Drábik János - Gene Sharp az erőszakmentesség apostola
-
Upload
drabikjanos -
Category
Leadership & Management
-
view
33 -
download
2
Transcript of Drábik János - Gene Sharp az erőszakmentesség apostola
Gene Sharp - az erőszakmentesség apostola, vagy a globális pénzhatalom
eszköze?Miért hasznos, ha a magyar társadalom - de különösen a magyar fiataloknak az ezredfordulós
nemzedéke, amelyet Y generációnak is neveznek - ismeri Gene Sharp professzor személyét
és életművét? Gene Sharp, aki 1928-ban született, a veteránoknak nevezett generációhoz
tartozik, de ő az egyike azoknak, akik a legnagyobb hatással voltak azokra a fiatalokra, akik
már a számítógépekkel együtt nőttek fel és a modern technikák nélkül már el sem tudják
képzelni az életüket.
A rendszerváltás és az azt követő hazai, de elsősorban nemzetközi események egyik
meghatározó szereplője a sokáig a háttérben meghúzódó amerikai, egyetemi oktató, Gene
Sharp volt, akinek az írásai döntően befolyásolták a világ különböző térségeiben fennálló
diktatúrák elleni küzdelmet.
Sharp munkássága döntően hatott az elmúlt évtizedekben kibontakozó erőszakmentes
politikai akciókra. A 2015-ben 87 éves Gene Sharp az Ohio-i Állami Egyetemen tanult, majd
1953-ban a koreai háború idején lelkiismereti okokból megtagadta a katonai szolgálatot és
ezért két év szabadságvesztésre ítélték, amelyből kilenc hónapot le is töltött. 1955-től három
éven át a londoni Peace News nevű pacifista magazinnak (amely már 1936-tól megjelent) a
helyettes szerkesztője volt. Ezt követően Norvégiában dolgozott a Társadalomkutatási
Intézetben (Institute for Social Research), ahol mélyinterjúkat készített azokkal a
pedagógusokkal, akik a nemzeti-szocialista Németországgal együttműködő Quisling-
rendszer idején ellenszegültek a náci ideológiának.
Sharp az 1960-as évek elején doktorandusz volt az Oxfordi Egyetemen, ahol 1968-ban avatták
doktorrá. Ezután több egyetemen oktatott, köztük a Southeastern Massachusetts University-n.
Mohandas Gandhi szellemisége döntően hatott Sharp írásban kifejtett elgondolásaira és
módszereire. A nagy indiai közéleti személyiség, India politikai és spirituális vezetője azt
hirdette, hogy a szeretet és az erőszakmentesség mindent legyőz. Azt tekintette
erőszakmentességnek, amikor azokat szeretjük, akik gyűlölnek minket. Ha csak azokat
szeretjük, akik minket is szeretnek, az nem erőszakmentesség. Meg volt róla győződve, hogy
az élet harcában a gyűlölet legyőzhető szeretettel.
1
Gandhi ellenzett mindenféle erőszakot, mert ha az erőszak úgy tűnik, hogy hasznos, ez csak
átmeneti. A szörnyűség, amit okoz, az viszont maradandó. Az ember mondjon le az erőszak
minden formájáról és ragaszkodjék az igazsághoz. Az igazságtalan törvényeknek azonban ne
engedelmeskedjen, mondta a jogász-politikus Gandhi. Azt hirdette, hogy az igazság követése
nem engedi meg az erőszak alkalmazását az ellenféllel szemben. Az ellenfelet inkább
türelemmel és szeretettel kell megnyerni, mert „ami nekünk talán igazságnak tűnik, az az
ellenfél előtt a szenvedés vállalásával egyértelmű”.
Gandhi kiváló politikai stratégának bizonyult, amikor az erőszakmentesség módszereit
tömegméretekben alkalmazta. Gene Sharp a mesterének választott Gandhitól szinte minden
stratégiai módszert és erőszakmentes szervezési-technikát átvett. Alapvetően eltért azonban
mesterétől a publikált munkáiban, mert nem vette át Gandhitól az erőszakmentesség mögött
meghúzódó univerzális erkölcsöt, a békés stratégiát logikailag is megalapozó ésszerű és
humánus magyarázatot.
Sharp érvelése szerint azért kell az erőszakmentes cselekvést választani, mert az
hatékonyabb, előnyösebb, vagyis jobb, hasznosabb érdekérvényesítés, mint az erőszak.
Sharp áttért az utilitarizmusra, amely a cselekedetek, tevékenységek, döntések és
választások helyességét azon méri, hogy azok mennyiben járulnak hozzá az egyének
sikeréhez, boldogulásához. Sharp tehát nem követi Gandhit, hogy az erőszakmentes
érdekérvényesítésnek a közérdeket, a közjót, az egyetemes erkölcs humánus céljait kell
szolgálni. Ez az etikailag közömbös, semleges álláspont abban is megnyilvánul, hogy Sharp
eltávolodott az amerikai békemozgalom pacifista nézetrendszerétől, amely az 1950-es
években meghatározó volt az Egyesült Államokban.
Az 1960-as években Sharp több száz történelmi esemény beható tanulmányozásával hatalmas
tényanyagot gyűjtött össze. Ezeknek az elemzéséből jutott el az erőszakmentesség új
elméletéhez, amelyet lényegében egyedül alkotott meg. Ezekben az években Sharp aszkéta
életet élt, mert publikációi, kutatásainak az eredményei sem a tudományos-egyetemi
körökben, sem a politika világában nem arattak sikert. Ebben az időben az erőszakmentes
akciók támogatása veszélyesen radikálisnak számított és szembement a politológusok és a
közvélemény által is elfogadott nézetekkel. Sharp azonban folytatta a kutatásait, mert
fontosabbnak találta, hogy még jobban megalapozza és elfogadtassa nézeteit, mint azt, hogy
feljebb jusson a tudományos és egyetemi élet hierarchiájában.
2
Sharp 1973-ban jelentette meg a főművének tekinthető „Az erőszakmentes cselekvés
politikája” (The Politics of Nonviolent Action) című munkáját. Sharp ezt a könyvét az
Oxfordi Egyetemén benyújtott doktori disszertációjának a téziseire alapozta. 1979-ben
jelentette meg a „Gandhi, mint politikai stratéga” (Gandhi is a Political Strategist), és 1980-
ban a „Társadalmi hatalom és politikai szabadság” (Social Power and Political Freedom)
című könyveit. Gene Sharp tehát az erőszakmentességre vonatkozó elméletének a
legfontosabb tételeit akkor dolgozta ki, amikor elmélyült tanulmányokat folytatott különböző
egyetemeken.
2015-ben már kijelenthetjük, hogy elméleti tézisei termékeny talajra találtak és meghatározó
módon átalakították az erőszakmentes akcióra vonatkozó mai nézeteket. Nagy befolyást
gyakorolt a közgondolkodásra az ahogyan összegyűjtötte és osztályozta az erőszakmentes
módszerekre vonatkozó dokumentumokat. Elméletileg értelmezte miként működnek
hatékonyan ezek a módszerek és stratégiák. A gyakorlatra meghatározó befolyást tettek azok
a szervezeti struktúrákhoz kapcsolódó tanításai, amelyek megkönnyítették módszereinek az
átültetését a gyakorlatba. Sharp pragmatikus megközelítése hatékonyan támasztotta alá azt a
tételét, hogy az erőszakmentes akció lényegesen hatékonyabb, mint az erőszak.
Az erőszakmentes akció megértéséhez célszerű közelebbről szemügyre venni néhány sikeres
erőszakmentes kampányt. Ilyenekre sor került Indiában a brit gyarmati uralom elleni
küzdelem során. Az Egyesült Államokban a faji megkülönböztetés felszámolásáért folyó
polgárjogi küzdelemben, ahol a karizmatikus vezető Martin Luther King volt. A XXI.
században pedig erőszakmentes kampányokat láthattunk több kelet-európai és közel-keleti, de
ázsiai országban is. Sharp meghatározása szerint az erőszakmentes mozgalomban nem
játszhat szerepet a fizikai erőszak. Az erőszakmentesség kizárja a verést és bántalmazást,
letartóztatásokat, a bebörtönzést, a kínzást és az ölést. Sharp nem tekinti erőszakmentes
akciónak a hagyományos politikai cselekvési technikákat, amilyen a lobbizás, a kampányolás,
vagy a választásokon való részvétel. Ahhoz, hogy valamit erőszakmentes cselekvésnek
lehessen minősíteni, valami másnak kell lennie, mint ezek a rutinszerű közcselekvések. Nem
kell szükségszerűen együtt járnia a jogszabályok megszegésével, a törvényenkívüliséggel, de
jelen kell lenni olyan tényezőknek, amelyek az adott mozgalomnak megkülönböztető jelleget
biztosítanak és a mindennapok rutinja fölé emelik.
Az erőszakmentesség követelménye elsősorban az akció résztvevőire vonatkozik. Akik ellen
az akció irányul - a hatóságok, a rendfenntartó szervek, a kormányok - alkalmazhatnak és
3
alkalmaznak is erőszakot az erőszakmentes aktivistákkal szemben. Az erőszakmentesség
egyik oldala tehát lemond az erőszakról, a másik oldal viszont fenyeget és adott esetben
alkalmazhatja is az erőszakot.
Magyar történelemben például az osztrák uralommal szemben gyakran használták a passzív
rezisztencia módszerét. Ez a cselekvésforma elutasította a fennálló hatalommal való
együttműködést. A tiltakozók nem vesznek részt a politikai közéletben, nem tesznek eleget az
állam által megszabott kötelességeiknek. Magyarországon az 1848-49-es szabadságharc
leverése után a magyar társadalom jelentős része nem hajtotta végre a kormányzati és hatósági
rendeleteket, megtagadta adófizetési kötelezettségét, az emberek szabotálták a közmunkákat,
bújtatták a menekülő honvédeket, bojkottálták a császár születésnapjának a megünneplését.
Németországban 1920-ban, Wolfgang Kapp vezetésével államcsínyt hajtottak végre. A
kormány elmenekült Berlinből. A lakosság azonban spontán módon ellenállt a puccsistáknak,
általános sztrájkra került sor, tömegtüntetésekre és más megmozdulásokra. A bankárok nem
váltották be a puccsista kormány által kiadott csekkeket. A puccs napokon belül összeomlott
az erőszakmentes ellenállás nyomása alatt.
Az erőszakmentesség történetében kiemelkedő esemény volt 1906. szeptember 11., amikor
Gandhi Johannesburgban, Dél-Afrikában nagy tömegtüntetésen tiltakozott az ellen az új
törvény ellen, amely hátrányos megkülönböztetésben részesítette az ott élő indiaiakat.
Erőszakmentes akciók Gandhi előtt is léteztek, de ő volt, aki ezt tudatosan, a szervezett
politikai küzdelem eszközévé tette. Gandhi ezt az „igazsággal való kísérletezésnek” nevezte
és erkölcsi követelménnyé tette az erőszak elkerülését és megkövetelte a tiszteletet a szemben
állóktól is. Erkölcsi okokból, elvi alapon ragaszkodott az erőszakmentességhez. Gandhi
ugyanakkor tapasztalt gyakorlati ember is volt, aki értett ahhoz, hogy miként kell maximálisra
növelni a politikai kampányok hatását.
Az 1920-as és 1930-as években az indiai társadalmat mélyen megosztotta a különböző
kasztokhoz, társadalmi osztályokhoz, vallásokhoz való tartozás, valamint a női egyenjogúság
hiánya. A gyarmatosító brit hatalom ügyesen használta ki ezeket a törésvonalakat és így
viszonylag kis bürokratikus jelenléttel kormányozni tudta a hatalmas országot. Gandhi
felismerte, hogy bármely közös cél, amely lehetővé teszi milliók és milliók összefogását,
komoly fenyegetést jelent a brit uralom számára.
4
1930-ban Gandhi szembeszállt a brit sóadóval és a só termelésének monopóliumával. Ez a
gyarmati uralom szempontjából nem volt nagyjelentőségű kérdés, de Gandhi felismerte, hogy
mindenkit érint a só, mint fogyasztási cikk és ezért a brit uralom szimbóluma lehet. Gandhi és
küzdőtársai egy 24 napos menetet szerveztek az óceánhoz azért, hogy sót nyerjenek ki a
tengervízből, ily módon létrehozva a polgári engedetlenséget. Az akció törvényes volt és
lehetővé tette a támogatás tömegessé tételét, mert a menetelés során a különböző falvakban,
városokban gyűléseket, beszédeket lehetett tartani és ez jelentős publicitást biztosított az
akció számára.
A brit gyarmati hatalmat képviselő angol lordnak, az indiai alkirálynak el kellett döntenie,
hogy ha valamilyen ürüggyel letartóztatja Gandhit, akkor az tömegtüntetéseket vált ki, ha
viszont nem avatkozik be, akkor futótűzként növekedhet a mozgalma. A só-menetelés
sikeresen járult hozzá az erőszakmentes mozgalom megerősödéséhez és tízezrek csatlakoztak
országszerte az engedetlenségi mozgalomhoz. A só-kampány előkészítette azt az össz-indiai
tudatosodást, amely átlépve a társadalom hagyományos törésvonalait lehetővé tette a közös
fellépést India függetlenségének az elnyerése érdekében.
Richard Gregg, aki az amerikai szervezett munkásság támogatója volt, az 1920-as években
Indiába utazott, hogy tanulmányozza Gandhi módszereit. 1934-ben jelentette meg „Az
erőszakmentesség hatalma” (The Power of Nonviolence) című munkáját, amelyben
megmagyarázta, miért hatékonyak az erőszakmentes akciók. Kiemelte például azt, hogy ha
egy olyan valakivel szemben alkalmaznak erőszakot, aki békés magatartást tanúsít, akkor ez
az erőszakot alkalmazó személyre fegyelmezőhatást tesz.
Gandhinak nemcsak az volt a célja, hogy megszabadítsa Indiát a brit uralom alól. Felvállalta a
kasztrendszer felszámolását és a legelnyomottabb csoportok oldalára állt. A helyi
önkormányzatokat és a közvetlen demokráciát támogatta az országos kormányzatok
közvetett-képviseleti demokráciájával szemben.
Gandhi számára az erőszakmentesség a társadalmi igazságosság érvényesítésének az egyik
eszköze volt. A hierarchikus intézményeket és struktúrákat az önigazgatással és a közvetlen
demokráciával akarta felváltani. Ilyen értelemben nevezik egyes társadalomkutatók (például
Brian Martin1) Gandhit „erőszakmentes anarchistának”.
1 The Politics of Gene Sharp - Published in Gandhi Marq, Volume 35, Number 2, July-September 2013, pp. 201-230.
5
A XXI. században Sharp leginkább arról a 198 dokumentált és osztályozott erőszakmentes
akcióról ismert, amely a színes-gyümölcsös-bársonyos kormány-és rendszerváltoztatások
kézikönyvévé vált. Rengeteg történelmi forrást nézett át, hogy összegyűjtse azokat a
módszereket, amelyek megerősítették az általa támasztott kritériumokat. Eszerint az
erőszakmentesség olyan népszerű harci módszer, amely túlmegy a hagyományos politikai
cselekvésen, de nem használ fizikai erőszakot. Sharp a 198 módszert három fő csoportra
osztotta, és valamennyin belül pedig további alcsoportokra.
Az első fő csoportot ő úgy nevezi, hogy „erőszakmentes tiltakozás és meggyőzés”
(nonviolent protest and persuasion). Ez felöleli a jelszavakat, a kérelmek benyújtását,
feliratok, zászlók hordozását, az ellenállás jelképeinek a viselését, gúnyos kitüntetések
adományozását, levetkőztetést, rangtól való megfosztást, a nagy nyilvánosság bekapcsolását,
durva gesztusokat, tüntetéseket, felvonulásokat, virrasztásokat, tisztségviselők kigúnyolását és
számos ehhez hasonló akciót. A köztudatban a tiltakozás felvonulást jelent. Olyasmit,
amilyenre Kairóban került sor 2011 februárjában.
A második fő csoport elnevezése az „együttműködés megtagadása” (noncooperation). Ez
tartalmazza a sztrájkok és a bojkottok különböző fajtáit. A köztudatban a sztrájk alatt a
munkások tiltakozását értik, ugyanakkor számos tömegmozgalom is használta a sztrájk
módszerét. Sharp ír a földműves sztrájkokról, a börtönsztrájkokról, kitér arra, amikor
munkások és alkalmazottak tömegesen jelentenek beteget, vagy a lemondást válasszák
munkájukról, tisztségeikről. A gazdasági bojkottokhoz tartoznak a fogyasztási bojkottok, a
lakbérfizetés megtagadása, bizonyos tulajdonok eladásának a megtagadása, bankbetétek
visszavonása, az adófizetés megtagadása, egyes kereskedők feketelistára tétele és kerülése. A
bojkottok alatt azonban nemcsak bizonyos árucikkek megvásárlásának a mellőzését kell
érteni, de ide lehet sorolni azt is, amikor egyes társadalmi eljárásokkal nem működik együtt a
lakosság, amikor egyes személyeket kiközösítenek, sportrendezvényeket mellőznek és
tömegesen otthon maradnak.
A sztrájkok, a bojkottok a társadalmi együttműködés megtagadásának a módszerei,
amelyekhez hozzátartozik a normális tevékenység felfüggesztése. Ez hatékonyabb, mint egy
utcai tüntetés. Akik ellen a lakosság tiltakozik, gyakran mellőzhetik a tüntetéseket, az írásos
tiltakozásokat, de a munkabeszüntetések, az üzletek elleni bojkottok már közvetlen hatást
gyakorolnak rájuk. Akik részt vesznek egy embargóban, nagyobb biztonságban érezhetik
magukat, mint a tüntetők. Kisebb lehetőség van megtorlást alkalmazni azzal szemben, aki
6
valamilyen üzletben nem vásárol, vagy beteget jelent. A közvetlen akciókhoz tartoznak az
ülősztrájkok, amelyekben egy vagy több személy elfoglal egy területet tiltakozásképpen, vagy
pedig azért, hogy elősegítsen valamilyen politikai, társadalmi, vagy gazdasági változást. Az
ülősztrájkokat rendszerint forgalmas - stratégiailag fontos - helyeken tartják, vendéglőkben,
üzletházakban, kormányépületekben, vállalati igazgatóságok előtt. A résztvevők addig
maradnak a helyükön, amíg le nem tartóztatják, erőszakkal el nem távolítják őket, vagy amíg
el nem érik céljaikat.
Sharp külön foglalkozik az együttműködés megtagadásának a politikai formáival. Ezek közé
tartoznak a részvétel megtagadása a választásokon, a hivatalos személyekkel való
együttműködés bojkottálása, az elrejtőzés, állami szinten pedig a diplomáciai kapcsolatok
felfüggesztése, vagy megszakítása. A nemzetközi jog számos ilyen módszert ismer, de ezeket
nem sorolják az erőszakmentes akciók közé.
Gene Sharp harmadik nagy kategóriája az, amit ő „erőszakmentes beavatkozásnak”
(nonviolent intervention) nevez. Ezek közé tartoznak az éhség- és ülősztrájkok, a közúti
forgalom erőszakmentes akadályozása, az egyes létesítmények vendégekkel, látogatókkal
való elárasztása, a kommunikációs rendszerek túlterhelése, üzemek elfoglalása, politikailag
motivált hamisítványok készítése, titkos ügynökök leleplezése és alternatív kormány
meghirdetése. Amikor tömegesen folytak a nukleáris fegyverek és atomerőművek elleni
tömegtüntetések, az egyik leghatékonyabb tiltakozási formának a vasúti forgalom
akadályozása volt úgy, hogy a tüntetők százai ültek a sínekre.
A felsorolt erőszakmentes akciók tömeges bevetése már alkalmas forradalmi helyzet
létrehozására és a fennálló kormányzat és rendszer megdöntésére. Ezt bizonyítják a Közel-
Keleten bekövetkezett események például Egyiptomban, vagy az, ami Ukrajnában történt az
EuroMaidan tüntetések során. Hasonló eredményekkel járhatnak az általános sztrájkok,
amelyek egy-egy ország egész gazdaságát béníthatják meg, különösen akkor, ha sor kerül
párhuzamos kommunikációs és közlekedési rendszerek létrehozására is. Ezek már közvetlenül
elősegíthetik új kormány és kormányzati-rendszer bevezetését. A regnáló hatalom rendszerint
elítéli az erőszakmentes akciókat, mert azok veszélyeztetik fennmaradását. A változásban
érdekelt erők számára viszont kedvező, mert felgyorsítja az alternatív hatalmi struktúrák
létrehozását.
7
Sharp az erőszakmentes akciók azonosításával, elemzésével és kategorizálásával
dokumentálta, hogy a történelemben ezek a tömegek cselekvésének a szerves részét alkotják.
Bebizonyította, hogy sokkal több módszer és technika áll a rendelkezésre erőszakmentes
módon befolyásolni a hatalmi központok működését, mint ahogy az eddig szokásos volt.
Meggyőzte követőit arról, hogy újabb és változatosabb módszereket is ki lehet fejleszteni,
mint amennyit ő feldolgozott munkáiban. Sharp kategóriái is időtállónak bizonyult, mivel az
erőszakmentes mozgalmak aktivistái sikeresen tudták alkalmazni azokat, és ez arra ösztönözte
őket, hogy maguk is résztvegyenek további új módszerek és eszközök a kitalálásában.
Sharp, aki politológusnak tekintette magát, a nagyobb történelmi összefüggésekből kiszakítva,
a konkrét történelmi eseményeket és személyiségeket mellőzve dolgozta fel az erőszakmentes
akció formáit és módszereit. Úgy gondolta, hogy a módszereknek vannak olyan sajátosságai,
amelyek függetlenek a konkrét történelmi köröktől. Az volt ezzel a célja, hogy kiemelje
azokat az általánosítható tulajdonságokat, amelyeket más helyen más körülmények között is
lehet alkalmazni.
Elsősorban aktivistáknak írt, akik képesek lesznek kiválasztani és a konkrét helyi
viszonyokhoz igazítani a megfelelő módszereket saját ismereteikre és tapasztalataikra
támaszkodva. Szemléltetni kívánta számukra, hogy milyen gazdag tárháza van az a sikeresnek
bizonyult és igénybevehető erőszakmentes akcióknak. Elsősorban a küzdelemben
felhasználható módszerekre összpontosított, és csak felületesen érintette vagy mellőzte a
nagyobb ívű stratégiai célokat, erőforrásokat, erkölcsi megfontolásokat és az ellenfél hatalmi
helyzetét.
Az erőszakmentes cselekvése politikája című munkájának első részében Sharp saját
hatalomelméletét mutatja be, amely kétségtelenül nézeteinek az egyik legvitatottabb része.
Abból a közkeletű szemléletből indul ki, hogy a hatalom az, amivel az uralmat gyakorlók
rendelkeznek, ezért az ’uralmat gyakorlók’, vagy ’uralkodók’ kifejezést használja. Egyik
központi problémája a diktatúra. Eszerint az ortodox megközelítés szerint - amelyet Sharp
monolitikus szemléletnek nevez - az uralkodók tartják kezükben és gyakorolják a hatalmat
arra kényszerítve másokat, hogy azt tegyék, amit ők akarnak. Sharp ehelyett a hagyományos
felfogás helyett a beleegyezés-hozzájárulás hatalomelméletét ajánlja: az uralkodóknak csak
azért van hatalmuk, mert alattvalóik ehhez hozzájárulnak, vagy – másként kifejezve –
beletörődve elfogadják, nem ellenzik az uralkodót és annak támogatóit. Ez a hatalom
8
viszonyulási szemlélete. A hatalom nem tartozik senkihez és semmihez, hanem azon alapul,
hogy mi az, amit mások tesznek, vagy nem tesznek.
Az erőszakmentes mozgalmak aktivistái számára beleegyezési-hozzájárulási elmélet
felszabadítóan hatott. Eszerint az uralkodó hatalmát meg lehet dönteni, ha az emberek
visszavonják a támogatásukat, például nem engedelmeskednek a parancsaiknak, nem fizetnek
adót, sztrájkolnak és tömegtüntetéseket tartanak. A beleegyezési-hozzájárulási elmélet
garantálja az erőszakmentes akció sikerét. Az uralkodó hatalmasnak tűnhet, de ténylegesen
sebezhető.
Az ellenérv az szokott lenni, hogy az emberek visszavonják beleegyezésüket. De mi a jó
abban, ha erre válaszként a katonák lelövik a tüntetőket. Az erő mindig diadalmaskodik a
békés tiltakozás felett. Ez az ellenvetés azon a hibás feltevésen alapul, hogy a katonák
szükségszerűen mindig lojálisak az uralkodóhoz. Mi van akkor, ha a katonák is visszavonják
hozzájárulásukat és maguk is megbízhatatlan lázadókká válnak? Ebben az esetben az
uralkodó hatalma megszűnik. Egy uralkodó, akinek senki sem engedelmeskedik olyan, mint
egy katonai egység, amelynek nincs parancsnoka.
Sharp egyik legismertebb módszere az összebarátkozás. Szóba kell állni a hatalom fegyveres
védelmezőivel, kísérni kell őket rábeszélve arra, hogy tagadják meg az engedelmességet
parancsnokaiknak, vagy az uralkodónak és álljanak át az ő oldalukra. Az összebarátkozás a
beleegyezési elmélet gyakorlati alkalmazása abból a célból, hogy átalakítsák a viszonyt az
uralkodó és az őt támogató funkcionáriusok között. Ezt a technikát számos lázadás és felkelés
során alkalmazták. A beleegyezési elmélet megmutatja, hogy miként lehet aláásni a lojális
fegyveres csoportok hűségét az uralkodó iránt.
Számos olyan konkrét helyzet van, amelyben a beleegyezés szerepe kérdéses és a
hozzájárulás visszavonása nem egyértelmű. A hozzájárulás visszavonása akkor a
legszembetűnőbb, amikor a hatalmi viszonyok hierarchikusak. A beleegyezési elmélet jól
alkalmazható diktatúra esetén, de kevésbé alkalmazható, amikor a hatalom gyakorlása olyan
összetett viszonyokat foglal magába, mint ami a kapitalizmus rendszerét jellemzi.
Mi úgy látjuk, hogy a tőkés gazdasági rendszer pénzuralmi formájában a hatalom beépül a
piaci-és pénzügyiviszonyokba. Aki vásárol, hitelt vesz fel, kamatot fizet, munkaerőt
foglalkoztat, az lényegében napról-napra rutinjellegűen, szinte észrevétlenül fenntartja ezt a
9
rendszert. Ilyen körülmények között nehéz felismerni a pénzhatalmi elit diktátori hatalmát,
mert az többszörösen szétoszlik, és rejtve marad.
Sharp viszont a hatalmat sokkal inkább társadalmi viszonyként fogta fel, s nem úgy, mint
amit egyes egyének birtokolnak. Az erőszakmentes mozgalmak aktivistáinak rendszerint
nincs idejük arra, hogy elméleti konstrukciókat alkossanak. Sharp gyakorlati útmutatásai és az
ő hatalomelmélete ezért elfogadhatóbb, mint más teoretikusoknak az elméletei.
Az aktivisták képzése abból indul ki, hogy az elnyomó rendszereket számos intézmény tartja
fenn. Ezek közé a ’tartóoszlopok’ közé tartozik a hadsereg, a rendőrség, a nagytőke és a
külföldi szövetségesek. Ezek közül meg kell keresni a leggyöngébbet és azt kell először
továbbgyöngíteni. Valamennyi tartópillér további részekre bontható. A fegyveres erőknek a
belső köreihez tartozik a tisztikar. A külső részeihez tartoznak az alacsonyabb fokozatú
katonák és rendőrök.
Az oszlophasonlat összeegyeztethető Gene Sharp hatalomelméletével, mert
gondolkodásának központjában a gyakorlat állt. Más társadalomtudósok viszont az elméleti
elemzésnek adnak elsőbbséget a gyakorlati cselekvéssel szemben. Abból indulnak ki, hogy
egy kellően megalapozott elmélet, amely a valóság mély megértésén alapul, előfeltétele a
helyes következtetések levonásának. Ezt a feltételezésüket azonban csak ritkán támasztja alá a
gyakorlati tapasztalat, mert az elmélet és a gyakorlat kapcsolata rendkívül összetett. A
gőzgépet már jóval előbb kifejlesztették, mielőtt a fizikusok kidolgozták volna a
termodinamikának azokat a szabályait, amelyek megmagyarázzák, hogy az miként működik.
Ez azért van, mert az elméleti analízis nem elengedhetetlen feltétele egy gyakorlati akció
sikerének.
A hatalomra vonatkozó elméletek is azt támasztják alá, hogy lehet hatékonyan cselekedni
anélkül, hogy elmélyültünk volna a formális elméletek tanulmányozásában. Sharp
beleegyezési-hozzájárulási elméletének a fogyatékosságai nem érvénytelenítették
munkásságának más vonatkozásait. Az erőszakmentes akciókra vonatkozó módszerei akkor is
hasznosak lennének a gyakorlatban, ha soha nem akarta volna azokat a hatalomra vonatkozó
elméletével igazolni.
Sharp erőszakmentességre vonatkozó módszerei és beleegyezési-hozzájárulási elmélete széles
körben ismertekké váltak. Kevésbé ismertek azonban azok a nézetei, amelyeket az
erőszakmentes akciók dinamikájáról dolgozott ki. Annak dacára van ez így, hogy „Az
10
erőszakmentes cselekvés politikája” című könyvének ez a harmadik és egyben leghosszabb
része. Sharp számos erőszakmentes kampányt vizsgált meg. Ezeknek a lefolyását több
szakaszra bontotta, meghatározva jellemző tulajdonságaikat. Először el kell végezni az
előkészítő és megalapozó munkát. Amikor a hatalom a kihívásra megtorlással válaszol, fenn
kell tartani a fegyelmet és az erőszakmentességet. Itt a politikai jiu-jitsu (a dzsúdó brazil
változata) szabályai szerint kell eljárni a siker és a hatalom megosztása érdekében. Olyan
kampányokban, mint amilyen az Egyesült Államok polgárjogi mozgalma volt, vagy Gandhi
só-menetelése, az aktivisták nemcsak megfogalmazzák, de közéleti vitatémává teszik a
társadalmat érintő problémákat és kiépítik azt a támogatóhálózatot, amelyre aztán később
számíthatnak. Miután már sikerült kialakítaniuk a kellő szervezettséget, beindítják az olyan
konkrét akciókat, mint az ülősztrájkok, amelyek aztán a megtámadott fél részéről erős, sőt
erőszakos válaszreakciókat váltanak ki.
Ha az aktivisták kellő önuralmat gyakorolnak, és a maguk részéről elkerülik az erőszakot,
akkor a hatalom által alkalmazott erőszak visszaüt a támadóra. Ha ez a folyamat folytatódik és
a társadalom támogatottsága növekszik, akkor a hatalom végülis engedni kénytelen, az
aktivisták elérik részben vagy egészben céljaikat, és kikényszeríthetik a hatalom újraosztását.
Sharp számos erőszakmentes kampányt elemezve szemléltette, hogyan jönnek létre és
kapcsolódnak össze dinamikus modelljének az egyes szakaszai.
Sharp dinamikus modelljében viszonylag könnyű megtalálni a hibákat és fogyatékosságokat.
A különböző részelemeknek igen eltérőek a megjelenési formái. Így például az előkészítő,
megalapozó tevékenység vonatkozhat a kampányolók akcióira. A kihívásra adott erőszakos
válasz vonatkozik mindkét oldalra. Az erőszakmentesség fegyelmezett megtartása az csak a
kampányolókra vonatkozik, mert ez az erőszakmentesség lényege.
Sharp könyvének megírása idején számos elmélet született a társadalmi mozgalmakra
vonatkozóan. A legkorábbiak közé tartoztak azok, amelyek abból indultak ki, hogy a tüntető
polgárok egy irracionálisan viselkedő tömeget alkotnak és magatartásukat a
csoportpszichológia segítségével lehet megérteni. Ez a lekezelő szemlélet fokozatosan átadta
a helyét olyan megközelítésnek, amely már a tüntetések résztvevőit racionális szereplőknek
tekintette. Az Egyesült Államokban népszerűvé vált az erőforrás-mozgósító elmélet, amely
úgy tekint az emberi és az anyagi erőforrásokra, mint amelyek a mozgalmak rendelkezésére
állnak.
11
Egy másik megközelítési mód a politikai alkalmak elemzéséből indul ki. Ez azt vizsgálja,
hogy a különböző mozgalmak milyen koordináták között bontakoznak ki, milyen
akadályokkal és lehetőségekkel rendelkeznek. Volt egy másik elmélet is, amely azt elemezte,
hogy a társadalmi közeg miként viszonyul azokhoz a kérdésekhez, amelyekért az aktivisták
kampányolnak. Európában azt is hangsúlyozták, hogy ezek az új társadalmi mozgalmak
eltérnek a korábbi munkásmozgalomtól, mert a szűk osztályérdekekkel szemben általános
érvényű érdekeket képviselnek.
Számos könyv és tanulmány foglalkozott a társadalmi mozgalmak elemzésével és
elméletével, de lényegében csak Saul Alinsky tett nagy hatást a gyakorlati munkát végző
aktivistákra. Alinsky magát közösségszervezőnek tartotta és a „Rules for Radicals” (A civil
szervezkedés ábécéje - Szabályok a radikálisok számára) című munkájában gyakorlati
tanácsokkal látta el a mozgalomszervezőket. Az egyetemi és az akadémiai tudományosság
képviselői azonban nem követték Alinsky példáját. Ők inkább a mozgalmakról írtak, nem a
mozgalmakban részt vevők számára. A gyakorlati aktivisták többsége nem rágja át magát
nehéz tudományos szövegeken, ezért a mozgalmárok között azok képzettek elméletileg is,
akik maguk is kutatók.
A mégis elkészült és gyakorlatban is jól használható tanulmányok közül kiemelkedik az,
amelyet a Chicago-ban élő Bill Moyer írt. Mozgalmi Akcióterv, MA (Movement Action
Plan – MAP) címen publikált tanulmányában bemutat egy modellt, amely szerint egy tipikus
társadalmi mozgalomnak nyolc szakasza van. Ilyen mozgalom volt az Egyesült Államokban
1977-ben kibontakozott nukleáris erőművek elleni tömegtiltakozás. Ekkor a Seabrook
Station Nuclear Power Plant ellen tömegesen tiltakoztak, és a hatóságok őrizetbe vettek
1414 tüntetőt. Bill Moyer felismerte, hogy azoknak a tüntetőknek, akik meg akarják
változtatni a társadalmat, szükségük van a mozgalom mögött meghúzódó dinamikának a
megértésére. Különösen arra, hogy időben felismerjék, ha a kampányaik során hibákat
követtek el. Ezért kidolgozta ezt a Mozgalmi Akciótervet és azóta ennek a segítségével
képeztek ki több száz aktivistát az Egyesült Államokban, Ausztráliában, Kanadában és
Európában. 1989-ben a berlini fal összeomlásakor Moyer számos kiképzőrendezvényen vett
részt Kelet-Európában, ahol az erőszakmentes mozgalmak irányítóit készítették fel.
A tipikus társadalmi mozgalomnak Bill Moyer modellje szerint nyolc szakasza van. Az első a
kiinduló, normális időszak, a második, amely bizonyítja, hogy a hivatalos intézmények
hibásan működnek, a harmadik szakasz, amikor megérnek a feltételek, a negyedik, amikor
12
beindul a mozgalom, az ötödik, amikor széles körben nyilvánvalóvá válik a fennálló
intézmények működésképtelensége, a hatodik szakasz, amikor a társadalom és a
közvélemény többsége a mozgalom mellé áll, a hetedik szakasz jelenti a sikereket és a
győzelmet, és a nyolcadik pedig a harc folytatását, egy új szakasz kezdetét.
A mozgalmi folyamatnak ez a tagozódása segíti az aktivistákat az egész folyamat
áttekintésében és szélesebb összefüggésekbe való helyezésében. Különösen fontos a kudarc
szakaszának a helyes értelmezése. Sok aktivista akkor veszíti el erkölcsi tartását, amikor az
általa kezdeményezett mozgalom kezd sikeressé válni, mert célkitűzéseit átveszi a
tömegtájékoztatás és bekerül a köztudatba. Ha ezeknek az aktivistáknak Bill Moyer modellje
alapján jó a helyzetfelismerésük és a lényegmegragadásuk, akkor az megerősíti őket és
megakadályozza, hogy kétségbeessenek.
A Mozgalmi Akcióterv szerint négy jól elkülöníthető aktivista szerep van. Az egyik az
átlagember, a másik a lázadó, a harmadik a változást sürgető, a negyedik a reformer.
Valamennyinek van hatékony és kevésbé fontos megnyilvánulása. Az aktivistáknak a
gyakorlatban valóban fontos látniuk, hogy kinek milyen eltérő feladatai vannak és
megérteniük, hogy a csoporttagok mit miért tesznek egyénenként. Bill Moyer például a
negatív lázadó szerepét rendkívül hátrányosnak tartja a mozgalom egészére nézve.
Ez a nyolc szakasz természetesen nem minden mozgalomra alkalmazható, mert nem
mindenütt a tömegtájékoztatásnak van kiemelkedő szerepe a társadalmi problémák
tematizálásában és a közvélemény mozgósításában. A Mozgalmi Akcióterv a négy féle
aktivista szerepre vonatkozóan nem veszi kellően figyelembe a csoportdinamika
összetettségét. Ennek ellenére az MA a gyakorlatban hasznosabbnak bizonyult, mint más
elméletek. A kutatók azonban Moyer erőfeszítéseit ugyanolyan fenntartással fogadták, mint
Gene Sharp-ét.
A XXI. század elején alakult ki az a kutatási módszer, amely a tömegtájékoztatás által
közvetített információkat elemzi (Narrative Power Analysis, NPA – A narratíva hatalom
elemzése). Az NPA arra törekszik, hogy megállapítsa: milyen üzeneteket továbbít a
tömegtájékoztatás a társadalom számára. Ez segíti a kampányolókat olyan akcióknak a
megtervezésével, amelyek felkeltik a közvélemény figyelmét és mozgósítják az embereket.
Ezek a kutatások segítették az aktivistákat abban, hogy jobban megértsék a
konfliktushelyzeteket, elemezzék őket és hatékony stratégiákat fejlesszenek ki. Sharp
13
életműve ebben a vonatkozásban jelentősen eltér a főáramlatú társadalomkutatók
munkásságától. Nemcsak arról van szó, hogy közérthetőbben fejezi ki magát, mint a többiek.
Sharp egyszerűen és logikusan ír, mellőzve a tudományos művek idézetekkel, statisztikai
adatokkal, ábrákkal és széljegyzetekkel alátámasztott fejtegetéseit. Munkái ennek ellenére -
elgondolásainak a logikus volta miatt - kellően meggyőzték a mozgalmi aktivistákat.
Könyveiben új módon közelítette meg az erőszakmentes mozgalmakat és ezt az elméleti, elvi
megközelítéssel szemben a gyakorlatra összpontosító megközelítésnek tekintette.
Az elvi és a pragmatikus megközelítés azonban nincs olyan messze egymástól, ahogyan első
látásra tűnik. Gandhi elvi alapon ragaszkodott az erőszakmentességhez, mégis éleseszű,
tisztán látó stratéga volt, aki olyan módszereket és kampányokat választott, amelyeknek a
legjobb esélye volt a sikerre. A legtöbb aktivista napjainkban nem kötelezte el magát
etikailag arra, hogy minden körülmények között betartja az erőszakmentességet. A
gyakorlatban nem nyúlnak fegyverhez, mert úgy gondolják, hogy rövid vagy hosszútávon
káros a számukra. Meg vannak győződve arról, hogy akkor járnak el helyesen, ha
ragaszkodnak az erőszakmentes módszerekhez.
A pénzuralmi világrend szekularizálta a társadalmakat és a pénzhatalmi világelit globalista
neoliberalizmusa és kozmopolitizmusa számára gyanús az etikai elkötelezettség nyílt
vállalása. Manapság hatékonynak lenni fontosabb, mint erkölcsi elkötelezettséget vállalni. A
mozgalmár aktivisták, mint egyének, ellenzik az erőszak alkalmazását, de azt könnyebb az
univerzális erkölcs nyílt vállalása helyett gyakorlati okokkal megindokolni. Mivel Sharp is
így tesz, ezért számukra vonzóbb, mint a többi hasonló kérdésekkel foglalkozó
társadalomkutató.
Sharp kutatásainak az eredményeit elsősorban a könyvei tartalmazzák, mert viszonylag kevés
tanulmányt írt, amelyek tudományos folyóiratokban jelentek meg. Nem a szokásos módon
közelítette meg kutatási tárgyát, noha bőségesen hivatkozik adatokra, dokumentumokra és
más forrásmunkákra. Elméleti elgondolásait közérthetően ismerteti, és kevesebb hangsúlyt
helyez a valóság empirikus leírására és logikai megmagyarázására.
Sharp elgondolásai túlságosan eredetiek voltak ahhoz, hogy a tudományos folyóiratokban a
szokásos korlátozott terjedelemben megfelelően ki lehessen őket fejteni. A társadalomtudósok
egy része 1973 óta, amikor megjelent „Az erőszakmentes cselekvés politikája” című
könyve, fokozatosan elismeri Sharp kutatásainak az értékeit. Azok a kutatók, akik az
14
erőszakmentes akció hagyományaival foglalkoznak, nem kerülhetik meg könyveit. Ennek
ellenére még legfontosabb munkái is csak viszonylag kis figyelmet keltettek a tudományos
életben és csak ritkán vállalkoztak kutatók az elméleteinek és módszereinek
továbbfejlesztésére. Így például nem fejlesztették tovább az erőszakmentes akciók
módszereinek az osztályozására vonatkozó elgondolásait. Nem elemezték behatóan az
erőszakmentes kampányok modellezésére vonatkozó nézeteit. Ennek valószínűleg az volt az
oka, hogy Sharp a hangsúlyt a tevékenységre, a működésre helyezte, amely eltér a
társadalomkutatásban alkalmazott főiránytól.
2006-ban, James Jasper társadalmi-mozgalom kutató New York-ban, kísérletet tett arra,
hogy a szociológiai kutatásokat kiterjessze a stratégiai kérdések elméleti és a gyakorlati
elemzésére is. Jasper azt szerette volna elérni, hogy a mozgalmi aktivisták alkalmasak
legyenek döntések meghozatalával hatást gyakorolni a különböző kampányok kimenetelére.
Jasper a működésre és a tevékenységre akarta ráirányítani a kutatók figyelmét. Gene Sharp
teljes életműve a működéssel és a tevékenységgel foglalkozik. Az aktivistáknak az a
feladatuk, hogy képesek legyenek választani az erőszakmentes akciókra vonatkozó módszerek
közül.
Sharp hatalomelméletét az érintettek hozzájárulására és jóváhagyására alapozta. A
cselekvőképesség elsőbbségét hangsúlyozta, mert a hatalom bármikor leblokkolható, ha az
érintettek megvonják a beleegyezésüket. Az erőszakmentes akciókat különböző tényezők és
jelenségek leírásával szemlélteti, amelyek útmutatásul szolgálnak az aktivisták számára.
Sharp mellőzéséhez hozzájárult, hogy a főáramlatú társadalomtudósok vonakodtak attól, hogy
kutatásaik középpontjába a működést és a tevékenységet helyezzék.
Nem egyedül Sharp-tól határolódtak el emiatt a társadalomtudomány főáramlatú művelői. Az
erőszakmentes akciók más kutatóit is hasonló módon ignorálták. Kijelenthetjük, hogy minél
értékesebb egy kutatás az aktivisták számára, annál kevésbé tekintik azt a hivatalos irányvonal
képviselői tudományosnak. Felmerül a kérdés, hogy Sharp és a hozzáhasonlók miért
törekednek tudományos elismerésre? Miért nem vállalják, hogy ők az aktivisták számára
írnak és nem a hagyományos kutatás művelése a céljuk. Sharp nem tett sok erőfeszítést a
hivatalos elismerés megszerzéséért. Fontosabbnak tartotta, hogy elképzeléseit átadja a
nemzetközi aktivistáknak. Az 1960-as évek végétől, de különösen 1989 után, Sharp már a
politika formálóit, a döntéshozókat is szem előtt tartotta, amikor munkáit írta és módszereit
finomította.
15
Sharp el akart távolodni a pacifistáktól és azoktól a mozgalmároktól, akik erkölcsi
elkötelezettség alapján nyúltak az erőszakmentes módszerekhez. Gondolkodóba ejtették az
1960-as években kibontakozó tömeges háború-ellenes diáktüntetések, a feminista, a
környezetvédelmi és más mozgalmak. Beszédeiben, de még írásaiban is azt hangoztatta, hogy
az erőszakmentes akciókat szét kell választani, el kell különíteni az ideológiai jellegű
törekvésektől. Sharp – a fennálló rend irányítóinak az elismerését is szem előtt tartva –
elsősorban a polgári védelemre fordított megkülönböztetett figyelmet. Azt dolgozta fel, hogy
miként lehet az erőszakmentes akciókkal megelőzni, elrettenteni a konfliktusokat és
védekezni a katonai agresszióval szemben.
A polgári védelemmel foglalkozó könyveiben Sharp már a kormányok tevékenységét tartotta
szem előtt. Azt remélte, hogy a kormányok a katonai védelemről átváltanak az
erőszakmentes akciókon alapuló védelemre, mert meg volt arról győződve, hogy ez a
védelemnek a hatékonyabb módja. Néhány katonai és kormányzati személyiség támogatta
Sharp-nak az ajánlásait, de a többség nem vett róluk tudomást. A fegyveres erők
megszüntetése és polgári jellegű szervezetekkel való felváltása alapjaiban ásta volna alá a
katonai erőn nyugvó hatalmat. A kormányok a fegyveres erőkre támaszkodnak, amikor
védekeznek az alul lévő tömegek nyomásával szemben. A kapitalista-rendszer is a fegyveres
erőszakra támaszkodik, amikor a tulajdonos osztály az állami erőszak segítségével védekezik
a tulajdon nélküli tömegek nyomásával szemben.
Ebben a megközelítésben a polgári-jellegű védelemre támaszkodás fenyegetést jelent azon
privilegizált csoportok számára, akik a legnagyobb vagyonnal és hatalommal rendelkeznek
egy szélsőségesen megosztott társadalomban. Sharp magas szinten kidolgozta a
diktatúrákkal szemben alkalmazható erőszakmentes stratégiát. Arra viszont több évtizedes
munkássága során nem tért ki, milyen békés módszerekkel lehetne átalakítani a katonai-
pénzügyi- és ipari komplexum uralmát. Sharp mindvégig abból indult ki, hogy a
katonapolitika irányítói elsősorban az Amerikát fenyegető külső ellenséggel szembeni
védelemmel foglalkoznak, nem a fennálló rendet belülről fenyegető tömegekkel.
Sharp szerette volna megnyerni elgondolásainak a hivatalos tudományosság és a döntéshozó
elit elismerését. Ez nem sikerült neki és leglelkesebb követői a pragmatista aktivisták lettek.
„A diktatúrától a demokráciáig” címet viselő kötetét, amelyet több mint 30 nyelvre
lefordítottak, kézikönyvként forgatják különböző országok aktivistái. Sharp számára ez
egyértelműen sikert jelentett és ezt úgy tudta elérni, hogy kitartóan a maga útját járta. Nem
16
törekedett arra, hogy konformista opportunizmussal igazodjék a társadalomtudományban
érvényesülő divatos irányzatokhoz. Ez az elszigetelődése több szempontból is elősegítette
kutatómunkája eredményeinek a népszerűvé válását. Ma már elfogadott tény, hogy az
erőszakmentes akció kutatása terén Sharp meghatározó személyiség.
Új megközelítéseivel meghatározó lépéseket tett előre az erőszakmentes akció fogalmi
tisztázásában, osztályozásában és dokumentálásában. Elgondolásai, amelyek különösen az
aktivisták számára hasznosak, például arra szolgálnak, hogy miként kell a gyakorlat emberei
számára elméleti támogatást nyújtani. Munkáiban csak igen ritkán hivatkozik más szerzőkre
és rendszerint a saját írásaiból idéz. A bírálóinak is csak ritkán válaszol írásban. 1982-ben jött
létre a Polgári Alapú Védelem Társasága, amely 2002-től egy hírlevelet jelentet meg. Ennek
az volt a célja, hogy elősegítse a polgári öntevékenységen alapuló védelmet. Sharp így
nevezte a fegyvertelen polgári lakosság erőszakmentes akcióit. A hírlevélben számos szerző
tette közzé tanulmányát.
Sharp Bostonban hozta létre az Albert Einstein Intézetet az erőszakmentes akciók
támogatására. Az Intézet az erőszakmentes ellenállás módszereire összpontosított: ezeket nem
kötötte különleges feltételekhez. Ily módon számos fontos tanulmány született meg. Egyes
baloldali bírálók azt állítják, hogy az Albert Einstein Intézet az amerikai kormány egyik
álcázott frontintézménye, amely az Egyesült Államok birodalmi érdekei érvényesítéséhez
nyújt segítséget. A valóságban azonban az Intézet egy igen szerényen támogatott intézmény,
amely mindössze néhány alkalmazottal működik.
2012 januárjában az Albert Einstein Intézet arról számolt be, hogy a tömegtájékoztatás
központjába került Sharp tevékenysége az Arab-tavasz eseményei során. A világ különböző
részein az emberek tudni akarták, kicsoda Gene Sharp, eddig miért nem hallottak róla és
fontos elképzeléseiről. Az a látszat alakult ki, hogy az erőszakmentes akciókra vonatkozó
sikeres elképzelések egyedül Sharp elképzelései. Ez azonban nem felel meg a valóságnak.
Sharp is, mint a többi gondolkodó, annak a korszaknak a terméke, amelyben élt és működött.
Már előtte is jelentek meg komoly munkák az erőszakmentesség elméletéről. Így például
Sharp-nak az elképzelése a politikai jiu-jitsu-ról nem más, mint a morális jiu-jitsunak az
alkalmazása a politikai szférára. Az erkölcsi jiu-jitsu-t pedig Richard Greg dolgozta ki.
Richard Gregg (1985-1974) amerikai társadalomfilozófust tekintik az első amerikainak, aki
részletesen kidolgozta az erőszakmentes ellenállás elméletét és ezzel jelentős befolyást
17
gyakorolt Martin Luther King polgárjogi mozgalmára. Gregg hatott Aldus Huxley-ra is,
valamint más polgárjogi teoretikusokra. Richard Gregg elgondolásai jelentős hatással voltak a
Békének Elkötelezettek Uniójára (Peace Pledge Union) Angliában is az 1930-as években.
Gregg 1925-ben végzett az amerikai Harvard Egyetemen és ezután Indiába utazott, hogy
közelebbről is megismerkedhessen Gandhival és az indiai kultúrával. Ezt követően Gregg
számos könyvet írt az erőszakmentes ellenállásról. Kidolgozott egy részletes pacifista
programot is, amelyben javaslatokat tett 1939-ben az amerikai pacifistáknak, milyen
társadalmi összefogással akadályozhatják meg a háborút és az Egyesült Államok
fasizálódását.
1960-tól számos kortárs kutató is feldolgozta a különböző szférákban alkalmazható
erőszakmentesség elméletét. A Sharp irányzatától eltérő kutatók azonban nagyrészt
ismeretlenek a nagyközönség számára. Kialakult egy Sharp-kultusz, amely egyoldalúan
minden vonatkozásban őt tekinti tekintélynek, és úttörőnek. Kétségtelen, hogy a gyakorlati
aktivizmus szempontjából Sharp munkássága kimagasló, ugyanakkor mégsem ő az egyedüli,
aki lényeges az aktivisták számára.
A mozgalom-szervezők többsége folyamatosan keresi az alkalmasabb eszméket és
stratégiákat. Olvasmányait, tapasztalatait és jövőbeni terveit is ennek megfelelően válogatja
ki. Az erőszakmentesség gyakorlati oktatása is elterjedt globálisan. A tréningek néhány óra
hosszúságútól kezdődően több naposak, sőt több hetesek is lehetnek. Ez érthető, hiszen miért
kellene az erőszakmentes küzdelem gyakorlásának feltétlenül rövidebbnek lennie, mint a
katonai kiképzésnek, amelyek az erőszakos küzdelemre készítenek fel.
A hosszabb tréningeken előadásokat tartanak, tanjátékokat gyakorolnak, kisebb
csoportfeladatokat hajtanak végre, elemezve az ellenfél erejét, terveit, akcióit. A
szerepjátékokban felkészítik a résztvevőket gyűlések, ülősztrájkok, blokádok szervezésére. Az
új elgondolások és szervezési készségek gyakorlásán túlmenően a tréningek résztvevői sokat
tanulnak más aktivisták tapasztalataiból és azokat rendszerint összehasonlítják saját
ismereteikkel, egybevetik megélt tapasztalataikkal, és lényegében eldöntik, hogy mit vesznek
át és mi az, amit mellőznek. A XXI. században Sharp munkássága már világszerte fontos
szerepet játszott az erőszakmentes akciótréningek megtartásában.
Ilyen oktatásra akkor is sor került, amikor Sharp még csak tanulmányai kezdetén volt. Az
amerikai polgárjogi mozgalmak szervezői már az 1940-es években is használták az
18
erőszakmentes módszereket. 1950-ben, amikor tömegessé váltak a polgárjogi kampányok,
már gondosan és részletesen előkészítették az egyes akciókat, elemezve a korábbi akciók
tapasztalatait. Ekkor a még nagyrészt ismeretlen Sharp-al szemben a nagyon is jól ismert
Gandhi tanításai voltak a meghatározóak.
Sharp nem írt kifejezetten kiképzésre szolgáló kézikönyvet. Amikor az aktivisták
összejöveteleik során eszméket cserélnek, rendszerint saját körülményeikhez igazítva veszik
át Sharp elgondolásait és alkalmazzák a gyakorlatukban. Bármennyire is értékesek Sharp
elgondolásai, a gyakorlati alkalmazásuknál módosítani kell azokat. A közelmúlt
történelmében számos erőszakmentes mozgalomra, kampányra került sor, de ezeket döntően
nem Sharp tézisei ösztönözték. Az elmélet segítheti az aktivistákat, de konkrét alkalmazásukat
nekik kell kitalálniuk, felismerve az eltérő körülmények által támasztott korlátokat.
Az aktivistáknak elsősorban a lehetőségekben kell gondolkodniuk és csak ezután jön, hogy mi
lenne kívánatos. A gyakorlati cselekvéshez a valóság tudományára van szükség. Az elmélet a
lehetőségek, a szükségszerűségek és a valószínűségek tudományaként elősegítheti a valóság
jobb megértését, de nem elég a sikeres gyakorlati cselekvéshez.
Az aszkéta Sharp hosszú időn át szűkös körülmények között dolgozott, elkülönülve az ismert
társadalomkutatóktól és a politika irányítóitól. Az erőszakmentes mozgalom aktivistái
azonban számon tartották. Sharp azokat a civilmozgalmakat akarta megnyerni a maga
számára, amelyek a fennálló renddel, különösen a kormányokkal vették fel a küzdelmet. Ez a
törekvése azonban nem járt sikerrel. Az erőszakmentességgel foglalkozó társadalomtudósok
szűk csoportja azonban jól ismerte munkásságát, noha sokan közülük más irányban folytatott
kutatómunkát. Voltak olyanok is, akik kiegészítették Sharp elméleteit.
Sharp elszigetelődése és mellőzése lehetővé tette számára, hogy makacsul a saját útját
járja. Amikor ismertebbé vált, akkor már hátrányt jelentett a számára, hogy nincs élő
kapcsolata a tudományos élet vezető személyiségeivel. Ez hozzájárulhatott ahhoz, hogy több
évtizeden át alig fejlesztette tovább elért tudományos eredményeit.
A tömegtájékoztatás általában a személyiségekre összpontosít a folyamatokkal szemben.
Amikor tájékoztatnak egy tüntetésről, vagy egy mozgalomról, a tudósítók rendszerint az
ismert vezető személyiségeket keresik és nem a mozgalom dinamikáját ragadják meg. 2011-
ben az Arab-tavasz idején Egyiptomban nem volt olyan kiemelkedő kulcsfigura, akit az
amerikai Martin Luther King-hez, vagy a burmai (mianmari) Ang Szán Szu Csí-hoz
19
lehetett volna hasonlítani. A tömegtájékoztatásnak ugyanakkor szüksége volt egy olyan
emberre, akit az Arab-tavasz vezetőjeként állíthatott be. Így esett néhány újságíró választása
Gene Sharp-ra, akinek a munkássága az egyiptomi események nyomán részesült elismerésben
és vált globálisan ismertté.
Korábban is voltak eredményes, erőszakmentes mozgalmak. 1986-ban ilyen mozgalom
döntötte meg Ferdinand Marcos diktatúráját a Fülöp-szigeteken. A kelet-európai
rendszerváltás során is alkalmazták az erőszakmentes technikákat. A szerbiai Szlobodán
Milosevics elmozdításához azonban a NATO-nak is be kellett avatkoznia fegyveresen. A
színes-gyümölcsös-bársonyos „forradalmak” Ukrajnában, Libanonban és Grúziában
sikeresnek bizonyultak. Ezekben az eseményekben az erőszakmentes akciók oktatói és a
tömegtájékoztatás erre kiképzett szakemberei már fontos szerepet játszottak.
Sharp munkásságának az ismertté válásához az is hozzájárult, hogy a globális média
felismerte: fontos szerepet játszik századunkban a történelmi események alakításában a
tömegek érdekérvényesítő ereje is. Nem lehetett egyszerűen ignorálni ezeket az eseményeket
és hallgatni róluk. Tény az is, hogy ezekre az erőszakmentes tömegakciókra az elmúlt két
évtizedben mindig az Egyesült Államok területén kívül került sor. Ezekre az országokra és
népeikre a pénzhatalmi világelit uralma alá került Egyesült Államokból úgy tekintettek, mint
akiknek szükségük van a Nyugat felszabadítására és a pénzhatalom demokráciának nevezett
uralma alá helyezésére. Ezt a módszert alkalmazták Egyiptomban és több más országban is,
nemcsak a kormánydöntő és rendszerváltoztató szervezkedéseknél, de a környezetvédelmi és
pacifista mozgalmak esetében is.
Nem eléggé ismert, hogy Sharp szülőhazája társadalmi küzdelmeire is gondolt, amikor az
erőszakmentes érdekérvényesítés módszereit kidolgozta és továbbfejlesztette. Az amerikai
mozgalmárok támaszkodtak is ajánlásaira, amikor a nukleáris fegyverek ellen, vagy a
környezetszennyező széntüzelésű erőművek ellen tüntettek.
Az Egyesült Államok felett a főhatalmat gyakorló pénzhatalmi világelit, az 1%, nem akarja,
hogy az amerikai néptömegek, a 99%, az ő hatalmának a korlátozására vagy megdöntésére
használja Gene Sharp módszereit.
Ennek világos tanújelét adta, amikor keményen fellépett a Globális Igazságosság
Mozgalommal (Global Justice Movement) és a „Foglald el a Wall Street-et!” (Occupy Wall
Street) mozgalommal szemben. Az előbbi az óriás multinacionális vállalatok ellen fellépő
20
nemzetközi társadalmi-mozgalmi hálózat, amely a gazdasági erőforrások igazságosabb
elosztásáért küzd világszinten és az egyes államokon belül is. Az utóbbi, a Foglald el a Wall
Street-et! mozgalom pedig arra a szakadékra hívja fel a figyelmet, amely már száz éve jelen
van az Egyesült Államok társadalmában, és amely törésvonal az új világ leggazdagabbjai és a
társadalom egyre szegényebbé váló rétegei között húzódik. Amerikában a pénzhatalmi elitnek
egy szűk csoportja, a lakosság leggazdagabb 0,01%-ka, többet hasít ki a nemzeti
jövedelemből, mint a bármely uralkodó elit tette ezt valaha is Amerikában.
A pénzuralmi rend, amelyben az uralkodó elit a magántulajdonban lévő pénzrendszer
segítségével irányítja a politikai rendszert, valójában pénzuralmi diktatúrát gyakorol,
amelyet az alibi demokrácia bizonyos formáinak a megőrzésével álcáz. Ezért az amerikai
pénzuralmi elit az amerikai erőszakmentes tiltakozásokat és civil mozgalmakat rendszerint
befeketíti, szigorú felügyelet alatt tartja, résztvevőit zaklatja, és ha ez sem elég, akkor
letartóztatja őket az ellenőrzése alatt álló államhatalmi szervezetekkel.
Mint minden nagy felfedezést, Sharp eszméit is lehet jóra is meg rosszra is használni. Sharp
módszereivel eredményesen lehet küzdeni távoli országok zsarnokai ellen, megdöntve
diktatúrájukat. ugyanezekkel a módszerekkel az egyes nyugati országok hatalomgyakorlói
ellen is fel lehet lépni és kényszeríteni lehet őket arra, hogy a privilegizált társadalmi
csoportok (a bankok és a multinacionális óriáscégek) magánérdekei helyett a közérdeket és a
közjót szolgálják.
Sharp példaképe Gandhi mindig a közérdeknek, a közjónak és az univerzális erkölcsnek adott
elsőbbséget. Sharp ettől fokozatosan eltávolodott, de életművével megkönnyítette az
erőszakmentesség módszereinek a gyakorlati alkalmazását, és ezzel megkönnyítette a fennálló
rendre való nyomásgyakorlást. Módszereit nemcsak békés, de kifejezetten radikális és
szélsőséges célok elérésére is fel lehet használni. A magunk részéről Sharp életművét olyan
eszközök gyűjteményének tekintjük, amelyeket adott esetben igénybe lehet venni, át lehet
alakítani, tökéletesíteni, de amelyeket csak a közérdek és a közjó érvényesítésére szabad
használni az univerzális erkölcs szabályainak a szigorú betartásával.
A globalista demokrácia is diktatúra
Gene Sharp az erőszakmentes konfliktuskezelés elmélete és gyakorlata kutatásának és
terjesztésének szentelte életét. Elméletileg megalapozott gyakorlati tanácsokkal akarta
segíteni az elnyomottakat: egyrészt hogyan lehet megelőzni a diktatúrák kialakulását,
21
másrészt, ha már kialakultak, hogyan lehet a legkisebb erőszakkal és áldozattal lerombolni
azokat. A diktatúrákat lényegében a halállal és a destrukcióval azonosítja. Sharp meg volt
győződve arról, hogy a diktatúrák megelőzhetőek és megdönthetőek úgy, hogy nem kell érte
sok ember életét feláldozni. Sharp úgy akarta elősegíteni a diktatúra bukását, a demokrácia
létrehozását, hogy ne jöhessen létre egy másik diktatúra az eltávolított helyébe.
Az Albert Einstein Intézet alapítója szerint a diktatúrában hiányoznak a hatalomtól független
vallási, szociális, politikai és gazdasági intézmények. A diktatúrából a demokráciába való
átmenet idején is még bizalmatlanok az emberek és gyakori a normák megszegése, a
törvénytelenség. Egy gyenge, önbizalmát vesztett, atomizálódott társadalom jön létre, amelyet
meg kell szabadítani a félelemtől és a feltétlen szófogadó engedelmességtől.
Mivel nincs egyenjogúság, a konszenzusos eszközök sem vezetnek eredményre a
diktatúrában, mert a diktátorok nem tartják be az így kialkudott megállapodásokat. Erőszakkal
nem célszerű harcolni a diktatúra ellen, mert sok veszteséggel és szenvedéssel jár és csak
nagyon ritkán eredményez győzelmet. A történelem tanúsága szerint, ha mégis győz a
fegyveres küzdelem, gyakran a korábbi diktátornál is elnyomóbb diktatúra kerül hatalomra.
Sharp szerint a diktatúrák belső okokból léteznek, ezért külföldi segítség nem alkalmas a
konfliktus feloldására.
A diktatúrák megbuktatásához átfogó tervek készítésére van szükség. Fontos, hogy ezt az
átfogó stratégiát egészen a demokrácia megteremtéséig végigvigyék az érintettek. Már a
tervezésben sem szabad megelégedni a fennálló hatalom megdöntésével. A diktatúra elleni
harchoz szükség van olyan független társadalmi intézmények létrehozására, amelyekkel
hatékonyan lehet gyengíteni azokat az erőszakszervezeteket, amelyekre a diktatúra
támaszkodik. Ezután lehet elkezdeni a rendszer felbomlasztását. A legvégső lépés az
alkotmányos demokratikus rend megteremtése.
Sharp egész életműve azt sugallja, hogy az emberiség jó állapotának a demokráciát tekinti.
Kérdés azonban, hogy a demokrácia valamennyi változata a közérdek és a közjó optimális
érvényesülését biztosítja-e? Van érdemi és formális demokrácia, van globális-kozmopolita
demokrácia, pénzuralmi-neoliberális demokrácia, értékek nélküli alibi-demokrácia, és még
sorolhatnánk. E sokféle demokráciaváltozat közül melyik az emberiség ideális, optimális
állapota?
22
Köztiszteletben álló társadalomtudósok, mint Noam Chomsky, James Petras, Michel
Chossudovsky, közéleti személyiségek és újságírók, mint Paul Craig Roberts, Boyd D.
Cathey, Tom Engelhardt, Mike Whitney, és még sokan mások, az Egyesült Államokban
most működő rendszert egy szűk szupergazdag elit pénzuralmi diktatúrájaként írják le, amely
még használja az alibidemokrácia kiüresedett formáit. A tartalom a pénz egyre
gátlástalanabbá váló diktatúrája.
Ahhoz tehát, hogy Sharp munkásságát kellően értékelhessük, szükség van a demokrácia és a
diktatúra fogalmának a pontos meghatározására. Mi az a döntő megkülönböztető ismérv,
amitől egy diktatúrát diktatúrának, egy demokráciát pedig demokráciának lehet minősíteni?
Korábban a társadalomtudományban és a közéletben komoly viták folytak arról, hogy mit
lehet a közérdeknek és a közjónak tekinteni, és van-e univerzális erkölcsöt mellőző, vagy
tagadó, értékmentes demokrácia? A pénzhatalmi világelit globalista-kozmopolita
demokráciája neoliberális uralmi rendszer. A neoliberalizmus azonban a klasszikus
liberalizmus tagadása. Nem a minden egyes embert egyformán megillető emberi jogokat és
politikai szabadságjogokat érvényesíti, hanem a pénzuralmi diktatúra elitjének a korlátlan
lehetőségét arra, hogy visszaéljen a többi – védtelenné vált - ember szabadságával.
Eddig a teoretikus Gene Sharp-ról volt szó. Most vegyük szemügyre, mint a gyakorlat
emberét.
1989 - Rendszerdöntési kísérlet Pekingben
Kínában 1989 tavaszán került sor Gene Sharp erőszakmentes módszerének a gyakorlati
kipróbálására. 1989-ben volt a francia forradalom 200 éves és az 1919. május 4-i kínai
társadalmi reform, intellektuális forradalom és függetlenségi mozgalom 70., és a Kínai
Népköztársaság megalakulásának a 40. évfordulója. A Demokrácia Mozgalom a
többszörös Jubileum részeként bontakozott ki Kínában, amelynek ebben az időben a tényleges
vezetője a formálisan már visszavonult Teng Hsziao-ping volt.
Teng, aki elégedetlen volt Hu Jao-pang (1915-1989) hivatalban lévő pártfőtitkárral, szakított
Csao Ce-janggal is, aki korábban a Kínai Kommunista Párt (KKP) élén állt, mert túlságosan
elnéző és gyenge magatartást tanúsított a Tienanmen téren (a Mennyei béke terén) tüntetőkkel
szemben. Kína elsőszámú embere (a nyilvánosságra került titkos dokumentumok szerint)
véget akart vetni a már hosszú ideje tartó tüntetéseknek.
23
1989. május 13-án, két nappal Gorbacsov szovjet elnök Pekingbe érkezése előtt, azt mondta
a politikai bizottság tagjainak, hogy „nem hagyhatjuk, hogy az orrunknál fogva vezessenek.
Ez a mozgalom már túlságosan elhúzódik, csaknem egy hónapja tart”.
A tüntető diákok azért választották az erőszakmentes módszereket, mert a hadsereghez képest
eltörpült az erejük és úgy gondolták, hogy a kormányzat elnyomó intézkedéseivel szemben is
eredményesebben védekezhetnek, ha csak békés eszközöket használnak. A pekingi diákok
nem akarták megdönteni a kormányt és meg voltak róla győződve, hogy azokat az égető
problémákat, amiért kimentek az utcára, erőszakkal nem lehet megoldani.
Gene Sharp és Bruce Jenkins jelen voltak Pekingben a tüntetéseken. Amikor megkérdezték
a diákokat, hogy milyen stratégiai célokat követnek, akkor azt tapasztalták, hogy valójában
hiányoztak a stratégiai elképzelések a mozgalom szervezőiben. Igen csekély ismeretekkel
rendelkeztek az erőszakmentes ellenállásról és úgy tűnt a két amerikai kutatónak, hogy nem
ismerték az erőszakmentes harc elméleti és stratégiai dimenzióit.
Egy másik helyszíni megfigyelő, Frank Niming, 1990-ben kiadott tanulmányában azt
állapította meg, hogy a diákaktivisták kezdők voltak a mozgalomszervezésben és két
kulcsfontosságú stratégiai problémával néztek szembe. Az egyik probléma az volt, hogy
miként tarthatják távol magukat a KKP-on belül folyó frakciós küzdelemtől, a második
probléma pedig az, hogy el akarták kerülni magának a politikai rendszernek a bírálatát, mert
az automatikusan mozgalmuk azonnali elfojtását vonta volna maga után. A mozgalom
szervezői elsősorban a diáktársaik számára fogalmaztak meg igazságtalanságokat és
terjesztették azokat társadalmi hálózatokon, szervezeteken és a tömegtájékoztatáson keresztül,
és csak másodsorban fordultak a széles közvéleményhez. Az egész mozgalom az átfogó
koordináció helyett a kisebb csoportok és egyének megszervezése útján bontakozott ki. A
vezetés informális volt és gyakran változott a rövid ideig tartó megmozdulások során és
azokat a javaslatokat félretolták, amelyek hosszabb idejű stratégiai akciókat ajánlottak a rövid
drámai eseményeket előnyben részesítő taktika helyett.
A Mennyei béke terén tüntetőknek egyre erősödő hatósági nyomással kellett szembenézniük.
A lakosság viszont nyíltan támogatta őket. A nagyszabású tüntetéssorozat az 1989. április 15-
én elhunyt Hu Jao-pangról való megemlékezéssel kezdődött. Ezt követték olyan
diáktüntetések, amelyekhez egyre több járókelő csatlakozott. Tüntettek az újságírók és több
mint tízezer kerékpáros, végül a tüntetők tömeges éhségsztrájkba kezdtek, amelynek az
24
időpontja egybeesett a Szovjetunió akkori elnökének, Mihail Gorbacsovnak a kínai
látogatásával.
Az éhségsztrájk szimpátiát váltott ki és egyre több pekingi csatlakozott a tüntetőkhöz. A
diákoknak szervezési nehézségekkel és a hivatalos tömegtájékoztatás negatív magatartásával
is meg kellett küzdeniük. Az írott és az elektronikus állami sajtó nem úgy állította be a
tüntetéseket, hogy az visszhangra találjon az egyszerű emberekben és megfeleljen a
konfuciánus és a nemzeti hagyományoknak.
A Kommunista Párt vezetése minden alkalmat megragadott, hogy elnyomja a mozgalmat,
miközben meg kellett küzdenie saját belső megosztottságával és a reformokhoz való
kétértelmű - egyszerre igenlő és elutasító - magatartásával. A KKP vezetése aggódva figyelte
a mozgalom egyre növekvő tömegtámogatását és meg akarta előzni a nagyobb felfordulás, a
kaotikus állapotok kialakulását.
Hu Jao-pang halála elfogadható alkalmat nyújtott a felgyülemlett sérelmek kifejezésére. A
nagyszabású tüntetéssorozat ezért viszonylag nyugodt légkörben kezdődött. A diákok
koszorút és egy lobogót vittek, kifejezve, Hu Jao-pang demokratikus szellemisége iránti
tiszteletüket. Összeállítottak egy szerény követelésekből álló listát azért, hogy azt átadják a
KKP képviselőinek, akik éppen tanácskoztak a Nagy Népi Gyűlés Csarnokában, amely az
Országos Népi Gyűlés, a kínai parlament székhelye.
Egyre több - a diákokkal rokonszenvező - pekingi csatlakozott a tüntetőkhöz. Ezek a
járókelők fontos támogatást jelentettek számukra már a puszta jelenlétükkel is. Ez
megnehezítette a hatóságok számára, hogy nyers erőszakkal nyomják el a mozgalmat. A
diákok úgy tüntették fel magukat, mint akik a lakosság széles rétegeit képviselik, akikhez
képest azonban bizonyos fokú védettséget élveznek. A Pekingi Néplap, a Kommunista Párt
napilapja, 1989. április 26-án vezércikkben huliganizmusnak és megtervezett
összeesküvésnek nevezte a diákok mozgalmát. Ezt követően már munkások is csatlakoztak a
tüntetőkhöz. Transzparensekkel vonultak fel, megjelölve azoknak az üzemeknek a neveit,
ahol dolgoztak. Ez csökkentette az egyes konkrét személyekre nehezedő nyomást, de
megnövelte az adott munkahelyek felelősségét. Ez késztette arra ezeknek a vezetőit, hogy
saját gyáraikat, üzemeiket lehetőleg távol tartsák a megmozdulásoktól.
A kínai társadalom túlnyomó többségét alkotó parasztságot nem érték el a tüntetések. A
szándékosan decentralizált mozgalom előnyösnek bizonyult, de megnehezítette a stratégiai
25
tervezést. A mozgalomnak azokat a vezetőit, akik hosszútávú stratégiát ajánlottak, de amelyek
nem bizonyultak eléggé radikálisnak az adott pillanatban, rendszerint félretolták. Ellentétbe
kerültek a különböző szervezetek is, különösen a Tienanmen téri központ és az Egyesült
Autonóm Diák Unióhoz tartozó egyetemek.
A helyszínen tartózkodó Gene Sharp és Bruce Jenkins két stratégiai tanulságot vont le a
mozgalom közvetlen megfigyeléséből és véres kimúlásából. Az egyik, hogy bármilyen
jelképes erejű térségnek az erőszakmentes elfoglalása mindig kockázatos a tüntetők számára.
Könnyű innen a hatalomnak eltávolítani őket és minél nagyobb az adott terület szimbolikus
jelentősége, annál valószínűbb, hogy a hatalom cselekedni fog. Ha követve egyik vezetőjük
javaslatát, hogy 1989. május 27-én vonuljanak vissza a Tienanmen térről, akkor kijelenthették
volna, hogy győztek és ezt az üzenetüket nemcsak Peking, de Kína egésze számára is
továbbíthatták volna. A másik tanulság az, hogy nem sikerült létrehozni olyan nagyméretű –
a fennálló rendszerrel az együttműködést megtagadó – mozgalmat azokkal az emberekkel,
akik a diáktüntetések folytatódását lehetővé tették. Ezek közé tartoztak a civil szolgálatok, a
fegyveres erők, a rendőrség, a tömegtájékoztatási szektorban és a közlekedésben dolgozók.
Már a tüntetések kezdetén megkísérelte a kormány a mozgalom elfojtását, de az egyre inkább
növekedett. A Pekingi Egyetem biztonsági őrei már a Hu Jao-pang tiszteletére tartott első
megemlékezést is megpróbálták megakadályozni. Egy héten belül csapatokat rendeltek fel
Pekingbe Hebei-tartományból és riasztották a lázadásellenes osztagokat. A hatóságok
megtiltották a tömegtájékoztatási intézményeknek is, hogy részletesen tudósítsanak a
tiltakozásokról. 1989. április 24-én a Kínai Kommunista Párt Politbürójának az Állandó
Bizottsága tanácskozott a reformernek számító Csao Ce-jang nélkül, aki ebben az időben
látogatást tett Észak-Koreában. Az ülésen elnöklő Li Peng a diákok mozgalmát
zavarkeltésnek minősítette. Két napra rá jelent meg a központi pártlap elítélő vezércikke.
Április 24-én a rendőrség kiürítette a Tienanmen teret és megakadályozta a tüntetőket abban,
hogy visszatérjenek. A rend helyreállítása érdekében a kormány tárgyalt a hivatalos Diák
Unió képviselőivel, de nem volt hajlandó ebbe bevonni a pekingi diákok Autonóm
Szövetségének a vezetőjét, Wuer Kaixit.
Csao Ce-jang közölte az Ázsiai Fejlesztési Bank képviselőivel, hogy a diákok jogos
követeléseit teljesíteni kell. A volt első titkár egyre jobban elszigetelődött és a Politbüró
26
többsége sem támogatta. Javasolta, hogy a pártlap április 26-i vezércikkét vonják vissza, de
ezt az indítványát 4:1 arányban leszavazták.
Li Peng miniszterelnök tárgyalt a diákok képviselőivel, amit a televízió is közvetített. Ez a
találkozó eredménytelen maradt, mert a kormány semmilyen engedményt nem ajánlott és két
napra rá Pekingben bevezették a rendkívüli állapotot. Kétszázötvenezer főnyi katonaság
vonult be a fővárosba, megszállta a stratégiai helyeket, köztük a tömegtájékoztatási
intézmények központjait. Beszüntették a külföldi műsortovábbítást és a műholdkapcsolatokat
is felfüggesztették.
A következő nap egymillió ember vonult az utcára tiltakozásul és feszültség támadt a
fegyveres erőkön belül is. Száz magasrangú katonatiszt üzenetet küldött Li Peng
kormányfőnek, amelyben megtagadták, hogy készenlétbe helyezzenek egységeket az emberek
lövésére. Az Országos Népi Gyűlés április 22-én már tárgyalt a rendkívüli állapot
törvényességéről, amelyet Pekingen túli területekre is kiterjesztettek volna. Li Peng és mások
azt vetették Csao Ce-jang szemére, hogy támogatja a diákokat. Ezeket a bírálatokat később
megismételték és még ki is terjesztették a Politbüró tanácskozásán. Az erről készült
dokumentumokat megkapták a KKP legfelsőszintű vezetői.
A kormány fokozta a rendcsinálást, letartóztatta a diákmozgalom néhány vezetőjét és bírálta a
„szabadság istennőjének” a szobrát, amit a Mennyei béke terén állítottak fel, és amely a
diákmozgalom emblémáját viselte. A kormány Peking külvárosaiban szervezett
ellentüntetéseket, amelyek a hivatalos politikát támogatták. Tömegesen küldtek kormány-hű
embereket a tüntetők közé. A mozgalom ennek ellenére tovább növekedett és több millió
kínai támogatta az ország 80 városában.
A stratégiai akciók elsősorban a tiltakozásokra és a meggyőzésre összpontosítottak, nem
pedig a hatóságokkal való együttműködés megtagadásra, illetve a közvetlen beavatkozásra. A
tiltakozó és meggyőző akciók közül meg lehet említeni azokat, amelyekre a különböző
egyetemek kampuszaiban került sor már 1988 elején, ahol az úgynevezett demokratikus
szalonoknak nevezett vitaesteken megvitatták a panaszokat és a demokratikus megoldási
lehetőségeket. Olvasták Fang Lizhi asztrofizikus írásait, aki arra biztatta a diákokat, hogy
alulról kezdeményezzék a demokratikus rendszer kiépítését.
Ebben az időszakban 30 tekintélyes kínai tudós levélben követelte az amnesztiát a politikai
foglyok számára. Ehhez később csatlakozott további 40 kutató a Kínai Társadalomtudományi
27
Akadémiáról. Minderről a sajtó is tájékoztatott. A különböző plakátok, poszterek is fontos
szerepet játszottak a mozgalom előkészítésében. Ez részben pótolta a független
tömegtájékoztatás hiányát. 1988-ban a pekingi kampuszokban több poszteren is követelték a
többpárt-rendszer bevezetését és támadták a Kommunista Párt diktatúráját.
Hu Jao-pang halálát követően napokon belül plakátok jelentek meg 31 egyetemen Pekingben,
amelyben a sajtó-és a gyülekezési szabadságot, a demokratikus politikai rendszert és a
korrupció felszámolását követelték. A Tienanmen téren verseket tettek közszemlére hatalmas
plakátokon. A diákság 12 pontját átnyújtották az Országos Népi Gyűlés Állandó
Bizottságának 1989. május 2-án. Ebben sürgették a közéleti viták megtartását az
egyenjogúság alapján. Kezdetben mérsékelt hangnemben fogalmazták meg a demokrácia
iránti igényüket, de amikor a központi pártlap április 26-án ezt elutasította, akkor már a párt
vezetésének a lemondását is követelték.
Számos pekingi támogatta a tüntetőket pénzadományokkal, élelmiszerrel, édességekkel,
italokkal. Arról próbálták meggyőzni a rendőröket és a katonákat, hogy engedjék át a tüntető
diákokat azokon a barikádokon, amelyeket a mozgásuk korlátozására építettek fel. Fontos
fejlemény volt, hogy a különböző gyárak, üzemek, kollégiumok munkáltatói intézményeik
zászlaja alatt vonultak fel. A tüntetések 51 kínai városra terjedtek ki. Sikeresen használták a
telefonos információ-továbbítást, a dobokat, valamint a hangosbeszélőket.
Az hatóságokkal való együttműködés erőszakmentes megtagadásához lehet sorolni az
egyetemi előadások bojkottját, az éhségsztrájkot, a 100 nyugdíjazott katonai tiszt
tiltakozólevelét, továbbá azt is, hogy számos helyen a katonák szemet hunytak, amikor a
tüntetők meg akarták őket akadályozni mozgásukban.
Az erőszakmentes beavatkozáshoz lehet sorolni a Pekingi Egyesült Autonóm Diák Unió,
valamint a Párbeszéd Delegáció vezetésének az átvételét. Idetartozik az Éhségsztrájk
Bizottság létrehozása és az éhségsztrájkolók védelmét ellátó bizottság létrehozása azt
követően, hogy az éhségsztrájkot be kellett szüntetni.
A legfontosabb erőszakmentes intervenciónak az minősíthető, amikor 1989. április 14-én a
tüntetők elfoglalták a Tienanmen teret és azt egészen addig megszállva tartották, míg június
4-én azt fegyveresen felszámolták. Egyes megfigyelők szerint a mozgalom erőszakos
felszámolása a kínai állam sebezhetőségét bizonyította, de azt is, hogy a diákok képtelenek
voltak fenntartani egy olyan széleskörű mozgalmat, amely erre az államhatalomra kellő
28
nyomást tudott volna gyakorolni. A mozgalom elbukásakor az állam szilárdan állt ellen a
világközvélemény ránehezedő nyomásának.
A véres leszámolás után számos szervező elmenekült az országból és külföldön folytatta az
ellenállást. Ilyen volt Yan Jiaqi, a Kínai Társadalomtudományi Akadémia Politikai
Kutatóintézetének igazgatója, aki külföldön megszervezte a Demokratikus Kína Szövetséget.
Több diákvezér, köztük Wuer Kaixi és Csai Ling, amerikai és európai egyetemeken
helyezkedtek el.
A Párt vezetése az okozott politikai kár belföldi és külföldi enyhítésére a gazdaság
fejlesztésére és a politikai reformokra összpontosított. Ez lehetővé tette, hogy a
tekintélyuralmi rendszer továbbra is ellenőrzése alatt tartsa a lakosságot. Ennek ellenére az
elmúlt években több tízezer izolált tiltakozási cselekményre került sor. Az is tény, hogy az
elmúlt két évtizedben a lakosság egyre inkább támogatta Kína vezetését a piacgazdaságra való
áttérésben és a gyors gazdasági növekedés fenntartásában. Az alternatív média, a blogolás és
az internet új módszerei elértek bizonyos sikereket annak ellenére, hogy a hatóságok
agresszíven ellenálltak.
Az információs technológia gyors fejődése kedvezett a tekintélyuralmi rendszer ellenfeleinek.
A KKP meg tudta akadályozni, hogy formális ellenzék jöjjön létre, amelyet az Egyesült
Államok támogatott. Noha Kína 1998-ban aláírta az ENSZ Alapokmány polgári jogokról és
politikai szabadságjogokról szóló okmányát, az ellenzéki pártok működését továbbra sem
engedélyezik.
A Kínai Kommunista Párt kemény fellépése a diákmozgalommal szemben felgyorsította a
kelet-európai változásokat. Néhány hónapra a Tienanmen téri véres leszámolást követően
felbomlott a Szovjetunió a berlini fal 1989. november 9-i leomlását követően. Moszkva nem
küldött csapatokat a kelet-német kommunista rendszer védelmére. Erich Honecker
kezdeményezte a kínai megoldást a Lipcsében és Kelet-Berlinben kibontakozott
tömegtiltakozás elfojtására, de erre a peresztrojka és a glasznyoszty politikájának elkötelezett
Gorbacsov nem volt hajlandó.
A KKP felső vezetése 1989. június 24-én csak úgy tudta leverni a diákok megmozdulását,
hogy a velük összebarátkozott katonai egységeket lecserélte vidékről felhozott és még fel nem
lazított katonákkal, akik végrehajtották a kapott parancsokat és nekimentek tankokkal a
tüntető diákoknak. Legalább háromezer volt a halottak száma és sok ezret állítottak bíróság
29
elé és zártak börtönbe. A kínai vezetés, elsősorban Teng Hsziao-ping, aki a nehéz döntést
meghozta, ezzel a kemény fellépésével elérte azt, hogy a pénzhatalmi világelit nem tudta
Kínában is keresztülvinni az általa megtervezett rendszerváltást, és az ország olyan kirablását,
amit 1991 után Oroszországban végrehajtott.
A nemzetközi pénzoligarchiának sikerült a saját magántulajdonává tenni Oroszország 500
legnagyobb vállalatát, amelynek a reálértéke abban az időben 200 milliárd dollárt tett ki és ezt
szinte ingyen, mintegy 7,2 milliárd dollárért szerezhették meg a külföldi korporációk és
bankok az általuk felbérelt helyi strómanok segítségével.
Kínának sikerült megtartania az erős államhatalmat, mert el tudta kerülni a gazdasági és
politikai anarchiát. Másképp tért át a piacgazdaságra, mint Oroszország. Kínában nem
sikerült ugyanúgy érvényesíteni a világoligarchia által kidolgozott washingtoni konszenzus
programját, ahogyan azt Oroszországra rákényszerítették. A világ legnépesebb országában, a
piacgazdaság bevezetése óriási haszonnal járt. Míg Oroszországban és Magyarországon is
óriásiak voltak az úgynevezett transzformációs veszteségek, Kínában jelentős
transzformációs nyereségekről beszélhetünk. Kínában, ahol 1400 millió ember él, az 1 főre
jutó transzformációs nyereség megközelítette a 20000 dollárt. Ezzel szemben az IMF
Magyarországra kényszerített sokkterápiája, például, lakosonként 27000 dollár veszteséget
okozott.
A washingtoni konszenzus Oroszországban drasztikusan leértékelte az állampolgárok
jövedelmét és megtakarításait az árak előkészítetlen felszabadításával. A lakosság túlnyomó
többsége elveszítette jogait arra a nemzeti vagyonra, amely az ő munkájának az
eredményeként jött létre. Ezt az új oligarchia a maga számára privatizálta. Az orosz nép
további hatalmas vesztségeket szenvedett el megtakarításainak az elértéktelenedésével,
valamint a pénzügyi spekulációk következtében. Szét lett rombolva az ország produktív
gazdasági struktúrája. Ennek következtében zuhanásszerűen csökkent a munkát végző
lakosság reáljövedelme. Az államot tudatosan eladósították és a pénzügyi rendszert csődbe
vitték.
Oroszország óriási demográfiai veszteségeket szenvedett. 3 millióan haltak meg idő előtt és 6
millió azoknak a száma, akik a lezüllő közállapotok miatt meg sem születtek. Oroszországban
20 millióra nőtt az alkoholisták és 6 millióra a kábítószerfüggők száma. Ezek többsége 25 év
alatti volt. Járványszerűvé dagadt az AIDS-szel fertőződtek száma. 1996-ig 43%-kal csökkent
30
a lakosság reáljövedelme és 30 millióan süllyedtek a létminimum szintjére. Az 1998-ban
mesterségesen létrehozott pénzügyi válság nyomán az infláció következtében a létminimum
alatt élők száma a 15-szörösére növekedett. Már ennyi is elég annak megállapításához, hogy a
washingtoni konszenzus alapján végrehajtott reformok Oroszországban genocídiumhoz
vezettek. Mindent összevetve legalább 8 millió ember veszett el Oroszország számára.
Az orosz pénzügyi rendszer az orosz állam felbomlasztása következtében 1998. augusztus 17-
én összeomlott. Az orosz gazdaság összértéke egyik napról a másikra tényleges értékének a
töredékére esett vissza. Az összeomlást bejelentő 1998. augusztus 17-i döntést a pénzhatalmi
világelit és az őt képviselő G-7-ek országainak a kormányai üdvözölték. Tudatában voltak,
hogy ez megnyitotta előttük az utat Oroszország további gyarmatosítására. A világ ma is
legnagyobb területű országának a nemzeti vagyona néhány nagyobb nemzeti bank vagyonával
vált egyenlővé. A világ ipari potenciálban és nyersanyagokban leggazdagabb országa
koldusszegénnyé vált és arra kényszerítették, hogy nevetséges áron – eredeti értékének a
néhány század részéért – kótyavetyélje el az orosz nemzeti vagyont.
Az erőszakmentes módszerekkel beindított és külföldről finanszírozott mozgalom Pekingben
olyan globalista-kozmopolita-neoliberális demokráciát akart megvalósítani, amely ugyanúgy
lehetővé tette volna a kaotikus és az anarchikus viszonyok kialakítását Kínában, ahogyan azt
Oroszországban sikeresen megvalósították. Ezt az anarchiát és a velejáró szabadrablást
sikerült Kínának 1989-ben megelőznie. Ezért járt a piacgazdaságra való áttérés Kínában
példátlan nagy nyereséggel, és ezért okozott a globalista-kozmopolita demokrácia bevezetése
és a szabadrablás lehetővé tétele óriási veszteséget Oroszországban.
31