Hamvas Béla életmûvérôl beszélni egyszerre felemelô és reménytelen vál-lalkozás. Az örök bölcsesség és derû transzcendens világából most valószínû-leg jóindulatú kedvességgel mosolyog a Mester, figyelvén ügyetlen csetlés-botlásomat. Valóban, különösen megmosolyogtató a „ma” szétesô világábólkísérletet tenni, hogy újrafogalmazzuk, vagy akár tovább vigyük, amit gazdagéletmûvében ránk hagyott.

Az egyetlen bíztatás talán az lehet, ha felidézzük azt a mondatát, miszerint„ A világ helyzete sohasem reménytelen, mert sohasem azokon múlik, akiknem hisznek az életben, hanem azokon, akik hisznek benne.” Legyen ez amondat az útravalónk, és higgyük el neki, hogy, amint ô fogalmaz, „az embertnem kell félteni”. Másrészt éberségre int az a módfelett aktuálisnak hatóüzenete, hogy „Fölösleges politikáról, szociális, gazdasági reformokról beszél-ni, mert ez olyan, mintha valaki recepteket ragasztgatna a súlyosan betegember különbözô testrészeire, gyógyulást remélve mindettôl.”.

Hiszen az „aranykor” vége óta, lassan háromezer éve „mindig válság van”.Ami a mai ember „határ-helyzetét” az eddigiektôl megkülönbözteti, hogymost már minden eddigitôl jobban „tudja” ezt a válságot, igaz, hogy mindeneddiginél jobban igyekszik elrejteni is azt. A globalitás hübrisszel megvert„titánja” egyre görcsösebben igyekszik „szabadságnak, haladásnak, fejlôdés-nek, demokráciának, jogállamnak stb.” beállítani mindazt a lét-roncsolókáoszt és hanyatlást, ami körülvesz minket. Az általa legyártott nyálfolyóskonzum-idióta lét-karaktere pedig primitíven pöffeszkedve azzal kérkedik,hogy gazdagabb, mint valaha a kínai császár, hisz annak még mobil telefonjasem volt. „A lét elveszett- írja Hamvas Béla-, ami maradt, csak az élet.”.Mindezt ma már talán azzal egészíthetnénk ki, hogy lassan élet sincs, csakpuszta „fennállás”, létezés, sôt most már élet nélkül. Ô maga is gyakran idéziOrtegát, aki azt írja, „Az élet eszközei fontosabbak lettek, mint maga az élet,sôt az eszközök magát az életet tették saját maguk eszközévé.”

Szorongással, sôt egyre inkább rettegéssel telve, félénken mégis csak fel kelltennünk a kérdést, hogy akkor most mit tegyünk? Megérhetjük-e egyáltalán,hogy mi történik velünk, és, ha megértjük, tehetünk-e valamit azért, hogy újralé-teli élet legyen, amit élünk. Talán jó reményekkel tölthet el minket, hogynyelvünk még mindig ôrzi az arany-kor szakrális mély-szerkezetét, hisz hakimondjuk a teendônket, hogy „építsünk egészséget” mindnyájunknak, éppenerre csodálkozhatunk rá. ÉP-ít, vagyis éppé, egésszé, lét-teljessé tesz!EGÉSZ-ség, vagyis a lét-teljesség maga! Erre utal az öregedô Schopenhauer,

B O G Á R L Á S Z L Ó

Töprengések Hamvas Béla ürügyén

1

mikor úgy fogalmaz, hogy „Az egészség nem minden, de egészség nélkül min-den semmi”. Vagyis az egészség nem egyszerûen „minden”, hanem a „min-dennél is több”, a lét-teljesség maga. Az sem véletlen, hogy se SZERi, seszáma azoknak a szóösszetételeknek, amelyekben a SZER gyök megtalálható.A SZERetet, a SZERelem, a SZERénység, a SZERvezet, a SZERkezet, aSZERzetes és a SZERfelett Isten SZERint való élet, vagy az ettôl való elru-gaszkodottság, tehát a SZERtelenség, amiként a gyógySZER, vagy a tápSZERmind-mind azt jelzik, hogy az egyik legôsibb szógyökünk, amelynek eredetijelentése az „isteni törvény” még mindig útba igazítana minket, ha hagynánk.Ha saját édes anyanyelvünkkel (is) nem bánnánk olyan mostohán, mintahogyan bánunk minden mással is, ami a lét-teljességhez visszavezethetneminket. Saját Föld-anyánkat egyre inkább, mint egy csôd-felszámolás alatt álló„projektet” szemléljük, amelybôl, mert, ahogyan a reklám mondja „Hülyeazért nem vagyok!” még igyekszünk kimarni, amit éppen sikerül, hisz aztánúgyis. Hisz aztán úgyis kiderül, hogy miközben pontosan tudjuk, hogy háromperc alatt elpusztulunk, ha nem kapunk levegôt, három nap alatt, ha nemkapunk vizet, és három hét alatt, ha nem jutunk élelemhez, elszánt dühvel ver-jük szét azokat a lét-szerkezeteket, amelyek a jövô hét közepénél azért egy kic-sit hosszabb idôre is esélyt adhatnának e lét-feltételekhez való hozzájutásra.Korunk tehát a megvalósult abszurditás világa, hiszen nem „szabad lenne”, demégis létezik, pontosabban fennáll.

De adhatna talán bátorítást az is, hogy az elmúlt ezer évek során a szerelmiköltészet gyönyörûséges katedrálist emelt azokból a szép és simogató szavak-ból, amelyek a létezés legmélyebb rétegeinek átélését nyújthatják számunkra.Pedig az egész szépséges építmény egyetlen nyers és lapidáris mondatba isbelesûríthetô lehetett volna. Ám a lét-teljességét visszaszerezni törekvô embermégsem hagyta, hogy ez az egyetlen lapidáris mondat letarolja a lét tereit.

A tét ma már láthatólag sokkal nagyobb, mint, hogy újra visszasüllyedünkaz állati létezésbe. Abba a létezésbe, amelynek vezérlését az agyunk anatómiaimélységeiben most is ott lakozó ôs-hüllô látja el azáltal, hogy számára mindenélô „objektum” három csoportba sorolható. Lehet zsákmány-állat a létfen-ntartás ösztöneit kielégítendô. Lehet szexuális partner, a faj-fenntartásösztöneit kielégítendô. (Ami végül is nem más, mint a genetikailag„meghosszabbított” egyedi létezés.). Lehet végül azonos nemû fajtárs, akivelmeg kell vívni annak a territóriumnak a birtoklásáért, ahol a zsákmányállatokés a szexuális partnerek „készletei” találhatók, a harc ösztöneit kielégítendô. Aveszély most már nem egyszerûen csak az, hogy a bennünk, körülöttünkelhatalmasodó „globalo-hüllô” a pénz, pina, politika hármas ösztön-késztetésébe zár minket vissza, lesüllyedvén újra oda, ahonnan százezerévekkel ezelôtt elindultunk. Ami készülôdik, az ennél sokkal szörnyûbb jövô.Az ember-állat ugyanis, hogy saját létét elôször életté, majd „fennállássá”fokozhassa le, „saját kényelme és biztonsága” érdekében, (ahogyan a csinosstewardesek szokták volt mondani a repülôgépeken negédesen), elkezdte avalóságos valóság mesterséges valósággal való felváltását a de-szakralizált

2

felvilágosodásbeli „tudomány” segítségével. Olyan „techno-evolúciót” indí-tott el, amelynek kaotikus örvénylése felett a XX. század folyamán végleg el isveszítette az ellenôrzését. Tehette mindezt azért mert évszázadok kitartó lét-rontásával sikerült lerombolni az éberség „lét-határ-ôrizeti” intézményeit.(Vass Csaba). Ahogyan Hamvas Béla írja, a véda, (amelybôl a latin videre,látás, éberség szavak is származnak) döntô jelentôségû lét-funkciót látott el.Azon ôrködött, hogy az ember el sem gondolhasson, de ha már ez megtörténtlegalább meg ne valósíthasson olyan konstrukciókat, amelynek a létezésbe valóharmonikus beilleszthetôségét illetôen kételyek merülhetnek fel. Hórusz(sólyom)szeme, vagy a Buddha szó jelentése (tisztán-látás), a kereszténységIstenének mindenütt jelenlévô, mindent „látó” éber tekintete, mind-mindjelzik, hogy az aranykor ôsi embere számára ez volt létezésének legfôbb alap-ja, s ôrizte is, mint „szeme-világát”. És, bár erre ritkán gondolunk, de a refor-mátus templomok tornyának csúcsán ôrködô kakas ugyanennek az éberségneka szimbóluma. (Az már más kérdés, hogy a RE-formáció, tehát az aranykoriszakrális éberség lét-határôrizeti intézményeinek a helyreállítására vállalkozóprotestantizmus mennyire tudott eleget tenni e heroikus vállalkozásának.)

Az aranykor emberének lét-teljes gondolkodása még nem bontotta „anali-tikusan” anyagra, életre és lélekre a létezés szintjeit, mint ahogyan a lét-ronc-soló mai ember, hisz erre semmi szüksége sem volt. Így aztán érthetô, hogy amai ember, lét-rontásának szörnyû következményei elôl való meneküléseközben igyekszik „idôt nyerni”. Ennek egyik vészjósló eszköze a valóságosvalóság „leváltása” és mesterséges valósággal való helyettesítése. Az „anyag-tudományok” tucatjai ontják ma már a „mû” anyagok tízezreit. A gén-sebészet„élet-tudománya” ontja a „genetikailag módosított” „mû” élôlények újabb ésújabb „konstrukcióit”. A „modern lélek-tudományok” pedig gátlástalan ciniz-mussal szolgálják ki a globális média-informatika-telekommunikáció gigan-tikus szörnyetegének értelmezô-erôszakra épülô gépezetét, amely létrehozzaaz identitás-cserélt „mû” embert.

Ami tehát készülôdik, az, sokkal riasztóbb világ, mintha az emberi lételôször életté, majd „fennállássá” silányodva visszatérne az állati létbe. A „vis-szatérést” ugyanis a minden szabályozó-erôtôl „szabad” („oszvobozsgyényije”)globalo-hüllô hatja végre, ennek minden következményével együtt. Ez akövetkezmény pedig aligha lehet más, mint az, az eddig csak elméletileg létezôkonstrukció, amit „negatív létként” írhatnánk le. „Boldog, aki nem éri meg” –mondhatnánk Kányádi Sándorral szólva, mert ebben az esetben nem csupánrémisztô metafora, ha úgy fogalmazunk, hogy mindez az elállatiasodástól, sôta haláltól is sokkal rosszabb lesz.

Hamvas Béla életmûve talán segíthet minket abban, hogy, ha maradt mégszemernyi remény, tegyünk azért, hogy ne vesszen el maradék világunk.

3

4

Elsô fejezetJanus

A határtalan terek és a végtelen idôk kellôs közepében élt egy ember, akitJanusnak hívtak, mert két arca volt, az egyik a múltba nézett, s ezzel folytonnevetett, a másik a jövôbe, s ezzel folyton sírt. Janus, amikor férfivá nôtt,filozófus lett, mert a dolgok rendje szerint a kétarcú emberek filozófusoklesznek. A filozófia, amit elgondolt, olyan volt, mint maga az ember, két arcavolt: amelyikkel a múltba nézett, nevetett, amelyikkel a jövôbe, sírt.

Második fejezetJuregia

Janus filozófus a határtalan terek és a végtelen idôk kellôs közepén egy Juregianevû országban élt.

Juregia ezer éves állam volt, és mint a tudósok megállapították, három,egymástól fajban, nyelvben és vallásban különbözô nép egybeolvadásábólkeletkezett. Nem olyan régen még azt hitték, hogy ez a három nép a jurég, avarég és a herég volt. Azonban ez a feltevés azóta megdôlt, és kiderült, hogy aszavak végén lévô „g” és az elôtte lévô magánhangzó megnyújtása turk hatás,és tulajdonképpen többesszámképzô. A három nép neve tehát eredetileg jure,vare és here volt.

Juregia népe a jure fajt, a vare nyelvet és a here vallást vette át. Az országmai neve a jure nép nevébôl ered, nem a latin jus és regnum szavakból, mintrégebben gondolták, így nem azt jelenti, hogy a jog országa.

Az ország államformája kapitalisztikus paraszt királyság volt diktatórikusalkotmánnyal, hivatalos címe pedig Juregia Királyi Köztársaság.

Juregia három intézményen nyugodott: a parlamentarizmuson, a szabadversenyen és az esküdtszéken.

Harmadik fejezetParlamentarizmus

Jobboldali szónok: Tisztelt Ház! Ma tíz éve, hogy örök álomra hunyta szemétfelejthetetlen barátunk, Puszpáng Aldebaran. (Ellentmondások a baloldalon, nagyzaj.) Tisztelt Ház, napirend elôtt kötelességemnek érzem, hogy róla megem-lékezzek. (Felkiáltások: Nem kell! Üljön le!) Néhány szóval kifejezést óhajtokadni. (Ne fejezzen ki semmit! Halljuk! Zajos felkiáltások a baloldalon.)

Elnök: (csenget) Csendet kérek.

H A M V A S B É L A

Juregia (részlet)

5

Jobboldali szónok: … arról, hogy minem feledkeztünk meg és emlékét ôriz-zük. (Nem igaz! Panamista volt!)

Elnök: (csenget) Csendet kérek. (Ki-áltások jobbról: A halottakat panamistánaknevezte! Az elnök utasítsa rendre a csirke-fogót! Balról: Maga a csirkefogó! Jobbról:Pimasz! Balról: Fogja be a száját! Nagy zaj.)

Jobboldali szónok: Indítványozom,hogy a Prófosz Teuton utcát nagy pol-gártársunk emlékére nevezzük el Pusz-páng Aldebaran utcának. (Nagy zaj. El-lentmondások a baloldalon. Jobboldalon tapsés helyeslés.)

Elnök: (csenget) Csendet kérek.Baloldali szónok: Tisztelt Ház! (Jobb-

ról: Üljön le!) Elôttem szóló indítványát nem fogadom el. (Éljenzés a baloldalon.Harsogó nagy zaj.) Mindnyájan tudjuk, hogy Prófosz Teuton az állam pénzétlopkodta, de nincs értelme, hogy a róla elnevezett utcát most PuszpángAldebaranról nevezzük el, aki az állam pénzét még jobban lopkodta. (Jobbról:Felháborító! Üljön le pimasz!) Amíg majd akad még náluk is nagyobb panamistaés akkor az utcát az ô nevén nevezzük el. (Kiáltások: Halottgyalázó! Rágalmaz!Kiáltás baloldalról: Sérteget! Igazolja, amit mondott! Jobbról: Gyalázatos! Öklökemelkednek. Harsogó nagy zaj.)

Elnök: (csenget) Csendet kérek.

Negyedik fejezetSzabad verseny

A manikûrösbôl egyetemi tanár lett, a sekrestyésbôl miniszter, a szerzetesbôlcirkuszlovas, a rabfelügyelôbôl tanfelügyelô, a rikkancsból ezredes, a hentes-bôl püspök, a fékezôbôl képviselô, a borbélyból költô. A szivarra felírták, hogyAlbatrosz, a higiénikus vatta Tor****cádor, a csillár Ambíció, a hashajtóBarbara, az impotens férfiaknak undeuxtrois, a fehér folyás ellen SzentMónika, a világvevô Lohengrin, a szappantartó Lordmayor, a tályogtapaszTramontana, a haskötô Honolulu, a poloskairtó Sorrento, a tyúkszemkenôcsAlhambra.

Ötödik fejezetEsküdtszék

Juregia bíráskodási formája az esküdtszék volt.Ha valakinek kabátját ellopták, a kabát árát el kell vinnie a bírónak. Ennél a

ténynél a súly az ajándék szón volt. Nemcsak azért, mert Juregiában általában

6

minden a szavakon múlott, hanem azért is, hogy ezzel elismerje a függetlenbíróság elvét, anyagilag a bíróság jólétéhez járuljon, és lehetôvé tegye, hogy abíró az ítéletet pártatlanul hozza meg. Ugyanekkor, aki a kabátot ellopta, fölk-ereste az esküdteket, és mindegyiknek pénzben vagy természetben bizonyosösszegeket ajánlott fel. Ez a tény viszont a független esküdtszék elvének elis-merése volt.

A panaszos csak az egy bírónak fizetett, a vádlott pedig a tizenkét esküdt-nek. Ezért Juregiában mindenki jobban szeretett panaszos lenni, mint vádlott.

A tárgyalás úgy zajlott le, hogy a bíró és az esküdtek összegyûltek, és meg-egyeztek abban az összegben, amit a vádlótól és a vádlottól még ezenfelülkövetelnek, a pénzt behajtották, elosztották, és a tárgyalást berekesztették. Akabátot a panaszos néha visszakapta, néha nem. A bíróság mindenesetrekötelezte ôt, de a kötelezés csupán formális jellegû volt, nemcsak azért, mertJuregiában a legtöbb dolgot csupán formálisan mondták ki, hanem azért is,hogy a bíróság tekintélyét emelje.

Hatodik fejezetKosz és Rög

Juregia királyi köztársaság két legnagyobb és leggazdagabb városa Kosz ésRög volt, mindegyik körülbelül egymillió lakossal, saját parlamenttel, sajátszabadversennyel és saját esküdtszékkel.

Hetedik fejezetKapitalizmus

Kosz város fontosabb kapitalistái a következôk voltak: a polgármester, afôkapitány, a püspök, a fôkapitány, a polgármester, a püspök, a fôkapitány, apolgármester, a polgármester, a polgármester, a polgármester, a fôkapitány, afôkapitány, a fôkapitány, a püspök, a püspök, a püspök.

Nyolcadik fejezetKözigazgatás

A közigazgatás élén a polgármester állt. A négy tanácsnok közül kettô a pol-gármester unokatestvére, egy a püspök öccse, egy a rendôrkapitány sógora. Atiszti fôügyész a püspök öccsének veje, a tiszti fôorvos a rendôrkapitánysógorának nagybátyja. Az árvaszéki elnök a püspök bátyja feleségének másod-fokú unokatestvére. A fôszámtanácsos a polgármester sógorának fia, afôszámvevô a rendôrkapitány nagynénjének fogadott fia, a statisztikai hivataligazgatója ennek öccse, az alpolgármester a püspök húgának sógora. A fôje-gyzôk: a püspök nénjének fia, unokatestvérének apósa, a rendôrkapitányfelesége elsô házasságából származó fia és elsô férje apósának sógora.

7

Kilencedik fejezetRendészet

A rendészet élén a fôkapitány állt. A kerületi kapitányok: a polgármester fia,unokabátyjának mostohatestvére, a püspök unokaöccse, és nôvére sógoránakbátyja. A fôtanácsosok: a fôkapitány vejének öccse, a polgármester másodikházasságából származó leányának férje, a polgármester apósának bátyja és apüspök második unokatestvérének veje.

Tizedik fejezetEgyház

Az egyház élén a püspök állt. A plébániák a következôképpen oszlottak meg:az elsô kerületben a rendôrkapitány nagybátyja fiának sógora, a másodikban arendôrkapitány felesége elsô házasságából származó fiának apósa, a harmadik-ban a polgármester nagynénjének fogadott fia, a negyedikben a püspöktörvénytelen leányának fia. A kolostorok apátjai: a polgármester fia apósánakunokaöccse, a rendôrkapitány második fiának harmadik házasságából szár-mazó apósának sógora. Az apácafejedelemasszonyok: a rendôrkapitányanyósának húga, a rendôrkapitány leányának sógornôje, a polgármester apósá-nak második házasságából származó unokája, a püspök törvénytelen leányánakmásodik unokatestvére.

Tizenegyedik fejezetVállalatok

A polgármester fia, leánya, öccse, sógora, apósa stb. érdekkörében: bárok,vendéglôk, büfék, újságárusok, trafikok, mészárszékek, konzervgyárak,bélyegtôzsdék, autótaxik, mozik, szállók, takarékok, szállítmányozási vállala-tok, vámszabadraktárak.

A fôkapitány fia, leánya, öccse, sógora, apósa stb. érdekkörében: gyógyszer-gyárak, ügyvédi irodák, fa- és szénkereskedések, mûszerészek, rádiógyárak,drogériák, cukrászdák, lámpaüzletek, fürdôk, gazdasági gépgyárak, pékmûhe-lyek, dohánygyárak, benzinkutak.

A püspök fia, leánya, öccse, sógora, apósa stb. érdekkörében: malmok,cukorgyárak, szeszfinomítók, automobil-ügynökségek, tánctermek, menet-jegyirodák, színiiskolák, bordélyok, házasságközvetítôk, kölcsönkönyvtárak,szappangyárak, kávéházak.

8

Swedenborgnak való feladat lenne, leírni az olyan lelkek állapotát, akik atúlvilágot tagadják – akkor, amikor a túlvilágra lépnek.

Hát igen, ez az, amitôl a legtökéletesebben félnek és mindenki állandóan fél(én is!! – de mennyire!). Mert amirôl szó van: félnek a túlvilágtól és az örökélettôl és a halhatatlanságtól és a feltámadástól, és szeretnék, ha halálukmegsemmisülés lenne, nehogy életük következményeit tapasztalniuk kelljen.Vacog a foguk, és az atheizmus – materializmus – immanentizmus nem egyéb,mint irtózat és tagadás, mert nagyon is jól tudják, hogy mi a következményeannak, amit csinálnak és nem csinálnak. Elôször ahhoz kell hozzászokni, hogyha akarnék, se tudnék megsemmisülni, s minden tettemnek (hovaállásomnak)ezer éves következményei vannak. Vállalni a vezeklést. A ledolgozásba bele-fogni. Végre elkezdeni lemondani és fogyni és kicsinyedni és gyengülni ésalázatosnak lenni s ezt fokozatosan bekapcsolni a Tündöklô Fenségbe, hogyannak teljes szolgája legyek – csak így nyerhetem meg magam egészen.

1948. VI. 16.

Úgynevezett hang nincs. Minden hang értékelés, választás eredménye.Liebermann: rajzolni annyi, mint kihagyni. Baader: a levegô zsúfolva van ahangok teljességével – egyet belôle kiválasztani, az nem véletlen.

Madárdal – vokális (nem instrumentális). Instrumentalitás jellege. Nô –tiszta vokalitás – önmaga egész birodalma – ezzel él – ez a hozománya. Semmi„eszköz”, fegyver stb.

A fülemüle énekének tömörsége, sûrûsége, komplex volta.Minden madárdal alapüteme a szívdobogás. Rubato. Andante – Allegretto.

Con brio. Töménység. (Mint a drágakô vagy a virágillat. Vegyileg tiszta illa-tok sok ezere kell, hogy egy naturális illat keletkezzen. Mesterséges illatoknem mások, hanem hiányosak, üresek.) Hangszerek hangjának üressége avokálishoz. (A hangszer eredetileg kíséret.)

„A hangszerelés” problémája.Megvan bizonyos élménysorozat, amely ha leírom, elmondom, úgy nem is

igaz. Át kell tenni, hogy igaz legyen. Múzsaiság. Megzenésíteni. Poetizálni.Megfesteni.

Oikonomia. OikoV nomoV. Ház melódia. Heilsordnung. Házirend.Háztartás. Egyszerûség.

Budakeszi, 1948. VI. 20.

9

Napló (részletek)*

* Hamvas Béla naplójának és eddig meg nem jelent szatírájának részleteit a jogörökös, Dúl Antal engedélyévelközöljük. (A szerk.)

•

N É G Y T A N U L M Á N Y

Paracelsus – Böhme – Saint-Martin – Baader. Szemben a racionalista ha-gyománnyal a modern hagyomány. Részben a poétikus, részben a religiózuskeresztény, szürrealista, alkimista, modern természettudomány megelôzôi, amodern gondolkozás megalapítói, az örök hagyomány fenntartói és a keresz-tény hagyomány igazi képviselôi. Szemben az egyházszakadással (Luther –Kálvin), a politikus és kapitalista hagyománnyal, a legkülsôbb és legfelülete-sebb történeti, úgynevezett külsô, kultúrtörténeti hagyománnyal a belsô, üdv-történeti hagyomány. Ezt kidolgozni. Ehhez anyagot. A Baader- és Böhme-él-mény kész. Néhány mû kell csak (40 Fragen stb.). Saint-Martin is. (Olvasni.)Paracelsust jól megismerni. – A bevezetésben kiemelni, hogy ez az üdvtör-ténet, a mélyhagyomány. Európa csak kívül szakadt el a világtól – belül nem.

M Á S T A N U L M Á N Y O K

Alapul venni a Lukács- és a gondoskodás-gondviselés feljegyzést. Ezenkívül azt, hogy: ismétlés – mindig új. A Böhme–Baader–Berdjajev-feljegy-zéseket. A költôket. És nem az ismétlés, hanem a mindig új jegyében írni ésélni. „Minden pillanatnak szakaszd le virágait.” Ennek valódi jelentése. Hogyaz ember ne ismételje örökösen a tegnapjait és így az idôt elveszítse, hanemmindig új pillanatokat idézzen. Mágikusan éljen, ne gépiesen. (Három fok:mechanikus – dinamikus – mágikus.) Ez az életgyakorlat tanulmánykötetelegyen. Például az intenzív élet: Rilke Wordsworth – Keats – Whitman –Rossetti – Swinburne – Hölderlin – George – Mallarmé.

Esetleg? – Témák.

Szentendre, 1948.VI. 20.

•

Ad: LukácsAzzal a magatartással, ahogy a pártatlan és elfogulatlan „szellem embere” a

közösségbe nem mint a természetes kötöttségbe lép, amely számára mint a„szellem embere” számára érvényes és kötelezô, és nem szenteli magát a szol-gálatnak, hanem a közösségbe magát ájultan beleveti – azzal nemcsak a valódiközösség egészséges öntudatlanságát mérgezi meg, és az öntudatlansághelyébe saját ösztönét teszi, amely ismeri a határokat (vagyis saját intellektuálishatártalanságát helyezi) – hanem ô maga a „szellem szabad emberébôl” hajcsárlesz, aki a legalsó ösztönöket felkorbácsolja, és aki maga is ezeknek az ösztönöknekhajszolt állatja lesz.

(Przywara: Deus semper maior.)1948. VI. 25.

10

•

Krisztus (Scientia Sacra II.)AntropológiaÁdám – emberKrisztus – emberÁdám –Seth – a teljesen üres keret, a tiszta, merô eszköz. Ebben az ürességben ad

az ember alapot és keretet a különbözô elemeknek, tulajdonságoknak és tehet-ségeknek, amelyek „szellemi kvalitások”, démonok, lények, számok. – Ezekminôsítik a semmit. – A kiürítés folyamata: Tao – nirvana – atman – minôség-telenség – „tiszta szellem” – ataraxia – „medium”. Ez a tiszta üres fény alegveszedelmesebb démon. A „neutron”.

Lucifer – (?)Mária más! – Gefäss des Heiliges Geistes. Rózsa. Kinyílás. Várakozás.

Vágyakozás. Nosztalgia. Meditáció. Ima.Krisztus az Úr primer minôsítésének visszaadása – a szeretetminôség – nem

merô eszköz – alapminôség – Qual – Quelle – Qualität.

1948. VI. 24.

A kérdés egészen egyszerû!Ha felszólítanának arra, hogy dolgozzam velük együtt, még a kritikát is

engedélyezik, csak fogadjam el ezt az egyetlenegyet: tevékenységük indokoltés megalapozott és történetileg szükségszerû, vagyis: ebben a történeti pil-lanatban nem lehet mást tenni, sôt ez a legjobb, amit tenni lehet – ezt, mintplatformot fogadjam el, hogy úgy mondjam, ismerjem el létezésükettörvényesnek, azt válaszolom: nem ismerem el – fenntartom együtt nemmûködésemet – nem is onnan indulok ki, ahonnan ôk.

Honnan is indulok ki?Nyíltan és világosan fogalmazni pl. Boldizsár I. könyvérôl – és mi az ami

ebben az egész kérdésben fúr és farag és emészt? Mi ebben a tüske?Miben vagyok inficiálva?Mintha megépítették volna a földi bázis, de kell jönni a nagy megpróbál-

tatásnak és a tisztító viharnak, mert ez így még középszerû és politikus és jelen-téktelen. Báránykák. Szektarianizmus. Logosztalanság. Vajon?

Ez legyen a nagy kérdés.

1948. VI. 26.

11

– Utam Hamvashoz, lehetne ennek a beszélgetésnek a címe, mert Dúl Antal nemc-sak tanítványa volt Hamvas Bélának, hanem hosszú évtizedek óta Hamvas élet-mûvének gondozója és kiadója is. Ennek a kapcsolatnak vannak közismert és kevésbéköztudott elemei – s most egy közel negyven éves „együttélés” után lassan a vége feléközeledik a Hamvas-összkiadás, noha azért még néhány izgalmas és nem ismert kötetmarad a következô évekre is.

– Elôször a háttérrôl, emlékezetünk idôtávlatairól beszélnék szívesebben,mert 40 év nem olyan idômennyiség, ami ebbôl a szempontból meghatározólenne, de még 150, sôt kétezer sem. Hamvas Béla úgy fogalmaz, hogy azelmúlt 5 ezer évben az ember nem sokat lépett elôre. A felszín ugyanlátványosan átalakult a technikában, civilizációs életben, de az ember való-jában nem lett éberebb. Nem lettünk tudatosabbak, nem lettünk bölcsebbek,nem lettünk tisztábbak, tehát mindabban, ami az emberségnek, ahogy Hamvasmondja, az alapállásnak a kritériuma, ott nincs fejlôdés.

Nos, amikor Hamvast megismertem, de sokszor elmondtam én ezt már,szóval akkor hasonlóképpen átéltem azt a „pác”-helyzetet, amelyrôl a Karneválszól; azt a krízisállapotot, amikor az ember intellektuális vákuumba kerül –szellemi zsákutcába. Az élôvilágban az ember az egyetlen lény, aki a „miért”kérdését fel tudja tenni, de ez kötelezi is ôt arra, hogy ne csak feltegye, hanemválaszoljon is rá. A hatvanas évek végén az általam választott út eléggé devián-snak számított, „civil” teológushallgató voltam. A Kádár-rendszerben eztökéletesen perspektívátlan vállalkozást jelentett. Apám sokszor szóvá is tette,hogy miért nem elektromérnöknek, miért nem jogásznak megyek, mibôlakarok megélni, családot alapítani. Megélhetés? Azt választottam, amiérdekelt. A teológia elsô két éve nagyon izgalmas alámerülést jelentett azemberi múltba, nagyon alapos, hagyományos filozófiaképzést adott, holtnyelveket tanított, hébert, ógörögöt, latint, szírt, arámit – nagyon sok archa-ikus látásmódba belekóstoltatott, de amikor a harmadik évben elkezdtünk akatolikus dogmatikát tanulni, akkor számomra szinte fölrobbant a teológiaiépítmény. Kijózanító volt látni, hogy felépült egy óriási bölcseleti rendszer,abszolút logikus, kidolgozott, tételes módszerességgel – de bázisában mégisabszurd. Mert a közepén, ahogy Kirkegaard mondja, egyáltalán nem a józanbelátás, hanem a kivérzett, megfeszített Krisztus áll. Kirkegaard száz évvelHamvas elôtt, ezért mondta: kereszténység nincs. És persze, a nyugati világ-ban létrejött az úgynevezett kultúrkereszténység, erkölcstannal, jogrendszer-rel, intézményekkel, minden korosztály és népréteg számára kidolgozott élet-gyakorlattal. Jómód, pompa, gôg, ünnepi ceremóniák, kiskatekizmus, elsôál-dozós gyerekzsúrok, bálok, körmenet, politikai torzsalkodás, Max Weber-ifösvény indusztrializmus, kizsákmányolás és hipokrízis. Van ennek még vala-mi köze Jézushoz? Ahhoz a Jézushoz, aki minden prófétánál radikálisabb vagy-

D Ú L A N T A L L A L A M B R U S L A J O S B E S Z É L G E T

Lépj be a pillanatba

12

vagy döntést követelt: ha követni akarsz, akkor hagyd ott a vagyont és a civi-lizációt, és gyere. Lépj a pillanatba!

Ebben dilemmában került a kezembe Hamvas egyetlen nyomtatásban meg-jelent esszékötete, A láthatatlan történet. Az elsô esszében Hamvas egy„hatodik faj”-ról ír, az új világ új generációjáról, amelynek az lesz majd adolga, hogy helyre állítsa az emberi alapállást. Helyre állítsa a hitelesszellemiséget – amit akkor a teológiában nem találtam. Ugyanazt láttam, amitHegel esetében látott meg az ifjú Kirkegaard, aki azt mondta, köszönjükszépen, nem kérünk a hunyorgató professzorokból, akik a katedrán óriásiszellemi magaslatokba emelkednek, de hiú, törtetô karrieristák. Hamvasnálazt olvastam, hogy egy új világkorszak elején állunk, készítsük hát el a régivilág leltárát, és zárjuk le. És ahogy Hamvast kezdtem olvasni, valóban azt lát-tam, hogy folyamatosan leltárt készít. Az archaikus hagyományt az írásbeliségkezdeteitôl megvizsgálja: hol vannak a hiteles megszólalások, kinek van azörök emberi problémákra – születés, ittlét, halál – ha válasza nem is mindig,de legalább hiteles kérdése, vagyis ki az, aki méltó a lajstromba vételre. A sza-mizdatban hozzám került Patmosz végén pedig már összegez. Mint írja, naiv-itás azt képzelni, hogy a kultúrát meg lehet reformálni, a gazdaságot, amûvészetet, a tudományt, a vallást még meg lehet újtani. Csak helyre kell kic-sit pofozni az elrontott világot, ilyen-olyan szociális és gazdasági reformokatkitalálni, és ezzel mindent ismét a helyére billenteni. A nyugati civilizációvágyálma a földi paradicsomról minden téren kudarcot vallott – merôben új(ôsrégi) emberi magatartásra van szükség. Olyan alapvetôen újra, amelybenugyan a hitelesnek talált régebbi utak tapasztalata sincs kizárva, de azokhoztöbbé visszatérni nem lehet. Mindössze megerôsítô példák. Ezt nevezteHamvas úgy: az alapállás helyreállítása. Az emberi alapállás helyreállítása,amibôl aztán lehet kultúra, mûvészet, ipar, minden lehet, de nem a régi tákol-gatásával. Az alapállás radikálisabb dolog, újrafogalmazása mindannak, amitBuddha, Jézus, Hérakleitosz, Lao-ce tanácsolt, de aminek megvalósítását azemberiség eddig sohasem akarta komolyan.

Amikor ezeket olvastam, érthetôen lebírhatatlan vágy támadt bennem,hogy Hamvast megismerjem. Érdeklôdni kezdtem barátaim körében, hogy él-e valahol ez a Hamvas Béla? Kiderült, hogy igen, és többen is voltak, elsôsor-ban képzômûvészek, akik ismerték. Az egyiküktôl megtudtam, hogy valahol azErzsébet királyné úton van a lakása…

– Nem Molnár Sándor volt az?– Nem. Megkerestem a zuglói postásokat, az egyiktôl megtudtam a pontos

címét, és írtam egy nagyon megszeppent levelet. – Mikor volt ez?– 1968 márciusában. Ezt követôen még négy-öt levelet váltottunk… – Hamvas halála évében.– A halála évében, élete utolsó fél évében volt kapcsolatunk. A levélre válas-

zolt, megadott egy idôpontot, és ezzel megkezdôdött az én „láthatatlantörténetem”; de ezt már tényleg olyan sokszor elmondtam, nem hinném, hogya csecsemôket leszámítva még valakinek újdonság lenne, amit mondok. Nos,fogadott Hamvas Béla, akit egyáltalán nem olyannak képzeltem el, mint ahogy

13

elém állt. A teológián nagy formátumú, kiváló retorikájú professzoraim voltak,akinek szinte végig remegtük az óráit. Olyan aurájuk volt; olyan óriási íve voltaz elôadásaiknak, hogy mi, hallgatók szinte megsemmisültünk a szavaik súlyaalatt. Valami hasonlót vártam akkor is. A nagy rétor helyett azonban kijött egyember. Kinyitotta a harmadik emeleti folyosó ajtaját, és gyûrt sárgás-szürkésházikabátban, atlétatrikóban, kezében csonkig égett cigarettával szelídenvégigmért. Felesége, Kemény Katalin mindig haragudott, mikor ezt elmesél-tem, mert úgy vélte, Hamvasnak a legelônytelenebb arcát mutatom. Azthiszem, nem. A legendásan rövid Mátra-cigarettát szívta, befelé, a markábantartva; ettôl nikotinsárga lett három ujja. Ritkás, szôke-ôszes haja volt, afejtetôn majdnem egészen kopasz, az arca borostás. Megszólaltam: HamvasBélát keresem, és amikor azt válaszolta: én vagyok, zavarba jöttem. Arraszámítottam, hogy ô bent ül a félhomályos szentélyében, és valaki, a tanítvá-nya vagy az inasa bevezet hozzá, és valami misztikus köd leng majd körül ben-nünket. Éppen, ahogy az ember elképzeli a keleti gurukat…

– Vagy a közép-európai professzorokat, akikhez szintén inas vezet be, és akik azíróasztal mögött könyvtornyok között székelnek, szigorú szemüvegben és az embermegszólalása elôtt diszkréten köhécselni kezd…

– Valahogy így. Hamvas viszont a legpátoszmentesebb köznapisággalmegszólalt. Már elsô találkozásunkkor föltûnt, hogy mennyire visszavonja azegóját. Nem terhelt meg senkit szellemi fölénye súlyával. Nagyon visszafogottember benyomását keltette, de idônkét rám emelte sugárzó, egészen metszôenkék, uránuszi tekintetét. Ezeken a kék kapukon mintha mindenkinek aveséjébe látott volna. Egy pillanat alatt megvillant bennem, hogy ez a görögazúrkékség mindent tisztán lát, de ô azonnal „visszavonta” az énjét, elnézettmaga elé egy láthatatlan világba, és mosolygott. Semmi kihívás, semmiagresszivitás. Bata Imre úgy fogalmazott annak idején: Hamvas Béla olyanegyszerû volt, mint egy rög. Késôbb hasonlatát úgy alakította át: olyan egysz-erû, mint egy makk. És valóban, amikor Mamuka, az anyósa – akivel sokévtizedes karneváli harcban állt –, leküldte a zöldségeshez, s én lekísértem,mert egyetlen percre sem akartam félbehagyni diskurzusunkat Platónról,akkor a zöldséges azt mondta neki: na papa, guberálja már ki az aprópénzt! Azöldséges szenilis kisnyugdíjasnak nézte, és Hamvas ezen cseppet semháborodott föl; hiszen tényleg ötvenfilléresekbôl és forintosokból kapottpénzt a répára, zöldségre. Fizetett, de közben megszakítatlanul tovább beszél-

14

gettünk Platónról, a rabszolgákról, a termophüléi csatáról. Lejárt naponta apincébe tûzifáért, hátizsákban cipelte föl a harmadik emeletre, és ilyenkor aszomszédok a folyosón rendkívül fensôségesen kezelték. Azt hiszem, ezen anyárspolgári gôgön jól szórakozhatott. Nem tudták, hogy a magyar kultúraélvonala cipekedik elôttük. Persze, a kortárs értelmiség sem tudott vele sem-mit se kezdeni, és egyik szakma sem vállalt sorsközösséget vele. Nem író, nemtudós, nem mûvész, nem teológus, nem filozófus. Egy ideje világosan látom,miért nem lehet sem magyar írónak, sem bármi másnak nevezni. Olyan sajá-tos pozíciója van, ami ma, ebben a civilizációban nem legális, sôt nincs is jelen.

Ennek megértéséhez az egyiptomi piramis szimbolikája némi magyarázatotnyújthat. A mi kultúránk, mint a piramis négyzetalapja, négy pilléren áll. Ez atudomány, a vallás, a mûvészet és a filozófia. Erre a négy alapra épül az euró-pai mûveltség. A piramisnak azonban van egy csúcsa is. Az, ami az archaikustársadalmakban még megvolt, de mára elveszett. Ez a helye annak a „szakrálisszubjektumnak”, aki minden diszciplínát ismer és lát, de nem válik egyikneksem rabjává. Viszont tud valami többet, amit a szakemberek között, az alapokmentén senki. Hamvas úgy mondja, hogy ô az élet mestere, nem a fejletttúlélési technikája miatt, hanem mert látja a részletek közös centrumát, azemberi lét értelmét és értékét. Ehhez képest minden más megközelítéskomolytalan és esetleges. Ez az ötödik pont a lét „quintessentiája”, a lényeg,amely a négy közös centrumában áll. Ezt nevezte Hamvas néha báziskutatás-nak, néha axiomatikának. E nélkül minden civilizáció olyan, mint a pásztornélküli nyáj, és hiába minden materiális és intellektuális készültség, a leg-fontosabb kérdésre csak a centrumból hangozhat érvényes válasz. A szakrálisszubjektum azonban nem társadalmi rang kérdése. Nincs rá szociológiaikategória. Hiába van pápaság, van pápánk, és vannak vallási vezetôink, mind ahétköznapjaink, mind az ünnepeink fájdalmasan üresek és jelentéktelenek.Nyugaton van étel, ital, van egy kevés áhítat is, népi szokások és ünnepek isvannak, de csak olyan éberséggel, mint mikor egy nyáj a pásztora nélkül téve-lyeg. Mert amikor nincs jelen a pásztor, akkor a nép minden életrendi kérdés-ben kénytelen a kollektív tudatból meríteni. A mi korunk lunárisan éber,mondják, vagyis olyan, mintha holdfényben járnánk. A telehold néha sokatláttat, a világ mégis éppen csak dereng. Ilyen lunáris éberséggel rendelkezik afolklór. A napfény egyértelmû. Ha van pásztor, az olyan, mint amikor azorpheuszi világtengely körül a lét kristályosodni kezd. Ha ez a tengely, az életmestere nincs jelen, a társadalomban nem tud kialakulni a piramisszerû egyen-súlyi állapot. De aki a piramis csúcsán van, az se nem tudós, se nem mûvész,se nem filozófus, se nem fôpap. Mégis ô az, aki bárhová belépve a saját világá-ba tér. Lehet mûvész, elmélyedhet a vallásban, betekinthet a tudományba,lehet filozófus, pap, gyógyító. Semminek se szakembere, és ha valamely rés-zletkérdésben a szakma szerint tévedne, a lényegben akkor sem téved. Csak ôtudja, hogy „nem tárgyi kérdésekrôl van szó” (Patmosz II.). Tévedhetetlen azintuíciója, mert mindent a centrumból lát. Ez a láthatatlan tengely az, ami azeurópai kultúrából sok száz éve eltûnt. És Hamvas tulajdonképpen az alapál-lással, amikor kimondta, ennek a centrális pozíciónak a helyreállításátkezdeményezte. Minden ember arra kapott meghívást, hogy szakrális szubjek-

15

tummá váljék. Ezt mondja ki Hamvas úgy, hogy mindenütt tengely van. Deennek felismerését sok egzisztenciális csapda akadályozza. Ezek a Karneválmaszkjai. Nem érvényes emberi modell a szaktudós, a szakfilozófus, a zseniálismûvész, a szakemberség akármelyik megjelenése, amit oly nagy önérzettelmondunk ki magunkról. De nem érvényes a hitbuzgó szerzetes sem, aki gyer-mekded mitológiát prédikál. Nincsenek hiteles pásztorai a vallásoknak sem,amióta az Isten és a teremtmények világát egymástól véglegesen elválasztot-ták, és az embert örök kiskorúságra ítélték. A teremtmény Isten fiaként örökregyerek marad, és nem lehet felnôtté még a túlvilágon sem. Csak a hagy-ományból lehet felismerni, hogy sem nem Atya, sem nem Fiú. Az Atya és énegyek vagyunk, mondja Jézus. Aki engem lát, az Atyát látja. Miért nem tudtukkétezer év óta Jézusnak ezeket a szavait felfogni, komolyan venni?

Elsô találkozásunkkor Hamvas rögtön azzal kezdte, hogy kéziratokat adottgépelésre az Ôsök nagy csarnokából. Még aznap vettem egy táskaírógépet, ésezeken a szövegeken gyakorolgattam a gépírást. Ennek megfelelôen a másola-tokat pocsék hibák tarkítják. És hát bevallom, tôlem is kikerültek szamizdatok,ebben a förtelmes minôségben.

– Én már ezzel találkozhattam, mint ahogy sokakhoz eljutottak ezek a Hamvas-kéziratok, gyakran alig olvashatóan.

– A nyolcvanas évek elejéig szinte csak hibás kéziratok kerültek ki. És a„hivatalos” kiadásoknál vért izzadtunk, hogy ezekbôl a rossz példányokbólhelyreállítsuk a hiteleshez közeli szöveget. Aztán nagyon sok gépirat példáulúgy került ki, mint az Ôsök nagy csarnokának negyedik kötetében a JakobBöhme-szöveg, amivel éppen most küzdök. Részben egy raktári íróasztalfiók-ban, Tiszapalkonyán készült. Többnyire azonban vonaton, váróteremben,mindenütt, ahol Hamvasnak módja, ideje volt rá. Ezáltal olyan impurum,„tisztátalan” verzió készült, amit maga is lektorálni akart még egyszer, ezazonban elmaradt.

– Nyilván azt gondolta Hamvas, majd maga néz utána a homályos, kidolgozat-lan vagy vitatott textusoknak és pontoknak, és késôbb, jobb körülmények között aszükséges javításokat elvégzi. Annál is inkább, mert éppen Böhme fordítását tartottaa legnehezebb fordítói feladatnak, ahogy ezt több helyen is megjegyezte, például azötvenes években, az Inotán-Tiszapalkonyán írt Szareptában.

– Pontosan így van. Leteszi, újra elôveszi, még egyszer átrágja, kijavítja ésmég Kemény Katalint is rászabadítja a szövegre, hogy együtt még a stilisztikaiszempontokat is átgondolják. Ezzel szemben kikerült a világba egy félkészfordításból lemásolt szamizdat, amely elterjedt. Most, amikor elkezdtük aJakob Böhmét sajtó alá rendezni, felkértem egy német nyelvû lektort a szöveganyanyelvi ellenôrzésére, de ez számomra még nagyobb káoszt teremtett. Lettugyanis egy eredeti német, és két fordításos szövegverzióm, és szóról szóraössze kell vetni mindhármat egymással. És hát Böhme tizenhetedik századi,sziléziai tájszólásban írt.

– Ez a Böhme-anyag teljesen új a kötetben? Mekkora terjedelmû?– A kötetnek kétharmada. Igen nagy könyv. Alcíme: Negyven kérdés a

lélekrôl. A fôcím: Psychologia vera, az igaz pszichológia. S tényleg az, nem egymai pszichológus könyve. Ma azt sem tudjuk, hogy van-e egyáltalán valamiféle

16

lélek, vagy nincs. Csak annyi bizonyos, hogy pszichikus jelenségek ésmûködések vannak. Annak a nyomát követi Böhme, hogy hogyan alakul ki amegkülönböztetetlenbôl az egyediség, egyszeriség, különállóság, a dolgokkülönléte, és valójában azt fogalmazza meg, amit az archaikus hagyomány.Keleten azt mondják, minden sziget kiemelkedik az óceánból, de mindenszigetnek egy alapja van.

– Neked azonban nemcsak mint tanítványnak, hanem mint a Hamvas Béla-élet-mû kiadójának is meg kell oldanod a filológia és az autenticitás feladatát.

– Karácsonyra akartam elkészíteni Az ôsök nagy csarnoka említett kötetét,azonban nem lehetett a Böme-fordítás szövegét egyszerûen a könyvbe bemá-solni. Hamvas kivételes, zseniális intuícióval rendelkezett, ugyanakkor azon-ban a fordítás szó szerinti, úgynevezett „tárgyi” pontosságát sok esetbenfigyelmen kívül hagyta. Tárgyi pontosság természetesen nem létezik. Aszövegnek szelleme van. Ugyanakkor Hamvas túl gyorsan asszociált és gon-dolkodott, a szöveg lényegére ügyelt, és kevésbé a részletekre. Sokszor azt ismegértette és lefordította a szövegbôl, amire csak következtetni lehetett. Nema nyelvtudásával van baj, hiszen anyanyelvi szinten tudott németül. Gyermek-korában, Pozsonyban a nagyanyjával csak németül beszélt, és az egyetemennémet-magyar szakot végzett. Aki már fordított idegen nyelvbôl, tudja, hogya túlzott tárgyi pontosság filológiai követelménye szolgai (szellemtelen)fordítást eredményez, és tudja, hogy milyen kínt jelent a többszólamú hite-lességben a helyes harmóniát megtalálni. Másrészt az is elôfordulhatott, hogya tiszapalkonyai raktáros, Hamvas Béla ült valahol, mondjuk, Kápolnásnyékkörnyékén a vonaton, s zötyögés közben a gót betûs szövegbôl kihagyott, vagyfélreolvasott egy-egy szót. Ilyet is találtunk néhányat. Alapszabály, hogy min-den fordítás többszöri lektorálást igényel. A szöveg újrafésülését ô maga ismindig tervezte, de ez végül elmaradt..

– És te foglalkoztál Böhmével az elmúlt negyven évben?– Sokat. Fordítottam is, lektoráltam is mások fordítását. Mégis, Böhme –

mint Te is idézted – a legnehezebben fordítható szerzô, mondatainak több-ször neki kell rugaszkodni, míg végül érteni kezdjük. Hamvas azt mondja,szaturnuszi nyelvezete van, olyan, mint amikor kôdarabok hullanak alá. Más-felôl Böhme az európai vallási konvenciókat messze meghaladja. Nem ottkezdi, hogy a Jóisten megteremti a világot, amit aztán a gonoszra hajló emberitermészet tönkretesz, hanem azt mondja, az Isten legmélyén keserû, marcan-goló, sötét, magára szoruló, jéghideg tûz lobog. Ez a teremtés elôtti elsôállapota, amely olyan, mint maga a jégpokol. Valójában azonban Isten nemebben a sötét keserûségben tartózkodik, hanem ô ezt a magára szoruló görc-söt minden pillanatban meleg fényre váltja. Amikor a sötétség felfalja ésmegemészti önmagát, ebbôl születik meg a fény és a szeretet, és ezt nevezzükIstennek. Ne higgyük tehát, hogy a rosszat kihagyhatnánk Istenbôl, különbena rossz hogyan is jelenhetne meg a saját képmásában, az emberben.

1968 tavaszán tehát Az ôsök nagy csarnoka kéziratait gépeltem. Aztán odaadtaa Szilvesztert, a Bizonyos tekintetbent és az Ugyanist. Hat példányban készítet-tem el mindegyiket, cigarettapapír vékonyságú másolatokkal. Hármat neki ad-tam, egyet magamnak tartottam meg, kettôt a barátaimnak adtam tovább,

17

ugyanis lehetetlen volt ellenállni a kísértés-nek, hogy az ember ezeket ne terjessze.

– Tudom, én is döbbenten, mint valamititkos iratot olvastam a gödöllôi HÉV-en a régiMozgó Világ szerkesztôségébôl jövet, ahol párnapra kaptam valami igen rossz példányt.

– Az érzékeny emberekre valóban rev-elációként hatott Hamvas. Körülbelülolyan revelációként, ahogy Tolsztoj,Dosztojevszkij.

– Gyakorlatilag a nyolcvanas évek közepéig minden így folyt, amikor kezdenekmegjelenni a hivatalos kiadások is – a Világválság, a Scientia Sacra, a Karnevál. Spersze jól emlékszem a szombathelyi Életünk Hamvas-számára 1987-ben, amelyetmi szerkesztettünk, s akkora sikere volt, hogy a folyóirat történetének példátlaneseményeként újra kellett nyomni.*

– Mint tudod, az elsô megjelenés elôtt két évtizedig Kemény Katalinnalegyütt dolgoztunk a kéziratok rendezésén. Igyekeztünk rendbe szedni apapírhegyeket, és eszünkbe sem jutott, hogy ebbôl valamit ki is lehetne egysz-er adni. A gépiratok privát olvasótábora azonban egyre nôtt. Kádár idején eszövegek körül óriási szellemi éhség örvénylett. Az is olvasni akarta, aki egyszót sem érthetett belôlük. De ugyanígy jelen van ma is az érzékeny fiatalem-berek szellemi szomja. Például, nemrég járt nálam egy negyedéves debrecenifizikushallgató, akinek hiányérzete támadt a tudományával szemben. Elkez-dett Hamvast és misztikusokat olvasni, és ez olyan mélységekbe vitte, hogyszámára a fizikát mint tudományt is a helyére tette; mondhatnám, megtaláltaa fizika valós helyét a piramis négy periférikus csúcsának egyikében.

1968-ban lényegében ez volt a Hamvassal való találkozásom nagy élménye.Fél évig kéthetenként jártam hozzá, ameddig lehetett, mert közben, néhányhétre a szívkórházba került, Balatonfüredre, ahonnét még betegebben térthaza. Nehéz próba elé állították a Szokol-rádión egész nap tánczenét hallgatószobatársai. – És ezt követte a szörnyû novemberi idôszak, az agyvérzés, majda temetés, és az a vákuumszerû hiány, amit Hamvas Béla távozása elôidézett.Bennem ekkor már kialakult valamiféle mester-tanítvány igény, és ennekakkor fizikai síkon vége szakadt. Ekkor kerestem meg a feleségét, KeményKatalint, akivel ezt követôen 2004-ben bekövetkezett haláláig napi kapcsolat-ban álltam. Gazdag élettapasztalatából olyan tudást adott át, amit csak az elsôvilágháború elôtti csodálatos generációk ismerhettek.

Ez azonban már egy másik életszakasz kezdete – az írott szöveg, a tantrakorszaka. Az élô mester-tanítvány kapcsolatot felváltotta az írás által közölttanítás. Hamvas azt mondja, ez a szellemi tartalmak átadásának legkevésbéhatékony módja. De még ebben a formájában is olyan szellemi erôt sugároz,hogy számunkra, a magyarság számára évszázadokra be fogja világítani az eget.

18

*

Ma, Magyarországon nagyon sokan kutatják a sámán vallások gyökereit, anemzet eredetét, a magyarság mitologikus forrásait. – Hamvas Bélát a nemzetigyökerek, az ôsök útjai alig foglalkoztatták. Csak abból a szempontból vizs-gálódott, hogy a magyarságnak az egyetemes emberi hagyományhoz milyenkapcsolata lehet. Minden népnek van spirituális küldetése, és ezek a feladatokegymással nem versenyeztethetôk. Minden nemzet mélyen hiszi, hogykivételezett, és a messiási tudat éppúgy megvan a hébereknél, mint az oros-zoknál, mint a németeknél, az indiánoknál vagy a mohamedánoknál. Ezértmondja Hamvas, hogy más alapot, mint az egyetemes emberiség, nem fogadel. Ezen belül a népek, nemzetek csupán mint a gazdagság sokszínûsége jelen-nek meg. Ennek ellenére a magyarság rangja Hamvasnál nagyon magas, ha eztnacionális alapon gondolkodó ellenfelei nem is tartják elegendônek. Az ötgéniuszban azt írja, hogy a magyarság eredetében egy nomád ksatrija nép, azazlovagi, nemesi nép, és ezért vonzódik jobban a pásztorkodáshoz, mint a föld-mûvességhez. Az öt géniusznak a szemére vetik, hogy a magyarság mitológiájá-val nem foglalkozik, és nincs benne meg a kellô nemzeti pátosz és hódolat.Pedig ô azzal, hogy kimondta: ksatrija, nemesi nép, amelyiknek igen fejlettönérzete, méltósága, büszkesége van, ezzel tulajdonképpen a nemzetét nagy-on magasra értékelte. A lovag fölött már csak a papi kaszt, a brahman tudat-szint lehetséges, a kontemplatív ember étosza. Amilyen India, Tibet. A mag-yar tehát nem brahmani nép, de nem is kereskedô vagy iparos. Van egyveleszületett nemesi tartása, és ez a büszkeség még akkor is meghatározza, haparaszti sorba kerül, ha földet mûvel. Aztán itt van ez a mi fantasztikus nyel-vünk – amit Hamvas felsô fokon használt, anélkül, hogy ô maga ezt a kincsetfelismerte volna. Mert ha egy nyelv alkalmas arra, hogy általa meg lehetjeleníteni az archaikus hagyomány minden árnyalatát, finomságát, az a nyelvlegalábbis egyenértékû a régi szakrális nyelvekkel. Viszont kétségtelen, hogy akidolgozatlan magyar terminológia és a források hiányában ô a magyar nyelvés az indoeurópai nyelvek közti feszültségben minden lényeges kifejezést azidegen nyelvekbôl volt kénytelen venni. Nyugati forrásokból kapta az ôsi,keleti hagyományt is, német-angol-francia forrásokból, Deussentôl,Zimmertôl, Legge-tôl, Richard Wilhelmtôl, H. Corbintôl, Guénontól,Zieglertôl, és sok más fordítótól. Schopenhauertôl, Kierkegaardtól ésNietzschétôl kapta az elsô filozófiai élményeit. Miközben a magyart magasnyelvi színvonalra emelte, asszociációi mélyek, pontosak és mûvésziek, ezáltaltagadhatatlanul jelentôs mértékben megújította az írott magyar nyelvet. Ahagyomány megfelelô magyar szavait ô találja meg és mondja ki. Mi, ma mártudjuk – és többek között éppen Hamvas szövegei miatt –, hogy nyelvünkneképpen olyan mély spirituális gyökerei vannak, mint bármelyik indoeurópaivagy más archaikus nyelvnek. A magyar szóelágazásaiban olyan egyetemesmetafizikai tudás van, amelyet még éppen csak most kezdenek felfedezni.Ezúttal nem a romantikus XIX. századi etimologizálókra gondolok, hanemarra Czuczor–Fogarasi-féle nyelvi látásmódra, amely persze másfél évszázadigszenvedélyes akadémiai ellenhullámot kapott. Hamvas maga is olyan szó-gyököket tudott felfedezni, amit aztán ki is bont – például amikor a szám-számlál szavakat elemezi (beszámol, felszámol, számba vesz, számot ad, elszá-

19

mol, leszámol stb.). Ezek a szavak mind a sorselemzést, sorsmatézist jelentik,és a mennyiségtanhoz nincs közük. A nyelv kollektív alkotás, amit csakközösen tudunk létrehozni. A jó író azonban képes megtisztítani és felemelnia köznyelvi alapot. És Kemény Katalinnak talán igaza van: nagyon jók a németés a francia esszék, az angol esszé talán a legjobb, de Hamvas esszéinek nyelviintenzitása semmiben sem marad el ezek nívójától. Az angol esszében a fanyarhumor lenyûgözô, a bujkáló, finom irónia, öngúny; a német nagyon bölcs,emelkedett és filozofikus; a franciában mindig meg kell jelenjék a kifinomult,vibráló szellemesség, de minden esszé kimondatlan axiómája, hogy bármirôlszóljon is, unalmas sohasem lehet. Hamvasnál mindezek az elemek együttesenmegvannak, miközben mindig megjelenik nála az évezredes távlat és ametafizikai atmoszféra.

– Valóban, hogyan látják ma Hamvas Béla mûvét a kiadók és az olvasók, amikora magyar irodalomnak kezd külföldön piaca lenni?

– A Hamvas-áttörés lényegében azért nehéz, mert nincs mögötte a kultúr-politika kincstári apparátusa. A hazai kultúrkorifeusok elsôsorban a kortársalkotók szûk körének mûveit fordíttatják, ôket küldik a könyvvásárokra, belô-lük válik magyar irodalmi tananyag. De Hamvas lassan mégis a helyére kerül.Most például egy fantasztikus dolog történt: a mainzi egyetem filozófia tan-székére került néhány szöveg a Scientia Sacrából, amit egy német etnográfussaját ambícióból fordított le. És a mainziak fölfedezték: „döbbenetes, hogy vanegy ilyen ember Európában, és nem tudunk róla!” Ez az ember egyrészt eltudta készíteni az európai civilizáció leltárát, másrészt tud a XXI. századra isútravalót nyújtani. Körülbelül olyan formátumú elme, mint Bergyajev, aki azÚj középkor címû könyvében szintén egy új, szellemi korszak eljövetelét jósol-ja, amelyikben ismét a személyesség és az emberi kapcsolatok uralkodnak. Amélypont apokalipszise után megszûnik a tömeg és individuum arctalansága,és ismét felváltja a középkor óta elveszett személy és nép minôsége. Hamvas ishasonlót mond, az apokalipszisre azért van szükségünk, hogy minden rejtetttudatállapot a napfényre kerüljön, és megméretessen. Az apokalipszis lehetôvéteszi, hogy a fény és az árnyék Szent Jánosi feszültsége színt valljon.

Amikor a mainzi egyetemen fölfedezték a gondolkodót, rögtön Pestre akar-tak hozni egy filozófiai kongresszust Hamvas Béláról. Szóltak a kollégáiknak apesti egyetemen, de azok fanyalogtak. És bevallottan nem is nagyon ismerték.Azt mondták, Hamvas csak egy dilettáns filozófus, és munkái legfeljebb vala-mi Nietzsche-utánérzések. De a németek ezt követôen fölvették velünk akapcsolatot, s most ki akarnak adni egy esszékötetet, és a Scientia Sacrát fordít-tatják. Hamburgban a Karnevál-fordítás egyharmadánál tart, de az elkészültszöveget rögtön dramatizálják is egy színházi elôadás számára. JanuárbanHamburg egy avantgárd színházában a regénybôl több órás performance-szerû felolvasásokat szerveznek. Olaszországban Claudio Mutti fordító jelen-tetett meg Hamvas-szövegeket különféle lapokban, a szerbeknél pedig SavaBabic szinte minden kiadott írását lefordított. Egyre több írás lát napvilágotszlovénül és horvátul, és az oroszoknál megjelent már a Scientia sacra elsôrésze. Az erdélyi magyarok között szinte kultikus tisztelet övezi: egyedülMarosvásárhelyen létezik egy Hamvas honlap, amelyben mind Hamvas

20

szövegek jelennek meg, mind ezek szellemiháttere. Franciaországban egy neves kiadóangolból lefordíttatta A bor filozófiáját, acímét megváltoztatta (Imakönyv az ateistákszámára) és illegálisan terjeszti. Van tehátvalamelyes külföldi mozgás.

A Hamvas-recepció igazi akadályát ma isa magyarok jelentik. Az egyetemi oktatók,fôként az idôsebbek felelôsek a késlekedésé-ben. Egy részük minden hazai szellemi tel-

jesítményt eleve provinciálisnak tart, és csak a nyugatiakra figyel. Illik tudni,hogy mit gondol Foucould, és hogyan vélekedik Lacan, de nem kell ismerniHamvast. Szerencsére ez a tendencia kezd túllendülni a holtponton, sorrajelennek meg az egyetemeken olyan tanárok, akik már a helyén értékelik. HaBudapesten nem is, de Szegeden, Debrecenben, Egerben, a Pázmányon márkezdi a súlyának megfelelô helyét elfoglalni. Az idôsebbek között az IliaMihály-féle vonalon évtizedek óta helyet kapott az oktatásban, de az ifjabbakközül ott van a JATE irodalom-tanszékvezetôje, Odorics Ferenc, aki diákjaiszámára kötelezô olvasmánnyá tett számos Hamvas esszét. Egy ideig vizs-gaanyag volt néhány Hamvas-szöveg a Pázmány Egyetemen is, amíg az illetôtanár távozni nem kényszerült. Az egri filozófiai tanszék vezetôje, ThielKatalin sok éve tart szemesztereket Hamvasról. De Budapesten is csak a bölc-sészeket nem érdekli. Más pesti felsôoktatási intézményben jelen van: aKépzômûvészeti Egyetemen éppen úgy, mint az Iparmûvészeti Akadémiánvagy a közgázon, a szociológusok között.

– De reménykedjünk, hisz a Márai-kultusz is lényegében nemzetközi forrásokból,külföldrôl indult. Egészen föltûnô és meglepô olasz, német, holland, angol és egyéb sik-erekbôl. Pedig a magyar Márai-kiadás is, hogy úgy mondjam, zaklatott és nehezenáttekinthetô volt a rendszerváltás óta.

A rendszerváltás irodalmi közhelye volt, hogy a cenzúra szûntével nemkerültek ki a fiókokból fontos mûvek. Ez nem igaz. A Hamvas-összkiadás –éppen e lap kiadói vállalkozásában és Pete György kezdeményezésére – 1990-ben indult el. Bizony, világirodalmi súlyú remekmûvek kerültek elô! Most mára huszonkettedik kötetnél tartunk, és talán még nyolc-kilenc kötet van hátra.A források feltárása nyomán a kötetek végsô száma egyre nô. Kiadásra várnakmég a szatirikus írások, a háború elôtt írt esszék, a mûvészeti írások, levelek,naplók, fragmentumok, és külön záró kötet, indexszel, szószedettel, bibliográ-fiával, Hamvasról írott tanulmányokkal, életrajzzal.

Ami az általad említett zavaros helyzetet illeti, Hamvas be nem fogadásaminden más magyar szerzônél elképesztôbb. Ebben az évben jelent meg egyigen terjedelmes retrospektív antológia a magyar esszéirodalom több évszáza-dos termésébôl. Mindenki, aki valami esszéfélét írt, belekerült a kötetbe,kivéve Hamvas Bélát. A Babérligetkönyv, a Siletium és a Patmosz írójának a többtucat literátor társaságában nincs helye. Tényleg ennyire súlytalan lenne?

2006-ban eddig jutottunk.

21

aranyvonal

és akkor átfordult az összes ég az összes felhô az összeseltagadott emlék

tenyered falára a múlt égetbélyeget arcodon évezredekércei csak nem hiszed el hogy

az a test amit kölcsönkaptálrejti mindazt a csodát mi tevagy ebben az anyagszerû

építményben ott lenne mindazami megnyitotta a könyvetés káprázatban tartja a földet

anyád elfúló hangja apád összeszorítottajkai a fátyol réseit imhol eltakarjákreszket az erdô lángolnak a távolban

szabadjára eresztett elefántcsordákmagyar nem szabhat határokatkiáradásunk megkérdôjelezhetetlen

küldetésed épp annyi mint azokéakik most épp a másét veszik elfojtogatják a folyók torkát

kibelezik a hegyeket utakatépítenek gólyahírrel telehintettmezôinkre nem vagy a több

a rablónál nála ki pénzedet veszi elnem is kevesebb csupán képesvagy hogy a maszkot idôben

A N G Y A L I S T V Á N F E R E N C

Öt szutraHamvas Bélának

22

szakítsd le hogy a jelmezbáltzáró csengô bojtját végigsimítvanevess hangod mezôk felett

szálljon el énekelj a dal árkot véssen a matt étkezôasztal hengerfelületére aranyvonal

csak sírások fátyolán átláthatod meg az eget

a kar félbetört madára tekintet leejtett bögre

hullámmozgásfajtavédelem elkülönített osztagok

a kerítésen átjutott néhány bogárszünet nélküli hatalom

végzetes erôkfélrenyelt délután

este éjszaka hajnal délelôtta harangszó kivételszámba megy

egy padon ülszalattad pokróclábad ernyedt tenyered pókhálóelmemozgásod kizárólag környezeted ellenôrzésére terjed ki

figyeled a közvetlen közeledben lévô embereketha támadást észlelsz kivárszôrzöd mozdulatlanságodatellenállásod hamuesômindent odaadsz fáért vízért alabástrom díszekértfelteszel egy-két medáltbüszkeséged kitartó halál

23

emberíz

néha odaütsz félve ugyan félelmet keltveegyütt a semmiértkezeitekben szertefoszlikévezredek mosolya

lehet hogy nem bírja kilehet úgy van kitalálvanem bírhatja ki

akkor pedig miért miérta lázadás a robbanása felhörgô ének

a kikezdhetetlenséga hajthatatlansága boldog derû

minek a hevületaz elsöprô rohama kérlelhetetlenség

csak a szenvedés maradjonaz legyen enyém egyedül enyémmagábafordult tekintet

elvérzett kar a tagonmajomvár ellesett pillanategymás hátán hegyén

menekülök a támadás elôlnem akarom látni magamfesztáv korlátok ragad

félek reszketek magamebben a hideg téli estbenebben a felcicomázott ligetben

ahol csak a szél járja beújfent és újfenta soha nem látottfényekkel pompázó kerteket

24

lehet

a fények áttörnek a hártya vékony erezeténpirosló moraj fékeveszett szilaj recsegés-ropogásdöbbenetes csend alszik a város a denevérektesznek néhány tisztelettudó kört minden mozdulatlan

ég az óváros átforduló gerendák keresik láthatatlan kezét mindent betöltô sugárzáségi zene pusztul a múlt belezengenek és roppannaka körúti hársak megszakad a kockakô mértana

az idôt és a teret is új lépték méri kikezdetben ez természetes bizonytalanulmozogsz szemed alig szokja a fényttulajdonképpen nem is látsz mozdulataid

öntudatlanul követik az égi ritmust földindulásés megérkezés a távbeszéló zsinórja az utolsóhívást lezáró folyamatos foglaltjelzést küldiebbe a világba ahol az elvékonyodott és szertefoszlott

hártyarendszer egy mozdulattal lehetôvé tette azta csodát amelyben az felszámolta a kint és bentközötti bádogépítményeket és csörrenô betéteketlehetôvé tette számodra végre amire mindöröktôl

fogva vártál és amire mindöröktôl fogva rendeltettélhogy szemed a forrás kristálytiszta vizében veszteség nélkülkövesse a halak minden egyes mozdulatát s hajnalbana rigók énekének minden egyes megkülönböztethetô fénnyel teli hangja

is hiánytalan rendben érkezzen hallójáratod bejáratához és a felfogó központi rendszerhez s amikor kedvesedszemébe nézel a száj nem nyílik szóra hangszálaid utasítástsem kell kapjanak tekintetedben ott van minden mi

emberi készültséggel mondható a rendnek ebben a csodálatos zûrzavarábanmár soha többé nem teszed fel a kérdéstaz ôsi tudás beragyogja az elôszoba kopottas falát

25

hártya

köveken fordult át tekintetebenne a legnehezebbenabban a kôben látta megtitokzatos fények nehézkedés

bizonytalan mozdulatokkal közelítette megleült a közelébe nem látta éreztemegnyílt az idômicsoda felmérhetetlen súlyok

hogy ô akkor abban a testbenannak a történetnek részekéntelôkészítette végrehajtotta busás jutalmat remélt

hitte is nem is nem élthozzáférhetett megérinthetteelhagyott testéta felbomlás folyamatait is

látni engedtekôbeírt történethaladványokfokozhatatlanul idôsebbmint múltját ôrzô tartós anyag

szíve a tömb középpontjában állapodott megfelszikráztatta az élettelen anyagotszava évezredeken ívelt áta kô énekében forgószél kavargott

lovon ült hamiskás szemû kancánbíborpalást késôbb a lábainál hevertdárdával hatolt át a felgyújtott fegyverekenóriás szemekkel barázdálatlanul nézett a világra

ocsúdása fegyveromlás voltahogy lábra állt hulltak a kövekhosszú köpenye a rét mentében húzódottmosolya földrészeket kötött össze

26

kô

szavai megállították a folyót a felpirosló egyre szélesedô sávon hangyák hada ment átszivárványteste félreérthetetlen reménnyeláradt szét a földön

égett a föld és az églovak a vöröslô sötétben ágaskodtakfarkasok hulltak az esôbehalak emeltek magasra tünékeny havasokat

állt a bál roskadt a vaskorégett végsô vezetékeivel az elektródavilágbetonba vert életek fémbe öltöztetettgyönyörû ifjak s leányok

leolvad rólatok mi nem hozzátok tartoziksosem is volt a tiétekszabadok vagytok pusztító magas szélszívetek körbeírja a mindenség reszketô fényeit

27

A tradicionális iskola a XX. század talán legmerészebb intellektuális kísér-lete, mert teljes egészében a kortendenciákkal – Hamvas kifejezésével élve a„korszenvedélyekkel” – való szembefordulás jegyében jött létre. Az iskola amodern világ- és emberértelmezést radikálisan elutasítva a régi ember – ahomo religiosus – szemléletét tette magáévá, nemcsak annak vallási-spirituális,hanem társadalmi-politikai vonatkozásaiban is. A tradicionális iskola tehátbizonyos értelemben idegen test a mai világ kulturális-intellektuális köze-gében, ám éppen kívülállása miatt egyúttal az egyetlen olyan irányzat, amelyteljes rálátást kínál a modernségre. A létében és kultúrájában is megalázott,elnyomott, eltiport régi ember a tradicionális iskolában találta meg azt amagasan intellektuális ágenst, amelyen keresztül képes volt szembenézni ésszembefordulni – nem túlzás! – halálos ellenségével, a modernitással.1

A tradicionális iskola nem tekinthetô sem neospirituális mozgalomnak, semfilozófiai irányzatnak. Ami a neospirituális mozgalmakat illeti, azokbólhiányzik a tudományos-intellektuális igényesség, ami pedig a filozófiaiirányzatokat, azokból az egzisztenciális-spirituális elkötelezettség hiányzik.Míg a tudomány – a vallástudomány, a történelemtudomány, a kulturálisantropológia stb. – megfosztotta a tradíciót szellemi tartalmától, s a vele valófoglalkozást egy szimpla, „színtelen és szagtalan” kétdimenziós tudománnyátette, mely híjával van annak a harmadik dimenziónak, annak a szubjektívelemnek, amely minden tudásnak és tudománynak életet ad, addig a neospir-itualizmus különféle megnyilvánulásai teljesen a modern világ képére for-málták – torzították – a régi ember spirituális hagyományát.2 A tradicionálisiskola éppen ezért egyedülálló abban, hogy magas szinten egyesítette a spiri-tualitást és az intellektualitást, az egzisztenciális elkötelezettséget és atudományos módszerességet – s mindezt a legkülönfélébb területeken, legyenaz mûvészettörténet, filozófia, vallástörténet, metafizika, kultúrtörténet,matematika, történelemtudomány, etnológia stb.

A tradicionális iskola valójában azokat az alapelveket tette magáévá, ame-lyeket kultúráktól és vallásoktól függetlenül a régi embernél talált. A modernbiológiai evolucionizmussal és társadalmi progresszivizmussal ellentétben aziskola képviselôi úgy látják, hogy egy fokozatos alászállásnak lehetünk szem-tanúi, ugyanis számukra nem a tudományos-technikai fejlôdés a progressziófokmérôje, hanem az Istentôl való „ontológiai távolság”. A tradicionálisfelfogás szerint közvetve vagy közvetlenül minden Istenbôl ered, s ezért azemberi-társadalmi létnek egyetlen olyan aspektusa sincsen, amely kivonhatnámagát az isteni rend fennhatósága alól. Számára olyan a világ, mintha mindenegy isteni tengely – az „Ég Akarata” – körül forogna, mindennek az lenne avonatkoztatási pontja, mindent az rendezne maga körül. Mivel a tradicionális

B U J I F E R E N C

A görögségtôl a kereszténységigA H A M V A S I H A G Y O M Á N Y É R T E L M E Z É S S T Á D I U M A I

28

felfogás szerint minden felülrôl ered – vagyis minden felülrôl száll alá –, ezérta létezôk ontológiai rangja között különbség van. A hierarchiának ez a fajtaigenlése természetesen a modern egalitarizmus elutasítását jelenti. A lét fen-trôl való folyamatos alászállása azonban – legalábbis az ember számára – nemmegfordíthatatlan folyamat. A létezôk körében az ember a legszabadabb lény:hagyhatja magát egyre távolabb sodortatni eredendô Forrásától, de szembe-fordulva a sodrással – egy valódi spirituális reakció értelmében – el is indulhatvisszafelé. És éppen ez a vallás vagy még inkább a spiritualitás lényege: újra-felemelkedés, szembefordulás azzal az ontológiai sodrással, amely mindenlétezôt egyre távolabb sodor középponti Forrásától; visszaintegrálódás az ere-dettelen Isteni Eredetbe.

A tradicionális iskola alapítója – vagy inkább alapvetôje – a francia RenéGuénon (1886–1951), aki a muszlim vallásra áttért és élete utolsó két évtizedétEgyiptomban töltötte. Ha az iskola többi képviselôje nem is osztja mindentekintetben a guénoni felfogást – amelyen egyébként az iszlám csak igenkevéssé hagyott nyomot –, Guénon mûvei mégis normatív, de legalábbis ori-entatív értékkel bírnak mindegyikük számára, függetlenül attól, hogy az isko-la „szacerdotális” vagy „lovagi” ágát képviselik-e. Guénont olyan személy-iségek követték, mint a tamil-angol Ananda K. Coomaraswamy (1877–1947),aki a mûvészettörténet irányából jutott el a tradícióhoz; az olasz, vagy inkább„római” Julius Evola (1898–1974), akinek nevéhez a tradicionális felfogás tár-sadalmi-politikai aspektusának kidolgozása fûzôdik; a svájci Frithjof Schuon(1907–1998), aki szuggesztív stílusa és populárisabb fogalmazásmódja miattsokak számára a tradicionális felfogáshoz való kapcsolódási lehetôséget nyúj-totta. Az iskola két legjelentôsebb mai képviselôje a perzsa Seyyed HosseinNasr (1933–), aki ma talán az iszlám világ legautentikusabb interpretátora,valamint a magyar László András (1941–), akinek nevéhez nemcsak a tradícióontológiai alapjainak újraértelmezése fûzôdik, hanem egy éppoly komplex,mint amennyire esszenciális tradíció-felfogás kidolgozása is.

•

Hamvas Bélának bizonyos megközelítésbôl volt egy pre-tradicionális, egytradicionális és egy poszt-tradicionális korszaka. Ami pre-tradicionális korsza-kát illeti, az a görögség jegyében állt. Ennek az idôszaknak a legjellegzetesebbmûve az egyedülálló szépségû Magyar Hyperion. E korszak vége felé – aharmincas évek derekán – ismerkedett meg a tradicionális iskola két jelesképviselôjével, René Guénonnal és Julius Evolával,3 akik egyrészt kitágították,másrészt elmélyítették szemléletét: kitágították, mert Hamvas figyelme ekko-rtól fogva a Mediterráneum szûk területére korlátozott görögség helyettfokozatosan az összes, számára elérhetô ôskultúrára kiterjedt; s ugyanakkor elis mélyítették, mert az erôsen modernizálódott, következésképpen a tradi-cionális tudásában megfakult görögséggel szemben a többi ôskultúra sokkalmélyebb betekintést engedett számára a scientia sacrába. Guénon és Evolaeleinte azonban nem mint tradicionális szerzôk hatottak Hamvasra, hanemmint krizeológusok, s ahhoz, hogy a tradícióra is felnyíljon Hamvas szeme, anegyvenes évek elejéig kellett várni.4 Ennek a korszaknak meghatározó mûve

29

éppen a Scientia Sacra volt, illetve Az ôsök nagy csarnoka – ez a szentkönyvek éstradicionális mûvek fordításaiból, illetve az ezekhez írott bevezetô tanul-mányokból és kommentárokból álló sorozat.5 Noha Hamvas Béla tradicionáliskorszaka sosem ért véget (már csak azért sem, mert ezt a sorozatot némitúlzással élete végéig folytatta), mégis volt egy olyan pont Hamvas életében,amikor az egyetemes tradíció iránti feltétlen elkötelezettséget fölváltotta akereszténység iránti elkötelezettség. Hamvas keresztény korszakának alap-jaazonban nem a tradíció megtagadása, hanem annak meghaladása volt.Számára ekkortól fogva a kereszténység nemcsak tiszteletbeli elsôséget bir-tokolt a többi tradíció között, hanem egyfajta „metatradícióvá” vált. E korszaklegjellegzetesebb mûve – legalábbis a szóban forgó szempontból – a ScientiaSacra második része és a Tabula Smaragdina. Hamvas útja tehát a partikular-itásból (görögség) az univerzalitásba (tradíció), majd innen ismét egy partiku-laritásba (kereszténység) vezetett. A három Kierkegaard-i stádiumvonatkozásában elsô, görög korszaka bizonyos értelemben a tradíció esztétikaiértelmezésének felel meg (Arkhai); második, szorosan tradicionális korszaka ahagyomány etikai-doktrinális értelmezésének (Scientia Sacra); harmadik,keresztény korszaka pedig a hagyomány vallási értelmezésének feleltethetômeg (Scientia Sacra II.). A görögség a testet képviselte számára; a hagyományegészét reprezentáló hinduizmus és zsidó tradíció az értelmet és a moralitást;a kereszténység pedig az emberi lény egzisztenciális centrumát. Elsô korsza-kában embereszménye egy sajátosan hüperioni módon átértelmezett niet-zschei Übermensch volt; második, szorosan vett tradicionális korszakában arealizált ember: a felébredett, a megszabadult – a beteljesedett jógi; harmadik,keresztény korszakában pedig a normális ember, vagyis egy olyan normalitásképviselôje, amely – a nagyon is arisztokratikus metafizikai megvalósítássalellentétben – tulajdonképpen mindenki számára elérhetô.

Ha azonban jobban megnézzük, akkor az látszik, hogy Hamvas Bélavalójában mindhárom korszakában elkötelezettje volt a tradíciónak.Életérzésének kiindulópontja, világtudatának lényege ugyanis mindvégig avilág megromlottságának elementáris tapasztalata és tudata volt. Ebbôl fakadtintenzív válságtudata s eleinte csak történelmi, majd metafizikai nosztalgiájavalamiféle idilli létezés után – az alapállás, az aranykor, a status absolutus után.

30

Ami elsô korszakát illeti, a görögségben – mint a számára objektív és szubjek-tív okok miatt egyedül hozzáférhetô tradícióban – találta meg azt a tisztaságot,mélységet és emelkedettséget, amit az antikvitás utáni Európában hiába kere-sett. Hamvas nem a klasszika-filológus szemével közelítette meg a görögséget,vagyis az nem tudományos téma volt számára, hanem egy olyan eszmei, mégiseleven realitás, amelynek lényegét akár a mi világunkba is át lehetett volnaültetni – mint ahogy arra a Kerényi Károllyal együtt tervezett Sziget-kör általkísérletet is tett. Ami pedig harmadik korszakát illeti, abban hasonlóképpenegy egyedi tradíció került figyelmének középpontjába: a kereszténység. Debármilyen formát is öltött Hamvasban az idealitás, ami egész életénvégighúzódott és minden egyes gondolatát meghatározta, az a jelenkori real-itás tagadása volt. Hamvas a XX. századba született, de nem a XX. századbavaló volt, hanem valamiféle idilli korba (vö. az „Olbrin Joachim csodálatosutazása” címû tanmeséjével). Olyan erôs belsô fény élt benne, hogy csak úgytudta elviselni ennek a világnak a sötét, „koszos” realitását, ha eszmei értelem-ben kivonult belôle: kivonult elôbb a görögségbe, utána a tradícióba, legvégülpedig kivonult a kereszténységbe.6 S minél erôsebb fény él valakiben, a kon-traszt révén annál sötétebbnek fogja találni azt a világot, amelybe a sorsvetette. Ám Hamvas erôsen kritikus világlátása híjával volt minden pesszimiz-musnak, beteges világgyûlöletnek, s pusztán kivételesen tiszta és magasrendûszemélyiségébôl eredt, mint ahogy azt hihetetlen intenzitású életszeretete ismutatja (vö. például A bor filozófiája).

•

Hamvas Béla a tradicionális iskolának egyfelôl nagyon sokat adott, másfelôlviszont semmit. Semmit sem adott, semmit nem adhatott, mert a mûveinemhogy idegen nyelveken nem jelenhettek meg, hogy megismerhetôklegyenek az iskola külföldi képviselôi számára, de hosszú ideig magyarul semláttak napvilágot. A Scientia Sacra például születését követôen több mintnegyven évig publikálatlan maradt, Az ôsök nagy csarnokából pedig csak négyrész jelent meg: a Lun-jü, a Hénoch apokalypsise, a Tibeti misztériumok ésHérakleitosz töredékeinek fordítása, s így a vállalkozás hatalmas ívérôl senkisem szerezhetett tudomást. A helyzet nem lett sokkal jobb e munkák megje-lenését követôen sem, hiszen a tradicionális iskola külföldi képviselôi elôtt azéletmû tradicionális része jelenleg is éppen annyira ismeretlen, mint ezelôttnegyven-ötven évvel. Ami a magyar fogadtatást illeti, míg az irodalmi és kul-turális élet meghatározó képviselôi – saját szûkös perspektívájuk következté-ben – megpróbálják Hamvast irodalomként, Hamvassal szólva „szemenszedettirodalomként” értelmezni (aminél nagyobb merényletet aligha lehetne elleneelkövetni), addig a tradicionális iskola magyar ága azért nem volt képesHamvast integrálni, mert képviselôi nem tartották eléggé tradicionálisnak,legalábbis a „tradicionalitásnak” abban az értelmében és értelmezésében, ame-lyet a szóban forgó iskola képvisel. Az, hogy Hamvas a maga teljességébennem integrálódhatott a mai magyar szellemi életbe, tulajdonképpen magátólértetôdô, mert hiszen a kisebb sosem tudja befogadni a nagyobbat, a kevesebba többet; viszont az a tény, hogy gyakorlatilag a tradicionális iskola magyar ága

31

sem vett tudomást Hamvasról, magyarázható ugyan, reálisan azonban nemindokolható.7

Mégis azok, akiknek rálátásuk van a XX. századi tradicionális irodalom tel-jességére, tisztában vannak azzal, hogy a hamvasi mûnek számos olyan aspek-tusa és megnyilvánulása van, amely nemcsak magyar viszonylatban, hanemvilágviszonylatban is egyedülállónak tekinthetô. Mindenekelôtt magát a ScientiaSacrát kell megemlíteni, ezt a rendkívüli mûgonddal megkomponáltgrandiózus munkát, mely a tradíció összes alapkérdését felöleli. A ScientiaSacra egyszerre átfogó és elmélyült, s aki elolvassa, az pusztán ebbôl akönyvbôl teljes képet szerezhet „az ôskori emberiség szellemi hagy-ományáról”. Nincs a tradicionális iskolának még egy olyan könyve, amelybôlalaposabb, átfogóbb, kiegyensúlyozottabb és ugyanakkor elmélyültebb képvolna kapható a tradíció egészérôl. Mindössze két könyv állítható velepárhuzamba: Julius Evolától a Lázadás a modern világ ellen, valamint SeyyedHossein Nasrtól a Knowledge and the Sacred – ám komplexitás tekintetébenmindkettô elmarad Hamvas mûve mögött. Evola munkáját Hamvas jólismerte, s habár igen nagyra értékelte, „elsietettnek” tekintette – noha talánnem ez a legjobb szó e mûvel kapcsolatban.8 Nasr könyve – mely valójábanGifford-elôadásainak szerkesztett változata – bár kiváló és kiegyensúlyozottbemutatása a tradíció egészének, az inkább csak fô vonalaiban ismerhetô megbelôle.9 Hamvas Scientia Sacrája és a tradíció jeles mûveit bemutató fordítás-és kommentár-sorozata a maga kiegyensúlyozottságával és magas szintû meg-fogalmazásával tehát egyedülállónak tekinthetô, különösen akkor, hafigyelembe vesszük, hogy mind Guénon, mind Evola híjával volt ennek akiegyensúlyozottságnak: Guénon kifejezetten idegenkedett a buddhizmustól,különösen annak eredeti formájától, Evola pedig hasonlóképpen „hadilábonállt” a hindu tradíció legszebb virágával, a védántával. És akkor még nem isemlítettük, hogy míg Guénon szinte szisztematikusan ignorálta akereszténységet, addig Evola sok tekintetben – legalábbis alkotói periódusaelsô felében – egyenesen keresztényellenes volt. Ha tehát Hamvas BélaScientia Sacrája bekerülhetett volna a tradicionális iskola szellemi vérker-ingésébe, minden bizonnyal ma is az iskola legfontosabb mûvei között tar-tanák számon.

Hasonlóképpen egyedülálló vállalkozásnak tekinthetô Az ôsök nagy csarnoka,Hamvas „univerzális orientációjának” legszebb megnyilatkozása. Hamvasmegtette azt, amit egyik tradicionális szerzô sem: a tradíció néhány szen-tkönyvét és fontosabb mûvét lefordította, hozzáférhetôvé tette, bevezetéssellátta el és – esetenként – kommentálta. Nem maguk a fordítások azok, ame-lyek e vállalkozás igazi értékét képviselik, hanem egyrészt magának a koncep-ciónak az univerzalitása, másrészt Hamvas bevezetô tanulmányai. Ezekbentermészetesen nem egyszerûen bemutatja az adott munkát, hanem – a magautánozhatatlan módján – mintegy kézzelfogható közelségbe hozza az olvasószámára azt a szellemiséget, amelyben az adott mû fogant. Ezek a bevezetôesszék avagy tanulmányok – melyeknek egyike-másika valódi remekmû –egyszerre informatívak és megvilágító erejûek. Ráadásul Hamvas e tanul-mányokban nemcsak az adott mûvekkel és a mûveket produkáló tradíciókkal

32

foglalkozik, hanem rajtuk keresztül gyakran egy-egy egyetemes tradicionálisproblémát is igyekszik körüljárni. E szövegek között éppúgy vannak théravá-da, mahájána és zen-buddhista szövegek, mint kínai, tibeti, hindu, héber,görög, egyiptomi, muszlim fordítások. Ilyen szisztematikus bemutatására atradíciónak a tradicionális iskolán belül nincs példa,10 és mindez nemcsak aztmutatja félreérthetetlenül, hogy Hamvas milyen mértékben ismerte a tradí-ciót, hanem egyúttal egyetemes tradicionális elkötelezettségérôl is tanúbi-zonyságot tesz.

Van azonban Hamvas Scientia Sacrájának egy feltûnô sajátossága, amellyelitt alaposabban is foglalkoznunk kell: a kereszténység hiánya. Hogy a keresz-ténység miért maradt ki belôle, arra nehéz lenne választ adni. Amit viszontszinte bizonyosan lehet tudni, az az, hogy a kereszténység mellôzése nem avéletlen mûve volt, hanem határozott koncepció eredménye – egészen egysze-rûen egy ilyen volumenû mellôzés nem lehetett más. A kereszténységnek nemvolt helye abban a koncepcióban, amelynek alapján a Scientia Sacra megszü-letett. Amikor e mû keletkezett, Hamvas még – hogy úgy mondjuk – nem voltkeresztény, s így talán nem tévedünk nagyot, ha azt állítjuk: azért nem voltbenne helye a kereszténységnek, mert az Hamvas felfogása szerint híjával voltannak a rangnak, amellyel egy tradíciónak rendelkeznie kell. Mégis, azzal,hogy kihagyta e szinoptikus fômûvébôl a kereszténységet, megteremtette alehetôségét annak, hogy a késôbbiekben mintegy kiemelje azt a tradícióegészébôl és fölébe helyezze annak. Harmadik, keresztény korszakából vissza-tekintve tehát azt lehetne mondani, hogy a kereszténység Hamvas felfogásaszerint olyan ranggal rendelkezett, hogy nem fért bele egy, a tradíció egészéttárgyaló munkába. Úgy tûnik tehát, hogy Hamvas sem szorosan vett tradi-cionális, sem keresztény korszakában nem tekintette a kereszténységet a tradí-ció részének, hanem különálló egységként kezelte: míg tradicionális korsza-kában azért hagyta ki az univerzális tradícióból, mert alábecsülte, addigkeresztény korszakában azért, mert túlbecsülte. Ezek után szinte természetes,hogy az ôskori emberiség szakrális tudását közvetítô fordítás-sorozatábanegyetlen keresztény mûvet sem közölt,11 aminek nem lehet idôrendi oka, merthiszen több olyan szöveg, amit lefordított és/vagy kommentált, Krisztus utánszületett (elegendô itt a nemcsak idôrendileg, de üdvtörténetileg is poszt-keresztény szúfi-antológiára utalni).

Joggal gondolhatná az ember, hogy a tradíció monumentális summája utánHamvas keresztény korszakában megírta a kereszténység summáját is, vagy Azôsök nagy csarnokához hasonlóan hozzálátott egy keresztény mûvek fordításaittartalmazó sorozathoz is – azonban ezeknek egyike sem valósult meg, miköz-ben tovább folytatta a nem keresztény tradicionális szövegek fordítását éskommentálását. Figyelemre méltó, hogy Hamvas még azokban a mûveiben iscsak érintôlegesen foglalkozott a kereszténységgel, amelyek pedig címükalapján a kereszténység sokkal alaposabb tárgyalására lettek volna hivatottak(Scientia Sacra II. három könyve: „A kereszténység és a hagyomány”, „Azevangélium és a levelek” és „Az Antikrisztus”). Ezekben és a harmadik alkotóiperiódusához tartozó mûveiben a kereszténység belsô tartalmáról, tanításárólszinte soha nem írt, és a kereszténységet csak mint osztatlan egészet kezelte –

33

ami annál is különösebb, mert a kereszténységet a tradíció betetôzésének, sôtbizonyos értelemben meghaladásának tekintette. A Scientia Sacra II. – nem-csak befejezetlensége miatt – egyáltalán nem tekinthetô a tradicionális ScientiaSacra keresztény változatának. A Scientia Sacra II. valójában nem scientia sacra,nem a szent tudás keresztény változatának summája – már csak azért sem, mertmíg a tradicionális Scientia Sacrában Hamvas teljes egészében alárendeli magátannak a tudásnak, amelyet kifejt, addig a keresztény Scientia Sacrában min-denekelôtt Hamvas Béla az, aki megjelenik; míg az elôbbiben ô csupán eszköz,az utóbbiban a kereszténység válik eszközzé; míg az elôbbi minden egziszten-cialitása és személyessége mellett is egy objektív, tárgyszerû mû, amibôlmegismerhetô a tradíció, addig az utóbbi nemcsak egzisztenciális, hanemegyúttal igen nagy mértékben szubjektív is, s ilyen módon nem a keresz-ténység ismerhetô meg belôle, hanem mindenekelôtt Hamvas Béla.

Hamvas tehát egyrészt – legalábbis harmadik, keresztény alkotói perió-dusában – rendkívül magasra értékelte a kereszténységet, másrészt viszontelmulasztotta a kereszténységnek egy olyan alapos és részletekbe menô bemu-tatását, mint amilyet a tradícióval tett a Scientia Sacrában és Az ôsök nagycsarnokában. Ez mindenképpen egy ambivalens viszonyt mutat. Túl messzevezetne Hamvas kereszténység-képének vizsgálata, annyit azonban itt is ellehet mondani, hogy ezt a sajátosan ambivalens viszonyt szimbolikusan jólkifejezi az, hogy a Karneválban Bormester Mihály túlvilági utazása soránMárkus tanácsára két vezetôt választ magának: egy nem keresztényt,Hénochot, és egy keresztényt, Keresztelô Jánost. Ámde e választás külön-legessége az, hogy Keresztelô János nem volt keresztény: hiába az Újszövet-ségben szerepel, még az ószövetségi – a pre-keresztény – világhoz tartozik.12 Eza téves választás jelzi, hogy noha Hamvas nominálisan a kereszténység mellettdöntött, döntése tulajdonképpeni tartalma mégis a tradíció volt. Hamvaskereszténynek vallotta magát, s ahányszor a kereszténység és a tradíció közöt-ti válaszút elôtt állt, mindig az elôbbit választotta – lénye és tudása mégis atradíció felé vonzotta.13

Ezt az ambivalens viszonyt jól mutatja az is, hogy Hamvas minden igyeke-zete ellenére is képtelen volt rámutatni azokra a reális értékekre, amelyek a ke-reszténységet a tradíció fölébe emelnék, vagy legalábbis a tradíción belül egye-dülálló státuszt biztosítanának számára. Csak költôi megfogalmazásnak, vagyinkább személyes hitvallásnak, s nem a tradíció és a kereszténység közötti re-ális viszony értékelésének tekinthetôk az efféle kijelentések: „Egyetlen hagyo-mány sem tudja a többit magába olvasztani, csak a keresztény” – „Egyetlen ha-gyomány sem univerzálisan emberi, csak a keresztény”– „A kereszténységminden hagyomány alapállása” („Levél V. J.-hez”). Esszenciálisan ugyanis azösszes tradíció magába sûríti a többit, centrális igazságaiban az összes tradícióaz összes többinek alapállását alkotja – különben nem lenne tradíció. Hogy azilyen kijelentések valójában mennyire értelmezhetetlenek, azt jól mutatja, ha a„keresztény”-t behelyettesítjük például a „buddhistá”-val: „Egyetlen hagyo-mány sem tudja a többit magába olvasztani, csak a buddhista.” Ezt a kijelen-tést magától értetôdôen az összes buddhista üdvözölni fogja, ez azonban mégegyáltalán nem ok arra, hogy igazságát elfogadjuk.

34

De hozható itt más példa is. A Karnevál túlvilág-leírásában a mindentudósemmittevés hegyének tetején ülô jógi csupán egy fokozata a fölfelé vezetôtúlvilági útnak: ô képviseli a kereszténység nélküli – pre- vagy extra-keresztény– tradíció legmagasabb pontját. Amik utána következnek, azok a „nyolcboldogság” keresztény fokozatai, s a mennyei hierarchia legtetején a szellem-ben koldusok, vagy közismertebb terminológiával a lelki szegények vannak.Ámde nem szabad itt megfeledkezni valamirôl, amivel egyébként magaHamvas Béla is tisztában volt: a célba ért jógi, dzsányi, arhat avagy seng-zsen atávol-keleti tradíciók felfogása szerint nemcsak a mennyei állapotokon van túl,hanem még a megnyilvánult létezés egészén is, ideértve még magát a szemé-lyes Istent is (Ísvara, Brahmá).14 Buddha még a személyes Isten szeme elôl isképes eltûnni, mert visszahúzódik abba az ôseredeti gyökérvalóságba, amelynemcsak mindannak forrása, ami megnyilvánult, hanem még forrása magánaka személyes Istennek is. A buddha – bármelyik buddha – tehát úgymond „kívülvan a játékon”, s egészen egyszerûen nincs helye egy túlvilág-leírásban, mertmég a legmagasabb mennyei állapotok is a létforgataghoz (szanszára) tartoz-nak. A buddha nemcsak a túlvilágon nincsen: sehol nincsen, mert minden tér-beli és eszmei hely benne áll fenn.15 A lelki szegények ilyen módon csupán egynyilvánvaló tradicionális tanításról való megfeledkezés révén helyezhetôkfölébe azoknak, akik a távol-keleti tradíciók szerint a legmagasabb fokozatotképviselik, hiszen a lelki szegénység csupán egy mennyei fokozatnak felel meg(„...mert övék a mennyek országa”).

Hamvas speciálisan a kereszténységgel társított olyan szavakat, mint„szeretet”, „kegyelem”, „önfeláldozás”, „megváltás”, s ezeket a kereszténységmagasabbrendûségének jeleként értelmezte. E fogalmakkal kapcsolatban min-denekelôtt azt kell látnunk, hogy egyáltalán nem kizárólagos sajátjai a keresz-ténységnek, hanem a többi tradícióban is helyet kapnak, sôt egyik-másik tradí-cióban hangsúlyosabban jelennek meg, mint a kereszténységben.16 Különös,hogy maga Hamvas demonstrálja ezt akkor, amikor például Isten országátnem egy keresztény, hanem egy mahájána-szöveg alapján értelmezi és mutat-

35

ja be („Az evangélium és a levelek”, n. 77.). Hamvas még az üdvösséget eluta-sító önfeláldozó – állítólagosan keresztény – magatartást is kénytelen volt ke-reszténységen kívüli, távol-keleti szövegekkel dokumentálni; sôt még magát amegnevezését – bódhiszattva – is idegen tradicionális forrásból kellett meríte-nie. Noha Hamvas a bódhiszattvai magatartást jellegzetesen evangéliuminaktartja, s szerinte ez a fajta attitûd a kereszténység elsô korszakában legalábbisjelen volt, mindazonáltal elmulaszt rámutatni azokra a keresztény forrásokra,amelyekben ez a magatartás megjelent volna – ugyanis ilyenek egész egysze-rûen nem léteztek. A bódhiszattvai attitûd nem jelent, nem jelenhetett meg a ke-reszténységben, méghozzá azon egyszerû oknál fogva, hogy egy ilyen attitûdalapfeltétele az egymást követô inkarnációk lehetôsége, s így annak nincs he-lye egy olyan felfogásban, amely csupán egyetlen inkarnációban gondolkodik.Ugyanakkor arról sem szabad megfeledkeznünk, hogy ez az attitûd abban amahájána buddhizmusban jelent meg, amelynek exoterikus, vallási oldalátmég a kereszténységnél is sokkal jobban áthatották az olyan eszmék, mint a„szeretet”, a „kegyelem” és a „megváltás”, s így a „bódhiszattva” tulajdonkép-pen nem szorosan vett tradicionális, hanem sokkal inkább vallásos fogalom.17

Végül, de nem utolsósorban nem lehet azt mondani, hogy míg a hindukcsupán a megromlott értelem, a zsidók csak a megromlott moralitás, a görögökpedig csak a megromlott testiség helyreállítására törekedtek, addig akereszténység mindhármat egyszerre vette célba (vö. „A kereszténység és ahagyomány, n. 44.). Ez a felsorolás már önmagában véve sem állja meg ahelyét, mert míg a görögök és a zsidók – legalábbis annak a görög hagy-ománynak a képviselôi, amely számára a testiség jelentette a legnagyobbértéket, illetve annak a rabbinikus hagyománynak a képviselôi, amely számáraa moralitás képviselte a legnagyobb értéket – mit sem tudtak a metafizikaimegvalósításról,18 addig a hinduizmusban, az Örökérvényû Törvényben(Szanáthana Dharma) a realizációnak megvolt a maga helye. És arról semszabad megfeledkezni, hogy a megromlott testiség restaurációjának egyetlentradíció sem szentelt olyan figyelmet, mint a hinduizmus és a buddhizmusbizonyos megnyilvánulásai (hatha-jóga, tantra-jóga).

Lehetne még folytatni a sort, de a lényeg ezekbôl a példákból is világosanlátszik: Hamvas nem volt képes reális érveket felsorakoztatni a mellett, hogy atradíción belül a kereszténységet miért illetné meg elsôség. Kereszténymunkáiban mindenütt megjelenik a tradíció, és gyakran hosszú, nemkeresztény forrásból származó idézetekkel illusztrálja a jellegzetesenkereszténynek vélt tanításokat (pl. lásd „Az evangélium és a levelek”, n. 44.) –miközben tradicionális munkáiból hiányoznak a keresztény utalások, hiányzika kereszténység. Egy tradíció magas-rendû-sé-ge tulajdonképpen két dolgonmúlik: a szakralitáson és a spiritualitáson; azon, hogy mennyire képes egykoherens szakrális rendbe összefogni az emberi cselekvés, gondolkozás ésérzés összes – individuális és kollektív – megnyilvánulását; valamint azon,hogy képes-e a legmagasabbra törô emberek számára olyan tanítással ésgyakorlati útmutatással szolgálni, amelynek révén azok képesek az abszolútcélig – a felébredésig, a megszabadulásig, az abszolúcióig – emelkedni.

Sajnálatos módon Hamvas Béla is – hogy az ô kedvelt kifejezését használjuk

36

– „felült” annak a széltében-hosszában elterjedt, de különösen az okkult ésneospirituális iskolák részérôl hangoztatott, jellegzetesen egyházellenesálláspontnak, miszerint az evangéliumokat meghamisították, s így ma azoknaknem eredeti alakját birtokoljuk. Valójában nem voltak „eredeti” evangéli-umok, amiket aztán késôbb meghamisíthattak volna. Aki ismeri az újszövetsé-gi szövegek hagyományozásának módját, annak számára az egész problé-mafelvetés – a „meghamisítás” felvetése – értelmetlen. Az evangéliumokvégleges szerkesztôi különféle forrásokból „gyúrták össze” az adott evangéliu-mot, s miután ezek az ilyen módon heterogén mûvek elnyerték viszonylagvégleges formájukat, a szövegeken már csak nagyon keveset változtattak,19 s eváltozások – mondjuk úgy: „hamisítások” – jó része sem pro, sem kontra nemérinti a hamvasi evangélium-értelmezést. Az igazi „hamisítók” valójábanmaguk a szerzôk illetve szerkesztôk voltak, amennyiben a krisztusi tanításbólcsak azt voltak képesek közvetíteni, amit maguk is felfogtak belôle, vagy csakegyszerûen a maguk koncepciói alapján mutatták be a jézusi tanítást. S ha a„hamisítás” ebben az értelemben igazán felmerülhet valamelyik evangélium-mal kapcsolatban, akkor az mindenekelôtt János evangéliuma, amely viszont ahamvasi „krisztológia” fô hivatkozási alapja20 (vö. „Az evangélium és a levelek”,n. 3.) – miközben Hamvas határozottan elutasítja azt a jánosi krisztológiátavagy Logosz-teológiát, amely e kijelentések alapjául szolgált (vö. „Azevangélium és a levelek”, n. 14.).

Természetesen vannak olyan tényezôk, amelyek – mint a keresztény tanításavagy hagyomány részei – a kereszténység valódi specifikumai, ámde mindenegyes tradíciónak vannak ilyen specifikumai. Anélkül, hogy részletekbebocsátkoznánk, ezek a specifikumok teszik az egyes tradíciókat önmagukká,vagyis a hinduizmus ezektôl lesz hinduizmus, a taoizmus ezektôl lesz taoiz-mus, és a kereszténység is ezektôl lesz kereszténység. Mégis, amihez az egyestradíciókban ezek a specifikumok hozzáadódnak, az tekinthetô az adott tradí-ció esszenciális szubsztrátumának, az tekinthetô annak, ami az adott tradíciótegyáltalán tradícióvá teszi. Ha a kereszténység a többi tradíció vonatkozásábanmégis kiemelt jelentôségre tarthatna igényt, akkor annak nem a kereszténydoktrína egyik eleme lehetne az oka, hanem a kereszténység egészen külön-leges történelmi szerepe, tudniillik hogy – természetesen nem szándékosan –a kereszténység készítette elô a világnak azt az anti-tradicionális felbomlását,amelynek ma mint modern világnak szem- és fültanúi lehetünk. Más kérdés,hogy ez tulajdonképpen nem róható fel a kereszténységnek. A kereszténységugyanis a tradíció restaurálása szempontjából az összes többi vallásnálnehezebb történelmi-üdvtörténeti helyzetben volt, s ugyanakkor az összesnéltöbbet is tett, hiszen a felbomló és ezzel együtt a tradicionális rendbôlkivetkôzött Római Birodalom romjain a második évezred elsô harmadára –vagyis a középkor utolsó szakaszára – egy valóban tradicionális társadalmat,kultúrát, államrendet épített fel. Ha azonban még hosszabb távon vizsgáljuk akereszténység üdvtörténeti szerepét, akkor végül is gyengének bizonyult azanti-tradicionális, modern-„posztmodern”21 erôkkel szemben, s a poszt-keresztény korban újult erôvel támadtak fel azok az erôk, amelyeket évszáza-dokon keresztül képes volt visszaparancsolni a palackba. Vagyis pontosan az

37

történt, amit maga az Emberfia mondott: „Amikor a tisztátalan lélek kimegyaz emberbôl, sivár helyeken bolyong, s nyugalmat keres. Ha nem talál, aztmondja: Visszatérek elhagyott házamba. Amikor megérkezik, kisöpörve, feldí-szítve találja. Tüstént elsiet és hív még hét más, nálánál gonoszabb lelket.Behatolnak, és ott élnek. Ennek az embernek az állapota rosszabb lesz, mintelôbb volt” (Lukács evangéliuma 11,24–26). A modernség ugyanis, noha van-nak pre-keresztény – görög és római – gyökerei, jellegzetesen poszt-keresz-tény jelenség, és elképzelhetetlen lett volna, hogy egy nem-keresztény vallástalaján bontakozzék ki. Bizonyos értelemben a modernitás a legsúlyosabb éslegelrugaszkodottabb keresztény eretnekség.

Azzal, hogy Hamvas Béla számára a kereszténység egy belsô tartalom éstanítás nélküli eszme volt, szorosan összefügg az, hogy nem volt hajlandótudomást venni a történelmi kereszténységrôl, azt teljes egészében vallásnaktekintette, s mint ilyent eleve elutasította.22 A történelmi kereszténység neg-ligálása Hamvasnál egyrészt Kierkegaard-tól és Nietzschétôl indult ki, más-részt azonban Guénontól, aki életmûvében – nyilvánvalóan nem figyel-metlenségbôl – meglepôen kis figyelmet szentelt neki. Tradicionális, de mégegy következetes keresztény alapállásból sem lehet azt mondani, hogy „nemmintha a fölfeslett középkori rendért kár lett volna” („A kereszténység és ahagyomány”, n. 103.), amikor még egy kimondottan modernista teológus,Nyíri Tamás is úgy nyilatkozott, hogy „az egész létében és szerkezetében avallásra támaszkodó középkor egyértelmûen a szellem pártján állt” (A filozófi-ai gondolkodás fejlôdése. Budapest, 1977, Szent István Társulat, 125. o.). Aközépkori rendért ugyanis kár volt, ezerszeresen is kár, és ezt egy tradicionálisalapállásból nem lehet másképpen gondolni. A középkori kereszténységet, atörténelmi kereszténységnek a kivirágzását a klerikalizmussal azonosítani,illetve a klérus hatalmi tevékenységére redukálni komoly hiba. Kétezer évestörténelme – vagy ha úgy tetszik története – során a kereszténység egyedülál-ló értékeket hozott létre, legyenek azok személyiségek, mint például Dantevagy Eckhart mester, legyenek azok mûvészetek, mint például a gótikusépítészet vagy a gregorián, vagy legyen az a megkeresztelt, vagyis a sacrumuralma alá hajtott gazdaság két arculata, a feudalitás és a céhrendszer.23

Önmagában véve persze csupán egyetlen hatalmas érdeme volt akereszténységnek: képes volt a késôókori világ egyre terjedô anti-tradicionálisfolyamatait nemcsak megállítani, hanem ellenkezô irányba is fordítani, képesvolt retradicionalizálni Európát. A történelmi kereszténység érdemeit ésértékeit nem lehet negligálni csak azért, mert voltak hibái is, s mert nem voltképes tartani magát ahhoz az evangéliumi eszményhez, amelyet az Emberfiacsupán egy „maroknyi nyáj” számára fogalmazott meg. Vajon melyik vallásvolt képes arra, hogy hûséges maradjon forrásához, azokhoz az eszmékhez,amelyekben legideálisabb megfogalmazását elnyerte? Talán számon lehetnekérni Indián az upanisadokat? Nem lehet egy alapvetôen ezoterikus jellegû,csupán egy szûk kisebbség – egy spirituális elit – számára szóló tanítás megnem valósítását számon kérni a fél világon, még ha az kereszténynek is nevezimagát.24

Nem fogadható el tehát az a kijelentés, hogy a kereszténységben az egyedüli

38

értéket csupán az evangélium képviselte, s mindaz, ami utána következett,kiselejtezendô torzulás. Egy olyan kereszténység, amelybôl hiányoznak atörténelmi kereszténység értékei, alig lehet több egy absztrakt eszménél –márpedig Hamvas kereszténysége közel áll ahhoz, hogy ilyen absztraktkereszténység legyen. A kereszténység tulajdonképpeni tartalma a történelem-ben bomlott ki, az egyházatyák és szentek és misztikusok által, a kereszténymûvészet, a keresztény társadalmi és gazdasági rend által – egyáltalán az egészkeresztény kultúra által. Ugyanakkor – meglehetôsen paradox módon –Hamvas Béla mintha csupán azt látta volna meg az evangéliumikereszténységben, ami abból a történelmi kereszténység szemüvegén keresztüllátszik. Mik ezek? Szeretet – kegyelem – megváltás. Vajon nem ezeket emel-né-e ki mindenki a kereszténységbôl? Túl azon, hogy ez a kereszténységnekegyáltalán nem egy ezoterikus, hanem egy meglehetôsen szentimentális ésnagyon is populáris, erôsen protestáns ízû olvasata felé mutat, az evangélium-ban – a szorosan vett evangéliumban, vagyis az Újszövetségi Szentírás elsônégy könyvében – ezek olyannyira nem kapnak hangsúlyt, hogy példánakokáért a „kegyelem” szó Krisztus ajkán egyszer sem fordul elô (Pál több mintszázszor használja, tehát jellegzetes páli kifejezésnek tekinthetô), és a„megváltás” sem tartozik a jellegzetes evangéliumi terminusok közé (Krisztusajkán mindössze kétszer szerepel). Az evangélium tartalma egészen más,semhogy olyan populáris – gyakran egészen profán – keresztény eszmékrelenne redukálható, mint amilyen a szeretet vagy a kegyelem. Ezek a fogalmak,amelyekben Hamvas az evangéliumi kereszténység specifikumait vélifelfedezni, sokkal inkább a történeti kereszténységhez tartoznak, de legalábbisegyáltalán nem korlátozhatók az evangéliumra. Ugyanakkor azt is látni kell,hogy ilyen jellegzetesen exoterikus fogalmak sehogy sem férnek össze azzal azevangéliumi kereszténységgel, amely a hamvasi értelmezés szerintkizárólagosan ezotériából avagy beavatásból állna.

Ha a végsô választ keressük arra a sajátos viszonyra, amely Hamvas Bélaszámára az egyetemes tradíció és a kereszténység között volt, akkor észre kellvennünk, hogy Hamvas tradicionális doktrínájából, scientia sacrájából hiány-zott a vallás. Mivel a scientia sacra eleve nem is vallás, hanem hagyomány, ezértkielégületlenül hagyta Hamvas vallási éhségét, annak a lelki-érzelmi szféránakaz éhségét, amely nem képes jóllakni mégoly magasrendû tanításokkal sem,hanem csak piétással. Hamvas a tradícióban mint tanításban megtalálta Isten,önmaga és a világ értelmezésének sziklaszilárd fundamentumát, s legfôképpenmegtalálta benne a status absolutus doktrínáját. De – s ez itt a lényeg – nemtalálta meg benne a vallást (mert hiszen az nem is vallási szintû), s még kevés-bé volt képes megtalálni benne azt, ami a tradíció lényegét alkotja, s ami többa vallásnál: a „beavatást”, a spirituális realizációt.25 Ha ugyanis ez utóbbit meg-találta volna benne, nem lett volna szüksége semmiféle vallásos piétásra, sema kereszténységben, sem azon kívül. De mivel a tradícióban lényének csupánértelmi oldala nyert kielégülést (innen van az, hogy a tradíció mindenekelôttaz értelmet képviselte számára), szüksége volt valamire, ami kielégíti vallásiszomjúságát is, s ezt csak a kereszténységben találta meg. A kereszténységbentehát megtalálta a vallást, amit hiába keresett a tradícióban, viszont nem talál-

39

ta, talán nem is kereste benne a doktrínát. Hamvas számára a kereszténységpuszta vallás, vagy ahogy ô fogalmazott, puszta beavatás, puszta ezotéria volt,mely nélkülözte a tradicionális tudás összes kellékét – viszont rendelkezettannak szívével. Ámde nagyon is kérdéses, hogy egy szív önmagábanmûködôképes-e. Mint ahogy Dzsalál al-Dín Rúmí fogalmaz a héj és a mag jólismert tradicionális szimbolizmusára utalva: „A forma fontosságát nem lehettúlbecsülni. ... Ahogy a test nem maradhat fenn szív nélkül, éppúgy nemmaradhat fenn bôr nélkül sem. Ha elültetsz egy magot a héja nélkül, nem fogkikelni, de ha héjastul dugod el, kicsírázik és hatalmas fává terebélyesedik”(Discourses of Rumi. Discourse 12). Vagyis a puszta, önmagában álló „bea-vatás”, mely nem ágyazódik be egy tradicionális tudásba – méghozzá jelenesetben egy keresztény scientia sacrába –, alighanem mûködésképtelen.Ráadásul az embernek az a benyomása, hogy Hamvas Béla számára mégmagának a keresztény beavatásnak a metodológiája is a tradicionális scientiakellékei közé tartozott, mert ezek magyarázata mellett e metodológia kifej-tésével is adósunk maradt.26 A hamvasi kereszténységet tehát pontosan az tesziabsztrakttá, hogy nemcsak az a keresztény scientia hiányzik belôle, ami a két-ezer éves történelmi kereszténységben – valójában magában a kereszténytradícióban – megjelent, hanem az is, ami a hamvasi értelemben vett, már-márpontszerûvé esszencializálódott evangéliumi kereszténységnek, keresztény„beavatásnak” a tulajdonképpeni tartalmát adja.

Hogy Hamvas Béla a kereszténységnek errôl az éltetô szubsztanciájáról,megelevenítô tartalmáról miért nem vett tudomást – noha tárgyi értelembenminden bizonnyal ismerte –, arra nem könnyû magyarázatot találni. Talánazonban nem téved nagyot e sorok írója, ha arra gondol, hogy ennek egyikmeghatározó, ha nem is kizárólagos oka éppen Hamvas tradicionalitásánakvégsô forrása: idillizmusa volt. Ugyanis bármennyire is emelkedett az idill, bár-mennyire is áthatják az életfeletti erôi, mégiscsak az élet körén belül valósulmeg. Az idillizmus valamilyen értelemben és fokon mindig életpártiság,evilágiság, s egy mégoly emelkedett evilágiság sem több szakrális hedoniz-musnál (vö. A bor filozófiája). És éppen ez a fajta szubtilis evilágiság,

40

emelkedett életszeretet az, amely Hamvas számára nem volt összeegyeztet-hetô a kereszténység tulajdonképpeni tartalmával, akár történelmi formáibanvesszük azt, akár eredeti, evangéliumi változatában. Az idill és a vele rokonnormalitás, amit Hamvas a maga sajátosan értelmezett kereszténységéveltársított, valóban mindenki számára hozzáférhetô – legalábbis elvileg –, mertnem kapcsolódik semmiféle teljesítményhez. Ezzel szemben viszont azEmberfia felfogásában az idillizmus helyét egy nagyon is kemény, az élet-szeretetnek még a legmagasabb formáival is szakító radikalizmus foglalja el.27

Túl messzire vezetne, ha megkísérelnénk itt megoldani a kereszténység ésa tradíció viszonyának kérdését. Mindenesetre ez a kérdés így, ebben a for-májában mindenképpen magában hordoz egy prekoncepciót, tudniillik akereszténységnek és a tradíciónak egy olyanfajta megkülönböztetését, quasiszembeállítását, melynek létére és mikéntjére épp a kérdés megválaszolásaután kaphatnánk választ. Hamvas számára az iszlám és a tradíció viszonyánakkérdése éppen azért nem vetôdött fel, mert – készüljön föl az olvasó a tau-tológiára! – ezt a kérdést nem tette föl magának. Egyértelmûnek vette, hogyvan a tradíció, amelybe problémamentesen illeszkedik bele az iszlámmalegyütt az összes vallás/tradíció – kivéve a kereszténységet. De miért éppen akereszténység? Nyilvánvalóan azért, mert a kérdés keresztény szempontbóllett feltéve. Ha kivonjuk a kereszténységet a tradíció egészébôl, hogy szem-beállítsuk vele és rákérdezzünk viszonyukra, akkor már pusztán e megkülön-böztetés révén – ami ugyebár a kérdés conditio sine qua nonja – meg is fogal-maztuk a válasz lényegét. Ilyen módon aztán Hamvas Béla nem is találta mega kettô viszonyának megnyugtató értelmezését, mint ahogy azt LászlóAndrásnak utolsó beszélgetéseik egyikén be is vallotta.28 Valójában és lényegéttekintve tehát a kereszténység és a tradíció viszonyának kérdése ugyanaz akérdés, mint a taoizmus, az iszlám vagy a buddhizmus tradícióhoz való vis-zonyának kérdése, végeredményben pedig ugyanaz a kérdés, mint magának atradíciónak a kérdése. Ha az embernek sikerül világosan tisztáznia önmagaszámára a tradíció kérdését, a kereszténység és a tradíció kérdése éppúgy nemmerülhet fel benne, mint bármelyik vallás és a tradíció kérdése.

•

Hamvas született tradicionális személyiség volt, és a tradicionális iskolaképviselôi mindössze megfelelô mederbe terelték ezt az eredendôen meglévôhajlamát: ráébresztették arra, amit mindig is tudott. Noha mind Guénon,mind Evola nagy hatással volt rá, mégsem vált sem guénoniánussá, semevoliánussá. Megmaradt teljesen önálló, független egyéniségnek, aki a tradi-cionális iskolán belül egészen új színt képvisel – anélkül, hogy új irányvonalatdolgozott volna ki, anélkül, hogy iskolateremtô egyéniség lett volna.29 Hamvasmint tradicionális személyiség csak a legnagyobbakkal említhetô együtt:Guénonnal, Evolával, Coomaraswamyval, Nasrral. Mivel ô azonban nemcsaktradicionális személyiség volt, hanem szakrális szubjektum is, poeta sacer, ezértfölébük emelkedik, s ragyogása mellett a XX. század összes írójának fényesápadtnak tûnik. Ha a mélységet, a szépséget és a személyességet egy-bevesszük, akkor például az Anthologia humana vagy a Száz könyv modern kori

41

részének egyetlen szerzôje sem tekinthetô egyenrangúnak Hamvassal. Talánvannak olyanok, akik mélyebbek voltak nála, vagy szebben írtak, vagy nagyobbegzisztencialitás-fokkal rendelkeztek és emiatt képesek voltak személyesebbenfogalmazni – de nincs író, akinél ez a három így együtt magasabb fokon jelentvolna meg, mint Hamvas Bélánál. Ha idônként esszéiben és regényeiben nemis érvényesítette maradéktalanul tradicionális tudását, éppen elég jelent megbennük ahhoz, hogy ezek párjukat ritkítóan tradicionális beállítottságúaklegyenek. Nála magasabb körbe a XX. században már csak a spiritualitásbajnokai tartoztak: Lucie Christine, Ahmad al-‘Alawí, Ramana Maharsi,Muruganár és Niszargadatta Maharádzs.

Hamvas tehát több volt, mint tradicionális gondolkozó. Ô szakrális szubjek-tum volt, egy nép általa és benne tört át a metafizikai egyetemességbe. Általaemelkedett be a dicsôségbe. Általa nyílt meg annak számára, ami több mint„történet”, ami – mint a brahmani – „merôlegesen áll a történetre”(„Korszenvedélyek utólagos igazolása”). Ahogy ô maga fogalmazott, ô nem„váltót, bankot, lóversenyt és kaszinót” hozott erre a földre, mint „a legna-gyobb magyar”, hanem az isteneket telepítette le itt (Magyar Hyperion, 24.levél). A magyarság benne hozta be évszázados lemaradását, nem a technika, atudomány vagy a gazdaság területén, de még csak nem is a kultúra területén,hanem a sacrum területén. A legnagyobb kultúrnépek is büszkék lehetnénekarra, ha egy olyan személyiséget adhattak volna a világnak, mint Hamvas – ésôt a magyarság adta: Hamvas Béla magyar nyelven írt! A magyarság számára aXX. században a legtágabb értelemben vett kultúra területén ennél nagysz-erûbb dolog aligha történhetett volna.

Jegyzetek

1 A modernség – részint erôszakos eszközökkel, részint folyamatosan alámosva a magasabb rendûreirányuló emberi tartást – a tradíció és a tradicionális értékrend totális felszámolására tört és tör. Azelôbbire a legjobb példa maga a bolsevizmus, amely bárhol jutott uralomra, eszközökben nem válo-gatva pusztította el a régi világ összes megnyilvánulását, aspektusát és értékét (vö. „a múltat végképpeltörölni, rabszolgahad, indulj velünk”); az utóbbira pedig a liberális demokrácia a példa, amelyugyanezt tette és teszi mind a mai napig mindenütt, ahová csak betette a lábát. Valójában –„üdvtörténeti” perspektívából – az erôszakos eszközökkel élô bolsevisztikus anti-tradicionalitásnakazért kellett megbuknia, mert már korántsem szolgálta olyan hatékonyan azokat a célokat, amelyekegyúttal a demokratiko-liberális anti-tradicionalitásnak is céljai. Mert e kettô tradicionális perspek-tívából nézve csupán eszközeiben különbözik, céljaiban nem.2 Ennek egyik legszembetûnôbb jele a tradicionális világlátástól teljesen idegen evolucionizmus alka-lmazása a tradicionális spiritualitásra. Ma szinte a neospiritualizmus összes megnyilvánulása evolu-cionista.3 Némileg késôbb Leopold Zieglerrel is megismerkedett, aki csak érintôleges viszonyban volt az iskolá-val, s úgy tûnik, Hamvasra gyakorolt hatása is elmarad Guénon és Evola hatása mögött. A II.világháború utáni mûveiben Hamvas már kerülte Evola nevét, aminek feltehetôleg az volt az oka, hogynehezményezte Evola politikai szerepvállalását a fasizmusban és a nemzetiszocializmusban. Evolaegyébként a háború alatt kétszer is járt Magyarországon, de Hamvassal nem találkoztak. Vö. HorváthRóbert – Rády Sándor Zsolt: „Evola Magyarországon. Báró Julius Evola és a magyar arisztokrácia”.Sacrum Imperium I–VI. (2002. augusztus 12.), 59–64. o.; Claudio Mutti: „Evola és Magyarország”.Pannon Front 32. (VII/2. – 2001), 10–13. o.; „Julius Evola második magyarországi látogatása két min-

42

isztériumi jelentés tükrében”. Északi Korona IX. (2004. május), 48–50. o.4 Ennek legelsô publikációs megnyilvánulása „A Taotekingbôl” címû fordítás illetve tanulmány volt(1940); ahol viszont már átütô erôvel jelent meg a tradíció eszméje, az az 1941-es „Scientia sacra. Írásés hagyomány” címû tanulmány volt (nem tévesztendô össze a Scientia Sacra. Az ôskori emberiség szelle-mi hagyománya címû könyvvel), valamint az 1942-es „René Guénon és a társadalom metafizikája”.5 E sorozat elsô darabja tulajdonképpen éppen „A Taotekingbôl”, ami érthetetlen okokból kimaradt Azôsök nagy csarnokának a II. kötetébôl, s amelynek hiányát a szerkesztô nem hogy nem indokolta, de mégcsak nem is jelezte. Hasonlóképpen érthetetlen, hogy „A tao virágai” címû Csuang-ce-fordításbevezetô tanulmánya miért hiányzik ugyanebbôl a kötetbôl.6 Természetesen ennek a kereszténységnek semmi köze nem volt ahhoz a kereszténységhez, amelymint vallás körülvette ôt.7 Már csak azért sem, mert a magyar tradicionális iskola tulajdonképpeni alapítójának, LászlóAndrásnak Hamvas Béla atyai jó barátja és bizonyos értelemben mestere volt. Az iskolán belül kife-jezetten Hamvasról mindössze egyetlen írás született: Horváth Róbert „Hamvas Béla és az apoliteia”címû nagyívû, bár egyoldalú tanulmánya (Pannon Front 37. [VIII/1. – 2002], 12–21.). Figyelemreméltó, hogy – az iskola intenzív politikai orientációjának következtében – ez a tanulmány kizárólagHamvas a- illetve anti-politikusságának kérdését tárgyalja – vagyis Hamvassal nem önnön jogánfoglalkozik, hanem az iskola sajátos preferenciái alapján. Ugyanakkor a szerzô gyakorlatilag elsiklik ahamvasi „politizálás” legjellegzetesebb elemei fölött, és említésre sem méltatja a Szarepta vagykülönösen a Szilveszter zseniális – és az iskola szempontjából sem kritizálható – politológiai elemzéseit(lásd az Ambradáról, a csimpalacsánokról és a fondetrensekrôl szóló szatirikus betétet). Az akkori két-pólusú világpolitika lényegét olyan mélységben és tisztasággal, ahogyan Hamvas megfogalmazta,nemhogy a magyar irodalomban nem sikerült senkinek sem megfogalmaznia, de még a Hamvassal etekintetben teljesen azonos politikai felfogású Julius Evolának sem (vö. a Lázadás a modern világ ellen[Nyíregyháza, 1997, Kötet Kiadó] utolsó fejezetével – „A ciklus bezárul” –, mely a szovjet és azamerikai típusú politikai anti-tradicionalitással foglalkozik).

A magyar tradicionális iskola vonatkozásában a Hamvashoz való viszonyt illetôen egyetlen üdítôkivétel említhetô: a több fontos tradicionális mûvet is megjelentetô Kvintesszencia Kiadó általmûködtetett tradicio.org honlap, mely a hamvasi szellemiség és életmû terjesztését is felvállalta.8 E sorok írója szerint inkább egyoldalúnak tekinthetô, méghozzá a virilis és ksatrija szempontok túl-súlyba jutása, s ezzel párhuzamosan az egész mûvön végigvonuló – mondjuk így – harcias „antibráh-manizmus” miatt.9 Magyarul csupán egy fejezete jelent meg: „A szent újrafelfedezése. A tradíció újraélesztése” (Tradíció.A Metafizikai Tradicionalitás Évkönyve MM. Debrecen, 2000, Kvintesszencia Kiadó, 23–54. o.). AGifford-sorozat a világ egyik legrangosabb egyetemi elôadás-sorozata, melynek megtartására éventemindig mást kérnek fel, s amelyben olyan elôdei voltak Nasrnak, mint Barth, Bergson, Chomsky,Marcel, Schweitzer, Toynbee vagy Weizsäcker. Itt kell megemlíteni, hogy a legkiválóbb bevezetômunka a tradíció általános szemléletébe Ernst Friedrich Schumacher nemrég magyarul is megjelentkönyve, a Tévelygôk útikalauza (Budapest, [2004,] Kairosz Kiadó).10 Esetleg Whitall Perry A Treasury of Traditional Wisdom címû, bô ezer oldalas antológiája állíthatóvele párhuzamba (San Francisco, 1986, Harper & Row Publishers), e munka azonban más szerkezetû,mint Hamvas sorozata: hosszabb-rövidebb idézetekbôl áll, melyeket a szerkesztô egyes tradicionálistémák köré csoportosított.11 Az egyetlen formális kivétel Jakob Böhme Psychológia verája. Jakob Böhme azonban a maga alkimistaés kabbalista problémakezelési módjával talán az összes keresztény szerzô közül a legkevésbékeresztény.12 Lukács evangéliuma 16,16: „A törvény és próféták [az ószövetségi kor] Jánosig tartottak. Azóta azIsten országának örömhíre terjed, és senki se juthat el oda erôfeszítés nélkül.”13 László András személyes közlése szerint Hamvas Béla utolsó beszélgetéseik egyikében bevallottaneki, hogy a tradíció és a kereszténység viszonyát nem sikerült megnyugtatóan tisztáznia. Mint mond-ta, értelmileg a kereszténység mellett döntött, de érzelmileg még a tradícióhoz kötôdik. László Andrásazonban – e sorok írója szerint helyesen – úgy véli, épp fordítva volt: a kereszténység melletti döntésevolt érzelmi alapú.14 Mindazok a formái a tradíciónak, amelyekben a személyes Isten és az Istenség megkülönböztetésevalamilyen formában megjelent, maradéktalanul egyetértenek abban, hogy az isteni fokozatok közül a

43

személytelen, vagy inkább „transzperszonális” Istenség képviseli a magasabb fokot. A kereszténységenbelül legtisztább példáját ennek Eckhart mester tanítása nyújtja; lásd ezzel kapcsolatban ShizuteruUeda: Isten lélekben való születése és az áttörés az istenséghez. Eckhart mester misztikus antropológiája,valamint ennek összevetése a zen-buddhizmus misztikájával (Budapest, Arcticus Kiadó, 2004).15 Mint ahogy Dzsalál al-Dín Rúmí mondja hasonló értelemben: „Az egész világ csupán egy ház, nemtöbb. Amikor ebbôl a szobából átmegyünk abba a szobába, ebbôl a sarokból abba a sarokba, akkor talánmár nem a házban vagyunk? Ám a szentek, akik birtokában vannak Isten kincsének, megtalálták akijáratot, s ôk már kívül vannak” (Discourses of Rumi. London, 1993, Curzon Press. Discourse 12).16 A – nemcsak Hamvas Béla által – specifikusan kereszténynek tartott ellenségszeretet nagyon is egye-temes tradicionális jelenlétével kapcsolatban lásd „A krisztusi szeretet” címû tanulmányom elsôfüggelékét: „Az ellenségszeretet a kereszténységen kívül” (Az emberré vált ember. Tanulmányok.Budapest, 1999, „Igen” Katolikus Kulturális Egyesület, 226–237. o.). Egyébiránt hogy a szeretet men-nyire marginális eleme a hiteles evangéliumi tanításnak, s hogy az csupán a jézusi felfogás szubsztrá-tumára épülô páli és jánosi szupersztrátum révén nyerte el a kereszténységben ma is meglévôfontosságát, azzal ugyanezen tanulmányban részletesen is foglalkoztam.17 A mahájána két, egymástól nagyon is távol álló formában nyilvánult meg: egyrészt egy szigorúmetafizikai gondolkozásban, másrészt egy szinte teljes mértékben a kegyelemre alapozódó populárisvallásosságban, amely sok tekintetben „keresztényebb volt a kereszténységnél”. Ezért meríthette belôleHamvas a bódhiszattva-eszményt.18 Mindannak, aminek a zsidóságban illetve a görögségben metafizikai rangja volt (neoplatonizmus,kabbala), gyakorlatilag semmi köze nem volt a moralitáshoz illetve a testiséghez.19 Ezeket a változtatásokat a bibliai szövegkritika jól ismeri.20 János evangéliuma egy sajátosan megmásított, „átteologizált” Krisztus-képpel rendelkezik, mely bár-mennyire is emelkedett és „misztikus”, nagyon távol áll attól, hogy hiteles legyen.21 A „posztmodernitás” egyáltalán nem valami nóvum a modernséghez képest, s még kevésbé annakmeghaladása, hanem a modernségben rejlô negatív lehetôségek végsô kibontakozása, egy olyan logikuskonzekvenciája a modernségnek, amelynek révén az már önnön alapjai ellen tör.22 Természetesen Hamvas számára létezik pozitív olvasata is a „vallás” szónak, mint ahogy az aKarneválban Tristan felolvasásából kiderül (Budapest, 1985, Magvetô Kiadó, II. kötet, 586–592. o.).23 A feudalitás mélyen tradicionális jellegére kiválóan mutat rá László András megállapítása: „»A földazé, aki megmûveli.« De nemcsak az övé: még in-kább azé, aki odaadja, hogy megmûvel-jék.Leginkább pedig azé, aki odaadja, hogy meg-mûveltessék. Végsô soron pedig Is-te-né. Ez a feudálistulajdonlás hi-e-rar-chiája” (László András: Solum Ipsum. Metafizikai aforizmák. Nyíregyháza, 2000,Kötet Kiadó, 461. aforizma).24 Természetesen Hamvas úgy vélte, hogy az evangéliumi kereszténység egy olyan normalitássalazonos, amely mindenki számára hozzáférhetô, vagyis semmiféle különleges teljesítményt nem kívánaz embertôl. Más kérdés, hogy ez a normalitás még Hamvas számára is jórészt csak eszmény volt. 25 A „beavatás” kifejezést Hamvas – és a tradicionális iskola összes képviselôje – René Guénontól vetteát, Guénon viszont azoktól a pszeudo-spirituális iskoláktól kölcsönözte, akikkel pre-tradicionáliskorszakában még szoros kapcsolatban állt (lásd ezzel kapcsolatban magyar nyelven Joscelyn Godwin,Christian Chanel és John P. Deveney könyvét: A Luxori Hermetikus Testvériség. Egy okkultista rend bea-vatási és történelmi dokumentumai [Budapest, é. n., Gold Book], mely egyúttal tartalmazza Guénon kéttanulmányát is). Önmagával a kifejezéssel természetesen nincs baj, ha abban az értelemben használják,ahogyan például a vallástörténet teszi azt; Guénon azonban a „beavatás” kifejezést sokkal tágabbértelemben, egyáltalán nem tradicionális módon alkalmazta, a spirituális út avagy realizáció szinon-imájaként.26 Természetesen a Mágia Szútra nem tekinthetô a keresztény beavatás módszertani könyvének. 27 Lásd ezzel kapcsolatban Buji Ferenc: Az elfelejtett evangélium. A názáreti Jézus elveszett tanításai(Budapest, 2006, Kairosz Kiadó).28 László András szíves közlése.29 Figyelemre méltó, hogy Hamvas tudását, tradicionális lendületét és metafizikai produktivitásátcsupán egyetlen tanítványának tudta átadni, László Andrásnak (ahogy Hamvas nevezte, a „kis brah-mannak”). László András azonban sok tekintetben nagyon is más irányokban bontakoztatta ki a magatradicionális doktrínáját, mint Hamvas, úgyhogy azt lehet mondani, hogy az összes tradicionális szerzôközül tulajdonképpen éppen László András felfogása áll tôle a legtávolabb.

44

Én mindig egy bokorbanvágytam elbújni,Jézus egy halban.A hûs reggelek perspektívájamégis a találkozásban rejlik,a mélyben rejtôzködés sokáig,a bokrok magányának csendessége.

Most nem bújhatok elô;a lányon nincsen ruha,fuvolája lerészegítette a tengert,széles fekete árnyékaáthajlott mindeneken, az ellaposodott léteken,s bájos kis vigyori-masnit kötötta vakon született szívekre.

Kényeztesd csak a fénylô bejáratokat,

egyikbôl,többé nem jössz vissza.

S Z E G E D I K O V Á C S G Y Ö R G Y

Lány a tengerparton fuvolával ésbokorral

“Mert az ember nem földi, anyagi lény,hanem kozmikus rang.”

(Hamvas)

45

Járatok

Hamvas Béla a magyar irodalom leghumorisztikusabb írója. Könnyû neki,mert ezt a szót ô alkotta a saját alapállása egyik oldalának megvilágítására. Ahumorisztika egyáltalán nem viccelôdés, szójáték, csacsipacsi, beugratás éshasra ejtetés, ironizálás, tréfa, móka és hátba vagdosás. Mindegyiknél több ésderûsebb, mert a fölsoroltak rendszerint valaminô kívülállás jegyében fogan-tak. Mivel a mai betyárok a gazdagok helyett a szegényeket fosztogatják, a maihumoristák közül sokan reálpolitikába kezdtek. Átálltak Ludas MatyitólDöbrögi oldalára. Némelyek elszórakoztatják-lekötik a közönséget, amíg atolvajok a zsebekben kotorásznak, mások maguk is vadászok lesznek.Megbízóik kipécéznek nekik valakit prédának, ôk pedig távolról, fedezékbôlvezénylik az olykor gyilkos gúnykacajt. Humoristának lenni manapság gyako-rta azt jelenti, hogy az ember a közösségbôl kilép, de nem hagyja el, hanemszétrugdossa.

A humorista fô eszköze az irónia. Ez áll róla a Hamvas Szótárban (Cz. G:Szótárkönyv: Hamvas Szótár, Éva Szótár, Magyar-Magyar Nagyszótár, Bol-dog Salamon Kör, Bp. 2001. – A további idézetek általában innen valók, hanem, jelzem.) „Irónia a tökéletesség nevetése a gyarlóságon; az álfelülemelkedésegyik mentális formulája, mint a részvét és a gôg.” Ezzel szemben a humorról ígyvélekedik Béla bácsi: „Humor a nullára és a végtelen nagyra beállított önkritikaegyüttesébôl keletkezik; az egyetlen sav, ami a realitást oldja; a személy és a szabad-ság ismertetôjele; az üdvtudat betörése a realitásba; képtelen a hôsi emlékmû gesztu-saira, mentes irigységtôl, bosszútól, gúnytól, oktató célzattól, ragyogó és a végsôkig át-világított; az utolsó maszk, a tragédiánál mélyebb, az infinitezimális szubjektum ma-gatartása a rongáltsággal szemben; az alapállásról való tudás elveszíthetetlensége.”

Ó, az a nullára és végtelen nagyra beállított önkritika, ami oldja az ún. real-itást! Ha nincs is mód itt az összes fontos szavának értelmét megvilágítani,nézzük meg, mi volna a realitás az ô szóhasználatában? „Realitás kényszer,félelem a szabadságtól, a Nagyinkvizítor megalázó hatalmaskodása, reálpolitika, avalóságban nincs; mintha mi sem történt volna: sem Lao-ce, sem Golgota, semHáborúk, minden megy tovább zökkenômentesen; a széptôl, nagytól, a békétôl, azigazságtól való elhagyatottság; a modernizmus legfontosabb fogalma.” Szóval min-daz, ami miatt az igazságot elhagyjuk. Úgymond reálissá leszünk, holottigazából ekkor válunk hamissá, azaz valótlanná. „Reális 1. aki ravasz éselvetemült; ha Isten reális lett volna, csak gyárat, bankot, hivatalt, tudománytteremtett volna, de sohasem virágot, szép lányt és verseket; hála neki, Isten nemreális; 2. valóságos reális az ember akkor lesz, ha a másik lélekkel közösségre lép.” Avalóságos reálissal ezúttal nem foglalkozunk.

A hivatásos nevettetôknek látszók közül egyedül a Bolondot kedvelte.Nyilván azért, mert az fütyül a realitásra: „Arlequin/Bolond az emberi lét egyik

C Z A K Ó G Á B O R

Humorisztika, derû és kenyôcsH A M V A S B É L Á R Ó L

46

fôalakja, roppant ritka, szabad, nevet, játszik; kívül áll a becsvágyon, a hatalmiôrületen; félelmen; tudja, hogy a létezés logikája paradox; az Arlequin/Bolond mis-ztériuma megtanulhatatlan, csak az szerezheti meg, aki elég erôs és bátor hozzá.”Például Szent Ferencet Arlequinnek tartotta, de önmagáról tudtommal sohanem nyilatkozott így. Pedig ilyesféle volt ô maga is. Például Palkonyán, rak-táros korában. Jó pénzért írta az iskolás dolgozatokat a tanulatlan fôelvtársak-nak, esténként zongorázott a kocsmában, és Zsiráf sört ivott – az volt a leg-drágább, 18 forint! –, szóval lubickolt a helyzet paradoxonában… Ô sem ta-nulta a Bolond-ságot, hanem az Áldott helyezte oda. Biztonságba, hogymegkímélje, szabaddá tegye a korabeli „szellemi élet” korrumpáló hatásaitól,s így egy még nagyobb paradoxon részesévé tette: tökfejek makogtak azegyetemi katedrákon, ô pedig fegyelmit kapott, mert „munkaidô alatt szan-szkritül tanult.”

Korunk paradox voltának fölismerése annyira vérévé vált, hogy alig vanolyan gondolatmenete, sôt, mondata, amelyben ne kunkorodna föl az alapál-lítás belsô ellentmondása. Ez humorisztikájának legszembetûnôbb pillére.

Itt az alkalom, hogy eloszlassuk azt a tévhitet, hogy ô filozófus lett volna aszó akkori-mai értelmében. „Filozófus primitív esszéista, akinek egész életébenegy szent látványban (teória) volt része”, amihez görcsösen ragaszkodik. Nos, ôszámos esetben tagadta, hogy ilyen szellemi nyomorban élt volna. Nyilvánazért sem vállalta e szakmát, mert az többek közt a humortól is távol tartjamagát, legföljebb az iróniát mûveli. Az esszéista közelebb állt hozzá:„Esszéista ellentétben a filozófussal, annyi koncepciója van, ahány esszét ír;alázatosan megelégszik az ellentmondásokkal; mégsem nihilista, hanem univerzal-ista, mert egy véleménynek sem tulajdonít örök életet; legfontosabb a teória, a szentlátványban való részesülés; az igazi esszéista theodiceát ír öt sorban, világtörténetethárom oldalon.” Isten tökéletességét megírni öt sorban, nos, ilyesmibe is bele-belevágta a fejszéjét…

Azonban esszéistának sem tartotta magát, hanem egyszerûen csak írónak.A görög filozófiát, legkivált Platónig, roppant nagyra becsülte, mert látta

benne a szó eredeti értelmét, a bölcsesség szeretetét. Abból részesülni kívánt:„Philo Sophia szenvedélyesen szerelmesnek lenni Sophiába, aki a legszebb asszony”,mi pedig azért szeretjük Béla bácsit, mert fölismerjük benne az örökkészerelmes bölcset. A bölcsrôl lerí a derû. Attól derûs, hogy a világban kavargórealitás, szóval a hazugság, az igazságtalanság, a rendetlenség-rendszerekszövevényében is látja a rendet. Ezért soha nem bôszült, mint azok, akikállandó kesergésükkel szüntelen tetézik a bajt.

„Derû az egyetlen, amirôl nem vagyok hajlandó lemondani, még a hazugság ked-véért sem; a derû a Krisztus mosolya által fölszabadított emberi lélek forró azúr tisz-tasága; csak annyiban vagyok valódi, amennyiben derült vagyok; a derûben az örömés a fájdalom egy; a világ legnagyobb csodája; a melankóliából él, ami a legelragadóbbparadoxon; nem nevetés, mert nem áthidalás, nem kitérés, nem görcs, történelem-mentes, nincs más jelentôsége, mint önmaga.”

Ahelyett, hogy idétlenül magyarázgatnám ezt az idézetcsokrot, javaslom aKedves Olvasónak, hogy olvassa el még egyszer-kétszer-háromszor, különízlelgetve az egyes gondolatokat, pontosabban a „szent látványokat”.

47

Derûje humorisztikájanak gerince. További pillérek az archetípus-alakok,akik a sors és a korôrület viharzásában állandóan paradox helyzetekbe kerül-nek. Ebbôl ered a hamvasi „spirituális helyzetkomikum”: a kasztját vesztettember nem ismeri föl helyét a létben, azaz a sorsban és fölbukik benne.

A kaszt számára nem szociológiai, hanem szellemi fogalom:„Szint/Színvonal ki-ki csak a saját szintjén találhatja meg a helyét; Az ökör, haszekeret húz, és szánt, szent állat. Ha fölkerül, sárkánnyá változik, az ekét nemhúzza többé, tüzet okád. Az angyal, ha lemerül, ördögivé változik; a has a nyakonépp oly démonikus, mint az agy alul”. Ez korunk egyik alapellentmondása:úgyszólván senki nincs a helyén. A helyét vesztett ember hatalmaskodik,tudományoskodik, rombolja a közösséget, valótlan. Rendszerint rögeszméthajkurász, és nem tudja megnevezni helyzetét, mert plankton és hudabrancsmeg ebhendi, aki mászolyog, miközben mámóc és baralintosan remegékeny, amikorelkapja a béci rekkenet. Igéje a „Valószínûtlenségi mozzanat minél valószínût-lenebb valami, annál hihetôbb, minél valószínûbb, annál hihetetlenebb; a teljesvalószínûtlenséget nevezzük valóságnak, ám az igazi valóság számunkra az elhi-hetôség határán túl fekszik.” Gazdaságkor kultúrája, civilizációja, gazdasági-politikai élete a valószínûtlenségi mozzanaton nyugszik. A kaszttalanrögeszméjének párja az „Eszmény.” Azt is kergeti, miáltal „saját útját kívül-belül elállja. „A szart szent olajnak, a szent olajat szarnak tartja és nyilvánítja”, ígygondolatainak esszenciája a „Kenyôcs ideológia/megváltás-recept; a világüzemváltozatlan, csak az olajozó kenyôcs változik korok, országok, szekták, osztályok stb.szerint, vagyis a hazugság, amitôl az élet látszata elviselhetôbb lesz”. Csoda-e, hogypl: „Nagyzási hóbortban szenved, ami „rettegés a kicsinység leleplezôdésétôl.”Közben énje a „Zsebrádió”. Természetesen nem tudja, hogy a „Sajtó skan-dalizátor; félrevezeti a népet és a királyt egymás felôl; a társadalmat felbontja; a tár-sadalmon belül a hazugság funkcióját látja el; formája szerint regény, a bulvársajtófolytatásos rémregény.” Ezért nem csoda, hogy: „Napilapot olvas, ami „par exel-lence ateista, este megsemmisül, távlattalan, mélység és misztérium nélküli; hallot-tam, hogy valaki nyáron, alkonyatkor a lugasban szentgyörgyhegyit ivott, és napi-lapot olvasott; az ilyen embert elveszettnek lehet tekinteni.”

2006 végén az ország anyagi csôdben, az iskolákat, kórházakat fölszámolják,a nép szûkölködik, aki bír, lop és adót csal, a politikai osztály erkölcsilegmegsemmisült, a sajtó egyik központi kérdése, hogy mit jelképez az Árpád-sávos zászló…

Béla bácsi természetesen mindent tudott a televízióról is, noha e házidémonaz ô idejében még jámbor kisdobosként ájtatoskodott a hatalom feketemisé-jén. Bujserkác elnök az Ugyanis címû regény (az életmû-sorozat 478. oldalán)bejelenti, hogy tökéletesíteni kívánja a televíziót: „Helyszíni felvételeket akarokközölni háborús jelenetekrôl és bûntényekrôl és kivégzésekrôl és kínzásokról.(Gyermekeknek pl. bemutatni a pithon és az alligátor harcát. Természethû ábrázolása csontok ropogásával. (…) Államfôk cinikus beszélgetései (…) Bombázások. Asszo-nyok és gyerekek halálsikoltozása. Azt akarom, hogy az emberek eszeveszett sóvárság-gal tapadjanak arra, ami az úgynevezett életbôl számukra még megmaradt. Nyala-kodni! Nemi aktusokat akarok bemutatni lassított felvételekkel. Koituszversenyt ren-deznék, a nôk hogy tódulnának! Ilyet is csak csatornalakó eszelhet ki, de ez a jövô

48

útja.” A regény keletkezése óta harminc évet haladtunk elôre a jövô útján.Jelentjük, hogy a jóslat tökéletesen megvalósult. Látjuk a mûsorokat és tapasz-taljuk, hogy csatornalakó lelkek vezethetnek országokat, s irányíthatják mil-liárdok lelki-erkölcsi életét. Bizonyosak vagyunk abban, hogy a fejlôdés nemállt meg!

Látjuk, hogy a humorisztika semmi lazaságot nem ismer: csak és kizárólaga Valóssággal való kapcsolatot keresi. Ez van. Nem kérdezhetünk egyebet: holélünk? Ennél alább sosem adja: „az élet és a mû szétválasztása tilos.”

„Komédia a komolytalanná (lényegtelenné) vált élet címszava; hazugságnakigazságjelleget tulajdonítunk; következményei nem nevetségesek.

Komédia-korban élünk, melyben a hazug az igaz, és a nép helyén a tömegtolong, amely nem érti, hogy mi történik vele. A viccelôdés itt silány ésidétlen. Semmi görbe tükör. A dolog maga, önmagában tragikus és komikus.Tessék elolvasni egy bármikori párt- és kormányprogramot, egy vállalati arspoeticát, egy sztárnyilatkozatot: meg tetszik pukkadni a röhögéstôl. Amikor aKarneválban kigyullad az áruház, akkor a golyó- és bombazáporban kitódul anép, s élete árán is rabol magának mûvirágot, hintalovat, csikóbôrös kulacsot:„Mojzesné koponyájába aknaszilánkot kapott, ott feküdt mellette tizennyolc darabkerékpárgumi és Szent Terézrôl készült olajnyomat széles aranykeretben, (…) aparasztasszony tizenöt éves fia hátába golyót kapott, kezében több tölcsér és tollseprûés egy fürdôszobatükör…” (Karnevál, III. 223, Medio, 1999.)

Hamvas humorisztikája a legközelebb tehát a szatírához áll: „Szatíra lázadása realitás ellen; nehéz nem szatírát élni; történeti komikum, amely a pillanat multá-val elhomályosodik.” De csak egy rövid idôre, mert történelem folyton újráz: atömeg nem ismeri, s arra ítéli magát, pontosabban azok, akik a népet tömeg-gé morzsolták, hogy örökké osztályt ismételjen. Ami a realitás elleni lázadástilleti, ennek dobbantója az, hogy fölismeri és megnevezi.

A realitás fölismerésének és megnevezésének eredménye az átvilágítás. Ezmélyen evangéliumi eszköz, Jézus is mindig átvilágította a ravaszkodókat: atényeknek, realitásnak nevezett látszatok mögé nézett és fölmutatta a valódit.Mindenkinek: a reálisoknak, a korruptaknak a hazugoknak és a csalóknak is.„A jókkal szóba sem állt, azok elvoltak nélküle.”

Álljon itt tehát pár gondolat az Evangélium szócikkbôl: „Evangélium nemrésze a hagyománynak, hanem a legteljesebb foglalata; a létezést mélyebbrôl nyitjameg, mint akár a hindu, a kínai, a héber, a görög stb. hagyomány, azzal, hogy azok-nak igazságát ugyan érintetlenül hagyja, (egyetlen jod sem veszhet el), de megérintiazt a helyet, ami valamennyi hagyományt összeköti; az Evangélium tündöklô fehérhumor, az egyetlen könyv, amely a világot minden kirekesztés, kritika, kifogás nélkülelfogadja; istenismerete Isten önmegtagadását megérti; nem exoterikus tanítás,hanem a lét felsô fokozataiba való fölemelkedés; az Evangéliumhoz képest bármelytörténeti igazság nyomorúságos és abszurd” – stb.

Nos, nézzük az evangéliumi Valósághoz képest a történetit: „Keresztényvallás vasárnapi jelenség; az újkori keresztény vallásban él, de ha a föld színérôl akereszténység egy napon eltûnne, a hiányt senki sem venné észre, ki tudja, talán apapság legkevésbé.”

Pár sor az Óda a XX. századhoz címû. esszé Arroborri fejezetébôl:

49

„Ha az intelligens európai idegen ország határához ér, akkor az útlevél ésvámvizsgálat után odamegy valakihez, és így szól:Ebben az országban idegen vagyok, legyen olyan szíves, kérem, mondja meg, hogyönök most itt mit hazudnak?A bennszülött azt feleli:Arroborri.Mit jelent ez a szó?Azt pontosan senki sem tudja.Hatása észrevehetô?Hatása észrevehetôen nagy. Régebben paotában éltünk, de az megbukott. Azótaegész életünk az arroborri jegyében áll, és az országban arroborriális virágzástapasztalható. A közállapotok – Az idegen bólint. Köszönöm, ne fáradjon. A többit már tudom.”Mi vajon hol élünk? S mit látunk belôle? Miért cserélgetjük örökké a paotát

arroborrira és vissza?Mitôl van a vakságunk? A létrontástól, a korrupciótól, ha röviden akarunk

felelni – másként nem lehet, mivel minden fölös szavunk számon kéretik raj-tunk…

„Korrupció/Létkorrupció a többet áldozni a kevesebbért; korrupt lesz, amiellentétérôl leválik, ami oppozíciós feszültségét feladja; a szó és tett szétválása; értel-mi, erkölcsi, testi rongáltság, egyedül a kereszténység látja e három formaazonosságát; lefokozódás, ami az ember egész lényét valamely igen mély helyenkikezdte. Lásd még: bûn, hazugság,létrontás, ôrület, turba, válság.”

A humorisztika, vagyis a korrupciómentes élet elôfeltétele, hogy a dolgokatellentétükkel együtt lássuk. A reális ember ellenben a korrupció realitásánakkomédiájában él, ezért nem ismer derût, humort és Valóságot.

Itt az ideje, hogy fölidézzük a Karneválból a humorisztikáról adott sajátmeghatározását (II. kötet 141. skk. old) „A dolog lényegét engedelmével hat pont-ban összefoglalom. Íme:

Elsô: szeretet nélkül meg kell ôrülni. Igaz?Második: mindenki ôrült (Senki sem szeret.) Igaz?Harmadik: ôrült vagyok. Igaz? (Teremtô Isten, ez aztán igaz!)Negyedik: Tudom. Ebbe a tudásba bele kell ôrülni. (Ez a másodfokú ôrület.)Ötödik: Szeretet nélkül ôrjöngeni kell. Igaz? (Csak nézzen körül.)Hatodik: ez az ôrjöngés a nevetés. Igaz: (Ez a harmadfokú ôrület.)Ezt a hat pontot nevezem humorisztikai alapállásnak.”Ugyanitt, pár sorral lejjebb, tömöríti az összefoglalást: „A humorisztikai

nevetés a tulajdonképpeni és valódi nevetés, a szeretet nélkül való élet ôrületénektudásába való beleôrülésbôl fakadó nevetés, a tulajdonképpeni komédia alapállása,mondom a –”

Ez a humorisztikai alapállás, a tripla ôrület, a paradoxon paradoxonánakparadoxona.

Hamvas Béla szerint: „Mûvet alkotni annyi, mint a katarzison átesni.” Nos,az ô mûvét olvasni ugyanez.

50

51

Mi jut eszébe, ha azt mondom: ráérô idô?

Nekem a teremtés jut az eszembe. A világ egész léte, az a ráérô idô. Nemszabad rohanni, loholni, akarni, hajtani, mert abban már az ember önzésejelenik meg, ahogy kisajátító módon a világ fölé akar emelkedni. A nagykultúrák, hogy Hamvast idézzem: csak lenni akartak. Lenni. Nem kell akarnia változásokat, a világ magától változik.

Most, hogy szemtanúi lehetünk az európai kultúra különutassága befe-jezôdésének, hihetetlenül fontos ráébrednünk a hamvasi gondolat igazságára.A kisajátító attitûd vezetett a nietzschei „kinyilatkoztatáshoz” is: „Isten meg-halt”. Szegény filozófus ezt tán túl komolyan is vette, holott csak ebben a kul-túrában halt meg isten. A világ van, de csak akkor lesz az életformájában, gon-dolkodásmódjában és az ebbôl fakadó kultúrákban újra magasztosság és nyu-galom, ha végre rádöbben az ember, hogy nem lehet dekapitálni az emberbenlévô belsô, természetes, szakrális hierarchiát és rendet. Mi ugyanúgy részeivagyunk az egésznek, mint levél a fának. A levélben, a gyökérben, a törzsbenis megvan az alaptörvény, csakhogy a levél nem akar a fa helyébe lépni.

Milyen érdekes, hogy pont az elmúlt évben nyilatkoztatta ki a maitudomány, hogy minden egyes sejtben benne van minden információ, ami egyadott emberi egyed szerves elôfeltétele. Szinkron mûködik minden, miközbenegymás között feladat-megosztásban léteznek és mindennek a tetején ott vana szürkeállomány. Ez utóbbiról nem egyszer hallottam az elmegyógyászatipanaszkodást: átkozott lebeny! Mert minden bajnak ez az oka - mondja ezt éppaz az orvos, aki ezzel foglalkozik. Látja, hogy a tükör milyen, hogy milyenhomályos ez a tükör.

Ezért bennem a ráérô idô Istenhez, a Teremtôhöz kötôdik. Belôle bomlikki a téridôben a minôségek minôsége, az omnipotens esély. Megjelenik ésvégigjátssza ezt az omnipotenciát, ami megteremti az idôt. Mert idôegyébként nincs. Idô csak itt van, ezen a világon. Titkos kettôsség. Ezért ben-nünk is két idôdimenzió van. Sajnos nagyon régóta már csak az egyikkelfoglalkozunk. Csak amikor önfeledtek, boldogok vagy révültek tudunk lenni,akkor találkozunk azzal a bizonyos másikkal. Ezt nevezi a keleti bölcselet med-itatív állapotnak, amit módszeresen ápol és gyakorol. Pedig ez velünk vanminden pillanatunkban, bennünk van, de nem figyelünk rá. Ez egy dimenzióbennünk, tán több is annál. Ez maga a felfoghatatlan „idôtlen”.

Van tehát az idô, amelyben élünk, s ami nem más, mint reflexiók sorozata.

S Z A B A D O S G Y Ö R G G Y E L B E S Z É L G E T

Ráérô idô

52

Olyan, mint a magas magánhangzók a magyar nyelvben Sir John Bowringszerint. A magyarok költészete címû könyvében – melyet a 1830-ban adott ki –azt állítja, hogy nyelvünkben a mély magánhangzók egy tágas és szinte idôtlenvilágot hordoznak, míg a magas magánhangzók kinetikusak, gyorsak és moz-gatók. A mélyek a férfi, a magasak a nôi dimenzióhoz tartoznak. Tudjuk, hogya nôi nem – azáltal, hogy az életet fenntartja – a létet szolgálja és így inkábbjelen idejû. Ezért szenvednek szegények annyit, amikor látják magukatmegöregedni. A jelenhez kötôdnek.

Ezt a kettôs idôdimenziót éljük mindnyájan. A mai civilizáció, hogy úgymondjam, a „bowringi magas hangok” dimenziójába szorult bele és ennek azegyoldalúságnak, gyorsaságnak a következtében éli fel önmagát. A buddhiz-mus azt mondja, hogy mindenkinek már a születése pillanatában meg vanhatározva, hogy hányat fog verni a szíve. Gyors szívveréssel rövidebb az élet.A jóga és más meditatív életmódok mind azt szolgálják, hogy az idôtlenségjelenlétét felismerjük. Ha megtapasztaljuk és ápoljuk, másképpen fogunk élni,máshonnan nézünk és látunk: más lesz a szemléletünk, és más lesz az ener-giaállapotunk. A tér és az idô viszont nem választhatók el egymástól, mivel azesemények teremtik a teret. Lehet, ezzel a kijelentéssel a természettudományés egyes filozófiák nem értenek egyet, de most maradjunk annyiban, hogy azesemények teremtik az idôt és a teret. Elég nehéz felfogni, de ha nincsenekesemények, nincs idô sem, és ha nincs idô, megszûnik a tér. Csak a relativitás-ban van tér és idô. Azon túl csak abszolút, idôtlen és nem anyagi „dolgok”vannak. És mérhetetlen energia.

Amikor belenézek a tükörbe, vagy amikor visszajelzéseket kapok, hogy tel-nek az évtizedek – van, aki azt mondja, nem változtam semmit az eltelt húszévben amióta nem látott, a másik meg pont az ellenkezôjét –, elgondolkodom.Jómagam azt érzem, hogy gyermek vagyok. Egy gyermek, aki nemrégen méga Zsigmond utca húszas számú lépcsôházában játszott, föl-alá rohangálva azötemeletnyi lépcsôkön. És aki egyszerre csak azt veszi észre, hogy hová lett azApró Pista és a Lénárd Jutka. Egyikük Chilében van, a másik remélem, mégél. Te jó isten, pedig az elôbb még itt voltak. Nos ez az a dimenzió, amirôlbeszélek. Ezért figyelmeztet a bölcselet arra, hogy minden nap jussoneszünkbe: meg fogunk halni.

Az öröklét. Az idôtlenség. Én ezt így látom és így élem meg. Az idôtlenséga Teremtôhöz való kapcsolat. Az ima ebbe az idôdimenzióba emel, miközbenelhagyunk mindent, amit aznap éltünk. Az ima által közvetlen kapcsolatbakerülünk a Teremtôvel, illetve a Teremtô „környezetével”. Ebben van fan-tázia is, ez nyilvánvaló. De ennek ez az élhetô és különös bensô hangulat alényege. Nem árt ezt manapság hangoztatni, megidézni, mert rávezet arra,hogy az imádság nemcsak elragadtatás, hanem módszer is. És viszont. Ezért ishoztam fel a tér és idô szoros kapcsolatát. Amióta ezt tudom (és nemcsakszokásszerûen gyakorlom), érzem, hogy ilyenkor egy másik térben is élek. Sezek a „terek” eligazítanak. Rájöttem például, hogy csak akkor tudom igazántisztán megpillantani, mi történik ma ezen a Földön, amikor magamat kint

53

érzem a világûrben és onnan nézek rá erre a csodálatos bolygóra. Miközbenimádkozom komolyan és mélyen, mint aki csak van.

Fölfedeztem egy csomó dolgot, amiebbôl az állapotból fakad. Például, ami-kor improvizálok, az nem pusztán ebbôla tér-idôbôl fakad, hanem abból a di-menzióból is, ahol nincs idô. Ilyenkor isérzem, hogy teret élek, sôt teremtek. Amûvészet világot teremt, azt nyilatkoz-tatja ki, egy világot, amibe beavatja ahallgatót. Még akkor is, amikor nincshallgató, ennek az egésznek ez az attitûd-je. Olykor megdöbben maga is. Hiszen amûvész: médium. Ami átmegy rajta ab-ban benne van a saját tudva-tudottsága is.De hogy ez ne legyen hamis, mindig azigazságra kell koncentrálnia. Az igazságpedig az idôtlenhez kötôdik. Ezért tar-tom igen jelentôs könyvnek a HódolatGeorge Orwellnek címû nagyesszét, mert

pontosan errôl szól. Egy emberrôl, aki az egész életét erre az egy dologra tettefel egy olyan korban, amikor minden elhomályosult. Az igazságot bányászta,mert csak annak egyedülálló, fundamentális, végtelen fontosságára lehetépíteni bármit is. Tulajdonképpen az igazság nem más, mint maga a valóság,ami erkölcsi alapokon áll. Nagyon sok fajta igazság van, de mi is a valódiIgazság? Az Evangélium azt mondja, hogy akinek szeme van, látja, akinek fülevan, hallja. Igazából nem lehet kimondani. Mindenkinek belsô munka, szen-vedés vagy kegyelem által adatik meg az Igazság felismerése és belátása.

De van itt egy erkölcsi lövészárok. Az egyik oldalán olyanokkal, akiknek nincsmit enniük, nincs mit inniuk – nagyon általánosítva: akik méltóbbak a megbo-csátatásra, mert szó szerint szegények –, a másik oldalon pedig olyanokkal, akikvisszaélnek a világgal, kisajátítják az igazságot, amit aztán a maguk elônyérefordítanak, sôt erôszakosan diktálnak. Ez utóbbiak nem törôdnek a kegyelem-mel, az egyetemes igazsággal. Nekik is lehetett nagyapjuk, nagyanyjuk, akik bea-vatták talán ôket pár mondattal, csakhogy ôk tojnak erre. Ezeknek a dolgoknakmindig súlyos következményei voltak és lesznek. Ez a fajta ember már nem atöbbi embert, és ezen keresztül nem az Istent, nem a Teremtést szolgálja. Mamár ördögi, önzô módon – a minél több extraprofit elérése érdekében –, hülyeembertömegeket termel, ami elôbb-utóbb fel fogja borítani a világot.

Az úgynevezett nyitott mû és a végtelen fogalmán is elgondolkozvánnehezen átlátható dolgokkal találjuk szembe magunkat. Nyitott Mû nincsen,a végtelen pedig csupán az egyetlen, a legmagasabb – a „Teljes Minôség” – aTeremtô tartománya. A megalkotott és nálunknál sokkal jobban mûködtetettöntisztuló, önfenntartó világ megértése csak akkor lehetséges a részünkrôl, ha

54

azt szerkezetileg zárt rendszernek tekintjük. Ha nem így lenne, ha nem lennezárt rendszer, akkor minden parttalanul mûködne, nem létezne például olyan,hogy asztal, nem lenne megtestesülés. A forma mint a tárgyiasulás egyikfeltétele és tünete, zárt rendszerek láthatatlan törvényei sorozatának köszön-hetôen jön létre. A formába foglalt dolog, önmagát mint minôséget hordozza,s ez információ. És nem más, mint a szeretet, mint egyetemes, minôsítettenergia, az ami végül is megtölti a formák, az információk sokaságát –egységet tartva fenn és teremtve.

Ha komolyan gondolkoznánk ma a világról (merthogy általános a komoly-talanság), akkor az erkölcsöt – amely mindennek az alapja kellene, hogy legyenaz emberek életében is, de ma nevetségesnek tudatosított fogalom – újra azegyik legnagyobb tiszteletben tartott fogalommá állítanánk vissza.Mostanában egyre gyakrabban kapom magamat azon, hogy társaságokban,különféle helyzetekben belekeveredek bizonyos beszélyekbe. Valószínûlegazért, mert magam is a kor pulzusán tartom a kezem, és érzem, gyanítom miokozza a mai tartós szemléleti nihilt. Az ember óhatatlanul be akarja tölteniezt a vákuumot. (A Szabados György – Váczi Tamás szerzô páros 1986-banelkészült Tér és vákuum kötete csak 1991-ben a JAK-füzetek 49. számakéntjelenhetett meg A zene kettôs természetû fénye címmel – a szerk.) Ennél a pont-nál szoktak feltenni olyan ismétlôdô, együgyû kérdéseket, mint például:„Erkölcstelen vagyok, ha megcsalom a feleségemet?” A válaszom erre az, hogyha a gravitáció nem mûködik, akkor a gravitáció erkölcstelen. Mert annak aza dolga. A világon minden, de minden ezen az alapon ítélhetô meg. Csak ezenaz alapon ítélhetô meg.

Tehát egy örömlányt nem lehet elítélni erkölcstelen magatartás miatt. Legfeljebbazokat, akik erre kényszerítik vagy fenntartják az állapotát.

Nem véletlen, hogy Fellininek az örömlány mindig is szakrális lény volt.Minden nagy mûvészetben egy igazán emelkedett alkotó ezt a jelenségetegészen más oldalról pillantja meg, mint a hétköznapi módon gondolkodóember. Az ókori kultúrákban ez egy kitüntetett és tisztelettel övezettintézmény, a hetéraság nem egyszerûen csak potencia levezetô rafinéria volt.

Hogy mennyire nemcsak errôl volt szó, elég ha Pietro Aretino A hetéráktudománya címû méltán elhíresült mûvére gondolunk. E téren egészen csodálatosívet festett fel az egyetemes kultúra vásznára az emberiség a véres, nyers, erôszakos,önkívületi bacchanáliáktól, a szuprémumig eljuttatott és a végtelenül kifinomulttudatosság kontrollja alatt tartott gésa intézményekig.

Ha most filozófice „absztraháljuk” a dolgot, akkor feltehetjük a kérdést,hogy van-e minôségi különbség a tudatlanság és a tudás között. Ha az emberkellô idôt és tisztességes gondolkodást mozgósít ebben a kérdésben, akkorbelátja, hogy nincs.

Azért nincs, mert ezek különbözô utak, különbözô állapotok. Akkor vancsak különbség, ha valamelyik a kettô közül erkölcstelen. Mert miért van az,

55

hogy tudatlan emberek magasabb rendû lények tudnak lenni adott szituációk-ban, míg tudással rendelkezô emberek elképesztô manipulatív erkölcstelen-ségbe tudnak keveredni?

Eszembe jut például lisieux-i Szent Teréz, aki semmi mást nem akart, mintközel kerülni Istenhez. Ô semmit sem akart tudni, csak ehhez a feladathoz,híváshoz, magasztossághoz méltón élni, ebben lenni. Úgy lett apáca, hogyaudenciát kért XIII. Leó pápától, mivel Delatroette püspök a karmelitákfelettese határozottan megtiltotta neki a rendbe való belépést. Olyanelképesztô erejû volt benne a kettéválatlan, isteni egyhez való tartozás, amely-ben minden ellentét feloldódik, ahol minden eltûnik, ami lényegtelen, ésamely számára az egyetlen tiszta és boldogító valóság volt – hogy megkapta apápai segítséget.

És van egy nagyon nagy tudású ember, aki – úgy tudom – maga lôtt fôbeembereket. Vagy lövette, mindegy. Úgy hívják: Lukács György.

Hát nekem most ez jutott eszembe. Ezzel illusztrálni lehet azt, hogy a nemtudás és a tudás hol válnak el vagy hol, milyen ponton érnek össze. Ez kife-jezetten és egyes-egyedül erkölcsi kérdés. A gondolkodás szintjei nem menny-iségi szintek. Sôt. A nem tudás olyan magasztos tud lenni, amely messzefölülmúlja a tudás magasztosságát. Nem hiába, hogy a cselekvéssel szemben anemcselekvést tekinti magasabb rendûnek a keleti bölcselet. Hiszen e tanítástkövetve nem sértem, nem sértjük a teremtett világot, amelyben –szenvedéstörténete ellenére – egyetemes, szakrális erkölcs uralkodik.

Én keresztény vagyok, de végtelenül tisztelek minden olyan gondolkodástés bölcseletet, amely közel akar kerülni a teremtés titkához és nagyszerûsé-géhez. Ha a keleti bölcselet csak szekta színvonalú volna, nem érdekelne, merta szekták is csak a hegemónizmus jegyében, a kisajátításban égnek. Ám min-den nagy bölcselet és minden nagy vallás ugyanoda jut és ugyanonnan ered.

Élt egy Suzuki nevû zen nagymester, aki azzal teljesítette be szellemi életét,hogy összehasonlította a keleti és a nyugati gondolkodás szintjeit. Ennél ma-gasabb rendû gondolkodást nem ismerek ma. Ehhez a szellemi teljesítmény-hez rendkívüli módon beavatottnak kellett lennie mindkét gondolkodásba. Smindezt tisztességesen, nem a verseny szellemében gondolta végig, hanem atények tiszteletében. Megállapította, hogy a nyugati ember és a keleti emberközötti legmélyebb különbség az isteni tartományhoz való kapcsolódásban lel-hetô meg. Az elôbbi magán kívülre helyezi az Istent, és úgy tekint rá, mint egyfélelmetes hatalmas valakire, akinek teljesen alárendeli magát, és ehhez vis-zonyítva próbál élni. Ami persze lázadásokhoz vezet. A nagy francia for-radalom utáni idôszak, egészen napjainkig ennek a lázadásnak a jegyében telik.A lázadás mélyén az az attitûd van, amit Luciferrel Madách kimondatott, hogyén is tudok olyat, mint te, Uram.

Ezzel szemben a keleti ember azt éli, hogy Isten benne van. Azt próbáljamegfigyelni, megtapasztalni, hogy ez az isten adott helyzetben mit tenne, ésezáltal mi lenne a helyes emberi cselekvés. A kapcsolat itt elemien közvetlenés egybentartó. Belesimul a teremtésbe.

A katolicizmus szentjei közül avilai Szent Teréz ír egy bizonyos bennünk lé-

56

vô várkastélyról, ami nem más, mint ennek a keleti, valójában ôsi és eredeti, fel-fogásnak a szimbóluma. A fentiek alapján ezért is nevezem különutasságnak,amit az európai gondolkodás bejárt. Az ôsi hagyomány nem más, mint az Isten-nel való egység természetessége. Ugyanaz, amit mi most keletinek mondunk.

Ezek szerint az, amit különutasságnak nevez, az már jóval a történetikereszténység elôtt kezdôdött el.

Így van. S a kereszténység volt az, amely megpróbálta visszahozni valami-lyen módon az eredeti természetes gondolkodást. Ezért nevezi újszövetségnekazt az elkezdôdött folyamatot, ami leváltotta az ószövetségben megélt kínt ésvákuumot. Megszünteti bennünk a bosszúálló istent és helyébe a szeretetetemeli.

Sokszor gondolkodom azon is, hogy vajon mit is akar Isten megtanítaniezzel a mérhetetlen túlszaporodással itt a Földön. Mit akar kinyilvánítani,minek a beavatása ez? Az újkori tudományra a kételkedés és a nyerészkedés ajellemzô. Ugyanarra van szüksége, hogy higgyen, mint hitetlen Tamásnak:belenyúlni a sebbe. Holott nem kéne mást tennie, minthogy az általa – éleseszénél, de buta értelménél fogva – mélyen megvetett és lenézett nemtudásbeavatottságát felismerje. Hogy jóhiszemû és hiteles legyen. Sajnos ehhez afelismeréshez már egy kicsit késô van. Mármint a civilizáció gondolkodását ésbajait illetôen.

A kettôn felüli egy rendjének, azaz az isteni rendnek, a tökéletes rendnek a„fölbomlasztása”, szétszedegetése, analízise, az abba való örökös beavatkozásután, hogy itt sikeres legyen egy korrekció, ahhoz nagy katasztrófáknak kellimmár történniük.

Évekkel ezelôtt részt vettem a Duna televízióban Balogh János professzornegyven részes ökológiai adássorozatában. Kezdetben nem is fogtam föl, hogymire hívott meg, s hogy eszmecserénk milyen mélységben szól majd a világmai helyzetérôl. Egyet értettünk abban, hogy méltatlan emberi beavatkozá-soknak köszönhetôen alakult ki ez a rettentô nagy felfordulás itt a glóbuszon.S miután ez a glóbusz tartja fenn az életünket, élet-halál kérdése, hogy mi fogtörténni. Nekem az is dolgom volt, hogy elgondolkozzam, vajon mi az emberimagyarázata annak, ami ide vezetett. Egy társaságban beszélgetve bukott kibelôlem, hogy hol is hibázott az ember. Erre figyelt fel Balogh János. Hogyvan itt egy ürge, aki nem azon spekulál, hogyan kellene még több halat sza-porítani, még több serkentôvel teletömni a földeket – tehát nem a gömböctömésével, tovább dagasztásával foglalkozik –, hanem azon rágódik, abbarévül, hogy hogyan lehet megelôzni és mi az oka annak a dagadásnak, amineka valószínûsíthetô vége a gömböc szétpukkanása lesz stb.. Ez a tûnôdés, ez agondolkodás persze nem nélkülözte az orvosi mentalitást. Hiszen az orvosnakaz a dolga, hogy ugyan a betegséggel foglalkozik elsô ránézésre, de az egészembert kell, hogy gyógyítsa.

Albert Ayler a free jazz egyik meghatározó alakja. Utolsó lemezei egyikének akövetkezô címet adta: A zene a világmindenség gyógyító ereje. Mit gondol errôl?

57

Oroszországban – ezt közvetlenül a helyszínrôl tudom – az akadémikusok-nak egy része elhatározta, hogy a továbbiakban egymással csak kézírásban fog-nak kommunikálni, mert ha mindent számítógéppel írnak, akkor a kézírástirányító agyi mûködés elgyengülésével az agyuk, agyunk elképesztôen gazdagrésze ki fog üresedni, de legalábbis elsatnyul. Ennek a lehetséges „vákuumnak”az igazi következményeirôl, bár sejtjük, de még nem tudunk semmit. Egyolyan korban, amikor az emberben lévô isteni rokonságból fakadó dolgok kez-denek lassan kikopni, a zene, mint ahogy a kézírás is, egy olyan kapcsolódás alegmagasabb minôségek otthonához, eredetéhez, amely nélkül azt kell, hogymondjam végleg felfoghatatlanná válik az a bizonyos idôtlen idô bennünk.

A film olyan nagy erejû mûvészet volt, hogy mindent „überolt” az utóbbiévszázadban. Mégis úgy érzem a vizualitás itt elérte csúcspontját. Ez amûvészet, szinte kizárólag e civilizációhoz való kötöttsége miatt is, kezdkiüresedni.

A hanghoz képest a látvány – ahogy a zenéhez képest még a költészet is –evilágibb, konkrétabb valami. Ezért ennek megfelelôen a fontossága és azaktualitása is más. Azt mondom, hogy az elkezdôdött jövônek a zene lesz amûvészete.

A zene sokkal közelebb áll az idôtlen idôhöz, mint a többi konkrétabb alkotás?Maradandóbb egy hangsor, mint egy szöveg?

Igen. A zenei motívum-kutatás egy óriási, de nem igazán a jelentôségénekmegfelelô súllyal gyakorolt tudományterület. Olyan értelemben tudománynakvéve ezt, ahogy Bartók a zenét tudománynak mondta. Én még hozzátennémehhez, hogy az a tudomány, amely nem mûvészet az nem is igazán tudomány.Ez oda-vissza igaz. Egy-egy motívum többrôl mesél, mint egy tárgyi emlék. Azenei motívumok az ember idôtlen idejének az élô lenyomatai. A mai dallam-talanság ezért is szörnyû.

A gyógyítás és a zene kapcsolatához még elmondhatom, hogy mint mûvésznegyven évig orvos is voltam, s ebben sok minden benne volt. A mûvésznek isgyógyítania kell. Benne volt az is, hogy apámnak nagyon nehéz sors jutott.Nagyszerû adottságú ember volt, de átment rajta a történelem. Orvos volt ésszerette volna, ha én is az leszek. Én ezt megtettem neki, hogy egy kicsitboldogítsam. Mindazonáltal (sok orvos volt a családban) élt és él egy erôsatavizmus is bennem a gyógyítás iránt, s persze az a tudat is, hogy a gyógyításis mûvészet és megronthatatlan hivatás. Hogy afféle betiltott zenemûvészvagyok, persze korábban még csak gyanítottam. (Nemrégiben kaptam doku-mentumokat a Rádiótól, amelyekben ez ott van fehéren-feketén.) Végül is azorvoslásnak köszönhetôen egy nemesebb életformában lavíroztam át ezt azenéket is betiltó korszakot. Persze apám mindig érezte rajtam a leküzd-hetetlen mûvészi hajlamot. Kisgyerekkoromban hamarabb énekeltem minth-ogy szavakat tudtam volna ejteni, hamarabb improvizáltam minthogy zenéretanítottak volna. Mindig ez volt elôbb. Érdekes dolog, hogy a hang elôbbrevaló bennünk, mint a kép, meg a tárgyak.

58

A kisbabák is elôbb hallanak, mint látnak.

A haldokló hall még, amikor már nem lát. Visszatérve a mûvészetekreszeretném még elmondani, hogy nem véletlen, hogy a vizualitás a moder-nitásnak egy ilyen kulcsfontosságú mûvészi eszköze lett. Az ember elsôsorbanlátó lény, s ezen keresztül manipulálható a leghatásosabban. Ráadásul a tech-nika magas foka és az általános technicizálódottság következtében bizonyosszándékok azt jelenítenek meg immár képileg is a kiszemelt célközönségnek,amit akarnak. Tegnap az egyik rokonom, aki kiváló számítógépes szakember,s nemrég települt haza Svájcból, egy DVD-t mutatott nekem. Szerzôje egyamerikai, aki tíz évet dolgozott rajta. Ezen a lemezen kép és hang egyarántmesterséges. Komplex ütôhangszeres zenét hallani, amit teljes egészébenkomputerrel írtak. Egy kitalált termet látni tele fiktív ütôhangszerekkel.Dobverôk, labdák és különféle tárgyak keltik a hangokat, de úgy hogy még azárnyékuk is látszik. A dobverô úgy mozog, mintha ember lenne mögötte.Elindul és mire odaérkezik az egyik hangszerhez épp akkor kell megütnie azt,és úgy üt, mintha ember ütne vele. Elképesztô látvány, viszont zeneileg telje-sen érdektelen. Ezt a manipulációra hoztam fel példának. Itt már a zene ismanipulálva van, mert nem szól semmirôl, csak hihetetlenül kellemes, desemmi érzelmi vagy világképi tartalma nincs, pusztán a binaritás alapján,fémhulladékokból felépült mûhang, mûvilág. A zenét itt kép manipulálja. Avizualitás nagyon kézenfekvô terep volt egy olyan világban, ahol „Isten meg-halt”. A becsapásnak szánt zenét ugyan csak az fogadja el, aki saját magaönként csatlakozik ehhez a világhoz, de úgy tûnik, megadja magát ennek avilág. Bár találunk olyanokat is, akik naiv módon fogadják be ezt, de alap-vetôen nem ez a jellemzô. Nincsen tartás és nincsen autonóm gondolkodás.Ezt kéne leírni szociografikusan és világosan kielemezni, ha kellôen ma nemis lehet. Miért? Mert a szociológiának nincs istenfogalma, így nem veszi figye-lembe, hogy a világ nemcsak anyagilag és horizontálisan van megteremtve.Nem veszi figyelembe a mögöttes igazi valóságot, hogy nem ez a tárgyi világa valóság (múló hatalmaival), hanem a mögöttes törvények fundamentuma,ahogy azt minden nagy bölcselet is mondja. Ami létrejön: él és elpusztul. Ezaz ô ideje, és csakis az övé. Minden provizorikus. Ezért mondják a szentkönyvek, hogy Isten az, aki Van. Nem azt írják le, hogyan néz ki, minthahasonló lenne a mi tárgyainkhoz. Csak annyit mondanak, hogy van. Azegyetlen, aki-ami van, és nem kopik el, mint a ceruzám vagy a kottapapírom,amire a darabjaimat írom, vagy majd a piramisok is egyszer. Azokat az alap-törvényeket, amelyek alapján a mindenség mûködik , csak úgy lehetmegérteni, ha átlátjuk és megértjük annak „mechanizmusát”. A születés és ahalál állandó együttmûködését. A teljes bizonytalanság terepét. De aFenntartó égisze alatt. Errôl nem vesz tudomást a kételkedô, a lázadó, akisajátító ember. Hülyeségnek tartja az egészet, miközben nem is érti, hogyhogyan mûködik a világ. Mekkora nagyképûség, mekkora gôg és avatatlanság.A mai civilizáció kibújt a teremtés nagyszerûségének egyetlen méltó rendje, aszakralitás rendje és tisztessége alól.

59

Na most jól belementünk a feketeségbe. Menjünk szépen vissza a nemfeketébe. Egy talán szokatlan zeneszemlélet alakult ki bennem. Ez pedig nemmás, mint az hogy minden, ami létezik magát hangilag jelzi. Sok dolgot csakazért nem hallunk meg, mert kicsiny vagy nem elég finom az érzékelésünk.Nincs tehát csönd, a csönd az ember fikciója. Az ember csöndnek nevezvalamit, egy tartományt, ami saját létének hangi fölfoghatóságán kívül van. Avilág egy ütközési terep és ez az ütközési mechanizmus egészében har-monikusan történik. E mögöttes törvények szerint mûködô világnak van har-móniája. Ami létezik, az ütközik valami más létezôvel, miközben önmagábanhordozza pusztulását. A halál, az „ütközés”, révén válik sarkossá, eseménnyé,idôvé, térré minden. A sarkos élettelen adja és hordozza a lét formáját az élôrész pedig a mûködését, a mozgását. Ez az ütközés hangi következményekkel

jár, ezért, hogy mit tekintek zenének ésmit tekintek zörejnek, az szemléletkérdése. Ha úgy közeledek a természethangjaihoz, mint ahogy a népdalmondja: „adjál egy kis esôt, a szegénybarmoknak jó legelô mezôt”, akkor én isugyanolyan szeretettel és mélységesegyüttérzéssel viseltetek iránta, mint abarmokat legeltetô ember az ô jószágai-hoz. A pásztor, a csikós, a gulyás ésmindenki, aki állatokkal foglalkozik, azúgy kezeli ôket, mintha a gyermekeilennének, és tudja, hogy a barmokugyanúgy éreznek iránta. Én a ter-mészet hangjaiból sorsokat hallok. Méga zörejbôl is. A minap egy akadémikuselôadásán voltam, aki nanotechnológiá-val foglalkozik. Ez a technológia már-már ördögi dolog. A nanovilág, a

mikrovilágnak is mikrovilága. Olyan szint, ahol az ember már szinte mindent„kicserélhet”. Mesterségesen beavatkozhat a létezô „tárgyi” világ jellegébe. Azelôadás utáni vitában felvetettem, hogy ahol minden kicserélhetô, ott az iden-titás is kicserélhetô, az identitás mint a Világ egyik legfontosabb paramétere.Én is, az élôlények tulajdonságai is stb., stb. A nanotechnológia a mûködôvilágnak olyan apró dimenziójával foglalkozik, ahol már egyetemes értelem-ben merül fel az emberi moralitás. A kisajátítás, a hatalmi önzés manipulatívakarata, a teljes kiszolgáltatottsággal szemben. A méltatlan tudás, a tudatlanságméltóságával szemben. Az ember világa itt már nem él, hanem visszaél, s ezmár mélyen erkölcstelen. Márpedig ha én úgy látom a világot, ahogy én, sahogyan én hallom a világ hangjait – ezt metaforaként mondom – ettôl ki fos-zthat meg engem? Ez elvi kérdés. Nekem egészen más a világ zeneisége, szem-ben a divatossal, s a manipulációkkal ami van. Erkölcsileg is más. Amikorugyanannak a zenei motívumnak a hatszázszori pusztító ismétlését, nem istudom hány decibelnyi hangerôvel, elsüketítô módon agymosásként nyomják

60

bele az emberekbe, mert valakik így akarják. És ebben nincs se finomság, semegértés, se mérték, sem annak a szerencsétlen embernek a tragédiája vagyöröme (netalán tán annak az embernek a saját zenéje és lelkülete), aki hallja.Nincs benne semmi. Totális intolerancia. Csak anorganikusság és perverzió,önazonosság-hiány és tenyészô butaság.

Önhite ellenére ez nem kozmikus látás, hanem kísértetjárás és kozmikusszemetelés. Lám minden megy szét, és ezenközben felemésztjük a Földünket.Ezen folyamatok mentén joggal tehetô fel a kérdés: mi lesz az utódainkkal? Mifog ebbôl maradni? És ami megmarad azzal mihez fogunk kezdeni? Ugyanisnem lesz semmiféle szellemi Marschall-segély, aminek alapján fundamen-tálisan el lehet kezdeni megint valami méltót, valami valóban nagyszerûtcsinálni, felépíteni.

És ha lenne is valaki, aki folyósíthatná majd ezt a szellemi Marchall-segélyt, vajonmit tudna vele kezdeni a maradvány emberi populáció? Hasonló volna a helyzet,mintha ma adnánk egy CD-t tele információval egy beduinnak?

Azért ne felejtsük el, úgy van megalkotva ez a világ, hogy ha nem is látjuk,ha nem is tudjuk, de megvannak azok a személyek, akiknek potenciálisanbenne van az agyukban és a lelkükben ez az egész probléma. Akik tudják, hogyez is a teremtés folyamata, ami épp történik. Ez a változás a teremtés egyikepizódja. És én ezért is tartom megkerülhetetlen fontosságú dolognak ma azimprovizativitást a zenében. A jelenidejûsége miatt, s mert összeköti az Egetés a Földet. A téveteg racionalitás alá és fölé tekint. És meghívja újra a titkosés szent erôket. Ma már minden olyan mûvészi területen, amely az idôbentörténik, átitatta az improvizativitás az új alkotásokat, az új történéseket. Azene ebben mindig „élen járt”. Csak egy baj van, hogy ehhez szellemileg éslelkileg is fel kellene nôni.

Az improvizativitásnak két egybefoglalható alapvetô feltétele van. Az egyikaz, hogy mint mindenre, erre is születni kell. (Megjegyzem, az improvizatívképesség az életrevalóság egyik alapfeltétele. Sokszor nincs is idô, olyan gyor-san kell döntést hoznunk.) Ezzel szemben lehetne mesélni arról, hogyantiltották Bartókot az improvizációtól, hogyan komponált, és hogy miért nemtûrt bepillantást a mûhelyébe. Vagy hogy egyszerûen felfoghatatlan, megér-thetetlen a bachi életmû mérete és mennyisége is, ha nem tudjuk, hogy ô„csak” improvizált egész életében. Olyan adottságú és hitû ember volt, hogykész formában jelentkezett a rögtönzése. Egyszerûen csak leírta hallomásainakaz alapjait, a fontosabb dolgokat, mert hétvégére azt már begyakorolva kellettelôadni és elôadatni a többi zenésszel, énekessel. Ha ezeket a történeteket tel-jes mélységükben ismernénk, egész más oldalról közelítenénk meg mindent.

Mozart is rögtönzött, vagy ô egészen máshonnan „kapta” a muzsikát?

Mozart elôtt ott volt Haydn. Haydnt óriási, megkerülhetetlen jelenségnektartom a maga száz szimfóniájával és az összes többivel, amit összeírt. Az Életnagy pannon zenésze. A zenei klasszikának, ami vele kezdôdik és durván

61

Beethovennel ér véget, benne ragyog fel az a kiegyenlítettségi attitûdje észenei megjelenítése, ami nálunk mondjuk a vármegyeházak, kúriák stílusa azépítészetben. Amit aztán nem más, mint Beethoven robbant föl, egyszer csak,megteremtvén, azonosítván a romantikát. Beethoven érezte, hogy nem lehet„tovább érezni”, tovább menni azon az úton. Az istent nem lehet elérni úgy,hogy elkezdek magam építkezni, és közben csak egyre mesterségesebb, stabi-labb, de nehézkesebb konstrukciókat hozok létre. Nem európai zenetörténetialapon kell a zenét kezelni, hanem kozmikus alapon, a teremtés felôl közelítve.Ha azonban ezt megtesszük, meglátjuk, hogy ami az európai zenetörténetbentörtént, az csak egy gyönyörû szép epizód a maga többszólamúságával, amelyegyébként az emberi gondolkodás egyik hihetetlenül érdekes terepe. Az euró-pai zenén kívül nemigen van többszólamúság. Maximum paralelizmus, de nemtöbbszólamúság. Az egyszólamúságot magasabb rendûnek tartom. Benne nema sokból csinálok valamit, hanem fölfogom az „egy” hihetetlen komplexitását,nagyszerûségét és minôségi magábafoglaltságát és azt élem, azt árnyalom ésterítem. Akkor közelebb jutok ahhoz, ahogy’ Isten mûködteti a világot, s nemén rakok össze mesterségesen egy egyre komplikáltabb másik világot. Ezlegfeljebb csak kísérlet lehet. Amibôl mindig hiányozni fog az egyetemesszeretet eredendô, titkos, bontatlan és éltetô élménye. Ezért is mondom azt,hogy különutas az európai gondolkodás.

Mondok erre még egy szép példát. Harminc évvel ezelôtt történt. Az egyikmuzsikus barátom, aki igen keményen marxista gondolkodású fiú volt,miközben brácsázott a Mátyás-templom zenekarában, egyik vasárnap meséli,hogy mit játszottak. Majd váratlanul azt kérdezi tôlem: – „Te, hogy van az, hogyezek a szakrális zenék mindig magasabb rendûek, mint a többi?”

– Még fiatal vagy – feleltem. Mert neki az az útja, hogy majd húsz év múlva egyszer csak rádöbbenjen a

különutasságra és arra, hogy minden nagy alkotó, mint Beethoven is, elôbbvagy utóbb, de megírja a maga Missa Solemnis-ét.

Bach autentikus példája annak, hogy a tudás és a nem tudás ugyanaz. Biztos,hogy közben ô is sokat kalkulálgatott, gondolkozott a zenérôl. Tudta, neki istanulnia kell és azt is, hogy mit. Palestrinán, Vivaldin, Buxtehudén nevel-kedett. De ôbenne a nem tudás szintjén, mint beavatottsági szinten szólaltmeg a zene. Az idôtlenbôl. Ezért folyt, dôlt belôle készen. Ez a nemtudás pozí-ciója, amikor készen jön és tökéletes. Erre mondta Kodály a bachi zenérôl,kár, hogy idônként zárlatok vannak, hogy abbahagyja. Holott az egész egyön-tetû. Az összes mûvén keresztül él egy szinte megszakítatlan folyamat.

Akárhonnan is nézzük – a mûvészet, a tudomány vagy a történelem felôl –végül is oda lyukadunk ki, hogy nem a lét határozza meg a tudatot, hacsak nemaz isteni dimenzió léte. Vagyis nem fog az sikerülni, az az önhitt, lázadó,világhatalmi játszma – már most is látszik, hogy nem sikerül igazán –, hogymajd én megmutatom, majd mi megmutatjuk, mit kell neked, nektek csinálni,hogyan kell gondolkodni, hogy ki itt a mindenható. Isten nem halt meg. Ezegy butaság. S a víz az úr. Valószínûleg együtt történnek a dolgok. A lét nyil-vánvalóan hat a tudatra, de a tudat is a létre ezen a világon. Túl azon, hogy itt

62

most kijelentsük, a szellem mindenek fölött – bár én hajlamos vagyok erre –mindenképpen azt mondom, most a szellemnek és az erkölcsnek kell uralmipozícióba kerülnie. Már a János vitéznek is ez az aktualitása – a haramiáktanyáját éljük.

Eligazodni ma csak a hagyományos indiai kasztrendszer mentén tudok. Denem osztályharcos terepnek fogom fel, hanem mint kiváló szimbólumátannak, amely mögöttes vonatkozásában tagolja, mûködteti és megérteti ben-nem a világot. Belátom például azt, hogy ha a dolgozó kaszt azt hiszi,uralkodásra van teremtve, akkor beteljesül, amit a Véda mond: az ilyen biro-dalom nem él meg három generációt. A dolgozó kasztnak (súdrának) az a szentdolga, hogy munkájával fenntartsa a világot. De nem az uralkodás. És ezttisztelni kellene önmagának is, és nem lenézni, mint ahogy a szocializmusbana vezetôréteg lenézte a saját osztályát. Nem is tudott helyesen uralkodni. Haa dolgozó kaszt kerül hatalomra, az a többi kaszt hibájából, helytelen gondo-lkodásából is fakad. Egyik sem értette meg, hogy neki mi a szent, megkerül-hetetlen dolga. És itt záródik a kör! Ahhoz, hogy valaki a dolgát elvégezze,ahhoz tudnia kell, hogy neki mi a dolga. S ha nem azt végzi el, nem azt töltibe, akár az életébe is kerülhet. Legfôképpen pedig mások életébe, értelmetlenhalálok sokaságába, nagy világfelfordulásba. De ki hal meg manapság bárkiértés bármiért, ami nagyszerû s ami helyes? Jogosan fél ez a civilizáció amohamedanizmustól. Bizony jogosan, mert ott pillanatok alatt feláldozzák azéletüket. A mi kultúránkban ki hajlandó a felesége, a szerelme, gyermeke,hazája becsületéért, a saját becsületéért vagy bármiért is meghalni? S egyál-talán: jelent még valamit ma egy multinacionális cégnek vagy egy pártnak az afundamentális fogalom, hogy jellem? Vagy egy nagy gondolat?

A mi kultúránk valóban fél, és talán az egyre erôsödô rettegése és az erôszakon ala-puló egysíkú megoldásrendszere miatt bízik a megfizethetô – egyelôre annak látszó –zsoldosaiban, hogy majd azok meghalnak helyette a kellô pillanatban. Csakhogy azsoldos egyrészt megvehetô (a leszerzôdés után is bármikor), másrészt hidegfejû, és havesztésre áll, elhúzza a csíkot. Harmadrészt a terroristák nem állnak ki szemtôlszemben a zsoldosokkal. A Hét szamuráj ideje mindenféle szempontból lejárt.

Amerikai részrôl errôl szóltak a vietnámi háború katonai tragédiái és azegész pszichológiai ôrület, ami ott megjelent. A hazafiak gyôztek és nem ôrül-tek meg. A kisajátítók, a betolakodók, a bérencek, a zsoldosok vesztettek és be-lebolondultak. Ez a materializmus, a hiteltelenség, a lassú szétesés világa. Ak-kor is és most is annak a szakrális hierarchiának a felborulását, kiüresedését él-hettük, élhetjük meg, amin pedig a világ mûködése nyugszik. Itt is tetten ér-hetô a kisajátítás attitûdje. Mindig arról szól a történet, hogy az emberiszellem, a gondolkodás vajon méltó vagy hanyatló. Azért van ma zûrzavar,mert az emberi gondolkodás hanyatló. Immár hamis, provizórikus alapokonáll. Pusztán a pillanaton, amelynek nincs aurája. És nem most kezdett el ha-nyatlani, hanem már régen. Ennek elég jelentôs irodalma van. Egyik híresdarabja Spengler A nyugat alkonya címû mûve. Az ember különbözô, olykor

63

önkényes, általában elfogultsággal terhes szellemi szinteken eszmélkedik. Em-líthetném Mo-ti írásait is a régi kínai császárság idejébôl, aki például a zenétbûnös valaminek tartotta. Még Buddha is úgy nyilatkozik a zenérôl, hogy azlehúzza a gyönyörök mentén, a földi anyagi létbe, az élvetegségbe ragasztja azembert. Úgy vélem Buddha véleménye a zene nagyszerûségének csak egy szûkdimenzióját érinti. Csak a zenében rejlô erotikáról szól, és arról már nem,hogy ha leesik a szomszéd szobában a kávéscsésze és eltörik, akkor én azt hal-lom, hogy: meghalt. Nem azt hallom, hogy széttört, hanem hogy szólt nekem,hogy meghalt. Ezt énekelte. Hol van ettôl a mai jéghideg zsoldos világ?

Azért is szeretem a katolikus misét, azért bûvöl el – fôleg ha úgy celebráljaa pap –, mert érzem benne az évezredek természetes rendjét, áhitatát, pogányszakralitását is. Az idôtlen szakralitást. És nem figyelek oda, amikor a rómaikatolicizmus teológiája a pogányságról keményen ítélkezik. Nincs joga errôlígy beszélni, amikor a saját egyháza olyan nagyszerû, szép miserendet csinált,amibe bevette az ôsi pogány szakralitást. Éppen az a nagyszerû, hogy ott vanbenne, ezáltal irdatlan messzeségre, tágasságra nyitva a mise emelkedettségét,idôtlenségét, intimitását, biztonságát. Hamvas ezt pontosan látta.

Ha a zenei improvizáció szakralitás, beavatás, a tudat és a szellem kitágítása ahallgatóság számára, akkor az egy belülrôl fakadó mise az ott ülôknek.

Ez a kérdés óhatatlanul személyessé vált bennem. Kisgyerekkorom ótaimprovizatôr vagyok, e téren az életem több korszakot mutat, annak alapján,hogy mikor hogyan tekintettem (és tekintettek) a zenémre. Volt idô, amikorközölték velem: ne ezzel foglalkozzam. Foglalkozzam inkább a kottás – nemkortárs! – zenékkel. Zeném zeneszerzôi attitûdû improvizativitás. Nem kezdekel kalkulálni és ennek megfelelôen nem feltétlenül vonom be a halált (a szabá-lyt) mint formateremtôt. Hagyom, hogy áradjon. S mégis, kellôen tagolódikés formát teremt.

És itt jön a második feltétel, ami ehhez az improvizatív zeneiséghez kell. Ezpedig nem más, mint az a követelmény, hogy a zenével kapcsolatos és abbanáttetszô mindentudás benne legyen a zenében, az emberben. Egy hangszerenlehet csapkodni, de abból kakofónia lesz, ha nincs mögötte a rejtély:„döbbenetes mirôl szól ez a csapkodás”. Az idén leszek hatvanhét éves, és nem-régiben egyszer csak megéreztem, átéltem azt a pillanatot, amikor elsôáldozóvoltam. Csak most értettem meg, hogy mi is történt velem akkor. Azóta – attólaz éjszakától és hajnaltól fogva – dolgozik bennem minden. Nem tudtam alud-ni, hajnalban már álltam az ablaknál és reszkettem. Én így éltem meg azelsôáldozást. Tudom azt, hogy az improvizatív képesség egy ilyes beavatásnélkül értelmetlen. Megmarad azon a szinten, mint ami ellen Buddhatiltakozik. Mert hiányzik belôle a mindentudás. A nemcsak lexikális tudás. Ittnem mennyiségrôl van szó, nem mindent tudásról. Hanem arról, hogy átéljenaz ember valamit, amikor minden egyben van és megfoghatatlanul elragadó,nagyszerû és beavató. És az jó. Nincs helye másnak, csak annak, hogy jó.Utána jöhet bármi, onnantól az ember már tudja, hogy mi az, ami valóbannem jó, de akkor már nincs benne megvetés. S megmarad, hogy hogyan lehetmindennel jóban lenni, mindent megérezni, megérteni.

64

Nem ismerem, mert nem kutat-tam Albert Ayler életét. Nemtudom, hogy mit tanult, mit nemtanult, mert ez az, ami nemérdekel. Mert ha nem tanult sem-mit, akkor istenem, hát nem tanultsemmit. De tessék meghallgatnima egy-egy tanult kortárs zenesz-erzô kunsztolását, azt az elképesztôcsiszolgatást, farigcsálást, fénye-zést, a „hiánypótlás” felsôbbségét,amivel azt a hûvösséget, azt anihilt, azt a végül is senkiföldje-vákuum-problémát akarja mintkorszerûséget átküldeni és átadni,amit aztán egy kiválóan fölkészültzseniális elôadó eljátszik. És csakezáltal az elôadó által lesz abbólvalami, mert ebben az elôadóbanvan a zsenialitás, van a minden-tudás. És megszólal Ayler és tu-dom, érzem, hogy ugyanaz szólal

meg, amirôl Werner Heisenberg ír a Rész és egészben. Ezt már sokszorelmondtam. Nem tudnak a vitában egyrôl a kettôre jutni, de meghallják BachChaconne-ját. Elnémulnak és tudják, hogy ez a válasz. És ez az, amire Hamvasazt mondja: elemi nagyvonalúság. Aki ezt nem érti, azt nagyon sajnálom. Akiezt érti, megöleli az ember. A karjával, vagy a szívével. Vannak ilyen országokis. Ezért szeretem Norvégiát, noha sohasem jártam ott. Néhány évvel ezelôttvéletlenül láttam a tévében egy nagy eseményt, a norvég királyfi esküvôjét.Egész délután közvetítették az ünnepséget, a szertartást, az utcai felvonuláststb. Mondom teljesen véletlenül kapcsoltam be a tévét és álltam rá erre a sza-tellit csatornára. (Egyébként gyakran megesik velem, hogy ilyen spontánmódon botlok bele ilyesmikbe. Például, hogy Thelonious Monk zongorázik.Holott háromévente egyszer, éjfélkor tíz percre, ha elôfordul Monk amûholdas adókon. Ezt kifogni egyenesen csodaszámba megy.) Visszatérve ahercegi ünnepségre, a templomi ceremónia nem egy 30 ezer férôhelyes kate-drálisban volt, ahol 650 ezer kilowattos hangerôvel kell zengetni az „örömün-nepet”. Nem, az egy olyan katedrális volt, ahová egy közösség tud beülni.Nem egy kis falusi templom, és nem egy óriási székesegyház, hanem pontolyan. És olyan zene szólt végig a szertartás alatt, amit Jan Garbarek kom-ponált, kórusra, szaxofonra, zenekarra, erre az alkalomra. Hihetetlenül finom,szakrális, közösségi muzsika. Amikor a szertartás véget ért és kivonultak azemberek, látni lehetett az igazi örömöt az arcukon. És úgy tekintettek a kirá-lyukra, a királyi fenségre, mint ahogy a sokaság a jó királyhoz, az Egység, anagyszerûség és a bizalom hiteles képviselôjéhez viszonyul. A királyra, aki azô királyuk, s nem a maga királysága.

65

Mert tudta a dolgát. Azaz hogy mindenki tudta a maga dolgát.

Pontosan. A dolgát, ami nem a nyerészkedés. Valamikor régen, a betiltottidôkben, fulladozásomat enyhítendô, kötetnyi verset írtam. Az egyik rövidke,amelynek a Válasz Heisenbergnek és Parmenidésznek címet adtam, így szól:

„Lelkem nemes, de szedj szét, s meglátod /külön-külön milyen gonosz vagyok”.Heisenberg felfedezte, hogy az elektron bizonyos pontokon illogikusan

viselkedik, hogy energetikailag valami táplálja, mûködteti a világot, hogy avilág tárgyi, anyagi határán bizonyosan „nyitott” és biztos, hogy az egyetemesEgy befolyásolja. Ez, a tetten ért fizikai jelenségbôl született magyarázat,következtetés rokon a Bach-Chaconne esettel, amit a Rész és egész – a huszadikszázad egyik kulcskönyve fejezeteiben írt le, és ami Istenrôl szól.

Parmenidész tizenkét formállogikai levezetésben elemzi az egy és a sokviszonyát. Ô azt bizonygatja, hogy a kettô között nincs semmilyen valóságosösszefüggés.

A versikém azért válasz nekik, mert csak ha kiiktatjuk a minôségi, a szerves, sôterkölcsi relációt, akkor nincs magyarázat, ha pedig felfogjuk, hogy a világban, ateremtésben mindennek mindennel viszonya van – ahogy azt Hermes Trisme-gistos is mondja –, s felfogjuk, hogy ez a viszony a fentiekben él, akkor észre-vesszük, hogy az egy és a sok között mi az összefüggés. Hogy az egyetemesség-ben hierarchia van, miként a testi- lelki-, szellemi emberben is. Ezért vagyok én„királyság párti” is, s ezért is tartom a Szent Korona Tanon alapuló alkotmá-nyunkat a világ legtökéletesebb alkotmányának, mert jól értelmezett szakralitása,és világos helytálló hierarchiája révén egyedül ez oldotta meg a hatalommal valóvisszaélés problémáját is, ami, nem gyôzôm hangsúlyozni, a kisajátítás lényege.Ma szétszedik ezt a teljesen egységes világot. Persze hogy kaotikus lett és lesz.Téveteg, boldogtalan, sôt könnyen gonosz. Amikor pedig látok egy ilyen ese-ményt, mint a norvég esküvô, akkor azt mondom, hogy volt egy szép délutánom.

Boldogság az, amikor megérint az a dimenzió, amelybôl az egész teremtés– a világ fakadt. Ezt kellene ôrizni és fenntartani. Ez lenne megnyugtató.

A keresztény világszemlélet szenvedés központú. És Buddha is csak aszenvedésrôl beszél. Minden nagy felismerés a szenvedésrôl beszél.

De hogyan csatolódik vissza a szenvedés az idôtlenhez?Úgy, hogy minden pillanatban szenvedünk. Kész. Ezt éljük meg egész

életünkben, folyton ütközünk, állandóan szenvedünk. És ez az, amit meg-próbálunk folyton enyhíteni. Amikor olyasvalamivel találkozunk, ami egyikpillanatról a másikra boldoggá tesz, akkor a szenvedés elôtti attitûdünket éljükmeg. A közellét otthonosságát. Az idôtlen biztonságát.

Van egy film, amit a muzsikusaimnak „kötelezôvé” teszek, és ha találkozomkvalitásos ifjú mûvészemberrel annak feltétlenül a figyelmébe ajánlom. AlainCorneau Minden reggel címû, 1991-ben készült filmje Sainte-Colombe ésMarin Marais történetét meséli el. Sainte-Colombe (Jean-Pierre Marielle)egész életében visszavonultan élt, a gamba mestere volt és a barokk zene ôsfor-rásának tekinthetô. Az ô tanítványa Marin Marais (Gérard Depardieu –Guillaume Depardieu), aki a Napkirály udvari zeneszerzôje volt.

Az egyik legmélyebben szellemtörténeti és mûvészi film, ami valaha

66

született, s amit szerintem minden alkotómûvésznek látnia kell. Annak idejéna Puskin moziban ment, többször is elmentem megnézni. Emlékszem, mindenelôadás végén ott ült a közönség szinte letaglózva és nem ment el.

Sainte-Colombe kegyetlenül bánik a fiatal Marais-val. Széttöri a gambáját,hogy érzékeltesse vele, mennyire tök hülyének tartja. Háza udvarán építtetegy cölöpökön álló kótert és oda vonul el, hogy meghalt feleségének zenéljen.Késôbb Marais megbecsült udvari zeneszerzôként titkon vissza-visszajármesteréhez, a kóter alatt fekve hallgatja éjjelente, hogy mi történik fent. Fentsemmi sem történik. Néha hallani amint az öreg mester magában beszél.Sainte-Colombe már közeledni érezvén halálát egyszer észreveszi és beenge-di Marais-t. Egy lassú meditatív beszélgetés veszi kezdetét, amelyben Sainte-Colombe arról faggatja, abból vizsgáztatja volt tanítványát, hogy valójábanmirôl is szól a Zene. Sok gondolati utat bejár, sok válaszon elbukik, mireMarais megtalálja a helyes választ: a Zene a születés elôttrôl szól. Ekkor elô-veszi gambáját a mester és elkezdenek együtt muzsikálni. A mester a tanítványtfelavatja, elfogadja.

Az életben minden jelentôs dolog magról, középrôl, születés elôttrôl fakad.Sainte-Colombe is egy ilyen mag volt, akibôl a barokk zene hajtott ki. Areneszánsz világiasabb zenéje után a barokk a szakralitást hozta vissza. De nema természet törvényeitôl és annak lényegi mûködésétôl elütô, hanem azzal tel-jes egységben lévô szakralitást. A természeten át ható szakralitást. Erre alegszebb és legegyértelmûbb példa szintén ebben a filmben van. Sainte-Colombe és Marais meglátogatnak egy festôt. Hazafelé tartva látnak valakit,aki megállt vizelni, s miközben az könnyít magán a mester halkan odaszólfiatal tanítványának: „Hallod a muzsikát?”

Ha onnan nézzük, akkor a vizelés is zene. Minden zene. Egy születô stílusaz egyetemességbôl, tágasságból és azonosításból fakad – magról fakad.

Ami a filmben benne van, jó volt látni, összefügg improvizatív zenémmel is,amely nemcsak abból áll, hogy variatíve rögtönzök, hanem hogy a semmibôl,magról megszólal egy világ. Ez a kedv elôképek nélkül, gyermekkoriélményeim közegében támadt fel bennem, de nem voltam gyermek már, sôtifjú sem voltam, amikor bátor lettem ezzel nyilvánosan, koncertszerûen iselôállni. Egy zeneesztéta, aki maga is muzsikus, mélyen elítélô cikket jelen-tetett meg akkor errôl a „kaotikus” zeneiségrôl. Három-négy évvel ezelôttaztán, amikor egyik zongoraszóló hanglemezem elnyerte az év jazzlemezedíjat, ennek laudációjában megkövetett. Tisztelettel illetem, amiért revidiáltaa nagy nyilvánosság elôtt akkori véleményét.

Magam úgy kezdtem muzsikálni, hogy elôtte semmi effélét nem hallottam.Már gyerekkoromban, ha valami szomorúság ért, leültem a zongorához ésrögtönöztem – ezzel vigasztaltam magam. Persze a szüleim ezt nem nézték jószemmel, ilyenkor mindig elmarasztaltak. Késôbb, évtizedek múltán, nagyonsok fiatal megérezte ennek az ízét, és így alakult meg a Kassák Klubban aKortárs Zenei Mûhely, majd a MAKUZ (Magyar Királyi Udvari Zenekar).Bennem már a kezdetekkor megvolt az a szemlélet, amit a norvég esküvôvel

67

ecseteltem, hogy a dolgok hogyan is élnekegységben, egyszólamban, Egészben. Hogymi a természetes fölállás, s hogy ennek ajegyében kell történnie mindennek. Azótaszinte mindegyik zenész sikeresen kibontottamagát, és megbecsült alakjai a magyar zeneiéletnek. Magyarországon ez a fajta improvi-zatív zene azonban máig különös helyzetbeszorultan él, melynek összes következményétmindig is tudatosan vállaltam és vállalom. Eznem panasz, hanem egy megélt történet.Amikor Sainte-Colombe személyével szem-besültem ebben a filmben, erôt adott. Meg-döbbentô mélységeit mutatja meg Jean-Pierre Marielle játéka mindannak, ami nem iscsak Sainte-Colombe problémája. Egy ismert

magyar muzsikus becsületesen megmondta nekem, át kell álljon erre azeneiségre, mert ez segíti, emeli ôt, holott eddig más utakon járt. Most olyanhelyzetben van, hogy futtatják. Ilyenkor élem meg azt, hogy valószínûleg másaz Isten terve az emberrel, mint amit maga képzel. Megszülvén magamban ezta zeneiséget másként látom a zenei formatant is. Bennem nem az volt a kiin-dulási alap, amit az európai zenetörténet tanít. Pedig nem a jazz avatott be azenébe, hanem a népdal szelleme és épp az európai muzsika. Kilenc-tíz évesenolyan próbákon voltam rendszeresen jelen, amelyeket Erich Kleiber vagySomogyi László tartott. Anyám kórusban énekelt, a Psalmus Hungaricust azótaismerem és tudom. Vagy amikor a kilencedik szimfónia hosszú próbáin ültemgyerekként és átjárt a világa, a formája. Otthon anyámmal és a húgommalrendszeresen énekeltünk háromszólamban, szerelemben. A Rákosi-rendszeridején ismerkedtem meg a jazz-zenével. Olyan lemezeket hallgathattam –amelyeket Bolvári Antal olimpiai bajnok hozott, hiszen ô akkor kint anagyvilágban is járhatott – amelyek örvényként ragadták el rögtönzô hajlam-omat, fantáziámat, élvezetemet. Addig Chopin-hangulatok, Liszt-motívumokmentén játszogattam. A jazz szabadságba, tágasságba és nyitottságba vitt.Valamiféle dicsô szegénységbe, árvaságba.

Mindebbôl számomra az a tanulság, hogy teljesen más zenepedagógiát kel-lene létrehozni. Vissza kellene állni az improvizálásból való indítás alapjára. Azakadémikus sznobság helyett a természetes és személyes alapra: a játékra. Er-rôl megvannak régóta a vázlataim. Volt idô, amikor óvatosan a politika felé isnyitottam, tisztán amiatt, hátha sikerül egy ilyen iskolát alapítani, hátha vala-ki ezt fölfogja, megérti hogy mirôl van szó és megtámogatja. Hogy ebben meglehet elôzni a világot. De hát sajnos nem. A kultúra most másodlagos dolog,egy ilyen apró része pedig, mégha fundamentális is, teljesen mellékesnekbizonyul. Pedig Kodálynak teljesen igaza van abban, amikor azt mondja, hogya zene állapotától függôen egy egész országot lehet fölépíteni vagy tönkreten-ni. Az élô zene az, ami összeköti az Eget és a Földet; embert Istennel, azembert az emberrel. Mert rokon a teremtéssel, Isten ráérô idejével.

68

Belülrôl egy abszurd halmaz.Semmire fel nem hatalmaz.Elveszi a külön lelket,tetszôleges részecskékre,tagocskákra szeletelhet.

Önmagam nincs honnan nézzem,mítoszomat hol felélnem.Nem vagyok se érthetetlen,se pótlék, se sérthetetlen,se kérdés, mi nem felelhet.

Halmaz-lélek, lélektelen,lényfosztott lény, lényegtelen,onnan nézve talán pszyché,innen nézve, akárcsak ti,ember: senki és senkié.

Szegény, mint akit megcsapottegy galamb szürke, mocskos szárnya, repedten állt ott, árkosan,szabályos arcánvégigfolyt a szél,úgy tapintotta festett falba vájthalk rések sekélymálladékait,mint aki még a régi, olajos,émelyítô zöld síkot keresi,s tudja, hogy az új festéklepereg.

L A D Á N Y I - T U R Ó C Z Y C S I L L A

Abszurd halmazA nô nem is lény; inkább lények halmaza.

Hamvas Béla: Láthatatlan történet

69

Új festék

Ki elárul,az tovább lendít?Vagy késre tapaszt a magány?

Kettôs éjben,fegyverek közt,egyensúly nélkül ki föláll,sebeiddel iszonytat, csaknéz e rontott alkonyon,álarcában álarcod tudd,ha már a megjelölt naponmeggyötörten lép ki mégissorsodból, ki volt, a Bárány,s a körülvettek ama tiszta,legutolsó lakomájánJúdás-képpel bámul rád, hiszte vagy, aki nem felel,némaságod jár szemében,de szárnycsapás, és földközelölyvestül csap le az ég, hamentô kéz sem,fuldokolsz,döng körötted legyek pokla,golgotai új pokol,s úgy függsz benne akár valód,szavak homályán a hang:

csak a hús,a csont,a semmi, –

lefoszlón az emberarc.

70

P É K P Á L

A legutolsó lakoma

Jó régen volt, hogy szögletes, vasas zörgésû villamoson döcögtünk, Szentjóby Ta-más meg én. Nem jössz el Hamvashoz?, kérdezte. Hová. A kertbe, válaszolta.Ülünk a diófa alatt, s hallgatjuk ôt. Utána beszélgetünk. Ki ô?, firtattam. Szent-jóby rövid, ezoterikus leírást adott a rejtôzô, s eldugott magyar szellemi élet fôa-lakjáról. …Nem mehettem,ezért , meg azért, de idézeteinek kötetéhez hozzájutot-tam. Benne Lenin és Sztálin mondatai. A világ Egyetemes Lelkének reprezentán-sai, hosszú sorban… Aztán –idôben errefelé – azt mondja a Vigilia-beli Váczi Ta-más, két féltitkos erdélyi utazása közben, a dolgozószobámban: Hamvas a Kárpát-medencei magyar éthosz megtestesítôje. Az egy nemzet prófétája. Izajás?, kérde-zem. Így nem, válaszolja. Magyar fogantatású világszellem… Ôszintén szólva egykissé sokkolt ez a „sok”. Azután T. G. jóvoltából kötegszámra kapom írásainakfénymásolatát. Késôbb a könyveit olvasom, egyiket a másik után. Szellemisége azúj magyar érdeklôdôk között elsöprô erejû hullámot vet. Magas lángon égô átlel-kesültség nélkül alig hallok róla beszélni.

A Karnevál azonban bizonyos zavart kelt. Balassa Péter velôs esztétikai kérdése-inek, kritikájának van alapja. E sorok íróját már korábban is meggondolkodtattaHamvas bölcseleti eklektikája, a szép és a jó kettôssége végkövetkeztetéseiben, degyönyörködtette szellemi arisztokratizmusának és a mintegy pórias gyakorlatánakegysége mind a mûvében, mind életében. Fölfedezése után társadalmi-etikai dol-gozatokat, esszéket nem lehetett anélkül megírni, elôadni, hogy számos helyen neidéztek volna tôle, mi több, ne bizonyítottak volna vele. E sorok írója nem kifogá-sol, hanem gondolkodik. Hamvas a magyar Nietzsche, vélhetné igen kockázato-san, kevesebb kockázattal, ha e híres filozófust nem hírhedettnek tartaná a közvé-lemény, félreértve ôt.

Az ember szellemiekben így is, úgy is intenzíven igazságtalan; de az intenzívszón van a hangsúly. Ami azt sugallja, igen fontos, amiben igazságtalan lehet. Hi-szen e sorok íróját is elragadja ennek a kellôképpen üldözött embernek szellemiereje, tényleges, és nem – csak – lexikális egyetemessége. Mégsem veheti észrevét-lenre: Hamvas gondolkodása olyankor válik váratlanul légiessé, amikor a legna-gyobbak két lábon maradnak a földön, bár hajukat a fölsô Széljárás cibálja.

Hamvas Béla mûve elkészült. Pecsét van rajta. A magyar mûvelôdéstörténetegyik legszebb fejezetét írta meg. Lukács József kifürkészhetetlen fölháborodássalértetgette csak Hamvast. Ez a mû – mennyiségben is- túl nagy ahhoz, hogy össze-hasonlító földolgozása megítélhesse, ideértve az értékítéleteket is. Nem morgo-lódhatunk azért, mert a szellem fórumán nem (sem) ismernek irgalmat. A kegyeletmindig csak kifogás. Ugyanakkor azon sem csodálkozhatunk, hogy akik mûvébenalámerülnek, minden mai problematikára megtalálják benne az egyedül helyesmegoldást. Részben azért találják meg, mert a tudás valóban titkos (sacra) végelem-zésben: nem mindenkinek nyilvánvaló. Részben azért, mert akik keresik benne amegoldást,meg is akarják ott találni.

Mai hányatott, tarka és félelmet keltôen szegényes szellemi életünkre jellemzô,hogy van egy Hamvas Bélája, neki egy értô és fölkészült csapata, de nincs, nem tudlenni (sic!) egy népe, mely széltében-hosszában táplálkozhatna belôle, és erre rá isszorul; pedig Hamvas Béla étek-ember volt.

71

V A S A D I P É T E R

A szellem fogyasztásra való

Normálisan viselkedekhiszen nem vagyok normáliste sem vagy azazok sem kiket nem látok

a világ nem normálisaz ember nem normálisévek óta éppúgy tudomahogy az okot nem ismerem

a nô megmérgezi a legszenvedélyesebbszeretôjét a tizennyolcévesszûzet máglyáról küldik égbehogy szentté avathassák

néha nem viselkedek normálisanilyenkor normálisnak hisznekkitûntetéseket adnak át nyakkendôs urakváratlanul megölelnek olyan nôkkiktôl napszúrást kapok

ha ezt a vázát székesegyháznak nézed mondom egy barátomnaknem érti mit akarok tôle

egy költô világ áldásának nevezi ódájában a titkosrendôrségethol áramot vezetnek az áldozatheréjébe míg nem ömlikszájából a vér

egy festô képén Krisztushelyezi Szent István fejére a gyémántosaranykoronát

T O R N A I J Ó Z S E F

Amerikai filmekbôl fröcsög a trágyalé

72

tizenkétezer fürjet sárgarigótpintyet pacsirtát ökörszemetlônek halomra a határon mélyhûtôbenröpülnek és énekelnek tovább

igyekszem normálisan járnimár nem normális a lábamnormálisan gondolkodni de hiányzika világnak egy része alul vagy fölül

a mozik ajtaján amerikai filmekbôlfröcsköl a trágyalé

73

1. Nem volt kötelezôm enni a lótuszból.

2. Épp csak elônyös volt enni a lótuszból.

3. Görbe szemmel néztek arra, aki nem evett a lótuszból.

4. Aztán meg enni sem igen volt mit.

5. Úgyhogy napról napra mind többen haltak szörnyet erkölcsileg.

6. Fogyott ám a lótuszfôzelék.

7. Meg az olcsó lótuszpálinka, ittak az erkölcsi gatyátalanok.

8. Kidugta fejét a föld alól

9. a földbenjáró bûn, a felejtés.

10. Már nem is figyelt rá senki.

11. „Szankülottok és szörnyszülöttek”

– mormolta maga elé –

12. „…szörnyszülöttek és szörnyhalottak.”

* Hamvas Bélának, a tiszapalkonai kétkezi munkásnak, aki emlékezett még azemberiség azon korára, mikor születés, halál, szabadság és tudás egyetlen szó-nak csak négy évszakát – vagy négy égtáját – jelentette; a szellemi és erkölcsilámpagyújtónak és ablaktisztítónak, aki úgy írt magyarul, mint ahogy a tengerbeszél önmagával.

(1955-ben egyetlen ember élt Magyarországon, aki Herakleitosszal,Buddhával, Lao Ce-vel és Shakespeare-rel mindenikük anyanyelvén nemcsakbeszélgetni, hanem beszélni is tudott volna. Ha az emberi szellem e négyprófétája Tiszapalkonyán szállt volna le a repülôrôl, s ha megszólították volnaaz elsô munkást, s az épp Hamvas Béla lett volna, s miután három éjszakátátbeszéltek volna vele (nappal ugyanis Hamvasnak maltert kellett volna hor-dania, de lehet, hogy vendégei segédkeztek volna neki) – nos, vajon mit gon-

S Z Ô C S G É Z A

... és akiket nemAjánlom Odüsszeusznak és Hamvas Bélának*

74

doltak volna akkor ezek arról: ha ebben az országban ilyen egy segédmunkás,vajon akkor MILYENEK LEHETNEK az ország ÍRÁSTUDÓI? De szét-nézve az országban, mindent megértettek volna.)

Megjelent a Jelenkor 1988. decemberi számában.

A cím némileg félrevezetô. Nincs elszámolnivalóm Aczél Györggyel; sôt,azt gondolom róla, hogy amíg ô irányította magyar kultúrpolitikát, addig(most ne vizsgáljuk, hogy milyen okokból és megfontolásokból) legalább voltgazdája az írók ügyeinek, odafigyeltek rájuk, komolyan vették ôket, ami maigazán nem mondható el. Ha mindazok, akiktôl akkoriban rejtélyes,fontoskodó és bennfentes hangsúlyokkal elôadva annyiszor hallhattam, hogy„most jártam az Aczélnál” és „fenn voltam az Aczélnál, aki azt ígérte, hogy…”– ha mindezek az írók, filmesek és egyéb mûvészek csak évente egy szál virá-got vinnének a politikus sírjára (nem tudom, hol van), virághegyek borítanáke helyet.

A kevés igazán jelentôs mulasztás egyike, amely e kultúrpolitika (az aczéli)számlájára írható, legalábbis ami a publikálási tilalom alá helyezett jelentôsmagyar irodalmi életmû-hagyatékokat illeti, éppen Hamvas Béla mûveinekutolsó percig (majdnem a rendszerváltásig) történô szabotálása volt. EHamvas-bojkott okai ma sem teljesen világosak elôttem. Volt ebben tre-hányság is (pl. az egyik jelentôs Hamvas-opusz évekig Juhász Ferencnélporosodott véleményezésre, aztán felbontatlanul került vissza az özvegyhez),alapjában véve azonban félreismerhetetlen egy görcsös, agresszív ésgyûlölködô tiltás nyilvánvaló tünetcsoportja.

Még kamaszkoromban került kezembe Hamvasnak egyetlen életében meg-jelent esszégyûjteménye, A láthatatlan történet. Ezt követôen az általam hoz-záférhetô folyóiratokból felkutattam minden szövegét, meg a rá vonatkozóírásokat. Hogy „a dolgok összeérnek”, akkor vált világossá számomra, amikorkiderült, hogy Weöres Sándor, számomra a másik meghatározó géniusz,milyen szorosan kötôdött élete egy szakaszában Hamvashoz.

1971 júniusában, 18 évesen, életemben elôször Budapestre látogathattam.Felkerestem a harmadik szent szörnyeteget, Szentkuthy Miklóst, akinek Prae-je még Hamvasnál is jobban hatott volt rám, és találkoztam Hamvas özveg-yével, Kemény Kató nénivel is, akinek élete végéig ragaszkodó híve maradtam.

1973 júniusában töltötte be Weöres Sándor a 6o. évét. Ezalkalomból akolozsvári Diotima-körön felolvastam egy Weöres-esszét, amelyben azemlített (és úgyszólván ismeretlennek számító) Hamvas-összefüggésekrôl is

75

Hamvas-recepció az Aczél-korszakban

bôven esett szó. Nem titkoltam, mekkora felelôtlenségnek tartom Hamvas ésKemény Katalin számûzését a magyar kultúrából.

A felolvasáson jelen volt Gáll Ernô is, akinek nagyon megtetszett az esszé,és el is kérte tôlem, azzal, hogy közölné a Korunkban. Eltelt egy-két hónap.Aztán felhívott, és igen óvatosan, szabódva, majdnem bocsánatkérôen, fel-vetette, hogy az írás fô hangsúlyai nem szorítkozhatnának-e a weöresi élet-mûre – hogy Hamvas miatt ne kockáztassuk a mégiscsak Weöresrôl szóló írásmegjelenését. Szelídítettünk néhány kifejezésen, talán töröltünk is egy-kétmondatot, végül – mivel éppen behívtak katonai szolgálatomat teljesíteni –rábíztam, hogy ha további kihagyásokkal (és semmiképp nem beleírásokkal)megelégszik a cenzúra, ám húzzanak belôle még tetszés szerint, amennyibenlegalább a Hamvasék ignorálását számon kérô mondat benne marad a szöveg-ben. Ez volt a feltételem. Ha ebbe a mondatba is beleakadnak, inkább neközöljük az esszét.

Gáll Ernô állta a szavát, és bár kifinomult veszélyérzete nyilván óvatosságraintette, megelégedett azzal – mint utólag kiderült – hogy lecsökkentette aHamvas-hivatkozások számát. De hamarosan kiderült, hogy az az egy mondattöbbet nyom a latban, mint akárhány Hamvas-idézet.

Az esszé végül a Korunk azévi decemberi számában jelent meg. Én mit semsejtve töltöttem katonai szolgálatomat Dobrudzsában, mígnem – ez már 1974tavaszán történt – hallom ám az irodán, hogy valami nemzetközi zûr támadtmiattam.

Ha jól emlékszem Gáll Ernô (vagy a Korunk más szerkesztôi, esetlegBalogh Edgár vagy Rácz Gyôzô) akkori értesüléseire – amelyek nem biztos,hogy megbízhatóak és nem biztos, hogy teljesek voltak – a budapesti„kultúrkapcsolatok intézetének pártbizottsága” kezdeményezte a Korunk általelkövetett merénylet kivizsgálását és azt is, hogy megfelelô (külügyi? párt-diplomáciai? kulturális minisztériumi?) csatornákon megfelelô tiltakozástorolja meg a gaztettet.

Szegény Gáll Ernôt a sárga földig lehordták pártvonalon, ahogy ma mond-ják: leugatták, és fájdalmas arccal mutatta nekem (ez már májusban volt, akkorkerültem haza Kolozsvárra) a Kritika címû lapban megjelent vezércikket.Átfutottam és felajánlottam, hogy hiszen én erre a disznóságra helybenmegírom a választ.

Jaj, nehogy – jajdult föl Gáll Ernô – eszedbe ne jusson. – Tudod-e, ki írtaezt a cikket?

Tán csak nem Kádár János? – kérdeztem vissza.Ernô bátyám megsúgta, hogy a vezércikk szerzôje nem más, mint E. Fehér

Pál. Fogalmam sem volt, miért kellene emiatt rettegni. Volt, aki szerint E.Fehér mögött maga a KGB áll. Ezen jót röhögtem. A KGB, amint HamvasBélával foglalkozik.

A Vita és beleszólás címet viselô aláíratlan vezércikk a Kritika 1974 évi már-

76

ciusi számában, miután hosszan értekezik a szocialista kulturális életrôl és azalkotó viták fontosságáról, egyszercsak elôkapja a marxi-lenini furkósdoron-got. E részt idemásolom, két csillag közé: azért nem idézôjelben, hogy nezavarják egymást a vezércikken belüli idézôjelekkel.

* Különös tanulmány látott napvilágot Romániában, a Kolozsvárott megjelenôKorunk 1973. decemberi számában. Szôcs Géza A parton Proteus alakoskodik címmelWeöres Sándor költészetét méltatja. Hogy méltatása mennyire marxista szellemiségû– errôl lehetne és kellene is vitatkozni. Félreértés ne essék, nem Weöres költôi erejérôlvagy nagyságáról kívánunk disputálni, mert ezt itt, Magyarországon mind az irodalom,mind a kritika, mind a népi állam elismerte. Elismerte, s közben hangsúlyozta Weöresvilágnézetének ellentmondásait, ars poeticájának vitatható elveit. Nem errôl vitat-kozunk, noha ez valóban vitatéma. Még azt sem érezzük beleszólásnak, [FIGYELEM!megismétlem: beleszólásnak. Sz.G.] hogy a Korunk kritikusa messzemenôen ignoráljaa magyarországi marxista kritika képviselôit (nemegyszer torzítva ismertetve nézeteiket),s velük szemben az idealista, a szellemtörténeti magyarázókkal ért egyet. Ez újra vitaté-ma lehetne, hiszen a marxista irodalomtudomány tárgyilagos tudomásulvétele, elérteredményeinek közös hasznosítása – megint egyetemes gondunk.

Szôcs dolgozata tartalmaz azonban mást is: kimutatva Weöres kapcsolatát HamvasBéla filozófiai nézeteivel – ami mellesleg közhely –, most már Hamvas Béla rehabil-itálása mellett tör lándzsát. Azt írja: „Hamvas Béla a magyar mûvelôdéstörténet leg-gonoszabbul ignorált jelensége…” Továbbá Hamvas felesége, „Kemény Katalin szép-prózai és kritikai munkáinak mellôzése ugyancsak nagy mulasztása kortársaknak ésutódoknak…” Ez viszont már beleszólás a magyar kulturális politika belsô ügyeibe.[FIGYELEM! nem a magyarországiba, hanem a magyarba, Kolozsvárról Pestre. De vajona Kritika mibe szól bele? a román kulturális politikába? abba át és bele szabad ugatni,onnan Pestrôl Kolozsvárra? Sz.G.] Eltekintve attól – amitôl különben nem lehet eltekin-teni – hogy Szôcs Hamvas idealista, szellemtörténeti nézeteinek kritikai minôsítésétnemcsak nem adja meg, hanem lelkesedik ezekért; ismételjük, eltekintve ettôl: már-már bosszúhadjáratot, ki tudja miféle aljas üzelmeket tételez fel Hamvas mellôzésemögött. „Leggonoszabbul ignorálták” ôt Magyarországon – állítja. Azt a magatartást,amely ezekben a szavakban tükrözôdik, a vitáink, eszmecseréink érdekében kelltávoltartani szellemi érintkezéseinktôl. Jó kapcsolataink elviselik a kulturális eszme-cseréket, [DE VAJON KIK KÖZÖTT? KIK AZ ALANYOK? Sz. G.], vitákat is – de nem tûrik megaz inszinuálást, a rosszhiszemûséget.

Hamvas mellôzése egyébként tény, de talán mégsem várható el egy szocialistaállamtól [AZ ÁLLAM ÉN VAGYOK – mondjuk a Kritika. Sz. G.], egy szocialista kultúrától,egy nyíltan marxista hegemóniára törô [EZT TELIBE MEGMONDTA – SZ. G.] szellemi élet-tôl, hogy idealista filozófusok propagandáját, világnézetileg reakciós nézetek propa-gandáját tekintse feladatának. [DE MÉG ÍRÓI MUNKÁSSÁGUKRÓL SE ESSÉK SZÓ, MERTMI EZT, ELVTÁRSAK, NEM AKARJUK – Sz. G.] Vitatkozzunk tehát elvekrôl, mûalkotásokról– de a kulturális eszmecsere helyett ne vállalkozzunk illetéktelen beleszólásra egymáskulturális politikájába. *

A feljelentéssel felérô, (még szerencse, hogy inszinuáció- és rosszindulat-ellenes) írásmû szerzôje dialektikus materializmusból, vagy általában, dialek-

77

tikából, kevésbé lehetett felkészülve, mint osztályharcból, különben talánelgondolkodott volna az alanyokon. Ki szól is bele itt kinek a dolgába? Valaki,partvonalon túlról, a magyar politikába. Mit akarhat az illetô? Megvan:Hamvast kiadni. De ki is az illetô? Magyar nyilván nem, hiszen mi vagyunk amagyarok, a mi dolgainkba akar onnan odaátról beleszólni. Román lenne? Dehonnan tud ilyen jól magyarul? No mindegy. Hamvast Romániában se tessékkiadni, románul se. Hallják? Megtiltjuk. Mert mi utáljuk a beleszólást. Le abeleszólókkal. Hogy merészelnek Kolozsváron Hamvast olvasni? Nem szé-gyellik magukat? Majd mi megmondjuk, hogy mit olvassanak. De az úgylegyen ám. Mert a beleszólás, az nem szép dolog, elvtársak. Kérdezzék csakmeg tôlünk.

Az ügyet végül könnyen megúsztam, a fejemet sem vágták le, az egyetem-rôl sem távolítottak el. Öt évig nem kaptam ugyan útlevelet, de ezalatt háromverseskötetem is megjelent, díjakat is kaphattam, ha nem is Budapesten, delegalább Bukarestben. Gáll Ernô meglehetôsen szûkszavúan tárgyalja az ügyetNaplójában (ezzel foglalkozik Kántor Lajos is a Korunk 2oo6. évi 4-esszámában).

Feltehetô a kérdés: és hátha E. Fehér Pál ártatlan a dologban? Hátha csakúgy tudták, úgy vélték, úgy hallották a kolozsváriak, hogy ô a vezércikk szerzô-je? S ha nem, hanem, ki tudja, pl. Drozgyenko elvtárs? Akkor most ártatlanulmeghurcoljuk E. Fehér nevét?

Biztosnak mondható forrásból máig nem tudom, ki volt annak a vezér-cikknek a szerzôje. És nem is haragszom E. Fehér Pálra. Balogh Edgár akko-riban azt mesélte, hogy amikor kiderült, hogy az inkriminált esszé szerzôjenem valamilyen vénséges, ordas, klerikális, idealista, reakciós szellemtör-ténész, hanem egy húsz éves alanyi költô, akkor E. Fehérnek céklavörös lett afeje és borzasztó zavarba jött.

De lehet, persze, hogy Edgár bátyánk, ahogy mondani szokás, csak konfab-ulált és E.F.P. mégiscsak ártatlan a dologban. Magával E. Fehérrel különbenazóta sem volt szerencsém találkozni, pedig egy alkalommal valóban nekemesett, méghozzá aláírt cikk formájában.

Mégpedig mintegy másfél évtizeddel késôbb, amikor az Életünk Hamvas-számában rövid verset közöltem Hamvasról, akkor E.F.P. glosszában támad-ta meg ezt a szövegemet, ha jól emlékszem, a Népszabadságban. De ez a cikknincs meg nekem.

A szerkesztô három megjegyzése

1. Szôcs Géza versét A vendégszeretô avagy Szindbád Marienbadban („Sz. G.utolsó verseskönyve”, Szépirodalmi Könyvkiadó, Bp. 1992., felelôs szerkesztô:Mátis Lívia) címû kiadványból idézzük. Kivételes alkalom, hogy a legendásan

78

precíz költôt és szerkesztô-asszonyt apró hibán érjük tetten: a vers lábjegy-zetében megadottal szemben („megjelent a Jelenkor 1988. decemberiszámában”), a verset természetesen az Életünk Hamvas-száma közölte.

2. Az ifjú költô „ártatlanságának” bizonyítására idézünk egy-két szakaszt ahivatkozott Korunk-közleménybôl. 1973-at írunk!

„Fiatal éveiben Weöres Sándor szellemi arca Karácsony Sándor, Fehér Gábor, PávelÁgoston, Kardeván Károly környezetében és hatására alakul. A felnôtt Weöres Sándorszellemi egyéniségére Fülep Lajos, Várkonyi Nándor és Hamvas Béla hatott; lehet, hogynem a legmaradandóbban, de mindenesetre legerôsebben Hamvas Béla. Weöresegyénisége nagy tekintetben érthetetlen-értelmezhetetlen a Hamvasé nélkül, és hanem „Weöres-rejtély”, akkor részben amiatt, mert Hamvas Béla életmûve máig hoz-záférhetetlen. (Kenyeres Zoltán folytat újabban Hamvas-kutatásokat.)

Hamvas Béla a magyar mûvelôdéstörténet leggonoszabbul ignorált jelensége;„honavesztettségét” emelte ki Németh László is. Aki tud róla, fôképpen csak úgy ismeri,mint az ógörög, a szanszkrit s általában az ókori keleti nyelvek és vallások szakértôjét.Aki nagyon tájékozott, emlékszik arra, hogy harminc-negyven évvel ezelôtt megjelentesszéi a magyar irodalom remekei. Ezek az írások ma hozzáférhetetlenek, arról pedigvégképp senki sem tud, mekkora értékek lappanganak még kéziratban, Hamvas régiés újabb munkái: Karnevál címû hatalmas regénye például vagy a Scientia Sacra, ezaz egyedülálló kultúrfilozófiai értekezés. Az öt géniusz címû monumentális esszé, s akisebb esszék sorozata, ciklusokban, mint az Archai. Hamvasnak a hatvanas évek ele-jén jelent meg néhány rövidebb írása a Látóhatárban, azután haláláig semmi; halálaután öt évvel, 1972-ben az Új Symposionban két esszé. Bori Imre, Tolnai Ottó kezdtékrehabilitálni – ugyanôk voltak, akik az elsôk között kezdték meg Weöres Sándor ésSzentkuthy Miklós újrafelfedezését. Az persze közismert, hogy Weöres találkozik „a Szi-getmítosz és a Kelet-kultusz Kerényi- és Hamvas-féle változatával” (Szabolcsi Miklós).Kerényirôl mindenki tudja – ha mást nem – a frázist, hogy ô volt korunk legnagyobbhellenistája. Hatása Weöresre közvetett, inkább Hamvas Bélán keresztül érvényesült.

[…]Hamvast és Weörest nemcsak mester–tanítvány kapcsolat fûzi egymáshoz, hanem

igen mély barátság is: és erôs barátság köti Hamvast Kerényihez is. Azután itt vanSzentkuthy Miklós, a máig utolérhetetlen Prae írója, Hamvas és Weöres közeli barátja.És Kemény Katalin, Hamvas Béla felesége, Hamvas minden erudíciójának birtokosa.(Kemény Katalin szépprózai és kritikai munkáinak mellôzése ugyancsak nagy mulasz-tása kortársaknak és utódoknak.) Íme, négy-öt hasonló képességû, hasonló felkészült-ségû ember, mindenképpen egy társaság: és mégsem tudtak ható és alakító tényezô-vé válni: hatásuk csak külön-külön, jóval késôbb volt – és nem is mindenkinek. Vajonmiért? Miért, hogy nemcsak hatásuk nem volt, hanem el is szigetelôdtek. Ahogyan aKerényi–Hamvas-vállalkozások sem hoztak igazi sikert. Milyen reménylépés, hogy aStemma kitáguljon, és egy közösségbe fogja össze mindazokat, akik a Vállalkozásrahajlandók: tudós hajlandóságú költôket, az antik szellemet hódító munka támogatóit.”

Nem volt agyrém Kerényi és Hamvas két közös vállalkozása, a Stemma, illetve aSziget tanulmánykötet-sorozat – hiszen mint Kerényi írja: „A Sziget megélése egymás-tól függetlenül, egyszerre többünkben támadt. Hamvas Bélával ketten dalmát szigetimagányunkból jöttünk haza vele, s itthon olyanokat találtunk, akiknek számára máreleven valóság volt.” Hiába, a Stemma éppen úgy sohasem tudott ható

79

szervezkedéssé válni, mint ahogyan a Sziget is megszûnt hatodik számával. A Szigetvállalkozásában Németh László is részt vett; s mindannyian hitték, Németh László ottmegjelent Platoni pillanat címû versének szavaival, hogy „Népének töri meg s zendítigégeként / A költô, ha beszél, néma lehelletét. / Ujjong, hördül a nép s rajt” az alak-talan / Sóhaj, mint ütemes ének iramlik át”. Ôk valóban nem akartak elszigetelôdni.Kerényi ezer emberrôl beszél, reménykedik, hogy legalább ennyien köréjük állanak,köréjük és tanítványaik köré. És ha már ebbôl semmi sem lett, a Sziget, illetve aStemma nem azzá lettek, aminek szánták ôket, vajon miért nem alakult ki legalábbközöttük egy alkotókör? E kérdésre nem tudunk felelni. Tény annyi, hogy Weöresre aHamvas-kultúrkör meghatározó módon hatott; és ezen nemcsak azt kell érteni, hogypéldául Weöres A Teljesség felé címû ciklusa Hamvas Béla és Kemény KatalinVedanta-fordításának mondhatni átköltése, vagy hogy milyen – versekben kimutatható– hatással van Hamvas egy-egy esszéje Weöresre.

Annak tehát, aki Weöres Sándor költészetét fogja elemezni, nagy figyelmet kell fordí-tania az említett gondolkodók befolyására, elsôsorban a Hamvas Béláéra. S mielôbb avégsô szót kimondaná, össze kell vetnie Weöres életmûvét a Szentkuthy Miklóséval.Nem azért, mintha bármelyikük kimutathatóan befolyással lett volna a másikra. Ám azami Weöres Sándorral jelentkezik a magyar irodalomban – nevezzük stílus- vagyeszmei áramlatnak, vagy egyszerûen valósághoz és mûhöz való viszonyulásnak –,egyszóval a hozzáállás, a végsô alap, amihez majd különbözô hatások tapadnak, mintamilyen jelen esetben a Hamvasé: nos, ez a hozzáállás végsô fokon közös aSzentkuthy Miklóséval, és csak az övével. Annyira, hogy késôi irodalomtörténetekbennevük olyan szükségszerûen fog egymás mellé kerülni, mint például a Babitsé ésKosztolányié. Ha vulgáris is, de ösztönszerûleg helyes volt a megjegyzése annak a kri-tikusnak, aki mintegy húsz éve a Weörest védô Szentkuthyról megjegyezte: zsák afoltját megtalálja; és hogy itt ki kinek a zsákja vagy a foltja, most nem is jelentôs, misem foglalkozunk álarcöltô motívumokkal –, arra emlékeztetünk csak: Szentkuthy lát-szólag önkontroll nélküli oldottsága mögött ugyanaz feszül, mint Weöres tovább márnem keményíthetô tökéletességû formáiban: a lét nagy ôsmondatának kibogozásávalküszködô erôfeszítés. Hamvas Béla azt írja Szentkuthyról, hogy nála az, ami van, „nemmindenen túl, hanem mindenen innen történik”, és ezt a kérdést teszi fel: „Vajon lehet-e a festék, a púder, az álszakáll – stílus?” Kemény Katalin Szentkuthyról írja, de men-nyire áll Weöresre is: „amit keres, az az extramundális pont.” A mindenek felett levôlét, „maga a lét, s épp ezért azonos ez a keresett, extramundális pont a minden jelle-mezhetô állapoton felüli világos, fokozhatatlanul centrális ponttal. Így van ez, akkor is,ha […] csak álarcként és próbaképpen vesz fel minden lehetô álarcot.”

Állítsuk most ide Valéry mondatát: „Van attitude centrale, az emberi értelemnekolyan centrális magatartása, amelyet ha az ember elér és elfoglal, ebbôl a megismerésmindennemû vállalkozása lehetséges.

Mit jelent ez?”3. E. Fehér Pál 2. sz. feljelentését sikerült megtalálnunk, ezúton nyújtjuk át

a költônek. (Népszabadság, 1987. október 7.)Hamvas Béla születésének kilencvenedik évfordulóját ünnepli a szombathelyi folyói-

rat, az Életünk. Tanulmányokkal, versekkel, esszékkel, bibliográfiával – ahogy illik. Nema vállalkozáshoz kívánok hozzászólni, noha egyre nyilvánvalóbb, hogy Hamvas Bélaéletmûvének értékelése körül vitáknak kell kibontakozniuk.

80

Én azonban egy vitathatatlan dologról szeretnék írni, mégpedig egy vers HamvasBélának szentelt ajánlása kapcsán.

Az ajánlásban ugyanis, egyebek között, ez olvasható: „1955-ben egyetlen ember éltMagyarországon, aki Herakleitosszal, Buddhával, Lao Cével és Shakespeare-rel min-denikük anyanyelén nemcsak beszélgetni, hanem beszélni is tudott volna. Ha azemberi szellem e négy prófétája Tiszapalkonyán szállt volna le a repülôrôl, s hamegszólították volna az elsô munkást, s az épp Hamvas Béla lett volna, s miutánhárom éjszakát átbeszéltek volna vele (nappal ugyanis Hamvasnak maltert kellettvolna hordania, de lehet, hogy vendégei segédkeztek volna neki) –, nos, vajon mitgondoltak volna akkor ezek arról: ha ebben az országban ilyen egy segédmunkás,vajon akkor MILYENEK LEHETNEK az ország ÍRÁSTUDÓI? De szétnézve az országban,mindent megértettek volna.” Egy vers értelmezése bonyolult dolog, de itt túlságosan isvilágos a mondandó. Ha van értelmük a szavaknak, akkor a költô azt óhajtja sugallni,hogy 1955-ben ebben az országban egyetlen írástudó sem ért föl Hamvas Bélához,sôt voltaképpen hozzá hasonlítva erkölcsileg elítélendôk voltak.

Nem az 1955-öt védelmezem, és távolról sem helyeslem, hogy Hamvas Bélát olyantiltással sújtották, hogy kenyerét Tiszapalkonyán kellett megkeresnie. 1955 a magyarkultúra történetének egyik legválságosabb korszaka volt. Ebben a korszakban akadtakírástudók – ez is tény –, akik nem voltak éppen feddhetetlenek erkölcsileg, voltak azírástudók között konjunktúralovagok is, írtak és közzétettek olyan alkotásokat is, ame-lyeket ma már bizonyára nem szívesen vállalnának. Igen, mindez volt, s errôl semszabad hallgatnunk. De csak ez volt? Vajon Hamvas Béla rehabilitálása érdekébenkollektíve el kell ítélni az ország minden olyan írástudóját, aki 1955-ben történetesennem Tiszapalkonyán dolgozott? Azokat is, akik publikáltak, s azokat is, akik nem tudtákmég közölni mûveiket? Azokat is, akik jóhiszemûen, egy új világ építésének lázábantévedtek, majd maguk kezdeményezték az egyáltalán nem könnyû harcot a személyikultusz, a dogmatikus kulturális politika, a Rákosi-klikk ellen? Nem sorolok föl neveket,túlságosan könnyû volna.

A költôi szabadság nagy dolog. A költô jogai közé tartozik az is, hogy példaképeit, sze-retett írástudóit ne a történelem, a tények pontosabb mérlegére tegye, hanem szíves,érzelmei jogán emelje akár a legnagyobbak közé. Ha Petôfi magánál is kiválóbb poé-tának hitte a francia Béranger-t, ez csak Petôfi biográfiájának egy fontos, el nem mel-lôzhetô ténye, de semmi esetre sem befolyásolja Béranger irodalomtörténeti megítélését,s fôleg maga Petôfi nem szólta le a hódolat ürügyén a francia irodalmat. Az Életünkszerzôjének is szabadságában áll akár Hamvas Bélát a legnagyobbnak, netán azegyetlen érdemleges mûvésznek tekinteni. Arra azonban fel kell hívni a figyelmét: olyanköltôi szabadság nincsen, amely a szubjektív szeretetet általános rágalommá változtatja.

És az sem kétséges, hogy az ilyesfajta átkok aligha segítenek akár 1955, akár Ham-vas Béla bonyolult jelentésének megértéséhez. Márpedig mégiscsak az elenne a kívá-natos cél, hogy értsük múltunkat, megértsük azt a kölcsönhatást, amely a kor és Ham-vas között létezett. Ám ha sivatagot rajzolunk 1955 szellemi térképére, nemcsak atérkép lesz hamis, hanem az egyetlen csúcsként föltüntetett Hamvas-életmû sem lehetolyan jelentôs, hiszen magasságát – ebben az esetben – mindössze a síkság méri.

Az a véleményem, hogy a viták szükségszerûek Hamvas Béláról. De az olyankiátkozások, mint e vers, és fôleg: ajánlása, csak tévútra vihetnek minden objektivitás-ra törô értékelési kísérletet és disputát.

81

Ezer ujjal szorítja a semmit,reményt szürcsöl, világot képzel.

Egy gondolat csalogatja,mi lehet a sûrû feketén túl.

Életlevegô, puhán szállongó világ,vagy növényharc, karcos csapkodás.

Úgy érzi, mindegy, csak megtörténjen,csak kinôjön innen, lássa az ég.

Felhorgasztja hát méltó erejét, kihajt,és már érzi, róla kapta nevét a bükkös.

Ezer ujjal szorítja a párát,levelekbe tölti a múlt nedveit.

Ôsszel nekivetkôzik a balzsamos hidegnek,a homályba szórja emlékeit.

Az út neki nem jelent semmit,csak a képzelet kanyargó füstje.

Ám a tûz benne ég, járatokat éget,és végül eléri a halálos büszkeség.

Nem tudja, hogy voltak olyanok,akik meghajoltak a kéknek.

Így születik az emberi hajlék,az önmagáért való létezés elhajlik.

A bükk áthajlik a bükkös öntudatán,valaki kihajol egy képzelt ablakon.

A hajlékba belehalt természetegy idegen faj álmait ôrzi.

Ráhajol minden szenvedésre,

V É G H A T T I L A

Hajlék

82

befelé figyel: családregényt olvas.

Akinek nem jut hajlék,annak nincs helye, csak tere.

Omlanak, zuhognak testében a számok,nem tud megállni benne a mérték.

A hajléktalanon átfúj az idô,nem vet rá pillantást a föld.

Megfagy egy aluljáróban,vagy kimegy az erdôre lakni.

Keres valami puhább bozótot,vagy barlangot, ott él.

Az erdô észre se veszi,ôzek, vaddisznók járnak rajta át.

Néha elôbújik, szétnéz a szélben.Mindenütt csak rôzsét lát.

83

Neveik sorrendjét akár fel is cserélhetném, ha most nem Hamvas Béla okánkellene róluk beszélnem, mert Féja Gézát tizenhárom évvel korábbanismertem meg a sors különös rendelése folytán Hamvas Bélánál. Hogy ôk ket-ten mikor ismerkedtek meg egymással, azt egyáltalán nem tudom, mert életüksorán ezt soha nem kérdeztem egyikôjüktôl sem, mert kapcsolatom akkorvelük nem történeti volt, hanem atyai-baráti. Ismeretségükkel kapcsolatbanazonban több feltételezés is megkockáztatható, mert életük fonala számosponton érintkezhetett, és ezek alkalmával ismeretségbe kerülhettek.Sorsukban sok eltérô vonás mellett számos hasonló, sôt azonos is elôfordult,úgy hogy már igen fiatalon, akár egyetemi éveik során is találkozhattak abudapesti Pázmány Péter Tudományegyetem bölcsészeti karán.

Mindketten a Felvidékrôl származtak; Hamvas Bélát és családját 1919-benPozsonyból kiutasították, mivel az édesapa, Hamvas József líceumi tanár a cse-hek bevonulása után nem akarta letenni az állami hûségesküt, ahogyan eztHamvas-monográfiámban részletesen megírtam. Féja Géza pedig az érettségiletétele után, mivel a pesti egyetemen akart tovább tanulni, egyedül menekültát 1919-ben az Ipoly folyón Léva városából, ahol özvegy édesanyja és fivéretársaságában élt. Mindketten itt, Budapesten kezdték egyetemi tanul-mányaikat, és amire csak az utóbbi években figyeltem fel, mindketten a mag-yar-német szakot végezték el. Ezért egészen bizonyos, hogy már itt megis-merkedtek egymással, bár errôl egyikük sem nyilatkozott, sem szóban, semírásban, már csak azért sem, mert efelôl senki sem kérdezte meg ôket.

Ekkori találkozásuk annál is valószínûbb, mivel bizonyos idôre mindkettenaz egyetemi ifjúságra akkor nagyon nagy hatást gyakorolt Szabó Dezsôvonzáskörébe kerültek. Hallgatták az egyetemen Szabó Dezsô 1919 ôszétôlkezdôdött elôadásait. Féja Géza hosszabb idôre kötelezte el magát Szabó mel-lett, Hamvas rövidebb idôre, de rajta is mély nyomott hagyott ez a kapcsolat,olyannyira, hogy a húszas évekbeli publicisztikai munkássága során írt tanul-mányai után még a húszadik század ötvenes éveiben is megemlékezett errôl aSzarepta c. mûve esszéi között. Már a húszas években arról írt, hogy milyencsalódás érte az egyetemi fiatalokat Szabó Dezsô tanításait hallgatva és mûveitösszevetve Szabó tényleges személyiségével: Magyarországon az 1918-asösszeomlás után új szellemi programra volt szükség, írja Hamvas, és ezt akkorSzabó Dezsô fogalmazta meg az Elsodort faluban. De, mondja, ennek a pro-gramnak is meg kellett buknia, mert Szabó Dezsô az általa megteremtenikívánt magyar "kollektív típus"-ban a maga képére formált Adyt rajzolta meg,márpedig Szabó nem volt kollektív típusú ember, hanem végletesen individu-alista. Ezért megbukott mind Szabó Dezsô, mind pedig az Ady utáni nemze-dék is, a második nemzedék, amelyet Hamvas az "alapítók nemzedéké"-nek

D A R A B O S P Á L

Atyai mesterem volt a két jóbarát,Hamvas Béla és Féja Géza

84

nevezett, mert a háború frontjairól hazatérve összeverôdtek és megpróbáltaképíteni, alapítani, ha mást nem, akkor úgy, mint az akkori pozsonyi fiatalok,köztük Hamvas is, irodalmi folyóiratot, a Tavaszt indították útjára, – de semmisem sikerült nekik. 1952-ben, Karácsony Sándor halála alkalmából írt tanul-mányában pedig már az ifjúság félrevezetésében marasztalta el Szabót, mert akollektív ember képét öltötte magára, noha romantikus individualista volt, ésezért az ifjúság kiábrándult belôle; pedig akkor, mondta Hamvas, csak egy igazszót kellett volna szólnia, és követték volna ôt a fiatalok. Ez az igaz szó azon-ban nem hangzott el, és az ifjúság ottmaradt mindenkitôl elárultan és kiábrán-dultan, és ez az érzés magyarázza meg Hamvas Bélának a húszas évek elején aBudapesti Hírlap munkatársaként szatirikus karcolatok formájában kifejezettelkeseredettségét az akkori közállapotok és a szellem tragikus helyzete miatt.Sôt még ezen is túlmenve az akkori Szabó Dezsô egyedi jelenségében felfedezia húszadik század rákfenéjének, a diktatúráknak és diktátoroknak a csíráját is,szó szerint máig ható érvénnyel a következôket mondva errôl a Patmosz címûesszégyûjteménye második kötetében: "Azzal, hogy a személy magát kollektívjelenséggé avatta, feltétlen engedelmességet követelt, feltétlen tekintélyt éshódolatot és azt, hogy akaratának mindenki azonnal és ellenvetés nélkülalávesse. Az ember magát szakrális szubjektumnak nevezte ki. Mindaz, amitmondott és tett, eleve és feltétel nélkül szentesítve volt. Szabó Dezsô akkor anemzeti sámán szerepét vette fel, s azóta is akadt ilyen személy, mindenesetrehalkabb hanggal, de még prepotensebb igényekkel. A primitív közösségneknem értelmes vezetôkre, hanem varázslókra van szüksége. Mint már többenmegállapították, azért, mert nem világos, hanem elhomályosult erôk uralmaalatt áll. A varázsló magát nem egyéni, hanem kollektív kategóriával méri ésméreti és sohasem tekinthetô normális embernek, hanem kollektív archetí-pusnak, aki az egész nép nevében gondolkodik és cselekszik, a nép erôit ésképességeit akkumulálja, s a népet egyetlen személyben jelenti."

Féja Géza ellenben ekkor, a húszas évek elején, közvetlenül Szabótanítványává szegôdött és Szabó folyóiratainak, az Aurórának és az Élet ésIrodalomnak is munkatársa volt, verseket és tanulmányokat közölt sûrû egymá-sutánban, már akkor is a népi gondolat és irodalmi szolgálat jegyében (bárközben, 1922-1924 között a Nyugatban is megjelentek versei). De valamivelkésôbb ô is eltávolodott Szabótól és Hamvaséhoz hasonló gondolatokat fogal-mazott meg róla az idôk során. Hamvas Bélát ezután másfelé vezették hajla-mai és megélhetési kényszere, mert édesapja a frissen összezsugorított trianoniMagyarország nyomorúságos viszonyai közepette nem kapott tanári állást, ésHamvas Bélának is megélhetés után kellett néznie az egyetemi évek vége felé.Így került a Budapesti Hírlap c. napilaphoz 1923-ban, amelyet egykor, 1881-ben Rákosi Jenôvel közösen az a Csukássy (Hecht) József alapított, akiHamvas Béla édesapjának anyai nagybátyja volt; egyébként Hamvas Józsefnekis jelentek meg e napilapban írásai, sôt fiának egyik korai novellája alá,megszokásból az ô nevét írták tévedésbôl. 1923-ban és 1924-ben jelentek megitt Hamvas Bélának írásai, majd 1925-ben ahhoz a Szózat c. napilaphoz került,amelynek a békés megyei Szarvason született, de fiatal éveiben Békéscsabánélt Zsilinszky Endre volt a fôszerkesztôje, aki éppen ebben az évben kapta meg

85

a vitézi címet és vette fel egyúttal édesanyja leánykori neve után a Bajcsy elôn-evet. Hamvas 1926-ban írt utoljára ebbe a napilapba, és már csak egyetlencikket.

Érdekes módon, de sorsát hûen teljesítve Féja Géza is kapcsolatba került ahúszas évek végén Bajcsy-Zsilinszkyvel, viszont ô szoros személyes barátságotis kötött vele, szerkesztôje is volt 1929-tôl hetilapjának, az Elôôrsnek, majdrészt vett Zsilinszky akkoriban alapított politikai pártjának, a Nemzeti Radikális

Pártnak a munkájában, annak egyik nagy-on harcos fô szervezôjévé vált a harmin-cas évek elején. Zsilinszkyvel együtt jártaéveken át Észak-kelet Magyarországot,fôleg a kuruc hagyományú tarpaiválasztókerületet, hogy elôsegítse anemzeti radikális gondolat és Zsilinszkypolitikusi érvényesülését. Féja ezekben azévekben és ezeken az utakon vált Eötvös-kollégiumbeli „filosz”-ból kiváló és hatá-sos szónokká, akinek gyújtó hangúelôadási stílusának én már csak irodalmitémákban lecsapódott változataiból hal-hattam néhányat 1945 és 1950 közöttBékéscsabán, amikor már csak ezektartására nyílt lehetôsége az akkori vis-zonyok között. Féjának ezirányú és aharmincas években a falukutató mozga-lomban kifejtett tevékenysége alapján írta

Hamvas Béla jóval késôbb, 1960-ban egyik szombathelyi barátjának, NémethFerencnek, hogy vele „igen meleg barátságban vagyunk, annak ellenére, hogyôt reménytelenül politikus embernek tartom”.

Hamvas Béla miután búcsút mondott 1926-ban az újságírásnak és akövetkezô évben, 1927-ben a fôváros szolgálatába állt, majd 1928-ban aFôvárosi Könyvtár munkatársa lett, Féjáétól eltérô, egészen más pályára tért,és ezen is maradt 1948-ig, amikor azután a kommunista tisztogatási akcióksorán B-listára helyezték, majd 52. életévében, 1949-ben „nyugdíjazták”.Azonban, mutatis mutandis, 1945-ben Féja Géza is könyvtárossá vált közel kétévtizedes írói és újságírói tevékenység után, és mivel Budapest ostroma utánélelem és megélhetést nyújtó állás híján (miután nevében az Est-lapok nevébenutolsó maradéka, a Magyarország, amelynél újságíróként dolgozott,megszûnt) elhagyni kényszerült 14 éves fiával együtt a fôvárost, és kiadója, aMagyar Élet tulajdonosának, Püski Sándornak meghívását elfogadva annakszülôvárosába, mások, többek között Németh László társaságában, a békésm-egyei Békésre utazott. Itt azután rövid és kimerítô politikai és rendôrségimegpróbáltatások után a megye legnagyobb városának, de akkor még nemszékhelyének, viszont a „Viharsarok” tája tényleges központjának számítóBékéscsabának az elöljárósága emlékezve a harmincas években végzett feltárófalukutató munkájára, megválasztotta és kinevezte ôt az újonnan kialakítandó

86

Városi Népkönyvtár vezetôjének. Ô tehát akkor vált könyvtárossá, amikorHamvas könyvtári pályafutása már hanyatlani kezdett és hányattatások utáneljutott a végsô eltávolításig.

Féja Gézának egy új és majdnem elôzmények nélküli könyvtárat kellettkialakítania és mûködtetnie Békéscsabán. Féja Gézának magának sem voltkönyvtárosi múltja, és az elôzmény a városban közel két évtizedig mûködöttországos hírû Auróra kulturális és mûvészeti kör könyvtára volt, amit megtet-tek az új városi könyvtár alapjának. Az Auróra azért volt országos hírû, mert amûködtetô polgári értelmiség nyitott volt a nemzeti és a világkultúrára is, ren-dezvényei országos érdekûek voltak. Így például, többek között Bartók Bélátis többször meghívták zenei rendezvényeikre. A kör könyvtára azonban ki-csiny volt, csak pár ezer kötetbôl állt, hiszen a körtagok maguk is beszereztékmaguknak a legfontosabb könyveket, és ezt a kis gyûjteményt kellett „nép-könyvtárrá” fejleszteni, hogy a város egész, akkor közel 50 ezres lélekszámúlakossága számára nyújtson olvasási lehetôséget. A „fejlesztési” forrásokmeglehetôsen szegényesek voltak, az infláció lezárása és a forint bevezetéseután (1946) leginkább a néhány filléres beiratkozási díjból eredtek, amelyeketösszegyûjtve Féja a város könyvesboltjaiban, azután a „Sötét Ödön”, aliasSzabó úr birtokolta egyetlen antikváriumból, és a város piacnapokon, szerdánés szombaton mûködô „ócskapiac”-án szerzett be. Magas és vékony, garabon-ciásszerû alakja rendszeresen feltûnt ezeken a helyeken és már messzirôlészrevehetôen jelezte jelenlétét, hangja mellett, amely szintén jellegzetessétette tulajdonosát, és amelyben Mikszáth, Krúdy, Ady és Tersánszky JózsiJenô kakukmarcis évôdô és mindenkivel azonnal szót értô melódiája vegyült aharmincas években falujáró és a falu érdekeiért hátrálás nélkül perbe szállóprédikátor szónokló ércességével. Senki sem vonhatta ki magát hatása alól, ésa város lakosságának nemcsak olvasó része is megismerte és hívévé vált az otttöltött tizenegy év során, 1956 októberének végéig, amikor azután ugyancsakdrámai események során ismét visszatért, és immár végleg Budapestre.

A városi könyvtár másik és „legbôvebb” forrását a megye gazdátlanná váltkastélyainak megmaradt könyvanyaga nyújtotta. Féja, akárcsak a harmincasévekben, most is körbejárta a megye községeinek kastélyait, kúriáit, és amitmég lehetett megmentett elárvult könyveikbôl, amit még nem hordtak szét ésnem tüzeltek el a környékbeliek. A megmaradt könyveket bevitette aközségházakba, onnan pedig Békéscsabára, a könyvtárba. Talán tízezernél istöbb kötetet sikerült megmentenie és felállítania az akkor még nem Munká-csyról elnevezett Városi Múzeum két termében és egy elrekesztett folyo-sórészen berendezett könyvtárban. A bemenekített könyvtárak anyaga nagyonvegyes volt, fontos megyetörténeti nyomtatott és kéziratos forrámûvek melletttörténelmi, földrajzi, mûvészeti, szociológiai, természettudományos, filozófiaiés vallásos mûvek mellett számos szépirodalmi munka is összegyûlt. Emlék-szem, hogy gyûjtômunkájának tapasztalatai alapján Féja írt akkoriban egy ter-jedelmes tanulmányt a fôúri és nemesi könyvtárak alakulásáról a XVIII., aXIX. és végül a XX. század elsô felében, és arra következtetésre jutott, hogyezek a könyvtárak fokozatosan hanyatlottak a XIX. századi reformkor után, ésa XX. század elsô felében, és bennük az utóbbi idôkben már, Hamvas Béla

87

kifejezését használva „lektûrök” képezték a fô „gyûjtôkört”. Errôl magam ismeggyôzôdtem a Városi Könyvtárban végzett munka során, látva a polcokonfelállított angol, német, francia és kevés magyar nyelvû könyvekbôl állósorokat, és igazat adtam szavainak, mert errôl sokat beszélt nekünk, avédôszárnyai alá gyûlt és neki a könyvtári munka egyszerûbb fázisaiban segítôgimnazista fiataloknak.

Ezen a ponton lépek be személyesen én ebbe a történetbe. Valamikor 1945késô ôszén történt, tehát immár hatvan és egy éve, hogy a békéscsabai evangé-likus Nagytemplom mellett elhelyezkedô evangélikus Rudolf Gimnázium 5.osztályának tantermébe belépve magyartanárunk az egyik óra kezdetén meg-kérdezte, hogy ki szeretne segíteni a városi könyvtár felgyülemlett munkájá-ban, mert sürgôs tevékenységrôl van szó, és a könyvtáros nem gyôzi a felada-tok elvégzését. Én rögtön jelentkeztem, mert akkoriban alig több mint tizen-négy éves fejjel már krónikus olvasó ember voltam, és örültem, hogy temén-telen sok könyv közvetlen közelébe kerülhetek, és nem kell innen-onnan,barátoktól és ismerôsöktôl nehezen összeszedett könyvekbôl kielégítenemsokirányú kíváncsiságomat. Osztályomból csak én jelentkeztem erre a felada-tra, más osztályokból, alattam és fölöttem járók közül azonban többen is meg-jelentek az adott napon a Városi Múzeum könyvtárszobájában, ahol egy hatal-mas barokk íróasztal mögött ült Féja Géza még az asztal fölé is jelentôsen fel-magasodva a hasonló stílusú öblös karosszékbôl. Nevét csak ekkor tudtammeg, és késôbb azt is, hogy miként kommendált minket magyartanárunk, dr.Udvaros József az ô körébe. Kiderült, hogy mindketten Eötvös-kollégistákvoltak a húszas évek elején, és innen eredt ismeretségük és Féja segítség-kérése is ezen a kapcsolaton alapult.

Egyszer már írni kellene valakinek arról a fontos szereprôl, amit ez a kol-légium játszott a vidéki magyar szellemi élet, a vidéki gimnáziumok életében.Abban az idôben legalább 4-5 volt Eötvös-kollégista tanított alma máterem-ben is, és ôk voltak a legképzettebb, legszélesebb látókörû pedagógusok, azaznevelôk, mert akkoriban a tanárok nemcsak oktattak, hanem neveltek is, nem-csak szóval, és fôleg nem azzal, hanem elsôsorban emberi példaadással.Szellemi, lelki és fizikai igényesség sugárzott belôlük, az ókori gymnasionokmintájára, ahol a testi és szellemi és lelki mûvelés egyaránt helyet kapott.Tanáraink akkor még a klasszikus mûvelôdési eszmény jegyében készültek felhivatásukra, a latin és a görög nyelv középiskolai studírozásával is, és ezt aszemléletet plántálták tovább tanítványaikba is. Emellett az arbiter elegantio-rum, az „elegancia mestere” is sugárzott belôlük, ami követésre bátorította avidéki, gyakran faluról származó gimnazista fiúkat is. Egy dolog volt csak,amiben nem mindig tudtak példát mutatni, ez az alkotó ember alkotásra ihletôszemélyisége. A vidékre került volt Eötvös kollégisták közül sokan nem tudtáktovábbfolytatni és kiteljesíteni a kollégiumban elsajátított szellemi indíttatá-sokat. A vidéki élet akkor sem ösztönzött igazán alkotó életre, inkább az adottéletkörülmények között történô beilleszkedésre és belenyugvásra. Így váltaktöbben is a békéscsabai gimnáziumi tanárok közül, ahogy akkoriban Féja Gézahangoztatta, „csabanyeszekké”. Ez a város lakosságának nemzetiségi összeté-telére jellemzô tót-magyar öszvérszó azt jelentette, hogy beleilleszkedtek a

88

mindennapi élet kerékvágásába, és azon haladtak életük végéig. Csak kevesenléptek tovább a szellemi hierarchia lépcsôfokain.

Akik akkoriban az iskolai hívás nyomán bekerültek a városi könyvtár FéjaGéza sugározta aurájába, azok éppen az imént említett és hiányolt szellemisugárkévébe kerültek. Féjáról hamar megtudtuk, hogy milyen alkotó életethagyott maga után Pesten, és nap, mint nap tapasztaltuk azt a többletet, amita szüntelen belsô szellemi munka sugároz ki magából önkéntelenül is.Jellemzô, hogy néhány évvel késôbb, 1949-ben, érettségi vizsgáink évében ôtkérte fel magyartanárunk, hogy felkészítésünkre írjon rövid összefoglalásokata XX. század nagy magyar íróiról, akikrôl a tankönyvek akkoriban még legjobbesetben is csak nevük felsorolásával emlékeztek meg, de akik legtöbbje Féjaszemélyes ismerôse, vagy barátja is volt. Így írt rövid, 1-2 „flekkes”, rotációssokszorosítású pályaképeket Adyról, Babitsról, Kosztolányiról, JuhászGyuláról, Tóth Árpádról, Szabó Lôrincrôl, József Attiláról, Móricz Zsig-mondról, Krúdy Gyuláról, és még másokról, akik nevére hatvan év távolábólmár nem is emlékszem, mert ezek a rossz papírra nyomott szövegek azévtizedek során óhatatlanul elkallódtak, mostan már nagy bánatomra.

Féja Géza „iskolát” is adott nekünk, a gimnázium mellett és fölött a könyv-tárban végzett munkánk során, már kezdettôl fogva. Elsô feladatunk az volt,hogy az általa a könyvekrôl kézzel írt „címleírásokat” ugyancsak kézírással for-macédulákra lemásoljuk több példányban, hogy ezeket az általunk készítettkatalóguscédulákat témakörökként betûrendbe rendezetten majd a könyveketkeresô olvasóknak odaadhassa, az eredeti, maga által írt példányt pedig alap-példányként eltegye. Megtanultuk, hogy ilyenformán a könyveket elôször„anyakönyvezni” kell, majd az anyakönyvi cédulákat rendszerezni tárgyuk-témájuk szerint, és így áttekintést nyerni a könyvállományról. A cédulákbólFéja a betûrendes mellett szakkatalógusokat is készített, mégpedig egyszerû,az általa korábban sûrûn látogatott budapesti Egyetemi Könyvtár „jelzetelési”módszere alapján, amely az általa alkalmazott témaköröket egyszerû, kétbetûbôl összetett betûjelzetekkel különböztette meg, mégpedig a mnemotech-nikai eljárásokat is igénybe véve nevezte meg ezzel a témaköröket; lehetett ígyvagy tizenöt-húsz tárgyi csoport, ami tökéletesen elegendô volt a könyvtárhúszonegynéhányezer mûvének nyilvántartásához és tartalmi feltárásához. Azigazi „iskola” azonban az volt, hogy a napi kölcsönzési idôben (mert helyben-nolvasás nem volt, nem lévén külön olvasóterme a könyvtárnak, csak egyhivatali helyisége, ami egyúttal katalógusteremként és kölcsönzôhelyiségkéntis szolgált) mi gimnazista diákok álltunk a kölcsönzôpult mögé és a felírtkéréseket a raktárterembe menve kerestük elô. Idô múltán, egy-két év alatttökéletesen megismertük a teljes állományt, a magyar és idegen nyelvûkönyveket is, hiszen a gimnáziumban latin, angol és német nyelvet is tanul-tunk, és az olvasóknak már szerzô és könyvcím bemondása alapján is elôtudtunk keresni könyveket, sôt a többségében köznapi olvasóknak már téma-kérés szerint is tudtunk ajánlani olvasmányokat. Velem együtt ott tevékeny-kedô iskolatársaim közül többen tanári pályára tértek, volt, aki lelkészként mais szülôvárosomban tevékenykedik, én magam egyedül voltam az, aki 1950-ben a budapesti tudományegyetem bölcsészkarán a könyvtáros-magyar nyelv

89

és irodalom szakára beiratkozva a könyvtárosi pályát választottam. Az egyete-men töltött négy év az elôzô, Féja Géza mellett a könyvtárban töltött évekután már csak kiegészítés és ráadás volt, mert mind szellemileg, mind „tárgy-ilag”, mind pedig „ideológiailag” teljesen fel voltam vértezve a Rákosi-idôkmérgeivel szemben az egyetemen töltött évek, 1950-1954 során.

A békéscsabai könyvtárban diákként tevékenykedve az évek során atyaibarátságba kerültem Féja Gézával, annál is inkább, mert fiával, Bandival egyosztályba jártam (vele máig is tartom ezt az atyafiságos baráti kapcsolatot), éssok mindent megtudtam róla, néhány korábban írt irodalomtörténeti mûve iskezembe került. Ekkor döbbentem rá arra is, hogy nevével már néhány évvelkorábban, a háború elsô éveiben találkoztam egy sorsszerûen birtokombakerült Az Est Hármaskönyve címet viselô kötetben, annak 1937-es évfolya-mában, ahol A magyar Alföld – A múlt, a jelen és a jövô színeváltozásai címenjelent meg egy alig négy oldalas írása a Dél-Tiszántúl társadalmi, gazdasági ésmûvelôdési kérdéseirôl. Tehát éppen arról a tájról írt itt, egyszerre nagyonszínesen és lényeglátóan fogalmazva, amelynek akkor magam is része voltamrokonaimmal, barátaimmal és ismerôseivel egyetemben, hogy még engemet,az elsô vagy másodéves kis gimnazistát is megragadott. Ez a felismerés a„véletlen” megismerkedést ekkor, 1945-1946 telén magasabb, mondhatniintim, szellemi szférába emelte. Ugyanez történt velem, néhány évvel késôbbHamvas Bélával kapcsolatban is.

Arról azonban akkor még nem tudtam, hogy Féja Géza Hamvas Bélával isközeli barátságban állt, hiszen Hamvas Bélát és írásait sem ismertem ténylege-sen, bár neve felmerült a könyvtár könyvei között. Féja Géza megvette aHamvas által a háború utáni elsô években szerkesztett az Egyetemi Nyomda KisTanulmányai címet viselô füzetsorozat egyes darabjait, köztük a Hamvas általírt A száz könyvet is (1945-ben jelent meg), és talán megszerezte az AnthologiaHumanát is, aminek elsô kiadása 1946-ban került ki a nyomdából. Ezekben azévekben azonban nem figyeltem fel külön nevére, mert akkoriban éppenmásodik „könyvfaló” korszakomat éltem (az elsô 1939-ben kezdôdött és tar-tott 1944-ig), kihasználva e könyvtár adta lehetôségeket, és havi húsz-hus-zonöt könyvet olvastam el rendszeresen 1945 és 1950 között. Hamvas Bélamûveire csak jó öt évvel késôbb kezdtem tudatosan figyelni, akkor, amikor azegyetem elvégzése után a Magyar Tudományos Akadémia könyvtárába kerül-ve szabad estéimet feleségem munkahelyén, az Országos Széchenyi KönyvtárHírlaptárában töltöttem, a Nemzeti Múzeum épületében, olyankor, amikoresti ügyeletet tartott a Hírlaptár olvasótermében. Ilyenkor bevettem magam aHírlaptár raktárába és ott feleségem íróasztalához ülve (mert a munkahelyekegy részét a raktárba telepítették, más hely híján) magam elé raktam régi napi-lapok és folyóiratok fóliánsait, hogy szemlét tartsak fölöttük. A népi írók moz-galmának és Féja Gézának az írásait kerestem és jegyzeteltem ekkoriban. Atízes évek végétôl a negyvenes évek végéig megjelent folyóiratok és napilapokköteteinek tucatjait, majd százait néztem át sorban egymás után a Hírlaptárnyomasztóan alacsony szintekbôl álló több mint félhomályos vasraktárában.

Itt töltött óráim során, ezen „hely géniuszának” hatása alatt jutott eszembeelôször Hamvas Bélának a könyvtáros-hivatásról mondott-írt szavainak

90

legalább nagyrészt igaza; ez természete-sen csak akkor vált számomra aktuálissá,amikor munkám és szemlélôdéseimsorán egyéb szerzôk neve mellett egyre-másra rábukkantam egyes közleményekalatt Hamvas Béla nevére is, és azt azírását is megtaláltam, amelyik éppenezzel a gondolattal foglalkozik. Ez voltA melankólia anatómiája. (Robert Burton:A XVII. század exisztenciafilozófusa.)címet viselô esszéje (Pannonia, 1940).Ebben arról beszél, hogy Burton oxfor-di egyetemi könyvtáros volt a XVII.században és nagy, háromkötetes mûvetírt, hogy megszabaduljon az ôt gyötrômelankólia betegségétôl, mûve pedigéppen az Anatomy of Melancholy címetviseli, és sok száz régi könyvbôl sorol fel

idézeteket minden szûrés, összegzés nélkül. Mint könyvtáros ezt könnyenmegtehette abban az idôben is, és ezen túlmenôen azért is, mert melankóliájagyökere lelkének mélyén, ahogy Burton megfogalmazta, „Psyché palotájában”volt, az alvilágban, és gyógyításához oda kellett leszállnia. Ez a leszállás pedigkönyvtárosként úgyszintén könnyû volt számára, mondja Hamvas, mert akönyvtárosság az asztrológia szerint merkúri foglalkozás, azzal aMercuriusszal áll szoros kapcsolatban, aki a túlvilágra vezeti a holtak lelkét,ezért lélekvezetô, pszichopomposz, és a könyvtáros így, foglalkozása révénállandóan az alvilág kapujában áll.

Féja Géza számára ez az „alvilágra szállás” éppen 1945-ben következett beés vált ugyanakkor ennek a foglalkozásnak képviselôjévé, és ennek során tény-leg alászállt mind a materiális alvilágba, mind a maga „Psziché-palotájába” éshozott fel onnan mûveket vidéki számûzetése éveiben, melyeket utána adottki. Hamvas Béla esetében ez fordítva történt, ô korábban könyvtári foglal-kozása során szellemileg szállt alá ebbe a palotába, majd 1948 után materiá-lisan került oda és hozott fel ezekbôl a bugyrokból ugyancsak mûveket, ame-lyeket azonban már nem jelenthetett meg, csak jó barátai olvashatták el,köztük Féja Géza is.

Hamvasnak ilyen és más gondolatainak hírlaptárbeli olvasásakor felmerültbennem annak emléke, hogy az ô nevével tíz évvel korábban már találkoztama csabai népkönyvtár könyvei között; és sorra elolvasva felbukkanó írásait azelmúlt érlelô évek tapasztalataival felvértezve most már külön rögtön megra-gadtak tárgyukkal és ezen túl „tárgyalási” módjukkal. Tárgyalási módjukat„stílus”-nak is nevezhetném, ha éppen maga Hamvas nem tiltakozott volna astílus, mint a normális állapotot sértô individuális defektus ellen, és ennek elk-erülésére tudatosan törekedett. Írásaiban ezért az, amit stílusnak érzünk nála,nem más, mint az éppen adott tárgy tartalmának ahhoz illô sallangmentes, demagasabb szintrôl történô kifejtése; ez a magasabb színt, amit minden írásában

91

érvényesít a harmincas évek derekától, az a metafizikai színt, ami, ahogy ké-sôbb, a negyvenes években kifejtette, a hagyomány maga, ahogy ô értelmezi.A Hírlaptár raktárában elôttem megjelenô írásaiban éppen ez a tulajdonságaragadott meg egyre jobban, ahogy fokozatosan kibontakozott elôttem ez abennük foglaltatott törekvés, és egyre nyilvánvalóbbá vált, hogy valamennyielolvasott írása tárgyától, témájától és mûfajától függetlenül valamilyen szá-momra még láthatatlan, de bizonyosan létezônek vélhetô és elgondolható,végül is létezni kellô szellemi építmény része. Az addig véletlenül elôkerülôírásait e felismerés után tudatosan keresni kezdtem, hogy rábukkanjak arra azépítményre, amelynek falaiba ezek a részletek beilleszthetôek. Erre akkor mégnem találtam rá, mert a feltáró mû nem jelent meg nyomtatásban, csak késôbb,személyes megismerkedésünk után került kezembe, de addig is biztató útjel-zôkre találtam esszéi között, amelyek ennek létét és megtalálásának lehe-tôségét ígérték.

Szellemi kutatásaim, mindennapos könyvtárosi munkám és személyes csalá-di életem eseményei között így telt el három esztendô 1954-gyel kezdôdôen,melyek során folyamatosan ápoltam csabai családi kapcsolataimat és a FéjaGézához fûzô atyai-baráti és tanítványi viszonyomat is, és elkövetkezett az1956-os forradalom és szabadságharc éve. Ennek az évnek Hamvas Bélához ésFéja Gézához fûzôdô eseményeire részleteiben sem térhetek itt ki, mertmesszire vezetnének most elmondandómnak céljától, annyit azonban elôrebocsáthatok, hogy más-más értelemben fontos mérföldkô volt mind HamvasBéla, mint Féja Géza, mind pedig velük összefüggésben a magam életében is.1956 nyarán, amikor háromtagú családommal szokásos nyári szabadságomattöltöttem szüleimnél, és elsô utam a könyvtárba vezetett, ami immár 1952.február 9. óta (ez volt „Rákosi elvtárs születésnapja”!) az ország elsô MegyeiKönyvtárává lépett elô, és már nem a Városi Múzeum épületébenhelyezkedett el, hanem a volt polgármesternek lakásul szolgáló Körös-csator-na parti exkluzív, villaszerû épületbe költözött át, és természetesen már aRákosi évek eleje óta Féja Géza már nem volt sem a volt Városi, sem az újMegyei Könyvtár vezetôje, hanem csak egyik munkatársa. Tehát ezen láto-gatásom alkalmával Féja Géza szokatlanul melegen, karjaiba záró ölelésselfogadott, de ezek a késô nyári hetek valóban okot adtak a szellemi-baráti kapc-solatok magasabb fokú érzelmi „felülírására”, hiszen ekkor már az egészország pezsgett-forrongott a társadalmi, politikai és szellemi megújulásvágyától mozgatva. A fôvárostól távol élô Féja Géza a fôvárosi hírekre szom-jazott és a könyvtárosinál szélesebb körû társadalmi tevékenységre vágyott.Erre azonban csak 1956. október 23-a után nyílott lehetôsége, amikor a forra-dalom átmeneti gyôzelme után város forradalmi bizottsága a megye lakos-ságához szóló rádiószózat megtartására kérte fel az új békéscsabai rádióál-lomás (372/372, és a 357-es középhullámhosszon) elsô adásában. A rövidbeszéd, ami A Duna-völgyében csoda történt cím alatt megjelent a budapesti ÚjMagyarország c. Petôfi-párti napilap elsô számában is (1956. nov. 2.), a mag-yar nemzeti hagyományok és nemzeti mozgalmak legszebb közéleti megnyi-latkozása volt a forradalmi napokban: egyszerre gyújtó hatású és féltô, óvó is,büszke tartásra és nemes gondolkodásra felszólító. Az újonnan indult lapnak

92

egyébként Féja Géza lett a fôszerkesztôje.Féja Gézát régi barátai, a népi írók néhány hû maradéka Pestre hívta és

vitte, a Petôfi Pártba, ami a régi, az eredeti, a harmincas évekbeli NemzetiParasztpárt utódjának, és Petôfi, Vörösmarty, Ady és Móricz Zsigmond szel-lemi örökösének vallotta magát, erôs értelmiségi vezetés mellett a forradalomhátralévô néhány napja során. Itt azután az újjászületett Írószövetség is tagjaisorába választotta sok más kizárt, vagy oda fel sem vett íróval együtt. Ezek anapok azonban hamar elmúltak és elkövetkezett a kommunista ellenforradal-mi megtorlások ideje. Azokban a napokban Féja félig-meddig illegalitásbanélt, Budapesten lakása nem volt, egy ismerôsénél húzta meg magát albérlet-ben. Vidéken, Békéscsabán bizonyosan megtorlás várta volna, mint az ottmaradt és ott élô 56-osokat, ezért minden onnan érkezô és utána érdeklôdômegkeresést meg kellett szûrni. Nem volt sok ilyen, egy-kettô, de ha az illetô,aki hozzám fordult az Akadémiai Könyvtárban felkeresve nem említett beszél-getésünk során ellenôrizhetô indokot, akkor nem tudva rajta segíteni eltanác-soltam, még akkor is, ha érdeklôdése esetleg valóban nem volt ártó szándékú,de hát ez akkoriban ellenôrizhetetlen volt. Még a Megyei Könyvtár által hoz-zám irányítottakat is arra kellett kérnem (mert ôk is csak az én munkahelyemcímét ismerték), hogy várjanak, amíg közelebbit megtudok Féja Gézatartózkodási helyérôl, és csak a vele folytatott megbeszélés után adtam meg azilletônek a Féja által megjelölt találkozási hely címét. Ez akkoriban kényszerû,de ma talán nem is hihetônek tûnô körültekintô magatartás kötelezô volt avalójában talán nem végzetes helyzetekben is.

Számtalan írása elolvasása Hamvas Bélát még ekkor, 1956-ban semismertem személyesen, sôt azt sem tudtam, hogy egyáltalán él-e, hiszen álta-lam megtalált utolsó megjelent írása 1948-ból származott, és személyérôl,életsoráról, kilétérôl, „foglalkozásáról” semmit sem tudtam. Lehetséges, hogycsak hosszú idô elteltével juthattam volna valami nyomra, hiszen utólagkiderült, hogy ezekben az években, akárcsak Féja ô is vidéki, és kívülállószámára felderíthetetlen építôipari munkahelyen dolgozott, – de 1956 itt isközbeszólt. Nagy személyi mozgásokat indítottak a hatalomra újra visszajutottkommunisták a forradalom leverését követô hónapokban és években, ésmegszámlálhatatlan negatív elôjelû mellett néhány pozitív elôjelû is belecsús-zott ezek közé, és éppen egy ilyen történt közvetlen környezetemben, azakadémiai könyvtárban. Az akadémiai forradalmi bizottság névsorában szere-plôk közül legalább négy könyvtárost eltávolítottak ebben az idôszakban, ésugyanakkor felvettek néhány új munkatársat is. Ezeket kezdetben fenntartá-sokkal figyeltük, éppen az eltávolítottak iránti erkölcsi szolidaritás érzésétôlvezettetve, de hamarosan kiderült, hogy egyikôjük sem szolgált rá semmilyenellenszenvre. Életútjuk nem a régi-új politikai rendszer jóvoltából vezetett ide,hanem éppen a rövid idôre felpuhult rendszer permeábilissé vált hártyájánszivároghattak át baráti kezek segítsége révén. Egyikôjüket éppen a hamarosaneltanácsolt könyvtárigazgató segítette be, mint háborús orosz-fogságbelibajtársát, kitûnô képességei és többek között könyvtárosi gyakorlata okán, amásikat pedig, aki szintén közvetlen közelembe került 1957-ben, az aNovobátzky Sándor akadémikus protezsálta be a könyvtárba, aki az elsô

93

világháború elôtti években a máramarosszigeti gimnáziumban fizikatanáravolt, és az elsô világháború után is tartották a személyes kapcsolatot, így azötvenes években is. Róla is nagyon hamar kiderült, hogy nem érdemtelenülkerült a könyvtárba, mert matematikus-fizikusi végzettséggel egyszer már dol-gozott könyvtárosként, csak 1948-ban eltávolították ôt a nagy kommunistatisztogatás során a Fôvárosi Könyvtárból. Hamarosan jó barátságba kerültemmindkettôjükkel, a volt hadifogoly Weger Imrével, és a volt könyvtárossal,Sarlóska Vince Ernôvel is.

Sarlóska Ernôvel, aki könyvtárunkba kerülve Bolyai-kutatásokkal foglalko-zott akkor mélyült el barátságunk, mikor kutatásaim során kezembe került aFôvárosi Könyvtár évtizedek óta rendszeresen kiadott évkönyve, és ennek

köteteiben nemcsak Hamvas Béla kitûnôvilágválság-bibliográfiájára bukkantam rá(megjelent az 1937-es évfolyamban),hanem a személyzeti közleményekrovataiban arra az adatra is, hogy Hamvasa könyvtár munkatársa volt, és az otttöltött húsz év során a könyvtár külön-bözô osztályain dolgozott, és különösen aháború után hányódott sokat. Ez volt azelsô tudomásomra jutott híradás szemé-lyérôl, kilétérôl, foglalkozásáról, és mivelekkor már tudtam, hogy Sarlóska Ernôbarátom is ott dolgozott, megkérdeztemtôle 1958 egy kora ôszi napján, hogy nemismerte-e véletlenül Hamvas Bélát, aki,mondtam, tudomásom szerint szintén otttevékenykedett. A felelet számomra meg-rendítôen hangzott: nemcsak, hogyismerte és ismeri, de jó barátságban is állvele, sôt hamarosan meg fogja ôt látogat-

ni itt, az akadémiai könyvtárban egy szombati napon, amikor szabadnaposlesz, és vidéki munkahelyérôl feljön Pestre ügyes-bajos dolgainak elintézésére.Sarlóska egyébként maga is „határon túli magyar volt”, akárcsak Féja ésHamvas, az elsô világháborús összeomlás után Kárpátaljáról jött át, és sajáthazájában 1939-ig „hontalanként” élt, és csak akkor „kapta meg” újra a mag-yar állampolgárságot!

A látogatás tényleg meg is történt, Hamvas Béla egy szombati nap délelôt-tjén megjelent barátjánál a könyvtárban, aki az ô lelkes híveként és nagytisztelôjeként mutatott be neki. Hamvas meglepôdött a bemutató szavak hal-latán, 1958-ban igazán nem számított arra, hogy neki még új hívei lehetnek tízévvel a szellemi életbôl történt kitörlése után. Hiszen mûvei hoz-záférhetetlenekké váltak, a könyvei is, de még inkább a folyóiratokban megje-lent írásai. A könyveket, folyóiratokat és napilapokat ugyanis Budapest ostro-ma a magán- és közgyûjteményekben is megtizedelte, majd 1945-ben aháború elôtti Faust könyvkiadó tulajdonosa, Faust Imre által összeállított A

94

fasiszta, szovjetellenes, antidemokratikus sajtótermékek jegyzéke 4 füzetében,összesen 260 oldalon kiadvány proskibálásra került, zárt anyagba sorolták,többet állami rendelkezés alapján minden könyvtárból, a magánkönyvtárakbólkiselejteztek. Emlékszem, hogy 1945-ben és 1946-ban a hatósági felszólításraminden magán-könyvgyûjtemény tulajdonosa (már néhány tucat birtoklásaesetén is!) könyvjegyzéket kényszerült készíteni a hatóságok részére, akik ezekegy részét ott a mi gimnáziumunknak osztották ki „feldolgozásra”, vagyis azindexre tett könyvek kijelölésére, amit mi diákok végeztünk. Érdekes, hogyebben az indexben számos kitûnô és jól ismert név mellett szerepelt FéjaGézának a Magyar irodalomszemlélet c. kis terjedelmû munkája, sôt Hamvasédesapjának, Hamvas Józsefnek Budapest megújhodása. 1924-1933. c. sajátmaga kiadta tanulmánya is (1942).

A megtizedelt könyvállományok képezte, mesterségesen létrehozott akadá-lyokat ebben az idôben csak könyvtáros kerülhette ki többé-kevésbé, mikéntén magam is, aki éppen ezek felderítésére szántam idômet. BemutatásomkorHamvas megjegyezte, hogy magas sziklaszirten élô kôszáli sasként érikSarlóska Ernô szavai, tudniillik az addig nem pusztulhat el, amíg valahol avilágban emlékezik reá valaki. Személye már elsô találkozásunkkor megnyerôvolt számomra. Külsôleg semmi sem árulkodott foglalkozásáról, társadalmihelyzetérôl, még életkoráról sem; markáns, de nem megkeményedett voná-sokkal rendelkezô arcából belsô nyugalom sugárzott, ami harmóniát teremtettegész fizikai megjelenésének: hozzám hasonló, 170-174 centiméteres maga-sság, elemeiben arányos termet, melyben az elemek egyike sem tolakodottelôre a többiek rovására, még erôsen kopaszodó koponyája sem. Mindez a har-mónia akkor érvényesült igazán, amikor megszólalt, mert ilyenkor mindenelem megszûnt külön létezni és személyisége mint egység volt jelen a velebeszélgetô társaságában. Nyugodtan, sietség nélkül, normális társalgási hang-on beszélt, kissé rekedtesen, mert erôs dohányos volt, mint késôbb meg-tudtam, már az elsô világháborúban töltött évei óta, ahová frissen érettségizettdiákként került. Érvelését nem hangerôvel támogatta, hanem belsô meg-gyôzôdés vezette logikus okfejtéssel világította meg. Etekintetben kissé külön-bözött a társalgó Féja Gézától, aki a harmincas évek társadalmi és irodalmiküzdelmei nyomán szinte verhetetlen, ironikusan debattáns karakterréfejlôdött, aki még a legnehezebb helyzetekben, mint 1937-ben a Viharsarok-pörben is állta a sarat mind a bírákkal, mind az ügyésszel szemben. Ennek ahangnemnek a reminiszcenciáit Féja késôbb is megôrizte, amint idôközbenezt felfedeztem, azért, hogy belsô, alapvetôen érzékeny lírai alkatát ezzel isvédje a külvilág ôt gyakran sértô szándékaitól. Lírai alkatának ékes bizonyíté-ka, hogy pályáját 1919-ben lírával kezdte a Nyugatban, majd élete utolsóévtizedében ismét visszatért ehhez a mûfajhoz is, ahogy ezt a Kráterarc c.verseskötete (1975) is bizonyítja.

Kettejük habitusbeli különbsége azonban egyáltalán nem zárta ki barát-ságukat, amirôl én csak Hamvas Bélával történt személyes megismerkedésemután szereztem tudomást. Ezt a barátságot, amit az egyetemi évek utánmegújíthatott a Válasz folyóirat elsô, 1934-es évfolyamában történt mindket-tejük szereplése, Féja Géza ismételt Budapestre kerülése után megint

95

megerôsítették, többször találkoztak. Féja többször meglátogatta Hamvast ésfeleségét, és frissen keletkezett mûveiket is átadták egymásnak. Hamvas azéppen akkoriban, 1959-ben átdolgozott Az öt géniuszt, ami magyarság-cen-trikussága miatt Féja Gézának nagymértékben felcsigázta érdeklôdését, Féjapedig idôközben írt verseit adta át elolvasásra. Mivel mindkettejükkel folyam-atosan találkoztam, beszéltünk külön-külön közös kérdéseikrôl is. Már emlí-tettem nézeteik különbségét; Féja szóvá tette elôttem, hogy „kasztrendszerthirdetnek”, „fôleg az asszony!”, mondta jelentôségteljesen. Féja elsô feleségekorai halála óta alkalmanként hadban állt a nôi nemmel, különösen a kékharis-nyákat nem szívelte, és epés, csípôs megjegyzésekkel kendôzetlenül nyilvání-totta ki véleményét. A magyarság alkatát képezô Hamvas-megállapította ötgéniusz-koncepcióval azonban egyetértett, „ebben alighanem igaza van”mondta nekem egyik beszélgetésünk alkalmával. Amit pedig Hamvasékkasztrendszer-elképzelésével kapcsolatban kifogásolt, arra azt válaszoltam,amit errôl Hamvas mondott nekem egy találkozásunk során, eleven, minden-napi példával világítva meg a kérdés lényegét: „Nézd”, mondta nekem, „habemégy bármelyik üzemi étterembe, az ott dolgozók azonnal és spontánulkaszthoz-tartozásuk alapján ülnek össze és külön, és ezen nem változtatsemmi!” Más-más asztaloknál ülnek az összetartozók, mindig és rendszeresen.Hamvas ezeken a „kasztokon” kívül, de fôként felül állt, és ô vidéki munkahe-lyein, ahol fôleg raktárosként, néha irodistaként, utóbbi esetben fôleg némettolmácsként az erômûépítésben részt vevô német mérnökök mellett, minden„asztaltársaságnál” „otthon volt”, bármelyik társasághoz odaülhetett, lettlégyenek azok mérnökök, hivatalnokok vagy kétkezi munkások. De legjobbanaz utóbbiakat kedvelte, mert ôket tartotta a legôszintébb embereknek, akikkertelés nélkül kimondják véleményüket bármilyen kérdésben, leült velük kár-tyázni is, részt venni ebben az ôsi szakrális eredetû játékban, amelyben aszemély a legvilágosabban nyilvánul meg. Végül Féja Géza is egyetértettvelem a kérdés lényegét illetôen, hiszen ô is hasonló tapasztalatokat szerzett atársadalom bugyraiba és magasaiba vezetô élete végéig tartó kutatóútjai során.

1958-tól így alakult azután életem Féja Géza és Hamvas Béla szellemi csil-lagainak égisze alatt, amihez hozzátársult Sarlóska Ernô barátomnak a min-dennapi munkakapcsolat során megnyilvánuló, matematikán és fizikán csiszoltegzakt gondolkodást, de az esztétikumot tanulmányokban is kifejtett eszme-járása. Ôk hárman korban egyívásúak voltak, Hamvas és Sarlóska is ugyanab-ban az évben, 1897-ben született, amikor több barátjuk is napvilágot látott, ígytöbbek között Baránszky-Jób László, Kerényi Károly, Prohászka Lajos, akikvalamennyien megfordultak Kerényi Károly klasszika-filológus vezetteegyetemi körben, ahol éppen ô ismertette össze Sarlóska Ernôvel HamvasBélát, és kettejük barátsága Hamvas haláláig, 1968-ig kitartott. Sarlóskahosszú életet, kilencvenkét esztendôt ért meg, 1989-ben halt meg. Tôle sokmindenrôl elsô kézbôl értesültem a húszas és harmincas évek szellemi életétilletôen. Minden esetre ôk hárman együtt számomra a hagyomány nyilvántar-totta Nagy Hármast jelentették, akiknek szellemi hagyatékéhoz mindenkortartottam és tartom ma is magam.

Féja Gézával rendszeresen ápoltam a kapcsolatot, havonta legalább egysz-

96

er-kétszer meglátogattam ôt 1957-tôl 1978-ban bekövetkezett haláláig,elôször még Alkotás utcai albérletszerû lakóhelyén, majd lakáshoz jutva a XI.kerületi Kôrösy utcai negyedik emeleti lakásán, majd évekkel késôbb, amikorfiával és annak családjával együtt közös lakásba költözött, az „ország leghossz-abb és legnagyobb lakóépületébe”, az óbudai Szôlô utcai szalag-lakóház 70.szám alatti lépcsôház hatodik emeletén. Számos közös témánk volt a békésc-sabai ügyektôl az országosokig, az irodalom és a szellemi élet napieseményeitôl az egyetemes kérdésekig. Atyai-fiúi, baráti kapcsolat fûzötthozzá mindvégig, soha nem törekedtem arra, hogy tegezôdni merjek vele, errenem is vágytam, hiszen gyerekként ismertem meg ôt 1945-ben, tizenötödikéletévemben. Ô volt az elsô szellemi mesterem, akinek a második világháborúelôtti életmûvét részletes olvasónaplómban rögzítettem az ötvenes-hatvanasévekben, minden eshetôségre felkészülve.

Hamvas Bélával kialakult kapcsolatom árnyalatokban eltért ettôl. Vele már„felnôtt” fejjel, huszonhét évesen találkoztam elôször, és az elsô perctôlkezdve szellemi mesteremnek tekintettem megjelent írásainak ismeretealapján ôt is, és ezzel a tisztelettel közelítettem feléje, amit azonban ô a magaszempontjából nagyon hamar feszélyezônek talált, mert ebben a viszonylatbanhiányolta a szükséges nyíltságot. Ezért hamar felszólított arra, mint ugyanígymás nálánál jóval fiatalabb ismerôseit is, hogy mivel „a lelkek eredettôl fogvaegyenlôek, és miért ne tartanánk magunkat az eredethez?”, tegezôdjünk, és aköztünk levô korkülönbséget, esetemben harmincnégy évet, „ne tekintsükfontosabbnak, mint amilyen”, és a „közöttünk levô távolságot túlozni nemkell, az idônkint, a mi hibánkból amúgy is jelentkezni fog”. Az általa adott fel-hatalmazást elfogadtam, de csak azzal a megszorítással, hogy a megszólításhozmindig hozzáfûzöm a „Béla bátyám” megnevezést. Patriarkális családbanszülettem, szüleimet halálukig magáztam, csak haláluk után merészeltemtegezni ôket gondolataimban és nekik szentelt emlékezô írásaimban.Születésemkor, 1931-ben édesapám negyvenegy éves volt, és ez a korkülönb-ség felmentést adott az ettôl a formulától való eltérésre a nála hét évvel fiata-labb Hamvas Béla esetében. Általam ismert írásairól beszélve Hamvas szóbahozta meg nem jelent mûveit, és ezek közül elsôként felajánlotta annak amûnek az elolvasását, amelynek létezését, mint már említettem mindig sejtet-tem, de sohasem találtam rá a folyóiratok böngészése során. Ez volt a ScientiaSacra címû, a hagyomány gondolatát összegzô nagy mûve elsô része, „Azôskori emberiség szellemi hagyománya”, amelybe gondolatilag addig olvasottösszes írása belesimult és egységes egészet alkotott vele. Lassan a többi,gyakran akkor még készülôfélben levô mûvét is megismertem, többet között aPatmosz elsô részét is szó szerint kéziratban olvastam el, az esszék egy részétaz általa mód felett kedvelt (tintaceruzából feloldott) lila tintával írta, kisebbrészüket legépelte. A kapott mûveket vagy neki adtam vissza, vagy valaki álta-la megjelölt személynek adtam tovább elolvasásra; többek között ígyismerkedtem meg Molnár Sándor frissen diplomázott festômûvésszel, akit aScientia Sacra gépelt példányáért küldött hozzám. Molnár az akkoriban (1964márciusában) másodszor is „nyugdíjazott” Hamvas mellé, mint „mester” mellészegôdött házi mindenesnek, és egészen haláláig kitartott mellette.

97

Testközelben Hamvas mellett tartózkodva nap mint nap, a hetvenes évek ele-jén kérésemre megírt visszaemlékezéseiben számtalan olyan mozzanatotörökített meg Hamvas életébôl, ami enélkül sohasem került volna napvilágra.

Hamvassal lassan kialakult kapcsolatom során én is igyekeztem számárasegítséget nyújtani, elsôsorban általa keresett könyvek kölcsönzésével, vagy haazok nem léteztek az akadémiai könyvtárban, akkor megrendelésükkel, elsô-sorban Rudolf Kassner, az 1958-ban elhunyt nagyszerû osztrák esszéírófilozófus, valamint a háború alatt Angliában önrendelkezésszerûen éhen haltfrancia filozófusnô, Simone Weil mûveinek és a rávonatkozó irodalomnakkönyvtárunk részére történô megrendeltetésével. Kassner, a fiziognómiaivilágszemlélet képviselôje a húszas évek vége óta kedvenc szerzôi közé tarto-zott, és vele a Kerényi-körben éppen Sarlóska Ernô ismertette meg, aki akko-riban lelkes olvasója volt az Európa-gondolatnak nemcsak szólamokban,hanem szerzôi széles skálája révén is képviselô Europäische Revuenek, amelynekrendszeresen író szerzôi közé tartozott Rudolf Kassner is más jeles németek,franciák, olaszok, spanyolok, angolok, emigráns orosz filozófusok stb. mellett.Magyarok közül, ismereteim szerint csak az a Ligeti Pál (Paul) (1885-1941),festô és építész szerepelt írásaival, akinek a világválsággal összefüggô gondo-latait Hamvas sok más is Revue-szerzô írásaival egyetemben sokszor idéztemûveiben. Ennek a lipcsei székhelyû folyóiratnak a Szovjetunió kivételévelEurópa minden országában volt képviselete, Budapesten az a Dorottya utcaiGrill-féle könyvkereskedés, amelynek tulajdonosa, Gergely Rudolf náci éskommunista meghurcoltatások után szintén kollégám volt a hatvanas évek ele-jén az akadémiai könyvtárban.

Mindenesetre, ennek a három „mesternek” a barátsága, a velük folytatottbeszélgetések, gondolatcserék az évek során sok felismeréshez vezettek el,többek között ahhoz a legszemélyesebbhez, hogy a teremtett világ természetenem a dolgok és események lineáris láncolata, hanem inkább bonyolult, több-dimenziós, az idôtényezôt, és még az afölöttit is magában foglaló hálózata,szövete, amelyben a személy nagy áttételeken keresztül mindennel és min-denkivel kapcsolatba kerülhet, tértôl és idôtôl függetlenül. Úgy, ahogy aztHamvas a Májá c. nagy esszéjében kifejtette: a lény, az individuum az a cen-trum, amely önmagából szám és mérték alapján autonóm világot teremt. Ezértnem egy, hanem számtalan világ, kozmosz létezik, és ezek mindegyike pedigegyszeri és megismételhetetlen. Ez a világ, bár egyedi, de mégsem zárt, hanemminden más világ felé nyílt, mint a kereszt négy nyílt szöge. A lény önmagavilágát önmagából imaginációja révén a fénykereszt szárain elhelyezkedôskálák szárain számrendnek megfelelôen elhelyezkedô fokainak összeszövéserévén belülrôl kifelé, egyszerre is, meg egymásután is összeszövi úgy, ahogy,mondja Hamvas analogikusan, a jégvirág keletkezik az ablakon. A számrendjelzi a középponttól való távolságot: a különbözô dolgok skáláinak megfelelé-sei, vagyis azonos távolságuk a központtól – egyetemes értelmi (analóg) meg-feleléseket alakít ki, és ezek helyes leolvasása, vagyis képzése függ az emberindividuáltságának, személyiséggé válásának fokozatától. Magam is ennek aHamvas felismerte törvényszerûségnek folyományaképpen kerültem egyarántkapcsolatba a térben és idôben eleinte tôlem távol élô Féja Gézával és Hamvas

98

Bélával, valamint mindazzal, amit az ô személyes világuk képviselt, és amivelkapcsolatba kerültek, és aminek tanúja lehettem életük során és utána is.

Számomra a két életmû iránya eleinte távolodni látszott egymástól: a szo-ciográfus és az irodalomban is a népi-nemzeti vonatkozásokat keresô és fel-mutató Féja Gézáé, és az egyetemes emberi alapjait kutató és kifejezô HamvasBéláé — de hamarosan felismertem, hogy mindketten elkötelezték magukat azesszenciális gondolatok és az esszenciális tudás szolgálatának. Írásaikbólkiderült, és személyes kapcsolatainkban is megnyilatkozott, hogy Féja Géza aszellemi elmélyülést és az egyetemes tájékozódást éppúgy követelménykénttámasztotta önmagával és barátaival szemben mind írásaiban, mind személyesmegnyilatkozásaiban, mint ahogy Hamvas Béla is alapvetôen tisztázandó fela-datnak tekintette a magyar népi és a nemzeti sajátosságok feltárását és megfo-galmazását — és ezt mindketten a maguk sajátos eszközeivel meg is tették.

Féja Géza és a népi írók félig-meddig legalizálták magukat a hatvanas évekelejére, Féja Gézának is megjelent több mûve, tanulmányai és esszéi, sôt aFôvárosi Könyvtárban könyvtárosként mehetett nyugdíjba, hatvanévesen,Hamvas Béla azonban persona non grata maradt, és az sem jöhetett szóba, hogyismét könyvtárban dolgozhasson, mint Féja vagy Sarlóska Ernô. Teljesenelhallgattatott és letiport helyzetben létezhetett csak a társadalom peremén.Nem tudtam elfogadni, hogy korunkban és hazánkban ilyen páratlanszellemiség nyomtalanul eltûnjön az akkor ki tudta volna megmondani, hogymég mennyi ideig tipró és mindent elszürkítô diktatúra csizmái alatt. Ezértakkoriban elolvastam minden már életében megjelent és elolvasható, valamintkiadatlanul heverô mûveinek sorait, hogy ébren tartsam néhány barátommalegyütt életmûve gondolatait és személyének emlékét korai, hetvenkét évesenérte halála után. Írni és publikálni róla csak ezután lehetett, életében hivat-alosan nevét sem írhattam volna le dehonesztáló „irodalomtörténeti” megje-gyzések nélkül, lehetôség erre csak a 70-es években nyílt, és csak húsz évvelkésôbb jelenhetett meg négykötetes monográfiám elsô kötete, 1997-ben. Anyolcvanas évek fordulója óta azután saját mûvei is elkezdtek megjelenni,személye ekkor többé már nem fenyegette a még élô és, mint egykoron írta,„libapecsenyén hízott ellenállók” érdekköreit.

Hamvas Béla halála óta harmincnyolc év, Féja Gézáé óta pedig hus-zonnyolc esztendô telt el, Sarlóska Ernô pedig kilencvenkét éves korábantizenhét esztendeje távozott. Hármójuk és az én velük valahol összekapcsoló-dott történetem folyamatosan él bennem, és az elmúlt évtizedek soránálmaimban is többször fölrévülve jelezték, hogy egy másik létsíkon folytatvaútjukat ôk maguk is számon tartanak mindent.

Budapesten, 2006. augusztus 22-én.

99

Mennyi hajnal és mennyi alkony –mindegyik más, s mind ugyanaz.Mennyi sziluett sír a parton,mennyi csecsemô lett kamasz,az idô mindent behavaz,csak a hajópadló a régi,penge a szálka, hét arasz,ha a szívet tôrként eléri.

Ha a szívet tôrként eléri,csodafegyver a szerelem,bár a megszúrttal együtt végziembernemlátta fövenyen,halraj vizslatja odalenns körberajzolja csúszós térben,föl nem hozzák már sohasem,iszapba fullad bûn és érdem.

Iszapba fullad bûn és érdem,ám itt, a sík fedélzetenaz eget nap mint nap elérem,még a tájfunt is élvezem,s ha himbálózunk széltelen,pipám füstje a Napba száll,megbékél szív és értelem,s koronátlan vagyok király.

Koronátlan vagyok király,ideálmodok kis virágotelfeledtetni, hol-mi fáj,bodorogtatni friss világot,agyô, kis kikötôi lányok,és ti kocsmák is mind, agyô –énrám többé hiába vártok:rólam immáron hír se jô.

Rólam immáron hír se jô,nem szólnak naplók és legendák,s amíg van bennem még erô,nem bûvölök mestergerendát,

100

C S O N T O S J Á N O S

Tengerészrondó

bódult elmével senki nem lát,lebenyem mákonyban nem ázik,a korlát nékem marad korlát –csupán az ölelés hiányzik.

Csupán az ölelés hiányzik,habár a kedves még ölel,még gerincemen gordonkázik,még illó ölében öl el,még megcsappant és megnövel,még a ringó tengert idézi,még visszatér és elszökell –már csak sápadt gipszmaszkom nézi.

Már csak sápadt gipszmaszkom nézikíváncsi, mélyzöld óceán,hiú elemként bennem érziikeröccsét: hogy én talántúl a Jóreménység Fokántartozásunkat majd behajtom,csak ne érjen el túl koránaz a hajnal és az az alkony...

101

Hellén arcok római képen,mozaikok Bizánc szívében,halotti ábrák elevenre váltanPtolemaiosz Egyiptomában,de már a bölcs egyházatyákszavát más szellem hatja át,eikon készül, síkba írt misztika,míg tûri az ikonoklasztia,és Damaszkuszi Szent János föléri,és Sztuditész Szent Theodor is értia rombolt képet, a tagadott arcmást,és leborulnak az ikonoklaszták,s mert nyolcszáznegyvenhárom kegytelidöntése elég lesz a kegyelemhez,a zsinati és a kánoni egy lesz,és jobbját már áldásra emelia Pantokrátor, s baljaaz Evangéliumot tartja,Rex Mundi, úr a mindenen,a látáson, a színeken,a színrôl színre fölviláglóvilágon, jelenlétté válóalakja áll, és trónon ül,festett szentség, megtestesül –szent festéket kever a kéz,benne fügetej, gyanta, méz,kaucsuk, illóolajok,égi és földi anyagok,az okkerhez cinóberés szépia és indigó kell,elefántcsont és indiai sárga,és szén vegyül a realgárba,vörösvaskô és malachit,és összekeveri a hita lazúrkôt az azurittal,és a sárkányvért az alizarinnal,és borz és mókus puha szôremerül a gazdagba, a bôbe,ecset a sûrû színbe,megtalálva és elveszítve

H A L M A I T A M Á S

Eikon

102

az anyagban a lelket,a háttér, a ruhák, a testeks az utolsó vonások,a vékony aranycsíkozások,így kerül minden a helyére,a mikrokozmosz, ím, kimérve,Moszkvában, Radonyezsben,és Rubljovban, és Grekbenugyanúgy minden ott van,mint Áthosz hegyén vagy a szép sarokban,rétegre réteg, lenvászon a fára,és szükség van még hitre s olifára,a hárs, a bükk, a tölgy, a nyírfa,a cédrus és a fenyô titkaalattuk rejti el magát,világfa takarja a fát,s mintha belülrôl fénylene az arca,úgy borul fénybe s öltözik aranybaaz elképzelhetetlen,a testet képben öltô,a tartó kezet erôsebbenmegtartó és megôrzô –koldus és király, alkotásmértéke, testvéri tudásés áldozatos kegyelemés üdvözülô szerelemhírnöke, mozdulatlan vándor,misztérium a magasságból,ha nincs is ösvény, közeleg,lépte jelöl ösvényeket,császári pompa rongya is,s nemcsak teszi, de mondja is,mit nemcsak mond, de megteszi,egyszerre földi s mennyei –és föltárulván a királyi ajtó,az enyészpont még látni engedi,mit nem hihet el, csak aki halandó.

103

Séta. A szó keltette képzetek testi-lelki oldottságot – némi metafizikát hoz-záhabarva –, ontológia fesztelenséget sejtetnek. Szelíden, kényszerítô szándéknélkül azt sugallják, hogy a sétáló nem eljutni akar valahová, hanem kötetlenülnézelôdni. Igen, mindössze szemlélôdni, ami a legtöbb talán ebben a moder-nista, mindinkább virtuálissá váló dimenzióban, ahol elveszítve az örök távla-tot, gyakran álproblémák fogságában vergôdünk, bár némi erôfeszítéssel rálát-hatnánk lényegesebb dolgokra: valódi és szellemi tájakra, kövekbôl, szavakból,hangjegyekbôl épült katedrálisokra, sorsunkra és a sorsunk fölött zajtalanulforduló csillagos égre. Fontos dolgokra, melyek néha a lírai, máskor a nevet-séges jelzôt kapva végleg kiiktatódnak realista, haszonelvû világunkból.Bizony, felebarátiam, a deszakralizált, médiamoslékon hízott csúcsfogyasztó amitikus bankjegyek, az üdvözítô vonalkódok jeleit követve útban van aparadicsom felé, az áruk univerzumába. Boldog, akárcsak József Attila ver-sében az a bizonyos másfél mázsa, amely idônként jóízût röffen felénk.

Mi azonban hagyjuk el a röffenések birodalmát, azután a következô néhánymondattal ballagjunk oda, ahová indultunk. Hamvas Bélához, akinek – bízombenne – nem lennének ellenére az elhangzottak. Olyannyira nem, hogy valószí-nûleg sajátjának érezné ôket, mivel magam sem könnyen adok választ arra, mosttényleg én beszéltem-e, vagy bizonyos fokig ô beszélt belôlem. Nem örököltemugyan Hamvas memóriáját, mint Borges egyik novellahôse Shakespeare-ét, ámévekig dolgoztam egy Hamvas-szótáron*, ami az író leglényegesebb alapszavaittartalmazta. A szótár - egy regiszteres füzet - végül eltûnt, ha jól emlékszem,bedôlt padlásunk omladékai alatt. A ráfordított idô mégsem veszett kárba. Azíró mûveiben való búvárkodás, szemezgetés, a hozzá történô vissza-visszatérésritka élvezetet nyújtott, nagymértékben befolyásolta világszemléletemet, noharajongóival szemben élesen látom gondolkodásának hiányosságait.

Ennek ellenére gyakran választottam útitársul Hamvast. Sohasem lô-dörögtünk, ôdöngtünk, netán tekeregtünk. Nem. Mindig sétáltunk, mivel aséta egyszerre jelent a világra nyitottság, a csendes befelé fordulás mellett ter-mékeny összeszedettséget; míg az elôbbi három ige inkább lelki slamposságrautal. Hamvassal, Hamvas tágas mûveiben nem lehet ténferegni, bambán lóf-rálni, csak sétálni. Volt idô, mikor távoli városokba, erdei ösvényekre, hegyge-rincekre, mindenhová magammal vittem valamelyik könyvét. Különösen akései, a Patmosz esszéinek Hamvasával szerettem, azaz jelen idôben maradva,szeretek sétálni. Ezekben – számomra szinte hiánytalanul – megvan minden.Az írásban kiküzdött harmónia, a káprázat felszámolása, a valóság pontos,néha költôi, máskor reménytelenül sivár, ám mindig hibátlan rajza, a szó éscsend összhangja.

M Ó R O C Z Z S O L T

Séták Hamvassal

104

*Egy kétszáz oldalas Hamvas Szótárt Czakó Gábor adott ki (In: Szótárkönyv, Bp. 2001.) és – a hírek szerintDarabos Pál is dolgozik egy ilyesféle szó-enciklopédián. (A szerk.)

A kései Hamvasból merôben hiányzik az irodalmi becsvágy. Nem csoda,jegyezhetnénk meg némi fölénnyel, hiszen az érvényesülés útjai bezáródtakelôtte. Az ötvenes évektôl publikációs tilalom alatt állt. Ez azonban féligazságcsupán. 1964-ben módja lett volna letenni a garast, magyarán gesztust gyako-rolni a hatalom felé, elismerni a regnáló szocialista kultúrpolitika nagysz-erûségét, miután az induló Látóhatár írásokat kért tôle. Hamvas nyolc tanul-mányt hozott tetô alá, amelyekben bûnösen nincs jelen az elvárt, korabelifrazeológia, ráadásul sehol sem találunk benne értékelhetô politikai gesztus.Semmiben sem különböznek a többi Hamvas írástól, azoktól, amiket a megje-lenés reménye nélkül írt. Autentikusak. Az esszék közül egy (Az egzisztencializ-mus után) napvilágot látott a folyóiratban, a többi ellenben, mint rendesen,indexre került. Hamvasra, a széles nyilvánosságot tekintve, haláláig hallgatásvárt. Ennyi volna a dolog történeti-ideológiai része, a becsvágyra vonatkozómondat azonban alkotás-lélektanilag sem elhanyagolható. Hamvas a Patmosz-ban felszámol mindenfajta becsvágyat, mi több, vágyat, látszólag hátat fordítaz irodalomnak is. Látszólag csupán, mert a következô években újabb regé-nyek kerülnek ki mûhelyébôl, köztük egy remekmû, az Ugyanis. (Továbbá nefeledjük: irodalmi mûben tagadja az irodalmat.)

Az érthetôség kedvéért viszont induljunk el távolabbról. Hamvas Béla nemakármilyen ambícióval vág neki a szellem világának. Mindenáron híres akarlenni. A mindenáron szigorúan szó szerint értendô, mert „hérosztratoszi hír-vágy” kínozza, miként a Hyperion-levelekben tudósít róla. Azt hiszem, végülnem talált magának való templomot honi tájainkon, ezért nem gyújtott felsemmit. Úgy járt, mint utóbb némely posztmodern szerzô, akiben hevesenégett a dekonstrukció vágya, de sehol sem lelte a dekonstruálandó hagyatékot.

Hamvas a Hyperion-levelekben a magyar irodalmi tradíció ellen fordul. ABessenyei–opust leszámítva egyetlen, nagy ívû lendülettel hajít ki mindenmûvet literatúránkból, az általa megkövetelt minôség nevében. Balassi, Zrínyi,Csokonai, Berzsenyi, Vörösmarty, Petôfi, Jókai, Arany, Kemény, Ady, mindbárd alá kerül. Nincs apelláta. Hulljon, akinek hullnia kell. Új idôknek új gon-dolataival megérkezett Hamvas Béla. Merôben igazságtalan. Mi viszont, elsi-etve a sebtében ácsolt vérpad alól, ne legyünk azok. Mentségére szögezzük le:önmagát keresi, ezért nem irgalmaz másoknak. Mércéje magas: az erede-tiséget, a gondolatiságot, a valóságismeretet, az ehhez alkalmas stílust kéri szá-mon. Végül persze Bessenyei sem kap kegyelmet, bár vele – mellôzöttsége ésprogramja okán – érezhetôn azonosul: „Különben is, mellôzés! Felnemisme-rés! Mit kellett volna tennie, hogy méltón bánjanak vele? Kinevezni fôszol-gabírónak, bankigazgatói fizetést adni neki és fényképét közölni a lapokban?”Talán elég lett volna ünnepelni – azt hiszem.

A korai Hamvas elismerésre vágyott, amivel éppen a Hyperion-levelekbenszámolt le, ha nem is teljességgel. A siker kísértete - mindjobban megfakulva- vissza-visszajárt hozzá jó ideig. Bessenyeinek tehát inkább szerepével rokon-szenvez, mintsem mûvével, mivel úgy érzi, ô túllépett a Bihari Remetén.„Olyan nyelven beszéltem itt, mint azelôtt senki és soha. Helyemben min-denki összetört volna, mint ahogy összetörtek a Bessenyeiek. Egyedül lenni ésnem dadogni és nem a Nagy Árnyékban ülni.” „Minél királyibb itt valaki,

105

annál kevésbé jutott a szellem teremtô anyagához, és minél jobban lesüllyedt,a nyilvánosság elôtte annál jobban kinyílt. Én adtam vissza a szót a királyok-nak.” Végül, felbátorodva saját hangjától, a királyokon túllépve, mûvét azistenekével veti össze. Megállapíthatjuk: nincs kimondottan rossz véleménnyelmagáról, finomabban fogalmazva, önmaga isteni részérôl. Ki fog engem iga-zolni – kérdi. Senki, legföljebb a hozzám hasonlók – adja meg a választ. „Deaz istenek nem igazolnak senkit és semmit, legkevésbé önmagukat.” (Ámen.)

Nos, Hamvas nem sétabottal tért be a magyar irodalom panteonjába,hanem kalapáccsal. (Nem véletlenül kedvelte sokáig Nietzschét.) Elszántan,energikusan esett neki a márványszobroknak, akiknek ártani persze nemtudott. Megismétlem, önmagát kereste, ezért helyezkedett szembe mindennelés mindenkivel. Irodalmunk nagyjaira tett bántó megjegyzései mégsemtámasztottak, teszem azt, Németh László Kisebbségben címû esszéjéhez hason-ló vihart. Ennek oka valószínûleg kettôs. Egyrészt a Hyperion nem áll olyanhatározott társadalmi-ideológiai alapon, mint a Kisebbségben, annál jóval indi-vidualistább; másrészt Hamvas ismertsége meg sem közelítette NémethLászlóét. (A megjelenés(ek) idôpontja, a történelmi háttér szintén befolyásol-ta a megítélést, egyáltalán az írás észrevételét.) A határkônek tekintettHyperion-levelek 1936. táján zárják a szerzô elsô alkotói korszakát, a mel-lôzöttség problémájára azonban idônként visszatér. Több írásában különbsé-get tesz a siker és a dicsôség között, utóbbit tartva morálisan magasrendûnek.Lényegesen azonban egyik sem befolyásolja, halad a saját útján.

Hamvas gondolkodásának vannak kimondatlan axiómái, ha ezeket felismer-jük, majd hallgatólagosan elfogadjuk - kiindulópontként vagy végsô érvként -,akkor gond nélkül sétálhatunk mindig friss levegôt árasztó mûveiben. AzArkhai íróját különleges élvezet követni. A könyvben, azaz az esszéket íróHamvasban jelen van az, amit legszívesebben megszólítottságnak neveznék.Nyitottá és érzékennyé tette magát. Sosem kereste az intellektuális bunkero-kat, a szaktudományok unalmas biztonságát. Vállalva a kockázatot, a sarlatán-ság vádját, örökre szellemi peregrinus maradt. Az Arkhaiban kézzelfoghatóanérezzük a kutató elme ajzottságát, a feszültséget, ami a prehisztorikus térbe ke-rülve érinti meg, ahol elemi, delejes erôvel vonzzák az ôsi múlt rejtélyei. A né-ma tanúk a Stonehenge-tôl a perui vázákon át a Willendorfi Vénuszig. Köve-ket, sziklákat, szobrokat, szôtteseket, minden mûvelôdési körben a kezdetetakarja szóra bírni - és sikerül neki. A hallgatag tárgyak vallani kezdenek ma-gukról, kiadják titkukat. Az Arkhai Hamvas leglebilincselôbb munkái közülvaló. Egyensúlyban van benne a tárgyismeret és az ezoterikus tudás. Sokakszámára utóbbi, a misztériumokat, a misztikumot faggató Hamvas a legkedve-sebb. Nem csodálom, bár tisztában vagyok vele, nem a dolgok, a világ feno-ménjei kezdenek beszélni, hanem az író. Megszólal benne az az olvasmányré-teg, amelyben a hagyomány mûvei szunnyadnak, azokkal párbeszédet folytat-va születnek esszéi. Ennek végeredményét olvashatjuk az Arkhaiban. Hamvasfolyamatos dialógusban állt a tradicionális alapmûvekkel (a Védákkal, a Taó-val, az Upanisádokkal, stb.) ezek segítségével értelmezte a világot. Nem volttudós (jóllehet rendkívüli széleskörû tudásra tett szert), sem filozófus (holottmûveit gazdag gondolatiság jellemzi), mivel nem világosan körülhatárolt fo-

106

galmakat, nem definíciókat, általában nem fogalmi nyelvet használt. Logikájaszintén sajátos, rá, pontosabban csak rá jellemzô.

A Willendorfi Vénusz eszenciáját, az Arkhainál maradva, a nôiségben – nema nôiességben, nem a szépségben, sokkal inkább a nemiségben – fedezte fel,aminek végsô lényege a szülésre-szaporodásra való képesség. Nyilván a nôiszubsztanciát az élet továbbadásában megpillantó Nietzschét gondolta tovább,de nem ez a fontos – hiszen szinte bármelyik modern bölcselôt vissza lehet ve-zetni az elôtte élt filozófusok valamelyik gondolatára –, hanem az, hogy Ham-vas milyen nyelvvel, milyen módon tárta fel az archaikus valóságot. Miként al-kotta meg annak letûnt világát, milyen módon adott hangot véleményének.Nos, megszólalásai minden kétséget kizáróan irodalmiak, bár szép számmal ta-lálunk szövegeiben filozófiai kifejezéseket. Nyelve sodró, magával ragadó, kife-jezô, az olvasó néha levegôt sem kap, míg lohol utána, nemhogy gondolkodnitudna. A következôket olvashatjuk az említett Vénusz máig ható üzenetévelkapcsolatban: „Ez a halhatatlanság és a tenyészet. Betölteni és megtölteni. Ez agazdagság: a földet elárasztani önmagával és önmagából. Kiterjedni és benépe-síteni és befonni és beszôni és feldíszíteni. Nincs bôkezûbb és fényûzôbb lény,mint a természetanya, és nincs tarkább és változóbb, és nincs érzékenyebb.”

Hamvas, a vele gyanútlanul andalogó tapasztalhatja, idônként lépést vált.Mi pedig, a kellemesnek ígérkezô séta helyett, nyargalhatunk nyomában.

Alkotás-lélektanilag a tudatosság és ösztönösség – avítt kifejezéssel:ihletettség - egyaránt jellemzi. A megszerzett tudásbázison gondolkodva a pil-lanat inspirációját követi. Elôtte azonban, olvasással sok mindent tisztáz. Anyelv problémája élete végéig foglalkoztatja. Elôbb Herakleitosz kapcsán, aztkövetôen a Scientia sacrában beszél a képnyelv és fogalmi nyelv különbségeirôl.A preszokratikus filozófia görögjei, úgy véli, Thalésztôl Hérakleitoszig kép-nyelvet használtak. Hérakleitosztól Platónig mindkettôvel éltek, majd ez adualizmus Arisztolésznél megszûnt, felváltotta a tudományos mû-nyelv. Azutolsó csapást aztán a szofisztika mérte a görög filozófiai szótárra, miután aszofistáknál elhomályosodott a nyelv. Elveszítette áttetszôségét, mélységet:megzavarodott. A megzavarodás mögött morális, társadalmi meghasonláshúzódott Hamvas szerint. Mindez megjelent nyelvi síkon: a képnyelv és afogalmi nyelv közötti különbségben. Míg az elsô heroikus, utóbbi demok-ratikus, azaz a hôsiessel szemben közönséges, mi több, reménytelenül lapos. Agondolat az íróra vall. Minden negatív változás mögött morális válságotfeltételez, az Aranykor óta megállíthatatlan romlást, zûrzavart. Történetitudata apokaliptikus, míg szakrális elképzelései az aranykor fényében ragyog-nak. Nyelvi ideálja a szutra stílus, a szakrális kinyilatkoztatás, másként az evi-dencia szintjén történô megszólalás. (A Patmosz esszéiben, az Életmû címûírásban találunk efféle, szutra stílusban született mondatokat.)

Hamvast mindig favoritjuknak tekintik azok, akik a szubjektivitástviláglélekként, a misztikumot tényként fogják föl, az ezotériát pedig real-itásként a tényleges valóság elé, vagy éppen fölé helyezik. Hamvas alapszavai,filozófiai gondolatai érvényesek saját világán belül, amivel azt akarom újfentmondani, hogy sokkal inkább irodalmár, mintsem filozófus. (Hamvasállandóan elébe megy a nyugati filozófia szokásos, ontológiai, logikai érveinek,

107

például nem ismeri el az úgynevezett objektív valóság létét, hanem a valóságotteremtettnek, mégpedig imaginációnk által teremtettnek véli.) Az író leg-fontosabb szavait a szakralitás világából hozza. A Karnevál egyik ismert mon-data szerint az angyal legalább egyszer, mindenki életében megjelenik.Regényben efféle fordulat nem kelt különösebb feltûnést, ám az Interview-banszintén azt olvashatjuk, ôrzôangyala járt nála: kis cédulát hagyott hátra, aminfelsorolta pszeudoegzisztenciája érzékeny pontjait. A cédulát ôrangyalom írta– közli a világ legtermészetesebb hangján. Nem a lelkiismeret szólalt megbenne, nem felettes énje, illetôleg tudattalanja üzent Freud vagy Jungfelfogásában, nem bizony. Az angyal jelent meg.

A Karneválnak, akárcsak más írásainak alapszavai – mint a vallomás, azangyal, a bûn, az ördög, a generálgyónás stb. –, tehát a szakrális szókincsbôlerednek. Mikor késôbb jelenérôl, a realitásról ír – teszem azt az Ugyanis lap-jain –, a szakralitás a szövegbôl jórészt eltûnik, mert bûn kizárólag a szakral-itással átitatott világban lehet, miként megbocsátás is. A realitásban – amitHamvas szellemében nevezhetünk az élet folyamatos válságának, a lét megha-sonlásának – az apparátus démonizálódik. Az apparátusban az ember elveszítiönmagát, saját arcát, a Karnevál szótárával szólva maszkká válik.

Hamvas képzelete démonikus és idilli volt egyszerre. Írói erôfeszítéséneklényege az a morális küzdelem, ami a jó és rossz dualizmusából való kitörésipontokat kutatja. Az egységet, az Egyet keresi, amelyben az ellentétek felol-dódnak. A világ iránti kiengesztelôdés békéjét meg is találja, többnyire önma-gában, mûalkotásokban, egy tál rántott levesben, cseresznyeszedésben. Ezek afeloldódás pillanatai: a szakrális rend köznapi, ám idôtlen megjelenései, illetveazok megszerkesztése Hamvas által. Ide mindenkor érdemes követnünk.

Szóhasználata persze korántsem konzekvens, gyakran egymás mellettaláljuk saját ideje realitására vonatkozó szavait (korrupció, botrány és hason-lók) a szakrális idôtlenség kifejezéseivel. A fôdolog azonban változatlan: min-degyik a létrontásra utal. Ha viszont új szót választ az örök rosszra, akkorannak új, aktuális arcát akarja megvilágítani, vagyis változó modernizmusunkörök lényegét. Az élet elsúlytalanodását, jelentéktelenségét nyelvileg tökélete-sen jeleníti meg egy-egy semmirôl sem szóló párbeszédben, vagy monológ-ban. Hamvas nagy kedvét lelte a locsogásban. Elôfordult, hogy fél oldalon átárukat, fogyasztási cikkeket, „mennyibe kerül”-öket, árakat sorolt fel, jelezve alét lealacsonyodását, a beszéd önkioltó jellegét, Logosz volta megszûntét. Afecsegés a pszudoegzisztencia nyelve, nem feltárja, hanem elfedi a létet. Nemkimondja – teremti -, de elhazudja, szétrongyolja a locsogásban. Heideggerrelszólva: A fecsegés a lét gyökértelenítése.

Sétáljunk azonban tovább, a végcél felé, hiszen Hamvasnál minden útugyanoda vezet: az Egyhez. A Karnevál szótárát használva: a maszkok eldobá-sával az egyetlen, a valódi archoz. Másként fogalmazva, a lélek tízezer bôréneklevetéséhez, a hiteles személyiséghez. A moralitás felôl nézve az öncsalásnaklehet tízezer változata, ám lényeg mindig ugyanaz az egy: az öncsalás. Ide tar-tozik az ember története, tudománya, minden, ami nem primordiális, nem ahagyomány talaján áll. Innen kell megszabadulni. Hamvassal folytatva:Pyripais myriodermatikos. Tízezer bôrnek kell lehámlania, hogy önmagához

108

109

elérjen. Minden vedléssel kisebb lesz, a tûz nagyobb. Fizika és kémia és bioló-gia és pszichológia és filozófia és vallás, mind kéreg. Páncél, burok, álarc,kamra, fegyház, elv, doktrína, világnézet. Mind rövidzárlat. A megoldás azegyetlen autentikus személyiség, a hiteles Egy. A tudást illetôen az egy – ámosztható – ôshagyomány a cél. Ide kell eljutni. Ez van (az egyetlen ôstudás)láthatatlanul a látható mögött, ebbôl születtek a különbözô mûvelôdési körökalapmûvei. Az író ezekbôl merít, ezeket kommentálja az ôskori Indiától Kínánát a keresztény Európáig. A tradíció könyveinek segítségével az ember szak-rális dimenzióba helyezve átvilágítja, majd realizálja önmagát, azaz meg-valósítja azt, ami Hamvas szerint a normális lét.

Az Egy végsô értelmét tekintve pszichológiailag érdekes, bár komoly kultúr-történeti múltja van. Valószínûleg az a vágyunk ölt benne testet, amelyben lelkikülönállásunkat szeretnénk feloldani. Valami kozmikus idegenséget, végsômagányt, talán, azt hogy egyedül kell meghalnunk - ha lehet méltósággal éscsendesen. Hamvas befejezetlen egységlogikájában igyekszik erônek erejével azEgy felé. Az ember ugyan a kezdetektôl ellentétpárokban gondolkodott – bal-jobb, sötétség-világosság, élet-halál, páros-páratlan, égi-földi, egy-sok, igaz-hamis –, Hamvas ennek ellenére a kiegyenlítôdést keresi. Megkísérli össze-egyeztetni az ellentéteket, holott tudja, azok filozófusát, Hérakleitoszt sohasemlépheti át. Herakleitosz szerint az összesbôl származik az Egy, amint az Egybôlaz összes. A mindenség két részre oszlik: az elvont lét változatlan, valamint aközvetlen létezôk változó világára. Az Egy lehet – megkímélve az olvasót afilozófiatörténeti lecke további felmondásától – a misztikus egyesülés idiómája,a kimondhatatlan Isten, a dolgok ôsideája, a minden tulajdonságot tartalmazó,esetleg éppen ellenkezôleg, a tulajdonságok nélküli, megismerhetetlen szubsz-tancia, vagy maga a csend (miként az ókor egyik pre-Wittgensteinje vélte).Lehet a matematikai kezdet, ami után a végtelen következik. A moralitás felôlnézve a létromlás elsô oka, a bibliai bûnbeesés, vagy Hamvasnál az elsôhazugság. Másként: a világban jelen lévô rossz oka, amire nincs válasz, ahonnannem kérdezhetünk tovább. Hamvas persze tovább kérdez. Mi ellenben itt meg-pihenünk, nem kérdezünk túl az Egyen, inkább elindulunk nagy regénye felé.

A Karnevál labirintusában elsô alkalommal nem tanácsos, valójában nem islehet sétálgatni. Jobb, ha az ember figyel, mert könnyen elkeveredhet a for-gatagban. Nagy, szinte követhetetlen, áttekinthetetlen a nevek, maszkok,helyzetek, eszmék kavalkádja. Idegen és újszerû az egész. Nem véletlenül oko-zott sokáig tanácstalanságot a magyar kritikai életben. Hamvas szándéka –utólag nézve – az lehetett, hogy olyat alkosson, ami még nem volt. Gyöke-resen és teljesen újat, meglepôt, eredetit. Célja elérésére minden eszközt fel-használt. Kiforgatta a nyelvet, megtagadta a legelfogadottabb konvenciót éstradíciót. …Szántszándékkal felháborított, elôre megfontoltan gyalázott megeszméket, filozófiai irányzatokat. Oppozícióba állt mindennel és mindenttagadott. Következetesen, vagy következetlenül, ahogy éppen jólesett neki,félrevezette olvasóit, azután leleplezett, kiábrándított, ráadásul mindezt nehe-zen követhetô, gyakran egyáltalában nem érthetô, csak sejthetô nyelven. Szét-bontotta az embert, az érzeteket, a képzeteket atomjaira, majd újra összeraktaés kedvét lelte torz maszkok, figurák készítésében. Úgy bizony…

110

Az iménti mondatokkal visszasétáltunk a harmincas évekbe, a Nyugat kri-tikai rovatába, ahonnan a csaknem szó szerinti szöveg származik, mégpedigHamvas Bélától, aki ekként jellemezte Joyce mûvét, az Ulyssest. Joyce nevétHamvaséval helyettesítettem mindössze. A Karneválhoz az író hívei gyakranvisszatérnek. Minden alkalommal több tárul fel a világából, emellett, sokakkalszemben úgy vélem, rendkívül élvezetes olvasmány.

Végezetül, ha már szóba került a visszatérés, megemlítem, hogy Hamvastöbbször beszél róla: a létezésbe való visszatérésrôl. Úgy tûnik hitetlenül, ámkomolyan, nem ódzkodva a paradoxontól, a jelen élet vétségeire irányítva afigyelmet, amelyek miatt nem érheti el a nirvánát. A Karneválban a következôtolvashatjuk a fôhôs sírkövén: itt nyugszik Bormester Mihály, aki azt mondta,ez még nem az utolsó. (Tudniillik utolsó élete, inkarnációja.) Az Interview-banpedig: a lét nagy kérdéseinek megoldása nincs. Csak egyet lehet, azokon túlfe-jlôdni. Most már tudom, van maradéktalan megoldás, minden kérdés hiányta-lan megoldása. Azt hiszem, ezért kell visszatérnem. A hiánytalan megoldássalazonban Hamvas adós marad, nem közli, mi volna az… Utolsóként az Ugyanisvallomása: Ezt itt elhibáztam. Nem lehet jóvátenni. Újból kellene kezdeni.Hol jutottam zátonyra? Ott, ahol a többi. Jellemének gyenge pontján és ahiúságon, amely azt nem akarta felismerni. Bemocskoltam magam. Azt kellenekitalálnom, hogyan rázzam fel azt, akit még fel lehet rázni. Ezt kellene meg-tanulnom. Azt hiszem, ezért kell visszatérnem.

Hamvas valóban visszatér saját idejének apokalipszisébôl olvasói idejébe,ami közel sem aranykori, de egy-egy vele tett séta közben legalábbis idilli.Nem mindenkivel lehet meghitten sétálgatni. Néha Berzsenyivel a Kemenes-alján, vagy portáján át a méhesbe. Arany Jánossal a Margit-szigeten, a tölgyekalatt, meg-megállva, tûnôdve a levelét hullató idô vén fájának tövében, majdátvágva néhány századon, megnézni, igazat szól-e a fáma, tényleg tartott-e ittdisznót Krúdy? Modernistákkal nem túl élvezetes az út, talán Kunderalassúsága hiányzik belôlük. Jólesô ellenben együtt lépegetni a nagy mézajkú-akkal, Kosztolányival, Máraival. Mindkettô kellemesebb olvasmány Hamvas-nál, ám hiányzik belôlük a metafizikai távlat. Kafkát véletlenül sem tanácsossétatársul választani, mert vele meglehetôsen kínos az együttlét. Nyomasztó,mintha mondatai valami zárt intézet magas, megmászhatatlan, sivár falai men-tén haladnának, ahol minden út, ha valahová egyáltalán, akkor zsákutcába nyí-lik. (Zsákutca vagyok, mondta magáról mély önismerettel a nagy prágai neu-rotikus.) A késôi, a peripatetikus Heidegger mellé viszont bátran odaszegôd-hetünk. A kajánok különösen nem fogják bánni, amint séta közben, egy-egytemplomhoz vagy kápolnához érve keresztet vet, mintegy ellentmondva sajátfilozófiájának. Így az olvasást megspórolhatjuk, és ugyancsak okosnak, mitöbb, a filozófusnál jóval okosabbnak képzelhetjük magunkat, ami hamis, dekellemes érzés.

Hamvasnál soha nem tudjuk, csak szövege végére érve, hogy kivel idôztünk:az ezerarcú vagy egyszerû Hamvas Bélával? Az érett írónál út és cél egybeesik,miként az emberi létezésben. Nincs más hátra Olvasó, sétálj a polchoz, emeljle egy Hamvas kötetet, azután induljatok útnak.

111

„A zenének és a költészetnek, a festészetnek és a regénynek ezekszerint nálunk egészen különleges fontossága van. A mûvészet éb-reszti fel azokat az erôket, amelyek az emberiséget kormányozzák.A mûvészet sokkalta fontosabb, mint a tudomány, fontosabb, mintaz államhatalom, fontosabb, mint a morál, vagy mint a vallás. A mû-vészet az a kulcs, amellyel az eszme arra, amit eltakar, visszanyit-ható. A mûvészet az, ami az ideálokról elmondja azt, ami bennükigazán érdekes. A kapcsolatot a transzcendens erôkkel egyedül amûvészet tartotta fenn. Az egyetlen hívô. A hitrôl pedig tudjuk, hogyhegyeket mozdít meg, vagyis hatalmakat idéz. Ezért most a hívôautonóm módon rendelkezik afölött, hogy milyen erôket idézzen”1.Hamvas Béla: Titkos jegyzôkönyv,1962. február 4.

Hamvas Béla szisztematikusan sosem foglalkozott az irodalomértelmezésproblémakörével, s rendszerszerû etikát sem dolgozott ki. Bölcseletifômûvének, az 1943-44-ben írott Scientia Sacra-nak az emberiség sorsa irán-ti mélységes felelôsséggel áthatott alapszavai a következôk: hagyomány,aranykor, éberség és alapállás. E szavak keresztezôdési pontjain keressük, hogymiben áll a „szakszerûen” értelmezôk, irodalmárok, irodalomtanárok, iro-dalomtudósok hagyományörökítô olvasásának felelôssége.

Az alapállás Szabó Lajos szava, az elnevezést többek között Jakob BöhmeUrstand kifejezése ösztönözhette, amely ôsi állapotot jelent. Szabó Lajosszerint az alapállás olyan metafizikai státusz, amelyhez az embernekokvetlenül és minduntalan vissza kell térnie2. A szó jelentésének érzékel-tetésére a táncoló és a táncos példáját említi: „mint ahogy a táncolónak rit-mikusan a tánc alapállásából kell kiindulnia és azon át kell haladnia, miközbena tánc csak abban, és kifejezetten csakis abban az esetben érthetô, ha az emberaz egészet az alapálláshoz viszonyítja”3. Hasonlóképpen a költészet értôjének– ahogy a költônek is – a költészet alapállásából kell kiindulnia, hiszen aköltészet csak abban, és kifejezetten csakis abban az esetben érthetô, ha azember az egészet az alapálláshoz viszonyítja. Tehát irodalom, költészet, iro-dalomértelmezés és költészetértés mint egész – Szabó Lajos és így Hamvasszerint is – csak az alapállással együtt értelmezhetô.

Mi az alapállás Hamvas Béla Scientia Sacra-jában? „Az alapállás az éberség,a morális intaktság és a testi egészség megvalósítása.”4: tehát életgyakorlat.Máshol azt írja, hogy „az alapállás az élet egyetlen mértéke, és az élet nemegyéb, mint az alapállás realizálása”5. Az erkölcsi hajhatatlanság értelmében

O D O R I C S F E R E N C

Korunk értelmezôjének alapállásaés ébersége

H A M V A S - K O M M E N T Á R

112

vett morális intaktság az életgyakorlat modalitását adja meg, így teoretikuskifejtése értelmetlen lenne. József Attilát idézhetem:

„Nincs alku - én hadd legyek boldog!Másként akárki meggyalázs megjelölnek pirosló foltok,elissza nedveim a láz.”

Vagy:

„Mért legyek én tisztességes? Kiterítenek úgyis!Mért ne legyek tisztességes! Kiterítenek úgyis.”

Az alapállással szoros összefüggésben álló éberség központi jelentôségûHamvas gondolkodásában, s nem tévesztendô össze az ébrenlét pszichológiaifogalmával. Az éberség a Scientia Sacra -ban metafizikai értelemben szerepel,amely az ember természetfölötti érzékenységét fejezi ki. Olyasfajta képességez avagy tudás, „amely néz és lát és tud olyat is, ami az érzékek számára hoz-záférhetetlen.”6 A metafizikai érzékenység a láthatatlan láthatóvá tételéneklehetôsége. Az éberség a Véda értelmében vett tudás (vidja), s nem tévesz-tendô össze a bal agyfélteke által termelt és kezelt racionális tudással, sokkalinkább az intuícióhoz áll közel, ez a kifejezés korunk ezoterikus irodalmábantudatosságként jelenik meg.

Az éberség mint a hagyomány megjelenése biztosítja Hamvas Béla írásainakcáfolhatatlan idôszerûségét. Jelenleg, az apokalipszis korában (a kali-juga, avaskor idôszakában) a tört életben élô, kába individuális Én érzéki, testi szük-ségleteinek kielégítésében látja létezésének célját („Ehess, ihass, ölelhess,alhass!”). Azonban napjainkban nem kevés prófécia szól arról, hogy a Földreaz utóbbi 10-15 évben érkezett és folyamatosan érkezô magas minôségû ener-giák és az energiák által közvetített információk fokozatosan emelik a Föld ésa földi lények-létezôk energiaszintjét, s így emelik a Föld és az emberektudatosságát, azaz éberségét. Egyre többen jönnek rá (emlékeznek arra), hogyeredetileg isteni lények, univerzális lények. („A mindenséggel mérd magad!”)Ezt nevezi Hamvas Béla az ébredezés folyamatának, amely József AttilaEszmélet címû versében az eszmélkedés folyamataként jelenik meg..

Az ébredezés, az éberség elsô jele, hogy az emberben homályos gyanúébred: az ôt körülvevô külsô világ varázslat. Aki elkezd az érzékeken túl látni,aki elismeri a láthatatlan valóság létezését, az megtette az elsô lépést uni-verzális Énje felé. Ezután következik, hogy a leglényegesebb és a leginkábbmegkötô, visszatartó erô, az individuális Én álomképe foszlik szét. Ekkor jönrá az ember arra, hogy – a hermetikus hagyomány analógia törvényénekmegfelelôen – „minden mindennel összefügg”, azaz „hogy a világban megnem változtatható azonosság van”. „Ez nem más, mint az” (etad vai tat)7. Ek-kor az ember a létezôket mind saját magában tudja látni mint Énjének részeit,és önmagát is mindabban tudja látni, ami létezik. A következô lépésben pedigrájön (visszaemlékezik arra), hogy – azzal együtt, hogy énjének szerves, elvá-

113

laszthatatlan része teste és elméje – ô lélek, isteni lény, univerzális Én. (Tattvam aszi: ez vagy te.8) Az éber ember arany öntudatára ébredett. Tudja, hogymiért született erre a világra, tudatában van élettervének és sorsfeladatának,tudja, ki ô. Megtalálta egyetemes, igazi énjét, visszanyerte isteni identitását.Tudja, hogy

„az életethalálra ráadásul kapjas mint talált tárgyat visszaadjabármikor - ezért ôrzi meg”

Az ébredezôk, az eszmélkedôk a kábaság állapotát hagyják el, útjukküzdelmes, szenvedésekkel teli, ahogy József Attiláé is az volt.

A kábaságban élô individuális Én önmagát saját testével azonosítja, nemismeri fel magában az isteni eredetet és isteni energiát. Hamvas Béla az indi-viduális Énnel szemben az univerzális Énrôl, az isteni Énrôl beszél, aki kilép azárt életbôl, a tört létbôl és felemelkedik a nyílt létbe, aki tudja, hogy több atesténél és elméjénél, aki tudja, hogy lélek. „Az individuális Én sem nem hal-hatatlan, sem nem örök, sem nem isteni. Éppen ezért nem is szabad. Nemlebeg és leng a nyílt világban. Az isteni Én középpontja: Isten. A benne levôerôk vonzásánál fogva pedig Istenhez tér meg. Az individuális Én anyagisúlyánál fogva mindig önmagába roskad vissza. S ami a legfontosabb: az isteniÉn, ahogy a Védától Platónig minden ôskori könyv tartja, örök lény. Az indi-viduális Én pedig itt az anyagi természetben keletkezett. Az individuális Énnem egyéb, mint a kitörni nem tudó ösztönök állandó gátlása.”9 Hamvas Bélaemberképe a hármasságot az egységben egyesítô monista trinitárius hagy-ományban helyezkedik el. A monista trinitárius hagyomány Isten-ember-világ

114

hármassága Platónnál az Idea-én-világ, a keresztény misztikában a Szellem-lélek-test, a védikus hagyományban a Brahman-átman-májá formájában jele-nik meg10. Ez a hármasság jelenik meg az Ódában is: anyag-lélek-fény.

„Óh, hát miféle anyag vagyok én,hogy pillantásod metsz és alakít?Miféle lélek és miféle fénys ámulatra méltó tünemény…”

Annak érdekében, hogy láthatóvá váljanak irodalomértés, alapállás és éber-ség összefüggései, az éberséget el kell helyeznünk Hamvas történelemszem-léletében, pontosabban szólva idôszemléletében. Hamvas Béla különbségettesz az emberiség utóbbi néhány évezredét magában foglaló történeti vagyapokaliptikus kor és az archaikus kor között.

Az archaikus kor az orfikusoknál az aranykor, a héber hagyományban azÉdenkert, a hindu hagyomány ezt a korszakot szatja-jugának nevezi11, „Empe-doklész azt mondja, hogy ennek a kornak uralkodója Küprisz, és a lét olyankönnyû és átlátszó, mint a boldog szerelem”12. Az aranykorban az éberség, azember természetfölötti érzékenysége az emberek számára természetszerûenadott volt, mivel akkor „a szellemi és isteni erôk az emberi sorsba, a közösségéletébe, a természetbe és az anyagba szabadon és bôséggel áramlottak, min-dazt, ami a földön élt, átvilágították, megszentelték és teljessé tették. A láthatóvilág természetes módon kiegészült a láthatatlannal.”13 A látható és a láthatat-lan világ, a fizikai és a metafizikai dimenziók közötti kapcsolat folyamatos fen-ntartásában látja Hamvas Béla a hagyomány megôrzésének, az éberségnek ésaz alapállásnak is mint életgyakorlatnak a lényegét.

Az aranykor az idôhatárait nem jelöli ki Hamvas Béla (hiszen az aranykorháromdimenziós gondolkodással nehezen fogható föl), inkább sejteti, mintmondja, hogy körülbelül Kr. e. 600-ban éltek még olyan emberek, akikérzékelték, hogy az elemi dolgok bizonytalanná lesznek; az eseményeket ésszemélyeket nem lehet megfogni; a lét rejtélyessé és az idô derengôvé kezdválni. „A lét életté süllyedt. Sorra jelentek meg az élet tünetei: a passzivitáshelyett a tevékenység, a lágyság és a jóllakás helyett az edzettség és az aszkézis,a nyugodt tenyészet, a szeretet, az önkéntelen vonzalom, a kedély helyett amunka, az akarat, a kötelesség, a fegyelem.”14 „Ez pedig itt most az apokalip-szis, amikor az erôszakos hatalmasok ékszerrel megrakva, királyi méltósággaljárnak-kelnek, bíborban és jólétben, aranyban és tiszteletben, dagadozva, minta tenger.”15

Az apokalipszis beköszöntét érzékelte Kínában Lao-ce és Konfu-ce,Indiában Buddha, Iránban az utolsó Zarathusztra, Kis-Ázsiában Hérakleitosz,Egyiptomban az utolsó Toth, Itáliában Püthagorasz: ôk voltak az utolsó ôsiteológusok, szakrális szubjektumok, az Élet Mesterei. Az apokalipszis, az ítéletalatt állás kora, a történeti kor, amelyben élünk, egyik jellemvonása, hogy „azember sorsának irányítását Isten kezébôl kivette és önmaga irányításárabízta”16. Az individuális Én önhittsége többek között abban áll, hogy felismer-ve az emberben rejlô csodálatos teremtô képességet kidolgozta a természet

115

legyôzésének programját: gátakat emel és atomreaktorokat épít, ûrhajót készítés számítógépekkel kel saját elméjével versenyre – reménytelenül, hiszenküzdelme eredményeként nem a természetet gyôzi le, hanem elszennyezi éstönkreteszi életterét, így önmaga, az emberiség felszámolásának kezdô lépéseitteszi meg.

Most térünk rá a hagyomány tárgyalására.Hamvas szerint egyetlen hagyomány létezik, amelynek – kultúráktól és

nyelvektôl függôen – különbözô megnyilvánulásai vannak17. Mit jelent aScientia Sacra-ban a „hagyomány”? „A hagyományban levô tudás ôskori ki-nyilatkoztatás. Ez az ôskori kinyilatkoztatás végtelenül világos és egyszerû: azember eredete isteni, és az emberi sors egyetlen feladata, hogy Istenhez valóhasonlóságát megôrizze.”18 Hamvas úgy vélekedik, hogy a hagyomány örökí-tése másképpen történik az archaikus és megintcsak másképpen a történetikorban. Az archaikus korban a hagyományt a szakrális szubjektum19, az ÉletMestere személyesen képviselte és tartotta fenn. Az archaikus kort követôtörténeti kor kezdetével a szakrális szubjektumok elveszítették éberségüket,deszakralizálódtak, így a történeti korban szakrális szubjektumok híján ahagyomány fenntartásának feladatát a könyv látja el20. A könyv szakrális voltaéberségébôl fakad. A történeti kor könyvének ébersége, szakrális volta abbanáll, hogy túl lát a természeten, túl lát az anyagi valóságon, valami olyat közöl,amely durva fizikai érzékelésünk számára nem hozzáférhetô. A könyv éber-ségét a történeti korban három forrás biztosítja: az archaikus szintézis, azseniális ember és a misztikus intuíció21. Az irodalomértelmezés felelôsségénekmegállapítása szempontjából leginkább az utóbbi kettôt vehetjük számításba.Az egyik a zseniális ember22, aki általában „misztikus vagy költô vagy mû-vész”23, a másik a misztikus intuíció, amelynek „sajátos területe a vallás, a misz-tika és a költészet”24. „A misztikus intuíció az ôskori éberség (zaéman) történe-ti alakban. Csaknem sohasem jelentkezik szemmel láthatóan és kizárólagosan;a legtöbbször csak egy-egy ponton tör át.”25

Az archaikus korban szakrális személyek rítusok, szertartások és szokásokrévén képviselték és tartották ébren a hagyományt. A történeti korban az írás,a könyv, a költészet feladata – ha törten, csonkán és fogyatékosan is, devalamelyest és mindenképpen – megszólaltatni a hagyományt. Az archaikuskorban „a beszéd mondta meg, mit; kell tenni és írni; azóta az írás mondjameg, mit kell mondani.”26

Itt kell feltennünk a kérdést, hogy jelenleg, a történeti korban, amikor azéberséget szakrális szubjektumok hiányában a könyv képviseli, s a hagyománytöbbek között a költészetben és a mûvészetben nyilvánul és nyilatkozik meg,mi a felelôsségteljes szerepe az irodalomértelmezônek. Másképpen fogalmaz-va: Hamvas Béla alapszavai, az aranykor, az alapállás, a hagyomány és az éber-ség kontextusában miben áll irodalom és irodalomértelmezô felelôsségteljesfeladata?

Az irodalomtudomány különféle irányzatai alkalmas kibúvókat és kompen-zációs stratégiákat kínáltak-kínálnak az értelmezôi felelôsség elhárítására. Arecepcióesztétika azzal veszi le magáról az értelemadás erkölcsi súlyát, hogy

116

látszólag nem lép be a jelentéstulajdonítás játékterébe, miközben igen jelentôsirodalomtörténeti építményeket emel. A dekonstrukció pedig az „Anythinggoes.” elvét követve a jelölt vég nélküli elhalasztására hivatkozva a disszem-ináció ártatlanságának leplét ölti magára, miközben nem kevés esetben úgytermel jelentéseket, hogy a jelölôsorokat a jelöltek talapzatához rögzíti.

Az értelmezés mint jelentésadás szóban megfogalmazott vagy szóban megnem fogalmazott gondolatok létrehozása vagy hozzárendelése valamely jelölô-sorhoz, mindenféleképpen hatást kiváltó cselekvés. A jelentésadást akár ismét-lésként, azaz létezô jelentéstartalmak hozzárendeléseként, akár létrehozáskéntfogjuk fel mindenképpen gondolatok, szavak és cselekvések szaporításánakkell tekintenünk. Balogh Béla írja A végsô valóság címû könyvében, hogy aszeretet kozmikus törvényének egyik megnyilvánulási formája az ok-okozattörvénye. „Az ok-okozat törvénye szerint a gondolat vagy cselekedet megje-lenésének pillanatában megjelenik annak minden következménye is.”27

Hozzáteszi, hogy „a cselekedetek szintjére le nem szállított gondolataink semmúlnak el következmények nélkül.”28 A hermetikus hagyomány analógia-törvénye, miszerint a hasonló hasonlót vonz, pedig arra figyelmeztet, hogymivel a negatív gondolatok negatív gondolatokat vonzanak (a pozitívak pedigtermészetesen pozitívakat), s így összeadódva és sokszorozódva a negativitásbefolyását növelik. Így talán belátható, hogy mekkora téttel és felelôsséggelrendelkezik minden egyes értelmezôi aktus, különösen azok az értelmezô mû-veletek, melyeket intézményesen, legitimáltan és nyilvánosan hajtunk végre.

Nyilvánvalóan meghatározó kérdés az, hogy miféle mechanizmusok irá-nyítják az értelmezés folyamatát, s hogy ebben a funkcionális szerkezetbenmilyen szerepekkel, lehetôségekkel és korlátokkal rendelkezik a szubjektum.Az értelmezô szubjektum mozgásterének függvényében miben áll az értelme-zô felelôssége? Mi az értelmezô alapállása?

Ennek a kérdésnek megválaszolásához röviden át kell tekintenünk, hogyHamvas Béla miként vélekedik korunk mûvészetérôl és arról a kontextusról,amelyben a modern mûvészet alkotásai megjelennek.

Hamvas Béla felfogása – miközben különbséget tesz az archaikus kori nyíltlétben élô ember és a történeti kori zárt életben élô ember között – úgy tart-ja, hogy a (földi) élet lehetetlenné válna, ha az a (metafizikai) léttôl véglegelszakadva teljesen lezárulna, „ha nem kapná meg a minden élethez feltétlenülszükséges metafizikai levegôt”29, azaz a kozmikus-isteni energiát. Következés-képp: az ember akár az archaikus, akár a történeti korban él, mindigmetafizikai erôk irányítása alatt áll. A könyvhöz hasonló szakrális funkcióvalrendelkezô Élet Mestereirôl írja Hamvas: „Óvatos volt, józan, tartózkodó:saját magában nem bízott, szüntelen éberségben élt, hogy az erôk természetétfigyelje és felismerje. Áttekinthetetlen volt: rejtélyes, mint a megzavart víz.Mert az erôk állandóan küzdöttek benne, és sohasem lehetett tudni, milyenerô az, amely megszállta; csak az volt kétségtelen, hogy: isteni erô.”

Az 1962. február 4. címû írásában Hamvas Béla különbséget tesz orfikus ésmágikus mûvészet között. Az orfikus mûvész és az orfikus mû – melyek meta-forája a KRISTÁLY – a világ erôinek megfékezésében, rendezésében, harmo-

117

nizálásában és megbékítésében áll. A Poeta sacer-ben írja Hamvas: „A költômindig a Guénon értelmében vett hagyomány alakja volt, s feladata: az emberés a transzcendens világ között levô kapcsolat folytonosságának fenntartása, azemberiség isteni eredetének tudata s az istenhasonlóságnak mint az emberisors egyetlen lényeges feladatának megôrzése.”30

A mágikus mûvészet – ide sorolja a modern mûvészetet is – démonikus erôkbefolyása alatt áll, metaforája az örvény. A mágikus modern mûvészet az ör-vény legmélyebb fenekérôl a legfélelmetesebb erôket kelti fel. Ezeket az erô-ket Porphüriosz elementároknak, a kabalisták basztárdoknak hívták. A héberhagyomány szerint Nahasnak, a világkígyónak édes gyermekei.31

A mágikus mûvészet démonikus erôk irányítása alatt démonikus tartalma-kat, gondolatokat, szavakat, tetteket szabadít fel és hoz mozgásba, az orfikusmûvészet ezeket megfékezi, a világba rendet, harmóniát és békét sugároz. Eb-ben az erôtérben határozható meg az értelmezés felelôssége és az értelmezôszemély alapállása.

Az értelmezô személy alapállása morális intaktságán és éberségén múlik.Éberségét misztikus intuíciója tartja fenn. Az értelmezô személy misztikusintuíciója és felnyíló ébersége segítségével meglátja a hagyomány mintázatát,meghallja a hagyomány szólamát mind az orfikus, mind a mágikus mûvészetalkotásaiban. A mágikus mûvészi alkotásokban is képes érzékelni, megérezni ahagyomány jelenlétét, ugyanis Hamvas Béla szerint – ami az élet tökéleteszártságának lehetetlenségével kapcsolatban említôdött korábban – a hagyo-mány lenyomata mindenhol, így a mágikus mûvészetben is megtalálható. Azértelmezô személy alapállásának másik összetevôje morális intaktsága. A mo-rális intaktság elôírja annak belátását, hogy a mûvészet sokkalta fontosabb,mint a tudomány, fontosabb, mint az államhatalom, fontosabb, mint a morál,vagy mint a vallás. A morálisan intakt, éber értelmezô alapállása hegyeketmozdít meg, vagyis hatalmakat idéz.

Jegyzetek

1 Hamvas Béla: Titkos jegyzôkönyv – 1962. február.4. In Hamvas Béla mûvei 17, Silentium, Titkosjegyzôkönyv, Unicornis. Medio Kiadó, 2004. 123-124.2 Vö. Hamvas Béla: Scientia Sacra III. Medio Kiadó, Szentendre, 1996. 21.3 Ua. 22.4 Ua. 27.5 Ua. 19.6 Hamvas Béla: Scientia Sacra I. Medio Kiadó, Szentendre, 1995. 33.7 Ua. 43-44.8 Uo.9 Ua. 60.10 Vö. Dúl Antal: Önismeret, világismeret, istenismeret. InfoMed Kiadó, 2004.11 Vö. Hamvas Béla: Scientia Sacra III. 22.12 Ua. 22.13 Hamvas Béla: Scientia Sacra I. 25.14 Ua. 20.15 Ua. 26.16 Ua. 57.17 „Hagyomány egy van; mint ahogy egy emberiség, egy szellem és egy Isten. Ez az egy azonban, bár

118

mindenütt ugyanaz, idôkre, népekre, nyelvekre alkalmazva jelentkezik.” ua. 103.18 Ua. 120.19 „Ezek az emberek azért szakrális szubjektumok, mert személyükben az ôskori lét isteni-szakrálisvoltát megôrizték.” ua. 70.20 „A történet korszakában az Élet Mestere nem az ember, hanem a könyv. Az a közvetlen kinyi-latkoztatás, ami az ôskorban a szakrális ember volt, most a könyv lett.” ua. 84.21 Ua 84-85.22 „A történet zseniális embere az ôskori szakrális szubjektum apokaliptikus változata. Ritkábbantevékeny lény; nagyobbára a szó, éspedig az írott szó embere. Csak egészen kivételesen filozófus vagytudós; túlnyomó többségben misztikus vagy költô vagy mûvész.” ua. 84-85.23 Ua. 85.24 Uo.25 Uo.26 Ua. 83.27 Balogh Béla: A végsô valóság. Bioenergetic, Piliscsaba, 2003. 158.28 Ua. 159.29 Hamvas Béla: Scientia Sacra I. 48.30 Hamvas Béla: Poeta sacer. In A láthatatlan történet. Akadémiai Kiadó, Budapest. 1988. 126.31 Vö. Hamvas Béla: Silentium 125.

119

A Szilveszter, a Karnevál, Az öt géniusz és A bor filozófiája írójának, számosantológia (Anthologia Humana, Az Egyetemi Nyomda Kis tanulmányai) ésszentszöveg-könyv (Scientia Sacra, Az ôsök nagy csarnoka) szerkesztôjének,magyarázójának, fordítójának talán nem a leglényegesebbnek tartott és a legis-mertebb korszaka, jobban mondva alkotói témája volt a válságról közölt szö-vegek létrehozásának ideje, annak termése. Hamvas, mint kora számos szer-zôje, szívesen foglalkozott a válság, vagy a krízis, a „modern apokalipszis” ter-mészetrajzával. De jobb lenne itt természetrajz, vagy a semmitmondó „téma”helyett azt írni, hogy Hamvas a válság ontológiájával, genealógiájával és„geológiájával”, annak „láthatatlan történetével”: egyszóval vallásos mély-rétegével foglalkozott – ahogyan egyébként ô is meghatározta ebbélimunkássága módszertanát. Hamvast röviden és tömören nyugodtan a válság-fenomenológia írójának is nevezhetjük.

A következôkben arra teszünk kísérletet, hogy Hamvas Béla krizeológiai ésválságírói szövegeit elemezzük azzal a nem titkolt szándékkal, hogy az életmûsoha sem teljesíthetô teljes recepciójához egy – véleményünk szerint – fontosszempontot adjunk. A dolgozatban négy csomópont köré gyûjtöttük elem-zésünk mondanivalóját. A négy csomópont négy fô válság-szöveget jelent,amelyeket több más vonatkozó írással árnyalunk tovább.

R Ö V I D E N A M A G Y A R V Á L S Á G I R O D A L O M R Ó L

Hamvas mögött a kor jelentôsebb magyar válságszerzôinek névsora hosszú:közéjük tartozik a „dilettánsok” közül Németh László (A reform, Magyarság és

B É K É S M Á R T O N

HatárhelyzetH A M V A S B É L A M I T K R I Z E O L Ó G U S É S V Á L S Á G Í R Ó

„Mindazt, ami ma hullik, elhullik: ki akarná fenntartani? De én – én még taszítok is rajta!”Friedrich Nietzsche: Imigyen szólott Zarathustra*

„A krízis világfolyamat, ahol morál, állam, társadalom, ember, szellem, mûvészet, szokás krízisecsak megnyilvánulása ugyanannak a kritikus világhelyzetnek.”

Hamvas Béla: Krízis és katarzis**

[Jézus mondja:] „Én vagyok az Alfa és az Ómega, az elsô és az utolsó, a kezdet és a vég.”Jelenések könyve, 22, 13.

120

* Nietzsche, Friedrich: Imigyen szólott Zarathustra. Friedrich Nietzsche válogatott írásai. Ford.: Szabó Ede, Gondolat,Bp. 1972. 211. oldal (Kiemelés az eredetiben.) (a továbbiakban: Zarathustra) ** Hamvas Béla: Krízis és katarzis. In: Társadalomtudomány, 1936. 1. szám, 17. oldal (a továbbiakban: Krízis éskatarzis)

Európa, mindkettô 1935-ben) és Várkonyi Nándor (a Sziriat oszlopainak elsô,1942-es kiadásában); a klasszika-filológia területérôl az ókortudomány meg-újítója: Kerényi Károly; ide sorolható az esszéíró nemzedék tagjai közül SzerbAntal, Halász Gábor és Cs. Szabó László; a szellemtörténészek közül a fiatal-abbak (Joó Tibor) és idôsebbek (Kornis Gyula) egyaránt; a katedrafilozófiarészérôl báró Brandenstein Béla; az elfeledett és a félhomályból elôhívott job-boldali nevek: Bácskay Bencsik Béla (Rend vagy káosz? 1943) és a spengleriánusépítész, Ligeti Pál; a népiek közül Kodolányi (A szellem válsága. 1939.); akeresztény folyóiratok lapjain Blazovich Jákó O.S.B.; valamint a besorolhatat-lan gróf Károlyi Imre.

A magyar válságtudat megalapozásában Szekfû Gyula sem érintetlen, aHárom nemzedékkel ô adta meg az alaphangot a halványodás jegyében álló kor-felfogáshoz, hiszen a roppant és méltatlanul sokat bírált tabló olyan megál-lapításon alapul, amely a mindenkori válságszövegek elmaradhatatlanja: aromlatlanság heroikus korában/alakjában megtestesülô esszenciális értékek azidô elôrehaladásával elhalványulnak, amíg el nem érkezik az alkonyat, amikoraz értékek kivesznek a társadalom életébôl. Magyarország alkonya – ez a Háromnemzedék mondanivalója.1 Szekfû könyvében Széchenyi elképzeléséhez mérminden késôbbi társadalmi alakzatot, ahogyan Németh és Kerényi azarchaikus apollóni kultúrához, vagy a keresztény lapok szerzôi a középkorhierarchikus berendezkedéséhez. Szekfû igazodik ahhoz a nemzedékszemléletáltal meghatározott idôfelfogáshoz, amely már megjelenik Asbóth Jánosnál is,amikor három, irodalmi és politikai kategóriák által meghatározott párostalkot, és velük demonstrálja a nagy hármas-kort: a reformkort, az 1848–49-esrevolucziót és a kiegyezést.2

Szekfû szemléletét veszi át és formálja etnikai dimenziójúvá Farkas GyulaAz asszimiláció kora a magyar irodalomban (1939) címû mûvében, és ez az, amihat Németh Lászlóra is, amikor megszületik korszakos jelentôségû mûve, aKisebbségben (1939), hiszen ez is válságdiagnózis. Németh szerint a mély réte-gek tömbjei az idô során rájuk halmozódó laza talajréteg alatt elszigetelôdnekés csak itt-ott látszanak ki – a válság a hordalék lerakódása, amit az eredetiarchaikus réteg kiszabadítása, azaz a mélység forradalma oldhat fel. Végül, haröviden is, de meg kell említenünk, akár a magyar válságirodalom záró-akkordjaként is, az oly sokakat megtermékenyítô Ortega y Gasset elsô magyarfordítóját,3 Puskás Jánost, aki egy KZ-Lagerben lelte halálát, 1945 elején. Ezaz az év egyben, amely lezárja a magyar válságirodalom szövegfolyamát is.4

H A M V A S H E L Y E A M A G Y A R V Á L S Á G I R O D A L O M -B A N É S A V Á L S Á G I R O D A L O M H E L Y E H A M V A S N Á L

Hamvas – nem véletlenül kezdtük elôbb vele a névsort és mondtuk, hogy atöbbiek „mögötte” vannak – a kor európai és világszinten megjelenô válság-irodalmát bibliográfiai és olvasásélményi értelemben is ismerte, több szövegeés recenziója, kisebb közleménye született ebben a témában, de nem csak szak-publikációk, hanem esszék és a rá jellemzô stílusban megírt – jobb híján hívjuk

121

így: – metafizikus meditációk is jelzik a téma iránti fogékonyságát. Hamvas az általa áttekintett válságirodalom szintetizálására nem vállalko-

zott, ám a lentebb megvizsgált szövegei talán arra fognak mutatni, hogy hanagy, európai mûvekhez – A nyugat alkonya (Spengler), A tömegek lázadása(Ortega), Lázadás a modern világ ellen (Evola), A modern világ krízise (RenéGuénon) – mérhetôen ismert szöveget nem is hozott létre, mégis bámulatosmélységben ismerte a krízis szerkezetét. Hamvas olyan magyar krizeológus ésválságszerzô, aki teljes egészében, szerkezete legmélyéig és minden konzek-venciájával együtt látta és átlátta a válságot. A krízist egzisztenciális és ontoló-giai értelemben fogta fel, és szellemével besugározta azt. Ezért mondhatjuk,hogy sokban és nagyságrendekkel különbözött a hasonló tárgykörben írókortársaitól, hiszen ô valóban nem csak a Huizinga-recenziók, a Spengler-iihletés és az Ortega-i korfelismerés „farvizein” közlekedett. Hamvas tehát: amagyar válságirodalom csúcsa és az egyetlen magyar krizeológus. Mivel saját,Keyserlingre alkalmazott szavával „valóságlátó gondolkodó” volt, hiszen gondo-lkodásában az egész létet értette meg, ezért lehetett páratlan „válságlátó gon-dolkodó” is.

A válságíró és a krizeológus más. A válságírók, mint például Evola,Bergyajev, Huizinga, Ortega, Spengler és mások nem arra vállalkoznak, hogya válságról született szövegeket vizsgálják, hanem ôk azok, akik a válságrólírnak, „»alkonyat«-filozófusok” Hamvas terminológiájával élve. A krizeológus –mint Hamvas – a Fôvárosi Könyvtár alkalmazottja, aki rengeteg beérkezettkötet között szétnézve egyre több olyat talál, amelyet a szakkatalógusban a„válságirodalom” közé kell sorolnia. A válságíró olyan, mint a költô, vagy a(szellem)történész – a krizeológus pedig, mint az irodalomtudós vagy a pozi-tivista historiográfus.

De komolyra fordítva a szót! Hamvast, mint krizeológust és válságírót azértérdemes vizsgálni, mert beletekinthetünk a modern politikától és a profán hat-alomtól irtózó5 író–filozófus egyik olyan zugába, amely mégis valahogyan kö-zel van ezekhez a szférákhoz; ugyanakkor, mivel az emberi lét alapszerkezetétvizsgálja ezekben a szövegeiben is, ezért a válságírások vizsgálata egyúttal azoeuvre teljesebb megértését is szolgálhatja.

A válság, mint érzés már a ’20-as években eléri, és akár egész pályája szem-pontjából el tudjuk képzelni kulcsszóként ezt a kifejezés. A válság a Hamvas-corpus strukturáló tényezôje is lehetne, ha a következôképpen fogjuk föl. AzIsten tenyerén szabadon élô ember (de Maîstre) leugrott errôl a tenyérrôl, ésmost esik lefelé az infernális sötétségbe – ez az, amit Hamvas felismert, ésegész életén át végigkísérte ez a tudat: a poeta sacer minden gondolatával, tet-tével, szavával érzi az emberi létrontás (Bogár László) végzetszerûségét.Hamvas a válságból való kiutat keresve a görögség és Nietzsche által ihletettkorszaka után az emberi hagyomány, a Szent Tradíciók felé fordult – a válságmegoldását ekkor találja meg. Az egész életmûvön végigvonuló válságélményjelen van az 1940–41-ben írni kezdett A láthatatlan történetben is, amely esszé-füzére már azt a korszakát vezeti be, amely a hagyomány köré rendezôdik el.Hamvas válságmegoldásának korábbi elemei ekkor egy centrális maggá sûrû-södnek össze, és egzisztenciális élménnyé válnak. A poeta sacer-sors, az

122

„ôrködôk”, a Sziget-élmény, a hyperioni magatartás, a göröggé levés, a „cselekvésnélküli cselekvés” mind a hagyomány metafizikai központjának elemévé válik ésbeleolvad abba.

•

A továbbiakban Hamvasnak azokat a szövegeit vizsgáljuk meg, amelyekbena krízis irodalmát és a válság szerkezetét elemzi, s ennyiben krizeológuskéntszerepel. Eközben írásait úgy is bemutatjuk, hogy kiderüljön: válságíróként isvilágos stílusú és pontos látású volt. (Kötelességünk közbevetni, hogy ko-rántsem az összes ilyen témában írott munkát vonultatjuk fel a dolgozatban.)Ezek a szövegek – amelyek akár a krizeológiai, vagy a két kategória közöttielmosódott határ miatt egyszerre a válságírói véna termékei – Hamvasnak a’30-as–’40-es évekbeli munkásságához tartoznak, tehát határozottan nemfüggetlenek a görögségélménytôl, az archaikus örökség titkos hagyománykéntvaló felfogásától és természetesen a nietzscheánus ihlettôl sem.

A V Á L S Á G I R O D A L O M I D Ô É L M É N Y E

A válságszemlélet alapállása azzal az emberi látásmóddal való szakítás,amely a ciklikus idôszemlélet elvesztôdése után állott be.

Röviden és velôsen arról van szó, hogy miután az örök visszatérés mítosza(Eliade) kivész az emberi idôélménybôl, átveszi a helyét egy lineáris profánüdvtörténet, amely, mivel természeténél fogva az idô két-, rosszabb esetbenegydimenziós keretek közötti elôrehaladásával, folyamatos progresszív mene-tével számol, ezért a kultúrát az indulásától vett folytonos távolodásban látja.

A hanyatlás, az alkonyat, a halványodás és a desztillálódás tapasztalása per-sze a ciklikus idôélménytôl sem idegen, ám itt annyiban más a helyzet, hogyitt mindig lehetséges és szükségszerû az új ciklus nyitása. A hindu Kali Yuga, aHésziodosz-i vaskor, az Eddák ragnarökkje után elkövetkezhet a Spengleráltal várt új történeti ciklus, az Evola által leírt szoláris tradíció jegyében állókultúrához való visszatérés és a Heidegger-i Lét-Idô, vagy a görög Idô, amely„nem telik, hanem van” (Hamvas). Ez az elkövetkezô ciklus a letûnôhöz képestúj tartalom megjelenésére ad lehetôséget az ember által felfogott idô és térközött, de ez a mindenkori ôsi értékek újrateremtôdését is jelenti egyúttal.Ezzel szemben a lineáris idôszemlélet – amely idôélménnyel nem is igazánrendelkezik, hisz’ az idô elmegy mellette – a folyamatos távolodást meg akar-ja gyorsítani, hogy az áhított végcél minél hamarabb elérkezzen. Hogy ez azosztálynélküli társadalom (Marx), az Ómega-pont (Teilhard de Charden) vagya történelem vége (Fukuyama) lesz-e, az mindegy. Ezzel a szemlélettel való-ban Nietzsche számolt le drasztikusan, egyik töredékében így ír: „Haladás. Bene csapjuk magunkat! Az idô halad elôre, és mi szeretnénk hinni, hogy minden, amibenne van, elôrehalad, hogy a fejlôdés elôre-fejlôdés”.6

A ciklikus idôtapasztalat szerint minden ciklus körbeér egyszer, ezzel kitel-jesíti rendelt metafizikai körét, vége lesz, és nem vége szakad; ekkor Ernst

123

Jünger kifejezésével szólva át lehet törni az Idôfalat (Zeitmauer), amely mögöttaz ôsi és a tegnaphoz képest mégis teljesen új értéktartalmak veszik kezde-tüket, amelyek egyenlôek az ôsi hagyománnyal.

A válságirodalomnak a krízis legmélyebb felfogásáig eljutott szerzôiugyanezt a felfogást állítják diagnózisuk homokterébe, és mondanunk semkell, hogy Hamvas is ezt fogadja el. Hamvas válságírói korszakban, a görög ésa Nietzsche-i hatás alatt természetes módon a ciklikus szemléletet tettemagáévá, de amikor a keresztény értékek felé (is) fordul, akkor a Jelenésekkönyvében is megtalálja azt, amit a többi, emberi ôshagyományt közvetítôszentkönyv leír a korciklusok váltakozása tekintetében. Az Újszövetség utolsókönyve így szól a nagy világciklusok végén bekövetkezô halványodás okáról,ami bizonyos idôközönként jön el:

És láttam, hogy egy angyal leszállt a mennybôl, az alvilág kulcsa volt nála, és egy nagylánc a kezében. Megragadta a sárkányt, az ôsi kígyót, aki az ördög és a Sátán,megkötözte ezer esztendôre, levetette a mélységbe, bezárta, és pecsétet tett rá, hogymeg ne tévessze többé a népeket, amíg el nem telik az ezer esztendô: azután el kell oldoz-tatnia majd egy kis idôre.7

M O D E R N A P O K A L I P S Z I S

Hamvas mûveltsége arra mutat, hogy a válságirodalom termését behatóanismerte és világosan meg tudta különböztetni a krízis szerkezetét érintômunkákat a csupán a felszín dirib-darab problémáin rágódó tömegkönyvektôl.Evola Lázadás a modern világ ellen címû munkáját8 Valéry, Ortega, Spengler ésKeyserling vagy Bergyajev mûvei mellé helyezi, és úgy azonosítja szerzôjét,mint az archaikus – mindent egyben felfogó és az egészre vonatkozó – gon-dolkodás képviselôjét. Sorokinnal együtt úgy jellemzi a krízisirodalom legjob-bjait, mint aki „azon a határvonalon áll, amely a társadalmi, szellemi, kulturálisés történeti jelenségeket közös nevezôre igyekszik hozni.”9

Hamvas Evolát a krízis egészének látásában Nietzsche mellé helyezi. Talánez az a két név, amelynek jegyében a Modern apokalipszis címû írása is áll.10

Krízis mindig van – írja a munka elején –, ez a tudat illeszkedik egy általános„örök krízis szellem”-be, az „apokaliptikus tradíció” vonalába.11 A krízis ma azérthallatszik jobban, mert a tömegkommunikáció és a tömegszerû jelenségekrerezonáló társadalmi berendezkedések felerôsítik a hangját. Azaz: „Nincs itt végesemminek, nem alkonyodik a nyugati kultúra, semmi sem megy tönkre. A világ vál-tozik, de ez a természete. Fölösleges olyan eszeveszetten félni attól, ami jön: lényege-sen nem fog különbözni attól, ami ma van s ami mindig volt.”12 Persze, Hamvasigazat ad a dekadencia megnyilatkozásáról íróknak, csupán azt állapítja meg,hogy a halványodás felett érzett düh túlságosan uralja ôket. De megjegyzi aztis – ekkor már érezhetôen jelezve: nem olyan egyszerû a dolog, mint amit azelôbbi idézete sugall –, hogy a kor minden jelentôs szerzôje a kor ellen foglaltállást, tehát valami azért mégis csak lehet a Péguytól, Keyserlingtôl, Evolától,Spenglertôl vett dühös, profetikus idézetekben.

Hamvas alapforrásai a krizeológiában is ugyanazok, akik az ebben az idôsza-

124

kban született görögtárgyú írásaiban:Nietzsche, aztán Hölderlin és a George-Kreisvezetôje. A krizeológiában ezt a sort kiegészítiKierkegaard és Mereskovszkij neve. A vál-ságszövegekben nyomatékosan érvényesülôNietzsche-élmény hatására Hamvas az elsô, akrízist történetiségében vizsgáló kötetet, azazSpengler Untergang-ját sem tartja olyan ere-detinek, mint Nietzschét – „egyetlenegy sem tudolyat mondani, amit Nietzsche nem mondott volna[már].”13 Hiszen Hamvas szerint Nietzschevolt az, aki teljes egészében megragadta a vál-ság valóságát, mert felismerte, hogy Istentmegölték, azaz a kor válsága lényegében vallá-sos válság – „Nietzsche nem destruálta a vallást,

ô volt az, akinek kritikájában a legmélyebben érezni a vallás nélkül való élet teljesterméketlenségét és tarthatatlanságát.”14 Így nyeri el értelmét egyébként az is,amit Heidegger mondott: Nietzsche Zarathustrája nem egyszerûen kimondja,hogy Isten halott, ô az, aki az emberek tudtára hozzá, hogy azok megölték ôt.15

A vallás válsága miatt van a világ érezhetôen válságban, s minden válság innen-tôl fogva csak vallásos alapon definiálható – állítja Hamvas. A Nietzsche általleírt nihilizmus az, amely a teljes emberi elszakítottság érzését, a transzcen-dens hatalomról való leválását, a szilánkosra tört Lét borzalmát jelenti: a krízisaz az állapot, amely a minden értékek elértéktelenedése után következik be.

Hamvas ezen elsô, hosszabb, a krízist krizeológiai, de válság-magyarázó,tehát a két kategória határán átkelô szövege világos definíciót ad. Míg a rész-letkérdésekben elveszô válságír(ogat)ók képtelenek az egész Lét-szerkezetikrízist átlátni (ôk nem a fától nem látják az erdôt, hanem egy fogpiszkálótól azAmazonast); addig Hamvas egzisztenciális és ontológiai szinten is behatárolja,mirôl van szó: „a modern apokaliptika középpontja: vallásos válság”16 máshol: „amegoldás, ahogy a krízis természete is, csak vallásos lehet, a válság az egész emberiségsorsára kiterjed.”17 A válság vallásos alapmotívumának megértését Nietzscheután Hamvas Bergyajev-ben dicséri legjobban, noha az orosz filozófusDosztojevszkij-i ihletésétôl nincsen elragadtatva, s ezért mindig melléállítjaMereskovszkijt. Hamvas számára az orosz lélek mutatja meg a görögség-nélküli állapotot, jobban mondva azt, amely soha nem is tartalmazta aNietzsche-i értelemben vett antik görög egészséget, és amelyik így az európaihalványodás végstádiumát is demonstrálja. A görög értékek véglegeselhalványodása után mutatkozik ugyanis meg „az élet mélységeinek démoniz-musa”.18 A görögségnélküli káosz elsô, leplezetlen feltárulkozását HamvasDosztojevszkij regényeinek (Bûn és bûnhôdés, Ördögök, Karamazov testvérek)lélektanában mutatja ki.19

Lényeglátása tompulna, ha Hamvas abbahagyná a vallásos válság elemzését.A vallásos válságról írtakat ugyanis az követi, hogy megvizsgálja, mi van a val-lás helyett. Természetesen egy másik, vagyis egy torzult vallás. Ez pedig az „el-ponyvásodott” (Hamvas), „humanizálódott” (Evola) és „eltömegesedett” (Ortega)

125

anyagi civilizáció, annak minden hiedelmével. Ez utóbbiak közé veszi Hamvasa modern tudatok minden fajtáját, centrumukként a humanizmussal, amely alefelé élô ember hitének origója. Ezek után mit tehet a válság tapasztalója? –teszi fel a kérdést. Lehet keresztény, és lehet pogány. Elôbbi – írja Hamvas –hisz a kereszténység újjáéledésében, s úgy tekinti a krisztianizáció által megte-remtett kultúrát, amely nem igazi krisztocentrikus világ, példa erre Kierke-gaard, Dosztojevszkij, Bergyajev, Péguy, a fiatal Eliade; a pogány válságérzôezzel szemben a világ repaganizálásában látja a kiutat, mint Nietzsche, Evola,Keyserling. Hogy Hamvas magát ekkor, nietzscheánus ciklusában hová sorol-ta, azt nem nehéz kitalálni, de segítségül itt egy kifejezés, amely integrálja ez-zel kapcsolatos felfogását: „szép új pogány–görög heroikus magatartás” – a mon-dat minden szava hangsúlyos itt, amely a Nietzsche által megfogalmazott for-mula szerinti, azaz félelemérzés nélküli és veszélyesen élô világnézetet sejtet.

Hamvas a társadalmak felbomlását is világosan látja, s nem csodálkozunk,ha az Evola által leírt primordiális–szoláris tradícióban gyökerezô istenkirály-ságot és kaszt-társadalmat tartja a természetes berendezkedésnek, s egyetértô-leg idézi Ortegát is a „democratia morbosa”-ról, amely minden kiváltságos társa-dalmi fenomént megöl, hogy a lent lévôt felemelje. S Ortegától még nem is alegkeményebb szöveget idézte Hamvas, lássuk például, mit ír a spanyol filozó-fus az arisztokráciáról, mint a társadalmi élet szervezô rendszerérôl: „A hany-atlás korszaka az a korszak, amelyben a nép irányító kisebbsége – az arisztokrácia –már elvesztette kiváló tulajdonságait, melyeknek egykor fölemelkedését köszönhette.A nép jogosan lázad föl az ilyen haszontalan és romlott arisztokrácia ellen. Csakhogyzavarodottságában általánosítja az adott arisztokrácia elleni kifogásait, és ahelyett,hogy fölcserélné egy új, erényesebb arisztokráciával, azon iparkodik, hogy mindenfélearisztokratikus szándékot kiküszöböljön.”20 Hamvas több jól megtalált és szöveg-ébe illesztett idézet fölött elmélkedve a Sklaven-Moral eluralkodását nevezimeg a társadalmi válság gyökérokaként, amely a modern embert páriává(Evola) teszi és minden fenti érték elleni alulról jövô lázadásra ingerli. „Ez alázadás tisztán démonikus” – írja21 ugyanarról, amit Spengler a fellah-társadal-mak forradalmairól, vagy az amerikai Stoddard a civilizáció elleni lázadásról ír,és amit Evola a tellurikus erôk elszabadulásának, Ortega pedig a tömegeklázadásának nevez.22 Ez az „utolsó ember” ideje, amirôl így szól Zarathustra:

Senki sem lesz többé szegény vagy gazdag: mindkettô túlontúl terhes állapot. Ki akar-na kormányozni még? Ki engedelmeskedne még? Mindkettô túlontúl terhes köte-lesség.Pásztor sem lesz, de lesz egy nyáj. Mindenki egyet akar, mindenki egyenlô: akimásként érez, önként megy a bolondok házába.23

Az utolsó ember korának eljövetelét Hamvas egyetértôleg állapítja megGuénonnal, Ortegával, Evolával. A kasztok hierarchiájának szétbomlása és afelülrôl vezetett társadalom értékeinek végleges elhalványodása számára is avég kezdetét jelentette. Hamvas szerint egyébként is a parancsolás „együttszellem és erô”,24 s az igazi uralkodó „nem erôszakkal, nem fegyverrel uralkodik,hanem a felsôbb tudás erejével.”25 Hamvas a jelen Kali-korban, az új barbárságidején az egyenlôséget a társadalmak végleges felbomlása jeleként azonosítja,

126

s ez a gondolat is Zarathustrához visz minket vissza, aki „az »egyenlô emberek«babonája” (Nietzsche) ellen fakad ki:

Nem akarom, hogy összekeverjenek és összetévesszenek azegyenlôség eme prédikátoraival. Mert hozzám így szól az igazság:„Az emberek nem egyenlôk”.És ne is legyenek azok! Mert miként szerethetném az ember-fölötti embert, ha másként beszélnék?Ezernyi hídon és pallón tülekedjenek a jövô felé, s legyen közöt-tük egyre több háborúság és egyenlôtlenség: így késztet szóla-nom nagy szeretetem!26

Hamvas szerint a krízistudat Nietzschével kezdôdött, illetve realizálódott,de vele meg is oldódott. Mire gondol? Arra, hogy a krízis ugyan érezhetôenerôsödôben van – már az arra képes eszközök jóvoltából is, amik szintén a krí-zis részei (!) –, de mégsem kell apokaliptikus méretekig túlozni a jelenségetmagát, amely egy természetes világfolyamat. Tehát azt, „hogy válság egyáltalánnincsen, lehet tartani, de éppoly fölösleges, mint az, hogy a válság végzetes.”27 Ham-vas Evola nyomán jár el, amikor azzal zárja szövegét, hogy a válságnak, amelymár jó ideje az emberi lét alapszerkezetében jelenlévô, mert ahhoz eleve szer-vesen hozzátartozó jelenség, most csupán végzetes következményére jött rá azemberiség. A krízist lehet átélni, lehet eltúlozni, lehet beleôrülni és lehet fi-gyelmen kívül hagyni is, de legjobb, ha siettetjük. Ezzel Hamvas eljut oda,hogy megint Evolára utalva elmondja: a jelen periódus végig fog érni, és akkorolyan tartalmak jelenhetnek meg, amelyek látszólag újak, de valójában archa-ikusak. Ezt viszont jobb lenne mielôbb elérni. Ahogyan Nietzsche írja, sem-min sem lehet segíteni, az idô a maga ciklusa szerint mozog, ezért lépésrôl lé-pésre kell továbbhaladnunk a dekadenciában („én így definiálom a modern »hal-adást«…” – teszi hozzá zárójelben). Majd Nietzsche így folytatja: „ezt a fejlôdéstlehet gátolni, és a gát révén magát az elfajzást felduzzasztani, felhalmozni, heveseb-bé és váratlanabbá tenni: többet nem tehetünk.”28 Kérdés, hogy érdemes-e? Afenti Zarathustra–Nietzsche-mottó szerint inkább a többi gátat is el kell taka-rítani az útból.

K R Í Z I S É S K A T A R Z I S

Hamvasnak a krízisbôl való katarktikus–eszkatologikus kibontakozásrólírott szövege29 igen figyelemreméltó, és minden okunk megvan arra, hogy aztgondoljuk: Hamvas ezen írása az elôbbivel együtt egy nagyobb szintéziselképzelésére is okot ad.

A krízis nem meg-, hanem feloldódik. Ettôl, az egész szöveget magkéntmaga köré szervezô megállapítástól kezdve joggal gondolhatjuk, hogy egybeavatás-szerû írást olvasunk, amelynek minden sorára nem, csak a közép-pontba helyezett kulcsra kell figyelnünk. Így fogunk eljárni a továbbiakban.

Hamvas rögtön leszögezi, hogy amíg a krízis megközelítése könnyebb volt,

127

mert rengeteg írás született róla, addig a katarzisnak nincsen irodalma. Nemtévedünk, ha azt hisszük, hogy Hamvas most egyedülállót fog alkotni, s nemcsodálkozunk, ha Nietzsche lesz az, akit a krízistudat magjának elültetésénélés a katarzis szüretelésénél is ott találunk.

A történeti erôk kifejlése éppúgy, mint az értékek, duális rendszerbenpolarizálódnak. A modern ember leírásakor Hamvas az esszéírás meto-dológiájára egyébként is jellemzô ellentétpárokban dolgozik. A modern emberlázad kora kultúrája ellen, de el is fogadja azt, és ennek a kettônek együttesjelenléte okozza drámai létállapotát.30 A modern ember kiemelkedése a krízislehúzó erôinek való ellenállás révén éppen attól függ, hogy ezt a drámaiságotvégig tudja-e harcolni az idôben. Hamvas szerint azzal válhat a modern korembere a jelenvaló idô urává, akkor élhet itt és most, ha ezt a drámai léthely-zetet aktívan meg tudja élni. Minden más idôn kívülivé, és ezzel értelmetlenélet hordozójává teszi. Erre több lehetôség is van. (1.) Ha az ember azért nemél ebben a korban, mert nem éli át direkt a krízist, nem akar róla tudni, akkor„lótuszevô” lesz (Szerb Antal), de ez nem jelenti azt, hogy az ilyen ember nelenne a krízis legjellemzôbb maszk-arca. (2.) Ha valaki tisztában van a válság-gal és azt meg akarja oldani – írja –, az annál rosszabb: az „outsider” ugyanisrészletekben akarja orvosolni a válságot, s persze, nem sikerül szegénykének.(3.) Végül lehetôség van a lemaradásra is, amely szintén idôn kívüli állapototeredményez elszenvedôjének. Az egész kor magatartását Hamvas mindeneset-re generálisan olyan lelkiállapotúnak tartja, amelyet a kollektív, idôn kívül élôinfantilizmus jellemez.31 Ez a kamaszkorba visszasüllyedt amorf emberiség az„elégedett fiatalúr” (Ortega) állapotában várja a véget, amirôl nem is tud; ennekmegfelelôen kultúrája is álarc, lárvaarc a maszk mögött (Németh László).

Hamvas jól érzékelve a különben szintén válságírónak számító MannheimKároly egyik legfôbb módszerének hasznosságát: az idôélménybôl indul ki. Azidôt uraló embert oda helyezi, ahol az idô felé lehet fordulni, azaz lehetôség vanarra, hogy az ember által történjen minden.32 Ennek a kivételességet és mitikusképességet igénylô kritériumnak Hamvas szerint egy valaki felelt meg eddig, sez Nietzsche volt. Ô volt az, aki odáig vitte a korral szembeni lázadást, hogyeljutott a határhelyzetbe, ott állt az Idôfal tövében, és egyik pillanatban már amásik oldalán volt – a krízisbôl átment a katarzison, egy eszkatologikus pilla-naton át a válságnélküli létbe. Hamvas egy Sziget-beli írásában Gundolfot idézi,aki szerint Nietzsche „két korszak elválasztó határvonalának a jele”.33 Hamvasértelmezésében Nietzsche a határhelyzetbe, majd az azon túljutott ember.

Hamvas szerint a válságélmény permanensen fokozódik. Elôször a válságkritizálása jelenik meg, majd ez egyre generálisabb életérzéssé szervezôdik,ebbôl megteremtôdik a lázadás, amely után elkövetkezik „a nihilizmus végsômagatartása, [ami] határhelyzet és már utal arra is, ami túl van rajta. Ebbôl nemkövetkezik az, hogy, aki nihilista, annak el kell érkeznie oda, ami a nihilizmuson túlvan; ami ebbôl következik, az, hogyha valaki teljesen végigéli, elérkezik akatarzishoz.”34 A Nietzsche-i „félelmetlenség” állapota az, amely a katarzis határ-pontján innen van, és „a már otthonát megtaláló nyugodt önbizalom” az, ami atúloldalt élô lelkének sajátja. A kritika után következô aktív lázadás és azezutáni nihilizmus addig fokozódik, amíg azt a végsôkig lehet fokozni – és

128

ugyanakkor feladni. Ez a határhelyzet, a katarzis. Az ember „szembenáll a sem-mivel, – ô volt az, aki a világot felbontotta és lerombolta, de ezen a semmin át kellugrania. […] Nem állhat meg. Az embernek ugyanis ugrania kell: bele a semmibe.Vagy a semmi csak a szakadék, amin túl kezdôdik valami más? Nem tudja”35 Ez azugrás belsô döntés következménye és a heroizmus abszolút pillanata, ha vala-ki megteszi, „a következô percben érzi, hogy már más levegôt szív, más atmoszférátérez. Túl van.”36 A Hamvas által leírt pillanat az Idôfal átszakítása, a két ciklusközötti katarzis–határhelyzet megélése, megtisztulás, a drámai döntésfeloldódása, „vallásos megrázkódtatás”. Az „átalmenôk” (Nietzsche) diadala.

Hamvas az emberiséget még a krízis kezdetén lévônek tudja, ellentétbenpéldául Evolával vagy Spenglerrel, Jüngerrel és Ortegával, akik a vége felétartónak vélték a világfolyamatot. Hamvas azonban nem erre figyel. Nála alényeg, hogy a válság feloldására van-e lehetôség a katarzispont egyénielérésével, az ugrás egzisztenciális döntésének meghozatalával. Hamvasszerint van, s ezt eddig csak Nietzsche hajtotta végre. Hamvas szerint ô egy„még nem igazolt jövô koraszülöttje” (Nietzsche) volt, aki az ember utánkövetkezô létállapotot elérte. „Az ember olyasvalami, amit fölül kell múlnunk.[…] inkább visszasüllyednétek az állathoz, semhogy felülmúljátok az embert?” –mondja Zarthustra.37 Majd imigyen szól:

Kötél az ember, állat és emberfölötti ember közt feszül – kötél a szakadék fölött.Veszélyes átalút, veszélyes útonlét, veszélyes visszanézés, veszélyes borzongás, veszé-lyes megtorpanás.Az a nagy az emberben, hogy híd és nem cél: azt szeretjük benne, hogy az emberáttûnés és letûnés. Ôket szeretem: akik nem tudnak élni, csak letûnôkként, mert ôk az átalmenôk. Szeretem a nagy megvetôket, mert ôk a nagy hódolók s a vágy nyilai a túlsó part felé.38

Zarathustra–Nietzsche szavai Hamvas „határhelyzet” fogalmát világítjákmeg. Nietzsche az emberi létet örök úton-levésnek, szakadék fölött átvezetôútnak definiálja, hídnak és nem önmagában vett célnak tartja. Hamvas„határhelyzet”-e a szakadék elôtt van, döntések és akaratok sorozatát egy adottpontra fókuszáló pillanat ez, ugrás Zarathustra–Nietzsche emberfölöttiemberének ideálja felé. Hamvasnál a határhelyzet metafizikai fogalom, eszka-tologikus kategória.

S addig is, milyen lelkiállapot a megfelelô? – kérdezhetjük joggal. Hamvaseredeti megoldással két szerzônél is ugyanazt a stílust mutatja ki, amelyet két-ség kívül ô is magáévá tett. Huizingában és Bergyajevben, két nagyon külön-bözô lelkialkatú és módszerû szerzôben is ugyanazt a lelki alapállást dicséri.Mindketten várják a válság végét, az új kort, és a ciklus határhelyzetén valótúljutást, a hídon való átjutást. Huizinga39 a krízis visszafordíthatatlanságátrealizálva az Idô felé fordul, arra tanít, hogy nincsen visszaút – de nem is kellvisszamenni, nincs menekvés, csak elôre, az Idô felé. A kérdés az, hogy ezturalni tudja-e az ember. Bergyajev Új középkor címû könyvérôl írja, hogyszerzôje a következô ciklust bátran várja: „Örvend. Igenli az életet. Nem pessz-imista. Felülemelkedik és hisz.”40 Ez a derû, az elkerülhetetlen végzettel valótragikus szembenézés az, amely Hamvas számára a görög egészséget és derût

129

is jelenti – azaz archaikus, az Idôvel harmóniában lévô létet. Kérdés, hogy Hamvas, aki magabiztosan fogalmazza meg a Krízis és katarzis

végén a határhelyzeten átment ember „tisztult” alkatát, vajon magára hogytekintett? Joggal tehetjük fel a kérdést, hogy Hamvas magát „nagy megvetô”-nek és „átalmenô”-nek tartotta-e?

A V I L Á G V Á L S Á G

Hamvas klasszikus bibliográfiát állított össze a krízisirodalomról A világvál-ság cím alatt,41 amelyet 1938 elsô napján zárt le. A 823 címet, köteteket és fo-lyóiratcikkeket vegyesen tartalmazó gyûjtemény a válság minden részlet-kérdésére kitér – a mûvészettôl a gazdasági és társadalmi–politikai válságig –,de bibliográfiája élén a filozófiai, kulturális és az ún. profetikus mûvek címeitközli. A bibliográfiát az teszi teljessé, hogy minden mû rövid összefoglalója ismegtalálható az egyes címek alá írva – mindezt száz oldalon keresztül. Hamvasa válság fenomenológiájáról írottakat mintegy bevezetôül közli az irodalomje-gyzék elején, ezzel önálló, magában is értelmezhetô mûvet hozva lére.

Hamvas a bibliográfia bevezetô tanulmányában a világválság irodalmánakszerkezetét vázolja. A krizeológus szerint a válságirodalmat tápláló válságtudatszövegszerû megfogalmazása nagyon régóta jelen van, de egzisztenciális éstágabb kört foglalkoztató kérdéssé, tudományos diszciplínává az elsôvilágháború idejétôl vált. Majd hozzáteszi a következôket, jelezve, hogy akrízist korstrukturáló tényezôként fogja fel: „e válság az, ami egy késôbbi kornaka mai idôrôl azt fogja elmondani, ami benne a leglényegesebb [volt].”42

A krízis egzakt, tudományos, teoretikus definíciója is itt, ebben a szövegbenfogalmazódik meg. A válság tehát Hamvas szerint a „totális emberi létet érintô”rendszerzavar, az emberi élet egész rendszerének problematikussá és zavarossáválása, amelyet „tárgyi oldalról a megoldhatatlansági jelleg, alanyi oldalról a krízis-tudat jellemez”.43 A mai kor viszont annyiban más az örök krízis történetében,

hogy a megoldhatatlansági érzés most a leg-erôsebb. Ezt az okozza, hogy „az ember matulajdonképpen csak feleszmél arra a mindenkorieschatologiai helyzetre, amiben mindig volt.”44

Ismét Nietzschét és Kierkegaardot idézi, akikszerint az emberi létet mindig is jellemzôkrízis felismerésére meg kell érni, azaz egyadott történelmi szituáció – Nietzschénél a„tragikus korszak” – ébreszti fel a válság-tuda-tot. Az egyetemes világkrízisre éppen a kisebbválságok összegzôdése hívja fel ma a figyel-met. Ehhez kapcsolódóan idézzük, amitHuizinga könyvével kapcsolatban ír: „a válsá-got az ember csak akkor látja meg a maga valósá-gos mivoltában, ha valamennyit egyszerre látja éspedig teljes mélységében.”45 Egy helyen

130

Bergyajevet is idézi, aki szerint a krízis megértése nem más, mint a történelemmegértése. A krízisre eszmélés ennek megfelelôen eszkatologikus pillanat, atörténelem megnyilatkozása. A válság – amint azt a Krízis és katarzisból is lát-tuk – határhelyzet, s mint ilyen, az emberi létezés eredendô jellegére hívja fela figyelmet. A válság a metafizikai szférák objektiválódása, ezért „az egészkríziskérdés metafizika” – szögezi le Hamvas.46

•

Hamvas szövegét a továbbiakban azért elemezzük, mert a válságirodalomrendszerezésében eddig méltatlanul elhanyagolt cölöpöket vert le. A világvál-ságnak a krízisirodalmat kategorizáló részei egyértelmûen egy krizeológiaitudományterület módszertanát vetik meg.

Hamvas szerint a válságtudat kétféle lehet: (1.) egyrészt lehet pozitívelégedetlenség a fennálló bomló viszonyokkal, s ekkor a lázadást valósítja meg;(2.) másrészt lehet negatívan regulázó, azaz utópikus. Elôbbi lélekállapotot afilozófusok, szellemtudományokat mûvelôk írásaiban, utóbbit pedig fôképp apolitikai, gazdasági, társadalmi mûvekben azonosítja. A jövôbe utaló és amegoldó irodalmak Hamvasnak az utópiát, az örök eretnekség (MolnárTamás) újabb formáját juttatták eszébe. Az ilyen szövegek maguk is a válságjelei – írja –, amennyiben a krízis részletproblémáira reflektálnak, és ezzel aszûklátókörûséggel igyekeznek valamit megoldani, amit nem látnak át. De ezaz utópikusság épp azért több az egyszerû „idegesítô ostobaságnál”, mert azidôt nem érti meg: „A jövô legfôbb tulajdonsága, hogy kifürkészhetetlen. Ami afontos, az nem a számítás, hanem a magatartás: a tiszta fô, az éles szem, a könyörte-len kritika, vagyis: az igazságszenvedély.”47

Hamvas a modern válságirodalmat 1918 utántól keltezi, s mint írtuk, 1937végéig gyûjtötte össze a bibliográfia anyagát. Az ezt megelôzô ilyen tárgyúmûveket a profetikus irodalom körébe utalja, s köztük kiemelt helyet adpéldául Nietzschének, Kierkegaard és Mereskovszkij mûveinek, SpenglerUntergang-jának és Unamunónak A tragikus életérzésért. Hamvas A Nyugatalkonyát egyúttal a „modern” válságirodalomba való átvezetésként is értékeli.(Megint egy határhelyzet…) 1918 és 1929 közé teszi a klasszikus mûvekmegírásának korát, majd ezt követi a válságirodalom szekularizálódása, atömegszerûen megjelenô válságirodalom kora, amely maga is a válság jele,hisztérikus és a részletek kis részleteit boncolgató írásaival.48 Mindez nemjelenti azt, hogy a válságirodalom periodizációjakor ne engedné meg, hogy akrizeológia késôbbi szakaszaiban ne szülessenek jelentôs munkák. Amiket ônagyra tartott, azok közül is sok ekkor alkottatott meg.

Azt csak sajnálhatjuk, hogy az 1938–45 közötti irodalmak listája nemkészült el.

Hamvas egyébként Péguy, Spengler, Mereskovszkij, Bergyajev, Huizinga,Evola, Guénon, Keyserling, Valéry, Przywara és Ortega munkáit tartotta alegszintetizálóbb, az emberi válságszituációt legmélyebben megragadó ésegyúttal tiszta stílusban megírt kortárs mûveknek.

131

H A T Á R H E L Y Z E T A H A L A K É S A V Í Z Ö N T Ô K Ö Z Ö T T

Hamvas A láthatatlan történet elsô esszéjében, A Vízöntôben körvonalazzaa két világciklus közötti határhelyzet morfológiáját. Ez az írás egyben a vál-ságírói korszak és a hagyomány köré rendezôdô alkotói ciklusa közötti határis, tehát ennyiben ez az írás is határhelyzetben helyezkedik el.

A Halak csillagképe után a Vízöntô jegyében álló világciklus következik, aKali korszakát újra a Kirtáé követi: „Ma a Halak csillagképébôl lépünk ki. A hónapbefejezôdött, és az aión lezárult. Válságos idôbe jutottunk […] Most lépünk át akövetkezô képbe, a Vízöntôbe. Tökéletesen új élet kezdôdik” – de addig „az apokalip-szis egy neme” következik, amely mögött a következô ciklus nyílik meg. Desenki sem tudja, hogy az Idôfal mögött mi van: „Hogy a Vízöntô milyen lesz, aztsenki sem tudja. Amirôl e pillanatban tudomást szerezhetünk: mi történik, amikor aHalakból a Vízöntôbe lépünk.”50

A határhelyzet kora a szétbomlás és az anyag vonzásának idôszaka. Azemberiség letöredezett darabkáiból is az anyaghoz hasonló összeállt masszakeletkezik, amely öntudatlan és „sátáni idióta”. A tömeg korába lépô emberi-ségrôl írja Ortega: „A történelemben szüntelenül váltakozik két kor: az arisztokrá-ciák – egyben a társadalmak – kialakulásának kora és az arisztokráciák hanyatlásá-nak kora, vagyis a társadalmak bomlása.”51 A bomlás társadalmát Hamvas is egyfordított helyzet létrejöttében vázolja, amikor az alantas kerül felülre – ezt abarbárság vertikális betörésének nevezi, vagy az özönvíz mindent elborítótömegességével szemlélteti. A „belsô özönvíz” azonban nem a társadalombankezdôdik, hanem belül. Hamvas az anyag vonzásának erôsödésével és aszellem kiveszésével/elhalványulásával magyarázza a tömegesedést, amineksorán elôször „egyéniségalatti állapotba merültünk, és önmagunkról való különtudatunk elhomályosodik”,52 aztán Le Bon és Ortega megállapítása nyománbekövetkezett a tömeg anyagszerû összeverôdése következében kialakuló újnépvándorlás masszája. Ez az állapot a történeti ciklus végét jelzô szimptóma:a primitivizálódott egyénekbôl logika elôttien (nem-)gondolkodó anti-tár-sadalom jön létre, amely „lelki visszafejlettsége” miatt történetelôttivé, azazidônkívülivé válik. Hamvas másik variációja szerint ez az ember az „idôklegvégérôl” származó „történetutáni ember” – a Nietzsche-i „utolsó ember”.Visszasüllyedt, bálványimádó töredékhalmaz, „gépesített barbárság”. Atömegesedés óceánja – jelezve Hamvas részérôl egy módosulást a válság idô-beli diagnosztizálásában – „már itt van, és az emberiség nagy részét már el is borí-totta” – írja.53 Ahogyan Hamvas az anyagot magát is kozmikus zûrzavarkövetkeztében keletkezett sötét fenoménnak nevezi, úgy a materialista –történetutáni, vagy történetelôtti: mindegy, mindkettô idôn kívül élô –emberiséget „is ilyen lehullott és kiokádott, leporlott és összetört, csatornába ésszemétdombra került valami”-nek nevezi.54

A legizgatóbb kérdés az, hogy mi következik a határhelyzetet követôen,azaz a Vízöntôbe való átlépés után. Persze, ezt az idô jellege – azaz a jelenneka jövô felé való teljes nyitottsága – miatt nem lehet megmondani, de Hamvasmégis jelez valamit. A történet végén élô utolsó embert a következô ciklusbanfelváltja az az utáni, azaz a ciklikusságnak megfelelôen az elsô ember; aki a cik-

132

likus szemlélet szerint természetszerûleg az ember archetípusa lesz, a halvány-odás által nem sújtott, teljes és „isteni ember” (Hamvas). A történelem kezdetiembere logikusan, azaz tisztán és világosan gondolkodó lény, akit a Platón-iIdea „segítségével a magasabb Hatalom […] magához emel”.55 A felfelé élésre, ateljesség felé (Weöres Sándor) irányuló belsô útra azonban most is vanlehetôség, hiszen – amint Hamvas írja – amíg Nietzsche korában kétséges volt,hogy az általa várt „szép, büszke, jó kedélyû lelkek” meg tudják-e menteni a vilá-got, addig a világháború után már létrejött a „hatodik faj”, amelynek elszigeteltegyedei csak a találkozásra vágynak, s eközben a tömeggel metafizikai hátterûegyéni harcot vívnak. De mielôtt konkrétan kezdenénk értelmezni szavait,Hamvas figyelmeztet: „egyelôre [ezt] a gondolatot nem szabad másnak tekintetni,mint szimbólumnak: út, amely mindenkinek nyitva áll […] csak rajta múlik”, hogyhogyan dönt.56 Ebben a szövegben is felbukkan tehát a döntés mint egziszten-ciális fordulópont, és a szöveget tovább olvasva megtaláljuk a katarzis átélé-sének pillanatára fentebb írtak párhuzamát is. Az új fajhoz tartozó embernek– írja Hamvas – „a tömegesedést és primitivizálódást át kell élnie és le kell gyôznie.A tudattalan óceánt asszimilálnia kell és magába fel kell vennie és azon túl kell lép-nie.” A katarzis itt olyan variációban fogalmazódik meg, hogy a „átalmenô”-knek az özönvizet át kell élniük, alá kell szállniuk a sötétségbe és onnan „teljestudattal a világosságba” kell visszatérniük. Hamvas itt a mélység–magasság,sötétség–fény dualizmusával szemlélteti az emberi megtisztulást, a megváltást,a határhelyzeten való túljutást.

Az új ciklus kozmikus változást hoz – talán ez eddig is világos volt, és ezzelegyütt az ember ontológiai változását, Lét-váltását is eredményezi majd. Azutolsó utáni ember – azaz az új ciklusba a határhelyzetet megélve átjutottember, az új ciklus embere – az elsô ember lesz. S mint ilyen, a legôsibb is.Róla pedig így szól Hamvas: „Az elsô ember a világ ôsi alapformája volt. Kozmikusjelenség. Ôslény, akikben az isteni származás világos tudata élt. Az ôsi ember a homoaeternus, az örök ember.” Tisztán logikus gondolkodású, a „felsô Hatalmak sug-árzó jelképei irányítják” és a világ ôsharmóniájával szinkronban él. „Az ôsemberaz isteni ember.” – írja.57 Az új ember a legôsibb is – a tegnapihoz, a bomláskorához képes valóban új, a mindenkori Idôhöz és a kezdethez képest ôsi,eleve létezô, a kozmikus erôkkel együtt keletkezett. Archaikus – tiszta,elhalványodás elôtti.

A H A T Á R H E L Y Z E T M Á S I K O L D A L Á N

Ahogyan már utaltunk rá, Hamvast válsággal foglalkozó szövegei a krízisírójaként és egyben szakértôjeként is értelmezhetôvé teszik, de a megoldás,vagyis a válságon való kozmikus, ontológiai és egzisztenciális felülemelkedés isfoglalkoztatta. Hamvas válság-fenomenológiája úgy és azzal válik teljessé,hogy a problémafelvetés után a probléma szerkezeti összefüggéseit – hitünkszerint Magyarországon egyedül – tudományos pontossággal és metafizikaiháttérrel feltárta, s a válságmegoldás javaslatával is elôállt.

Bergyajevet azért is méltatja oly sokszor, mert ô meghirdette a visszatérést

133

„az emberi sors misztériumához” (Hamvas), és átlátta, hogy a vallásos válságraadandó válasz nem egy újabb akció, hanem valami más lehet: nyugodtvárakozás és a határhelyzetben álló ember egyéni sorsának döntés elé vitele.Katarzis, „cselekvés nélküli cselekvés”, hyperioni magatartás, a szigetre vonultpoeta sacer ôrködése, göröggé levés: ezek azok a formulák, amelyek Hamvasegzisztenciális válság-szerkezetlátásának központi fogalmai a válság-megoldódásról szóló írásaiban, a hagyomány-korszak elôtt; ezt követôen az„aranykori hagyomány” (Unamuno) lép elôtérbe megoldáskeresésekor.

Ahogyan egyre inkább foglalkoztatta az emberi hagyomány örök magja,úgy vált Hamvas a ’40-es évek elejére érzékennyé a megoldás ilyen formájairánt. A voluntarista görög-életprogram, az Idôfal átszakításának Jünger-iaktivizmusa, vagy az evoliánus ciklusfelgyorsítás egyre inkább úgy kerül nálaháttérbe, ahogy a hagyomány újrateremtôdése és az „archaikus közösség”58

aranykori állapota a központba lép. S hogy mi a hagyomány? Hamvas Guénonra hivatkozva így határozza meg

A láthatatlan történetben: „a hagyomány az ember és a transzcendens világ közöttlévô kapcsolat folytonosságának fenntartása, az ember isteni eredetének tudata és azistenhasonlóságnak mint az emberi sors egyetlen feladatának megôrzése.”59 Azaz azember Isten-arcúságának megôrzése a démoni torzulatoktól, maszkoktól ésálarcoktól.

Zárásként Hamvas egyik, a válság és a hagyomány témakörét összekötô –vagyis az életmû tekintetében szintén határhelyzetben lévônek tekinthetô –másik szövegébôl idézünk, amely már nyitást fejez ki az egész emberi ôshagy-omány felé, amibe a keresztény Tradíciót is integrálja majd. A nyugodt derû –legyen görög játékosság vagy aszketizmus – mondatja vele a követezôket: „ahagyományos tudás látja, hogy a helyzet menthetetlen és egy nagy világkorszak befe-jezôdött. Elkövetkezett a krízis […] ahogy a Jelenések könyve írja: a jó magotelválasztják a rossztól. Az elválasztás ideje a válság maga. Az út véget ért s mostvissza kell térni az eredethez.”60

Az elválasztás, azaz „az aratás órája” (Jel, 14, 15.) után, az új ciklusban a„hagyomány szellemének restaurációja” (Hamvas) következik el. A Jó Mag erejesugárzik szét, az alkonyatot eloszlatja a Fény. Visszatérünk az eredethez.

Irodalom

Balogh Tamás–Törô Krisztina: Huizinga magyar barátai. Johan Huizinga magyar recepciója aharmincas–negyvenes években. (Tanulmányok) ELTE Eötvös, Bp. 2002. Darabos Pál: Hamvas Béla. Egy életmû fiziognómiája. I-III. Hamvas Intézet, Bp. 2002. különösen: II.kötet, Szellemi ember a válságban c. fejezet, I-IV.Dúl Antal: Elôszó. In: Hamvas Béla: A láthatatlan történet. Akadémiai, Bp. 1988.Egyed Péter: Giovanni Gentile (1875–1944) és Julius Evola (1898–1974) recepciójának történetéhez.In: Korunk, 2006. 7. szám Hamvas Béla. (Magyar Pantheon sor.) Szerk.: Miklóssy Endre, Új Mandátum, Bp. 2002. Hamvas Béla. Közös életrend. Válogatás esszéibôl és életmûvének teljes bibliográfiája. FSZEK, Bp.1988. Hamvas Béla emlékszám. In: Életünk, 1987. 9. szám Lôrinczné Thiel Katalin: Hamvas Béla válságfelfogása. Jelen-Lét, 1992.

134

Szántó F. István: A hüperióni hang – A magyar Hüperiónról öt tételben. In: Kortárs, 2000. 4. szám Szántó F. István: Hamvas Béla és Hölderlin. In: Új Forrás, 2003. 1. szám Szántó F. István: Hamvas Béla „görög tárgyú” írásai és a Sziget-mozgalom. In: Kortárs, 2003. 8. szám Vincze Zsuzsa: Palackposta – A szellem szigetérôl. (A Sziget-kör és a sziget-gondolat) In: Jelenkor,1997. 9. szám

Jegyzetek

1 Noha Hamvas így ír a munkáról: a könyv „a magyar politikai élet dekadenciájáról szól, de világösszefüg-gések iránt érzéketlen és így gondolatmenete is lokális jellegû.” (Modern apokalipszis. A világkrízis irodal-ma. In: Társadalomtudomány, 1935. 2. szám, 117. old. jegyz., a továbbiakban: Modern apokalipszis) Amunkát ismertette is, Tomas Mark álnéven: És ami utána következik. (Szekfû Gyula könyvérôl) In:Független Szemle, 1934. 5-6. szám2 Asbóth János: Három nemzedék. Széchenyi és Vörösmarty. Kossuth és Petôfi. Deák és Arany. (1873)In: Asbóth János válogatott mûvei. Vál., s.a.r., jegyz.: Kiczenko Judit, PPKE BTK, Piliscsaba, 2002. 3 Ortega, y Gasset: A tömegek lázadása. Ford.: Puskás János, Kir. M. Egy. ny. Bp. 1938. Hamvas afordító munkáját nagyon lehúzza egyik írásában: „E magyar fordítás kifejezéstelen, otromba, pongyola,magyartalan és nagyon sok helyütt értelmetlen.” (A tömegek lázadása. In: Társadalomtudomány, 1938. 1-3.szám 51. oldal)4 Kivétel Padányi Viktor munkája, de ez már emigrációban, nem Magyarországon született: A nagytragédia. (Szintézis) I-II. 1. kiad.: 1952. és 1977. 2. kiad.: Gede, Bp. 1995. és 1999. 5 Ld. bôvebben: Szellem és hatalom. In: Országépítés, 1939. 1. szám 6 Nietzsche, Friedrich: Az értékek átértékelése. Hátrahagyott töredékekbôl. Vál., ford., elôszó:Romhányi Török Gábor, Holnap, Bp. 1998. 22. oldal (Kiemelés az eredetiben.)7 Jel, 20, 1-3. (Kiemelés tôlem. B. M.) 8 Evola, Julius: Lázadás a modern világ ellen. Kötet, Nyíregyháza, 1997. (Eredetileg: Rivolto contro ilmondo moderno. Milano, 1934. németül 1935-ben jelent meg.)9 Sorokin [Pitirim] szociológiája. In: Társadalomtudomány, 1938. 4-5. szám, 155. oldal (Kiemelés tôlem.B. M.)10 Modern apokalipszis. i.m. Ahogyan itt, úgy a késôbbiekben is az eredeti, korabeli folyóiratban meg-jelent szövegekre támaszkodom. Ennyiben figyelmen kívül hagyom a három következôkben vizsgáltfôszöveget részben közlô kiadást: Hamvas Béla: Világválság. (Gondolkodó magyarok sor.) Elôszó,jegyz.: Szigethy Gábor, Magvetô, Bp. 1983. 11 Modern apokalipszis, 114. oldal12 Uo. A Nietzsche-i hatás érezhetô ezen a mondaton is, lássuk, mit ír Hamvas mestere: „A hanyatlás,a züllés, a kicsapongás önmagában nem olyasmi, amit el kellene ítélnünk: az életnek, az élet fejlôdésének szük-ségszerû következménye. A dekadencia jelensége olyan szükségszerû, mint az élet bármely fellendülése éstérhódítása: egyszerûen megakadályozhatatlan.” (Nietzsche, Friedrich: Az értékek átértékelése, 17. oldal,Kiemelés az eredetiben.) 13 Modern apokalipszis. 118. 14 Uo. 119. 15 Ld. bôvebben: Heidegger, Martin: Nietzsche mondása: Isten halott (1943) Ford.: Czeglédi András.In: Rejtekutak. Osiris, Bp. 2006. 16 Modern apokalipszis, 121. oldal 17 Huizinga krízis-könyve. (Im Schatten von Morgen) In: Társadalomtudomány, 1936. 4. szám 18 Hamvas írásai Bergyajevrôl és más orosz filozófusokról: Új középkor. Bergyajev Nyikoláj történet-filozófiája. In: Protestáns Szemle, 1932. 1. szám; Nikolaj Berdjajew: Le christianisme et la lutte des class-es. In: uo. 1933. 2. szám; Az orosz emigráció történetfilozófiájáról. In: Társadalomtudomány, 1934. 3.szám; Bergyajev: Marxizmus és vallás. In: uo. 1935. 4. szám.19 Ld. bôvebben errôl: Brueghel. In: Hamvas Béla Mûvei. 18. Medio, Bp. é. n. Sziget-ciklus. (a továb-biakban: HBM, 18.) Hamvas így ír Dosztojevszkijrôl: „Máig is kérdés, hogy a démonokat, amelyekrôlDosztojevszkij ír, ô csak leleplezte, vagy pedig ô volt az, aki a démonokat idézte.” Majd, jelezve a válságíróikorszakhoz képesti változást Dosztojevszkij-szemléletében, így folytatja: „megmutatta az emberi életördögi voltát és megmutatta, hogy az ember hogyan gyôzheti le az ördögöt.” (Száz könyv. [1945] In: Európai

135

mûhely. I. Szerk.: uô, Pannónia Könyvek, Pécs, 1990. 61. oldal) 20 Ortega, y Gasset: Gerinctelen Spanyolország. (1922) In: uô: Két történelmi esszé. Ford.: FarkasGéza, Európa, Bp. 1983. 85. oldal (a továbbiakban: Ortega)21 Huizinga krízis-könyve, 170. oldal 22 Ld. még recenzióját: Marr, Heinz: Die Massenwelt im Kampf um ihre Form. In: Társadalom-tudomány, 1935. 4. szám 23 Zarathustra, 230. oldal (Kiemelés az eredetiben.)24 A tömegek lázadása, 52. oldal 25 Keyserling új könyve. In: Társadalomtudomány, 1934. 4. szám, 321. oldal 26 Zarathustra, 253. oldal (Kiemelés az eredetiben.)27 Modern apokalipszis, 126. old. 28 Nietzsche, Friedrich: A bálványok alkonya. In: Friedrich Nietzsche válogatott írásai. i.m. 380. oldal(Kiemelés az eredetiben.) 29 Krízis és katarzis. i.m.30 Uo. 3. oldal 31 Ld. bôvebben: Huizinga krízis-könyve.32 Krízis és katarzis, 10. oldal33 Nietzsche és a George-kör. In: HBM, 18. Sziget-ciklus. 308. oldal (Kiemelés tôlem. B. M.)34 Krízis és katarzis, 12. (Kiemelés tôlem. B. M.)35 Uo. 14-15. oldal36 Uo. 15. oldal 37 Zarathustra, 224. old38 Uo. 227. oldal 39 Ld. bôvebben: A jövô árnyéka. (J. Huizinga könyve) In: Protestáns Szemle, 1936. 5. szám40 A könyvrôl írottakat ld. bôvebben: Új középkor. i.m. Huizinga is azt írja válságkönyve elôszavában,hogy jóllehet pesszimistának hat, amit ír, de: „Optimista vagyok.” (Huizinga, Johan: A holnapárnyékában. [Reprint] Windsor, Bp. 1996. Elôszó) 41 Hamvas Béla: A világválság. (Tanulmány és bibliográfia) In: A Fôvárosi Könyvtár Évkönyve. Bp.1937. (Aktuális kérdések irodalma sor.) (klny. is) 42 Uo. 40. 43 Uo. 44 Uo. 41. oldal 45 Huizinga krízis-könyve, 165. oldal 46 Uo. 167. oldal 47 Uo. 173. oldal 48 Hamvas szerint az írás – mint a mindenkori kritika eszköze – is a válság része, a bomló, városias tár-sadalmak jellemzôje. (Az írás platonizmusa. In: HBM, 18. Sziget-ciklus. 286. oldal)49 A Vízöntô. In: HBM, 18. A láthatatlan történet-ciklus. 50 Uo. 12. oldal 51 Ortega, 87. oldal 52 A Vízöntô, 21. oldal 53 Uo. 28. oldal54 Uo. 35. oldal 55 Uo. 36. oldal 56 Uo. 42. oldal (Kiemelés tôlem. B. M.)57 Uo. 46. oldal (Kiemelések tôlem. B. M.) 58 Ld. bôvebben: Az archaikus közösség. (A teljes magyar Platón megjelenése alkalmából) In:Társadalomtudomány, 1943. 4–5. oldal 59 Poeta Sacer. In: HBM, 18. A láthatatlan történet-ciklus. 184. oldal 60 René Guénon és a társadalom metafizikája. In: Társadalomtudomány, 1941. 1. szám, 84. oldal(Kiemelés tôlem. B. M.)

136

Mágia szútra – az átalakítás könyve

Földényi F. László a legjelentôsebb Hamvas-esszék közé sorolja a Mágiaszútrát, amely „Loyolai Szent Ignác Lelkigyakorlatos könyve óta e mûfajban alegmagasabb színvonalú európai alkotás” (1988: 850). Hamvas Béla ebben azesszében „a lélekvezetés feladatára vállalkozott”, és ezzel a misztikusnaknevezett gondolkodók hagyományához kapcsolódott. A Világirodalmi Lexi-kon szócikkében Hamvas a következôképpen határozza meg a misztikus él-mény mibenlétét: „A misztikus élmény a vallásos élmény egyik formája, mely-ben létrejön az istenséggel való egyesülés (unio mystica). Ennek során feltárulaz istenség lényege, a misztikus élmény átélôje részesül a legmagasabbrendûnek tartott tudásból.”1 Azok a fenntartások, melyek Hamvas Béla mûveitövezik, továbbá azok a megállapítások, amelyek szerint írásai a különlegességés szokatlanság benyomását keltik, többek között Hamvasnak a miszticizmusiránti nyitottságával magyarázhatók, hiszen a misztikus élményt tükrözômûveknek Hamvas elôtt alig van magyar irodalmi hagyománya.2

Misztikus intuíció, meditáció, imagináció

Hamvas Béla egyik legfontosabb célkitûzése a közös centrum keresése,aminek köszönhetôen a témákban és mûfajokban sokrétû életmû mindvégigegységes tud maradni, hiszen bármirôl ír, „mindenen átüt alapélménye, ahérakleitoszi hen panta einai: a világ egy, mert számlálhatatlan színében,alakzatában az Egy megnyilatkozása” (Kemény 1993b: 64). A világ, a lélek, a„valóság” teljes és egyetemes megismerésére való törekvés során Hamvas túl-lép az erre a feladatra szûknek bizonyuló racionalizmus korlátain, azonban avizsgálódásai sohasem válnak okkultista képzelôdéssé.

Az ember nem szívesen, csak legvégsô esetben nyúl eszkatológiai kategóriákhoz. Fölösleges a nagydolgokat minduntalan elôrángatni. Nem ízléses. De, kérem, próbálja meg valaki azt, ami egy idô óta smost egyre nagyobb vehemenciával kibontakozóban van, próbálja másként megérteni és megmag-yarázni. Akár a szcientifizmus bármelyik elméletével, akár valamilyen filozófiával. Milyen üres és szá-nalmas. Ez a helyzet így, ahogy ma fennáll és amilyen irányt vesz, már csakis és egyedül a végsôkategóriák segítségével érthetô. (17. köt.: 25)

Hangsúlyoznunk kell tehát, hogy Hamvas Béla nem „irracionalista” filozó-fus: ha a megállapításait nem is mindig támasztja alá kifejtett érveléssel,mûveinek gondolatmenete mindvégig követhetô és logikus, hiszen a mindent

D A N Y I Z O L T Á N

Regény és mágia„Én a misztikától nem ijedek meg. Odamegyek és megfogom és kivallatom, és

a legtöbbször azt tapasztalom, hogy a misztika intelligensebb, mint az ész.”(Hamvas 2. kötet)

137

kérlelhetetlenül átvilágító értelemtôl nem rugaszkodik el a homályos,sejtelmes képzelgések irányába. Hamvas nem ismer el korlátokat a gondo-lkodás során, ezért nem mellôzi, nem zárja ki, nem kerüli meg az ezoterikus,misztikus, mágikus mûveket sem: szigorú módszerességgel megvizsgálja ôket,és kihámozza belôlük mindazt, ami az egyetemes tradíció hiteles és fontosmegnyilatkozása, és ami ezáltal nagyban hozzájárulhat a világ teljesebb megis-meréséhez.3 Ebben a tekintetben Hamvas egyik legnagyobb szabású vál-lalkozása az 1943/44-ben írt Scientia Sacra, amelyben amely a világ jelenségeiközt öntudatlanul vergôdô ember számára próbálja felvázolni azokat a hagy-ományos utakat, amelyek az aranykori lét egységéhez vezetnek el. A ScientiaSacra kimerítôen vizsgálja azokat a tradíciókat, amelyek a szellem, a lélek, alétezés alapkérdéseivel foglalkoznak, továbbá azokat a módszereket, amelyeksegítségével az ember önmaga „fölé” tud lépni, és a korlátait legyôzve képesmeglátni a világ szélesebb összefüggéseit, a közös centrumot. Az ehhez szük-séges érzékenységet Hamvas misztikus intuíciónak nevezi: olyan szellemiképesség ez, amellyel a személy feletti értelem érzékelhetô. Ez az érzékenységa meditáció és a lelkigyakorlatok alkalmazásával ma is megszerezhetô.

Hamvas az Anthologia humana bevezetôjében ír le egy európaiak számára ishasználható meditációs módszert. Az Anthologia humana szemelvényei, mintmondja, nem „vaktában idézett” szép gondolatok vagy mély bölcsességek,hanem meditációs objektumok: olyan szövegek, amelyek felett eltûnôdve azolvasó olyanféle magasabb megértésben részesülhet. (Ez a módszer aleginkább a mantrát ismétlô keleti szerzetesek módszerére emlékeztet, hang-súlyozni kell viszont, hogy a meditációs objektum esetében nem pusztánmechanikus ismétlésrôl van szó: a szöveg megértése és a megértésen túli jelen-tése együtt, egyszerre érvényesül az elmélyült elgondolásban, amikor is aszámtalan újragondolás során, illetve azon túl nyilatkozik meg egy pillanatbana szöveg értelem feletti jelentése.) Hamvas számára lényeges kérdés volt amegfelelô európai meditációs technika kidolgozása, errôl árulkodik Anthologiahumana megjelenése után írt Meditáció címû tanulmány4, amelyben a meditá-ciós objektum használatához nyújt részletes gyakorlati útmutatókat. „A medi-tációs objektum – mondja – arra való, hogy az ember a lélek erôit összpon-tosítsa, és ezáltal saját végtelen erôit hatékonnyá tegye.” Nem bonyolult ésnehéz technikáról, nem misztikus megvilágosodásról van szó, hanem egészengyakorlatias tanácsokról: arról, hogy amikor az embernek öt perc szabad idejetámad, vagy valami miatt várakoznia kell, akkor nem kezd el idegeskedni,türelmetlenkedni vagy érdektelen dolgokról fecsegni, hanem ehelyett magábamélyed, felidéz egy meditációs objektumot, és a gondolatait erre összpon-tosítja. Ez az elmélyült szemlélôdés a lelki egészség egyik alapvetô feltétele.

A meditációhoz, a befelé összpontosító elmélyedéshez egy másik lényegesfogalom is kapcsolódik, az imagináció, ami szó szerint „képalkotást”, „bele-képzelést” jelent, és Hamvas mûveiben a helyes életvezetés kialakításánakegyik legfontosabb elemeként jelenik meg. Az imaginációnak többféle értel-mezése született a hermetikus hagyománytól napjainkig. Ezek közül kieme-lendô Jakob Böhme szemlélete, amely szerint az imagináció a teremtés mági-kus aktusának elsô mozzanata: mivel Isten a maga képére teremtette az embert,

138

a világ formálásának alapja egy belsô minta megalkotása volt, amely azutánbeleképezéssel, imaginációval valósult meg (1997: 26). Hamvas átveszi Böhmemagyarázatát, azonban az imaginálás technikáját az ember saját életénekirányítására alkalmazza. Tudatosan vagy tudattalanul, de az ember életét ishasonló belsô minták és képek vezetik, ezért az imaginációt érdemes kapcso-latba hozni a meditációs objektummal: ez utóbbi ugyanis olyan belsô cen-trummá válhat, amely a követendô mintát foglalja magában. Az élettervkészítésének lényegi mozzanata, hogy milyen kép kerül az imaginációba,hiszen ha a minta, amelyet az ember a lelkében megalkot, téves, akkor az élet-mód, amelyet a lelki minta alapján követni próbál, szintén elhibázott lesz.

Az életterv elkészítésének technikája

KIINDULÁS

Az imagináció szabályozására alkalmas technikákat és lelkigyakorlatokatHamvas a Mágia szútrában foglalta össze.5 A mû négy részre tagolható. Az elsôrész a tudatos életvezetés kialakításának három axiómáját, az ontológiai, a gno-szeológiai és a morális axiómát tárgyalja: „a létezés minden emberben állandó-an és teljes egészében esedékes”; „a valóságot a maga teljességében el kell is-merni”; „az összes lehetôséget birtokba kell venni” (MSZ: 240). Az ontológiaiaxióma azt jelenti, hogy a tudatos életrend nem tehetség, mûveltség vagy ki-váltság függvénye, hanem elhatározáson és szándékon alapul, ezért mindenember meg tudja valósítani. Tekintettel kell lenni arra, hogy az élet szakrálistény, és emiatt az egymás közti viszonyban elfogadhatatlan a hazugság, a csalásés az erôszak. A gnoszeológiai axióma szerint a megismerés minden egyes tár-gya az egész világ megismerésére vonatkozik: a részek megismerése az össze-függések feltárására irányul, hogy a valóságot „a maga teljes egészében” ismer-jük meg. Ehhez kapcsolódóan fontos alapfeltevése a mûnek, hogy a valóságonnem csupán az érzékszervek által közvetített jelenségeket kell érteni, hanem avilágot a „fokozott éberségû” tudattal megközelíthetô teljességében. Mivel te-hát az életterv készítéséhez elengedhetetlen a teljes valóság megismerése, a to-vábblépéshez meg kell szerezni a tiszta látás képességét. A harmadik axiómaértelmében az életterv kidolgozásakor minden aspektust meg kell vizsgálni,minden lehetôséget, világnézetet és felfogást figyelembe kell venni, hogy feltudjuk használni a bennük rejlô lehetôségeket. (A világnézetek önmagukbankevésnek bizonyulnak: a materializmus az anyagot, a spiritualizmus a lelket, avallás pedig Istent tekinti az egyetlen valóságnak, miközben a teljességhezmindhárom, az anyag, a lélek és Isten ugyanúgy hozzátartozik.)

ÉLETKÉPZELET

A Mágia szútra kulcsfogalma az imagináció, amelyet Hamvas életképzelet-nek fordít. Az ember az életképzelettel készíti az élettervét, ez utóbbi ugyanisminden esetben egy olyan látomás, amely mély hatást fejt ki: az ember tulaj-donképpen azzá válik, ami életképzeletének gyújtópontjában van.

139

Az imagináció az a hely, ahol az emberi lélek üdvtervét látomásában ôrzi, és erre a látomásra építifel életét, vagyis önmagát életterve szerint formálja meg. Az életterv elkészítése tehát nem a szellemmûve, más szóval nem ésszerû, spiritualizmusnak helye nincs. De az életterv készítése nem is a testmûve, más szóval nem ösztönös, materializmusnak helye nincs. Az élettervet az ember létezési közép-pontjával teremti, éspedig imaginációjával (életképzeletével). Ez az imagináció nem külön értelem éskülön érzelem és külön akarat, hanem a három egysége és középpontja, vizionárius mámor és a képfölrobbanó villáma végül is elementáris és primordiális teremtô aktus (261).

Az életrend megszerkesztéséhez nem elég ésszerû terveket készíteni, hiszena ráció csekély befolyással tud lenni az életterv megvalósítására. Sokkalerôsebb hatást fejt ki az imagináció azzal a mágikus képpel, amelyet az emberbelehelyezett, és amelynek realizálását (tudatosan vagy tudattalanul)elhatározta. Ez a kép azért mágikus jellegû, mert a szellemi világból kiindulvaátkerül a gyakorlatba, és az ember élete olyanná válik, amilyenné imaginá-ciójában elképzeli. Emiatt végtelenül körültekintônek kell lenni azzal, hogymit helyez az ember az életképzeletébe. A Mágia szútra szerint a hiteles létezésmegvalósítása csak akkor lehetséges, ha az ember a normális ember képéthelyezi imaginációjába, ami nem más, mint az evangéliumi ember. Ellenkezôesetben az életterv kisiklik, az ember feldúlt és rendezetlen állapotba kerül,amelyben az emberi lét értékei végül eltûnnek.

A kép behelyezése elôtt az imaginációt meg kell tisztítani, az esetlegeszavaró elemeket el kell tüntetni belôle.6 Ennek módszere nem az elfojtás vagyaz elnyomás, hanem annak begyakorlása, hogy az ember dönteni tudjon,melyek az igazán fontos dolgok; vagyis képes legyen megkülönböztetni a lát-szatot és a valóságtól. Erre többféle technika létezik: a meditáció, a jóga, ataoista és más gyakorlatok. A megvalósulást akadályozó szenvedélyeket azellentétek felszabadításának módszerével lehet megsemmisíteni: valamelytulajdonsággal szembe annak ellentétét kell helyezni, hogy a kettô egymáshatalmát kiolthassa.

REALIZÁLÁS

A kép imaginációba helyezése három fokozatban történik: az ember elôszörkoncentrációval kiválasztja a megfelelô képet, ezt követôen kontemplációvalkijelöli a helyét az életképzeletben, végül meditációval minden olyasmit levá-laszt róla, ami nem tartozik szorosan hozzá. Ha a kép behelyezése megtörtént,hosszabb-rövidebb várakozási idô következik, amely gyakran üresnek, ter-méketlennek és vigasztalannak tûnhet (mégis tovább kell lépni innen, mert arealizálás csak akkor fejezôdhet be, ha az imaginációba helyezett kép kivetül).A várakozási idô alatt az ember megkettôzôdik, világos és sötét fele kettésza-kad, és két fél, a természeti és a szellemi lény drámai dialógust folytat egymás-sal. Ekkor célszerû valamilyen gyakorlatot, például böjtöt folytatni, amelyneksorán se túl szigorúnak, se túl engedékenynek nem szabad lenni, mert a szig-orúság a test ellenkezéséhez, az engedékenység elzülléshez vezet. A két lényközötti viszonyt a nagyvonalúság tudja a legkedvezôbben összehangolni. Atesti fél végül belátja, hogy mindezek a gyakorlatok nem ellene, hanem érte istörténnek. A várakozási idô alatt alkalmazott technikát mindenki maga

140

választhatja ki, erre vonatkozóan jó útmutatást kínál a hindu hagyomány dhjá-na módszere.

A dhjána olyan realizáló metódus, amelyet az emberi élet minden területén alkalmazni lehetett.Dhjána-módszerrel meg lehetett tanulni vívni vagy kendôt készíteni, ruhát varrni, halászni, nyelvettanulni, szónoklatot tartani, képet festeni, vagy földet mûvelni. A dhjána alapelve (gyakorlata), hogy azember a pneumatikus kezdeményezô lényt a cselekvésbôl kivonja, nézôvé, szemlélôvé, irányítóvá,bíróvá teszi meg: az animális ember pedig nem tesz egyebet, mint a láthatatlanból irányító szellemilény utasításait pontosan és egzaktul végrehajtja. A dhjána hallatlan elônye, hogy az ember cselekvé-sében (munkájában) a mozgató erô nem valamely ösztön, vagy szenvedély (démon), amely vak és indu-latos, baromi és értelmetlen, hanem minden esetben a világos pneuma. Az ember, mint a dhjána tanít-ja, ha dühösen vív, rosszul vív. Csak az küzd helyesen, aki ellenfelére nem haragszik. Ez a távlat. (355)

A kép, amelyet az ember az imaginációjába helyezett, végül megfogan, ésönmagát valósággá teszi: az ember fokozatosan az életképzeletével látott képmintájára alakul át. A szó ekkor valósul meg az emberben. A világ sokkal nagy-obb, mint hisszük, és mint látni véljük: a szükség, a kényszer, a félelmekszûkítik le csupán. Ha az ember felszabadítja önmagát, vele együtt a világa iskitágul.

Szilveszter – bevezetô megjegyzések

Bahtyin megállapítása szerint Dosztojevszkij regényeiben nem egy komplexszerzôi tudat által egységessé szervezett világ jelenik meg, hanem egyenrangútudatok és világlátások sokasága: a szereplôk beszéde mintegy „a szerzôibeszéd mellett” jelenik meg, és sajátos módon kapcsolódik a narrációhoz.Emiatt a monologikus látásmód, a monologikus szerkesztés kánonja felôlnézve ezek a mûvek kaotikusnak látszanak, „heterogén anyagok és összee-gyeztethetetlen formálóelvek kusza konglomerátumának” (1976: 35). Ehhezhasonlóan Hamvas Béla regényeit gyakran kaotikusnak, zavarosnak, befogad-hatatlannak, sôt „katasztrófának”7 tûnnek, ha nem a megfelelô olvasási tech-nikával közelítünk hozzájuk. A polifonikus szerkesztésmód (Bahtyin), a nyi-tottság (Eco) és a félreolvasás (de Man) esélyeinek tudatosítása révén egyösszetettebb olvasási folyamat válik lehetôvé, amely által a „kuszaságok” ren-dre kisimulnak, és a korábban problematikusnak tekintett regény olvashatóváés befogadhatóvá válik. Ahogyan a Karnevál befogadásához az olvasó elôíté-leteinek feladása volt szükséges, Hamvas további regényeinek esetében ugyan-így ráhangolódásra és nyitottságra van szükség ahhoz, hogy megtaláljuk azt azorientációs pontot, ahonnan szemlélve a dolgok a helyükre kerülnek. Haddéljünk e helyütt egy szemléletes példával. A római Szent Ignác templom men-nyezetfreskójának az a részlete, amely Szent Ignác mennybemenetelét ábrá-zolja, csak egyetlen, a padlón egyébként gondosan megjelölt pontból látható,máshonnét nézve a képet a lényeg láthatatlan (Danto 1997: 107). Ehhezhasonlóan kell lennie a Szilveszter esetében is legalább egy olyan pontnak,amelybôl nézve a dolgok a helyükre kerülnek – és nem a szövegen, hanem azolvasón múlik, hogy meg tudja-e találni azt a „márványkorongot”, amely felôlolvasva az összekuszálódott cselekményfonalak kisimulnak.

141

Sokrétûség

Italo Calvino szerint a modern regény szeretné teljes sokrétûségében ábrá-zolni a kapcsolatok létezô vagy létrejöhetô rendszerét, ezért a világeseményeinek, személyeinek és dolgainak bonyolult kapcsolathálóját foglaljamagába. Calvino erre vonatkozóan Joyce és Musil mûveit, továbbá a „több-szörös szövegû” polifonikus regényt, valamint a „hiperregényt” említi. Ezutóbbi hálószerûen elágazó regényt jelent, amely több, egymást keresztezôtörténetbôl áll, és arra törekszik, hogy minél jobban megsokszorozza azolvasási és értelmezési lehetôségeket, mintegy válaszképpen a szövevényesnektekintett világ kibogozhatatlan bonyolultságára.8 A XX. századi regényekegyik fô erénye a nyitottság és a sokrétûség: legkedvesebb modern könyveink„sokféle értelmezô módszer, gondolkodásmód, kifejezésforma találkozásábólés ütközésébôl születnek”. Calvino megközelítésében éppen ez a sokrétûségbefoglalt tudás köti össze a század legnagyobb mûveit, akár a modernizmusról,akár a posztmodernrôl legyen szó (1998: 137, 142-43).

Hamvas Béla Szilveszter címû regénye a fentebb mondottak értelmébensokrétû mû: szüzséje szinte a végletekig bonyolított, a történetet számos, alegkülönfélébb világképet tükrözô beszélô adja elô, a történetvezetést többkitérô szakítja meg (ezek szerepe olykor az, hogy elbizonytalanítsák az olvasót,és új mozzanatok szerepeltetésével arra figyelmeztessék, hogy nem jó feléhalad a szövegolvasásban, és más szempontokat is be kell vonnia a megértésérdekében), majd a térben és idôben tett széles kitérôk után a regény végülönmagába záródik: mintha az egész csak egyetlen pillanatig tartott volna, és atöbb mint háromszáz oldalnyi bonyodalom (az egymásba fonódó történet-fragmentumok) mellékesek lennének.

Zavarkeltés

Arthur C. Danto Mûvészet és zavarkeltés címû tanulmányában fôként a fes-tészetre és a színházra vonatkozóan fejti ki a modern mûvészetre vonatkozónézeteit, a megállapításai azonban sok tekintetben az irodalomra is érvénye-sek. Danto a festészet újradefiniálását a mozgókép megjelenése óta folyama-tosan érvényben levô feladatnak tekinti, amely fokozatosan a festészet legfôbbtárgyává nôtte ki magát. Mivel a megváltozott világ, az új technikai eszközökjelenléte mindegyik mûvészeti ágat új válaszadásra készteti, ezért a mûvészetekfeszegetni kezdték azokat a határokat, amelyek hosszú idôn keresztül maguk-tól értetôdôk voltak. Egyrészt azok a határok kérdôjelezôdtek meg, amelyek akülönbözô mûvészeti ágakat választják el egymástól, másrészt pedig azok,amelyek a mûvészetet elkülönítik a valóságtól. Danto szerint a kortársmûvészetek közül azok a mûvészetformák feszegetik a legradikálisabbanezeket a kérdéseket, amelyeket a zavarkeltés, a felkavarás vagy a diszturbációmûvészetének lehet nevezni (1997: 132). A zavarkeltô mûvészet célja, hogy azéletbe radikálisan behatoló képek segítségével egzisztenciális görcsöket váltson kia befogadóban. Mivel a bevett mûvészi formák többé nem elegendôk arra,hogy valóban sorsszerû hatást váltsanak ki, ezért a mûvészetek a zavarkeltés

142

eszközeihez fordulnak, amelyek olykor valós veszélyeket hordoznak maguk-ban, így sokkal elemibb hatással lehetnek a nézôre.9 A diszturbatív mûvészetarra törekszik, „hogy ismét összekapcsolja a mûvészetet azokkal a mélyrôlfakadó erôkkel, amelyekbôl állítólag ered, s amelyeket egyre inkább elfojtott:regresszív gesztus ez, amely vissza kíván térni a mûvészet egy olyan sza-kaszához, amikor a mûvészet még szinte azonos volt a mágiával” (140). Amesterkéltség és a valóságtól való elszakítottság elleni küzdelemrôl van tehátszó, hogy a mûvészet az üresség, a semmitmondás, a puszta dekorációellenében újra szert tegyen egy mágikus erôre, amellyel lényében és létébentudja megszólítani közönségét. Danto hasonló célzatot lát Heidegger késeiírásaiban.

E kezdet, egy másfajta, elfeledett szellemi állapot újraélesztésének megvan párhuzama a filozó-fiában is, a kései Heideggernél, aki a Szókratész utáni filozófiát hatalmas tévútnak látta, a Léttel valóközvetlen szembesülés elkerülésének – e közvetlen találkozást próbálta azután újrateremteni, olyan írá-sok segítségével, amelyek teljesen szakítanak a nyugati filozófiai hagyomány elemzô formáival. Efurcsa, varázsigeszerû szövegek arra törekszenek, hogy az olvasót közvetlen kapcsolatba hozzákelfeledett valóságokkal. (140)

Hamvasnál a nyelv kritikája ugyanezt a célt szolgálja: a degradálódott,mesterkélt nyelvállapot hiteltelen és hamis szavai helyett egy megtisztított,autentikus szavakból álló nyelvet kell létrehozni, amely „mágikus uralmának”köszönhetôen értelemteremtô és válságfeloldó hatással lehet a befogadóra (8.köt.: 78). Az írott nyelv esetében nehezebb a helyzet, ugyanis nincs jelen abeszélô személy, aki a beszédet hitelesítô autoritásával a félreértéseket elos-zlatná. Emiatt a regényírónak, ha mélyen, létében akarja megszólítaniolvasóját, különleges technikákat kell alkalmaznia, amelyek az olvasásgépiességét megszakítják. Az egyik ilyen „kizökkentô” technika a zavarkeltés:ezt a célt szolgálja a Szilveszter fabulájának végletekig fokozott bonyolultsága.

Az egymásba gabalyodó szálak, a sej-thetô, ám nehezen kibogozható össze-függések, a szerteágazó cselekménykomplexitása felkavarja az olvasót, akiennek hatására kénytelen több olvasóistratégiát mérlegelni: elôször is ter-mészetesen félreteheti a könyvet, amimáris egyfajta érintettségrôl árulkodik(mert az a könyv, amely felbosszantbennünket, mindenképpen mélyebbhatással van, mint az, amelynekoldalait üres perceink kitöltéseképpenátlapozzuk). Könyvet félretenni rest-ségbôl vagy bizalmatlanságból szokás:az utóbbi eset azt az olvasót feltételezi,akinek van már némi tapasztalata arossz könyvekkel kapcsolatban, és aSzilveszter esetében az elôfeltevése az,

143

hogy az egész bonyodalomnak az égvilágon semmi értelme, kár vele veszôdni.Ennél valószínûbb viszont, hogy a felkavart olvasói érzékek, vagy talán amegszólítottság homályos érzete arra ösztönzi a befogadót, hogy továbbolvassa a regényt, ha másért nem, kíváncsiságból. Ekkor ismét több megoldásáll a rendelkezésre: egyfelôl el lehet olvasni a könyvet anélkül, hogy az embera szálak kuszaságát megkísérelné kibogozni (az egyes epizódok viszonylagszórakoztató hatással lehetnek, hiszen a regényben szép számmal találhatóhumoros és groteszk fordulat); másfelôl gyakori visszalapozással, szigorúszoros olvasással és komoly koncentrációval meg lehet próbálni a cselekményfeltérképezését – ez azonban feltételezi az olvasó bizalmát, vagyis hogy aregényt következetesen megkonstruáltnak, tehát a cselekmény bonyolultságátszándékosnak vegye, amelynek a regénybeli történeten, sôt magán a regényenis túlmutató jelentése lehet. Ebben az esetben a regény intenzív elmélkedésrekészteti az olvasót, aki ha elég kitartó és türelmes, a regény kivételes mega-lkotottsága révén felismerhet valamit, ami már korántsem csupán a regényrôlés az irodalomról szól.

Szilveszter – lépésrôl lépésre

Cím, alcím

Maga a regény címe is már a kezdet kezdetén elbizonytalanítja az olvasót,ugyanis nem dönthetô el egyértelmûen, mire utal, mit jelent a „Szilveszter”. Aszemélyneves címadás gyakori a regényirodalomban, így elsôre talán szemé-lynévként értjük a címet: várhatóan a fôhôst hívják így, gondoljuk. Hamarosankiderül azonban, hogy a fôhôst (ha van egyáltalán) nem így hívják, sôt egyetlenSzilveszter nevû szereplô sem szerepel a történetben. Végül csak a regényutolsó mondatából derül ki, hogy nem személynévvel, hanem köznévvel vandolgunk, és a cím az év utolsó napjára utal. A szilveszterezés konnotációi amulatság, a vidámság, a szórakozás. Ugyanakkor a szilveszter határhelyzetetjelent, valami réginek az elbúcsúztatását, lezárását, és ezzel egyidejûleg valamiismeretlenre való izgatott várakozást. Mindez csak a mû végén oldódik fel, egyilyen értelmezéséhez csak ekkor ad támpontot a regény. A határhelyzetre aszöveg többször felhívja a figyelmet, így ez mindenképpen fontos kód az inter-pretáció során. Bazsányi Sándor szerint a cím „a történet követhetetlenségéreés kilátástalanságára utal” (1994: 981), ami egy elfogadható magyarázat, azzalviszont már nem tudunk egyetérteni, hogy a szerkezet átláthatatlansága„szellem és regényforma összeegyeztethetetlenségének problematikusságára”mutatna rá _ éppen ellenkezôleg.

A regény alcímét („experimentális imagináció”) a leginkább mûfajmeg-jelölésként érthetjük, és ezzel kapjuk az elsô támpontot (eligazítást vagyinkább utasítást) az olvasáshoz. Azzal, hogy Hamvas a fikció kategóriáját azimaginációval váltja fel, megkezdi az élet és irodalom közötti határokfeloldását, az imagináció ugyanis, mint mondtuk, az életterv készítésének aközponti helye, ahol eldôl, hogy az ember milyenné alakítja önmagát és sorsát.

144

Ha pedig a regény nem más, mint experimentális imagináció, akkor elsôolvasatban azt feltételezhetjük, hogy a mû tulajdonképpen annak az életter-vnek a verifikációs tere, amelynek támpontjait a Mágia szútra foglalja magában.Vagyis, mintha a regényíró konstruálna magának egy fiktív (imaginált) világot,amelyben az esszéíró által kimunkált életterv mûködése ellenôrizhetôvé válik.Ugyanakkor, mivel az írás Hamvas szerint nemcsak a teória kidolgozásának azeszköze, hanem már maga a realizáció egyben, így az ember, aki a mûvön dol-gozik, maga is átalakul. Ez az átalakulás, ez a transzmutáció a célja az imagi-nációnak, ily módon tehát a regényírói „experimentum” az írás realizálófunkcióját tölti be.

A Szilveszter több ponton érintkezik a Mágia szútrával, sôt némely olvasatokértelmében a Szilveszter nagyrészt a Mágia szútrán alapul. Ebben az esetben aMágia szútrát tekinthetjük egy olyan „márványkorongnak”, amely felôl olvas-va a regény a maga teljességében látható. Mindehhez azonban hozzá kelltenni, hogy ez csupán egy a regény lehetséges olvasatai közül. Emellett számosmás olvasat is létezik, amelyeket legalább utalás szintjén szintén jeleznifogunk, szeretnénk ugyanis a maga polivalenciájában végigkísérni a regényt,nem mondva le a többszólamú olvasásról.10

Ellentétek

A Szilveszter bonyolult cselekményszerkezete mögött könyörtelen tudatos-ságot fedezhetünk fel, amely az egész „infernális fölfordulást” elrendezi, a szó-nak nem abban az értelmében, hogy rendet rak, hanem abban, hogy a kaotikusfelfordulásban mindennek megvan a maga helye és szerepe. Az egyik legszem-betûnôbb rendezôelv az ellentétezés. Már az év fordulópontjára utaló cím is alezárás és újrakezdés ellentétét jelenti be; igaz, hogy ez csupán a regény végénválik egyértelmûvé, mi azonban Roland Barthes nyomán fenntartjuk a jogotarra, hogy elemzésünk során „úgy olvassuk a szöveget, mintha már olvastukvolna” (1997: 28). A regény az óév és újév határán játszódik, a másodikvilágháború végén vagy nem sokkal azután, hiszen a normandiai partraszállást„legutóbbi hadjárat”-ként jelenik meg a regény elején (SZ: 10). Hadiállapotokközött játszódik a cselekmény, a helyszín egy szövetséges katonai kantinközvetlenül a frontvonal közelében. A szilveszter idôbeli határvonala után afrontvonal egy térbeli határvonalat jelöl. A helyszín és az idôpont áttételesenjelenik meg, modellszerûen, ami a történet allegorikus értelmezéséneklehetôségére hívja fel a figyelmet. A kantin vezetôje, az angol PATMORE éssegédje, a német GRAF WOTAN, akiket az elsô oldalakon megismerünk,szintén ellentétes princípiumokat testesítenek meg, hasonlóan Don Quijote ésSancho Panza párosához. Patmore, a „bárfônök” neve az angol költôre,Coventry Patmore-ra utal, akinek egyik sora a Mágia szútra fontos alapmon-data: „The divine is only real.” (MSZ: 305) Patmore a regény kulcsfigurája,olyan valaki, akit a Mágia szútra alapján a hiteles, megtisztított életrendképviselôjének tekinthetünk: tehát olyan szellemi embernek, aki a normalitásmegvalósítását gyakorolja, és aki az elôtte – és egyben az olvasó elôtt – kibon-takozó történeteket megpróbálja értelmezni, vagy a Mágia szútra termi-

145

nológiájával fogalmazva: éberen átvilágítani. Különös elméletei és szempontjai,amelyeknek idôrôl idôre hangot ad, szintén ezt az értelmezést támasztják alá.11

A légies, könnyed Patmore-ral szemben a segédje, graf Wotan már megje-lenésében is testies, földhözragadt ember, akinek akkora lába van, hogy „azamerikai hadsereget zavarba hozta” (9).

A regény narratív szerkezete szokatlan módon alakul. A fabula, amelyetPatmore folyamatosan próbál összerakni és értelmezni, más és más elbeszélôkáltal elôadva, több, egymáshoz mozaikszerûen illeszkedô epizódon keresztülbontakozik ki. Az alapséma szerint ez úgy történik, hogy miközben Patmoreés Wotan beszélgetnek, megérkezik valaki a kantinba és elkezdi mesélni a sajáttörténetét. Mire ez a szereplô a történet végére ér, a kantinba újabb szereplôérkezik, aki szintén elôadja a maga történetét, és így tovább. Ennekmegfelelôen a regény szereplôi sorra megjelennek a kantinban, elôadják amaguk meséjét, az egymásba hajló elbeszélésekben pedig az olvasópárhuzamos szálakat fedezhet fel: végül a különbözô epizódokból fokozatosanösszeáll a történet, amely az egész világot behálózza. Az idô és a cselekményilyen felbontása montázs-jelleget ad a regénynek, ugyanakkor a térben ésidôben korlátlanul mozgó epizódok eseményváltásai sajátos zenei ritmustkölcsönöznek a mûnek. A cselekmény kusza szálait többnyire Patmore kötiössze, ebbôl kifolyólag az olvasó a leginkább az ô nézôpontjából értékelheti atörténeteket. A Szilveszter mégsem tézisregény, amelyben egy adott ideológiahajtaná uralma alá a mû világát, hiszen Patmore légies bölcsességének paro-disztikus ellenpontozójaként mindvégig jelen van graf Wotan földhözragadtjózansága, aki Patmore magyarázatait és elveit hol kétkedéssel, hol csodálattalfogadja, mígnem végül arra a megállapításra jut, hogy Patmore okos és tehet-séges ugyan, de egész biztosan „bolond” (SZ: 321). A Szilveszterben külön-bözô világképek jelennek meg, melyek a polifonikus regény szabályainakmegfelelôen egymással egyenrangúan szerepelnek. A különbözô epizódokatelôadó szereplôk a maguk nézôpontjából láttatják a dolgokat, ennek követ-keztében a történetek több egyenértékû nézôpont horizontján helyezkednekel. Ily módon Patmore sajátos értelmezése csak egy a lehetséges értelmezésekközül, és a hangsúlyossága ellenére sem nyomja rá a bélyegét a regényre: érin-tetlenül hagyja a mû nyitottságát.

Az egész világra kiterjedô epizódok lezárását követôen a történet nem érugyan véget, a regény azonban mégis nyugvóponthoz érkezik. A hosszú napvégén elérkezik az éjszaka, elcsendesedik a kantin. Patmore félig elégett ciga-rettával a kezében bóbiskol, graf Wotan pedig, miközben az összepakolásonfáradozik, végigpergeti magában újra az eltelt nap – és ezzel együtt a regény –eseményeit: belsô beszédében sorra megjelennek az elbeszélés sarkalatospontjai, a regény fôbb motívumai, szinte az egész szerteágazó cselekmény. Akezdet és a vég összeér, a regény önmagába fordul vissza, mintha csak a Mágiaszútra egyik végkövetkeztetését demonstrálná: „Az ember ahhoz ér el, amibôlkiindult, vagyis nem indulhat ki másból, mint a célból, amit el akar érni.”(MSZ: 365) Ugyanakkor az idô is bezárul: ahogyan a Barthes által emlegetettbuddhisták esetében a térrel történik, akik aszketikus gyakorlatok ered-ményeképpen „állítólag egész tájképet képesek belelátni egyetlen babszembe”

146

(1997: 13), úgy graf Wotan belsô monológjában az idô egyetlen pillanatbasûrített teljességének nyomait fedezhetjük fel, mintha az egész cselekményegyetlen pillanatig tartott volna. A Szilveszter elején Patmore a következôketfejti ki.

Az egész egy pillanat. E pillanat századrésze lehet négyszázharminckétezer év, ha az emberkáprázik. Az idô egész, vagyis egészen tömören és töményen egy pillanat. Ha a középen, a csodábanvagyok, a kezdet és a vég egy. Mindnyájan mindenkor azonos pillanatban vagyunk, hogy változónaklátszik, azért történik, mert különbözô fokú késedelemben élünk. Az idô nem egyéb, mint a káprázatokozta zavar. Az elveszett valóság pótlására támadt rögeszme. (SZ: 27)

Ha a buddhisták meditációját tartva szemünk elôtt a regényt aszketikus gya-korlatnak fogjuk fel, az újra és újra elolvasott történetek, mint valamifélemantrák, a megvilágosodás eszközéül szolgálhatnak. Wotan monológja a re-gény végén egy ilyen értelmezéshez ad támpontokat – azonban hangsúlyoz-nunk kell, hogy nem erôszakoltan és nem kizárólagosan, hiszen meghagyja alehetôséget minden egyéb értelmezés számára is. Egyébként már maga a tény,hogy nem Patmore, hanem a profanitást képviselô Wotan összegez a regényvégén, lehetôvé teszi, hogy a lezárást éppen ellenkezôleg, parodisztikusan ér-telmezzük. Az egyik esetben a történet bonyolultsága azt a célt szolgálja, hogyaz olvasó megvilágosodás-szerûen ismerje fel: a történetnek önmagában sem-mi értelme sincs, a lényeget nem a szövegben, nem az irodalomban kell keres-ni, de nem is az ugyanilyen kaotikus valódi világban, hanem valahol másutt. Amásik esetben viszont, ha parodisztikusan értjük a lezárást, arra a következte-tésre juthatunk, hogy a regény tulajdonképpen a kudarcról szól, a realizáció le-hetetlenségérôl: arról, hogy a Mágia szútra élettechnikája megvalósíthatatlan.

A szöveg mindkét olvasatot támogatja. A cselekmény komplikáltsága azon-ban mindkét esetben az elbeszélés és az olvasás problematikusságára mutat rá,amivel mind a két olvasat értelme valójában egy irányba tart: a szöveg elhagyá-sát sürgeti. Hogy az olvasó végül melyik lehetôséget részesíti elônyben a kettôközül, szövegen kívüli tényezôktôl – az olvasó lelki alkatától, hangulatától ésmás hasonlóktól – függ. Mivel a regény egyáltalán nem könnyû olvasmány,hiszen a sok szereplô egymásba fonódó története, a cselekmény kuszasága, aregény szerkezete kifejezetten nehézzé teszi az értelmezést az elsô olvasássorán, ezért úgy tûnik, hogy a regény már a kezdet kezdetén azt követeli, hogyaz olvasó hagyja abba az olvasást, vagy pedig, ha mégis a továbbolvasás mellettdönt, újra és újra lapozzon vissza, újra és újra kezdje elölrôl az olvasást, akorábbi értelmezését, a szövegre vonatkozó elôítéleteit lerombolva újabb ésújabb magyarázatokat keressen. Ez utóbbi olvasói reakció arra a beavatásifolyamatra emlékeztet, amellyel a tibeti buddhizmus egyik fontos mûvében, aMilarepa élete és tanításaiban találkozhatunk. Milarepát azzal teszi próbára amestere, hogy házat építtet vele egy kijelölt helyen, majd amikor a ház féligkészen van, odamegy hozzá és azt mondja, tévedett, mégse ide kell építeni aházat, hanem egy másik helyre. Milarepa ekkor lerombolja eddigi munkáját,és máshol fog neki az építkezésnek. Azonban ekkor is ugyanaz történik:amikor már majdnem felépítette az új házat, a mester közli vele, hogy ez a házsem lesz megfelelô, le kell rombolnia, és az építôköveket vissza kell hordani a

147

helyükre, máshol kell építkezni. Milarepa harmadszor is nekikezd a munká-nak, de megint csak ugyanaz történik. Mûvét negyedszer és ötödször is le kellrombolnia: így akarja ôt mestere türelemre, alázatra, az igazság keresésébenvaló állhatatosságra és kitartásra nevelni (Milarepa 1996: 79-91). A folytonosújraolvasás posztstrukturalista technikája, amelynek során minden elôzô jelen-tést, amelyet a szövegnek tulajdonítottunk, le kell rombolni, lényegébenpárhuzamba állítható ezzel a tibeti beavatási technikáival, ugyanis mindkételjárás a kiüresedést szolgálja, a kiüresedésnek abban az értelmében, ahogy azta buddhista miszticizmus érti, miszerint az üresség a léleknek egy olyanállapota, amelyben a megvilágosodás elérhetô.12 Azzal, hogy illúzióvá teszi ajelentést, a dekonstrukció ugyanazt teszi, amit a tibeti buddhizmus, amikorarra vezeti rá a tanítványt: csak a semmi van. A szöveg értelmezése, amelyfolytonos építés és rombolás, olyan meditációs gyakorlattá válik, amelyneksorán a szöveg összes lehetôsége feltárul, hogy ütköztetve ôket egymással avégleges, lezárható jelentés illúziója kialudjék. Mindez arra utal, hogy az ellen-tétek világát el kell hagynunk, vagyis a szövegbôl ki kell lépnünk, ha el akar-juk érni a megvilágosodást. A szöveg akaratát az is teljesíti, aki az elsô néhányoldal után abbahagyja az olvasást; ez az üresség azonban tartalmatlan, nemazonos a kiüresedéssel, amelyben elérhetô a megvilágosodás, vagy egyszerûbbszóval a megértés (ha ez nem is jelent mást ebben az esetben, mint annakmegértését, hogy el kell hagyni a szöveget, az irodalmat). A megvilágosodásérdekében elôbb bele kell mennünk a végtelenített szöveg játékába, a mindigelölrôl kezdhetô értelmezés örvényébe, hogy azután a megfelelô tapasztala-tokra szert téve tudjunk kilépni a szövegbôl.

Semmitmondó szövegek

A Szilveszterben különbözô világképek jelennek meg, amelyek egymássalegyenrangúan szerepelnek. Az egyes epizódokat elôadó szereplôk, akikezeknek a világnézeteknek hangot adnak, mindig a saját nézôpontjukból mesé-lik el a történeteket. E mellett a nézôpontváltás mellett a regény polifóniájá-nak megteremtéséhez a nyelvi pluralitás is hozzájárul: a Szilveszterben eltérôbeszédmódok kerülnek egymás mellé, eltérô szövegek fonódnak egybe éságyazódnak egymásba.

Emiatt érdemes megfigyelni, hogy milyen utalásokat tesz a regény a nyelvrevonatkozóan. Patmore a következôket mondja az egyik beszélgetés során.

Ön feltételezi, hogy valamely mondat számtalanszor ismételhetô, és mindig ugyanaz marad. Éntudom, hogy a mondat valóságossá csak akkor válik, ha személy mondja. Egyébként alaptalan éslényegtelen. (265)

Az ilyen és ehhez hasonló „kiszólásokat” magára a regényre is alka-lmazhatjuk. Ekkor megállapítható, hogy a legtöbb szereplô elbeszélésénekvalóban nem sok értelme van, szövegeik lényegtelenek, szerepük a gyûrûzô ésösszegubancolódó bonyodalom építése. A regényegész szempontjából ezekpersze óriási jelentôségû, hiszen ezek a szövegek képezik a mû szervezô-

148

désének alapját. Továbbá, éppen ez a semmitmondás vezet el ahhoz a felis-meréshez, hogy a regény voltaképpen nem akar mást, mint hogy az olvasókilépjen belôle, lemondjon az olvasásról, és a semmitmondó, lényegtelenszövegek helyett a valóságos mondatok keresésére figyeljen, vagyis az olyanközlésekre, amelyekben a létre vonatkozó legmélyebb ismeret és tudás nyílikmeg. Ilyen valóságos mondatokat idéz Patmore BEEL MATATItól, aki aregényben egyszer sem jelenik meg, sôt még Patmore sem találkozott velesoha: szavai a tanítványa, PADDON L’EGGUÉNTIEU közvetítésével jutot-tak el hozzá. Beel Matati tanításai között olyan is van, amelyik a nyelvrevonatkozik.

– A dolog sokkal egyszerûbb. Semmi eszköz. Semmi közvetítés. Beel Matati egy szót sem írt, ésmeghalt anélkül, hogy írni-olvasni megtanult volna. Az irattárat, mint mondta, nem óhajtotta gyarapí-tani. Ritkán beszélt. A nyelv, mint mondta, csak abban az esetben hiteles, ha egymáshoz hasonlókközött hangzik. Mihelyt az egyik a másik fölött vagy alatt hiszi magát, az egésznek vége. Egyetlenember teljesítette ezt a követelményt, akiben nem volt se szégyen, se gôg.

– Ki volt az?– Názáreti koldus és csavargó. Ô maga szintén nem írt, de tanítását följegyezték.– Úgy – válaszolt Patmore. – Az egész felfordulásból az egyetlen, akit komolyan lehet venni. (23)

A názáreti csavargóra való hivatkozás a Mágia szútrát juttatja eszünkbe,hiszen ebben az esszében állapítja meg Hamvas, hogy a normális élet mintáját,az életterv alapsémáját az evangéliumokban kell keresnünk. Beel Matati,Paddon és Patmore azt a szellemi hagyományt képviselik a regényben, akik akoncentráció és a meditáció gyakorlásának köszönhetôen képesekké váltakarra, hogy a „káprázatból”, a lényegtelennek látszó e világi (sôt túlvilági)felfordulásból kiszûrjék a magasabb értelmet. Paddonról és Beel Matatirólcsak beszélnek a regényben, ôk maguk nem vesznek részt a cselekményben.Helyesebben, éppen a hiányuk irányítja a narrációt: a legelsô bonyodalmakegyike ugyanis Paddon l’Egguéntieu alakjához kapcsolódik. Törvénytelengyerek lévén, Paddon származása teljesen homályos, még az édesanyja semtudja biztosan, hogy lehet a fiú apja. A regényben az egyik leglényegesebb száléppen az apa utáni nyomozás lesz, ami lényegében az istenkeresésnek felelmeg. (A vér szerinti apa ismeretlensége ugyanakkor szintén krisztusi allusio.)

A regényben többször esik szó arról is, hogy mi okozza a nyelvvel szembenialapvetô bizalmatlanságot: a nyelv azért vált hiteltelenné, mert a szavak jelen-tése megváltozott, így a szótár elérvénytelenedett:

Ó, a szavak, a szavak! Nem hiszek többé a szótárnak, amióta a jog azt jelenti, hogy aki többethazudik, kiverheti a fogát annak, aki kevesebbet… (117-118)

Újabb utalás ez arra, hogy a békességet, az igazságot és a normális életren-det a szövegekbôl kilépve kell keresni, mivel a szavak áttekinthetetlen politikaimanipulációkat szolgálnak (lásd a regény diktatúrákról szóló epizódjait).Végül, a nyelvvel együtt a könyv mint forma szintén érvényét veszítette,hiszen ahogyan Patmore fogalmaz: a könyv alkalmatlanná vált arra, hogy aproblémákkal megbirkózzon, és a helyzeten tulajdonképpen csak nehezít,mivel „a válságot csak kifejti, de nem oldja meg” (311).

Mindezek után felmerül a kérdés, hogy az erôsen írás- és szövegellenes kije-

149

lentések dacára hogyan és miért születik meg mégis a mû. Ennek megválas-zolása elôtt azonban nagy vonalakban át kell tekintenünk a történetvezetésfôbb mozgatórugóit.

A bonyodalmak rendje

MOTÍVUMOK ÉS ÉRTELMEZÉS

A regény a kiinduló szituáció felvázolása után már a második oldalon áttéregy retrospektív kitérôre. Ennek az elsô kitérônek paradigmatikus jellege van,hiszen a Szilveszter szervezôdésének alapvetô mintáját vázolja, ami nem más,mint hogy egy kezdeti abszurd szituációból egyre nagyobb képtelenségekegész sorozata kerekedik ki, a cselekménybe mind több és több szál kapcso-lódik, ezáltal mindössze néhány oldalnyi szöveg esetében is az összefüggésekbonyolult hálózata alakulhat ki. Vizsgáljuk meg részletesebben, hogyan istörténik ez.

A regény elsô kitérôje arról szól, hogy a normandiai partraszállás idején abárfônök Patmore segédje a festômûvész THEOCLODINI volt, aki megle-hetôsen szokatlan képeket festett (pl. Fehér seggek az éjszakában), ezek azonbanmindig valamilyen komoly elméleti megfontoláson alapultak. Ilyen teória volttöbbek között, hogy a 192-es a tökéletes szám. Ez a szám ezután visszatérômotívuma lesz a regénynek, a legváratlanabb helyeken tûnik fel. Theoclodinimásik elmélete, hogy fekete szín voltaképpen nem létezik, amit feketéneklátunk, az a lilának, a zöldnek vagy a barnának egy végtelenül sötét árnyalata.Ez tehát a kitérôben az alapszituáció. A bonyodalom azzal veszi kezdetét, hogyegy szakfolyóirat CAPETAN D’ARRIGO nevû szerzôje megkérdôjeleziTheoclodini elméleteit, és a festményeirôl szigorú kritikát ír. A vitába ezutánmások is bekapcsolódnak, a világ legkülönbözôbb pontjairól: tudósok és

áltudósok, érvek és ellenérvek hadakoz-nak egymással, abszurdabbnál abszurd-abb elméletek vetôdnek fel, végül azolvasó azt veszi észre, hogy a jelentékte-lenül induló vita a tudományos élet szi-porkázó paródiájává kerekedett. Abonyodalom során újabb alap-motívumok merülnek fel, így például avita egyik résztvevôje a Trubetzkoy-féletérre és reakcióra hivatkozik érvelésé-ben: ez a név többször elôfordul aszövegben, általában akkor él vele vala-melyik szereplô, amikor vita közbenzavarba jön, és nem tud semmilyen elfo-gadható érvet felhozni állításának iga-zolása érdekében. (Említettük már,hogy a regény egyik fô szervezôelve azellentétezés. Figyelemre méltó, hogy a

150

Szilveszter éppen annak a nyelvésznek a nevét használja jelentôs motívumként,aki a fonológiai oppozíciókkal foglalkozott.) A bonyodalom egyik mellékszálapedig MARGHERITA LA FONTANESI révén bontakozik ki, aki egyMadrid melletti városkában lakik, a Diótörô utca 192. házszám alatt, és akicsak azért kerül a történetbe, mert a szemben álló vitapartnerek le akarjákjáratni Capetan D’Arrigót, és ehhez lefizetik Margheritát, hogy indítson pertD’Arrigo ellen apasági keresetet címén. A per során újabb bonyodalmakkezdôdnek, újabb történetekkel és szereplôkkel. Végül, annak ellenére, hogyCapetan D’Arrigo levelek, naplók, igazolások egész seregével bizonyítja, hogya kérdéses idôszakban nem járt Spanyolországban, a bíróság Margherita javáradönt, az általa beadott hamis okmányok és a lefizetett tanúk vallomása alapján.(Az egyik tanú, a szülést állítólag levezetô mûtôsebész a Trubetzkoy-féleinhalátorra hivatkozik, amellyel a nehéz vajúdás során megmentettékMargherita életét).

Az olvasó ekkor még nem tudhatja, hogy az egész bonyodalom és felfor-dulás hátterében egymással szemben álló kémszervezetek vannak. A további-akban a cselekmény az itt vázolt mintához hasonlóan alakul, tehát mind többúj szereplô jelenik meg a világ legkülönbözôbb pontjairól, akik mindnyájanvalamilyen kapcsolatban állnak egymással (összetartozásukat a visszatérômotívumok is hangsúlyozzák), és a regény komplikált történetláncolatábanvégül szinte már minden mindennel összefügg, ugyanakkor pedig semmi semaz, aminek elsôre látszik. Ez utóbbit, a látszólagosság megtévesztô voltátilletôen Patmore kifejti, hogy a dolgok valójában mindig az ellenkezôjüketjelentik.

Az okkultizmus alaptétele az azonosság elve. Ilyesmi nincs, semmi sem önmagával azonos, hanemönmaga ellentétével. A dolog és jelentése között levô ôseredeti fordított viszonyt helyre kell állítani,különben az okkultizmus homályában az ember el fog veszni. (SZ: 24)

A regény alaphelyzete szerint Patmore ugyanolyan hallgatója az elhangzótörténeteknek, mint az olvasó, és ugyanúgy szeretné megérteni, hogy mi folyikvalójában a felszínen kavargó események mögött. Más szóval, szeretné a bony-olult cselekmény káprázata mögött meglátni a valóságot, ami a feltételezéseszerint mindig egyszerû. Patmore fokozatosan leplezi le a kémhistóriát, helye-sebben a történet önmagát számolja fel, a bárfônök csak afféle „katalizátor”ennek során. Mindeközben finoman ellenpontozza ôt a segédje, Wotan, akinem gyanít semmiféle magasabb értelmet, mindössze szélhámosságot, osto-baságot és hibbantságot lát az egész történetben.

Patmore alakjában további misztikus vonás, hogy nemcsak a történeten látkeresztül, hanem a szereplôkön is (ahogyan a Karnevál végén Vidal, aki a„maszkokat” leveszi a szereplôkrôl, és a történetek szálait elvarrja): amikorbelép valaki a kantinba, Patmore azonnal látja, hogy milyen alapkarakter hor-dozója az illetô. Így például egy kis kövér nôben Wagnert, szakállas férjébenpedig Röntgent ismeri fel, a részeges raktárosban Melanchtont, a sarkifodrászban Goethét látja (28). Azonban nem mindenkit lehet ilyen módonleleplezni, mondja Patmore, ugyanis a hagyomány szerint vannak „ibbur”-ok,

151

akik elôször születettek, és vannak „gilgul”-ok, akik folytonos körforgásbanvannak, és örökösen visszatérnek a földi életbe. Ilyen visszatérô lélekneknevezi Patmore a következô szereplôt.

Az ajtót kinyitja, a résen fejét bedugja, benéz, de visszahúzza, s az ajtó bezárul. Szünet. Öt perc telikel. Óvatosan benyit, belép, megáll, néz, megfordul és kimegy. Megint öt perc szünet. Most ismétbejön, torkát reszeli és megáll. Wotan háttal ül, hozzámegy, vállára kopog.

– Van forró teája? (SZ: 29–30)

ABEL AFTERt azért tekinthetjük intertextuális játéknak, mert ô egyenesenDosztojevszkij Ördögök címû regényébôl „tért vissza”, hiszen erôsenemlékeztet Lebjadkin alakjára,13 aki egyébként már a Karneválban is megje-lent, Hoppy Lôrinc maszkjában. Abel After tehát valóban többszörösen vis-szatért szereplô, aki intertextuális körforgásban van.

Annak illusztrálására, hogy a bonyolult cselekményben milyen következete-sen függ össze minden egymással, többek közt SUABEDISSENrôl, az ame-rikai üzletemberrôl szóló epizódot említhetjük. Suabedissen szintén Patmorekantinjába érkezik, és falatozás közben elbeszéli a maga történetét, amelybôlújabb információkat kapunk a már ismert szereplôkrôl, ugyanakkor viszontújabb nevekkel, újabb szereplôkkel is találkozunk. Suabedissen története azzalkezdôdik, hogy az egyik alkalmazottja, INGENIEUR ILLEN megszöktettetôle a feleségét, EUSEBIÁt, majd Suabedissen kettejük nyomába eredet, ésekkor számos kalandba keveredett bele, amelyek egyik pontján egy régiismerôsével, DARIO MELGA csillagásszal hozta össze ismét a sors, aki annakidején bemutatta ôt Eusebiának. A csillagász szintén udvarolt a nônek, ígybizonyos értelemben Suabedissen ôelôle hódította el Eusebiát. Dario Melgakésôbb megházasodott, azonban mint megtudjuk, az ô feleségét szintén elc-sábították, mégpedig nem más, mint ugyanaz az illetô, aki Suabedissenfelességét is megszöktette: Ingenieur Illen. Ennél a fordulatnál Patmoremegszólal, és kifejti a párhuzamos történetek logikájával kapcsolatos álláspon-tját: amíg az ember nyakig benne van a történetek viharában, addig tébolyító-nak éli meg ezeket a szituációkat, akinek azonban sikerül Májá fátylai mögénézni, csak hahotázni tud az egészen.

– Önök feltételezik – szól Patmore –, hogy e történetben, amit Suabedissen úr oly hamisítatlanregényhangulatban adott elô, komikus fatalitás van, elôre elgondolt szándékosság, hogy az embereketígy összekavarja, egymáshoz lökdösi és szétszórja. Kellô távlatból a dolog tényleg komikus, vagy nem?Szájukat tátják és véletlenrôl beszélnek, mintha ez önmagában álló eset lenne.

– Azt gondolja – kérdi Chippordan –, hogy a dolog cseppet sem meglepô?– Nem hagyom magam meglepni – válaszol Patmore.– És ezt hogyan csinálja?– Úgy, hogy állandóan meglepetésben vagyok. Mesterem, Mr. Paddon l’Egguéntieu megtanított

arra, hogy a dolgokat jelentésükkel összetéveszteni hiba. Én ebbôl a tételbôl azt a következtetést von-tam le, hogy figyelmemet ne a dolgok látszatára, hanem jelentésére irányítsam. … A bonyodalmakatkivételesnek találják? Ilyen nagy arányokban, szólnak önök. A távlatokat nem vagyok hajlandó túlbec-sülni. A földkerekségen nem történik más, mint egy háromemeletes házon belül. Az eseményekszövevénye bizonyos körben sehol sem bonyolultabb. (SZ: 47–48)

Noha a történeteknek önmagukban nincs értelme, mégse hiábavalóak: min-

152

dennek lehet jelentése és értéke. Mintha Patmore a maga sajátos hermeneu-tikai elemzésével arra keresné a választ, hogy a mindennapi élet bonyodalmaiközt milyen esélye van az embernek a Mágia szútrában vázolt életterv meg-valósítására. Ezzel kapcsolatban pedig a regény egyre erôsebben sugallja, hogya történetek szövevényeibôl ki kell lépnie annak, aki szeretne felülemelkedni asorsán. Ha pedig Patmore, mint mondtuk, némileg az olvasóval állíthatópárhuzamba, hiszen ô is hallgatója és értelmezôje az elôadott történeteknek,akkor a fentebbi gondolatot kiegészíthetjük azzal, hogy a regény szándékaivalösszhangban az olvasó mindezt magára is alkalmazhatja: ebben az esetben acselekmény nehezen követhetô fordulataitól kezdve Patmore meghökkentômagyarázatain át a mindennek hátterében álló kémtörténet leleplezéséigszinte minden jel arra mutat, hogy az olvasónak el kell hagynia a szöveget, kikell lépnie mind a „fikciós”, mind pedig a „valós” világ történeteibôl, hogy asaját sorsának szövôdményeit magába fordulva feloldhassa. Ebben az olvasat-ban a regény ismét a keleti tradíciók erôs hatásáról tanúskodik, hiszen a bud-dhizmusban a karma (a sorsszövedék) feloldása a nirvána felé vezetô útsarkalatos pontja. Ebben az értelemben a Szilvesztert szintén tekinthetjük„beavató” regénynek, hiszen a sors felismerésének, elfogadásának és túlhal-adásának módjait mutatja meg.

REGÉNY A REGÉNYBEN

Mint mondtuk, a cselekmény az egyes szereplôk által elbeszélt történetek-bôl áll össze, ezért a regényben több elbeszélôi nézôpont érvényesül. Emellettazonban mind a narrátor által elôadott részeket, mind a szereplôk szövegeittöbbször szakítják meg esszéisztikus vagy novellaszerû kitérôk, amelyeketolykor különálló szövegként is kezelhetünk. Ilyen esszészerû betéteketképeznek az egyes szereplôk különféle elméletei (pl. Theoclodinié a nôk bes-tialitásáról és angyali természetérôl, 14–15), Patmore fejtegetései (pl. a nôi létmisztériumáról, 26–27), vagy a regénynek az a hosszabb epizódja, amely aszemben álló diktatúrákról rajzol orwellien szigorú negatív utópiát (108–121).Egy alkalommal pedig nem esszé, hanem egy teljes kisregény ágyazódik aszövegbe, „regény a regényben” helyzetet eredményezve.

A regénybe ékelôdô kisregény két egymásnak teremtett ember, DALABORés NAURA történetét beszéli el, akik soha nem ismerkednek meg egymással.Ez a kisregény nagyjából a regény közepén ékelôdik a szövegbe, és két részbôláll: az egyik maga a meg nem valósuló szerelmi történet (122–165), a másikpedig a hozzá fûzôdô kommentár és értelmezés (165–182). Dalabor 6 éves,amikor a szomszéd lakók gyermekeként megszületik Naura, viszontDalaborék éppen ekkoriban költöznek el onnan a város másik szélére.További életük zökkenômentesen alakul, Dalabor jó tanulóként végzi el aziskolákat, pilóta lesz, utasszállító járatokon dolgozik, Naura pedig tehetségeszenész, karrierje töretlenül ível felfelé, és felnôtt korára elismert mûvésznôválik belôle. Történeteik párhuzamos szálakon futnak, és sokszor csak nagyonkevés hiányzik ahhoz, hogy ezek a szálak összeérjenek, a találkozás mégsemjöhet soha létre. A kisregény lényegében arról szól, hogy ôk ketten hogyan

153

kerülik el minduntalan egymást, olykor komikus, máskor banális véletlenekfolytán. Párhuzamos történetük a philadelphiai jelenetben éri el a csúcspon-tját: Dalabor már éppen indulni készül Naura koncertjére, amikor a szál-lodában gyilkosság történik, és az épületet több órára lezárják. Ez a gyilkosságfontos mozzanata a beékelôdô kisregénynek, ugyanakkor viszont kulcs-fontosságú szerepet játszik magában a regényben is, hiszen a cselekmény hát-terében álló homályos kémtörténet megoldása szintén ehhez a gyilkossághozkapcsolódik, így nem véletlen, hogy a szállodában a regény számos korábbiszereplôje feltûnik. Naura a koncert után egy nagyszabású estélyen vesz részt,amely szintén fontos jelent. Az estélyt szervezô hajózási vállalkozó, MR. AXEvillájában 192 vendég van jelen (a motivikus szám szintén a jelenetfontosságára hívja fel a figyelmet), akik közül sokakkal találkozott már azolvasó Patmore kantinjában. E helyütt tehát a Szilveszter összes eddigi szere-plôje megjelenik, mégpedig két csoportra osztva: egyik részük a szállodábanvan, másik részük Mr. Axe fogadásán. Ez az epizód tehát bizonyos értelembena regény fókuszpontját képezi.

Dalabor és Naura történetéhez Patmore sajátos értelmezést fûz, amelyheza túlvilág fogalmát használja fel. Eszkatológiai interpretációja „az elke-rüléseknek és a találkozásoknak labirintusi színjátékát” (167) magyarázza, ígyez a rész adja meg a kulcsot a Szilveszter értelmezéséhez. A teológiában azeszkatológia, vagyis a túlvilággal foglalkozó tanítás oldja fel a hétköznapitapasztalat és az isteni igazságosság ellentmondásait. Patmore pontosan ezzela problémával kezdi kommentárját: miért nem avatkozik közbe a fensôbb hat-alom, amikor Naura megtörten imádkozik Istenéhez.

Hogyan történhet meg mégis, hogy az ember számos esetben, rendkívül válságos esetekben hozzáfohászkodik, mint ahogy azt Naura is teszi és segítségül hívja, Isten ellenben mintha a füle botját semozdítaná meg, úgy látszik, mintha az embert éppen hitének igaz pillanataiban cserbenhagyná.Vannak ilyen esetek, mikor valakit igazságtalanul elítélnek és kivégzésre viszik, ártatlan, biztosan az, azember az égre néz és hívja, Istenem, Istenem, de nem történik semmi, az embert tovább viszik éskivégzik. Százezrével történik igazságtalanság és a szenvedôk naponta az égre kiáltanak, és ma itt hatal-masok észtvesztô gazságokat követnek el, és az emberek milliói nyöszörögnek zokogva, de megint csaknem történik semmi. A gonosztevôk erre az eshetôségre, mint holtbiztosra számítanak és bûncselek-ményeiket zavartalanul elkövetik. Tudják, hogy hiába hívják Istent, nem fog történni semmi. (166)

Patmore szerint a kérdésre az egyetlen válasz, hogy Isten mértéke más, mintaz emberé, következésképp a szenvedések értelme csak magasabb szempont-ból válik világossá. A gondviselés tehát másképpen hat, mint az ember gondo-lná vagy szeretné: nem a konkrét életproblémát oldja meg, hanem olyanhelyzeteket produkál, amelyben az ember számára az átlényegülés lehetôségemegnyílik.

Patmore a mélyebb megértés érdekében délutáni „ôscsend-meditációjába”merülve „a túlvilág szerkezetét” tanulmányozza (167). Arra az eredményre jut,hogy a földi lét értelme a megkülönböztetés.

A földi lét az egyetlen. A földi lét az egyetlen, amelyben a dolgokat egymástól meg tudom külön-böztetni. Ha ezt most itt elmulasztom, nem lesz rá többé alkalom. A földi lét határtalan fontosságaebben van. (168)

154

Az élet alkímiai folyamat, amelyben az embert folyamatos megpróbáltatá-sok érik, és egyedül az ember elhatározásán múlik, hogy ezeknek a meg-próbáltatásoknak a hatására milyenné válik, vagyis milyenné változtatja átmagát.

Az élet folyamán állandó desztilláció és kalcináció és szublimáció folyik, és aki a mûveleteket helye-sen folytatja, tapasztalhatja, hogy élete végén az események és az élmények és az olvasmányok és a gon-dolatok és a szenvedélyek és az örömök és a látványok és a betegségek és a megrázkódtatásokkövetkezményeképp énje valamiképpen egyszerûbb és tömörebb és világosabb és formáltabb. Éret-tebb, mert „ripeness is all”. (168–169)14

Patmore lényegében a tibeti buddhizmussal egybehangzó elvet fejt ki. Afentebb már említett Milarepa élete és tanításai címû mûben pontosan ugyanazaz áll, amirôl a fentebb idézett részben Patmore beszél.

Nem más ez a mi életünk, mint határkô, ahol ki-ki a saját felfelé vagy lefelé ívelô útja felôl határoz.Jelenünk a legértékesebb, hiszen mindannyiunknak ebben kell döntenie egyik vagy másik lehetôség, atartós jó vagy a tartós rossz javára. Megértettem, hogy ebben áll életünk éppen zajló idôszakánaklegfôbb eredménye. (Milarepa 1996: 124)

Az életterv megvalósítása céljából a Mágia szútra hasonlóan fontos szerepettulajdonít a megkülönböztetésnek (vö. MSZ: 298–299), a „homályos zûrzavar”ugyanis a megzavarodott értelem eredménye, a helyes életrend megalapításá-nak egyik alapja ezért nem más, mint hogy az ember megtanuljon „látni”,vagyis megkülönböztetni. Patmore értelmezése ezeken az elképzeléseken ala-pul – és mindez a regény interpretációjához is felhasználhatjuk. Olvasásunksorán megpróbáljuk kihámozni, hogy mi az, ami lényeges a regényben, és miaz, ami nem.

MEGOLDÁS ÉS BEFEJEZÉS

A regény hátralevô felében a kifejlet, a megoldás, a szálak elvarrása követ-kezik. A cselekmény további bonyodalmai fordulatai a már ismert narratívstratégia szerint szervezôdnek, de már a lezárás felé haladva. Megtudjuk azt is,hogy miért hallgatja Patmore szenvedélyes érdeklôdéssel a kantinban feltûnôemberek történeteit: a világ megismerésének célja az önismeretet, a külsôzûrzavar elemzésével tehát önmagát szeretné jobban megérteni.

Narcisszusz, ez a szép görög fiú a forrás tükrében saját arcát meglátta és önmagába beleszeretettúgy, ahogy ezt férfiak tenni szokták, a rajongás magas fokán, önfeláldozóan és óceáni sóvárgással.Narcizmusnak nevezik azóta az önkívületnek ezt az alakját, amikor valaki, aki férfi, saját lényénekbûvöletébôl nem tud kilépni, és képes a forrás tükrébe bámulni mindaddig, amíg önfeledten világról,ételrôl, ruháról, asszonyról, beszédrôl, igazságról, szépségrôl megfeledkezve kialszik. A mûvészek és agondolkozók és az államférfiak és a férjek és a költôk és a tudósok és a papok java része ebben a nár-cizmusban él, és végül is semmi egyebet nem tesz, mint önmagát bámulja, terméketlen és hiú eksztázis-ban. A démonnak két arca van. Narcisszusznak is. Lehet észvesztô és életpusztító hatalom, akimegsemmisít. De ha Nárciszt megkérem arra, hogy ne káprázatom legyen, akkor a tükörkép varázsla-ta eloszlik, vezetôm lesz és vezet, mint az angyal, vigyáz reám, a világosságot hozza és az értelmet és a

155

szépséget és az igazságot, és vezet felfelé, mindig felfelé, én csak a célt ismerem, ô az utat tudja, éssohasem hagy el. Önimádat, vagy önismeret. Nárcisz valódi értelme az, hogy ismerjem meg magamat,hazug értelme az, hogy magamba beleôrüljek. Ha a tudat alatt hagyom: elveszít, ha tudatossá teszem:üdvözít. (201-202)

Patmore kantinjában ezután nagyobb csoport érkezik, akik között ott vanMr. Axe, a Dalabor és Naura epizódból ismert hajózási vállalkozó, a detektív,aki a hotelban történt gyilkosság ügyében vezette a nyomozást, sôt maga az is,aki a gyilkosságot elkövette. A kémtörténet részleteirôl lehull a lepel, és mintkiderül, a megoldás egyszerû: a regény szereplôinek egyik fele a Columbariumfolyóirat körül csoportosul, amely valójában egy ipari kémkedéssel foglalkozószervezet, a szereplôk másik fele pedig az Antikolumbarista Liga tagja, amelya „galambtenyésztôk” munkáját próbálja elhárítani. (A szemben álló szerve-zetek mûködése szintén a regény egyik legfôbb rendezôelvére, az ellentétezés-re épül, akárcsak azoknak a világhatalmi rendszereknek az oppozíciója, ame-lyek ezeket a szervezeteket mûködtetik..) A gyilkosság valójában a két szerve-zet közötti leszámolás keretében történt, az áldozat az Antikolumbarista Ligavezetôje volt.

Miután a kémtörténetre fény derül, Patmore figyelmezteti a hallgatóit,hogy az egész bonyodalom látszólag rendezôdik ugyan, ez azonban mégsemaz egyedüli megoldása a rejtélynek, más szempontok alapján „ennél mélyebbés érdekesebb összefüggéseket is fel lehetne deríteni”. És ez mintha arra utal-na egyben, hogy az értelmezések játékának soha nincs vége – legfeljebb akkorszûnik meg, ha felhagyunk vele.

A bonyolult elôadásmód ellenére a Szilveszter világa koherens, egységes éskövetkezetes, a sokszereplôs cselekményt elôrevetítések és visszautalások háló-ja szövi be. Az összefüggések egy olyan komplex rendszert alkotnak, amelybenminden a helyén van, ami a tudatos regénykomponálás egészen magas fokárólárulkodik. Ha az olvasó kellô figyelemmel és türelemmel olvasta a regényt,végül világossá válnak számára az összefüggések – ez azonban mégsem jelentkatarzist. Mintha a mû nem fejezôdött volna be azzal, hogy véget ért. Erre utalWotannak a regényt lezáró belsô monológja, amelybôl megtudjuk, hogy abonyodalmak csak részben zárultak le, a történetnek ezzel még nincs vége: afrontvonal túloldalán sokan vannak még, akik errefelé tartanak. Az ôelbeszéléseiket azonban, amelyek talán szintén ehhez a történethez tartozhat-nának, nem ismerjük meg. De a többi történetet valószínûleg már nem isszükséges megismernünk. Wotan monológjában a befejezett befejezhetetlen-ség nyilvánul meg, a soha véget nem érô, idôtlen örvénylés, amelybôl a regénylegfôbb sugallata szerint ki kell lépni, az örvényt el kell hagyni, a szövegrôl –mind a világ, mind a regény szövegérôl – le kell mondani. Ekképpen érthetjüka befejezést: a regény végén a történetek nem véget érnek, hanem fokozatosanelhalkulnak, lecsengenek, kihunynak, és végigolvasva a szöveget nem maradmás, mint a csend.

Megoldás van, befejezés nincsen.A nagy mû (vagyis a megszabadulás) az olvasó számára akkor kezdôdik,

amikor a regény véget ér.

156

Felhasznált irodalom

Babic, Sava1996 Aki felfedezte az emberiség szétszakadt szálait. = Magyar Szemle, 1996.november, 1112-1124.p.Bahtyin, Mihail Mihajlovics1976 A szó esztétikája. Válogatott tanulmányok. Budapest, GondolatKönyvkiadó.Barthes, Roland1997 S/Z. Budapest, Osiris Kiadó.Bazsányi Sándor1994 A regényformát cserbenhagyó szellem. = Jelenkor, 1994., 11. szám,976–982.Böhme, Jakob1997 Szent sóvárgás. [Budapest,] Farkas Lôrinc Imre Könyvkiadó. (2. kiadás.)Calvino, Italo1998 Amerikai elôadások. Hat feljegyzés az elkövetkezô évezred számára.Budapest, Európa Könyvkiadó.Danto, Arthur C.1997 Hogyan semmizte ki a filozófia a mûvészetet? Budapest, AtlantiszKönyvkiadó.Danyi Zoltán (szerk.)1997 Hamvas. Az Orbis folyóirat különszáma. 1997., 2. szám.Földényi F. László1988 Hamvas Béláról. = Jelenkor, 1988. szeptember, 837-850.Hamvas Béla mûveinek összkiadása.1–6. kötet: 1991-1994, Szombathely, Életünk Könyvek.7–17. kötet: 1994-2000, Szentendre, Medio Kiadó.Kemény Katalin1990 Az ember, aki ismerte saját neveit. Széljegyzetek Hamvas BélaKarneváljához. Budapest, Akadémiai Kiadó.1993 “A rabokat megzavarja a szabadság…” = Kortárs, 1993., 8. szám,119–128.p.1993b A Hamvas-jelenség. = Új Forrás, 1993., 10. szám, 63-71.p.Milarepa1996 Milarepa élete és tanításai. Budapest, Farkas Lôrinc Imre Könyvkiadó.

Jegyzetek

1 Misztikus irodalom. In: Világirodalmi Lexikon 8. kötet, 452.o. (Budapest: Akadémiai Kiadó, 1991.)2 Mint említettük, Mészöly Miklós ebben a hiánypótlásban látja Hamvas legnagyobb jelentôségét.3 Ahogyan Sava Babic írja: Hamvas „az emberiség szétszakadt szálait” fogta egybe (1996: 1112), ésmind a misztikus irodalom, mind pedig a hermetikus hagyomány szintén ezek közé a szálak közé tar-tozik.

157

4 Hamvas Béla: Meditáció. Gyakorlati tanács a meditációs objektum használatához. = Diárium, 1947. húsvétiszám, 3–5.p. A cikket az Orbis Hamvas-számából idézzük, lásd: Danyi (szerk.) 1997: 35–38.5 A szútra (óind) tanító jellegû vallásfilozófiai írást jelent. Hamvas mind az egész szövegre, mind azegyes kiemelt mondatokra használja a szútra szót (vö. MSZ: 241.p. és 331.p.).6 Jakob Böhme mûvei és a hindu metafizika mellett Hamvas a Mágia szútra megírásakor jelentôsentámaszkodik Pál apostolra, ennél a résznél például erôsen asszociálhatunk a Korinthusbeliekhez írt elsôlevél következô mondatára: „Mert most tükör által homályosan látunk, akkor pedig színrôl színre;most rész szerint van bennem az ismeret, akkor pedig úgy ismerek majd, a mint én is megismertet-tem.” (1 Kor. 13, 12.)7 L. Kemény 1990: 41.8 Calvino ezzel kapcsolatban Georges Pérec, a nouveau roman képviselôjének regényét említi. AHasználati útmutató az élethez címû regény felépítésterve a végtelenbe nyúlik, a mû mégis befejezett:mozaikszerûen szervezôdô formában, egy ötszintes párizsi lakóházban játszódik le az egész cselek-mény. Minden szoba leírása, a cserélôdô lakók bemutatásával, a regény egy fejezetének felel meg.9 Danto felsorol néhány példát azokra a veszélyekre, amelyek a diszturbatív mûvészet velejárói lehet-nek. Chris Burden „híres és rémísztô munkája” volt 1972-ben, hogy bekötöztette magát egy zsákba,melyet aztán kitettek egy autópályára. Burden ezzel egy kockázatos szójátékot faragott a corpse(holttest) és a corpus (életmû) összecsengésébôl. A nézôre leselkedô veszélyre vonatkozóan Danto egyszobrot említ, amelyet a szobrász finoman kiegyensúlyozott acéllemezekbôl állított össze, és ezeketcsak a súrlódási együttható tartotta egyben. Ha a nézô a szobrot belülrôl is meg akarta tapasztalni, bekellett lépnie a veszélyes térbe, vállalva a kockázatot, hogy a mû ráomlik (Danto 1997: 136–137).10 Roland Barthes szerint a szöveg pluralitása csak az újraolvasásban bontakozhat ki:Az újraolvasás, mely ellentétes társadalmunk fogyasztói és ideológiai szokásaival, amelyek azt diktálják,hogy a már elfogyasztott (‘felfalt’) történetet ‘kihajítsuk’, csak azért, hogy aztán újabb történetrevethessük magunkat, hogy újabb könyvet vásárolhassunk, nos, ez az újraolvasás, melyet társadalmunkcsupán az olvasók bizonyos marginális rétegeinél (gyerekek, öregek, professzorok) tûr meg, itt kezdet-tôl fogva javallott, mert csak ez menti meg a szöveget az ismétléstôl (aki nem újraolvas, az szük-ségképpen mindenhol ugyanazt a történetet olvassa), csak az újraolvasás sokszorozza meg a szövegsokrétûségét és pluralitását. (Barthes 1997: 28)11 Patmore sajátos értelmezése lenne, ha úgy tekintenénk ôt, mint akiben Hamvas a Karnevál olvasójá-nak paradigmáját írja meg. A Karnevál nem ritkán olyan hatással van némely olvasóra, hogy az aregénybeli világból kiindulva kezdi értelmezni a való világot; amit Patmore tesz a Szilveszterben, szin-tén erre emlékeztet. Ha ez az olvasat tartható, akkor megállapíthatjuk, hogy Hamvas egészen szokat-lan módon vitte tovább a Karnevált. (Az értelmezô pedig borgesi labirintusban találja magát, ha a fik-ció és a valóság ennyire bonyolult viszonyán kezd elmélkedni.)12 Arthur C. Danto Nyelv, mûvészet, kultúra, szöveg címû tanulmányában egy zen buddhista képsoroza-tot elemez, amely a spirituális út állomásait mutatja be. A tíz képbôl álló sorozatban a megvilágosodást(a szatorit) a nyolcadik kép ábrázolja, ugyanis a legfontosabb spirituális állapot is csak egy epizódja azéletnek, nem pedig végsô csúcspontja (Danto 1997: 83–85), és a megvilágosodás után vissza kell térnia hétköznapok világába. Hamvas Béla több helyen ugyanezt állítja.13 „Tudja, én félek. De ha megmelegszem, szemtelen vagyok” _ mondja Abel After (SZ: 30). Ezt vö.Dosztojevszkij: Ördögök, Budapest: Európa Könyvkiadó, 1983., 211.p.:Az effajta emberek ismertetôjele: teljesen képtelenek arra, hogy visszafojtsák vágyaikat; ellenkezôleg,ellenállhatatlan törekvést éreznek, hogy azon nyomban elôtárják ôket, mégpedig minden kusza-ságukkal, mihelyt megfogalmazódnak bennük. Az ilyen úr, ha különb társaságba kerül, rendszerintfélénken kezdi, de engedjenek neki csak egy hajszálnyit, mindjárt arcátlanságba csap át. A kapitány most márheveskedett, hadonászva járkált, nem figyelt a kérdésekre, szaporán, roppant szaporán beszélt magáról,úgyhogy néha megbicsaklott a nyelve, és szó közben átugrott egy másik mondatra. (Kiemelés: D.Z.)14 A szövegrész végén található Shakespeare-sort Hamvas gyakran idézi esszéiben.

158

A változékony anyag foglyaként, a létezésnek formái közöttVonszoljuk örök önmagunk; az Ént,de sejtjük már, hogy minden széttörött.

És nem vagyunk, csak elfutó homok,mely láthatatlan szûrôn folyik át,S bár reménységünk fénye fellobog,sosem értjük az égi logikát.

Én is így vagyok. Kivétel lennék?Elborzaszt a Létezés, a Nemlét.Jeges ûrben reszket kezem-lábam.

S míg a lombok lágy arannyal hullnak,keresem az örök abszolútatéletemnek labirintusában.

Elveszített dolgaink megkerülnek.Személyek, tárgyak: minden, ami volt.Túl a testen nincs hétköznap, csak ünnep,álom nem múlik el, ha kakas rikolt.

Félelmeink a semmiségbe vesznek,a kötelék, a béklyó elszakad.Még nem láttuk magunk ily meztelennek – Nyitott az ing. A lélek már szabad.

R É F I J Á N O S

Labirint

159

Túl a testen

P R O L Ó G U S

Leghelyesebb talán azzal kezdeni, hogy „a pácban mindenki benne van.” Fejebúbjáig. S mindemellett igen nagy többségünknek nemhogy rálátása, de tudo-mása sincs a helyzetrôl. Mondom, igen nagy többségünknek. A többi, aki Van,hangját nemigen hallatja. Tény az is, hogy kisebb vagy nagyobb mértékben,de mindannyian „odakozmásodtunk”, s most jó lenne tiszta levegôt szívni,hogy újra érezzük a szagokat. A megfogalmazás így azonban nem helyes. Min-denekelôtt ebben a kérdésben egyes szám elsô személyben beszélni sokkal, desokkal hitelesebb, hasznosabb, értelmesebb (lenne), különösen, ha a felmerülôtények okán nevetni kell. Én, aki nevetek, vagyok én, akin nevetek. Azembernek a nevetést önmagán kell kezdenie. Ez ma már elég a filozófiához,mert a valódi komolyságot érinti. Összességében tehát szem elôtt tartani azt,hogy „A tudás mindég humor.”2 A lét önmagában ragyogó önfeledt derûje.

I . B O R M E S T E R M I H Á L Y M O S O L Y O G

Hamvas Béla Karneváljában „történik” valami, amihez képest az emberi létúgynevezett nagy pillanatai lényegtelennek tekinthetôk. Az, hogy „történik”,sokszorosan idézôjelbe teendô, mert nem történésrôl van szó, hanemátlényegülésrôl, átvalósulásról, amiben nincs semmiféle történeti elem, hiszenéppen az a lényege, hogy azokon túl van. A Karnevál a Lélek Önmagára talá-

K O C S I L A J O S

Nehéz nem szatírát élniJ E G Y Z E T E K A H U M O R ( M ) I S Z T I K A I A L A P Á L L Á S

M I B E N L É T É R Ô L

„A történet egyetlen szón fordul meg, s ez a szó a humormisztika. Ez az egészkolosszális fecsegés irgalmatlan izgalma. A humor az utolsó fátyol. Levethetô? Igen,de nem ajánlatos. Az egyetlen helyes, ha az ember elôtte leborul és imádja, és aztmondja: Sajnos túl bölcs vagyok ahhoz, hogy szépségedet megérintsem. A humoraz utolsó maszk. A humor a tragédiánál mélyebb. Ahogy a bolond mélyebb, mint abölcs. A Szentivánéji álom mélyebb, mint bármelyik tragédia. Lear bolondja több,mint a király, és Velázquez idiótái nagyobbak, mint infánsai. Too deep for tears, mintWordsworth mondaná: oly mély, hogy a könnyek nem érik el –”

„… a humorisztika a nevetésen, illetve önmagam kinevetésén kezdôdik.”

„Ön saját magáról semmi lényegeset nem tud mondani, s ez a semmi oly rengetegszóban nyilatkozik meg - ”

Hamvas Béla: Karnevál1

160

lásáról szól. Ez persze ma így sematikus és hangzatos közhely. Fogalmazzunkúgy, hogy a monumentális regényfolyamban megjelenô történeti kavalkádbemutatása, átvilágítása azért történik, hogy ez az „egyetlen lépés”3 valamikép-pen megfogható, megérthetô legyen. Amirôl a következôkben beszélünk,annak felismerése és alkalmazása ehhez az „egyetlen lépéshez”, az átvaló-suláshoz, a Lélek Önmagára találásához adott esetben nélkülözhetetlen lehet.Hamvas Béla ezt a Karneválban humormisztikai alapállásnak nevezi.

Mindenekelôtt legyen szó a mûvészet ébresztô hatalmáról, a hatalomról,mely a Karneválnak is oly mélyen sajátja, s amelybôl jelen esetben az Egészértelme kibontakozik. Az a felszabadult állapot, melyet egy nem csak adottsá-gaiban, hanem – és elsôdlegesen – egzisztenciálisan is magasrendû mûvészalkotásával való szembesülés okoz, s amelyet a szabadság és a boldogság sajá-tos együttesének (Hamvas Béla szavával üdvíznek) nevezhetünk, e hatalomjelenlétének kétségtelen ismertetôjegye, vagyis az igazi mûvészet katartikusjellegének elválaszthatatlan eleme. A szentimentalitás kizárása itt mindenkép-pen szükséges, mert ez a felszabadultság oly mélyen és elementárisanmegrendítô, hogy az esztétikai értelemben vett kellemesség fogalmától igentávol áll. A mûvészet ébresztô hatalma felráz, távlatot nyit, belátást ad, elôvé-telezi számunkra azt a képességet, hogy az ember életére felülrôl ránézzen,sorsát mélyebb összefüggésekben lássa. Mindezek által a mûvészet - túlmutat-va minden esetlegességen - kapcsolatba hoz az életfelettivel, az ember földilétezésének értelmet adó örökkévalóval. Az ilyen mûvészet nem pusztán be-nyomásokat kíván kelteni, nem elégszik meg érzések kifejezésével, felébresz-tésével, az esztétikai élmény fokozásával, hanem szellemi, metafizikai távlataivannak, a kimondhatatlan megragadására törekszik. Titus Burckhardt szavai-val: „Ez a mûvészet az angyaloktól ered, vagyis a szellem idôtlen mélységébôlfakad, s az embert a puszta tények világától kell megszabadítania; megszabadí-tania azáltal, hogy a teremtést, az »isteni mûvészetet« szimbolikusan megis-métli. Arra tanítja az emberi szellemet, hogy a világot szimbólumként szem-lélje, s így eloldja ôt a múlandó dolgokba való belebonyolódástól.”4

A Karneválban a leírhatatlan megsejttetésére egy világméretû látomás ele-venedik meg megannyi szereplôvel, helyszínnel, szövevényes, bonyolult cse-lekménnyel, érzékeltetve, hogy mindez elenyészô annak jelentôségéhezképest, ami a világból láthatatlan, nem is beszélve a túlnanról, a mindenség lét-feletti eredetérôl. Hamvas szándéka, hogy egyetlen ember egyetlen lépésétmegmutassa, valamiképpen érzékeltesse. Bormester Mihály, a mû voltakép-peni középpontja, e világméretû karneválról tulajdonképpen annyit mond:„Mindez én vagyok”. A szereplôk Bormester „létének tulajdonságai”, énjének„vegyelemei”, s így a regény egyfelôl nem más, mint „személyes sorskataló-gus”: monumentális látványa annak a szüntelen kavargó, megállíthatatlanfolyamnak, amelyet életnek nevezünk. Másfelôl azonban ennél sokkal több.Azzal, hogy Bormester Mihály számára a világ, vagyis önmaga „egyetlenlátványban” feltárul, hogy a valóságot „teljes egészében birtokba”5 veszi,megint más szóval, hogy a létezést önmaga számára személyessé teszi, fölsej-lik, érzékelhetôvé válik az, amiben e végeláthatatlan örvénylés értelme rejlik.Rálátás nyílik arra a létmûveletre, amit az egyetemes hagyomány beavatásnak

161

nevez. A történet mögül felmerül a valóság, pontosabban, megvalósul a való-di „egységlátás”6, amely már nem az ôrület, hanem az éberség jegyében áll. AKarnevál így a mûvészet eszközeivel vezet rá arra, hogy miben áll a világIstentôl való különállásának illúziója, s az illúzió eloszlása, „az emberi lét ere-deti állapotának helyreállítása”7.

Bormester Mihály egyetlen célja: normális emberré válni. Ehhez azonban a„megzavart létezést”8 önmagában fel kell számolnia, vagyis mindent, amijárulékos, lényének középpontjáról le kell választania, ez pedig a múlandó dol-goktól való eloldódást és önmaga abszolút princípiumával való azonosulásátjelenti. Mindez „egyetlen lépés”, ennek megközelítése azonban fájdalmas éshosszadalmas küzdelem eredménye. Amikor a humormisztikai alapállásrólbeszélünk, a Karnevál azon kérdéskörét feszegetjük, hogy miképpen valósul-hat meg az eloldódás – ahogy Titus Burkhardt fogalmaz - „a múlandó dolgo-kba való belebonyolódástól”, hogy a fôhôs, Bormester Mihály miként választ-ja le önmagáról mindazt, ami nem-létezô, hamis, démonikus, más szavakkal,miként válik autonóm, valóban szabad személlyé.

A végsô cél, a szabadság megnyilatkozása a köznapi életben sehol nem olyintenzív, mint a nevetésben. A humorban az autonóm személy teljes súlyávaljelenik meg, s ez a szabadság az emberbôl kitör, egy pillanatra leleplezve a lát-szatot, megtisztítva a látást. A humormisztikai alapállás a humor alkalmazása,a szabadság realizálása, s így csak az autonóm személy éber jelenlétébôlérthetô, mert hovatovább nem jelent mást, mint a „megzavart létezés”tragikomédiájának felismerését. A nevetésben az ember néhány pillanatra átélia kötöttségektôl való megszabadulást, s érzékelhetôvé válik valódi lényénekjelenléte. Önmaga tudatossá válik önmaga számára, de úgy, hogy benne alétezés egésze egyszerre, egy pontban jelenvalóvá lesz. Hamvas Béla azt írja:„kinevetni annyi, mint a világból ki-nevetni, nemlétezését leleplezni”9. A nem-létezô ily módon való felismerésével valósul meg Bormester Mihály, s aregény szerzôje számára is a tudat valóságának legintenzívebb foka, amivoltaképpen mámor: „a köznapi észnél határtalanul magasabbrendû állapot, ésa tulajdonképpeni éberség kezdete”10. A Karneválnak mind szerzôje, mindfôhôse a humorban világítja át önmagát, éberségét így tartja fenn, így kerüli ela személytelenségbe való zuhanást. A szerzô a regényben írja meg, a fôhôs atörténet szereplôiben és eseményeiben fedezi fel énjének, karakterénekösszetevôit, de ez a felismerés, felfedezés végtére is olyan kutatás, ami azembert úgy segíti önmaga megtalálásában, hogy bizonyos szempontból min-den megtalált elem a valódi lényeggel való nem-azonosságát mutatja, hogyaztán az ember a tényleges azonosítást/azonosulást lényének középpontjávalvéghezvigye. Ennélfogva a Karnevál szerzôjére és fôhôsére is egyaránt igaz,amit Titus Burckhardt ír a mûvészrôl: „Az alkotó tudja: e megformált énmagam vagyok, ugyanakkor mégis végtelenül több vagyok, mint ez, mert azember végsô természete megmarad valamennyi forma szemlélôjének, és aszemlélhetôben sohasem ragadható meg.”11

162

I I . B O R M E S T E R M I H Á L Y K U N C O G

Nem túlzás, hogy a Karnevál elsô és második fejezete kész ôrültekháza. Alegkínosabb pedig az, hogy az olvasó önmagát és környezetét számos szere-plôben felfedezni véli. A dolog azonban még tovább fokozódhat, s ott válhatigazán nyugtalanítóvá, amikor rájövünk, hogy itt az emberek napjai biológiaiéletfunkcióik kielégítésébôl és rögeszméik végeláthatatlan ismételgetésébôlállnak, és az egész már kész komédia, amin sírni kell, de ugyanakkor egybentragikus, a nevetségességig tragikus, amin meg már sírni nem lehet, nevetniviszont annál inkább. Végtére is, amivel találkozunk, az a szabadság ellentéte:börtön, amelynek falait és rácsait az emberek önmaguk építik önmaguk köré.„Eddig egyetlen emberrel sem találkoztam, aki üdvét ne rögeszmékben ker-este volna. […][Az] ember nem rögeszméjét áldozza fel életének, hanem életétrögeszméjének. […][Az] életet a rögeszmének feláldozni kötelezô, az üdvöt avalóságban keresni halálbüntetés terhe alatt tilos - ” „Ezek az emberekôrjöngésük hevében egymásról (mivel egymás valódi lényérôl sejtelmük sincs)mindenféle ôrültséget összevissza gondolnak, és fôként feltételeznek. […]Ezek az emberek egymást nem ismerik, mert egymással nem találkoztak, […]mert a saját személyes üdvükért való küzdelemben erre nem értek rá.”

Bormester Mihály és beszélgetôtársának függönybeszélgetései kulcs-fontosságúak a regény megértése szempontjából, s a történet kommentálásántúl végtére is arról folynak, hogy az embernek miképpen lehetne önmagát amegfelelô mérték alapján a valódi élet jegyében rendezni. Hogy hol van anormalitás, mert amit tapasztalunk, az annak az ellentéte. Éppen ezért mond-hatja Bormester Mihály, hogy a mi úgynevezett valóságunknak az igazi real-itáshoz tulajdonképpen semmi köze. Ál-létezés, fikció, ide-oda szaladgálóemberek véletlen, vagy akaratlagos összeütközése a sötétben: „Szegényes is,ostoba is, szellemtelen is, fantáziátlan is, nem is igaz, de fôként, mondom, arealitáshoz igen kevés köze van.” Ami viszont errôl az ál-realitásról biztosanelmondható, hogy az embertôl soha nem független, ezt az ember teremti, saztán ez az emberrel összenô, és magába szívja, mert hagyja magát, elfelejtieredetét, éppen azt, ami életének értelmét adná. Magától értetôdik, hogy egyilyen valóságban semmi sem az, aminek látszik, kiváltképpen a szabadság,amelynek hiánya az embert annak még kétségbeesettebb megvalósításárasarkallja. Ami azonban bekövetkezik, hogy mindenki, magát minden valódiértéktôl és magasrendûtôl elzárva akar önmaga felôl „szabadon” ítélni és dön-teni. De, hogy rögeszméin túl nem lát, életének önmaga által való irányításárasem képes, hiszen pusztán vágyai, ösztönei, emóciói vezérlik, s amit realizál,nem több ôrületnél és rendezetlenségnél, ami éppen az autonómia hiányátmutatja, akkor is, ha ennek ellenkezôjérôl elméleteket gyárt és szónokol a naphuszonnégy órájában, s akkor is, ha az önmagával való megelégedettséglégkörében kel és fekszik, abban a hitben, hogy életének korlátlan és feltétlenura. Így az ember szüntelen autonómiára törekvése pont az ellenkezôjétvalósítja meg, mert centrumától elszakadt, a dolgokra nincs rálátása, nemfelülrôl való értelme vezérli, hanem a tudattalanba merült homályos ösztönzé-sei, vagy éppen elvakult racionalitása. Bormester Mihály mondja a regényben:

163

„Ezek itt mind egyszerre nyüzsögnek, összevissza kiabálnak, és egymást holdédelgetik, hol meggyilkolják, az egészhez fatálisan komoly arcot öltenek, aholnapra holtbiztosan esküsznek, de amikor holnap egészen más történik, ittállanak tátott szájjal, de mire észbe kapnak, az egész már el is tûnt, meghaltakvagy elköltöztek.”

A Karnevál szereplôinek legkomikusabb, s egyben legtragikusabb figuráiéletüket az életfelettirôl - önmaguk által - leválasztva élik. De úgy is fogal-mazhatnánk, hogy az élet éli ôket: mint bábok, a sors hatalmainak kiszolgál-tatva tenyésznek, ami – mint Hamvas írja - „kellô távlatból nézve travesztia ésparódia és így a legnagyobb mértékben komikus. A baj csak az, hogy arémülettôl és a reszketéstôl nem tudnak rajta nevetni.”12 A Karnevál olvasójaabban a szerencsés helyzetben van, hogy e távlatot – helyzeténél fogva –megkapja, méghozzá úgy, hogy közben a „játékból” még sincs kivonva:„Ebben a komédiában, úgy látszik, tényleg nincs érdektelen, intakt és kívülál-ló fél, nincs páholy, vagyis a játékban igenis mindenki benne van, és az emberminél tovább megy, annál nevetségesebb figurával találkozik.”

Miképpen van az, hogy ebben a tragikomikus kavalkádban az ember szintereflexió nélkül szabad utat enged a személytelenségnek, hogy ez a zûrzavar,ami „a lét értelmének félreértésébôl”13 származik, annyira megvakítja, hogyönmagától azt dobja el, ami a legtöbb, s rögeszméibe menekülve mégis ezérta többért kapálózik? Csak az álvalóságot látja, a realitásról nem tud, ebben azálvalóságban viszont ô maga is egy ál-alakzattá válik, rögeszméktôl vezéreltmonomániássá, maszkká, lárvává. Bormester Mihály úgy szabadul meg amaszkoktól, hogy azokat mind magára veszi, szabadon, de önmagát egyikkelsem téveszti össze. „Ez itt – mondja – az én személyes sorskatalógusom, az énlétem tulajdonságai, mondjuk, énem vegyelemei, melynek konglomerátuma azember”. Ezzel együtt válik azonban ô maga igazán valódivá, autonóm személ-lyé, mert tudomást szerez arról, ki ô valójában, hogy a világ színház, amibenszerepet kell játszani, de önmagát nem téveszti össze a jelmezzel, a maszkkal,az álruhával, mert tud az eredetrôl és a tényleges realitásról. Ennek füg-gvényében a függönybeszélgetések értelme is az állandó reflektálás, amegszólíthatóság és a megszólítottság érvényre jutása lesz: állandó dialógus-ban lenni, a személytelenséget felismerni, átvilágítani, saját magamat kontrollalá venni éppen az autonómia megvalósítása érdekében. A személy megvaló-sulása dinamikus, átvilágított viszony önmagammal és a világgal, ami máskép-pen fogalmazva, az evangéliumi szeretet emberben és az ember által való meg-nyilatkozása.

I I I . B O R M E S T E R M I H Á L Y H A H O T Á Z I K

„A szeretetet nem pótolja semmi. Szeretet nélkül ôrjöngeni kell. […] [ez] azôrjöngés a nevetés, vagyis a komédia bázisa. […] A humorisztikai nevetés atulajdonképpeni és a valódi nevetés, a szeretet nélkül való élet ôrületénektudásába való beleôrülésbôl fakadó nevetés, a tulajdonképpeni komédia alapál-lása”. Mint a függönybeszélgetésekbôl kiderül, a regénynek ezen a pontjántörténik utalás a monomániák végsô okára, vagyis, hogy „ez az egész apokalip-

164

tikus komédia itt nem egyéb, mint a szeretetlenség ôrjöngése.” Mindez annakkövetkezménye, hogy az emberben az a pont, ahol a létezés egésze jelenvalóválesz, ahol az ember valódi lénye a világgal érintkezésbe lép (amit Hamvas BélaBöhme után imaginációnak nevez), megromlott, más szavakkal, az ember azimagináció teremtô tevékenységébe nem a fény, hanem a sötétség képét állí-totta: „Az imagináció centrumában nem az egész áll, hanem csak a rész.”14

Nem a lélek igazi lénye, hanem az ész. A Karnevál megannyi szereplôjénektragédiája, hogy „Okosak akartak lenni, az észre hallgattak, és lárvákká lettek,és mindent elvesztettek.” „Életképzeletük”15 centrumában tehát nem igazilényük, az „authentikus ember” áll a valóság teljességének képében, hanem avalóságnak pusztán egy szelete, olyan tárgy, tulajdonság, eszme, amely több-nyire démonikus természetû, s ennek megfelelô valóságot is realizál. „Azember imaginációjában szabad. Sehol másutt, sem értelmében, sem eszében,sem tehetségeiben, sem cselekvésében, sem akaratában. Csak imaginációjában,mert senki és semmi nem kényszeríti és nem kényszerítheti, hogy imaginá-ciójának középpontjába kit és mit helyez.”16 A szabadságot azonban nem itt,hanem olyan helyen keresi, ahol meg nem találhatja. Többnyire egészen jelen-téktelen dolgokban, az egyetlen kritérium, hogy valamilyen viszonyban legyenazzal a létmóddal, amit az adott egyén önmaga számára, mint élet meghatároz.Ez azonban, mivel az embernek léte középpontjáról tudomása nincs, valójábanértelem nélküli, nem több puszta sóvárgásnál, s annak kielégítésére tett szün-telen, és sikertelen próbálkozásnál. Ahogy a Karneválban Bormester Mihálymondja: „Az emberiség nem tud mást, mint hogy magát eszeveszetten az éle-tre veti, és csak egyet akar, az élet kábító italától lerészegedni. Jó és rossz,gyönyör és kín, rút és szép, igaz és hamis, való és hazug között különbségnincs, az ember egyikre éppúgy szomjas, mint a másikra, mert a részegség kell.Ezért van bolondéria, viszály, veszekedés, hazudozás, gyûlölet, bosszú,gyilkosság, háború, harács, erôszak, és persze azért válik az egész azzá, ami,vérfagyasztó komédia - ” Így, hogy az ember elhiszi magáról, hogy nem többpuszta sóvárgásnál, s az ezt kiszolgáló tulajdonságoknál, elzárja magát attól,ami létének értelmet ad, az idôben megreked, mert az idôfelettirôl nem vesztudomást. Az ily módon felvett maszk a szabadsággal ellentétes tevékenységetfejt ki, megköt, behatárol, lezár, úgy, hogy viselôje nem is tud róla, mert nemereszti, s lassan elveszti azt az eredendô szellemi képességét, hogy bármelyformát felvegyen anélkül, hogy igazi lényérôl megfeledkezne.

„A minôségek, a tulajdonságok maszkok, ha ránk tapadnak lárvák, és míg milárvákká szikkadunk, a lárvák démoni erôkké válnak, valódi énünket sötétbefojtják, megsemmisítik. Mi szabadít meg saját magunkról és másokról alkototttév- és rémképektôl, azok fogságától, mi tesz normális emberré, valóságosszeméllyé?”17 Kemény Katalin e kérdés felvetésével Bormester Mihálynevének egy lehetséges értelmezésére hívja fel a figyelmet. „A magister biben-di, a bor, a mámor osztója, de ô nem részegszik meg. Ô az, aki ismeri amértéket, mennyit az új borból, mennyit az óból, melyiket tisztán, melyiketvízzel, melyiket a lakoma kezdetén, melyiket a végén. […] Legtöbbször nevétsem említik, lakoma nélküle mégsem létezhetne.”18 Bormester Mihálynevében (s a regény második felében már lényében is) a „mámor józanságának

165

nagymesteri rangját”19 viseli. „A lélek hatalma a mámor. A lélek erôtlensége azájultság –”, olvassuk a Karneválban. A mámor, ami egyben „szabadság”,„ujjongás”, „kitörés”, „tágulás”, „öröm”, „felszabadulás”20, a humorban, vagyisa derûben, az imagináció tüze által válik a látás megtisztításának alapjává. „Ahumor az utolsó fátyol még rejti azt, aminek fátyola, aminek meglétét köszöni.A humor azzal teszi elviselhetôvé a katasztrófát, hogy rezgésén áttetszik anemlátható. A humor esszenciáját közvetlen a kezdetnélkülibôl, azaz a sza-králisból kapja.”21 Ennél fogva „a humor nagy tükrében a lárvák lehullanak,marad a végsô, a levethetetlen hieratikus maszk, ami már arc – a bor – és akiízlelni tudja, a Bor Mestere.”22

A mámor felfokozott tudatállapotában, a derû nagy pillanataibanmegkülönböztethetôvé válik a szabad, valóban élô személy mindattól, amihamis és személytelen, ami az igazi lényt takarni, szélsôséges esetben kioltanitörekszik. Ennek megfelelôen írja Hamvas Béla naplójában: „Karnevál, mint anagy Tükör, amelyben önmagam teljességét megnézem és lemérem a derû-humor jegyében. Teljes önlátomás (világ-sors-életlátomás) és teljes leszá-molás. A humor az üdvtörténet jegyében áll, az üdv tudatában: a legmélyebbimagináció: mind ennek a gyarlóságnak múlandósága és a végcél az üdv. Nemad fel semmit, épp ezért mindent meg tud bocsátani, s mert mindent meg tudbocsátani, szabad – az Ungrundban áll.”23

Jegyzetek

1 A regénybôl vett idézeteket a következô kiadásból közöljük: Hamvas Béla: Karnevál. Medio Kiadó –Editio M Kiadó, 2005.2 Hamvas Béla (naplójegyzet). Idézi Kemény Katalin. In: Az ember, aki ismerte a saját neveit –Széljegyzetek Hamvas Béla Karneváljához. Akadémiai Kiadó, Budapest, 1990.3 Hamvas Béla: Patmosz II. Medio Kiadó, 2004.4 Titus Burckhardt: A szakrális mûvészet lényegérôl – A világvallások tükrében. Arcticus Kiadó,Budapest, 2000.5 Hamvas Béla: Mágia szutra. Medio Kiadó, (év nélkül). (Továbbiakban: Mágia szutra)6 Mágia szutra7 Hamvas Béla: Scientia Sacra III. Medio Kiadó, 2. kiadás. (Továbbiakban Scientia sacra III.)8 Mágia szutra9 Idézi: Kemény Katalin. In: I.m.10 Hamvas Béla: A bor Filozófiája. In: Hamvas Béla: A magyar Hüperion és más magyar vonatkozásúesszék II. Medio Kiadó, (év nélkül).11 Titus Burckhardt: I.m.12 Hamvas Béla: Hénoch. In: Hamvas Béla: Silentium – Titkos jegyzôkönyv – Unicornis. MedioKiadó, 2006.13 Scientia Sacra III.14 Mágia szutra 15 Mágia szutra16 Mágia szutra17 Kemény Katalin: I.m.18 Uo.19 Uo.20 Mágia szutra21 Kemény Katalin: I.m.22 Uo. 23 Idézi: Kemény Katalin. In: I.m.

166

hol mikor és hogyan fordult ki alólunk az útmár magunk sem tudjuk és mind másképpen emlékszünkaz utolsó turistajelzést tán egy tölgyfa törzsén láttukbár emberemlékezet óta a tölgyerdôt járjuks nem is akar mindenki visszatalálnihozzácsapódunk inkább vadidegen jelekhezki tudja honnan jövô merre vezetô járatokhozvadnyomokhoz és utoljára betyárok járta ösvényekhezletört ágak széttiport bozótok porló patakmedrekmutatják az irányts letört ágak széttiport bozótok porló patakmedrekjelzik aztán ottjártunkatolykor egy-egy tisztáson irtáson megpihenünk elpihegünkegy kis dombra lecsücsülünkelôszedegetjük maradékainkatkulacsainkban a víz poshadtszendvicseinktôl fogunk vásika kenyér száraz a vaj avas a párizsi szaglikde szokva vagyunk – ami van s amíg van addig használhatóaz is untig elég ha csak elhisszüks mondogatjuk: lesz még táplálóbb is – még ha nem is hisszükés ami van s amíg van addig részünkké válikmint hátunkon az átcsapzott hátizsákmint lábunkon a turistabakancsha talpunk szét is foszlott bennemint botjainka folyvást eltörô és újból lehasított husángokde majd csak megleli valamelyikünk a jelzésünketmajd csak megleli valamelyikünk a tiszta friss forrásts ha nem hát csak tör valamelyikünk új csapástcsak fakaszt valamelyikünk vizet akár a sziklából ismi meg addig is letesszük fejünket valahol a sûrûbenha megint itt esteledik ránkmint ahogy emberemlékezet óta

167

L U Z S I C Z A I S T V Á N

Lábunkon turistabakancs

A vágytól ûzött keresô ember - azaz mindenki, aki „útra kel” - bizonyosértelemben bolond.

Amint azt Shakespeare Lear királyának tragikus sorsú fôhôse mondja:„Születésünkkor sírunk, hogy a bolondok / E roppant színpadán feljövünk.”

A XIV. és XV. század fordulója táján alkotó Jacquemard de Hasdin: A bolondcímû miniatúráján egy testét alig takaró leplekbe burkolt figura látható, akijobb kezében egy lopótököt tart, míg baljával egy gömbölyû gyümölcsöt emela szájához, hogy beleharapjon. A kép jobb- és baloldalán látható két fa két-ségtelenné teszi, hogy ez a gyümölcs nem lehet más, mint a bûnbeesés almá-ja. A bolond tehát az eredendô bûn örököse: maga az ember, akinek másikattribútuma – a belül üres lopótök, ami csörgôs bot formájában a legtöbb„hivatásos” bolond, vagy bohóc kezében ott van – üres fejére utal.

Ahogyan a bûnbeesés almáját is a bûnös tudásvágy adta egykor Ádám és Évakezébe, úgy Goethe Faustjában is e vágy hajtja Faustot, akinek Mefisztó általijellemzése természetesen általánosabb értelemben is érvényes a keresôemberre:

„Távolba ûzi gerjedelme, / bolond ugyan, de félig tudatos: / az ég mindencsillagját követelve, / a föld minden kéjére áhitoz, / de sem távolban, sem kö-zelben / nincs mi megnyugtatná e holdkórost.” Dante Isteni színjátékában, aPokol 8. énekében, Dis városának alvilági lényei kárörömmel kiáltják oda a köl-tônek: „Bolond útján egyedül visszatérjen: /próbálja meg, ha tud!” Majd a Pur-gatórium 3. énekében ez hangzik el: „Bolond reméli csak, hogy gyenge lelke /át tud a végtelenségen repülni, / mely három személyt egy lényegbe rejte.”

A Faustban Mefisztó mondja, amikor Homunculussal együtt az eszméletlenFaustot a „klasszikus boszorkányszombatra” cipelik: „Kellett ez? Végül raj-taveszt a sátán /maga is, ha bolondot visz a hátán.” Ne feledjük azt sem, hogyaz elôjátékban a Komédiás ezzel indítja útjára a fôhôst: „Csak bátran fel! Teadj útmutatást, / vesd el a képzelet minden koloncát, / mûködjék szenvedély,érzés, tudás / s, ezt jól jegyezd meg: egy adag bolondság!”

A kép, amely a bolonddá tett - elbolondított - emberiség sürgésforgásátfesti elénk, Madách Tragédiájában, a londoni szín elején köszön vissza a Karénekével:„S bármint küzdesz, / bármint fáradsz, / Nem merítsz mást, mintvizet, /A méltóságos tenger zúg, / Zajg tovább és nevet.”

Az élet árjába vetett ember immár „kanonizált”, szimbolikus alakja - aBolond - végsô soron a Világmindenség „másik arcát” mutatja fel létezésével,ahol az isteni Rend helyett a riasztó, ördögi rendezetlenség, a kaotikus, agroteszk, a nevetséges uralkodik, s ô maga is zavarbaejtôen, kiszámíthatatlanulsokarcú. Egyszerre nevetséges és ijesztô, szánni való és riasztó, sôt: egyszerreemberi és állati is. Léte arra figyelmeztet, hogy az általunk ismert „normális”

S Z E M A D Á M G Y Ö R G Y

A bolond (részlet egy monográ-fiából)

168

világ rendezettsége milyen viszonylagos és ingatag alapokon áll. S ittemlékeztetnénk a Bolond különös alakváltozatára, amelyet Hamvas Bélának,illetve az elfeledett írónak, Moly Tamásnak köszönhetünk. Ez a „jöttment”.Hamvas egyik kései cikkében elemzi a Moly által megrajzolt – és FüstMilántól is emlegetett - alakot(1918), még hozzá a „tékozló fiú” különös vál-tozataként, aki nem a bûnbánat megjelenítôje, hanem az életélvezet hirdetôje,s így szól a „kertészhez”, akiben talán még valamiféle Hamvas-i önportrét isfeltételezhetünk. („Egyszerre megjelenik a jöttment. Hátán batyu, kezébenkecskerágó-bot, félig uszkár, félig Mefisztó. Nem koldus, nem kalandor….”)

Maurice Lever Korona és csörgôsapka címû mûvében így szól az isteni Rend efelforgatójáról:„Figurája a középkori ember számára a legfôbb rossz jelképe. Abolondban fortyog a káosz, az ösztönszerû féktelenség, amely ha kitör, lerom-bolja az erkölcs és vallás védôbástyáit. Mindenfajta rend esküdt ellensége, tár-sadalmak és kultúrák romba döntésére törekszik: pusztít és rohaszt. Belôle sza-badulnak ki, s zúdulnak a világra a tudattalan dúló erôi. Amíg tehát a valóságosôrület inkább pozitívnak minôsült, fogalomképe, ábrázolt alakja: a csörgôsipkásember a legteljesebb mértékben negatív. A középkor habozás nélkül azonosítjaaz ördöggel. De nem azonos azzal az okos, romlott ördöggel, amelyet miSátánnak nevezünk, hanem az ördög egy másik, még alattomosabb s még félel-metesebb fajtájával: az együgyûség démonával, amely megpróbálja visszarántaniaz egész emberiséget egy alsóbbrendû, még artikulálatlan, állati szintjére.”

Az elmondottakból érthetô, hogy a zsidóság a bolondot – illetve magát abolondságot - miért tekintette az istentelenség megnyilvánulásának.

Egyes elemzôk ennek a figurának a kultúrákban „teljes jogon való” megje-lenését a görög Dionûszosz – az eksztázis, a féktelenség, az öröm és a boristenének - kultuszára vezetik vissza. Azon istenére, akinek érkeztét KallósEde Görög – római vallástörténet és mitológia címû mûvében e sorokkaljellemzi:„Az idôszámításunk elôtti I. évezred elején történhetett, hogy új,eladdig ismeretlen elem tört magának utat a görög isten–világba. Az Olymposelôkelô modorú jókedvébe, finoman vidám kacagásába furcsa hangok vegyül-tek: eksztatikus lihegésnek mámoros önkívületbe fúló artikulálatlan hangjai.És az Apollon nemes zenéjére lejtô múzsák ritmikusan libegô ruhájába isbelekapott egy ritmustalan szélroham, melyet önfeledt kábulatban vadulszáguldó hisztérikus táncok vertek fel.”A jeles szerzô ezzel az érzékletes kép-pel jeleníti meg a görög mitológiában újonnan megjelenô Dionûszosz tagad-hatatlanul gyanús, rendbontó kompániáját: kéjtôl elpuhult, buja fiát, a nemiösztönt megtestesítô Priaposzt, a szamárháton érkezô öreg, részegesSzilénoszt, a félig ember – félig bakkecske Pánt, az ôrjöngô nôk – a menádok– seregét, és a félállati szatírok hadát.

Bizonyos értelemben mindannyian bolondok ôk, hisz az állati ösztönöktôl,a nemi vágytól, a részegségtôl - vagy a bármilyen más okból eksztázisba került- elborult agyú ember beszámíthatatlan bolonddá lesz.

Minden rendbontó, veszélyes, „alvilági” meghatározottságuk ellenére -vagy azzal együtt is – magukat a bolondokat minden archaikus kultúraambivalens érzelmekkel ugyan, de egyfajta távolságtartó tisztelettel fogadta,mert kiválasztottaknak, szellemektôl vagy isten(ek)tôl megszállott „szent ôrül-

169

teknek”, vagy „lelki szegényeknek” tekintette. Érdekes momentum például,hogy Ipolyi Arnold Magyar Mythologiájában a „garaboncost” többek között az„udvari bomfordival”, másnéven a „bomhéccel” - azaz: a mi kifejezéseinkethasználva - a „bohém” bohóccal is összefüggésbe hozza. Ehhez a bohóc„garaboncoshoz” hasonló figurák az olyan fantáziadús kópék és hazudozók is,mint amilyen Naszreddin Hodzsa, Till Eulenspiegel, Münchhausen báró,vagy éppen Háry János.

A commedia dell’ arte két bohóc – figurája fejezi ki talán legtökéletesebbena bolondság kaotikus alvilági, és azzal együtt gyermekien tiszta arcát, a színesruhát és fekete álarcot viselô, gonoszkodó Harlequin, illetve a fehér ruhás,fehérre festett arcú, naiv Pierrot figurájával. Utóbbi jeleníti meg azt a balgabolondot–bohócot, aki öntudatlan gyermeki ártatlanságában kiválasztottnaktekintendô, s aki közelebb áll Isten Országához, mint az emberi társadalomrendjébe beilleszkedôk. Ôt elsôsorban is naivitása, elvárás-, és célok nélküliöntudatlansága, elôítélet mentes nyitottsága, gondtalan könnyelmûsége, amámoros rácsodálkozás képessége, és az ismeretlenbe való behatolás vágyajellemez. Természetesen e tulajdonságok – pontosabban szólva: a tulajdonsá-gok hiánya – miatt, tudtán kívül, állandóan veszélyeknek teszi ki magát, mintahogyan „eredeti állapotában” maga a kiszolgáltatott, szertelen, szabadulnivágyó emberi lélek is egy számára veszélyes világba érkezik.

Szent Pál az elsô korinthusiaknak írt levelében többször is figyelmeztet abalgaság megszentelt voltára: „Nem megmutatta Isten, hogy a világ bölcses-sége balgaság? Mivel a világ a maga bölcsességével nem ismerte fel Istentisteni bölcsességében, úgy tetszett Istennek, hogy balgaságnak látszó igehirde-téssel üdvözítse a hívôket.” (1, 20)

„Isten azonban azt választotta ki, ami a világ szemében balga, hogy megszé-gyenítse a bölcseket, s azt választotta ki, ami a világ elôtt gyönge, hogymegszégyenítse az erôseket, s ami a világ elôtt alacsonyrendû és lenézett, aztválasztotta ki az Isten, a semminek látszókat, hogy megsemmisítse azokat, akikvalaminek látszanak.” (1, 27) „A testi ember nem fogja fel, ami az IstenLelkébôl ered. Balgaságnak tartja, s nem képes megérteni, mert lelkileg kel-lene megítélnie.” (2,14)

Maurice Lever már idézett mûvében az alábbiakat írja: „Holbein fürge tollakülönös rajzot firkantott barátja, Erasmus nem sokkal korábban publikáltmûvének, A Balgaság dícséretének lapszélére: egy csörgôsipkás Krisztus–fejet.Fantasztikus reminiszcencia! Hiszen a keresztény mûvészet egyik legelsô képeéppenséggel egy szamárfejû, keresztre feszített embert ábrázol. Egy 3. századifalfirkáról van szó, amelyet Pompejiben találtak meg, egy börtöncella falán.(Valójában az i. sz. 240 körül készült falfirka a római Palatinusról számazik. –Sz. Gy.) Az idôben hozzánk közelebb álló Georges Rouault sem riadt visszaattól, hogy Krisztust a cirkusz világával hozza kapcsolatba, s egy lisztes képûbohóc patetikus maszkját fesse a szent arcra. Mi mást jelképezne ez a különösikonográfia, amelynek nyomait a középkori szobrászatban is fellelhetjük, minta bolond és a szent közötti lényegi összefüggést?”

Itt röviden szólni kell magának a szamárnak a szimbolikájáról is, mely álla-tról Európában meglehetôsen hamis képet alakítottak ki maguknak az

170

emberek. Eredeti hazájukban – Észak– Afrikában – ugyanis a vadszamarak éslegkorábban háziasított rokonaik, mint hihetetlenül igénytelen, szívós, erôs,óvatos és intelligens állatok, hôsök jelzôi voltak, s megtiszteltetésnek számí-tott, ha valakit vadszamárhoz hasonlítottak. Tudjuk, hogy Ó-Egyiptomban az„ördögi” Széth állata volt, s korabeli ábrázolásokon szamárfejû démonok ôrzikaz Alvilág bejáratát. A Nap – Hórusz évenkénti gyôzelmét Széth sötétségénÓ-Egyiptomban szamáráldozattal ünnepelték. Több emlék is utal arra, hogyKis–Ázsiában és Palesztínában egy szamáristent imádtak. Széth görögmegfelelôje - a szamárfejû Tüphón - ugyanúgy harcban állt Zeusszal, mintSzéth Ozirisszel.

A kéjvágy szimbólumaként szamár a görög Dionûszosznak és részegesbarátjának – Szilénosznak – a hátasa, s mint ilyen: egyértelmûen alvilági lényaz isten környezetében.

Az Ószövetségben a tisztátalan állatok közé soroltatik, ám mégis pozitív aróla kialakított kép, hisz Isszachár törzsének a jelvénye (Ter 49, 14–15), Bálámokos szamara pedig felismeri az Úr angyalát (Szám 22, 2 –33). Ezt az állatotaz ókortól kezdve a zsidók istenének titkos állatképmásaként emlegették, bára betlehemi jászol mellett megjelenô szamár a pogányságra utal, míg az ököra Törvény igáját magára vett zsidóságot jelképezi.

Jézus - a messiási jövendölésnek (Zak 9, 9) engedelmeskedve - szamárhátonvonul be Jeruzsálembe (Mt 21, 2–7, Mk 11, 2–7, Lk 19, 30–35), aminek több-szörös jelképes értelme is van:1. Az állat hátán és oldalán keresztet formázófekete csík látható, ami Krisztus kereszthalálát vetíti elôre. 2. A megzabolázottgonosz földi vágyakat jelképezi, amelyen a Logosz uralkodik. 3. Jézus szama-ra egyúttal az alázat, a békés szándék, és az önkéntes szegénység, egyszóval aszerzetesi erények jelképe is. Ezért lett a szerzeteseknek, illetve a papi rendtagjainak a hátasa, akiknek „nem illett” lóra ülniük. (Emlékezhetünk a ToldiSzerelmének kolostor-jelenetére is.) Nyilván választott lakhelyük és szívóskitartásuk miatt nevezték a kereszténység elterjedése után a sivatagi remetéketvadszamaraknak. Késôbb, malomkôvel a nyakában az engedelmességet szim-bolizálta.

A középkor aztán már csak a ló paródiáját, a butaság, a lustaság, az ügyefo-gyottság, a makacsság és az erkölcsi lesüllyedtség megtestesülését látta benne.Ilyen minôségében lett a farsangi „bolondok királyának” hátasa.

Magának az állatnak a szimbolikájában is jól kimutatható tehát az alvilági-nak és a megszenteltnek ugyanaz az ambivalens kettôssége, ami a bolondotjellemzi. Ezért illik olyan jól a bolond fejére egyik legfôbb attribútuma: a sza-márfüles sapka.

A bolond szimbolikus figurájából ugyan minden tudatosság hiányzik, de aszó elemi értelmében nem „buta”. Ugyanakkor a valóságban mindig és min-denütt ismertek voltak „a falu bolondjai”, akik többnyire szánni való értelmifogyatékosok, vagy lelki betegek voltak, s bár a közösségen kívül rekesztettékôket, de egyben bizonyos kiváltságokat is élveztek. Erre utal az a momentum,hogy a középkor – amely bizony meglehetôsen kegyetlen közönyösséggel,vagy gyilkos ellenségességgel vette körül a „normálistól” bármilyen módoneltérô embereket – az idiótáknak és bolondoknak kolostorokban és zárdákban

171

biztosított menedéket. Ezt persze nem csupán valamiféle „szociális érzékeny-ség” diktálta, hanem részint az a józan megfontolás, hogy a közösség egészérenézve veszélyforrást jelentô, s jelenlétükkel azt bomlasztó egyedeket el-szigeteljék a többi embertôl, de szerepet játszott ebben az is, hogy a szenvedô,és üldözôinek kiszolgáltatott Krisztus megtestesülését látták bennük.

A középkor „hivatásos” udvari bolondjai között is megtalálhatjuk ezeketszerencsétleneket éppúgy, mint a nyomorékokat (púposokat, törpéket, stb.),de azokat az embereket is, akik szellemi képességeikkel – így, vagy úgy -eltértek az átlagtól. Ôk voltak a legmagasabb világi hatalom képviselôinek, avilágban uralkodó rend letéteményeseinek – a császároknak, a királyoknak, ésmás fôuraknak – ellenpárjai, mintegy kiegészítôi. A Faust második részébenmaga Mefisztó játssza el az udvari bolond szerepét a Császár mellett.Shakespeare is a Lear királyban megrendítô páros portrét alkot a balga királyés a bölcs udvari bolond kettôsérôl, akik vándorlásra kényszerülnek, s akikhezegy álbolond is csatlakozik: a hûséges Edgar, aki Szegény Tamásnak, a vándorkoldusnak a jelmezébe bújva vonul ki a társadalomból.

A megszenteltség és az alvilági karakter együttese éppoly zavarbaejtômomentum, mint a bölcsesség és a bolondság, de például a kínai Csan – ismer-tebb nevén: Zen – nagy alakjai között nem egyet találunk, aki e két látszólagellentétes tulajdonságot egyesíti magában.

Miklós Pál A Zen és a mûvészet címû mûvében írja:„Az ôrültségnek mindigis hagyománya volt a kínai bölcseletben. (...) Történetileg a Csan és a Zenfeltétlenül vallások, vallási szekták, de az is bizonyos, hogy rendhagyó jel-legûek. Nem csupán a vidámság vagy a bolondok kultusza okán mondjuk ezt,elvégre a vallási ôrület maga is vallástörténeti fogalom.” Példaként idézzünkegy híres történetet! Amikor Bodhidharma, a Csan elsô, alapító pátriárkája i.sz. 520–ban megérkezett Indiából Kínába, Nankingban alkalma nyílttalálkozni a buzgóságáról híres, buddhista Vu császárral. Amikor a császármegkérdezte Bodhidharmát, hogy érdemei révén eljuthat-e a Nirvánába, azord szerzetes ráförmedt:

– Semmiféle érdemet nem szereztél.Majd ezt kérdezi a hökkent császár:– Hát micsoda a szent tan alapelve?A válasz: – Az egy hatalmas ûr – nincs benne semmi szent!A császár – ekkor már sértôdötten:– Ki vagy te voltaképpen, hogy így jelensz meg elôttünk?Ekkor Bodhidharma azt mondja, amit minden bolond válaszolna:– Mit tudom én! Ehhez a különös bölcsességhez igen közel állónak tûnik Rabelais

Pantagruelének azon részlete, amikor Pantagruel Panurge–ot a következôérvekkel próbálja rábeszélni arra, hogy házasságkötése ügyében egy bolonddaljósoltasson magának: „...a jóslás áldásának befogadására szükséges, hogyelfeledkezzék ennen–magáról, kilépjen ennen–magából, kivessen érzékeibôlminden földi érzést, megtisztítsa elméjét minden emberi gondtól, és ne törôd-jék semmivel. Ezt pedig közönségesen bolondságnak tekintik.”

172

E szinte „ép ésszel” felfoghatatlanbolondság - a tudattalan tudatosság,vagy tudatos tudattalanság – jelenikmeg Cervantes Don Quijotéjában is,melynek fôhôsérôl Szerb Antal így ír:„Hogy Don Quijote mennyire nembolond, mutatja a csodálatos jelenet,amikor elôkészületeket tesz, hogyôrjöngeni kezdjen. Ôrjöngeni akar,mert lovagi mintaképei is ôrjöngtekidônként szerelmi bánatukban. Sanchomegpróbálja lebeszélni tervérôl, mond-ván, hogy hiszen Dulcinea semmi okotnem adott rá, hogy ôrjöngjön (igaz,hogy az ellenkezôjére sem). DonQuijote erre azt feleli, hogy éppenezért különb ô valamennyi többi lovag-nál, mert azok csak akkor ôrjöngtek

kedvesükért, ha okuk volt rá, ô pedig egész spontánul, minden ok nélkül iskész ôrjöngeni Dulcinea kedvéért. Egyébként is bölcs dolog ôrjöngeni, mond-ja: mert ha Sancho Dulcineától jó hírrel tér vissza, Don Quijote mindjártmagához tér és boldog lesz, ha pedig rossz hírrel, akkor egyszerûen ôrültmarad, és nem érti meg, mit mond neki Sancho. Ezek után még azonelmélkedik, vajon formálisan ôrjöngjön–e, mint Orlando, vagy pedig csak sír-jon, mint Amadis. Végre a hatásosabb ôrjöngés mellett dönt. De nem viszitúlzásba az ôrjöngést, csak óvatosan és méltóságteljesen ôrjöng, mindössze egy– két bukfencet vet, és meghagyja Sanchónak, hogy az esetet kiszínezve adjaelô megfelelô helyen. Cervantes nemcsak hogy nem tartja ôrültnek DonQuijotét, hanem még attól sem idegenkedik, hogy idônként az elitemberének, választott és szerencsétlen nagy léleknek ne tartsa. Don Quijotenemcsak majmolja az elavult lovagideált, hanem csakugyan az utolsó jó lovagis: vakmerôen bátor, mélységesen lovagias a hölgyekkel szemben, állandóankész síkraszállni az elnyomottakért, bôkezû, áldozatkész, szavaiban és gesztu-saiban bájosan udvarias.”

(Tudjuk, hogy Hamvas Béla Regényelméleti fragmentumában Cervantesmûvében jelöli meg a regénytörténet „kulcseseményét”, radikálisan elválaszt-va a valóságost és a reálist, és az igazi realitást a nemes spanyol lovag gondo-lkodásában, világlátásában mutatja fel. A Karneválban maga is a regényfor-mához nyúl ennek a felfogásnak a kimondására.)

Az elmondott kultúrtörténeti példák alapján nyilvánvaló: a bolond figurájaéppen azzal jellemezhetô elsôsorban, hogy a legzavarbaejtôbb módon egyesítimagában az összeegyeztehetetlennek tûnô, antagonisztikus minôségekegyüttesét. Ez a minden lehetôséget magában rejtô figura maga a tulajdonsá-gok nélküli Senki, ahogyan azt egy másik álbolond – a Lear király Edgarja –mondja el: „Szándékom a legaljasabb s szegényebb / Alakba búni, / melybenvalaha / Embert az ínség és megvettetés / Barmok közé alázott. Arcomat /

173

Bepiszkolom, durva kendô lesz az / Ágyékomon, csomókban fürteim. /Ígyszállok szembe széllel és az ég / Minden dühével, nyíltan, csupaszon. / Példáte tartomány ad a bolondház Koldusiban, kik zsibbadt s elgyötört / Csupaszkarukba tüskét, rozmaringszált, /Szálkát, szeget tûzdelnek s rémlete /Alakbanrossz faluk, juhásztanyák, /Majorok s malmok körül fúlt hangokon / Majdkoldusátkaikkal, majd imákkal / Krajcárt csikarnak, Szegény Turlygood!/Szegény Tamás! Ez mégis valami: /Én, Edgar, semmi sem vagyok.”Máskéntszólva: a társadalomból kivonuló Edgar úgy dönt, hogy „lenullázza” magát.De öntudatlan balgasága Leart is ebbe a helyzetbe sodorta, amint azt a Bolondoly találóan megjegyzi:

„Pompás cimbora voltál, komám, míg komorságával nem kelle törôdnöd:most zérus vagy szám nélkül. Én különb ember vagyok náladnál: én legalábbbolond vagyok, te semmi vagy.”

Ezen a ponton óhatatlanul eszünkbe kell jutnia a tarot–kártya tulajdonkép-peni „fôszereplôje”, a huszonegy számozott nagy arkánum melletti számozat-lan, vagy nullás lap, amit Vándornak, vagy másnéven Bolondnak neveznek, samelynek leszármazottjai a tarokk kártya skíze, a francia kártya jokere - amelyaz 1860-as években jelent meg elôször az Egyesült Államok francia gyar-matain, hogy aztán onnan visszataláljon Európába – de még Fekete Péter is.

Errôl a kivételes kártyalapról, illetve annak a kártyajátékban betöltöttszerepérôl így ír Maurice Lever: „Közismert, milyen fontos szerepet játszik abolond figurája a játék világában. Szerepe kétértelmû, mivel a bolond egysz-erre van a játék terén belül és kívül. Belül is van – amennyiben kijátssza atörvényt, és aktív elemként vesz részt a játékban. S kívül is – hiszen szerepéneklényege a szabály megszegése. A bolond bolond marad: a terv felrúgója, alehetô legtökéletesebb megtestesítôje annak, amit véletlennek nevezünk. Ajáték – mondta Roger Caillois – kiragad bennünket az élet mindennapimenetébôl: ’tiszta forma, aktivitás, amelynek célja önmagában van, szabályokösszessége, melyeket csupán azért állítottunk fel, hogy legyen mit betarta-nunk.’ Tehát a bolond építi be a játék szertarásába az elôre nem láthatót. Ô atetszôlegesen kiválasztott megállapodás rendszerben a szabad rögtönzés. Ejáték megállapodáson belül ugyanazt a szerepet játssza, mint a társadalomban:ô a rend megbontója, a szálak összekuszálója. A játékban éppúgy, mint a tár-sadalomban a szabályok betartásának szentségével a szabály megszegésénekszentségét szegezi szembe. Ô az önmagában nem létezô, s mivel önmagábannem létezik, bármelyik lap helyére léphet.”

Tehát ez a lap az, amelyik egyszerre kirekesztett és kivételezett, hisz bárme-lyik másik lap szerepét magára veheti.

Mi jellemzi tehát a kártyalapon ábrázolt figurát, annak szerepét, és magá-nak a lapnak a kártyajátékban betöltött szerepét?

Mint már volt róla szó, elsôsorban is a jellemvonások, a tulajdonságokhiánya. Az, hogy karakterét mindig a körülmények határozzák meg, s hogyönálló karakter híján tetteit csak a mozgás, az út diktálja, amely a lába alatt fut.Számára semmi nem állandó, semmi sem végleges, egyre csak megy, mint afelhôk az égen. Ô a vándor, aki úgy halad öntudatlanul a beavatás útján, mintaz ember a vidámparki szellemvasúton, ahol új és még újabb szituációk,

174

élethelyzetek, életképek diorámái bukkannak fel elôtte. De szó szerint is„szellemvasút” ez: az emberi szellem öntudatra ébredésének, a bevatásnak azútja, amit a tarot–kártya nagy arkánumainak „királyi útja” jelenít meg. Enneka Vándornak, vagy Bolondnak nincs semmije – hisz ô maga a Semmi, a Senki,a Nulla -, de nem is kell neki semmi, csak az Út, s ezért tökéletesen szabad.Ha a marseille-i tarokk számozatlan, illetve nullás számjelzésû nagyarkánumán látható figura attribútumait sorra vesszük, értelmezése egyre nyil-vánvalóbb lesz.

Fején szokatlan - madárszárnynyal és valami szarvszerû képzôdménnyeldíszített - sipka díszeleg, amelyet katonai sisaknak, sôt talán még koronának isnézhetünk. Mindez arra utal, hogy e figurában minden szerep – lehetôsége ottrejlik. Más ábrázolásokon a fentebb már említett, hagyományos, szamárfülescsörgôsipkát viseli, amelyen többnyire kakastaréj is van. Ez utóbbi motívumismét csak a bolond figurájának különös, ambivalens, égi és alvilági, isteni ésördögi kétarcúságát nyomatékosítja, hisz a kakas elsôsorban a felkelô Napállat– szimbóluma, ám másfelôl a túlvilágra érkezô lélek születô szellemifényének az érkeztét is jelzi, mint alvilági lény. Az éberség, de a születés, illetveaz újjászületés jelképe, ám egyúttal a pusztító tûzként lobogó elvakult vágyé is.Ha pedig arra gondolunk, hogy ez a bolond– vándor voltaképp mindenbefolyásnak kiszolgáltatott lény, akkor eszünkbe juthat e kakastaréjról akármég a szélkakas motívuma is.

Goethe Faustja egy közismert néphagyományra támaszkodva – a kakastol-lat az ördög attribútumai közé sorolja, amikor Mefisztó a Boszorkánykonyhábanígy ripakodik rá annak gazdájára:„Piros dolmányom már nem tiszteled? / Nemismered fel kakastollamat sem?”

A Visconti – Sforza tarokk e kártyalapjának ábrázolatán, a Bolond fején csaktollak vannak, melyek – akárcsak a madárszárny – a szárnyalás, az égi, istenivilághoz való emelkedés képességét, vagy lehetôségét jelzik. A marseille-itarokk Bolondjának vállát az útra kelôk cakkos szegélyû, esô ellen védôruhadarabja borítja, amelyen éppúgy, mint a szamárfüles bolondsapkán, csen-gôk sorjáznak. Tudnivaló, hogy ezek a csengôk a középkorban a fertôzôbetegek, a bolondok, és más – a közösségre valamilyen szempontból veszélyes– egyedek ruházatán arra szolgáltak, hogy közeledtükre felhívják az emberekfigyelmét. Ugyanakkor a szibériai sámánok ruházatán a segítô szellemekmegidézését és a gonosz ártó erôinek távoltartását várják tôlük.Az Ószövetségszerint a zsidóság fôpapjai is arany csengôket viseltek köntösük szegélyén (Kiv,28, 32 – 33, Sir, 45, 9), s Remete Szent Antal állatának - a disznónak - anyakában is csengô volt.

A Bolond ujjasát derekán csomós kötél köti össze, ami olyan, mint a vezek-lôk, vagy a ferencesek csuhájának öve. Az övnek – mint a társadalmi státusztjelzô ôsi attribútumnak (lásd például a honfoglaló magyarság öv–vereteinekváltozatosságát!) – ez a lehetô legalacsonyabb rendû formája.A kártyalap fig-urájának kezében az állandó útrakészség jele a bot, hisz még az ÓszövetségIstene is azt parancsolta választott népének a kivonulás éjszakáján, hogy bottala kezében fogyassza el a húsvéti bárányt. (Kiv, 12, 11) Egy másik boton pedigbatyu himbálódzik a vándorló Bolond háta mögött, mely motívummal kapc-

175

solatban Wilhelm Fraenger a régi népszokások jeles ismerôjére – JeremiasGotthelfre – hivatkozva, felidézi egy idôs asszony intését, mely unokájáhozszólt: „Amíg tarisznyát hordasz, addig tisztes vándorlegény vagy, de ha botvégén, batyuban cipeled a holmidat, akkor csavargó vagy és koldus, és ettôlóvjon meg az Isten!”

A tarot – kártya elemzôi szerint annak is jelentôsége van, hogy e lap alakjaaktív jobb kezében tartja a haladását segítô botot, míg baljában a háta mögöttlévô batyut, ami egyesek szerint adottságait, vagy elmúlt tapasztalatainakösszességét jelképezné.

Némely ábrázolásokon ez a figura egy elôtte szárnyaló lepkét, vagy másrovart követ, amely motívumok önmagukban ugyan ôsi lélekszimbólumok, deez esetben inkább arra utalnak, hogy az ôket követô ember csak a pillanatszeszélyének él.A figura környezetében, a földön, csíraszerû növény -kezdemények láthatók, amelyek ugyancsak összefüggésbe hozhatók azzal,hogy e vándorló bolondban – úgymond – még minden lehetôség benne rejlik,illetve elôtte áll.

Akik a tarot–kártyát jóslásra használják, azt állítják, hogy e lapnakönmagában semmiféle jelentése nincs, illetve teljes mértékben attól függ,hogy milyen más lap mellé kerül. Egyesek szerint az utána következô lapjelentését erôsíti, míg mások ugyanezt mondják az elôtte álló lapról. Ilymódon lehet tehát a legszerencsésebb, de a legrosszabb ómen is, amit csakazért tartunk fontosnak itt megemlíteni, mert e momentumban is kifejezôdikaz, hogy a Bolond – ahogy mondani szokták - „egy nagy nulla”.

Figyelemreméltó összefüggésre világít rá francia elnevezése: Le Mat, melyszó eredete visszavezethetô az olasz matto = bolond kifejezésre éppúgy, minta perzsa és az arab mat–ra, ami a halált, illetve a meghalni igét jelenti.

Ami számunkra azonban ennél még érdekesebb: ezzel áll összefüggésben asakkjátszma végét jelentô matt, de a fénytelen, szürke „matt” szín is. Ez utób-bival kapcsolatban nem árt emlékeztetni Hieronymus Bosch Tékozló fiú címûfestményére, melyen ez a színtelenség – szürkeség igen kifejezett, s arra is,hogy Goethe Színtanában a körbe rendezett, kontinuus színkör középpon-tjában a szürke foglal helyet. „...kimondhatjuk, hogy a színeket mindenképpenfél–fényeknek, fél–árnyékoknak kell felfognunk, amiért is, ha összekevervemegszüntetik egymás specifikus tulajdonságait, árnyékos, szürke jelenségethoznak létre” – írja.

Különös módon ezzel nem várt igazolást kaptunk arra, hogy a huszonegy,karakteres, számozott nagy arkánumok körének miért éppen a közepébe kellképzelnünk ezt a szürke, önmagában véve tulajdonságok nélküli nullát, aki –lévén az origo – az egész jelkép-kör fôszereplôje, s akire az egész rendszervonatkozik. Ô az, akiben éppúgy benne rejlik minden lehetôség, mint azôslétezés kozmikus tojásában, amelyet egyébként éppen a nullás jel formáz.Összegezhetjük: a tarot-kártya nullás számú lapja – a Vándor, vagy Bolond –általános értelemben véve, magára az emberi lélekre utal, illetve azt testesítimeg. Azt a valamit, amelynek ugyan önmagában nincs értéke, ám küldetésevan.

176

CSÁBOS ÉS KERGE középkori történetek idézik a bôség birodalmát, aholkolbászból fonják a kerítést, a faágakon ropogósra sült kacsák függnek és akimár degeszre ette magát, elég belekortyintania a forrásba, mely a legfinomabbbort ontja magából. Ha még szerencsésebb és netán több forrás is fakad aközelében, akár válogathat is a jobbnál jobb itókák között.

A reményteli históriának, melyet összefoglaló néven nálunk Terülj, terüljasztalkám, tôlünk nyugatabbra Elveszett Paradicsom, Elizium, Atlantisz, Ofir,Boldogok Szigete, Heszperidák Kertje, Kánaán meg Tündérvölgy, Grál-királyság vagy Eldorádó (német földön Schlaraffenland is) típusú mesénekmondanak, vagy épp a messzeség ködébe fakult Aranykornak, alapos és min-den változatára kiterjedô elemzése Turóczi-Trostler Józseftôl való. A tudósáttekinti a népköltészeti-népmesei változatokat ugyanúgy, mint a népi képze-let meg a profi tollforgatói lelemények határmezsgyéjén mozgóakat, valamintaz írói adaptációkat is és számolatlan példát idéz.

Tudni kell, hogy a szakrális Paradicsom képzetköre folklorizálódva valami-féle földi tündérvölgyet eredményez, afféle eszem-iszom birodalmat, ahol apaloták színaranyból meg drágakövekbôl épülnek, a halak bejönnek a házba,megsütik-megsózzák és feltálalják magukat, a zsemlék felsétálnak az asztalra, afolyókban leves hömpölyög jókora húsdarabokat sodorva, a sült vaddisznógyomrából dôl a hurka meg a kolbász. Szerte sonkát termô fák, bortavak,pálinka-csorgók, limonádé-tócsák, kocsonyavárak és parmezánhegyekláthatók. A hazai változatok közül idézhetjük a Vásárhelyi daloskönyvbôl valóversezetet, A cigányok templomát, melynek

Minden ô ajtaja, hogy kétfelé nyílnék, két-két öreg szalonna,Vonó-karikái kolbászból legyenek jó vastagon megfonva,Az csuka pecsenye jó lészen zárjának, gömböc legyen lakatja,Az kôlábak helyett mind sódarral belôl megtámogatva volna... és így

tovább. Vagy említhetjük a hányatott sorsú Csokonai-kortárs, CsenkeszfaiPóts András lakodalmi bolondozását, melyben

Két pirúlt malatzok vóltak trombitások,A pulykák, ki sülve, ki fôve, hárfások,Vígan örvendettek minden muzsikások,Amott Kozák-tántzra kerekedtek mások.Tántzolt a kövér szegy a riskása lével,Ugrott a disznó fô tormázott szemével,Bárány hús lejtôt járt turós derelyével,Ott döngött a gömbötz hízott bendôjével...Azt is megállapítja a tudós, hogy az Eldorádó történetek több képzet egy-

bejátszása nyomán jöttek létre. Alapjuk tulajdonképpen imágó, mindannyi-

S Z E P E S I A T T I L A

EldoradoH A M V A S B É L A E M L É K É R E

177

unkkal együtt születô és álmainkban felrémlô ôsképzet, melyet antik forrásokugyanúgy táplálnak, mint a földbôl idônként elôkerülô sárkánycsontok (épp enapokban találták meg Dél-Amerikában egy ló nagyságú hajdani ragadozó-madár képzeletet megmozgató földi maradványait), Marco Polo tarkakrónikája, a középkori Prister Joannes-regék és viszonylag kései változataik-ban Amerika felfedezésének szivárványszínı legendái.

Az ôsképek együttvéve a kultúremberiség rejtett történelmét alkotják, holnyugtalanító, hol megváltó erôvel avatkoznak bele álmaiba, mindenkorijelenébe mitosztalan korokban a mitosz utolsó menedékei, mûvészetek,mesék, legendák, hiedelmek kiapadhatatlan forrásai, s még lesüllyedve,alakjukból és értelmükbôl kivetkôzve is halhatatlan tanúi az ember eredeténekés kozmikus vonatkozásainak... írja Turóczi-Trostler.

KÉTES HÍRÛ, sokak által csodált, másoktól leszólt lengyel kalandor voltFriedrich Ossendowski. A XX. század elsô felében élt, beutazta Ázsiát ésÉszak-Afrikát. Mindenütt az ôshagyományok nyomait kereste, igaz, megle-hetôsen kritikátlanul. Tapasztalatai ugyanúgy összekeverednek a vágyaival,ahogy az általa beutazott hegy-völgyek is keleti barátai, az ôshagyományholdudvarában élô mongol és tibeti útitársai regéivel. Sosem lehet tudni, járt-e valójában azon a tájon, melyet bemutat, vagy csak mások beszámolóinyomán idéz fel titokzatos kolostorvárosokat és templomokat, föld alattimenedékeket, ahol a hagyomány tüzét ôrzik elszánt lelkek. Amit látott és látnivélt, illetve amit hallott, kellôképpen kiszínezve följegyezte. Egyik kritikusaépp ezért azt javasolja, hogy a mûveit nem élménybeszámolóként tanácsosolvasni, inkább kalandregényként, melyben nyomon követhetô a tapasztalatokátfordulása a képzelet birodalmába.

Ossendowskit vonzotta a legendákat termô Belsô-Ázsia, ám nemcsakábrándjai okán jutott el oda. A történelem kényszere is besegített ebben.Amikor kitört november 7-én az utóbb októberinek mondott orosz proletár-forradalom, a véres események Oroszországban, Krasznojarszk városábantalálják. A lengyel kalandor arisztokrata lélek, az ezoterika vonzáskörében élôszellem, aki beleborzadt a rombolásba és pusztításba. Férfi ugyanakkor,kemény fából faragott utazó, aki nemcsak sodródik az eseményekkel, alakítaniis kívánja azokat. Sok esélye persze nincsen a pusztítás felett urrá lenni.Körülötte mindennapi az árulás, az orgyilkosság, a hitehagyás. Társaivalelmenekül Oroszországból, átkel Szibérián, a Szaján-hegységben remetés-kedik, elhagyott aranybányák, égre meredô hegyormok közt barangol,vörösök ejtik foglyul, de sikerül elmenekülnie, lovával átúsztat az Ördögfolya-mon, újra meg újra harcokba keveredik, végigvonul a Kísértetek-útján, ámmindenütt megtalálja a vele egyívásúakat, azokat a jótét lelkeket, akikben meg-bízhat, akik menekülésében segítik és végre betoppan Tibetbe, melyet a MillióTó Országának nevez, aztán tovább halad Mongóliába, vagyis az ô szóhasz-nálatával a Démonok Országába. Itt egy nyeregfejû ember üldözi, de minthaburokban született volna: minden megpróbáltatást sikerül túlélnie. Körülöttea halál tombol. Ruhája perzselt és vértôl iszamós, ugyanakkor ajtók nyílnakmeg elôtte, zordon generálisoké, fantasztáké, látnokoké és kényuraké,

178

vérgôzös szörnyetegeké és nagyhatalmú lámaista fôpapoké.Beszámol úti feljegyzései végén a föld alatti királyság misztériumáról. Az

Amyl folyó partján beszélték nekem öreg emberek, hogy egy régi legendaszerint bizonyos mongol törzs, hogy ne kelljen Dzsingisz kán követeléseit tel-jesítenie, a föld alatti országba menekült. Egy szojot, aki a Nogan-Kul-tókörnyékérôl származott, megmutatta nekem a füstölgô kaput, amely állítólagAgarthi királyság egyik bejárata. Ezen a kapun át régente egy vadász jutott bea királyságba. Visszatérve elmesélte, amit ott látott. Erre a lámák kivágták anyelvét, hogy megakadályozzák ôt a misztérium elárulásában. Amikormegöregedett, visszament a barlang bejáratához és a régi emlékektôl vonzvaeltûnt a föld alatti birodalomban...

A misztériumról mesél neki Hutun Beyli fejedelem is. Elmondja, hogy avilágóceánban két kontinens volt valaha, melyek elsüllyedtek. Ezeknek népe aföld alatti királyságban él tovább, mely birodalom behálóza Ázsia és Amerikamélyét. Ez a titkos labirintusrendszer Agarthi és fôvárosa némiképp hasonlítLhaszára valójában persze a dolog megfordítva értendô, hiszen nem a Tibetifôvárosra hasonlít annak szakrális mása, ahogy nem a földi Jeruzsálem az égimintaképe -, ahol a dalai lámák palotája áll, a Potala. A föld alatti csodaváros-ban él a Világkirály, akinek mindenen és mindenkin hatalma van. Képes ahegyeket elmorzsolni, a tengereket kiszárítani. Az öregeket fiatallá varázsolja,Istennel tetszése szerint társalog és egy a dalai láma palotájára, a Potaláraemlékeztetô kastélyban él.

Ossendowski akkurátusan lejegyez mindent, amit hall és azon van, hogymind többet tudjon meg a Világkirályról. Mint írja, Lhasza és Urga (a késôb-bi Ulan Bator) fôpapjairól azt mesélik, hogy kapcsolatot tartanak fenn Agarthititokzatos uralkodójáva. Végül sikerül találkoznia egy fôpappal, aki elmondjaneki, hogy a Világkirály harminc évvel ezelôtt meglátogatta ôket a kolostoruk-ban és a jóslatát is felidézi: Az emberek egyre jobban meg fognak feledkezni alelkükrôl és testi jóvoltukkal fognak törôdni. Az ember olyan lesz, mint avadállat és testvére vérét meg életét fogja szomjazni. Elhomályosodik aFélhold és követôi szegénységbe és végtelen háborúba süllyednek. A királyokkoronái lehullnak, a hódítókat balsiker éri. Rettenetes háború lesz, melybensok nép kihal. Éhség, betegség és bûn válik uralkodóvá. Istenek és az isteniemberlelkének ellenségei lépnek fel. Tûz pusztítja el a legnagyobb városokat.Isten végül elfordul a földtôl, melyen a halál lesz az úr. Aztán amikor mársivataggá pusztul minden, egy még ismeretlen nép kitépi a bûn meg az ôrületdudváját és új életet, új birodalmat alapít. Ezt újabb békés, majd háborúskorszakok követik, míg végül Agarthi népe a föld alatti birodalomból eláraszt-ja a földet...

RENÉ GUÉNON egyik korai munkája, A világkirály azt a tanácstalansá-got és elképesztô zûrzavart próbálja eloszlatni, mely Ossendowski idézettmunkája (Állatok, emberek, istenek) nyomán keletkezett. A könyv a FöldrajziTársaság gondozásában nálunk is megjelent. Benne a szerzô személyes ésigencsak vérgôzös emlékei hajmeresztô csodákkal keverednek. A lengyel utazóaz az ember volt, aki egyszerre keresi és vonzza a kalandot, ugyanakkor

179

figyelmesen kutatja a mirákulumot, melyben sok más kortársához hasonlóana materializmusba fulladt Európa egyetlen reménységét látja. Azt is tudja,hogy a vén kontinens már képtelen arra, hogy magát valamiféle kehesMünchausen báróhoz hasonlóan hajánál fogva kihúzza a mocsárból. Talánépp ezért hagyta el ôsei földjét. Ezért vonzza minden, ami kelet.

A szó itt nem föltétlenül földrajzi értelemben kezelendô. A szakrális geográ-fiában az égtájaknak szimbolikus jelentésük is van. Színek, számok és szenthelyek sora egészíti ki a képzetet. És ami a tradicionális nem rôffel mérôgeográfiákat illeti, többféle változatuk ismeretes. Ami például nálunk kelet,annak kínai megfelelôje a dél, a skandinávoknál pedig észak. Nyugat seholsem, az a Nap járásának következtében mindenütt a halottak biradalma, rokonaz éjszakát uraló holddal, ahol a megboldogultak lelkei élnek.

Az egyiptomivá lett franciánál senki sem volt hivatottabb arra, hogyOssendowski zavaros és fantaszta mûvét a helyére tegye. Guénon, aki matem-atikusként kezdte pályáját, az ôshagyományok legjobb ismerôje. Így aztán alengyel utazó mûvének tarka szôttesét pontos kézzel fejti fel.

Megállapítja, hogy azok legmélyén a szent helyek (a beavatási központok)világos képzete keresendô. Azon szellemi fényükkel mindenre kisugárzó köz-pontoké, melyek korunkra meglehetôsen aggályosakká váltak. Valamennyitradícióban írja a helyes intenciót mindig szimbolikusan jelenítik meg, álta-lában kelet felé fordulással, ami valójában egy olyan spirituális centrum felévaló irányulást jelent, amely bármilyen is legyen, mindig csak tükörképe azigazi Világcentrumnak. Azonban a Kali-Juga (a Sötét Kor) elôrehaladása soránaz egyre zártabbakká és rejtettebbekké váló centrummal való egység meg-valósítása egyre nagyobb akadályokba ütközik. Egyúttal a másodrendû cen-trumok, amelyek külsô, látható képviseletei a legfôbb centrumnak, egyrekivételesebbekké válnak. Amikor azonban e korszak befejezôdik, a tradíciószükségképpen teljes egészében újra megnyilvánul majd, hiszen minden egyesManvantara (vagyis világkorszak) kezdete egybeesik az azt megelôzô végével,ily módon foglalva magába a primordiális állapot elkerülhetetlen visszatérésétaz ember számára a földön.

Mára tehát a szent helyek, ahol az ôsi tudást ôrzik, egyre jobban vissza-húzódtak és magukba zárkóznak. Fényudvaruk fogytán fogy. Tulajdonképpenaz sem tudható biztosan, vannak-e még. Talán igen, talán nem. Utóbbi avalószínûbb. Vannak fakó utánzataik, ilyen-olyan ezoterikus társaságok, szek-ták és magukat hiteles rózsakereszteseknek mondók gyülekezetei, melyekbena rajongás többnyire szélhámossággal keveredik. Agresszív közösségek,melyek Jézus ezeréves birodalmát hirdetik, ám tevékenységükkel azAntikrisztust szolgálják.

A SZENT HELYEKRE való utalást lát René Guénon Ossendowski célzá-saiban és tudálékos fejtegetéseiben. Megállapítja, hogy már azok is csak atradíció romlott és folklorizálódott változatát ismerhették, akik a lengyelterrôl-arról igyekeztek felvilágosítani. A szakrális szimbolumokat, bár mégérzékelik azok kisugárzását, többnyire konkrét formájukban értelmezik. Haúgy tetszik, meseszerûen.

180

A francia leírja, hogy a szent helyek, a beavatási központok, a föld alatti vilá-gok nyoma számtalan ôshagyományban megtalálható. Számos nép ren-delkezik a föld alatti világ hagyományával. Nem szándékozunk itt ezeket tel-jes egészében bemutatni. Általában szólva a barlangok kultusza többnyireösszekapcsolódik a belsô vagy centrális helyek gondolatával, továbbá a barlangés a szív szimboluma között is nagyon szoros a kapcsolat. Másrészt ténylege-sen léteznek Közép-Ázsiában, Amerikában és talán másutt is barlangok vagyföld alatti helyek, ahol bizonyos beavatási centrumok századokon keresztülfenn tudtak maradni. Nem nehéz ezekbôl a történetekbôl kibontani egyfontos szimbolikus tényt, mégpedig azt, hogy ezeket a centrumokat körülvevôszimbolikus környezet egy szigorú rendbe illett, ami nem pusztán óvatosság-ból meghatározta a föld alatti centrumok elhelyezkedését. Ami pedigOssendowskit illeti, bizonyára képtelen volt bármit is megérteni, hiszen mon-dandója csupán a szimbolika legkézenfekvôbb, mondhatni szó szerinti jelen-tésével kapcsolatos...

A Bibliában feltûnik a titokzatos fôpap, Melkisedek alakja. Bizonyos tradí-ciókban a profán lelkek elôl rejtekezô, ám az ôsi titkokat ôrzô fôpapot mond-ják világkirálynak. Innen a mû címe. Érdekességképpen jegyezzük csak meg,hogy García Marquez híres Száz év magányának agg és rejtélyes látogatóját isMelkisedeknek hívják. Akinek esztendôkre nyoma vész, aztán szellemalakbanújra feltûnik.

Szövevényes és megkapó szimbolizmusával ma különösen elgondolkodtatóa hátráló szent helyek története, amikor amerikai félnótások azt hirdetik: félrekell hajítani az elitkultúra kacatjait, Homérosztól Dantéig mindent és uralom-ra kell végképp juttatni a tömegkultúrát, a szórakoztatóipar hasznot hajtó,selejtes és romboló termékeit.

Melkisedek írja Guénon egyszemélyben király és pap. Neve az IgazságKirályát, valamint Sálem, a Békesség Királyát jelöli. Itt tehát újra találkozunkaz igazság és a béke kifejezésekkel, a világkirályhoz tartozó attribútumokkal. Anépszerû hiedelemmel ellentétben Sálem sosem jelöl várost, hanemMelkisedek szimbolikus tartózkodási helyeként Agarthával tekinthetôegyenértékûnek. Továbbá nem magyarázható Jeruzsálem kezdeti eln-evezésének sem, lévén Jeruzsálem eredeti neve Jebus. Éppen ellenkezôleg, haa Jeruzsálem nevet adták volna a városnak, a zsidók létesítette spirituális cen-trumnak, az akkor az igazi Sálem hasonmásaként nyilvánult volna meg...Hozzáteszi: Az áldást osztó Melkisedek, mint Ábrahám följebbvalója jelenikmeg, pedig minden ellentmondás nélkül való, hogy a nagyobb áldja meg akisebbet. Ábrahám maga is elismerte alárendelt voltát azzal, hogy lemondott atizedrôl. Az egész epizód, a szó majdnem feudális értelmében egy valódiinvesztitúra, azzal a különbséggel, hogy ez szellemi beiktatás. Itt pontos azegybeesés a héber és a nagy primordiális tradíció között...

VALKAI ANDRÁS 1573-ban írta János pap császárnak birodalma címûBáthory Istvánnak ajánlott széphistóriáját. A kalotaszegi Valkón születettszerzô kora egyik népszerû verselôje. Könnyûkezû poéta, aki aggályok nélkülösszehord fût-fát. A mû jó példája annak, hogyan lesz egy szakrális hiedelem-

181

bôl csacska mese.A magyar népmesék és legendák egyike-másika is megôrzött nyomokban

olyan csodatörténeteket, melyekben nem csak evések-ivások szerepelnek, deföld alatti birodalmak, vagy legalább olyan titokzatos barlangok is, melyekbensejthetôen német mintára történelmünk jeles alakjai várják elszenderülvefeltámadásukat. Szent István, Szent László vagy Rákóczi fejedelem. A talánlegszebb történet ezek közül a Trencsén megyei szlovák faluból, Ócsadról valóés Hajnal Ignác jegyezte le a XIX. század végén. A mese szerint egy pásztor,aki az 1200 méter magas Racsa-hegyen legeltetett, észrevette, hogy mindennap eltûnik egy báránya. Végre felfedezte, hogy egy barlang nyeli el az álla-tokat. Mivel oda bemásznia a szûk kürtôn át nem sikerült, bojtárját küldte le aföld gyomrába. A legény eltûnt és csak napok múlva került elô. Elmesélte,hogy hosszas föld alatti bolyongása végén talált egy hatalmas, félhomályos ter-met, ahol szendergô lovasok poroszkáltak fel-alá. Egyikükben felismerte SzentIstván királyt, akit megpróbált felébreszteni, ám a szendergô uralkodó, amikorfelneszelt, csak ennyit válaszolt a szlovák legénynek: Még nincs itt az ideje...!

A János pap országa olyan képzet, mely közeli rokona a Kánaán- ésEldorádó-történeteknek. Nagy valószínûséggel keleti eredetû, ám európaiszínekkel tarkított. Az eredeti hiedelem a szent tudás ôrzôirôl e legendábanátfordul, elveszíti szellemi fénytörését, ha úgy tetszik: materializálódik.Drágakövekrôl, szépasszonyokról, ételrôl-italról tudósít, mindezt kiszínezvenémiképp mesebeli állatokkal-madarakkal, és a korabeli meseföldrajz ember-forma csodalényeivel, akik némelyike (például a regés áditák) akkorák, mint atemplomtorony, egyetlen lábuk van, melyen sebesen képesek tovaugrálni,erôsek, mint a mesebeli kômorzsolók, továbbá a fülükkel takaróznak, néme-lyikük pedig még repülni is tud. Csupa földi ábránd, evilági jófalat, sehol aszellem birodalma. Sehol az antik tudás, mely misztériumnak érzékeli ateremtést és fittyet hány hatalomra és gazdagságra.

Tudni kell, hogy a XIII. század közepe táján egy különös levél, illetve annakszámtalan változata hozta lázba Európát. Megkapta többek között III. Sándorpápa, Barbarossa Frigyes és a francia király. A pápa állítólag válaszolt is a lev-élre, bár nem lehet tudni, hogy mit, ahogy azt sem, milyen címet írt aborítékra. A levél írója állítólag egy ázsiai ország fejedelme volt, János pap.Beszámolt róla, hogy keresztény országa magába foglalja mind a három Indiát,alattvalói közt vannak óriások meg törpék, faunok és nimfák, egyszarvú ésegyszemû emberek, meg persze brahminok is. Palotája aranyból, ezüstbôl megdrágakövekbôl épült. Birodalmában pedig ismeretlen a nélkülözés. Asztalánálnaponta harmincezer alattvalója étkezik...

A mi Valkai Andrásunk reformáció-kori János pap széphistóriája ebbe amesebirodalomba kalauzolja el az olvasót. A történet helyszíne a poéta nemlehetett nagy tudósa a földrajznak India, melyben nemcsak indusok, deabesszinusok is élnek. János papról csak annyi árul el, hogy holta után az utódais János pap volt, tehát itt valóban megegyezik feljegyzése a keleti eredetivel,ugyanis a János papság valójában öröklôdô funkció, nevezetesen a világkirályé.Gazdag ország ez a Valkai féle némiképp Abessziniával kevert India. A mese-földrajznak megfelelôen Tatárországgal határos. Lakói keresztények, az elsô

182

János pap pedig Frisia királyának, Gondeboroff fiának, Ogerus hercegnek afia. Országa határos Belulgiánnal, Scevával, ahol szintén temérdek az aranymeg a drágaság. Ezen országok néha fel-fellázadnak János pap ellen, aki hétkirály felett uralkodik tizenkét érsek, húsz püspök és hetvenkét hercegközbenjárásával. Dús és mindenben bôvelkedô udvarában háromszázezrenélnek, katonái pedig tizenhárom kereszt alatt szolgálnak. Maga az uralkodó

Jó bort iszik tiszta arany pohárból,A sert pediglen issza ô kristályból,Maga bor színe látszanék kristályból,Szegény magyar megissza fakupából.Étke madár, hal, és vadakból vagyon,Indiai módra gazdagon vagyon...Sorolja még a szerzô a különféle szimbolikus kereszteket, hol földdel, hol

drágakövekkel megtöltött aranytálakat, az uraság négy feleségét egyébként azasszonyokat is körülmetélik e fura birodalomban, ráadásul homlokukrabéleget is sütnek -, sorolja a szolgáló eunuchokat, a hátukon három tornyothurcoló hadi elefántokat, aztán valahol a széphistória közepe táján meghök-kentô felsorolásba kezd. Elmondja, hogyan bünteti János pap azokat azalattvalóit, akik római vallásból kilépnek. Némelyiket éhhalálra kárhoztatják,másokat tûzzel megégettetnek, kényoztatnak, megint másokat máglyánmegégetik és az ô porok szelektôl fuvattatnak. A gyilkost áldozatának hozzá-tartozói kezére adják. A tolvajoknak szömeket kitolják. Aki kisebb vétket követel, földönfutóvá teszik, hogy ének szóval kolduljon, hegedülve kéregessen.

De jut a megtévedt lelkeknek egyéb büntetés is: ostorozás, vesszôzés, töm-löcözés, megkövezés, számkivettetés is. Némi vigasz az ürömben:

Soha szántó embert senki nem bántja,Szabadon szánt, marháját is jól adja,szolgáló nép kösségét nem prédálja...Felsorolja ezután a borongós kedvû szerzô, miféle birodalmak lakóit

sújthatja az uralkodó bosszúja: köztük a trogloditákét, kik mérges nyillal élnek,Betfage amazon népét, Manikongrus és Nigritác királyét, Salamusét meg aMaurus királyét, kiknek temérdek a kincse, fûszere és rabszolgája, országátpedig tuigrisek, párducok és vad oroszlánok lakják.

Poétánk mindenek elôtt és fölött tanítani akar Krisztus szeretetére, puritánerkölcsre és ahogy egy kálvinistától el is várható mindenféle földi hívságelleni ádáz küzdelemre, viszont a képzelete, melynek tornáztatására a Jánospap-históriák igencsak alkalmasak, sajnálatosan meg sem közelíti egy átlagosfalusi kántortanítóét vagy analfabéta mesemondóét. Olyan az általa megrajzolturalkodó, mint egy zordonul moralizáló, hol körmöst, hol nyájas dícséretetosztó iskolamester vagy egy dörgedelmes szavú vidéki református lelkipásztor.

Azon pedig igencsak eltûnôdhetünk, milyen messze esik ez a Valkaimegfestette muszlim és afrikai színekkel némiképp átfestett India attól a sza-krális Agarthától, melybôl végsô soron származik kozmikus szimbolumot amindennapi praktikum nyelvére lefordítani aggályos! -, s melynek spirituálisvonatkozásaira René Guénon mutatott rá.

183

A szél a fákról hord havat.Tócsába fagyva nagy levél –tenyér, ha mindjárt földet ér,egy konzervált kis mozzanat.

Fonákján mennyi míves ér!A jégüveg lassan fehér, s e kéz, akár egy szellemé.

Poéta erre nem lakik,nem is jön senki holnapig,hogy bölcs szonettbe mentené.

Éjszaka,csend tava.Rôt palló –

lép hazalassan a holdsarló.

Sirályos, hosszúra nyúlt tájék,a stég alatt kék flakon billeg.Tavalyról homokozójáték.Mint a vágatlan mûvészfilmek.

Néhány kiírás még a régi,a büfé elôtt a fû kinôtt.Egy bódé fájában szú mériaz átázott, lassuló idôt.

S Z A U E R Á G O S T O N

Allé

184

Ôszi strand

Noktürn

A L E X A K Á R O L Y

Hamvas Béla szakácskönyve

185

186

187

188

189

190

191

192

1.Orfeusz hagyománya

Az alvilágba indulunk Orfeusz után, spirális úton a kristály lélek nyomán,kit széttéptek a bacchásnôk, egy eltévesztett húr rossz lefogása miatt, vagyazért, mert csak férfiakat avatott be, vagy azért, mert Eurüdiké utáni bánata azéghez ért. Orfeusz alakját, akárcsak – a vélhetôleg történelmi figura – Orfeuszfoglalkozásait többféleképpen írhatjuk le. A sokféleség azonban nem egymás-sal szemben álló, és végképp nem kizáró egymásra nézvést. Úgy tûnik, minthaOrfeusz hagyománya, mítosza, motívumának áramlása érdemben csak akkorvizsgálható meg, ha azt saját lényén keresztül teszi az ember. Pontosan úgy,mint ahogy Jézussal teszik ezt a mélyen hívô gondolkodók, ahogy az ô hagy-ománya, mítosza, szerteáramlásának folyamata által megértik jelen állapo-tukat, alaphelyzetüket, kiindulási pontjukat. Nem véletlen tehát, hogyOrfeuszt olyannyira hasonlítják, akár a régi gondolkodók, akár újabbak Jézus-hoz. Hamvas Béla igyekezett az Orfeusz hagyományt alaposan körbejárni,néhány alapnak tekinthetô szöveget közreadni, illetve a szellemi hátteretszínesen felfesteni, tehát amikor az orfeuszi hagyomány hátterét felvázolom,az ô gondolatait szövöm csupán tovább, azért, hogy a hagyomány korábbi,vagy éppen mai búvópatakként feltûnô pillanatait felmutathassam, a bennükrejlô ismétlôdést éppúgy, mint eltérést, de mindenekelôtt saját viszonyulásaimfeltárjam önmagam és olvasóm elôtt, aki az olvasást, mint meditatív aktustvégezve, önmagát tárhatja – ha akarja – föl, mint minden írás által, amely ahagyományt közelíti, értelmezi, ismerteti, szeretteti meg, s szerzôjét kinyitja,mint a tulipánt a reggel.

A görög hagyomány magját Hamvas Béla három szerzôre, bár nem biztos,hogy jó ôket szerzônek nevezni, inkább három emblematikus figurára osztja:Orfeuszra, akit Hésziodosz követ, s Homéroszra végül. E három lépcsôt, mintmondja, egyben ôrzi a Mahabháratá. Míg Homéroszt a lovagi hôskölteménymegalkotójának tekinti, „sápadt metafizikának” és pusztán az „élet dicsôítésé-nek”, addig Hésziodoszt már eggyel magasabb szinten érzékeli, „átmenetnek”,melyben a mitikus lovagi kaszt kap fôszerepet, s analogikus olvasattal közelít ajelenségvilág felé. Ugyanakkor mindkettô már erôsen a történeti és az anyagi

W E I N E R S E N N Y E I T I B O R

OrfeuszH A G Y O M Á N Y , H A M V A S , H U N D E R T W A S S E R

„Amikor az idealista Konfu-ce Lao-céhez ment, így szólt: Rendbe kell hozni az államügyeket. Lao-ce haragosan azt válaszolta:

elôbb hozd rendbe a magad ügyeit. Egyetlenegy másik ember sorsának súlyát sem tudod vállalni, hogyan akarod az egész nép

terhét magadra venni? És kidobta.”(Hamvas Béla)

193

világban gyökeredzônek tetszik ebbôl a nézôpontból, hiszen Orfeusz egyedülaz, aki az ôskori szellemi kasztnak megfelelô állásponttal rendelkezik, akinekhimnuszköltészete, avagy orfikus költészete feleltethetô meg a beavatásnak.Orfeusz ezek szerint a görög, következésképpen az európai bhraman.

Mielôtt tovább is mennénk, három-alapvetô fogalmat tisztáznunk kell.Mert joggal merülnek fel bennünk a kérdések: mit jelentsen az, hogy kasztokszerint nézzük az irodalmat? Mit jelent az, hogy a költészet, nem csupánköltészet, hanem beavatás?

Hamvas egyértelmûen az indiai kasztrendszer ôsi alapjára gondol, aholelôbb három, majd négy kaszt különül el. A kézzel dolgozó munkás, ki azanyaghoz érhet, a kereskedô, aki a cseréket bonyolítja és üzletel – ez elôbbikettô régen egy -, a lovag, vagy ksatrija, aki harcol, s aki kardjával rendet tesz,s végül a bhraman, a szellemi ember, késôbb pap. Mondhatjuk, hogy ezek aviszonyulások Európa középkorában is fellelhetôk voltak, de jobban meg-nézve, néhány – jobbára máglyán megégetett – mûvészen és feltalálón kívül,valódi bhramant alig találunk, míg a lovagi kaszt túlcsordulása érthetetlentúlzásokba kergette földrészünk, mint az egyház lovagi rendszerre – és nemszellemire, ne is beszéljünk a lelkirôl – épülése, vagy éppen korcsosulása,illetve az európai hatalmak, vagy az ebbôl kicsírázó pionír szellemû Amerika,még most is tartó „odamegyünk, lekaszaboljuk” hozzáállása. A kasztrendszertehát ilyen értelemben még az azt meghaladni vélô, rendkívül modern világhagyománytalanságában is kifejti hatását, éppen elrongyolódásában, ezáltaléppen szellemtelenségében, és szétfolyásában. Nem véletlen, hogy a legtöbbgondolkodó és költô, a kali-juga lényegét, a vaskort, abban a pillanatban látja,amikor kaszttalanná, tömeggé válik az emberiség, mert valamennyi kaszt tagja,saját mértékének és igényeinek mérten be van avatva, és részesül létében azisteni rendbôl, mely isten éppen úgy benne lakik a természetben, mint a ter-mészet részeként a természetet szemlélô emberben. Nem lenne helyes ebbôlarra következtetni, hogy én a kasztrendszer visszaállításra, vagy a társadalomreformjában hinnék egy percig is, holott sosem is volt ennyire közel a teljespusztulása természetnek, és a természetben benne élô, azt tönkreverô –embernek. Magamban igyekszem visszaállítani e kasztokat, látni, mikor kellmegfognom valamit, mikor vagyok sudra, kétkezi munkás, s ebben a munká-ban, mikor füvet nyírok, takarítok, rendet rakok, megmozdítom az anyagot,ebben megtalálni sudra részem kiteljesedését. Ugyanakkor, mikor pénzt kellelôteremtenem, mikor cserélnem, keresnem kell, mikor írásaimért pénzt kellkapnom, igyekszem áruként gondolni rájuk – bevallom ez megy a legne-hezebben, hiszen, ahogy a költô mondja nyögve „nekem pénzt ér fájdalmasénekem” – és ezt csak a kereskedô álláspontja tudja feloldani bennem, az akifigyelmeztet a folytonos metamorfózisra, az anyag állandó cserélôdésére, stalán ezért van az, hogy igazán jó kereskedô csak az lehet, aki a megtartás éselengedés idejét és módját mûvészi ismeretként magába olvasztja. A harmadikkaszttal küzdöttem korábban, és néha most is oly sokat, a bennem élô lovag,kardját mindig fényesítette, szívében ott feszült a mondat „nem írom pen-námmal, csak szablyám élivel...” – és benne a toll és a kard elválaszthatatlanulösszeforrt. Minden írásom ilyen kardcsapás volt tehát, igazságszeretetem

194

vergôdése, merénylet a káosz ellen, a vaskor démonai ellen, míg rá nem jöt-tem, hogy a káosz bennem, a vaskor démonai lényem legmélyében gyöke-reznek, s nem kiirtanom kell ôket, hanem figyelmeztetni, hogy én – nem ôkvagyok. Ataraxia – ahogy a régi görögök mondták, a lélek legbensôbb nyugal-ma. Ekkor ébredezik a szellemei ember. A szellemi ember nem ír verset, nemfest, nem komponál, nem ír esszét, nem cselekszik, hanem csak és kizárólag:szeret. Ebben áll Jézus és Orfeusz hübrisze. Az erôszakos halál oka, ebben ahübriszben keresendô. A négy kaszt ilyen értelemben talán mindenkiben jelenvan, az hogy a történetében melyik domborodik ki már beavatás függô, néhapedig korfüggô. De mindenképpen aranykori ember az, aki egy-egy kasztotmagában felismer, és kiteljesíti, ahelyett, hogy a látszólag könnyebb kárhoza-tot választaná, hogy a kaszttalan, íztelen, szagtalan, tömegben felolvadna éseltûnne. Ha tehát irodalmi szempontok szerint nézzük Hésziodosz vagyHomérosz költeményei valóban nem a szellemi felé, hanem az anyagi feléközelednek a lovagi hôskölteményen belül, még ha hordozzák is a hitet és azistent, az csupán vagy segít, vagy akadályoz, de nem állandó jelenvalóság, nemegylényegûség. Orfeusz azonban a görög bhraman, s akire kiváltképp igazAlexandriai Kelemen mondása, hogy az egész görög gondolkodás keleti ere-detû. A váltás Hamvas Béla értelmezésében ott keresendô, hogy az orfikátnem költészetnek, hanem a hagyománynak tartja, melyhez még Guénonvéleményét hozzáteszi, hogy „legrégibb és legmélyebb” hagyományok egyike.Ám a szellemi kaszt megteremtése nem sikerült Orfeusznak. A sikertelenségnem csak itt, hanem a mítoszban is megismétlôdik, Eurüdikét nem tudjaOrfeusz felhozni az alvilágból. E két ponton lényegesen metszi egymást, azorfikus hagyomány felôli és a mitologikus olvasat. A beavatás maga az orfika,a titok elmondása, a látva-látás, a tapasztalaton túli tapasztalás. Mint a kolib-rik, melyeket így is színpompásnak látunk, ám az ô látásuk más spektrumok-ban is mûködik, s tollaik más színskálákat is mutatnak, egymást tehát szín-pompás fénylényeknek látják, míg mi ôket: csupán kolibriknek. Vajon miegymást milyennek látjuk, ahhoz képest, amilyenek valójában vagyunk?Halovány része tapasztalható csupán az érzékek birodalmában a világ tel-jességének, ám az a kicsi-halovány rész is mennyi gyönyörûséget nyújt, s men-nyi mindenrôl árulkodik. Mint a párhuzamosok a papírlapon, melyrôl tudjuk:a végtelenben találkoznak. Hol van a végtelen? Az elsô olyan matematika óraután, amikor a kisfiú és kislány e két párhuzamost lerajzolta és az udvaronmegpillantják egymást. A beavatás tehát egyrészt mindennapos dolog, más-részt ünnepi. A beavatás jelen van most is, és valójában már 2500 éve csak alig.A jelenléthez látni kell, nem elég nézni.

Orfeuszt, akit a görög bhramannak felletet meg Hamvas Béla, és akit„anax”-nak, megváltónak is hívtak, akárcsak Jézust, mint szerzônek,mindösszesen harminchárom fragmentumot, töredéket tulajdonítanak.Alászállását, nem úgy képzeli el, mint a mítosz, hanem a különbözô létlehetôségei közötti leszállást mutatja általa be. Orfeusz életében túllépte teháta történeti lét korlátait, halálában a mitologikus létbe szállt, hogy most apotenciák világába merüljön. Így tehát – akárcsak az archaikus kor embere – atörténeti létet meghaladva archetipikus alakká vált Orfeusz. A mai emberben

195

minden figura, ami nem történeti könnyen tûnik költöttnek, ugyanakkor mimás a történet, mint hol jobban, hol rosszabbul elôadott költemény, s legtöbb-ször pont azoknak a történeteknek van „sikere”, amelyek a történetiségrovására inkább „költött” dolgokat tartalmaznak, míg a szigorúan adatközlôtörténeti szemlélet – minél nagyobb távlatot kap, annál semmitmondóbb,annál inkább eltávolít, s nem megértet, nem segít beleérezni, s végképp nembeavat a múltba, hogy megértsük jelenünk, s kiteljesedjünk a jövôben.

Az Orfeusz mítoszra csak késôbb szeretnék kitérni, ám már itt, van egymásik, görög mítosz, mely idekívánkozik, s különös párhuzamaival össze-olvasásra késztet. Ez a mítosz a másik régi és híres görög költô Arion történe-tét mondja el. Mely szerint Arion Szicíliába ment dalversenyre, melyet meg-nyert, s nagy kincsekkel megrakodva indult vissza otthonába. Ám a hajón alegénység, a társai, megirigyelték nyert kincseit, s bele akarták hajítani atengerbe. Arion arra kérte ôket, hogy ha már meg kell halnia, hadd tegye eztköltôhöz méltó módon, hadd álljon ki a hajó orrára, feldíszítve (elfeledve),hárfájával kezében, utolsó énekét elénekelve, s utána belelökhetik a tengerbe.A hajósok engedtek neki. Arion kiállt a hajó orrába, legdíszesebb öltözékében,

196

meglehet egyetlen fehér szôttesben, hárfáját dalra emelte, meglehet egyetlenhangot adott ki, és szavalt, meglehet egyetlen szót csupán, majd belevetettemagát a tengerbe. A hajósok mire hazaértek meglepôdve tapasztalták, hogyArion halálának híre már királyukig is elért, aki szobrot állított a költônek, s eszobornál fogadta a hajósokat. A hajósok elmondták, micsoda viharba kerül-tek, s hogy pont a neves költô, pont ô veszett oda. Ekkor az Arion szobormögül elôlépett az élô Arion, kinek énekét egy delfin meghallotta, skimentette, s hamarább ért haza királyához, mint az ôt eláruló hajósok. A kirá-ly ekkor sorban végezte ki a hajósokat, kik népük költôjét árulták el, hiába iskérte Arion, hogy ne tegye. Valamennyi hajós halálnak halálát halta.

A két történet közötti párhuzam, nem csak a mitikus tengerbe veszés, melynem csupán Orfeusz – mivel a bacchánsok széttépett testébôl fejét és hárfájáta tengerbe vetették - és Arion, de Shelley, vagy például a magyar származásúBudai Parmenius István sajátja is, hogy csak párat említsünk, hanem pontosana Hamvas által emlegetett létállapotok közötti átjárási lehetôség, mely atörténeti lét után, mitologikus létet enged, sôt Orfeusznak – ennél is többet.

Hiszen míg a történeti szemlélet a hitelességet, a megtörtént és nemmegtörtént eldöntendô kérdésében keresi, addig a mitikus mindig arra vélifelfedezni a választ, amint erre Hamvas rámutat, hogy mi igaz, vagy mi nemigaz. Vagyis a mitikus olvasat, úgy tetszik, hogy nem a szétszóródás, a szétap-rózódás felgyorsulását szolgálja, mint minden ma, hanem az egységre mutatújra és újra rá. Mesekönyvekként is olvashatjuk antik mítoszainkat, ugyan-akkor nemde a mese hozza legközelebb az Istent, s hagyományosan vajonmiért mesélnek asszonyok gyermekeinek éppen este mesét, éppen az elalvás, saz álmok elôtt? Miért az álom elôtt van a mesék misztikus ideje? Miért akkor,amikor szemhéjunk, mint tengerre a csillagos égbolt, szemünkre hull?Könnyebb és gyorsabb legyen az átlépés? Vagy a mese ideje valójában nem isaz este, hanem bármelyik arra alkalmas pillanat? Mert lényegében minden pil-lanat átlépés, s könnyítés és gyorsítás helyett, alighanem sokkal inkább beavatés lelassít a nem-történeti olvasat megjelenése. Orfeusz története tehát kiléptörténetiségébôl, mitikussá válik, s már nem a szétszóródott történetek sokasá-gának feneketlen kútja, hanem az egység szomjat oltó forrása. Számtana alegmagasabb zene alapján szervezôdik, a geometriára épül benne a szám, s aszámra a ritmus, mely a legmagasabb zene, az élet ritmusa. A költészet, a rit-musos beszéd, lényegében ezt a tudást örökíti, akarva-akaratlan, tudva vagyöntudatlan, hiszen a versnek, ha valóban vers, akár a szavaknak, akár a monda-toknak, vagy a gondolatoknak ritmusa kell hogy legyen, mégis az Orfeusz for-rásából kortyot ivott költôk versében, mindez csak mellékesnek tetszik, a belsôritmushoz képest, amely akárcsak a „megiszté mousziké” kiteljesedése az élet-ben benne élônek. Ezért mondja és mondhatja Hamvas Béla, hogy az orfikusmatematika már geometria, már tánc, már mozgás, már az élô test, szobor ésépület, ének és zene, sôt gondolkozás, vagyis a legmélyebb zene: „megisztémousziké”. Aki ezt készíti a „poiészisz”-t tehát, az a „poiétész” – az ember, akia mûvet megalkotja, aki hallja és lejegyzi a ritmust, a számot, a geometriát, akimintha komponálná, valójában szemléli az egy-egész-mindenséget, ahogyRilke mondja, akinek szeme befelé van fordítva, akin keresztül az Isten nézi a

197

világot, s e szó, csak késôbb kezdte el jelenteni, a mai értelemben használtköltôt. Ezt nevezi Hamvas Béla „primordiális koncepciónak”, a hagyományálláspontjának, amelyet az orfika, mint láttuk, tánccá, zenévé, költészetté,számmá, és szivárvány színûvé szétbontja, hogy egyetlen egyben tarthassa.Disszemináció, vagyis szétszóródás által az egységtudatba. Az orfeuszi matem-atika végpontját végül a hármasban látja, abban a hármasban, ahol a forma, aszám, és az arc, lényegében egy. Modern orfikusnak tartja (a Rilkére ésBékássyra is ható) Kassnert és Pannwitzet, kiknek mûveit érdemes lennemegvizsgálni ebbôl az olvasatból nézve. De visszatérve, meg kell, hogy kérdez-zük, mégis mi az, ami mindezek után központi téma az Orfeusz-hagyományraépülô mûvekben? Emlékezzünk az „anax” szóra, a Jézus és Orfeusz párhuzam-ra, ami itt találkozik, és a választ felmutatja. Mi a középsô kérdés? Mi a válasz?A lélek sorsa.

Az Orfeusz mítoszt mintha kicsit szándékosan kerülné, és csak éppen hogyelmesélné Hamvas, mintha nem ezt akarná elmondani, nem azt, amit márezerszer elmondtak az irodalomban, a zenében, operában pedig különösensokszor. Pedig akárcsak az Arion történet esetében, itt is van egy-két figyelem-re méltó részlet, akárhányszor is mondták már el, azt hogy Eurüdiké a nim-fákkal táncol a mezôn, azt hogy Ariszteosz ekkor rájuk ront, s a megrémültEurüdiké szaladni kezd, míg egy kígyó meg nem marja, s ebbe belehal.Orfeusz utanámegy az alvilágba, énekére elhallgat az alvilágot ôrizô háromfe-jû kutya, Ixion kereke megáll, a Révész átviszi a Styxen, és a Párkák nemvagdossák tovább a sorsok szálait, még az alvilág ura és úrnôje is megdöbben,ahogy érkezik az énekes, ahogy érkezik az, kinek neve árvát jelent, kinek nevesötétséget és mélységet jelent, s kiegyeznek vele, viheti Eurüdikét, viheti job-bik részét, de csak akkor, ha hátra nem néz, míg fel nem érnek. A kudarcotismerjük. Orfeusznak nem sikerül létrehozni a szellemi kasztot Európában,hátranéz tehát, és Eurüdiké még egyszer nyújtja felé kezét, Orfeusz még utá-nanyúl, de elvesztik egymást, s nincs visszaút. Orfeusz bánata végtelen. Azalvilágot megjárta, a titkot tudja, de Eurüdiké lent maradt, s ô most a földönkóborol. A szép, ám tragikus szerelmi történet mögött, azért lényegesen többvan. Még a mitikus történetet kirobbantó Ariszteosz, a pán, kinek patája, alsófele a földbe, feje-szarva az égiek felé mutat, egyes elbeszélések szerintugyanannak az Apollónnak a fia, mint Orfeusz. Ezzel nem minden forrás értegyet, de tulajdonképpen teljesen mindegy, mindössze annyi számít, hogymások is, korábban is éreztek kapcsolatot a Pán és Orfeusz között.

Hogy vajon ugyanaz-e a Pán – Hermész és Pénelopé nimfa fia – mintAriszteosz, s ugyanaz-e Orfeusz, mint a Pán, s hogy ôk lényegében megfelel-tethetôk-e Eurüdikének? – inkább csak elgondolkoztató költôi kérdés. A fen-tebb vázolt orfikus matematikából azért valamiféle megfejtés csak felmu-tatható, amennyiben, a történet formáját Eurüdiké adja, a számát Ariszteosz,míg az arcát Orfeusz. Ôk hárman, lényegében egyek. Orfeusz önmagát kergetia kígyómarásba, önmaga után megy az alvilágba, s lényének csak arcát, for-máját már nem tudja kiragadni a mélységbôl. Ez is egy lehetséges olvasata agörög mítosznak, mely olvasat a figurák forgathatóságára, az egylényegû-ségükre kíván inkább rámutatni, semmint magát egyetlen lehetséges

198

olvasatként elfogadtatni.Ami viszont ezen hármas egységébôl kijön az, ami végül Orfeusznak ma-

radt, lényegében a nem-cselekvés filozófiája, a teljes hatalom, mely így megad-ja mûvét. Mi az, ami mára az orfikából megmaradt? Hamvas Béla szerint, a hita mû szakrális-megváltó voltában, az a hit, hogy a mûvészet halhatatlanná tesz.A kérdés azonban kénytelen felmerül: hogy mi marad tehát a viszony a mû ésvalóság között, ha e kettô különválik? Különválhat-e egyáltalán?

2.Orfeusz ma

Az Orfeusz hagyomány által feltárt problémákat és lehetôséget agörögöknél Püthagorasz, Hérakleitosz, és Empledoklész. Püthagorasz az„éneklô világ”-ot fedezi fel ismét, matematikáját erre építi, iskolája ebben áll,Aranyeposza ezekre a hangokra rezonál. A megoldás mindig közel van, annyi-ra közel, mintha bennünk lenne, legalább is ezt sugallja az Aranyeposz azonrésze, amikor azt írja „Meg fogod látni, miképpen változtatják életüket szenvedéssé,a nyomorultak! Milyen közel vannak a jóhoz, anélkül, hogy észrevennék, nem látják,nem hallják; milyen kevesen veszik észre a gonosztól való megváltást!”

Hérakleitosz 131 mondata között van egy, amely különösen az elôbbi dolo-gra, s jelen helyzetünkre rímel, amikor oly egyszerûen odaveti, hogy „Keresnikezdtem önmagam.” – nemde maga ez a keresés az orfika, amely a bhramant, aszellemi embert igyekszik feltárni, akinek már fentebb említettük hübriszét, aszeretet, s tán ezért kiálltja azt Empledoklész „Philia!” – amely Hamvas Bélaszerint a középpont, az alap, avagy a szellem eredendô ereje kéne hogy legyen.Ez tûnik megoldásnak? „Megoldás?” – mondja Hamvas – „A tündöklô halál agörögséget megfojtotta. Holtteste olyan szép, hogy kétezer év óta mindenkinek eszemegbomlott. Nem is vette észre, hogy azóta új világév virradt.”

Márpedig ez az új világév jócskán a nyakunkon. Persze csak, ha hiszünkbenne. Ha nem? A világévet aligha érdekli, hogy mi hiszünk benne, a mifelkészültségünkön, a mi hozzáállásunkon múlik minden, azon, hogy mû ésélet milyen viszonyban áll. A halhatatlanságba vetett hit, a hit a mû megváltóerejében – hogy mindösszesen ez maradt volna az orfikus hagyományból amodern korban, szinte kétkedve fogadom, éppen attól a szerzôtôl, aki eztmásként - életet és mût összeforrasztva - élt meg. Igazán akkor válik az újvilágév elsô különös felismerôinek figurája, élete, és mûve értelmezhetôvé,akkor kezd feltûnôen kikristályosodni irányultsága, amikor egymás mellérakjuk ôket, s mint a hôsök a harcmezôn, vagy inkább, mint két falu, kételveszett bolondja egy ôsi fa alatt – találkoznak. Így rakhatnánk Hamvas Bélaéletmûve mellé Powys, Guénon írásait, ám igazi kortársa, legalábbis azorfeuszi szellem jegyében, az osztrák festô, Hundertwasser volt.

Kemény Katalin mondja ki, hogy nem beszélhetünk Hamvas életrajzáról,valójában összeforr mûvészetével, s így mûvek hosszú sora révén végzi el a leg-nehezebb, lehetetlennek tûnô feladatat, az önbeavatást, hogy az utolsó esz-tendôkben, a hatvanas évek végén, Scientia Aeterna mûvét álmodja meg, ámbefejezni már nem tudja.

199

1967 és ’68 az a két év, amikor Hundertwasser két meztelen beszédét meg-tartja az építészet jogaiért, az egyenes vonal elvetésére szólítja fel a modernépítészeket (lásd a Hamburgi-vonal, 1959), mintha az organikus, a természetesformák irányába próbálna terelni. Az öt bôrön, melyek az embert körülveszik,csigavonalban, ha úgy tetszik spirálban haladhatunk végig. Az elsô az ere-dendô igazság, a meztelenség állapota, amire Hamvas azt válaszolná, ez azalapállapot, a Védák errôl beszélnek, ezzel érkezünk, ezzel az alapkondícióval,alaptudással valamennyien. Nem egyszerû meztelenség ez, hanem tudás atengelyrôl, arról, hogy lényegében köröttünk vagy bennünk fordul meg atörténet - az örökidô fényében. A második bôr a ruha, amelyet köztudott,hogy Hundertwasser maga tervezte meg saját ruháit, ugyanakkor egy másikabszolút szellem hasonló viszonyulásának megidézése kívánkozik ide, Ghandi,aki maga szôtte saját ruháit, nem egyszerûen tiltakozva ezzel az idegenanyagok importálása ellen, hanem saját második bôrét is önnön kezével szôttemaga köré. A világban való benne létnek, az éberségnek része a tudás, hogy miaz, amit magunkra öltünk, nem egyszerû divatról van tehát szó, hanem ahhozaz ôskori hagyományhoz való visszatalálásról, amelyben Gandhi indiai,Hundertwasser osztrák, Hamvas magyar, mégis mindhárman egy tôrôl fakad-nak, mégis ugyanazok egy piciny csillogó részben. De visszatérve: a harmadikbôr a ház, amely talán az egyik leglátványosabb Hundertwasser munkásságá-ban, ám nem ildomos ebben megtévedni, hiszen a házak mellett (sôt elôtt) márképeiben megjelennek az építészettel szemben támasztott igényei, nem elég ameztelen beszédre, a Hamburgi vonalra gondolnunk, egy különös és beszédescímû festmény „A falakók nem alszanak, a falakók éberek” címû 1973-as képemár arról beszél, hogy a házakba fákat kell ültetni, hogy az embereknek jogavan az ablakhoz, vagyis saját portájának díszítéséhez, s hogy kötelessége van afa iránt, mert nélküle nincs lélegzetvétel. A falakók ébersége nem véletlenülemlékeztethet a Hamvas által hangsúlyozott éberségre, alighanem ugyanarrólaz éberségrôl, arról a tisztánlátásról beszél a festô és a filozófus is. A falakók,vagy a „hatodik faj” – ahogy Hamvas nevezi a válságra és az alapállásra ráébre-detteket a legkomolyabban veszik a Vízöntô kor lényeges kihívását, hogy „akiebben az új helyzetben a dolgokat meg akarja érteni, annak az egészet elölrôl kell kez-denie.” Mindent el kell kezdeni elôröl. Mindent újra végig kell élni. És sosemis volt olyan nagy szükség „az isteni értelem fényének segítségére” mint pontmost. A tömeg, a szennyezés magával akarja rántani a tiszta részeket, épp úgya Föld zöld szigeteit, mint a tiszta szellemek üde kék tisztásait. AHundertwasser ház, a spittetau-i távfûtômûvek, a Szent Borbála templom és12 kapuíve, a Blumeu termálfalu. A Karnevál, a kisregények, a Scientia Sarcraés az esszék, A bor filozófiája. Párhuzamosok a végtelenben…

A negyedik bôr a szociális réteg, az, amely a családtól egészen a nemzetigterjed. Hundertwasser tevékenységei közül ide sorolható a zászlók tervezése,mint amilyen a békezászló volt az Ígéret Földjének (1978), a Koru-zászló, Új-Zélandnak (1983), és az Uluru-zászló Ausztráliának (1986). Ide tartozott ahagyományos osztrák rendszámtábla mellett folytatott kampánya, amelymajdnem kormányválságot idézett elô, s amellyel szemben valójában egymultinacionális cég lobbija állt. Ugyanakkor ide tartozik Európai Unió kri-

200

tikája, amely, talán az egyetlen jogos kritikának tekinthetô, s amelyet, amikorhazánkban csatlakozásra került a sor, bölcsen elhallgattak, ahogy PierreRestany, a festô kiváló monográfusa oly pontosan tolmácsolja: „Apokaliptikusvíziójának megerôsítése az az identitásbeli ûr, amelyet véleménye szerint a kékalapon tizenkét aranyszínû, kör alakban elhelyezett csillagot ábrázoló zászló sugall.Minden államot egy-egy ötágú csillag képvisel. Hundertwasser jól ismeri az ötágúcsillagot: az okkult szimbólum idegen az európai heraldikától; az elnyomás és agyarmatosítás jelképe. Nyomait az ausztrál és az új-zélandi lobogón véli felfedezni.Az Európai Unió zászlaja különben is az USA csillagos lobogójának plágiuma; a felsôkék mezôben elhelyezett csillagok az alávetettséget szimbolizálják (…) Továbbá azötágú csillag a népköztársaságok vörös zászlóin is szerepel.” – talán nem túl kegyes,de ildomos s ideidézteti velem Hamvas Béla Vízöntô kor kapcsán írt esszéjébôlazt a részt, amikor arról értekezik, hogy „A tömeg tudattalanságára semmi semjellemzôbb, mint az, hogy e pillanatban a világ urának hiszi magát, holott a haláltorkában van. S még itt is ellenfeleit keresi. Azt hiszi, hogy gyôzelmét fenyegetik.Nem veszi észre, hogy amennyiben valaki szavát felemeli, azt az ô érdekében teszi. Snéma szövetség van a tömeg tagjai között, hogy a veszedelmes lényt szabad és kellirtania.” – amihez hozzá kell tenni, hogy Hundertwasser az egyesült Európá-nak Titanic sorsot jövendölt, s hogy ezután még azt is hozzátette „HálaIstennek!” – mindez még most (2006-ban) is mennyire különösnek, esetekbenriasztónak tûnhet, mégis csak kicsit belegondolva…

Az ötödik bôr a globális bôr, melybe a bioszféra, a levegô, a földkéregegyaránt beletartozik, s magába olvasztja az összes eddig tárgyalt bôröket is,Hundertwasser érzékenysége az ökológia, az emberiség egésze, és a környe-zetvédelem, környezettudatossággal szemben itt élesedett ki és vált leginkábbprogresszívvá. Plakátok sorozatát gyártja, olyan programokat indít be, mint ahumusz vécé, a szart szentnek nyilvánítja, faültetéseket szorgalmaz, melyekkapcsán megállapítja, fát ültetni környezetvédô tett, kivágni politikai. Éles éséber. Totális egységtudata van a Földdel, éppúgy, mint Hamvas Bélának,éppen, mint ahogy mindannyiunknak kéne, hogy legyen.

Lao-ce énrám kiállt: „elôbb hozd rendbe magad ügyeit”! És igaza van. Csakbelülrôl kezdôdhet a változás. Csak bennem.

A csigavonal lenyûgözte Hundertwassert, az olyan is, mint a Phaisztoszi ko-rong, mely közel 3500 éves, és spirális alapon írás olvasható rajta, amely máigmegfejthetetlen. Ugyanezen spirált vélhetjük abban a kristályban felfedezni,amely az „Esôcsepp hullik a városra” (1955) címû képe központi formája, aholegyetlen vízcseppet, kinagyítva, szétmetszve, felmutatva központtá, tengellyétesz. Utóbbi kép-cselekedetével egyszerre idézte fel a mélységet és bontottegyensúlyt. Az öt bôr spirálja, mely a korongról indul, 3500 évvel ezelôtt, vi-szont éppen hogy helyre tesz, éppen kiegyensúlyoz. A kristály mélységet, aspirál egyensúlyt hoz tehát. Elôbbit a mágikushoz, utóbbit az orfikushoz kap-csolhatjuk. Ahogy Hamvas fogalmaz „Az orfikus mûvészet emblémája a kristály,a mágikusé az örvény.” – és az orfikus lét természetes állapota a mámor, vagyisa „világ zenéjének” meghallása, a tánc ezen zenére, az ének a világ zenéjére. Amágikus és az orfikus, illetve a lét és mûvészet összeolvasztása. „A kristályörvénylik.” Ahogy Hamvas és Hundertwasser.

201

1.A 20-as évek periodikáiban megjelent mûvei még nem jelzik a gondolkodó

és regényíró Hamvas Béla elképzeléseit. Azonban visszafelé tekintve, egyesszépirodalmi mûvei mintha már annak az alkotónak az összetett szerkezeteifelé mutatnának, aki mûveivel egy egész világot szeretett volna átfogni. Ilyenszempontból 2-3 krimi történet lehet érdekes mint kiindulópont. Fôképpenkét prózája, amelyek 1923-ban és 1924-ben jelentek meg folyóiratban, aKarma és a Csodás eset, amelyek ugyanannak a ciklusnak A rendôrfelügyelôjegyzeteibôl címûnek az elejéhez tartoznak; akárcsak a Fehér csikó (1923) címûpróza és a Vörösbor (1924). Ha a filozófiai eszméket is hozzá adjuk, amelyekegybehangzanak velük, mintha az elkövetkezô és a mai napig meg nem jelentregény, az Ördöngôsök nyomában járnánk.

Furcsa szituáció: az eljövendô nagy író nagyon jelentôs mûvet írt, az viszontnem kelti fel a figyelmet, árnyékban marad, mint lényegtelen és sikertelenkezdet.

2.Amíg nem olvastam el az Ördöngôsök címû regény kéziratát, a címet úgy

fordítottam, hogy Ördögiáda. Csak most a fordítás folyamán válik világossá,mire is céloz a szerzô: démonok, tisztátalan erôk, gonosz szellemek uralkod-nak a monomániás embereken. Íme a szép alkalom a fordító számára, hogykultúránkba visszahozza a címet, melyet idôközben elveszítettünk. Ugyanisannak idején Dosztojevszkij regényét az Ördöngôsöket nálunk Gonosz szellemekcímmel fordították le, és hagyománytiszteletbôl a mai napig megtartották ezta címet. Habár világos, hogy a regényt az eredetihez közeli formában is lelehetett volna fordítani: Ördöngôsök. Nyelvünknek, akárcsak a többi szlávnyelvnek van egy ôsi felidézô jellege, amit ma is sikeresen lehet használni.

Hamvas ismerte ezt az orosz címet, nagyra értékelte Dosztojevszkijt, fôlegezt a regényét, és nem véletlenül közelítette saját elsô regényének címétennyire hozzá.

Érdekes, hogy ha valami folytán a Dosztojevszkij regény címének fordítása,mondjuk, Ördöngôsök lett volna – én most Hamvas regényét nem tudnám ígylefordítani, keresnem kellene egy távolit – talán éppen Gonosz szellemek lennea címe. Így megelégedéssel adom vissza nyelvünknek és kultúránknak a kisséelhamvadt és szertelen címet.

3. A regényt sok szempontból szatirikusnak minôsíthetjük. Nem csupán azért,

mivel abban az idôben keletkezett, amikor a szatírák, hanem a módszer miatt is.Hamvas késôbb is hajlik a szatíra felé, csakhogy tovább lép, és a humorra he-lyezi a hangsúlyt, a támaszt a világ összességének bemutatásához. A szatíra ré-

S A V A B A B I C’

A nagy kezdet

202

sze az ilyen világfelfogásnak, csupán mint eszköz lecsupaszítottabb, direktebb.Ennek a regénynek minden szereplôje mintha ugyanabból az anyagból len-

ne vésve. Minden személyiség kiindulópontja elfogadható és életszerû csak egyegész életre kivetítve lehetséges. Ennek a kiindulópontnak a megnagyítása ésegyedivé, kizárólagossá tétele, leegyszerûsítése, elszegényedése minden szemé-lyiséget monomániássá, élettelenné, nevetségessé tesz. Bármennyire is külön-böznek, minden személyiség leredukálható erre a dimenzióra, akár gondolko-dóról akár olyan emberrôl van szó, aki képtelen a gondolkodásra. A monomá-nia abban is megnyilvánul, hogy bármi is történjen, bármilyen lényeges tapasz-talatra tegyen szert az ilyen személyiség, a tapasztalat nem válik tapasztalattá, ablokkoltság olyan fokú, hogy egy tapodtat sem mozdul arrébb, mintha semmisem történt volna; ugyanaz a ciklus kezdôdhet elölrôl és így a végtelenségig.

Azt hihetnénk, hogy az ilyen monomániás személyekbôl szôtt regénymonoton. Azonban Hamvas kimeríthetetlen a monomániás életlehetôségekilletve az emberi ostobaság különféle változatainak ábrázolásában. Akárcsakkésôbbi mûveiben, Hamvas itt sem áll meg a szereplôk lecsupaszításánál: olyanhihetôen állítja be ôket, hogy a személyiséget alapvetôen… elfogadjuk, látjuk,hogy rezonál, mert hiszen ez lázadás a világ és annak szûkös lehetôségei ellen,és csak késôbb a világ egészében látszik, hogy az egyedi csak látszatra voltfontos, összességében, a világ ôszinte megértésében ez a részlet lényegtelen,marginális, sôt túlságosan forszírozott és ostoba. Emberi, elfogadható kiin-dulópont – embertelen és elfogadhatatlan összesség: szatíra.

Nincs egyetlenegy szereplô sem, aki kivonhatná magát ebbôl az atmoszfé-rából, hogy elmozduljon, újjászülessen, átélje a tapasztalatot és felnôjön.Bizonyos elmozdulásokkal ugyan, de a monománia Hamvas viszonyulásánakegyik alapelve marad akkor, amikor regényrôl, emberekrôl és emberi viszo-nyokról van szó.

4.A név problémája a fordítás során. Neveket nem fordítunk, mégis…? A

regény szövege nem realista, hanem szimbolikus. Mégis jó lenne megtartaniaz eredeti neveket. A problémák olyan sokrétûek, hogy nem lehet csupán egymódszert alkalmazni, hanem kombinációkat. Ha bizonyos neveket nem fordí-tunk le, elvész a szimbolika. A mi olvasónkat hasonló helyzetbe kell hozni,mint amiben a magyar olvasó van: a lényeg a szimbolikus nevek értelmezése.Érdekes, hogy ebben a regényben kevés az igazi magyar név. A fordító inter-venciója: néhány név alkalmazkodik, 2-3-at lefordítunk, az idegen nevekpedig, melyek szimbolikája egyaránt ismert a magyar és a mi olvasóink elôtt is,maradnak (az elkerülhetetlen kultúrtörténeti elmozdulás mellett). Legjobbfelsorolni eredeti alakjukat (figyelmeztetés mellett) és végül a fordításbanelnyert formájukat.

Borbély – KANAVÁSZ Antal Báró Baron Antal KANAVASKANAVÁSZNÉ (a kanavász egy fajta vászon) KANAVAS asszonyANDREA EZREDES ANDREJA ezredesKÁRÁSZ NYOMOZÓBÍRÓ (kárász = hal karas) KARAS nyomozóbíró

203

KLEOFÁS (bibliai név) KLEOPSINTÉR (nem személynév, csak foglalkozás) sintérCSÓKA CSAVKASOKA (az elôzôvel játékos viszonyban) SAVKAFÉLIX (nem szükséges lefordítani Sretykora) FELIKSTORMA (=torma, itt kissé nyugatosra véve) HRENJÓNÁS (bibliai próféta) JONABENJÁMIN (Venijamin bibliai neve, itt B-vel adva) VENIJAMINAGATHA AGATAPARADICSOM (mennyország, paradajz, rajcsica, nem létezik mint név)

RAJKOKANAVÁSZ IFJABB (BARNABÁS) KANAVAS IFJABB (BARNABAS)SZERAFITA SZERAFITABARTOLOMEUS (hozzáigazítva, de B-vel) BARTOLOMEJÁRON ARON

Egyidejûleg látszik, hogy ebben a regényben 18 aktív szereplô van, ebbôlhárom nô. Nem egy szigeten játszódik a regény, a szereplôk nincsenek össze-gyûjtve egy hegyi nyaralóban, és mondjuk elszigetelve a rossz idô miatt, nin-csenek egy hajón az óceán közepén (a regények és filmek ismert feltételei),hanem egy városban vannak, egy házban, mint valami csodás tömeg, és elôt-tünk vannak reggeltôl estig.

Gyûrûs szerkezet: a kezdet levél és kérés a testvérnek, Andreanak, jöjjön, ésteremtsen rendet ebben az ôrültekháza-világban; a vége szintén levél és kérésa lánytestvérnek, hogy jöjjön és segítsen visszaállítani a normális világot;mindkét esetben az ôrültek hivatkoznak arra, hogy rendet kell csinálni ajavíthatatlan monomániások között.

Nem tudjuk, mibôl élnek, ki szolgálja ki ôket, hogyan étkeznek, ki készítiszámukra az ételeket… Természetesen, itt nem is realista regényrôl van szó!

5.A regény szerkezetét észre kell venni. Darabos Pál, aki legépelte a regényt

Hamvas egyik írógéppel írott példányáról, és így ôrizte meg számunkra amûvet (az ô jóságának köszönhetôen jutottam én is a meg nem jelent kézi-rathoz), azt mondja, hogy abban a példányban még lehetett látni, hogy min-den fejezetnek volt címe, és mind a 18 cím átvétel Schumann Karneváljából.Hamvas a kéziratnak ezen a példányán, mondta Darabos, lila tintával utólagáthúzta ezeket a címeket.

Lehet, hogy valakinek érdekesek lesznek (Hamvas áthúzta ôket és többénem lehet ôket használni mint címeket; én a fordításban a címek helyett csakazt írtam Elsô fejezet, Második fejezet… mivel ilyen jelek sincsenek a kézirat-ban) ezek a törölt címek, ezért sorolom fel ôket:

1. PRÉAMBULE2. PIERROT3. ARLEQUIN4. VALSE NOBLE

204

5. EUSEBIUS6. FLORESTAN7. COQUETTE8. RÉPLIQUE9. PAPILLONS10. LETTRES DANSANTES11. CHIARINA12. CHOPIN13. ESTHELLA14. RECONNAISSANCE15. PANTALON ET COLOMBINE16. VALSE ALLEMANDE AVEC UN INTERMEZZO á LA PAGANINI17. PROMENADE18. MARCHE DES DAVIDSBÜDLER CONTRE LES PHILISTINE

Hamvasnak abszolút hallása volt, ifjúkorában sokat komponált, kiválóan ját-szott zongorán. Amikor a vélemények még szigorúan megoszlottak, és nagyonsokan semmibe vették Bartókot, Hamvas nagyon korán felfedezte benne a géni-uszt. Egész sor tanulmányt és esszét írt a zenérôl. Ezért ez a regény, Schumannmûvével összhangban, legalább szuggerálja, hogy nem realista regényrôl vanszó, de elôlegezi azt is, hogy valami mélyebbrôl és fontosabbról. De ne felejtsükel, hogy Hamvas legjobb és legnagyobb regénye a Karnevál címet kapja.

Ugyanakkor, Hamvas minden „címet” következetesen három alfejezetreoszt, amelyek egymástól el vannak választva, és mindegyik valamelyik szerep-lônek vagy eseménynek van szentelve, ellentétesen. Nem véletlenül vankövetkezetesen végigvezetve ez a hármasság a regény fejezeteinek szerkezeté-ben, akárcsak a párhuzam Schumann-nal. Hamvasnak van egy tétele, amelyszerint az európai mûvészetek a görögöktôl kezdve akárcsak az összes tudo-mány nagyon erôs racionális alapra helyezkedtek, egyedül a zene szakadt eljelentôs mértékben.

205

6.A regény szerkezetében kis meséket találunk (a királynak öltözött ökörrôl,

a gyenge festô híres mûvérôl, a két növényrôl, a szegény Pálról, Júdásról…),amelyek azért érdekesek, mert nem kötôdnek közvetlenül a regényhez, hanema bizonyítási eljárást segítik. Hasonlítanak a keleti mesékhez, amelyek azolvasóban viszonyulást ébresztenek nem csupán az iránt, ami a mesébenelhangzik, hanem aziránt is, ami a regény alfejezetében elôtte és utána megje-lenik. És ami a figyelmet kiváltja: kezdete azoknak a csodálatos értekezések-nek, amelyek a késôbbi Karnevál címû regényben oly fontosak lesznek. Mertitt a kis mesét elmagyarázzák, akár ellentétesen is vagy eltávolodva attól, amitaz olvasó maga le tudna szûrni belôle.

(UTÓLAG. A legújabb Nobel-díjas Orham Pamuk Feketén hívnak címûregényében hasonló eljárásról van szó, de 80 évvel késôbb: Pamuk a regény-ben mintha megszakítaná a mesét, és úgy vezeti be a fejezetet, mint Hamvas,ahol elhangzik: kutya, fa, pénz, piros, ló, ördög, a két dervis és a nô. Az ördögkülönösen érdekes a magyar olvasó számára, mivel nagyon közeli MadáchEmber tragédiájához. Egyszerre egy új regény, új nagy író és hasonlóságok amagyar irodalom régi mûveivel!)

7.Már feltettük a kérdést, milyen lenne a magyar regény és a magyar iro-

dalom útja, ha a nagy regény a Karnevál megjelent volna abban az évben,amikor íródott (1951). Ezt a kérdést most, amikor kezünkben van HamvasBéla elsô regénye, még több joggal megismételhetjük: milyen lenne a magyarirodalom, ha az Ördöngôsök abban az évben jelent volna meg, amikor az írásabefejezôdött (1929)? A válasz: a regény úgy fejlôdött, hogy ma Hamvas azonmûvének a szintjén van, amelyik 75 évvel ezelôtt íródott; ez a regény teljesegészében korszerû, sôt valamivel elôtte jár korának, csupán utol kell érni.Legalábbis jelképezi az utat, azt az igazit, amelyen a regényíróknak, a nagyalkotóknak haladni kell, önmagukat kifejezve, és nem pillanatnyi best-sellereket írni, vagyis kell és lehet menniük a maguk megismételhetetlen mód-ján. Azonnal felvetôdik a nagy kérdés: a világról alkotott felfogás, a filozófiaialapok, az emberiség útja. A morális elvek…

8.Ördöngösök: abszurd regény, hetvenöt évvel ezelôtt keletkezett, megjelent

ma: egészen korszerûen és frissen hat. A regényben, az egész mûben felvetôdika tudomány, a filozófia, az emberiség abszurditásának eszméje… az úttalanságszimbolikus képekben.

9.Az Ördöngôsök címû regény Hamvas elsô nagylélegzetû regénye, s ez azt

jelenti, a kezdet. Néha a kezdô, a jövô nagy mûvésze, elsô mûvében megjelölimagát és mûvét úgy, hogy az elkövetkezô mûveinek minden, még fejletlen, demár lefektetett csírája megtalálható ebben a kezdetben. Gyakori eset, deutólagosan nézve. Érdekes, de Hamvasnál is így van. Az Ördöngôsök – akárcsak

206

a Nehéz nem írni szatírát címû mûvének néhány szatírája, (ami a prózáját,regényeit illeti, ki kell emelnünk az Oidipusz címût) – Hamvas elsô mûvei, akiakkor már nem is olyan fiatal (33éves), és már nem is kezdô, a teljes alkotó márbenne van ebben a mûben: a regényíró, az esszéíró és a filozófus.

10.Elôször fordítok le egy mûvet úgy, hogy elôtte el sem olvastam. Nem

csupán Hamvasét, hanem más mûveket, amelyeket fordítok, sem tudok elkez-deni, hogy tudnám? anélkül, hogy elôtte el ne olvastam volna. Maga a dön-tés, lefordítani valamit, azon alapszik, hogy elôtte elolvastuk a mûvet, értékel-tük, fordításra kiválasztottuk. Így volt Hamvassal is, csakhogy az ô mûveitleírhatatlan kíváncsisággal olvastam, és tudtam, hogy lefordítom ôket.

Általános az eljárás, a mûvet korábban elolvastam és megismertem,elhatároztam, hogy egyszer lefordítom, nem tudom, mikor, mikor lesz rá alka-lom, szabadidô és annak vágya, hogy éppen ezzel a mûvel szeretnékfoglalkozni. (A kiadókra és megrendelôkre nem lehet várni, silányak ésérthetetlenek.) Amikor eljön, nem lehet pontosan tudni mikor, az idô, amûvet újra elolvasom, esetleg a margóra bejegyzek valamiféle megoldást, amiéppen eszembe jut. Utána a fordítás hangneme után kutatok, az elsô oldalakáltalában kísérletként szolgálnak, hogy a mû hangnemét felfedezzem, az írómondatát pontosítsam a fordításban. Ez a része a munkának a legnehezebb, akísérlet egy fajtája, amikor minden lebegés, bizonytalanság, változás… mindena keresést szolgálja. Amikor ez a kezdet meg van oldva, jön a munka, amelynekmegvannak a nehézségei, de ez csupán munkavégzés, és konkrét, váratlan rés-zletek megoldása. De minden az ismert mû jegyében zajlik, ahol mégiscsakjelentkezhetnek érdekes esetek, amelyekrôl elôre nem lehetett tudni.

Eljárás: a mûvet elolvastam és ismerem. Mégis, a fordítás minden napja aztjelenti, hogy le kell gyôzni egy kis részletet, legfeljebb tíz oldalt, leggyakrab-ban kevesebbet; este olvasom a következô oldalakat, amelyeket holnap fogoklefordítani. Mindig többet olvasok el, mint amit holnap lefordítok. És állan-dóan így, ezért némely oldalakat többször is elolvasok, mielôtt lefordítanámôket. Nem lehet tudni, mennyi olvasás elôzte meg egy-egy oldal fordítását.

Hamvassal valamivel könnyebb volt: annyira megismertem a gondolatát, amondatát, a részleteket, így közelebbi volt számomra és könnyebb, mint atöbbi író, akiket fordítottam. Hamvas fordításakor általában már nem kellettkísérletezni és keresni a hangnemet a fordítás számára. Ezt csak az elején kel-lett megtennem, elsô esszéi és regénye kapcsán, késôbb már nem kellett.Hamvast is olvastam korábban, olvastam minden nap, minden este azt, aminholnap dolgozni fogok.

Egyetlen kivétel ez a mû, az utolsó fordítás, a 45. a sorban. Megengedtemmagamnak azt a luxust és megelégedettséget, hogy a mûvet nem olvastam elvégig, csak az elsô néhány fejezetet (ahol megoldottam a név problémát!),olvasatlanul hoztam magammal a táborozásra, hogy itt fordítsam le, de itt semolvastam végig. Csak egy-egy fejezetet olvasok el, amelyik éppen soron van afordítást illetôen, de nem ismerem, nem olvastam el a többi fejezetet: nemismerem a regény szerkezetét, nem ismerem a folyamatát, a fordulatokat…

207

Így lehetôvé teszem magamnak az elsôdleges élmény kalandját: ugyanakkorolvasó is vagyok (naiv, nem tudom, mi történik a következô oldalakon) ésfordító, akinek le kell gyôzni a szöveget és lefordítani. Én már régóta ismeremHamvast és minden mûvét, ezer és ezer oldalt lefordítottam belôle, nemvagyok az ôserdôben, ismert ember, ismerôs, szinte barát társaságában forgok.Van meglepetés, de a megelégedettség nagyobb, az élvezet elementáris éselsôdleges, nem torzítja fáradság: mindent tudok, csak le kell fordítanom.Szinte semmit nem tudok, és le kell fordítanom.

Mégis, valahol a végéhez közeledve, nem tudtam ellenállni: mint mindenkíváncsi olvasó, el kellett olvasnom az utolsó fejezeteket, hogy lássam, a szerzôhogyan fogja megoldani a regényt, beállítani a befejezést. Ugyanakkor ez a for-dító szükséglete is volt: a fordítást vezetni az ösvényen, az ösvény pedig any-nyiban ismert, amennyire biztos a vége, befejezése, az utolsó fejezet és a poén.

11.Mikor volt Hamvas kezdô?Amikor annak idején megkérdeztem Dúl Antalt, Hamvas mûveinek sajtó

alá rendezôjét, mikor kerülnek sorra a korai korszak kéziratai, amelyek mégsoha nem jelentek meg, azt a választ kaptam, hogy ezek kezdetleges munkákés nem kell sietni (magyarul: zsengék). Természetesen elsôsorban azÖrdöngôsök (1928-29) címû regényre gondoltam és a Nehéz nem írni szatírát(1929-31) címû gyûjteményre.

Nem tudom, mennyire van tudatában Dúl annak a komplexusnak, ami ahozzáállásába befurakodott. Ugyanis Hamvas Béla második felesége, özvegyKemény Katalin, aki sok érdemet szerzett a meglévô kéziratokért való gon-doskodás terén, mindig hangsúlyozta, milyen fontos volt találkozásuk 1937-ben. Ez a túlhangsúlyozás eredményezte azt a benyomást, hogy az igaziHamvas az 1937 utáni. Ez a találkozás valóban hasznos: mi lett volna KeményKatalinnal nélküle, nehéz elképzelni. Hamvas elôtte is Hamvas volt, akárcsak

208

a találkozás után. Minden, amit Hamvas 1937 elôtt írt, ebbôl a perspektívábólkissé hátra szorult, és kissé el van hanyagolva. Igaz, hogy Hamvas fejlôdött,hogy az ô érettsége mint alkotóé és gondolkodóé, teljes egészében a harmin-cas évek végén fejlôdött ki, de Hamvas az Hamvas, mindig és mindenhol, a kisszövegekben akárcsak a nagyobbakban, mindenütt látni a bélyegét.

Hamvas kezdô volt, de mi nem rendelkezünk korai szövegeivel: vagymegsemmisültek, amikor a házuk, amelyben éltek elpusztult, vagy Hamvasmeg sem írta ôket. Ez az utóbbi a valószínûbb: a valóban korai szövegek azok,amelyeken csupán gondolkodott, de nem valósította meg ôket – viszontértékes és jelentôs szövegek már mind azok, amelyeket megírt.

Ebbôl a szempontból Hamvas elsô szépirodalmi csúcsa két hosszabb könyv,a szatíra gyûjtemény és az elsô regény: 1928-1931.

12.Hálókocsiban fordítok, az Ivan do Kempingben, elôttem a Szavin kuk,

Veliki metyed, Csvorov bogaz, Obla glava, Crvena sztijena… csupa 2500méter feletti csúcs… lejjebb a Fekete tó, áttetszô levegô… Ideális hely, ahol ellehet merengeni Hamvas gondolatain, és kicsit oldalvást figyelni ôrültekháza-világát úgy, hogy az ember kívül van, de tudatában van annak, hogy benne isvan, közel az ôsi természethez, amelyrôl megfeledkezett és csak kis dózisok-ban él vele.

Mindenütt, minden feltétel mellett fordítottam már Hamvas mûveit, de aleginkább ez felelt meg, amikor kemping-hálókocsiban voltam (Zlatibor,Divcsibare, Durmitor). Kis erôfeszítéssel az ember el tud szigetelôdni, egye-dül lenni, teljesen átadni magát a munkának, de a legjobb, ha van egy társ ésa körülmények, amikor a harmónia erôlködés nélkül valósul meg, tehát hegy,nagy ég és óriási terek.

13.Siettem, lefordítottam mindent telhetetlenül, mit tegyek most? Nincs több

élvezet, öröm és új mûvek felfedezése; nincs türelmetlen várakozás, vajonmikor fog magyarországi kapcsolatom elôkészíteni egy új könyvet. Marad asajnálat, hogy az utóbbi harminc évben túl gyors és szorgalmas voltam.

Ha szerencsém lesz, majd újraolvasom a fordításokat, és imitt - amott javí-tom, gondozom, kiegészítem ôket, hátha jelentkezik egy kiadó, aki mégiscsakhajlandó lenne kiadni Hamvast. Tudom, hogy nálunk egyszer majd megjelen-tetik a teljes Hamvast; az olvasóknak majd hihetetlennek tûnik, hogy a kiadókmiért nem ragadták meg és adták ki. Ez még hátra van. Azonban jó lenneátnézni a fordításokat, amíg még megtehetem, hogy valamit kijavítsak, hogyminél jobb és minél teljesebb Hamvas jusson el olvasóinkhoz.

Nem kell Hamvas munkáival törôdni, gondolata egyre jelenlevôbb és egyreszükségesebb lesz mint gyógyszer mindennapi életünk ellen.

Durmitor, Ivan do, 2004. július 31.

(Fordította: Bölcs Matild)

209

Életem fiatalabb szakaszában is, amikor már végleg eldöntöttem, hogy az irodalmiérdeklôdésem egy részét a magyar irodalomnak szentelem, vallottam az elvet: azinformációt, az irodalmit is, nem csak az szerzi meg, aki nem akarja megszerezni. Mivelszemélyesen mindig arra törekedtem, hogy a lehetô legtöbb információt befogjam,csak idô kérdése volt, hogy mikor ötlik szemembe Hamvas Béla.

Ismert, hogy a Pozsonyi Komensky Egyetemen nem voltam magyar szakos. A hun-garisztikához önmagamtól jutottam el. Tanáraim voltak „a magyar irodalom magán-tanárai”: generációs társaim Kiss Gy. Csaba, Zimonyi Zoltán, Grendel Lajos, azidôsebbek közül mindenekelôtt Mészöly Miklós. Kizárólag neki lehetek hálás, hogyszemélyes kapcsolatokat kötöttem több magyar íróval az idôsebb generációból: OttlikGézával, Örkény Istvánnal, Mándy Ivánnal, Szentkuthy Miklóssal, az ifjabbak közülEszterházy Péterrel, és Nádas Péterrel. Mészöly Miklós hívta föl a figyelmemet az iro-dalmi folyóiratokra is, amelyeket vidéki egyetemi városokban adnak ki, különösen aJelenkorra Pécsrôl. Paradoxon viszont, hogy az én utam Hamvas Bélához nem MészölyMiklóson keresztül vezetett. Mintha ez az irodalmi gondolkodó nem lett volna akko-riban az Ô érdeklôdési területének látószögében.*

Az emlékezetemben lapozva, eszembe jut, hogy Hamvas Karnevál címû regényérôlelôször lelkesedéssel Grendel Lajos beszélt nekem. Ez 1985 körül lehetett, amikor eza mû megjelent a pesti Magvetô kiadónál. Abban az idôben én Grendel Lajossal, szintenapi kapcsolatban voltam. Egy épületben dolgoztunk a pozsonyi Mihály Kapu alatt, ittvolt a székhelye a Tatran és a Madács kiadónak is. A gyakori találkozások ösztönzôjevolt az az intenzív munka, amit Grendel Lajos regény trilógiájának Éleslövészet, Galeriés Áttételek szlovák fordításán végeztünk, ami szlovák nyelven Odtienené oblomky(1985) címen jelent meg, és az 1986-os év szlovák irodalmi eseményévé vált (SzlovákÍrószövetség díja az eredeti próza kategóriában, és Ján Holly-díj a fordításért). Ebben azidôben jól el voltam látva fordítási témákkal, ezért nem gondolkodtam HamvasKarneváljának fordításáról. (Ki tudja, mi lett volna az eredménye a szlovák nyelventörténô kiadási kérelemnek az akkori Szlovák Könyvkultúra Központban, ahol regiszt-rálták az összes kérelmet a könyvkiadásokról.) Más volt a helyzet, amikor kezembekerült Hamvas következô könyve. Szombathelyen történt a múlt század 80-as éveinekvégén. Az Életünk hivatalban lévô fôszerkesztôje Pete Gyuri eldicsekedett az Életünkkönyvek sorozat új kötetével. Könyv, vagy inkább brosúra, egyszerûen megoldott kéktipográfiával megjelenített borítóval két Hamvas esszét tartalmazott: Az öt géniusz – Abor filozófiája. Emlékszem, hogy mindkét esszét egy szuszra elolvastam. Az elsô, aKárpát medence és Pannónia lelki földrajzáról nagyon megfogott, a másik viszont szószerint fellelkesített. A téma is nagyon közel állt hozzám, hiszen a Pozsony fölötti ésPozsony környéki Kis Kárpátok hegyoldalainak száraz fehér boros ültetvényein nôttemföl (Limbach, Bazin, Modor, Senkvice). Rövidesen el is készítettem A bor filozófiájának

W L A C H O V S K Y’ K A R O L

Találkozásom Hamvas Bélával

210

*Egy régi beszélgetésben Mészöly röviden és hûvösen csak annyit mondott Hamvas Bélával való kapcsolatáról,hogy társaságban „nem lehetett szóhoz jutni mellette” (A szerk.)

a nyers fordítását. Közbejött viszont kinevezésem Budapestre a CSSZFK Kulturális ésInformációs központjának kulturális tanácsosává és igazgatójává. Amíg diplomáciaiszolgálatban voltam, a fordítói munkára egyszerûen nem maradt idôm. Így aztán aHamvas esszéfordításom szépen elfeküdt vagy 12 évig, amíg megérett a kiadásra ésjóváhagyásra könyv formában. Ez majd csak 2003-ban történt meg a pozsonyi Kallig-ram kiadónál. Az idôbeni megkésettségnek annyiban volt haszna, hogy a fordításbansemmit nem siettem el, és semmit nem bíztam a véletlenre. Volt idôm elgondolkodniegyes fordítói megoldások fölött. Hamvas Béla ebben az esszében a történetiMagyarország borkultúrájába merített bele, vagyis abba is, ami ma az önálló Szlovákiaterületének bortörténeti hagyományainak része. Ez vezetett engem ahhoz, hogy afordításban számos helyi megnevezést és toposzt „beváltatlanul” átírjam a szlovákdiakritikus helyesírásra, és ne vegyem át a magyar helyesírás egyszerû fordítását. Hogypéldául a Balaton melletti „szentgyörgyhegyi” bort ne lehessen átváltani Pozsony mel-letti „szentgyörgyhegyire”.

„Aki nem ismeri a bor ösvényeit,

édeskeveset tud errôl az országról”.

Szappanos Balázs

Biztos, hogy Szappanos Balázs (1936-1995) irodalmi kritikus, hosszú évti-zedekig a budapesti Európa Kiadó emblematikus vezetô szerkesztôje, ismerô-je a bor praktikus filozófiájának, amely szerint nem csak beszélni kell tudni aborról, hanem tudni kell inni is, egyike e sorok írója elsô magyar barátainak,aki ismerte a borhoz vezetô igaz utat, az alatt a bizonyos ország alatt Magyar-országot gondolta. Ezt a Közép-Európa délkeleti-részében fekvô országotnem kell bemutatni. Ámbár egy idegen borász szemével látva, már kevésbéismert, szerényen meghúzódva az európai bornagyhatalmak mögött, bár nemlehet megszabadulni a benyomástól, hogy hosszú éveken át mintha magatitkolózott volna és csak valamivel több, mint egy évtizede kezdett nyitni ésfölkínálkozni a világnak. Kétséget kizárva, van mit. Egy ország, amely területi-leg nem nagyobb, mint némely világhírû szôlôtermelô terület, meglepôenszéles és sokoldalú termékskáláját kínálja a minôségi boroknak, akár Tokajbóldélnyugat felé haladunk a somogyi dombságig, vagy Sopronból dél-keletirányába, a villányi-siklósi térségbe. „Isten ajándéka” ez ennek az országnak,mert nagyon kevés helyen vannak olyan rendkívül kedvezô természeti, talaj-tani és idôjárási viszonyok Közép-Európában, a bortermelés északi küszöbé-nek közelségében. (Zárójelben megjegyezzük, hogy ezt az északi küszöbötSzlovákia kapta hozományába). Északról és keletrôl a magyar (elôtte történetiMagyarország) szôlôk a Kárpátok hegyvonulatai által védettek, délrôl pedig,

211

Élet borral és bor nélkülA B O R F I L O Z Ó F I Á J A – A S Z L O V Á K K I A D Á S U T Ó S Z A V A

az adriai és földközi tengeri meleg és nedves fuvallatok lengik körül. Ebben arégióban élô ember nem befolyásolhatta a természeti körülményeket, csakkihasználni tudta azokat. Kellôképpen kihasználta és ki is használja ôket. Lele-ményesség, tudás, szív és fôleg a lakosság dolgos kezei a lejtôkön és a dombok,domboldalak lábainál, akárcsak Pannónia síkvidékeinek homokos hordalékain,a volt történeti magyar hon, mai Magyarország és Szlovákia területén, kialakí-tottak már majdnem kétezer ötszáz éves sajátságos bortermelô és borászatihagyományt, ahogyan azt dokumentálja számos régészeti lelet. Homéroszszerint (Kr. e. 8. sz.) nem volt olyan civilizált társadalom, amely ne tudta volnamegmûvelni a szôlôt és abból bort készíteni. Nem elegendô ismeret éshiányzó jártasság a szôlômûvelés terén és a bor készítésénél, az alacsony civi-lizációs szint ismérvei voltak. Ezt nem róhatjuk fel korunk szôlômûvelôelôdeinek rovására. A szôlôtermesztés, borkészítés és a bor kultúra fejlôdéseKözép-Európában is az emberi kezek érintésével kezdôdött, amikor az emberelkezdte irányítani a kúszó növények fejlôdését az erdôszéli növényzeten. Azo-nos lépés volt ez azzal, amikor az ember a természethez és a társadalomhozvaló viszonyában elfogadott és alkalmazott bizonyos szabályokat, és így foko-zatosan kialakította a kultúrát, beleértve a borkultúrát is. Az utolsó hozzáfér-hetô régészeti kutatások bizonyítják, hogy a borkultúrának és a borkultusznaka világon majdnem nyolcezer éves hagyománya van. 1968-ban a pennsylváni-ai egyetem régészei a mai Irán területén találtak egy edényt üledékkel az alján.Kémiai elemzés kimutatta, hogy az üledék borsav és pisztácia gyanta elemeittartalmazza, ami már az ókorban ismert volt a bor tartósításának fokozására. Akutatás bebizonyította, hogy a szûk nyakú sumér edényt valamikor Kr. e.5500-6000 közötti idôben készíthették. Jelenleg ez a legidôsebb emléke a bor-kultúrának és kitolja annak történeti határait 2500-3000 évvel elôbbre. Eddiga bor története általában Kr. e. harmadik évezredre datálódott.

Ahogy említettük, Homérosz idejébôl hagyományozódik az, hogy a bor és

212

bor kultusza fokmérôje a társadalom civilizációs fejlettségének. Ez legalábbisaz elfogult igazság. És éppen ezért a fetisizálási, mitologizálási forrása is egy-ben a bor és a borászat történetének. Ezt nem kerülte ki a magyar szakiroda-lom sem. A magyar borkultúra értékteremtô és szakterminológiai rendszerrehivatkozik, amelynek gyökerei Keleten vannak. A magyar történészek és nép-rajzosok, különösképpen az ókor és a magyarok Kárpát medencébe történôbejövetelük elôtti történelmének szakértôi, nem egyszer föltették maguknak akérdést, hogy a mai magyarok elôdei is termesztettek-e szôlôt és készítettekbort, vagy csak itták. A nyelvi bizonyítékok visszafordíthatatlanok és a terme-lôi és borászati tevékenységre utalnak. Az alap értelmezésû szavak egész soratörök-tatár eredetû a kaukázusi érintkezési területrôl, és a magyar nyelvbemég a magyarok Kárpátokon történô átkelése elôtt kerültek be. Nem lehettektehát átvéve Pannónia szôlészeti kultúrájának római örökségébôl. Például akövetkezô szavakról van szó: szôlô, bor, seprô, ültet, metsz, nyit. Ennek elle-nére minden egyesítése a nemzeti elemeknek és mozzanatoknak a közép euró-pai régió szôlészetének és borászatának területén többé-kevésbé mindig össze-záró, és elfedi annak többféle etnikai jellegét.

Nagyon sok igazság van abban a mondásban, hogy a bor ott ízlik a legjobban,ahol terem. A fajta borok sajátos íz jellemzôi leginkább a helyi talajokkal és azidôjárási viszonyokkal függnek össze. Az emberi ész és kéz eredménye a szôlôkultiválása és a bor saját „technológiája”. Öröklôdik és nemesedik nemzedékrôlnemzedékre. Így születtek a hungarikumnak nevezett borok is. Csak Magyaror-szágon találkozunk velük (nem egy esetben már csak a néprajzi szakirodalom-ban), például a bakator, sárfehér, budai zöld, cigányszôlô, csomorika, kecskemétivirág, kövidinka, mézfehér, juhfarok, pozsonyi fehér, slankamenka, stb.

Borászatról elmélkedni és a bort dicsôíteni kizárólag nemzeti kategóriák-ban, több mint rövid távú anakronizmusnak tûnik. Ismert, hogy Probuscsászár idejében Pannóniában virágzott a borászat. Bor a mai Badacsony vul-kanikus hegyérôl ismert volt a császári Róma palotáiban is. Igaz, akkor mégnem lehetett sok mindent hallani Európában a híres francia, olasz és spanyolszôlôkrôl, a szôlôhegyi „kastélyokról” és a kabinet borokról. Éppen Probuscsászár, aki pannóniai borász fia volt, ösztönzésére Galliában, a mai Francia-ország területén abban az idôben, nagyban terjesztették a szôlészetet és növel-ték a bor termelékenységét. Akkor a mai északi Balaton térségébôl szállítottbor viszont nem lehetett magyar. Sajátjai a sajátjaiknak szállították, a rómaiakPannóniából a rómaiaknak. Merthogy hol voltak akkor a Kr. u. harmadikévezredben a magyar törzsek? Távol-Keleten, ott, ahol a szôlô nem is fordultelô. Ha a történelemben néhány századdal elôbbre megyünk, több mintgyanús, hogy valamilyen „magyar” kéz érintette a szôlôt és a bort, amit fel-szolgáltattak maguknak a Nagymorva Birodalom fejedelmei a Zalavárontörténô tartózkodásuk alatt. Igaz, így született a mítosz az ezeréves, sôt kétez-er éves magyar badacsonyi és balatoni borról. Mai szemszögbôl, és fôleg a maiismeretanyag háttere alapján, ez úgy tûnik, mint egy megfordíthatatlan üzletifortély, valójában mindegyike az úgynevezett balatoni borászati hun-garikumoknak fokozatosan a középkorban és az újkorban lettek nemesítve.

Ha már a Balatonnál vagyunk, maradjunk még itt egy pillanatig, nem egé-

213

szen ok nélkül. Hamvas Béla aforisztikusan megjegyzi, hogy a „világ történeteakkor ér véget, amikor a forrásokból és a kutakból bor fog föltörni, ha a fel-hôkbôl is bor hullik alá és a tavak, és tengerek borrá változnak”. A kérdés azlehet, hogy miként „illeszkedik” ebbe a vízióba a Balaton? Tehát, ez a tó.Jelenleg a világ éves bortermése kb. 250 millió hektoliter, vagyis 25 milliárdliter. (A lokálpatriótáknak nem árt megemlíteni, hogy Magyarországon össze-sen 3 és 5 millió, és Szlovákiában egy millió hektoliter bort készítenek) Azemlített világ mennyiségének bora az emberiség átlagos életének idejébenéppen megtöltené a Balatont. Igaz, feltétlenül be kellene tartani a feltételt,hogy az emberek ebbôl a mennyiségbôl nem innának egy kortyot sem. Úgytûnik, Hamvas Béla nyugodtan pihenhet a temetôben Szentendrén a világvége történetének illúziójával együtt. Semmi ilyesmi nem következhet be,mert az emberek képesek lemondani sok mindenrôl, sok mindent elfelejthet-nek készíteni, de amióta rájöttek a bor ízére, nem hagyták abba, és nem isfogják abbahagyni az ivást, ámbár az egy fôre esô bor fogyasztása világvis-zonylatban stagnál. A legújabb statisztikai adatok szerint egy naptári évbenlegtöbbet a luxemburgi (70, 36 l), francia 61, 09 l, olasz 54 l, szlovén 48, 74 l,horvát 47, 66 l iszik meg. Egy magyar átlagfogyasztása 28, 54 l, a csehé 6, 03,a honfitársunkra csak 5, 25 l jut, hogy megemlítsük a „világelsôket” és aközelünkben élôket is. (Forrás: Hugh Johnson-Jancis Robinson: Borok világat-lasza, magyar mutáció, 2002, Park Könyvkiadó, Budapest).

De térjünk vissza a mi eszmefuttatásunk eredeti vonulatához. Kéznél van ele-gendô tárgyi bizonyíték, írásos feljegyzés és további adat, hogy Közép-Euró-pában, konkrétan a Kárpát medencében a borászati kultúra nem a honfoglalótörzseknek erre a területre történô eljövetelével kezdôdött. A szôlôtermesztéséves rendszeres vegetációs ciklusban történô termesztése nem jellemzô a ván-dorló, nomád életformára. Ez a tartózkodási helyén ösztönzéseket kap, ame-lyeket elôbb el kell sajátítani. Bizonyosan így történt ez a honfoglaló törzsekkelis, viszonyulásukkal a szôlôhöz. Ámbár a szôlészeti, borászati és bor kultúránaka közép-európai régióban – már a kelták, majd Pannóniában a rómaiak, késôbba történeti Magyarországon, mára a mai Magyarországon és Szlovákiában –többszintû etnikai alapjai vannak, többféle vertikális és horizontális kulturálisréteggel. A legrégebbi archeológiai réteg a föld alatt van. Bizonyítékul szolgál akelta és római korból származó számos lelet. Végezetül a középkortól nap-jainkig figyelemmel kísérhetjük a borászat szinte periodikus terjedését és hany-atlását, amelyet a természeti viszonyok (idôjárás változásai, szôlôtôkék fertôzé-sei) és a társadalmi (háborús pusztítás, gazdasági változások és válságok) okoz-nak. Az ösztönzések, akárcsak e nemes mezôgazdasági termelés fejlôdésénekszerzôi rendszerint kívülrôl kerültek erre a területre, más etnikai közegbôl.

Európa északi féltekéjén a természeti és fôleg az idôjárási viszonyok garan-tálják a minôségi szôlô termesztését a Földközi tenger medencéje körül és szé-lesebb sávban a 34. és 39. északi szélességi fok között. A X. és XIV. századbanaz említett térségben átlagosan jóval melegebb volt, mint az újkorban. Nyuga-ton szôlôt termesztettek az Ardennek és az Eiffel hegyek déli lejtôin is. A XIV.századtól fokozatos lehûlés következett, a szakirodalom szerint az ún. kis jég-korszak. A vallon szôlôtermesztôk fokozatosan veszítették el a megélhetésü-

214

ket, és tömegesen kezdtek költözni délkeletre, beleértve az akkori történetiMagyarországot. Még korábban, a tatár betörés után elindultak ebbe a régió-ba német és olasz telepesek. A török kiûzése után más szôlôtermelôk hoztakitt létre telepeket. A szôlôtermesztô jövevények mindig hoztak magukkal újszôlô fajtákat, új elemeket vittek a szôlômûvelésbe, a bor készítésébe, raktáro-zásába és fogyasztásába. De mindannyian a szôlô Istenét gazdagították. A dol-gos és találékony svábok nyomaival, ahogyan nevezték, és a mai napig a némettelepeseket nevezik Baranya megyében, éppúgy mint a német borkultúrával amai napig találkozhatunk a történeti Magyarország és a mai Magyarország ésSzlovákia több szôlôtermô területén, például a Kis Kárpátok szôlôtermô vidé-kén, beleértve magát Pozsonyt is. Magyarországon bôséges a választéka ezek-nek a helyeknek. Többet közülük említ Hamvas Béla is (Mór, Sopron, Villány,Siklós, Szekszárd, stb.). A történeti Magyarország szôlô kultúrája történeténekparadoxona kétségkívül az a tény, hogy a kék szôlôtôkék elterjedésének és avörösbor fogyasztásának elterjedésében közvetve és közvetlenül közrejátszot-tak a törökök is: lehet, hogy ez volt az egyetlen pozitív hozadéka a százötvenéves „kitörésüknek” Európának ebbe a részébe. Addig Dunántúl délkeleti ré-szén csak fehér szôlôfajtákat termesztettek. A középkorban, amíg nem ter-jedtek el a tokaj-hegyaljai borok, legkeresettebb a szerémségi fehérbor volt.Elônye volt abban is, hogy a történeti Magyarország fölsôbb végeibe dunaiúton szállíthatták, közvetlenül a Dunán és a Duna mentén. Jóllehet maguk atörökök (nyilvánosan) nem ihattak bort, a janicsárok számára viszont szük-ségük volt rá. Így került a Balkánról erre a területre a kadarka együtt a szerbmûvelôivel és készítôivel (magyarul a rácokkal), akik a töröktôl való félelmük-ben húztak fölfelé, és egyben húztak velük és utánuk, hogy kiszolgálják ôketborral. A kadarka az európai kontinensre legvalószínûbben Anatóliából kerültbe. Eredményesen termesztették már a trákok is, és napjainkig megmaradt abolgár szôlészetekben és pincékben, ahol ez a bor mavrud néven volt ismert.A múlt évezred utolsó évszázadában a kadarka Magyarországon jelentôs sikertért el fajtaborként, de hanyatlást is, amikor szó szerint „iparilag” állították elô,mint olcsó asztali bort. Minôségének romlását okozta ennek a szôlôfajtának atermelése is (magas vezetése a tôkéknek), aminek viszont legjobban az ala-csony tôközeli érés felel meg, amikor a meleg visszaáramlik az átmelegedettlávaköves földrôl. (Ez a módszer viszont kizárja a modern gépi mûvelés lehe-tôségét.) Napjainkban Magyarországon a kadarka ismét elválaszthatatlanösszetevôje a kevert boroknak, amilyen a szekszárdi bikavér, jóval harmoniku-sabb bor, mint a nemrég még felkapott egri bikavér.

Ha már a magyar vörösbornál tartunk és a kék fajtáknál, érdemes megem-líteni, hogy miért nevezik a kékfrankost, úgy ahogy nevezik. Nem arrólnevezték el, hogy a kék szôlôszemek héján nedvedzik, hanem azért, mert asoproni borászok Napóleon seregének telhetetlen katonáinak kék – ez volt aszíne a pénznek - frankért mérték.

A bor kultúrájának áttétele van az általános történelembe is. Elképzelhe-tetlenül fontos része a civilizált társadalom kultúrájának. Ezt a bor helye ésszimbólumrendszere bizonyítja a mindennapi életben, éppúgy a kereszténykultúrában és az egyházi életben, a liturgiában. Elterjedt mondás, hogy a

215

„bor” minden bibliai konkordancia összetevôje.A bor része az ember életében kívánatos egyensúlynak. A bor ivása a

hétköznapi életben szimbolizálja a harmóniát, kellemes dolgokat, barátságot,kommunikációt, ember dialógusát Istennel, legszélsôségesebb esetbenönmagával. A bor az ember élete, persze, ha mértékkel fogyasztja. Ez a kiin-dulópontja Hamvas Béla „bor filozófiájának” is.

Vallási értelemben a bor szimbolikájának eszkatologikus tartalma van. Aszôlôvesszô izraeli nemzeti jelkép volt. Maga Jézus is szôlôvesszônek tekin-tette magát és a hajtások voltak a követôi. A bibliai idôkben a bor volt a legel-terjedtebb ital. Az olajjal és a búzával a három alapélelmiszert alkotta a Szent-földön. A szentírás a szôlômûvelés kezdetét összekapcsolja Noéval. Szôlômû-velésrôl viszont a szentírás több könyvében is találkozunk (Ézsaiás, Márk). Aszentírásban nem hiányoznak a túlzott ivás következményeinek utalásai sem.A próféták elítélték a mértéktelen ivást, mert akkor az ember megfeledkezikIstenrôl. A hálátlan népet megfenyegette, hogy elveszi tôle a bort és ihatja azIsten haragjának borát. A bor Jézus vérének és halálának is jelképe. Hamvasvíziója a víz átváltozásáról borrá Jézus tettébôl fakad, amikor átváltoztatta avizet borrá. Több mint, valószínû, hogy maga Jézus is szívesen kortyolt a bor-ból, mert a farizeusok rosszindulatúan azt állították róla, hogy borász, a borszerelmese. (Zárójelben megjegyezzük, hogy már a bibliai idôkben is ismertvolt az antialkoholizmus, de annak semmi köze nem volt a modern ateiz-mushoz, mivel mindig önkéntes vállalásról szólt.) A szentírási Újszövet-ségében is találkozunk a borral, mint a Messiás idejének jelképével. A borfogalmát jelzôkkel társítva találjuk: jó bor, újbor, lakodalmas bor. Az utóbbiKrisztus szeretetének ajándéka és a Messiás eljövetele fölötti örömé. AzEvangéliumban Máté szerint „újbort” említ Jézus, amikor felemelt kehellyelígy szól: „Ettôl fogva nem iszom ennek a szôlônek a termésébôl a napig,amikor majd veletek iszom az Atyám új királyságában.” (Szentírás Ótestamen-tum és Új testamentum, Szent Béla Társulat, Nagyszombat, 1996). A bor akereszténynek nem csak a hálaadást jelenti, hanem áldozatot is, mint amegváltás és örök üdvösség forrását.

A mindennapi és egyházi életben nem csak a bornak van meg a jelrendszere,de a szüretnek is. Az öröm ünnepe, a vidámságé és a szerencsétlenségé. Istenáldásának és Isten büntetésének a jelképe is, amikor minden lehull az Istenharagjának présébe.

A bor, mint Isteni nedûje lelki síkon az újjászületés, a feltámadás misztéri-umát jelképezi. Semmilyen más emberi terméknek nincs ilyen mély és gazdagjelrendszer értelmezése, mint a bornak. A bor gazdag jelrendszere jelentôsüzeneteket hordoz az ember számára. A szôlôt leszedik (levágják) a tôrôl, majdszétzúzzák (megölik) és préselik (vért ereszt). A szôlômust titokzatos, már-mármisztikus érlelési folyamaton megy keresztül, átváltozik borrá (ujjá születik,feltámad holtából), nemesebb, eufórikusabb nedûvé válik, amelynek rend-kívüli ereje van. Józan, megfontolt fogyasztásnál megnyitja a boldogság men-nyei kapuit, a mértéktelen ivásnál a pokol kapuit.

Hamvas Bélának A bor filozófiája nem filozófiai értekezés a szó szoros ér-telmében. Nem kínál rendszerbe foglalt áttekintést a magyar borászatról, bor-

216

ról és gasztronómiáról. Végül is attól az állapottól, amely Hamvas töprengé-seinek ismereti kiindulópontját jelentette, eltelt már majdnem 60 év. Azótasok minden megváltozott, beleértve az említett borok minôségét is. Jelenleg,az 1989-es rendszerváltást követô második évtizedben a privatizált magyar bo-rászat újabb, egészségesebb életre ébred. A magyar borok minôségilegemelkednek ki úgy, mint kevés más dolog ennek a közép-európai országnak agazdaságában és kulturális életében. Csak a magyar társadalom nem áll enneka szintnek a magaslatán. A történelem viszont arra tanít minket, hogy türelme-sek legyünk, mert az emberi tudat és hozzáállás változása lassabb, mint az életforgása. Ehhez a változáshoz bizonyára hozzájárulnak Hamvas könyvecské-jének gyakran ismételt kiadásai is. Amikor a borról töpreng, mindenekelôtt azélethez való hozzáállásról beszél. Az ember, aki nyitottan él, tudomásul veszi,hogy az életöröm nem tiltott. Ilyen örömteli életben helye van a bornak is.Miközben az ételtôl, bortól és szerelemtôl való örömnek nem kellene végcél-nak lenni, hanem eszköznek, hogy az ember harmonikusan, kiegyensúlyozot-tan élhessen a világ rendjével. Ha végezetül föltesszük magunknak a kérdést,borral vagy bor nélkül élni, a válaszban legyünk toleránsak, mert nem válaszol-hatunk egyértelmûen. Nincs kétség afelôl, hogy az emberi életet meg lehetélni bor nélkül is. Az élet borral viszont legalábbis más. Errôl beszél HamvasBéla, kiindulva a biblikus és antik tapasztalatból és bölcsességbôl. A bor a valósvilágból képes álomvilágot varázsolni. Az embernek szüksége van arra, hogyálmodjon a valóságban. „Az éberek világa azonos és közös, az álmok világamindenki számára egyedi,”- így hangzik Herakleitosz kijelentése. A bor segítaz embernek, hogy egyedi legyen, más, mint a kortársai. Jóban és rosszban is.Adjunk hitelt ennek Hamvas Béla útmutatása és példája szerint.

(W. K. a szekszárdi Aliscavin Borlovagrend tagja, és a szegedi szent VinceBorlovagrend konzulja)

217

„Az ember csak a közösségben élhet boldogan, de csak a magányban lehetisten”, írta Hamvas Béla. Áttételesen utalt ezzel saját felemás helyzetére is amagyar és az európai kultúrában, amely életében alig vett tudomást róla, shalála után több évtizedes késéssel kezdte csak jóvátenni mulasztását.

Radikális gondolkodó és író volt, a szó eredeti értelmében vett pedagógus.Ennek és a lélekvezetés ôsi mesterségének a szelleme hatja át írásait az életmûvalamennyi szakaszában. Legtöbbnek a hangnemét az élôszó ereje élteti. Ezértszólítják meg könnyen az olvasót. A hagyomány nagy kutatója volt egészéletében, s egy képzeletbeli asztaltársaságnál olyanok mellett foglalhatnahelyet, mint Mircea Eliade, Carl Gustav Jung vagy Karl Kerényi, vagy, az asz-tal túlsó oldalán, Giulio Evolva, René Guénon vagy Lepold Ziegler. Ám ha aztvallotta, hogy az ember „csak a magányban lehet isten”, akkor ezzel saját különútját is kijelölte magának. Mert magányos volt, többszörösen is: a magyarnyelv elszigetelte ôt az európai közösségtôl; a hagyomány és a metafizika irán-ti különleges elkötelezettsége elszigetelte ôt a magyar értelmiségiek több-ségétôl; személyes életsorsa pedig, különösen 1945 után, a kirekesztettségnekés megalázottságnak olyan rendkívüli példája, amely Nyugat-Európában jósz-erivel felfoghatatlan. Ebbe a többszörös kirekesztettségbe mások felôrlôdtekvolna. Hamvas egészséges lélekkel, sôt: humorral élte végig mindezt; azolvasónak olyan benyomása támad, hogy minél nagyobb súly nehezedett rá, ôannál könnyedebben szárnyalt, s minél mélyebbre nyomták a víz alá, ô annálszabadabban lélegzett. A megpróbáltatás és visszaszorítottság, ami az életétmegnehezítette, szinte már serkentô szer volt számára. És aki kibírja a meg-próbáltatásokat, annak számára a metafizika iránti érzékenység és a szabadságiránti nemcsak egzisztencialista, hanem egzisztenciális elkötelezettség vérévéválik. Európa keleti fele jól ismeri ezt a problémát; nem véletlen, hogyHamvas szellemi elôdei és rokonai között az oroszok is ott vannak:Dosztojevszkij, vagy késôbbrôl Sesztov és Bergyajev.

A kilencvenes évekig Hamvas Bélát Magyarországon is csak viszonylag szûkkörben ismerték a nevét. Ennek igen prózai oka volt: a háborút követôen,1947-tôl mûveit betiltották, s ezért kizárólag asztalfiókjának s szûk barátikörének írt. Az inkognitó – de nem a társtalanság! – volt számára a valódi

F Ö L D É N Y I F . L Á S Z L Ó

A létezés paradox logikájaH A M V A S B É L Á R Ó L *

218

otthon. S ez haláláig, 1968-ig tartott; elhallgattatásából ugyanis soha nemigyekezett politikai tôkét kovácsolni, még a hatvanas évek megenyhültlégkörében sem. A politika maga is a romlottság egyik tünete, vallotta, s ezértnem polemizált, nem tiltakozott, nem vonult illegalitásba, és nem csatlakozottsemmilyen disszidens politikai mozgalomhoz sem. Ehelyett igazi derûvel írtatovább könyveit, a publikálás legkisebb reménye nélkül. Mûvei kézirat for-májában vándoroltak kézrôl kézre. És ebben ô talán kedvét is lelhette.Meggyôzôdése volt, hogy amire az embernek valódi szükséglete van, arraelôbb vagy utóbb úgyis rátalál.

Hamvas Béla 1897. március 23-án született a mai Szlovákiában találhatóEperjesen, egy evangélikus lelkész és tanár fiaként. 1914-ig családjával azakkor még magyar Pozsonyban lakott, majd kadétiskolai képzésben részesült,s az I. világháborúban az orosz és ukrán frontra került. Többszöri sebesülésétkövetôen leszerelték, majd a háborút követôen a szlovák hatóságok családjávalegyütt kitelepítették, mivel a Trianoni békekötést követôen apja nem volt haj-landó letenni a szlovákiai hôségesküt. A család Budapestre költözött, aholHamvas az egyetem német-magyar szakára iratkozott be. 1923-ban, tanul-mányai befejeztével újságíró lett az egyik legnagyobb budapesti lapnál, majd1927-ben a Fôvárosi Könyvtárban lett könyvtáros, ahol egészen 1948-ig voltalkalmazásban. 1940-tôl kezdve többször is behívták katonának; elôbb azorosz frontra került, majd 1944 tavaszán csapatával Németországbavezényelték, ahonnan hazaszökött, s otthon bujkált katonaszökevényként.1945. januárjában lakása bombatalálatot kapott, s hatalmas könyvtára, óriásikéziratos munkássága megsemmisült. A háború befejeztekor újabb munkákbakezdett, könyvsorozatot tervezett, elôadásokat tartott, s bízott abban, hogyMagyarországon demokratikus államforma alakul ki. A tervezett könyvsoroza-thoz a Moszkvából hazatérô Lukács Györgyöt is felkérte közremûködônek –eredménytelenül. Lukács helyette – 1948-ban – élesen megtámadta aForradalom a mûvészetben – Absztrakció és szürrealizmus Magyarországon címûfrissen megjelent könyvet, amelyet Hamvas feleségével, a mûvészettörténészKemény Katalinnal közösen írt, és amelyben a huszadik század legpro-gresszívebb magyar képzômûvészeti csoportosulása, az úgynevezett EurópaiIskola mellett állt ki, amelynek mindketten fontos szervezôi voltak. AzEurópai Iskola tagjaitól Magyarországon rövidesen minden kiállításilehetôséget megvontak; de már ezt megelôzôen, Lukács kritikájának hatásáraHamvast is publikációs tilalommal sújtottak és elbocsátották könyvtárosiállásából. 1948 és 1951 között egy Budapest melletti kisvárosban, Szentendrénkertet mûvelt, majd 1951 júliusától raktáros lett egy vállalatnál, Budapesttôl100 kilométerre nyugatra. Késôbb, 1954-tôl 1962-ig Kelet-Magyarországondolgozott segédmunkásként. Az, ahogyan hétvégeken hazautazott Budapestre,hogy hátizsákját újabb könyvekkel pakolja tele, vagy ahogyan esszéit,regényeit és filozófiai mûveit a fizikai munkától ellopott órákban, fiókokbadugott füzetekbe körmölte, vagy ahogyan a sárban, a piszokban és a folytonoszajban Upanishadokat, Zent, Szufit, tibeti misztériumokat vagy Hénokh

219

apokalipszisét fordította rendíthetetlen lelki nyugalomban – mindez a kor szé-gyenére vall s ugyanakkor Hamvas szellemi nagyságát bizonyítja, aki sem nemroppant meg, sem nem kötött kompromisszumot, sem nem vált életgyûlölô,meghasonlott mizantróppá. 1964-ben végleg nyugdíjazták, de továbbra sempublikálhatott. 1968. november hetedikén halt meg, azon a napon, amelyenegész Magyarországnak ünnepelnie kellett az orosz megszállók nemzetiünnepét. Haláláról csak kevesen szereztek tudomást. Kéziratban maradtmûvei – sok-sok ezer oldalnyi regény, esszé, kommentár, tanulmány, könyv –másolatokban vándoroltak kézrôl-kézre. A hetvenes évekre egyre többenismerték meg a nevét, olyanok is, akik soha nem olvastak tôle egy sort sem. Anyolcvanas években itt-ott megjelent egy-egy írása; 1985-ben kiadták (cen-zúrázva) több mint ezer oldalas regényét, a Karnevált, a huszadik századisorslehetôségeknek ezt a hatalmas panoptikumát és katalógusát; késôbb meg-jelent néhány esszékötete is. S az addigi politikai rendszer szétesését követôena 90-es években megkezdôdött a beláthatatlanul hatalmas életmû teljes kiadásais, amely napjainkban is tart. Néhány mûve idegen nyelven is megjelent:többek között szerbül, németül, franciául, olaszul. A jelen kiadás az elsô átfogóválogatás idegen nyelven Hamvas esszéírói munkásságából.

Egyedülálló következetességgel tárta fel Hamvas már pályája legelején azegzisztenciális krízisben lévô ember helyzetét. A ’20-as és ’30-as években írtesszéiben a huszadik század zsákutcába került kultúrájáról gondolkodva réte-grôl rétegre bontotta le az európai civilizáció hagyományát, s – minden ide-ológiai elôítélet nélkül! – gondosan fontolóra vett minden olyan korábbiszellemi produkciót, amit ez a civilizáció fel tudott mutatni. Azzalpárhuzamosan, ahogyan látóköre az idôben visszafelé haladva kitágult, egyreérzékenyebbé vált az európai kultúra elôfeltételei iránt.

Amikor a krízis fogalmát behatóan kidolgozta, akkor ebben fontos szerepevolt a húszas évek végi világválságnak. Hamvas azonban nem állt meg atörténelmi magyarázatnál, hanem a krízis egzisztenciális gyökereit kereste. Akrízis görögül döntést, választást, szétválást, végezetül pedig viszályt jelent.Miként azonban a szétválás feltételez egy azt megelôzô egységet, úgy a krízisérzése sem választható el a belôle való kilábolás vágyától. A minden dologegyüttérzésén nyugvó hagyománynak, illetve (kedvenc kifejezését idézve) az„eredendô emberi alapállásnak”, a status absolutusnak a keresése jelentette ettôlkezdve Hamvas számára a legfontosabb életprogramot. Az „alapállás”keresésével pedig a hagyomány kutatása elôtt nyitotta meg az utat. Ettôlremélte az eredendô Egy-ség megtalálását.

1935-ben egy szellemi társaságot alapított Budapesten, a Sziget-kört,amelynek számos író, költô és filozófus tagja volt. E baráti kör, amely 1939-igállt fenn, azt tûzte ki célul, hogy az egyre jobboldalibb, fokozatosan fasizálódóMagyarországon ébren tartja az európai tradíciót, elsôsorban pedig a görögszellemet. A kör nemzetközileg is ismert tagja az akkor még Magyarországonélô Kerényi Károly volt, aki késôbb azzal ért el világhírt, hogy az ôsiben keres-te azt, ami a modern kor számára is mérceként szolgálhat. Hamvashoz hason-lóan, aki Hérakleitosz töredékeit ekkor fordította le, Kerényi is az egyetemest

220

és a részlegest igyekezett ötvözni. Sziget címen három alkalommal jelentettekmeg egy antológiát, benne Hamvastól több, elsôsorban görög tárgyú esszével.Ezek az antológiák szellemiségükben éppúgy emlékeztetett a svájci EranosÉvkönyvekre, mint késôbb Ernst Jünger Antaios címû. vállalkozására. Maga aSziget-kör emlékeztetett a George-körre is; de egy korábbi magyar vál-lalkozásra is, az elsô világháború elôtt létrejött úgynevezett Vasárnapi körreBudapesten, amelynek tagjai között volt Lukács György, Balázs Béla, KarlMannheim, Arnold Hauser vagy Charles Tolnay – s legtöbbjük végülkülföldön telepedett le. A Sziget-kör is elszigetelt vállalkozás maradt, és nemtudott hagyományt teremteni. A magyar társadalom két háború közötti fél-feudalisztikus berendezkedése éppúgy megakadályozta a szellem egészségesfejlôdését, mint a II. világháborút követô idegen megszállás. A huszadik száza-di magyar szellem története akár az akadályok történeteként is jellemezhetô:az egymást követô ellentétes politikai kurzusok megegyeztek abban, hogymegakadályozzák azt, hogy Magyarország a híd szerepét tölthesse be Kelet ésNyugat között. Árulkodó, hogy még az eredetileg világszínvonalú magyarpszichoanalízis fejlôdése is a Horthy-korszakban tört meg, hogy azután avégsô csapást a kommunisták mérjék rá. Mint ahogyan az sem véletlen, hogyBartók Béla, aki az ôsi magyar kultúrát a legkorszerûbb formanyelvvel ötvözte,kénytelen volt elhagyni az országot, hogy az Egyesült Államokban haljon meg.

A „Sziget-kör” Hamvas életében jelképes vállalkozás maradt: egész életébenegy szigeten érezte magát. Nemcsak politikailag; meggyôzôdése volt, hogy aszellem maga is szigetté vált az európai kultúrában, s a legfontosabb feladat aszellemnek az ébrentartása. Hamvas a szellemnek gyökeresen új értelmezésétkínálta. Új, legalábbis az Európában uralkodó, a német idealizmus által betel-jesített szellem-felfogáshoz képest – de korántsem új, ha a szellem ôsi, bib-likus, gnosztikus vagy eszkatológikus értelmezésére gondolunk. Hamvasfelfogásának újszerûsége az ôsi hagyományhoz való visszatérésben mutatkozikmeg. Elôre tekintett, a Történelmen túlra (a megváltást kereste a romlottjelenbôl), de pillantása a Történelem elôttire is szegezôdött. Persze nem ô azegyetlen, aki a XX. század egyre technicizáltabb, mindent uniformizáló éshomogenizáló látásmódja ellen küzdve ezt az egyszerre táguló és szûkülô per-spektívát alkalmazza. Hasonló, ezzel rokon beállítottság jellemezte WalterBenjamint, Ferdinand Ebnert, Rosenzweiget, Bubert, Bergyajevet. S éppen aszellem iránti érzékenységével magyarázható, hogy az irodalomtörténészekvagy pszichológusok zárt, azaz kirekesztô rendszereivel ellentétben Hamvasgondolatai befogadóak, s mintegy invitálják az olvasót. A szellemi tapasztalatHamvas számára nem birtoklás, hanem részesedés – fölemelkedés (vagy haúgy tetszik: alámerülés) ahhoz a közös alaphoz, amely minden létezést biztosít,anélkül, hogy ô maga a létezôk bármelyikére szûkíthetô lenne. A szellemetalapvetôen metafizikusnak tartotta, s arról adott hírt, amit Parmenidész VAN-nak nevezett, és ami – lévén mindennek az alapja – bekeríthetetlen s mega-lapozhatatlan. (Ungrund, idézi Böhme kifejezését Hamvas több helyen is.)

Már a Sziget-körön belül, Heidegger és Jaspers, vagy az orosz emigráció(Sesztov és Bergyajev) kortársaként (és avatott ismerôjeként) Hamvas is arrakeresett választ, hogy léteznek-e olyan szellemi gyökerek és források, amelyek

221

mára ugyan láthatatlanná és érzékelhetetlenné váltak, de amelyek a mélybenmég élnek és még nem apadtak el. Hogyan támasztható fel ismét a szellem? Ôis arra az álláspontra jutott, hogy talán éppen abból meríthet erôt az európaicivilizáció, amit kétezer év alatt oly sikeresen megtagadott és elfojtott: a máremlített ôsi hagyományból.

Ennek fölélesztése céljából egyfelôl a negyvenes évek elején hatalmas vál-lalkozásba kezdett, amelynek gyûjtôcíme: Az ôsök nagy csarnoka, s amelyet a hat-vanas évekig folytatott. Mûve a hagyomány legfontosabb könyveinek fordítása ahozzájuk írt bevezetô kommentárokkal. Miket fordított és tett közzé a magyarolvasók számára? Kung Fu-Csét, Csuang Csét, a Tao Te Kinget, az Upanisado-kat, Patanjalit, a Sankhját, a Tibeti Halottaskönyvet, a Pert-em-Heru egyipto-mi halottaskönyvet, Henochot, a Zóhárt, Herakleitost, és Jakob Böhmét.

Másfelôl 1943-44-ben, a történelmileg legválságosabb években belekezdetta Scientia Sacra címû mûvébe (melynek címe René Guénon Symboles de laScience sacrée c. könyvét idézi – magyarul elsôként Hamvas közölt tanulmánytGuénonról 1941-ben), s egészen a hatvanas évekig dolgozott rajta. Azarchaikus hagyomány feltárása során mérhetetlenül sok ismeretet emelt át amúltból a jelenbe, próbált megosztani kortársaival, akik számára mindez jósze-rivel ismeretlen volt. Ezzel a mûvével ugyanakkor nem egyszerûen a szenttudományok katalogizálása és leltározása volt a célja. Nem tudósként, hanemlelkes beavatottként közeledett tárgyához. Arra törekedett, hogy azt mutassabe, ami a múltból megtermékenyítôen tud hatni egy olyan korra, amely „azidô másik felén” helyezkedik el. Hamvas célja az ôsi tradíciónak a feltárásavolt, az úgynevezett aranykornak a rekonstrukciója, amellyel az általa apokalip-tikusnak nevezett jelent állította szembe. Az ôsképet kereste, amelyre a hagy-omány képviselôinek és a misztikusok többségének a figyelme irányult.

Véleménye szerint ma is meg lehet pillantani ezt az ôsképet, s ehhez olyas-mire van szükség, amit ô éberségnek nevezett el: „Az éberség az ember

metafizikai érzékenysége. Meta ta physikapedig annyit jelent, hogy: túl a ter-mészeten. Természetfölötti érzékeny-ség, amely néz és lát és tud olyat is, amiaz érzékek számára hozzáférhetetlen. Azéber, aki az érzékek, az értelem, az érzé-sek, a szenvedélyek jelenségein túl lát.”Az éberség a hagyomány iránti fogé-konyság elôfeltétele – márpedig az apo-kaliptikus jelent éppen ennek hiányajellemzi. A kábaság a mai kor jellemzôtünete, állította, de ezen nem az értelemés a tudás hiányát, hanem ellenkezôleg,az értelem és a tudat egészségtelen túlsú-lyát értette. A kábaság egyik megnyil-vánulása éppen az, hogy az ember kizá-rólag a tudatára próbál hallgatni, meg-szakítva egészséges kapcsolatát mindaz-

222

zal, ami a tudata mögött és alatt zajlik. C. G. Jung gondolataira emlékeztet,amit az éberség és a tudattalan kapcsán ír: „Az éberség a zárt életben le vanzárva. Ezt a lezárt és elmerült éberséget hívja a lélektan újabban tudattalannak.Ez az emberi lélek éberségi szerve. Ez az a képesség, amely a természetfölöt-ti, vagyis a valóságban létezô léttel kapcsolatban áll. A pszichológusok nemgyôznek eleget csodálkozni azon, hogy a tudattalan mindenrôl tudomást sze-rez, minden tevékenység fölött ítél, ellenkezik, helyesel, vezet, ellenszegül, fe-nyeget, figyelmeztet, tanácsol, lebeszél, ösztönöz, az emberi élet minden moz-zanatáról tudomása van, az egész életet hallatlan távlatból állandóan figyeli, asors eseményeit számon tartja, megérti, éspedig csalhatatlanul, sajátságoskép-pen, biztosan és metafizikusan, vagyis az úgynevezett külsô világ álomképeitsemmibe véve, azt (…) nemlétezônek tekintve. A tudattalan a történeti emberébersége. S ez az, ami az emberi ész és munkája fölött állandóan ítéletet tart.”

A hagyomány iránti érdeklôdése hallgatólagosan a megváltásra irányult – amegváltódásra. Hamvas szerint ugyanis a jelenlegi „apokaliptikus korszakot” a„megváltás” örökkévalósága váltja majd fel. Talán felesleges is mondani, hogyennek a gondolatnak semmi köze a hagyományos értelemben vett keresztényivagy egyházi felfogásához. Nem intézmények teremtik meg ezt az eljövendôkort, hanem az minden ember személyes vállalkozásaként születik meg. „Nemvagyok vallásos – írta Egy csepp a kárhozatból címû esszéjében. – Dekülönösképpen életem minden döntô nagy tapasztalata vallásos volt.” Ez a val-lásos érzület egyházellenes. Ahogyan Hamvas egyik magyarországi barátja, afilozófus Szabó Lajos mondta - Vallás: forradalom, egyház: ellenforradalom.A Hamvas által vallott vallásos érzület során Isten egyedül a magára maradtlélekben támad életre. Akinek vallásos élményben van része, az nemcsak azttapasztalja, hogy minden felelôsség ôrá hárul (minden az ô látásától – éber-ségétôl – elevenedik meg), hanem azt is, hogy a teremtés és a megsemmisülésisteni terhe is az ô vállán nyugszik.

A vallásos élmény során mutatkozik meg az, amit Hamvas az Arlequin címûesszéjében a létezés „paradox logikájának” nevezett, és ami iránt éppolyan ér-zékeny volt, mint a Georges Bataille, aki szintén a belsô tapasztalatra fektettea hangsúlyt. Hamvas harmadik korszaka e belsô tapasztalat keresésnek a jegyé-ben telt. „Visszafelé haladtam a múlt század közepétôl a francia forradalomig,a felvilágosodásig, a racionalizmusig, a humanizmusig, a középkoron át agörögökig, a héberekig, az egyiptomiakig, a primitívekig. A válságot min-denütt megtaláltam, de minden válság mélyebbre mutatott. A sötét pont mégelôbb van, még elôbb. A jellegzetes európai hibát követtem el, a sötét pontotmagamon kívül kerestem, holott bennem volt.” A Mágia sutra címû lelkigyakorlatos könyv (1950), amelyhez csak Loyolai Ignác Lelkigyakorlatos könyvehasonlítható, éppúgy ennek a belsô tapasztalatnak az erejét bizonyítja, mintregényei, amelyek mind a személy és a sors egységérôl szólnak (mindenek elôtta Karnevál címû hatalmas munka, amely az 1950-es évek elején keletkezett),vagy Patmosz címû hatalmas, három részes esszékötete, amelyen hét évig dol-gozott (1959–66). E mûvének címe a Patmoszra számûzött János evangelistátidézi: a magányt, amelyben az ember mégis helyt tud állni. Hamvas is sajátbelsô Patmoszán élt, s innen tekintett ki a történelem elôttre és túlra.

223

I.

Komédiások, utcamûvészek, bohócok farsangos tárlatát láthattuk 2004májusában Párizsban, a Grand Palais-nak a felújítás folytán megcsonkultterében. Századok tekintetében, mûfajok változatosságában ismerôs, nagymûvek és ismeretlen remekek sorakoztak. Picasso arlequin-jei éppúgy elôtûn-tek, mint Jean-Luis Barrault feledhetetlen mímes jelenete A Paradicsom gyer-mekei címû filmben, amelyet sötétített szobában vetítettek. Felfedezô erôvel isszolgált a monumentális tárlat: megismerhettük például Fernand Perez (1843-1913) Grimaszok és nyomorultak (A csepûrágók) címû munkáját, amely tripti-chonba foglalva, döbbenetes cirkuszi portré-sorban a trupp sorsát élénk szí-nekkel drámai komorságban mutatja meg. Középen a hatalmas sárga dob oszt-ja a képet; balra szinte gyermeklányok ácsorognak, legkisebb balszélen ütôk-kel a kezében sírásba fordultan támasztja a színpadot keretezô lécet. Jobbrahárman férfiak; egy gnóm hetykén ül a deszkán, középen a fehér buggyosruháján hatalmas piros békával a lisztes képû bohóc áll, s legszélén veresparókában, pirosított orral kezét mellére fonva, térdnadrágban, tán a direktormutatja magát. Fönn a magasban karikán két papagáj, s kicsiny kolompokfüggnek. Szünet volna? Avagy két elôadás közötti idill, netán befejezték azestét? Oly mindegy; hivatásuk örömös pillanatairól a csoportkép nem árulko-dik. Attrakciójuk változatos, s mégis a nyolcan egyek: ahogyan Hamvas Bélajellemezte Sztravinszkij, Velazquez és Picasso mímeseit: arcukon „ott van adermedt mosolytalanság.” (Arlequin) Pelez 1888 körül festette mûvét, s a tár-laton látott másik mû, a Kék este, Edward Hopper (1882-1967) hökkenetesclownja pedig 1914-ben született. Egy tengerparti étterem erkélyén háromasztal áll. Baloldalon tán egy halász, fején sapka, s cigarettázik, a kép túlszélénestélyi pár: sárga kivágott ruhában a hölgy háttal, szemben a férfi csoko-rnyakkendôben és szmokingban ül. Háttérben az ég kékje és a tenger sötétjeéles hullámzó vonalban válik szét; fönn sárga-zöld árnyalatokban lampionokderítik, de nem derûsítik a hangulatot. S lapionos- piros orcával egy hölgyvonul a teraszon át, talán a középsô asztalhoz tart, ahol egy szék üres. Ide tek-inttünk, mert erôsen fókuszál: a középsô asztalnál hátulról vállapja szerintkatona formázódik, aki az oldalvást látható rôtszakállú baszksapkásmûvészfélével diskurál. Szemben pedig a látomásos figura: pirosra festett száj-jal és szemöldökkel, szájában cigarettával egy fehérruhás bohóc ül. Oly ter-

A B L O N C Z Y L Á S Z L Ó

Ámulat és bénulatG R Á D I C S O K A K É T F E J Û F E N E V A D H O Z

„Mi, akik a drámát pártatlan helyrôl nézzük, tudjuk, hogy a többiek egyszerûen nem számítanak, a drámában egyedül Rómeó és Hamlet a létezô.”(Hamvas Béla: Arlequin)

224

mészetesen, mintha a többiek változatos öltözéke is clown jelmez volna. Talánannak is tekinthetô? 1914-ben, a történelem színpadán -és „dermedt mosoly-talanságban.” Valamennyiük varázslatát Watteau-nak a Louvre-ban ôrzöttbohóca ihlette.

II.

Weöres Sándor drámaírói életmûvében a háború sárkányos veszedelmeiközött keletkezett A Holdbéli csónakos (1941), amely fababák kalandos és buj-dosó játéka. Csak semmi szenvedély és pátosz; a próbatételek nem élô szemé-lyekre, hanem bábokra mérettek! „Ki sem bírta volna más, /Csak mi fa-babák”. Játék a történelemben, mégis drámai súllyal, mert a rettenetben azélôk sem másképp, mint bábok sodortatnak a történésekkel. Kollektívméretekben. Weöres Sándor Fajankó címû versét 1943-ban írta, ebben olvas-hatjuk: „Csak bámulok. Tekintetem, / mint mázamon a fény: hideg.” Alábbpedig ez áll:” Csak bámulok. Tekintetem / tökéletes, mert céltalan.” Majd azáró szakaszban: „Ó idegen, jöjj, állj elém, /nem nevetlek ki sohasem / és nemis bírállak, ne félj. / Csak bámulok rád üresen.” Ámulat és bámulat. Itt márkészülôdik a költôi spektákulum, mert a fába faragott arlequin szólítja nézôjét.Tisztázottan hûvös és tárgyias kapcsolat ígérkezik- ez már a pokolbeli kalan-dozás ideje. Bármennyire mesei-mítoszi játék, átüt rajta a történelem, az arle-quinné lett ember ideje, amelyben a színpad és a nézôtér szereplôi egy társu-latban vegyülnek el. Okkal írja a Medúzához kötôdve Hamvas Béla 1944-ben:a költôben lassan megérik a tárgyi világ iránti bizalmatlanság, s a külsô világkáprázat voltából befelé- az orpheuszi ihlet felé törekszik. A fogak tornáca címûkötettel kapcsolatban (1947) már úgy látja Hamvas, hogy Weöres nyelveösztönnyelv: az asszonyokká, a gyermekekké, az állatoké, a mítoszoké. Afelébredés folyamata volna? Hiszen egy elôadás is ébredés és ébresztés; a szín-pad és a nézô azonos és igazi arcában, az idô drámaiságában találkozik!

Merednek egymásra.

III.

Színház címmel Weöres 1950-ben poétikus félpercesében a találkozás ere-jét és tétjét is megfogalmazta: „mindenki elôveszi azt az arcát, amit elôbb acsontja közt viselt.” Azt is írja a költô, hogy az elôadás és a zsöllye köztiáramkör feszültsége lelki mezítelenségben teljesedhet be. Árat is fizetnek avetkôzésért, hogy „az álvilágba átvetítve végre azonosak lehessenek vágybéliönmagukkal.” A hétköznapokban tehát komédiáznak az emberek, „...ingyensajnálják egymástól igazi arcukat.” Vagyis: a lelküket. Weöres színház-eszményét tehát az igaz lelkek találkozásában látja, de miféle igazságot sugá-rozzon a színpad, hogy megérintse a nézôt, és az elôadás együtemûségbenlüktessen? A bábos színháznak álcázott mesejáték, a Csalóka Péter is 1950-benszületett. Egyszerû a meséje; a falu utált urát a Bírót újabb és újabb fordula-tokban Péter csodakalappal, varázsüsttel, és szelidítô furulyával ámít. Kancsalbecsapatás- játék a hatalmassal, aki affektálja, hogy éjjel nem alhat, mert a nép

225

gondja gyötri, de a közösség felett mégis varázslatos szerszámokkal akar min-denható lenni. Ludas Matyi rokona ez a Péter, csakhogy itt háromszoriadakozás semmisíti meg a Bírót, s végül a nép botozza meg zsarnokát. CsalókaPétert pedig választott bíróként ünneplik, dalolva is örömüket: „Régi bíró,rossz kísértet, jobb, ha tôlünk messze mész!” Lidérc-ûzô játék-és nyílt péld-abeszéd 1950-ben. És a kacajos vég a veszedelemben fogant farsangos reménythirdeti. Weöres Sándor kulisszái között Színpad és Nézôtér így válik azonossávágybéli önmagával.

IV.

Weöres Arlequin címû verse 1950-bôl datált, darabja az Átváltozásoknak.Különös szerepben a költô, mint éjszakai szerenádos: „némán dalolok s vezek-lem, hogy élek”. Szonett ciklusában Arlequin-jét A kilyukadt világ követi, melytíz évvel késôbbi, 1960-ból való. „Világunk mint sutba vetett kulissza, /tekintsrá, itt is ott is átlyukad”. A költô döglöttnek, feslettnek látja ezt a színházat, sa „rémdráma”, amit „néhány részeg dühödt komédiás” játszik, általánosunalomba süpped. A „Végítélet korcs paródiája” -összegzi Weöres külsôszemlélôként. Drámai helyzetjelentés, orfeuszi mélységgel, Arlequin attitûd-jében. Hamvas Béla pedig ekként látja: „Csak akkor kezdôdik az élet, ha azember nem tudja, mi lesz. A létezés nem hat megnyugtatóan. Ezért Istenmegalkotta trónusát, de eszeágában sincs beleülni. Ezért Arlequin az egészvilágkomédián vigyorog.” Igen ám, de Arlequin józan látását a farsangimámorban álarc fedi, és a „dermedt mosolytalanság” mélyén melankólia lap-pang. Amely a félelemnélküliségben felszabadultságot gerjeszt. Hamvas para-doxon-gondolatmenetét követve az arlequini bölcsesség a jelentéktelenre, asemmi állapotára alapozottan vidám, gyermeki és lelki szegény, a derûteremtô erejébôl meritkezik.

Egy jó elôadás sugallata a nézô gyermeki voltát hívja elô. Weöres is a magaemlékeit asszociálja, mert: „Egy lakatlan istálló volt a színház / gyermekko-romban a kis faluban. /Ott éltem át elôször, milyen heves láz / ha kulisszákközött jelenés suhan.” Íróként pedig Weöres Sándor egyszerre ül a zsöllyébenés állingál a színpadi portál mellett; nézôként és ügyelôként is szemléli azösszehuttyant világ-színházat. Úgy indítja A kilyukadt világ címû versét, hogyaz univerzális omlottságra utal: „az Áldás tengerét fövény elissza”. Jelentéses aversben, hogy a kisbetûs ortográfiában négy szót nagy betûvel tüntet ki:„Külön árkaink”, az „Áldás tengere”, „Világunk” és a „Végitélet”. Egyetemeslétezés-stációnkat idézik: jelenre vonatkozik az árkokkal, melyek képe vissza ismutat: kiszakítottak a mítoszi idôbôl, s egyben a most („Világunk”) hangolt-ságában is láttatja a holnapra is utaló végzetest: „a Végitélet korcs paródiája”.A történelem elôtti - és a történelem utáni (Végítélet) perspektívájában aköztes állapot, a váltó idô, amiben a költô a drámát érzékeli, és mulattató kic-sinységnek látja Hogy ami a vászonrongyok között bonyolódik, az „korcsparódia”, így hát a szemlélônek és egyben elszenvedônek oka van a derûre is.

226

V.

Arlequin-Weöres pártatlan látószögben figyel, de vezeklését közösségiméretekben is képzeli, amely a drámaírót is szólítja a költôben. Darabjainak, aTeomachia (1938), A Holdbeli csónakos (1941), az Endymion (1943), a Szkíták(1944), a Csalóka Péter (1950) és az Octopus (1965) egymásutánjában utolsójátéka, A kétfejû fenevad mutatkozik a legerôsebbnek. Mert benne a költô anézô és a színház pozícióját és sorsát mozgósító erôvel belefoglalja.

VI.A Tûzkút botrány, a nemzetközi elismerések, a vajdasági irodalmárok s

némely hazai ítész szívós ragaszkodása folytán az ostoba aczéli hivatalosságszíveskedett engedékenyebbnek mutatkozni és a hetvenes években Weöreskörül szervezett ideológia zárlat nagyvégre engedett. Kivételes voltát, vajákosjátékosságát tanulmányok, esszék már-már önleleplezô lázzal és fordulatokbanbizonygatták; de újra- és újra mondikálták: az ô poézise nem értelmezhetôalantas hétköznapiságból. S aki a perc ihlete után kutakodik, az illetéktelentoronylakó. Igaz, A reménytelenség könyvét elemezve, 1944-re utalóan BataImre Weöres érzékenységét az idôre, még a költôvel igazolta: „...elég sokolyan versem van, ami korunkról szól...”. De Weöres ezt nem 1944-ben, ha-nem a hatvanas években mondta Simon Istvánnak, tehát a költô maga vallot-ta tartós hétköznapiságát is. Visszhangzik bennem a hetvenes évek fordulójá-ról, amint Bata Imrável baráti-családi találkozókon fényes, s emelkedett pilla-natokat jelentett, amikor Weöres verseit olvasta az idô célzatosságával. Köny-nyezve kacagtunk, hogy a Majomország képzeletjátéka milyen mélyen a Rákosikorban fogant, s A kétfejû fenevad jelenetei miként képezik le, s asszociálják akeleti és a nyugati világbirodalom színjátékát és benne túlélési komédiáinkat akádári idôben. Elmélyült-esszé kötetében, amely a Weöres irodalom alap-munkája (Weöres Sándor közelében) Bata Imre nem elemezhette a játékot, arrahivatkozva, hogy még csak kéziratban olvasható. S hogy tíz esztendôvelkésôbb, 1988-ban az idô fordulata pedig a pártosra váltott Batát riasztottaattól, hogy Weöres helyzetrajzát idôszerûsítse új darab elemzésében (Drámaés történelem - Kortárs 1988/6). A játék jelenig hatoló sugallatos voltát pedig azaczéli rendszer leplezte azzal, hogy Pécsett nem engedte bemutatni, és 1973-ban csak az elsô felvonását közölhette a Jelenkor, s a teljes játék majd jóvalkésôbb, az Életünkben jelenhetett meg. Színpadon pedig elôbb amatôrök,Bucz Hunor óbudai kis színháza mutatta be, majd végre a Vígszínház vihetteszínpadra 1984 januárjában. Születésétôl számolva tehát éppen másfél év-tizeden át kalandos kálváriát járattak a mûvel. Elbeszélve a darab színpadra ju-tásának sorsát akár A kétfejû fenevad epizódjai elevenülhetnének meg. Weöresnyilatkozta is, hogy a játék kálváriájával végképp elvesztette darabírási kedvét.

Az egykori politikai riadalom oka: Weöres látomása hétköznapi sültrealiz-musában is megvilágosította elôttünk a megéltet, s újabb két évtized múltánpedig még élesebben láttatja azt, amit élünk. Mert ahogyan játékaiban, AHoldbeli csónakosban a sólyom, A kétfejû fenevadban a „kerestály glóbusz”, va-rázs-erôvel mûködik, olyanképpen Weöres darabja korcs paródiaként, ám su-gallatosan megnyitja elôttünk a végítéletes idôt. Ez a jövendô-látási képesség

227

költôi s egyben dramaturgia hatalom, amely a „Végítélet korcs paródiájá”-télesen megmutatja. A drámaköltôben a kritikus helyzet és az idô felnagyulva,Hamvas Béla álláspontját igazolja: „Modern ember annyi, mint ellentétek fes-zültsége: drámai helyzet. Történeti erôk összeütközésében áll. És a legtöbb,amit errôl az emberrôl el lehet mondani, nem az, hogy minô elemeket hordmagában, hanem hogy ezek az elemek milyen drámai szituációt teremtenek.”(Krízis és katarzis)

A drámai helyzetek pedig kápráztató forgatagban következnek egymás után.Weöres történelmi panoptikumának ideje, történelmi forduló, a török

budai futamodásának esztendeje: 1686.

VII.

Hamlet, hogy Claudiust bûnével szembesítse, a színjátszókat kéri, adnánakelô egy alkalmi darabot, amely segítheti a bizonyossághoz. Shakespearetragédiájának menetébe illeszti az udvari elôadást, az egérfogót, amelymegszakad, mert a feldúlt király kirohan a terembôl. Világos és egyértelmûjelenet Hamlet sorsának, gondolkodásának, bosszú-vállalásának drámai folya-matában. Weöres drámai-színházi világában minden kétségesebb. Szereplôitelemezve gyakran említik: mindôjük más lelket visel a ruha mögött.Dzserdzsis aga a magyarért, a német ellen a török seregbe szerzôdött, Ibrahimpedig kaftánt hord, noha zsidó. Úgy indul a játék, hogy Ambrus, a reformátusprédikátor Medzsnun udvarló szerepében egy török pásztori játékot próbálMárton deákkal, aki „keleti cifra nôit ruhában” párnákon heverve kelletimagát. Weöres tehát már az elsô jelenetben lazítja, s bizonytalanítja a hagy-ományos rendet, hiszen a nézô már az elôadás kezdésében sem merülhet el.Úgyis koboldként játszik a költô, hogy a színjáték ôsi rendjére emlékeztet,hiszen Shakespeare darabjaiban a férfiak játszották a nôi szerepeket, Mártontehát ezért páváskodhat hitelesen Leilaként. Weöres figuráinak bizonytalanvolta mellett, darabjával, a játékkal is játszik. Hogy török komédiát próbálnaka császári Sárváron, miközben a németek a török uralta Budavárát ostro-molják. Kápráztató érvelés, micsoda színházi abszurd a történelemben és apolitikában, ahogyan Weöres Ambrussal érvel, miért is idilli az ô ambíciója.Reformátusként a többségi katolikus vidéken térítenie tilos, s minthogy viszá-lyos idôk dúlnak, tanácsos oly színi komédiával foglalatoskodni „amellybennincs se Kálvin, se Pápa.”

Darabjának sorsát ilyenképp is jelenidejûvé avatja Weöres, hiszen maga ajáték a játékban is bizonytalan, hiszen szereplôi nem elôadással szolgálnak aközönségnek, csak próbálnak - háborús idôben. Mindenki próbálkozik; anagyvezírek és az élni akaró alemberek; németek, törökök, magyarok. DeAmbrus a pásztori idillel is a zavarja a hétköznapokat, magára pedig veszedel-met von. Aztán Pécsett, az V. jelenésben, immár Ibrahim kádi házában újraszínjátékot jeleneteznek. Ambrusnak, most mint Amarillisznek a szicíliaiversengésben két leány között kéne választani. De a próba félbe szakad, mertIbrahim különb komédiát mutat: a „csodatévô kádi varázslatos kerestályglóbuszá”-ban világhatalmi komédiát játszanak: Lipót és Mehmed idillje

228

bonyolódik. Ez is pásztori játék, de rettenetes: „millen idôk! Leghelyesebbvolna nemzetjeink az utolsóig kiírtani, hogy ne fájdítanék szívünket” -mondjaMehmed, s rábólint Lipót: „Biz a! Csupán mint ketten maradnánk, és végrezavartalan szeretnénk egymást.” Itt már Weöres végítélet- burleszkje, panop-tikumi varázs-gömb, melyben a két világ-uralkodó becketti bohóctréfában avégjátékkal mulattat.

Vagyis végkövetkeztetéssel szolgál. Szolgál, s nem riogat. Mert történelmilátomását Weöres felszabadultan, játékosan, pucki varázslattal, mulattatá-sunkra és félelem nélkül adja elô. Ismét Hamvashoz jutottunk: „Mi a félelmet-lenség?- ha az ember félelem nélkül viszi magát félelmes helyzetekbe. Azember félelmetlensége önmagával szemben: nincs már szüksége arra, hogyvisszarettenjen bárminek is a végiggondolásától, kimondásától, vagy megte-vésétôl. Túl van mindennemû tekintetbevételeken: elszánt és bátor.” (Krízis éskatarzis) S ebben már Weöres színházát, és nézôjét is teátrumi varázskörbenlátjuk. Mert a költô rivaldán innen és túl, felszabadítja a lelkeket.

229

VIII.

Éppen ezért a Függöny felesleges jelzet a Weöres elôadás szünetére. Merta Függöny a színpadot és a nézôteret elválasztja. Úgy szól a költôi eligazítás azelsô felvonás végén, hogy „A szó és mondat félbemarad, mindenki mozdulat-lanná dermed említett helyzetében, mintha megállt volna az idô –így megy lea FÜGGÖNY)”. A Függönyt Weöres a színi hagyomány szerint tiszteli, aszínháziak kényelmét pontosabban, noha darabja az elsô felvonás végjátékábanegy olyan bénulatot sugall, amely a közönséget provokálja. A nézôk akár bennmaradnak, akár kávéra és cigarettára a büfébe, avagy klozettba távoznak, afelvonásvégi színi mozdulatlanság látványával a nyugtalanság beléjük fészkel.Mert úgy állnak fel a zsöllyébôl, hogy a színpadi tér nyitott, s a játszó szemé-lyek panoptikumi rezzenetlenségben láttatják magukat. A szünet is zavarba-ejtôen telik, mert a látvány elkíséri a nézôt a büfébe és az illemhelyre is. Amásodik felvonás azzal kezdôdik, hogy az elsô részben félbehagyott mondatátIbrahim befejezi: „nyakunkon a há.../...ború és mindenki észnél legyen!”. Ámezt a folytatólagosságot egy mondat mégis megelôzi; a nézôtéri Hang: „Jé,még mindig így állnak!”- Az ámulat a nézôtérre visszatérô nézô hangja, s csakúgy lehet hiteles és erôs, a szokott színházi keretnél több, ha a szünet folyamánés után a közönség nyitott színpadot, folyamatos mozdulatlanságot, tehát vál-tozatlan szcénát lát. A weöresi csodálat-rikkantás is így hiteles, hiszen mindenvisszatérô „Jé...!”-t gondol magában.

Weöres tehát a második részt indítva a nézôi csodálattal feloldja a színpadibénulatot, s a játék újra elkezdôdhet. Ilyenképpen a színház terét, a színpadotés a közönséget a költô összeköti, ami csak megerôsíti, hogy Weöres varázs-körében a tegnapról felidézett történésekben a figurák és a jelenkori nézôegyütemû sorsot élnek. Tehát a félelemnélküliség hullámhosszára hangolja aközönséget, hiszen közülük, nevükben visszhangzott az, ami felszabadította ajátékosokat. Amelynek nyomán folytatódhat a színpadi történet, az elôadás.Mozdítja is ezzel a nézôtériek emlékezetét, akár álomi jelenésként idézve aközös múltat, s egyben bátorítván a jelen elviselésére (fababák!). Mert a költôóhaja: a „színjáték tarka álom, / túlemelkedve életen-halálon. / Tán nincs isírva: elképzelve csak.” (A „Holdbeli csónakos” bevezetôje)

IX.

A második részben Ibrahim házában a színjátékpróba folytatódik, mert:„Bárhogy forog a história, a nagy hús-öllô, vér-kalló malom, mint továbbjátsszuk külön kis komédiánk.”(-mondja Lea). És most kitûnik: sárkányölôjátékra készülnek; az Octopust is visszfényezô jelenetben a vidéket pusztítószörny néma szerepét Windeck-ra osztják, aki pápai komisszáriusként a Sárvá-ron próbált török idilli próbáját is felügyelte. Néma szerep-kimúlásával elôle-gezi történetbeli sorsát. Hercsula, a cigány bakó az emberek közötti egyenlô-séget meghirdetve kikiáltja a pécsi respublikát, amely elbukik azzal, hogyWindeck megnyitja a városkaput, hogy a császáriak visszafoglalják Pécset.Pártatlan nézôpontból végítéletes paródia: a sereg vezére, Baden mégis kivé-

230

gezteti, mert Windeck spion volt, de Hercsula hôs védôként megdicsôülhet.Azt mondja Hamvas: „A legnagyobb veszély, ami egy népet fenyeget, hogy

primitívvé válik, hogy eldobja magától a tudatos gondolkodást és tudatos gon-dolkodót, s ezzel a tudattalanság óceánjába merül. Így válik csôcselékké,söpredékké züllik és oszlik fel...” (A Vízöntô) A Hercsula-idô immár betel-jesedett: minden érték felbomlott; a hazugság az igazság diadalaként toroz, saz agya-sorvadt lumpenség azt üti korunk népmegváltó lovagjává aki pökik azerkölcsre, s egy bûnbanda is ilyenképp hirdetheti népmegváltó reformjait.Weöres elhíresült versével is jellemezve: ez az „arany khánság: Ciriri” orszá-ga. A történelemben szétvert, elnéptelenedett, s nyomorúságos PannóniábanWeöres bolyongó hôseit is kísérti a semmivé válás. De a játék írójában, aköltôben és a közönségben is sorskérdéssé emelkedik a „lenni vagy nem lenni”dilemmája: az apokaliptikus jelenben, midôn „A sötét jóslatok kora elmúlt: aTörténelmi Tél itt fütyül immár” (Nehéz óra), miként maradhatunk meg aHolnapnak?

Susanna monológja csak a fababák által elviselhetô szörnyûségeken át amítoszi összetartozásban, a közös áldozatban látja az új élet jelét: „LaktunkAmbrussal hóban zsombékban, feldúlt temetô koporsajában,s csak ritkánvalamelly megmaradt gunnyóban. Ha éhtül már haldokoltam, adott Ambrus avéribül egy csuporral. Vagy amikor ô nem bírt menni tovább, én adék vértinnya nékie...S tudod, akik halálos nyomorúságba jutnak, már egyebet mittehetnének gyereket csinyálnak.” A csodálat pedig, hogy „illyen környülállá-sok között” a csecsemô megmaradt, s „kemény kis legény”.

Ambruska a Nehéz óra szülötte, aki „olyik bölcsôben tûz-csecsemô ring,isteni hozománnyal, amilyenrôl álmodunk”. A kétfejû fenevadban ez a külde-téses új csecsemô állapot megkettôzôdik azzal, hogy az „agylotyogást” szerzettBaden, a császári seregvezér a függöny elôtt gyermeki-pacifistaként szónokola közönségnek: „...le a világtörténelemmel! Le a fujtogató ál-erkölccsel, afogolytáborra hasonlatos álbékével, a rettegô ál-hatalommal! Le a politikával,diplomáciával, s a paktumokkal, melyeket az uralmak a lakosság ellen kohol-nak!... a háborgó történelmi korszakok után immár a történelem utáni békésidô nyíljék”. Hamlet-utáni idô. Fortinbras, a hódító még új és igazságos vilá-got hirdet harsonás és ravatalozó tiszteletével. Baden, a gyôzô már sem a magamegújító hatalmában nem hisz, és az elnyûtt, hazugságba rohasztott társadal-mi-politikai játékok ellen is protestál. Mert a világ úgy, ahogy van, a megtiportigazsággal, a törvénytelen hatalmasok alatt, idegen, és az is marad, és amígkorrupt, nem fogadható el.” (Hamvas: Az Evangélium és a levelek) A tét pedig:az elfogadhatalanságban az új minôségû kollektívum életjeleit, vagyis Istenországának jelzô fényeit felismerni.

X.

A darab záró pillanatában a Függöny szétnyílik, s a szín változatlan, a Hangújra megszólal a nézôtéren: „Jé, még mindig így állnak!”

Azt mondta Pilinszky János egy tévébeszélgetésben, hogy Rodin alakja úgynem gondolkodhat, ahogy a szobrász kôbe faragta. Aki igazán gondolkodik, az

231

révült arccal, gúvadt tekintettel, tökéletes semmit sugározva mered a világra.Ebbôl megszülethet a GONDOLAT. Így áll és néz a rivaldán túlra a színpa-di Arlequin, s a nézôtérrôl is igazi arccal tekintenek vissza. Itt és ott: mindan-nyian arlequinek; bénultan egymásra ámulnak. Élet és színház, színpad ésnézôtér: együtemû egymás-hódítás. A hatalomnélküliségben, vagyis egy újminôségû kollektív hatalomban, igaz arccal, a szeretet varázskörében találkoz-nak -ez a „suhanó jelenésben” megélt a Való Világ Hamvas Béla katarzisábanés Weöres Sándor színházában; a „jézusiság” kifejtése a nézôbôl: „A szeretettökéletesen erôtlen, mert minden agressziót feladott. A szeretet teljesen beve-hetetlen, mert a létezés legnagyobb hatalma”- írja Hamvas Béla (Scienta sacraIII.) Ezt is nála olvassuk: „Csak a démonok hatalmasok. Isten van.” (Ünnep ésközösség).

Ilyenképpen Weöres Sándor szentivánéji végítélete mint a „kollektív létmegvalósulása” ünneppé emelkedik. És a közös játék-álomban, a megszentelttalálkozásban megszülethet gyermeki voltunk, „távozóban nézünk / egymásra,/ mert egymásban látjuk / a jámbort, / aki a játékban / király volt.” (Vers a szín-házról)

Jegyzetek

Weöres Sándor A holdbeli csónakos címû játékáról alapos elemzéssel szolgál Alexa Károly JátékszíniPróteusz, (Könyvvilág 1983 június) és Bata Imre Dráma és történelem (Kortárs 1988 június) címû írása,mindkettô megjelent a Magyar Orpheusz címmel Weöres Sándor emlékezetére Domokos Mátyás általszerkesztett gyûjteményben is (Szépirodalmi K. 1990) olvashatók. Amint e sorok írójának Dráma-Színpadra címmel az Alföld 1983/6-os számában közölt írása is. Weöres játékát a ’70-es évek elején BataImre jóvoltából kéziratban ismertem meg, s elemzésemet 1980-ban írtam, majd jó ideig várt közlésre,mígnem egy könyvdrámákat színpadra sürgetô sorozat darabjaként jelenhetett meg. Föntebbi dolgo-zatom Hamvas Béla gondolatait követve egy kérdéshez, a weöresi színpad és jelenkori nézôjének kapc-solatához próbál közelíteni.

Az idézett Hamvas Béla gondolatok forrása: Arlequin in Silentium-Titkos jegyzôkönyv-Unicornis(Vigilia K. 1987), A Meduza és A fogak tornácának méltatása a Magyar Orpheuszban olvasható. A Krízisés katharzis c. tanulmány lelôhelye A világválság címmel a Gondolkodó Magyarok címû sorozatban meg-jelent könyvecske (Elôszó, jegyzetek: Szigethy Gábor- Magvetô K. 1983); A Vízöntô és az Ünnep ésközösség címû tanulmány megjelenése: A láthatatlan történet ( Sajtó alá r.: Kemény Katalin; Elôszó, élet-rajz: Dúl Antal -Akadémia K. 1988).A Scienta sacra III. könyve (Medio K. 1996)

Weöres Sándor verseit az Egybegyûjtött írások 1-3, ötödik, bôvített kiadásából idézem (Utószó:BataImre, Kiegészítés: Steinert Ágota, jegyzet: Parancs János- Magvetô K. 1986) Felhasználtam a Tûzkútcímû kötetet is (Magvetô K. 1964) A kétfejû fenevad sorait a Rivalda-1984 címû dráma antológiábólidézem. A darab a Színjátékok címû gyûjteményben is megtalálható (Magvetô K. 1986) Tudjuk, hogyWeöres Sándor Hany Istók legendájából is készült darabot írni, a terv elvetélésének történetét RenczAntal beszéli el, közölve a költô keze írásával azt a 10 képre tagolt vázlatot, amely egy balett szcénátkörvonalaz. (Egy Weöres-balettvázlat története –Tiszatáj 1992/5) Felhasználtam Bata Imre: WeöresSándor közelében címû munkáját is (Magvetô K. 1979).

232

Egy több mint harminc évig az asztalfiókban lapuló mû, A hely ismerôje frissmegjelenése ürügyén idézzük meg egy korszerûtlen szerzô, Kemény Katalinemlékét.

Ez a megemlékezés nagyon is indokoltnak tûnik, hisz az irodalom és amûvészet egyetemes megtagadásának, visszautasításának, a depoiézisz (fordít-suk úgy, hogy az ellaposodás, az eldurvulás, az elkorcsosulás, egyszóval az elsi-vatagosodás) normáihoz, az esetleges megrendelô degenerált ízléséhez valóegyetemes alkalmazkodás korában, amikor az uralkodó életérzés, a kor szavaazt sugallja, hogy anything goes, amikor ugyan látszólag minden eladó, de csaka promotable, forgalmazható az eladható, amikor nemcsak a szájhôskorszakgyermekei, a szájhôsök és szájhôsnôk, a magamutogató médiagigerlik, amegaguyok és a gigagirlök, de még az amúgy ártatlan és jóravaló mesterem-berek is hajlamosak megszédülni és megszédíteni, bizony üdítô lehet afelfedezés, hogy hiába a trendy, hiába a kor szava, továbbra is élnek közöttünkolyan mondatok, melyeket amiatt lehet és érdemes komolyan vennünk, mertnem hulltak a semmibe, s amelyek épp azért nem porladtak semmivé, mertvalaki komolyan vette ôket…

De miért baj az, kérdezhetnénk vissza, ha a (már különben nem is annyira)„New”speak szellemében, a szavak jelentésmódosulásának (esetenként: jelen-téstorzulásának) folyamatát testközelbôl, kortársként is végigasszisztálva, ben-ne élve korunk (hol rafináltan leplezett, hol parlagiasan szókimondó és célirá-nyos) pragmatizmusában, immár nem „nagy”, vagy pláne: „megkerülhetet-len”(!) íróval lesz – ha lesz – dolgunk, hanem csupán „promotable-lel” és egy-nehány „highly promotable-lel”? Tényleg olyan nagy baj-e, ha a „csak” nagyés megkerülhetetlen, ám nem vagy legfeljebb korlátozottan piacosítható éseladható írók életmûvét szép lassan maga alá temeti majd az idô, kimondottvagy ki nem mondott eszményeikkel együtt? Mert hiszen nem felszabadítóérzés-e, kérdezhetjük Krasznahorkai László fájdalommal és iróniával vegyesszavaival, ha mindenhol azt látjuk és mindenben azt tapasztaljuk, hogy „aközvetlen, okozatszerû folyamatok kimondhatatlan bôsége és átgondolhatat-lan szerkezete nem igényel okot a mûködésre, csak mûködik”? Nem inkább azöröm forrása-e, hogy ez a kérlelhetetlen „bizonyosság” erôt adhat annak kije-lentésére, hogy mi, újféle emberek Európában, már soha többé nem fordulunkvissza, és már soha többé nem lesznek újra sem megkerülhetetlen íróink, sempedig eszményeink vagy isteneink?

Ezekre a húsbavágóan aktuális kérdésekre válaszoljon helyettünk egy kor-szerûtlen, ám nagyon is idôszerû ember, akit idôszerûvé nem az tesz, hogy,

S Z Á N T Ó F . I S T V Á N

Elrejtôzés és megnyilatkozás.Megnyilatkozás és elrejtôzés*

233

* A 2006. szeptember 14-én a Mûvészeti Akadémián elhangzott szöveg bôvített és szerkesztett változata.

úgymond, értené a dörgést, a kor szavát, hanem az, hogy „a jelen káoszában azel nem avuló örök kérdést fel tudja tenni” és az, hogy „az idôt az idôtlennelösszeköti.”

Kemény Katalinról beszélek. De nem az önmagát mindig is magányosnakérzô Kemény Katalinról, aki „bárhová ért, mindenütt idegen volt, mert min-denütt azt kérdezték, hogy mi a recept. Neki pedig nem volt” – holott „azt hit-ték, hogy a titkos varázsrecept birtokában van, és ki tudja nyitni az összesrejtett kincseskamrákat, csak nem árulja el” (Hamvas Béla). Nem. A mûrôl, az„alkotó teljes személyiségével azonos, tehát kimeríthetetlen” Kemény Ka-talin-mûrôl szeretnék most egy-két gondolatot mondani, de nem elsôsorbanazért, hogy újabb adalékkal szolgáljunk a magyar szellemi élet leltárhiányok-ban amúgy is igen gazdag múltjáról és közelmúltjáról, hanem hogy mindezzelsaját magunkhoz kerüljünk közelebb, hisz, nem vitás, kommentárra min-denekelôtt mi magunk szorulunk. E kommentárhoz azonban, természetükbôlkövetkezôen, csakis az olyan szuverén, öntörvényû, az olvasói elvárásokatfigyelmen kívül hagyó mûvek és életmûvek, könyvszerûtlen könyvek segítenekhozzá, amelyek közé Kemény Katalinét is bízvást sorolhatjuk. „Nincs gyanús-abb mû, mint amit keletkezése idejében a kortársak tüstént és maradéktalanulelfogadnak”, írja a szerzô a festô Vajda Lajosról, amit most nem csupán azértidézek, mert a mondat erôsen ars poetica-gyanús, hanem mert a szuverén mûegyik sajátosságára: az „idegenségre”, a többértelmûségre (vagyis a kimerí-thetetlenségre) világít rá, ami egyben a Kemény Katalinhoz a legközelebb állószerzôk sajátja is: Lao cé-é, a „homályos” Hérakleitoszé, vagy éppen Eckhartmesteré, aki prédikációban gyakran és joggal él azzal a fordulattal, hogy „akiezt a beszédet nem érti, ne bánkódjon a szívében”…

Az olyan mûvet tehát, amely a valóság megismeréséhez s ezen keresztül ön-magunk kommentárjához segít hozzá bennünket, szuverén mûnek nevezem.Elsô pillantásra paradox módon és a fentebbi állításomnak ellentmondva, aszuverén, az öntörvényû mûnek nincs szüksége olvasóra. Nem szorul rá azolvasó egyetértésére, tetszésére, vagy más, kívülrôl jövô megerôsítésre. Nemakar hatni, sem tetszeni. A szuverén mû valójában soha nem egyéb, mint „azefemer én levetkôzésének folyamata”, illetve az errôl számot adó vallomás.Nyilván erre gondolt Hamvas is, amikor a következô mondatokat papírravetette: „A mûvet meg kell különböztetni a mutatványtól. A mû az emberi életanyagából készül, mintha egyetlen, sûrû és végleges alakja lenne annak, amiveszendô: a mutatvány bravúr, ami megtanulható és ismételhetô. Amutatványból az ember hiányzik. A mû […] az enyészetbôl készül, de meg-marad. A mutatvány nem opusz, csupán aktus, rangtalan és nagyság nélküli.Mû az, hogy van valami, ami az életnél több, és az életet ezért oda kell adni.Nem azért, hogy megmaradjon, hanem hogy legyen. De az örökben legyen.”

Most, amikor (persze távolról sem indokolatlanul) a szuverén „mû” és azún. „mutatvány” fogalmának megkülönböztetéséhez folyamodtam, újfenthangsúlyozni kell, nem az a cél vezetett, hogy mindennek örvén és ürügyénburkolt kritikával illethessük az ilyen szuverén alkotásokat létrehozni nemtudókat, nem akarókat, a „mutatványosokat”, az irodalmi és mûvészeti életepizódszereplôit, a mindenáron érvényesülni igyekvô (kisebb-nagyobb) iparo-

234

sokat, a tevékenységüknek nagyobb részét nem is a termék elôállítására, ha-nem annak eladására fordító s legtöbbször még társadalmi elfogadottságot isélvezô „megélhetési mûvészeket”, de még csak nem is arról van szó, hogy, hapontos az imént felvázolt látlelet aktuális viszonyainkról, mennyire fontosnakkell(ene) tartanunk az ezekre a viszonyokra való (rá)kérdezést, hogy mennyirehálásnak kell(ene) lennünk minden olyan törekvésnek, mûnek, szónak és gesz-tusnak, amelyek az ilyen, nem kis eufémizmussal élve is: kisszerû és zavarosirodalmi-közéleti viszonyok közepette mégiscsak valamiféle jól körülhatárol-ható állandóságot képviselnek, amelyekre, kritikai szellemük, tágasságuk vagyépp hitelességük okán, érdemes (lenne) odafigyelnünk, hanem hogy rámutas-sunk: a Kemény Katalin-féle életmûnek ez az egyszerre metafizikai és ontoló-giai meghatározottsága önmagában is magyarázat lehet az írás kényszerére,miközben feleslegessé, sôt értelmet lenné teszi a „minek-írni-ha-senki-sem-kíváncsi-ránk” alkotói dilemmájának felvetését.

Nem tisztünk (mellesleg nem is tudnánk) eldönteni, hogy ezeknek azalapvetôen monologikus természetû, azaz vallomásos-vallomásszerû (élet)mû-vek létrejöttének törvényszerû elôfeltétele-e a magány, és hogy törvényszerû-e a (kívülrôl nézve legalábbis) szinte kivétel nélkül mindig nyomorúságos sor-suk – a meg nem értettség, a tétova és báva, a tanácstalan és kelletlen értetlen-ség, sokszor az elképedt furcsálkodás –, és hogy vajon mindez elitizmusukkövetkezménye-e, vagy éppen az esendôk, a sikertelenek léte iránti szolidar-itásuké. A velük szembeni kelletlenség a mûvek elvontságából fakad-e, vagyéppen mély líraiságából? Az absztrakcióra és az elméletre való hajlamukból,vagy éppen szavaik páratlan plaszticitásából? A mûvészetfilozófiai kérdésekiránti nyitottságukból, vagy éppen érzékiségükbôl, az érzékekkel felfoghatóvilág iránti vonzódásukból? A már-már erotikusnak ható panteizmusukból,vagy éppen az „áldozat” igézetében élô, jól kitapintható aszkétizmusukból?Hisz’ mindezeket az elsô pillantásra egymást kizárni látszó ellentéteket min-den további nélkül képesek magukba fogadni és mûveikbe integrálni. Emeritka, Kemény Katalint is jellemzô konstelláció bizonyára nem kevesekszemében mássá, vagy mondjuk ki: bizarrá, megközelíthetetlenné vagy (a vér-mérséklet függvényében:) kifejezetten idegenné, sôt elutasítandóvá tették,amit s ahogyan írt… (Ugyanakkor megkockáztathatjuk, hogy a KeményKatalin-életmû ilyetén alakulásának szükséges elôfeltétele lehetett ez az egysz-erre a külvilág és a belsô nehézkedési erôk ellen ható, folyamatos küzdelem, aza pondus, a súly, ami alatt tudvalevôleg nô a pálma…)

Igen, zseninek kell lenni ahhoz, hogy e végleteket valaki képes legyen egybentartani, mûvé sûríteni. De Kemény Katalinhoz híven mondjuk inkább úgy:„géniusznak”, mert hisz a géniusz (értsd: az eredeti, a genuin) az, aki az ere-dethez, a genezishez vissza tud térni, a meg nem romlott nemhez, a genushoz,szemben nem az ún. tehetségtelennel, nem is az Ady megnevezte tökmag-jankókkal állva, hanem a de-generált, a hitvány, a nem-telen, az ôsforrástól alegmesszebb kerülô emberrel. Nem, Kemény Katalinban nem volt semmi pro-motable, semmi extravagáns, semmi különleges. Természetes volt, a géniusztólérintett, a géniuszban gazdag lény, aki/ami bennünk is fel tudja ébreszteni agéniuszt, a szellem valóságát, s eszünkbe se jutna bármilyen megnyilatkozását,

235

egész lényének igazát kétségbe vonni, hisz éppen azzal nyûgöz le, ami rajta ésáltala sugárzik, egy eredeti és örökre mindnyájunkra érvényes lét bizonyosságá-val. A szerzô teljes valóját tükrözô mû szuverén igazsága pedig – minden tom-pítási, relativizálási vagy semlegesítési próbálkozásunk ellenére is – egy szillo-gizmuslánc belsô következetességével és konok kérlelhetetlenségével, a kétszerkettô józanságával szembesít bennünket létezésünk megoldhatatlan s egyúttalmegkerülhetetlen alapkérdéseivel és kételyeivel: a lét csodájával és haladékvoltával, az elfutó pillanat örömével és az idôtlen súlyos jelenlétével.

Szembesít – már akit, persze. Mert igaz ugyan, hogy csak azt lehet „felfe-dezni”, annak lehet újabb aktualitása, ami valaha valamilyen aktualitásból szü-letett, ám ne legyenek illúzióink: az az aktualitás, az a nagyon is konkrét élet-és léttapasztalat, ami (például) a Kemény Katalin-féle, erôsen, merném mon-dani: kizárólagosan mimetikus meghatározottságú, mindenfajta fikcionalitástól(mûvészieskedéstôl, schöngeisteskedéstôl) idegenkedô próza hátterében (is)áll, a lehetséges olvasók többsége számára igencsak ismeretlen világ, amelyrôlviszont képet csakis erre az idegen tartalom megformálására hivatott,„olvasóbarátnak” aligha nevezhetô – tehát nem fogyasztásra szánt, nem lektûr-be hajló, nem könnyen emészthetô és sokszor még csak nem is feltétlenül „szé-pen” hangzó – nyelv(ezetet) és stílus alapján alkothat magának a szöveggelmegdolgozni (vagyis a szöveget, azaz inkább azt a bizonyos „valahai aktuali-tást”, a szöveg mögöttit) befogadni kész olvasó, aki, mondani is szükségtelen,nem a „fogyasztó” szinonimájaként értett „úgynevezett olvasó”, s fôleg nem azindiszkrét, vagyis a megkülönböztetésre képtelen „sznob”, akit Kemény Katalinegyik írásában a „sudránál, sôt a kaszton kívüli csôcseléknél is rosszabbnak”nevezett, s aki (ami) ellen, talán ösztönösen, talán tudatosan, éppen ezzel azolvasói közízlést pofonütô stílusával, nyelv(ezet)ével egész életében harcolt.Mindebben persze magyarázatot is lelhetünk arra, hogy e fenti értelembenvett szuverén mûvek befogadói többnyire miért idegenkedtek és idegenkedneke szerzôktôl, hogy mûveiket miért övezi tanácstalanság, s hogy a tanácstalan-ságot miért követi (a legjobb esetben is) mély hallgatás… Jelen pillanatbanmindez azonban csak annyiban érdekes a számunkra, amennyiben ily módonis jelezni tudjuk egy karakteres írói magatartás különösségét, egyediségét,„eredetiségét”, amit egyébként már csak azért sem nehéz észrevennünk, hisz’általában éppen ennek ellenkezôjével találkozunk: az olvasó tetszését (elis-merését, a mû megvásárlásával hozott anyagi áldozatát stb.) mindennél többreértékelô, az olvasói értékítéletet végsô instanciaként beállítani igyekvô, sok-szor pedig az olvasó kegyéért bármire hajlandónak mutatkozó írói praxisokkal,illetve az ezeket elméleti síkon (is) megtámogatni hivatott ars poeticákkal…

Mondjuk hát ki egyértelmûen: Kemény Katalin a XX. század nagy eszmél-kedôi, nagy metafizikusai sorába tartozik. De milyen is az a metafizika, amelyKemény Katalin prózájának jellegét alapvetôen meghatározza? Milyen az azesszencialista hangütés, amely sokak fülében oly különösnek, vagy pedig kife-jezetten idegennek hat? E kérdések megválaszolásához azt kell (majd, nemmost) részletes vizsgálat tárgyává tennünk, vajon a Kemény-próza esetébenhogyan nyilatkozik meg ez a bizonyos „metafizikai” tapasztalat, illetve hogy aszerzô (a „szubjektum”) és a mû (az „objektum”) között meglevô (vagy csak

236

feltételezett?) differencia felszámolásával miként képes úgy megnyilatkozni,hogy érvényes ismeret (tudás?) birtokába juttassa a mû befogadóját, hogymegvilágítsa számára a valóság arculatát, és hogy egyszersmind olyan jóserejûkijelentéseket is tegyen, amelyek maguk után vonják valóságképünk megvál-toztatásának sürgetô igényét.

Meggyôzôdésünk, hogy e kérdések megválaszolása nélkül, ezen értelmezésipályák kijelölése s bejárása nélkül érdemben aligha nyílhat esély arra, hogyközelebb kerüljünk a Kemény-életmû egyediségéhez.

Mielôtt azonban egy-két megjegyzést fûznénk a Kemény Katalin-i (pró-za)univerzum metafizikai meghatározottságához és transzperszonális jellegéhez,egy harmadik, a hitelesség, megbízhatóság (redlich) fogalmát kell bevezetnünk,amit talán csak németül lehet oly magától értetôdöttséggel használni, szi-multán többértelmûsége és Nietzschére vonatkoztatottsága okán. Nos, a„redlich” a megfelelôen szabott beszéd az, ami megfelel annak, amirôl számotad – a redlich ily módon az „igazság” beszéde, ám természetesen nem azigaz–hamis kizáró kétértékûségének, hanem a hiteles–nem hiteles értelmébena szónak. A redlich (ami németül becsületest, szavahihetôt is jelent) ugyanis az,amikor bizonyosak lehetünk a mondottakban, amikor semmiféle gyanakvássalnem kell élnünk a mondottak (illetve a beszélô) szavahihetôségét illetôen.Vagyis a (se nem a tudás, se nem a nem-tudás, a hit birodalmába tartozó)„redlich” nem annyira a mondottak (a jelölô) és a beszéden kívüli (a jelölt)közötti megfelelés, mint inkább annak a fajta beszédmódnak a jellemzéséreszolgál, melynek „igazságát” nem kell alárendelni alkalmassága vizsgálatánakés bizonyításának, hiszen alkalmassága – ha ez a fogalom e vonatkozásban mégegyáltalán értelmes – közvetlen és nyilvánvaló: magában a kijelentésben rejlik.

Ennek tisztázása után van csak értelme annak, hogy a Kemény Katalin-próza két másik sajátosságához lépjünk közelebb. Tisztában vagyok vele, hogyszinte a lehetetlenre vállalkozunk, amikor a metafizika szó valamiféle tömörkörülírására teszünk kísérletet, amikor kimondatlanul is közös nevezôrepróbáljuk hozni az emberi öntudat történetének talán egyik legsúlyosabb,több ezer éves múltra visszanyúló hagyományát, azt a hagyományt, amelyreóhatatlanul is gondolunk a metafizika szó hallatán. Talán mégse tévedünk, haKemény Katalinnal összefüggésben (de mindenképp szemben avval azértelmezéssel, miszerint a valóságon túlira koncentrálna) a metafizika legál-talánosabb meghatározását úgy adjuk meg, hogy az azon gondolkodásmódokösszefoglaló megnevezése, melyek a valóság – vagy ha úgy tetszik: a „valóság”– természetéhez, arculatához igyekszenek minél közelebb kerülni, melyek amindenkori kortársak számára kínálnak elfogadható kijelentéseket arról, hogymi az, amiben élnek, és melyek egyúttal jóserôvel vonják maguk után az adott,a mindenkori, az éppen aktuális valóság megváltoztatásának szándékát. S sem-miképp ne feledkezzünk meg a metafizika azon jellemzôjérôl (hiszen a veleszembeni óvatos távolságtartás vagy éppen heves ellenszenv és elutasítás leg-fontosabb magyarázata valószínûleg napjainkban is épp ebben ragadhatómeg:) a nagyság iránti érzékérôl, legalábbis vágyáról, ami, szinte koroktólfüggetlenül, úgy látszik, mindig is zavarta, bosszantotta, s talán nyomasztottais az „emberi, a túlságosan is emberi” világ kis köreit.

237

Vagyis, ellentétben a közkeletû értelmezéssel (s például ennek felismeré-séhez segíthet hozzá ez az ízig-vérig realista, a tapasztalati-természeti valóságlegkisebb rezdülései iránt is fogékony próza felfedezése!) nem akkor kell„metafizikai” tapasztalatról beszélnünk, amikor erôszakkal megkülönböztet-jük, elválasztjuk a láthatót (az érzékek számára adottat, durva leegyszerûsítés-sel: az „anyagot”) a láthatatlantól (az érzékekkel felfoghatatlantól, a „szellem-tôl”), hanem ha ezt a dichotómiát úgy tudjuk feloldani, hogy egyidejûleg va-gyunk képesek a láthatóban észrevenni a láthatatlant, illetve, alkotóként, képe-sek vagyunk a láthatatlant láthatóvá tenni. Ez volna a mûvészet tulajdon-képpeni feladata: a „megjelen(ít)és”: az alétheia (elrejtetlenség) létrejöttének,a heideggeri értelemben vett „felviláglás” megtörténésének az elôsegítése,amikor is a mûalkotásban leplezetlenül mutatkozik meg az, ami van.

E sajátos „fenomenológia”, a vanhoz, a léttel bíróhoz való minden körülmé-nyek közötti ragaszkodás kényszere és egyúttal meghaladhatatlan öröme Ke-mény Katalin (egyidejûleg exo- és ezoterikus) nyelvén így hangzik: „Egyszer-re jelen lenni a világ minden arcában, s ezzel az egészet birtokba venni, sugyanakkor tudatában lenni, hogy az ezer arc közül egy sem vagyok, de azonosvagyok azzal, akinek ez mind arca.” Hogy ez a személyest és a személyen túlitszimultán magában foglaló, a „transzperszonális egót” megteremtô írói szem-lélet és alkotói magatartás miként konkretizálódik az egyes Kemény-mûvek-ben (egy egészen unikális mûvészetelméletet és –gyakorlatot teremtve), illetvehogy a descartes-i gyökerû európai egocentrizmus burkolt vagy nyílt kritiká-ja mellett Kemény Katalin életmûve mi módon bontakoztatja ki azt a nemszubsztancia alapú személyfogalmat (vagy inkább: személyiségképletet), azt aszabadabb, korlátozásmentes(ebb), kevésbé nárcisztikus személyiségfelfogást,mely valószínûleg egyedüliként képes az egocentrikus ego létébôl következôfeszültségek feloldására, az önmagába fordult immanencia korlátaiból (ésfogságából!) való kitörésre s evvel párhuzamosan az (ezen korlátolt személy-iségfogalomból kinövô) európai nihilizmus meghaladására, nos, mindezekre aremélhetôleg egyre terebélyesedô Kemény-recepció fog majd válaszolni.

De addig is: ha a mûvészetnek azt a felfogását fogadjuk el, miszerintmûvészet az, ami „evidencia- és abszolútumérzetet kelt bennünk” (TandoriDezsô), akkor Kemény Katalin prózáját nem is akármilyen mûvészetnek kelltartanunk. Ám ha nem elégszünk meg ennyivel, ha szeretnénk tovább menni,ha befogadókként annak az érzésnek kívánunk részesei lenni, hogy ne mintindividuumok ismerjük meg (a mû által feltárt) világot, hanem hogy a világismerje fel önmagát mibennünk, akkor a Kemény Katalin-mû elérte a célját.Akkor megértjük a Kemény-életmû igazi tétjét: „a hallgatás a szó helyett, de aszó mi helyett”-féle koanok, paradoxonok kínzó, ám egyszersmind mág-nesként vonzó valóságának jelenlétét. De az ahhoz – a saját kommentárunk-hoz – vezetô utat immár kinek-kinek magának kell bejárnia.

238

239

Hamvas regényfelfogása elválaszthatatlan bölcseleti munkáitól, tradicionalistagondolkozásától: a regény fogalmazza meg véleménye szerint a személynek anormálhelyzet felé való törekvését, haladását, a regény, amely abban a pil-lanatban született meg a Don Quijotével, amikor a személy és az úgynevezettvalóság története végleg kettévált, s utóbbi a hatalom kezébe került. A szemé-ly története ekkortól kezdve eltér a külsô történettôl, mivel az egyedi személyszeretne visszatérni a normál helyzetbe – kizárólag a regény vállalta e problé-ma megjelenítését, a normál helyzethez vezetô üdvút elmondását.1

A regényesedés, írja Hamvas Béla2, a XVII. századtól egyre nagyobbméreteket öltött, s legelôször a határos területeket, így az emlékiratokatfoglalta el. Aztán a történetíró is regényíróvá lett. Hamvas Giambattista Vicotemlíti elsô példaként, akinek felfogásában a történelem olyan egységes folya-mat, amely csupán felszíni eltéréseket mutat, ugyanakkor egységes, az emberiszellembôl eredeztethetô törvényszerûségek szerint zajlik. Az európai életelregényesedésének egyik következménye Hamvas szerint a francia for-radalom kitörése, amely az elsô kísérlet volt arra, hogy „a tökéletes személyesszabadságot és életrendet magvalósítsák. A regény nyelvén szólva: az emberüdvét az emberiség üdvével egybehangolják.”3 A forradalom kudarca Hamvasszerint annak volt köszönhetô, hogy nem személyben, hanem egyénben gon-dolkodott, s nem emberiséggel, hanem osztállyal és nemzettel operált. Erre azidôszakra teszi Hamvas a történeti regény megszületésének pillanatát, atörténeti regényét, amely nyíltan szembesíti az egyént és a kollektívumot.

A történeti regénynek három alaptípusát állapítja meg: a regényt, amely 1.történeti személyeket szerepeltet történeti eseményekben; 2. történeti szemé-lyeket szerepeltet nem történeti eseményekben; 3. nem történeti személyeketszerepeltet történeti eseményekben. „A történeti regény – írja Hamvas – aregényt történetivé tette, de a történetet regénnyé, és a két eseménysort úgyösszekapcsolta (…), hogy azóta minden regénynek történeti bázist, mindentörténetnek regénybázist teremtett, mindezt nem a történet, hanem a regényformájában.”4

Hamvas regényelmélete szerint a regénynek konfesszionális tudata van. „Aregényben – írja – az ember fejlôdik. A fejlôdés történeti folyamat. A kon-fesszióban tehát az ember nem mitikus metamorfózison esik át, az emberbôlnem csillag lesz, fa, kentaur, istenség, hanem az ember a történeti fejlôdéstcsinálja végig, és a létezés magasabb mûveletei számára alkalmas lény lesz,személy.”5 A regény mûfaját a konfessziója dönti el, amelynek révén a sorsüdvtörténetté fejlôdik. A történeti regény is üdvtörténeti jellegû, mint

B O K Á N Y I P É T E R

Az üdvtörténeti elbeszélésC Z A K Ó G Á B O R : A R A N Y K A P U . B O L D O G S A L A M O N

K I R Á L Y

240

Hamvas felfogásában a regény általában, csak annyiban sajátos jelenség, amen-nyiben történet és regény viszonyát máshogy világítja meg, az üdvtörténethorizontjából vizsgálja.

A hamvasi regényelmélet értelmében üdvtörténeti elbeszélés Czakó GáborAranykapu. Boldog Salamon király címû regénye: történelmi regény, amelyfolytatója a magyar történelmi regényhagyománynak, s ugyanakkor másdimenzióba állítja a jelenkori magyar történelmi regényeknek a történelemre,történelmi regényhagyományra vonatkozó reflexióit: a történelmi regény-hagyományt Hamvas regényelmélete felôl gondolja újra.

„Az író igyekszik hûséges lenni a történelemhez, hiszen ennek a zseniális ésesendô királynak a külsô és belsô kalandjainál mélyebbeket és megrázóbbakatbajosan lehetne kitalálni. Derûvel és gondosan rajzolja meg a mellékszere-plôket is, különös örömmel például a rejtélyes Dávid herceg, Szent László,vagy a XI. század nagyszerû magyar lovagja, Bátor Opos alakját.”6 – szól azAranykapu kiadói ajánlója.

Czakó célja – a kötet hátsó címlapjának tanúsága szerint – hûen atörténelem tényeihez rekonstruálni Salamon király életét és tetteit, ily módonfelmutatva sorsát a magyar történelem azon alakjának, akinek élete ellentmon-dásokkal, félreértésekkel teli, aki háromszor követett el hazaárulást, az Isztri-án, Póla környékén pedig még a középkorban is csodatévô szentként tisztel-ték, s ekként is ábrázolták templomok freskóin. Van tehát – hûen a történel-mi regény hagyományához – reális történelmi kor a regényben, valós történel-mi alak fôhôsként, sôt a regény mellékszereplôinek rajza révén, a regényvilágegészének bemutatása során is törekszik a mû egyfajta történelmi hitelességre.

Salamon király alakja valóban alkalmas arra, hogy köré történelmi regényépüljön. A XI. századi uralkodó élete maga is kalandregény annak cselek-ményességével, váratlan fordulataival, izgalmaival – Czakó Gábort mégsemekként érdekli Salamon alakja. Az Aranykapu történeti forrásainakkiválasztását sem a történelmi kalandregény-jelleg motiválja, miként a regény„szellemi” kapcsolatai is más irányba mutatnak: a regényes életû uralkodósorsa, a történelmi kalandregény emlékezete annak eszköze, hogy Czakó rajtakeresztül alkossa meg a maga üdvtörténeti elbeszélését, az Aranykaput.

„A regény oksági viszonya nem szcientifikus, nem racionalista, nem pszi-chológiai, nem történelmi. A regényben az ok és okozat összefüggése üdvtör-téneti. Ami azt jelenti, hogy a regényben az események mindig a legnagyobbveszély irányába mozognak. Az ember a legnagyobb rongáltság irányábanfejlôdik. Mindig a bûnök, a hibák, a vétkek, a gyarlóságok, a defektusokirányába. Ez teszi nemcsak indokolttá, hanem követelménnyé, hogy a regény-nek konfesszionális tudata legyen, ami más szóval annyi, hogy a regény tart-son maximálisan igazságos szemlét önmaga fölött. Abban a percben, amikorvalamit kifelejt, vagy elnéz, vagy elnézhetônek tart, felületes, elfogult, befolyá-solható, ismét hibát teremt, és az események a következô pillanatban amulasztás irányába zuhannak. Ez az üdvtörténeti kauzalitás. (…) A regényannak fölfedezése, hogy mindenki üdvtörténetét éli. Mindenki hibáit ésgyarlóságait és rongáltságát tatarozza, és a lehetô legmagasabb üdvre teszerôfeszítést” – írja Hamvas Béla7. A Regényelméleti fragmentum idézett passzu-

241

sai akár az Aranykapu. Boldog Salamon király címû regény értelmezésének ele-mei is lehetnének. Annál is inkább, mivel Czakó Gábornak az Aranykaputmegelôzôen számos mûve jelzi keresztény-tradicionalista gondolkozásánaknyilvánvaló kapcsolataként Hamvas Béla munkáit (pld. Magyar-magyar szótár,Szótárkönyv, Beavatás-esszék). Az Aranykapu is egyeztethetô HamvasRegényelméleti fragmentumának regényfelfogásával. Hamvas szerint – mintföntebb jeleztük – a XVII. századtól az európai ember története kettéválik: azegyik történet a reális történet, a közösség, a nép, az állam, a gazdaság, atudomány, története, amely egyre sötétebb úton halad egészen a koncentrá-ciós táborokig, az atombombáig. A másik történet Don Quijote-vel kezdôdik,azzal a hôssel, aki nem egyezett bele ebbe a realitásba, s külön, saját történetetalapított8. A XX. századi ember – írja Hamvas – két történettel bír tehát, egyvalódi és egy szélmalomtörténettel, egy hivatalos, nyilvánossal és egy privát,illegálissal. A külsô történet, a nyilvános az, amit történelemnek hívnak, amásik – ettôl tökéletesen függetlenül – a regény. A regény hôse pedig aszemély, aki nem pusztán önnön boldogulásáért, önnön üdvéért csatázik, mintaz individuum, hanem az igazság hordozója a külsô, kollektív, a nyilvánosvalósággal szemben9.

Az Aranykapu címû regény – maradva a hamvasi terminológiánál – szemé-lyes üdvtörténetként olvasható. A fellelhetô történeti források közül CzakóGábor azokhoz igazítja regényének történetét, amelyek eleve ebben a hori-zontban látják Salamon király életét és halálát. A történettudomány Salamontmint a legkalandosabb sorsú uralkodót értékeli, akinek élete gyakran önnöndöntéseitôl függetlenül, máskor önnön rossz döntései nyomán futottvakvágányra – szerencsétlen sorsú uralkodóként emlegetik, aki méltatlankörülmények közt, a besenyôkkel együtt harcolva, besenyôvé válva fejezte beaz életét valahol ismeretlenül és névtelenül. Czakó Gábor azonban nem atörténetírói szakmunkákhoz fordul, hanem a Képes Krónikához, amely szokat-lanul, szinte indokolatlanul hosszan meséli el Salamon uralkodásánaktörténetét, vagyis nagyobb jelentôséget tulajdonít neki, mint a késôbbi

242

történetírás. A Képes Krónika eleve üdvtörténetként írja le Salamon életét: akirályt, aki egész életében küzdött ellenségeivel, rokonaival, barátaival, család-jával, önmagával és istenével, 1085-ben a trónnak a besenyôk segítségével valóvisszaszerzéséért vívott és elvesztett csata után „a sok csapás megtörte, és meg-látogatta ôt az üdvözítô lélek; és ezektôl a csapásoktól nem lett keményebb, ésnem küzdött tovább az Isten jogos igazsága ellen, hanem amikor megérezte azirgalmas Isten büntetô kezét, vétkeire gondolván feljajdult, töredelmes szívvelvezekelve bánta meg bûneit”10. Czakó számára ez, a krónikabéli Salamon kirá-ly az érdekes: aki a vereség éjszakáján pajzsát kedves udvari bolondjára bízza,s elbujdosik az erdô sûrûjében, hogy megbékéljen Istenével, s az Isztrián cso-datévô szentként tisztelt gyógyítóként eltûnjön a nagyvilág elôl. A regénytehát nem a történelem tényei, sokkal inkább Salamonnak a kollektív emléke-zetben megôrzôdött alakja köré szervezôdik, s a mû cselekményszerkezeterévén is a megigazulás regényévé, példázatává válik.

A regény szerkezetét a linearitás határozza meg, Salamon élete a krónikaidôrendjében bontakozik ki. Ugyanakkor ez a linearitás meg-megtörik,spirális jelleggel bizonyos kulcsesemények ismételten föl-föltûnnek a regénycselekményének folyamán. Ilyen a regényt indító, a kollektív emlékezetbenmegôrzôdött történet: Salamon koldusként egyszer visszatér Pulából, hogy atöbbi koldus közé vegyülve a kenyeret osztó Szent László szemébe nézzen. Aregény nyitójelenete ez, s innen indul a cselekmény, vissza az idôben, hogy aregény zárlatában újra megjelenhessen mint Salamon halálának közvetlenelôzménye. A felütéskor még szervetlen nyitókép tehát mintegy életcélkéntjelenik meg a szöveg végén: az üdvözült Salamon király visszatér, hogyszemébe nézzen Szent Lászlónak, s ezáltal szentesítse, jóváhagyja utódánakországlását. Az egyes jeleneteknek ez az el- majd elôtûnése roppant feszes, zártkompozíciót eredményez, a nyitókép mintegy elôrejelzi a történet zárószituá-cióját, s a regény cselekményének irányát: a cselekmény a két jelenet köztikapcsolat, Salamon üdvözülésének története. „a spirituális tárgy spiráliselbeszélésszerkezetet talált magának, abban talált magára, szüntelen örvényesa mozgás lefelé, a bûnök mélységébe, majd onnan fel, – ennélfogva a történet(a krónikás történés) idôrendje és az elbeszélés idôrendje szétválik, ugyanaz aszakasz bizonyos – mondjuk: történelmi – értelemben elôzmény, máskéntnézve esetleg folyomány, az események hol az elbeszélôi leírás, hol a szabadfüggô beszéddel feltáruló emlékezés, hol a minden váratlanságot és szimbólu-mot befogadni képes álom formájában mutatkoznak meg”11. Ily módon atörténet egyes jelenetei átszövik a regény cselekményét, s többféle funkcióbanis feltûnnek: részint a cselekményt elôrelendítô, a linearitást fenntartófunkcióban, részint pedig reflektálnak egymásra, s ily módon értelmezôifunkciót kapnak. Az értelmezés azonban nyilván nem történetértelmezéstjelent, sokkal inkább afféle meditáló jelleggel Salamon személyiségének, tet-teinek értelmezését.

A Képes Krónikából a regénybe kerül a cserhalmi ütközet története, amelyönálló mondaként is megôrzôdött a nemzeti emlékezetben – Szent Lászlómondájaként. Az Aranykapu nyilván sajátos nézôpontból, Salamon nézôpont-jából meséli a történetet, a Szent László-féle leányszabadítás csak mintegy

243

mellékesen, pár szóban mondatik el – miként az is, hogy Salamon irigyelveLászló dicsôségét maga is visszatért még a csatamezôre, s mivel nem sikerültmár egy besenyôt sem lándzsavégre kapnia, jobb híján megölt egy szilvátszedô parasztfiút, akinek fejét diadaljelként kopjájára tûzve tért vissza a tábor-ba. Ez a történet, a megölt parasztfiú története a regény cselekményébengyakorta feltûnik a késôbbiekben. Álomként, látomásként folytonosan kísériSalamont, hogy aztán a regény végén a jelenet emléke figyelmeztessen, a fiúalakja pedig mintegy a hamvasi daimon megtestesülésévé legyen: a daimonvezeti Hamvas szerint az embert a konfliktusokba, jelöli meg útját, teszgazdaggá és hatalmassá, szegénnyé és erôtlenné, de ugyanô, aki az emberbena felelôsség, a lelkiismeret, aki a tisztaság és tisztesség ôre, aki a sors bonyo-dalmaiból kivezet. Salamont bujdosásában a fiú emléke segíti, hogy lelkébeengedje Istent, s így nem cselekedhet hibásan (pld. a Szédibaba címûfejezetben: „Salamon ökle indult volna, de a kerlési fiú visszafogta” 217.o.).Kulcsjelenet tehát a regény elején a cserhalmi ütközetrôl szóló fejezetet zárónéhány sornyi jelenet; ez, s a többi is ehhez hasonlóan, elôször csak a külsôtörténetet továbbvivô felskiccelt, szinte csak utalásszerûen megrajzolttörténetdarabnak látszik, majd a visszatérések folytán mintegy funkciót váltva(nem a külsô történet építésében, hanem a belsô történet, az üdvtörténetalakításában vesznek részt) óriási jelentôségre tesz szert. S talán nincs is olyantörténetdarabja a külsô történetnek, amely ne kapna különös jelentôséget:valamennyi hozzásegít idôvel az üdvözüléshez, valamennyi jelenetbetagozódik visszamenôleg az üdvtörténet folyamatába.

Salamon király regénybéli története fentiek mentén tehát élesen két síkrabomlik: a cselekménynek van egy külsô, látható, „történelmi” síkja, s egybelsô, láthatatlan síkja. A külsô történet a király története, ahogy fentebb márjeleztük, egy nem hétköznapi ember és uralkodó kalandjainak regénye. A belsôtörténet a valódi üdvtörténet: Salamon a történelemmel szemben lesz igazzá,szembeszáll a történelemmel úgy, hogy kilép belôle, hogy megtérhessenönmagába, vezekel, mégpedig nem önsanyargatás révén, hanem úgy, hogyelfordul mindattól, ami nem Isten. A regény mögött roppant határozott éselkötelezett világnézeti-erkölcsi-ideológiai szemlélet húzódik: a keresztény-tradicionalista felfogás, amely Salamon király alakjában és sorsában látja aminden ember üdvözülésének lehetôségét, azt, hogy az ember megváltásraérdemes. „Keresztény regény” tehát az Aranykapu. Boldog Salamon király, smint ilyen, történelemfelfogásában is tükrözi a keresztény-tradicionálistörténetszemléletet, vagyis, hogy a történelem üdvtörténet, célelvû folyamat.S azzal is tisztában van, hogy ez az üdvtörténet nem a tények mentén ragad-ható meg: a tények, események, a realitás csak a szükséges keretei annak, hogya folyamat a célját elérhesse, a valódi történelem a „láthatatlan történet”,amely a realitás tényeitôl független térben és idôben zajlik.

Az Aranykapu. Boldog Salamon király történelemfelfogása az üdvtörténetnagy elbeszélése mentén rajzolódik ki, s történetkezelése is ehhez a nagyelbeszéléshez igazodik. A történelem tényszerûségének, valóságosságánakkérdése tehát nem tematizálódhat a regényben (ahogy tematizálódik napjainkújabb történelmi regényeinek némelyikében) – eleve fölöslegessé is teszi az

244

ilyen irányú kérdésfelvetést a szöveg(ezés) elkötelezettsége. Ugyanakkor aklasszikus történelmi regény jegyei – a téridô történelemben való definiál-hatósága, korrajz hitelessége stb. – csak mintegy mellékesen felvethetô szem-pontok: a regény tényei inkább a kollektív emlékezetben megôrzôdött tények,s – ahogy azt korábban is jeleztük – csak mintegy lehetôségét biztosítják amegváltástörténetnek. Vagyis a hagyományos történelmi regényekkel szem-ben a megidézett történelmi kor nem törekszik az „úgy ahogy az volt”-típusúleírásra, a történelmi alak, a történelmi kor realitásként jelenik meg, „külsôtörténetként”; valóságként, amelybôl a személy kilép, hogy saját regényétélhesse.

Jegyzetek

1 V.ö., DARABOS Pál, Hamvas Béla, II. kötet, Bp., 2002., 36.2 HAMVAS Béla, Regényelméleti fragmentum= H. B., Arkhai, Szentendre, 1994.3 HAMVAS Béla, U.o., 318.4 HAMVAS Béla, I.m., 319.5 U.o., 313-314.6 CZAKÓ Gábor, Aranykapu. Boldog Salamon király, Bp., 1999.7 HAMVAS Béla, I.m, 341.8 V.ö. HAMVAS Béla, I.m., 279.9 V.ö. U.o., 279-292.10 Képes Krónika, hasonmás kiadás, Bp., 1987, 36.11 ALEXA Károly, Regény és regényítészet= A.K. Ugyanazon gyuradékból, Bp., 2000. 179.

245

BEVEZETÔ

Egy udmurt ember érkezett városunkba azzal a hírrel, hogy nem messzetôlünk Isten tudja honnan jött vállalkozók struccokat tenyésztenek. Azóta ter-vezem, hogy meglátogatom a strucctelepet. Mikor elôször hallottam róla,elszomorodtam. Struccok, mifelénk?

Nálunk a szocializmusban és a mérsékelt égövön egyes események vissza-visszatérô eljövetele egyedülálló üzenettel, varázslatos jelentôséggel bírt.Például narancshoz egész évben nem lehetett hozzájutni, kizárólag a kará-csony elôtti hetekben, késôbb már akkor sem. Így hát a narancsszín elsô fel-ragyogása az örökké sötét kirakatokban vagy a boltok titokzatos mélységeibenminden adventi hangulatkeltésnél meggyôzôbben tudatta velünk, hogy

246

Limpopoa v a g y e g y s t r u c c k i s a s s z o n y n a p l ó j a .

E m b e r n y e l v r e l e f o r d í t o t t a ,

á t d o l g o z t a é s k ö z z é t e s z i

S Z Ó C S G É Z A

E l s ô , v á l t o z a t l a n k i a d á s

W i l l i a m L e a s t - H e a t M o o n n a k

közeledik az ünnep. Ha egy távoli polcon váratlanul megpillantok egy naran-csot, ez még ma is megdobbantja a szívem. A piros cukorkákra emlékeztetôhónapos retek és az aranyesô a tavasz megérkeztének, a cseresznye a nyárnakvolt a hírnöke – mondom: mifelénk a mérsékelt éghajlaton és a népi demokrá-ciában.

Mert amióta piacgazdaság van és mindent összevissza árusítanak az év min-den napján, az örök körforgás egész évben várt kis stációi, amelyekkiszámíthatóvá tették a világot és metafizikai üzenetekkel töltötték fel a sivármindennapokat, eltûntek az életünkbôl.

Így van ez a struccokkal is. Hát hiszen ugyanbiza ki az, van-e közöttünk,akinek a strucc nem Afrikát jelenti, van-e közöttünk ilyen ember? Könyvben,filmben, rajzon, állatkertben, bárhogyan. Úgy igen. No de legelôinken szal-adgálva, itt a város határában?

Úgyhogy haragos szívvel gondoltam a hazai strucctenyésztôkre, és fejembevettem, hogy kiszabadítom bolygónk legnagyobb madarait ízléstelen – merttájidegen, stílustalan, környezetidegen – helyzetükbôl.

Vonattal utaztam F. településre, miután beszereztem egy franciakulcsot ésegy drótvágó ollót. Az újságokból tudtam, hogy ennek a határmenti városká-nak a szomszédságában ütötték föl tanyájukat a strucctenyész-tôk, bízva abécsi, budapesti, belgrádi és bukaresti piacokban, a zsírmentes, egészségesstrucchús iránti növekvô, de legalábbis állandó keresletben.

– A strucctelepre – mondtam a taxisnak, aki egy rendszerváltás elôtti feketePobedában szunyókált az állomás elôtt a déli verôn. – Dehiszen – válaszolta –dehiszen...

Félbehagyta a mondatot. Rámnézett, rendszerváltás elôtti mosolyával.Az úr honnan érkezett, ha szabad kérdeznem.Megmondtam, hogy ki vagyok.Ahá, áhá, igen... Persze hogy... a régi sóbánya mellett... tíz percre sincs, és

ha parancsolja, máris ott vagyunk.És máris ott voltunk s én bekopogtam a kapusfülke ajtaján. A fülke a

nagykaput ôrizte, mely fölött félkörívben egy kék táblára nagy betûkkel és jel-legzetes vidéki szellemeskedéssel azt a feliratot festették fel, hogy Zum Strucc.Alája pedig kisebb méretben:

Óriásbaromfi telep

Közel s távol egy lélek sem volt látható, úgy értem: egyetlen kétlábú lénysem. Az udvart gaz verte fel, egy padon sakktábla korhadozott és a díszhalakszámára készült medencében víz sem volt, nemhogy hal. Távolabb egy macs-ka vágott keresztül, egy közönséges, csíkos, kendermagos cirmos.

A ketrecek láthatóan üresek voltak.Az irodák is, csak az egyikben hagytak ott egy háromlábú díványt.A fáskamra is, amelyben Marx Károly A tôke címû mûvének borítójával

pótolták az üveget ott, ahol az betört, a polcon pedig egy üres palack kézzelírott cimkéje azt hirdette, hogy Szamosvíz.

247

Ám a kiszáradt aranyhalas medence repedezô fenekén egy nyitott aktatáskahevert. Az itt következô találtszöveget ebben a táskában találtam. Most köz-zéteszem, miután gyorsírási kulcsait megfejtettem és a szövegtöredékeketmegszámoztam. Ott, ahol megszakítatlannak véltem a sorrendet, egymásutániszámokkal láttam el a „fejezeteket”, ott pedig, ahol úgy sejtettem, hogyrövidebb-hosszabb részek hiányoznak, ugrottam a szá-mozással. Ha nyelvtani,nyelvhelyességi és helyesírási szempontból „fejlôdésre” figyeltem fel, eztigyekeztem hûen visszaadni. Egy-két ordítóan helytelen kifejezésen vagyszerkezeten változtattam, de általános stilizálásra nem vállalkoztam, tisztelet-ben tartva a feljegyzések készítôjének szóegybeírási különcségeit és megôrizveaz olyanszerû gyermeteg szóképeket is, mint pl. hogy „szabódva pillantottrám” stb. A nyájas olvasónak azt is elôre kell bocsátanom, mintegyfigyelmeztetésképpen, hogy a feljegyzések készítôje nyilvánvalóan teljesenjáratlan a történetmondás modern fortélyaiban.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy az idôrendet, vagyis az egyes fejezeteksorrendjét magam állapítottam meg, a magam feltevései szerint (pl. nyelvtanijellegzetességek fejlôdése stb.). Természetesen elképzelhetô más sorrend is, éslehet, hogy ennek eldöntését rá kellett volna bíznom az olvasóra, ami nemc-sak egyszerûbb lett volna, de jobban meg is felelne a divatoknak. Hiszentudjuk, hogy a mai olvasó nem folyamatosan olvas, hanem összevissza: „járkála mûben” elôre-hátra, hogy belülrôl és fonákjáról is értse.

Ha nem az elbeszélés lineáris logikáját próbáltam volna helyreállítani,hanem a modern próza elvárásait követni, talán azzal a fejezettel kezdtemvolna a történetet, amelyben megérkezik a telepre a struccok repülôoktatója.

De bármely más sorrend elképzelhetô, így is-úgy is kiderül minden, ami etöredékekbôl kiderülhet és ennél több másként sem derülne ki.

Be kell azt is vallanom, hogy jó ideig halogattam a szöveg elolvasását:amikor ugyanis rájöttem, hogy egy baromfitelepi naplóval van dolgom, amelyegy struccfarmon, tehát egy állati gazdaságban született, gyanakodni kezdtem:vajon nem egy orwelliánus história került-e a kezembe? Végül mégiscsakelolvastam, és úgy tûnik: a helyzet még súlyosabb, mert Arisztophanész,Ezópusz és La Fontaine kezemunkáját sem lehet nem felismerni e találtszövegfölmenôi között. Sôt, mintha még a rút kiskacsa története is visszakísértenebenne; legutóbb pedig már arról értesülhettünk, hogy a szabadságvágy ésrepülés ikaroszi ikergondolatát is utolérte az emberiség legszebb legendáinakvégzete, a rajzfilmes feldolgozás.

Igen, egy hagyományról, talán egy mûfajról lehet itt szó – morfondíroztam,Limpopónak, a strucckisasszonynak és társainak életét, mi több, sorsát követve118 feljegyzésen keresztül. Száztizennyolc, mert az összesen 151-bôl har-minchárom (vagy ki tudja, mennyi) hiányzik.

A legtöbb feljegyzés nyilvánvalóan Limpopótól származik. Ezzel együtt, abeleirkálások révén, inkább valamiféle kollektív naplóval van dolgunk, sem-mint egyvalaki személyes monológjával.

Az egyes (gyakran utólagos) beírások jól elkülöníthetôek a kézjegyekalapján, de nem mindig azonosítható, hogy kitôl származnak.

248

Végezetül felhívnám az etológusok figyelmét azokra az új adatokra eszövegben, amelyek a struccok társaslélektanával és viselkedésével kapcso-latos ismereteinket bôvítik. Hasonlóképpen fontosak lehetnek a történészek,különösen a kincstörténészek számára azok az utalások a struccok naplójában,amelyek esetleg nyomra vezethetnek az úgynevezett de la Borda oltáriszentségsorsával kapcsolatban. Mint ismeretes ugyanis, José de la Borda, aki a 1 8.században a földkerekség leggazdagabb embere volt, a mexikói érseknekadományozta a római katolikus egyház történetének legértékesebboltáriszentségét. A színarany napkorongot több mint négy és fél ezer gyémántékesítette, közel háromezer smaragd és több mint félezer rubintkô. De laBordának nem hozott szerencsét az adomány: koldusbotra jutott, leszárma-zottai kihaltak és az oltáriszentség eltûnt, amikor a franciaintervenciós had-sereg egy lovasszázadát 1861-ben a katedrálisban szállásolták el, lovastól.

Ennyit kíván elôre bocsátani az olvasónaka szerzô.

Az aktatáskában talált találtszöveg

1. Elsô feljegyzés

Mi a jóúristent keresünk mi itt?Mit keresünk ezen a telepen mi, struccok?Mit keresünk ezen az éghajlaton?Nem mintha a nyár nem volna elég forró és elég hosszú.Nem mintha nem futkoshatnánk annyit, amennyi éppen belénk fér, nem

mintha a telep nem volna elegendôen tágas. Széltében és hosszában is megle-hetôs, és kellôen köves ott, ahol kövesnek helyes lennie; és egyáltalán,állítható, hogy megfelelôen napos is, és füves és árnyékos meg homokos ésbozót is akad, s még fák is nônek, ha nem is éppen pálmafák.

Jól fûtött ketrecekben húzhatjuk meg magunkat, amikor nyirkos, deres,darás, esôs, zegernyés, havas vagy fagyos napok köszöntenek be. Sohaseméhezünk és az idôsebbek arról panaszkodnak, hogy a ragadozókról való tanítá-saikat mi ifjabb struccok csak annyira vesszük komolyan, vagy annyira sem,mint ôk vették volt hajdanában nagyanyóik meséit a mumusokról, tényleg,milyen lehetett egy mumus, és a sárkányokról.

Mindez igaz.

249

SORMINTA

2. És mégis

Akkor meg miért, hogy éjszakánként mintha egy más haza, egy másik lét, egymásik földrész szólítana bennünket, éjszakánként? Miért vélem hallani ezt ahívást, miért e vonzás, miért, hogy bôrömön mintha forró déli szelek emlékevagy érintése futkorászná, egy fölemelt fejjel élt életnek és a szabadságnak azígéretével érkezve nyomorúságos telepünkre az Egyenlítôn túlról, Afrikából,ahol a sivatagi éjszakában rettentô fenevadak világító szeme süt feléd a bozót-ból, arról a kontinensrôl, ahol olykor ezer meg ezer patás láb dübörgése höm-pölyögje át a szavannákon, mint égiháborúban a menny morajlása magán a fir-mamentumon, és ahol álmukból fölriadt majmok rikácsolnak izgatottan a fákközött, ha ellenség közeledik, például egy kígyó vagy egy foltos leopárd; ahol astrucc magányos vágtáját fölemelt ormánnyal kíséri a tudós elefánt, és kívánc-sian pillantja ki rá a lombok közül a hosszúnyakú zsiráf; ahol elképzelhetetlenszínû és illatú virágok között saját igazi életed várja rád, mely nem elôregyártottélet, és ahol, igen, saját halálodat élheted meg, amely tereád van szabva – mertez a halál valóban a te halálod, nem pedig valamiféle konfekciós végzet, amelyetunott henteslegények akasztják nyakadba egy lepusztult vidéki halálgyárban.

Egy várúr, aki fivérével csúnya versengést folytatott, hogy melyiküknek vannagyszerûbb fogata, egy napon hintója elé tizenkét gyönyörû lányt fogatottbe, mindegyik meztelen volt, fôleg a legszebbik, Anna nevû. Ott állt a hintóbakján a várúr és korbácsolta eszeveszettül a lányokat, h. gyorsabban röpítsék.De Anna megátkozta és akkor megnyílt a föld és elnyelt mindenestôl hintót,várurat, lányokat és egy tó keletkezett ott a kráterben. Ugyanis az egész drámaegy kialudt vulkán kráterében történt, ahol azután egy csodás kis tókeletkezett, úgynevezett tengerszem, egy-két napi járóföldre tôlünk. A lányokhattyúvá változtak, de a várúr most is lent lapul a kráterben a tófenéken, mintvalami árnyék vagy rettenetes félszegúszó.

3. A telep. A struccok. Az ôrök

Nehéz társzekereiken éjféltájban olykor lidércek hajtanak keresztül atelepen, olyan a szaguk, mint az ázott télikabátoké és csontjuk se nincs,árnyékuk se nem nincs, csak a nevetésük van. Hûvös örvénylés kíséri ôket,úgynevezett huzat, más néven czúg. Lovaikon visszafele van felverve a patkóés Gáspáréknak hívják ôket.

Jövetelükkel figyelmeztetnek vassal pántolt szekereiken, ha veszedelemfenyegetné bennünketminket.

Ezt mondják az öregek. Telepünk a kormányzósági székhely, F. szomszéd-ságában fekszik.

250

SORMINTA

A telepet egyik oldalról egy régi sóbánya határolja, másik oldalról az or-szágút. A sóbányát kukoricaföldek választják el egy szeszgyártól, amelyben aBrutalnaja elnevezésû vodkát gyártják. Telepünket minden más oldalrólerdôség veszi körbe, amely, a kukoricással párhuzamosan, elnyúlik egészen agyárig, illetve azon is túl.

Tisztásain levendula, galagonya, bükköny, nefelejcs, vérehulló fecskefû,sulyom, izsóp, neverdáj, homoktövis, sárkányfû, zsurló, kányabangita, sáfrány,óriás angyalgyökér, Sinai-hegyi ördögûzô penunafû és ôszi kikerics nô,virágzik és hoz termést egymás hegyén-hátán folyamatosan. Az út túloldalánegy zsebkendônyi temetô keresztjei, mohos sírkövei és kopjafái düledeznek adomboldalon. A domb mögött falu bújik meg. Én még nem találkoztamegyetlen egy lidérccel sem.

Ebbe a barátságos erdôbe gyakran ki szokjuk szökni, anélkül, hogy az ôrökészrevennék, meg vissza is. Az erdôn túl mocsaras rész következik, aztán egyelhagyatott, üres laktanya, azon túl egy lôtér és egy ejtôernyôs gyakor-lótorony, úgynevezett ugrótorony. Odáig merészkedjük el, amikorkiszökdössük.

Néha szénégetô égeti a szenet kemencéjében az erdô távolabbi részén. Alaktanyával szemben, egy hajdani apátsági templom falai között mûködik egynirvánosház, nem tudom, mi az, csak azt, hogy rosszul megy nekik, mióta alaktanyát kiürítették. Ebben A mulató rosszlányhoz címzett intézménybenórákat is árulnak, onnan tudom, hogy néha valamelyik smasszer elhullatja aház egy-egy szórólapját:

ITT NÁLUNK VÁSÁROL MAGÁNAKA PÁSZTOR PÁSZTORÓRÁT.

A szórólap hátoldalán újabb csalogatás: italok nagy választékban. Hazai éskülföldi pezsgôk; csapolt sör; bundapálinka; hegyaljai, alföldi és mocsáriborok. A házat a rosszhírû Heidemarie kisasszony vezeti.

Ma lettem nagykorú.Nyolc strucclány, tizenegy struccfiú, hat kölyök – ezek vagyunk mi.

Hölgyek, tyúkok, nôk, delnôk, csajok, nôstények, nénik, lányok, dámák, ass-zonyok, spinék, frajlák, kisasszonyok: Piki, Bundás, Bojszi, Zuzu, Kórica, Én,Tuszka és Lula néni, a struccszipirtyó, aki egy méter nyolcvanas termetéveltörpének számít a struccok között.

Én-t, mivel a többiek nem tudják, hogy Én Én vagyok, úgy hívják, vagyisúgy hívnak, hogy Panni, amely egyesek szerint kicsinyített Anna, másokszerint nem. Csak Maxikónak árultam el a titkot, hogy valójában ki vagyok,néha úgy is nevez, hogy Én-kisasszony.

Maxikó, Tarzán, Lompos, Patvaros, Döhöm, Bátor, Latyi, Vologya,Hôköm, Góliát – ôk a kakasok, fiúk, férfiak, taták, hímek, kanok, bikák, urak,bácsik, pasasok. Meg persze Százados. ô a családfô, kicsiny törzsünk fônökemindösszesen.

A hat kiskorú: Jumbó, Pöttöm, Inczur, Bébi, Pinczur és Junior. A neveket

251

az ôrök – ôrök, etetôk, smasszerek – ragasztották ránk, ôket pedig mikereszteltük el: Sipkás, Bajszos, Pápaszem, Potrohos, aztán Tökfej Mihály,megint aztán Mérges, aki régebb ökölvívó volt és Lórúgásos Laca, igazi nevénZetelaki László. Három idénymunkás is dolgozik a telepen: Kerekes Izsák,akit Bozgor Mócsingnak szólítanak, Bladinájf és Buklukás Lali. Bajszos azôrök és etetôk fônöke. Úgy nevet, amilyen az ôsgyíkok nevetése lehetett, ahangja borostás, olyan a járása, mint a billenô teherautóké és üres óráiban abasszusharsonáját gyakorolgatja, mindhiába.

Ketreceink az irodaépületek tûzfalaira néznek. Az irodán reggeltôl délutánháromig nôk is dolgoznak és iszogatják, nem tudom milyen az, a helyszín-babos kávét: Tûsarkú, Szénaboglya, Varga Julcsa, Retikül, Rapsonné,Titokzokni, Cementfejû, Vartyula és Doamna Popescu.

Cementfejû onnan kapta a nevét, hogy egyik alkalommal, miután hajatmosott, hajszárítóval szárítgatta magát, ahogyan azt máskor is szokta.Csakhogy tréfából valaki, talán Szénaboglya, ez soha nem derült ki, gyorsanmegkötô rapidcement-porral töltötte meg a hajszárítót. Ezt a port fújta aztána frizurájára Cementfejû, akit addig nem így hívtak, de miután a cementmegkötött a hajában, ez lett a neve. Merthogy végül ütvefúró géppel kellettlerobbantani a hajat a koponyájáról. Ugyanis sem csákánnnyal, sem kalapács-csal nem sikerült megoldani a problémát.

Estére csak a smasszerek maradnak. Siralmas kompánia, kivénhedt csem-pészek, kidobálóemberek, sírásók, medvetáncoltatók, halottmosók. Nemsokat törôdnek velünk, kártyázgatják, néha elôkerül a tüzes víz, olyankor ordí-toznak és rugdossák egymásba, aztán minden elsimul.

Potrohos, aki a gémeskútban felejtette az anyját, így szokott bemutatkozniolyan pofával, mintha szellemes dolgot mondana: Én vagyok a vén bakancsosés fia, a huszár.

Itt van azután Tökfely Miháj, aki rózsakertész volt eredetileg, ô nemesítetteki a No Pasarán fantázianevû, lábszagú rózsát. Rettentô dialektusban beszél,hogy a többieket idegesítse. De csak Mérges bosszankodik, a selypítô erdélyiökölvívó.

A telepen libát és pulykát is tartanak. Nincs mogorvább lény, mint egypulyka, leszámítva esetleg az elsötétült elméjû Döhömöt, törzsünk egyikhangadóját.

Egy erdôszéli helyen többezer könyvet raktak le valamikor. Állítólag egyhajdanvolt egyetemi vagy apátsági könyvtárat selejtezett ki az új hatalom.

A könyvek mára már alaposan szétáztak, még a pergamenre írott krónikákis. Amikor elolvasok egy-két oldalt, csôrömmel kicsippentem a lapot akönyvbôl vagy a kódexbôl és lenyelem. Egyszerûbb, mint lapozgatni. Igaz, ígynem tudom visszakeresni a korábbi részeket, nem tudok „járkálni a mûben”,viszont szemmel láthatóvá lesz, hogy mennyit olvastam el, ráadásul agyomrom is megtelik ismeretekkel.

Tegnap Potrohos és Bajszos azon töprengtek, hogy a nirvános ház elôtt,azországút szélén, miért hirdeti a következôket egy ütött-kopott tábla:

252

LAPOSTETÛ FELMÛKôKÉ

ÚTÉPÍTÉSI ZÚZA

– Mi az, hogy lapostetû fel? – krákogott Potrohos. – És mi az, hogyútépítési zúza?

Ôreink egy-két havonta megalázó dolgot mûvelnek velünk: nekünk esnekés kitépdesik a legszebb farktollainkat mint az állatok. A divatházak a megren-delôk, elsôsorban a kalapszalonok. Tollaink egyébként újra kinônek, de ez arendszeresen ismétlôdô baromi erôszakoskodás nem tesz jót az önbec-sülésünknek egyáltalán.

Van ezekben a lidércekben valami kísérteties – ezzel fordult ma hozzámMaxikó, de leintettem.

Azt állítja, többször is találkozott velük. Nekem még egyszer sem voltszerencsém hozzájuk.

Potrohos, ha elment otthonról, régebben mindig le szokta volt engedni azanyját a gémeskútba, nehogy elkóricáljon vagy valami galibát csináljon.Egészen addig, amíg aztán egyszer úgy berúgott a sztrimbai búcsún, hogy csakhárom hét múlva tért magához.

4. Az aranyhalas medence

Tegnap feltöltötték az irodák elôtti kis medencét vízzel, s ma már jópofaapró aranyhalacskák úszkálták benne, köztük egy jól megtermett, legalábbkétkilós példánnyal. Úgy tündökölt, nedves ragyogással, mint valami vízalattinapfelkelte, lehetetlen volt csodálat nélkül nézni rá.

Odaóvakodtam a medencéhez, s mikor ez a bizonyos aranyhal már hatod-szor körözött el az orrom elôtt, megszólítottam. Úgy nézett rám, mint akitmeglep, hogy ott vagyok, pedig már jónéhányszor találkozott a tekintetünk. Arádióban a Los Machucambos együttes új lemezét játszották. Bemutatkoztamaz aranyhalnak. És téged hogy hívnak? – kérdeztem, látva, hogy magától nemmondja meg a nevét.

Szabódva pillantott rám.Nem is tudom... azt hiszem, Erdélyi Bellának – felelte bizonytalanul. –

Vagy Blankának.Úgy látom, jól érzitek magatokat itt nálunk – próbálkoztam tovább társa-

logni.Úgy gondolod? – kérdezte ôszintén aggodalmas arccal. Kezdett olyan

gyanúm támadni, hogy a hal ugrat engem.

253

SORMINTA

Azt hiszem, ez nyilvánvaló – nyugtattam meg.Ennek igazán örülök – mondta. Úszott még két kört, hancúrozott a töb-

biekkel, majd ismét visszakerült oda, ahol én lógattam fejemet a víz fölé.Bella – szólítottam meg ismét. Hallod-e, Bella...Úgy nézett rám, mint aki kísértetet lát.Ismerjük mi egymást?Ne szórakozz már velem. Hát nem az elôbb mutatkoztam be?Igazán? És hogy hívnak?Ismét megmondtam neki.Nagyon örvendek. Végtelenül örvendek az ismeretségnek. Nagyon-na-

gyon örvendek, hogy megismerhettelek. Arra nem emlékszel véletlenül, hogyengem hogy hívnak?

Fölegyenesedtem és elindultam, egy ideig még hallva az aranyhal hangját avízbôl, amint áradozott, hogy ismeretségünk mennyire boldoggá teszi.

6. Jelek az erdôben. A gólyák

Egy filozófus nedvesen ragyogó festékkel színes jeleket fest a fák törzsére ésa kövekre az erdôben. Ez a mi erdônk jókora, tökéletesen kerek, úgynevezettfeleki gömbkövekkel van tele, amelyek kíváncsiságot és mohóságot ébresztet-tek az emberekben. Gyakorta megtörténik, hogy a városiak, fôleg az újonnanbetelepültek, éjszaka kijönnek az erdôbe és csákánnyal széttörik a mohávalbenôtt titokzatos köveket, hogy lássák, nincs-e drágakô a közep???ükben, vagyhogy egyáltalán mi van ott. A filozófust úgy-nevezett politikai okoknál fogvatávolították el a katedrájáról.

– Mit csinálsz? – kérdeztem az embertôl, aki jelzéseket festett a fák derekára.– Jeleket helyezek el az erdôben.– Hogy hívnak?Kivette pemzlijét a festékkel teli vödörbôl és fáradtan megtörölte vele a

homlokát:– Zádornak.– És miért csinálod ezt?– A jelek mutatják az ösvényeket, amelyek vagy bevezetnek az erdôbe, vagy

kivezetnek onnan.– Nincs tele a világ amúgyis jelekkel?– De igen, mert túl sok ôrült festett össze-vissza mindenféle jelet minden-

hova.– S ha így van, nem hiábavaló, amit csinálsz?Kék szeme még a homlokára mázolódott jelnél is erôsebben fénylett:– Ez csak akkor fog kiderülni, az egésznek csak akkor lesz mérlegelhetô az

értelme, amikor már mindenki, aki ezeket a jeleket látta, meghalt.Egy lépéssel annyival is közelebb kerültünk ehhez a pillanathoz, hogy a

szeszgyárban tegnap halva találtak egy gépírókisasszonyt, senki nem tudja, mitörténhetett vele, de egy csöpp vér sem maradt a testében benne.

Hosszas készülôdés, végtelen cihelôdés után ma útra keltek a gólyák.

254

Visszajövünk – kelepelték felénk biztatóan.De akkor miért mentek el? – kérdeztem. – És hova?Afrikába. Ott olyankor is jó meleg van, amikor itt nagy hideg lesz.Akkor meg miért nem maradtok ottan?Azért, hogy újra találkozhassunk veletek.És miért ne találkozhatnánk Afrikában?Miért ne? – felelték.

Viszont amikor a vadlibák húztak el fölöttünk, fent a levegôégben, akkorvégig a libaketrecekben roppant nyugtalanság támadt. Mert habár mindenikrabliba szárnyát elmetszették az ôrök, e csonka szárnyak verdesésének hangjamost betöltötte a telepet, miközben mindannyiunk szívét érthetetlenmelankólia járta át, egy barátom kifejezésével élve.

Hûvös, csillagfényes éjszakákon libasorban, lábujjhegyen, indiánok oson-nak keresztül az Alpesek gerincein. Lovakat vezetnek kötôféken, úgy surran-nak át a rézsútos tisztások füvén, puskáik csövébe tûzve hosszan leng utánukaz árvalányhaj.

Még szárnyra sem keltek a gólyák, még ott kelepeltek és tollászkodtak éskészülôdtek, s míg egyikük-másikuk próbakörökkel igyekezett siettetni azindulást, egyszercsak elôbukkant egy csapzott, lódenkabátos pasas és aztsüvöltötte feléjük:

... ti hallgattok? elkészültök innen?majd hozzáfûzte, hogy

Ott nem értik a ti nyelvetek...

Sok mindent mondott még, lamentáló, érdes, sértôdött hangon – aztpéldául többször is megismételte, hogy Fiaim, csak énekeljetek! – aztáneltakarodott.

7. Az ekhós szekér. A fiúk.

Egy paraszt járja a környéket, ekhós szekere bakjáról mintha nem isérdekelné, merre viszik lovai. Ez a ponyvás szekér talán egy cirkuszé lehetettvalaha, azért hiszem, mert csodálatos színekkel egy különös képet festettek aponyvára valaha. Rengeteg harcos vonul és gyülekezik lóháton és mintha együstökös húzna csóvát az égen.

Senki nem tudja, miért olyan egykedvû a paraszt és hogy mi van a szekérena ponyvavászon alatt, vagyis, hogy mit szállít és hova: kendert? fegyvereket?

255

SORMINTA

cukorrépát? boroshordót? koporsókat?Az ôrök idônként árverést rendeznek, sokan begyûlnek a környékrôl, a

lányok is átjönnek a Mulatt Oroszlánból meg a gyáriak közül néhányan.

– Tûsarkú férjhez megy – újságolta Piki. Na ne! Kihez? – tudakolta Tuszka.– Egy porkolábhoz.– Biztos?– Biztos.– Biztos, hogy porkolábhoz? Egy porkolábhoz megy hozzá?– Valamilyen pé betûshöz. Lehet, hogy egy piperkôchöz? Már nem tudom.Porkoláb vagy piperkôc. Azt hiszem.Bellának, az aranyhalnak ismét be kellett mutatkoznom, mert

következôször megint csak nem ismert meg. Utána aztán újólag hosszan, hogymennyire örül az ismeretségnek, majd megkérdezte tôlem:

– Szerinted én egy enervált kékharisnya vagyok?– Miért lennél az?– Ezt mondják rólam a hátam mögött. Meg a szemembe is.– Kik mondják?– Mindenki. A többiek. A fiúk. Hogy is hívnak?Megmondtam.– Nem téged. Engem!

Bojszi mondja:„A fiúk idônként a hátunk mögé kerülnek, s valamit csinálnak velünk, nem

tudom mi az, de nagyon jól csinálják.” Rossz lenne fiúk nélkül, mondja Bojszi.

10. Gróf Benyovszky Móric. Strucctalan állapotok.

Ennek a szekérvászonra festett képnek a közepén vajon ki lehet az adepressziós, ösztövér figura, és vajon miért olyan baljós ez az egész jelenet?

Benyovszky Móric foglyul ejtett, keserves orosz fogságban tartott egyszerûmagyar grófból odáig vitte, hogy Madagaszkár királya lett.

Ezt társainak Pápaszem olvasta fel egy színes képekkel teli, izgalmaskönyvbôl. Az ôrök ugyanis esténként olykor felolvasnak egymásnak, újságbólvagy könyvekbôl, ha nagyon unják magukat és már a kártyázást is.

A grófot, vajon mi az, hogy gróf, ily módon szintehogy földimnek isnevezhetném, hiszen családom egyik ága, minden anyai fölmenôm, úgymesélték nekem, madagaszkári, mely sziget a hajdan ott élt óriás termetûstruccok népérôl nevezetes. Tojásaiknak olyan kemény volt a héja, hogy atengerparton még ma is, annyi ezer év után rá lehet bukkanni egy-egy ilyenépen maradt óriástojásra. Családom apai ága viszont a Limpopo vidékérôlszármazik, s a két szálnak érdekes módon itt a magyar alföldön kellett, milyenjó, hogy így történt, énbennem találkoznia.

De ez nem minden. A gróf, bármit is jelentsen ez a szó, fogságba esett,éppenséggel mint mi. Igaz, ôt oroszok ejtették foglyul, nem úgy, mint ben-

256

nünket.Benyovszky ráadásul még meg is sántult az egyik csatában, úgyhogy a

mindkét lába attól kezdve már nem egyforma hosszú volt annyira. (Hanem,úgy tûnik, különbözô hosszúságúak voltak.)

És ettôl erôteljesen függetlenül mégis sikerült megszöknie azzal a sérült,bice-bóca, sánta lábával és eljutnia Madagaszkárra, sôt még királlyá is lennielegalább.

Miért ne indulhatnánk el Benyovszky nyomában, követve az útját egészenMadagaszkárig?

Az is kiderült, hogy ez az út, amelyet Benyovszkyék tapostak kiMadagaszkár irányába, roppant sok kalandokkal telisteli, ez az út a csodássziget fele Kamcsatkán keresztül visz (naná, nem is Honolulun át, jegyeztemeg az egyik ôr és ezen a hülyeségen sokáig elnevetgéltek). Vajon milyen helylehet Kamcsatka?

Vajon mi az, hogy gróf olyan nagyon? Vajon hogyan hangzana: gróf StruccJános? Vagy: grófnô Strucc Én Magam?

Minden egyszerûbb lenne, ha volna térképünk vagy földgömbünk. S hozzákell jutnunk a nagy utazó önéletírásához is.

Hiszen a gróf, térképpel vagy sem, ezt még nem tudjuk, többször ismegszökött s bár újra és újra elfogták, mégis eljutott ôseim hazájába.

Meg fogunk szökni!Térképre van szükségünk.Csak Székelykocsárdig jussunk el maholnap! Kocsárd ugyanis átszállóhely,

ezt mindenki tudja, úgynevezett változóhely vagy váltóállomás. Onnan márbottal üthetik a nyomunkat.

El fogjuk menekülni errôl a helyrôl!Le ezekkel az embertelen, akarom mondani strucctalan, dehát ez hogy

hangzik, viszonyokkal!Le a rabsággal! el innen! Afrika vár!El innen, allegróban.Allegro, allegro – Sipkás, akinek csukafeje van és örökösen tárnicspálinka

szagú, ô szokott ezekkel a szavakkal odaszólni a szaladgáló struccoknak, fogal-mam sincs, mit jelenthet ez. Pápaszem tegnap hozzáfûzte:

Allegro ma non troppo.Mi az, hogy non troppo? – kérdezett vissza Sipkás. Éppen lakmároztak, a

szolgálati vacsorájukat tömték magukba az ôrszoba küszöbén, azt a puliszká-nak is nevezett ételt, amit ôk málénak emlegetnek.

Tökfej Mihály levetette a bakancsát és a lábát szagolgatta.Ma non troppo az az, hogy ne tessék trappolni – szólt bele Potrohos.Nekem is volt egyszer egy macskám. Hát, hogy az milyen rettenetesen trap-

polt – révedt el Sipkás, a szolgálati málét majszolgatva. No és mi lett vele? –kérdezett rá gyanakodva Pápaszem.

Macskapaprikást készítettem belôle.És jó volt?Közepes volt – zárta le az emlékezést Sipkás, és még hosszasan elmálézott.

257

11. A szénégetôk.

Keresztet vetnek, ha templom közelébe vagy útszéli feszület mellé érnek ésalázatosan köszöntik a fogadóban a remetéket és a zarándokokat. EgyBarnabás nevû zarándok hosszú évekig hiába faggatta a helybelieket a Cso-datevô Szûz szobra felôl, végül bevette magát az erdôbe, senki sem látta azóta.

A szénégetôk az erdô legtávolabbi völgyeiben és tisztásain tanyáznak.Azokon a részeken túl már csak medvék éltek, régebben, de a medvéketkésôbb elcsatolták.

Bundában ülnek le a kocsmaasztalhoz, széles karimájú kalapjuk alatt feketeszemek és fehér fogak villognak a sûrû szakállak között, nyelés nélkül döngetikle gégéjükön a pálinkát. Vendégségben leisszák a kamrában a levet a nagyma-ma kompótjáról és vadászkéssel tisztogatják a fogukat. Koncerten beletapsol-nak a tételszünetbe és fejszével esnek neki a fogadóban a vacsorának, amelyetharsány hangon, asztalt csapkodva rendelnek meg a csaplárostól. Csak úgyröpködnek az akók, pintek, iccék, messzelyek a levegôben.

Maguk mellé támasztják irdatlan pásztorbotjukat. A küszöbön kívül ottkushadnak meg nem vesztegethetô fehér kutyáik.

Kedvenc ételük elsôsorban is a töltött ló. Azonkívül a spagetti szénégetômódra, a ` la carbonara. És úgyhogy egész nap ezt eszik, hiszen szénégetôk.Azonkívül hem end eggszet sonkával és tojással. Ezeket eszik a szénégetôk,más néven karbonárók.

Rettentô Apám! – fordulok néha apámhoz magamban, mint egy opera szín-padán – hallgasd meg lányodat, ô szólongat téged! De nem felel. Sem apámatnem ismertem egyébként, sem anyámat, soha nem találkoztam velük, sejtésemsincs, mi lett a sorsuk, egyszercsak eltûntek a teleprôl. Olykor még az iseszembe jut, hogy hátha egy napon elô fognak kerülni valahonnan. Igen, de haelgondolom, miket írnak az újságok, nem is tudom, mire számítsak. Apámrólpl. a modern regények szerint váratlanul ki kellene derülnie, hogy ügynökvolt.

12. Egy jóbarát.

Van egy ember-barátom is, Peti, a Klastrom utcai gyógyszerész unokája,úgy is hívjuk, hogy Patikás Petike. ô jegyezte meg, amikor a vadlibák útnakindultak: immáron a vadludak szíve is délnek fordult. Azt hiszem, szerelmeslehet belém. Füveket szokott gyûjtögetni az erdôben a nagymamájának. ô isöt-hat éves forma, mint magam is; eljárogat a telepig, ácsorog a kerítésnél ésleplezetlenül bámul engem nagyon. Ha arrébb megyek, követ a kerítésen túl-

258

SORMINTA

ról, mézespogácsákat, törökmézet és egyéb nyalánkságokat nyújtogat felém.Köszi a pogit, Petike – mondom neki. – A pogit, a ropit, a mogyit, a szotyit. Shogy gondolsz rám. Mindent.

Taníts meg a nyelveteken – szokott kérlelni. Nem tudom, miért érdekli astrucc-nyelv, mikor a szuperlimba is megteszi, azon is tökéletesen megértjükegymást.

Mégis, ô a mi nyelvünkön szeretne beszélgetni velem – mosolygott rámfurcsa ember-mosolyával.

Milyen megszokhatatlanul különös az emberek ábrázata.Amiért nincsen nekik csôr.Ami meg az erdôben használatos nyelveket illeti, mindegyiket vagy az

összeset én sem értem. Ma hajnalban például érthetetlen zokogásbeszéd hal-latszott a tisztáson a vörösfenyô felôl. Sodró volt, mint a patakok hóolva-dáskor, magával ragadó volt, majdnem elsírtam magam. És fogalmam sincs,kinek a panaszát hallottam.

Felújították a hirdetôtáblát az egykori apátsági templom elôtt, amelyben anyilvános ház és órakereskedés mûködik a rosszhírû Heidemarie kisasszonyvezetése alatt. Kiderült, hogy a tábla a Boa Constructor (vagy BauConstructor? vagy BauBau?) névre hallgató építkezési vállalaté.

A táblán karmazsinvörös, nagy betûkkel most ez olvasható:

LAPOSTETÔ-FELÚJÍTÁSMÛKÔ KÉSZÍTÉS

ÚTÉPÍTÉSI ZÚZALÉKKÔ

Miféle vircsaft lehet ez? miért kellene felújítani a lapostetût? – révedt elPotrohos, sörhabos bajszát törülgetve.

13. A zombik, azaz a halvajárók

Tegnap este horrorfilmet láttam az ôrök videóján. Bajszos szerezte a köl-csönzôbôl. A többi smasszerok nagy ujjongással ujjongtak. A kapusfülkeablakából követtem a filmet, amely azt a címet viselte, hogy A zombik vissza-térnek.

A képernyôn megvadult, üres tekintetû, gépies mozgású emberek vicso-rogtak. Ôk voltak a zombik, vagyis a halvajárók.

A zombik azelôtt közönséges emberekként éltek, amíg meg nem haltak,mint az a gépírólány a szeszgyárból. De meghaltak, vagyis elszállt belôlük alélek, aki az embert lakja. És bár a lelkük elszállt, ezek itt ebben a filmbenmégsem haltak meg egészen, ki tudja, mért nem, mindenesetre nehezenviselték ezt az állapotot és törtek-zúztak, mert rossz volt nekik lélek nélkül.

259

SORMINTA

Igenám, de a filmet követô beszélgetésbôl az is kiderült, hogy a Teremtô(régebbi kifejezéssel Terümtevô) bennünket állatokat sem részesített a lélekadományában. Mostmár akkor az a kérdés, elég-e, hogy ne legyen lelkevalakinek, és akkor már zombi is – de ha ez így van, miért nem zombik az álla-tok – vagy pedig a lélek hiánya mellett szükséges még valaminek a megléteahhoz, hogy valaki zombi legyen. Vagy lehetséges, hogy csak abból fog zombiválni, akinek már volt lelke, de elvesztette?

15. A Széchenyi téri mészáros

Lórúgásos Laca különös esetrôl hallott a városban. A dolog a Széchenyi térimészárszékben esett meg, a kávésüzlettel szomszédos húsboltban.

Egy vénasszony annyira felhergelte a mészárost, annyit akadékoskodottvele, annyit folyton reklamált, annyit mind hol ez sem volt jó neki, hol a másikszelet húsban talált túl sok mócsingot vagy csontot – szóval annyira fel-bosszantotta a mészárost, hogy annak már a keze is reszketni kezdett ésmiközben így szabdalgatta a bárddal a marhahúst, idegességében véletlenüllenyisszantott a saját kisujjából is egy darabot, bele a papírba, a vénasszonynakszánt húsok közé.

A banya erre is megjegyzést tett.Ekkorra a hentesmester már annyira ingerült volt, hogy hirtelen harag-

jában, ahogyan elméjét elborította az indulat, lecsapta a bárddal az egyik keze-fejét is, a bal kezét, csuklóból-tôbôl mindenestôl, és azt is odavágta a hús tete-jére.

A vénasszony nem csillapodott. Vajon miért vetkôzik ki magából az ember,ha húst szimatol?

A mester ettôl még dühösebb lett, és amilyen rabbiátus ember volt, ön-kívületében a jobb csuklóját is lecsapta a bárddal, miközben azt ordítozta:Nesztek! Lakjatok jól! vigyétek! nesztek!

Az öregasszony fizetett a kasszánál, felkapta a csomagot és kihasználva azáltalános elszörnyedést, kisurrant az üzletbôl és mûfogsorát meg papucsaitcsattogtatva eltûnt a piac forgatagában.

Eddig a történet. Tanulságos és izgalmas, de azért mintha valamifélehiányérzetet ébresztett volna bennem, valamit nyugtalanító módon nem értet-tem, sehogysem tudtam magam elé képzelni, de mivel senki nem tett szóvásemmit, hallgattam én is.

16. A lélekrôl

És egyáltalán, mibôl van a lélek?

Pápaszem szerint a lelket az emberi festményeken mindig madár for-májában szokták ábrázolni.

Eszerint a lélek egyfajta madár lehet? Olyan, mint mi?Ne feledjük, mi struccok vagyunk a legnagyobb madarak. Lehet, hogy

260

nekünk van a legnagyobb lelkünk a Földön? Vagy nekünk lehetne?Ki lakja a madarat? Egy másik madár?És azt a másikat?

17. Szótörlô óra

A szótörlési órákat Döhöm tartja a törzsnek.Néhány idôsebb strucc ugyanis felfigyelt rá, hogy túlságosan sok szót kell

megtanulnunk, borzasztó mennyiségû szót és bonyolult nyelvtani összefüg-géseket. Emiatt áttekinthetetlen számunkra a világ, amelyrôl így csak homá-lyos fogalmaink vannak. A nyelv miatt van ez. Ezt az egész agyonburjánzottnyelvet az ember találta ki, hogy rabszolgaságban tarthassa a struccokat,mondja Döhöm, „de megtaláltuk a megoldást”.

Döhöm bogyókból, füvekbôl és gombákból összegyûjt mintegy másfélvékányi mennyiséget cirka. Ezt egy vályúban csôrünkkel megvagdaljuk, azutánösszetapossuk. A pép három nap elteltével erjedésnek indul. Az így keletkezettnedvet meg kell innunk, ezután elkezdôdik a szótörlô óra.

Legutóbb például a szeretet szót töröltük. Azért emlékszem rá mégis, mert-nem volt gusztusom megkóstolni azt a zöldes trutymót, csak megjátszottam, sígy anélkül mentem be az órára, hogy ittam volna belôle.

Döhöm elmondta, hogy a legtöbb bajt azok a szavak okozzák, amelyek nemhallható, nem látható, nem szagolható és meg sem fogható dolgokravonatkoznak. Ezeket a szavakat mindenki úgy értelmezi, ahogy éppen eszébejut és így is használja – nem úgy, mint olyan kifejezések esetében például, mintôr, vagy macska, meg tojás, vagy víz – s mivel mindenki összevissza mást értrajtuk, ezért csak agybaj, homály, csetepaté, zûrzavar és káosz származik adologból.

A szeretet ilyen nem valódi szó. Törlése a következôképp történt: kórus-ban, Döhöm vezényletével, percekig ismételgettük a szót, ritmikus, körkörösringatózással. Majd ellenkezô irányú körözéssel a visszafele kiejtett szótskandáltuk: teteresz, teteresz. Negyedóra sem telt bele, és a struccok agyamegszabadult egy értelmezhetetlen szótól.

Megkönnyebbülve, nagyokat nyerítve vágtattak el, minden irányba.Csak Maxikó maradt a közelemben.

Gondolom, jövô héten a hit, aztán meg a remény következik – mor-fondíroztam

Maxikónak. – S vajon mostantól milyen lesz szeretet nélkül élni?Micsoda nélkül? – álmélkodott. Milyen furcsa szavakat használsz... Hogy

mondtad? Szeresze... Tereresz...?Nem válaszoltam. Erôteljes szipirtyó-szagot éreztem. Döhöm höm-

pölygött elô a sarok mögül Lula nénivel, az alacsony növetelû struccszipir-tyóval és úgy rémlett, mintha kíváncsian fülelnének felénk.

261

19. Barnabás

– Nem tudod, hány óra? – szólított meg az erdei úton egy aggodalmas,mekegô hang.

Régimódi öltözék volt rajta, poros sarui már foszladoztak.– Fél négy. Dehiszen ott az óra a karodon.– Sosem lehetsz biztos abban, hogy nem késik – magyarázta kecske-hangján.Bal szemhéja meg-megrándult.– Nos, fél négy. Hova sietsz?– Ma végre megtudom, hogyan juthatok el a Kisded Jézus templomához.– De effendi, hiszen az egy mesebeli templom.– Hogy volna mesebeli, én építtettem ezelôtt hétszázhúsz évvel engesztelô

áldozatul. Hány óra?Elôvett egy zsebórát, annak is megnézte a számlapját. – Soha nem járnak

egyformán – mondta panaszosan.– Hogy hívnak?– Hogy hívnának? Barnabásnak.– Hányra kell odaérned, effendi? És hova?– A Medvék Földjének határán kell éjfélkor találkoznom egy barlangi men-

tôvel. Egyszer már majdnem sikerült találkoznom vele, de éppen akkoribanimpériumváltozás volt, elcsatolták a tartományt és új idôjárást vezettek be.

– Új idôjárást?– Egy órával elôreforgatták az idôt. A barlangi mentô várt rám egy félórát,

aztán eltûnt a föld alá. De azt hiszem, most két órával korábban odaérek.Mit mondtál, hány óra?

20. Hegedûk, csellók. Dél felé.

Az emberi nôk testének formája régi mestereket arra ihletett, hogy egykülönös hangszert készítsenek. Ezt hegedûnek, vagy brácsának, vagy ha nagy-obb, úgy csellónak, gordonkának, kisbôgônek, ha meg egészen nagy, akkornagybôgônek vagy brúgónak nevezik. Nincs olyan lakodalom, amelyben megne szólalnának ezek a csodálatos hangszerek, együttesen vagy külön, vagy pár-ban, olykor cimbalom kíséretében.

Legjobban a cselló hangját szeretem, ezt az édes-bús, lágy szövetû, mahagó-nis-borostyános hangot. Egyik smasszerünk, Lórúgásos Laca pedig nagyotnôtt a szememben, amikor megláttam, hogy ô is tagja egy lakodalmaszenészbandának, és éppen csellón játszik, vagyis kisbôgôn.

Megkerestem Zádort az erdôben. Azóta is jelzéseket fest a fák törzsére.– Hogyan juthatnánk el Afrikába? – kérdeztem a filozófustól. – Merre kell

262

SORMINTA

elindulnunk?– Semmi sem könnyebb ennél.Elmagyarázta a földgömböt és az égtájakat.– Ha van Északi és Déli, miért nincs Nyugati Sark?Ezt is elmondta.– És hol kezdôdik Kelet?– A brassói Fekete-templom mögött. Addig tart a gótika.– És Dél hol kezdôdik?– Benned. Amikor elôször pillantasz a Déli Sark fele, ott kezdôdik.– És ez nem szubjektív idealizmus? – kérdeztem rá. Fogalmam sincs, hogyan

jutott eszembe ezt kérdezni. A filozófus még a vödrét is kiejtette a kezébôl:csörömpölve gurult a vízmosásban a mohos feleki gömbköveken lefele.

Kihasználtam, hogy tátva maradt a szája:– Nem festenél nekünk is jelzéseket, hogy merre induljunk Délnek?– Szívesen. Mit ábrázoljon?– Egy vágtató lábat.

22. Egy érdekes újsághír. Galapágosz Apó.

Felolvasok nektek egy cikket a múlt heti újságból – szóltam minap a töb-biekhez. – Ezt a negyed újságoldalt a padon találtam az ôrszoba mellett.Figyeljetek:

„nemcsak a vándormadarak keltek útra arról a környékrôl, de minden másmadár is és minden négykézláb állat hanyatt-homlok menekül onnan.Vándorútra keltek a fecskék, aztán a gólyák, a vadlibák, a vaddisznók, a vad-macskák, a vadkecskék, a vadbékák... MINDENKI! A bölények, a sünök és alovak és a kutyák és a tehenek meg a tyúkok... Minden élôlény elmenekült.

A tudósok értetlenül állnak a szokatlan jelenség elôtt.”

– Ennyi – fejeztem be a felolvasást.– És hol történt ez? – érdeklôdött kíváncsiatlanul Hôköm.– Nem messze tôlünk – feleltem.– Mégis, hol?– Romániában.

Petike nagyapja, a gyógyszerész, kétméteres ember, hatalmas vállai közünyaka vízszintesen nyúlik elôre, mint a keselyûké vagy teknôsbékáké, úgy isszólítják a háta mögött, hogy Galapágosz Apó, avagy Pe`re Galápagos.

Jut eszembe a szeretetrôl. Pál apostol még az angyalok beszédével kapcso-latban is fontosnak tartja leszögezni (1 . Kor. 1 3), hogy szeretet nélkül ez semér többet, mint egy repedt fazék hangja.

Heidemarie korábban egy látványpékségben dolgozott a túrós buci részle-gen, onnan került a Mulatt oroszlánba, és új munkahelyén is fontos szerepetszánt a látványnak. Az arra járó érdeklôdôk így végigkövethették, bebámész-kodva a franciaablakokon, hogy hogyan készül az, amit az egykori apátság falaiközött szeretnének megvásárolni.

263

Nagy Gáspár 1949–2007

Egy purgatóriumi levél még a földrôl

...Aztán mintha valamimásik égitestrôl szólna át:ne ijedj meg... jól hallani?a telefonban valami zajsurrogó homály...nem nem jó hallani...!...

(N. G. utolsó verse az Életünkben)

2007. január 3-án, a költô halála napján az Életünk szerkesztôsége NagyGáspár-díjat alapított – emlékeztetôül, a lapban megjelent legjobb publikációkjutalmazására.

264