1

Élményem egy fogyatékos személlyel

Sok éves gyógypedagógiai munkám során számos olyan élménnyel gazdagodtam, amelyek

fogyatékos személyekhez kötődnek. Őszintén szólva soha nem volt tervemben, hogy sérült

gyermekeket oktassak, neveljek. Viszont a Sors úgy hozta, hogy mégiscsak ilyen területre

kerültem. Megvallom, nehéz napokat, heteket éltem át kezdetben. Hiszen mindig is

ódzkodtam a fogyatékos emberek társaságától, sőt még a rádiót is elcsavartam, ha sérült

emberekkel kapcsolatos volt a téma. Lelkem mélyén egy hatalmas félelem húzódott meg e

mögött, hiszen saját magamat, s szeretteimet is féltettem, nehogy bármelyikünk hasonló

helyzetbe kerüljön az életben. Most évek múltán szégyellem viselkedésemet. Ugyanis

olyantól rettegtem, ami által a személyiségem szépülhetett, épülhetett. Nem gondoltam

volna, hogy az általunk fogyatékosoknak elnevezett emberek mekkora értéket képviselnek

közöttünk az úgynevezett ép emberek között.

Pedagógiai gyakorlatom során több városban, több intézményben megfordultam. Hosszú

lenne az a névsor, ha felsorolnám, hány és milyen sérültségű gyermeket, fiatalt oktattam,

neveltem , fejlesztettem. A legenyhébb sérültségűtől kezdve a legsúlyosabb, halmozottan

fogyatékos gyermekcsoportig ismerős voltam mindenben. Mind a mai napig új és új

fogyatékos gyermeket ismerhetek meg utazó gyógypedagógusként járva-kelve az integrált

oktatást képviselő iskolákban, óvodákban. Ahogyan mindannyiunkra, úgy ezekre a

gyermekekre is vonatkozik az a megállapítás, hogy ahány gyermek, annyiféle. Viszont egy

bizton megállapítható rájuk nézve,- mégpedig az, hogy úgy szeretni talán senki nem tud,

mint ahogyan ők őszintén, képmutatás nélkül teszik ezt. Gondolataimat fűzve most kissé

bajba is kerültem, hiszen az esszé címe: „Élményem egy fogyatékos személlyel”. Sokat

töprengtem azon, hogy vajon kit is válasszak ki a sok kedves arcból személyiségből. Több

esszényi az az élmény, amely a rám bízott akadályozott gyermekekkel kapcsolatos. Most

mégis ki kell választanom egyet. Sok gondolkodás, belső tanakodás után Zsoltika lett a

kiválasztott, kis Kincsem. Igen, Zsoltika, akit öt évesen kaphattam meg egy speciális óvodai

csoport tagjaként. Alapsérültsége a mozgásfogyatékossága volt, amihez halmozott

sérülésként az enyhe értelmi fogyatékosság, valamint epilepszia társult. Gyönyörű, fekete

szemű, cigány kisgyermek volt, arca mindig ragyogott. Hatalmas lelkesedéssel lépett be

minden reggel a foglalkoztató szobába. Pedig súlyos terheket cipelt kicsi vállán. Egyrészt el

kellett hordoznia saját testének, lelkének gyengeségeit, másrészt családi élete összes

megrázkódtatásait. Édesapját hamar elveszítette, édesanyja is korán párja után ment.

Nagynénikéje nevelte. Több családtaggal együtt kis helyen kellett, hogy elférjenek,-

mondhatnám, nem volt Zsolti elkényeztetett gyermek. Talán ez volt javára is, hiszen

felnőtteket megszégyenítően tudott helyt állni egy-egy nehéz helyzetben. Zsolti szomjazta a

szerető szót, az ölelést. De ő sem maradt adós, a viszont szeretésben.

Az óvoda után továbbra is osztályomba járt, és ugyanolyan buzgósággal, örömmel tette-

vette dolgát, mint korai, óvodai csoportjában. Bárkinek szívesen segített, ha úgy látta

szükség van erre. Különös élményeim egyike az, hogy kis üvegemben bevitt, otthoni kávémat

2

egy bögrében mindig kitöltötte, és a mikróban megmelegítve hozta asztalomhoz reggelente.

Kávézás közben pedig úgy el tudtunk beszélgetni, mint két érett, felnőtt ember. Még ma is

megvan az a bögrécske, amiben kávémat ittam. Különlegessége, hogy egy piros vonal van

körbe rajzolva úgy körülbelül a háromnegyednyi részénél. Ennek praktikus oka pedig az volt,

hogy Zsoltikámnak kezei, lábai bizonytalanul működtek, így ha túl sokat töltött a kávéból, úgy

az bizony ki- kilöttyent a bögréből, mire megérkezett vele a melegítéstől. Így mindig

koncentrált figyelemmel töltötte meg a bögrét úgy, hogy az nehogy a piros csík felé kerüljön.

Mint ahogy mindannyiunknak, úgy Zsoltikának is voltak nehéz napjai, amikor önmagát és

körülményet is nehezen tudta tolerálni, elviselni. Természetesen sérültsége folytán az

időjárás változás is , a frontok közeledte kegyetlenül meg tudta őt gyötörni. Ilyenkor

különösen oda kellett figyelni, hogy mi ne okozzunk számára semmilyen frusztrációt, hanem

inkább segítsük abban, hogy túl tudjon jutni a krízises perceken, adott esetben órákon. Szíve

mélyén végtelenül hiányzott számára az elveszített szülői pár. Autentikus cigányzenét

kínáltam fel számára ilyenkor, s fülhallgatóval az osztályterem egyik sarkában elhúzódva

hullatta könnyeit, majd nyugodott meg szépen a zene segítségével.

A számítógép mint akadálymentes környezet Zsoltika számára is egy különös esélyteremtő

tanulási lehetőség lett. Amit gyenge finommotorikája miatt nem tudott leírni vagy lerajzolni,

azt csodálatosan megjelenítette a modern technológia segítségével. Mivel osztályom minden

tagja elsődlegesen mozgássérült volt, így oktatási gyakorlatomba adaptáltam a nagy

reformpedagógus, Mária Montessori pedagógiai módszertanát. Manuális didaktikai eszközeit

Zsoltika is kedvelte, szerette. Videó film kockák őrzik, azt, amilyen lelkesedéssel beszélt

ezekről a tanulási folyamatot segítő eszközökről. Valahányszor bemutatom az őt megörökítő

filmfelvételeimet, minden pedagógus kollégám szívét melengeti, s deríti mosolyra arcukat,

Zsolti ízes, egyedi mondanivalója.

Hat évig tanítottam Zsoltikát. Kapcsolatunk a modern technológiának köszönhetően mind a

mai napig nem szakadt meg. Többször is váltunk egymással levelet digitális, online

osztálytermünkön, a Sulivilágon keresztül, valamint már, mint nagyfiú, a Facebook közösségi

oldalán is egymás ismerői lehetünk. A hajdan kis bicegő, sok fájdalmat átélt cigány fiúcska

szép, ápolt külsejű , intelligens , mosolygós fiatalember lett. Nem össze-vissza posztolgat a

nagy közösségi felületen, hanem meggondoltan, mindig valami emberi értéket képviselő

üzenetet tolmácsol ismerői felé.

Hálás vagyok a Sorsnak, hogy Zsoltit megismerhettem, és ha rágondolok, soha nem jut

eszembe, hogy őt fogyatékos személynek nevezzem. Sőt gazdag lelki kincseit ismerve,

többször én érzem magamat mellette fogyatékos embernek…

Budapest, 2013. 11.29. Dr. Ujhelyi Jánosné