállam közlekedési főútvonalának mentén, a lankákon alakult ki Etruria szakrális - szent - központja, Volsinii.

Orvieto közelében, a Funiculare, a hegyi felvonó felső megállójá­hoz közeli magaslaton, a Belvederének, szép kilátásnak nevezett ponton találjuk egy etruszk templom 8 lépcső magasságában emelt alapzatát. Orvieto múzeumaiban nagyszámú, abelvederei temp-

56. Csavart fülD amfora az orvietói ásatásokból

107

lom feltárásáb61 származ6, szines terrakotta láthat6. Sok fogadal­mi ajándéktárgy is innen került Orviet6ba. Az orviet6i etruszk templom megtekintése után elindultam Bolsena, etruszk nevén Volsinii vagy Velzna felé.

Volsiniinek az etruszk életforma kialakításában, egységesítésé­ben lényeges szerepe lehetett, de a mai napig nincs eldöntve, hogy Orvieto vagy Bolsena területén feküdt-e. A feltárásokat itt Ray­mond Bloch, a R6mai Francia Akadémia régésze vezette 1946-ban. Feltevése szerint a volsinii szakrális központ Bolsena területével azonos, Mario Bizarri orviet6i történész, a Faina Múzeum gondo­z6ja viszont Orvieto területére helyezi e fontos kultikus központot. Mindenesetre az egymás közelében fekvő Bolsena és Orvieto vagy a közöttük elterülő, ma már a természet által visszah6dított terü­leten kellett lennie a "Fanum Voltumnae", a kétnemű Voltumna istenség ligetének, az etruszk szövetségi ünnepek és tanácskozások színhelyének. Volsinii további kutatása döntő lehet az etruszkoló­gia újabb tudományos megállapításai nak szempontjából.

A számtalan népelemből alakult etruszkok számára sem jelent­hetett kisebb gondot az etruszk nyelv egyesítése, mint ma annak megfejtése. A jelenlegi Olaszország, Dante és Petrarca nyelvének hazája olyan. nyelvjárási különbségeket mutat, hogya kalábriait, szicíliait - ha saját nyelvjárásában beszél - a római sem érti meg, de végképp nem érti északon a milánói vagy a bolognai, annál inkább, mivel ők is nagyon nehezen értik egymást. Mennyivel nagyobb lehetett ez a gond akkor, amikor a nép egy része Kisázsia és az égei világ területéről, más része északról, északnyugatról, különböző nyelvterületekről érkezett. Vegyültek itáliai őslakosok­kal, nagy számban umberekkel, ligurokkal, szabinokkal, latinok­kal és szarnnitokkal, valamint más népelemekkel is, a közös tár­sadalmi érdek fűzte össze, alakította őket néppé. A közös munka megkövetelte a közös nyelv, a közös kultúra kialakítását. Ez a Volsiniiben tanácskozó vezetők nek is egyik törekvése, gondja le­hetett. Az etruszkokkal foglalkozó régészet legszebb álma, hogy Volsiniiben egy sikeres ásatás folytán (az egyiptomi hieroglifák megfejtését elősegítő Rosetti-kő módjára) esetleg az írás és a nyelv alakításának nyomára bukkannak.

Közeledem Bolsenához. Az út mentén az erdőszélen sárga tábla figyelmeztet: Tempio Etrusco, etruszk templom. Elindulok a kes­keny ösvényen. Egy férfi jön velem szemben. Nem nagyon meg­nyugtat6 idegen országban egyedül, erdei ösvényen ismeretlen nel találkozni, de az etruszkok nyomában járva már hozzáedződtem a szokatlan helyzetekhez. "Jó irányban megyek az etruszk templom felé?" - kérdeztem. Dühösen legyint. .. "Nincs ott semmiféle temp­lom. Én is azért mentem, de nem találtam semmit." Megköszön­tem - "Grazie" -, és elindultam az erdő belseje felé. Utánam kiál-

108 tott: "Mondom, hogy nincs ott semmi. Nem érti, hogy onnan jö-

vök? Nekem elhiheti ... ott voltam." - "Grazie" ... mondom ismét, és indulok tovább. Még ingerültebb legyintés után igyekezett ki­felé az erdlSb6l, magára hagyva a bolond idegent, akinek hiába magyaráz. Neki is igaza volt, nekem is. Ö nem látott templomot, de én láttam a klSalapzat maradványait.

A francia feltárók Bolsenától 1500 méterrel északnyugat felé a 620 m magas "mozzettán" - csonka hegycsúcson - felszínre hoz­ták annak a kettlSs falgyűrűnek részletét, mely kb. 4 km hosszan védelmezte az etruszk, majd később a római várost. Lehet, hogy egyszer valamilyen nagy építkezés, erdőirtás, mezőgazdasági munka fogja eldönteni Raymond Bloch és Mario Bizarri vitáját? Etruszk területen minden elképzelhető. Több mint kétezer év fedi szántszán­dékkallerombolt emléküket.

Porosan és fáradtan ebédelek. Nagy tányér "lasagna alla casa", otthon készített metélt tésztát eszem pörköltszerű hússal e1keverve. A parányi osteriában (bisztró) felszolgáló fiútól megkérdeztem, merre vannak Bolsenában az etruszk látnivalók. A fiú pergő beszél­getésbe kezdett a szüleivel, majd közölte, hogy a papa elmegy a "sindacó" -ért. Nem értettem, miért kell a helyi tanács elnöke ahhoz, hogy az etruszk múzeúmot és az esetleg található maradvá­nyokat megnézzem, de mire én végeztem a lasagnával, a papa is meg­érkezett egy 30 év körüli fiatalemberrel. Kiderült, hogy Fabiano Tiziano Bucicchio, a helyi tanács elnöke, régész is. Rövid beszélge­tés egy illatos olasz "kapucsino" mellett, majd elindultunk. Rende­zett, tiszta utcákon át jutottunk el egy kitűnően karbantartott fal­maradványhoz. A jellegzetesen etruszk építésű fal olyan gondozott, hogy meg kellett kérdeznem : rekonstrukció? Kissé sértődötten válaszolt: Eredeti!

A Rocca·várkastély szép középkori építmény. A háború során erősen megrongálódott, most állít ják helyre. Mélyen kiásott árok fölött, egy szál pallón libegünk át a kapuhoz, melynek rácsozatán hatalmas lakat fűzi össze a vastag láncot. A sindaco kis ördögbőr zekéjének lyukas zsebe alatt, a bélésben megbújt lakatkulcsot elő­kotorva kinyitotta a kaput. Oldalszobában, a fal mellett, újság­papír ba csomagolt leletek halmaza. Hát ebből nem sokat fogok látni -, gondoltam szomorúan. "Sajnálom" - mondta a sindaco. Bizony, én is sajnáltam. Újabb pallókon, újabb gödrök felett elértük a belső udvart. Középen óriási márvány fürdőkád áll. Fe­jedelmi darab, csaknem körplasztikába faragott jelenetekkel tele­hintve. A sindaco két karját kitárva mutat a valóban szép múzeumi tárgyra. Kissé szomorúan mondom, hogy szép, de fiatal. Római. Bólint. És mintha arcán valami hamiskás mosoly ülne. Néhány lépéssel odébb egyszerű szürke kő előtt áll meg. Követem. Durván faragott kő, sarkai alig egy kevéssé befelé íveltek, tetején mélyedés. Ha az úton látom, talán meg sem állok. Szemem a régész ujját kö-veti ... "El tudja olvasni?" kérdezi. 109

57. Etruszk rovdslrás: Tinia: Tinscvils: Acil: Sacni

Tolfából Vulciba

110

Az etruszk rovásírás jobbról bal felé halad: TINIA: TINSCVILS: ACIL: SACNI. A Tinia nevet minden nehézség nélkül bárki elol­vashatná .. Betűi azonosak az általunk is használt betűkkel, csak az N fordul meg.

Pallottino professzor azt írja: " ... az etruszk írás nagy része kü­lönösebb nehézség nélkül olvasható és érthető." (Etruscologia, Hoepli 1963.) Utal arra is, hogy a nevek idegenek, "bábeliek". Sajnos, folyamatosan értelmezhető szöveget a mai napig még nem találtak. A rövid, rendszerint a halotti kultuszt szolgáló, olvasható írások nem elegendőek ahhoz, hogy a filológusok bármilyen nyelv­vel rokonítani tudják. A nevek, dátumok, imák, melyeket nagyon sok tárgyon találtak, nem alkalmasak arra, hogy ezekből esemé­nyekre lehessen következtetni.

Tiniának, az etruszkok viharistenének, Jupiter és Zeusz elődjé­nek a bolsenai múzeum udvarán álló, közel háromezer évvel ez­előtt kőbe vésett neve olyan megilletődést váltott ki belőlünk, hogy mindketten némán álltunk, mintha áldozni készülnénk. Áldozni egy rég letűnt nép hite, keze nyoma előtt. "Itt találták Bolsenában ?" "Igen." Gondolatokba mélyedve, egyetlen szó nélkül baktattunk fel a palota tornyába. A régész az ablakra mutatott. Napsütésben ragyog a Bolsena-tó. Hullámzó dombok, gyönyörű erdőség - a meg­ejtő látvány hihetővé teszi, hogy az etruszkok ide helyezték leg­ősibb istenségük - Fanum Voltumnae - lakóhelyét. Lehet, hogy a francia Blochnak és az orvietói Bizarri professzornak is igaza van? Lehet, hogy Bolsenától Orvietóig az egész táj megszentelt li­get volt? A Tinia-oltár csak valószínűsít, nem bizonyít.

Apró, nem részletes és vasútvonalakat nem jelölő térképe men meg­találtam ugyan Vulcit, az egykori etruszk települést, de Rómában senki nem tudta megmondani, hogyan jutok oda. Tapasztalatból tudtam, hogy minden etruszk település elég messze t:sik a vasútvo­nalaktól, de úgy gondoltam, valamilyen csatlakozás csak lesz vala­hol. Elindultam hát Civitavecchia felé.

Fülkémben egy feltűnően szép fiatal nő ült. Mindketten elmé­lyedtünk; én térképemet, ő füzetét tanulmányozta. Megkérdeztem a kalauztól, hol és mire kell átszállnom, hogy eljussak Vulciba. Nem tudta. Régóta jár ezen a vonalon, de ezt a nevet még nem hallotta. Az olasz kalauzok előzékenységével végigment a vonato n és kérdezősködött. Visszajött, és értetlenül nézve rám, közölte, hogy ilyen new helyet egyetlen kalauz sem ismer. Megkérdezte, miért akarok odamenni. Elmondottam. Útitársnőm felfigyelt: "Pedagógus vagyok, Tolfában tanítok. Nem tudom, mi volt Tolfa régi neve, de azt tudom, hogy van egy etruszk múzeuma, és etruszk sírok is vannak a közelében. Rómában lakom, de nem szeretek

a városban vezetni. A kocsimat mindennap itt hagyom Civita­vecchiában. Ha kedve van velem tartani, elviszem Tolfába." Ter­mészetesen volt kedvem. Átszálltunk a kis fehér kocsiba, és el­indultunk hegynek felfelé. Már az útvonal, a szerpentin, jelezte, hogy etruszk vidéken járunk. Még harmatos erdőségen keresztül kanyarogtunk jó 40 percen át. Társnőmet Albának hívták, kalábriai lány volt. Déli. Érthetővé

vált a különös, ragyogó mély szem, rózsásba hajló, barackos, kreol bőr. Férje ügyvéd Rómában. Bizony, nem könnyű mindennap fel­kocsikázni Tolfába, de szereti a hivatását, s nem akarja feladni. Talán egyszer majd sikerül Rómában tanítania ... Élveztem a friss reggelt, a várható látnivalót és Alba kedvességét. Amikor a hegy csúcsán felbukkant az 500 méter magasan fekvő városka, már tud­tam, hogy nagyon szép napom lesz. A kilátás varázslatosan szép. Halvány kontúrban ismerhető fel a távolban a Monte Argentario, az "ezüsthegy" és az Isola Viglio szigete, a reggeli napsütésben vibráló tenger mögött.

Alba mozgósította az iskolát. Igazgatója, Carducci professzor,

58. Szarkofág két oldala orientális stllusú dombor­mIlvel. Yulei. i. e. YIII. sz.

megkereste Signor Carbonit, aki egy személyben a városi sport­egylet és az 1955-ben létesült etruszk múzeum vezetője. Kinyi­tották az egyetlen nagy helyiségből álló múzeumot, melyet vitri­nek tagolnak. A jelentős anyag bizonyítja, hogy Tolfa város a Cerveteri körzetéhez tartozó hegyen jómódú etruszk település volt.

A Tolfa-hegység jelentékeny mennyiségű ércet, vasat, rezet, kis mennyiségben ezüstöt és ónt biztosított Ceri (Cerveteri) ipara és kereskedelme számára. A 20 km-re fekvő kikötőváros, Pyrgi, a je­lenlegi Santa Severa, továbbította a bányák termékeit a Földkö­zi-tenger és a Tirrén-tenger felé.

A Museo Civico tárlóiban kiállított arany- és bronztárgyak, ke­rámiák tesznek tanúbizonyságot a tolfai kultúráról. Egy nagyon szép amfora Maestro di Tolfa - Tolfai mester - kézjegyét viseli. Tolfa már az etruszkok előtt is lakott település volt. Bizonyítják ezt az i. e. XIII-XI. századból származó pozzók. A protovillanovai és villanovai urnák a messzi múltat idézik.

Az etruszk időkre az i. e. VII-II. század nekropoliszának kamra­sírjai utalnak. Kb. 4,5 km-re Tolfától a Monte Mazza és Monte Sassicari között a Grasceta dei Cavalleri nevű területen találták meg az i. e. III-II. századból való késői etruszk-római templom alapzatát, késqbb pedig a tervszerű és szakszerű kutatás során az i. e. VII-VI. századból származó szakrális cellát és az oltárt is feltárták. A sírokban és a templomban talált ősi és még ősibb lele­tek, urnák, felajánlási szobrok, terrakottamaradványok az i. e. VII-IV. századból származnak. Megszámlálhatatlan fogadalmi tárgy került más múzeumokba is.

Amikor visszatértem az iskolába, ott várt a tanári kar egy része. Carducci professzor szerzett egy részletes térképsorozatot, melyen Itália minden műemléke megtalálható. Alba és három kolléganője felajánlották, ha megvárom az utolsó órát, tanítás után elvisznek Vulciba. Alba gyakorlati órát tartott, ami azt jelentette, hogy a kislányok hozták kézimunkáikat, kivonultunk egy hatalmas pál­mákkal teli virágos parkba és ott elbeszélgettünk. Először a leá­nyok vizsgáztattak engem "Itáliából" általában, irodalomból, zenéből, képzőművészetből. Nagyon "drukkoltam magamnak", hiszen nem egyszerűen én vizsgáztam ott, hanem valaki, aki Magyarországról jött. Számtalan kérdés hangzott el hazám mal kapcsolatban is. A kislányokat a magyar ösztöndíjrendszer érde­kelte a legjobban.

A kialakult bensőséges beszélgetés után a négy pedag6gussal - két kocsirakomány nő - elindultunk Grosseto, illetve Vulci felé. Az olasz emberek jellegzetes tulajdonsága, hogy az ebédidőt pon­tosan betartják. Ebédidőben kiürülnek a városok; mindenki ebédel. Utána természetesen pihenő következik, így aztán 12 és 16 óra között gyakorlatilag megáll az élet. Ezt az íratlan szabályt termé-

112 szetesen új barátnőim sem szeghették meg. Egy kedves hegyi

trattoriában (kertvendéglő) a lányok vetélkedtek az ételsor össze­állításában. Nem szólhattam bele, mert olyan ételnevek hangzot­tak el, amelyeket nem ismertem. Azt azonban már megtanultam, hogy bármilyen ínycsiklandó tésztával kezdődik az ebéd, abból falatokat szabad csak enni, mert menthetetlenül fogyasztani kell a következő fogásokból is. Így is történt. Jöttek a halfélék, majd a harsány színekben pompázó, zöldségekkel körített húsostál, a könnyű borok, a chianti és a frascati, gyümölcsök, és végül - amire azt mondtam, vigyék gyorsan el - ragyogó fehér éti csigák, csavart házuk közepén egy sötét csík kal. Társnőim nagy élvezettel nyúlkáltak bele, és fogpiszkálóval húzták ki a főtt csigát. Eszembe jutott gyerekkorom versikéje : "Csigabiga gyere ki, ég a házad ide­ki ... " A lányok jól szórakoztak viszoly.gásomon, de a csigát elvi­tették.

Kicsit zúgott már a fejem. Új barátnőim szerettek volna a ren­delkezésünkre álló rövid időben mindent elmondani, ezért, miután az olaszok erre amúgy is hajlamosak, mindannyian egyszerre be­széltek. Nehezítette még a helyzetet, hogy Alba időnként átváltott a kalábriai nyelvjárásra, melyet még a Róma környékiek sem ér­tettek meg.

A lányok szívesen e1beszélgettek volna még, de engem hívott Vulci. A kocsiban szakmai megbeszélés folyt Rita Morával. Rita ugyanis történelemtanár. Az etruszk kérdésről vitáztunk, el­mondotta, most sajnálja igazán, hogy eddig nem foglalkozott vele behatóbban. Pontról pontra ismeri azonban Titus Livius "Ab Urbe condita" cÍmű, Róma alapításáról szóló művét. F~lhívtam a figyelmét, hogy ha újból elolvassa, ne csak a sorokat figyelje, ha­nem a sorok között is olvasson, mert Titus Livius - mondhatnánk akarata ellenére - sokat elárult az etruszkok erejéről, nagyságáról, sőt nagylelkűségéről is.

Grossetótól északi irányban mosolygós parasztházak intenek a V ulci sima betonút felé. Megkerülve a kis várost, áthaladtunk a Fiora új hídján. Sötétre színeződött középkori kastély emelkedik a látha-táron. Mellette a 30 méter magas Ponte dell'Abbadia, az Abbadia-híd. Egy-két bátor látogató lekúszott a szakadékba, hogy alulról készíthessen felvételt a maga nemében világcsodának számító vulci etruszk hídról. A középső óriás boltozat mellett, a folyó szik-lás medrébe ágyazva, két alacsonyabb boltív köti össze a fákkal és sziklákkal telehintett szakadék partjait.

A vulci Fiora folyó egykori etruszk vidékeken, a szelíd Pitiglia­nón, Sovanán, Poggio Buceón, Castrón és más településeken, városokon és azok nekropoliszain folyik keresztül. Most itt zu­hog, ugrál, duruzsol előttünk, megkoronázva a 30 méter magas híddal, amely valamennyi jelenlevőt ámulattal tölt el. Mekkora tudás és akarás kellett ahhoz, hogya Monte Amiata 1700 méter 113

59. Hagyományos etruszk kapuépitó technikával készült hid Vulciban

114

magas hegyvidékén ilyen hatalmas, 20 méter széles, gyönyörű hidat megépítsenek! A délutáni napsütés színorgiákat villant fel; .ezüst­szürke hídpillérek, fehérre mosott sziklák, a folyó villódzó kékes­szürke fodrai és mindkét oldalon a szakadéko t kitöltő ezerszínű növényzet. Társnőim Alba kocsiján visszatértek Rómába, csak Maria

maradt velem, akit nagyon érdekeltek Vulci egyéb látnivalói. A közeli !schia di Castro szállodájában éjszakáztunk. Érdekes, hogy az olaszok nem sokat tudnak ugyan az etruszkokról, de ha egyszer felfigyelnek rájuk, maguk is megszállottakká válnak. Megragadja őket ennek a népnek az idők mélyén elsüllyedt törté­nete, amelyről a sírvárosok vallanak, a fennmaradt, csodálatra méltó kultúrkincstömeg, amely egykori gazdagságuknak csupán csak töredéke.

Reggel első utunk a Castello dell' Abbadiába vezetett. A körül­falazott udvarú, magas tornyú épület az i. sz. XI. században kolos­tor volt, majd a késői középkorban kastély. Tornyából megejtő kilátás nyílik a vidékre. Pallottino, a neves olasz etruszkológus sze­rint ez Itália legszebb tájainak egyike. A palotában dolgozó restau­rátorok a római Villa Giuliához tartoznak, Mario Moretti prof esz­szor irányítja a munkájukat. Az új múzeum hatásában azonos a Cerveteriben berendezett palotával. A helyreálIítás alatt levő, állandóan változó, gazdag gyűjteményt ideiglenesen helyezik itt el. Vannak archaikus edények a villanovai korszakból, görög vázák, válogatottan szép bucherók, festett etruszk edények, terrakotta és bronz fogadalmi tárgyak az i. e. VI-V. századból. A legjelenté­kenyebbek az 1957-ben véletlenül meglelt Kenyérkészítő sírjában talált leletek.

A kastély udvarán látható két hatalmas archaikus bikafej. Abszt­raktnak nevezhető egyszerűségükkel a legszebb etruszk állatábrá­zolások közé tartoznak. Szépségükkel csak a Krétán talált kultikus bikafejek vehetik fel a versenyt.

A kastély tól délre, a Fiora bal partján terül el a nagy nekropolisz. Itt folytatta Lucien Bonaparte, Napóleon fivére, kincskereső rabló­ásatásait. Körülbelül 40 km-re van ide Canino, Lucien Bonaparte birtokának központi települése, melyhez Vulci is tartozott. A csá­szár azt kívánta, hogy Lucien éljen Párizsban, ő azonban - talán számítva arra, hogya dicsőség nem ta~t örökké - inkább a vidékies, nyugalmas Itáliát választotta. Felfedezte, hogy hatalmas birtokán a föld milyen értékeket rejt, és tervszerűen kereste őket. Etruszk temetkezési ajándékokból archaikus és görög vázák ezrei jutottak általa műkereskedőkön keresztül magángyűjteményekbe, majd Európa minden jelentékeny múzeumába. Gazdag arany ékszerek is kerültek elő. A római arisztokrácia hölgyei etruszk aranyban pom­páztak. Etruszk lett a divat, a római gazdagok nem érezték magukat elég gazdagnak, ha kincseik között nem volt etruszk műremek. A sírokat pedig összerombolták.

A kísérő custodéval megkerestük az A. Fran~ois francia archeoló­gus által feltárt, hatalmas méretű Fran~ois-sírt. Ez a sír a Fiora területének legmagasabb pontján, mélyen a sziklába vésve fek­szik, gazdag leleteivel a világ csaknem minden táján találkozha­tunk. A feltárók csak a hanyatlás lehangoló időszakát tükröző, a hellenizmus korában készült festményeket hagyták a helyükön. Az akkori földbirtokos, Torlonia herceg aztán a legkisebb falfelü­letet is lefejtette, és római palotájába szállíttatta. A képek jelenleg a római Villa Torloniában láthatók. Magángyűjtemény része, ezért nem mindig látogatható. A ragyogó technikával megfestett alko­tás a trójai háború egyik szörnyű jelenetét ábrázolja: Akhilleusz Patroklosz árnyának kiengesztelésére lemészároltatja a trójai fog­lyokat (60ja, b ábra).

Etruria - Campaniában a szamnitok, középen Róma, északon pedig a gallok betörései által szorongatva - érezte állami létének hanyatlását. Amíg az i. e. VI-V. század etruszk művészetét a vi­rágzó kultúra optimizmusa, az i. e. III-Il-I. századok művészetét a félelem szülte, sötét, démonokkal teli, az alkotások számára véres tárgyat választó borúlátás jellemzi.

Halotti urnákon az i. e. 311-308-ig tartó etruszk felkelés jele­netei hirdetik a létért, a szabadságért vívott gyilkos küzdelmet. Volsiniinek, a megszentelt, kultikus központnak feldúlása (i. e. 265) végképp megingathatta a népben az egykor erős etruszk államba vetett hitet és bizalmat. Ez az időszak a "sötét művészet" kora, ez tükröződik Vulciban, a Fran~ois-sír véres jeleneteiben.

A monumentális sírkamrák jelenleg üresen tátonganak. A meny­nyezet és az oldalfalak felső részét meleg színek fedik. Ami a 115

6O/a. Frall~ois-s{r. Az öldöklést a .. Halál­démonok·· irányltják

116

színes, fekete-vörös falfelületekből megmaradt, az korunk bar­bárságáról árulkodik. A több ezer éves festés - ahol békén hagy­ták - ma is régi színeiben, bordóban és feketében pompázik, de a látogatók egymás vállára állva, kultúremberhez méltatlanul te­levésték neveikkel és látogatásuk évszámával. Az l 800-1 900-as évek fordulójáról dátumozott nevek tulajdonosai már rég elporlad­tak, de nevük ott éktelenkedik, ahol csak áhítatnak szabadna él­nie, a készítők évezredek előtti áhítatának visszfényeként.

A Frari<;ois-sír freskók nélkül is mély benyomást tesz a látogató­ra. 20 méter hosszú drómosz vezet 8 m mélyen a föld alá, a sírkam­rákhoz, melyek kereszt alakú, központi teremből nyílnak. Az i. e. V. századtól használták, és állítólag a "jó Mastarna" (Mcstar­na) is itt pihent. Mastarnát Servius Tulliusszal azonosítják, akit Titus Livius szerint Tarquinius Superbus, a kevély Tarquinius, feleségével, Tullius leányával egyetértésben űzött el trónjáról. Livius szerint ugyan leánya, Tullia, kocsijának kerekei halálra tiporták, mégis elképzelhető, hogyavulci hagyománynak meg­felelően megmenekült, vagy pedig holttestét vitték Vulciba, és he­lyezték el a neki tulajdonított sírban.

Az i. e. II-I. században a sír központi helyiségét és néhány oldalcellát a felirat szerint az etruszk Satie (vagy Saties) család vette birtokba.

A Fran<;ois-sír gazdag sírfelszerelését, etruszk és görög kerámiá­kat, az ékszereket és bronzokat római műkereskedőkön keresztül vásárolta meg a Louvre, ezek Párizsban láthatók.

Ha a Ponte Rotto, Vulci másik hídjának magasságában elindul­va, a Fiora mentén kb. l kilométert gyalogolunk, elérkezünk az Etruriában is egyedülálló méretű "Cucumella" sírhoz. "Cucumel­la" tájszó, "kis hegyet" jelent. A 150 m átmérőjű sírterület eredeti födémét a kincskeresők szétdúlták, most hatalmas denevér ként terül előttünk a Fiora jobb partjának platóján. A hatalmas tumu­lusból csak részeket találunk, mint amilyen az erősen széttördeJt kör alakú alapfalazat, vagy a födém maradványai, de ezek a rész-

letek a monumentális egészre engednek következtetni. Az itt talált i. e. VI-V. századi mesterműveket, pompás oroszlánokat, szfinxe­ket, kentaurt és más nagyméretű szobrot - melyek feladata az el­haltak védelme volt az ártó démonokkal szemben - a római Villa Giuliában és a firenzei Etruszk Múzeumban találhat juk meg. Meg­maradt érdekessége viszont a déli lejtőn látható négyzet alakú he­lyiség alapzata. Mindkét oldalából kisebb sírkamrák nyílnak. A központi terem maradványa arra mutat, hogy a helyiségben halotti ünnepségeket tartottak.

A halotti ünnepség hagyománya napjainkban is él. Ki ne ismer­né a halotti tor fogalmát ? A sírfestések nagyarányú halotti játé­kokról, versenyek ről, lakomákról számolnak be, érthető tehát, hogya nagyméretű etruszk sírépítményeknek olyan előterük volt, ahol meg lehetett tartani a halott tiszteletére a rituális ünnepségeket.

Iside sírját a Fran<;ois-sírtól kb. 2 kilométerre délre találju k, az i. e. VII. században készült. Egyelőtérből és három halotti kam­rából áll. Itt találták a londoni British Museum ma féltve őrzött kincsét, egy bronzból készült domborított nőalakot, amely jobb kezében madarat tart. A ritkaság Kréta művészetének a görög invázió előtti szakaszára emlékeztet. Találtak egy szkarabeuszt is - az egyiptomiak szent bogarát - az i. e. 631-6IO-ben uralkodó Psammatich fáraó nevével ékesítve.

A villanovai korból származó nekropoliszban érdekes pozzókat találunk, majd egyes kamrasírok következnek. A sziklába vágott temetkezési helyek kincseiből a világ minden jelentékeny gyűjte­ményében fellelhető néhány, Vulci egykori nagyságáról vallanak. Bizonyítják, hogy Vulci az archaizmus idején a bronzművesség jelentős központja volt. Csaknem minden múzeumban megtalál­hatók a bronzból készült vulci "tripus"-ok, háromlábú állványok, valamint alakokkal díszített kandeláberek, füstölők, domborított bronzlemezből készült használati tárgyak, melyeket iparszerűen, kereskedelmi célokra állítottak elő.

6O/b. A trójai foglyok lemészárlása. Fran~ois-slr. Vulci. i. e. IV. sz.

A jelek szerint Vulciban jelentős kerámiaművesség folyt. Luisa 117

Banti etruszkológus szerint a város az i. e. VI-V. században, virág­zása idején, az etruriai kerámiagyártás egyik központja volt. Banti asszony kutatásai során megállapította, hogy Vulciban alakították ki a fekete, alako s kerámiák művészeti iskoláját; ez természetesen következett kőszobrászatuk, bronzművességük fejlettségéből.

A nagy hatalmú területi központ, melyet Vulci a hozzá tartozó jó néhány településsel együtt képezett, i. e. 280-ban nem tudott a ró­mai betörésnek ellenállni. A megmaradt kis városállamot, Vulcit, Róma szövetségre kényszerítette, területeit meghódoltatta.

A Fiora mentén visszafelé haladva, a Ponte Rottón átkelve a lá­togató Vulci város ásatásaihoz érkezik. Az ásatások a folyó mellett kezdődnek. A várost átszelő keresztút két végét a kelet-nyugati kapu határolja. Ez az út köti össze a Fiora jobb oldali nekropoli­szát a bal oldali val. Negyedórás sétával elérjük az ásatási terület főigazgatóságának jelenlegi feltárásait; látjuk az északi kapu felé vezető út már szabaddá tett római kövezetét, s szabaddá vált már

61. Az "Esti árnyék" feje a nekropoliszhoz vezető út is, kapualapzatainak maradványai-val. Feltárták a templom alapzatát; területén terrakottákat, foga­dalmi tárgyakat, gyermeket ábrázoló kerámiát találtak.

Egy ősi, villanovai pozzóban találták azt az érdekes, Szardíniá­ról származó nuragghi harcost ábrázoló szobrocskát, melyet a Villa Giuliában csodálhatunk meg, és amely Szardínia szigetének ősi

kultúrájáröl, a nuragghi kultúráról és ennek Vulcival való kap­csolatáról ad hírt.

Megtekinthetjük az északi kapu maradványait, és mellett e a bal oldali úton haladva meglátjuk a "Casale dell'Osteriát". Az étkező­házacska bizarr ötletként magányosan áll a holtak városa egyik sírjának tetején.

Visszatérünk a kastélymúzeumhoz. Esti árnyékok játszanak a Ponte dell'Abbadia tömör boltívein. Utolsó látogatóként a már üres partok mentén, lenyűgöző élmények kel telve hagyjuk el a több ezer éves építészeti csodát. Mintha a kis kocsi is halkabban duru­zsolna. Nézek, nézek visszafelé, míg a híd el nem tűnik a szemem elől.

Volterra Volterrát, az etruszk Velatrit vagy Volaterrát az i. e. VIII-VII. szá­zadból származó várost Rómából a Tirrén-tenger felől, a Cecina­völgyön át lehet megközelíteni. Cecinából mindössze egyetlen kocsiból álló vonat visz Salinéig, onnan autóbusz kanyarog fel a kitűnően karbantartott szerpentinen.

Az első szembetűnő látványa Lorenzo il Magnifico - a Nagy Medici - által l 472-ben építtetett erőd, a Fortezza. De az égboltra rajzolódó, megvívhatatlannak látszó reneszánsz erődítmény sem tudja a figyelmet elvonni a városka csodás fekvéséről, kedves han­gulatáról. A Palazzo dei Priori, a városháza, az i. sz. XIII. század-

118 ban épült. Még régebbi a Palazzo Pretorio, a harcosok palotája,

melyet a nép a falába épített kis vaddisznószoborról "Porcellinó"­nak, "disznócska-háznak" nevez. A városközpont talán Itália egyik legszebb középkori terén fekszik, az árkádos mellékutcák évszá­zadok patináját viselik.

Volterra az i. e. VIII. századtól egyik legjelentékenyebb tagja volt a 12 etruszk lucumonatusnak, Etruria vallási-politikai város­szövetségének. Legrégebbi települése már a villanovai korban fennállott. Virágzását az i. e. VI. században érte el, ebben az időben gazdasági érdekterülete a Chiana völgytől az Arnóig terjedt. Ere­jéről tanúskodnak a szilárdan álló, megdönthetetlen nek látszó vé­dőfalak maradványai, melyek ma is kb. 7 kilométernyi szakaszt képeznek.

Első utam a meglepő épségben megmaradt városkapuhoz, a Porta all'Arcóhoz vezetett. Látványa lenyűgöző. Minden boltíves építke­zés, mely Itáliában vagy a későbbi római birodalom nyugati és keleti tartományaiban létrejött, ennek a városkapunak a megsok­szorozódása. A római Colosseum, a veronai Aréna, a méltán híres római vízvezetékek építményei n ek alapja az egyszerű szépségű vol­terrai városkapu.

Miután kielégítettem vágyaim egyikét, mely Volterrába hozott, láttam a városkaput, értesítettem dr. Emerico Lucast, azaz dr. Lu­kács Imrét megérkezésemről.

Lukács doktor a harmincas években Páduában végezte az egye­temet, olasz lányt vett feleségül, és Volterrában telepedett le. Együtt látogattunk el barátja, maestro Lorenzo Lorenzini, a "Vol­terra" CÍmű lap szerkesztőjének szép, ódon házába.

A tipikus olasz otthon meghittsége gyorsan feloldotta a hiányos nyelvtudásom okozta nehézségeket, Lukács doktor személyében pedig kitűnő tolmácsra leltem. A több szintű, teraszos, antik búto­rokkal, virágok kal és modern, tömbszerűen komponált faszobrok­kal díszített ház legszebb darabja egy életnagyságnál nagyobb, archaikus mosolyú, nagy szemével ránk tekintő alabástrom Apolló­fej. Ma már világhírű ez a Lorenzini-házban talált, i. e. V. század­beli alkotás. Angol, amerikai, svéd szaklapokban publikálják a már tudományosan igazolt etruszk remekművet.

Az élmény öröme alakította a hangulatot. A két régi barát kö­zös emlékeket elevenített fel. 1943-ban Lukács doktort a fasiszták keresték, és a Lorenzini család rejtette el. Maestro Lorenzo foly­tatta barátja illegális munkáját, és mialatt Lukács Imre már bizton­ságban volt, ő került börtönbe. "Etruria szabadságszerető ország volt, mi etruszkok nehezen tűrtük az igát" - Lorenzo mester ma is etruszk származású olasznak vallja magát. Így dedikálta a nekem ajándékozott Apolló-képet is.

Megcsodáltam a fafaragásokat, melyeknek tömör komponálása kitűnő művész munkájáról árulkodott. Kiderült, hogya maestro maga készítette őket, egy - a ház tatarozásánál kiemelt - gerendá-

62. Az .. Esti árnyék" nevű. hosszított bronz kisplasztika Volterrából. i. e. II. sz.

119

ból, melybe az 1643-as évszámot vésték az építők. A lakásban semmi nyoma nem volt ezermesterkedésre valló rendetlenségnek ; Lorenzo mester lekísért a félemeleten levő "stúdió"-ba, ahol satuk­tól esztergapadig mindent találtam, többek között egy régi-régi famegmunkáló esztergát is. Végigsimította, és elmondotta, hogy ezen született nagyapja keze alatt az olasz gyerekek, sőt ma már az egész világ gyermekeinek kedves játékszere, a Pinocchio.

Másnap Lukács doktor előzetes megbeszélése alapján találkoz­tam Fiumi professzorral, a Museo Etrusco Guarnacci igazgatójá­val, a kiváló régésszel. Nevéhez számtalan ásatás fűződik. Most folyó feltárásai a volterrai Akropoliszon igen nagy jelentőségűek.

Már az első percekben éreznem kellett, a professzor is készült a találkozásra. Előre kiemelte a múzeum könyvtárából a náluk levő Corvin át. Mátyás király művészi iniciálékkal díszített vaskos kötetét olyan mozdulattal nyújtotta át, mint aki féltett ereklyét helyez a kezembe, és meg kell mondanom, magam is úgy nyúltam hozzá. Mátyás reneszánszának ez a gyönyörű darabja első lapján a király finom miniatűr portréját tárta elém. Nem is tudom, mi hatott meg jobban, a Mátyás-kori kultúra e tökéletes szépségű em­léke vagy Fiumi professzor - nem nekem, hanem magyarságom­nak szóló - figyelmessége.

Fiatal muzeológus kíséretében kezdtem a munkát, az ismerkedést a múzeummal. A földszinten a villanovai kor leletei, a korai sírok vezetnek át az i. e. VIII. századba. Cippókat, sztéléket láttunk, közöttük Avle Tite, a harcos életnagyságú síremlékét, melyet a fé­lig leomlott északi kapu, a Porta Diana közelében levő nekropo­liszban találtak. Az i. e. VI. század óta áll síremlékén a ruhátlan, lándzsás harcos. A kő szélén etruszk írás. "Me Avle Titem" - "Én Avle Tite vagyok". Csaknem tökéletes mását hozták felszínre kappadókiai ásatások. Oldalán viselt kardjának markolata is azonos kiképzésű.

Az emeleten kb. 600 halotti urna áll, falakra erősített tartókon, egymás mellett több sorban búcsú- és mitológiai jelenetekkel díszí­tett, szarkofág alakú alabástrom hamvvedrek. A változatos, gon­dosan megmunkált darabok azt is elárulják, hogya környező alabástrombányák már évezredek előtt lehetőséget nyújtottak fej­lett iparág kialakulásához. Sorozatban készítették a halotti urná­kat, és úgy értékesítették, mint ma a sírkő-kereskedelem termékeit. A gondos szemlélő azonban gyorsan megtalálja a jellegzetes, egyedi darabokat, ilyen például az egész Itáliában egyedülálló urna, me­lyen egy haruspex- (májjós-) alakos urnafedéllátható.

A hellenizmus kevésbé merev kultikus szabályai lehetőséget ad­tak a régebben félelmetes és titkos kultusz tárgyának megmintázá­sára. A jós vánkosokra könyököl, kezében tartja a májat. Gondo­san fésült fejét felemelve a messzibe néz, mintha halálában is a jö-

120 vendőt fürkészné.

Különös, egyedi és kultikus el"edetű az az urna, amelynek köze­pén oltáron kígyó tekereg, testével a gömbként ábrázolt világmin­denséget fogva körül. Érdekes bizonyítéka ez annak, hogy készítői a földet már gömb alakúnak képzelték.

Egy szarkofágtöredék Charut, a rút, szárnyas alvilági démont mutatja be.

Számtalan urna mutatja, amint a halott "carozzán" - ponyvával díszített kocsin - vagy éppen bigán - kétlovas harckocsin - indul az alvilág felé. Minden esetben meg lehet különböztetni az ábrázo­lás egyik oldalán a halott, a vezető démonok és a másik oldalon a búcsúzók csoportját. Találunk katonát, aki délcegen, kemény kéz­fogással vesz búcsút bajtársaitól.

Sok urnára jellegzetes fúvós hangszereket faragtak. A tarquiniai sírok festményein furulyát, kettősfuvolát, lantszerű húros hangszert, tehát kifinomultabb zeneeszközöket láttunk, a volterrai szarkofá­gok a trombitafélék különböző formáit mutatják. A hangszerek alátámaszt ják a történeti tényeket, miszerint Volterra jelentős ka­tonai bázis volt: akárcsak ma, már akkor is trombitaféle fúvós hangszereket használtak a katonai zenekarok.

Róma az etruszk városokat igen kemény harco k során, egymás után elfoglalta. Miután legyőzte Volterrát, katonai szövetséget kötött vele. Ennek értelmében i. e. 205-ben Scipio Karthágó elleni nagy hadjáratához Volterrának nagy mennyiségű gabonával, hajó­felszereléssel, fegyverrel és katonával kellett hozzájárulnia. A szö­vetség ellenére a polgárháború alatt a város gyújtópont ja volt a Róma elleni felkelések nek, és később is - mind Sullának, mind Julius Caesarnak - sok nehézséget okozott ez a kitűnően védhető település. Erre vall a számtalan, katonai jelenettel díszített urna, amely bizonyára a harcban elesettek hamvait fogadta magába.

Találunk lakomát ábrázoló jeleneteket. A múzeum egyik leg­szebb darabja egy terrakottából készült, színezett kettős szarko­fág. Az öregedő férj portréja határozott jelIemet, bölcsességet, ko­molyságot sugároz, a feleség arcán rajongó szerett:t ömlik d.

Az emeleti termek változatos gyűjteménye híven tükrözi VoIterra egykori gazdagságát, befolyását, politikai jelentőségét.

Megkapó az itt készült fekete, alakos urnák gyűjteménye. Ezek az etruszk -urnák a halotti kultuszt szolgálták, nekropoliszokból kerültek elő. Olyan sajátságosan volterraiak, hogy a perugiai, firenzei, berlini, prágai, philadelphiai és még számtalan múzeum­ban levő példányokat első pillantásra meg lehet ismerni. Marinella Montagna Pasquinucci olasz régész tanulmánya kitűnő fogódzót nyújt a volterrai urna kultusz szimbolikájának megismeréséhez. Sze­rinte az a tény, hogyavázák kratér, azaz vegyítőedény formájúak, azt mutatja, hogy az edény fürdőt jelképezhetett, amely után az elhunyt megtisztulva indult az új élet felé. A kratérben az égei népek ugyanis az élet vizének tartott bort keverték. 121

63. Portréval diszitell halotti urna Volterrából. I. e. IV. sz.

A volterrai urnák nem nagyok, sokszor nem érik el az 50 cm-t sem. Felső peremük domború. Az edény karcsúsított nyakrésze gyakran hálószerfien mintázott, a háló kockáiba sok esetben kis kereszteket festettek. Ezzel kapcsolatban Enzo Gatti "Etrusco Tradotto" CÍmű munkájában megjegyzi: "A kereszt népszerfi díszitőelem volt már Krisztus előtt is." A négy égtájat, a Kozmosz négy dimenzióját jelezte.

Az edény öblös középső részére gyakran férfi- és női fejeket fes­tettek, esetleg mind a kettőt, a váza két oldalán. Egyik minden eset­ben maga a halott volt, a másik pedig az, aki visszahívja vagy elkíséri őt. Az arcok itt is egyéniek, portréjellegűek, és Volterra lakóinak etnikai jegyeit viselik (63. ábra).

Olyan urnák at is találunk a Guarnacci Múzeumban, melynek nyakát és öblös részét is gazdag ornamentika díszíti. Palmetták - pálmalevelet mintázó, stilizált motívumok - között, fülbevalóval, nyaklánccal, karkötővel díszített, szárnyas meztelen női alak, kezé­ben áldozati koszorút tartva mesterkélten kecses mozdulattal ül egy delfin hátán.

A volterrai urnák kronológiáját már elkészítették. Az i. e. IV. század végétől a JI. századig készült vázák idealizált formái már hellén hatásúak. A szárnyak az archaikus halotti kultuszban az elhalálozottakat kísérő démonok gyakran kígyókkal szegélyezett tartozékai. A delfin es vázán a kifinomult női alak felékszerezve, meghittséget sugárzóan foglal helyet a delfin hátán. Már nem kíséri démon, a halott maga visel szárnyakat. Innen már csak egy lépés van hátra a korai kereszténység angyalábrázolásához.

A hellenizmus hatása lesimít ja a formákat, lecsiszolja az éleket, tetszetősebbé teszi a tárgyakat, de elveszi rusztikus erejüket, és ha­gyományokból eredő jellegzetességüket, belső sugárzásukat, szug­gesztivitásukat.

A volterrai urnák anyagszerűségükben meg sem közelítik az attikai vagy korinthoszi vázák finomságát, azokhoz viszonyítva rajzaik is darabosak. De talán éppen helyi eredetiségük miatt mégis megkapóak. Nem hasonlítanak, csak önmagukra. Volterraiak.

Füleik nem kanyarognak, nem vesznek nagy lendületet, utólag ragasztották őket az edényhez. Kis hajiással követik a keskenyebb nyak vonalát, kötik össze a felső peremet az öblös testtel. Nem lépnek elő díszítőelemrné, de jól foghatók, tenyérbe simulók. Később megváltoznak a fülek, mint ahogy maga a kra tér is meg­változik: megnyúlik, karcsúsodik, fülei kifelé hajlanak, és fedőt kap. Nem ivócsészét vagy áldozati étel tárolására szolgáló edényt, nem sisakot, mint a tarquiniai urnák, hanem csinos, fogógombbal ellátott fedelet, mint a későbbi korok cukortartói. Díszítésük gaz­dag, önmagáért való: hattyúk, folyondárok, mesterkélt tartású női testek vagy átszellemült szárnyas fejek ékesítik őket. Avolterrai vázakészítők elvesztették önmagukat, és befogadták a szabályos­ságra és gazdagságra törekvő hellén hatást.

A Guarnacci Múzeum fogadalmi szobrok, emberi és állatábrá­zolások gyűjteményében is igen gazdag. A vitrinek archaikus bron­zokkal zsúfoltak. Feltűnőek az i. e. V. századból származó elbai szobrocskák. Az egyik ázsiai típus ú előkelő, kappadókiai viselet­ben és hettita jellegű cipőben ábrázolt "offerente" . A szó magyarul "ráígérő"-t jelent. Valószínűleg kereskedő, Elba szigetéről. Lehet, hogy éppen rabszolgákat ad-vesz. Elba ugyanis az etruszk vas­bányászat egyik bázisa volt, s feltehetően rengeteg rabszolga síny­lődött bányáiban. Ilyesmire vall a másik elbai bronz, szintén az i. e. V. századból. Modellje nem mosolygós "offerente", hanem sovány, egy szál ágyékkötőbe öltözött szegényember volt.

Az i. e. III-I. századból sok 'ellemzően hellén jellegű bronzlelet díszíti a múzeumot. A legkedvesebb kisplasztika, Volterra emblé­mája is az, a gyakran látható "Ombra della sera", az Esti árnyék-

64. Vo/terrai urndk hellenisztikus dlsz{téssel. i. e. Il-I. sz.

nak elnevezett fiú. A 60 cm magas fogadalmi szobor leegyszerűsí- 123

tett formáinak kedvessége megragadja a látogatót. A nyúlánk test bájos, mondhatni jól fésült fejet emel aránytalanul magasba. A nagy lábfejeken nyugvó összezárt lábak, testhez simuló karok következtében zárt körvonalú kisplasztika valóban árnyékszerű hatást kelt.

Említésre méltók a terrakották, a szépmívű arany tárgyak, az elragadó kert a múzeum mellett, a hegy peremén. Cippókat, szob­rokat mutatnak itt be fák, bokrok, virágok között.

Másnap izgalmas kirándulásra készülünk. Keskeny, régi utcács­kákon érkezünk a városkapuhoz. Ezt a nagyszerű építményt újra és újra szemügyre kell vennem. Kissé oldalról nézve nem látjuk a háttérben épült házakat; évezredek suhannak mögénk, mintha az időgépet visszaforgattuk volna. Meg kell állni, és faggatni a kapu belső íve körül látható elmosódott, barnára sötétedett, felénk ívelő fejeket. Mit rejt a hallgatásuk? Mit láttak évezredeken át, mióta nyakukat előrenyújtva figyelik a kapuboltozat alatt elhaladókat ? Kit ábrázolnak? Tiniát, Unit, Menrvát, az etruszk istentriászt, vagy a város más, általunk nem ismert védő isteneit? Nem tudja senki. A múzeumban látható "Capaneo büntetése" nevű urna még ép állapotban mutatja a fejeket, de kilétükre az sem ad választ.

Áthaladva a kapuboltozat alatt, egy sor alabástrom-manufak­túra mellett megyünk el. Dombok alabástromtöredékből ; lisztes­fehér por borítja őket. Az alabástrom ma is számtalan volterrainak ad kenyeret. Kezük alól nagyon szép, de mindinkább az idegen­forgalom igényeit kielégítő tárgyak kerülnek ki. A helyben kiter­melt, más vulkanikus eredetű kőzetek színpompája vetekszik az alabástrom fehér szépségével. Az üzletekben halomban láthatók a jellegzetesen volterrai emléktárgyak.

Kis kocsink északi irányba, Volterra nekropoliszai felé gurul. A Fortone nekropolisz a Porta Diana félig leomlott kapuja közelé­ben terül el, a Geruccia nagy részét pedig elnyelte a várostól körül: belül 2 kilométerre ásító hatalmas, élesre metszett, víz- és kőlavina által hasogatott szakadék. Peremén sírbejáratok láthatók, de a leg­régibb, i. e. VI-V. századi sírok megközelíthetetlenek. Örökre el­vesztek a Balze-szakadék mélyén.

Maestro Lorenzini a Balze túlsó oldalán egy kisparaszti gazdaság udvarára kísér. A háziak kedvesen irányítanak a szőlőtőkék között egy feketén ásító lyuk felé. A szerkesztő meggyújtja zseblámpáját, és mi egymás után bújunk a barlangba. Nagy, kerek terem, köze­pén a kőzetből kialakított széles oszlop. Körülötte és az oldalfalak mentén is padszerű kiképzés, urnák elhelyezésére. A háttérből

további folyosók nyílnak. Az előkelő Inghirami család temetkezési helyén vagyunk. Lorenzo mester elmondja, hogy i. e. 350--250 táján használ ták a sírt, 53 urna őrizte a család és a rabszolgák hamvait. Ez patriarchális rabszolgatartó rendszerre vall. A sírt, valamint az

124 itt talált urnákat teljes szépségükben láthatjuk a firenzei múzeum-

kertben, ahol más sírokkal együtt hűen rekonstruálták őket. Az eredetileg itt talált urnák ma a firenzei sírépítményben láthatók.

A volterrai patríciuscsaládnak, a Cecinaeknek több temet­kezési helyét is feltárták. Az egyikben 40 urnát találtak. Licinius Cecinae - Cicero barátja - ismert néva római történelemben, s a család később is szerepet játszik Itália politikájában.

Meglátogat juk még a Badia nekropoliszt, majd visszatérőben a Santa Chiara közelében levő tekintélyes hosszúságú, szilárd fal­maradványt. Más városfalak maradványaihoz hasonlóan a vol­terrai is a Disciplina Etruscában rögzített törvényt, a "pomériumot" idézi.

A fárasztó nap után felüdít a találkozás a Hotel Etruriában új barátaimmal, a Bolognese családdal. Signora Bolognese megkér­dezte, láttam-e már a volterrai Akropolisz ásatásait? Miután közöl­tem, hogy még nem, reggelre közös kirándulást javasolt.

"Hát akkor induljunk" - mondja reggel, és elindul a szálló lép­csőjén felfelé. Az imént érkeztem az emeletről, és nem értettem, ha kirándulunk, miért indul felfelé? De hívott, hát mentem. Mellet­tünk viháncolt két kutyája. Nálunk ismeretlen fajta: kicsi fej, nagy fülek, hosszú lábakon formás, elég nagy test. Sima, hófehér, rövid szőrük mint divatos selyem, szabályos fekete pettyekkel telehintve, formájuk mint a cerveteri domborműves sírban kifaragott vadász­kutyáé.

Felmentünk a II. emeletre, majd a padlásra és a tetőter~zon át a szálló kertjébe. Ez már a hegytető. Csak néhány árkot, kerítést kellett még megmásznunk (a kutyák nagy örömére), hogya csú­cson elénk táruljon az ősi, volterrai Akropolisz.

A tudományos ásatás feltárta a nagyméretű kövekből rakott erő­teljes falazatot, tövében a tiszta, karbantartott csatornarendszert. Az utcák pontos derékszögben metszik egymást. Ott a szürke, rácsozott fedőlapos kerek mundus (akna). Az egész rommező nagyságot sugároz. Alattunk a tenger, alattunk a város, és alattunk a középkori erődítmény, a hírhedt Fortezza, ahol ma is Olasz­ország legsúlyosabb bűnözőit tartják fogva. Az ókori etruszk Akro­polisz még romjaiban is nagyobb, jelentősebb a tegnap és ma csep­pet sem jelentéktelen építkezéseinél.

Signora Bolognese megkérdezte, visszatalálok-e. Miután igent mondtam, magamra hagyott. Elvitte a hancúrozó kutyákat is, hogy csendben, nyugalomban járhassam az évezredes utcákat.

A romterületen túl, a hegyoromról a közelinek látszó tengerre látni. Tavaszi zöldben pompázó fák szegélyezik a hegy peremét. Azt hittem, egyedül vagyok, de a lejtőn egy fa tövében kuporgó, fiatal fiúra bukkantam. Mindketten meglepődtünk; kevesen mász­nak ilyen magasra, hogy felülről lássák a tengert. Elmélyülten néz­tük; a fiú nem is nekem, maga elé mormolta: "Questa e bella" ... "Ez aztán szép." Egyetértettem. 125

Populonia­Vetulonia

65. Vaskohászal •. fényes papi segédlellei" . Vázakép. i. e. IV. sz.

Az ókori Etruria sokarcú szépségét kitiin6en érzékelhetjük, ha Populonia fekvését, éghajlatát Volterráéval hasonlítjuk össze. A 600 m magasan fekv6 Volterra hiivös, égretörő. Populonia, az etruszk Pupluna vagy Fuftuns ősi települését a Tirrén-tenger és a Barati-öböl dédelgeti. Ez az etruszk település az egyetlen, amely közvetlenül a tengerparton fekszik. Éghajlata enyhe, kellemes.

Az etruszk városok általában a tengert61 6-40 km távolságban épültek, csak a kikötővárosok települtek közvetlenül a tenger mellé. Populonia - a nekropolisz tanúsága szerint - már a villano­vai korban, az i. e. VIII. században tengerparti település volt, s az i. e. VII. században jelentékeny kohászati tevékenységet folytatott.

Szabó Árpád, a görög mondák ismerője leírja, hogy az argonau­ták "Vasországot" a Fekete-tenger déli partjai alatt, tehát Kis­ázsia területén találták. S mit mond Vergilius?

" ... az üllő k visszanyögik vad ütésük, ahogy vermén a chalibsok vaskeveréke sziszeg, s a kohók lihegő tüze lobban"

(Vergilius: A. VIlI. 401-434.)

Vergilius Itália területére ültetve vaskohászatukat, énekli a kha­lüpsz vasművességét.

Az Egyiptomban talált "amarnai levelek" -ben több esetben sze­repel a vas, ez a nagyon értékes fém, melyet a hettiták is gyártottak. A vaskohászat, melynek létét feltárt kohó is bizonyítja, a birodalom összeomlásával megszűnhetett a hettita területen, de újraéledt itá­liában. Ez a tény arra enged következtetni, hogya "tengeri népek"­kel khalüpszök és hettita elemek is megtelepedtek a tirrén parto­kon, és őshazájukból hozott technikai felkészültségükkel megkezd­ték munkájukat a toszkán érchegységben. A Monte Metalliferri és a közelben fekvő Campiglia Maritima fémfeldolgozó üzemeiben előbb rezet olvasztottak, majd az elbai bányák megnyitása fellendí­tette avaskohászatot.

Populo nia körül még ma is fában gazdag erdőségek terülnek el. Az ókorban kitermelésre alkalmas, még érintetlen erdők és Elba

szigetének közelsége tette lehetővé, hogy fémkohászati központtá alakuljon. Központjává lett az etruszk hadfelszerelés gyártásának is. Később a római uralom alatt itt építettek Scipio számára hajó­kat és kovácsolták a Karthágó elleni fegyvereket. Populonia volt az antik világ fémkohászatának egyik központja, már az i. e. VII. évszázadban jelentős kohászatról beszélhetünk. Az etruszk fém­művesség az i. e. VI-IV. évszázadokban érte el csúcspontját, is­mertté vált az egész antik világban.

A jelenlegi felső Populonia, az álmos település és az alsó, a lük­tető iparnegyed csaknem minden útja, tere az ősi, fekete vagy bar­nára rozsdásodott "scorri di ferro", az évezredek előtti meddő

salak ból készült. A közeli nyaralóhely, Castiglioncello útjait, tenisz­pályáit is ezzel alapozták. Meddő salak? Nem egészen így van. Először az első világháború során, majd 1959-ben ismét elkezdték feldolgozni az ősi, egykor fával - igen kevéssé gazdaságosan -kiégetett "scorrit", melyben 40-50 százalék érc maradt. Modern módszerekkel számottevő mennyiségű fémet tudnak belőle ki­vonni.

Populo nia falu hegyen fekszik, melyet itt is Akropolisz koroná­zott, míg Sulla, a római diktátor i. e. 80-ban szét nem dúlta. Kicsi, de látványos múzeumot találunk itt. Ezen a településen is megcso­dálhatjuk az i. e. IV-III. században épült védőfalat, több szakasza még viszonylagos épségben áll. A falak összefogták a felső és az alsó várost.

Visszatérve az öböl be, meglátogattam a legjelentősebb nekro­poliszokat. Populoniában nincsenek zárva a tumulusok és tombák, bárki egyedül is barangolhat bennük. Egyetlen, nagyon előzékeny és jól képzett őr járja végig időnként a sírépítmények területét, motorkerékpáron, kutyájával. Szívesen elkíséri a látogatót, és ontja a szakszerű felvilágosításokat.

Az öböl mentén halad az út a sírmezőkhöz, melyeket néhány évvel ezelőtt még vastagon fedett a "scorri". Az ősi kohászat sa­lakja alatt több mint kétezer éven keresztül érintetlenül pihentek. Populonia korai tumulusainak leletei viszonylag szegényesek. Születésük idejében mind Kréta, mind Kisázsia az elszegényedés állapotában élt. Ez talán összefügg a Populoniában igen korán megtelepedők gazdasági helyzetével. A Cerbone nekropolisz bejá­ratánál fekszik az i. e. VII. évszázadban épült Kocsik sírja, nevét az itt talált kétkerekű harci kocsikról kapta. A föld felett falazott tumulusnak ez a legszebb példája. Ellentétben Cerveteri és Tarqui­nia hegyeivel, a tengerpart laza talajába nem lehetett sírépítménye­ket vésni. A tumulus közvetlen környékét és a bejáratot szilárd kőréteggel borították. A szabályos kör alakú kőépítmény (krepis) taragott elemel sZInte najszalpontosan 111esz"keaneK. A. "krepIs ic»)a­halmot tart, ebben rejlenek a kamrasírok. Alacsony folyosóba kerü-lünk. A bejáratot és a halottaskamrákat eredetileg súlyos kőlapok 127

66. Aranyfibu/a Vu/cibó/. i. e. VI. sz.

67. Granulált ékszer Krétáról. i. e. XVI. sz.

,j;,;"".'

zárták le. Három benyíló olda1cellával tagolt folyosó vezet az álboltozatos halottaskamrához. A tumulus tetejéről a horizont egyik oldalán a kéklő tengert, másikon a sírmező változatos képét tárja elénk. A jól ápolt úton az egyik sírépítménytől a másikhoz vándorolhatunk. A hatalmas méretű Halotti ágyak sírja födém nél­kül mutatja belsejét. Az utcához közel találunk két érdekes "aedi­cula"-sírt. Olyanok, mint kis, felfalazott házak vagy templomocs­kák. Mellettük alacsony szarkofágszerű, "cassoné"-nak nevezett sír; emlékeztet ma használt koporsóinkra, de kőből faragták, közé­pen összefutó, ferde teteje van.

A Cerbonétól nyugatra sötét tömegű sírépítményt pillantunk meg, mely ismét a populoniai típust képviseli, s igen sok keleti jel­legű tárgyat őrzött meg számunkra.

Populonián kívül kizárólag a közeli Vetuloniában találunk ugyanilyen nagyméretű, föld felett falazott, álboltozatos tumuluso­kat. Rekonstrukciójukat megtalálhatjuk a firenzei múzeum kertjé­ben. A cerveteri tumulusoknál alacsonyabban kúpozott tumulust "populoniai típus"-nak nevezi a régészet. Ennek első megnyilvá­nulásai az i. e. VIII-VII. században születtek. A vetuloniai sírok­ban talált rendkívül gazdag, keleti eredetre utaló leleteket, bronz

dísztárgyakat, használati eszközöket, vázákat, ékszereket szintén a firenzei múzeumban őrzik.

Az Ékszerek sírja az i. e. VII. századtól 1940-ig érintetlenül rej­tette azt az ékszertömeget, amely ma a firenzei múzeumban lát­ható. A fülbeval6k, fibulák, övcsatok, gyűrűk (68-69. ábra) Keletre utaló technikával készültek. Nemcsak a forma emlékeztet Kis­ázsia és az égei világ ősi, ismert motívumaira, hanem a kivitel is. Az etruszkok, bár kitűnő féldrágakő-faragók, cameametszők vol­tak, nem foglaltak ék köveket aranyba. Az aranyat önmagával díszí­tették. Granulált ékszereik káprázatosak. Az arany csillogását a megmunkálással fokozva olyan remekeket hoztak létre, amelyek­nél finomabb szépséget semmilyen kő- vagy üveg paszta berakás nem nyújthat. Az ékszert apró aranygömböcskékből kialakított

68. Granulált. arany' gömböcskékkel díszltelt kacsa Krétáról. i. e. XVI. sz.

69. Granulált aranyékszer Populoniából. i. e. VI. sz.

motívumokkal forrasztották dúsan tele. Ez a technika pedig Kré· táról ered! Ha megnézzük a világhírű, i. e. XVI. században készült krétai "darazsakat", olyan azonosságra figyelünk fel, amely alap­ján feltétlenül kapcsolatba kell hoznunk őket az i. e. VI. században készült etruszk ékszerekkel.

Az illesztett technikával készült populoniai és vetuloniai sírépít­mények Itália legrégibb, i. e. VIII-VII. századból származó föld feletti kőépületei, melyeknek az Appennini-félszigeten nem volt épí­tészeti elődjük. Elődeiket Keleten kell keresnünk, azaz keresni sem kell, hiszen számtalan feltárás bizonyítja a keleti kapcsolat meg­létét.

Bizonyítanak egyrészt a feltárt steppei kurgánok, az Anatóliá­ban megnyitott KocakizIár, melynek sírkincsei a Tutanhamon sír­leleteivel vetekednek. S bizonyít másrészt Aliates sírja és a müké­nei Atreusz kincsesházának nevezett sírépítmény, melyben a feltáró Heinrich Schliemann először találkozott a populoniai és vetuloniai tumulusokban is megjelen ő kupolás ál boltozattal.

Perugia Perugia, az etruszk Perusia, Umbriában fekszik. Az etruszkok el­haladhattak Perusia mellett, ahogy Hérodotosz írja: "az umberek mellett is elhaladva ... ", a legkorábbi korszakra utaló etruszk emlékek ugyanis Perugia legrégebbi nekropoliszaiból és a mú' zeumi leletanyagból is hiányoznak. Csak az i. e. V. századra vezet· hető vissza a legöregebb etruszk sírépítmények kora. A város vi· rágzásának csúcsát az i. e. IV-III. században érte el. Ebből az idő· szakból származnak a városfal hosszú szakaszai, az "Arco Et· rusco" - az etruszk város kapu - és a "Porta Marzia". A perugiai városkapun már megmutatkozik a hellenizmus oldottabb, gazda· gabb, díszítéseket is megkívánó formaalkotása. Az etruszk Perusia a tizenkét városállam szövetségének jelentős tagja volt.

Veii, az egyik legjelentékenyebb városállam, i. e. 396-ban a rómaiak győzelm e után kiesett a szövetségből. Perusia pedig az i. e. V. században alakulhatott etruszk városállammá, mégis egyik leg­fontosabb szövetségi taggá vált. Ez azt bizonyítja, hogya "tizen­kettes szövetség" valószínűleg a Volsiniiben végbemenő tanácsko­zások során közös megegyezéssel, rugalmasan kiegészülhetett, az elpusztított helyett új tagot fogadott magába, hogya szent, vallási alapokon nyugvó tizenkettes szövetségi forma követelésé­nek eleget tegyen ..

A "Museo Nazionale Archeologico dell'Umbria", az Umbriai Nemzeti Régészeti Múzeum, az egykori dominikánus kolostor ter­meiben és celláiban működik. A széles, világos folyosó falait több­nyire traveriinb~1, ebből az itáliai vulkanikus kőzetből készült, jellegzetes perusiai halotti urnák díszítik.

Az első emeleten Umbria legkorábbi, történelem előtti és umber 130 történeti időkből származó emlékeit-héiyezték el, de vannak itt

nagyon érdekes etruszk tárgyak, melyeket a Chiusi közelében fek­vő Cetonában találtak. Ez a terem képviseli az umber-etruszk korok folyamatosságát.

Az etruszk részleg érdekes leleteket tartalmaz. Nem a leglátvá­nyosabb, de talán a legértékesebb a nagyméretű, mindkét oldalán etruszk írással televésett kőtábla, a szép vonalú cippo, egy archai­kus szarkofág, hosszú oldalán pompás relieffel. Figyelemre méltók a trébelt - domborított - bronzlemezek, melyek az i. e. VI. század közepén készültek. Nagyszerű bronzdomborítás a S. Mariano-kas­télyban előkerült díszkocsi egyik részlete (a többi része München­ben található). A kocsi alakjai valószínűleg a trójai háború mitoló­giai jeleneteit ábrázolják, mint világhírű rokona, a Monte Leone-i bronzkocsi, mely az Egyesült Államokban, New Yorkban hirdeti az etruszk bronzművesség szépségeit.

A trébelt bronzokon kívül számtalan jellegzetes, hosszított bronzalakot csodáltam meg. Az i. e. V. századbeli kisplasztikák napjaink legmodernebb művészeinek alkotásai is lehetnének.

A görög urnák ból ellenben feltűnően kevés van. Az importáruk a félsziget belsejében fekvő Perusiáig nyilván nem jutottak el. Peru~ sia Volterrából és Campaniából szerezte be urnáit. A szép buche­rókat, Etruriának ezt a nemzeti jellegű árucikkét, Chiusi ban készí­tették Perusia számára. Chiusi, ez a Chiana völgye felett uralkodó gazdag városállam a hozzá tartozó területeket kulturálisan is erő­sen befolyásolta. Sajátos halotti kultuszának azonnal felismerhető darabjait itt is megtaláljuk.

Az etruszkok nyomában járva, Perusia múzeumából kijövet talál­koztam utam egyik legfurcsább magyar vonatkozású élményével.

A csaknem üres múzeumban feltűnt egy fehér blúzba öltözött. ötven év körüli nő, aki végtelen áhítattal járta a termeket. A múze-

70. A spolelói bronzzal borltoll díszkocsi

um előtt ismét összetalálkoztam vele, és miután amúgy is eligazí- 131

tásra volt szükségem, hozzá fordultam. Olaszul feltett kérdésemre ékes magyarsággal válaszolt: "Sajnos nem értem; csak magyarul tudok." Annál jobb - mondtam -, akkor sokkal biztosabban meg­értjük egymást. Most rajta volt az elképedés sora. Sétálva indultunk el, s közben elmeséltem, hogy már bent a múzeumban is feltűnt figyelme, amelyet az etruszk tárgyak iránt tanúsított. Erre olyan feleletet kaptam, hogy erősen féken kellett tartan om magam, ne­hogyeláruljam meghökkenésemet : "Hogyne érdeklődnék, mikor előző életemben etruszk voltam." Bumm! Széles nagy Itáliá ban egyetlen etruszk érdeklődésű "hazám lányával" találkoztam, és az is ... hogy is mondjam ... kissé ... Na hagyjuk! És ha valaki kétel­kedne ebben a képtelennek látszó történetben, bizonyítani is tud­nék. Megadta a címét.

Perugia sírvárosa felé indulva még egyszer megnéztem az "Arco Etruscó"-t, az etruszk városkaput. Hosszan nézegetve ezeket az alkotásokat, újabb és újabb gondolatsorok ébredtek bennem. A lapos, perem nélküli tartóoszlop fölött hellén kultúra hatásait tükrözve, a kapu vissza mutat valami halvány, archaikus emlékre. A kettős boltív fölött öt pajzs díszíti a kaput. A pajzsok alakja tökéletesen megfelel a Cerveteriben látott Pajzsok és székek sírjá­ban "falra akasztott" pajzsok formájának.

A Volumnius család temetkezési helye Perugiától délre fekszik, az i. e. II. század végén épült, nagyon sok etruszk és római jellegű urnát tartalmazott. A sír bejárata nagyméretű előtérhez vezet, innen 29 lépcsőn jutunk a mélyen fekvő "sírpalotába". Nagy, tágas terem mélyén emelvényen áll "Arnth Velimnas Aules", magisztrátus, Perusia uralkodójának szárnyas védőszellemekkel díszített, hatal­mas urnája. Tökéletesen megformált "angyalok". A családtagok urnái veszik körül. A nagyterem oldalfalai mentén a hosszú, mész­tufából kifaragott padon még számos urna volt, melyeket most különböző múzeumok őriznek.

Perugiában találták Avle Metele i. e. III-II. században készült bronzszobrát, mely "Arringatore" - a "Szónok" - néven a firenzei múzeum egyik híressége. Neve etruszk betűkkel van bevésve; ez hitdeti származását, de öltözéke a római patócius tógája, kifejező mozdulata a római szónokok előírásos testtartása. Perugiát már sok római hatás érte. Fontos pont volt Itália közepén. Itt folyt le az i. e. I. században Lucius Antonius sorsdöntő csatája Augustus ellen, itt végeztette ki Augustus Perugia 300 ellenséges érzelmű patóciusát, s itt kíséreltek meg többször is merényletet Augustus ellen.

Ma már az emlékeket keresni kell. A szép, középkori jellegű, kulturált egyetemi város, népek fiainak-Iányainak találkozóhelye. Szabadegyetemei nyáron kedves és kellemes Bábellé teszik. Szinte nincs a világnak olyan sarka, ahonnan ne jönne el nyaranta leg-

132 alább egy ember ebbe a "Bábel"-be.

Az egyik legnagyobb itáliai költő, Dante a Paradicsom X. fejeze- Chiusi tében így szomorkodik:

"Nézd, hogy ment tönkre Urbisaglia s Luni s utánuk hogy mennek tönkre, hullnak a hanyatlásba, Sinigaglia s Chiusi: s akkor nem érzed csodásnak, sem újnak hallani, hogy a családok kihalnak, mikor még a városok is kimúlnak."

(Ford.: Babits Mihály)

De Chiusi él ... Él és keresi a múltját. Toszkána hegyeiben a már megszokott szerpentinen értem be a tengerszint felett 398 m ma­gasan fekvő városközpontba. A város középkori palotái, terei, utcái tárulnak elős:z;ör a turista szeme elé. Csak néhány, sokak által fel sem ismert, jellegzetesen etruszk falmaradvány utal ókori történeti nagyságára.

A villanova-kultúra korában létesült etruszk település, melyet ősi nevén Kamarsnak, a római hódítás után Clusiumnak, a közép­kor óta Chiusinak neveznek, többször elpusztult, sorozatosan újjá­épült, hogy ismét lerombolják. Ma mégis kulturált, bár kissé álmos, etruszk emlékekkel és természeti szépségekkel teli város, melyet már a külföldiek is felfedeztek.

Az ősi Kamars, a sebes sodrú Chiana-folyó völgye felett uralkodó etruszk város Etruria tizenkét lukumonátusa legfontosabbjainak egyike volt. Pap királyai uralkodása alatt a körülötte fekvő etruszk települések központja. Az olajfákkal, szőlővel beültetett hegység sziklás fennsíkjáról kiépített úthálózat vezetett él legjelentősebb

etruszk városok, Tarchuna-Tarquinia, Ceri-Cerveteri, Fufluns­Populonia és Vetulonia felé.

Kamars Lars Porsenna uralkodása alatt, az i. e. VI. században érte el a virágkorát. Első ismert krónikása az események után több mint 500 évvel Titus Livius volt.

Livius akarata ellenére a sorok között olvashatóan Porsenna erejéről, igazságérzetéről és nagyságáról beszél. Leírja, hogya Tar­quiniusok Róma elűzött királya, Tarquinius Superbus vezetésével Kamarsban, Lars Porsenna udvarában kerestek menedéket és se­gítséget. Livius szerint Porsenna úgy vélte, Etruriára nézve kedve­ző, ha Rómában etruszk király uralkodik, Tarquinius kérésére tehát hadseregével Róma ellen indult.

"Soha nem ismert rémület szállta meg a szenátust, oly erős hatalomnak számított akkortájt Clusium, s oly nagy volt Porsenna híre" - írja a történész. A patríciusok - a városi plebs lázadásától tartva - vállalták a nép élelmiszerellátását. Gabonát vásároltak Etruriában és Campania dúsan termő vidékén. Vámfizetés és adó­zás alól felmentették Róma népét, hogya szenátus mellé állítsák.

A rettegett Porsenna hadseregével a Tiberis túlsó partján a

71. Halotti urna Chiusiból, aranyfüggóvel, i. e. VII. sz.

72. A Majom sírja Chiusiban. i. e. VI. sz.

Janiculuson, a mai Gianicolón táborozott le. Elbeszélésében itt alkotta meg Livius Horatius Cocles mondáját, aki állítólag egy szál maga tartotta fel a ka marsi Porsenna etruszk seregét, míg háta mögött a Ponte Sublitiót, Róma első, fából készült cölöphídját a megfutamodott római seregből megmaradt két katona lerombolta. A híd összeomlása után Horatius Cocles Tiberis atyához fohászko­dott, a folyóba ugrott, és sértetlenül át úszott a túlsó partra. "Olyan dolgot merészelt - írja Livius -, mely az utókor előtt inkább csoda­számba megy, semmint hitelesnek látszik." Valóban. Ha a Por­senna által vezetett kamarsi etruszk had olyan erős volt, hogy a római szenátust "soha nem ismert félelem szállotta meg", ugyan hogyan akadályozhatta meg egyetlen hős, hogy az etruszk seregek a mindössze nyíllövés nyi szélességű Tiberisen átkeljenek?

Ehhez az eseményhez fűződik egy másik ismert monda Mucius Scaevoláról, aki behatolt az etruszk táborba, ahol Kamars királya, Porsenna és írnoka "azonos öltözetben" éppen zsoldot osztottak. Mucius tévedésből az írnokot szúrta le a király helyett. Elfogták. Annak bizonyításaként, hogy inkább meghal, de árulóvá nem lesz, jobb kezét az oltár tüzébe tartotta s., ... egy arcizma sem rán­dult", míg keze elégett. "E csodától felugrik székéről a király, és megparancsolja, távolítsák el az oltártól" - írja a krónika. "És most menj - mondja Porsenna -, mivelhogy önmagad ellen kegyetlenebb dolgot míveltél, mint ellenem." (L. II. 12.) És kis híján gyilkosát bántatlanul elbocsátotta.

Porsenna a győzelem után visszakövetelte és visszakapta a római szenátustól az akkor még virágzó, de a rómaiak által megrabolt Vei i szántóföldjeit.

Még egy jellemző adat Liviustól Porsenna nagylelkűségét és Etruria gazdagságát illetően:

" ... a Janiculusról távozó Porsenna a szomszédos és termé­keny Etruria szántóföldjeiről összehordott élelemmel gazdagon fel­szerelt tábort ajándékul hagyta a rómaiaknak." Ha Livius II. 13. fejezetét tovább olvassuk, az is kiderül, hogy a Porsenna által a ki­éheztetett római nép számára ajándékul hagyott élelmet a szenátus

134 pénzért adta el...

Livius sorai a ka marsi király jellemét és az etruszk városállam erejét világosabban és kedvezőbben rajzolják, mintha akár az etruszkok iránt baráti érzelmű nép történetírójának tollából eredne.

Kamarsban a hivatalos nyelv i. e. 296·ig az etruszk volt. Az ekkor ide telepített római katonai kolóniák hatására azonban, mint minden római gyarmat, ez a város is romanizálódott. Ekkor kapta új nevét is, Clusiumot.

Már Clusiumként rombolta Róma, a gallok, Belizár vezetésével a keletrómai seregben harcoló vizigótok, és a lombardok is Rakisz fejedelem uralkodása alatt. A középkorban aztán Chiusiként har­coltak érte és benne Siena, Perugia, Orvieto hadai, uralkodott fölötte V. Károly, majd a Mediciek birtokába került. Dante, a poli­tikai harcokban jártas, száműzött költő, szenvedései miatt helyezte Chiusit a "Paradicsom"-ba. A város azonban ma is él, gyűjtögeti eredetének évezredes emlékeit, melyek szinte minden más etruszk város tárgyi emlékeitől különböznek.

Az i. e. V. században, Porsenna uralkodása alatt épült városfal mellett elhaladva megtaláltam a Majom sírját (72-73. ábra). A név­adó sírfestményen egy fatörzsőn kuporgó, Itáliában nem honos állatkát, majmocskát találtak, innen kapta nevét a sír.

A kis majom érdeklődve nézi az elköltözött tiszteletére rendezett birkózó- és lovasjeleneteket. A halott, fiatal nő, ernyő alatt ülve gyönyörködik a tiszteletére rendezett halotti játékokban. A birkó­zók mögött a három díj - szépmívű bronzedények - várja a győz­teseket. A verseny bírája egy augur. Egy másik pap kergeti a dé­mont, mely a halottnak az alvilágba indulását sürgeti.

A színek, akárcsak a tarquiniai sírokban, itt is élénkek, a hangu­lat életvidám, bizakodó. A krétai kultúrára emlékeztetően a férfi­testek színe terrakotta, a női testeken - a halotton és a lebegő fátylakba öltözött táncosnőn - világít a bőr fehérsége.

Színes freskók ékesítik az i. e. V. század elején létesült Dombok sírját is. A körbefutó bigák - kétfogatúak - izgalmas versenyén hallani véljük a kecses, kis fejű, izmos lovak dobogását. A mozdu­latokról érzékelhető, sőt szinte látni még a kocsihajtó visszafogott

73. A Majom sirja; az elhunyt lány gyönyörködik a tiszteletére rendezett halotti játékokban. Háta mögött augur kergeti a sürgető halá/démont

vagy lazára engedett gyeplőjének rezdülését is. 135

74. Fekete, bucheróból készült canopus. Chiusi, i. e. VI. sz.

A l\. ag) hen.:eg sírja néhany évszázaddal fiatalabb az előbbieknél, aL i. c. III-II. században létesült. Ez időben már Róma építkezései­hez is használták a vulkanikus eredetű, szép struktúrájú kőzetet, a travertint, amelyet lemezekre hasítva épületburkolásnál is alkal­maztak. A Nagyherceg sírjának ajtaja travertinből készült, és több mint két évezred után is kifogástalanul zár, ma is viszonylag köny­nyen fordulnak sarkai kon a nehéz ajtószárnyak.

Chiusi múzeumának gyűjteménye az i. e. YIII-YII. századtól kezdődően mutatja be az etruszk kultúra emlékeit. A tárlókban bronzok, házi eszközök, arany babérlevelekből összeállított halotti koronák, ékszerek, etruszk sírokban lelt görög urnák, bucherók, szarkofágjellegű urna cinerariák -- csonttartók - foglalnak helyet. Chiusi helyi érdekessége a canopus, azaz fejekkel díszített hamv­veder. Az ún. Servadio-canopus (74. ábra), az i. e. YI. századbeli trónra helyezett, 61 cm magasságú bronzedény, amelynek nyílását

136 a megszokott födél helyett a halott ifjú arcának portrészerű terra-

kotta mása zárja le. Még kifejezőbb a bucheróból készült canopus. A feketére égetett agyagedény fülei karokká válva nyugszanak a sedia, a trón szerű karosszék karján. Tágra nyílt, keleti szem, stili­zált hajzat, ajkán archaikus mosoly. Dolciano etruszk nagyherceg művészien cizellált bronztrónusán "ül"; urnája karakteres arcot mutat, álla erős, ajka kemény vonalú. Őrzi méltóságát, most már valóban az örökkévalóságig. Nagyon érdekesek a "karjukat" ma-gasba emelő, vagy"gyomrukon" összefonó terrakotta canopusok. Némelyedénynél akifúrt fülben arany fülönfüggő csüng.

A chiusi canopusok Firenze, Bologna, London, Párizs, Koppen­hága, Berlin, egyszóval a világ jelentékeny múzeumainak féltett kincsei közé tartoznak. Ilyen tömegesen azonban csak Chiusiban láthatók. Amikor feltárták őket, a canopusok "arca" bronzból cizellált halotti maszkkal volt elfödve. A chiusi halotti maszkok (75. ábra) erősen emlékeztetnek a Heinrich Schliemann által talált, Agamemnonnak és családjának tulajdonított, arany- és fehér­arany maszkokra.

Azonos mester munkájára vall a "Gualandi"- és a "Paolozzi"­urna, melyeket feltáróikról neveztek el. Mindkét, kifejezetten keleti jellegű, kockás ruhákba öltözött elhunytat tátott csőrű, Urartuban "divatos" griffek, mondabeli keleti madarak között álló, gyászoló családtagok veszik körül. A felbecsülhetetlen értékű kultúrkincse­ket ma már csak képről lehet összehasonlítani egymással, mert a húszalakos Gualandi-hamvvedret, egy bronz halotti maszk kal és egyalakokkal díszített nagyméretű bronztállal együtt 1970-ben ismeretlen tettesek elrabolták.

A múzeumban mindössze két őrt találtam. Késő délután volt. Alig tudtam elszakadni a tárlók által nyújtott látványtól. Az egyik teremőr, széles vállú, hatalmas férfi, odaszólt az idősebbhez, hogy menjen nyugodtan haza, majd ő bezárja a múzeumot. Az idős bácsi elment, és az ott maradó belülről ráfordította a nagy tölgyfa kapura

75. Halotti maszkok: I. Mükélle, i. e. XVI. sz. 2. Etruszk Clriusiból, i. e. VI. sz. 3. Etruszk Clriusiból, i. e. VI. sz.

a kulcsot. Nem vagyok ugyan ijedős, de egy pillanatra kellemetle- 137

76. Bronztál alakos díszitéssel Chiusiból. i. e. VI. sz.

nül éreztem magam, mígnem a teremőr megszólalt : - "Na jöjjön. Most megmutatom a raktárt."

A raktárban poros, rendszertelenül egymásra halmozott, csodá­latos leletek kel, canopusokkal és vázákkal találkoztam. Ez az őr mesélte el kifelé jövet az 1970-es rablás történetét, s megmutatta az új tölgyfa kapun, hogy a régi, vastag tölgyfából mekkora négy­szöget fűrészeltek ki a rablók, hogy azon keresztül kiemeljék a vázát.

Cortona Egykori etruszk neve még nem bizonyított. Talán Cortun. A Trasi­meno-tótól északra, Firenzétől dél felé, belső Etruriában, a Perugia­Chiusi-Cortona-Arezzo vonalon fekszik. A városhoz olajfákkal és szőlőskertekkel tarkított hegyoldalakon át kanyargó, széles út vezet. Alatta a Chiana völgye, fölötte a Monte Amiata 1760 m magas csúcsai, ahonnan lenyűgöző a kilátás az oly sok csatát látott Trasimeno-tóra.

A Piazza SignorelIin, a Signorelli téren találom meg a "Museo dell'Accademia Etruscá" -t, melyet az időszámításunk XIII. szá­zadában épült Casali-palotában helyeztek el. Az 1727-ben létesült könyvtár és akadémia egyben a város archívuma is. Mai művé­szek alkotásaiból is rendeznek itt kiállításokat.

Két nyitott lépcsősor vezet a tágas terembe, ahol a világhírű etruszk világítótest, a "Iampadario" (77. ábra) látható. Eddig ez az egyetlen ilyen lelet. Az 57,7 kg súlyú, 58 cm átmérőjű bronzlámpa, Cortona büszkesége, a terem közepén függ. A Monte Amiata nyu­gati oldalán találták 1840-ben az i. e. V. században készült, gazda­gon díszített olajlámpát, az etruszk bronzművesség remekét. Köze­pén találjuk a gyakran látott etruszk motívumot, az absztrakt hullá­mokat. A tengert jelképező gyűrű nyugalmát a kétsoros, granulált vonal adja vissza. A hatást fokozza a középpont, a nyelvet ölt6, horgas orrú, ráncolt homlokú démonfő, melyet haj helyett sziszegő, tekergő kígyók kereteznek. Alulról nézve ez a kép fogja meg a láto­gatót, de amint hátráltam, és körüljártam az egykor valószínfileg templomi világításul szolgáló bronzot, az olajmécseket magába

138 fogadó csészék sora külön-külön is nagyszeru élményt jelentett.

A démonfőt keretező hullámok tetején, az életet jelképező delfi­nek fölött nyolc szakállas, mezítelen, guggoló szilén - erdei isten -fú.üa a flótát és a soksípú "sirinx"-et. Közöttük az etruszkok szent számainak megfelelően nyolc mesterien megmintázott női alak éne­keI. Fejük fölött 16 palmettá~ kal díszített olajtartó csésze gömbö­lyödik. A csészék között 16 szarvakat viselő, szakállas, bajuszos erdei lény - faun - feje bukkan elő. Könnyen elképzeljük a hatást, melyet a lámpa egy félhomályos templomban, imbolygó lángoktól meg-megviIlantva a belépők ből kiváltott. Különösen, ha olyan gazdag, fogadalmi ajándékokkal telezsúfolt, etruszk módra ékesí­tett templomról van szó, amelyet a lámpa feltehetően díszített.

A gyűjtemény bucherókban nem különösebben gazdag, kis et­ruszk fogadalmi bronzokból azonban annál több látható. Sem az etruszk, sem a görög vázasor nem keltett ez alkalommal különö-

17. Tizenhat égós bronz/ámpa. Cortona. i. e. V. sz.

sebb visszhango t bennem, lehet, hogy azért, mert a találkozás a "lampadarió"-val elnyomta a sírokban talált vázák, tálak, tükrök, sőt még a sokfelé előforduló, mindig izgalmas "fuocoli", a tűz­szerszám vagy pecsenyesütő iránti érdeklődésemet is.

Szemem előtt még a templomi lámpa alakjaival elindultam meg­nézni a városfal maradványait. Azután a várostól délre megtalál­tam a Püthagorasz-sírt. Elgondolkoztam. Az ókori püthagoreisták számimádata - az, hogy például áldozatokat mutattak be a hármas szám tiszteletére - lehetséges, hogy etruszk szokásra vall? A három a szentnek vélt 12 maradék nélküli osztója. Püthagorasz iskolája halála után is tovább működött. Lehet, hogy csak névazonosság ? Figyelmemet az idegen, a szokványos etruszk sírépítményektől

eltérő építkezési mód köti le. Alacsony, kerek kőalapzaton nyug­szik az Etruriában eddig egyedülálló 2 x 2,5 méteres, négyszögletes, egykamrás építmény, melynek hosszanti oldalát pontosan egymás fölé helyezett kőoszlopokból emelték. A bejárat fölött és a szemben levő homlokzatonfélkör alakú tömböt építettek be. A kutatók sze· rint ez az építési mód Kisázsiában, Frígiában és Rhodosz szigetén fordul elő. A püthagorasz·sír az i. e. IV. század végén épült. Meny· nyi titkot őrizhet nek a kövek! Honnan kerültek Etruriába a mo· nolit kultúrára utaló sírépítmény alkotói?

A püthagoreisták csillagászattal, természettudományokkal, ma­tematikával foglalkoztak. Az i. e. VI. században élt Püthagorasz hamvait semmi esetre sem rejthette az i. e. IV. században épült sír, azonban elmondhatjuk, hogy Arisztotelész, aki nemcsak filozófus, hanem filozófiai történetíró is volt, Püthagoraszt "tyrrhe­nos"-nak, azaz etruszknak tartotta. Egy késői legenda szerint Püthagorasz Thürszenosz testvére volt (Porphyrios, püthagoras. V. lD.). Plutarkhosz szerint még az ő korában is (i. sz. I. század második fele) az etruriaiak féltett vallási kincsei közé tartoztak azok a titkos jelek, melyekről Püthagorasz követői felismerték egymást.

A püthagoreisták tanításai nemcsak a számmisztikát, de egy sajátos kozmogóniai tanítást is tartalmaztak: tőlük ered a ma is ismert elképzelés a "szférák zenéjéről", melyet a halál kapujában hall az eltávozó, és amely minden földi muzsikánál szebb. Létrehoz­tak vallási-politikai titkos társaságokat, melyeknek célja az volt, hogya városállamok vezetését a "legjobbak", tehát az arisztokra­ták kezébe adja. Az így létrejött uralmi rendszer az etruszk város­államok politikai berendezkedésének felelt meg. A vezető arisztok­rácia vallási-politikai hatalmának megvalósítása érdekében a pütha­goreisták később egész Magna Graeciában működtek. Ez a sírépít­mény feltehetően egy Püthagorasz-követő számára készülhetett.

Töprengve indultam a vasútállomástól déli irányba, ahonnét kb. 150 méterre fekszik a cortonai sírépítmények legnagyobbika,

140 Camucia sírja. A kissé lapos tumulus és a széles, üres előtér nem

sejteti a belső méreteket. Két ajtó mögött nagyméretű halottas­kamrák sorakoznak. További folyosó vezet egy következő előtérbe, ahonnan újabb cellák nyílnak. A tumulus elszigetelt fekvése a ké­szíttető család gazdagságára enged következtetni.

A két Kemény dinnyeszeletek sírja hatalmas, 50 és 60 méter átmérőjű tumulusok alatt rejtőzött. Zárva találtam. A közeli ma­lom gazdaasszonya őrzi a kulcsokat; kedvesen, szívesen kalauzolt. Nem túlságosan sok a látogató, márpedig a látogató lírát jelent. És a látvány megéri. A kisebbik tumulus is öt kamrát rejt magába. A hosszú dromoszb6l jutunk egy négyszögletes előtérbe, melyből újabb folyosó vezet előre, a legnagyobb sírkamra felé. Az előtér­szerűen kiszélesedő folyosóból további négy kamra nyílik. A bal oldali két kamrát mély, széles ajtó kapcsolja össze egymással, rajta bevésett etruszk feliratokat látni. Ez a nehéz tömbökből felépített fal és a födém is olyan kőzetből készült, amely Cortonában nem található. Meglátogatom a másik "Dinnye-sírt" is, mely hét kam­rát rejt magába.

A cortonai tumulusok újabb rejtvényt adtak fel a kutatóknak. Van-e közük a monolit kultúrához, honnan és hogyan kerültek a súlyos, idegen kőzetek a síro k építményeihez a Chiana völgye fölé?

Rám esteledett. Kis bundámban is vacogtam a sírIátogatások után. Kezdtem elfáradni. Április 4-én, a római Magyar Akadémián tartott fogadás után indultam útnak, Cortonába április 8-án ér­keztem. Végtelen ül fárasztó napok voltak mögöttem, és a "nap­fényes Itália" a hegyek között térdig érő hóval várt.

Kerestem hát egy "albergó" -t. Aház csupa virág és üveg. De fűtés az nincs. Gyors, alig langyos zuhany, és belezuhan tam a vakítóan fehér ágyba. A lepedő mereven és hidegen feszült alattam. Becsavar­tam magam a takarókba, lábamra húztam a bundát, aztán vártam a meleget, az alváshoz szükséges ellazulást. Mozdulni nem mertem, mert a keményített vánkoshuzat valósággal csikorgott a hátam mögött. Nem tudtam felmelegedni. Hajnalban felöltöztem, és a recepció ajtaján csöngettem. Azaz csak csöngettem volna, mert az érkezésemkor oly kedvesen jelző "bim-bam" ezúttal hallgatott. Alighanem az egyetlen vendég voltam a házban, s kikapcsolták a csengőt. Reggel fél nyolckor, újabb kísérletezések után, a tulajdo­nos végre kinyitotta az ajtót. Kedvesen hívott: azonnal kész a "pic­cola collazione", a kis reggeli. Megköszöntem, fizetni és menni akartam. - De nem - mondotta -, a reggeli benne van a szállás árá­ban! - Nem kértem semmit; rohantam a pályaudvarra, és gyorsan visszautaztam Rómába.

Az olasz portás nem győzött csodálkozni. A signora, aki mindig hajnalban megy el, ilyen korán visszaérkezett? Gyorsan fel a csöpp szobába, majd a forró vízzel telt kádba, utána pedig egyenest az ágyba! Egy teljes napot végigaludtam. De jó is ez a kis magyar sziget Itália közepén! 141

78. Arezzói kisplasztikák

Arezzo Már több ezer kilométer volt mögöttem, telített voltam élmények­kel. Úton Arezzo felé jólesett az üres fülkébe behúzódni és vissza­idézni a megszámlálhatatlan benyomást, amelyben részem volt. A képzelet mint megállíthatatlan kaleidoszkóp vetítette elém az et­ruszk szobrokat, bronzokat, sírok festményeit, és úgy éreztem, hogy ezt az élmény tömeget soha nem leszek képes magamban rendezni.

Fiatal kalauz jött be; odanyújtottam a négyhetes circolarét - kör­utazási jegyet -, amellyel éppen harmadik hete barangoltam Itáliá­ban. Hirtelen belém nyilallt a gondolat, hogy ennek az utazás­sorozatnak hamarosan vége lesz, hiszen Arezzo az utolsó város, ahonnan még legalább másodnaponként vissza tudok térni a római Magyar Akadémiára. Firenzétől Rómáig már túl sok időt vesz igénybe az utazás, és ennyi időveszteséget nem engedhetek meg ma­gamnak. Kellemetlen gondolataimból a kalauz kérdése riasztott fel: "Mióta utazik a jeggyel?" - "Három hete" - feleJtem. - "Sok helyen járt?" - "De milyen sok helyen ... " - "Merre?" És én el­soroltam Toszkána csaknem valamennyi etruszk városát. A kalauz nagy szemekkel nézett rám: "Hiszen erre nem szoktak turisták járni..." - "Nem is vagyok turista. Az etruszkok nyomában járok."

A fiú erre elmondta, hogy érettségizett, de nem tudott tovább tanulni, és az olasz vasutak elég jól fizetnek ... Nagyon érdekli a régészet. Arra kért, meséljem el, hol, mit láttam. Kétszer sem kel­lett kérlelnie, boldogan meséltem neki Cerveteri, Tarquinia, Chiusi, Cortona, Perugia szépségeiről. Időnként kiment, aztán visszajött, leült mellém, és meséItetett. A circolarémat még mindig a kezében tartotta. - Jó, én szívesen mesélek, gondoltam, hiszen mindig örültem, ha valakit érdekelt ez a téma, de igazán visszaadhatná már a jegyemet. Közeledtünk Arezzóhoz, amikor újdonsült bará-

142 tom egyszer csak így szólt: - "A kollégám, aki először kezelte a

jegyet, mulasztást követett el. Nem írta rá a dátumot. Én ma lát­tam a jegyét, ráírom hát a mai dátumot, így mától számítva 30 na­pig érvényes. Nagyon kellemes utat és további jó munkát kívánok." A kis kalauz nem kevesebb, mint 1350 forinttal ajándékozott meg, egy órai előadás honoráriumaként.

Arezzo az etruszk Maecenas, Petrarca, Aretino és Vasari szülő­városa. Megkerestem a Via Aretino és a Via Antonio összefutásá­nál csaknem háromszög ben beékelődött, apró templom mellett a még apróbb, középkori kolostor épületében elhelyezett archeológiai múzeumot. Nagyon szép, templomromok ból felszínre került terra­kottákat, cippókat, bronz fogadalmi tárgyakat őriz. A legnagyobb élmény azonban a már Firenzében látott eredetinek, az i. e. 550 táján készült bronz chimerának a főtéren álló másolata. Egy újabb másolatra a kis múzeumban bukkantam. A földön áll, nincs üveg alatt, szabadon körbejárható. E másolat hallatlan előnye, hogy be­lenézhetek az acsarkodó kígyó szemébe, s közelről látom a halálra vált hegyikecske fájdalmas tekintetét. A fájdalmat, ami az eredeti­nél oly mély benyomást keltett bennem, megtaláltam a másolat szemében is. Német nyelvű művészettörténeti munkában olvastam először erről a gyönyörű műről. Mivel már előbb is láttam a repro­dukciót, furcsállottam a leírást, amely főként az oroszlán sörényé­veI foglalkozott: "Ez az ondolált barbárság ... " - majd "A rómaiak­nál mindennek a helyén kellett lennie" - írta a szerző. Általában azonban elragadtatva írtak róla. D. H. Lawrence angol író a világ egyik legmegigézőbb antik bronzszobrának nevezte. Egyetértek vele. Az arezzóiak is nagyon kedvelik, a város emblémájául választották.

Szeretek az emberekkel beszélgetni városuk történetéről, az ott élő hagyományokról. Ezt tettem Arezzóban is; a szobor szimbó­Ium: az ember erős, mint az oroszlán. Szívében, baloldalt, él egy kedves, jóságos hegyikecske, de él benne egy kígyó is, amely ter­mészetesen hátul bújik ki belőle. Ha hagyjuk, hogya kígyó halálra marja a hegyikecskét, az ember dühödt oroszlánná válik. Miután szemébe néztem a kecskének, kígyónak, és ismerem az emberi ter­mészetet, bizony igazat adok az arezzóiaknak: jó lesz vigyázni a kígyóra, hogya kedves hegyikecske életben maradjon, és az em­ber ne változzék dühödt oroszlánná.

Arezzo az i. e. J. században a világ egyik hírességévé vált a "terra sigilIata" vagy "korallváza" készítése által. Ez a finom, vékony falú, szép csengés ű korallszínű kerámia a császárkor kedvelt edé­nyei közé tartozott.

Az etruszk Arezzo a jelenlegi város felső részén terült el. Etruria virágzásának korszakában bizonyos fokig elmaradt Dél-Etruria városai mögött. A Róma közelében fekvő városállamok leigázása után azonban, mint Belső-Etruria északi területének egyik központ­ja, jelentőssé vált. Fémiparának egyik legszebb emléke a már emlí-tett chirnera; a számtalan bronz kisplasztikán, az ember- és állat- 143

ábrázoláson kívül fegyverek készítésében is nagy gyakorlatra tettek szert. A Hannibállal vívott háború során, i. e. 205-ben, egy római katalógus szerint az arezzói fémművesek Scipio serege számára 3000 pajzsot, 3000 páncélt, 50 OOO hajítódárdát, rengeteg sisakot, baltát, kardot szállítottak. A lista arról világosította fel a kutató­kat, hogy Arezzo az i. e. III. században az etruszk fémipar egyik központja lehetett.

Ma Belső-Itáliának olyan hangulatos városkája, mely középkori maradványainak szépségével, a hegyvidék csendes bájával nagyon harmonikus tartózkodásra adhat lehetőséget. Szívesen töltöttem volna ott hosszabb időt. Nem maradhattam. Hajszolt a törekvés, hogy minél több etruszk településsel, annak újra és újra más jelle­get mutató arculatával ismerkedhessem meg.

Firenze Itália egyik legszebb városa. A "derűs kövek" szürke méltóságát oldják fel a Signoria, a kormányzósági palota körül szétszórt, fehé­ren világító vagy a bronz tompa csillogásában ékeskedő alkotások. Igaz, indulásom előtt megfogadtam, hogy ezen az úton semmi mást nem látok meg, csak azt, ami az etruszk kultúrával függ össze, de a Dávid - mely lehet Apolló vagy Ádám; maga az Ember -, Michel­angelo remekének a Palazzo Vecchio előtt őrködő másolata meg­állít. Bizonyos, hogy nincs köze az etruszk kultúrához?

A Firenzéből kiinduló megújhodás, a művészetek felvirágzásá­nak idején már feltártak Firenze körül elterülő etruszk sírokat. Azt bizonyosan tudjuk, hogy az "Arezzói Chirnerát" , a legszebb etruszk bronzot a firenzei Benvenuto Cellini restaurálta.

Michelangelo, Gyula pápa megbízásából, antik szobrok, többek között a remekmívű La9koon-csoport óriáskígyóval összefűzött hatalmas márványtömbjét ásta ki a föld alól. A Róma környéki etruszk sírok egy része, bár kirabolva, de nyitva állott. A hagyo­mány szerint Michelangelo tanulmányként másolt etruszk sírfest­ményeket. Nemcsak ő, de barátai és ellenfelei is etruszk területeken éltek. Második családja, a TopoIino család Settignanóban, az egy­kori Etruria teTÜletén faragta a követ. Bizonyos, hogy Lorenzo il Magnifico, a művészetkedvelő Medici palotájában már találko­zott etruszk remekművekkel. Ö mintázta a legcsodálatosabb em­beri testeket a reneszánsz nagy tehetségű szobrászai között, művei emberközpontú, humanista alkotóról tesznek tanúbizonyságot. Művészetéből az élet szeretete, megértése sugárzik, akárcsak az ő korában már több mint kétezer éves etruszk művészetből. Dávid mozdulata, messzibe néző tekintete, rusztikus belső"mgárzása sze­rintem közelebb áll a veii Apollóhoz, mint bármelyik reneszánsz alkotáshoz.

Ezekkel a gondolatokkal fordulok be a Duomo, a firenzei dóm mellett, majd a SS_ Anunziata téren keresztül a Via della Colonnán

144 található firenzei Etruszk Múzeum felé.

Firenzét 1966. november 14-én irtózatos szerencsétlenség érte. A már megzabolázottnak látszó Arno bebizonyította, hogy Itália folyói, melyek az ókorban mocsárrá tették a síkságokat, még min­dig képesek szemébe nevetni az emberi erőfeszítésnek, mely korlá­tokat akar szabni nekik. Olyan erővel zúdult a városra, hogy pisz­kos, olajos hullámaival elöntötte a pincéket, földszinteket, nem kímélve a múzeum raktárait és a múzeum kertjében eredeti szép­ségükben rekonstruált etruszk sírokat sem. Az igazgatóság egyik dolgozójával jártuk be a "Kultúra Kórházát", azokat a termeket, ahol még most is restaurálásra váró, nagyszerű etruszk remekmű­vek panaszkodnak a folyó rombolásáról. De a firenzei Museo Archeologico így is olyan csodálatos tárháza az etruszk művészet­nek, melIyel csak a római Villa Giulia veheti fel a versenyt.

Itt találkoztam az üvegbura alatt tartott ragyogó "Arezzói Chi­merával" , melynek megfeszülő első lábán etruszk felirat áll. A szo­bor Arezzo városa bronzöntő művészetét hirdeti.

Itt láttam a vulci Fran90is-sírban talált világhírű vázát is. Hal­vány terrakotta alapon fekete alakok állnak. Egy részlet Artemiszt (állatok úrnője?) ábrázolja, aki szárnyait magasan hordva, két kezében nyakánál fogva lógat egy nőstény oroszlánt és egy szarvast. A vázatesten mozgalmas vadászjelenet látható. A hatalmas vad­disznó alatt már felökleIt kutyák, emberek fekszenek, az állat oldala nyilak tól tüskés. Tiszta rajzolat ú alakok sora fogja közre. Szinte érezhető a dühödt vad izmainak feszülése, a vadászok elszántsága, mellyel úrrá akarnak lenni az óriás bestia fölött. Az alsó mezőben bigák futnak. A lovak stilizált, mégis tökéletesen megformált rajzát látjuk. A vágtató lovak ritmikus mozgása a sebesség érzetét kelti. Ez a váza egy kis ízelítő csupán a sírkincsek gazdagságából.

Csodálatosan szép, nagyméretű, archaikus, Chiusiban feltárt kő·

f '

79. Harcos és kocsihajtó no. Színes alabástrom szarkofág Tarquiniából. i. e. IV. sz.

80. Etruszk nő lóháton, dárdával harcol. Szarkofág, i. e. IV. sz.

faragás ragadja meg figyelmemet. A "Mater Matuta", az örök anya, védőn tartja ölében alvó csecsemőjét. A haj struktúrája jelzi a faragás ősi voltát, a komoly, aggódó arcban az anyai felelősség­érzetet ragadta meg a míivész. A tökéletesen megformált nőalak trón szerű karosszékben ül, melynek két oldalát női fejű, oroszlán­testű, keleti hatású szfinxek őrzik.

Nagy szeretettel nézem az etruszk harcos szobrocskáját a két szamárfüllel és a tollakat jelző sisaktaréjjal. Bal karján a Cerveteri nekropoliszából már ismert formájú pajzso t tart. Jobb kezéből a döfésre emelt lándzsa hiányzik, de mozdulata olyan beszédes, hogy a nézőnek nincs hiányérzete a lándzsát illetően. Bal lábbal előre­lép; a tökéletes formájú lábszárakra gazdag díszítésű,.puhán tapadó ólom lábvért simul.

Egy bisenziói sírban talált, háromszögekkel, rombuszokkal, négyszögekkel díszített, csaknem gömb alakú váza alsó mezőjének szegélyén lányalakok geometrikus rajzú, ritmikus körtáncát látjuk. Nem lehet leírni a tárgyak sokféle gazdagságát, melyet ez az et­ruszk múzeum nyújt, két színes szarkofágról azonban feltétlenül meg kell emlékezni. Tarquiniából származnak, az etruszk város­állam nekropoliszából, mely kilenc éven keresztül küzdött a római impérium ellen. Az egyiknek hosszú oldala amazoncsata jelenetét ábrázolja: a megrongálódott, de még ma is színes festett alabástrom szarkofágon négyfogatú harci kocsin két - a krétai ra emlékeztető színekben - fehér bőrű nő áll. Az egyik, a kocsihajtó, erős kézzel tartja a ritmusban vágtató négy fehér csődör gyeplőjét, míg a má­sik dárdával harcol a támadó, terrakottával ábrázolt római ka­tonák ellen. Mindkét nő az etruszk sírfestményekről ismert köny­nyű, puha, nyakig zárt ruhát visel. A szarkofág rövid oldala ló­háton ülő etruszk nő harcát mutatja terrakottával festett vértes, pajzsos római ellen (80. ábra).

,r .. ~-j . :';;;é~ri1J0';:;Ji'!5h"'5Eftr{~{~A1?:'·:;·'X;'<·I~?:!·\:G.

Az előbbi témához hasonlót dolgozott fel egy másik tarquiniai művész: hosszú ruhában ábrázolt fehér bőrű etruszk nők csapást mérnek egy sisakos, test- és lábvértes, pajzzsal védekező, terrakot­tával festett római katonára.

Ezek a szarkofágok arról vallanak, hogy az etruszk nők nemcsak a szórakozásban voltak.a férfiak egyenrangú társai, de az ottho· nukért, hazájukért folytatott harcokban is. Ezek az amazonok nem téveszthetők össze a görög vázaképek szép alakú, páncélba öltözött amazonjaival. Az etruszk amazonok nincsenek háború­hoz öltözve. Megszokott öltözékükben, de elkeseredetten, halálig tartó elszántsággal verekedtek. Az etruszk művészeten keresztül odaadó, jó feleségeket, szellemes, vidám csevegőtársakat, a politi­kában minden bizonnyal részt vevő papnőket, temperamentumos táncosnőket és férfiakkal egyenrangúként harcoló, ebben is egészet nyújtó asszonyokat ismerhettem meg.

A firenzei múzeumkertben, melynek látogatásához az igazgató­ság külön engedélye kell, a helyszínen megrongálódott vagy veszé­lyeztetett sírépítményeket mutatják be. Ezek között talán a legmeg­ragadóbb a Volterrában üresen látott Inghirami-sír eredeti anyaga. Itt a körbefutó kőpad kán , a középső, a hegy kövéből kifaragott ha­talmas oszlop körül az ott feltárt csodálatos alabástrom urnákat helyezték el. LélegzetelálIítóan szép látvány. A múzeumkertben megtaláljuk a mükénei építészeti technikára emlékeztető i. e. VIl­VI. századi álboltozatos sírépítmények rekonstrukcióit, mint például a vetuloniai nagyherceg sírjáét is. A virágokkal, pálmák­kal, délszaki növényekkel teli kert tartalm.az "populoniai típusú" tumulust, villanovai pozzókat, cippókat, gyönyörűen vé~ett, relief­fel díszített sztéléket, az etruszk temetkezési emlékek gazdag gyűj­teményét.

Megtaláljuk a Perugia közelében talált, római tógába öltözött etruszk Avle Metele szobrát. Metele szónoki képességeit már való­színűleg a római kormányzat szolgálatában gyakorolta, de szobrát etruszk művésszel mintáztatta, aki a még meleg bronzba etruszk betűkkel írta be a szónok nevét. Az etruszk művészet lassan össze­olvadt a kialakuló római művészettel. Vannak vitrinek, melyeket "etruszk- római" névvel jelölnek. Nem lehet megáIlapítani, hogy a benne elhelyezett tárgyak "még etruszkok vagy már rómaiak".

Firenzében a Via Gramsci 269. számú villa terület én már ötszáz év óta "kantin"-ként működik az Öszvérnek nevezett etruszk tumu­lus. Az i. e. VII-VI. századból származó épület az etruszk kupola­építés iskolapéldája. Közepéről hiányzik az álboltozatos építmé­nyekre jellemző, a zárókövet alátámasztó oszlop. A kb. 2600 évvel ezelőtt épített, kilenc méter átmérőjű kupolaterem lenyűgözi a látogatót.

A Via Fratelli RoselIi 17. területén áll a Montagnola, a feltárójá-ról elnevezett, 70 méter külső átmérőjű kupolasír. A tumulus domb- 147

ját dús növényzet borítja, tetejét, a központi kupolahelyiség fölötti részt fák lombjai vonják árnyékba. Zseblámpával világítva hala­dunk a 14 m hosszú, 5 m mély, 2 m széles, nagy tömbökből fala­zott dromoszon keresztül. Az 5,2 méteres átmérőjű kupola termen kívül még két oldalhelyiség nyílik a dromoszból, ezek közül az egyik még nincs teljes egészében feltárva. Feltételezések szerint a sírkincsek elhelyezésére szolgált. A kupolát feltűnően erőteljes

oszlop támasztja alá, amely Vacano, a nagy tudású etruszkológus szerint nemcsak a zárókő megtámasztását szolgálja. A végtelenül gondos építkezés ugyanis e nélkül is biztosítan á a tumulus szilárd­ságát. Az etruszkok hite szerint a kupola az égboltozat, melyet a "világoszlop vagy világfa" tart. Ezek az i. e. VII. századból szár­mazó építkezések itt fenn északon képviselik a keleti hatást. Felte­hető, hogy az ezeket építő népelemek az Adriai-tengeren keresztül érkeztek Itália földjére.

Marsabotto Hányszor indultam a római Termini pályaudvarról az elmúlt hó­napokban észak, dél, kelet és nyugat felé, újabb és újabb egykori etruszk települések megtekintésére ! De akkor mindig visszatértem Rómába. Ez az indulás azonban más. Most úgy indulok, hogy tu­dom, hosszabb ideig nem látom Jtómát. Egy évig, vagy még to­vább? .. Nem tudom. Már olyan biztonságosan jártam ebben a nagy közlekedési kombinátban, akárcsak Budapesten a Keleti pályaudvaron. Ismerem az "Alitalia" - az olasz repülőtársaság -irodáit csakúgy, mint az autóbuszközpontot vagy az autóköl· csönző irodát. Ügyes intézmény. Ha az utas Rómában, a Termini pályaudvaron autót kölcsönöz, azt Nápolyban vagy másutt, meg­érkezése után leadhatja. Nem kell visszavinnie a kiindulási pontra. És az én tekergéseim során bizony mindenre sor került. Hát ennek lassan vége. Kicsit fájt a búcsú.

Amint azt már érkezésnél megígértem magamnak, Ferrarába indultam, hogya korábban restaurálás miatt zárva tartott Spina Múzeumban dolgozzam.

Ferrarában a pályaudvarral szemben levő, már szinte megszo­kottá vált albergóban szálItam meg. - Nyitva van a múzeum? - kér­deztem a száIlpda vezetőjétől. Nem tudta. Felszálltam hát egy trolibuszra, s nekivágtam a bizonytalannak. A múzeum zárva volt. Elkeseredtem. Miért is vártam, hogy egy múzeum restaurálása két és fél hónap alatt befejeződjék, mikor otthon egy közért tatarozása legalább fél esztendeig tart ... ?

Most mit tegyek? Tervet készítettem: átmegyek Bolognába, a már ismert múzeumban megnézem még egyszer az etruszk terme­ket. Elmegyek Marsabottóba, megnézem a múzeumot és az ásatá­sokat. Elutazom Piacenzába, megnézem a világhírű bronz máj­modellt, azután a tervezettnél néhány nappal korábban hazaindu-

148 lok. Szomorú voltam. Úgy éreztem, pótolhatatlan veszteség ért az

általam már ismert, de még fel nem dolgozott ferrarai múzeum zárva tartása miatt.

A bolognai múzeumban mellém szegődött egy vezető. Nagyon kedvesen irányítani akart. Megköszöntem. Közöltem, hogy isme­rem a múzeum gazdag anyagát, de engem most kizárólag az etruszk gyűjtemény érdekel. Furcsállotta. Ezt keresik a legkevésbé. A leg­több látogató azt sem tudja, hogy ilyen van. Ha múzeumi körsétája során odaér, ránéz a "köcsögökre", nézi a bronzokat, de hogy mindez közel háromezer éves, hogya nyugati civilizáció előhírnö­keit nézheti, az bizony eszébe se jut. Érthető hát, hogya bolognai múzeum dolgozói csodabogárnak tekintettek. Lassan mind többen gyűltek körém, és természetesen megkérdezték, milyen nemzetiségű vagyok. Szeretek játszani: Találják ki - feleltem. Találgatások. Voltam szerintük amerikai, kanadai, spanyol, portugál, francia. Amikor végre elárultam, hogy magyar vagyok, valóságos üdvrival­gásban törtek ki. Az egyikük kis kártyát tartott a tenyerén. Nagy, vörös sarló-kalapács volt rajta. Ránéztem: - Kommunista? - kér­deztem. - Igen. - Én is - vágtam rá. Még a vörös Bologqa múzeu­mában sem számítottam arra, hogy ekkora örömet vált ki egy ma­gyar kommunista látogatása.

Végtelenül büszkék városukra, eredményeikre. Ebédidő kezdő­dött. Hívtak, menjek velük, megmutatják, milyen nagyszerű étter­met épített számukra a "Communa". Ezzel a mindent kifejező,

magyarul közösséget jelentő szóval a városi tanácsot, Bologna vö­rös kormányzatát jelölik. Életem egyik legkedvesebb társas ebédjét költöttük el a múzeum munkatársaival.

Mazza Remo és a többi elvtárs délután elvitt Marsabottóba. Etruszk város volt; az i. e. VI. században létesült, és a gallok az

81. Részlet a .. Cer/asai Situlú" ·ról

í. e. IV. században már el is pusztitották. A múzeum és a nekropo­lisz zárva volt. Barangoltunk a lerombolt város utcáin. A gondosan feltárt alapfalak rendezett, a 15 m széles főútvonalat három kereszt­utcával metsző etruszk város képét rajzolták elénk. A házak meg­maradt alapkövei világosan mutatják a négyszögletes, középen atriummal épített villanovai típusú ház formáját, a későbbi római villák alaprajzának ősét. A házak tövében csatornázás jelzi az egy­kori település kultúráját. A templom szent körzetét is zárva talál­tuk, így ezúttal be kellett érnem a város térképszerű, kőből levő alaprajzával, melyet térdig érő vizes fűben jártunk be.

Az egykori etruszk város mellett fekszik a jelenlegi Marsabotto, ahol 1944 szeptemberében rövid néhány óra alatt 1836 nőt, gyer­meket és aggastyánt mészároltak le az SS-legények, majd felgyúj­tották az egés2i községet. Marsabotto másodszor is elpusztult. A fa­sizmus kitörölhetetlenül beleégette magát az emberek tudatába Marsabottóval, Lidicével és Oradourral együtt.

Bologna Bolognába visszatérve, újdonsült ismerősöm, Mazza Remo fele­sége, LeIla közölte, hogya kórházban, ahol dolgozik, van egy ma­gyar kolléganője, szívesen összeismertetne bennünket. Felhívta Katit és átadta a kagylót: - Szervusz! De jó magyar szót hallani -lelkendezik az ismeretlen hang. - Régen élsz Bolognában? - kér­deztem. - Már tíz éve. A helsinki Világifjúsági Találkozón 1962-ben ismerkedtem meg a férjemmel. Van egy 9 éves fiam és egy egyhóna­pos kislányom. Megtartottam a magyar állampolgárságomat, és minden évben hazalátogatok. És Te nlitcsinálsz itt? - Etruszkológiá­val foglalkozom. - Meglepődik. - A férjem tanár, és van egy barát­ja, egyetemi tanár és etruszkológus. Most aztán rajtam a meglepő­dés sora. - Csak nem Nereo Alfieri? - De igen. Honnan tudod? - Onnan, hogy két év óta keresem! - Akkor gyertek ide vacsorára - mondja Kati természetesen. - Őt is meghívom.

Kati ma Giovanni Benedetto tanár felesége, és az Alfieri pro­fesszoréval szomszédos házban laknak. Nereo Alfieri, a ferrarai múzeum egykori igazgatója, Spina, az elsüllyedt város feltárója, jelenleg a bolognai egyetem archeológiai tanszékének vezetője.

Szédültem az örömtől. Engem valóban az etruszk istenek hor­danak a tenyerükön. Magammal vittem határidőnaplómat, mely­ben ott volt Alfieri professzor címe, telefonszáma, ahogy azt az elmúlt évben a ferrarai múzeumban felírtam. Soha nem jutottam odáig, hogy valóban megkereshettem volna. Most hosszan beszél­gettünk. A szó szoros értelmében levizsgáztam etruszkológiából a professzornál. Másnap az ő lakásán folytattuk. Sok, nagyon sok segítséget nyújtott a munkámhoz. Megajándékozott két kötetével, és más könyveket is kaptam tőle. De nem ez volt a legnagyobb ajándék. Magával vitt a tatarozás alatt levő, zárt, ferrarai Spina

150 Múzeumba; engedélyt kaptam a múzeumi munkára és az archívum

20 OOO darabból álló fotóállományának tanulmányozására. Két hetet dolgozhattam ott, Romeo Gessi archívumvezető segítsége mellett.

Alfieri professzor intézkedésére a szintén zárt marsabottói mú­zeumot is megtekinthettem. Kinyitották a szépen gondozott nekro­poliszt és a szakrális körzet területét is.

Az Alfieri professzorral folytatott beszélgetések során meg bizo­nyosodtam róla, hogy az etruszk kérdést illetően feltehetően iga­zam van. Ezek a beszélgetések megerősítette k a látogatott területek emlékeinek alapján kialakult meggyőződésemben, hogy az északról és keletről érkezett népelemek találkozási pontja Bologna, azaz az etruszk Felsinea körzete volt. Ha a térképen átlókat húzunk az Al­pokon, a Rétus-hegyeken, a svájci havasdkon, a Pó menti Etrurián, Spinán és Marsabottón, a toszkánai Etrurián, az Adriai- ésa Tirrén­tengeren keresztül, ezek valamennyien Bologna körzetében metszik egymást. Ez a terület lehetett az északi és keleti népcsoportok ta­lálkozási helye. A Certosában talált és a bolognai múzeumban őr­zött világhírű "Certosai Situla" (81. ábra) bronzba vésett alakjai is északról és keletről érkezett hatások találkozásaként egyesítik mindkét népelem motívumait. Bologna a történelem előtti korban népcsoportok találkozási helye lehetett. Talán ez a magyarázat arra is, hogya mai Ausztria területén levő, Salzburg közelében, Halstattban talált kultúra közös vonásokat mutat a villanovai kul­túrával, és talán ezen az úton kerültek hozzánk Magyarországra is olyan tárgyak, urnák, ivóedények, melyek ezeknek a kultúráknak jegyeit hordozzák. Meghosszabbíthatjuk az átlókat a mai Francia­ország, az egykori Gallia felé is. A közép- és észak-európai kul­túrákban meg fogjuk találni a villanovai jegyeket.

Bolognai barátaim meg akarták könnyíteni munkámat. Elhozat­ták bőröndjeimet ferrarai szállásomról, és hol egyiküknél, hol másikuknál töltöttem az estéket, de naponta elutaztam Ferrarába, hogya professzor nyújtotta lehetőséggel élve a Spina Múzeumban dolgozhassak.

Nagyon megszerettem Bolognát. Árkádjait, melyek alatt már olyan otthonosan jártam, mint a Rákóczi úton, két ferde lakótor­nyát, melya középkor hangulatát idézi. Csak egyet tudtam nehezen megszokni : a bolognai dialektust.

Másnap délelőtt még búcsúlátogatás a bolognai múzeumban. Elbúcsúztam a villanovai urnák sorától, a közel háromezer éves felsineai-bolognai sztélé ktől ; még egyszer megnéztem a csodálatos "Certosai Situlát", papjait, paraszt jait, keleti állatait jól agyamba véstem. Kiválasztottam az archívumban a képeket, melyeket a kö-tetbe szántam, s aztán - mint már nem egyszer - megálltam a "Montaguragazza-i bronzok" előtt. Amerika egymillió dollárt aján-lott fel a két darab, az i. e. V. században készült áldozati bronzért. Bologna nem adta. Igaza volt. Bár kitűnő felvételek vannak a 35 cm 151

Spina­Ferrara

152

magas szobrocskákr61, egy sem tudja visszaadni varázslatos szép­ségüket. Azonos művész kezéből kerültek ki, ez első pillanatra megállapítható. Arckifejezésük, mozgásuk, anat6miájuk tökéletes. A bronz maga is speciális összetételű öntvény lehet, ehhez hason­lóan szép, barnás színű, márványsima fémet még nem is láttam. "Viszontlátásra, kedveseim, Budapesten, fekete-fehérben, képen, hogy otthon is élvezhessék szépségeteket !" - búcsúztam tőlük

hangtalan.

Csendesen duruzsol a bérelt Fiat, mely Ravennából Comacchio felé visz. Még bennem zsong Ravenna csendes szépsége, még látom ragyogni Galla Placida, az utolsó keletrómai császárnő mauzó­leumának bizánci mozaikjait. Még érzem a csendet, mely Dante ravennai sírját körülveszi. Az egyszerű kis épület környékét sem kocsik, sem vidámságtól hangos emberek nem közelíthetik meg.

Egyszerre csak a visszafelé futó fák vonják el figyelmemet a ra­vennai emlékektő\. Píneák szegélyezik a tengerpartot, sűrű, sötét­zöld sátrat vonva az út fölé. Erdő, kereken összeborul6, ernyőszerű, magas törzsű fákból álló erdő.

Kis tisztásokon színes vagy fehér, modern, de archaikusnak ható, zömök toszkán oszlopokat utánzó előtérrel épült házak. Újak. Céltudatosan illesztik őket a környezetbe. Az erdőből lova­sok vidám csapata csörtet elő. A kanyarban nagy tábla: "Lido di Spina". Izgalom fog el: közeledünk az ásatáshoz, mely már két év óta vonz. Virágokkal borított üvegpavilonhoz érkezünk, megállunk érdeklődni. Kérdésemre, hogy jó úton haladunk-e Spina felé -három csinos, miniruhás, iger1 udvarias kislány felel: "Ez itt Spi­na", "Lido di Spina".

- Az nem lehet - mondom -, hiszen ez új település! - De igen! -így ők, s máris prospektusokat vesznek elő, valósággal elárasztanak szebbnél szebb ismertetőkkel. Egymás szavába vágva lelkendeznek, hogy ez Olaszország legszebb, leghangulatosabb parcellázása; ve­hetek olcsón telket, részletre is; segítenek az építkezésben, vár az új áruház, az éjszakai élet és a lovasiskola ... Megkérdezem, miért hívják Spinának? " ... Háát ... az ásatásról." Már látom, hogy téve­désben vagyok. Ez még nem az ásatás területe, hanem egy élelmes vállalkozás, mely a közeli Spina ásatásainak vonzerejét használja fel a telkek jó áron való értékesítésére. Most már szándékosan fag­gatom a lányokat, tudják-e, milyen ásatás folyik Spinában, illetve Comacchióban. Az egyik, bájos kis fejét félrehajtva, nagy szemeit rám nyitva, von egyet a vállán: "Ásatás, romok ... " A másik új prospektusokat hoz elő, a harmadik áll, csodálkozva. Látom, bo­londnak néznek. Miért olyan fontos nekem, milyen romok, hiszen Olaszországban lépten-nyomon beléjük botlik az ember. Talán ma sem tudják, hogy a régészet egyik legjelentősebb ásatása folyik a közelükben. __

Már az idősebb Plinius (i. sz. 23-79) elsüllyedt városként beszél Spináról, az Adria menti etruszk kikötővárosról. Plinius a helyet is leírja, ahol szerinte elsüllyedt, a régészek azonban ott nem találtak semmit. A tengerpart vonulata megváltozott.

Comacchio apró halászfalu, a hasonló nevű tó partján. Az Ad­riai-tengertől lényegében egy földcsík választja el, utalva arra, hogy tengerrengés vagy a parti sáv süllyedése alakította ki. A lakos­ság természetesen halászatból él. A községen átvezetett csatorna­hálózat mentén hatalmas halcsarnok áll. A városkát soha nem szűnő halszag jellemzi. Már az első világháború után felmerült a tó lecsapolásának terve, a comacchiói mocsarak termővé alakítása. Előbb "Ej'h ráérünk arra még" alapon nem került rá sor, majd a második világháború késleltette megvalósulását. Nereo Alfieri pro­fesszor, a ferrarai múzeum akkori igazgatója, szívesen kutatott a mocsárban, ahonnan csodálatosan szép edény töredékek kerültek elő.

A második világháború után a gabonahiány ismét rákényszerí­tette az olasz kormányzatot, hogy a lecsapolás tervét felújítsa. A fel­robbant és fel nem robbant lövedékek, melyeket a háború ültetett el a tó iszapjában, már-már megakadályozták a munkálatokat.

82. Háztartási eszközök halastányérok Spinából. i. e. V. sz.

A lehetőségeket vizsgálva, a ravennai Valvassori professzor légi 15.~

felvételeket készített. Alfieri professzor kérésére különleges eljárá­sokat alkalmazva régészeti szempontból is kutatta a mocsárvidéke­ket. A növényzet különféle elszíneződéséből meglepetéssel tapasz­talták, hogy a víz felszíne alatt egy, az etruszk törvényeknek meg­felelően épült város képe rajzolódik ki.

A kutatók egy ókori Velencét, egy etruszk lagúnavárost fedeztek fel. Az egykori város központi, 20 m széles főcsatornáját a Pó egyik melIékágából szabályozták. Ebből alakították ki a Kozmosz törvényeinek megfelelően a kelet-nyugat, észak-dél irányú csator­nákat. A hajózható főcsatorna a város kikötőforgaImát szolgálta. A város olyan tengeri kikötőközponttá vált, mely Etruria Padana - a Pó menti Etruria - gazdaságának alapját képezhette. A feltárt leletanyag bizonyítja Etruria Padana szoros kapcsolatát az Adria népeivel, a görög világgal, és bizonyítja azt a feltevést, mely a villanovai kultúra III. és IV. szakaszában összekapcsolja Villa· novát, Bolognát, Marsabottót és Spinát mint "Etruria Setten­trionale" - Észak-Etruria - központ jait. Etruria virágzó szakaszá­ban a Pó-síkságnak ezek a városai jelentékeny tényezői lehettek a tizenkét nép által teremtett appennini-félszigeti hegemóniának. Nem véletlenül mondja Cato a mezőgazdaságról szóló munkájá­ban, hogy" ... csaknem egész Itália az etruszkoké volt". Aspinai feltárás már sok mindent elmondott eddig is, de az ásatások még jelentékeny eredményeket ígérnek. Ma már a Plinius által meghatá­rozott területtől 30 km-nyire fekvő város kiemelésén fáradoznak.

A Valvassori professzor által készített légi felvételek útmutatása alapján már sikerült kiásni az elsüllyedt város kikötőjének gátrend­szerét, melynek területén bárkákat, csónako kat találtak. A felvé­teleken szabályos négyszögű foltokként jelentkező háztömbök ki­szabadítása azonban nagy nehézségekbe ütközik. A falak 2 m mé­lyen fekszenek az iszapos talajban, a talajvíz pedig már 60 cm mélységben feltör. A kutatók vízben, nehéz körülmények között dol­goznak. Ennek ellenére már feltárták egy római villa maradványait és egy korai keresztény templom alapjait is. Remény van rá, hogy egyszer az eddig feltárt kétezer sír egykori lakóinak életét, későbbi korszakok alakulását, a virágzó kikötőváros pusztulásának okát is megismeri a világ.

A nagyméretű feltárások 1956-ban indultak meg. Alfieri prof esz­szor vezetésével előbb a nekropoliszokat, a "Valle Pega" és a "Valle Treba", a Pega- és a Treba-völgy nekropoliszainak sírjait tárták fel. Az elképzelhetetlen mennyiségű és szépségű sírmelléklet Spina jelentőségét hangsúlyozza. A sajátos etruszk művek mellett szokatlanul sok attikai, fekete és vörös alakos kratér (bor és víz vegyítésére készült, nagyméretű edény), halastál - melyek között kettőn sem akad azonos halábrázolás -, kilix (széles, alacsony tal­pon álló tál) és ivóedények mérhetetlen gazdagsága került nap-

154 világra.

A feltárt tárgyak reprezentatív gyűjteménye a jelenleginél sokkal nagyobb érdeklődésre tarthatna számot. Lodovico il Moro ferrarai főnemes egykori palotája, mely "Spina Múzeum"-ként mindezt elénk tárja, maga is történelmi érték, Ferrara legszebb középkori palotáinak egyike. Az épületnek egész irodalma van. A gyűjtemény jellegzetesen etruszk és tévedhetetlenül görög eredetű anyaga mel­lett számos "Alto Adriatico" - Adria menti - alkotás keveredik az Appenninek hegyvidékéről eredő termékekkel. A feltárásból ki­derül, hogy Spina, a kikötőváros a környező népek kereskedelmi találkozóhelye volt.

Az etruszk tárgyak között számtalan házieszköz a ma is haszná­latos konyhai felszerelésekre hasonlít. Szűrő- és merőkanalak, nye­les serpenyők, üstszerű bronztárgyak, kandeláberek, melyek más­fél méter magasságba emelték a fáklyák vagy mécsesek sor.it, és csaknem minden esetben kedves, mozgékony, életteli alakok díszí­tik őket. Fejlett bronzművességről tanúskodnak. Sajátos hangulatú bronzszobrocskák házastársak bensőséges kapcsolatáról tájékoz­tatnak. Egy ilyen kisplasztika például bemutat egy kapatos férjet, akit felesége nagy türelemmel vezetget. A betyáros mozdulat, mely· lyel a férfi kalapját előrebillenti, az Alföldön is megállná a helyét, ha hiányos öltözéke nem beszélne forró éghajlat alatt elfogadott vise· letről. A kalap és a vállkendő valószínűleg napszúrás ellen véd. Megragadja a figyelmet a több bronzalakon is látható, szamár fej· bőréből készült gömbölyü kalpag, melyen a szamár füleit is meg· hagyták díszként. A firenzei múzeum őrzi egy etruszk harcos paj· zsos, dárdás, lábvértes szobrát, akinek sisakja ugyancsak füles szamárbőrből készült. Marsaoottóban tártak fel egy kettős bronz· szobrot, amely a harcost asszonyával együtt ábrázolja, sisakja ugyancsak két füllel díszített.

A szamárfüldísz önkéntelenül is az Orontesz partján élő Midasz király mondáját juttatja eszembe. Midasz szolgája észrevette, hogy a királynak koronája alatt szamárfülei vannak. Nem merte senki­nek elmondani; az Orontesz partján a nádasnak suttogta el a szörnyűséget. Természetes, hogy ettől kezdve "még" a nádas is azt susogta, hogya király szamárfüleket visel. Midasz az i. e. 720 kö­rül Kroiszosz Lüdiája mellett megtelepült frígek királya volt, né­pének viselete a közismert "frígiai" sapka. A "krőzusi" Lüdiából kaphatott egy ott divatos szamárbőr kalapot, melyre ráhúzhatta aranykoronáját. így észlelhette a rémült szolga királyának koronája alatt a szamárfüleket. A monda mindenesetre megőrizte Midasz füleit, a spinai, firenzei és marsabottói bronzocskák pedig örök időkig őrizni fogják a szamárfüles sapkákat.

A leletek között találunk egy igen érdekes, "fuocoló" -nak - tűz­

szerszámnak - nevezett eszközt, melyet lehet hogy csupán a tűz piszkálására használtak, de felmerült annak lehetősége is, hogy az öt-hat felhajló hegyes végére hússzeleteket szúrva pecsenyét sütöt- 155

tek rajta. Ókori, faparázson használt "grillsütő". A fibulák, granu­lált ékszerek, kandeláberek, tányérok, edények, a Vulciban készült "tripus" ·ok, azaz illatos füvek égetésére és edények elhelyezésére alkalmas háromlábak sokasága, melyet egy-egy sírban együtt talál­tak, a kikötőváros lakosságának gazdagságát hirdetik. Felmerült annak a valószínűsége is, hogy a kereskedelemben érdekelt görög családok kirendeltségeket állítottak fel, vagy megtelepedtek Spi­nában.

Piacenza "Az etruszkok nyomában" folytatott barangolásomnak Piacenza egyik legfontosabb állomása. Itt őrzik ugyanis azt a bronzból ké­szült, tenyérnyi májmodellt, mely az etruszkok, majd a rómaiak hitének alapvető bizonyítéka. Ilyen beosztású máj modellt találtak Babilonban, a Tigris és Eufrátesz völgyében Mari városának ásatá­sainál és Hattusasban, a tengeri népek által feldúlt hettita főváros­ban. Ezek terrakottából készültek, de feltételezhetően ugyanazzal a célzattal, mint a piacenzai.

Luisa Banti etruszkológusnő tanulmánya szerint a piacenzai bronz máj az i. e. III. században, talán még később készült. Cicero szerint a májvizsgálók Etruria leigázása után, a rómaiaknál is to­vább működtek. Banti asszony arról ír, hogy ez a májmodell egy a római seregben tevékenykedő etruszk haruspex "emlékeztető" eszköze lehetett, melyet a biztonságos jóslat érdekében tartott ma­gánál. Mások részéről felmerült annak a lehetősége is, hogy fiatal máj vizsgáló k oktatására szolgált. Bármelyik változat felel meg a valóságnak, ez a tárgy, terrakotta társaival egyetemben a keleti kozmogónia vándorlásának beszédes bizonyítéka. A volterrai Guarnacci Múzeumban levő alabástrom máj mellett Európában a máj ból való jósIásnak ilyen fontos tárgyi emléke nincs több. Nekem tehát Piacenzába kellett utaznom:

Az általam keresett májmodell világhírnévnek örvend, bizonyos voltam hát benne, hogy amint kilépek a pályaudvarról, az első ember útba fog igazítani. Ilyen kis városban bizonyára mindenki tudja, hol található a város nagy nevezetessége. De tévedtem ...

Május 1. lévén, az olasz rendőrök fekete egyenruhában, fehér övvel, kesztyűvel és fehér trópusi sisakban ünnepeltek. A pálya­udvar előtt posztoló, intelligens külsejű rendőr és közöttem az aláb­bi beszélgetés folyt le: "Kérem, melyik múzeumban találom a világhírű piacenzai májat?" - "Májat múzeumban?" - "Igen, a bronz máj modellt. .. " Széles, vakítóan fehér övének felső széle fölött mélyen a bordái alá nyúlt: - "Májat?!" - "Igen, májat, bronzból..." Döbbenten nézett rám, s mintha azt forgatta volna a fejében, nem kellene-e mentőket hívni. Végül legyintett, és azt mondta: "Nem tudom." Gyönyörű park terült el előttem. Elindultam. Mindegy volt, mer·

156 re ... A parkban kulturált külsejű, fehér hajú úriember sétált. Meg-

szólítottam. Elmondtam, mit keresek, és ő éppen olyan nagy sze­mekkel nézett rám, mint a rendőr. Ö nem tudja; de van egy fia, egyetemi hallgató: volt már Magyarországon, az biztosan fogja tudni. Menjek vele alakásukra. Közöltem, hogy nagyon kevés időm van. - "Jó, majd beszólunk az ablakon." És mentünk, men­tünk. A város másik végén egy szép ház nyitva levő ablakán be­szólt: "Francesco!" Bozontos ifjú titán nézett ki, rám tekintett, és gyorsan közölte az apjával, hogya kocsit ő viszi el... - "Jó, vidd -mondta az öregúr -, de mondd meg, melyik múzeumban van r.z etruszk májmodell ?" A Magyarországot megjárt ifjú kihúzta ma­gát, és annyit mondott: "Piacenza nem etruszk" - s már el is tűnt az ablakkeretből. A papa elindított a· város belseje felé ... - "Ön magyar?" - "Igen" - válaszoltam. - "És katolikus?" - "Miért fon­tos ez?" - "Ó, semmi" ... Hamarosan rájöttem a kérdés okára. Szépmívű öntöttvas kapukopogtatóval megdöngette egy ódon tég­la ház kapuját. Kapus fráter dugta ki a fejét. Az öregúr megkérdez­te, hogy padre Paolóval, Pál atyával beszélhetne-e? Sajnos nem volt otthon. Ekkor már harmadszor szeltük át a várost, már meg­ismertem a "Palazzo il Gotico", a gótikus palota (épült 1281·ben) szépségeit, a "Piazza dei CavalIi" -t, a lovagok terét, mely 1620-ban a Farnese·hercegek lovasainak kiképzését szolgálta, a nagyon szép lombard Dómot (l 122), mely számára Raffaello a Sixtusi Madon­nát festette. Nagy sajnálkozással vettem tudomásul, hogy azért nincs ott, mert a város eladta. De a májról, a piacenzai májról eddig senki nem tudott semmit.

Lábam már olyan dagadt volt, mintha elefantiázisban szenved­nék, és majd összerogy tam a fáradtságtól. És ráadásul már négy óra volt. - "Én mégis bízom a rendőrségben" - szóltam, megkö­szöntem az öregúrnak a városnézést, s kértem, vezessen egy rendőr­őrszobához. Ott megkértem, mutassák meg nekem a piacenzai mú­zeumok listáját. Szerencsémre volt ilyen. Végignéztem: a modern művészetek múzeuma kiesett. Ott nincs. Középkori festészet. Ott sincs. Egy sor múzeum; már a nevével elárulta, hogy benne nem találom meg, amit keresek. Museo Civico! Ez lesz az én múzeu­mom ... hol van? A Farnese-palotában. Ezt már ismerte a ked­ves öregúr, és bár felajánlottam, hogy ne kisérjen tovább, ma­gam is odatalálok, közölte, hogy május l. van, és ő örül a társaság­nak. Bizony május l. volt, és sem taxi, sem autóbusz, de még villa­mos sem járt, a Farnese-palota pedig ismét a város másik végén, méghozzá a legvégén volt. Azon túl már gyönyörű erdőség terült el. A palota mellett hatalmas parkolóhely, piros, kék, fehér, sárga kocsikkal teli. Csak úgy ragyogtak a májusi napsütésben - üresen. Tulajdonosaik mind az erdőben majálisoztak.

Be akartam nyitni a palota kapuján. Zárva! "Ma már nekem semmi bajom nem történhet!" - gondoltam, selszántan nyomtam a csengőt egy negyedórán keresztül. Végre egy kedves, gömbölyű 157

olasz néni kinyitotta, és hamarosan megmagyarázta, hogy a mú­zeumot most éppen tatarozzák, ezt az emeletet lebont ják, azt az árkád ot felépítik, és milyen szép lesz majd néhány év múlva. Majd­nem sírva mondottam el, hogy én Budapestről jöttem, és nekem most kell látnom a májat. Tanácstalanul néztük egymást. - "Fel­hívom a professzort" ... ajánlotta. "De hiszen ez lehetetlen. Május l. van, még a taxisofőrök sem dolgoznak, hogy lehetne a prof esz­szort zavarni" - vonakodtam, de a néni váltig állította, hogya pro­fesszor olyan aranyos, biztosan nem fog megharagudn i érte.

Felhívta Arisi professzort, a múzeum igazgatóját. Átadta a kagy­lót. Én elkeseregtem a bánatomat, hogy nemcsak látni szeretném a májat, de képekre is szükségem van, és engedélyre, hogy publikál­hassuk. Arisi professzor valóban olyan aranyos volt, amilyennek a portás néni leírta. Jöjjek csak a lakására - mondta, mindent elintézünk. Szinte belesikoltottam a telefonba, hogy azonnal jövök, s már le is tettem a kagylót. És abban a percben agyamba villant: megyek, de hogyan? Mert a professzor természetesen a város má­sik végén lakott.

Kezemben a felírt címmel bánatosan néztem a palota előtt par­koló kocsikat. Egyszerre csak befutott egy kis fehér Fiat, fiatal fiú ült benne. Elszántan elindultam, hogy megkérjem, vigyen el. Ám ekkor befutott egy kis piros Fiat is egy leánnyal, aki kiszállt, és át ült a fiú kocsijába. Randevú. Végső elkeseredésemben én már ezt sem tartottam tiszteletben. Elmondottam szorult helyzetemet, és a két kedves fiatal azonnal el is indult velem. Az öregurat boldog integetéssel hagytam a palota előtt.

Ferdinando Arisi professzor, a piacenzai Museo Civico igazga­tója valóban megérdemelte azt a szeretetet, mellyel a palotában őr­ködő idős őrangyal, a portás néni beszélt róla. Látva titkolhatatlan fáradtságomat, frissítőket, gyümölcsöt hozatott, és én megköny­nyebbü1ve nyúltam el a nagyon kényelmes fotel mélyén. A pro­fesszor nagyszerű felvételeket vett elő, színes, sokszoros nagyítást is, melyen kitűnően látható az ősi kultusz emlékének minden apró részlete, még a bronzöntés struktúrája is. Elmondta, hogya kulti­kus rajzo t , a régiók beosztását és az istenneveket a még meleg bronzba vésték. A felvételeket (különböző nézetből) úgy készítet­ték, hogya mélyedéseket kitöltötték fehér porral, úgy, hogy az tö­kéletesen kirajzolja a beleírt etruszk betű ket.

Cicero (De divinatione, I. 41, 92.) utal a haruspexek által hasz­nált májmodellre. Ennek alapján közvetíti a jós az istenek akaratát. Cicero szerint: "A haruspicia etruszk specialitás."

A két májlebenyen két felirat: "Usils", a nap, "Tivs", a hold által befolyásolt istenek régióit jelzi. Ezeken kívül negyven (a számok misztikája szerint 16+ 16+8) régióra oszlik a májfelület, s minden régióba egy-egy istenség neve van bevésve. Pallotino, a

158 világhírű etruszkológus egy részüket azonosította a római istenek-

kel: Tin (Jupiter), Uni (Juno), Neth (Neptun), Vetisi (Veio), Satres (Saturnus), Ani (Janus), Selva (Silvanus), Mari (Mars), Fuflus (Bacchus), Ca th (Nap, mint Usils), Herele (Héraklész), Mae (Maia), Pallotino szerint a többi olvasható etruszk névnek, mint Thufithas, Cilen, Tlusc, Lethms, nincs római megfelelője. Vannak nevek, melyek olvashatatlanok. Periele Ducati ír arról, hogy a Babilonban és a hettita területen talált májmodellek feliratai kissé derékszögű, de hasonló ékírással vannak bevésve. Több mint negy­ven tanulmány jelent meg a világ különböző pontján a piacenzai májról, és egyik sem vonja kétségbe a Disciplina Etrusca kultuszá­nak, a májból való jósIásnak keleti rokonságát. A babiloni, mari, hattusasi és a piacenzai májlelet tisztán megrajzolja a kultusz vándorlásának útvonalát. Végiggondolva, hogy ehhez az útvonal­hoz kapcsolható a viharisten (a hettita Tesup, a Tell Halaf-i Tesup, a urartui Teiseba és az etruszk Tinia) tisztelete, ismét megerősödik bennem az a meggyőződés, hogy az etruszkok egy része a Tigris és Eufrátesz völgyéből kiinduló, Kisázsián keresztül vonuló kultuszok hordozója. Nem érdektelen, hogy hogyan került ez a jelentékeny régészeti lelet a kultúra közös tulajdonába, a Museo Civicóba, mindenki számára hozzáférhető múzeumi tárgyként. Gróf Arcelli birtokán 1877 szeptemberében, szántás közben egy paraszt bukkant rá. Értékét természetesen nem ismerte, elvitte a különös tárgyat a parókiára, remélve, hogy valamicske jutalmat talán kap érte. L. Fucini plébános megmutatta barátainak, majd a parókián vendégként tartózkodó fölöttes elöljárójának, G. Gazzollának ajándékozta, aki már a következő napon a város egyik előkelőségé­nek, Francesco Caracciolo grófnak kedveskedett vele. A leletnek ez az utolsó tulajdonosa kiutaltatott a város pénztárából a paraszt számára kb. 60 lírát, egyben kötelezte, hogya területen, melyen találta, tovább kutasson. Egy Tononi nevű újságíró cikket írt a leletről, mely után 1894. augusztus l-én, 17 esztendővel meg­találása után Caracciolo gróf mint saját tulajdonát a Museo Civicónak ajándékozta. Az ajándékozási okirat, az "adomány­levél" a múzeum archívumának páncélszekrényében fekszik.

A májról készült gyönyörű felvételek és a bibliográfia tanulmá­nyozása közben elmúlt minden fáradtságom, és hála Arisi profesz­szor figyelmességének, megkaptam a hivatalos engedélyt a képek közlésére is.

Este kilenc órakor, nehéz, de élményekben gazdag nap után - mikor végre a taxik is megindultak -, megköszönve az igazán na­gyon szíves vendéglátást, képekkel és könyvekkel megrakottan, visszaindultam Ferrarába. Éjfélre már boldogan aludtam ágyam­ban, hogy néhány nap után befejezzem ezt a csodálatos utazást. A munka nagy része ezután kezdődött.

Meg kellett írnom e könyvet, mert nem volt jogom ilyen élmé-nye ket megtartani magamnak. 159

Etruszkok az augustusi

, . romaI birodalomban

Az etruszkok, ismerve őseik népeinek, azok széthullásának, meg­újulásának történetét, hittek a népek születésében, fejlődésében s a csúcspont elérése utáni hanyatlásban is. Feltehetően ez a filozófia alakította a már-már dekadencia felé hajló életszeretetet, a bor, a zene, a tánc és nem utolsósorban a szerelem fokozott élvezését, ez teszi érthetővé a felívelés korában létrehozott alkotások életigen­lését s a hanyatlás időszakában született művek komor hangulatát.

Ha az etruszkok történetének ismert évszámait szoros sorrendbe foglaljuk, világossá válik, hogy az etruszk "aranykor" az i. e. VII. évszázad második fele volt.

Etruria virágzásának csúcspontját a tarquiniusi Róma fejlődése jelentette. Éppen a nagy hírű gazdagság láttán indult meg az ellen-o tétes erőket képviselő hatalmak készülődése is. Etruria terjeszke­dett, izmosodott, és félelmet ébresztett.

Lucumo, Tarquinius Priscus, Róma első etruszk királya i. e. 616 táján lett Róma uralkodója. Az Ariciában és Velitraeben (Velletri) megtelepült etruszkokkal egészítette ki a római szenátust. Etruszk város volt Latiumban többek között Tusculum, mely etruszk vol­tának bizonyítékát nevében hordja. Satricum, Satres etruszk isten­ről elnevezett város gazdagságábak maradványai a római Etruszk Múzeum kincseit gyarapítják. Preneste fejedelmi sírjai gazdag etruszk településre vallanak. Latium birtokbavételénél is fontosabb volt azonban az etruszk Róma és Etruria számára a dúsan termő Campania, a terjeszkedés a déli tengerek vizei felé.

Két erőteljes görög város, Cumae (a mai Pozzuoli) és Neapolis (Nápoly) őrizte a szicíliai gyarmatvárosok - Magna Graecia, azaz Nagy-Görögország - dél-itáliai hegemóniáját. Az etruszkok az i. e. VIII. században létesült Cumae közelében az i. e. 598-ban még Tarquinius Priscus uralkodása alatt építették Volturnumot, a mai Capuát. A megerősített etruszk város az etruszk uralom alatt nagyságban, szépségben és erőben felülmúlta Rómát is.

83_ Harc a hanyatlás korában. i. e. IV. sz.

Egy évezrede k előtti vulkanikus kitörés lávafolyamot zúdított 163

a tenger felé. Ez az egykor vulkanikus talaj mérhetetlenül termé­keny. Gazdagon termett rajta a cseresznye, gesztenye, káposzta, spárga, dinnye. Kiutat keresve a tenger felé, az etruszkok az ősi, láva által kialakított magaslaton élő települést, Pompejit foglalták el. Pompeji térképét megtekintve világosan látható a szűk és ren­dezetlen utcácskákból álló mag, majd a viszonylag széles, egyenes utak mentén az "Etrusco Rítu" szerint kialakított város. A főút­vonalon megtaláljuk a "Vettiusok házát". Évszázadok alatt újabb és újabb díszítésekkel halmozták el, de az atriumos kiképzés az etruszk építési módnak ma is hű tükre. Aki Pompejiben járt, ismeri a "Háromszögletű teret", melyet hatalmas falmaradvány fog közre. A fal több rétegben épült újra és újra, a kutatók azonban megtalál­ták a legbelső falréteget, mely ugyanolyan etruszk technikával ké­szült, mint Rómában a serviusi fal ma is meglevő alapzata. Az etruszk ok Héraklész városából, Herculanumból is kijáratot létesí­tettek a tengerre. A görög mitológiában Héraklész héroszként, azaz félistenként szerepel, az etruszkoknál egyike a kilenc villámsújtó, teljes hatalmú istennek. Hercolanii Hercules istenről kapta nevét, ahogyan Satricumot Satres istenről, Volturnumot pedig Volturno istenről nevezték cl. Ezért a vidékért készek voltak harcolni mind a görögök, mind az etruszkók.

Az i. e. VI-V. században Cumae kultúrájával a campaniai Etru­ria nem mérkőzhetett. Cumaenak iskolái voltak. Előbb csak a kö­zeli szomszédok tanultak itt, majd Latium lakói és az etruszk ok is. A békés szomszédság nem sokái)! tartott. Az i. e. VI. század etruszk hódításai ellenállást váltotta k ki a görögök ből, és i. e. 524-ben, véres harcok után, a görög csapatok Cumae mellett megverték az etruszk sereget.

Időközben Rómában is fontos események zajlottak. Miután csak római és görög szemszögből ismerjük az etruszk királyok történe­tét, kialakult egy szemlélet, mely szerint Tarquinius Priscus és Servius Tullius tökéletes, jó királyai voltak Rómának. Nem egy­értelmű az állásfoglalás Tarquinius Superbus, a "büszke vagy gőgös Tarquinius" esetében. Egyfelől az ókor írói elismerik Róma nagy­ságának emelése érdekében végzett tevékenységét, másfelől maga­tartásával szerintük megérlelte a királyok elűzésének követelését is. Hogy ebben mennyi része volt a király gőgjének és mennyi a különböző nemzetiségű patríciusok köztársasági formát, tehát a patríciusi rend uralmát kierőszakoló törekvésének, azt ma már nehéz volna megállapítani. Tény, hogya Tarquiniusokat i. e. 509-ben elkergették, és ezzel kialakult a szenátus, az előkelőekből ala­kult test~let köztársaságinak nevezett uralkodási formája.

A későbbi császári család, az Octavianusok sorsa azt sugallja, hogy az etruszk királyok elű~etése után az etruszk patríciusokat is kiűzték a szenátusból. (Az Octavianus család tagjai, akiket az

164 etruszk királyok emeltek patríciusi rangra, Suetonius szerint ple-

bejusi sorba süllyedtek, majd kereskedőkként az i. e. II-I. század­ban lettek ismét lovagokká, s csak Julius Caesar segítségével kerül­tek újból a patríciusi, majd a szenátori rendbe.) A latiumi etruszk várost, Ariciát, ahol később (i. e. II-J. század) Augustus császár apja molnárként, majd pénzváltóként élt, a Tarquiniusok elűzése után már i. e. 507-ben elpusztították a rómaiak. Ugyanez idő tájt rombolták le Velitraet, ahol annak újraépítése után Augustus nevelkedett.

A királyok elűzésével egyidejűleg más latiumi etruszk városokat - közöttük Satricumot - is elpusztitottak a rómaiak. Kétségbeesett harc folyt. A sereg élén az etruszk papok égő fáklyákkal és eleven kígyókkal rohantak a római katonákra. Hiábavaló volt. Róma szenátusa nem kímélte saját katonái életét sem. Latiumban legyőz­ték az etruszkokat. Róma szenátusa, mely már szinte születése órájában a hatalomra tört, minden erővel meg is szerezte.

Porsenna, Chiusi királya, i. e. 504-ben Róma alá vonult, hatal­mas seregével megriasztva a szenátust. Azt kívánta, hogy állítsák vissza a királyságot, fogadják vissza a Tarquiniusokat. Látva azon­ban az ellenállás erősségét, visszavonult a megerősített etruszk te­rületre. Ez volt az utolsó kísérlet az itáliai etruszk hegemónia visszaállítására. Menthetetlenül bekövetkezett a hanyatlás kora. Róma a közvetlen közelében, a Tiberis jobb partján fekvő Veiit támadta meg. I. e. 482-ben kezdődött, és ezúttal nyolc évig, 474-ig tartott ez a háború. Veiit azonban egyelőre még nem sikerült legyőznie.

Ekkor a szicíliai és campaniai görögök elérkezettnek látták az időt, hogy tengeren támadják meg a veii háborútól meggyengült etruszkokat. Szürakuszai tirannusának, Hieronnak vezetésével i. e. 474-ben, még a vesztes háború évében, Cumae mellett megtámad­ták az etruszkokat, s olyan csapást mértek az etruszk hajóhadra, melyet többé nem voltak képesek kiheverni. Az etruszk hajózás csaknem teljesen a Tirrén-tengerre szorult vissza.

Campaniában ezalatt új erők készültek küzdelemre mind az etruszkok, mind pedig a görögök ellen. A campaniai gazdag föl­dektől északkeletre a síkságot határoló hegyekben éltek aszamnitok és rokonaik, az oscusok. Ezeket a hegyeik között elzárkózott em­bereket alig-alig érintette a síkságon élő szomszédok kultúrája. Sziklás hegyeik, kopár földjük még a betevő falatot is alig termelték meg. A szegények elkeseredettségével özönlöttek több hul­lámban a dúsan termő síkság felé. Sem Pompeji etruszk falai, sem más városok nem voltak képesek ellenállni ennek az áradatnak. Campania városai sorban a szamnitok kezére kerültek. I. e. 445-ben megtámadták Capuát is. Az etruszk alapítók Titus Livius sze­rint: " ... fölvették őket a teljes jogú polgárok közé, s földet adtak nekik." Tizenhét évvel később a görög Cumae is az övék lett. Egész Campania szamnit-oscus uralom alá került. 165

Az etruszkokat tehát délről előbb a görögök, majd a hegyek felől a szamnitok támadták, Latiumban pedig a rómaiak ostromolták, akik i. e. 438-ban újabb háborút indítottak Veii ellen. Ez az ádáz küzdelem a veiibeliekkel13 éven keresztül folyt, i. e. 425-ig. Az i. e. 406-396-ig tartó újabb tízéves háború után a római seregeknek végül csellel sikerült bevenniük a várost, melyet felgyújtottak, lako­sait lemészárolták vagy rabszolgának hurcolták el.

A Veii elleni győzelemmel a köztársasági Róma kitört latiumi keretei közül. Hat évig gyűjtötte erőit, hogy Veii szomszédjával és szövetségesével, Faleriivel is leszámoljon. I. e. 390-ben feldúlta Fale­riit, aztán még ugyanabban az évben Tarchuna - Tarquinia - ellen indult. Könyörtelen háború következett, melyben rómaiak és et­ruszkok tömegei pusztultak el. A római Forumon egyetlen alka­lommai 358 tarchunai etruszk nemes vére folyt el, Tarquiniában pedig 307 római foglyot áldoztak fel. Majd észak ellen indult az akkor már megállíthatatlan római impérium hadigépczetc.

Itália ércekben szegény. A félszigeten húzódó Appenninek hegy­vonulata nem rejt gazdag fémteléreket. A Tolfa-hegységben, I1va - Elba - szigetén és a Toszkán-hegyekben az etruszkok birtokolták az ón-, a réz- és a vasbányákat. Ahogyan a rómaiak a parasztok föld követeléseit az etruszk földművelők akkor már gyümölcsfák­kai, szőlővel, gabonával gazdagon betelepített birtokaival kívánták kielégíteni, hasonlóképpen akarták megszerezni a toszkán hegye­ket, Etruria fémekben gazdag bányáit is.

Az etruszk IIvát Vergilius "vasban dús, híres sziget"-nek nevezi. Strabon, a földrajz római tudósa leírja, hogya vas a szigeten "újra terem". Rómának vasr<J volt szüksége, s nemcsak díszként alkal­mazott fémre, hanem elsősorban fegyverre, expanziós, terjeszkedési törekvéseinek érdekében. A szenátus belátta, hogy hiába támadja Dél-Itália etruszk városait, ha Etruria belső területei, a Toszkán­érchegység, Elba bányái, Populonia vaskohói továbbra is az etrusz­kok számára gyárt ják a fegyvereket.

Az i. e. IV. század a gall támadások jegyében zajlott. Etruria Padana, a Pó menti Etruria, a gall betörések áldozata lett. Így vált a földdel egyenlővé az i. e. VI. században épült Marsabotto (Misa), Bologna (Feisinea), Chiusi (Kamars) és több etruszk település. A három oldalról szorongatott Etruriának már csak néhány város­állama élte önálló életét, de valószínűleg ezek lakóin is elhatal­masodott a létbizonytalanság tudata.

A gall betörése k már Rómát fenyegették. A köztársasági Róma a lerombolt Veii és a vele szomszédos Fidaene város köveit el­hordatva, az etruszk kézművesek által faragott kövekből erősítet­te meg a Servius Tullius, a második etruszk király által épített római városfalakat.

Az eddigi háborúk jelentékeny erőket emésztettek fel, a meg-166 gyengült Róma tehát önvédelemre kényszerült, i. e. 351-ben Falerii-

vel negyven esztendőre, Tarchunával- melynek környező települé­seit, termőföldjeit elvette - 60 évre kötött fegyverszünetet. A meg­maradt kis városállam, Tarquinia, önkormányzatot, autonómiát kapott. A Faleriivel kötött fegyverszünet negyven évének lejárta után, i. e. 311-ben Etruria fellázadt Róma ellen. Az elkeseredett felkelést a római impérium hadigépezete csak három év alatt volt képes letörni.

Ezalatt északon mintegyelőretolt bázisként fejlődött a görög vá­ros, Massilia. A görögök tehát az etruszk hajózást délen és északon is behatárolták.

Délen a szamnitok fosztották meg Etruriát a tengeri kijárattól, majd a görögök hajói a közép-itáliai Pyrgit rombolták szét. Etruria már csak part menti kereskedést és hajózást folytathatott.

Latiumban Rómával harcoltak az etruszkok, Rómával, melyben a fegyverszünet alatt új generációk értek harcképessé. Rómával, mely meg akarta szerezni az etruszk bányákat és a fémfeldolgozó területeket is. A rómaiak áttörte k a Ciminius-hegyen, és átkarolva Belső-Etruriát, megnyitották az utat Perusia (Perugia), Cortun (Cortona) és Arezzo (Aretium) felé. I. e. 295-ben a rómaiak ismét megtámadták Faleriit, felégették, lakosait elkergették otthonukból. A nép elhagyta fővárosát, Falerii Veterest, és öt kilométerrel távolabb új várost épített, melyet Falerii Nuovinak, Új-Faleriinek neveztek el.

Dél-Etruria hátvédje Vulci volt, amely egyben a fémművesség bázisát is képviselte. Mint gazdag tartomány és fémeket feldolgozó országrész fontos lehetett a római impérium számára, tehát i. e. 280-ban megtámadták. Etruria ismét két irányban volt kénytelen védekezni.

Vulci lerombolása után Ceri (Cerveteri) - mely előbb önkor­mányzatot kapott - í. e. 273-ban Caere néven római prefektus irá­nyítása alá került. Kulturális színvonalának elismerésére utal az a tény, hogy Rómából ez időben, de még a császárkorban is, ide küldték az előkelő rómaiak gyermekeiket műveltséget szerezni.

Élt még Volsinii, az etruszkok vallási központja, ahol a vezetők és a nép évről évre meg tartotta tanácskozásait. Róma következő lépése tehát i. e. 265-ben Volsinii feldúlása volt. Római katalógu­sok szerint 2000 bronzszobrot hurcoltak el a megszentelt terület­ről, és úgy szétdúlták, hogya mai napig sem sikerült még bizonyo­san eldönteni, valójában hol létezett, vajon Orvieto vagy Bolsena területe, vagy talán a körülöttük fekvő erdőség, ligetek adtak-e he­lyet a nagy jelentőségű, nemzeti, vallási jellegű ünnepeknek, melyek az egész országot megmozgatták.

Amíg a római impérium sorba dúlta, pusztította Etruria váro-sait, északról mind erősebbé váltak a gallok, kelták hadjáratai, s így már közös ellenséget jelentettek mind az etruszkok, mind Róma számára. Ez kialakította Róma következő, hatalmas erőfeszítést követelő feladatát: a görögök által feldúlt Pyrgit, akikötővárost 167

római kolóniává alakították, s ezzel egyidejűleg megépítették Róma nagyszerű útjai közül az elsőt, a ma is létező Via Aureliát, mely Rómától észak felé húzódik. Feltehetően katonai felvonulási útnak készült. Az útvonal etruszk területein - nem lehet tudni, hogy ön­ként vagy kényszer alapján - a közös ellenség, a gallok ellen olyan közös etruszk-római hadsereg szerveződött, amely i. e. 225-ben Talamonnál győzelmet aratott a gallok felett.

Az eddig ismertetett évszázadok alatt az antik világ más terüle­tein korszakjelző háborúk zajlottak: Nagy Sándor világhódító hadjáratai; Pürrhosz görög hadvezér tettei, melyek Dél-Itália ese­ményeiből is részt kértek, s utánuk következett a rómaiak és etrusz­kok élethalálharcában is szerepet játszó hannibáli háború.

Polübiosz görög történetíró szerint i. e. 261-ben Róma ráesz­mélt arra, hogy Szicíliát erős tengeri haderő nélkül nem képes meg­hódítani. A tengeri tapasztalatokat nélkülöző köztársasági Róma az ókori irodalomban "tengeri szövetségesek" néven említett itáliai szakemberek segítségével (a név mögött joggal feltételezhetünk ha­józásban ősi hagyományokkal rendelkező etruszk szakembereket) a római történetírás szerint ,,60 nap alatt", de mindenesetre egy évadban, felállította a lecsapható hidakkal felszerelt hadihajókból álló flottáját.

Amíg a Veii elleni háború a Fabius patríciuscsalád, a karthágói háborúk a Sci pio család ügye volt. I. e. 260-ban a Cornelius Scipio család hajóhadának támadásával kezdődött a Róma teljes győzel­mét, Karthágó lerombolását eredményező háború. Róma az i. e. III. évszázadban a szárazföldön már ura volt Itáliának az észak­etruriai Pisaetól (Pisa) kezdve egészen a Messanai- (Messinai-) szo­rosig. E század jellemzője a római-karthágói hatalmak összecsapá -sa. A karthágóiak időnként sikereket arattak a navigációban járat­lan római hajósok felett. A természeti erők ismeretének és hajózási hagyományoknak hiányában Róma egy évtized leforgása alatt 650 hajót vesztett el, bár időnként győzelmeket is aratott. Karthágónak mégis be kellett látnia, hogy számára Róma - Itália közepén -gyakorlatilag elérhetetlen. A karthágóiaknak sem elegendő erejük, sem bátorságuk nem volt ahhoz, hogy Itáliában partra szálljanak, és megütközzenek a világ akkor már első nagyhatalmával. HamiI­kár Barkasz hadvezér Karthágó hatalmának további fenntartását Hispania (Spanyolország) megerősítésében látta, és talán a vezető arisztokrácia egyetértésével, talán saját belátása szerint, Hispaniá­ba hajózott. Ott Karthágó nevében saját és családja hatalmát épí­tette ki. Hamilkár főparancsnoki hatalma csak Karthágó létével lehetett jogszerű, ezért elkerült minden összeütközést Karthágóval, de Rómával is, hogy ideje legyen az Ibériai-félszigeten, Hispania déli részén erős hatalmat kiépíteni. Hamilkár 229-ben elesett egy

168 hispaniai harcban. A karthágói kormányzat hozzájárulásával veje,

Hasdrubál vette át a hadsereg vezetését. Házasság révén rokoni kapcsolatokat létesített a bennszülött lakosság fejedelmi családjai­val, hogy ne hódítónak, hanem maguk közül valónak tekintsék. Politikája sikerrel járt; a törzsek fejedelmei királlyá kiáltották ki. Első ízben fogta össze valaki Dél- és Közép-Hispania törzseit.

Hasdrubál uralkodása alatt Róma is gyarmatosított az Ibériai­félsziget északi részén, amellyel Hasdrubál terjeszkedését kívánta megakadályozni. I. e. 229-ben Hasdrubált meggyilkolták, utódja Hamilkár fia, Hannibál lett, aki 9 éves korában került Hispaniába. Polübiosz azt írja róla, hogy apja, Hamilkár ünnepélyes körülmé­nyek között megeskette: mindig gyűlölni fogja a rómaiakat. A ku­tatók Hannibál politikai és katonai koncepciójában látják annak magyarázatát, hogy hatáskörébe vonta Észak-Hispaniát is és egy Saguntum nevű várost, mely lényegében Róma előretolt állása volt Hannibál birodalma területén. Elfoglalta, és Róma-barát politikája miatt lerombolta Saguntumot. Miután ennek mindenképpen hábo­rút kellett eredményeznie Rómával, a maga módján indította el: megteremtette hozzá a számára legkedvezőbb feltételeket. Elfog­lalva Hispania északi részét, úgy indult, mintha a görög Massilia (Marseille) bevételére készülne. I. e. 218-ban 90 OOO gya!ogossal és 12 OOO lovassal, valamint a kor háborúiban természetesnek te· kinthető harci elefántokkal haladt előre. Massiliát elkerülve, Ró­ma meglepetésére az Alpok felé kanyarodott.

84. Ázsiai e/efántta/ díszített etruszk tányér, i. e. Ill. sz., a pun háború iaoszakábó/

Publius Cornelius Scipio római hadvezér seregével Észak-Itáliá­ban készült ugyan Hannibál fogadására, de nem vette komolyan, hogy Hannibálnak sikerül harcképes állapotban át jutni az Alpo­kon, és ezért nevetségesen csekély erővel várta a Pó-síkságon. Han­ni bálna k azonban módjában állott az itt talált kelta zsoldos o k kal kiegészíteni és újra ütőképes erővé kovácsolni hadseregét. A kora­beli írók, akik nyomán Polübiosz írta le az eseményeket, annyit tudatnak velünk, hogy Hannibál serege a Pó-síkságot a mai Torino vidékén keresztül érte el. Róma-ellenes törzsek kel megerő­södve haladt előre. A római szenátus Dél-Itáliából visszarendelte az éppen Karthágó megtámadására készülő csapatait és Észak­Itáliába, Scipio megsegítésére irányította.

A Pó-síkság akkor még gazdaságilag viszonylag fejletlen terület volt, így Hannibál nem gondolhatott arra, hogy bázissá építse ki Róma ellen. Nem véletlenül választotta azt az útvonalat, amely a Rómával ellenséges viszonyban álló népesség által lakott, többek közt az egykori etruszk területeken vezetett keresztül. Az i. e. 218-217 telén szerzett tapasztalatok meggyőzték arról, hogy dél felé kell vonulnia. A rómaiak Észak-Etruria, főként Arezzo körzetében igyekeztek feltartóztatni Hannibált és seregét, aki ezért valószínűleg Felsinea, Bologna közelében, az Appennineken kelt át, s elérte az utat Etruria belseje felé. Elérte Cortonát, majd a Cortonát az etruszk Perusiával összekötő útvonalon eljutott a hegyekkel hatá­rolt Trasimeno-tóig, ahol i. e. 217-ben megütközött a római sereggel. A 25 OOO főnyi római seregből IS OOO - közöttük az év konzulja is - elesett. Hannibál a nem római foglyokat szabadon bocsátotta, mondván, hogy ő csak Róma ellen harcol. Ezek között feltehetően számos etruszk is volt.

Róma ostromára azonban Hannibál nem gondolhatott, hiszen az ellenséges környezetben utánpótlása nem volt biztosítható. Campania felé törekedett, hogy megakadályozza a Karthágó elleni római inváziót. Kitűnő taktikával a hegyi törzsek (lukánusok, brutiusok, szamnitok) között vonult Dél-Itália felé. Nem hódí­tóként viselkedett, igyekezett megnyerni ezeket a törzseket. A szükséges élelmet a latin településeken szerezte meg, kímélve az őslakosságot. A Volturnus-folyó mentén haladva közelítette meg az etruszk Volturnót (Capua), de a gazdag campaniai síkság élel­miszereihez, állatállományához nem nyúltak csapatai. Csak a római kolóniákat fosztogatták. Capua és vidéke barátságot kötött Han­nibálIal, aki védelmet ígért a rómaiak ellen. Ú gy látszott, hogy ez a háború Dél-Itáliában fog eldölni. I. e. 216-ban a Cannaenál ví­vott győzelmes csata után Hannibál főhadiszállását Capua és kör­nyékére tette át. Pásztorok és parasztok szívesen állottak be a kar­thágói hadseregbe - Capua szövetségessé vált. Erősen ellenállottak azonban a görög városok, mint például Cumae és Neapolis (Ná-

170 poly), hiszen a görögök Szicíliában is ellenfelei voltak a karthágói

te1epítésű városoknak. Az erős görög kikötővárosok lehetetlenné tették, hogy Karthágó a tenger felől megfelelően segíthesse Hanni­bált. És ez volt Róma szerencséje és Capua veszte. Az egykor erős etruszk Capua sorsa megpecsételődött: a rómaiak i. e. 212-ben Capua meghódítását mindennél fontosabbnak tartották. Lépésről lépésre fonták a gyűrűt szorosabbra, tolták előre állásaikat. Hanni­bál seregei i. e. 211-ben még egyszer Capua alá vonultak, hogy felszabadítsák ; ekkor azonban már megerősített római seregek vették körül a várost, és visszaverték a karthágóiakat. Hannibál seregei ekkor meglepetésszerűen megjelentek Róma kapui előtt, hogy Capua alól elvonják a római csapatokat. A római vezérek azonban megőrizték higgadtságukat, Campaniában maradtak, s Hannibál kénytelen volt visszavonulni. Elhaladt Capua mellett, melyet már az éhhalál fenyegetett, s hamarosan kénytelen volt megadni magát. És a rómaiak szörnyű bosszút állottak lakosain ...

Ha meg akarjuk érteni Augustus udvaroncának, a halikarnasz­szoszbeli Dionüsziosznak történetírói koncepcióját, mellyel ő az etruszkok eredetét homályba burkolta, meg kell ismernünk az i. e. I. századtól az i. sz. I. századig terjedő kor eseményeit; a légkört, mely megérlelte a változást, szükségszerűvé tette az augustusi béke megteremtését.

A szövetséges háború három éve (i. e. 91-88) L. Cornelius Sulla életében a beérkezés időszakát jelentette. A jelentéktelen családból származó Sulla előkelő házassága révén nagyot lépett a római ranglétrán a konzuli fokig.

Mithridatesz Eupatorral hadakozott. Mithridatesz a Fekete­tenger keleti felén elterülő jelentékeny terület ura volt, s ő is, mint még sokan, Nagy Sándor eszméinek megvalósítására törekedett. Lerohanta Kisázsia nyugati részét. Görögökkel szövetkezve úrrá lett az Égei-tengeren, és veszélyeztette Róma elképzeléseit a Föld­közi-tenger keleti medencéjét illetően. Sulla remélhette, hogy a győzelem esetén elérheti a háborúskodás során meggyengült Ró­mában a legmagasabb hatalmi pozíció t is. Mithridatesz és a ró­maiak között éles harc folyt. A római adószedők könyörtelen adó­behajtása hihetetlen nyomorba döntötte a kisázsiai gyarmatok lako­sait. Válaszként Mithridatesz felhívására i. e. 88-ban 80 OOO római állampolgárt mészároltak le.

Az i. e. I. évszázad története a római köztársaság korszaka, való­jában pedig a patríciusi szenátus- és a néppárt közötti ellentétek története volt. Sulla a hódító háborúk kal a szenátuspárt elképzelé­seit igyekezett megvalósítani. A kisemberek, akik a háború terhét viselték, a néppárti Marius köré csoportosultak, benne látták a szenátusi hatalom megfékezőjét, a nép érdekeinek, céljainak meg­valósítóját. Etruria népessége is Marius mellé állott. Etruszk alakula-tok harcoltak a néppárti seregben. A mariusi had Rómába vonult. 171

Sulla, amint tudomást szerzett az eseményekről, azonnal békét kötött Mithridatesszel és Rómába érkezett. Kemény harco k után leverte a felkelőket, és irtózatos vérengzést vitt végbe. Plutarkhosz szerint a nagy cirkuszban egyszerre körülbelül 6000 marianust kon­coltatott fel, mialatt a szomszédos templomban a szenátus meg­félemlített tagjai - kívánságára - korlátlan hatalmú diktátorrá vá­lasztották. Ezzel egy 120 év óta nem viselt tisztséget elevenítettek fel.

Ezen a szenátusi ülésen a múltra vonatkozóan büntetIenséget, a jövőre nézve korlátlan hatalmat szavaztatott meg. "Joga volt va­gyonelkobzáshoz, fOldosztáshoz, városokat alapíthatott, vagy rom­bolhatott le, bárkitől elvehette királyságát, és annak adhatta, aki­nek akarta." (Plutarkhosz: Sulla élete 33.)

A hírhedt proscriptiók során, melyek éle a néppártiak és a lovagi pénzarisztokrácia ellen irányult, kiirtotta, száműzte Róma leggaz­dagabb családjait, ezek javaiból magát és híveit felmérhetetlen vagyonhoz juttatta. Katonáinak birtokot ajándékozott, Etruriában földeket osztott számukra. Római veteránkolóniákat alapított az etruszk területeken, a felkelésre hajlamos tartomány féken tartá­sára. I. e. 88-ban a Pó-síkságtól délre valamennyi tartomány - így Etruria - lakosai számára is megadta a római polgárjogot, hogy a szomszédháborúk ne gátolják Itália belső fejlődését. I. e. 79-ben önként lemondott diktátori hatalmáról, visszavonult birtokaira, ahol a következő évben meghalt.

A Kelet és Nyugat összecsapásai során szétszórt tengeri seregek maradványai rákaptak a rendszeres tengeri kalózkodásra. Az égei­és földközi-tengeri hajózás bizonytalanná vált. Jól felszerelt, kép­zett tisztek által vezetett, szervezett kalózflották tűnnek fel a ten­geren, vállalkozóik gyakran előkelő római patríciusok vagy lovag­rendiek, akik titokban vagy nyíltan busás hasznot húztak a keres­kedőhajók kirablásából vagy a váltságdíjból eredő zsákmányból.

Az első triumvirátus tagjai: Pompeius, a hadvezér, Crassus, a milliomos és a szegény, de kitűnő politikai érzékkel megáldott Julius Caesar, ebben a légkörben, látszólag szövetségben, valójá­ban külön-külön törtek a hatalomra. A triumvirátus hatalmi vetél­kedéseinek időszakát lázongó kisparasztok, ugaron maradt latifun­diumokon eladósodott szenátorok, spekuláns lovagi rend és mér­hetetlen korrupció jellemezte.

Pompeius, a Capuában kitört Spartacus-lázadás leverője, ered­ményes keleti hadjárata után látványosan, három hónap alatt szá­molta fel a földközi-tengeri kal6ztevékenységet. R6ma ellenőrzése alá vonta a még független keleti államokat, közöttük Egyiptomot. Ezek után természetes, hogy Pompeius is R6ma és a birodalom legfelső lépcsőjére kívánkozott.

Julius Caesar ezalatt Nyugaton, Galliában győzelmet győzelemre 172 halmozott, melynek végeztével i. e. 48-ban megszerezte a diktátori

hatalmat. A triumvirátus harmadik tagjának, a milliomos Crassus­nak a parthusok elleni hadjárata csúfos vereséggel végződött,

melynek során ő maga is életét vesztette. A háborúk során ejtett hadifoglyokra a rabszolgák nyomorúsá­

gos sorsa várt. A tegnapi hadvezér a rabszolgapiacon ruhátlanul állott az emelvényen, nyakában a táblával, azon feltüntetve fogya­tékosságai, testi adottságai. Strabon szerint a Délosz-szigeti rab­szolgapiac " ... képes volt egyetlen napon tízezer rabszolgát fogadni, és ugyanannyit továbbítani".

Az átlagon felüli fizikai képességekkel rendelkező rabszolgákból gladiátorokat képeztek a vérszomjas tömeg szórakoztatására. Embertelen sorsuk ellen felkelések kel tiltakoztak. Ismert példa a Capuában - az egykori etruszk városban - kitört Spartacus, a le­gendás thrák rabszolga-gladiátor által vezetett lázadás, melynek letörése után emberek ezrei szenvedtek kereszthalált a Capu ából Rómába vezető Via Appia Antica - ma igen hangulatos - útja men· tén. Bár a lázadás főerőit eltiporták, a jogos és halálos elkeseredés nem szűnt meg. A rabszolgák elszántságán túl az állandó háborús­kodás következtében eladósodott kisparaszti rétegek, kisáruterme­lők nyomorúságos helyzete is szította az elégedetlenséget.

Pompeius táborához tartozott Cicero, a közismerten kitűnő szó­nok, aki a Forumon orátori képességével nem egészen tiszta hely­zetekben is maga mellé tudta állítani az embereket.

Catilina az eladósodott arisztokrácia egyik vezető egyénisége volt. Politikai és pénzügyi érdekeinek megfelelően összeesküvést kezdeményezett, eladósodott szenátorokra támaszkodva. Catilina politikai követelése, programjának sarkalatos pontja - az adóssá­gok eltörlése - népszerű volt eladósodott kisparasztok, polgárok, lovagok, arisztokraták között. A föld nélküli paraszt földosztást, a városi plebs ingyengabonát várt. A plebsnek nem volt hitele, tehát nem volt eltörlendő adóssága sem, egy részét azonban az álta­lános nyugtalanság a felkelők oldalára sodorta.

A Catilina-féle összeesküvés négy éve (i. e. 66-63) alatt a konzul­választás esztendeje, a 63. év volt a legélesebb. Ekkor már nem Catilináról, hanem az év konzuljáról, Ciceróról, háttérben az őt támogató Pompeius és ellenfele, Julius Caesar végső összecsapásá­ról volt szó. A két triumvir között a hatalomért folyó verseny véres polgárháborúhoz vezetett.

Catilina a vele együttműködő Manlius segítségével hadsereget szervezett, amelybe az Appenninek lejtőjén, az etruriai faesulaei - a mai Fiesole - központtal, kb. 20 OOO fő tartozott. Manlius Etruriában élő rabszolgákat is besorozott hadseregébe, megnyerte a Sulla által Etruriában letelepített római veteránokat, de feltehe­tően nagy számban etruszk szabadokat is, akik szívesen harcol­tak a római szenátus uralma ellen.

Az i. e. I. évszázad Itália népei számára a szakadatlan politikai 173

harcok kora volt: előbb a szövetséges háború, majd a néppárti felkelés, majd a Pompeius-Crassus-Julius Caesar-triumvirátus frakcióharcai. Catilina mint konzuljelölt elvesztette a választási csatát Ciceróval szemben, aki most már nemcsak ügyvédként, ha­nem az év megválasztott konzuljaként állhatott a szenátus és Róma népe elé. A szenátus - tudomást szerezve az Etruriában gyülekező hadseregről- rendkívüli hatalommal ruházta fel az újonnan válasz­tott konzulokat.

Cicero árulás révén szerzett tudomást arról, hogy a szenátus határozata után Catilina M. Laeca eladósodott szenátor házában titkos megbeszélést tartott. Úgy tüntette fel, mintha bizonyos volna, hogy az Etruriában állomásozó hadseregnek Catilina a vezére. Kö­vetelte a Catilina-féle összeesküvés vezetőinek kivégzését. Öt vezető szenátort törvénytelenül - a népgyűlés határozata nélkül - kivé­geztek. Ez időben nemcsak a szenátus és a lovagrend tagjainak jó része, de szabad parasztok, kereskedők és kis műhelyek tulajdono­sai is adósságoktól és a maximálatlan kamatoktól fuldokoltak. Az uzsoragazdálkodás behálózta az egész római birodalmat. A pénz­kölcsönzők és a bankárok kézben tartottak lovagokat, szenátoro­kat, kisembereket egyaránt.

Miután Catilina az adósságok eltörlésének követelését tűzte

zászlajára, veresége minden eladósodott római vereségét jelentette. Catilina száműzetésbe, majd Etruriába ment, és feltevések szerint a faesulaei harcokban pusztult el. Párthívei további megtorlástól rettegtek, a vezetők gyilkosai pedig - a törvénytelen kivégzés miatt - a népgyűlés lázongásától tartottak.

Cicero a szenátustól kapott rendkívüli hatalom birtokában -Cato művéből ítélve - időben megtette intézkedéseit a lázadás elfoj­tására, azonban az Etruriában állomásozó néppárti hadsereg olyan erőt képviselt, hogy a fegyveres összecsapás elkerülhetetIenné vált. (Appianus II. 7. 23;)

Az i. e. 63. október 28-ra tervezett felkelés azonban a néppárti hadsereg széttagoltsága következtében elbukott.

A kritikus i. e. 63. évben Julius Caesar megválasztatta magát Pontifex Maximusszá. Ebben a rendkívül megbecsült tisztségben kívánta átvészelni a felkelés által zavarossá vált időszakot, hogy erőit és pozícióit átmentse. Azután hozzálátott a szokásos hivata­lok megszerzéséhez. Ad6sságokba verve magát nagyarányú ünnep­ségek, cirkuszi játékok rendezésével nyerte meg a városi proletaná­tus rokonszenvét. I. e. 60-ban elérte konzullá választását; földet osztott, könnyített az adóbérlők terhein. Megszerezte Gallia hely­tartóságát, ahol hatalmas vagyont és jelentékeny katonai erőket gyűjtött. Látva, hogy alkotmányos úton nem képes elérni kitűzött célját, a r6mai birodalom kormányzását, hadseregével Róma, azaz a szenátust képviselő Pompeius ellen indult. Julius Caesar polgár-

174 háborúja i. e. 49-45-ig tartott.

Pompeius, aki előbb Marius párt jához tartozott, elsőként csat­lakozott a néppárti marianusokat leverő Sulla hadseregéhez, hogy a Szicíliában és Afrikában fellelhető marianusok felszámolására induljon.

A triumvirátus három tagja közül a véres testvérháború után Julius Caesar érte el az áhított teljhatalmat a római birodalom fölött. Pompeiust Egyiptomban meggyilkolták.

Ebben a történelmi szakaszban nagy szerepet játszott a kor egyik legérdekesebb egyénisége, a 22 éves, ragyogó szépségű asszony, Kleopátra Philopator, akit udvari összeesküvés űzött el az egyip­tomi trónról. Kleopátra, felhasználva Julius Caesar alexandriai tartózkodását, műveltségével, egyéni bájával meghódította a már öregedő hadvezért, aki visszahelyezte őt Egyiptom trónjára. A ki­rálynő Caesar kedvese lett. Szült egy fiút, akit Caesarionnak nevez­tek. A diktátor mindkettőjüket magával vitte Rómába. Kleopátra joggal remélte, hogy fia Julius Caesar után az egyiptomi trón mel­lett a római birodalom urává lesz, s ő régensként uralkodhat he­lyette. A Nagy Sándor-i világbirodalom eszméjének megszállottja volt a keleti Mithridatesz, a milliomos Crassus, a köpönyegforgató Pompeius s maga Caesar és Kleopátra is, akinek őse, Ptolemaios, a hellenizmus új, világtörténeti szakaszának kezdetén, macedóniai Nagy Sándorral együtt járt hódító útján, s így jutott Egyiptom fáraóinak örökébe.

A tervekne k i. e. 44-ben véget vetettek a tőrdöfések, melyekkel Caesart, a Cassius által kezdeményezett, szenátuspárti összeesküvés résztvevői - közöttük Marcus Junius Brutus - megölték.

Augustus Octavianus, a nagybátyja, Julius Caesar által adoptált ifjú és öt az uralkodásban követő princeps ismertetését bízzuk Suetoniusra, aki mint Hadrianus levéltáránOak vezetője, Augustus teljes magánlevelezésének birtokában volt:

" ... ez a nemzetség, melyet Tarquinius Priscus [etruszk származá­sú - szerző] király vett fel más, kisebb nemzetséggel együtt a sze­nátus tagjai közé, majd Servius Tullius a patríciusi rendbe, idők folyamán plebejussá lett, és hosszú idő telt el, míg Julius Caesar révén megint vissza került a patríciusok közé."

" ... Marcus Antonius azt veti szemére, hogy dédapja szabadon bocsátott rabszolga volt. Thuri-vidéki kötélverő, nagyapja pedig pénzváltó." (Suetonius: Augustus élete 2.)

"Balbus [Augustus nagyapja - szerző] apai ágon egy ariciabeli nemzetségből származott, praetori hivatalt viselt, tagja volt a 20-as bizottságnak, mely földet osztott Campaniában. Mégis fentebb említett Antonius, megvetve Augustus anyai származását is, azt hánytorgatja fel neki, hogy dédapja afrikai eredetű volt, és Ariciá-ban [i. e. 505-ben elsőként elpusztított etruszk város - szerző] hol illatszerrel kereskedett, hol molnárkodott. A parrnai Cassius pedig némely levelében nemcsak molnár unokájának tartja Augustust, 175

hanem valami aprópénzváltó sarjának is: »Anyád lisztje Aricia legdurvábban őrlő malmában készült, azt is nerulumbeli [etruszk város - szerző] pénzváltó gyúrta, aprópénztől mocskos kezével.«" (Suetonius: Augustus élete 4.)

Augustus húga, Octavia ez időben még Marcus Antonius fele­sége volt, ezért a cézár Antoniusszal viszonylagos békeállapotot teremtett.

Marcus Antonius a kétségtelenül nehéz helyzetben levő Augus­tust a zavaros Itáliában hagyta, maga a parthusok ellen vívandó háborút és Kelet kormányzását választotta, s Alexandriába ment.

Ekkor újra színre lépett Kleopátra, akinek feléledtek világhatal­mi álmai. Meghódította Marcus Antoniust, aki nyíltan együtt élt vele, majd miután elvált Octaviától, feleségül vette. Marcus Anto­nius feltételezhetően az ez időben váltott levelezés során vágta Augustus arcába a Suetonius által leírt becsmérlő sorokat Octavia­nus etruszk fóldről, alacsony rendből való származását illetően.

Augustus ezután végképp megszakította Marcus Antoniusszal a kapcsolatot.

Antonius a keleti területeket már sajátjaként kezelte: Kleopátrá· nak és gyermekeinek provinciákat ajándékozott, ezzel bizonyítva Rómától független helyzetét. Augustus, hogy rámutathasson : Mar­cus Antonius elfajzott a "római erkölcsöktől", Antoniusnak a vá­rosban, a Vesta-szüzeknél elhelyezett végrendeletét felbontotta. Antonius örökösként nevezte meg Kleopátrától született gyerme­keit. Augustus a szenátusban felolvasta a végrendeletet: Antoniust hivatalosan a "haza ellenségének" nyilvánították.

Az eseményeket követően Augustus Octavianus, Szírián keresz­tülvágva, Alexandriába hajózott, és rövid ostrom után elfoglalta a várost. Antonius és Kleopátra öngyilkosságot követtek el. Augus­tus Marcus Antonius legidősebb fiát, a fiatal Antoniust elfogatta és kivégeztette, s meggyilkoltatta Caesariont is, kiről Kleopátra mint Caesar fiáról beszélt. Minthogy Kleopátra és Marcus Antonius többi gyermekét életben hagyta, és gondoskodott róluk, nyilván­valóvá válik a szándék, hogya két fiú meggyilkolásával csupán an­nak kívánta elejét venni, hogy felnőve trónkövetelőként jelentkez­zenek, és újabb széthúzás magvait hintsék el a római birodalom­ban, melyben ő - bár kemény módszerek kel, de - meg akarta te­remteni a népek által olyan nagyon kívánt békeállapotokat.

Suetonius szerint Augustus két ízben is foglalkozott a köztársa­ság visszaállításának gondolatával, végeredméQyben azonban még­is azt az államformát teremtette meg, amelyben fenntartotta ugyan a demokrácia látszatát, de tisztségeinek élethossziglani viselésével érvényesítette egyéni akaratát. A közhivatalok, kincstárak, fonto­sabb provinciák személyes ellenőrzése alatt állottak. Kitűnően meg­választott munkatársai segítségével sikerült megszüntetnie az anar-

176 chiát, a nyílt vagy burkolt szabad rablást és a vérengzéseket.

A hatalmas birodalom viszonylagos konszolidálása nem ment erőszakos akci6k nélkül. Annak a szenátusnak, mely pénz és kap­csolatok révén korrupt és törtető elemek ezerfőnyi gyülekezetévé vált, a megtisztítását személyesen hajtotta végre; tógája alatt azon­ban páncélinget viselt, és testőrségként felfegyverzett, nagy erejű szenátorokkal vette magát körül.

Augustus Octavianus principátusa egyeduralom volt, de olyan egyeduralom, mely képes volt fenntartani az alkotmányosság lát­szatát. A keleti isten királyok eszmei utóda és a hellenizmus politi­kai elgondolásainak megvalósítója volt egy személyben.

Miután Cassiusnak, Brutusnak és számtalan ellenséges érzelmű szenátornak tábora volt a birodalom területén, a frakcióharcok nem szűntek meg, és Augustus rágalmakkal telt leveleket kapott, melyek Suetonius rendelkezésére állottak, s amelyek Augustus csa­ládjának nem kevés kellemetlen percet okozhattak, mert Tiberius egyik levelére válaszolva Augustus a következőket írja: "Ne en­gedd, Tiberiusom, hogy fiatalos hevületed elragadjon, és ne bosz­szankodj azon, hogy van, aki engem rágalmaz; éppen elég annyit tudnunk, hogy ártalmunkra nem lehet senki." (Suetonius: Caesa­rok élete.)

A konszolidáció során annyi és olyan tömegű ellenséges szóbe­széd és rágalomhadjárat folyt a magánéletében viszonylag egyszerű monarcha ellen, hogy ezt népszerűségét megerősítő, tudatos tevé­kenységgel kellett ellensúlyoznia.

A "zsarnokgyilkosság" tábort sorakoztatott Brutus mögé, mely­lyel Octavianusnak, Caesar fogadott fiának meg kellett ütköznie. A harc Brutus életébe került. Cassius tábora sem volt kisebb, nem is beszélve a kalózverő Pompeius híveiről és a tömegekről, melyek a Julius Caesar örökébe lépő Octavianust, a későbbi Augustust, ellenszenvvel fogadták.

A caesarianus pártot előbb Marcus Antonius képviselte, akit Augustus Alexandriában legyőzött, és aki öngyilkosságba menekült.

A birodalomban már gyülölték a háborút, a háború megszűnté­vei az önkényeskedő, földfoglaló katonákat, függetlenül attól, hogy kinek a táborában szolgáltak. Itália népei úgy érezték, csalódtak Antoniusban, akiből keleti kényúr, s Octavianusban, akiből Itália zsarnoka lett. És Augustus Octavianusnak ebben a légkörben kel­lett megteremtenie azt az új itáliai politikát, amely nemcsak egy kis városállam, de egy hatalmas világbirodalom megszervezésére, megtartására, gazdaságának, civilizációjának kialakítására és fej­lesztésére is alkalmas. J61 megválasztott alvezérek, jól felépített, az élet minden területére kiterjedő apparátus segítette ebben.

Augustus és hívei képesek voltak megakadályozni összeesküvé­seket, gyilkossági kísérleteket s azok következményeit; sokkal nehezebb volt azonban helyzete a származását illető ellenséges hír-verés mocskol6dásaival szemben. 177

Irodalom és történetírás

a politika szolgálatában

Augustus környezetében nagyszerű író- és költőnemzedék élt. Hátrahagyott műveik arról vallanak, hogy bíztak Augustus feltét­len békeszándékában, abban, hogya háborúktól meggyötört itáliai emberek számára - a rabszolgatársadalom keretein belül - őszintén

igyekszik viszonylag konszolidált életmódot biztosítani. A császár­nak ebben teljhatalmú segítője Maecenas, a művészefimádó etruszk volt, aki az irodalom és művészet pártolóinak ma is eszményképe.

Az etruszk Maecenas egész vagyonát a kor irodalmi és művészeti szintjének emelésére fordította. Maga köré gyűjtötte a birodalom tehetséges költőit, íróit, történészeit, lehetőséget nyújtott képessé­geik kibontakoztatására, s egyben megnyerte őket Augustus béke­politikája számára.

Észak-Itáliát Maecenas társaságában a Mantua közelében szüle­tett Publius Vergilius Maro képviselte. Nápoly megejtő szépségű vidékén élt és alkotott; Georgicájában igyekezett megismertetni Itália népeit a paraszti élet szépségeivel, visszavezetni a rómaiakat a földművelés, pásztorkodás örömeihez.

"Hajdan, az ősi sabinus nép így élte világát, így Remus, így testvére, s nőtt Etruria naggyá, így lett végül a föld legszebb székvárosa Róma, mely maga hét fellegvárat fog körbe falával."

(Georgica I/. 497-542. Ford.: Devecseri Gábor, kiemelés a szerzö/ÖI)

Vergilius 52 éves korában halt meg, befejezetlenül hagyva az utó­korra eposzát, az Aeneist. Ebben a Róma őstörténetét megéneklő műben jelentékeny szerepet juttat az etruszk hősiességnek.

"Aeneas, a vak éj közepén, a habot hasogatja. Mert Eundrustól egyenest etruszkok urához megy, telepükre, nevét, vérét megvallva az úrnál..."

" ... kéri szövetségesét; társul tüstént vele Tarchon, s hozzáfűzi hadát; ...

Most pedig istennők, tárjátok fel Helicontok, s zengjen a dal: tuscus tájról mi tömeg viszi közben Aeneast, hasogatva habot fegyverteli gályán?

Clusium és a cosseai erőd ezer ifja kavarja háta megett a vizet. ..

Hatszáz harcszerető fiatalt hozzá anya-váruk küld, Populonia, háromszáz pedig ilvai, innét jő, a chalibsok e vasban dús, hirhedt szigetéről. Harmadik, emberek-égilakók tolmácsa, Asilas,

178 ő, ki a mennyei csillagokat, nyelvét a madárnak

s érti belét a baromnak is és mit j6so1 a villám: ő hoz ezer gerelyest, meredő kopiát sűrű sorban. Mind alapheusi vár, Pisae rendelte alája, etruszkföldi erőd. Ezután jön az oly kecses Astur, Astur, a csilláml6 vért jére, lovára kevély hős, Háromszázak ura, s mind egy szívvel suhan útján, kit Minio mezeje a caerebeli otthona küldött s Pyrgi, az őskori vár ... "

(Ford.: Devecseri Gábor, kiemelés a szerzőtőlj

Nemcsak Dél-Etruria városait sorolja fel eposzában Vergilius, hanem a Pó menti Etruriában megtelepedett, kevert népességről is megemlékezik:

"Otthon partjair6l vezet osztagot Ocnus is aztán, magzata Manto jós-szűznek s ama tuscusi habnak, [P6] Mantua, néki köszönd falaid, neved anyja nevének, Mantua, dús te az ősökben, ha kevert is a fajtád, mert három faj alatt négy-négy törzs él kebeledben. Ám te vagy úr rajtuk, tuscus vérség erejével. Innen is ötszáz ölt fegyvert..."

(Ford.: Devecseri Gábor, kiemelés a szerzőtőlj

Vergilius, a Mantua környékén született költő, Aeneast énekli. Az idézett sorok azonban az egykori etruszkok nagyságáról is képet adnak. Aeneas, a Trójából menekülő teukrok vezére, a római nép mondai ősatyja, Vergilius szerint az etruszkokhoz fordul, s az Itá­liában már gazdaggá, erőssé formálódott néptől kér és kap segít­séget. Vergilius tehát i. e. I. században tudott róla, hogy az etrusz­kok R6ma születése előtt városokban lakó, kulturált és hősi nép volt. Mantuáról írt sorai arról vallanak, hogy ismerte a P6 menti Etruria népeinek összetételét, akiket szerinte is a városépítő etrusz­kok ötvöztek egységbe.

Quintus Horatius Flaccust, a felszabadított campaniai rabszolga fiát Philodernos, Varius és Vergilius ajánlotta az etruszk Maecenas figyelmébe. Hosszú h6napokig tartott, míg Maecenas meggyőző­dött az éppen írnokoskod6 Horatius kiemelkedő képességeiről, és társaságába fogadta.

Horatius függetlenségre vágyó, határozott egyéniség volt. Az Au­gU&tus által felajánlott udvari állást nem fogadta el; nem kívánt udvaronccá válni. A Maecenást61 kapott kis "tusculanuma" (bir­toka) biztosította viszonylag nyugodt, egyszerű, de költőhöz mélt6 életét. Maecenáshoz őszinte, halálig tart6 barátság fűzte.

"Maecenas, noha mindama lydek közt, kik az etruszk partokon élnek, nincs nálad nemesebb születésű,

179

nem nézed le azért mint más, fenn hordva az orrod, azt aki mint én is, szabadult rabszolga szülötte.

És az vigasztal, hogy szebb így élni, miként ha kincstárnok lett volna apám, nagyapám, meg a bátyám."

(Ford.: Devecseri Gábor. kiemelés a szerzőtől)

Ez a barátság indította Horatiust a lüd származású, etruszk par­tokon született főnemes közvetIenségének méltatására, ki barát jául választotta őt, a "szabadult rabszolga" fiát.

Augustus udvarának irodalmi körében alkotott Titus Livius és Halikarnasszoszi Dionüsziosz is. "Titus Livius Pata vinu s script or historicus", azaz Titus Livius páduai történetíró, valamint Dionü­sziosz, Halikarnasszoszból, a kisázsiai gyarmatvárosból érkezett görög prózaíró is Róma őstörténetét akarta rekonstruálni, de mindegyiknek más-más volt az indítéka.

Livius egyszerű polgára volt Pataviumnak, Páduának, rang és hivatal nélkül, származására büszke itáliai. Művének 1. fejezetében leírja, hogy Aeneas és Antenor, a két trójai vezér Trója eleste után egyszerre indultak új hazát keresni. Antenor, rövidebb vándorlás után, "enetusai" kíséretében korábban telepedett meg Észak-Itáliá­ban, mint Aeneas, hosszabb bolyongás után, Délen. " ... innen veszi nevét (Veneto - szerző) az egész vidék is, a népét pedig egyetemesen venetusnak nevezték el." Ezzel a hagyománnyal bizonyítja Livius, " ... hogy szülőföldje nem valami kis eldugott, vidéki hely, hanem származás tekintetében egyenrangú a rómaiakkal, sőt régebbi ná­luk, mert ;<\ntenor előbb jutott ide, mint Aeneas". (Jegyzet a Livius: "A római nép története" magyar fordításában.) Liviusnak ez a hagyomány valószínűleg segítségére volt a korszellem által meg­követelt "eIŐkelő" származás bizonyításában.

Livius nagy általánossá;jban az annalisták, évkönyvet vezetők eseményleírását követve, egy jellemében tisztább, célkitűzéseiben becsületesebb társadalom megteremtése érdekében alkotott példás ősöket és hősöket. Munkája - a mai olvasót megmosolyogtat6 csodákkal - saját megjegyzése szerint is hihetetlen történések kel tarkított mű. Világosan megmutatkozik azonban, hogy a hősi cse­lekedetek leírásával az alapeszme, a római erkölcsök megjavítása irányában akarta olvasóit befolyásolni. A principátus célkitűzé­

seit szolgálta, mégis úgy tűnik, politikai szélsőségektől mentes. Ha nem hangsúlyozza is, a sorok között látni engedi az ellenség hősies­ségét, nemritkán nagylelkűségét is.

Titus Livius megbecsült tagja volt Augustus udvarának. Erre utal Claudiushoz, a későbbi császárhoz fűződő kapcsolata.

Claudius apja, Drusus, Augustus nevelt fia volt. Claudius mint a család öröklési rendjét zavaró, nem egészen tisztázott származású

180 esetleges tr6nigénylő - ismerve a császári udvar áporodott, intri-

kákkal terhes életét - saját érdekében igyekezett magát ügyefogyott­nak, uralkodásra nem vágyó, nem is alkalmas embernek feltün­tetni. Ez oly mértékben sikerült neki, hogy Tiberius, az Augustust követő császár, sőt a szenátus és az udvar is már idiótaként kezelte. Bár Claudius emberi önérzetét ez a megaláztatás sértette, életét ennek köszönhette.

A 23 évig uralkodó Tiberiust (i. sz. 14-37) meggyilkolása után Caligula (i. sz. 37-41) rövid, dicstelen császárkodása követte. A fiatal, valószínűleg elmebeteg, vérszomjas, kegyetlenkedő csá­szárt 29 éves korában testőrsége parancsnokának vezetésével meg­gyilkolták.

Az Augustust, Tiberiust és Caligulát túlélő Claudius, Titus Livius buzdítására, kora fiatalságától kezdve foglalkozott történet­ÍrássaI. Forrásmunkákat valószínűleg Sulpicius Flavus keresett szá­mára. Előbb családjának történetét akarta megírni, abban azonban annyi inkább eltitkolni-, mint közölnivaló akadt, hogy inkább más tárgyat keresett, s húsz kötetben megírta az "Etruszk történet" CÍ­mű művét. Az alkotás jelentékeny lehetett, mert az Alexandriában működő, világhírű könyvtárban előadások formájában minden évben részletek hangzottak el belőle.

Az alexandriai könyvtár (az i. sz. IV. évszázadban) Serapis egyiptomi isten templomának és papjai kolostorának területén állott, i. sz. 390 táján a korai kereszténység fanatikusai nak áldoza­tául esett; leégett, s benne pusztult a világ történetének elképzel­hetetlenül gazdag ismeretanyaga, így Claudius műve, a "Thyrrhe­nika", az Etruszk történet.

Suetonius ismertetésére támaszkodva bizonyosra vehető, hogy Livius jelentékeny tagja volt Augustus udvarának. Nem ilyen egy­értelmű ez Halikarnasszoszi Dionüszioszt illetően. Niebuhr XIX. századi klasszika-filológus nyomán A. Schwegler és Th. Mommsen 1854 és 1856-ban kiadott "Römische Geschichte" CÍmű művükben már szigorú kritikával illették a Róma legkorábbi történetét tudo­mánytalanul ismertető műveket (Dionüszioszét és Liviusét), majd E. Pais "Storia di Roma" CÍmű alkotásában határozottan bírálja Halikarnasszoszi Dionüszioszt.

Dionüsziosz Rómában udvaroncként élt Augustus környezeté-ben, patríciusok, szenátorok és dúsgazdag lovagrendiek között. Az uralkodó osztály, amely fényűző domuszaiban kőbe vésett bizo­nyítékként őrizte őseinek mellszobrait, és gyakran hamis genealó-giák segítségével bizonygatta ősi s ennélfogva előkelő származását, hogy magas tisztségek viselésére jogosulttá váljék, feltehetően nem mutatott nagy tiszteletet a kisázsiai gyarmatvárosból érkezett toll­forgató iránt. Elképzelhető, hogy ez a "provinciális kisebbségi érzet" érlelhette a célkitűzést a nagy mű alkotására, mely Augus-tus legősibb, itáliai bennszülött származását, egyben Dionüsziosz szerint az itáliai etruszkok görögökkel való szoros rokonságát bizo- 181

182

nyítaná. Ki lett volna ennek megírására alkalmasabb, mint a kis­ázsiai görög, kiről feltételezhető volt, hogy jól ismerte mind Kis­ázsia, mind a görögség protohisztorikus történetét.

Halikarnasszoszi Dionüsziosz olyan művet akart létrehozni, amely bár történelmi folyamatában nem képes cáfolni Augustusnak a kor Rómájában mindenki által ismert etruszk származását, de kialakítva az etruszkok Itáliában autochton, őslakos voltának el­méletét, hivatva volt az itáliai eredetre oly büszke szabin, latin és más italióta törzsekhez tartozó patríciusoknál is ősibbé, régebbivé, tehát előkelőbbé tenni a kisnemesi Octavianus családot. Így az et­ruszk származású, Tarquinius Priscus által kiemeIt Octavianusok minden más patríciusnál ősibb, nemesebb, trónra jogosultabb nem­zetséggé léptek elő. Az "egy csapásra két legyet" elv alapján az ct­ruszkok és görögök "istenszülte", ködbe vesző eredetének bizonyí­tásával pozícióit mint íróét és római polgáré t is erősíteni kíván­hatta a kisázsiai gyarmatváros, Halikarnasszosz szülötte, Dionü­sziosz.

Az etruszkok eredetét tárgyalva, bizonyítani akarta, hogy ez a nép nem érkezett sehonnan. Mindig Itáliában éltek, autochton nép, ősi nemzetség. Propagandisztikus szempontból a koncepció jónak látszott, és ez ellen a kultúrpolitikát irányító etruszk Maecenasnak sem lehetett kifogása.

Halikarnasszoszi Dionüsziosz célkitűzése a maga korában, Au­gustus nemzetségének "rehabilitációja" szempontjából, nem volt ártalmára senkinek. Mind az etruszk származású, mind pedig a római nép és a tartományok lakosai - ha egyáltalában tudomást szereztek a műről - különösebb felháborodás nélkül fogadhatták el, hogy ezer esztendővel korábban az etruszkok nem "érkeztek", hanem az Appennini-félszigeten őslakosok ként éltek. Kizárólag a vezetőréteg tagjainak kellett megszokniuk, hogy istenkirályuk, Augustus nemcsak uralkodói mivoltában, de származása szerint is elsőbb náluk. Ez pedig a római szenátus tekintélyét is öregbíthette; nem akármilyen jöttment, hanem Itália legősibb nemzetségéből származó caesar mellett töIthették be a felső vezetés vagyont és hatalmat biztosító pozícióit.

Halikarnasszoszi Dionüsziosz, az augustusi Róma propagan­distája, így ír:

"Róma parancsol az egész világnak, nem hozzáférhetetlen terüle­teknek, hanem az emberlakta országoknak. Ura minden tengernek; nemcsak annak, mely Hercules oszlopain innen terül el, hanem az óceán mindama részeinek is, amelyek elérhetők a hajósok számára, és éppen ezért Róma az első és egyetlen város, amelynek emlékét a történelem fenntartja, amely hatalmát kiterjesztette egészen Kele­tig, birodalma határait egészen Nyugatig."

(Ford.: Révay Józse!)

Dionüsziosz második célja - a görög és római nép közeli rokon­ságának bizonyítása - sem találhatott ellenállásra. hiszen az etruszk alapokon épült római kultúrát a hellenisztikus művészet az i. e. I. században már erősen befolyásolta.

Az etruszk hanyatlás korszakában, az i. e. V. században már születtek nagy görög tragédiák, állott az epidauroszi szabadtéri színház, s az athéni Akropolisz ma is ámulatba ejtő épületkomple­xuma. Periklész (i. e. 495-429) barátja és művészeti tanácsadója, Pheidiasz ekkor már sorra alkotta szabályos, klasszikusan megfor­mált szobrai t, a görög ideál megtestesítéseit. Aiszóposz, azaz Ezó­pus, a felszabadított, nyomorék rabszolga, már írta állatokról, tár­gyakról, néha emberekről szóló, de minden esetben mély erkölcsi tanulságot tartalmazó, ma is kedvelt meséit. Ekkor már ismert volt Hérodotosz, az ugyancsak a kisázsiai Halikarnasszoszban született történész (i. e. 484-424), aki a régészet által ma már mindinkább bizonyítottan, a részletkérdésekben is valóságot meg­közelítően rögzítette az akkori világ eseményeit. Utazásai során szerzett közvetlen tapasztalatai alapján alkotta műveit, ezért ne­vezte őt Cicero "Pater historiae"-nek, a történetírás atyjának. Számtalan nagy nevet lehetne megemlíteni a klasszikus korból, akikre gondolva a művelt rómaiak sem tiltakozhattak a Dionü­sziosz által hirdetett görög rokonság ellen.

Dionüsziosz történetírói munkájában nem támaszkodott Héro­dotosz megállapításaira, mert a történetírás atyja - az ő célkitűzé­seivel ellentétben - az etruszkok magvának kisázsiai, lüd származá­sát bizonyította. Dr. Fischer Endre 1934-ben kiadott értekezésének tárgya Halikarnasszoszi Dionüsziosz és M. Terentius Varro kap­csolata. Fischer azt bizonyítja, hogy Dionüsziosz nem saját kutatá­sai, hanem Varro nézetei alapján írta mŰvét.

Varro (i. e. 116-27) - aki a földművelésről szóló munkájában elismeri az etruszkok módszereinek helyességét, és ennek követésére buzdít ja a római gazdákat - maga is támaszkodik etruszk forrás­munkára. Terentius Varrót, a római "polihisztQrt" főként azok a belső, elsősorban gazdasági és politikai tényezők érdekelték, ame­lyek Róma nagyhatalmi helyzetére hatással lehettek. Mint szabin nemzetiségű embert nemcsak Róma, nemcsak Latium sorsa érde­kelte, hanem minden Itáliában élő népé, ezért is folytatott kutató­munkát azok eredetét, fejlődését, Rómához fűződő kulturális és politikai kapcsolatait illetően. A legrégebbi annalistákhoz, Cato, Fabius munkáihoz és a korabeli írók értesüléseihez folyamodott, de felhasználta a hellén kor görög, szicíliai íróinak és költőinek alko­tásait is.

Terentius Varro szenátuspárti patrícius volt. A szenátus saját korának Rómájában betöltött szerepét munkáiban vissza vetítette a korai Rómára. Tarquinius Priscusszal foglalkozva megemlíti a király önkéntes alkalmazkodását, mellyel az a szenátus és a nép 183

akaratának alávetette magát, de amely" .. . semmi esetre sem fed· heti e kor tényleges, közjogi viszonyait" (Fischer Endre). Dionü· sziosznál a szenátus hatalmának ilyen előtérbe állítása szenátus· párti forrásra, feltehetően Varro műveinek forráskénti használa· tára utal, bár maga erről említést nem tesz. Halikarnasszoszi Dionüsziosz megtalálva Varrónál a göröggel párhuzamos közjogi intézkedéseket - átvesz szenátuspárti nézeteket is, melyek az augustusi, a császári Rómára már nem voltak jellemzőek.

Dionüsziosz megokolja, hogya "census" - a vagyoni alapon tör­ténő társadalmi tagozódás - miért biztosít több jogot a patríciusok számára, és leírja, hogy miért volt ez jó és igazságos: " ... mert a vezető osztály [melyhez Varro is tartozott] leginkább kivette a ré­szét az állami terhek ből és kötelességekből." Csakhogy ez a társa­dalmi berendezkedés Augustus uralkodása alatt, tehát Halikar­nasszoszi Dionüsziosz történetírásának korában, már megválto­zott, mégpedig a nép javára. Az, hogy könyvében mégis szerepel, annak bizonyítéka, hogy az intézmények leírását is kritika nélkül vette át Varró tól , akinek művében, az "Antiquitates"-ban, meg­találta a leírások hasonlóságát a görög és a varrói korban fennálló intézmények között. Varro művében beszél a "színpadi és cirkuszi játékokról" , és miután a görög párhuzam ba ez is beleillett, Dion ü· sziosz átvette. Hasonlóképpen vitatott a lovagrendűek előkelő sze­repe az ünnepi felvonulásokban ; a legdöntőbb kérdés azonban az, hogy a kisázsiai szerzőnek módjában állott·e az i. sz. első században önálló kutatásokat folytatni az Itália legkorábbi korszakában, ezer évvel régebben élt népesség etnikai összetételéről.

Etruszkológusok jelentékeny része Halikarnasszoszi Dionüsziosz· nak valamilyen "kisázsiai nacionalizmust" is tulajdonít, nehezmé­nyezi, hogy Dionüsziosz, . Hérodotosz leírását elvetve, kijelenti, hogy: " .. . non credo, ... nem hiszem, hogy Tirrhenosz emigrált volna Kisázsiából" . Nem teszi fel a kérdést, hogy vajon az Etruria nyugati partjait mosó tengert miért hívják máig is Tirrén-tengernek, ha nem az éhség elől Lüdiából kivezető királyi vezér emlékére nevez­ték el így?

Hérodotosz 500 évvel Dionüsziosz előtt állítja a lüd vándorlást. Dionüsziosz tagadja a születése előtt kb. ezer esztendővel történt eseményt.

Hérodotosz lüdiai útja alkalmával megcsodálta és leírta Aliates lüd király sírját: " ... melynek alapja nagy kövekből készült, a sír­emlék többi része pedig földhalom."

Vergilius, Halikarnasszoszi Dionüsziosz kortársa, ismerte és megénekelte Cerveteri nekropoliszát:

"Caere fagyos vize környékén iszonyú liget állott, szent, széltében az ősi hittől,' halmok sora fogta völgybe, setét fenyvek koszorúja karolta csalitját."

184 Látta a cerveteri nekropoliszt, amely telve van Aliates sírjához

hasonló tumulusokkal. Ismerte ezeket maga Augustus is, aki halála előtt saját mauzóleumafölé ugyanilyenföldkupolát emeltetett, amely Rómában ma is megtekinthető.

Halikarnasszoszi Dionüsziosz volt az első, aki az etruszkok állam­alkotó tevékenységének eszmei megsemmisítését kezdeményezte. A fizikai megsemmisítés pusztító munkáját elvégezte a római impé­rium. Így történhetett meg, hogy az etruszkok itáliai szereplését év­ezredekre az ismeretlenségbe taszították, s bár Halikarnasszoszi Dionüsziosz Augustus korában elméletével nem okozott különö­sebb kárt, később azonban kétségtelenül akadályozta az etruszk kultúra megismerését és helyes értékelését.

Irodalom Agostino, A.: Populonia. la Cittd e la necropoli. Roma, 1965 Agostino, A.: Veii. la Tomba delle Anatre. Quadrini di Vii/a Giulia. Roma,

1964 Alfieri. N.-Arias, P. E.: Spina. Firenze, 1960 Arisi, F.: II Museo Civico di Piacenza. Piacenza, 1960 Aurigemma, S.-Alfieri, N.: II Museo Naziol/ale Archeologico di Spina in Fer-

rara. Roma, 1961 Banti, L.: II MOI/do degli Etruschi. Roma, 1960 Banti, L.: La pil/ura della Tomba Campana a Veii. Firenze, 1970 Bizzari, M.-Curri, c.: Magica Etruria. Firenze, 1968 Bizzari, M.-Curri, c.: Orvieto Etrusca. Orvieto, 1967 Bizzari, M.-Curri, c.: La I/ecropoli dl Crocefisso del Tujo in Orvieto. 1963 Bloch, R.: Die Etrusker. Genf, 1970 Camporea!e, G.: La Tomba del Duce. Firenze, 1967 Caputo, G.: La Montagnola di QuillIo Fiorentillú. Roma, 1962 Catullus összes versei. Budapest, 1967 Chulin, C. O.: Disciplina Etrusca Civilta del Ferro. Studi pubblicati nella ricorrenza centenaria della scuperta

di Villanova. Bologna, 1959 Clemen, c.: Die etruskische SükularrechllulIg. Bonn, 1928 Clemen, c.: Die RelrgiúlI der Etrusker. Bonn, 1936 Demus-Quatember, M.: Etruskische Grabarchitektur. Baden-Baden, 1958 Dionysius v. Halikarnass: Urgeschichte der Römer (Archaiologeia). 1827 Ducati, P.: Etruria Antica. Torino, 1927 Duca ti, P.: Storia dell'Arte Etrusca. Firenze, 1927 Feruglio, A. E.: Enciclopedia dell'Arte Antica. Perugia, 1965 Fiumi, E.: Enciclopedia dell'Arte Antica. Volterra, 1966 Galli, E.: Etrusco Tradollo. Modena, 1967 Gilgames. Agyagtáblák üzenete. Budapest, 1966 Herbig, R.: GölleI' und Dümonen der Etrusker. Mainz, 1965 Hérodotosz törtélleli kÖllyvei. Budapest. 1892-93 Hoffmann, W.: HalIlIibál. Budapest, 1971 Homérosz: Iliász. Odünzeta. Homéroszi költemények. Budapest, 1974 Horatius önzes versei. Budapest, 1961 Inghirami: MOllumellti Etruschi. Firenze, 1810 Keller. W.: De/1/1 sie elltzündeten das Licht. Zürich, 1970 Lawrence, D. H.: Landschaft und Geheimnis der Etrl/sker. Zürich, 1955 Lerici: NOl/ve testimonianze del/'arte e della ch'iltd etrusca. Milano, 1960 Levi, D.: II Museo Civico di Chiusi. Roma, 1935 Livius. T.: A római nép története a Város alapításától. Budapest, 1963 Monaldi, E.: Chiusi e il Museo Etrusco. Roma, 1960 Moretti, M.: MI/seo di Villa GIUlia. Roma, 1973 Mostra del/'Etruria Padana e della Cll/d di Spina. Bologna, 1960 Pallottino, M.: Die Etrusker. Frankfurt, 1965 Pallottino. M.: Scavi nel santuario etrusco di Pyrgi. 1958 Paoletti, A.: Studi su Perugia Etrusca. Perugia, 1923 Pareti, L.: La Tomba Regolini-Galassi. Citta del Vaticano, 1947 Pasquinucci, M.: Le Kelebai Volterralle. Firenze, 1968 Pfiffig, A. J.: Einführung ill die Etruskologie. Darmstadt, 1972 Pfiffig, A. J.: Die etruskilche Sprache. Graz, 1%9 Plinius: Naturalis Historia (Studi Archaiologeia). 1880-82 Santangelo, M.: Musei e Monumenti Etruschi. Novara, 1960 Stefanini, A.: Recenti scoperte nel territorio di Tol/a. Tolfa, 1965 Suetonius: Caesarok élete. Budapest, 1964

186 Szergejenko, M. J.: Pompeji. Budapest, 1960

Tacitus összes mDvei. Budapest, 1970 Thuküdidész: Tyrrhenica. saggi di studi etruschi. Milano, 1957 Vacano, O. W.: Die Etrusker. Stuttgart, 1955 Vergilius összes mDvei. Budapest, 1973 Vitruvius: Zehn Bücher über Architektur. Darmstadt, 1964