Dobos Istvan Novellatipusok a Szazadfordulo Magyar Irodalmaban Vazlat
-
Upload
compton1036 -
Category
Documents
-
view
89 -
download
3
Transcript of Dobos Istvan Novellatipusok a Szazadfordulo Magyar Irodalmaban Vazlat
Novellatípusok a századforduló magyar irodalmában
(Dobos István: Alaktan és értelmezéstörténet)
A századvégi novellát műfaji, formai és stiláris sokszínűség jellemezte.
Jellemzői:
- Kihagyásos, hézagos cselekménybonyolítás
- Líraiság
- Az író jelenléte állandó és nyomatékos
- Egy lelkiállapot, érzés vagy hangulat kivetítődése
- A hagyományos anekdota példázattá, parabolává alakult
- Egyes íróknál a novella műfaja dinamikussá, drámaivá változott. Stb.
Dobos István tanulmánya felöleli a korszak novellatípusainak vizsgálatát apró
részletekre kiterjedően.
Vizsgálja:
I. ’90-es évek kritikai irányzatai. Az irodalom önszemlélete
II. Anekdotikus novellahagyomány
III. Drámai novella
IV. Balladisztikus novella
V. Lirizált novella
VI. Lélektani novella
VII. Tárgyias lélekrajzi novella a magyar századfordulón
VIII. Elmélkedő, reflexiós elbeszélés
IX. Rajzforma és tárcaelbeszélés
1
V. Lirizált novella
1. Elvi megfontolások
A lírai elbeszélés meghatározása Dobos szerint bonyolult folyamat, mivel valamennyi
meghatározás és a fogalom alkalmazása különböző dimenziókban mozognak, így nem
is ütköznek egymással. A jelentésváltozatok viszonyainak elméleti tisztázása, a
viszonylagosan közösnek tekinthető jegyek kiemelése mutathatja meg az irányt. A
kiválasztás szempontjait az ismétlődő elemek határozták meg.
Valamennyi változat megegyezik abban (poétikai tartalmuk szempontjából), hogy a
líra kifejezésformájából eredeztetik eszközkészletét és célzatát.
A lírai elbeszélést a századvégi stílusirányzatokkal, a szimbolizmussal,
impresszionizmussal és szecesszióval rokon értelmű kifejezésként használják. Az
elbeszélés szerzőjének költői önkifejezéseként, személyes vallomásaként fogják fel.
Az értelmezői hagyomány néhány jellegzetes szemléletformáját mutatja be a szerző,
valamint a lirizálódás prózapoétikai értelmezésére a metaforaelméletek segítségével,
továbbá stílustörténeti áttekintésre vállalkozik.
2. A fogalom tartalma
A kortársak szerint a lírai novellista szubjektív, jelképekbe vetített lelki történetet ad.
A novella értelméhez sejtelem útján juthat el az olvasó. A nyelvi megformálásban
megjelenő költői elemek új írói szemléletet sejtetnek.
L’art pour l’art: önmagáért való, különleges, rafinált érzéki hatásokat kiváltó
művészet, kifinomult formakultúra, mesterkélt technika, összefoglalva Ignotus és Színi
2
Gyula lírai látásmódú formakövetéseket, a szecessziót, az impresszionizmust, a
szimbolizmust értették rajta.
Az intenzív kifejezőerőre került a hangsúly. Azt vallotta Ignotus, hogy „a művészetnek
csak egy tőrvénye van: csinálj, amit akarsz, ha megtudod csinálni” „Ha akarom: a kő
beszél, ha akarom a szó hallgat”. A világteremtő képességekkel rendelkező művész
korlátlan ura a nyelvnek.
A lírai elbeszélés fogalma: a határtalan művészi önkifejezés és a tökéletessé
fejleszthető jelhasználat, a közvetítő nyelv egymástól elválaszthatatlan feltételezését
foglalja magában.
Ezt követően számos megközelítés született, de teoretikus megközelítésre elsőként
Egri Péter vállalkozott. Nézete szerint leginkább a drámai monológ ad költői
színezetet a prózának. -drámában a monológ a hős önfeltárulkozásának pillanata- Ez
nem lehetséges a regény és a novella esetében Dobos szerint. Nem lehet a szerző
önvallomásának az alkalma.
Sólyom-elmélettől a Tamási-modellig
Kántor Lajos elméleti igénnyel megalkotja a lírai novella fogalmát. A lírai novella
lényege nem a fordulat, az újdonság, hanem „egy ismert, állandó, ősi motívum,
amelynek érzelmi, hangulati töltése, jelentése van, amely motívum lehetővé teszi a
művész és a mű távolságának feloldását, a szubjektivizmust. Ezek a szimbolikus
jelentést létrehozó motívumok kollektív tudattartalmakat jelöl, ami történet fölötti
narratív elem. (Archetípus)
Gáspári László nyelvészeti szempontból közelítette meg a századvégi novella lírai
stílusrétegeit. Az érzelmekkel áthatott leírásokat közvetlen kapcsolatba hozza az író
3
értékrendjével és világképével, s ezeket a hőseivel azonosuló, sorsát részvéttel kísérő
szerző közvetett vallomásaként értelmezi.
3. Lírai és elbeszélői forma
Fontosnak tartja a lirizált novella lényeges elemeinek számbavételét.
Narrátor magatartása: lehet:
- Vallomásos szubjektív
- Távolságtartó objektív
A lírában a tér és az idő az élmény, vagy az érzelmi hangoltság versbeli horizontját
jelölheti a narráció.
Az epikában elengedhetetlen feltétel az írói távolságteremtés. A fikció alapján a
valóság-modell az elbeszélésben objektív téridővel rendelkezik. Ezek alapján a mű
értékszerkezetében kereshetjük a szerző „hangját”.
Az epikus folyamatban megjelenő személyek (szereplők, elbeszélő, olvasó, író stb.)
sokszoros áttétellel kapcsolódnak egymáshoz, szemben a költészet egyetlen
beszélőhöz köthető.
A prózai szöveg lirizálódása abban gyökerezik, hogy az író a cselekménynek nemcsak
egyszerű ábrázolója, külső szemlélője és leírója, hanem egyúttal részese is. Ennek
következtében az író ÉN-je beleplántálódik a Mű-be.
Narratív discours fontossága: (egyedül az elbeszélés az, ami számunkra az
eseményeket és az azokat létrehozó eljárást közvetíti).
4
4. A művészetek kölcsönös megvilágítása – Stilisztika
A lirizált elbeszélés fogalmának értelmezését segíthetik a különböző művészetek,
stílustörténeti kutatások. Esetleg?
A képzőművészetben megfigyelt jellegzetességek elvileg alkalmazhatók az irodalomra
is. (szerintem gyakorlatilag nem)
Stilisztikai kutatások: a szövegtől függetlenül létező nyelvi normától való eltérés
mértékének a megállapítására szorítkoztak.
Bahtyin gondolata – az irodalmi mű mint nyelvi képződmény stilisztikai alakzatainak
megközelítésében – megnyilatkozásban elsődleges az értékelő orientáció… az
értékelés irányítja a megnyilatkozás összes jelentéshordozó elemének kiválasztását és
elhelyezését”. Tehát a jelentés nem választható el az értékeléstől. Ez nemcsak a
nyelvről mondható el, hanem az irodalmi műről is.
A nyelvészeti megközelítés hozzásegíthet a mű egyedi stílussajátosságainak a
megértéséhez, ha a kontextuális összetevőket is bevon a vizsgálódásának körébe.
(Lényeg, a lényeg, hogy ez sem visz közelebb bennünket a fogalom értelmezéséhez!)
5
5. „Lirizálódás” és metaforikusság az elbeszélésben
A lirizálódás prózapoétikai megközelítésben (lírai és az elbeszélő formák közötti
kapcsolat) a generatív poétikáé a legnagyobb hatású.
Megkülönbözteti Dobos a széppróza két alaptényezőjét:
- A történetet
- A különböző szövegszervező eljárások
révén létrejövő elbeszélést
a művön belüli viszonyrendszerben, amelyet a narratív struktúra képvisel.
Hogyan kapcsolódik ehhez a metaforikusság?
A metaforikus nyelvi alakzatok – díszítő jelzők, különös, szabálytalan hasonlatok –
kételemű metafora részt vesz az elbeszélés nagyobb szemantikai alakzatainak a
felépítésében, jelentésteremtő működésükben.
6. Lirizált elemek (metaforikusság) a századforduló novellairodalmában
Olyan metaforikus jelenségeket vetít elénk a cselekmény és az elbeszélés szintjén,
amelyek közelebb vihetnek a lírainak tekintett stílustörténeti alakzatok ún. szimbolista,
impresszionista és szecessziós novellák megközelítéséhez.
A századvég kisprózáját a lirizált novellára jellemző világkép nem hatotta át olyan
erővel, hogy érvénytelenítse a tapasztalati elvű epikai szemléletformát.
A századvégi novellákban a panteisztikus természet-látomásokban, az ábrázolás
szubjektív átitatottságában, a nosztalgiában, hangulatokban jelennek meg a lirizált
epika elemei. Pl.: Gárdonyi novelláiban a tiszta életöröm, a panteisztikus életáhítat, az
6
együvé tartozás bensőséges élménye, a közös sorstudat és részvét nyer lírai színezetet
(Az én falum).
A lirizálódás legszembetűnőbben a nyelvi megformálás szintjén jelenik meg. Pl.: Justh
arisztokratái a századvégi dekadens líra érzelmes modorában elmélkednek az élet
hiábavalósága fölött.
A századvég kiábrándult emberének a szívében közel állt egymáshoz a dekadens és a
platonista szerelem. A transzcendens érzékiségtől a szenvedély vad tombolásáig, a
fülledt erotikáig az élmény valamennyi változatát megszólaltatta a korszak
novellairodalma. Vágy és valóság, élet és ábránd feloldhatatlan kettőssége jelenik meg,
amelyekben a felnőtt visszapillant gyermekkori önmagára. Az emlékfelidézés
lehetőséget ad a lírai önkifejezésre, ha fájdalmas érzelmeket szabadít fel.
A mese alkalmazása: a mese nemcsak fabula-alkotó elem. Másodlagos, metaforikus
jelentést sűrít magába. Az író úgy építi be az elbeszélésszerkezetbe, hogy hihetővé
teszi, s értelmezi a történetet, reflexiók és utalások szerepét veszi át. A mese életre
kelti az ifjúkor személyes emlékeit, a felnőtt embert szembesíti beteljesületlen
álmaival. A veszteségtudat líraivá hangolja a novellát.
A lirizált novella fellazítja a műfaj zárt szerkezetét, a nyitottabb formájú elbeszélés
felé közelít.
A szereplő és a narrátor beszédsíkjának egybejátszása a mindenható elbeszélő
szerepének háttérbe szorulásával magyarázható írói törekvés. A szabad függő beszéd
olyan narrációt eredményez, amelyben a közlemény elválik a beszélő személyiségétől,
s tartozhat a narrátor nézőpontjához, mint a szereplőéhez.
7
Lírai színezetet kaphat az elbeszélés, ha a lelki tájat hangulati képben vetíti elénk az
író. (Kaffka: Nyár)
A századvégi lirizált elbeszélés felépítésére jellemző:
A novellaindító látomásos természeti képek, melyek a narratív szerkezetben nyerik el
értelmüket, másodlagos tartalmak hordozóivá válnak. Pl.: Gozsdu: Az étlen farkas;
Bródy és Petelei novelláiban az elromlott élet látomása jelenik meg. Lírai részvéttel
szóltak az emberi nyomorúságról, pl.: Bródy: Fehér egerek; Petelei: Parasztszégyen.
(A kor novellairodalma kedvelte a nyitott szerkezetet)
A novella történetvezetését az érzelmi-hangulati reflexiók lazán egymáshoz
kapcsolódó epizódokká tördelik. A lelassított mozgás pedig újabb reflexiókat vált ki.
A szereplőben kontúrtalan érzelmek, megfoghatatlan hangulatok kavarognak. Ebben
rejlik a lírára jellemző képalkotás, az érzelmi hangoltságot metaforizált képekkel idézi
fel. Pl.: „régi visszhangmanók kiáltanak üdvözletet a falakból” Krúdy
8
7. Lirizálódás és stílustörténet
(Szimbolizmus, impresszionizmus, szecesszió)
Előzetes következtetések
A szecesszió és a szimbolizmus egymást átható, több közös poétikai jellegzetességgel
rendelkező irányzat. Az imresszionizmustól egyforma távolságra helyezkedik el a
szecesszió és a szimbolizmus. A lirizált poétikai szemléletformákkal tartanak
szorosabb kapcsolatot, de más elbeszéléstípusban is feltűnhetnek külön-külön vagy
együtt mindhárom irányzat stiláris és szemléleti sajátosságai.
Szimbolizmus
A magyar novellairodalomban nem alakult ki olyan gazdag szimbolista próza, mint
amilyen a franciában vagy az oroszban. Azért az anyagelvű filozófiát elutasította a
századvég magyar írója is.
A romantikához kötődő irányzatot áthatotta a lirizált novella: képalkotása, nyelv
zeneisége, a transzcendencia felé hajló képzelete, vallásos színezetű szépségkultusza,
szubjektivizmusa, jelképhasználata, betegségtudata, dekadenciája, látomásos
lélekábrázolása.
A századvégi író szubjektív létértelmezése megfoghatatlan látványokba vetíti elénk
élményeit, de a novellákban a képek csak kivételes pillanatokban rendeződnek
egységes látomássá.
A szimbolista próza hatásformáit a képalkotásban, érzékletes stílusban, a szavak
zeneiségében találta meg Szini Gyula. ( Mégsem szimbolista) A sárga batár című
elbeszélése alapján tartja számon az irodalomtörténet szimbolista íróként.
9
Petelei és Gozsdu alkalmazta a jellemábrázolás történet fölötti poétikai eljárásait,
motivációs lehetőségeit: érzelemtartalmakat megvilágító helyzetrajzot és a
természetleírást. Az író hangulatokat vetít elénk képekben, s a látvány erejével sugallta
a szereplő lélekállapotát. A metaforikus történetvezetést Lovik, Gozsdu és Csáth
tudatosan kezelte. Náluk a szereplők nézőpontjából megjelenített környezetés tárgyak
a hősök tudattartalmainak a kifejezőivé válnak. A vízió a lélekrajzba ágyazódik, ezért
nevezhető objektív szimbólumnak. Pl. a szereplők létfilozófiai szomorúságát,
életfájdalmát a belső terek látványával világíthatja meg az író, ilyen Gozsdu: Spleen,
Nirvána c. novellái.
Gyakran eszmei probléma áll a szvégi novella tengelyében, s az öntudat
kibontakozásának a folyamatát, látomásos, szimbolikus lélekrajzzal jeleníti meg az író,
metaforizált leírással sugalmazza a lélektani sík átfordulását.
A szvégi novellában már feltűnik a szimbolikus elbeszélőszerkezet homológ
metaforasora is. A szabad képzettársításos motívumfejlesztés majd Kosztolányi és
Krúdy epikájában teljesedik ki. Homológ metaforasort épít fel Gozsdu a Spleen-ben. a
melankóliába merült Kanuth Istvánnak céltalanná válik az élete, a létezés válik teherré
számára, ezért menekül folyton az öntudatvesztés boldog állapotába. Keresi az értelem
kihunyásának pillanatait, a felfüggesztett időt. Az óra-motívum (végighúzódik a
novellán) összetett érzelemtartalmak hordozójává válik. Szorongás és halálvágy
egyszerre ölt formát benne.
A századelő novellairodalma kialakította a végletekig redukált, felfelé stilizáló
szimbolisztikus kisformát. A formaszervező elve az utalásos narrációban rejlik. Az
elbeszélő eltávolodik a történetalakításától, összezsugorítja a novella cselekményét, a
10
szerkezetet sűrű szövésű motivikus háló tartja össze. A szerkezetből hiányzik a
hagyományos novella bevezető, előkészítő szakasza, a leíró és elbeszélő narratív
egységek között a szabad motívumok teremtenek kapcsolatot.
Imresszionizmus
A századelő kisprózájában az impresszionizmusra jellemző stiláris-nyelvi sajátosságok
(ige nélküli hiányos mondat, felsorolás, halmozás, igéből képzett elvont főnév) a
szecesszió kifejezési eszközeivel keverednek.
Az impresszionista széppróza legjellegzetesebb vonása a pillanatnyi impresszióból
fakadó jelző és a tartalmát rögzítő látási, tapintási és hallási érzeteket összeolvasztó
szinesztézia. Kedvelte a zenei, képzőművészeti hasonlatokat, kifejezéseket. „Előre
tudtam, mit jelent ez a tea, egy kis zenét, sok képzőművészetet, s az egész
világirodalmat”.(Ambrus: Pókháló kisasszony)
Az impresszionista szubjektivista, egyéniségközpontú világképet alakít ki. Nem
tulajdonít abszolút valóságot a tárgyaknak. A lélek valóságához ragaszkodtak. A
valóságot a lelki élettel azonosították. Időszemlélet bergsoni filozófiából indul ki, az
anyag abszolúte az, aminek látszik. Kulcsszavak: az észrevétel és az emlékezés. Az
írói attitűd képzeteket, idősíkokat von össze, képzeletet és valóságot vetít egymásra,
hangulattá oldja a világot. Az időszemlélet színfoltokká alakítja a múltat, a konkrét
látvány körvonalait elmossa, mert az impressziók emlékképeket szabadítanak fel, a
benyomások pedig érzéseket zárnak magukba. A novella szerkezeti kontúrjai
elmosódottak, mintha a szereplő önkéntelen ihlete szőné a történetet. A jelenen folyton
áttűnik a múlt, a cselekményszálakat a hangulat fűzi egybe.
11
Szecesszió
A mai kutatások szerint a szecesszió rendkívül heterogén, nyitott, nehezen
körvonalazható, több egymáshoz közel álló irányzat sajátosságait egyesítő
stílusképződmény.
A prózapoétikai kutatások alapvető felismerése, hogy az elbeszélésben az idő nem
választható el a tértől. Bahtyin kronotoposz fogalma szerint a tér az idő függvénye az
elbeszélő művekben, az idő aspektusait a tér tárja fel. Az idő megjelenítéséről tehát
nem mondhat le az elbeszélés.
A szecesszió írója a kétségbeesett ember természetes ösztönét követte, amikor az örök
változásban az állandóságot kereste.
A szecessziós novellákban megnyilatkozó életérzést, vágy és valóság, élet és ábránd
feloldhatatlan ellentéte váltja ki. Visszatérő gondolat, hogy minden emberben
szunnyad egy álmodozó, az elfásult ember is a szívében hordja a szépség, fiatalság
utáni vágyat. A szecessziós író közelről akarja látni a halált, az elmúlásban keresik az
örök emberi lét tartalmát. Az álmokban, ábrándokban a szecessziós író menekülő
attitűdje nyilvánul meg.
12
VI. Lélektani novella
1. Közelítések
Más tartalmú lehet a lélektaniság, s a neki megfelelő lélekrajzi, lélektani elbeszélés
fogalma.
A lélekábrázolás felfogása:
A priori poétikák szerint a személyiséget a történelmi feltételek határozták meg. A
lélekábrázolás szerepét a látszat és lényeg dialektikája jegyében szűk körre korlátozták
Különböző szintű és dimenziójú irodalmiság-kánonok szabták meg az elmúlt korokban
a lélekábrázolás alapvonásait. Ezért nem beszélhetünk egységes „lélektani elbeszélés”
fogalmáról.
Különböző felfogások:
1. Az immanens szemlélet elemeivel vitában álló Beszédaktus-elmélet
Az a legfontosabb ebből, hogy a szöveg értelmezésének egy lehetséges szemléletéhez
vihet közelebb. Vagyis a szöveg helyett a megnyilatkozást kell vizsgálni, figyelembe
kell venni a beszédműveletet minősítő hallgatót is, azt a helyzetet, amelyben a
szöveget lélekrajzként olvassák.
2. A lélektani elbeszélés megközelítésében az elbeszélt tudat ábrázolásának a
narratológiai lehetőségeit tekinti irányadónak. Elismeri a diskurzusok sokféleségét.
(Szegedy-Maszák)
3. A lélektani elbeszélés jelentéstani alakzatainak a megközelítésében irányadó
Genette elvi megfontolása, mely szerint óvakodjunk az olyasminek az
általánosításától, ami minden esetben a viszonyok egyszeri rendje.
13
Az irodalmi folyamat történeti idejében létező szöveg felépítésének megragadásához a
nyelvi műalkotás szemmel tartása vihet közelebb.
4. Stanzel rendszerezése az elbeszélt tudat ábrázolására vállalkozik. Ő az elbeszélőre
alapozza elméletét. Az elbeszélés megkülönböztető jegye az elbeszélő hangja által
megteremtett közvetettség, ennek pedig a nézőpont és a személyes elbeszélő a két
legfontosabb tényezője, valamint a mód, amely egy-egy bináris oppozícióra épül.
2. Történetszerkezet. Események, jellemek
Szegedy-Maszák szerint a „jellem egyik fő ismérve a tettek belső megindokoltsága”. A
szereplő akkor válhat jellemmé, ha az író elismeri a személyiség önállóságát, akinek
lényéből nem hiányzik a viszonylagos állandóság”.
A történet szerkezetének két összetevője, a cselekményt alkotó események és a jellem
közt kölcsönhatás jön létre, melynek eredményeképpen egyre több az elemek száma, a
nyitott lehetőségeké pedig csökken.
Más megoldás:
A szövegszintű folyamatokat irányító retorikai műveletek négy alapformája:
- Elhagyás
- Hozzáadás
- Elhagyás-hozzáadás
- Felcserélés
A hagyományosabb jellemábrázolás mellett az elhagyás is szerephez jut az alakok
bemutatásában a századfordulón. A narrátor, pl. homályban hagyhatja a szereplő
cselekedeteinek rejtett indítékait, a történet némely pontjára élesebb fényt vethet,
14
fellazíthatja a metonimikus szerveződésű epikai szerkezetet, lélekrajznak rendeli alá,
többszintű motivációval készíti elő a lélektani síkon bekövetkező fordulatot. Minden
külső esemény a belső, lelki történés jelölőjévé válik.
A természeti jelenségeknek a lelki élet tényeivel való azonosítása, a külső táj
megszemélyesítése, a tudattartalmakat helyettesítő leírás a metonimikus
szövegépítkezésű elbeszélés jelentésképzésében a képzettársítást teheti az értelmezés
alapjává. A leírás élethangulatok, érzelmek, lelkiállapotok érzékletes metaforájaként, a
személyiségrajzban, a lélektani motiválásban kap szerepet.
3. Narrátori szerep. Tárgyiasság.
A tárgyiasság fogalmán a történetmondásos szövegek egy meghatározott tulajdonságát
érti, amely önmagában nem értéktényező. Az adott mű egészében betöltött tényleges
szerepe következtében nyeri el jelentését és értékét. Ezek olyan szerzői kommentárok,
amelyek nem a külső történés, hanem a lelkiállapotok, hangulatok és viszonyok tájain
szituálják a történést. A tárgyiasság fogalma nem zárja ki az elbeszéléshez fűzött
értelmezést, mivel megvalósíthatatlan az író számára a beavatkozásmentes narráció,
ugyanis az objektivitás tiszta megvalósulása esetén nem hatolhatna be a főhős
gondolkodásába.
Tehát a szereplők belső megközelítése elválaszthatatlan a külső nézőpont jelenlététől,
mivel ez teszi lehetővé a belsőbe való átlépés révén az elbeszélt tudat megjelenítését
A jelentésszerkezet szempontjából a szereplők tudata a narrátor közvetítése révén tárul
elénk.
15
VII. Tárgyias lélekrajzi novella a magyar századfordulón
A századfordulót a Hét kritikusai a „pszichológiai olvasás” idejének tekintik. Az
intellektuális elbeszélést a léleknézése, a belső ember iránt való érdeklődése”
különbözteti meg a múlt századi epika tradícióitól, a passzív olvasói magatartás helyett
a műértelmezés új szemléletformáját hívta létre. (Cholnoky Viktor)
A korforduló novellairodalmából kitűnik, hogy a századvégi ember elveszítette a
közvetlen kapcsolatot a vallási, általános etikai és nemzeti értékekkel. Eltávolodott az
író a 19. sz-i racionalista poétikák historizált emberképétől és típusalkotó
jellemábrázolásától, az érzetétől áthatott valóságtudat, életérzés, léthangulat
kifejezésének, a személyiség pszichikai valóságának rendelte alá az epikai szerkezet
elemeit. Általános érvényű magatartásnormát már nem alakíthatott ki.
A lélekelemzésre vállalkozó írónak fel kellett adnia „mindenható” elbeszélői
pozícióját, a racionalista poétika magabiztos emberszemléletét, hézagtalan
motivációját és önhit moralizmusát. A személyiségkonfliktust a belső tapasztalatok
felöl közelítette meg. A tárgyias lélektani novella narrátorának személyiségfelfogása
nem a narrátori közlésekben nyilvánul meg, hanem az alakok belső felépítésében kap
szerepet. A külső körülmények elmondása, a lelkiállapotok bemutatása a belső
konfliktusokkal lép kölcsönhatásba. Az objektív jellemábrázolás poétikai hatásformáit
juttatják érvényre, a szereplőkben végbemenő lelki átalakulásra az egyenes beszédben
visszaadott dialógusokból következtethet az olvasó. A fordulat nem a cselekmény
szintjén következik be, hanem a hősök gondolkodásában, szellemi, lelki
átváltozásában. A narrátor nem avatkozik be a lelki folyamatokba, a párbeszédhelyzet
körülményeinek a leírására szorítkozik. Csak sugalmazza a belső lelki történetet, amit
16
a novellában egy jelképesen elszigetelt történetsor hordoz. Pl. Gozsdu: Spleen,
Nirvána
A tárgyias lélekrajzi novella szembetűnő vonásai: az epikus helyzet élénk drámaisága,
rejtőzködő elbeszélői perspektíva, amely úgy tárja elénk az alakok lelkét, hogy az
olvasó pár szavas epizódokból önmaga jön rá arra a megismerésre, amit az író meg
akar mutatni. – írja Osvát
Történeti-poétikai elemzés
Gozsdu lélekelemző novellái
Észrevétlen és értelmetlenül aláhulló sorsokról volt a legtöbb mondanivalója.
Kiábrándult nihilbe süppedt, akarat nélküli szereplői a lassan múló időt, a céltalanná
vált létezést érzik tehernek. Az elveszett objektivitás élményét mutatja be,
betegségtudattal, reményvesztéssel, kiábrándultsággal, dekadenciával.
A Spleen és a Nirvána c. novellájában dramatikus jelentésegységekre alapozta a belső
történet megjelenítését, a belső nézőpontok érvényesítésére törekedett. A közvetett
elbeszélésével az objektív módszerű tárgyias lélekábrázoláshoz közelített.
Gozsdu narrátora kívül és felül álló pozícióba helyezkedik, ezáltal megszünteti az
egyeduralkodó elbeszélői nézőpontot. A dialógushelyzeteket minimális narrátori
jelenléttel mutatja be. Az olvasó a narrátorral együtt építheti fel a szövegvilágot.
A külső történetegységeket megfosztja Gozsdu a mozgalmasságtól, és szcenikusan
ábrázolja a fabulát alkotó mag-eseményeket. Állóképszerűség jellemzi novelláit. A
cselekmény okozati logikájára alapozó motiváció szerepét a leírás veszi át.
17
Közvetlenül az alakok szemszögéből érzékelheti az olvasó az ábrázolt tárgyiasságok
rétegét, amely a szereplők tudattartalmait hordozza.
Egzisztenciális válságról, eszmei csalódásról ad hírt. Az arisztokrácia létfilozófiai
szomorúságát, életfájdalmát és dekadenciáját, jeleníti meg. Mindenekelőtt az
arisztokraták világnézeti keserűsége kötötte le, magatartásmódjuk természetrajza
foglalkozatta elsősorban.
Átértelmezi a környezetfestés hagyományos szerepét. A háttér nemcsak kiemeli a hőst,
hanem tetteinek rugóit, lelki reakcióinak okait is megvilágítja, a jellemzés és a
lélekelemzés függvénye a háttér.
Spleen (Baudlaire-től vett mottóban) nehezen megfogható hangulat, a századvég
kiábrándultjainak lelkét lassan pusztító tárgyatlan bánat, egyetemessé nőtt unalom,
mindent átható életundor megjelenítésére vállalkozott.
Műfaji értelemben sajátos elbeszélésnek számít, mert novellajellegű narratív
egységekből épül fel. Elbeszéléséből szinte kiiktatja a narrátort, alig érzékelhető a
jelenléte. Dialógushelyzetek helyettesítik Kanuth István öntudatra ébredésének
folyamatát, az öngyilkossághoz vezető drámai felismerések összefüggéseit a szereplő
tudathorizontján belül maradó nézőpontból láttatja az elbeszélő. A környezet magán
viseli a szereplő karakterjegyét: a beteg lelkület-megszokott formától elütő palota, a
grófnő kéjvágy - budoárjának pompája, a szerető ásító üressége - ízléses berendezés,
az ellentétek is ezt tükrözik, mindez a főhős múltjának hordozója, személyiségének
képét adja. Megfigyelése rejtett önvizsgálat.
Óra-motívum összetett érzelemtartalmak hordozója.
18
Nirvána
Az anya-fiú viszonyra épül az elbeszélés világa. Expozíciója Kanut Lőrincné
összefoglaló jellemzését adja. A narrátor ebben a részben a mindentudó elbeszélő,
később homályba merül, utalásos narráció kíséri az érzelmeket.
A fiú, Kanut Istvánt filmszerűen pergő képsorokban jeleníti meg.
Tudatosan felépített, összefogott narrációjú, kiegyensúlyozott szerkezetű alkotás.
Mesterien alkalmazza a lélekállapotok és érzelmi folyamatok megjelenítésében a
nézőpontváltást és az elbeszélőhelyzet elmozdítását. Az objektívabb narráció felé
közeledett.
19