- 1 -

Kedves Tanártársaim, Kedves Munkatársaim,

Kedves Sapientiás Hallgatók!

Nagy örömmel fogtam kezembe ezt a kis füzetet,

amelyet Mindannyiotoknak szeretettel ajánlok

figyelmébe. A rövid elmélkedéseket mind-mind

hallgatóink készítették.

Köszönet érte, hogy megajándékoztak minket

ezzel a füzettel, hogy megosztják velünk gondolataikat!

Ezek az elmélkedések segítsenek minket a

nagyheti lelki készülődésre, az önvizsgálatra, a

magunkba fordulásra, hogy azután húsvétkor

összetalálkozhassunk a Feltámadt Krisztussal!

Áldott Húsvétot!

fr. Orosz Lóránt OFM

rektor…… ..

- 2 -

Nagyhétfő Napi olvasmányok:

Iz 42,1–7; Zsolt 26; Jn 12,1–11

Kereszténynek, krisztusinak hívjuk magunkat. Hiszünk

Jézusban, Üdvözítőnkként és Megváltónkként tekintünk

Rá. Valljuk, hogy egyedül Őt illeti az imádás és a

szolgálat. Ha azonban mélyen magunkba nézünk, azt

látjuk, hogy amit vallunk, és ahogy valójában

cselekszünk, alig felelnek meg egymásnak…

A mai evangéliumi szakaszban Mária olajjal keni

meg Jézus lábát, és eközben „a ház megtelt a kenet

illatával”. Ez a tett úgy hatott környezetére, ahogy az

édes illat átjárta a házat.

A János-evangélium szakasza nyomán az a kérdés

merült fel bennem, vajon milyen olajként szolgáljuk mi

az Urat? Vajon az Úrnak tett szolgálatunk áraszt olyan

illatot, amelyet mások megérezhetnek, és amelyből

megtapasztalhatják Jézus megváltó szeretetét? Teljes

- 3 -

szívünkből, készségesen, örömmel szolgáljuk-e az Urat?

Mária cselekedete, amellyel Jézus lábaira öntötte a

drága olajat, szeretetből történt, nem önérdekből vagy

hasznot remélve. Vajon a mi imádásunk, szolgálatunk

hasonlít Mária gesztusára? Olyan tisztán és odaadóan

szolgáljuk az Urat, ahogyan Mária tette?

Feltűnő Mária bőkezűsége. Júdás megjegyzéséből

tudjuk, hogy az olaj nagyon drága volt, és ezért számára

pazarlásnak tűnt Mária tette. Egyáltalán nem erről volt

szó. Jézus örömmel fogadta a nagylelkűségnek ezt a

megnyilvánulását. Vajon mi is bőkezűen, nagy szívvel

szolgáljuk az Urat, vagy abból adunk Neki, ami

felesleges, használhatatlan, ami maradék? Más szóval a

legjobbat adjuk Istennek abból, ami fölött rendelkezünk,

vagy amit adni tudunk?

Azt szeretném, ha arra kérnénk Istent, hogy

változtassa meg a szívünket! Tegye olyanná, hogy

megtanuljuk Őt örömmel és nagylelkűen szolgálni! Ne

- 4 -

tartsunk vissza semmit kizárólag magunknak, ne

kuporgassunk a jövőnek, félve attól, hogy elveszik

mindaz, amit Istennek adunk! Százszorosan megáld

majd minket a legkisebb szolgálatért is, amit örömmel

és nagylelkűen teszünk. Csak az ilyen örömteli szolgálat

hasonlít a szétáradó jó illathoz, és ez képes

embertársainkat Jézushoz vonzani, aki az élet mestere és

minden jóság forrása.

Salagala Rajesh SDB

- 5 -

Nagykedd Napi olvasmányok:

Iz 49,1–6; Zsolt 70; Jn 13,21–33.36–38

A mai evangéliumi részt olvasva, megdöbbenünk,

amikor Jézustól halljuk: „Egy közületek elárul engem”.

Lakomán vesznek részt, a szeretet és a barátság

jelképén, és mégis Jézus felhívja a figyelmet az árulóra.

A tanítványok annyira meg vannak szeppenve, meg sem

merik kérdezni Jézustól, hogy ki az. A szeretett

tanítvány háta mögé bújnak, mert érdekli őket, hogy ki

az áruló, de nem merik felvállalni a kérdést. Amikor

kiderül, hogy ki az, akkor mindenki mentegetőzni kezd.

Ilyenek vagyunk mi is. Tudjuk, hogy bűnt fogunk

elkövetni, de mindenre találunk mentséget és szépen

kimagyarázzuk magunkat. Másokat megbántok

beszólásaimmal – ja, de ez poénos volt –, jót nevetünk,

az nem is olyan nagy bűn, gondoljuk magunkban.

Ugyanígy gondoltak Júdásra is. Jézus megmondja, sőt a

kenyérből nyújt neki, megpecsételve őt, mint áruló, erre

- 6 -

a tanítványok – ja, biztos már előre megbeszélték ezt a

jelet és Júdásnak venni kell valamit.

Feltesznek egy kérdést, és amikor egyenes választ

kapnak, nem tudnak vele mit kezdeni. Ilyenek vagyunk

mi is, sok mindent úgy magyarázunk meg, hogy az

megfeleljen a mi kis világunknak, nem szeretünk

magunknak kellemetlenséget okozni, nehogy

felébredjünk álomvilágunkból. De az élet nem álom és

„a sátán, ordító oroszlán módjára ott kószál mindenütt

és keresi, kit nyeljen el” (1Pét 5,8–9). Júdást elnyeli,

ezért éjszaka lesz, nemcsak kint, hanem saját lelkében

is.

Jézus nem fut el az elől, amit az Atya rábíz,

hanem vállalja azt, életét adja értünk, bűnösökért,

ezáltal megdicsőíti azt, aki őt küldte. Izajás szavaiból

tudjuk, hogy Isten bennünket is hív – „az Úr hívott el

engem az anyaméhtől fogva, anyám méhétől emlegette

nevem” (Iz 49,1b) –, és küld, mindenkit külön-külön

hivatása szerint. Ahogyan Jézust is megdicsőítette az

Atya, ugyanúgy minket is meg fog dicsőíteni

- 7 -

tanúságunk alapján. Sokszor mi is Péter szavaival

fordulunk Istenhez: „az életemet is odaadnám érted”,

azonban amikor ténylegesen itt az idő a cselekvésre,

meghátrálunk és kibúvókat keresünk, sőt képesek

vagyunk letagadni, hogy ismerjük Jézust. Jézus példát

mutat arra, hogyan kell a hivatást tökéletesen élni.

Értünk meghal a kereszten, majd harmadnapra feltámad,

reményt önt belénk és velünk marad a világ végezetéig.

Barazsuly István SDS

- 8 -

Nagyszerda Napi olvasmányok:

Iz 50,4–9a; Zsolt 68,8–34; Mt 26,14–25

Mi vagyok nélküled?

Mi vagyok nélküled?

Gyenge, törött szárnyú madár,

Kinek repülni kellene már…

Te megvigasztaltál.

Mi vagyok nélküled?

Remény vesztett kisbogár,

Mit sebesen sodor a hal felé az ár…

Te akkor is kiragadtál.

Mi vagyok nélküled?

Hőségben kókadozó virágszál,

Mire árnyék sem vigyáz már…

Te frissességet adtál.

- 9 -

Mi lennék nélküled?

Szívem szeretetedre talál,

Te vagy ki megváltottál,

Ki gyógyulást hoztál.

Kuszler Krisztina

- 10 -

Nagycsütörtök Napi olvasmányok:

Kiv 12,1–8.11–14; Zsolt 115; 1Kor 11,23–26; Jn 13,1–15

A lábmosás története János evangélista elbeszélése

alapján az utolsó vacsora estéjén történt. Jézus letérdelt

és egyenként megmosta minden tanítványa lábát. A

lábmosással Jézus példát adott tanítványainak és

számunkra is.

Mit akar Jézus kifejezni a lábmosással? A jelképes

történet nemcsak a szennyeződésektől való

megtisztulást jelenti, hanem a bűnöktől való

megszabadulást is. Péter nem értette, miért éppen a

Mester mossa meg az ő lábát. „Ha meg nem moslak,

felelte Jézus, nem vagy közösségben velem.”: Jézus

Péternek adott válaszából kiderül, hogy a bűnök

bocsánatának elnyerése csak akkor lehetséges, ha az

ember megengedi, hogy Jézus megmossa a lábát,

megszabadítsa őt. Jézus a legkisebb lett minden ember

- 11 -

között és a legnagyobb hirdetője Isten dicsőségének és

végtelen szeretetének. A lábmosással megmutatja Jézus

a helyes szeretet útját számunkra, ami a kenyértörésben

válik teljessé, amikor Önmagát adja tanítványaiért és

értünk is a bűnök megváltására. Saját magát kínálja fel,

mint az ételt és az italt, ami nélkül nem lehet élni.

„Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre” (Lk

22,19). A Szentírásból és szentmiséből egyaránt jól

ismert sor nemcsak az utolsó vacsora megünneplésére

hív bennünket, hanem arra is, hogy minden tettünkkel

kövessük, hirdessük Jézust. Az Ő példájának nyomán

kell cselekednünk életünk során, vagyis azt kell adni a

másiknak, amink van: az életünket.

Nekünk, keresztényeknek étellé és itallá kell

válnunk embertársaink számára azért, hogy

megtapasztalhassák a rájuk mosolygó Istent, aki

egyszülött Fiát adta mindenkiért. Mert aki megismeri

Jézus Krisztust és az örök élet reményét, többé nem lesz

boldogtalan és céltalan. Ahogy étel és ital nélkül, úgy

remény nélkül sem lehet élni. Azonban csak akkor

- 12 -

tudunk életünkkel másoknak szolgálni, ha előbb azt

belátjuk, hogy Isten akarata szerint kell élnünk, mert

nélküle értelmetlen az ember minden tette.

A Szentírás ezt a következőképpen fogalmazza

meg: „Aki meg akarja találni életét, elveszíti, aki

azonban elveszíti értem életét, az megtalálja” (Mt

10,39). Az élet elvesztése éppen hogy nem a halált

jelenti, hanem az örök élet elnyerését, a szolgálat pedig

nem rabszolgaságot jelent, hanem a szabadságot arra,

hogy azt tegyük, ami a saját feladatunk. Milyen nagy

öröm, hogy keresztényként arra kaptunk meghívást,

hogy szolgáljunk, tanúságot tegyünk hitünkről és

reménnyel töltsük el a környezetünkben élőket!

A Húsvét csúcspontja Jézus feltámadása. Ez a

titokzatos feltámadás vár ránk is, ami már a földi

életünkben elkezdődik, amikor elfogadjuk Isten

vonzását a jobbra, a többre, a szentebbre, mint ahogy

eddig éltünk. A botlások, bűnök ellenére Isten végtelen

jósága révén újra és újra minden Húsvét, sőt minden

- 13 -

újabb nap alkalmával lehetőségünk van egyféle

„feltámadásra” azzal, hogy letesszük bűneinket,

kételyeinket és követjük Jézust.

Adja meg nekünk az Isten azt a kegyelmet, hogy

felismerjük azt, ami gátol minket az úton az örök élet

felé, hogy legyen bátorságunk beismerni azt, változtatni

rajta és valóban étellé és itallá tudjunk válni mások

számára!

Kopcsik Gábor

- 14 -

Nagypéntek Napi olvasmányok:

Iz 52,13 – 53,12; Zsolt 30; Zsid 4,14–16; 5,7–9;

Jn 18,1 – 19,42

„Íme, az ember!”

A János-evangélium passiótörténetének, a mi Urunk

Jézus megdicsőülésének ebben a csaknem száz verset

számláló szövegrészében, mintegy központi szólamként

bújik meg ez a kijelentés, melyet Pilátusnak

tulajdonítunk.

Azon a napon, mikor Urunk az életét adta értünk,

számos olyan szó hagyta el az emberek ajkát és sok

olyan sötét gondolat öltött testet a szívekben, mint

máskor. Mint más halálos ítélet idején, amely

pillanatnyi látványosságot nyújtó, kegyetlen és a nép

elfojtott borzongásától hangos.

Azon a napon is, mint az emberi történelem

bármely más napján, sokféle hang volt hallható, akár

- 15 -

egy gondosan megkomponált zeneműben. Akár az

ébredő csecsemők békés gügyögése, a munkások

szerszámainak csendülése, a legelőt taposó paták

topogása, az ünnepi előkészületben várakozók csendje,

vagy a halálos ágyban elnyugvó testek sóhaja... Emberi

hangok az emberi világban...

Azonban e napon is voltak olyan hangok, melyek

úgy fúródnak azóta is a teremtés természetes rendjének

dalvilágába, mint idegen testek hideg zaja, a láztól

szüntelen égő sebbe. A szitok, a káromlás, a maró gúny,

az igazságtalanság, az ütések, a szeretetre való

képtelenség, az istentagadás, az emberi mivoltunk

megtagadásának disszonanciáját jelentik ezek. Nem

emberi hangok az emberi világban. Igen, ez is része volt

megváltásunk napjának, az Élet halálának néhány

órányi, mégis kínzóan hosszú drámai szimfóniájában.

Volt, aki aznap háromszor tagadott, és a tagadás

tűzénél melegítette tagjait. Volt, aki háromszor akart

elbocsátani, és végül vízzel mosta kezeit. Volt, aki sírt s

volt, akinek már elfolytak mind a könnyei… s volt

- 16 -

valaki, akinek akkor Jeruzsálemben elfolyt a vére. Az

utolsó cseppjéig. Azért, hogy minden embert az elsőtől

az utolsóig megváltson. Szinte hangtalanul, elnémulva,

csak néhány súlyos szót hagyva nekünk, a benne hívők

szívébe függesztve örök emlékül.

Sokan valóban csak ’valakinek’ vélték, úgy

gondolták, egy a sok közül. És éppen az, aki valakinek

látszott, éppen Pilátus, aki a nép szemében hatalommal

bírt – ha tudtán kívül is –, ő tett tanúságot róla, hogy

nem csak ’valakivel’ van dolga a Názáreti Jézus, a

Megfeszített személyében.

„Íme az ember!” – hangzott az ember kiáltása.

Néhány pillanattal azelőtt még az igazságot akarja tudni

– most pedig ő maga mondja ki azt. Majd később, mivel

talán az Isten vérző csendjének, megkötözött

hallgatásának ereje a szívéig hatolt, ha nem is az

emberiség uraként, de a zsidók királyaként ismerve el

egy zsidó férfit, így szól: „Íme a ti királyotok!”.

Valamiképpen Isten hangja ez, az emberi világban.

- 17 -

Annak az Istennek hangja, az Egyetlennek, Aki

bennünk akar élni, és általunk szólni.

A halálig való engedelmesség követésre szólít, és

példája segít, hogy meghalljuk az igaz Úr hangját és

visszhangként feleljünk neki szívünk mélyéről, e kertnyi

világ teremtett akusztikáját egyre teljesebben

kihasználva. Így az olajfák és az elvakultság gyűrűjében

felfénylő Szó: „Én vagyok!” – visszavezethet minket a

csipkebokor tüzes emlékéhez. A kakas hajnali hangja

pedig az Isten népét harcra hívó harsona zengésévé

válhat.

Elég rátekintenünk Jézusra, hogy lássuk Istent,

hogy lássuk az embert. Hogy láthassuk, mivé lettünk

bűneink által, milyen sebzetté, milyen gyengévé tesz az

igazságtalanság. Hogy ki lehet belőlünk, ha Jézusra, a

Krisztusra tekintünk. Így látjuk meg, hogy mi az

igazság. Hogy Ki az. Hogy kik is vagyunk valójában:

az értünk emberré lett Isten gyermekei, az irgalom

örökösei, királyi hatalommal megáldva.

- 18 -

Igaz Istenünk, Jézus Krisztus, kérünk segíts, hogy

hallhassuk szavad, láttassuk a Benned kapott igaz

mivoltunkat, hogy hagyjuk meglátni megváltott

emberségünket, kegyelmedből nekünk ajándékozott

istenségünket!

Szilvási Zalán

- 19 -

Nagyszombat

Szeretjük ünnepelni a győzelmet. Azt hiszem, hogy a

feltámadás minden keresztény számára győzelem és

nagy ünneplés. És ezért a hagyomány szerint

nagyszombaton ünnepélyes körmenetet tartunk, amely a

nagy győzelemnek a jele.

Jézus azt mondta, hogy „ha a búzaszem nem hull

a földbe, és nem hal el, egymaga marad, de ha elhal,

sok termést hoz” (Jn 12,24). Bizonyára ez történik meg

Nagyszombaton. Jézus ott fekszik a sírban és

megtapasztalja a halált, mint egy búzaszem azért, hogy

feltámadjon és egy igazi és örök éltet hozzon

mindannyiunknak.

Szombat a nyugalom, az istentisztelet napja volt

Izraelben. A csend, a várakozás ideje. De most a

keresztrefeszítés utáni szombat a megrendült,

- 20 -

félelemmel teli tanítványoknak lehetőség az

átgondolásra: mi, miért és hogyan történt. Mesterük,

Jézus, akihez szegődtek, akiért lelkesedtek,

megcsúfolva, keresztrefeszítve szenvedett tegnap. Mára

minden lecsendesült. Az emberek hazamentek

otthonaikba, valószínűleg beszélgettek a történtekről.

De miről gondolkodhattak a tanítványok? Arról, hogy

mit tanított mesterük a megtérésről, az új emberről, a

mindent adásról, az önfeláldozásról, a szeretetről, Isten

Országáról. Amíg a férfiak elvonulva, bezárkózva a

lehetőségeket keresik, mit is tegyenek, mihez is

kezdjenek a történtek után, addig az asszonyok már a

következő napot készítik elő, teszik a dolgukat.

Megkívánja ezt tőlük az évezredek óta beléjük ivódott

gyakorlat. Kimennek a sírhoz, hogy elvégezzék a

szokásoknak megfelelő megkenést, hogy

megtörténhessen a végső nyugalomba helyezés. Jézus

sokszor mondta az evangéliumban, hogy „Ne féljetek!”

Azt hiszem, hogy az asszonyok nagyon jól értették

Jézus szavait és azért mentek ki olyan bátran a

- 21 -

sírhoz. Igen. Az igazi szeretet nem fél, hanem bátor és

derűs. Huszonegyedik századi napjainkban mennyi hívő

ember van, aki bátor azért, hogy Jézus Krisztust

hirdesse?

Mit teszek én a szombat csendjében?

Gondolkodom-e az igazságról? Mit jelent számomra

önmagam odaadása? Rádöbbenek-e, hogy csak a

szeretetben való odaadásnak van értelme? Próbáljuk

meg Jézus feltámadásának tanúi lenni a hitben és

szeretetben.

Lourduraju Chavvakula SVD

- 22 -

- 23 -

Húsvétvasárnap Napi olvasmányok:

ApCsel 10,34a.37–43; Zsolt 117; 1Kor 5,6b–8; Jn 20,1–9

„Szép úrfiak! immár e puszta halom, e kopja tövén nincs

mér’ zengeni többet” – halljuk a Szondi két apródjához

szóló intelmet, ám az ifjú dalnokok, mit sem törődve a

szultáni gyümölcsökkel, mézízű sörbettel, csak zengik

és zengik uruk dicső tetteit és hősi halálát.

Jézus tanítványait – Uruk elfogása, elítélése és

kivégzése után – nem lanttal a kezükben találjuk.

Elfutnak, tagadnak, bezárkóznak. Félnek, és

értetlenkedve állnak az események előtt. Pedig – ha

létezett a Márknál fellelhető messiási-titok – nem ebben

a helyzetben kellene még a háztetőkről is kiabálni,

széjjelkürtölni az egész világban, hogy ki is volt ez a

Názáreti? Hogy betegek gyógyultak meg? Hogy úgy

tanított, mint akinek hatalma van? Hogy életét adta

értünk? De mi, szűklátókörű emberek nem látunk az

- 24 -

orrunknál tovább, elmerülünk kudarcaink árkaiban,

félelmeink falai mögé zárkózunk, távolságot veszünk

fájdalmainktól. A feltámadás örömhíre, hogy Jézus, a

Feltámadt Úr mellénk szegődik, alászáll kudarcaink

mélységeibe, és megmagyarázva az események

értelmét, felemel onnan minket. Áthatol félelmeink zárt

ajtaján, békességet lopva szívünkbe. És sebeit mutatja

nekünk – arra tanít, hogy az igazi szeretet nem zárkózik

el a fájdalomtól. „Aki szeret, az sebezhetővé teszi

magát” (C. S. Lewis).

Jézus a sebeit mutatja, sebeit engedi tapintani

tanítványainak. „A könny nem éget már, csupán ragyog”

(Arany János). Nagypéntek, a szenvedés és kereszthalál

eseményei nem merülnek feledésbe a feltámadás után

sem. Éppen ezek a sebek fényesednek át, és

tanúskodnak arról, hogy nem a fájdalomé, nem az

elmúlásé az utolsó szó. „Lehetett láng, de nem lehetett

hamva” – József Attila gyönyörű szavaival.

A Feltámadt Úr nem azt hirdeti, hogy mától

minden fájdalom, szenvedés és bánat eltűnik. A húsvét,

- 25 -

a feltámadás öröme nem írja felül a nagypéntek, a

szenvedés és a halál valóságát. Inkább megvilágítja

lényegét. „Aki ismeri Krisztus keresztjének és

sírboltjának misztériumát, az ismeri minden dolognak

az értelmét.” – vallja Hitvalló Szent Maximosz. Húsvét

fényénél világosodik meg igazán, hogy Jézus a halált

már feltámadása előtt, egész életével, és legfőképpen

életének teljes odaadásával, a kereszten győzte le. A

látszólagos kudarc tulajdonképpen a szeretet diadala. A

feltámadás jele tesz bizonyságot arról, hogy az Istent

szerető és Istenben bízó lelkeknek minden a javukra

válik: „száraz esztendőben sem aggódik, és nem szűnik

meg gyümölcsöt teremni” (Jer 17,8). Szenvedni és

nevetni – Teréz anya ezt a kettőt tartja a

legfontosabbnak nővérei életében. A feltámadás

örömhíre erőt és bizalmat adhat mindennapi

fájdalmunk, sötétségünk, gyengeségünk,

tökéletlenségünk elviseléséhez. Száraz időben sem

szűnünk meg gyümölcsöt teremni. „Ha sebeinket

átjárónak látnánk, mint Jézus, akkor szent sebekké

- 26 -

válnának, nem pedig tagadni vagy takargatni való

dolgokká” – mondja Richard Rohr.

„Előre megkente testemet a temetésre” (Mk 14,8)

– igazolja Jézus az őt drága nárduszolajjal megkenő

asszonyt, hozzátéve: „Szegények mindig lesznek

veletek”. Most, amikor feltámadt a halálból, és testének

nincs már szüksége drága kenetre vagy balzsamra, nem

arra hív-e minket, hogy éppen ezeket a mindig,

mindenütt velünk lévő testi-lelki szegényeket keressük

fel? Hogy az evangélium hirdetésével válaszoljunk a

szegénység éppen aktuális formáinak kihívásaira? Hogy

életünk odaadásával, a mindennapos hűség

áldozatainak, nehézségeinek és fájdalmainak

vállalásával kenjük meg szent testét, a szegényeket?

Adja Isten, hogy az Ő szolgálatában örömhírré, testi,

lelki, értelmi, szociális, gazdasági vagy érzelmi kenetté,

balzsammá tudjunk válni egymás és a rászoruló

testvéreink számára!

Borbás Péter Schp

- 27 -

- 28 -