David Eddings - Belgariad Ciklus 2. - A Magia Kiralynoje

7/29/2019 David Eddings - Belgariad Ciklus 2. - A Magia Kiralynoje

http://slidepdf.com/reader/full/david-eddings-belgariad-ciklus-2-a-magia-kiralynoje 1/331



Környezetbarát termék



A BELGARIAD CIKLUS MÁSODIK KÖNYVE

A MÁGIA KIRÁLYNŐJE D A V I D E D D I N G S

BEHOLDER KIADÓ

BUDAPEST, 2004



A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:David Eddings:

QUEEN OF SORCERY

Copyright © 1982, David EddingsAll rights reserved.

Fordította: Novak Gábor Hungarian translation © 2004, Beholder Kft.

A borítón Boros Zoltán és Szikszai Gábor festménye láthatóCover art copyright © by Zoltán Boros & Gábor Szikszai

Térkép: Lexa Klára

ISBN 963 9399 68 x öISBN 963 9399 79 5

Kiadja a Beholder Kft. Levélcím: 1680 Budapest, Pf. 134Felelős kiadó: Mázán Zsolt, Tihor Miklós

Felelős szerkesztő: Dani Zoltán Korrektor: Lexa Klára, Szakái Marianna

Borító: Dikó IstvánTördelés. Dikó IstvánKészítette az Alföldi Nyomda Rt.

Felelős vezető: György Géza vezérigazgató Készült 2004-ben.



Helennek,aki a legdrágább dolgot adta nekem az életemben,

és Mike-nak,aki megtanított játszani.



PROLÓGUS

Beszámoló a Nyugat Királyságainak Csatájáról,melyet Kal Torak támadó hordái ellen vívtak.

— A Vo Mimbre-i csata alapján

világ hajnalán Torak, az uralkodni vágyó go-nosz isten ellopta Aldur Gömbjét, a Gömb

azonban ellenállt az akaratának, és tüzével bor-zalmas sérüléseket okozott neki. Ám Torak ennek ellenére nemmondott le róla, mert mindennél többet jelentett számára a kő.

Nem sokkal később Belgarath, Aldur isten tanítványa, valamintaz alornok királya – és annak három fia – felkerekedtek, és vissza-szerezték a Gömböt Torak vastornyából. Torak természetesen azüldözésükre indult, de a Gömb haragja meghátrálásra késztette.

Belgarath Chereket és fiait négy nagy birodalom királyává tette,hogy örökké őrködjenek Torak felett. A Gömböt Vasmarkú Rivagondjaira bízta azzal, hogy amíg Riva utódai birtokolják az erek-lyét, addig a nyugat biztonságban van

Évszázad követett évszázadot, és Torak valóban nem fenyegettea békében élő embereket, egészen 4865 tavaszáig, amikor isDrasniát elözönlötték a nadrakok, thullok és murgosiak hordái.A hatalmas sereg közepén táborozott vasból emelt lakhelyén Kal

Torak, az angarakok istenkirálya. Városok és falvak váltak hamu-vá, mert Kal Torak pusztítani jött, nem hódítani. Az életben mara-dottakat az acélmaszkos grolim papok kezére adták, akik népük

PROLÓGUS



10 David Eddings

rettenetes rituáléihoz használták fel őket. Senki nem élte túl azinváziót, csak azok, akik Algariába menekültek, és akiket az Al-dur-folyó torkolatánál felvettek a cherek hadihajók.

A horda ezután délre, Algaria felé vette az irányt, de itt nem ta-láltak elpusztítani való településeket. A nomád algar lovasok visszahúzódtak a támadók elől, és folyamatosan váratlan, gyorsrajtaütésekkel zaklatták őket. Az algar királyok hagyományosszékhelye Erődvár volt, egy emberi kéz által emelt, harminc lábvastag kőfallal körülvett hegy. Az angarakok hiába próbálták me-netből bevenni, ezért kénytelenek voltak letáborozni, és beren-dezkedni az ostromra. Nyolc évet vesztegettek el a hegy tövében.

Ez elég időt adott a nyugatnak a mozgósításra és a felkészülés-re. A tábornokok a Tol Honeth-i Birodalmi Hadiakadémián gyűl-tek össze, hogy kidolgozzák a stratégiát. Félretették a nemzeti el-lentéteket, és Brandot, a rivai Őrzőt nevezték ki főparancs-noknak. Két különös tanácsadója is akadt: egy öreg, ám annál ha-tározottabb férfi, aki még az angarak királyságokról is lenyűgözőtudással rendelkezett, és egy csodálatos szépségű, sötét hajábanezüst tincset viselő, királyi megjelenésű nő. Brand erre a két emberre feltétel nélkül hallgatott, és tiszteletteljes hódolattal visel-tetett irántuk.

4875 késő tavaszán Kal Torak felhagyott az ostrommal, és az al-gar lovasokkal a nyomában nyugat felé, a tenger irányába fordultseregével. A hegyekben az ulgók éjszakánként portyára indultak barlangjaik rejtekéből, és iszonyatos mészárlást végeztek az alvóangarakok között. Ám Kal Torak hadai még így is megszámlálha-

tatlanok voltak. Rövid pihenő után a hadsereg folytatta útját azArend-folyó völgyében Vo Mimbre városa felé, elpusztítva min-dent, ami az útjába került. Nyár elejére az angarakok készen áll-tak a város bevételére.

A csata harmadik napján három kürtszó hallatszott a harcmezőfelett. Vo Mimbre kapui kitárultak, és a mimbrate lovagok roha-mot indítottak az ostromló sereg ellen; csataménjeik vasalt pat-kói eltiportak élőt és holtat. Bal szárnyukon az algar lovasság, adrasniai lándzsások és a fátyolos ulgo szabadcsapatok támogatták őket, job bról pedig a cherek berzerkerek és Tolnedra légiói.

A három oldalról szorongatott Kal Torak kénytelen volt tartalé-kait is bevetni. Ekkor érkeztek meg hátulról a szürke ruhás riva-



A MÁGIA KIRÁLYNŐJE 11

iak, a sendarok és az astur íjászok. Az angarakok hullottak, akár alegyek, és zavarodottság lett úrrá rajtuk.

A hitehagyott varázsló, Zedar a fekete sátorhoz sietett, amely- ből még mindig nem jött elő Kal Torak, és azt mondta az Átko-zottnak:

– Uram, az ellenség bekerített minket. Még a szürke rivaiak iseljöttek , hogy próbára tegyék az erődet.

Kal Torak dühösen válaszolt: – Kiállók eléjük, hogy Cthrag Yaska, a drágakő hamis őrzői lás-

sanak, és megtanuljanak félni. Küldd ide a lovagjaimat! – Nagyuram, a lovagok nincsenek többé. Elvesztek a csatában,

akárcsak grolim papjaid többsége.Kal Torak haragra gerjedt e szavak hallatán, láng csapott ki ép jobb szeméből, de még a másik szeme helyéről is. Utasította szol-gáit, hogy csatolják fel pajzsát kézfej nélküli karjára, és magáhozvette félelmetes fekete kardját. Így indult a harcba.

Amikor odaért, a rivaiak sorai közül megszólalt egy hang: – Belar és Aldur nevében kihívlak téged, Torak! Érjen véget a

vérontás, és kettőnk között dőljön el a csata kimenetele! Brandvagyok , a rivai Őrző. Állj ki ellenem, vagy vonulj vissza bűzlő hor -dáddal, és ne tedd a lábad többé a nyugat királyságainak földjére!

Kal Torak előrelépett. – Ki az, aki kockáztatni meri halandó bőrét a világ királya elle-

nében? Én Torak vagyok, a királyok királya, a nagyurak nagyura.Elpusztítom ezt a nagyhangú rivait. Ellenségeim megsemmisül-nek, és Cthrag Yaska ismét az enyém lesz.

Brand is kisétált a csapatai elé. Nehéz kardot viselt, és egy le- pellel letakart pajzsot. Oldalán óriás termetű farkas ügetett, fejefelett fehér bagoly körözött.

– Brand vagyok, és kiállók ellened, korcs és torz Torak!Torak ránézett a farkasra. – Menj innen, Belgarath! Fuss, ha kedves az életed! – Majd a

bagoly felé fordult – Polgara, te pedig hagyd ott apádat, és szol-gálj engem! Elveszlek feleségül, és a világ k irálynőjévé teszlek.

De a farkas csak vonyított kihívóan, a bagoly pedig megvetőenrikoltott

Torak felemelte a kardját, és lesújtott vele Brand pajzsára.Hosszú ideig harcoltak, félelmetes erejű csapásokat mértek egy-másra. Azok, akik közel álltak, és látták a párviadalt, később le-



12 David Eddings

gendákat meséltek róla. Torak haragja egyre növekedett, és táma-dásaival addig ostromolta Brand pajzsát, amíg a férfi a földre bu-kott az Átkozott lába előtt. Ám a farkas üvölteni, a bagoly rikol-tozni kezdett, és az Őrzőbe új erő költözött. Egyetlenmozdulattal lerántotta pajzsáról a leplet, és előbukkant alóla egygyermekszívnyi, kerek drágakő Amikor Torak ránézett, a kő izza-ni és lángolni kezdett. Az Átkozott kénytelen volt meghátrálnielőle. Eldobta pajzsát, kardját, és az arca elé emelte kezét, hogymegvédje a kő rettentő tüzétől.

Brand támadásba lendült, pengéje áthatolt Torak sisakrosté-lyán, belefúródott az isten hiányzó szeme helyébe, és megállt az

Átkozott fejében. Ezután kihúzta a kardját, és levette ellenfele si-sakját. Akik a közelben álltak, rémülten hőköltek hátra, mert azarcot oly mértékben megégette valami borzalmas tűz, hogy mégránézni is rettenet volt. Torak vért könnyezve felüvöltött, amikor ismét rápillantott az ékkőre, melyet ő Cthrag Yaskának nevezett,és amely miatt háborút indított a nyugat ellen. Aztán összeros-kadt, és a föld beleremegett a zuhanásba.

Csalódott üvöltés szakadt ki az angarakokból, amikor látták elesni Kal Torakot, és pánikba esve menekülni kezdtek. De a nyu-gat seregei üldözőbe vették és lekaszabolták őket, és mire meg-virradt a negyedik nap borongós, füstös hajnala, a hatalmas invá-ziós horda nem létezett többé.

Brand parancsba adta, hogy hozzák elé az Átkozott holttestét,mert meg akarja nézni alaposabban is azt, aki a világ uralkodójaakart lenni. Ám a testet nem találták meg, mert Zedar varázslatot

bocsátott magára, és a nyugat seregén keresztül magával cipelteválasztott mesterét.Ekkor Brand a tanácsadóihoz fordult, és Belgarath azt mondta

neki: – Torak nem halt meg, csak alszik, mert egy istent nem lehet

megölni halandó fegyverrel. – És mikor fog felébredni? – kérdezte az Őrző. – Fel kell készí-

tenem a nyugatot a visszatérésére.Polgara válaszolt neki: – Amikor újra Riva király egyenes ági leszármazottja ül az észa-

ki trónon, a Sötét Isten felébred, hogy háborút vívjon ellene.Brand a homlokát ráncolta




– De hiszen az soha nem fog megtörténni! – Amennyire ő tud-ta, az utolsó rivai királyt 4002-ben a családjával együtt lemészá-rolták a nyissai bérgyilkosok.

– Ha eljön az idő, a rivai király felbukkan, hogy elfoglalja az őtmegillető helyet, mint ahogy az ősi próf écia is megjövendölte – válaszolt Polgara. – Többet erről nem mondhatok.

Brand megnyugodott, és utasította a seregét, hogy tisztítsák meg a harcmezőt az angarakok hulláitól. Amikor végeztek, a nyu-gat királyai összegyűltek Vo Mimbre kapuja előtt, és tanácsot ül-tek . Brandot természetesen mindenki dicsőítette.

Többen is felvetették, hogy Brandot kellene egész nyugat ural-

kodójának választani. Egyedül Mergon, a Tolnedrai Birodalomkövete vétózta meg az ötletet császára, IV Ran Borune nevében.Brand visszautasította a felkérést, így a javaslatot elvetették, és anyugalom visszatért a tanácskozó felek közé. Ám nemsokáraújabb követelést fogalmaztak meg Tolnedra irányában.

Az ulgo Gorim vetette fel először az ötletet. – A Prófécia kiteljesedése érdekében egy tolnedrai hercegnőt

kellene feleségül adni a világot megmentő rivai királynak. Az iste-nek ezt kívánják tőlünk.

Mergon természetesen ismét ellenkezett. – A Rivai Király Csarnoka üres és elhagyatott. Nem ül király Ri-

va trónján. Hogy mehetne feleségül a Tolnedrai Birodalom egyik her cegnője egy fantomhoz?

A Polgara nevű nő felelt: – A rivai király vissza fog térni egyszer, hogy elfoglalja trónját,

és elfogadja asszonyát. Ezért a mai naptól fogva a Tolnedrai Biro-dalom minden hercegnője tiszteletét teszi a Rivai K irály Csarno-kában, pontosan a tizenhatodik születésnapján. Felöltözik amennyegzői ruhájába, és három napig vár a király érkeztére.Amennyiben a király nem jön el érte, visszatérhet apjához, és atovábbiakban az ő parancsai szerint cselekedhet.

– Egész Tolnedra tiltakozni fog e felháborító orcátlanság ellen – kelt ki magából Mergon. – Nem! Ez nem történhet meg!

– Mondja meg a császárnak, hogy ez az istenek akarata! – taná-csolta Gorim. az ulgók bölcs királya. – Mondja meg azt is, hogyamennyiben Tolnedra nem engedelmeskedik, az egész nyugatmegindul ellene. Szétszórják a szélben Nedra fiait, megdöntik a



14 David Eddings

hatalmat az országban, és a dicső Tolnedrai Birodalom megszű-nik létezni.

A nagykövet látva az összegyűlt seregek erejét, inkább nem vi-tatkozott tovább. Közös egyetértéssel megpecsételték a szerző-dést.

Amikor végeztek, a háború során romba dőlt Arendia nemesei járultak Brand elé.

– A mimbraték királya halott, akárcsak az asturok hercege. Kifog ezután uralkodni felettünk? A Mimbre és Asturia közötti há- ború kétezer éve szaggatja az országot. Hogyan válhatnánk ismétegy néppé?

Brand alaposan megfontolta a választ. – Ki a mimbrate trón örököse? – kérdezte végül. – Korodullin a mimbraték koronahercege – felelték a nemesek. – És az astur vérvonalban ki foglalná el a trónt? – Mayaserena, az astur herceg lánya. – Hozzátok elém őket! – adta ki a parancsot Brand, és amikor

ott álltak vele szemben, így szólt: – A Mimbre és Asturia közöttivérontásnak véget kell vetni. így hát azt parancsolom, házasodja-tok össze, és a két szembenálló ház egyesüljön a vér kötelékével.

Természetesen mindketten felháborodva tiltakoztak a döntésellen, oly nagy volt bennük az ősi gyűlölködés és vérvonaluk büszkesége. Ám Belgarath félrevonta Korodullint, és halkan elbe-szélgetett vele, Polgara pedig Mayaserenával vonult el egy csen-des helyre. Nincs ember, aki be tudna számolni róla, mit mond-tak ők ketten a fiataloknak, de amikor visszatértek Brand elé,

Mayaserena és Korodullin már meg voltak róla győződve, hogy aházasság a legmegfelelőbb lépés részükről. És ez volt a Vo Mimb-re-i csata utáni tanácsülés utolsó említésre méltó mozzanata.

Mielőtt elindult volna északra, Brand még egyszer szólt a kirá-lyokhoz és nemesekhez.

– Sok mindent hoztunk itt létre, mi véleményem szerint jó, ésremélhetőleg még hosszú ideig megmarad. Egyesítettük erőinketaz angarakok ellen, és legyőztük őket. Torakot elűztük, és a szö-vetség, mely megköttetett közöttünk, felkészíti a nyugatot a Pró-fáciában megjövendölt napra, amikor a rivai király visszatér trón- jára, és Torak felébred hosszú álmából, hogy újra megpróbáljarabigába hajtani a világot. Mindaz, amit ma cselekedtünk, felké-szít minket az eljövendő nagy, végső háborúra. Ennél többet nem




tehetünk. Emellett ezen a helyen ma Arendia sebei is begyógyul-tak, és a több mint kétezer éve dúló háború véget érni látszik Nyugodt szívvel mondhatom, hogy elégedett vagyok. Az istenek áldjanak mindenkit!

Azzal megfordult, és elvágtatott északnak. Vele tartott a meg-termett férfi, akit Belgarath-nak hívtak, és Polgara, a méltóságotsugárzó gyönyörű nő. A sendariai Camaarban hajóra szálltak, ésmeg sem álltak Riváig. Brand soha többé nem tért vissza a nyugatkirályságaiba.

Ám társairól még sok legenda született. És hogy ezekből miigaz, és mi nem, nagyon kevesen tudnák megmondani.



ELSŐ RÉSZ

ARENDIA



ELSŐ

FEJEZET

o Wacune nem létezett többé. Huszonnégyévszázad telt el azóta, hogy a wacite arendek

magára hagyták, és Arendia északi részének sötét,végtelen erdeje azóta már visszakövetelte magának a romokat. A le-omlott f almaradványokat vastagon benőtte a moha és az erdő tala- ján tenyésző nedves, barna zuzmó, és csak az egykor büszke tornyok töredezett csonkjai jelölték a fák között, a ködben azt a helyet, aholegykor Vo Wacune állt. Kásás hótakaró fedte az alig látható romokat,

és az ősi kövek felületén könnycseppekként csorgott az olvadó hólé. Garion egyedül őgyelgett a halott város fákkal benőtt széles utcá-in. Vastag, szürke gyapjúköpenyét szorosan maga köré csavarta a hi-deg ellen, és gondolataiba temetkezett, melyek olyan szomorúak voltak, mint köröskörül a síró kövek Faldor birtoka a zöld. napsü-tötte mezőkkel olyan távol volt már, hogy szinte teljesen belesüp- pedt a feledés ködébe, és a fiú elsöprő honvágyat érzett. Akármilyener ősen is próbált kapaszkodni a részletekbe, azok minduntalan el-

szöktek előle. Pol néni konyhájának finom illatai halovány emlékkéváltak; Durnik kalapácsának csengése a kovácsműhelyben minthaegy harang utolsó, elhaló visszhangja lett volna; és játszótársai éles,tiszta arca is egyre jobban elhomályosult az emlékeiben, végül már



20 David Eddings

abban sem volt biztos, hogy ha találkozna velük, felismerné őket.Gyermekkora tovaszállt, és hiába is próbálkozott, nem tudott fogásttalálni rajta.

Minden megváltozott; ez volt a probléma gyökere. Életének gerin-ce, a szikla, melyre egész gyermekkora épült, mindig is Pol néni volt.Faldor birtokának egyszerű világán ő volt Pol úrnő, a szakács, de afarm kapuján kívülre kerülve Polgarává vált, a varázslónővé, aki azemberi értelem számára felfoghatatlan módon viszonyult az elmúlthárom évezredhez.

És Farkas mester, az öreg, vándor mesemondó is ugyanígy megvál-tozott. Garion már tudta, hogy öreg barátja valójában az ő ük -ükapja

– megszámolhatatlan „ük ”-kel az elején –, de a csibészes, idős arcmögött ott volt Belgarath határozott tekintete; a varázslóé, aki már hétezer éve várt, és figyelte az emberek és istenek tevékenységét.Garion nagyot sóhajtott, és folytatta útját a ködben.

Már maguk a nevek is kényelmetlen érzéssel töltötték el. Garionsosem akart hinni a varázslásban, a mágiában vagy a boszorkányság- ban. Ezek a dolgok természetellenesek voltak, és megsértették a szi-lárd, érzékelhető valósággal kapcsolatos elképzeléseit. De túl sok minden történt vele az utóbbi időben ahhoz, hogy továbbra is ra-gaszkodjon kényelmes kételkedéséhez. Mindössze egyetlen megrá-zó pillanat kellett hozzá, hogy kételyeinek utolsó morzsái is meg-szűnjenek létezni. Az a pillanat, amikor döbbent hitetlenkedésselfigyelte, amint Pol nagynéni egyetlen szóval és egy kézmozdulattaleltüntette Martje szeméről a fehér hályogot, visszaadva az őrültöregasszony látását és egyben brutális könyörtelenséggel megszün-

tetve jövőbelátó képességét. Martje elkeseredett sikolyának emléké-re Garion megborzongott. A sikoly jelentette azt a pontot, ahonnana világ már nem volt olyan szilárd, megfogható és biztonságos, mintrégen.

Az egyetlen jól ismert helytől elszakítva, telve bizonytalansággal ahozzá legközelebb álló két ember iránt, a lehetséges és a lehetetlenközötti különbségről alkotott elképzelésének romjai között Garionegy különös kaland közepén találta magát. Fogalma sem volt róla,mit keresnek ebben az erdővel benőtt romvárosban, mint ahogy ar -ról sem, merre fognak továbbmenni. Az egyetlen bizonyosság, amimegmaradt neki, egy komor gondolat volt, amelybe elkeseredettenkapaszkodott: él egy ember, aki valamikor régen a hajnali szürkület- ben odaosont egy istenek háta mögötti falu apró házához, és




meggyilkolta a szüleit. Ha az egész életét rá is kell szánnia, Garionmeg fogja találni ezt az embert, és ha megtalálja, megöli Ebben agondolatban mindig talált valami különös, megnyugtató érzést

Óvatosan átmászott egy utcára dőlt ház romjain, és folytatta az el-hagyatott város felfedezését. Igazából semmi látnivaló nem volt itt. Atürelmes évszázadok szinte mindent eltüntettek, ami a háború utánmegmaradt, a kásás hó és a sűrű köd pedig az utolsó nyomokat is el-rejtette. Garion ismét sóhajtott, és saját nyomain haladva elindultvisszafelé az egyik csonka torony irányába, ahol az előző éjszakát töl-tötték.

Ahogy közeledett, megpillantotta Farkas mestert és Pol nagynénit,

akik a toronytól nem messze álltak, és halkan beszélgettek. Az öreg-ember a hátára vetette rozsdaszín csuklyáját, Pol pedig szorosan ateste köré csavarta kék köpenyét A nő időtlen sajnálkozással az ar -cán nézte a ködbe vesző romokat. Hosszú, fekete haját hátravetette aválla felett, és jellegzetes, ősz tincse most még a lába előtt lévő hó-nál is fehérebbnek tűnt.

– Itt van – mondta Farkas, amikor a fiú közelebb ért hozzájuk.Pol bólintott, és szigorúan nézett Garionra. – Hol voltál? – kérdezte. – Sehol. Csak gondolkodtam. – Látom, sikerült alaposan átáznod.Garion felemelte az egyik lábát, és szemügyre vette a csizmájáról

lógó havas sárgöröngyöket. – A hó sokkal nedvesebb, mint gondoltam – mentegetőzött. – Valóban jobban érzed magad, ha azt viseled? – mutatott Farkas a

Garion oldalán lógó kardra – Mindenki állandóan arról beszél, mennyire veszélyes országArendia – felelte Garion. – Meg aztán nem árt, ha elsajátítom a hasz-nálatát. – Megigazította a nyikorgóan új kardövet, hogy a fegyver markolata ne legyen annyira látható. A kardot Baraktól kapta Erasti-de napjára; ez is egyike volt a tengeren eltöltött ünnep alkalmábólkapott ajándékoknak.

– Tudod, nem nagyon illik hozzád – mondta az öregember némi-leg helytelenítően.

– Hagyd már. apám! – intette le szórakozottan Pol – Elvégre azövé, és ha akarja, csak viselje.

– Hettarnak nem kellene már itt lennie? – váltott témát gyorsanGarion.



22 David Eddings

– Lehet, hogy Sendaria hegyei között mély havon kell átvágnia – morfondírozott Farkas. – De itt lesz. Hettar megbízható fiatalember.

– Még mindig nem értem, miért nem vettünk lovakat Camaarban. – Mert a közelébe sem érnek ezeknek – felelte Farkas rövid, fehér

szakállát vakargatva. – Hosszú utat kell megtennünk, és nem szeret-ném, ha útközben kidőlnének az állataink. Sokkal jobb most várniegy kicsit, mint később sokkal több időt veszteni.

Garion hátranyúlt, és megvakarta a tarkóját, mert a különös vése-tekkel teli ezüst amulett lánca dörzsölte a bőrét; a mredaliont Farkas-tól és Poltól kapta Erastide ünnepén

– Majd hozzászoksz, kedvesem – mondta Pol, észrevéve a mozdu-

latot. – Szívesebben viselném a ruhán kívül – fintorodott el a fiú. – Azubbonyom alatt senki nem látja.

– Közvetlenül érintkeznie kell a bőröddel. – De nem valami kényelmes. Elismerem, nagyon szép ajándék, de

néha hidegnek érzem, néha forrónak, és olyan is van, amikor elvisel-hetetlenül nehéznek tűnik. A lánc pedig folyamatosan dörzsöli anyakam. Nem vagyok hozzászokva az ékszerekhez.

– Ez nem egy egyszer ű ékszer, kedvesem – mondta a nő. – Idővelmajd megszokod.

Farkas nevetett. – Talán egy kicsit jobban fogod érezni magad, ha megtudod, hogy

a nagynénédnek tíz év kellett, amíg hozzászokott a sajátjához. Min-dig figyelmeztetnem kellett, hogy vegye fel.

– Nem hiszem, hogy ebbe épp most kellene belemennünk – jelen-

tette ki hűvösen Pol. – Neked is van? – kérdezte kíváncsian Garion az öregtől. – Természetesen. – És van valami jelentősége, hogy mindannyian viseljük? – Ez egy családi hagyomány, Garion. – Pol hangsúlya jelezte, hogy

a témát lezártnak tekinti A köd kavarogni kezdett körülöttük, ahogyhideg, nedves forgószél támadt a romok között.

– Bárcsak itt lenne már Hettar! – sóhajtott Garion. – Szeretnék el-menni erről a helyről. Olyan, mint egy temető.

– Nem mindig volt ilyen – jegyezte meg csendesen Pol. – Milyen volt? – Boldognak éreztem itt magam. A falak magasak voltak, a tornyok

az egekig nyúltak. Azt hittük, örökké állni fognak. – A hidegtől meg-




barnult kúszónövényekre mutatott, melyek szinte teljesen belepték a köveket. – Ott egy hatalmas virágoskert volt, ahol sárga ruhás ne-meshölgyek üldögéltek, miközben a fal túloldalán fiatalemberek énekeltek nekik. A dalok édesek voltak, a hölgyek pedig sóhajtoztak,és vörös rózsákat dobáltak át a túloldalra. Annak az utcának a végén pedig egy márvánnyal kirakott tér volt, ahol rendszeresen összejöt-tek az öregemberek, hogy elfeledett háborúkról és eltűnt barátokról beszélgessenek. A mögött állt egy nagy ház terasszal, ahol esténkénta barátaim társaságában a csillagokat figyeltük, miközben a szolgálóhideg gyümölcsöket szolgált fel, és a fülemülék szívhez szólóan da-loltak. – Rövid időre elhallgatott. – Azután jöttek az asturok – folytat-

ta, de már nem ugyanazon a hangon beszélt. – Meg lennél lepődve,ha tudnád, milyen kis idő szükséges több ezer év munkájának le-rombolásához.

– Ne szomorkodj. Pol! – mondta neki Farkas. – Ezek a dolgok idő-ről időre megtörténnek Nem sokat tehetünk ellenük.

– De én igenis tehettem volna valamit, apám! – Pol végignézett aromokon. – Csak te nem hagytad Emlékszel?

– Újból ezen kell vitatkoznunk? – kérdezte Farkas fájdalmas fintor-ral. – Meg kell tanulnod elfogadni a veszteséget. A wacite arendekremindenképpen a bukás várt A legjobb esetben is csak néhány hó-nappal késleltethetted volna az elkerülhetetlent Nem azért vagyunk azok, akik vagyunk, hogy olyan dolgokba keverjük bele magunkat,amelyekhez semmi közünk.

– Igen. ezt már mondtad ezelőtt is. – A nő a ködből bizonytalanulfelsejlő fákat nézte, melyek mintha a lerombolt város üres utcáin

meneteltek volna. – Nem hittem volna, hogy a fák ilyen gyorsanvisszatérnek – mondta különös hangsúllyal. – Azt hittem, még várnifognak egy kicsit.

– Majdnem huszonöt évszázad telt el, Pol – mutatott rá Farkas – Valóban? Mintha csak tavaly történt volna. – Ne rágódj miatta! Ettől csak rosszkedved lesz Inkább menjünk

be, ez a nyavalyás köd elveszi minden életkedvünket.Pol átkarolta Garion vállát, és elindultak a torony felé. A nő illata

és közelségének érzése összeszorította a fiú torkát. A szakadék,amely az elmúlt hónapokban folyamatosan nőtt köztük, nagynénjeérintésére egy pillanat alatt összezárult.

A torony aljában lévő terem falait olyan masszív kövekből emelték,hogy sem az eltelt évszázadok, sem a fák gyökereinek lassú, ám meg-



24 David Eddings

állíthatatlan növekedése nem tudta őket kikezdeni. Az alacsony kő-mennyezetet széles boltívek tartották, s ettől a helyiség leginkábbegy barlangra emlékeztetett. A szoba túlsó végében, a bejárati ajtóvalszemközt, két durván faragott kőtömb között egy keskeny hasadék alkotott természetes kéményt. Előző éjjel, amikor átfagyva és nedve-sen megérkeztek, Durnik értő szemmel megnézte magának a hasa-dékot, majd a törmelékekből hevenyészett, ám a célnak tökéletesenmegfelelő tűzhelyet épített.

– Nem valami elegáns, de néhány napig megteszi.Farkas, Garion és Pol beléptek az alacsony mennyezetű, barlang-

szerű helyiségbe; a tűzhelyen lobogó lángok hosszú árnyékokat ve-

tettek a boltívekre, és barátságos meleget sugároztak szét a szobá- ban. Durnik barna bőrtunikájában fahasábokat rakosgatott a falmellett, Barak pedig, a vörös szakállú, láncinges óriás a kardját élesí-tette. A gyűrött, fehér inget és fekete mellényt viselő Selyem lustánterpeszkedett a csomagokon, és a kockáival játszadozott.

– Hettarnak még semmi jele? – nézett fel Barak. – Még van bő egy napja. – Farkas a tűzhöz sétált, hogy felmelegítse

átfagyott tagjait. – Cseréld le a csizmád, Garion! – tanácsolta a fiúnak Pol, és kék

köpenyét felakasztotta az egyik szegre, amit Durnik vert be a fal re- pedésébe.

Garion leakasztotta a csomagját egy másikról, és elkezdett koto-rászni benne.

– A harisnyádat is – tette hozzá a nagynénje. – Felszállt már a köd? – kérdezte Selyem Farkastól.

– Ne is álmodj róla! – Ha rá tudlak venni titeket, hogy egy kicsit eltisztuljatok a tűzmellől, készítek valami vacsorát – mondta Pol egy hivatásos szakács-nő modorában. Sonkát, barna kenyeret, egy csomag szárított borsótés néhány aszott sárgarépát szedett elő, majd szokása szerint halkandúdolva munkához, látott.

Garion másnap reggel, étkezés után magára kapott egy vastaggyapjúmellényt, felkötötte a kardját, és kisétált a ködlepte romok közé, hogy figyelje Hettar érkezését. Saját magát jelölte ki erre a fel-adatra, és nagyon örült, hogy barátai közül senki nem hívja fel a fi-gyelmét önként vállalt kötelessége hiábavalóságára. Miközben a be-




havazott utcán a város romokban heverő nyugati kapuja felé sétált,tudatosan próbálta távol tartani magától a búskomorságot, melyetelőző este érzett. Rájött, hogy mivel a körülményeken nem tud vál-toztatni, a további rágódással csak saját szája ízét keseríti meg. Mireelérte a kapu melletti alacsony kőfalat, nem lett ugyan jókedve, delegalább a melankólia sem kerítette a hatalmába újra.

A fal biztosított neki némi védelmet, de a jeges hideg még így isáthatolt a ruháján, és a lába percek alatt elmerevedett. Reszketve te-lepedett le őrhelyére, és várakozott. Semmi értelme nem lett volnaa ködöt kémlelni, ezért inkább a hangokra koncentrált. Fülével las-sanként elkezdte megkülönböztetni egymástól a falon túl elterülő

erdő neszeit, a fákról csöpögő vízcseppek koppanásait. a túlterheltágakról lehulló hótömbök tompa puffanásait, és egy száraz ágonmunkálkodó harkály távoli kopogtatását.

– Ez az én tehenem – szólalt meg egy hang váratlanul valahonnana ködből.

Garion mozdulatlanná dermedve hallgatózott. – Akkor tartsd a saját legelődön! – mondta rövidesen egy másik

hang. – Te vagy az, Lammer? – kérdezte az első hang. – Így van. Te pedig Detton? – Fel sem ismertelek. Mikor is láttuk egymást utoljára? – Talán négy vagy öt éve – morfondírozott Lammer. – Mi újság a faludban? – kérdezte Detton. – Éhezünk. Az összes élelmünk elmegy adóba. – A miénk is. Főtt gyökereket eszünk.

– Azt még nem próbáltuk ki. Egyelőre a cipőinknél tartunk. – És hogy van a feleséged? – érdeklődött udvariasan Detton. – Tavaly halt meg – felelte Lammer érzelemmentes hangon. – A

hűbérurunk elvitte a fiunkat katonának, és valahol egy csatában ele-sett. Forró szurkot öntöttek rá. A feleségem attól kezdve semmitnem evett, és nemsokára ő is elment.

– Sajnálom – mondta együttérzően Detton. – Csodálatos asszonyvolt

– Jobb is, hogy eltávoztak – szögezte le Lammer. – Legalább nemfáznak és éheznek többé. Milyen gyökereket szoktatok enni?

– A nyír a legjobb. A lucfenyőben túl sok a gyanta, a tölgy pedignagyon kemény. Érdemes belefőzni egy kis füvet is, hogy jobb le-gyen az íze.



26 David Eddings

– Ki fogom próbálni. – Most vissza kell mennem – mondta Detton. – Az uram fáért kül-

dött, és ha túl sokáig maradok, megvesszőz. – Talán máskor is összefutunk. – Ha még élünk. – Minden jót, Detton. – Minden jót, Lammer.A két férfi eltávolodott. Garion még nagyon hosszú ideig várako-

zott mozdulatlanul, miközben agya megpróbálta feldolgozni a hal-lottakat, és szemébe a sajnálat könnyei gyűltek. A legrosszabb azegészben az volt, hogy azok ketten milyen fásult belenyugvással fo-

gadták el a sorsukat. A fiú torkát tehetetlen harag égette. Hirtelennagyon szeretett volna megütni valakit.Aztán újabb hangot hallott a ködből. Valahol az erdőben valaki

énekelt. A hang könnyű, tiszta tenor volt, és ahogy közelebb ért,Garion egyre jobban hallotta. A dal az ősi gonoszról szólt, a refrén pedig egy csatába hívó kiáltás volt. Garion dühe megmagyarázhatat-lan módon a közeledő felé irányult. A megfoghatatlan igazságtalan-ságokról szóló harsány nóta valahogy szentségtörőnek tűnt Lam-mer és Detton csendes fásultságával szemben. Garion gondolkodásnélkül előhúzta kardját, és meglapult a falmaradvány mögött.

Az ének egyre közeledett, és Garion most már a nedves havat ta- posó paták tompa dobogását is ki tudta venni. Óvatosan kidugta afejét a fal széle felett, és alig húszlépésnyire megpillantotta a köd- ből előbukkanó lovast. Egy sárga nadrágot és ragyogó vörös zekétviselő fiatalember volt. Prémmel szegélyezett köpenyét a hátára ve-

tette, egyik vállán hosszú íjat hordott, az ellenkező csípőjén pedigegy kard hüvelye lógott. Tollas, csúcsos kalapja alól aranyvörös tin-csek omlottak a hátára. Bár az ének komor hangulatú volt, és hangja remegett az érzelmektől, ahogy beleélte magát a dalba, fiatal ar -cáról barátságos nyíltság sugárzott, melyet még komoly kifejezésesem tudott letörölni. Garion nézte ezt a fiatal, üresfejű nemesúrfit,és biztos volt benne, hogy az énekes bolondnak sosem kellett fák gyökeréből levest főznie, vagy egy feleséget siratnia, aki gyászábanéhen halt. Az idegen elfordította a lovát, és még mindig énekelveegyenesen a romos kapuív felé indult, ahol Garion rejtőzködött.

Garion nem volt agresszív fiú, és más körülmények között bizto-san más nézőpontból vizsgálta volna meg a helyzetet. A tarka ruhásfiatalember azonban a lehető legrosszabb időpontban tűnt fel a szí-




nen. Garion sebtében kidolgozott tervének az egyszerűség volt alegnagyobb előnye – legalábbis egy bizonyos pontig. Amint a nótáskedvű lovas áthaladt a kapuboltozat alatt, Garion előlépett a rejtek -helyéről, megragadta az idegen köpenyét, és lerántotta a nyeregbőla vándort. A fiatalember meglepett kiáltással és méltóságteljesnek nem nevezhető nedves loccsanással terült el Garion lába előtt a hó- ban. A fiú tervének második fele azonban teljes kudarcot vallott.Ideje sem maradt előrelépni, hogy kardjának hegyével megadásrakényszerítse áldozatát, az máris talpra ugrott, és előrántotta saját pengéjét – mindezt egyetlen, olajozott mozdulattal. Szemében dü-hös fény lángolt, kardját fenyegetően tartotta maga elé.

Garionról nem lehetett azt mondani, hogy képzett vívó, de a ref-lexei kitűnőek voltak, és a Faldor farmján végzett munka megedzet-te izmait. Kezdeti dühe ellenére, amely oda vezetett, hogy megtá-madja ezt az idegen fiatalembert, valójában nem akart benne kárttenni. Ellenfele lazán, szinte nemtörődöm módon tartotta fegyve-rét, és Garion úgy gondolta, egy ügyes csapással ki tudná verni a ke-zéből a kardot. Gyorsan támadásba lendült, de a penge játszikönnyedséggel tért ki lendületes vágása útjából, és éles csengésselcsapott le a kardjára. Garion hátraugrott, és újabb otromba suhin-tással próbálkozott. A pengék újra összecsaptak. A levegőt fémescsattanások és harangszerű csengések töltötték meg, ahogy a kétküzdő fél támadott, kitért és hárított. Garionnak nem kellett sok idő, hogy rájöj jön, ellenfele sokkal jobb vívó, mint ő, de a fiatalember számos lehetőséget elszalasztott, hogy harcképtelenné tegye.Garion a hangos csetepaté izgalmában vigyorogni kezdett. Az ide-

gen is elmosolyodott – nyíltan, szinte már barátságosan. – Rend ben, elég legyen ebből! – Farkas volt az. Az öregember Ba-rakkal és Selyemmel a sarkában, hosszú léptekkel közeledett felé- jük. – Mégis, mit műveltek ti itt?

Garion ellenfele egy meglepett pillantás után leeresztette a kard- ját.

– Belgarath... – kezdte. – Lelldorin – vágott közbe metsző hangon a varázsló – , azt a ma-

radék kis eszedet is elveszítetted?Garion fejében több részlet is a helyére került, miközben az öreg

ráemelte hűvös tekintetét. – Nos, Garion, volnál olyan kedves elmagyarázni, mi ez az egész?

A fiú úgy döntött, megpróbálkozik egy kis füllentessél.



28 David Eddings

– Ugyan, nagyapa – mondta hangsúlyosan, és gyors, figyelmezte-tő pillantást küldött az ifjú idegen felé. – Csak nem hitted, hogy iga-

zából harcolunk? Lelldorin éppen azt próbálta megmutatni nekem,hogyan kell hárítani az ellenfél támadásait.

– Valóban? – kérdezte gyanakodva Farkas. – Hát persze! – bólogatott ártatlanul Garion. – Mi okból próbál-

tuk volna megsebesíteni egymást?Lelldorin kinyitotta a száját, hogy mondjon valamit, de Garion –

mindegy véletlenül – rátaposott a lábára – Lelldorin kitűnő vívó – dicsérte meg a jövevényt sietve, és bará-

tian megfogta a fiatalember vállát. – Mindössze néhány perc alatt

számos trükkre megtanított. – Elég lesz ennyi – jelezték neki Selyem ujjai a drasniaiak titkosnyelvén. – Egy hazugság mind ig legyen a lehető legegyszerűbb...

– A fiú ígéretes tanítvány, Belgarath – szólalt meg habozva Lelldo-rin, aki végre megértette, miről van szó.

– Ha más nem is, igen mozgékony – felelte szárazon Farkas. – Miez a sok cicoma rajtad? – mutatott a jövevény tarka ruhájára. – Úgynézel ki, mint egy májusfa.

– A mimbraték mostanában elfogdossák és kikérdezik a becsüle-tes asturokat – magyarázta a fiatal arend. – Számos erődjük mellettel kellett jönnöm, ezért úgy gondoltam, akkor fognak a legkeveseb- bet akadékoskodni, ha úgy öltözöm, mint a többi talpnyalójuk.

– Talán mégis több eszed van, mint gondoltam – morogta kellet-lenül Farkas, és Barakék felé fordult. – Ez itt Lelldorin, Wildantor bárójának fia. Csatlakozik hozzánk.

– Pont erről akartam veled beszélni, Belgarath – szólt közbe gyor-san Lelldorin. – Apám parancsolta, hogy jöjjek ide, én pedig nemakartam engedetlen lenni vele szemben, ám az a helyzet, hogy egykülönösen fontos és sürgető ügyet kellene elintéznem.

– Asturia minden fiatal nemesembere legalább két vagy háromilyen „fontos és sürgős” ügyben érintett – legyintett Farkas. – Sajná-lom, Lelldorin, de a mi ügyünk sokkal fontosabb annál, hogy vár- junk vele, amíg te kifosztasz néhány mimbrate adószedőt.

Pol bukkant elő a ködből, mellette hű védelmezőként Durnik. – Mit csináltak azokkal a kardokkal, apám? – kérdezte villogó

szemmel Farkast. – Játszottak – felelte az öreg kurtán. – Legalábbis ezt állítják. Ő

Lelldorin. Azt hiszem, már beszéltem róla neked.




A nő felvont szemöldökkel tetőtől talpig végigmérte az ifjút. – Igen színes fiatalember. – A ruha csak álca – magyarázta Farkas. – Valójában nem olyan lé-

ha alak, mint amilyennek kinéz... vagyis nem túlzottan. Asturia legjobb íjásza, és az út során nagy szükségünk lehet a szakértelmére.

– Értem. – Pol nem tűnt meggyőzöttnek. – Persze, van még egy ok – folytatta a varázsló – , de azt hiszem,

ezt nem itt és most kellene megbeszélnünk. – Még mindig az átjáró miatt aggódsz, apám? – kérdezte a nő in-

gerülten. – A Mrin Kódex tele van ködös utalásokkal, és a többi vál-tozat említést sem tesz azokról az emberekről. Lehet, hogy csak egy

egyszerű szimbólum. – Túl sok szimbólumot láttam ténnyé válni ahhoz, hogy kockáz-tassak. Talán visszamehetnénk a toronyba – javasolta az öreg. – Egykicsit hideg és nedves itt az idő a szövegeltérések hosszas megvita-tásához.

Garion értetlenül nézett Selyemre, de az apró termetű drasniaiüres közömbösséggel viszonozta a pillantását.

– Segítesz megfogni a lovam, Garion? – kérdezte udvariasan Lell-dorin, és visszadugta a hüvelybe a kardját.

– Természetesen. – Garion is eltette a fegyverét. – Szerintem arrament.

Lelldorin felkapta az íját, és a társaság két legfiatalabb tagja az el-kóborolt ló nyomában nekivágott a romoknak.

– Sajnálom, hogy lerántottalak – szólalt meg Garion bocsánatké-rően, amikor a kikerültek a többiek hallótávolságából.

– Rá se ránts! – nevetett Lelldorin. – Jobban kellett volna figyel-nem. – Kérdőn nézett a fiúra. – Miért hazudtál Belgarath-nak? – Ez nem teljesen volt hazugság – védekezett Garion. – Igazából

meg sem próbáltunk ártani egymásnak, és néha az ilyesmit órákigtart elmagyarázni

Lelldorin ismét felnevetett, azzal a ragadós fajta kacagással. Gari-on nem tehetett róla, de rögtön csatlakozott hozzá. Hangosan ne-vetve haladtak tovább a fákkal benőtt úton, az alacsony növényzet-tel lepett romok halmai között.



MÁSODIK FEJEZET

wildantori Lelldorin tizennyolc éves volt, bár nyílt természete miatt sokkal kisfiúsabbnak

tűnt. Minden érzelem azonnal meglátszott rajta, úgy világított az arcán, mint valami jelzőfény. Ösztönből cselekvő,kissé különc fiatalember volt, és Garion vonakodva ismerte el, hogyész dolgában valószínűleg nincs túl jól eleresztve. Ennek ellenérelehetetlen lett volna nem kedvelni őt.

Másnap reggel, amikor Garion öltözködni kezdett, hogy folytassaaz őrködést és Hettar érkezésének figyelését, Lelldorin szó nélkül

csatlakozott hozzá. Az ifjú arend megszabadult tarka ruhájától, he-lyette barna nadrágot, zöld zubbonyt és sötétbarna gyapjúsapkátöltött. Magával hozta íját, és az övén lógó tegezben jó néhány nyíl-vesszőt. Miközben a hóban a nyugati fal romja felé gázoltak, azzalszórakoztatta magát, hogy nyílvesszőket eregetett a ködben alig lát-szó célpontokba.

– Kitűnő íjász vagy – mondta elismerően Garion egy különösen jól sikerült lövés után.

– Astur vagyok – szerénykedett Lelldorin – Több ezer éve gyako-roljuk Apám a születésem napján vágta ki a fát, amelyikből ez az íjkészült, és nyolc éves koromra már meg is tudtam feszíteni.




– Gondolom, rengeteget vadásztok. – Garion az őket körülvevőer dőre gondolt, és az útközben látott rengeteg vadcsapásra

– A leggyakoribb időtöltésünk – Lelldorin megállt, hogy kihúzzaaz imént kilőtt nyílvesszőt egy fatönkből. – Apám büszke rá, hogy aző asztalánál még sosem volt marha – vagy birkahús felszolgálva.

– Egyszer, Cherekben én is voltam vadászni – Szarvasra? – Nem, vaddisznóra. De nem használtunk íjakat. A cherekek dár-

dával vadásznak. – Dárdával? Hogy tudsz közel kerülni egy állathoz annyira, hogy

meg tudd sebezni a fegyvereddel?

Garion keserű nevetéssel gondolt vissza sajgó bordáira és zúgófejére. – Nem a megközelítés a probléma. A legnagyobb gond a menekü-

lés, miután sikerült felnyársalnod a malacot.Lelldorin szemlátomást egy szót sem értett – A vadászok vonalba állnak – magyarázta Garion – , és minél na-

gyobb lármát csapva elindulnak át az erdőn. Fogod a dárdádat, ésmegállsz ott, ahol a zaj elől menekülő vaddisznó nagy valószínűség-gel el fog haladni. Az üldözés miatt azonban ilyenkor különösen in-gerültek, és amikor meglátnak, rád rohannak. Ilyenkor kell felnyár-salni őket.

– Ez nem veszélyes? – kérdezte tágra nyílt szemmel Lelldorin.Garion bólintott.

– De igen. Csak egy hajszálon múlt, hogy megúsztam a bordatö-rést. – Nem szeretett dicsekedni, de magában el kellett ismernie,

hogy elégedettséget érzett Lelldorin reakciója láttán. – Asturiában nem sok veszélyes állat él – dörmögte a fiatalember szinte sóvárogva. – Néhány medve, időnként egy falkányi farkas. – Egy pillanatig habozott, fürkész tekintettel nézte Gariont. – Vannak emberek, akik szarvasok helyett jobban szeretnek más célpontokralövöldözni. – Úgy mondta, mintha valami nagy titkot osztana meg afiúval.

– Igen? – Garion nem igazán tudta, miről van szó. – Néhányan úgy vélik, Asturiában túl sok a mimbrate – felelte

Lelldorin nyomatékosan. – Azt hittem, az arend polgárháborúnak már rég vége. – Sokan vannak, akik nem így gondolják. Ezek az emberek azt

vallják, a háború egészen addig folytatódik, amíg Asturia ki nem ke-



32 David Eddings

rül a mimbrate korona irányítása alól. – Lelldorin hangsúlya kétsé-get sem hagyott afelől, hogy ő maga melyik oldalon ál a kérdésben.

– De az országot Vo Mimbre után egyesítették, nem? – Egyesítették? Hogy hiheted el ezt a hazugságot? Asturiát úgy ke-

zelték, mint egy közönséges gyarmatot. A király udvara Vo Mimbré- ben székel; minden kormányzó, minden adószedő, minden főtiszt-viselő, minden főszolgabíró a királyságban mimbrate származású.Egész Arendiában nem találsz egyetlen asturt semmiféle befolyáso-sabb poszton. A mimbraték még a címeinket sem ismerik el. Apá-mat, akinek a családfája több ezer évre vezethető vissza, egyszerűencsak földbirtokosnak nevezik. Egy mimbrate előbb harapná le a

nyelvét, mint hogy azt mondja neki: báró. – Lelldorin arca elfehére-dett a visszafojtott indulattól. – Ezt nem tudtam – mondta óvatosan Garion. Nem volt benne

biztos, hogyan kellene viszonyulnia a fiatalember érzéseihez. – De Asturia megszégyenítése már nem tart sokáig – jelentette ki

határozottan Lelldorin. – Vannak még az országban, akikből nemhalt ki a hazafiasság, és már nincs messze az idő, amikor ezek azemberek királyi vadra indulnak. – Mondatát egy újabb lövéssel fejezte be; a nyílvessző beleállt egy távoli fába.

Ez megerősítette Garion legmélyebb félelmeit. Lelldorin túlságo-san is tisztában volt a részletekkel ahhoz, hogy kívülről szemlélje arövidesen bekövetkező eseményeket.

Mintha maga is rájött volna, hogy túl messzire ment, Lelldorin za-vartan nézett Garionra.

– Micsoda ostoba fajankó vagyok! – Bűntudatosan nézett körül. –

Sosem tudok parancsolni a nyelvemnek. Kérlek, felejtsd el, amitmondtam! Tudom, hogy a barátom vagy, és nem árulnád el senki-nek, amit az imént a pillanat hevében elfecsegtem.

Garion ettől tartott. Lelldorin ezzel az egyszerű kijelentéssel gya-korlatilag lakatot tett a szájára. Tudta, figyelmeztetnie kellene Far-kas mestert, hogy az országban valami nagyszabású dolog készülő-dik, de Lelldorin szavai a barátságról és a bizalomról lehetetlennétette számára, hogy beszéljen a varázslóval. Legszívesebben a fogátcsikorgatta volna tehetetlenségében, amint szembekerült eddigiélete egyik legnagyobb lelkiismereti dilemmájával.

Tovább mentek, egyikük sem beszélt többet, és mindketten za-varban voltak egy kicsit. Végül elérték a falat, ahol Garion egy nappal korábban lesben állva várakozott. Egy ideig csak bámultak kife-




lé a ködbe, a hosszúra nyúlt csend a percek múlásával egyre kényel-metlenebbé vált.

– Milyen az élet Sendariában? – kérdezte Lelldorin hirtelen. – So-sem jártam még ott.

– Nincs ennyi fa. – Garion kinézett a ködben felsejlő sötét fatör -zsekre. – Meglehetősen csendes és biztonságos ország.

– Hol éltél pontosan? – Faldor birtokán, az Erat-tó mellett. – Ez a Faldor egy nemes? – Faldor? – nevetett Garion. – Nem, Faldor ugyanolyan minden-

napi ember, mint én. Egyszerűen csak egy földbirtokos. Rendes, be-

csületes, jószívű ember. Hiányzik. – Tehát közember. – Lelldorin láthatóan elkönyvelte magában,hogy Faldor nem érdemel nagyobb figyelmet.

– Sendariában nem sokat jelentenek a rangok és címek – sietettrámutatni Garion. – Nem az számít, ki vagy, hanem hogy mit csi-nálsz. – Elfintorodott. – Én például mosogatófiú voltam. Nem vala-mi elők elő munka, de valakinek azt is el kell végeznie.

– Nem jobbágy? – kérdezte döbbenten Lelldorin. – Sendariában nincsenek jobbágyok. – Nincsenek jobbágyok? – A fiatal arend hitetlenkedve nézett rá. – Nem. Sosem tartottuk szükségesnek, hogy jobbágyaink legye-

nek.Lelldorin arckifejezésén látszott, hogy a fiatalembert meglepték a

hallottak. Garionnak eszé be jutott az előző napon, a ködben hallott beszélgetés, de ellenállt a kísértésnek, hogy elmondja a véleményét

a jobbágyság intézményéről. Lelldorin sosem értené meg, és ők ketten szinte már barátságot kötöttek. Garionnak most nagy szük-sége volt barátokra, és nem akart semmi olyasmit mondani, amivelmegsérthetné ezt a szeretetreméltó fiatalembert.

– Apád milyen munkát végez? – kérdezte udvariasan Lelldorin. – Apám meghalt, akárcsak anyám. – Garion úgy gondolta, ha

gyorsan, egyben kimondja, akkor talán nem fáj annyira.Lelldorin tekintete megtelt őszinte, mélyről jövő együttérzéssel,

és vigasztalóan megfogta a fiú vállát. – Szörnyű érzés lehetett. – Csecsemő voltam. – Garion vállat vont, próbált nemtörődöm-

nek látszani. – Nem is emlékszem rájuk. – Túlságosan személyesdolog volt ahhoz, hogy magától beszéljen róla.



34 David Eddings

– Valamilyen járvány? – Nem – felelte Garion ugyanazon a monoton hangon. – Meggyil-

kolták őket. Lelldorin felszisszent, a szeme tágra nyílt. – Egy férfi éjszaka belopakodott a faluba, és rájuk gyújtotta a há-

zat – folytatta Garion érzelemmentesen. – A nagyapám megpróbáltaelkapni, de sikerült elszöknie. Csak annyit tudok róla, hogy a csalá-dom egy régi ellensége.

– Biztosan nem akarod annyiban hagyni. – Nem – felelte Garion, még mindig a ködöt bámulva. – Amint

elég idős leszek, a nyomába eredek, és megölöm.

– Remek fiú vagy! – kiáltotta lelkesen Lelldorin. és megölelte Ga-riont. – Megkeressük, és darabokra szabdaljuk. – Megkeressük? – Természetesen veled tartok – jelentette ki ellentmondást nem

tűrően az arend ifjú. – Egy igaz baráttól ez a legkevesebb. – Nyilván-valóan első felindulásában beszélt, de az is ugyanilyen egyértelművolt, hogy a szavai őszinték. – Esküszöm neked, Garion, hogy addignem nyugszom, amíg szüleid gyilkosa a lábad előtt nem hever.

A hirtelen jött kijelentés annyira előre látható volt, hogy Garionmár bánta, amiért nem tartotta inkább csukva a száját. Az érzései ez-zel az üggyel kapcsolatban nagyon személyesek voltak, és nem iga-zán szeretett volna társat maga mellé az arctalan ellenség kereséseközben. Énjének egy másik része azonban boldogan vette tudomá-sul Lelldorin szívből jövő, ám kéretlen felajánlkozását. Úgy döntött,inkább ejti a témát. Elég jól ismerte már Lelldorint ahhoz, hogy tud-

ja: a fiatalember minden nap körülbelül egy tucatnyi hasonló foga-dalmat tehet – természetesen mindegyiket a lehető legőszintébben – , hogy aztán gyorsan el is felejtse őket.

Azután más dolgokról beszélgettek a romos fal tövében, sötét kö- penyüket szorosan a testük köré csavarva. Garion nem sokkal délelőtt tompa patadobogást hallott az erdő irányából. Néhány perccelkésőbb Hettar bukkant ki a ködből, és mögötte egy tucatnyi szilajtekintetű ló. A magas algar rövid, prémes szegélyű köpenyt viselt.Csizmája sáros, ruhája pedig az utazástól gyűrött volt, de egyéb jelenem látszott rajta a nyeregben töltött két hétnek.

– Garion – szólalt meg komoly hangon, mintegy köszöntéskép- pen, mire a fiú Lelldorinnal együtt előrelépett.




– Már vártunk. – Garion bemutatta Lelldorint. – Megmutatjuk,hol vannak a többiek.

Hettar bólintott, és követte a két fiatalembert a romok között atoronyig, ahol Farkasék várakoztak.

– Hó a hegyekben – jegyezte meg egykedvűen az algar, és miutánletudta a magyarázatot, leszökkent a lováról – Egy kicsit feltartott. – Hátrahúzta a csuklyát borotvált fejéről, és kisimította hosszú, feketehajtincsét.

– Semmi baj – nyugtatta meg Farkas. – Gyere be a tűz mellé, ésharapj valamit! Meg kell beszélnünk néhány dolgot.

Hettar a lovakra nézett, cserzett, viharvert arcára különös, üres

kifejezés ült... mintha koncentrált volna. A hátasok visszanéztek rá,szemük értelmesen csillogott, fülüket mereven előre szegezték. Kisidő múltán megfordultak, és besétáltak a fák közé.

– Nem kóborolnak el? – aggodalmaskodott Durnik. – Nem – felelte Hettar. – Megkértem őket, hogy ne tegyék.Durnik szemlátomást nem értette, de nem kérdezősködött to-

vább.Mindannyian bementek a toronyba, és letelepedtek a tűzhely

mellé. Pol barna kenyeret és világossárga sajtot szelt nekik, Durnik pedig fát tett a tűzre.

– Cho-Hag üzenetet küldött a klánfőnököknek – kezdett beleHettar a hírekbe, miközben levette magáról a köpenyét. Alatta feke-te, hosszú ujjú lóbőr zekét viselt, melyre kerek acéllemezeket rögzí-tettek, hatékony páncélzattá alakítva a ruhát. – Erődvárban gyűlnek össze tanácskozásra. – Leoldotta a görbe szablyát tartó övet, maga

mellé fektette a földre, és enni kezdett.Farkas bólintott. – Prolguba megpróbált átjutni valaki? – Indulás előtt saját embereimet küldtem a Gorimhoz – felelte

Hettar. – Ha ők nem képesek átjutni, akkor senki. – Remélem, sikerül nekik – mondta halkan az öreg. – A Gorim ré-

gi barátom, és nagy szükségem lesz a segítségére. – Az embereid nem félnek az ulgók földjén? – kérdezte udvari-

asan Lelldorin. – Azt hallottam, emberhúst evő szörnyetegek ta-nyáznak arrafelé.

Hettar vállat vont. – Télen inkább a barlangjukban alszanak, de egyébként sem gyak-

ran veszik a bátorságot, hogy megtámadjanak egy csapatnyi fegyve-



36 David Eddings

res lovast. – Farkasra nézett. – Dél-Sendariában hemzsegnek a mur-gosiak. Tudsz róla?

– Csak sejtettem. Kutatnak valami után? – Nem tudom, én nem állok szóba velük – felelte Hettar kurtán.

Horgas orra és vad tekintete egy pillanatra a prédájára lecsapó sas-hoz tette hasonlatossá.

– Csodálom, hogy csak ennyit késtél – vetette közbe Selyem. – Azegész világ tudja, mit éreztek a murgosiak iránt.

– Egyszer hagytam magam feltartani – ismerte el Hettar. – Talál-koztam kettővel az országúton. De gyorsan végeztem.

– Akkor kettővel kevesebb miatt kell aggódnunk – állapította meg

Barak elismerően. – Azt hiszem, itt az ideje az egyenes beszédnek. – Farkas lesöpörtnéhány morzsát a ruhájáról. – A legtöbben már tudjátok, hogy mi-ért vagyunk úton, de nem akarom, hogy bárki is az akaratán kívültartson velünk. Egy Zedar nevű ember nyomában járunk. Egykor aMester egyik beavatottja volt, de később átpártolt Torakhoz. Koraősszel valahogy sikerült besurrannia Riva tróntermébe, és ellopniaAldur Gömbjét. A mi dolgunk, hogy elkapjuk, és visszaszerezzük tő-le a Gömböt.

– Ő is varázsló? – kérdezte Barak dús, vörös szakállát vakargatva. – Mi nem ezt a kifejezést szoktuk használni, de valóban, ő is ren-

delkezik némi mágikus hatalommal. Mindannyian rendelkezünk:én, Beltira, Belkira, Belzedar és mások. Pontosan emiatt akarlak óvatosságra inteni benneteket.

– Ezek a nevek nagyon hasonlítanak egymásra – jegyezte meg Se-

lyem. – A Mester megváltoztatta a nevünket, amikor tanítványává foga-dott minket. Nem nagy változtatás, de nekünk nagyon sokat jelen-tett.

– Ez azt jelenti, hogy a te eredeti neved Garath? – kérdezte Se-lyem ravaszul összehúzott szemmel.

Farkas egy pillanatig meglepetten nézett a drasniaira, aztán elne-vette magát.

– Több ezer éve nem hallottam ezt a nevet. Olyan régóta vagyok már Belgarath, hogy a Garath-ot teljesen elfelejtettem. De talánnem is baj. Garath égetni valóan rossz kölyök volt, egyebek közt tol-vaj és megrögzött hazudozó.

– Néhány dolog sosem változik – szúrta közbe Pol.




– Senki sem lehet tökéletes – vágta rá Farkas ájtatosan. – Miért lopta el Zedar a Gömböt? – kérdezte Hettar a tányérját fél-

retéve. – Mindig is magának akarta – felelte az öregember. – Talán erről

van szó, de sokkal valószínűbb, hogy megpróbálja elvinni Torak -hoz. Az lesz a Félszemű legkedvesebb szolgája, aki visszaszerzi nekiaz ereklyét.

– De hiszen Torak halott! – vitatkozott Lelldorin. – A rivai Őrző öl-te meg Vo Mimbrénél.

– Nem – ingatta a fejét Farkas. – Torak nem halott, csak alszik. Nem Brand kardja rendeltetett arra, hogy véget vessen létezésének.

Zedar a csata után magával vitte a testét, és elrejtette valahol. Egynap fel fog ébredni, és ha helyesen értelmezem a jeleket, az a napmár nincs is olyan messze. Mielőtt ez megtörténne, vissza kell sze-reznünk a Gömböt.

– Ez a Zedar rengeteg gond forrása – morogta Barak. – Már rég elkellett volna intéznetek.

– Meglehet – ismerte el Farkas. – Talán ints egyet a kezeddel, és kívánd azt, hogy örökre eltűn-

jön! – javasolta Barak, és esetlenül meglengette tömpe ujjait. – Nem megy – csóválta a fejét a varázsló. – Erre még az istenek

sem képesek. – Akkor nagy bajban vagyunk – fordította komolyra a szót Se-

lyem. – Mostantól Rak Goskáig minden murgosi azon lesz, hogy mi-nél jobban akadályozzon minket.

– Nem feltétlenül – ellenkezett Farkas. – Zedarnál van ugyan a

Gömb, de a grolimoknak Ctuchik parancsol. – Ctuchik? – A grolim főpap. Ő és Zedar gyűlölik egymást. Azt hiszem, szá-

míthatunk rá, hogy minden erejével akadályozni fogja Zedart abban, hogy eljuttassa a Gömböt Torakhoz.

– Mi a különbség? – vonta meg a vállát Barak. – Te és Polgara hasz-nálhatjátok a mágiátokat, ha belefutunk valami kellemetlenségbe,nem?

– Azért léteznek bizonyos korlátok – felelte kitérően a varázsló. – Nem értem – ráncolta a homlokát Barak.Farkas mély lélegzetet vett. – Rendben. Ha már ennyire foglalkoztat, essünk túl rajta. A mágia

(ha már ezen a néven akarod hívni) a dolgok természetes rendjébe



38 David Eddings

való durva beavatkozás. Néha váratlan hatásokkal jár, ezért nagyonóvatosan és körültekintően szabad csak alkalmazni. Ezenkívülegyütt jár bizonyos... – elhallgatott, kereste a megfelelő kifejezést – zajjal is. Igen, nevezzük zajnak. Valójában nem az a szó szoros értel-mében, de pillanatnyilag megteszi. Ha Polgarával elkezdünk válto-zásokat előidézni a természetben, a nyugat összes grolimja tudnifogja, hogy hol vagyunk, és mit csinálunk. Aztán elkezdenek akadá-lyokat gördíteni az utunkba, amíg teljesen ki nem merülünk.

– A varázslás csaknem ugyanannyi energiát igényel, mint ha a ka-runk és a hátunk izmait használnánk – vette át a szót Pol. – Iszonya-tosan fárasztó. – A nő a tűz mellett ült, és egy apró hasadást folto-

zott Garion egyik zubbonyán. – Ezt nem tudtam – sóhajtott megadóan Barak. – Nem sok ember tudja. – Ha rákényszerülünk, Pol és én cselekedni fogunk – folytatta

Farkas – , de erre nem mindig lesz mód, és nem tüntethetünk elcsak úgy, egyszerűen dolgokat. Biztos vagyok benne, hogy ti is érti-tek, miért nem.

– Ó, hát persze – bólogatott buzgón Selyem, bár a hangsúlya elá-rulta, hogy fogalma sincs róla.

– Minden létező dolog függ valami mástól – próbálta kifejteniPol. – Ha valaminek a létezését megszünteted, lehetséges, hogyminden más is megszűnik létezni.

A tűz pattant egyet, és Garion összerezzent. A boltozatos teremhirtelen nagyon sötétnek tűnt, és mintha alaktalan árnyak ólálkod-tak volna a sarkokban.

– Ez persze nem történhet meg – tette hozzá Farkas. – Amikor va-lamit megpróbálsz megszüntetni, az akaraterőd egyszerűen vissza-hat rád. Ha azt mondod, „szűnj meg”, akkor saját létednek vetszvéget. Ezért vigyázunk mi nagyon arra, hogy mit mondunk.

– Még mindig nem értem – mondta Selyem elkerekedett szem-mel.

– A legtöbb probléma, amivel találkozni fogunk, egyszerű eszkö-zökkel orvosolható – folytatta Farkas. – Ezért gyűjtöttünk össze tite-ket... vagy legalábbis ez volt az egyik ok. Valaki közületek mindigmeg fog tudni birkózni az utunkba kerülő akadályok jó részével. Alegfontosabb azonban most az, hogy Polgarának és nekem el kellkapnunk Zedart, mielőtt a Gömbbel eljut Torakhoz. Zedar valahogymegoldotta, hogy meg tudja érinteni a Gömböt. Nem tudom, mi-




ként sikerült neki, de ha elárulja a trükkjét Toraknak, nincs a földönhatalom, amely meg tudná akadályozni, hogy a Félszemű legyen azegész világ istene és uralkodója.

Mindannyian némán ültek a tűz vöröses, táncoló lángjainak fé-nyében. Komor arccal mérlegelték magukban a kilátásaikat.

– Azt hiszem, ez nagyjából fedi a valóságot. Mit gondolsz, Pol? – Magam is így gondolom, apám – felelte a nő, és lesimította szür -

ke, saját maga által készített ruhájának elejét.Később, a torony mellett, amikor a szürke alkony bekúszott Vo

Wucane ködös romjai közé, és körbelengte őket Pol erős húslevesé-nek finom illata, Garion odafordult Selyemhez.

– Ez mind igaz?A kis ember kinézett a ködbe. – Legalább tegyünk úgy, mintha hinnénk benne – javasolta. – Azt

hiszem, jelen körülmények között nem volna tanácsos hibáznunk. – Te is félsz. Selyem? – kérdezte Garion. – Igen – ismerte el sóhajtva a drasniai. – Viszont viselkedhetünk

úgy, mintha magunk is elhinnénk, hogy nem félünk. – Szerintem egy próbát megér – felelte Garion, és együtt mentek

vissza a torony aljában lévő terembe, ahol a tűz fénye táncot lejtettaz alacsony boltíveken, távol tartva a kinti ködöt és hideget.



elyem másnap reggel díszes, vörösesbarna ze-kében és hetykén a fejébe csapott fekete, zsák-

szerű bársonysapkában került elő a toronyból. – Mi ez a maskara? – érdeklődött Pol. – Az egyik csomagban beleakadtam egy régi ismerősömbe – felelte

könnyed vigyorral Selyem. – Név szerint a boktori Radekbe. – És mi van a kotui Ambarral? – Ambar is kellemes fickó – fintorodott el Selyem – , de egy Asharak

nevű murgosi sajnos már túl sokat tud róla. és biztosan továbbadta anevet néhány ismerősének. Ha lehet, inkább próbáljuk elkerülni a bajt! – Nem rossz álca – helyeselt Farkas – Még egy drasniai kereskedő a

Nagy Nyugati Úton nem sok mindenkinek kelti fel a figyelmét, akármiis legyen a neve

– Na de kérlek! – nézett az öregre sértetten Selyem. – A név igenisnagyon fontos. Az egész álca a névtől függ.

– Én nem látok köztük különbséget – jegyezte meg nyersen Barak.

– Pedig óriási a különbség, barátom. Ambar egy született vándor,akinek nem sokat számít az erkölcs, míg Radek választékos modorúkereskedő, akinek a szavára a nyugat minden kereskedelmi központ- jában adnak Emellett Radek mindig a szolgálóival utazik

HARMADIK

FEJEZET




– Szolgálók? – Pol felvonta a szemöldökét. – Csakis az álcázás miatt – sietett megnyugtatni Selyem. – Természe-

tesen te sosem leszel szolgáló, Polgara úrnő. – Köszönöm. – Senki nem hinné el. Te inkább a húgom leszel, aki azért tart ve-

lem, hogy megszemlélje Tol Honeth látványosságait. – A húgod? – Ha jobban megfelel, lehetsz akár az anyám is – javasolta faarccal

Selyem – , aki vallási zarándokúira indult Mar Terrinbe, meggyónni ka-landos múltja bűneit.

Pol gyilkos tekintettel nézte a kis embert, aki szemtelenül vigyorgott

vissza rá. – Egy szép napon a humorérzéked nagy bajba fog sodorni téged,Kheldar herceg.

– Én mindig nagy bajban vagyok, Polgara úrnő. Ha nem lennék, teljesen elveszettnek érezném magam.

– Esetleg indulhatnánk, vagy még folytatjátok? – kérdezte Farkas. – Csak egy pillanat – felelte Selyem. – Ha találkozunk valakivel, és

magyarázkodnunk kell, akkor te, Lelldorin és Garion Polgara szolgálóivagytok. Nekem marad Hettar, Barak és Durnik.

– Ahogy gondolod – egyezett bele fáradtan a mágus. – Megvannak az indokaim. – Rendben. – Nem akarod hallani őket? – Nem különösebben.Selyem megsértődött.

– Készen vagyunk? – nézett körül Farkas. – Mindenki kijött – jelentette Durnik. – Ó, egy pillanat... elfelejtet-tem eloltani a tüzet. – Visszasietett a toronyba.

Farkas hitetlenkedve nézett a kovács után. – Mintha számítana – morogta. – Ez a hely már úgyis csak egy rom-

halmaz. – Hagyd rá, apám! – intette nyugalomra szelíden Polgara. – Ő már

csak ilyen.Amikor nyeregbe akartak szállni, Barak hátasa, egy nagy testű, szür -

ke ló jól hallhatóan szusszantott, és szemrehányó pillantást vetett Het-tarra. Az algar herceg felnevetett.

– Mi olyan vicces? – kérdezte gyanakodva Barak. – A ló mondott valamit – válaszolt Hettar. – Ne is törődj vele!



42 David Eddings

Mindannyian lóra ültek, maguk mögött hagyták a rég elhagyott vá-ros romjait, és rátértek az erdőbe vezető keskeny, latyakos ösvényre. Anedves fák alatt kásás hótakaró terült el, és az ágakról folyamatosancsöpögött az olvadt hólé. Az utazók szorosan a köpenyükbe burkolóz-tak, hogy kívül tartsák a hideget és a nedvességet. Amikor beértek afák közé, Lelldorin Garion mellé húzódott, és attól kezdve együtt lova-goltak tovább.

– Kheldar herceg mindig ilyen... hogy is mondjam... szóval ennyiretúlbonyolítja a dolgokat? – kérdezte.

– Selyem? Ó, igen. Nagyon fondorlatos ember. Tudod, ő valójábankém, és az álcázás meg a hazudozás már a második természetévé vált.

– Kém? Valóban? – Lelldorin szeme felcsillant, ahogy beindult a fan-táziája. – A nagybátyjának, Drasnia királyának dolgozik – árulta el Garion. –

Ha jól értesültem, a drasniaiak már évszázadok óta űzik ezt a mester-séget.

Mögöttük Selyem Farkassal beszélgetett. – Meg kell állnunk, hogy felvegyük a csomagokat – emlékeztette az

öreget. – Nem felejtettem el. – Csomagokat? – kapta fel a fejét Lelldorin. – Selyem gyapjút vásárolt Camaarban – tájékoztatta Garion. – Azt

mondta, így majd tudjuk igazolni, hogy mit keresünk errefelé. Amikor elhagytuk az utat, és Vo Wacunéba jöttünk, elrejtettük a bálákat egy barlangban.

– Ez az ember mindenre gondol?

– Legalábbis megpróbál. Szerencse, hogy velünk van. – Talán rávehetnénk, hogy tanítson meg nekünk néhány dolgot azálcázásról – javasolta élénken Lelldorin. – Hasznunkra lehet, amikor az ellenséged után indulunk.

Garion azt hitte, Lelldorin már elfelejtette heves fogadkozását. Az if- jú arend túlságosan csapongónak tűnt ahhoz, hogy hosszabb ideigmegmaradjanak a fejében a gondolatok, de most észre kellett vennie,hogy a csapat legújabb tagja nem felejt annyira könnyen. Egyre valósá-gosabbnak és rémítőbbnek tűnt az a kilátás, hogy szülei gyilkosát en-nek a lelkes ifjúnak a társaságában kell felkutatnia.

Kora reggel, miután magukhoz vették Selyem csomagjait, és felkö-tözték őket a tartalék lovak hátára, már ismét rá is tértek a Nagy Nyu-gati Útra, az erdő szívén keresztülvágó tolnedrai országútra. Tempós




ügetéssel haladtak dél felé, kiváló lovaikkal gyorsan hagyták maguk mögött a mérföldeket.

Ellovagoltak egy rongyos zsákvászon ruhába öltözött, nehéz terhetcipelő paraszt mellett. A jobbágy arca csontsovány volt, és a mocskosrongyok is hasonlóképpen ösztövér testet takartak. Letért előlük azútról, és egykedvű arccal figyelte az utazókat, amíg biztonságos távol- ba nem értek. Garion gyötrő sajnálatot érzett. Eszébe jutott Lammer és Detton, és azon töprengett, vajon mi lehet velük. Valamiért nagyonfontosnak tűnt számára, hogy tudja.

– Muszáj szerencsétleneket ilyen körülmények között tartani? – bu-kott ki belőle a kérdés.

– Kiket? – nézett körül Lelldorin. – A jobbágyokat.A fiatal nemes visszanézett a válla felett a rongyos férfira. – Te észre sem vetted őt – mondta vádlón Garion.Lelldorin megvonta a vállát. – Annyi van belőlük. – Mindannyian rongyokban járnak, és az éhhalál szélén állnak. – A mimbrate adók – felelte az arend, mintha ez mindent megma-

gyarázna. – Neked mintha mégis mindig lenne mit enned. – Mert én nem vagyok jobbágy – magyarázta türelmesen az arend. –

Mindig a szegények szenvednek legjobban. Ez a világ rendje. – De nem kellene így lennie – vágott vissza Garion. – Látom, nem érted. – Nem. És soha nem is fogom.

– Természetesen nem – zárta le a vitát Lelldorin idegesítő önteltség-gel. – Hiszen nem vagy arend.Garion a fogát csikorgatva tartotta vissza a kikívánkozó választ.

Késő délutánra maguk mögött hagytak harminc mérföldet, és ittmár alig volt hó az úton.

– Nem kéne elkezdenünk gondolkodni rajta, hol fogjuk tölteni azéjszakát? – kérdezte Pol az apját.

Farkas elgondolkodva vakargatta az állát, miközben a fák közöttnyújtózó árnyékokra sandított.

– Az egyik nagybátyám itt él nem messze – mondta Lelldorin. – Rel-degen gróf. Biztosan örömmel nyújt nekünk szállást.

– Vékony, sötét hajú férfi? – kérdezte Farkas. – Most már inkább ősz. Ismered?



44 David Eddings

– Húsz éve nem láttam – mosolygott a varázsló. – Akkoriban kisséforrófejű ember volt.

– Reldegen bácsi? Szerintem összekevered valakivel. – Lehetséges. Milyen messze van a háza? – Öt mérföldnél nem messzebb. – Akkor meglátogatjuk – döntött az öreg.Lelldorin megrántotta a gyeplőt, és az élre vágott, hogy mutassa az

utat. – Hogy jöttök ki az új barátoddal? – kérdezte Selyem, aki átvette az

arend helyét. – Elég jól. – Garion nem tudta, hogyan kellene értenie a menyétké-

pű drasniai kérdését. – Egy kicsit nehéz neki megmagyarázni bizonyosdolgokat. – Ez teljesen természetes. Elvégre arend. – Viszont becsületes és bátor – kelt gyorsan Lelldorin védelmére a

fiú. – Mint mindegyikük. Ez az egyik legnagyobb baj velük. – Én kedvelem. – Én is, Garion, de ez nem akadályoz meg benne, hogy felismerjem

az igazságot vele kapcsolatban. – Ha mondani akarsz valamit, akkor miért kell ez a mellébeszélés? – Rendben, elmondom. Ne hagyd, hogy a barátság érzése elvegye a

józan eszed! Arendia nagyon veszélyes hely, és az arendek hajlamosak a legnagyobb ostobaságokat elkövetni. Ne hagyd, hogy a fiatal barátod belerángasson valamibe, amihez semmi közöd! – Selyem egyenesen aszemébe nézett, és Garion rájött, hogy a férfi halálosan komolyan be-

szél. – Óvatos leszek – ígérte – Tudom, hogy bízhatok benned – bólintott ünnepélyesen Selyem. – Te most mulatsz rajtam? – Hát tennék én ilyet? – kérdezett vissza gunyorosan a drasniai. Az-

tán felnevetett, és együtt lovagoltak tovább a borongós délutánban

Reldegen gróf szürke kőháza az országúttól körülbelül egy mérföld-nyire, egy erdei tisztás közepén állt, amely nyíllövésnyi távolságbanhúzódott minden irányban. Bár nem vették körül falak, mégis egyerőd benyomását keltette. A keskeny ablakokat vasrács védte, mindensarkon mellvéddel ellátott erős tornyok emelkedtek, és a belső udvar -




ha vezető kapu lecsupaszított, vaskapcsokkal egymáshoz erősített fa-törzsekből állt. Garion idegenkedve nézte az épületet, ahogy a gyor -san beköszöntő sötétségben úti céljukhoz közeledtek. A házból sugár-zott valami fennhájazó csúfság, egyfajta komor szilárdság, amely aztaz érzést keltette, mintha az egész világra megvetéssel tekintene.

– Nem valami szemet gyönyörködtető látvány – súgta Selyemnek. – Az asturok építészete a társadalmukat tükrözi – felelte a drasniai. –

Egy olyan országban, ahol a szomszédokkal folytatott viták gyakrantettlegességig fajulnak, nem rossz ötlet ilyen erős házat építeni.

– Ennyire félnek egymástól? – Csak óvatosak, Garion. Csupán óvatosak.

Lelldorin a kapu előtt leszállt a lóról, és egy apró nyíláson keresztül beszélgetni kezdett valakivel. Végül lánccsörgés hallatszott, és a félre-csúszó vasrudak csikorgása.

– Ha bent leszünk, ne tégy semmilyen hirtelen mozdulatot! – taná-csolta halkan Selyem. – Valószínűleg í jászok figyelnek minket.

Garion meglepetten nézett rá. – Egy érdekes helyi szokás – tájékoztatta a férfi.Belovagoltak a kövezett udvarra, és leszálltak a lóról.Reldegen gróf magas, vékony, acélszürke hajú és szakállú férfi volt;

egy vaskos botra támaszkodva jött ki a fogadásukra. Díszes, zöld zekétmeg fekete nadrágot viselt, és annak ellenére, hogy saját házában tar-tózkodott, kardot kötött az oldalára. Egy széles lépcsősoron kellett le- botorkálnia, hogy köszöntse az érkezőket.

– Bácsikám – hajolt meg tiszteletteljesen Lelldorin. – Unokaöcsém – felelt a gróf udvarias biccentéssel.

– A barátaimmal a közelben vitt el az utunk, és arra gondoltunk, ta-lán megszállhatnánk nálad éjszakára. – Mindig örömmel látott vendég vagy, kedves öcsém – mondta Rel-

degen komor szertartásossággal. – Vacsoráztatok már? – Nem, bácsikám. – Ez esetben étkezzetek velem. Bemutatnád a barátaidat?Farkas hátravetette köpenyének csuklyáját, és előrelépett. – Mi már ismerjük egymást, Reldegen.A gróf szeme elkerekedett. – Belgarath? Te vagy az? – Ó, igen – vigyorgott a varázsló. – Még mindig a világot járom, és

próbálom leleplezni a hamisságot.



46 David Eddings

Reldegen elnevette magát, és melegen megszorongatta Farkas kar- ját.

– Gyertek be, ne ácsorogjunk itt kinn a hidegben! – Megfordult, ésnehézkesen elindult a lépcsőn a ház bejárata felé.

– Mi történt a lábaddal? – kérdezte Farkas. – Nyílvessző fúródott a térdembe – vonta meg a vállát a nemes. –

Egy régi nézeteltérés eredménye... szinte már el is felejtettem. – Ha jól emlékszem, te mindig érintett voltál néhány hasonló ügy-

ben. Egy ideig azt gondoltam, az egész életedet félig kivont karddalakarod majd leélni.

– Elég ingerlékeny fiatalember voltam – ismerte el a gróf, miközben

kitárta a lépcső tetején nyíló széles ajtót. Végigvezette őket egy szélesfolyosón egy hatalmas teremig, melynek mindkét oldalán égett a tűz akandallóban. A mennyezetet oszlopos kő boltívek tartották, a padlófekete, fényesre csiszolt lapokból állt (rajta különféle állati bőrök),ami éles ellentétet alkotott a falak és a mennyezet vakító fehérségével.A teremben elszórtan nehéz, sötétbarna, faragott székek álltak, azegyik kandalló előtt pedig egy hosszú asztalt helyeztek el, rajta vasgyertyatartóval. A f ényes asztallapon bőrkötéses könyvek hevertek.

– Könyvek, Reldegen? – kérdezte Farkas meglepetten, miután meg-szabadultak köpenyüktől, és átadták a ruhadarabokat a semmibőlmegjelenő szolgálóknak. – Te valóban megkomolyodtál, barátom.

A nemes mosolygott az öregember megjegyzésén. – Ó, meg is feledkeztem az illendőségről – mentegetőzött Farkas. –

Ő a lányom, Polgara. Pol, bemutatom régi barátomat. Reldegen gró-fot.

– Hölgyem – hajolt meg udvariasan a gróf látogatása nagy meg-tiszteltetés házam számára.Pol már válaszolni akart, amikor két hevesen vitatkozó fiatalember

rontott be a terembe. – Ostoba vagy, Berentain! – csattant fel az első, egy sötét hajú, skar -

látvörös zekés ifjú. – Gondolj, mit akarsz, Torasin – felelte göndör hajú, vállas, zöld-sár-

ga csíkos tunikát viselő társa –, de akár tetszik, akár nem. Asturia jövő- je a mimbraték kezében leend. Acsarkodásod s gyűlölködő szónokla-taid nem változtatnak a tényen

– „Leend”, meg „mit akarsz”! – horkantotta a sötét hajú – Az álságosmimbrate udvari szófordulataidtól felkavarodik a gyomrom.




– Uraim, elég ebből! – csattant fel Reldegen. és botjával megkopog-tatta a kőpadlót. – Ha csak politikáról tudtok vitatkozni, szét foglak vá-lasztani titeket, akár erőszakkal is!

A két fiatalember összenézett, majd a helyiség ellentétes oldalairasétáltak.

– A fiam, Torasin. – A gróf bocsánatkérően intett a fekete hajú ifjúfelé. – És az unokatestvére. Berentain, elhunyt feleségem testvérének fia. Már két teljes hete mást sem csinálnak. Miután Berentain megér-kezett, el kellett vennem tőlük a kardjukat.

– A politikai diskurzusok jót tesznek a vérnek – jegyezte meg Se-lyem – , különösen télidőben. A vita heve magakadályozza az erek be-

szűkülését. A gróf halkan kuncogott a kis ember közbeszólásán. – Kheldar herceg, Drasnia királyi hazából – mutatta be Farkas. – Felség – hajolt meg az arend nemes.Selyem elfintorodott – Kérem, nagyuram. Egész életemben ez elől a megszólítás elől me-

nekülök, és biztos vagyok benne, hogy a királyi családdal való kapcso-latom ugyanakkora szégyen a nagybátyám számára, mint nekem.

A gróf ismét nevetett. – Talán foglaljunk helyet a vacsoraasztalnál – javasolta – A kony-

hámban pirkadat óta forog a nyárson két szép szarvas, és nemrég sike-rült szereznem egy kanna jófajta vöröset Tolnedra déli részéből. Ha nem csal az emlékezetem, Belgarath régen vonzódott a finom étkek-hez és a jó borokhoz.

– Azóta semmit sem változott, nagyuram – mondta Pol. – Az apám

félelmetesen kiszámítható, ha egyszer az ember jobban megismeriA nemes mosolyogva nyújtotta a karját Polnak, és elindultak a teremtúlsó végéből nyíló ajtó felé.

– Mondja csak, nagyuram – érdeklődött Pol – , nincs véletlenül a há-zában egy fürdődézsa?

– Veszélyes dolog télen fürdeni, Polgara úrnő – figyelmezette a ne-mes.

– Gróf úr, én már jóval több éve fürdők télen és nyáron egyaránt,mint azt el tudná képzelni.

– Hagyd fürdeni, Reldegen – tanácsolta Farkas. – Amikor piszkosnak hiszi magát, sokkal kiállhatatlanabb a természete.

– Egy alapos fürdő neked sem ártana, Öreg Farkas – vágott visszaPol. – A szél alatti oldalad kezd elviselhetetlenné válni.



48 David Eddings

Az öreg varázsló mintha megsértődött volna. Jóval később, miután teletömték a gyomrukat vadhússal, mártással

átitatott kenyérrel és sűrű cseresznyeszósszal, Pol kimentette magát,és egy szolgálólány társaságában távozott a teremből, hogy ellenőrizzea fürdője elkészítését. A férfiak ott maradtak az asztal mellett borospo-haruk társaságában, arcukat aranyló fényben fürdették Reldegenebédlőjének gyertyái.

– Megmutatom a szobátokat – mondta Torasin Lelldorinnak és Gari-onnak. Hátratolta a székét, felállt, és alig leplezett megvetéssel pillan-tott a vele szemben ülő Berentainra.

Követték őt egy hosszú lépcsősoron keresztül a ház felsőbb emele-

teire. – Nem akarlak megsérteni, Tor – szólalt meg Lelldorin felfelé menet – , de a kuzinod kissé furcsa nézeteket vall.

– Berentain egy félkegyelmű – horkantott Torasin. – Azt hiszi, lenyű-gözheti a mimbratékat, ha az ő beszédüket utánozza, és a talpukatnyalja. – A kezében tartott gyertya fényében látszott, hogy nagyon dü-hös.

– De miért tenne ilyet? – Mert mindent megtenne azért, hogy legyen egy birtoka, amit a

magáénak mondhat. Anyám testvére nagyon kevés földet hagyna rá.Az a kövér fajankó szemet vetett az egyik helyi báró lányára, és mivel a báró hallani sem akar egy birtok nélküli kérőről, Berentain megpróbálkihízelegni egy darab földet a mimbrate kormányzótól. Hajlandó len-ne még akár Kal Torak szellemének is hűséget esküdni, ha úgy gon-dolná, földhöz juthat általa

– De hát eddig még nem jött rá, hogy semmi esélye sincs? – kérdez-te Lelldorin. – A kormányzót annyi földre éhes mimbrate lovag veszikörül, hogy még csak eszébe sem jutna birtokot adományozni egy as-turnak.

– Én is pont ugyanezt mondtam neki – mondta megvetően Torasin. – De ennek aztán beszélhet az ember. A viselkedése szégyent hoz azegész családra.

Lelldorin szánakozva csóválta a fejét, és amikor felértek a felső szint-re, lopva körülnézett.

– Beszélnem kell veled. Tor – súgta izgatottan.Torasin éles pillantást vetett rá. – Apám egy igen fontos ügy miatt Belgarath szolgálatába rendelt –

folytatta ugyanolyan halkan Lelldorin. – Nem tudom, mennyi ideig le-




szek távol, de az biztos, hogy neked és a többieknek nélkülem kellmegölnötök Korodullint!Torasin szeme tágra nyílt a rémülettől.

– Nem vagyunk egyedül. – sziszegte dühösen. – Megvárlak titeket a folyosó végén – mondta gyorsan Garion. – Nem. – Lelldorin határozottan megfogta a fiú karját. – Garion a ba-

rátom, Tor. Nincsenek titkaim előtte. – Lelldorin kérlek! – könyörgött Garion. – Én nem vagyok astur...

sőt, még arend sem. Nem akarok tudni arról, amit terveztek. – Márpedig tudni fogsz róla, Garion. Ez a bizonyítéka, hogy bízom

benned – jelentette ki Lelldorin. – Jövő nyáron, amikor Korodullin Vo

Astur romvárosába utazik, hogy tanácskozzon az arend szövetség lát-szatának megőrzéséről, az országúton lecsapunk rá és a kíséretére. – Lelldorin! – próbálta csendre inteni Torasin elfehéredett arccal.De a fiatal nemest már nem lehetett megállítani. – Ám ez nemcsak egy egyszerű rajtaütés lesz, Garion, hanem egy

mesteri döfés a mimbraték szívébe. A tolnedrai légionáriusok egyen-ruhájában csapunk le rájuk, és tolnedrai fegyverekkel mészároljuk leőket. A támadásunk rákényszeríti Mimbrét, hogy hadat üzenjen a Tol-nedrai Birodalomnak, és a birodalmi légiók olyan könnyedén fogják szétroppantani a mimbraték seregét, akár a tojáshéjat. Mimbre elpusz-tul, és Asturia újra szabad lesz.

– Nachak ezért meg fog ölni téged, Lelldorin – suttogta hisztériku-san Torasin. – A vérünkkel fogadtunk titoktartást.

– Mondd meg a murgosinak, hogy köpök a véresküjére! – felelte he-vesen Lelldorin. – Milyen szükség viheti rá az astur hazafiakat, hogy

egy murgosi szolgái legyenek? – Ő lát el minket pénzzel, te ostoba! – Torasin teljesen kikelt magá- ból. – Szükségünk van arra a jó vörös aranyra, hogy fegyvereket ésegyenruhákat vásároljunk, és megerősítsük gyengébb gerincű baráta-ink tartását.

– Nekem nincs szükségem gyenge társakra! Egy hazafi a hazája irán-ti szeretetből cselekszik, nem angarak aranyért.

Garion agya sebesen járt. Bénult döbbenetének már nyoma semvolt.

– Volt egy férfi Cherekben – szólalt meg halkan – Jarvik grófnak hív-ták. Ő is murgosi aranyat fogadott el, és azt tervezte, hogy megöli a ki-rályt.

A két arend üres tekintettel meredt rá.



50 David Eddings

– Amikor megölnek egy királyt, történik valami az országban – ma-gyarázta Garion. – Nem számít, milyen rossz király volt, vagy milyen jóügy érdekében végeztek vele, az ország egy időre darabokra szakad.Mindenki összezavarodik, és senki nem akad, aki megmutatná a nép-nek a megfelelő irányt. Ráadásul, ha ez az ország közben hábor úbalép egy másikkal is, az csak tovább fokozza a zűrzavart. Azt hiszem, haén murgosi lennék, pontosan ilyen zűrzavart kívánnék kelteni a nyu-gat birodalmaiban.

Garion elképedve hallgatta saját szavait. Volt a hangjában valamiszáraz, érzelemmentes íz, melyet azonnal felismert. Ez a hang mindigis ott lakozott a fejében, egy csendes, rejtett szegletben, és rendszere-

sen figyelmeztette, ha valami ostobaságot művelt. Ám a hang ezelőttsoha nem avatkozott közbe aktívan a más emberekkel folytatott be-szélgetésébe. Most azonban türelmesen magyarázott ennek a két fiatalnemesnek.

– Az angarak arany valójában nem az, aminek látszik – folytatta. – Ahatalma megbabonáz, elátkoz titeket. Talán ezért olyan a színe, mint avéré. Én elgondolkodnék ezen a helyetekben, mielőtt még egy vörösaranyat elfogadtok attól a murgosi Nachaktól. Szerintetek miért pén-zel titeket, és miért segít a tervetek megvalósításában? Ő nem astur, te-hát a tetteihez semmi köze a hazafiasságnak, igaz? Talán ezen is érde-mes lenne egy kicsit eltöprengeni.

Lelldorin és az unokatestvére egyre zavartabbaknak tűntek. – Ígérem, erről az egészről nem fogok szólni senkinek – mondta

Garion. – Ti puszta bizalomból elmondtátok nekem, pedig nem szabadott volna hallanom. De ne feledjétek el, hogy a világ nem csak

Arendiából áll, máshol is történnek fontos események. Most pedig azthiszem, nem ártana egy kis alvás. Ha megmutatjátok nekem az ágya-mat, hagylak titeket beszélgetni egész éjszaka, amennyiben úgy látjá-tok jónak.

Garion úgy gondolta, végeredményben egész jól kezelte a helyze-tet. Ha mást nem is ért el, legalább néhány kételyt sikerült elültetnie.Már elég jól ismerte az arendeket ahhoz, hogy tudja, ennyi nem leszelég a két fiatalember véleményének megváltoztatásához, de kezdet-nek megteszi.



NEGYEDIK

FEJEZET

ásnap korán reggel útnak indultak, a ködmég fel sem szállt a fák közül. Reldegen gróf

fekete köpenyében egészen a kapuig kísérteőket; Torasin az apja mellett állt, és mintha képtelen lett volna el-szakítani a tekintetét Garion arcáról, aki megpróbált minél kifeje-zéstelenebbül nézni. A heves astur ifjú szemlátomást teli volt ké-telyekkel, és ezek a kételyek talán meg fogják akadályozni abban,

hogy fejjel rohanjon valami ostobaságba. Garion tudta, hogy eznem sok, de a jelen körülmények között ez volt a legtöbb, amittehetett.

– Ha majd több időd lesz maradni, térj vissza a házamba, Belga-rath! – kérte a gróf Farkast. – Mi itt szinte teljesen elszigeteltenélünk, és szeretem tudni, mi történik a világ többi részén. Elüldö-gélnénk a tűz mellett, és átbeszélgetnénk egy egész hónapot vagytán kettőt is.

A varázsló komoran bólintott. – Talán ha sikerült a végére járnom ennek az ügynek. – Azzal

megfordította a lovát, és nekivágott a Reldegen házát körbevevőtisztásnak. Nemsokára már az erdőben jártak.



52 David Eddings

– A gróf nem tipikus arend – jegyezte meg Selyem cinikusan lo-vaglás közben. – Tegnap este sikerült egy-két önálló gondolatot isfelfedeznem nála.

– Sokat változott az utóbbi években – bólintott Farkas. – És jók a szakácsai – tette hozzá Barak. – Mióta elhagytuk Val

Alornt, nem volt így tele a gyomrom. – Ezen nem csodálkozom – nézett rá Pol. – Az egyik szarvas leg-

nagyobb részét egyedül etted meg. – Túlzol, Polgara. – De nem nagyon – szólalt meg alig hallhatóan Hettar.Lelldorin Garion mellé húzódott a lovával, de nem szólt sem-

mit. Arca ugyanolyan zavart tükrözött, mint az unokatestvéréé.Látszott, hogy mondani akar valamit, de az is ugyanilyen nyilván-való volt, hogy nem tudja, hogyan kezdjen hozzá.

– Csak rajta – bíztatta halkan Garion. – Elég jó barátok vagyunk ahhoz, hogy ne orroljak meg rád, ha nem egészen úgy sikerül,ahogy szeretnéd.

Lelldorin mintha elszégyellte volna magát. – Ennyire kiszámítható vagyok? – Inkább a becsületes a megfelelő szó rá. Soha nem tanultad

meg, hogyan leplezd el az érzéseidet, ennyi az egész. – Valóban így van? – bukott ki a fiatalemberből a kérdés. – Nem

kételkedem a szavadban, félre ne érts, de Cherekben egy murgositényleg meg akarta öletni Anheg királyt?

– Kérdezd meg Selyemtől! – javasolta Garion. – Vagy Baraktól,Hettartól... bármelyiküktől. Mindannyian ott voltunk.

– De Nachak nem ilyen – mondta gyorsan, szinte védekezőenLelldorin. – Biztos vagy benne? Hiszen a terv is tőle származik, vagy nem?

Egyáltalán, hogyan találkoztatok vele? – Ellátogattunk a Nagy Vásárra... Torasin, én és még néhányan.

Vásároltunk pár dolgot egy murgosi kereskedőtől, de közben Tor elejtett néhány megjegyzést a mimbratékról. Hiszen tudod, mi-lyen Tor. A kereskedő azt mondta, ismer valakit, aki biztosan szí-vesen találkozna velünk, és bemutatott minket Nachaknak. Minéltöbbet beszéltünk vele, annál inkább úgy tűnt, szimpatizál azügyünkkel.

– Természetesen. – Elmondta nekünk, mit tervez a király. El sem hinnéd.




– Ez nagyon valószínű. Lelldorin gyors, zavart pillantást vetett rá. – El akarja kobozni a birtokainkat, hogy szétosztogassa őket a

föld nélküli mimbrate nemesek között – mondta vádlón. – Ellenőriztétek ezt a hírt, vagy csak Nachaktól hallottátok? – Hogy ellenőriztük volna? A mimbraték akkor sem vallották

volna be, ha az orruk alá dörgöljük, de ez jellegzetesen az a do-log, amilyenhez hasonlókat rendszeresen tesznek.

– Tehát azt mondod, hogy tökéletesen hittetek Nachak szavá-nak? És honnan származott a tervetek?

– Nachak azt mondta, ha ő astur volna, nem hagyná, hogy bárki

is elvegye a földjét, de már túl késő megpróbálni megállítani őket,amikor lovagokkal és katonákkal érkeznek. Azt mondta, a mi he-lyünkben még azelőtt lecsapna rájuk, hogy idejük lenne felkészül-ni, és mindenképpen úgy hajtaná végre a tervét, hogy a mimbra-ték ne jöhessenek rá, ki tette. Ekkor javasolta a tolnedraiegyenruhákat is.

– És pénzt mikor adott először? – Nem tudom, ezt a részét Tor intézte. – Sosem magyarázta meg, miért pénzel titeket? – Azt mondta, barátságból. – Nem tűnt ez egy kicsit különösnek? – Én is szoktam pénzt adni a barátaimnak – védekezett Lelldo-

rin. – De te astur vagy. Te barátságból az életedet is képes lennél fel-

áldozni. Nachak viszont murgosi, és én sosem hallottam, hogy a

murgosiak is ilyen nagylelkűek lennének. Ha jól értem a dolgot,egy idegen azt mondta nektek, hogy a király el akarja venni a föld- jeiteket. Azután előállt egy tervvel a király meggyilkolására, mely-nek sikere esetén kitör a háború Tolnedrával; és hogy biztosan si-kerüljön a terv, még pénzt is adott nektek. Erről van szó, ugye?

Lelldorin sebzett pillantással, némán bólintott. – És közületek senkiben sem ébredt egy egészen kicsike gyanú?Az ifjú arend már a sírás szélén állt. – De annyira jó terv! – tört ki végül. – Egészen biztos a siker! – Ettől válik különösen veszélyessé. – Garion, mit tegyek most? – kérdezte nyomorultul Lelldorin. – Nem hiszem, hogy most bármit is tehetnél. Talán később, mi-

után alaposan átgondoltunk mindent, esetleg kitalálhatunk vala-



54 David Eddings

mit. De ha nem sikerül, még mindig szólhatunk nagyapának.Majd ő megteszi a szükséges lépéseket.

– Nem mondhatjuk el senkinek! – figyelmeztette Lelldorin. – Megesküdtünk, hogy hallgatunk róla.

– Azt az esküt akár meg is szeghetjük – mondta tétován Garion. – Nem hiszem, hogy bármivel tartoznánk annak a murgosinak. Delegyen, ahogy jónak látod! A beleegyezésed nélkül nem szólok senkinek semmit.

– Te dönts! – kérte Lelldorin. – Én nem vagyok rá képes. – Márpedig neked kell döntened – jelentette ki határozottan

Garion. – Biztos vagyok benne, hogy ha egy kicsit átgondolod, ar-

ra is rájössz, miért.Addigra elérték a Nagy Nyugati Utat, és Barak tempós ügetésseldél felé vezette a társaságot, ami lehetetlenné tette a további be-szélgetést. Körülbelül három mérföld után az út egy sáros falumellett haladt el. A tőzegtetős házak falai sárral összetapasztottvesszőkből készültek. Az apró települést körülvevő mezőn fatör -zsek csonkjai álltak ki a földből, az erdő szélénél néhány soványtehén legelészett. Garion nem tudta visszafojtani felháborodását,amikor meglátta a nyomorúságos viskókat.

– Lelldorin, nézd! – Mit? Hol? – A szőke fiatalember egy pillanat alatt kizökkent za-

varos gondolatai közül, mintha valami veszély fenyegetné őket. – A falu. Nézd meg! – Egy egyszerű jobbágyfalu – vonta meg a vállát Lelldorin kö-

zömbösen. – Száz hasonlót láttam már. – Szemlátomást jobban

szerette volna folytatni magányos tépelődését. – Nálunk, Sendariában a malacokat sem tartjuk ilyen helyen – heveskedett Garion. Szerette volna, ha a barátja is látja, amit ő.

Két rongyos férfi minden lelkesedés nélkül fadarabokat hasoga-tott az egyik útszéli tuskóról. Amikor a csapat közelebb ért hozzá- juk, eldobták a baltájukat, és rémülten bemenekültek a fák közé.

– Büszke vagy rá, Lelldorin? – kérdezte Garion. – Elégedettség-gel tölt el a gondolat, hogy saját földijeid annyira félnek tőled,hogy amikor meglátnak, hanyatt-homlok menekülnek?

Lelldorin értetlenül nézett rá. – Ezek csak jobbágyok, Garion – mondta, mintha ez mindent

megmagyarázna.




– Ezek emberek. Nem állatok. És az emberek jobb bánásmódotérdemelnek.

– Én ezért semmit nem tudok tenni. Nem az én jobbágyaim. – Azzal Lelldorin figyelme ismét befelé fordult, és folytatta némaküzdelmét a dilemmával, melyet Garion plántált belé.

Késő délutánra sikerült megtenniük harminc mérföldet, és azeste közeledtével a felhős égbolt lassan kezdett elsötétülni.

– Azt hiszem, ezt az éjszakát az erdőben kell töltenünk – nézettkörül Selyem. – Kizárt dolog, hogy elérjük a következő tolnedraihelyőrséget.

Farkas félig szunyókált a nyeregben. Álmosan pislogva kapta fel

a fejét. – Rendben, de egy kicsit húzódjunk távolabb az úttól! A tábor-tüzünk felkeltheti a figyelmet, és már így is túl sokan tudják, hogyArendiában vagyunk.

– Látok ott egy favágóösvényt – mutatott Durnik egy alig észre-vehető nyílásra a fák között, pontosan előttük. – Azon biztosan bemehetünk egy darabon a fák közé.

– Akkor indulás! – döntött Farkas.Lovaik patacsattogását elnyelte az erdő talajának vastag avarsző-

nyege, amint befordultak a fák közötti keskeny csapásra. Csend- ben lovagoltak csaknem egy teljes mérföldet, amikor egy tisztást pillantottak meg maguk előtt.

– Megfelel? – kérdezte Durnik. Egy csermelyre mutatott, amelycsendesen csordogált a tisztás egyik oldalát határoló mohás köve-ken.

– Csodás – bólintott a varázsló. – Szükségünk lesz valamilyen menedékre – állapította meg a ko-vács.

– Vettem néhány sátrat Camaarban – szólalt meg Selyem. – Ottvannak a bálákban.

– Dicséretes előrelátás – nézett rá elismerően Pol. – Már jártam Arendiában, úrnőm. Ismerem az itteni időjárást. – Garionnal elmegyünk fát gyűjteni a tűzhöz. – Durnik leszállt a

lováról, és kiszabadította a nyereghez kötözött baltát. – Segítek – ajánlkozott a még mindig zavartnak tűnő Lelldorin. Durnik beleegyezően bólintott, és bementek az erdőbe. A fa-

ágak nedvesek voltak, de a kovács ösztönösen tudta, hol kell szá-raz tűzr evalót keresni. Gyorsan dolgoztak a beköszöntő alkonyat-



56 David Eddings

ban, és hamar összegyűjtöttek három nagy kötegnyi ágat és véko-nyabb vesszőt. Visszatértek a tisztásra, ahol Selyem és a többiek már felállították a barna sátrakat. Durnik ledobta a fát a földre, ésa lábával megtisztított egy kisebb területet a tűznek. Azután lekuporodott, és a kése, egy darab kova és némi száraz tapló – amitmindig magánál hordott – segítségével elkezdett tüzet csiholni.Rövidesen felcsaptak az első lángnyelvek, és Pol néni halkan dú-dolva előkészítette az edényeit.

Hettar is visszatért közéjük, miután ellátta a lovakat, és mind-annyian csendben várták, hogy Pol elkészítse a vacsorát a készle-tükből, amellyel Reldegen gróf látta el őket reggeli távozásukkor.

Evés után halkan beszélgetve körülülték a tüzet. – Mennyit tettünk meg ma? – kérdezte Durnik. – Olyan harmincöt mérföldet – felelte Hettar. – És még mennyit kell mennünk, hogy kijussunk az erdőből? – Camaartól a központi síkságig kétszáznegyven mérföld az út.

– Ezúttal Lelldorin válaszolt. – Egy hét vagy még annál is több – sóhajtott Durnik. – Azt hit-

tem, csak néhány napig fog tartani. – Tudom, mire gondolsz – dörmögte Barak. – Nyomasztó itt a

fák között.A tisztás szélén kikötött lovak nyugtalanul mozgolódtak. Hettar

felállt. – Nem kellene nekik... – kezdte, aztán hirtelen elhallgatott. –

Vissza! – vetette oda a többieknek. – El a tűztől! A lovak szerintemberek vannak a közelben. Sokan, fegyverrel! – Kiugrott a tűz

fényköré ből, és előrántotta szablyáját. Lelldorin meglepett pillantást vetett rá, és elrohant az egyik sá-tor felé. Gariont mintha gyomron vágták volna; hatalmasat csaló-dott barátjában.

Egy nyílvessző röppent elő a sötétségből, és kettétört Barak páncélján.

– Fegyverbe! – bődült el az óriás, és ő is kardot rántott.Garion megragadta Pol ruhájának ujját, és megpróbálta elránci-

gálni a nagynénjét a tűz mellől. – Eressz el! – A nő kiszabadította magát. Újabb nyílvessző su-

hant feléjük a fák árnyékából. Pol olyan mozdulatot tett a kezével,mintha egy legyet hessegetne odébb, és egyetlen szót mormolt. A




nyílvessző hirtelen visszapattant a levegőben, mintha láthatatlanfalnak ütközött volna, és ártalmatlanul hullott a földre.

Ekkor ádáz csatakiáltással egy csapatnyi rongyos, koszos ruhá-zatú férfi tört ki a fák közül, és kardjukat lengetve megindultak Garionék felé a tisztáson át. Miközben Barak és Hettar előrero-hantak, hogy fogadják a támadást, Lelldorin is elő bukkant a sátor bejáratában íjával a kezében, és olyan gyorsan kezdte eregetni avesszőket, hogy Garion csak elmosódott foltként érzékelte a moz-dulatait. Elszégyellte magát, amiért kételkedett barátja bátorságá- ban.

Az egyik támadó elfojtott kiáltással hanyatlott hátra: torkát nyíl-

vessző járta át. Egy másik kétrét görnyedve kapott a gyomrához, ésfájdalmas nyögéssel zuhant a földre. A harmadik – sápadt, rit-kás szakállú fiatalember – a fenekére esett, és kisfiús arcán hitet-lenkedő kifejezéssel meredt a melléből kiálló vessző tollas végére.Aztán nagyot sóhajtva az oldalára dőlt; orrából vékony patakbanvér szivárgott.

A rongyos támadók sorban hullottak Lelldorin nyílzáporában,de felocsúdni sem volt idejük, már ott is termett előttük Barak ésHettar. Az óriás cherek egy erőteljes suhintással félresodorta leg-közelebbi ellenfele kardját, majd pengéjével a fekete szakállt vise-lő férfi nyaka és válla közé sújtott. A támadó hang nélkül össze-esett. Hettar egy villámgyors csel után tövig mártotta szablyájátegy himlőhelyes arcú haramia testébe. Az útonálló mozdulatlannádermedt, majd véres habot öklendezett, miközben Hettar kihúzta belőle a kar dját. Durnik a fejszéjét két kézre fogva indult roham-

ra, és Selyem is előkapott egy hosszú tőrt a zubbonya alól, majdkiszemelt magának egy kusza szakállú támadót. Elindult feléje, deaz utolsó pillanatban előrer ugaszkodott, árfordult a vállán, és pá-ros lábbal mellbe rúgta ellenfelét. Azután ugyanazzal a mozdulat-tal talpra ugrott, és pengéjét a szakállas gyomrába döfte. A tőr he-ves, reccsenő hang kíséretében metszette át az izmokat. Amegsebesített férfi felüvöltött, és kezével hiábavalóan próbáltameg visszatartani az ujjai közt kitüremkedő kékes zsigereket.

Garion a csomagokhoz sietett, hogy megkeresse saját kardját,de valaki hirtelen megragadta hátulról. Megpróbált küzdeni a szo-rítás ellen, de ekkor erős ütést érzett a tarkóján, és pislogó fények jelentek meg a szeme előtt.



58 David Eddings

– Ezt kerestük – mondta egy érdes hang, miközben Garion el-vesztette az eszméletét.

Valaki cipelte – ebben biztos volt. Érezte az erős karokat. Nemtudta, mennyi idő telhetett el a leütése óta. A füle még mindigcsengett, a gyomra pedig kavargott. Nem moccant meg, továbbrais úgy tett, mintha öntudatlan lenne, de az egyik szemét óvatosankinyitotta. Látása homályos és bizonytalan volt, de a sötétben kitudta venni a fölé magasodó Barak szakállát, és akárcsak a ValAlorn melletti erdőben, most is felismerte a bozontos medvealakját. Becsukta a szemét, majd erőtlenül mocorogni kezdett,

mintha most ébredt volna fel. – Minden rendben, Garion – mondta Barak, de mintha kétség- beesés érződött volna a hangján. – Én vagyok az.

Garion újra kinyitotta a szemét, de a medve addigra eltűnt. Mégabban sem volt biztos, hogy az imént látta egyáltalán.

– Jól vagy? – kérdezte Barak, miközben letette a fiút a földre. – Fejbe vertek – motyogta Garion, és megdörzsölte a tarkóját. – Többször már nem fognak – mormolta az óriás szomorúan. A

hatalmas cherek lehuppant a talajra, és a tenyerébe temette az ar-cát. Garion a sötétben nem látta jól, de Barak válla mintha reme-gett volna valami szörnyű, visszafojtott bánattól: a férfi hangtala-nul zokogott.

– Hol vagyunk? – nézett körül Garion. Barak köhögött, ésmegtörölte az arcát.

– Elég messzire kerültünk a sátraktól. Sokáig tartott, amíg el-

kaptam a két fickót, akik magukkal hurcoltak téged. – Mi történt? – Garion még mindig nem tért teljesen magához. – Meghaltak. Fel tudsz állni? – Nem tudom. – Megpróbált feltápászkodni, de azonnal elkapta

a szédülés, és felkavarodott a gyomra. – Hagyd csak! Majd viszlek – mondta Barak fakó hangon. Az

egyik közeli fáról egy bagoly rugaszkodott el, és szellemszerű fe-hér árnyként suhant át az erdőn. Amikor Barak felemelte, Garion becsukta a szemét, és csak arra koncentrált, hogy úrrá legyengyomra háborgásán.

Nemsokára megérkeztek a tisztásra, és beléptek a tűz fényköré- be.




– Jól van? – nézett fel Pol, aki éppen Durnik karján látott el egymély vágást.

– Van egy púp a fején, ennyi az egész. – Barak letette Gariont. - – Elkergettétek őket? – Az óriás hangja metsző, szinte kegyetlenvolt.

– Csak azt, amelyik még képes volt futni – felelte Selyem izga-tott hangon, csillogó szemmel. – Néhány cimborájukat itt hagy-ták. – Az árnyékban fekvő mozdulatlan halmok felé intett.

Lelldorin érkezett vissza a tisztásra; a fiatalember félig felhúzvatartotta az íját, és sűrűn nézegetett hátra a válla felett. Sápadt arc-cal, kimerülten lihegett, és jól láthatóan remegett a keze.

– Jól vagy? – kérdezte rögtön Gariont.A fiú bólintott, és óvatosan megmasszírozta a füle mögötti du-dort.

– Megpróbáltam megtalálni azt a kettőt, ak ik magukkal vittek – mondta az ifjú arend – , de túlságosan gyorsak voltak. Viszont vanodakint valamilyen vadállat. Hallottam a morgását, miközben té-ged kerestelek. Félelmetes volt.

– A szörnyeteg már elment – jelentette ki Barak színtelen han-gon.

– És veled mi van? – kérdezte Selyem óriás termetű barátját. – Semmi. – Kik voltak ezek? – nézett a halottakra Garion. – Minden bizonnyal útonállók. – Selyem eltette megtisztított tő-

rét. – A jobbágyságot fenntartó társadalmak egyik jellegzetessége.Az emberek megunnak jobbágynak lenni, ezért inkább kimennek

az erdőbe izgalmat és pénzt keresni. – Úgy beszélsz, mint Garion – vitatkozott Lelldorin. – Képtele-nek vagytok megérteni, hogy ebben az országban a jobbágyságteljesen természetes dolog? A jobbágyaink képtelenek lennének ellátni magukat, ezért mi, nemesek vállaljuk a felelősséget értük,és tör ődünk velük.

– Hát persze – helyeselt gúnyosan Selyem. – Rosszabb moslékotesznek, mint a disznóitok, rosszabb körülmények között élnek,mint a kutyáitok, de ti azért törődtök velük, igaz?

– Elég volt, Selyem! – szólt rá Pol. – Ne egymással civódjunk! – Végzett az utolsó csomóval is Durnik kötésén, és Garionhoz sé-tált, hogy megnézze a fiú fejét. Óvatosan megérintette a dudort,mire Garion felszisszent.



60 David Eddings

– Nem látszik súlyosnak – állapította meg a nő. – De akkor is nagyon fáj. – Persze hogy fáj, kedvesem – mondta Pol nyugodtan. Hideg

vízbe mártott egy darab rongyot, és rányomta a púpra. – Meg kelltanulnod megvédeni a fejed. Még néhány ilyen ütés, és teljesenmeglágyul az agyad.

Garion valami csípős válaszon gondolkodott, de ekkor Hettar és Farkas mester is visszatértek a tűzhöz.

– Még mindig futnak – jelentette Hettar. Lóbőr zekéjének fémle-mezei vörösen csillogtak a lángok fényében, szablyájáról vér csö- pögött.

– Úgy láttam, ehhez nagyon értenek – tette hozzá Farkas. – Min-denki jól van? – Néhány dudortól és zúzódástól eltekintve igen – nyugtatta

meg Pol. – Sokkal rosszabb is lehetett volna. – Inkább ne aggódjunk amiatt, ami nem történt meg! – Eltüntetjük ezeket? – mutatott Barak a tisztáson fekvő holttes-

tekre. – Nem kellene eltemetni őket? – kérdezte Durnik. A kovács

hangja remegett, arca sápadt volt. – Túl sok idő és fáradság – felelte kertelés nélkül az óriás. – A

barátaik majd később visszatérnek, és gondoskodnak róluk... haúgy érzik.

– Ez barbárság! – háborodott fel Durnik. Barak megvonta a vállát. – Ez a szokás.Farkas a hátára fordította az egyik testet, és figyelmesen meg-

vizsgálta a halott férfi szürke arcát. – Teljesen közönséges arend útonállónak tűnik – mondta. – Legalábbis első pillantásra.

Lelldorin közben begyűjtötte a nyílvesszőit, óvatosan kihúztaőket a halottakból.

– Húzzuk félre a holttesteket az útból – mondta Barak Hettar-nak. – Nem akarom egész este bámulni őket.

Durnik félrefordította a fejét, de Garion meglátta a kovács arcána két kövér könnycseppet.

– Nem érzed jól magad? – kérdezte a fiú együttérzően, és letelepedett a barátja mellett egy farönkre.




– Megöltem egy embert, Garion – felelte a kovács remegő han-gon. – Egyenesen az arcába vágtam a fejszémet. Üvöltött, és rámfröccsent a vére. Azután a földre esett, és addig rángatózott, amígmeg nem halt.

– Nem volt más választásod. Megpróbáltak megölni minket. – Még sosem öltem meg senkit. – Durnik most már nyíltan sírt.

– Olyan hosszú ideig rugdosta a sarkával a földet... annyirahosszú ideig...

– Miért nem fekszel le aludni, Garion? – kérdezte határozotthangon Pol. Tekintetével a férfi könnyáztatta arcát fürkészte.

Garion felállt.

– Jó éjt, Durnik. – Elindult az egyik sátor felé. Amikor visszané-zett, Pol néni már a kovács mellett ült, és egyik kezét megnyugta-tóan a férfi vállára téve halkan beszélgetett a kováccsal.



ÖTÖDIK

FEJEZET

tűz szinte teljesen kialudt, mindössze apró, narancsszín pislákolás látszott a hamu mélyén,

és a tisztás körüli erdő elcsendesedett. Garion lüktető fejjel feküdt, és megpróbált aludni. Végül, valamivel éjfél

után feladta. Ledobta magáról a takarót, és elindult megkeresni Polnénit.

Az ezüstös ködlepel fölött telihold ragyogott, fényétől minthamaga a köd világított volna. A levegő szinte izzott Garion körül,

ahogy óvatosan átvágott a csendes táboron. Félrehúzta a nő sátrá-nak bejáratát takaró ponyvát. – Pol néni! – suttogta.Semmi válasz. – Pol néni! – ismételte meg valamivel hangosabban. – Én vagyok

az, Garion! Bejöhetek?Most sem érkezett felelet, de még a legapróbb nesz sem. Óvato-

san bekémlelt. A sátor üres volt.

Zavarodottan és némileg riadtan fordult meg, és végignézett atisztáson. Hettar a kikötött lovaktól nem messze őrködött. Sólyom-szerű arcát a ködös erdő f elé fordította, köpenyét szorosan a testeköré csavarta. Garion egy pillanatnyi habozás után beosont a sátrak




mögé. Nagy ívben átvágott a fák között, és elindult a csermely felé;azt gondolta, jót tesz sajgó fejének, ha megmossa egy kis hideg víz-zel. Ötven méterre járhatott a sátraktól, amikor mozgást vett észremaga előtt. Azonnal megtorpant.

Egy hatalmas, szürke farkas ügetett ki a ködből, és megállt egy ap-ró, nyílt térségen a fák között. Garion visszatartotta a lélegzetét, éselrejtőzött egy vastag, göcsörtös törzsű tölgyfa mögé. A farkas leülta nedves levelekre – mintha várt volna valakire vagy valamire. A vilá-gító köd olyan részleteket is felfedett, melyekre egy átlagos éjsza-kán Garion biztosan nem figyelt volna fel. Az állat nyak- és vállszőr -zete teljesen fehér volt, az orra pedig szürkés színű. Kimérten és

méltóságteljesen mozgott, sárga szeméből nyugalom és bölcsességsugárzott.Garion néma csendben figyelt. Tudta, hogy a farkas éles fülével a

legkisebb neszt is meghallaná, de nem csak erről volt szó. Atarkójára mért ütés miatt még mindig szédült kissé, és a hold általmegvilágított, ragyogó köd valahogy az egész találkozástmeseszerűvé tette. Csak most figyelt fel rá, hogy visszatartja alélegzetét.

Egy nagy, hófehér bagoly repült be a tisztásra szellemszerű szár -nyain. Letelepedett az egyik ágra, és rezzenéstelen tekintettel bá-multa a farkast. Az nyugodtan nézett vissza rá. És ebben a pillanatban, bár a legkisebb szellő sem rezdült, a köd mélyén minthakülönös kavargás támadt volna, és a két állat körvonala elmosódot-tá, bizonytalanná vált. Amikor a levegő újra kitisztult, a tisztás köze- pén Farkas mester állt, Pol néni pedig szürke ruhájában nyugodtan

üldögélt a fa ágán. – Rég nem vadásztunk együtt, Polgara – szólalt meg a varázsló. – Így igaz, apám. – Pol felemelte a kezét, és beletúrt hosszú, sötét

hajába. – Már szinte teljesen el is felejtettem, milyen érzés. – Elége-detten megborzongott. – Csodálatos ez az éjszaka.

– Kissé nedves – zsörtölődött az öreg a lábát rázogatva. – A fák csúcsa f ölött kristálytiszta a levegő, és a csillagok ma külö-

nösen fényesen ragyognak. – Örülök, hogy élvezted. De ugye nem felejtetted el, mi volt a fel-

adatod? – Ne gúnyolódj, apám! – Tehát? – Senki sincs a közelünkben, csak arendek, de ők is alszanak.



– Biztos vagy benne?



66 David Eddings

– Természetesen. Tizenöt mérföldön belül nincs egyetlen grolimsem, ez egészen biztos. És te megtaláltad az embereidet?

– Nem volt nehéz követni őket. Az erdő mélyén lapulnak egy bar -langban, körülbelül tíz mérföldnyire innen. Odafelé még egy meg-halt, és néhányan valószínűleg nem érik meg a reggelt. A többiek csalódottnak tűntek az események alakulása miatt.

– El tudom képzelni. Elég közel tudtál lopakodni, hogy kihall-gasd őket?

Farkas bólintott. – Az egyik közeli faluban lakik egy bűntársuk, aki figyeli az utat,

és értesíti őket, amikor feltűnik rajta valaki, akit talán érdemes kira-

bolni. – Ezek szerint közönséges útonállók voltak? – Nem egészen. Ránk vártak. Részletes személyleírást kaptak ró-

lunk. – Azt hiszem, elbeszélgetek ezzel a falusival – mondta vészjóslóan

a nő, és sokatmondóan zárta ökölbe a kezét. – Nem éri meg a fáradságot. – Farkas elgondolkodva vakargatta

az állát. – Csak annyit fog tudni mondani, hogy egy murgosi ara-nyat ajánlott neki. A grolimok nem szokták tájékoztatni a szolgá-ikat.

– Akkor is gondoskodnunk kellene róla, apám – erősködött Pol. – Nem akarom, hogy mögöttünk ólálkodjon, és Arendia mindenútonállóját a nyakunkra küldje.

– Holnaputántól már senkit sem fog küldeni sehová – nevetettszárazon Farkas. – A barátai azt tervezik, hogy reggel kicsalják az er-

dőbe, és elvágják a torkát. – Rendben. De akkor is szeretném tudni, ki ez a grolim. – Mit számít az? – vonta meg a vállát Farkas. – Arendia északi ré-

szén többtucatnyi van belőlük, és mindegyik annyi bajt kavar,amennyit csak tud. Ugyanúgy tudják, hogy mi a helyzet, mint mi. Nem várhatjuk el tőlük, hogy hátratett kézzel nézzék, ahogy tovább-haladunk.

– Nem állíthatjuk le őket? – Nincs rá időnk. Egy örökkévalóság, mire valamit elmagyarázol

az arendeknek. Ha elég gyorsan haladunk, talán át tudunk csúszni,mielőtt a grolimok felkészülnének.

– És ha nem?




– Akkor a másik megoldást választjuk. El kell kapnom Zedart, mi-előtt átkelne Cthol Murgosba. Ha túl sok minden áll az utunkba,közvetlenebb módszerekhez kell folyamodnunk.

– Ezt kellett volna tenned már a legelejétől, apám. Néha túlzásbaviszed az óvatoskodást.

– Megint kezded? Mindig mindenre ugyanez a válaszod, Polgara.Állandóan megjavítasz mindent, pedig ha nem tennél semmit, ma-guktól is megjavulnának, és megváltoztatsz dolgokat, melyek nemszorulnának megváltoztatásra.

– Hagyd abba a zsörtölődést, apám! Inkább segíts le innen! – Miért nem repülsz le?

– Ne légy nevetséges!Garion reszketve osont vissza a táborba a mohos fák között.Amikor Farkas és Pol megérkeztek a tisztásra, rögtön felkeltették

a többieket. – Ideje továbbindulnunk – mondta Farkas. – Itt túlságosan sebez-

hetőek vagyunk Az úton nagyobb biztonságban leszünk, és szeret-ném minél előbb magam mögött hagyni ezt az erdőrészt.

Az éjszakai tábor lebontása egy órát sem vett igénybe, és rövide-sen elindultak a favágóösvényen a Nagy Nyugati Út felé. Bár a haj-nal még csak órák múlva köszöntött be, a holdfényben fürdő ködsejtelmes derengésbe borította az éjszakát, és úgy érezték magukat,mintha egy fénylő felhőben lovagolnának, amely leereszkedett a sö-tét fák közé. Amint elérték az országutat, újra dél felé fordultak

– Mire felkel a nap, szeretnék minél messzebb lenni innen – mondta halkan Farkas. – De nem akarok belerohanni valami megle-

petésbe, tehát mindenki tartsa nyitva a szemét és a fülét!Ügetésbe váltottak, és jó nyolc mérföldet sikerült megtenniük,mire a reggel közeledtével a sűrű köd szürkés gyöngyházszínűvéváltozott Amikor az egyik nagyobb útkanyarulat vége felé közeled-tek, Hettar hirtelen felemelte a karját, és megállította a csapatot.

– Mi baj van? – kérdezte Barak. – Lovasok előttünk. Felénk közelednek – Biztos vagy benne? Én nem hallok semmit. – Legalább negyvenen vannak – felelte magabiztosan Hettar. – Azt hiszem, én is hallom – mondta Durnik oldalra billentett fej-

jel.A ködben halk kopogás hallatszott valahonnan a távolból.



68 David Eddings

– Elrejtőzhetnénk a fák között, amíg elhaladnak – javasolta Lell-dorin.

– Jobb, ha az úton maradunk – felelte Farkas. – Majd én elintézem. – Selyem magabiztosan az élre vágott. – Csi-

náltam már ilyet azelőtt. – Óvatosan, kényelmes tempóban indultak tovább.

A ködből acélba öltözött lovasok tűntek elő. Fényes lemezvértetés kerek sisakot viseltek hegyes rostéllyal, amely óriási rovarokhoztette őket hasonlatossá. Mindannyian hosszú lándzsát hordoztak, acsúcsukon színes szalagokkal, és szintén páncélba bújtatott masszívcsataménen lovagoltak.

– Mimbrate lovagok – sziszegte haragos tekintettel Lelldorin. – Tartsd magadban a haragod! – tanácsolta a fiatalembernek Far-kas. – Ha valamelyikük mond valamit neked, felelj úgy, hogy aztgondolják, te is ugyanolyan mimbrate párti vagy, mint az ifjú Beren-tain a nagybátyád házában.

Lelldorin állkapcsában megfeszültek az izmok. – Tedd. amit mond, Lelldorin! – suttogta Pol. – Ez most nem a

hősködés ideje. – Állj! – kiáltotta az oszlop vezetője, és leeresztette a lándzsáját,

hogy a fegyver hegye egyenesen Garionékra mutasson. – Valaki lép- jen előre, beszélni kívánok vele! – A lovag hangja hivatalos és ellent-mondást nem tűrő volt.

Selyem lefegyverző mosollyal tett eleget a felszólításnak. – Örvendek a találkozásnak, lovag uram – hazudta nyájasan. –

Múlt éjjel rablók ütöttek rajtunk, és most az életünkért futunk.

– Mi a neved? – A lovag feltolta a sisakrostélyát. – És kik az útitár-said? – Radek vagyok, boktori kereskedő, nagyuram. – Selyem mélyen

meghajolt, és lekapta bársony fejfedőjét. – Drasniából jöttem, ésTol Honeth-be tartok sendariai gyapjúval abban a reményben, hogymég elérem a téli vásárt.

A páncélos férfi szeme gyanakodva szűkült össze. – Csapatod egy kicsit népesnek tűnik holmi egyszerű kereskedés-

hez, kalmár – Ez a három itt a szolgám – mutatott Selyem Barakra, Hettarra és

Durnikra. – Az öregember és a fiú özvegy húgom szolgálói, aki tő-lem független okból zarándokol Tol Honeth-be.

– És az ott? – kérdezősködött tovább a lovag – Az astur?




– Egy ifjú nemesember, aki Vo Mimbre-i barátait szeretné meglá-togatni. Előzékenyen felajánlotta segítségét az erdőn való átkelés-hez.

A lovag gyanakvása mintha valamelyest csökkent volna. – Az imént útonállókat említettél Hol ért titeket a támadás? – Körülbelül nyolc-tíz mérföldnyire innen. Azután csaptak le

ránk, hogy tábort vertünk éjszakára. Végül sikerült elkergetnünk őket, de a húgom nagyon megijedt.

– Asturia e tartománya hemzseg a gonosztevőktől és útonállóktól – mondta szigorúan a lovag. – Engem és embereimet azért küldtek ide, hogy véget vessünk ezeknek a felháborító eseteknek. Gyere

ide, astur!Lelldorin orrcimpája megremegett, de a fiatalember engedelme-sen előrelépett.

– A nevedet, ha szabadna kérnem. – A nevem Lelldorin, lovag uram. Miben lehetek szolgálatára? – Ezek a banditák, kikről barátod beszélt... közemberek voltak,

vagy nemesi katonák? – Jobbágyok, nagyuram – felelte Lelldorin. – Mosdatlanok és ron-

gyosak. Minden kétséget kizáróan elszöktek uruk szolgálatából,hogy az erdőben útonállásból éljenek.

– Hogyan is várhatnánk tiszteletet és engedelmességet jobbágya-inktól, amikor a nemesek is támogatják a korona elleni felkelés öt-letét? – kérdezte megvetően a lovag.

– Így van, lovag uram. – Lelldorin szomorú hangjába egy csepp-nyi irónia is vegyült. – Jómagam is sokszor vitatkoztam már azokkal

az önelégült nemesekkel, akik másról sem tudnak beszélni, mint amimbraték elnyomásáról és arroganciájáról Én azonban tisztelettelés megbecsüléssel tekintek őfelségére, és az ilyen beszédet csak megvetéssel és hűvös gúnnyal tudom fogadni

– Bölcsen beszélsz, ifjú Lelldorin – helyeselt a lovag. – Azonbanlegnagyobb sajnálatomra őrizet alá kell helyeznem az egész társasá-got, amíg ellenőrzünk néhány apróságot.

– De lovag uram! – tiltakozott könyörögve Selyem. – Egy esetle-ges időjárás-változás tönkreteheti az árumat Tol Honeth-ig. Nagyonkérem, ne tartóztasson fel minket!

– Sajnálom, hogy kénytelen vagyok ezt tenni, jó kereskedő, deAsturia tele van árulókkal és cselszövőkkel Senkit nem engedhetek áthaladni alapos ellenőrzés nélkül



70 David Eddings

Izgatott kavarodás támadt a mimbrate oszlop végén. Csillogómellvértben, tollas sisakban és vörös köpenyben félszáz tolnedrailégionárius lovagolt végig a mimbrate lovagok oszlopa mellett.

– Valami baj van? – kérdezte udvariasan a légionáriusok parancs-noka, egy szikár, beesett arcú, negyvenes évei végén járó férfi, ami-kor odaértek Selyemékhez.

– Ebben az ügyben nincs szükségünk a légiósok segítségére – szólalt meg hűvösen a lovag. – Vo Mimbréből kaptuk a parancsot.Azért küldtek minket, hogy segítsünk helyreállítani a rendet Asturi-ában, és ezért kérünk információkat ezektől az utazóktól.

– Minden tiszteletem Vo Mimbréé – felelte a tolnedrai – , de az

utak biztonsága az én felelősségem. – Kérdő pillantást vetett Se-lyemre. – Radek vagyok, Drasniai kereskedő Boktorból, százados – mutat-

kozott be sietve Selyem. – Tol Honeth-be tartunk. Ha kívánja, meg-mutathatom a papírjaimat is.

– Az iratokat könnyű hamisítani – morogta a lovag. – Valóban – helyeselt a tolnedrai –, de hogy időt takarítsunk meg,

hajlandó vagyok látatlanban elfogadni a papírok eredetiségét. Egyáruval megrakott drasniai kereskedőnek minden oka megvan rá,hogy a Birodalmi Országutat használja, lovag uram. Tehát semmioka rá, hogy őrizetbe vegye őket, nincs igazam?

– Mi azért vagyunk itt, hogy eltöröljük a felkelőket és az összees-küvőket – acsargott a lovagok vezetője.

– Hát csak töröljék, de ha megkérhetem, ne ezen az úton. A Biro-dalmi Országút a törvények értelmében tolnedrai területnek szá-

mít. Hogy ötven méterrel az út mellett, a fák között mit tesz, az azön dolga; ami az úton történik, az viszont az enyém. Biztos vagyok benne, hogy egy igazi mimbrate lovag nem hozna szégyent saját ki-rályára azzal, hogy megsérti az arend korona és Tolnedra császáraközötti megegyezést. Vagy nem így van?

A lovag tehetetlen dühvel nézett rá. – Azt hiszem, továbbmehetsz, kereskedő uram – intett a légioná-

rius Selyemnek. – Biztos vagyok benne, hogy Tol Honeth már léleg-zetvisszafojtva várja az érkezésed.

Selyem vigyorogva hajolt meg a nyeregben, majd intett a többiek-nek, és lassan továbbindultak a magában füstölgő mimbrate lovagmellett Miután elhaladtak, a légionáriusok szoros alakzatban ke-




resztbeálltak az úton, és ezzel gyakorlatilag lehetetlenné tették,hogy bárki is utánuk induljon.

– Derék fickó – mondta Barak. – Általában nincs túl jó vélemé-nyem a tolnedraiakról, de ez az egy egészen más volt.

– Siessünk tovább! – sürgette őket Farkas. – Nem szeretném, haazok a lovagok a nyomunkba erednének a légiósok távozása után.

Gyorsabb ügetésre ösztökélték a lovaikat, és maguk mögött hagy-ták a lovagokat, akik parázs vitába bonyolódtak a légionáriusok pa-rancsnokával a Birodalmi Országút közepén.

Aznap éjjel egy jól védett, fallal körülvett tolnedrai helyőrségben

szálltak meg, és Garion talán életében először fürdött meg nagy-nénje közreműködése, illetve jelenléte nélkül. Bár esélyt sem kapott rá, hogy közvetlenül részt vegyen az előző éjszakai harcban,mégis úgy érezte, mintha vérrel vagy valami még rosszabbalszennyeződött volna be. Csak nem olyan rég döbbent rá, hogy egycsatában az emberek milyen szörnyűséges sebesüléseket szerezhet-nek. Amikor látnia kellett, hogy egy embernek kiömlik a bele, vagyszétloccsan a feje, egyfajta szégyenérzet lett úrrá rajta, amiért azemberi test legbelsőbb titkai ilyen groteszk módon kerülnek napvi-lágra. Mocskosnak érezte magát. A hűvös fürdőházban megszaba-dult a ruháitól – szinte oda sem figyelve még a Farkas mestertől ésPol nénitől kapott medált is leakasztotta a nyakából – , azután bele-ereszkedett a gőzölgő dézsába, ahol kemény szappannal és egydurva ronggyal olyan erővel dörzsölte végig a testét, amilyet sem-miféle megszállott tisztaságmániával nem lehetett volna indokolni.

A következő néhány napon állandó tempóban haladtak továbbdél felé. Éjszakánként az egymástól egyenlő távolságban létesítetttolnedrai táborokban szálltak meg, ahol a szigorú arcú légionári-usok jelenléte folyamatosan eszükbe juttatta, hogy a Tolnedrai Bi-rodalom ereje garantálja a menedéket kereső utazók biztonságát.

Hat nappal az erdőben lezajlott csata után azonban Lelldorin lo-va gödörbe lépett Durnik és Hettar – Pol ellenőrzése alatt – órákattöltöttek el a megfelelő gyógyfőzet kikotyvasztásávai az apró tábor -tűz fölött, és gondosan bekenegették a sérült állat lábát, miközbenFarkas a késlekedés miatt dühöngött Mire a hátas folytatni tudtavolna az utat. kénytelenek voltak belátni, hogy sötétedés előtt már nem érhetik el a következő katonai tábort



72 David Eddings

– Most mi legyen, Öreg Farkas? – kérdezte Pol a nyeregből. – Lo-vagoljunk éjszaka is, vagy inkább próbáljunk meg ismét az erdőbenletáborozni?

– Még nem döntöttem el – felelte Farkas kurtán. – Ha jól emlékszem, van itt egy falu, nem messze tőlünk. – Lell-

dorin most egy algar lovon ült. – Szegény település, de akad ott va-lami fogadóféle.

– Ez gyanúsan hangzik – mondta Selyem. – Mit jelent az, hogy „fé-le”?

– Ennek a birtoknak az ura az átlagosnál is pénzsóvárabb – vála-szolt Lelldorin. – Az adók nagyon magasak, az embereknek alig ma-

rad valami. A fogadó nincs túl jó állapotban. – Megpróbálkozunk vele – határozott Farkas, és élénk ügetésbentovábbindultak. Mire a falu közelébe értek, a vastag felhőzet kez-dett felszakadozni, és utat engedett az erőtlen napsugaraknak.

A település még annál is sokkal szegényebb volt, mint amilyen-nek Lelldorin elmondása alapján képzelték. Az út melletti latyak- ban féltucatnyi rongyos koldus várakozott, remegő hangon, kinyúj-tott kézzel könyörögtek alamizsnáért. A házak nem voltak többek nyomorúságos kunyhóknál; kéményükből vékony füstcsík szivár -gott. A sáros utcákon sovány malacok túrtak, és erős bűz lengte beaz egész falut.

A település másik vége mellett elterülő temető felé halottas me-net kanyargott. A deszkalapra fektetett holttestet rongyos, barna ta-karóba csavarták, és az arend isten, Chaldan díszes köpenyt viselő papjai több ezer éves zsoltárt énekeltek, amelynek sokkal több kö-

ze volt a háborúhoz és a bosszúhoz, mint a megnyugváshoz. Az öz-vegy, egy kifejezéstelen arcú, üres tekintetű, karjában sivalkodó kis-gyereket cipelő nő lépkedett a tetem után.

A fogadó belseje állott sörtől és félig megromlott ételtől szaglott.Az ivó egy részében nemrég tűz pusztíthatott, az alacsony mennye-zetet égésnyomok és koromfoltok csúfították. A megégett falon tá-tongó lyukat rojtos vászondarabbal fedték le. A helyiség közepénlévő tűzhely füsttel árasztotta el az egész épületet, a komor arcú fo-gadós pedig barátságtalan morgással fogadta őket. Vacsorára csak vizes zabkását tudott adni, gabona és burgonya gyanús keverékét.

– Csodálatos. – Selyem eltolta maga elől az érintetlen tányért. – Meg vagyok lepődve rajtad, Lelldorin. Az igazságos bánásmód irán-ti vágyad mintha messzire elkerülte volna ezt a helyet. Esetleg ajánl-




hatom, hogy a következő keresztes hadjáratod során látogasd megennek a birtoknak az urát? Úgy vélem, az akasztása már rég esedé-kes lenne.

– Nem gondoltam, hogy ennyire rossz a helyzet – szégyenkezettLelldorin Úgy nézett körül, mintha most látna először ilyesmit.Egyfajta rémült undort lehetett leolvasni nyílt arcáról.

Garion korgó gyomorral állt fel. – Azt hiszem, kimegyek egy kicsit – jelentette be. – Csak ne túl messzire – figyelmeztette Pol.A levegő odakint legalább egy kicsivel frissebb volt, és Garion a

sárfoltokat óvatosan kerülgetve elindult a falu széle felé.

– Kérem, nagyuram! – szólította meg egy hatalmas szemű kislány. – Nincs véletlenül egy kis kenyere?Garion tehetetlenül nézett rá. – Sajnálom. – Zavartan kutatta át a zsebeit, hátha mégis talál vala-

mit, de a kislány addigra már sírva fakadt, és elfordult tőle. A bűzlő utcákon túl, a facsonkokkal pettyezett mező közepén egy

körülbelül Garion korabeli, rongyos öltözetű fiú furulyázott, mi-közben néhány sovány tehénre vigyázott. A dallam szívfájdítóantiszta volt, a muzsika szinte észrevétlenül áradt a szegényes kalyibák körül a lemenő nap sápadt fényében. A fiú észrevette őt, de nemhagyta abba a játékot. Tekintetük komor felismeréssel találkozott,de egyikük sem szólt semmit.

A mező túloldalán egy fekete lovon ülő sötét köpenyes ember léptetett ki a fák közül, és a falu felé nézett. Volt valami fenyegető,ugyanakkor valami nagyon ismerős a sötét alakban. Garion úgy

érezte, ismeri a lovast, de amikor már majdnem sikerült rátalálnia anévre, az minduntalan kisiklott elméjének szorításából. Hosszú ide-ig nézte a férfit, és fel sem figyelt rá, hogy a lovas nem vet árnyékot,hiába süt rá a nap. Valahol mélyen legbelül egy hang figyelmeztető-en kiáltott rá, de ő csak állt bódultan, és nézte az idegent. Nem fogszólni Pol néninek és a többieknek arról, amit látott, mert nem leszmit mondania; amint hátat fordított, mindent elfelejtett.

Egyre sötétebb lett, és mivel kezdett fázni, elindult visszafelé a fo-gadóba, miközben a másik fiú furulyájának hangja fájdalmasanszárnyalt az ég felé.



HATODIK

FEJEZET

rövid napsütés ígérete ellenére a másnapreggel hideg volt és nyirkos; a fák között szitá-

ló fagyos permet az egész erdőt nedves ködpárá- ba burkolta. Korán elhagyták a fogadót, és nemsokára beléptek azerdőnek egy olyan részébe, amely még az eddigieknél is sokkal le-hangolóbbnak és baljóslatúbbnak rémlett A fák itt hatalmas mére-tűek voltak, a sötét erdei és lucfenyők között vastag tölgyek teker -gették göcsörtös ágaikat. Az erdő talaját egészségtelen, beteges

kinézetű, szürkés moha borította. Lelldorin reggel keveset beszélt, Garion szerint még mindig a Nachak-féle problémán gyötrődött. A fiatal astur vastag, zöld köpe-nyébe burkolózva lovagolt az állandó, szemerkélő hódar ában, vö-rösesszőke haja csapzott tincsekben tapadt a fejére. Garion odahú-zódott mellé, és egy ideig csendben haladtak tovább.

– Mi bánt? – kérdezte végül – Azt hiszem, egész életemben vak voltam, Garion.

– Tessék? Milyen értelemben? – Garion remélte, hogy az ifjú ne-mes úgy döntött, végül mégis elmond mindent Farkasnak.

– Asturiában csak a mimbrate elnyomást vettem észre. Sosem fi-gyeltem fel rá. hogy mi is ugyanúgy elnyomjuk saját embereinket.




– Én megpróbáltam felhívni rá a figyelmed – mondta Garion. – Ésvégül mi kellett hozzá, hogy meglásd?

– A falu, ahol előző éjjel megszálltunk. Sosem láttam még ilyen szegény és nyomorúságos helyet, és ilyen mély reménytelenségbetaszított embereket. Hogyan képesek ezt elviselni?

– Van más választásuk? – Az én apám legalább a saját földjén élőkkel törődik – védekezett

a fiatalember. – Senki nem éhezik, és mindenkinek van fedél a fejefölött... ezekkel az emberekkel viszont még az állatoknál is rosszabbul bánnak. Mindig büszke voltam a származásomra, de most szé-gyellem magam miatta. – Könnyek gyűltek a szemébe.

Garion nem tudta, hogyan kezelje barátja hirtelen feleszmélését.Egyrészt elégedetten vette tudomásul, hogy Lelldorin végre meglát-ta, ami számára olyan nyilvánvaló volt; másrészt viszont aggódottamiatt, amibe ez a váratlan ébredés belehajszolhatja az indulatos if- jút.

– Lemondok a címemről – jelentette ki hirtelen Lelldorin. minthamegérezte volna Garion gondolatait. – És amikor visszatérek ebbőla kalandból, beállok a jobbágyok közé, hogy osztozzam sorsukbanés szomorúságukban.

– Mire lenne az jó? Gondolod, hogy a te szenvedésed csökkente-ni fogja az ő nyomorúságukat?

Lelldorin felkapta a fejét, nyílt arcán legalább féltucatnyi érzelemkeveredett egymással. Végül elmosolyodott, de kék szemében to-vábbra is ott maradt a szilárd eltökéltség.

– Persze, igazad van – mondta szomorúan. – Mint mindig. Elké-

pesztő, hogy mindig képes vagy a probléma mélyére látni. – Mi jutott eszedbe? – kérdezte rossz előérzettél Garion. – Felkelést szervezek, és meghódítom egész Arendiát a jobbá-

gyokból álló seregemmel. – Egészen felélénkült az elképzeléstől. Garion felnyögött. – Miért mindig ez a legkézenfekvőbb megoldás számodra, Lelldo-

rin? – kérdezte szigorúan. – Először is, a jobbágyoknak nincsenek fegyvereik, és nem értenek a harchoz. Beszélj akármilyen bátran,soha nem fognak követni téged. Másodszor, ha mégis megtennék,Arendia minden nemese összefogna ellened. Lemészárolnák a had-sereged, és utána még rosszabb idők következnének Harmadszor,azzal újabb polgárháborút robbantnál ki, és a murgosiak éppen eztakarják elérni.



76 David Eddings

Lelldorin nagyokat pislogott, ahogy Garion szavai célba értek.Látszott, hogy ismét elszomorodik.

– Ez eszembe sem jutott – ismerte el. – Gondoltam. Egészen addig fogod elkövetni ugyanazokat a hibá-

kat, amíg az eszedet a kardoddal egy hüvelyben tartod.Az arend nemes elvörösödött, de aztán megkönnyebbülten elne-

vette magát. – Ez igen egyenes beszéd volt, Garion – mondta némileg szemre-

hányóan. – Sajnálom – mentegetőzött Garion gyorsan. – Talán finomabban

kellett volna fogalmaznom.

– Nem. Én arend vagyok. Hajlamos vagyok elsiklani bizonyos dol-gok felett, ha nem vágják a fejemhez őket. – Nem azt mondtam, hogy ostoba vagy – magyarázkodott Garion.

– Ezt a hibát mindenki elköveti. Az arendek nem ostobák... csupánmegfontolatlanok.

– Ez már több volt, mint megfontolatlanság – mondta szomorúanLelldorin, és az erdő talaját borító szürke mohára mutatott.

– Mire gondolsz? – nézett körül Garion. – Ez az utolsó erdőszakasz, mielőtt kiérnénk Közép-Arendia sík-

ságaira. A Mimbre és Asturia közötti természetes határvonal. – Ugyanolyanok a fák, mint máshol. – Nem teljesen. Ez volt a legjobb hely a rajtaütésekre. Az erdő ta-

laja ősi csontokkal van teli. Nézd – mutatott előre. Garion először azt hitte, hogy amit barátja mutat, az csupán né-

hány, a moha közül kilógó görbe ág, melyek gubancos gallyakban

végződnek. Aztán hirtelen rájött, hogy egy emberi kar zöldre színe-ződött csontjait látja; az ujjak végső, görcsös agóniájukban egy bo-kor ágaiba kapaszkodtak.

– Miért nem temették el őket? – kérdezte feldúltan. – Ezer embernek ezer évig tartana, hogy összegyűjtsék és elássák

ezeket a csontokat – magyarázta Lelldorin hátborzongató hangon. – Arendia teljes generációi nyugszanak itt... mimbraték, waciték, as-turok. Mind ott fekszik, ahol elestek, a moha őrzi örök álmukat.

Garion megborzongott, és elszakította tekintetét a mohatenger- ből kiálló magányos karról. Az aljnövényzet kiemelkedései ször nyűtitkokat sejtettek a föld alatt. Amikor fölemelte a fejét, rájött, hogyaz egyenetlen talaj minden irányban körbeveszi őket, ameddig aszem ellát.




– Mikor érünk ki a síkságra? – kérdezte suttogva, kiszáradt torok-kal.

– Körülbelül két nap. – Két nap? É s végig ilyen lesz az út?Lelldorin bólintott. – Miért? – Garion hangja éles volt, sokkal vádlóbb, mint szerette

volna. – Először csak büszkeségből... aztán a becsületért – felelte Lell-

dorin. – Később pedig mohóságból és bosszúból. Végül pedig azért,mert nem tudtuk, hogyan vessünk neki véget. Ahogy említetted, azarendek nem túl éles elméjűek.

– De mindig bátrak – vágta rá gyorsan Garion. – Ó, igen – ismerte el Lelldorin. – Mindig bátrak. Ez a mi nemzetiátkunk.

– Belgarath – szólalt meg halkan a hátul lovagló Hettar – , a lovak éreznek valamit

Farkas kizökkent a szendergéséből – lovaglás közben rendszerintelszunyókált.

– Mit? – Valami megrémítette őket. Farkas szeme összeszűkült, aztán különös üresség költözött bele.

Egy másodperc múltán halkan átkozódni kezdett. – Algrothok – morogta. – Mi az az algroth? – kérdezte Durnik. – Egy szörnyeteg . a troll távoli rokona. – Én láttam egyszer trollt – mondta Barak. – Hatalmas, csúf te-

remtés karmokkal és hegyes fogakkal. – Megtámadnak minket? – tudakolta a kovács. – Majdnem biztos – felelte Farkas feszülten. – Hettar, tartsd

együtt a lovakat! Nem hagyhatjuk, hogy szétválasszanak minket. – Hogy kerülnek ezek ide? – töprengett hangosan Lelldorin. –

Ezekben az erdőkben nem élnek vadak. – Amikor éhesek, lejönnek Ulgoland hegyeiből – válaszolta az

öreg. – Rendszerint nem hagynak túlélőket, akik beszámolhatnának a jelenlétükről.

– Tégy valamit, apám! – mondta Pol. – Itt vannak körülöttünk.Lelldorin gyorsan körülnézett, mintha tájékozódni akarna. – Nem vagyunk messze Elgon Sziklájától. Ha sikerül odaérnünk,

visszatarthatjuk őket.



78 David Eddings

– Elgon Sziklája? – kérdezte Barak, aki már előhúzta nehéz kard- ját.

– Egy nagy. sziklás kiemelkedés – magyarázta az arend. – Szinteolyan, mint egy erőd. Elgon egy teljes hónapig tartotta a mimbratehadsereg ellen.

– Nem hangzik rosszul – fontolgatta a hallottakat Selyem. – Hamásra nem is jó, legalább nem a fák között kell harcolnunk. – A szi-táló esőben idegesen nézett körül az erdőben.

– Próbáljuk meg – döntött Farkas. – Még nem gyűltek össze a tá-madáshoz, és az eső is zavarja a szaglásukat.

Különös vakkantás hallatszott valahonnan az erdőből

– Ezek azok? – kérdezte Garion vékony hangon. – Most hívják egymást – felelte a varázsló. – Valamelyik meglátottminket. Egy kicsit gyorsítsunk, de ne kezdjünk el vágtatni, csak hamár látjuk a sziklát.

Ügetésre nógatták szemmel láthatóan ideges lovaikat, és sebestempóban megindultak a dombtetőre vezető sáros úton.

– Másfél mérföld – mormolta Lelldorin feszülten – Másfél mér-föld, és meglátjuk a sziklát.

A lovakat nehéz volt visszatartani, az állatok szeme riadtan für-készte a környező erdőt. Garionnak vadul dobogott a szíve, és aszája hirtelen kiszáradt. Az eső is egyre jobban rákezdte A szemesarkából mozgást észlelt, és gyorsan odakapta a fejét Velük párhu-zamosan, alig százlépésnyire az úttól egy emberszabású alak osonta fák között. Összegörnyedve futott, kezével megtámaszkodott aföldön. Beteges, szürke színe volt.

– Ott! – nyüszítette Garion. – Látom – morogta Barak – Kisebb, mint egy troll. – Így is elég nagy – fintorodott el Selyem. – Ha támadnak, vigyázzatok a karmaikra – intette őket óva Farkas.

– Mérgezőek. – Egyre izgalmasabb – dünnyögte Selyem.Pol előremutatott. – Ott a szikla – jelentette be higgadtan. – Akkor gyerünk! – adta ki a parancsot Farkas.Az eddig visszatartott, rémült lovak vágtába ugrottak, patáik ma-

gasra csapták az út sarát. Mögöttük az erdőből állati üvöltés hallat-szott, és körülöttük a vakkantások is egyre hangosabbak lettek




– Sikerülni fog! – kiáltotta bátorítóan Durnik, de hirtelen fél tucatalgroth ugrott ki előttük az útra. Karjukat szélesre tárták, és fenye-getően tátották ki félelmetes pofájukat. Hatalmas lények voltak,ma jomszerűen hosszú karjuk végén ujjak helyett éles karmok me-redeztek. Fejük leginkább kecskére hasonlított, rövid, hegyes szarv-val és méretes, sárga agyarakkal. Szürkés bőrük pikkelyes, hüllősze-rű volt.

A lovak vad nyerítéssel torpantak meg, megpróbáltak oldalra ki-térni. Garion egyik kezével a nyeregbe kapaszkodott, másikkal akantárt szorította.

Barak a kardlappal rácsapott a lova farára, és addig sarkantyúzta a

szerencsétlen állatot, amíg az – jobban rettegve tőle, mint az algrot-hoktól – rohamra indult. Barak egyet-egyet suhintott mindkét ol-dalra, és már át is jutott, két halott szörnyeteget hagyva maga után.Egy harmadik előrenyújtott karmokkal megpróbált a hátára ugrani, dehirtelen összerándult, és elterült a sárban; a hátából Lelldorinnyílvesszője állt ki. Barak megfordította a lovát, és megtámadta ahárom megmaradt ellenfelet.

– Menjetek! – üvöltötte.Garion meghallotta Lelldorin fájdalmas nyögését, és hátrafordult.

Rémülten látta, hogy egy magányos algroth kisurrant az erdőből, éséles karmaival megpróbálja lerángatni barátját a nyeregből. Lelldo-rin erőtlenül csapkodta íjával kecskeszerű pofáját. Garion elszántanrántotta elő a kardját, de a hátulról érkező Hettar gyorsabb volt;görbe szablyája lesújtott, és az algroth rángatózva terült el a földön,a teherhordó állatok patája alatt.

A lovak most már teljes pánikban, megállíthatatlanul vágtattak felfelé az emelkedőn Garion a válla felett hátrapillantva látta, hogyLelldorin veszélyesen inog a nyeregben, és tenyerét vérző oldalá-hoz szorítja. A fiú vadul megrántotta a gyeplőt, és lelassított vala-mennyire

– Menekülj, Garion! – kiáltotta Lelldorin sápadt arccal. – Nem! – Garion eltette a kardját, a barátja mellé húzódott, és a

karjánál fogva tartotta a nyeregben az elgyengült fiatalembert. Ígylovagoltak tovább a szikla felé.

Maga a szikla egy méretesebb föld- és kőhalom volt, amely jóval alegmagasabb fák fölé tornyosult. Lovaik a nedves kövek között küz-dötték fel magukat a meredélyen. Amikor elérték az apró fennsíkot,a lovak reszketve húzódtak egymáshoz, Garion éppen időben pat-



80 David Eddings

tant le a nyeregből, hogy el tudja kapni a lassan oldalra dőlő Lelldo-rint.

– Ide! – kiáltott Pol, és az egyik csomagból már szedte is előgyógynövényeit és kötszereit. – Durnik, szükségem lesz tűzre ...gyorsan!

A kovács kétségbeesetten nézett végig a tetőn szétszórtan heverőnedves fadarabokon.

– Próbálok tenni valamit – mondta kétkedve.Lelldorin aprók at és gyorsan lélegzett, szinte kapkodta a levegőt.

Arca még mindig sápadt volt, és már nem tudott lábra állni. Garionsegítette föl félelemtől görcsbe szorult gyomorral. Hettar fogta meg

a sebesült arend másik karját, és együtt vitték-támogatták oda a tér-delő, zsákjaiban kotorászó Polhoz. – Azonnal meg kell szabadítanom a méregtől – mondta a nő. –

Garion, add a késed.Garion előhúzta a tőrét, és odanyújtotta a nagynénjének. A nő

egyetlen gyors vágással felnyitotta Lelldorin oldalán a zubbonyt, ésfelfedte az algroth karma nyomán keletkezett csúf sebet.

– Ez fájni fog. Tartsátok erősen! Garion és Hettar lefogták Lelldorin végtagjait, Pol pedig mély le-

vegőt vett, és magabiztos mozdulatokkal felnyitotta a megduzzadtsebeket. A vágások nyomán vér buggyant, Lelldorin pedig egy kurtakiáltás után elájult.

– Hettar! – kiáltotta Barak a szikla pereméről, az egyik nagyobbszikla mellől. – Gyere, szükségünk lesz rád!

– Menj csak! – intett Pol a sólyomarcú algarnak. – Most már bol-

dogulunk. Garion, te maradj itt! – Összemorzsolt néhány szárítottlevelet, és a törmeléket a vérző sebre szórta. – Kellene a tűz, Dur -nik! – szólt hátra.

– Nem kap lángra a fa, Pol úrnő – felelte elkeseredetten a kovács. – Túl nedves a fa.

Pol a férfi által összehordott farakásra pillantott. Összehúzta aszemét, és a kezével gyors mozdulatot tett maga előtt. Garion fülecsengeni kezdett, és halk sziszegést hallott. A fából gőzfelhő csapottfel, majd kisvártatva fellobbantak az első lángnyelvek. Durnik riad-tan ugrott hátra.

– A kis korsót, Garion! – adta ki az utasítást a nagynénje – És vi-zet. Gyorsan! – Levette kék köpenyét, és ráterítette Lelldorinra.




Selyem, Barak és Hettar közben hatalmas köveket hajigáltak le afennsík pereméről. Garion hallotta a lenti sziklákon megpattanókövek robaját, valamint az algrothok vakkantásait, melyek közéidőnként fájdalmas üvöltés vegyült.

Rettegve vette az ölébe barátja fejét. – Meg fog gyógyulni? – kérdezte szinte könyörögve Polt. – Korai még megmondani. De most ne zargass ostoba kérdések-

kel! – Menekülnek! – hallatszott Barak diadalittas kiáltása. – De még mindig éhesek – hűtötte le az óriást Farkas. – Vissza

fognak jönni.

Valahonnan az erdő mélyéről kürtszó hangzott fel. – Mi volt ez? – kérdezte Selyem még mindig lihegve a megerőlte-téstől.

– Valaki, akit már nagyon vártam – felelte Farkas talányos mo-sollyal. Kezét a szájához emelte, és éleset füttyentett.

– A többit már egyedül is megoldom – mondta Pol Garionnak,miközben valami furcsa masszát dörgölt bele egy nedves, gőzölgőruhába. – Menjetek Durnikkal, segítsetek a többieknek!

Garion vonakodva leengedte Lelldorin fejét a nedves talajra, ésodarohant Farkashoz. A sziklacsúcs alatti meredélyen halott és hal-dokló algrothok hevertek, amelyeket a Barak és a többiek által le-gurított sziklák öltek vagy nyomorítottak meg.

– Újra fognak próbálkozni. – Barak egy sziklát görgetett a fennsík peremére. – Nem kerülhetnek a hátunkba?

– Észrevétlenül nem – rázta meg a fejét Selyem. – Ellenőriztem. A

domb másik oldala végig belátható.Az algrothok csaholva és vicsorogva rontottak ki az erdőből, gör -nyedt tartással indultak meg az emelkedő felé. Az elsők már elérték az utat, amikor újra felharsant a kürtszó, ezúttal már egészen közel-ről.

Egy hatalmas termetű ló vágtatott ki a fák közül, hátán tetőtől talpig páncélba öltözött lovassal. Dübörögve száguldott a támadószörnyetegek felé. A páncélos férfi ráhajolt a lándzsájára, és egyene-sen a meglepett algrothok közé rontott. A harci mén hangosan nye-rített, vasalt patái alól hatalmas sárgöröngyök repültek a levegőbe.A lándzsa átjárta a legnagyobb algroth mellét, és az ütközés erejétőldarabokra tört. A fegyver szilánkos vége egy másik szörnyeteg arcá- ba fúródott, aztán a lovag elengedte fegyverét, és egy gyors, sima



82 David Eddings

mozdulattal előhúzta nehéz kardját. Mindkét irányban súlyos, szé-les ívű csapásokat osztogatva vágta át magát a hordán, miközben lo-va hasonló hatékonysággal taposott bele élőt és holtat az út sarába.Rohama végén megfordult, és újból ösvényt nyitott az algrothok között, akik rövidesen megfordultak, és csalódott üvöltéssel mene-kültek vissza az erdőbe.

– Mandorallen! – kiáltotta Farkas. – Ide, fel!A páncélos lovag feltolta vérmaszatos sisakrostélyát, és felnézett a

dombtetőre. – Ha nem haragszol, előbb eltakarítom innen ezt a csőcseléket,

öreg barátom – felelte derűsen, azzal hangos csattanással visszazár -

ta a sisakrostélyt, és üldözőbe vette a menekülő algrothokat. – Hettar! – kiáltotta Barak, és már futásnak is eredt.Az algar fiatalember kurtán bólintott, és együtt rohantak a lovak-

hoz. Fürgén nyeregbe pattantak, és a nedves lejtőn levágtatva azidegen segítségére siettek.

– A barátod figyelemre méltó mértékben híján van minden józanésznek – jegyezte meg Selyem az arcát törölgetve. – Ezek a valamik bármelyik pillanatban ellene fordulhatnak az erdőben.

– Valószínűleg eszébe sem jut, hogy veszélyben lehet – felelte avarázsló. – A mimbraték időnként hajlamosak sebezhetetlennek hinni magukat.

Az erdőben elhúzódott a harc. Kiáltások hallatszottak, acél csen-dülése, és az algrothok fájdalomüvöltései. Egy idő után Hettar, Ba-rak és az idegen lovag váltak ki a fák közül, és kényelmes ügetésselmegindultak felfelé a lejtőn. Amikor felértek a tetőre, a vértes lovag

leszállt a lováról. – Örülök, hogy látlak, öreg barátom! – harsogta Farkasnak. – Iga-zán illő fogadtatásról gondoskodtál. – Páncélja nedvesen csillogottaz esőben.

– Örömömre szolgál, hogy találtunk számodra valami szórakozta-tó elfoglaltságot – felelte fanyarul Farkas.

– Még mindig hallom őket – mondta Durnik. – Mintha menekül-nének.

– Gyávaságuk megfosztott minket egy igazán vidám délutántól. – A lovag csalódottan tette el a kardját, majd leemelte a fejéről a sisa-kot.

– Néha mindannyian kénytelenek vagyunk áldozatokat hozni – mutatott rá ájtatosan Selyem.




A lovag sóhajtott. – Túlságosan is igaz. Látom, te a bölcselet embere vagy. – Lerázta

a vizet tollas sisakjáról. – Bocsássatok meg! – szabadkozott Farkas – Ő Mandorallen, Vo

Mandor bárója. Csatlakozik hozzánk az úton. Mandorallen, bemu-tatom a drasniai Kheldar herceget és Barakot. Trellheim grófját, achereki Anheg király unokaöccsét. Ő itt Hettar, Cho-Hagnak, az al-gar klánfőnökök vezérének fia. Az az ember a sendariai Durnik, afiú pedig Garion, az unokám... bizonyos értelemben.

Mandorallen mindegyikük felé külön meghajolt. – Üdv néktek, bajtársak – harsogta öblös hangján. – Kalandunk

igen szerencsésen kezdődik. És ki ez a gyönyörű hölgy, kinek szép-sége elhomályosítja szemem világát? – Szép beszéd volt, lovag uram – nevetett fel jókedvűen Pol, és

önkéntelenül beletúrt nedves hajába. – Azt hiszem, kedvelem ezt azembert, apám.

– A legendás Polgara úrnő? – kérdezte Mandorallen. – Úgy vélem,életem minden vágya teljesült. – Formális meghajlását kissé komi-kussá tette páncélja hangos csikorgása.

– Sebesült barátunk pedig Lelldorin, Wildantor bárójának fia – fejezte be a bemutatást Farkas. – Talán már hallottál róla.

Mandorallen arca elkomorodott. – Hallottam. A szóbeszéd szerint, mely olykor csaholó ebként ro-

han előttünk, a wildantori Lelldorin minden lehetőséget megragad,hogy lázadást szítson a korona ellen.

– Erről most szó sincs – hangsúlyozta Farkas. – Az ügy, amely

összehozott minket, sokkal súlyosabb és fontosabb ennél. Jobb, haegy időre megfeledkeztek róla. – Úgy lészen, ahogy kívánod, nemes Belgarath – biccentett habo-

zás nélkül a mimbrate lovag, de tekintetét nem vette le az eszmélet-len fiatalemberről.

– Nagyapa! – kiáltotta Garion, és egy magányos lovasra mutatott,aki váratlanul jelent meg az egyik sziklacsúcson. A férfi fekete kö- penybe burkolózott, és fekete lovon ült Csuklyáját hátravetette avállára, láthatóvá téve az arcát takaró fényes, egyszerre gyönyörű éskülönös módon visszataszító acélmaszkot. Garion fejében egy hangazt mondta, hogy van valami nagyon fontos ebben az idegen lovas- ban – valami, amire emlékeznie kellene – , de nem sikerült rájönnie,mi az.



84 David Eddings

– Add fel a küldetésed, Belgarath! – mennydörögte egy kísértetieshang az álarc mögül.

– Ennél azért jobban ismerhetnél, Chamdar – felelte nyugodtan avarázsló, aki nyilván felismerte a lovast. – Ez a gyerekes tréfa az alg-rothokkal a te ötleted volt?

– Ennél te is jobban ismerhetnél engem – horkantott megvetőena jövevény. – Ha én szállok szembe veled, akkor sokkal súlyosabbtámadásra számíthatsz. Egyelőre azonban elég alattvaló lassítja azutadat. Másra nincs is szükségünk. Amint Zedar elviszi a Cthrag Yas-kát a mesterünkhöz, kipróbálhatod az erődet Torak hatalma és aka-rata ellen, ha van hozzá kedved.

– Zedar küldönce vagy? – kérdezte Farkas. – Én nem vagyok senki küldönce! – dörögte az idegen. A lovasugyanolyan megfoghatónak és szilárdnak tűnt, mint bármelyikük adombtetőn, de Garion látta a ló hasa alatt koppanó esőcseppeket.Akárki is volt a jövevény, az eső átesett rajta.

– Akkor hát miért vagy itt, Chamdar? – érdeklődött a varázsló. – Mondjuk, hogy kíváncsiságból. Saját szememmel akartam látni,

hogyan fordítod le a Prófécia szavait mindennapi kifejezésekre. – Alovas végignézett a többieken. – Ravasz – mondta kelletlen elisme-réssel. – Hol találtál rájuk?

– Nem kellett keresnem őket – felelte vállat vonva Farkas. – Min-dig is ott voltak. Ha a Prófécia egy része igaz, akkor a többinek is an-nak kell lennie, nem? Nincs ebben semmi trükk, Chamdar. Minde-gyikük több generáción keresztül érkezett hozzám, semmint azt eltudnád képzelni.

A fekete lovas éleset szisszent. – De még mindig nem tökéletes, öregember. – Hamarosan az lesz-válaszolt magabiztosan Farkas. – Előre meg

tudom neked mondani. – Melyik fog kétszer élni? – kérdezte hirtelen Chamdar.Az öreg talányosan elmosolyodott, de nem válaszolt. – Üdv néked, királynőm – fordult gúnyosan a lovas Pol felé. – A grolim modorosság mindig is hidegen hagyott – nézett rá fa-

gyos tekintettel a nő. – Nem vagyok a királynőd, Chamdar. – De az leszel. Polgara. A mesterem azt mondta, amikor beteszi a

lábát ebbe a királyságba, feleségül vesz téged. Az egész világ király-nője leszel.




– Nem kerülsz úgy túlságosan hátrányos helyzetbe, Chamdar? Haén leszek a királynőd, nem keresztezheted az utam, tudod?

– Majd messzire elkerüllek, Polgara, és attól kezdve, hogy Torak jegyese leszel, az ő akarata a tiéd is. Biztos vagyok benne, hogy min-den régi sérelmet el fogsz felejteni.

– Azt hiszem, eleget társalogtunk – szólt közbe Farkas – A fecse-gésed kezd untatni. Visszaadom neked az árnyékod. – Szinte odasem figyelve intett a kezével, mintha csak egy kellemetlenkedő le-gyet hessegetne arrébb. – Menj!

Garion újra érezte a fejében azt a sürgető érzést, és egy vissz-hangzó morajlást.

– Elpusztítottad? – kérdezte döbbenten Selyem. – Nem, ez csak egy képmás volt. Gyerekes trükk, de a grolimok nagyon hatásosnak képzelik. Egy ilyen árnyat nagyon messzire el le-het küldeni, ha az ember hajlandó vállalni a vele járó kockázatot.Mindössze annyit tettem, hogy visszaküldtem a gazdájához – Rava-szul elmosolyodott. – Persze egy kicsit bonyolult utat választottam,ezért néhány napig biztosan eltart majd, mire visszatalál. Nem leszsemmi baja, mindössze apró kellemetlenség az egész

– Felettébb modortalan szellem – jegyezte meg Mandorallen. – Kivolt ez a durva árny?

– Chamdar. – Pol közben visszafordult a sebesült Lelldorinhoz. – A grolimok egyik főpapja. Apám és én már találkoztunk vele

– A legjobb lesz, ha eltűnünk erről a dombtetőről – morogta Far-kas. – Lelldorin mikor tud újra lovagolni?

– Legalább egy hét – felelte a nő. – De nem biztos.

– Mindegy, itt nem maradhatunk. – Nem lovagolhat – jelentette ki Pol határozottan. – Nem tudnánk valamilyen hordágyat készíteni? – javasolta Dur-

nik. – Biztosan össze tudnék állítani valami tákolmányt, amit két lóközé rögzíthetnénk. Akkor viszonylag könnyen és biztonságosantudnánk mozgatni.

– Nos, Pol? – nézett Farkas a lányára – Próbáljuk meg – bólintott kétkedve a nő. – Akkor lássunk hozzá. Itt fent túlságosan szem előtt vagyunk, és

sürget minket az idő. Durnik bólintott, és elindult a csomagok felé, hogy kötelet kerít-

sen a hordágyhoz



HETEDIK

FEJEZET

ir Mandorallen, Vo Mandor bárója az átlagos-nál alig valamivel volt magasabb. Haja fekete

és göndör, szeme mélykék, hangja pedig, melyenoly határozottan volt képes tudatni másokkal a véleményét, mélyenzengő és öblös. Garion nem kedvelte. A lovag túltengő magabiztos-sága és beképzeltsége – ez az önteltség, melyben már-már volt vala-mi különös ártatlanság – igazolni látszott Lelldorin legsötétebb jel-lemzését a mimbratékról; ráadásul az a fajta nagyvonalú udvari-

asság, ahogy Pol nénit kezelte, Garion szerint túlment az illő visel-kedés határain. És ami még rosszabb, a nagynénje minden jel sze-rint pozitívan fogadta a lovag hízelgését.

Miközben a folyamatosan szemerkélő esőben haladtak a Nagy Nyugati Úton, Garion némi elégtétellel állapította meg, hogy a töb- biek is osztják az ő véleményét legújabb társukkal kapcsolatban. Ba-rak arckifejezése minden szónál ékesebben beszélt; Selyem a lovagminden kijelentésére felvonta a szemöldökét; Durnik pedig csak

mogorván bámult maga elé.Garionnak azonban nem sok ideje maradt a a mimbrate nemesen

töprengeni. A hordágy mellett lovagolt, amelyen l.elldorin hányko-lódott kínlódva, miközben az algroth méreg dolgozott a szervezeté-




ben. Amennyire csak tudott, gondoskodott barátjáról, és gyakranváltott aggódó pillantásokat a közelben lovagló Pol nénivel. Lelldo-rin rohamainak legrosszabb pillanatiban Garion kétségbeesettenfogta az arend fiatalember kezét, mert nem tudott kitalálni mást,amivel enyhíthette volna fájdalmát.

– Viseld betegséged méltósággal és bátorsággal, ifjúúr! – tanácsol-ta jókedvűen Mandorallen egy különösen göröngyös útszakaszon,amikor a sebesült astur nyögött és verejtékezett a fájdalomtól. – Ké-nyelmetlenséged pusztán képzeleted játéka. Elméd rögvest végetvet neki, amint sikerül erőt venned magadon.

– Pontosan ezt a fajta megnyugtatást vártam egy mimbratétól –

sziszegte Lelldorin összeszorított foggal. – Kár, hogy ilyen közel lo-vagolsz hozzám. A jó tanácsaid ugyanúgy bűzlenek, mint a páncé-lod.

Mandorallen arcába vér szökött. – Úgy tűnik, a méreg, mely sebesült barátunk testét rágja belül-

ről, megfosztotta őt minden jólneveltségétől és udvariasságától is – jegyezte meg hűvösen.

Lelldorin félig felemelkedett a hordágyon, mintha valami hevesvisszavágásra készülne, de a hirtelen mozdulatra fájdalom nyilallt asebébe, és ájultan hanyatlott vissza fekhelyére.

– Szörnyű sebesülés – állapította meg a lovag. – Attól tartok, a fő-zetek nem fogják megmenteni az életét, Polgara úrnő.

– Pihenésre van szüksége – felelte a nő. – És arra, hogy ne piszkál- ják folyton.

– Ez esetben előbbre vonulok, hogy ne legyek szem előtt – ígérte

Mandorallen. – Bár meg kell mondanom, nem az én hibám. Látvá-nyom gyűlöletes számára, s egészségtelen haragba hajszolja. – Har-ci ménjével ügetésbe váltott, és jóval a többiek előtt haladt tovább.

– Ezek mind így beszélnek? – kérdezte Garion rosszindulatúan. – A mimbraték nagyon ragaszkodnak a formalitásokhoz – magya-

rázta a nagynénje. – Majd hozzászoksz. – Szörnyen ostobának tűnik – morogta a fiú a lovagot méregetve. – Egy kis jó modor neked sem ártana.Egészen alkonyatig lovagoltak a szemerkélő esőben. – Pol néni – szólalt meg Garion végül. – Igen, kedvesem? – Miről beszélt az a grolim. amikor téged és Torakot említette?



88 David Eddings

– Torak egyszer dühöngése közben mondott valamit, és a groli-mok túlságosan komolyan veszik, ennyi az egész. – Szorosabbanösszehúzta maga körül kék köpenyét.

– És te nem aggódsz emiatt? – Nem különösebben – És mi az a Prófécia, amelyet említett? Egy szót sem értettem be-

lőle. – A „ prófécia” szó valamiért megmozdított benne valamit. – A Mrin Kódex – felelte a nő – Ez egy nagyon régi változat, az

írása szinte teljesen olvashatatlan. Említ néhány útitársat... egymedvét, egy patkányt és egy embert, aki kétszer él. Ez az egyetlen példány, amelyik említést tesz róluk. Senki nem tudja, hogy van-e

valójában valami jelentésük. – De nagyapa úgy gondolja, hogy van, igaz? – A nagyapád feje tele van furcsa gondolatokkal. A régi dolgok

mindig lenyűgözik, talán mert ő maga is olyan vén. Garion kérdezni akart még erről a Próféciáról, melynek a hallot-

tak szerint többféle változata is létezik, de Lelldorin nyöszörögnikezdett, és mindketten a sebesült astur felé fordították figyelmü-ket.

Nem sokkal később megérkeztek a szokásos, vastag fallal körül-vett vörös cseréptetős tolnedrai birodalmi szálláshoz. Pol gondos-kodott róla, hogy Lelldorint egy meleg szobába vigyék, és az egészéjszakát mellette töltötte. Garion az éjszaka folyamán vagy fél tucatalkalommal felébredt, és aggódva járkált a folyosón, de Lelldorin ál-lapotában nem állt be számottevő változás.

Hajnalra elállt az eső. Nekivágtak a borongós reggelnek (Mando –

rallen még mindig jóval előttük lovagolt), és végül elérték az erdő-ség peremét. Előttük terült el Arendia hatalmas, szürkésbarna, a télutolsó heteinek jelét még magán viselő központi síksága. A lovag ittmegállt, és mogorva arccal bevárta a többieket.

– Valami baj van? – kérdezte SelyemMandorallen komoran mutatott a síkság közepén emelkedő feke-

te füstoszlopokra. – Mi lehet az? – töprengett a patkányképű drasniai. – Arendiában a füst csak egyvalamit jelenthet – felelte a lovag,

és föltette a fejére tollas sisakját. – Várjatok meg itt, barátaim!Megnézem, mi történt, de a legrosszabbtól tartok. – Sarkantyújátharci mén je véknyába vágta, és dübörgő vágtában indult a füst fe-lé.




– Várj! – kiáltott utána Barak, de Mandorallen mintha meg semhallotta volna. – Ostoba fajankó! – dühöngött a cherek. – Ha bajbakerül, jobb lenne, ha ott vagyok vele.

– Nem szükséges – szólalt meg erőtlenül Lelldorin a hordágyról. – Egy egész hadsereg sem merne szembeszállni vele.

– Azt hittem, nem kedveled – nézett rá meglepetten Barak. – Nem is – ismerte el Lelldorin –, de ő egész Arendia legretteget-

tebb harcosa. Még Asturiában is legendák szólnak Sir Mandorallen-ről. Épeszű ember nem állna az útjába.

Hátrahúzódtak az erdő menedékébe, és ott várakoztak a lovagvisszatérésére. Haragos arccal érkezett meg.

– Háború folyik előttünk. Értelmetlen háború, mivel a két báróegymás földije és legjobb barátja. – Meg tudjuk kerülni? – kérdezte Selyem. – Képtelenség. Kheldar herceg – csóválta a fejét Mandorallen

bosszúsan. – Túl nagy területen folynak a harcok. Úgy tűnik szá-momra, meg kell vásárolnom áthaladásunkat.

– Van rá esély, hogy pénzért átengedjenek minket? – kérdezte két-kedve Durnik.

– Arendiában más módja van az ilyen üzleteknek, Durnik uram – felelte az arend. – Megkérhetnélek, hogy szerezz nekem hat-nyolclándzsának való fát?

– Hogyne. – Durnik már vette is a fejszéjét. – Mi a terved? – kérdezte gyanakodva Barak. – Kihívom őket – jelentette ki nyugodt hangon Mandorallen. –

Egyet vagy mindegyiket. Igaz lovag nem utasít vissza, ha nem akar-

ja, hogy gyávának bélyegezzék. Lennél a segédem, s tolmácsolnádnekik kihívásomat, nagyuram? – Mi van, ha veszítesz? – tette fel a kérdést Selyem. – Veszítek? – Mandorallen döbbentnek tűnt. – Én? Veszíteni? – Felejtsd el! – legyintett a drasniai.Mire Durnik visszatért a póznákkal, Mandorallen is végzett a pán-

cél rögzítőszíjainak meghúzásával. Megfogta az egyik hevenyészettlándzsát, beillesztette a nyergébe, és Barakkal az oldalán elindult azegyik füstoszlop felé.

– Valóban szükség van erre, apám? – kérdezte Pol. – Át kell jutnunk. Ne aggódj, Mandorallen tudja, mit csinál. Néhány mérföld után felértek egy domb tetejére, és lehetőségük

nyílt letekinteni az alattuk tomboló csatára Két komor, fekete kas-



90 David Eddings

tély nézett farkasszemet egymással egy völgy két végében, az útmellett pedig apró falvak látszottak a síkságon. A legközelebbi tele- pülés lángokban állt, a házakból sűrű füstoszlopok emelkedtek azólomszürke égre, és az úton kaszával és vasvillával felfegyverzett jobbágyok kaszabolták egymást vad dühvel. Valamivel távolabb lán-dzsás gyalogság készülődött a támadáshoz, és a levegőt nyílvesszők rajai hasították. Két szomszédos dombtetőn színes kopjalobogós,vértes lovagok figyelték a csatát. A hatalmas ostromgépek szikla-tömböket hajítottak a küzdők közé, egyaránt letarolva barátot és el-lenséget. A völgyben mindenhol elesett és haldokló katonák hever-tek.

– Ostobák – mormolta Farkas. – Éleselméjűséggel eddig még senki sem gyanúsította meg azarendeket – jegyezte meg Selyem.

Mandorallen a szájához emelte kürtjét, és teljes erejéből belefújt.A harc abban a pillanatban abbamaradt, a parasztok és a katonák le-eresztették fegyvereiket, és felnéztek a lovagra. Ő megfújta mégegyszer a kürtöt, majd még egyszer; minden fémes tülkölés maga isegy kihívás volt. Miközben a szemben álló lovagok két csoportja el-indult feléjük a térdig érő, hidegtől megsárgult fűben, MandorallenBarakhoz fordult.

– Ha leszel oly szíves, nagyuram – kérte udvariasan. – Amint köze-lebb érnek, tolmácsold nekik kihívásom.

– A te bőrödről van szó – vonta meg a vállát az óriás cherek. Egyideig még kivárt, figyelte a közeledő lovasokat, majd felharsant böm bölő hangja: – Sir Mandorallen, Vo Mandor bárója szórakozni

kíván – jelentette be. – Kedvére való volna, ha mindkét fél kiválasz-tana egy bajnokot, aki megvív vele. Ha azonban mindannyian gyávakutyák vagytok, és nem fűlik a fogatok egy ilyen párbajhoz, hagyjá-tok abba a küzdelmet, és kotródjatok félre az útból, amíg az igazharcosok áthaladnak!

– Kiváló beszéd volt, Barak nagyuram – bólintott elismerőenMandorallen.

– Mindig volt érzékem a finom szavakhoz – felelte szerényen Ba-rak.

A lovagok óvatosan közeledtek. – Micsoda szégyen, uraim – ingerelte őket Mandorallen. – Egy

ilyen háborúban nem terem sok dicsőség az önök számára. Sir De-rigen, mi volt a nézeteltérés oka?




– Egy sértés. Sir Mandorallen – felelte a megszólított nemes. Ha-talmas termetű férfi volt, kifényesített sisakjának rostélya felettarany diadém fénylett. – Egy gonosz sértés, mely nem maradhat bosszúlatlan.

– Én voltam az, kit megsértettek – vágott közbe a másik csoportélén lovagló nemes.

– Miféle sértésről van szó, Sir Oltorain? – érdeklődött Mandoral-len.

A két lovag feszengve fordította félre a fejét, és egyik sem vála-szolt.

– Tehát háborút indítottak egymás ellen egy sértés miatt, melyre

még csak nem is emlékeznek? – kérdezte hitetlenkedve Mandoral-len. – Azt gondoltam, uraim, önök komoly emberek, de most már sejtem, hogy igen nagyot tévedtem.

– Arendia nemeseinek nincs jobb dolguk? – csóválta Barak a fejét. – Sir Mandorallent, a fattyút mindannyian ismerjük – horkantot-

ta egy füstös képű, fényezett vértet viselő lovag. – De ki ez a vörösmajom, ki ily modortalanul merészel beszélni a nála feljebb valók-kal?

– Mit szólsz ehhez? – kérdezte a cherek Mandorallent. – Nagyjából igaz – ismerte el a lovag fájdalmas pillantással – , mi-

vel volt egy kis időrendi furcsaság a születésem körül, amely egye-sek szerint megkérdőjelezi származásomat. Ez a lovag Sir Haldorin,távoli harmad-unokatestvérem. Mivel Arendiában egy rokon véré-nek kiontását nem nézik jó szemmel, könnyen szerezhet magának hírnevet azzal, hogy az orrom alá dörgöli e kínos esetet.

– Ostoba szokás – mordult fel Barak. – Cherekben a rokonok sok-kal nagyobb lelkesedéssel mészárolják le egymást, mint az idegene-ket.

– Sajnos ez nem Cherek – sóhajtotta bánatosan Mandorallen. – Megsértenélek vele, ha én rendezném el ezt az ügyet? – kérdez-

te udvariasan Barak. – Nem, egyáltalán nem.Barak közelebb lépett a sötét bőrű lovaghoz. – Barak vagyok. Trellheim grófja – mutatkozott be jól hallhatóan.

– A chereki Anheg király rokona, és szomorúan kell látnom, hogyArendiában bizonyos nemesekbe még az eszüknél is kevesebb jómodor szorult.



92 David Eddings

– Arendia urai nem hatódnak meg az északi királyságnak nevezettdisznóól önjelölt nemeseinek címeitől – vágott vissza hűvösen Sir Haldorin.

– Sértőnek találom a szavaidat, barátom – mondta a cherek vész- jóslóan.

– Én pedig mulatságosnak majomra emlékeztető képedet és gubancos arcszőrzetedet – felelte a lovag.

Barak még csak arra sem vesztegette az időt, hogy kardot ránt -son. Meglendítette hatalmas karját, és ökle emberfeletti erővel csa- pódott a lovag sisakjának. Sir Haldorin üveges szemmel fordult le anyeregből, és fémes csattanással terült el a földön.

– Szeretne még valaki megjegyzést tenni a szakállamra? – kérdez-te nyájasan Barak. – Vigyázzanak, mit mondanak, uraim! – javasolta Mandorallen.

Jól látható elégedettséggel tekintett a magas fűben heverő rokona mozdulatlan testére.

– Némán tűrjük, hogy bátor bajtársunkat ily gálád módon megtá-madják? – kiáltott éles hangon egy lovag Derigen báró csapatából. – Megölni mindet! – És már nyúlt is a kardja után.

– Abban a pillanatban, ahogy kardja elhagyja hüvelyét, ön halottember, lovag uram – szólalt meg Mandorallen halk, jeges hangon.

A lovag keze megállt a levegőben. – Szégyen ez önökre nézve, uraim – folytatta vádlón Mandoral-

len. – Mint bizonyára tudják, az udvariasság s a szokásjog úgy dik-tálja, amíg nem válaszolnak kihívásomra, garantálniuk kell jóma-gam és társaim biztonságát. Válasszanak tehát bajnokot, vagy

álljanak félre. Kezdek belefáradni ebbe a huzavonába, s türelmemis fogytán.A lovagok két csoportja hátrahúzódott tanácskozni, néhány gya-

logos katona pedig felkaptatott a dombtetőre, hogy elvigyék az esz-méletlen Sir Haldorint.

– Aki kardot akart rántani, az egy murgosi volt – mondta halkanGarion.

– Észrevettem – bólintott Hettar villogó szemmel. – Már jönnek is – figyelmeztette őket Durnik. – Megvívok önnel. Sir Mandorallen – jelentette be Derigen báró,

amikor hallótávolságba értek. – Nem kétlem, hogy megszolgáltahírnevét, ám jómagam szintén nem kevés tornán hódítottam el a cí-




met. Megtiszteltetésnek venném, ha kipróbálhatnám ön ellen lán-dzsámat.

– Magam is örömmel mérkőznék meg önnel, lovag uram – csatla-kozott Oltorain báró. – Karomat Arendia számos fertályában félik.

– Pompás – felelte Mandorallen. – Akkor keressünk valami sík te-repet, és fogjunk hozzá. Az idő rohan, nekem és társaimnak pedig-len sürgős dolgunk van délen

Mindannyian leereszkedtek a dombról a lenti síkságra, ahol a lo-vagok két csoportja felsorakozott egy széles sáv mentén, melyen percek alatt letaposták a magas, sárga füvet. Derigen a megtisztítotttérség túlsó végébe lovagolt, ott megfordult, és tompa lándzsája vé-

gét a kengyelvasba támasztva várakozott. – Bátorsága magáért beszél nagyuram! – kiáltotta Mandorallen, éskiválasztotta az egyik lándzsát, amelyiket Durnik vágott neki. – Meg- próbálom nem túl súlyosan megsebesíteni. Készen áll rá, hogy fo-gadja rohamomat?

– Készen. – A báró lecsukta a sisakrostélyát.Mandorallen követte ellenfele példáját, leeresztette lándzsáját, és

megsarkantyúzta harci ménjét. – A körülményeket tekintve bizonyára nem illő tőlem – mormolta

Selyem – , de alig várom, hogy öntelt barátunk megalázó vereségetszenvedjen.

Farkas megsemmisítő pillantást vetett a kis emberre. – Eszedbe se jusson! – Valóban annyira jó? – kérdezte Selyem csalódottan. – Csak figyeld!

A két lovag éles csattanással találkozott középen; a megrendítőerejű ütközésben mindkettejük lándzsája darabokra tört, a fűre élesszilánkok záporoztak. Elrobogtak egymás mellett, aztán megfordul-tak, és visszatértek eredeti kiindulópontjukhoz. Garion észrevette,hogy Derigen bizonytalanul imbolyog lovaglás közben.

A küzdő felek ismét rohamoztak, de megint csak a lándzsájukatsikerült eltörniük.

– Vághattam volna még néhányat – dünnyögte gondterheltenDurnik.

Most Derigen báró még jobban dülöngélt a nyeregben, amikor visszatért a helyére, és a harmadik összecsapásnál lándzsája hegyelecsúszott Mandorallen pajzsáról. Mandorallen azonban nem hibá-zott, és az ütközés ereje lerepítette a bárót a lova hátáról.



94 David Eddings

Mandorallen megállította ménjét, és lenézett ellenfelére. – Képes folytatni a küzdelmet, nagyuram? – kérdezte udvariasanDerigen bizonytalanul talpra állt – Nem adom fel – motyogta, és kardot rántott. – Pompás – biccentett Mandorallen – Már kezdtem félni, hogy

túlságosan súlyos sérülést okoztam – Leugrott a lováról, ő is elő-húzta a kardját, és további késlekedés nélkül lecsapott Derigen fejé-re. Az ütés lepattant a báró sietve felemelt pajzsáról, de Mandoral-len folytatta a támadást. Derigennek mindössze egy vagy kéterőtlen csapást sikerült kiviteleznie, mielőtt ellenfele nehéz kardjaeltalálta sisakja oldalát. A nemes megpördült, és arccal előre elte-

rült a f ű ben. – Nagyuram? – kérdezte aggódva Mandorallen. Lehajolt, a hátárafordította eszméletlen ellenfelét, és felnyitotta a báró sisakjának be-horpadt rostélyát. – Kívánja folytatni?

Derigen nem felelt. Az orrából keskeny patakban szivárgott a vér,szeme pedig fennakadt. Arca elkékült, és testének jobb oldala időn-ként akaratlanul összerándult.

– Mivel e bátor lovag nem képes nyilatkozni – jelentette be Man-dorallen –. ezennel legyőzöttnek nyilvánítom. – Karddal a kezébenkörülnézett. – Kételkedik valaki szavaim igazában?

Senki nem felelt – Akkor valaki elvihetné a párbajtérről – javasolta a lovag. – A se-

besülése nem látszik végzetesnek. Néhány hónap az ágyban, ésolyan lesz, mint régen. – A szemmel láthatóan elsápadt Sir Oltorain-hoz fordult – Folytathatjuk, nagyuram? – kérdezte vidáman. – Tár-

saimmal már alig várjuk, hogy továbbmehessünk.Sir Oltorain már az első összecsapásnál a földre került, és esésközben eltörte a lábát

– Micsoda balszerencse, nagyuram. – Mandorallen kivont karddalközeledett feléje. – feladja?

– Nem tudok felállni – sziszegte Oltorain összeszorított foggal. – Nincs más választásom

– Akkor hát továbbmehetünk? – Szabadon távozhatnak – felelte a földön felevő nemes fájdalmas

fintorral – Még nem! – kiáltotta egy metsző hang. A páncélba öltözött mur -

gosi utat tört magának a lovagok között, és megállt Mandorallenelőtt a lovával.




– Gondoltam, hogy közbe fog avatkozni – mondta halkan Pol Le-szállt a lováról és kilépett a letaposott párbajtérre. – Álljon félre, Sir Mandorallen.

– Nem én. úrnőm – ellenkezett a lovag. – Most!Mandorallen meglepetten engedelmeskedett. – Nos, grolim? – kérdezte Pol kihívóan, és hátravetette a csuklyá-

ját.A lovas férfi szeme elkerekedett, amikor meglátta a fehér hajtin-

cset, majd a következő pillanatban szinte kétségbeesett mozdulattalemelte fel a kezét, és halk szavakat mormolt.

Garion ismét megérezte a különös, sürgető érzést, és a kísérteti-es, morajló üvöltés megtöltötte az elméjét.Pol alakját egy másodpercre mintha különös, zöld ragyogás vette

volna körül A nő intett a kezével, mire a fényburok elenyészett. – Egy kicsit kijöttél a gyakorlatból – mondta. – Esetleg megpróbá-

lod még egyszer?A grolim ezúttal mindkét kezét felemelte, de nem jutott tovább.

Durnik időközben óvatosan megkerülte, és hátulról megközelítettea lovast. Felemelte fejszéjét, és lesújtott a grolim sisakos fejére.

– Durnik! – kiáltotta Pol. – Menj onnan!De a kovács komor arccal újra lesújtott, és a grolim eszméletlenül

csúszott le a nyeregből. – Ostoba! – dühöngött Pol. – Mit gondolsz, mit csinálsz? – Megtámadott téged, Pol úrnő – felelte nyugodtan Durnik. – Szállj le a lóról!

A férfi engedelmeskedett. – Van róla fogalmad, mekkora veszélyben voltál? Meg is ölhetettvolna!

– Márpedig én akkor is meg foglak védeni, Pol úrnő – makacsko-dott Durnik. – Nem vagyok harcos vagy varázsló, de nem fogom en-gedni, hogy bántsanak téged.

A nő szeme meglepetten kitágult, aztán elkeskenyedett, végülmeglágyult a pillantása Garion, aki már egészen kiskora óta mellet-te volt, felismerte az érzelmek gyors váltakozásait. Pol váratlanulmegölelte a döbbent Durnikot

– Te nagy. esetlen, kedves bolond – mondta szeretettel. – Soha netedd ezt még egyszer . soha! Kis híján megállt a szívem miattad!



96 David Eddings

Garion összeszoruló torokkal kapta félre a fejét, és meglátta aFarkas mester szája sarkában bujkáló mosolyt.

A párbajtér mellett felsorakozott lovagok viselkedésében különösváltozás állt be. Néhányan olyan arckifejezéssel néztek körül, mint-ha most ébredtek volna fel egy szörnyű rémálomból. Mások a gon-dolataikba merülve csóválták a fejüket. Sir Oltorain megpróbálttalpra állni.

– Nem, nagyuram. – Mandorallen finoman visszanyomta a földre. – Még a végén valami kárt tesz magában.

– Mit műveltünk? – nyögte a báró bűntudatos arccal. Farkas leszállt a lóról, és letérdelt a sebesült nemes mellé.

– Nem az ön hibája volt – nyugtatta meg Sir Oltoraint. – A hábo-rút a murgosi robbantotta ki. Megmérgezte a gondolataikat, és egy-más ellen fordította önöket.

– Varázslat? – A báró elsápadt.Farkas bólintott. – Nem is közönséges murgosi volt, hanem egy grolim pap. – És a varázslat most már megtört?Farkas ismét bólintott, és az eszméletlen grolimra pillantott. – Verjétek bilincsbe a murgosit! – utasította a báró az összegyűlt

lovagokat. – Tudjuk, hogyan bánjunk el a varázslókkal – mondta ko-moran. – Kihasználjuk az alkalmat, hogy megünnepeljük e szent-ségtelen háború végét. A grolim varázsló elmondta utolsó bűbáját.

– Helyes – felelte Farkas zord mosollyal. – Sir Mandorallen – Oltorain báró elfintorodott, amikor megmoz-

dította törött lábát – , mily módon hálálhatjuk meg önnek és társa-

inak, hogy józan eszünkhöz térítettek minket? – A béke helyreállt, s ez elegendő jutalom – felelte dagályosanMandorallen. – Mert mint az egész világ tudja, én vagyok e királyságlegbékeszeretőbb embere. – Pillantása a földre helyezett hordágy- ban fekvő Lelldorinra tévedt, és mintha hirtelen eszébe jutott volnavalami. – Talán mégis lenne egy kérésem. Társaságunkban utazik egy astur nemesi család ifjú sarja, ki sajnálatos módon megsebesültaz út során. Ha lenne rá mód, az ön gondjaira bíznánk.

– Jelenléte megtisztelő számunkra. Sir Mandorallen – felelte ha- bozás nélkül Oltorain. – Házam asszonyai kitüntető figyelemmelfogják ápolni – Néhány halk utasítást adott az egyik csatlósának,mire a férfi nyeregbe pattant, és elvágtatott az egyik kastély felé.




– Nem hagyhattok itt! – nyöszörögte erőtlenül Lelldorin. – Egy-kétnapon belül képes leszek lovagolni. – Görcsös köhögésben tört ki.

– Nem gondolnám – felelte hűvösen Mandorallen. – Sebedbőlmég nem tisztult ki a méreg, a gyógyulás folyamata hosszas lesz.

– Nem maradok a mimbraték között! – tiltakozott Lelldorin. – In-kább választom az út viszontagságait!

– Ifjú Lelldorin – szólt rá szigorúan, szinte már élesen Mandoral-len – , tudom jól, mennyire irtózol Mimbre polgáraitól. Ám sebedennemsoká tályog képződik, majd gennyedni kezd, azután erőt vesz-nek rajtad a lázrohamok, és csak a terhünkre lennél. Nincs időnk ápolni téged, és nyomorúságod csak hátráltatna minket küldeté-

sünkben.Garionnak a lélegzete is elakadt a lovag brutálisan nyers szava-itól. Szinte már gyűlölködve nézett Mandorallenre, Lelldorin arca pedig elfehéredett.

– Köszönöm, hogy rámutattál a lényegre. Sir Mandorallen – mondta ridegen. – Magamtól is rájöhettem volna. Ha felsegítetek alovamra, azonnal távozom.

– Ott maradsz, ahol vagy – mondta Pol közömbös arccal.Oltorain báró embere egy csapatnyi szolgálóval, valamint egy ti-

zenhét év körüli lánnyal tért vissza, aki keményített brokátból ké-szült rózsaszín ruhát és pávakék köpenyt viselt.

– A fiatalabbik húgom, Ariana – mutatta be Oltorain. – Talpraesettleányzó, s bár még igen fiatal, jól ért a betegek ápolásához.

– Nem fogok sokáig kellemetlenkedni, nagyuram – jelentette kiLelldorin – Egy héten belül visszatérek Asturiába.

Ariana gyakorlottan a fiatalember homlokára tette a kezét. – Nem gondolnám, ifjúúr. Úgy hiszem, látogatása el fog húzódnivalamelyest.

– Egy héten belül távozom – hajtogatta makacsul Lelldorin.A lány vállat vont. – Ahogy jónak látja. Azt hiszem, a bátyám tud nélkülözni néhány

szolgálót, kik ön után mennek, s megfelelő temetési szertartásrólgondoskodnak. Ha nem tévedek, erre harminc mérföldön belül sor fog kerülni

Lelldorin csak tátogott.Pol félrevonta Arianát, és néhány jó tanács kíséretében átadott

neki egy zacskónyi gyógyfüvet. Lelldorin intett Garionnak, aki oda-ment hozzá, és letérdelt a hordágy mellé.



98 David Eddings

– Hát így ér véget – mormolta a fiatalember. – Bárcsak veletek tarthatnék.

– Hamar rendbe jössz – vigasztalta Garion, de tudta, hogy ez nemigaz. – Talán később csatlakozhatsz hozzánk

– Nem – csóválta a fejét Lelldorin. – Attól tartok, nem. – Ismét kö-högött; a fertőzés valószínűleg ráhúzódott a tüdejére. – Nincs sok időnk, ezért jól figyelj! – lihegte erőtlenül

Garion a könnyivel küszködve megfogta barátja kezét. – Emlékszel, miről beszélgettünk aznap reggel, amikor elhagytuk

a nagybátyám házát? – Igen.

– Azt mondtad, egyedül nekem kell eldöntenem, hogy megszeg-hetjük-e a hallgatási fogadalmat, amit Torasinnak és a többieknek tettünk

– Emlékszem. – Rendben. Döntöttem. Felmentelek a fogadalmad alól. Tedd,

amit jónak látsz! – Jobb lenne, ha magadtól mondanád el nagyapának – húzódo-

zott Garion. – Nem tudom – hörögte a fiatalember. – A torkomra forrnának a

szavak. Sajnálom, de én ilyen vagyok. Tudom, hogy Nachak csak fel-használ minket, de a többieknek a szavamat adtam. Én arend va-gyok, Garion. Akkor is tartom a szavam, ha tudom, hogy ezzelrosszat teszek, ezért minden rajtad múlik. Meg kell akadályoznod,hogy Nachak elpusztítsa az országomat! Azt akarom, hogy menj elegyenesen a királyhoz!

– A királyhoz? Sosem hinne nekem. – Hát gondoskodj róla, hogy higgyen. Mondj el neki mindent!Garion a fejét rázta. – Nem, a te nevedet nem fogom említeni, sem Torasinét. Tudod

jól, mit tenne veletek. – Mi nem számítunk. – Lelldorin ismét köhögött. Nachakról beszélek, rólad viszont nem. Mit mondjak neki, hol

találja meg a murgosit? – Tudni fogja. – Az arend fiatalember hangja most már nagyon

gyenge volt. – Nachak nagykövet a Vo Mimbre-i udvarban. A murgo-siak királyának, Taur Urgasnak a személyes képviselője.

Garion a döbbenettől szólni sem tudott.




– Rendelkezésére áll Cthol Murgos bányáinak összes aranya – folytatta Lelldorin. – A terv, amit velem és a barátaimmal ismerte-tett, talán csak egy a tucatnyi másik között, melyeket Arendia el- pusztítására ötölt ki. Meg kell állítanod őt, Garion! Ígérd meg, hogymegteszed! – A fiatalember szeme lázasan csillogott, szorítása Gari-on karján egyre erősebbé vált.

– Megállítom, Lelldorin – fogadta meg Garion. – Nem tudom, ho-gyan, de megállítom bármi áron.

Lelldorin visszaroskadt a hordágyra, ereje elhagyta; mintha csak ennek az ígéretnek a kicsikarása tartotta volna eddig eszméleténél.

– Ég veled, Lelldorin – suttogta könnyes szemmel Garion.

– Ég veled, barátom. – Lelldorin szavát alig lehetett érteni; szemelecsukódott, és Garion kezén meggyengült a szorítás. A fiú rémültdöbbenettel figyelte a sebesültet, amíg meg nem látta a nyakángyengén lüktető pulzusát. Az ifjú arend tehát ha csak egy hajszálonis, de még kapaszkodott az életbe. Garion leeresztette barátja kezéta földre, és eligazgatta rajta a vastag, szürke takarót. Azután felállt,és visszament a lovához; arcán leplezetlenül csorogtak a könnyek.

A búcsúzás rövid és szűkszavú volt, és nemsokára már ismét a Nagy Nyugati Út felé ügettek. A jobbágyok és lándzsás gyalogosok némelyike hangos kiáltásokkal üdvözölte őket, de a távolban máshang is hallatszott. A falukból kiözönlő asszonyok keresni kezdték rokonaikat a harcmezőn fekvő holttestek között, sírásuk és jajveszé-kelésük komor színezetet adott a katonák éljenzésének.

Garion elszántan megsarkantyúzta a lovát, és utolérte Mandoral-lent.

– Mondanom kell neked valamit – szólalt meg dühösen. – Nemfog tetszeni, de nem érdekel. – Valóban? – kérdezte szelíden a lovag. – Úgy vélem, gonosz és visszataszító módon beszéltél az imént

Lelldorinnal. Biztosan azt gondolod magadról, hogy te vagy a világlegdicsőbb lovagja, de én csak egy nagyszájú hencegőnek tartalak,akibe annyi érzés szorult, mint egy darab kőbe. Csak ezt akartammondani.

Ah, azt hiszem, félreértettél, ifjú barátom. Erre szükség volt,hogy meg tudjuk menteni az életét. Az astur ifjonc felettébb bátor,és nincs tekintettel önnönmagára. Ha nem ily módon szólok, ra-gaszkodott volna hozzá, hogy velünk tartson, s ez hamarosan a ha-lálához vezetett volna.



100 David Eddings

– A halálához? – kérdezte gúnyosan Garion. – Pol néni meggyó-gyította volna.

Maga Polgara úrnő volt az, ki tájékoztatott engem, hogy a fiatal-ember élete veszélyben forog. A becsülete miatt nem tehette megvele, hogy megkérjem, folyamodjon gondos ápoláshoz, de ugyaneza becsület azt is megakadályozta, hogy velünk tartson, és késleltes-sen minket. – A lovag fanyarul elmosolyodott. – Azt hiszem, a szava-im miatt ő sem fog jobban kedvelni engem, mint te, cserébe viszontéletben marad, és ez az, ami igazából számít, nincs igazam?

Garion csak bámulta az arrogánsnak tűnő mimbratét, haragja hir -telen célpont nélkül maradt. Fájdalmas tisztasággal látta, hogy épp

most csinált bolondot saját magából. – Sajnálom – mentegetőzött vonakodva. – Nem láttam tovább azorromnál.

Mandorallen vállat vont. – Semmi jelentősége. Már megszoktam, hogy mindig félreérte-

nek. Ám míg én tisztában vagyok vele, hogy a jó ügy érdekében cse-lekszem, nem nagyon aggódom mások véleménye miatt. De azértörülök, hogy lehetőségem volt elmagyarázni neked. Elvégre a baj-társam vagy, és a bajtársak közötti félreértések gyakran vezetnek fö-lösleges konfliktusokhoz.

Csendben lovagoltak tovább, miközben Garion a gondolataitrendezgette. Úgy tűnt, ebben a Mandorallenben mégis több van,mint eddig gondolta.

Elérték az országutat, és délnek fordultak, a fenyegetően tornyo-suló felhők felé.



NYOLCADIK

FEJEZET

z arend síkság hatalmas kiterjedésű, enyhén hullámos, gyéren lakott pusztaság volt. A ki-

száradt fű felett száraz, hideg szél száguldott, az égen piszkosszürke felhők rohantak. A sebesült Lelldorin kénysze-rű hátrahagyása mindannyiuk hangulatára rányomta a bélyegét, ésa következő néhány napon csendben haladtak, alig szóltak egymás-hoz. Garion leghátul lovagolt Hettarral és a málhás lovakkal, meg- próbált minél távolabb maradni Mandorallentől.

Hettar csendes férfi volt, akit szemlátomást nem zavart, hogy órá-kig kell néma csendben lovagolnia; de Garion két nap után nem bírta tovább, és úgy döntött, beszélgetést kezdeményez a sólyomar-cú algarral. – Miért gyűlölöd annyira a murgosiakat? – kérdezte, mert jobbéppen nem jutott eszébe. – Minden alorn gyűlöli a murgosiakat – jött a csendes válasz. – Ezt értem, de nálad mintha valami személyes oka lenne. Vagy

tévedek?Hettar megmoccant a nyeregben, bőrruhája halkan nyikorgott.

– Megölték a szüleimet.



102 David Eddings

Gariont mintha villámcsapás érte volna; az algar szavai ismerőshúrokat pendítettek meg benne.

Hogyan történt? – szakadt ki belőle a kérdés, mielőtt rájött vol-na, hogy a fiatalember talán nem szeretne beszélni róla.

– Hétéves voltam – mondta Hettar érzelemmentes hangon. – El-mentünk meglátogatni anyám családját... ő másik klánból szárma-zott. A keleti gyepűnél haladtunk, amikor egy murgosi portyázócsapat rajtunk ütött. Anyám lova elvesztette az egyensúlyát, és leve-tette őt a hátáról. Mielőtt apámmal felsegíthettük volna, a murgosi-ak odaértek. Sokáig tartott, amíg végeztek velük. Emlékszem,anyám csak egyszer sikoltott fel, közvetlenül a vége előtt. – Az algar

arca komor volt, akár egy szikla felszíne, és egyenletes, halk hangjamég borzalmasabbá tette a történetet. – Miután a szüleim meghal-tak, a murgosiak kötelet kötöttek a lábamra, és vonszolni kezdtek az egyik lovuk mögött. Amikor a kötél elszakadt, azt hitték, már réghalott vagyok, és otthagytak a pusztában. Emlékszem a nevetésük-re. Cho-Hag talált rám néhány nappal később.

Garion lelki szemei előtt – olyan tisztán, mintha maga is ott lettvolna – megjelent egy magára hagyott, sebesült gyermek képe, akiegyedül vonszolja magát Kelet-Algaria síkságain, miközben csak agyász és a határtalan gyűlölet tartja őt életben.

– Tízéves koromban öltem először murgosit – folytatta Hettar ugyanazon a hangon. – Megpróbált elmenekülni előlünk, de énutána vágtattam, és a hátába vágtam a gerelyemet. Sikoltott, amikor a fegyver áthatolt a testén. Ettől sokkal jobban éreztem magam.Cho-Hag azt gondolta, ha látom meghalni a murgosit, az kigyógyít a

gyűlöletemből. De tévedett. – A magas algar arca kifejezéstelen ma-radt, kopaszra borotvált fejének egyetlen tincse vadul lobogott azerős szélben. Furcsa üresség lengte körül, mintha hiányzott volna belőle minden érzelem, csak egy különös kényszer hajtotta volna.

Garion egy pillanatra halványan megérezte, mire gondolt Farkasmester, amikor a megszállott bosszúvágy veszélyeiről beszélt, de ki-söpörte az elméjéből a gondolatot. Ha Hettar együtt tud élni vele,az az ő dolga. Hirtelen mély tiszteletet érzett a fekete bőr be öltözöttmagányos vadász iránt

Farkas közben elmélyült párbeszédet folytatott Mandorallennel.és a két férfi lemaradt, amíg Garionék be nem érték őket. Egy ideigegyütt lovagoltak tovább.




– Ilyen a természetünk – mondta éppen mélabús hangon a fé-nyes páncélú lovag. – Túlságosan büszkék vagyunk, s ez belső há- borúba taszítja szeretett Arendiánkat.

– Ezen pedig lehetne segíteni – felelte Farkas. – Hogyan? A vérünkben van. Jómagam a legbékésebb emberek

közé tartozom, de az országban dúló háborúskodás fertőzése mégengem is elkapott. Ráadásul a kasztok közötti különbségek túlságo-san nagyok, túl mélyre vannak ágyazódva történelmünkben. A lel-künket kellene megtisztítani. A béke nem fog soká tartani, barátom.Jelen pillanatban is astur nyílvesszők suhannak az erdőben mimb-rate célpontokat keresve, a mimbraték pedig megtorlásként astur

házakat gyújtanak fel, s foglyokat mészárolnak le. Attól tartok, a há- ború elkerülhetetlen – Nem, nem az. – Hogyan lehetne megakadályozni? Ki tudná meggyógyítani őrü-

letünket? – Ha kell, akkor én – mondta halkan Farkas, és hátrahúzta szürke

csuklyáját.Mandorallen kedvetlenül elmosolyodott. – Értékelem jó szándékodat, Belgarath, de ez még számodra is le-

hetetlen feladat. – Semmi sem lehetetlen, Mandorallen – közölte Farkas tárgyila-

gos hangon – A legtöbbször nem szeretek beleavatkozni más emberek szórakozásába, de nem hagyhatom, hogy Arendia éppen most boruljon lángba. Ha szükséges, közbelépek, és gátat szabok ennek az ostobaságnak.

– Valóban rendelkezel ekkora hatalommal? – kérdezte Mandoral-len sóvárogva, mintha nem tudná rávenni magát, hogy elhiggye. – Igen – vakargatta meg rövid, fehér szakállát Farkas. – Ami azt il-

leti, igen.Mandorallen arca meglepetést és egy kis csodálatot is tükrözött

az öregember halk kijelentése hallatán, és nagyapja szavait még Ga-rion is zavarba ejtőnek találta. Ha Farkas egymaga meg tud akadá-lyozni egy háborút, akkor biztosan nehézség nélkül hozzásegíthet-né őt is a bosszúja beteljesítéséhez. Még egy dolog, ami azelkövetkező időkben nem hagyja majd nyugodni.

Selyem lovagolt vissza hozzájuk. – A Nagy Vásár itt van előttünk – jelentette a patkányképű férfi. –

Megállunk, vagy inkább kikerüljük?



104 David Eddings

– Megállhatunk – felelte Farkas. – Már majdnem beesteledett, ésszükségünk van további készletekre az útra.

– A lovaknak is pihenniük kéne – tette hozzá Hettar. – Már kezde-nek tiltakozni.

– Mondhattad volna. – Farkas hátranézett a teherhordó állatokra. – Még nincsenek kimerülve – felelte Hettar – , de egyre jobban

sajnáltatják magukat. Természetesen túlzásba viszik, de egy kis pi-henés valóban nem ártana nekik.

– Túlzásba viszik? – kérdezte megütközve Selyem. – Ugye nem aztakarod mondani, hogy a lovak is tudnak hazudni?

– Dehogynem – vonta meg a vállát Hettar. – Állandóan hazudnak,

ráadásul nem is rosszul.Selyem egy pillanatra mintha felháborodott volna a gondolatra,aztán hirtelen elnevette magát.

– Ettől valahogy visszatért a világmindenség rendjébe vetett hi-tem.

Farkas fájdalmas tekintettel nézett rá. – Selyem, te egy nagyon gonosz ember vagy, tudsz róla? – Legalábbis mindent megteszek – felelte gunyorosan a drasni-

ai.Az arendiai Nagy Vásár a Nagy Nyugati Út és az Ulgolandból érke-

ző hegyi út kereszteződésében állt. Számtalan kék, vörös és sárgasátor sorakozott egymás mellett, minden irányban több mérföldhosszan. Úgy nézett ki az egész, mint egy színpompás város az egy-hangú síkság közepén; a színes zászlók és szalagok büszkén lobog-tak az állandó, egyenletes szélben.

– Remélem, lesz időm egy kis üzletelésre – jegyezte meg Selyem,amikor az alacsony domb oldalán elindultak a vásár felé. A kis ember hegyes orra izgatottan remegett. – Már kezdek kijönni a gyakor-latból.

Fél tucat nyomorúságos, sárfoltos koldus állt az út mellett, kö-nyörgőn előrenyújtott kézzel. Mandorallen megállt egy pillanatra,és odadobott nekik néhány pénzérmét.

– Nem kéne bátorítanod őket – morogta Barak. – A könyörületesség jog s kötelesség is egyben, Barak nagyuram –

felelte a lovag. – Miért nem építenek itt házakat? – kérdezte Garion Selyemtől,

miközben a vásár közepe felé tartottak.




– Mert senki nem marad itt olyan sokáig. A Vásár állandóan ittvan, de a lakosság igencsak változó. Emellett az épületek után adóz-ni kell, a sátrak után viszont nem.

A kereskedők közül, akik kiálltak a sátruk bejáratába, hogy szem-ügyre vegyék a csapatot, néhányan ismerhették a drasniait; visszafo-gottan, arcukon jól látható gyanakvással köszöntötték a férfit.

– Úgy látom, a híred megelőzött – jegyezte meg gonoszkodva Ba-rak.

– Ez a hírnév ára – vont vállat Selyem. – Nem fenyeget az a veszély, hogy valaki a másik kereskedőt isme-

ri fel benned? – kérdezte Durnik. – Akit a murgosiak is keresnek?

– Ambarra gondolsz? Nem túl valószínű. Ambar nem jár gyakranArendiában, és még csak nem is hasonlít Radekre. – De hiszen ugyanaz az ember – vitatkozott Durnik. – Mindk ettő

te vagy. – Te meg én tudjuk – emelte fel az ujját Selyem – , de ők nem. Ne-

ked én mindig ugyanúgy nézek ki, de az idegenek szemében min-dig másképp festek.

Durnikot azonban nem sikerült meggyőznie. – Radek, öreg barátom! – kiáltotta egy kopasz drasniai kereskedő

az egyik közeli sátor elől. – Delvor! – derült fel Selyem arca. – Évek óta nem láttalak! – Úgy látom, jól megy a sorod – jegyezte meg a kopasz. – Lassanként ezt is elértem – szerénykedett Selyem. – És te mos-

tanában mivel üzletelsz? – Van néhány mallorcai szőnyegem. A helyi nemesek némelyike

érdeklődik, de soknak találják az árat. – Beszéd közben a keze ön-álló életet élt. A nagybátyád üzent, hogy segítsünk neked útköz-ben. Szükséged van valamire? – Mit szállítasz azokban a zsákok- ban? – kérdezte hangosan.

– Sendariai gyapjút – felelte Selyem – , és néhány más apróságot. – Láttál murgosiakat a Vásárban?

– Csak egyet, de egy héttel ezelőtt az is továbbment Vo Mimbré-be. A Vásár túlsó végében viszont van néhány nadrak...

– Messze kerültek otthonról – mutogatta Selyem. – Üzletelnek? – Meg nem tudnám mondani. – El tudsz látni minket készletekkel egy-két napra? – Megbeszélhetjük – felelte Delvor egy kacsintás kíséretében.



106 David Eddings

Selyem mozdulatai elárulták a patkányképű drasniai meglepeté-sét.

– Az üzlet az üzlet – mutogatta Delvor – Térjetek be hozzám – in-vitálta őket hangosan. – Iszunk egy kupa bort, és harapunk valamit.Évek óta nem beszélgettünk.

– Örömmel – bólintott kelletlenül Selyem. – Csak nem méltó ellenfélre akadtál, Kheldar herceg? – érdeklő-

dött Pol gúnyos mosollyal, miközben a kis ember lesegítette a lórólDelvor színes sátra előtt.

– Delvorban? Nem mondanám. Már évek óta próbál felnőni hoz-zám... mióta egy Yar Gorak-i üzletemnek köszönhetően kisebb va-

gyont veszített. De azért egy ideig hagyom, hadd higgye, hogy fö-lém kerekedett. Ettől jobban érzi magát, és én is sokkal jobbanfogom élvezni, amikor kirántom alóla a szőnyeget.

– Te javíthatatlan vagy – nevetett a nő. Selyem rákacsintott.Delvor sátrának belsejében vöröses derengés uralkodott a csillo-

gó réztálcákban álló gyertyák hívogató meleg fényének köszönhető-en. A padlót sötétkék szőnyeg fedte, és mindenfelé vörös ülőpár -nák hevertek. Amint beértek, Selyem gyorsan megejtette a bemuta-tásokat.

– Megtisztelsz, Bölcs Öreg. – Delvor mélyen meghajolt Farkas,majd Pol előtt. – Miben lehetek segítségetekre?

– Jelenleg leginkább információra van szükségünk – felelte a va-rázsló, és kibújt vastag köpenyéből. – Néhány napi járóföldre észak-ra összefutottunk egy bajkeverő grolimmal. Meg tudnád mondani

nekünk, mi zajlik a Vo Mimbre-i úton? Nem szeretnék belebotlanimég egy ehhez hasonló jószomszédi csetepatéba. – Körbekérdezősködöm – ígérte a kereskedő. – Én is körülnéznék – mondta Selyem. – Köztünk legyen szólva,

Delvorral ketten több információt tudunk összeszedni a Vásárban,mint bárki más.

Farkas kérdőn nézett a drasniaira. – A boktori Radek sosem hagy ki egy jó lehetőséget az üzletelésre

– magyarázta egy kicsit túl gyorsan a kis ember. – Furcsán nézne ki,ha én is a sátorban maradnék.

– Értem. – Elvégre nem szeretnénk feladni az álcánkat, ugye? – kérdezte Se-

lyem ártatlanul, de hosszú orra közben egyre hevesebben remegett.




– Rendben – adta meg magát Farkas. – De ne vidd túlzásba! Reg-gel nem szeretnék arra ébredni, hogy a sátor előtt egy hordányi fel-háborodott vevő a fejedet követeli.

Delvor hordárai leszedték a csomagokat a málhás lovakról, és azegyikük megmutatta az utat Hettarnak a Vásár melletti karámok-hoz. Selyem a zsákokban kotorászott nagy igyekezettel. Delvor sző-nyegén egyre magasabbra tornyosultak az apró, de annál értéke-sebb árucikkek; végül megfogta a szövet sarkait, és erős zsákotrögtönzött belőle.

– Most már tudom, miért volt szükséged annyi pénzre Camaar- ban – jegyezte meg szárazon Farkas.

– Ez is az álca része – magyarázkodott Selyem. – Radek mindenútjára magával szokott vinni néhány apróságot. – Ez egy igen kényelmes indok – szólt közbe Barak – , de azért

nem szeretném, ha miattad mennénk tönkre. – Ha egy órán belül nem duplázom meg öreg barátunk vagyonát,

végleg visszavonulok – ígérte Selyem. – Ó, majdnem elfelejtettem.Szükségem lesz Garionra, ő lesz a hordárom. Radek sehová nemmegy hordár nélkül.

– Próbáld nem túlzottan megrontani – figyelmeztette Pol.Selyem elegánsan meghajolt, és ferdén a fejébe csapta kék bár-

sonykalapját. Aztán a kincseit tartalmazó zsákot cipelő Garionnal asarkában nekivágott a Nagy Arend Vásárnak, akár egy csatába indu-ló harcos.

Három sátorral odébb egy kövér tolnedrai kereskedő túlságosan problémásnak bizonyult, és sikerült megvásárolnia tőlük egy ékkö-

ves tőrt mindössze háromszoros áron, de valamivel odébb kétarend kalmár megvett egy-egy teljesen azonos – ám más áron adott – ezüstserleget, és ezzel máris kiegyenlítették a „hátrányt”.

– Szeretek arendekkel üzletelni – vigyorgott elégedetten Selyem,miközben továbbhaladtak a sátrak között húzódó sáros úton.

A ravasz kis drasniai végigvonult a Vásáron, és hihetetlen károkatokozott a többi kerekedőnek. Ahol nem tudott eladni, ott vásárolt;ahol nem tudott vásárolni, cserélt; és ahol cserélni sem tudott, ott pletykák és információk után kérdezősködött. Azok a kufárok, akik ravaszabbak voltak a többinél, a közeledését látva gyorsan elrejtőz-tek. Gariont magával ragadta a kis ember lelkesedése, és kezdtemegérteni barátja vonzódását ehhez a játékhoz, ahol maga a haszon



108 David Eddings

csak másodlagos jelentőségű volt, eltörpült a másik átverése mel-lett.

Igen széles körből választott magának áldozatokat. Szívesen üzle-telt bárkivel, saját területén szállt szembe az ellenféllel. Tolnedra-nok, arendek, cherekek, drasniaiak, sendarok – mind elbuktak. Adélután közepére minden árujától megszabadult, amit Camaarbólhozott magával. Tömött erszénye vidáman csilingelt, és Garion mégmindig egy teli zsák alatt görnyedt, de abban már kizárólag új áruk voltak.

Selyem azonban nem volt elégedett. Egy kicsi, díszes üvegpalac-kot egyensúlyozott a tenyerén séta közben. A parfümös üvegcséért

két elefántcsont borítású wacite verseskötetet adott egy rivai keres-kedőnek. – Mi a baj? – kérdezte Garion, amikor elindultak vissza, Delvor

sátra felé. – Nem tudom, ki járt jobban – felelte Selyem kurtán. – Tessék? – Fogalmam sincs, mennyit ér ez a holmi. – Akkor miért vetted meg? – Nem akartam, hogy lássa, nem vagyok tisztában az árával. – Add el valaki másnak! – Hogyan adjam el, ha nem tudom, mit kérjek érte? Ha túl sokat

kérek, szóba sem állnak velem; ha túl keveset, az egész Vásár rajtamfog nevetni.

Garion halkan kuncogott. – Nem hiszem, hogy ez annyira mulatságos lenne – húzta fel az

orrát Selyem. Még akkor is lehangolt és ingerlékeny volt, amikor beléptek a sátorba. – Itt a pénzed, amit ígértem – morogta mogor-ván, és beleöntötte az érméket az öregember kezébe.

– Mi bajod van? – kérdezte a varázsló a drasniai mogorva arcát ta-nulmányozva.

– Semmi – vakkantotta Selyem, de amikor Polra nézett, hirtelenszéles mosoly ömlött szét az arcán. – Drága Polgara űrnőm. kérlek,fogadd el ezt az apróságot legmélyebb tiszteletem jeleként! – Azzalünnepélyes meghajlás kíséretében átnyújtotta az üveget a nőnek.

Pol arcán az öröm és a gyanakvás kifejezése keveredett egymás-sal. Elvette a férfitól a kis üvegcsét, és óvatosan kihúzta belőle a szo-rosan záró dugót. Előkelő mozdulattal megdörzsölte vele a csukló- ja belső felét, majd felemelte a kezét, és megszagolta a parfümöt.




– Ó, Kheldar! – lelkendezett. – Ez valóban herceghez illő ajándék!Selyem mosolya elhalványult kissé, és a drasniai éles tekintettel próbálta megállapítani, hogy a nő gúnyolódik vele, vagy komolyan beszél. Végül nagyot sóhajtott, és kiment a sátor elé, miközben a ri-vaiak kétszínűségéről mormogott valamit magában.

Nem sokkal később Delvor is visszatért. Csíkos köpenyét a sarok - ba hajította, és kezét az egyik rézserpenyő fölé nyújtotta.

– A hallottak alapján innen Vo Mimbréig minden nyugodt éscsendes – jelentette Farkasnak – , viszont az imént érkezett a Vásár- ba öt murgosi, és velük egy tucatnyi thull.

Hettar felkapta a fejét, sólyomszerű arcára éberség költözött.

Az öreg varázsló elkomorodott. – Északról vagy délről jöttek? – Azt mondják, Vo Mimbréből érkeztek, de a thullok csizmájára

vörös agyag rakódott. Nem tudok róla, hogy a Vásár és Vo Mimbreközött ilyen lenne a talaj.

– Nem is – jelentette ki határozottan Mandorallen. – Agyagot csak északon lehet találni.

Farkas bólintott. – Szólj Selyemnek, hogy jöjjön be! – mondta Baraknak.Az óriás szó nélkül engedelmeskedett. – Nem lehet véletlen egybeesés? – kérdezte Durnik. – Inkább ne bízzunk semmit a véletlenre – felelte az öreg. – Meg-

várjuk, amíg beesteledik, és csökken a forgalom, aztán észrevétle-nül kisurranunk innen.

Selyem visszajött, és néhány rövid mondatot váltott Delvorral.

– A murgosiak hamar rá fognak jönni, hogy itt vagyunk – vakar-gatta elgondolkodva a szakállát Barak. – Akkor aztán a sarkunkbanfognak loholni egészen Vo Mimbréig. Nem lenne egyszerűbb, haHettarral és Mandorallennel lecsapnánk rájuk? Öt halott murgosisenkit nem tud követni.

Hettar riasztó lelkesedéssel bólintott. – Nem tudom, mennyire örülnének egy csetepaténak a Vásárra

vigyázó tolnedrai légionáriusok – mondta Selyem vontatottan. – Az.őröket rendszerint felizgatja néhány megmagyarázhatatlan hullalátványa. Gondolom, bántja a szépérzéküket.

Barak vállat vont. – Csak egy ötlet volt.



110 David Eddings

– Nekem is van egy. – Delvor ismét magára kapta a köpenyét. – Anadrakok pavilonjai mellett verték fel a sátraikat. Megyek, üzletelek velük egy kicsit. – Elindult a kijárat felé. de félúton megtorpant. – Nem tudom, hogy jelent-e valamit, de megtudtam, hogy a vezető- jük egy Asharak nevű murgosi.

A név hallatán Garion ereiben megfagyott a vér. Barak füttyentett,és hirtelen sokkal éberebbnek tűnt.

– Erről a fickóról előbb vagy utóbb gondoskodnunk kell, Belga-rath.

– Ismeritek? – Delvor mintha meg sem lepődött volna. – Már találkoztunk egyszer-kétszer – felelte Selyem félvállról

– Kezd kellemetlenné válni – szólalt meg Pol is. – Nos, majd szemügyre veszem. – Delvor ismét elindult.Garion félrehúzta a ponyvát a kereskedő előtt, de amikor kiné-

zett a sátorból, meglepett kiáltás hagyta el a torkát, és gyorsanvisszahúzódott a bejáratból.

– Mi az? – kérdezte Selyem. – Azt hiszem, Brillt láttam odakint – Hadd nézzem meg – mondta Durnik, és résnyire elhúzta a

ponyvát. Garionnal együtt kikémleltek, és meglátták a sáros utcánőgyelgő ismerős alakot. Brill nem sokat változott, mióta elhagyták Faldor birtokán. Zubbonya és nadrágja még mindig szakadozott ésfoltos volt, arca ugyanolyan borotválatlan, szeme pedig egészségte-len fehérséggel csillogott.

– Ez bizony ő – állapította meg a kovács. – A mi illatozó barátunk. – Szabad lesz? – kérdezte Delvor udvariasan, és Durnik válla felett

kinézett. – Ó, tehát róla van szó. A nadrakoknak dolgozik. Ezt kissékülönösnek találtam, de nem látszott fontosnak a fickó, ezért nemis nyomoztam utána.

– Durnik – mondta gyorsan Farkas – , lépj ki a sátorból, hogy biz-tosan meglásson, de ne hozd a tudomására, hogy te is tudsz róla.Miután észrevett, gyere vissza! Siess, nehogy elmenjen!

Durnik zavartnak tűnt. de engedelmeskedett. – Mire készülsz, apám? – kérdezte Pol élesen. – Ne vigyorogj ilyen

önelégülten! Fogalmad sincs róla, mennyire idegesítő – Tökéletes – dörzsölte össze a tenyerét oda sem figyelve Farkas.Durnik gondterhelt arccal tért vissza. – Meglátott. Biztos vagy benne, hogy jó ötlet volt?




– Természetesen – felelte a varázsló. – Asharak nyilvánvalóan mi-attunk van itt, és átkutatja utánunk az egész Vásárt.

– És miért könnyűjük meg a dolgát? – firtatta Pol. – Nem könnyítjük meg. Asharak már máskor is használta Brillt.

Murosban, emlékszel? Azért hozta magával ide is, mert ő felismer engem, téged, Durnikot és Gariont, esetleg még Barakot és Selyem barátunkat is. Ott van még?

Garion kikémlelt a keskeny nyíláson, és rövid szemlélődés utánfelfedezte a rejtőzködő Brillt két sátor között, az utca túloldalán.

– Ott van. – Ott is kell tartanunk. Gondoskodnunk kell róla, hogy ne unja el

magát, mert akkor visszamegy, és jelenti Asharaknak, hogy itt va-gyunk.Selyem Delvorra nézett, és mindketten egyszerre kezdtek nevet-

ni. – Mi olyan mulatságos? – kérdezte gyanakodva Barak. – Ha drasniai lennél, te is értékelnéd – felelte Selyem, és elisme-

rően nézett Farkasra. – Néha még engem is meghökkentesz, öreg barátom.

Az öreg kacsintott. – Én még mindig nem értem a terved – vallotta be Mandorallen. – Szabad elmondanom? – kérdezte Selyem Farkast, és a lovaghoz

fordult. – Nagyon egyszerű, Mandorallen barátom. Asharak arraszámít, hogy Brill megtalál minket, de amíg le tudjuk kötni a fickót,nem fog visszamenni Asharakhoz, hogy beszámoljon neki rólunk.Asharak szeme a kezünkben van, és így hátrányba kerül velünk

szemben. – De ez a kíváncsi sendar követni fog minket, ha elhagyjuk a sát-rat, nem? Amikor kilovagolunk a Vásárból, a murgosi máris a nyo-munkban lesz.

– A sátor hátsó része egyszerű ponyva – mutatott rá Selyem. – Egyéles késsel annyi kijáratot vágsz magadnak, amennyit csak akarsz.

Delvor arca megrándult, de aztán beletörődően sóhajtott – Megyek, megnézem azt a murgosit. Talán még jobban fel tudom

tartani. – Durnik és én veled megyünk – ugrott fel Selyem. – Te az egyik

irányba indulsz, mi a másikba. Brill minket követ majd. és egy időután visszavezetjük ide.

Delvor bólintott, és mindhárman elhagyták a sátrat.



112 David Eddings

– Nincs ez feleslegesen túlbonyolítva? – kérdezte savanyú képpelBarak. – Brill nem ismeri Hettart. Ő kimehetne hátul, és az embe-rünk hátába kerülve kést döfhetne a szívébe. Aztán bedobnánk ahulláját a csomagok közé, és valahol útközben megszabadulnánk tőle, ha már elhagytuk a Vásárt.

– Asharak hiányolná – csóválta a fejét Farkas. – Azt akarom, hogyegy idő után mondja meg a murgosinak, hogy a sátorban vagyunk.Ha egy kis szerencsénk van, talán egy napig is odakint fognak vára-kozni, mire rájönnek, hogy átvertük őket.

Az elkövetkező néhány órában a csapat tagjai felváltva mentek kia sátor elé, hogy elvégezzék rövid és teljesen szükségtelen, képze-

letbeli feladataikat, csak hogy lekössék az árnyékból leskelődő Brillfigyelmét. Amikor Garion kilépett az alkonyatba, megpróbált telje-sen gyanútlanul viselkedni, bár a bőre viszketett Brill tekintetétől.Bement a Delvor áruit rejtő sátorba, és várt négy-öt percet. A né-hány sorral odébb álló kocsmasátor felől érkező zaj természetelle-nesnek tűnt a Vásár egyre sűrűsödő sötétségében, miközben a fiúidegesen toporgott a sátorban. Végül vett egy mély lélegzetet, és is-mét kilépett az utcára; úgy tett, mintha a hóna alatt cipelne valamit.

– Megtaláltam, Durnik! – jelentette be, amikor odaért a fősátor bejáratához.

– Nem kell rögtönöznöd, kedvesem – szólt rá Pol. – Csak azt akartam, hogy természetesebbnek tűnjön – felelte a fiú

ártatlanul. Nem sokkal ezután Delvor is visszatért, és a sátor melegében vár-

ták, hogy odakint besötétedjen, és kiürüljenek az utcák. Amikor

úgy gondolták, eljött az idő, Delvor hordárai kicipelték a csomago-kat a hátsó falba vágott résen. A kereskedő, Selyem és Hettar is ve-lük tartottak a Vásár melletti karámhoz, ahol a lovakat őrizték, atöbbiek viszont még maradtak egy darabig, nehogy Brill elveszítseaz érdek lődését. A megtévesztés utolsó lépéseként Barak és Farkasa sátor előtt megbeszélték az ulgolandi Prolguba vezető út állapo-tát.

– Nem biztos, hogy beválik – ismerte el Farkas, miután visszatér-tek. – Asharak tudja, hogy dél felé tartunk, Zedar nyomában, de haBrill elmondja neki, hogy Prolguba megyünk, talán megosztja azerőit, hogy mindkét utat szemmel tarthassa. – Körülnézett a sátor- ban. – Rendben, indulás!




Egyesével kisurrantak a ponyván hasított résen, és átlopakodtak aszomszédos utcára. Onnantól már kényelmes léptekkel, minél ke-vesebb feltűnést keltve folytatták útjukat a lovakhoz. Elhaladtak akocsmasátor mellett, ahonnan hangos énekszó szűrődött ki. Mos-tanra az utcák szinte teljesen kiürültek, és a sátorvároson végigsöp-rő könnyű, éjszakai szél meglobogtatta a szalagokat és zászlókat.

Hamarosan elérték a Vásár szélét, ahol Hettar, Selyem és Delvor már várták őket a lovakkal.

– Sok szerencsét – búcsúzott el tőlük Delvor, miközben nyeregbeszálltak. – Amíg tudom, feltartom a murgosiakat.

Selyem kezet rázott a barátjával.

– Azért azt szeretném tudni, hogy honnan szerezted azokat azólomérméket.Delvor rákacsintott, de nem válaszolt. – Miről van szó? – érdeklődött Farkas. – Delvor szerzett néhány tolnedrai koronát, és befuttatta őket

arannyal. Egy keveset elrejtett belőlük a murgosiak sátrában, a töb- bivel pedig holnap reggel elmegy a légionáriusokhoz, és megvádol- ja a murgosiakat, hogy ilyen érmékkel kereskednek. Amikor a kato-nák átkutatják a sátrukat, meg fogják találni a hamisított pénzeket.

– A tolnedraiak számára a pénz nagyon sokat jelent – mondta Ba-rak. – Ha eléggé felizgatják magukat, még akasztásra is sor kerülhet.

Delvor önelégülten vigyorgott. – Az aztán nagy szégyen lenne, nem igaz?Elindultak az országút felé. Felhős éjszaka volt, és amint kiértek a

nyílt terepre, a szél is észrevehetően harapósabbá vált. Mögöttük a

Vásár úgy csillogott és sziporkázott az éjszakai égbolt alatt, akár egyhatalmas város. Garion összehúzta magán a köpenyét. Magányosérzés volt egy szeles éjszakán a sötét úton lovagolni, miközben min-denki másnak volt tüze, ágya és négy védelmet adó fala

Nemsokára elérték a Nagy Nyugati Út sápadt szalagját, amely üre-sen kígyózott a sötét, hullámos arend síkságon, és ismét dél feléfordultak.



KILENCEDIK

FEJEZET

ajnal előtt nem sokkal felerősödött a lég-mozgás, és mire a keleten húzódó alacsony

dombhátak felett világosodni kezdett az ég,már viharos szél fújt. Garion addigra kába volt a kimerültségtől, elméje álomszerű önkívületbe süllyedt Társai arca a sápadt, de egyre erő-södő fényben idegennek tűntek számára, és néha még azt is elfe-lejtette, miért lovagolnak egyáltalán Mintha egy csapat komor ar-

cú idegen ragadta volna el, akik ismeretlen cél felé vonszolják őtaz egyhangú, kietlen vidéken; köpenyük szárnya sötéten lobogottmögöttük, akár csak az alacsonyan sodródó szürkés felhők. Külö-nös gondolat ötlött az eszébe Az idegenek bizonyára fogságbantartják , megpróbálják őt elragadni valódi barátaitól. Minél továbblovagoltak, ez az elképzelés annál inkább gyökeret vert benne, éselkezdett félni.

Hirtelen – maga sem tudta volna megmondani, miért – megfordí-

totta a lovát, letért az útról, és vágtatva nekivágott a mezőnek; gyor -san távolodott a többiektől.

– Garion! – Egy éles női hang kiáltott hátulról, de ő belevágta a sar-kát a ló oldalába, és még gyorsabb vágtára ösztökélte az állatot




Egyikük üldözőbe vette – egy félelmetes kinézetű, fekete bőrbe öl-tözött, borotvált fejű férfi, akinek egyetlen meghagyott hajtincse va-dul csapkodott a szélben. Garion pánikba esve hajszolta lovát, meg- próbálta még nagyobb sebességre bírni, de az ijesztő lovas még így iskönnyedén utolérte, és kirántotta a kezéből a kantárszárat.

– Mit művelsz? – mordult rá a fiúra.Garion csak nézett rá, képtelen volt megszólalni.Aztán ott termett a kék köpenyes nő, majd sorban a többiek is

megérkeztek. Leszállt a lováról, és szigorú arccal méregette Gariont.Magas, hideg tekintetű, fejedelmi vonásokkal rendelkező nő volt. Sö-tét hajában szinte világított egyetlen hófehér tincse. Garion reszke-

tett. Félt ettől a nőtől. – Szállj le a lóról! – parancsolt rá az. – Csak finoman, Pol – csitította egy ősz hajú, gonosz arcú öregem-

ber.Amikor egy vörös szakállú óriás fenyegetően megindult felé, Gari-

on kis híján zokogni kezdett rémületében, és további utasítás nélküllecsúszott a nyeregből.

– Gyere ide! – mondta a nő, és Garion remegve indult el felé. – Add ide a kezed!

A fiú habozva felemelte a kezét, és a nő megragadta a csuklóját,majd felfelé fordította a tenyerét, melyen egy csúf, gyűlöletes anya- jegy terpeszkedett, és hozzáérintette a fehér hajtincshez.

– Pol néni! – robbant ki Garionból, és a rémálom egyszeriben ele-nyészett. Nagynénje magához szorította, és nagyon sokáig tartottaígy A fiú különös módon most egyáltalán nem szégyellte a többiek

előtt ezt a nyílt érzelemnyilvánítást. – Ez komoly dolog, apám – mondta Pol az öregnek. – Mi történt, Garion? – kérdezte nyugodt hangon Farkas. – Nem tudom. Olyan volt, mintha egyikőtöket sem ismertem vol-

na, mintha az ellenségeim lennétek, és nem akartam mást. mint el-menekülni előletek, és visszatérni az igazi barátaimhoz.

– Viseled még az amulettet, amelyet tőlünk kaptál? – Igen. – Levetted valamikor azóta, hogy megkaptad? – Csak egyszer. Amikor a tolnedrai helyőrségben megfürödtem. – Nem szabadott volna levenned – sóhajtott Farkas. – Soha, semmi-

lyen okból. Szedd elő a zubbonyod alól. Garion előhúzta a különös mintázatú medált.



116 David Eddings

Az öreg varázsló is elővett egy fényesen csillogó medált, mely egyolyan élethű, két lábon álló farkast ábrázolt, hogy Garion azt hitte, avadállat mindjárt életre kel, és elrohan.

A még mindig Gariont átkarolva tartó Pol következett. Az ő medál- ján egy bagoly látszódott.

– Fogd a jobb kezedbe, kedvesem – utasította a fiút, és összeszorí-totta Garion ujjait a medál körül. Aztán saját amulettjét a jobb kezébefogta, a balt pedig Garion összezárt öklére helyezte. Farkas ugyanezttette saját talizmánjával.

Garion tenyere bizseregni kezdett, mintha a medál életre kelt vol-na.

Farkas és Pol egymás szemébe néztek, és Garion kezében egyreerősebbé vált a bizsergés. Az elméje mintha tágra nyílt volna, és külö-nös képek villantak fel a szeme előtt. látott valahol, nagyon magasanegy szobát. A kandallóban tűz égett, de fa nem volt benne. Az asztal-nál egy öregember ült, aki nagyon hasonlított Farkas mesterre, demégsem ő volt. Mintha egyenesen Gariont nézte volna barátságos,szeretetteljes tekintettel. A fiút hirtelen elöntötte az öregember irántérzett szeretet.

– Ennyi elég lesz. – Farkas elengedte Garion kezét. – Ki volt ez az öregember? – kérdezte a fiú. – A mesterem. – Mi történt? – érdeklődött aggódó arccal Durnik. – Jobb, ha nem is beszélünk róla – felelte Pol. – Tudnál tüzet rakni?

Ideje reggeliznünk. – Van ott néhány fa, talán menedéket találunk köztük a szél elől –

mutatta a kovács.Ismét lóra szálltak, és elindultak az apró liget felé.Evés után egy darabig még a tűz körül üldögéltek. Fáradtak voltak,

és egyiküknek sem volt kedve újból szembenézni a fagyos reggellel.Garion különösen kimerültnek érezte magát, és azt kívánta, bárcsak sokkal fiatalabb lenne, hogy Pol néni mellé ülhessen, és a fejét a nőölébe hajtva alhasson egyet, éppúgy, mint régen. A hajnalban történ-tek miatt nagyon egyedül érezte magát, és még mindig meg volt ré-mülve.

– Durnik, milyen madár az ott? – kérdezte nem is annyira kíváncsi-ságból, mint inkább, hogy megfeledkezzen rossz hangulatáról.

– Egy holló – felelte a kovács a fejük felett köröző madárra nézve. – Én is így gondolom. De a hollók nem szoktak körözni.




Durnik összeráncolta a homlokát. – Talán észrevett valamit a földön. – Mióta van ott? – sandított fel Farkas is az égre. – Azt hiszem, akkor pillantottam meg először, amikor átvágtunk a

mezőn – felelte Garion.A varázsló Polra nézett. – Mit gondolsz?A nő Garion ruháját varrta, de most felnézett. – Látom – mondta különös, méricskélő arckifejezéssel. Garion ismét érezte a furcsa bizsergést, és egy hirtelen ötlettől ve-

zérelve megpróbált az elméjével kinyúlni a madár felé.

– Garion, fejezd be! – szolt rá Pol anélkül, hogy ránézett volna. – Elnézést – kért gyorsan bocsánatot, és visszahúzta az érzékeit.Farkas különös tekintettel nézett rá, aztán csak kacsintott egyet. – Chamdar az – mondta nyugodtan Pol. Beledöfte a tűt az anyagba,

félretette a ruhát, aztán felállt, és megszabadult kék köpenyétől. – Mit tervezel? – kérdezte Farkas. – Azt hiszem, elbeszélgetek vele egy kicsit. – A nő karomszerűen

behajlította az ujjait. – Sosem kapod el. A te tollaid túl puhák az ilyen erős szélhez. – Az

öregember végigfuttatta tekintetét a borús égbolton. – Ott – mutatottegy alig látható pontra a dombok felett. – Te jössz, Pol. Én nem értek annyira a madarakhoz.

– Rendben, apám. – Tekintetét a pontra szegezte, és Garion fejé- ben a bizsergés felerősödött, mint mindig, amikor mágiát érzékelt. A pont körözni kezdett, egyre feljebb és feljebb emelkedett, míg végül

eltűnt a szemük elől. A holló nem vette észre a lecsapó sast, csak az utolsó pillanatban,amikor a ragadozó madár karmai mindössze néhány centiméterrevoltak tőle. Kitépett tollak fekete kavargása látszott, és a rémült holló pánikszerű menekülésbe kezdett. A sas üldözte.

– Szép volt – mondta elismerően Farkas. – Legalább lesz min gondolkodnia egy darabig – mosolygott a nő. –

Ne nézz így rám, Durnik.Durnik tátott szájjal meredt Polra. – Hogy csináltad ezt? – Valóban tudni szeretnéd?Durnik megborzongott, és gyorsan félrefordította a fejét.



118 David Eddings

– Azt hiszem, ez leegyszerűsíti a dolgokat – mondta Farkas. – Az ál-ca valószínűleg teljesen felesleges a továbbiakban. Nem tudom, mirekészül Chamdar, de minden lépésünket figyelni fogja. Készüljünk fela legrosszabbra, és lovagoljunk egyenesen Vo Mimbrébe!

– Tehát tovább már nem követjük az utat? – kérdezte Barak. – Az út dél felé megy. Majd újra rátérünk, ha átkeltünk Tolnedrába.

De először beszélnem kell Korodullin királlyal. Tudnia kell néhánydologról.

– Korodullin? – Durnik zavartnak tűnt. – Nem így hívták az elsőarend királyt? Mintha valaki ezt mondta volna nekem egyszer.

– Minden arend királyt Korodullinnak hívnak – magyarázta Selyem.

– A királynőket pedig Mayaserenának. A királyi család ötlete volt,hogy ezzel is megakadályozzák a királyság darabokra hullását Minélközelebbi rokonnal házasodnak össze, hogy ezzel is fenntartsák anagy házak egyesülésének illúzióját. Ettől mindannyian egy kicsit be-tegesek, de ezen nem lehet segíteni, különösen, ha az arend politikasajátosságait is figyelembe vesszük.

– Elég volt, Selyem – szólt rá rosszallóan a drasniaira Pol.Mandorallen közben a gondolataiba merült. – Nem lehet, hogy ez a Chamdar, ki a nyomunkba eredt, a groli-

mok sötét társadalmának egyik jelentős tényezője? – kérdezte. – Legalábbis szeretne az lenni – válaszolta Farkas. – Zedar és Ctu-

chik Torak beavatottjai, de Chamdar is be akar kerülni közéjük. Min-dig Ctuchik ügynöke volt, de talán most elérkezettnek látja az időt,hogy feljebb lépjen a grolim hierarchiában. Ctuchik már nagyonöreg, és minden idejét Rak Ctholban, Torak templomában tölti.

Chamdar azt gondolhatja, ideje valaki másnak átvennie a főpapi te-endőket. – Torak teste Rak Ctholban van? – kérdezte gyorsan Selyem.Farkas vállat vont. – Azt senki nem tudja, de én kétlem. Miután Zedar elvitte őt a Vo

Mimbre-i harcmezőről, nem hiszem, hogy átadta volna a testetCthuchiknak. Lehet akár Mallorcában vagy Cthol Murgos déli határa-inál is... nehéz lenne megmondani.

– De jelenleg Chamdar miatt kell leginkább aggódnunk – foglaltaössze a helyzetüket Selyem.

– Miatta sem, ha mozgásban maradunk. – Akkor jobb, ha máris indulunk – állt fel Barak.




A délelőtt közepére a vastag felhőzet elkezdett felszakadozni, és itt-ott előbukkantak az ég világoskék foltjai. A réseken keresztül a napvastag fénypászmái csaptak le az enyhén hullámos síkságra, amely bé-nult félálomban várta a tavasz első érintését. Mandorallen keménytempót diktált az élen, és viszonylag gyorsan maguk mögött hagytak húsz mérföldet. Végül lelassítottak, hogy párafelhőket eregető lovaik is pihenhessenek.

– Milyen messze vagyunk még Vo Mimbrétől, nagyapa? – kérdezteGarion Farkas mellé húzódva

– Legalább száznyolcvan mérföld – felelte a varázsló. – De talán vanaz kétszázhúsz is.

– Az nagyon nagy út. – Garion fájdalmas grimasszal próbált kényel-mesebben elhelyezkedni a nyeregben. – Igen – Bocsánatot kérek a hajnali menekülésért – mentegetőzött csen-

desen a fiú. – Nem a te hibád volt Chamdar próbálkozott a kis trükkjei egyiké-

vel. – De miért pont engem választott ki? Nem lett volna könnyebb dol-

ga Durnikkal... vagy inkább Barakkal? – Te sokkal fiatalabb, fogékonyabb vagy. – Nem erről van szó, ugye? – kérdezte vádlón Garion. – Nem – ismerte el Farkas. – Nem igazán, de ez is egy válasz. – Egy újabb dolog, amit nem fogsz elmondani nekem, jól gondo-

lom? – Így is fel lehet fogni – felelte nyájasan az öreg.

Garion duzzogva elnémult, Farkas pedig gondtalanul lovagolt to-vább, szemlátomást ügyet sem vetve a fiú neheztelő hallgatására. Éjszakára ismét egy tolnedrai helyőrségben szálltak meg, amely

ugyanolyan tiszta, egyszerű és drága volt, mint az összes többi hason-ló tábor. Másnap reggel az ég szinte teljesen kitisztult, csak néhányapró, fehér felhőpamacsot kergetett az élénken fújó szél. A nap láttánmindannyian jobb kedvre derültek, olyannyira, hogy Selyem és Ba-rak lovaglás közben folyamatosan ugratta egymást; Garion ezt már hetek óta nem hallotta, mióta Észak-Arendia szürke ege alatt utaztak.

Mandorallen azonban alig szólalt meg, és arca minden futó mosolyután egyre komorabbá vált. Lovagi páncélja helyett ezúttal csak le-mezvértet és sötétkék köpenyt viselt A sisakját sem tette fel, a szélszabadon játszott göndör fürtjeivel.



120 David Eddings

Egy közeli dombtetőn sötét kastély emelkedett dölyfösen föléjük magas, fenyegető falaival. A lovag mintha szándékosan kerülte volnaa tekintetével, és még levertebbé vált. Garion egyre nehezebben iga-zodott ki az arenden. Volt annyira tisztességes magához, hogy elis-merje, véleményét nagyban befolyásolják I.elldorin előítéletei. Nemigazán akarta kedvelni Mandorallent, de állandó mogorvasága (amelyúgy tűnik, minden arendre jellemző volt), bonyolult, régies beszédeés tornyosuló önbizalma ellenére valójában nem sok okot látott arra,hogy ellenszenvet érezzen iránta.

Úgy másfél mérföldnyire a kastélytól, egy másik kiemelkedés tete- jén elhagyatott rom állt. Nem volt több egyetlen falnál, a közepén

íves kapuboltozattal, és néhány törött oszloppal. A rom mellett egylóháton ülő nőt vett észre, akinek sötétvörös köpenye csapkodott azerős szélben.

Mandorallen szó nélkül letért az útról, és csataménjével ügetnikezdett a nő felé, aki minden meglepetés vagy különösebb öröm nél-kül figyelte közeledtét.

– Hová megy? – kérdezte Barak. – Ismerik egymást – felelte Farkas szűkszavúan. – Megvárjuk? – Majd utolér minket.Mandorallen megállt a nő mellett, és leszállt a lováról. Mélyen

meghajolt, majd kinyújtotta a kezét, hogy a nőt is lesegítse. Továbbiérintés nélkül sétáltak a romhoz, de mindvégig nagyon közel marad-tak egymáshoz. A kapu íve alatt megálltak beszélgetni. A rom mögöttfelhők úsztak a viharos égen, hatalmas árnyékuk sebesen száguldott

végig Arendia szomorú síkságán. – Választhattunk volna másik utat is – dörmögte bosszúsan Farkas. – Lehetett volna ennyi eszem.

– Valami baj van? – érdeklődött Durnik. – Semmi rendkívüli... legalábbis itt, Arendiában nem számít annak.

Az én hibám. Néha megfeledkezem róla, hogy én is voltam fiatal. – Ne beszélj talányokban, apám – szólt rá Pol. – Fogalmad sincs ró-

la, mennyire idegesítő. Van valami, amiről tudnunk kéne? – Nem titok – vonta meg a vállát Farkas. – Fél Arendia tud róla. Egy

egész generációnyi arend szűz sírja magát álomba miatta éjjelenként. – Apám! – csattant fel türelmetlenül Pol. – Rendben. Mandorallen már akkor ígéretes fiatalembernek tűnt,

amikor olyan idős volt, mint most Garion. Erős, volt, bátor és nem




túl okos... igazi lovagnak való. Az apja támogatást kért tőlem, én pe-dig elintéztem, hogy az ifjú egy ideig Vo Ebor bárójánál nevelkedjen.Az övé az a kastély, amelyik mellett az előbb elhaladtunk. A báró igen nagy hírnévnek örvendett, és megígérte, hogy megfelelően kitanítjaMandorallent. Olyanok lettek szinte, mint apa és fia, mivel a báró jó-val idősebb volt. Minden rendben is ment egészen addig, amíg a bárómeg nem nősült. A lány olyan idős lehetett, mint Mandorallen.

– Azt hiszem, tudom, mi lesz a vége – szólt közbe rosszallóan Dur-nik.

– Nem hinném. A mézeshetek után a báró visszatért szokásos lova-gi teendőihez, és egy nagyon unatkozó fiatal hölgyet hagyott a kas-

télyban. Ebben a helyzetben számos érdekesnél érdekesebb dologmegtörténhet. A lényeg, hogy Mandorallen és az ifjú feleség először csak pillantásokat, majd szavakat váltottak... ahogy ez ilyenkor lenniszokott.

– Ilyesmi Sendariában is mindig megtörténik, csak a nevek mások atörténetben. – A kovács hangja vádló, és egy kicsit talán sértett is volt.

– Te rögtön a befejezéshez ugrasz, Durnik, de a dolgok sosem fajul-tak el ennyire. Pedig talán sokkal jobb lett volna. A házasságtörésnem olyan nagy bűn errefelé, és egy idő után lenyugodtak volna a ke-délyek. Ám mivel mindketten jobban szerették és tisztelték a bárótannál, semhogy megalázzák, Mandorallen még azelőtt eltávozott akastélyból, hogy az események irányítása kicsúszott volna a kezéből.És most mindketten titokban szenvednek. Nagyon megható, de szá-momra csak időpocsékolásnak tűnik. Persze lehet, hogy túl öreg va-gyok már.

– Te mindenkinél öregebb vagy, apám. – Te ne szólj egy szót se, Pol!Selyem gúnyosan felnevetett. – Örömmel látom, hogy a mi rendkívüli barátunknak legalább egy

rossz tulajdonsága van: képes beleszeretni más feleségébe. Ez a ma-kulátlan nemesi viselkedés kezdett már egy kicsit zavaróvá válni – Akis ember arcán ugyanaz a keserű, ironikus kifejezés tűnt fel, melyetGarion már Val Alomban is látott, amikor Porenn királynővel beszél-gettek.

– És a báró tud minderről? – kérdezte Durnik. – Természetesen – bólintott Farkas. – Emiatt van úgy elérzékenyül-

ve minden arend a történeten. Volt egy lovag (még a többi arendnél isostobább), aki egyszer tréfálkozni mert az esettel kapcsolatban A



122 David Eddings

báró egyszerűen kihívta, és a párbajban átdöfte a lándzsájával. Azótanagyon kevesen találják humorosnak a helyzetet.

– Akkor is szégyenteljes – morogta Durnik. – A viselkedésükben nincs kifogásolnivaló – vitatkozott Pol. – Nincs

ebben semmi szégyen, amíg nem lépnek át bizonyos határokat. – Egy tisztességes ember esetében ez meg sem történhetne – ma-

kacskodott a kovács. – Sosem fogod tudni meggyőzni, Dur nik – mondta Farkas. – Polga-

ra túl sok időt töltött a wacite arendek társadalmában. Ők ugyanolya-nok voltak, mint a mimbraték, vagy talán még náluk is rosszabbak.Ilyen mély érzelgősségben nem dagonyázhatsz hosszú ideig anélkül,

hogy át ne ragadna rád is. Szerencsére azért teljesen nem fosztottameg a józan eszétől. Csak néha viselkedik úgy, mint egy makacs kis-lány. Ha ezekben az időszakokban sikerül messziről elkerülnöd, szin-te nincs is vele semmi baj.

– Én egy kicsit hasznosabban töltöttem az időmet, mint te a tiédet,apám – vágott vissza epésen Pol. – Ha jól emlékszem, te az idő tájt acamaari kikötői kocsmákban tivornyáztál. Aztán volt egy felfelé szálló ágad is, amikor Maragor züllött erkölcsű hölgyeit boldogítottad. Biz-tos vagyok benne, hogy ezek a tapasztalatok segítettek kiszélesíteniaz erkölcsökkel kapcsolatos világképedet.

Farkas mester zavartan köhögött, és elfordította a fejét.Mandorallen közben újból lóra kapott, és elindult utánuk a domb-

oldalon. A vörös ruhás nő lobogó köpennyel állt a boltív alatt, és fi-gyelte a távozó lovagot.

Öt nap múlva elérték az Arend-folyót, az Arendia és Tolnedra kö-zötti természetes határvonalat. Az időjárás egyre jobb lett, ahogy délfelé haladtak, és aznap reggelre, miközben felkaptattak a folyóra né-ző dom btetőre, szinte már meleg volt a levegő. A nap fényesen sü-tött, néhány apró, fehér felhőpamacstól eltekintve az ég teljesentiszta volt.

– A Vo Mimbrébe vezető utat balra találjuk – mutatta Mandorallen. – Tudom – bólintott Farkas – Menjünk le abba a ligetbe a folyó

mellett, és hozzuk rendbe magunkat valamennyire. Vo Mimbrébennagyon fontos a külső, és nem lenne jó, ha úgy érkeznénk meg, mintegy csapat vándorcsavargó.




A kereszteződésben három barna köpenyes, csuklyás alak állt; fejü-ket lehajtva, kinyújtott kézzel várták az adományokat. Farkas lelassí-totta a lovát, és odament hozzájuk. Néhány szót váltott velük, majdmindegyiküknek adott egy pénzdarabot.

– Kik ezek? – kérdezte Garion. – Szerzetesek Mar Terinből – felelte Selyem. – Az hol van? – Mar Terin egy kolostor Délkelet-Tolnedrában, az egykori Maragor

helyén. A szerzetesek megpróbálnak nyugalmat biztosítani a szelle-meknek.

Farkas intett nekik, hogy induljanak, és maguk mögött hagyták az

út mellett álló mozdulatlan alakokat. – Azt mondják, az utóbbi két hétben ezen az úton egyetlen murgo-si sem haladt el.

– Hihetünk nekik? – kérdezte Hettar. – Valószínűleg. A szerzetesek nem szoktak hazudni senkinek. – Tehát bárki jön, elmondják neki, hogy erre jártunk?Farkas bólintott. – Minden kérdésre válaszolnak, amit feltesznek nekik. – Micsoda ostoba szokás – morogta Barak.Farkas letért az útról, és egy ideig a folyóval párhuzamosan, a fák

között lovagoltak. – Ez jó lesz – szólalt meg egy füves tisztáson. Megvárta, hogy a töb-

biek is leszálljanak a lóról. – Rendben, Vo Mimbrébe megyünk. Aztakarom, hogy mindannyian nagyon ügyeljetek a szavaitokra. A mimb-raték különösen érzékeny népség, még a legártatlanabb szót is halá-

los sértésnek vehetik. – Viselhetnéd a fehér köpenyt, amelyiket Fulrachtól kaptál – vágottközbe Pol, és már bontotta is ki az egyik csomagot.

– Kérlek, Pol. Éppen próbálok elmagyarázni valamit. – Hallottalak, apám. Néha hajlamos vagy mindent túlkombinálni. –

Felemelte a köpenyt, és kritikus szemmel végignézett rajta. – Gondo-sabban is összehajthattad volna. Néhány helyen meggyűrődött.

– Teljesen mindegy, mert én fel nem veszem azt a holmit – jelentet-te ki Farkas faarccal.

– De felveszed, apám. Elvitatkozhatunk itt rajta egy-két órát, de avégén úgyis az lesz, amit én mondok. Csak fecséreled az idődet és azenergiádat.

– Ostobaság.



124 David Eddings

– Sok minden ostobaság, apám. Viszont én sokkal jobban ismeremaz arendeket nálad. Sokkal nagyobb tiszteletet kapsz, ha saját szere- pedet játszod. Mandorallen, Barak és Hettar a páncélját fogja viselni;Durnik, Selyem és Garion a Sendariában, Fulrachtól kapott zekéket;én a kék ruhámat, te pedig a fehér köpenyt Ragaszkodom hozzá.

– Hogy mit csinálsz? Ide figyelj, Polgara... – Ne idegeskedj, apám! – mondta a nő oda sem figyelve, miközben

Garion kék zekéjét ellenőrizte. Farkas tekintete elsötétedett, a varázsló szeme veszélyesen kidül-

ledt. – Akartál mondani valamit? – kérdezte Pol ártatlanul.

Az öreg inkább nem válaszolt. – Valóban olyan bölcs, mint amilyennek mondják – jegyezte megSelyem szemtelenül.

Egy órával később már verőfényes napsütésben ügettek a Vo Mimb-re-i országúton. Mandorallen haladt elöl lovagi vértjében, lándzsájá-nak hegyén kék zászlóval, közvetlenül mögötte Barak csillogó lánc-ingben és fekete medvebőr köpenyben Pol javaslatára az óriáscherek kifésülte gubancos, vörös szakállát, és újra befonta a haját.Farkas a nevezetes fehér köpenyben mogorván, magában morogvalovagolt, Pol pedig királynői tartással húzta ki magát a rövid, prém-mel szegélyezett köpenyben és a kék fejdíszben, amely összefogtadús, sötét haját. Durnik és Garion zavarban érezték magukat a díszesöltözék ben, de Selyem előkelő eleganciával viselte zekéjét és fekete bársonykalapját. Hettar egyetlen engedményt tett a formalitásnak:var kocsát a szokásos bőrszíj helyett ezúttal ezüstgyűrűvel fogta össze.

A jobbágyok, de még a lovagok is, akikkel időnként összetalálkoz-tak, hódolatteljes meghajlással engedtek utat nekik. Sütött a nap, azút száraz volt, a lovaik pedig erőtől duzzadtak. A délután közepére el-érték annak a dombnak a tetejét, amelyik a Vo Mimbre kapujáig nyúj-tózó síkságra nézett.



TIZEDIK FEJEZET

mimbrate arendek városa szinte hegykéntemelkedett a sziporkázó folyó fölé. A magas,

vastag falak lőréses mellvédben végződtek, a ma -gas bástyák és a karcsú tornyok tetején pedig aranyló fényben csil-logó zászlókat lengetett a délutáni szél.

– Ez itt Vo Mimbre – jelentette be büszkén Mandorallen – , a váro-sok királynője. Ezen a sziklán az angarakok áradata megtört, vissza-

húzódott, majd újból megtört. Ezen a síkságon csak pusztulás vártreájuk. Arendia lelke s büszkesége székel a falak mögött, mely ellenmég a Sötét Lélek sem győzedelmeskedhet!

– Már jártunk itt máskor is, Mandorallen – hűtötte le a lovagotFarkas.

– Ne légy udvariatlan, apám – torkollta le Pol az öreget, majdMandorallenhez fordult, és Garion legnagyobb megdöbbenéséreolyan szavakkal szólalt meg, amilyeneket azelőtt még sosem hallott

a nagynénjétől. – Lovag uram, volna oly szíves királya palotájába kí-sérni minket? Igen sürgető ügyben lenne szükségünk tanácsot ülnivéle. – És mindezt az önelégültség legkisebb nyoma nélkül, minthaa régies szófordulatok teljesen természetesek lennének számára. –



126 David Eddings

Tudván, hogy ön e birodalom lovagjainak legnemesebbike, karjavédelme alá helyezzük magunkat.

Mandorallen egy másodpercnyi meglepetés után leszállt a lová-ról, és térdre ereszkedett a nő előtt

– Elfogadom e nemes kötelességet, s biztonságban Korodullin ki-rály színe elé kísérem önöket. Ha bárki akár a király előtt is megmeri kérdőjelezni az ön nemesi származását, magam veszek rajtaelégtételt meggondolatlanságáért.

Pol bátorítóan rámosolygott a férfire, aki hangos páncélcsörgés-sel újra nyeregbe szállt, és gyors ügetéssel elindult a város felé;egész tartása azt sugározta, hogy bárkivel kész szembeszállni.

– Mi volt ez? – kérdezte Farkas. – Mandorallennek szüksége van rá, hogy egy kicsit megfeledkez-zen a problémáiról – felelte Pol. – Az utóbbi néhány napban nagyonszétszórt volt.

Ahogy közelebb értek a városhoz, Garion felfigyelt a falakat elcsú-fító sebhelyekre, ahol az angarak katapultok lövedékei belefúród-tak a kemény sziklába. A mellvéden apró lyukak és lepattant sarkok jelezték az acélhegyű nyílvesszők záporának nyomait A városba ve-zető kő kapuboltozatnál látszott csak a falak valódi vastagsága, ésmég a vasalt kapuszárnyak is áttörhetetlennek tűntek. Nagyrésztegyszerű polgárokkal találkoztak, akik sietve félrehúzódtak az út- jukból. A barna zubbonyt viselő férfiak és foltozott ruhájú nők ar -cán a kíváncsiság legapróbb jele sem látszott

– Szemlátomást nem nagyon érdekeljük őket – jegyezte meg hal-kan a Durnik mellett lovagló Garion.

– Nem hiszem, hogy a közemberek és a nemesség túlzottan ér-deklődne egymás iránt – felelte a kovács. – Itt élnek mind, de aligtudnak valamit egymásról. Talán ez a legnagyobb baj Arendiában.

Garion komolyan bólintott.A polgárok valóban közömbösen viselkedtek, ám a palota neme-

sei annál jobban égtek a kíváncsiságtól. Érkezésük híre a keskenyutcákon a futótűz sebességével terjedt, és mire megérkeztek, a pa-lota összes ablakában tolongtak a tarka ruhás udvaroncok.

– Lassabban, lovag uram! – szólt le a mellvédről egy magas, sötéthajú, fényes páncélja fölött fekete bársonyköpenyt viselő lovag,amikor a csapat megérkezett a palota előtti tágas térre – Emelje felrostélyát, hadd lássam az arcát!




Mandorallen meglepetten torpant meg a bezárt kapu előtt, és fel-tolta a sisakrostélyát.

– Miféle udvariatlan viselkedés ez? – kérdezte dühösen. – Azegész világ tudja, hogy Mandorallen vagyok, Vo Mandor bárója. Önis láthatja pajzsomon családom címerét.

– Bárki hordhatja más címerét – jelentette ki megvetően a másik lovag.

Mandorallen arcára sötét felhő borult. – Hát nem tudja, hogy nincs élő ember, ki az én címeremmel me-

részelne kérkedni? – kérdezte vészjósló hangon. – Sir Andorig – szólt egy újabb lovag a sötét hajú férfinak –, ő va-

lóban Sir Mandorallen. Múlt nyáron találkoztam vele a párbajtéren,a nagy lovagi tornán, s találkozásunknak egy törött váll lett az ered-ménye, fülem csengése pedig azóta sem múlt el.

– Ha ön mondja. Sir Helbergin, készséggel elhiszem, hogy emelovag itt a Vo Mandor-i fattyú.

– Kénytelen leszel tenni vele valamit – mondta halkan Barak Man-dorallennek.

– Magam is úgy hiszem. – És ezek az emberek, kik önnel együtt bebocsátást kérnek, lovag

uram? – érdeklődött felülről Sir Andorig. – Nincs okom rá, hogyidegenek előtt kaput nyissak.

Mandorallen kihúzta magát a nyeregben. – Figyelmezzen mindenki! – jelentette be olyan hangerővel, hogy

minden bizonnyal az egész város hallotta. – Nem mindennapi meg- becsülésnek örvendhet városunk. Kaput kinyitni, s felkészülni a

tiszteletadásra! Nem más lovagol oldalamon, mint Belgarath, a va-rázsló, az Örökkévaló Ember, valamint Polgara úrnő, kik azért láto-gattak Vo Mimbrébe, hogy Arendia királyával sürgős kérdésekbentanácsot üljenek.

– Nem játssza túl egy kicsit? – kérdezte suttogva Garion Pol nagy-nénitől.

– Itt ez a szokás, kedvesem – nyugtatta meg a nő. – Ha arendekkelakadsz össze, valami különlegeset kell mutatnod, hogy felhívd ma-gadra a figyelmüket.

– És ki mondta, hogy ő Belgarath nagyúr? – kérdezte megvetőhorkantással Sir Andorig. – Mert én térdet nem hajtok egy ismeret-len csavargó előtt.



128 David Eddings

– Megkérdőjelezi szavaim igazát, lovag uram? – Mandorallen fe-nyegetően lehalkította a hangját. – Esetleg lemerészkedne onnan,hogy próbára tegye kételyeit? Vagy jobb szeret a mellvéd mögött ku- porogva csaholni a nálánál érdemesebbekre?

– Ez nagyon találó volt – bólogatott elismerően Barak. Mandorallen a cherek óriásra vigyorgott. – Nem hinném, hogy ezzel sokra jutunk – mormolta Farkas. – Azt

hiszem, ha valaha találkozni akarok Korodullinnal, bizonyítékotkell szolgáltatnom ennek a hitetlennek. – Leszállt a lováról, és ki-szedett az állat farkából egy száraz gallyat, amely valahol útközbenragadhatott bele. Aztán ragyogóan fehér köpenyében kisétált a tér

közepére, és ott megállt. – Lovag uram – szólt fel a mellvédre – , lá-tom, ön igen óvatos férfiú. Meg kell mondjam, kitűnő tulajdonság,de csak addig, amíg túlzásba nem viszik.

– Nem vagyok gyerek, öregember – felelte sértett hangon a sötéthajú lovag. – És csak annak hiszek, mit saját szememmel látok.

– Szomorú lehet ilyen kevés dologban hinni. – Farkas bedugta agallyat az udvar hatalmas gránitköveinek repedésébe. Hátralépett,és nyájas mosollyal az ág fölé nyújtotta a kezét. – Teszek önnek egyszívességet, Sir Andorig – közölte. – Visszaadom a hitét. Csak figyel- jen! – Egyetlen halk szót szólt, melyet Garion nem értett tisztán, deismét érezte a már ismerős feszültséget, és hallani vélte a morajlóhangot.

Először semmi sem történt. Aztán a két gránitlap hangos csikor -gással felemelkedett, ahogy a gally szemmel láthatóan vastagodniés nőni kezdett Farkas kinyújtott tenyere felé. A falakról meglepett

kiáltások hallatszottak, amikor új ágak sarjadtak a kisebb fává tere- bélyesedő gallyból. A varázsló magasabbra emelte a kezét, és a nö-vény engedelmesen nyúlt utána. A facsemete tovább növekedett. Azegyik kőlap éles roppanással kettétört.

Teljes csend volt, minden szempár hitetlenkedve meredt a fára.Farkas mindkét kezét kinyújtotta, és lassan az ég felé fordította a te-nyerét. Ismét mondott valamit, mire az ágak végei megduzzadtak,és apró rügyek jelentek meg rajtuk. A fát egyik pillanatról a másikraellepték a fehéres-rózsaszín virágok.

– Alma – nézett a varázsló Polra. – Szerinted? – Úgy tűnik – bólintott a nő. Az öregember gyengéden megsimogatta a fát, és visszafordult a

sötét hajú lovag felé, aki reszketve, sápadt arccal ereszkedett térdre.




– Bocsáss meg nekem, szent Belgarath! – könyörgött remegőhangon Andorig.

Farkas kihúzta magát, és ajkáról ugyanolyan könnyedén gördül-tek a mimbraték kimért, mereven szertartásos kifejezései, mint ko-rábban Poléról.

– Megbízom önt, lovag uram, hogy gondoskodjék e fáról. Azértnövekszik ehelyt, hogy visszaadja hitét és bizodalmát. Odafigyelés-sel s gyöngéd szeretettel lássa el szükségét. Idővel gyümölcsöt foghozni, s ön e gyümölcsöt összegyűjti, és odaadja bárkinek, ki kér belőle. Lelke üdvének érdekében senkit sem utasíthat vissza, le-gyen az önhöz forduló bármily alacsony származású is. Ugyanúgy,

ahogy e fa ingyen adja önnek, ön is hasonlóképpen ingyen fogja to-vábbadni. – Szép beszéd volt, öreg – mondta elismerően Pol. Farkas rákacsintott a lányára. – Úgy lesz, ahogy meghagytad, szent Belgarath – rebegte Sir An-

dorig. – Becsületemmel felelek érte.A varázsló visszatért a lovához. – Legalább egyetlen hasznos dolgot tesz az életében – mormolta.

Tovább már nem tartották fel őket. A palota kapuja nyikorogva-recsegve kitárult, ők pedig belovagoltak a belső udvarra, ahol le-szálltak a lovakról. Mandor allen elvezette őket a térdelő, könnyesszemű nemesek előtt, akik megérintették az elhaladó Belgarath kö- penyét Egyre növekvő embertömeggel a nyomukban vágtak át a palota széles folyosóin. A trónterem ajtaján már szó nélkül nyertek bebocsátást.

Az arend trónterem hatalmas, boltíves helyiség volt, a falak men-tén a mennyezetig nyúló, faragott kőoszlopokkal. Az oszlopok kö-zött magas, keskeny ablakok sorakoztak, színes üvegük megfestettea terembe szüremlő napfényt. A padló csiszolt márványból készült,és a helyiség túlsó végében, a szőnyeggel letakart kőemelvényen,vastag, lila bársonyfüggönyök előtt állt Arendia dupla trónja. A hát-só falon, rég elfeledett királyok viharvert lobogói között az arendnemesség generációinak fegyverei lógtak: lándzsák, buzogányok éshatalmas, embernél is magasabb pallosok.

Korodullin király zavarba ejtően fiatal ember volt. Arannyal díszí-tett lila palástot viselt, és hatalmas aranykoronája mintha túlságo-san nehéz lett volna számára. Mellette, a dupla trón másik felén ültsápadt bőrű, gyönyörű királynője. Némi aggodalommal figyelték a



130 David Eddings

trónhoz vezető széles lépcsőkön lépdelő Farkast, és mögötte az ud-varoncok hadát.

– Királyom – jelentette be Mandorallen fél térdre ereszkedve – ,elhoztam színe elé a szent Belgarath-ot, Aldur Beavatottját, a botot,melyre a nyugat királyságai már az idők kezdete óta támaszkodnak.

– Ismernek, Mandorallen – intette le Farkas a lovagot. – Üdv, Ko-rodullin és Mayaserena – köszöntötte a királyi párt. Elnézéseteketkérem, de nem volt módom előre jelezni érkezésemet.

– Miénk a megtiszteltetés, nemes Belgarath. – A király zengőhangja meghazudtolta törékeny testalkatát.

– Apám gyakran beszélt rólad – tette hozzá a királynő.

– Jó barátok voltunk – bólintott a varázsló. – Engedjétek meg,hogy bemutassam nektek lányomat, Polgarát! – Úrnőm – hajtott fejet tiszteletteljesen Korodullin. – Széles e vi-

lágon legendákat mesélnek hatalmáról, de szépségéről eddig mégsenki nem tett említést.

– Azt hiszem, jól megleszünk egymással – felelte Pol meleg mo-sollyal.

– Szívem megremeg eme virágzó nőiesség láttán – mondta Maya-serena.

Pol elgondolkodva nézett a királynőre. – Beszélnünk kell – komolyodott el. – Négyszemközt, és minél

előbb. A királynő meglepettnek tűnt. Farkas bemutatta a többieket, akik sorban meghajoltak az ifjú ki-

rály előtt.

– Isten hozott titeket. Szerény udvaromnak megtiszteltetés ily ne-mes kompánia vendégül látása. – Nincs sok időnk, Korodullin – mondta neki Farkas. – Az arend

trón szívélyessége a világ egyik csodája. Nem szeretnélek megsérteni sem téged, sem gyönyörű királynődet azzal, hogy ezúttalmegfeledkezem az udvarod díszeként szolgáló ékesszólásról, de vannéhány dolog, amit el kell mondanom neked... és csak neked. Szorítaz idő, nem késlekedhetünk.

– Ez esetben máris rendelkezésedre állok. – A király felállt. – Bo-csássanak meg, drága barátaim – szólt az összegyűlt nemesekhez – ,de királyi családunk régi barátja olyan híreket hozott, melyeket mi-nél előbb szeretne megosztani velem. Rövid időre kénytelenek lesz-nek nélkülözni társaságunkat, de rögvest visszatérünk.




– Polgara – szólt Farkas a nőnek. – Menj csak előre, apám. Nagyon fontos megbeszélnivalóm van

Mayaserenával. – Nem várhat? – Nem. – Azzal megfogta a királynő kezét, és távoztak. Farkas egy

darabig csak bámult utánuk értetlenül, aztán vállat vont, és Koro-dullinnal együtt kivonultak a trónteremből. Távozásukat döbbentcsend kísérte.

– Felettébb szokatlan – szólalt meg helytelenítően egy idősebb,ősz hajú udvaronc.

– Szükséges sietség, nagyuram – tájékoztatta Mandorallen. – Mint

arra a nagytiszteletű Belgarath is rámutatott, küldetésünkön akár azegész nyugat sorsa múlhat. Ősi ellenségünk nemsokára felébred.Attól tartok, nem telik el hosszú idő, s a bátor mimbrate lovagoknak ismét háborúban kell helytállniuk.

– Akkor hát áldott legyen a nyelv, mely a hírt közli – húzta ki ma-gát az idős nemes. – Attól tartottam, hogy már megértem utolsócsatámat, s az ágyból ragad el a halál. Hála a hatalmas Chaldannak,hogy életerőm még megvan, s bátorságomat sem kezdte ki ez anegyvenegynéhány esztendő.

Garion félrehúzódott a terem egy távoli szegletébe, és saját prob-lémájával küszködött. Az események Korodullin király udvarába so-dorták, mielőtt még ideje lett volna felkészülni egy hálátlan köteles-ségre. Szavát adta Lelldorinnak, hogy figyelmezteti a királyt, defogalma sem volt róla, hogyan kellene hozzákezdenie. Az arend ud-var túlzásba vitt szertartásossága megrémítette. Ez nem a közvetlen

és jó kedélyű Anheg király Val Alorn-i, vagy a sendariai Fulrach szin-te már otthonos udvara volt. Most Vo Mimbrében voltak, és az az el-képzelés, hogy ugyanúgy kitálaljon az astur lázadókról, mint Che-rekben Jarvik grófról, szóba sem jöhetett.

Hirtelen lecsapott rá annak a másik történetnek az emléke. Azelőző eset annyira hasonlított a mostanihoz, hogy egyszeriben azegész egy bonyolult játéknak tűnt. A táblán megtett lépések szinteazonosak voltak, és Garion minden esetben abba a kényelmetlenhelyzetbe került, hogy neki kellett megakadályoznia az utolsó, min-dent eldöntő lépést, amelyik után a király meghalt, a birodalom pe-dig összeomlott volna. Reménytelenül erőtlennek érezte magát,mintha az élete két arctalan sakkjátékos kezében lett volna, akik mindig ugyanúgy tologatták bábuikat a hatalmas táblán egy olyan



132 David Eddings

játékban, amely talán az örökkévalóságig tart. Hogy mit kell tennie,az sosem volt kérdéses. A játékosok azonban mindig rá bízták, hogymódszert válasszon.

Korodullin király megtörtnek látszott, amikor fél órával későbbFarkas társaságában újból megjelent a trónteremben; láthatóan ne-hezen tudott uralkodni a vonásain.

– Bocsássanak meg, uraim – mentegetőzött – , de rossz híreketkaptam. Ám tegyük félre egy időre gondjainkat, s ünnepeljük meg etörténelmi jelentőségű látogatást. Zenészeket ide, kezdődjék a mu-latság!

Az ajtónál kavarodás támadt, és egy fekete köpenyes férfi lépett

be féltucatnyi páncélos mimbrate lovag kíséretében. A lovagok összehúzott szemmel, gyanakodva kémleltek körül, és kezüket akardjuk markolatán tartották arra számítva, hogy valaki esetlegmegpróbálja útját állni vezetőjüknek. Amikor a látogató közelebbért, Garion a jellegzetes szemről és a sebhelyes arcról azonnal meg-állapította, hogy a férfi murgosi.

Barak megnyugtatóan megszorította Hettar karját.A murgosi nyilvánvalóan sietve öltözött fel, és ki is fulladt vala-

mennyire a nagy rohanásban. – Felség – hajolt meg mélyen Korodullin előtt – , most kaptam a

hírt, hogy látogatók érkeztek udvarába, és azonnal ide siettem,hogy királyom, Taur Urgas nevében köszöntsem őket.

Korodullin hűvös tekintettel válaszolt – Nem emlékszem rá, hogy hívattam volna, Nachak. – Ettől féltem – felelte a murgosi. – Ezek a hírvivők csupa gonosz-

ságot terjesztenek népemről, folyton azt lesik, hogyan tehetnék tönkre az Arendia és Cthol Murgos trónja közötti baráti viszonyt.Szomorúan veszem tudomásul, felség, hogy felül e rágalmaknak anélkül, hogy lehetőséget adna nekem a válaszadásra. Hol itt azigazság, felség?

– Ki ez? – kérdezte Farkas Korodullint. – Nachak, Cthol Murgos nagykövete. Bemutassalak neki, Bölcs

Öreg? – Nem szükséges. Minden élő murgosi tudja, ki vagyok. Cthol

Murgosban az anyák az én nevemmel ijesztgetik a gyermekeiket. – De én már nem vagyok gyerek, öregember! – horkantotta meg-

vetően Nachak. – Én nem félek tőled. – Ez elég súlyos hibának tűnik – dünnyögte Selyem.




A murgosi neve bénítólag hatott Garionra. Amikor a Lelldorint és barátait félrevezető murgosi arcára pillantott, rá kellett jönnie,hogy a játékosok megint a kritikus helyzetbe mozgatták bábuikat,és ismét egyedül csak rajta múlik, hogy ki győz, és ki veszít.

– Miféle hazugságokat suttogtál a király fülébe? – támadt rá Nachak Farkasra.

– Szó sincs hazugságról – ingatta a fejét a varázsló. – Csak az iga-zat hallotta. Az is bőven elég.

– Tiltakozom, felség! – fordult a követ a királyhoz. – A leghatáro-zottabban tiltakozom! Mindenki tudja, mennyire gyűlöli ez a vén-ember a népemet. Hogy hagyhatta, hogy megmérgezze az elméjét,

és ellenünk hangolja? – Most mintha megfeledkezett volna a cikornyás beszédről – je-gyezte meg kárörvendően Selyem.

– Mert izgatott – bólintott Barak. – A murgosiak általában figyel-metlenné válnak, ha felizgatják magukat. Ez az egyik legnagyobb hi- bájuk.

– Alornok! – köpött ki megvetően Nachak. – Így igaz, murgosi – felelte hűvösen Barak, aki még mindig tar -

totta Hettar karját. Nachak szeme elkerekedett, most vette csak észre a varkocsos fi-

atalembert. Visszahőkölt az algar gyűlölettel teli tekintetétől, és kö-zelebb húzódott lovagjaihoz.

– Felség – folytatta reszelős hangon – , ez az ember az algariai Het-tar, egy közismert gyilkos. Követelem, hogy haladéktalanul tartóz-tassa le!

– Követeli, Nachak? – A király szeme vészjóslóan megvillant. – Kö-vetelést fogalmaz meg saját udvaromban? – Bocsásson meg, felség – kért elnézést gyorsan a murgosi – . de

ennek az szörnyfajzatnak a látványa annyira felkavart, hogy egy pil-lanatra megfeledkeztem magamról.

– Jobb ha most elmész, Nachak – tanácsolta Farkas. – Nem biz-tonságos egy murgosinak egyedül lenni ennyi alorn között. Mindenkörülmény adott egy kellemetlen balesethez.

– Nagyapa! – szólalt meg Garion. Valahonnan pontosan tudta,hogy ez az a pillanat, amikor beszélnie kell Nem engedhették,hogy Nachak elhagyja a tróntermet. Az arctalan játékosok megtet-ték utolsó lépéseiket, és a játékot be kellett fejezni. – Nagyapa – is-mételte – , valamit el kell mondanom!



134 David Eddings

– Ne most, Garion. – Farkas le sem vette a szemét a murgosiról. – De fontos, nagyapa. Nagyon fontos.Farkas a fiúra pillantott és éles válaszra készült, de hirtelen mint-

ha észrevett volna valamit – valamit, amit rajta kívül senki más nemláthatott – , mert a szeme tágra nyílt pillanatnyi döbbenetében.

– Rendben, Garion – mondta különös, halk hangon. – Ki vele! – Néhányan Arendia királyának megölését tervezik. Nachak is kö-

zéjük tartozik. – Garion hangosabban beszélt, mint szerette volna,és szavaira néma csend ereszkedett a trónteremre.

Nachak elsápadt, akaratlanul is a kardja markolata után kapott,de félúton mozdulatlanná dermedt. Garion érezte a háta mögött

tor nyosuló Barakot, mellette pedig a fekete bőrökbe öltözött Het– tar fenyegető jelenlétét. A murgosi hátralépett és intett acélvérteslovag jainak, akik beavatkozásra készen szoros gyűrűt formáltak kö-rülötte.

– Nem hallgatom tovább ezt a vádaskodást – jelentette ki. – Még nem adtam engedélyt a visszavonulásra, Nachak – figyel-

meztette higgadtan Korodullin. – Egy ideig még szükségesnek tar-tom jelenlétét. – A fiatal király arcáról semmiféle érzelmet nem le-hetett leolvasni, merev tekintettel fürkészte a murgosi arcát. AztánGarionhoz fordult. – Szeretnék erről többet hallani. Igazat szólj, kö-lyök, s senki megtorlásától ne tarts szavaid miatt!

Garion mély lélegzetet vett, és óvatosan beszélni kezdett: – Nem ismerem a pontos részleteket, felség. A véletlen folytán

szereztem róla tudomást. – Mondd hát, amit tudsz! – biztatta a király.

– Mindössze annyit tudtam meg, hogy jövő nyáron, amikor Vo As-turba utazik, az országúton megtámadják önt és a kíséretét. – Semmi kétség, astur árulók – bólintott egy őszülő udvaronc. – Ők hazafiaknak nevezik magukat – vágott vissza Garion. – Mi másnak? – horkantott a nemes. – Az efféle próbálkozások nem ritkák – mondta nyugodtan a ki-

rály. – Megtesszük a szükséges lépéseket a védelmünk érdekében.Köszönöm, hogy tájékoztattál.

– Van még valami, felség. A támadók a tolnedrai légionáriusok egyenruháját fogják viselni.

Selyem éleset füttyentett. – A terv szerint így akarják elhitetni a nemesekkel, hogy a tolned-

raiak ölték meg önt – folytatta Garion. – Ezek az emberek biztosak




abban, hogy Mimbre azonnal hadat üzen a Birodalomnak, és amintez megtörténik, a légiók megindulnak. És amikor már javában tart aháború, a kavarodásban bejelentik Asturia elszakadását az arendtróntól. Biztosak benne, hogy egész Asturia melléjük áll majd.

– Értem – bólintott elgondolkodva Korodullin. – Kitűnően átgon-dolt terv, egyáltalán nem jellemző forrófejű astur testvéreinkre. Ámmég mindig nem hallottam semmit, ami összekötné az árulássalTaur Urgas követét.

– Az egészet ő tervelte ki, felség. Ő látta el őket információval, éső adta nekik az aranyat, hogy még több embert toborozzanak, ésmeg tudják szerezni a tolnedrai egyenruhákat.

– Hazugság! – vágott közbe Nachak. – Lehetősége lesz a válaszadásra, Nachak – vetette oda neki a ki-rály, és visszafordult Garionhoz. – Szeretnék még többet tudni. Mi-ként jutott tudomásodra e cselszövény?

– Nem mondhatom el, felség – felelte kétségbeesetten a fiú. – Szavamat adtam, hogy nem árulom el. Az egyik összeesküvő avatott be, hogy barátságát bizonyítsa. A kezembe tette az életét, hogy meg-mutassa, mennyire bízik bennem. Nem árulhatom el őt.

– Hűséged magáért beszél, ifjú Garion – dicsérte meg a király – ,ám súlyos vádak hangzottak el szádból a murgosi követ irányába.Tudnál bizonyítékkal szolgálni anélkül, hogy meg kelljen szegniadott szavad?

Garion tehetetlenül rázta meg a fejét. – Ezt nem hagyhatjuk annyiban, felség – jelentette ki Nachak. –

Én Taur Urgas király személyes követe vagyok, ez a hazudozó fattyú

pedig Belgarath szolgája, és nevetséges, megalapozatlan történetenyilvánvalóan azt a célt szolgálja, hogy lejárasson engem, és éketverjen Arendia és Cthol Murgos trónja közé. A kölyköt kényszeríte-ni kell, hogy azonosítsa ezeket a képzeletbeli összeesküvőket, vagyismerje el a hazugságát.

– A szavát adta – mutatott rá a király. – Legalábbis azt mondja, felség – horkantott megvetően a követ.

– Azt javaslom, tegyük próbára. Egy óra a kínpadon, és máris beszé-desebb lesz.

– Nincs nagy bizodalmam a kínzással kicsikart vallomásokban. – Ha megbocsát, felség – szólt közbe Mandorallen – , talán én se-

gíthetek a kérdés megoldásában.



136 David Eddings

Garion riadtan nézett a lovagra. Mandorallen ismerte Lelldorint,és bizonyára nem esett nehezére kitalálni az igazságot. Mandoral-len ráadásul mimbrate volt. és Korodullin a királya. Nem hogy sem-mi oka nem volt hallgatni, de egyenesen kötelességének érezhette,hogy mindent kitálaljon, amit tud.

– Sir Mandorallen, az ön igazság és kötelességtudat iránti elköte-lezettsége legendába illő Ön tudná azonosítani ezeket a bajkeverő-ket?

A kérdés néhány pillanatig a levegőben lógott – Nem, felség – felelte a lovag – , azt viszont tudom, hogy Garion

igaz s becsületes ifjú. Minden körülmények között jótállok érte.

– Aljas összeesküvés! – fröcsögött Nachak – Én viszont azt mon-dom, hogy hazudik! – A fiú az én útitársam – jelentette ki Mandorallen. – Nem fogom

rákényszeríteni, hogy megszegje esküjét, mert az ő becsületeugyanolyan drága számomra, mint sajátomé. Azonban törvényeink szerint, ha egy ügyben nincs elegendő bizonyíték, akkor a vitás kér -dést párbajban kell eldönteni. Én szívesen leszek az ifjú bajnoka.Ezennel itt, mindenki előtt kijelentem, hogy ez a Nachak nevű ember egy gonosz összeesk üvő, ki másokkal szövetkezve megpróbáljamegölni királyomat – Lehúzta és a földre dobta vaskesztyűjét,amely mennydör gésszerű csattanással csapódott a fényezett kőla- poknak. – Fogadd el kihívásom, murgosi – mondta a lovag halálosnyugalommal – , vagy hagyd, hogy talpnyaló lovagjaid fogadják elhelyetted! A te testeddel vagy bajnokodéval fogom bizonyítani csa-lárdságod.

Nachak lenézett a kesztyűre, aztán vissza a fenyegetően előttetornyosuló lovagra. Idegesen megnyalta az ajkát, és körbehordoztatekintetét a trónteremben. Mandorallen kivételével egyik mimbratenemesnél sem volt fegyver. A murgosi szeme összeszűkült, a követkétségbeesett lépésre szánta el magát.

– Megölni! – mordult rá az embereireA lovagok határozatlanul néztek össze. – Megölni! – ismételte Nachak. – Ezer aranyat kap, aki végez vele.

A hat lovag arca kifejezéstelenné vált Egy emberként húzták előkardjukat, és egymástól kissé eltávolodva, felemelt pajzzsal indul-tak Mandorallen felé. Riadt kiáltások és sikolyok hallatszottak,ahogy a nemesek és hölgyeik igyekeztek félreállni az útból.




– Miféle árulás ez? – kiáltott a lovagokra Mandorallen. – Annyiramegbabonázott titeket ez a murgosi s az aranya, hogy a törvény el-lenében kardot mertek húzni a király jelenlétében? Azonnal eltennia fegyvert!

De ők nem hallgattak rá, csak közeledtek tovább komor eltökélt-séggel.

– Védje magát, Sir Mandorallen! – sürgette a lovagot a király, féligfelemelkedve a trónjáról. – Felmentem önt a törvény kötelme alól.

Barak azonban addigra már mozgásba lendült. Látva, hogy Man-dorallen nem hozta magával a trónterembe a fegyverét, gyorsan le-akasztott egy nagy, kétkezes pallost az emelvény mögötti falról.

– Mandorallen! – kiáltotta, és a nehéz fegyver hangos csörömpö-léssel már siklott is a kőpadlón a lovag lába felé. Mandorallen pán-célba bújtatott lábával megállította a kardot, majd lehajolt, és felvet-te a fegyvert.

A közeledő lovagok kissé mintha elbizonytalanodtak volna, ami-kor Mandorallen felemelte a kétkezes, embermagas pallost. Barak széles vigyorral, egyik kezében karddal, a másikban baltával csatla-kozott társához, miközben Hettar leengedett szablyával, macskalép-tekkel próbált a lovagok hátába kerülni. Garion habozás nélkül sa- ját kardja után nyúlt, de Farkas ujjai összezárultak a csuklóján.

– Ebből most marad j ki! – mondta az öregember, és távolabb von-szolta a fiút a harchoz készülődő felektől.

Mandorallen első csapása egy sietve felemelt pajzson csattant; atámadás darabokra törte a páncélja felett vörös palástot viselő lovagkarját, és a férfi hangos csörömpöléssel zuhant a földre három mé-

terrel odébb. Barak a fejszéjével hárította egy megtermett lovag csa- pását, majd saját kardjával ellenfele pajzsára sújtott. Hettar macska-egér játékot űzött egy zöld festékkel díszített páncélzatú lovaggal:könnyedén kitért ellenfele lendületes suhintásai elől, miközbenszablyájának hegyével folyamatosan annak sisakrostélyát döfködte.

Az egymásnak csapódó kardok csengése betöltötte Korodullin ki-rály tróntermét, az acélpengék minden találkozásakor fényes szik-raeső fakadt a fegyverekből. Mandorallen egy széles ívű csapássalmásodik ellenfelét is ártalmatlanná tette. A kétkezes kard pengéje a pajzs széle alatt suhant el, és Nachak lovagja felüvöltött, amikor anehéz fegyver a páncélján áthatolva az oldalába vágott. A hosszú,csaknem a páncélja feléig benyúló repedésből ömleni kezdett a vér,és a férfi rángatózva elterült.



138 David Eddings

Barak harci fejszéjének egy visszakezes suhintásával behorpasz-totta ellenfele sisakját; a lovag megperdült, és a padlóra omlott.Hettar ezalatt egy követhetetlenül gyors mozdulattal beszúrt páncé-los ellenfele sisakrostélyának résén. A lovag teste mozdulatlannádermedt, amikor az enyhén hajlított penge hegye az agyába hatolt.

Miközben a csiszolt padlón tombolt a harc, a nemesek és udvar-hölgyeik tolongva igyekeztek minél távolabb kerülni a küzdőktől,nehogy egy elhibázott csapás őket érje el. Nachak hitetlenkedve fi-gyelte, ahogy lovagjait sorban, a szeme előtt mészárolják le. Nem bírta sokáig – hirtelen megfordult és futásnak eredt.

– Elmenekül! – kiáltotta Garion, de Hettar addigra már a murgosi

után eredt; félelmetes arckifejezése és vérmaszatos kardja láttán azudvaroncok sietve utat nyitottak neki, miközben az ajtó felé rohant,hogy elvágja Nachak menekülésének útját. A murgosi majdnem el-érte a terem végét, mielőtt Hettar egy hosszú ugrással az ajtó előtttermett. A követ kétségbeesett üvöltéssel rántott kardot, és Garionegy pillanatra szinte sajnálatot érzett iránta.

Amikor a murgosi felemelte a kardját, Hettar szablyája előrecsa- pott, akár egy korbács, és belemart a követ vállába. Nachak elkese-redetten próbálta felemelni sérült karját, hogy megvédje a fejét azújabb támadástól, de Hettar pengéje ezúttal alacsonyabban érke-zett; a komor arcú algar egyetlen olajozott mozdulattal keresztül-döfte a murgosit. Garion látta, hogy az enyhe szögben felfelé állókard hegye előbukkan Nachak lapockái közt. A követ felnyögött, el-ejtette a fegyverét, és mindkét kezével megragadta Hettar csuklóját,de a sólyomarcú fiatalember kérlelhetetlen eltökéltséggel

elcsavarta az éles, hajlított pengét a murgosi testében. Nachak nyöszörgött és rángatózott egy darabig, aztán ujjai lecsúsztak azalgar kezéről, és a lábából is elszállt az erő. Bugyborékoló sóhajjalcsúszott le Hettar pengéjéről, és a hátára zuhant.



TIZENEGYEDIK

FEJEZET

achak halálát követően egy pillanatra hát- borzongató csend ereszkedett a trónteremre.

Testőrségének két megmaradt tagja hangos csat-tanással ejtette fegyverét a vértől síkos padlóra. Mandorallen fel -tolta a sisakrostélyát, és a trón felé fordult.

– Felség – szólalt meg tiszteletteljesen – , Nachak árulása párvi-adal útján bizonyítást nyert.

– Így igaz – helyeselt a király. – Egyedült azt tartom sajnálatos-

nak, Sir Mandorallen, hogy lelkesedése folytán, mellyel igyekezettfényt deríteni az ügyre, elvesztettük a lehetőséget, hogy teljes ter - jedelmében feltárjuk Nachak csalárdságát.

– Úgy sejtem, amint híre megy az itt történteknek, az összeeskü-vők felhagynak a tervükkel – jegyezte meg Farkas.

– Talán így van – bólintott Korodullin. – Én azonban szeretném jobban megismerni ezt az ügyet. Példának okáért szívesen kiderí-teném, hogy Nachak egyedül főzte-e ki tervét, vagy a szálak vissza-

nyúlnak egész Taur Urgasig. – Töprengve meredt maga elé, aztánmegrázta a fejét, mintha igyekezne elűzni magától a sötét gondo-latokat. – Arendia ezennel adósod, Bölcs Belgarath. Bátor társaidmegakadályozták egy háború kiújulását, melyet jobb lenne inkább



140 David Eddings

elfelejteni. – Szomorúan nézett a véres padlón heverő testekre. – A tróntermem csatatérré vált. Arendia átka még ide is elér – sóhaj-totta. – Feltakarítani! – adta ki az utasítást, és elfordította a fejét,hogy ne kelljen végignéznie a műveletet.

A nemesek és hölgyeik ismét sustorogni kezdtek, miközben aholttesteket kihúzták a teremből, és a csiszolt kőlapokról felitat -ták a vértócsákat.

– Jó harc volt – mondta Barak a fejszéje élét tisztogatva. – Az adósod vagyok, Barak nagyuram – nézett rá Mandorallen. –

Segítséged éppen időben érkezett. Az óriás vállat vont.

– Így látszott megfelelőnek. Komor elégedettséggel az arcán Hettar is csatlakozott hozzájuk. – Szép munka volt – dicsérte meg a vörös szakállú cherek. – Sokat gyakoroltam. A murgosiak mintha mindig ugyanazt a hi-

bát követnék el, amikor harcba bocsátkoznak. Valami hiányosságlehet a kiképzésükben.

– Micsoda szégyen – dünnyögte Barak jól látható érdektelenség-gel.

Garion távolabb húzódott tőlük. Bár tudta, hogy semmi okasincs rá, mégis személyes felelősséget érzett az imént lezajlott mé-szárlás miatt. A vér és a halál mind az ő szavainak a következmé-nye volt. Ha nem szólal meg, azok az emberek még mindig élné-nek. Akármennyire indokolt és jogos volt is a beszéde, keserű bűntudat gyötörte. Nem érezte elég erősnek magát ahhoz, hogyszóba álljon a barátaival. Legjobban talán Pol néni társaságára vá-

gyott volna, de a nő még nem tért vissza a trónterembe, így egye -dül kellett megbirkóznia sebzett lelkiismeretével.Behúzódott a déli fal egyik ablakmélyedésébe, két oszlop közé,

és ott gyötrődött magában, amíg egy fiatal nemeshölgy – talán kétévvel lehetett idősebb nála – el nem indult felé suhogó, vörös at-laszselyem ruhájában. A lány haja sötét volt, szinte teljesen fekete, bőre pedig tejfehér. Garion az alakját is tökéletesnek vélte, és ne-hezen talált rajta olyan helyet, ahol biztonságosan megpihentet-hette volna a tekintetét, miközben közeledett.

– Arendia mellett én is szeretném köszönetemet tolmácsolniönnek, Garion nagyúr – rebegte a lány. Hangja különféle érzel-mektől vibrált, de ennek okát Garion nem nagyon értette. – Mivelidőben felfedte a murgosi tervét, megmentette uralkodónk életét.




Garion különös melegséget érzett. – Nem tettem semmi különöset, úrnőm – próbált minél udvari-

asabban válaszolni. – A barátaim harcoltak helyettem. – Ám az ön bátor bejelentése fedte föl a gaz összeesküvést – állí-

totta a lány. – A szüzek dalokat fognak énekelni nemes viselkedé-séről, mellyel megóvta névtelen és megtévesztett barátját.

A szűz szóra Garion nem volt felkészülve, elpirult és zavarodot-tan hebegett valamit.

– Igaz az, nemes Garion nagyúr, hogy ön az Örökkévaló Belga-rath unokája?

– A rokonság egy kicsit távolabbi, de az egyszerűség kedvéért

maradjunk az unokánál. – De egyenes ági rokonság van önök között? – kérdezősködötttovább csillogó szemmel a lány.

– Ő azt mondja, igen. – Talán Polgara úrnő az édesanyja? – A nagynéném. – Valóban közeli rokonság – bólogatott lelkesen a nemeshölgy,

és megfogta Garion csuklóját. – Tudja, Garion nagyúr, az ön vérea legnemesebb a világon. Mondja csak, van már felesége?

Garion érezte, hogy fülig elvörösödik, és képtelen volt válaszol-ni.

– Ah, Garion! – törte meg a kínos pillanatot Mandorallen harso-gó kiáltással. – Már mindenhol kerestelek. Megbocsát, grófnő?

A fiatal nemeshölgy megsemmisítő pillantást vetett a lovagra, deMandorallen már vonszolta is el Gariont mellőle.

– Még beszélünk, Garion nagyúr. – Nagyon remélem, úrnőm – szólt vissza a válla felett Garion.Aztán ő és a lovag belevegyültek a trónterem közepén nyüzsgő so-kaságba.

– Szeretném megköszönni neked, Mandorallen – bökte ki egyidő után Garion.

– Mit, kölyök? – Te tudod, kit próbáltam védeni, amikor elmondtam a király-

nak Nachak tervét, igaz? – Hogyne – felelte a lovag szinte félvállról. – Beszámolhattál volna a királyodnak... igazából kötelességed

lett volna, nem? – De te a szavadat adtad.



142 David Eddings

– Te viszont nem. – A társam vagy, kölyök. A te fogadalmad az én fogadalmam is.

Nem tudtad?Gariont meglepte a lovag kijelentése. Még mindig nem tudott

eligazodni az arend erkölcsi kódexben. – Ezért inkább harcoltál helyettem. – Természetesen – nevetett fel Mandorallen –, bár őszintén be

kell neked vallanom, hogy nem kimondottan a köztünk lévő szo-ros baráti kötelék miatt jelentkeztem oly lelkesen a bajnokodnak.Zavart annak a murgosinak a pimaszsága, és bérenceinek hűvösarroganciája. Már akkor is a harcot fontolgattam, mielőtt úgy ala-

kult volna, hogy a bajnokodként párbajt kezdeményezhetek. Ta-lán nekem kéne köszönetet mondanom, amiért megadtad szá-momra a lehetőséget.

– Nem értelek téged, Mandorallen – ismerte el Garion. – Néhaazt gondolom, te vagy a legkiismerhetetlenebb ember, akivel vala-ha is találkoztam.

– Még hogy én? – Mandorallen mintha meglepődött volna. – Pe-dig én igazán egyszerű lélek vagyok. – Körülnézett, és közelebbhajolt a fiúhoz. – Azt tanácsolom, légy nagyon óvatos, ha Vasranagrófnővel beszélgetsz – mondta figyelmeztetően. – Igazából az a boszorkány késztetett rá, hogy félrevonjalak.

– Kicsoda? – Az a vonzó, fiatal hölgy, kivel beszélgettél. A királyság legszebb

nemeshölgyének tartja magát, és állandóan megfelelő férj utánkutat.

– Férj után? – sápadt el Garion. – Te jó fogásnak számítasz, kölyök. Belgarath-tal való rokonsá-god okán véred nemesebb bárki másénál. A grófnő számára igazifőnyeremény lennél.

– Férj? – Garionnak már nem csak a hangja, de a térde is reme-gett. – Én?

– Tudom én, hogy mennek a dolgok a ködös Sendariában, deArendiában már megfelelő korúnak számítasz a nősüléshez Tehátvigyázz a nyelvedre, kölyök. A legártalmatlanabb kijelentésedet isígéretnek veheti az itteni nemesi szokások szerint.

Garion nagyot nyelt, és félve körülnézett. Attól a perctől kezdvemegpróbált minél jobban elrejtőzni a tömegben, idegei nem vol -tak felkészülve még egy megrázkódtatásra. Vasrana grófnő azon-




ban képzett vadásznak bizonyult. Eltökélten követte a fiút, és vé-gül csillogó szemmel és pihegő kebellel sikerült is beszorítaniaegy másik ablakmélyedésbe.

– Talán most folytathatjuk felettébb érdekesnek induló beszél-getésünket, Garion nagyúr – turbékolta.

Garion már éppen a pánikszerű menekülést fontolgatta, amikor végre megérkezett Pol néni a kivirult, sugárzó Mayaserena király-nő társaságában. Mandorallen váltott vele néhány szót, mire a nőazonnal elindult a beugró felé, ahol a kékszemű grófnő fogva tar -totta Gariont.

– Garion, kedvesem – mondta, amikor a közelükbe ért – , itt az

ideje bevenni az orvosságodat. – Orvosság? – kérdezte zavartan a grófnő. – Nagyon feledékeny fiú – magyarázta Pol. – Valószínűleg a nagy

izgalom miatt ment ki a fejéből, de ha nem issza meg a gyógyitalátminden harmadik órában, az őrület visszatér.

– Őrület? – ismételte élesen Vasrana. – Családi átok – sóhajtotta szomorúan Pol. – Mindegyik fiúgyer-

mekben megvan. Az ital segít, de természetesen csak időlegesen.Hamarosan találnunk kell neki egy türelmes és önfeláldozó höl-gyet, aki feleségül megy hozzá, és gyermeket szül neki, mielőtttúlságosan zavarossá válna az elméje. Szegény asszony azután arralesz kárhoztatva, hogy egész életében a gondját viselje. – Számító pillantással végigmérte az ifjú grófnőt. – Lehetséges, hogy ön mégnem házas? Éppen a megfelelő korúnak látszik... – Megfogta Vas-rana karját. – Szép és erős – bólogatott elismerően. – Azt hiszem,

azonnal beszélek apámmal, Belgarath nagyúrral.A grófnő elkerekedett szemmel hátrált. – Jöjjön csak, ne féljen! Még van néhány perc a rohamig.A lány elmenekült. – Te képtelen vagy távol maradni a bajtól? – förmedt rá Pol Gari-

onra, miközben visszavezette a fiút a terem közepére. – De hiszen egy szót sem szóltam! – tiltakozott felháborodottan

Garion.Mandorallen széles vigyorral csatlakozott hozzájuk. – Észrevettem, hogy sikerült elkergetnie a mi ragadozó gróf-

nőnket, hölgyem. Azt hittem, sokkal kitartóbb lesz. – Mondtam neki valamit, amitől aggódni kezdett, és jelentősen

csökkent a házasság iránti lelkesedése.



144 David Eddings

– És meg szabad kérdeznem, miről társalgott királynőnkkel? – kíváncsiskodott a lovag. – Évek óta nem láttam így mosolyogni.

– Mayaserenának női természetű problémája volt. Nem hiszem,hogy megértené, lovag uram.

– Igaz, hogy képtelen gyermeket szülni? – Az arendeknek nincs jobb dolguk, mint olyan témákról plety-

kálkodni, melyekhez semmi közük? Miért nem keres magának egyújabb harcot ahelyett, hogy udvariatlan kérdéseket tenne föl?

– Úrnőm, e kérdés mindannyiunkat foglalkoztat – mentegető-zött a lovag. – Ha királynőnk nem fog tudni utódot ültetni a trón-ra, a dinasztiák közötti háború kitörésével kell számolnunk. Egész

Arendia lángba borulhat. – Nem lesznek itt semmiféle lángok, Sir Mandorallen. Szeren-csére időben érkeztem, bár nem sokon múlt. Még tél előttmeglesz a koronahercegük.

– Biztos? – Szeretne hallani mindent? – kérdezte élesen Pol. – Eddig úgy

vettem észre, a férfiak nem nagyon érdeklődnek a terhesség rész-letei iránt.

Mandorallen arcát elöntötte a pír. – Elfogadom hozzáértését, Polgar a úrnő – biztosította gyorsan a

nőt. – Annyira megtisztel vele. – Szólnom kell a királynak. – Önnek a saját dolgával kell törődnie, lovag uram. A királynő

majd elmondja Korodullinnak, ami rá tartozik. Miért nem tisztítja

meg inkább a páncélját? Úgy néz ki, mintha most sétált volna átegy mészárszéken.A lovag még mindig elvörösödve meghajolt, és sietve odébbállt. – Férfiak! – sóhajtotta Pol a távozó Mandorallen háta mögött,

majd visszafordult Garionhoz. – Hallom, megint te voltál a közép- pontban.

– Figyelmeztetnem kellett a királyt. – Úgy tűnik, különleges érzéked van hozzá, hogy belekeveredj

az ilyen ügyekbe. Elmondhattad volna nekem vagy nagyapádnak. – Megígértem, hogy nem fogok róla beszélni. – Garion, jelen körülmények között a titkok nagyon veszélyesek

tudnak lenni. Tudtad, hogy Lelldorin valami nagyon fontos dolgotárult el neked, igaz?




– Nem mondtam, hogy Lelldorin volt.A nő megsemmisítő pillantást vetett rá. – Garion kedvesem – mondta nyersen – , soha ne kövesd el azt a

hibát, hogy ostobának nézel. – Én nem tettem – tiltakozott a fiú. – Én... Pol néni, én a szava-

mat adtam neki, hogy senkinek sem szólok.A nő sóhajtott. – Minél előbb ki kell vinnünk téged Arendiából. Ez a hely meg-

zavarja a józan eszedet. Ha legközelebb megérzed a késztetést,hogy újabb nyilvános bejelentést tegyél, először nekem szólj,rendben?

– Igen, nénikém – motyogta Garion leforrázva. – Ó, kedvesem, mihez kezdjek veled? – Aztán a nagynénje ked-vesen elnevette magát, átkarolta a fiú vállát, és ismét rendben voltminden.

Az este a továbbiakban már eseménytelenül telt. A vacsora unal-mas volt, a köszöntők pedig mintha sosem akartak volna véget ér -ni; minden arend nemes kötelességének érezte, hogy felállva,ékes szóvirágokkal mondjon tósztot Belgarath-ra és Polgarára. Ké-sőn kerültek ágyba, és Garion nyugtalanul aludt; álmában a tüzestekintetű grófnő üldözte őt végtelen, virágszirmokkal beszórt fo-lyosókon.

Másnap korán keltek, reggeli után pedig Belgarath és Pol elvo-nultak beszélgetni a királyi párral. Garion, akinek még mindigtáncot jártak az idegei a Vasrana grófnővel való beszélgetés miatt,megpróbált folyamatosan Mandorallen közelében maradni. Úgy

találta, a mimbrate lovag a legalkalmasabb rá, hogy segítsen nekielkerülni a további hasonló találkozásokat. A trónterem előtermé- ben lebzseltek, ahol Mandorallen hosszan magyarázta a fiúnak azegész falat beborító, bonyolult szövésű szőnyeg történetét.

Dél előtt nem sokkal Sir Andorig (az a lovag, akire Farkas rábíz-ta a palota előtt növesztett fa gondozását) lépett oda hozzájuk.

– Lovag uram – szólította meg tiszteletteljesen Mandorallent – ,Vo Ebor bárója és úrnője megérkeztek északról. Megkértek, hogykeressem meg önt, és invitáljam meg társaságukba.

– Ez igazán kedves öntől, Sir Andorig. – Mandorallen gyorsanfelállt a padról, ahol eddig pihent. – Udvariassága önmagáért be-szél.



146 David Eddings

– Sajnos ez nem mindig volt így – sóhajtott a sötét hajú lovag. – Egész éjszakámat virrasztással töltöttem a csodálatos fa mellett,melyet a Szent Belgarath bízott gondjaimra. Volt hát időm rá,hogy áttekintsem eddigi életemet. Sosem voltam elismerésre mél-tó em ber. Keserűen megbántam hibáimat, s mindent meg fogok tenni azért, hogy kijavítsam azokat.

Mandorallen nem szólt egy szót sem, csak megveregette a másik lovag karját, majd követték őt a hosszú folyosón az egyik szoba fe-lé, ahol a látogatók várakoztak.

Amíg be nem léptek a napsütötte helyiségbe, Garionnak eszébesem jutott, hogy Vo Ebor bárójának felesége ugyanaz a nő, akivel

Mandorallen néhány nappal ezelőtt a Nagy Nyugati Út mellett, aszélfútta dombtetőn beszélgetett. A zöld palástot viselő báró erőteljes testfelépítésű, őszülő hajú

és szakállú férfi volt. Mélyen ülő szeméből mérhetetlen szomorú-ság sugárzott.

– Mandorallen! – mondta, és melegen megölelte a lovagot. – Nem szép tőled, hogy ily hosszú ideig megfosztasz minket társasá-godtól.

– A kötelesség, nagyuram – felelte a lovag szégyenkezve. – Gyere, Nerina! – szólt a báró a feleségének. – Köszöntsd te is

barátunkat! Nerina bárónő sokkal fiatalabb volt a férjénél. Hosszú, sötét ha-

ja lágyan omlott rózsaszín ruhájára, és egyszerűen gyönyörű volt, bár Garion szerint nem nagyon tűnt volna ki a másik fél tucat ne-meshölgy közül, akiket az arend udvarban látott.

– Drága Mandorallen! – A nő rövid, szemérmes öleléssel, és azarcára adott csókkal üdvözölte a lovagot. – Hiányoljuk jelenlétedVo Eborban.

– A világ pedig kietlen és sivár számomra, amiért távol kell len-nem a kastély szeretett csarnokaitól.

Sir Andorig egy meghajlás után diszkréten távozott, egyedülhagyva az ajtóban álló Gariont.

– És ki ez a jó kiállású ifjú, ki veled érkezett, fiam? – kérdezte a báró.

– Egy sendar fiú, a neve Garion. Ő és mások csatlakoztak hoz-zám egy veszélyes küldetésben.

– Örömmel üdvözlöm fiam útitársát – mosolygott a nemes.




Garion meghajolt, de közben lázas igyekezettel próbált valami-lyen indokot kitalálni a mielőbbi távozásra. Nagyon kínosnak ta-lálta a helyzetet, és nem akart tovább maradni.

– Meg kell látogatnom a királyt – mondta a báró. – Az illem és azudvariasság úgy kívánja, hogy az udvarba való megérkezésemután haladéktalanul tiszteletem tegyem nála. Itt maradsz Neriná-val, míg visszatérek, Mandorallen?

– Ahogy óhajtod, nagyuram. – Elkísérem oda, ahol a király a nagynénémmel és a nagyapám-

mal tanácskozik – ajánlotta fel gyorsan Garion. – Nem, fiam – utasította el a báró. – Maradnod kell. Bár tudom,

szükségtelen aggódnom f eleségem hűsége és legkedvesebb bará-tom megbízhatósága miatt, a gonosz nyelvek azonnal szétkürtöl-nék, ha egyedül maradnának. Az okos ember nem ad alapot hamis pletykáknak s gonosz híreszteléseknek.

– Akkor inkább maradok, uram – biztosította sietve Garion. – Okos fiatalember – bólintott a nemes, és szomorú, űzött te-

kintettel elhagyta a szobát. – Nem kívánsz leülni, úrnőm? – kérdezte Mandorallen Nerinát,

és egy díszes faragású padra mutatott az ablak mellett. – De igen. Fárasztó út áll mögöttünk. – Vo Ebor nincs közel – értett egyet a lovag, és helyet foglalt egy

másik padon. – Járhatók az utak? – Még nem oly szárazak, hogy élvezhető legyen rajtuk az utazás

– felelte a nő. Egy ideig az utakról és az időjárásról beszélgettek, egymástól

nem túl nagy távolságra ülve, de nem is olyan közel, hogy ha vala-ki elsétál a nyitott ajtó előtt, és bepillant a szobába, félreérthesse ahelyzetet. A tekintetük azonban sokkal bensőségesebben kapcso-lódott össze. Garion szégyenkezve nézelődött kifelé az egyik abla-kon; gondosan olyat választott ki, amelyikre közvetlen rálátás nyí-lik az ajtóból.

Az idő múltával egyre nagyobb szüneteket tartottak a beszélge-tésben, és Garion némán szenvedett minden ilyen fájdalmascsend közben, attól rettegve, hogy Mandorallen vagy Nerina úrnőreménytelen szerelmükben átlépik a láthatatlan határvonalat, ésvéletlenül kimondanak egy szót vagy egy mondatot, amely sárbatiporja becsületüket, és tönkreteszi életüket. És mégis, énjének



148 David Eddings

egy része azt kívánta, bárcsak valamelyikük mondaná ki azt az egyszót, hogy szerelmük fellángolhasson – bármilyen rövid időre is.

Ekkor történt, abban a csendes, napsugaras helyiségben, hogyGarion áthaladt egy keresztúton. Mandorallennel kapcsolatos elő-ítéletei, melyeket a Lelldorin iránt érzett barátsága ültetett belé,végérvényesen darabokra hullottak, és felszívódtak. Különös ér-zés szállta meg – nem szánalom, hiszen a szánalomból biztosannem kértek volna, inkább együttérzés. Ezenkívül kezdtemegérteni a becsület és büszkeség érzését is, mely – bár teljesenönzetlen volt – megalapozta az Arendiában számtalan évszázadalejátszódó tragédiákat.

Mandorallen és az úrnő még körülbelül fél óráig folytatták aka-dozó beszélgetésüket, tekintetük elveszett a másik szemében, mi-közben a könnyeivel küszködő Garion kényszerűen őrködött fe-lettük. Aztán megérkezett Durnik, és közölte, hogy készülődjenek az induláshoz.



MÁSODIK RÉSZ

TOLNEDRA



TIZENKETTEDIK

FEJEZET

rombiták fémes fanfárja köszöntötte őket Vo Mimbre mellvédjéről, amikor kéttucatnyi pán-

célos lovag és Korodullin király kíséretében kilo-vagoltak a város kapuján. Garion hátranézett, és a kapu íve felett, afalon mintha Nerina úrnőt látta volna, de nem volt benne biztos. Anő nem integetett, Mandorallen pedig nem nézett vissza. Garionazonban csak akkor mert fellélegezni, amikor már messze maguk mögött hagyták Vo Mimbrét.

Alaposan benne jártak már a délutánban, mire elérték az Arend-folyó Tolnedrába vezető gázlóját. A nap sugarai vakítóan verődtek vissza a vízfelületről. Az ég ragyogóan kék volt, a lovagok lándzsájá-ra tűzött zászlókat vidám szél lobogtatta. Garion valami belső, szin-te kibírhatatlan késztetést érzett, egyfajta sürgető érzést, hogy mi-nél előbb átkeljen a folyón, és maga mögött hagyja Arendiát és azott történt rettenetes eseményeket.

– Üdv és jó szerencsét, Szent Belgarath! – búcsúzott el Korodullin

a vízparton. – Ahogy tanácsoltad, megkezdem az előkészületeket.Arendia készen fog állni, erre szavamat adom.

– Én pedig időről időre tájékoztatlak a fejleményekről – ígérte avarázsló.



152 David Eddings

– És ellenőrzöm a murgosiak tevékenységét országom határain belül. Ha igaznak bizonyul, mit állítottál, márpedig semmi okomkétellyel élni feléd, akkor kénytelen leszek száműzni őket Arendiaterületéről. Megkeresem őket, akár egyesével is, ha kell, és mind ki-utasítom az országból. Keserves és űzött élet vár rájuk, amiért zűr -zavart és lázadást próbáltak szítani népeim között.

– Tetszik az ötlet – vigyorgott Farkas. – A murgosi arrogáns nép-ség, egy kis szenvedés majd alázatra tanítja őket. – Megszorította akirály karját. – Minden jót, Korodullin. Remélem, a következő alka-lommal már egy boldogabb világban találkozunk.

– Imádkozom, hogy így legyen – felelte a király.

Farkas és a többiek leereszkedtek a sekély gázló kavargó vizéhez.A folyó túloldalán várta őket a birodalmi Tolnedra, és a parton állómimbrate lovagok kürtszóval vettek tőlük búcsút.

A túlparton Garion körülnézett, próbált valami jellegzetességetfelfedezni a vidékben vagy a növényzetben, ami megkülönböztetiArendiát Tolnedrától, de semmi ilyesmit nem látott. A vidék – ügyetsem vetve az emberek határaira – változatlan maradt.

A folyótól körülbelül fél mérföldnyire beértek a Vordue-erdőbe,ebbe a hatalmas kiterjedésű sűrűségbe, amely a tengertől egészen akeleti hegyek lábáig nyúlt. A fák között megálltak, és visszavették megszokott utazóruhájukat.

– Szerintem továbbra is álcázhatnánk magunkat kereskedőnek – javasolta Farkas. Az öreg látható elégedettséggel vette magárafoltos, rozsdaszín köpenyét és felemás cipőit. – A grolimokat per-sze nem tévesztjük meg vele, de a tolnedraiaknak, akikkel útköz-

ben találkozunk, megfelel. A murgosiakkal majd másként bánunk el. – Van valami nyoma a Gömbnek? – kérdezte Barak, miközben

visszatette az egyik zsákba medvebőr köpenyét és sisakját. – Egy-két jelet érzékelek. – Farkas körülnézett. – Zedar erre ha-

ladhatott el néhány héttel ezelőtt. – Nem sokat hoztunk rajta – morogta Selyem a bőrvértjét igazgat-

va. – De legalább nem is maradtunk le még jobban. Mehetünk?Lóra szálltak, és a délutáni napsütésben folytatták útjukat a tol-

nedrai országúton, amely nyílegyenesen vágott át az erdőn. Hárommérföld után egy nagyobb tisztásra értek, ahol egy vörös cserépte-tős, fehér falú épület állt az út mellett. A ház körül katonák őgyeleg-




tek, de fegyverük és felszerelésük nem volt olyan tökéletesen kar- bantartott, mint azoké a légionáriusoké, akikkel Garion eddig talál-kozott.

– Vámhelyőrség – mondta Selyem. – A tolnedraiak mindig a ha-tártól távolabb helyezik el őket, hogy ne akadályozzák a legáliscsempészetet.

– Elég rendetlen légionáriusok – jegyezte meg rosszallóan Dur-nik.

– Ezek nem légiósok – világosította fel Selyem a kovácsot. – Avámhivatal emberei, helyi katonák. Nagy különbség.

– Azt látom.

Egy rozsdás mellvértet viselő, kezében rövid dárdát tartó katonalépett ki az útra feltartott kézzel. – Vámellenőrzés – jelentette be unott hangon. – Őkegyelmessége

azonnal itt lesz, addig ott helyezhetik el a lovaikat – mutatott egy el-kerített részre az épület mellett.

– Baj lesz? – kérdezte Mandorallen halkan. A lovag most nemmegszokott vértezetet, hanem csak mellvértet és kék felsőköpenytviselt; rendszerint ebben a ruhában utazott.

– Nem – nyugtatta meg a drasniai. – Feltesznek néhány kérdést,aztán megvesztegetjük őket, és már mehetünk is tovább.

– Megvesztegetjük őket? – csodálkozott Durnik. – Természetesen. Tolnedrában így mennek a dolgok. Majd én be-

szélek, jártam már erre néhányszor.A vámhivatal vezetője, egy zömök, kopaszodó, övvel összefogott

rozsdabarna köpenyt viselő férfi végre kijött az épületből, és lesö-

pörte a ruhájára tapadt morzsákat. – Jó napot – mondta hivatalos hangon. – Önnek is, kegyelmes uram – felelte Selyem rövid meghajlás kí-

séretében. – Mit szállítunk? – nézett végig a zsákokon a vámtiszt. – Radek vagyok, drasniai kereskedő Boktorból – mutatkozott be

Selyem. – Sendariai gyapjút szállítok Tol Honeth-be. – Kinyitotta azegyik csomagot, és előhúzott belőle egy gyapjúszövetet.

– Jó vásárt csinálsz, kereskedő. – A vámos megtapogatta az árut. – Idén különösen hideg a tél, jó árat adnak a gyapjúért.

Halk csilingelés hallatszott, ahogy gazdát cserélt néhány érme. Avámtiszt elmosolyodott, rögtön barátságosabbá vált.



154 David Eddings

– Azt hiszem, nincs szükség rá, hogy minden csomagot ellenőriz-zek. Nyilvánvalóan becsületes ember vagy, Radek uram, és nem sze-retnélek titeket tovább feltartani.

Selyem ismét meghajolt. – Van valami, amit tudnom kellene a ránk váró útról, kegyelmes

uram? – kérdezte, miközben bekötözte a zsákot. – Megtanultam,hogy mindig hallgassak a vámhivatal tanácsaira.

– Az úttal minden rendben, erről a légiók gondoskodnak. – Mint mindig. Tehát akkor nem kell ügyelnünk semmire? – Bölcs dolog volna, ha útközben nem keltenétek túl nagy feltű-

nést – tanácsolta a zömök hivatalnok. – Mostanában van egy kis po-

litikai zűrzavar Tolnedrában. De biztos vagyok benne, hogy ha kizá-rólag a magatok dolgával foglalkoztok, semmi kényelmetlenségbensem lesz részetek.

– Zűrzavar? – aggodalmaskodott Selyem. – Nem hallottam róla. – Az örökösödés miatt. Egy kicsit izgatottak mostanában az embe-

rek. – Ran Borune megbetegedett? – kérdezte meglepetten a drasniai. – Nem, csak öreg. Ebből a betegségből még senki sem gyógyult

fel. Mivel nincs fia, aki elfoglalhatná a helyét, az egész Borune di-nasztia fennmaradása került veszélybe. A nagy családok már meg-tették a szükséges lépéseket, hogy minél jobb helyzetbe kerüljenek.Természetesen mindez rengeteg kiadással jár, és mi, tolnedraiak mindig lázba jövünk, amikor áramlani kezd a pénz.

– Mint mindannyian – nevetett föl Selyem. – Talán hasznot húzha-tok a felfordulásból, és szert tehetek néhány hasznos kapcsolatra a

megfelelő helyeken. Jelen pillanatban melyik család van a legelő-nyösebb helyzetben? – Azt hiszem, mindegyikkel szemben előnyben vagyunk – jelen-

tette ki önelégülten a hivatalnok. – Vagyunk? – A Vorduék. Anyai ágon távoli rokonságban vagyok a családdal. A

Tol Vordue-i Kador nagyherceg az egyedüli logikus választás a trón-ra.

– Azt hiszem, nem ismerem. – Kiváló ember – lelkesedett a hivatalnok. – Erős, határozott és

előrelátó. Ha a választás csupán a jó tulajdonságokon múlna, közösakarattal Kador nagyherceget ültetnék a trónra. A döntés azonban aTanácsadók Testületének a kezében van.




– Vagy úgy! – Bizony – bólintott savanyú képpel a vámos. – El sem hinnéd,

milyen összegekért hajlandóak azok az emberek megvásároltatnimagukat, nemes Radek.

– Viszont ilyen lehetőség egy emberöltő alatt csak egyszer adódik – mutatott rá Selyem.

– Én nem sajnálom senkitől a jogot a megfelelő mennyiségű,méltányos megvesztegetési pénzre – magyarázta a zömök férfi – , deamit a tanács egyes tagjai művelnek, az már minden határon túl-megy. Akármilyen pozíciót is foglaljak majd el az új kormányban,évekig fog tartani, amíg pótolom a veszteségeimet. De ugyanez a

helyzet egész Tolnedrában. Tisztességes embereket szorítanak sa-rokba az adókkal és a váratlan gyűjtésekkel. Senki nem meri meg-kockáztatni, hogy a gyűjtőíveken ne szerepeljen a neve, és mindennap új ívet bocsátanak ki. A kiadások miatt egyre elkeseredettebbéválik mindenki. Tol Honeth utcáin egymást ölik az emberek.

– Ennyire rossz a helyzet? – Rosszabb, mint hinnéd. A Horbitoknak nincs pénzük egy szabá-

lyos politikai hadjáratra, ezért inkább megmérgezik a tanácstago-kat. Milliókat költünk el egy szavazat megvásárlására, csak hogy akövetkező napon az emberünk elfeketedett arccal, kínok közötthaljon meg. Aztán újabb millióinkba kerül az utódja megvásárlása.Ebbe fogok tönkremenni. Azt hiszem, nem nekem való a politika.

– Szörnyűség – sopánkodott együttérzően Selyem. – Ha legalább meghalna Ran Borune – szomorkodott a vámos. –

Jelenleg mi vagyunk nyeregben, de a Honeth-ek gazdagabbak ná-

lunk. Ha végül egyesülnek egyetlen jelölt mögé, akkor egyszerűenkivásárolhatják alólunk a trónt. Mindeközben Ran Borune ül a pa-lotájában, kényezteti azt a kis szörnyeteget, akit a lányának nevez,és annyi őrrel veszi körül magát, hogy még a legmerészebb orgyil-kost sem tudjuk felbérelni a megölésére. Néha már azt hiszem,hogy örökké szeretne élni.

– Türelem, kegyelmes uram – tanácsolta Selyem. – Minél többetszenvedünk, a végén annál nagyobb lesz a haszon.

– Akkor egy nap nagyon gazdag leszek – sóhajtott a tolnedrai. – De már így is sokáig tartottalak fel, nemes Radek. Jó utat kívánok nek tek, és hideg időt Tol Honeth-ben, hogy minél feljebb menjen agyapjúd ára.



156 David Eddings

Selyem szertartásosan meghajolt, felszállt a lovára, és gyors üge-tésben továbbvezette a csapatot.

– Jó újra Tolnedrában lenni – mondta lelkesen a menyétképűdrasniai, amikor hallótávolságon kívül értek. – Imádom a vesztege-tés, a korrupció és az intrika illatát.

– Mert te egy rossz ember vagy, Selyem – mondta Barak. – Ez ahely engem egy emésztőgödörre emlékeztet.

– Mert az is – nevetett a drasniai. – De legalább nem unalmas. Tol-nedra sosem unalmas.

Alkonyatra elértek egy apró falut, és úgy döntöttek, az éjszakátegy fogadóban töltik, ahol kitűnő vacsorát kaptak, és az ágyak is

tiszták voltak. Másnap hajnalban keltek, és reggeli után rögtön to-vábbindultak a napfelkeltét megelőző ezüstös derengésben. – Nagyszerű hely – állapította meg Durnik, és elismerően nézett

végig a fehér falú, vörös tetős kőházakon. – Tisztaság és rend min-denhol.

– A tolnedrai gondolkodás megtestesítője – mondta Farkas. – Mindig is nagy figyelmet szenteltek a részleteknek.

– Nem egy rossz tulajdonság – állapította meg a kovács.Farkas már éppen mondani akart valamit válaszképpen, amikor

az egyik árnyékos mellékutcából két barna köpenyes ember rohantki.

– Vigyázat! – kiáltotta a hátsó. – Elment az esze!Az elöl rohanó férfi saját fejét csapkodta, arca a kimondhatatlan

rémület grimaszába torzult. Garion lova megijedt a feléje rohanóőrülttől, a fiú pedig a kezét előrenyújtva próbálta távol tartani ma-

gától a kidülledt szemű megszállottat. Abban a pillanatban, amikor keze a férfi homlokához ért, különös bizsegést érzett a karjában,mintha hirtelen megsokszorozódott volna az ereje, és hallani véltea már ismerős morajlást. Az őrült tekintete üressé vált, és egyetlenhang nélkül elterült a kövezett úton, mintha Garion könnyed érin-tése hatalmas csapásként érte volna.

Barak a földre került férfi és Garion közé állt a lovával. – Mi történik itt? – förmedt rá a második férfira, aki ekkor ért oda

melléjük. – Mar Terrinből jövünk – zihálta az. – Obor testvér nem bírta to-

vább elviselni a szellemeket, ezért engedélyt kaptam rá, hogy haza-kísérjem, és vigyázzak rá, amíg vissza nem nyeri az ép eszét. – Letér-




delt a társa mellé. – Nem kellett volna olyan erősen megütni – né-zett vádlón Garionra.

– Én nem ütöttem meg – védekezett a fiú. – Éppen hogy csak hoz-záértem. Szerintem elájult a kimerültségtől.

– De, biztosan megütötted! – erősködött a szerzetes. – Nézd azarcát!

Az ájult férfi homlokán csúf, vörös duzzanat éktelenkedett. – Garion – nézett a fiúra Pol – , meg tudnád tenni, amit mondok,

anélkül, hogy kérdéseket tennél fel? – Azt hiszem. – Szállj le a lóról! Menj oda a szerzeteshez, és tedd a kezed a

homlokára! Aztán kérj tőle elnézést, amiért leütötted! – Biztonságos ez, Polgara? – kérdezte aggódva Barak. – Nem lesz semmi baj. Tedd, amit mondtam, Garion!Garion habozva lépett oda az ájult szerzeteshez, és óvatosan hoz-

záérintette a tenyerét a vörös dudorhoz. – Sajnálom – mondta. – Remélem, hamar rendbe jössz. – Újabb

bizsergést érzett a kezében, de ez különbözött az előzőtől. A férfi szeme felpattant, és tiszta tekintettel pislogott néhányat. – Mi történt? – kérdezte normálisnak tűnő hangon. A duzzanat is

eltűnt a fejéről. – Minden rendben van. – Garion nem tudta, mit kellene monda-

nia. – Beteg voltál, de nemsokára jobban leszel. – Gyere, Garion – mondta a nagynénje. – A barátunk most már

tud magáról gondoskodni.Garion zavarosan kavargó gondolatokkal ment vissza a lová-

hoz. – Csoda történt! – ámuldozott a másik szerzetes. – Nem mondanám – hűtötte le Pol. – Az ütés miatt a társadnak

rendbe jött a feje. Az ilyesmi megtörténik. – De a Farkassal váltott jelentőségteljes pillantásból egyértelműen kiderült, hogy itt valamiegészen más történt. Valami, amire nem számítottak.

Továbbindultak, ott hagyták a szerzeteseket az út közepén. – Mi történt? – kérdezte zavarodottan Durnik.Farkas vállat vont. – Polgarának fel kellett használnia Gariont. Ez volt a legegysze-

rűbb módja.A kovács nem tűnt meggyőzöttnek.



158 David Eddings

– Nem alkalmazzuk gyakran ezt a módszert – magyarázta az öreg. – Nagyon megterhelő valaki máson keresztül varázsolni, de néhanincs más választásunk.

– De Garion gyógyította meg! – makacskodott a kovács. – Ugyanaz a kéz gyógyította meg, amelyiktől az ütést kapta, Dur -

nik. Ne kérdezősködj annyit! – zárta le a vitát Pol.Garion tudatának mindig éber fele azonban nem fogadta el egyik

magyarázatot sem. Érezte, hogy ami történt, ahhoz nem volt közesemmiféle külső hatásnak. Zavartan tanulmányozta az ezüstös jeleta tenyerén. Most mintha máshogy nézett volna ki.

– Ne gondolkodj rajta, kedvesem! – mondta neki Pol néni, ami-

kor elhagyták a falut, és rátértek a déli útra. – Nem kell aggódnod,majd később elmagyarázom. – Odahajolt a fiúhoz, és biztatóanmegszorította a kezét.



árom napjukba telt, hogy átkeljenek a Vor-due-erdőn. Garion, aki még nem felejtette el az arend erdőség veszélyeit, először pattanásig

feszült idegekkel kémlelte a fák közötti árnyékokat, de miutántöbb mint egy napig semmi említésre méltó sem történt, meg-nyugodott. Farkas mester azonban mintha annál ingerültebb lettvolna, minél délebbre jutottak.

– Terveznek valamit – motyogta. – Csak már kezdenék. Gyűlö-löm, amikor az egyik szememmel folyamatosan hátrafelé kell fi-gyelnem.

Garionnak útközben nem sok alkalma adódott beszélni Pol né-nivel a Mar Terrin-i őrült szerzetesről. A nő mintha szándékosankerülte volna őt; és amikor végül sikerült a lovával mellé húzód-nia, és kérdezősködni kezdett, csak kitérő válaszokat kapott, ésegy csöppet sem lett nyugodtabb az esettel kapcsolatban.

A harmadik nap reggelén véget ért az erdő, és kiértek a szántó-földekre. Az Arend-síkságtól eltérően, ahol hatalmas megműve-letlen területek voltak, itt szinte minden talpalatnyi helyet ki-használtak, és a földeket alacsony kőfalak választották elegymástól. Bár meleg éppen nem volt, a nap ragyogóan sütött, és

TIZENHARMADIK

FEJEZET



160 David Eddings

a vetésre váró, frissen felásott fekete föld illata betöltötte a leve-gőt. A széles, nyílegyenes országúton egyre több utazóval talál-koztak. Rendszerint visszafogottan, de udvariasan köszöntötték egymást, és Garion kezdett megnyugodni. Ez az ország túlságo-san civilizáltnak tűnt ahhoz, hogy ugyanolyan veszélyekkel kelljen szembenézniük, mint Arendiában.

Kora délután beértek egy nagyobb városba, ahol az út menténfelállított sátrakból színes ruhás kereskedők kínálgatták portéká-ikat, és próbálták beljebb invitálni őket.

– Nagyon elszántnak tűnnek – jegyezte meg Durnik. – A tolnedraiak nem szeretik látni, hogy a vevők továbbmennek

– magyarázta Selyem. – Felettébb kapzsi népség.Valamivel előttük, egy kisebb téren zűrzavar tört ki. Fél tucat -nyi ápolatlan, borostás katona feltartóztatott egy ujjatlan zöld kö- penyt viselő, öntelten vonuló férfit.

– Azt mondtam, félre az útból! – förmedt rá élesen a katonákraa zöld köpenyes.

– Csak egy-két szót szeretnénk váltani veled, Lembor – mondtaaz egyik katona gonosz vigyorral. Magas férfi volt, arcának egyik oldalán csúf forradás húzódott.

– Az ostoba fajankó – nevetett egy járókelő. – Lembor túlságo-san fontossá vált, de arra nem gondolt, hogy védelemről is gon-doskodjon.

– Le fogják tartóztatni? – kérdezte tőle Durnik. – Csak egy időre – jött a kurta válasz. – Aztán mit csinálnak vele?

– Csak a szokásosat. – És a mi a szokásos? – Várj és figyelj! Az ostobának több esze is lehetett volna, mint

hogy a testőrei nélkül merészkedjen az utcára. A katonák körbeállták a zöld köpenyes embert, és ketten dur-

ván megragadták a karját. – Engedjetek el! – kiabált Lembor. – Hogy merészelitek? – Maradj csöndben, és engedelmeskedj! – utasította a sebhe-

lyes arcú. – Úgy könnyebb lesz. – Vonszolni kezdték egy közelimellékutca bejárata felé.

– Segítség! – üvöltötte kétségbeesetten Lembor.Az egyik katona ököllel a fogoly arcába vágott, aztán becipelték

áldozatukat a mellékutcába. Egyetlen üvöltés hallatszott, aztán




dulakodás zaja, káromkodások, a csonton elcsúszó fém fülsértőcsikorgása, és végül egy hosszú, elhaló nyögés. Keskeny vérpatak csorgott ki a főutcára, bele az egyik csatornanyílásba. Egy perccelkésőbb a vigyorgó, kardjukat tisztogató katonák is előbukkantak.

– Valamit tennünk kell! – fordult a többiekhez Garion felhábo-rodva és iszonyattal.

– Nem – felelte durván Selyem. – Amit tennünk kell, az az,hogy a saját dolgunkkal törődünk. Nem azért vagyunk itt, hogy beleüssük az orrunkat a helyi politikába.

– Politika? Ez egy közönséges gyilkosság volt! Legalább aztmegnézhetnénk, hogy él-e még!

– Nem túl valószínű – dünnyögte Barak. – Hat kardos ember elég alapos munkát tud végezni.Egy tucatnyi újabb katona – ugyanolyan ápolatlanok, mint az

előzőek – rohant be a térre kivont karddal. – Elkéstél, Rabbas – kacagott harsányan a sebhelyes arcú. –

Lembornak már nincs rád szüksége. Sajnálatos baleset érte azimént, kereshetsz magadnak új munkát.

A Rabbas nevű sötét tekintettel megtorpant, aztán kegyetlenmosolyra húzódott a szája.

– Talán igazad van, Kragger. Ebben az esetben teszünk róla,hogy üresedés támadjon Elgon helyőrségében. Biztosan öröm-mel vesz fel képzett katonákat. – Újból elindult előre, leeresztettkardjának hegye fenyegetően mozgott jobbra-balra.

Ekkor ütemes léptek hallatszottak, és két sorban húsz légioná-rius érkezett meg a térre; lábuk egyszerre csattant a kockaköve-

ken. A rövid lándzsával felszerelt katonák pontosan a két csoportközött álltak meg. Mindkét oszlop szembefordult a zsoldosokkal,és felemelték lándzsáikat. A légionáriusok páncélja fényesen ra-gyogott, felszerelésüket a legapróbb folt sem csúfította.

– Rabbas, Kragger, elég volt! – csattant fel éles hangon a légi-ósok őrmestere. – Azonnal tűnjetek el az utcáról!

– Ez a disznó megölte Lembort, őrmester. – Részvétem. Most pedig tűnés innen! Amíg én vagyok szolgá-

latban, itt nem lesz utcai harc. – Semmit sem tesz? – kérdezte dühösen Rabbas. – De igen, megtisztítom az utcát. Te még itt vagy?Rabbas csalódottan megfordult, és kivezette embereit a térről.



162 David Eddings

– Ez rád is vonatkozik, Kragger – figyelmeztette az őrmester asebhelyes arcút.

– Természetesen, őrmester – felelte Kragger nyájasan behízelgőmosollyal. – Már itt sem vagyunk.

Közben kisebb tömeg gyűlt össze a csetepaté zajára, és többhelyről is gúnyos kiabálás hallatszott, amikor a légionáriusok ki-terelték a zsoldosokat a térről. Az őrmester fenyegetően nézettkörül, mire azonnal csend lett.

Durnik hirtelen felszisszent. – Ott, a tér túloldalán! – súgta izgatottan Farkasnak. – Az nem

Brill?

– Már megint? – sóhajtott fásultan a varázsló. – Hogy sikerül ál-landóan elénk kerülnie? – Próbáljuk meg kitalálni, mire készül – javasolta felcsillanó

szemmel Selyem. – Ha a nyomába szegődünk, bármelyikünket felismeri – figyel-

meztette Barak. – Bízzátok csak rám! – A kis drasniai már le is ugrott a lóról. – Meglátott minket? – kérdezte Garion. – Nem hiszem – ingatta a fejét a kovács. – Beszélget valakivel,

nem erre néz. – Van egy fogadó a város déli felében. – Selyem gyorsan levetet-

te a mellényét, és a nyeregre dobta a ruhadarabot. – Ott találko-zunk egy óra múlva. – A menyétképű már el is tűnt a tömegben.

– Szálljunk le a lóról! – intett Farkas a többieknek. – Mostantólvezetni fogjuk őket.

Mindannyian engedelmeskedtek, és óvatosan elindultak a tér széle mentén, közel az épületekhez, és amennyire csak lehet, azállatok takarásába húzódva. Garion útközben benézett a keskenysikátorba, ahová Kraggerék bevonszolták a tiltakozó Lembort.Megborzongott, és gyorsan elkapta a pillantását. Az egyik sötétzugban egy zöld köpenyes halom hevert, körülötte vastagon bo-rította a vér a falakat és a kockaköveket.

Miután elhagyták a teret, megváltozott a hangulat a városban;mindenki izgatott volt, vagy éppen szörnyülködött.

– Azt mondod, Lembort? – kérdezte megütközve egy szürkésarcú, kék ruhás kereskedő egy döbbent embertől. – Ez lehetet-len!




– Az öcsém most beszélt valakivel, aki végignézte – felelte a má-sik férfi. – Elgon negyven zsoldosa támadta meg a nyílt utcán, ésaz emberek szeme előtt mészárolták le.

– Mi lesz most velünk? – sopánkodott a kék ruhás. – Hogy veled mi lesz, azt nem tudom, de én elrejtőzöm. Most,

hogy Lembor halott, Elgon zsoldosai minden bizonnyal mind-annyiunkat megpróbálnak megölni.

– Ezt nem merészelik! – Ki állítaná meg őket? Azt hiszem, hazamegyek. – Miért is hallgattunk Lemborra? – siránkozott a kereskedő. –

Ki kellett volna maradnunk ebből az egészből.

– Most már késő. Hazamegyek, és bedeszkázom az ajtót. – Sar-kon fordult, és sietve eliszkolt.A kereskedő egy darabig még nézett utána, aztán ő is gyorsan

távozott. – Most már a túlélésre játszanak – dünnyögte Barak. – A légiók miért engedik ezt? – kérdezte Mandorallen. – A légiók ebben a kérdésben semlegesek – világosította fel

Farkas. – Ez is benne van az esküjükben.A fogadó, amelyikbe Selyem irányította őket, egy alacsony fallal

körülvett, tiszta épület volt. Kikötötték a lovakat, majd bementek a házba.

– Akár ehetnénk is valamit, apám. – Pol helyet foglalt a napsü-tötte helyiségben, az egyik tölgyfából faragott, gondosan letisztí-tott asztalnál.

– Rendben, csak... – Farkas az ivóba vezető ajtóra nézett.

– Előbb eszünk. – Ahogy gondolod, Pol – sóhajtott az öreg.A felszolgáló egy hatalmas tányéron még gőzölgő hússzeleteket

hozott, és mellé néhány vastag szelet, vajjal megkent kenyeret.Garion gyomra még mindig kavargott a téren látottaktól, de ahús illata hamarosan feledtette vele a kellemetlen élményt. Már majdnem befejezte az evést, amikor egy rongyos vászonzub- bonyt, bőrkötényt és szakadt kalapot viselő apró ember állt megdülöngélve az asztaluk végénél. Az arca valahonnan ismerősnek tűnt.

– Bort! – kiáltotta a felszolgálónak. – És valami ennivalót is! – Körbesandított a helyiségben az ablak sárga üvegén keresztül be-ömlő, aranyló napfényben.



164 David Eddings

– Keress magadnak másik asztalt, barátom – szólt rá ridegenMandorallen.

– Nekem ez is megfelel – felelte pimaszul az idegen. Végigné-zett rajtuk, és váratlanul elnevette magát. Garion elképedten fi-gyelte, ahogy a férfi arca ellazul, és a bőr alatti izmok visszaállnak az eredeti helyükre. Selyem volt az.

– Hát ezt hogy csináltad? – kérdezte meglepetten Barak.Selyem elvigyorodott, és megmasszírozta az arcát. – Koncentráció, barátom. Koncentráció és rengeteg gyakorlás.

De még így is megfájdul tőle az állam. – Hasznos képesség... a megfelelő körülmények között – je-

gyezte meg faarccal Hettar. – Különösen egy kémnek – tette hozzá Barak.Selyem gúnyosan meghajolt. – És hol szerezted ezeket a ruhákat?A drasniai vállat vont, és lehámozta magáról a kötényt. – Loptam. – Mit keres itt Brill? – tért a lényegre Farkas. – Bajt kever, mint mindig. Mindenkinek elmondja, hogy egy As-

harak nevű murgosi arannyal fizet, ha valaki információt ad ró-lunk. Elég jó leírást adott rólad, öreg barátom. Nem túl hízelgőt,de meglehetősen pontosat.

– Azt hiszem, rövidesen tennünk kell valamit ezzel az Asharak-kal – jelentette ki Pol. – Kezd egyre zavaróbbá válni.

– És van még valami. – Selyem közben nekilátott a húsnak. – Brill azt terjeszti, hogy Garion Asharak fia, és mi elraboltuk. Nagy

jutalmat ajánlott fel bárkinek, aki visszaviszi hozzá. – Gariont?Selyem bólintott. – Annyi aranyról van szó, hogy Tolnedrában ezután mindenki

nyitva tartja a szemét. – A kenyér után nyúlt. – Miért éppen én? – kérdezte szorongva Garion. – Ez késleltethet minket – morfondírozott Farkas. – Bárki is le-

gyen ez az Asharak, tudja, hogy Polgara mindent megtenne amegtalálásodért. És persze mi is. Amíg utánad kutatnánk, Zedar egérutat nyerne.

– Ki ez az Asharak egyáltalán? – kérdezte Hettar összehúzottszemmel.




– Minden bizonnyal egy grolim. Túlságosan aktív ahhoz, hogyegyszerű murgosi legyen.

– Hogyan lehet megkülönböztetni őket egymástól? – érdeklő-dött Durnik.

– Sehogy – felelte Farkas. – Ugyanúgy néznek ki. Két különbö-ző törzs, de sokkal közelibb rokonságban állnak egymással, minta többi angarakkal. Bárki meg tud különböztetni egy nadrakotegy thulltól, vagy egy thullt egy malloreaitól, de a murgosiak és agrolimok nagyon hasonlítanak egymásra.

– Nekem sosem volt vele problémám – mondta Pol. – Az agyuk teljesen más.

– Így máris könnyebb dolgunk lesz – jegyezte meg szárazon Ba-rak. – Mindössze ketté kell hasítanunk a legközelebbi murgosi fe- jét, akivel találkozunk, és megmutathatod nekünk a különbsége-ket.

– Szerintem mostanában túl sok időt töltesz Selyem társaságá- ban – vágott vissza epésen Pol. – Kezdesz úgy beszélni, mint ő.

Barak Selyemre kacsintott. – Fejezzük be az ebédet, és próbáljunk meg észrevétlenül ki-

osonni a városból – javasolta Farkas. – Van itt valami hátsó kijá-rat? – nézett a drasniaira.

– Természetesen – felelte teli szájjal Selyem. – Gondolom, jól ismered. – Hé! – nézett fel sértődötten a menyétképű. – Persze, hogy is-

merem. – Akkor indulás.

A hátsó mellékutca, ahová Selyem kalauzolta őket, keskenyvolt, elhagyatott és rossz szagú, de elvezetett a város déli kapujá-hoz, és nemsokára már ismét az országúton haladtak.

– Nem ártana egy kicsit elszakadni tőlük. – Farkas könnyű vág-tára ösztökélte a lovát. Már rég besötétedett, de nem álltak meg.A duzzadtnak és betegesnek tűnő hold a látóhatár fölé emelke -dett, sápadt fénye mintha minden színt kiszívott volna a tájból. Avarázsló végül megálljt intett. – Semmi értelme egész éjszaka lo-vagolnunk. Menjünk le az útról, és aludjunk néhány órát! Hol-nap korán kelünk, mostantól szeretnék Brill előtt haladni, ha le-hetséges.

– Esetleg ott? – javasolta Durnik egy sötét facsoportra mutatva,nem messze az úttól.



166 David Eddings

– Megteszi. Azt hiszem, tűzre most nem lesz szükségünk.Bevezették a lovakat a fák közé, és előszedték takaróikat. A

holdfény beszivárgott az ágak között, és alaktalan foltokat rajzolta lóherével bontott talajra. Garion keresett magának egy kényel-mes helyet, becsavarta magát a takarójába, és rövid fészkelődésután elaludt.

Hirtelen ébredt, látását elhomályosította a féltucatnyi fáklyaéles fénye. Egy nehéz láb lépett a mellére, és egy kard hegyének kényelmetlen érintését érezte a torkán.

– Senki ne mozduljon! – kiáltotta egy érces hang. – Aki ellenáll,azt megöljük.

Garion a rémülettől nem is tudott volna mozdulni, és a kardhegye a is fájdalmasan mélyedt nyakába. Óvatosan oldalt fordí-totta a fejét, és látta, hogy barátait ugyanúgy sakkban tartják. Azőrt álló Durnikot két markos katona tartotta, akik egy rongydara- bot tömtek a kovács szájába.

– Mit jelentsen ez? – kiabált Selyem dühösen. – Majd megtudod – felelte a katonák parancsnoka. – Vegyétek

el a fegyvereiket! – Amikor intett a többieknek, Garion felfigyeltrá, hogy jobb kezének két ujja hiányzik.

– Itt valami tévedés lesz – próbálkozott tovább Selyem. – Én a boktori Radek vagyok, becsületes kereskedő, és a barátaimmalnem tettünk semmi rosszat.

– Talpra! – adta ki a parancsot a háromujjú katona, ügyet semvetve Selyem tiltakozására. – Ha bármelyikőtök szökni próbál,megöljük a többieket.

Selyem felállt, és kirázta a köpenyét. – Ezt meg fogja bánni, százados – közölte a tiszttel. – Befolyá-sos barátaim vannak Tolnedrában.

– Az engem nem érdekel. Nekem Dravor gróf adja a parancso-kat, és ő azt mondta, hogy vigyelek hozzá titeket.

– Rendben, akkor lássuk ezt a Dravor grófot! Intézzük el minélelőbb, és semmi szükség rá, hogy a kardjukkal hadonásszanak.Megyünk mi magunktól is. Egyikünk sem fog semmi olyat tenni,amitől felizgathatnák magukat.

A háromujjú katona arca elsötétült a fáklyafényben. – Nem tetszik ez a hangnem, kufár. – Nem is azért fizetik, hogy szeresse a hangomat, százados – vá-

gott vissza Selyem. – Azért kapja a zsoldját, hogy Dravor gróf elé




vezessen. Azt hiszem, indulhatnánk. Minél gyorsabban oda-érünk, annál hamarabb jelenthetem neki az ön viselkedését.

– Hozzátok a lovaikat! – mordult fel a tiszt.Garion Pol néni mellé oldalgott. – Nem tudsz valamit tenni? – kérdezte halkan. – Nincs beszéd! – dörrent rá az egyik katona.Garion némán állt, és tehetetlenül nézte a mellének irányzott

pengét.



TIZENNEGYEDIK

FEJEZET

ravor gróf háza hatalmas, fehér épület volt egyfüves mező közepén, melyet minden oldalon

ápolt kertek és gondosan nyírt sövények szegélyez-tek. A hold pontosan megvilágított minden apró részletet, miközbena fehér kőzúzalékkal felszórt úton a ház felé haladtak.

Az épület és a ház nyugati oldalán lévő kert közötti udvaron a kato-nák rájuk parancsoltak, hogy szálljanak le a lóról, majd végigtaszigál-

ták őket egy hosszú, ragyogóan tiszta folyosón, amíg oda nem értek egy nehéz, lakkozott faajtóhoz.Dravor gróf vékony, jellegtelen külsejű férfi volt, a szeme alatt

hatalmas táskákkal; elterpeszkedve ült a székében a fényűzően be-rendezett szoba közepén. Barátságos, szinte már álmodozó mo-sollyal az arcán nézett fel, amikor beléptek. Halvány rózsaszín ujjatlan palástot viselt, a szegélyén és az ujjain ezüst díszítéssel. Aruha gyűrött volt, és túlságosan tisztának sem lehetett volna mon-

dani. – Kik ezek a vendégek? – kérdezte kásás, alig érthető hangon. – A foglyok, nagyuram – jelentette a háromujjú katona. – Akiknek

az elfogására parancsot adott.




– Valóban? Parancsot adtam valakinek az elfogására? – kérdezte té-tován a nemes. – Ez igazán figyelemre méltó. Remélem, nem okoz-tam nektek túl nagy kellemetlenséget, barátaim.

– Csupán meglepődtünk kissé, ennyi az egész – mondta Selyem. – Azon gondolkodom, miért is tettem – morfondírozott a gróf. –

Biztosan volt rá valami okom... soha semmit nem teszek ok nélkül.Mit követtetek el?

– Semmi törvénybe ütközőt, nagyuram – biztosította sietve Selyem. – Akkor miért fogattalak volna el titeket? Itt valami félreértés lesz... – Mi is erre gondoltunk, nagyuram. – Nos, ez esetben örülök, hogy minden tisztázódott – vidult fel a

gróf. – Esetleg csatlakoztok hozzám vacsorára? – Már ettünk, nagyuram. – Ó! – A nemes csalódottnak tűnt. – Olyan kevés látogatóm akad. – Talán a tiszttartója, Y'diss emlékszik rá, hogy miért akarta ideho-

zatni ezeket az embereket, nagyuram – szólalt meg a háromujjú kato-na.

– Ó, hát persze! Hogy nem jutott ez eszembe? Y'diss mindig min-denre emlékszik. Küldd ide rögtön!

– Igenis, nagyuram. – A tiszt meghajolt, és intett az egyik emberé-nek.

Dravor gróf várakozás közben halkan dúdolva, álmatagon piszkál-gatta ruhája egyik gyűrődését. Rövid idő múlva kinyílt a terem túlsóvégében lévő ajtó, és belépett rajta egy bonyolult mintázattal díszítettköpenyt viselő, élveteg arcú, borotvált fejű férfi.

– Hívatott, nagyuram? – Furcsán reszelős hangon beszélt, szinte

csak sziszegett. – Áh, Y'diss! – örvendezett a nemes. – De jó, hogy csatlakozol hoz-zánk!

– Örömmel szolgálok, nagyuram – hajolt meg a tiszttartó. – Azon gondolkodom, miért állítottam meg ezeket a derék embe-

reket – mutatott Garionékra a báró –, de úgy tűnik, elfelejtettem. Nem emlékszel véletlenül?

– Csak egy apróságról van szó, nagyuram – felelte Y'diss. – Majd énelintézem ön helyett. Pihennie kell, nehogy megerőltesse magát.

A báró tétován felemelte a kezét. – Most, hogy mondod, tényleg elfáradtam. Talán gondoskodhatnál

vendégeink szórakoztatásáról, amíg én pihenek egy kicsit. – Természetesen, nagyuram – hajolt meg újra Y'diss.



170 David Eddings

Dravor elhelyezkedett a székében, és szinte azonnal álomba szen-derült.

– A báró nincs valami jó egészségi állapotban – mondta Y'diss behí-zelgő mosollyal. – Mostanában már szinte fel sem kel a székéből. Hú-zódjunk egy kicsit távolabb, ne zavarjuk az álmát!

– Én csak egy drasniai kereskedő vagyok, kegyelmes uram – sietettközölni Selyem – , ezek pedig a szolgálóim, illetve a húgom. Nem tudjuk, mit követtünk el.

Y'diss felnevetett. – Miért ragaszkodsz ehhez a nevetséges meséhez, Kheldar herceg?

Nagyon jól tudom, ki vagy. Ismerlek mindannyiótokat és a küldetése-

teket is. – Miért érdeklünk téged, nyissai? – förmedt rá durván Farkas. – Én csak az úrnőmet szolgálom, az Örökkévaló Salmissrát – felelte

Y'diss. – Tehát a Kígyónő a grolimok bábjává vált? – kérdezte Pol. – Vagy

csak Zedar akarata előtt hajolt meg? – Az én úrnőm nem hajol meg senki előtt, Polgara! – Valóban? – vonta fel a szemöldökét a nő. – Akkor annál különö-

sebb, hogy az egyik szolgája grolim dallamra táncol. – Semmi közöm a grolimokhoz! – csattant fel Y'diss. – Egész Tol-

nedrát felkutatják utánatok, de végül mégis én találtam rátok. – A megtalálás nem egyenlő a megtartással – jelentette ki Farkas

csendesen. – Gondolom, el fogod nekünk mondani, miről van szó. – Csak annyit mondok el, amennyit jónak látok, Belgarath. – Elég ebből, apám – nézett Farkasra Pol. – Nem hiszem, hogy van

időnk a nyissai rejtvények megfejtésére. – Ne tedd, Polgara! – figyelmeztette Y'diss. – Mindent tudok a ha-talmadról. Ha csak felemeled a kezed, a katonáim megölik a baráta-idat.

Gariont valaki megragadta hátulról, és ismét egy kardpenge érinté-sét érezte a torkán.

Pol néni szeme fenyegetően megvillant. – Veszélyes talajra tévedtél. – Nem hiszem, hogy fenyegetőzésekkel sokra mennénk – nyugtatta

őket Farkas. – Tehát ha jól sejtem, nem szándékozol átadni minket agrolimoknak?

– Engem nem érdekelnek a grolimok. A királynőm azt a parancsotadta, hogy vigyelek titeket a színe elé, Sthiss Torba.




– Mi köze Salmissrának ehhez a dologhoz? – kérdezte a varázsló. – Egyáltalán nem érinti.

– Ezt majd ő megmagyarázza, amikor Sthiss Torba értünk. Addigazonban el fogtok nekem mondani néhány dolgot.

– Attól tartok, nincs szerencséd – jelentette ki ridegen Mandoral-len. – Nem szokásunk magántermészetű ügyeket megbeszélni gya-nús idegenekkel.

– Én pedig attól tartok, tévedsz, kedves báróm – felelte Y'diss hű-vös mosollyal. – E ház pincéi mélyek, és sok kellemetlen dolog tör-ténhet bennük. Az embereim igen képzetten alkalmazzák a leg-meggyőzőbb kínzást módszereket.

– Nem félek a kínzásodtól, nyissai – nézett rá megvetően a lovag. – Nem, ezt nem is gondoltam. A félelem képzelőerőt követel, és ti,arendek nem a képzelőerőtökről vagytok híresek. A kínzás azonbanmajd megpuhítja az akaraterődet, és emellett a szolgálóimnak isnyújt egy kis szórakozást. Nehéz jó kínzómestereket találni, és azok iselkedvetlenednek, ha nem űzhetik a mesterségüket... remélem,megérted. Később, ha mindannyian meglátogattátok őket egy-két al-kalommal, majd megpróbálkozunk valami mással. Nyissa teli van fur-csa tulajdonságokkal bíró gyökerekkel, levelekkel és érdekes kis gyü-mölcsökkel. Különös módon az emberek többsége jobban kedveli akínpadot vagy a kereket a főzeteimnél. – Y'diss durván felnevetett, dea hangjában nem volt semmi vidámság. – Majd folytatjuk a beszélge-tést, ha éjszakára gondoskodtam a báróról. Az őrök levezetnek titeketa helyetekre, amit előkészítettem számotokra.

Dravor gróf kihúzta magát, és álmosan körülnézett.

– A barátaink máris távoznak? – motyogta. – Igen, nagyuram – felelte Y'diss. – Nos, akkor jó utat, kedveseim – köszönt el tőlük Dravor kába mo-

sollyal. – Remélem, hamarosan visszatértek, és folytathatjuk érdekfe-szítő beszélgetésünket.

A cella, ahová Gariont bezárták, nyirkos és penészes volt. levegőjerothadó étel és ürülék szagától bűzlött. De a legrosszabb a sötétségvolt. Lekuporodott a vasajtó mellé, és érezte, ahogy a sötétség szintefizikai erővel nehezedik rá. A cella egyik sarkából kaparászást és ko- pogást hallott. Úgy gondolta, patkányok, ezért megpróbált az ajtó kö-



172 David Eddings

zelében maradni. Valahol víz csöpögött, és a torka égett a szomjúság-tól.

Sötét volt ugyan, de a zajok eljutottak a füléig. Egy közeli cellábanlánc csördült, aztán valaki fájdalmasan felnyögött. Távolabbról esze-lős nevetés hallatszott, az örömtelen kacaj újra és újra, megszakítá-sok nélkül ismétlődött, megrázva a koromfekete sötétséget. Valakifülhasogató hangon felüvöltött, aztán újra. Garion rettegve vetette ahátát a nedves falnak, mert elképzelte, miféle kínzások válthatnak kivalaki ből ilyen sikolyokat.

Az idő ezeken a helyeken nem létezett, és ő sem tudta, mennyi ide-ig kuporoghatott magányosan és rettegve cellájának magányában,

amikor fémes kaparászást hallott az ajtó felől. Rémülten mászottodébb, az egyenetlen padlón átbukdácsolt a szemközti falhoz. – Menj innen! – Halkabban, kölyök – suttogta egy ismerős az ajtó túloldaláról. – Te vagy az, Selyem? – Ki mást vártál? – Hogy sikerült kiszabadulnod? – Ne beszélj annyit! – sziszegte a drasniai összeszorított foggal. – Át-

kozott rozsda! – szitkozódott, majd a következő pillanatban elégedet-ten felmordult, amikor meghallotta a zár megnyugtató kattanását. – Gyere! – Az ajtó kinyílt, és a cellába beszüremlett a távoli fáklyák fé-nye. – Sietnünk kell.

Garion szinte kirohant a cellából. A nedves folyosón, néhány lépés-sel távolabb Pol néni várt rá. Garion azonnal hozzá sietett. A nő ko-mor arccal lenézett rá, aztán a karjába zárta. Egyikük sem szólt egy

szót sem.Selyem verejtékben fürdő arccal ügyködött egy másik záron. Az aj-tó kisvártatva nyikorogva kinyílt, és Hettar is csatlakozott hozzájuk.

– Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezte a menyétképűt. – Rozsda – morogta ingerülten Selyem. – Legszívesebben az összes

börtönőrt bezárnám ide, amiért hagyták, hogy a zárak ilyen állapotbakerüljenek.

– Esetleg siethetnénk egy kicsit jobban? – szólt hátra a válla felett azőrködő Barak.

– Esetleg akarod te csinálni? – vágott vissza a drasniai. – Csak folytasd, amilyen gyorsan bírod – mondta Pol. – Most nincs

időnk a vitatkozásra. – Kimért mozdulattal a karjára fektette kék kö- penyét.




Selyem magában morogva a következő ajtóhoz lépett. – Mindenképpen szükséges ez a műsor? – kérdezte Farkas, amikor

utolsóként ő is kiszabadult. – Olyan zajt csaptok, mint egy csapat gú-nár.

– Kheldar herceg szükségét érezte, hogy hangosan nyilvánítson vé-leményt a zárak állapotáról – legyintett Mandorallen.

Selyem sötét pillantást vetett a lovagra, és elindult a folyosó végefelé, amerről a fáklyák fénye érkezett.

– Óvatosan – suttogta Mandorallen –, ott egy őr. – Egy mocskos bőrmellényt viselő szakállas férfi hortyogott a folyosó falának dőlve.

– El tudunk menni mellette anélkül, hogy felébresztenénk? – kér-

dezte Durnik. – Néhány óráig biztosan nem fog felébredni – mutatott Barak az őr arcán lévő lilás dudorra.

– Többen is lehetnek? – Többen voltak, de mind alszanak – felelte a cherek óriás. – Akkor talán menjünk innen – javasolta Farkas. – Magunkkal kellene vinni ezt a Y'disst, nem? – kérdezte Pol. – Minek? – Szeretnék elbeszélgetni vele. Jó sokáig. – Csak az időnket fecsérelnénk. Salmissra beleártotta magát az

ügyünkbe, ennél többet nem kell tudnunk. Az okai nem igazán érde-kelnek. Csak jussunk ki innen észrevétlenül.

Ellopakodtak a leütött őr mellett, befordultak egy sarkon, és neki-vágtak egy újabb folyosónak.

– Meghalt? – kérdezte valaki ijesztően hangosan az egyik rácsos aj-

tó mögül, ahonnan vöröses fáklyafény szüremlett ki a folyosóra. – Nem, csak elájult – felelte egy másik hang. – A kínpad nem egy-szerű eszköz. Mindig figyelj rá, hogy egyenletes legyen a nyomás, ésne rángasd a rudat. Általában meghalnak, ha kirántod a karjukat a he-lyéből.

Pol arca megfeszült, szeme vadul villogott. Intett a kezével, és vala-mit suttogott mellé. Garion fejében halk morajlás támadt.

– Nem érzem valami jól magam – nyöszörögte az első hang. – Most, hogy mondod, én sem – felelte a társa. – Az a tegnapi hús

neked ízlett? – Ránézésre nem volt vele semmi gond. – Hosszú szünet követke-

zett. – Nagyon rosszul vagyok...



174 David Eddings

Ellopakodtak a rácsos ajtó előtt, és Garionnak sikerült megállnia,hogy ne nézzen be. A folyosó végén egy vasalt tölgyfa ajtó várta őket. Selyem szemügyre vette a zárat.

– A másik oldalról zárták be. – Valaki közeledik – figyelmeztette őket Hettar. Az ajtó túloldaláról a kőpadlón csosszanó léptek zaja és beszélge-

tés hallatszott, majd harsogó nevetés. Farkas gyorsan egy közeli cellaajtajához lépett. Megérintette a rozsdás zárat, mire az egy halk katta-nás kíséretében kinyílt.

– Ide be! – suttogta. Mindannyian betódultak, és a varázsló becsuk-ta mögöttük az ajtót.

– Ha lesz egy kis időnk, szeretnék erről elbeszélgetni veled – mondta Selyem. – Olyan jól elszórakoztál a zárakkal, nem akartam megzavarni az

örömödet – vigyorgott Farkas. – Most pedig figyeljetek! El kell bán-nunk ezekkel az emberekkel, mielőtt felfedezik, hogy üresek a cellá-ink, és felverik az egész házat.

– Nem probléma – bólintott magabiztosan Barak.Várakoztak. – Most nyitják az ajtót – suttogta Durnik. – Hányan vannak? – kérdezte Mandorallen. – Fogalmam sincs. – Nyolcan – mondta határozottan Pol. – Rendben. – Barak átvette az irányítást. – Hagyjuk elmenni őket,

és hátulról rájuk ugrunk. Egy-két sikoly egy ilyen helyen még elmegy,de próbáljuk halkan elintézni őket.

Feszülten várakoztak tovább a cella sötétjében. – Y'diss azt mondta, nem baj, ha néhány meghal közülük vallatásközben – mondta egy hang. – Csak az öregembert, a nőt és a fiút kelléletben tartanunk.

– Akkor kezdjük a vörös szakállú óriással – javasolta valaki. – Prob-lémás esetnek tűnik, és valószínűleg úgyis túl ostoba ahhoz, hogy bármi használhatót mondjon.

– Ezt én akarom – suttogta Barak. Az őrök elhaladtak a cella ajtaja előtt. – Gyerünk! – intett a cherek.Rövid, de annál brutálisabb harc volt. Egyetlen vad rohammal elsö-

pörték a börtönőröket. Hárman már a földön is voltak, mielőtt a töb- biek egyáltalán felfogták volna, hogy mi történt. Egyikük éles kiáltás-




sal átvetette magát a harcolók között, és rohanni kezdett vissza azajtó és a lépcső felé. Garion gondolkodás nélkül elé vetette magát, le-kuporodott, és hagyta hogy a férfi átessen rajta. Az őr elterült, meg- próbált feltápászkodni, aztán ismét visszazuhant, amikor Selyemrúgása eltalálta a füle tövénél. – Jól vagy? – kérdezte a kis ember.

Garion kimászott az eszméletlen őr alól, és gyorsan feltápászko-dott, de a harc addigra már majdnem véget ért. Durnik egy zömök férfi fejét ütögette a falhoz, Barak pedig egy másikat csépelt az öklé-vel. Mandorallen is az utolsó ellenfelénél tartott, akárcsak Hettar. Arémülettől tágra nyílt szemű börtönőr felkiáltott, amikor az algar uj-

jai összekulcsolódtak a nyakán. Hettar megpördült, és félelmeteserővel a kőfalhoz vágta az őrt. A darabokra törő csontok száraz rop- panása hallatszott, és a férfi nem mozdult többé.

- – Jó kis harc volt – dörzsölte Barak az öklét. – Szórakoztató – bólintott Hettar; legutóbbi ellenfele teste még

csak most csúszott le a földre. – Kész vagytok? – suttogta sürgetően Selyem a lépcső tövéből. – Majdnem – felelte Barak. – Segítsünk, Durnik?Durnik felemelte a zömök börtönőr állát, és belenézett a kifejezés-

telen szempárba. Aztán megfontoltan még egyszer beleverte a férfi fe- jét a falba, majd hagyta összeesni.

– Mehetünk. – Én is úgy érzem. – Barak még egyszer végignézett az ártalmatlan-

ná tett ellenfelekkel teli folyosón. – A lépcső tetején lévő ajtó zárva volt – mondta Selyem, amikor

csatlakoztak hozzá –, és mögötte a folyosó teljesen üres. Úgy tűnik,az egész ház alszik, de azért jobb, ha nem zajongunk.Csendben követték őt fel a lépcsőn. – Várjatok! – suttogta Selyem, és beleveszett a sötétségbe; léptei

semmi neszt nem ütöttek. Végtelennek tűnő idő után tért vissza, demagával hozta a fegyvereiket, melyeket a katonák elvettek tőlük. – Gondoltam, ezekre még szükségünk lehet.

Garion sokkal jobban érezte magát a kardjával az oldalán. – Gyerünk! – Elindultak Selyem nyomában végig a folyosón, majd

befordultak egy sarkon. – Inkább a zöldből kérnék, Y'diss – hallatszott a gróf hangja egy fé-

lig nyitva álló ajtó mögül. – Ahogy kívánja, nagyuram – felelte reszelős hangján a nyissai.



176 David Eddings

– A zöld a legpocsékabb – folytatta motyogva Dravor – , de olyanszépeket álmodom tőle. A vörös sokkal finomabb, de az álmok nemolyan emlékezetesek.

– Nemsokára kéket is kaphat, nagyuram – ígérte Y'diss. Halk katta-nás hallatszott, majd a pohárba ömlő folyadék csurgása. – Aztán sár-gát és végül feketét. A fekete a legjobb mind közül.

Lábujjhegyen osontak el a szoba előtt. Az épület bejárati ajtaja né-mán adta meg magát Selyem tudományának, és már kint is voltak ahűvös, holdfényes éjszakában. A csillagok halványan pislákoltak azégbolton, és a levegő édes illatot hordozott.

– Megyek a lovakért – mondta Hettar.

– Kísérd el, Mandorallen! – intett Farkas a lovagnak, és az árnyékbavesző kertre mutatott. – Mi ott fogunk várni.A két férfi eltűnt a sarok mögött, a többiek pedig követték Farkast a

Dravor gróf kertjét körbevevő sövény rejteké be. Várakoztak. Az éjsza-ka hideg volt, és Garion egyre jobban vacogott. Aztán paták halk csat-togása hallatszott a kövön, és Hettarék visszaérkeztek a lovakkal.

– Siessünk! – mondta Farkas. – Amint Dravor elalszik, Y'diss le-megy a börtönbe, és felfedezi a szökésünket. Vezessétek a lovakat,majd valamivel távolabb felülünk rájuk, nem akarok túl nagy zajtcsapni.

Végigmentek a holdsütötte kerten, amíg el nem érték a nyílt me-zőt. Ott lóra szálltak.

– Nem ártana igyekeznünk – nézett hátra a házra Pol. – Nyugalom, nyertem magunknak egy kis időt – nevetett Selyem.Barak gyanakodva nézett rá.

– Miről beszélsz? – Amikor a fegyvereinkért mentem, gyújtottam egy kis tüzet akonyhában. Az majd eltereli a figyelmüket egy darabig.

A ház hátsó része felől sötét füst gomolygott az égre. – Nagyon ravasz – mondta elismerően Pol. – Köszönöm, úrnőm – hajolt meg gunyorosan a drasniai.Farkas kuncogva ösztökélte ügetésre a lovát.A füst egyre sűrűbbé és vastagabbá vált, a fekete oszlop kanyarogva

nyújtózott a közömbösen figyelő csillagok felé.



TIZENÖTÖDIK FEJEZET

következő néhány napban szinte folyamato-san lovagoltak, és csak néha, rendszertelen

időközönként álltak meg, hogy a lovak pihenje -nek, és ők is aludjanak néhány órát. Garion rájött, hogy ha lépés- ben haladnak, a nyeregben is tud szunyókálni. Sőt, ha elég f áradt,akkor szinte bárhol, bármilyen körülmények között. Egy délután,miközben az egyik vágta fáradalmait pihenték ki, meghallotta, hogy

Selyem Pol nénivel és Farkas mesterrel beszélget. A kíváncsiság vé-gül győzött a kimerültség felett, és félig kihúzta magát a nyeregben,hogy jobban hallja őket.

– Szeretnék többet tudni Salmissra szerepéről ebben az ügyben – mondta éppen Selyem.

– Csak a lehetőséget keresi – felelte Farkas. – Bármilyen zűrzavar van errefelé, abból megpróbál hasznot húzni.

– Ez azt jelenti, hogy a murgosiak mellett most már a nyissaiakat is

messzire el kell kerülnünk.Garion kinyitotta a szemét. – Miért hívják Örökkévaló Salmissrának? – kérdezte a nagynénjét.

– Olyan öreg?



178 David Eddings

– Nem. Nyissa minden királynőjét így nevezik, mindössze errőlvan szó.

– És ezt a mostanit ismered? – Nincs rá szükségem. Mindegyik pontosan ugyanolyan. Ugyan-

úgy néznek ki, ugyanúgy cselekednek. Ha egyet ismersz, az össze-set ismered.

– Azt hiszem, nagyon nagyot fog csalódni Y'dissben. – vigyorgottSelyem.

– El tudom képzelni, hogy Y'disst valami csendes, fájdalommen-tes módon már félre is állították – bólintott Farkas. – Salmissra haj-lamos a túlzásokra, amikor ingerült.

– Ennyire gonosz? – kérdezte Garion. – Én ezt nem nevezném gonoszságnak. A nyissaiak olyanok, minta kígyók. Ha felbosszantasz egy kígyót, beléd mar. Egyszerű élőlény,de nagyon logikusan cselekszik. Ha megharapott, már nem nehez-tel rád.

– Muszáj nekünk kígyókról beszélnünk? – nyögött fel Selyem. – Szerintem a lovak kipihenték magukat – szólt közbe Hettar. –

Mehetünk valamivel gyorsabban.Újból ügetésre váltottak, és néhány nap múlva így érkeztek meg a

Nedran-folyó széles völgyébe, ahol Tol Honeth városa feküdt. A napitt már melegen sütött, és a tavasz első napjaiban rügyezni kezdtek a fák.

A csillogó Császári Város egy szigeten helyezkedett el a folyó kö-zepén, oda vezetett minden út. Már messziről látták a várost, ami-kor átkeltek az utolsó dombgerincen, és letekintettek a termékeny

völgyre; mintha minden mérföld után egyre nagyobbra nőtt volna,ahogy közeledtek felé. A fehér márványépületek látványába bele-káprázott a szemük a délelőtti napsütésben. A magas, vastag falak mögött karcsú tornyok törtek az ég felé.

A Nedran-folyó hullámfodros vizén széles híd ívelt át kecsesen ahatalmas északi bronzkapuhoz, ahol csillogó páncéljukban egy sza-kasznyi légionárius állt őrt.

Selyem egyszerű, nem hivalkodó ruhát és kalapot viselt, arcára pedig az a nyugodt, hivatalos kifejezés telepedett, amelyikből a töb- biek tudhatták, hogy a kis ember ismét átesett szokásos átalakulásaiegyikén, és szinte még ő maga is elhiszi magáról, hogy ő valóban aza drasniai kereskedő, akinek kiadja magát.




– Milyen ügyben jártok Tol Honeth-ben? – érdeklődött udvari-asan az őrparancsnok.

– Radek vagyok, Boktorból – felelte Selyem szórakozottan, mint-ha teljesen máshol járnának a gondolatai. – Kiváló minőségű senda-riai gyapjút hoztam.

– Akkor a Központi Piac intézőjével kell beszélned. – Köszönöm. – Selyem biccentett, és a kapun keresztül belova-

goltak a város széles, nyüzsgő utcájára. – Inkább azt tanácsolnám, menjünk egyenesen a palotához, és

beszéljünk Ran Borunéval – javasolta Farkas. – A Borunék nem alegkönnyebb esetek, viszont igen intelligensek. Nem hiszem, hogy

túl nagy erőfeszítésembe kerülne meggyőzni a helyzet komolyságá-ról. – És hogy akarod meglátogatni? – kérdezte Pol. – Hetekig tarthat,

mire kapsz egy időpontot. Tudod, milyenek ezek. Az öreg elfintorodott. – Esetleg tehetnék egy hivatalos látogatást – vetette föl, miközben

lovával lassan tört át a tömegen. – Bejelentenéd az érkezésed az egész városnak? – Van más választásom? El kell indítani a tolnedraiakat, nem sza-

bad semlegesnek maradniuk. – Lehet egy javaslatom? – szólalt meg Barak. – Minden ötletet meghallgatok. – Miért nem megyünk el Grinneghez? Ő itt a cherek nagykövet.

Biztosan gond nélkül be tud juttatni minket a császárhoz. – Nem rossz ötlet – helyeselt Selyem. – Grinnegnek elég kapcso-

lata van a palotában ahhoz, hogy gyorsan bevigyen minket, és RanBorune is tiszteli őt. – Most már csak a nagykövethez kellene valahogy eljutni – mond-

ta Durnik, miközben egy kereszteződésben arra vártak, hogy egymegrakott kocsi elhaladjon előttük.

– Azzal nem lesz gond, ugyanis az unokatestvérem – vigyorgott azóriás. – Gyerekkorunkban ő, Anheg és én mindig együtt játszot-tunk. – Körülnézett. – Azt hiszem, a Harmadik Birodalmi Légióhelyőrsége mellett van a háza. Esetleg megkérdezhetnénk valakit,hogy jutunk oda.

– Nem szükséges, tudom az utat – mondta Selyem. – Sejthettem volna.



180 David Eddings

– Át kell mennünk az északi vásártéren. A helyőrség a sziget alsófelén, a mólók közelében van.

– Vezess! – intett Farkas. – Nem akarok itt túl sok időt vesztegetni.Tol Honeth utcáin nyüzsögtek a világ minden részéről érkezettemberek. Drasniaiak és rivaiak keveredtek nyissaiakkal és thullok-kal. De volt néhány nadrak is, és Garion szerint szokatlanul sok murgosi. Pol szorosan Hettar mellett lovagolt, halkan beszélt a fi-atalemberhez, és időnként könnyedén megérintette a harcos kard-forgató karját. A karcsú algar szeme felizzott, orrcimpája dühösenmegremegett minden alkalommal, amikor megpillantott egy forra-dásos murgosi arcot.

A széles utca két szélén tiszteletet parancsoló házak sorakoztak fehér márványfalakkal és erős ajtóval; némelyik előtt zsoldosok őr -ködtek, akik éber tekintettel figyelték a járókelőket.

– Úgy látom, a Császári Város sem mentes a gyanakvástól – je-gyezte meg Mandorallen. – Mindenki ennyire fél a szomszédjától?

– Nehéz idők járnak – magyarázta Selyem – , és Tol Honeth keres-kedőhercegei a világ vagyonának jelentős részét a kezükben tartják.Az itt lakók között van olyan, aki ha akarná, fel tudná vásárolniegész Arendiát.

– Arendia nem eladó – vágta rá mereven a lovag. – Kedves báróm, Tol Honeth-ben minden eladó. Becsület, bátor-

ság, barátság, szerelem. Ez egy romlott város, tele romlott emberek-kel, és a pénzen kívül semmi más nem számít.

– Akkor te pont ide illesz – morogta Barak. – Én szeretem Tol Honeth-et – ismerte el nevetve Selyem. – Az it-

teni embereknek nincsenek illúzióik. Mindenki üdítően korrupt. – Rossz ember vagy, Selyem. – Igen, már említetted – vigyorgott gúnyosan a drasniai.Az azúrkék háttér előtt fehér hadihajó sziluettet ábrázoló cherek

zászló büszkén lobogott a nagykövet házának kapujára erősített rú-don. Barak méltóságteljesen leszállt a lóról, és a kapu előtti vasrács-hoz sétált.

– Mondjátok meg Grinnegnek, hogy Barak unokatestvére jötthozzá látogatóba – utasította a rács túloldalán álló szakállas őröket.

– És honnan tudjuk, hogy valóban te vagy az? – kérdezte hányave-tien az egyik katona.

Barak mintegy mellékesen átnyúlt a rácson, megragadta az őr láncingét, és durván a fémrudakhoz rántotta a férfit.




– Lennél oly kedves megismételni ezt a kérdést, amíg futja a leve-gődből?

– Bocsásson meg, Barak nagyúr! – mentegetőzött sietve az őr. – így közelebbről már megismerem az arcát.

– Szinte biztos voltam benne, hogy meg fogod. – Khm... kinyitnánk önnek a kaput – javasolta a katona. – Kiváló ötlet. – Barak elengedte az őr páncélját. Kinyitották a ka-

put, és az egész csapat belovagolt az udvarra.Grinneg, Anheg király nagykövete a Tol Honeth-i császári udvar-

ban megtermett férfi volt, majdnem akkora, mint Barak. Szakállátegészen rövidre nyírta, és tolnedrai stílusú kék, ujjatlan köpenyt vi-

selt. Kettesével lépkedve lesietett a lépcsőn, és megölelte unoka-testvérét. – Te kalóz! – bömbölte boldogan. – Mit keresel Tol Honeth-ben? – Anheg úgy döntött, kifosztja ezt a koszfészket – tréfálkozott Ba-

rak. – Ha összeszedtük az összes aranyat és fiatal lányt, te gyújtha-tod fel a várost.

Grinneg szemében egy pillanatra mohó fény villant. – Nem gondolod, hogy az egy kicsit felbosszantaná őket? – kér-

dezte gonosz vigyorral. – Mi történt a szakálladdal?Grinneg köhécselt, szemmel láthatóan kellemetlenül érintette a

kérdés. – Nem fontos – legyintett gyorsan. – Hé, nekünk sosem voltak titkaink egymás előtt! Grinneg megszégyenülten közelebb hajolt, és mondott valamit

Baraknak, mire az harsogva felnevetett. – És miért hagytad, hogy ezt tegye? – Részeg voltam – felelte kurtán Grinneg. – Menjünk be, van egy

kis jófajta söröm a pincében.A többiek követték a két óriás termetű férfit a házba, ahol egy

hosszú folyosón végigmenve eljutottak egy cherek ízlés szerint be-rendezett szobába: bőrökkel lefedett székek és padok, gyékénnyelfelhintett padló, valamint egy hatalmas tűzhely, melyben vastag tus-kó izzott. A kőfalba vert vasgyűrűkben kormos végű fáklyák égtek.

– Itt sokkal otthonosabban érzem magam – mondta Grinneg.Egy szolgáló mindannyiuknak sötétbarna sört hozott, majd

csendben elhagyta a szobát. Garion gyorsan a szájához emelte a ku- pát, és kor tyolt egy nagyot a keserű folyadékból, mielőtt Pol néni



182 David Eddings

előállt volna valami buta javaslattal. A nő azonban nem tett meg- jegyzést, csak kifejezéstelen szemmel figyelte a fiút.

Grinneg elterpeszkedett egy nagy, medvebőrr el letakart, durvamegmunkálású széken.

– Szóval, mit is keresel Tol Honeth-ben? – kérdezte az unokatest-vérét.

– Grinneg, ő Belgarath – komolyodott el Barak. – Biztosan hallot-tál már róla.

A nagykövet szeme elkerekedett, majd fejet hajtott az öreg előtt. – Az én házam a tiéd is – mondta tiszteletteljesen. – Be tudsz minket vinni Ran Borunéhoz? – tért rá a lényegre ker-

telés nélkül Farkas, aki a tűzhely mellett ült egy durva padon. – Gond nélkül. – Helyes. Mindenképpen beszélnem kell vele, de nem szeretnék

túl nagy feltűnést kelteni. Barak bemutatta a többieket is, és a nagykövet mindenkit udvari-

as biccentéssel üdvözölt. – Zavaros időkben látogattál el hozzám – mondta, miután véget

ért a bemutatkozás. – Tolnedra nemessége úgy gyülekezik a város- ban, akár a varjak egy döglött tehén tetemén.

– Hallottunk egy-két hírt, miközben dél felé jöttünk – bólintottSelyem. – Valóban ennyire rossz a helyzet?

– Valószínűleg sokkal rosszabb – felelte Grinneg a fülét vakargat-va. – Dinasztiaváltás csak minden ezredévben egyszer történik. ABorunék immár hatszáz éve vannak hatalmon, és a többi ház óriásiizgalommal várja a váltást.

– Ki a legesélyesebb jelölt Ran Borune trónjára? – kérdezte Far-kas. – Jelen pillanatban én a Tol Vordue-i Kador nagyhercegre tenném

a pénzem. A jelek szerint neki van a legtöbb pénze. A Honeth-ek persze gazdagabbak, de nekik hét jelöltjük is van, így túlságosansokfelé kell csoportosítaniuk a vagyonukat. A többi család igazábólnincs versenyben. A Borunéknak nincs szóba jöhető alkalmas je-löltjük, a Ranitékat pedig senki nem veszi komolyan.

Garion óvatosan letette a kupát a pad mellé. A keserű sör nemigazán ízlett neki, és egy kicsit becsapva érezte magát. A fél kupányielfogyasztott ital viszont átmelegítette a fülét, és mintha az orra he-gye is elzsibbadt volna.




– Egy vordue-itől útközben azt hallottuk, hogy a Horbitok mérgethasználnak – mondta Selyem.

– Mindannyian azt teszik – bólintott undorral a nagykövet. – Csak a Horbitok nyíltabban, ennyi az egész. Ha Ran Borune holnap meg-halna, Kador lenne a következő császár.

Farkas a homlokát ráncolta. – Sosem volt sok szerencsém a Vordue-kal. Túlságosan rátartiak. – Az öreg császár egyelőre még jó egészségnek örvend – mondta

Grinneg. – Ha még egy-két évig húzza, a Honeth-ek valószínűlegfelsorakoznak egyetlen jelölt mögé (amelyiknek sikerül a legtovábbéletben maradnia), és a teljes vagyonukkal őt fogják támogatni. Ad-

dig azonban még van idő. A jelöltek egyelőre igyekeznek távol ma-radni a várostól, és nagyon vigyáznak magukra, ezért az orgyilko-soknak nincs sok esélyük a közelükbe jutni. – Elnevette magát éshosszan kortyolt a söréből. – Vicces emberek ezek.

– Elmehetnénk most rögtön a palotába? – kérdezte Farkas. – Előbb át kell öltöznünk – jelentette ki határozottan Pol. – Már megint? – nézett rá szenvedő arccal az öreg. – Csak tedd, amit mondok, apám! Nem szégyeníthetsz meg min-

ket azzal, hogy ezeket a rongyokat viseled a palotában. – Márpedig azt a köpenyt fel nem veszem még egyszer! – Nem, az nem is lenne illő. Biztos vagyok benne, hogy a nagykö-

vet tud neked kölcsönözni egy köpenyt. Úgy legalább nem leszelannyira feltűnő.

– Ahogy kívánod, Pol – adta meg magát Farkas hatalmas sóhajjal.Miután átöltöztek, Grinneg felsorakoztatta házi testőrségét, egy

csapatnyi szigorú arcú cherek harcost, és Tol Honeth széles utcáinelindultak a palota felé. Garion, akit teljesen lenyűgözött a város ra-gyogása, és egy kicsit bizonytalannak érezte magát az elfogyasztottfél korsó sörtől, csendesen lovagolt Selyem mellett, és megpróbáltnem túl feltűnően bámulni a pompás épületekre és gazdag ruháza-tú tolnedraiakra, akik megtöltötték az utcákat a verőfényes délinapsütésben.



TIZENHATODIK

FEJEZET

császári palota egy magasabb domb tetejénemelkedett, Tol Honeth középpontjában. Való-

jában nem egyetlen épület volt, hanem kisebb-na-gyobb építmények csoportja, mindegyik fehér márványból, körülvé-ve gondozott kertekkel, ahol a ciprusfák hűs árnyékot kínáltak asétálók nak. Az egész területet magas kőfal vette körül, a tetején egy-mástól egyenlő távolságban szobrok sorakoztak . A kapunál álló légi-onáriusok felismerték a cherek nagykövetet, és az egyikük azonnal el-

szaladt a császár egyik kamarásáért, egy barna köpenyes, ősz hajúhivatalnokért. – Ran Botoméval szeretnék beszélni, Morin nagyúr – mondta neki

Grinneg, amikor a márvánnyal kikövezett udvaron leszálltak a lóról. – Sürgős ügyben jöttem.

– Természetesen, Grinneg nagyúr – hajolt meg a kamarás. – Ő csá-szári felsége mindig örömmel találkozik Anheg király személyes kép-viselőjével. Ám őfelsége sajnos most pihen. Esetleg valamikor dél-

után kellene újra próbálkoznia, vagy legkésőbb holnap reggel. – Ez nem várhat, Morin uram. Azonnal látnunk kell a császárt. Job-

ban teszi, ha rögtön felébreszti.Morin meglepettnek látszott.




– Annyira csak nem lehet sürgős – mondta dorgáló hangsúllyal. – Attól tartok, lehet.Morin elgondolkodva harapta be az ajkát, és végignézett a csapat

többi tagján. – Elég jól ismer engem ahhoz, hogy tudja, puszta szórakozásból

nem kérnék ilyet – erősködött Grinneg. Morin végül felsóhajtott. – Minden bizalmam az öné, Grinneg nagyúr. Rendben, jöjjenek ve-

lem! A katonák itt várjanak!Grinneg intett a testőreinek, a többiek pedig követték Lord Morint

a hatalmas udvaron keresztül az egyik épület oszlopos árkádjához.

– Hogy van? – kérdezte Grinneg, amikor már az árnyékos galériánsétáltak. – Az egészségével nincs semmi baj, de elég rossz hangulatban van

mostanában – felelte a kamarás. – A Borunék országszerte csapatos-tul mondanak le posztjukról, és térnek vissza Tol Borunéba.

– Jelen körülmények között ez-a legjobb, amit tehetnek – véleke-dett Grinneg. – Úgy sejtem, az öröklést bizonyos sajnálatos balesetek is kísérni fogják.

– Valószínűleg – bólintott Morin. – De őfelsége akkor is csalódot-tan veszi tudomásul, hogy saját családtagjai hagyják cserben. – Meg-állt egy boltíves márványkapu előtt, ahol két aranyozott páncélú légi-onárius őrködött. – Kérem, hagyják itt a fegyvereiket. Őfelségekülönösen érzékeny is ilyesmire... remélem, megértik.

– Természetesen. – Grinneg előhúzott egy hosszú kardot a köpe-nye alól, és nekitámasztotta a falnak.

Mindannyian követték a példáját, és Lord Morin szeme enyhénrángani kezdett, amikor Selyem három tőrt is előhúzott ruhája kü-lönböző részeiből. Lenyűgöző készlet – üzente a kamarás a drasniai-ak titkos nyelvén.

– Nehéz idők járnak – magyarázta Selyem válaszképpen.Morin elmosolyodott, és a kapun keresztül bevezette őket egy bel-

ső kertbe. A gyepet egyenletesen rövidre nyírták, a gondosan met-szett rózsabokrok és a lágyan csobogó kutak idilli hangulatot árasz-tottak. Az idős gyümölcsfák már rügyeztek, szinte készen álltak rá,hogy a nap melegére virágba boruljanak. A göcsörtös ágak között ve-rebek dugták ki a fejüket apró fészkükből. Grinneg és a többiek kö-vették Morint a kanyargós márványúton a kert közepe felé.



186 David Eddings

XXIII. Ran Borune, Tolnedra császára apró termetű, szinte teljesenkopasz, idős ember volt. Aranyszínű ujjatlan köpenyében, egy vaskosszéken ejtőzött a szőlőtőkék között, és apró falatokkal etette a karfánüldögélő kanárit. Az uralkodónak kicsi, csőrszerű orra és fényes, át-ható pillantású szeme volt.

– Azt mondtam, szeretnék egyedül maradni, Morin – szólalt megingerülten, felnézve a madáretetésből.

– Millió bocsánat, felség – mentegetőzött mély meghajlás kíséreté- ben a kamarás – , de Grinneg nagyúr, Cherek nagykövete sürgős do-logban kíván szót váltani önnel. Sikerült meggyőznie arról, hogy azügy nem tűr halasztást.

A császár éles pillantást vetett Grinnegre. Tekintete ravasszá, szinterosszindulatúvá vált. – Hallottam, hogy elkezdett kinőni a szakálla. A követ elvörösödött. – Sejthettem volna, hogy őfelsége hallott a kis balesetemről. – Én mindenről tudok, ami Tol Honethben történik, Grinneg

uram. Még ha minden rokonom menekül is, mint patkányok az égőházból, még van mellettem néhány megbízható ember. Mi szálltameg, hogy összeállt azzal a nadrak nővel? Azt hittem, önök, alornok megvetik az angarakokat.

Grinneg zavart köhécseléssel sandított Polra. – Csak tréfának szántam, felség. Azt gondoltam, megszégyenítem a

nadrak nagykövetet... és végeredményben a felesége elég formás fe-hérszemély. Nem tudtam, hogy ollót tart az ágya alatt.

– Tudja, azóta egy aranydobozban tartja a szakállát – fintorodon el

a császár. – És azt mutogatja minden ismerősének. – Gonosz nőszemély – mondta búsan Grinneg. – Kik ezek az emberek? – mutatott a császár a többiekre, akik vala-

mivel Grinneg mögött, a füvön várakoztak. – Barak unokatestvérem és néhány barátja – felelte a követ. – Igazá-

ból ők azok, akik beszélni szeretnének önnel. – Trellheim grófja? Mi dolga van Tol Honeth-ben, nagyuram? – Csak átutazóban vagyok, felség – felelte Barak meghajolva.Ran Borune egyesével végignézett rajtuk, mintha mindegyiküket

most látná először. – Ő pedig biztosan a drasniai Kheldar herceg, aki a legutóbbi alka-

lommal igencsak sietve hagyta el Tol Honeth-et. Ha jól emlékszem,




akkor éppen egy vándorcirkusz akrobatájának álcázta magát, és csak egy ugrással sikerült megelőznie a helyi városőrséget.

Selyem is udvariasan meghajolt. – És Hettar, Algariából – folytatta a császár. – Az ember, aki egymaga

szeretné elnépteleníteni Cthol Murgost.Hettar fejet hajtott. – Morin, miért veszel engem körül alornokkal? – förmedt rá a csá-

szár a kamarásra. – Nem kedvelem az alornokat. – Életbevágó dologról van szó, felség – mentegetőzött Morin. – És egy arend? – nézett Ran Borune Mandorallenre. – Méghozzá

egy mimbrate. – Összehúzta a szemét. – A leírás alapján nem lehet

más, mint Vo Mandor bárója.Mandorallen meghajlása kifinomult és elegáns volt. – Felettébb éles a szeme, felség, hogy segítség nélkül felismer

mindannyiunkat. – Nem egészen. A sendar és a rivai kölyök például megoldhatatlan

feladat elé állít.Garion felkapta a fejét. Barak egyszer azt mondta neki, hogy legin-

kább a rivaiakra hasonlít, de a megjegyzés valahogy elfelejtődött azazt követő események forgatagában. És most Tolnedra császára, aki-nek a jelek szerint különleges képessége van ahhoz, hogy a dolgok mélyére lásson, szintén rivainak nézi. Gyorsan Pol nénire pillantott,de a nő elmélyülten nézegetett egy rózsabokrot.

– Sendar társunk Durnik, a kovács – szólalt meg Farkas. – Sendari-ában ezt a hasznos mesterséget az egyszerűbb emberek szinte egyen-rangúnak tartják a nemesi származással. A fiú pedig az unokám, Gari-

on.A császár az öregemberre nézett. – Téged mintha ismernélek. Valami rémlik... – A gondolataiba me-

rülve elhallgatott.A kanári, amely eddig némán gubbasztott a császár székének karfá-

ján, hirtelen dalolni kezdett. Felrebbent a levegőbe, és célba vette Pol-garát. A nő kinyújtotta az ujját, a madár rászállt, és hátravetett fejjel,olyan elragadtatással énekelt, mintha apró szíve meg akarna szakadnia rajongástól és imádattól. Pol rezzenéstelen arccal hallgatta. A nő ez-úttal sötétkék, fűzős ruhát, és hozzá rövid, fekete köpenyt viselt.

– Mit tettél a kanárimmal? – szegezte neki a kérdést a császár. – Hogy sikerült éneklésre bírnod? Már hónapok óta hízelgek neki.hogy megszólaljon.



188 David Eddings

– Nem vetted elég komolyan. – Ki ez a nő? – kérdezte Ran Borune a többiekre nézve. – A lányom, Polgara – felelte Farkas. – Különösen jól ért a madarak-

hoz.A császár durván, kétkedő hangon felnevetett. – Ugyan már. Ugye nem várod tőlem, hogy ezt el is higgyem?Farkas szúrós tekintettel nézett vissza az uralkodóra. – Biztos vagy benne, hogy nem ismersz engem, Ran Borune? – kér-

dezte meglepően lágy hangon. A világoszöld köpeny miatt, amelyetGrinneg adott neki, majdnem úgy nézett ki, mint egy született tol-nedrai... majdnem, de mégsem egészen.

– Ügyes fortély – biccentett a császár. – Szép alakítás mindkettőtök-től, de már nem vagyok gyerek. Hosszú ideje nem hiszek a tündér-mesékben.

– Ezt igazán sajnálom. Akkor azóta nagyon sivár lehet az életed. – Farkas körülnézett a gondozott kertben, ahol szolgák végezték a dol-gukat, szökőkutak csobogtak, és a császár személyes testőrei posztol-tak a virágágyak között, nem túl tolakodó közelségben. – Egy csodák nélküli élet még ezzel együtt is unalmas és lapos, Ran Borune. – Kis-sé mintha szomorú lett volna a hangja. – Azt hiszem, túl sok mindentadtál fel.

– Morin, küldess Zereelért! – parancsolta a császár. – Azonnal tisz-táznunk kell ezt a kérdést.

– Rögtön, felség. – A kamarás magához intette az egyik szolgát. – Visszakaphatom a kanárimat? – kérdezte nyűgösen az uralkodó

Polt.

– Természetesen. – A nő óvatos léptekkel a székhez sétált, nehogyelriassza a daloló madarat. – Néha elgondolkodom, miről énekelhetnek ilyenkor – mormolta

Ran Borune. – Most éppen arról a napról, amikor megtanult repülni – felelte

Pol. – Egy madár számára az nagyon emlékezetes időpont. – Ki-nyújtotta a kezét, és a kanári átugrott a császár ujjára. A trillázásttovábbra sem hagyta abba, csillogó szemét az uralkodó arcára sze-gezte.

– Szórakoztató elképzelés – mosolygott az apró öregember, és azegyik kútra nézett, melynek vize vakító csillogással verte vissza a nap-sugarakat. – Ám attól tartok, nincs időm ilyen badarságokra. Jelen pil-lanatban az egész nemzet lélegzetvisszafojtva várja a halálomat. Úgy




látszik, mindannyian azt gondolják, ez a leghasznosabb dolog, amittehetek Tolnedra érdekében, hogy gyorsan távozom az élők sorából. Néhányan még arra is hajlandóak, hogy vállalják a kockázatot, és se-gítsenek nekem. Múlt héten a palotában fogtunk el egy orgyilkost.Saját családom, a Borunék oly mértékben magamra hagytak, hogy a palota működtetéséhez is alig maradt emberem, a birodalomról nemis beszélve. Ó, itt jön Zereel.

Egy hór ihorgas, borzas szemöldökű, bonyolult mágikus szimbólu-mokkal díszített vörös köpenyt viselő férfi sietett át a füvön, és mé-lyen meghajolt a császár előtt.

– Hívatott, felség?

– Azt mondják, ez a nő itt Polgara személyesen, a vénember pedigBelgarath, a varázsló. Légy oly kedves ellenőrizni őket, Zereel. – Belgarath és Polgara? – hökkent meg a bozontos szemöldökű. –

Felség, ön bizonyára tréfál. Ezek csak mondabeli nevek, ilyen embe-rek nem léteznek.

– Láthatod – nézett az uralkodó Polra. – Te nem is létezel. A legbiz-tosabb forrástól hallhattuk. Tudod, Zereel maga is varázsló.

– Valóban? – Egyike a legjobbaknak – bólintott a császár. – A trükkjei persze

nagyrészt egyszerű szemfényvesztések, mivel a mágia közismertencsak gyermekmese, de engem azért szórakoztat... és legalább ő na-gyon komolyan veszi magát. Bebizonyíthatod, Zereel, csak ne csináljolyan kiállhatadan bűzt, mint szoktál.

– Szükségtelen, felség. – Zereelnek az arcizma sem rezdült. – Havarázslók lennének, az első pillanatban felismertem volna ők et. Tud-

ja, felség, nekünk megvannak a magunk különleges módszerei akommunikációra.Pol enyhén felvont szemöldökkel nézett az udvari varázslóra. – Talán egy kicsit közelebbről is megnézhetnél minket, Zereel – ja-

vasolta. – Időnként mindenki tévedhet. – Alig látható mozdulatot tetta kezével, és Garion ismét meghallotta a már ismerős hangokat a fejé- ben.

A varázsló mereven nézett maga elé, mintha egy láthatatlan pontot bámulna a levegőben. A szeme elkezdett kidülledni, arca egyre sá- padtabbá vált. Majd mintha elkaszálták volna a lábát, arcra borult anő előtt.

– Bocsásson meg, Polgara úrnő! – hebegte reszketve.



190 David Eddings

– Azt gondolom, ennek le kéne nyűgöznie – mondta unottan a csá-szár. – Csakhogy én már máskor is láttam megtévesztett elméjű embereket, Zereel elméje pedig nem tartozik az erősebbek közé.

– Ez kezd egyre fárasztóbbá válni, Ran Borune – sóhajtott Pol. – Pedig igazán hihetnél neki – szólalt meg a kanári vékony, csiripe-

lő hangján. – Én rögtön felismertem... persze, mi sokkal figyelmeseb- bek vagyunk, mint ti, földön kúszó életformák. Egyáltalán, miért vanerre szükség? Biztos vagyok benne, hogy ha akarnál, te is tudnál re- pülni. És nem kéne annyi fokhagymát enned, szörnyű szagod van tő-le.

– Csend legyen most, kedvesem – szólt rá szelíden Pol a madárra. –

Később is elmondhatod neki. A császár jól láthatóan reszketett, és úgy nézett a kanárira, minthaaz egy mérges kígyó lenne.

– Miért nem teszünk úgy mindannyian, mint akik elhiszik, hogyPolgara és én valóban azok vagyunk, akiknek mondjuk magunkat? – kérdezte Farkas rábeszélő hangon. – Az egész napot eltölthetnénk az-zal, hogy megpróbálunk meggyőzni, de sajnos nincs ennyi időnk. Elkell mondanom neked néhány nagyon fontos dolgot, és ez teljesenfüggetlen attól, hogy ki vagyok.

– Khm... elfogadható ajánlatnak tűnik. – A császár még mindig azidőközben elcsendesült madárra meredt.

Farkas összekulcsolta ujjait a háta mögött, és felnézett egy közelifára, melynek ágai közt verebek csiripeltek.

– A múlt ősz elején Zedar, a Hitehagyott behatolt a rivai trónterem- be, és ellopta Aldur Gömbjét.

– Hogy mit csinált? – egyenesedett fel azonnal Ran Borune. – Ho-gyan? – Még nem tudjuk. Ha utolérjük, talán megkérdem tőle. Biztos va-

gyok benne, hogy átérzed az esemény fontosságát. – Nyilvánvalóan. – Az alornok és a sendarok titokban háborúra készülnek – folytatta

az öreg. – Háborúra? – kérdezte döbbenten a császár. – Ki ellen? – Természetesen az angarakok ellen. – Mi köze Zedarnak az angarakokhoz? Saját elhatározásából is cse-

lekedhetett, nem? – Ennyire nem lehetsz ostoba – jegyezte meg csípősen Pol.




– Elfeledkezik magáról, hölgyem! – csattant fel Ran Borune. – Holvan most Zedar?

– Körülbelül két héttel ezelőtt haladt át Tol Honeth-en – felelte Far-kas. – Ha sikerül átkelnie a határon valamelyik angarak királyságba,mielőtt utolérnénk, az alornok megindulnak.

– És velük az arendek is – tette hozzá Mandorallen. – Korodullin ki-rályt már tájékoztattuk.

– Darabokra fogják szakítani a világot! – tiltakozott az uralkodó. – Lehetséges – bólintott Farkas – , de nem hagyhatjuk, hogy Zedar

elvigye Toraknak a Gömböt. – Azonnal követeket küldök. Le kell zárni ezt az ügyet, mielőtt ki-

csúszna a kezünkből. – Azzal már elkéstünk – mondta komoran Farkas. – Anhegnek és atöbbieknek most nincs kedvük a tolnedrai diplomáciához.

– Az ön emberei nem túl népszerűek északon, felség – magyaráztaSelyem. – Úgy tartják, mindig van a zsebükben néhány kereskedelmiszerződés. Ha Tolnedra közvetít, azért valaki mindig nagy árat fizet. Nem hiszem, hogy most megengedhetnénk magunknak az önök köz- benjárását.

Felhő úszott a nap elé, és az árnyékban a kert mintha hirtelen le-hűlt volna.

– Ennyit nem is ér az egész – mondta ridegen a császár. – Az alor-nok és az angarakok már több ezer éve vitáznak azon a mihaszna kő-darabon. Alig várták, hogy egymásnak essenek, és most végre találtak egy megfelelő indokot. Nos, akkor jó szórakozást. Amíg én vagyok acsászár, Tolnedra nem fog beavatkozni.

– Ezúttal nem teheted meg, hogy félreállsz, Ran Borune – figyel-meztette Pol. – Miért nem? A Gömb a legkevésbé sem érdekel. Gyerünk, pusztít-

sátok el egymást, ha akarjátok, de Tolnedra még a háború végén isállni fog.

– Kétlem – ingatta a fejét Farkas. – A birodalom területén nyüzsög-nek a murgosiak. Ha rászánják magukat a támadásra, egy hét alatt le-rohanhatják a palotát.

– Azok becsületes kereskedők, akik csak saját dolgukkal foglalkoz-nak.

– Becsületes murgosi kereskedők nem léteznek. A murgosiak azértvannak Tolnedrában, mert a grolim főpap erre utasította őket.



192 David Eddings

– Ez nevetséges – makacskodott a császár. – Az egész világ tudja,milyen engesztelhetetlen gyűlöletet éreztek az angarakok iránt, de azidők változnak.

– Cthol Murgost még mindig Rak Ctholból irányítják, és ottCtuchik a vezető. Ő akkor sem változik, ha a világ igen. A Rak Gos-ka-i kereskedők számodra talán becsületesnek látszanak, de minde-gyik úgy táncol, ahogy Ctuchik fütyül, Ctuchik pedig Torak beava-tottja, mint tudjuk.

– Torak halott. – Valóban? Netán láttad a sírját? Kiástad és megnézted a csontjait? – Az én birodalmam fenntartása és működtetése nagyon sokba ke-

rül, ezért szükségem van a murgosiaktól származó haszonra. Rak Goskában és a Déli Karavánúton hemzsegnek az embereim, így ha bármire készülnek ellenem, arról időben tudomást fogok szerezni.Arra gyanakszom, hogy ez az egész a Varázslók Szövetségén belülikonfliktus folyománya lehet. Nektek mindig megvannak a saját, kö-dös céljaitok, én viszont nem fogom hagyni, hogy egyszerű gyalog-ként felhasználjátok a birodalmamat a hatalmi játékaitokhoz.

– És ha az angarakok győznek? – szegezte neki a kérdést Pol. – Ho-gyan akarsz elbánni Torakkal?

– Nem félek Toraktól. – Találkoztál vele valaha? – Természetesen nem. Figyelj jól, Belgarath! Te és a lányod sosem

voltatok barátságosak Tolnedrával szemben. Vo Mimbre után úgy bántatok velünk, mint a legyőzött ellenséggel. Az információitok ér-dekesek, és alaposan meg is fontolom őket, de a tolnedrai politikát

nem az alorn feltételezések fogják irányítani. A gazdaságunk nagy-részt a Déli Karavánút forgalmától függ. Nem fogom nyomorba dön-teni a birodalmamat csak azért, mert ti nem kedvelitek a murgosi-akat.

– Akkor ostoba vagy – jelentette ki egyenesen Farkas. – Meg lennél lepve, ha tudnád, hányan gondolják rólam ugyanezt.

Talán az utódommal majd több szerencsével jársz. Ha egy Vorduevagy egy Honeth lesz az, talán meg is vásárolhatod, de a Borunék nem szeretik a vesztegetést.

– Sem a tanácsokat – tette hozzá Pol. – Csak ha egyetértünk velük, Polgara úrnő. – Azt hiszem, itt mindent megtettünk, amit tudtunk – zárta le a vi-

tát Farkas.




A kert végében ekkor kivágódott egy ajtó, és egy vörös hajú, aprótermetű lány vágtatott ki rajta haragos tekintettel. Garion először aztgondolta, egy gyereket lát, de amikor közelebb ért, észrevette, hogynem is annyira fiatal. Bár nagyon alacsony volt, a zöld, ujjatlan, rövidtunika alól kivillanó lábak azt mutatták, hogy jóval közelebb áll a fel-nőttkorhoz. Gariont különös érzés kapta el, amikor meglátta; olyanvolt, mint a hirtelen felismerés, de mégsem egészen az. Dús haja bo-nyolult fonatokban omlott vállára és nyakára, és olyan színe volt, ami-lyet Garion még sosem látott: a mélyvörös szálak mintha belső fény-től izzottak volna. Aranyló bőre csillogó, zöldes árnyalatot k apott,ahogy elsuhant a kapu melletti fák árnyékában. Látszott rajta, hogy

valamiért nagyon dühös. – Miért tartanak fogva? – támadt neki a császárnak. – Miről beszélsz? – kérdezte meglepetten Ran Borune. – A légionáriusok nem engedik, hogy elhagyjam a palotát. – Ó, hát erről van szó? – Pontosan. Erről. – Az én parancsomat teljesítik, Ce'Nedra. – Ezt állították ők is. Mondd meg nekik, hogy engedjenek ki! – Nem. – Nem? – A lány a jelek szerint nem akart hinni a fülének. – Nem? –

A hangja több oktávval megemelkedett. – Mi az, hogy nem? – Túl veszélyes lenne neked most a városban kóborolni – felelte a

császár határozottan. – Ez nevetséges! – csattant fel a lány. – Nem szándékozom ebben

az unalmas palotában üldögélni csak azért, mert te a saját árnyékodtól

is rettegsz. Szükségem van néhány dologra a piacról. – Küldj el értük valakit! – De én nem akarok elküldeni senkit! – toppantott Ce'Nedra dü-

hösen. – Én akarok menni! – Pedig nem fogsz – jött a nyugodt válasz. – Inkább a tanulással fog-

lalkozz! – Nem akarok tanulni! Jeebers egy ostoba, nagyképű alak, és unat-

kozom mellette! Nem akarok itt ülni, és politikáról, történelemről ésmás butaságokról társalogni. Szeretnék egy délutánt végre csak ma-gamra szánni.

– Sajnálom. – Kérlek, apám! – könyörgött a császárnak, és a hangja hízelgővé

vált. Megfogta az uralkodó arany palástjának szegélyét, és apró ujja



194 David Eddings

köré tekerte. – Kérlek! – A szempillái mögül a császárra vetett pillan-tás még a követ is meglágyította volna.

– Kizárt dolog – mondta határozottan Ran Borune, de nem mert alányára nézni. – A parancs továbbra is él, nem hagyhatod el a palotaterületét.

– Gyűlöllek! – sikoltott a lány, és sírva rohant vissza az épületbe. – A lányom – magyarázta szinte mentegetőzve a császár. – El sem

tudjátok képzelni, milyen lehet egy ilyen lány apjának lenni. – Ó, dehogynem. – Farkas lapos oldalpillantást vetett Polra.A nő kihívóan nézett vissza rá. – Gyerünk, mondd csak ki! Attól talán boldogabb leszel.

Farkas vállat vont. – Felejtsd el! – morogta.Ran Borune elgondolkodva nézett rájuk. – Az jutott eszembe, hogy talán megállapodásra juthatnánk –

mondta végül összehúzott szemmel. – Mire gondolsz? – kérdezte gyanakodva Farkas. – Nektek van némi befolyásotok az alornokra. – Egy kevés – felelte gyanakodva a varázsló. – Ha megkérnétek őket, biztosan hajlandóak lennének megvizsgál-

ni és újraértékelni a Vo Mimbre-i Szerződés egyik nevetséges pontját. – Melyik lenne az? – Valójában nincs rá szükség, hogy Ce'Nedra Rivába utazzon, iga-

zam van? Én vagyok a Borune dinasztia utolsó tagja, és amikor meg-halok, ő tovább már nem számít császári hercegnőnek. Jelen körül-mények között úgy érzem, ezek a követelmények nem vonatkoznak

rá igazán. A rivai király vérvonala tizenhárom évszázaddal ezelőtt ki-halt, így a Rivai Király Csarnokában nem fogja őt várni semmiféle vő-legény. Mint látjátok, Tolnedra az utóbbi időben nagyon veszélyeshellyé vált. Ce'Nedra tizenhatodik születésnapjától már egy év semválaszt el minket, és mindenki tudja a pontos dátumot. Ha el kell kül-denem őt Rivába. a birodalom orgyilkosainak legalább a fele a kapuk körül fog ólálkodni arra várva, hogy kitegye a lábát a palotából. Nemszeretnék ekkora kockázatot vállalni. Ha sikerülne ezt megértetnetek az alornokkal, talán én is engedményt tehetnék a murgosiak ügyében – korlátoznám a létszámukat, lezárnék előlük bizonyos területeket...meg ilyesmik.

– Nem, Ran Borune – jelentette ki rezzenéstelen arccal Pol. – Ce'Nedra el fog menni Rivába. Úgy látszik, képtelen vagy megérteni,




hogy a Szerződés csupán formalitás. Ha a lányod rendeltetett rá,hogy a rivai király menyasszonya legyen, akkor nincs erő e földön,amely megakadályozhatná, hogy azon a napon ott álljon a trónterem- ben. Apám javaslatai a murgosiakkal csupán jó tanácsok, és a te érde-keidet szolgálják. Hogy megfogadod-e őket, az egyedül a te dolgod.

– Azt hiszem, kimerítettük e párbeszéd összes lehetőségét – jelen-tette ki hűvösen a császár.

Két fontos embernek látszó hivatalnok lépett be a kertbe, és né-hány halk szót váltottak Morinnal.

– Felség – szólalt meg tiszteletteljesen az ősz hajú kamarás – , a ke-reskedelmi miniszter szeretné önt tájékoztatni, hogy kitűnő megálla-

podást kötött a Rak Goskából érkezett kereskedelmi delegációval. ACthol Murgos-i küldöttek igen engedékenyek voltak. – Örömmel hallom. – Ran Borune jelentőségteljes pillantást vetett

Farkasra. – A Rak Goska-i küldöttség távozás előtt szeretné tiszteletét tenni

ön előtt, felség – folytatta Morin. – Semmi akadálya. Örömmel fogadom őket. Morin megfordult, és biccentett a kapu mellett várakozó hivatalno-

koknak. Azok váltottak néhány szót valakivel, és a kapu kitárult.Öt murgosi lépett be a kertbe. Mindegyik fekete csuklyás köpenyt

viselt, de a csuklyát ezúttal nem húzták a szemükbe. Ruhájuk elejétnem fogták össze, láncingük megcsillant a napfényben. Az elöl hala-dó murgosi valamivel magasabb volt a többieknél, és a tartása alapjánúgy tűnt, hogy ő a csapat vezetője. Garion agyát képek és emléktöre-dékek öntötték el, amikor az egész életében jól ismert, forradásos

arcra nézett. Ismét megérezte a közöttük feszülő furcsa, rejtett köte-lék rándulását. Asharak volt.Valami tétován végigsimította Garion elméjét, de nem az az erős,

durva érintés, amilyennel Val Alornan, Anheg palotájának félhomá-lyos folyosóján próbálkozott a murgosi. A zubbonya alá rejtett amu-lett egyszerre volt jéghideg és égetően forró.

– Császári felség – lépett előre hűvös mosollyal Asharak – . hatalmasmegtiszteltetés számunkra, hogy felséges színe elé járulhatunk. – Halkan csilingelő láncingében meghajolt.

Barak erősen tartotta Hettar karját, Mandorallen pedig odalépettaz algar fiatalember mellé, és észrevétlenül megfogta a másikat.

– Örülök, hogy ismét láthatlak, nemes Asharak – felelte a császár. – Úgy hallottam, sikerült nyélbe ütni a megállapodást.



196 David Eddings

– Mindkettőnk hasznára, felség. – Ez a legjobb fajta egyezség – bólintott az uralkodó. – Taur Urgas, a murgosiak királya üdvözletét küldi – folytatta Asha-

rak. – Őfelsége felettébb kívánatosnak tartja a kettőnk birodalma kö-zötti jó kapcsolat megszilárdítását. Reméli, egy napon majd testvéré-nek nevezheti a tolnedrai császárság uralkodóját.

– Elismeréssel adózunk Taur Urgas legendás bölcsességének és bé-kés szándékainak – mosolygott némi önelégültséggel Ran Borune.

Asharak körülnézett, tekintete kifejezéstelenné vált. – Nos, Ambar – mondta Selyemnek – úgy látom, szerencsésen ala-

kult a sorsod, amióta utoljára összefutottunk Darinban, Mingan üzle-

tében.Selyem ártatlanul tárta szét a karját. – Az istenek kegyesek voltak hozzám... legalábbis a legtöbb.Asharak pillanatnyi mosolyt villantott rá. – Ismeritek egymást? – kérdezte meglepetten a császár. – Már találkoztunk, felség – bólintott Selyem. – Egy másik királyságban – tette hozzá Asharak, és Farkasra nézett.

– Belgarath – mondta udvariasan, kurta biccentés kíséretében. – Chamdar – felelte az öregember. – Jól nézel ki. – Köszönöm. – Úgy látom, én vagyok itt az egyedüli idegen – szólt közbe ingerül-

ten Ran Borune. – Chamdarral már nagyon hosszú ideje ismerjük egymást – magya-

rázta Farkas, és kaján csillogással a szemében nézett vissza a murgosi-

ra. – Látom, sikerült magadhoz térned legutóbbi gyengélkedésedből. Asharak arcizma idegesen megrándult, és gyorsan lehajtotta a fejét,mintha a fűre vetülő árnyékának látványában keresne megnyugvást.

Garionnak eszébe jutott, mit mondott Farkas a szirt tetején, az alg-rothok támadása után – valamit egy árnyékról, amelyik „kerülő úton” fog visszatérni. Az a tény, hogy a murgosi Asharak és a grolim Cham-dar egy és ugyanaz a személy, nem lepte meg túlságosan. Mintha két bonyolult, enyhén hamis dallamot hallott volna, melyek most összeil-leszkedve tökéletessé váltak. Az információ úgy kattant a helyére a fe- jében, mint ahogy egy kulcs illeszkedik a zárba.

– Egy nap majd meg kell mutatnod, hogyan csinálod – mondta tár-salgási hangnemben Asharak. – Igazán érdekesnek találtam az él-ményt. A lovam viszont teljesen megvadult tőle.




– Elnézést kérek a lovadtól. – Miért van az, hogy úgy érzem, mintha a párbeszéd felét elmulasz-

tottam volna? – kérdezte rezignáltán Ran Borune. – Bocsásson meg, felség – mentegetőzött Asharak – , de Belgarath-

nak és nekem fel kell élesztenünk a régi gyűlölködést. Ritkán van rálehetőségünk, hogy civilizált módon társalogjunk egymással. – Visszafordult, és udvariasan meghajolt Pol felé. – Polgara úrnő. Gyö-nyörű vagy, mint mindig. – Leplezetlenül méregette a nőt.

– Te sem változtál sokat, Chamdar. – Pol hangja szelíd és kedvesvolt, de Garion, aki már jól ismerte őt, felfedezte benne a grolimnak szánt halálos sértést.

– Elbűvölő – felelte Asharak halvány mosollyal. – Ez jobb, mint egy sakkjátszma! – kiáltott fel elragadtatva a császár. – Mindenkiből csöpög a rosszindulat. Bárcsak lehetőségem lett volnalátni az első lépéseket.

– Az első lépések már nagyon régen lezajlottak, felség – mondtaAsharak –, és meglehetősen unalmasak voltak. Mint láthatja, Belga-rath néha hajlamos elragadtatni magát saját ravaszságától.

– Biztos vagyok benne, hogy pótolhatjuk a lemaradást – mosoly-gott barátságosan Farkas. – Ígérem, hogy az utolsó lépések különö-sen rövidek lesznek, Chamdar.

– Fenyegetsz, öreg? Azt hittem, képesek leszünk nyugodtan meg-egyezésre jutni.

– Nem emlékszem, hogy bármikor bármiben is sikerült volna kö-zös nevezőre jutnunk. – Farkas a császárhoz fordult. – Azt hiszem,most távozunk, Ran Borune. Persze csak a beleegyezéseddel.

– Semmi akadálya – bólintott az uralkodó. – Örülök, hogy látta-lak. – bár természetesen egy szavadat sem hiszem. Kétkedésem azonban a hitemből adódik, nem személyes természetű.

– Ennek igazán örülök – felelte Farkas, és váratlanul cinkos mo-solyt villantott a császárra.

Ran Borune felnevetett. – Alig várom a következő találkozást, Belgarath – köszönt el Asha-

rak. – A helyedben én nem tenném – tanácsolta neki Farkas, azzal meg-

fordult, és kivonult a császár kertjéből.



TIZENHETEDIK

FEJEZET

laposan benne jártak már a délutánban, ami-kor kiléptek a palota kapuján. A füves mezők

zölden pompáztak a meleg, tavaszi napsütésben, aciprusfák lombját enyhe szellő rezegtette.

– Azt hiszem, nem akarunk túl sokáig Tol Honeth-ben maradni – szólalt meg Farkas.

– Rögvest indulunk? – érdeklődött Mandorallen. – Van még egy kis elintéznivalóm. – Az öreg felsandított a napko-

rongra. – Barak és az unokatestvére velem tart, a többiek menjenek vissza Grinneg házába, és ott várjanak ránk! – Útközben megállunk a központi piacnál – mondta Pol. – Szüksé-

gem van néhány apróságra. – Ez nem bevásárló körút. – A grolimok már tudják, hogy itt vagyunk, apám. Semmi értelme

tolvajok módjára lopakodnunk, nem gondolod?A varázsló sóhajtott.

– Rendben, Pol. – Tudtam, hogy meg fogod érteni.Farkas tehetetlenül csóválta a fejét, és Barakék kíséretében gyorsan

távozott. A többiek leereszkedtek a palota dombjáról az alant csillogó




város felé. Széles, egyenes utcák vártak rájuk, mindkét oldalon fény-űző házakkal – szinte mindegyik maga is egy-egy kisebb palota volt.

– A gazdagok és nemesek lakhelyei – mondta Selyem. – Tol Honeth- ben minél közelebb élsz a palotához, annál fontosabb embernek szá-mítasz.

– Nem ritkaság, Kheldar herceg – jegyezte meg Mandorallen. – Agazdagság s a befolyás gyakran igényli a hatalmi központ megnyugtatóközelségét. A hivalkodással és a trónhoz való közelséggel a kisembe-rek elkerülhetik, hogy szembe kelljen nézniük saját hiányosságaikkal.

– Magam sem mondhattam volna jobban.Tol Honeth központi piaca egy hatalmas kiterjedésű tér volt, tele

színes sátrakkal és bódékkal, ahol a világ áruinak jelentős részét meglehetett vásárolni. Pol leszállt a lováról, az állatot az egyik cherek test-őrre bízta, és elindult a sátrak között, miközben látszólag mindentmegvásárolt, ami a szeme elé került. Selyem egyre sápadtabban követ-te, mivel neki kellett fizetnie.

– Nem beszélnél vele? – könyörgött Garionnak. – Ha így folytatja,tönkre fog tenni!

– Miből gondolod, hogy hallgatna rám? – Legalább próbáld meg!A vásár közepén három díszes köpenyt viselő férfi vitatkozott egy-

mással. – Neked elment az eszed, Haldor! – mondta egy vékony, tömpe or-

rú férfi. – A Honeth-ek meg fogják kopasztani a birodalmat, csak hogysaját hasznukat növeljék. – Az arca elvörösödött, szeme pedig veszé-lyes mértékben kidülledt az indulattól.

– És a Vordue Kador mennyivel lenne jobb? – kérdezte a zömök,Haldor névre hallgató kereskedő. – Te vagy az őrült, Radan. Ha Kadort ültetjük a trónra, mindannyiunkat el fog taposni. Mindig ez történik,ha valaki túl komolyan veszi az uralkodást.

– Hogy merészeled? – Radan szinte üvöltött, verejtékben úszó arcá-ra fenyegető kifejezés költözött. – Kador nagyherceg az egyetlen lehet-séges választás. Még akkor is rá szavaznék, ha nem kapnék tőle pénzt. – Beszéd közben vadul gesztikulált mindkét kezével, és többször iscsak akadozva bírta kimondani a szavakat.

– Kador egy disznó – jelentette ki Haldor rezzenéstelen arccal, deközben óvatosan figyelte Radant, mintha megállapításának hatását les-né. – Egy arrogáns, erőszakos disznó, akinek ugyanannyi joga van atrónhoz, mint egy korcs kutyának. Az ükapja bevásárolta magát a Vor-



200 David Eddings

due házba, és előbb vágom fel az ereimet, mint hogy hajbókoljak egyTol Vordue dokkjaiból származó, alattomos tolvaj leszármazottja előtt.

Radan szeme kis híján kiugrott az üregéből Haldor jól kiszámítottsértése hallatán. Néhányszor kinyitotta a száját, mintha beszélni akar-na, de az indulattól teljesen megbénult a nyelve. Az arca egyre vörö-sebbé vált, és tétován hadonászott maga előtt a levegőben. Aztán a tes-te hirtelen megmerevedett, és a férfi dőlni kezdett hátrafelé.

Haldor szinte cinikus közömbösséggel figyelte küszködését.Radan riadt kiáltással, vadul kapálózó végtagokkal terült el a kocka-

köveken. Szeme kifordult, a szája szélén habos nyál csordult ki, ahogyremegése egyre erősebbé vált. Kínjában a kőhöz verte a fejét, és a tor -

kát szorongatta. – Lenyűgöző hatékonyság – fordult a harmadik férfi Haldorhoz. – Honnan szerezted?

– Az egyik barátom nemrég Sthiss Torban járt – felelte Haldor, mi-közben érdeklődve figyelte Radan vonaglását. – A legcsodálatosabb,hogy a szer teljesen ártalmatlan egészen addig, amíg az áldozat felnem izgatja magát. Radan nem ivott volna a borból, ha előtte nemkóstolom meg én is, és nem bizonyosodik meg róla, hogy nincs ben-ne méreg.

– Te bevetted ugyanazt a mérget? – kérdezte a másik hitetlenkedve. – Miért ne? Teljes biztonságban vagyok. Engem sosem ragadnak el

az érzelmek.Radan haláltusája a vége felé közeledett. Sarka egyre gyorsabban ve-

rődött a kövekhez, aztán egyszer csak megmerevedett, és egy hosszú,hörgő sóhajjal meghalt.

– Nem is merem feltételezni, hogy maradt még egy kevés ebből améregből – mondta elgondolkodva Haldor barátja. – Egy ilyen szerérthajlandó lennék jó árat fizetni.

Haldor nevetett. – Akkor talán menjünk el hozzám, ott nyugodtan megbeszélhetjük

az üzletet. Esetleg egy pohár bor mellett?A másik férfi riadtan nézett rá, aztán ő is elnevette magát, bár egy

kissé idegesen. Megfordultak, és magára hagyták a téren heverő halot-tat.

Garion megrettenve nézte őket, majd a piac közepén fekvő, megfe-ketedett arcú, görcsbe merevedett holttestet. A tolnedraiak mintha tu-domást sem vettek volna a tetemről.

– Miért nem tesz valaki valamit? – kérdezte felháborodottan.




– Mert félnek – morogta Selyem. – Ha érdeklődést mutatnak,könnyen lehet, hogy valamelyik fél támogatójának hiszik őket. Tol Ho-neth-ben nagyon komolyan veszik a politikát.

– És senki sem értesíti a városőrséget? – kérdezte Durnik sápadtan,remegő hangon.

– Biztos vagyok benne, hogy már intézkedtek – felelte a drasniai. – Gyerünk, ne bámészkodjunk itt! Nem kéne belekeverednünk a helyiügyekbe.

Nemsokára Pol is csatlakozott hozzájuk. Grinneg két cherek harco-sa, akik vele tartottak, most meg voltak rakodva különböző méretűcsomagokkal, és egy kicsit mintha zavarban lettek volna.

– Mi történt? – kérdezte Selyemtől. – Éppen tanúi voltunk egy kis mozgalmas tolnedrai politikának – mutatott a kis ember a tér közepén fekvő testre.

Pol szemügyre vette a férfi görcsbe merevedett tagjait. – Méreg? – Méghozzá különös fajta. Addig nem lép működésbe, amíg az áldo-

zat fel nem izgatja magát. – Ahsat – bólintott komoran Pol. – Hallottál már róla? – lepődött meg a drasniai. – Ritka és nagyon drága szer. Nem hittem volna, hogy a nyissaiak

hajlandóak lesznek egyszer áruba bocsátani. – Indulnunk kellene – sürgette őket Hettar. – Egy csapat légionárius

közeledik, és biztosan ki akarják kérdezni a tanúkat. – Jó ötlet. – Selyem már el is indult a piactér túlsó oldala felé.A tér szélét jelző házsornál nyolc markos férfi cipelt egy elfüggönyö-

zött gyaloghintót. Amikor a hintó közelebb ért Garionékhoz, egy kar-csú, ékszerekkel díszített kéz kinyúlt a függönyök mögül, és bágyadtmozdulattal megérintette az egyik hordár vállát. A nyolc férfi azonnalmegállt.

– Selyem – szólalt meg egy női hang a hintó belsejéből – , mit kere-sel te Tol Honeth-ben?

– Bethra? Te vagy az?A függöny elhúzódott, és láthatóvá vált egy vörös bársonypárnákon

heverő, lélegzetelállító szépségű nő. Rózsaszín selyemruhát viselt, sö-tét, gondos munkával bodorított hajfürtjei között igazgyöngyök csil-logtak, ujjait és csuklóját pedig arany karkötők és gyűrűk díszítették.Gyönyörű arcából buja pillantású szempár villant Selyemre. Szinte



202 David Eddings

áradt belőle az érzéki romlottság, és Garion azon vette észre magát,hogy elvörösödik.

– Azt hittem, még mindig menekülsz – mondta a nő ravasz mo-sollyal. – A legjobb embereimet küldtem utánad.

Selyem gunyoros szertartásossággal hajolt meg. – Valóban jók voltak, Bethra – felelte ferde mosollyal. – Nagyon jók,

de sajnos nem elég jók. Remélem, nem nagyon hiányolod őket. – Csodálkoztam, miért nem tértek vissza – nevetett Bethra. – Persze

tudhattam volna. Ugye nem vetted nagyon magadra? – Természetesen nem. Elvégre ez is a szakmához tartozik. – Tudtam, hogy meg fogod érteni. Meg kellett szabadulnom tőled,

mert romba döntötted az egész tervemet. – Tudom – vigyorgott önelégülten Selyem. – Pedig mennyi min-denen kellett átmenned, hogy sikerüljön... például elviselni a thullnagykövetet.

A nő nem válaszolt, csak undorodva elfintorodott. – Mi történt vele? – érdeklődött a drasniai. – Elment úszni egyet a Nedranra. – Nem is tudtam, hogy a thullok ilyen jó úszók. – Nem azok, különösen, ha néhány nagyobb kő is rá van kötve a lá-

bukra. Miután keresztülhúztad a számításaimat, már nem volt többészükségem rá, és voltak bizonyos dolgok, amelyekről nem akartam,hogy beszéljen más emberek előtt.

– Mindig is körültekintő voltál, Bethra. – És te most éppen mi járatban vagy? – kérdezte kíváncsian a nő. Selyem vállat vont.

– El kell intéznem egy-két apróságot. – Az örökösödéssel kapcsolatban? – Ó, dehogy! – nevetett a kis ember. – Okosabb vagyok annál, hogy

ilyesmibe üssem az orrom. Te melyik oldalon állsz? – Biztos vagy benne, hogy tudni szeretnéd?Selyem gyorsan körülnézett, és közelebb hajolt. – Bethra, nagy hasznát venném néhány információnak. Természete-

sen, csak ha hajlandó vagy beszélni. – Miről? – A városban hemzsegnek a murgosiak. Ha nincs hozzájuk közöd,

örömmel vennék bármit, amit el tudsz mondani róluk.A nő pajkosan rámosolygott Selyemre. – És mit érne ez meg neked? – kérdezte.




– Nem foghatnánk fel szakmabeliek közötti szívességnek?Bethra felnevetett. – Miért is ne? Kedvellek, Selyem, de azt hiszem, még jobban foglak

kedvelni, amikor tartozol nekem egy szívességgel. – A rabszolgád leszek – ígérte vigyorogva a menyétképű. – Hazudós. – A nő egy pillanatig gondolkodott. – A murgosiak so-

sem tanúsítottak különösebb érdeklődést a kereskedelem iránt, denéhány évvel ezelőtt két-három f ős csoportokban elkezdtek beszivá-rogni a városba. Aztán tavaly nyáron egész karavánok indultak el Rak Goskából.

– Gondolod, hogy befolyásolni akarják az örökösödést?

– Igen. erre tippelek. Tol Honeth- ben hatalmas mennyiségű vörösarany tűnt fel az utóbbi időkben. Az én pénzesládáim is teli vannak ve-le.

– Biztosan bőkezűen osztogatják – mosolygott fanyarul Selyem. – Valóban. – És van már jelöltjük? – Még nem sikerült kiderítenem. Mintha két pártra szakadtak

volna, és határozottan ellenségesen viselkednek egymással. – Ez fortély is lehet. – Nem hiszem. Az ellentétek szerintem inkább Zedar és Ctuchik

szembenállásából adódnak. Mindkét oldal saját markában akarja tarta-ni a következő császárt. Úgy költik a pénzt, mintha korlátlan mennyi-ség állna a rendelkezésükre.

– Ismersz egy Asharak nevű murgosit? – Ó, őt persze hogy ismerem. Minden murgosi fél tőle – felelte a nő.

– Jelen pillanatban úgy tűnik, hogy Ctuchiknak dolgozik, de szerin-tem a saját pecsenyéjét sütögeti. A markában tartja Kador nagyherce-get, és a mostani helyzet szerint Kador áll a legközelebb a trónhoz.Emiatt Asharak most nagyon erős pozíciót foglal el. Mindössze ennyittudok.

– Köszönöm, Bethra – mondta hálásan Selyem. – Sokáig maradsz Tol Honeth-ben? – Sajnos nem. – Kár. Reméltem, hogy meglátogatsz. Elbeszélgethettünk volna a ré-

gi szép időkről. Már nincs túl sok jó barátom... vagy hozzád hasonlókedves ellenségem.

– Vajon miért? – kérdezte nevetve Selyem. – Azt hiszem, én sem tu-dok jobban úszni, mint a thull nagykövet. Veszélyes nő vagy te, Bethra.



204 David Eddings

– Több szempontból is – mondta a nő, és kéjesen nyújtózkodott. – De az én irányomból nem fenyegeti veszély az életedet, Selyem. Mostnem.

– Nem is a saját életem miatt aggódtam – vigyorgott a drasniai. – Az természetesen más – ismerte el Bethra. – Ne feledd, tartozol

nekem egy szívességgel. – Epedve várom az alkalmat, hogy viszonozhassam. – Lehetetlen alak vagy – nevetett a nő, és intett a hordároknak, akik

továbbindultak a gyaloghintóval. – Sok szerencsét, Selyem – szólt mégvissza.

A kis ember mélyen meghajolt.

– Neked is, Bethra. – Felháborító, visszataszító! – Durnik magából kikelve nézett a távo-zó gyaloghintó után. – Hogy engedhetik meg egy ilyen nőnek, hogyegyáltalán a városban maradjon?

– Bethráról beszélsz? – nézett rá Selyem meglepetten. – Ő a legra-gyogóbb és legokosabb nő egész Tol Honeth-ben. A világ minden tájá-ról jönnek férfiak, hogy eltölthessenek vele egy vagy két órát.

– Jó pénzért, természetesen – morogta Durnik. – Félreismered őt, Durnik. Az információi valószínűleg sokkal töb-

bet érnek, mint a... – Elhallgatott, zavart köhécseléssel nézett Polra. – Valóban? – kérdezte gúnyosan a kovács.Selyem elnevette magát. – Durnik, én kedvellek téged, mintha a bátyám lennél, de félelmete-

sen szemérmes vagy, tudsz róla? – Hagyd békén őt – szólt rá Pol a drasniaira. – Én olyannak szere-

tem, amilyen. – Én csak próbálom bővíteni az ismereteit, úrnőm – magyarázta Se-lyem megjátszott ártatlansággal.

– Baraknak igaza van, Kheldar herceg. Te egy nagyon rossz ember vagy.

– De csakis a munkám miatt. A nemesebb érzelmeimet feláldoztamhazám oltárán.

– Hát persze. – Ugye nem gondolod komolyan, hogy én ezt az egészet élvezem? – Akkor miért nem hagysz fel vele? – kérdezte Pol.




Grinneg, Barak és Farkas mester nem sokkal utánuk érkeztek megGrinneg házába..

– Nos? – kérdezte rögtön Pol, amikor az öregember belépett a szo- bába, ahol mindannyian várakoztak.

– Délnek ment tovább. – Délnek? Nem fordult kelet felé, Cthol Murgos irányába? – Nem. A jelek szerint szeretné elkerülni a találkozást Ctuchik em-

bereivel. Keres egy csöndes helyet, ahol átcsusszanhat a határon, vagy pedig Nyissa felé veszi az irányt. Talán sikerült megállapodni Salmiss-rával. Követjük, és majd kiderül.

– Találkoztam egy régi barátommal a piactéren – szólalt meg az

egyik párnázott székben ejtőző Selyem. – Azt mondta, Asharak beleár-totta magát a helyi politikába. Valószínűleg a kezében tartja Vorduenagyhercegét. Ha a Vordue-k megszerzik a trónt, Asharak fogja irányí-tani egész Tolnedrát.

Farkas elgondolkodva vakargatta a szakállát. – Előbb vagy utóbb tennünk kell vele valamit. Kezd egyre zavaróbbá

válni. – Maradhatnánk még egy napot, hogy végleg elintézzük – javasolta

Pol. – Nem, ezt nem itt, a városban kellene megtennünk. Valószínűleg

elég nagy zajjal járna, és a tolnedraiak mindig felizgatják magukat, havalamit nem értenek. Biztos vagyok benne, hogy később majd megad- ja nekünk a lehetőséget... egy kevésbé lakott területen.

– Akkor hát indulunk? – kérdezte Selyem. – Várjunk holnap kora reggelig! – felelte Farkas. – Valószínűleg fi-

gyelik minden lépésünket, de az üres utcákon nehezebb dolguk lesz,ha észrevétlenül akarnak követni minket. – Ez esetben szólok a szakácsomnak – mondta Grinneg. – A legkeve-

sebb, amit tehetek hogy elegendő élelemmel indítalak útnak titeket.Aztán ott van még az a hordó sör is, azzal illene elbánni...

Farkas erre szélesen elmosolyodott, aztán elkapta lánya helytelenítő pillantását.

– Csak elfolyna, Pol – magyarázta. – Ha már csapra vertük, gyorsanmeg kell inni. Szégyen volna, ha hagynánk kárba veszni, nem gondo-lod?



TIZENNYOLCADIK

FEJEZET

ásnap hajnalban az utazóruhába öltözött csapat maga mögött hagyta Grinneg házát. Hal-

kan, észrevétlenül surrantak ki a hátsó kapun,majd nekivágtak a szűk mellékutcáknak és sikátoroknak, melyeket Selyem valamilyen különös érzéktől vezérelve mindig megtalált.Keleten már kezdett világosodni az ég alja, amikor kiértek a szigetdéli végében lévő bronzkapuhoz.

– Mikor nyitják a kaput? – kérdezte Farkas az egyik légionáriustól.

– Nemsokára – felelte a katona. – Ha már tisztán látjuk a túlpar-tot.Az öreg felmordult. Előző éjjel viszonylag hamar becsípett, és éb-

redés óta görcsös fejfájás kínozta. Leszállt a nyeregből, odalépett azegyik málhás lóhoz, és hosszan ivott a vizestömlőből.

– Ez nem fog segíteni – jegyezte meg kajánul Pol.Farkas inkább nem válaszolt semmit. – Azt hiszem, csodálatos nap elé nézünk – jelentette ki Pol vidá-

man, és a lassan világosodó égre nézett, majd a férfiakra, akik nyo-morúságos állapotban, a másnapossággal küszködve ültek a nye-regben.

– Gonosz nőszemély vagy, Polgara – nyögte Barak.




– Beszéltetek Grinneggel arról a hajóról? – kérdezte Farkas. – Azt hiszem – felelte tétován a cherek. – Mintha mondott volna

róla valamit... – Fontos lenne. – Miről van szó? – érdeklődött Pol. – Arra gondoltam, nem lenne rossz ötlet, ha egy hajó várna min-

ket a Fák Folyójának torkolatánál. Ha Sthiss Torba kell mennünk,egyszerűbb vitorlásra szállnunk, mint átvánszorognunk Nyissa észa-ki részének mocsarain.

– Valóban jó ötlet – bólintott elismerően a nő. – Csodálom, hogyegyáltalán eszedbe jutott... különösen, ha figyelembe vesszük, mi-

lyen állapotban voltál tegnap este. – Nem beszélhetnénk valami másról? – nyögte fájdalmasan a va-rázsló.

Egyre világosabb lett, és a fal fölé tornyosuló őrtoronyból végremegérkezett a parancs a kapu kinyitására. A légionáriusok félrehúz-ták a vasrudat, és kitárták a nehéz kapuszárnyakat. Selyem és Man-dorallen vezetésével lovagoltak ki a városból, és ügettek fel a Ned-ran-folyó fekete vize felett átívelő hídra.

Délre már huszonöt mérföldre jártak Tol Honeth-től, és addigraFarkas is összeszedte magát valamennyire, bár a szeme még mindigérzékenyen reagált a ragyogó tavaszi napsütésre, és időnként elfin-torodott, amikor egy madár túlságosan hangosan énekelt.

– Lovasok közelednek hátulról – törte meg a csendet Hettar. – Hányan? – kérdezte Barak. – Ketten.

– Talán csak egyszerű utazók. A két lovas előbukkant a kanyarból, és rögtön meg is torpantak,majd rövid tanácskozás után óvatosan továbbindultak. Különös pár volt. A férfi zöld tolnedrai köpenyt viselt, amely lovagláshoz neméppen a legmegfelelőbb viselet. Gondosan eligazgatott hajfürtjeivel próbálta eltakarni egyre terjedő kopaszságát. Feltűnően soványvolt, elálló fülei pedig leginkább a fejéből kiálló szárnyakra hasonlí-tottak. Társa egy csuklyás utazók öpenybe öltözött lánynak tűnt, akiaz arca elé húzott kendővel próbálta védeni magát az út porától.

– Szép napot, utazók – köszöntötte őket a férfi udvariasan, ami-kor közelebb értek.

– Nektek is – felelte Selyem.



208 David Eddings

– Feltűnően meleg van az évnek ebben a korai szakaszában, nemgondoljátok? – érdeklődött a tolnedrai.

– Igen, nekünk is feltűnt – helyeselt a menyétképű. – Volna esetleg annyi vizetek, hogy megosztanátok velünk? – Természetesen. – Selyem intett Garionnak, aki leugrott a lóról,

és az egyik málhás ló hátáról leoldozott egy vizes tömlőt. Az idegenkihúzta belőle a dugót, gondosan megtörölte a tömlő száját, ésodanyújtotta útitársának. A lány félrehúzta a kendőt, és tanácstala-nul nézte a bőrtömlőt.

– Megmutatom, fe... khm, úrnőm. – A férfi visszavette a tömlőt,két kézzel megemelte, és ivott belőle.

– Ó, értem – mondta a lány.Garion alaposabban is szemügyre vette. A hang ismerősnek tűnt,és mintha a kendő alól elővillanó arcot is látta volna már valahol.Kis termete ellenére nem volt gyerek, és az apró arcon ingerült kife- jezés ült. Garion szinte biztos volt benne, hogy már találkozott vele.

A tolnedrai visszaadta a tömlőt a lánynak, aki a gyantás íztől finto-rogva bár, de ivott. Csillogó, fekete haja volt, de a köpeny nyakré-szén lévő sötét foltok ar ra utaltak, hogy nem ez az eredeti színe.

– Köszönöm, Jeebers – eresztette le a tömlőt. – És köszönöm ne-ked is – biccentett Selyemnek.

Garion szeme összeszűkült, ahogy érlelődni kezdett benne egygyanú.

– Messzire mentek? – kérdezte a sovány férfi Selyemtől. – Mondhatni. Én Radek vagyok Boktorból, drasniai kereskedő, és

sendariai gyapjút szállítok délre. Az enyhe időjárás miatt kútba

esett a Tol Honeth-i üzlet, ezért inkább Tol Ranéban próbálkozom.A hegyekben valószínűleg még tart a tél. – Akkor rossz úton indultál el – tájékoztatta az idegen. – A Tol Ra-

né-i út kelet felé megy. – Rossz tapasztalataim vannak azzal az úttal – hazudta folyéko-

nyan Selyem. – Hemzseg az útonállóktól. Arra gondoltam, biztonsá-gosabb lesz Tol Borune felé kerülni.

– Micsoda véletlen! – derült fel a csontos férfi arca. – A tanítvá-nyommal mi is éppen Tol Borunéba tartunk.

– Ühüm – bólintott Selyem. – Micsoda véletlen. – Talán mehetnénk együtt.A drasniai gyanakvó arccal töprengett.




– Nem látom semmi akadályát – szólt közbe Pol, mielőtt a drasni-ai visszautasíthatta volna az ajánlatot.

– Ön igazán kedves, hölgyem – hajolt meg az idegen. – Jeebersmester vagyok, a Birodalmi Társaság tanítója. Talán hallottak már rólam.

– Nem igazán – felelte Selyem – , de ez nem jelent semmit, mertnem vagyunk ismerősek Tolnedrában.

Jeebers némileg csalódottnak tűnt. – Ez igaz. Ő a tanítványom, Sharell úrnő. Az apja Reldon báró, a

híres kereskedőfejedelem. Vele tartok Tol Borunéba, ahol a rokona-it kívánja meglátogatni.

Garion tudta, hogy ez nem igaz, és a tanító neve csak megerősí-tette gyanúját.A következő mérföldeken Jeebers folyamatosan magyarázott Se-

lyemnek. Végtelen hosszúságú beszédet mondott tanulmányairól,és rendszeresen utalt befolyásosabbnál befolyásosabb emberekre,akik mind hallgatnak a tanácsaira. Kimerítő volt, de teljesen ártal-matlannak tűnt. Tanítványa Pol mellett lovagolt, és alig szólalt meg.

– Ideje pihenőt tartanunk és ennünk valamit – határozott Pol egyidő múlva. – Csatlakozik hozzánk a tanítványával, Jeebers mester?Jut bőven mindenkinek.

– Megható a nagylelkűsége, hölgyem – hajtott fejet a tanító. – Örömmel csatlakozunk.

Megálltak egy keskeny patak felett átívelő fahídnál, és bevezették a lovakat az út menti fűzfák árnyékába. Durnik tüzet gyújtott, Pol pedig elkezdte előszedegetni a főzéshez szükséges kellékeket.

Jeebers mester tanítványa nem szállt le a lováról, csak amikor atanító odalépett, és lesegítette a nyeregből. A lány idegenkedve né-zett végig a sáros földön, majd észrevette a közelben lebzselő Gari-ont.

– Hé, te... fiú – szólította meg. – Hozz nekem egy korsó friss vi-zet!

– Ott a patak – bökött a háta mögé Garion.A lány nem akart hinni a fülének. – De a talaj csupa sár! – Igen, én is úgy látom. – Azzal Garion sietség nélkül hátat fordí-

tott, és ment segíteni a nagynénjének. – Pol néni – mondta rövid rágódás után. – Igen, kedvesem?



210 David Eddings

– Azt hiszem, Sharell úrnő nem az, akinek mondja magát. – Valóban? – Nem vagyok benne teljesen biztos, de szerintem ő valójában

Ce'Nedra hercegnő. Vele találkoztunk a palota kertjében. – Igen, kedvesem, tudom. – Tudod? – Természetesen. Odaadnád a sót? – Nem veszélyes, hogy velünk utazik? – Nem igazán – felelte a nő. – Megbirkózunk a feladattal. – Nem fog túl sok bosszúságot és kényelmetlenséget okozni? – Egy birodalmi hercegnőtől elvárható, hogy bosszúságot okoz-

zon, kedvesem.Miután elfogyasztották az ízletes sültet (Garion szerint pompásvolt, vendégük viszont fanyalogva turkálta), Jeebers előhozott egyolyan témát, ami bizonyára már a találkozásuk pillanatától foglal-koztatta.

– A légiók erőfeszítései ellenére az utak soha nem biztonságosak teljesen – mondta az ösztövér tanító dagályos stílusban, fontoskod-va. – Nem tanácsos egyedül utazni, és Sharell úrnőt az én gondja-imra bízták. Mivel én felelek a biztonságáért, azon gondolkodom,nem lenne-e jobb, ha együtt folytatnánk az utat. ígérem, nem fo-gunk gondot okozni, és boldogan fizetek az ételért.

Selyem gyors pillantást vetett Polra. – Természetesen örömmel vesszük, ha csatlakoznak hozzánk – fe-

lelte mosolyogva a nő. A kis drasniai meglepettnek látszott.

– Semmi okát nem látom, miért ne utazhatnánk együtt – folytattaPol. – Elvégre mind ugyanoda tartunk. – Ahogy gondolod – morogta Selyem a vállát vonogatva.Garion azonban tisztában volt vele, hogy a döntés olyan súlyos

hiba, amely már-már felér egy katasztrófával. Érezte, hogy Jeebersnem lesz jó útitárs, a tanítványa pedig már számtalan jelét adta elvi-selhetetlenségének. Nyilván hozzászokott a szolgálók hadához, akövetelései pedig híján voltak mindenfajta átgondoltságnak. Attólazonban még követelések maradtak, és Garion tudta, kitől várja elelsősorban a teljesítésüket. Felállt, és a fűzfasor túlsó végéhez sé-tált.

A fákon túl halványzöld mezők nyúltak el a tavaszi napsütésben,és az égen apró, fehér felhők araszoltak lustán. Garion nekidőlt az




egyik fának, és kibámult a mezőkre, de valójában nem is látta őket.Elhatározta, hogy belőle ugyan nem lesz szolgáló, akárki is legyenaz útitársuk. Azon gondolkodott, hogyan tudná ezt határozottanegyértelművé tenni, mielőtt még kicsúsznának a dolgok a kezéből.

– Neked teljesen elment az eszed, Pol? – hallotta Farkas mester hangját valahonnan a háta mögül, a fák közül. – Mostanra valószí-nűleg Ran Borune összes légiója őt keresi.

– Ez az én ügyem, Öreg Farkas – felelte hűvösen Pol. – Ne avat-kozz bele! Elintézem, hogy a légiók ne zargassanak minket, csak bízz rám mindent!

– Nincs időnk az istápolására! – vitatkozott tovább a varázsló. –

Sajnálom, Pol, de ez a gyermek egy valódi kis szörnyeteg! Te is lát-tad, hogyan viselkedett az apjával. – Nem nagy munka leszoktatni őt a rossz tulajdonságokról – jött

Pol közönyös válasza. – Nem volna egyszerűbb rávenni, hogy önként menjen vissza Tol

Honeth-be? – Egyszer már elszökött. Ha most visszaküldjük, elszökik még

egyszer. Sokkal jobban érzem magam, ha a kis her cegnő a kezemügyében van, szükség esetén. Amikor elérkezik az idő, nem szeret-ném az egész világot felforgatni utána.

Farkas sóhajtott. – Legyen, ahogy akarod, Pol. – Ez természetes. – Csak tartsd távol tőlem a kölyköt. A hátam is borsódzik tőle. A

többiek tudják, ki ő valójában?

– Garion tudja. – Garion? Ez meglepő. – Nem annyira. Garion sokkal okosabb, mint amilyennek látszik.

Egy új gondolat kezdett kialakulni Garion egyébként is zavarosagyában. Pol néni nyilvánvaló érdeklődése Ce'Nedra iránt megpen-dített benne valamit. Szégyenkezve ismerte be, hogy féltékeny arraa figyelemre, melyet a lánynak sikerült felkeltenie nagynénjében.

A következő napokban Garion félelmei kezdtek beigazolódni.Egy véletlenül elejtett megjegyzése Faldor birtokáról felfedte a her-cegnő előtt, hogy azelőtt mosogatófiúként tevékenykedett, és alány szívtelenül kihasználta az információt arra, hogy minden napvagy száz apró és ostoba feladatot találjon ki számára. És ami mégrosszabb volt, minden alkalommal, amikor ellenállást akart tanúsí-



212 David Eddings

tani, Pol néni ridegen figyelmeztette, hogy próbáljon viselkedni.Garion egyre rosszabbul érezte magát a kialakult helyzet miatt.

Miközben dél felé lovagoltak, a hercegnő kitalált magának egytörténetet a Tol Honeth- ből való távozása valódi okáról. Ez a törté-net azonban naponta változott, és minden megtett mérfölddel egy-re vadabbá és hihetetlenebbé vált. Először még kitartott annál amesénél, hogy egyszerűen csak a rokonait megy meglátogatni; az-tán homályos utalásokat tett rá, hogy valójában azért menekül,mert hozzá akarták adni egy öreg kereskedőhöz. Végül következtek a még homályosabb utalások arról, hogy el akarták rabolni, és vált-ságdíjat kérni érte. És végül, mindennek a betetőzéseképpen közöl-

te a többiekkel, hogy tervezett elrablása mögött politikai érdekek húzódtak, és a lépés egy nagyobb összeesküvés részét képezte vol-na, melynek célja az volt, hogy valamilyen rejtélyes csoport átvegyea hatalmat Tolnedrában.

– Félelmetes hazudozó, nem gondolod? – kérdezte Garion aznapeste Poltól, amikor egyedül voltak.

– De igen, kedvesem. A hazudozás művészet. Egy jó hazugságmegáll a saját lábán, nincs szükség hozzá körítésre. Még rengetegetkell gyakorolnia, ha ezt az utat akarja választani.

Végül, körülbelül tíz nappal az indulásuk után feltűnt előttük TolBorune napfényben fürdő városa.

– Azt hiszem, itt elválnak útjaink – fordult Selyem Jeebershezmegkönnyebbülten.

– Nem jöttök be a városba? – kérdezte a tanító. – Nem hiszem. Nincs itt semmi dolgunk, és szokásos magyaráz-

kodással meg a szállásk ereséssel csak az időnket fecsérelnénk, nem beszélve a vesztegetésekre költött pénzről. Megkerüljük Tol Boru-nét, és a túloldalon rátérünk a Tol Ranéba vivő útra.

– Akkor egy darabig még veletek tartunk – mondta gyorsanCe'Nedra. – A rokonaim egy birtokon élnek a várostól délre.

Jeebers megrökönyödve nézett a lányra. Pol is közelebb húzó-dott.

– Szerintem ez a hely is ugyanolyan jó egy kis beszélgetésre, minta többi.

Selyem komoran bólintott. – Azt hiszem, kicsi úrnő, itt az ideje, hogy elmondd nekünk az

igazat – mondta Pol a lánynak, miután mindannyian leszálltak. – De én eddig is azt mondtam!




– Ugyan már, gyermekem. A történeteid kétségtelenül szórakoz-tatóak voltak, de ugye te sem gondoltad komolyan, hogy bárki is el-hiszi őket? Néhányan már tudjuk, ki vagy, de úgy gondolom, nemártana felfedni mindenki előtt.

– Te tudtad? – sápadt el Ce'Nedra. – Természetesen, kedvesem. Te mondod el nekik, vagy inkább én

tegyem?Ce'Nedra vékony válla megereszkedett. – Mondd el nekik, ki vagyok, Jeebers mester – utasította halkan a

tanítót. – Biztos benne, hogy ez bölcs döntés, úrnőm? – kérdezte idege-

sen Jeebers. – Már úgyis tudják. Ha valami rosszat akartak volna tenni velünk, bőven lett volna rá alkalmuk. Megbízhatunk bennük.

Jeebers mély lélegzetet vett, és ünnepélyesen kihúzta magát. – Ez esetben van szerencsém bemutatni Ce'Nedra hercegnőt,

őfelsége a császár, XXIII. Ran Borune lányát, a Borune ház ékkövét.Selyem füttyentett, láthatóan meglepődött. A többiek hasonló

megdöbbenéssel és hitetlenkedéssel fogadták a bejelentést. – A Tol Honeth-i politikai helyzet túlságosan bizonytalanná és ve-

szélyessé vált ahhoz, hogy őfelsége továbbra is biztonságban legyena városban. A császár engem bízott meg, hogy titokban ide, Tol Bo-runéba hozzam a lányát, ahol a Borune család tagjai meg tudják vé-deni őt a Vordue-k, a Honeth-ek és a Horbitok cselszövéseitől.Büszkén mondhatom, hogy feladatomat kitűnően végrehajtottam,természetesen a ti segítségetekkel. Amikor visszaérek, be fogok szá-

molni a segítőkészségetekről... biztosan szánok rá néhány sort a je-lentésemben, vagy talán egy egész bekezdést is.Barak elgondolkodva húzgálta a szakállát. – Egy birodalmi hercegnő beutazza fél Tolnedrát egy egyszerű ta-

nító védelmére bízva? Miközben az emberek a nyílt utcán ölik ésmérgezik meg egymást?

– Elég kockázatosnak tűnik – jegyezte meg Hettar is. – A császárod személyesen bízott meg ezzel a feladattal? – kérdez-

te Mandorallen. – Nem volt rá szükség – felelte gőgösen Jeebers. – Őfelsége meg-

bízik a diszkréciómban és az ítélőképességemben. Tudta, hogy ma-gamtól is megtalálom a megfelelő álcát és az utazás legbiztonságo-sabb módját. A hercegnő is biztosított feltétel nélküli bizalmáról. És



214 David Eddings

természetesen mindent a legnagyobb titokban kellett előkészíteniés végrehajtani. Ezért jött ő maga hozzám az éjszaka közepén, hogytolmácsolja nekem a császár parancsát, és ezért nem szóltunk sen-kinek, hogy elhagyjuk a várost... – Lassan elhalt a hangja, és rémül-ten nézett Ce'Nedrára.

– Akár el is mondhatnád neki az igazat, kedvesem – tanácsolta Pola hercegnőnek. – Bár ha jól látom, magától is kitalálta.

Ce'Nedra gőgösen szegte fel az állát. – A parancsok tőlem származtak, Jeebers. Apám nem is tudott ró-

luk.A tanító elsápadt, és kis híján összeesett.

– Miféle bolond sugallat vett rá, hogy elmenekülj apád palotájá- ból? – förmedt rá Barak a lányra. – Egész Tolnedra téged keres, mi pedig itt állunk, nyakig a bajban!

– Csendesebben! – szólt rá Farkas a cherek óriásra. – Lehet, hogyhercegnő, de akkor is csak egy kislány. Ne ijeszd meg!

– A kérdés akkor is jogos – mutatott rá Hettar a maga csendesmódján. – Ha elkapnak minket a császári hercegnő társaságában,nagyon közelről megismerhetjük a tolnedrai börtönöket. – Ce'Ned-rához fordult. – Válaszolsz, vagy folytatod a gyerekes játékaidat?

A lány dölyfösen kihúzta magát. – Nem szoktam hozzá, hogy egyszerű szolgáknak magyarázzam a

cselekedeteimet. – Úgy látom, tisztáznunk kellene néhány egyszerű fogalmat – só-

hajtotta Farkas. – Most csak válaszolj a kérdésre, kedvesem! – bíztatta Pol a her-

cegnőt. – Ne törődj vele, ki kérdezte! – Apám bezárt engem a palotába – mondta Ce'Nedra fölényesen,mintha ez mindent megmagyarázna. – Nem bírtam tovább elviselniazt a börtönt, ezért elszöktem. És van még valami, de az már politi-ka. Úgysem értenétek meg.

– Meg lennél lepve, ha tudnád, mennyi mindent értünk, Ce'Ned-ra – mondta Farkas.

– Örülnék, ha úrnőnek vagy felségnek szólítanál. – Én pedig örülnék, ha az igazat mondanád nekünk. – Azt hittem, te vagy itt a vezető – nézett Selyemre a hercegnő. – A látszat néha csal – felelte közömbösen a drasniai. – A helyed-

ben én válaszolnék a kérdésre.




– Egy régi szerződésről van szó – adta meg magát a lány. – Énnem írtam alá, így nem is értem, miért kellene tartanom magamhozzá. A lényege, hogy a tizenhatodik születésnapomon meg kell jelennem Riva tróntermében.

– Tudjuk – legyintett türelmetlenül Barak. – De mi ezzel a problé-ma?

– Csak az, hogy nem megyek oda – jelentette ki határozottanCe'Nedra. – Nem utazom Rivába, és senki nem fog rákényszeríteni,hogy utazzam. A Driádok Erdejének királynője távoli rokonom, ésmenedéket biztosít nekem.

Jeebersnek időközben sikerült valamennyire összeszednie ma-

gát. – Mit tett velem? – sopánkodott kétségbeesetten. – Én abban ahitben vállaltam el a feladatot, hogy utána megjutalmaznak, esetlegmég ki is tüntetnek. A fejemmel fogok fizetni az ostobaságáért!

– Jeebers! – kiáltott rá megütközve a hercegnő a magából kikelttanítóra.

– Talán menjünk le az útról – javasolta Selyem. – Szerintem ebbőlhosszabb beszélgetés lesz, és ha itt maradunk, előbb vagy utóbbmegzavarnak minket.

– Nem rossz ötlet – helyeselt Farkas. – Keressünk valami nyugodthelyet, és akár le is táborozhatunk éjszakára Eldöntjük, mi a teen-dő, aztán reggel frissen indulunk tovább.

Újból lóra szálltak, és elindultak egy távoli, körülbelül egy mér-földre lévő fasor felé, amely egy kanyargós dűlőutat határolt.

– Esetleg ott? – mutatott Durnik egy vastag tölgyfára, melynek

ágain már megjelentek az első tavaszi levelek. – Megteszi – bólintott Farkas.Kényelmesen elhelyezkedtek a fa terebélyes, árnyat adó ágai

alatt. Az utat alacsony, mohával benőtt kőfal szegélyezte. Éppenelőttük egy lépcső vezetett fel a fal tetejére, a tövétől pedig egy kita- posott ösvény vezetett a közeli, napfényben fürdő tóhoz.

– Meggyújthatnánk a tüzet a fal tövében – töprengett hangosanDurnik. – Így nem lehetne látni a másik oldalról.

– Hozok fát – ugrott fel készségesen Garion, és végignézett a fű- ben heverő száraz ágakon.

Ennyi idő alatt nagy gyakorlatot szereztek az éjszakai táborozás- ban. A sátrakat felverték, a lovakat kikötötték, és egy órán belül már vígan lobogott a tűz. Durnik, aki felfigyelt néhány árulkodó csobba-



216 David Eddings

násra a tóban, felmelegített egy acéltűt a lángokban, majd óvatosanhorgot hajlított belőle.

– Ez mire kell? – kíváncsiskodott Garion. – Arra gondoltam, nem lenne rossz egy kis hal vacsorára. – A ko-

vács megtörölte a horgot bőrmellényében, majd a fogójával kiemelta tűzből egy másik tűt. – Velem tartasz?

Garion lelkesen vigyorgott.Barak, aki a közelükben ült, és gubancos szakállából próbálta ki-

fésülni a csomókat, sóvárogva nézett fel. – Sok idődbe kerülne még egy horgot készíteni? – Csak néhány pillanat – nevetett Durnik.

– Csalira is szükségünk lesz – állt fel hirtelen a cherek. – Hol azásó? Nem sokkal később átvágtak a réten a tóhoz, vágtak maguknak

néhány hosszú botot, és elszántan nekiláttak a horgászatnak.A jelek szerint a halak már hosszú ideje éhezhettek, mert rajok-

ban támadtak a csalira. Egy órán belül vagy egy tucatnyi méretes,csillogó pisztráng feküdt a tó füves partján.

Pol komor tekintettel vette szemügyre a fogást, amikor a horgá-szok napnyugtakor visszatértek a táborba.

– Nagyon szép, de elfelejtettétek megtisztítani őket. – Ó... – hebegte zavartan Barak. – Mi azt gondoltuk, hogy... szó-

val, csak arra számítottunk... hogy mivel mi fogtuk őket .. – Befeje-zetlenül hagyta a mondatot.

– Folytasd csak!Barak sóhajtott.

– Jobb lesz, ha hozzálátunk – mondta gyászosan Garionnak ésDurniknak. – Igazad lehet – helyeselt Durnik.Mire leültek enni, teljesen besötétedett, és megjelentek az égen

az első csillagok. Pol aranybarnára és ropogósra sütötte a pisztrán-gokat, és még a kényes, válogatós hercegnő sem tudott benne sem-mi kivetnivalót találni.

Vacsora után félretették a tányérokat, és visszatértek Ce'Nedraszökésének problémájára. Jeebers búskomorságba esett, alig vettrészt a beszélgetésben, a hercegnő pedig makacsul kitartott amel-lett, hogy ha átadják őt a városban élő Borunéknak, akkor ismét el-szökik. Végül nem sikerült megegyezésre jutniuk.




– Akármit teszünk, bajban vagyunk – foglalta össze röviden ahelyzetet Selyem. – Még ha meg is próbáljuk őt átadni a családjá-nak, mindenképpen válaszolnunk kell néhány kínos kérdésre, és biztos vagyok benne, hogy egy újabb színes kis történettel a lehetőlegrosszabb helyzetbe fog minket hozni.

– Szerintem folytassuk reggel ezt a beszélgetést – javasolta Pol. Ahangján hallani lehetett, hogy valamilyen döntésre jutott, de nemosztotta meg velük az ötletét.

Valamivel éjfél előtt Jeebers kereket oldott. Mindannyian feléb-

redtek a patadobogásra, amikor a pánikba esett tanító elvágtatottTol Borune falai felé.Selyem dühös képpel állt a kialvóban lévő tűz pislákoló fényé-

ben. – Miért nem állítottad meg? – vonta kérdőre az őrt álló Hettart. – Mert azt mondták, hagyjam futni – felelte a bőrpáncélos algar

Polra pillantva. – Ezzel megszabadultunk az egyetlen valódi problémánktól – ma-

gyarázta a nő. – A tanító csak fölösleges teher lett volna. – Tudtad, hogy el fog szökni? – kérdezte Selyem. – Persze. Én segítettem neki döntésre jutni. Egyenesen a Boru-

nékhoz fog rohanni, és megpróbálja menteni saját bőrét azzal,hogy elmondja nekik, a hercegnő saját elhatározásából szökött mega palotából, és jelenleg nálunk van.

– Akkor meg kell állítanotok! – csattant fel Ce'Nedra. – Menjetek

utána, és hozzátok vissza! – Miután ennyit fáradoztam vele, hogy végre rávegyem a szökés-re? – kérdezte Pol. – Ne beszélj butaságokat!

– Hogy merészelsz így beszélni velem? Talán elfelejtetted, ki va-gyok?

– Ifjú hölgyem – szólt közbe előzékenyen Selyem – , magad ismeglepődnél, ha megtudnád, milyen kis mértékben érdekli Polga-rát, hogy ki vagy te.

– Polgara? – sápadt el Ce'Nedra. – Az a Polgara? De hiszen te aztmondtad, hogy ő testvéred!

– Hazudtam – vallotta be Selyem. – Ez az egyik legnagyobb bű-nöm.



218 David Eddings

– Akkor te nem vagy közönséges kereskedő – mondta a lány vád-lón.

– Ő Kheldar herceg Drasniából – mutatta be a menyétképűt Pol – ,és a többiek sem azok, akinek látszanak. Biztos vagyok benne, hogymost már érted, miért nem borulunk le a rangod előtt. Mi is rendel-kezünk különféle címekkel, ezért tudjuk, mennyire üres a tiéd.

– Ha te vagy Polgara, akkor ő... – A hercegnő Farkasra nézett, akia kőlépcső alsó fokán ülve a cipőjét próbálta felhúzni.

– Így van – bólintott Pol. – Bár ez nem nagyon látszik rajta. – Mit kerestek ti Tolnedrában? – kérdezte szinte bénultan

Ce'Nedra. – Mágiával akarjátok befolyásolni az örökösödést?

– Miért tennénk? – Farkas felállt. – A tolnedraiak hajlamosak azthinni, hogy a politikájuk az egész világot megrázza, pedig a világtöbbi részét nem nagyon érdekli, ki ül a Tol Honeth-i trónra. Ne-künk sokkal fontosabb dolgunk van ennél. – A sötétség takarta TolBorune felé nézett. – Jeebersnek valószínűleg beletelik majd egykis idejébe, amíg meggyőzi a városiakat arról, hogy nem őrült meg,de azért jobb lenne minél előbb elhagyni ezt a vidéket. Nem ártanatávol maradnunk a főutaktól.

– Ez nem probléma – biztosította Selyem. – És én? – kérdezte kétségbeesetten Ce'Nedra. – A Driádok Erdejébe akartál menni, nem? – nézett rá Pol. – Mi is

abba az irányba tartunk, ezért velünk maradhatsz. Majd meglátjuk,mit fog szólni Xantha királynő, amikor odaérünk.

– Tehát tekintsem magam fogolynak? – kérdezte hűvösen a her -cegnő.

– Ha ettől jobban érzed magad, kedvesem, akkor tekintsd. – Polkritikus szemmel mérte végig az apró lányt a tűz pislákoló fényé- ben. – De a hajaddal kell valamit csinálnom. Mivel festetted be?Szörnyen néz ki.



TIZENKILENCEDIK

FEJEZET

következő néhány napban gyors tempóban haladtak tovább dél felé; sokszor inkább éjsza-

ka utaztak, hogy elkerüljék a légionáriusok lovasőrjáratait, melyek az egész vidéket felforgatták Ce'Nedra után.

– Talán mégis ragaszkodnunk kellett volna Jeebers kitűnő társasá-gához – morogta gyászosan Barak az egyik alkalommal, amikor kishíján belefutottak a katonák karjaiba. – A határig az összes helyőrsé-get mozgósította. Jobban jártunk volna, ha valami elhagyatott he-

lyen szabadulunk meg tőle, vagy valami ilyesmi. – Ennek a „valami ilyesmi”-nek olyan végleges csengése van, öreg barátom – vigyorgott Selyem.

Barak megvonta a vállát. – Ez is egy megoldás lett volna. – Nem kéne hagynod, hogy a pengéd gondolkodjon helyetted –

nevetett Selyem. – Cherek testvéreinknek ez az egyik legkevésbévonzó tulajdonsága.

– Mi pedig úgy látjuk, hogy drasniai testvéreinknek a piszkálódómegjegyzések iránti kényszere, amely időről időre elhatalmasodik rajtuk, legalább ugyanennyire ellenszenvessé teszi őket – vágottvissza Barak.



220 David Eddings

– Ügyes riposzt – felelte Selyem gúnyos elismeréssel.Éberen lovagoltak tovább, minden pillanatban készen álltak a me-

nekülésre vagy az elrejtőzésre. Ezekben a napokban gyakran támasz-kodtak Hettar különös képességére. Mivel kizárólag lovas őrjáratok keresték őket, a sólyomarcú algar elméje állandóan messze előttük járt, és lovak után kutatott. Figyelmeztetése után mindig maradt ide- jük arra, hogy elrejtőzzenek a közeledő katonák elől.

– Milyen érzés? – kérdezte tőle Garion egy borús délelőttön, mi-közben Selyem egy ritkán járt, fűvel benőtt csapáson vezette őket. – Úgy értem, hallani a lovak gondolatait.

– Nem hiszem, hogy el tudnám magyarázni – felelte Hettar. – Én

mindig rendelkeztem ezzel a képességgel, ezért el sem tudom kép-zelni, milyen az, ha valaki nincs a birtokában. A lovaknak különös afelfogásuk. Egy ló „én” helyett közösségben gondolkodik. Gondo-lom amiatt, mert természetes környezetükben mindig egy csoporttagjai. Ha hozzád szoknak, akkor téged is maguk közül valónak fog-nak tekinteni. Néha még arról is megfeledkeznek, hogy te nem lóvagy. – Hirtelen elhallgatott, és felkapta a fejét. – Belgarath, újabb őr - járat közeledik a domb mögül. Húszan-harmincan lehetnek.

Farkas gyorsan körülnézett. – El tudjuk érni azokat a fákat? – mutatott egy juharligetre, körül-

belül egy mérföldre előttük. – Ha sietünk. – Akkor gyerünk! – adta ki a parancsot a varázsló, és mindannyian

vágtába ugratták lovukat. Ugyanakkor érték el a fákat, amikor az elsőtavaszi esőcseppek, melyekre már egész délelőtt számítani lehetett,

kopogni kezdtek a széles leveleken. Leszálltak a nyeregből, és beve-zették a lovakat a hajlékony facsemeték közé. Sikerült időben eltűn-niük szem elől.

A tolnedrai őrjárat átkelt a dombtetőn, és ledübörgött a sekélyvölgybe. A légionáriusok parancsnoka a juharligettől nem messze ál-lította meg a lovát, és néhány éles hangú paranccsal utasította az embereit, hogy szóródjanak szét. Kisebb csoportokban haladtak to-vább, gondosan megvizsgáltak minden nagyobb bokorcsoportot, ésa következő domb tetejéről hosszan kémleltek minden irányba. Atiszt egy szürke köpenyes lovas társaságában hátramaradt, és az ös-vény mellől figyelték a katonákat.

A százados undorodva sandított fel a felhős égre.




– Esős napunk lesz – jegyezte meg. Leszállt a lováról, és szorosan beburkolózott vörös köpenyébe.

Útitársa is leszállt, és amikor félig megfordult, a fák között lapulók megpillantották az arcát. Garion érezte, hogy Hettar teste megfe-szül. A köpenyes férfi egy murgosi volt.

– Ide jöjjön, százados! – A murgosi bevezette a lovát a liget szélénálló fák menedéket adó lombjai alá.

A tolnedrai bólintott, és követte az utazóköpenyes férfit. – Átgondolta az ajánlatomat? – kérdezte a murgosi. – Azt hiszem, az egész csak egy feltevés – felelte a tiszt. – Még ab-

ban sem lehetünk biztosak, hogy a mi területünkön rejtőzködnek.

– Az információim szerint délnek tartanak, százados. Több mintvalószínű, hogy az ön területén jönnek keresztül. – De akkor sincs rá semmi biztosíték, hogy megtaláljuk őket – ma-

kacskodott a tolnedrai. – És ha igen, akkor is nehezen fogjuk megva-lósítani a tervét.

– Százados – magyarázta türelmesen a murgosi – , gondoljon arra,hogy mindezt a hercegnő biztonsága érdekében tesszük! Ha vissza-viszi Tol Honeth-be, a Vordue-k megölik. Ön is olvasta azokat a papí-rokat, melyeket mutattam.

– A Borunékkal biztonságban lesz – jelentette ki a tiszt. – A Vor-due-k nem fognak utána jönni Tolnedra déli részébe.

– A Borunék azonnal vissza fogják őt szolgáltatni az apjának. Gon-dolkodjon ön is, Borune! Képes lenne ellenszegülni a császár akara-tának?

A százados arca zavart tükrözött.

– Egyedül a Horbitok nyújthatnak neki biztonságot – erősködött amurgosi. – Mi a garancia rá, hogy velük biztonságban lesz? – A legbiztosabb garancia, ami létezik: a politika. A Horbitok min-

dent megtesznek, hogy akadályokat gördítsenek Kador nagyhercegtrón felé vezető útjába. Mivel ő holtan akarja látni a hercegnőt, aHorbitok érdeke természetesen az, hogy életben tartsák. Ez azegyetlen módja, hogy szavatolja a biztonságát, és egyben gazdag ember váljék önből. – Sokat sejtetően megcsörgette az erszényét.

A századoson látszott, hogy az érvek még mindig nem győzték meg teljesen.

– Esetleg megduplázhatnánk az összeget – dorombolta a murgosi.A tiszt nagyot nyelt.



222 David Eddings

– Elvégre csakis az ő biztonsága érdekében tesszük, nem igaz? – Ez csak természetes. – És ezzel nem árulom el a Borune házat. – Ön egy valódi hazafi, százados – nyugtatta meg a murgosi hűvös

mosollyal.Pol erősen fogta Ce'Nedra karját, miközben a fák takarásában ku-

porogtak. Az apró lány arcáról csak úgy sütött a harag, szemeindulatok tüzében izzott.

Miután a légionáriusok murgosi barátjukkal távoztak, a hercegnőnem bírta tovább.

– Hogy merészelik? – dühöngött. – És mindezt pénzért!

– Ez a tolnedrai politika – mondta Selyem, miközben a szemerké-lő esőben kivezették lovaikat a fák közül. – De ő is Borune! Saját családom tagja! – Egy tolnedrai elsősorban az erszényéhez hűséges. Csodálom,

hogy eddig nem jöttél rá magadtól, felség. Néhány nappal később, egy dombon átkelve végre megpillantot-

ták a Driádok Erdejének látóhatárig nyúló, egybefüggő zöld töme-gét. Az eső már nem esett, viszont ragyogóan sütött a nap.

– Ha elérjük az erdőt, biztonságban leszünk – mondta a hercegnő. – A légiók oda nem követnek minket.

– Mi állítaná meg őket? – kérdezte Garion. – A driádokkal kötött szerződés. Hát te semmit sem tudsz? Garion nem felelt. – Senki sincs a közelben – jelentette Hettar Farkasnak. – Mehe-

tünk nyugodtan, vagy várhatunk sötétedésig.

– Induljunk, amilyen gyorsan csak tudunk – döntött az öreg. – Kezdek belefáradni az őrjáratok kerülgetésébe. – Vágtában indultak le a domb tetejéről az erdő felé.

Semmi nyomát nem látták annak a gazos, aljnövényzettel és bok-rok kal benőtt sávnak, amelyik rendszerint elválasztja az erdőt a sík -ságtól; a fák egyszer csak ott voltak, minden átmenet nélkül. Amikor Farkas vezetésével behatoltak ezek közé a fák közé, a változás olyanéles és hirtelen volt, mintha egy ház ajtaján léptek volna be. Minden jel arra mutatott, hogy az erdő mérhetetlenül öreg. A hatalmas töl-gyek lombja annyira szétterült és egymásba fonódott, hogy az egetszinte nem is lehetett látni. A mohos, hűvös talajon alig volt valamialjnövényzet, és az is nagyon aprónak tűnt a vastag törzsű fák alatt.Az erdőnek volt valamilyen furcsa, nemes kisugárzása. A szél nem




fújt, csak a rovarok zümmögése és valahonnan a magasból a mada-rak kórusa hallatszott.

– Különös – nézett körül Durnik. – Nyomát sem látom a favágók munkájának.

– Favágók? – szisszent fel Ce'Nedra. – Itt? Nem mernének idejön-ni.

– Ez az erdő sérthetetlen, Durnik – magyarázta Farkas. – A Borunecsalád egyezséget kötött a driádokkal. Már több mint háromszáz évesenki nem nyúlt ezekhez a fákhoz.

– Különös hely. – Mandorallen is kényelmetlenül tekingetett kö-rül. – Mintha valami furcsa jelenlétet vélnék érezni... s e jelenlét

nem túl barátságos. – Az erdő él – mondta neki Ce'Nedra. – Nem szereti az idegene-ket, de ne aggódj, Mandorallen, amíg velem vagy, nem esik bántódá-sod – tette hozzá önelégülten.

– Biztos vagy benne, hogy az őrjáratok nem fognak követni min-ket? – kérdezte Durnik Farkast. – Jeebers tudja, hogy ide jövünk, és biztosan nem titkolta el a Borunék elől.

– A Borunék nem fogják megszegni a driádokkal kötött egyezsé-güket – nyugtatta meg a kovácsot az öreg. – Kizárt dolog.

– Nem hallottam még olyan szerződésről, amilyet egy tolnedrai neszegne meg, ha az érdekei úgy diktálják – jegyezte meg kételkedveSelyem.

– Ez egy kicsit másfajta egyezség – mondta Farkas. – A driádok haj-danán a Borune-ház egy fiatal nemeséhez adták az egyik hercegnő- jüket. Ő lett a Borune dinasztia első császárának anyja. A Borunék

szerencséje nagyban függ ettől az egyezségtől. Semmilyen indokkalnem kockáztatnák a megszegését. – Kik azok a driádok? – kérdezte Garion. A láthatatlan, figyelő sze-

mek jelenléte, az erdő szinte már tapintható ébersége arra késztette,hogy beszéddel próbálja megtörni a feszült csendet.

– Egy kisebb népcsoport – felelte a varázsló. – Rendes népség,kedvelem őket. Valójában nem is emberek, de ez nem számít.

– Én driád vagyok – húzta ki magát büszkén Ce'Nedra.Garion gyanakodva nézett a hercegnőre. – Voltaképpen igaza van – bólintott Farkas. – A driád vérvonal a je-

lek szerint a Borune ház női ágában öröklődött tovább. Ez az egyik oka annak, hogy a család hűen tartja magát a szerződéshez; az



224 David Eddings

összes feleség és anya összecsomagolna és elköltözne, ha megszeg-nék az egyezséget.

– De embernek látszik! – Garion még mindig a lányt nézte. – A driádok olyan közeli rokonságban állnak az emberekkel, hogy

a különbségek alig vehetők észre – magyarázta Farkas. – Talán ez amagyarázat arra, hogy a többi szörnyetegtől eltérően miért nem va-dultak meg, amikor Torak kettéhasította a világot.

– Szörnyeteg? – kérdezte felháborodottan Ce'Nedra. – Bocsánat, felség – mentegetőzött a varázsló. – Ez egy ulgo kifeje-

zés azokra a nem emberi fajokra, akik támogatást nyújtottak a prol-gui Gorimnak, amikor találkozott Ul istenséggel.

– Úgy nézek én ki, mint egy szörnyeteg? – szegte fel az állát dühö-sen a hercegnő. – Talán nem a legszerencsésebb kifejezés – mormolta Farkas. – Bo-

csáss meg! – Még hogy szörnyeteg! – fortyogott magában tovább a lány.Farkas vállat vont, és inkább témát váltott. – Ha jól emlékszem, nem messze innen van egy forrás. Ott megál-

lunk, és megvárjuk, amíg az érkezésünk híre eljut Xantha királynő-höz. Nem tanácsos belépni a driádok területére a királynő engedé-lye nélkül. Igen csúnyán tudnak viselkedni, ha provokálják őket.

– Mintha azt mondtad volna, hogy kedves népség – emlékeztetteDurnik.

– Bizonyos mértékig. De nem ajánlatos felbosszantani azokat azembereket, akik képesek kommunikálni a fákkal, amikor egy erdőközepén vagy. Kellemetlen élményekben lehet részed. – Összerán-

colta a homlokát. – Erről jut eszembe, jobban teszed, ha gondosanelcsomagolod a fejszédet. A driádok nem szeretik, mint ahogy a tü-zet sem. Csak kis tábortüzet gyújtsunk, főzés céljára.

Megálltak egy hatalmas tölgyfa alatt, melynek tövében csillogó pa-tak csörgedezett a mohalepte kövek között, és felverték szürkésbar-na sátraikat. Evés után Garion unatkozva lófrált a táborban. Farkasmester szunyókált, Selyem pedig kockázásra csábította a többieket.Pol néni leültette a hercegnőt egy hosszú farönkre, és elkezdte ki-mosni a hajából a lilás színű festéket.

– Ha ennyire nincs mit csinálnod – szólt oda Garionnak – , miértnem mész fürdeni?

– Fürdeni? Hová?




– Biztos vagyok benne, hogy a patak elvezet egy tóhoz valahol – fe-lelte a nő, miközben óvatosan tisztogatta Ce'Nedra haját.

– Azt akarod, hogy ebben a vízben fürödjék? Nem félsz, hogy meg-fázom?

– Egészséges fiú vagy, kedvesem, csak egy kicsit mocskos. Nem ár-tana megtisztálkodnod.

Garion sötét pillantást vetett nagynénjére, de azért tiszta ruhát,szappant és törülközőt vett elő az egyik csomagból, és minden lé- pésnél dühösen mormogva elindult a patak mentén.

Amint egyedül maradt a fák között, még jobban elhatalmasodottrajta az érzés, hogy láthatatlan szemek figyelik minden mozdulatát.

Nem tudta pontosan körülírni az érzést, de mintha maguk a fák les-ték volna őt, hogy aztán egy különös, számára érthetetlen módontovábbadják egymásnak az információt a haladásáról. Nem érzékeltfenyegetést, csak egyfajta feszült éberséget.

Nem kellett sokat gyalogolnia, viszonylag hamar megtalálta a ta-vat, amelybe a fenti sziklákról sziporkázó vízesésként zúdult bele a patak. A víz kristálytiszta volt, látta a fenéken a kerek, színes köveket,és néhány gyanakodva figyelő pisztrángot. Próbaképpen beledugta akezét, és megborzongott. Először arra gondolt, elcsalja a fürdést – egyszerűen csak bevizezi magát, és a legkoszosabb helyeket bedör -zsöli szappannal – , de aztán rájött, hogy ez nem lesz elég. Pol nénicsak egy alapos fürdővel fog megelégedni. Keserveset sóhajtott, éselkezdett megszabadulni a ruháitól.

Az víz első érintésére szinte megbénult, de néhány perc múlvamár úgy találta, hogy ki lehet bírni, és nemsokára már lubickolt a

frissítő fürdőben. A vízesésben lemosta magáról a szappanhabot, ésrájött, hogy egyre jobban élvezi a fürdőt. – Iszonyatos zajt csapsz – hallotta Ce'Nedra nyugodt hangját. A

lány a parton állt, és nyugodtan méregette őt. Garion azonnal lebukott a tó fenekére. Azonban ha valaki nem

rendelkezik kopoltyúval, csak véges időt tud a víz alatt tölteni. Aligfél perc múlva levegő után kapkodva, prüszkölve, a vizet csapkodva bukkant a felszínre.

– Megkérdezhetem, mit művelsz? – érdeklődött Ce'Nedra. A lányrövid, ujjatlan, a derekánál övvel összefogott fehér tunikát viselt, va-lamint puha bőrszandált, melynek térd alatt megkötött szíjai behá-lózták karcsú lábszárát. Egyik kezében egy törülközőt tartott.

– Menj innen! – krákogta Garion.



226 David Eddings

– Ne butáskodj! – A hercegnő leült egy lapos kőre, és elkezdte ki-oldozni a szandálját. Rézvörös haja nedves tömegben hullott a vállá-ra.

– Mit csinálsz? – Fürdeni szeretnék. Sokáig maradsz még a vízben? – Keress egy másik helyet! – Garion már didergett, de elszántan

kuporgott tovább a vízben, csak a feje látszott ki belőle. – Nekem ez is megteszi. Milyen a víz? – Hideg – vacogta Garion – , de nem megyek ki, amíg itt vagy. – Ne légy már ilyen buta!A fiú égő arccal, határozottan rázta a fejét.

A hercegnő türelmetlenül sóhajtott. – Nem nézek oda, de akkor is azt gondolom, hogy gyerekes vagy.Tol Honeth fürdőházaiban senki nem törődik a másikkal.

– Csakhogy ez nem Tol Honeth – mutatott rá Garion. – Ha ettől jobban érzed magad, hátat fordítok. – Azzal Ce'Nedra

felállt, és elfordult a tó felől. Garion bizalmatlanul kilábalt a vízből, és még mindig csuromvize-

sen magára rángatta a ruháját. – Rendben, tiéd a tó – mondta, amikor végzett. Megtörölgette vi-

zes arcát és haját. – Visszamegyek a táborba. – Polgara úrnő azt mondta, velem kell maradnod. – A hercegnő ki-

csatolta az övét. – Mit mondott Pol néni? – kérdezte döbbenten Garion. – Hogy itt fogsz maradni, megvédeni engem. – Megfogta a tuniká-

ja szélét, nyilvánvalóan azzal a szándékkel, hogy levesse.

Garion gyorsan megfordult, és elszántan bámulta a fákat. A fülelángvörös volt, és a keze is észrevehetően remegett. Ce'Nedra csen-gő hangon felkacagott, és a fiú hallotta a csobbanást, ahogy belegá-zol a vízbe. A hercegnő felsikoltott a fagyos víztől, aztán rövid ideigcsak újabb loccsanások hallatszottak.

– Hozd ide a szappanom! – szólalt meg végül.Garion gondolkodás nélkül lehajolt a szappanért, és egy pillanat-

ra meglátta a derékig vízben álló lányt. Gyorsan becsukta a szemét,és a szappant mereven előrenyújtva araszolt a tó széle felé. Ce'Ned-ra nevetve vette el tőle.

Egy örökkévalóságnak tűnő idő múlva a hercegnő végre befejeztea fürdést, kijött a vízből, megtörülközött, és újra magára öltötte a ru-háit. Garion szeme végig csukva volt.




– Különös emberek vagytok ti, sendarok – mondta valamivel ké-sőbb a lány, amikor a tó napsütötte, füves partján ültek. Ce'Nedra ahaját fésülte; fejét félrebillentette, és a fésű puhán siklott a nedves, vörös szálak között. – A Tol Honeth-i fürdők mindenki számára nyit-va állnak, és az atlétikai viadalokat is mindig ruha nélkül rendezik meg. Múlt nyáron én is megküzdöttem egy tucatnyi másik lánnyal aCsászári Stadionban. A nézők nagyon meg voltak elégedve.

– El tudom képzelni – felelte szárazon Garion. – Az micsoda? – kérdezte Ce'Nedra a fiú nyakában lógó amulettre

mutatva. – Nagyapa adta tavaly, Erastide ünnepére.

– Hadd nézzem meg! – A hercegnő kinyújtotta a kezét, Garion pe-dig előrehajolt. – Vedd le! – Nem szabad levennem. Farkas mester és Pol néni azt mondta,

soha, semmilyen okból nem szabad megválnom tőle. Azt hiszem, va-lamilyen varázslat van benne.

– Érdekes. – A lány közelebb hajolva tanulmányozta az amulettet. – Ők valójában ugye nem is varázslók ?

– Farkas mester hétezer éves – mondta Garion. – Személyesen is-merte Aldurt. Láttam, amikor egy apró gallyból néhány perc alatt ki-növesztett egy fát, és ahogy meggyújtotta a köveket. Pol nagynéni pedig egyetlen szóval meggyógyított egy vak asszonyt, és bármikor képes bagollyá változni.

– Én nem hiszek ezekben a dolgokban. Biztosan van rá más ma-gyarázat is.

Garion vállat vont, és összehúzta magán a zubbonyát. A fejét rázva

beletúrt nedves üstökébe. – Szörnyen összekócoltad – jegyezte meg kritikusan a lány. – Várj,megigazítom. – Felállt, és Garion mögé lépett. – Óvatosan fésülnikezdte a fiút. – Férfihoz képest szép hajad van.

– Egyszerű haj – motyogta határozatlanul Garion.Ce'Nedra néhány percig némán fésülte őt, aztán megfogta az állát,

elfordította a fejét, és alaposan szemügyre vette. Elvégzett még né-hány apróbb igazítást, amíg meg nem volt elégedve a munkájával.

– Így már jobb. – Köszönöm. – Garion egy kicsit össze volt zavarodva a lányban

végbement változástól.A hercegnő visszaült mellé a fűbe, átkarolta a térdét, és bámulta a

víztükröt.



228 David Eddings

– Garion – szólalt meg egy idő múlva. – Igen? – Milyen mindennapi emberként felnőni? A fiú vállat vont. – Én egész életemben csak mindennapi embereket láttam – felelte

– , így nincs mihez hasonlítanom. – Ugyan már, tudod, mire gondolok. Mondj el mindent arról a

helyről, ahol nevelkedtél, és arról, hogy mit csináltál ott. Garion mesélt neki Faldor birtokáról, a konyháról, Durnik kovács-

műhelyéről, Doroonról, Rundorigról és Zubrette-ről. – Szeretted ezt a Zubrette-et, ugye? – kérdezte a hercegnő szinte

vádlón. – Akkor azt hittem, igen, de mióta eljöttünk a birtokról, annyi min-den történt velem, hogy néha már arra sem tudok visszaemlékezni,hogy nézett ki. Nagyszerűen megvagyok én anélkül, hogy valakit sze-ressek. Amit eddig láttam, az alapján rengeteg fájdalommal járhat.

– Lehetetlen alak vagy – mondta a lány, aztán elmosolyodott; nap-fénytől ragyogó, vörös haja keretbe foglalta apró arcát.

– Lehet – ismerte el Garion. – Rendben, most te meséld el nekem,milyen felnőni különleges emberként.

– Nincs bennem semmi különleges. – Császári hercegnő vagy. Szerintem ez elég különleges. – Ó, vagy úgy – kuncogott Ce'Nedra. – Tudod, mióta csatlakoztam

hozzátok, időnként szinte teljesen elfeledkezem róla. – Szinte – mosolygott Garion. – De nem egészen. – Nem, nem egészen – ismerte el a lány, és ismét a tóra függesztet-

te a tekintetét. – Hercegnőnek lenni az idő nagy részében rettenete-sen unalmas elfoglaltság. Csupa formalitás és ceremónia az egész. Alegtöbb időt azzal töltöd, hogy beszédeket hallgatsz, és hivatalos kö-vetségeket fogadsz. Az őrök állandóan ott voltak körülöttem, de né-ha sikerült elszöknöm tőlük, hogy egy kicsit egyedül lehessek. Ettőlnagyon dühösek tudtak lenni. – Megint kuncogott, de hirtelen elko-molyodott. – Hadd jósoljak neked! – mondta, és megfogta Garionkezét.

– Te tudsz jósolni? – Á. ez csak amolyan babona. A szolgálólányaimmal szoktunk né-

ha játszani. Mindig nemes származású férjet és sok gyereket ígérünk egymásnak. – Megfordította a fiú kezét, és belenézett a tenyerébe.Garion megmosott kezén tisztán látszott az ezüstös jel. – Mi ez?




– Nem tudom. – Valami betegség? – Nem, mindig is ott volt. Azt hiszem, a családommal kapcsolatos.

Pol néni valamiért nem szereti, ha mások is látják, ezért megpróbál- ja mindig elrejteni.

– Hogy lehet ezt elrejteni? – Állandóan olyan munkát keres számomra, amivel összekoszo-

lom a kezem. – Különös. Nekem is van egy anyajegyem, pontosan a szívem fe-

lett. Meg akarod nézni? – Már nyúlt is a tunikája nyakához. – Inkább elhiszem – dadogta zavartan, fülig vörösödve Garion.

Ce'Nedra ismét felkacagott azzal a gyöngyöző, könnyed nevetés-sel. – Különös fiú vagy te, Garion. Nem hasonlítasz senkire, akivel ed-

dig találkoztam. – Talán mert azok tolnedraiak voltak. Én sendar vagyok, vagy leg-

alábbis eszerint neveltek, és ez biztosan jelent némi különbséget. – Úgy beszélsz, mintha magad sem lennél tisztában a származá-

soddal. – Selyem azt mondta, nem sendar vagyok. Biztosat azonban ő sem

tud, és ez nagyon különös. Selyem azonnal megmondja bárkiről,hogy milyen származású. Apád azt hitte, rivai vagyok.

– Mivel Polgara úrnő a nagynénéd, Belgarath pedig a nagyapád,valószínűleg te is varázsló vagy.

– Még hogy én? – nevetett Garion. – Ez képtelenség. Ráadásul a va-rázslók nem egy külön népcsoport, mint a cherekek, a tolnedraiak

vagy a rivaiak. Ez inkább olyan, mint egy foglalkozás... mint a keres-kedő vagy az írnok, azzal a különbséggel, hogy nekik nem nő a szá-muk. A varázslók mindegyike több ezer éves. Farkas mester aztmondta, az emberek talán megváltoztak az idők folyamán, ezértnem lehet belőlük varázsló.

Ce'Nedra hátradőlt, és a könyökére támaszkodva nézett fel Gari-onra.

– Garion. – Igen? – Szeretnél megcsókolni?Garion szíve kihagyott egy ütemet.Ekkor meghallották Durnik kiáltását, és Garion egy pillanatig izzó

gyűlöletet érzett öreg barátja iránt.



HUSZADIK

FEJEZET

ol úrnő azt üzeni, ideje visszatérnetek a tábor - ba – mondta Durnik, amikor kién a tópartra.

Becsületes, nyílt arca jókedvet sugárzott, és úgynézett a fiatalokra, mint aki mindent ért, és jól szórakozik rajtuk.

Garion elvörösödött, és a pirulása miatt egyre dühösebb lett ma-gára. Ce'Nedra azonban ügyet sem vetett rá, hogy megzavarták őket.

– A driádok még nem kerültek elő? – A hercegnő felállt, és lesöp-rögette a fűszálakat tunik ája hátáról. – Még nem – felelte a kovács – , de Farkas azt mondja, nemsokára

megtalálnak minket. Dél felől viharfelhők közelednek, és Pol úrnőúgy gondolta, jobb lesz, ha visszajöttök a sátrakhoz.

Garion felnézett és meglátta a dél felől előkúszó sötétlilás felhő-takarót, amely fokozatosan kezdte eltakarni a tiszta, kék égboltot.Összevonta a szemöldökét.

– Még sosem láttam ilyen felhőket. És te, Durnik? A kovács is felnézett. – Különös, az biztos – dünnyögte.Garion összetekerte a két törülközőt, és elindultak visszafelé a

patak mentén. A felhők már a napot is elhomályosították, és az er-




dőben hirtelen nagyon sötét lett. Az éberség, az óvatos figyelem ér -zése, melynek mindannyian tudatában voltak, mióta beléptek az er-dőbe, még mindig jelen volt, de most valami más is keveredett be-le. A hatalmas fák nyugtalanul mocorogtak, a susogó levelek közöttmintha milliónyi apró üzenet cikázott volna át.

– Félnek – suttogta Ce'Nedra. – Valami megijesztette őket. – Tessék? – kérdezte idegesen Durnik. – A fák... félnek valamitől. Te nem érzed? A kovács megrökönyödve nézett rá.Magasan a fejük felett a madarak váratlanul elhallgattak, és jeges

szél kezdett fújni a fák között, a poshadt víz és a rothadó növényzet

áporodott szagát hozva magával. – Mi ez a bűz? – kérdezte feszülten Garion. – Délre fekszik Nyissa – felelte a hercegnő. – Hatalmas mocsarak

vannak arrafelé. – Ilyen közel van? – Valójában nem. Legalább százötven vagy kétszáz mérföld. – És a szag ilyen messzire el tud jönni? – Nem valószínű – jelentette ki Durnik. – Legalábbis Sendariában

ez képtelenség lenne. – Milyen messze vannak a sátrak? – kérdezte Ce'Nedra. – Körülbelül fél mérföldre – felelte a kovács. – Talán futhatnánk...Durnik határozottan rázta a fejét. – A talaj egyenetlen, és ilyen sötétben veszélyes dolog az erdőben

futkározni. De azért nem árt, ha egy kicsit szaporábban szedjük a lá-

bunkat.Sietve botorkáltak az alkonyati félhomályban. A szél egyre erő-sebben fújt, a faágak reszketve hajoltak meg az ereje alatt. A külö-nös félelem, amely átitatta az egész erdőt, egyre jobban érezhetővévált.

– Valami mozgást láttam! – suttogta Garion, és a sötét fákra muta-tott a patak túloldalán.

– Én nem látok semmit – nyújtogatta a nyakát Ce'Nedra. – Ott, a fehér törzsű fa mögött. Az egy driád? Egy bizonytalan körvonalú árny mozgott a fák között. Volt benne

valami hátborzongatóan taszító. A hercegnő riadtan nézte az alakot. – Ez nem driád – mondta. – Ez valami más.



232 David Eddings

Durnik felkapott egy letört ágat, és két kézzel megmarkolta, mintvalami bunkósbotot. Garion gyorsan körülnézett, és meglátott egyhasonló husángot. Ő is felfegyverkezett. Újabb árny tűnt fel két fa-törzs között, ezúttal valamivel közelebb hozzájuk.

– Nem várhatunk tovább – morogta Durnik. – Futás, de óvatosan!Csatlakoznunk kell a többiekhez. Gyerünk!

Garion megfogta Ce'Nedra kezét, és botladozva futásnak eredtek a patak partján. Durnik a botját fenyegetően lóbálva loholt mögöt-tük, de egyre jobban lemaradt tőlük. Az árnyak most már teljesenkörbevették őket, és Garion kezdett pánikba esni.

Ce'Nedra felsikoltott. Közvetlenül előttük, az egyik bokor mögül

egy alak emelkedett ki. Hatalmas termetű, torz, arc nélküli szörnye-teg volt. Üres szemgödrei vakon meredtek rájuk, ahogy előrenyúj-tott, deformálódott kézzel elindult feléjük. Az egész lény sötétszür-ke színű volt, akár a zavaros iszap, és nedvességtől csöpögő testétrothadó, bűzlő hínár borította.

Garion gondolkodás nélkül maga mögé rántotta a hercegnőt, éselőrelépett, hogy fogadja a rohamot. Első ütése a szörnyeteg olda-lát találta el, de a husáng látható hatás nélkül süppedt bele a lénytestébe. Az egyik kinyújtott kar az arcára suhintott, mire ő undorod-va hőkölt vissza a nyálkás, nedves érintés elől. Újból lesújtott, és ez-úttal ellenfele alkarján csattant az ág. Elszörnyedve figyelte, ahogy akar könyökből eltörik. A lény egy pillanatra megtorpant, és lehajolta még mindig mozgó végtaghoz.

Ce'Nedra újabb sikolyára Garion megpördült. Egy másik iszap-lény tűnt fel a hercegnő mögött, és mindkét kezével elkapta a lány

derekát. Felemelte kapálózó áldozatát a földről, és már fordult vol-na meg vele, amikor Garion teljes erejéből lecsapott rá. A vízszintessuhintás nem a fejet vagy a hátat, hanem a bokát célozta.

A mindkét lábfejét elvesztő iszapszörnyeteg a hátára zuhant,azonban a szorítása egy hajszálnyival sem gyengült Ce'Nedra dere-ka körül. Garion előreszökkent, eldobta a botot, és előrántotta a tő-rét. A lény teste meglepően kemény ellenállást tanúsított a pengé-vel szemben. Az agyagtömeget indák és elhalt ágak tartották össze.Garion lázas igyekezettel levagdosta az egyik kart, és megpróbáltakiszabadítani a most már folyamatosan hangoskodó hercegnőt, dea másik kar még mindig szilárdan tartotta. Garion az elkeseredettigyekezettől szint már zokogva esett neki a végtagnak.

– Mögötted! – sikoltotta Ce'Nedra.




Garion gyorsan hátrapillantott a válla felett. Az első iszaplény álltmögötte. Hideg érintést érzett a bokáján. Az imént levágott kar oda-araszolt a lábához, és megragadta.

– Garion! – hallatszott Barak üvöltése valahonnan a közelből. – Ide! – kiáltotta a fiú. – Siessetek!Hangos csörtetés hallatszott a bozótból, és a következő pillanat-

ban karddal a kezében megjelent a vörös szakállú óriás, Hettarralés Mandorallennel az oldalán. Barak egyetlen suhintással lefejezteaz első iszapszörnyet. A fej rövid repülés után nedves loccsanássalért talajt. A megcsonkított lény vakon tántorogva próbálta megra-gadni támadóját. Barak tanácstalanul nézett, aztán összeszedte ma-

gát, és levágta mindkét kart. Ám a támadó még mindig állt. – A lábait! – kiáltotta Garion, miközben a bokáját markoló kartszabdalta tőrével.

Barak végre sort kerített a lábakra is, és a lény összeroskadt, ám alevágott agyagdarabok tovább araszoltak az óriás felé. Közbenújabb szörnyetegek tűntek fel, de Hettar és Mandorallen azonnalkezelésbe vették őket; élő sárcseppek és agyaggöröngyök repked-tek mindenfelé.

Barak lehajolt, és kiszabadította Ce'Nedrát az iszapember karjá-nak öleléséből. Aztán talpra rángatta a lányt, és odalökte Garion-nak.

– Vidd vissza a sátrakhoz! Hol van Durnik? – Hátramaradt, hogy feltartsa őket. – Segítünk neki. Induljatok!A sírógörcsöt kapott Ce'Nedrát Garionnak erőszakkal kellett el-

rángatnia a táborig. – Mi történt? – kérdezte Pol, amikor odaértek. – Szörnyetegek az erdőben! – zihálta a fiú. – Sárból és agyagból

vannak, és nem lehet megölni őket. Elkapták Durnikot! – Eltűnt azegyik sátorban, és egy másodperc múlva karddal a kezében, harag-tól izzó szemmel bukkant elő újra.

– Garion! – kiáltott rá Pol, miközben megpróbálta kiszabadítanimagát a zokogó hercegnő öleléséből. – Mit csinálsz?

– Megyek, segítek Durniknak. – Itt maradsz! – Nem! Durnik a barátom. – A kardját lengetve indult a csatazaj

irányába. – Garion! Gyere vissza!



234 David Eddings

A fiú azonban rá sem hederített, bevetette magát a sötét fák közé.A harc a sátraktól alig százméternyire folyt. Barak, Hettar és Man-

dorallen módszeresen szabdalták apró darabokra a nyálkás sárlé-nyeket, Selyem pedig időnként feltűnt egy pillanatra a csata forga-tagában, és rövidkardjával mély sebeket ejtett a masszívagyagtesteken. Garion is harcba szállt; a fiú füle zúgott, és valamieddig ismeretlen, lelkes elszántságot érzett.

Aztán felbukkant Farkas mester és Pol is, mögöttük pedig a ha-muszürke arcú, reszkető Ce'Nedra. A varázsló szeme szikrákatszórt, és ahogy maga köré gyűjtötte hatalmát, mintha mindannyiuk fölé tornyosult volna. Tenyérrel felfelé előrelökte az egyik kezét.

– Tűz! – dörögte, és az ujjai hegyéből sistergő villámnyaláb csapó-dott az odafent kavargó felhőörvénybe. A föld megremegett a villám-csapás erejétől. Garion megtántor odott a fejében felzúgó morajlástól.

Pol is felemelte a kezét. – Víz! – kiáltotta csengő hangján. A felhők szinte felrobbantak, és

olyan zápor szakadt a harcolók nyakába, mintha maga a levegő váltvolna vízzé.

A gondolatok nélkül botorkáló sáremberek elkezdtek szétfolyni,és lassan feloldódtak az özönvízszerű felhőszakadásban. Garion un-dorodva, de ugyanakkor lenyűgözve figyelte, ahogy fokozatosanrothadó növények és gyökerek kupacává változnak, ahogy a nehézesőcseppek lemossák róluk az összes agyagot és iszapot.

Barak előrenyújtotta csöpögő kardját, és óvatosan megbökdöstevele az alaktalan sárkupacot, amelyik nemrég még az egyik ellenfe-le feje volt. A sárgöröngy kettéhasadt, és egy összetekeredett kígyó

került napvilágra a közepéből. A hüllő felágaskodott, mintha tá-madni akarna, de Barak egy csuklómozdulattal kettészelte.Újabb kígyók bukkantak elő, ahogy az őket rejtő agyagtömbök

semmivé olvadtak. – Az az! – mutatott Pol egy halványzöld kígyóra, amelyik tekereg-

ve próbált kiszabadulni sárbörtönéből. – Hozd ide nekem, Garion! – Én? – Garionnak már a gondolatra is viszketni kezdett mindene. – Hagyd csak, majd én. – Selyem felkapott egy villás ágat, és le-

nyomta vele a földre a hüllő fejét. Aztán óvatosan fogást keresett akígyó nyakán, és felemelte a teker gő állatot.

– Hozd ide! – mondta Pol az arcát törölgetve.Selyem odanyújtotta neki a hüllőt. A kígyó villás nyelve ingerül-

ten villant elő, élettelen szeme a nőre szegeződött.




– Mit jelentsen ez az egész? – förmedt rá Pol.A kígyó sziszegett, majd suttogó hangon megszólalt: – Ez az úrnőm ügye, Polgara. Selyem elsápadt, amikor a víztől csöpögő kígyó megszólalt, és

még erősebben szorította meg a nyakát. – Értem – bólintott Pol. – Hagyjatok fel a kereséssel! Az úrnőm nem enged tovább titeket. Polgara gúnyosan felnevetett. – Nem enged? Az úrnődnek nincs hatalmában bármit is engedé-

lyeznie számunkra. – Az én úrnőm Nyissa királynője! – sziszegte dühösen a kígyó. – A

birodalmában teljhatalommal rendelkezik. A kígyók útja nem azemberek útja, és az én úrnőm a kígyók királynője! Magatokra vesse-tek, ha beléptek Nyissába. Türelmesek vagyunk, és nem félünk semmitől. Ott fogunk várni rátok, ahol a legkevésbé számítotok rá.Harapásunk csak apró sebet okoz, szinte észre sem lehet venni, dea halál lakozik benne.

– Mi köze Salmissrának ehhez az egészhez? – kérdezte Pol.A kígyó elővillantotta nyelvét. – Ezt nem osztotta meg velem, nekem pedig nem szokásom kí-

váncsiskodni. Átadtam az üzenetet, és már a jutalmat is megkaptamérte. Tégy velem, amit akarsz.

– Legyen hát. – Pol hűvösen nézte a kígyót, az arca még mindigcsuromvíz volt.

– Megölhetem? – kérdezte Selyem elszánt tekintettel. A drasniaikifehéredett ököllel tartotta a szabadulni próbáló hüllőt.

– Nem – felelte halkan a nő. – Semmi értelme végezni egy ilyenkiváló hírvivővel. – Tekintetét a kígyóra szegezte. – Térj vissza a töb- biekkel együtt Salmissrához, és mondd meg neki, hogy ha még egy-szer beleavatkozik a dolgunkba, még Nyissa legmélyebb sárgödresem fogja megóvni a haragomtól!

– És a fizetségem? – Életben maradsz. – Ez igaz – sziszegte a kígyó. – Átadom az üzeneted, Polgara. – Tedd le! – intett a nő Selyemnek. A drasniai lehajolt, mire a kígyó letekeredett a kezéről. Selyem

elengedte, és gyorsan hátraugrott. A hüllő megvető pillantást vetettrá, aztán eltűnt az aljnövényzetben.



236 David Eddings

– Azt hiszem, elég lesz az esőből, Pol – jegyezte meg Farkas az ar-cát törölgetve.

Pol mintegy mellékesen intett a kezével, és az eső abban a pilla-natban elállt, mintha kiürült volna a dézsa.

– Meg kell találnunk Durnikot – emlékeztette őket Barak. – Mögöttünk jött – mutatott Garion a megáradt patakra. Jeges fé-

lelem telepedett a mellére attól a gondolattól, hogy mit találhatnak a fák között, de megacélozta magát, és elsőként indult el visszafelé.

– A kovács belevaló férfiú – mondta Mandorallen. – Nem szeret-ném elveszíteni. – A lovag hangjában volt valami különös, rejtettmellékzönge, és az arca is természetellenesen sápadtnak látszott a

félhomályban. Keze azonban szilárdan markolta a nehéz, széles pengéjű kardot. Mindössze a szeméből sugárzott némi kétely, amitGarion azelőtt még sosem látott.

Vízcseppek koppanásai kísérték útjukat, ahogy az elázott erdő- ben lépkedtek.

– Itt volt – nézett körül Garion. – De nyomát sem látom. – Itt vagyok fent – hallatszott Durnik hangja a fejük fölül. Egy

öreg tölgyfa kinyúló ágán ült, onnan nézett le rájuk. – Elmentek? – Óvatosan mászni kezdett lefelé a csúszós fatörzsön. – Épp időben jött ez az eső – mondta, és az utolsó métert egy ugrással hidalta át. – Egyre nehezebben tudtam távol tartani őket a fától.

Pol nem szólt, csak megölelte a kovácsot, majd mintha elszégyell-te volna magát a nyílt érzelemnyilvánítás miatt, korholni kezdte aférfit. Durnik türelmesen állta a szóáradatot, de az arcára különöskifejezés telepedett.



HUSZONEGYEDIK

FEJEZET

arion aznap éjjel nyugtalanul aludt. Gyakranfelriadt, és ilyenkor reszketve gondolt vissza az

iszaplények érintésére. De az éjszaka – ahogy azéjszakák mindig szoktak – véget ért, és fényesen, ragyogóan virradtfel a reggel. Egy ideig még heverészett, forgolódott a takarójában,amíg Ce'Nedra oda nem jött hozzá.

– Garion – mondta halkan a lány, és megérintette a vállát. – Ébrenvagy?

Kinyitotta a szemét és felnézett a hercegnőre. – Jó reggelt. – Polgara úrnő azt üzeni, ideje felkelned. Garion ásítozva, nyújtózkodva ült fel. Kinézett a sátor nyílásán, és

látta, hogy odakint süt a nap. – Megtanít főzni – újságolta büszkén Ce'Nedra. – Az nagyszerű. – Garion megigazgatta szemébe lógó haját.A lány egy hosszú pillanatig némán nézett rá, apró arca elkomo-

lyodott, zöld szeme élénken csillogott. – Garion. – Igen? – Tegnap nagyon bátor voltál



238 David Eddings

A fiú vállat vont. – Biztosan meg is kapom ma a magamét érte. – Miért? – Pol néni és nagyapa nem szeretik, amikor megpróbálok bátor

lenni – magyarázta. – Még mindig gyerekként kezelnek, és nemakarják, hogy megsérüljek.

– Garion! – szólt oda neki Pol a tábortűztől, ahol a reggelit készí-tette. – Szükségem volna még fára.

Garion sóhajtva rángatta le magáról a takarót. Felhúzta a cipőjét,derekára kötötte a kardövét, és elindult az erdőbe.

A hatalmas tölgyek alatt még mindig nedves volt a föld az özön-

víztől, amelyet Pol idézett meg előző nap, és nehéz volt száraz fáttalálni. Garion céltalanul őgyelgett, megpróbált a kidőlt fatörzsek és sziklák alatt megfelelő ágakra lelni. A fák némán figyelték min-den léptét, de ma reggel mintha nem lettek volna annyira barátság-talanok.

– Mit csinálsz itt? – kérdezte egy vékony hang a magasból. Garionfelkapta a fejét, és a keze már indult a kardja felé.

Az egyik vastag ágon, pontosan a feje felett egy övvel összefogotttunikát és puha szandált viselő lány állt. Homokszín haja volt, kí-váncsi, szürke szeme és enyhén zöldes árnyalatú, sápadt bőre,amely arra utalt, hogy a driádok népéhez tanozik. Bal kezében íjattartott, a jobbal egy vesszőt szorított az ideghez. A nyíl hegye ponto-san Garionra mutatott.

A fiú óvatosan elvette a kezét a kardja markolatától. – Fát gyűjtök.

– Miért? – A nagynénémnek szüksége van rá a tűzhöz – felelte meggondo-latlanul.

– Tűzhöz? – A lány arca megfeszült, és félig megfeszítette az íjat. – Csak nagyon apró tűz, főzéshez – magyarázta sietve Garion. – Itt tilos tüzet gyújtani – jelentette ki ridegen a driád. – Ezt talán magyarázd el Pol néninek. Én csak azt teszem, amit ő

mond.A lány füttyentett, és egy közeli fán megjelent egy másik driád is.

Szintén íjat tartott a kezében. Haja csaknem olyan vörös volt, mintCe'Nedráé, bőrszíne miatt pedig szinte tökéletesen beolvadt a lombok közé.




– Azt mondja, tűzhöz gyűjt fát – jelentette az első driád. – Szerin-ted megöljem?

– Xantha azt mondta, tudjuk meg, kik ezek – mondta a vörös ha- jú elgondolkodva. – Ha kiderül, hogy semmi dolguk errefelé, meg-ölheted.

– Rendben – morogta csalódottan a homokszín hajú lány. – De nefelejtsd el, hogy én találtam rá! Ha arra kerül a sor, én akarom meg-ölni.

Gariont kirázta a hideg.A vörös hajú füttyentésére még vagy egy tucatnyi driád vált ki a

fák közül. Mindegyik apró termetű volt, hajuk pedig a vörös és az

arany különböző árnyalataiban pompázott, akár az őszi levelek. Ne-vetgélve, csevegve gyűltek Garion köré, hogy közelebbről is szem-ügyre vegyék a betolakodót.

– Az enyém – jelentette ki a homokszín hajú driád, és lemászott afáról. – Én találtam, és Xera azt mondta, megölhetem.

– Egészségesnek látszik – mondta egy másik –, és meglepően sze-lídnek. Talán megtarthatnánk. Férfi?

– Győződjünk meg róla – kuncogott egy harmadik. – Az vagyok – mondta gyorsan Garion elvörösödve. – Kár volna elvesztegetni – mondta valamelyik. – Szerintem tart-

suk meg egy ideig, ráérünk később is megölni. – Az enyém! – ismételte meg makacsul az első driád. – És ha én

meg akarom ölni, akkor megölöm! – Megragadta Garion karját,mintha a fiú a tulajdona lenne.

– Menjünk, nézzük meg a többieket! – javasolta Xera. – Tüzet

akarnak gyújtani. Meg kell akadályoznunk. – Tüzet? – szisszentek fel többen is, és mindannyian vádlón néz-tek Garionra.

– Csak egy egészen kicsit – mentegetőzött. – Hozzátok! – adta ki a parancsot Xera, és elindult a fák között a

tábor felé. A lombok a magasban mintha egymás közt susogtak vol-na.

Pol már várt rájuk, amikor beléptek a tisztásra. Nyugodtan, rezze-néstelen arccal nézett a Gariont körülvevő driádokra.

– Legyetek üdvözölve!A driádok halk tanácskozásba kezdek. – Ce'Nedra! – kiáltott fel hirtelen a Xera nevű.



240 David Eddings

– Xera nővérem! – örvendezett a hercegnő, és megölelték egy-mást. A többi driád kissé széjjelebb húzódott, és idegesen tekinget-tek a tűz felé.

Ce'Nedra gyors beszámolót tartott Xerának, mire a driádok veze-tője közelebb intette a többieket.

– Azt hiszem, ők a barátaink. El kell vinnünk őket anyámhoz,Xantha királynőhöz.

– Ez azt jelenti, hogy nem ölhetem meg? – zsörtölődött a homok -szín hajú driád, és apró ujjával Garionra mutatott.

– Attól tartok, nem.Garion foglyul ejtője sértődötten elvonult. A fiú megkönnyebbül-

ten lélegzett fel.Ekkor Farkas bukkant elő az egyik sátorból, és széles mosollyalnézett végig az összegyűlt driádokon.

– Belgarath! – sikkantotta boldogan az egyik driád, és már rohantis a varázslóhoz. Amikor odaért, az öregember nyaka köré fonta akarját, lehúzta magához Farkas fejét, és cuppanós csókot nyomottrá. – Hoztál nekünk édességet? – kérdezte izgatottan.

Farkas ünnepélyes arckifejezéssel kotorászni kezdett a zsebeiben.Apró édességek kerültek elő, majd gyorsan el is tűntek a köré se-reglő driádok kezében, akik ugyanolyan sebességgel falták fel őket,mint ahogy a varázsló előszedte ruhája zsebeiből.

– És új történeteket is hoztál? – kérdezte az egyik driád. – Rengeteg történetet – mosolygott Belgarath – , de nem gondo-

lod, hogy a többieknek is hallaniuk kellene? – Szeretnénk egyet csak magunknak!

– És mit tudtok adni egy különleges történetért cserébe? – Csókokat – vágta rá habozás nélkül a driád. – Öt csók mindegyi-künktől.

– De ez egy nagyon jó történet – alkudozott Farkas. – Legyen in-kább tíz.

– Nyolc – vágta rá gondolkodás nélkül a driád. – Rendben – egyezett bele az öreg. – A nyolc elfogadható ajánlat-

nak tűnik. – Látom, már jártál itt, Öreg Farkas – jegyezte meg gúnyosan Pol. – Néha elvetődöm errefelé – felelte a varázsló ártatlanul. – De ugye tudod, hogy ezek az édességek nem tesznek jót nekik? – Ennyi még nem árt meg, Pol. És nagyon szeretik. Egy driád szin-

te bármit hajlandó megtenni az édességért.




– Visszataszító vénember vagy.A driadok mind Farkas köré gyűltek, úgy néztek ki, mint egy tava-

szi virágokkal teli kert – kivéve talán a homokszín hajút, amelyik el-fogta Gariont. Ő a többiektől valamivel távolabb állt, és a nyíl-vesszője hegyét piszkálgatta. Végül odalépett Garionhoz.

– Biztosan nem akarsz megpróbálni elmenekülni? – kérdezte re-ménykedve.

– Nem – sajnálkozott Garion.A driád csalódottan sóhajtott. – Gondolom, nem is vagy hajlandó megfontolni... hogy szíves-

ségből megtedd nekem.

– Sajnálom.A lány újból sóhajtott, ezúttal sokkal szomorúbban. – Minden jóból kimaradok – morogta magában, és csatlakozott a

többiekhez.Selyem is előjött a sátorból lassú, óvatos mozdulatokkal; miután

a driádok megszokták a jelenlétét, Durnik következett. – Ezek gyerekek, nem? – kérdezte Garion a nagynénjét. – Annak tűnnek, de sokkal öregebbek, mint amilyennek látsza-

nak. A driádok addig élnek, amíg a fáik, és egy tölgyfa élettartamanagyon hosszú.

– És a férfiak? Én csak lányokat látok. – Nincsenek driád férfiak, kedvesem – világosította fel Pol, és

visszatért a főzéshez. – Akkor hogyan...? Úgy értem... – dadogta, és ismét érezte, hogy

elpirul.

– Ember férfiakat ejtenek fogságba. Rendszerint egyszerű utazó-kat – Ó! – Úgy döntött, inkább nem erőlteti ezt a témát. Miután megreggeliztek, és a forrás vizével gondosan eloltották a

tábortüzet, felnyergelték a lovakat, majd elindultak az erdő belsejefelé. Farkas haladt elöl a még mindig körülötte nyüzsgő driádokkal,akik boldog gyermekek módjára nyüzsögtek és nevetgéltek. A fák mormogása most már egyáltalán nem volt barátságtalan, a milliónyilevél susogva üdvözölte őket az erdőben.

Késő délutánra érték el az erdő közepén fekvő tisztást, melynek közepén egy akkora tölgyfa állt, amekkoráról Garion eddig mégcsak nem is álmodott; alig tudta elhinni, hogy létezhet ekkora élődolog. A mohás törzsön barlangnyílásszerű hasadékok tátongtak, az



242 David Eddings

alsó ágak pedig olyan szélesek voltak, mint az országút, és szinte azegész tisztást árnyékba borították. A fát a kor és a határtalan, türel-mes bölcsesség légköre lengte körül. Garion tétova érintést érzettaz elméjében, mintha egy puha levél simított volna végig az arcán.Ehhez hasonlót még soha nem érzett, de olyannak tűnt, mint egy barátságos üdvözlés.

A fa valósággal nyüzsgött a driádoktól, akik fürtökben lógtak azágakon. Nevetésük és gondtalan csacsogásuk madárdalként töltötte be a levegőt.

– Szólok anyámnak, hogy megérkeztetek – mondta Xera, és elin-dult a fa felé.

Garionék leszálltak, és tanácstalanul álldogáltak lovaik mellett. Adriádok vihogva, izgatott suttogással, kíváncsian kémlelték őketodafentről. Az apró lények nyílt, méricskélő pillantása valamiért na-gyon zavarba hozta Gariont. Közelebb húzódott Pol nagynénjéhez,és felfigyelt rá, hogy a többiek is a nő köré gyűlnek, mintha öntu-datlanul is az ő védelmét keresnék.

– Hol a hercegnő? – kérdezte Pol. – Ott, Pol úrnő – mutatott a tisztás szélére Durnik. – Azokkal a

driádokkal beszélget. – Tartsd rajta a szemed! És az én lókötő apám? – A fa mellett – mondta Garion. – Úgy látom, a driádok nagyon

kedvelik őt. – A vén bolond – morogta a nő. A fa egyik üregéből, valamivel az első ágak fölött előbukkant egy

újabb dr iád. A többiektől eltérően nem tunikát, hanem laza szövé-

sű, zöld ruhát viselt, arany haját pedig fagyöngyből készült koroná-val fogta össze. Kecses mozdulatokkal ereszkedett a földre.Pol előrelépett, hogy köszöntse, a többiek pedig tiszteletteljes tá-

volságban követték. – Kedves Polgara – szólalt meg meleg hangon a driád – , annyira

régen láttalak! – Mindannyiunknak sok a dolga, Xantha – felelte Pol.A két nő összeölelkezett. – Őket ajándéknak hoztad? – mérte végig Xantha a Pol mögött ál-

ló férfiakat.Pol elnevette magát. – Attól tartok, csalódnod kell. Boldogan neked adnám őket, de

még szükségem lesz rájuk a későbbiekben.




– Ó, de kár – sóhajtott tettetett szomorúsággal a királynő. – Nos,ez esetben legyetek üdvözölve, és vacsorázzatok velünk!

– Örömmel – f elelte Pol, és megfogta a királynő kezét. – De előbb beszélhetnénk négyszemközt? – A két nő odébb vonult, és halk be-szélgetésbe kezdett, miközben a driádok zsákokat és pokrócokathordtak elő a fa üregeiből, aztán nekiálltak megteríteni a földön, atölgy lombjainak árnyékában.

A vendégek érdekes vacsora elé néztek. A driádok ételei a jelek szerint kizárólag gyümölcsökből, mogyoróból és gombákból álltak,és főzés nélkül készültek. Barak leült, és szomorúan nézett végig akínálaton.

– Semmi hús – morogta. – Azért ez is felmelegít valamennyire – vigasztalta Selyem.Az óriás gyanakodva kortyolt bele a kupájába. – Víz! – hörögte undorodva. – Biztosan az újdonság erejével fog hatni, hogy egyszer józanul

fekszel le aludni – mondta Pol, aki ekkor tért vissza hozzájuk. – Szerintem ez egészségtelen – ingatta a fejét Barak.Ce'Nedra Xantha mellett foglalt helyet. Láthatóan beszélni szere-

tett volna a királynővel, de mivel nem hívhatta félre, mindenki előttvágott bele:

– Szívességet szeretnék kérni, felség. – Mondd csak, gyermekem – mosolygott Xantha. – Mindössze egy apróságról volna szó... menedékre van szüksé-

gem néhány évre. Apám öregkorára teljesen elviselhetetlenné vált.Távol akarok maradni tőle, amíg megjön a józan esze.

– Mit jelent az, hogy Ran Borune elviselhetetlenné vált? – kérdez-te a királynő. – Nem enged ki a palotából, és ragaszkodik hozzá, hogy a tizen-

hatodik születésnapomra utazzak el Rivába – mondta Ce'Nedra fel-háborodott hangon. – Hallottál már ilyenről?

– És miért akarja, hogy elmenj Rivába? – Valami ostoba szerződés miatt, melyre már senki sem emlék -

szik. – Egy szerződést akkor is tiszteletben illik tartani, kedvesem. – Márpedig én nem megyek Rivába! – jelentette ki a hercegnő. –

Itt maradok, amíg be nem töltöm a tizenhatodik évemet, és ezzel le-zárom ezt a nevetséges témát.



244 David Eddings

– Nem, kedvesem – mondta Xantha határozottan. – Nem fogodezt tenni.

– Tessék? – döbbent meg Ce'Nedra. – Nekünk is van egy szerződésünk – magyarázta a királynő. – A

megegyezésünk a Borune házzal világos és egyértelmű. Az erdőnk csak addig marad háborítatlan, amíg Xoria hercegnő női leszárma-zottai a Borunék mellett vannak. A te kötelességed, hogy apáddalmaradj, és engedelmeskedj neki.

– De én driád vagyok – vitatkozott Ce'Nedra. – Én ide tartozom. – Ugyanakkor ember is, és az apád mellett a helyed. – Nem akarok Rivába menni! Olyan megalázó!

Xantha rideg pillantást vetett a hercegnőre. – Ne butáskodj, gyermekem! – figyelmeztette a lányt. – A köteles-ségeid egyértelműek. Kötelességgel tartozol, mint driád, mint Bo-rune, és mint császári hercegnő. A siránkozásod nem segít rajtad.Ha a szerződés szerint el kell menned Rivába, akkor felesleges tilta-koznod.

Ce'Nedrát láthatóan megrendítette a királynő ellentmondástnem tűrő hangja, és ezután már csöndben maradt.

Xantha Farkas felé fordult. – Számos szóbeszéd kering a vidéken, és némelyik még hozzánk

is utat talált. Azt hiszem, valami nagy jelentőségű esemény zajlik azemberek világában, és lehet, hogy a mi életünkre is befolyással lesz.Szeretném tudni, miről van szó.

Farkas komoran bólintott. – Sejtettem, hogy rá fogsz kérdezni. Zedar, a Hitehagyott ellopta

Aldur Gömbjét a Rivai Király Csarnokából.Xantha egy pillanatig szóhoz sem jutott. – Hogyan? – kérdezte végül. – Nem tudjuk – tárta szét a karját a varázsló. – Mindenesetre Ze-

dar megpróbálja eljuttatni a Gömböt az angarak királyságokba. Haodaér, az ereklye hatalmával fel fogja ébreszteni Torakot.

– Ez nem történhet meg! – jelentette ki elszántan a királynő. – Mitlehet tenni?

– Az alornok és a sendarok háborúra készülnek. Az arendek tá-mogatásukról biztosítottak, és Ran Borunét is értesítettük, bár őnem ígért semmit. A Borunék túlságosan makacsok és keményfejű-ek. – A magába roskadtan ülő Ce'Nedrára pillantott.

– Tehát háború lesz? – kérdezte szomorúan a királynő.




– Attól félek, Xantha. Üldözőbe vettük Zedart, és nagyon remé-lem, hogy sikerül utolérnünk, és elvennünk tőle a Gömböt, mielőttelérne vele Torakhoz. Azt hiszem, ha szerencsével járunk, az elkese-redett angarakok akkor is megindítják a háborút a nyugat ellen. Né-hány ősi prófécia közel jutott a beteljesedéshez. A jelek mindenüttott vannak, és még az eltorzult elméjű grolimok is tudnak olvasni belőlük.

A királynő sóhajtott. – Magam is láttam a jeleket, Belgarath, de reméltem, hogy téve-

dek. Hogy néz ki ez a Zedar? – Hasonlít rám – mondta Farkas. – Nagyon hosszú ideig tanul-

tunk ugyanannál a mesternél, és ez rajtahagy bizonyos jeleket azemberen. – Múlt héten haladt át az erdő északi részén, Nyissa felé. Ha tud-

tam volna hogy ő az, feltartóztatom. – Akkor közelebb vagyunk, mint gondoltam. Egyedül volt? – Nem. Torak két szolgálója volt vele, és egy kisfiú. – Egy kisfiú? – kérdezte meglepetten Farkas. – Igen. Olyan hatévesforma.Az öreg varázsló a homlokát ráncolva töprengett, majd hirtelen

felkapta a fejét. – Tehát így csinálta! – kiáltott fel. – Sosem gondoltam volna. – Megmutathatjuk, hol keltek át a folyón Nyissába – ajánlotta fel a

királynő. – Azonban figyelmeztetlek, hogy nagyon veszélyes ennyiembernek odamennie. A mocsarakban Salmissrának mindenholvannak szemei.

– Erre már kitaláltam valamit – legyintett Farkas, és Barakra né-zett. – Biztos vagy benne, hogy a hajó ott fog várni minket a Fák Fo-lyójának torkolatánál?

– Ott lesz. A kapitány megbízható ember. – Csodás. Selyemmel Zedar nyomába eredünk, ti pedig hajózza-

tok ki a tengerre, majd végig a part mentén, amíg el nem éritek aKígyó-folyót. Azt kövessétek egészen Sthiss Torig. Ott találkozunk.

– Szerinted bölcs dolog kettéválnunk egy oly veszélyes helyen,mint Nyissa? – kérdezte Mandorallen.

– Ezt kell tennünk – felelte a varázsló. – A kígyóemberek otthonvannak a dzsungelben, és nem szeretik a betolakodókat. Selyem-mel gyorsabban és észrevétlenebbül tudunk haladni, ha csak ma-gunk vagyunk.



246 David Eddings

– Hol találkozzunk pontosan? – kérdezte Barak. – Sthiss Tor mólói mellett van egy drasniai kereskedőtelep – vála-

szolta Selyem. – Az ottani kereskedők közül ismerek jó néhányat.Csak érdeklődjetek a boktori Radek után! Ha nem leszünk ott, ak -kor is hagyunk nektek üzenetet náluk.

– És mi lesz velem? – nézett körül tanácstalanul Ce'Nedra. – A legjobb lenne, ha velünk maradnál – mondta Pol. – De nekem semmi okom Nyissába menni. – Jönni fogsz, mert én azt mondom, hogy jössz. Én nem az apád

vagyok, Ce'Nedra. Nekem hiába dühöngsz, és a szempilla-rebegte-tésed sincs hatással rám.

– Akkor elszököm – fenyegetőzött Ce'Nedra. – Az volna a legnagyobb ostobaság – csóválta a fejét Pol. – Utánadmegyek és visszahozlak, de az nem fog tetszeni. Túlságosan fontosesemények zajlanak a világban ahhoz, hogy nagy jelentőséget tulaj-donítsak egy elkényeztetett kislány nyafogásának. Velem maradsz,és a tizenhatodik születésnapodon ott fogsz állni a Rivai Király Csar-nokában, még ha láncra verve is kell, hogy odavigyelek. Túl sok adolgunk, nincs időnk téged dédelgetni.

Ce'Nedra néhány pillanatig dermedten bámulta Polt, aztán várat-lanul eleredtek a könnyei.



HUSZONKETTEDIK FEJEZET

ásnap reggel a nap még föl sem emelkedett,és a hatalmas tölgyfa ágai közt még ott lebe-

gett a finom, áttetsző köd, amikor Selyem és Far -kas mester készülődni kezdtek az útra. Garion egy fatönkönülve, szomorúan figyelte az ételt csomagoló varázslót.

– Miért vagy ilyen letört? – kérdezte Farkas. – Nem tetszik, hogy így kell elválnunk egymástól.

– Mindössze néhány hétről van szó. – Tudom, de akkor is jobban szeretném, ha... – Garion vállatvont, nem fejezte be a mondatot.

– Amíg nem vagyok itt, figyelj helyettem a nagynénédre! – Far-kas felvette a hátizsákját.

– Rendben. – És soha ne vedd le a medálodat! Nyissa nagyon veszélyes hely. – Nem felejtem el – ígérte Garion. – De te is légy óvatos, nagy-

apa!Az öregember ránézett, fehér szakálla szinte világított a szürkés

derengésben. – Én mindig az vagyok, Garion.



248 David Eddings

– Pirkad, ideje indulnunk – szólalt meg Selyem, aki két lovat ve-zetve közeledett feléjük.

Farkas bólintott. – Találkozunk két hét múlva Sthiss Torban – mondta Garionnak.

Garion megölelte az öreget, aztán gyorsan hátat fordított neki,hogy ne kelljen látnia a távozásukat. Átsétált a tisztás túlsó feléreMandorallenhez, aki elgondolkodva bámulta a kavargó ködöt.

– Az elválás fájdalmas dolog – sóhajtott szomorúan a lovag. – De nem csak ezért szomorkodsz, igaz? – Figyelmes kölyök vagy. – Mi bánt? Az utóbbi két napban furcsán viselkedsz.

– Felfedeztem magamban egy különös érzést, Garion, s ezegyáltalán nem tetszik. – Valóban? És mi az? – Félelem – mondta Mandorallen kurtán. – Te félsz? Mitől? – Az iszaplényektől. Nem tudom miért, de a puszta létezésük

megfagyasztja bennem a lelket. – Mindannyian megijedtünk tőlük, Mandorallen – próbálta

megnyugtatni Garion a lovagot. – Ezelőtt soha nem féltem – mondta halkan az arend. – Soha? – Még gyerekkoromben sem. Az iszaplényektől viszont min-

denem viszketni kezdett, s legszívesebben elfutottam volna. – De nem tetted. Maradtál és harcoltál. – Ezúttal igen – ismerte el Mandorallen. – De mi lesz a követke-

ző alkalommal? Most, hogy a félelem egyszer már utat talált lel-kem mélyébe, ki tudná megmondani, mikor tér vissza? Azokban akétségbeesett órákban, mikoron küldetésünk sikere forog koc-kán, vajon nem fogja a rettegés jeges kezét szívemre helyezni, smegfosztani bátorságomtól? Ez az a lehetőség, mely lelkemet sor -vasztja. Szégyent érzek gyengeségem s kudarcom miatt.

– Szégyent? Mert ember vagy? Túl kemény vagy önmagaddalszemben, Mandorallen.

– Kedves tőled, hogy mentegetni próbálsz, kölyök, de kudar -com túlzottan súlyos ahhoz, hogysem ilyen egyszerűen meg le-hessen bocsátani. Küzdöttem a tökéletességért, s úgy gondolom,nem is jártam messze a céltól; ám most ez a tökéletesség, melyetaz egész világon csodáltak, elhalványulni látszik. Nagy keserűség




ezt elfogadni. – Megfordult, és Garion könnyeket látott csillogni aszemében. – Segítenél felvenni a páncélomat?

– Persze. – Nagy szükségét érzem, hogy acélba öltözzek. Talán a vért meg-

erősíti gyáva szívemet. – Te nem vagy gyáva! – vitatkozott Garion.Mandorallen komoran sóhajtott. – Ezt csak az idő döntheti el.

Amikor elérkezett az indulás ideje, Xantha királynő rövid beszé-

det intézett hozzájuk. – Szerencsés utat kívánok nektek – mondta. – Amennyire tu-dom, segítem kutatásotok, de egy driád eltéphetetlen kötelékkelkapcsolódik a fájához. Az én fám már nagyon öreg, és törődnömkell vele. – Szeretettel nézett fel a reggeli ködből sötét tömegkéntelőderengő tölgyre. – Egymáshoz vagyunk láncolva, de ez a láncszeretetből kovácsolódott.

Garion ismét érezte az elméjében ugyanazt a finom érintést,melyet a hatalmas tölgyfa első megpillantásakor is tapasztalt. Szí-vélyes búcsú volt ebben az érintésben, és talán figyelmeztetés aveszélyre.

Xantha királynő meglepett pillantást váltott Pollal, majd alapo-san megnézte magának Gariont.

– Húgaim elkísérnek titeket az erdő déli határát képező folyó-hoz – folytatta. – Onnan már akadálytalanul eljuthattok a tenger-

hez. – A hangjában nem lehetett semmiféle változást észlelni, de atekintetén látszott, hogy valamin elgondolkodott. – Köszönjük, Xantha. – Pol melegen megölelte a driádok király-

nőjét. – Ha esetleg üzennél a Borunéknak, hogy Ce'Nedrának nincs semmi baja, és velünk van, azzal talán enyhíthetnéd a csá-szár aggodalmát.

– Így lesz, Polgara – ígérte Xantha.Lóra szálltak, és követték a fél tucat driádot, akik pillangóként

rebbentek előttük ide-oda a fák között, így vezették őket délkeletfelé az erdőben. Garion valamiért mélységesen lehangolnak érez-te magát, és alig szentelt némi figyelmet a környezetüknek, mi-közben Durnik mellett lovagolt a keskeny erdei úton.



250 David Eddings

Ahogy teltek az órák, egyre sötétebb lett a lombok alatt, és né-ma csendben lovagoltak tovább a komorságot árasztó erdőben. Afigyelmeztetés, amelyet Garion Xantha királynő tisztásán hallott,mintha itt visszhangzott volna az ágak nyikorgásában és a levelek zizegésében.

– Megváltozhatott az idő – nézett fel Durnik. – Jó lenne, ha lát-nám az eget.

Garion bólintott, és megpróbálta lerázni magáról a közelgő ve-szély érzését.

A csapat élén a lemezvértes Mandorallen és a láncinges Barak lovagolt, a sort pedig Hettar zárta fémlemezekkel kivert lóbőr ze-

kéjében. A rossz előérzet mindannyiukra rátelepedett, és az erdősűrűjét fürkészve, kezüket a fegyverük közelében tartva, óvatosanhaladtak tovább.

Aztán hirtelen megelevenedett az erdő, és tolnedrai légionári-usok vették körbe őket; a katonák a fák mögül és a bokrok közülléptek elő. Nem mutattak támadó szándékot, csak álltak kifényesí-tett páncéljukban, rövid dárdájukat készenlétben tartva.

Barak káromkodott, Mandorallen pedig megállította toporgócsataménjét.

– Vissza! – kiáltott a katonákra, és leeresztette lándzsáját. – Nyugalom – figyelmeztette halkan Barak.A driádok egy riadt pillanat után szétszéledtek az erdőben, be-

olvadtak a lombok közé. – Mi baj van, Barak uram? – kérdezte Mandorallen jókedvűen–

Százan sem lehetnek. Támadunk?

– Azt hiszem, egy nap majd jó hosszan el kell beszélgetnünk né-hány dologról – morogta a cherek. A válla felett hátrapillantvameglátta az egyre közelebb araszoló Hettart, és felsóhajtott: – Vé-gül is, ez is egy megoldás. – Szorosabbra húzta a pajzsát tartó szí- jakat, és meglazította a kardját a hüvelyben. – Mit gondolsz, Man-dorallen? Adjunk nekik lehetőséget a menekülésre?

– Igen jólelkű ajánlat, Barak uram – bólintott egyetértően a lo-vag.

Ek kor valamivel előbbre egy csapatnyi lovas bukkant fel az útona fák árnyékából. Vezetőjük egy megtermett férfi volt arannyal sze-gélyezett kék köpenyben. Mellvértjét és sisakját aranyozott vése-tek díszítették, és egy pej harci ménen lovagolt, melynek patáiügetés közben felverték az erdő talaját borító száraz leveleket.




– Kitűnő – jegyezte meg, amikor közelebb ért. – Egyszerűen zse-niális!

Pol hűvös tekintettel mérte végig a katonát. – A légiónak nincs jobb dolga, mint zaklatni a békés utazókat? –

támadt azonnal a tisztre. – Ez az én légióm, hölgyem – felelte arrogánsan a kék köpenyes

férfi – , és azt teszi, amit én parancsolok neki. Látom, itt vanCe'Nedra hercegnő.

– Hogy kikkel és hová megyek, az az én dolgom, nagyuram – je-lentette ki gőgösen a lány. – Semmi köze hozzá Kador nagyherceg-nek és a Vordue-háznak.

– Az apja aggódik önért, hercegnő – mondta Kador. – Egész Tol-nedra önt keresi. Kik ezek az emberek?Garion szigorú pillantással, a fejét rázva próbálta figyelmeztetni

a lányt, de már elkésett. – A csapatunkat vezető két lovag Sir Mandorallen, Vo Mandor

bárója, valamint Barak nagyúr, Trellheim grófja. Az algar harcosHettar, Cho-Hagnak, az algar klánfőnökök vezetőjének fia. Ahölgy itt mellettem...

– Be tudok én magamtól is mutatkozni, kedvesem – vágott köz- be Pol. – De előbb kíváncsi lennék rá, mi hozta Vordue nagyherce-gét Tolnedra e déli fertályára.

– Dolgom van errefelé, hölgyem – jött a szűkszavú válasz. – Nyilvánvaló. – A birodalom összes légiója a hercegnőt keresi, de végül én ta-

láltam rá.

– Le vagyok nyűgözve, hogy egy Vordue ilyen lelkesen segít egyBorune hercegnő keresésében – jegyezte meg Pol. – Különös te-kintettel a két ház évszázadokra visszanyúló ellenséges viszonyá-ra...

– Esetleg abbahagyhatnánk ezt a mihaszna fecsegést? – javasoltahűvösen Kador. – Az indokaim és a céljaim csak rám tartoznak.

– Nem kétlem, hogy a lelkiismeretével is megbékélt. – Elfeledkezik róla, kivel beszél hölgyem. De nem is az a fontos,

hogy ki vagyok most, hanem hogy ki leszek. – És ki lesz önből, kegyelmes uram? – érdeklődött szelíden a

nő. – Ran Vordue, Tolnedra császára – húzta ki magát Kador.



252 David Eddings

– Ó, valóban? És vajon mit keres Tolnedra eljövendő császára aDriádok Erdejében?

– Bármit, amivel megvédhetem az érdekeimet – felelte ridegenKador. – Jelen pillanatban létfontosságú, hogy Ce'Nedra herceg-nő az én kezemben legyen.

– Ehhez apámnak is lesz egy-két szava, Kador herceg – mondta alány. – Mint ahogy az ambícióihoz is.

– Csakhogy engem a legkevésbé sem érdekel Ran Borune mon-danivalója, felség. Tolnedrának szüksége van rám, és semmiféleBorune trükk nem képes megtagadni tőlem a császári koronát.Tudom, az öregember azt tervezi, hogy feleségül adja önt egy Ho-

neth-hez vagy Horbithoz, hogy valaki hamis igényt támaszthassona trónra. Ez bonyolítaná a helyzetet, ezért én megpróbálom minélegyszerűbben elintézni az ügyet.

– Azzal, hogy ön vesz feleségül? – kérdezte maró gúnnyalCe'Nedra. – Arra várhat!

– Nem, engem nem érdekel egy driád feleség. A Borunékkal el-lentétben a Vordue-ház azt vallja, hogy a vérvonalat tisztán, min-den szennyeződéstől mentesen kell megőrizni.

– Akkor hát túszként akar fogva tartani? – Attól tartok, ez lehetetlen lenne – csóválta a fejét Kador. – A

császárnak mindenhol vannak kémei. Igazán sajnálatos, hogy önminden adódó alkalmat megragad a szökésre, felség. Nagyon sok pénzembe és időmbe került, amíg sikerült becsempésznem együgynökömet a császári konyhára, és beszereztem egy adag ritkanyissai mérget. Még a részvétnyilvánító levelet is megfogalmaztam

az édesapjának. – Milyen figyelmes öntől – gúnyolódott Ce'Nedra, de látszott,hogy elsápad.

– Sajnos most sokkal közvetlenebb eszközökhöz kell folyamod-nom – folytatta Kador. – Egy éles tőr és néhány réteg föld végetvet az ön szerencsétlen jelenlétének a tolnedrai politikában. Na-gyon sajnálom, hercegnő. Nem személyes harag vezérel, de remé-lem, megérti, védenem kell az érdekeimet.

– Tervének van egy apró hibája, Kador herceg – szólalt megMandorallen, miközben óvatosan az egyik fának támasztotta a lán-dzsáját.

– Valóban? – kérdezte önelégülten a tolnedrai nemes. – Én nemfigyeltem fel rá.




– Nos, abban hibázott, hogy kardtávolságra megközelített – kö-zölte Mandorallen. – Búcsút mondhat a fejének, márpedig egy fejnélküli embernek nincs szüksége holmi koronára.

Garion tudta, a lovag vakmerősége r észben abból az elkesere-dett vágyból táplálkozik, hogy saját maga számára bizonyítsa bá-torságát.

Kador elgondolkodva nézte Mandorallent. – Ezt nem meri megtenni – mondta meggyőződés nélkül. – Túl-

erőben vagyunk. – Az ön helyében én ebben nem lennék annyira biztos. Páncél-

ban és felfegyverkezve közel s távol nem talál nálam jobb lovagot.

Katonái tömegével fognak hullani pengém előtt. A végzet vár ön-re, Kador herceg. – Azzal előhúzta hatalmas kardját. – Sejtettem, hogy ez lesz – morogta Barak Hettarnak, és ő is kar -

dot rántott. – Nem hiszem, hogy szükség volna erre – szólalt meg egy éles

hang. Egy közeli fa mögül ismerős, fekete köpenyes alak bukkantelő éjfekete lován. Néhány halk szót mormolt, és furcsa mozdula-tot tett a jobb kezével. Garion érezte az elméjében felcsapó sötéthullámokat, és a morajlás sem maradt el. Mandorallen kezéből ki-hullott a kard.

– Köszönöm, Asharak – sóhajtott megkönnyebbülten Kador. – Erre nem voltam felkészülve.

Mandorallen lerántotta kezéről acélkesztyűjét, és úgy masszí-rozta az ujjait, mintha valaki erős ütést mért volna rájuk. Hettar szeme elkeskenyedett, majd furcsán üressé vált. A murgosi fekete

lova egy pillanatra kíváncsian ránézett, aztán szinte megvetően el-fordította a fejét. – Megpróbálod újra, Sha-dar? – Asharak forradásos arcán csúf

vigyor tűnt fel. Hettar undorral nézett a murgosira. – Ez nem ló – mondta. – Csak úgy néz ki, de valami más. – Így van – bólintott Asharak. – Csakugyan más. Ha gondolod,

belenézhetsz a fejébe, de nem hiszem, hogy tetszeni fog, amit otttalálsz. – Leszállt a hátasáról, és izzó tekintettel indult feléjük. Polelőtt megállt, és gúnyosan meghajolt. – Hát ismét találkoztunk,Polgara.

– Nagyon szorgalmas vagy, Chamdar – biccentett a nő.Kador meglepődött.



254 David Eddings

– Te ismered ezt a nőt, Asharak? – A valódi neve Chamdar, Kador herceg – világosította fel Pol – ,

és mellesleg grolim pap. Biztosan azt gondolta, hogy csak a be-csületét akarja megvásárolni, de nemsokára rá fog jönni, hogy an-nál sokkal többet adott el neki. – Kihúzta magát a nyeregben, fe-hér hajfürtje most mintha világított volna. – Érdekes ellenfél vagy,Chamdar. Majdhogynem hiányolni foglak.

– Ne tedd, Polgara! – figyelmeztette gyorsan a grolim. – A ke-zemben van a fiú szíve. Abban a pillanatban, ahogy varázsolni kez-desz, meghal. Tudom, ki ő, és milyen értékes számodra.

– Mondani akármit lehet, Chamdar.

– Szeretnéd kipróbálni? – ingerelte a murgosi. – Leszállni a lóról! – adta ki a parancsot Kador, és a légionári-usok fenyegetően előreléptek.

Pol hátrafordult. – Tegyétek, amit mond! – Hosszú hajsza volt, Polgara – mondta Chamdar. – Hol van Bel-

garath? – Nem messze. Talán ha most azonnal elmenekülsz, kereket

oldhatsz, mielőtt visszaérkezik. – Nem, Polgara – nevetett a grolim. – Arról tudnék, ha ennyire

közel lenne. – Átható tekintettel Garionra nézett. – Megnőttél, fiú.Már jó rég nem beszélgettünk, igaz?

Garion pattanásig feszült idegekkel, de különös módon mindenfélelem nélkül nézett ellensége forradásos arcába. A kettejük kö-zötti párbaj, melyre egész életében várt, most megkezdődött, és

valami mélyen legbelül azt súgta neki, hogy készen áll a küzde-lemre.Chamdar puhatolózva nézett a szemébe. – Nem tudja, igaz? – kérdezte Polt, és elnevette magát. – Micso-

da nő vagy te, Polgara! Titokban tartottad előtte, csupán magáérta titkolózásért. Már évekkel ezelőtt elvehettem volna tőled.

– Hagyd őt békén, Chamdar! – sziszegte a nő összeszorított fog-gal.

De a grolim ügyet sem vetett rá. – Mi a valódi neve, Polgara? Megmondtad már neki? – Ehhez neked semmi közöd – jött az érzelemmentes válasz. – Dehogynem, Polgara. Csaknem ugyanolyan féltőn őrködtem

felette, mint te. – Ismét nevetett. – Talán te voltál az anyja, de én




az apja. Magunk között szólva, igazán pompás fiút neveltünk fel.De azért nem ártana tudnom a valódi nevét is.

Pol kihúzta magát. – Azt hiszem, ennyi elég lesz, Chamdar – mondta ridegen. –

Halljam a feltételeidet. – Nincsenek feltételek, Polgara. Te, a fiú és én elmegyünk arra a

helyre, ahol Torak nagyúr várja ébredése pillanatát. A kezemegész úton a fiú szíve körül lesz, hogy biztosan engedelmeskedjnekem. Zedar és Ctuchik el fogják pusztítani egymást a Gömb bir-toklásáért (kivéve, ha Belgarath nem talál előbb rájuk, hogy ő vé-gezzen velük), de a Gömb engem nem igazán érdekel. Én már a

kezdetektől fogva rád és a fiúra vadászom. – Tehát nem is próbáltál megállítani minket? – kérdezte Pol. – Megállítani? – nevetett Chamdar. – Végig segítettelek titeket.

Ctuchiknak és Zedarnak rengeteg talpnyalója van nyugaton. Min-den percben feltartottam és félrevezettem őket, hogy minélmesszebbre jussatok. Tudtam, Belgarath-nak előbb vagy utóbbegyedül kell a Gömb nyomába szegődnie, és amikor ez megtörté-nik, lecsapok rád és a kölyökre.

– Mi okból? – Hát még mindig nem érted? Amikor Torak nagyúr felébred, az

első két személy, akit megpillant, a menyasszonya és halálos ellen-sége lesz, láncra verve. Örömmel nyújtom át neki e királyi ajándé-kot.

– Akkor engedd el a többieket! – A többiek engem nem érdekelnek – legyintett Chamdar. – A

nemes Kador gondjaira bízom őket. Nem hinném, hogy érdeké - ben állna életben hagyni őket, de ez a továbbiakban már tőlefügg. Én megkaptam, amit akartam.

– Te disznó! – dühöngött tehetetlenül Pol. – Mocskos gazember!Chamdar üres mosollyal lekevert egy pofont a nőnek. – Meg kell tanulnod uralkodnod a nyelveden, Polgara – csóválta

a fejét.Garion feje közben majd szétrobbant. Homályosan érzékelte,

hogy Durnikot és a többieket lefogják a légionáriusok, de őt ma-gát láthatóan senki sem tekintette veszélyforrásnak. Gondolkodásnélkül a tőre után nyúlt, és elindult régi ellensége felé.

Ne így! – A már jól ismert, száraz hang szólalt meg a fejében,de most nem olyan passzívan, érdektelenül, ahogy szokott.



256 David Eddings

– Megölöm! – felelte neki Garion gondolatban. – De ne így! – figyelmeztette a hang újból. – Nem fogja hagyni,

hogy megsebezd a késeddel. – Akkor hogyan? – Emlékezz, mit mondott Belgarath... az Akarat és a Szó. – Nem tudom, hogyan. Képtelen vagyok rá. – Az vagy, aki vagy! Megmutatom neked. Figyelj! – Váratlanul

és olyan tisztán, mintha minden a szeme láttára történne, megje-lent előtte az Aldur Gömbjének tüzében vonagló Torak isten ké- pe. Látta, ahogy Torak arcvonásai összefolynak, és az ujjai lángrakapnak. Aztán az arc változni kezdett, átalakult annak a sötét kö-

penyes alaknak a vonásaivá, akinek az elméje oly régóta össze voltkapcsolódva az övével. Félelmetes erőt érzett magában gyülemle-ni, miközben látta, ahogy a lángok elhomályosítják Chamdar ké- pét.

– Most! – parancsolt rá a hang. – Csináld!Ütnie kellett. Haragja nem érte volna be kevesebbel. Olyan

gyorsan lépett az elégedetten vigyorgó grolim mellé, hogy a légi-onáriusoknak esélyük sem volt megállítani. Meglendítette jobbkarját, és abban a pillanatban, amikor tenyere Chamdar forradá-sos képén csattant, érezte, hogy a belsejében felgyülemlett ener-gia robbanásszerűen kiárad a tenyerén lévő ezüstös jelen keresz-tül.

– Égj! – parancsolta, és minden csepp akaraterejét ebbe azegyetlen szóba fókuszálta.

A meglepett Chamdar hátratántorodott. Dühös vicsor ült ki az

arcára, ami egy pillanat múlva döbbent felismeréssé változott.Színtiszta rémülettel bámult Garionra, aztán arcvonásait eltorzí-totta a fájdalom.

– Ne! – üvöltötte rekedten, amikor az arca füstölögni és hólya-gosodni kezdett ott, ahol Garion keze megérintette. Fekete köpe-nyéből is füstcsíkok kanyarogtak elő, mintha tűzforró k ályhábatartották volna a ruhadarabot. Aztán nem emberi hangon felsikol-tott és az arcához kapott. Üvöltve, rángatózva terült el a földön.

– Tartsd még! – Ezúttal Pol néni hangja szólalt meg Garion fejé- ben.

Most már Chamdar egész arcát elborították a lángok, sikolyai pedig visszhangot vertek a félhomályos erdőben. A légionáriusok




elhátráltak az égő murgositól, és Garion érezte, hogy felfordul agyomra. Hátat akart fordítani a látványnak.

– Ne engedd el! – jött Pol figyelmeztetése. – Szedd össze magad,koncentrálj!

Garion mozdulatlanul állt az égő grolim felett. A földre hullottnedves levelek füstölögve zsugorodtak össze, miközben Chamdar az őt körbeölelő tűzben vonaglott. Lángnyelvek csaptak ki a mel-léből is, és az üvöltözése egyre halkabbá, erőtlenebbé vált. Em- berfeletti erőfeszítéssel talpra küzdötte magát, és lángoló karjátkönyörögve nyújtotta ki Garion felé. Az arca addigra már eltűnt,és a teste minden porcikájából áradó sűrű, fekete füst szétterült

az erdő talaján. – Mester! – nyöszörögte. – Kegyelmezz!Garion hirtelen megsajnálta áldozatát. Az őket annyi éven át

összekötő titkos kapcsolat miatt szánalom ébredt benne. – Nem! – dörrent rá Pol ridegen. – Ha elengeded, megöl! – Nem tudom megtenni! Abbahagyom! – Újra elkezdte össze-

gyűjteni akaraterejét, és érezte, hogy felhalmozódik benne azenergia, akár egy sajnálatból és együttérzésből álló, hatalmas hul-lám. Chamdarra mutatott, gondolataival a gyógyításra koncent-rált.

– Garion! Chamdar ölte meg a szüléidet!A fiú mozdulatlanná dermedt.

– Chamdar öl te meg Gerant és Ilderát. Élve égette el őket,ahogy most te őt! Állj bosszút értük, Garion! Ne hagyd kialudnia tüzet!

A Garion belsejében fortyogó harag és bosszúvágy, amely azótahalmozódott benne, hogy Farkas beszámolt neki a szülei halálá-ról, most fellobbant az elméjében. A tűz, melyet egy pillanattal ez-előtt még el akart oltani, már nem volt elég neki. Félig felemeltkezében megfeszültek az izmok, és előrenyújtott tenyerén keresz-tül szabadjára engedte dühét. Furcsa, csiklandó érzés kapta el, ésa k övetkező pillanatban saját kézfeje is lángba borult. Nem érzettfájdalmat, még csak forróságot sem, ahogy a kék lángnyelvek vé-gigfutottak az ujjain. Az azúrszín tűz egyre fényesebb lett, a végénmár ő maga sem tudott belenézni.

Chamdar még halálos agóniájában is visszahőkölt a lángolókéztől. Elkeseredett üvöltéssel próbálta eltakarni feketére égett



258 David Eddings

arcát, néhány tántorgó lépést hátrált, aztán összeomlott, akár egyégő ház, és beleolvadt a földbe.

– Vége! Megbosszultad őket! – zengett fel Pol szárnyaló, ujjongókiáltása Garion elméjének mélységeiben. – Belgarion! Drága Bel-

garionom!Az elszürkült arcú, minden porcikájában reszkető Kador rémül-

ten hátrált el a még mindig füstölgő, megfeketedett halomtól,amely nemrég még a grolim Chamdar volt.

– Boszorkányság! – nyöszörögte. – Így van – nézett rá érzelemmentesen Pol. – Nem hinném,

hogy készen állsz erre a fajta játékra, Kador.

Az ijedt légionáriusok szintén eltávolodtak tőlük, még mindigalig tudták felfogni, ami a szemük előtt zajlott le. – Szerintem a császár igen komolyan fogja kezelni ezt az ügyet –

mondta nekik a nő. – Amikor megtudja, hogy meg akartátok ölnia lányát, valószínűleg egy kicsit haragos lesz.

– Nem mi voltunk! – védekezett az egyik katona. – Mi csak Ka-dor parancsait követtük.

– Lehet, hogy elfogadja ezt az indokot – hangzott a nő kételke-dő válasza – , de a helyetekben küldenék neki valami ajándékot,hogy bizonyítsam a hűségemet... valamit, amit ezekben a nehézidőkben biztosan nagyra fog értékelni. – Jelentőségteljesen nézettKadorra.

Néhány légionárius megértette a célzást, és kivont karddal kör- beállták a nagyherceget.

– Mit műveltek? – förmedt rájuk a nemes.

– Azt hiszem, a mai napon nem csak a trónt veszítetted el, Ka-dor – mondta Pol.Az egyik katona a herceg torkának szegezte a kardját. – Mi hűségesek vagyunk a császárhoz, nagyuram. Ezennel fel-

ségárulás vádjával letartóztatom. Ha ellenállást tanúsít, megelég-szünk azzal, hogy csak a fejét küldjük Tol Honeth-be... ha érti, mi-re gondolok.

Egy légionárius tiszt letérdelt Ce'Nedra előtt. – Császári felség, miben lehetünk szolgálatára?Az átéltektől még mindig remegő, sápadt hercegnő kihúzta ma-

gát. – Vigyétek el apámnak az árulót – parancsolta csengő hangon – ,

és mondjátok el neki, mi történt a Driádok Erdejében! Közöljétek




vele, hogy az én parancsomra vettétek őrizetbe Kador nagyherce-get!

– Ahogy kívánja, felség. – A tiszt talpra állt. – Verjétek láncra afoglyot! – szólt a katonáinak, majd visszafordult Ce'Nedrához. – Biztosítsunk önnek kíséretet, felség?

– Nem szükséges, csak tüntessétek el a szemem elől az árulót! – Parancsára, felség. – A százados mélyen meghajolt, aztán in-

tett a katonáknak, akik elvezették Kadort.Garion a tenyerén lévő jelet bámulta. A benne égő tűz nem ha-

gyott nyomot rajta.Durnik, akit a katonák időközben elengedtek, elkerekedett

szemmel nézett Garionra. – Azt hittem, ismerlek – suttogta. – Ki vagy te, fiam, és mi mó-don voltál képes erre?

– Drága Durnik – mosolygott kedvesen Pol, és megfogta a ko-vács kezét. – Még mindig csak a saját szemednek hiszel. Garionugyanaz a fiú. aki eddig volt.

– Azt akarod mondani, hogy ezt te tetted? – Durnik Chamdar szénné égett testére nézett, de gyorsan el is kapta róla a pillantá-sát.

– Természetesen. Hiszen jól ismered Gariont. Ő a legátlagosabbfiú a világon.

Ám Garionnak más volt a véleménye. Az Akarat az övé volt, és aSzó is tőle származott.

– Ne szólj! – hallotta nagynénje néma figyelmeztetését. – Senki-nek nem kell tudnia.

– Miért hívtál Belgarionnak? – tudakolta a fiú. – Mert ez a neved. Most pedig próbálj természetesen viselked-ni, és ne zaklass a kérdéseiddel! Majd később beszélünk . – Azzala nő hangja és jelenléte eltűnt a fejéből.

A többiek tétován álldogálva nézték, ahogy a légionáriusok elve-zetik Kadort. Aztán amikor a katonák eltűntek az erdei úton, ésmár nem volt tovább szükség az uralkodói önfegyelemre, Ce'Ned-ra elsírta magát. Pol átkarolta, és megpróbálta megnyugtatni azapró termetű lányt.

– Talán el kéne ásnunk – bökdöste meg csizmája orrával Barak Chamdar maradványait. – A driádok nem fognak örülni neki, hatovábbmegyünk, ezt meg hagyjuk itt füstölögni.

– Hozom az ásót – mondta Durnik.



260 David Eddings

Garion megfordult, Mandorallen és Hettar mellett visszament alovához. A keze megállíthatatlanul remegett, és olyan kimerültnek érezte magát, hogy alig bírt megállni a lábán.

A nagynénje Belgarionnak nevezte, és a név olyan volt számára,mintha mindig is hozzá tartozott volna – mintha az eddigi évek befejezetlenek, hiányosak lettek volna addig a pillanatig, amígmaga a név ki nem egészítette őket. De Belgarion egy olyan lényvolt, aki rendelkezett az Akarattal és a Szóval, és aki egyetlen érin-téssel képes volt tűzbe borítani az élő húst.

– Te voltál! – vádolta az elméje szegletében megbúvó jelenlétet. – Nem – felelte a száraz hang. – Én csak megmutattam neked,

hogyan tedd. Az Akarat, a Szó és az érintés mind a tiéd volt.És Garion tudta, hogy ez az igazság. Borzalommal idézte fel ma-gában ellensége végső könyörgését és a lángoló, fehéren izzó ke-zet, amely fájdalmas, görcsös rángásokkal, esdeklően nyúlt felé. A bosszú, melyet az elmúlt hónapokban annyira kívánt, most betel- jesedett, de csak keserűséget és ürességet érzett.

Aztán a térde nem bírta tovább, és Garion szívszaggató zokogás-sal a földre roskadt.



HARMADIK RÉSZ

NYISSA



264 David Eddings

ringtek a sirályok. Barak megrántotta a kantárt, és kezével beárnyé-kolta a szemét.

– Ismerősnek tűnik – mormogta a hajót figyelve.Hettar vállat vont. – Nekem mindegyik ugyanúgy néz ki. – Márpedig világnyi különbségek vannak köztük. – Barak hangja

mintha egy kicsit sértett lett volna. – Hogy éreznéd magad, ha aztmondanám, hogy minden ló egyforma?

– Azt gondolnám, megvakultál. – Pontosan erről van szó – vigyorgott Barak. – Hogyan tudatjuk velük, hogy itt vagyunk? – kérdezte Durnik.

– Hacsak nem túl részegek, már tudnak róla – felelte az óriás. – Amatrózok mindig fokozott figyelemmel őrködnek, ha ellenséges partok előtt horgonyoznak.

– Ellenséges? – Minden part ellenséges, amikor megjelenik egy cherek hadiha-

jó. Ez valami babona lehet.A hajó lassan elfordult, és felvonták a horgonyt. Az evezők hosszú

póklábakként nyúltak ki az oldalából, és mintha ezeken a lábakonindult volna el a torkolat felé a hullámfodrok tetején. Barak levezet-te a csapatot a víz szélére, majd elindultak a part mentén, amíg elnem értek egy olyan helyre, ahol a víz mélysége lehetővé tette,hogy a hajó közvetlenül a szárazföld mellé álljon.

A bőrökbe öltözött matrózok, akik kidobták Baraknak a hajóköte-let, valahonnan ismerősnek tűntek, és az első férfi, aki kilépett a partra, nem volt más, mint Greldik, Barak régi barátja.

– Nagyon messze jöttél délre – jegyezte meg Barak, mintha csak tegnap váltak volna el.Greldik vállat vont. – Azt hallottam, szükséged van egy hajóra. Éppen nem volt sem-

mi dolgom, így gondoltam, eljövök megnézni, miben sántikálszmár megint.

– Beszéltél a kuzinommal? – Grinneggel? Nem. Kotuból tartottunk Tol Horb kikötőjébe né-

hány drasniai kereskedő miatt, és összefutottam Elteggel. Emlék -szel rá? Fél szem, fekete szakáll.

Barak bólintott.




– Azt mondta, Grinneg fizetett neki, és megbízta, hogy jöjjön ide.Emlékeztem rá, hogy ti ketten nem vagytok valami jóban, ezért fel-ajánlottam, hogy eljövök helyette.

– És beleegyezett? – Nem – húzkodta meg a szakállát Greldik. – Igazság szerint azt

mondta, törődjek a saját dolgommal. – Nem vagyok meglepve. Elteg mindig is egy kapzsi csirkefogó

volt, és Grinneg biztosan jól megfizette. – Ez nagyon valószínű – bólogatott vigyorogva Greldik. – De El-

teg nem mondta, mennyit kapott. – És hogy sikerült végül meggyőznöd?

– Akadt valami problémája a hajójával – felelte Greldik faarccal. – Miféle probléma? – Az egyik éjjel, miután ő és a teljes legénysége leitta magát, vala-

mi gazember felosont a hajójára, és elfűrészelte az árbocot. – Hová jut a világ? – csóválta a fejét szomorúan Barak. – Én is pont erre gondoltam. – Hogy fogadta? – Attól tartok, nem valami jól. Amikor kieveztünk a kikötőből,

még akkor is káromkodott. Egészen messzire hallatszott. – Meg kéne tanulnia uralkodni az indulatain. Az ilyen viselkedés

kelti rossz hírét a cherekeknek a világ kikötőiben. Greldik komoran bólintott, majd Polra nézett. – Hölgyem – hajolt meg udvariasan – , hajóm a rendelkezésükre

áll. – Kapitány – biccentett a nő. – Mennyi idő alatt tud minket elvin-

ni Sthiss Torba? – Az időjárástól függ. – Greldik az égre sandított. – Legfeljebb tíznap. Útközben vettünk fel takarmányt a lovaknak, de időnként megkell állnunk vízért.

– Akkor jobb, ha rögtön indulunk.A lovak fedélzetre juttatása nem ígérkezett könnyű feladatnak, de

Hettar segítségével nagyobb gond nélkül megoldották. A matrózok ellökték a hajót a parttól, megkerülték a torkolat homokpadját, éskifutottak a nyílt tengerre. A legénység ott felvonta a vitorlát, és a Nyissa partja mentén fújó szelet befogva elindultak dél felé.

Garion előrement szokásos helyére, a hajó orrába, ahol leült, és agondolataiba merülve bámulta a tenger hullámait. Elméjét betöltöt-te az erdőben lángoló férfi képe.



266 David Eddings

Határozott lépteket hallott, és megérezte az ismerős illatot. – Akarsz beszélgetni? – kérdezte Pol néni. – Miről beszélhetnénk? – Sok mindenről. – Te tudtad, hogy képes vagyok erre. ugye? – Gyanítottam. – A nagynénje leült mellé. – Voltak ráutaló jelek,

de nem lehettem biztos benne, amíg nem használod. Sok embertismerek, akiben megvan a képesség, de sosem használta.

– Bárcsak nekem se kellett volna. – Nem tehettél mást. Chamdar az ellenséged volt. – De muszáj volt éppen így? Muszáj volt tűzzel?

– Ez a te választásod volt. Ha ennyire zavar a tűz, legközelebb neazt alkalmazd. – Nem lesz legközelebb – jelentette ki Garion. – Soha többé. – Belgarion! – csattant fel a nő hangja a fejében. – Elég ebből a

butaságból! Már eleget sajnáltad magad. – Hagyd ezt abba! – mondta a fiú dühösen. – Szállj ki a fejemből,

és ne nevezz Belgarionnak! – Te Belgarion vagy – bizonygatta Pol. – Tetszik vagy sem, újra

használni fogod az erődet. Ha egyszer szabadjára engedted, sohatöbbé nem tudod újra magadba zárni. Ha dühös leszel, félsz, vagyizgulsz, gondolkodás nélkül alkalmazni fogod. Ugyanúgy nem tu-dod majd nélkülözni, mint a kezedet. A legfontosabb most az, hogymegtanuld, hogyan irányítsd. Nem hagyhatjuk, hogy néhány kószagondolattal fákat csavarj ki gyökerestül, vagy hegyeket tüntess el.Uralkodnod kell rajta és magadon is. Nem azért neveltelek fel, hogy

pusztító szörnyeteg váljék belőled. – Már késő. Már szörnyeteg vagyok. Nem láttad, mit műveltem azerdőben?

– Ez az önsajnálat már nevetséges, Belgarion – üzente a nő gon-dolatban, – így nem jutunk semmire. – Felállt. – Próbálj felnőni egykicsit, kedvesem! – folytatta hangosan. – Nagyon nehéz tanítani va-lakit, aki képtelen figyelni, mert csak saját magával van elfoglalva.

– Soha többé nem teszem meg újra – jelentette ki határozottanGarion.

– Ó, dehogynem fogod, Belgarion. Tanulni fogsz, gyakorolni, ésmegszerzed a használatához szükséges önfegyelmet. Ha nem megymagadtól, akkor más eszközökhöz nyúlunk. Gondolkodj ezen, ked-vesem, és dönts! De ne tartson túl sokáig, túl fontos kérdés ez ah-




hoz, hogy sokáig halogassuk. – Gyengéden megsimogatta a fiú ar-cát, majd megfordult és távozott.

– Tudod, igaza van – mondta a hang a fejében. – Te maradj ki ebből!

A következő napokban, amennyire csak tudta, elkerülte a nagy-nénjét, de a tekintete elől nem tudott elbújni. Bárhová is ment akeskeny hajón, mindig magán érezte Pol nyugodt, elgondolkodó pillantását. Aztán a harmadik nap reggelén, a közös étkezéskor a nőúgy nézett az arcára, mintha most figyelne először fel valamire.

– Garion, kezdesz szőrösödni. Miért nem borotválkozol meg?

Garion elvörösödve emelte a kezét az állához. Határozottan érez-te a szőrszálakat – vékonyak és hajlékonyak voltak, szinte még csak pihék, de akkor is szőrszálak.

– Kezded elérni a férfikort, ifjú Garion – mondta elismerően Man-dorallen.

– Nem kellene most rögtön döntésre vinni a dolgot, Polgara – ja-vasolta Barak, és megsimogatta saját dús, vörös szakállát. – Haddnőjön még egy kicsit. Ha nem tetszik, később is le lehet vágni.

– Gyanús nekem ez az engedékenység, Barak – jegyezte meg Het-tar. – A cherekek szinte mind szakállat viselnek, nem?

– Penge még soha nem érintette az arcom – ismerte el az óriás – ,és nem hiszem, hogy el kéne sietni a döntést. És ha később úgydönt, hogy mégis szüksége van rá?

– Levágja – zárta le a vitát Pol.Durnik szó nélkül lement a fedélközbe, és kisvártatva visszatért

egy mosdótállal, egy barna szappannal, egy törülközővel és egy tü-kördarabbal. – Nem olyan bonyolult – mondta Garionnak. Lerakta a tárgyakat

az asztalra, és az övéből előhúzott egy összecsukható pengét. – Csak arra kell vigyáznod, nehogy megvágd magad. Mindössze annyia titka, hogy nem szabad sietni.

– Az orrodnál különösen vigyázz – tanácsolta Hettar. – Egy férfiorr nélkül nagyon furcsán tud kinézni.

A borotválkozás művelete közben egymást érték a jó tanácsok, deennek ellenére nagyobb gond nélkül zajlott le. A vérzéseket néhány perc alatt elállították, és bár a végére Garion úgy érezte magát, mintakit megnyúztak, elégedett volt az eredménnyel.



268 David Eddings

– Így már sokkal jobb – bólintott Pol. – Meg fog fázni az arca – jósolta komoran Barak. – Abbahagynád? – szólt rá élesen a nő.

Bal oldalon lassan siklott el mellettük Nyissa partvonala; a kuszaerdőséget kúszónövények hálózták be, és időnként elővillant egy-egy kisebb mocsár zavaros vize is. Amikor megfordult a szél, érez-ték az ingoványok rothadó vegetációjának orrfacsaró bűzét. Garionés Ce'Nedra a hajó orrában álltak, és a dzsungelt nézték.

– Mik azok? – mutatott Garion néhány nagy testű állatra, melyek a

tengerbe ömlő folyó sáros partján heverésztek. – Krokodilok – felelte a hercegnő. – Mi az a krokodil? – Egy hatalmas gyík. – Veszélyesek? – Nagyon veszélyesek. Embereket esznek. Még sosem olvastál ró-

luk? – Nem tudok olvasni – mondta Garion meggondolatlanul. – Tessék? – Nem tudok olvasni – ismételte meg a fiú. – Senki sem tanított

meg rá. – Ez felháborító! – Nem az én hibám – védekezett Garion.A lány elgondolkodva nézett rá. A Chamdarral való találkozás óta

mintha tartott volna Gariontól, és kényelmetlenségét nyilván csak

fokozta, hogy eddig nem bánt valami barátságosan a fiúval. Először azt hitte róla, hogy csak egy egyszerű szolgáló, ami téves kiinduló- pontot adott kapcsolatuk kezdetéhez, viszont a hercegnő túlságo-san büszke volt ahhoz, hogy elismerje tévedését. Garion szinte hal-lotta a fejében kattogni az apró kerekeket.

– Szeretnéd, ha megtanítanálak? – kérdezte végül Ce'Nedra. Való-színűleg ez volt a legtöbb, ami bocsánatkérésként telt tőle.

– Sokáig tart? – Az attól függ, mennyire vagy okos. – Mikor kezdhetjük el?A hercegnő a homlokát ráncolta. – Van néhány könyvem, de kellene valami, amire írni tudunk.




– Szerintem az írásra nincs szükségem. Egyelőre bőven elég leszaz olvasás.

Ce'Nedra elnevette magát. – A kettő egy és ugyanaz, te buta! – Ó, ezt nem tudtam – szégyenkezett Garion. – Azt hittem... – Kí-

nosan érezte magát. – Azt hiszem, sosem gondolkodtam el ezen – ismerte el. – Mire szeretnél írni?

– A legjobb lenne egy pergamen és egy szénpálca, hogy bármikor le tudjuk törölni, és újra írni rá.

– Szólok Durniknak, ő majd kitalál valamit. A kovács vitorlavásznat és megperzselt végű ágat javasolt. Garion

és Ce'Nedra egy órán belül már a hajóorr egyik védettebb zugábanültek, és egy szegekkel egy deszkához erősített vászondarab fölé hajoltak. Garion egyszer fölnézett, és nem messze meglátta Pol nénit.A nő kifürkészhetetlen arccal figyelte őket. A fiú nem töprengett raj-ta, inkább a vászonra rajzolt bonyolult jelekre fordította a figyel-mét.

A tanítása az elkövetkező napokban tovább folyt. Mivel az ujjaitermészetes hajlékonysággal és ügyességgel rendelkeztek, könnyenelsajátította a betűk formálásának tudományát.

– Nem, nem – mondta Ce'Nedra az egyik délutánon. – Ezt rosszulírtad, eltévesztetted a betűket. A te neved Garion, nem Belgarion.

Garion ereiben meghűlt a vér, amikor ránézett a vászonra. Ottállt rajta a név tisztán, olvasható betűkkel: Belgarion.

Felkapta a fejét. Pol nagynéni ugyanott állt, ahol szokott, és őketnézte.

– Menj ki a fejemből! – förmedt rá a nőre gondolatban. – Tanulj csak, kedvesem! – nógatta a nagynénje. – A tanulás min-dig hasznos, és neked rengeteg mindent el kell sajátítanod. Minél előbb, annál jobb. – Azzal elmosolyodott, majd sarkon fordult, éstávozott.

A következő napon Greldik hajója elérte a Nyissát kettészelő Kí-gyó-folyó torkolatát; a matrózok bevonták a vitorlát, és a hajó olda-lán sorakozó lyukakon kidugták az evezőket, hogy felkészüljenek aSthiss Torig tartó megerőltető útra, szemben az áramlattal.



em volt levegő. Mintha hirtelen az egész világ egy förtelmesen rossz szagú párát árasztó, pos-

hadt vizű tóvá vált volna. A Kígyó -folyónak számtalan apró ága volt, és mindegyik tétován araszolt át a mocsa-ras deltán, mintha vonakodna egyesülni a tenger hangosan zúgóhullámaival. A lápvidék nádasai elérték a hat méteres magasságot,és olyan sűrűek voltak, mintha a növények szárait egymásba fonták

volna. A nádas tetejét borzoló szél hátborzongató hangot hallatott,de a víz színén a légmozgás teljesen megszűnt. Nem volt levegő. Azegész torkolatvidék párolgott, és a nap már nem is égetett, hanemszinte forralt. Mintha az ember minden lélegzetvételkor fele-felearányban szívott volna be levegőt és vizet. A felhőkben támadó ro-varok megtaláltak minden centiméternyi szabadon hagyott bőrfelü-letet, és megpróbálták kiszívni áldozataik vérét.

Másfél napig szenvedtek a nádasban, mire meglátták az első ap-ró, bokornál alig nagyobb fát. A fő folyóvölgy lassan kezdett határo-zott formát ölteni, ahogy egyre beljebb hatoltak Nyissa belsejébe. Amatrózok izzadva és átkozódva húzták az evezőt, és a hajó lassanaraszolt felfelé a folyón, mintha a törzsén megapadó nyúlós, raga-dós massza ellen küzdene.

HUSZONNEGYEDIK FEJEZET




A fák magasabbá, majd elképesztően nagyokká váltak. Hatalmas,göcsörtös gyökerek kanyarogtak a parti iszapban, akár a groteszk módon kicsavarodott végtagok, és háznyi vastagságú fatörzsek nyúltak a párás ég felé. Az ágakról lassan lengedező indák lógtak le – mintha saját növényi akaratukból tekergőztek volna a mozdulat-lan, fojtó levegőben. A fatörzseket több tucat méter magasságbanszürkés moha borította, és a folyó hatalmas hurkokban kanyargotta szárazföld belseje felé, miáltal legalább tízszer akkora utat kellettmegtenniük, mintha egyenesen haladtak volna.

– Visszataszító egy hely – morogta a hajó orrában álló Hettar le-hangoltan, miközben a folyó zöldes felszínét bámulta. Az algar

megszabadult lóbőr zekéjétől és vászon alsóingétől, karcsú felső-teste fénylett az izzadságtól. Akárcsak a többieket, őt is ellepték avörös rovarcsípések.

– A számból vetted ki a szót – bólintott Mandorallen.Az egyik matróz nagyot kiáltva felugrott a helyéről, és rugdosni

kezdte evezője nyelét. Egy hosszú, nyálkás és tekergő valami kú-szott szinte láthatatlanul az evezőn, vak eltökéltséggel, hús után ku-tatva.

– Pióca – mondta Durnik megborzongva, amikor a gusztustalan puhatestű nedves loccsanással eltűnt a bűzlő vízben. – Sosem lát-tam még ekkorát. Lehet vagy alkarnyi hosszú.

– Nem a legjobb hely a fürdésre, az biztos – jegyezte meg Hettar. – Eszembe sem jutott. – Nem csoda.Könnyű vászonruhájában Pol lépett ki a kabinjából a magas kor -

mányállás alatt, ahol Barak és Greldik együtt navigálták a hajót. Anő napok óta ápolta a megviselt Ce'Nedrát, akit a szélsőséges időjá-rás mintha virágként hervasztott volna el.

– Nem tudsz tenni valamit? – kérdezte Garion gondolatban anagynénjét.

– Mivel? – Ezzel az egésszel – nézett körül tehetetlenül a fiú. – Mit akarsz, mit tegyek? – Legalább hajtsd el innen a rovarokat. – Miért nem csinálod te, Belgarion? Garion állkapcsa megfeszült. – Nem! – szakadt ki belőle a néma kiáltás. – Pedig nem olyan bonyolult.



272 David Eddings

– Nem!Pol vállat vont, és magára hagyta a csalódott Gariont.Újabb három nap múlva megérkeztek Sthiss Torba. A város a fo-

lyó egyik hurkában feküdt, és szinte minden háza fekete kőbőlépült. Az épületek alacsonyak, és jórészt ablaktalanok voltak. A vá-ros közepén különös kinézetű, csúcsos tornyokkal, kupolákkal ésteraszokkal díszített épületegyüttes emelkedett. Mólók nyúltak be azavarosan örvénylő folyóba, és Greldik a legnagyobb felé vette azirányt.

– Meg kell állnunk a vámnál – magyarázta. – Már vártam – morogta Durnik.

Nagyon hamar végeztek. Greldik kapitány elmondta, hogy a bok-tori Radek áruját viszi a helyi drasniai kereskedőtelepre, majdátadott egy csilingelő erszényt a borotvált fejű vámhivatalnoknak,és a hajót további ellenőrzés nélkül továbbengedték.

– Az adósom vagy, Barak – mondta Greldik. – Barátságból elhoz-talak titeket ide, de a pénz, az már más lapra tartozik.

– Írd fel valahova – felelte Barak. – Elrendezzük, amikor visszatér-tünk Val Alomba.

– Ha visszatértek Val Alomba – javította ki komoran a kapitány – Legalább biztos lehetek benne, hogy az imáidban meg fogsz en-

gem említeni. Tudom, hogy egyébként is rendszeresen imádkozolértem, de most legalább egy kicsit lelkesebb leszel.

– A világ összes hivatalnoka korrupt? – hitetlenkedett Durnik. – Nincs senki, aki képes lenne elvégezni a munkáját vesztegetés nél-kül?

– Megállna a világ, ha valamelyikük egyszer ezt tenné – felelteHettar. – Mi túl egyszerűek és becsületesek vagyunk ezekhez a dol-gokhoz, Durnik. Jobb, ha másokra hagyjuk az ügyek intézését.

– Csak visszataszítónak találom, ennyi az egész. – Én is, de ennél sokkal jobban örülök, hogy nem néztek be a fe-

délzet alá. Nem tudom, hogyan magyaráztuk volna meg a lovakat.A matrózok visszalendítették a hajót a folyóra, és egy kisebb móló

felé vették az irányt. Amikor a hajó odasimult a móló külső részé-hez, bevonták az evezőiket, és a köteleket a rakodópart megfekete-dett pillérei köré hurkolták.

– Itt nem köthettek ki! – kiabálta egy izzadó őr a mólóról. – Ez ahely a drasniai hajók számára van fenntartva!

– Ott kötök ki, ahol jónak látom – vakkantotta mogorván Greldik.




– Hívom a katonákat! – fenyegetőzött az őr, azzal megfogta azegyik kötelet, és előhúzott egy hosszú pengéjű kést.

– Barátom, ha elvágod azt a kötelet, odamegyek, és letépem a fü-ledet – figyelmeztette Greldik.

– Inkább mondd el neki – javasolta fáradtan Barak. – Túl melegvan a harchoz.

– A hajóm drasniai árut szállít – közölte Greldik az őrrel. – Egy Ra-dek nevű boktori kereskedő áruját.

– Ó! – Az őr eltette a kését. – Miért nem ezzel kezdted? – Mert nem tetszett a viselkedésed – felelte a kapitány nyersen. –

Hol találom a telep vezetőjét?

– Drobleket? A háza az utca végén áll, a boltokon túl. Az ajtórafestett drasniai címerről megismeritek. – Beszélnem kell vele. Szükségem van engedélyre a móló elha-

gyásához? Különös dolgokat hallottam Sthiss Torról. – A telepen belül nyugodtan mozoghattok – tájékoztatta az őr. –

Csak akkor kell engedély, ha ki akartok menni a városba.Greldik morogva ment vissza kabinjába, majd kisvártatva újra elő-

bukkant néhány papírtekerccsel a kezében. – Hölgyem, akar beszélni ezzel a hivatalnokkal, vagy inkább rám

bízza? – kérdezte Polt. – Jobb, ha együtt megyünk – határozott a nő. – A lány alszik.

Mondja meg az embereinek, hogy ne háborgassák.Greldik bólintott, és váltott néhány szót az első tisztjével. A mat-

rózok kitoltak egy pallót a mólóra, és a csapat Greldikkel az élen partra szállt. Időközben vastag, sötét felhők úsztak a nap elé.

Az utcát mindkét oldalon a drasniai kereskedők boltjai szegélyez-ték, és az épületek között nyissaiak mozogtak ráérősen, időnkéntmegállva, hogy alkudozzanak az izzadó árusokkal. A nyissai férfiak könnyű, fénylő anyagból készült, bő szabású köpenyt viseltek, ésmindegyik teljesen kopaszra borotválta a fejét. A Pol mögött haladóGarion némi visszatetszéssel vette észre, hogy a helyiek szeme kivan festve, ajkukat pedig vastag rétegben rúzs fedi. Beszédük resze-lős és sziszegő volt, és mintha mindegyikük selypített volna.

A felhők most már teljesen beborították az eget, és az utca egyik pillanatról a másikra elsötétült. Egy helyen tucatnyi lerongyolódott,csaknem teljesen meztelen munkás javította a kockaköves utat.Ápolatlan hajukból és bozontos szakállukból könnyen meg lehetettállapítani, hogy nem nyissaiak; bokájukat láncok és bilincsek kötőt-



274 David Eddings

ték össze. Egy fenyegető kinézetű, nagydarab nyissai állt mellettük korbáccsal a kezében, és a munkások testén éktelenkedő vágások és zúzódások világosan mutatták, miféle szabadságban van részük.Az egyik szerencsétlen rabszolga véletlen saját lábára ejtett néhánydurva kockakövet, és fájdalmas, állatias üvöltésre nyitotta a száját.Garion elborzadva látta, hogy a férfi nyelve ki van vágva.

– Állatokká süllyesztik az embereket – morogta Mandorallen dü-hösen égő szemmel. – Miért nem pucolták ki még ezt az emésztő-gödröt?

– Egyszer már megtörtént – felelte Barak komor elégedettséggel. – Miután a nyissaiak megölették a rivai királyt, az alornok eljöttek

ide, és kardélre hányták, akit csak találtak. – Elég sokan maradtak – nézett körül a lovag.Barak vállat vont. – Ennek már ezerháromszáz esztendeje. Ennyi idő alatt még egy

pár patkány is helyreállítja a népességet.A Garion mellett sétáló Durnik hirtelen felnyögött, és elvörösöd-

ve kapta félre a fejét. Egy gyaloghintóból, melyet nyolc rabszolga cipelt, egy nyissai nő lépett ki. Halványzöld ruhájának anyaga olyanvékony volt, hogy szinte teljesen átlátszott, és nem sok mindent bí-zott a képzelőerőre.

– Ne nézz oda, Garion! – suttogta Durnik még mindig céklavörö-sen. – Romlott nőszemély.

– Erről meg is feledkeztem – vonta össze a szemöldökét elgon-dolkodva Pol. – Talán Durnikot és Gariont a hajón kellett volnahagynunk.

– Miért öltöznek így? – kérdezte Garion a csaknem teljesen mez-telen nőt figyelve. – Ezt nem nevezném öltözésnek. – Durnik hangja remegett a fel-

háborodástól. – Ez a szokás – válaszolta Pol. – Főként az időjárás miatt. Persze

vannak más okai is, de azokba most inkább ne menjünk bele. Min-den nyissai nő így öltözik.

Barak és Greldik elismerő vigyorgással bámészkodtak. – Ébresztő! – szólt rájuk Pol, és továbbindultak. Nem messze onnan egy borotvált fejű nyissai támasztotta az egyik

ház falát; saját kezét bámulta, és ész nélkül vihogott. – Átlátok az ujjaim között – sziszegte. – Átlátok közöttük. – Részeg? – kérdezte Hettar.




– Nem egészen – válaszolta Pol. – A nyissaiaknak megvannak a sa- ját módszereik... levelek, gyümölcsök, gyökerek, amelyek módosít- ják a tudatállapotukat. Sokkal súlyosabb, mint az alornoknál meg-szokott alkoholmámor.

Újabb nyissai ment át előttük dülöngélve, üres arckifejezéssel. – Ennyire elterjedtek náluk ezek a szerek? – csodálkozott Mando-

rallen. – Még nem találkoztam olyan nyissaival, aki legalább részben ne

állt volna a hatásuk alatt – felelte a nő. – Általában elég nehezentudnak tőle beszélni. Nem azt a házat keressük? – mutatott egy épü-letre az utca végében.

Miközben átkeltek az utca túlsó oldalára, dél felől távoli menny-dörgést hallottak. Kopogtatásukra egy vászontunikás drasniai szol-ga nyitott ajtót. Bevezette a társaságot egy gyengén megvilágítottelőtér be, és megkérte őket, hogy várjanak.

– Gonosz város – mormolta halkan Hettar. – El sem tudom kép-zelni, mi vehetne rá egy épeszű alornt, hogy önszántából idejöjjön.

– A pénz – felelte tömören Greldik. – A nyissai kereskedés nagyon jövedelmező.

– Vannak fontosabb dolgok is a pénznél.Egy irtózatosan kövér ember lépett be a helyiségbe. – Több fényt! – parancsolt rá a szolgára. – Miért várakoztatod

őket a sötétben? – Ön mondta, hogy a lámpák csak még nagyobb meleget csinál-

nak – felelte a szolga sértetten. – Örülnék, ha végre eldöntené, mitakar.

– Ne törőd j azzal, mit mondtam; csak tedd, amit most mondok! – Ez az éghajlat kissé szétszórttá teszi önt, Droblek uram – jegyez-te meg csípősen a szolga. Meggyújtott néhány lámpát, és magábanmormogva elhagyta a helyiséget.

– A drasniaiak a világ legrosszabb szolgái – morogta Droblek. – Nos, akkor talán rátérhetünk az üzletre. – Leereszkedett egy székre.A verejték folyamatosan csorgott kövér arcáról, és átáztatta barnaselyemköpenyének nyakát.

– A nevem Greldik – mutatkozott be a szakállas tengerész. – Ép- pen most kötöttem ki a mólónál a boktori Radek teljes hajórako-mánnyi árujával. – Letett az asztalra egy összetekert pergament.

Droblek szeme összeszűkült.



276 David Eddings

– Nem is tudtam, hogy Radek érdekelt a déli kereskedelemben.Azt hittem, főként Arendiában és Sendariában üzletel.

– Én nem kérdeztem – vont vállat közömbösen Greldik. – Fize-tett, hogy hozzam el az áruját a hajómon, én pedig nem kíváncsis-kodtam.

Droblek kifejezéstelen, verejtékben fürdő arccal végignézett raj-tuk. Aztán mozogni kezdtek az ujjai.

– Ez most az, aminek látszik? – A drasniai titkos nyelv hirtelenfürgévé és hajlékonnyá tette kövér ujjait.

– Nyugodtan beszélhetünk itt? – tudakolta Pol. A nő mozdulataiméltóságteljesnek, szinte régiesnek tűntek. Volt bennük valami for -

malitás, amelyet Garion a többieknél soha nem vett észre. – Olyan nyugodtan, mint bárhol máshol ebben az emésztőgö-dörben – felelte Droblek. – Különös akcentusa van, hölgyem.

Mintha emlékeztetne valamire... – Nagyon régen tanultam a nyelvet. Gondolom, tudja, kicsoda

valójában a boktori Radek. – Természetesen – mondta hangosan Droblek. – Mindenki tudja.

Néha a kotui Ambarnak hívja magát, főként, ha nem teljesen törvé-nyes ügyben jár.

– Esetleg abbahagyhatnánk a párbajt, Droblek? – kérdezte csen-desen Pol. – Biztos vagyok benne, hogy mostanra már megérkeztek Rhodar király utasításai. Fárasztó ez a tánc.

Droblek kihúzta magát. – Sajnálom – mondta mereven –, de megerősítésre van szüksé-

gem.

– Ne legyen ostoba, Droblek! – förmedt rá türelmetlenül Barak akövér férfire. – Inkább használja a szemét! Ön alorn, tehát ismerniekell a hölgyet.

A kereskedő Polra nézett, és tátva maradt a szája. – Ez lehetetlen! – kapkodott levegő után. – Szeretné, ha bebizonyítaná? – kérdezte Hettar. A házat megrázta

a közelben becsapó villám. – Nem, nem! – tiltakozott gyorsan Droblek, még mindig Polt bá-

mulva. – Csak soha nem gondoltam volna, hogy... mármint úgy ér-tem... – Belezavarodott a mondatba.

– Hallott Kheldar hercegről vagy apámról? – kérdezte szigorúanPol.

– Az apjáról? Úgy érti... neki is köze van ehhez az egészhez?




– Droblek uram, ugye nem azt akarja mondani, hogy nem hiszi el,amit Rhodar király üzent?

A kövér férfi úgy rázta meg a fejét, mintha a gondolatait akarná ki-tisztítani.

– Sajnálom, Polgara úrnő. Csak meglepődtem, ennyi az egész.Kell egy perc, hogy hozzászokjak a gondolathoz. Sosem hittük vol-na, hogy ennyire délre is el fog vetődni.

– Ezek szerint semmilyen hírt nem kapott Kheldar vagy az öreg-ember felől.

– Nem, úrnőm, semmit. Itt kellene lenniük? – Azt mondták, itt lesznek, vagy hagynak nekünk üzenetet.

– Nyissában nagyon nehéz bárhová is üzenetet küldeni – magya-rázta a kereskedő. – Az itteni emberek nem túl megbízhatóak. Aherceg és az ön apja bárhol lehetnek az ország belsejében, miköz- ben a hírvivőjük egyszerűen elkóborolt. Egy alkalommal üzenetetküldtem valahová, alig harminc mérföldre a várostól, és hat hét kel-lett, hogy megérkezzen. A nyissai futár útközben belebotlott egykülönleges bogyókat termő bokorba. Amikor rátaláltunk, moso-lyogva ült a bokorban. – Droblek elfintorodott. – Már teljesen be-nőtte a moha.

– Meghalt? – kérdezte Durnik. – Nem, csak nagyon boldog volt – vonta meg a vállát a kövér férfi.

– Ízlett neki a gyümölcs. Azonnal elbocsátottam, de rá sem hederí-tett. Szerintem azóta is ott ül.

– Mennyire kiterjedt a Sthiss Tor-i hálózata? – érdeklődött Pol.Droblek széttárta húsos kezét.

– Itt-ott sikerül felszedegetnem némi információt. Van néhányem berem a palotában, illetve egy alacsony rangú tisztviselőm a tol-nedrai követségen. A tolnedraiak nagyon jól dolgoznak. – Önelé-gülten elvigyorodott. – Olcsóbb hagyni, hogy ők végezzék el a mun-kát, azután megvásárolni tőlük a híreket.

– És hisz nekik? – kérdezte Hettar. – Sosem kezelem biztos hírként a tőlük származó információkat.

A nagykövet tudja, hogy megvásároltam az emberét, és időnkéntmegpróbál félrevezetni.

– És a nagykövet tudja, hogy ön tudja? – Természetesen – nevetett a kereskedő. – Azt viszont nem gon-

dolja, hogy én tudom, hogy ő tudja. Nagyon bonyolult, ugye? – Mint a drasniai játékok általában – jegyezte meg Barak.



278 David Eddings

– A Zedar név nem ismerős önnek? – kérdezte Pol. – Természetesen már hallottam róla. – Kapcsolatban áll Salmissrával? – Ezt nem tudnám megmondani – ráncolta a homlokát Droblek.

– Nem hallottam ilyen híreket, de ez nem jelent semmit. Nyissa ho-mályos és zavaros ország, és az egész birodalom legzavarosabb he-lye Salmissra palotája. El sem hinné, miféle dolgok folynak ott.

– De elhiszem. És azokat is, amelyekről ön álmodni sem merne. – Pol a többiekhez fordult. – Azt hiszem, várnunk kell. Nem mozdul-hatunk, amíg nem kapunk híreket Selyemről és az Öreg Farkasról.

– Felajánlhatom házam vendégszeretetét? – kérdezte udvariasan a

kereskedő. – Azt hiszem, inkább Greldik kapitány hajójának fedélzetén mara-dunk. Mint mondotta, Nyissa zavaros hely, és biztos vagyok benne,hogy a tolnedrai nagykövetnek is vannak emberei az ön házában.

– Így van – bólintott Droblek. – De tudom, kik azok. – Ennek ellenére mégsem szeretnénk felesleges kockázatot vállal-

ni. Jó okunk van messzire elkerülni a tolnedraiakat. A hajón mara-dunk, távol a figyelő szemektől. Ha Kheldar herceg jelentkezik,azonnal értesítsen minket.

– Természetesen. De azért legalább addig várhatnának, amíg elállaz eső. Figyeljék csak... – Jól hallatszott a tetőt verő esőcseppek ko- pogása.

– Sokáig szokott tartani? – kérdezte Durnik. – Általában egy óráig vagy valamivel tovább. Ebben az évszakban

minden délután zuhog.

– Legalább lehűti egy kicsit a levegőt – jegyezte meg a kovács. – Nem túlzottan. Utána általában még rosszabb. – A kereskedőmegtörölte verejtékező arcát.

– Hogy lehet itt élni?Droblek elmosolyodott. – A kövér emberek nem mozognak olyan sokat. Jól keresek, és a

tolnedrai nagykövettel űzött játszadozás leköti a gondolataimat. Hahozzászokik az ember, nem is olyan elviselhetetlen. Segít, ha állan-dóan ezt ismételgetem magamnak.

Azután csendben ültek, és hallgatták az esőcseppek kopogását.



HUSZONÖTÖDIK FEJEZET

következő napokban mindannyian Greldik ha- jójának fedélzetén maradtak, és várták, hogy va-

lami hírt kapjanak Selyemről és Farkasról. Ce'Nedra kilábalt a rossz közérzetből, és időnként megjelent a fedélzeten egyhalvány színű driád tunikában, amely Garion szerint csak egy kicsiveltakart többet a nyissai nők ruháinál. Amikor azonban némiképp ride-gen azt tanácsolta a lánynak, hogy vegyen fel még valamit, az egysze-

rűen csak nevetett rajta, majd azzal a gondtalansággal, melytől Garionlegszívesebben a fogát csikorgatta volna, visszatért az írás és olvasás ta-nításához. A fedélzet egy félreeső szegletében ültek, és egy rettentőenunalmas, a tolnedrai diplomáciáról szóló könyvön rágták át magukat.Garion számára az egész folyamat borzalmasan lassúnak tűnt, pedigvalójában jó felfogású fiatalember volt, és meglepően gyorsan tanult.Ce'Nedra túlságosan figyelmetlen volt ahhoz, hogy megdicsérje őt, vi-szont lélegzetvisszafojtva várta, hogy elkövessen valamilyen hibát, és

láthatóan örült minden egyes alkalomnak, amikor nevethet rajta. Kö-zelsége és illatszerének fűszeres illata elvonta a fiú figyelmét, amikor egymás mellett ültek, és minden alkalommal verejtékezni kezdett,amikor véletlenül egymáshoz ért az ujjuk, a karjuk vagy a lábuk. Fiatalkorukból következően a lány ugyanolyan türelmetlen volt, mint



280 David Eddings

amennyire Garion makacs és önfejű. A nedves, párás meleg mindket-tejüket hirtelen haragúvá és ingerlékennyé tette, így a tanulás gyakranfajult szenvedélyes szócsatává.

Az egyik reggel, amikor felébredtek, egy fekete, szögletes vitorlázatúnyissai hajó ringatózott nem messze tőlük, egy másik móló mellett. Areggeli szél áporodott, kellemeden bűzt sodort feléjük a másik hajóirányából.

– Mi ez a szag? – kérdezte Garion az egyik matrózt. – Rabszolgahajó – mutatott a cherek a nyissai hajóra. – A tengeren

húsz mérföldről is érezni.Garion a csúf, fekete hajóra nézett, és megborzongott.

Barak és Mandorallen rövidesen csatlakoztak hozzá a korlátnál. – Lapos fenekű dereglyének nézem – mondta Barak komoran. Acherek óriás derékon felül meztelen volt, szőrös felsőtestén verejték - patakok csorogtak.

– Rabszolgahajó – adta tovább Garion a hírt. – Úgy bűzlik, akár egy csatornanyílás – dörmögte Barak. – Egy jó kis

tűz biztosan hasznára válna. – Sajnálatos dolog, Barak nagyuram – sóhajtott Mandorallen. –

Nyissa már évszázadok hosszú sora óta kereskedik az emberi nyomo-rúsággal.

– Az egy drasniai móló? – kérdezte Barak. – Nem. A matrózok azt mondják, azon az oldalon minden a nyissa-

iakhoz tartozik. – De kár – morogta az óriás dühösen.Egy csapatnyi láncinges, fekete köpenyes férfi jelent meg a mólónál,

ahol a fekete hajó horgonyzott, és megálltak a pallónál. – Hol van Hettar? – kérdezte feszülten Barak. – Odalent – intett a lejárat felé Garion. – Miért? – Próbálj figyelni rá. Ezek murgosiak.A borotvált fejű nyissai matrózok felnyitottak egy csapóajtót a hajó

fedélzetén, és levakkantottak néhány parancsot a raktérbe. Lassú ara-szolással szánalmas külsejű férfiak jelentek meg a nyílásban. Minde-gyik vasból készült nyakbilincset viselt, és hosszú lánc kötötte összeőket.

Mandorallen megrezzent, majd hevesen szitkozódni kezdett. – Mi baj? – nézett rá Barak. – Arendek – vicsorogta a lovag. – Hallottam már róla, de nem akar-

tam elhinni.




– Miről hallottál? – Néhány éve csúf pletyka kering Arendiában – felelte a lovag a ha-

ragtól eltorzult arccal. – Azt beszélik, némelyik nemesünk abból pró- bál még nagyobb vagyonra szert tenni, hogy eladja Nyissának a jobbá-gyait.

– Úgy tűnik, ez nem csak pletyka. – Úgy – morogta Mandorallen. – Látod azt a jelet az egyiknek a tuni-

káján? Az Vo Toral címere. Tudtam, hogy Vo Toral bárója egy utolsó,kapzsi gazember, de nem gondoltam volna, hogy ennyire mélyresüllyedhet. Ha visszatérek Arendiába, nyilvánosan meg fogom sérteni.

– Az mire jó?

– Ki kell hívnia párbajra – hangzott a komor felelet. – A holttestévelfogom bizonyítani bűnösségét. Barak vállat vont. – Jobbágy vagy rabszolga, mi a különbség? – Azoknak az embereknek vannak jogaik, Barak uram – jelentette ki

Mandorallen. – Az uruknak meg kell őket védenie, s törődnie kell ve-lük. A lovagi eskü erre kötelez minket. Ez a gonosz tett azonban min-den igaz arend lovag becsületét beszennyezi. Nem nyugszom, mígmeg nem fosztom életétől az alávaló bárót.

– Nem rossz ötlet – morfondírozott Barak. – Talán én is veled tartok.Hettar jött fel a fedélzetre; Barak azonnal odalépett hozzá, megfog-ta a karját, és halkan mondott neki valamit.

– Ugráltasd meg őket egy kicsit! – kiáltotta az egyik murgosi. – Látniakarom, mennyire fürgék.

Egy széles vállú nyissai egy hosszú ostorral odacsördített a meglán-

colt emberek lábai közé. A rabszolgák kimerülten ugráltak a móló szé-lén. – Alávaló kutyák! – tajtékzott Mandorallen, és elfehéredett ököllel

szorította a korlátot. – Nyugalom – csitította Garion. – Pol néni azt mondta, kerülnünk

kell a feltűnést. – Ezt nem tűrhetem! – sziszegte a lovag dühösen.A rabszolgákat összekötő lánc régi és rozsdás volt. Amikor az egyik

rab felbukott, egy láncszem elpattant, és a férfi hirtelen kiszabadult. Azelkeseredettség szülte fürgeséggel felpattant, majd két gyors lépésután belevetette magát a folyó iszapos vizébe.

– Erre. erre! – kiáltotta Mandorallen az úszó rabszolgának.



282 David Eddings

A megtermett, korbácsot lengető nyissai harsányan felnevetett, és atávolodó rabszolgára mutatott.

– Állítsd meg, te ostoba barom! – üvöltötte a murgosi. – Arannyal fi-zettem érte.

– Már késő – felelte gonosz vigyorral a nyissai. – Nézd!Az úszó férfi felsikoltott, és hirtelen eltűnt a víz alatt. Amikor újra

felbukkant, arcát és karjait teljesen beborították a nyálkás, harminccenti hosszú piócák, melyek csak úgy hemzsegtek a folyóban. A rab-szolga üvöltve csapkodta a vonagló élősködőket, tépte-szaggatta saját bőrét is, hogy megszabaduljon tőlük.

A murgosi is nevetni kezdett, és Garion agyában elpattant valami.

Erősen koncentrált, kinyújtott kezével a mólóra mutatott saját hajójuk mellett, és elkiáltotta magát: – Oda!Mintha egy óriási árhullám csapott volna ki belőle, erőtlenül tánto-

rodott neki Mandorallennek. A fejében felhangzó dübörgés szintemegsüketítette.

A még mindig vadul csapkodó, piócákkal teli rabszolga hirtelenmegjelent a móló szélén. Garion végtelenül kimerültnek érezte ma-gát, és ha Mandorallen nem kapja el, végigvágódik a fedélzeten.

– Hová tűnt? – Barak még mindig a folyó örvénylő vizét bámulta,ahol a rabszolga egy másodperccel azelőtt még az életéért küzdött. – Elmerült?

Mandorallen némán megrázta a fejét, és a kiszabadult férfira muta-tott, aki a drasniai mólón feküdt, körülbelül húsz méterre a hajó orrá-tól. Barak a rabszolgára nézett, aztán vissza a folyóra. Döbbenten pis-

logott, képtelen volt megszólalni.A másik mólótól egy csónak indult el négy nyissai evezőssel, ésgyorsan közeledett Greldik hajója felé. Egy magas, jól láthatóan dühösmurgosi állt az orrban.

– Az az én tulajdonom! – kiáltott át a vízen. – Azonnal adjátok visszaa rabszolgámat!

– Miért nem jössz érte, barátom? – kiáltott neki vissza Barak. és elen-gedte Hettar karját. Az algar fiatalember a hajó oldala felé indult, éscsak annyi időre torpant meg, hogy magához vegyen egy hosszú kötél- bontó vasat.

– Nem fogtok akadályozni? – kérdezte kétkedve a murgosi. – Gyere csak ide, mindent megbeszélünk – invitálta szívélyesen a

cherek óriás.




– Megakadályoztok benne, hogy visszaszerezzem a tulajdonomat! – vádaskodott a forradásos arcú.

– Ugyan, dehogy – felelte ártatlanul Barak. – Persze, a törvény értel-mében van itt egy kis probléma. A móló drasniai felségterület, és Dras-niában nem engedélyezett a rabszolgatartás. Így viszont ez az ember nem számít többé rabszolgának.

– Vissza akarom kapni az emberem! Ha kell, erővel visszük el! – Ezt az alornok elleni támadásként fogjuk értékelni – sajnálkozott

Barak. – Drasniai kuzinjaink távollétében mindent meg fogunk tenni,hogy megvédjük a mólójukat az inváziótól. Mit gondolsz, Mandoral-len?

– Igen helyesen látod a dolgokat, barátom – felelte a lovag. – Egyigaz embernek akkor is becsületbeli kötelessége megóvni barátai terü-letét, ha azok éppen máshol tartózkodnak.

– Látod, így van ez mifelénk – fordult vissza Barak a murgosihoz. – Ez a barátom itt arend, tehát ebben az ügyben teljesen semleges. Azthiszem, érdemes lenne hallgatnunk bölcs véleményére.

Greldik matrózai időközben felmásztak a kötelekre, és fegyverüketkészenlétben tartva, nagy, gonoszan vigyorgó majmokként hallgatták a párbeszédet.

– Van más módszer is – mondta a murgosi fenyegetően. Garion megérezte az egy pontba áramló energiát, és egy távoli hang

visszhangzott a fejében. Felegyenesedett, és megmarkolta maga előtta hajókorlátot. Riasztóan gyengének érezte magát, de megvetette a lá- bát, és megpróbálta összegyűjteni az erejét.

– Elég ebből! – kiáltotta Pol, aki Durnik és Ce'Nedra társaságában

ekkor lépett a fedélzetre. – Csak egy kis értetlen beszélgetés volt – mentegetőzött Barak. – Pontosan tudom, mit műveltek – förmedt rá a nő, és hűvös pillan-

tással végigmérte a csónakban álló murgosit. – Jobb, ha most elmész – tanácsolta neki.

– Előbb vissza kell kapnom valamit – szólt vissza a férfi. – Én a helyedben inkább elfeledkeznék róla. – Majd meglátjuk. – A murgosi kihúzta magát, és néhány gyors, bo-

nyolult kézmozdulat kíséretében halk szavakat mormolt. Garion úgyérezte, mintha gyenge széllökés érte volna, pedig a levegő teljesenmozdulatlan volt.

– Figyelmesebben – csóválta a fejét Pol. – Ha a legapróbb részletetelrontod, könnyen a képedbe robbanhat.



284 David Eddings

A csónak orrában álló murgosi egy pillanatra mozdulatlanná der-medt, arcán bosszús kifejezés futott át. A Garion arcát bizsergető szel-lemszél elállt. A férfi újra kezdte a varázslatot; ujjai fürgén táncoltak alevegőben, arca feszült koncentrációról árulkodott.

– Megmutatom neked, grolim – mondta a nő. Apró mozdulatot tetta kezével, és Garion úgy érezte, mintha a szél most a másik iránybakezdene fújni. A grolim szétvetett karral hátratántorodott, és visszazu-hant a csónak aljába. A könnyű vízi jármű néhány méterrel hátr asod-ródott, mintha egy erős hullám kapta volna a hátára. A grolim szürkearccal, kerekre tágult szemmel emelkedett fel.

– Térj vissza a gazdádhoz, kutya! – kiáltotta metsző hangon Pol. –

Valld be neki, hogy nem tanultad meg pontosan a leckét, ezért győz-tek le!A grolim az evezőt húzó nyissaiakhoz fordult, akik gyorsan megfor-

dították a csónakot, és visszaindultak a rabszolgahajó felé. – Pedig jó kis harc kerekedhetett volna belőle, Polgara – méltatlan-

kodott Barak. – Miért kellett beleavatkoznod? – Nőj már fel végre! – torkollta le a nő, aztán villámló szemmel Gari-

onhoz fordult; fehér hajtincse lángnyelvként villogott a homloka fe-lett. – Te ostoba! Elutasítod a tanítást, aztán pedig kitörsz, mint egydühöngő bika. Van fogalmad róla, milyen következményekkel járhat a legkisebb áthelyező varázslat is? Sthiss Tor minden grolimjának tudtá-ra adtad, hogy itt vagyunk!

– Meghalt volna – védekezett Garion, és a mólón fekvő rabszolgáramutatott. – Tennem kellett valamit.

– Halott volt már abban a pillanatban, amikor beleesett a vízbe –

mondta a nő. – Nézd csak meg!A rabszolga teste a halálos agónia görcsébe merevedett, feje hátra-hajlott, szája néma k iáltásra nyílt. Egyértelműen halott volt.

– Mi történt vele? – kérdezte Garion, és úgy érezte, mindjárt össze-esik a rosszulléttől.

– Azok a piócák mérgezőek. Harapásukkal megbénítják az áldoza-tot, hogy aztán nyugodtan lakmározhassanak belőle. Megállt a szíve.Egy halott ember miatt lepleztél le minket a grolimok előtt.

– Amikor kihoztam, még nem volt halott. – Garion is felemelte ahangját. – Segítségért kiáltott! – Dühösebb volt, mint eddigi életében bármikor.

– Nem lehetett rajta segíteni. – A nő hangja rideg, szinte már kegyet-len volt.




– Miféle szörnyeteg vagy te? – sziszegte a fiú összeszorított fogaiközt. – Nincs benned emberi érzés? Te hagytad volna meghalni, igaz?

– Nem hiszem, hogy ez a megfelelő hely és idő rá, hogy erről beszél-gessünk.

– De igen. Ez az az idő... itt és most. Kezdek kételkedni abban is,hogy egyáltalán ember vagy! Olyan régen magad mögött hagytad azemberi létet, hogy már arra sem emlékszel, hol veszítetted el. Három-ezer éves vagy. Csak pislantasz egyet, és a mi életünk már el is múlt. Micsak szórakozást jelentünk neked, egy órányi kikapcsolódást. Sajátszórakoztatásodra bábokként irányítasz minket. De én belefáradtam,hogy mások mondják meg, mit tegyek. Végeztünk egymással!

Garion a kitörésével messzebbre ment, mint ameddig szándéko-zott, de a düh végül teljesen magával ragadta, és a szavak kiszakadtak belőle, mielőtt gátat szabhatott volna nekik.

Polgara elsápadva meredt rá. mintha Garion megütötte volna, devégül sikerült magához térnie, és kihúzta magát.

– Ostoba kölyök. – Halkan beszélt, s ez még ijesztőbbé tette a hang- ját. – Végeztünk? Te és én? Mikor kezded végre megérteni, mit kellettkiállnom, hogy erre a világra segítselek? Több mint ezer esztendejecsak veled törődtem. Olyan fájdalmat és veszteséget kellett k iállnom,amilyet elképzelni sem bírsz, és mindezt miattad. Szegénységben ésszennyben éltem évszázadokon át, csak miattad. Feláldoztam a testvé-remet, akit az életemnél is jobban szerettem, csak miattad. Átkeltemtűzön és minden tűznél százszor rosszabb reményvesztettségen, csak miattad. És te azt hiszed, mindez csupán szórakozás volt nekem? Egy-szerű időtöltés? Azt gondolod, mindazért a törődésért, amellyel már a

születésed előtt száz évvel körbevettelek, nem kellett drágán megf izet-nem? Te és én soha nem végzünk egymással, Belgarion. Soha! Ha kell,a világ végéig is együtt leszünk. Soha nem szakadunk el egymástól. Ah-hoz túlságosan sokkal tartozol nekem!

Ijesztő csend támadt. A Pol szavainak hevességétől döbbenten állótársaik előbb a nőre néztek, aztán Garionra. Pol nem szólt többet, csak sarkon fordult, és lement a kabinjához.

Garion tehetetlenül nézett körül, hirtelen nagyon elszégyellte, és fé-lelmetesen egyedül érezte magát.

– Meg kellett tennem, nem? – kérdezte csak úgy maga elé, a levegő- be, senkihez sem címezve szavait, és maga sem tudta pontosan, mirecéloz.

Mindannyian őt nézték, de senki sem válaszolt a kérdésre.



HUSZONHATODIK FEJEZET

élutánra megérkeztek a felhők, és a távolban dörögni kezdett az ég, miközben az eső ismét

végigsöpört a városon. A délutáni felhőszakadás minden nap ugyanabban az időpontban kezdődött, és lassan már kezdtek hozzászokni. Ilyenkor levonultak a fedélzet alá, és csendben,izzadva várták, hogy elálljon a zivatar.

Garion merev tartással ült, hátát a hajó egyik vastag, durván meg-

munkált tölgygerendájának támasztotta, és konok arckifejezéssel, en-gesztelhetetlen tekintettel nézte Pol nénit. A nő azonban ügyet semvetett rá, halkan beszélgetett Ce'Nedrával.

Greldik kapitány lépett be a keskeny ajtón, arcáról és szakállából patakokban csorgott az esővíz.

– Itt van az a drasniai... Droblek. Azt mondja, üzenetet hozott. – Küldd be! – mondta Barak.Droblek alig tudta áttuszkolni hatalmas testét az ajtónyíláson. A kö-

vér kereskedő bőrig ázott, pillanatok alatt méretes tócsa gyűlt összealatta.

– Esik – közölte az arcát törölgetve. – Észrevettük – bólintott Hettar. – Üzenetet kaptam Kheldar hercegtől – fordult Pol felé Droblek.




– Na végre! – Ő és Belgarath a folyón közelednek a város felé. Becslésem szerint

néhány nap, de maximum egy hét múlva érnek ide. A hírvivő nem be-szélt elég érthetően.

Pol kérdőn nézett rá. – Láz – magyarázta a kereskedő. – Drasniai az illető, vagyis megbíz-

ható (saját ügynököm az egyik kereskedőállomáson az ország belsejé- ben), de ebben a bűzlő mocsárban összeszedett valamilyen fertőzést,és most magánkívül van. Remélem, egy-két napon belül le tudjuk csökkenteni annyira a lázát, hogy mindent el tudjon mondani. Amintkiszedtem belőle az üzenetet, rögtön idejövök. Gondoltam, nem árt,

ha addig legalább ennyit is tudnak. – Nagyra értékeljük az igyekezetét – mondta Pol. – Küldhettem volna valamelyik szolgálót is, de Sthiss Torban az üze-

netek hajlamosak elkallódni, a szolgák pedig néha képtelenek ponto-san továbbadni, amit mondok nekik. – Váratlanul elvigyorodott. – Determészetesen nem ez a valódi ok.

– Természetesen nem – mosolygott Pol. – Egy kövér ember szeret egy helyben maradni, és másokkal intéz-

tetni az ügyeit. Rhodar király üzenetéből azonban úgy vettem ki, hogy jelenleg talán nincs is a világon ennél fontosabb ügy, és én szerettemvolna részt venni benne. – Kényszeredetten elmosolyodott. – Azt hi-szem, időnként mindannyian tudunk gyerekesen viselkedni.

– Mennyire súlyos a hírvivő állapota? – kérdezte a nő. – Ki tudná megmondani? – felelte tanácstalanul Droblek. – A nyissai

betegségek felének még nevet sem adtak, és nem tudjuk megkülön-

böztetni egyiket a másiktól. Az emberek néha nagyon gyorsan meghal-nak tőlük, máskor hetekig húzzák. Olyan is van, hogy meggyógyulnak.Mindössze annyit tudunk tenni, hogy enyhítünk a szenvedéseiken, ésmegvárjuk, hogy mi fog történni.

– Akkor odamegyek – állt fel Pol. – Durnik, kivennéd a zöld táskát acsomagjaink közül? Szükségem lesz a gyógynövényeimre.

– Nem tanácsos kitennie magát a fertőzés veszélyének, hölgyem – fi-gyelmeztette a kereskedő.

– Nem fenyeget veszély, Droblek uram. Minél előbb ki akarom kér -dezni a futárt, és csak úgy kaphatom meg a válaszokat, ha megszabadí-tom a kórtól.

– Mi is megyünk Durnikkal – ajánlkozott Barak. A nő ránézett azóriásra.



288 David Eddings

– A biztonság kedvéért. – A cherek már kötötte is fel a kardját. – Ha gondolod. – Pol magára kapta a köpenyét, és a fejébe húzta a

csuklyát. – Lehet, hogy az éjszaka nagy részében távol leszünk – mondta Greldiknek. – Grolimok ólálkodhatnak a közelben, legyenek nagyon éberek a matrózai. A józanabbak őrködjenek!

– A józanabbak? – kérdezte Greldik ártatlanul. – Hallottam az énekszót a legénységi szállás felől, kapitány – felelte

kimérten a nő. – A cherekek nem énekelnek, hacsak nem részegek.Ma éjjel tartsa rajta a fedelet a söröshordóján. Mehetünk, Droblek uram?

– Indulhatunk, úrnőm – hajolt meg a kereskedő, és cinkos pillan-

tást váltott Greldikkel.Garion megkönnyebbülést érzett a távozásuk után. Kezdte kimerí-teni, hogy Pol néni jelenlétében állandóan fent kell tartani a harag ál-arcát. A félelem és az önutálat, amely azóta gyötörte, hogy a Driádok Erdejében elevenen elégette Chamdart, egyre csak gyűlt benne, mígvégül már alig bírta elviselni. Rettegéssel tekintett az éjszakák elé,mert minden alkalommal ugyanaz a rémálom kísértette. Újra és újralátta Chamdart, amint összeégett arccal könyörög neki: „Mester, ke-gyelem!”. És újra meg újra látta a kék lángot, amely válaszképpen elő-csapott a kezéből. A Val Alorn óta hordozott gyűlölet abban a lángbanvégképp elenyészett. Bosszúja oly mértékű volt, hogy a felelősségetképtelen volt áthárítani, vagy kitérni előle. A reggeli kirohanása leg-alább annyira irányult saját maga, mint Pol ellen. Szörnyetegnek ne-vezte nagynénjét, de valójában a saját magában lakozó szörnyeteg voltaz, akit gyűlölt. A nő félelmetes felsorolása a szenvedésekről, melye-

ken miatta kellett átmennie hosszú éveken keresztül, és a szavaiban iz-zó szenvedély – annak bizonyítéka, hogy mekkora bánatot okozott ne-ki oktalan kitörésével – azóta is fájdalmasan lüktetett az elméjében.Szégyent érzett. Szégyellte magát, mert nem tudott barátai szemébenézni. Egyedül ült a padon a levegőbe meredve, és a fejében ott dübö-rögtek Pol szavai.

A vihar továbbállt, az eső dobogása a fedélzeten abbamaradt. Agyenge szélben megkésett esőcsep pek hullottak a folyó zavaros vizé- be. Az ég tisztulni kezdett, és a lemenő nap vörösre festette a távolodófelhőket. Garion felment a fedélzetre, hogy tovább birkózzon háborgólelkiismeretével.

Egy idő után könnyű lépteket hallott a háta mögül.




– Gondolom, most büszke vagy magadra – szólalt meg marógúnnyal Ce'Nedra.

– Hagyj békén! – Nem hagylak. El akarom mondani neked, mit gondolunk a kis

reggeli beszédedről. – Nem akarom hallani. – Kár, mert mindenképpen elmondom. – Nem figyelek. – Ó, dehogynem. – Megragadta Garion karját, és maga felé fordítot-

ta a fiút. A hercegnő szeme dühösen villogott, apró arcáról sütött a ha-rag. – Megbocsáthatatlan, amit tettél. A nagynénéd csecsemőkorod

óta nevelt téged. Olyan, mint az anyád. – Az én anyám halott. – Polgara úrnő az egyedüli anya, akit valaha ismertél, és mit kapott

tőled köszönetképpen? Szörnyetegnek nevezted. Azzal vádoltad, hogy nem törődik veled.

– Nem hallgatlak tovább! – kiáltotta kétségbeesetten Garion. Tudta,milyen gyerekesen és nevetségesen cselekszik, de a fülére szorította atenyerét. Ce'Nedra hercegnőnek valahogy mindig sikerült a leg-rosszabbat kihoznia belőle.

– Vedd le a kezed! – parancsolt rá a lány éles hangon. – Meg fogszhallgatni, még akkor is, ha sikoltanom kell!

Garion megijedt, hogy Ce'Nedra komolyan beszél, ezért gyorsan el-kapta a kezét a fülétől.

– Ő ringatott, amikor csecsemő voltál – folytatta a hercegnő, akimintha pontosan tudta volna, hol vannak Garion sebzett lelkiismere-

tének legfájóbb pontjai. – Szemtanúja volt az első lépéseidnek. Ő ete-tett, őrködött feletted, és ő tartott a karjában, amikor féltél vagy meg-sérültél, így viselkedik egy szörnyeteg? Állandóan szemmel tart téged,nem vetted észre? Ha csak megbotlasz, szinte utánad nyúl, hogy el-kapjon. Láttam, hogy miután esténként elalszol, gondosan betakargat.Megtenné ezt, ha nem törődne veled?

– Olyan dolgokról beszélsz, amit nem érthetsz meg – mondta hal-kan Garion. – Kérlek, hagyj magamra!

– Kérsz? – ismételte gúnyosan a lány. – Különös, hogy pont most juteszedbe a jó modor. Ma reggel nem hallottam, hogy bármit is kértélvolna. Nem kértél, de nem is köszöntél meg semmit. Tudod mi vagyte, Garion? Egy elkényeztetett kölyök, az vagy!



290 David Eddings

Garion eddig bírta. Hogy ez a rátarti, akaratos hercegnő nevezze őt elkényeztetett kölyöknek... ez már több volt, mint amit el tudott visel-ni. Dühösen kiabálni kezdett a lánnyal. A legtöbb mondatának semmiértelme nem volt, de az üvöltözéstől sokkal jobban érezte magát.

Kölcsönös vádaskodással kezdődött, de a vita hamarosan közönsé-ges szitkozódássá fajult. Ce'Nedra rikoltozott, akár egy camaari halász-feleség, Garion hangja pedig a férfias bariton és a kamaszos tenor kö-zött ingadozott. Az ujjukat rázták a másik arca előtt, és teli torokbólüvöltöztek. Ce'Nedra a lábával topogott, Garion a karjával hadoná-szott. Mindent összevetve szép kis előadást kerekítettek. Amikor befe- jezték, Gariont mintha kicserélték volna. Ce'Nedra sértegetését össze

sem lehetett mérni a halálosan komoly vádakkal, melyekkel reggel il-lette a nagynénjét, és jót tett neki, hogy le tudta vezetni feszültségét ésharagját.

A végén Ce'Nedra persze sírva fakadt, és elrohant, magára hagytaGariont, aki még ostobábbnak érezte magát, és a szégyenérzete is fo-kozódott. Egy darabig még füstölgött magában, halk szitkokat mor-molt, melyeket nem volt alkalma előadni, majd sóhajtva nekidőlt a ha- jókorlátnak, és figyelte, amint az éjszaka leereszkedik a nedvesvárosra.

Bár soha nem lett volna hajlandó elismerni – még magának sem – ,valójában hálás volt a hercegnőnek. Nevetséges vitájuk kitisztította afejét. Most már világosan látta, hogy bocsánatkéréssel tartozik a nagy-nénjének . Saját, mélyen gyökerező bűntudata miatt támadt rá a nőre,megpróbálta valahogy áthárítani rá a felelősséget. Pedig saját felelős-sége elől nem térhetett ki. Amint erre rájött, és elfogadta, máris sokkal

jobb lett a közérzete.Sötétedett. A trópusi éjszaka sűrű volt, és nyirkos, a mocsarakbólhullámokban hömpölygött elő a rothadó növényzet és a poshadt vízszaga. Egy apró bogár utat talált a zubbonya alá, és belecsípett a hátá- ba, ahol nem tudta elérni.

Nem volt figyelmeztetés – sem léptek nesze, sem a hajó deszkáinak árulkodó nyikordulása vagy bármi jele a veszélynek. Valaki lefogta há-tulról, és egy nedves rongyot nyomott az orra és a szája elé. Küzdeni próbált, de erős karok fogták le. Oldalra akarta fordítani a fejét, hogykiszabadítsa az arcát, és segítségért kiáltson. A rongynak különös szagavolt – émelyítően édes és tömény. Szédülni kezdett, mozdulatai egyreerőtlenebbé váltak. Még tett egy utolsó kísérletet a szabadulásra, mi-előtt a kábaság maga alá gyűrte, és teljes öntudatlanságba zuhant.



292 David Eddings

boltíves helyiségbe vezetett, amely nem is annyira teremnek, mintinkább egy tetővel ellátott nagy csarnoknak látszott. Vésetekkel bo-rított, vastag oszlopok tartották a mennyezetet, a világosságot pedighosszú láncokon lógó, illetve az oszlopok polcszerű mélyedéseibehelyezett lámpások szolgáltatták. A teremben különböző színű ru-hákat viselő, bódultan dülöngélő emberek járkáltak látszólag célta-lanul.

– Hé, te! – vakkantotta Issus egy álmatag szemű, kövérkés fi-atalembernek. – Szólj Sadinak, a főeunuchnak, hogy meghoztuk afiút!

– Mondd meg neki magad! – felelte a fiatalember éles, sípoló

hangon. – Nekem a magadfajta nem parancsol, Issus.Issus csattanós pofont kevert le a másiknak. – Megütöttél! – nyüszítette a kövérkés férfi, és a szájához kapta a

kezét. – Vérzik a szám... látod? – Kinyújtotta a kezét, hogy megmu-tassa a vért.

– Ha nem teszed, amit mondok, elvágom a hájas torkodat is – biz-tosította Issus nyugodt, érzelemmentes hangon.

– Elmondom Sadinak, mit tettél. – Helyes. De ha már úgyis odamész, mondd meg neki, hogy el-

hoztuk a fiút, akit a királynő kért. A fiatalember elsietett. – Eunuchok! – köpött ki Garion egyik fogva tartója. – Nekik is megvan a hasznuk – nevetett a másik. – Hozzátok a kölyköt! – mondta nekik Issus. – Sadi nem szeret vá-

rakozni.

Kirángatták Gariont a megvilágított területre, ahol a földön egycsoportnyi ápolatlan, gubancos hajú és szakállú megláncolt rab kuporgott a földön.

– Vizet! – hörögte az egyik. – Könyörgöm! – Esdeklőn nyújtottaelőre a kezét.

Issus megállt, és hitetlenkedve meredt a rabszolgára. – Ennek hogyhogy még megvan a nyelve? – kérdezte a rabszolgák

mellett álló őrtől. Az őr vállat vont. – Még nem jutott rá időnk. – Hát jusson! – csattant fel Issus. – Ha valamelyik pap meghallja

beszélni, kérdőre fog vonni, és azt nagyon nem szeretnéd.




– Én nem félek a papoktól – felelte az őr nyeglén, de azért vetettegy ideges pillantást a háta mögé.

– Pedig jobban tennéd – tanácsolta neki Issus. – És itasd meg eze-ket az állatokat! Holtan senki nem veszi hasznukat. – Továbbindul-tak, majd egy árnyékos területen, két oszlop között újból megtor- pantak.

– El az utamból! – dörrent rá egy alaktalan kupacra a sötétben,mire az lassan odébb vonszolta magát. Garion csak most ismertefel, hogy egy hatalmas kígyót lát.

– Menj a többiekhez – mondta Issus a hüllőnek, és egy távolabbi,homályos sarokra mutatott, ahol egy hatalmas, fekete tömeg lükte-

tett és vonaglott. Garion még az egymáshoz dörzsölődő pikkelyek halk surrogását is hallotta. Az útjukat eltorlaszoló kígyó ingerültenkiöltötte rájuk villás nyelvét, aztán elsiklott a sarok irányába.

– Egy napon valamelyik meg fog marni, Issus – figyelmeztette aférfit az egyik embere. – Nem szeretik, ha parancsolgatnak nekik.

Issus közömbösen vállat vont, és továbbindult. – Sadi beszélni akar veled – mondta a kövér ifjú gyűlölködve,

amikor odaértek egy nagy, fényesre csiszolt ajtóhoz. – Elmondtamneki, hogy megütöttél. Vele van Maas is.

– Helyes – bólintott Issus, és belökte az ajtót. – Sadi! – szólt előrehangosan. – Mondd meg a barátodnak, hogy jövök! Nem szeret-ném, ha valami ostobaságot követne el!

– Ismer téged, Issus – hallatszott egy hang odabentről. – Nem fogsemmit tenni.

Issus bement, és becsukta maga mögött az ajtót.

– Most már elmehetsz – mondta Garion egyik fogva tartója a fiataleunuchnak. – Majd elmegyek, amikor Sadi parancsolja – felelte az gőgösen. – És ugrasz, hogyha Sadi füttyent. – Ez csak Sadira és rám tartozik.Az ajtó kinyílt, és Issus dugta ki a fejét. – Hozzátok be!A két férfi belökdöste Gariont a szobába. – Mi inkább idekint várunk – hebegte idegesen az egyik.Issus felnevetett, a lábával becsukta az ajtót, és egy asztal elé ve-

zette Gariont, melyen egyetlen olajlámpa pislákolt, alig enyhítve asűrű sötétségen. Az asztalnál egy élettelen tekintetű, vékony férfi



294 David Eddings

ült, és egyik kezének karcsú ujjaival kopaszra borotvált fejét simo-gatta.

– Tudsz beszélni, fiam? – kérdezte Gariont dallamos, mély hang- ján. Egyszínű, karmazsinvörös köpenyt viselt.

– Kaphatnék egy kis vizet? – kérdezett vissza Garion. – Azonnal. – Én pedig a pénzemet kérem – mondta Issus. – Amint megbizonyosodunk róla, hogy ezt a fiút keressük – felel-

te Sadi. – Kérdezd meg a nevét! – hallatszott egy sziszegő suttogás a Gari-

on mögötti sötétségből.

– Megteszem, Maas – felelte Sadi némiképp ingerülten. – Már máskor is csináltam ilyet. – Csak az időz húzod – suttogta a hang. – Mondd a neved, fiú! – nézett Sadi Garionra. – Doroon – hazudta Garion gyorsan. – És nagyon szomjas va-

gyok. – Át akarsz verni, Issus? – kérdezte Sadi. – Azt hiszed, bármilyen

kölyök megfelel nekem? – Azt mondtad, ezt a fiút hozzam el. Nem tehetek róla, ha rosszak

az információid. – Tehát azt mondod, Doroon a neved? – kérdezte Sadi. – Igen. Greldik kapitány kabinszolgája vagyok. Hol vagyunk? – Itt most én kérdezek, fiam. – Hazudik – sziszegte a hang Garion háta mögül. – Tudom, Maas – felelte nyugodtan Sadi. – Mindig így kezdik.

– Erre nincs időnk. Adj neki oretet, tudnunk kell az igazságot. – Ahogy gondolod, Maas. – Sadi felállt, és rövid időre eltűnt azasztal mögötti árnyékok között. Garion fémes csendülést hallott,azután vízcsobogást. – De ne felejtsd el, hogy ez a te ötleted volt.Ha ő mérges lesz miatta, nem szeretnék én lenni a bűnbak.

– Meg fogja érteni. – Nesze, fiú. – Sadi előlépett a sötétből, és átnyújtott Garionnak

egy barna agyagkupát. – Khm... köszönöm, inkább mégsem. Azt hiszem, nem is vagyok

annyira szomjas. – Akkor is meg fogod inni, kölyök. Ha nem, Issus lefog, én pedig

leöntöm a torkodon. Ne félj, semmi bajod nem lesz tőle. – Igyál! – parancsolta a sziszegő hang.




– Jobban jársz, ha engedelmeskedsz – tanácsolta Issus is.Garion tehetetlenül emelte fel a kupát. A víznek különös, keserű

íze volt, és égette a nyelvét. – Így már sokkal jobb. – Sadi visszaült a helyére. – Szóval azt mon-

dod, Doroonnak hívnak? – Igen. – És hová valósi vagy, Doroon? – Sendariába. – Pontosabban? – Darin mellől, az északi parton. – Mit kerestél a cherek hajón?

– Greldik kapitány apám régi barátja – hazudta Garion, és valami-ért kényszert érzett rá, hogy bővebben is kifejtse. – Apám azt akarja,hogy minél többet tudjak meg a hajókról, mert tengerésznek lennimégiscsak jobb, mint földet művelni. Greldik kapitány pedig bele-egyezett, hogy kitanít engem tengerésznek. Azt mondja, alkalmasvagyok, mert nincs tengeribetegségem, nem félek felmászni a vitor-larögzítő köteleken, és már majdnem egyedül is képes vagyok azevezőt húzni, és...

Mit is mondtál, mi a neved, fiam? – Garion. Azaz... Doroon. Igen, Doroon. – Hány éves vagy, Garion? – Erastide napján voltam tizenöt. Pol néni azt szokta mondani, az

Erastide ünnepén születettek nagyon szerencsés emberek, de éneddig még nem vettem észre, hogy szerencsésebb lennék, mint...

– És ki ez a Pol néni?

– Természetesen a nagynéném. Mindketten Faldor birtokán él-tünk, de egyszer eljött Farkas mester, és...

– De az emberek ugye nem Pol néninek nevezik? – Fulrach király Polgarának hívta... ez akkor volt, amikor Brendig

százados mindannyiunkat elvitt a sendari palotába. Aztán megláto-gattuk Anheg királyt is Val Alomban, és...

– Ki az a Farkas mester?

– A nagyapám. Belgarath-nak is hívják. Egy ideig persze nem hit-tem el. hogy valóban ő az, de most már azt gondolom, igaz lehet,mert egy alkalommal saját szememmel láttam, amint...

– És miért hagytátok el Faldor birtokát?



296 David Eddings

– Először én sem tudtam, de aztán kitaláltam, hogy Zedar elloptaAldur Gömbjét a rivai király kardjának markolatáról, és vissza kellszereznünk, mielőtt felébreszti vele Torakot, és...

– Ezt a fiút kerestük – sziszegte a hang.Garion lassan megfordult. A helyiség most valamivel világosabb-

nak tűnt, mintha az apró láng fényesebben ragyogott volna. A szobasarkában egy lapos fejű, csillogó szemmel figyelő, összetekeredettkígyó feküdt.

– Most már átadhatjuk Salmissrának – sziszegte a hüllő. Lassan el-indult Garion felé. A fiú érezte, ahogy a hideg, száraz orr megérintia lábszárát, aztán – bár az elméje tiltakozóan sikoltott fel – nyugod-

tan tűrte, hogy a pikkelyes gyűrűk körbefonják a lábát, majd a dere-kát, míg végül a kígyó feje már az arca előtt ringatózott. – Légy jó fiú – sziszegte a fülébe – , nagyon, nagyon jó fiú! – A hül-

lő nehéz volt, pikkelyei pedig kemények és hidegek. – Ennyi volt, fiam – mosolygott Sadi. – A pénzem... – szólalt meg Issus. – Ó, igen – fordult felé lenézően Sadi. – Abban az erszényben

van, az asztalon. – Azzal megfordult, és kivezette Gariont a szobá- ból.

– Garion – szólalt meg az elméjében mindig jelenlévő, szárazhang. – Azt akarom, hogy rám figyelj! Ne szólj semmit, és nehagyd, hogy az arcod eláruljon! Csak figyelj!

– K-ki vagy te? – kérdezte Garion némán, a fejére ereszkedő ho-mállyal küszködve.

– Ismersz engem. De most figyelj! Olyan szert adtak neked, ami-

től kénytelen vagy azt tenni, amit mondanak. Ne harcolj ellene!Csak lazítsd el magad, és ne küzdj! – De... olyan dolgokat mondtam, amiket nem szabadott volna,

és... – Ez most nem számít. Csak tedd, amit mondok! Ha bármi tör-

ténik, ha veszélyesnek ítéled a helyzetet, ne harcolj! Majd én meg-oldom, de ha küzdesz, semmit nem tudok tenni. Nyugodtnak kell maradnod, hogy tehessem a dolgomat. Ha azt veszed észre, hogyolyasmit teszel és mondasz, amit nem értesz, ne ijedj meg, és necsinálj semmit! Az nem az ő művük lesz, hanem az enyém.

Garion valamelyest megnyugodott, és engedelmesen lépdelt azeunuch Sadi mellett; Maas gyűrűi ránehezedtek vállára és mellére,és a hüllő csúcsos feje az arcához simult. Beléptek egy nagy terem-




be, melynek falait vastag szőnyegek fedték, és a mennyezetrőlezüstláncokra függesztett kristálylámpások lógtak. A helyiség egyik végé ben óriási kőszobor emelkedett, felső harmada beleveszett afenti árnyékokba. Előtte alacsony, szőnyegekkel fedett és függö-nyökkel feldíszített kőemelvény állt, rajta egy nehéz, masszív dí-vánnyal, amelyik már nem volt fotel, de még ágynak sem lehetettnevezni.

A díványon egy nő feküdt. Hosszú, koromfekete haja laza fürtök - ben omlott hátára és vállára, fején bonyolult kidolgozású, ékkövek-kel díszített aranykorona ült. Könnyű, fehér ruhája leheletvékony,átlátszó fátyolszövetből készült. Semmit nem takart el a testéből,

sokkal inkább azért viselte, hogy legyen valami, ami megtartja ék-szereit és ruhadíszeit. Krétafehér bőréhez lélegzetelállítóan gyö-nyörűséges arc és fakó, majdnem színtelen szem párosult. A fekvő-hely egyik végénél egy állványon magas, aranykeretes tükör állt, ésa nő lustán elnyúlva nézegette magát benne.

Az emelvény oldalánál tucatnyi vörös köpenyes, teljesen kopaszeunuch térdelt; vallásos áhítattal bámulták a nőt, illetve a mögöttemagasodó szobrot.

A dívány párnái között egy elkényeztetettnek látszó, borotválat-lan fejű fiatalember heverészett. Haját göndör fürtökbe rendezték,arcát kipirosították, és még a szemét is kifestették. Mindössze egyrövid ágyékkötőt viselt, arca unalmat és rosszkedvet tükrözött. A nőlassan végigfuttatta ujjait a fiatalember hajtincsei között, de közbentovábbra is csak magát nézte a tükörben.

– A királynőnek látogatói érkeztek – jelentette be dallamos, ének-

lő hangon az egyik eunuch. – Ah, látogatók! – zúgták utána a többiek. – Üdv, Örökkévaló Salmissra! – Sadi, az eunuch földre borult úr-

nője előtt, az emelvény lábánál. – Mit akarsz, Sadi? – kérdezte a nő unott, de ugyanakkor vibráló,

különös csengésű hangon. – A fiú, királynőm – jelentette be Sadi, arcát még mindig a föld-

höz szorítva. – Térdre a Kígyókirálynő előtt! – sziszegte a kígyó Garion fülébe.

A gyűrűk megszorultak a teste körül, és a fájdalomtól térdre ro-gyott.

– Gyere ide. Maas! – intett Salmissra a hüllőnek. – A királynő hívja szeretett kígyóját – kántálták az eunuchok.



298 David Eddings

– Ah!Maas letekeredett Garionról, és felkúszott az emelvényre; törzsé-

nek feléig felemelkedett, majd lassan ráereszkedett a nőre, hosszútestét szorosan Salmissráéhoz igazítva. A királynő szeretetteljesenmegcsókolta a lapos, tömpe orrú fejet. A villás nyelv elővillant, ésMaas sziszegve suttogni kezdett uralkodónője fülébe. Salmissra fé-lig leeresztett szemhéjjal, egykedvűen nézte Gariont, miközben akígyó beszámolóját hallgatta. Végül félretolta a hüllőt, felállt, ésodalépett Garion elé.

– Üdvözöllek a kígyóemberek földjén, Belgarion – szólalt meg búgó hangján.

A név, melyet eddig csak Pol néni szájából hallott, elindított egyfolyamatot Garionban, és megpróbált megszabadulni a fejére bo-rult ködtől.

– Még ne! – figyelmeztette a hang.Salmissra lelépett az emelvényről; az átlátszó ruha alatt tökéletes

kecsességgel mozdult a teste. Megfogta Garion kezét, gyengédentalpra segítette a fiút, és lassú mozdulattal megsimogatta az arcát. Akeze szokatlanul hideg volt.

– Jóképű ifjú – suttogta szinte csak magának. – Olyan fiatal, olyanmeleg... – Éhes ragadozószemmel nézte a fiút.

Különös zavarodottság lett úrrá Garionon. A keserű ital, amelyetSadi adott neki, még mindig sötét lepelként borult a tudatára. Alat-ta azonban halovány félelmet érzett, de ugyanakkor furcsa vonzó-dást is a királynőhöz. Fehér bőrét és halott szemét visszataszítónak találta, mégis körbelengte egyfajta bujaság, az elmondhatatlan örö-

mök határozott ígérete. Önkéntelenül hátrált egy lépést. – Ne félj tőlem, Belgarionom! – turbékolta a nő. – Nem bántalak,hacsak te nem akarsz bántani engem. Jó sorod lesz nálunk, és olyandolgokra taníthatlak meg, melyekről Polgara még csak nem is álmo-dott.

– Gyere vissza, Salmissra! – szólalt meg nyűgösen a fiatalember azemelvényről. – Tudod, hogy nem szeretem, amikor másokkal fog-lalkozol.

A királynő szemében ingerült fény villant. Megfordult, és hűvö-sen végigmérte a férfit.

– Hogy mi tetszik neked vagy mi nem, az engem nem igazán ér-dekel, Essia – mondta.




– Hogyan? – kiáltott fel hitetlenkedve Essia. – Azt teszed, amitmondok!

– Nem. – Ezért megbüntetlek. – Nem, nem fogsz. Már nem vagy szórakoztató, az állandó nya-

valygásod és hisztériád pedig kezd egyre jobban untatni. Most pe-dig menj el!

– Menjek el? – Essia nem akart hinni a fülének. – Jól hallottad, elbocsátottalak. – Elbocsátasz? Hiszen élni sem tudsz nélkülem, te magad mond-

tad!

– Néha mindannyian mondunk olyasmit, amit nem gondolunk komolyan.Az arrogancia úgy szivárgott el a fiatalemberből, mint egy lyukas

vödörből a víz. Nagyot nyelt, és reszketni kezdett. – Mikor kívánod, hogy visszajöjjek? – nyüszítette esdekelve. – Nem kívánom. – Soha? – hördült fel Essia. – Soha. Most menj, és ne csinálj jelenetet! – Hová jutottam? – zokogta a férfi, és kibuggyanó könnyei gro-

teszk mintákat rajzoltak arcára az elmázolódott szemfestékből. – Ne gyerekeskedj, Essia! – szólt rá Salmissra. – Szedd össze a hol-

midat és távozz, mégpedig azonnal! Új szeretőm van. – Visszalépettaz emelvényre.

– A királynő új szeretőt választort – kántálta az eunuch. – Ah! – zúgták kórusban a többiek. – Üdv az Örökkévaló Salmiss-

ra új szeretőjének, minden férfi közül a legszerencsésebbnek! A szipogó fiatalember magához vett egy rózsaszín köpenyt és egydíszes ékszeres dobozt, aztán lebotorkált az emelvényről.

– Te tetted! – sziszegte Garionnak, amikor odaért mellé. – Min-den a te hibád! – Köpenye redői közül hirtelen előrántott egy aprótőrt. – De én végzek veled! – sikoltotta vékony hangon, és felemeltea kezét, hogy lesújtson a pengével.

Most nem volt idő gondolkodni, nem volt idő összpontosítani.Az energia figyelmeztetés nélkül tört elő belőle, és félretaszította,hátralökte Essiát, aki tehetetlenül csépelte a levegőt tőrével. A bi-zsergés véget ért

Essia megszállott tekintettel ismét előrevetette magát A bizsergésújra jelentkezett, ezúttal sokkal erősebben A fiatalember rövid re-



300 David Eddings

pülés után a hátára zuhant, tőre hangos csattanással hullott a pad-lóra.

Salmissra haragosan a földön fekvő Essiára mutatott, és kettőtcsettintett az ujjával. Az íjból kilőtt nyílvessző gyorsaságával egy ap-ró, zöld kígyó vágódott ki a dívány alól szélesre tátott szájjal, vicsor-gásra emlékeztető sziszegéssel. Csak egyszer harapta meg Essiát alábán, aztán gyorsan félresiklott, és biztonságos távolból figyelte ál-dozatát.

Essia felnyögött, a rémülettől minden vér kifutott az arcából.Megpróbált feltápászkodni, de a csiszolt padlón kicsúsztak alóla avégtagjai. Fájdalmas üvöltést hallatott, aztán elkezdődtek a görcsök.

Sarka egyre gyorsabb ütemben kopogott a padlón, kezével vadulhadonászott. Szeme kifordult, szája sarkán zöldes hab buggyant ki.Teste ívben hátrafeszült, bőre alatt rángatóztak az izmok, és kínjá- ban már a fejét is a földhöz verte. Végül egy görcsös rándulással alevegőbe dobta magát, és mire visszaesett a kőlapokra, halott volt.

Salmissra kifejezéstelen arccal, közömbösen nézte végig egykoriszeretőjének haláltusáját, fakó szemében nyoma sem látszott a düh-nek vagy a sajnálatnak.

– Az igazságszolgáltatás megtörtént – szavalta az eunuch. – A kígyóemberek királynője gyors igazságot szolgáltatott – zúg-

ták a többiek.



HUSZONNYOLCADIK

FEJEZET

öbbféle itallal is megitatták – némelyik kese-rű volt, némelyik émelyítően édes – , és az el-

méje minden pohár után egyre jobban eltompult.Szeme különös játékot űzött vele. Mintha az egész világot elárasz-totta volna a víz, és ők maguk is a mélyben lettek volna. A falak hul-lámzottak, és a térdelő eunuchok is úgy libegtek és himbálóztak,akár a hínárok az állandó hullámverésben. A lámpák ékkövekként

ragyogtak, millió színben tündöklő csillámport hintettek maguk - ból. Megszűnt számára az idő, a vágy, az akarat. Halványan és elmo-sódottan még vissza tudott emlékezni barátaira, de a tudat, hogytöbbé nem láthatja őket, mindössze pillanatnyi, múló szomorúsá-got okozott, tovasuhanó melankóliát, amely voltaképpen nem isvolt olyan kellemetlen érzés. Még egy kristálykönny is kibuggyant aszeméből vesztesége miatt, de a könnycsepp a csuklójára esett, ésolyan földöntúli ragyogással csillant meg, hogy azonnal belefeled-

kezett a gyönyörködésbe. – Hogyan csinálta? – kérdezte a királynő valahol a háta mögött.

Hangja olyan gyönyörűségesen dallamos volt, hogy Garionnak alelke legmélyére hatolt.



302 David Eddings

– Rendelkezik a hatalommal – felelte Maas. A hüllő sziszegésemegborzongatta Garion összes idegszálát, úgy játszott rajtuk, mintegy hangszer húrjain. – A hatalma nyers, kiforratlan és irányítatlan,de nagyon erős. Ügyelj rá nagyon, drága Salmissra! Óvatlanságból isképes pusztítani.

– Majd az irányításom alatt tartom. – Legalábbis megpróbálod. – A varázsláshoz akaraterő kell – mutatott rá a nő – , és én meg-

fosztom az akaraterejétől. A te véred hideg, Maas, ezért sosem érez-ted azt a tüzet, amely megtölti az ereket az oret, az athal vagy a kal-diss ízével. Neked az érzelmeid is hidegek, fogalmad sem lehet róla,

mennyire fel lehet használni a testet az akarat rabigába hajtására.Elaltatom az elméjét, azután a szerelem ködébe burkolom az akara-tát.

– Szerelem, Salmissra? – A kígyó mintha mulatságosnak tartottavolna a gondolatot.

– Ez a kifejezés ugyanúgy megfelel, mint bármi más. Ha jobbantetszik, nevezhetjük vágynak is.

– Ezt már értem. De azért ne becsüld alá a kölyköt, és ne értékeldtúl saját hatalmadat. Az elméje nem olyan, mint a többi emberé.Van benne még valami különleges, de még nem sikerült kideríte-nem, mi az.

– Majd meglátjuk. Sadi! – szólt a nő az eunuchnak. – Igen, királynőm? – Vidd a fiút! Fürdessétek meg és illatosítsátok be! A hajó, a kát-

rány és a sós víz bűzét érzem rajta. Nem szeretem ezeket az alorn

szagokat. – Azonnal, Örökkévaló Salmissra.Gariont elvezették egy másik helyiségbe, ahol meleg vízzel vár-

ták. Elvették tőle a ruháit, aztán megmosdatták, leszappanozták,majd újból megmosdatták. Bőrébe illatos olajokat dörzsöltek, dere-kára rövid ágyékkötőt kötöttek. Aztán erősen megfogták az állát, és pirosítót kentek arcának mindkét oldalára. Csak most jutott el a tu-datáig, hogy egy nő ül vele szemben. Hagyta, hogy tekintete lassan,teljes érdektelenséggel kör bevándoroljon a fürdőhelyiségben. Sadikivételével csak nők vették körül. Úgy rémlett, mintha valaminek zavarnia kellene őt – valaminek azzal kapcsolatban, hogy teljesenmeztelen ennyi nő jelenlétében – . de nem tudta meghatározni, pontosan mi is az.




Amikor a nő végzett az arcfestéssel, Sadi karon fogta, és a félho-mályos folyosókon visszavezette őt abba a terembe, ahol Salmissramég mindig a szobor előtt feküdt, és a tükörben gyönyörködött sa- ját szépségében.

– Sokkal jobb – nézett végig Garionon méricskélő tekintettel. – Sokkal izmosabb, mint gondoltam volna. Hozd ide!

Sadi a királynő ágyához vezette Gariont. és leültette őt a párnák közé, a nemrég elhunyt Essia helyére.

Salmissra fájdalmasan lassú mozdulattal kinyújtotta a kezét, és hi-deg ujjai hegyével végigsimított Garion arcán és mellén. Fakó sze-me izgatott tűzben égett, ajka kissé szétnyílt. Garion képtelen volt

elszakítani tekintetét a sápadt karról. A tökéletesen sima bőrönnyomát sem látta szőrszálaknak. – Sima – motyogta végül, és minden erejével megpróbált erre a

furcsaságra koncentrálni. – Természetesen, Belgarionom – mormolta a nő halkan. – A kí-

gyók szőrtelenek, és én a kígyók királynője vagyok. Garion lassan, vonakodva felemelte a fejét, és a hófehér vállon át-

bukó sötét fürtökre nézett. – Kivéve ezt. – A nő érzékelhető hiúsággal végigsimított hajtincse-

in. – Hogyan...? – Titok – nevetett Salmissra. – Egy nap talán megmutatom neked.

Szeretnéd? – Azt hiszem. – Mondd csak, Belgarion, te szépnek találsz engem?

– Azt hiszem. – Szerinted milyen idős vagyok? – Széttárta a karját, hogy ruhájá-nak vékony anyagán keresztül egész teste láthatóvá váljék.

– Nem tudom. Nálam idősebb, de nem túl öreg. A nő arcán pillanatnyi ingerültség suhant át. – Találgass! – utasította éles hangon a fiút. – Talán harminc – mondta tétován, zavartan Garion. – Harminc? – A királynő szinte sikoltott. Gyorsan odafordult a tü-

körhöz, és megnézte benne az arcát. – Te vak vagy, ostoba kölyök! – csattant fel még mindig a tükör felé fordulva – Ez nem egy har-mincéves nő arca! Huszonhárom vagy legfeljebb huszonöt!

– Ahogy gondolod – egyezett bele a fiú.



304 David Eddings

– Igen, huszonhárom. – Salmissra mintha magát győzködte vol-na. – Egyetlen nappal sem több.

– Pontosan – bólogatott Garion. – Gondolnád, hogy valójában csaknem hatvan vagyok? – kérdezte

a nő, és a tekintete hirtelen acélkeménnyé vált – Nem. Hatvanat sosem feltételeztem volna. – Kedves fiú vagy te, Garion – mondta Salmissra ellágyulva. Ujjai

visszatértek Garion arcához, simogattak, cirógattak. Meztelen vállá-nak és nyakának sápadt bőre alatt különös foltok jelentek meg, hal-vány, zöldes és lilás pettyek, melyek folyamatosan lüktettek és vál-toztak – először tisztán láthatóvá váltak, aztán újra elhalványultak.

Ajka ismét szétnyílt, légzése gyorsabbá vált. A foltok most már a ru-hán keresztül is látszottak, a színes pettyek mintha vonaglottak vol-na bőre alatt.

Maas közelebb kúszott, halott szemébe hirtelen élet költözött,ahogy imádattal nézett királynőjére. Pikkelyes bőrének mintázataoly mértékben hasonlított a királynő testét ellepő foltokra, hogyamikor felemelkedett, és Salmissra vállára helyezte a fejét, szinte le-hetetlen lett volna megmondani, hol húzódik a nő és a kígyó közöt-ti határvonal.

Ha Garion nem lett volna annyira tompa, biztosan irtózva hőkölhátra a látványtól. A színtelen szem és a foltos bőr teljesen hüllősze-rűvé tette a királynőt, nyíltan kéjsóvár kifejezése pedig ijesztő éh-ségről árulkodott. És mégis volt benne valami furcsán vonzó. A fiútehetetlenül tűrte, hogy maga alá gyűrje Salmissra sugárzó érzékisé-ge

– Gyere közelebb, Belgarionom! – búgta halkan a nő. – Nem fog-lak bántani. – Birtokló tekintettel nézett a fiúra.Az emelvény mellett álló Sadi megköszörülte a torkát. – Isteni királynőm – szólalt meg – , Taur Urgas követe szeretne

szót váltani veled. – Mármint Ctuchik követe – mondta Salmissra ingerülten, aztán

valami mintha eszébe jutott volna, és gonosz mosolyra húzódott azajka. Bőrén elhalványultak a foltok. – Küldd be a grolimot! – utasí-totta az eunuchot.

Sadi meghajolt és kivonult, majd néhány pillanat múlva visszatértegy murgosi ruhát viselő forradásos arcú férfi kíséretében.

– Köszöntsük Taur Urgas nagykövetét! – kántálta az eunuch. – Üdvözlet! – zúgta a kórus.




– Légy óvatos – figyelmeztette a hang Gariont. – Ót láttuk a kikö-tőben.

Garion jobban megnézte magának a murgosit, és igazat kellettadnia a hangnak.

– Üdv néked, Örökkévaló Salmissra – köszöntötte a királynőt kö-zömbösen a grolim, meghajolt előbb az uralkodó, majd a szobor fe-lé. – Taur Urgas, Cthol Murgos királya üdvözletét küldi Issa szelle-mének és szolgálólányának.

– És Ctuchiktól, a grolimok főpapjától nem kapok köszöntést? – kérdezte csillogó szemmel a királynő.

– Természetesen kapsz, de azt illő módon, szűkebb körben sze-

retném átadni. – És most Taur Urgas vagy Ctuchik ügyében látogattál el hozzám? – érdeklődött Salmissra, és megnézte magát a tükörben.

– Beszélhetünk négyszemközt, felség? – kérdezte a murgosi. – Hiszen négyszemközt vagyunk. – De... – a férfi a közelben térdelő eunuchokra nézett. – A szolgálóim. Egy nyissai királynő sosem lehet egyedül, ezt már

te is megtanulhattad volna. – És ő? – mutatott a követ Garionra. – Ő is szolga, csak egy kicsit másféle. A grolim megvonta a vállát.

– Ahogy kívánod. Akkor hát köszöntelek téged Ctuchik, a groli-mok főpapja és Torak beavatottja nevében is.

– És Issa szolgálólánya üdvözli a Rak Cthol-i Ctuchikot – felelte anő szertartásosan. – Mit kíván tőlem a grolimok főpapja?

– A fiút, felség – felelte kertelés nélkül a követ. – Melyik fiúról lenne szó? – Amelyiket elraboltad Polgarától, és amelyik most ott ül mellet-

ted.Salmissra gúnyosan felnevetett.

– Mondd meg Ctuchiknak, hogy rettenetesen sajnálom, de errőlsajnos szó sem lehet!

– Nem bölcs dolog ellentmondani Ctuchiknak – figyelmeztette akirálynőt a grolim.

– És még nagyobb balgaság követelőzni Salmissrának a saját palo-tájában – vágott vissza a nő. – Mit ajánl Ctuchik a fiúért?

– Örökös barátságát. – Miért lenne szüksége a kígyók királynőjének barátokra?



306 David Eddings

– Akkor aranyat – legyintett ingerülten a követ. – Ismerem az angarak vörös arany titkát. Nem szeretnék a rab-

szolgájává válni. Tartsd meg az aranyad, grolim! – Ha szabad ezt mondanom, veszélyes játékot űzöl felség –

mondta hűvösen a murgosi. – Polgarát már sikerült magad ellenfordítanod. Ugyanezt akarod elérni Ctuchiknál is?

– Nem félek Polgarától, sem Ctuchiktól! – A királynő bátorsága figyelemre méltó – jegyezte meg szárazon

a követ. – Kezdesz untatni. A feltételeim egyszerűek. Mondd meg

Ctuchiknak, hogy nálam van Torak ellensége, és meg is tartom ma-

gamnak, kivéve ha... – Elhallgatott. – Kivéve ha, felség? – Ha Ctuchik szól az érdekemben Toraknak, és létrejön köztünk

egy egyezség. – Miféle egyezség? – Házassági ajándékként Toraknak adom a fiút.A grolimnak torkán akadt a szó. – Ha Torak feleségül vesz, és halhatatlansággal ajándékoz meg,

felajánlom neki Belgariont. – Az egész világ tudja, hogy az angarokok sárkányistene mély

álomban pihen – tiltakozott a férfi. – De nem fog örökké aludni. Az angarakok papjai és Aloria va-

rázslói mindig megfeledkeznek róla, hogy az Örökkévaló Salmissraugyanolyan könnyedén olvas az égi jelekben, mint ők. Torak ébre-désének ideje nemsokára bekövetkezik. Mondd meg Ctuchiknak,

hogy azon a napon, amikor Torak feleségül vesz, megkapja tőlemBelgariont! Addig azonban a fiú nálam marad. – Átadom Ctuchiknak az üzeneted – felelte merev meghajlással,

ridegen a követ. – Elmehetsz – bocsátotta el a királynő egy könnyed kézmozdulat-

tal. – Szóval így állunk – mondta a hang Garion fejében a követ távo-

zása után. – Gondolhattam volna.Maas hirtelen felkapta a fejét; nyaka megvastagodott, szeme fel-

villant. – Vigyázz! – sziszegte. – A grolimra? – nevetett Salmissra. – Nincs félnivalóm tőle.




– Nem a grolimra. Rá! – Nyelvét Garionra öltötte. – Kezd ébredez-ni az elméje.

– Ugyan, ez képtelenség. – Lehet, de akkor is ébredezik. Szerintem a nyakában lógó fém-

dolog miatt. – Akkor vedd le a róla a medált – vetette oda Salmissra a kígyó-

nak.Maas leereszkedett a földre, és az ágyat megkerülve elindult Gari-

on felé. – Maradj nyugodtan! – súgta a belső hang. – Ne próbálj ellenáll-

ni!

Garion tompán figyelte, ahogy a hüllő közelebb kúszik. Maascsuklyáját kitárva felemelte a fejét, és nyelvével idegesen csapkodvaelőrehajolt. Orra megérintette a Garion nyakában lógó amulettet.

Amikor a kígyó feje hozzáért a medálhoz, az ékszerből kék szikracsapott elő. Garion érezte az ismerős bizsergést, de csak nagyonvisszafojtottan, egyetlen pontra fókuszálva. Maas visszahőkölt, de aszikra követte, kék ívet húzott az amulett és a hüllő feje között.Maas szeme összehúzódott, kitátott szájából és orrából füstcsík szi-várgott elő. Aztán a szikra eltűnt, és a halott kígyó teste görcsös vo-naglással terült el a fényesre csiszolt padlón.

– Maas! – sikoltotta Salmissra. Az eunuchok sietve húzódtak hátra a még mindig rángatózó hül-

lő közeléből. – Királynőm! – kiáltotta egy borotvált fejű szolga az ajtóból. – Itt a

világvége!

– Mit beszélsz? – Salmissra elszakította tekintetét a kígyó haláltu-sájáról. – Kihunyt a nap! Olyan sötét van, mint éjfélkor! A városban kitört

a pánik!



HUSZONKILENCEDIK FEJEZET

bejelentést követő zűrzavar közepette Gari-on mozdulatlanul ült a párnákon, Salmissra

trónja mellett. Azonban a belső hang közben fo-lyamatosan beszélt hozzá.

– Ne tégy semmit, és ne szólalj meg! – Azonnal hozzátok ide a csillagászaimat! – parancsolta Salmissra.

– Tudni akarom, miért nem értesítettek előre a napfogyatkozásról.

– Ez nem napfogyatkozás, királynőm – siránkozott éles hangon akopasz szolga, és lerogyott a földre, nem messze az utolsókat rángóMaastól. – A sötétség függönyként borult rá a városra. Olyan volt,mint egy hatalmas, mozgó fal. Nem kísérte sem szél, sem eső, semmennydörgés. Hang nélkül nyelte el a napot. – Zokogni kezdett. – Sosem látjuk többé a napvilágot!

– Fejezd be, ostoba! – förmedt rá a királynő. – Áll fel azonnal! Sa-di, vidd innen ezt a káráló vészmadarat, és nézd meg az eget! Aztán

gyere vissza, és jelents nekem! Tudni akarom, mi történik!Sadi megrázta magát, akár egy elázott kutya, és elszakította döb-

bent tekintetét Maas merev testéről. Talpra rángatta a magában mo-tyogó szolgát, és mindketten elhagyták a termet.

Salmissra ezután Garionhoz fordult.




– Hogy csináltad? – mutatott rá Maasra. – Nem tudom – felelte őszintén a fiú. Az elméje még mindig köd-

ben tévelygett, mindössze az az egy szeglete volt kristálytiszta, ahola belső hang lakozott.

– Vedd le az a amulettet! – parancsolt rá a nő. Garion vonakodva a medál felé nyúlt, de hirtelen megdermedt,

képtelen volt megtenni. Visszaejtette a kezét. – Nem tudom. – Vedd el tőle! – utasította Salmissra az egyik eunuchot. A férfi rá-

nézett a halott kígyóra, aztán Garionra. Megrázta a fejét, és rettegvehátrált el az emelvénytől.

– Tedd, amit mondtam! – csattant fel a királynő. Valahonnan a palotából hangos, hosszan visszhangzó reccsenéshallatszott. Aztán a fát kaparó karmok csikorgása, és egy ledőlő falrobaja. Majd az egyik hosszú folyosón valaki fájdalmasan felüvöl-tött.

Garion fejében a száraz jelenlét tapogatózva kiterjesztette érzéke-it.

– Végre – mondta jól kivehető megkönnyebbüléssel. – Mi történik odakint? – tombolt Salmissra. – Gyere velem – mondta a hang. – Szükségem van a segítségedre.

Garion megpróbált feltápászkodni a párnák közül. – Ne! Erre. – Garion elméjében különös megosztottság keletke-

zett. Tudat alatt akarta ezt a szétválást, és érezte, hogy felemelkedik a helyéről, miközben valójában meg sem mozdul. Már nem érezte atestét, a karját, a lábát, de mégis mozgott. Látta magát, ahogy bódul-

tan ül Salmissra párnái között. – Siess! – A hang most mintha nem belülről szólt volna, hanemvalahonnan oldalról. Egy formátlan, mégis ismerős, elmosódott ala-kot látott maga mellett.

A Garion elméjére rátelepedő köd szétoszlott, és hirtelen éberrévált.

– Ki vagy te? – kérdezte a mellette lebegő árnyat. – Most nincs időm elmagyarázni. Gyorsan, ide kell vezetnünk

őket, mielőtt Salmissra cselekedhetne! – Kiket? – Polgarát és Barakot. – Pol nénit? Hol van?



310 David Eddings

– Gyere! – sürgette a hang. Garion és a különös jelenlét elindul-tak a csukott ajtó felé. Olyan könnyedén suhantak át az akadályon,mintha anyagtalan ködből lett volna, és máris a folyosón találták magukat.

Végigrepültek a folyosón, de Garion nem érezte az arcába csapólevegőt, vagy hogy egyáltalán mozogna. Egy pillanattal később kiju-tottak a hatalmas terembe, ahová Issus első alkalommal hozta, ami-kor beléptek a palotába. Ott megálltak, és körbenéztek.

Polgara haragosan villogó szemmel, a feje fölött fényes lángko-szorúval vonult át a termen. Mellette lépkedett a hatalmas, bozon-tos medve, melyet Garion már máskor is látott. A vadállat arca Ba-

rak vonásait viselte, de nem volt benne semmi emberi. Aszörnyeteg szeméből tomboló őrület sugárzott, szájából kilátszot-tak éles fogai.

A kétségbeesett őrök hosszú lándzsákkal próbálták meg távol tar -tani maguktól az állatot, de az hatalmas mancsának egyetlen suhin-tásával félresöpörte a fegyvereket, és rávetette magát a katonákra.Erős ölelésében összeroppantotta, vagy éppen karmaival koncoltafel őket. A Pol és a medve mögötti utat megcsonkított testek és resz-kető húskupacok szegélyezték.

Az eddig a sarokban pihenő kígyók előkúsztak rejtekükből, deamint hozzáértek a varázslónőt körbevevő lángaurához, ugyan-olyan sorsra jutottak, mint Maas. Pol egy-egy szóval, illetve kézmoz-dulattal módszeresen robbantotta be az ajtókat. Az útjában álló vas-tag falakat olyan könnyedén rombolta le, mintha csak pókhálóbóllettek volna.

Barak félelmetes üvöltéssel csörtetett mellette, és mindent el- pusztított, ami az útjába került. Egy félelmében sikoltozó eunuchmegpróbált felmászni az egyik pillérre. A szörnyeteg felnyúlt, bele-vágta karmát a férfi hátába, és visszarántotta őt a földre. A sikolyok vércseppek és agyvelődarabok záporába fúltak, amikor a két mére-tes mancs hátborzongató reccsenéssel összezárult az eunuch fején.

– Polgara! – kiáltotta hangtalanul a Garion mellett lebegő jelen-lét. – Erre!

Pol feléjük fordult. – Kövess minket! Gyorsan!Garion és énjének másik, idegen fele elindult a folyosón, vissza

Salmissrához és a hátrahagyott, öntudatlan testhez. Mögöttük Pol




és a dühöngő Barak. A két szellemalak ismét áthaladt a vastag faaj-tón.

Salmissra meztelen testét időközben ismét ellepték a foltok, de avágy helyett most inkább a haragtól; a királynő a párnákon ülő ká- bult alak előtt tombolt.

– Azonnal válaszolj! – kiabálta. – Válaszolj nekem! – Ha visszatértünk, csak hagyj rám mindent! – mondta Garion-

nak az alaktalan árny. – Időt kell nyernünk. És visszatértek. Garion érezte, hogy megremeg a teste, és ismét

saját szemén keresztül látott mindent. A bódító köd már kezdett isvisszatérni.

– Tessék? – formálta a szót az ajka, bár nem igazán volt tudtábanannak, hogy mit beszél. – Azt kérdeztem, ez a te műved? – kérdezte dühösen Salmissra. – Mi az én művem? – A szavak mintha a saját hangján szóltak vol-

na, egy kicsit mégis mások voltak. – Minden. A sötétség. A palotám elleni támadás. – Dehogy. Hogyan lennék rá képes? Én csak egy egyszerű fiú va-

gyok. – Ne hazudj nekem, Belgarion! – ripakodott rá a királynő. – Tu-

dom jól, ki vagy. Tudom jól, mi vagy. Biztosan te voltál. Még magaBelgarath sem tudná kioltani a napot. Figyelmeztetlek, Belgarion,hogy amit ma megittál, az maga a halál. Az ereidben folyó méregezekben a pillanatokban is emészti a szervezeted.

– Miért tetted ezt velem? – Hogy magam mellett tartsalak. Szükséged van az újabb adagra,

különben meghalsz. Minden nap meg kell innod az italt, amelyetcsak tőlem kaphatsz meg, ha életben akarsz maradni. Az enyémvagy, Belgarion. Csak az enyém!

Az. ajtó túloldaláról kétségbeesett üvöltések hallatszottak. A kí-gyókirálynő meglepetten kapta fel a fejét, aztán a hatalmas szobor felé fordult, szertartásosan meghajolt, és bonyolult mozdulatokbakezdett a kezével. Halkan kántált hozzá valami különös ritmusú,sziszegő hangokkal teli nyelven, melyből Garion egy szót sem ér -tett.

A nehéz ajtó szilánkokra hasadva berobbant, és a bejáratban ottállt Pol néni; fehér tincse szinte lángolt, szeme haragosan izzott.Mögötte a medve morgott, fogairól még mindig csöpögött a vér,karmaihoz pedig alaktalan húscafatok tapadtak.



312 David Eddings

– Figyelmeztettelek, Salmissra – szólalt meg Pol halálosan csen-des hangon.

– Állj meg, ahol vagy, Polgara! – mennydörögte a kir álynő. Nemfordult meg, ujjaival tovább rajzolta a bonyolult mintázatokat a le-vegőbe. – A fiú haldoklik. Ha nekem támadsz, semmi sem menthetimeg az életét.

Pol megtorpant. – Mit tettél vele? – kérdezte fenyegetően. – Nézz rá! Athalt és kaldisst ivott. A tűz most is ott lobog az ere-

iben. Nemsokára szüksége lesz az újabb adagra. – Beszéd közbensem fejezte be a gesztikulálást, arca feszült koncentrációról árulko-

dott. Folytatta a sziszegő mormolást. – Ez igaz? – szólalt meg Pol néni hangja Garion fejében. – Úgy tűnik – felelte a száraz hang. – Megitattak vele mindenfé-

lét, és úgy látom, megváltozott tőle. Pol szeme elkerekedett. – Ki vagy te? – Mindig is itt voltam, Polgara. Nem tudtad? – Garion tudta? – Tudja, hogy itt vagyok, de hogy ez pontosan mit jelent, azt nem. – Ezt majd később megbeszéljük – döntött a nő. – Figyelj jól, a

következőt kell tenned. – Zavaros információtömeg öntötte el Gari-on agyát. – Megértetted?

– Természetesen. Megmutatom neki. – Te nem vagy rá képes? – Nem, Polgara. A hatalom az övé, nem az enyém. De ne aggódj,

nagyon jól megértjük egymást.Garion nagyon magányosnak érezte magát, miközben a két hanga fejében társalgott egymással.

– Garion – mondta neki a fejében lakó jelenlét – , azt szeretném,hogy gondolj a véredre.

– A véremre? – Egy pillanatra meg kell változtatnunk. – Miért? – Hogy kiégessük belőle a mérget. Koncentrálj erősen rá! Garion megtette. – Azt kell kívánnod, hogy ilyen legyen. – Egy sárgás kép villant fel Garion előtt. – Megértetted? – Igen.




– Akkor csináld. Most!Garion saját melléhez érintette ujjhegyeit, és minden akaraterejé-

vel a változásra koncentrált. Hirtelen úgy érezte, mintha a vérelángra kapott volna. Szíve hevesen dübörgött, egész testét ellepte averejték.

– Még egy kicsit – bátorította a hang. Garion haldokolt. Megváltoztatott vére lüktetve zúgott az ere-

iben, és a fiú vadul reszketett. Szíve úgy vert, akár egy nehéz kala- pács. Tekintete elhomályosult, és lassan dőlni kezdett előre.

– Most! – parancsolta a hang. – Változtasd vissza!És hirtelen véget ért. Garion szíve még egy darabig vadul dobo-

gott, de fokozatosan újra felvette a normál ritmusát. Végtelenül ki-merültnek érezte magát, de az elméjét borító köd eltűnt. – Kész van, Polgara – mondta a másik Garion. – Tedd, amit ten-

ned kell!Pol eddig gondterhelten nézte a fiú küzdelmét, de az arca most

szobormerevvé vált, és elindult az emelvény felé. – Salmissra, fordulj meg, és nézz rám!A királynő a feje fölé emelte a kezét, és az elsuttogott, sziszegő

szavak hangos kiáltásokká erősödtek. Magasan fent, a terem homá-lyában a szobor kinyitotta smaragdzöld tűzben égő szemét. Salmiss-ra koronájában világítani kezdett egy hasonló színű ékkő.

A szobor fülsüketítő recsegéssel megmozdult. A szilárd kő,amely ből kifaragták, megnyúlt, elhajlott és hullámzott, ahogy tettegy lépést előre, majd még egyet.

– Miért... hívtál? – dörgött a kérdés a merev kőajkakról. A hang

mindent elsöprő erővel dübörgött fel a kőmellkas mélyéről. – Védd meg szolgálólányod, hatalmas Issa! – kiáltotta Salmissra,és diadalmasan fordult Pol felé. – Ez a gonosz varázslónő betört bi-rodalmamba, hogy végezzen velem. Hatalma oly nagy, hogy semmisem állhat ellen neki. Választott menyasszonyod a védelmed alá he-lyezi magát.

– Ki az, ki meg meri szentségteleníteni templomomat? – kérdeztea szobor. – Ki merészel kezet emelni választott jegyesemre? – A sma-ragd szempárban rettentő harag égett.

Pol egyedül állt a terem közepén, a fényes padlólapokon, és bát-ran szembenézett a föléje tornyosuló alakkal. A félelemnek szikrájasem látszott rajta.



314 David Eddings

– Túl messzire mentél, Salmissra – mondta. – Ez még számodra istiltott.

– Tiltott? – nevetett fel rosszindulatúan a királynő. – Mit jelent ne-kem a te tiltásod? Menekülj, vagy nézz szembe az isteni Issa haragjá-val! Ha akarsz, küzdj meg egy istennel!

– Ha szükséges... – Pol kihúzta magát, és egyetlen szót mormolt.Garion fejében minden eddiginél hangosabb morajlás támadt, és anő váratlanul nőni kezdett. Egyre nagyobb lett, úgy növekedett ésterebélyesedett, akár egy fa, majd a döbbent Garion szeme előttvált óriássá. Néhány másodpercen belül ugyanakkora lett, mint avele szemben álló kőszobor.

– Polgara? – Az isten hangjába mintha némi zavar vegyült volna. – Mit jelentsen ez? – A Prófécia beteljesítése miatt vagyok itt, Issa nagyúr – felelte a

nő. – Szolgálólányod elárult téged és testvéreidet. – Az nem lehet, hiszen ő az én kiválasztottam. Az ő arca a szerel-

mem arca. – Az arc ugyanaz, de ez már nem ugyanaz a Salmissra, akit te sze-

rettél. Mióta kedvesed meghalt, száz másik Salmissra szolgált tégedtemplomodban.

– Meghalt? – kérdezte hitetlenkedve Issa. – Hazudik! – sikoltotta a királynő. – Én vagyok a szerelmed,

uram. Ne hagyd, hogy hazugságaival ellenem fordítson! Végezz ve-le!

– A Prófécia által megjövendölt nap közeleg – folytatta Pol. – Gyü-mölcse a fiú, aki Salmissra lába előtt ül. Vissza kell térnie hozzám,

különben a Prófécia sosem teljesedik be. – Ilyen hamar eljött az idő? – kérdezte Issa. – Nem hamar, nagyon is sokára, nagyuram. Álmod évezredeken

át tartott. – Hazugság! Minden szava hazugság! – kiabálta elkeseredetten

Salmissra, és odakúszott a kőisten hatalmas lábához. – Ki kell derítenem az igazságot – mondta lassan, megfontoltan

Issa. – Hosszú ideig és mélyen aludtam, és váratlanul ért az ébre-dés.

– Pusztítsd el őt, ó, uram! – könyörgött Salmissra. – Hazugságaimegszentségtelenítik és eltorzítják szent jelenléted.

– Ki fogom deríteni az igazságot, Salmissra.




Garion egy pillanatra könnyű érintést érzett az elméjében. Valamivégigsimított rajta, valami olyan hatalmas és meghatározhatatlan je-lenlét, aminek már a puszta terjedelmétől is összerezzent. Aztán azérzés eltűnt, ugyanolyan hirtelen, mint ahogy érkezett.

– Ahhh... – hallott egy halk sóhajt a padló felől. Maas, a halott kí-gyó megmoccant. – Ahhh... hagyjatok aludni! – sziszegte.

– Arra is sor kerül – nyugtatta meg Issa. – Mi volt a neved? – Maasnak hívtak – felelte a kígyó. – Az Örökkévaló Salmissra tár-

sa és tanácsadója voltam. Küldj vissza, nagyuram! Nem akarok újraélni.

– Ő az én drága Salmissrám? – kérdezte az isten.

– Az örököse. A te papnőd több ezer éve halott. Az új Salmissrátmindig a hasonlóság alapján választják ki. – Ah – sóhajtotta fájdalmas hangon Issa. – És mi okból rabolta el

ez a nő Belgariont Polgarától? – Szövetséget akart kötni Torakkal. Azt tervezte, hogy átadja a fiút

az Átkozottnak, cserébe a halhatatlanságért, melyet Torak ölelése biztosítana számára.

– Az ölelése? A papnőm behódolna őrült testvérem gonosz ölelé-sének?

– Önszántából, uram – sziszegte Maas. – Természetéből adódóanfolyamatosan az emberek, istenek vagy szörnyetegek ölelését kere-si.

Issa kőarcán undor suhant át. – Ez mindig így volt? – kérdezte. – Mindig, uram. Az ital, mely papnődet fiatalon és egészségesen

tartja, kielégíthetetlen vágyat gyújt benne, és ez a tűz csak a halálá-val alszik el. Hagyj menni, uram! Kínoz a fájdalom. – Aludj, Maas! – suttogta szomorúan Issa. – Vidd magaddal köszö-

netemet a csendes halálba. – Ahhh... – Maas egy újabb sóhaj után mozdulatlanná vált. – Én is visszatérek álmomba – jelentette ki Issa. – Nem maradha-

tok tovább, különben jelenlétemmel felébreszteném Torakot, és az-zal újabb háborút hoznék a világra. – A hatalmas szobor visszalépetta helyére; az egymáshoz dörzsölődő kőtömbök csikorgása betöltötte a termet. – Polgara, a te belátásodra bízom, hogy mit teszelezzel a nővel. Csak arra kérlek, a szerelmem iránti tiszteletbőlkíméld meg életét.

– Úgy lesz, Issa nagyúr – hajolt meg Pol.



316 David Eddings

– És üdvözöld a nevemben Aldur testvéremet. – A hang fokozato-san elhalkult.

– Aludj, uram! – suttogta Pol. – Álmod talán elmossa gyászodat. – Nem! – sikoltotta Salmissra, de a zöld fény már kihunyt a szo-

bor szemében, és koronájának ékköve is elsötétült. – Elérkezett az idő, Salmissra – jelentette be Pol fenyegető han-

gon. – Ne ölj meg, Polgara! – rimánkodott térdre rogyva a királynő. –

Kérlek, ne ölj meg! – Nem akarlak megölni. Megígértem Issának, hogy megkímélem

az életed.

– Én viszont nem tettem ilyen ígéretet – szólalt meg Barak az ajtó- ból. Garion cherek barátjára pillantott, aki most eltörpülni látszottPolgara méretei mellett. A medve már eltűnt, helyén a vörös szakál-lú óriás állt karddal a kezében.

– Ne, Barak! Majd én megoldom Salmissra problémáját, egyszer és mindenkorra. – Pol visszafordult a reszkető királynőhöz. – Élnifogsz, Salmissra. Nagyon hosszú ideig fogsz élni, az is lehet, hogyörökké.

A királynő szemében hitetlenkedő remény gyúlt. Lassan talpraállt, és felnézett a fölé magasodó alakra.

– Örökké? – kérdezte. – De ehhez meg kell, hogy változtassalak. A méreg, melyet azért

iszol, hogy fiatal és szép maradj, lassan megöl. A nyomai már mostkezdenek látszani az arcodon.

A királynő az arcához kapott, és gyorsan belenézett a tükörbe.

– Kezdesz fonnyadni, Salmissra. Nemsokára öreg és csúf leszel. A benned lángoló vágy hamarosan kiég, és meghalsz. Túlságosan for-ró a véred, ez az igazi problémád.

– De hogyan... – hebegte a kígyóúrnő. – Egy apró kis változtatással – felelte Pol. – Csak egy kis változás,

és örökké élhetsz. – Garion érezte, hogy nagynénje az akaratávalgyűjteni kezdi maga köré a mágikus energiát. – Örökkévalóvá tesz-lek, Salmissra. – Felemelte a kezét, és egyetlen szót mondott csen-gő hangon, de annak az egy szónak a nyers ereje úgy megrázta Ga-riont, mint szélvihar a falevelet.

Először semmi nem történt. Salmissra mozdulatlanul állt, mezte-len sápadtsága szinte világított az átlátszó ruhán keresztül. Aztán új-ra megjelentek rajta a foltok, és combjai szorosan összezáródtak.




Arca változni kezdett, megnyúlt, hegyesebbé vált. Ajka eltűnt, szájakiszélesedett, és sarkai merev hüllővigyorba húzódtak.

Garion rémülten figyelte, képtelen volt elszakítani tekintetét a ki-rálynőről, akinek ruhája lecsúszott a testéről, ahogy a válla eltűnt,és karja beleolvadt az oldalába. Teste megnyúlt, összeforrt lábaihurkokba tekeredtek. Dús haja elszáradt, kihullott, arcáról pedig azutolsó emberi vonások is eltűntek. Arany koronája azonban tovább-ra is szilárdan ült a fején. Villás nyelvét nyújtogatva tekeredettössze. A nyakán lévő csuklya szétterült, ahogy lapos, halott pillantá-sával Polra nézett, aki a királynő átalakulása közben visszanyerteeredeti méretét.

– Foglald el a trónod, Salmissra! – mondta a varázslónő. A királynő feje mozdulatlan maradt, de testének gyűrűi felkúsz-tak a párnás ágyra; az egymáshoz dörzsölődő pikkelyek száraz, re-szelős hangot adtak.

Pol Sadihoz, az eunuchhoz fordult. – Lássátok Issa szolgálólányát, a kígyóemberek királynőjét, kinek

uralkodása az idők végezetéig fog tartani, mert most már valóbanhalhatatlanná vált, s mindörökké ő fogja kormányozni Nyissát!

A sápadt arccal, kidülledt szemmel figyelő Saditól csak egy nye-lésre és egy bólintásra futott.

– Magatokra hagylak titeket a királynőtökkel. Jobban szeretnék békével távozni, de így vagy úgy, a fiú és én elhagyjuk ezt a helyet.

– Azonnal intézkedem – mondta sietve Sadi. – Senki nem fog azutatokba állni.

– Bölcs döntés – dünnyögte Barak.

– Hódolat Nyissa kígyókirálynőjének! – jelentette be az egyik vö-rös köpenyes eunuch reszkető hangon, és térdre ereszkedett azemelvény előtt.

– Hódolat neki! – kántálták engedelmesen a többiek, szinténtérdre borulva.

– Dicsősége megmutatkozott előttünk. – Szolgáljuk őt hódolattal. Garion követte Polt a darabokra tört ajtóhoz, de útközben egy-

szer még hátranézett. Salmissra a trónján feküdt gondosan összete-keredve, és kitárt csuklyával nézegette magát a tükörben. Arany ko-ronája nem esett le a fejéről, és rezzenéstelen kígyótekintetévelsaját magát méregette. A kifejezéstelen hüllőarcról lehetetlen lettvolna leolvasni a gondolatait.



HARMINCADIK

FEJEZET

palota folyosói és boltíves csarnokai üresentátongtak, amikor Pol kivezette őket a trónte-

remből, ahol az eunuchok térdelve hódoltak kí-gyókirálynőjüknek. Barak karddal a kezében, komoran lépdelt végiga pusztításon, melyet befelé jövet hagyott maga mögött. Az óriás arcasápadt volt, és gyakran el kellett kapnia a tekintetét az útjukat szegé-lyező, szörnyűségesen megcsonkított tetemekről.

Amikor kiértek a szabad ég alá, Sthiss Torban nagyobb sötétséguralkodott, mint éjszaka, és az utcákat megtöltötte a rettegve siránko-zó hisztérikus tömeg. Barak állt az élre, egyik kezében a kardjával,másikban a palota folyosójának faláról leakasztott fáklyával. Még a pá-nikba esett nyissaiak is utat engedtek neki.

– Mi ez, Polgara? – mordult hátra a válla felett, és meglengette a fák-lyát, mintha azzal akarná elűzni a sötétséget. – Valami varázslat?

– Nem, ennek semmi köze a mágiához.

Apró, szürkés szemcsék kavarogtak a fáklyafényben. – Hó? – kérdezte a cherek meglepetten. – Nem. Hamu. – Mi ég?




– Egy hegy – felelte a nő. – Siessünk vissza a hajóhoz! A tömeg mostmindennél nagyobb veszélyt jelent. – Világos köpenyét Garion vállá-ra borította, és egy utcára mutatott, ahol néhány fáklya pislákolt. – Ar-ra.

A hamueső egyre sűrűbbé vált. Mintha piszkos, szürke liszt hullottvolna az égből, és a levegőben kénes bűz terjengett. Mire elérték amólókat, már kezdett világosodni. A hamu folyamatosan hullott, el-tömte a kockakövek közötti réseket, és összegyűlt a házak ablaka-iban. Hiába szűnt meg azonban a teljes sötétség, a sűrű hamufüg-göny miatt még így sem lehetett három-négy méternél messzebbrelátni.

A mólókon teljes zűrzavar uralkodott. Sikoltozó, kiabáló nyissaiak tömegei próbáltak feljutni a hajókra, hogy megmeneküljenek a ful-lasztó hamu elől, amely halálos csendben hullott a párás égből. Né-melyek a félelemtől megőrülve a vízbe vetették magukat, és ott lelték halálukat.

– Ezen a tömegen nem fogunk átjutni, Polgara – állapította meg Ba-rak. – Várjatok itt egy percet! – Visszadugta a hüvelyébe a kardot, fel-ugrott, és magkapaszkodott egy alacsony háztető peremében. Fel-húzta magát, és odafentről körülnézett.

– Hojj, Greldik! – Bömbölése még a tömeg zaját is túlharsogta. – Barak! – kiáltott vissza Greldik. – Merre vagy? – A móló mellett, egy háztetőn. Nem tudunk átjutni a tömegen. – Maradj ott, kimegyünk érted! Néhány másodperc múlva nehéz léptek dübörgése hallatszott a

móló felől, valamint tompa puffanások zaja, melyeket fájdalmas kiál-

tások kísértek. Aztán Greldik, Mandorallen és féltucatnyi megter-mett, bunkósbotokkal felfegyverzett tengerész vált ki a hamufüg-gönyből. Brutális hatékonysággal tisztították meg az utat maguk előtt.

– Eltévedtetek? – kiáltott fel Greldik Baraknak.Az óriás leugrott a tetőről. – Meg kellett állnunk a palotánál – felelte tömören. – Aggódtunk a biztonságáért, hölgyem – mondta Mandorallen Pol-

nak, miközben ellökött egy rémült nyissait az útból. – Durnik már órákkal ezelőtt visszatért.

– Feltartottak. Kapitány, fel tud minket juttatni a hajójára?Greldik ádáz vigyorral válaszolt.



320 David Eddings

– Akkor induljunk! – sürgette a nő. – Amint felérünk, jó lenne ki-evezni a folyó közepére, és ott lehor gonyozni. A hamueső egy időután eláll, de az emberek addig pánikban lesznek. Apámról és Se-lyemről még mindig nem érkezett hír?

– Nem, hölgyem. – Mégis, mit művelhet? – Pol ingerült kérdése igazából senkihez

sem szólt.Mandorallen előhúzta a kardját, és lassítás vagy irányváltoztatás

nélkül, nyílegyenesen megindult a tömeg felé. A nyissaiak egymássarkára taposva próbáltak kitérni az útjából.

A móló szélén tolongó tömeg Greldik hajója mellett még sűrűbb

volt; Durnik, Hettar és a matrózok felsorakoztak a korlát mellett, éshosszú csáklyákkal tartották távol az embereket. – Toljátok ki a pallót! – kiáltotta át Greldik. – Nemes kapitány! – Egy borotvált fejű, reszkető nyissai ragadta

meg Greldik prémes mellényének szegélyét. – Száz aranyat adok, hafelengedsz a hajódra.

A kapitány undorodva lökte el magától a nyissait. – Ezer aranyat! – A kopasz most Greldik karját fogta meg, másik ke-

zében egy tömött erszényt lóbált. – Szabadítsatok meg ettől a féregtől! – mordult hátra a cherek.Az egyik matróz közömbösen leütötte a kopaszt, és elvette tőle az

erszényt. Kiöntötte belőle az érméket a tenyerébe. – Három ezüst – horkantotta bosszúsan – , a többi réz. – Megfor-

dult, és oldalba rúgta az eszméletlen férfit.Egyesével szálltak fel a hajóra, miközben Barak és Mandorallen ko-

moly testi sértések kilátásba helyezésével tartotta vissza a tömeget. – Vágjátok el a köteleket! – adta ki a parancsot Greldik, amikor mindannyian a fedélzeten voltak.

A matrózok engedelmeskedtek, és a mólón tolongó nyissaiakbólcsalódott üvöltés szakadt ki. A lassú áramlat magával ragadta a hajót,elkeseredett és dühös kiáltások szálltak utánuk a levegőben.

– Garion, nem akarsz lemenni, és valami normális ruhát venni ma-gadra? – nézett végig a fiún Pol. – És mosd le az arcodról azt a vissza-taszító pirosítót! Aztán gyere vissza, beszélni szeretnék veled!

Garion el is felejtette, mennyire hiányos az öltözéke. Szégyenkezvesietett le a fedélközbe. Mire zubbonyban és nadrágban visszaért, ész-revehetően világosabb lett, bár a hamu még mindig szitált a mozdu-latlan levegőben; mindent vékony, szürkésfehér réteg borított. A fo-




lyó közepén megálltak, és Greldik matrózai ledobták a horgonyt. Ahajó puhán ringatózott a lassú áramlatban.

– Itt vagyok – szólt neki Pol. A nő az orr mellett állt, és a szürke kö-döt bámulta. Garion tétován lépett oda hozzá, a palotában átélt él-ményekből még mindig nem tért teljesen magához.

– Ülj le, kedvesem! – mondta a nagynénje. – Meg kell beszélnemveled valamit.

– Igenis. – Engedelmesen letelepedett az egyik padra. – Garion. – Pol megfordult, és ránézett. – Történt valami, amíg Sal-

missra palotájában voltál? – Mire gondolsz?

– Pontosan tudod, mire gondolok – felelte élesen a nő. – Ne hozzzavarba mindkettőnket azzal, hogy rákényszerítesz engem bizonyoskérdések feltevésére! Tehát?

– Ó, szóval arról van szó! – Garion elvörösödött. – Nem, semmiolyasmi nem történt. – Némi sajnálkozással gondolt vissza a királynőérett bujaságára.

– Helyes. Többek között ettől féltem a legjobban. Most még nemengedheted meg magadnak, hogy ilyesmibe keveredj. A te helyzeted- ben ez nagyon furcsa állapotot eredményezne.

– Nem igazán értem, miről beszélsz. – Rendelkezel bizonyos képességekkel. És ha ezeknek a képessé-

geknek a teljes kifejlődése előtt tapasztalatokat szerzel azon a másik téren, az beláthatatlan következményekkel járhat. Jobb, ha most mégnem kevered a dolgokat.

– Talán az lett volna a jobb, ha történik valami – tört ki Garion. –

Akkor talán nem tudtam volna többé ártani az embereknek. – Kétlem – csóválta a fejét Pol. – A hatalmad túl nagy ahhoz, hogyilyen egyszerűen semlegesíteni lehessen. Emlékszel még, miről be-széltünk azon a napon, amikor elhagytuk Tolnedrát? Tudod, a taní-tásról...

– Nekem nincs szükségem tanításra – felelte mogorván a fiú. – De igen, mégpedig most azonnal. A te erőd elképesztő, sokkal

nagyobb, mint bárkié, akivel eddig találkoztam, és egy része annyira bonyolult, hogy még nekem sem sikerült kiismernem. El kell kezde-ned a tanulást, mielőtt valami jóvátehetetlen történik. Nem tudszuralkodni magadon, Garion. Ha valóban komolyan gondolod, hogynem akarsz ártani az embereknek, akkor mindenképpen meg kell ta-nulnod, hogyan kerüld el a véletlen baleseteket.



322 David Eddings

– De én nem akarok varázsló lenni! – makacskodott Garion. – Csak meg akarok szabadulni ettől az erőtől! Tudsz nekem e bben segíteni?

– Nem – rázta meg a fejét Pol. – És akkor sem segítenék, ha tudnék.Ezt nem utasíthatod el magadtól, Garion. A részedet képezi.

– Tehát akkor szörnyeteg válik belőlem? – kérdezte Garion keserű-en. – Akármerre járok, élve fogom elégetni az embereket, vagy kígyó-vá és békává változtatom őket? Talán egy nap majd annyira hozzászo-kom, hogy többé már nem is fog zavarni. Örökké fogok élni, akárcsak te és nagyapa, de nem leszek többé ember. Akkor inkább a halál!

– Te sem tudod meggyőzni? – A nő hang ja a fejében most közvetle-nül az idegen jelenléthez szólt.

– Most biztosan nem, Polgara – felelte a száraz hang. – Túlságosanel van merülve az önsajnálatban. – Meg kell tanulnia kordában tartani az erejét. – Majd én megóvom attól, hogy hibát kövessen el – ígérte a hang.

– Azt hiszem, nem sok mindent tehetünk, amíg Belgarath visszanem tér. A fiú lelkiismereti válságban van, és ezzel nem tudunk mit kezdeni, saját magának kell megoldást találnia.

– Nem szeretem látni, ahogy szenved. – Túlságosan lágyszívű vagy, Polgara. A fiú erős, egy kis szenvedés

nem fog neki megártani. – Lennétek szívesek nem úgy beszélni rólam, mintha itt sem len-

nék? – szólt közbe dühösen Garion.Durnik vágott át hozzájuk a fedélzeten. – Pol úrnő, gyorsan ide! Barak meg akarja ölni magát. – Hogy mit akar?

– Valami átkot emleget. Azt mondja, beledől a saját pengéjébe. – Az ostoba! Hol van? – Hátul, a taton. Elővette a kardját, és senkit nem enged a közelé-

be. – Gyere velem! – Pol megindult a hajó hátuljába, Garionnal és Dur-

nikkal szorosan a nyomában. – Mindannyian átéltük már a harci őrületet – próbálta Mandorallen

nyugtatni a cherek óriást, amikor odaértek. – Az ember erre perszenem büszke, de nem is lehet ok ily mély elkeseredettségre.

Barak nem felelt, csak rémülettel teli tekintettel állt a taton, és ha-talmas kardját lassan, széles ívben mozgatva sakkban tartotta a köze-lebb merészkedőket.




Pol utat vágott magának az összegyűlt matrózok között, és egyene-sen elindult feléje.

– Ne próbálj megállítani, Polgara!A nő nyugodt mozdulattal előrenyújtotta a kezét, és ujjával meg-

érintette a kard hegyét. – Egy kicsit tompa – mondta aggódva. – Miért nem kéred meg Dur-

nikot, hogy élesítse meg? Úgy sokkal simábban hatol be a bordáid kö-zé, amikor beledőlsz.

Barak meghökkent. – Megtettél minden szükséges előkészületet? – kérdezte Pol. – Miféle előkészületet?

– A holttestedre vonatkozóan. Komolyan, Barak, ennél azért sokkalgondosabbnak hittelek. Egy tisztességes ember nem terheli még ez-zel a feladattal is a barátait. – Egy pillanatra eltöprengett. – Gondo-lom, az elégetés lenne a legésszerűbb, de Nyissa erdeiben nagyonnedves a fa. Talán egy hétig vagy még tovább is füstölögnél. Azt hi-szem, végül egyszerűen belehajítunk a folyóba. A piócák és a folyamirákok egy nap alatt megtisztítják a csontjaidat.

Barak arcára sértett kifejezés telepedett. – Szeretnéd, hogy a kardod és a pajzsod visszajuttassuk a fiadnak? – Nincs fiam – vakkantotta mogorván a cherek. Nyilvánvalóan nem

készült fel Polgara kegyetlen gyakorlatiasságára. – Ó, nem mondtam volna? Milyen feledékeny vagyok! – Miről beszélsz? – Ne is törődj vele! – legyintett a nő. – Most már semmi jelentősé-

ge. Egyszerűen csak beledőlsz a kardodba, vagy inkább a hegyét a

melledhez szorítva nekirohansz az árbocnak? Mindkét módszer elégmegbízható. – A matrózokhoz fordult. – Félreállnátok az útból, hogyTrellheim grófja akadálytalanul eljuthasson az árbocig?

A tengerészek döbbenten néztek rá. – Mit akartál mondani a fiúval kapcsolatban? – Barak leeresztette a

kardját. – Csak felizgatnálak vele – felelte a nő. – Ha elmondanám, minden

bizonnyal csak megzavarnálak abban, amire készülsz. Igazán nemszeretnénk, ha még hetekig morfondíroznál és siránkoznál egy egy-szerű öngyilkosságon. Tudod, az ilyesmi nagyon lehangoló tud lenni.

– Tudni akarom, miről beszéltél! – Nos, jól van – adta meg magát sóhajtva a nő. – A feleséged, Merel

állapotos. Gondolom, a legutóbbi Val Alorn-i látogatásunk alkalmával



324 David Eddings

történt a dolog. Jelen pillanatban úgy néz ki, mint egy telihold, és azéleterős kölyköd az állandó rugdosásával megkeseríti az életét.

– Egy fiú? – Barak szeme elkerekedett. – Egy kicsit jobban is figyelhetnél – méltatlankodott Pol. – Soha

nem viszed semmire, ha állandóan zárva tartod a füled. – Egy fiú? – ismételte az óriás, és kardja kicsúszott elgyengülő ujjai

közül. – Most elejtetted – dorgálta meg a nő. – Vedd fel azonnal, és fejezd

be, amit elkezdtél! Nem illő egy egész napig húzni az öngyilkosságot. – Nem ölöm meg magam – nézett rá felháborodottan az óriás. – Nem?

– Persze hogy nem! – csattant fel Barak, és ekkor meglátta a Pol szá- ja sarkában bujkáló mosolyt. Szégyenlősen hajtotta le a fejét. – Te nagy bolond – mondta neki Polgara. Mindkét kezével megra-

gadta Barak szakállát, gyengéden lehúzta magához az óriás fejét, éshangos csókot nyomott a hamulepte arcra.

Greldik elnevette magát, Mandorallen pedig előrelépett, és meg-ölelte a chereket.

– Szívem veled örvend, barátom. – Hozzatok fel egy hordót! – kiáltott Greldik a matrózainak Barak

hátát lapogatva. – A dicső Cherek világos sörével köszöntsük Trell-heim trónörökösét!

– Azt hiszem, mostantól már minden megy a maga lármás útján – mondta halkan Pol Garionnak. – Gyere velem! – Azzal visszaindult ahajó orrába.

– Vissza fog változni valaha? – kérdezte Garion, amikor ismét egye-

dül voltak. – Tessék? – A királynő. Vissza fog változni? – Egy idő után már nem is fogja akarni – felelte Pol. – Az alak, me-

lyet magunkra veszünk, bizonyos idő elteltével uralni kezdi a gondo-latainkat is. Ahogy telnek az évek, egyre inkább kígyóvá változik, ésegyre kevesebb marad belőle a nőből.

Garion hátán végigfutott a hideg. – Emberségesebb lett volna inkább megölni. – Megígértem Issa nagyúrnak, hogy életben hagyom. – Az a szobor valóban az isten volt? – A szelleme. – Pol kinézett a ritkuló hamuesőbe. – Salmissra meg-

idézte a szoborba Issa szellemét, amely így egy időre valóban az isten-




né vált. Ezt nagyon bonyolult elmagyarázni. – Hirtelen elkomoro-dott, a gondolataiba mélyedt. – Vajon hol lehet?

– Ki? – Apám. Már napokkal ezelőtt meg kellett volna érkeznie. Egy darabig néma csendben álltak egymás mellett, és a folyó zava-

ros vizét bámulták. Pol végül hátat fordított a korlátnak, és undorod-va leverte a hamut köpenye válláról. Ujjai alól szürke felhők csaptak fel.

– Lemegyek – mondta ingerült grimasszal. – Túl sok a mocsok ittfenn.

– Azt hittem, beszélni akarsz velem.

– Nem hiszem, hogy figyelnél rám. Még várhat egy darabig. – Elin-dult, de egy lépés után megtorpant. – Ó, és Garion... – Igen? – Én a helyedben nem innék a matrózok söréből. Azok után, amit a

palotában beléd töltöttek, valószínűleg nagyon rosszul lennél tőle. – Rendben – egyezett bele a fiú némiképp vonakodva. – Természetesen csak tőled függ, de gondoltam jobb, ha tudod. –

Azzal ismét megfordult, és eltűnt a fedélközbe vezető lépcsőn. Garionban többféle érzés kavargott. Eseményekben gazdag nap

állt mögötte, és az elméjét képek kusza kavalkádja töltötte be. – Maradj csendben! – üzente neki a száraz hang. – Tessék? – Mintha hallanék valamit. Figyelj! – Mire figyeljek? – Most! Nem hallod?

Nagyon messziről és tompán Garion elfojtott dobbanásokat hal-lott. – Mi ez?A hang nem felelt, de a Garion nyakában lógó amulett a dobbaná-

sok ütemére lüktetett.A háta mögül apró lábak futó lépteit hallotta. – Garion! – Amikor megfordult, hirtelen Ce'Nedra ölelésében talál-

ta magát. – Annyira aggódtam miattad! Hol voltál? – Elraboltak a fedélzetről. – Megpróbált kibontakozni a lány kar-

jából. – A palotába hurcoltak. – De izgalmas! Találkoztál a királynővel? Garion bólintott, és megborzongott, amikor eszébe jutott a trónon

heverő, magát a tükörben nézegető kígyó.



326 David Eddings

– Mi baj van? – kérdezte aggódva a hercegnő. – Sok minden történt... és a legtöbbre nem szívesen emlékszem

vissza. – Valahol a háttérben még mindig hallotta a dobbanásokat. – Azt akarod mondani, hogy megkínoztak? – kérdezte elkerekedett

szemmel Ce'Nedra. – Nem, semmi ilyesmi nem történt. – Hát akkor? Tessék elmondani!Garion tudta, hogy addig nem lesz nyugodalma, amíg el nem

mondja, ezért belekezdett a történetbe, és a lehető legrészletesebbenelmesélt mindent. A dobbanások közben egyre hangosabbak lettek,és a jobb tenyere viszketni kezdett. Szórakozottan megvakarta.

– Ez borzasztó! – szörnyülködött Ce'Nedra. – Nem féltél? – Nem igazán – felelte a fiú a tenyerét dörzsölve. – Megitattak ve-lem valamit, amitől teljesen eltompultam, és alig tudtam arról, mitörténik körülöttem.

– És valóban megölted Maast? Csak így? – A lány csettintett az ujjá-val.

– Nem egészen így történt – próbálta elmagyarázni Garion. – Ennélazért egy kicsit többről van szó.

– Én tudtam, hogy varázsló vagy – jelentette ki Ce'Nedra. – Már azon a napon megmondtam neked, amikor a tónál voltunk, emlék-szel?

– De én nem akarok az lenni! Soha nem is akartam! – Én sem kértem, hogy hercegnő lehessek. – Az nem ugyanaz. Egy királyt vagy hercegnőt a származása határoz

meg, egy varázslót viszont az, amit tesz.

– Nem látom a különbséget – hajtogatta makacsul a lány. – Én véghez tudok vinni bizonyos dolgokat... borzalmas dolgokat. – És? – kérdezte Ce'Nedra idegesítő értetlenséggel. – Erre én is ké-

pes vagyok, vagy legalábbis Tol Honeth-ben képes voltam. Egyetlenszavammal kínpadra vagy a bakó elé küldhettem volna bármelyik szolgát. Persze soha nem tettem ilyet, de megtehettem volna. A hata-lom az hatalom, Garion. A végeredmény ugyanaz. Ha nem akarsz,nem kell ártanod az embereknek.

– Néha mégis megtörténik, és én ezt nem akarom. – A dobolásmost már egészen hangossá vált, szinte olyan volt, mint egy tompa,lüktető fejfájás.

– Akkor meg kell tanulnod irányítani. – Most úgy beszélsz, mint Pol néni.




– Ő csak segíteni próbál neked. Megpróbál rávenni arra, amitelőbb vagy utóbb mindenképpen meg kell tenned. Hány embertakarsz még elégetni, mielőtt végül hajlandó leszel elfogadni, amitmond?

– Ezt nem kellett volna mondanod. – Gariont mélyen megrendítet-ték a lány szavai.

– De igenis kellett. Szerencsésnek mondhatod magad, hogy nemén vagyok a nagynénéd. Én biztosan nem viselném olyan türelmesenaz ostobaságodat, mint Polgara úrnő.

– Te ezt nem értheted – motyogta szerencsétlenül Garion. – Sokkal jobban megértem, mint gondolnád, Garion. Elmondjam,

mi a te bajod? Hogy nem akarsz felnőni. Örökké kölyök szeretnél ma-radni. De ez nem lehetséges, erre senki sem képes. Nem számít,mekkora hatalommal rendelkezel, és hogy császár vagy-e, vagy va-rázsló, az évek múlását nem tudod megállítani. Én erre már régen rá- jöttem, de ezek szerint ennyivel okosabb vagyok nálad. – Azzal to-vábbi szó vagy magyarázat nélkül lábujjhegyre emelkedett, ésmegcsókolta a fiút.

Garion szokás szerint elpirult, és szégyenkezve hajtotta le a fejét. – Mondd csak – kérdezte Ce'Nedra tunikája ujjával játszadozva – ,

Salmissra királynő valójában olyan gyönyörű, mint ahogy mondják? – A legszebb nő, akit valaha láttam – felelte Garion gondolkodás

nélkül.A hercegnő élesen felszisszent. – Gyűlöllek! – kiáltotta, és szipogva elrohant, hogy megkeresse Pol-

garát.

Garion zavarodottan bámult utána. Aztán megfordult, és továbbnézte a folyót és a kavargó hamuesőt. Tenyere most már elviselhetet-lenül viszketett, másik kezének körmeit belevájva próbálta megszün-tetni a kellemetlen érzést.

– Úgy csak rosszabb lesz – szólalt meg a hang. – De viszket. Nem bírom ki. – Ne légy már ilyen gyerekes. – Mi okozza? – Azt akarod mondani, hogy tényleg nem tudod? Valóban nagyon

sokat kell még tanulnod. Tedd a jobb kezed az amulettre. – Miért? – Csak tedd, amit mondok, Garion!



328 David Eddings

Garion benyúlt a tunikája alá, és égő tenyerét a medálra fektette.Ahogy egy kulcs illik bele a megfelelő zárba, a keze és a lüktető medál közötti kapcsolat is teljesen helyénvalónak tűnt. A viszketés a már is-merős bizsergéssé változott, és a dobogás visszhangot vert az elméjé- ben.

– Csak óvatosan – figyelmeztette a hang. – Nehogy véletlenül ki- szárítsd a folyót.

– Mi történik? Mi ez az egész? – Belgarath megpróbál ránk találni. – Nagyapa? Hol van? – Légy türelemmel!

A dobogás egyre hangosodott, míg végül már Garion egész teste beleremegett a tompa dübörgésbe. Kinézett a korlát felett, tekinteté-vel megpróbált áthatolni a hamuködön. A még mindig hulló hamu,amely leülepedve megült a víz felszínén, húsz lépés távolságon túlmindent homályossá és bizonytalanná tett. A várost nem lehetett lát-ni, és az utcákról felhangzó kiáltások is valahogy tompának tűntek.Csak a hajótestnek csapódó hullámokat lehetett élesen kivenni.

Aztán a folyón megmozdult valami. Lehetetlen volt megállapítani, pontosan mi az; mindössze egy sötét árnynak látszott, amely csende-sen suhant az áramlattal.

A dobolás még hangosabbá vált.Az árnyék közelebb húzódott, és Garion végre felismerte egy kis

csónak körvonalát. Apró loccsanásokkal egy evező merült bele a víz- be egyenlő időközönként. Az evezős hátranézett a válla felett. Selyemvolt az. Arcát vastag hamuréteg borította, melybe keskeny ereket váj-

tak a homlokáról legördülő verejtékcseppek. A kormánynál Farkasmester ült köpenyébe burkolózva, szemébe húzott csuklyával. – Üdvözöllek, Belgarath – köszöntötte a varázslót a száraz hang

Garion elméjében. – Ki volt ez? – kérdezte Belgarath meglepetten. – Te vagy az, Belga-

rion? – Nem egészen – felelte a hang. – Pontosabban még nem egészen,

de egyre közeledünk egymáshoz. – Nem tudtam, k itől ered ez a zaj. – Néha kicsit túlreagálja a dolgokat, de majd megtanulja. Az orrban, a Barak körül tömörülő matrózok egyike felkiáltott, és

mindannyian a hajóhoz közeledő csónak felé fordultak. Pol is elő- bukkant a lépcső felől, és a korláthoz sietett.




– Késtél – szólt le az apjának. – Közbejött valami – felelte az öregember. Hátrahúzta csuklyáját, és

leverte köpenyéről a vastagon rárakódott hamut. Garion csak mostvette észre, hogy a varázsló bal karját piszkos kötés fedi.

– Mi történt veled? – kérdezte Pol. – Erről inkább nem beszélnék. – Farkas arcának egyik felén csúf

forradás futott le, és tűnt el a rövid, fehér szakáll alatt; az öreg szemeingerülten villogott.

Selyem gonosz vigyorral egy utolsót húzott az evezővel, és a csó-nak tompa dobbanással ütődött neki a hajó oldalának.

– Gondolom, semmivel nem tudlak rávenni, hogy tartsd a szád –

mondta Belgarath a kis embernek. – Hát fecsegnék én bárkinek is, ó, nemes varázsló? – kérdezte gú-nyosan Selyem, és apró szeme kerekre tágult a megjátszott ártatlan-ságtól.

– Inkább segíts fel a fedélzetre! – mordult rá az öreg. Úgy viselke-dett, mint akit halálosan megsértettek.

– Ahogy kívánod, hatalmas Belgarath – felelte Selyem, de látszottrajta, hogy alig bírja visszafojtani a nevetését. Segített Farkasnak, mi-közben az nehézkesen átmászott a hajó korlátján.

– Menjünk innen minél előbb! – morogta kurtán Farkas Greldik-nek, aki ekkor csatlakozott hozzájuk.

– Melyik irányba, Bölcs Öreg? – kérdezte Greldik óvatosan, mertnem akarta még jobban felbosszantani a láthatóan ingerült varázslót.

Farkas éles pillantást vetett rá. – Felfelé vagy lefelé? – hebegte a kapitány.

– Természetesen lefelé – csattant fel az öreg. – Honnan kellett volna tudnom? – morogta távozóban Greldik Pol-nak, aztán gyors parancsokat vakkantott a matrózainak.

Pol arcán egyenlő mértékben keveredett a kíváncsiság és a meg-könnyebbülés.

– Biztos vagyok benne, hogy lenyűgöző történetet hoztál nekünk,apám – mondta, miközben a matrózok elkezdték felhúzni a nehézhorgonyt. – Alig várom, hogy hallhassam.

– Remekül megvagyok a gúnyolódásod nélkül is, Pol. Pocsék na- pom volt, örülnék, ha nem rontanád tovább.

Ez az utolsó mondat már túl sok volt Selyemnek. A kis ember, akiekkor mászott át a korláton, hirtelen összeesett a fedélzeten, és kitört belőle a jókedvű, harsogó nevetés. Farkas sértett kifejezéssel, megve-



330 David Eddings

tően nézte kacagó társát. Greldik emberei közben evezőt ragadtak, ésnekiálltak megfordítani a hajót a gyenge sodrásban.

– Mi történt a karoddal, apám? – Pol tekintete metszővé vált, és ahangjából egyértelműen hallatszott, hogy ezúttal nem tűr semmifélemellébeszélést.

– Eltörtem – felelte Farkas kurtán. – Hogyan sikerült? – Csak egy ostoba baleset volt, Pol. Néha megesik az emberrel. – Hadd nézzem! – Egy pillanat. – Farkas a még mindig nevető Selyemre nézett. – Ab-

bahagynád? Inkább közöld a matrózokkal, hová megyünk.

– Miért, hová megyünk, apám? – érdeklődött Pol. – Megtaláltátok Zedar nyomát? – Átkelt Cthol Murgosba. Ctuchik várt rá. – És a Gömb? – Most már Ctuchiknál van. – Elé tudunk vágni, mielőtt Rak Ctholba érne vele? – Kétlem. De nincs is jelentősége, mert előbb a Völgybe kell men-

nünk. – A Völgybe? Apám, ennek semmi értelme... – A mesterünk hívott minket, Pol. Azt akarja, hogy a Völgybe men-

jünk, tehát odamegyünk. – És mi lesz a Gömbbel? – Ctuchik rátette a kezét, és én tudom, hol találjuk meg őt. Ő nem

megy sehová, nekünk viszont mielőbb a Völgybe kell érnünk. – Rendben van, apám – adta be a derekát Pol. – Csak ne izgasd fel

magad! – Figyelmesebben is megnézte az öreget. – Te verekedtél? – kérdezte vészjóslóan. – Nem, nem verekedtem – felelte kelletlenül az öreg. – Akkor mi történt? – Rám dőlt egy fa. – Tessék? – Jól hallottad.Farkas kényszerű beismerése hallatán Selyemből újfent kirobbant

a nevetés. A hajó fara felől, ahol Greldik és Barak álltak, felhangzottaz ütemet adó dobszó, és a matrózok nekifeszültek az evezőknek. Ahajó árral szemben nekivágott a folyó zavaros vizének; mögötte, a ha-muval teli levegőben messzire szállt Selyem kacagása.



AZ ÍRÓRÓL

Dávid Eddings 1931-ben született a Washington állambeli Spo-kane-ben. Fiatal éveit Seattle-től északra, a Puget-öböl környékén

töltötte. 1954-ben, az oregoni Portlandben avatták a bölcsészettu-dományok baccalaureusává, majd 1961-ben, a Washingtoni Egye-temen a bölcsészettudományok magiszterévé. Szolgált a hadse-regben, dolgozott anyagbeszerzőként a Boeing Companynak, voltélelmiszerbolti eladó, és tanított angol nyelvet. Az Egyesült Álla-mok számos részén élt.

Első regénye, a Higb Hunt (Putnam kiadó, 1973) egy jelenkori

kalandregény volt. A fantasy témakör azonban mindig is érdekelte,és nekifogott a Belgariad ciklusnak, azzal a nem titkolt céllal, hogykiaknázzon néhány, a műfajra jellemző technikai és filozófiai elkép-zelést.

Eddings jelenleg az Államok délnyugati részében él feleségével,Leigh-szel.

David Eddings - Belgariad Ciklus 2. - A Magia Kiralynoje

Documents

Transcript of David Eddings - Belgariad Ciklus 2. - A Magia Kiralynoje