DYMPHNA CUSACK

A megperzselt fa

KOSSUTH KÖNYVKIADÓ ∙ 1970

1

A fiú még akkor is ott volt, amikor a nap lebukott.

Valahányszor a hullám púpjára emelte surf-boardját, láthatta

fejének sötét sziluettjét az égre rajzolódni. Egész délután ott

volt, és őt figyelte. Káromkodott, mint ahogy akkor

káromkodott, amikor deszkájával először próbált a zátonyon

túlra jutni.

Ha nem leskelődne ott folyton az a kölyök, senki sem tudná

és senki sem törődne azzal, hogy ő itt kinn, a tengeren csak arra

a pillanatra vár, amikor a hullám a tajtékzó vízből kiemelkedő

csorba sziklához vágja.

– Ne próbálkozzék errefelé – mondta neki egy idevalósi

ember, amikor az öbölbe vezető ösvényen bukdácsoló kocsija

csomagtartóján meglátta a deszkát –, a bombora gyilkolni

szokott.

Ekkor támadt az az ötlete, hogy a tenger által szerzi meg

magának a könnyű és gyors halált.

Ahogy az öbölből lepillantott, bizonyosnak látszott, hogy

senkinek sem sikerülne élve kimenekülni a sziklás szigetecske és

a parti szirtek között tomboló bősz kavargásból. De ő újra meg

újra fölmerült belőle. Újra és újra nekivágott deszkáján a

hömpölygő tengerárnak a bomborán túl, és várt. Azt mondják,

mindig a hetedik hullám a legmagasabb. Ez lehetne az, ami

számára mindennek a véget vet.

De nem ment könnyen. A sok gyakorlástól térdei

önkénytelenül követték a deszka mozgását, karjai akaratlanul

oldal lendültek, teste megtartotta egyensúlyát, lába

tévedhetetlenül irányította a deszkát az örvénylésen át.

Megfeszülve, lélegzetét visszafojtva, a mennydörgő vízzel együtt

siklott át minden egyes alkalommal a zátonyon, majd a vízzel

együtt az öbölbe sodródott. Olyan volt ez, mint valami

tudathasadás: az agya, a szíve, az akarata a halált kívánta,

ugyanakkor, mintegy párhuzamosan testében ellenállt a csontok,

az izomzat, a hús és az idegek gépies együttműködése. Jóllehet

agya a megsemmisülést áhította, a szívizmok ütemesen

pumpálták a vért az erekbe, az izmok parancsoltak az inaknak,

az idegek helyükön voltak, s mindez együttműködött a veszély

pillanatában. Kétségbeejtő bizonyossággal kezdett rájönni,

hogy ha csak véletlenül nem bukik fejjel előre, egyenest neki a

szikláknak, a teste akaratától függetlenül mindvégig küzdeni

fog életben maradásáért. Amig csak egy ütés össze nem zúzza az

agyvelejét, és meg nem állítja a szívét, egyre nagyobb

gyakorlatra fog szert tenni, s egyre ügyesebben fogja legyőzni a

kiválasztott gyilkos hullámot. Meg akart halni. A teste élni

akart. Ennyi az egész. De hát hogyan lehet rábírni a testet,

hogy elfogadja az ész döntését?

Nemsokára késő lesz. Az árapály megfordul. Teljes

dagálynál a sziklák nem látszanak a rejtett zátony fölött, csak

egy kis bugyborékolás, hogy egy-egy hullámveréssel zöld fallá

növekedjék, amely aztán olajosan terül szét a parton.

A nap sugárkévéje nagy felhőtömeg mögül fénylett elő a

távoli hegyek fölött. Hullámtarajok táncoltak a csillogó víz

felületén. A kezére fel-felfröccsenő kristálytiszta víz

szivárványló csöppekben hullt vissza.

A több hónapi kórházi tétlenségben kipihent friss teste

didergett a sós levegőtől, a hideg permettől. Most újra élő test

volt, mert nem volt az attól a naptól fogva, hogy a napalm

fáklyát gyújtott belőle a dzsungelben. Az új bőr bizsergett. A

szeme még alig szabadult meg a sötét szemüvegtől, s a haldokló

ragyogás vakította. A fény és szín beléje égett, de nem világított,

hanem kínt okozott. Üres volt a világ az alkonyfényben, csak a

sistergő hullámverés, csak a sirályvijjogás töltötte be.

Látta, hogy csap föl a víz messze kint, meredeken,

fenyegetően. Igen, ez lesz az: az utolsó hullám, minden

hullámok utolsója. Fölajzva várta, nedves bőre borzongott a

szélben, izmai megfeszültek – fölkészülve nézett szembe a

tengerárral. Didergő karjait kényszerítette, hogy a hömpölyögni

kezdő hullám felé evezzenek, amely habzó tarajával a többi

hullám fölé tornyosult, amint közeledett.

Megfordította a deszkát. És még most, a lemenő nap utolsó

sugarainál is látta a fiú fejét a szikla pereme fölött. A fene egye

meg, ott lapul és leskelődik, ahogy a varjú figyeli a halódó

bárányt. Nem akart tanút ehhez az utolsó lovagláshoz, amellyel

a rázúduló hullámon a bomborához csapódik, nem akart

megmenekülni, nem akart föltámadni: össze akart zúzódni a

sziklán, hogy legyen már vége mindennek.

Egyik térdére ereszkedett, a másikat maga alá hajlította,

hirtelen elszoruló lélegzettel látta meg a fölcsapó hullám

visszaömlő vizén keresztül az éles sziklákat. Most nem vétheti el!

Térdei megint a surf-board mozgását követték. Karjai ívben

lendültek. Teste egyensúlyba került. Teljes magasságában

fölegyenesedett, és a győzelem érzésétől szédülten siklott át a

zátony fölött.

– Gyerünk! – biztatta magát. – Előrehajolni! Gyerünk!

Legyünk túl rajta mindörökre.

Ezúttal az akarata erősebbnek bizonyult a húsnál. A deszka

lemerült, egy szempillantásig függőlegesen lógott, aztán

nekivágódott a sziklának. Egész testében megrázta az

összeütközés csattanása. Majd az utána nyomuló hullám az

örvénylő vízzel együtt átlódította a bomborán. A víz elnyelte,

lehúzta, lenyomta egészen a kavicsos fenekéig, az ellenáramlat

földobta, és újra megpörgette a sistergő habokban.

A homok csikorgott a térde alatt, ahogy összezúzva,

kimerülten feküdt messze fönt az öbölben, arcát a karjára

hajtva, s érezte, hogy a visszahúzódó víz a lábát nyaldossa.

Balsikere miatti keserűsége valami olyan érzéssel vegyült,

aminek nem tudott nevet adni.

2

Valahányszor a férfi surf-boardjával megnyergelt egy hullámot,

a fiú úgy visszafojtotta a lélegzetét, hogy szinte fájt. Ez a férfi

éppúgy lovagolt a hullámokon, ahogy az ő apja szokott. Hosszú,

vékony testük a fényben mintha azonos lett volna. Még a bőrük

színe közti különbség sem zavarta. Fájdalmasan közelinek,

meghittnek érezte a surf-boardján kitárulkozó férfit.

Valahányszor kiegyenesedett, a gyomrát mintha

összemarkolták volna. Hátha valóban az apja ez az ember…

Talán a baleset az oka, hogy a bőre olyan furcsán többszínű…

De nem. Az ő apja sosem lovagolná meg a bomborát.

Amilyen jól ismeri a hullámverését, sosem vállalkozna ilyen

őrültségre. Ez az idegen ott vagy őrült, vagy nincs tudatában a

veszélynek. Pedig eléggé kell ismernie. Csakis olyasvalaki jöhet

ide újra meg újra, hogy a zátony fölötti hullámokon lovagoljon,

aki mindent tud, amit erről tudni kell, és csakis egy őrült.

Apja mindezt még kisfiúként megtanulta, amikor itt élt a

parton. Ez még azelőtt volt, hogy Grumpy és az egész törzs

elhagyta a tenger melletti ősi földet, mert a kormány a

fehéreknek szánta, és ha a fehérek akarnak valamit, az őslakók

mehetnek.

Apa nem felejtett el semmit. Mindenfélét mesélt neki a

tengerről, amikor az állattenyésztő farmról megszöktek és

letáboroztak egy öbölnél, ahol nem voltak mások, csak őslakók,

akik segítettek nekik. Apa megmutatta neki azt is, hol

használhatja a surf-boardot, és milyen helyeket kell elkerülnie:

mert az mutatja, hol rejtőznek sziklák. Ő sosem menne ki olyan

helyre, ahol apály idején a bomborát elárulja krokodilfogainak

töredezett vonala. De még dagálykor is észre lehet venni a víz

alatt.

Hirtelen megint rászorította kezét a gyomrára, amikor az a

férfi föltérdelt és kihúzta magát, hogy elkapja a király-hullámot,

amely szörnyen magasnak, szörnyen meredeknek látszott,

ahogy közelgett. A fiú a fogát csikorgatta, amint a férfi a

hullám szívásától előbukkanó sziklacsúcs fölött egyensúlyozott.

Keze a homokba fúródott, amint a surf-board élesen átbukott a

tajtékos ajak fölött, és lezuhant a zátony túloldalán. Most

biztosan vége annak az embernek. Ám az mint egy parittyából

kipattant, átrepült a bomborán, és csak szállt, szállt az örvénylő

habokon át, le a sekély vízig, ahol arccal karjára borulva elterült.

A fiú figyelte, ahogy lassan talpra emelkedik, vállára veszi a

törött deszkát, és imbolyogva elindul a homokban a kocsija felé.

Eleinte szinte bizonyosra vette, hogy az apja. Egész nap

abban a reményben ácsorgott ott, hogy ő az. Most már tudta,

hogy nem.

Fázva, éhesen és csalódottan elindult az öböl mentén,

szívében súlyosabb teherrel, mint valaha.

3

Az asszony az ajtóban állt és lezárni készült éjszakára a

postahivatalt. A tenger ezüst-kéken csillogott a nap utolsó

sugaraiban, az öböl sárgabarack szívben fénylett. Sirályok

csapata szárnyalt lassan a tenger felé, a szigethez, ahol

fészkeltek. Rajtuk kívül üres volt a világ.

Akkor megint meglátta a hullám tetején azt a sötét alakot,

amint fölemelkedett és egyensúlyozott.

Amióta a fiú tegnap délután fölhívta rá a figyelmét, tétlen

pillanataiban többször is az ajtóhoz lépett, hogy lássa az idegen

párbaját a bomborával. Órákon át tartott az őrült dráma. Újból

és újból ugyanaz a szertartás, ami innét távolról tébolyult

haláltáncnak tetszett.

Mint egy bajnok, úgy lovagolt a hullámokon (látott már

ilyet a televízióban): föltérdelt a deszkára, s ahogy dagadt a

hullám, kiegyenesedett, karjait egy balett-táncos kecsességével

tárta szét, deszkáját a zátonyt jelző örvénylés felé irányítva,

amelytől a Tíz Mérföld öböl minden halásza rettegett.

Ám ez a férfi minden egyes alkalommal, újra és újra

átsiklatta rajta a deszkáját, aztán fejét karján pihentetve

elnyújtózott a visszavonuló vízben, mint aki erőt gyűjt az újabb

kísérletre, majd ismét nekivágott a harsogó hullámverésnek,

amely mindig keresztbe fut a tengerszorosban, s amint túljutott

rajta, felegyenesedett a deszkán, és a mély vízbe terelte, ahol

szüntelenül robajlottak a hullámok.

A férfiak manapság nem normálisak, mindig valami új

szenzációt hajszolnak, valami új kockázatot, mintha az élet nem

volna egymagában is eléggé kockázatos. Gyanította, hogy ez is

egyike azoknak az őrült fickóknak, akik a világbajnokságra

áhítoznak. Ami ezt a fajta versenyt illeti, szerencséje lehet, ha

egyáltalán túléli az edzést. Szabályos őrültség megmérkőzni a

bomborával. Nincs ember a part mentén, bármilyen ügyes is,

aki megkísértené.

Föllélegzett, amikor a távoli alak lesiklott a fehér vízesésben,

és becsukta az ajtót. Egyáltalán nem az ő dolga, ha megöli

magát. A fene egye meg, amiért pont ezt az öblöt választotta.

Bereteszelte az ajtót, lelakatolta a hivatali rész redőnyét, és

ellenőrizte a páncélszekrényt – nem mintha veszély fenyegette

volna, de vannak bizonyos postahivatali szabályok, és

minthogy ez egyben a bolt szerepét is betöltötte, az

óvintézkedés mindkettőre érvényes. Végképp fölöslegesen. Egy

esetleges rablás inkább kellemes élményt jelentene az egyhangú

napokban; egyébként nehezen tudna elképzelni bárkit is, aki

kirabolná ezt a boltot: a helybeli lakosok apró közszükségleti

cikkeit, vagy akár a postahivatal korlátozott bélyeg- és

postautalvány állományát. A páncélszekrényben kevés pénz

volt ahhoz, hogy valakit kísértésbe vigyen, legföljebb egy

alkalmi betörőt, ám a Devil's Head* [*Ördögfej] sivársága még a

legnyomorultabbjukat is aligha csábítja. Csak a Doolinbába

igyekvő halászok mennek keresztül rajta, akiknek otthona a tó

fölött van, amerre a főút visz. A bombora veszélyes szakadéka

kiérdemelte a nevét.

Amikor anyja halála után apja elvállalta ezt a hivatalt, azt

gondolta, ez az utolsó hely a világon, ahová vágyna. De

elkövetkezett az az idő, amikor boldog volt, hogy

visszatérhetett ide, és csöndben nyaldoshatta sebeit, miközben

haldokló apját ápolta.

Apja örült a halálnak. Erről meg volt győződve. Apja

számára az élet anya nélkül semmit sem jelentett. Az ismerős

fájdalom ismét belemart a gondolatra, hogy ilyen házasság is

lehetséges. Az ilyesmi már a múlté. Elnyomta magában az

emlékeket, amelyek oly fájdalmasan különböztek az övéitől.

Ami őt illeti, számára a házasság hazugság, csapda volt.

Meggyújtotta a petróleumlámpát a nappaliban. Hűvös volt.

A tűzhelyben kialudt a parázs, és sokkal fáradtabb volt,

semhogy kimenjen gyújtósért. Halk kopogtatás riasztotta föl,

kiment a konyhába, hogy kinyissa az ajtót, s közben

meggyújtott egy mécsest. A fiú ott állt a lépcső aljánál, sötét

szeme villogott a fényben.

– Jóccakát – mondta alig hallhatóan.

– Ó… jó éjszakát. Mit keresel itt ilyen későn?

A fiú ügyefogyottan váltogatta a lábát.

– Hoztam egy kis fát, amit az öbölnél szedtem.

Gondoltam, talán eső jön, és a magáé megázik.

Olyan átlátszó és együgyű kifogás volt – hiszen a hegyek

fölött ragyogóan tiszta az ég –, hogy az asszony nevetése szinte

kíméletlenül hangzott. Újabb alamizsna, gondolta, bár

kétségtelen, hogy a fa fedezte a pénz ellenértékét.

– Köszönöm – mondta szelídebben.

Ahogy ott állt a gyerek, olyan kicsinek és soványnak

látszott, hogy az asszony csodálkozott, miféle szülei lehetnek,

hogy így elengedik késő este. Hallott már arról, hogy a

bennszülöttek milyen ijesztően elhanyagolják gyerekeiket,

mégis micsoda hűhót csapnak, ha el akarják venni tőlük. Nem

kétséges, hogy ennek a kölyöknek is jobb lenne valamelyik

otthonban. Kiéhezettnek látszott – a szülei nyilván tökrészegre

isszák magukat abból a pénzből, amit a gyerek élelmezésére

juttatnak nekik.

Maroknyi töltött piskótát vett elő egy üres konzervdobozból,

meg egy almát a pohárszékről.

– Nesze, fogd, és szaladj haza. Anyád szégyellheti magát, ha

engedi, hogy ilyen későn kint csatangolt.

Alig hallotta az elsuttogott köszönetet, s a gyerek máris

eltűnt az éjszakában.

Ez volt az első bennszülött, akivel a környéken találkozott,

amióta csak itt lakik, és az apja sem beszélt soha róluk. Ez is

rájuk vall, vélte, bekóborolják az egész országot, hogy

fölhajtsanak valami könyöradományt, ha már mást nem,

anélkül persze, hogy bármit is csinálnának érte.

Az ég vizenyős-zöld volt a hegy fölött, tiszta, mint a víz a

sziklás hegyekben, amikor alacsony a szintje. Egy magányos

csillag ragyogott magasan az alkonyban. Alatta a hegy sötét

árnyéba borult. Mélyen lent a víz szintjével egyvonalban, a

csontvázszerű fákon át az asszony megláthatta Doolinba

főutcájának pislákoló fényeit. Hihetetlennek tűnt, hogy

mindössze öt mérföld választja el tőlük, mert ő fényévnyi

távolságban lévőnek érezte azt a másik világot, amelyet

elhagyott, s amelybe soha többé nem akar visszatérni.

Olyan boldog itt a Devil's Head lábánál: ennél boldogabb

már nem is lehet. Órákig el tudja hallgatni a hullámverés

szüntelen morajlását és a sirályok vijjogását az öbölben.

Esténként, amikor nem volt más nesz, csak egy-egy, a sziklás

sziget menedékébe hazatérő madár elejtett hangja, egyedüllétét

tökéletesnek érezte a tenger és az ég között: mint egy légüres

térben, az emberi élet minden jele nélkül, amely megzavarhatta

volna.

Nem túlságosan magányos itt? – kérdezgetik az alkalmi

turisták, garnélarák-halászok, akik a tó mentén szoktak

táborozni, sőt Mrs. Rogan is, aki olykor betér hozzá a

tejgazdaságból, ha elfelejtett valamit megvásárolni

Doolinbában.

– Nem rossz ilyen egyedül? – Mire ő megrázza a fejét szokott

merev mosolyával, emiatt mondják róla a környéken: „Kemény

asszony, bizony, az ott, a postán”.

Hogy lehetne magányos az, aki nem kíván senkit és semmit?

Hirtelen megvilágosodott előtte, miért irtózik még a

gondolatától is annak, hogy valaki itt táborozzon le a Devil's

Headnél, még ha nem is látja őt. Nem akarja megosztani

senkivel a magányát. Az öböl az övé, és övé a földnyelv, sőt a

tenger is, övék a hajók, amelyek erre haladva nem hagynak

egyéb nyomot, mint a dagállyal idesodródó iszapban egy

narancshéjat, egy rothadt krumplit, egy sörösdobozt és olykor

egy-egy vékony gumi-óvszert, amelyet elhajítottak, mint ahogy

elhajítják a szerelmet, ha már nincs szükségük rá.

Szerette nézni az elhaladó hajókat, mert ahogy jöttek-

mentek, ezzel mintegy megpecsételték a magányosságot,

amelyben ő élt. Gyűlölte az időnként megjelenő halászokat, akik

a Doolinbába halat szállító vontatókról jöttek, hogy átvegyék a

rájuk várakozó leveleket és újságokat. Különösen azért gyűlölte

őket, mert ezek az emberek magukkal hozták gyanakvásuk

sajátos levegőjét: mi másért telepedett le ezen a helyen, ha nem

ezért, hogy velük váratlanul találkozzék?

A férfiak hihetetlenül hiúk. Képtelenek nőt látni anélkül,

hogy ne hoznák kapcsolatba magukkal. Azt hiszik, a nő csakis

őértük van. Meg sem fordul a fejükben, hogy valami más oka is

lehet a létezésének.

Egy percre elmerengett. Ez volt az az időpont, amit annyira

szeretett. A Göncölszekér két csillaga megjelent a levendulaszínű

égen, mielőtt a Dél Keresztjének öt csillaga feljött volna.

Szerette figyelni lassú útjukat az égbolton, télközépi zenitjükről:

ez volt a naptára, amely a tél visszavonulását és a tavasz

közeledtét jelezte neki.

Bement, elhelyezte az aprófát a tűzhelyben, néhány darabot

keresztbe rakott, és az égő gumifalevelek illata, maga sem tudta

volna megmondani miért, de megnyugtatta.

4

Magához ölelte az ingébe rejtett ennivalót, a fiú átcsörtetett az

öböl alacsony bozótján. Az érdes fű hideg érintéssel súrolta a

lábát, az éles esti hűvösség befurakodott vékony szvettere alá.

Didergett, és futva keresett menedéket egy csoport kajaput-

fánál, hogy érezze, amint védőn körülfogják. A fehér fatörzsek

mintha egy lépéssel elébe jöttek volna, mint azok a szellemek,

amelyekről Grumpy szokott mesélni neki a rezervátumban.

Grumpy azt mesélte, hogy azoknak a halottaknak a szellemei,

akiket nem temettek el illően, vagy akiknek a csontjai fölött

nem mondták el a szokásos varázsigéket, éjszakánként itt

lebegnek a bozótban. Nem részesei már az élők világának, de ki

vannak közösítve, éjszakánként itt lebegnek a bozótban. Nem

részesei már az élők világának, de ki vannak közösítve a

szellemek világából is, mert azok, akiket hátrahagytak, nem

tették meg értük, amit kellett volna.

Apa azt mondta, szellemek nem léteznek. „Sose félj, fiam, a

halott őslakóktól – mondta. – Az élő fehérek azok, akiktől

tartanod kell.”

Ha Apával volt, hitt neki, de most, egyedül a sötétben,

maga körül ezekkel a szellemfehér, susogó fákkal és a

bagolyhuhogással, amely olyan volt, mint a halottak hangja –

most egyáltalán nem volt bizonyos benne, hogy nem léteznek.

Attól félt, hogy a fák egy pillanatban megindulnak feléje, s

magukhoz ragadják szellemkarjukkal. Amikor Apa és Mama

vele voltak, biztonságban érezte magát. Ők sokkal többet

tudnak a Fehéremberek felől, mint Grumpy, és ők tudnak

olvasni meg írni is. De az ócska kis furgon, amivel megszöktek,

ripityára tört, és Mamát meg Apát elvitték a nagy fehér

autóban, amin piros fény világít és a hangja úgy szól, ahogy a

vörös szemű ördög visítozhatott Grumpy napjaiban.

Halkan dúdolgatta magában azt a dalt, amit Grumpy

szokott énekelni, hogy megvédje őket, amikor jöttek a viharok.

Aztán végigmondta az egész Miatyánkot, amire Mama tanította,

és azt remélte, hogy Grumpy hősei az égben és a Fehéremberek

istene megvédi, bármi leselkedjék is rá a bozótban.

A tanító azt mondta, olyan jó az emlékezőtehetsége, hogy jó

bizonyítványt kaphatna, ha kijárná az iskolát. Grumpy meg azt

mondta, hogy ha nem a Fehérember időben születik, akkor híres

énekmondó válhatott volna belőle. Ehhez több kedve is lett

volna.

Valahonnét a háta mögül ugatást hallott. Megtorpant. Szíve

a torkába szökött. Hátha ez egy olyan nagy, vörös szemű ördög?

Borsódzó háttal hallotta, hogy settenkedik feléje a csapáson,

a pattogó ágak között. Futni kezdett, most már nem a fáktól,

hanem attól az Ismeretlentől való félelmében, amely a

nyomában volt, bizonyára így menekült Grumpy is az őslakók

után nyomozó rendőrök elől, mielőtt a törzset a rezervátumba

kényszerítették.

Fejében összekeveredtek az imádságok, és zokogással együtt

buktak ki a torkán. Mintha Grumpy ördöge és a misszió ördöge

egy és ugyanaz, és most elragadja őt, mielőtt elérné a barlangot,

ahol menedéket talált! A barlang szája még sötétebbnek tűnt,

mint a sötétség körülötte, és miközben a piskótát és az almát

magához szorítva bemászott, azon töprengett, vajon

lekenyerezhetné-e vele azt, aki üldözi.

A futó lábak és lihegés nesze közeledett, majd elhalt. Aztán

az a valaki a tegnap este gyújtott tűz hamuja körül szaglászott.

Valami nedvesség érte a fiú kezét és lábát, s amikor végignyalt

az arcán, már tudta, hogy csak egy kutya, egy igazi kutya,

egészen olyan, amilyen az övé volt valamikor. A kutya

nyüszített és hozzá dörgölőzött. Kicsi volt és sovány, fázós és

magányos, mint ő maga.

Egyszeriben melegség járta át a szívét. Karjába ölelte és

magához szorította az állatot. Az is elhagyatott, s valami

meleget keres, amihez hozzásimulhat. Ahogy szorosan magához

vonta, a kutya az inge nyílásában kezdett szimatolni, s ő tudta,

hogy a piskóta szagát érzi. Óvatosan benyúlt a melléhez, és a

száraz törmelék közt kotorászott, amelyet csak a nadrágszíja

óvott meg a lepotyogástól. Nyilván szeretne belőle a kutya.

Kivett egy darabkát, felét neki adta, a másik felét saját szájába

dugta.

Tüzet gyújt majd a barlang sarkában, hiszen elég rőzsét

gyűjtött – ahogy Grumpytól látta – arra az esetre, ha eső jönne.

Ha már egyszer lobog a tűz, rá lehet tenni nedves gallyakat is,

azok is tüzet fognak, sőt, ha a nagyobb darabok izzani kezdenek,

akkor lesz csak jó parázs, ami sokáig melegít.

Szerencséje volt, hogy a baleset után már másnap rátalált

erre a barlangra egy olyan facsoport mögött, amely nem égett le

a bozóttűzben, mert a szikla egyik kiszögellése pajzsként meredt

a fák és a tűz közé, úgy, hogy a lángok a szirt tetejéről átcsaptak

a kajaput- és gumifák kis csoportja fölött. Itt most tüzet

gyújthatott azzal a gyufával, amelyet a furgon roncsaiból

hozott magával. A pulóvere alatt, az inge zsebében őrizte, hogy

száraz maradjon.

Ez is olyasmi volt, amire Apa tanította: „Mindig tartsd

szárazon a gyufádat, így akármikor tüzet gyújthatsz”. Grumpy

gyufa nélkül is tudott tüzet csinálni és olyankor, hogy őt

mulattassa, megmutatta, hogyan lehet egy kihegyezett botot

olyan gyorsan pörgetni az ujjai között, hogy alig követhető

szemmel. És akkor fokozatosan egy kis füstcsík keletkezetik,

majd egy szikra, amelyből lángocska lobban, s az, mint a gyík

nyelve, pattogva siklik ide-oda a száraz fűben. Ő is többször

megpróbálta, de neki nem sikerült, nem volt elég esze hozzá. De

maga Grumpy is a Fehérember gyufáját használta, ha

hozzájutott, mert azzal könnyebb volt.

Grumpy azt szokta mondani, hogy a tűzcsiholó bot olyasmi,

ami a feketék nevéhez és nyelvéhez meg ahhoz a jogához tapad,

hogy oda mehessenek, ahová akarnak.

Apa borzasztóan dühös volt, ha Grumpy azt mondta:

„feketék”. Sose használd ezt a szót, Kemmy – szokta mondani.

– Nekünk is van nevünk, mint minden más fajnak. Mi őslakók

vagyunk, érted? Nem feketék, nem bongók* [*Az ausztráliai

bennszülöttek fehér gúnyneve.] és nem niggerek. Mi őslakók vagyunk.

Tanítsd meg neki, Mary, hogyan kell betűzni. Ezt ismételgesd

minden este, mielőtt lefekszel. Többet ér minden imádságnál.

A gyerek, miközben most a tüzet élesztgette, ezt

mondogatta éneklő hangon: – Őslakók, őslakók. – Ma éjszaka ez

fogja melegíteni mindkettőjüket, mert abban bizonyos volt,

hogy a kölyökkutyának nincs gazdája. Így most már az ő

kutyája. És majd megosztoznak azon, amit szerezni tudnak.

Neki is volt egy kutyája, még a szökés előtt, úgy hívta, hogy

Pocok, most majd ezt is így fogja nevezni.

A lángok fényében látta, hogy valóban kölyök még a kutya,

feje és szügye korcsra vall, a háta és a farka színe meg a

juhászkutyáé. Egyre hozzá dörgölőzött, ő meg etetgette a

piskótadarabkákkal, amelyeket mindig kettétört, és a kutyának

mindig a nagyobbikat adta oda. Neki van még egy almája is,

kutyát nem szokás almával etetni. A kutya éhesen ropogtatta a

kekszet. Nem, az almát nem hajlandó vele megosztani. Olyan

ürességet érzett a gyomrában, hogy ha az almát is elfelezi, egész

éjszaka gyötörni fogja az éhség. A kutya csorgó nyállal figyelte,

ahogy beleharapott az almába. Bűntudatot érzett mohósága

miatt, letört egy falásnyit az almából, és odakínálta a kutyának,

ám az először fintorogva szimatolta, aztán mégis belekóstolt, de

undorral kiköpte. A megkönnyebbülés érzése járta át a fiút.

Vacogva nyújtózott ki a falevelekből rögtönzött fekhelyen,

és magára húzta azt az ócska zsákot, amit még szintén a

kocsiból hozott el takaróul. Szorosan magához ölelte a kutyát,

és vacogásuk fokozatosan alábbhagyott, ahogy testük átvette

egymás melegét.

A fiú a parázsló tüzet őrizte, s míg szemmel tartotta,

gondolatai fölidézték a Mamával töltött éjszakákat, amikor Apa

a többi ökörhajcsárral együtt kint táborozott, hogy

összetereljék az állatokat a telepre, vagy bélyegezzenek, vagy ős

lovakat törjenek be. Amikor aztán Apa hazajött, Mama elébe

tette a mindig jószagú ételt, amit az udvaron rakott tűzhelyen

készített el, a kunyhóban túl meleg lett volna tőle. Még most is

orrában érezte az étel szagát, és üres gyomra ugyancsak korgott.

Olyan régen volt, hogy rendes étel került bele. Számolgatta az

ujján: sem ma, sem tegnap, sem tegnapelőtt: ez már három nap.

Valamikor, négy nappal ezelőtt, déltájban, ami már kezd

elhalványulni az emlékezetében, fönséges ebédet ettek abból a

vadkacsából, amelyet Apa lőtt és Mama főzött meg

burgonyával, sárgarépával meg mindenféle zöldséggel, ezt

elhozták magukkal, amikor megszöktek a telepről. Mindig

nappal ütöttek tábort a bozótban, és éjjel hajtottak tovább,

mert féltek, hogy a rendőrség fölismeri a furgonjukat.

Ez volt a harmadik éjszakája a barlangban. Egy

agyagdarabbal minden nap jelet húzott a barlang ferde falára.

Négy napja és négy éjszakája annak, hogy egy teherautó

lekényszerítette az övékét az útról, és az egy fának ütközött. És

ő hiába szólongatta őket döbben rémületében újra meg újra,

sem Apa, sem Mama nem felelt többé. Ő kimászott a kocsi

farából, ahol rendszerint alva utazott.

Olyan sokáig utaztak, hogy már alig emlékszik, miért is

indultak el, az egész olyan hirtelen, kapkodva történt. Mikor

visszatértek a queenslandi telepre, a rendőrség el akarta vinni őt,

hogy egy otthonba dugják. Neki fogalma sem volt, mi az, hol

van és miért akarják őt odavinni. A rendőr valami olyasmit

mondott Apáról, hogy bajkeverő bongó, aki nem alkalmas arra,

hogy egy értelmes kölyköt fölneveljen, de Apa azt mondta, csak

azért teszik, hogy ráijesszenek, mert benne sejtik az őslakó

ökörhajcsárok vezérét. „Lelépünk innét – mondta. – Nem

kapják meg a fiamat. A Főnöknek nem tetszik, hogy vadon

élünk. Oké. Mi modern őslakók vagyunk. Hát inkább lelépünk.”

A kölyökkutya bemászott a túlságosan bő pulóver alá, és

orrát kidugta a V alakú nyakkivágáson úgy, hogy meleg

lélegzete a fiú állát érte, meg, amint megérezte az állat sovány

bordáit a magáéin, azon töprengett, vajon mióta nem lakhatott

jól ez is. Vele mégis biztonságosabban érezte magát. Körülöttük

a bozót barátságos bozóttá vált, ahol nem bujkálnak Grumpy

ördögei, akik arra valók, hogy egy őslakó kisfiút ijesztgessenek,

amiért mindig azt tesz, amit mondanak neki. Vagy ha Grumpy

szelleme követi is őket, az csak jó szellem lehet.

Amikor Grumpy meghalt, ő félt, hogy a szelleme visszajár

majd bántani őket, de Apa kinevette, és azt mondta: „Miért

jönne vissza Grumpy, és miért ártana neked, amikor soha

életében nem bántott?” Ő erre nem tudott mást válaszolni, csak

azt, hogy a szellemmé válás talán megváltoztatja az embereket

úgy, hogy még azok is, akik jók voltak hozzánk életükben,

bántani fognak ha már meghaltak. „Nem bántanak – mondta

Apa. – Az élők okozzák a bajokat. Az élő fehérek többet

árthatnak neked, mint a halott őslakók, vagy akár a halott

fehérek.”

A hullámverés ütemes csobbanásai, a szél a fák ágai közt és

valahonnan egy póling hívó hangja elálmosította. Grumpy azt

mondta, hogy a póling is egy szellem, amely riogat az

éjszakában. Apa azt mondta, ez nem igaz. Manapság nem

riogatnak szellemek az éjszakában, és nincs miért félnie a

bozóttól, kivéve, ha nem hallgat arra, amit Apa mond, és

messzebbre csatangol, úgy, hogy nem tudja megjegyezni azokat

a jeleket, amelyek segítenek megtalálni a visszautat.

Grumpy sok minden olyasmitől félt, amitől Apa nem. Apa

mindig azt mondta: „Mindaddig semmitől sem kell félned, amíg

azt teszed, amit én mondok.”

Mamát dühítették Grumpy történetei arról, hogyan lett a

föld és az ég, és hogy a vitézek, akik egykor itt éltek a földön,

most az égben vannak.

Miként kerültek ezek az égbe, ő sem értette, de amikor

Grumpy a történeteit mesélte, ez nem is volt fontos. Mindazok,

akik az égben vannak, egykor emberek voltak a földön, emberek

vagy madarak vagy állatok, s ezek Grumpy számára épp olyan

valóságosak voltak, mint a bibliai történetek, amelyeket Mama

hallott a misszióban.

Amikor egyszer azt kérdezte Mamától, hogy ismerte-e

valaha Dávidot vagy Góliátot, azt felelte: „Ne légy buta. Ők

nem éltek itt. Ők fehérek voltak, a világ túlsó oldalán éltek.”

– Miért beszélsz akkor róluk, ha nem tartoznak a mi

világunkhoz?

És akkor Mama fölállt, lecsapta a becsukott könyvet és

otthagyta őt anélkül, hogy megcsókolta volna, jóéjszakát

kívánt volna. Hallotta még a hangját, amint azt mondja

Apának éles, zsémbes hangon: „Véget kell vetnünk annak, hogy

a gyerek a rezervátumba járjon. Tele van a feje ezekkel a fekete

hülyeségekkel, amiket Grumpy mesél neki.”

Pedig nem élt hosszú ideig a rezervátumban, mindössze egy

fél „száraz” és egy egész „nedves” időszakon át. Mama nem

szerette, ha ott van, akkor is csak azért kellett odamennie, mert

Mamát a missziós nővér kórházba vitte. Mama azt mondta,

azért megy, hogy egy kisbabát hozzon neki, húgocskát vagy

öcsikét, de végül is, amikor hazajött, nem volt vele semmilyen

kisbaba, és amikor ő megkérdezte efelől, Mama nagyon

szomorúnak látszott, és sírni kezdett, úgyhogy többé nem

kérdezte.

Úgy találta, hogy Grumpy történetei sokkal valóságosabbak

és sokkal érdekesebbek, mint amiket Mama mesél az esti

lefekvéskor. Ezek távoli tájakról szóltak, és olyan emberekről és

dolgokról, amilyenekről ő sohasem hallott. De azt, amiről

Grumpy mesélt, láthatta mai megváltozott alakjukban, mint

például azt a kis törpe kengurut, amely a rezervátum mögötti

sziklává változott, vagy az emut, amint nagy léptekkel haladt

át az éjszakai égen. Nem lehetett látni, ahogy mozog, de ha az

ember egy kiadós alvás után ébred föl, úgy találja, hogy nagy

utat tett meg lefelé az égen. Láthatta az ágyából, bódéjuk

verandájáról. Mama nem szerette, ha ő ilyesmikről beszélt, ezek

afféle fekete értelmetlenségek, szokta mondani, és nem szabad

hinni bennük. Helyettük azokat a történeteket kell elhinni,

amelyeket a tanító mond: hogy vannak messzi csillagok is, s

ezeket akkor sem érhetné el az ember, ha olyan rakétái lennének,

mint az amerikaiaknak meg az oroszoknak, hisz ezek is hiába

keringenek heteken és heteken át az égbolton, végül mégis

visszatérnek a földre, a kijelölt helyre. Ezeket a dolgokat jóval

nehezebb elhinni, mint amelyekről Grumpy mesélt. Mert

távolról sem voltak olyan ismerősek. Hiszen az oroszok és az

amerikaiak olyan emberek, akiket nem ismer és nem is fog

ismerni, viszont Grumpy égi vitézei meg a madarak és az állatok,

amelyek ott bolyonganak az éjszakai sötétségben, Grumpy

álomvilágához tartoznak, s ugyanúgy az övéhez is.

Megpróbált a hunyó tűzön túl belenézni a sötétségbe, ahová

a lángok furcsa árnyékokat vetettek, s olykor Grumpyhoz

hasonlítottak. Pocok szűkölt és beleugatott a sötétbe, mintha

látna valamit. Aztán elcsöndesedett, mint aki megnyugodott,

hogy bármi legyen is ott, őket nem fenyegeti.

Amikor a fiú elaludt, álma egy enyhe éjszaka meleg álma

volt: anyja karját érezte a válla alatt, és térde apja hátához ért,

mint egészen kicsi korában. Álmában ott járt a kis hullámlemez-

kunyhóban, a hatalmas fa alatt, amely piros virágainak szirmait

úgy hullatta rájuk, hogy a föld olyan lett, mint a Főnök

feleségének szőnyege a nagy házban. Az ő kunyhójukban nem

volt szőnyeg, csak deszkapadló, azt Mama mindig fölmosta, és

attól olyan finom tiszta szaga volt, ha padlón hancúrozott a

kutyájával. A lába és a karja alatt hűvös volt a padló a nagy

melegben, és most azt képzelte, ugyanezt érzi maga alatt,

amikor az éjszaka hűvössége bekúszott a barlang sziklás talajára,

a falevél-fekvőhely alá, amely nem tartotta melegen girhes kis

testét.

Álmában Mama elkészült az ebéddel, finom illat szállt a

szabad tűzhely felől, mindjárt leülnek a nagy halom étel elé.

Apa néha csapdával fogott néhány wonga-galambot. Olykor

halat fogott. Olykor meg a hentesnél vettek húst a csavargásuk

idején. A kölyökkutya fölvinnyogott, és a fiú hallotta, hogy a

gyomra korog. Följebb húzta magukon a zsákot, mélyebbre

fészkelődött a falevélágyban, és még szorosabban ölelte a kutyát,

megpróbált újból elaludni, mert álmában mindketten melegben,

biztonságban voltak és jóllaktak.

Kíváncsi volt, mit csinálhat Apa meg Mama, hogy már négy

napja távol vannak. Azelőtt sosem hagyták őt egyedül. Amikor

Apa elment dolgozni a külső telepre, Mama mindig otthon volt,

takarítás közben énekelt, kimosta a ruháikat és ebédet főzött.

Ha a Főnök házába ment, hogy a konyhán segítsen, őt is

magával vitte.

Apa, ha ott volt, fütyörészett, miközben a halász-

zsákmányt válogatta, vagy a puskáját tisztogatta, vagy Mama

cipőjét javítgatta, vagy éppen csak heverészett a nyugágyban a

verandán, az újságot lapozgatva s halkan szitkozódva, amikor

neki nem tetsző híreket olvasott és hívta a Mamát, hogy

magyarázzon meg egyet s mást, minthogy ő tanította meg Apát

is olvasni, akárcsak a fiát.

Sok olyan újsághír volt, ami nem tetszett Apának. Hírek

arról, hogy őslakókat költöztettek el arról a helyről, ahol addig

laktak, mert ott olyan furcsán hangzó dolgokat találtak, amit

ők „minrel”-nek hívnak, és a Fehérek ebből egy csomó pénzt

akarnak csinálni. Vagy olyasmi, hogy elfogtak néhány őslakót,

és a rendőrség bebörtönözte őket. Minden hír, ami az ő népükről

szólt, rossz hírnek bizonyult. Mindig kellemetlenkedtek nekik, és

így az ő fejében az a rögeszme alakult ki, hogy mindaz, ami

kívül esik a kunyhón, Grumpyn, Mamán és Apán, veszélyt

jelent számára csupán azért, mert az ami.

Egy napon azt kérdezte Apától, hogy miért szeretnek az

őslakók úgy élni, ahogy élnek, nem pedig úgy, ahogy a Főnök

meg a fehér marhahajcsárok. Apa szeme lángolt és vörösen

izzott, mint a szén, csikorgatta a fogát, mint aki valami

keménybe harap, és öklével a másik tenyerébe csapott.

– Túlságosan korán kezdesz kérdezősködni, fiú, de én

megmondom neked az igazat. Azért van így, mert mi feketék

vagyunk. A Fehérember azt tartja, hogy a bőrünk színében van

valami rossz. Minden Fehérember így gondolkodik, az egész

világon, Amerikában is és Angliában is és itt, a saját hazánkban

is, pedig mi már régen itt éltünk és vadásztunk, amikor a

Fehérember megjelent.

Apa sosem úgy beszélt róluk, mint ahogy a tanító: mindig

valami különös hangsúllyal ejtette ki ezt a szót: Fehérember.

– Mi rossz van a bőrünk színében? – kérdezte ő gyakran. –

Nagyon is jó szín. Ha játszom, sosem lesz piszkos, mint a fehér

gyerekeké. És ha úszom és napfürdőzöm, nem lesz vörös, és nem

hólyagzik fel, mint a fehér gyerekeké.

Apa nevetve bólogatott:

– Helyén van az eszed, tudsz vele gondolkodni. Sose engedd,

hogy a Fehérember elhitesse veled, hogy valami rossz van abban,

hogy sötét a bőröd. Manapság az egész világon sok baj

származik abból, hogy mi, sötétbőrűek, túlságosan hagytuk őket

a fejünkre nőni. De többé nem lesz így.

Mama ilyenkor az ajtóba állt, homloka ráncba szaladt,

ahogy összehúzta a szemöldökét, és ijedtség ült az arcán.

– Az rendben van, hogy itthon ilyesmiket mondasz neki,

Joseph, de azt is mondd meg neki, hogy erről ne beszéljen

máshol. Bajba kever még bennünket.

– Miféle bajba? – kérdez Apa, és nevetett, és fölemelte a

kisfiú fejét, fölborzolta a haját, és úgy megcsiklandozta, hogy az

a nagy hancúrozásban és bukfencezésben, amelyben Pocok is

részt vett, megfeledkezett fekete bőrről, fehér bőrről, rózsaszín

bőrről.

– Sose mondj semmit a Fehérembernek – mondta aztán az

apja, amikor vége volt a játéknak. – Legföljebb a nevedet, és ha

nagyon muszáj, azt, hogy hol laksz, de aztán fogd be a szádat.

Sosem jelent jót egy őslakó számára, ha a Fehérember meg akar

tudni valamit.

Akkor még megvolt a saját neve, az a név, amellyel Mama

szokta ébresztgetni reggel, és amelyet Apa használt, amikor

halászni hívta. Az a név, amely Mama szájából úgy hangzott,

mint egy dallam a rádióban. Apa hangján pedig mint a

trombitaszó. „Kemmy, Kemmy” – mondta Mama lágyan, akár

egy dalt. Kem – szólította az apja kurtán és élesen, úgyhogy

bármit is csinált, rögtön abbahagyta, és ment a hívásra.

Kemmy Bardon. Nem feketés név, ahogy Grumpy mondta,

hanem annak az embernek a neve, akinél Grumpy dolgozott,

mielőtt megsebesítette a megvadult marhacsorda, és nem tudott

többé dolgozni. Valahogyan ez a név aztán átragadt a fiára és a

fiának a feleségére.

– Nekünk miért nincs feketés nevünk? – kérdezte Apától,

amikor hallotta, hogy nagyapja Jambanának szólítja, amelyről

tudta, hogy feketés név.

Apa érdesen felnevetett, amitől neki mindig a hideg

szaladozott a hátán.

– Megmondom én, miért. Nekünk éppúgy nincs már saját

nevünk, mint ahogy a birkáknak és a marháknak sincs. Hiszen a

Fehérember minket sem tart egyébnek. Adtak hát valami régi

nevet, ahogy az emberek ezt szokták mondani: ez a Bardon

kutyája, ha látják a kutyánkat. Ugyanígy volt Grumpy

idejében, amikor így mondták: ez a Bardon feketéje, aki a

marháit tereli, és valahogy ez a név ráragadt. Amikor a

Fehérember összeadott minket a mamáddal, vizet öntött a

fejemre, és Josephnek nevezett el.

Amikor ilyeneket beszélt Apa, mindig a távolba révedezve

üldögélt, és ahogy a füstöt kifújta, az olyan volt, mintha egy

benne égő tűzből jönne, amelytől a szeme néha vörössé, majd

koromfeketévé vált.

– Meg kell tanulnod néhány dolgot, fiam, amíg fiatal vagy.

Először is: sose felejtsd el, hogy a Fehérember elvette a

földünket, aztán elvette a nevünket, aztán a nyelvünket, és

most nincs semmink, csak amit ő ad nekünk, ha kedve tartja, és

az bizony elég kevés. Jól vésd az eszedbe, hogy mi nem kapunk

mást, csak amit kiharcolunk magunknak.

– Csitt! – Mama, ott állt a küszöbön, és mint mindig,

megpróbálta enyhíteni, amit Apa mondott. – Végül is

szavazhatunk, és ez is valami. Azelőtt soha nem tehettük.

Apa ismét fölnevetett, ijesztő nevetéssel.

– Szavazhatunk? De kire? Őslakókra, a magunk fajtájára?

Szó sincs róla. Szavazhatunk a Fehéremberre, hogy újabb

törvényeket hozhasson az őslakók megbéklyózására. Bölcs

módja annak, hogy elhitessék velünk, mi is tesszünk valamit a

törvényhozás terén, de mi nem vagyunk elegen ahhoz, hogy

valamit is tehessünk. A Fehérember nagyon is okos, jól meg van

ez szervezve.

Mama ilyenkor megrázta a fejét, két szeme között a ráncok

mélyebbre vésődtek, és óvatosan körülnézett, hogy nem

hallgatózik-e valaki.

– Nem szabad ilyeneket mondanod a fiúnak – szólt azután.

– Megengedték, hogy iskolába járjon, és amíg olyan tisztán és

csinosan öltöztetem, mint a fehér gyerekeket, addig a tanító is

kedves hozzá, és azt mondja, olyan esze van, hogy még

ösztöndíjat is kaphat, ahogy az manapság szokás.

– Mi az az ösztöndíj, Mama? – kérdezte ő, és mindig

elfelejtette a választ, de amit Apa válaszolt, azt nem felejtette el:

– Az egyfajta útlevél a Fehérember világába, fiam. Útlevél,

amely jogot ad ahhoz, hogy eleget tanulhass és úgy dolgozhass a

Fehérembernek, ahogy ő akarja, de persze kevesebb pénzért,

mint amennyit a fehér embereknek fizetnek.

Mama lágy hangján azt mondta:

– Nem kell így beszélned, Joseph. Lehet, hogy mire ő felnő,

minden megváltozik.

– Lehet – mondta Apa, és a cigaretta csikkjét eltaposta a

sarkával. – Lehet, hogy megváltozik. De csak ha mi

változtatunk rajta.

Most visszaidézte gondolatban mindazt, amit apja mondott

és Mama puha mellének melegét, amint magához vonta őt és

imádkozni tanította. Anyja missziós lány volt, és mindig

imádkozott.

Apa nem szerette, ha ő imádkozott.

– Csak meglágyítja, hogy a Fehérember könnyebben

rátaposhasson – mondta Mamának. – Ne ültess belé olyan

gondolatot, hogy a fehérek istene valaha is segít rajta. Az

egyetlen, aki segíthet rajtunk, őslakókon, mi magunk vagyunk,

mert még ha akadna is Fehérember, aki harcolna a mi

jogainkért, nem elég erős a fehér rendőrökkel és a fehér

kormánnyal szemben.

Ahogy álmatlanul feküdt a növekvő hidegben. Mama szavai

és Apa szavai úgy cikáztak a fejében: mint az iskolai rádióban a

beszéd: azt sem értette soha egészen tisztán. Az egészből csak

ennyit jegyzett meg: légy résen, a Fehérember sosem tesz neked

jót, ha nem áll érdekében.

Tudta azt is, hogy azért szöktek el, mert a fehér rendőr vele

készült valamit csinálni, amit Apa és Mama nem akart, és amit

ő sem akart. Emlékezett, milyen volt anyja arca azon a napon,

amikor a rendőr odajött a kunyhójához, és durva hangon

beszélt anyjával, és olyan szavakat használt, amelyeket csak

félig értett. Mama nagy, fekete szeme kitágult, és kezét a szájára

szorította, mint aki attól fél, hogy valami olyasmit mond, amit

nem szabad. Csak most világosodott meg előtte, mit jelentett az,

amit a rendőr mondott.

– Mondd meg annak a csavargó feketédnek, hogy

szombaton eljövünk a gyerekért, mert ti nem értetek a szóból.

Sokkal jobb lesz neki a brisbane-i otthonban, mint itt, e között a

menthetetlen csőcselék között.

Látva, hogy anyja arcán csorogni kezdenek a könnyek, a

nagydarab férfi rámordult: – Mi a fenének sírsz? Kettőtök közül

egyedül neked van valamicske eszed, hát csak nem akarod

idekötni a kölyködet ezekhez a semmirekellő feketékhez? –

Aztán megfordult, és belerúgott az öreg Pocok kutyába, s az

rávicsorgott, amikor visszament a kocsijához.

Amikor Apa hazajött, fölkapta őt a földről, úgy magához

szorította, hogy szinte fájt, és olyan hangon mondta, hogy

megijedt tőle;

– Elmegyünk innen. Szerencsére múlt héten kikaptam a

háromhavi béremet, így van hatvan dollárunk. Egye meg a fene

az iskolai ebédet, meg amit a Főnök házában esztek. Csomagolj

be mindent, amit még ma éjszaka magunkkal vihetünk: a főzőt,

néhány takarót, a teáskannát és tányérokat, meg néhány

csészét, kést, villát, szóval olyasmit, aminek a hiánya nem

feltűnő, ha előbb jönnének a gyerekért, mint mondták.

Mama fölpillantott fekete fürtjei alól, és suttogva kérdezte:

– De hát hova megyünk?

– Akárhová, csak el innét. Először a part felé, aztán

lemegyünk Új-Dél-Walesbe, a hátsó utakon, ott a rendőrség

nem kaphat el. Amint lemegy a hold, indulunk, ez hat óra

előnyt ad, ha a nyomunkban vannak.

Ő is bátorságot vett magának, hogy megkérdezze:

– És Pocok?

– Pocok itt marad, és az ajtót is nyitva hagyjuk, ez talán

megtéveszti őket. – Ő akkor elkezdett sírni, mert a kutya

kölyökkora óta az övé volt, de Apa letette őt az öléből, és azt

mondta:

– Ne sírj, Kemmy, így is három szájat kell etetnünk, nem

vállalhatunk még egy negyediket is, különösen akkorát, mint a

Pocoké.

Amikor elindullak, ő nyugodtan aludt, és csak akkor ébredt

föl, amikor a nap betűzött a vízhatlan ponyva résén a kocsi

farába, ahol ő egy párnán és a szalmazsákon feküdt. Amikor

fölült, a furgon ide-oda himbálózott, akár valami csónak a

filmeken.

Végül maguk mögött hagyták az enyhén meleg éjszakákat

és a forró nappalokat, és útjuk olyan tájon vezetett át, amit Apa

hegyvidéknek nevezett, s ahol nappal is hideg volt, de éjszaka

még hidegebb, úgyhogy egymáshoz bújtak a kocsi hátuljában.

Ő Mamával a takaró egyik végébe burkolózott, a másik végébe

meg Apa, és reggelente valami fehér eső borította mindenütt a

füvet. Az első nap, amikor kiszaladt a fűbe, olyan hidegnek

érezte, hogy égette a talpát, és kis fájdalmas, viszkető

hólyagokat csípett rajta, és ez mindaddig így volt, amíg le nem

kerültek a hegyekből, akkor megint szaladgálhatott anélkül,

hogy fájdalmában vissza kellett volna fojtani a könnyeit.

– Kerüld a rendőröket – mondta Apa, és ő kerülte is. Ezért

történt, hogy amikor az a teherautó összeütközött a

furgonjukkal, ő hátul kimászott, berohant a bozótba és

elrejtőzött egy fán. Ezért maradt ott még akkor is, amikor

megérkezett a rendőrautó és nyomában az a sikongató, nagy,

fehér kocsi, amit az egész úton hallani lehetett. A szíve a

torkában dobogott, amikor lenézett a reflektorok és a rendőrségi

zseblámpák megvilágította útra.

Apa mindig azt mondta: „Ha rendőrt látsz közeledni, fuss

el.” így hát most sem mutatkozott, hogy ott látta őket a

teherautó körül, amint kiemelik Apát és Anyát, mintha

aludnának, és beteszik őket abba a nagy, vijjogó kocsiba. Nem

tudta, a fehérek mit tennének vele, azt tudta, hogy

mindenképpen elszakítanák Mamától és Apától.

Ott gubbasztott hát az útmenti fán, még másnap is, és

figyelte a furgonjukat, amelynek összetörtek a fényszórói,

összeroncsolódott a hűtője, és az ülés, ahol Mama és Apa ült,

úgy összenyomódott, mint egy eltaposott konzervdoboz.

Nem értette, hogy a szülei miért nem jönnek vissza. Talán a

rendőrség bebörtönözte őket, amiért elszöktek, és magukkal

vitték őt is? De ez nem tarthat soká, vissza fognak jönni, és Apa

megjavítja a kocsit, úgyhogy folytathatják az útjukat.

Óvatosan figyelte az utat, míg lemászott a fáról, és

kiráncigálta az élelmiszeresdobozt a kocsi hátuljából. Egy fél

kenyér volt benne, egy darabka margarin meg egy kis cukor. A

teáskanna összetört a karambolnál, meg a tejesüveg is, úgyhogy

a tej kifolyt. Rákente a margarint a kenyérre, rászórta a cukrot

is. Aznapra legalább enyhült a gyomra üressége. Az egész nem

tartott sokáig, holott vizet is ivott rá abból a kis patakból,

amely a bozóton keresztül a tóba ömlött, ez fölpuffasztotta és a

jóllakottság érzését keltette benne. Amíg elteltnek érezte magát,

rendben is volt az ügy, de nem sokáig tartott.

Grumpy azt szokta mondani: „Jobb mindent egyszerre

megenni, és inkább később éhezni. Sosem lehet tudni, mi

történhet azzal, amit félrerakunk.”

Ezt csak a fehérek teszik. Például a Főnök felesége a „fridzsibe”.

De a fehérek amúgy is annyit ehetnek, amennyit akarnak, és

még mindig marad félretenni valójuk. Az őslakóknak sosincs

elég ennivalójuk.

A következő nap jött a teherautó, és elvontatta a furgont.

Amikor eltűnt, ő lemászott a fáról, és elindult a tó partján,

messzire elkerülve azt a néhány embert és házat, amelyet látott.

Mikor már annyira fáradt és éhes volt, hogy nem tudott

tovább menni, rábukkant erre a barlangra. Addig nem lehetett

látni, amíg az ember egészen közel nem ért hozzá. Egy vén

gumifa hajolt a nagy homokkő-párkány fölé, amelynek lejtős

szegélye éppen csak annyi helyet hagyott, hogy lehajolva befért

alatta.

Belül a barlang elég magas volt ahhoz, hogy föl tudjon

egyenesedni. Egy sugárnyaláb tűzött be ferdén a tetőről, a

tölcsérszerű nyíláson át, melyet egy már kiszáradt forrás

vájhatott, s ez elegendő fényt juttatott a barlangba. A becsurgó

víz szétmarta a homokkő felső rétegét, és a homok szétterült a

talajon, sima, tiszta alapot képezve, amelyen leveles ágakból

ágyat vethetett magának.

Most már valamicskét fölmelegedett, és a kölyök-kutya is. A

zsák alatt hozzásimult, és együtt figyelték a kihunyó

zsarátnokot.

A kutya hamarább aludt el, mint ő. Érezte, ahogy a hasa

ritmikusan emelkedik, lélegzése összeolvad a saját, lélegzésével,

és miközben átvették egymás testének lüktetését, fokozatosan

őt is hatalmába kerítette az álom, akár a kutyakölyköt.

Álmában a bozót megtelt Grumpy álom-alakjaival.

Lélegzésük hangos szuszogássá erősödött, elárasztotta az egész

világot, ott neszezett a fák koronájában, lefutott törzsükön,

ahogy Grumpy szokott a fák törzsén lesiklani, amikor még fiatal

volt és vadméz után kutatott. Lehet, hogy itt is csak a

vadméhek zümmögnek a fák tetején, a fészkükön.

Ez a hang mind erősebbé vált, már az egész világ olyan lett,

akár egy hatalmas állat lélegzése, olyan, hatalmas állaté,

amilyet még sosem látott és sosem hallott. Talán Kupu volt,

nagy, vörös kenguru, akiről Grumpy azt mesélte, hogy a nagy

szárazság idején kivezette a törzset a pusztából, s mindig talált

számukra útmenti esővíz-gyűjtő gödröket, míg végre eljutottak

a tengerig.

Aztán ez az egész összekeveredett Mama Góliát-történetével,

és olykor a hang Kupu hangja volt, amint a fák fölött ugrált,

máskor meg a fehér óriásé, aki magasabb volt minden fánál, és

az arca akár a rendőré, aki a szökésük előtt odajött a

kunyhójukba, és Dávid, aki kiállt vele szemben, kis fekete fiú

volt, és a bumerángja ugyanolyan, mint Grumpyé. Az óriás

üldözte a kis fekete fiút, aki Dávid is volt, meg ő maga is egy

személyben. Ő fölmászott egy magas gumifára, ahogy Grumpy

szokott. A fa tetejéről látta Góliát fejét az ágak fölé emelkedni,

a rózsaszínű, fénylő égbolt felé, ahol Grumpy csillag vitézei

ragyogtak. Az óriás arcának színe olyan volt, akár a sózott

marhahús, és a fogai úgy csattogtak hatalmas szájában, mint a

felügyelő fogai a rezervátumban. Óriási, fényes szeme forgott,

mint a teherautó reflektora, és ösvényt vágott a bozótba, mint

azok a fénykévék, amelyeket egyszer éjjel láttak az égen, és

amikor egy sugár rátalált a fára, amelynek lombjában ő

rejtőzött, és áthatolt a leveleken és az ágakon, akkor Góliát

meglátta őt, s rettentőt ordított, mint a rezervátumon

végigsöprő ciklon, és a fogai csattogása úgy hangzott, mint

amikor a szél a fákat tördeli. Roppant léptekkel gázolt át a

fákon, és Dávid, aki ugyanakkor ő maga volt, hátát egy

fatörzsnek vetve, fölkészült a párbajra, ahogy Grumpy szokott,

bumeránggal a kezében. Amikor Góliát olyan közel ért, hogy

izzó szeme közepén láthatta fekete pupilláját, elröpítette a

bumerángot, és hallotta, ahogy átsüvít a levegőn, akár a

halastóba hajított gránát, s fölrobban Góliát homlokán,

Ugyanakkor fölugrott a kutya, mindketten arra a zajra ébredlek,

hogy Góliát teste lezuhant a fák közé, törve-zúzva az ágakat.

Némán feküdt, de a szíve hangosan dobogott, és a kutya

szíve együtt vert az övével, és amikor a zuhanás, a recsegés,

ropogás elhalt, látta, hogy egy faág fekszik keresztben a barlang

szájánál. Ekkor eszmélt rá, hogy nem Góliát volt, aki lezuhant,

hanem a barlangja fölé lógó öreg fa ága. Kiálló gyökereit

valamikor egy vihar fordította ki.

A kutya hirtelen talpra szökkent, és egész teste megfeszült.

A fiú lélegzete elszorult, ahogy körmei belemélyedtek a hasa

bőrébe, az inge alatt. Törte a fejét, mi más zavarhatta föl a

kutyát, ha nem az a hang, ami mindkettőjüket föl ébresztette,

mert most semmit sem hallott. Feszülten hallgatózott. Grumpy

mondta, hogy egy fiúnak olyan füle kell, hogy legyen, mint egy

kutyának, de az ő füle bizony nem olyan, és most nem is hall

egyebet a levelek sóhajtásánál s a fölzavart madarak

pityegésénél. Akármit csinált is Pocok odakinn, hangot nem

adott, csak halk neszezése árulta el, túl a fák susogó hangján. De

aztán szűkölni kezdett, mire szárnycsattogás felelt. Majd a

kutya fölvonított.

A fiú fölkelt és kimászott a barlangból. Először csak két

szarkát látott, amint a levegőben csapkodnak. Aztán meglátta,

hogy újra meg újra lecsapnak a kutyára, amely az ág alatt

kuporog, egy fészek romjai fölött, Végre rájött, hogy a faág

magával sodorta a szarkafészket a kicsinyekkel együtt, és Pocok

egy kivételével mindet megette. Fölkapott egy törött botot, és

elhessegette a madarakat. Azok otthagyták a kutyát, és egy

magasabb ágra röppentek, ahonnan az ő fejére csaptak le:

hallotta az éles süvítést, ahogy testük szorosan mellette elhúz,

miközben csőrükkel utána kaptak. Karjával hadonászva védte a

szemét, és ijedtségében elejtette a botot. A madarak tovább

vagdosták csőrükkel a fejét. Mintha az egész szarkanemzetség

ellene fordult volna. Végül abbahagyták támadásukat, hogy

újból a kutyára zúdítsák, amely az ág alatt keresett menedéket,

és az utolsó fiókát tartotta a fogai közt.

A fiú fölkapta a botot, ismét szétcsapott a madarak közt, és

visszavonult a barlangba. A kutya magával vonszolta a félig

összerágott madárfiókát.

– A fene egye meg, jól megijedtem, Pocok. És te is. De

neked legalább lett valami hasznod belőle. – Letörölte a kutya

véres orrát, amelyet a szarkák fölsértettek. Vért vett észre a

saját kezén is, és amikor ujjával megérintette sajgó halántékát,

megállapította, hogy a szarkák őt is jól helyben hagyták. – Az

ördög vigye el, alig tudtunk megmenekülni! Ki vájhatták volna

a szemünket. Okos kutya vagy, meg aztán szereztél magadnak

ennivalót. De legközelebb nekem is hagyj valamit.

Lehet, hogy ez a módja annak, hogy élelemhez jusson? Csak

persze nem várhat addig, amíg egy lezuhanó fa letesz egy

fészket az ajtó elé. Néhány szarkafióka enyhítené ugyan gyomra

ürességét, de nem kockáztathatja meg, hogy ezért utánuk

másszon. Grumpy mindig óvta ettől. A szarkák, vagy ami még

rosszabb, a jégtörő madarak kivájhatják az ember szemét. Az

volna jó, ha a madárfészkeket a földön lehetne találni! Egyelőre

azonban semmi ilyet nem lát. Nincs más hátra, mint hogy

valami módon munkát találjon a Fehérembernél, aki ha pénzt

nem is, de élelmet biztosan adna.

5

A férfi, kábult álmán keresztül, túl B–29-esek zúgásán, metsző,

éles sivítást hallott: – Paul! Paul! – Hátranézett és látta, hogy

Elmer, a bajtársa élő fáklyaként rohan feléje. Elszörnyedve

érezte orrában, hogy az ő haja is ég, érezte, hogy a kocsonyás

benzin perzseli a fejbőrét és lecsurog a homlokán. Fölemelte a

kezét, hogy lesöpörje a lángoló, ragacsos anyagot. Az ráragadt a

kezefejére, és ahogy vad mozdulatokkal rázta, meg akarván

szabadulni tőle, a keze is lángolni kezdett, mint a fáklya. A

levegő csupa tűz volt. Még mindig azt a gyötrő kínt érezte a

fején, a torkában, a kezén és a hátán. Vadul csapkodta a lobogó

napalmot, amely odaragadt a karjához, érezte, ahogy beleég a

bőrébe, a húsába, még a csontjaiba is.

Gumicsizmája ingoványba süllyedt, lába össze-csuklott, és

zuhant, zuhant, zuhant. Belezuhant a piszkos, bűzlő sárba,

amely borogatásként zárult össze a teste fölött, és a tűz kínját a

fagy kínjává változtatta.

Egy pillanatra enyhült a fájdalma, de nem tudott lélegzetet

venni, mert a sáros víz ellepte orrlyukait és kicserepesedett

ajkát. Utolsó erőfeszítésével megragadta azt, amiről úgy sejtette,

hogy egy fa kicsavart gyökerére. Valami belé kapaszkodott és a

fülébe hatoló morajon keresztül hallott egy suttogó hangot: –

Repülők! – Nem tudta, valóban hallotta-e lecsapni őket, vagy

csupán saját rohanó vérének lüktetése volt. Fájdalmában

megátkozta azokat az őrülteket, akik lángoló halált szórnak

barátaikra éppúgy, mint az ellenségre.

Kezek karmoltak belé. Kis, erőtlen kezek, de akaratot

közvetítettek. Küszködve igyekezett kiszabadítani magát, és

sérült arcát a gyökérre hajtotta, hogy távol tartsa a fullasztó

mocsártól. A kezek megpróbáltak fordítani rajta. Iszonyú kínt

okozott a leváló bőr, és csak azért nem tört ki belőle a sikoltás,

mert képtelen volt mozgatni az ajkát. Fehér foltok úsztak a

szeme előtt. A fák úgy hajladoztak, mint a tengeri hínár.

A kéz a válla alá csúszott, és tovább unszolta.

Megmozdult, mire halálos kín lepte el fejét és testét. A

repülőgépek morajlása közben, a füléhez tapadva sürgette a

hang: – La dai! La dai!

Tovább vonszolta hát magát, hangtalanul nyögve az

elviselhetetlen fájdalomtól, ahogy szabadulni próbált a

mocsárból. A repülők zaja közeledett. A hang megint sürgette: –

La dai! La dai! – Újra nekifeszült, a rémület szülte erővel. Az

erőfeszítés borzalmas fájdalomhullámmal öntötte el, összerogyó

teste rázuhant a gyökérre, könyökét is maga alá sodorva.

Legszívesebben ott elterült és meghalt volna, amikor

meghallotta a bombák süvítését, de a kezek tovább lökdösték

előre, és a hang még közelebbről szólt és hangosabb volt, mint a

repülőgépek zaja. Végső fájdalmas erőlködéssel végtelennek

tetsző távolságon vonszolta át magát, amerre a hang és a kezek

ösztökölték, míg ismét össze nem csuklott, ekkor hagyták, hogy

ott feküdjön egy kiugró szikla alatt, amíg az ördög zápora újból

le nem csapott.

Egy vakító pillanatban három torz, fekete kupacot látott:

mint az összecsavarodott fémroncsok. A bajtársai voltak. A föld

forgott. A fák keringtek. Fönt megint bőgtek a repülők.

Fölordított, és verejtékezve, reszketve magához tért.

Tudata még mindig álom és ébrenlét között lebegett. Ismét

látta az arcot maga fölött, és várta a kést, hogy elmetssze a

torkát – vagy akármit, ami véget vet szenvedésének. Ehelyett

egy darabka gumicsövet kényszerítettek a szájába. Akaratlanul

is szívni kezdte, és a földdel összekeveredett víz hűsítette a

száját, és lecsurgott a torkába.

Milyen gyorsan vénít a háború, villant át az agyán,

fájdalmán keresztül is. Íme, egy kölyök mentette meg az életét.

Nem mintha hálát erezne érte, de legalább akadt valaki, aki

emberséges volt hozzá ebben az elembertelenedett világban.

Amikor öntudata visszatért, megtudta, hogy bajtársai

meghaltak, csak ő él. Szerencséje volt – ha ez szerencsének

nevezhető.

Most megint úgy érezte, hogy a napalm égeti a hátát, míg

aztán teljesen magához tért és rájött, hogy újabb kínját a nap

okozza: az égeti sebeit, a repülőgépzúgás pedig a hullámverés

zaja. Hunyorogva fölült, elővette cigarettáját, és meggyújtott

egyet. Belebámult az éjszakába, ahol a bombora körvonala

foszforeszkált a fekete víz fölött. A nyugtalan tenger a

látóhatárig nyúlt, s a púpos hátú hold sápadt fénynyalábot

vetett a színére.

Mindaddig, amíg rá nem gyújtott a második cigarettára,

nem tudta biztosan, hol is van. Egy bagolyhuhogás a mögötte

levő domb felől térítette magához teljesen.

A Lázas sietséggel hagyta el a katonai kórházat azután,

hogy Marilyn, amikor arcáról levették a kötést, összeesett és

hisztérikus zokogásban tört ki.

Akkor megértette, hogy közös életüknek vége. Marilyn nem

tud vele élni többé. Nem hibáztatta érte. Feje és arca a

többszöri bőrátültetés után is ugyanolyan maradt, mint a keze

és a karja, melyek látványától nem tudott szabadulni a nap

egyetlen órájában sem. Hiszen önmagával is képtelen együtt

élni. Bajtársa fölvette helyette a hadseregnél a járandóságát, és

elhozta a kocsiját. Úgy ment el, hogy még az apjától sem vett

búcsút.

Miért is búcsúzott volna el az apjától? Hiszen ő is egyike

volt azoknak, akik fölkorbácsolták a fenegyerek-ösztönöket, s

ennek köszönheti, hogy őt az elsők közt küldték Vietnamba.

Apját hibáztatta, elítélte. De Marilynt nem tudta elítélni.

Megpróbálta beleképzelni magát a helyzetébe. Tudna-e ő

szeretni egy asszonyt, akinek a karján és mellén hólyagos bőr

feszül, s a leggyöngédebb érintésre is vérezni kezd? El tudna-e

viselni egy ilyen megfeketedett bőrű kezet a nyaka körül, meg

tudna-e simogatni egy ilyen fényes, álarcszerű arcot, s érezni

ajkán a heges ajkat? Nem, nem és nem. Miért várjon akkor

többet egy asszonytól, mint amennyit önmagától elvárhat?

A házassági szertartásnak ez a régi „jóban, rosszban egymás

mellett” passzusa már régen a múlté. Lehet, hogy ha többet

éltek volna együtt ahhoz, hogy házasságuk több legyen a

szerelem gyorsan múló szenvedélyénél, talán meg tudtak volna

menteni belőle valamit még az ilyen szerencsétlenségben is. De

nem huszonöt évesen, amikor a szerelem nem egyéb, mint csupa

érzékiség. Még nem jutottak túl a lángoló vágyon és a kölcsönös

szenvedélyen. Talán ha gyerekük lett volna, más lenne a helyzet.

De Marilyn nem akart gyereket. Mit csinált volna vele, hiszen

férje hosszú távolléte alatt dolgozni járt. Párnapos szabadságai

alatt ő maga sem akarta, hogy bármi is közéje és szerelmi

eszménye közé álljon. És ez így volt jó, amíg érvényben volt.

Csak az a baj, hogy nem tartott sokáig. És most itt áll, feleség és

munka nélkül, és nincs is mit remélnie. Hogyan kezdhetne új

életet, akire irtózat ránézni is? Mit tehet arról, hogy a halálnak

éppúgy nem kellett, mint az életnek?

Altató után kotorászott, és lenyelte az utolsó korty

whiskyvel, ami a kesztyűtartó dobozban őrzött üvegben volt

még.

6

Az asszony nem tudott aludni. A kertbe bámult, ahol az árnyak

gyülekeztek a sötétben. A kerten túl a tó csillogott a hold

fényében, amely foszforeszkált a leégett fák csontvázai közt.

Álmában újra átélte küzdelmét, a bozót-tűzzel, és ha

fölriadt, nem mert többé elaludni. Teát kortyolt. A kert a

virágzó korai nárciszok illatát árasztotta. Azóta, hogy tavaly

nyár elején a tűz végigsöpört a tájon, s egészen a házig terjedt,

csak a gumós virágok bújtak ki és hozták virágot.

Azon a szörnyű napon a tűz a kisöböl túlsó oldalán lobbant

föl, és a levegő megtelt az égő teacserjék és gumifák fojtó

szagával. A tűzoltók fölszólították, hagyja el a házat. De

hogyan hagyhatta volna ott a haldokló apját, akit úgy kellett,

volna levinni a kikötőhöz, és már azt is fenyegették a lángok?

Apja nem akarta, hogy egy élet miatt négyet kockáztasson, és

különben is féltette a postahivatalt. Nem magára gondolt, csak

a postahivatalra.

– Hagyj itt, Brenda, ha túlságosan közel jönne a tűz –

mondta alig hallható hangon. – Szaladj be a tengerbe! Ott

biztonságban leszel, amíg elmúlik a veszély. Én nem hagyom itt

a postát.

Brenda sem hagyta ott, bár nem éppen hűségből: számára a

postahivatal nem jelentett többet a boltnál. Más okból maradt,

és csak részben az apja miatt. Mit tehetne az apjáért, ha a tűz

idáig ér? Ami az apját illeti, fátyolos szemében látszott a

remény, hogy a tűz mégis ideér, és véget vet hosszúra nyúló

haldoklásának.

Ő a kert miatt maradt itt. Életének minden öröme ez a fél

acre-nyi* [*1 acre = 1125 négyszögöl] kert volt, amely lenyúlt a tóig:

gyümölcsfák a virágágyak között s a melléképületek falára

felfutó bougainvillaea- és golgotavirág-indák.

Kivitte a gumitömlőt, és fölszerelte a 2000 gallonos* [*Egy

gallon = 4,5 l.] tartályra, amely magas lábakon állt a ház mellett,

és mindent alaposan meglocsolt, ameddig csak elért a tömlő, így

legalább harcolhat a kertjéért meg a házáért, ha a tűz átugrana

az öböl innenső oldalára.

A tűz átugrott, és olyan zúgással húzott át a törpe bozót

fölött, mint a közeledő repülőgépek. Elnyelte a fenyő szélfogót,

amely oly hosszú ideig védte a kertet, s a fák sokáig izzottak,

hol pirosra gyúltak, hol fehérre hamvadtak, még akkor is,

amikor a tűz már elenyészett. A gyümölcsfák összezsugorodtak,

még mielőtt a tűz elérte volna őket, s kerek koronájuk úgy

lángolt, mint az égő csipkebokor anyja bibliájában. A virágok

lekonyultak és meghaltak forró leheletétől, pedig bóbitájukon

ott fénylettek még a vízcseppek. A lángok átugrottak a

ledöngölt földsávon, amelyet éppen a tűz ellen hagytak

szabadon, végignyaldosták a fal menti cserjéket, lemarták a

festéket az üvegezett verandáról, megrepesztették az ablakokat.

Még egyre locsolt, bár a forróság megperzselte az apjától

kölcsönvett khaki-inget, nadrágot, szalmakalapot, és a füst

átszivárgott az orra és szája elé kötött nedves sálon. Érezte,

hogy a forróság az arcába csap, megpörköli szempilláját és a

haját, holott ő is csupa víz volt, mint minden körülötte. De

azért csak locsolt, hagyta, hogy a víz végigcsurogjon a házon,

miközben a festék lepattogzik, az ablakok elpattannak. Hogy

mi történt volna, ha a tűzoltókocsi nem tör át a füstködön, el

sem tudta volna képzelni. Betámolygott a szobába, ahol apja az

utolsókat lehelte.

A tűzoltók megmentették a postahivatalt, de az apja

meghalt. Meghalt a kert, meghaltak a fák, a maga ültette

szilvafa a konyhaablak előtt olyan volt, mint egy elszenesedett

csontváz.

Most, közel egy év után, új sarjak hajtottak ki a

mcgfeketedett gumókból, és illatáradattal telítették a levegőt.

Olyan volt ez, mintha ujjonganának a túlélés örömében.

Ha ezt tételezzük fel róluk, azt kell hinnünk, hogy

szenvedtek is, amikor a tűz átcsapott rajtuk. Ki tudja? Mit

tudunk egyáltalán? Eszébe jutott, hogy azt olvasta valahol: egy

ember lefényképezte, amint közönséges konyhakerti növények

összehúzódnak, amikor kés érintette őket. Megborzongott a

gondolatra. Még a növények sincsenek védve a fájdalom szörnyű

érzetétől? Hogy élhet az ember ezzel a tudattal?

Apja példája megmutatta, hogyan élhet egy emberi lény

embertelen kínokkal a mellében, amelyek időként fölkúsznak a

torkába, s mintha a következő pillanatban meg akarnák fojtani.

Megmutatta azzal, hogy sosem volt nyűgös, sosem panaszkodott.

Ő nem tudna ilyen lenni, nem lenne képes fölöslegesen többet

szenvedni annál, mint amikor Derek elhagyta. Ő magába

zárkózott, védőfalat épített maga köré, elszigetelte magát.

„Ha nem engeded meg magadnak, hogy bármit is szeress,

akkor nem fogsz szenvedni – mondogatta magában. – Ne szeress

semmit. Zárkózz el az emberektől. Ne tarts még egy macskát

vagy kutyát sem, amely utat találhatna a szívedhez.” Nem tűrt

meg magában érzelmet senki és semmi iránt. Apja halálával az

utolsó fájdalmas kapcsolat is megszakadt.

Elhessegette a nárciszillat által ébresztett emlékeket: – az

első elragadtatott napok emlékét, amikor rájött, hogy szerelmes,

és hogy Derek is szereti őt. Fantasztikus, hogy az emberek

mekkora hűhót csapnak ekörül, holott a legközönségesebb dolog

a világon! Egyszer mindenkire sor kerül, elérkezik a nász

időszaka, ez biztosítja a faj fönnmaradását, ám a természet ezt a

folyamatot nagy ravaszul gyönyörérzéssel kíséri, hogy legalább

addig tartson, amíg célhoz ér.

Amíg fiatal vagy, azt hiszed, a nemiség mindent

megmagyaráz. Szamárság! Ez magyarázná meg azokat a

lélegzetállító éjszakákat, amikor nem tudott másra gondolni,

csak a szerelemre? A gyötrelmes vágyat, amellyel forró arcát a

párnába fúrva feküdt, s az álmokat, amelyek túl gyakoriak, túl

erőteljesek és túl szemérmetlenek voltak? Freud szerint az mind

nemiség. De amikor ő Dereké lett, az több volt, mint szexualitás.

Ki is mondta azt, hogy „énekszó és arany”? Ez közelebb jár

hozzá. Valami, ami túl van minden magyarázaton, ami több

annál, hogy csak úgy egyszerűen odaadod magad annak, aki

megkíván. Derek így mondta: „Brenda, a lángbaborult nő”.

Túlságosan könnyű volna mindent a szexualitással

magyarázni. Ez csak kulcs sok mindenhez, ami tartósabb, mint

maga a nemiség. De ezt már ő is csak akkor tudta meg, amikor

minden véget ért, és ő ott maradt kiégve, vágyak és álmok

nélkül.

Azt mondják, az özvegyek főképp azért szenvednek, mert

ismerik a nemiség gyönyörét, de ő, aki se nem özvegy, se nem

elvált, mástól szenved. Olyan az egész, mintha a kín, amit

elviselt, a szégyen, amit átélt, kiszárította volna lénye legmélyét,

úgy, hogy álmában sem vágyik már arra az arc nélküli férfira,

akiről azt mondják, egyszer el fog jönni, hogy együtt éljen azzal,

aki csalódott a szerelemben.

Szúró fájdalmat érzett, amikor látta, hogy fognak lángot a

gumifák, még mielőtt a tűz, elérné okét, hogy válnak hirtelen

lángoszloppá a fenyőfák, és hogy zsugorodnak össze egyetlen

pillanat alatt a gyümölcsfák. A bozóttűz olyan, mint a szerelem,

amilyennek ő megismerte: letarolta a tó partját és a kertet, és a

sivár homokból kiemelkedő elfeketedett fákat hagyott maga

után, mint ahogy az ő lelke is sivárrá, elhagyottá vált. Furcsa,

de csodálatosképp apja halála és a bozóttűz kiégette agyából a

keserűséget. Most már nem érzett semmit, még gyűlöletet sem.

Hogy lehet élni, ha semmink sincs? Sem a szeretet melege,

sem a gyűlölet ereje. Mindaz, ami által és amiért élt valaha,

most megsemmisült a tűz nyomán megfeketedett gallyakban és

a talajt elborító szürke hamuban.

Ami a kertet illeti, valami mégis él odalent, a mélyben, és

végül a gumók kidugták zöld hajtásaikat és virágba borultak. A

föld mindig diadalmaskodik, de az emberi lények egyszer s

mindenkorra kiégnek, mint azok a fenyőfák a kert végében,

amelyek soha többé nem fognak magukhoz térni. A gyűlölettel

együtt kihalt belőle a bosszú vágya is és a meggyőződés, hogy

nincs miért hibáztatnia magát. Ez a vigasza sem volt meg többé.

Hibásnak érezte magát.

7

Paul mindig kimerülten ébredt, mint aki a valóságban élte át

lidérces álmait. Csakugyan, ő nem tekinthette álmait nem

létezőknek: újra átélte bennük a múltját. Ahogy ott feküdt, még

mindig megrendülten a borzalomtól, azt kérdezte magától:

miért mindig a múltamnak ez a része elevenedik meg? Miért

nem élem át soha az iskolaéveket? Vagy a mézesheteim napjait?

Miért nem életem bármely más szakaszát?

Sokáig feküdt így, még azután is, hogy az első napsugarak

vakító fénnyel tűztek szemhéjára a visszapillantó tükörből.

Szeme égett, mintha homokot szórtak volna bele, a vékony,

átültetett bőr még mindig fájón feszült a tegnapi napfénytől,

széltől és vízpermettől. Izmai fájtak a hosszú órákig tartó

egyensúlyozástól a surf-boardon.

Azért táborozott le itt, mert elhatározta, hogy ugyanott

folytatja, ahol tegnap abbahagyta, hogy újra meg újra

megkísérli. Az az ember figyelmeztette, hogy a bombora gyilkol.

Nos, őt mégsem ölte meg.

Talán pajtásainak volt igazuk Vietnamban, amikor azt

mondták, addig nincs veszély, amíg a nevét ki nem sorsolják

valakinek. Keresztülverejtékezte magát a gőzölgő dzsungel

ösvényein, folyókon, melyek fekete vize a combjáig ért, volt úgy,

hogy az ágyúlövedék, amely a csoportjuk kellős közepébe

csapott, ledöntötte a lábáról: volt, hogy a földre vetette magát,

amikor a gépfegyver kelepelése arra figyelmeztette, hogy

csapdába kerültek.

A gerilla-hadviselés egész skáláját gyakorlatilag tapasztalta

ki. Egyik pajtását, akivel együtt ment földeríteni, karóba

húzták egy elefánt-ösvényen, és szörnyű halált halt. Két, másik

társa közvetlenül előtte darabokra szakadt, mikor az útjukat

eltorlaszoló indák közé céloztak, ő mindezt megúszta néhány

karcolással, összeszűkült gyomorral, fegyelmezetlenné vált

belekkel; nem volt se jobb, se rosszabb katona, mint a többi

ausztrál vagy jenki, aki éppúgy gyűlölte az egészet, mint ő, s

akit ugyancsak az a gondolat éltetett csupán, hogy egyszer csak

hazajutnak.

Úgy látszott, őt elkényezteti az élet. Még tréfát is faragtak

rá: „Igyekezz Paul Murray mellett maradni. Hátha neked is jut

az ő szerencséjéből.”

Bőven volt szerencséje, amit megoszthatott, egészen addig a

napig, amíg azok az őrült fattyúk a saját csapataikra nem

zúdították a napalmot, épp amikor pihenőben voltak azután,

hogy fölgyújtottak egy falut. A Viet-Cong fölszívódott a

dzsungelben, egy pillanattal a tüzes zápor előtt, míg az övéikből

hárman és isten tudja, hogy a falu lakói közül hányan halálra

égtek. És hiába próbálta elhessegetni a gondolataiból az eleven

lidércnyomást, sosem hagyta el a tudatát.

Teste kimerült, kudarcától sós íz gyűlt a szájába. Képtelen

ismét, megkísérteni a bomborát. Legalábbis most. A halálnak

valami más módját kell megtalálnia, amelyben teste nem tud

majd felülkerekedni akaratán.

Beült a kocsijába, és a napszemüvege után kotorászott,

hogy megvédje szemét a kápráztató reggeli fénytől, és ekkor

látta, hogy egy fej bukkan föl óvatosan a vezetőülés melletti

ablaknál. Két fekete szem bámul be, olyan fekete szemek, mint

azé a vietnami fiúé, aki menekülni sürgette. Akár ugyanaz a fiú

is lehetne az ébenfekete hajával és fekete szemével. Kiáltás

indult el a torkából, és káromkodásban végződött: ez ugyanaz a

fekete fej, amelyik tegnap a szikláról figyelte, valami átkozott

bennszülött kölyök, aki azt lesi, mit lophatna el. Kicsapta az

ajtót, de úgy, hogy a fiú hanyattvágódott.

– Mi a fenét csinálsz itt? El akarsz csórni valamit?

A fiú ott ült még, ahová pottyant, vékony karját

dörzsölgette, ahol az ajtó megütötte. Fejét rázta, és szó nélkül

arra a rakás uszadékfára mutatott, amit estében elejtett. Paul

végignézett rajta, ahogy ott kuporgott reszketve: csontos teste

és lába, mint a megfeketedett botok. Mellette egy kutya, s

annak éppolyan nevetségesen hosszú lábai voltak, mint a

kölyöknek. Csak méreteiben hasonló Pak Tohoz. Bőrének színe

és a szeme más. Fekete ez is, de Pak To szeme ferde vágású és

keskeny, ezé meg nagy és kerek, és mély, csontos üregben ül, s a

bőre csokoládébarna, az ajka duzzadt. De mindkettőjükön a

koraérettség félreismerhetetlen jelei, mint akik nagyon is hamar

kicsöppentek a gyermekkorból;

Ne légy szentimentális, intette magát. Ausztrálok és

vietnamiak: az nem ugyanaz. A vietnamiak büszke faj, még

akkor is, ha szegények és leverik őket. Az itteni bennszülöttek

pedig alig vehetők emberszámba.

A kisfiú félig guggolva úgy nézett föl rá, ahogy gyakran,

nagyon gyakran néztek föl rá a vietnami gyerekek is,

szemükben kihívással, ugyanakkor félelemmel. Aztán eszébe

jutott a vietnami kisfiú vékony keze, ahogy húzza, taszigálja őt,

és vízzel hűsíti a torkát. Ha nincs ott az a gyerek, nem lenne

életben.

Visszafojtotta a torkát csiklandó nevetést. Mi haszna abból,

hogy életben maradt? Íme, két napja próbálkozik azzal, hogy

eldobja magától azt az életet, amit Pak To oly türelmesen

kényszerített vissza belé, két napfa megfontoltan kísérti a

tizenhat hónapja esedékes halált. Csak az isten tudja, mikor lesz

rá ereje, hogy újból megpróbálja. Pillanatnyilag enni akar.

Magához intette a fiút, s az lassan, óvatosan közeledett,

mint a megrugdalt kutya.

– Hé, van valami üzlet errefelé? A fiú bólintott.

– Jól van. – Elővett a zsebéből néhány bankjegyet. – Menj,

végy egy egész kenyeret, vajat, valami húsfélét, meg cukrot és

tejet. Vidd magaddal ezt a kannát.

A fiú újra bólintott. Odaóvakodott a kocsi ajtajához,

átvette a pénzt és a kannát, és szó nélkül elindult. A kutya

előtte ugrándozott, végig a sziklás földnyelvet átszelő ösvényen,

amely a kikötőt elválasztotta az öböltől.

Paul figyelte őket, ahogy távolodnak. Az étel gondolata

fölkeltette éhségét. Üres volt a gyomra, üres az agya, végtagjai

súlyosak a fáradtságtól. A szabadban való tartózkodástól a

vékony új bőr fölrepedezett az arcán, a hátán és alkarján. Nem

merte megnyalni az ajkát, mert attól félt, hogy a pörkök is

fölhasadnak. Nem mert belepillantani a tükörbe. Nem csoda,

hogy a felesége nem akart vele élni. Önmagával sem tud együtt

élni.

◊

A gyerek habozva állt meg a bolt kopott bejáratánál. A

kirakatban konzervek sorakoztak, és az ajtón túl a postahivatal

volt. Sokáig bámulta a sötét hajú asszonyt, aki a pult távolabbi

végénél éppen írt. Két pár fekete szem figyelte: a gyereké és a

kutyáé. De ő nem emelte föl a fejét. Vártak. A Fehérember ilyen.

Ha megjelensz előtte, és kérni szeretnél tőle valamit, nyugodtan

ír tovább, mintha ott sem volnál, te meg csak vársz, mert ha

megszólalsz, rád ugat, mint a dühös kutya.

Végre az asszony befejezte írnivalóját, becsukta a könyvet

és fölnézett.

– Nos, mit akarsz? – Úgy nézett rá és a kutyára, mint aki

sosem látta őket.

De minthogy megkérdezte, mit akar, ez azt jelenti, hogy

nem úgy tekint rá, mint aki lopni akar, hanem mint egy vevőre,

aki megfizeti, amit kér. Óvatosan a pulthoz lépett hát.

Az asszonyt bosszantotta, ahogy metszőfogait mutogatva

vigyorgott és elhadarta:

– Kenyeret, húst, vajat és tejet.

– Micsodát? – kérdezte az asszony élesen.

– Reggelire.

– Azt gondolom. De amikor ennivalót kérsz vagy bármi

egyebet, mit kell még mondanod?

– Ó, azt, hogy kérek szépen.

– Így már jobb. És ne felejtsd el, hogy én nemcsak boltos

vagyok, hanem postamesternő is. Van pénzed?

A gyerek fölágaskodott, hogy letegye a két bankjegyet a

pultra. Az asszony a mutató- és hüvelykujja közé fogta őket,

mintha piszkosak lennének, és a fény félé tartotta.

– Hol szerezted?

A gyerek kihallotta hangjából a gyanút. Ez az a hang,

amellyel a rendőr kérdezett a rezervátumban, amikor bedugta

orrát a kunyhókba, és föltúrta a holmijukat: „Ezt hol szerezted?

Azt hol szerezted?”

– Az az ember adta nekem – mondta a fiú kissé remegő

hangon.

– Melyik ember?

A gyerek állával, ahogy a nagyapja szokta, az ismeretlen

táborhelye felé intett. Az asszony türelmetlenül szólt rá:

– Azt kérdeztem, melyik ember. Nincs nyelved?

– Az az ember ott lent.

– Nem látok ott semmiféle embert.

– Aki tegnap a bombora fölött lovagolt.

– Ó, az az őrült? Hol táborozik?

– A Head túlsó oldalán. Van ott egy nagy kocsija, és amikor

lementem reggel, abban aludt.

– Mit kerestél arra?

– Vittem neki egy kis fát.

– Ó. És azután?

A gyerek elhallgatott. Nem akarta elismételni, mit mondott

neki az az ember, amikor megpillantotta őt.

– És azután?

– Kért, hogy menjek és hozzak neki valami ennivalót a

boltból.

– Ó, szóval ő kérte. Miért nem ő maga jött? A gyerek a fejét

ingatta.

– Nos?

Megint csak a fejét rázta.

– Miféle ember az?

A gyerek kereste a szavakat.

– Egy olyan... furcsa színű...

– Furcsa színű? Bólintott.

– Mit akarsz ezzel mondani?

– Egyik része fehér, a másik rózsaszín, és van, amelyik vörös,

a keze meg fekete, és fekete szemüveget hord.

Az asszony kellemetlenül felnevetett.

– Szóval amolyan csodabogár-féle, nem?

A gyerek nem válaszolt. Nem tudta, mi az a csodabobogár.

– Mit akarsz még? – Kérdezősködése fölforgatta a gyerek

fejében a rendet. A padlóra bámult, miközben lábujjával

ábrákat rajzolt, és azt suttogta:

– Elfelejtettem.

– Akkor azt hiszem, legjobb, ha én döntök helyetted.

Küldök neki mindent, amit egy értelmes ember, ha annak lehet

nevezni őt, kívánhat: kenyeret, vajat, dzsemet, tojást és

szalonnát. Húsféle nincs. Teája van?

A fiú a fejét rázta:

– Nincs.

– Akkor egy fél font teát is. A teáskannát minek hoztad?

– Tejnek.

Az asszony a kannával odament a hűtőszekrényhez, majd

visszatért vele a pulthoz.

– Itt van minden. Van nálad valami, amiben el tudod vinni?

A fiú megint a fejét rázta.

– Adok neked egy cukros-zacskót, pakolj bele. A tojást meg

a visszajáró pénzt tedd a tetejére. – A pulton át odanyújtotta a

zacskót, és elfintorította az orrát. – Ha megint vásárolni jössz,

előbb mosakodj meg. Bűzlesz. Nem értem, anyád mit gondolhat,

hogy elenged reggel otthonról, mosakodás nélkül. Soha nem

szokott figyelmeztetni, hogy mosakodj meg?

A gyerek bólintott. Nem mondta meg, hogy nincs itt az

anyja, aki figyelmeztethetné, hogy tegye ezt vagy amazt.

– A kutya is bűzlik. Fürdesd meg, mielőtt idehozod. Hallod?

A gyerek bólintott és kifelé indult. Az asszony utána szólt:

– És mit kell mondani, ha valakitől kapsz valamit?

A gyerek nagy nehezen kibökte:

– Köszönöm, postakisasszony.

Lassan lépkedett lefelé a lépcsőn, a kutya mellette ugrált. Az

öblön túl, a földnyelvre vezető göröngyös ösvényen is óvatosan

haladt. Ha lenézett, innét láthatta a kocsit. Azon törte a fejét,

vajon az az ember elaludt-e megint. És amikor a földnyelv

másik oldalán lefelé tartott, hangosan szólította a kutyát, hogy

közeledtükre fölébredjen a férfi, és ne legyen most is dühös.

Paul éppen arra gondolt, hogy „valószínűleg sohasem fogja

viszontlátni a gyereket meg a dollárjait, amikor meghallotta,

hogy az a kutyáját hívogatja. A kölyök odaért a kocsihoz,

letette a zacskót a vezetőülésre, és mellé a maréknyi aprópénzt

is.

Paul belenézett a zacskóba. Az ennivaló illatára szájában

összegyűlt a nyál.

A fiú szó nélkül a vásároltakra mutatott, majd eszébe jutott

valami: – Hús nincs.

Paul legyintett: – Ennyi minden mellett nem fogok éhezni.

Reméljük, holnapra lesz neki.

Megfordult, és a gyerek látta, hogy a bőr végig, egészen az

úszónadrágja szegélyéig fölhólyagzott a hátán. A férfi egy

törülközőt vetett a vállára, hogy védje a naptól és a széltől. A

gyerek már azelőtt is látott ilyen naptól leégett bőrű

Fehérembert, de a hólyagok teteje sosem repedezett így föl.

– Csináljak tüzet? – kérdezte az uszadékfára mutatva.

Paul levette szemüvegét és ránézett, és a fiú látta, hogy a

szeme épp olyan kék, mint a tenger, és egyáltalán nem olyan

csúnya, mint amilyennek először gondolta, mikor meglátta

kivörösödött szemhéját.

– Tudsz tüzet rakni? – kérdezte a férfi kétkedve.

Hónapok óta most először történt, hogy egy másik szempár

nem úgy szemlélte eltorzulását, hogy megpróbálja nem

észrevenni.

A gyerek Bólintott. Egymásra rakott néhány követ egy

szikla mellett, úgy, hogy természetes tűzhelyet képezett,

labdává gyúrt egy papírt, száraz gumifa-leveleket és gallyakat

helyezett fölébe, és a nagyobb fadarabokat egy gyakorlott

campingező ügyességével tette rá. Pulóvere alól gyufát vett elő

az ingéből, és tölcsérré formált tenyerei közt őrizve a lángot,

meggyújtotta a papírt. Mint valami öregember, gondolta Paul,

miközben az ügyes, sötét ujjakat és az elmélyült gyerekarcot

figyelte.

Arrébb rúgta a hálózsákot és fölszisszent, mert a zipzár vége

fölkarcolta bokáján a bőrt. Az idegei épp olyan érzékenyek

voltak, mint a bőre. A gumifa füstjének szaga kaparta a torkát,

és menthetetlenül fölidézte a campingben töltött mézesheteit.

Az olyan reggeleken, mint a mai, mikor hűvös szellő leng és a fű

harmattól nedves, ő volt az, aki ugrott, hogy tüzet rakjon.

Aztán egy gyors megmártózás következett, amíg a teáskanna

felforrt és a szalonna sistergett, mint ahogy most is sistereg.

A fiú a serpenyőt tapasztalatlanul kezelte. Paul kivette a

kezéből, a szalonnát félrerázta, melléje ütött három tojást, majd

megfordította, hogy mindkét oldalán barna kérget kapjon.

Vastag kenyérszeleteket vágott, megpirította, és bőven

megvajazta. Hónapok óta most érzett először étvágyat.

Tányérra halmozta az ételt, és úgy evett, mint még soha azóta,

hogy megégett.

Amikor befejezte, fölnézett, és látta, hogy a gyerek szeme a

kenyérre tapad, nyelvével körülnyalja a száját, s mellette a

kutyának csurog a nyála.

Az ördögbe! – gondolta magában. – Ez a gyerek éhes.

Odahajított neki egy szelet kenyeret:

– Töröld ki vele a serpenyőt!

A fiú sietség nélkül fogadta el. – Kösz, Főnök – mormolta, és

feltörölte a kenyérrel a zsír minden csöppjét és a tojás minden

morzsáját, aztán kettétörte a kenyeret, s felét a kutyának adta,

a másik felét pedig a saját szájába dugta.

Paul kíváncsian figyelte. Miféle szülei lehetnek, hogy reggeli

nélkül hagyják elmenni otthonról? Nyilván semmirekellő,

iszákos bennszülöttek, akik valamelyik piszkos táborban

lézengenék. Bár a gyerek nem csavargó: megdolgozott a

reggelijéért, és még csak nem is koldult. Paul vágott még a

kenyérből, és újabb tojást ütött a serpenyőbe egy szelet

szalonna mellé.

– Süsd meg magadnak, te kis mocskos.

Fura fickó, gondolta magában, míg elnézte, ahogy feltörli a

tojás utolsó maradékát is a darab kenyérrel, ráteszi a szalonnát,

és odaadja a kutyának.

A víz felforrt a kannában. Paul beledobott egy maréknyi

teát, és addig ütötte a kanna oldalát, míg a levelek lesüllyedtek

a fenekére, Teletöltött két bögrét, bőven megcukrozta, és azt a

bögrét, amelyik a feleségéé szokott lenni, odanyújtotta a fiúnak.

Az mohón szürcsölte.

A másik csésze után Paul kivett egy párnát a kocsiból, és

egy öreg fatörzshöz támasztva, ráhajtotta a fejét.

A fiú hozzáfogott, hogy összeszedje a tányérokat és

csészéket, és kérdőn pillantott felé.

– Oké – mondta Paul.

Elővett egy cigarettát, meggyújtotta sebhelyes kezével, és

óvatosan az ajkához vitte. Nem szívta hosszan, nehogy a

vékony bőr hozzátapadjon.

Az égbolt felhőtlenül feszült fölötte, akár egy roppant sátor,

alig világosabb kéken, mint a tenger a kikötő sziklás

torkolatában. Láthatta a bomborát, amelynek tompa morajlása

ott visszhangzott a fülében, mögötte a még alacsonyan álló

napot, amint a hullámokat kápráztató tajtékvonallá változtatja.

Azon gondolkodott, hogy is lehetett mersze – ha a merészség

megfelelő kifejezés – tegnap, meg tegnapelőtt nekirontani az

örvénylő vízfalnak, amely alatt meg-megvillannak a fekete

sziklák. Nem inkább őrültség volt-e, mint merészség? Most csak

azt tudja, hogy ma képtelen lenne megtenni. És most itt van

egy magányos földnyelven, és nincs egyebe a kocsijánál, a rajta

levő ruhánál, camping-felszerelésénél és a zsebében levő,

átkozottul kevés pénznél. Mihez kezdjen?

Az apja segíthetne rajta. A telekügynökség jövedelmező

üzletág, s a mostani jólét napjaiban ugyancsak virágzik.

Mennyire örült, amikor egyetlen fia elképzeléseit sikerült az

üzleti pálya felé terelnie! „Minden adottságod megvan ahhoz,

Paul, hogy sikeres üzletember légy” – mondogatta hízelegve,

amikor ő tizenhat éves korában gazdálkodónak akart menni egy

iskolatársával, akivel nyaralni szokott, és akinek az apja társat

keresett.

Apja kinevette a tervét: „Miért adnád a fejed ilyen kemény

munkára? Ha nincs éppen aszály, akkor árvíz van. És ha mégis

akad egy jó évszak, akkor esnek az árak. Az még csak rendben

volna, ha a nagy birkatenyésztők egyike lennél. De hogy

közönséges farmer! Csak a bolondok túrják manapság a földet.

Inkább kereskedj vele! Ebben van pénz!”

Megvoltak benne a jó üzletember adottságai, és értett a

pénzszerzéshez. És most itt van, olyan förtelmesen visszataszító

külsővel, hogy nem is gondolhat többé az ügynökösködésre,

hiszen még az a lány is eldobta a benzinkútnál a csövet, amikor

megpillantotta, és beszaladt az apjáért. Az kijött, és kelletlenül

bár, de kiszolgálta. Kancsal tekintetéből lehetetlen volt

megítélni, hogy lopva ránéz-e egyáltalán arra a szörnyetegre,

aki megijesztette a lányát, vagy pedig elfordított feje azt jelenti,

hogy igyekszik még ezt is elkerülni.

A kikötő felé fordult: ahhoz a tájhoz hasonlított, ahol a

nászútjuk alatt táboroztak Marilynnel. Hosszú, bolondos

napokat töltöttek ott a méltóságosan hömpölygő hullámok

megnyergelésével. Akkoriban, visszatérőben a campingbe, a

szirten meg szoktak állni, hogy letekintsenek a hullámverésre,

de már éhesen gondoltak a húsra, amit majd gumifa tűzön,

roston sütnek meg, s olyan illatos lesz, mint a tömjén.

Orrcimpái most is megérezték a gumifüst csípős szagát, de

az akkori hatás most elmaradt. Fogai érezték a szabad tűzön

pirított kenyér és a parázson készült étel ropogósságát, de

mindennek nem volt meg a régi íze.

Akkor csak még éhesebbé váltak annak a gondolatától, ami

éjszaka vár rájuk, ha majd meztelenül elnyújtóznak egymás

mellett a sátorban, és nem tudnak betelni a mindkettőjükben

föltámadó vággyal.

Fog-e még valaha nőt így ölelni? Akár egy megvásárolható

nőt? Manapság ők is oly könnyen keresik a pénzt, így

megengedhetik maguknak, hogy válogatósak legyenek. Bár

mindig voltak olyanok} akik bárkit elfogadtak, ha elég pénze

volt, de amíg az efféle némbert kárpótolhatja a pénz, ő már soha

többé nem láthatja meg a maga tükörképét egy olyan nő

szemében, aki élvezettel néz vissza rá. Meg az is lehet, hogy

képtelen arra, amit a teste kíván. Azt sem tudja, férfi-e még

egyáltalán. Ágyéka súlyos a több hónapi kényszerű

önmegtartóztatás terhétől. Szíve nehéz a fölismeréstől, hogy ha

valaha együtt hálna is egy olyan nővel, akit jól megfizet ezért,

észre kell majd vennie, hogy irtózattal hunyja be a szemét,

nehogy látnia kelljen őt.

◊

Kemmy a tányérokat a patakhoz vitte, és homokkal

kisúrolta őket, nehogy zsírosak maradjanak. Közben Mamára és

Apára gondolt, mert ez a munka akkor is őrá várt, amikor

északról megszöktek.

Amikor elkészült a súrolással, visszavitte az edényeket a

kocsihoz. A férfi elnyúlva feküdt egy pokrócon, feje alatt a

gumipárnával, és dohányzott. A gyerek megfigyelte, hogy

milyen óvatosan viszi a cigarettát a szájához, szinte alig érinti,

míg szívja a füstöt. Nem úgy, mint Apa, akinek a cigaretta

akkor is a szájában lógott, amikor beszélgetett.

Bizonyára azért, gondolta, mert az ajka olyan, mint az

összezúzott medúza a homokparton: puffadt és hólyagos.

Homlokán a fölrepedt vörös hús egészen a koponyájáig ért,

amelyen a haj csimbókokba állt össze, mint a rühes kutya szőre,

és az egyik füle bíborban izzó húscsomóként tapadt a fejbőréhez.

A cigarettát tartó keze egészen fekete és csupa forradás.

A férfi a tányérokra pillantott.

– Jól van! – mondta. – Tedd be a kocsi hátuljában a kosárba,

és nyomás, el innen, te is, meg a kutyád is.

Kemmy már indult volna, de aztán visszafordult. – Fa nem

kell főnök? – kérdezte vékony, remegő hangon, s hogy még

világosabbá tegye, mit akar mondani, a tűzhely felé mutatott. –

Tűzhöz?

Paul biccentett:

– Oké. Hozzál holnap reggel is, és majd meglátjuk, kell-e

valami a boltból.

Kemmy bólintott és elindult, a kutya kelletlenül követte. A

férfi utána szólt:

– Hé, te kis vakarcs! Gyere csak ide!

A gyerek visszament, megállt féllábon, s a másikkal átfonta

a lábaszárát. Szerette volna azt mondani: az én nevem Kemmy,

de nem szólt, mert félt, hogy ha megmondja a nevét, a rendőrség

érte jöhet és elfogja. A gyerek nem tudta, miért nevezte el őt

Vakarcsnak. Nem tudta, mit jelent ez a szó. Azt tudta, hogy a

„vakar” mit jelent, de még sose hallotta, hogy így hívjanak

valakit. Ámbár a fehéreknek is fura nevük van néha, és a

feketéket is úgy hívják, ahogy éppen eszükbe jut, például a

rezervátumban Monoklisnak azt az öregembert, akinek valami

baja volt a szemével, és Falábú Marynek egy öregasszonyt, aki a

lábát vadkutya-csapdában vesztette el, és azóta a hóna alá

szorított mankóval jár.

Még mindig jobb, ha Vakarcsnak hívja, mint ha egyáltalán

nem hívja sehogy. Ezért adott nevet ő is a kutyájának, mihelyt

letelepedtek a barlangban, mert ha nevet ad neki, a kutya

megtanulja, hogy hozzá tartozik, és hogy szüksége van rá.

Mindennél fontosabb azt tudni, hogy valakinek szüksége van

ránk.

Még ott lézengett egy darabig, holott látta a férfi arcán,

hogy az már meg is feledkezett róluk. A kutya ott ült mellette,

nyelvét lógatta, fülét hegyezte, és reménykedve csóválta a

farkát.

A férfi nyögve fölült, és eloltotta a cigarettáját.

– Ó, te még itt vagy? No, kölyök, futás – mondta durván. –

Nem akarom, hogy egész nap itt lógj körülöttem.

Szavaira Kemmy mellét elöntötte a forróság, mert már

akaratlanul is fölépítette magában azt az elképzelést, hogy ő

majd mindent ellát az ember körül, és abból élelem lesz

magának meg a kutyájának.

– És ide figyelj, ha még nem lennék ébren, amikor reggel

ideérsz, ne kelts föl, és ne is leskelődj be a kocsiba. Nem szeretem,

ha néznek, amikor alszom. Megértetted?

A fiú bólintott.

– És mondd meg a többi feketének is, akikkel együtt laksz,

ne ólálkodjanak itt, mert különben olyat kapnak tőlem, hogy

megemlegetik. Megértetted?

A fiú ismét bólintott.

– Oké! Most pedig eredj szaporán, és vidd magaddal ezt a

dögöt is.

Kemmy bólintott és sarkon fordult. Már elérték a

földnyelvhez vezető ösvényt, amikor Paul utána kiáltott:

– És mondd meg anyádnak, hogy büdös vagy, és az a dög is

büdös. Mielőtt idejössz, mossa ki a ruhádat, és fürdessen meg

mindkettőtöket. Épp elég víz van körös-körül.

Kemmy bólintott, és a szívébe égő fájdalom nyilallt, és a

szemébe valami szúró érzés. Nem szabad sírnia. Apa azt mondta,

egy Őslakó kisfiú még akkor se sír, ha nagyon megbántják.

8

Jó, hogy megszabadultam tőle mondta magában Brenda,

miközben a fiú lefelé haladt a lépcsőn. Legalább nem jön ide

többé, és nem fog zavarni. De a gyerek arckifejezése megragadt

az emlékezetében. Igyekezett elhessegetni magától, sosem fog

elkészülni a munkájával, ha egy ilyen túlérzékeny fekete

vakarcs érzései foglalkoztatják (valakinek muszáj civilizálni

őket!). Neki épp elég dolga van a bolttal és a postahivatallal. Az

utóbbi nem annyira nehéz, mint inkább bonyolult a

halászbárkák rendszertelen és bizonytalan érkezése miatt,

amelyek olykor kikötnek itt a leveleikért, vagy mert valaki

telefonálni akar, olykor pénzt feladni és mellékesen bevásárolni

olyan apróságokat, mint a cigaretta és a cukorka. A Devil’s

Head postahivatalának valaha sokkal nagyobb jelentősége volt,

mint manapság, amikor a halász- és a szénszállító hajók már

nem kötnek ki az öbölben.

Elég sokáig tartott, amíg megtanult bánni a halászokkal és

a bevetődő turistákkal: hogy ne vegyen tudomást a tréfás

udvarlásukról, vagy ne vegye szó szerint. Hiszen azt nem

mondhatta senkinek, hogy mindenféle közeledési szándék –

legyen tréfás vagy komoly – olyan, mintha kést forgatnának a

szívében. A legenyhébb célzás arra, hogy ő nemcsak

postamesternő és boltos, arra emlékeztette, milyen engedékeny

volt Derekkel szemben. A férfi is megmondta, hogy ő volt a

kezdeményező a leplezetlen imádatával. Ha ezt nem használta

volna ki, az egész nem lett volna egyéb gyerekes lelki sérülésnél.

Most úgy tekint vissza az együtt töltött évre, mint

figyelmeztetésre: végezd el tökéletesen a munkádat, de utasíts

vissza mindent, ami nem szorosan ahhoz tartozik.

Véletlenül kihallgatott telefonbeszélgetésekből tudta meg,

hogy a helybeliek ,,vasszűznek” nevezik. Nem bánta. Jobb és

biztonságosabb, ha az a híre, hogy túl szigorú, mintha az hogy

túl könnyelmű.

Az alkalmilag betévedő asszonyokkal, akik a homokdombon

át, a szétszórt farmokból vagy a halászházakból jöttek,

többnyire ugyanígy bánt. Senki sem vádolhatja azzal, hogy nem

dolgozik jól, vagy nem elég udvarias, sőt készséges, ha a

doktorért vagy a kórházba kell telefonálni egy beteg gyerek

vagy vajúdó asszony miatt. „Érti a dolgát, és egészen csinos” –

ez volt a véleményük róla, ahogy itt-ott meghallotta. ,,Nincs

vele semmi, baj, de valahogy… szóval lehetetlen közelférkőzni

hozzá”. Talán a házassága körül volt valami, hiszen tudja, hogy

férjnél volt, annál a csoda jóképű fiúnál a légierőtől.” Azt

mondják, nemcsak a levegőben voltak nagy sikerei, hanem a

földön a nőknél is... Hogyhogy sosem hallott róla? Bizony,

feleségül vette, amikor a hölgy a titkárnője volt annak az öreg

századparancsnoknak Doolinbában, a kisegítő reptéren. Szív-

döglesztő férfi, azt mondják. Személyesen sosem láttam, de akik

ismerték, mondják, csoda csinos fiú, ez meg kimondottan

gyönyörű lány volt... A legtöbb fiú odavolt érte. Nem is hinné

az ember, ha most látja azt a szigorú arcát. Soha egy csöpp rúzs

a száján, semmi kikészítés, a haja akkora kis kontyba szorítva,

mint egy hagyma, a ruhájáról meg azt gondolná az ember,

valami egyenruha. És sose jár sehova.” Pedig sokan meghívnák

szívesen, de amikor éppen belekezdenének, megjelenik az arcán

az az udvarias, hideg mosoly, amitől egyszerre elmegy az ember

kedve. Az a fiú a tejgazdaságból, meg sok más is, a

halászhajókról valósággal rajongnak érte, de sosem jutottak

vele semmire. Mégsem tudom, mit csinálnánk nélküle ezen az

isten háta mögötti fészekben...”

Az effajta beszéd valami módon mindig visszajutott hozzá,

vagy ravasz pletyka útján, vagy úgy, hogy véletlenül

kihallgatta őket a kapcsolótáblánál. Ilyenkor közömbösen

megrántotta a vállát. Ő jól dolgozik. Még többet is tesz, mint

amennyi a kötelessége, ha segítenie kell. Sosem zárkózik el attól,

hogy munkaidő után is kinyissa a postát, ha telefonálni akarnak,

sosem tagadja meg, ha a segítségét kérik – de soha nem is ajánl

föl semmit, amíg nem kérik.

Senki sem tudja az igazságot, így biztonságban él

magányában, és neki így tetszik.

Lehet, hogy mindez nemcsak érzelmi okokból van így,

gondolta sokszor. Talán fizikailag is megváltoztatta az, hogy

elvették tőle a gyereket. Hidegen és szenvtelenül töprengett

azon, miért is hagyta Derek, hogy teherbe essen. Merő

könnyelműségből? Vagy azért, mert nem törődött ővele? Vagy

ezzel vélte biztosítani, hogy kitart mellette? Nem, nem ezért.

Derek őt akarta magához láncolni, hiszen – most már tudja –

egy férfit nem lehet lekötni.

Most is maga előtt látta, ahogy akkor, az első napon,

kilépett a gépből, amely oly sebesen közeledett a kifutópályán,

mint valami csillogó szörnyeteg. Új gép volt, akkor próbálták ki,

és valami rosszul működött rajta. Nagy jövés-menés volt

körülötte.

Emlékezett arra a pillanatra, amikor a férfi először

telepedett le az íróasztala szélére, s a szeme olyan tüzes

pillantással fürkészte őt, hogy válaszul ő is lángra gyúlt.

Mint mikor két tűz találkozik.

Most újra fölidézte magában, hogyan figyelte az embereket,

amikor a tűzvész megfékezésére ellentüzet gyújtottak, és az,

mint egy tűzfüggöny, végiglebbent a füvön és az alacsony

bozóton. A két tűz találkozott, a lángok magasra csaptak, föl az

égig, olyan zúgással, mint amikor a repülőgépek százai indulnak

egyszerre.

Velük ugyanez történt. Nem tiltakozott, mikor a férfi

másnap lehajolt, hogy megcsókolja a búcsúzásnál. Ennek a

csóknak a bűvöletében élt egész héten át, míg a férfi ismét el

nem jött, és ismét meg nem csókolta. Most csak ámult, hogy is

lehetett ilyen könnyelmű. Még azzal se mentegetőzhet, hogy

nagyon fiatal volt. Huszonhárom éves volt és Doolinbában a

huszonhárom éves lányok már rég férjes asszonyok és anyák, és

árgus szemekkel vigyáznak a húgaikra, akikre ezután kerül

majd sor.

Ó, nem, nem az ifjúság féktelensége volt. Akkor nem

kérdezte magától, hogy mi. Nem foglalkoztatta. Most képtelen

fölidézni azt az érzést, ami Derek karjaiba kergette. Egyetlen

csoda volt az egész, egyetlen vad vágy. Mindaz a költészet,

amivel romantikus iskoláslány korában megtömte magát,

valósággá vált.

Most olyan hidegen tekintett vissza az egészre, mintha egy

teleszkóp másik végéről nézne valamit, ami oly távoli és oly pici,

hogy nehezen lehet összeegyeztetni a valósággal. Akkoriban ez

volt számára az egyetlen valóság.

Pedig a savanyú képű századparancsnok kereken

figyelmeztette, hogy legyen óvatos, éppen azért választotta őt a

titkárnőjéül, mert megközelíthetetlen hírében állt. De

figyelmeztethette volna anyja nyugtalansága és apja

aggodalmas tekintete is, amikor oly megváltozottan, ragyogva

jött haza, és énekelve zuhanyozott a fürdőszobában.

Egészen ki volt cserélve.

– Vigyázz – figyelmeztette Mrs. Brown, a seprűnyélre

támaszkodva, az olyan asszonyok nyíltságával, akik egész

életükben csak mostak és takarítottak. – Azt mondom, vigyázz.

Az én öregem gyalogos volt a legutóbbi háborúban, és ő azt

mondja, hogy a repülők olyanok, mint a tengerészek. Sőt még

olyanabbak: ahány reptér, annyi nő.

Mindenkit kinevetett. Mit tudhatnak ők az unalmas, maradi

életmódjuk mellett? Apja belemerült a postába meg a

bélyegeibe, félig béna anyja semmit sem lát, ami a kerekes

széken túl esik. Mit tudhatnak ők? Honnan is tudhatnák, hogy

Derek testestül-lelkestül csak az övé? Hogy semmi sem

maradhat belőle egy másik reptér más nője számára? Ebben

bizonyos volt.

Derek is ezt mondta, és valahányszor útra kelt, ő úgy érezte,

magával vitte lényéből mindazt, ami fontos.

A férfi sosem beszélt házasságról. Ez csak akkor került szóba,

amikor a repülőtéri szolgálata heti két napra és három éjszakára

szaporodott. Három estén át kényszeredett mosollyal fogadta,

amikor ő azt mondta neki, hogy nem töltheti vele az éjszakákat

a repülőtéri szobájában. Hogy mit csinálnak, amikor

kikocsikáznak messze a bozótba, azt senki sem követheti

nyomon. De az egész éjszakát vele tölteni: ez annyi volna, mint

az egész világ tudomására hozni, és ezt apjára meg az anyjára

való tekintettel nem teheti meg. Saját magára nem gondolt.

Minden szégyenkezés nélkül, akár a háztetőről kikiáltotta volna,

hogy szereti Dereket, és Derek szereti őt. De valami régimódi

ragaszkodás megtiltotta neki, hogy szenvedést okozzon a

szüleinek. Kétségtelenül öreg trotlik, de jó szándékú trotlik,

képtelen volna megbántani őket.

Derek savanyúan nevetett, amikor megmondta neki, hogy

nem maradhat benn éjszakára.

– Furcsa erkölcseid vannak. A bozótban mindent, de ahol

más is láthatja, semmit?

– Nem erről van szó, Derek. De nem bánthatom meg apát és

anyát…

– Nem bánthatod meg őket? Az még nem jutott eszedbe,

hogy a szüleid is megtették annak idején, vagy meg akarták

tenni?

– Biztos nem tették meg a házasságuk előtt. Doolinbában

mi sem tehetjük meg. Ha a városban élnénk, vagy...

– Vagy házasok lennénk? – Derek fölhúzta a szemöldökét. –

Persze, ha házasok lennénk, helyes és illendő lenne.

Ő habozva bólogatott. Nem akart elsőnek beszélni a

házasságról.

– Oké – mondta a férfi. – Hát házasodjunk össze, és akkor

akár le sem kell húznunk a redőnyt, nyugodtan szórakozhatunk

egész Doolinba szeme láttára. Nem vagyok hajlandó heti három

éjszakát elpocsékolni egész éven át egy ilyen dögunalmas helyen.

Karjába vette, magához szorította, és őt is elsodorta a

köztük fölcsapó tűz. Szédült az örömtől, hogy ezután már

mindig így lesz. Derek nem azokhoz a férfiakhoz tartozik, akik

csak a reptéri napokra kívánnak valakit, azután más reptér,

más nő!

Ugyanaz a pap adta össze őket, aki őt megkeresztelte és

konfirmálta, nem csinált nagy hőhót, és – mint később keserűen

rájött – nem is igen kérdezősködött. A férfi hálás volt ezért,

maga miatt is, a szülők és az ő doolinbai jóhíre miatt is: örült,

hogy botrány nélkül megúszta az ügyet.

Így hát házasok lettek egy tavaszi reggelen, amikor a levegő

tele van a frézia illatával és a bozót ragyogó virágokkal.

Most hidegen gondolt vissza rá, és látta magát az új fehér

ruhájában, amelyet a helybeli áruházzal hozatott. Ott nem

talált semmi sikkeset, de Mrs. Mulland telefonált New Castle-ba,

és onnan aztán valóban gyönyörű ruhát küldtek. Újra átérezte a

selyem síkosságát, hófehérségét, a hosszú szoknya és a rövid

fátyol suhogását, ahogy mozdult. Milyen bolond is volt, hogy

annyi pénzt kidobott egy ruháért, amely semmit sem jelképezett.

Hisz nem volt már szűz. Asszony sem volt, de azt, akkor még

nem tudta.

Amikor kilépett a kis fatemplom boltíve alól, fejét felszegte,

egyrészt dacból, másrészt büszkeségből, mert nagyon jól tudta,

hogy a bámészkodók mit suttognak maguk között. Sokkal

jobban ismerte Doolinbát, semhogy ne tudja: mindenről

értesültek. Látta a jelentőségteljes mosolyokat, és még jobban

fölszegte a fejét. Mit számít, ha mindenki tudja is?

Az egyetlen érzés, amelyet most vissza tudott idézni arról a

napról, az elbizakodottság volt, ahogy a lépcső tetejéről

mindenre és mindenkire lenézett, és a hihetetlen szerencséjére

gondolt. Mert még akkor is alig akarta elhinni. Ezentúl nincs

Doolinbához kötve, nem muszáj abban az unalmas közösségben

élnie, amelyben felnőtt, nem köteles a szűk látókörükhöz

alkalmazkodni. Dereknek szárnyai vannak, és egy nap majd

neki is lesznek.

Valahányszor a férfi visszatért, együtt töltötték azt a három

éjszakát, amely mai szemmel úgy tűnt, mint valaki másnak a

szerelmi eszménye és szenvedélye. Ma már olyan hidegen és

tárgyilagosan tudta szemlélni, mint egy kívülálló valami

rosszízű dolgot. Most már ki is tudta mondani, hogy „rosszízű”,

és érezte, hogy önkénytelenül elfintorítja az orrát.

Nem érdekelték a romantikus tv-filmek, mert semmit sem

jelentettek számára. Nem volt hajlandó szerelmes regényeket

olvasni. A szerelem hazugság, förtelmes hazugság, amely legázol,

mint a bozóttűz, mindent fölemészt és kiéget.

Már nem kérdezte magától, hogy Derek vajon miért vette

feleségül. Akkoriban olyan vak volt, olyan kábult és mámoros,

hogy mindenbe beleegyezett volna. Nem, nem mindenbe. A

doolinbai pletykákkal képes volt szembeszállni, de nem tudta

volna megbántani a szüleit, akik túlságosan nagylelkűek és

kedvesek voltak, túlságosan begyöpösödött fejűek és régimódiak,

de mindenképpen túlságosan jók ahhoz, hogy megsértse őket.

Mindent megadtak neki, ami tőlük telt, főiskolára járatták,

fizették a kollégiumot, fölfogadták Mrs. Brownt, hogy elvégezze

a házimunkát, holott ő épp elég fejlett és erős volt, de szülei nem

voltak olyan önzők, hogy lekössék. Nem, nem voltak önzők.

Nem az anyja miatt határozta el mégis, hogy otthon marad, és a

postán dolgozik, ahelyett, hogy kirepüljön a világba, amelyet az

érettségije megnyitott előtte. A kormány csökkentette az

egyetemi és kollégiumi felvételek számát, mert sok pénz kellett a

háborús előkészületekre, és nem jutott elég az iskolai

ösztöndíjakra.

Bolondosan szomjazva az életet és elkápráztatva a

ragyogástól, két kézzel kapott a lehetőség után, hogy a

légierőnél dolgozhat, amikor újra üzembe helyezték a doolinbai

repülőteret. Anyja figyelmeztette, hogy az nem lesz hosszú életű,

jobb lenne a postán maradnia, ahol az iskola elvégzése óta apja

mellet dolgozott, míg más doolinbai lányok megrohanták a

környező nagyobb városokat. Nem hallgatott rá. Anyja mindig

bizalmatlan volt, mindig attól félt, hogy valami meggondolatlan

cselekedet kilendíti abból a kényelmes szűk világból, amelyben

éltek.

Apja nem szólt semmit, hagyta elmenni, mintha választása

az egyetlen lehetőség volna, talán éppen az egyetlen helyes

választás, így hát otthagyta s kis postahivatalt ósdi tornácos

homlokzatával, a poros papír, ragasztó és a tintatartókban

áporodó tinta kesernyés szagával.

A doolinbai repülőtér csupán kisegítő repülőtér volt a

katonai repülőgépek számára. Nem állt egyébből, mint egy kis

irodaépületből és a beton-pályából, melyet a bozótból

hasítottak ki. De a munkája az volt, amiről álmodott. Volt ott

egy takaros kis irodahelyiség, modern, sárgára fényezett

asztalokkal, krómozott lábú székekkel, minden a modernség

levegőjét árasztotta, s ha belépett, úgy érezte, hogy ez egy más

világ. Doolinbában a házak olyan öregek, hogy ha közöttük

sétált, attól félt, maga is lassan elenyészik velük együtt.

Élt-halt az érkező repülőgépek zajáért. Ugyanígy az új

zsargonért, amit meg kellett tanulnia. És a telexgép szüntelen

kopogásáért meg a rádión érkező jelentésekért, amelyek a part

mentén röpködő gépekről adtak hírt.

Szerette maga körül látni a szürkészöld bozótot, melyben a

jelzőoszlopok óriási gumifák voltak, s a beton kifutópályát és a

hatalmas ezüstmadarakat, amelyek lecsaptak az égből és előbb

sebesen, majd mind lassabban gurultak felé. De még ennél is

jobban szerette az ósdi kis gyakorlógépeket, némelyik közülük

kétfedelű volt, s mint egy óriási éjszakai pillangó, nagyokat

zökkenve ért földet.

A gépírás sem volt többé teher. Az érkezések és az indulások

listái a kaland zamatát árasztották. Ugyanígy a férfiak, akik

kiszálltak a gépekből, és egy kissé fölényes könnyedséggel jöttek,

be hozzá és elbeszélgettek vele, miközben tetőtől talpig

végigmérték a légierő egyenruhájára emlékeztető sötétkék

szoknyájában és világoskék blúzában. Tudta, hogy jól áll neki:

még ha nem is nézett volna tükörbe, elárulták a pillantások, és

jó érzés volt, hogy e fiatal, életerős férfiak bámulatát élvezhette

a farmerek és halászok bizalmatlan pillantásai helyett..

Most már hidegen tekintett vissza az egészre. Furcsa, de

mindazt a szenvedést és megaláztatást, amely oly sokáig kínozta,

elsöpörte a bozóttűz. Kiégette.

Ez történt vele is. Kiégett. De őt nem a gumi vagy a

kajaput-fák anyagából faragták, ő nem fog új életre kelni, mint

azok. Az ő kiégett szívéből nem hajtanak ki új levelek.

Cinikus mosoly árnyéka suhant át az arcán. Micsoda

nevetséges gondolat! A költészet becsapta őt, és lám, most mégis

erőltetett költői hasonlatokat próbál alkalmazni az életére. A

költészet csak élő dolgokból hajthat ki, mint a levelek és a

virágok. De benne örökre elsorvadt mindaz, amiből költészet

fakadhat.

Ki is mondta, hogy jobb, ha egyszer szeretnek, azután

elhagynak, mint ha sohasem szeretnek? Őrültség! Ha

Doolinbában marad, a postán, végül csak férjhez ment volna

azoknak a tagbaszakadt fiatalembereknek egyikéhez, akik

lebarnult könyökükkel a pultra támaszkodva, szemükben olyan

kifejezéssel néztek rá, hogy azt még a legnagyobb szigorral sem

nevezhette szemtelennek. Ott élt volna a környék valamelyik

kis farmján, és mint a többi asszony, kemény munkában egy

sereg gyerekkel a szoknyája körül, elégedetten öregedett volna

meg.

Végül is, mi rossz van ebben? Szeretnek és szeretik őket,

keményen dolgoznak, gyerekeket szülnek és megöregszenek,

ugyanúgy, ahogy az ő szülei éltek és dolgoztak, megöregedtek és

meghaltak, nem láttak meg semmit, ami kívül esett

körülhatárolt életükön, és nem is vágytak rá.

De honnét tudhatná, hogy nem vágytak-e valami másra?

Honnét tudhatná, kinek, mi a vágya? Valamikor azt hitte, ő

mindent tud. De az az égető, perzselő élmény, amelyet egy nap

ott, a repülőtéren megért, egészen más volt, mint a forró nyári

éjszakák elképzelései, amikor céltalan szenvedély izzott benne,

vágyakat és reményeket keltve. Ezek a vágyak és remények

egyáltalán nem hasonlítottak más lányokéhoz, akikről anyjával

minden héten oly elmerülten olvasott a női folyóiratokban.

Anyja azt állította, hogy csak az ételreceptek és háztartási

tanácsok végett lapozza át őket, de minthogy étrendjük sosem

változott, és a háztartási tanácsokat sem alkalmazták ódivatú

konyhájukban, nappalijukban és hálószobájukban, alighanem

anyja ezekben a happy endes színes történetekben talált

elégtételt, melyek olyasmikről szóltak, amik sosem érintették az

ő sima, egyenletes életét, lévén a felesége olyan embernek, aki

mindvégig első szerelmeként szerette őt, és aki neki is az első és

utolsó szerelme volt.

9

Kemmy a kutyával végigfutott a sziklás ösvényen, le az öbölhöz,

éppen visszahúzódóban volt a dagály. A bombora éles sziklái

már kilátszottak, ahogy a hullámok megtörtek fölötte!

Visszafojtotta könnyeit, mintha mellette jönne az apja, s

szigorúan rászólna: „Őslakó fiú sosem sír.” Ha már az avatáson

túl lenne, könnyebb volna visszatartania.

Grumpy azt mondta, majd akkor avatják föl, ha tizennégy

éves lesz. Apját is fölavatták. De Mama azt mondta: „Ne beszélj

az avatásról. Ne is gondolj rá. Inkább azzal törődj, hogy jó

bizonyítványt szerezz az iskolában.”

Jó bizonyítványt kapni tömérdek kemény munkát jelentett,

s ezt nem szerette különösen, de az avatás, ahogy Grumpy

beszélt róla, amolyan varázslat, amitől jobb és erősebb lesz az

ember. Pontosan sosem tudta, mit jelent, csak annyit, hogy

attól egészen új fiúvá válik. Ha fölavatják, ha elviselte a

fájdalmat anélkül, hogy sírt vagy akár egy hangot is hallatott

volna, akkor már a férfiakhoz tartozik.

Apa is mindig eltolta magától, valahányszor kérdezte tőle,

milyen is az a „fölavatás”, és azt mondta: „Ne beszéljünk róla,

ha Mama itt van. Később, majd meglátjuk.” Annyit tudott csak,

hogy az avatás valamiképpen kapcsolatban van azokkal a régi

forradásokkal, amelyek Grumpy meg Apa hátán és mellén

ékeskednek: sötét bőrükön egy árnyalattal még sötétebb csíkok.

Lehet, hogy ugyanez történt azzal az emberrel is az autóban.

Talán őt is fölavatták. De mégsem. Ahhoz már túl öreg. És

különben is, az avatásnál ábrákat rajzolnak a bőrre. És attól

nem lesz olyan hólyagos és vörös, mint ezé az emberé.

A hullámok ki-kicsaptak a fövényre, és mindenik újabb

hullámos vonalat hagyott maga után, kissé beljebb, mint az

előző.

Kell, hogy valami élelmet találjanak, ő meg a kutyája, a

hátralevő órákra. Végigbaktatott az öböl mentén, teknősbéka

nyomát kutatva, tán megtalálja a tojásait. De erre nem voltak

teknősbékák. A teknősbéka a meleg vizet és a nyugodt öblöt

szereti, ahol a homok forrósága kikölti a porontyait, hacsak egy

éhes őslakó föl nem fedezi a tojásait. Nem nehéz megtalálni,

mert a teknősbékák nyomot hagynak a homokban, ahogy nehéz

páncéljukat fölvonszolják az öbölből, mély gödröt ásnak,

tojásaikat belerakják, betemetik, és visszamásznak a tengerbe,

újabb nyomot húzva talpukkal és farkukkal. De itt, a sima

homokon látszott, hogy teknősbéka sosem járt errefelé. Csak

sirályok, és kisebb madarak nyílhegyformájú nyomát láthatta

ott, ahol a víz nem mosta el.

Ha az ember olyan szerencsés, hogy a tengerbe éppen

visszatérő teknősbékára bukkan, a hátára ülhet, s ujjaival széles

páncélja peremébe kapaszkodva, belovagolhat rajta a vízbe –

ezt csinálták azok a fiúk, akik a tengerparton táboroztak –,

amíg a mély vízbe nem ér, ott aztán lecsúszik róla.

Ez a világ más, mint az, amelyet rövid csavargásuk alatt

megismert. A víz is más. Ott olyan tiszta volt, hogy a mélyen

lent úszó halakat is meg lehetett látni benne. De itt a bomborán

megtörő hullámok alig megszelídülve zúdulnak az öbölbe, s

könnyen odavághatják az embert a sziklák közé. Nem szereti az

ilyen öblöt. Bár tud úszni, mégsem merészkedett be messzire. Itt

nem volna bátorsága a víz alá bukni, hogy megkeresse a sziklák

körül a halak búvóhelyét. Ez veszélyes tenger, nem olyan, mint

amilyenben Apa tanította szigonnyal meg hálóval halat fogni.

Apával apály idején végiggyalogoltak a sziklák láncolatán,

és rákot és polipot kerestek a mélyedésekben. Lehet, hogy itt is

találna rákot, talán még egy polipivadékot is, de nincs nála

semmi, amivel fölnyársalhatná.

Visszament és fölkapaszkodott a homokdombokhoz, jó

messze elkerülve annak az embernek a tanyáját meg a postát is,

hogy valami hegyes botot kerítsen vagy drótot, és szigonyt

csináljon, amivel kipiszkálhatná a rákokat rejtekhelyükről,

vagy foghatna egy polipot, ha ugyan talál. Ennie kell, és a

kutyának is ennie kell, s úgy látszik, csak a tengertől várhatják

táplálékukat. De először meg kell találnia a módját, hogyan

szerezze meg, ami benne él.

Érdes, szúrós fű nőtt a homokdombokon. Fölkúszott és

közben megállt, hogy leszakítson egy sima, lakkosan fénylő

sárga virágot. Letépte, nem mintha kellett volna neki, hanem

mert Mama szerette a virágokat, és a virág érintése őt idézte.

Puha virág volt, hamar elhervadt a kezében, holott a fénye

keménynek mutatta.

Végig a homokdombokon sehol egy emberi lábnyom, és

senki nem hagyott el olyasmit, amiből szigonyt lehetett volna

csinálni. Ameddig csak ellát, sehol semmi, csak a fű zöldesszürke

lándzsahegyei, és itt-ott egy üres cigarettásdoboz, amelyet a szél

fújt erre valamerről.

A homokdombok mögött megfeketedett, tövises bozót

kezdődött, amely összevissza szaggatta a pulóverjét és a bőrét,

ahogy utat tört magának benne. Bizonyosra vette, hogy senki

sem járt még erre, sőt állatnyomot sem talált, csak egy kis

homokfolton egy sikló vagy kígyó nyomát. De még ebben sem

lehetett biztos, mert a homok túl puha volt ahhoz, hogy

megőrizze a nyomokat, különben is már elfelejtette, mit

mondott Grumpy, hogy is kell a siklót nyomon követni. Talán

ha már fölavatták volna, tudna szigonyt is szerkeszteni és

foghatna rákot, vagy kikaparhatná a kis polipokat a sziklák

mélyedéseiből. Ez a gondolat visszatérítette a kutatáshoz, és

eldobta a fonnyadtan haldokló, sárga virágot. Grumpy azt is

megmutatta, neki, hogy lehet egy kemény kődarabot nyílhegy

alakúra kihegyezni, a saját hajából font spárgával egy bot

végéhez kötni és megragasztani a fa gumijával úgy, hogy mire

megszárad, olyan tartós lesz, mintha egy darabból volna.

Grumpy képes volt egy zöld sörösüveg-cserepet is addig

csiszolgatni, amíg olyan lett, mint a nyílhegy, és akkor egy

botra erősítve megedzette a tűzben.

Nem tudta, hogyan kell az éles kődarab széleit egy másik

kővel addig csiszolni, amíg nyílheggyé válik, és még kevésbé

tudta, hogy lehet egy söröspalack szilánkját kicsiszolni. „Ide

figyelj, Apa, te sosem mondtad nekem, hogy vannak dolgok,

amikről nem adnak bizonyítványt az iskolában, de nekem

tudnom kéne arra az esetre, ha egyszer elvesznék” – mondta

apjával folytatott néma beszélgetésében.

– De hát csakugyan elvesztem, mint azok a kislányok és

kisfiúk Mama meséiben? – kérdezte a kutyakölyöktől. – Hogy

veszhet el az, aki tudja magáról, hol van?

Pocok ugatott.

– Így van, Pocok – mondta hangosan Kemmy. – Nem én

vesztem el, hanem elvesztettem Mamát meg Apát.

Gombócot érzett a torkában, ha nem csinál valamit,

mindjárt sírva fakad, és Grumpy szelleme szégyelli magát

miatta, így hát füttyentett a bozót között szimatoló kutyának,

és lefutott a dombról, bokáig merülve a durva homokban,

amelynek olyan színe volt, mint a teljesen érett pau-pau

belsejének. A kutya szökdécselve és ugatva követte. Csak a

tengernél álltak meg, ahol a visszavonuló dagály fénylő tajtékot

hagyott hátra, ameddig kiáradt.

Együtt futottak az utolsó hullám fodros széle mentén, lábuk

bele-belemerült az üvegesen fénylő fövénybe, ahol az még nem

szívta föl teljesen a vizet. Sirályok futottak előttük, magasra

emelve piros lábukat, és otthagyták karmaik nyomát. Nagy

szárnycsattogással röppentek föl, úgy hangzott, mint a vékony

kis vitorla suhogása, amelyet Apa szokott olykor kifeszíteni

barátjának, Diggernek a halászcsónakján, amikor kedvező

széljárás volt.

A kiskutya föltartott orral rohant a sirályok után, s ugatott,

mintha ugatásával visszaterelhetné őket a földre. Ha néha

önszántukból leszálltak, mindig nagyon messze előttük, amint

közel értek hozzájuk, lábukat a szárnyuk alá húzva, elsiklottak

előlük.

Ezek másfajta sirályok voltak, mint amilyeneket a

tengerparti campingben látott, de ugyanúgy viselkedtek. És a

kutyája is ugyanúgy üldözte őket, ahogy a kutyák általában

szokták, rendületlenül, remélve, hogy lecsaphatnak rájuk,

mielőtt elröpülnének, de mindig elkésnek. Most már fölöttük

röpdöstek, macskanyávogáshoz hasonló vijjogással, hogy a

hullámtörőn túl leszálljanak a vízre.

Messze maga előtt látta, hogy valamit görget egy hullám,

visszasodorja, majd kigurítja, míg végül megfeneklik ott, ahol a

következő hullám már nem érheti el. A gyerek futott, a kutya is,

megelőzve őt, mintha tudná, mi a szándéka. Mire odaért, a

kutya már szaglászta a konzervdobozt. Üres bádog sörös-doboz.

Két lyukat fúrtak a tetejébe, így hát nem használhatja. Ha egy

olyan konzervdoboza lenne, amelynek a tetejét fölnyitották,

megtölthetné vízzel és megmelegíthetné este a tűzön, hogy

mielőtt aludni tér, legalább valami meleget ihasson, még ha csak

sós vizet is, Végigkémleli az öblön, de ameddig csak ellátott,

üres volt. Itt semmi sem úgy van.” mint abban a tengerparti

campingben volt, ott a víz a hajók felől mindenféle holmit

sodort ki, s ezekből az ügyes fekete kezek hasznos dolgokat

eszkábáltak. Apa megtanította, hogyan kell például drótból

fület csinálni a nagyobbfajta konzervdobozokra, hogy vizet

lehessen forralni bennük, és úgy hajlítgatni a kisebb dobozok

tetejét, hogy teásbögre legyen belőle.

Amikor még a marhatenyésztő telepen éltek, ott igazi

lábasokat tettek a tűzre és igazi füles bögréből itták a teát. Igaz,

ha elejtette őket az ember, összetörtek. Mama szeme ilyenkor

megtelt könnyel, Apa pedig iszonyú mérges lett.

De még ha találna is egy alkalmas konzervdobozt, nem

tudna vele mit kezdeni: a keze kicsi és gyönge, és nincsenek

olyan szerszámai se, mint Apának. Lehet, hogy ha Mamáék még

sokáig nem akadnak rá, talál szerszámokat is, és megtanulja,

hogyan kell velük bánni.

Hogy lehet azt megtanulni, hogy az ember maga lássa el

magát? Hogyan tudna olyan tisztán járni, ahogy Mama járatta,

amikor csak egyetlen inge, egyetlen pulóvere és egyetlen

nadrágja van? Mamánál mindenből kettő volt neki. Hogy tudna

tisztességesen megmosakodni, amikor nincs zuhanyozó, nincs

szappan és nincs törülköző, amellyel leszáríthatná magát?

Grumpy nem sokat törődött a tisztálkodással: a tenger elég

tisztára mossa, mondta mindig. Talán a tenger tisztára

moshatná most az unokáját is, mert hiszen ő az.

A hullámverést nézte, amely most lassú csobbanásokkal

nyaldosta a homokot, és figyelte az örvény irányát a homokos

part és az öböl közti csatornában. Apja tanította erre, mert aki

nem jó úszó, azt a csatorna örvénye könnyen kifelé sodor hatja.

Lassan lépkedett befelé, lábával óvatosan tapogatta a víz sodrát.

Most nem volt erős. Amikor a térdéig ért a víz, tudta, hogy

tovább nem mehet.

Visszatért a partra, körülnézelődött, hogy lássa, nincs-e

valaki a környéken. Senki. Levetette az inget, a pulóverét és a

nadrágját, takaros kis halomba rakta a meleg homokba. Aztán

az oldalán sündörgő kutyával, együtt nagy fröcsköléssel és

ujjongással beszaladt a vízbe. Hidegebb volt, mint amilyennek a

lábával érezte, szinte belemart. Egy darabig fröcskölődtek aztán

kiszaladtak a homokra, és végigfeküdtek az öböl mentén, hogy

felmelegedjenek. Mire a ruhájukhoz visszaértek, Ő már száraz

volt, de a kutya bundája még nedves, gubancos. Lassan

fölcammogtak megint a homokdombra, és megálltak, hogy a

tengeri szél megszárítsa az ő haját és a kutya szőrét.

A nap delet mutatott, és a fiú egyszerre majd meghalt az

éhségtől. Pocok, mintha csak a gondolataiban olvasna,

nyugtalanul szűkölt, könyörgő szemmel nézett rá, és az állán

lecsurgott a nyál. Éhes ő is, de nincs mit enniük. A fiú leült a

homokba, egy bokor árnyékába, a kutya az oldalához simult, és

fejét a térdére hajtotta. Kemmy kezével beletúrt a szőrébe,

amely most lágy volt és száraz, és megvakargatta selymes fülét.

– Te is éhes vagy, ugye, Pocok? Én is, és nem tudom, honnét

szerezhetnénk ennivalót. Mit gondolsz, találunk valamit? Most

rajtad a sor. A reggelit én szereztem attól az embertől.

A kutya nyöszörgött, és szüntelenül izgett-mozgott.

– Te nem fogtál sirályt, én meg nem tűztem szigonyra

egyetlen rákot se, így hoppon maradtunk.

A kutya megint nyugtalanul mozgatta a hátsó felét, mint

aki ért minden szót, és a lehetőségeket mérlegeli.

– Azt hiszed, meg tudnál fogni egy nyulat? Vagy azt se

tudod, mi a nyúl?

A kutya meghempergőzött és fölvakkantott.

– Szóval tudod, mi a nyúl. Oké. Akkor gyerünk a bozótba.

Hátha lesz egy kis szerencsénk.

Grumpy mesélte, hogy mielőtt elhagyták volna az ősi földet,

mert bányászok kezdtek ott dolgozni, úgy szerezték meg

élelmüket, hogy a bozótban vadásztak. Bumeránggal,

szigonnyal, hajítódárdával ejtették el a kengurukat, és vállukra

vetve a zsákmányt, büszkén tértek haza. Az elismerés volt a

fizetségük, mert sosem a legjobb vadászok kapták a húsból a

legjobb falatokat.

És Gramma* [*Nagymama] is mesélte, hogy ő meg a többi

asszony fűből és faháncsból fonott szatyrokkal mentek kiásni a

siklókat, amelyek nyomát fölkutatták a homokban. Meg

liliomgyökeret kerestek a tavakban és patakokban. Ha éhen

maradtak, csak azért, mert nem esett az eső, és az állatok

elmenekültek, a fű elszáradt, a liliomgyökerek összeaszalódtak.

Ilyenkor fölkerekedtek és elmentek a tengerhez, és abból éltek,

amit a vízből sikerült kifogniuk.

Grumpy elő tudta teremteni az élelmét. De neki és a

kutyájának nincs olyan eszközük, amivel halászhatnának vagy

vadászhatnának, még azt sem tudják egyáltalán, találhatnak-e

valami élelemfélét ebben a kiégett bozótban, amelyhez hasonlót

még sosem látott. Ha volna is itt valami, ő még nem elég okos

ahhoz, hogy bumerángot vagy szigonyt készítsen. Csak

madárcsapdát tud csinálni, úgy, ahogy Grumpy tanította, de itt

madár se igen akad.

Lementek a domb szárazföld felőli oldalára, be a bozótba,

amelyből a delelő nap zamatos illatokat csalt elő. Meleg volt és

csönd, semmi sem mozdult. Mindig így van, amikor a nap

delelőn áll. Grumpy mondta, hogy a bozót szelleme ilyenkor

alszik, és alszanak a madarak és az állatok, még a siklók és a

kígyók is – mind alszanak, amikor a nap magasan fönt jár. Ez a

legalkalmasabb időpont arra, hogy megfogjuk őket, ha a

fészküket föl tudjuk kutatni. Ha legalább arra emlékezne,

hogyan különböztette meg Grumpy a sikló rejtekét a kígyóétól,

de oly régen volt, amikor Grumpy megmutatta neki, hogy már

elfelejtette, és félt kipróbálni. Különben is, sehol sem látott a

homokban hullámos nyomot, nyom nélkül pedig hogy foghatna

hozzá?

Olyan csönd volt és olyan meleg, hogy ő is, meg a kutya is

lefeküdt a homokba, és elaludj, mint minden a világon.

10

Brenda a postahivatal ablakából nézte, ahogy a fiú és a kutya

fölballag a homokdombra. Azt találgatta, vajon hány éves lehet

a gyerek, és ez ahhoz a nem kívánatos kérdéshez vezetett: hány

éves is lenne most az ő fia?

Elhessegette a gondolatot. Nem szabad szívfájdalmat

éreznie az elvesztett gyermek miatt. Hiszen Derek volt az apja,

és elvesztésével Derek is elvesztette fölötte a hatalmát. Derek

mindössze gyűlöletes emlék már, aki elfojtott minden érzést,

úgyhogy tetszhalottként jár-kel a világban, amellyel csupán az

értelmén keresztül van kapcsolata. Üres lélekkel mozog egy üres

világban, mert olyan alakok népesítik be, akik az őt többé nem

érdeklő dolgok körébe tartoznak.

Mégis volt valami a fiú arcában, ami visszarántotta az

elfelejteni kívánt múltba. Mi lehetett?

Elővette a postahivatali könyveket, és elkezdett dolgozni. Ó,

istenem! Ha csak egyszer akadna valami igazi nehézség ebben a

munkában, ami kizökkenthetné gondolatait ebből a

taposómalomból! Álmában is tudta ennek a munkának a

mindennapos folyamatát, amely az ajtó kinyitásával kezdődik,

majd a pulton álló ZÁRVA tábla megfordítása következik.

Azután megérkezik a motorcsónak az öböl mólójához, s hármas

kürtjellel adja tudtul a Királynő Postájának érkezését. Néhány

perccel később, a Királynő Futárjának levegőjét árasztva maga

körül, belép a fedélzeti matróz, és leteszi a pultra a szennyes kis

vászonzsákot keszeg tartalmával. A postai jegyzőkönyveknek a

bürokrácia által ünnepélyesen előírt kitöltése több időt igényel,

mint a postahivatal tényleges munkája. Ez majd megváltozik,

ha fölépül az új gát a szomszédban, és több terméket szállítanak

a környékbeli farmok és halászok, ami minden bizonnyal

megnöveli a Devil’s Head postahivatalának forgalmát.

Megvonalazta az oldalt, közben gépiesen kiszámította, hogy a

bennszülött kisfiú kilenc éves lehet. Az ő fia nemsokára öt lenne

– ha megszüli.

De nem szülte meg, és ezzel az ügy véget ért.

Amikor a rádió bemondta Derek lezuhanásának szenzációs

hírét, ő azonnal táviratozott: „Mikor mehetek hozzád?” A

választávirat rövid volt és eltanácsoló: „Lehetetlen. Szolgálati

nehézségek.” A századparancsnok megerősítette ezt.

A sajtóban megjelent fénykép némileg megnyugtatta. A

férjét egy északi katonai kórházban ábrázolta, ágyban fekve,

lába csigával kifeszítve, karja felkötve. Fején is kötés, de

mosolyog. Gyógyulásáról és a lezuhanást megelőző nagyszerű

teljesítményéről naponta jelentek meg beszámolók az

újságokban. Rendszeresen táviratozott, röviden és (ahogy

elhitette magával) szerelmesen, bár most nem tudta megérteni,

hogyan is olvashatott bele szerelmet a kurta szavakba.

Eltelt egy hónap. Aztán kettő. Majd három, és a férfi

távolléte már tovább tartott, mint amennyit el tudott viselni.

Éjszakánként, álmában egymáséi voltak. Nappal üres lélekkel

járt-kelt és repülőtéri munkáját csak tudatának felszínével

végezte, a többi kétezer mérföldnyire volt, egy katonai

kórházban, ahová nem engedték, hogy ellátogasson. Tudta a

férfi távirataiból, hogy az is gondol rá, és a naponta hozzárepülő

levelek meggyőzik asszonya szerelméről, s arról, hogy amint

megengedik, nála lesz. Az idő kínosan hosszúra nyúlt és ő tudta,

a férfi odavetett távirataiból, hogy az ugyanúgy

kínlódik. ,,Mindenestül veled vagyok, kivéve a lábamat.”

Mindenestül veled... mindenestül veled... és a gondolatai messze

jártak, kétezer mérföldnyire, és a teste remegett a vágytól.

Hosszú, zavaros leveleket írt, amelyekben kiöntötte egész

szerelmét és minden vágyakozását. A férfi sosem írt levelet.

Sérült jobb keze lassan gyógyul, ezt vette ki a kurtán

fogalmazott, gyakori táviratokból. Várt, és a várakozás alatt

tudata mindjobban föloldódott a távollevő férfiban, szíve

mindjobban megtelt vele, teste egyre elviselhetetlenebbül

nélkülözte. Úgy mozgott az emberek között, mint egy kísértet,

és mintegy üvegfalon át látva őket, amely őt magát teljesen

körülzárja.

Reggelente zaklatott álmából az ismerős, zörejekre ébredt:

apja a fürdőszobába vitte anyját, majd a fürdőszobából vissza a

hálószobába. Aztán hallotta, hogy leviszi a lépcsőn: a tolószék

kerekei csikorognak a linóleumon, miközben arra a helyre tolja,

ahová legelőször süt be a nap. Addigra már ő is elkészül,

megfürdik és hozzáfog elkészíteni, hármuk reggelijét, miközben

apja bekapcsolja a rádiót, hogy meghallgassák a hétórai híreket,

és ő mindig abban reménykedik, hátha hall valamit Derekről.

Olykor adtak róla hírt, máskor nem. A balesete egy hétig tartó

csoda volt: ahogy gyógyult, úgy lanyhult az érdeklődés iránta.

Mindenki nagyon kedves volt hozzá. Még a

századparancsnok is olyan kedves volt, hogy mindig elfelejtette

föltenni neki az annyiszor nyelvére tolakodó kérdést,

valahányszor észrevette, hogy a férfi tekintete töprengve pihen

rajta. Miért mondja mindig azt, hogy a barátja, ahelyett, hogy a

férje? Talán mert a középkorú férfiak szemérmességével kicsit

féltékeny rá?

Később már arra gondolt, az öreg talán többet tud Berekről,

mint ő, hogy talán nincs is olyan jól, mint ahogy közlik. Az

újságok azt írták, hogy állapota javul, a rádió ugyanezt mondta,

a táviratai pedig megerősítették meggyőződésében, hogy

szeretné maga mellett tudni, ha lehetne.

Tizenhárom hét és egy nap telt el lezuhanása óta, amikor

beállított Doolinbába. Váratlanul. Táviratban sem jelezte. A

századparancsnokát sem értesítette. Csak amikor a repülőgép

már fölöttük körözött, tárta ki a parancsnok a szoba ajtaját, és

arcán a régi neheztelő arckifejezéssel így szólt:

– Ez a maga barátja lesz.

Ő fölugrott az írógép mellől, sietségében feldöntötte a széket,

és végigrohant a repülőtér nyírott pázsitján, tekintetét a

délutáni verőfényben csillogó gép, ezüst szárnyaira szögezve, és a

sietség és a szerelem, lábainak is szárnyakat adott.

Röpült a gép elé, amely már a kifutópályán suhant feléje.

Derek kilépett a pilótafülkéből, mint egy isten a lenyugvó nap

dicsfényében, és megszűnt számukra idő és tér, ahogy ott álltak

egymással szemben. Ő csak akkor vette észre, hogy a férfi biceg,

amikor már elindultak a füvön át.

– Semmi az egész – mondta Derek. – Teljesen rendbe jöttem.

Éppúgy tudok röpülni, mint azelőtt, és minden mást tudok

csinálni, és épp olyan jól, mint azelőtt. – Szája a szájára tapadt,

és olyan erővel csókolta, hogy a foguk összekoccant.

A parancsnok telefonálás közben fölpillantott, és ridegen

üdvözölte Dereket. Letette a kagylót, bezárta a páncélszekrényt,

majd az íróasztalát is, olyan akkurátusan, mintha célzatosság

lenne mögötte. Aztán elfordult és azt mondta: „Ne zavartassák

magukat. Éjszakára bemegyek a városba.” És elment anélkül,

hogy Derek egészsége vagy közös terveik felől érdeklődött volna.

Még most, öt év múltán sem hajlandó visszaidézni annak az

éjszakának az emlékét. Minden mást képes hideg

tárgyilagossággal, sőt, kegyetlenül felidézni, kivéve azt az

éjszakát.

Nem olyan volt, mint a többi. Mintha a férfi balesete és

távolléte kirostált volna szerelmükből mindent, kivéve a

lángolást. Ő felhagyott minden óvatossággal, és

türelmetlenségében a férfi sem gondolt semmi ilyesmire. Miért is

kellene vigyázniuk, kérdezte magától többször is azon az

éjszakán, amíg a férfi úgy aludt, hogy lába az ő combján, feje a

mellén nyugodott. Miért lenne szükségük az óvatosságra, hiszen

ez a néhány hónap a férfit ugyanúgy megtaníthatta rá, mint öt,

hogy örökre egymáséi.

Mikor Derek megmozdult, fölébredt és újra magához ölelte

őt, tudta, hogy vágya éppoly kielégíthetetlen, mint az övé. Ó,

bárcsak így maradhatnának örökre, egymásba zárva, a

világűrnek ezen a tündéri szigetén!

Azt, hogy miért maradhatott most három teljes napig, s

miért nem kellett a harmadik éjszaka azután elrepülnie, ezzel

magyarázta:

– Második mézesheteimet élem.

A repülőtér jeepjén bejárták a vidéket, és a dombok és az

öböl megváltozott szerelmük csodájától. Azokban a napokban

minden másról megfeledkezett. A világ többi része megszűnt

létezni számára. Csak Derek létezett. Tudta, hogy Ő ugyanígy

érez. Valahányszor a parancsnok valamilyen, számára

érthetetlen kérdést mormogott, a férje fölnevetett: „Hagyjuk

holnapra, öregfiú. Majd holnap. Jut még elég idő a

leszámolásra.”

Föl sem fogta, miféle leszámolásról lehet egyáltalán szó.

Amikor Derek elment, úgy érezte, vele megy. Rendületlenül hitt

abban, hogy visszajön érte.

Aztán egy vasárnapi képes újság fényképet hozott a férfiról.

Egy öböl strandján ábrázolta őt – a feleségével és három

gyermekével, a legkisebb még csecsemő volt, és valamennyien

mosolyogtak. Minden összeomlott. Szűkszavú aláírás közölte,

hogy. Derek Brambie rajparancsnok balesete miatt fölhagy a

berepüléssel, és fontos beosztásba kerül a légierő főhadiszállásán,

Nyugat-Ausztráliában.

Anyja fedezte föl elsőnek. Még reggeli előtt el szokta olvasni

az újságot. Álmában néha még ma is hallja a sikoltását, amely

inkább hasonlított egy megsebzett állat üvöltéséhez, mint

emberi lény hangjához.

Agyvérzés érte, és soha többé nem hagyhatta el az ágyat.

Ekkor Brenda már tudta, hogy el kellene mennie, de maradt,

hogy ápolja.

„A hős és családapa” – írta az újság. Vajon mit neveznek

hősiességnek? A férfi vakmerőségét és ügyességét, hogy úgy

vezette a gépét, ahogy más képtelen lett volna, vagy hogy olyan

dolgokat vitt véghez, amiket más nem tudna megtenni?

Ilyenformán ez az idegen is hős, aki surf-boardjával újra meg

újra megkísérti a halált a bombora fölött.

Vajon Dereknek azért volt szüksége rá, hogy naponta

kihívja a halált, mert így akarta kárpótolni magát

magánéletének érzelmi fogyatékosságáért? Vajon a felesége

érezte-e, hogy a férje kielégületlen? A férfi tekintetéből azon a

régi, megfakult újságkivágáson, melyet akkor égetett el, amikor

az apja meghalt, az látszott, hogy élvezi a férj és apa szerepét,

élvezi a nyugodt, zavartalan életet bájos feleségével (ha a

fénykép nem szépíti), élvezi gyermekei csacska kérdezősködését,

ha ítélni lehet abból, ahogy hároméves fiát a térdén tartja, és

élvezi annak a színlelésnek a kockázatát, hogy feleségül vette őt,

abban bízva, hogy törvényellenes tettének híre sosem fog eljutni

a kontinens másik végébe. Valahogy így kellett lennie. A pilóták

sem különbek a többi férfinál. Hiába gúnyolják a női

pletykálkodást, a pilóták éppúgy hordják-viszik a történeteket,

mint akármelyik doolinbai asszony. Sőt, még inkább, hiszen

övék széles e világ. Nemegyszer hallott ő maga is az öreg

rajparancsnoktól meg a fiatal pilótáktól fantasztikus eseteket,

ilyen-olyan, ezen meg ezen a repülőtéren történt szenzációkat.

Nem kétséges, hogy Derek és az ő viszonyáról széltében-

hosszában tudott mindenki. De a felesége fülébe sosem jutott, el.

Férfiak az ilyesmire nagyon vigyáznak. Valami különös, torz

becsületérzés köti őket össze, ami Dereket továbbra is megóvta

volna attól, hogy felesége tudomást szerezzen a dologról,

amellyel ő mellesleg, csöppet sem törődött. Nem érdekelte, mi

történik a lánnyal, akinek házasságot hazudott csak azért, hogy

kislányos, kisvárosi gátlásai ne akadályozzák az ő élvezetét.

Se halál, se baleset nem változtathatta volna meg érzelmeit

Derek iránt. Csak az árulás. Nem remélte, hogy visszatér. Derek

kétezerötszáz mérföldnyíre van innét – figyelmeztette az agya –,

és amíg a szeretőd volt, gyereket nemzett ott. Mélyen bent

valami pánik keletkezett benne. Láthatatlan kezeket érzett,

ahogy kitépik ménéből az ő gyermekét és eldobják.

De ez nem volt ilyen egyszerű. Egészségesek voltak

mindketten, és az, ami a méhében növekedett, szintén az volt.

Sokszor azt képzelte, már érzi mozogni, holott könyvekből

tudta, hogy még túlságosan korai lenne. Hamarosan túl késő

lett volna.

Újra meg újra szembetalálta magát a megválaszolhatatlan

kérdésekkel: hogyan élhet így, tudva, hogy a szeretője örökre

elhagyta, és hogy a testében napról napra növekvő gyermek

szégyent hoz rá? De hogyan mehetne el innét, haldokló anyja

mellől, akit ápolnia kell – hiszen apját lefoglalja a postahivatal

munkája. És hogyan tud majd anyja egyre gyengülő, megtört

szemébe nézni? Hogy tudja elviselni apja tekintetét,

valahányszor találkozik a pillantásuk? Hogy nézzen az orvos

szemébe, amikor kedves mosollyal kérdez tőle valamit, s a

vállára teszi a kezét?

És szembenézett mindezzel, mert nem volt valóban jelen.

Értelme valahol másutt járt, a szíve halott volt, és csak a

második hónapban eszmélt rá, hogy valamit tennie kell Derek

gyermekével.

Időközben anyja meghalt. Mrs. Brown gyanakodva figyelte,

a doktor pedig öreg, bölcs tekintettel. De valahányszor

fölmerült benne a gondolat, hogy leugrik a szirtről vagy

összezúzatja magát a kocsiban a meredélyen, valami ellenállt

benne, és tudta, hogy sosem lesz képes megtenni.

Már érezte, hogy az öve szorítja, és a melltartója a húsába

vág, és tudta, hogy az élet könyörtelen törvénye folytán az a

valami rövidesen megmozdul benne. „Talán Derek visszajön.

Talán még mindig szüksége van rám.” Persze, hogy akar,

mondta az esze hidegen, de nem feleségnek.

Ez volt az egyetlen érzés, amit megőrzött. Anyja halála nem

rendítette meg. Hogy is töltené el fájdalommal olyasvalakinek a

halála, bármennyire is drága, aki életének nagy részét

tolószékben töltötte? Anyját egész életében óvni, ápolni kellett,

ahogy az apja ápolta és megkímélte az élet csúfságaitól.

Az a hűség, gyöngédség és megértés, amivé apja szerelme

átalakult béna felesége iránt, lehetetlen, sőt elképzelhetetlen lett

volna Derek részéről. Legalábbis ővele kapcsolatban. Talán

azért igényli az ember a hűséget, hogy megszépítse a szerelem

emlékét. Talán azért, hogy a gyönyört valami tartósabb érzéssé

változtassa. Lehet, hogy az anyja betegsége előtti évek szülei

házasságában is lobogva égő bokorhoz hasonlítottak, amelynél

boldogan melengethették kezüket és szívüket egész későbbi

sivár életükben. Mindenesetre az ő számára sivár volt. De lehet,

hogy belőle hiányzik valami, ami a szüleiben megvolt.

Ha Derek életét vesztette volna, vajon ő képes lenne-e

melengetni magát elveszett szerelmének égő bokránál? Igen,

felelt magának. Hiszen amikor tudomást szerzett róla, hogy a

férfi lezuhant és kórházba került északon, valami ismeretlen

helyen, az ő szerelme még fényesebben lángolt. Vajon ő

ugyanúgy szolgálta volna Dereket, ahogy-az apja szolgálta az

anyját hosszú éveken át, gyöngéd, nem fakuló szerelemmel?

Igen, mondta magának. Aztán: nem. Aki ilyen szerelmet ad,

annak éreznie kell, hogy a viszontszerelem kárpótolni fogja

mindazért, ami elmúlt. Derek nem tudta volna kárpótolni.

Derek olyan könnyelműen dúlta föl az ő életét, és ha a

felesége tudomást szerzett róla, akkor azét is. Küzdött a

kísértéssel, hogy levelet írjon az asszonynak, elmondja, mit tett

a férje. Lehet, hogy ez a bájos, csinos arc semmit sem tud a

valódi természetéről?

Azzal a kísértéssel is küzdött, hogy, a férfinak írjon, és

elmondja, micsoda árulást követett el vele szemben, és hogy

milyen aljasnak tartja. Tudta, hogy feljelenthetné bigámiáért,

de ezt elvetette, mint önmagához méltatlan dolgot. Meg kell

őriznie a büszkeségét.

Mitévő legyen az asszony, aki a maga és gyermeke jövőjének

biztos tudatában, gyönyörben fogant gyermeket vár, aztán

rájön, hogy nincs se férje, se szeretője, se jövője egyiküknek sem?

Azt tudta, hogy a doolinbai lányok mit tesznek hasonló esetben.

Apjuk fülön fogja a lovagot, és akárhogy szabadkozik, a pap

összeadja őket, és ha a gyerek előbb érkezik a kelleténél, nos...

egy koraszülés nem nagy eset.

Amikor a kollégiumban lakott, hallott arról Is, hogy a

nagyobb városokban mit csinálnak ilyen helyzetben a lányok.

Ott mindig akad egy kétes hírű nőszemély, vagy fölbukkan egy

bizonyos ápolónő, aki jóvá teszi azt, amit a társadalom vétett, s

így nem esik csorba rajta a törvénytelen gyerek révén.

Valószínűleg akadna ilyen asszony Doolinbában is – de nem

mert érdeklődni.

Az orvos, amikor figyelmesen végigmérte – szerinte

lebecsülő pillantással –, azt mondta: „Nincs valami jó színben

mostanában, Brenda. Biztos, hogy minden rendben van?” És ő

azt felelte: „Minden, doktor.” Képtelen volt megmondani.

Elolvasott minden újságcikket, meghallgatott minden

rádióadást, összegyűjtött minden tájékoztatást, amihez csak

hozzájutott az abortusz piszkos, szégyenletes üzelmeiről.

Lányokról, akik meghaltak valamelyik lelkiismeretlen ápolónő

keze alatt, orvosokról, akiket meghurcoltak, mert szívességet

tettek a társadalomnak – olyan szívességet, amelyből az hasznot

húz, de nem ismer el.

Csak most döbbent rá, milyen könyörtelen az élet azokhoz a

nőkhöz, akik férj nélkül hozzák a világra gyermeküket. Egy

olyan kisvárosban, mint Doolinba, ahol, a gyermek az asszonyi

élet koronája, megvetették és kitaszították a házasság szentsége

nélkül szülő nőt. Még akkor is, ha nem a nő volt a hibás.

De hiszen te igenis férjnél voltál! – mondta tudatának egyik

része. Ez azonban nem jelentett vigaszt. Csak gondolta, hogy

férje van.

Derek.

Miért nem volt hozzá őszinte? Hiszen az övé lett, mielőtt

még a férfi fölajánlotta a házasságot, mert úgy érezte, csak így

tudja bizonyítani a szerelmét. Akkor is lefeküdt volna vele, ha

megtudja tőle az igazságot. De több óvatossággal. Ebben ő volt

a hibás, nem a férfi. Magányosságában vágyott a gyermekre,

hogy Derekre emlékeztesse. A férfi nem akart gyermeket. S ha ő

tudja, miért, ő sem kockáztatja meg. Most viselhette a kockázat

terhét, s a megoldásnak még a gondolata is félelemmel töltötte

el.

Anyja halálának napján egész éjszaka ébren feküdt. Érezte

növekvő hasát, duzzadó mellét, és tudta, hogy szembe kell

néznie a rideg ténnyel, el kell határoznia, hogy megszabadul-e a

gyermektől vagy megtartja.

Nem fogja megtartani.

Két nappal később közölte apjával, hogy elköltözik.

Igyekezett elkerülni tekintetét. Hazudott, mert nem akarta

megbántani.

Apja bólintott és azt mondta: „Megértem. Nincs szükséged

pénzre?” Megrázta a fejét. Elég pénze volt. Nemcsak az, amit a

repülőtéren keresett, hanem az is, amit Derek adott neki,

mondván, hogy jár neki, mint feleségének. Ó, igen, ha egyebe

nem is, pénze volt elég.

A szolgálati busszal indult, – amely naponta átjött a hegyen

Doolinbába. Mikor elment, búcsúzóul csak az apja érintette meg

száraz ajkával a haját, és azt mondta: „Vigyázz magadra,

kislányom.” Aztán az autóbusz fölkanyarodott a hegyre, s a

tenger kitárult alattuk, kéken a kora reggeli fényben, a

hullámverés éles rojtjai a fölkelő naptól barackszínű öböl

pereméhez csapódtak, a levegő megtelt a madarak csivitelésével

és füttyével, és mindéttől rettenetesen összefacsarodott a szíve.

11

Éber perceiben megpróbál számot adni magának, mit is csinált

valójában felnőtt életének öt évében, az iskola és a háború

között.

Végighallgatva apja megszépített beszámolóit, a szerencsés

telekügyletekről, lemondott – tulajdonképpen sokkal mélyebb,

ellenkezéssel, mint ahogy akkoriban sejtette – arról a tervéről,

hogy művelje a földet, és a nagyobb és gyorsabb hasznot hozó

adásvételét választotta. Vagyis belekényszerült egy olyan

karrierbe, amit nem kívánt.

Anyja sem segített. Pedig tetszett neki, hogy farmer akar

lenni, de amikor bekapcsolódott apja üzleteibe, csak vállat vont.

Soha többé nem mutatott iránta több érdeklődést, mint

amennyit háziasszonyi és anyai kötelességének tartott. Őbenne

néha kíváncsiság támadt, vajon igazi fia-e anyjának, vagy csak

örökbe fogadták.

Maga előtt látta, ahogy a maga főzte pompás ételekkel

megrakott asztalnál ül, és lesütött szemmel, ironikusan

lebiggyesztett ajakkal hallgatja a férjét, azt, amit az

győzelmeiről és terveiről szaval. Amikor kétségtelen

bizonyítékot szerzett, hogy férjének viszonya van a

titkárnőjével, ezt arra használta fel, hogy kikövetelje tőle a

válást hűtlen elhagyás címén, és azzal fenyegette meg, hogy ha

nem teszi, akkor meghurcoltatja a bíróságon és a

szennylapokban.

Ő nem sokkal ezután vette feleségül Marilynt.

És ha apjának nincs az a furcsa hazafiaskodó hóbortja, az ő

életük, is ugyanolyan kényelmesen alakul, mint a barátaiké,

még több pénzt csinálnak, még több földet adnak el még több

embernek, még pazarabb házat építtetnek, asztalukra még

válogatottabb ételek kerülnek, lett volna néhány pompás

gyerekük, és minden valószínűség szerint így élték volna le egész

életüket látványos halálukig, amikor az ügyes kozmetikusok

eltüntetik a testről mindazt, amitől megdermedne a

hozzátartozók szíve.

De az apja, különös hazafiúi felbuzdulásában, a háborúban

a férfinem kiteljesedését látta. Talán azért, mert az előző

háborúban, Melbourne-ben, a főhadiszálláson szolgált, majd a

Királyi Légierők főhadiszállásán, Londonban, a Kingswayn.

Háborús szolgálata épp annyira nem volt valódi, mint a

foglalkozása. Az oly büszkén viselt összes kitüntetését a

hátországban szerezte. A háborúban épp olyan óvatos volt,

mint az üzleti életben, és annyira vigyázott közéleti tekintélyére,

hogy fiát belekényszerítette egy olyan háborúba, amelyről mit

sem tudott, de szívvel-lélekkel támogatott.

Hogy is engedhette magát apja fecsegésétől félrevezetni?

Mert félrevezették. Félrevezette ez az egész zsákbamacska dolog.

Félrevezették a lelkész szavai is, amikor ott állt az oltárnál:

„Holtomiglan-holtodiglan.” Akkor hitt bennük, és azt képzelte,

Marilyn is hisz bennük, de ő nem várt holtáig, hogy elváljon tőle.

Marilyn elragadó özvegy lett volna, de képtelen egy elrútult

ember felesége lenni. Nem ítélte el érte.

Álmaiban még mindig kísértette: csábítóbban,

szenvedélyesebben, féktelenebbül fölkínálkozva, mint valaha.

Már kezdett félni ezektől az álmoktól, még jobban, mint a

dzsungelbeli álmaitól, mert ezeken nem tudott segíteni. Ha a

dzsungelálmokból fölébredt, legalább az vigasztalta, hogy

életének ez a szakasza lezárult. Ha Marilynről álmodott,

ébredése ugyancsak a bizonyosságot jelentette, hogy életének ez

a szakasza is lezárult. De ebben nem volt vigasz. Az álmok

megszűntek vigaszt vagy menedéket nyújtani.

Próbált megszabadulni ettől a rögeszmétől, de nem sikerült,

ott motozott az agyában, amikor ébren volt, álmát, félig

megtöltötte olyan képekkel, amelyekről nem akart álmodni.

Még a lidércnyomásokat is inkább tűrte, pedig ezek felidézték

benne azt a gyötrelmes repülést otthonába, melynek minden

egyes napja fölért a végtelen szenvedés és várakozás száz évével,

az elhasznált, forró levegő tele volt a motor elviselhetetlen

zajával és a mellette fekvő, belét kiöklendező férfi nyögéseivel.

Egy fiatal fickó vég nélkül ezt hajtogatta:

– Miért nem visznek minket gyorsan haza? Miért nem

visznek minket gyorsan haza? Miért nem visznek minket

gyorsan haza?

Még álmában is hallotta, ezt az egyhangú mormolást,

belevésődött az agyába, és újra meg újra hallotta, mint mikor a

hanglemez barázdájában megakad a tű.

Csak az isten tudja, miért nem tették föl a sebesülteket a

leggyorsabb gépre s szállították haza, amilyen gyorsan csak

lehet. Ha valami nagyon fontos személy bukkant föl egy

biztonságos ponton, hogy megszemlélje, mit művelnek a

katonák „kint a dzsungelben”, akkor mindig volt gyors gép, és

akadt ilyen gyors gép egy-egy politikus számára is, aki azért jött,

hogy lyukat beszéljen a hasukba. És mindig volt gyors gép a

nagyfejűek számára, hogy Hong Kongban tölthessék a

weekendet. A guami nagy bombázók szintén gyorsak voltak.

Gyors gépek vitték a bombákat, a napalmot és a növényzetet,

elpusztító vegyszereket a dzsungelek és a városok fölé. Mindenre

volt gyors gép, kivéve a sebesültek hazaszállítására.

Ezen a repülőúton ő maga egyetlen nagy fájdalomkiáltás

volt, amit még a fájdalomcsillapító gyógyszerek is alig-alig

enyhítettek.

A repülőgép kényelmetlen volt. Lassú. Zajos. A hordágyak

túlságosan keskenyek, és túlságosan közel álltak egymáshoz,

valahányszor a mellette levő öklendezni kezdett, a hányás nesze

és szaga, az ő gyomrát is fölkavarta. Másik oldalán egy vak

vérhas-bűze fertőzte a levegőt.

A repülőgép egész úton ürülékszagú volt, és neki állandóan

eszébe juttatta Elmer szavait:

– Szar háború ez.

A repülőút nyolc és fél napja végtelenné nyúlt tudatában.

Éjjel-nappal semmi pihenés. Mindig akadt valaki, aki az

agyonhajszolt orvost vagy az agyonhajszolt ápolónőket hívta,

akik pedig elképzelhetetlenül gyatra helyzetben küzdöttek a

lehetetlennel, csupán azért, mert otthon senki sem gondolt arra,

hogy sebesültjeik talán mégis gyors gépeket érdemelnének.

Hálásan nyelte le a kapott gyógyszereket. Karját,

amennyire csak tudta, kinyújtotta, hogy beadják az injekciót,

amitől tüzelő teste hosszabb időre olyanná vált, mintha nem az

övé lenne. Nem mintha az alvástól vigaszt remélhetett volna.

Az alvás vigasza is elhagyta. Amikor valaki tetőtől talpig be

van pólyálva, és nem tudja, mi maradt meg férfiasságából,

ízléstelen dolog nőre és szerelemre gondolni.

Eddigi felszínes életmódja darabokra tört, és azt mondta

magában: Olyan ez, mintha egy mélytengeri búvárfelszerelés

tudattalanom mélyére süllyesztene. Vagy lehet, hogy

tudatalattit kellene mondania?

Nem tudta. Tudása csupán felületes ismeretekig terjedt.

Felületes volt az egész pszichológiai zsargon, amit valaha

fölszedett a nagy példányszámú folyóiratokból, az újságok

álorvosi cikkeiből, a katonai pszichiáter áltudományos

halandzsájából, ez utóbbi azt akarta kisütni, vajon az, hogy

álmában kiabálni szokott, attól van-e, hogy gyerekkorában az

ágyba vizeit, vagy attól, hogy a dzsungel kikészítette. Hogy

azért alkalmatlan-e frontszolgálatra, mert ez az egész dolog

beteggé tette, vagy valamilyen mélyebb lelki betegség

következtében nem tudja fegyelmezni a beleit, amikor a saját

bombáik túlságosan közel hullanak le? Hogy tudhatná, mi a

szerepe az észnek, és mi a testnek? Hogy tudhatnánk bármit is,

ha az emberségünk valamennyi normáját elhajítottuk?

Miért nem írt olyan tanulmányt egyetlen katonai

pszichiáter sem, amelyből megmagyarázhatná magának, miért

kísértik ilyen gondolatok most is, amikor már kilábalt az

egészből? Ha nem élte volna át a napalm-támadást, és nem

töltött volna heteket Victor Charlie* [*A Viet-Cong katonáit nevezi így

a jenki katonai zsargon] rokonaival abban a faluban, amelyet ők

romboltak le, talán nem foglalkozna ilyen gondolatokkal, mint

ahogy eszébe sem jutott ilyesmiről elmélkedni, amikor még a

dzsungelben volt.

Ha a Vöröskereszt helikoptere érte nem jön, még most is ott

lenne. Attól fogva, hogy jelt adtak a helikopternek a leszállásra,

a fiatal Pak To és családja fokozatosan fakulni kezdett a képben.

A legénység fölvette a fedélzetre. Valaki beledöfött a karjába

egy injekciót, és azon túl semmire sem emlékezett, amíg meg

nem érkeztek a kórházba. Akkor ez csodának tűnt.

Amikor félig kábultan elszállították, szerette volna, ha

legalább annyi időt hagynak neki, hogy köszönetet mondjon a

sovány, ferde szemű Pak Tonak, aki megosztotta vele azt a

rizsadagot, amit ő valamikor, otthon, még egy kanári eledeléül

sem talált volna elégnek.

Csak akkor tudta meg, hogy a vietnamiak milyen

emberségesek. Amíg nem volt semmi baja, még csak meg sem

tudta különböztetni őket, annyira idegenek voltak.

Gyalázatosan becsapták őket: ekkora utat kellett megtenniük,

hogy-a vietnamiakért harcoljanak, aztán kiderült, hogy épp

olyanok, mint otthon bármelyik kínai, csak még kisebbek, és

még nehezebb kapcsolatot találni vagy szót érteni velük. Ha

egyáltalán beszélnek valami idegen nyelvet, az a francia. Az

idősebbek büszkék francia nyelvtudásukra. Pak To nagyapja is

beszélt franciául. Talán lehetett volna valami kapcsolatot

találni velük, ha az angol nyelvtudásukra büszkék. De nem. A

katonák pedig nem tudták legyőzni ezt a korlátot.

Mindaddig nem gondolt tudatosan erre a vietnami családra,

amíg a kórházban volt. Nagyon sokat szenvedett. Csak

éjszakánként, álmában jelent meg Pak To és Pak To beesett

arcú anyja a csípőjére kötözött csecsemővel és Pak To nagyapja

a gyéren lebegő szakállával, aki mindig mellette ült a szörnyű

hőségben, és legyezővel hessegette el a legyeket a nyers égési

sebeiről, és valami sárhoz hasonló gyógyírt kent rájuk, ami egy

kicsit hűsítette. Ettől kezdve együtt éltek vele, miközben teste

álomba merült és elméje minduntalan visszatért a számára

felejthetetlen tájakra.

Először csak álmában jelentek meg. Miután kikerült a

kórházból, mégpedig hivatalosan gyógyultnak minősítve, vele

voltak ébren és álmában, zűrzavaros gondolatai folyton

visszatértek hozzájuk, amint élményeit rendezni igyekezett

magában.

Amíg föntről nézi az ember a dolgokat, automatikusan csak

egyik oldalukat látja. Csak ha már lent van, kezdi észrevenni az

érem másik oldalát is.

Odafönt volt egy elképzelésed, az egészről, legalábbis

kezdetben, a kiképzőtáborban. Ott volt a dél-vietnami hadsereg,

a szabad világ tagjai, a demokrácia zászlóvivői, akik mellette –

vagy mögötte! – harcoltak, s akiket a Viet-Congtól az

egyenruhájuk különböztetett meg, és ott volt a Viet-Cong, a

Nemzeti Felszabadítási Front victor charlie-jai, az ellenség, az

Északról beszivárgott kommunisták. Legalábbis ezt mondták az

eligazításnál, hozzátéve, hogy úgy kell harcolni a Viet-Cong, az

NFF ellen, úgy kell irtani őket, ahogy a feketehimlőt és tífuszt

terjesztő legyeket és tetveket. Mindez teljesen világos volt, amíg

a kiképző táborban volt az ember. Azért jött ide, hogy harcoljon

a civilizációért és a kereszténységért, amit Victor Charlie el akar

pusztítani, ezért kell elpusztítani Victor Charlie-t.

Még Phuoc Tuy tartományban, meg a hajdan álmos rizs- és

gumitermesztő Mekong-deltában is így képzelte el a dolgot.

Egysége a pacifikálási programok egyikét hajtotta végre, amely

a Kutasd fel és semmisítsd meg feladatot orvosi ellátással,

élelmiszer-kiosztással, felvilágosító előadásokkal és filmekkel

párosította. Különösen élvezte ennek az akciónak a segélyező

részét, amit hivatalosan így hívtak: Nyerd meg a szívüket és az

eszüket. A dzsungelben viszont röviden így: Nesze neked!

Pacifikálás! Mit jelentett a valóságban? A Viet-Cong és

támogatói felkutatását és elpusztítását. Itt kezdődött a baj. Ki

tartozott a Viet-Conghoz és ki nem? Egyszerű lenne, ha azt

mondhatnánk: aki a Viet-Conghoz tartozik, az fekete nadrágot,

bő tunikát és kúp alakú szalmakalapot visel. De ezt viseltek a

parasztok, a parasztasszonyok és a gyerekeik is. Ki tartozott hát

a Viet-Conghoz és ki nem? A valóságban ezt senki nem kérdezte

meg, hanem előbb lőtt, hogy biztos legyen a dolgában.

Sőt, még a dzsungelgyakorlatok alatt is ez a fölfogás kísérte

eleinte. Őrmesterük, Snow a dzsungelharcot Malayában tanulta,

és olyasmi nem létezett, amit ő nem tudott volna „a sárgákról”,

akár maláyiak, akár vietnamiak. Izgalmas dolog volt a gerilla-

hadviselést megtanulni tőle: hogy kell a Viet-Congot a saját

fegyverével legyőzni.

De amire hozzáedződött az ember a dzsungelhez, a

mocsarakhoz, az emberi ürülék bűzéhez, az a furcsa benyomása

támadt, hogy töméntelen erőfeszítése ellenére, amit arra pazarol,

hogy elpusztítsa a Viet-Congot és megsegítse azokat, akik nem

tagjai, a táboron kívül sehol sem érezheti magát biztonságban.

Odafönt mindig sokkal fáradtabb volt, és sokkal jobban

örült annak, hogy épségben visszatért, semhogy felfogja, miről

beszélnek a feljebbvalói.

– Az aranygallérosok szar dumája az egész – szokta mondani

Elmer. – Az ember pléhpofával végighallgatja őket, úgy tesz,

mintha megértette volna, szalutál, és közben tudja, hogy szar az

egész. A valóság az, ami kint van a dzsungelben, ahová ők soha

nem jutnak el. Én nem várok semelyik istentől sem köszönetet

azért, amiket ott tettem. Még azt sem, hogy valami magas

kitüntetést kapjak érte. Azt nem a magamfajta fickónak, holmi

messze déli, majdnem koplaló farmer fiának tartogatják. Ahhoz

az kell, hogy legyen valakim West Pointban: ez az egyetlen, ami

számít a hadseregben.

Johnny, a szakaszukban szolgáló behívott sorkatona azt

mondta:

– Biztosan számíthat az ember kitüntetésre, ha

választásokra készülnek. Akkor adnak, hogy odahaza

fölkurblizzák a szavazatokat.

Nem szerette az ilyen beszédet. Általában nem szerette

akkor a behívottakat. Fenemód kellemetlen alakok voltak,

mindig panaszkodtak, hogy valamilyen furcsa sorsolás alapján

rángatták be és küldték őket Vietnamba, meg azon siránkoztak,

hogy mikor telik már le az idejük s mehetnek haza. Amikor az

első behívott katona megjelent a szakasznál, az önkéntesek

gyűlöletével és megvetésével utálta őket. Snow is utálta őket.

Snow utálatának még volt valami alapja is: szeretett harcolni. A

dzsungelharc olyasmit nyújtott, amit hiába keresett volna a

hétköznapi életben. Egy Victor Charlie kinyírása, vagy egy

Viet-Cong falu felgyújtása valamiféle kielégülést okozott neki,

érthetően utálta hát azokat, akiket úgy soroztak be.

De vajon ő miért utálta Johnnyt? Egyáltalán semmi oka

sem volt rá. Esze ágában se lett volna önkéntesnek jelentkezni,

ha apja nem izgatja föl a szabadságról meg a demokráciáról való

szónoklataival.

Megértette, Snow miért utálja a Johnny-féléket. A

kiképzésük hiányos, hiszen alig néhány hónapig tengtek-lengtek

belföldi táborokban, amelyek csöppet sem hasonlítottak a

dzsungelhez, amit tanultak is, olyan törzsőrmesterektől

tanulták, akik a sivatagi háború fortélyaihoz értettek, azoknak

pedig itt semmi hasznát sem vették. De még ha jártak is már a

szigeteken, s harcoltak a japánok ellen – a japán idegen és

megszálló volt, a helybeli lakosok, különösen a kínaiak, a mi

oldalunkon voltak, az új-guineaiak mind a mi oldalunkon voltak,

még akkor is, ha a japánok besorozták őket. De Vietnamban

úgy rémlett, csak azok a hangoskodó vietnami hadfiak állnak a

mi oldalunkon, akik vérszomjas szónoklatokat tartottak

Saigonban, és legföljebb azok a katonák, akiket mint testőrséget

fizettek inkább, semmint harcoló hadsereget.

Nincs semmi értelme azt mondani, hogy a vietnamiak rossz

katonák. Hogy lehetnének rosszak az egyik oldalon, ha

ugyanakkor a másik oldalon álló fivéreik és unokafivéreik jó

katonák? Csupán arról van szó, hogy nem szeretnek háborúzni.

Snow nagy szájjal hangoztatta, hogy a vietnamiakban nem

lehet bízni, akármelyik oldalon állnak.

– Végül is, kinek a háborúja ez? – kiabálta, amikor

észrevette, hogy a vietnamiak hátramaradoznak. És amikor a

tolmács megismételte szavait magas, éles hangján, az üres,

semmitmondó keleti arcokból is ki lehetett olvasni, a választ,

ami világosan megmagyarázta hallgatásukat. Bárkinek a

háborúja is, nem az övék.

Nem mintha nem akadt volna olyan vietnami, aki ne

harcolna szívesen, és ne lett volna olyan kegyetlen és vad, hogy

még Snow is megdöbbent. De ilyenek nem voltak sokan, s azok

sem mindig a reguláris katonák közt. Volt, amiért harcoljanak,

ha másért nem, a zsákmányért, amit elosztottak maguk közt az

őrjáratok után és azért, amit majd akkor osztanak el, ha a

háború véget ér.

Ha véget ér valaha.

Johnny azt szokta mondani:

– Mire mi befejezzük a vietnamiak civilizálását és

felszabadítását, nem marad itt más, csak felperzselt föld, és nem

lesz kit felszabadítani.

Johnnyval szemben számtalan érvet hoztak föl, de nem

lehetett a száját befogni. Az egyik fickó megpróbálta az öklével.

De Johnny hat láb magas volt és az izmai kötélből, így hát

lehetetlen volt zöldágra vergődni vele; az ember végül

káromkodott egyet és otthagyta.

Szabadság és civilizáció. Ezek a szavak jelentettek valamit,

amikor megkapta az ember az eligazítást a kiképző tábor

viszonylagos biztonságában. A dzsungelben semmit. A legtöbb

fiú cinikus volt. Nem hittek abban, hogy bárkit is

fölszabadítanak, vagy hogy Dél-Vietnamért harcolnak.

Johnny azt mondta:

– Ha csak a fele annak a sok egészséges, fiatal dél-vietnami

naplopónak, aki Saigonban a mi raktárainkból lopott cikkekkel

feketézik vagy a húgait árulja dollárért, valóban akarna

harcolni a Viet-Cong ellen, nem volna szükség a jenkikre és az

auszikra. Mi gyűlöljük őket, és ők gyűlölnek minket.

Ő Johnnyt gyűlölte.

Johnny mindennel szemben állt, amiben ő hitt. Csak lassan

maródott bele a tudatába – mint a mocsár iszapja, ami

fölpuhítja a lábán a bőrt, és ha egy napnál tovább marad rajta,

lerohasztja a húst is –, hogy azok, akiket az aranygallérosok a

Viet-Cong beszivárgott embereinek hívnak, itt élték le egész

életüket, itt éltek már a szüleik és a nagyszüleik is és a falujuk

vezetői csupa vénséges vén, ráncos madárijesztő vénséges vén,

ráncos madárijesztő feleséggel. És miért vannak a falvakban

csak öregemberek meg öregasszonyok vagy fiatal nők

csecsemővel és kisgyerekekkel? Sehol egy fiatal férfi, sehol egy

kamasz. Ha megkérdezed őket, hol vannak, csak valami

homályos választ kapsz.

Snow tudta, hol vannak, és Snow tudta a módját is, hogyan

lehet ezt kiszedni belőlük.

– Ne higgy nekik, ha azt mondják, hogy a fiúk meg a lányuk

Saigonban vagy Huéban van. Fenét vannak ott. A Viet-Conggal

harcolnak. Ha csak egy órányira eltávolodunk a falutól, máris

megjelennek, hogy kikérdezzék ezeket a „falusi madárijesztőket,

mit tudtak kihámozni a hadmozdulatainkból.

Nem tudta, hogy jó vagy rossz katona volt-e. Katonának

lenni annyit jelentett számára, mint végrehajtani a parancsot,

legyenek bármilyen förtelmesek és visszataszítóak a

következményei. „Valahol ennél a pontnál kezdett

összekuszálódni minden az, agyában. Fölhagyott a kísérlettel,

hogy tisztázzon egyet, s mást, csak azzal törődött, hogy életben

maradjon a halálos golyózápor közepette, amely mindenütt

elérhette, a táborban vagy Saigon külvárosában éppúgy, mint a

dzsungel tisztásán. Vagy az orvlövész fölkutatása közben, a

„megtisztogatott” faluban, ide az ember egyedül nem is merte

betenni a lábát. Vagy az aknákat elkerülve, a „megtisztogatott”

országúton, ahol a csapatoknak éjszaka tilos közlekedniük

(ilyenkor ezek az utak a Charlie-éi voltak.) Egy lojális falusi

elöljáró mondta:

– Éjszaka mindenütt a Viet-Cong az úr.

Az egész egyetlen tüzes pokol volt.

Kivéve Snow számára. Mert ő már régebben benne volt.

Még kitüntetést is kapott egy egész Viet-Cong falu kifüstöléséért.

Amikor a „kifüstölés” véget ért, megtámadták őket, és a

kapitány szerint ezek valamennyien a Viet-Conghoz tartoztak.

Kezdve a nőkön, akiknek hosszú fekete haja a hátukon

kígyózott, az öreg emberekig, akik csontos lábszárukon lépni is

alig bírtak, és az egészen kis gyerekekig, akik éppen csak

totyogtak.

Odafönt mindez elkerülhetetlennek látszott, bármilyen

visszataszítónak is, de elkerülhetetlennek, és ő is elfogadta, mert

Snow a fejébe verte: vagy ők, vagy te. A felkutató és

megsemmisítő akciókat még indokolni is tudta, amikor benne

volt, hiszen az idegei pattanásig feszültek, és a dzsungel

legkisebb neszét hallva, azonnal lőtt valamelyik, kezét a

ravaszon tartó eszelős.

Jobb lett volna meghalni még odafönt, mielőtt az

ellentmondások befészkelték magukat az agyába: szénné égni,

mint Elmer. Akkor gyorsan és komplikációmentesen jutott

volna el a végig, mielőtt elkezd borzongani a háta azok miatt,

akikkel állítólag harcolni jött és amiatt, amit tettek velük e harc

folyamán. Ahogy Johnny mondta:

– Oké, hogy mi napalmot dobunk a nőkre meg a gyerekekre,

mert a Charlie álcázott csapdát állít, és elefántvermet ás,

amelybe beleesünk és fölnyársalódunk a bambusznádakon.

Nincs olyan fortély, amit a Charlie ne tudna, hiszen húszévi

harcban tanulta meg. Azelőtt a franciák ellen harcoltak, és még

előbb a japánok ellen, és még azelőtt, századokon át, minden

betolakodó ellen, aki be merte tenni a lábát a földjükre. Mikor

okulunk ebből?

Igyekezett befogni a fülét Johnny szavai elől, és Snowra

figyelni:

– Nincs helye a szentimentalizmusnak! Vagy ők, vagy mi.

Mindet meg kell ölni!

Odafönt nem kérdezte magától, vajon ahhoz, hogy megölje

a viet-congistákat, meg kell ölnie minden vietnamit. Mire valók

ők itt egyáltalán?

Csak a kétely zümmögött az agyában, mint egy furcsa

moszkitó, amikor úgy érezte, hogy zátonyra került Snow

mindentudó önelégültsége és Johnny könyörtelen szapulása

között. Csak otthon, a kórházban – miközben egyik

bőrátültetést a másik után hajtották végre rajta – kezdett utat

törni magának a gondolat, mint ahogy a dzsungel apró férgei

befurakodnak a bőr alá, és a viszketés az őrületbe kergeti az

embert, alighogy lepihen éjszakára.

Csodálkozott, hogy a Vietnamban gondolkodás nélkül

elkövetett dolgok, még a vízi kínzás sem, amelynek látványa

eleinte beteggé tette, nem kavarta fel annyira, hogy tiltakozzék,

akár némán is. Habozás nélkül elfogadta Snow véleményét:

A vízi kínzás oké. Az nem hagy nyomot.

Hivatalosan a kínzást betiltották, és az árulkodó nyomok

veszélye miatt csak bizonyos határok között volt megengedett.

(„Hát a szabadság barátai, a civilizáció védelmezői vagyunk

mi?” Szinte hallotta Johnnyt, ahogy mondja.)

Hiába érvelt azzal, hogy csak azt fizetjük vissza, amit a

charlie-k követtek el ellenünk. Fönt ez jó indok lehetett, de lent,

az éberség hideg józanságában Johnny szavai hangzottak

igaznak:

– A Charlie a saját hazájában van, te meg nem. Te mit

csinálnál fordított helyzetben?

Most ébren feküdt, dohányzott és rettegett az alvástól, amit

a tabletták okvetlenül meghoznak.

Miért álmodik mindig a Vietnamban töltött napokról? Miért

éli át újra meg újra, szörnyű jelenvalósággal és borzalommal –

holott akkor nem érzett semmi ilyet, amikor benne élt? Akkor

testét és agyát ez a kettős tevékenység kötötte le: egyrészt

végrehajtani a dzsungelhadviselés módszereit, mint tisztogató

szerepük fontos részét, másrészt életben maradni. Akkor a

túlélés küzdelme elhomályosította a tettek borzalmát.

A dzsungel éppúgy ellenség, mint a Viet-Cong.

Valahányszor szakaszuk a gumiültetvények földerítésére ment,

emelt fővel, tökéletes önkéntesi díszben, a dzsungelhez és a

mocsárhoz öltözve indultak útnak. Mire visszatért a szakasz,

csak egy begyulladt banda volt, rongyos, sáros, bogarak csípte,

piócák szívta, félig tébolyodott fickók, akik minden fűszálra

lőttek, és minden útjukba kerülő gödörbe vagy kunyhóra

gránátot dobtak. Minden szalmakalapot Charlie-nak véltek.

Eleinte még alá néztek, de aztán már csak lőttek rá, és így

indokolták:

– Vagy ők, vagy mi.

Éjszakáról éjszakára újra meg újra átélte álmában az egyik

akciójukat, ez oly mélyen bele vésődött, hogy még olyan

részleteket is meglátott, amiket annak idején nem tudatosított

magában.

Tisztogató akciójuk során annyi hasonló falun mentek már

keresztül, hogy ez is mindennapinak tűnt, így hát nem is

fordított rá különösebb figyelmet. De akkor miért éppen ez a

falu és ez az akció ragadt meg az agyában, mint valami féreg,

amely tönkreteszi éjszakáit?

Az álom mindig ugyanúgy kezdődött. Szokatlanul nagy

teherrel rakodott meg, poggyásza a hátán többet nyomott, mint

valaha a valóságban. Ment a baljós dzsungelen át, az előtte

haladók gumicsizmájának hangos toccsanásait fülelve. Minden

neszt felerősített a képzelet, valószínűleg azért, mert a

valóságban a legkisebb nesz is veszélyes jeladás volt, amely

elárulhatta a Viet-Congnak, merre járnak.

Egy kísértetiesen zöld, homályos alagúton kúszott át,

amelyet számtalan, hétrét görnyedt, a hátán nehéz csomagot

cipelő ember teste tört a bozótban. A vietnamiaknak könnyű.

Ők kicsik, vékonyak és hihetetlenül fürgék. De az auszik meg a

jenkik magasak, nagycsontúak.

Miközben utat taposott az indák és levelek alagútján át, az

ágak megszaggatták csomagját, beleakadtak sisakjába, mintha

még a dzsungel is ellene esküdne. Olykor hosszú, pókhálószerű

szövevényben vágott magának utat, melynek gyökerei mélyen

lenyúltak az iszapba. Máskor meg fölperzselt bozót és

megfeketedett fák között tört előre, s az orrlyukai megteltek

hamuval és a növényirtó vegyszerek fojtogató szagával.

Álmában gumicsizmája kibírhatatlanul súlyos volt, sisakja

homlokába nyomódott, poggyásza vágta a vállát. Olyan dolgok,

amik nem is jutottak el a tudatába akkor, most első számú

problémává léptek elő.

A piócák a valóságban kisebbfajta kellemetlenséget

jelentettek. Álmában hallotta, ahogy szájukkal megszívják, és

hallotta a vérét csörgedezni. Undor töltötte el, amint kihúzgálta

ezeket a nyál-kas és dagadt testeket a húsából, s a visszamaradt

nagy, kerek lyukakból ömlött a vére.

Miért pont ez az akció röpködött az agyában, amikor annyi

hasonló akcióban vett részt, s azok céljukban is, de hatásukban

is azonosak voltak?

Álmában a dzsungelösvényről mindig kiért a tisztásra, ahol

nyomorúságosan sovány falusiak csoportja álldogált vagy egy

tucatnyi pálmalevél-födeles bambuszkunyhó előtt. Három

öregember, egy vén banya meg öt asszony nézi őket, sovány,

barna bőrű asszonyok merednek rájuk a csecsemők és karonülő

gyerekek fölött, s ferde vágású, fekete szemük tele van

rémülettel. Úgy rémlett, egyebük sincs annál a néhány rongynál,

amit magukon viselnek és annál a pár edénynél, amiben szűkös

eledelüket megfőzik. A férfiak csupa öregemberek, törékenyek,

mint a vékony bot, a hús csontjaikra száradt, kúp alakú

szalmakalapjuk alatt madárijesztő arc.

Látta a tisztást a dzsungelben, a pálmalevél tetős

bambuszkunyhókat és a parasztok ásta sárbunkert, amely

védelmül szolgál az ananász-bombákból szétszóródó apró golyók

százaival szemben, amelyek a szilárd anyagokban nem okoznak

kárt, csak az élő húsban.

Miért nem hittek a közülük való tolmácsoknak, akik azt

állították, hogy a sárbunkerek pusztán védelmi célokat

szolgálnak?

– Egy fenét – mondta Snow. – A Viet-Cong számára

csinálták, hogy a hátunkba kerülve, védett helyről lőhessenek

ránk.

Johnny így okoskodott:

– Minek egy ilyen kis sárbunker a Charlie-nak, amikor tudja,

hogy elég elrejtőznie a dzsungelben, ott akkor kaphat

puskavégre minket, amikor akar?

De Snow jobban tudta! Egymás után gyújtották föl a

kunyhókat, az asszonyok jajveszékeltek és sikoltoztak, a

gyerekek visongtak, az öregemberek pedig némán álltak, ráncos

arcukon a rémület maszkjával.

– La dai! – kiáltott Snow egy öregemberre, akinek árnyékát

meglátta a kunyhó belsejében. – La dai! – Fölszedtek néhány

szót, hogy odakiálthassák, amit akarnak: „Gyere ide!”

„Feküdj!” „Kezeket föl!”

A vézna öregember kitámolygott, gyér szakálla lengett:

Snow ráordított, hogy mozogjon gyorsabban, és ordítása

összevegyült az öregember érthetetlen hadarásával, ami úgy

hangzott, mint egy Donald kacsa-film részlete. Az öregember

kezét tiltakozóan előrenyújtva rohant feléjük, miközben Snow

kihúzta a csapszöget a gránátból. Félrelökte az öreget, és a

gránát abban a pillanatban repült is, és a kunyhó, mint egy

törmelék-szökőkút, fölemelkedett és szétszóródott. Az

öregember nagy nehezen lábra állt, és jajveszékelő hang tört elő

reszkető szájából.

Ő és Johnny közelebb lépett a kunyhó romjaihoz, és

meglátták, hogy egy női test fekszik a romok közt, ha

egyáltalán női testnek lehetett nevezni. Felsőtestéből nem

maradt más, csak a melle, amelyen egy csecsemő csüngött, de

csak a fejéről látszott, hogy csecsemő volt, mert a teste anyja

arcával együtt tűnt el.

Ennél a pontnál mindig fölébredt. A valóságban Johnny

hirtelen hányni kezdett, és ő sem érezte különbül magát.

Olyan érzéssel tért vissza a bázisra, hogy menten kihányja a

belét. Aztán elfelejtette az asszonyt és a gyereket, sőt a bot-

sovány öregembert is, mert egyik nap olyan volt, mint a másik.

Álmában minden visszataszító részlet, amit már elfelejtett,

visszatért, hogy megkínozza. A rothadó tetem, amelybe

belesüppedt a lába, s a bordás ketrec, amely fogva tartotta. A

férfi, akit egy forrás fölé akasztva talált, és csak amikor

félrehajtotta az ágat, vette észre, hogy nincs feje. A gyerekek

telis-tele ananász-bombákból eredő apró golyók ütötte sebekkel,

kísérteties arcukon a halállal.

A valóságban nem mert ezekbe a dolgokba belemélyedni,

mert akkor sosem tudott volna megszabadulni tőlük. Nem

engedhette meg magának azon meditálni, hogy ki tagja a Viet-

Congnak, és ki nem. Mert ha nem ő lő először, megelőzik. Nem

engedhette meg magának a kérdést, hogy ott, a kunyhóban egy

anya volt-e újszülött gyermekével, vagy egy Viet-Cong

orvlövész. Nem kérdezhette meg magától, vajon az a

gyöngeségtől tántorgó vénember, aki kezét kinyújtva jött

feléjük, ugyan mi kárt tehetett volna bennük. Nem tehetett

mást, ellökte és otthagyta, arccal a sár, a vér és ürülék

keverékében.

Ahogy Snow mondta:

– Nem engedheted meg magadnak, hogy addig várj, amíg

tisztán látsz. A Charlie ravasz fickó, úgy öltözik, mint a paraszt,

úgy él, mint a paraszt és úgy cselekszik, mint a paraszt. Amikor

akcióra mész, nem kérdezheted meg magadtól: és mi van, ha

csakugyan paraszt?

Ezt csak azután kérdezheted, álmodban.

A paraszt, aki nappal látszólag a mi oldalunkon van,

ellenségeddé válik, mihelyt leszáll az éj. Könyörtelen. Ötletes.

Nem ismer félelmet. Akkor és ott kap el, ahol akar. Ez az ő

hazája, úgy ismeri, mint a tenyerét, mi meg idegenek vagyunk

mindig egy idegen háborúban.

Furcsamód mindaz, amiben otthon hitt, a tisztogató akciók

során megsemmisült. Még a legmagától értetődőbb dolgok is. És

a félelem lépett a helyükbe, a rettegés mindenkitől, aki fekete,

bőszárú nadrágot és kúpforma” kalapot visel, legyen bár

totyogó gyerek vagy olyan vén, hogy már járni sem bír.

– Tekintsd úgy mindet, mintha a Viet-Conghoz tartozna,

míg be nem bizonyítja az ellenkezőjét – ez volt Snow parancsa.

– Oké – jegyezte meg Jonny. – Az nem is zavar

különösebben, ha férfi foglyokat ejtünk, de mi van az

asszonyokkal meg a gyerekekkel?

– Értsétek meg végre: aki a Viet-Conggal tart, az szenvedjen

is meg érte!

A kellemetlen igazság az volt, hogy a parasztok déli

parasztok voltak nappal és északi viet-congo-sok éjjel.

Kezdetben az a hiedelem élt benne, hogy a vietnamiak azt

akarják, az auszik jöjjenek és szabadítsák meg őket a Viet-

Congtól. De a dzsungelben töltött első három hónap alatt

megtanulta, hogy a vietnamiak azonosak a Viet-Conggal, és a

Viet-Cong azonos a vietnamiakkal. Nem is volt valójában

szükség arra, hogy Johnny megerősítse azt, amit Snow mondott,

csak Johnny másképp látta a dolgokat, mint Snow vagy Elmer,

aki azt mondta, hogy addig nem lesz vége a háborúnak, amíg ki

nem nyírnak minden vietnami férfit, asszonyt és gyereket.

Kevésbé jó katona lévén, mint Snow vagy Elmer, ő csak

gyűlölni tudta Johnnyt, amiért azt mondta, hogy mindnyájan

benne vannak a kutyaszorítóban, csak nem mernek lelépni.

Mint egy film, úgy villant föl agyában annak a széles

arccsontú, beesett orcájú, verejtékben úszó öregasszonynak a

képe, akinek Snow a füléhez szorította fegyverét, s addig húzta

a haját, amíg az asszony ki nem nyitotta a fájdalomtól eltorzult

száját.

– Hol bujkálnak a viet-congosok? – kiáltott rá Snow. A

tolmács még hangosabban ismételte el. Az ő szíve összeszorult,

mikor egy kisgyerek mászott elő egy földbe vájt lyukból.

Odatotyogott a vénasszonyhoz, és karjával átkulcsolta vézna

lábszárait. Az asszony, a fegyver és megmarkolt haja ellenére,

lehajolt hozzá, ölébe emelte, és a gyerek ügyefogyottan

matatott petyhüdt mellén.

Akkor látta, hogy a nő nem is öreg, csupán megvénítette a

háború. És a vallatás tovább folyt, Snow hangja egyre

dühösebbé, a tolmácsé egyre rikácsolóbbá vált, az asszony

arcára kiült halálos gyötrelem, míg a gyermek elapadt mellét

kaparászta.

Most más a helyzet. De most nem is lesz vizes a nadrágja

attól való félelmében, hogy a dzsungelból hátulról rátörnek

vagy hogy az asszony, akit elkapott, a csalétek, s bármelyik

pillanatban golyózápor zúdulhat rá. Charlie ritkán pazarolja a

golyókat. Charlie sokkal régebben harcol a dzsungelben, mint

bárki, és készen áll arra, hogy sokkal tovább harcoljon, mint

bárki a másik oldalon. S miközben harcol, él, szeret és

szaporodik.

Lehet, hogy ez annak a jele, hogy ha az embernek végül is

sikerül mindazt elpusztítania, ami a föld fölött és a föld alatt

van és mindent, ami rajta él, valaki mégis túléli az egészet, és

majd kifejlődik egy újabb emberi faj, amely kétségtelenül eléri

mindazt, amit az előző már elért, és bizonyosan elköveti annak

minden tévedését. Hirosima sem tanította meg az embert

semmire. És most ennek a szerencsétlen kis országnak a

látványa, amely a tömegbombázások, napalm, foszfor és

falvainak, terményeinek és dzsungeljeinek, tervszerű pusztítása

ellenére is folytatja harcát – ez sem tanította meg az embert

semmire.

A felderítő és megsemmisítő osztagok, amelyek ezen a kihalt

földön keresztül vágtak utat maguknak, tudták, mi a totális

háború ára. Még a legkeményebb is megdöbbent, a kevésbé

kemény pedig figyelmeztetést látott benne: téged is elérhet egy

ilyen közönyös és könyörtelen irtóháború! A te öregeid és

gyerekeid is meghalhatnak a szabadság vagy a fölszabadítás

vagy valami más hangzatos jelszó nevében! Ha van Isten, aki

látja ezt a vérengzést, ezt a telhetetlen öldöklést és pusztítást,

vajon nem lehetséges, hogy egyszer megfizettet érte? Vajon az

amerikaiak és ausztrálok azért mennek ilyen nemtörődöm

módon, könnyű szívvel a háborúba, mert népük még nem

ismerte meg a saját bőrén a modern háború borzalmait?

Meg tudta érteni Elmert, aki kedvvel csinálta. Meg tudta

érteni a hadnagyot, aki valóban hitte, hogy az Egyesült

Államokat védelmezi. Meg tudta érteni Snowt, aki karriert

csinált azzal, hogy mindenütt vörösöket látott. De nem tudta

megérteni a lelkészeket, akik belekeverték az Istent, és a

kereszténységről locsogtak, és imádkoztak érte, mielőtt akcióba

küldték, és hálát adtak Istennek, amikor visszatért, bár

nemcsak a ruhája lett mocskos és a bőre hólyagos, hanem a lelke

is, és a tudata még fölsebzettebb, mint féregmarta húsa.

Apja dühös volt, amikor ilyeneket írt neki. „A klubban

mondta valaki a miniszterelnök környezetéből” stb., stb.

Fölösleges izgatnia a bajtársait. És fölösleges megzavarni az

emberek békéjét itthon.

Bár az Amerika Hangjából meg a Rádió Australia adásaiból

nyilvánvaló volt, hogy az emberek se lent, se fönt nem mind

veszik be a maszlagot.

Otthon gyűlölte a tüntetőket, még a victor charlie-knál is

hevesebben gyűlölte őket. Most, tönkretett testével, amellyel

nem élhet úgy, ahogy szeretne, a dzsungelbeli élményeiben úgy

vájkáló eszével, mint ahogy a szarka kukac után kutat, azt

gondolta, miközben a rádióban a tüntetőkről szóló híreket

hallgatta, hogy van valami, ami mellettük szól – ha más nem, a

bátorságuk.

Ha egy kicsit gerincesebb, sosem hagyta volna, hogy apja

rábeszélje a jelentkezésre. Ha egy kicsit gerincesebb ott, inkább

vállalja a hadbíróságot, semhogy elkövesse az akkor rendben

levőnek vélt dolgokat. Ha egy kicsit gerincesebb, látva, mivé

vált, mikor az orvosok befejezték munkájukat, inkább elvágja a

csuklóját a fürdőszobában, vagy leugrik az ötödik emeleti

erkélyről a kórházudvarra. De egyiket sem tette meg.

Mitévő legyen most? Régen, amikor még valóban élt,

biztosnak látta a jövőjét. Mindig lesz annyi pénze, hogy

megvegye, amire vágyik. Mindig lesznek lányok, akiket

szerethet, amíg érzelmei és gondolatai nem összpontosulnak

egyetlen lányra, akit majd feleségül vesz. Valahogy úgy képzelte

el a jövőjét, mint azok a ragyogóra színezett boldog családi

képek, amelyeket a vasárnapi magazinokban meg a televízió

ernyőjén látott.

Ha valaki azt mondta volna, beszéljen a jövőjéről, zavarba

jön. Nem voltak tervei. A mának élt, abban a biztos tudatban,

hogy a holnap még jobb lesz, mint a ma, és a további holnapok

még jobbak lesznek, mint az előző napok. Sosem gondolt arra,

hogy az ifjúság elmúlhat, vagy hogy megszűnik a kereslet

azokban a cikkekben, amelyeket kínál.

Apja életében sem szűnt meg. A háború óta eltelt

negyedszázad csak sikereket hozott számára. Neki jobban fájt a

válás, mint szüleinek. Legalábbis így rémlett neki, mert valahol

a tudatában, sok más közhellyel együtt, amelyekben hitt, a

legnagyobb közhely ez volt: házasodj meg, és attól fogva

boldogan élsz.

Talán azért volt így, mert nemrég nősült, és az élet

valóságát az álmainál is szebbnek találta, nem tudta elképzelni,

hogy a kölcsönös vágy önkívületének egyszer vége szakadjon.

Vagy mert anyagi elégtételt jelentett az egyébként túlságosan

drága villa megvásárlása, akárcsak a vitorlás jachté, amit már

csak úgy engedhettek meg maguknak, hogy hitelt vettek

igénybe – de hát a jacht: nemzedékük társadalmi helyzetének

szimbóluma.

Most úgy rémlett, hogy egész élete – addig a napig, amikor

felesége meglátta kötés nélkül az arcát és fölvisított – a hitelre

épült. Arra a hitelre, amelyet abban a pillanatban, hogy nincs

pénze a részletek kifizetésére, felmondanak, és ezzel a televízió

vagy a vitorlás vagy a ház megszűnik az övé lenni. Az egész élet

egy nagy hitelrendszer, melyet részletfizetési terv alapján

törleszt az ember: elhasználódik, mielőtt kifizette volna.

Meg kellett volna halnia ott fönt, és kívül maradnia

mindenen, akkor nem aggódna Pak Toért, amikor ébren van, és

nem lennének lidércnyomásai, ha alszik.

12

Csatangolásuk közben keresztültörtettek a bozóton, és Kemmy

meglepődve látta, hogy éppen a barlanggal szemben jutottak ki

belőle, mert nem vette észre, hogy a kutya vezeti.

– Okos Pocok – mondta, és megveregette a hátát, míg ő

maga ledőlt a levélkupacra, melyet a barlang túlsó sarkába

hordott össze, távolabb a tölcsértől. Magára húzta a zsákot. A

kutya odabújt hozzá, fejét a mellére hajtotta, és egy mélyet

sóhajtott.

A nap besütött a tölcséren át, és Kemmy, fölpillantva a

halvány kéznyomokra, melyek egy vöröses foltból rajzolódtak

ki a barlang boltozatán, kevésbé érezte magát elveszettnek.

Grumpy mesélte, hogy a régi szabad napokon törzsük az esős

időszak alatt azzal szórakozott, hogy kezüket a mennyezethez

vagy a falhoz illesztették, és körülspriccelték a szájukba vett

vízzel és sárga homokkal. Itt más őslakók hagytak nyomot, a

legnagyobbtól a legkisebbig, ez utóbbiak lenyomatait ő is el

tudta érni, hogy befödje a magáéval.

Pocok egyszer csak kitépte magát a karjából, a nyíláshoz

rohant, és ugatni kezdett. A fiú odakúszott, és látta, hogy egy

nagy rovar mászik ki a földből egy fa gyökérzete közül. A

rezervátumban gyakran látott sáskát ugyanígy előjönni a

földből, de ezt itt nagyon korainak találta, mert az éjszakák

bizony még hidegek. Vagy lehet, hogy a talajon átsütő nap

melegítette föl, és azt hitte, már nyár van?

– Ne nyúlj hozzá! – szólt rá a kutyára, mert az már

kinyújtotta a mancsát. Pocok nyüszítve hajtotta fejét mellső

mancsaira, és így figyelte, amint a kabócahüvely tompa feje

utat tör magának a lábaival kiásott földrétegen keresztül.

Megpihent, hogy külső burka megszáradjon a napon, majd

lassan haladt a fatörzs felé, ahol azután úgy csüngött, mint egy

parányi tengeri rák; egész teste lüktetett az erőfeszítéstől. A fej

hüvelye fokozatosan megrepedt a belső erőlködés nyomására.

Aztán a repedés végig terjedt a háton, csak a páncél-hüvely

kerek alsó vége maradt épségben. A fej kibontakozott belőle, a

szemek csillogtak a napon, és az elhagyott lárva-hüvely ott

maradt csüngve a fán, a rovar végre szabad volt. Kitárt négy

szárnya akár az átlátszó ejtőernyő, erezetük élettel telítődve

remegett. Teste zöld-arany fényben ragyogott, szivárvány

táncolt a szemében. Aztán hirtelen zizegő hangot hallatva,

téveteg repüléssel fölemelkedett, és eltűnt a felső ágak levelei

közt.

Kemmy visszatért falevél-ágyához, bebújt a zsák alá,

magához ölelte a kutyát.

Jó volt így nappal a barlangban heverészni. Beszívhatta a

cserjék illatát, és úgy érezte, a levelek megvédik, és a kajaput-

fák kerítésként veszik körül.

Egészen más volt, amikor besötétedett, és a csillagok meg a

hold fénye nem hatolt be. A zörejek félelemmel töltötték el, a

madarak nem voltak többé barátságos madarak. Ilyenkor

borzongva bújtak össze Pocokkal, s figyelték a kialvó tüzet és a

parázs hamuvá porladását, eközben egy madár, amilyet azelőtt

sosem hallott, újra meg újra, furcsa kettős hangon rikoltozott.

Grumpy rettegett a sötéttől, és Mama is, holott ő nem hitt

azokban a dolgokban, amikről Grumpy mesélt. Csak Apa nem

félt a sötétségtől. Ő nem hitt se Grumpy világában, se

Mamáéban. Ő olyan világban élt, amelyben nem voltak se

szellemek, se lelkek. Szerinte az egyetlen dolog, amitől félni kell,

a Fehérember. Azon a napon, amikor megnyerte a magasugrást,

Apa a térdére ültette, és azt mondta:

– Sose ugorj túlságosan magasra, fiú. Ezzel nem jutsz

sehova, legföljebb a levegőbe, ahol mindenki meglát, és a

Fehérember nem szereti az ilyesmit.

Mama így szólt:

– Ne mondj neki ilyeneket, Joseph. Mi értelme van egyrészt

ilyeneket mondani, másrészt iskolába járatni és taníttatni a

fehérek dolgaira?

Apa erre azt mondta:

– Oké, oké. Mást mondok. Ne akarj magasugró bajnok lenni,

fiú. Légy bajnok a hasoncsúszásban, ez az, amit a Fehérember

szívesen vesz, és ha elég mélyre tudsz hajolni, mindig kaphatsz

tőle alamizsnát: kevesebbet, mint amennyit a másik

Fehérembernek fizet, aki nem is tud hason csúszni. A

hasoncsúszás az egyetlen dolog, amiben egy fekete fiú bajnok

lehet a tulajdon hazájában.

Akkor nem értette, mit jelent ez. Most sem érti, de azt tudja,

hogy aki fekete, annak kétszerte jobban kell vigyáznia, mint a

fehér gyerekeknek. Ha a fehér kölykök valami rosszat követnek

el, a rendőr azt mondja nekik:

– Ejnye, ejnye, pucoljatok haza, fiúk, vagy olyat kaphattok

tőlem, amit egyikőtök sem óhajt!

De ha egy fekete fiú követ, el valamit, nagy szerencséje van,

ha a rendőr nem csípi fülön, és nem küldi nyomban javítóba,

ami egész életüket rettegésben tartotta. Amikor megkérdezte

Apát, mi az a javító, fölnevetett a Grumpy mélyről felhangzó

nevetésével, és azt mondta:

– Az az a hely, ahol megtanítanak arra, hogyan légy bűnöző.

– Mi az a bűnöző? Apa megint nevetett:

– A bűnöző olyan ember, aki bűnt követ el.

– Mi az a bűn?

– Rossz dolog.

– De miért akarnának megtanítani a rosszra?

– Mert a legtöbb bűn ebben az országban feketének lenni.

Ekkor Mama megfogta Apa vállát, és megrázta.

– Ne beszélj ilyeneket, Joseph. Csak azt éred el, hogy

összezavarod a fejét, mire felnő, és az mire jó?

Apa arcáról és hangjából eltűnt a nevetés, kezét rátette

Mama kezére, amely nem volt olyan sötét, mint az övé, és

mintha sírni akarna, olyan hangon mondta:

– Azt csak az isten tudja, Mary, ő pedig nem fogja

megmondani, legalább is nem nekünk, feketéknek.

Magához vonta Mamát, ölébe ültette, arcát a nyakába

temette, magához szorította. Ő megijedt, bár Apa másik karja

őt ölelte, de abból, hogy Mama válla az övé mellett rázkódott,

megérezte, hogy Mama sír.

Most azon töprengett, vajon anyja most is sír-e, mert nem

találja őt. Azon töprengett, vajon apja keresi-e őt. Grumpy

mindent föl tud kutatni.

Pocok nyugtalanul mozgolódott, nyüszített. Éhes volt.

Mindketten éhesek voltak.

Azon törte a fejét, vajon milyen imádságot kellene

mondania, amivel ételért könyöröghetne. Mama az ő fehér

istenéhez imádkozott esőért, és amikor az túl sok esőt küldött,

megint ugyanazzal az imádsággal könyörgött, hogy állítsa el.

Grumpy különféle énekeket tudott mindenre, és a

rezervátumban különféle közös táncokat jártak különféle

dolgokért. Csak Mama imádságai voltak mindig ugyanazok.

Mama megpróbálta Apát is rávenni, hogy imádkozzék, de ő

csak elbiggyesztette az ajkát, tekintete megkeményedett és a

hangja élessé vált, amikor azt mondta, hogy az őslakóknak

fontosabb a szakszervezet, mint a templom.

Ő nem sokat gondolkodott ezeken a dolgokon, amíg Mama

betegsége alatt nem került Grumpyhoz. Akkor büszkén mesélt a

gyönyörű templomról, ahová Mama járt, és Grumpy éppúgy

nevetett, mint Apa szokott, és azt kérdezte, volt-e ott olyan kép

vagy szobor, amely fekete fiúkat ábrázol, vagy csak olyan,

amely fehéreket. Amikor jóval később ő tette fel ezt a kérdést

Mamának, az dühbe gurult, és amennyire vissza tud emlékezni,

életében először pofonütötte őt, s azt mondta, hogy egy csomó

ósdi, rossz ostobaságot szedett föl, amíg a lusta, öreg

nagyapjával élt.

Nem értette, miért lettek volna ezek a dolgok ósdiak és

rosszak.

– Én lusta? – mondta Grumpy a maga leegyszerűsített

nyelvén, és ijesztően nevetett. – Kérd meg attól a dühös

anyádtól, mikor robotolt ő vagy egy fehér heti ötven centért?

Mama nem felelt. Mindig bosszantotta az öreg kezdetleges

angol beszéde, és a képekről nem szólt egy szót sem.

Kemmy úgy találta, van valami igazság abban, amit

Grumpy mondott. Hiába keresgélt a fiókban Mama szentképei

közt, nem talált egyetlenegyet sem, amely fekete fiút ábrázolt

volna. Ha a fehérek istene egyben a feketék istene is, miért nem

fekete ő is? Mama azt felelte, azért, mert a legtöbb ember a

világon fehér. Erre Apa azon a furcsa hangon nevetett, ami

mindig feldühítette Mamát, és azt mondta:

– Nem igaz! Nem ők vannak többségben! Kérdezd csak meg

a tanítónőt a földrajzórán. Az emberek többsége fekete vagy

barna vagy sárga.

Akkor Mama fölpattant az asztal mellől, és kimenőben a

válla fölött szólt vissza:

– Hogy legyen valami is a fiúból, ha te mindig az

ellenkezőjét mondod, mint én?

Nem tudta, mit jelent az, hogy „ellenkezője”, de azt tudta,

hogy valahányszor Mama és Apa közt az őslakókról vagy a

fehérekről esik szó, mindig összekapnak, így azt kezdte hinni,

hogy ez egy újabb szó a veszekedésre.

Nem mintha gyakran veszekedtek volna. Apának többnyire

volt egy másik hangja Mama számára. Amikor hazajött, és

átizzadt, poros karjával átölelte és magához szorította, Mama

nevetett és furcsa kis hangokat hallatott, s mikor odadörzsölte

arcát az övéhez, s Mama azt mondta, ne tegye, ő tudta a

kacarászó hangjából, hogy azért szívesen veszi. Tudta azt is,

hogy Mama jobban szeretett volna a missziós telepen maradni, a

hangjában könnyek voltak, valahányszor erről beszélt. Mégis

megszökött a misszióból, hogy Apával élhessen. Akkor a lelkész

és a rendőr eljött utánuk, és akár a fehéreket, összeeskették őket

a misszió templomában, amely Mama szerint a világ legszebb

helye.

Lehet, hogy szép a fehéreknek, de ő nem tudta megérteni,

hogy Mamának miért tetszik olyan nagyon, amikor az összes

onnét származó szentképen minden szentnek és angyalnak sárga

haja van.

Anyja az ő ágya fölé is felszögezett egy szentképet, a Főnök

feleségénél talált régi magazinból vágta ki. Kemmy kíváncsi

volt, mit kezdhetnek ezek a sárga hajú fehér angyalok egy

fekete kisfiúval, de Mama azt mondta, hogy az angyalok

olyanok, mint az isten: nem tesznek különbséget. Ő megint csak

csodálkozott, hogy milyen isten az, aki nem tud különbséget

tenni az általa teremtett dolgok között.

A sárga hajú és lisztfehér bőrű angyalok, úgy látszik,

mindenből a legjobbat kapják egész életükben. A fekete hajú,

sötét bőrű kisfiúk csak a fölösleget kaphatják, amire már nincs

szükség, mint ahogy Mama is megkapja olykor a maradékot, ha

főzni segít a szakácsnak a Főnök nagy házában.

Apa olyan ruhát viselt, mint a fehér hajcsárok, és amikor

egésznapi lovaglás után hazajött, levetkőzött, aztán ők ketten a

zuhany alá álltak, amit Apa csinált egy félbe vágott

petróleumos kannából, amelynek fenekébe lyukakat vágott. Ha

Mama fölállt a létrára és vizet öntött bele, az éppen olyan volt,

mint a vízesés, ahová gyakran elmentek, amikor együtt laktak

Grumpyval.

Mindig örült, ha ledobhatta a ruháját és játszhatott,

ugrálhatott Apával a zuhany alatt. Szerette nézni Apa nagy

fekete testét, a bőre alatt kígyózó izmait. Apa ilyenkor

földobálta őt a levegőbe, csiklandozta és közben megkérdezte,

mit tanult aznap. Együtt nevetgéltek, és Pocok úgy csaholt,

mintha ő is nevetne.

Házon kívül Apa egészen más volt – mintha nem is Apa

volna. Érezni lehetett, hogy kemény, mint a szikla, és a hangja

is más volt: nem hosszan csengő és meleg, hanem éles, mint a kés,

amelyet a bandikut* [*Erszényes borz] megnyúzásához használt.

Maga elé képzelte Apát, ahogy a verandán ül, azt ő maga

építette rozsdás bádogból és egy kis kuckót is csinált neki, ahol ő

alhatott. A kunyhójuk csak egyetlen helyiségből álló alacsony

bádogkalyiba volt, a Főnöktől kapták, amikor összeházasodtak.

Apa két barátja segített magasabbra emelni a tetőt, úgy hogy

már nem kellett bemászniuk, mint a többi őslakónak. Még Apa

is föl tudott benne egyenesedni.

– Tanulj meg, fiú, egyenesen állni – mondta. Apa akkor is

egyenesen állt, mikor a rendőr jött robogva a motorbiciklijén, és

kopogtatás nélkül lépett be az ajtón. Mama ilyenkor mindig

megijedt és a szeme kerekre tágult, mint a nyúlé, ha kutya

üldözi, és a keze remegett. Apa szeme nem nyílt tágra, a keze

nem remegett, ajkát lebiggyesztette, tekintete kemény és vad

lett, mint a lováé, amikor megriad a mezőn szállongó

papírfoszlánytól. Apa nem ugrott föl, nem szaladt él, nem

reszketett, csak megállt ott, ahol éppen volt, és a fiú úgy érezte,

„látja” is a dühét, ahogy fröcsköl belőle. Olykor csodálkozott,

hogy a rendőr miért nem látja, miközben átszeli a kettőjük közti

távolságot, feketén, mint a kígyó, és ugyanolyan veszedelmesen.

Apa sosem szólt semmit.

A rendőr pedig távozóban mindig ezt morogta:

– Süket fekete fattyú.

Amikor megkérdezte Apától, mit jelent a fattyú, az

széthúzta a száját, úgy, hogy valamennyi nagy, fehér foga

kivillant, és jókedvűen dörmögte:

– Úgyis hamar megtudod majd, kölyök. Most elég, ha

annyit mondok: lehetsz fekete, de se fattyú, se süket. Most pedig

menj és csináld meg a leckédet, hogy ha felnősz, olyan munkát

kaphass, ahol nem mondhatnak neked ilyeneket.

Ebből tudta, hogy a fattyú valami rossz, de hogy mit jelent,

azt nem, Grumpy is csak a fejét ingatta, amikor megkérdezte.

Amint ott feküdt a sötétben, így szólt a kutyakölyökhöz:

– Tudod, Pocok, inkább lennék fekete fattyú Grumpy

világában, mint akármi Apáéban, ahol őt és Mamát kivéve

minden olyan hideg.

A telepen Apa ugyanolyan munkát végzett, mint a fehér

hajcsárok, pénzt is kapott, akárcsak ők, csak éppen nem annyit:

mindig morgott, amikor kifizették, és azt mondta, hogy a

kelleténél többet vontak le tőle. Azért két fizetés közt mindig

volt mit enniük, még ha csak liszt, sózott marhahús, tea és

cukor is.

Sajnálta, hogy nem tud tüzet csiholni az ujjai meg egy

kihegyezett bot segítségével, ahogy Grumpy. Aki így tud tüzet

csinálni, az olyasmit csinál, ami az övé, míg ha gyufával gyújtja

meg, akkor valahogy idegen: érezni rajta, hogy a Fehérektől

származik.

Apja azt mondta, ez butaság. Az őslakóknak meg kell

tanulniuk mindazt a jó dolgot használni, amit a fehérek találtak

ki. Azért mégis jó lenne, ha úgy tudna tüzet csinálni, mint

Grumpy.

Sok mindent látott Grumpytól, amit szeretett volna

utánozni. Különösen azt, ahogy elhajította a bumerángot, és az

visszajött hozzá. Grumpy azt mondta, akkora kisfiú korában,

mint ő most, úgy tudta elhajítani a bumerángot, hogy az ugrás

közben ölte meg a kengurut. Nem tudta megmutatni, hogy

csinálta, mert sem a rezervátumban, sem a telepen nem maradt

kenguru. A Főnök embereket hozatott, hogy lelőjék őket, azok

aztán elvitték a bőrüket, a tetemeket pedig otthagyták rothadni

a földön.

Grumpy azt mondta, a törzsben sosem öltek így. Nagyon

sajnálta, mikor Apa elvitte a rezervátumból. De Grumpy

kalyibája a fák között távolról sem volt olyan szép, mint Apa

kunyhója, amely megvédett az esőtől és széltől, és amelybe

besütött a nap. Grumpy és Gramma kalyibájába befújt a szél, és

becsurgott az eső, és nem sütött be a nap, és nem is lehetett

fölállni benne. Amikor Gramma beteg lett, és Grumpy

elpanaszolta ezeket a felügyelőnek, az üvölteni kezdett:

– Nem kapsz tőlem se pénzt, se anyagot! Anélkül is fenemód

jó dolgotok van nektek, feketéknek! Apádnak és az ő apjának

még egyáltalán nem volt kunyhója, vagy talán volt? És csaptak

ők lármát amiatt, hogy befúj a szél, vagy eláztatja az eső a

kacatjukat? Az utolsó fityingemben lefogadom, hogy nem. Nem

is volt semmijük, ami elázhatott volna.

Grumpy mindig köhögött és köpködött, néha véreset is.

Amikor a felügyelő elment, Grumpy mindig beleköpött a

tűzbe, mintha az lenne a felügyelő, akit ő „fehér bikának”

hívott. Aztán mesélt neki a pénz előtti időkről, amikor

bumeránggal vagy lándzsával vadászva szerezték meg élelmüket,

és éjszakánként koroborit jártak a tűz körül. Olykor Grumpy

még mostanában is belefújt a didzserídujába, Gramma tapsolt,

a többi öreg meg csoszogott és énekelte az ő világuk dalait.

Grumpynak nem volt a Fehérembertől származó holmija.

Nem is beszélt úgy, mint a Fehérember. Vagy törte az angolt,

vagy az őslakók nyelvét beszélte. Nem dolgozott a Fehérember

módján, és nem élt úgy, mint a Fehérember.

A rezervátumban többnyire éheztek az emberek. A fejadag,

amit kaptak, sosem volt elég, a hónap vége felé sokszor azt is

csak a kutyák tudták megenni. A vörös képű, gömbölyű

felügyelő a tábor jeepjén körbehajtott, és szakadatlanul nyomta

a dudát, úgy hogy apraja-nagyja előbújt a kunyhókból és az

öbölből. A felügyelő ilyeneket kiáltozott:

– Na, mozgás, Sánta Kata! – Vagy: – Nem látsz eleget a

félszemeddel, Monoklis? – Vagy Grumpynak, aki sosem sietett:

– Hé, mit gondolsz, ki vagy te, a feketék királya?

– Igenis, főnök... Jövök, főnök... – mondták rá, aztán éjjel, a

tűz körül kigúnyolták, utánozták nehezen forgó nyelvét. Ha

valaki azt mondta róla, hogy dadog, Grumpy fölnevetett:

– Dadog! Azám! Dadog a jó fiú. A whiskytől. Mert az ilyen

felügyelő-féle fickók nem sört isznak ám. Ők whiskyt vedelnek.

De nemcsak a whisky lehetett az oka, mert a felügyelő

mindig dühös volt. Minden hónap végén, – mikor az élelmiszer

fogytán volt, körbejárt a kordéján, amelyen egy nagy dézsa állt,

s benne valami furcsa keverék – ő zabkása-levesnek nevezte. A

felesége megfőzte vízben, tett bele némi cukrot, és ezt a löttyöt

mérték bele az őslakók odatartott bádogedényeibe.

A felügyelő nem törődött azzal, hová ömlik. Egy nagy

merőkanállal, amely olyan volt, mint egy botra erősített

serpenyő, öntötte a levest a kordé bakjáról. Ha kiloccsant, a

kutyák odarohantak és fölnyalták a sárral együtt. Olykor cukor

sem volt, helyette sót tettek bele, s attól olyan sós lett, hogy

majd elepedtek a szomjúságtól.

Egyszer Grumpy megpróbálta sorba állítani az embereket,

hogy ne légyen lökdösődés és tolakodás, és, ne vesszen egy csöpp

se kárba. De a felügyelő ráüvöltött:

– Mit képzelsz, ki vagy te, hogy parancsokat osztogass? Itt

én vagyok a főnök, nem tudtad? Ha még egyszer meglátom,

hogy megpróbálsz itt rendezkedni, majd adok neked! Túl nagy a

mellényed, mióta az a fattyú fiad megzavarta a fejedet a

szakszervezettel!

Így a leves továbbra is ki-kiömlött, minthogy mindenki

lökdösődött, tolakodott, volt, akinek alig jutott, a felügyelő

pedig nevetett rajtuk, olyan hangon, mint a jégmadár

rikoltozása napfölkelte előtt.

Gramma az ő bögréjébe is öntött belőle egy keveset,

szemetes volt a teteje, olykor levelek is úszkáltak benne.

Egyszer egy olyan undorító, büdös bogarat talált benne,

amilyen a lisztben szokott lenni, ha nem kötözik be a zsák száját.

Volt egy nóta arról, hogy egyszer egy öregember egeret

talált a levesében. Ő nem volt ott, amikor ez történt, így nem is

látta. Ő sosem volt ott, amikor ehhez hasonló dolgok történtek.

Ha leégett valakinek a kalyibája, ő éppen horgászni volt. Ha

meg fölborult valamelyik csónak, és az embereknek úgy kellett

kiúszniuk, ő mindig vagy odahaza volt, vagy az iskolában, így

elmulasztotta azt a napot is, amikor az öreg Kékorrú az egeret

találta a levesében. Néha nem volt benne biztos, hogy valóban

elmulasztotta-e, vagy csak olyan kicsi volt még akkor, hogy

nem emlékezhet rá. Gramma és Grumpy és Mama történeteit

kívülről tudta, és amikor úgy mesélte el, mintha ő maga is jelen

lett volna, összeborzolták a haját és nevettek:

– Ezt csak te találtad ki, fiú, hiszen nem is voltál ott.

Vagy azt mondták:

– Kicsi voltál te még akkor, nem emlékezhetsz rá.

Pedig ő emlékezik rá, hogy ott állt a lökdösődő tömeg szélén,

és hallotta, amint magukból kikelve kiáltoznak:

– Ide, főnök!... Ide, nekem négy kölyköm van, főnök!... Ide,

főnök, nekem kettő van. Ide, főnök, az én feleségem szoptat...

Grumpy sosem kiabált semmit, csak állt ott, az edényét

mindenkinél magasabbra tartva, és egy nap a felügyelő a nagy

kanalat fölemelte, és az edénye helyett a fejére öntötte a levest.

– Tetszik az ilyen hajolaj, nigger? Tartsd a nyelved, vagy

máskor is kapsz a fejedre!

Mindenki nevetett, mintha bádogkannák gurulnának, de

Grumpy ajkát lebiggyesztve, még jobban kiegyenesedett,

edényét még magasabbra tartotta, s végül az az ember

belelökött két teli kanállal.

Grumpy érdekesebb történeteket tudott, mint amilyeneket

a tanítónő olvasott föl nekik, annak a történetei mind fehér

gyerekekről szóltak, akiknek sok mindenük van, ami az őslakó

gyerekeknek nincs, és Kemmy sosem érezte úgy, hogy ezek a

történetek neki szólnak.

Grumpy okosabb, mint a tanítónő. Neki semmiféle könyvre

nincs szüksége, ő fejből mesél azokról az őslakókról, akik sok-

sok idővel azelőtt éltek, hogy a Fehérember ide jött, és egész

Ausztrália az övék volt. Olyan történeteket tudott, amelyektől

összeszorul az ember torka, a szíve hevesebben dobog, és vele

maradnak akkor is, amikor elalszik.

Mama haragudott, amikor rájött, hogy ő mennyi ilyen

történetet hallgatott meg, de még jobban haragudott, amikor

Apa nem kifogásolta, hanem furcsa hangon azt mondta:

– Igaza van a missziós anyádnak, Kem! Nem ilyen

történetek kellenek manapság egy őslakó kölyöknek. Olyanok

kellenek neki, amelyek a föld másik felén, Amerikában meg

Afrikában élő feketékről szólnak, akik lassan megtanulják, hogy

a feketének nem parancsolhat egyetlen fehér sem.

Kemmy nem tudta, mit jelent ez. Azoknak a feketéknek,

akiket ő ismert, mindnek parancsolt valaki. A rezervátumban a

felügyelő, az ő telepükön a Főnök.

A füst édeskés szagát beszíva elképzelte, hogy a kunyhójuk

előtt álló tűzhely felől szálló illatokat érzi, ahol Mama főzi a

vacsorát az élelmiszer-adagjukból, és éhesebbnek érezte magát,

mint valaha. Sosem tudta megérteni, Apa miért panaszkodik

amiatt, hogy sosem kapnak friss húst. Mama remek ételeket

tudott csinálni a sózott húsból is, a missziós iskolában

megtanulta.

Olyan tisztán látta őt, amint ott áll takaros, virágos

ruhájában – a Főnök feleségétől kapott régiből alakította át

magának – vagy a kunyhó ajtajában, és azt figyeli, jön-e már

Apa. Vagy arról mesél, hogyan találkozott először Apával: a

Főnökével együtt hajtotta fel az állatokat a vásárra, és ott

maradt, hogy megnyerje a rodeo* [*Az amerikai, és ausztráliai

ökörhajcsárok ügyességi versenye.] díját, aztán megszökött a rodeo

együttessel, de a rendőrség elkapta és visszahozta.

Még mielőtt elfogták volna, találkozott Mamával. Mama

látta Apa fényképét az újságban, és amikor Apa arra kérte,

hogy szökjön vele, megtette, annak ellenére, hogy a missziós

iskolában tanult a Fehérember törvényeiről és a Fehérember

szokásairól.

– De azt nem tanulta meg, hogyan kell annyi pénzt szerezni,

mint a Fehérember – szokta Apa hozzátenni olyan savanyú

hangon, mint az éretlen citrom.

– Jézus előtt minden ember egyforma. Akár fekete, akár

fehér, mind egyforma – mondta Mama az ő nyugodt hangján.

Apa kinevette;

– Akkor miért kell, hogy „fehérre mosson bennünket Jézus

vére”? Miért kell „olyan fehérnek lennünk, mint a bárány ahhoz,

hogy bejussunk a mennyek országába? Én nem óhajtok olyan

mennyországot, amely fehérekkel van tele, én olyan

mennyországot akarok, ahol a feketék és fehérek és rózsaszínűek

és sárgák mind egyenlők. De még inkább szeretném ezt itt, a

földön.

– Idefigyelj, fiam – mondta, és a térdére ültette –, anyád

Istene jó a Fehérembernek, de nem jó az őslakóknak. Itt vagyok

én, épp olyan jó lovas, épp olyan jó hajcsár, mint akármelyik

fehér, ha nem jobb. Dolgozom látástól vakulásig, és mit kapok

érte? Hat dollárt egy hétre, míg bármelyik fehér fickó

harmincötöt kap. Ha ez keresztényi dolog, akkor én megeszem a

kengyelvasamat. De várj csak, majd a szakszervezet itt is kézbe

veszi a dolgokat, meglátod, mennyire más lesz akkor. Én tíz

éves koromtól fogva dolgoztam fizetség nélkül, de az én fiam

nem fog!

– Csitt, Joseph – mondta Mama, és úgy nézett, mintha

kígyót látott volna. – Fönt, a Főnök házában nem szeretik az

ilyen beszédet.

Apa öblösen nevetett.

– Persze! Mint ahogy az ördög se szereti a te szenteltvizedet.

Még kevésbé fog tetszeni nekik, ha megízlelik azt a fajta

sztrájkot, ami lent délen folyik, meg a tavaknál. Mi is

sztrájkolni fogunk, és követeljük, adják vissza a törzsi földünket.

– Te csak ne kívánd a sztrájkot, Joseph – mondta Mama

majdnem sírva. – Nekünk jobb sorunk van, mint a többieknek,

mert én dolgozhatok a Főnök feleségénél, és megengedik, hogy

az öreg furgonnal vihessem Kemmyt az iskolába.

Apa ráüvöltött:

– Megőrjítesz, te missziós félvér! Eladtad a törzsedet egy kis

plusz alamizsnáért meg a fiad iskoláztatásáért, amit az ő

járandóságából fizetünk! Hát nem látod, hogy ha győzünk a

sztrájkkal, lesz elegendő pénzünk és lesz élelmünk ehelyett a

ronda hulladék helyett, és a kölykeink törvényesen fognak

iskolába járni, nem pedig azért, mert a Főnök felesége nem

akarja elveszíteni a bejárónőjét?!

Apa két hajcsártársa, Matt és Pompey is a szakszervezet

mellett volt, és néha egy okos őslakó is velük jött, aki nem itt

lakott, csak erre járt. Ilyenkor késő éjszakáig beszélgettek.

Mama nem kedvelte az ilyen fecsegést. Amíg ők beszélgettek,

kint ült a veranda küszöbén, és szólt, ha látott valakit jönni.

Kemmy leolvasta az arcáról, hogy nem szereti, ami odabent

folyik. Valahányszor a szakszervezetet vagy a sztrájkot

emlegették, rájuk pisszegett és többször körüljárta a kunyhót,

hogy megnézze, nem setteng-e arra valaki, bár Pocok úgyis

ugatott volna, ha valaki ott bujkál.

Nem értette, Mamának mi kifogása van a szakszervezet

ellen, ha az éppúgy védi az őslakókat, mintha fehérek lennének,

bár azt, hogy mitől kell megvédem, megint nem értette.

Többnyire nyugodtan beszélgettek, csak ritkán csapott föl a

hangjuk, ilyenkor ő is izgatott lett, pedig nemigen tudta fölfogni,

miről van szó.

Persze azt sem tudta, mi az a szakszervezet, vagy pláne a

sztrájk. Apa épp olyan hangon beszélt ezekről, mint Mama az

Úrjézusról meg a mennyországról, és a szakszervezet meg a

sztrájk lassanként egy olyan mennyországgá állt benne össze,

ahol az őslakók rengeteg pénzt kapnak, akár a Fehérember, és

anélkül, hogy kétszer annyit dolgoznának érte, ahol mindig lesz

töméntelen olyan ennivaló, amilyet Mama főz a Főnök házában,

és ahol télen sem fognak fázni, mert lesz igazi takarójuk, olyan,

mint a Főnök ágyában van. Az iskola pedig remek szórakozás

lesz, csapatnyi fekete kisfiúval; nem ő lesz az egyetlen az

osztályban, mint most, amikor a Főnök fia, meg a többi fehér

gyerekei mindig elhúzzák az orrukat, és úgy szimatolnak,

miközben odasomfordál a leghátsó padhoz, mintha büdös lenne.

A szakszervezet nem tudta megvédeni a szüleit attól, ami

miatt el kellett hagyniuk a kunyhójukat, és meg kellett

szökniük éjjel, a Főnök ócska furgonján, mindössze annyi

holmival, amennyit sebtében össze tudtak pakolni. Emlékezett

rá, hogy Mama úgy sírt, mint még soha, és Apa szemét elöntötte

a vér, úgyhogy csupa vörös lett tőle. – Ez mind hazugság! –

kiabálta. – Ránk akarják kenni, mert a szakszervezetet

kezdeményeztem! Félnek a sztrájktól!

Átkozódott, ahogy Kemmy még soha nem hallotta

átkozódni – úgy, ahogy a Fehérember átkozódik. Olyan

szavakat használt, amilyenekét Mama őneki nem engedett soha

kimondani, óriási léptekkel járt föl s alá a szobában, mialatt

Mama fejét az asztalra hajtva zokogott. Most, hogy

visszaemlékezett rá, úgy érezte, mindjárt sírva fakad, de hát

Apa azt mondta, őslakó fiú sosem sír.

Csöppet sem bánta, hogy megszöknek, csak Mamát sajnálta,

aki az ülés sarkába húzódva, ölében tartotta őt, s a könnyei

csorogtak az arcán, végigfolytak a mellén, rá az ő fejére, úgy,

hogy érezte a hűvösségüket. Apát is sajnálta, pedig az ő arca

olyan kemény lett, mint soha. És tudta, hogy hiába sír Mama, ő

sem maradna, ha Apa nem akar maradni.

A napfény csíkja behatolt a szikla nyílásán, és

megvilágította a kezek lenyomatait. Lenyúltak hozzá a

mennyezetről, mintha Grumpy kezei lennének. Grumpy

kedvesebb volt hozzá, mint Apa, aki mindig figyelmeztette rá,

mit tegyen és mit ne. Grumpy hagyta, hogy azt csináljon, amit

akar. De tudta, hogy Apa a maga módján jobb, mint az ő

Grumpyja, és jobban is szereti őt. Mégis elszorult a szíve, ha

azokra a gondtalan napokra emlékezett, amikor Giumpynál volt,

és olyan szabadon járt-kelt, mint a szél.

A szikla tölcsérszerű nyílásában feszülő pókháló tele volt

szétszórt rovarszárnyakkal, és, most éppen megjelent a pók,

amely addig egy kiszögellés alatt rejtőzött. Aznap semmi sem

került a hálóba, és Kemmy azon tűnődött, vajon a pók is éhes-e.

Az lenne jó, ha lenne tartalék elesége, mint a hangyáknak. De

nincs neki. Éppúgy, mint a kutyáknak és a kisfiúknak, neki is

napról napra össze kell gyűjtenie az eleséget. Csak a pénzes

emberek tudnak

élelmet elraktározni? A Főnök feleségének mindig volt mindene

a fridzsiben meg a kamrában, de Mama ételládájában sosem

volt valami sok, Grumpyében meg éppen semmi. Pénzért

lehetne valamit venni, de nincs pénze, így hát el kell indulnia,

hogy ennivalót szerezzen, mint ahogy a kutyának is meg kell

szereznie, meg a madaraknak, meg a póknak, meg mindenki

másnak.

13

Paul éjjel-nappal azon töprengett, hogyan oldja meg az élet

problémáját, ha már a halálét képtelen volt megoldani. Hogyan

találjon indokot rá, amikor minden egykori értelme elveszett?

Hogyan találjon módot a tétlenségtől ereiben felgyülemlett erő

hasznosítására? Hogyan teremtsen valamilyen, kapcsolatot a

nem kívánt élet és a fönntartásához szükséges eszközök között?

Nem anyagi értelemben. Ha szükséges, mindenkor kaphat

nyugdíjat, hiszen elcsúfítottsága a teljes és örökös rokkantak

listájára utasította. De mondhatja-e becsületesen azt, hogy

teljesen és véglegesen munkaképtelen? Csak azért, mert az arca

miatt alkalmatlanná vált az üzleti életre, a kezei képtelenek

lennének elővarázsolni a termőföld kincseit, s ágyéka nem

alkalmas arra, hogy kielégítse egy nő kívánságát? Számára ez az

ember lemeztelenítését jelenti. Mit kezdhet a nem kívánatos élet

maradékával?

Ébren a jövőtől való félelem tartotta rettegésben. Álmában

a múlt emlékei gyötörték. A kettő között a jelen kipergett

kezéből, akár a homok, súlytalanul és színtelenül.

Éber szeme fölfogta a tenger reggeli kékségének

sziporkázását, gyöngyház fényű mozdulatlanságát az alkonyi

izzásban, de sem ragyogása, sem a színe nem jutott túl szeme

felületén. Figyelte, amint a nap bíborszínű lobogása kihuny a

hegyek mögött, de csak mint természeti tüneményt, amelyhez

semmi köze. A csillagok feljöttek, és kéken és fehéren és zölden

villogtatták végtelen távoli tüzüket. Semmit sem jelentettek

számára, nem úgy, mint egykor, kempingezés közben, amikor

gyönyörűségét lelte abban, hogy megállapítsa konstellációjukat

és nevükön nevezze őket, ahogy cserkész korában tanulta. Most

az égbolt éppoly érdektelen volt, mint az évek.

Amikor feljött a hold, és ezüsttel árasztott el tengert és

földet, olyannak látta, amilyen valóban: tűz és élet nélküli,

halott világnak az űrben lebegő poros gömböt, amely visszaveri

a nap fényét annak melege nélkül.

Kár, hogy nem szállhat be valamilyen fantasztikus rakétába,

melyet a holdra irányítanak, hogy megvizsgálná a felszínét.

Miért ragaszkodnak ahhoz a tudósok, hogy addig kell várni,

amíg rakétáik elég engedelmesek lesznek ahhoz, hogy az

űrhajósokat vissza is hozzák a földre? Miért nem küldenek oda

olyan embereket, mint ő, akinek a „nincs visszatérés” nem

félelmetes, hanem éppen kívánatos? Életének hátralevő részét

egy ilyen, valamikor elképzelhetetlen fölfedezésre áldozni

olyasmi lenne, ami kielégüléssel tölthetné el.

Ha nem találsz kielégülést az életben, akkor vállalj olyan

kockázatot, amit az élők nem mernek vállalni. Ülj be a kabinba

a védőöltözetben, amely elrejti elcsúfított testedet, és figyeld a

visszaszámlálást és szíved felgyorsult dobogását. Fülsiketítő zaj.

Láng! És repülsz, mint a nyíl, a végtelen űrbe fúródva. Egyre

messzebb és messzebb, és messzebb és messzebb, amíg tudatod

megszűnik az órákat számlálni, és csak arra a pillanatra

összpontosítsz, amikor leszállsz egy idegen égitesten, az élők

számára idegen célokkal.

Ha túléled a leszállást, fölfedezheted a még soha föl nem tárt

holdbéli dombokat, leereszkedhetsz a kráterekbe, a tengerekbe,

amelyek nem is igazi tengerek, tudósításokat küldhetsz a földre,

ahol elmék és komputerek várnak az alig hihetőkre.

Sosem gondolta végig ezt a képzeletbeli utazását, annál a

pillanatnál, amikor az oxigén kifogyott és közeledik a vég, agya

kikapcsolt, mint aki túlságosan gyakran nézett szembe a halállal,

s ezt még képzeletben sem akarja megismételni.

Visszaidézve a Vietnamban töltött hónapokat, kezdte azt

hinni, szerencsés volt, hogy csak napalm érte. Sokkal rosszabb

lett volna, ha foszfor kapja el. Pak To falujában a

foszfortámadás után két öregember feküdt a porban: arcuk mint

a viaszmaszk, vonásaik egymásba olvadtak. Még éltek és

tompán nyögtek.

A napalm élve főzi meg az embert. Ha túléli, undorító

sebhelyek maradnak rajta, de a foszfor belemar a húsba, még a

csontokba is, és a fájdalom sosem szűnik meg.

Igaz, a napalm leégette tarkóján a haját és a bőrét, fülét

odaforrasztotta a fejéhez, mint a hegesztőpisztoly a fémet. A

113-as kórházban szóba került, hogy plasztikai műtéttel

leválasztják, de akkor már annyi bőrátültetésen esett, át, hogy

az volt a meggyőződése, nem éri meg a fájdalmat: már úgysem

javíthatnak rajta annyit, hogy újra alkalmas legyen emberi

lények közti életre.

Marilyn sem lett volna boldogabb, ha megnyomorított fülét,

azt az alaktalan, vörös húscsomót a fejbőrétől elválasztva látja.

Most már túl van mindezen, és a dolgok, amelyek odafönt

oly természetesnek tűntek, más látószögbe kerültek.

Lehet, hogy ez már akkor kezdődött, amikor a fiatal Pak To

sarat dobott a hátát égető napalmra, amely leperzselte kezéről

és fejéről a bőrt, és miközben folyt a homlokán, fölmarta a

száját. Csak az mentette meg a szemét és orrát, hogy a sárba

zuhant.

Hetekig feküdt a szikla tövében, s Pak To hordott neki vizet,

és péppé főzött rizzsel etette, megosztva vele a fejadagját.

Mi az ördögért tette ezt vele Pak To és a családfa, azok után,

amit ő velük szemben elkövetett utolsó földerítő és tisztogató

akcióján? Ő is egyike volt azoknak, akik kirugdalták őket

kunyhójukból, még arra sem hagyva időt, hogy összeszedjék a

holmijukat. Érthetetlen, vad hadarással szaladtak hozzá, mikor

fölgyújtotta otthonukat. Ahogy a lángnyelvek kúszni kezdtek

lefelé a nádtetőn, sikolyt hallott. Az asszony, karján

csecsemővel, megpróbált odafutni. Ő visszalökte, és maga

rohant be a füstön és lángon keresztül. A sárbunker mögött ott

találta a sikoltozót: egy vékony, magatehetetlen kislányt.

Mindkét lába vértől volt mocskos. Fölkapta és kivitte. Az ember

gyűlölheti a vietnamiakat, mint a poklot, de hogy

szántszándékkal kitegyen egy gyermeket a tűzhalálnak?

Az anya – még mindig a csecsemővel – a lába elé vetette

magát, így köszönte meg, amit tett. Ő otthagyta, karjában a

kislánnyal, aki a rettegéstől megnémulva pillantott föl rá.

Mintegy fél mérföldnyíre egy civil kórház volt ott.

Bevitte a sátorba: akkor vette észre, hogy az a siheder, Pak

To a sarkában van. A bűz majdnem leterítette. Különféle nemű

és korú vietnami sebesültek feküdtek a földön vagy kettesével,

hármasával egy-egy ágyban, és fölöttük hemzsegtek a legyek.

Egy beesett szemű ápolónő vette át tőle a gyermeket.

Előkerült egy verejtékező orvos, rápillantott a kislány lábára, és

szárazon megjegyezte.

– Bizonyára ez is egy viet-congos terrorista.

– Sajnos, a polgári lakosság issza meg a levét... – makogta ő

ostobán.

– Ne mentegetőzzék. Tudjuk, hogy csak azért kell megölnie

az embereket, hogy megvédje őket! – Majd a nővérhez fordult: –

Rögtön amputálni kell. Fertőtlenítse a lábát, ha egyáltalán van

még mivel. – És ismét őhozzá: – Ha ez némi elégtétellel szolgál

maguknak, derék katonáknak az amputáltak huszonöt

százaléka gyermek.

Letaglózva a bűztől és az agonizáló parasztok látványától,

akiknek fekete végtag csonkjait ellepték a szúnyogok és legyek,

kitántorgott a barakkból, és hányt.

Egy hétig táboroztak ott, és Pak To mindennap eljött hozzá,

alázatosan hajlongva követte a kórházba, és hol ebben, hol

abban segített neki. Már éppen ki akarta dobni, mikor a

kapitánya azt mondta:

– Hadd maradjon. Az apja viet-congos, hátha kifecseg

valamit.

Pak To nem fecsegett ki semmit, hanem végül megmentette

az életét.

Semmi értelme azt hajtogatni, hogy ők a vietnamiakért

vannak ott, hogy az ő érdekükben gyújtják föl a falvakat,

gyilkolnak – szándékosan vagy véletlenül – asszonyokat

csecsemővel a mellükön, lőnek le fiatalt és öreget. Nem is azért,

mintha közük volna a Viet-Conghoz, hanem azért, nehogy ők

lőjenek előbb.

Johnny, a sorkatona így vélekedett:

– Olyanok vagyunk, mint az egykori ausztrál telepesek, akik

fölkutatták és lelőtték az őslakókat, mert azok megették az ő

törzsi vadászterületüket lelegelő marháikat. Vagy mint az

egykori új-zélandiak, akik ugyanezt csinálták, ugyanígy. Oké! A

maorik megölték a fogságukba esett, számukra szokatlan fehér

embert. Az ausztrál őslakók lenyilazták. Oké! Ha rabló tör a

házadra, és te lelövöd, mentséged az önvédelem. Az őslakók és a

maorik és a vietnamiak nem mentegetőzhetnek-e ugyanezzel?

– Mit ér, ha azt mondják, mi civilizáljuk Vietnamot? –

erősítgette. – Miféle civilizáció az, hogy régi városokat,

templomokat, pagodákat rombolunk le? Micsoda képmutatás

azt mondani, hogy búzát küldünk Vietnamnak, amikor mi

pusztítjuk el a rizsüket, amelyet a parasztok hátgörnyesztő

munkával termesztenek? Mi értelme annak, hogy míg az egyik

oldalon Élelmet az éhezőknek kampányokat szervezünk, a

másik oldalon elpusztítjuk az élelmet?

Johnny sosem volt hajlandó abbahagyni, és elég sokszor

volt igaza ahhoz, hogy a vita céltalan legyen.

A legőrjítőbb az volt, hogy a bajok egy része abból

származott, hogy a Viet-Congnak nem kellett álcáznia magát,

hiszen az egyik vietnami épp olyan, mint a másik. Később rájött,

hogy valahogy így vannak a vietnamiak is: ők sem tudják

megkülönböztetni egymástól a nyugatiakat, ha csak nem éltek

vele együtt huzamosabb ideig, de még akkor is inkább csak a

rangjelzések alapján ismerték fel őket. Sátorbeli társa, Huddy

kiadós pofont kapott, mikor a kis táncosnő abban a bárban,

ahová Ben Treben jártak, őt vélte Huddynak. Ő mulatott az

eseten, de Huddy nem. Ugyanis meglehetősen bele volt esve a

nőbe.

Ami őt illeti, sosem forrt föl a vére egy-egy babaszerű, ferde

szemű, fekete hajú nő láttán, aki hosszú nadrágjában és lebegő

tunikájában inkább pillangónak hatott, mint emberi lénynek.

Ébrenléte pillanatait azzal töltötte, hogy a postát várta,

amely Marilyn macskakaparásos leveleit hozza. Ezektől az

irkafirkáktól ugyancsak felszökhetett a cenzor vérnyomása.

Marilynnak nem voltak gátlásai a papíron sem. Még annyira

újdonsült asszonya volt, hogy ő ezt a megjelölést úgy használta,

mint más holmi becenevet. Ez az, ami fáj. És hogy sosem lesz

már az asszonya. Egyébként, ha nem lett volna Marilyn a

felesége, akkor sem esett volna belé a legbabaszerűbb

teremtménybe se. Valamennyit egyformának látta.

Huddy meg tudta különböztetni őket. Állította, hogy az ő

táncosnője a legcsinosabb, a legbájosabb és a legforróbb nő,

akivel életében találkozott, és ha a nő is akarná, szívesen

feleségül venné, és magával vinné haza abba a vidéki városba,

ahonnét elsőnek jelentkezett ebbe a háborúba, mint ahogy az

apja is elsőnek csapott föl katonának az előző háborúban, és

ahogy a nagyapja is az azelőttiben. Huddy nem látott ebben

semmi iróniát.

Huddy azt mondta, hogy a vietnamiak rendes emberi

lények, vagy legalábbis az ő nője, az. Ebben csak az volt a hiba,

hogy Huddy valójában csak őróla gondolkozott így, nem a

többiekről. Ha egyszer elkezd az ember egyvalakire gondolni,

elveszett.

Huddy akkor öntötte ki neki a szívét, amikor megosztoztak

a kétszemélyes sátron, (Később örültek, ha havonta egy

éjszakát a sátorban tölthettek.)

Pokoli hely volt az a táborozáshoz. Sehol egy lombos fa,

amely árnyékot adna. A terület agykor dzsungel volt, de

levélzetét lehántották, és az ágak pokoli formát öltöttek. Huddy,

vidéki lévén, megesküdött, hogy ezek már sosem fognak

magukhoz térni. Odakint a nap szárított ki mindent, bent a

sátorban pedig olyan forróság volt, mint egy török fürdőben.

Az éjszakák fullasztóak voltak, orruk megtelt a por és a

verejtékező testek szagával, beleértve a saját testükét is. A

zuhanyozósátrak olyan zsúfoltak voltak, hogy csak a legfelső

porréteg leöblítésére futotta. A csupasz táborhelyet kedves kis

folyó szegélyezte, túlsó partján a dzsungel, mint mondták, tele

viet-congosokkal. Éjszakánként kiültek a sátor elé, nézték a

holdfényt a vizén, és szerettek volna megmártózni, lemosni

magukról a port és az izzadtságot, kiszívatni csontjaikból a

fáradtságot, de tudták, hogy abban a pillanatban lecsapnak

rájuk a túloldalról, és akkor végük.

Így Huddy azzal töltötte az álmatlan órákat, hogy mesélt az

ő madárkájáról, miközben a többiek a fülüket hegyezték, ő is

hallgatta, mert nem volt egyéb dolga, és nem volt más

választása. Nem mondhatta a sátortársának, hogy fogja be a

száját.

Snow tanácsa a vietnami lányokkal kapcsolatban így

hangzott:

– Fektesd le őket, és ess túl rajtuk.

Snow imádta a maga hajmeresztő történeteivel rémítgetni

őket. Az egyik ilyen egy bajtársról szólt, aki Nui-Datban három

hónapig járt egy lánnyal. Amikor az már mindent kiszedett

belőle, kését a férfi bordái közé szúrta, amikor éppen együtt

voltak, kicsúszott alóla, elvette a pénzét és „mindazt,” ami

számára – vagy számukra – hasznos lehetett, többek között az

iránytűjét is: Snow állította, hogy Saigonban ugyanez a helyzet.

Ott fülönfogtak két pincérlányt, aki kézigránátot dobott az

amerikai tisztek klubjába. Ráadásul amerikai kézigránátot!

De Huddy egyre mélyebbre került. Annyira fölmagasztalta

a nőt, hogy amikor bemutatta neki, megdöbbenve látták, hogy

kicsi és ferde szemű, akár a többi, és nagy a szája, tele a

vietnamiakra jellemző ragyogó fehér fogakkal (minden

bizonnyal az örökös rizsevéstől). És az a puha kis nevetése, mint

a tábor végében csörgedező víz – és ahogy fölnéz Huddyra,

amiről Huddy azt mondta, hogy a szíve kiugrik tőle a melléből...

Paul azt mondta, őrá nincsenek hatással. Tudja, hogy a

lányok a bárban, bármilyen sokat fizetnek nekik, gyűlölik őket.

Ő is gyűlölte ezeket a lányokat, mert mások, mint a felesége, és

mert tudat alatt félt tőlük, még akkor is, amikor elöntötte

érzékeinek egy-egy hulláma. Hallott olyan férfiakról, akik

megkapták tőlük azt a különösen virulens nemi betegséget,

amelyről az orvosi testület mélyen hallgat, és az egészségügyi

segédszemélyzetre bízzák, hogy amikor karjukba szúrják a tűt,

mondják meg, ne reméljék, hogy meggyógyulnak ettől a néhány

penicillin injekciótól – ez a fajta baj bizony ellenáll neki.

Ekkoriban kezdte fölismerni, hogy bármilyen szánni valóan

szegény is ez a nyomorult kis ország, a vietnamiak hazafiak.

Kínos volt elhinni, de ez az igazság. Az auszik és a jenkik közül

nem sokan hittek a hazafiságban. Bármilyen eszmék fűtötték is

őket otthon, mihamar szertefoszlottak, látva a korrupciót, a

zűrzavart, a mocskot és azt az általános szadizmust, aminek

megvédésére idekerültek.

Huddy nője egy nap eltűnt, és az a hír terjedt el, hogy a

Viet-Conghoz tartozott. A következő héten Huddyt baleset érte,

mikor a puskáját tisztította. Senki sem hitte el, hogy véletlen

volt, kivéve a kapitányt, de az mindent elhitt.

Ezután helyezték át őt meg Johnnyt – egy vízzel kínzás

miatt kitört botrányt követőleg (egy lányról volt szó) – egy

amerikai szakaszhoz, más vidékre. Ő vonakodott teljesíteni a

parancsot. Hiszen Huddy meg Johnny volt az, aki tiltakozott a

kínzás ellen, nem ő. De Huddy meghalt, így hát neki kellett

mennie.

A jenkiknél egészen másfajta háború folyt. Az ausziktól

eltérően, az amerikai katonának mindene megvolt ahhoz, hogy

szólásra vagy hallgatásra bírjon. Előfordult, hogy túlságosan

sietősen vagy túlságosan lassan alkalmazták ahhoz, hogy igazán

hasznuk lett volna belőle.

Nem arról volt szó, mintha az amerikai katona, nem harcolt

volna. Távolról sem. Még bátrak is voltak. Hülyén bátrak. Mi

értelme a bátorságnak, ha az egyedüli eredménye, hogy

lepuffantják az embert? A baj az, hogy hajlamosak azt hinni,

Victor Charlie egy tökfej. A fehér ember felsőbbrendűségének

nyilvánvaló megsértése volna elismerni, hogy a charlie-knak épp

annyi eszük van, mint neki, a dzsungelt illetően, pedig jóval

több ismeretük.

Elmer legnagyobb sérelme az volt, hogy anélkül küldik őket

a dzsungelba, hogy előttük felderítők jártak volna ott.

– Az én nagyapám megtanítaná ezeket az úgynevezett józan

tanácsadókat – mondogatta mindig. – Az tudta, hogy kell

követni a nyomot, tudta, hogyan kell álcázni magadat, tudta,

mikor kell megállni, hogy elkerüld a váratlan rajtaütést. Őt sose

fenyegette az a veszély, hogy a saját oldaláról fogják lelőni.

Nálunk az a feneség, hogy annyi négycsillagos tábornokunk

elkötelezte magát a nagyiparnak, a nagyiparnak pedig az a

véleménye, hogy minél nagyobb a gép, annál nagyobb az

eredmény. Ez viszont csak akkor igaz, ha olyan a hely, ahol ezek

a gépek működni is tudnak. A dzsungelben pedig nem tudnak.

Nem, uram, ezek nem a dzsungelbe valók.

Elmerrel biztonságban érezte magát, mert az már átesett a

tűzkeresztségen még Koreában. Elmer gyorsabban

gondolkodott nála azokban a helyzetekben, amelyekkel nap nap

után szembe kerültek. Elmer mindig gyorsabban reagált. Elmer

mindig gyorsabban dobta el a gránátot. Időnként figyelmeztette

őt is:

– Nem tudom, mi lenne veled nélkülem. Olyan lassú vagy,

hogy a Victor Charlie bármelyik percben elkaphat.

Jól jött egy olyan barát a dzsungelben, mint Elmer. Sosem

voltak hátsó gondolatai, és sosem volt izgatott. Még akkor sem,

amikor kilőttek egy falut, mert a hadnagy azt hitte, hogy onnét

lőttek rájuk, holott ő és Johnny meg mertek volna esküdni,

hogy a golyók a saját egységük felől süvítettek át a folyón.

– Jobb lesz, haverok, ha a hadnagy nem hallja meg, mit

beszéltek – mondta Elmer összeszorított szájjal. – Még azt hiszi,

hogy a Viet-Cong-gal szimpatizáltok, azt pedig nem szereti.

– De ez a mieink felől jött, a folyón át – erősködött Johnny.

Elmer szája még feszesebbre zárult.

– Amíg itt vagyunk, jobb, ha nem mondasz ilyet a fülem

hallatára. Én se szeretem.

Ez az eset megtanította rá, hogy tartsa a száját, de arra nem,

hogy fogja be a Johnnyét is. Azt gondolta, majd Johnny is

lakatot tesz a nyelvére, ha a jenki szakaszhoz kerülnek. De az

ott még hangosabban pofázott, mert összehaverkodott egy

jenkivel, aki épp olyan őrült volt, mint ő. Állandóan a háborút,

a kormányaikat meg az aranygallérosokat, meg ezt az egész

bűzlő rondaságot szapulták.

A manusz értette a módját, hogy fogja ki a szelet a másik

vitorlájából. Amikor a hadnagy azzal dicsekedett, hogy

mekkorát haladtak előre, megkérdezte:

– Uram, hát nem éppen ma helyesbítettek New York-ból,

hogy csak 4000 falut tartunk ellenőrzés alatta 11600 helyett és

csak 7 millió embert a 17 millió helyett?

A hadnagy ilyenkor nem válaszolt, csak Johnny mondta a

magáét:

– Ez az, amitől fölfordul a gyomrom. Hogy mentsünk meg

olyan embereket a kommunizmustól, akik nyilvánvalóan nem

akarják, hogy megmentsük őket?

Amikor a manusz úgy vélte, hogy ehhez talán van némi

köze annak a ténynek is, hogy a Charlie elveszi a földet a

földesuraktól és szétosztja a parasztok között, a hadnagy

megfenyegette, hogy ha nem hagy fel az ilyen beszédekkel,

bajba kerülhet.

– A menekültek elmehetnek az „új élet” falvakba, nem igaz?

Paul bizonyos dolgokban egyetértett a hadnaggyal, de azért,

ha vietnami lenne, inkább élne a legszegényebb dzsungelfaluban,

mint azokban a szöges dróttal körülzárt stratégiai falvakban,

ahol a fák lombját leperzselték, esőben egyetlen sártenger,

szárazságban portenger a föld, és az egyetlen kút a pöcegödör

közvetlen közelében van. Amikor látta ezeknek a falvaknak a

szennyét, porát, reménytelenségét, s a csontsovány lojális

vietnami menekülteket, akik egyre-másra hullottak a rossz

táplálkozás és a tétlenség következtében, s a puffadt hasú

kölykeiket ott szaladgálni körülöttük – ha egyáltalán tudtak

még szaladgálni – természetesen a manusz volt az, aki hangosan

azon elmélkedett, vajon mennyivel lehetne rosszabb dolguk a

Viet-Cong alatt.

És mégsem a manusz vagy Johnny volt az, aki végül is

megfosztotta őket illúzióiktól, hanem Elmer.

– Azt hiszed, ezek tudják, hogy mi Ausztráliát védjük? –

mondta egyik nap Elmernek, amikor a rádióból megtudták,

hogy Sidney utcáin tüntetők vonultak fel, s egy csomó igen

fontos személyiség is részt vett benne.

– Persze! – mondta Elmer. – Én meg Amerikát védem,

pajtás. Tízezer mérföldnyire az én kis vityillómtól ott lenn délen,

Amerikát védem a kommunizmussal szemben, miközben a

nagyfejűek milliókat zsebelnek be a munícióból meg a gázolajból.

Nekem majd annyi hasznom lesz az egészből, hogy jól fenéken

billentenek, mint az öregemet, amikor munkát keresett a háború

után. Szabad óráimban (ha majd lesz egyáltalán szabad órám)

majd én is gyakorolni fogom a nagyapám nótáját: „Pajtás,

volna egy facér tízesed?” Persze csak abban az esetben, ha

hazajutok a Nagy Társadalomba.

Elmer cinizmusa több kárt okozott, mint Johnny és a

manusz hascsikarása.

Most, minthogy annak idején sosem tett föl kérdéseket, a

kérdések keresték fel őt álmában. Ferde vágású, sötét szemek

meredtek a szemébe, mintha őt keresnék halálukban, ahogy ő

kereste őket az életben – szemek, telve félelemmel, gyűlölettel és

még valamivel, amit nem tudott körülírni, és ami elítélte őt a

halál elkerüléséért, mint ahogy elítélték az életben.

Ott fönt sohasem kérdezősködött. Gyűlölt mindent, de az

más volt, mint a kérdezősködés. Elkerülhetetlennek tartotta,

hogy ott legyenek, elítélte azokat, akik, mint Johnny és a

manusz, folyton kérdéseket tettek föl, lázadóknak,

fölforgatóknak nevezte őket. Gyűlölte azokat, akik a katonai

szolgálatot lelkiismereti okokból megtagadták, és kereken

kimondta, mit csinálna velük legszívesebben. Ő nem tartozott

ezek közé se tudatosan, se lelkiismereti alapon – csupán egyre

jobban gyűlölte az egészet. Annak idején még élt benne a hit

apjában, a kormányában, a kapitányában, a hadnagyában.

Egyik a másik után csapta be. Apjában akkor csalódott, amikor

a legjobban lett volna rá szüksége. Kormányában azért, mert

olyan helyzetbe kényszerítette, amely a valóságban nem létezett.

A vietnamiak nem kívánták jelenlétüket. Csak a gazdag

vietnamiak kívánták, de még ők is gyűlölték őket.

Ott fönt, ha már néhány hónapon át üldözte és olykor el is

kapta az ember a Victor Charlie-t, minden, még a legrosszabb is

természetesnek hat. Már semmin sem lepődik meg az ember. A

lehető legrosszabb fajta háború volt ez, miközben a dzsungelben

bújócskáztak, vérüket szívták a moszkitók és a piócák, s a

rizsföldek iszapját taposták, amely a trágyául használt emberi

ürüléktől bűzlött.

– Ezek az emberek a saját szarukból élnek – mondta Elmer.

– Azt eszik, amit már egyszer megemésztettek. Szar háború ez.

De akármilyen trágársággal illette is a háborút Elmer,

sosem tette föl a kérdést, miért vannak ők ott. Túlságosan

sokáig volt már a dzsungelben, és már csak egy olyan

sebesülésben reménykedett, amellyel hazaküldik délre, ahol úgy

nőtt föl, hogy mindig keze ügyében volt a pisztolya, és magától

értetődőnek tartotta, hogy használja a négerek vagy a sárgák

ellen.

A napalm előtti napokban álma nyugtalanná vált, de ez a

félelem nyugtalansága volt. Most, hogy tudatába belemart

mindaz a gondolat, ami mélyen el volt temetve benne, és amit

csak a napalm-támadás hozott felszínre, meg a hosszú kórházi

hónapok mozdulatlansága és az erős gyógyszerek, amelyek

létének legmélyére taszították.

Megszabadult tudatának béklyóitól, és ismét ott járt a

dzsungel ösvényén, ahol a tikkasztó, alattomos éjszaka oly

hirtelen tört rájuk, mintha valaki eloltott volna egy fáklyát. A

fák és a gyökerek belékapaszkodtak mocskos kezükkel, az

ingoványos talaj minden egyes lépésnél cuppogott, és a dzsungel

minden egyes nesze kísértésbe hozta, hogy megnyomja fegyvere

ravaszát. Gyűlölte a dzsungelt, ahol a fölzavart majmok

makogása, az éjszakai madarak huhogása, egy lezuhant faág

váratlan reccsenése elég volt ahhoz, hogy szívét a torkában

érezze.

Minden riasztó nesz után visszatért a csönd. Olyan mély

volt, mint a sír, s borzalmas, mint a halál. Úgy érezte, a halál a

sarkára lép. Az éjszaka telve volt a rothadó növényzet s a pangó

vizek bűzével, amelybe néha valóságos hányingert okozó

parfőmillat vegyült, valami ismeretlen virág jóvoltából, hogy

egyszer csak az ösvényen rothadó hulla bűzébe csapjon át. Hogy

miféle hulláé? Talán egy állaté, talán egy viet-congosé, talán egy

bajtársáé. Erre a gondolatra erősen megrántotta a foglyul ejtett

viet-congos kezére hurkolt kötelet: úgy kell az átkozott

fattyúnak! Biztos ez a sárga hasú helyezte el az aknát, amely

Johnnyt az égbe röpítette. Most köztük bukdácsol, és

valahányszor megbotlik, Elmer megrántja a nyaka körül a

kötelet, ilyenkor egy-egy hörgés tör fel a torkából. Paul mögötte

haladva fogja a kezére erősített kötelet, és minden egyes

megtántorodást szökési kísérletnek tartva, dühösen lerántja a

lábáról.

Egy tisztás elé törtek csapást, ahol az Intelligence Section*

[*Nyomozó részleg.] tartotta kihallgatásait. A megvilágított asztal

körül ülő emberek Elmer hangjára hirtelen hátrafordultak.

Kettő felállt, elébük jött, megragadták a viet-congost, és a sátor

bejárata fölött imbolygó lámpa fénykörébe lódították. Egy

hadnagy lépett ki a sátorból, és szemügyre vette a földön

elnyúló testet.

Elmer hosszú lére eresztve, erősen kiszínezve mesélte el a

foglyulejtés történetét.

A kapitány csizmája orrával megdöfködte a testet.

– Fordítsátok a hátára – mondta. Egy amerikai katona

megfordította. Fiatalabb volt, mint gondolták, nem lehetett

több tizenhat évesnél. Széles pofacsontjának árnyéka

elmélyítette sápadt, beesett arcának vonalait.

– Tan Hó! – kiáltott be a kapitány a sátorba. Egy vietnami,

a Vietnami Királyi Hadsereg egyenruhájában, félrehajtotta a

sátorlapot, és kilépett.

A hadnagy Elmerhez fordult:

– Térdepeltesd le!

Elmer megrántotta a kötelet. A fogoly felhördült, és

felnyögött, amikor az egyik amerikai megragadta a sebesült

karjánál fogva. Az amerikai utálattal kapta vissza a kezét, és

viszolyogva nézte.

– Huhh! Vérzik. – Elővette a zsebkendőjét és megtörölte a

kezét.

– Mondd meg neki, hogy ez csak kóstoló abból, ami vár rá,

ha úgy kell kierőszakolnunk belőle az információt – mondta a

hadnagy, és a tolmács izgatott hangja belesüvített az esti

levegőbe. A viet-congos úgy térdelt ott, mint aki süket és néma.

– Adunk neki egy kis biztatást. Nyújtóztassátok ki –

parancsolta a hadnagy dühösen.

Durván ismét a földre lökték a foglyot. Összekötött kezei

megakadályozták, hogy egyenesen fekhessen, ahogy a feje

támaszték híján esetlen szögben visszahanyatlott, a kötél

okozta vörös csík élesen elvált sárgás nyakától. A hadnagy a

tolmácsra ordított.

– Mondd meg neki, hogy ez az utolsó esélye, ha nem válaszol,

majd megismeri a vallatás hadd-el-hadd módszerét, azt aztán

nem felejti el sokáig.

A fény sugarában a fogoly mellcsontja kidomborodott

megfeszült bőre alól, bordáit könnyen meg lehetett számolni.

– Csupa csont, és bőr – jegyezte meg a hadnagy fanyarul. –

Még nem tanított meg az éhség, hogy jobb a mi oldalunkon,

mint amazokén?

A tolmács megismételte. A viet-congos nem felelt.

– Húzzátok le a nadrágját – rendelkezett a hadnagy, és a

homlokát ráncolta. – Igazán nem tudom, mi ütött ezekbe a

fattyúkba. Félig éhen halnak, egy a millióhoz az esélyük a

győzelemre, míg nálunk jó ruhát kaphatnának, jó ennivalót és

munkát, de ők olyan süketek, mint a csuka. Ki nem nyitnák a

szájukat. Elő a vallató berendezéssel – adta ki a parancsot

élesen. A töprengés eltűnt az arcáról, és olyan kifejezés váltotta

föl, ami azt mutatta, elszánta magát elhatározása

végrehajtására. Az egyik amerikai odavezetett egy villanydrótot

az áramot szolgáltató generátorból. Letette a földre a fogoly

közelébe, és az elektródákat a halántékához érintette. Aztán

kérdőn nézett a tisztre.

– Kapcsold be – pattogott a hadnagy.

A generátor felzúgott. A sokk hatására a meztelen test

fájdalmas ívbe perdült, az állkapocs kínos vigyorra rándult.

A hadnagy intett. A generátor ismét felzúgott. Csak

bizonyos határon belül lehet elektromos kínzást alkalmazni

anélkül, hogy nyomot hagyna.

A hadnagy megint mondott valamit. A tolmács

megismételte a viet-congos fülébe. Az hallgatott.

A hadnagy fölkapott egy másik elektródot, és a fogoly

heréjéhez érintette. Az amerikai katona elvigyorodott. A fiú

vicsorító állkapcsa kinyílt, és a gyötrelem embertelen üvöltése

tört ki belőle.

Paul a saját üvöltésére ébredt.

14

Brenda sivár utazását félúton megszakította egyetlen barátnője

kedvéért, kapcsolatuk még az iskolai évekből származott. Ella

már asszony volt, két kicsi gyermekkel és egy férjjel, akinek

szállítási vállalata behálózta az egész partvidéket. Barátnője

olyasvalaki volt, akihez bizalommal lehet az ember és bizonyos

afelől, hogy nem adja tovább. Brenda és Derek viszonyát csak a

házasságukig ismerte. Kerek arcában fénylő, kerek szemmel

hallgatta Brendát, s fölháborodásában túláradó részvéttel

fogadta kínos helyzetét.

Brenda engedélyével elmondta az ügyet Tomnak, és ez az

első látásra kicsit bátortalan és zárkózott férfi váratlanul

késznek mutatkozott arra, hogy segítsen. Elviszi Brendát

Newcastle-ba, ott majd egy régi cimbora segít lebonyolítani a

dolgot: a felesége éppen mostanában szabadult meg az „eggyel

többtől”.

Egyszerű az egész. Mint mikor valaki beviszi a kocsiját a

javítóműhelybe, hogy új kereket szereljenek rá, vagy új

karburátort. Tom szándékosan tüntette föl ilyen egyszerűnek,

mert Ella sírt, amikor elindultak, és Brenda szúró fájdalmat

érzett, amíg búcsúzóul megcsókolta a két kerek arcú kicsit.

Alig váltottak egy-egy szót, amíg a Range-en áthaladva,

lefelé tartottak a newcastte-i úton. Brenda „a garázsban kocsit

bérelt”. Az egész olyan személytelen volt. Amikor az Acélművek

fehér füstfelhőket okádó hatalmas kéményei föltűntek a

láthatáron, megkönnyebbülést érzett. Tom barátja és vidám,

fiatal felesége kedves volt és segítőkész. Nem tettek föl

kérdéseket, és ő sem magyarázkodott. Beleőrült volna, ha el kell

ismételnie a történetét. Ha csak eszébe jutott Derek, rosszullét

fogta el. Igyekezett a jelenre összpontosítani gondolatait,

miközben vigyázott a gyerekekre, amíg Marian elment, hogy

rögzítse a megállapodást.

Este egy csésze tea mellett igyekezett jól az eszébe vésni az

asszony útbaigazításait.

– Jack leteszi majd a domb lábánál. Ott elindul fölfelé az

utcán, mindössze néhány lépés, és befordul az első mellékutcába,

de úgy tesz, mintha máshova szándékozna menni. Amikor a

túlsó végére ér, visszafordul, és az utca közepe táján átvág a 15-

ös számhoz. Nem tévesztheti el: még életében nem látott annyi

muskátlit. Az asszony furcsa figura, nem olcsó, de tiszta, és ez a

legfontosabb. Nem lesz nála sokáig. Amikor kijön, ne ugyanazon

az úton térjen vissza. Forduljon mindjárt jobbra, és menjen le a

domb aljánál levő taxiállomáshoz. Szeretném, ha visszajönne,

amikor túl lesz rajta. Jack meg én mindent el fogunk követni,

hogy elfelejtessük az egészet.

– Nem lesz ez veszélyes magukra nézve abban az esetben,

ha...

– Egy csöppet sem! Nem lesz semmi baj. Ez olyan biztos,

mint az, hogy néhány napon belül esni fog. Nekem sincs semmi

bajom azon kívül, hogy így is öt gyerekkel „kell törődnöm,

méghozzá milyen kis csibészekkel!

Brenda bevette az altatót, és aludni ment. Mély, álomtalan

álma a halál előhírnöke – ezzel a gondolattal ébredt reggel. De

elhessentette. Mire elmúlik a mai nap, mindenen túl lesz, és új

életet kezdhet.

Jack végighajtott Brendával a kanyargós utcán, és letette

őt a dombra vezető szűk utca torkolatánál. Lába nehéz volt,

ahogy fölvonszolta magát a járda lépcsőin, a vaskorlátba

kapaszkodva, amelynek érintésétől didergett. Mire fölért, a szíve

tisztán kivehetően, szaporán vert.

A hegymászástól, mondta magának, de tudta, hogy nem

attól. Derekkel gyakran szaladtak föl meredekebb dombokra is,

mint ez, és nevetve huppantak le a tetőn, de a szíve nem

dobogott ilyen szokatlanul. A teste erős. Mitől fél?

Befordult a sikátorba, végigment rajta, a csúf, öreg házak

mögött, szórakozottan számba véve szűk hátsó udvarukat, a kis

zöldséges és virágos kerteket, s bennük a fehérre meszelt

házikókat, melyek még a csatornázás előtti időkből származtak,

és most szerszámkamrául szolgáltak.

Átlépte az éjszakai esőzésből összegyűlt pocsolyákat,

kikerülgette az irgalmatlanul megtömött szemetesládákat,

melyeknek fedelét az éhes macskák lelökték, megijedt, amikor

egy kutya hirtelen ugatni kezdett az egyik kerítés tövében, és

végül elérkezett a városból fölvezető második utcához. A

néptelen aszfalton csupán sarkának kopogása hallatszott. Már

messziről fölismerte a 15-ös számú házat a fehér léckerítésen

kihajló muskátlikról. Muskátli mindenütt. Muskátliból volt az

élősövény a kerítés mentén, muskátli szegélyezte a verandát,

muskátli virított a gondosan ápolt ágyasokban, muskátli

cserepekben a verandán, futómuskátli kosarakban, virágözönt

ontva a bejárat két grafitszürke lépcsőjére.

Kabátja súrolta őket, amint belépett. Leveleik jellegzetes

illatot árasztottak. Azelőtt sosem találta kellemetlennek a

muskátlilevelek illatát, de most bizonyos volt benne, hogy egész

életén végigkíséri, és élete legnehezebb órájára fogja majd

emlékeztetni. Hallotta, hogy a csengő megszólal, valahol hátul a

házban. És úgy rémlett, hosszú ideig kellett várnia, amíg léptek

közeledtek a hallban. Az ajtó kinyílt, és a küszöbön megjelenő,

mályvaszín ruhás asszony a nagymamájára emlékeztette, akinél

a középiskolai vakációkat töltötte.

– Jó napot – csiripelte az asszony, és ahogy mosolygott,

megvillantak túlságosan tökéletes gyöngyfogai.

– Jó napot – felelte Brenda, – Mrs. Smith vagyok. Betty azt

mondta, hogy két órára legyek itt.

Az asszony kitárta az ajtót, és még szélesebb mosollyal

ömlengett.

– Végtelenül örülök, Mrs. Smith.

Amint belépett, a futószőnyeg vörös virág-girlandjai mintha

életre keltek volna, hogy csatlakozzanak a parányi előkert

muskátlitömegéhez.

– Remélem, jól érzi magát – mondta az asszony, mintha egy

tényt állapítana meg, s egy pillantást vetett Brenda balkezére,

amelyen a több mint egy évig viselt jegygyűrű fehér nyomot

hagyott.

– Igen, köszönöm. – Az egész dolog szerfölött ostoba és

fölösleges volt. Szeretett volna fölkiáltani: Legyünk túl rajta, és

hagyjuk abba ezt az együgyű kérdezősködést!

Az asszony töprengve mérte végig tetőtől talpig, fakókék

szeme teljesen kifejezéstelen volt. Majd durván megkérdezte.

– A pénzt magával hozta?

Brenda bólintott.

– Azt mondták, száz dollár kell.

– Oké – morogta az asszony. – Általában százötven, de nem

bánom, megcsinálom százért, bár ez igazán kevés, ha számításba

veszi, mekkora kockázatot vállalok.

És az a kockázat, amit én vállalok? – villant át Brenda

agyán, de nem szólt semmit, hanem kinyitotta a táskáját, és

kivette a gondosan összehajtogatott bankjegyeket. Az asszony

megszámolta a piszkosnak látszó, durva kezével.

Tisztának kell lennie – mondta Brenda magában. – Senki

nem jönne ide, ha az volna a híre, hogy piszkos. Ez csak a

gyomlálástól van.

Az a gondolat, hogy ez az asszony szabadidejét a buja

muskátlibirodalom ültetésével és gondozásával tölti, olyan

furcsán hatott rá, hogy torkában nevetési ingert érzett.

Az asszony bevezette egy kicsi, dohos hálószobába,

amelynek ablakait, úgy látszott, sosem nyitják ki, és sosem

tisztogatják. Mindent ellepett a ház száz év óta felgyülemlett

füstje és szennye. Az asszony odalépett a sarokban álló

komódhoz, kihúzta egyik fiókját, és a bankjegyeket

belesüllyesztette egy harisnya-zacskóba. Levendulaillat áradt

szét a mozdulatlan levegőben, és elvegyült az áporodott szaggal.

– Vesse le a szoknyáját és a bugyiját – mondta az asszony –

és feküdjön az ágyra, amíg bemosakodom.

Brenda, miközben vetkőzött, körülnézett a szobában, amely

mintha még sosem lett volna kifestve. Lefeküdt a keskeny ágyra,

amelynek matraca olyan kemény volt, mint a deszka. Egy

gumilepedő hűvösségét érezte a bőre.

Az előszobán át belátott az ósdi fürdőszobába: a kád görbe

lábakon állt a felpúposodó linóleumon, a toalett ülőkéje törött,

csészéje repedt volt. A víz zuhogott a nem látható kagylóba, és

hallotta az erélyes kefélés zörejét. Minden öreg, de tiszta,

gondolta megnyugodva, kivéve a levegőt, ezen az érződött, hogy

folyton-folyton használták, és ha majd ő elmegy, megint újra

meg újra elhasználják. A rádió hangosan szólt a másik szobában.

Összeharapta az ajkát, nehogy elnevesse magát. Micsoda

pillanat Joan Sutherland hangján az Ave Mariát hallgatni. Az

asszony végre bejött tiszta, fehér köpenyben, plasztik köténnyel,

amelyen az elszórt, vörös virágok Brendát a kinti

muskátlifürtökre emlékeztették, és kíváncsi volt, vajon a

virágok arra valók-e, hogy elrejtsék a vérfoltokat.

Az asszony megállt az ágy mellett, s ahogy mosolygott,

kilátszott halványrózsaszín ínye és nagyon fehér fogsora.

– Van zsebkendője? Brenda bólintott.

– Harapjon bele. Bár ez sem rosszabb, kedvesem, mint egy

foghúzás, de még a foghúzás sincs meg egy csöpp fájdalom

nélkül. Hát csak vegye a foga közé, és harapjon bele, de az isten

szerelmére, ne kiabáljon. Nem akarom, hogy a szomszédaim

megkérdezzék, mi történt. Megértette?

Brenda bólintott. Egy ér lüktetett a torkában és a fülében,

úgy hallotta, mint távoli metronóm hangját.

– Hajlítsa be a lábát, kedves, és engedje el magát. Minél

jobban lazít, annál könnyebb lesz nekem és magának is.

Lazítani! Lazítani! Lazítani! – biztatta magát hangtalanul,

de hiába, az izmai ellenálltak. Hogyan engedhetné el magát az

ember, amikor minden egyes idegszála, minden izma megfeszül a

balsejtelemtől?

A rádióból tisztán és kibírhatatlan édeskésen szárnyalt a

hang. Igyekezett erre összpontosítani, míg fogai egyre

mélyebbre vájtak az összegyűrt zsebkendőbe. A hang, mintegy a

fájdalom kölcsönhatásaként, a fülébe zúgott, és a fájdalomból a

torkába szoruló sikoltás lett, és az énekesnő hangja mind

magasabbra szárnyalt, majd belehullt a rövid öntudatlanságba,

amely a fájdalomérzetet a semmibe söpörte.

Valahonnan messziről hallotta, hogy az asszony szól:

– Megvan, kedves. Mindjárt készen leszünk. Tehát túl van

rajta.

Groteszk módon megnyúlva állt az asszony az ágy mellett.

– Maga aztán igazán bátor – csicseregte, – Egy nyikkanása

se volt.

Kavargott a gyomra, úgy érezte, mindjárt hányni fog.

Visszatartotta, mint ahogy visszatartotta a jajgatást, és úgy

rémlett, egyik erőfeszítés hasonlít a másikhoz. Nem szabad

hánynia, mint ahogy sikoltania sem volt szabad. Most már túl

van rajta. Gyengének és betegnek érezte magát, de a fájdalom

megszűnt.

Az asszony az ajtó felé indult.

– Feküdjön csak, kedves, csinálok mindkettőnknek egy

csésze teát. – Arca mosolygott, mint kezdettől fogva, de a szeme

üres volt, mint a mosolya.

Ott feküdt, s érezte, hogy verejték szivárog a hónaljából, a

melltartója meg a kombinéja hideg, ahol a verejték benedvesíti.

Behunyta a szemét, hogy ne lássa a piszkos ablakot, és nem

gondolt semmire.

Akkor nézett csak föl, amikor megint meghallotta az

asszony hangját:

– Most könyököljön föl, kedves, és igya meg ezt a jó erős

teát. Mindig mondom, válságos helyzetben nincs jobb egy jó

erős teánál. Emlékszem arra az éjszakára, mikor a japán

tengeralattjárók lőtték Newcastle-t. Hű, hogy megijedtem,

amikor egy gránát a kertünkbe csapódott! Akkoriban a víz

mellett laktunk. Egy nagy halom konzerv, amit a háborús

időkre gyűjtöttünk, lepotyogott a légnyomástól, és férjuramnak

kerek öt percébe került, amíg sikerült meggyőznie, hogy nem

engem ért a lövés. Hidegvérű ember volt az én uram. Az ágyúk

szüntelenül tüzeltek körülöttünk, a gránátok a fejünk fölött

röpködtek, ő meg mit csinált? Föltette a teáskannát, és főzött

egy teát. Kijöttek az erődből, hogy menjünk az óvóhelyre, és ő

azt válaszolta: „Nem én addig, amíg meg nem ittam a teámat.

És akár hiszi, akár nem, leültünk a konyhában, és megittuk a

teát, miközben az a pokoli zenebona volt körös-körül. Úgyis

késő volt már ahhoz, hogy bármi mást, tegyünk.

Az asszony nevetett, és nevetése le-föl hullámzott a skála

valamennyi hangján, mint mikor a kanári hangja megbicsaklik

éneklés közben.

– Huh! Mondhatom, nagyon meg voltunk rémülve azon az

éjszakán, de az öregem váltig erősítgette, hogy a tea minden

másnál jobb az ijedtség ellen. Igaz, kicsit meg is javítottuk egy

csöpp brandyvel, amit pont ilyen alkalmakra tartottunk a

háznál!

Brenda arcának sápadtságát látva, hirtelen abbahagyta a

fecsegést, és riadtan mondta:

– Magának is hozok, kedves, egy kis brandyt, úgy látszik,

szüksége van rá.

Kisietett az előszobába, és egy gyűszű nagyságú pohárkával

tért vissza.

– Itt van, hajtsa föl. Különös lány maga. Meg se nyikkant

közben, most meg, amikor már mindenen túl van, egyszerre

olyan fehér itt nekem, mint egy kísértet. Miért nem mondta,

hogy nem érzi jól magát?

Brenda csuklott a brandytől, és úgy érezte, ájulás

környékezi. Mikor a szoba megszűnt forogni körülötte,

visszaadta a pálinkáspohárkát, és azt mormolta: – Köszönöm.

– Töltök még eggyel. Ettől majd helyre jön.

Az asszony cipőjének nyikorgása a konyha linóleumán újra

behallatszott, és furcsán egybevegyült a rádióból felhangzó

Cigánykórussal. Minden hang hirtelen fölfokozódott, túl

hangossá, túl közelivé vált, mintha a vére is a fülében dobolna.

Majd mint egy fölbomló gyapjúgombolyag, különváltak, és

érthetővé lettek. Hallotta a meteorológus hangját, ahogy

bemondja a napi előrejelzést. Jó idő lesz az egész part mentén.

Amikor túl volt az ügyön, nem ment vissza Doolinbába.

Egy hétig újkeletű barátainál maradt, aztán munka után nézett.

Nőknek való nemigen volt Newcastle-ban, de Jack ismert

valakit, aki megint csak ismert valakit, és így új életet

kezdhetett. Fizikailag hamarosan felépült, mint aki halottaiból

támadt föl, úgy érezte magát, amiért nem kellett elszenvednie a

doolinbai mindentudó sanda pillantásokat és mosolyokat.

Nemsokára beköltözhetett saját kis lakásába, ahol a

hétvégeken akkor feküdt le és akkor kelt föl, amikor neki

tetszett, és egyszerű ételeket főzhetett magának. Csak a

hivatalban volt kitéve a főnök kutató pillantásának és

gondolatának.

Könnyű munkája volt. Könnyű, volt ismét emberekkel

találkoznia, könnyű volt elfelejtenie Doolinbát, kivéve a

hetenként apjának írt sorokat és a tőle ugyancsak hetenként

érkező, apró, gondos betűkkel teleírt leveleket.

Jó munkaerő, mondta a főnök, meg van vele elégedve,

mondta sajátságos mosollyal és sajátságos pillantással.

– Nem volna kedve kirándulni a hétvégeken? – kérdezte.

De sem a mosolya, sem a tekintete, sem a célozgatása nem

jelentett neki semmit, legföljebb halvány undort ébresztett

benne. A férfi rövidesen fölhagyott a mosolygással,

megelégedett azzal, hogy mintegy mentségéül örökké

hangoztassa: „Nagyon jó munkaerő.” Amikor már nem bírta

elviselni mentegetőző hangját, fölmondott.

A következő főnöke idősebb volt az apjánál. Békés

középkorú éveit fölborította azzal, hogy feleségül vette a

gépírónőjét. Alaposan belebonyolódott a fiatal feleség és a saját

alkalmatlansága közti konfliktusba, de azért úgy tett, mintha ő

volna a világ legboldogabb embere.

A férfi hálás volt csöndes közönyéért. Legalább a

munkahelyén fölszabadult az asszonyi test szakadatlan vonzása

alól. Kimerültsége és Brenda kimerültsége valamiféle

rokonságot teremtett köztük, és ez mindkettőjük számára

kényelmes volt. Brenda dolgozott neki, és ő hetenként bizonyos

összeget fizetett neki ezért.

Soha nem ment volna vissza Doolinbába, ha egy év múlva

nem kap levelet a lelkésztől, aki megírta, hogy apjának szüksége

van rá. Sokkal betegebb, mint ahogy mutatja, írta a pap,

hamarosan föl kell adnia a postát. A doktor azt mondta, rák,

olyan stádiumban, hogy már nincs értelme megoperáltatni:

„Gondolom, legjobb volna, ha hazajönne és törődne vele.”

Nem ment haza. Gyakrabban írt, de nem tudott

szembenézni a gondolattal, hogy visszamenjen.

Egészen addig, amíg apja látszólag közömbösen nem

értesítette róla, hogy föladta a doolinbai postahivatalt, és átvett

egy fiókhivatalt Devil’s Head-ben. Ekkor értette meg, hogy

valamit tennie kell az érdekében, különben képtelen lesz

önmagát elviselni.

Bárcsak olyannak született volna, mint annyi más: minden

felelősségtudat nélkül! Bár ne erezné, hogy tartozik apjának,

hogy jóvá kell tennie valamit!

Apja képe az elhagyatott, deszkafallal védett házban, az

öböl és a hegy között ráébresztette, milyen rettenetesen

magányos lehet.

Ő is egyedül van, de apja magánya, anya nélkül, aki ezt

enyhíthetné és őnélküle, aki segíthetne elviselni, kétszeres lehet.

A hét végén fölmondott, fölszállt a Range-en át közlekedő

autóbuszra, majd leszállt Doolinbában. A lelkész és a doktor

várta.

– Örülök, hogy visszajött – mondta a doktor. – Én többet

nem tehetek, de a világ legnagyobb sebésze sem tehetne többet.

A rák átterjedt a tüdő mindkét szárnyára. Konzultáltam egy

nagyon jó szakorvossal, aki horgászni jár ide. Apja nem fog róla

beszélni. Velem sem szívesen beszélt róla. Úgy kellett

ráerőltetnem magam. Nincs semmi életkedve, és ez remélhetőleg

meggyorsítja a dolgot. – Félrehajtott fejjel fürkészte, mint

azokban a napokban, amikor megtudta Derek árulását. –

Mindössze tablettákat adhatok, reméljük, ezek megszüntetik a

fájdalmat. Ha rosszabbodik az állapota, adunk néhány morfin-

injekciót, később pedig rátérünk a heroinra, ha gondolja, hogy

meg tudja tenni.

– Meg tudom tenni.

A doktor megveregette a vállát.

– Ez az én jó kislányom. Mindig tudtam, hogy mindenre

képes, ha elszánja magát. Most nem lesz könnyű dolga.

Alig ismerte meg az apját, annyira leromlott az alatt az egy

év alatt, amíg távol volt. A szemében ott volt a szörnyű

bizonyosság. Tudta, hogy mi megy végbe benne, és hogy fog

végződni. Mosolyogva fogadta őt, de nem csókolta meg. Még

csak meg sem érintette az arcát sárgás bajuszával, csak a kezét

nyújtotta feléje, mint egy mentőöv felé, így adta tudtára, hogy

szüksége van rá, ha nem is a segítségére, de a jelenlétére.

A betegség a torkát is szorongatta, voltak pillanatok,

amikor köhögése megrázta a visszhangos házat, és Brenda

semmit sem tudott tenni, amivel segíthetett volna rajta. Nem

volt könnyű elviselni ezt a tehetetlenséget, de valahogy nem

érintette mélyen. Mindez csupán egy újabb eseménysorozat, ami

összeütközésbe kerül megfagyott lényével.

Ott volt a postai munka, amit meg kellett tanulnia. Nem

sok munka, de mindig sürgős. Azon kívül ott volt a bolt

árukészlete az alkalmilag betérő vásárlók kielégítésére.

Apja ritkán szólt hozzá, akkor is csak suttogva: ez maradt a

hangjából. Ő viszont csak a postával és a bolttal kapcsolatos

gyakorlati teendőkről beszélt vele. Dermedtsége csak lassan

engedett föl. Ahogy teltek a hónapok, apja pillantása – amikor

éjszakánként bement hozzá, mert annyira rázta már a köhögés,

hogy alig lehetett elviselni, és injekciót nyomott egyre

vékonyodó felsőkarjába – már jelentett valamit számára. Olyan

igazi pillanat volt ez, amit úgy hívnak: „az igazság pillanata”.

Mintha a saját veresége fölött győzedelmeskedne. Addig ült ott,

amíg apja újból el nem szunnyadt.

Talán anya balesete után apa éppúgy kiégett, mint ő. De

mert anya életben maradt, és oly szánnivalóan és kedvesen

vergődött, apa szenvedélye végtelenül gyöngéd szeretetté

változott. Anya halála elvette minden életkedvét. Ha

ragaszkodott volna az élethez, orvoshoz megy, amint észreveszi,

hogy valami baja van, nem hanyagolja el annyira, hogy már a

műtét megkísérléséhez is késő, csak a lassú és fájdalmas halál

vár rá.

Brenda azon tűnődött, vajon apja már az anyja halála előtt

is tudta-e, csak nem beszélt róla. Nyilván azt gondolta, a

legtöbb, amit az élettől még kívánhat, hogy ne ő haljon meg

előbb. Feleségének mindig tudnia kellett, hogy a katasztrófa,

ami a közönséges emberek életét romba döntheti, az övéket nem

teszi tönkre. Csupán megváltoztatja.

Lehet, hogy a fizikai csapást könnyebb elviselni, mint a

lelkit – amennyiben az ő szerencsétlenségét lelki csapásnak lehet

nevezni. Bár nem szerette ezt a kifejezést: olyan vasárnapi

iskolai íze volt. Nem ismert különbséget test és lélek között.

Mindkettőt magába foglalta Derek iránti szerelme. Volt egy

mulatságos hasonlata abból a képes bibliából, amelyből anyja

esténként fölolvasott édes, kislányos hangján, míg apja

bólogatva hallgatta –, hogy egyetértése jeléül-e vagy a hosszú

napi munka fáradtsága miatt, azt nem lehetett tudni.

„Ha egyszer az ezüst kötél elszakad, vagy a korsó

túlságosan gyakran jár a kútra...” Nem volt biztos benne, hogy

így szólt, de valahogy ilyenformán. „Szerelmem! Galambom!

Szépségem! Szép, mint egy föllobogózott hadsereg!” Újabb

valószínűtlen kép, ha azokra a napokra próbálja alkalmazni.

Akár a szerelem. A szerelemnek nincs már jelentése számára.

Dereknek is csak annyit jelentett, hogy megszerezze a jogot

ahhoz, hogy vele alhasson ahányszor akar és addig, ameddig

akar. Hogy ez olyan felelősséggel jár, amilyennek apa adta

tanújelét, az Dereknek eszébe sem jutott.

Talán az egész élet ilyen manapság. Senki sem törődik a

másikkal, csak önmagával.

15

Az ugatás beletartozott az álomba, amelyben Grumpyval

vadászott. És amikor Kemmy fölébredt, egy pillanatig

értetlenül bámult, mert Pocok pofáját látta. Ó, persze, hiszen

nem a rezervátumban van. Itt van a barlangban. Mióta is van

itt?

Úgy rémlett, nagyon sok idő telt már el, több mint

amennyit a rezervátumban töltött Grumpyval – bár tudta,

hogy ez lehetetlen. Grumpy megtanította, hogy figyelje meg a

hónapok múlását a fákon, a virágokon és a Dél Keresztje állásán.

Itt nehéz lett volna a virágokról és fákról megállapítani, mert a

tűz mindent fölégetett. De tudhatta volna a csillagképből,

amely csak egy csöppet mozdult el, hiszen egyik csillagát még

mindig ott látta a barlang mennyezetének nyílásában. Amikor

először talált itt menedéket, még két csillagot látott. Most már

csak egyet, de hogy ez mennyit jelent az idő múlásában, azt nem

tudta.

Ma reggel, amikor elindult Pocokkal, nagynak és bátornak

érezte magát, mert a nap éppen akkor bukkant föl a tengerből, s

kívül-belül átmelegítette. Borzongva mosakodott meg a kis

patakban, aztán útnak indultak. Napközben nem érezte a

magányosságot.

Az élet olyanformán alakult, hogy a nappali világosságban

minden jó, de amint eljön a sötétség, az mint egy nagy fekete

felhő, elnyeli.

Első dolga reggelente az volt, hogy elmenjen a

tejgazdaságba, a tejes hölgyhöz, és tejet vigyen a

postakisasszonynak. Aztán tejet és ennivalót kell vinnie a

Főnöknek, megrakni neki a tüzet, és megfőzni a reggelijüket.

Mostanában már magától értetődővé vált, hogy ő és Pocok is

ott reggelizik. Azután jó lassan elmosogat, közben gondosan

félretesz minden morzsát a kettejük ebédjéhez. A Főnök azt

hiszi, csak a kutyának lesz. Amikor a nap már magasan áll a

fejük fölött, a Főnök azt mondja:

– Most már indulás elfelé. Mind a ketten. Menjetek ebédelni.

Nem tudja, hogy nekik nincs ebédjük.

Amikor a kishajó megérkezik az öbölbe, Kemmy átvág a

mólón, és összegyűjti az újságokat és a leveleket a postahivatal

számára. Mindig van néhány levél a postakisasszonynak vagy a

tejeshölgynek. A Főnöknek soha. Neki se – de ő nem is vár.

Honnan is tudhatná Apa meg Mama, hogy hova írjanak neki, és

még ha írnának is, ki tudja az ő nevét?

Amikor végez a munkával, a sziklák között mászkálnak a

kutyával, elmajszolják a kekszet és gyümölcsöt, amit a

postakisasszonytól kapnak, s közben arra gondol, hogy a Főnök

sült húst eszik és a postakisasszony is biztos húst eszik, míg ő

meg Pocok reménykedve bolyong a sziklák között, hátha

találnak valamit, de mindig csak egy kis uszadékfa akad, amit

alkonyatkor elvisznek a postakisasszonynak.

Mostanában több kekszet és gyümölcsöt kapnak tőle és a

kutya néha csontot is. Aztán elviszi a kenyeret, a leveleket meg

az újságot a tejgazdaságba, és a tejeshölgy viszonzásul egy régi,

megfeketedett kannát ad neki tele tejjel, amelyen megosztozik a

kutyával, mielőtt aludni térnének.

A nappalban az a legjobb, hogy nincs ideje elhagyatottnak

érezni magát. Részese a Főnök világának, és részese a

postakisasszony világának. Sőt részese egy percre a tejeshölgy

világának is. De amint lemegy a nap, egyiküknek sincs többé

szüksége rá. A tejeshölgy kedves. A postakisasszony olykor

behívja Pockot a pult mögé, és ad neki egy szalonnavéget, csak

úgy semmiért, és ilyenkor a kutya pofáján buta vigyorral bújik

elő.

Jó lenne, ha a Főnök vagy a postakisasszony néha szólna

hozzá, ez arra vallana, hogy nemcsak olyasvalaki, amit

nyomban elfelejtenek, mihelyt nincs rá szükségük. Senki sem

beszél vele úgy, ahogy Mama vagy Apa.

Itt minden olyan más. Még a homok is. Odafönt a homok

fehér és finom, mint a só. Itt durva és sárga, mint a mangófa

belseje. Itt a fákon nincs olyan gyümölcs, amit hazavihetne. A

kemény gumibogyók ehetetlenek. Nem érti, miért éppen erre a

vidékre jött Apa meg Mama, ahol sokkal hidegebb van, és

minden csúnyább, mint odahaza volt. Aztán eszébe jut, hogy

azért, mert jött a vörös képű rendőr, és azt mondta olyan

csikorgó hangon, mint a betonkeverő, hogy őt el fogják vinni.

Itt reggelente hideg eső lepi el a füvet, és fölcsap az ember

lábára. A tenger is sokkal hidegebb. Olykor ő meg a kutya és a

Főnök együtt fürdenek. A Főnök messze kiúszik, meglovagolja

a hullámokat, és az öbölbe tereli őket. Izgalmas figyelni, amint

jön a hullám hátán, mint az a bajnok, akit egyszer látott,

amikor megengedték a telepen, hogy belenézzen a képnézőbe.

Lehet, hogy ő is bajnok. Lehet, hogy a sebhelyek miatt nem

lehet többé bajnok. Lehet, hogy ezért jött ide az öbölbe, ahol

egyedül van, és soha nem lát senkit, és nem is akar látni senkit,

és nem is tudja senki, hogy itt van, mert soha senki nem jön

meglátogatni, és soha senki nem ír neki levelet. Ebben egészen

egyformák ők ketten. Lehet, hogy egy nap majd eljön valaki a

Főnökért és hazaviszi. Abban reménykedik, hogy ez nem

történik meg addig, amíg ő érte is el nem jön Apa és Mama,

mert a Főnök nélkül nem tudna egyedül meglenni.

Ha a Főnök elmenne, ő nem tartozna senkihez, és a nappali

magányosság még rosszabb, mint az éjszakai, mert éjjel a

sötétségtől és a benne megelevenedő dolgoktól való félelme

elsüllyed, amikor álomba merül.

A mai napon különösen sok a dolga. A Főnök elfelejtett

pénz adni a reggelihez szükséges miegymásra, hát a legrövidebb

úton siet hozzá.

A Főnök még nem ébredt föl. Leül a kutyával egy sziklára,

és türelmetlenül várja, mikor fog megmozdulni. Végre a Főnök

fölül.

– Hello! – mondja. – Nem tudtam, hogy ilyen késő van.

– Nincs késő, Főnök – mondja a fiú. – Csak az este elfelejtett

pénzt adni a reggelire.

– Arra nem gondoltál, hogy a te postakisasszonyod hitelben

is adott volna nekünk?

– Magának, Főnök. A magunkfajta népségnek soha senki

nem hitelez. – Az apját idézte.

– Rossz fizetők vagytok, mi?

– Nincs pénz, Főnök.

„Szegény kis ördög – gondolta Paul. – Borzalmas életük

lehet.”

Levéltárcájában az elbújt bankjegyek után kotorászott, és

megszámolta a centeket. Cigarettakészlete is kimerült.

Nemsokára ahhoz sem lesz elég pénze, hogy magának vegyen

élelmiszert, nemhogy arra a szánalmas alamizsnára, amit a

fiúnak meg a kutyának ad, amiért ide-oda szalasztja őket.

Valami más módot kell találnia az önellátásra. A kocsi farából

előkotorta a horgászbotját, oly régóta hevert ott: még a

nászútjukra indulóban rakta be. A fiú szeme fölragyogott.

– Értesz valamit a horgászáshoz? – kérdezte Paul.

Élénken bólintott, s a szája vigyorra húzódott.

– Tudod, hol kaphatunk csalétket?

– A postakisasszonynál ki van írva a fekete táblára.

– Nagyszerű. Máris ugorj, hozd el a tejet meg a kenyeret, és

tíz centért csalétket. Lehet, hogy sikerül kifognunk az

ebédünket, meg még a vacsoránkat is.

A fiú és a kutya villámsebesen fölrohant a sziklás ösvényen

a Devil’s Head felé.

Brenda rosszul aludt, fájt a feje. A postai főkönyv fölé

hajolva is látta a fiút és a kutyát, ahogy ügetnek föl a lépcsőn.

Szándékosan nem emelte föl a fejét. Hadd várjanak. Hadd

várjon az egész átkozott világ.

Az óra hangosan ketyegett. Három perc, öt perc. Minthogy

a postamesternő nem mozdult, a fiú lábujjhegyen közeledett, és

óvatosan megkopogtatta a pultot. Az asszony nem vett róla

tudomást. Erre még egyszer kopogott.

Minden ingerültsége a bürokratikus követelményekkel

szemben, amelyekkel alig tudott megbirkózni, kitört belőle:

– Nem látod, hogy el vagyok foglalva? Azt hiszed, nincs

egyéb dolgom, mint a te rendelkezésedre állni? Itt van a kenyér

és a tej. Mit akarsz még?

– Csalétket, postakisasszony kérem. – A fiú hangja olyan

halk volt, hogy alig hallotta.

– Csalétket? Minek?

– A Főnöknek. Tíz centért.

Az asszony felrántotta a ritka turisták kedvéért tartott

ócska csalétek-hűtődoboz fedelét. Utálattal húzta föl az orrát,

mikor megcsapta a doboz áporodott tartalmának bűze. Amíg

kiszedte és beletette egy nylonzacskóba, azon tűnődött, mit

adhatna még a tíz centért. Valamit, akármilyen csekélységet,

amivel kárpótolhatná... De az isten szerelmére, miért kell

mindjárt kárpótolnia egy bennszülött kölyköt, amiért egyszer

durva volt hozzá? Hiszen ezek csak így értenek a szóból.

A fiú szó nélkül átvette a zacskót, köszönetet motyogott és

máris kifordult, sarkában a kutyával, és nem állt meg a

küszöbön, hogy bátortalanul elsuttogja: „Viszontlátásra,

postakisasszony.”

Az asszony hirtelen ösztönzésre utána szólt. A gyerek

hátrafordult, tágra nyílt szemében olyan kifejezéssel, ami

nagyon hasonlított a félelemhez.

– Kenyér meg tej: ez nem valami sok. Vaj nem kell? Hús

sem? Biztos, hogy nem felejtettél el semmit?

A fiú bólintott.

– A Főnök mondta, csak ez. Brenda hangja élessé vált:

– Egyenest neki hozattam húst Doolinbából. A fiú megrázta

a fejét:

– Mi nem tehetjük meg.

– Mit értesz ezen?

– Így mondta. Már csak kicsi pénzünk maradt, ezért halat

fogunk enni.

Brenda megnyalta az ajkát.

– Én is szívesen ennék halat. Mi lenne, ha elvinnéd a húst, és

megmondanád neki, ha fog nekem egy jó halat, leszámítom az

árából. No, mit szólsz hozzá?

A fiú szélesen mosolygott:

– Ó, az jó lesz, postakisasszony.

– Akkor hát szaladj, vidd el ezt neki, és mondd meg, hogy

mit mondtam, és ha elfogadja a cserét, elhozhatod a halat, de

megtisztítva és kibelezve! Egyébként mi a neved?

A gyerek lesütötte a szemét, és kelletlenül válaszolt:

– A Főnök úgy hív, hogy Vakarcs.

– Hát akkor, Vakarcs, ne felejtsd el, amit az imént

mondtam.

A fiú bólintott és kiviharzott. De az ajtóból még visszaszólt:

– Billió köszönet, postakisasszony.

Az asszony fölnevetett, és visszatért a postakönyvéhez,

elégedettség és a lágyszívűsége miatt érzett bosszúság között

ingadozva. Miért köteles valamit tenni azért, mert egy kis

bennszülött maszatos képéről letörölte az örökös vigyort, holott

legszívesebben mindenkit kirúgna, aki átlépi a küszöbét?

Vigyázz, Brenda! Már megint érzelmeskedsz, mint egykor régen

– mondta magának. – Azzal kezded, hogy szentimentáliskodsz

egy bennszülött kölyökkel, de nem tudhatod, hogy fog végződni!

Ez az. Ha egyszer utat enged az érzelmeinek, sosem

tudhatja, mi lesz a vége. Bármi is lenne, az biztos, hogy ő marad

a vesztes.

Mégsem hagyhatja, hogy az az ember – bár még csak

távolról látta – éhezzen, még ha a viselkedéséből úgy látszik is,

mindegy neki, hogy él-e vagy hal. Mindenesetre a bomborával

már nem kísérletezne, magányosan él ott, ahol tábort ütött, ami

nem áll másból, mint a kocsija fölé kifeszített viaszos vászonból,

és az egyetlen kapcsolat közte és a világ közt a posta és a bolt,

no meg ez a mocskos kis bennszülött, aki főnöknek nevezi őt.

Pedig éhezni fog, ha valaki nem tesz érte valamit. A napi

rendelése a minimumra csökkent: kenyér, margarin, cigaretta,

tea, tej. Nyilván van még valamelyes pénze, mert a cigarettát

sosem hagyja ki.

Vajon mi hozhatta ide, és mi tartja itt? Talán a rútsága.

Ezen a kölykön kívül az egyetlen ember, aki közelről látta, Mike

Rogan a tejgazdaságból, aki egy elkódorgott tehenet keresett

arrafelé.

– Majd hanyatt estem, úgy megrémültem – mondta Miké,

amikor betért a boltba, hogy átvegye a postáját, és egy

limonádét igyék. – Pucéran feküdt a homokban. Biztos nem

gondolta, hogy valaki arra járhat. Amikor megláttam, egy

pillanatig azt hittem, valami őskori óriásgyík. (Mick lelkes

nézője a televíziós sorozatoknak.) A háta és a karja csupa vörös

meg fekete, és hámlik az egész, a nyaka meg hátul a feje pedig

olyan, mintha lóvakaróval levakarták volna. Amikor a kutyám

csaholni kezdett, fölnézett, és esküszöm, fölfordult a gyomrom,

amikor megláttam az arcát. Szedtem is a lábam, mielőtt még

rám kiáltott, hogy: ,;Takarodj a fenébe!” Mondhatom, gyorsan

eliszkoltam!

Az asszony szerette volna tudni, vajon az acélgyárban

égett-e meg. Doolinbában volt egy ember, aki kártérítést

követelt, mert a folyékony acél ráömlött. Úgy nézett ki, mint

egy vámpír. De a felesége és a gyerekei éppúgy ragaszkodtak

hozzá, mintha ugyanaz az ember volna, aki azelőtt. Csodálatos

család volt. A férfi a kártérítés összegét azzal egészítette ki,

hogy horgászott, a felesége meg mosni járt, és derűs arcából

ítélve soha senki nem gondolta volna, hogy a férje olyan – az

egyik garázsbeli fiú szerint –, akár az operaház fantomja.

Amikor egyszer látta, viszolygás futott rajta végig, és

lesütötte a szemét, félt, hogy zavarba hozza őt vagy önmagát.

Azóta annyi mindenen ment keresztül, hogy tudta, még ha

olyan is, mint egy madárijesztő, százszor különb ember, mint

Derek minden férfiúi dicsőségével együtt. Háború vagy baleset

– mit számít, milyen egy ember külseje, ha belülről olyan

romlott, mint Derek?

A fiú szökdécselve jött lefelé a keskeny ösvényen, és a szeme

csupa izgalom volt.

Paul rászólt:

– Csak nyugodtan! Vigyázz a tejre! Ez az egész ebédem, ha a

horgászással nem lesz szerencsénk!

A fiú lihegve bökte ki:

– Kaptunk húst is.

– Húst? – hitetlenkedett a férfi. – Remélem, megmondtad a

postáskisasszonynak, hogy nincs pénzünk húsra?

– Mondtam, erre ő azt mondta, hogy szeretne halat, és ha

majd maga fog, ki kell belezni és meg kell pucolni, ezért adja ő a

húst.

– Én mindenesetre szeretem a húst, és azt hiszem, te is.

A fiú megtoldotta:

– És Pocok is!

– Azért a sültet nem fogjuk rá pazarolni. Bár megérdemli a

csirkéért, amit a bozótban kapott el a múlt héten. Remélem,

nem mondtad el senkinek.

A fiú élénken megrázta a fejét.

– Nem mondtam el senkinek. Hiszen ez lopás!

– Lopásnak nem egészen lopás, de azért jobb, ha az

öregasszony a tejgazdaságból azt hiszi, a róka lépett meg vele.

– Én néhány napja igazán rókaszagot éreztem a bozótban.

– Ne mondd! És milyen az a rókaszag?

– Ó, az olyan... olyan furcsa szag.

– Oké. Reméljük, az öreg hölgy is érezte azt a furcsa szagot,

és így tökéletes az alibink.

– Ki az az alibi?

– Nem tudod, mi az?

– Nem. Én csak az Ali Babát és a negyven rablót ismerem.

A férfi nevetett:

– Az egy másik história. Ez az alibi három tolvajnak szól:

neked, nekem meg a kutyádnak.

– Szóval a mi pártunkon van?

– Persze, hogy a mi pártunkon. Most pedig rakj tüzet,

megesszük a húst, hogy legyen elég erőnk kifogni azt a tengeri

szörnyet, ami biztosan a horgunkra akad. Mert ha nem, nem

lesz mit ennem se ebédre, se vacsorára. Komolyan hozzá kell

fognunk ehhez a csereüzlethez.

– Ki az a csere?

A férfi beletúrt a fiú hajába, hogy elrejtse a nevetését.

– A csere, öreg fiú? Az egy olyan fickó, aki majd eltart téged

meg engem meg ezt a dögöt itt.

A fiú tanácsára megkerülték a szikla kiszögellését az öböl

végében, ahol egy keskeny, mély szakadék nyílt, majdnem a

szirt homlokzatáig, s ott egy mélyebb, csöndes kis öbölbe

torkollt. Dagálykor miniatűr szökőár-hullámok korbácsolták föl

a vizet, de megnyugodott, mihelyt eljött az apály.

Ma is, ahogy a fiú az előző napokon látta, lent a mélyben

úgy cikáztak a halak, mint az árnyak. Látni lehetett, ahogy

orrukkal megérintik a csalétket, alighanem túlságosan

jóllakottak voltak ahhoz, hogy kísértésbe essenek. Lustán

úszkáltak az enyhe hullámokban, amelyek szelíden

hömpölyögtek elő a nagy víztükör zöldjéből, ez a zöld, ahogy

távolodott, egyre sötétült, s a látóhatár peremén indigókéken

vált el az ég derűs kékjétől.

A fiú a sarkán guggolva figyelte, ahogy a férfi fölszereli a

horgokat: ujjaival kihalássza és fölfűzi a csalétkeket. A szagot,

amitől az asszony az orrát húzgálta, ő kellemesnek találta, mert

a Grumpyval töltött boldog napokra emlékeztette, s egyúttal az

étel előérzetét keltette benne.

A kutya ugatott és izgatottan szimatolt: nyilván azt

gondolta, hogy a csalétek valami élelem, s talán neki is

szerencséje lesz részesülni benne. A gyerek feszült figyelemmel

kísérte a férfi mozdulatait, amint leeresztette a horgot a vízbe,

leült és mereven bámulni kezdte a zsinórt.

– Nincs szerencsénk, Vakarcs – mondta, mi után

visszahúzta a zsinórt, és újabb csalétket tett rá, aztán megint

behajította, újra meg újra. Az árnyékok elmozdultak, Kemmy

ebből tudta, hogy dél felé jár az idő.

Paul végül dühösen kirántotta a zsinórt, és a sziklára dobta.

– Gyerünk innét, nincs itt semmi.

– Csak még egyszer, Főnök – könyörgött a fiú. – Kérem.

Hadd fogjam én a zsinórt. Most már nem süt a nap a vízre.

Paul vonakodva adta oda a botot. Kemmy belemélyesztette

sötét ujjait a bűzös zacskóba, ráerősített egy csalétket a horogra,

majd lassan leeresztette a vízbe, A kutyával együtt feszült

arckifejezéssel hajolt a víz fölé, figyelték a halat, amint lustán

megvizsgálja a csalétket, aztán farkának egyetlen mozdulatával

visszahúzódik.

– Még öt percet adok – mondta Paul, az órájára pillantva. –

Egy perccel sem többet.

A percek peregtek. Egy kék tőkehal úszkált lomhán a horog

körül, elsiklott mellette, lassan visszafordult, és bekapta a

horgot. Figyelték, ahogy pánikos erőlködéssel igyekszik

szabadulni, majd vadul csapkodni kezd, míg végül semmit sem

lehetett látni a kavargó vízben.

– Segítsen! – kiáltotta a fiú. Ketten húzták lassan, óvatosan

kifelé a halat, amely az utolsó pillanatig küzdött, és még akkor

is vadul hánykolódott, amikor a sziklára lódították.

– Hogy te mit tudsz! – mondta Paul, s a halat a fejére mért

csapással megölte. – Megfordult a szerencsénk.

Még három kisebb halat fogtak, akkor abbahagyták, és

visszamentek a táborhelyükre.

A fiú meg a kutya ott leste Pault, ahogy kibelezte és

megtisztította a zsákmányt. A lekapart pikkelyek

szivárványosan szikráztak a napfényben, amint leszórta őket

egy papírra. A kutya izgatottan vonaglott, amikor Paul

fölhasította a halat, és kiszedte a beleket.

– Add oda neki – szólt rá a fiúra.

Az a markába szedte az egészet, és elvitte a sziklán túrra,

ott letette, és a kutya nyomban fölfalta.

– Menj, csinálj tüzet – rendelkezett Paul. – A javát a

postakisasszonynak adjuk, a többivel megtömjük a hasunkat,

talán még a kutyáét is. Hacsak anyád nem vár haza ebédre.

A fiú megrázta a fejét, és hozzáfogott a tűzgyújtáshoz.

Szokás szerint most is takarékoskodott az aprófával, és a

halpikkellyel teli papírt is közéje dugta.

Paul fölpillantott és elámulva figyelte, hogyan rendez el

minden egyes gallyat, minden egyes száraz fűszálat. Sosem

látott még ilyen ügyesen, ilyen gazdaságosan tüzet rakni. A

feketék fortélyossága – mondta magában, és hirtelen egy kép

vetítődött eléje: Pak To tüzet gyújt, hogy vizet forraljon a

rizspéphez, amelyet kanalanként adogat sebes szájába. Pak To

csuda ügyesen tudott tüzet rakni. Ekkor valami szöget ütött a

fejébe: „Miért mondom Pak Toról, hogy ügyes, erről a kölyökről

pedig, hogy fortélyos?

Nem akart gondolkozni. Untig elég, hogy éjszaka, álmában

kínlódik életének miértjeivel, legalább nappal szabaduljon az

effajta utógondolatoktól.

A fiú a papírhoz tartotta a gyufát, és azzal a gondossággal

gyújtotta meg, amelyet a tűzcsinálás minden egyes műveletében

tanúsított. Kevés gyújtós, egyetlen szál gyufa. Ő fölhalmozná a

gyújtóst, alája papírt tömne, és egymás után lobbantaná el a

gyufaszálakat, egyre idegesebben. Eszének gyakorlatias fele azt

mondta: Pak Tonak és ennek a kis vakarcsnak gondosnak kell

lennie. Ők nem engedhetik meg maguknak a gondatlanságot. Ő

meg Elmer, és a többiek pazarolhatnak, amennyit csak akarnak,

mert akármennyit tékozolnak is el, van ott bőven, ahonnan

kapják.

Gondolata megint visszacsúszott, mint a meglazult

fogaskerék, és Elmer hangját hallotta:

– Ezeknek a gazembereknek minden egyes golyója talál. Mi

meg minden pillanatban tucatszám lövöldözzük el a muníciót a

dzsungelben anélkül, hogy tudnánk, eltaláltunk-e valamit

egyáltalán.

A fiú tüze rövidesen egyenletesen égett, és a hal kövérje

sisteregve kezdett olvadni a serpenyőben. Közben Paul

kiszálkázta és felszeletelte a nagy halat. Legalább három és fél

fontot nyom! Egy bőkezűen mért darabot félretett a

postamesternőnek, és összecsomagolta a halfejeket és

uszonyokat, azzal a nyilvánvaló szándékkal, hogy a tűzbe

hajítja.

– Ne! – kiáltott rá a fiú, és amikor Paul meglepetten nézett

rá, hozzátette: – Csinálok jó levest.

Paul nevetett: hosszú idő óta ez volt az első igazi nevetése,

szinte rozsdásan csikorgott a fülében.

– Ki tanított rá? – kérdezte, de a fiú nem felelt, csak azt

hajtogatta:

– Jó leves. Igazán jó. Nem szereti a levest? – és valósággal

bűvölte pillantásával a halfejeket és az uszonyokat.

– Az ilyesfajta levest nem.

– Mi ketten, én meg a kutyám... mi szeretjük a levest –

mondta a fiú habozva, és megnyalta az ajkát.

– Oké. De nem az én edényemben.

A fiú átvette tőle a fejet és az uszonyokat, és kiöblített egy

üres konzervdobozt, amelyet Paul reggel eldobott.

A férfi a halszeleteket beletette a serpenyőbe, amelyben

kékes füstöt eregetve sistergett a zsiradék. A levegő megtelt a

sülő hal illatával, és a fiú , és a kutya izgatottan fészkelődve

figyelte, ahogy a hús kifehéredik, az ezüstös bőr pedig

megbarnul. A férfi két szeletet tett a saját tányérjára, kettőt a

fiúéra, a többit a serpenyőben hagyta, hogy forrón maradjon a

második fordulóra.

– Még nagyon meleg, Pocok – mondta a fiú, s az ujjával is

figyelmeztette a kutyát, amikor az megpróbált az ételhez nyúlni.

– Majd kapsz, ha kihűlt.

A kutya, mintha megértette volna, lekuporodott a

hátsófelére. Paul két nagy szelet kenyeret megkent vajjal,

hozzátett egy harmadikat üresen, és mindet – a vajasakat és az

üresét is – odanyújtotta a fiúnak. Az a vajazatlan szeletet, egy

oldalpillantással a Főnökre, belemártotta a zsírba, és

odanyújtotta a kutyának, amely látható élvezettel kebelezte be,

eközben a fiú lassan hozzálátott az egyik halszelethez: a húst

leválasztotta a szálkákról, és amikor teljesen szálkamentes volt,

letette a, sziklára a kutya elé.

Pault részben szórakoztatta a dolog, részben elképesztette.

Azt fontolgatta, vajon ő képes lenne-e erre. Emlékezete megint

kettyent egyet: az jutott eszébe, hogy figyelte Pak Tot, mikor az

a rizst főzte. Lapos edénybe borította ki hűlni, majd odavitte

hozzá, és megetette azzal a fényevesztett kanállal, amely egykor

egy errefelé járt amerikai szakaszhoz tartozott.

A fiú gyorsan végzett az adagjával, inkább az ujjait

használta, mint a kést, hogy leválassza a húst a szálkákról, egy

kenyérdarabbal kitörölte az utolsó zsírcsöppet is a tányérjából,

nagyot sóhajtott és hanyatt feküdt a sziklán, oldalán a kutyával,

amely az elégedettség vigyorában villantotta ki nagy, fehér

fogait.

Paul még mindig evett. Amikor ő is leszopogatta az utolsó

szálkát, hátradőlt a párnára. A hosszú séta és a reggeli

horgászat kifárasztotta, szemhéja lehunyódott a napfény elől.

Hosszú idő óta először mondhatta el, hogy megszabadult a

görcstől, amely szorította, mielőtt az okát is megfejtette volna,

már mindnyájan aludtak. Még az a sirály sem ébresztette fel

őket, amely leszállt melléjük, hogy fölcsipegesse a

kenyérmorzsákat és a tányérokról a szálkákat.

16.

Brenda a hátsó lépcsőn állt, és habzsolta a fréziák illatát;

halvány fényük megvillant az alkonyatban, mint a hulló

csillagoké. Feloldódva az estében, illatuk hullámokban ömlött

feléje. Hogy is van az, hogy így érzékelik a légkört és a fényt,

tűnődött Brenda, hogy csak ők meg a nárciszok élték túl a tüzet?

Nem elég azt mondani, hogy gyökereik mélyen a földbe nyúlnak.

Ugyanígy a földben gyökerednek a fenyőfák a hátsó kerítésnél,

de ezek, a kicsorduló gyantacsöppekből és a lehulló tűlevelekből

ítélve, halálosan elvéreztek.

Elképzelte, hogy a megfeketedett bozót megint lángba borul,

érezte a kesernyés füstöt, látta a felhők mögött vöröslő napot,

hallotta a lángok sziszegését, amint elnyelik a mangófát,

amelynek nagy, fényes levelei között sima tapintású sárga

gyümölcsök szoktak lógni, a pau-pau fát, amely részegen hajolt

a trágyadomb fölé – dús termésű ágainak arányló gyümölcsei

soha többé nem koronázzák a törzsét. Eltűntek a banánpálmák,

amelyek hajdan az év nagy részében ellátták őket gyümölccsel,

az óriási, tömött banánkötegeket apa a hátsó veranda

gerendáira akasztotta. Meghalt a citromfa, és meghalt a

narancsfa. A narancsfáért nem kár, mindenképpen hamarosan

kipusztult volna, de a citromfa vidáman élt lakkfényű, sötétzöld

leveleivel és áthatóan édeskés szagú, viaszos virágaival, a

gyümölcse pedig hónapokon keresztül formálódott és, érlelődött

úgy, hogy mindig akadt az apró kemény zöld bogyóktól a zöld

és sárga különböző fokozatain át egészen a leszedésre beérett,

élénksárga gyümölcsig. És elpusztult a jacaranda-fa, amely

mályvaszínű harangvirágait szőnyegszerűen szórta szét a füvön.

Az egyetlen fa, amely némi reményt nyújtott, a saját

magjáról kelt szilvafa volt a konyhaablak alatt. A fele

elüszkösödött, de a másik fele egészségesnek látszott duzzadó

rügyeivel. Kíváncsian figyelte a fa egyik felét újraélesztő erő

csodáját. Vigaszt nem nyújt, de valahogy a megmaradás

lehetőségét sugallja. Apja annyi szeretettel gondozta.

Elhatározta, hogy gyorsan növő, őshonos fákat ültet a

hátsó kerítés mellé, az elpusztult fenyőfák helyére. Furcsa: ezek

a hazai fák és növények sosem pusztulnak ki egészen,

bármennyire elüszkösödnek is. Lehulló hamujuk csak

gazdagabbá teszi a talajt. A bozót virágai a tűz óta még

dúsabban hajtanak, az akácfák még pazarabbul virágoznak.

Ha felnőnek az új fák, függönyként eltakarják előle

Doolinba fényeit. Az egyik oldalon a magához tért bozót,

amelynek vadvirágai dúsabban virítanak, mint valaha, a

másikon a gumi- és kajaputfák, amelyek újra kihajtanak

megperzselt gyökereikből és törzseikből, hátul pedig az újak – és

megint fölépül a korlát, amely elzárja a világtól.

A fákban van minden öröme: megvédik a betolakodóktól. A

tengerrel az egyik oldalon, a bozóttal és a fákkal a másikon

biztonságban lesz a házban. Kettős feladata – a postamesteri és

a bolti – miatt nemigen marad ideje arra, hogy ki is takarítsa és

újjá varázsolja az öreg kertet, pedig ha ezt megtehetné,

teljesülne magányos szívének minden vágya.

Gyakran gondolt rá, hogy rendbe kellene hozni a kertet. De

ehhez fel kellene fogadni valakit, aki elvégezné a munka nehezét.

Ám ha fölfogad valakit, az valóságos fölhívás arra, hogy

betörhetnek magányos életébe. És ő sosem hívott senkit, és nem

fogadott el meghívásokat. Annak idején arra gondolt, hogy

megkéri Mike Rogant, de Mike szívesen elidőzött a lépcsőn még

azután is, hogy átadta a tejet, és a férfiasság küszöbén álló

legényeknek azzal az ostoba álmélkodásával bámulta őt, amiből

érződött, hogy közben azt gondolja, ha igaz mindaz, amit róla

hallott, akkor könnyű eset, így Mike nem jöhetett számításba.

Azzal vetett véget ennek a folyamatnak, hogy ezzel a kis

vakarccsal hozatta a tejet, és őt bízta meg azzal is, hogy a

postát elvigye a tehenészetbe. Mike-ot távol kell tartani.

Ugyanúgy azt a nyugdíjast is, aki egy kalyibában lakik a tónál.

Először csak a nyugdíjáért jelentkezett, és kéthetente bevásárolt

a boltban, aztán hetente kezdett bejárni, majd mindennap,

helyet foglalt az egyetlen széken, és magánya enyhítésére véget

nem érő társalgásba kezdett. Ezt az embert is lehűtötte, úgy,

hogy fokozatosan elmaradozott, nem jött mindennap, aztán

már minden héten sem, végül az egyetlen látogatás a nyugdíj

napjára szűkült, és csak annyi ideig tartott, amíg megvásárolta,

amire szüksége volt.

A déli szél egyik fuvallata a fréziák illata helyett sülő hal

szagát hozta. „Ó, nem – mondta magában – nem kell megint. Le

kell állítanom őket. Két héten át mindennap halat enni: kicsit

sok a jóból.”

Eleinte azért ment bele ebbe a hús-hal cserébe, mert

valóban kívánta a friss hal ízét, de sosem ért rá horgászni. Aztán

azért folytatta, mert a fiú meg a főnöke nyilván örült annak,

hogy húshoz juthat – de úgy tetszett, sosem unják meg, így

aztán ő vég nélküli hal-diétára ítéltetett.

Talán volna valami más módja is, hogy a láthatatlan

idegent megmentse az éhenhalástól anélkül, hogy a húst a nem

kívánt halra kelljen cserélnie? Talán az az ember csinálhatna

valamit a kerttel, ami igazolná a cserét? Ő pedig, ha a férfi is így

akarja, a munkájáért élelmet adna – a pénzen kívül.

A kis vakarcs főnöke más, mint a többi férfi. Épp olyan

halálos gonddal igyekszik távol tartani magát az emberektől,

mint ahogy ő igyekszik távol tartani magától őket.

Nem érdekli annak az embernek a külseje, még csak látnia

sem kell. Megegyezhet a fiúval, és az jöhet-mehet a főnökével a

ledőlt hátsó kerítésen át. Ha az az ember olyan kényes arra,

hogy senki se lássa, ne bántsuk az érzékenységét. Neki is

megvannak az érzékeny pontjai, még ha külsőleg nem is

láthatók. Ki tudja, vajon mi jobb: torzzá égni acéltól vagy

sraphelttől, vagy sivár pusztasággá válni belül, amelyben

emberi érzések nem virulhatnak ki többé? De ha már ő ilyen

sivár pusztaság belül, legalább vegye körül megint egy kert.

Levette a serpenyőt a tűzről, és a finoman megbarnult hal

illata betöltötte a konyhát. Vajon ez a magányos horgász,

akinek ügyessége jóval több halat szállított neki, mint amennyit

kívánt, épp ilyen jól beválik-e majd, mint kertész? Bár

kezdetben nem számít, ért-e a kerthez vagy sem. Nincs egyéb

dolga, mint kivágni az elpusztult fákat, bokrokat, amelyek nem

mutatják az újjáéledés jelét, s a véglegesen tönkrement

rózsatöveket és évelőket, és így előkészíteni a talajt az új

ültetéshez.

Vakarcs majd kiviszi a teát mindkettőjüknek, hiszen nem

kétséges, hogy a gyerek vele együtt fog dolgozni. Vakarcs

átveheti számára a pénzt vagy az élelmiszert is, aszerint, hogy

mit kíván inkább, így sosem kell egymást látniuk. Ideális

megoldás. Ha valamit közölni akar a munkát illetően, ami a

gyerek számára, bármilyen éles eszű is, túl bonyolult lenne,

majd leírja, sőt, még jobb, ha legépeli, így kiiktatja a legkisebb

személyes elemet is.

Amikor másnap a fiú jelentkezett a hallal, ezzel fogadta:

– Mondd meg a főnöködnek, meguntam a halat, egyelőre

nem kérek többet.

A fiú szeme kitágult, ajka remegett, ahogy fölnézett rá,

látta, hogy fogát az ajkába mélyeszti, hogy megállítsa a

remegését. Ezért sietve hozzátette:

– Mondd meg neki, hogy azért folytathatjuk a csereüzletet.

Ha hajlandó egy kis kerti munkára.

A fiú arca megenyhült.

– Meg tudod jegyezni? Ismételd el, amit mondtam.

A gyerek homlokát redőkbe vonva próbálta pontosan

visszaidézni a szavakat.

– Jó. Először tudd meg, hajlandó-e elvállalni a munkát

Eleinte elég nehéz lesz, mert ki kell ásni azokat az elpusztult

fákat a kerítés mellett.

Kinyitotta a hűtőszekrényt, és kivette a húst.

– Mondd meg, hogy ez az előleg, ha vállalja. Majd legépelem,

mit akarok vele csináltatni, és odaadom neked a papírt.

Hozzákezdhet, amikor akar. Rendben van? A fiú bólintott.

– Pénzzel is fizethetek, ha nem akarja az egészet

élelmiszerben és cigarettában. Értetted?

A fiú bólintott. Átvette a papírba csomagolt húst és

elköszönt.

– Hé! – kiáltott utána Brenda. Habozva lépett vissza,

nyilvánvalóan félt, hogy az asszony megváltoztatta szándékát.

– Mondd meg, szeretném, ha minél előbb elkezdené. Bejöhet

hátul is. Nem szeretem, ha a munkámban zavarnak.

A fiú tekintete elárulta, hogy nem fogta föl a szavak

értelmét.

– Ismételd meg – mondta Brenda. – Nem akarom, hogy

feljöjjön a boltba vagy a postára, mert nem akarom, hogy

zavarjanak a munkámban, Kezdheti akár holnap, csak tudassa

velem.

A gyerek megismételte, aztán rohant, mint akinek szárnya

nőtt – mint Grumpynak, amikor fiatal korában az ellenség

földerítésére ment. Fölrohant a Devil’s Headre vezető ösvényen,

majd a másik oldalon le, a sátorhoz. Úgy lihegett, hogy beszélni

sem tudott, csak átnyújtotta a húst és állt elnyílt szájjal: nyelve

meglepően piros volt kékes ajkai közt, s mellette a kutya is

lihegett és a nyelvét lógatta.

Paul átvette a húst és az üzenetet anélkül, hogy

bármelyikről is elismeréssel szólt volna, és a halat a kutyának

dobta. Egyedül Pocok nem unta még a halat, bár a hús felé

vetett vágyakozó pillantásából kiderült, hogy a változatosság

kedvéért örömmel üdvözölne egy kis marhahúst. Kemmy

megveregette:

– Ne félj, Pocok. Neked adom az enyémnek a felét.

– Bolond vagy, Vakarcs – mondta a Főnök. – Szabályos

bolond. Hiszen most kapott halat.

Nem vitatkozott, tudta, hogy a férfi hirtelen haragja nem

neki szól, hanem annak, amit az asszony üzent.

– Szóval torkig van a hallal, és inkább egy kis munkát akar

helyette.

Kemmy sietve kiegészítette:

– Élelmiszerben fizet vagy pénzben is, ha nem akarja az

egészet élelemben.

– Szóval megfizet? Csakugyan? Élelmet és pénzt is ad. Mást

nem?

– Mást nem mondott. – Kemmy a férfi csekély

lelkesedéséből arra következtetett, hogy az élelmezésükhöz

fűzött reményei semmivé válnak.

– Persze. Sosem mondanak mást. – A hússzeleteket a

serpenyőbe dobta, leült és a lángokba bámult, amelyek

körülnyaldosták az edényt. – Ez a baj a nőkkel, Vakarcs. Sosem

mondják meg az árat. Pedig az ár mindig ugyanaz.

A fiú zavartan nézett rá.

– De hiszen ő megmondta: élelem és pénz is, ha nem akarja

az egészet élelemben meg cigarettában.

– Akkor jó, ha megmondta – nevetett Paul csúnya

nevetéssel. – Oké, Vakarcs. Ha végeztetek az evéssel,

megmondhatod neki, hogy ott leszek holnap reggel. De csak

félnapra. – Indulatosan megkotorta a tüzet. – Élelemért és

pénzért, de ugyanannyiért, amennyit másnak fizetne. És ha

nem akar látni engem, én sem akarom őt látni. Ezt kereken

mondd meg neki, érted?

A fiú bólintott.

– Megmondom.

Repült vissza, szárnyas lábbal, azon gondolkodva közben,

hogyan is mondja meg a postakisasszonynak, hogy a Főnök

holnap reggel ott lesz, és kitakarítja a kertet. Félt, hogy elkésik

a Főnök válaszával, és közben az asszony meggondolja magát.

Akkor pedig a Főnök képtelen élelmet szerezni magának.

Elmegy majd valahova másfelé, és akkor mi lesz ővele és a

kutyájával?

Nagy ugrásokkal szökkent át a durva fűcsomók fölött, úgy

érezte, hogy szárnyas lábai olyan magasra emelik, mint azt az

olimpiai bajnokot, akit a moziban látott. Furcsa, de az az

olimpiai bajnok fekete volt, még feketébb, mint Apa, pedig Apa

azt mondta, aki fekete, ne ugorjon túl magasra. Lehet, hogy

vannak a világon olyan helyek, ahol egy fekete fiú olyan

magasra ugorhat, amilyenre akar.

Brenda fölpillantott a könyvéből, amikor a fiú fölvágtatott

a bolt lépcsőjén

– Jön, postakisasszony! – kiáltotta, már azt sem várta meg,

hogy az szokása szerint megkérdezze: Mi kellene?

Az asszony fölhúzta a szemöldökét.

– Mikor? – kérdezte.

– Holnap.

– Jó. Mondd meg neki, hogy az összes szerszám ki lesz

készítve az ösvény végére.

Amikor a fiú már az első lépcsőhöz ért, utána kiáltott:”

– Mennyit kér?

A fiú megállt, és a homlokát ráncolta.

– Ő, majdnem elfelejtettem. A Főnök azt mondja, hogy

annyit adjon, amennyit másnak fizetne, és amit nem vesz ki

élelemben, azt készpénzben.

– Jó. Telefonálok Doolinbába, és megtudakolom, mennyit

kérnek egy napi munkáért.

– Nem egy egész napiért, csak félnapiért, azt mondta.

– Jó, akkor félnapiért.

Még egyszer utána szólt:

– Megmondhatod neki, hogy addig nem fizetek se

készpénzben, se élelmiszerben, amíg nem látom, hogyan

dolgozik. Úgy osztja be az idejét, ahogy akarja, én nem törődöm

vele, és minthogy neki nyilván épp elég ideje van, neki is

mindegy lehet. – Letekintett a mohón figyelő arcba, ahogy

nyugtalanul ráncolta a homlokát abbeli igyekezetében, hogy

mindent megjegyezzen. – Most már mehetsz, de ne felejts el

semmit.

A gyerek egyetlen szökkenéssel átugrotta a lépcsőfokokat,

majd az érdes fűcsomókon átlendülve, rohant a táborhely felé.

Paul végighallgatta és nevetett. Most olyan volt a nevetése,

mint Apáé.

– Oké. Szívós nő ez a te postáskisasszonyod, Vakarcs. –

Elővett egy cigarettát. – No, majd meglátjuk, melyikünk, a

szívósabb. Az első tét a miénk, mert ő megkapja, amit meg akar

kapni, de ha a vágya teljesül, bizonyára mi is elég élelmet

kapunk és elég pénzt is, hogy cigarettát vehessek, tehát itt

maradhatunk.

A fiú fölnézett rá, minden igyekezetével azon volt, hogy

fölfogja szavai értelmét, és látta az ördögöt (Mama szokta

mondani, hogy látja Apa szemében, amikor így nevet).

– Ha pedig nem lesz ínyünkre a dolog, akkor egy szép napon

majd mi mondjuk meg neki, hogy mit csinálhat a kertjével.

A gyerek megkönnyebbült, amikor hallotta, hogy a férfi azt

mondja: mi; ez azt jelenti, hogy ő meg Pocok is beleértendő. De

a megkönnyebbülést hirtelen görcs váltotta föl a gyomrában,

amikor a férfi hozzátette.

– Tőlünk függ az egész, mert én aztán igazán nem sokat

törődöm azzal, hogy itt vagyok-e vagy másutt. Ha nincs

kedvem neki dolgozni, épp elég hely van a világon, ahol ilyen

feltételek mellett dolgozhatok.

A gyerek már látta a kis öblöt üresen, az autó és a Főnök

nélkül s magát és a kutyát elhagyatva. Alig tudott megszólalni,

úgy érezte, gombóc szorult a torkába. Lesütötte a szemét, és a

kutya fülét vakargatta.

– Azt hiszem, nem lesz vele bajunk, Főnök. Azt hiszem, ő is

olyan, mint maga. Maga nem akarja őt látni, ő meg nem akarja

magát látni, és amíg én meg Pocok itt vagyunk, nem is kell

látniuk egymást.

A főnök nevetett, de most másképp.

– Nem is vagy olyan tökfej, mint gondoltam. A fiú bólintott,

mintha megdicsérték volna, bár nem értette, mint jelent ez a szó.

Aznap este Brenda legépelte a kert rendbehozatalára

vonatkozó utasításalt: 1. kivágni az elpusztult fenyőfákat, 2.

lenyesni a kajaput-fákról az elégett gallyakat, hogy az új levelek

szabadon fejlődhessenek, 3. eltávolítani a kertből minden fát és

bokrot, amelyen nem láthatók az újjáéledés jelei (rózsafák,

gyümölcsfák stb.).

Itt megállt. Vajon ez az ember meg tudja-e állapítani, hogy

melyik növény ígér új életet, és melyik pusztult el? Lehet, hogy

nem, ha értelmi képességeit abból ítéli meg az ember, amit első

nap művelt. Bár annak talán nem is az értelem hiánya volt az

oka, hanem a vakmerőség, és a vakmerőség sok minden

egyébből is eredhet.

Mindenesetre legjobb, ha kereken kiköti, mit akar. Biztos,

ami biztos: megírja neki, hogy apa szilvafájához ne nyúljon.

Az első napi munkából látni fogja, hogy van-e valami

sütnivalója, vagy csak azért vállalkozott a munkára, hogy

megéljen valahogy... Mindegy. Akár ért a kerthez, akár nem,

jobban el nem ronthatja már, és legalább megkíméli őt ettől a

látványtól, amely hasonló azokhoz a képekhez, melyeket az

újságokban és a tévében láthat a napalmmal és vegyszerekkel

elpusztított vietnami tájakról. Ezek a képek beteggé teszik,

mint ahogy beteggé teszi a kert mostani állapota és annak

emléke, hogy milyen volt apa idejében.

Azon gondolkozott, milyennek is tervezte meg a kertet.

Nem volt saját elképzelése, csak az apjáét látta maga előtt, ez

pedig nyilván az előző lakók elképzeléseire épült, hiszen a fák és

bokrok, sőt az évelő virágok is sokkal öregebbek voltak,

semhogy az apja ültethette volna őket. Csupán az egynyári

növények voltak az övéi, de azok a tűz nélkül is elpusztulnak

egy év alatt.

Maradjon minden úgy, ahogy volt, mondta magában, és

meghökkent, mert eszébe jutott, hogy apja is ezekkel a

szavakkal szokott érvelni: „Nem vagyok kertész, meghagyok

mindent úgy, ahogy volt. Akárki csinálta, tudta, miért csinálja

így.”

Bement a házba, kihozott egy mappát, és leült a lépcsőre,

hogy vázlatot készítsen arról, milyen is volt a kert, mígnem a

félhold fényének sápadtsága megakadályozta abban, hogy

folytathassa.

Becsukta a mappát és bement, közben némi megnyugvást

érzett, amiért követi az ismeretlen férfi vagy nő tervét, amelyet

az apja is átvett, és amelyet az ő emlékére fog most újjáéleszteni.

Az emlékművek mindenképpen értelmetlenek. Még azok

számára is, akik emelték, mert amíg megtervezik, kifizetik és

elkészítik, azok a dolgok vagy emberek, akiknek emlékére

szánták, nem számítanak többé.

Eszébe jutott az a borzalmas géppuska, amely a doolinbai

Mechanikai Intézet előtt áll egy gazos kiskertben, az első

világháborúban elesett doolinbai és környékbeli férfiak emlékére.

De már régen elveszítette jelentőségét, még azok számára is,

akik ma is e hősök nevét viselik. Már gyerekkorában is gyűlölte,

és bár néhány helybeli férfiú még mindig gyűléseket rendezett

előtte április 25-én* [*1915. április 25.: az ausztráliai csapatok partra

szállása az I. világháborúban, a Gallipoli-félszigeten; évfordulóját megünneplik],

a fiataloknak sem az emlékmű, sem az évforduló nem jelent

semmit. Apja apját Gallipolinál ölték meg, de apa sosem beszélt

erről. Nem beszélt a kokodai ösvényről* [*Új-guineai, dzsungellel

borított hegység, ahol az ausztráliai hadsereg harcolt a japánok ellen 1942 nyarán.]

sem, ahol a második világháborúban ő sebesült meg. Ennek

senki sem állított emléket, és nem írtak róla költeményeket.

Mintha az emberek cinikussá váltak volna a soha véget nem érő

háborúktól, vagy talán valami tudat alatti gyanakvás

akadályozta meg őket abban, hogy emléket állítsanak annak,

ami nem fejeződött be valójában és senki sem hitte, hogy valaha

is befejeződik, legföljebb a tanító és az az ember a

képzőművészeti iskolából, akit az egész vidék hóbortosnak vagy

még annál is rosszabbnak tartott.

Minthogy a fejlődés elkerülte Doolinbát, senki nem hitt

semmiféle fejlődésben. Aligha akad család a hegyek és a tenger

közti szűk völgyben, amelynek legalább egy tagja ne folyatta

volna a vérét a misztikus szabadságért és demokráciáért – ám

áldozatukból a legcsekélyebb haszon sem származott. Így aztán

Doolinba nem hitt bennük többé, és az emberek azzal

kárpótolták magukat, hogy olyan függetlennek érezték

magukat, akik még a saját érdekükben sem hajlandók

együttműködni.

Homlokát ráncolva szemlélte az elégett gyümölcsfákat, és

azt latolgatta, hogy egyáltalán érdemes-e újakat ültetni a

helyükbe. Hány év kell ahhoz, hogy gyümölcsöt hozzanak?

Majd vállat vont: akárhány évbe telik, ő kétségtelenül itt lesz. A

postára bizonyára hosszú ideig szükség lesz még, hisz a

kapcsolótábla most már a gátat is szolgálja, amelyet valahol a

hegyekben kezdtek építeni, és bizonyára örökké állni fog, mint a

gátak általában, vagy ha nem is örökké, annyi ideig

mindenesetre, amennyire neki szüksége van. Ezek az évek a

visszavonulás és egyedüllét évei lesznek, amiből ő is falat építhet

maga köré élete végéig. Itt, a Devil’s Head tövében. Elzárhatja

magát a többiektől, becsukhatja szemét boldogságuk és

nyomoruk láttán, csak a rádió hoz híreket a nagyvilágból, ez az

egyetlen, ami iránt még megőrizte érdeklődését.

Valami a lelke mélyén nem engedte meg, hogy átélje a távoli

szenvedéseket, amelyeknek enyhítése úgysem áll hatalmában. A

hallott borzalmak reakciója soha nem fogalmazódott szavakká,

bár mindig meghallgatta a más országokban történt

katasztrófák híreit.

Amint körülsétált a kertben, s mindennek kijelölte a helyét,

rádöbbent, micsoda irónia van abban, hogy éppen egy ilyen

szerencsétlen alakkal szándékszik visszahozatni a kert régi

szépségét, amikor az éppúgy kivonta magát az életből, akárcsak

ő. De hát nem is maga miatt teszi, hanem az apja emlékére, aki

oly közel állt hozzá, bár sosem értette meg, sem szerelmét a béna

feleség iránt; őt – az anyját – pedig egyáltalán nem értette meg

soha. Lehet szebb emlékmű egy kertnél?

Üzenetét a vasvillára tűzte.

17

Paul másnap reggel jól a homlokába húzta khaki kalapját, és

elbaktatott Devil’s Headbe. Időnként megállt, hogy

végignézzen az öböl hosszú kanyarulatán, amelyet olajzöld

bozót szegélyezett a ködbe vesző kék dombokig.

– Miféle városok vannak errefelé, Vakarcs? – kérdezte, s

ezzel első ízben tanúsított némi érdeklődést a környezet iránt.

– Nem tudom, Főnök.

– Fura egy figura vagy te, igaz?

A fiú meztelen lábával kapargatott a durva homokban, és

lenyelte a vágyát, hogy kimondja: Én sem vagyok idevalósi,

Főnök. De ezzel elárulná magát és vele együtt Apát meg Mamát

is.

– Tökfej vagy, Vakarcs. Tudsz te egyáltalán valamit?

A fiú a fejét rázta, és tovább kotorászott a homokban.

– Ne törődj vele. Legtöbben nem tudunk valami sokat.

Gyerünk, lássunk hozzá. Az asszony kinyitotta az ajtót.

Beléptek a kertbe a leégett hátsó kerítésen át, s Paulnak a

pusztulás láttán földbe gyökerezett a lába.

Elolvasta az üzenetet, szemügyre vette a szerszámokat és az

elégett fákat.

Bolond ez az asszony, mondta magában, és Huddy szavai

jutottak eszébe: „Semmi sem hajt ki többé abból a földből, amit

így fölperzseltek.”

Körüljárta a kertet, megnézte a szilvafát, amelyet az

asszony nem akart kivágatni, és azt mondta:

– Bolond, akár egy bandikut. Azt képzeli, hogy ha az egyik

elégett, a másik majd életre kel?

Vállat vont: az ő dolga, az ő fái, neki itt azt kell tennie, amit

mondanak. Zsebébe csúsztatta az üzenetet, azzal a

sértődöttséggel, amit minden parancs nyomán érzett. Ez az

egyik oka, amiért annyira gyűlöli a hadsereget. Amíg dolgozott,

senki sem parancsolt neki: apjával mindig megbeszélték az

üzletet.

Legszívesebben itt hagyta volna a munkát, mielőtt még

elkezdi. Aztán eszébe jutott, hogy ha nem dolgozik, nem lesz mit

enniük.

– No, lássunk hozzá! – és megragadta a fejszét, belecsapott a

megszenesedett fenyőfába. Az első csapás nyomán csípős

gyantaillat áradt szét.

Nevetséges, gondolta Brenda, hogy a fejszecsapások hangja

képes szívfájdalmat okozni. A favágás zaja mindig apja

emlékével társult, abból az időből, amikor még apró gyermek

volt, és „a farakáson ülve figyelte apját, majd amikor végzett,

fölszedegette a forgácsot.

A favágás lármája a friss forgács szagát jelentette, az izzó

tűzhelyet a konyhában, a kis vasbogrács duruzsolását, a hús

sistergését a faszénparázs fölött, a pirítós szagát és Timmy cica

dorombolását.

Sosem sejtette, hogy a fejsze tompa csattogása ennyi

mindent idézhet föl. Visszahozta a fájdalmas múltat, s az

behatolt menedékébe. Azelőtt a nyitott kandallóban mindig

égett a tűz, csaknem egész éven át, mert anya folyton fázott.

Még amikor az ablak nyitva volt, s ő meg apa az ebédlőasztal

végéhez ültek, amilyen távol csak lehetett a tűztől, anya kerekes

székét akkor is a tűzhöz közel eső sarokba tolták, hogy

megvédjék a legcsekélyebb léghuzattól.

Elhatározta, hogy reggel leolvasztja és kitisztítja a

hűtőszekrényt, a bárka holnap friss árut hoz. De a hang

továbbra is üldözte: fölidézte benne az égő gumifa-hasábok

illatát. A tűz óta többnyire a dagály által partra sodort

uszadékfával tüzel, amelyet a kölyök gyűjt az öböl mentén, ő

pedig megszárít a napon. Amikor tüzet gyújt, kék, zöld és sárga

lángnyelvek nyaldossák a szürkés fadarabokat, és finom fehér

hamu marad utánuk.

A csattogó fejsze tompa hangja behatolt hozzá, hiába

próbált zörögni, s hiába csukta be az ablakot is. Csak akkor

szűnt meg, amikor kiszólt a fiúnak, hogy vigye ki a teáskannát

és egy kevés gyümölcskenyeret, ami már túl soká állt a boltban:

fogyasszák el a reggeli cigarettához. De még mielőtt a saját

teájával végzett volna, újból felhangzott a csattogás, és ő újból

elámult, milyen fájdalmas emlékeket képes ébreszteni benne.

Paul válla fájt a fejszesuhogtatástól, és mire a törzs feléig

ért, feltört a tenyere. Sós verejték lepte el vállának és

homlokának érzékeny, új bőrét. Dühös indulat égett benne,

olyan erővel, hogy szinte érezte, hogyan hajszolódik egyre

jobban a szívverése. Egyszer abba is kellett hagynia, úgy zúgott

a füle. Szédülten dőlt a fatörzsnek.

A teáskanna megérkezett. Nagy kortyokban nyelte a forró

teát, és remegő kézzel gyújtott cigarettára. Mire elszívta, a köd

eltűnt a szeméből, megszűnt fülében a morajlás, és szíve a

megszokott ritmusban dobolt mellkasában.

Az asszony kiszólt:

– Gyere forró vízért, Vakarcs.

– Kemény, mint a szög – mondta a fiú Paulnak, ahogy

Mike-tól hallotta, de ez a hang nem volt se kemény, se acélos.

Lehet, hogy csak azért tetszett dallamosnak, mert hónapok óta

nem hallott női hangot. Egy láthatatlan madár hívó hangjára

emlékeztette. A láthatatlanul éneklő madár hangja mindig

édesebb.

Érzelgős hülye! – szidta magát, miközben még egy csésze

teát töltött. A csészék legalább épek voltak. Az ő anyja mindig

repedt bögrét, küldött ki a kertészüknek, egy hajlott hátú

öregembernek, aki nyomorúságos nyugdíját egészítette ki

időnként, a megengedett összeg erejéig, a félnapi kertészkedéssel.

Elterelte gondolatait a múltról, amelyet akkor sem kedvelt,

amikor benne élt, még kevésbé visszapillantva rá, és szemügyre

vette a süteményt, amit a kölyök egy tiszta zsírpapírból szedett

elő.

Legalább rendesen becsomagolta a süteményt, és úgy bánik

velük, mint emberi lényekkel. Nem fukar, még ha szigorú is,

csak megköveteli a pénze ellenértékét.

Amikor ismét elkezdte a favágást, nyomban megsajdult a

feltört tenyere, s nyakát és homlokát friss veríték lepte el.

Valahányszor fölemelte a fejszét, a válla roppant egyet. Nem

tudta eldönteni, hogy a kulcscsontja, vagy a vállát borító

átültetett bőr tiltakozott-e a szokatlan erőfeszítés ellen.

De csak vágta a fát makacsul, mellkasában a szíve úgy

dobolt, mint egy motor, s egyre szította gyűlöletének lángját,

ami az egész élettel szemben érzett gyűlöletből leszűkült a fejsze

gyűlöletére, amiért az feldörzsölte a tenyerét, s a fatörzs

gyűlöletére, mert ellenállt a fejszecsapásoknak. Furcsa módon az

egész háborút kezdte jelképezni a nem elég éles fejsze és a

túlságosan kemény fatörzs. Valóságos diadalérzés fogta el,

mikor végül kidőlt a fa: ő, az áldozat, fölülkerekedett rajta.

Amikor a Doolinbába érkező motoros hajó kürtje a delet jelezte,

letette a fejszét, és a megkönnyebbülés mély sóhajával

egyenesítette ki sajgó gerincét. Nem vágyott egyébre, mint

visszajutni oda, ahol sátort vert és lefeküdni. Nem érdekelte

még az élelmiszer sem, amit a fiú egy cukros zsákban cipelt

utána.

◊

Amint Brenda meghallotta a hajó kürtjét, behívta a fiút, és

egy kenyeret, vajat, húst, sajtot, cigarettát adott neki, meg egy

jegyzéket, amelyen feltüntette az árakat.

– Mondd meg a főnöködnek, hogy a hét végére számolja

össze, hány órát dolgozott. Én addigra megtudakolom

Doolinbában, mennyivel tartozom a munkájáért. Öntsünk

tiszta vizet a pohárba.

A fiú bólintott, és átvette a csomagot, nem vette észre az

ironikus felhangot.

Amikor Brenda bezárt a déli szünet idejére, látta, amint a

férfi, a fiú és a kutya fölfelé tart az ösvényen: elöl fut a kutya,

mögötte a gyerek szedi a lábát nagy igyekezettel, hogy le ne

maradjon; a férfiból nem látott mást, csak hosszú, barna lábát,

gyűrött rövid nadrágját, khaki ingét és kalapját. A magaslat

tetején megálltak egy pillanatra, a fiú visszanézett, a férfi pedig

a távolba, egyre csak a távolba.

Hirtelen kíváncsi lett. Vajon mennyire csúfította el a

balesete? És vajon hogy történhetett?... Bezárta az ajtót. Nem

akarja tudni, és nem is érdekli. Tudni és törődni vele annyit

jelent, mint belebonyolódni, és ez az, amit nem akart. Nyilván a

férfi sem.

◊

Paul elnyújtózott a kifeszített sátor árnyékában, a

vízhatlan ponyván, amely alól hideg áradt a lábára, és amelyen

át a talaj minden egyenetlenségét érezte sajgó válla és karja.

Behunyta a szemét, mert a nap még a sötét szemüvegen

keresztül is bántotta. Keze ökölbe szorult a tehetetlen dühtől, de

mindjárt ki is nyitotta, s nagyot káromkodott: feltört tenyere

szörnyen sajgott. Ha holnap is dolgozik, fölhólyagzik. És ha,

holnapután is, a hólyagok fölfakadnak, és a vékony bőr

mindennap újból kínokat okoz majd, amíg fokozatosan meg

nem kérgesedik. Márpedig ha nem dolgozik, nem lesz mit enniük.

A fiú hangját hallotta:

– Ébredjen, Főnök. Finom ebédet csináltam magának.

Kinyitotta a szemét. A sötét szemüvegen át a fiú fejének a

felhőtlen kék égre vetülő körvonala egy pillanatra azt a képzetet

keltette benne, hogy Pak To hajol fölébe. Levette a szemüveget,

megdörzsölte fájó szemét és felült, nyögve a vállában érzett

kíntól.

– A fene egyen meg, Vakarcs. Aludtam.

– Nem jó üres gyomorral aludni – mondta a fiú mosolyogva.

– Előbb enni, aztán aludni.

Ölébe vette a tányért, és a nyál összefutott a szájában a

hideg sonka, paradicsom, hagyma, héjában főtt friss krumpli és

a két szelet vastagon megvajazott kenyér láttán.

Csodálkozott, mint máskor is, ha a gyerek lényének

valamilyen kedves vonása derült ki. Hol tanulta? A jelek szerint

túlságosan fiatal ahhoz, hogy a gyakorlatból tudhassa,

miképpen kell viselkedni, legföljebb mástól láthatta. Ez

azonban élesen elütött attól, hogy mindig ugyanazt a vasalatlan

ruhát hordta, bár amióta kifogásolta a szagát, a ruha is, a fiú is

tisztának látszott.

Éhes volt. Kiürítette a tányért, még a kenyeret is megette,

és a jóízű étel elviselhetőbbé tette testi fájdalmát is. Végtére is,

megkereste a kenyerüket! Csöppnyi ironikus jókedv támadt

benne arra a gondolatra, hogy ő, a világ legmagányosabb

embere, többes számot használ, mintha ez a kis bennszülött

csavargó és ez a korcs kutya hozzátartozna az életéhez. Megette

az almát és a körtét is, bár mindkettő ízetlen volt: túl sokáig

lehettek a hűtőszekrényben. Megitta a teát, amit a fiú töltött ki

neki, és amint elnézte a gyereket, aki a kanna oldalát ütögette,

hogy a tealevelek leszálljanak, hirtelen tudatára ébredt, hogy a

„mi” valóban a megfelelő kifejezés, hiszen még a kutya is

részesült az adományból. Igen, ha meggondolja, mit végzett ma,

nemigen lehet másnak, mint adománynak nevezni ezt a lakomát.

Vajon mikor jön rá az asszony, milyen gyatra kertész ő? És

melyikük fogja előbb bevallani: az asszony azzal, hogy kiteszi a

szűrét, vagy ő azzal, hogy otthagyja? De hiszen akkor nem lesz

más választása, mint hogy nyugdíjért folyamodjon a

hadsereghez, vagy apjához forduljon alamizsnáért, amit az öreg

ugyan boldogan megad, csak távol legyen. Mindkét lehetőség

rosszabb még ennél a munkánál is.

Megette a süteményt, kiitta a forró teát, nagy élvezettel

elszívott egy cigarettát, és még mielőtt a fiú végzett volna a

mosogatással, álomba merült.

Késő délután, amikor a napot elnyelte a hegy bíborszínű

árnyéka, begázolt az öbölbe, ráfeküdt egy távoli hullámra, és

annak duzzadó hátán ringatta fáradt testét. Az öböl szélénél a

fiú és a kutya hancúrozott a sekély vízben. A gyerek annyira

fázott, hogy egyetlen lemerülés után, amit Paul parancsolt rá,

hogy lemossa magáról a piszkot, máris kiszaladt a partra.” Csak

délben szerette a vizet, amikor forrón sütött a nap az öbölre. De

még akkor sem maradt benne sokáig, libabőrös kis teste és

elkékült ajka bizonyította, hogy fázik.

– Nagyon hideg, Főnök! Nagyon hideg!

Paul olykor elgondolkodott azon, vajon a bennszülöttek

természetéből ered-e ez a félelem – sokszor hallotta, hogy nem

szeretik a vizet –, vagy egyéni iszonyból. Mindegy, az ég és az

öböl szívesen látott ürességét benépesíti jelenlétével a fiú és a

kutya, nyilván mindketten ugyanolyan számkivetettek, mint ő.

18

Álmában, időn és téren kívüli a testi fájdalom elvegyült a lelki

fájdalommal.

Valami minduntalan rátámadó veszéllyel viaskodott, és

ahogy karjával hadonászott, megütött valamit, ami kemény is,

puha is volt.

– Pak To! – ordított föl, és arra ébredt, hogy a kis Vakarcsot

látja, amint kezét az arcára szorítja, oda, ahova az ő ökle sújtott.

Félelme föloldódott, csak az önmaga iránti utálat maradt.

A fiú arca eltűnt, de Paul az árnyékából tudta, hogy még

mindig ott áll a kocsi mellett. A kutya ugatására lassan

derengeni kezdett benne, hogy a nap magasabban áll, mint

kellene. Fölemelte csuklóját, és hitetlenkedve bámult az órájára.

Negyed kilenc! A füléhez tartotta: rendesen ketyegett. A fiúra

pillantott:

– Hány óra?

– Már kinyitott – felelte az, és állával a hegyen túli ház felé

intett.

– Az isten szerelmére! Elkéstem.

– Elkéstünk, Főnök – mondta a fiú –, de én már tüzet

raktam, vizet forraltam, elkészítettem a teát és megsütöttem a

kolbászt meg a szalonnát.

Paul fölült. Hát- és vállizmaiban olyan kínt érzett, hogy egy

pillanatra majdnem elájult. Nyögve kinyitotta a hálózsák

zippzárját, kihúzta belőle a lábát, amelyet teste egyetlen ép

részének érzett, és nagy nehezen talpra állt. Nem vitás, a lába az

egyetlen testrésze, amelyik nem fáj. Ahogy fölemelte a karját,

mintha a hús leszakadt volna a csontjairól, mint a megfőtt halé.

A kölyök a tűz előtt ült, a sarkán, s őt nézte, szemében

félelemmel vegyes rokonszenvvel.

– Hagyd lefödve a serpenyőt meg a kannát, amíg

felfrissítem magam az öbölben.

Ezúttal a sziklák közt kanyargó keskeny csapást választotta.

Teljes apály volt, a bombora cápafogai fehéren villogtak a

napfényben, az öböl nyugodt volt. Fejest ugrott a legmélyebb

helyen, ahol nem voltak sziklák, és a víz alatt úszott, a tengervíz

marta a szemét, de lehűtötte a testét. Amikor elfogyott a

lélegzete, az öböl és a bombora közt bukkant föl. A víz úgy

fodrozódott körülötte, mint a gyöngyöző bor. A sziklák felé

kezdett úszni, de vállizmai szinte hallható csikorgással

tiltakoztak. A hátára fordult, karjait az oldalán pihentette, és

lábával kallózva hajtotta magát egészen addig, amíg válla alatt

megérezte a homok érdességét. Ott feküdt egy ideig, az apály

szelíd hullámai szabályos ütemben csaptak át fölötte. Agya

kitisztult, teste fölfrissült. Fölállt és visszament a sátorhoz.

A gyerek elébe tette a tányért a kolbásszal, szalonnával,

vajaskenyérrel, s mellé a teásbögrét. Ahogy lehajolt, az arca

egészen közel volt az övéhez, és megdöbbenve látta, hogy

járomcsontján a bőr kivörösödött és megduzzadt.

– Sajnálom, Vakarcs – mondta, és elkerülte a pillantását.

A fiú arcán fölragyogott a mosoly:

– Oké, Főnök. Tudom, hogy nem akarta.

– Nem hát. Csak azért volt, mert rosszat álmodtam.

– Tudom, Főnök. A nagyapám is, ha kicsit többet ivott,

mindig a szellemekkel viaskodott álmában.

A férfi kínosan felnevetett. És perverz élvezettel itta a túl

forró teát, amely égette a nyelőcsövét.

Aznap szenvedélyes haraggal vágta a fát, izmai szinte

recsegtek, valahányszor meglendítette a fejszét. A tenyere

csakhamar annyira fájt, hogy eltörölt minden más fájdalmat.

Amikor a kölyök kihozta a teáskannát és a pirított lángost,

megpihent és megállapította, hogy a tenyere máris

fölhólyagzott.

A délelőtt hátralevő óráiban vad dühvel vágta a fát. Szinte

élvezte, amint a fejsze belemar a mandarinfa fekete kérgébe, és

áthatol vajszínű, rugalmas belsején, míg végül kidől.

Fogát összeharapta a fájdalom ellensúlyozására, és újra

lesújtott. A fejsze foga mélyen belevágott egy fatörzsbe, amely

puha volt és nem hasadt szilánkokra. Leszakított egy darabkát,

megszagolta, hátha abból tájékozódhat, miféle, aztán undorral

eldobta.

– Pau-pau – mondta a fiú, fogai közé véve egy másik

darabot.

Grumpy vállán érezte magát, az magasra emeli őt, hogy

elérje és átvághassa a pau-pau egyik indáját, amely a fa tetején

lévő levélköteg alatt lógott. Kezében érezte sima héját, mint

ahogy orrában az eltéveszthetetlen illatot. A férfi meglepődve

nézett rá.

– Pau-pau?

A gyerek bólintott, és megismételte:

– Pau-pau.

A férfi vállat vont.

– Föltételezésed annyit ér, akár az enyém. Ellenséges

pillantást vetett a fejszére, s belemélyesztette a meghajlott törzs

másik oldalába, egészen addig, amíg már csak egy keskeny

roston himbálózott. Amikor teljes súlyával nekidőlt, nagyot

csattanva rázuhant a valaha a kerítéshez tartozó drótra.

– Banán – állította a fiú a következő rostos csontváz láttán.

– Banán?

Hasztalan próbálta elképzelni a sötét, rücskös törzset és a

hosszú, himbálózó, rojtos leveleket. A kölyöknek különleges

érzéke kell legyen hozzá.

A következő megfeketedett törzs belseje ellenállt a fejszének.

Paul megfeszített vállal lendült neki még egyszer és még egyszer

ott, ahol megakadt benne a fejsze. Mintha még halálában is

védekezne a megcsonkítás ellen. A harmadik eredménytelen

csapás után ledobta a fejszét, és elkáromkodta magát.

– A mangófa kemény – mondta a fiú. – Jobb volna

fűrészelni.

– Honnét a fenéből vegyek fűrészt? – fortyant föl Paul.

– A postakisasszonynak van.

– Hol?

– Bent a házban.

– Akkor kérd el.

Fiú és kutya átbújt a dróton, amely, élettelenül lógott az

elégett póznákról. Lábujjhegyen körbejárta a házat, és látta,

hogy a bolt üres. Az asszony, mint rendesen, a postahivatali

pultnál dolgozott. Beoldalgott hozzá: a kutya is úgy emelgette a

lábát, mintha ő is igyekezne nesztelenül lépni.

Brenda fölnézett, mert észrevette a mozgást, és fölhúzta

szemöldökét.

– No, mi van?

– Postakisasszony kérem, a Főnök szeretné a fűrészt.

– Honnan tudod, hogy van fűrészem?

– Láttam hátul a tornácon.

– Rendben van, vidd ki neki. – Amint a gyerek megperdült

a lépcsőn, akár egy szélkakas, utánaszólt: – Remélem, a kezed

nem olyan ragadós, mint amilyen éles a szemed.

A gyerek megállt, és zavart arckifejezéséből látta az asszony,

hogy vagy nem hallotta, vagy nem érti, mit mondott.

– Tessék?

Brenda restellte, hogy ingerültségét a fiúra akarta hárítani.

– Semmi – mondta és mosolyt erőltetett az arcára.

Fiú és kutya fölügetett a hátsó lépcsőn. Kemmy

felnyújtózott a legfelső fokról, hogy elérje a fűrészt a tornác

sarkában. De nem sikerült elérnie, egyik homokos talpával

föllépett hát a linóleumra. Bár a fűrész épp olyan rozsdás volt,

mint a fejsze, a fogai még acélosan csillogtak. Eltartotta

magától, ahogy Apa tanította, nehogy a fogak megvágják a

lábát. Fául szó nélkül átvette, és visszafordult a mangófához.

A fűrész fogai belévájtak a fába, ott, ahol a fejsze megkezdte.

A férfi karja azonban hamar elfáradt a fűrészelésben. A verejték

lefolyt a homlokáról, és csípte a szemét. Jó ideig eltartott, amíg

a fűrészt átkényszerítette a makacs fán. Megkönnyebbülten

hallotta, hogy az asszony a fiút szólítja.

– Cigarettaszünet, Vakarcs!

Fiú és kutya rohant föl az ösvényen.

A férfi letörölte homlokáról és tarkójáról a verítéket, s

közben elnézte, amint a gyerek jön visszafelé az ösvényen,

nevetségesen óvatos léptekkel, a kannát távol tartva magától,

nehogy a tea kiloccsanjon, és ugyanígy tartja balkezében az

élelmiszeres szatyrot.

Az asszony hangja követte:

– Tedd vissza a holmikat a lépcsőre, ha végeztetek.

Megint arra gondolt, hogy ilyen hang nem tartozhat egy

kemény, összeférhetetlen nőhöz, aki visszautasít minden

kapcsolatot azon kívül, amit a bolt és a posta rákényszerít.

◊

Másnap reggel felé úgy érezte, hogy a napalm égeti a hátát

és a kezét, s a fájdalom behatolt legmélyebb álmába is. Saját

üvöltésére ébredt, s az első, amit meglátott, a fiú fölébe hajló

arca volt. Elég távol állt ahhoz, hogy elkerülje az ő hadonászó

karját.

Kenőcsöt és ragtapaszt tett fölhólyagzott tenyerére, és

áldotta a szerencséjét, hogy benne maradt az elsősegélydoboz a

kocsiajtó tasakjában.

Minthogy a hólyagok már fölpattantak, nem tehetett mást,

mint hogy a fertőzés ellen védekezzen. Az egész hét a sajgó

izmai, és fölsebzett keze okozta gyötrelemben telt el.

Brenda fülében az esőtől, naptól és széltől megvetemedett

ajtó nyikorgása minden reggel egybefolyt a fejszecsapásokkal

vagy a csákány tompa puffanásaival a vaskemény talajon. Ez

így ment egész délelőtt – mint egy távoli kötelező kíséret a bolti

és postai munkához – mindaddig, amíg a kölyköt oda nem hívta

a hátsó ajtóhoz, hogy kiadja a teáskannát meg a sütemény vagy

kétszersültcsomagot. Délben aztán újra hívta a fiút.

Paul mókás grimaszt vágott, mikor a gyerek a hét végén

átnyújtotta neki az írásos üzenetet:

„A motorcsónak kezelő szerint 31/2 dollárral rendesen meg van

fizetve az a nem szakképzett munka, amit eddig végzett.

Ha holnap reggel fölküldi hozzám egy jegyzékkel a fiút,

elkészítem a csomagot, és ami azon felül marad, azt készpénzben

kifizetem.”

A gépelt számok élesen ugrottak elébe, mint saját

alkalmatlanságának értékmérői. Három és fél dollár azért a

munkáért, ami feltörte a kezét, és teljesen kikészítette!

Mielőtt bevonult, heti hetvenet keresett a telekügyletekkel.

És külön jutalmat kapott, ha olyasmitől sikerült

megszabadulnia, ami az eladhatatlan ingatlanok listáján

szerepelt. Tehát nemcsak emberi mivoltában ment tönkre,

hanem mint munkaerő is a huszadrészét éri. Ilyen

viszonylagosak józan szemmel nézve az értékek.

A hét végét jórészt a homokban heverészve töltötte. Evett,

aludt és a hullámokon lovagolt. Hétfő reggelre a vállában és a

hátában megszűnt a fájdalom, de a tenyerén a hólyagok nem

gyógyultak be.

19

Fokozatosan kialakult a napok rendje. Kezdődött azzal, hogy a

fiú bekopogott a tejjel a hátsó ajtón. Brenda sokszor kíváncsi

volt, vajon csakugyan Vakarcsnak hívják-e. Gyermekkorában

Doolinbában volt egy öreg, kancsal bennszülött, akit

Forgószemnek hívtak. Sosem tudta meg, vajon a szülei adták-e

neki teljes komolysággal ezt a nevet, vagy fehérek

ragasztották-e rá csúfnévnek.

A konyhaablakból figyelte a fiút, amint végigmegy az

ösvényen, egyik kezében a kannát egyensúlyozva, másikban

az élelmet, kínosan ügyelve lépéseire, miközben a kutya

ficánkolva körülugrándozza. Ahogy nézte őket, arra gondolt,

hogy a Vakarcs név különösen találó, hiszen szegény kis

kölyök alig látszik ki a földből. Csenevész lábai pedig olyanok,

mint két sötétre pácolt bot. A növekedésben levő kutya

esetlen fekete lábaival méltó párjának látszott, és egyre

nyilvánvalóbbá vált, hogy valahol az ősök között egy

kenguru-kutya is akadt.

Amikor a gyerek eltűnt a Devil’s Head mögött, Brenda

megfordult, hogy elkészítse reggelijét és meghallgassa a

neweastleri rádió hétórai híreit. Azelőtt a rádió hívójele azt

idézte föl emlékezetében, amit el akart felejteni. Most csupán

várakozást keltett benne. A kert kezd kialakulni!

Próbálta maga elé képzelni a férfit és a fiút, amint együtt

dolgoznak, de nem sikerült. A fiú mindig csak az a csenevész kis

bennszülött maradt számára, bizonytalan mosolyával és sötét

szemével, amelynek mélyén ijedtség rejtőzött, és mellette a

kutya mintegy parodizálta gazdája félelmét.

A férfit pedig egyáltalán nem tudta maga elé képzelni.

Nyúlánk test, amely ideérkezése első napjaiban oly vakmerően

nyergelte meg a bomborát, délben pedig lassan cammog az öböl

partján a domb felé, háta és válla tartása fáradtságot tükröz,

ócska szalmakalapját mélyen a fejébe húzza, mint aki el akar

rejtőzni a világ elöl. Azon gondolkodott, vajon a

nyomorékságán kívül nincs-e más is az életében, ami arra

késztette, hogy a Devil’s Head magányát válassza, ahol a

leghalványabb reménye sem lehet arra, hogy bármilyen

szegényes, de biztos megélhetésre tegyen szert.

Este, amikor bezárta a boltot és a postát és lelakatolta a

páncélszekrényt, kiment a kertbe, hogy megnézze, mit végeztek

azokban az órákban, amikor a levegőt a fejsze, lapát vagy

csákány hangja hasogatta, vagy a gereblye kaparta a naptól

keményre sült talajt.

Egy napon, amikor már csak a rönkök voltak a földben, az

egyiken néhány sort talált odatűzve:

„Ha tűzifának kívánja fölhasználni, tudassa, mert akkor

fölaprítom.”

Az odavetett kézírás úgy meghökkentette, mintha kísértet

szólalt volna meg. Kivette zsebéből a ceruzáját és ezt írta alá:

„Köszönöm, de fára nincs szükségem. Szabaduljon meg tőle,

ahogy tud.”

Fokozatosan, de sokkal gyorsabban, mint gondolta volna,

eltűnt a kert vadonszerűsége, amint kiásták, és halomba rakva

meggyújtották az elégett gyümölcsfák, az elpusztult szőlőtőkék,

a bozót és a bokrok elszenesedett maradványait; elhamvadtak,

miközben a férfi tovább dolgozott.

Csak a magától kihajtott szilvafa maradt meg a

konyhaablak alatt – élőn vagy félig élőn, amint egyik érintetlen

ága remélni engedte.

Amikor a déli szünet idejére bezárta a boltot, megfigyelte

őket, amint libasorban mennek az öböl felé; a fiú igyekszik

alkalmazkodni a férfi hosszú, ideges lépéseihez, s igyekezetében

nem annyira szalad, mint inkább szökdécsel.

Hogy aztán mit csinálnak, amikor eltűnnek a magaslat

mögött, nem tudta. Nem is volt rá kíváncsi, minthogy

kapcsolatuk megszakadt alkonyatig; akkor a gyerek megint

kopogott a hátsó ajtón, karjában a minden esti nyaláb fával.

Ilyenkor ad neki a másnapos kenyérből és kekszből meg a

túlérett gyümölcsből, s olykor egy sonkacsontot a kutyának,

aztán fölszívja őket a növekvő sötétség.

Néha éjjel, hogy elűzze magányát, ami mostanában kezdett

terhére lenni, és nem talált semmi kedvére való olvasni- vagy

meghallgatnivalót, berobbant a konyhába, és nagy lendülettel

hozzáfogott pogácsát, kekszet vagy piskótát sütni, de csak addig

evett belőle, amíg friss volt. Ilyenkor aztán egész halom

pogácsát, kekszet vagy dzsemmel megtöltött piskótát küldött a

triónak, és a férfi, a gyerek és a kutya elfogyasztották, ami az ő

szakácskodó szenvedélyéből tellett.

Egyik délután, amikor a lemenő nap utolsó sáfrányszínű

sugarait szórta a tengerre, meglepetten látta, hogy már

nincsenek ott a fatönkök sem, csak a kiásott gödrök mutatják a

helyüket: a kert egyik végétől a másikig sorjáztak. A fák nélkül

kietlennek látszott a föld. Kedvetlenül tűnődött azon, vajon

fog-e itt valaha is valami virágozni.

◊

Paul elolvasta az üzenetet, amelyet a gyerek a reggeli tejjel

hozott; személytelen, géppel írt cédula volt, s valamilyen lejárt

postai űrlap hátára gépelték.

„Azt ajánlom, hétfőn kezdjen hozzá a rőzsekerítéshez, különben

a szél befújja a homokot.”

Paul megrántotta a vállát. A leghalványabb fogalma sem

volt arról, hogyan kell rőzsekerítést csinálni, de majd a kölyök

megkérdezi Jacket vagy Alecet, akik, úgy látszik, mindent

tudnak.

Akármilyen ügyefogyottan készül is el az a kerítés, legalább

lesz mit enniük, amíg megtanulja.

Amikor hétfőn reggel fölébredt, még mielőtt a fiú

megérkezett volna a tejjel, meglepetten tapasztalta, hogy

viszolygás nélkül néz a nap elébe, nem úgy, mint az előző hónap

minden napján. Reggeli után így szólt:

– Ma rözsét nyesünk, tehát először is vidd föl ezt az üzenetet

a boltba, és kérdezd meg a postakisasszonyodat, hogy van-e

valami szerszám, amivel ágakat vághatunk.

Kemmy és a kutya szokott fürgeségükkel járták meg a

dombot. A fiú óriási nyesőollót cipelt és egy szekercét, s azokhoz

az ehető gyökerű bokrokhoz vezette Pault, amelyek az öböl

mögötti homokdombot szegélyezték.

Amikor először jártak erre, az egész nem volt egyéb, mint

kicsavarodott ágak és gallyak megfeketedett tömege. Közben

azonban megérkezett a tavasz, és most apró, fehér, mézillatú

virágokkal borított zöld lomb fogadta őket.

– Olyan, mint a menyasszonyok körmenete – mondta

Marilyn, amikor első ízben ütötték fel a sátrukat nászútjukon.

Házasélete és az elégett bozót között volt valami ironikus

hasonlóság, azzal a különbséggel, hogy a bozót feléledt a

következő tavasszal, és pazarabbul virágzott, mint valaha.

Vagdosta a kemény bozótot, és sajnálta, hogy a, gallyakkal

együtt kénytelen levágni a virágokat is. Miután lenyeste,

hosszában egymás mellé fektette őket, majd a fiú a parton

halomba rakta.

Amikor a „hahó” fölhangzott a posta lépcsőjéről, nem

akarta elhinni, hogy a három óra már letelt. A fiú és a kutya

megnyúlt testtel rohant, mintha bajnokságot akarnának nyerni,

és a lépcsőn ott állt az asszony tengerészkék kezeslábasban.

Első ízben ragadta meg a reggel csodálatos szépsége. Az

égbolt, a tenger és a nő a különböző árnyalatú kékek

szimfóniájává olvadt össze. Távolabb volt, semhogy láthatta

volna az asszony arcát, csak azt, hogy magas és karcsú, és a haja

sötét. Egyáltalán nem az a visszataszító, besavanyodott aggszűz,

pedig ilyennek képzelte el a fiú által tolmácsolt szavai és

személytelen üzenetei alapján.

Hátat fordított, és egy új cserjét kezdett vagdosni. A levegő

megtelt a számtalan méh zümmögésével, megzavarta

lakmározásukat a virágokon. A fiú azt mondta, ezek

bozótméhek, nem szúrnak. A virágok illata, a méhek döngése és

a tenger felől áradó hűs fuvallat olyan gyönyört ébresztett

benne ezen a reggelen, amilyet nagyon régen érzett utoljára.

Délben lement a rőzsehalomhoz, amelyet a fiú hordott össze,

összekötözte, és együtt átvitték az öböl túloldalára, s ott

lerakták a posta kerítése mellé. Apró méhek felhője követte őket

még akkor is: fosztogatták a fonnyadó virágokat.

Kedd délre úgy gondolta, hogy már elég rőzsét gyűjtött az

oldalsó kerítéshez, amelyhez az uralkodó szél szinte

szakadatlanul hordta a homokot. Másnap hozzákezd a szélfogó

építéséhez, hogy lássa, mennyi rozsét kell még vágnia a többi

két oldal bekerítéséhez.

A hónap végére a kert tiszta lett és barátságos; sűrűn fonott

kerítésének elszáradt virágaiból még mindig áradt a mézillat, ha

a nap rájuk tűzött.

A homokos talaj sötét volt az elmúlt években bőségesen

befogadott komposzttól, meg az elégett levelek hamujától, most

még sötétebb lett a tehéntrágyától, amivel Paul tovább

javította. Ahogy Brenda akkor este végignézett a frissen

megforgatott talajon, az ágyások közti takaros ötvényeken,

érezte a kert újjászületésének örvendetes levegőjét. Még a

kajaput-fákon is megjelentek az új sarjadás halvány jelei.

– Várni és örülni – mondta hangosan, és nevetett

romantikus hangulatán. A föld elvárja az újjáéledést, ez

természetes, de nem is emlékszik a mindent letaroló tűzre, s arra,

hogy elpusztult minden, ami addig kihajtott belőle. Az eső

gyógyító hűsében vakon és öntudatlanul átalakította az

elszenesedett maradványokat még gazdagabb talajjá. De örül

neki? Nem.

Másnap beszélt Jackkel, a motoroskomp vezetőjével, a

doolinbai kertészet tulajdonosának fiával. Az volt a híre, hogy

bár örökölte apja ügyességét, nincs türelme a kertészkedés

hosszadalmas műveleteihez. A régi terv alapján megvitatták,

mit volna érdemes, ültetni, figyelembe véve a talajt, az évszakot

és az uralkodó széljárást. Jack egy listával távozott, és amikor

visszajött, kis teherautója meg volt rakva egy csomó életerős,

gyorsan növő gyümölcsfával, bokorral és dísznövénnyel,

amelyekkel el lehetett kezdeni az újjáélesztést.

Brenda kivitte a régi kert vázlatát, és a nedves

zsákvászonba göngyölt facsemetéket a megfelelő helyre fektette,

mindegyiket egy yardnyira attól a helytől, ahonnan az

elpusztult fákat kiásták – így a régi tervhez igazodik, de

megújított földbe kapaszkodhatnak az új gyökerek.

A következő este egy embrionális állapotban leledző

gyümölcsöst talált.

Napról napra figyelte a kert alakulását. A gyümölcsfákat új

helyükön, a rózsabokrokat, a golgotavirágot, a bougainvilleákat,

a jacaranda-fákat.

Minden este meglocsolta őket, és leste az első új zöld

hajtásokat, amelyek azt jelzik, hogy megeredtek.

Egy évig elkerülték a madarak a kipusztult vidéket. Most a

tavasszal együtt ők is visszatértek, és lentről, az öböl felől

Brenda hallotta a jégmadár kacagó hangját, ahogy búcsúzik a

naptól és az uhuk, ütemes huhogását, ahogy üdvözlik az

éjszakát.

Hosszú ideig álldogált, kezében a locsolóval, még azután is,

hogy befejezte az öntözést, és kicsurgatta a csőből a vizet a félig

elégett szilvafára, melynek duzzadó rügyei az élet természetes

jeleit mutatták. Kinyújtotta feléje a kezét, és bámulva

tapogatta a nyers kérget, mint azóta mindennap, hogy

mutatkozni kezdtek rajta az újjáéledés legelső jelei.

Csodálatos, hajtogatta magában, bár nem hitt a csodákban.

De csodálta, hogy egy ilyen fa, amelynek egyik oldala úgy

megégett, hogy a kéreg lepattant a kiszáradt törzsről, egyetlen

érintetlenül maradt ága által képes újjáéledni. Úgy hatott rá,

mint egy-egy vers akkor, amikor még hitt a költészetben.

Figyelte a kertet, amint gyökeret bocsát és növekedésnek

indul, ahogy a magvak kidugják a földből száraikat, a

golgotavirág indái kitárják első kacsukat, hogy megragadják a

támasztékot, s a fák rügyeiből előbújnak az első összesodrott

levélhajtások.

A következő napra szóló munkaterv legépelése jóleső esti

időtöltéssé vált. A kertészeti katalógusok tanulmányozása

kellemesen helyettesítette a mindig csak másnap érkező újságok

átlapozását. A szakkönyvek olvasása már elmélyülést igényelt:

megismerkedett a talajtípusokkal, a trágyázás mikéntjével, s

hogy mely növények a legalkalmasabbak ezen a vidéken, és

miként kell próbát tenni velük. Kezdett rájönni, micsoda

vigaszt jelentett apja számára a kertészkedés, s mennyire

kitágította érdeklődési körét.

◊

Amint múltak a napok és hetek, és megjött a tavasz a

nyugati szelekkel, amelyek a kontinens halott szívéből a por

szagát hozták, s vöröslő fátyolfelhőt vontak az égre, a kert

Paulnak is szenvedélyévé vált. Sosem hitte volna, hogy

érdekelni fogja a kertészkedés. Hogy örömöt fog találni a

kertészeti könyvek olvasásában, amelyeket az asszony a

napilapokkal együtt küldött ki neki. Anélkül, hogy valaha is

találkoztak volna, együtt tervezték meg a kertet, sőt ő volt az

aki azt ajánlotta, hogy létesítsenek egy kis zöldségeskertet is.

Brenda beleegyezett.

20

A szeptember északról érkező szélrohamokkal kezdődött,

amelyek fölkorbácsolták a hullámokat, végigcsaptak a földön,

és gomolygó felhőket tereltek a tenger fölé. A rádió azt

jelentette, hogy egy ciklon sereghajtója fenyegeti a középső

partvidéket. Az első éjszakán Brenda ébren feküdt, és hosszú

ideig hallgatta az eső dobolását a bádogereszen; a víz, mint

valami miniatűr vízesés szüntelen dallamos csobogással ömlött

lé a földre. A hang gyerekkorába vitte vissza.

Akárcsak a doolinbai öreg ház tetejét, ezét is hullámlemez

födte, és a rázúduló eső folyamatosan váltakozó ritmusa

pontosan érzékeltette a vihar erősbödését vagy csillapultát. A

szél olykor viharos lökésekkel támadta az ablakokat és ajtókat.

Az eső gyógyító balzsamként hatott rá, meglágyította

gyerekkori emlékeinek kemény burkát, fölidézte benne a rég

elvesztett otthon édességét és melegét. Gondolatai valami

szivárványszerű köd-fátyolon át bejárták a múltat, amikor

anyja még nem volt béna, s apja minden gondolata körülötte

forgott, és szerelmük világítótornya kizárta őt fényköréből. Az

eső kopogása anyja lépteire emlékeztette, amint éjszaka bejött,

hogy betakarja őt. Az ereszben rohanó víz apja rekedtes, mély

hangját idézte föl, amint este mesét olvas neki. A szél oltalmat

jelentett a külvilág kegyetlenségével szemben.

Az eső élő hangszimfóniaként zúdult a vastartályba, amely

a tűz napja óta szárazon állt. Hangszínének változása jelezte a

víz magasságát, az első üres kongástól az elmélyülő harsogásig,

míg az utolsó vékony hang azt nem jelezte, hogy a tartály

rövidesen megtelik, s a víz kicsurran belőle.

Nem érdekelte, hogy meddig fog esni, hogy vajon jön-e

valaki vásárolni vagy a postára elintézni valamit. Ő

biztonságban van. Álmában is hallotta a szél crescendóját, amíg

a vihar elérte tetőpontját.

◊

Paul káromkodott, mikor a tenger felől hömpölygő

szakadozott felhők tömör takaróvá sűrűsödtek. Az

időjárásjelentések csakhamar megerősítették, hogy ciklon

dühöng a part mentén. Sem a sátra, sem az életmódja nem

alkalmas a ciklonokra. A hirtelen, rövid záporok, amelyek

délnyugatról érkeztek, kisebb bajt jelentettek. De most

északkeleti irányból jött a vihar, a tenger felől, és legfőbb erejét

a Devil’s Headre zúdította, mintha vérbosszú dúlt volna a

tenger és a föld között. Az egyetlen száraz hely a kocsi volt, a

sátorponyva alá, amely nappali pihenőhelyéül szolgált,

behatoltak a nedves széllökések.

Piszkosszürke, áthatolhatatlanul sűrű felhőtömeg zárta el a

hegyet és szürkítette a tengert. Nem hallatszott más, csak a szél

jajgatása, s az eső dübörgése a kocsi tetején, a szakadatlanul

ömlő eső az ablakon keresztül tömör üvegtányérnak látszott.

Olyasféle eső volt ez, mint amiben „odaát” volt részük a

monszun idején. Egy pillanatig úgy is érezte, hogy az Elmertől

kapott rohamsisakján dobol az eső, vízhatlan zubbonyát

csapkodja, és csizmája cuppog a folyékony sárban.

Káromkodva terelte vissza gondolatait. Legalább amikor

ébren van, maradjon a jelenben! Épp elég, hogy álmában kísérti

a múlt.

◊

Egész éjjel, megállás nélkül zuhogott. A barlang oldalán

lecsurgó víz hangja elvegyült a fák közt tomboló szél

bömbölésével. Kemmy álmában újra átélte azt a rezervátumon

végigsöprő ciklont, amelyet még Grumpynál élt át. Egy

szélroham elvitte a kalyiba tetejét. A lezúduló eső csípte

meztelen testét, Grumpy széles marka keményen fogta az övét, s

úgy vergődtek előre, mintha egy óriás keze lökdösné őket.

Elkínzottan botorkáltak, amíg egy menedéket nyújtó párkány

alá húzódhattak, ott lefeküdtek, kezüket a fejük fölé kulcsolva,

a többi fekete test közé. Fejük fölött üvöltött a szél, magával

sodorva a recsegve összeomló hullámlemezbódékat.

Másnap reggel sem szűnt az eső. A sárgás fényben nem

tudta megállapítani, hány óra lehet. A madarak hallgattak, egy

gyászmadár kivételével, amely időnként belehuhogott a csöndbe.

Kemmy fektében kinézett az átázott bozótra, mellette a kutya

megfontoltan pihentette orrát a mancsán, várva, hogy

kiderüljön. A hangyák fészkük bejáratát földhányással vették

körül, jelezvén, hogy tudják, még több eső is jön. Egy béka

heves brekegésbe kezdett, csatlakozva a lezúduló víz és a fák

között üvöltő szél lármájához.

Kemmy éhes volt, és a Kutya is nyüszített az éhségtől, így

hát elővette azt a száraz kenyérmaradékot, amelyet arra az

időre tett félre, amikor talán nem lesz mit enniük. Kettétörte, és

az egyik felét a kutyának adta, aki minden lelkesedés nélkül

szaglászgatta. Aztán látta, hogy gazdája megeszi, mire ő is

lassan rágcsálni kezdte, világosan kimutatva, hogy nem nagyon

kedveli. Amikor végeztek vele, visszafeküdtek, arccal az üreg

bejárata felé, s úgy figyelték a lezuhant fa függönyén keresztül

az ömlő esőt.

A kutya ugatni kezdett, egy kis leveli béka ugrált végig az

ázott talajon, majd megállt egy kis levélcsomó tetején. Görbe

lábai közül tisztán előfehérlett krémszínű hasa. Látták hogy ver

a pulzusa a torkában: tik-tak, tik-tak… A kutya előre kúszott és

kinyújtotta az egyik mancsát. Kemmy azonban a hátára tett

tenyerével megállította. A béka leugrott a dombocskáról,

egyenest a barlang szájához, ahol aranypettyes teste úgy

ragyogott, mintha egy láthatatlan napsugár hullott volna rá.

Ott feküdtek mind a hárman. A fiú figyelte a béka torkát, amint

süllyed és emelkedik, érezte a kutya bordáinak emelkedését és

süllyedését a keze alatt, és hirtelen rájött, hogy az ő szíve is egy

ütemben ver azokéval.

– Ne – mondta a kutyának, s lenyomta, amikor ismét meg

akart mozdulni. – Nem: szabad bántani, ő is itt él velünk.

A kutya fojtottan vinnyogott, de nem mozdult, és a béka

ott maradt, szemét tűnődve szegezve valamire, amit ők nem

láthattak. Mikor végre egyenletes szökkenésekkel tovább ugrált,

a fiú fellélegzett, a kutya pedig megint nyüszített – hogy

sajnálatból-e vagy a megkönnyebbüléstől, azt nem lehetett

tudni.

A vihar nem enyhült, és Kemmy végül eldöntötte magában,

hogy akár esik, akár nem, neki el kell mennie a tejért.

◊

Brenda annyira belebonyolódott az álmába, hogy amikor a

félénk kopogtatásra kinyitotta az ajtót, bosszús lett, amiért

képzelődésében megzavarták.

– Későn jöttél – mondta kedvetlenül a fiúnak. Szent ég,

milyen vizes vagy!

A fiú ruhája második bőrként feszült a testére, fekete haja,

mint valami gumisapka tapadt a homlokára és a kutya is

csöpögött. A lábuk alatt víztócsa keletkezett.

– Ne gyertek be! – szólt rá a fiúra élesen, amint az egyik

lábát a lépcsőre tette. – Bepiszkítjátok a tornácot, olyan vizesek

és sárosak vagytok mind a ketten.

Átvette a kannát, kiöntötte a részét egy kancsóba, majd

visszaerősítette a fedőt.

– A főnököd biztos nem fog dolgozni ilyen esőben. Küldök

neki valami élelmet, és ma már nem kell visszajönnöd. Nem

akarom, hogy széthordd a sarat.

Becsomagolt egy egész kenyeret, és becsúsztatta egy

nylonzacskóba, majd mellé tett még egy csomag kolbászt és fél

font vajat.

A gyerek könyörögve emelte rá a tekintetét.

– A tejeshölgy azt mondta, hogy a patak vize nem jó...

Postakisasszony, kérem, vehetek egy kicsit a tartályból?

Brenda lenézett rá, és elnevette magát, annyira nevetséges

volt a kérdés. Mindenfelé ömlik a víz, ő meg engedélyt kér, hogy

vegyen felőle!

– De nincs hozzá kannám – mentegetőzött a gyerek.

– Nekem sincs. Legjobb lesz, ha abban a kis vödörben viszel

belőle, amelyik a tartály mellett áll. Tiszta. De hozd vissza.

Olyan gyorsan csukta be utána az ajtót, hogy még a

motyogását sem hallotta:

– Köszönöm, postakisasszony.

Az asszony utánuk nézett, amint fejüket leszegve mentek a

Devil’s Head felé, a gidres-gödrös homokon át, majd föl az

ösvényen, s a fiú válla meggörnyed a kanna és a vödör súlya

alatt, a kutya farka meg merő együttérzésből lekonyul. Micsoda

szülők! Ilyen reggel elengedni egy gyereket, mi több, kabát

nélkül!

◊

Paul megrezzent, amikor a csuromvizes fekete fej

bekandikált a kocsiba. Ingerülten kiáltott rá:

– Nem megmondtam neked, hogy jelezd, ha jössz? Nem

szeretem, ha úgy lopakodsz ide, mint valami tolvaj.

A fiú kinyitotta az ajtót, a plasztikba csomagolt élelmiszert

letette az elülső ülésre, és rekedtes hangján elmormolta a

szokásos köszöntést:

– Jóreggelt, Főnök.

– Az isten szerelmére, ne tedd ide azt a csöpögő holmit a

Kocsiba! Vedd ki a tasakból. Mindent összevizezel vele.

A fiú engedelmesen kivette az élelmiszert a nylonzacskóból,

és úgy tette az ülésre.

– Mi az ördögöt akarsz ma itt?

– Elhoztam a tejet meg a kenyeret, Főnök – motyogta a fiú.

– Maradt még bőven ennivalóm. Tudtad jól. Ma nem lehet

dolgozni, és nem akarom, hogy itt lebzseljetek.

A gyerek pislogott, és lenyalta szája széléről az ázott hajáról

lecsurgó esőt.

– Az apádnak vagy az anyádnak, akármelyikük is a család

esze, nyilván nincs ki a négy kereke, hogy elengedett ilyen

esőben.

A fiú lesütötte a szemét, a kutya pedig nyüszíteni kezdett, a

férfi nyers hangját hallva:

Paul egyikről a másikra nézett. A fiú tétova hieroglifákat

rajzolt lábával a nedves homokba, a kutya pedig a farka

mozgatásával mintázta a homokot. A szeme leplezetlenül

könyörgött, és farka gyorsabban kezdett csapkodni, amikor a

férfi kivette a papírzacskóból a kenyeret, és letette maga mellé

az ülésre. Hát erről van szó! Mindketten a reggeliért jöttek.

Nyavalyás szülei lehetnek a kölyöknek, ha ide küldik ilyen

időben csak azért, hogy megspóroljanak egy étkezést. De

lenyelte a megjegyzést, ami már a nyelvén volt. Ha már itt van,

lássa valami hasznát. Hadd dolgozzon meg a reggeliért, ha már

más nem ad neki.

Cigarettára gyújtott és felült elszívni, ezalatt a fiú kövekből

ideiglenes tűzhelyet készített a ponyva oltalmában, ahol a talaj

szárazabb volt, egy darabka papírt összegyűrt, az ingéből

fakéreg hulladékot húzott elő, és addig élesztgette a lángot,

amíg az belekapott a gyújtósba, akkor háromszög formában

apróbb rőzsét rakott föléje. A láng zöldeskék és narancssárga

sziszegéssel végigfutott rajtuk, kiszárította belőlük a vizet, és

miközben a fiú gyöngéden fújta, tüzet fogtak, föllobbantak. A

vizet a vödörből a megfeketedett kannába öntötte, és föltette a

tűzre.

– Honnan a pokolból szerezted azt a piszkos vödröt? – kérte

számon Paul.

A fiú megbántottan pillantott föl.

– A postakisasszony adta kölcsön. Belül tiszta. A patak vize

nem jó.

– Nem is vagy olyan buta, mint amilyennek látszol. Vagy

ezt is a szüleidtől tanultad?

A fiú megrázta a fejét, és megigazgatta a lángoló rőzsét a

kanna körül. Beletette a kolbászt a serpenyőbe, és óvatosan

ráállította a kövekre. Kisvártatva ínycsiklandó illat töltötte be

a levegőt.

Paul bosszúsan nézte, hogy a fiú kettéosztja a maga részét,

és fújni kezdi, hogy lehűtse a várakozó kutyának, amely

türelmetlenül topogott elülső lábaival, míg a hátsójával a tűz

felé fordult, hogy megszárítsa magát.

– Tartsd meg magadnak, és ezt add neki! – Paul két falat

nyers kolbászt dobott oda a kutyának, s az nagyot szökkenve

csapott le rá, és bizalmatlanul megszaglászta, mielőtt fölkapta

volna a homokból. A férfi három vastag szeletet vágott a

kenyérből, kettőt megvajazott – magának és a fiúnak –, a

harmadikat csak úgy odadobta, hogy azzal törölje ki a

serpenyőt.

Ha sokáig tart ez az eső, mi a fenéből fogja ellátni magát,

nem szólva a kölyökről meg a kutyáról? Bár ha nem lenne itt a

gyerek, magának kellene a boltba mennie, hogy megvegye,

amire szüksége van, az asszonytól, akit már gyűlölt, amiért

munkát és pénzt ad neki. „Gőgös szuka” – mondta magában, és

hátradőlt, az ülésen, lusta füstkarikákat eregetve, amelyek a

nyitott ablak huzatában szétfoszlottak.

Hallotta kintről a kések, villák és tányérok csörömpölését,

amint a fiú elmosta őket,” majd halk koccanásukat, amint

berakja a kocsi farában levő kosárba.

A halk motoszkálás megzavarta a reggeli utáni kényelmét,

és amikor a hosszú csöndből megtudta, hogy a gyerek elkészült,

odakiáltott neki:

– Vakarcs!

A fiú arca megjelent a vezetőülés ablakában: szája félig

nyitva, fölhúzott szemöldökében balsejtelem. A férfi végigmérte,

gyűlölte ezt az érzékeny arcot, amely annyira hasonlított az

övéhez, gyűlölte szemében az aggodalmat, amely az ő

aggodalmát tükrözte.

– Most, hogy elvégezted a dolgod, és reggelit is kaptál a

kutyáddal együtt, indulás! Töltsd meg a kannát, és vidd vissza a

vödröt annak az asszonynak, nem akarok a lekötelezettje lenni.

Aztán nyomás haza. Végy föl valami szárazát, és maradj otthon

holnap reggelig. Itt minden átázott. Mondd meg az anyádnak,

adjon rád valami kabátot, mielőtt holnap elindít a tejért meg a

többiért. És hozz valami száraz gyújtóst is. Kérd meg az

asszonyt, küldjön nekem néhány cigarettát, ha itt kell

rostokolnom egész nap megint tétlenül, estig elfogy. Ne felejtsd

el!

A fiú ajka remegett, amint kimondta:

– Oké, Főnök. Nem felejtem el.

Még állt egy darabig, mint aki további parancsokra vár. A

kutya szorosan a lábához simult, nem szívesen hagyta ott a

parazsat, amelyből még áradt a meleg.

– Lóduljatok már – förmedt rájuk Paul.

A fiú fölkapta a vödröt és azt mondta:

– Oké, Főnök. Megyünk. Addig is a viszontlátásra.

– Nem „addig is”, te hülye! – kiáltotta utána Paul. – Hanem:

viszontlátásra holnap!

Hátradőlt a kocsiban, és figyelte a cigarettájából fölszálló és

az ablakon kitóduló füstgomolyagokat. Órájára pillantott, majd

a füléhez emelte, hogy meggyőződjék róla, nem állt-e meg. Tíz

óra, még előtte az egész nap, amíg majd ismét bebújhat

hálózsákjába, beveheti az altatóját, és mindent elfelejthet.

Nem bírta tovább a tétlen fekvést. Újra fölfedezett

izomzata mozgásra vágyott, bőre a hűs víz csípősségét kívánta.

De a tengert vihar korbácsolta, és a súlyos hullámok kicsaptak a

homokra.

Szinte megdöbbenve gondolt arra, hogy amikor idejött,

mennyire örült volna ennek a viharnak. Most pedig az

óvatosság arra inti, hogy ne kísértse, túl nagy a kockázat.

„Miféle kockázat – kérdezte magától gúnyosan. – Ugyan mit

kockáztatnál te, szegény, elcsúfított hülye?” Nem tudott

magának válaszolni.

Végtelen lassan múlt el a délelőtt. Megitta a hideg tejet, és

amikor megéhezett, kinyitott egy doboz szardíniát, hogy

vajaskenyérre kenje. Visszafeküdt és félig bóbiskolva hallgatta

az eső csapkodását a ponyván, kopogását a kocsi oldalán, s a

megdagadt patak rohanását a tenger felé. Más hang nem

hallatszott. A madarak hallgattak. Nem volt ugatás, hogy

megtörje a csöndet, nem volt itt a gyerek, hogy nevessen és

ugorjon a parancsot teljesíteni. Nem volt semmi. „Vigyázz! –

figyelmeztette önmagát, hogy legalább valami hangot halljon,

ha mást nem, a sajátját. – Ne hagyd el magad, amiért esik az

eső, és nincs itt az a bennszülött kölyök meg a kutyája, hogy

gondoskodjanak rólad!...”

21

Másnap reggel a vihar kis időre alábbhagyott; Kemmy és a

kutya kimászott a barlangból, mert a kínzó éhség hajtotta őket.

Az előző napi reggeli óta nem volt mit enniük. A

postakisasszony sem adott semmit, mert amikor visszavitte a

vödröt, nem volt nála fa, ami mentségül szolgálhatott volna

arra, hogy bekopogjon az ajtón. Egész éjjel a nyirkossá vált zsák

alatt feküdtek, s csak a kutya bundája száradt meg, az ő

pulóvere és nadrágja tapadósan nedves maradt. Kinyújtózott,

hogy megmerevedett végtagjai kiengedjenek, és ujjai közt

kifújta az orrát. A barlang hideg volt, mert a szél a tölcsérszerű

nyíláson befújta az esőt, úgy, hogy a homokkő falakról csurgott

a víz, és a talaj egészen átázott.

Fiú és kutya átcsörtetett az ázott bokrok között, a

csuromvizes levelek cuppogtak a talpuk alatt, és az ágakról

valóságos zuhany zúdult a nyakukba, amint átbújtak alattuk. A

víz bokáig csapott föl.

Kemmy jobban fázott, mint valaha a rezervátumban. Azóta

már elfelejtette, hogy ott is gyakran esett az eső, csak a ragyogó

napsütésre emlékezett. Ez a vidék hideg. Az eső hideg. A szél

hideg.

Átmentek a függőhídon a patak fölött, amely a megduzzadt

vizet szállította a tóból a tengerbe. A tejeshölgy háza mellett a

rét kisebb tóvá változott, csak a tehéntrágya kupacok

emelkedtek ki a lucskos fűből. Egy emelkedőn, a terebélyes

fügefa alatt, amelynek sűrű lombkoronája csak csöppenként

eresztette át az esőt, összebújtak a tehenek, ázott farukkal a

szélnek fordulva. A fiú és a kutya is megállt egy pillanatra, amíg

átsöpört fölöttük egy szélroham, beszívták a tehenek édeskés

leheletét és az elhullajtott trágya meleg szagát, hallgatták az

állatok csöndes csámcsogását, amint halk kérődzésel a fiú felé

fordították fejüket és szelíd, közömbös tekintettel bámultak rá.

A szél csillapodott, és a hideg eső lágyan verte a fiú arcát,

amikor a kutyával együtt elhagyta a fa oltalmát. A

tehenészethez közeledve, hallották a tejszeparátor panaszos

nyikorgását és kattanásait. A kanna még mindig ott lógott a

karón, ahol előző reggel hagyta. Levette és megállt, mikor a

juhászkutya ugatva megrohamozta a kerítést. Nem félt tőle se ő,

se a kutyája, sőt, az máris bebújt a drót alatt, hogy a szokásos

orr az orrhoz és orr a farokhoz szertartással üdvözöljék egymást.

Kemmy átmászott a kerítésen, és a gazdasági épület felé

vette útját, sarkában a kutyákkal. A szeparátor zakatolása

bömböléssé erősödött, mire megállt a veranda küszöbén. Látta,

hogy a tejes hölgy arca és fehér köpenye, amelyet ilyenkor

viselni szokott, telefröcskölődik; elnézte, hogy ömlik a lefölözött

tej a vödörbe, a tejszín pedig vastagon egy kisebb kannába.

Az asszony magához intette. Átment a verandán, és megállt

az ajtóban, mert félt, hogy sáros lába bepiszkítja a

kockakövezetet, és a ruhájáról lecsöpögő víztócsákat hagy maga

után. Az asszony odalépett, kerek, vörös arca a szürke fényben

még vörösebbnek látszott.

– Te szegény kis ördög! – kiáltotta lármásán. – Teljesen

átáztál! Nincs másik ruhád, amit fölvegyél?

A gyerek megrázta a fejét, és fölpillantott az asszony

fakókék szemébe, amelyben a vérerek olyanok voltak, mint

némely levél erezete, ha a fény felé tartják.

Az asszony megtapogatta a pulóverét és nadrágját.

– Ha akarod tudni, máris megfáztál, hisz csöpög az orrod és

szipákolsz – korholta. – Nem tudom, miféle apád vagy anyád

lehet, de szégyellhetik magukat, hogy így elhanyagolnak.

A gyerek lesütötte a szemét, lábával nedves ábrákat rajzolt

a kockakövekre, és némán rázta a fejét – így tagadta, amit nem

mert megcáfolni.

– Add ide a kannát, és vesd le a pulóveredet és a nadrágodat,

odateszem a konyhába, a tűzhely mellé.

A gyerek élénken megrázta a fejét, nem akarta megmondani,

hogy alatta nem visel semmit. De még mielőtt szólhatott volna,

az asszony lehámozta róla a pulóvert, és lehúzta a nadrágját,

úgy, hogy sovány kis teste reszketve állt előtte.

Kezét maga elé tette, hogy eltakarja ráncos fütyülőjét. A

rezervátumban egész nap meztelenül szaladgált, mint a többi fiú,

de amikor a Főnök iskolájába ment, Mama azt mondta, hogy a

fehérek és a Jóisten nem szereti meztelenül látni a kisfiúkat.

– Nincs alsónadrágom – mondta rekedten. Az asszony

nevetett.

– Nekem sincs akkorka, ami jó lenne neked. De ne törődj

vele. Még az a te fölfuvalkodott postakisasszonyod is épp eleget

láthatott abból, amit dugdosni próbálsz. És a Főnöködet a

sátorban, azt se nagyon zavarhatja, hisz együtt szoktatok

pucéran lovagolni a hullámokon.

A fiú csodálkozott, hogy honnan tudja, hiszen ők soha nem

láttak senkit az öbölben vagy a parton.

Az asszony megint nevetett.

– Nézd csak meg jól az állatokat, mindnek van ebből a

szerszámból! A bikának is van, a kakasnak is van, a kutyának is

van, hát ne gondold, hogy te vagy az egyetlen.

Leakasztott a szögről egy ócska, foltozott kabátot, és a

szeparátor hangját túlharsogva mondta:

– Igazán nem tudom, miféle emberek élnek manapság. Vagy

lehet, hogy a bennszülött anyák még rosszabbak, mint a,

fehérek? Volt itt egy család a fajtádból, a patak mellett

táboroztak, amíg a rendőrség el nem költöztette őket. Nem

mintha engem zavartak volna. Kaptak tőlem valami kis

munkát, ha éppen kedvük volt dolgozni, de megbízhatatlanok

voltak. Akárcsak a tieid. No, vedd föl Mike öreg kabátját, és

visszafelé gyere be majd, addigra megszárad a ruhád, a kabát

meg nem ázik át olyan hamar.

Odatartotta a kabátot, hogy belebújhasson, és fölhajtotta

az ujját A köpenye hajtókája alól elővett egy biztosítótűt, és

összetűzte a kabátot.

A gyerek esdeklő szemmel nézett föl rá.

– Nincs alsónadrágom – suttogta.

Az asszony úgy nevetett, hogy túlharsogta a szeparátort.

– Menjetek már! Csak hagyd ott a tűt, ahol van, és senki

nem lát semmit.

Kiöblítette a kannát, és beleöntötte a tejet. A kutya az

ajtóban reszketve nyüszített.

– Te is szeretnél belőle, mi? No jó, itt egy kis lefölözött tej.

Ha akarod tudni a véleményemet: mindketten úgy néztek ki,

mint akit lefölözött tejen neveltek föl.

Öntött egy tiszta edénybe, kitette az ajtó elé, és a kutya

mohón lefetyelte. Majd a kannából öntött egy alumínium

mérőedénybe, és odanyújtotta a fiúnak.

– Idd ezt meg, és amikor visszahozod a kannát, akaszd föl,

ahogy szoktad, a karóra: Aztán gyere föl, és kopogj a hátsó

ajtón. Ne ijedj meg a kutyától, ha ugat, csak a kötelességét

teljesíti, de ismer téged is, a kutyádat is. Addig megszárítom a

ruhádat, és kaphatsz még egy pohár tejet... Mondd meg a

postamesternőnek, hogy nem tudok tojást küldeni, amíg ki nem

tisztul. Ilyen időben nem megyek ki összeszedni senki kedvéért.

Az én tyúkjaim nem a futószalagra tojnak, hanem oda, ahová

nekik tetszik. No, lódulj. Kicsit későn jöttél, de nem csoda

ebben az időben. Mi is elkéstünk Mike-kal együtt.

Az asszony örült, hogy Mike szemmel láthatóan fölhagyott

a postára mászkálással, bár a fiú meglehetősen mogorván

fogadta, hogy megkérdezte tőle, miért. Nyilván kosarat kapott,

nem csoda, hiszen az a nő jó pár évvel idősebb a fiúnál. Hogy

mit evett rajta a fia, nem tudta megérteni, hiszen olyan savanyú

őnagysága, mintha ecetes hagymán nőtt volna föl. Pedig az apja,

az igazi gentleman volt. No de mindegy, akármilyen hírek

járnak is róla, Devil’s Head számára szerencse, hogy elvállalta a

postát. Különben nem lenne se boltjuk, se telefonjuk, se

postájuk, és bejárhatnának hetente Doolinbába.

Kár, hogy olyan zárkózott. Jó lenne, ha volna még egy

asszony, akivel munka után elteázgathatnának, egy kicsit

pletykálhatnának...

◊

Kemmy, kilépve a tejgazdaság melegéből, leszegte fejét a

tenger felől süvítő széllel szemben, amelynek heves lökései sűrű

zuhanyt zúdítottak rá. Amikor a híd közepére ért, megroppant a

talpa alatt. Megkapaszkodott a tetődrótban, amely vibrált az

érintése alatt. A kutya a lábához simulva reszketett. A hideg

esőcseppek szúrták az arcát, amint lassan haladt előre, egyik

kezével a drótba fogózkodva, másikkal óvatosan tartva a

kannát. A megduzzadt patak rohant, hullámain szalma meg

lucernaszálak úsztak a magasabban fekvő farmok felől. A

meredek part csúszós volt, és minden lépésnél cuppogott a víz a

lábujjai között.

Alig tudta kiakasztani a drótot a postahivatal kapuján,

muszáj volt letennie a kannát. A kapu a szél nyomására

kicsapódott, és besodorta magával őt is. Megint óvatosan letette

a kannát a kerítés mellé, és becsukta a kaput. Nehezen mozgott

a kabátban, túlságosan nagy volt neki, és az ujja is túl hosszú.

Amíg megkerülte a házat, érezte, hogy az eső a kabát nyílásán

át végigveri a testét, le a lábikrájáig. Szokásos félénkségével

kopogtatott a hátsó ajtón, és várt. A postakisasszony nem jött

ki. Újra kopogott, erősebben, s ekkor meghallotta közeledő

lépteit a linóleumon. Az asszony kitárta az ajtót, és azon a

hangon, amelyet a gyerek reszelősnek mondott magában, szólalt

meg:

– Borzasztóan későn jöttél ma. Tej nélkül kellett

reggeliznem.

A fiú letette a kannát az asszony mellé, és sáros lábát nézte,

melyre nedves fűszálak tapadtak. Az asszony fölvette a kannát,

és a fiú hallotta, amint áttölti a tejet a kancsóba. Félig üresen

hozta vissza.

– A kanna csőrén nyomok vannak – mondta. – Csak nem te

ittál bele?

A gyerek fölpillantott, sötét szeme telve értetlen

tiltakozással. Alig tudott megszólalni:

– Én sosem iszom bele, postakisasszony, sosem ittam egy

csöppet se. Nincs rá szükségem. Amikor érte megyek, a

tejeshölgy mindig ad egy bögrével.

– Úgy? Szóval mindig ad? – Még mindig azon a reszelős

hangon beszélt, majd azzal a nevetésével tette hozzá, amelyet

gyűlölt: – Persze, mert mindig koldulsz. Mint, mint a

magadfajták mind.

A gyerek válaszolni akart, de a nyelve mintha megdagadt

volna a szájában, csak motyogni tudott:

– A munkámért adja. Mert hordom a tejet meg a leveleket...

Amaz nem fogta föl a szavait, és a gyerek visszahúzódott

némaságába, mikor az asszony még mindig élesen rászólt:

– Az isten szerelmére, beszélj hangosan, ne motyogj itt

nekem.

Eszébe jutott a tejeshölgy üzenete, ezért újra összeszedte

magát:

– A tejes hölgy azt mondja, csak akkor küldhet majd tojást,

ha kitisztul az idő.

– És addig miért nem?

– Nagyon nedves minden.

– Cc, cc... – Hátrament, majd a szokásos nylontasakkal tért

vissza.

– Az isten szerelmére, nehogy eláztasd, mert akkor a

főnöködnek nem lesz mit ennie.

A gyerek szó nélkül átvette, lement a lépcsőn, a vödröt a

tartályból túlcsorduló víz alá állította, és miután félig

megtöltötte, átemelte az oldalkapun. Keresztülvágott a hideg,

ázott homokon, majd elindult fölfelé a Devil’s Headre vezető

csapáson, ahol szakadatlanul ömlött lefelé a víz sárga áradata.

A magaslaton belekapott a szél, hátracsapta a kabát

szárnyait, úgy, hogy az eső a térdét verdeste. Küszködve futott

a göröngyös ösvényen, amelyet egészen elborított a víz, és

rekedten kiabált, amint közeledett az autóhoz:

– Én vagyok, Főnök!

Bent a kocsiban a kellemes meleg telítve volt a cigarettafüst

illatával. És mindenekelőtt száraz volt minden fa. Jó lett volna

egész nap idebent kuksolni a barlang helyett, ahová befújta a

szél az esőt, és a víz becsurgott a tető nyílásán. Szótlanul letette

a tejeskannát a vezetőülés elé, ahol az éhes kutya nem lökhette

föl.

– Úgy nézel ki apád kabátjában, mint egy madárijesztő! –

nevetett a Főnök olyan hangon, amitől ő egyszeriben igen

kicsinek érezte magát..

– A tejeshölgy adta – dadogta.

– Miért, apádnak még egy ócska kabátja sincs, amit rád

adhatna? Persze, hiszen ő maga hordja.

Kibontotta a csomagot, félretette a kenyeret, és kinyitotta a

kisebbik csomagot.

– Megint kolbász!

– És szalonna.

– Mit csináljak a szalonnával tojás nélkül? Nem mondtad az

asszonynak, hogy tojás is kell?

– Nincs tojás, Főnök. A tejeshölgy azt mondja, minden vizes.

– Csak nem azt akarod nekem bemesélni, hogy azok a

nyomorult tyúkok sztrájkolnak?

A fiú visszanyelte a torkába tolakodó gombócot. A Főnök

rezignáltan legyintett:

– Oké. Akkor láss hozzá, süsd meg a kolbászt. Magam is

olyan leszek, mint egy kolbász, mire a ciklon elvonul.

A fiú letérdelt a tűzhely elé, az égett üszkök nyirkosan

csillogtak, és a szürke hamu nedves volt. Összegyűrte a kocsi

oldalzsebéből elővett száraz papírt, és fölhalmozta a száraz

aprófát, amit bűnös módon a tartály állványa alól csent el a

postán. Három gyufát pazarolt el, míg a dermedt ujjaival

féltőén védett negyediktől meggyulladt a papír. Amikor az

aprófa is tüzet fogott, nedves rőzsét tett rá a halomból, amely

egyre kisebbedett.

Az orra csöpögött. Letörölte a fölhajtott kabátujjal.

– Jaj, az istenért, ne csinálj ilyet! – kiáltott ki a Főnök. –

Nem óhajtok taknyot reggelizni. Ha nincs zsebkendőd, fújd

ebbe.

Kemmy elkapta az összegyűrt papírzsebkendőt, amiből

egész csomag volt a kocsi kesztyűtartójában, gondosan

megtörölte vele az orrát, és betette a belső zsebébe. Kezét a

nedves fűhöz dörzsölte, és visszaszippantotta orrából a

nedvességet, mikor a teáskannát a vonakodva égő lángok fölé

helyezte, a kolbászt és a szalonnát pedig a serpenyőbe.

A kutya háttal ült a szélnek, nyüszített, amikor

megszimatolta a sülő szalonna illatát, és mellső lábainak

mozgatásával fejezte ki éhségét és türelmetlenségét. A tűz

kétszer is kialudt, mert a pislákoló lángoktól a nedves fa nem

tudott tüzet fogni. Kemmy mindig újra megrakta, s közben

rettegett, hogy az orra újra csöpögni kezd.

A Főnök dörmögve vette el a tányért a félig sült kolbásszal

és a túlsütött szalonnával.

– Ha nem jutok tojáshoz, amíg ez az özönvíz tart, nem

etethetem se a kutyát, se téged, jó, ha magamnak elég. A másik

két szál kolbászt el kell tennem estére.

A kocsi szélvédett oldalán a lépcsőre telepedett a fiú, egy

kolbászt meg egy szelet szalonnát, egy kenyérszeletre tett és a

kutya elé, a földre helyezte. A saját részét étvágytalanul ette

meg, míg a kutya a szokott farkasétvággyal, hangosan falta a

magáét.

Paul kritikus szemmel nézte őket.

– Mondd meg az anyádnak vagy apádnak, ha visszamégy,

hogy szerezzenek valami ennivalót a kutyátoknak. Bár nem is

tudom, miért etetnének egy ilyen haszontalan korcsot...

Kemmy szemét könnyek lepték el, és ráhullottak a kenyérre,

amint majszolta. A kabát ujjával megtörölte a szemét, nehogy a

Főnök észrevegye, hogy sír. Nem mondhatta el a kutya

védelmére, amit szeretett volna, hát csak magában mondta:

„Ő nem haszontalan, Főnök. Ő jó kutya. Melegít éjszaka, és

távol tartja a bozót szellemeit...”

Gondolatai zavarosak voltak, a melle túlságosan nehéz a

zokogástól, attól félt, hogy kitör belőle, ha hangosan megszólal.

Látva a gyerek lehajtott fejét és legörbülő ajkát, Paul

kihajolt a kocsiból, amikor indulni készült, és így szólt:

– Itt van egy ötcentes, kérd meg a postakisasszonyt, ha van

valami csontja, adja a kutyának.

Kemmy elvette a pénzt hideg kezével, és köszönetet

motyogott, félt, hogy valóban sírva fakad, ha még marad.

Beleöntötte a maradék vizet a megfeketedett teáskannába és

nekivágott az ösvénynek a Devil’s Head felé. A víz fölcsapott a

lábára, és ahogy a domb másik oldalán lefelé tartott, a szél és az

eső a kabát nyílásán át megint végigkorbácsolta a testét.

22

Reggelre Kemmy pulóvere és nadrágja megint átnedvesedett a

barlang oldalán befolyó és lassan mind mélyebbre szivárgó

víztől. Magára húzta, az ócska kabátot póttakaróként, s ő is, a

kutya is jól belefúrta magát. A melle fájt minden mozdulatra,

mintha egy gumiszalaggal szorosan körülkötözték volna. Az

orra szüntelenül folyt, a kabát ujjával törölgette, mert a

papírzsebkendő végképp szétmállott.

A fák között átszűrődő fakó fényből tudta, hogy a

szokottnál is később van. Szaladni kell a tejért, de a gondolat

nem volt elég sürgető ahhoz, hogy lábra segítse. A kutya meg-

megszaglászta, nyalta az arcát és nyüszített.

– Jól van, Pocok – mondta Kemmy rekedten, és a szavak

úgy visszhangzottak a fülében, mint a hullámverés. – Jól van,

megyek már.

De nem ment. A kutya kiszaladt, hallotta neszezését a

lehullott ágak közt. Közben elszunnyadt, és egyszerre hangos

ugatásra ébredt: a kutyát a fényben akkorának látta, mint egy

tehén. Aztán hirtelen kicsi lett, mint egy újszülött kiscica.

Megrázta a fejét, ettől valamennyire magához tért. De a

világ körülötte, furcsa módon, hol távolodott, hol közeledett.

Ahogy négykézláb kimászott a barlangból, a leveleket csapkodó

eső hangja orkánná dagadt.

Átbotorkált a bozóton a hídhoz, és nem tudta, hogy a szél

dobol-e a fülében, vagy a hullámverés, vagy pedig az öreg,

fekete Nagakork hangja, akiről Grumpy mesélt. Lehet, hogy

Nagakork azért jött vissza, hogy magával ragadjon a földről

minden bűnös embert, fehéret, feketét egyaránt.

Míg utat tört magának a bozótban, azon töprengett, vajon

mi bűne lehet neki.

A híd eszeveszettebben himbálózott, mint valaha, amint

mindkét kezével a felső drótba kapaszkodva átimbolygott rajta.

Úgy rémlett, minden inog, rázkódik körülötte, pedig csak a

kutya ugrált előtte. Átmászott a legelő kerítésén, és átvágott a

vizes réten. A víz mindenütt bokáig ért, csak a fügefa alatt volt

szárazabb a föld: a tehenek békésen kérődztek, leheletük meleg

volt és émelyítő. Jó lenne, ha olyan bundája volna, mint a

teheneknek.

A tejeshölgy éppen befejezte a fölözést, mikor a verandához

ért, a gépzakatolás helyet adott az imént kisúrolt edények,

kannák csörömpölésének. A kutya ugatására az asszony

fölnézett.

– Ó, te vagy az? Szép. Megint alaposan elkéstél. A fiú

megpróbált szavakat találni, hogy megmagyarázza, miért késett,

de nem sikerült.

Az asszony odajött az ajtóhoz.

– Ebben aludtál, igaz?

A fiú bólintott.

– Biztos, az a lusta anyád meg apád is ruhában alszik.

A fiú megrázta a fejét.

– Ne tagadd nekem. No mindegy, a postamesternőnek meg a

főnöködnek még mindig jobb a tej későn, mint soha. –

Belerúgott a kutyába. – Menj innen, te koszos dög! Tej kéne, mi?

Ma reggel nincs. Mondd meg a gazdádnak, hogy jöjjön

korábban, mielőtt odaadnám az egészet a disznóknak.

A kutya eloldalgott, farkát a lába közé húzva, fejét lógatva:

így fejezte ki szégyenkezését és csalódottságát.

– És számodra sincs ma reggel külön tej, fiatal barátom.

Telefonáltak Doolinbából, hogy mindet küldjem föl a

motorcsónakkal, mert az ottani tejgazdaságot elöntötte a víz.

Minden rosszban van valami jó is, mert bár a doolinbai

gazdaságnak meg neked rossz, de Mike-nak és nekem ez a hét

egy kis külön hasznot hoz. Mindig mondtam, hogy egyszer eljön

az én időm.

A gyerek fülében az asszony kereplése egybefolyt a kannák

csörömpölésével meg a szél és a hullámverés lármájával.

Túlságosan távoli volt, semhogy megértette volna, mit beszél.

Az asszony beleöntötte a tejet a kannába, és rátette a

fedelét.

– És még valamit, fiatalember: tegnap elfelejtetted kimosni

a kannát, és ma reggelre megbüdösödött. El kellett mosnom a

saját edényeimmel, nekem pedig épp elég a dolgom, nem érek rá

másnak a kannáit mosogatni. Hallod, mit mondok?

A gyerek fölnézett rá, és az asszony arcát vörös teliholdnak

látta a tejüzem fehér falának hátterében.

– És nem óhajtom, hogy ilyen csöpögő orral járj ide. Kérd

meg az anyádat, adjon neked egy darab rongyot, ha nincs

zsebkendőtök, az egész helyiséget teleszörcsögöd.

Letépett egy darabot a verandán kifeszített kötélen lógó

rongyos szalvétából, és megtörölte vele a fiú orrát, olyan

keményen, hogy az szinte beleszédült.

– Nesze – és beledugta a rongyot a kabát zsebébe.

– Legközelebb töröld meg az orrodat, mielőtt átmászol a

kerítésen, hallod? És töröld meg, mielőtt a postára mégy, vagy

ahhoz az emberhez a sátorban. Ha van valami, amit nem

szeretünk, az a taknyos orr. Megértetted?

A fiú zavartan nézett föl rá, szavai elviselhetetlenül

doboltak a fülében.

– Felelj nekem, igen vagy nem?

A gyerek megint lesütötte a szemét, ajkai megpróbáltak

szavakat formálni: igen, nem – de homályos öntudatával nem

tudta felfogni, milyen választ várnak tőle.

– Akkor indulj – mondta az asszony, de nem

barátságtalanul, s gyöngéden kitolta a verandáról. – Épp eleget

késtél. És tűzd össze jobban ezt az ócska kabátot, nehogy

megázz alatta.

Most is átment a legelőn, a tejeskanna irgalmatlan súlyával

a karján. Átemelte a kerítésen, majd nagy nehezen

utánamászott, a kabát szárnyai fönnakadtak a drót csomóin.

A híd elevennek tetszett: fölemelkedett, hogy fogadja,

ugyanakkor oldalt hajlott, majd föl-le ingott. Ha nem lenne

nála ez a kanna, négykézláb átvergődhetne rajta. Ehelyett

lépésről lépésre óvatosan kell előre tapogatóznia, a felső drótba

kapaszkodva. Egyszer megtántorodott, úgy, hogy a kanna

tompa hangot hallatva lehuppant a híd deszkájára, és a tej

kiloccsant az oldalán, holott a fedele nem is esett le.

Most meg a hullámzó rét emelkedett föl előtte, majd a

fűcsomók nőttek óriásira, amikor megpróbált átlépni rajtuk,

úgy hogy meg kellett állnia és megvárnia, amíg ismét

összezsugorodnak.

A postakisasszony háza nagyon kicsinek és távolinak tűnt,

míg aztán egyszerre csak elébe tornyosult, és sokkal nagyobb

volt, mint ahogy emlékezett rá, és sokkal közelebb volt, mint

ahogy várta.

Olyan sokáig matatott a kapun, hogy már el is felejtette

volna, hogy miért jött, ha nincs ott a kanna, amely egyszerre

olyan hatalmasra nőtt, mint az a nagy kanna, amelybe a

lefölözött tejet szokta önteni a tejes hölgy. Óvatosan nyúlt

utána, attól félve, hogy nem bírja el, de olyan könnyű volt,

hogy majdnem elejtette.

Brenda kétszer is kinyitotta az ajtót, mert azt képzelte,

kopogást hall. Amikor a postát és a boltot hivatalosan is

kinyitotta, ismét kinézett. Még mindig senki. Megitta az első

csésze teáját, tej nélkül, agyoncukrozva, kedvetlen arcot vágva

hozzá. Tíz órakor kávét készített magának, de a kávé nem volt

számára olyan fontos, mint a tea.

A széllökések ütemesen rohamozták az ablakot. Mostanára

oly megszokottá vált, hogy valósággal meglepődött,

valahányszor egy időre elcsitult. Ezekben a napokban az eső

dobolása a tetőn, a tartályból kifolyó víz csurgása, az

esőcsatorna gurgulázása életének szerves részévé vált. Ha

elhallgatott, a csönd kísértetiesnek hatott, a hullámverés

morajlása pedig zajosabbnak a megszokottnál.

Kezében a csésze kávéval, kinézett az ablakon; a kertben a

palánták lekonyult feje azt jelezte, hogy túl sok vizet kaptak. A

fák beitták, és a levelek átlátszók és merevek voltak a

keresztülfutó nedvtől. A szél a szilvafa élő ágát az ablakhoz

fújta. Az asszony figyelte, ahogy e nedves napok alatt

megduzzadnak a rügyek, és most már úgy látszott, csak az első

napsütésre várnak.

◊

A fiú bement a kapun, föl a lépcsőn. Amikor letette a

kannát az ajtó elé, az hozzáütődött, és a tej kilöttyent, úgy

hogy amikor a postamesternő kinyitotta az ajtót, ráfolyt a

linóleumra.

– Nem elég, hogy órákat késel, még a fele tejet is ki kell

öntened? – förmedt rá Brenda.

A gyerek némán figyelte, ahogy a tej szétszivárog a zöld és

barna mintákon, amelyek éppúgy hullámzottak, mint a nyirkos,

zöld rét.

– Hozz egy rongyot a tartály alól, és töröld föl. Ha ez így

megy tovább, igazán megmondom Mrs. Rogannek, hogy inkább

nem kell a tej. Még mindig jobb a tejpor, mint hogy ilyen

mocskot csinálsz itt nekem.

A feje fölött hallotta a szidást, amíg feltörölte a tejet,

melyet a kutya szomjasan lefetyelt.

– Az isten szerelmére, hagyd kinn azt a kutyát! Először

szertefolyik a tej, most meg ráadásul a piszkos mancsok nyoma

mindenfelé…

Kemmy a tejes ronggyal föltörölte a kutya sáros lábnyomát

is: az eredmény még nagyobb maszat lett.

Az asszony az egyik kezébe odanyomta a kannát, a másikba

a nylonba csomagolt élelmiszert, és máris csukta az ajtót.

– De most aztán el innét, mind a ketten! És az isten

szerelmére, mielőtt bekopogsz, törüld meg az orrod, ne szórd

szét itt nekem még a bacillusaidat is! Nekem munkám van, amit

el kell végeznem.

Az ajtócsapás úgy hangzott a fülében, mint a mennydörgés.

Kiment a kapun, amíg becsukta, letette a földre a kannát meg a

csomagot, aztán nekivágott a véget nem érő vándorlásnak az

öböl mentén. A Headre fölvezető ösvény rohanó hegyi patakhoz

hasonlított. Rálépett az első kőre, de az kicsúszott alóla. Olyan

magasnak látta, akár egy hegyet.

A kutya fölszaladt a meredeken, megkerülve az ösvényt,

amelyen az esővíz keskeny, sziklás medret mosott magának. A

tetőről visszanézett, és látta, hogy a fiú fölbámul rá, de nem is

kísérli meg, hogy fölmásszék. Erre visszafutott, ugatott, lábát

föltette a fiú vállára és megnyalta az arcát. Aztán ismét

falrohant, félúton megfordult és ugatott, mintha biztatná.

Kemmy még mindig nem mozdult, csak bambán nézett föl az

emelkedőre. A sebes áradat kimosta a homokot a kövek alól.

Attól félt, hogy meglazulnak és kibicsaklanak alóla, és ő a drága

tejjel együtt elterül. De mennie kell. A Főnök várja. Nagy

elszánással megindult fölfelé, a tejeskannát, amely olyan óriási

és nehéz volt, mint egy vödör, mindig óvatosan letette maga

mellé, amíg a lábát emelte, hogy kitapogassa a következő lépést

A szíve hevesen dobogott A nylonba csomagolt kenyeret a

kabát alá szorította. A víz befolyt a kabát nyílásán, a pulóver

alá. A hideg megdermesztette a bőrét, a melle nyilallt.

Amikor fölért a tetőre, a felhők hosszú szürke karjukkal

fölemelték, és szédítő magasságban tartották a dühöngő óceán

fölött. Ameddig csak ellátott, mintha megalvadt volna a tajték.

A bombora egyetlen magasba csapó, habzó zuhatag. A

hullámok sisteregve zúdultak a Devil’s Head lábához, és

kushadtan futottak vissza a kavics fölött. Szívét összeszorította

a félelem. Ez nem is víz, ezek az óriások kezei, amelyek

kinyúlnak, hogy megragadják őt, a hajuk őrült kavargásban

lobog utánuk, mint Absolon haja a fák koronája között. A szíve

harsogóbban dobolt a fülében, mint a hullámok.

Még mindig ott állt – úgy rémlett, egy örökkévalóságig,

hallgatva az eső zuhogását, ahogy rohan le az ösvényen.

Nadrágja és pulóvere úgy átázott addigra, mintha nem is lett

volna rajta a kabát. Egyszer jólesett a hideg forró testének,

másszor égette dermedt bőrét. A felhők elengedték, és a

hullámok nem fogadták be, most megint önmaga volt, egy fázós

kisfiú a Devil’s Head tetején, végeláthatatlan vizes ösvénnyel

közte és a lenti sátor között.

Elindult lefelé, vigyázva ereszkedett szikláról sziklára, s úgy

húzta maga után a kannát arról a biztonságos pontról, ahová

letette. Lefelé könnyebb volt, mint fölfelé, és a szíve is

halkabban vert. Majd olyan forróság öntötte el, hogy szerette

volna levetni a kabátját, de nem merte, mert akkor hogy óvja

meg a kenyeret? A víz befolyt a nadrágja ülepébe, és jéghideg

patakként szaladt végig a lábán.

Lefelé kisebb volt a távolság, mint fölfelé, de azért nagyon-

nagyon hosszú volt, és amikor leért, lába remegett, s a karja alig

tudta fölemelni a kannát. Leült egy sziklára, és nézte a sátort,

amely oly végtelenül pici és távoli volt, aztán egyszerre olyan

közeli és olyan széles, hogy eltakarta előle az eget. Mély

lélegzetet vett, hogy elég levegője legyen a kiabáláshoz, amit a

Főnök megkíván. De a lélegzetvétel úgy belenyilallt az oldalába,

hogy a kiáltásból csak rekedt békabrekegés lett. Az oldalai is

úgy emelkedtek és süllyedtek, mint a békáé, csak a brekegése

nem sikerült olyan hangosra.

A Főnök a kutya ugatására nézett ki. Kidugta fejét a kocsi

ablakán, és olyan hangon szólalt meg, amely a tenger zúgásához

hasonlított:

– Ó, te vagy az végre? Mi a fenét csináltál eddig? Egész

délelőtt rád várok.

A fiú bizonytalanul pillantott rá, sötét szeme hol kinyílt, hol

lecsukódott.

– Az isten szerelmére, gyere be az esőből!

Kemmy minden erejét összeszedve fölemelte lábát az első

lépéshez. Ugyanolyan óvatosan és lassan emelte a másik lábát, s

mozgatta a karját, amely a kannát vivő kezét emelte.

Igyekezett kikerülni a ponyvát tartó póznát, mégis nekiment,

mert valahogy nem ott állt, ahol kellett volna. A kanna

kicsúszott a kezéből, és a tejet egy pillanat alatt fölszívta a

nedves föld. A kutya nyalta, amilyen gyorsan csak tudta, a fiú

meg értetlenül rázta a fejét: azon csodálkozott, hogy lehet két

pózna ott, ahol csak egy szokott lenni.

A Főnök olyan hangosan káromkodott, hogy a fülét

hasogatta:

– Az isten szerelmére! Mi a fene ütött beléd, hogy ilyeneket

csinálsz ma?... Egyébként is épp elég hülye vagy, de most...

Szavak zúgtak a fölében, olyan szavak, amiket Mama

megtiltott Apának odahaza. A Főnök végre abbahagyta a

kiabálást.

– Hová a fenébe dugtad az ennivalómat?

Kemmy a kabátja alatt matatott a csomag után.

– Csak nem oda dugtad? Most egyek kenyeret bennszülött

bűzzel?

Megragadta a csomagot, melyet a fiú feléje nyújtott,

kibontotta és megint káromkodott.

– Olyan, mintha rajta aludtál volna!

A fiú némán állt, képtelenül arra, hogy megszólaljon és

képtelenül a gondolkodásra is, a szíve megint olyan dobogásba

kezdett, mint azon a nehéz úton, fölfelé, a Devil’s Headre.

– Hol a víz? – ordította a Főnök. – Hol az az átkozott friss

víz? Nem tudsz felelni?

Kemmy megrázta a fejét, és csak magában felelt:

„Mindenütt víz, mindenütt.”

A Főnök megint úgy ordított rá, hogy a szavak a szirteknek

csapódó hullámverésnek tűntek:

– Mars vissza mindketten, és hozz nekem vizet a teához, és

ha nem tudsz több tejet szerezni, kérj az asszonytól egy doboz

kondenzáltat.

A fiú sarkon fordult, és olyan halkan mondta a szokásos

„oké, Fönök”-öt, hogy Paul csak az ajka mozgását látta.

Kibújt a hálózsákjából, így hűvös volt, ezért kisimította

csuklyás viharkabátját, melyet párnának szokott használni, és

belebújt. Vastag szeleteket vágott a kenyérből és rákente az

összenyomódott vajat, s ez úgy elfoglalta, hogy meg se fordult,

nem is nézett utána annak a sáros kis alaknak, aki elindult

kálváriájára, a Devil’s Headre vezető csúszós ösvényen.

Az öblön túl Kemmy mindig a saját lábnyomába lépett, és

ez azt a képzetet keltette benne, hogy apja nyomába lép, mint

mikor a szökésük alatt halászni mentek az öbölbe. Akkor egyik

lábnyomból a másikba ugrált, mert az ő lába túlságosan rövid

volt ahhoz, hogy apja hosszú lábaival lépést tarthatott volna.

Amint a szüleire gondolt, eleredt a könnye, és úgy sírt,

ahogy a baleset éjszakája óta egyszer sem. Sírva ült le a

víztartály állványának oltalmába, melynek oldalán kopogott az

eső, és a megtelt tartályból a víz furcsa szökkenésekkel futott le

az oldalán, ráloccsant a homokkőre, majd tovább, hogy

csatlakozzék a csatorna vizéhez, amely jócskán megduzzadva

zúdult a patakba. Megtörölte a szemét, amennyire tudta, az

orrát is, és közben elfelejtette, hogy miért is jött ide.

Hallotta az asszony hangját, amint azt mondja, menjen

haza.

Kiment a kapun. Az oldalába nyilalló fájdalomtól szinte

kétrét görnyedt. Száját összeszorította, nehogy hangos

zokogásban törjön ki. „Őslakó fiú sosem sír – szokta Apa

mondani –, és nem is nyafog, fiam!”

Hívó szót hallott, és a vállán át visszanézett. A hang újra

hallatszott. Nem tévedés – édes és magas, mint a rigóé. És a

nevén szólítja. Itt senki sem tudja az ő nevét. Megfordult, fejét

oldalra billentette, és a füle zúgásán át figyelte a hangot, amely

megismételte:

– Kemmy!

Mama hangja. Persze, hogy Mamáé. Hiszen a

postakisasszony is azt mondta, menjen haza, és mondja meg

Mamának, adjon rá száraz ruhát.

Futni kezdett a barlang felé. Legalábbis az agyával és a

szívével futott, de a lábai nem futottak, azok olyan lassan

követték őt, hogy elesett. Nagy nehezen föltápászkodott, és

botladozva megindult a mezőn keresztül, közben kiabált:

– Jövök, Mama! – Hangja visszhangzott a fülében, holott

alig mozdította az ajkát.

Aztán ismét hallotta a hangot, a fénylőt és magasat, és azt

gondolta, hátha egy madár, de a madarak esőben nem szólnak,

csak ülnek némán, tollukat felborzolva, valaminek az

oltalmában, amit éppen találnak. Nem ők szóltak. Esze és szíve

megint előreröppent, miközben a lába lehullott gallyakon

botladozott s tört utat magának a cserjék közt, amelyek a

leveleiken összegyűlt esőt arcába zúdították.

Mama bizonyára otthon várja, ott valahol, a kajaput-fa

mögött, amelynek kérge oly lazán lóg, mintha csupa

papírzsebkendő volna.

Kezét rátette a fa törzsére, és érezte, hogy lágy és eleven az

ujjai alatt. Mögötte egy szürke törzsű fa állt, arra a bozót

valamelyik élőlénye ráfirkált valamit, de nem tudta elolvasni,

hogy mit. Amikor megállt a szürke fatörzsnél, Mama nem volt

ott, távolabb lehetett, és ő csak ment, imbolyogva, el-elbukva,

majd ismét talpra kínlódva magát, és mire hazaért, torkából

megint kitört a zokogás. Állt, szaggatottan lélegzett, a fák és a

sziklák szédült táncot jártak a szeme előtt, akkor jött rá, hogy

ez nem a kunyhó, amiben a telepen laktak, hanem egy barlang,

és bejáratát eltakarja egy lezuhant fa, annak a levelei olyan

illatot árasztanak, mint a mentolos dohány. Itt kell lennie.

Innen jött a hang... De most csönd van. Térdre ereszkedett és

bemászott az alagúton, amelyet teste nyitott a lombok között.

Benézett, Mama nem, volt ott. Megpróbált fölállni, de fejét

beverte a kinyúló perembe. Amint megtántorodott és elesett,

fölötte a tető megelevenedett, Grumpy keze lenyúlt érte, és a

vállára lendítette.

23

Mrs. Rogan hiányolta elsőnek a fiút, amikor másnap reggel

visszatért a révtől, miután Doolinbába küldte egész tejkészletét,

és a híd mellett, a réten ott hevert a kanna.

„Az ördögbe is! – mondta magában. – Még másfél litert

elküldhettem volna. Na mindegy, ha már így történt, megkapja

a kutya meg a macska.”

Némi lelkiismeret-furdalással gondolt arra, hogy tegnap

reggel úgy ráripakodott a fiúra: talán elijesztette, bár ezeket

nemigen lehet. Annyira hozzászoktak már a legorombításhoz,

hogy olyan vastag a bőrük, mint a krokodilé. Azzal nyugtatta

meg magát, valószínűleg az anyja fogta, otthon a fiút, hogy

megszárítsa a ruháját.

Tegnap a kölyök még büdösebb volt, mint a kutyája, és ez

nem csekélység. „Mindegy – bölcselgett magában. – A

postamesternő meg a »főnök« biztos dühös lesz, de úgy kell

nekik! Mind a kettő úgy viselkedik, mintha csakis miattuk sütne

a nap.”

Miközben bevitte a kannát és elmosta, gondolata

minduntalan a fiú felé kalandozott. Azon töprengett, mint már

az első alkalommal is, amikor, a fiú egy reggel fölbukkant a

semmiből, hogy vajon hol lehetnek a szülei, és mivel kereshetik,

a kenyerüket. Se Mike, se Jack nem tudott róluk, holott ők

általában mindenről tudnak, ami tudnivaló akad a környéken.

Nyilván rejtőzködve élnek egy mocskos kunyhóban, ahol senki

sem találhat rájuk, és így senkinek sem lehet fogalma arról,

mennyit lopnak össze. Mellesleg, nem ártana, ha valami

ruhafélét lopnának a kölyöknek. De mint a legtöbbjük,

alkalmasint ezek is csak magukra gondolnak.

◊

Brenda forrt a dühtől, mikor kinyitott egy doboz tejport, és

azt keverte a délelőtti teájába. Utálta a tejpor ízét, de a sűrített

tejét még annál is jobban. A teát viszont nem bírta tej nélkül

meginni. Ami a tegnapi tejből maradt, megitta este, lefekvés

előtt, egyébként sem volt sok. A fiú legalább negyed litert a

linóleumra lötykölt. Kíváncsi, meddig kell meglennie tej nélkül.

Mrs. Rogan nem olyan, hogy kérés nélkül elküldje Mike-ot, és

Mike sem jönne szívesen, hogy megkockáztasson egy újabb

visszautasítást, ő pedig semmi esetre sem megy el. Így hát mára

tej nélkül marad.

Ha a fiú nem jön, annak a férfinak is nélkülöznie kell. Bár ez

igazán nem az ő gondja. Ezen az esős héten körülbelül

elfogyasztotta azt, amit a munkájával keresett, nem mintha

nem hitelezne neki. Az egyetlen öröme, ha kitekint a szélfogó

sövénnyel körülkerített kertbe, s látja, hogy a fiatal fák

szilárdan, egyenesen állnak, és a rózsatövek már bontogatják új

leveleiket. A golgotavirág indái egy lábnyit nőttek, kacsaikat

kinyújtották minden irányba, és hamarosan eltakarják azt a

szemet bántó azbeszt-pala árnyékszéket, amely az északi kerítés

mellett áll. Egyedül a kert élvezte az esőt.

A ház hátsó falánál a mennyezet foltos lett a beázástól. A

ruhásszekrény penész szagú. Penészfoltokat talált a legjobb

cipőjén és retiküljén, annak idején elrakta őket, és nem törődött

velük, amíg a szag nem figyelmeztette. Semmi sem száradt ki,

így a konyha tele volt kiteregetett asztalkendővel, törülközővel

és fehérneművel, abban a reményben, hogy a tűzhely melege

majd kiszárítja. Szűkében volt az aprófának is, és nem remélte,

hogy hozzájuthat, amíg az eső el nem áll.

Szerette volna elkapni a fiú szüleit, és jól megmondani nekik

a véleményét: pont most tartják otthon a kölyküket, amikor a

legnagyobb szüksége lenne rá? Ha a fiúnak nincs másik száraz

ruhája, az apja vagy az anyja is elhozhatná a tejet. De persze az

ilyen népségtől hiába is várna hálát az ember.

◊

Amikor a fiú még tíz órára sem jött meg, Paul olyan trágár

szavakkal káromkodott, ahogy Elmertől tanulta, és élvezte,

hogy olyan könnyedén estébe jutnak. Általában a közkeletű

káromkodásokat használta, amelyekkel az ausztrál katonák

adtak hangot méltatlankodásuknak, de annyiszor elismételték

ezeket a kifejezéseket, hogy már nem is tűntek durvának.

A kocsiban fekve hallgatta az eső heves kopogását a tetőn,

sűrű loccsanásait a ponyván és visszhangos pattogását az

ablakon, párhuzamosan a patak csobogásával és a hullámok

dörgésével. Az éjszaka egybefolyt a nappallal. Azelőtt a

nappalokat eléggé megtöltötték az élet követelményei ahhoz,

hogy az álomképeket elnyomják. Csak éjjel keríthették

hatalmukba, így tudatában az éjjelek és a nappalok világosan

elkülönültek. Nappal a jelenben élt, elméje követte testét a

munka, tisztálkodás, külön élelem megszerzése, elkészítése és

elfogyasztása körüli, látszólag folyamatos tevékenységben.

Ha éppen egyik vagy, másik sem foglalkoztatta, akkor

kiúszott a hullámtörőn túlra, hogy érezze, hogyan emelkednek

alatta a hullámok, s lesse a „hullámok királyát”, majd élvezze,

hogy a reflexei, izmai és csontjai tökéletes összhangban

működnek. Most halálra untatta a heverészés. Az elmúlt hetek

alatt fokozatosan visszatért testének kifogástalan egészsége.

Izmai visszanyerték régi erejüket, bőre hozzáedződött a szélhez

és a kora tavaszi napsütéshez. Vajon hogy tűri majd a nyárit,

azt még nem próbálhatta ki.

Kezdett máról holnapra élni, elhessegetve magától az

aggódást a jövőjéért. Aztán a jövő munkát hozott a kertben, és

a jövőre irányuló gondolatai a saját jövőjéről a fákéra és

bokrokéra terelődtek át, képzeletében már azt is látta, amint

levelet hajtanak, virágzanak, és gyümölcsöt hoznak. Az „itt” és

a „most” megtelt jelentéssel, még ha ez nem is annyira őrá

magára, mint inkább a földre vonatkozott. Mindegy: napjait

betöltötte valami, és a kölyök meg a kutya a társaság látszatát

keltették.

Agyán emlékfoszlányok villantak át, összefüggéstelen képek

a fiúról és a kutyáról, amint sirályokra vadásznak az öbölben,

vagy tőle távolabb, a hullámtörőnél fröcskölnek, míg ő jó

messzire kiúszik, de akkor is részei maradnak annak a világnak,

amely az ő világa lett. Üres, de kielégítő. Talán éppen az üresség

ténye tette kielégítővé. Amikor a világ benépesedik, túl sok

konfliktus támad, mert az összetartozás igényeket támaszt.

Most senkinek sincsenek igényei vele szemben. Amíg dolgozik,

halászik és vadászik, mindig lesz mit ennie és füstölnie. Az élet

munkára, evésre, cigarettázásra és hullámlovaglásra csökkent.

Csak éjszakánként jelentek meg alvó tudatában asszonyok, akik

nem voltak az övéi, és most már nem is lesznek, mert az az

asszony, akivel álmában szeretkezett, arc nélküli volt. De így

van ez jól. Felesége arca még álmában is csak kínozná. Furcsa,

hogy aki egykor kezében tartotta az életét, majd elhajította,

még álmában is kísérti.

Amióta kamaszkorában először látott ilyen álmokat, az

álombéli nőknek mindig volt arcuk, ha nem is föltétlenül olyan,

amilyet ismert, de volt.

Most, hogy az eső elzárta mindentől, ami már természetessé

vált, az üresség kezdte lehangolni. Egyedül ette meg a reggelijét:

sonkaszeleteket rakott a vajaskenyérre. Hiányzott a tea.

Hiányzott a sült kolbász és szalonna illata. Hiányzott a tűz.

Hiányzott a kölyök, amint korát és fejlettségét messze

meghaladó ügyességgel tüzet rak, aprólékos gonddal megosztja

kutyájával a kolbászt, kenyeret. Rádöbbent, hogy még a kölyök

primitív beszéde és a kutya ugatása is hiányzik neki.

Amint múlt az idő, és csak nem jöttek, a férfi kezdte újból

megismerni a magányosság másik oldalát.

Az eső kissé alábbhagyott. Paul kiszállt a kocsiból, a

patakból vizet merített, megkóstolta és kiköpte. Sós volt és

iszapos. Víz, víz mindenfelé:

Nevetséges, mennyire vágyik egy csésze teára vagy kávéra!

Latolgatta, vajon mi lenne, ha fölmenne a postára, és megkérné

az asszonyt, forraljon föl neki egy kanna vizet. De elvetette az

ötletet. Nem tud szembenézni vele. Nem tud szembenézni

senkivel, csak a kölyökkel és a kutyával.

Átkozta a helyzetét. Minden elégedettsége, ami az előző

hetekben életéhez tartozott, semmivé foszlott, amint fölismerte,

hogy a kölyöktől függött, nemcsak azért, mert benépesítette

világát, hanem mert ő tette lehetővé számára az életet.

A fene egye meg, hogy kiborította a tejet! A fene egye meg,

hogy elfelejtett vizet hozni, és a fene egye meg, hogy nem jött

vissza! Ámbár lehet, hogy nem az ő hibája. Lehet, az anyja

megtiltotta. Ugyan! Ha eddig nem törődött vele... Nem kellene

egyebet tennie, csak vizet hoznia a postáról” és egy kis száraz

gyújtóst a tartály állványa alól.

Csalódottságában megint átkozni kezdte, amiért ilyen

megbízhatatlan. Miért nem mondta meg, hogy nem jön vissza a

vízzel és a tejjel? Maga előtt látta a sovány, sötét arcot nagy

szemével a mély, csontos szemüregben, a félig kinyílt vastag

ajkait, s köztük nagy fogait. A szél mintha az ő suttogását

hozná: „Oké, Főnök.”

A fene egye meg ezeket a tolvaj, lusta, semmirekellő

bennszülötteket, apát, anyát és kölyköt, akik csak azt lesik,

hogy mit préselhetnek ki valakiből, és elpárolognak, amikor

valóban szükség lenne rájuk!

Váratlanul Pak To arca rémlett föl előtte kiálló

pofacsontjával és ferde vágású szemével. Pak To, aki mindig ott

volt, amikor szüksége volt rá, aki megosztotta vele az ételét.

Pak To arca eléje rajzolódott a cigarettafüstbe, és ezzel az arccal

mindaz a borzalom, amit odafönt átélt. Pak Tot kitörölte

tudatából. Pak To egész sorozatát idézte föl olyan dolgoknak,

amiket el akart felejteni, vagy ha ez nem sikerül, legalább a

tudata mélyére visszaszorítani. Sokkal sürgetőbb dolgokkal kell

most foglalkoznia.

Visszafeküdt a kocsiba, és amíg hallgatta a homályos

ablakon át nem látható eső váltakozó dallamát, azon

csodálkozott, hogy egy vacak földdarab ebben az elhagyatott

öbölben, amelynek homokos talaját levél komposzttal és

trágyázással rendszeresen föl kell javítani – ez lett minden

becsvágyának tárgya.

Az egyetlen élő, amivel törődött, a kert volt. A háromnapi

esőzés miatt aggódott érte. De gondolatai a kertről a

rizsföldekre terelődtek, a keskeny töltésekre, amelyeken a

parasztoknak és a katonáknak oly óvatosan kellett lépkedniük.

A rizsföldekre, ahol a parasztok térdig a fekete, bűzös vízben

dolgoztak. A rizsföldekre, ahova a fiatal hajtások ragyogó,

sárgászöld szőnyeget terítettek; a rizsföldekre, ahol a zöld

hajtásokat leperzselték a repülőgépekről leszórt vegyszerek. És a

fölégetett pálmaligetekre a falvak körül, mint ahogy itt leégett a

bozót, csak még sokkal kevesebb eséllyel az újjáéledésre. A

dzsungelre, amelyet a vegyszerek, a napalm és a bombák aszott

árbocok erdejévé sorvasztottak.

Ez a kegyetlen rombolás most rendítette csak meg igazán,

mert rádöbbent, hogy az énje legmélyén farmer, aki szeretne

megvédeni minden egyes indát, minden egyes zöld hajtást. Ott

fönt gondolkodás nélkül végezte a borzalmas, de szükséges

elpusztítását mindannak, amit egy másik nép teremtett. Idelent

csak a borzalom maradt belőle. A gondolkodás áttörte a

besulykolt tantételek korlátját, amelyeket ott fönt kétely nélkül

elfogadott. „Minek harcolnod egy nép ellen, ha elpusztítod a

földjét?”

Most úgy gondolt a verejtékkel és kínlódással helyreállított

kertre, mint egy oázisra a rőzsekerítés keretében. Vajon hogy

vészelte át az ő kerítése a förgeteget, a vad szelet és sűrű esőt?

Meg is kérdezte a kölyöktől, de az csak a fejét rázta. „Nem

szeretem benne, hogy nem figyeli meg a dolgokat” – gondolta

most Paul. Félálomba süppedve még arra is gondolt, hogy

végtelenül hosszú sövényt kellene fonnia az illatos, ehető

gyökerű fából, azzal megvédhetné a friss palántákat a széltől és

a homoktól, amit maga előtt kever. Vajon a banánpálmák

hogyan állják az ostromot és ezt a vízözönt? És a mangó- és a

pau-pau fák? A rózsatövek? A gardénia és a hibiszkusz és a

magnólia-bokrok? Talán elég erősek ahhoz, hogy kibírják, és

remélhetőleg a golgotavirág indái és a bougain-villaeák is túlélik.

De vajon a gyenge vetemények? Valószínűleg elfektette őket a

vihar, és fejük a sárban ázik, el fognak rothadni és végük.

Tenyere viszketett, hogy ásót, kapát és gereblyét

markolhasson. Már régen begyógyuljak rajta a hólyagok,

kemény és kérges volt. Vágyott, hogy érezze, amint az ásó

belemélyed a nedves földbe, és megforgatja, és hogy

beszippantsa az esőtől nedves föld csodálatos illatát. Ezt a

szagot a dzsungelben sosem érezte, csak a rizsföldek poshadt

szagát és a dzsungel-levegő örökös fülledt páráját. Még ha egy

magasabban fekvő réten gázolt is át, a fűnek sosem volt olyan

szaga, mint otthon, és ha egy tenyérnyi száraz földdarabra

akadt, azt a csizma vagy a kerék finom porrá zúzta.

Ezen az éjszakán álmában a kertet is elöntötte a víz, akár a

rizsföldeket.

◊

Másnap reggel eleve bosszúsan várakozott, és amint az órák

múltak, bosszúsága dühhé fokozódott. Végül föladta a reményt,

hogy a kis vakarcs egyáltalán eljön. A kölyök nyilván

megsértődött, amiért tegnapelőtt úgy bánt vele. Meglepte, hogy

a gyerek megsértődött – ki gondolná, hogy ezek a bennszülöttek

ilyen érzékenyek? – és kivált hogy olyan pimasz legyen, hogy a

sértésért bosszút is álljon. Nyomorult kis vakarcs.

Ugyanakkor kissé szégyellte magát, hogy úgy kijött a

sodrából. Az időjárás ingerelte föl, arról nem tehet a kölyök,

mint ahogy a magányáról sem, hiszen azt ő maga választotta.

„Ha a társadalmon kívül akarsz élni, pajtás – mondta

magában –, akkor be kell érned az olyan társsal, mint ez a

kölyök, de kicsit tapintatosabban kell bánnod vele. Különben

magadra leszel utalva, vagy elmehetsz a partra sodort

kacatokat guberáló naplopónak.”

Ez a kifejezés tetszett neki. Mindig irigyelte azokat, akik

lemondtak a világról és a trópusi szigetekre mentek, abból éltek,

amit a tengerparton találtak, és azzal a nővel háltak, akivel

akartak. Az ilyen életmód azonban itt megvalósíthatatlan.

Talán azért, mert ez nem egy trópusi sziget, hanem az

ausztráliai tengerpart egyik szakasza, ahol, mint általában, nem

terem az emberek számára semmi ehető. Még a halzsákmány is

gyatra, és amit a halfogásról tud, azt is a kölyöktől tanulta.

Együtt egészen jó ingyenélő pár lehetnének, megérnének a

legalacsonyabb életszínvonalon, sőt néha akár hamuban sült

keletlen lepényen is. De hogyan szereznének lisztet? Pénzért. De

honnan vennének pénzt? Az efféle helyen a cserebere is

korlátozott. Végül mindenképpen függő helyzetbe kerülne

valakivel.

Egyre jobban belelovalta magát a dühöngésbe, mert

elképzelte a kölyköt, amint viszi a tejet a postamesternőhöz,

átveszi az élelmet, és amikor az ajtó becsukódik mögötte,

hazaindul vele, ahelyett, hogy elhozná neki. Ez olyan pimasz

árulás lenne, amire nem volt még példa. A kölyöknek nincs

annyi esze, hogy ilyesmit magától kigondoljon, nyilván azok a

semmirekellő szülei vették rá, akik, mint a többi fekete,

hazudozásból és lopásból élnek.

Belefújta a füstöt a nedves levegőbe, figyelte, amint a

légáramlattal fölfelé gomolyog, majd hirtelen kitódul az ablak

szűk nyílásán, és közben átkozta az egész rothadt büdös világot.

Szar egy világ, mondaná Elmer.

Odakint mind rohadtak. Kezdve azon a mosolygó banditán,

aki az apjának nevezi magát, és az emberek lelkesedését és

becsvágyát a maga hasznára kamatoztatja, és végezve a

feleségén, aki, mint minden nő, kipréselt belőle mindent, és

szépen továbbállt, amikor a legjobban kellett volna neki.

Ő kizárta magát a világból, arra ítélte magát, hogy a senki

földjén éljen, mert végső soron nincs elég bátorsága ahhoz, hogy

egyszer s mindenkorra végezzen magával. De még itt is, elvágva

minden emberi kapcsolatot, rájött, hogy szüksége van legalább

egyre.

Másnap az éhség végsőkig fokozta dühét. Elfogyott a

cigarettája. De még inkább szenvedett a csésze forró tea

hiányától. A ponyvából eszkábált vízgyűjtőből a kannába

csöpögő víznek kanavász íze volt. Órákon át próbált tüzet

gyújtani – eredménytelenül. Letépett a kocsi

gyékényszőnyegéből néhány csíkot, és azzal küszködött,

újságpapírt gyűrt össze, gondosan elrendezte, és úgy fújta,

ahogy a kölyöktől látta, de képtelen volt lángra szítani. Nem

értett ahhoz a varázslathoz, bármi legyen is, amit a kölyök

végzett el, hogy a tüzet lobogásra bírja. Végül megelégedett a

száraz kenyérrel, az állott vajjal, egy darab sajttal és egy

almával, amely már penészedni kezdett.

Átkozta a világot, átkozta az időjárást, átkozta az apját, és

átkozta a feleségét. Átkozta a fiút, aki elhagyta, és végül és

mindenekfölött önmagát. És ekkor egyszer csak fölbukkant a

kutya a Devil’s

Head felől, és egyfolytában ugatott. Paul maga is meglepődött,

milyen örömhullám járta át, amikor meglátta a kuvaszt. Nem

gondolta volna, hogy ilyen örömet szerezhet neki valaki vagy

valami. A kutya leszaladt az ösvényen, közben folyton ugatott,

és megállt a ponyván kívül, zihálva a megerőltető futástól. Paul

odalépett hozzá, hogy megsimogassa, de a kutya félreugrott.

Kedvenc szikláján leült, és nem hagyta abba az ugatást. Szemét

egész idő alatt le nem vette Paulról. Paul fölnézett a Devil’s

Headre, várva, hogy a következő pillanatban megjelenik ott a

vékony kis alak. Nemigen fordult elő, hogy a kutya ennyire

megelőzze.

De a gyerek nem jött.

Paul egy darabka penészes kenyérhéjat vetett oda a

kutyának, s az mohón lenyelte. A férfi tanácstalanul nézett

keskeny, fekete pofájába, szája körül a sárgásbarna foltokkal.

Elnézte örökös éberségét jelző fekete fülét, itt-ott barnás

szőrszálakkal vegyes fekete lábait, amelyek túl hosszúak voltak

a testéhez képest.

– Hol van Vakarcs? – kérdezte, és a kutya még hangosabban

ugatott. – Ha csak arra vagy jó, hogy itt ülj és ugass, akkor

vissza is mehetsz, ahonnan jöttél. Az a gyanúm, hogy a gazdád

megzabálta a tejet meg a kenyeret, a többit pedig eldugta

valami jó meleg, száraz helyre.

Visszament a kocsiba, és elővett egy petyhüdt

cigarettadobozt, aztán eszébe jutott, hogy üres, és harsány

káromkodásra fakadt. A kutya lassan a nyitott ajtóhoz

óvakodott, és egyik mancsát föltette a lépcsőre. Amikor Paul

nem kiáltott rá, hogy elkergesse, a másik mancsát is föltette.

Megint ugatott, és az ugatásában volt valami, ami

megkülönböztette az eddigitől.

– A pokolba is, mi bajod? – kérdezte Paul.

A kutya abbahagyta az ugatást, és eszeveszetten csóválta

ritkás szőrű fánkat. Amikor Paul nem szólt, szűkölni kezdett.

– Mi a fenét akarsz mondani? A kutya erre is csak ugatott.

– Ha az nem tetszik neked, hogy én egy száraz kocsiban

fekszem, akkor közölhetem, hogy ez minden, amim van. Az

utolsó darab kenyérhéjat dobtam neked.

A kutya fejét oldalt billentve várta, amíg befejezi

mondandóját. Akkor megint vinnyogni kezdett. Az ugatás és a

vinnyogás ahhoz a nyelvhez tartozott, amelyet Paul nem értett

meg. Kiszállt a kocsiból, mire a kutya mintha megkönnyebbült

volna, de látva, hogy Paul tanácstalanul álldogál, és homlokát

ráncolva néz le rá, kipattant a ponyvatető alól, majd futásnak

eredt, de habozva megállt és visszanézett.

Paul megrántotta a vállát, és megfordult, hogy visszabújjon

a kocsiba, de a kutya egyetlen szempillantás alatt mellette

termett, és élénk sürgetéssel ráncigálta a férfi befűzetlen

tornacipőjét.

Paul hirtelen fölismerte a helyzetet.

– Azt akarod, hogy veled menjek, igaz? A kutya hevesen

ugatott.

– De minek? – Amint behajolt a kocsiba, hogy kivegye az

esőkabátját, az ugatás erősbödött. – Oké, oké, megyek már.

A kutya konoksága szokatlan aggodalmat keltett benne.

Begombolta esőkabátját, befűzte cipőjét és a kocsi farából

elővett egy vízhatlan sapkát, szívfájdalom nélkül gondolva rá,

hogy az Marilyn vitorlázósapkája volt. Legalább elrejti a

karimája az arcát, ha emberekkel találkoznék, főleg ha fölteszi a

napszemüveget is.

Miközben készülődött, a kutya féktelen ugatással táncolta

körül.

Mi történhetett a kölyökkel? Talán a rosszabbik úton jött,

és beleesett a megáradt patakba? Vagy megcsúszott a Bevil's

Head mögött az ösvényen? Vagy valami más baleset érte?

Akárhogy is van, a kutya akar valamit a sürgetésével. Előtte

loholt, megkerülve a Devil’s Headet, a férfi pedig szikláról

sziklára lépve követte a meredek ösvényen.

Amint átértek a másik oldalra, végigkémlelte tekintetével az

öblöt, azt remélve, hogy ott találja a fiút. Senki. Senki az

égvilágon. Sehol egy friss lábnyom, csak a kutyáé, az sem a

postahivatal felől, hanem a patak mentén. Lehet, hogy a kölyök

megpróbált keresztülvágni a fiatal cserjéken, amelyek már, a

nagy esőzés előtti napokban is keményebbek voltak, semhogy az

ember utat törhessen köztük. Senki sem járt ezen az úton, sem a

halászok az öböl túlsó feléből, sem a tehenészfiú, aki egyszer-

kétszer erre vetődött, az eltévedt tehenét hajkurászva.

Homályos elégtételt érzett, amiért a kutya nem a postára

szaladt, hanem egyenesen őhozzá. Ez némileg enyhítette

neheztelését a postamesternővel szemben, amiért az

parancsolgathatott neki, olyan személytelenül foglalkoztathatta

őt, akár egy rabszolgát, és fizethette élelmiszerrel és pénzzel,

ahogy jónak látta.

Követte a kutyát a medréből kilépni készülő patak homokos

töltésén. Minden egyes lépés nehezére esett. Kiálló gyökerek,

kusza gallyak és tövises bokrok akadályozták. Szívesebben

választotta volna a régi erdei utat, de nem tudta rábírni a

kutyát, hogy visszaforduljon. Fürgén rohant át a bozóton, hol

fölötte, hol alatta, ahogy az út kínálkozott, időnként megállt, és

hátsó lábára emelkedve ugatott, hogy jelezze a férfinak, merre

van, s megvárta, amíg átvergődik a bozóton és fölzárkózik

mögéje.

Messzebbre vezette, mint amerre eddigi sétái alkalmával

járt. Át egy mocsaras mezőn, ahol tehenek legelésztek, majd

végül egy hevenyészett hídhoz értek. A kutya megállt a palló

végénél, ugatott, aztán átszaladt, megfordult és figyelte Pault,

aki habozott, ekkor visszafutott hozzá, és úgy ugatott az arcába,

mintha mondani akarna valamit. Paul nem attól félt, hogy a

patakba csúszik. Nem lehet veszélyes felnőtt ember számára,

még akkor sem, ha egészen a part szintjéig megduzzadt. De egy

fiú, akit akadályoz az a nehéz, ócska kabát, amely a térdéig ért...

Vajon a kutya azt akarja mondani, hogy lecsúszott a hídról, és

most ott rejti valahol az iszapos víz? Rámutatott a vízre, úgy

kérdezte:

– Vakarcs itt?

A kutya csak még hangosabban ugatott, megint átfutott a

hídon, és a másik oldalon várta türelmetlenül. Paul eldöntötte

magában, hogy ha a kutyának valóban van egy csöppnyi esze

abban a buta fejében, akkor azt akarja mondani, hogy a gyerek

nincs itt.

Megindult a pallón, először lassan, aztán érezte, hogy

meghajlik alatta, gondolta, jobb, ha gyorsan átszalad rajta. A

kutya most már megnyugodva futott előtte, időnként megállt,

visszanézett, hogy jön-e.

Végül egy facsoportnál, amelyet elkerült a bozót-tűz,

megvárta. Paul kétkedve nézett rá. Hihetetlennek tetszett, hogy

akár egy bennszülött képes legyen itt táborozni a sűrű bozótban,

amely a tavaszi melegtől és esőzésektől burjánzott el ilyen dúsan.

Nem volt itt se ösvény, se csapás, bár a kutya szemmel

láthatóan kiismerte magát.

Csönd volt. Még a szél is, hirtelen elült, vagy még az sem

hatolt be a magas fák lombjai közé. A lombkoronák hideg

zuhanyt zúdítottak rá. A nedves levelek csípős illatát, a

levélkomposzt tömény szagát, az ehető gyökerű fák mézillatát

orrában érezte, szívesen szippantott volna jó mélyeket, ha nincs

ott a kutya, s nem néz folyton hátra, mintha siettetné.

Amikor végül egy kis tisztáshoz értek, ami úgy keletkezett,

hogy egy hatalmas gumifa lezuhant, és a kutya az ágak között

szimatolni kezdett, Paulnak hirtelen szörnyű gyanúja támadt.

Csak nem zuhant a fa a fiúra? Lehetetlen. Ez a fa már réges-rég

ledőlt: levelei az eső ellenére elszáradtak. A kutya még egyszer

visszanézett rá. Óvatosan követte. Amikor a kutya bebújt egy

lezuhant ág alá, a férfi megállt és hallgatózott.

A kutya ugatva tért vissza, és Paul ebből rájött, azt akarja,

hogy tovább kövesse. Lehajolt, amilyen mélyen csak tudott, és

bebújt az ág alá, majd térdre ereszkedett a kiszögellő szikla

pereménél. A kutya bekúszott a szikla alá, majd nyüszítve újra

előjött. Raul a nyíláson keresztbe fekvő ág alatt hatolt beljebb.

Amint szeme megszokta a félhomályt, látta, hogy a gyerek

arcra borulva fékszik egy halom falevélen. Óvatosam

megfordította. Ekkor a fiú kinyitotta a szemét, rábámult, és azt

suttogta:

– Főnök... – aztán megint lehunyta.

Paul megtapintotta a homlokát: tüzelt. Szemöldöke fölött

ütés nyoma dudorodott. Fölemelte a fiú vékonyka kezét, majd

gyöngéden visszahelyezte. A kölyök beteg. Ki kell innét vinni.

Akárhová, valahová, ahol orvost hívhat hozzá. Hirtelen dühbe

gurult. Miféle szülők lehetnek, akik magára hagynak egy

kölyköt betegen, egy nedves, bűzös barlangban? És csak ekkor

döbbent rá, hogy ez a kölyök otthona, hogy nincsenek szülei.

Hogyan vigye ki innét? Kezét a fiú karja alá csúsztatta, és a

bejárathoz húzta, aztán kimászott, és a gumifa ágai között

négykézláb kúszva, maga után vonszolta a fiút, amíg kijutott a

föléjük hajló sziklaperem alól.

A kutya előttük kúszott, és halkan vinnyogva nyalogatta a

fiú arcát. Az megint kinyitotta a szemét, fölemelte erőtlen kezét,

és megpróbálta megsimogatni a kutya fejét, de keze

lehanyatlott. A kutya végignyalta. Amikor kiszabadultak az

ágak közül, Paul fölemelte a fiút, és megdöbbent, milyen

súlytalan. A kutya előttük vágtatott. Paul úgy tervezte, hogy

ugyanazon az úton megy vissza, de a kutya, bár füttyentett

neki, arra az ösvényre vezette, amely a réten keresztül a

postához vitt.

24

Amint Paul a kutya nyomában rátért az ösvényre, az a furcsa

érzése támadt, mintha ezt az egészet egyszer már átélte volna.

És ekkor hirtelen elé villant az az emlékkép, ahogy Pak To kis

húgát vitte karjában a rögtönzött kórházba. Semmi kétség, a fiú

nagyon beteg. Lihegve lélegzett cserepes ajkain keresztül. Paul

egyetlen gondja az volt, hogy eljusson vele a postáig, ahol az az

asszony orvosért telefonálhat. Pénze ugyan nincs, hogy kifizesse

a doktort, de majd telefonál az apjának, hogy küldjön. Az öreg

örülni fog, hogy tehet valamit, amivel továbbra is távol

tarthatja őt.

Épp amikor a kerítéshez ért, váratlan hevességű szél

kerekedett a tenger felől. Kettesével szedte a fokokat, szaladt föl

a lépcsőn, és berobbant a postahivatalba. Az asszony a főkönyv

fölé hajolva dolgozott. Riadtan pillantott föl.

Ott egye meg a fene, mit számít az, hogy mit gondol az

arcáról? Most csak a gyerek a fontos. Úgy látszik, az asszony is

így gondolta, mert szeme rögtön az ölében tartott fiúra esett.

Előjött mögüle, kezével megérintette a fiú homlokát, s

amikor a férfira pillantott, szemében nem volt más, csak

aggodalom.

– Beteg – mondta Paul nyersen. – Telefonáljon orvosért.

Brenda tüstént hátrament. Paul hallotta a telefon csörgését

és az asszony sürgető kérését a központhoz, aztán valamivel

lágyabban, de ugyanolyan sürgetően:

– Doktor Reiss? Itt Brenda Lockwood. Doktor, egy nagyon

beteg kisgyerek van nálam. El tud jönni azonnal?... Nem tudom

pontosan, de magas láza van és félig eszméletlen... Kapkodva

lélegzik, úgy, mint Mrs. Brown unokája, amikor tüdőgyulladása

volt.

Letette a kagylót, sietve megkerülte a pultot, és

megtapintotta a fiú erőtlen kezét s nedves ruháját.

– Utána visszaviszem – mondta Paul rekedten –, és

lefektetem a kocsiban.

– Ugyan! – A nő hangja olyan személytelen volt, akár egy

ápolónőé. – Hogy tudná gondját viselni ott, ahol nyilván

mindent elmosott ez az özönvíz? Hozza be ide, tegyük az ágyra.

A férfi vonakodva követte a hivatali helyiségen át, egy kis

hálószobába, melynek ablaka alatt keskeny, csupasz ágy állt.

– Vegye le róla a ruháját, amíg megvetem az ágyat, és

melegvizet hozok, hogy lemosdassam.

Kiment a konyhába, és a férfi hallotta, amint megtölti a

vízforralót.

A kutya bebújt az ágy alá, és onnét figyelt.

Paul leült, ölében a gyerekkel, levette róla a nedves, ócska

kabátot, kinyitotta és lehúzta a nadrágját, s jó ideig elkínlódott

a pulóverrel, mert az majdnem olyan vizes volt, mint a kabát.

Az asszony bejött, és segített levenni a pulóvert. Paul

elismerően figyelte, milyen ügyesen és gondosan törli le a

verítéket a csonttá soványodott testről. Ahogy, segített neki

megfordítani, szánalommal vegyes undorral látta, hogy

ürüléktől mocskos a kis feneke.

Az asszony olyan gyöngéden mosta és törölte meg, mint egy

anya a saját gyermekét. Kérte Pault, emelje föl, amíg kiveszi

alóla a nedves törülközőt, és lepedőt terít alája, aztán lefektette,

és egy másik lepedőt és takarót tett rá.

Egymás mellett állva néztek le a sötét arcra, a félig nyitott

ajkakra, az orcákra simuló fekete szempillákra. Brenda

hátrasimította összekarcolt homlokáról a verítéktől nedves

hajat, és akkor a gyerek megmozdult, és azt motyogta: –

Mama…

Az asszony kényelmesebbre igazította fejét a párnán, és

méltatlankodva tört ki:

– Szép kis mama! Ha módomban állna, átadnám a

rendőrségnek a szüleit. Megérdemelnék, hogy bezárják őket! Így

elhanyagolni egy ekkora gyereket! Hol laknak tulajdonképpen?

Paul pillantása találkozott az asszonyéval, de most sem

látott benne mást, mint méltatlankodást és sajnálatot.

– Nem hiszem, hogy valahol is van otthona, vagy vannak

szülei.

– Úgy érti, hogy elhagyták?

A férfi megrázta a fejét.

– Nem. Nem hiszem, hogy valaha is itt lettek volna. A fiút

egy barlangban találtam, a kutya vezetett oda, és úgy látszik,

ott is lakott.

– Lehetetlen!

– Pedig ez a helyzet. Falevelekből volt a fekhelye, és egy

nedves, üres zsák a takarója.

– Úgy érti, hogy teljesen egyedül élt ott?

– Így van, nem tekintve a kutyát.

– Nem tudja, hol lakott azelőtt?

– Nem. Tegnap is, tegnapelőtt is nagyon mérges voltam rá,

amiért nem jött, ma reggel pedig megjelent a kutya, ugatott és

hívott, én követtem föl, a patak mentén, és így jutottam el a

barlanghoz egy facsoport mögött, amelyet megkímélt a tűz. Így

találtam rá.

– Volt valami ennivalója?

– Nem, Egy morzsányi sem.

– Ó!... – Többet nem mondott az asszony, csak megint

megsimogatta a fiú homlokát, és egy kölnivízzel megnedvesített

papírzsebkendővel törölgette róla a verítéket – Mikor látta

utoljára?

– Tegnapelőtt, a nagy viharban. Elhozta a tejet és az

élelmiszert, beleütközött a ponyvát tartó póznába és

kiloccsantotta a tejet. Nagyon mérges lettem rá, mert ráadásul

elfelejtett esővizet hozni, úgy hogy visszaküldtem érte.

Újra csönd telepedett közéjük, csak a fiú sebes lélegzése

hallatszott és néha a kutya szűkölése.

– Alighanem a kutya sem evett napok óta – jegyezte meg a

férfi.

Az asszony kiment a konyhába, hívta a kutyát, s az

kiszökkent az ágy alól. Paul hallotta, hogy a nő tejet önt, leteszi

a padlóra, aztán a lefetyelést. Majd az asszony fölnyitott egy

konzervet, és a kutya fölfalta azt is.

A fiú csöndben feküdt, csak a fejét forgatta szüntelenül.

Ajka néha megmozdult, egy-egy érthetetlen szót motyogott.

Hirtelen köhögés rázta meg. Brenda berohant a konyhából,

fölemelte a fiú fejét, és addig tartotta, amíg a köhögése

csillapodott.

Paul csak most vette észre, milyen nemes formájú az

asszony feje, ahogy előrenyújtja hosszú, vékony nyakán. Fekete

haját szorosan hátrafésüli és kontyba csavarja a feje búbján, és

a profilja is finom: keskeny, egyenes orra van, csak az állkapcsa

túl széles és erős.

Amint a fiú köhögése enyhült, Brenda gyöngéden

visszafektette a párnára, és egy másikkal megtámasztotta, úgy,

hogy kissé könnyebben lélegzett.

– Milyen messze lakik a doktor? – kérdezte Paul

türelmetlenül.

– Nem nagyon messze. De az utat elöntötte a víz, úgy hogy

a motorossal kell jönnie. Azt hiszem, egy órán belül itt lesz.

És visszament a konyhába, anélkül, hogy egy pillantást is

vetett volna Paulra.

Az ott maradt a szobában, és figyelte a fiút, hallgatta érdes

lélegzését és az eső kopogását az ablakon, a hullámverés tompa

morajlását.

Az asszony egy csésze kávéval jött be, odanyújtotta a

férfinak, aztán újra visszatért a konyhába. A férfi lassan

kortyolta, és úgy érezte, az erős, édes folyadék új erőt önt belé.

Aztán fölhívta telefonon az apját. Brenda hallotta, hogy

szűkszavúan pénzt kér, és a válaszaiból azt vette ki, hogy az

apja nyomban küld is.

Végül megérkezett a köpcös orvos. Szürke tüskehaj

meredezett kövér arca fölött, amelyen a hivatásos aggodalom

kifejezése ült. Biccentett Paulnak, és az ágyhoz lépett. Az

asszony levette a takarót, és figyelte, amint az orvos a

sztetoszkópjával végigvizsgálja a sovány testet. Tartotta a fiút,

amíg a sztetoszkóp a hátát kémlelte, amely olyan barna volt,

mint a kávé üledéke a férfi csészéjében. Aztán visszafektette a

párnára, és a gyerek akkor kinyitotta a szemét, a doktorra

nézett, de a szemében nem volt értelem.

A doktor megfordult, és összevonta a szemöldökét.

– Tüdőgyulladás – mondta mogorván. – Jól sejtette. Jó,

hogy mondta, így legalább mindent magammal hoztam, amire

szükség lehet.

Kivette az injekciós fecskendőt a rozsdamentes

acélhengerből, megdörzsölte a fiú tomporát az alkoholos

vattával, és beadta az injekciót.

– Ettől hamar lemegy a láza. A baj az, hogy alighanem

napok óta nem evett.

Töprengve nézett le a gyerekre, fölemelte sötét kezét, és a

kékes félholdakat vizsgálta a körmén.

– Hol lakik a családja? Föl kell jelentenem őket a

rendőrségen, amiért így elhanyagolták, A gyereket el kell venni

tőlük.

– Az a baj, doktor – mondta Brenda –, hogy szerintünk

nincsenek szülei, sem otthona. Apróbb szolgálatokat végzett

nekünk csaknem két hónapon át, hozta-vitte a tejet és a postát,

és – Paulra mutatott – végrehajtotta az ő parancsait. Esténként

gyújtóst hozott nekem, és hazament, mielőtt teáztam.

– Hol lakik?

– Mindig azt hittem, valahol fönt, a tó környékén – szólalt

meg Paul. – Csak ma reggel, amikor a kutya lejött értem, őt

követve jöttem rá, hogy a fiú egyedül él egy barlangban.

A doktor csak most nézte meg alaposabban.

– Ön miért táborozik odalenn?

– Távol akartam tartani magamat mindentől és mindenkitől.

– Elég sok mindenen mehetett keresztül, úgy nézem. – Paul

álla alá nyúlt, és arcát a fény felé fordította.

Paul elrántotta a fejét, és az ablakhoz ment. Az ablaktáblán

lecsurgó esőt nézte, amint kis patakokban szüntelenül ömlik

lefelé.

– Hálás lennék önnek, doktor – mondta az orvosnak háttal –,

ha figyelmét csak a kölyökre fordítaná. Épp elég orvossal volt

dolgom az utóbbi két évben. Nem igénylek több figyelmet... sem

sajnálatot.

– Ahogy óhajtja – mondta a doktor hidegen. –

Természetesen jelenteni fogom az esetet a rendőrségen. Bár úgy

sejtem, már tudom is a nyitját az egésznek... – Elgondolkozva

nézett le a fiúra. – Most az a kérdés, mit csináljunk vele.

Magammal vihetnem a motoroson Doolinbába, de függetlenül

attól, hogy ilyen időben nem ajánlatos mozgatni, magam sem

vagyok biztos abban, hogy tehetek vele vagy érte valamit

Doolinbában.

Brenda közbeszólt:

– Csak nem azt akarja mondani, doktor, hogy attól fél, a

doolinbai kórház nem veszi föl?

Az orvos bólintott.

Paul hátrakapta a fejét.

– Miért ne vennék föl? Megfizetem.

Az orvos kezdte visszarakni műszereit a táskájába. Helyette

Brenda felelt, és hangja csupa gúny volt:

– Azon egyszerű oknál fogva, hogy a gyerek őslakó, és

Doolinba a faji tisztaságával kérkedik.

– Még egy ilyen kis kölyök esetében is?

– Még egy ilyen kis kölyök esetében is.

– Fantasztikus!... Az orvos bólintott.

– Igaza van. Fantasztikus, de attól még így van.

Elutasították azt a házaspárt is, akikről azt gondolom, hogy a

szülei lehettek. Meghaltak a mentőkocsiban, amíg mi

vitatkoztunk.

– Itt tartom a gyereket – mondta Brenda eltökélten: – Ha

megadja az utasításait, eléggé ismer ahhoz, hogy tudja,

megbízhat bennem. Végtére is elég tapasztalatom volt a

betegápolásban, ha nem is éppen tüdőgyulladás és egy gyerek

esetében. Az orvos szemmel láthatóan megkönnyebbült:

– Ez magára vall Brenda: sosem tér ki a nehézségek elől.

– Hízeleg, doktor. – Ajkán halvány mosoly jelent meg, és a

doktor sietve hozzátette:

– Mindenesetre, én tiszta lelkiismerettel magára bízom.

Hiszen injekciót is tud adni, ha holnap nem jönnék. Ellenőrizze

a hőmérsékletét, és többször törölje végig szivaccsal. Amíg nem

látjuk, hogyan reagál a penicillinre, mást nem tehetünk.

Hagyok itt egy kis szirupot a köhögés ellen, próbálja meg

beadni neki. Csak az a kérdés, hogyan tud éjjel-nappal mellette

lenni, ugyanakkor ellátni a boltot meg a postát...

– Kedves doktorom, napok óta nem járt itt egyetlen vevő

sem, és mindössze egy asszony telefonáll Doolinbából Mrs.

Rogannek, hogy mennyi tejet tud küldeni nekik. És ha az eső

meg is szűnik, legalább egy hétbe telik, míg a gáton

folytathatják a munkát. Addigra pedig túl lesz a krízisen a

gyerek.

– Hajlandó vagyok elhinni, hogy nincs túlterhelve a

hivatalos teendőkkel, és örülök, hogy a fiút napközben a maga

kezében tudhatom. De nem ülhet mellette éjszaka is! Pedig

állandóan figyelni kell. Nem tudom, találok-e valakit a

városban, aki fölválthatná, de még ha találok is, sok pénzbe

kerül, és nem igazság, hogy az ápolás felelőssége mellett még

fizetnie is kelljen.

– Én mellette maradhatok – szólalt meg. Paul, Mindketten

meglepődve néztek rá.

– Ó, tudom, nincsenek valami nagy véleménnyel a

képességeimről, de tizenöt hónapot töltöttem kórházban, és nem

vagyok olyan fafejű, hogy ne tanultam volna meg egyet-mást.

Meg tudom mérni a hőmérsékletét. Rá tudom ültetni a bilire.

Meg tudom állapítani, ha megváltozik a lélegzése, és meg tudom

támasztani, ha köhög. Injekciót nem tudok adni, de meg tudom

itatni vízzel, vagy ezzel a sziruppal. Ha olyasmi adódnék,

amivel nem tudok megbirkózni, hívom a hölgyet. A doktor

csúfondárosan nézett rá.

– Milyen a fiú viszonya önhöz? Nem árthat-e neki, ha

magához térve megpillantja? Nem fogja kegyetlenségre vagy

valami hasonlóra emlékeztetni?

– Én sosem voltam kegyetlen hozzá. Legfeljebb nem vettem

észre, hogy...

– Rendben lesz minden – vágott közbe Brenda. – Egészen

biztos, hogy a fiú szívesen volt vele. A Főnököm így, a

Főnököm úgy mondta mindig. Mint ahogy más fiúk az apjukról

beszélnek..

Paul elfordult, látszott, hogy restelkedik.

– Maga semmivel sem vétkesebb, mint én. Én is minden este

elküldtem. Sosem adtam neki mást, mint amit úgyis kidobtam

volna. Rám éppen úgy neheztelhetne, mint magára.

– Nem haragudott magára – válaszolta Paul. – Azt mondta,

olyan, mint a tanítója volt, aki mindig kedvesen bánt vele.

Brenda elpirult.

– Hála istennek, legalább volt valaki a világon, aki

kedvesebb volt hozzá, mint mi. Az orvos Paulra nézett.

– Biztos benne, hogy elvállalja?

– Megmondtam. A hölgynek pihennie kell. Én alhatok

nappal is, mint ahogy az elmúlt három napot átaludtam.

Hacsak nem kell élelmet szereznem.

– Nem kell. Van itt minden – mondta Brenda. Paul az

asszonyra pillantott, és amint összeráncolta a homlokát,

beplántált szemöldökszálai mereven felálltak. Az asszony

tekintete megint találkozott az övével, de nem volt benne

semmi megfejthető kifejezés.

– Oké. Majd ledolgozom, ha eláll az eső.

– Ha úgy tetszik...

A doktor egyikről a másikra nézett.

– Nos, Brenda, hajlandó megkockáztatni ezt a megoldást?

Az asszony bólintott.

– Jó. Mindent világosan följegyzek. De figyelmeztetem

mindkettőjüket, hogy a gyerek súlyos beteg. Csoda, ha talpra áll,

én azonban elég csodát értem meg már, ezért reménykedem.

Telefonáljanak, ha bármi változást észlelnek. Igyekszem

azonnal kijönni.

Leírta utasításait egy receptlapra, közben mintegy

mellékesen mondta:

– Azt hiszem, mindketten fölöslegesen hibáztatják

önmagukat. Azzal egyetértek, hogy többet is tehettek volna érte.

Persze, valahányszor történik valami baj, mindig úgy érezzük,

hogy többet kellett volna tennünk. De annak semmi értelme,

hogy csak üljünk és verjük a mellünket: Mea culpa, mea

maxima culpa* [* Én bűnöm, én nagy bűnöm.]. Lehet, hogy ezzel

megnyugtatják magunkat, de a fiún nem segítenek.

A fiú megint köhögött, és Brenda máris mellette termett és

a karjára emelte.

A kutya fölrakta mancsát az ágyra, és ugatott. A gyerek

megmozdította a kezét, és a kutya megnyalta. A gyerek félig

kinyitotta a szemét, és azt suttogta: – Pocok...

És a kutya, mintegy alkalmazkodva a fiú suttogásához,

lágyan vakkantott. Brenda megkérdezte:

– Benn maradhat a kutya a szobában?

– Nem okozhat bajt. És ha a fiú magához tér, csak jó, ha

valami ismerőset lát maga körül. Nem mintha maguk idegenek

lennének, de úgy látszik, a kutya az egyetlen, aki ragaszkodik

hozzá, és sokszor az az érzésem, hogy a szeretet behatol az

öntudatlanba is. Oly, keveset tudunk az életről.

– Vagy a halálról – mondta Paul.

– Vagy a halálról – bólintott az orvos. – Bár, úgy gondolom,

ez kevésbé fontos. – Egyik kezét Brenda vállára tette, a másikat

Pauléra, így indult el kifelé. – Felejtsék el mindketten a múltat,

és tegyenek meg minden lehetőt a gyerek jövőjéért, ha

egyáltalán van neki jövője.

25

A doktor szavai visszhangzottak Paul fülében, amint

elfogyasztotta a Brenda által készített ételt. Némileg javított a

hangulatán, hogy a gyerek még fölépülhet. De valóban így

van-e? Nem rajta múlik, mint ahogy az sem rajta múlott, hogy

Pak To kis húga életben maradt-e vagy sem. A keserű valóság

rákényszerítette annak felismerésére, hogy az embernek

hatalmában áll kárt okozni, de hatását nem tudja mérsékelni,

akár őt magát éri, akár az ellenséget.

Senkit sem hibáztathat a napalm miatt, amely eltorzította,

senkit, csak önmagát, amiért addig a pillanatig, amíg nem őt

sebezte meg, soha ki nem nyitotta a száját, hogy tiltakozzék

ellene.

Milyen jogon emelhetett volna panaszt, amikor annak a

borzalomnak lett az áldozata, amit hallgatólagosan maga is

támogatott? Csak örülhetett, amiért a napalm lángoló záport

zúdít az ellenséges Viet-Congra, s ugyanúgy megégeti, mint

ahogy őt megégette. „Ugyanolyan bűnösök vagyunk

mindabban, amit nem magunk követtünk el, mint abban, amit

személyesen cselekedtünk” – gondolta.

Brenda egy csomag cigarettát tett eléje. Paul rágyújtott, s

fejét a tenyerébe hajtotta: gondolatai visszatértek a gyerekhez.

– Ahogy eszembe jut, hogyan kergettem el, szeretném a

falba verni a fejemet – mondta. – Ott állt, csurgott róla az eső,

még az az ócska kabát is teljesen átázott a nadrágja és a

pulóvere fölött, és én a pokolba küldtem, mert nekiszaladt a

póznának, kiloccsantotta a tejet, és elfelejtett friss vizet hozni.

Visszazavartam, anélkül, hogy enni adtam volna neki, és csak

heverésztem és káromkodtam, amiért nem jött vissza. Nem

mentem utána, pedig van esőkabátom, csuklyás viharkabátom

és féltucat sortom, ha megázom, kicserélhetem. Nem mentem

utána, amíg a kutya nem jött értem. Akkor döbbentem az

igazságra. Annyira nem érdekelt, hogy kiismerjem a hosszú

hetek alatt, amíg ő volt az egyetlen kapcsolatom a külvilággal,

az egyetlen ember, aki úgy nézett rám, hogy szemében nem volt

se viszolygás, se sajnálat. De én csak heverésztem és szidtam, és

megettem az ennivalót, amit hozott és elszívtam a cigarettát,

amit ugyancsak ő hozott. Nem áztam és nem fáztam a kocsi

belsejében, és volt elegendő élelmem. És amikor nem jött vissza,

eszembe sem jutott, hogy a keresésére induljak, annyira elfogott

az önsajnálat.

Brenda behozta a kávéskannát, kitöltött két csészével, és az

egyiket Paulnak nyújtotta.

– Mit gondol, én mit érzek? Nagyon beteg lehetett már az

utolsó reggelen, mert a kannával az ajtónak ütközött, és a tejet

végigöntötte a linóleumon. Ráförmedtem, mert a kutya kezdte

fölnyalni, aztán leküldtem az élelmiszerrel magához. Aztán már

nem is gondoltam rá, csak amikor jóval később hallottam, hogy

a vödröt megpróbálja kivenni a tartály alól. Akkor kikiáltottam,

hogy menjen haza, és mondja meg az anyjának, adjon rá valami

száraz ruhát. – Kisvártatva hozzátette: – Maga adott neki

reggelit?

Paul megrázta a fejét.

– Maga adott neki?

– Semmit... Most jobb, ha visszamegy a kocsijához, és alszik

egy jó nagyot. Este kilencre várom. Itt vacsorázhat.

Az eső már csak egyenletesen szitált, amikor Paul elindult;

az öblön túl a fiú utolsó útját apró, elmosódott lábnyomok

jelezték. Mellettük a kutya nyoma, végig az ösvényen, föl a

Devil’s Headig, ahol Paul hirtelen megtorpant a ciklon okozta

pusztítás láttán. Az özönvíz után az ösvény inkább hegyi

pataknak látszott. Az ég szerelmére, hogy bírt a kölyök idáig

följutni, egyik kezében a kannával, a másikban az

élelmiszercsomagot ölelve a kabátjához? Nem csoda, ha

félholtan érkezett.

Újabb ostorcsapásként vágott belé: a gyerek azért tette meg

az utat, hogy élelmet hozzon neki, és ő még csak föl sem

ajánlotta, hogy megosztja vele.

Mennyi szívósság lehet ebben a kicsi, vékony testben! A

kórházban mindig azt mondták, hogy ha van küzdeni akarása,

jobban lesz, de ha nincs, akkor semmiféle antibiotikum,

semmilyen csodálatos gyógyszer nem segíthet rajta. A

kölyökben kell, hogy legyen, különben nem tette volna meg ezt

a szörnyű utat, ráadásul megrakodva. De mi lesz, ha a

szívósságát annyira aláásta az éhség, hogy nincs elég ereje a

küzdéshez?

Vajon az asszony képes-e fölkelteni az akaraterőt ebben a

köhögéstől megkínzott, lázas kis testben? Mitől ilyen zárkózott

ez a nő? Semmi lágyság éles pillantású szemében, semmi

gyöngédség a mozdulataiban, még akkor sem, amikor a fiút

ápolja, bár el kell ismerni, hogy tökéletes szakértelemmel

csinálja. De kemény szájának vonala nem enyhül meg akkor

sem, amikor az orvossal beszél, pedig azt láthatóan kedveli, az

pedig nyilvánvalóan szereti és becsüli őt.

Vajon mi hozhat ide egy ilyen fiatal és egyáltalán nem

csúnya nőt erre az isten háta mögötti helyre? Az ő ízlése ugyan

a Marilyn típusú légies szépség, aki látszólagos törékenységét

meghazudtolva, képes volt egész nap síelni vagy úszni, fél

éjszakán át táncolni, s a másik felében szeretkezni. Marilyn volt

az ideálja, az egymástól távol fekvő szemeivel, a válla körül

lobogó aranyszőke hajával: az a fajta nő, akivel az extázis

különféle változatait ízlelhette meg a nap bármely szakában. De

Marilyn világgá futott tőle, amikor elcsúfítva tért vissza hozzá.

Első ízben gondolt úgy rá, hogy nem hibáztatta, Nem

várhatjuk el a pillangótól, hogy kocsit húzzon!

Marilyn sohasem rejtőzne el egy ilyen elhagyatott helyen,

ahol hétről hétre nem láthat mást, mint olykor azt a fiatal

legényt a tehenészetből, vagy egy-egy halászt az öböl túlsó

végéből. De lehetetlen, hogy ez az asszony itt ne felelne meg

valahol másutt, más munkára!

Valami elkeseríthette. Mi az ördögtől lenne különben ilyen

keserű? Van két jó füle, és rendesen nő a haja a fején, nem olyan

sörtés pamacsokat növesztve heges bőrén, mint az övén. Rendes

szemöldöke van és szempillája, még ha nem is tartozik a

bájtündérek osztályába. És a keze sincsen se elnyomorodva, se

bíborvörösre égve. Lehet, hogy természettől fogva ilyen

mogorva. Csak az viselkedik így. Vagy akit a tapasztalatai

tesznek ilyenné.

Beburkolózott egy szürke takaróba, s átmelegedve és

jóllakva, kellemes álomba süppedt, Marilyn útórájának

ketyegése közepette, amely ott tik-takolt a kesztyűtartóban.

Jólesett a bizonyosság, hogy az ébresztő meghatározott időre be

van állítva. Amikor megszólal, föl kell kelnie, és miután fölkelt,

lesz mit csinálnia.

Mióta is van az, hogy az álom csupán kábult menekülés a

fájdalom vagy az unalom elől, a feledés hajszolása és a minden

mást elnyomó vágy, hogy örökké tartson? Most az óra be van

állítva pontos időre, kiugrasztja az ágyból, hogy frissen induljon

őrségbe, aminek itt sokkal több értelme van, mint a dzsungelben;

ott az őrség órái két pólus között ingadoztak, és mindkettőnek a

végén a Halál várt: vagy a viet-congosé, vagy az övé. És előtte

és utána az alvás is csak a vibráló idegek és a rángatózó izmok

zaklatott félelme volt.

Volt valami irónia abban, hogy ő, aki minden altatóval

szemben érzéketlenné vált, aki ébren feküdt annyi álmatlan

órán át, most arra készül, hogy egy bennszülött kölyköt őrizzen.

Talán csak a bennszülött kölyök érdekében teszi? Talán bizony

nem a saját érdekében?

A postahivatal és a bolt adta munka, meg a betegszobában

tett gyakori látogatásai közben Brenda észre sem vette, hogy

elmúlt a délután, csak amikor látta, hogy a posta órája hatot

mutat. Máskor kilenctől tizenkettőig, majd egytől hatig

végtelenül hosszúnak tűnt az idő. Most szinte röpült, anélkül,

hogy fölfogta volna a múlását.

Bezárta a bejárati ajtót, berakta hivatali cók-mókját a

páncélszekrénybe, ráfordította a kulcsot, aztán bement a

hálószobába, hogy a fiú után nézzen. Annak feje még most is

nyugtalanul hánykolódott a párnán, és nehezen lélegzett. A

hőmérőt a hóna alá csúsztatta, majd följegyezte a hőmérsékletét.

Egy fokkal csökkent a láza, de ahogy óvatosan megmozdította a

testét, az még mindig égett a tenyere alatt. Egy fok nem elég,

bár azt is tudta, hogy a hőmérséklet gyors esése is veszélyes,

különösen az ilyen, gyönge szervezet számára. Amint magához

ölelte félkezével, míg a másikkal megigazította a párnát, úgy

érezte, oly halkan ver a szíve az ő szíve fölött, mint egy madáré.

Azt az elérzékenyülést, amely hatalmába kerítette, akkor érezte

utoljára, amikor apja meghalt, akkor szánakozott utoljára

másvalakin, nem önmagán.

Amennyire csak tudta, kényelembe helyezte a fiút, s

mosolyt erőltetett az arcára, látva, hogy lassan kinyitja a

szemét. Rápillantott, de nem ismerte föl, s szemhéjai ismét

fáradtan lecsukódtak. Motyogott is valamit kiszáradt ajkaival,

amit az asszony nem értett meg. És megint köhögött, nehéz,

kínzó köhögéssel, amely meggyötörte anélkül, hogy

megkönnyebbülést hozott volna neki. Brenda fölemelte kissé, és

megtörölte a homlokát.

Amíg a fiú feje a vállán pihent, az őszinte emberi sajnálatot

valami olyan érzés váltotta föl, amelynek nem akart nevet adni.

Talán csak ápolónői ösztöne sugallta elhatározását, hogy

életben tartja. Másra nem akart gondolni.

Vigyázva visszafektette a párnára, és az ágy mellett állva,

igyekezett tárgyilagosan fölbecsülni, mintha olyan beteg lenne,

akit azelőtt sohasem látott. Ápolnia kell, mint egy nővér ápolná,

de többet nem szabad éreznie iránta. Az érzés, akár gyűlölet,

akár szerelem, kétélű fegyver, amely el is pusztíthat. Tekintsd

úgy, mintha a megégett vagy megsebesült vietnami

gyerekeknek egyike lenne azokon a szörnyű képeken.

Méltatlankodással és sajnálattal, ami semmire sem kötelez. A

szeretet kockázat, erre pedig nincs fölkészülve. A szeretet

megnyithatja előtte a csoda és a fény világát, de nem tarthat

soká, és ha véget ér, olyan sivárságot hagy maga után, hogy

sokszor csodálkozik, miféle sztoikus szívósság készteti arra, hogy

tovább éljen.

◊

Paul csak akkor ébredt föl, amikor az ébresztő-csengő

belehasított a csöndbe; álma olyan mély volt, hogy emléke sem

maradt róla. Fektében fölnézett az égre: fényes felhők

gomolyogtak a sápadt hold előtt, amelynek kibukkanó sugarai

meg-megvilágították a hullámok tajtékos taraját.

Amikor kilépett a kocsi oltalmából, a környező világot

kísérteties fény öntötte el, ami a távoliság levegőjét árasztotta a

tenger és a szirtek fölé. Az eső elállt, csak a megduzzadt patak

zúgott, mert áradó vize késleltette útját a tengerbe.

Megállt a Devil’s Head tetején, és nézte a kavargó

hullámverést, amely keskeny sávot mosott ki az öbölből, s ez a

hold szerteszóródó fényében olyan volt, mint egy hol eltűnő, hol

előbukkanó sápadt ezüst sarló. Hányszor álldogált itt éjszaka, és

a magányos homokpart s a távoli sötét szirtek még jobban

elmélyítették magányosságának érzését. Ma éjjel az egyetlen

fény az egész kietlen tájban annak a szobának ablakából

világított, amelyben a fiú feküdt. Keresztülvágott a homokon,

azzal az érzéssel, hogy most először tudja, hová tart.

26

Másnap reggel mintha jobban lett volna a fiú, amikor Brenda

hét órakor átvette a szolgálatot. Az asszony tengerészkék

ruhájában, szigorúan hátrasimított, kontyba csavart hajával

hatásos jelenség volt. Paul fáradtan nézett rá, és lassan

föltápászkodott a karosszékből. A kutya is kimászott az ágy alól.

– Fáradt? – kérdezte az asszony, látva, hogy nyújtózkodik.

– Soha életemben nem éreztem magam ilyen fáradtnak. Sose

gondoltam, hogy az éjszaka ilyen hosszú.

Nézték a fiút. A reggeli fényben arca kevésbé látszott

szürkének, és a szeme kevésbé beesettnek mély üregében. Nem

volt olyan nyugtalan sem. Az asszony megmérte a lázát, és

megcsóválta a fejét, amint a hőmérőt visszatette a tokjába.

– Nincs változás. Most nem akarom bolygatni, majd reggeli

után mosdatom meg. Ha tetszik, lezuhanyozhat, ott a

fürdőszoba, és a ruhái is teljesen megszáradtak. A fogasra

tettem, a fürdőszobaajtó mellett. Ha borotválkozni akar, apám

borotváját megtalálja a polcon.

Amikor megfordult és kiment a konyhába, a férfi érezte,

hogy el van bocsátva. Ugyanaz a tehetetlen düh fogta el, amit a

kórházban érzett, mikor az ápolónők utasításokat adtak neki.

Az asszony úgy kezeli, mintha egy páciens és egy küldönc

kereszteződése lenne, és ez nem volt ínyére.

Elnézte az öreg fürdőkályhát, elszíntelenedett csapjait s a

zöldes csíkot, amelyet a víz hagyott a fürdőkád kifolyója fölött.

Ez az, amit úgy hívnak, hogy tőzegtüzelésű kályha. A baj csak

az, hogy tőzeg és száraz újságpapír kell hozzá. Fordított egyet a

vízcsapon, és a hideg víz meglepő erővel zúdult a kinti

tartályból libabőrös testére. Izmaira élénkítően hatott, jó sokáig

állt alatta, sok friss vizet elhasznált. De mit számít a víz, amikor

az égbolt újra meg újra föltölti a tartályt?

Levette az önborotva készletet a polcról, és új pengét tett

bele a félig elhasznált csomagból. Óvatosan bánt vele, a

villanyborotvához volt szokva, még a kocsiban is azt használta.

Beszappanozta az arcát a felére fogyott rúddal, elővigyázattal

futtatta bőrén a pengét, s meglepődve tapasztalta, milyen

könnyedén siklik. Ilyen borotvát csak a dzsungelban használt.

Erről ismét eszébe jutott az a fáradságos igyekezet, amellyel

igyekezett rendben tartam magát, pedig tíz perc múlva úgyis

verejtékben fürdött a gumiruha alatt, frissen borotvált arcát

ellepték a rovarok, és lekonyuló peremű khaki kalapja végképp

meghiúsított minden erőfeszítést, amit eleganciája érdekében

kifejtett.

Amikor végül gyűrött, de száraz ruhájában kijött a

fürdőszobából, mindjárt megérezte a serpenyőben piruló

szalonna szagát, hallotta a kanna fütyülését, és ahogy a kutya a

reggelijét lefetyelte.

– Egy vagy két tojást? – kérdezte az asszony anélkül, hogy

fölpillantott volna. – Jack hozott néhányat.

– Egyet – mondta. Aztán eszébe jutott, milyen hosszú nap

áll előtte, és gyorsan hozzátette: – Inkább kettőt.

– Ha hajlandó őrizni a pirítóst, annyit készítek, ahányat

óhajt.

Paul szemmel tartotta a gúla formájú kenyérpirítót a

petróleumfőző tetején, és közben arra gondolt, micsoda

különbség van konyhák és konyhák között: amelyeket eddig

látott – anyjáé, feleségéé –, a modern tudomány minden

vívmányával föl voltak szerelve. Ez itt, valahol a nagymama

konyhája és egy tábori konyha között áll régimódi

berendezésével. Anyjának és Marilynnek mindene megvolt, amit

csak kívánt: modern konyhagépek, műanyag edények. Vajon

jobbakat ettek-e ott, mint ami ezen az ósdi petróleumfőzőn

készülhet?

Azon tűnődött, hogy a sokat magasztalt civilizáció jelent-e

egyáltalán valamit. Az emberek bármilyen életszínvonal mellett

egészen jól megvannak, ha békén hagyják őket. Az biztos, hogy

nincs az a vietnami (így csapongtak gondolatai) – kivéve azokat

a nagymenőket, akik az amerikaiakkal cimborálnak –, aki

fölcserélné a saját főzőfazekát az ő anyja konyhájával.

Szabadság és civilizáció együtt valahol egészen másutt

keresendő, nem a modern konyhákban, a hollywoodi

fürdőszobákban, nagy sebességű autókban. Ha megkérdeznők

Vietnamot: számukra a civilizáció fogalmában benne

foglaltatnak a lökhajtásos bombázók, a közösségek és családok

széttépése, hagyományokra épült, kényelmes, régi falvak

kényszerű fölcserélése azzal, ami nem jobb, mint egy

koncentrációs tábor, benne foglaltatik a korrupció és a fényűző

élet az egyik, s az éhezéses elnyomatás a másik oldalon. Meg

merne esküdni rá, hogy egyetlen vietnami – legyen a falu

elöljárója vagy Pak To bármelyik kortársa – nem szívesen

cserélné föl hagyományos életét arra az úgynevezett

civilizációra, amelyet a Nyugat ígér neki. Az ausztráliai és a

jenki katonákban ők csak született rombolókat látnak.

Paul konzerv tejszínt öntött zabpehely kásájára, és konzerv

gyümölcsöt rakott rá, melyet az asszony rakott elébe, majd

éhesen nekilátott. A ropogós szalonna meg a tojás, kínzó

étvágyat keltve illatozott. Vastagon megvajazta a pirítóst,

sűrített tejjel öntötte fel a teáját.

– Sajnálom, hogy nincs tej – mondta Brenda és hirtelen

elhallgatott. Paul megérezte, hogy lesütött szeméből ugyanazt a

bűntudatot olvashatná ki, ami őt is megakadályozta abban,

hogy válaszoljon. Az elmúlt hetekben a friss tejjel megivott

teájukat mind a kölyöknek köszönhették, aki oly súlyos

betegséggel fizetett ezért, hogy abban sem lehettek bizonyosak,

túléli-e egyáltalán.

A teától Paul hirtelen csuklani kezdett. Letette a csészéjét,

és köhögött. Az asszony éles pillantást vetett rá. Ő még mindig

köhögve és reszelős hangon nyögte ki, hogy egy kenyérmorzsa

cigányútra tévedt.

◊

Brenda szivaccsal megmosdatta a fiút, amíg Paul még ott

volt és segíthetett neki.

Nemcsak a tapasztalat tette állhatatos beteg ápolóvá.

Anyjáért és apjáért is minden tőle telhetőt megtett, de ügyes és

szorgalmas keze és nyugodt arca mögött ott égett a neheztelés

az élet kegyetlensége és igazságtalansága miatt.

Most ehhez az érzéshez saját mulasztásának tudata járult,

holott a gyerek voltaképpen nem jelentett számára, semmit,

nem úgy, mint apja és anyja. Ápolásával nemcsak kötelességét

igyekszik teljesíteni, hanem a lelkiismeretét is megnyugtatni.

Sem a szenvedése, sem a vesztesége nem rendítette meg úgy,

mint most a bűntudata. Vajon mindig csak akkor ébred-e az

ember bűnének tudatára, ha már késő jóvá tenni?

– Este fél tízkor – mondta precízen, s egy csomagot nyomott

Paul kezébe. – Ebédre, este pedig velem vacsorázhat.

Még csak nem is búcsúzott el, amikor Paul távozott, csak a

kutya kísérte az ajtóig.

Paul nekivágott a homokpartnak a Devil’s Head felé, és a

fölszakadozó felhők között észrevette az ég kékjét. Az idő

kezdett tisztulni.

Beburkolózott hálózsákjába, és nyomban elaludt.

27

Az orvos véleménye másnap semleges volt. A vértolulás a fiú

mellkasában, úgy látszik, kissé enyhült, és a hőmérséklete is

némileg csökkent. Az antibiotikumok, a meleg és a gondoskodás

kezdik kifejteni a várt hatást. De semmit sem tud ígérni. Brenda

egészen közelről figyelte az arcát, amíg beszélt, remélve, hogy

többet olvashat ki, mint a szavaiból. Az orvos végül

fölpillantott rá, és savanyún elmosolyodott:

– Figyelmeztetnem kell, hogy Rivers, a rendőr is átjött. Ő a

jó öreg Miller utóda, de nagyon különbözik tőle. Arra büszke,

hogy speciális kriminológiai tanfolyamot végzett. Mondhatom,

rendkívül fontos itt Doolinbában! Úgy találta, hogy ez az eset

kivizsgálásra szorul. Pillanatnyilag Mrs. Rogant „hallgatja ki”,

úgy kell neki, de majd ha idejön, nem lesz valami jó

hangulatban. Gondolja meg, mit mond neki. Tökéletes

bürokrata, akit nyilván azért neveztek ki Doolinbába, mert

fizikai és szellemi fölkészültsége tökéletes összhangban áll a mi

haladásunkkal.

Éppen befejezték a teázást, amikor Rivers, a rendőr

földübörgött a hátsó lépcsőn. Kopogott, belépett és rosszalló

pillantást vetve valamennyiükre, megállt, az ajtóban.

– Jöjjön, tartson velünk – biztatta az orvos.

– Nem, köszönöm, doktor – válaszolta ridegen a rendőr,

tudomásul véve, hogy ezzel bemutatták Brendának. – Sosem

iszom szolgálatban. Hol a beteg? – kérdezte baljósan követelő

hangon.

Brenda bevezette a hálószobába, és a rendőr zord képpel

szemlélte a fiút.

– Félvér. Gondolhattam volna. – Ezt úgy mondta, mint aki

ítéletet hirdet. – Hol van az a férfi?

A sátrában. A Devil’s Headen túl.

A rendőr megigazgatta terjedelmes esőköpenyét, és kifelé

indult, hatalmas gumicsizmája csikorgott a linóleumon.

Hallották cuppogó lépteit végig az ösvényen.

A doktor utánanézett, ahogy elcammog az öböl felé, ahova a

bátortalan nap fölváltva fény- és árnyfoltokat vetett.

– Szerencséje lesz, ha nem tartóztatja le.

Brenda vállat vont.

– Ha megpróbálja, alaposan megkaphatja a magáét.

◊

Paul mogorvábbik énje megtiltotta magának, hogy törje a

fejét a rendőr vészjósló magatartásának okán. Szemét a reggeli

napban bukfencező hullámverésre szögezte. Megfigyelte, hogy

az eső új életre keltette a kertet. A gyümölcsfák kevés levele

beitta a nedvességet, a rózsafák friss hajtásokat bontottak. A

golgotavirág indái megnyúljak az éjszaka alatt, és a vetemények

szárai, amelyeket tegnap még meghajtott a vihar ereje, mára

kiegyenesedtek.

– Ne húzza az időt – mondta a rendőr élesen, miközben

Pault betessékelte maga előtt a konyhába, leült az asztalhoz és

kinyitotta aktatáskáját. Nagydarab ember, aki hozzászokott a

bőséges helyhez: az asztal felét elfoglalta a könyökével és a

jelentéseivel.

Azzal kezdte, hogy megköszörülte a torkát, és föltette sötét

keretes szemüvegét. Aztán sorban az előtte levő három emberre

pillantott.

– Nos, most összefoglaljuk.

Ez volt az a formula, amit ilyen esetekben használt. Ettől

gurultak dühbe a doolinbaiak: még egyszer elmond mindent,

amit úgyis tudnak. Egyesek azt állították, az egész csak arra jó,

hogy a rendőr nem túl éles emlékezőtehetségét fölfrissítse.

– Az összegezésre azért van ebben az esetbe a különösen

szükség – tájékoztatta őket –, mert nem annyira bűntény, mint

inkább kötelességmulasztás esete forog fenn. Két halott őslakó

egy összetört teherautóban még nem föltétlenül bűntény. Bár a

queenslandi rendőrség jelentése szerint az apától nem állt éppen

távol az ilyesmi. Afféle bajkeverő volt, aki vissza akarta szerezni

a törzsi földjüket, magasabb bért követelt, és megszökött a

munkahelyéről anélkül, hogy erre engedélyt kapott volna.

A rendőr részletesen fölolvasta a jelentéseket. Első számú

jelentés: az összetört teherautóról. Kettes számú jelentés: a

kocsit eltulajdonítok halála, mielőtt fölvehették volna őket a

kórházba. Hármas számú jelentés: a queenslandi rendőrség

jelentése. Négyes számú jelentés: jelentés a hármas számú

jelentésről. Ötös számú jelentés: a csavargó fiatalkorú őslakó

tevékenységéről.

A jelentéseket szabályosan elrendezve maga elé helyezte,

kezét az asztal szélére tette, és hátradőlt a széken, amely

megreccsent a súlya alatt.

– Nos – mondta olyan hangsúllyal, amelyet a reménybeli

gonosztevőkkel szemben alkalmazott –, elmondtunk mindent az

esetről, és engem most már csak az érdekel, hogy tisztázzuk a

Kemmy Bardon nevű fiatalkorú őslakó ügyét, akit szülei

kivontak a törvény felügyelete alól, amikor megszöktek a

kerületi rendőrség törvényes rendelkezése elől, miszerint

fentnevezett fiatalkorút ki kellett volna adniuk, hogy intézetben

helyezzék el. – Az orvos felé fordult: – Ön majd értesít engem a

felgyógyulásáról, hogy megtehessem a szükséges lépéseket az

elhelyezésére.

– Ha felgyógyul – mondta az orvos.

A rendőr kétkedőn nézett rá:

– Úgy érti, indokolt kétségek állnak fenn a felgyógyulását

illetően?

– Több, mint indokolt kétségek. A fiúnak kétoldali

tüdőgyulladása van, ami akkor is elég komoly lenne, ha nem

súlyosbítaná az, hogy napokig vizes ruhában feküdt egy nyirkos

barlangban.

A rendőr elővette zsebéből a golyóstollat.

– Azt akarja mondani – szólt lassan, tagoltan –, hogy a fiú

állapota azért válságos, mert ki volt téve az időjárás

viszontagságainak?

– Én nem így mondanám. De a jelentésébe beírhatja így is.

A rendőr hozzádörzsölte golyóstollat egy boríték hátához,

majd gondosan írni kezdett.

– Van még valami?

– Igen. A táplálkozás és a gondoskodás hiánya betegségének

kezdeti szakaszában szintén súlyosbította állapotát.

A rendőr buzgón jegyzett.

– Feltételezett rosszultápláltság élelem hiánya folytán... –

Szigorúan nézett Brendára. – Milyen viszonyban van vele?

– Semmilyenben, kivéve azt, hogy most ápolom, mert beteg.

– Hogy került az ön házába? Az asszony fejével Paul felé

intett.

– Ő hozta ide, amikor betegen találta a barlangban.

A rendőr gyanakvó pillantást vetett Paulra.

– Maga milyen kapcsolatban van vele?

– Semmilyenben.

– Honnan tudta, hogy a barlangban van?

– A kutyája tegnap reggel lejött hozzám, és én követtem a

bozóton át, és megtaláltam a fiút átázva és eszméletlenül, mire

ide hoztam, hogy orvosért telefonáljak, de a hölgy befogadta.

A rendőr megnyalta az ajkát.

– Nagyon különös – mondta.

– Mi ebben a különös? – kérdezte Paul harciasan.

– Két idegen személy keveredik bele az ügybe – mormogta,

miközben írt. Majd az orvosra meredt:

– Doktor, hajlandó olyan nyilatkozatot tenni, amely

megvilágítja, milyen személy vagy, személyek felelősek a beteg

állapotáért?

Az orvos megrántotta a vállát. Paul hirtelen,

föllobbanásában az asztalra csapott:

– Mindnyájan felelősek vagyunk! Mi, valamennyien!

A rendőr hangja ünnepélyessé vált:

– Figyelmeztetnem kell, hogy minden, amit mond,

bizonyíték lehet saját maga ellen.

– Bánom is én! Azt akarom mondani, hogy valamennyien

felelősek vagyunk. Mindenekelőtt én magam, mert túlságosan

elfoglalt az önsajnálat ahhoz, hogy megpróbáljak megtudni

valamit a kölyökről azon kívül, hogy fölhasználtam.

– Magyarázza meg, mit jelent az a kifejezés, hogy

fölhasználta.

– Pontosan azt, amit mondtam. Fölhasználtam arra, hogy

apró-cseprő szolgálatokat végezzen nekem, tüzet gyújtson az

esőben, mert én magam nem voltam elég ügyes hozzá, meg hogy

megmutassa, hol foghatok halat. Fölhasználtam, ahogy

fölhasználjuk azt, ami kisebb vagy gyöngébb nálunk.

Fölhasználtam, mert magam nem boldogultam. És amikor már

annyira rosszul volt, hogy képtelen volt teljesíteni az

utasításaimat, kirúgtam anélkül, hogy megkérdeztem volna, mi

baja, nem beteg-e és van-e hova mennie.

A rendőr hosszan, sokatmondó pillantással nézett rá. Aztán

az orvoshoz fordult:

– Megvizsgálta a fiút abból a szempontból, hogy nem

követtek-e el erőszakot rajta?

Az orvos zavarba jött.

– Miféle erőszakot?

– Szekszuálisat.

Paul elvörösödött:

– Micsoda mocskos gondolat!

Az orvos élesen közbevágott;

– Nincs semmi olyan jel, ami ilyesmire utalna.

– Nevetséges föltételezés – tette hozzá Brenda látható

önuralommal. – Amikor a fiú az ő „Főnökéről” beszélt,

ragyogott a szeme, mint normális körülmények között az ilyen

kis kölyköké, ha apjukról beszélnek.

A rendőr bizonytalan arckifejezése arra vallott, hogy úgy

érzi, amit Brenda mondott, nem kedvező számára.

– Akkor menjünk tovább. Mindenesetre válogassa meg a

szavait, fiatalember. Én a törvényt képviselem. – Brendához

fordult: – Szeretném tudni, mi volt az ön szerepe ebben az

ügyben.

– Erre könnyen felelhetek. Befogadtam a fiút, amikor

idehozták. Ha akarja, hozzátehetem, hogy én is éppúgy

szégyellhetem magam. Ez minden, amit mondhatok. Legföljebb

még azt, hogy ha a fiúnak egy csöppnyi esélye van arra, hogy

felgyógyuljon, az csak itt lehetséges, és én itt akarom tartani és

ápolni, ennek az úrnak a segítségével, mintha a tulajdon

gyermekem volna, mert így diktálja a lelkiismeretem.

– És ha meggyógyul – szólt közbe Paul –, majd én teszek

róla, hogy semmiféle intézetbe ne kerüljön.

– Az a törvény dolga, hogy ebben döntsön. – A rendőr

összekulcsolta kezét a jelentések fölött, és nyíltan rosszalló

hangon folytatta:

– Hogy önök, hölgyein és uraim, mit gondolnak a saját

felelősségüket illetően, az az önök dolga. Ami engem illet: én

minden felelősséget elhárítok. De kénytelen vagyok

megkérdezni önt, Mrs. vagy Miss Lockwood, mit gondol, mit

fognak a postai följebbvalói szólni, ha megtudják, hogy éjjelente

egy férfi tartózkodik a hivatali helyiségben?

– Halvány fogalmam sincs, de nem is érdekel. Az orvos is

dühbe gurult.

– Tiltakozom, biztos úr, az ilyen kérdések ellen!

– Akkor menjünk tovább. – A rendőr kényelmesen

hátradőlt. – Ha már itt vagyok, fiatalember, szeretném tudni a

nevét és valamennyi személyi adatát a személyazonosítás

céljából. Valami gyanúsat érzek maga körül. Neve?

Paul megmondta.

– Címe?

– A Devil’s Head mögött. A rendőr fölpillantott.

– Nézze, fiatalember, így nem jutunk semmire. Az otthoni

címét kérdezem.

– Nincs otthonom.

– Akkor hol volt, mielőtt letáborozott itt?

– 113-as katonai kórház.

– És azelőtt?

– Vietnamban.

– Ó... – A rendőr köhintett, és köhögésében némi zavart

lehetett felfedezni.

– És hol... mi a legközelebbi hozzátartozójának a címe?

– Nincs legközelebbi hozzátartozóm. A rendőr mereven

nézett Paulra.

– Fiatalember, figyelmeztetem, hogy a törvényt nem lehet

semmibe venni. Mi a családjának a címe?

– Nincs családom.

– Akkor a szüleinek a címe?

Paul habozott, aztán vonakodva megadta apja címét.

A rendőr győztes mosollyal írta le.

– Ezt azért teszi – kérdezte Paul fanyarul –, hogy elkerülje a

felelőssége beismerését?

A rendőr pillanatnyi szünet után mondta:

– Mint már mondottam, én nem ismerem el sem a törvény,

sem a magam felelősségét.

– Akkor engedje meg, hogy miután meghallgattam

terjengős jelentéseit, megmondjam, hogy véleményem szerint ön

valamennyiünknél bűnösebb.

Talált egy összeroncsolt kocsit, benne két haldokló őslakót, s

a jelek azt mutatták, hogy kell vagy kellett ott lennie egy

harmadiknak is. Egy gyermeknek. A queenslandi rendőrség

megerősítette ezt, vagy hogy az ön kifejezését használjam:

„teljes megerősítéssel szolgált”. De mit tett ön ebben az

irányban?

A rendőr ránézett, és szeme kitágult meglepetésében.

– Milyen irányban?

– Az eltűnt gyermekkel kapcsolatban. A rendőr zavarba jött.

– Természetesnek találtam, hogy kitették valahol út

közben... Valamelyik rezervátumban. És mert ezek a fickók

összetartanak, nem lett volna semmi reményem arra, hogy

bármilyen információt is kiszedjek belőlük, így hát a vizsgálatot

befejezettnek tekintettem.

– És ha fehér gyermekről lett volna szó? Akkor is

befejezettnek tekintette volna?

– Az egészen más eset. – A rendőr hangja a beszélgetés

berekesztését jelezte, jelentéseit kezdte visszarakosgatni a nagy,

hivatalos borítékokba, ahonnan előszedte.

– Miért?

– Mert egy fehér fiú kinyomozása nem ütközött volna

nehézségekbe.

– Tehát kerestette volna?

– Természetesen.

– De úgy gondolta, hogy egy őslakó kölyköt nem érdemes

kerestetni.

– Fölöslegesnek találtam.

– Mert nem olyan fontos, mint egy fehér gyerek?

A rendőr habozott.

– Nem azért.

– Akkor miért?

– Mert – kezdte bizonytalanul –, mert egy ilyen fekete kis

fickó inkább el tudja látni magát egyedül a bozótban.

– Egy kilencéves kisfiú? Akinek a szüleit alkalmasint egy

másik államból üldözte el a rendőrség olyasmi miatt, ami

fehérek esetében nem számít bűnnek?

– Fölhívom a figyelmét, Murray, azért vagyok itt, hogy

kérdéseket tegyek föl, és nem azért, hogy feleljek.

– Ha ön nem akar válaszolni, akkor majd én válaszolok. Ön

nem törődött vele egy fikarcnyit sem, mert nem fehér bőrű. De

ha egy fehér kölyökről lett volna szó, megmozgatták volna az

egész kerületet, ötven mérföldnyi körzetben nyomoztatott volna

utána kutyákkal. Átfésülte volna az egész bozótot, a

szakadékokat, a hegyeket. Kérdezősködött volna minden

farmon és halászkunyhóban. Mozgósította volna valamennyi

rendőrt, és addig nem hagyta volna abba a kutatást, amíg elő

nem kerül, vagy csalhatatlan bizonyítékot nem nyer arról, hogy

meghalt. De ön mindezt elmulasztotta. Ön befejezettnek

nyilvánította a vizsgálatot, és hivatalosan lezárta az ügyet.

– Tiltakozom az effajta keresztkérdések ellen – mondta a

rendőr nyomatékosan.

– Hadd hivatkozzam a saját jelentésére: „Nagyfokú

kötelességmulasztás esete forog fönn egy vagy több személy

részéről.” Ebben mindnyájan egyetértünk. Még önnek is egyet

kell értenie, ha tekintetbe veszi saját ténykedését. Csak éppen az

illető személyek nem ismeretlenek. Önnek, doktor, az a

véleménye, hogy mint orvos, mindent megtett azért, hogy

megtalálja a gyermeket, aki nyilvánvalóan a mentőautóban

meghalt szülőkhöz tartozott? Vagy csak annyiban érdekelte az

ügy, hogy kiállítsa a halotti bizonyítványt, amelynek alapján

törvényesen eltemethetik őket?

Az orvos lenézett tömzsi, rózsaszínű kezére, és lassan ingatta

a fejét.

– Nem. Nem tettem meg mindent. Elismerem. Nem tettem

meg.

– Tehát a rendőr az egyetlen, aki teljesen biztos a dolgában.

– Paul kirúgta maga alól a széket, nagy léptekkel az ablakhoz

ment és kinézett a napfényben fürdő, széltől felkorbácsolt

tengerre. – Magasságos ég! Micsoda elképesztő hipokriták

vagyunk a locsogásunkkal a törvényről és felelősségről! Ott

heverésztem a kocsimban, és azokon az igazságtalanságokon és

atrocitásokon tűnődtem, amik Vietnamban végbemennek, és

közben itt én magam is hasonlót cselekedtem.

A rendőr lesimította a borítékot.

– Ha vörös propagandát akar itt folytatni, tiltakozom a

meghallgatása ellen. Maga máris szerepel a nyomozási listámon,

és abból, hogy vonakodott ténybeli adatokat szolgáltatni

magáról, arra következtetek, hogy valami vétséget követett el,

amelyet az apja nyilván helytelenít.

Paul nevetni kezdett, először csak halkan, aztán egyre

hangosabban, végül már nem tudta fékezni a nevetését

Rázkódott a válla, egész teste. Megpróbált uralkodni magán, de

eredmény nélkül, túl sok volt ez mára, így hátat fordított a

többieknek, az ablakpárkányra támaszkodott, és

föltartóztathatatlanul nevetett, olyan hisztérikusan, hogy

Brenda háta borsózott tőle, a doktort pedig arra késztette, hogy

melléje lépjen.

A rendőr becsukta a jegyzetfüzetét, zsebébe süllyesztette,

begombolta a zsebét, körülhordozta rajtuk a tekintetét és azt

mondta:

– A kikötőben várom, doktor. Hallották, ahogy ledübörög,

a lépcsőn.

A doktor intésére Brenda föltette a kávéfőzőt a tűzhelyre.

Az orvos bement a hálószobába. Amikor Brenda beszólt, hogy

kész a kávé, kijött és rátette a kezét Paul vállára.

– Sajnálom – mondta Paul, miközben leült az asztalhoz, és

cukrot tett a kávéjába. – Rettentően hülye dolog volt ez az

egész.

– Nincs semmi baj – nyugtatta meg az orvos, – Rivers

nagyon érzékeny mindenre, amit bírálatnak vél, és maga éppen

az elevenére tapintott. Nincs hozzászokva.

– Azért mégsem lett volna szabad így viselkednem, de

minden fölforrt bennem, és elvesztettem az önuralmamat.

– Valószínűleg már régóta túlságosan fegyelmezi magát.

Egy kis lazítás nem ártana. Paul a kávé után cigarettára

gyújtott.

– Mi a helyzet a fiúval?

– Nagyjából változatlan. Nem sikerült semmit megitatni

vele, Brenda?

– Nem. Valahányszor megpróbálom, csak egy kanál tejet

vagy gyümölcslevet, fulladozik, úgy hogy abba kell hagynom.

A doktor sóhajtva állt föl.

– Akkor, hacsak nem kezdjük el az intravénás táplálást... de

nem hiszem, hogy ilyen körülmények között okos dolog lenne.

Nem is annyira a betegsége ellen küzdünk, mint az általános

fizikai állapotáért. Nagyon-nagyon csekély az ellenálló ereje.

Hívjon föl ma este, és közölje, ha van valami változás.

Brenda utána nézett, amint távolodott, óvatosan lépkedve a

sáros csaláson.

– Miért nem próbál meg a doktor valami egyebet? – fakadt

ki Paul, amikor eltűnt a kikötő felé vezető ösvényen.

Brenda védelmébe vette:

– Megtesz mindent, amit csak tehet. Biztos vagyok benne.

– Sárba ragadt öregember.

– Lehet, hogy nem a legmodernebb orvos, de én mindig

becsületesnek tudtam. Nem az a fajta, aki pusztán a kísérletezés

kedvéért kísérletez.

– Kísérletezés? – Paul keserűen felnevetett. – Én magam is

kísérleti nyúl voltam. Ennek ellenére azt hiszem, meg kellene

próbálkozni valami egyébbel.

– Sajnos, az orvosok nem tehetnek csodát egyikünkért sem.

– Ha jól értem, az a véleménye, hogy énnekem is erre volna

szükségem.

Brenda tekintetét a férfi arcára emelte, és nem volt benne

sem viszolygás, sem szánalom.

– Szerintem mindkettőnknek csodára volna szüksége, ahhoz,

hogy újból alkalmasak legyünk az emberi fajhoz kapcsolódni.

– Az arcomra gondol?

– Mit számít az, hogy milyen az arca – legyintett az asszony

türelmetlenül –, ha belül teljes értékű ember?

Amíg Paul visszament a kocsijához, egyre az asszony szavai

csengtek a fülében. Azt mondta, hogy „mindkettőnknek” s nem

azt, hogy „magának”.

28

Beburkolózott a jó meleg, öreg házikabátba, amely Brenda

apjáé volt, és az ágy mellé ült egy kemény széken, szeme a fiú

arcán, amely az éjjeli lámpa fényénél szürkének tetszett.

Figyelte a kicserepesedett ajkai közt feltörő ziháló lélegzetét, s

közben tudata az „odafönt” és „idelent” között csapongott, hol

kitágulva, hol összehúzódva, akár a harmonika. Elkapta az ágy

alatt heverő kutya pillantását, és úgy érezte, jelenléte

megvigasztalja. Megkönnyebbülés volt virrasztani éjféltájt

ahelyett, hogy kábult álomban vagy feszült álmatlanságban

feküdne a kocsiban. Ez a virrasztás összekapcsolja az élővilággal,

és bár csak egy fokkal különb a kórház világánál, mindenesetre

jobb, mint a rémképek világa, amelyben – ébren vagy álomban

– az „odafönt” „idelent”-té változik.

Még itt sem tudta megakadályozni, hogy az ágyban fekvő

fiú ne váljék Pak Tová, helyesebben: Pak To ne váljék az

ágyban fekvő fiúvá. Mindaz, amire Pak To tanította, a fiúban

kristályosodott ki. Nem mintha valaha is látta volna Pak Tot

ilyen lehetetlenül: a beteg Pak To kishúga volt, akinek a nevét

sem tudta. Pak To kishúga szedte így, ilyen zörejekkel a

lélegzetet. Az ő kis keze tépdeste így a lepedőt, mint a fiú most a

takaróját, de ennek keze sötét, a kislányé pedig vértelen, sárga

volt. És ahol ennek a kis vakarcsnak a teste enyhe

domborulatot mutat a takaró alatt, ott a kislánynak semmije

sem volt, hiszen amputálni kellett a lábát.

A láz, amely a fiú testét emésztette, szintén más volt, mint a

kislányé: az antibiotikumok leküzdhették. De Pak To kishúga

számára nem volt semmi, ami megküzdhetett volna a testét

emésztő méreggel. Nem volt mód arra, hogy enyhítsék

szenvedését, mert a kórházból hiányzott minden, kivéve néhány

önkéntest, aki arra szánta az életét, hogy segítsen a

kereszténység és a civilizáció nevében bevetett borzalmas

fegyverek áldozatain.

A Charlie lesbenállással és dzsungel-csapdával, mérgezett

bambusz-szilánkkal és hasonló primitív fegyverekkel küzdött

ellenük. Velük szemben viszont a tudomány legújabb

találmányait vetették be. Odafönt mindez okénak tűnt.

Idelent másképp volt. Itt, amint idegei megnyugodtak és a

fájdalom múlóban volt, már csak testén a hegek emlékeztették,

rá. De itt azok a dolgok, amelyeket odafönt elfelejtett,

fölébresztették a lelkiismeretét. S most fölteszi a kérdést: miért

lett volna jogtalan, hogy a Charlie tankcsapdát állít, amikor

őneki jogában állt kézigránátot dobni Pak To kishúgára, hogy

az a lábait elvesztve, halálos kínban fetrengjen.

A fiút figyelve, egyre a kislány járt az eszében, bár nem

hasonlított sem az ajkuk, sem a szemöldökük vagy a szemhéjuk

vonala. De mint ahogy akkor odafönt a kislány érdes lélegzése a

sajátjának rémlett, most a fiú fájdalmát is a saját fájdalmának

érezte.

Talán ez az a szál, amely összeköti az embereket,

akármilyen is a bőrük színe. Ő minden bizonnyal közelebb áll

ehhez a beteg őslakó fiúhoz itt, és Pak Tohoz és a kishúgához,

mint bárki máshoz. Valamennyien ugyanannak az őrült

világnak áldozatai, amelyik a másik ember színének,

szokásainak és politikájának gyűlöletével kezdi, s azzal a

nagyzási hóborttal folytatja, ami a félelmet, gyűlöletet,

megvetést és kapzsiságot „nemes” keresztes hadjárattá alakítja

át, hogy a maga életmódját és szemléletét rákényszerítse azokra,

akik abból nem kérnek.

Mi tartotta életben ezt a gyereket? Anyja, apja meghalt.

Teljesen nyilvánvaló, hogy nem volt senkije a környéken,

akihez mehetett volna. Ha lett volna, nem húzza meg magát,

mint egy kis vadállat, a barlangban.

Az élniakarás késztette arra, hogy őt és az asszonyt szolgálja,

ők viszont mindketten pontosan ugyanazzal a közömbös

megvetéssel kezelték őt, mint egykori bajtársai a vietnami

gyerekeket.

Ó, igen, pártfogolták őket. Adtak nekik játékokat. Adtak

édességet, amikor inkább orvosságot kellett volna adniuk. Óriás

bőkezűséggel osztogatták az élelmiszert – annyi volt nekik, hogy

maguk nem bírták mind megenni. Piasztereket löktek oda nekik,

amikor semmi sem volt, amire pénzt költhettek volna. Nagyúri

felsőbbséggel sétáltak a kiéhezett, rongyos gyerekek nyüzsgő

tömegében. Ha köréjük gyűltek és hízelegtek nekik, az egyaránt

megnyugtatta a hiúságukat és a lelkiismeretüket.

Mindaddig, amíg Pak Tot meg nem ismerte, ő sem tartotta

igazán emberi lényeknek a vietnamiakat. Ez a kis vakarcs sem

számított embernek a szemükben mindaddig, amíg

mindkettőjük önzése a halál szélére nem sodorta. Vajon képes

lett volna valaha is embernek tekinteni őket, ha ő maga nem

kerül oly közel a halálhoz? Nem tudná megmondani. Talán

amíg életerős és egészséges az ember, sokkal önteltebb is,

semhogy meglássa az igazságot, és sokkal önzőbb, semhogy meg

akarja látni.

Hogyan is szólt az a nóta, amelyet az a jenki pacifista

szokott játszani a gitárján? „Hány utat kell megjárnunk, hogy

megtanuljunk látni?”

Nem, nem egészen így van. Nem volt biztos a szövegben, de

a dallam megragadt a fejében, és az értelme még odafönt is

felkeltett benne valamit, ami mélyebbre hatolt, mint az ital és a

nő utáni epekedés és az ostoba elégedettség, ha megölt egy

Charlie-t, mert különben az ölte volna meg őt.

◊

Brenda álmatlanul feküdt, és hallgatta a hullámverést az

ébresztő ketyegésének hátterében. Az óra foszforeszkáló

számlapja éjfélt mutatott. Már régen aludnia kellene, Hiszen

holnap újabb nehéz nappal kell szembenéznie.

Furcsa érzés ébren feküdni a házban, ahol megint minden

nesz értelmet nyert. Furcsa megint azt érezni, hogy szükség van

rá.

Ma éjjel a szokottnál is jobban aggódott a fiú miatt, ezért is

nem tudott aludni. Nem mintha nem bízott volna Paulban. A

férfi „született ápoló” (ahogy az apja szokta volt mondani);

ennyi mindent nem tanulhatott meg még a kórházban töltött

másfél év alatt sem. Gyöngéd és ügyes. Akár az apja. De őnála

természetesnek találta. Egy fiatalember esetében azonban

különleges adottság. Mindketten abból a fajtából valók, akikben

bízni lehet. Talán szenvedni kell ahhoz – mint ahogy ez az

ember szenvedett –, hogy valaki egy idegen gyereket ilyen

gyöngéden, ilyen szeretettel tudjon ápolni.

Ezt az érzést ismeri. Apjáért ő is mindent megtett, hogy

enyhítse fájdalmait. Nemegyszer esett kísértésbe, hogy

megduplázza a morfiumadagot, amit fölszívott a fecskendőbe,

mert esze lázadozott az értelmetlen szenvedés ellen. Nem

mintha valaha is panaszkodott volna, de ő ismerte a jeleket:

homlokát és felső ajkát kiverte a veríték, keze a lepedőt

markolászta, szemét lehunyta, feje nyugtalanul hánykolódott a

párnán.

Brenda megtanulta becsülni az erejét, amivel némán tűrte a

szenvedést, de fájdalma a saját fájdalmaként szorította torkát,

és tudta, hogy nem tehet érte egyebet, mint hogy néhány órára

enyhíti elviselhetetlen kínját.

Éjszakánként ébren feküdt, maga is gyötrődve, de nem

ismerte be, és maga sem tudta, vajon mi rosszabb; lélekben vagy

testben megsebzettnek lenni. Végül is a fizikai szenvedést, bár

rövid időre, de injekcióval lehet enyhíteni. De a lelki szenvedésre

nincs gyógyszer. Az olyan betegségnél, mint az apjáé volt, még

megkapaszkodhat az ember a reményben – ha egyáltalán

reménységnek lehet nevezni –, hogy belátható időn belül, vége

lesz. De az üresség, ami a lelket és szívet gyötri, nem szűnhet

meg, amíg él, és mert testben erős és egészséges. Azokban a

napokban, sokszor elgondolkozott az élet ostoba, értelmetlen

iróniáján: a törvény tiltja, hogy megválthassanak a

szenvedéstől egy öregembert, aki vágyik a halálra, ugyanakkor

megfontoltan arra ítél fiatal férfiakat, hogy épp ily szörnyű

módon meghaljanak értelmetlen háborúkban.

Most az élet értelmetlen kegyetlensége foglalkoztatta, ami

lehetővé teszi, hogy egy ártatlan gyerek így szenvedjen, mint ez

a fiú, sovány mellét így kínpadra vonja a köhögés, vézna testét

így eméssze a láz anélkül, hogy megajándékozná az

öntudatlansággal. Apjának sem adatott meg az eszméletlenség

még az utolsó pillanatokban sem, amikor szeme már

összeszűkült a gyötrelemtől – amit még akkor sem volt hajlandó

bevallani.

Jó lenne aludni. Anyja és apja ápolása idején megtanulta,

hogy az ilyen átvirrasztott éjszakákon is tudjon néhány órát

aludni és a legkisebb neszre is fölébredni.

A fiú felnyögött és köhögött. Paul óvatosan fölemelte a

párnáról, ahogy az asszonytól látta, és olyan könnyűnek érezte,

hogy a szíve belesajdult.

Miféle erő áll ellen ebben a csont és bőr kis testben a

megsemmisítő betegségnek? Letörölte a nyálat a fiú ajkáról, s

ekkor annak szeme egy pillanatra találkozott az övével, majd

elnézett fölötte.

Brenda hallotta a köhögést. Egyetlen mozdulattal ledobta

magáról a takarót, és besietett. Az éjjeli lámpa sugarában látta,

hogy a férfi, oldalán a kutyával, úgy áll a fiú ágyánál, ahogy

apja állt az anyjáénál. Paul karját meglegyintette az asszony

pongyolájának széle.

– Engedje, hadd tartsam, suttogta Brenda.

Míg karját az övé alá csúsztatta, hogy átvegye a fiút,

hozzátámaszkodott. A férfi visszalépett, és az ágy fejéhez állva

nézte az asszonyt. Nem tudta azonosítani azzal a nővel, akit

napközben mindig egyszerű tengerészkék kosztümben,

hátrasimított hajjal látott. Most a fény karmazsinvörös

pongyolájára és kibontott hajára hullt, amely sötét sátorként

omlott a vállára, homályba borítva állának makacs vonalát.

Arca puhábbá vált az olvasólámpa szelíd fényében, és amint a

fiút nyugtatgatta, szája ívelésétől az arca is fiatalabbnak

látszott.

A fiú mormogott valamit, és az asszony lehajolt, hogy

megértse, mit mond. A két fekete fej látványa ilyen közel

egymáshoz, megrezzentett valamit a férfiban. Az asszony

felpillantott:

– Nem értem, mit mond. Próbálja meg maga, Lehajolt az

asszony mellett, és elképzelte heges, borostás fejét az övé mellett.

Gyomra fölfordult saját csúfságának gondolatára. De leküzdötte

az ingert és hallgatózott. A fiú újra kinyitotta a szemét, és ajka

is megmozdult, ezúttal világosan, érthetően:

– Mama... – nyöszörögte. – Mama... Az asszony gyorsan

visszafektette a párnára.

– Tartsa, amíg hozom a csillapítót.

A férfi arca most a gyermekéhez volt közel, érezte rajta a

kiütköző verejtéket. Most ismét motyogott valamit, mintegy

válaszul az asszony nyugtató suttogására, bár nem lehetett

tudni, hogy a hangja behatolt-e a tudatába. Paul gyakran

megfigyelte a kórházban, hogy a fájdalom olyan gát, amelyen a

legédesebb szó sem tud áttörni. Úgy tetszett, a fiú szíve alig

dobog. Ámbár honnét tudhatná? Sosem hallotta még más

szívének a dobogását, csak a magáét meg a feleségéét, és ezt is

csak akkor vette tudomásul, amikor érzékeik egymáshoz

hajtották őket abban az őrült tombolásban, amit ők

szerelemnek neveztek.

Az asszony megint az ágy fölé hajolt, és megpróbált egy

kanalat a fiú ajka közé kényszeríteni. A gyerek fölsikoltott.

Keze belemarkolt Paul vállába. Váratlan erővel kiáltott fel:

– Apa!.. Apa!...

Paul most megértette, miért hőkölt vissza az asszony: a

szavak az ő múltjából idéztek föl valamit, ami megsebezte.

Megigazította a párnát, és kérdőn pillantott az asszonyra:

– Így jó lesz?

Az bólintott. Ott álltak együtt, és nézték a fiút, és Paul arra

gondolt, vajon az asszony is megérezte-e, hogy a fiú kiáltása

hirtelen összekapcsolta őket. Ő úgy érezte, mintha egy inda élő

csápjai kötnék össze őket: törékenyen és mégis tartósan. Az

asszony nem nézett rá, csak a fiúra, arca megint olyan hideg és

elutasító volt, mint amikor először látta. Majd kiment a

szobából, köntöse súlyosan hullámzott körülötte, sötét haja

együtt úszott a mozgásával. Az ajtóból visszanézett:

– Hívjon, ha ez megismétlődik. Általában fölébredek a

legkisebb neszre is, de előfordulhat, hogy mégsem.

A férfi utána küldte bámuló tekintetét a gyengén világított

szobán át:

– Hívni fogom – ígérte.

Sértette az asszony visszavonulása, de aztán azt kérdezte

magától, milyen alapon érzi megbántva magát, amiért ez a nő

keresztülnéz rajta. Ostoba szentimentalizmus azt gondolni,

hogy valamit is jelenthet számukra, ha a fiú lázálmában azokat

hívta, akikre legnagyobb szüksége volna: anyját, aki nincs és

apját, aki nincs. Ez az asszony nyilvánvalóan nem lát benne

mást, mint ami: kisegítő ápolót azokra az órákra, amikor maga

képtelen eleget tenni a feladatának.

„Az isten szerelmére! – mondta magában. – Nehogy olyanná

válj, mint azok az összeaszott impotens fickók a kórházban,

akik szemükben tehetetlen vággyal figyelik a mellettük elhaladó

ápolónőket!”

Hirtelen szükségét érezte, hogy rágyújtson, és megkívánt

egy csésze kávét abból, amit az asszony a termoszban a

konyhaasztalon hagyott. Az ajtóban állva itta meg a kávét. Az

édes, forró folyadék csillapította gyomrában a görcsöt, a

cigarettafüsttel együtt pedig elszállt agyából minden beteges

képzelődés.

Rágyújtott egy második cigarettára az elsőről, és úgy állt,

hogy a füst ne szűrődjön be a szobába. „Ne felejtsd el, milyen

látványt nyújtasz még ebben a gyér fényben is, és ne felejtsd el,

hogy mi ez az asszony: egy konok, férfigyűlölő szuka. Csak azért

jött be, hogy megnézze a gyereket, hát ne próbálj kiagyalni

holmi rejtelmes kapcsolatot köztetek, ami nem létezik, és soha

nem is létezhet.”

Az erős kávé éppúgy fölfrissítette elméjét, mint testét, és

hallgatta a fiú érdes lélegzését, s a hullámok morajlását és egy

redőny zörgését.

29

Másnap a doktor jött és ment, és a fejét rázta, amint az

ösvényen a kikötő felé távolodott.

Brenda a lépcsőről nézett utána: Sütött a nap, csak úgy

gőzölgött tőle az ázott kert. Ahogy megfordult, szíve nagyot

dobbant: észrevette, hogy a reggeli nap hatására a szilvafa a

rügyei kibomlottak, és fehér bimbók borítják a megfeketedett

ágakat. Bement, és az orvos „sosem lehet tudni” szavait sokkal

reménykedőbben ismételte el, mint ahogy elhangzottak.

◊

Paul az órájára pillantott: három óra. A kemény széken

megmerevedett ültében, és a ruhája fölé felvett ócska köntös

nem védte az eső utáni hűvösség ellen.

Brenda alig aludt valamit, folyton fölkelt, figyelte a fiú

pulzusát, hallgatta lélegzését. A férfi hallotta, amint a

konyhában tesz-vesz, fölgyújtja a lámpát, fölemeli a kávéskannát,

jelezve, hogy megmelegíteni készül, és azt suttogja: – Paul…

A férfi feléje fordult, és a rávetődő fény megvilágította levert,

elkeseredett arcát. Brenda látta, hogy fölemelkedik, ösztövéren és

magasan az apja köntösében. Borzongás futott végig rajta.

– Fázik? – kérdezte a férfi.

– Nem, csak valamitől megborzongtam.

– Aludnia kellene.

– Próbáltam, de nem sikerül. Hogy van a gyerek?

– Egyformán. Az előbb a kutya valamit hallhatott, de nem

jöttem rá, mit.

Az asszony besietett a szobába. A férfi figyelte szoknyájának

suhogását és libbenő hajsátorát: mintha megint a titokzatos idegen

asszonyt látná a nappal oly gőgös postamesternője helyén. Kérdőn

pillantott rá, amikor visszajött.

– Nem tetszik nekem. A lába hideg, az érverése össze-vissza, és

a légzése nagyon felszínes.

Amikor a kutya felugatott, az asszony ideges sietséggel pattant

föl. Paul követte. A kutya mellső lábaival a takaróra támaszkodott

és vinnyogott.

A fiú feje mozdulatlanul pihent a párnán. Szempillájának íve

sötétebb volt, mint beesett arca. Brenda fölemelte sovány kezét,

ujjaival körülfogta a csuklóját, leült melléje, és fülét a szívére tette.

Úgy rémlett, elviselhetetlenül sokáig maradt így. A kutya halk

nyöszörgése pattanásig feszítette az idegeit. Amikor az asszony

fölemelte elkínzott arcát, a férfi önkéntelenül felkiáltott és térdre

rogyott. Arcát a fiú hideg kezére ejtette, és úgy sírt, ahogy még

soha nem sírt életében. Arra eszmélt, hogy Brenda megérinti a fejét,

összeroncsolt fülét. Amikor elzokogta minden bűnét és fájdalmát,

érezte, hogy az asszony könnyei az arcára hullnak.

A kiadásért felel a Kossuth Könyvkiadó igazgatója.

Szerkesztette Szabó Mária. A sorozatterv Erdélyi János

munkája. Az illusztrációkat Komádi István készítette.

Műszaki vezető Szécsi Andor. Műszaki szerkesztő Rudas

László. A szedést 1970. VIII. 7-én kezdték meg. Megjelent

1970. X. 30-án. 68 000 példányban. Terjedelme 14.4 (A/5) ív.

PL – 217 – D – 7073. 2880–70. Szikra Lapnyomda,

Budapest