Dani Atkins - A Mi Tortenetunk

8/17/2019 Dani Atkins - A Mi Tortenetunk

http://slidepdf.com/reader/full/dani-atkins-a-mi-tortenetunk 1/201



A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:Dani Atkins: The Story of UsHead of Zeus, London, 2014A kitalált történet szereplői is kitaláltak, mindennemű hasonlóság a valósággal a véletlen műve.Fordította: Szabó LucaKönyvterv: Malum Stúdió | Szabó VinceCopyright © 2014 by Dani AtkinsHungarian translation © Szabó Luca, 2015Borítóterv © Szabó Vince | Malum Stúdió, 2015Hungarian edition © GABO Kiadó, 2015Elektronikus kiadás v.1.0.A könyv bármely részletének közléséhez a kiadó előzetes hozzájárulása szükséges.ISBN 978-963-406-154-0Kiadja GABO Kiadó[email protected]ős kiadó: Földes TamásFelelős szerkesztő: Solymosi Éva

http://www.dibook.hu/

mailto:[email protected]

http://www.gabo.hu/



A V GE

ELSŐ RÉSZ

a nap, amely egész életünket megváltoztatja, megérdemelné, hogy valamivel kiemeljköznapok sorából. Szóljanak a harangok! (Később fognak is.) Jöjjenek a villámok, dörögjön a

néztem az ablakon, de csak a verőfényes, őszi reggelt láttam, meg egy maréknyi rozsdavörös le

elyet konfettiként söpört az utcán az enyhe szellő.A gyomrom diónyira zsugorodott az idegességtől. Annyira remegett a kezem, hogy biztosra vem fogom tudni kisminkelni magam, pedig a piperéim úgy sorakoztak a fésülködőasztalon,közök a műtőben. Gyakorlásképpen rámosolyogtam a tükörképemre. Nem is rossz. Mély letem, és nyugalmat erőltettem magamra. Így már jobb. Persze, természetes, hogy így érzek. Mne izgulna egy ilyen napon? Talán egy ital segített volna rajtam, de még csak az hiányzott v

gy alkoholos lehelettel állítsak be a templomba. Igaz, ő nagyon jó viccnek találta volna.– Szó sem lehet róla – közöltem a tükörképemmel. Miközben óvatosan kifestettem magam, iőre a szekrényajtóra tévedt a tekintetem, ahol az elegáns és stílusos ruha lógott a műanyag zsá

ikor először megpillantottam, azonnal tudtam, hogy ez lesz a tökéletes választás. Nagyon szerna szép lenni ma, az ő kedvéért. Nem mintha őt érdekelné, hogy nézek ki… legalábbis felölzintén, Emma, korholtam a tükörképemet, miközben mindenféle oda nem illő, nagyon is élénlant fel lelki szemeim előtt. Ez aztán az illetlenség!Kopogtak a bejárati ajtón. Felpattantam, de még ki sem értem a szobából, amikor hallottam,aki kinyitotta, aztán hangok töltötték meg az előszobát. A ház lassan megtelt családtagokk

rátokkal. Néhányan nagyon messziről utaztak ide, hogy ma velem lehessenek. Mindig volt, akisson. Nagyon hálátlan gondolat tőlem, hogy jobb lett volna, ha úgy készülődhetek a mai esemégy nem vonják el a figyelmemet?

Hallottam, ahogy a családtagjaim a szomszédos szobákban sürgölődnek, és arra gondostanra már fel kellett volna öltöznöm. Ha nem csipkedem magam, még a végén elindulnak nélken a lehetetlen gondolaton elnevettem magam. Az ablakhoz léptem, hogy lássam, ki érkezetty fehér kisteherautó parkolt a ház előtt, a virágkereskedőé, óvatosan pakolták belőle a virága, jó, most aztán tényleg késésben vagyok. Már csak annyi időm van, hogy kezdjek valaammal, és beleugorjak a ruhámba.

Képtelen voltam eldönteni, hogy kiengedjem vagy feltűzzem a hajamat, de aztán elképzeltem, agigsimítja vörösesbarna fürtjeimet, az ujja köré csavarja őket, és úgy húz magához. Nincsrdés. Kiengedem, hagyom, hogy a vállamra omoljon, ahogy máskor is. Mielőtt levetettem

yemköntösömet, a tükörbe pillantottam, és félresodortam a homlokomból a frufrumat. Előbukkg, ami a hajam tövénél még most is jól látszott. Végighúztam az ujjamat a fehér, kissé kidudobhelyen, és egy pillanatra lehunytam a szememet, amikor eszembe jutott, hogyan szereztem. Ae mindnyájunkon nyomot hagyott, és bár csak én viseltem látható jelét, tudtam, hogy soha s

m lesz már ugyanolyan, egyikünk számára sem. Hány élet változott meg egyetlen éjszaka alatt,őt kellett újraírni!

Visszaengedtem a frufrumat. A tükör hullócsillagként tükrözte vissza az eljegyzési gyűrűm fényi napsütésben. A baleset éjszakáján még másik gyűrűt viseltem, de az a szakadék alján végsszú történet. Szerencsétlen eset, de nem annyira szerencsétlen, mint beleszeretni egy titokgenbe. Minden esküvői magazint és könyvet elolvastam, amihez csak hozzáfértem, de er

máról mindegyik bölcsen hallgatott. Mit lehet tenni, ha két héttel az esküvőnk előtt azon k



gunkat, hogy egyszerre két férfiba vagyunk szerelmesek?



AZ ELEJE

ELSŐ FEJEZET

rsze, adja magát a feltételezés, ennek ellenére a szarvas okozta a balesetet, nem pedig az elfogyaquiri koktélok, és pláne nem Caroline vezetési stílusa, mivel ő egész este nem ivott a limonmolyabb italt.

Lánybúcsúhoz képest elég visszafogottra sikerült az este. Semmi feltűnősködés. Se egy sztriptíztegy „elkelt” feliratú póló, se részeg dorbézolás, aminek az emlékétől még hónapok múlva is feber hátán a szőr. Úgy éreztem, huszonhét évesen talán már öreg vagyok a féktelen bulizáshoz

yetemi napjaim meghatározó eleme volt. De ettől még mind jól éreztük magunkat. Tízen eltöltöttünentető napot egy wellnesshotelben. Az egész napos kényeztetés, masszázs és hidratáló kezelésen áttettük a székhelyünket a hotel bárjába, ahol állítólag a világ legjobb koktéljait szolgálják f

anhattant nem számítjuk. Én még sosem jártam New Yorkban, de ha a helyiek ilyeneket indenképpen megér egy látogatást.Az első kör ital után Sheila, a jövendőbeli anyósom felpattant.

– Ne mondd, hogy már mész is! – kiáltottam fel csalódottan.– Muszáj – mosolygott bocsánatkérően. – Szegény Dennis egész nap egyedül volt. Már hívtam ishány percen belül megérkezik.Mosolyogva álltam fel.– Kikísérlek.Átverekedtem magam a lábakból és táskákból álló akadálypályán, és belé karoltam. Nagy neutottunk a tömegből a folyosóra. Az utunk a legjobb barátnőm, Amy mellett vezetett, aki a pulty bárszéken, és italokat rendelt. Testbeszédéből és halk, provokatív nevetéséből sejtettem, hogyk néhány daiquirit szeretne a fiatal pultostól. Arcába hulló szőke hajával és tökéletes, fehér foga

elyeket akár meg is tudtam volna számolni, amilyen széles mosolyt villantott Amyre – inkábbanda tagjának képzeltem volna, mint pultosnak. Szinte sajnáltam – végül is a halat is megsajnikor látjuk, hogy mindjárt horogra akad. A fiú még nem tudta, hogy esélye sincs.A bár homálya után vakítóan fényesnek tűnt a folyosó. Könnybe is lábadt tőle a szemem.– Nagyon köszönöm, hogy eljöttél, Sheila – fordultam hozzá. Először meglepődtem, amikor elfogghívást. Persze már régóta családtagnak tekintettem. Évek óta anyu barátnője volt, rajtuk ker

merkedtünk meg Richarddal. Igaz, ez kétéves korunkban történt, úgyhogy nem sokra emlékszem bel– A világért sem hagytam volna ki – felelte, és úgy ölelt magához, mint anyamedve a bocsot. Köadt a szemem, amikor gyengéden a fülembe súgta, ami mindkettőnknek egész nap a fejében yan kár, hogy édesanyád nem volt itt velünk.Hozzá bújva bólintottam, és körüllengett a Chanel No. 5 illata. Nem voltam biztos benne, hogok szólalni. Elengedett, de amikor hátraléptem, szorosan megfogta mindkét kezemet.– Minden rendben lesz, Emma, majd meglátod.Néztem, ahogy a beül a taxiba, integettem neki, de amint a kocsi elhajtott a hotel bejárata elől, learcomról a mosoly. A fejemben visszhangzottak a szavai. Anyunak ma itt kellett volna lennie, vezni a kényeztető kezeléseket, úgy tenni, mintha megbotránkoztatnák az erkölcstelen nevű kok

mét könnybe lábadt a szemem, ezúttal nem a túl erős fény miatt.Ebben a pillanatban kinyílt a mosdó ajtaja, és Caroline barátnőm, a harmadik muskétás lépett k

mikor meglátott, nagy léptekkel rohant át az előtéren, arcára kiült az aggodalom.

– Emma, mi a baj?



– Semmi. Csak kikísértem Sheilát.Remegett az ajkam, miközben rámosolyogtam, és ahogy vigasztalóan átkarolta a vállamat, mazeomlott bennem a nagy gonddal fenntartott egyensúly. El sem kellett magyaráznom neki, miértá rajtam ilyen hirtelen az érzelmeim. Kérdés nélkül is tudta, ahogy csak az ember legjobb bakták, akik egész életében ismerték.

Gyengéden beterelt oda, ahonnan az előbb lépett ki, minden nő menedékhelyére, a női mosdóbayszer álltunk meg, a bár bejáratánál, ahol Caroline megvárta, míg Amy felénk néz, aztán egy hatáintással és egy rám vetett, jelentőségteljes pillantással üzent neki. A gyakorlatlan szemnekhetett, valamilyen idegi alapú panasza van, de triónk harmadik tagja olyan tisztán értette, mroline megafonba kiabált volna. Amy könnyedén leugrott a bárszékről, és szó nélkül otthagpost, vissza sem nézett.Együttérzéssel hallgatták, miért hatottak rám így Sheila szavai. Még néhány önsajnáló könngengedtek, csak azután léptek akcióba, mint a gyakorlott szerelők a bokszutcában. Caroline kihúzorék kéztörlőt a fali adagolóból, Amy pedig piperéket kotort elő a táskájából, hogy helyrehozzinkemet, amit a sírással tönkretettem.Türelmesen megvárták, hogy kifessem magam. Törődésük lassacskán kihúzott abból a sötét gödibe beleestem.– Jobb már? – kérdezte Amy, és szorosan átölelt, miután visszaadtam neki az alapozóját és a púdeBólintottam, aztán megfordultam, és farkasszemet néztem a tükörképünkkel. Mindketten mosolym, és átkarolták a derekamat. Caroline-t alsó tagozatos korom óta ismertem, és Amyt is mayanolyan régen. Igaz, volt egy rövid időszak az életünkben, amikor eltávolodtunk egymástól, de egy évben, amikor visszaköltöztem Hallingfordba, újra felvettük barátságunk fonalát, és t

mbolyítottuk. Alig látszott rajta a kihagyott idő.A köztünk lévő kötelék szinte tapintható volt, arany, elszakíthatatlan fonál, ami olyan erősen fűzöttnket, mint gyerekkorunkban. Egy pillanatig sem haboztam, amikor ki kellett választanom szorúslányomat. Mindketten több mint húsz éve gyakoroltak már erre a szerepre. Senkirmíthattam annyira, mint rájuk.

– Most már mehetünk? – kérdezte Amy. Nyilvánvalóan türelmetlenül várta, hogy visszatérhepulthoz.Tudtam, hogy Caroline nem fogja kibírni.– Nagyon sietős neked. Ennek biztos semmi köze a pultoshoz, igaz?Amy pajkos mosolyt villantott.– Talán. Azt hiszem, mindjárt véget ér a műszakja.Caroline az órájára pillantott, aztán rám kacsintott.– Naná. Nem maradhat fenn túl sokáig… Holnap iskola.– Nem, holnap szombat – javította ki reflexszerűen Amy, aztán leesett neki a tantusz, és torz mo

rbült a szája. – Haha, nagyon vicces.

m sokkal éjfél után a vendégek úgy döntöttek, elteszik magukat másnapra. Néhányuk előtt hosszú g hazáig. Tudtam, hogy két hét múlva, az esküvőm napján mindnyájukat újra látom. Erre a gondkásos módon kirázott a hideg – részben az idegesség, részben az izgalom, részben… valami más

ra megborzongtam, amikor kiléptünk a parkolóba, a hideg márciusi estébe. Magam köré fonomat, hogy távol tartsam a csontig hatoló szelet, ami könnyedén átfújt vékony, ujjatlan ruhámon.Caroline bepattant az autójába, és beindította a motort, miközben én talán túlságosan le

lgettem a barátnőimet, akik velem töltötték a napot. Eklektikus válogatás volt: a régmúlt iskolai negyetem és a munka adta nekem őket. Reggel még idegenek voltak egymás számára, de estére



jobb barátságban váltak el. Vagy csak a koktél beszélt belőlük?Amikor az utolsó vendéget is elvitte egy taxi vagy egy jól nevelt pár, odaszaladtam Cacsijához. Láttam, hogy Amy már bent ül, és lestoppolta az anyósülést. Hátrafordult, amikor kinyitosó ajtót, és elegánsan beültem a meleg és barátságos autóba.– Nem akartál itt ülni, ugye? – kérdezte a rá jellemző, őszinte bűbájjal. Megnéztem, mekkorradt a lábamnak. Nem vagyok egy óriás, de azért legalább tizenöt centiméterrel magasabbra nnt Amy. – Csak, tudod, rosszul leszek, ha hátul ülök – folytatta.– Persze, a sok daiquiritől – torkolta le Caroline. Lekapcsolta a belső világítást, becsatolta az övndulatúan mosolygott ránk. – Harmincfontos takarítási díjat számítok fel, ha összehányjátok a kocs– Menjünk már! – szólt rá Amy, aztán hozzám fordult, és jó hangosan azt súgta: – Úgy morog, mdve, ha nem iszik eleget.Háromnegyed óra volt az út a kisvárosig, ahol felnőttem, ahonnan boldogan törtem ki, ayetemre mentem, ahová, azt hittem, sosem térek vissza, miután megkaptam az első állándonban, és ahová egy évvel korábban kénytelen voltam visszaköltözni.A vidéki utakon alig járt valaki. Ez nem lepett meg, hiszen már elég késő volt. Még mindig furcsnnyire más itt, mint a londoni lakásomban, ami előtt éjjel-nappal szakadatlanul dübörgött a forghoz képest, hogy vidéken születtem és nevelkedtem, imádtam a nagyvárost.Aznap este kicsit esett az eső, és a fekete aszfaltra lassan ráfagyó víz visszatükrözte a fényágítását. Március eleje volt, de még téli hideg. Reméltem, hogy az esküvőig kicsit felmelegszik aönben kénytelen lettem volna túrázóknak gyártott aláöltözetet viselni az ujjatlan menyasszonytt.Elöl azon vitatkozott a két lány, hiba volt-e Amy részéről, hogy megadta a telefonszámát a pultndolom, nem nehéz kitalálni, ki rosszallotta a lépést. Caroline boldog volt a párjával, Nickke

gy… nos, végtelennek tűnő idő óta, és ferde szemmel nézte Amy kissé kalandosabb szerelmi életkapcsolatom Richarddal már sokkal inkább az ínyére való volt – gyerekkori szerelem, néhány

tött év után eljegyzés és házasság. Azt szokta mondani: mesébe illő.– Az a férfi, sőt kisfiú, aki egész este azon van, hogy minél mélyebbre nézzen a dekoltázsodba

emli meg a telefonszámodat – korholta Amyt Caroline.Ezen vihogtam, de azt azért nekem is be kellett látnom, hogy a pultos tényleg sokkal többet beszé

my mellével, mint mondjuk az arcával.– Rosszul vagyok – jelentette be szégyenlősen Amy.– A szégyentől? – kérdeztem viccesen.Válaszul Amy öklendezni kezdett.Caroline az utasa felé fordította a tekintetét. Még a sötét kocsiban, a kivilágítatlan úton is egyét, hogy valóra vált a humoros jóslat.

– Jézusom, Amy! Tarts ki, mindjárt félreállok! Itt túl szűk az út.

– Nem tudok várni – böfögte Amy.– A lábadnál van egy szatyor – közölte Caroline.Ez volt az utolsó normális pillanat, amit a triónk együtt töltött.

ána minden egyszerre, nagyon gyorsan és nagyon lassan történt. Még mielőtt rászólhattam volna,tegye, Amy kikapcsolta az övét, és a szatyorért nyúlt. Caroline figyelme megoszlott az út és a h

szöbén álló barátnő között, így vett be egy éles kanyart, ami mögött, közvetlenül előttünk egy hatrvasbika állt az út közepén, a fényszóró fényében.

Valaki káromkodott, még az is lehet, hogy én, de ezt elnyomta az autógumik csikorgása, miután Caékbe taposott, aztán hirtelen elrántotta a kormányt, hogy el ne üsse az állatot, ami a legna



ugalomban álldogált a fehér vonalon, mintha egész este ráérne elmenekülni. Lehet, hogy az állay élik meg a baleset előtti utolsó pillanatokat, mintha végtelen hosszú idő állna rendelkezésükremérjék a helyzetet, végiggondolják, tegyenek-e valamit, vagy inkább ne tegyenek semmit, mikják a becsapódást. Nekem legalábbis így tűnt.Láttam, ahogy Amy felegyenesedik az ülésben, és elzöldül az arca, de már nem a hányingertől. Logy a szarvas egyre csak nő előttünk, aztán hirtelen a füves domboldal került a szemem elé, amillett húzódott. Túlságosan gyorsan közelítettünk felé.Amikor nekiütköztünk, hirtelen minden felgyorsult. A kocsit visszalökte a becsapódás ereje, éroline kétségbeesetten tekerte a kormányt, hogy visszamanőverezze a kocsit az útra, esélye semerülni a balesetet. A biztonsági öv mélyen belém vágott, amikor előrebuktam, majd vissza. Halloffanást, ahogy kinyílt a légzsák. Most már ki sem láttam tőle az ablakon. De Caroline kocsija réus volt, és csak a vezető oldalára szereltek ilyen védelmi rendszert. Valamikor a csattanás után töíg erősen behunytam a szememet – amikor felnéztem, Amy már nem volt ott.És még mindig nem ért véget. Olyan volt, mint egy rémálom, amiből képtelenség felébborultunk. Az egyik pillanatban még a kerekek alatt volt az út, a következőben a kocsi már a t

úszott és pörgött megállíthatatlanul. Nyomában narancssárga szikrák pattogtak. Fülsiketítő vfalton csikorgó fém hangja, és csak akkor maradt abba, amikor az autó végül elhagyta a jeges ural belezuhant az utat szegélyező árokba.

m ájultam el, és azóta sem tudom eldönteni, hogy ez inkább áldás volt vagy átok. Belém hasított adalom, amikor a fejem nekiütődött egy fémdarabnak, ami néhány perccel korábban még a ejéhez tartozott. Úgy nézett ki az autó, mint egy üdítősdoboz, amit összegyűrt egy óriás. Mindkét ok sarat és gyökereket láttam. Igazából az is nagy dolog, hogy egyáltalán bármit is láttam, m

yetlen fényforrást a fényszóró jelentette, ami valami isteni csoda folytán még mindig működött. Icsi fekvési szögének köszönhetően a koromfekete eget világította meg. Úgy hasította ketté a sötétnt egy jelzőfáklya.

A vezető oldali ülésből, ami kiszakadt a helyéből, és összenyomta a lábamat, Caroline zoklottam. Halálra rémült. Megpróbáltam felé nyújtani a kezemet, de az ülése odaszegezett a helyemr– Caro! Jól vagy? Megsérültél?Ettől még hangosabban sírt, aztán hosszú sikolyt hallatott – először azt hittem, valamilyen állat a

a hangot. Lehet, hogy mellettünk fekszik a szarvas is? Végül mégis elütöttük? Aztán felfigyelolyok közti, kapkodó levegővételre, és felismertem a barátnőm hangját. Egyértelmű volt, hogy sapotba került.– Mi történt? Hol vagy?– Itt vagyok, Caroline. A hátsó ülésen. Megsérültél?

Teljesen összezavarodott a kérdéstől.– Megsérültem-e? Nem. Miért? Mi történt?Bár nem vagyok orvos, még én is ki tudtam találni, hogy sokkot kaphatott.– Balesetünk volt, Caro – magyaráztam, és magam is meglepődtem, milyen nyugodt és fegyelngon beszélek. – Elénk került egy állat az úton, és… balesetünk volt.– Balesetünk?Nem feleltem azonnal. Nem tudtam, mit mondjak neki, mert úgy éreztem, egy-két pillanatra járztériától, pedig nagyon-nagyon fontos kérdésem volt a számára.– Caroline! Látod Amyt? Ott ül melletted?

Nem láttam, de éreztem, ahogy megmozdul, feltérdel, majd átmászik az anyósülésre, mintha csaarna bizonyosodni arról, amit a szemével lát. Ebből legalább annyi kiderült, hogy tud mozogni



ült meg súlyosan.– Nincs itt! Nincs itt! Hová lett? – Megjelent az arca a két támla között. Ide-oda járt a tekintete, ast pásztázta. – Ott van veled, hátul?Az ajkamba haraptam, és nagyot nyeltem, mielőtt feleltem volna. Nagyon igyekeztem nem észrevalmas, Amy alakú lyukat a betört szélvédőn, aminek a széleiről valami sötét folyadék csöpögött.– Azt hiszem, kizuhant, Caro. Pont az ütközés előtt csatolta ki az övét…– De akkor jól van? Akkor nem volt a kocsiban az ütközéskor, akkor jól van, ugye?Olyan volt, mintha egy ötévessel beszélgetnék. Vajon csak a sokk tette, vagy Caroline beverte a felvédőre pillantottam, vagyis arra, ami maradt belőle. Tölcsér alakban dudorodott ki. A lyukat népróbáltam nem arra gondolni, hogy Amy vére csöpög belőle.– Caroline, ki kell szállnod, meg kell keresned Amyt!– Nem – ellenkezett, és hevesen rázta a fejét. – Nem lehet. Nem szabad. Baleset után nem szogni.Hogy lehet, hogy ez a szabály megmaradt a fejében, miután átmenetileg elhagyta a józan esze?– Igen, tudom, de Amy megsérült. Kiesett a… – Képtelen voltam befejezni a mondatot, merartam túl képszerűen leírni a történteket, hiszen Caroline így sem volt túl jó állapotban. – Ncsiban, érted? Meg kell keresned, meg kell nézned, jól van-e. Megteszed a kedvemért?Caroline rám nézett, és az arcán őszinte rémület tükröződött. Én is féltem, többek között attól, málni az úton.– Te is jössz, ugye? Együtt keressük meg. – Nyilván nem vette észre, vagy csak nem fogta fel, hse alá szorult a lábam, csapdába estem.– Nem tudok kiszállni – mondtam, és bár nagyon bátran viselkedtem, most észrevettem, hogy mízéltem, egész idő alatt ömlött a könny a szememből. Most már a hangom is sírós volt. – Nemgmozdulni, neked kell menned. Neked kell megkeresni Amyt, aztán segítséget hívni. Kérlek, CaroKétségbeesésem most áthatolt a ködön, amely az ütközéskor ereszkedett le az agyára. Olyan heogatott, mint egy gyerek. Körülnéztem, és láttam, hogy a kocsi egyik ajtaját sem lehet kinyitni,

űk az árok alja. Csak egy út vezetett kifelé.

– A szélvédőn kell kimásznod, aztán fel kell másznod a motorháztetőre, onnan talán már fel tudodgad az árokpartra. Menni fog?Tudtam, hogy nem kérek könnyűt, de a mentő érkezéséig Caroline volt minden reményünk. A szélvmult, aztán a műszerfalra támaszkodott.– Várj! – kiáltottam rá, és kitapogattam az összegyűrődött kabátot, amit még Amy hajítottnyagul. – Ezt tekerd a lyuk szélére, különben szanaszét vág az üveg! – Mint Amyt, szólalt memben egy iszonyú hang. Elég! Nem gondolhattam erre. Nem hagyhattam, hogy eluralkodjon rajnik.Caroline sikeresen kijutott a kocsiból, és meglepően könnyedén mászott ki az árokból. Egy

ökérbe kapaszkodott. Aztán eltűnt a látóteremből.Végtelen hosszúnak tetszett a várakozás. Tisztában voltam vele, milyen nehéz feladatot bíztamyszóró csak az eget világította feleslegesen, és a Holdat elrejtették a felhők. Gyakorlatilag koromt, és Amy bárhol fekhetett az úton. Caroline úgy sétálhatott volna el mellette, hogy észre sem llottam, ahogy szólongatja a barátnőnket, de egyre halkult a hangja, ahogy távolodott a kocsitóljult, győzködtem magamat. Csak azért nem válaszol, mert nincs magánál. Más lehetőségre go

m akartam.Ahogy teltek a percek, megpróbáltam kiszabadítani magam. Két kézzel toltam el magamtól Casét, minden erőmet beleadtam. De hiába. Meg sem moccant. Már hányingerem volt az erőlködés

ejsebem, amiről nagyon igyekeztem tudomást sem venni, még erősebben vérzett. A szemembe csöér.



Már egy-két perce nem hallottam Caroline-t.– Caroline, jól vagy? Megtaláltad? – kiáltottam. Nem érkezett felelet. Csak imádkozhattam, nehüljön ki, hogy a sokkos állapotba került, összezavarodott barátnőm letért az útról, és olyan meedt a földeken, hogy már nem is hall engem.Ekkor félelmetes, rémült sikoly törte meg az éjszaka csendjét. Egyetlen, magas, fülsértő sikoly. EgCaroline megtalálta Amyt.

m tudom, mi lett volna velünk, ha éppen akkor nem jár arra. Nem hallottam a kocsi közeledésyszer csak hangok töltötték meg az éjszakát – Caroline sikítása, a gumi csikorgása a jeges aszfután valaki beletaposott a fékbe. Megpróbáltam elképzelni, mi történik az úton. Caroline Amy mdel, aki a hasán fekszik, és rájuk vetül a fényszóró csóvája, mint két kisnyúlra, amikor a bukkan a kanyar mögül, aztán elgázolja őket a sötétben.Hála az égnek, nem így történt.Hegyeztem a fülemet, és hallottam az ajtónyitást, aztán egy mély hang beszélt sürgetően Carolinnem értettem, mit mond. A barátnőm válaszolt valamit (jó eséllyel teljesen összefüggéste

galább van velünk valaki, aki talán segíthet. Nagyon koncentráltam, de folyton elterelte a figyelmautó irritáló kattogása. Ez a zaj már percek óta tartott, bár néha egy-két másodpercre abbamara

yik oldalra dőltem, amennyire beszorult lábam engedte, és vártam, hogy újra elkezdődjön. Csaanatot kellett várnom, aztán megláttam az összetört műszerfal mögött a kicsi, sárga fényt, amelbolygott, mint egy csapdába esett szentjánosbogár. De a szentjánosbogár nem közlekedik ilyen en, és fura, elektromos hangja sincs. Hátrébb húzódtam az ülésemben, és közben le nem vetmem a szikráról – mintha csak egy összetekeredett kobra lett volna.Idegesített, hogy nem tudom, mi történik az úton, de nem akartam elvonni az újonnan érkezett figyeát problémámmal. Amy és vele együtt Caroline pillanatnyilag sokkal fontosabb volt. Újra felhangtogás és sistergés, amit az addigi legfényesebb szikra kísért.Csak remélhettem, hogy a másik autó sofőrje már hívott segítséget, mert az én telefonom Carolin

yütt a csomagtartóban volt, a táskáinkban. Amyé meg… Hát, annyit sejtettem, hogy ő most egy dm lesz olyan állapotban, hogy elmondja, hol van a telefonja. (Ha egyáltalán…)– Elég! – kiáltottam a gonosz hangnak, és észre sem vettem, hogy tényleg megszólaltam, éppen ikor bekerült a látóterembe egy arc. Valaki lenézett rám az árok széléről.– Hahó! – szólított meg a férfi. Harmincöt év körül lehetett, sötét, hullámos haja volt, és a hyosságát megcáfoló nyugalom ült az arcán. Nyilván aggasztotta, hogy egy csapásra az ő felelősséom baleseti sérült, de ezt nem árulta el sem a hangja, sem a gyengéd mosoly, miközben felmérte aaz én állapotomat.– Helló! – feleltem.

Felemelte az elemlámpáját, és végigpásztázta a kocsi belsejét, majd engem is, a fejem búbjamig, ami térdtől lefelé eltűnt Caroline ülése alatt. Összevonta a szemöldökét, amikor meglátta asebet, aztán egészen gondterhelt arcot vágott, amikor a lábamhoz ért.– Maga megsérült – állapította meg. A homlokomhoz emeltem a kezemet, és közben tagadóan ráemet.– Semmiség az egész. A barátnőim! Hívott segítséget? Az egyikük kizuhant a szélvédőn. Hogynden rendben? És Caroline… Azt hiszem, sokkot kapott.– Jól vannak – nyugtatott meg, és én nem ellenkeztem a nyilvánvaló hazugság miatt. – Jön gítség, addig is a barátnője, Caroline vigyáz a másik lányra…

– Amyre – segítettem ki. Pontosan tudtam, hogy Caroline a jelenlegi állapotában senkire seyázni. Ez a pasi miért nem inkább Amyvel törődik?



– Kérem, menjen vissza hozzájuk! – szóltam, amikor észrevettem, hogy az árokpartot és a ricskéli, és ráébredtem, mire készül. – Én elleszek itt, amíg ideér valaki más.Rám mosolygott, aztán leugrott, és a motorháztetőn landolt. A deformálódott fém hangosan nyikorya alatt. Abból a szögből nehéz volt megítélni, de úgy sejtettem, magas, száznyolcvan centimétegasabb, és izmos.– Szó sem lehet róla. Inkább megpróbáljuk kiszedni magát onnan, mégpedig most azonnal. Egyk vagyok – fejezte be a mondatot. Ekkor tűnt fel, hogy amerikai akcentussal beszél.– Emma – feleltem reflexszerűen, majd mindenféle ok nélkül, egészen logikátlanul hozzátettem: múlva lesz az esküvőm.

– Gratulálok – válaszolta, majd a keze köré csavarta Amy kabátját.– Most volt a lánybúcsúm.Bólintott, de a szélvédőre koncentrált.– Takarja el a szemét!Értetlenül néztem rá. Lehet, hogy nem csak Caroline került sokkos állapotba.– Ki kell ütnöm az üveget, hogy be tudjak mászni magához, másként nem tudok segíteni.– Felesleges, beragadt a lábam a sofőrülés alá. Megpróbáltam, de nem tudom kihúzni.Ebben a pillanatban az egész motorháztetőt nappali fénybe borította a műszerfalból kipattanó sk a homlokát ráncolta, de a gyengéd mosoly egy pillanatra sem olvadt le az ajkáról.– Próbáljuk meg még egyszer, jó? Takarja el a szemét!Engedelmeskedtem, ezért nem tudom pontosan, mi történt a következő pillanatokban, de halhány hangos puffanást, egy-két nyögést, aztán esőként záporoztak rám az üvegszilánkok. Úgy bormindent, mint valami halálos jégeső. Tele lett velük a hajam, jutott az arcomra, de még a homloa véres sebbe. Le akartam söpörni az arcomról, de a mozdulat közepén megfagytam, amikor Jacltott:– Hozzá ne érjen! Csak rázza meg a fejét!Tettem, amit mondott, és a szilánkok többsége szerencsére lepotyogott rólam.Megint elmosolyodott.

– Nem hagyhatom, hogy tönkretegye azt a szép arcát az esküvői fotózás előtt – mondta, és bemáláson, ahol nemrég még a szélvédő volt.Amint bejutott a kocsiba, megváltozott a viselkedése. Guggoló pózban dermedt meg az első ülésly levegőt vett. Nem értettem, mi aggasztja, csak amikor követtem a példáját. Benzinszag. Nagyo

nzinszag. Eddig miért nem csapta meg az orromat? Talán azért, mert túlságosan lefoglalt,egyem Caroline-t, induljon Amy keresésére. De most már mindent átitatott a szag, a kocsi hátu

gni lehetett volna. Az újabb kattanásokra mindketten a műszerfal felé fordultunk. Egyforma kifejearcunkon, amikor összenéztünk.– Szabadítsuk ki a lábát!

Dühösen ráztam a fejemet.– Menjen már! Úgysem tud tenni értem semmit, és ha ez az izé belobban, felesleges, hogy ketten lebent.De mintha a falnak beszéltem volna. Megragadta a kart, és annyira hátradöntötte az anyóennyire csak tudta. A következő pillanatban már mellettem is volt a hátsó ülésen, illetve ami radt. Termetes férfi volt, teljesen betöltötte a teret. Az arca néhány centiméterre volt az enyémtől.– Helló – vigyorgott, mintha nem lennénk életveszélyben.Megragadtam a karját, és sürgettem, miközben úgy tűnt, mintha ő akármeddig ráérne.– Másszon ki innen! Most rögtön!

Úgy rázta meg a fejét, mintha valami egészen nevetséges dolgot mondtam volna.– Előbb maga, aztán majd én is.



Ki ez az amerikai idegen, aki kockára teszi értem az életét?– Most azt árulja el nekem – folytatta olyan hangon, hogy az ember azt hihette volna, egy kecsora fölött csevegünk –, megsérült-e a fején kívül máshol is. Érzi a lábát? Mozgassa egy kicsit!Néhány bokakörzés után eltorzult az arcom a fájdalomtól.– Semmi baj, minden oké – jelentettem.Ezzel újabb mosolyt érdemeltem ki.– Akkor nézzük meg ezt az ülést, jó? – javasolta Jack, és áthajolt rajtam. Kísérletképpen több glökte.A látóteremet és az ölemet teljesen kitöltötte ez a kedves (de teljesen meggondolatlan) hőetlenül keveredett ide, és fejébe vette, hogy az én megmentésem az ő küldetése.– Elnézést, kénytelen leszek kicsit intimkedni – szabadkozott, aztán mindkét kezét meztelen láe, és lecsúsztatta rajta, míg el nem tűnt az ülés alatt. Gondolom, azt akarta megpróbálni, ki ttani a lábamat. Elég ráérősen kísérletezgetett, pedig tudtam, hogy halálos óra ketyeg.– Elnézést kérek – ismételte meg, miután felegyenesedett és visszaült mellém. – Tudom, hogy mtek nagyon kényesek az intimszférájukra.Hogy tud ilyen vidáman csevegni egy ilyen szituációban?Egyszer csak halk sistergésre lettem figyelmes, ami a kocsi elejéből jött, aztán fehér füst kígyózotllőzőnyílásból.

– Kérem szépen, menjen innen!Ismét fejrázás volt a válasz.– Azt hiszem, előre tudom tolni annyira az ülést, hogy ki tudja húzni a lábát.Egy percig sem kételkedtem benne, hogy erős. Alkarja izmos volt, és könyékig feltűrt ingujja alam feszes bicepszét, miközben teljes erejéből nyomta az ülést. Az egész kocsi beleremeglködésébe. Aztán egy tompa, szakadásra utaló hang törte meg Jack mély nyögését, majd a férf

űnt a szétrepedt üléshuzat alatt.– A picsába, ez fájt! – kiáltott fel. – Elnézést – tette hozzá, mire kis híján elnevettem magam. Kihzét az ülésből, és láttam, hogy hosszú, mély vágás éktelenkedik az alkarján. Eléggé vérzett. A m

m üléskeret bosszúból beleállt a kezébe.– Az ég áldja meg, álljon már le! Tessék, most már meg is sérült!Vérző karját méregette.– Miről beszél? Erről? Még borotválkozás közben is szereztem már ennél durvább vágást.– Maga borotválja a karját?Egy pillanatra elmosolyodott, mielőtt ismét nekiesett volna az ülésnek.– Jack, kérem! – Most szólítottam először a nevén. – Már jönnek a tűzoltók. Nekik biztosan vagfelelő eszközük. Például az a húzóvas, vagy mi.– Feszítővas – javított ki Jack.

– Nem mindegy? Addig kitartok. Amíg a benzin nem szivárog be a kocsiba, és nem kap lángra, nend.Fürkésző pillantást vetett rám, én pedig arra gondoltam, talán érdemes lett volna jobban figyzépiskolai kémiaórákon. Úgy tűnt, mégsem tudok annyit a gyúlékony üzemanyagokról, mint hittem.– Miért? Nincs igazam?– Nemcsak a benzin gyúlékony, Emma, hanem a benzingőz is.Értettem én a szóból. A kocsi tele volt benzingőzzel, és percről percre egyre több áradt be.Az ülés felé biccentettem.– Próbálja meg még egyszer!

Felém fordult, a hátát a hátsó ülés támlájának vetette, és két óriási, bakancsos lábát az ülés két syezte.



Bárki ülhetett volna abban az autóban, ami megállt mellettünk. Lehetett volna egy gyenge nyszálbélű férfi, vagy akár egy gyáva nyúl is. Örökké hálás leszek a sorsnak, amiért pont egy nagys, izmos, hőskomplexusban szenvedő pasi volt az. Még meg sem mozdult az ülés, már tudtam, hofog jönni. Tudtam, hogy Jack eltökéltsége, koncentrációja és rendkívüli ereje nem fog elbuknidménnyel úgysem elégedett volna meg.Nem volt könnyű menet, de már az első nyikorgásra felkészültem. Amikor megéreztem a leg

mozdulást, és egészen kicsit enyhült a lábszáramra nehezedő nyomás, felkaptam a lábamat, észabadultam. Csodálatos módon néhány karcolástól és rettenetes, fényképért kiáltó zúzódástól eltektetlenül kerültem ki szorult helyzetemből.Mintha a vérszomjas autó megérezte volna, hogy menekülni készülök, egész sor szikra pattanszerfal mögül. A világ legkisebb és legveszélyesebb tűzijátéka.

– Gyerünk! – sürgetett Jack. Megragadta a felkaromat, és a hátradöntött sofőrülésen keresztülgatott. Kikászálódtam a szélvédő helyén tátongó lyukon, és négykézláb másztam felfelé a cstorháztetőn. Jack szorosan mögöttem jött.– Mindjárt berobban a gáz, úgyhogy álljon fel a motorra, én pedig megtolom.– Benzin és motorháztető – javítottam ki.– Látom, szeret okoskodni – állapította meg, és minden szégyenérzet nélkül a fenekemre tette a y nyomott felfelé. Talpra állított a sárhányón, de amikor megpróbáltam a lábamra nehezecsuklottam, úgy kellett elkapnia. Mindkét lábam teljesen elzsibbadt a csapdában töltött idő köan érzés volt, mintha hangyák rohangálnának bennük. Jack karjába kapaszkodva, aggodkifejezéssel mértem fel az árok meredek partját. Fogalmam sem volt róla, hogy ennyire mély. Leom méterrel az út szintje alatt voltunk. Hogy az ördögbe tudott ezen felmászni Caroline?– Nem hiszem, hogy menni fog…De neki erre is volt ötlete. Térdre ereszkedett, mintha meg akarná kérni a kezemet.– Álljon a vállamra!– Túl nehéz vagyok.Most már szinte folyamatosan röpködtek elő a szikrák a műszerfal mögül. Nem volt sok időnk.

– Most azt akarja, hogy bókoljak? Mert szerintem erre nincs idő. Álljon vállamra!Megfogtam felém nyújtott kezét, hogy visszanyerjem az egyensúlyomat, és mezítláb kászálódtales és erős vállára. Olyan könnyedén egyenesedett fel, hogy az ember azt hihette volna, ez a mutze a napi rutinjának. Segíteni akartam neki, ezért minden létező gyökérbe és fűcsoekapaszkodtam, amit csak értem, így egyre közelebb kerültem az árok széléhez.Már majdnem ott voltam.Lenéztem a férfira, aki a biztonságom érdekében azt is elviselte, hogy rajta tapossak.– És maga? Fel tud mászni?– Ne aggódjon, szorosan maga mögött haladok!

gykézláb igyekeztem minél messzebb kerülni az árok partjától, amikor a benzingőz és a sejezték a kertelést, és megejtették első és utolsó, életveszélyes találkozásukat. Caroline

robbant. A pokoli tűz lángjai az égig csaptak fel.



MÁSODIK FEJEZET

légnyomás levert a lábamról, elterültem az aszfalton. Forró lökéshullám gázolt át rtrapillantottam a vállam fölött, aztán újra térdre küzdöttem magam. Arra most már nem lehetett pgy nem látok semmit. A lángoló autó úgy bevilágította a környéket, mintha fényes nappal lett volnz a könyököm alá nyúlt, és felsegített.– Jól van? Megsérült?Ostobán ráztam a fejemet, mert nem értettem, miért olyan fura a hangja. Aztán rájöttem, hbanástól tompán cseng a fülem. Hálásan néztem az előttem álló, magas – jól gondoltam! –mébe. Ha ő nincs, belehaltam volna ebbe a robbanásba!

– Jól vagyok. Köszönöm… Mindent köszönök.Vállat vont, mintha semmiség lenne az egész, de mindketten tudtuk, hogy nem az.– Amy és Caroline! Hol vannak?Válasz helyett a vállamnál fogva megfordított, így abba az irányba néztem, amerről jöttünk a kontegy negyven méterre tőlünk, az út közepén épphogy ki tudtam venni két alakot az árnyak közt. Nndoltam, hogy az ütközés után még ilyen sokat csúszott a kocsi. Jack kinyújtotta a kezét,

ndolkodás nélkül megfogtam.– Jöjjön!Messziről nézve úgy tűnt, hogy Caroline, aki Amy mellett térdelt, imádkozik. Ahogy közelebb éerült, hogy nem erről van szó – előre-hátra hintáztatta magát, és közben nyöszörgött. Az tereket futva tettük meg, de mielőtt odaértünk volna a helyre, ahol Amy kizuhant a kocsibólgtorpant, és iszonyatos dolgot mondott:– Emma, tudnia kell, hogy Amy sérülései elég… komolyak.Üres tekintettel bólintottam, aztán kihúztam a kezéből az enyémet, és egyedül léptem a lányok mellTudtam, hogy Jack fel akart készíteni a szavaival, felfogtam. De kár is volt ezzel vesződnie. Semm

zíthetett fel arra, amikor megláttam a triónk harmadik, Caroline mellett heverő tagját. Mosgyon-nagyon örültem, hogy a kocsitól ilyen messze ilyen halvány a fény, mert amennyit láttam, aacsarodott a szívem, és felfordult a gyomrom. Az arca, szegény arca!Térdre estem Caroline mellett, és megszorítottam a kezét. Szerintem észre sem vette, hogy ott vanem is neki volt rám nagy szüksége.

Amy olyan súlyosan megsérült, hogy ha nem tudom, hogy ő fekszik ott, fel sem ismerem. El aknekülni előle, de képtelen voltam rá. Szerettem volna felnyalábolni az aszfaltról, és magamhoz nem mertem. Minden erőmmel igyekeztem elnyomni a kétségbeesett kiáltást, ami fel akartőlem, annál is inkább, mert észrevettem, hogy Amy magánál van. Lassan és fájdalmasan

dította a fejét.– Mmmmemma?Hevesen bólogattam, mert megszólalni nem tudtam. Az arcomon lepergő, forró könnyek csípgásokat. A szeme, a gyönyörű, kék, mindig mosolygó szeme annyira bedagadt, hogy csak résnyiretni. Talán nem is látott.– Itt vagyok, Amy, itt vagyok. – A kezéért nyúltam, de amikor megláttam a csúnya, véres vágásorzsolásokat, amelyek minden szabad bőrfelületét beborították, elbizonytalanodtam. Végül gfogtam, mert Amynek szüksége volt az érintésemre, és nekem is az övére. – Ne beszélj – csitítikor láttam, hogy összevagdosott, felpuffadt ajka mindenáron szavakat akar formálni.– Jó… jó’ vagy?Ettől összetörtem. Ott feküdt a hideg betonon, olyan rettenetes sérüléseket szenvedett, hogy c



het, hogy a szorgalmasan dolgozó mentősök is hallották. Láttam a bocsánatkérő tekintetet, amelyeberre vetett. Aztán gyengéden arrébb terelt.– Hagyjuk őket dolgozni, jó? – szólt nyugodtan.Könnyű neki! – gondoltam. Számára végül is idegenek vagyunk. Neki teljesen mindegy, hogy aéjszaka, mi lesz velünk. Teljesen.Az autójához kísért, ami keresztben állt az egyik sávban. Annak ellenére sem akartam beszállnidul remegtem. Ha Amy fázik, akkor én is. Furcsa módon Jack megértette ezt a kicsavart logikát, ollém, és a motorháztetőnek támaszkodott. Néztük, ahogy a mentősök bekötik az infúziót Amteszik rá a nyakmerevítőt, és végre odatolnak mellé egy hordágyat.Jack kérdés nélkül átkarolta a derekamat, és én egy percig sem tiltakoztam a vadidegen férfi öen.– Felajánlanám a kabátomat… De valakinek nagyobb szüksége volt rá.Bólintottam. Most Caroline-ra irányult a figyelmem, akit egy mentős és két rendőr vett körül. Agláttam, hogy az egyik rendőr elővesz egy alkoholszondát, felháborodottan löktem el magam a koszükség van erre? Bármikor tanúsítom, hogy egy csepp alkoholt sem ivott, teljesen józan volt!

esetet nem ő okozta! Ha mindenáron bűnbak kell, vegyék elő azt a kurva szarvast! Csak Jack sza attól, hogy odatrappoljak és patáliát csapjak.– Csak a dolgukat végzik, nem vádaskodnak. Ne adja elő az utcai harcost!Pontosan tudtam, hogy igaza van. Normál körülmények között eszembe sem jutott volna, hogyesszívan lépjek fel. Ismét az autónak dőltem, de azért éreztettem vele, hogy csak a kedvéégamban morogtam.– Maga mindig ilyen, vagy csak rossz estét fogtam ki?Kedvetlenül felnevettem.– Az egyik legjobb barátnőmet hordágyon kell betenni a mentőbe, a másikat meg mindjárt elvete autó. Volt már jobb estém is.– Hmm, fekete autó? Maga régi filmeket néz? Ilyen fiatal szájából ritkán hallani ilyen utalást.– Nem vagyok én olyan fiatal, huszonhét múltam – feleltem, de már nem figyeltem rá, mert

roline kötött le. Megmentőmre pillantottam, és erőtlenül elmosolyodtam. Értékeltem bálkozását, hogy elterelje a figyelmemet a körülöttünk kibontakozó tragédiáról. De azt is tudtamíg ki nem derül, hogy mindkét barátnőm rendben van, gondolni sem tudok másra.– Akkor, kedves, ideje, hogy egy kicsit magával is foglalkozzunk.Jack olyan sikeresen terelte el a figyelmemet, hogy észre sem vettem a táskával a kezében felémntőst. Gumikesztyűt húzott, és felemelte a fejemet, hogy jobban lássa a sebet a homlokomonndig volt benne néhány kisebb üvegszilánk, de szerencsére már nem vérzett.– Majd a kórházban kitisztítjuk a sebet, drága, és csinálunk röntgent is. Máshol is megsérült?A fejemet ráztam, mire Jack felszisszent.

– A lába beszorult az ülés alá. Elég csúnya zúzódások vannak rajta.A mentős leguggolt, Jack pedig értetlenül nézett rám. Felfoghatatlan volt számomra, miért glalkoznak, amikor Amy annyira rosszul van.– A kollégáim az ország legjobb szakemberei, segítenek a barátnőjének – nyugtatgatott a mentután követte a pillantásomat az Amy hordágya körüli sürgés-forgásig. – A barátjának igaza van, el kell látni.– Nem a barátom – helyesbítettem.A mentős felállt és végigmért minket – Jack védelmező karját, amivel még most is átölelt, aémántgyűrűt az ujjamon.

– Bocsánat, a vőlegénye – mondta.– Nem a… – Fáradtan vontam vállat, mert nem volt erőm magyarázkodni. Gondoljanak csak



arnak! Ennél sokkal fontosabb aggódnivalóm is volt.– És ön, uram – folytatta a mentős, miután összegyűrte a gumikesztyűt, és újat vett elő. Jack kezúlt.– Én? Én jól vagyok. Én nem a balesetes kocsiban ültem.– Akkor ezt hogyan szerezte?– Csak egy kicsit beakadtam egy fémdarabba, amikor kiszedtem Emmát.Csak egy kicsit? Mintha semmiség lenne az egész! Hirtelen nagyon fontosnak éreztem, hogy minja, pontosan mi történt.– Megmentette az életemet – jelentettem ki határozottan.Jack zavarba jött.– Komolyan? Még egy ok arra, hogy tisztességesen ellássuk, igaz?– Mi lenne, ha leragasztanánk? Csak azért, hogy ne vérezzem össze a bérautót.– Az kéne még! – kerekedett el a nő szeme. – Ki kell tisztítani a sebet, és az sem kizárt, hogy öl varrni. Aztán majd kap egy tetanuszt, ebben szinte biztos vagyok.Jack sóhajtott. Érezte, hogy hiába tiltakozik. A beszélgetés egy kis időre félbeszakadt, amikor az llító mentőautó elindult, és hangos szirénázással adta a világ tudtára, milyen súlyos a benne apota.– Szerintem maga fél a kórházaktól – jelentettem ki. Bármit megtettem volna, csak hogy elterendolataimat. Bármit, csak ne a barátnőm sorsán gondolkozzam.– Szerintem magától jobban félek – ment bele a játékba Jack. – Maga tényleg nagyon szeret okosk

k odakísért a mentőautóhoz, és a hátamra helyezte a kezét, amikor a mentős lehajolt hozzámegítsen. Rögtön leültem Caroline mellé, a keskeny ágyra. Megkönnyebbültem, amikor lnnyivel nyugodtabb. De aztán felemelte a fejét, és erőtlen, üres mosolyából megértettem, mi enna. Jó erős nyugtatót kaphatott. Átkaroltam, és a feje a vállamra csuklott.Nem volt elég hely mindhármunk számára. Akartak hívni egy másik kocsit Jacknek, de ő váltig ál

gy jól van, képes vezetni. Úgyhogy átmeneti kötést helyeztek a karjára, és elhitték neki, hogy brházba. Gyanakodva méregettem az ágyon ülve.– De tényleg jön, ugye? Ugye, nem fog csak úgy elszelelni, anélkül, hogy megnézetné magát?Látta rajtam, hogy aggódom, hallotta a hangomon, és bár sejtettem, hogy semmi kedve hozzá, bólmosolyodott, és megismételte azt a mondatot, amit akkor este egyszer már mondott nekem:– Ne aggódjon, szorosan maga mögött haladok!

kórház csupa nyüzsgés és káosz volt, amire nem számítottam, hiszen kora hajnal volt. Az abla

gősségi osztályon olyan tömeg volt, hogy azt hihette volna az ember, a nap közepén járunk, pedinali két óra volt.A dolgozók olajozottan láttak munkához – rutinosan és gyorsan tologattak, vizsgáltak, láttak el mszinte azonnal elválasztottak engem meg Caroline-t. Nem tudom biztosan, őt hová vitték, e

ndenesetre a betegelosztóba további vizsgálatokra, aztán egy örökkévalóságig várakoztam egyedügérkezett az ügyeletes orvos.Ahogy teltek-múltak a percek, úgy rándította egyre inkább görcsbe a gyomromat a düh. Értettegy sok a dolguk, ennyit ki tudtam következtetni a függönyömön átszűrődő zajokból. De csaakinek egy perce, hogy tájékoztasson arról, mi van Amyvel! Minden dolgozónak feltettem ezt a ké

akár csak egy méterre megközelített, pedig egyikük egy takarítónő volt, aki nem is beselvünkön.



Nagyon szerettem volna felhívni Richardot, és jó lett volna hazatelefonálni, hogy mindenmondhassam, jól vagyok. Már nagyon késő volt, és amióta hazaköltöztem, apu úgy aggódott értem

koromban, ha nem értem haza takarodóra. Idegesített, bosszantott, de teljesen érthető volt,iseltem. Volt neki ennél nagyobb baja is, és én azért költöztem haza, hogy segítsek, nem azért, hog

y lapáttal rátegyek a gondjaira.Richard mostanra már biztosan aggódik. Azt beszéltük meg, hogy keressük egymást a lány-, illénybúcsú végén. Nem tudtam volna megmondani, mi történik akkor, ha az ember megpróbál fey olyan telefont, ami teljesen szétolvadt egy autótűzben.Amikor a függönyön túl megjelent egy árny, olyan hangon szóltam hozzá, amit még én is idegesítővetelőzőnek éreztem.– Elnézést, esetleg bejönne és rám nézne?A régi fémgyűrűk végigkaristolták a karnist, és megjelent Jack magas alakja. Ahogy belépett, rögtöztem, mintha egy gyufaskatulyában üldögélnék.– Hát itt vagy! – jelentette ki diadalmasan, mintha keresett volna. Vajon keresett? – Remélemnod, hogy letegezlek. Felismertem ám ezt az erélyes hangot!Elpirultam ettől a szemtelen, de, lássuk be, helyénvaló megjegyzéstől.– Azt hittem, egy nővér jött, vagy ilyesmi.Aggodalmasan nézett rám.– Mire van szükséged? Ha nem ágytálra, akkor szívesen segítek.Furcsa érzéke volt hozzá, hogy egyáltalán nem humoros helyzetekben is megmosolyogtasson.– Jól jönne egy telefon, és még jobban örülnék, ha végre valaki mondana valamit Amyről. Fogcs, mi történik vele.Megértően bólintott, és előhúzta a zsebéből a mobilját.– Nem hinném, hogy…De nem fejeztem be a mondatot, mert kivilágosodott a képernyő, és Jack felém nyújtotta a tekor vettem észre a hatalmas, piros foltot az ideiglenes kötésen, ami az alkarját védte.– Ezt még senki sem nézte meg? – biccentettem a seb felé, ami szemmel látható módon továb

zett.– Mondtam már, hogy semmiség az egész. Egyébként is elég nagy a felbolydulás a sürgősség

múlt fél órában ötpercenként jött egy mentő. Fél füllel hallottam, hogy tűz ütött ki egy idősek otthonEz megmagyarázta, miért nem foglalkozik velünk senki. – De téged már meg kellett volna vizsgálnsérülés nem játék. Mindenféle kellemetlen hatása lehet.– Á, én mindig ilyen vagyok.Elmosolyodott.– Bátor ember a vőlegényed.Te jó ég! Richard! Őt kellene felhívnom, nem új barátommal és megmentőmmel csevegnem

onnal értette, mire gondolok.– Ha mondod a számot, tárcsázom neked.Megmondtam neki az otthoni számunkat, és hagytam, hogy ő üsse be. Úgy éreztem, azok utántént, nem biztos, hogy tudnék most kezelni egy idegen mobilt. Csak harmadik próbálkozásra találzámot, ami után már én is gyanakodtam, hogy jobban megrázott az eset, mint hittem. Hogy lehet azm tudom a saját otthoni telefonszámomat? Jack nagyon megnyugtatóan viselkedett, azt mondta, ez

bizonyítja, hogy késleltetve jelentkezik nálam a sokk. Erőtlenül bólintottam, hiszen nem tudlyen ijesztő számomra mostanában a gondolat, hogy elfelejtek valamit,bármit .A második csörgés után felvették a telefont. Mély levegőt vettem, és szélesen elmosolyodtam, m

gszólaltam volna. Reméltem, hogy ettől eltűnik a hangom remegése.– Szia, apu!



– Emma!– Igen, én vagyok az. Felébresztettelek?A zajokból ítélve megnézte az éjjeliszekrényen álló órát.– Emma, hajnali fél három van. Hol vagy?Hallgatás. Úgy kell fogalmaznom, hogy még véletlenül se essen pánikba, gondoltam.– Csak szeretném elmondani, hogy jól vagyok, semmi bajom, de még egy ideig nem mehetek hazat egy kis balesetünk.Jack szemöldöke azonnal felszaladt ettől az állítástól.– Jól vagy? Megsérültél? Van valami bajod?Basszus! Még a hazugságom ellenére is pánikba esett. Ekkor meghallottam egy másik hangot, ak még jobban aggódtam.– Emma az? Valami baj van? Hol van?– Jól vagyok! Mondd meg anyunak, hogy később jövök, és utána mindent megmagyarázok!Türelmesen vártam, amíg elismételte a hazugságomat anyunak, és le sem vettem a tekintetemet a karó mintájáról. Nem akartam Jack szemébe nézni. Igaz, az ő telefonján beszéltem, de ettől méoztam neki magyarázattal.– Rendben, Emma – tért vissza hozzám apu.– Apu, egy szót se szólj, mert csak megijed! Csak figyelj, oké?Nagyot sóhajtott, de megértette, miért vagyok ilyen.– Oké, szívem – felelte megjátszott vidámsággal a hangjában.Igyekeztem olyan röviden összefoglalni az eseményeket, ahogy csak tudtam.– Autóbalesetünk volt. Én jól vagyok, csak kicsit megkarcolódott a homlokom. – Ekkor felnéztam, ahogy Jack szeme elkerekedik, a szemöldöke meg még jobban felszalad, mint az előbb,

yáltalán lehetséges. – Caro is megvan, de Amy eléggé… – Itt megremegett a hangom, és ezt semmlentés nem leplezhette. – Amy eléggé csúnyán megsérült. Nem is tudom, mi van vele. Senki sem kem semmit.– Hol vagy? Azonnal indulok.

A háttérből újabb kérdezősködést hallottam, és bele kellett törődnöm abba, hogy nem sugodtnak tettetnünk magunkat, még anyu kedvéért sem.– Nem, apu! Semmi szükség rá. Mindjárt felhívom Richardot, és majd ő idejön. Ha most elinduyáz anyura? Kit tudsz megkérni hajnalok hajnalán?Egy pillanatig hallgatott. Be kellett látnia, hogy igazam van.– Nem tetszik nekem, hogy egyedül vagy.Jackre néztem, és mosolyogtam.– Semmi baj, apu. Nem vagyok egyedül. Velem van egy barátom.

y hosszú pillanatig egyikünk sem szólt semmit, miután megszakítottam a hívást. Jack törte mndet.– Szóval kényszeres hazudozó vagy? Mióta is van meg ez az apró problémád?Vállat vontam. Nem voltam hajlandó belemenni vele ebbe a beszélgetésbe. Bosszantott, hogy nema témáról.– Kis baleset? Kicsit megkarcolódott a homlokod?– Igen, aztán az egészet azzal tetéztem, hogy azt mondtam, a barátom vagy.Megenyhült a tekintete, mintha felfogta volna, hogy nem érdemes tovább korholnia.

– Nem, az az egy igaz volt.Gyengéden megfogta a kezemet. A bőrébe fúródott a gyémánt eljegyzési gyűrűm. Vajon ezért enge



an gyorsan?– Akkor most hívjuk fel ezt a te vőlegényedet! – utasított, és olyan távolságtartást éreztem a hangi egy pillanattal korábban még nem volt ott. – És légy szíves, most majd az igazat mondd!Az otthoni telefonja öt percig csörgött, mielőtt feladtam. Most már biztos hazaért. A telefon ott ószobájában. Kizárt, hogy ne ébredjen fel a csörgésre. Az órámra pillantottam. Majdnem hárot már. Azt mondta, visszafogott legénybúcsút tervez, csak néhány kolléga az iskolából meg a srá

gbiklubból. Semmi vadulás. Eszembe jutott, hogy nézett rá Simon, a tanúja, amikor meghallotta ezveket.Sóhajtottam, és beütöttem Richard mobilszámát. Először a hangos zenét hallottam meg, valamintgy klub háttérzaját.– Richard! – Még több zaj, rekedtes nevetés, pohárcsörömpölés. A legénybúcsú még javában tarchard, hallasz?– Ki az?Nem jól kezdődik.– Richard, Emma vagyok. – Olyan hosszú szünet következett, hogy a végén hozzátettem:nyasszonyod.– Emma – ismételte, mintha éppen csak rémlene neki valami. Ekkor meghallottam egy másik hanilván azt hitte, suttog. Nem hallottam az egészet, de azért annyit elkaptam, hogy „ellenőrizget” érövid az a póráz”. Simon. Újabb ok, hogy ne legyen a szívem csücske.

– Richard, rettenetes dolog történt. Balesetünk volt, és mindhárman kórházba kerültünk. ásosabb volt, mintha nyakon öntöttem volna egy vödör hideg vízzel. Csak nem esett olyan jól.– Emma, jól vagy? Megsérültél?– Semmi komoly. – Jackre néztem, aki nem is nagyon titkolta, mennyire kíváncsi, hogyan ejezni a mondatot. – Csúnya vágás van a fejemen, és összezúzódott a lábam is, de Caroline-nalsón megúsztuk. Csak Amy… – Képtelen voltam tovább beszélni, mert elszorult a torkom, ésőlem a zokogás.– Amy? Mi van Amyvel? – Richard mostanra teljesen kijózanodott. – Emma, nyugodj meg, és m

mi van!De képtelen voltam rá, a szavaimat elnyelte a félelem és a pánik, amiről már azt hittem, megúdig csak lesben állt, és csak arra várt, hogy újból lecsaphasson rám. Tehetetlenül ráztam a fejemtam, hogy képtelen vagyok tovább beszélni.Jogos tulajdonosa gyengéden lefejtette az ujjaimat a mobilról, és nyugodt, magabiztos hangon monyettem, amit még kellett.– A Viktória Királynő Kórházban vagyunk. Jöjjön, amilyen gyorsan csak tud! – Úgy láttam, miyomja a hívást, pedig még csak be sem mutatkozott, de aztán hozzátette: – Hívjon taxit, ember! Ejusson ilyen állapotban kocsiba ülni!

A karjában tartott, amíg zokogtam, és nekem eszembe sem jutott, mennyire furcsa, hogy ennyire maszkodom valakire, akit még csak nem is ismerek. Akárki is lehetett. A véletlen vagy a sors küidőben jó helyre. Ha nem lett volna ott, Richard és apu is egészen másmilyen hívást kapott volnaondolattól még hangosabban sírtam.– Jobb már? – kérdezte végül, amikor szinte teljesen elapadtak a könnyeim. Adott egy dobozbkendőt, ami olyan kemény volt, mint a smirgli. Megtöröltem az arcomat, és nem túl nőiesen kiorromat. Jack türelmesen kivárta, míg újra képes voltam értelmes beszédre.– Hol van a kanbúcsú? Messziről kell jönnie?– Magához felirat kéne. Ilyen szó nincs is, legfeljebb kanbuli van.

Mosolyogva vonta meg a vállát. Meglepett, hogy az ajkam még tudja, hogyan viszonozzon egy mo– Hát, én nem idevalósi vagyok, asszonyom – utánozta a régi westernfilmek szereplőit.



– Ezt valahogy sejtettem. De mit keres Angliában? Ha nem túl személyes a kérdés.– Író vagyok, nyakamon a határidő, és amilyen ostoba vagyok, az angol vidéket választotényem helyszínéül, úgyhogy arra gondoltam, eltöltök itt néhány hónapot, végzek némi kutatóm

entwell közelében, a tengerparton bérlek egy kis házat.Más körülmények között eléggé felkeltette volna az érdeklődésemet ahhoz, hogy tovább faggassakor más dolgok foglalkoztattak. Egészen zavarba hozott, milyen könnyedén olvas a gondolatahoz képest, hogy nem is ismer.– Megyek, kerítek egy orvost, és megpróbálom kideríteni, hogy van Amy.Miután elment, a kis fülkém sokkal nagyobbnak tetszett, de furcsa módon üresnek és színtelennk teljesen betöltötte maga körül a teret, és ezt nem csak jóképűségének és vonzerejének köszönely még egy ilyen estén sem maradhatott feltűnés nélkül. Gyanítottam, hogy mindkettőt latba kelnie, ha bármit is ki akar deríteni Amyről, miután eléggé valószínűnek tartottam, hogy csak

konoknak adnak ki információt. De a francba is! Mi voltunk Amy családja, Caroline és én. Nem vpen a testvérei, de annál sokkal mélyebb, tartósabb kötelék volt köztünk. Gondoltam, hogy a rendr értesítette Amy szüleit, de mivel ők már évekkel korábban elköltöztek a környékről, és négyóózásra éltek tőlünk, az érkezésükig csak mi voltunk neki Caroline-nal.Reménykedve néztem fel, amikor egy ökölbe szorított kéz elhúzta a függönyömet, de nem Jack lépnem egy idős, törékeny, járókeretes néni. Tekintete végigpásztázta a kis fülkét, aztán rajtam állag. Csontos, ráncos kezével úgy markolta a keretet, hogy ujjai leginkább egy ragadozó madár karonlítottak.

– Nem találom, nem tudom, hová lett – közölte rekedtes, kétségbeesett hangon. – Maga tudja, hoegkeresi nekem?Olyan zaklatott volt, hogy egész testében remegett. Egy szinte kézzel fogható húr húzott felé. Remgy nem a mosdót keresi ilyen kétségbeesetten, mert fogalmam sem volt, hogy azt merre tpattantam az ágyból, és odamentem hozzá.Felismertem a hangot, amin hozzá szóltam. Sajnos bőven volt alkalmam gyakorolni.– Semmi baj, majd én segítek. Mit keres?

Felkapta a fejét, és meglepetten nézett rám. Lehet, hogy kétségbeesésében észre sem vette, hogyok. Pontosan ez vár ránk is, szólalt meg egy hang a fejemben, egy hang, amire egyáltalán nem akafigyelni, főleg nem akkor este. Megismételtem a kérdést, és gyengéden remegő kezére tetzemet.– Mi veszett el?– A kötésem. A széken hagytam, és most eltűnt. Maga nem tudja, hol van?Ekkor jöttem rá arra, ami már első pillanatban egyértelmű lehetett volna – a néni nyilván az ihonának lakója, akit a tűz után hoztak be. Valószínűleg elkóborolt attól, akire rábízták.– Tessék jönni, keresünk egy orvost vagy nővért, hátha ők segítenek megkeresni – feleltem, és a fo

é tereltem a nénit. Alkalmazkodtam reszketős lépteihez, és a folyosó túlsó végéből hallatszó hé indultam vele. Egyszerre bukkant ránk a nővér, aki mellől „elkallódott a néni”, és Jack.– Maga miért kelt fel? – kérdezte a nővér, és átvette az elveszett pácienst.– Én is valami hasonlót akartam kérdezni – jelentette ki Jack, és fura, fürkésző pillantást vetetközben óvatosan átadtam az összezavarodott nőt. Szegénykém már éppen eléggé megrémültartam tovább súlyosbítani a helyzetet. Érdekes módon jólesett, hogy legalább néhány percig valakatt aggódhattam.De már arcon is csapott a valóság, miközben Jackkel megtettük azt a húsz métert a fülkémig.– Kiderítettem, hogy Amyt műtik – közölte Jack, és kinyújtotta a kezét, hogy visszasegítsen az ágy

ábamra húztam a takarót. Lassan felfogtam Jack aggasztó híreit.– Műtik? Az arcát?



Szomorúan rázta a fejét.– Nem. Sajnos belső sérülései vannak, de azt nem tudom, pontosan milyen jellegűek.Jeges félelem futott végig a hátamon. A belső sérülés csak eufemizmus arra, hogy valaki nagyon-nyosan megsérült. Innentől kezdve Jack mondhatott bármit, nem tudtam túllépni ezen a rémejezésen.Szerencsére úgy tűnt, olyan férfi, aki jobban értékeli a csendet, mint az értelmetlen, kényszevegést. Ennek örültem, mert úgysem lettem volna képes a körülöttem kibontakozó rémálmonmi másra gondolni. Még ahhoz is az ő segítsége kellett, hogy kitöltsem a papírokat, amiket egy

omott a kezembe. Annyira remegett a kezem, hogy a saját nevemet és címemet sem bírtam yhogy hálásan átadtam neki a tollat és az írótáblát. Biztos kézzel töltötte ki az adataimat.Kérésemre elhúzva hagyta a függönyt. Úgy éreztem, úgy talán gyorsabban elérnek minket a hírek, kos anyagon keresztül. Néztük, ahogy a személyzet járkál körülöttünk. Volt, aki sietett, volt, akengett, és volt, aki kedélyesen csevegett, mert fogalma sem volt arról, milyen változások előt

vőnk. Amikor meghallottam, hogy két nővér valami sorozat nevetséges cselekményét tárgyaljaléssel, őszinte düh öntött el. Tévé? Ez valami vicc? Ahelyett, hogy életeket mentenének, szívmasgeznének, miközben sietősen a műtő felé tolják a sérültet, vagy érthetetlen, orvosi szavakat kiabálnk tényleg egy tévéműsorról beszélgetnek? Az ég szerelmére! Jack észrevette, mennyire felzakgamat, és megértően paskolgatta a kezemet.– Nekik ez csak egy átlagos munkanap.– Nekem nem.– Tudom – bólintott.

chard teljes pánikban, aggódva, alkoholtól bűzölögve érkezett meg. Már messziről hallottam a logy végigcsattogott a járólapos folyosón. Rohanvást közeledett, és a nevemet kiabálta. Beronkébe, és Jack abban a pillanatban felpattant az ágyam melletti székről. Azt hittem, befejeztem a k karjában már elsírtam az összes könnyemet, de úgy tűnt, tévedtem. Csak egy pillantást ve

chard ismerős arcára, amelyre kiült az aggodalom és a szeretet, és a Szahara helyét azonnal átvetni Niagara. Richard magához ölelt, és úgy ringatott, mint egy gyereket. Bár az illata sokkal ilékeztetett egy szeszfőzdére, mint egy valódi emberre, jó érzés volt hozzá bújni.– Csss, csss – csitítgatott. Igyekeztem nem észrevenni, hogy még mindig egy kissé kásásan beszgy cigarettától bűzlik. Legénybúcsúja volt, és teljesen igazságtalanul haragudtam rá, amiért ban részegedett, amíg mi a roncsok és lángok közt kúsztunk az út szélén. De ettől még dühös volta

– Mi az isten történt, Emma? – kérdezte, és szemmel láthatóan nem vette észre, hogy felszisszedalomtól, amikor leült az ágy végére, és egyik kezével a lábamra támaszkodott. Jack úgy csapnt egy sólyom, és levette a vőlegényem kezét a lábszáramról, mire Richard dühösen nézett rá,

intettel, mintha csak most vette volna észre.– Csúnyán összezúzta a lábát – foglalta össze Jack röviden, és bár Richard elszégyellte magáztem, elég rossz első benyomást tett Jackre.– És az arcod… – szólalt meg a vőlegényem. – Nagyon csúnya!Erre nem sok mindent lehetett mondani. Szerencsére nem is kellett.– Akkor vágta meg a homlokát, amikor felborult a kocsi, mielőtt az árokba fordult, és foglyul na őt. Később ki is gyulladt.

Bár valóban ez történt, úgy éreztem, Jack szándékosan fogalmaz ilyen keményen és sokkolóan.– Úristen, Emma! Fogalmam sem volt! Meg is halhattál volna! Elveszíthettelek volna!

Olyan sebezhetőséget hallottam ki a hangjából, hogy csak az tűnt helyesnek, ha átölelem. Egy merültünk a fordított szerepben, és majdnem lemaradtam arról, hogy Jack távozni készül.



– Várj! – szóltam utána. Egy pillanatig azt hittem, nem fog visszafordulni.– Már mész is? – kérdeztem hitetlenkedve, pedig tudtam, hogy nincs jogom meglepődni. Ettőglepődtem. Azzal, amit akkor este csinált, jóval túltett még az irgalmas szamaritánuson is. Miradna most, hogy Richard megérkezett? Mégis pánikba estem, amikor megláttam, hogy ott akar haJack a szemembe nézett, és egy pillanatra halálra rémített a gondolat, hogy sosem látom többet. ja, mire gondolok? Talán. Egész este folyamatosan ráérzett, mi járt a fejemben. Megtorpant, ma

y bizonytalan lépést az ágyam felé. Nem törődtünk Richard elképedt tekintetével, miközben egyikümásikunkra nézett, és próbálta megfejteni ezt az összetett cselekményt, aminek lemaradt az elejérőlJack mosolyogva fogta meg a kezemet.– Ideje mennem. Most már nem lesz semmi baj. Remélem, a barátnőd is meggyógyul.Bólintottam, mert a torkom elszorult, és egy szót sem tudtam kinyögni.– Vigyázz magadra, Emma! – mondta kedvesen, majd lehajolt és homlokon csókolt.– Mi a…? – kiáltott fel Richard, és Jack magas alakja után fordult, amely gyors léptekkel hagykét. – Mi a fenéért…? Mi a jó életért csókolt meg téged az orvos?

t erős feketekávéval később Richard talán már nem bukott volna meg, ha megszondáztatják. Mvérek és beteghordók egész hada eltolt a röntgenig, már legalább képes volt összefüggően beért nehézgépek kezelését még nem bíztam volna rá, miután végignéztem, milyen küzdelem árán küaz SMS-t apunak, amiben tájékoztatta a történésekről.

Abba azért belezöldült, amikor a szeme láttára tisztították ki és varrták össze a homlokomon táet, de ezt inkább az alapvetően gyenge gyomra és tűfóbiája számlájára írtam, mintsem az alkohgül valaki alátolt egy műanyag széket, ami, tekintve, mennyire imbolygott, talán nem volt rossz ötlVégig mellettem maradt, miközben egyre közeledett az új nap kezdete. Akkor sem volt ha

mozdulni mellőlem, amikor bevittek egy egyágyas szobába, ahol egészen reggelig megfigyeléartak tartani. Csak annyi időre hagyott magamra, míg a nővérpulthoz ment, hogy információt myről. Mindig ugyanazt a választ kapta.

– Még a műtőben van – jelentette nem sokkal hajnali öt után. A szobámban lecsavarták a vilálván azért, hogy aludni tudjak, de ilyesmire gondolni sem bírtam. Az volt életem addigi leghoszakája.Azonnal tudtam, hogy ezúttal mást mondtak neki, amint belépett a szobámba. Már a kilincset isomta le, és az árnyéka is máshogy vetült az ágyamra, mint addig. Olyan kifejezés ült ki az arcáralőtt még sosem láttam. Istenhez imádkoztam, hogy soha többé ne is kelljen látnom.

Mozdulatlanul és némán állt ott, és én tudtam, mi az, amit képtelen elmondani.– Nem! – tiltakoztam, és heves fejrázással fogadtam a hírt, ami még meg sem érkezett. – Nemm!

Könnybe lábadt a szeme, de továbbra sem mozdult.– Nem lehet igaz! Nem hiszem el! Ne mondd ki, úgysem hiszem el!Ekkor lassú, bizonytalan lépésekkel megindult felém.– Nagyjából tíz perce – jelentette be rekedten, és a kezem után nyúlt. Könnyeimen át alig láttamzem, mondott még valamit, talán azt, hogy megtettek mindent, amit lehetett, vagy esetleg aztgyon súlyosak voltak a sérülései. Nem tudom. Csak a szalagcím villogott lelki szemeim előtt űkkel.Amy, aki több mint húsz éve volt az egyik legjobb barátnőm, meghalt.



ARMADIK FEJEZET

nultság lett úrrá rajtam. Mintha érzéstelenítőt kaptam volna. Mintha jeges vízzel öntöttek volna nym jó bénultság volt, inkább olyan, mint amit fagyási sérülésnél érez az ember, mielőtt elveszíti az Sokáig ültünk néma csendben Richarddal, talán órák teltek el. Igyekeztünk felfogni és elfogadnitenetet, az elfogadhatatlant, ami olyan érzés volt, mintha kitépték volna a szívünket – A

élettelibb és legvidámabb ember, akit csak ismertem, önbeteljesítő jóslattá tette a mottóját: mpot úgy élj meg, mintha az lenne az utolsó.Még a kórházi személyzetet is sokkolta a hír. Attól kezdve, hogy kitudódott, másként bántak v

mikor a nővér megmérte a vérnyomásomat, hosszan megszorította a kezemet, miközben levette rószert. Még azon az orvoson is éreztem a szomorúságot, aki a reggeli vizitkor közölte,

zamehetek. Megveregette a vállamat, de furcsán, mintha zavarban lenne, és bár egy szót sem szára kiült a sajnálat és a részvét. Éreztem, hogy ezeket a következő napokban gyakran fogom látni.Miután a kórházi dolgozók elhagyták a szobámat, Richard segített kibújni a kikeményített köntit rám adtak. Újra felvettem rövid ruhámat, amit most teljesen illetlennek éreztem. Összerezzeikor az anyag hozzáért csupasz bőrömhöz, mert tele volt apró, sötét foltokkal. Tudtam, hogyfoltok. De vajon kitől származnak? Tőlem? Jacktől? Vagy Amytől? Nem mindegy? Úgyis a ku

gzi, amint hazaérek.Hogy időt spóroljunk meg, Richard felajánlotta, hogy elmegy a kórház gyógyszertárába, és ott váájdalomcsillapítókat, amelyeket az orvos felírt.– Sietek – ígérte, és puha csókot lehelt a homlokomra, a kötés alá. – Megleszel, amíg nem vagyokSzomorúan csóváltam a fejemet, ő pedig nem tehetett mást, mint hogy megértően bólintott. Úgy érmmi és senki nem lesz már jól ebben az életben, és tudtam, hogy Richard megért. Sejtettem, hogyépünk a kórházból, az egész sokkal rosszabb lesz, nem pedig jobb.Halk kopogás után résnyire nyílt az ajtó, és egy fiatal nővér dugta be rajta a fejét. Azt hittem, azt

ndani, hogy megérkezett a taxink, de meglepett.– Látogatója van, Miss Marshall. Ugyan most nincs látogatási idő… De jelen körülmények közöttTessék, már megint! A különleges bánásmód, amit azoknak tartogatnak, akiket a szokásosnál nagédia ér. Nem volt sok köszönet abban, hogy tagja lehettem ennek a klubnak.A nővér félreállt az ajtóból, és beengedte a látogatót. Jack egy pillanatig szótlanul állt. Az első a vesztem.

– Emma, annyira, de annyira sajnálom!Nagyon igyekeztem uralkodni magamon. Bólintással fogadtam a részvétnyilvánítást, de éreztemmeg az ajkam, akár az operaénekesnek, aki az ária eléneklésére készül. Először egy csukláshoz,

y kutya vonyításához hasonló hang hagyta el a torkomat, és már megint a karjában találtam mközben a könnyek, amelyek Richard jelenlétében bennem maradtak, elsodortak minden gátat.Igazából nem vagyok sírós, sosem voltam. Annál inkább meglepett a gondolat, hogy ez az amgen, akit alig tizenkét órája ismerek, már többször csitítgatott, miközben zokogtam, mint a vőlegelmúlt tizenkét évben összesen.Nem hallottam, hogy Richard belépett, pedig akkorra már lassan összeszedtem magam. Csak tam meg, hogy már nem vagyunk egyedül, hogy meghallottam Richard hűvös hangját:– Emma!Jack felnézett, de nem engedett el. Az ölelése ártatlan volt, csak vigasztalni akart vele, de l

lyen szikrát hányt aranybarna szeme Richard hangneme hallatán. Erre aztán végképp semmi szükm volt. Kibontakoztam Jack karjai közül, és ő azonnal elengedett. Kezet nyújtott Richardnak.



– Jack Monroe – mutatkozott be. – Elnézést, tegnap este nem volt rá alkalom, hogy bemutatkozzamRichard egy pillanattal később viszonozta a kézfogást, mint illendő lett volna. De mielőtt a variatlan viselkedése ellenségessé vált volna, mégis kinyújtotta a kezét. Sem a kézfogásuk, suk nem tükrözött melegséget.– Richard Withers – közölte barátságtalanul. – Emma vőlegénye.Jack arcán megrándult egy izom.– Ugye, nem maradtál itt éjszakára? – kérdeztem, mert fel sem tűnt, hogy Jack átölgmosakodott, sőt meg is borotválkozott, mióta utoljára láttam.– Nem. Ellátták a sebet, aztán hazamentem.Ekkor láttam meg, hogy most már jóval kisebb kötés fedi a karját. Éppen csak kilátszott sötétűrt ujja alól.– És mit keres itt?Richardra bámultam. Ezt a leplezetlen durvaságot már nem lehetett szépíteni. Amikor találkointetünk, az övé azt üzente: Mi van? De pontosan tudta, mi van.– Idetelefonáltam reggel, mert tudni akartam, hogy van Emma, és Amy után is érdeklődtem. Így juzzám a hír, és… Nos, úgy éreztem, vissza kell jönnöm hozzád.– Ez nagyon kedves – köpte Richard. Látszott rajta, hogy egyáltalán nem gondolja így.– Igen, tényleg az – vetettem közbe gyorsan. Én őszintén beszéltem.– De, mint látja, épp most viszem haza Emmát, mert ráfér egy alapos pihenés. Köszönjük, hogy minden a legnagyobb rendben van.A legnagyobb rendben? Soha semmi sem volt még ennyire messze attól, hogy rendben legyetam, túl sok most Richardnak, hogy minden megrázkódtatás tetejében még hálálkodnia is kknek, aki megmentette a nőt, akit szeret. Tisztában voltam vele, hogy akár helyesen cselekszem

m – és éreztem, hogy nem –, kénytelen leszek a vőlegényem mellé állni.– Köszönöm, hogy eljöttél. Sokat jelent.Bár a szavaim mást fogalmaztak meg, a hangom azt üzente: „Viszontlátásra, kérlek, menj el!”– Csak sajnálom, hogy így alakult. Hogy nem tehettem többet Amyért.

Úgy sejtettem, az utolsó szót azért tette hozzá, nehogy Richard azt vágja a képébe, hogy már bet segített, mint szükséges lett volna. Nevetségesen hangzik, de azt hiszem, Richard úgy érezte, a

gy nem ő mentett meg, hanem Jack, az ő férfiasságán csorba esett. Teljesen értelmetlen volt az lás lehetett volna, mégis kicsinyesen viselkedett és féltékenykedett.– Hazaengednek? – folytatta Jack. – Elvihetlek valahová?– Nem, köszönjük, a taxi már lent vár – vágott közbe Richard olyan gyorsan, hogy azon gondolkoon attól tartott-e, elfogadom az ajánlatot. Ebben a pillanatban kopogott be az előbbi fiatal nővgtudtuk tőle, hogy valóban megérkezett a taxi.Richard átkarolta a derekamat, és határozottan az ajtó felé irányított. Jackre pillantottam, akin

áról lehetetlen volt leolvasni bármiféle érzést. El sem tudtam képzelni, mire gondolhat. Szsollyal búcsúztam a férfitól, aki az élete kockáztatásával mentett meg. Nem éreztem helyesnek, hogyom ott, olyan volt, mintha félbehagytunk volna valamit, mintha az adósa maradtam volna. Degy ha az életünket köszönhetjük valakinek, ez az érzés természetes.A hazafelé vezető úton nem kértem számon Richardon a viselkedését. Nagyobb és fájdalmndunk is volt. Minél közelebb értünk a házhoz, annál komorabb lett a hangulat. Amikor a taxi megáchard előhúzta a tárcáját, a karjára tettem a kezemet.– Nem lenne jobb, ha előbb hazamennél, megmosakodnál, pihennél egy kicsit, és utána jönnél csa– Csak könnyebb lenne, ha most bemennék veled!

Szomorúan csóváltam a fejemet, és gyengéden megcsókoltam. Reméltem, megért.– Akárhogy csináljuk is, ez semmiképp sem lesz könnyű. Gyere vissza később, jó? Akkor nem



álkozunk. – Azzal kiszálltam a kocsiból, és olyan megjátszott magabiztossággal sétáltam a bóhoz, mint amilyennel Richard köszönte meg Jacknek a segítséget.

ndketten a konyhaasztalnál vártak rám. Apu azonnal felpattant, ahogy beléptem, és szorosan áyszerre éreztem rajta a megkönnyebbülést, az aggodalmat és a szeretetet. Már felhívtam a kórhrt tudta, mi történt Amyvel. Kivörösödött szeme elárulta, hogy megviselte a hír. Amy és Ca

akori látogatók voltak nálunk az elmúlt húsz évben, szinte családtagnak számítottak.– Kérsz egy teát? Gondolom, az a kórházi lötty ihatatlan volt.Hangja rekedt volt a felgyülemlett érzelmektől, és bár nem kívántam a teát, tudtam, szüksége van ere, hogy összeszedje magát.– Köszönöm, apu.Leültem anyu mellé. Öklében egy összegyűrt papír zsebkendőt szorongatott, és amikor felém foam, hogy az ő arcán is gyász ül. Annyira hasonlítottunk, hogy olyan volt, mintha egy jövőt mörbe néznék. Régen ez a gondolat mindig megnyugtatott, de most halálra rémített.Apu tekintetét kerestem, és ő alig észrevehetően bólintott. Megkönnyebbültem. A sors fintora,yu éppen egy tisztább pillanatát élte, amikor én életem legrettenetesebb perceit.– Apád mesélte – szólalt meg bánatosan. – Alig tudom elhinni. Szegény, szegény Amy.Fásultan bólintottam, és újból megeredtek a könnyeim. Anyu tekintete a kötésre vándorolt.– Mi történt a fejeddel?– Kicsit megvágtam a balesetben, de semmi komoly. A kötéstől sokkal komolyabbnak látszikilyen. Ne aggódj, anyu!Bólintott. Az, hogy ilyen könnyen elfogadott valamit, aminek aggasztania kellett volna, egyérteonyította, hogy már nem az a Frances Marshall, aki valaha volt.– El sem tudom képzelni, mit érezhet most Linda és Doug – folytatta, és apuval döbbenten nze. Még nekem is gondot okozott volna, hogy felidézzem, hogy hívják Amy szüleit, de anyu azta, pedig évek óta nem találkozott már velük. Teljesen logikátlan, mitől fosztja meg az ember

egség és mit hagy meg.Szomorú csendben teáztunk. Egyre nehezebbnek éreztem a fejemet, és egyre gyakrabban dörzsömemet, mert olyan volt, mintha valaki forró sódert szórt volna bele.– Menj fel a szobádba, és aludj egyet, kicsim! – javasolta végül apu.Megráztam a fejemet.– Nem lehet, apu, rengeteg dolgom van. Nagyon sok mindent végig kell gondolni. Rá kell nroline-ra, mert fogalmam sincs, mi van vele, és aztán meg kell látogatnom Amy szüleit. És ott v

küvő is. Muszáj lesz elhalasztani…– Micsoda? – csattant fel anyu. – El akarod halasztani az esküvőt? Miért? Összevesztél Richardda

Zavartan néztem rá.– Nem, dehogyis! De most nem tarthatjuk meg. Azok után, hogy Amy… – Elcsuklott a hangom. Ek megérti! Apura pillantottam, aki olyan koncentrációval nézte anyut, mintha az elméje erejével aködésre bírni a felesége agyi funkciót. Gyakran láttam rajta ezt az arckifejezést.

– Ja, tényleg. Persze. Ő a koszorúslányod, igaz?Bólintottam. Képtelen voltam kijavítani a mondatát: ő lett volna a koszorúslányom. Amyről mált időben lehetett beszélni. Számára megszűnt a jövő. Ez a gondolat késként hasított a szívembe.

– Majd később mindent átgondolsz – mondta apu, és ismét felém fordult. Anyunak fogalma semól, hogy éppen most ment át egy vizsgán. – Senkinek sem segítesz azzal, ha megbetegszel. T

enni!Helytelennek éreztem, hogy megengedem magamnak az alvás luxusát, és ezzel együtt a rövid mene



alóságból, de be kellett látnom, hogy apunak igaza van. Rengeteg elintéznivalóm volt, de egyszr gondolkodni is képtelen voltam. Reszketve álltam fel. Mindkét szülőmet homlokon csókoltam.

gódva fürkészte az arcomat.– De csak néhány órára fekszem le – figyelmeztettem aput. – Ne hagyjatok sokáig aludni, jó? Kjd átjön Richard, és nem szeretném, ha arra érkezne meg, hogy még alszom.– Richard átjön? – kérdezte anyu. A hangjából kihallható öröm gyanús lehetett volna. – Jaj, de jó!Búcsúszavai az ajtóban értek, és biztosították, hogy ne tudjak pihenni.– Emma! – szólt utánam, és én visszafordultam. Az a zavarodott tekintet mindent elmondott. – Mi ejeddel? Miért van bekötve?Nos, talán tévedtünk, amikor azt hittük, tiszta pillanatát éli.

szeme alatti sötét karikák arról árulkodtak, hogy Richard sem aludt sokkal többet, mint én. Ahánunytam a szememet, újra és újra leperegtek előttem az éjszaka eseményei, minden borzalmas rés

yütt. Mint egy filmelőzetes, amit sosem akartál látni, de újra és újra lejátszódik, hiába prógállítani.Nem bírtam magammal, túl szűknek éreztem a házat, ezért meleg kardigánba burkolóztam, kimentbe, és leültem egy padra, az egyik fa alá. Innen, a terasz üvegajtaján át figyeltem Richardot, ép a barátságosan megvilágított előszobába. Láttam, ahogy odamegy apuhoz, és halv

mosolyodtam, amikor a kézfogás tőlük szokatlan, esetlen ölelésben végződött. Anyut már mészetesebben üdvözölte. Egyenesen a karosszékéhez lépett, és lehajolt hozzá, úgy beszélt veleom, miről volt szó, de Richard türelmesen bólogatott, míg anyu beszélt, és megfogta a kezét. Abánt vele. Csodálatra méltónak éreztem, hogy mindig természetesen és elnézően viselkedik, de

nálja, és nem is türelmetlen anyuval. Hiába is versenyeztem volna vele, a nyomába sem érhettem.ki volt igaza – én túl közel álltam anyuhoz, ezért volt olyan nehéz és igazságtalan fokozeszíteni őt.Apu a kert felé mutatott, Richard pedig bólintott. Néhány pillanattal később már mellettem ült a p

arolta a vállamat, és magához vont. Odabújtam hozzá. Úgy illettünk össze, mint egy kirakós két daeztem tusfürdője és arcszesze erős illatát, és az elmúlt huszonnégy órában először enyhült kissé a eléhez hasonlatos szorítás a gyomromban.Sokáig nem beszéltünk, mert nem volt rá szükség. Ha két ember jóformán az egész életét együtztönösen megérzik, mire gondol a másik. De amikor végül megtörtem a csendet, őszintén galmam sem volt, hogyan reagál majd Richard a mondandómra.– El kell halasztanunk az esküvőt.Egy hosszú pillanatig nem szólt semmit. Ölelő karjában kicsit felé fordultam, hogy lássam szenát. A szellő belekapott sötétszőke hajába, és lehetetlenül hosszú szempillái a szemöldökét sep

közben végignézett a kerten. Megfejthetetlen kifejezés ült az arcán. Bármi járt is a fejében, bitem, hogy nem látja a takarosan lenyírt pázsitot, sem az azt szegélyező bokrokat és virágokat. Ayre hosszabbra nyúlt, és amikor már azt hittem, fájdalmas csattanással fog elpattanni, Richard mnatosan felsóhajtott, majd így felelt:– Szerintem is.Ezzel kifogta a szelet készenlétben álló érveim vitorlájából. Egészen biztosra vettem, hogy vitatg, ezért teljesen megdöbbentem. Furcsa módon csalódottságot éreztem, amiért meg sem pggyőzni.– Ez a helyes lépés – mondtam, mert meg kellett szabadulnom a csatasorba állított érvektől.

– Ez.Megfogta a kezemet, és gyengéden forgatta az ujjamon a gyémántot. Még csak három hónapja ho



szinte folyamatosan tudatában voltam jelenlétének és súlyának.– Csak egy kicsit várunk – jelentette ki, majd felemelte a kezemet, és gyengéden megcsókohalasztjuk az esküvőt, nem lemondjuk.Mélyen a szemembe nézett. Csak bólintottam, mert képtelen voltam megszólalni.Hiába sötétedett, hiába erősödött a szél, egészen addig kint maradtunk, míg végül a sibbasztotta testünket, és kénytelenek voltunk bemenekülni.– Tudod, ha Amy nem lett volna, talán össze sem jövünk – szólaltam meg, és Richard vállára hajejemet. Megmozdult, lenézett rám, és sötét pillantása helyét csodálkozó tekintet vette át. – Nom, meséltem-e ezt neked, de még tini korunkban teljesen bele voltam esve az egyik srácba a sureth Fletcherbe. Minden lány utána epekedett, nem csak én, de talán én titkoltam legkevésbé. Minmenőnek tartotta, mert a saját bandájában énekelt, és őrült jól nézett ki.

Richard szemöldöke a homlokáig szaladt, de továbbra is hallgatott.– Mindent megtettem volna, csak hogy engem hívjon el a tizenegyedikesek báljára – mosolyodtrt még tizenkét évvel később is emlékeztem rá, milyen érzés volt az a tini kori szerelem.– De arra a bálra…– De nem engem hívott el, hanem Amyt – vágtam a szavába. Újra átéltem, mennyire összetikor Gareth odajött hozzánk, és nem engem, hanem a legjobb barátnőmet kérte fel kísérőjének.– Az a srác mindig is hülye volt – vetette közbe Richard kötelességtudóan.– Amy egyetlen pillanatig sem habozott, pedig Gareth volt a suli leghelyesebb sráca. Tudod,ndott nemet?– Mert jobb ízlése volt fiúk terén, mint neked? – ugratott Richard.Oldalba böktem a könyökömmel, aztán feleltem a saját kérdésemre:– Mert tudta, hogy nekem is tetszik, és ha igent mond, az fájna nekem.– Jó szíve van – bólintott Richard. Könnybe lábadt a szemem, amikor helyesbített: – Jó szívevolt .Csak néhány pillanat múlva tudtam újra megszólalni.– Szóval ez a Gareth Fletcher, aki nagyon értett a lányok nyelvén, hozzám fordult, és valami ilndott: „Hát, végül is téged is elvihetlek. Állítólag elepedsz, hogy velem jöhess.”

– Remélem, megmondtad neki, hova dugja fel a meghívását.Mosolyogtam, miközben újraéltem a nyilvános megaláztatást. Olyan hang tört elő belőlem, amirősem tudtam eldönteni, sírás vagy nevetés.– Nem, én majd elsüllyedtem szégyenemben, de Amy beszélt helyettem. Ott, a folyosó köndenki előtt közölte vele, hogy én olyan fiúval megyek, aki ezerszer jobb nála, és ha kihúzná a ggéből, és körülnézne, észrevenné, hogy nem olyan csodálatos, mint amilyennek hiszi magát.– Ezt el tudom képzelni Amyről – helyeselt Richard.– Persze, csak blöffölt, nem hívott még el senki, de Amy akkor sem hagyta, hogy az a felfújt hólygye, rászorulok az alamizsnájára. Később azt mondta nekem, sokkal jobbat érdemlek, mint ez a G

legrosszabb esetben majd együtt megyünk el a bálba, pukkadjon meg az összes fiú, aki nem hívnket.– De…Elmosolyodtam, és összekulcsoltuk az ujjainkat.– Akkor este hívtál fel, és olyan ideges voltál, hogy eltartott vagy tíz percig, mire kinyögted a kérd– És te igent mondtál – mosolygott Richard is.– Az volt az első randink. De ha Amy nincs, könnyen lehet, hogy Gareth-szel megyek el.Mindketten hallgattunk. Szinte teljesen átvette a nappali fény helyét az alkonyi sötétség.– Nemrég láttam Gareth Fletchert – szólalt meg végül Richard. – Ugyanott tankoltunk. Szerintem

mert meg. Jó nagy sörhasa van, és szinte teljesen megkopaszodott.Közelebb húzódtam Richardhoz, és arra gondoltam, hogy örülne ennek a hírnek Amy.



– Kár.

ába tiltakozott kórusban Richard és apu, én mindenáron még akkor este látni akartam Caropközben többször is felhívtam, de csak Nickkel tudtam beszélni, mert a barátnőm nem volt hajlaefonhoz jönni, ami eléggé aggasztott. Nick minden egyes hívásnál egyre kétségbeesettebbnek tűnt.– Ha nem akarsz jönni, úgy is jó, majd én vezetek – makacskodtam. Ezzel lehetetlen helyzetbe hchardot. Tudtam, hogy apu oldalán áll, aki szerint az ágyamon kívül sehol sincs keresnivalóm, delszántságot a tekintetemben.– Caroline-nak szüksége van rám, muszáj odamennem. És egyébként lehet, hogy Nicknek meg jóle támogatásod.Ezzel megnyertem a vitát. Apu elégedetlen hümmögése nem tudott eltántorítani a szándékomtól.an érdeklődéssel figyelte ezt a háromszereplős jelenetet, mintha az első sorból nézne egy nalmas, külföldi színdarabot.– Elmentek? – kérdezte kedvesen, amikor Richard felsegítette rám a kabátomat.– Csak egy kicsit, anyu.

roline és Nick a város túlsó felén, egy új lakóparkban éltek. A baráti körünkből nekik sikerült elsát lakásra szert tenni. Persze ez nem meglepő, tekintve, hogy Nick bankban dolgozott, Caroliney ingatlanirodában. A környék olyan tiszta volt, mint egy mintafalu, és hozzájuk hasonló, fiatal ták. Caroline, aki szorgalmasan gyűjtögette a hozományát körülbelül egy évszázaddal a szokás kin is, természetes otthonteremtő tehetséggel volt megáldva. Fel nem foghatta, engem és Amyt miéznak úgy lázba a lakberendezési magazinok és a kreatív, csináldmagad-üzletek, mint őt.Amikor Richard karácsonykor megkérte a kezemet, láttam, hogy remény csillan Caroline szeméól kezdve folyamatosan anyagmintákkal és ravaszul elöl hagyott, csillogó lakberendezési magazinbítgatott, mintha valami vadállatot igyekezne lépre csalni a legfinomabb falatokkal. De m

bálkozása kudarcba fulladt. Richard egy teljesen tisztességes bérleményben lakott, és én szítöztem volna hozzá az esküvő után. Elég bajom volt az esküvő szervezésével, nem hiányzott, hogást is vadásszak. Tudtam, hogy Caroline mélységesen csalódott bennem.Megérkeztünk a házukhoz, és Richard Nick kocsija mögé parkolt a feljárón. Oda, ahol eddig Caója szokott állni. Egy hosszú pillanatig szomorúan néztük egymást, mielőtt kiszálltunk. Kéz a künk a bejárat elé.Szerintem látogatóknak annyira még nem örültek, mint Nick nekünk. Még el sem hallgatott a csegyfaparkettás előszobában, már ajtót is nyitott. Óvatosan átölelt, és minden erejével igyekezett emen lévő fehér kötést nézni, miközben hozzám beszélt.

– A hálószobában van.Bólintottam és rámosolyogtam. Reméltem, ebből azt olvassa ki, innentől átveszem az ügyet. Levebátomat, és a lépcső korlátjára terítettem.– Caro, én vagyok az! Felmegyek.Ha nem tudtam volna, hol van a szobájuk, akkor is könnyedén megtaláltam volna – csak a kisznét kellett követnem. Ahogy közelebb értem, felismertem a dallamban azt a bandát, amelyikéizeddel korábban mindhárman rajongtunk. A dalt időnként mélyről feltörő, fuldokló zokogás szabe. Majd megszakadt a szívem. Halkan kopogtam a faborítású ajtón, aztán benyitottam.Caroline teljesen elhagyta magát. Már az is elég árulkodó jel volt, hogy felfordulás foga

bájában. Ha az ember csak tizedannyira ismeri Caroline-t, mint én, jól tudja, ez biztos jele annakgy baj van. Rövid, szőke haja összevissza állt, arca piros és maszatos volt a sírástól. A franc



zepén térdelt a gyönyörű, hímzett, fehér takarón. A mintát nem lehetett látni, mert a rengeteg féborította. Pizsamanadrágot és egy pántos felsőt viselt, és nagyjából az összes fotót, ami valaha kmunkról, maga köré terítette.– Nem hiszem el, hogy elment – szólalt meg fájdalomtól megbicsakló hangon. Végigsimította a kéndazt, ami maradt nekünk Amyből.Idegen és elgyötört hangot hallattam.– Tudom!– Miért ő? Miért pont ő? Annyi rettenetes ember van a világon, akkor miért Amynek kellett menniMég a könnyeimen keresztül is láttam a kérdést Caroline szemében – azt, amivel én is egésoztam magam: Miért Amy, miért nem én? Hallottam már a túlélők bűntudatáról, de fogalmam sema, milyen rettenetes érzést fog okozni, hogy én karcolásokkal megúsztam azt a balesetet, ami Amytébe, a jövőjébe… a mindenébe került. Megtisztítottam magamnak egy kis ösvényt, és odakúroline mellé. Átöleltük egymást, mint Jancsi és Juliska, amikor eltévedtek az erdőben.– Azt várom, hogy bármelyik pillanatban megjelenik a szobában, és azt mondja, csak egy szreértés volt az egész.Caroline bólintott, aztán a kezemért nyúlt, és olyan erősen megszorította, mintha attól félt szarántom. A barátnőnk képeit néztem.– Tudni akarom, miért. Hogy miért ért véget az élete. Annyira fiatal volt, és annyi mindent akanálni, annyi terve volt! – Nagy levegőt vettem, mielőtt folytatni tudtam volna. Olyan volt, mdokolnék a gyászban. – Te jó ég, Caroline! Érthetetlen az egész. Ennek nem így kellene lenniet, hogy együtt fogunk megöregedni. Emlékszel? Még gyerekkorunkban megterveztük az egészet! Fgyünk, gyerekeket szülünk, és mindig barátok leszünk, együtt hordjuk a gyerekeket a parkba…A hangom elcsuklott, és zokogásban törtem ki. Caroline folytatta a történetet, amit az évekólékosan kidolgoztunk.

– És amikor megöregszünk, keresünk egy szép kis idősek otthonát, valahol a tengerparton, aminey hatalmas verandája, és ott fogunk ülni egész nap a hintaszékünkben. És soha, de soha nem válymástól.

Évek óta nem beszéltünk már erről a gyerekkori képzelgésről. Most olyan közel volt hozzánk, hogg is érinthettük volna, de aztán kegyetlen módon elvették tőlünk.– Nem tudom, mihez kezdünk most… nélküle – csóváltam a fejem. Elfúlt a hangom. – Annyira ész! Ő halt meg, de mi fogunk elvérezni. Fáj, ha levegőt veszek, ha gondolkodom, minden fáj! – Bzben hangosan csuklottam a sírástól, de Caroline értette, mit akarok mondani, és szomorúan bólog– Egész nap jöttek-mentek az emberek, de képtelen voltam bárkivel is beszélni. Kedvem lepükbe ordítani: Nem értitek, mi történt, mit veszítettünk? Nem fogjátok fel, hogy soha többé nemyanolyan semmi?– Megértem – bólogattam.

Sokáig sírtunk összekapaszkodva. Hagytuk, hadd csapjon össze a fejünk felett hullámként a gyászán partra vessen minket, mint egy hajótörés túlélőit. Végül előástam az általános iskolás koruunk készült fotók alól kikandikáló zsebkendős dobozt. Kezembe vettem az egyik képet. Már vagye nem láttam. Az iskolai betlehemezéskor készült. Amy állt középen – tündérien nézett ki hosszhájában, tökéletes Szűz Mária volt, már azt leszámítva, hogy a bokájánál fogva, fejjel lefelé tartsjézust. A balján Caroline állt, a fején egy hajpántra erősítve szamárfülek, az arcán idétlen mosbján meg én, valami fura, alufóliából készült sapkával – ha emlékezetem nem csal, én volácsonyi ufó! Caroline a vállamra támasztotta az állát, és együtt néztük a képet. Három arc, minds, csak a boldogság és a barátság összetéveszthetetlen pillantása közös bennük. Kézbe sem

nnem a több száz másik fotót, a nélkül is tudtam, hogy mindegyiken megtalálnám ugyanezt a tekelőző este, a lánybúcsúmon készült fényképeken is látható volt. Összedugtuk a fejünket, és Caro



yújtott kezében tartott fényképezőgéppel örökítette meg triónkat. A szeplők helyét smink vettepfokét fodrász alkotta hajköltemény, de a szemünkben még most is ott csillogott a barátság. Ésk a képek, amelyekről azt hittük, csak egy újabb mérföldkövet örökítenek meg utunk során,tének utolsó pillanatait dokumentálták. Újra a zsebkendő után nyúltam.Bal térdemnél egy számomra ismeretlen fotót vettem észre. Felvettem és a fény felé fordítottamtettem, három-négy évvel korábban készülhetett, mert bár Amy és Caroline pont úgy néztek kint ma, Caroline haja a vállára omlott, pedig már régen nem viselte így. Nyár volt, legalábbis mreplőn rövidnadrág és póló volt. Egy kocsma kerthelyiségében ültek, és a mellettük álló

masztva várt négy bicikli. Nick és Richard a pad egyik végén ültek, előttük magas pohárban világoasztal túloldalán Amy és Caroline vihogott bele a fényképezőgépbe. Én nem voltam ott.

– Ez hol készült, Caroline?Elvette tőlem a képet, és könnyáztatta mosoly ült ki az arcára.– Jaj, persze, ez akkor volt, amikor Amy meggyőzött minket arról, hogy jó ötlet a nyár legmelárnapján eltekerni Brownleigh-be, ami vagy huszonöt kilométer ide. Olyan napszúrást kapjdnem ott is maradtunk. Három, nem is, négy éve történt.Furcsa érzés ébredezett bennem, amikor visszaadta a fotót. Akkoriban volt, hogy megszakpcsolatom a lányokkal. Annyira lefoglalt a londoni állásom még hétvégén is, hogy alig jártamfeljebb rövid családi látogatásokra. Aztán amikor két éve voltam a cégnél, csodálatos lehető

ptam – Washingtonba mehettem másfél évre, és ezt ki nem hagytam volna. Nem is nagyon gondolkon, mi lehet a barátaimmal, akiket itthon hagytam. Kissé szíven ütött, hogy nekik olyan közös emvannak, amikről én semmit sem tudok. Nem lett volna szabad, hogy ez zavarjon, és mégis. Olyandenről lemaradtam, és most, hogy Amy elment, már esélyem sem volt ezeket bepótolni.– Lefogadom, hogy ezt a képet még nem is láttad Richardról – sóhajtott Caroline egy félmosollán, miközben a halomban keresgélt. Igaza volt, tényleg sosem láttam még azt a fotót. Karácsozült, és egyetlen pillantás elég volt, hogy tudjam, miért titkolta el előlem olyan gondoegényem. Egy bulin készülhetett, a mennyezetről alufóliából kivágott díszek lógtak, és egy bo

pura égősort csavartak. Richard a kamerába nézett, a kezében egy poharat tartott, és a fején…

– Te jó ég! Azok ott melírcsíkok?Caroline vidáman bólintott, mint aki valami szaftos titkot pletykál el.– Teljesen röhejesen nézett ki! Mint akit a nyolcvanas évekből szalajtottak. De ő nagyon elégedegával.Alaposabban szemügyre vettem Richardot, de ezúttal nem a hajára figyeltem, amitől tényleg úgy mint egy beképzelt ficsúr. Boldognak és nyugodtnak tűnt, a körülötte állókkal nevetett valamin, altak neki, hogy nézzen bele a kamerába. Caroline állt a keret egyik szélén egy csomó olyan emket nem ismertem, Richard mellett, a boltív alatt pedig Amy egy nagyon rövid, csillogó, vörös ruhesen az ünnepre hangolva. A feje felett fagyöngy lógott, és elég jól ismertem a barátnőmet ahhoz

jam, nem véletlenül került pont alá. Eltöprengtem, vajon a számomra ismeretlen fiúk közüarhatta kivetni a hálóját.Óvatos kopogásra kaptuk fel a fejünket. Nick nézett be hozzánk.– Jól vagytok, lányok? – kérdezte aggodalmasan. Lerítt róla, hogy tipikus férfi, akit rettenetesen rntenek a női könnyek.Caroline-ra néztem, és megfogtam a kezét.– Nem. De majd leszünk. Amy kedvéért.Végül sikerült rávennem Caroline-t, hogy lejöjjön az emeletről, és egyen valamit. Nick szerint pone a két dologra nem volt hajlandó már huszonnégy órája. Ha másért nem is, ezért már m

mennem.Nick és Richard kinyitottak egy üveg bort, és mi is kaptunk egy-egy poharat. Nekem fájdalomcsil



lett szednem, és Caroline ágya mellett is láttam egy kis, barna üvegcsét, úgyhogy gyanítyikünknek sem lenne szabad innia. Mindketten elfogadtuk a bort.Nem meglepő módon a beszélgetésből nem tudtuk teljesen kizárni az eseményt, ami darabjaira tágunkat.– Beszélt már valaki Amy családjával? Volt már szó a…? Lehet már tudni, mikor lesz a…? – Rptelen volt kimondani a temetés szót, és én teljesen megértettem őt. Temetésük az időseknek, a bekott lenni, és azoknak, akik már mindent elértek és láttak az életben, amit akartak. Nem fiatal, humretnivaló huszonhét éves nőknek, akiknek még el sem kezdődött az élete.– Délután felhívták Caroline-t – közölte Nick.– Igen? – fordult felé a barátnőm, és döbbenten nézett rá. – Miért nem szóltál?Nick arcáról lerítt, hogy nagyon igyekszik óvatos lenni, nehogy úgy tűnjön, mintha korholná a párj– Én szóltam, szívem, de nem voltál hajlandó a telefonhoz jönni. Válogatott káromkodások közvartál el.Caroline felpattant, Nick ölébe ült, és a férfi átkarolta.– Sajnálom – suttogta Caroline a nyakába. Úrrá lett rajtam az az érzés, hogy Richarddal zavhet, hogy én rángattam vissza a barátnőmet a szakadék széléről, de Nickre volt szüksége ahhoza talpra álljon.– Felhívjam őket holnap? – ajánlottam fel, és Caroline hálásan bólintott. Megkönnyebbült,ettem a válláról egy feladatot, amelynek elvégzésére képtelennek érezte magát. – Hol szálltak megNick megadta a belvárosi hotel nevét, és hálásan mosolygott. Nemsokára magukra hagytuk őkt, hogy Richard biztonságot adó karja átölelt, míg a kocsi felé tartottunk. Nem véletlenül mondjákógyszerre ne igyunk alkoholt.



EGYEDIK FEJEZET

mint bemondtam a nevüket a vidékies szálloda recepcióján, máshogy néztek rám. A fekete koszepciós arca megenyhült, és gyémánt keménységű pillantása helyét együtt érző tekintet vette át.– A kertre néző lakosztályban szálltak meg – tájékoztatott. Még a hangja is kedvesebb lett, asmerte, hogy én is annak a tragédiának egyik szereplője vagyok, ami az ő hoteljükben bontakozi

dják, hogy jön?Manikűrözött körme hegyével végigkövette az előtte fekvő listát. Rajta volt a nevem, közvetlos egyik temetkezési vállalkozója alatt, és az egyik helyi virágboltos fölött.– Igen. Emma Marshall a nevem, ott vagyok.A lakosztály a földszinten volt, abban a szárnyban, ami a tökéletes rendben tartott kertre nézett. tettem, hogy Amy szülei egyetlen pillantást sem vetettek rá, amióta megérkeztek. Bár szinte temben ismertem őket, Caroline közelebb állt Amy szüleihez, mint én. Ezért is lepett meg, amia szorosan átölelt, amint kinyílt az ajtó. Ő mindig is távolságtartó és zárkózott ember volt. Sosem számomra, pontosan miből él, Amy mindig csak azt mondta, „a Cityben dolgozik”. Feltehetőljét és energiáját elvette a munka, mert sokszor hiányzott az iskolai eseményekről, sőt Amy születijairól is. Ezért aztán mindig is úgy gondoltam, hűvös és távolságtartó figura. Annál jgdöbbentett, amikor azt kellett látnom, hogy könnyes barázdák szántják végig Donald Travis arc

gyon megrázott. Látni a leplezetlen, őszinte összeomlást, és tudni, hogy semmit sem tehetekndhatok, hogy enyhítsem a fájdalmát – olyan volt, mintha tűsarkú cipővel ejtettek volna sellkasomon. Úgy szorította a kezemet, hogy már fájt, és csak ömlött a könnye, de ő nem törödtam, hogy időt kell hagyni neki, és hogy messze még a vége. Eszembe jutott, hányszor dühöngörában Amy amiatt, hogy az apja sosincs ott, hogy a munka fontosabb neki, mint a család. Most láty? Most látod, ahogy gyászol? Nagyon-nagyon reméltem, hogy igen.

Linda Travis teljesen összetört. Mindig úgy nézett ki, mint aki most jön a szépségszalonból

drásztól. A farmert és edzőcipőt viselő anyák közül úgy rítt ki az iskola előtt makulátlan ruhájárkás tűsarkújával, mint gyémánt a bolhapiacon. Gyerekkoromban úgy tűnt, Amynek mindene megv

gy ház, a drága autók, az előkelő szülők. De a tévéreklámba illően tökéletes anya álcája alatt ott aki nyilvánvalóan majomszeretettel szerette egyetlen gyermekét. Alig lehetett ráismerni a dara

t szívű nőre, aki a nyomott pamutszövettel bevont kanapén kuporgott. Nagyjából harminc sebbnek nézett ki valódi koránál, és egy pillanat alatt felmértem, hogy soha többé nem lesz mamentem hozzá, de semmi vigasztalót nem tudtam mondani. Csak megfogtam a kezét, ahogy két nrábban a lányáét is.Amikor reggel odatelefonáltam, hogy szóljak, meg szeretném látogatni őket, nem tudtam, hogy f

gadni. Végül is Caroline-t keresték meg, és nem engem. Lehetséges, hogy valami módon áztatnak a lányuk haláláért?– Ha bármit tehetek… ha bármiben segíthetek… – Elfúlt a hangom. Pont olyan nehezen böktem kndani akartam, mint a vőlegényem. Szerencsére Donald Travis jó szervező volt, és úgy sejtett

metés intézése át fogja segíteni őt a következő tíz napon, míg végül el kell temetnie a gyerekét.– Csak egy valami… – kezdte Linda bizonytalanul.– Bármit, persze!Halványan elmosolyodott.– A temetkezési vállalkozó kérte, hogy válasszuk ki a ruhát, de nem hiszem, hogy képes lennék rá…

törő zokogás beléfojtotta a szót. El kellett dönteni, miben temessék el Amyt, és Lindamtalanszor segített a lányának a tökéletes ruha utáni vadászatban, képtelen volt akár belegondo



gy ezt most neki egyedül kell megtennie. Melyik anya lenne képes rá?

esküvőnk szervezése vidám, felhőtlen szórakozás volt, úgyhogy nem lepődtem meg, amikalasztása lehangolónak és végtelenül szomorúnak bizonyult. Telefonon vagy e-mailben is lemondhna mindent, de jobban illett a helyzet komorságához, hogy újra végigjárjam azokat az útvonaelyeket néhány hónappal korábban is, amikor lefoglaltam a helyszínt, a templomot, megrendelágokat és a menüt. Ráadásul muszáj volt aktívan töltenem az időt – talán azt hittem, hogy horsan mozgok, magam mögött hagyhatom a fájdalmat.Nem meglepő módon szinte mindenütt számítottak rá, hogy lemondom a megrendelésemet. Furcsasz hír sokkal gyorsabban terjed, mint a jó. Így legalább nem kellett újra és újra kifejtenem, miéz esküvő.Hazafelé, a kocsiban azon gondolkodtam, az esküvői előkészületek visszafejtése csak újabb példagy az életem visszafelé halad. Kilenc évvel korábban elhagytam az otthonomat, a családomaátomat, mert egyetemre mentem, aztán Londonban kaptam munkát. Most pedig itt vagyok hus

esen, újra otthon lakom a szüleimmel, és ott dolgozom, ahol annak idején diákmunkát végeztem mmbaton. Még a Richarddal való kapcsolatom újrakezdése is egy lépés volt hátrafelé. Őszinté

tem, hogy kifújt, amikor sok-sok évvel korábban szakítottam vele. Most pedig az esküvzültünk, vagy legalábbis készültünk volna, ha nem azzal telt volna a napom, hogy lefújokészületeket.Fáradtan és nem meglepő módon lehangoltan érkeztem haza. Még ki sem nyitottam az ajtót, már éirágok illatát, ami az egész előszobát betöltötte. Miután beléptem a házba, eltátottam a számat a ctán. Az egzotikus virágokat művészien rendezték egymás mellé, és az egészet celofánba csomagolt– Richard – mosolyodtam el. Odasiettem a csokorhoz, és lefejtettem a kis, fehér borítédeményről. Ezelőtt csak kétszer küldött nekem virágot, mindkétszer egy-egy kis csokor fréziát. Mgérintett ez a váratlan figyelmesség. Kihúztam a fehér kártyát a borítékból. Az arcomra fagsoly, aztán magamhoz tértem, és csak még szélesebb lett. Csak négy, fekete tintával és kézzel í

áltam: Legőszintébb részvétem. Jack Monroe.Még nem költöztettem át a gyönyörű virágokat a legmagasabb vázába, amit csak találtam a háikor Richard befutott.– Ez a tiéd? – kérdezte, és csókot lehelt az ajkamra, de közben le sem vette a szemét a látványróanatra felmerült bennem, hogy hazudni fogok neki, de aztán úgy döntöttem, legjobb az őszin

ólag már azt gondolom, jobb lett volna az első megérzésre hallgatni.– Igen. Gyönyörű, ugye?– Hmm. Igen – felelte. Elkalandozott. Keresett valamit a tekintetével, és nem kellett Shlmesnak lennem ahhoz, hogy kitaláljam, az üdvözlőkártyát szeretné látni. – Ki küldte?

Mély levegőt vettem, és csak utána feleltem:– Jack Monroe.– Ki?– Jack Monroe. Tudod, az az amerikai pasi… Amelyik kihúzott a kocsiból.Az értetlen tekintet helyét rosszalló homlokráncolás vette át.– Minek küldözget neked virágot?– Nem is tudom. Részvéte jeléül? Vagy, mert ez egy kedves gesztus? Ki tudja? – Talán Rlezetlenül ellenséges pillantása miatt tettem hozzá: – Egyébként azt hittem, te küldted.Legalább annyi volt benne, hogy elszégyellje magát, de ahhoz már nem volt elég esze, hogy e

mát.– Tehát miért is adtad meg neki az otthoni címedet?



– Nem adtam meg.Richard viselkedése egyre jobban bántott. Megpróbálta elvenni tőlem ezt a kis örömet is egtelenül szomorú napon.– Akkor honnan tudta, hová küldje a csokrot?Megállt a kezem a levegőben a virágok rendezgetése közben, és felé fordultam.– Fogalmam sincs – válaszoltam fojtott hangon, amiből érezhette volna, hogy jobb lesz leállni. val lehet, hogy tudja, hogyan derítsen ki dolgokat. Ugye, neked ezzel semmi bajod?

Richardot váratlanul érte ez a vészjósló kérdés, és láttam rajta, hogy már bánja is mindazt, amezése óta mondott. Sajnos a következő mondata nem sokat javított a helyzeten.– Akkor is fura, nem? Ez, hogy így lenyomozott téged, aztán ideküldött egy ekkora csokrot. Ente zaklatás, nem?Óvatosan letettem az ollót, amivel le akartam nyisszantani a virágok szárát. Nem okos dologgyal a kezünkben dühbe jönni.– Hát, nem tudom, Richard, hadd gondoljam csak végig! Először fogja magát és megment, mrobbanna a kocsi, aztán még van pofája virágot küldeni. Tudod, mit? Teljesen igazad van! Ez

mebeteg. Majd kérek ellene távoltartási végzést.– Csak azt akartam mondani… – kezdte a vőlegényem, de a szavába vágtam.– Inkább ne mondj semmit! – zártam le a vitát. Megfogtam az ollót, és levagdostam a virágok százel a beszélgetés fonalát is elvágtam.Hat virággal később jöttem rá, hogy nem kellett volna ennyire keménynek lennem vele. Felnézteam, hogy még mindig engem figyel, és nem biztos benne, hogy befejeztük a veszekedést, vagy csaűjtök a következő körre.– Ne haragudj! – törtem meg a csendet. – Lehet, hogy ezt egy kicsit túlreagáltam.– Gondolod?Úgy párolgott el a dühöm, mintha sosem lett volna.– Lehet, hogy bunkó voltam – ismerte be, és felém nyújtotta a karját.– Gondolod? – feleltem, és odabújtam hozzá. Ahogy magához szorított, enyhült bennem a feszült

yan szörnyű napom volt. Nagyon szomorú volt, hogy le kellett mondani mindent, amit megszerveztküvőre, és aztán látni, hogy Amy szülei mennyire összetörtek… A szívem szakadt meg – suttogtgallérjába. – De nem kellett volna ezt rajtad kitölteni. Ne haragudj!– Ezért vagyok – lehelte a hajamba. – És pontosan tudom, mire gondolsz. Tényleg iszonyú vol

my szüleit.Ez meglepett. Hátrahajtottam a fejemet, úgy néztem rá.– Micsoda? Te is láttad ma őket valahol?Bólintott és eltorzult az arca, amikor eszébe jutott az emlék.– Mikor? Hol? – faggattam, és nem értettem, hogy tudott beléjük botlani, egyáltalán honnan tudta

a barátnőm szülei.– A szállodában. Munka után beugrottam, és részvétet nyilvánítottam.– Ó – feleltem, de még mindig nem értettem az egészet. Tudomásom szerint még sosem találkozoládjával. Amyt is csak rajtam keresztül ismerte. Amit tett, az udvarias és tiszteletteljes volt, és nlett volna meglepődnöm, hiszen Richard mindig ilyen volt. Mégis megdöbbentem.Amikor az asztalra állítottam a vázát, elkaptam Richard rosszalló pillantását.– Mivel van bajod? Azzal, hogy virágot küldött nekem, vagy a személyével?– A személyével.Tömör válasza nem ért váratlanul.

– De miért? Még csak nem is ismered! – próbáltam jobb belátásra bírni.Richard a konyhaszekrénynek vetette a hátát, és mélyet sóhajtott. Nem nézett a szemembe, mik



smerte:– Rossz érzéseket kelt bennem.Furcsa módon én éppen ennek ellenkezőjét tapasztaltam a magam részéről, de erről bölcsen hallgamentem hozzá, megfogtam a kezét, és megvártam, míg rám nézett.– Ezt hogy érted?A fejem búbjára emelte a tekintetét, ami olyan hatást keltett, mintha a kávéfőzővel beszélnakodva válaszolt:– Bűntudatot kelt, haszontalannak érzem magam miatta. Nekem kellett volna vigyáznom rád, nlett volna megmenteni, megvigasztalni, nem egy vadidegennek. De miközben a nő, akit szereklok poklát élte át, én hol voltam? Mit csináltam? Ittam, nevettem, nagyszerűen mulattam.– Nem tudhattad. Honnan is tudhattad volna? Nem lehetne, hogy hálás legyél, amiért pont akkor pt valaki? Mit számít, ki volt az illető?

Halványan elmosolyodott.– Igazad van, nem számít. – Magához ölelt, és nem tudtam eldönteni, akarta-e, hogy meghallvetkező szavakat, amelyeket a hajamba motyogott: – Csak kár, hogy pont ő volt ott.

z percbe telt, hogy kiszálljak a kocsiból, és további ötbe, hogy összeszedjem a bátorságomdugjam a zárba az Amy szüleitől kapott kulcsot, majd belépjek a lakásába. Azért vállaltam a felagy megkíméljem Amy édesanyját az ezzel járó fájdalomtól, de abba bele sem gondoltam, mehéz lesz a barátnőm halála után elsőként átlépni a lakása küszöbét.Egy kisebb kupac borítékra léptem, ami a halála óta eltelt napokban gyűlt össze az ajtó túlolhajoltam, hogy felvegyem ezeket, és láttam, hogy a többségük hitelkártya- és törzsvásárlóik

mutatás. A helyzethez nem illő módon elmosolyodtam. Amy mindig úgy állt a hitelhez, hogy harják, hogy adósságba keverje magát, ne adjanak neki hitelkártyát. A számlákat a konyhapultra tzvetlenül a kávésbögre kör alakú lenyomata mellé, amit senki sem törölt le. Ezt valamiért remorúnak éreztem, ezért az ujjammal dörzsöltem le a felületről a barna gyűrűt. Az amerikai kony

a nappaliban csend honolt. Csak a hűtő zümmögött a sarokban. Szörnyű érzés volt. Amy sosemndben. Vagy a zene szólt, vagy a tévé üvöltött, vagy a kettő egyszerre. Extrovertált volt,

bizalommal, amennyi tíz embernek is elég lenne, és utált egyedül, a magány csendjében képzeltem, ahogy valahol messze, a sötétben némán fekszik egy hideg fémasztalon, és szinte leamról a fájdalom.Jóval előbb könnybe lábadt a szemem, mint gondoltam volna. Körülnéztem az egyszobás lakásbaan jól jellemezte Amyt. Ott volt a bekeretezett moziplakátokban, az élénk színű, egymástól tető díszpárnákban a kanapén, és persze a szárítóra halmozott mosatlan tányérokban meg a mollé dobált szennyesben. Szomorúan néztem a ruhákra, amelyeket most már felesleges kimosni, é

embe jutott, miért is jöttem. Fogtam egy darab papírtörlőt, és gyorsan megtöröltem a szememet.Szerettem volna minél tovább halogatni, hogy be kelljen néznem Amy ruhásszekrényébe,nkához láttam – rendbe szedtem a konyhát, elmostam az edényeket, és olyan alaposan töröltem

nyhapultot, ahogy Amy talán soha. Persze Caroline sokkal jobban értett az ilyesmihez, de tudtamgény alig van magánál, így csak én vehetem le Amy szüleinek válláról ezt a terhet.– Jaj, Amy! – kiáltottam az üres lakásnak. Egyszerre szerettem és utáltam a barátnőmet. Haragudtiért itt hagyott minket.A mosogató alatt talált szemeteszsákot a hűtőhöz vittem. Amy nem szokott otthon enni, de még engglepett, mennyire üres a hűtője. Egy kosárka szőlőn, valami előkelő sajton, aminek ki sem tudtam

evét és egy doboz tejen kívül semmi romlandót sem találtam. Persze aki hat üveg bort hűt egynál nem sok hely marad az ételek számára. Meg sem kellett néznem, tudtam, hogy a fagyasztó sz



n készételekkel, a felső konyhaszekrény meg tartós kajával. Caroline az ég felé emelte volna a ségbeesésében.Egyszer csak elfogytak a feladatok, amelyek a konyhában tartottak, és kénytelen voltam lassú lépgközelíteni Amy szobáját. A kis kanapé mellett megtorpantam, és a szoba egyik sarkára eantásom, ahol három hónappal korábban a karácsonyfa állt. Előre feldíszített változatot vett. Éntam, amikor beszerezte, és a kocsim hátsó ülésén hoztuk haza. Úgy hajtottunk át a városon, h

boz erősen nyomta mindkettőnk fejtámláját, de még így sem tudtuk lecsukni a csomagnácstalanul álltunk a zsúfolt parkoló közepén, és azon töprengtünk, mégis hogyan fogjuk rögzíbozt, amikor Amy hirtelen lerúgta a csizmáját, és kibújt mintás harisnyájából.– Parancsolj! – nyújtotta át a még meleg ruhadarabot. Végig mosolyogtam, míg húztam-vonisnyát, és megpróbáltam annyira rátekerni a csomagtartó zárjára, hogy biztonságosan elindulhassuLegközelebb egy hét múlva láttam a fát, karácsony másnapján, és ez az emlék olyan hirtelen törgy le kellett ülnöm Amy puha kanapéjára, mert elhagyott az erőm. Aznap felhívtam mindkét lángkértem őket, hogy találkozzunk Amynél. Azért Amy lakását választottam a spontán gyűlés helyszrt nem akartam, hogy akár Nick, akár az édesanyám és az édesapám ott legyen abban a anatban. Hármasban akartam lenni legrégibb barátnőimmel.

Amy csak húsz perccel korábban érkezett haza, mert az ünnepet a szüleivel töltötte. Még a sporttám tette el az ajtóból, úgyhogy Caroline-nal szinte keresztülestünk rajta, amikor beléptünk a lakásppaliból karácsonyi zene szűrődött ki, és a szobát csak az asztali lámpa meg a karácsonyfa ágították meg. Amy laptopja a dohányzóasztalon volt, de mielőtt leültünk volna, arrébb tolta.– Azon tanakodtam, vajon hogyan kell tojáslikőrt csinálni – vigyorgott, miután mindkettőnket szolelt. – Aztán rájöttem, hogy nincs is itthon tojás, ráadásul a receptek alapján az egész proczélyesen hasonlít a főzésre, és mint tudjuk, én olyat nem szoktam.

Caroline nevetve rázta a fejét.– Megcsináljam? Ha jól láttam, a sarki kisbolt nyitva van.Ekkor vágtam közbe, mert képtelen voltam már tovább magamban tartani az örömömndkettőjükkel egyszerre akartam megosztani.

– Inkább hagyjuk! Úgyis hoztam pezsgőt.Szabad kezemmel felemeltem az üveget, amit még délelőtt vásároltam.Mindketten meglepetten húzták fel a szemöldöküket.– Nagyon menő! – kiáltott fel Amy. – Ünneplünk valamit?Egy pillanatra az arcára fagyott a mosoly, Caroline pedig úgy sikkantott fel mellettem, minkutya. Nagyon lassan előhúztam a bolyhos kardigánom zsebéből a bal kezemet.– Úristen, úristen, úristen! – visított Caroline. Megvolt rá az esély, hogy hamarosan megfullalomtól. – Nem mondod! Vagy mégis? Tényleg?Bólintottam, és az én arcomra is széles mosoly ült ki.

– Megkérte a kezedet – mondta Amy nagyon lassan. Nem is kérdés, nem is kijelentés volt ez, iami meghatározhatatlan a kettő között félúton.– Igen – helyeseltem, mire Caroline alaposan szemügyre vette a gyűrűt.– Jaj, Emma, ez gyönyörű!Bólintottam, és az ujjamat mozgattam a még szokatlan súly alatt. Caroline akkor sem jöhetett gyobb extázisba, ha megnyeri a lottót. Hirtelen magához vont, és úgy megszorongatott, hogy alig kegőt. Egy fél pillanattal később Amy is csatlakozott hozzánk. Hárman ringattuk magunkat jobbravetve, túláradó örömtől kipirulva.Amikor szétváltunk, Caroline újra megfogta a kezemet.

– Hadd nézzem meg még egyszer azt a gyűrűt! Basszus, milyen nagy!Zavartan vontam vállat.



– Igen, egy vagyonba kerülhetett.– És hogy csinálta? Mindent tudni akarunk! – faggatott Caroline. Lehuppant a kanapéra, és mazta a lábát. – De szóról szóra ám! – figyelmeztetett.Még ki sem nyitottam a számat, már közbekotyogott:– El sem hiszem, hogy megelőztetek minket! Hogy mit fog kapni ezért Nick, ha hazaérek!Nevetve néztem Amyre, aki a másik kanapéra ült le. Furcsa csöndbe burkolózott, és eggdöbbentem azon, mennyire világosan kiülnek az arcára az érzései.– Úgy örülök nektek! Megérdemlitek. Ennek így kellett lennie.Caroline-nal sokatmondó pillantást váltottunk. Ez a kijelentés és érzelgősség egyáltalán nem

myre.– Amy – kezdte Caroline, és közelebb hajolt közös barátnőnkhöz a félhomályban –, te sírsz?Amy elnevette magát, és a kézfejével gyorsan megtörölte a szeme sarkát, ami gyanúsan csillogott.– És ha igen, Úgyis Én Megyek Férjhez Először kisasszony? – szólt vissza most már magához hűrt még mindig nem szedte össze magát teljesen a hír után, amit megosztottam velük. – Attól mégnem akarok férjhez menni és megállapodni, örülhetek, amikor számomra nagyon fontos embere

ntenek, hogy pontosan ezt fogják tenni.Furcsa volt ez a szentimentális viselkedés, és hirtelen nem is tudtam, hogyan reagáljak.– Na, csak várjatok, míg rátok adom a koszorúslányruhát, majd akkor megnézzük, mennyire örüyelmeztettem őket.– Koszorúslány! – sikította Caroline. Felugrott, és ismét a nyakamba borult.– Csak nem képzelted, hogy nélkületek csinálom végig? – kérdeztem a barátnőm vállától. Aantottam, aki szeretetteljesen mosolygott ránk, de nem jött oda ölelkezni. Az arcomat tanulmányo

szeme újra megtelt könnyel. Egyáltalán nem számítottam rá, hogy a két lány így reagál megyzésem hírére.Caroline másfelé nézett, így nem láthatta, hogy Amy azt tátogja nekem: Szeretlek!Egész biztosan kiült az arcomra a döbbenet. Persze, szerettük egymást, ez sosem volt kérdés. Rtétel nélkül szerettük egymást mi hárman, erre mindig lehetett számítani. A szeretet forrasztotta

átságunk láncának szemeit. De sosem fogalmaztuk meg ezt az érzést. Kimondatlan tényként kezeltüA szemébe néztem, és visszatátogtam neki: Én is szeretlek.Mert szerettem is.

mint kinyitottam az ajtót, megcsapta az orromat kedvenc parfümjének illata. Lehunytam a szememeztem. Egy szédítő pillanatig olyan volt, mintha ott állna mellettem. De amikor végül belépt

hásszekrény tükrében csak magamat láttam.Hiába volt rengeteg tárolóhelye, a cipői és a kiegészítői kifolytak a szekrényekből meg a

kaiban álló, mini cipősdobozokból és műanyag kosarakból, amelyekben a kendőit, öveit és kézittotta. Kétségbeesetten néztem körül. Mégis hogy fogom ezt végigcsinálni? Ha átkutatom a fiókkrényeit, az olyan lesz, mintha betolakodnék a privát szférájába. Eszembe jutott valami, úgszatértem a konyhába egy újabb szemeteszsákért. Az volt a feladatom, hogy kiválasszam a iben eltemetjük Amyt, de tudtam, hogy a szülei előbb-utóbb kénytelenek lesznek idejönni és átvál

dolgait. Márpedig volt valami, amitől még ez előtt mindenképp meg akartam szabadulni. Volt vban a szobában, ami nem a szülők szemének való.Amy éjjeliszekrényéhez léptem, és kihúztam az alsó fiókot. Oda sem néztem, csak beleöntöttem talmát a zsákba. Hallottam az egymásra zuhanó tárgyak csörömpölését. Még emlékeztem arra az e

ikor Amy megmutatta legutóbbi szerzeményét. Ugyanebből a fiókból vette elő. Megvárta,roline hallótávolságon kívül kerüljön, csak akkor mutatta meg nekem az eszközt, de még mindi



ogtunk, mint két iskolás lány, amikor barátnőnk egy üveg borral a kezében visszatért, hogy sztse nemrég kiürült poharainkat.– Mi olyan vicces? – kérdezte Caroline, mi meg válasz helyett még hangosabb nevetésben törtürelmesen nézett minket, várta, hogy kicsit összeszedjük magunkat, vagy esetleg felnőjünk. Ami

n.Végül is eléggé megnyugodtam, hogy meg tudjak szólalni:– Hát, Caro, fogalmazzunk úgy, hogy ugyebár a te alsó fiókodban márkás lepedők meg törölnnak… – Itt Caroline bólintott. – Na, Amynek is van ilyen alsó fiókja… – Caroline bizasolyodott el, de aztán a mondat végére értem: – Csak az ő cuccai elemmel működnek!

Sokkal hangosabban nevettünk, mint amennyire vicces volt a szituáció, és még Caroline is vott. Elterültünk a franciágyon, és ömlött a szemünkből a könny.– Elképesztő vagy – dorgálta Caroline Amyt félig-meddig viccesen. – Minek neked az a cuccandó barátod sincs!– Eh, pont azért vettem meg – feleselt Amy, pedig jól tudta, hogy Caroline ettől a haja tövéig ulni. Nem kellett csalódnia. – Majd ha én is révbe érek, mint ti, az egészet felajánlom egy jótékonrvezetnek.– Szerintem az idősek otthonának add, odáig lesznek tőle! – vetettem fel, amitől mindhármanvetésben törtünk ki.Körülnéztem az üres szobában, és lassan elhalkult az emlék visszhangja. Megráztam a fejem. Már vagyok, és még semmit sem csináltam!Amy szekrényei dugig voltak. Olyan szorosan lógtak egymás mellett a vállfák, hogy úgy ángatni a ruhákat. Sem stílus, sem más kategória szerint nem rendezte a ruháit, úgyhogy a röandruhák a csillogó estélyik és a munkába hordható ruhák között lógtak. Ez legalább megmagyaért tartott Amynek olyan sokáig, hogy elkészüljön, bárhová mentünk is. Mire itt bármit megtalált!Miközben a ruhák között nézelődtem, az az érzésem támadt, hogy nem fogok megfelelő hkkanni. Minden ruhájának és topjának túl mély volt a dekoltázsa, a szoknyái és rövidnadrágjai an rövidek voltak, hogy ahányszor Amy lehajolt bennük, mindig attól kellett tartani, hogy min

gtudja, milyen színű bugyi van rajta. Igaz, most nem lesz sem hajlongás, sem bármiféle mozgás, aasztok is. Képtelen voltam elfogadni a gondolatot, hogy Amy, aki mindig vibrált, aki annyira élett ezekben a szexi göncökben, mozdulatlanul és csendesen fog feküdni a koporsóban.A rúd végén találtam meg a tökéletes ruhát és a hozzá illő kabátkát. Sosem láttam Amyn ezt a szevettem a szekrényből, hogy jobban szemügyre vehessem. Még le sem húztam róla a celofáncsomar tudtam, hogy ezt fogom választani. Felismertem az elegáns címkére hímzett nevet. Ez a végterhelhette a szerencsés hitelkártyát. A sötétkék ruha csinos volt, elegáns, mégis szexi. A

gítsége nélkül is felismertem, hogy igazi selyem. Testhez álló szabása volt, és bár mély vkoltázsa, mégsem mutatott ízléstelenül sokat. Járt hozzá egy kis boleró is. Ilyesmit különösen e

küvőre vagy nagyon különleges alkalomra vesz az ember. Eltöprengtem rajta, vajon viselte-e Amyszer is.Sokkal gyorsabban ráakadtam a megfelelő cipőre, mit hittem volta. Nem tudtam, mi mindent sze, ezért eltettem egy márkás alsóneműt és egy nyakláncot is. Valamiért nagyon fontosnak éreztem

my olyan csinosan lépjen át a túlvilágra, amilyen csinos csak lehet. Emiatt merült fel bennem a gongy elvigyem a tisztítóba a ruhát, mielőtt leadom a temetkezési vállalkozónál. A vállfánál emeltem, és az ablakhoz léptem, hogy ellenőrizzem, van-e rajta valami folt. Az is lehet, hogy elasaltatom. Akkor még ma elkészül, és időben odaér a temetkezési vállalkozóhoz, ahogy megbeszéVégigsimítottam a kabátkát, és belenyúltam mindkét zsebébe, hogy ne maradjon bennük semm

yik üres volt, de a másikban találtam egy összehajtogatott papírfecnit. Akkorka volt, mint egy bélyartam dobni, de valami megmagyarázhatatlan ösztön megakadályozott ebben. Széthajtogattam a p



lán egy jegyzettömb sarkából tépték le, mert a széle egyenetlen volt. Csak egy telefonszámot írtak t a számot azonnal felismertem.Folytattam a pakolást, még Amy sminktáskáját is eltettem, amibe bepakoltam a kedvenc rúzfümjét. De közben nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy vajon mit keresett a legjobb barbében a vőlegényem munkahelyi telefonszáma. Miért akarta volna felhívni Richardot az iskol

őször is, Richard az iskolában általában órán van, tehát szinte lehetetlen elérni őt. A szám a lléke volt, ahol Richard a kollégáival együtt szokott ülni. Általában kénytelen voltam valamelyikiktálni az üzenetemet, és csak remélhettem, hogy nem felejtik el átadni.Miközben a kocsimhoz tartottam, végig éreztem a farmerzsebemben a papírfecnit, amely úgy ént valami vegyszer. Nem aggasztott, hogy Amynek megvolt Richard munkahelyi telefonszáma, csaettem. Akkor világosodtam meg, amikor befaroltam a tisztító előtti parkolóhelyre. Az a szám nechardé, hanem az összes tanáré. Amy nem a vőlegényemet akarta elérni.Caroline-nal az elmúlt év nagy részét arra szántuk, hogy férfit vadásszunk Amynek. Caroline-nak niájává vált ez a küldetés. Egész sor vakrandit szervezett a barátnőnknek a saját és Nick kollég

my jól nevelten végigülte ezeket a találkozókat, mert úgy volt vele, hogy bármelyik férfival hajiselni egy estét, ha az illető meghívja vacsorára. Caroline nem ebben a hozzáállásban reményked

my legalább önmagát adta. Caroline és én tini korunk óta kitartottunk a párunk mellett (mínusz azamit külön töltöttünk Richarddal), de Amy mindig is egészen máshogy állt a randizáshoz. Küls

személyiségének hála sosem volt ajánlatok híján, de nem hiszem, hogy akár egyetlen kapcsoább tartott volna néhány hónapnál. Azt állította, gyorsan elunja magát, nem bírja a kötöttségóban minden kapcsolatában volt egy pillanat, amit a külső szemlélő is pontosan be tudott azonosíikor a pasi már komolyabb érzelmi kötődésre vágyott. Amy általában ezen a ponton szokott kiszál– Úgy csinálok, mint a halász. Visszadobom őket az óceánba, hogy szabadon úszkálhassanak – myszer erről, amikor Caroline-nal kétségbe estünk, mert egy egészen biztatóan induló viszonyyanolyan véget ért, mint az összes többi.– Szerintem meg csak rohadtul válogatós vagy – kesergett Caroline. Erre Amy a tőle megsűvölő kis vállrándítással felelt.

– Úgyis fura volt az ágyban – osztotta meg velünk, mert tudta, hogy Caroline most már sosem tudsra gondolni, amikor egy társaságban szórakozik a pasival, aki Nick egyik kollégája volt.Én sem akartam lemaradni Caroline-tól, ezért én is győzködtem Richardot, hogy hozza össze amelyik egyedülálló tanárkollégával, de ő makacsul ellenállt.– Annyira kellemetlen a stricit játszani a barátod előtt – szabadkozott.– De nem a stricit játszanád! – erősködtem. – Inkább a kerítőt.– Az még rosszabb.– Hogyhogy? Miért?– Csak.

És ezzel le is zártuk a témát, mígnem tavaly új kolléga érkezett – egy huszonéves, nagyon jóképűyszer elsétált mellettünk, amikor egy bárban ittunk, és még Amy is elismerte, hogy szívdöglesztő,ő szájából ritkán hallhattunk ilyesmit. Hosszas noszogatás után Richard végre kötélnek állt – belegy kipuhatolja, a férfinak ellenére lenne-e, hogy egy darab húsként kezeljék (Richard fogalmazozzogás közben).– Fazék. Üst. Fekete – közölte erre Caroline tömören.Most, hogy megtaláltam a tanári telefonszámát Amy szép ruhájának zsebében, elgondolkoetséges-e, hogy végül lett valami abból a randiból. Furcsa volt, hogy sosem beszélt erről, sélte el, mi történt. Ekkor hatalmába kerített valami hihetetlen szomorúság – mert már nem is

g soha.



ÖTÖDIK FEJEZET

templom teljesen megtelt, ahogy arra számítani lehetett. Mi az egyik első padsorban ültünk. Ltam venni a szememet az oltár mellett várakozó állványról, amire majd a koporsó kerül. Az semnnyebb, amikor Amy felnagyított portréját néztem. Nem tudom, mikor készült a kép, de gyönyörmy arca enyhén lebarnult, és úgy repkedett a feje körül a haja, mint egy aranyszínű felhő. Cs

mmel nevetett. Olyan pillanatot kapott el a fotós, ami fájdalmasan ismerős volt. Belesajdult a szívNem lepődtem meg, hogy Travisék ezt a templomot választották Amy gyászmiséjének helyszínyi templom esett legközelebb valamikori otthonukhoz, és itt keresztelték meg Amyt csecsemőkoadásul Richarddal ide terveztük három nappal későbbre az esküvőnket. Nagyon reméltem, hogy

szomorkásan nézegetett Richardra és rám, nem ad majd hangot az esküvő elhalasztása natának. Pontosan tudtam, mennyire várta már a nagy eseményt, de ez a nap most nem rólunkztam benne, hogy a betegség megkímélt még belőle annyit, hogy ezt felfogja.Hátrafordultam és szemügyre vettem a sötét ruhába öltözött tömeget. Milyen sokan jöttek el azok k az esküvői vendégek listáján is szerepeltek! Vajon hánynak jut eszébe, mennyire más ceremzült még pár napja? Élénk színű ruhák, hivalkodó kalapok, nem pedig fekete öltönyök és nyakk

zött kellett volna válogatniuk. A kórus örömében és nem bánatában énekelt volna, a ceremónia mlt volna az arcokra, nem pedig szomorúságot és könnyeket. Vajon hányan hibáztatnak minketáláért? Hiszen közvetetten hibásak voltunk. Nem nehéz erre a következtetésre jutni – ha nincs escs leánybúcsú, sem baleset, és legfőképp nincs temetés.Nyeltem egyet, hogy eltüntessem a golflabda méretű gombócot a torkomból, és azt figyeltem, ahőn érkezők belépnek a templom óriási tölgyfaajtaján. A padsorok megteltek, így aztán a több

mplom hátuljában állva hallgathatták végig a búcsúztatót. Balról jobbra haladva végigpásztáztamllett álló gyászolókat. Annyira megdöbbentem, amikor megláttam őt, hogy szinte reccsent a ny

ogy visszakaptam a fejemet, hogy megbizonyosodjam róla, nem képzelődtem. A templom f

kulátlan öltönyben álló, magas férfi Jack Monroe volt.Tudtam, hogy ő is észrevett engem, talán még a meglepetéstől elkerekedett szememet is látta, dg észrevehetően biccentett. Egy pillanatnyi habozás után viszonoztam a gesztust. Richardhoz fordugy megosszam vele az imént látottakat, de olyan kifejezés ült az arcán, ami belém fojtotta a szótt jól. Attól a pillanattól fogva, hogy reggel értem jött, egyértelmű volt, hogy az összeomlás szélszeszorította a száját, mintha lebénult volna az arca. Így próbálta elejét venni annak, hogy kimutaéseit. Amikor beszálltunk a kocsijába, és kettesben maradtunk, aggodalmasan kérdeztem:– Jól vagy?Szomorúan rázta a fejét.

– Nem különösebben. És te?Válaszképpen én is a fejemet csóváltam, mégis meglepett a reakciója.– Nem bírom a temetéseket – magyarázkodott. Mivel még sosem voltunk együtt ilyen eseménygyon reméltem, hogy még sokáig nem is leszünk, kénytelen voltam elfogadni az állítását.Hiába hisszük, nem lehet felkészülni arra a pillanatra, amikor teljes csend nehezedik a templomgonán megszólalnak az első hangok, és megindul a lassú menet a padsorok között. Megragchard kezét, és minden erőmmel összekulcsolt ujjainkra koncentráltam, csak ne kelljen a porsóra figyelnem, amelyen ragyogó ezüstszínűek a fogantyúk. Nem akartam látni a hat férfit,lán cipelte, sem azt, ahogyan ellépdelnek Amy családja és barátai mellett. Egyikük Nickacsarodott a szívem, amikor észrevettem, hogy az arcán a szokásos vidámság helyett mély koncenVajon Richard bánja, hogy nincs ott mellette? Engem meglepett, amikor David Travis megkérte



fit, hogy vegyenek részt a temetési menetben, és még jobban megrökönyödtem, amikor Richard rengon elutasította. Most éreztem, ahogy a feszültség görcsbe rándítja az egész testét, miközben a maladó koporsót nézi, és be kellett látnom, hogy jó döntést hozott. Alig bírta kihúzni magát, helt volna akkor ilyen értékes terhet? Úgy éreztem, enyhe kifejezés, hogy nem bírja a temetéseket.Miután a koporsóvivők óvatosan letették terhüket az állványra, képtelen voltam levenni rmemet. Tudom, hogy körülöttem imádkoztak, himnuszokat énekeltek, és feltehetőleg mindig a meganatban álltam fel és ültem vissza, de az egész esemény ködösnek és valószerűtlennek tetszett, mi

ág legélénkebb tömeges rémálmába csöppentünk volna. Alig bírtam erőt venni magamon, npattanjak, és tiltakozzak, azt kiabálva, valami szörnyű félreértés történt, kizárt, hogy Amy mozdulahidegen fekszik a fényes, fekete koporsóban. De csak esküvőkön lehet hangot adni az ellenkezésünemetésen csendben kell maradni, el kell fogadni mindent, bármilyen rettenetes is legyen.Donald búcsúja a lányától szívszaggató, szeretetteljes és bátor volt. Már önmagában az, hogy a v

olyan lelki erőről tanúskodott, amivel szerintem nem sokan dicsekedhetnek. Körül sem kellett néy is tudtam, hogy a templomban tartózkodó összes nő könnyekig meghatódott a gyászoló apa szahallottam a papír zsebkendők zörgését és a halk szipogást. A jelenlévő férfiak sem voltak kivételRichard a beszéd kezdete óta nem emelte fel a fejét, időről időre megrázkódó válla eláru

élyen megindított, hogy ennyire meghatódott, mert korábban még sosem láttam sírni. Nem volt szlvánosan átadni magát az érzelmeinek. Amikor én az öt évvel korábbi szakításunkkor úgy zokont egy elárvult gyerek, az ő szeme akkor is száraz maradt. Ijesztő és furcsa volt ennyire sebezhni, ráadásul úgy, hogy nem is próbálta palástolni az érzéseit. Belé karoltam és közelebb csúsztam hgyé váltunk.A szertartás végén a gyülekezet felállt, és kábultan kísérte utolsó útjára a koporsóban fekvő charddal mi is csatlakoztunk a kijárat felé csoszogó tömeghez. Amy szülei a kapu előtt álltgadták a részvétnyilvánításokat. Nem hiszem, hogy akár egyetlen vigasztaló szó is áthatolt a gydalom fehér zaján. A sor hosszából ítélve arra számítottam, akár tíz percig is eltarthat, mire odazzájuk.– Csak beszélek gyorsan valakivel – szorítottam meg Richard karját. Bólintott, de láttam rajta

m is figyel. Még csak rám sem nézett, amikor elmaradtam mellőle, és a templom hátuljomakodtam. Sok gyászoló egy kis oldalajtón keresztül hagyta el a templomot. Először nem is vetre. Tényleg elment? Csak ismételgettem, hogy elnézést, és átfurakodtam a kijárat körül kportokba verődött emberek között.

– Emma!Megfordultam. Ott állt mögöttem. Sokkal magasabb volt, mint ahogy emlékeztem.– Szia! – feleltem, és váratlanul elszorult a torkom az idegességtől. – Helló, Jack! Mostgleptél. Nem számítottam rá, hogy te is eljössz.Nem sikerült túl barátságosra ez az üdvözlet, de nem sértődött meg.

– Valamelyik nap összefutottam Caroline-nal a városban, és megemlítette, mikor lesz a temeartam lenni, ezt éreztem helyesnek. Remélem, nem gond.Nekem nem volt jogom meghatározni, mit tehet és mit nem. Ha volt is, aki megkérdőjelezte a jelosságát, én teljesen megértettem őt. Körülöttünk csupa olyan ember állt, aki jobban és főként rismerte Amyt, mint Jack. De akkor este olyan kötelék kovácsolódott az út szélén, ami örökre ho

roline-hoz és Amyhez kötötte őt. Furcsa módon több joga volt ott lenni, mint azoknak az ismerősök már évek óta nem látták Amyt. Mindenesetre meglepett, hogy Caroline nem említette a találkkkel.Őszinte fájdalom tükröződött a férfi helyes arcán.

– Bárcsak korábban rátok találtam volna, vagy legalább tehettem volna valamit… – Elcsuklott a hy percig sem gondolkodtam azon, mennyire illendő, amit teszek, csak megfogtam és megszoríto



zét.– Megtetted, amit tudtál. Többet, mint mások tettek volna. Ha te nem vagy, valószínű, hogy ma énék itt.Tudtam, hogy örökké az adósa maradok, és azzal, ha azt mondom, „köszönöm”, töredékéezhetem ki a hálámnak.– Hogy vagy? – kérdezte gyengéden. Felismertem ezt a hangot: a baleset estéjén is így beszéomat fürkészte, de nem a látható sebeket kutatta, amelyek máris gyógyulásnak indultak, hanlyebbeket, amelyek sokkal lassabban múlnak el.– Jól vagyok, igazán – vágtam rá gondolkodás nélkül, mint a súlyos beteg az orvos kérdrülnéztem, aztán találkozott a tekintetünk. Fürkésző szemmel kutatta az arcomat. Van valami nyom

ban, ha az ember a templom közepén áll, és úgy hazudik. – Igazából nem. Egyáltalán nem vagyottentő rosszul vagyok.Gondolom, a templomban káromkodni sem illik, de szerencsére Isten és Jack is szemet hunyt eett.– Jobb lesz – biztatott Jack, és gyengéden megszorította a kezemet. Addig fel sem tűnt, hoggedtem el. – Tudom, hogy ezt most még nem hiszed el, de bízhatsz bennem, igazat mondok.Bármilyen őrületesen hangzik, már akkor is bíztam benne, pedig alig tudtam róla valamit. Emiattakartam neki. Sőt a kezét is fogni akartam, mert erősnek és megnyugtatónak éreztem, de ez olyampontból volt tisztességtelen, hogy sejtettem, Isten nem néz diszkréten a másik irányba. Óvúztam az ujjai közül az enyémeket, és ő azonnal elengedett.– Olyan ez a nap, mintha egy hatalmas hegyet kellene megmásznom, akármennyire fáj is. De gy ha jövő héten visszamegyek dolgozni, minden könnyebb lesz.Megértően bólintott.– Hol dolgozol?– Az egyik helyi könyvesboltban – feleltem, és két okból kifolyólag is azonnal bűntudatom tákicsinylően beszéltem az állásról, amit Monique a kedvemért hozott létre, és Amy temetésén viális és banális dolgokról beszéltem, mint a munka. Mégis mi üthetett belém?

– Koncentrálj a jövőre! – javasolta Jack, és meleg tekintettel nézett rám. – Hamarosan férjhez mé– Lemondtuk az esküvőt – szakítottam félbe. Amikor meghallottam, mit mondtam, azonnal esott, vajon Freudnak mi lenne a véleménye erről az elszólásról. – Mármint elhalasztottuk. Elhalasztzomorúan néztem körül. – Itt akartuk tartani. Három nap múlva lett volna.

Kétféle érzelem ült ki az arcára. Az egyik az együttérzés, a másikat nem tudtam megfejteni.– Sajnálom – szólalt meg végül. – Gondolom, ettől még nehezebb a mai nap. Mindkettőtöknek.Nem kerülte el a figyelmemet a hangsúly.– Nos, vissza kell mennem – váltottam témát, miközben hátrapillantottam a vállam fölött. Riroline és Nick már majdnem elérték a tölgyfa ajtót. – Még egyszer köszönöm, hogy eljöttél. T

gyon jó ember vagy.Félmosolyra húzódott a szája, de nem mondott semmit. Elfordultam tőle, és már két lépést megtikor eszembe jutott, hogy még nem beszéltünk meg mindent.– Elnézést, majdnem elfelejtettem. Köszönöm a gyönyörű virágokat, Jack. Nagyon figyelmes voltgkerestelek volna, hogy megköszönjem, de nem tudtam, hogyan érhetnélek el.

– Örülök, hogy rendben megérkezett a csokor – felelte, majd Richardra pillantott. – Remélem, neőle baj, hogy az otthoni címedre küldtem. Nem akartam kínos helyzetet teremteni.

Nyilvánvalóan Richard nem kifejezetten udvarias viselkedésére utalt, amit a vőlegényem a kórhtatott.

– Nem, nem, nem – ellenkeztem. Legalább két felesleges szó volt ebben a mondatban, de csztem elég meggyőzőnek. – Mindketten úgy gondoltuk, hogy nagyon szép gesztus volt tőled.



Alig észrevehetően megrándult az ajka erre a hazugságra, de nem szólt egy szót sem. Kezdtem mosan érezni.– Hát, akkor szia – búcsúztam, és mert furcsa lett volna csak úgy otthagyni, közelebb léptem hozors csókot nyomtam az arcára. Igyekeztem kizárni a tudatomból az arcszesze illatát és a borosta úrását az ajkamon.Visszamentem a többiekhez. Egyedül Caroline látta, mi történt, és már nyitotta is a száját,érdezzen, de jelentőségteljes pillantást küldtem Richard felé, majd alig észrevehetően megrázemet, aztán visszaálltam a vőlegényem mellé. Caroline engedelmesen megtartotta magának, bart is mondani, és láttam a szemén, hogy mindent ért. Ilyenek a barátok.

rcsa dolog a részvét. Újabban elég sokszor hallottam, mert szinte mindenki elmondta, akivel beszzinte részvétem. Minden beszélgetés ezzel indult, aztán sok kar paskolgatás követte, végül a mázengeni kezdett, és szemmel láthatóan nem tudta, mit mondjon vagy tegyen. Ez a baj a haláásznak és a részvétnek nincs protokollja. Senki sem tudja, hogyan reagáljon, és senki sem szeretzel kerülni a friss, mély sebhez, amelyet az itt maradottak viselnek – hátha fertőző.A szótár szerint a veszteség valakinek vagy valakinek a hiányát jelenti. Elég pontos meghatáakhogy a halála estéje óta Amy nem veszett el. Épp ellenkezőleg – mindenütt ott volt.Ott volt az ezüst karperecben, amit minden reggel feltettem – tőle kaptam a tizennyoületésnapomra. Ott volt a hamburger papírjában, amit még ő hajított a kocsim padlójára, mggyőzött, hogy álljunk meg a gyorsétteremnél az esküvői cipőm beszerzése előtt. Ott volt a tükröamikor feltettem a fülbevalómat, mert ő találta ki tizennégy éves korunkban, hogy fúrassuk ki a fü

Caroline persze gyáva volt, még az üzletbe sem volt hajlandó betenni a lábát. Amy volt az elsőbilom gyorstárcsázóján, és tudtam, hogy sosem leszek képes törölni őt onnan.

Egyáltalán nem veszett el. Mindenütt jelen volt. Ez néha megnyugtatott, máskor mosolyt csomra, de legtöbbször elviselhetetlen tragédiává alakította a tényt, hogy elveszítettük ezt a fpséges csillagot.

Vele ellentétben Richard tényleg elveszett. Nem a szó szoros értelmében, de fejben nem volt metés előtti napokban, amikor még nem dolgoztam, mindennap egyenesen hozzánk jött az iskoyhogy pontosan végig tudtam rajta követni a változást, mint a világ leglehangolóbb függvényét. t, mintha átvette volna a helyét a hasonmása. Az a férfi, aki velünk vacsorázott, aztán mellettem

napén, miközben üres tekintettel bámultuk a tévét, nem ugyanaz az ember volt, aki karácsony húzta az ujjamra az eljegyzési gyűrűt.Bár én sokszor sírtam Richard vállán, mióta Amy meghalt, általában úgy éreztem, ő elrejti előléseit. Most fordult elő először mind a szakítás előtti, mind az azutáni kapcsolatunkban, hogy kétam a probléma gyökeréig hatolni. Mintha egy mérgező patak csörgedezett volna valahol mél

szín alatt, és elrohasztott volna valamit, ami nemrég egészséges és erős volt.Amíg egyikünk sem dolgozott, mindennap meglátogattam Caroline-t, és őt is teljesen megdöbbechard furcsa viselkedése.– Mit mond, amikor megkérdezed, mi baja? – érdeklődött, miközben letett az asztalra két kávéscegy tányér kekszet, amiből persze egyikünk sem evett. Amy halála óta egyikünknek sem volt étyhogy jócskán fogytunk is. Biztosra vettem, hogy most már úgy állna rajtam a menyasszonyi ruháménen a gatya, aztán alig bírtam erőt venni magamon, amikor elöntött a keserűség, mert eszembe jéjkék koszorúslányruha, amelyek a vendégszobában lógtak gondosan celofánba csomagolva.

– Emma!

Megráztam a fejemet, hogy elhessegessem a fájdalmas gondolatot, és visszataláljak Cadéséhez. Figyelemzavar. Újabb veszteség.



– Bocsi. Képtelen vagyok koncentrálni. Biztos az alváshiány teszi.Alvásveszteség – a lista egyre csak nőtt.– Richard azt állítja, semmi baja – feleltem végül. – Azt mondja, ő így dolgozza fel a történteket.

megoldás váratlan helyről érkezett, amikor az egyik kollégája megbetegedett, és a sítábor csapatvkül maradt.– Persze, hogy nemet mondtam, amikor megkérdezték, beugrom-e – közölte.Nyilvánvalóan az ő neve merült fel legelőször. Amióta világ a világ, rendszeresen jártak síaládjával.– Mondd, hogy meggondoltad magad, és mégis vállalod!Őszintén megdöbbentette a tanácsom.– De nem mehetek el! Nem hagyhatlak itt! Szükséged van rám.Hiába tiltakozott, láttam a szemét – mint a börtönbe zárt rabé, aki meglátta a még nyitott, de ukódó cellaajtót.A kezébe kulcsoltam a kezemet.– Menj! Jót fog tenni neked, ha egy kicsit kiszakadsz innen. Én megleszek. Jövő héttől újra dolgkülönben is, itt van nekem Caroline, Nick, anyu és apu. Tíz nap az egész.Magához húzott, és olyan szenvedéllyel csókolt meg, mint már hetek óta nem. Már ennyiből tugy jól döntöttem.

baleset óta először az indulása előtti estén mentünk el vacsorázni egyik kedvenc éttermünkbe.– Biztos, hogy megleszel, amíg én odavagyok?Óvatosan letettem az ásványvizes poharamat, mielőtt feleltem. Richard fürkésző tekintettel nézett r– Teljesen biztos, hogy megleszek – nyugtattam meg.Rám mosolygott, aztán a szájához emelte a söröspoharát. Észrevehetően jobb lett a kedve, a

ogadta a lehetőséget, hogy elmenjen a sítáborba. A sötét felhő, ami hetek óta rajta ült, már emelpedig még el sem indult.Megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a hangocskát, ami azt kérdezgette, miért akar ennyire elchard. Mi elől menekül? Előlem? Túlságosan erősen támaszkodtam rá a baleset óta, észre semgy nem tud mindkettőnk helyett erős maradni, összecsuklik ekkora teher alatt?Richard a lapockámra helyezett kezével irányított. Elhagytuk az étterem melegét, és visszamentcsimhoz. Megállított, mielőtt még kinyithattam volna az ajtót, és gyengéden maga felé fordíto

mertem azt a pillantást, amivel magához húzott. Olyan szenvedélyesen csókolt meg, ahogyan a főuonlóan nyilvános helyeken sosem szokott. Éreztem a nyelvén az alkohol ízét, és elgondolkodtam,

ől lett-e ilyen bátor. De a csókja és az ajka ismerős és csábító volt, úgyhogy elengedtem magazzá simultam. Épphogy csak elhúzódott tőlem, csak annyira, hogy a fülembe súgja a kérdéstméltem, megúszhatok:– Nálam alszol ma?Túl sokáig vártam a válasszal, és minden egyes másodperccel érezhetően nőtt a csalódottságast tette fel először ezt a kérdést, és nem most mondtam először nemet, de tudtam, hogy az öszasz, miszerint túl kevés idő telt el Amy óta, ezúttal nem fog működni.– Emma! – sürgetett. Hallottam a hangján a csalódást, és tudtam, hogy ma este nem fogja csaogadni a visszautasítást. – Megbeszélhetnénk ezt?

– Sajnálom. Tényleg. De akkor is… helytelennek érzem. Tiszteletlenségnek, vagy valami ilyesmntegetőztem esetlenül. – Nem tudom ennél jobban elmagyarázni, mert magam sem értem, miért



.Annyira látszott az arcán a sértettség, hogy átkaroltam a derekát, és a háta mögött kulcsoltam özemet. De amit én a szeretetem kimutatásának szántam, azt ő úgy értelmezte, hogy meggongam. Egy-két pillanatig hagytam, hogy csókoljon. Talán az lenne a legjobb, ha felmennék hozzá. Ryis elutazik, és tíz nap külön elég hosszú idő. Számtalanszor aludtam már nála az elmúlt évben. Ag? Gyakorlatilag házasok voltunk – már hivatalosan is azok lettünk volna, ha nincs a baleset…

m veszítettük volna el Amyt. Mindig Amy. Nem mintha ő egyetértett volna a viselkedésemmelm nagyon támogatta a cölibátust.– Ne haragudj, Richard, egyszerűen nem megy – mondtam, és a vállánál fogva eltoltam őt magcsit nagyobbat taszajtottam rajta, mint akartam, úgyhogy megingott. Hány sört is ivott a vacsora mEkkor egyszerre több dolog is történt. Hallottam, hogy megáll mellettünk egy autó a kereszteződekerik az ablakot, és Richard felnyögött, amikor végre megértette, hogy komolyan gondolom, harom tolni őt magamtól. Az utca félhomályba borult a gyenge világításnak köszönhetően, ezéram be a kocsiba, ami még mindig a kereszteződésnél állt, hiába váltott zöldre a lámpa. Richard be kapott, és rájött, hogy sem a hely, sem az idő nem alkalmas arra, hogy erősködjön – sem fizika

ki értelemben. Még égett a szemében vágy, amikor a fülem mögé simított egy hajtincset, és két uemelte az államat.– Ne haragudj, Emma! Igazságtalan vagyok veled. – Hüvelykujjával lassan végigsimította alsó ajki megduzzadt erőszakos csókjától. – Csak nagyon hiányzol. Hiányzik a kapcsolatunk .– Tudom – motyogtam. Elfordítottam a fejemet, és a tenyerébe csókoltam. – Nekem is. Csak msit légy türelemmel! Nem marad így örökké.Tudtam, hogy igazam van. De persze fogalmam sem lehetett, milyen drámai élmény lesz, aeljesül a jóslatom.A szemem sarkából láttam, hogy annak a kocsinak most felhúzták az ablakát, és olyan sebességgmellőlünk, amivel a filmekben szoktak a menekülő bűnözők.– Köcsög – szólt Richard az egyre távolodó hátsó fényszórók után.

gha állíthatnánk, hogy könyvesboltban dolgozni megterhelő, de még az az egyszerű felaságosan igénybe vett, hogy a kasszában álljak és kommunikáljak a vevőinkkel. Legalábbis a főnrint.Monique egy alacsony létra második fokán állt, és fényes borítójú könyveket pakolt a polcokra, aaleset utáni első napomon beléptem az üzletbe. Aggasztóan ingott alatta a létra, úgyhogy odaroh

zzá. Elhessegette kinyújtott kezemet, lemászott és szorosan átölelt. Körém fonta rövid, vastag karjalmas kaftánja ujjai úgy hullámoztak körülöttünk, mint két óriási, virágos vitorla. Hosszú kabevalója beleakadt a hajamba. Áldottam a szerencsémet, hogy mire kibogoztam magamat

gyjából felszáradtak a könnyek, amelyeket ez a meleg fogadtatás csalt a szemembe.– Mi a faszért jöttél vissza ilyen hamar?Két dolgot imádtam Monique-ban. Hiába élt már vagy negyven éve Nagy-Britanniában, még ms francia akcentussal beszélt, és úgy káromkodott, mint a kocsis. Megtiszteltetésnek vettem,ndjárt az első hozzám intézett mondatában mindkettőt hallhattam.– El kell foglalnom magamat. Ha otthon vagyok, túl sok időm van gondolkodni – vallottaomorúan mosolyogtam rá. Nemcsak a munkaadóm volt, hanem a bizalmasom és a barátom is.Bólintott, és a mozdulattól úgy ütődött össze a két fülbevalója, mint két mini cintányér.– A vőlegényed felhívott, mielőtt elutazott. Elmesélte ezt neked?

– Richard felhívott téged? Minek?Megleptek a szavai. Richarddal nem csináltak különösebben nagy titkot abból, hogy nem



iselni egymást. Monique volt az egyetlen ember, akit lesújtott a hír, hogy igent mondtam Richardn– Aha! Sejtettem, hogy erről nem tudsz – jelentette ki diadalmasan a főnököm. Úgy mondta ezt, mss Marple külsejű Poirot. – Azt kérte, hogy vigyázzak rád, és ne dolgoztassalak halálra. Pff! Minami imbecillis lennék, akinek ezt külön el kell mondani!– Azt hiszem, elveszett a jelentés – keltem ösztönösen Richard védelmére.Monique hosszasan, komolyan nézett rám. Ismét elgondolkodtam azon, milyen sokan mebecsülik ezt a nőt, csak mert sok hibával és erős akcentussal beszél. Pontosan tudtam, hogy yanyelvemet ugyanolyan jól beszéli, mint a sajátját. Láttam már őt klasszikus irodalmat olvasndent értett belőle, de valamikor régen – ki tudja, miért – úgy döntött, hogy ezt nem veri nagydoább eltitkolja, milyen magas szinten van a tudása.Megenyhült a tekintete, és láttam a mogyoróbarna szemében csillogó együttérzést.– Adj magadnak időt a gyógyulásra, Emma drágám! Idővel minden jóra fordul.Ostobán bólintottam, és szinte észre sem vettem, hogy a karjába hanyatlom. Szorosan öleltllére, úgy, ahogy a saját édesanyám már nagyon régóta nem tudott.

ütörtök dél volt, és már megittam a negyedik kávémat is. Lassacskán a falat kapartam az unalomtffeintúladagolástól, amikor Monique bejött a hátsó szobába, és nagy titokzatosan betette maga mögót.– Mondd meg nekem őszintén, Emma, összetűzésbe kerültél a rendőrséggel?Hosszú másodperceken át kifejezéstelen arccal meredtem rá.– Micsoda? Nem, dehogyis! – feleltem, miközben azon töprengtem, kaptam-e akár csak egy parságot az elmúlt években. – Miért kérdezed?– Mert bejött a boltba egy férfi, és megkérdezte, itt dolgozol-e. Nagyon komolynak tűnik, és elég De amerikai, napszemüveg van rajta egy ilyen borús napon, tehát biztosan FBI-os.A szívem érthetetlen módon azonnal gyorsabban kezdett verni, és nem azért, mert attól tartottammzetközi körözés alatt állok.

– Mit mondott egész pontosan? – kérdeztem. Felpattantam, és kijöttem az asztal mögül.– Már elmondtam. Megkérdezte, itt dolgozol-e, mire én azt válaszoltam, hogy igen. Megkérzélhet-e veled. Nem csacsogtunk túl sokat.

Az irodát a bolttól elválasztó ajtóhoz léptem, de egy pillanatra megálltam a kis tükör előtt, amgas mellett függött a falon. Lesimítottam a hajamat, hogy a nemrég vágatott frufrum eltakarja a smlokomon, és végighúztam az ujjamat a szemem alatt, nehogy elkenődött smink maradjon ott. Molezetlen érdeklődéssel figyelt.– Mi van? – dörrentem rá, miközben értetlensége mindent tudó mosollyá alakult.– Semmi. Én nem mondok semmit – felelte azzal a jellegzetes gall vállrándítással, ami olyan jel

t rá.Amikor beléptem az üzlethelyiségbe, háttal állt nekem. Monique két lépéssel mögöttem jött. Nevolna, ha diszkréten magunkra hagy minket. Ahhoz túlságosan érdekelte, ki a látogatóm. M

emelte volna, hogy letartóztassanak, meg őt is, amiért bűnözőt rejteget!– Jack – köszöntem, és örömmel vettem tudomásul, hogy egészen normális hangon beszélek.Mosolyogva fordult meg, és nem volt nehéz megérteni, miért mondta róla Monique, hogy „’ermert és fehér inget viselt, amelynek ujját felgyűrte, így előbukkant a karja, amelyről pontosan tugy éppen olyan erős, mint amilyennek látszik. Örömmel töltött el, hogy aznap pont nyári runtem dolgozni, pedig reggel még azt hittem, egyedül kissé fura, francia főnököm fog megcs

nne.Amíg egyedül volt, Jack zsebre tette a napszemüvegét, így láttam a melegséget a szemében, m



hagyta a kirakatot, amit addig tanulmányozott, és odajött a pulthoz.– Emlékeztem, hogy egy könyvesboltban dolgozol, és mivel mindenféle kutatást kell végezényemhez, gondoltam, megpróbálok keresni valami könyvet a témában.Felmerült bennem a kérdés, vajon miért nem használta az internetet, ahonnan biztosan kiderína bármilyen információt, amire csak szüksége van, de nem kérdeztem meg, mert az úgy hangzott ntha nem örülnék, hogy látom. Pedig örültem. Talán jobban is, mint kellett volna.– Hát, akkor jó helyen jársz – mosolyogtam. – Ha könyvet keresel. Úgy értem, itt elég sok a könyvég, összevissza beszélek! Megköszörültem a torkomat, és újra megpróbáltam, hátha most fibbnak tűnök. – Konkrét könyvet keresel?

– Tessék? Ja, igen. A helyi tavakról, ha van olyanotok.Kiléptem a kasszából, és nagyon örültem, hogy reggel magas sarkúban indultam el otthonról. gas volt, hogy még így is egészen picinek éreztem magam mellette.– A vitorlázásról írsz? – érdeklődtem udvariasan, és a helyi földrajzzal kapcsolatos könyvek polctem az irányt.– Nem. Egy gyilkosságról. Olyan tó kell nekem, ami elég mély hozzá, hogy bele lehessen dobttestet.– Hogyne – feleltem, és dühös pillantást küldtem Monique felé, akiből egy másodpercre elővetés. Meg sem próbált úgy tenni, mintha valami dolga lenne. Leült a kasszaszékre, és onnan nket olyan érdeklődéssel, mintha a kedvenc szappanoperája legújabb részét nézné.– Krimiket írsz? – kérdeztem, mert hiszen ezt a kérdést tenném fel, ha nem kerestem volna rá a neogle-ban, nem néztem volna meg az összes róla szóló oldalt, a regényei listáját, és nem rendna meg az első könyvét. Erről is Monique tehetett, mert magamra hagyott az internettel ahelyettgoztatott volna.– Többnyire igen – bólintott. Megállt mellettem, a könyvespolc előtt. Megint éreztem az arctát. Nem volt kellemetlen vagy túl erős, inkább enyhe. Egy ponyvaregényben biztosan a flléknévvel jellemezték volna. Ettől a gondolattól kijózanodtam. Nem egy regény szereplője vagy

észen mindegy, mennyire helyes és rejtélyes Jack szerintem, Monique vagy bárki más szerint. Én

s menyasszonya vagyok, és teljesen elfogadhatatlan, hogy ilyen gondolatok merülnek fel beikor a közelemben van.– Biztosan találunk megfelelőt – biztattam, és előhúztam két vastag, színes képekkel illusztrált ky pillantást vetett csak a borítójukra, de a fülszöveget már el sem olvasta.– Ez jó lesz – adta a kezembe a két kötet közül a drágábbikat. Egyébként jó eséllyel az volt a leasztás a témája ismeretében, de ő ezt ilyen felületes vizsgálat után nem tudhatta. Visszajött veszához, és minden valószínűség szerint elkapta azt a jelentőségteljes pillantást, amit Moniqettem, aki még mindig nem volt hajlandó elhagyni figyelőállását. Úgy kellett átpréselődnöm köztsza között. Földöntúli boldogságot sugárzó mosollyal nézett minket. Beütöttem a könyv árát, elv

ktől a pénzt, és nagyon vigyáztam, hogy ne érintsem meg a kezét, amikor odaadtam a visszpírba csomagoltam a könyvet, a bolt színes zacskójába tettem, majd áttoltam a pult fölött. Remonique nem vette észre, hogy az egész művelet egy-két perccel többet vett igénybe, mint amtétlenül szükséges lett volna.– Nagyon örülök, hogy újra láttalak – ismertem be.– Én is örülök – mosolygott, amire a gyomrom egészen valószínűtlen reakciót adott. – Igazábóndolkodtam, lenne-e időd megenni velem valamit – bökte ki, és a csuklóján viselt, drága antott. – Hánykor van az ebédszüneted?

– Nem szoktunk ebédszünetet tartani – feleltem –, mivel csak ketten vagyunk. Zárásig dolgozunk.

– Nem igaz – szólt közbe Monique, aki úgy érezte, eljött a megfelelő pillanat, hogy ő is beszálzélgetésbe. Nem mondhattam meg neki, hogy hazudik, de azért szerintem le tudta olvasni az arco



a véleményem. Gyengéd szeretettel a szemében pislogott rám. – Minden alkalmazottnak kötelezőonnal elmennie egyórás ebédszünetre. A szakszervezet rendelte így.Te jó ég! Mi lenne, ha nem viselkedne ennyire nyilvánvalóan?– Tényleg? – kérdeztem. – Érdekes, én nem is tudtam erről. Tekintve, hogy csak mi ketten vagyalmazottak, és egyikünk sem tagja semmilyen szakszervezetnek.Monique valami fura, francia zajt hallatott, valahol félúton a horkantás és a köhintés között.– A szakszervezettel nem lehet vitatkozni.Csak a fejemet tudtam rázni ilyen arcátlan beleavatkozás hallatán. Mindig tudtam, hogy nem nmmel a Richarddal való kapcsolatomat. Sosem érdekelte, mennyire megbánt, amikor közli velembat is találhatnék, mintha az ő tiszte lenne értékelést írni a szerelmi életemről. De hogy nyíltaorítson, hogy egy másik férfival ebédeljek – ez újdonság volt. Nem hagyott más választást, minogadjam Jack meghívását.– Hozom a kabátomat – mondtam, és eltűntem a hátsó szobában. Mire előkerültem, Monique már árlóval foglalkozott, ezért szerencsére nem állt módjában még jobban beleavatkozni az életembe.

Jack kinyitotta nekem az ajtót, és amint kiléptünk rajta, felé fordultam.– Őszintén sajnálom ezt az egészet. Monique néha nagyon fontoskodó tud lenni – szabadkoztam.– Érdekes jellemnek tűnik – vigyorodott el Jack. – Régóta dolgozol nála?– Tizenhat éves korom óta – feleltem –, igaz, közben voltak kihagyások. – Jack értetlenül nésszú történet – legyintettem.– Akkor gyorsan kell mesélned – jelentette ki –, mert úgy hallottam, a szakszervezet csak egédszünetet biztosít.Néhány üzletnyit haladtunk, amikor óvatosan megkérdezte:– Hogy vagy, Emma?Az ajkamba haraptam, mielőtt kicsúszhatott volna a számon az automatikus „jól” válasz, amit désre szoktam adni. Aranybarna szeme a lelkem mélyére látott, és tudtam, hogy képtelen l

zudni neki – egy pillanat alatt átlátna a szitán.– Nehéz. Nagyon nehéz. Fáj is. Vannak jobb napok, és vannak rosszabbak… – Itt elcsuklott a ha

egértően mosolygott. A kezemért nyúlt, és röviden megszorította. Ebből tudtam, hogy ádőpáncélomon, mintha ott sem lenne.– Akkor ez legyen egy jobb nap, rendben? – vetette fel, mire a szívem furcsán kezdett vllkasomban. – Hová menjünk ebédelni? – Megkönnyebbültem a hirtelen témaváltástól. – Van valy a városban? Ha nincs, az sem baj, a sarkon parkolok.Végignéztem a főutcán. Rengeteg jó étterem volt. Csak az volt a bajom, hogy ez egy kisváros, aberek odavannak egy jó kis pletykáért. Bár nem volt rejtegetnivalóm, nem akartam, hogy togjanak a hátam mögött. Az ilyesmi könnyen Richard fülébe juthatott volna, és én nem akdalmat okozni neki.

– Van egy jó kis pub ötpercnyi autózásra, ahol nagyon jó a parasztreggeli – vetettem fel.– Fogalmam sincs, miről beszélsz, de ha nem kell megennem valami szerencsétlen parasztot,hetünk.

Szóval akkor Hallingfordban játszódik a következő krimid? – kérdeztem, miközben a kezágúton kanyarogtunk. Jack magabiztosan vezetett, és félreállt, amikor szembejött egy traktor.– Nem pont Hallingfordban, de szeretném megismerni a környéket.– Hát, én életem nagy részét itt éltem le, úgyhogy ha tudni szeretnél valamit, kérdezz bátran! Már

rnyékről, nem rólam. – Már megint összevissza beszéltem, remegett a hangom, igaz, ezt ő nemre. Miért kellett nekem előhozakodnom vele, ha ilyen bűntudatom lett tőle? Persze tudtam a vála



is, hogyan reagálna Richard, ha tudná, hol vagyok. Talán azt kellett volna megkérdeznem, Jaces mellettem. Miért keresett meg?A férfi levette a kezét a kormányról, és megfogta az enyémet, amivel éppen idegesen piszkálhámból kiálló cérnadarabot. Összerezzentem az érintésére. Mi bajom lehet?– Nyugi, Emma! Semmi rosszat sem csinálunk – nyugtatgatott. Ismét meglepett, hogy úgy olvas bent egy nyitott könyvben. – Csak együtt ebédel két barát, ennyi az egész.Szavai azt sugallták, hogy van valakije. Ez jó, mert nekem is.– Ó, tudom én azt – bizonygattam, mert nem akartam, hogy azt higgye, többet képzeltem a meghívnt ő. – Azt hiszem, egy kicsit megrázott Monique kotnyeleskedése. Úgy néz ki, sokkal jobban gy Richarddal vagyok, mint gondoltam.– Érdekes – tűnődött el Jack, miközben profi módon bekormányozta a nagy kocsit egy aprkolóhelyre a pub előtt. – Tényleg jó gyorsan kell beszélned, hogy mindenre jusson idő.Végül alig ejtettünk szót a magánéletemről és a tragédiáról, aminek kapcsán találkoztunk. Ezt az g akár el is mesélhetem Richardnak, hiszen nem mondtam és nem tettem semmi olyat, ami csacnyi aggódásra is okot adhatna. Legalábbis a felszínen így álltak a dolgok. Valahol mélyen van nyugtalanító érzéseket éltem át, amelyeket semmiképp sem oszthattam meg a vőlegényedául azt, mennyire égetett Jack tenyere, amikor a lapockámra tette, és úgy irányított át a zsúfolt pgy azt, milyen hevesen vert a szívem attól, ahogy nézett, miközben beszéltem, vagy milyen metötte el a szívemet, amikor nevetett a szellemes megjegyzéseimen és a vicceimen.Miután elmeséltem egy őrületes és zavarba ejtő történetet Monique-ról, Jack még mindig nevetveitala után, és összeért a kezünk. Ekkor egy pillanatra megszűnt körülöttünk a pub zaja, és olyanntha valaki kiszippantotta volna a levegőt a helyiségből. Mint amikor a tűzvész elégeti az ögént. Találkozott a tekintetünk, és hirtelen abbahagyta a nevetést. Ő is annyira megdöbbent, mintés a hőség jó hasonlatnak bizonyult. Mindkettőből volt ott elég. Veszélyes velük játszani, ezt

ond is tudja.Én törtem meg a csendet.– Nos, elég késő van. Muszáj visszamennem, különben még a végén kitesznek a szakszervezetből

ja?Megértően mosolygott, és tudtam, hogy ő is érzett valamit, és azt is, hogy azért menekülök, mearok megperzselődni.– Akkor visszaviszlek.A női mosdó tükrében láttam, mennyire kipirult az arcom, és mennyire kitágult a pupillám. Értelm

volna tagadnom, hogy erős kötődés jött létre Jack és köztem, de biztosra vettem, hogy ez csak aálkozásunk körülményeinek természetes következménye, hiszen megmentette az életemet. Ez vyedi és rendkívüli érzés volt, és butaság lett volna mással összetéveszteni. Sejtettem, hogy nyveket írtak már a témáról, arról, hogyan változik meg az ember életszemlélete egy halálközeli é

n. Ha egy vadidegen kockára teszi az életét, hogy a miénket megmentse, teljesen érthető, hogy eelék jön létre a két ember között. Megfogadtam, hogy amint visszaérek a boltba, utánanézek ennerneten.Jack az üzlet előtt parkolt le, így aztán nem adott lehetőséget a furcsa búcsúra, ami akkor várt k, ha kettesben maradunk. Amikor megfordultam, hogy kikapcsoljam az övemet, észrevettetyrot a hátsó ülésen – mindkettőn Monique városbeli versenytársainak logója díszelgett. Nem k

gedélyt, csak úgy hátranyúltam értük. Jack egy szót sem szólt, de az arca kissé eltorzult, mintha vpásra készülne. Az első szatyorban egy könyvet találtam, és mindjárt láttam, hogy ez pontosan ugynt amit tőlem vett meg alig több mint egy órával korábban. A második szatyrot is kipakoltam, és

ugyanaz a könyv lapult. Nem szólaltam meg, csak félrehajtott fejjel és felvont szemöldökkel néztem– Hát, ki hitte volna, hogy egy ilyen kicsi városban három könyvesbolt is van… – bökte ki végül J



Éreztem, hogy mindjárt elmosolyodom, ezért az ajkamba haraptam.– És a könyvek?– Nos, tényleg kellett nekem ez a kötet a tavakról. Úgyhogy amikor az első boltban azt mondtákgozol ott, gondoltam, az a legkevesebb, hogy megveszem tőlük.

– És a második hely?– Ugyanez – vigyorgott bűnbánóan.Hiába is próbálkoztam, nem rejthettem el azt a mosolyt.– És fel sem merült benned, hogy a második és harmadik boltban másik könyvet kérj?Ettől még jobban elszégyellte magát.– Az okosabb lett volna – ismerte el –, csak nem jutott eszembe. Biztos nem elég élénk a fantáziám– Az elég nagy hátrány a te munkádban – sajnálkoztam. Kikapcsoltam a biztonsági övet,zálltam a kocsiból. Még akkor is hallottam a nevetését, amikor elhajtott.



A V GE

MÁSODIK RÉSZ

sészémben kihűlt a tea. Nem túl bizalomgerjesztő, sötét foltok úszkáltak a tetején. Máskor nemnnyű elterelni a figyelmemet.Először arra gondoltam, lemegyek, főzök másikat, de a konyha már zsúfolásig megtelt a vendég

családtagokkal. Különben is, vajon mutatkozhatok a templomi ceremónia előtt? Márlékeztem az etikettre. Visszatettem a csészét az éjjeliszekrényre. A fogadáson úgyis ehetek-iget. Az ételszállító céget többen javasolták, és a mai napra szánt menüjük tökéletes volt. Legel nem kellett bajlódnunk.

Egy pillanatra úrrá lett rajtam a pánik, amikor az órára pillantottam, és megláttam, milyen k. Hát még, amikor újra a tükör felé fordultam. A nyakamhoz kaptam, mert nem a saját arcom nsza rám, hanem egy idős, puha bőrű, ráncos asszonyé. A szeme csupa szarkaláb, és döbbeneyílt szája széle is csupa ránc. Az anyám volt az. Annyira váratlanul ért, hogy őt látom a tükrömgy hátrafordultam, hátha valóban mögöttem áll. De a szoba persze üres volt.

Újra a tükörbe néztem, és ujjammal megérintettem a hideg üveget, mintha csak az ő arcát akagsimítani, még mindig nem ősz haját a füle mögé fésülni, de az érintésemre eltűnt, én pszakerültem a helyemre. Nem lepett meg, hogy odaképzeltem őt, hiszen mindig is nasonlítottunk, és ezen a napon, amikor olyan sokat gondoltam a múltra, természetesnek tűnt, hvelem van.



ATODIK FEJEZET

mint megálltam a házunk előtt, tudtam, hogy valami baj van. Ha a szakadó eső ellenére tárva-nyitvó még nem lett volna elég árulkodó jel, apu kétségbeesett kiáltozása mindent elárult. Futva közelíg a házat.Még meg sem állt a kocsi, amikor már kipattantam belőle, és hiába rohantam, minden la

mszerű volt. Ez az illúzió akkor szűnt meg, amikor apu úgy robbant ki az ajtón, mint valami da. A haja kócos és vizes volt, innen tudtam, hogy már nem csak a házban kereste. A szeme rémítezán, mert láttam benne a vak pánikot. Minden erőmmel azon voltam, hogy nyugodt és egyenletes lltessek magamra, de ez nem volt könnyű. A pánik legalább olyan fertőző, mint a pestis, és legan veszélyes is.

– Mi a baj? – kérdeztem, és megragadtam a karját, mielőtt még kirohant volna a szakadó egtorpant, és rám nézett. Buta kérdés volt. Pontosan tudtam, mi történt, ezért gyorsan hozzátettkor tűnt el?Olyan erősen rázta a fejét, hogy mindenfelé szálltak a hajából az esőcseppek.– Nem tudom. Tizenöt-húsz perce. Vagy régebben. Istenem, fogalmam sincs!– Nyugodj meg, apu! Mély levegő! Csak meséld el, mi történt!– Az egész az én hibám. Olyan mélyen aludt a karosszékében. Elszundított a sorozata közben, ogy szokta. – Bólintottam. Alig bírtam végigvárni a részleteket, amelyek úgysem segíthettek abbangtaláljuk őt. – Fel kellett adnom néhány levelet. Olyan mélyen aludt, kár lett volna felébreszteniöjjön velem. Gondoltam, úgyis csak öt percre van a postaláda, észre sem veszi, hogy elmenteebotlottam a gyógyszerészbe, abba a Debbie-be, és tudod, mennyit beszél… És mire visszava-nyitva volt az ajtó…– Semmi baj, apu. Mindig megtaláljuk, most is meg fogjuk – nyugtatgattam. Persze én is tudtamyszer eljön az a nap is, amikor már nem találjuk meg. – Próbáljuk meg végiggondolni! – Utáltam

st nem egy szülőm helyett kell a felnőttet játszanom, hanem mindkettőjük helyett. – Átkutattad a há– Igen.– Minden helyiséget? – Lesújtó pillantást vetett rám. – Ne haragudj, apu! Persze, hogy mindzted. Rendben, akkor elválunk. Te menj végig az utcán, és ha ott nincs, akkor próbáld meg azvényt, ami az erdőbe visz. Tudod, ahol annyira szeret sétálni. Jó?Szemmel láthatóan igyekezett összeszedni magát.– Sajnálom, Emma.Gyorsan megöleltem.– Nem te tehetsz róla. Ezt te is tudod. Nem lehet huszonnégy órában őrködni fölötte. Egys

etetlen.Megkeményedett a tekintete, és tudtam, hogy egyáltalán nem ért egyet velem, de most sem a hely, snem volt alkalmas arra, hogy az elejéről kezdjük azt a veszekedést, ami az elmúlt év központi t

t.– Én előbb megnézem az iskolát – közöltem –, és ha ott nincs, akkor felhívlak, és kitaláljuk, essük.– Szerinted ne hívjuk ki a rendőrséget?Megráztam a fejemet.– Az még korai lenne, apu. Még fél órája sincs, hogy eltűnt. Először nézzük meg azokat a helyeke

et, aztán meglátjuk, merre tovább.Sarkon fordultam és visszarohantam a kocsihoz. A rendőrséget kihívni túl durva lépés lenne, azt



ntsvárnak tartogattam, és bíztam benne, hogy nem lesz rá szükség. Most még. De tudtam, hogyjd a nap, amikor nem fogjuk megtalálni anyut, amint eltévedve, összezavarodva bolyong valazelben. Csak idő kérdése volt, hogy mikor történik meg.Nagyon nehezemre esett lassan vezetni az iskolába vezető úton, amikor az ösztönöm azt súgta, lézra, és siessek oda, amilyen gyorsan csak tudok. De tapasztalatból tudtam, hogy nem elég, ha ct figyelem, muszáj pásztázni az út két oldalán a járdát és az előkerteket. Legutóbb valaki kerkkantam rá. Egy hintán ült, lassan ringatta magát előre-hátra, és fogalma sem volt róla, micsoda pozott az eltűnése. De akkor legalább Richard vezetett, ezért sokkal egyszerűbb volt a házakat körüvényeket és bokrokat figyelni.Amennyire lehetséges volt, meggyőződtem róla, hogy nem valamelyik kertben ül. Balra fordulttra. Arra a helyre igyekeztem, ami mágnesként vonzotta őt. Összerezzentem, amikor megelőzöerautó, és sáros esővízzel terítette be a szélvédőmet. Ez volt a rémálmom, az igazi félelmem. Ezk úgy kisétál az úttestre. Ez a betegség, amely elveszi az embertől a személyiségét és az emon meghagyja a legalapvetőbb életben maradási ösztönt? Mennyire kell lecsúszni ezen a lejtőn

gül kilép egy kocsi elé?Két kezem karomként szorította a kormányt, miközben úrrá lett rajtam a pánik, amit apu elől siktkoltam. Dühös voltam. Nem apura, rá sosem. Szegény csak szerette volna maga mellett tartanik lehet. Ezt én tudtam a legjobban. Én saját magamra haragudtam, saját magamat utáltam. Anntam foglalva magammal az utóbbi időben, hogy nem figyeltem arra, amire kellett volna. hamait” mindig jelek egész sora előzte meg. Előtte tompább lett, feledékenyebb, érzelgősebb –tuk, hogy jobban kell figyelnünk rá. De az én figyelmemet annyira elterelte a baleset, Amy elveRichard furcsa viselkedése, valamint ezek a nyugtalanító érzések Jack iránt (amelyeket nekeztem figyelmen kívül hagyni), hogy nem arra koncentráltam, ami igazán fontos. Nagyon nem.st visszaütött. Csak azt kértem Istentől, hogy ez csak figyelmeztetés legyen. Nem szabad gokkal foglalkoznom, amelyeken nem tudok változtatni, ilyen szánalmas, tinilányoknakángolásokkal meg végképp nem. Ez a valóság. Ez az, amiért hazajöttem. Hogy segítsek.

Behajtottam az iskola udvarára, és a megkönnyebbüléstől felkiáltottam. A fékre léptem, és előve

bemből a mobilomat.– Itt van, apu! Megtaláltam!Hosszú csend volt a válasz. Tudtam, hogy apu most szedi össze magát. Végül rekedtes hangos g:– Hála az égnek! Hozd haza! És Emma… Nagyon óvatosan vezess!Nem akartam őt megijeszteni, ezért lelassítottam, és a Művészeti Tanszék parkolójában leparkolta még mindig úgy szakadt, mintha dézsából öntötték volna, és rajta nem volt kabát. Kivettem asről a kockás plédet, és kiszálltam a kocsiból. Felnézett. Nyugalmat erőltettem magamra azon a nteren, ami elválasztott minket egymástól. Már tudtam, hogyan kell játszani ezt a játékot.

– Szia, anyu! Mit csinálsz?Sajnos a nyugodt hang, amit magamra erőltettem, azonnal elpárolgott, amikor megláttam, hogy abyhos, nyuszis mamuszban jött el otthonról, amit karácsonyra kapott tőlem. Szegény nyuszik úgy mint akiken átment egy úthenger. Ezen sírtam el magam. Nem az Alzheimeren, ami ellopta től

yukámat. Nem a félelmen, amit minden egyes alkalommal éreztem, amikor eltűnt. A hülye mami most tönkrement. Dühösen töröltem le a könnyeimet, és reméltem, anyu azt hiszi, csak aölgetem az arcomról.– Elveszett a kulcsom, Emma – magyarázkodott, és a táskájára mutatott, amiből mindent kiszgai egy nagyjából egy méter sugarú körben vették körül. Erről eszembe jutott az a játék

erekzsúrokon szoktunk játszani. Meg kellett jegyezni egy egész sor, egymás mellé kipakolt tárgyatert, akinek a legjobb volt a memóriája. De tudtam, ma nem jár díj annak, aki kitalálja, ki a nap ves



Leguggoltam, és nekiláttam összeszedni anyu holmiját. Ott volt a pénztárcája (pénz nem volt bzen úgysem járt már egyedül vásárolni), a kártyatartója, benne a hitelkártyái (mindegyiket lemoha mégis bevásárló körútra indulna), a kedvenc parfümje (amiről még mindig eszembe juerekkorom és anyu ölelése), valamint vagy egy tucat apróság, ami minden női táskában megtalándent visszadobáltam a teljesen elázott táskába. Csak a kulcsot nem, amit keresett – a Művnszék kulcsát. Mert az már három éve nem volt a táskájában, amióta leköszönt a munkaközösség-vsztról, és abbahagyta a tanítást, mivel a betegsége tüneteit már nem lehetett nem észrevenni. Valm sokáig dolgozott itt, de ezt néha elfelejtette.

ömmel vettem, hogy a húsvéti hétvégén végre van időm gondolkodni és eldönteni, mi fontos és mA legfontosabb anyu, és sajnos őt elhanyagoltam az utóbbi időben. Nem volt nehéz észrevenni

m apu, sem én nem aludtunk jól, mert egyforma fekete karikákkal a szemünk alatt kerültünkbánkból. De amikor anyu elment zuhanyozni, és én óvatosan felhoztam a témát, a szokásos ellenáöztem.– Apu, neked is be kell látnod, hogy ezt nem tudjuk már sokáig csinálni – kezdtem, aminlótávolságon kívül került.Veszélyes makacsság ült apu tekintetében, amikor rám nézett. Tőle örököltem a nyakasságalábbis anyu ezt szokta mondani, mielőtt elveszítette volna az egy élet emlékeit őrző láda kulcsát.– Emma, ne kezdjük ezt újra! Nem fogom anyádat otthonba dugni. Amíg még lélegzem, addig szet róla!– Nem mondtam, hogy dugjuk otthonba! Más lehetőségek is vannak. Elvihetnénk napközi otthonbavehetnénk mellé gondozót, vagy felkereshetnénk valami szervezetet, akik tudják, min meesztül. Ezt már nem csinálhatod egyedül! Képtelenség. Tudom, hogy meg akarod védeni, de valók a saját egészségedet veszélyezteted. Aggódom érted, és nem akarom, hogy megint megbetegedj!

Elfelhősödött a szeme szavaim hallatán, mert neki is eszébe jutott az egy évvel korábbi incidenn hazatértem. Még most is láttam, ahogy szürke arccal, elgyötörten fekszik a kórházi ágyon, gé

ve, és várjuk a vizsgálat eredményét: vajon szívroham miatt esett-e össze. De nem, akkor megúszginával. Megúszta. Nem biztos, hogy legközelebb is ilyen szerencséje lesz.– Tudom, hogy aggódsz értem, és szeretlek is miatta, meg azért, ahogy mindent háttérbe szorítottágy nekem segíthess. De ezt a döntést nem te fogod meghozni, hanem én.Sóhajtottam és tovább kevergettem a lassacskán elhűlő kávét. Olyan érvet kerestem, amit mégndtam el százszor.– De ha találnánk egy igazán jó helyet, ahová elvihetnénk heti pár alkalommal? Akkor egyenhetnél, amikor már nem élek itt – vetettem fel, és tudtam, hogy visszakézből fogja elütni a gondNem csalódtam. Csak akkor borzadt volna el jobban, ha azt javaslom, hogy utazzon el egy

végére valamelyik szomszédasszonyával.– Hogy mi? És gondolod, majd csak úgy otthagyjuk, mint valami kutyát a menhelyen, mert nem e pihenni?Félretoltam a csészét, és megfogtam a kezét. Megdöbbentett, mennyivel ráncosabb, mint nemrégorsabban öregedett, mint szerettem volna, és a nyugdíjas éveit azzal töltötte, hogy huszonnégy ó

olót játszott a nő mellett, akit még mindig tiszta szívéből szeretett.– Majd, ha már sok lesz, szólni fogok – közölte, és igyekezett hálás mosollyal tompítani a kvakat. – Sokkal könnyebb, mióta Richarddal segítetek. És akkor sem leszel olyan messze, ahez mész.

Furcsa zajt hallottam lelki füleimmel – kellemetlenül emlékeztetett egy cellaajtó hangjára, amelyeptak be. De nem engedtem, hogy bármi is kiüljön az arcomra. Reménytelenül optimista és szerete



ámnak mosolyogva feleltem:– Persze, itt leszünk a közelben.

yu betegsége ártalmatlanul kezdődött néhány évvel korábban. Egy buta kis incidens, amiből senkthette, milyen nagy baj előjele. Akkor mentem vissza Washingtonból Londonba, és otthon töltövégét. Nagyon vártam már, hogy a családom körében, nyugalomban ebédelhessek, de valójábasárnapi ebédnek álcázott fejmosás várt rám.– Micsoda, nincs féldisznó? – vicceltem, amikor kinyitottam a sütőt, és megláttam a harhalábszárat, ami odabent sült. – Te jó ég, anyu, csak három főre főzöl! Napokig maradékot f

ni.Kicsit zavarba jött, miközben elővett a fiókból egy csomó evőeszközt. Ebből már tudhattam volnam hárman ebédelünk.– Nos, meghívtam Witherséket, hogy együtt ünnepeljük a hazatérésedet.Ezután sietősen hagyta el a konyhát, és erre minden oka megvolt. Valószínűleg kiültek az arcoméseim. Felesleges volt azt remélnem, hogy Richard nincs a meghívottak között. Persze, hogy anyghívta. Vajon Sheila, Richard anyukája is ludas ebben? Egyikük sem volt szégyenlős, amikításunkon kellett sajnálkozni, de ez a fokú beleavatkozás a magánéletembe váratlanul ért. Emlék

űnődtem, vajon Richardot is elfelejtették-e beavatni a tervükbe. Jaj, milyen jó hangulatú ebzünk elébe! – gondoltam.Ekkor hallottam meg anyu sikoltását az ebédlőből. Elhajítottam az edényfogó kesztyűt, és odarohzzá. Minden mérgem egy csapásra elpárolgott. Miközben átvágtattam az előszobán, mindrrorba illő sérülések meg szívrohamok jelentek meg lelki szemeim előtt. De szerencsére nem az gadott, hogy erős és ügyes édesanyám összetörve fekszik a földön. A polírozott ebédlőasztal főhe, előtte egy csillogó halomban az evőeszközök.– Anyu, mi történt? Mi a baj? – kérdeztem, és odasiettem mellé. Emlékszem, mennyire féltem, ma eltorzult a rémülettől és a zavartól, és szépen sminkelt arcán patakokban gördültek végig a könn

– Nem megy! – zokogott. Hangján éreztem a félelmet és a kétségbeesést.Döbbentem néztem szét a szobában.– Mi nem megy? Mi az, ami nem megy? – faggattam. Semmit sem láttam az ebédlőben, ami ezaklathatta volna. Minden teljesen normálisnak tűnt, kivéve persze anyut. Ő egyáltalán nem úgy mint máskor. Egyáltalán nem.– Ez nem megy! – sírt fel újra, és az evőeszközre mutatott. – Nem tudok megteríteni! – Olyan rémtehetetlenül nézett rám, mint egy eltévedt kisgyerek. – Nem emlékszem, hogyan kell megteríttal! Elfelejtettem! Csak úgy… Elfelejtettem!Persze elütöttük a dolog élét, a végén már nevettünk rajta. Nem tehettünk mást. Megnyugt

gterítettem az ebédhez. Mire a feladat végére értem, anyu összeszedte magát, és újra úgy viselknt máskor. Még talán viccelődtem is ezzel – hihetetlen –, amikor Richard és a szülei megérkeztem így teszünk, még hamarabb kinyitottuk volna az ólálkodó démon előtt az ajtót, mint feltétlenül mt. De már úton volt, és nemsokára gyakori hívatlan látogató vált belőle. Elkezdődött.

y-egy ilyen rohamot követően úgy tűnt, anyu sokkal nyugodtabb, sokkal inkább a jelenben éltte. Nem volt ez másként azután sem, hogy a régi munkahelye előtt bukkantam rá. Még a festésgjött a kedve. Miközben elővette a festőállványt, a vásznat, az ecseteket meg minden eszközt, am

vészetéhez szüksége volt, apu sokatmondó pillantást vetett rám: „Látod? Most már minden ren.” Nem tudtam eldönteni, vajon legalább ő elhiszi-e.



Richard mellettem állt, igaz, csak a hosszú, esti telefonbeszélgetésben, amit, jól tudtuk, nagyon fnni, amikor megérkezik a következő havi mobilszámlánk.– Azt kell tennünk, ami apukád szerint a legjobb – érvelt.– Tudom – sóhajtottam. – De ha nem találtam volna meg? Mi van, ha legközelebb tényleg eltűnikgsérül, vagy… még rosszabb is történik? Apu sosem bocsátaná meg magának.A vonal halkan recsegett, és egy pillanatig azt hittem, megszakadt. Amikor Richard végre megszinte szomorúság csengett a hangjából.– Így nem lehet élni. Nem lehet folyton azon rágódni, mi lett volna, ha, mi lesz, ha. Nem vagy jósz a jövőbe, úgyhogy meg kell próbálnod a lehető legtöbbet kihozni abból, amid van, amíg ménden egy pillanat alatt meg tud változni… – Elcsuklott a hangja. Vajon bánja már, hogy erre tezélgetést? Szavai nyomán óhatatlanul Amy jutott az eszünkbe. De persze igaza volt. Amy olyan m

t ebben a bölcsességben, mint valami vallásban: élj a mának, a holnap majd kialakul.Ez a beszélgetés egészen lehangolt. Sok mindenben igaza volt – a szüleimmel kapcsolatban abbanesleges a jövő miatt aggódni, és abban is, amit rólunk mondott.– Nem akarok sokat várni az új időpont kitűzésével – figyelmeztetett.– De az emberek nem fogják rossznak, tiszteletlenségnek tartani, ha túl hamar jelentjük be?– Teszek rá, mit gondolnak mások. Ez csak rólad és rólam szól. És őszintén, szerinted Amy agna ilyeneken? De most komolyan!

A fejemet ráztam, ami telefonbeszélgetésnél eléggé értelmetlen. Elszorult a torkom, és szinte hallogy Amy ugyanazt mondja, mint Richard, csak talán kicsit több káromkodással megfűszerezve.– Jó. Megbeszéljük, ha visszajöttél – egyeztem bele.

ásnap reggel a konyhaasztalnál ültem, és óvatosan forgattam a kezem közt a kis, barna csomagot, mmba lenne benne. Ettől a nevetséges gondolattól felhorkantottam. Csak egy könyv. Naponta töbnyvet is megfogok. Röhejes vagyok.Ha másra nem is jöttem rá a húsvéti hétvégén, egy dologban biztos lehettem – valamilyen oknál

án a találkozásunk körülményei miatt, Jack ellenállhatatlanak tűnt. A köztünk lévő kötelék egynzott és taszított, mint a mágnes ellentétes pólusai. Igazán nem hiányzott, hogy elolvassam a köngyisne, hogy még jobban rátelepüljön a gondolataimra! Legjobb lenne egyszerűen kidobni a könmetesbe, soha többé nem lépni kapcsolatba vele, és megvárni, amíg ezek a furcsa érzések ma

múlnak. Sima ügy. De akkor miért hallottam a papír szakadásának hangját, és miért kaptam azon mgy az ujjaim, mintha csak külön életet élnének, kibontották a csomagot?Keménykötéses kiadás volt, fényes, elegáns, fekete borítóval, rajta szemet gyönyörködtető, műfikával. Kinyitottam, majd elolvastam a fülszöveget, de semmi olyat nem tudtam meg a regényrőtaláltam volna meg korábban az interneten. Megnéztem a hátulját is. Elakadt a lélegzetem, a

gláttam a férfit, aki megmentette az életemet. Mosolyogva dőlt egy fának. Mögötte úgy nézetítés, mint egy farmé. Laza farmert, nyakánál begombolatlanul hagyott inget és csizmát viselt, akzi cowboy. Gyanítottam, hogy a fényképész pontosan erre a hatásra törekedett. Jack fiatalabbnak

pen, a haja kicsit hosszabb volt, és a szeme körüli nevetőráncok talán nem voltak még olyan mnt a legutóbb, amikor rám nézett, de különben… Úgy csaptam le az asztalra a könyvet, minthera leselkedett volna rám a lapjai közül. Pontosan ezért kellene egyszerűen a szemétbe hajíetet, gondoltam borúsan, mert bármi legyen is az oka, Jack lénye még fényképen keresztül is el

ár valami drog. És ez veszélyes. Muszáj leküzdenem ezt az irracionális függést, mielőtt még erőik. Arra kell koncentrálnom, ami fontos az életben – a családomra, a vőlegényemre, a barátaim

a, hogy mielőbb visszataláljak a normális kerékvágásba Amy elvesztése után.Úgy vittem azt a könyvet a sarkánál fogva, mintha már az érintése is veszélyes lenne. Nem is me



gy kicsúszott a kezemből. A konyhakőre pottyant, és az ajánlásnál nyílt ki. Lehajoltam érte, és radtam, félig guggolva, hiába tiltakozott a combom. Képtelen voltam levenni a szememet a

övegről. Sheridannek: barátomnak, szeretőmnek, múzsámnak és feleségemnek. Örökké: Jack.

húsvéthétfőt Caroline-nal és Nickkel töltöttem. Amikor leparkoltam előttük, az első, ami feltdonatúj, csillogó járgány volt, amely Nick kocsija mellett parkolt. Nem értek az autókhoz, dtettem, hogy ez a modell jóval többe kerülhetett, mint amennyit a biztosító fizetett Caroline régi kn. Lehajoltam, hogy benézzek az utastérbe. Öt légzsákot számoltam meg a bőrborítás mögött. E

mertem Nicket, úgyhogy tudtam, ehhez a magas fokú biztonsághoz ő ragaszkodott. Érthető is. Fájddés vetődött fel bennem. Ha a baleset éjszakáján Caroline ezt a kocsit vezeti, vajon máshogy alana a dolgok?Még a küszöbről is visszafordultam, hogy újra megcsodáljam az autót. Nick nyitott ajtót, és mon csókolt.– Nagyon menő – mondtam, mielőtt a becsukódó bejárat eltakarta volna a szemem elől a járgányt.– Igen, az – bólintott Nick kissé keserűen. – Kár, hogy nem hajlandó beleülni, ugye?Őszinte aggodalmat éreztem ki a szavaiból, és azonnal suttogóra fogtam a hangomat, hogy Carollja, amit mondok, még akkor sem, ha a konyhában ül.– Ezek szerint még mindig nem vezet?A fejét rázta. Kedves arcára aggodalom ült ki.– Nem. Már az is sok neki, ha egy rövidebb úton az anyósülésen kell ülnie. Komolyan, Emmaom, képes leszek-e valaha is rávenni, hogy újra volán mögé üljön.Féltette a párját, és frusztrálta a helyzet. Ezt megértettem, de még jobban át tudtam érezni a Cargbénító félelmet. Magam is tapasztaltam hasonlót a baleset utáni első néhány utazáskor, de llyel nem vetekedhetett azzal, amit Caroline érzett.– Hagyj neki időt! – Csak ezt tanácsolhattam. Nekem is mindenki ezt mondogatta, azt, hogy adjatség kívül ez a világ leghaszontalanabb és legsemmitmondóbb tanácsa.

A konyhából nagyon finom illatok áradtak, borban főtt valami. Caroline széles mosollyal az vözölt, és olyan összeszedettnek tűnt, mint fénykorában. De amikor átöleltem, néhány másodpább szorított magához, mint máskor. Én ugyanígy tettem.Mivel csak hárman voltunk, otthonosan, a konyhában ettünk, de még így is ordított a csopojának hiánya, mert a rusztikus fenyőfa asztal két oldalán is üresen maradt egy-egy szék. A teríekeztem úgy letenni a tálakat, hogy elfoglalják Richard és Amy helyét.– És hogy tetszik Richardnak a húsvéti síelés nyolcvan rábízott tizenöt évessel?Nem lehetett nem érezni a gúnyt Nick hangjában. Megint megdöbbentett, mennyire el akarhatott en Richard, ha boldogan magára vállalt egy ekkora többletfelelősséget. Csak remélhettem, h

yzet elől menekült, és nem előlem.– Sokkal jobban van – feleltem, miközben az utolsó falatokat kanalaztam. Valami krémes, trülbelül ezer kalóriát tartalmazó levest ettünk. – Az utóbbi néhány beszélgetésünk alapján szatalál régi önmagához. Már sokkal kevésbé gondterhelt.– Ez jó hír – mosolygott Caroline. Mintha láttam volna valamit a szemében, miközben elvettezéből a tányért. Talán tényleg, mert néhány perc múlva Nick felállt az asztaltól, és a nappali feléirányt. Valami olyasmit motyogott, hogy meg szeretné nézni a meccset a tévében.Caroline csak akkor rukkolt elő – látszólag csak úgy mellesleg – a megjegyzéssel, ami napozkálhatta már a csőrét, amikor éppen a mosogatógép bepakolásával bajlódtunk.

– Úgy hallottam, te meg Jack Monroe együtt ebédeltetek múlt héten.Megállt a kezemben a mosogatószivacs, miközben egy tányért törölgettem. Caroline felé fordultam



– Hihetetlen ez a város! Ezt meg hol hallottad?Megvonta a vállát, és inkább nem ment bele, hogy vajon miért paprikáztak fel engem úgy a szavai– Hallingford kisváros. Az emberek beszélnek. Ezt te is tudod.Éreztem, ahogy elvékonyodik az ajkam.– Na, ilyenkor hiányzik csak igazán a londoni életem, ahol nem kell mindent megmagyarázni bereknek, akiknek semmi közük ahhoz, mit csinálok.Caroline érdeklődéssel figyelt. Legalább akkora rejtély volt előtte az a vágyam, hogy elhagylővárosunkat, mint a kvantumfizika. Neki mindent megadott ez a hely, amit csak kívánhatott. Számöltözés csak feleslegesen megzavarta volna az élet tökéletes ritmusát. Ebben a kérdésben sentétben állt egymással a véleményünk.– Még mindig hiányzik? Még úgy is, hogy mindenki itt van, akit szeretsz?Szomorúan néztem rá. Nem mindenki. Már nem.– Csak elegem van abból, hogy itt mindenki mindenbe beleüti az orrát.Caroline felhúzta fél szemöldökét, mire gyorsan helyesbítettem.– Természetesen nem rád gondolok. Csak a fontoskodókra értettem, akik mindenféle plesztenek. Ráadásul alaptalanul.

Caroline most már a másik szemöldökét is felhúzta. Valóságos művészetté fejlesztette ezt a grimaek során.– Nem randi volt. Dehogy! – védekeztem.– De azért együtt ebédeltetek, ugye?Kezdett olyan érzésem lenni, mintha az ügyésszel beszélgetnék a tárgyalóteremben. És bár tudtammmi rosszat nem csináltam, azonnal felébredt bennem a bűntudat.– Jack megjelent a boltban, mert kellett neki egy könyv, és mivel éppen ebédidő volt, felvetettegorhatnánk enni. Ennyi. Vége a mesének.Azt az érdekes tényt szándékosan felejtettem ki, hogy Jack a város minden könyvesboleklődött utánam, hiszen még én sem tudtam, azt miért csinálta.

Caroline alaposan végigmért, és szúrós tekintetével kikényszerítette belőlem a folytatást.

– Úgyis boldog házasságban él, én meg nemsokára fogok. Gondolom, a pletykások ezt az aprelejtették a történetből, igaz?A támadás a legjobb védekezés, kivéve, ha a másik fél olyan jól ismeri az embert, mint Cagem.– És mit szólt Richard, amikor ezt elmesélted neki?– Mivel nem volt fontos, meg sem említettem.Nagyon sokáig bámult rám, aztán gyengéden a kezébe fogta az enyémet.– Vigyázz, Emma! Nagyon vigyázz!Ezt a tanácsot legalább olyan haszontalannak éreztem, mint azt, hogy adjak magamnak időt. Meg

án kicsit későn is érkezett.

ért van az, hogy amint elhatározzuk, hogy okosan és éretten fogunk cselekedni – például mpcsolatot megszakítunk Jack Monroe-val –, a sors közbeszól és minden felforgat? A sors kedd ezett meg, éppen amikor munkába indultam, mégpedig egy férfi képében, aki egy jól ismert fuos-sárga egyenruhájában parkolt le közvetlenül mögém. Kénytelen voltam kiszállni a kocsibamenni hozzá.– Emma Marshall? – olvasta a nevemet az elektromos készülékről.

– Én vagyok – bólintottam.– Csomagja érkezett. Itt írja alá, kérem!



Átadta az eszközt, és aláírtam a kis képernyőt. Cserébe kaptam tőle egy nagy, szögletes, magot. Kíváncsian elvettem, és az ismeretlen kézírást néztem a címkén. Nem volt nehéz a dobintásra olyan volt, mintha valamilyen szövet lenne benne. Én az utóbbi időben csak Jack ködeltem meg, de azért nagyon kíváncsi voltam, mit kaptam. Nagyon alaposan körbetekerték asztószalaggal, én pedig már késésben voltam. A hónom alá kaptam a csomagot, majd az anyósítottam.Elkéstem. Mire beértem a boltba, már két vásárló is érkezett, úgyhogy csak feltettem a dobdában a polcra, és azonnal rohantam az eladótérbe, hogy segítsek Monique-nak kiszolgáárlókat. Csak órákkal később tudtam újra bemenni az irodába. Azonnal szembetűnt a felbonmag. Míg vártam, hogy felforrjon a kávé vize, egy éles ollóval elvagdostam a ragasztószalagotaki nagy üggyel-bajjal rátekert a dobozra, mert azt akarta, hogy épségben odaérjen hozzám, amita valaki Amy édesanyja volt. Ezt már azelőtt tudtam, hogy elolvastam volna a nekem címzett lt papír hevert az összehajtogatott és ruhazsákba csomagolt bőrdzseki tetején. A második borítékot név, gondolom, azért, mert nem tudhatta, kinek szól.Óvatosan kinyitottam a levelemet, és az asztal szélére kuporodva elolvastam.Drága Emma! Ne haragudj, hogy ezzel zavarlak, de nem tudom, kit kérhetnék meg. Amy holmyütt megkaptuk a kórháztól a férfikabátot, amit a dobozban találsz. Gondolom, az amemberé, aki segített nektek a baleset után. Kitisztíttattam, és amennyire meg tudom állapöttek belőle a foltok. Úgy hallottam, a temetésen beszéltél azzal a férfival. Remélem, tudod a cvisszajuthat hozzá a tulajdona. Találsz egy köszönőlevelet is, amit neki írtam. Hálás lennék, h

odaadnád neki.Köszönöm, Emma, hogy Caroline-nal együtt mellettünk álltok ebben a borzalmas időszaodálatos barátnői voltatok Amynek, szerencsés volt, hogy a barátainak nevezhetett titeket.Kérlek, ne távolodj el tőlünk! Szeretettel és köszönettel: Linda és Donald (Amy anyukája és apuAnnál a résznél sírtam el magam, amikor megköszönte, hogy Amy barátai voltunk. Mintha az vhéz dolog lett volna, amit meg kell köszönni! Az aláírás utáni, zárójeles megjegyzés láttán már rákogás. Nem azért írta oda Linda, hogy könnyebben beazonosítsam a levél íróját, hiszen hosszú év

mertük egymást, hanem csak azért, hogy tudatosítsa, Amy akkor is az ő kislányuk, ha már nemük.– Brazíliából hozod azt a kurva kávét? – nyitott be Monique, de amint meglátta a papírzsebkpacot és piros orromat, azonnal odasietett mellém. Odaadtam neki Linda üzenetét, amit gyorsan átminden mondat után rám nézett. Kicsit szipogott, elvett egy zsebkendőt, és hangosan kifújta azután visszaadta a levelet. – Tegyünk egy kis brandyt abba a kávéba! – javasolta.Megpróbáltam rámosolyogni, és meglepetésemre majdnem sikerült.– Rettenetes lehet a szülőknek – csóválta a fejét Monique.Szomorúan néztem rá.

– Mindenkinek rettenetes.

ptelen voltam levenni a szememet a kabátról, amely celofáncsomagolásában ott hevert az aszányszor beléptem az irodába, azonnal magához vonzotta a tekintetemet. Akár egy időzített bomblékeztetett, hogy még azon a napon kénytelen leszek megszegni a fogadalmamat, amit alig huszoval korábban tettem – nevezetesen azt, hogy soha többé nem lépek kapcsolatba Jack Monronél is rosszabb volt, hogy ahányszor megláttam a dzsekit, azonnal eszembe jutottak Amy anyukvai. Milyen nehéz és elképesztően fájdalmas lehetett a foltokról írni, miközben pontosan tudt

ok a foltok és hogyan kerültek arra a kabátra.



nne, amiből áradt a jóleső meleg. Azonnal közelebb húzódtam hozzá. Csak a nap utolsó, edékei szolgáltattak némi fényt, meg a villámok, amelyeket jól láttunk a kertre és a tengerre plaszárnyú üvegajtón keresztül.– Hű! – leheltem, amikor a kinti félhomályt nappali világosságba borította az égboltot átszelő vit azután mintha a tenger hullámai nyeltek volna el. – Elképesztő ez a kilátás!– Valóban az – bólintott Jack. A hangjától az összes szőrszál égnek állt a tarkómon. Kirázott a hifázol – állapította meg, és láttam, hogy teljesen elázott blúzomra téved a szeme. Levett a tűzhelyr

melegedett, összehajtogatott törölközőt, de ahelyett, hogy csak úgy odaadta volna, megállt előttemy matador a posztóval a bika előtt, és rám terítette. El kellett volna engednie a törölközőt, vagy nlett volna ellépnem tőle. Egyikünk sem mozdult. Elakadt a lélegzetem, és őrült, ellenállhatatlan vztem, hogy a tenyeremet izmos mellkasára helyezzem. Mélyen a szemembe nézett, és kitápillája. Caroline figyelmeztetése visszhangzott a fejemben. Nem kellene ezt tennem, de neki sem. ahonnan elég erőt merítettem ahhoz, hogy hátrébb lépjek, és abban a pillanatban megtört a vorsan megtörölköztem, ő meg egy szék hátuljáról felkapott egy pólót. Igyekeztem nem észreolgozott izmait, miközben felvette a ruhadarabot, de nem tudtam nem odanézni.– Elnézést – szabadkozott. – Nem tudok forró itallal szolgálni. A vihar miatt elment az áram.Most már legalább megértettem, miért nem kapcsol villanyt.– Errefelé gyakran előfordul az ilyesmi – mondtam, és nagyon örültem, hogy a villanyvezetészélhetek, az országos hálózatról, az őrületes időjárási körülményekről, illetve bármiről, kivéveanatnyi intimitást, amit mindketten igyekeztünk sürgősen elfelejteni. – De legalább itt van ez a hely, amin tudsz főzni meg vizet melegíteni.– Ostoba amerikainak fogsz tartani, ha most azt kérdezem, hogyhe?Ez már jobban tetszett; ez már egészen olyan volt, mint az a csacsogás az ebéd fölött néhány nrábban. Ártalmatlan, triviális. Ezzel meg tudtam birkózni. Körülnéztem, teáskannát kerestem, dy elektromosat találtam, úgyhogy elővettem az egyik szekrényből egy öntöttvas lábast.– Megmutatom – mosolyogtam, és vizet engedtem az edénybe. – És majd meglátod, hogy mindenit a britekről meg az ő teamániájukról hallottál, igaz.

Elnevette magát, aztán teafiltert, bögrét és tejet vett elő.– Ha már ekkora tűzhelyszakértő vagy, segítesz ezt megsütni? – kérdezte, és a hűtő egyik polcácán várakozó, két hatalmas steakre mutatott. – Nem lenne szívem hagyni, hogy megrohadjanakja, meddig tart az áramszünet.Miközben azt vártam, hogy felforrjon a víz, fölé tartottam a kezemet, hogy kicsit megmelegedjen.g mindig kellemetlenül nyirkosnak éreztem magamat.– Ha vársz egy percet, keresek neked valami száraz ruhát – mondta Jack, aztán eltűnt aszobában. Néhány perccel később kezében egy puha, szürke melegítőfelsővel tért vissza, arvard logója díszített. A kezembe nyomta. Végigsimítottam a címert, és elismerően vontam

möldökömet.– Úgy látom, jó tanuló volt ez a texasi srác – mosolyogtam.– A szüleim mindenben támogattak, és jó tanáraim voltak – felelte szerényen. Tetszett, hogy nem dményének tekinti tanulmányi sikereit, pedig biztosra vettem, hogy megdolgozott értük.

Felhúztam a pulóvert, és közben próbáltam nem Jack illatára koncentrálni, amit mélyen magába suhadarab.– Elfordulhatok – ajánlotta fel igazi gavallér módjára, amikor nekiálltam kigombolni a vizes blegítő alatt.– Nem kell – feleltem, és erőszakosan rángattam a gombokat, amelyek sehogy sem a

ombolódni. Jack arcán látszott, hogy jól szórakozik az előadáson, miközben igyekeztem lgamról a nedves blúzt. Egyáltalán nem volt elegáns, ahogy ide-oda hajlongtam és görnyedtem,



nyúltam a pulóver nyakkivágásán és az ujjain is. Kimelegedtem, kipirult az arcom, és eléggé esélyt, hogy beragadtam abba a hülye blúzba.– Segítsek? – kérdezte enyhén remegő szájjal.– Köszönöm, nem szükséges – utasítottam vissza, aztán felszisszentem, amikor megrándult egakamban. Elszántan csikorgattam a fogamat. – Ezt egyszer egy filmben láttam, ott sokkal egyszerűt.És ott a színésznő sem fújtatott annyit, mint én.– Bizonyára a Flashdance-re gondolsz – szólalt meg.Megtorpantam, felnéztem rá, és bólintottam.– Le vagyok nyűgözve.– Én mondtam, hogy szeretem a filmeket.Tényleg mondta, csak már elfelejtettem. Végre sikerült kiszabadulnom a blúz fogságábógkönnyebbült sóhajjal húztam ki a pulóver alól.– De ha jól emlékszem, abban a filmben a lány a melltartóját vette le így – állapította meg Jack.Elégedetten mosolyogtam, benyúltam, és kihúztam az átázott csipke fehérneműt, mint a bűvész a nyapból.– Most meg én vagyok lenyűgözve – mondta.

konyhaasztalnál ültünk az egyre halványuló fényben, teáztunk, és néztük a dühöngő vihart. Olyanntha egy biztonságos szigeten vagy kikötőben rejtőztünk volna el, ahol nem csak az elemektől vdve, hanem a házfalakon kívüli világ minden veszélyétől és aggodalmától is. Amikor csak tunk, biztonságban éreztem magamat Jack mellett. Ez nyilván annak köszönhető, hogy megmentemég nem magyarázta meg azt a furcsa érzést, ami bennem ébredt – mintha hosszú utazás után

zaértem volna.Sheridan. Mintha harangoztak volna, olyan hangosan sikította egy hang a fejemben ezt a nevethona mellette van, és nem mellettem. Kicsit nagyobb erővel tettem le az asztalra a bögrémet

lett volna, mire Jack megszakította a villámok tanulmányozását, és felém fordult.– Texasban is vannak ilyen viharok? – kérdeztem. Ilyen ügyetlenül emlékeztettem magunkat arraki máshol van az otthona és az élete.– Igazából már nem élek Texasban. Még gyerekkoromban New Yorkba költöztünk.– Most is ott élsz? – kérdeztem kendőzetlenül. Minden finomkodást kihajítottam az ablakon, haddihar.Egy hosszú pillanatig csak nézett, mielőtt felelt volna. Úgy sejtettem, elég interjút adott már ahhozsmerjen egy puhatolózó kérdést. Ráadásul az enyém nem is volt valami ügyes.

– New York Cityben nőttem fel, és felnőttként is sokáig ott éltem. De néhány évvel ezelőtt, a

eresek lettek a könyveim, vettem egy kis birtokot New York állam északi részén, és most ott élek.Gyorsan sötétedett, már alig láttunk valamit, úgyhogy Jack előkapott egy doboz gyertyát a moslletti szekrénykéből. Gyufával gyújtotta meg, aztán folytattuk a beszélgetést.– És te? Richarddal az esküvő után is a környéken maradtok?Zavarba jöttem a kérdéstől, nagyot nyeltem. Vajon szándékos volt a kritika, vagy csak én vérzékeny?– Hát, igen, itt vannak a családjaink és a barátaink, itt is dolgozunk.Bólintott, de láttam, hogy csalódást okoz neki a válaszom. Megharagudtam rá, mert nem volkezni felettem, felettünk, amiért vidékiek vagyunk. Nincs azzal semmi baj.

– Mikor volt az eljegyzés?– Karácsonykor.



A mosogató melletti ablakpárkányra tett egy gyertyát, ami elég fényt adott, hogy lássam az arcáraglepetést.– Az nem is volt régen. Valamiért azt hittem, már sokkal régebb óta együtt vagytok.– Tini korunk óta együtt vagyunk, de egyszer szakítottunk, és elég sokáig szüneteltünk. Akkor mentJack további gyertyákat helyezett el a helyiség stratégiai pontjain. Az imbolygó láng táncoló árnyéett a durva kőfalakra. Úgy nézett ki a konyha, mint egy elvarázsolt barlang.– És hová is mentél? – kérdezte. Nyilvánvalóan nem volt kedve tovább a kapcsolatomról beszélg– Először Londonba, aztán a munkám kapcsán másfél évre Washingtonba.Meglepetten fordult felém.– Gondolom, nem a könyvesbolt juttatott oda.Ezen elmosolyodtam.– Nem. Marketinges voltam. Vagyok – javítottam ki magamat. Utáltam, hogy egy ideje már múlt izélek a szakmámról.

Kíváncsian méregetett, és várta, hogy folytassam, amit elkezdtem.– Kénytelen voltam beiktatni egy kis szünetet a karrierembe. Alkotói szabadságra vonulthallgattam, mert most is, mint mindig, kínos volt erről beszélnem. – Édesanyám az utóbbi időbenjól, úgyhogy egy kis időre hazaköltöztem, hogy segítsek édesapámnak gondoskodni róla.Csodálattal és megértéssel a szemében nézett rám.– Amíg jobban nem lesz? – kérdezte.Elgondolkodtam.– Nem. Amíg rosszabbul nem lesz. Vagy legalább olyan rosszul, hogy apu végre elfogadja azténik, és el tudja engedni. – Felnéztem, és minden erőmmel azon voltam, hogy el ne sírjam mhet, hogy a szavaim kemények voltak, de én magam nem, és a baleset óta még kevésbé. – Alzheimem hozzá, csak nem nagyon lehetett hallani, mert Jack magához húzott, és a mellkasába beszéltemlékszem, hogyan történt.Nem szólt egy szót sem, és én nagyon hálás voltam neki, amiért nem böfögött fel valami jóindasztalónak szánt, haszontalan közhelyet. Ahhoz képest, hogy a szavaiból élt, jól tudta, miko

lgatni. Ez tetszett benne. Végül elhúzódtam tőle, mert komolyan zavarba jöttem.– Akkor – kezdtem álvidám mosollyal könnyáztatta arcomon – még mindig szeretnéd, hogy segsütni a húst?Átkutattam a szekrényét, hogy serpenyőt találjak, ő pedig hozzálátott a saláta elkészítéséhez. Csegoztunk egymás mellett, mintha nem ez lenne az első vacsora, amit együtt főzünk. Az egészben azfurább, hogy mindezt egy pillanatig sem éreztem furának. Néhányszor azon kaptam, gfejthetetlen arckifejezéssel vizsgál. Talán kellemes meglepetést és zavart érzett, mint én.Meg akartam kérdezni, otthon is szokott-e főzni a feleségével. Nem azért, mert érdekelt, csak rt úgy éreztem, legalább egyikünknek fel kellene hoznia jelen nem lévő párjainkat. De valahogy

ódott megfelelő alkalom. A konyhaasztalnál, gyertyafénynél vacsoráztunk. Kissé megégettem a húk nagyon udvariasan nem tett erre megjegyzést, mindössze annyit mondott, hogy pont így szeaket. Kinyitott egy üveg bort, de én csak egy kis pohárral ittam, mert tudtam, hogy hamarosan kl majd ülnöm.– Szerintem nem lenne jó, ha a vihar elülte előtt elindulnál – mondta Jack komolyan. – A parti úilágítva, és ebben az esőben akár meg is halhatsz.Felvillant előttem egy másik sötét út képe, amire mindketten nagyon is jól emlékeztünk. A túlélgmentő hosszan, jelentőségteljesen nézett egymásra.– Nem érhetek haza későn – feleltem. – A szüleim állandóan pánikolnak, ha kocsiba ülök.

– Ez érthető. És ha felhívnád őket?– Hát, nemsokára hív majd Richard, és nem fog örülni, ha megtudja, hogy még nem vagyok otthon



Úgy értettem, ha megtudja, hogy Jackkel vagyok, és ő pontosan tudta, mit akarok mondani.– De azt sem akarná, hogy veszélyes utakon közlekedj, ugye?– Persze hogy nem – keltem azonnal a vőlegényem védelmére. Nem lehetett udvariasan körülírnichard szemszögéből nézve feltehetőleg nagyobb veszélyben vagyok Jack társaságában, mint az urtelen elviselhetetlen bűntudatom támadt.Jack megérezhette, hogy feszengek, mert keresztülnyúlt az asztalon, és megpaskolta a kezemet, y zaklatott gyerekét szokás.– Ne aggódj, valahogy hazajuttatunk.Aztán hirtelen eszébe jutott valami.– Amikor megérkeztél, azt mondtad, hoztál nekem valamit. Mi is az?Kikaptam a kezemet az övé alól, mert szavai emlékeztettek arra, miért is vagyok ott. Mintha nöttek volna egy vödör hideg vízzel.– A kocsiban hagytam. Mindjárt behozom – pattantam fel, és az ajtóhoz rohantam, mielőtgállíthatott volna. Még mindig esett, de már közel sem olyan nagyon, mint korábban. Nsodperc alatt megjártam az utat, és átadtam neki az itt-ott esőcseppektől eláztatott barna papírtán összekötöttem. Kíváncsi mosoly ült ki helyes arcára, ami lassanként leolvadt róla, asomagolta a kabátját. Szótlanul ment vissza a konyhába, és a gyertyafénynél elolvasta

yukájának levelét.– Megadod a címüket? – kérdezte komolyan. – Szeretnék válaszolni.– Persze.Ahogy a kabátját nézte, azon tűnődtem, vajon ő is ki fogja-e dobni, ahogy én azt a ruhát, amit asfordító estén viseltem. Egyes tárgyak örökre bemocskolódnak, hiába mossuk le róluk a foltokat.Hosszan hallgattunk. Jack szólalt meg előbb, egy kérdést tett fel. Nem ártott volna valahogy óvvezetni ezt a kérdést.– Azóta sem hagy nyugodni valami, amit Amy mondott. Mire gondolt, amikor megköszöntegbocsátottál neki?Zavartan ráncoltam a homlokomat.

– Miről beszélsz?– Nem emlékszel? Mielőtt odaértek a mentők, Amy azt mondta, köszöni neked, hogy ilyen jó bgy, és hogy megbocsátottál neki. Úgy tűnt, nagyon fontos ez neki, ezzel tett kíváncsivá.– Nem… nem tudom – feleltem. Lassan csóváltam a fejemet. Már el is felejtettem a barátnőm ski tudja, miért, összeugrott a gyomrom erre az emlékre. Tudtam, hogy Jack engem figyel. – Szesem tudta, mit beszél – véltem. Remegett a hangom. – De ez nem meglepő. Alig volt magánál,

elmetlenséget mondott.– Ne haragudj! – szabadkozott Jack, amikor meglátta, mennyire felzaklatott. Egy pillanaszarepített a balesethez. Megint ott térdeltem a nedves aszfalton, borzalmasan megsérült bar

llett, és fogtam a kezét… És egy pillanatig sem hittem, hogy az az utolsó beszélgetésünk.Aznap este már másodszor ölelt magához Jack vigasztalásul. Mélyről tört fel a zokogás, eglyéről, amelyet megpróbáltam lezárni, de a jelek szerint sikertelenül. Gyengéden a karjában tközben sírtam. Volt abban valami megnyugtató, hogy kiadhatom neki minden bánatomat – nem keájdalma, az ő vesztesége, az ő érzései miatt aggódnom, nem úgy, mint Richard és Caroline eseabad folyást engedhettem a gyásznak, és nyugodtan kisírhattam magamat. A kezem kettőnk között rmellkasán, és éreztem, milyen erősen ver a szíve. Egyik kezével végigsimította a hajamat, a bjától egészen a tarkómig. Lassan elapadt a könnyáradat. Felemeltem a fejemet a mellkasáról, és lgy alaposan eláztattam a pólóját.

– Elnézést – suttogtam. Még a hangom is megbicsaklott.– Sssss – csitított, aztán minden figyelmeztetés vagy előjel nélkül lehajtotta a fejét, és ajka gyen



ntette az enyémet.Úgy pattantunk szét, mintha áramütés ért volna minket. Rémült zihálásom minden más érzelmet elntha bozóttűz irtotta volna ki őket. Düh csillogott a szememben. Ennyi lett volna az egész? Csakasztalgatott, hogy kihasználja sebezhetőségemet? Hogy ítélhettem meg ennyire rosszul őt és a helyAlaposan végigmértem. Őt is legalább annyira megdöbbentette az, amit tett, mint engem. Egyegrémült. Úgy nyújtotta ki felém a tenyerét, mintha az ördögöt akarná távol tartani magától. Min

észről én tehetnék.– Ez meg mi? – kiáltottam.– Ne haragudj, nem akartam! Nem is tudom, mire gondoltam.Lehet, hogy ez burkolt sértés volt, de túlságosan dühös voltam ahhoz, hogy reagáljak rá.– Nem akartalak kihasználni, kérlek, hidd el, Emma!Hevesen ráztam a fejemet, és úgy néztem rá, mintha akkor láttam volna először. Mint egy idelójában pontosan az volt – egy idegen. Fúriaként kerestem a táskámat, és amikor végre megtalorsan felkaptam.– Kérlek, Emma! – könyörgött Jack. A tenyerét még mindig maga előtt tartotta, arcát eltorzította am is értem, hogyan történt ez. Nem akartalak megcsókolni. Nem akarlak megcsókolni!Vajon komolyan azt hitte, hogy szavakkal jóváteheti a tettét?– Jó tudni – feleltem keserűen. – De ez már semmin sem változtat.Sarkon fordultam, és az ajtó felé vettem az irányt.– Emma, várj! – kiáltott. Megragadta a csuklómat, és maga felé fordított. – Hadd magyarázzam me– Ne erőlködj! – köptem. – Nem tudom, miért tetted, és nem is érdekel. De bármi volt is ez…átságot sikeresen tönkretetted.Elszorult a szívem. Csak úgy izzott bennem a düh.– Azt hittem, megértesz. Azt hittem, barátság alakul köztünk, és megbízhatok benned.– Meg is értelek, barátok is vagyunk, bízhatsz is bennem! – felelte.A fejemet ráztam, és azon kaptam magam, hogy már a bejárati ajtónál állok. Nem is tudom, hottam el odáig. Jack szorosan mögöttem jött, úgyhogy amikor visszafordultam, hogy még e

aszóljak neki, majdnem beleütköztem.– Sokkal tartozom neked, Jack. Ezt eszem ágában sincs letagadni. De amit most műveltél… Hmegy minden határon. – Ha kiváltottak is belőle bármilyen érzést a szavaim, azt jól titkoszönöm, hogy megmentetted az életemet, további szép éveket kívánok, és ha maradt még b

ztesség, tégy meg nekem és magadnak egy szívességet, tartsd távol magad tőlem!Ekkor már kiléptem az ajtón. Az apró kavicsok csikorgása elárulta, hogy még mindig pattantam a kocsimba. Őrülten kalimpált a szívem. Vetettem rá egy pillantást, és láttam meggát. Annyira remegett a kezem, hogy első nekifutásra bele sem találtam a kulccsal a gyújtásba.A fényszóróm árnyékot vetett az arcára. Fájdalom ült a szemében, amikor végigsimította az ajká

léktől az én ajkam is bizsergett. A bűntudattól alig tudtam nyelni. Keserűség öntött el. Ököllel vablakleeresztő gombra.– Richardnak volt igaza – vetettem oda Jacknek, aki úgy rándult össze, mintha kést mártottamé. – Mégis hogy gondoltad ezt? Az lehet, hogy a te házasságodba belefér a nyitott kapcsolat, de

pcsolatom nem ilyen.Kitolattam a kapubeállóból, és közben feltéptem a pázsitot. Jobban is figyelhettem volna, detam levenni a szememet az arcáról, amire kiült az őszinte döbbenet.



ETEDIK FEJEZET

a forró, eszetlen düh előnye, hogy van min gondolkodni. Tápláljuk és bujtogatjuk, eszünkbe jut, mos és bántó dolgokat vághattunk volna még a másik fejéhez. Addig sem kell magunkba néglátni, valójában mi is a bajunk.De az előző esti viharhoz hasonlóan a haragom is hamar elült. A nap fényénél, amikor feloszlott

d, rájöttem, hogy a Jack érintésére adott heves reakciómat részben a bűntudat váltotta ki. Hagytamzel kerüljön hozzám, és összekevertem a hálát egy gyorsan épülő barátsággal és bizalommal. Ráchard furcsa ellenérzése Jackkel szemben arra késztetett, hogy mindenáron meg akarjam mutatnied. De mit is tudok én Jackről azon kívül, milyen hősiesen viselkedett a baleset éjszakáján? Segfeljebb annyit, hogy könnyedén félreteszi a házasságát és mások kapcsolatát, ha úgy tartja kedve.Akkor este hazudtam Richardnak a telefonban, pedig ilyesmire még sosem volt példa. Azt monrt olyan furcsa a hangom, mert megfáztam. Úgy zümmögött végig a telefonvonalon a hazugságom

y rosszindulatú szúnyog. Meg sem említettem, hogy Jacknél jártam, azt meg végképp nem, hogyget az este. Tulajdonképpen nem hazudtam, csak bizonyos részleteket elhallgattam, de jól tudtamcsak ócska kifogás.Amikor visszafejtettem a Jack konyhájában kibontakozott jelenetet, mint egy gombolyag fonalett ébrednem, hogy az Amyvel kapcsolatos kérdése nyomán veszítettük el az irányítást a helyzet en jelentéktelen dolog miatt! De tudtam, hogy már sosem fogok tudni úgy tenni, mintha az a kérdéngzott volna el, és már sosem nyugodhatok meg, amíg ki nem derül – mit hitt Amy, mit bocsátottamki? Egyszerűen semmi sem jutott eszembe, amiért meg kellett volna bocsátanom. De ami enhetetlenebb: miért hihette a legjobb barátnőm, ez a jótét lélek, nyílt szívével és életvidámságávalamivel megbántott? Kizárt, hogy ilyesmi történt volna.De most, hogy Jack felidézte ezt az emléket, ahányszor lehunytam a szememet, csak Amyt láttam, ezemet szorítja a hideg aszfalton fekve, mintha a pap lennék, aki feladja az utolsó kenetet, és az

lő megkönnyebbülést, amikor azt mondtam, minden rendben van.Igyekeztem elhitetni magammal, hogy a barátnőm szavai mögött nincs semmi rejtély vagy yszerűen csak azért kért bocsánatot, mert letörte a tőlem kölcsönkért cipő sarkát. Csakis valami ha

mmiségről lehet szó. Biztos? Ez gyötörte a halála előtti pillanatokban? A letört sarkú szandál? Dütam a fejemet, amikor megszólalt bennem a kétely hangja, ami ráadásul érdekes módon am

centussal beszélt. Elmehet a fenébe! Miért nem tudta megtartani magának az ostoba kérdését?Csak egy ember volt, aki olyan jól ismerte Amyt, mint én. Csak tőle remélhettem, hogy megmit tudnom kell.

Caroline McAdam – hivatalosan, kissé magas hangon szólt bele a telefonba.– Szia, Caro, én vagyok az.Ellágyult a hangja, és annyira nyilvánvaló volt, hogy mosolyog, mint ha előttem állt volna.– Szia, drágám! Hogy vagy?Jó kérdés, nem is tudtam, mit felelhetnék rá.– Jól vagyok – mondtam, mert a barátnőm ezt akarta hallani. – Csak az jutott eszembe… Ráérors kávéra?Egy pillanatra elhallgatott, és láttam magam előtt, ahogy az ablak melletti asztalánál

atlanirodánál, az órájára pillant, talán még az ajkát is harapdálja, ahogy szokta, amikor valami váyzet áll elő.



– Igen, végül is ki tudok ugrani, ha tényleg csak egy csésze kávéról van szó.

értem előbb a kávézóba, és megrendeltem a cappuccinónkat. Találtam egy kis asztalt az zelében. Láttam, ahogy közeledik, integettem is neki, és elmosolyodtam a széles vigyoron, ami kára, amikor észrevett.Óvatosan lefejtette a kávéspohár tetejét, nehogy kiömöljön a hab. Megvártam, hogy igyon egy kocsak utána osztottam meg vele, miért is rángattam ki az irodából a délelőtt kellős közepén. Nenk volt.– Caroline, kérdeznem kell tőled valamit.Felnézett, és lassan lenyalta a kávéhabot az ajkáról.– Ez elég komolyan hangzik – állapította meg.– Nem… nem is tudom. Lehet, hogy komoly ügy.A homlokát ráncolta.– Nos, mi az?– Caroline, mennyire emlékszel Amy halálának estéjére?Eltorzult az arca, és haragudtam magamra, amiért ezt teszem vele, de senki mást nem kérdezhettem– Gondolom, nem a lánybúcsúról van szó.Szomorúan ráztam a fejemet.– A balesetről – suttogtam.A fejét csóválta, és elfordította a tekintetét, mintha minden figyelmét lekötné valami a kávézó ablaoldalán.– Nem sokra – vallotta be. – A buli után az egész homályos. Emlékszem, hogy Amy rosszul lett, agy elénk került a szarvas, és utána… Minden olyan szürke, egészen odáig, hogy a mentőautóban ülAzt tudtam, hogy nem emlékszik mindenre, de megdöbbentett, mennyi mindenről nem tud.– Akkor arra nem is emlékszel, amikor megtaláltad Amyt az úton?Caroline döbbenten nézett rám.

– Én találtam meg? Nem Jack?Mintha kést mártottak volna belém. Átnyúltam az asztal fölött, és megfogtam a kezét.– Te értél oda először, drágám.Lesújtotta a hír.– Ez komoly? Fogalmam sem volt. Az egész eltűnt a fejemből. Egyáltalán nem emlékszem erre.Tudtam, hogy teljesen felesleges feltenni a következő kérdést, de azért feltettem.– Akkor arra sem emlékszel, amit mondott, miközben a mentőt vártuk?Caroline szeme elkerekedett. Mint két kék üveggolyó.– Ezt hogy érted? Hogy mondott volna bármit is? Magánál sem volt!

Szomorúan néztem rá.– De igen. Magánál volt. Félig-meddig. Te jó ég, Caroline, rettenetes volt őt úgy látni, és tudnim segíthetünk rajta.Caroline szemét elöntötte a könny. Haragudtam magamra, amiért lelki szemei elé varázsoltampet, mert tapasztalatból tudtam, hogy sok álmatlan éjszaka vár rá emiatt.– Caro, azért hoztam fel ezt, mert eszembe jutott valami, amit Amy mondott, egy egészen fura dondoltam, talán te tudod, hogy értette.Caroline a fejét rázta, és még mindig azzal a képpel küzdött, hogy barátnőnk nem veszítetteméletét, miután a szélvédőt áttörve kirepült a kocsiból.

– Mit mondott? – suttogta reszelős hangon.– Hát, először azt hittem, összevissza beszél… De most már nem vagyok ebben olyan biztos. V



gyon fontosat akart mondani nekem. Valami olyasmit, hogy örül, amiért megbocsátottam neki, és hát vagyok.Caroline csillogó szemmel nézett a szemembe.– Jó barát is voltál – erősítette meg.A fejemet csóváltam.– Nem. Ez ennél többről szólt. Olyan volt, mintha azt köszönné meg, hogy olyan megértő vagyoami ötleted, mégis miről beszélhetett?Caroline a kávéjáért nyúlt, és annyira remegett a keze, hogy a hab lecsorgott a papírpohár oldalán– Nem. Fogalmam sincs.Nagyot kortyolt a meleg italból. Vajon a hazugság ízét akarhatta kimosni a szájából?– Caroline – szóltam gyanakvóan –, biztos, hogy nem tudod? Nem tudsz semmiről, amitndhatott vagy tehetett, és ami nyomaszthatta őt?Nevetségesen hangzott a kérdés.Barátnőm elpirult, amit újabb furcsa jelnek véltem, de nem ingott meg.– Nem, dehogy. Tiszta hülyeség ez az egész! Biztos, hogy nem csak képzelted ezt a beszélgetést? beverted a fejedet.Nagyon megharagudtam, pedig nem akartam dühös lenni Caroline-ra.– Nem csak képzeltem, és nem is csak én hallottam. Jack is emlékszik erre.Ettől elhallgatott. Lehajtotta a fejét, és a papírpoharat babrálta.– Tényleg nem tudom, hogy érthette. – Könnybe lábadt szemmel nézett rám, és én tudtam, hogy dezősködésem van rá ilyen hatással. – Nem akarom elhinni, hogy magánál volt…

ttenetesen telt a délután. Újabb okom volt rá, hogy bűntudatot érezzek – most már Carolinntottam, visszarepítettem őt a baleset estéjére. Nem mintha egyébként már elfelejtette volna, sajnettem róla, hogy letörten, fáradtan ment vissza dolgozni, miután átölelt a kávézó előtt.Majdnem megkérdeztem Richardot is, tud-e valamit Amy mondatáról, de az

efonbeszélgetésünkkor nagyon sietett. Éppen a kórházból hívott, miután az egyik diákot hordlett levinni a hegyről, mert megsérült a bokája. Nem ez volt a megfelelő alkalom. Végül is váel, amíg hazaér. Az ágyamban feküdtem, és mosolyogtam a sötétségben. Átöleltem magamat,

pzeltem, ő zár a karjába. Már csak két nap. Sokkal jobban hiányzott, mint hittem volna. Meglepőt. Hiányoztak a semmiről sem szóló SMS-ek, amiket egész nap küldözgetni szokott, és az ocek, amiket az e-mailjeim között szoktam találni. Hiányzott, hogy az ölébe tehessem a lábamatgmasszírozza. Az is hiányzott, hogy olyan ételeket főzzön, amelyeket nem is szeret, csak azért, mretem őket. Még szélesebben elmosolyodtam, amikor eszembe jutott, mennyire lehet rá számítanör előtt állva kikérem a véleményét. Hiányzott, ahogy kimondja a nevemet – mintha valami fino

ne, és az is, ahogy rám néz, mintha sosem akarná megunni, hogy ott vagyok mellette. Tökélzeillettünk, mint két jégszobor, amelyek olyan régóta állnak már egymás mellett, hogy eggyé olvadJacket hibáztattam a rémálomért. Elalvás előtt az ő krimijét olvastam, úgyhogy nem meglepő, hatalattim olyan jelenetbe repített, ahol én voltam a nyomozó, és nagy erőkkel igyekgöngyölíteni a szálakat. A rendőrségen lehettem, mert egy hatalmas, fehér tábla előtt álltam, gnesekkel rögzítettek fényképeket, papírfecniket és gyorsan lekapart jegyzeteket – számtalan nyom

mben láttam már ilyet.Szerencsére ezek a képek nem voltak félelmetesek, de azért fájt látnom őket. Középen egy színepott helyet, amiről Amy mosolygott rám. Ezt a képet tették ki a temetésén. Körülötte csupa-csupa

ykép, amit Caroline ágyán láttam – a három lány az iskolában, idétlen fénykép-automatás fotók mkét kép, amiről én hiányoztam, az egyik a bárban készült, a másikon meg Richard szere



zéppontban, abban az ostoba jelmezben. Lehajtottam a fejemet, és ekkor vettem észre, hogy togyakat tartok a kezemben, amelyeket fel akarok tenni a táblára. Közelebb léptem, és egy mágragasztottam a kicsi, szögletes kártyát, rajta cirkalmas, ezüst betűkkel – az esküvői meghívónkat. ült a ruhatisztító blokkja, aztán a síbérlet a síparadicsomból, ahová Richard utazott, végül azni, amit Amy zsebében találtam, amire Richard munkahelyi telefonszámát firkantotta le.Annyira hihetetlenül életszerű volt az álom, hogy még a táblafilc illatát is éreztem, amikor levetpakját, és elszántan a táblához léptem. A kezemet figyeltem, mintha nem is hozzám tartozna – zdulatokkal karikázott be különböző tárgyakat, és nyilak egész dzsungelét varázsolta a táblára. Htem, hogy szemügyre vegyem a vonalakat. Olyan nyomokra hívták fel a figyelmemet, amelyek minvoltak, de ébredező agyam addig túl vak volt ahhoz, hogy észrevegye őket.

ljesen leizzadva ébredtem fel, és rekedten ziháltam. Hiába dőltem vissza nyirkos párnámra, epek akkor sem voltak hajlandóak füstté válni. Nem lassanként jöttem rá, nyomról nyomra. Hant fel előttem az egész borzalmas kép. Az egyik pillanatban még semmi baj sem volt, a mázekavarodtak a fotók, és mindegyik hihetetlenül gyorsan a helyére került. Egy másodpercig azt hszul leszek, elhányom magam. Nagyokat nyeltem, és undorító ízt éreztem a számban. Biztos,edek. Biztos, hogy van valami más magyarázat. Most ébredtem fel egy rémálomból, hajnali né

n, és képtelen vagyok értelmesen gondolkodni. Csak ennyi az egész. Bármi más egyszépzelhetetlen.De előfordul, hogy éppen az elképzelhetetlen a valóság, bármilyen borzasztó legyen is. Mindvégt minden jel, csak nem voltam hajlandó észrevenni őket. Jack kérdése gyújtotta meg a zsinórási szikrákat hányt, amelyek rohamosan közeledtek egy hatalmas köteg dinamit felé. Ha igazamabjaira robbanthatja az életemet.

Mindent olyan tisztán láttam. Iszonyú volt. Amy és Richard együtt nevetnek a régi fotókon. Azemet fogja a baleset után, és utolsó lélegzetével bocsánatot kér. Richard munkahelyi telefonszámabéből kerül elő. Richardot teljesen lesújtja Amy halála, a temetésen alig lát a gyásztól, utána

ekig nem képes magához térni.De Richard… Az én Richardom! Akiben világ életemben bíztam, és okkal. A férfi, aki karápján mondta azt, hogy sosem lesz már más nő az életében, csak én, és aki a szüleink jelenltérdre ereszkedett, előhúzott egy apró, bársony gyűrűsdobozt, és megkérte a kezemet. Nekeztem kitörölni a fejemből a képeket, de ez az emlék újra és újra előugrott, és mindig mellbe vá

ásnap reggel nem volt étvágyam, de azért leültem a konyhaasztalhoz, és döntöttem magamba a ha szükség lesz a magasabb koffeinszintre, amikor megmászom az előttem tornyosuló falakat

kelt a nap, elhatároztam, hogy semmit sem teszek vagy mondok, amíg Richard másnap visszezik. Erre a beszélgetésre mindenképp négyszemközt kell sort keríteni, nem valami recefonvonalon keresztül.Anyu velem szemben ült, és óvatosan rázta a gabonapelyhes dobozt, aztán nézte, ahogy az aranyhek kihullnak belőle. Szerette úgy érezni, hogy önálló, és maga készíti a reggelijét. Tulajdonkis történt, már ha reggeli készítésnek számít az, ha az ember gabonapelyhet szór egy tálkába. M

ajtotta a fejét, és olyan kínos koncentráció közepette hajtotta végre a feladatot, mint egy ötévgeli fényben észrevettem, hogy újabb ősz hajszálak vegyülnek gesztenyebarna hajkoronájábgfogadtam, hogy amint beérek a boltba, felhívom a fodrászát. Apunak ilyesmi sosem jutna az es

ntosan ez az a teher, amit nekem kell levennem a válláról. Anyu sosem „hagyta el” magát.A semmiből tört fel a veszteségérzet, mint valami óriási hullám, és levert a lábamról. Hová lett az



yukám? Nem ez a fürdőköpenybe csavart nő, aki a konyhájában ül, és pont úgy néz ki, mint ő. Nl nekem az anyukám, bárhol legyen is. Kell a bölcsessége, a tanácsa, és leginkább az kell,gmondja, mégis mi a fenét csináljak most.Felnézett, rám mosolygott, és egy pillanatra azt hittem, visszakaptam. De aztán megszólalt.– Nem tudja véletlenül, hol tartják itt a tejet?Szomorúan ráztam a fejemet. Minden reggel feltette ezt a kérdést. Lassan felálltam, és úgy mozontha vele egykorú lennék, nem huszonéves.– Nem tudom, anyu, de mindjárt megnézem a hűtőben.

azt mondom, aznap nem voltam a helyzet magaslatán a munkahelyemen, az erős szépítés. Hárlónak is több visszajárót adtam, és csak kettőben volt annyi tisztesség, hogy szóljon. Tíz helyedányt rendeltem egy új könyvből. Mindezt azzal koronáztam meg, hogy ráborítottam egy csésze

y új köteteket tartalmazó, frissen leszállított dobozra. Csak a szerencsének köszönhettem, hogy gén még volt munkám. Monique helyében én habozás nélkül kirúgtam volna magamat. Hála az égnökasszonyom ennél azért megértőbb volt, és bár francia káromkodások egész sorát vágta a fejei jól mutatta, mennyire ideges, bölcsen és tapintatosan békén hagyott. De a munkaidő lejárta előval komoly kéréssel fordult hozzám.– Emma, tegyél meg nekem egy szívességet, és takarodj haza – mondta kedvesen –, mert nekem my kis dolgom.Teljesen meg lehet őt érteni, gondoltam, miközben összeszedtem a táskámat meg a slusszkulcsomasó kijáraton át elhagytam a boltot. Azonnal észrevettem őt, egy-két pillanattal hamarabb, mint ő ezán a kocsimnak dőlt, és lustán szemlélte a koszos, elhagyatott területet, ahol a környékbeli üszállítói szoktak parkolni. Becsukódott mögöttem az ajtó, mire felém fordította a fejét. Mozdulaam a két keskeny lépcsőfok tetején, és azon gondolkodtam, mindjárt visszamegyek, és sgkérem Monique-ot, hadd maradjak a nap utolsó órájára. De felesleges lett volna, hiszen Jacglátott.

Mielőtt odaértem volna a kocsimhoz, lefejtette róla magát, és még ki sem nyitottam a számatartotta mindkét kezét, mintha ki akarná védeni azt a szóáradatot, amivel legutóbb búcsúztam tőle.– Mielőtt még belekezdesz, hadd mondjam el, hogy tisztában vagyok vele, nem erre gondoltál, akérted, ne jöjjek többet a közeledbe.

– Bizony nem – feleltem szenvtelen hangon. – Mit keresel itt, Jack?– Várom, hogy végezz.– Még van egy óra a munkaidőm végéig.Vállat vont, mintha ez nem nagyon érdekelné, és újból nekidőlt a kocsimnak.– Jó, megvárlak.

Dühösen és hitetlenkedve ráztam a fejemet.– Amúgy mióta ácsorogsz itt?Az órájára pillantott.– Nem olyan régóta, talán egy órája.Körülnéztem. A környék közel sem volt bizalomgerjesztő. Mindenfelé szemét, és a túlcsorduló, kák mellett halmokban álltak a törött deszkák. Nem valami kellemes délutáni program itt álldogáln– Menj haza – kértem elgyötörten, aztán kikerültem, és kinyitottam a kocsim ajtaját.Kiérezhetett valamit a hangomból, mert leolvadt az arcáról a kihívó félmosoly.– Bocsánatot szeretnék kérni. Megfeledkeztem magamról. Minden okod megvolt, hogy dühös

m. Elég sok minden ért téged mostanában, és eszem ágában sincs még tovább nehezíteni a helyzljességgel elfogadhatatlanul viselkedtem, és nincs semmilyen mentségem. Csak annyira szomorú



meg átöleltelek, meg akartalak vigasztalni, és aztán… – Nem fejezte be a mondatot.Annak fényében, ami az utóbbi időben történt velem, igazán Jack csókja aggasztott legkevésbé. Demelte meg, hogy csak úgy megbocsássak neki.– Tehát neked az a stratégiád, hogy más nőket csókolgatsz, ha fel akarod vidítani őket? – kérdró gúnnyal. – Rohadtul megértő feleséged lehet.Összevonta a szemöldökét.– Nekem nincs feleségem.Újabb hazugság. Mintha csak hazugságok vennének körül.– Sheridannek: barátomnak, szeretőmnek, múzsámnak és feleségemnek. Örökké: Jack.Elpirultam, amikor felismertem, hogy sikerült szó szerint megjegyeznem az ajánlást.– Keserű bosszú – sóhajtott fel Jack, miután végre megértette, honnan vettem az információmat.– Ez az ajánlás szövege.Bólintott.– Úgy néz ki, az egyik első kiadást küldtem el neked. A későbbiekben már nem szerepel ez a mondEgy hosszú pillanatig hallgattam.– Valamikor nős voltam. Egyszer, régen. De nem működött a dolog. – Keserűen felnevetett. – Perm mentség a viselkedésemre, ezzel tisztában vagyok. Lehet, hogy én szabad vagyok, de tisztelett volna tartanom, hogy te nem vagy az.Tisztában voltam vele, hogy nem egyedül őt terheli a felelősség. Naivan viselkedtem, de a félreéeneteket és összegubancolódott szálakat maguk alá temették a férgek, amelyek abból a dobsztak elő, amit Jack most nyitott ki. Bárcsak meg se szólaltam volna!– Aha – mondtam, miközben beültem a kormány mögé. – Ez ügyben még nem döntött a bíróság.Kihajoltam a kocsiból, és be akartam csapni az ajtót, de Jack gyorsabb volt. Villámsebesen megrajtó szélét. A másodperc töredékén múlt, hogy nem vágódott a kezére.– Nem sokon múlt, hogy nem lett oda az ujjad – mondtam. Dühös voltam, amiért egy pillanatra mnnem az ütő. Lehajolt.– Mit mondtál?

– Azt, hogy egy kisgyereknek is több esze van annál, mint hogy az ajtó útjába tegye a kezét.Válaszából türelmetlenséget éreztem ki, kis híján rám dörrent.– Nem arra gondolok! Előtte, a bíróságról.Felé fordultam, és a lábamat kitettem az autóból, amitől kénytelen volt felegyenesedni és elháálltam.

– Csak annyit, nem biztos, hogy a valódi bűnöst vádoltam megcsalással.Nem tudom, milyen reakciót vártam. Még senki másnak nem beszéltem a gyanúmról. Lehet,ndenki úgy fog rám nézni, mint ő, mint ügyész a gyanúsítottra?– Biztos vagy te ebben? Richard nem olyannak tűnt nekem.

– Ő is csak férfi – feleltem keserűen.– Juj – szisszent fel Jack. – Nem minden férfi csalja meg a párját, Emma. Van, akiben meg lehet bFelsóhajtottam, és igyekeztem nem túl keserűen beszélni.– Hát, egyelőre semmiben sem lehetek biztos – ismertem be.– Akkor még nem beszéltetek róla? Nincs bizonyítékod?Ez a pasi túl sok krimisorozatot nézett.– Nem, még nem beszéltünk. Csak holnap jön haza.– Akkor hallgasd meg! – felelte Jack. Ez sokkal értelmesebb reakció volt, mint amire számítotdd mesélje el, szerinte mi történt!

Minden lelkesedés nélkül bólintottam. Végül is éppen ezt terveztem magamtól is.Most vidámabb hangon szólalt meg, így enyhítette a feszültséget.



– És ha tényleg megcsalt, majd adok neked tippeket, hogyan kell végrehajtani a tökéletes gyilkoss– Mint a Keserű bosszúban?Kellemesen meglepte, hogy ismerem az első regénye cselekményét.– Elolvastad?Bólintottam, de mielőtt még azt hihette volna, hogy fogtam és megvettem a könyvét, mert valami don kötődöm hozzá (bár pontosan ez történt), hozzátettem:– Az ember mindenféle furcsaságot elolvas, ha könyvesboltban dolgozik.– Még egyszer mondom, hogy juj – szisszent fel, ezúttal viccből. Hosszan hallgatott, és közben zett. Aztán azt kérdezte: – Mit csinálsz ma délután? Van valami terved?Azzal kínzom magam, hogy elképzelem, amint a két ember, akiben mindenkinél jobban bíztam,m valami vonzó program.– Hazamegyek – feleltem.– Van itt a közelben egy hely, amit szeretnék megnézni a készülő regényem miatt. Eljöhetnél velgíthetnél kigondolni, hogyan rejtsek el egy hullát a tóban. – Valószínűleg nem látta az arcomkesedés jeleit. – Még jól jöhet, ha később úgy döntesz, felcsapsz gyilkosnak – győzködött csmmel.– Mi folyik itt, Jack? Mi ez az egész? Mit keresel itt?Takarózhatott volna azzal, hogy bocsánatot kérni jött, még akár a kutatásos sztorival is, de elkomoarca, és ebből tudtam, tisztában van vele, hogy egyikkel sem verhet át.– Őszintén? – kérdezte. Bólintottam. – Akkor kénytelen leszek őszintén beismerni, hogy magamom biztosan. – Az az érzésem támadt, hogy Jack nem viseli jól a saját bizonytalanságát. – Azt hkorai még megszakítani a kapcsolatot. Valami egészen elképesztő és teljesen logikátlan oknál ődöm hozzád. Olyan, mintha az, ami a baleset estéjén kezdődött, még nem bontakozott voesen. – Elfelhősödött a szeme. – Még nem zárult le, befejezetlen ügyünk van egymással.Nem volt valami értelmes magyarázat, de furcsa módon pontosan tudtam, hogy érti, mert magyanígy éreztem.– Nos? Segítesz nekem kitervelni egy bűntényt?

Még sosem kaptam ilyen szokatlan, ugyanakkor ennyire csábító ajánlatot. Lehet, hogy csak ennygy elterelődjön a figyelmem?– Jó. Miért ne?Kezét a lapockámra tette, és az egyik üzlet mögött parkoló kocsija felé terelt.– Gondolom, így szoktak meghalni a könyveidben az ostoba hősnők – jelentettem ki, majd glaltam az anyósülésen, miután Jack kinyitotta nekem az ajtót. Elmosolyodott, aztán jól kihútonsági övet, hogy be tudjam csatolni magamat. Ahhoz képest, hogy ilyen kedves volt a szívé

ma, hogyan kell okosan megölni valakit, eléggé kínosan ügyelt a biztonságra.Az egyik tó felé tartottunk, ami a nálunk vásárolt könyvében szerepelt. Út közben átlapoztam a k

képedve olvasgattam a csillogó lapok szélére firkantott, bátor jegyzeteit. Sokkal érdekesebb olvat, mint a nyomtatott szöveg.– Feldarabolás? Oszlás? Kórbonctan? – olvastam el néhány bejegyzést, aztán inkább becsuknyvet. – Még sosem gondoltál rá, hogy valami vidámabb dologról írj?Elnevette magát, és egy pillanatra levette a szemét az útról, hogy rám nézhessen.– A halált viszik, mint a cukrot – felelte lefegyverző vállrándítás kíséretében. Nyilván tudta, zél, mert az utóbbi három könyve egytől egyig a bestsellerek listáján végezte. – Meg a szexet.g kapós.Nem akartam elhinni, hogy belepirultam. Felnőtt nő létemre, amikor már több mint egy évtiz

rábban elveszítettem a szüzességemet! Mégis élénk rózsaszín árnyalatot vett fel az arcom, amikomondta a szex szót.



Elég könnyen odataláltunk a tóhoz, csak egyszer kellett megállni egy falucska egyik házánál,gítséget kérjünk egy kutyáját sétáltató öregembertől. Biztos voltam benne, hogy a férfi erős akceatt Jack egy szót sem ért, pedig széles gesztikuláció közepette pontos útbaigazítást kaptunk. Aajtottunk a segítőkész nyugdíjas mellől, Jack hálásan mosolygott rá, sőt még integetett is nettem nem játszotta meg magát.– Na, őt feliratozni kéne. Fogalmam sincs, mit mondott. Egyáltalán milyen nyelven beszélt?Kinevettem, és bele sem gondolva, mit csinálok, megpaskoltam barna alkarját, amelyet a kormentetett.– Ne izgulj, én mindent értettem.Ártatlan gesztus volt, mégis furcsa dolog történt, amikor megérintettem a bőrét. Minden értöltődött az érintéstől. Ösztönös cselekedet volt, nem tudtam befolyásolni. Ilyesmi lehetett nppal korábban az a csók. Jack az érintés hatására erősebben szorította a kormányt.A tó népszerű hely volt, szépsége miatt sokan felkeresték. Túl szép volt ahhoz, hogy valaki holtsen bele. Sűrű erdő vette körül, de az egyik oldalon hatalmas, lapos sziklák vezettek a víz széléigy keskeny út szélén parkolt le, és onnan gyalogosan követtük a kézzel rajzolt nyilakat, amelyek azettek. Enyhe szellő fújt, és a víz tükrét apró hullámok fodrozták. A mohos talaj puha és egyenetleálásan ragadtam meg Jack felém nyújtott karját, mert nehézkesen mozogtam magas sarkú cipőmbe

– Bocsánat – szabadkoztam a lábbelim miatt. – Általában a másik tűsarkúmban járok túrázni.– Semmi baj – nyugtatott meg. Összevonta a szemöldökét, amikor meglátta, hogy a cipőm sarkátesen elnyeli a napokkal korábbi vihar miatt fellazult talaj. A tőlünk húsz méterre elnyúló, lapos sé biccentett. – Menjük inkább oda, jó?Kihúztam az egyik lábamat a sárból, ami olyan hanggal járt, mint egy mélyről jövő böfögés.– Ez a cipőm volt, nem én! – tisztáztam.Enyhén gúnyosan mosolygott. Hirtelen nem is tűnt harminchat évesnek.– Persze – felelte.Még néhány méteren át küszködtünk. Nagyon figyelnem kellett, hogy ne essek arcra a sárban.– Egyszerűbb lenne, ha ölbe vennélek – közölte Jack, miután rémülten kaptam a karja után

eszítettem az egyensúlyomat.– Szó sem lehet róla! – ellenkeztem, és egy pillanatra nem a sáros talajt néztem, hanemboldogulok.Jack a fejét rázta.– Makacs vagy – állapította meg, és nézte, ahogy küszködöm.– Más is mondta már – bólintottam. Hála az égnek végre stabil kőre léptem a tó partján.– Sajnálom, nem is gondoltam bele, mekkora eső volt pár napja. Tönkrement a cipőd?Mielőtt bármit is felelhettem volna, leguggolt, és egyik kezével megfogta a bokámat.– Add csak ide! – kérte. Vajon csak képzeltem, vagy tényleg mélyebb és rekedtebb volt a hangja

skor? Megtettem, amire kért, és a vállába kapaszkodva hagytam, hogy levegye két sáros cipőmet.A víz széléhez ment, és lemosta a cipőm sarkát. Végig háttal állt nekem. Mire visszajött, a lábűnt a sár, az arcáról pedig az intimitás.Szinte összeért a vállunk, miközben a naplementét és a vizet néztük. A víztükör sejtelmes, yben csillogott. Egy pillanatra úgy nézett ki, mint egy vértenger. Összerezzentem a gondolatra

gódva fordult felém.– Fázol?Megráztam a fejemet. Fújt a szél, a levelek susogtak a fákon, de nem volt hideg.– Nem, jól vagyok.

– Visszamenjünk a kocsihoz? Majd máskor eljövök egyedül.– Nem, dehogy! Tényleg semmi bajom. Különben sem értesz helyiül, úgyhogy vissza sem talál



vetése kellemesen visszhangzott a tisztáson. – Tedd, amit szeretnél, én majd itt elüldögélek és várÚgy láttam, tiltakozni akar, de egyre jobban besötétedett, és ez meggyőzte. Néhány pillanatra magyott, aztán egy olyan fényképezőgéppel jelent meg, amit azok használnak, akik egy kattintásra vanfi fotóstól. Másik kezében egy skótkockás plédet hozott, amit a kövekre terített. Túlzottan haso

y ágyra, úgyhogy tudomást sem vettem róla.– Pár perc az egész – ígérte. – Csak körbejárom a tavat, és készítek pár képet.– Vigyázz, bele ne ess! – figyelmeztettem.Megállt, és a válla fölött visszanézett rám.– Mit tennél, ha beleesnék?Át sem gondoltam a választ, ami elárulta, mennyire kötődöm hozzá.– Természetesen megmentenélek, ahogy te is megmentettél engem.

r percnél sokkal tovább tartott az egész, úgyhogy végül mégis leültem a pokrócra, és úgy figyogy Jack körbesétálja a tavat. Minden nyugodt volt, csak a fák levelei susogtak, és a madarak g a csendet, de tudtam, hogy ennél sokkal többre lesz szükség ahhoz, hogy elüljön bennem a vihemben csak úgy nyüzsögtek a megválaszolatlan kérdések. Vajon a vőlegényem tényleg lefekjobb barátnőmmel? Hogyan lehet szerelmesnek lenni egy férfiba, ugyanakkor ilyen rejtélyes mődni egy másikhoz? Azért érzek így, mert Jack megmentette az életemet? Ezeken kívül öngyszemek is akadtak. Caroline sejthette, mi van Richard és Amy között? Mi a francot csinályleg igaz?Jack felderítő kirándulása olyan alaposra sikerült, mint egy hadászati akció. Hiába volt nedvúszós a talaj, egyszer sem veszítette el az egyensúlyát, miközben egy atléta ügyességével járkált farton. Biztos voltam abban, hogy bármin gondolkozzon is ilyen elmélyülten, azt a következő rejain fel fogom ismerni. Bár túl messze volt ahhoz, hogy beszélgethessek vele, nagyon tetszettnként megállt, felém fordult, és rám mosolygott vagy integetett. Furcsa módon akkor is úgy ére

gy velem van, amikor nem volt mellettem.

Rengeteg fotót készített a tóról és a környező növényzetről, mielőtt visszajött volna a kövekhez.llém.– Megvan, amit kerestél? – kérdeztem. – Felhasználod ezt a helyet a könyvedben?– Lehet. Attól függ. Majd még meglátom, merre halad a történet.– Mindig író akartál lenni? – Felnevettem. – Ezt a kérdést mindenki felteszi neked?Elmosolyodott.– Igen. Meg azt is, hogy őt beleírom-e a következő regényembe.– És? Beleírsz?Nevetett, és lágyan búgó hangja megmelengette a szívemet.

– Majd meglátod.Úgy helyezkedtem a pléden, hogy minél jobban érjék az arcomat a késő délutáni napsugarak.– És a te karriered? A terveid? – kaptam vissza a saját kérdésemet.– Most a regényedhez végzel kutatómunkát, vagy őszintén érdekel?– Őszintén érdekel, nyilván.Azt hiszem, igazat mondott, mert figyelmesen hallgatta, ahogy a régi munkámról beszélek. Elmesgyan jutottam Londonból Washingtonba, milyen élményeket gyűjtöttem, és mennyire szeretnékzni.– Gondolom, hiányzik. Ezek után elég csendes lehet egy könyvesboltban dolgozni.

Alaposan átgondoltam a válaszomat, mielőtt megszólaltam volna.– Igen, csendes. De nem unalmas. Monique-kal dolgozom, úgyhogy esélyem sincs unatkozni.



Ezen nevetett. Láttam a szemén, hogy jól emlékszik különc főnökömre.– Na, ő akár még be is kerülhetne valamelyik regényembe.Mosolyogtam.– Sokkal tartozom neki. Anyám helyett az anyám volt az elmúlt évben.Jack felkapott egy követ, és kacsázott vele a tó felszínén. A kő csak három ugrás után süllyedt el.– Történt valami konkrét, ami miatt úgy döntöttél, visszajössz? – kérdezte gyengéden. – Ha nem bgy megkérdezem.Meglepődtem, mert néhány napja már meséltem neki erről.– Azt értem, hogy anyukád megbetegedett. De nem lehetett úgy megoldani, hogy Londonban maragtartsd a munkádat? Nagyon sok mindent feláldoztál.Felborzolta a lelkemet a kérdés, pedig tudtam, hogy minden rosszindulat nélkül tette fel.– Nem örökre hagytam ott a marketinget – feleltem, de közben a fejemben egy hang azt kérdezte,yleg így van-e, hiszen úgy néz ki, mintha igenis végleg felhagytam volna a szakmámmal. – Csak fgy mindig kéznél legyek. Egyelőre. Tulajdonképpen nem is annyira anyu miatt jöttem haza. Inkábatt. Makacs, büszke, és nem kér segítséget. Tőlem sem, Richardtól sem, az orvosoktól sem. Egy ig próbálta eltitkolni anyu tüneteit. – Minden vidámság nélkül nevettem. – De tavaly túl sok lett negész, és kórházba került.Jack arcára kiült az együttérzés.– Először azt hittük, szívroham, de szerencsére nem az volt. Viszont lehetett volna. Ez egy szopon történt. Hétfő reggel bementem a főnököm irodájába, és fizetés nélküli szabadságot kértem.– Bátor döntés volt.– Nem érzem bátornak – vallottam be. Elvékonyodott a hangom. – De nem tudtam volna tükörbe Londonban maradok, és akkor történik valami. Akármelyikükkel. Most legalább tudok segíte

onique nagyon jó fej, nagyon rugalmasan kezeli a munkaidőmet. Londonban ilyesmire nem etőség.Jack megértően bólintott.– Tudod, mi az őrületes ebben az egészben? – kérdeztem. Olyasmit készültem megosztani vele

g sosem ismertem be. – Egy ember van, aki kiakadna azon, amit csináltam, azon, hogy madtam, és ez az anyukám. Az, aki régen volt, nem az, aki most. Mindig azt mondta, lépjem yékomat, a lehető legtöbbet hozzam ki magamból, mindig azt nézzem, mi lesz a következő nagy ől volt olyan fantasztikus tanár. – Szomorúság költözött a hangomba. – Csalódott lenne, ha gyan alakultak a dolgok.– Szerintem nincs ember, aki csalódna benned – jelentette ki Jack. – A saját vágyaid elé helsok szükségleteit. Nem elveszel, hanem adsz, és mindezt olyan természetességgel, hogy észrzed, milyen nagy dolgot teszel.

Még soha senki sem mondott nekem ilyen szépeket, mégis úgy éreztem, védtelen vagyok, túlsá

árulkoztam. Ahogy beszélt rólam, bárki azt hihette volna, szent vagyok, vagy mártír, pedig ilye sem volt.– Közel sem vagyok önzetlen, sem olyan jó, mint hiszed – figyelmeztettem. – Sőt épp ellenkezőlegRám vigyorgott.– Ezt örömmel hallom.Kicsit fészkelődött, így közelebb kerültünk egymáshoz. Minden belégzéskor a vállamhoz ért azndolatainkba merülve néztük az egyre sötétülő tavat.– Gyerünk, ki vele! Mi történt kedd óta, amitől megkérdőjelezed a vőlegényed hűségét?Mélyet sóhajtottam. Reméltem, hogy nem fogja megkérdezni, de részben magamnak is köszönh

gy megtette, hiszen én hoztam fel a témát korábban.– Semmi. Csak értelmet nyert sok olyan dolog, amit eddig nem értettem. És most már értem őket.



– Mesélj! – noszogatott.Nagy levegőt vettem, hogy kitisztítsam a fejemet, és rendezzem a gondolataimat. Húsz percig re mindent megosztottam vele. Katartikus érzés volt, minden kikristályosodott. Így, hogy hango

mondtam a történetet, még jobban meggyőződtem róla, hogy az egyedüli logikus következtetést va rendelkezésemre álló információdarabkákból.Meglepő módon Jack nem értett egyet velem.– Ennyi? Ennyid van?– Hmm?– Egy telefonszám, pár fénykép, egy haldokló bocsánatkérése és egy nagyon fura álom. És ez alapy döntöttél, hogy Richardnak viszonya volt Amyvel.– Hát… hát… igen. Ennyi nem elég? Nekem elég meggyőzően hangzik.Jack lassan csóválta a fejét.– Nem hiszem el, hogy ezt mondom, mert, hogy őszinte legyek, a vőlegényed eddig nem tett rámnyomást, de akkor is azt hiszem, ez nagyon kevés ahhoz, hogy elítéld. Nagyon-nagyon kevés.A homlokomat ráncoltam. Teljesen összezavarodtam. Azt akartam, hogy Richard ártatlan lesze, hogy azt akartam. De akkor sem tudtam lerázni azt az érzést, hogy a megfelelő következtottam, az egyetlen lehetséges következtetésre, még akkor sem, ha be kellett látnom, hogy onyíték alapján jutottam oda.– Most őszintén, Emma, semmi sem olyan fekete-fehér, mint gondolod. Csak van néhány nyom, amdeztél el, hogy egy bizonyos képet adjon ki, de még százféleképpen egymás mellé lehetne rakni ők

kor valami egészen más történet jönne ki belőlük. A nyomok nem bizonyítják senki bűnösségétatlanságát. Olyan is van, hogy egyáltalán nincsenek jelek, amiket rendezgetni lehetne. – Újabb csázott a víz felszínén. – Van olyan, hogy a rossz dolgok csak úgy megtörténnek.Felsóhajtottam. Megértettem, hogy már nem rólam beszélünk, hanem magáról.– Sheridan? – érdeklődtem óvatosan. Úgy rándult meg a válla, mintha megégettem volegkérdezhetem, mi történt? Nem kell elmondanod, teljesen érthető, hogy vannak dolgok…– Egyszer korábban érkeztem haza egy könyvbemutató körútról, és azon kaptam, hogy a le

átommal dugnak. – Elakadt a lélegzetem. Keserűen és kegyetlenül beszélt. – A zuhany adőszobánkban – tette hozzá, mintha bármit is számítana a helyszín.Egy percig csak kerestem a szavakat, nem tudtam, mit mondhatnék, ami megfelelően kyüttérzésemet. Isten tudja, mi ütött belém, de ez csúszott ki a számon:– Én még sosem szexeltem a zuhany alatt.Egy pillanatnyi döbbent csend fogadta szavaimat, amit azzal töltöttem ki, hogy magamban azt kiabmost tényleg kimondtam? De úgy tűnik, ez volt a lehető legjobb válasz, mert Jack felém ford

me elkerekedett meglepetésében, aztán elnevette magát, és annyira kacagott, hogy úgy nézett kinek komoly fájdalmai vannak.

Amikor végre összeszedte magát, azt mondta:– Nagyon-nagyon hosszú ideje senki sem nevettetett meg ennyire. Nagyon érdekes nő vagy te, arshall, és mindig meg tudsz lepni. – Az ajkamba haraptam, mert nem tudtam, mit felelhetnerencsére nem várt választ. – És nagyon remélem, hogy ez az egész Richarddal meg Amyvel mém is hasonlít az én helyzetemre, és valami félreértésről van szó.Hirtelen elöntött a pánik – másnap így vagy úgy, de megtudom a választ.



YOLCADIK FEJEZET

ggelre két dologban lehettem biztos: az embernek nem muszáj nyolc órát aludnia éjszakánként múlt héten összesen sem aludtam nyolc órát, mégis működtem, úgy, ahogy), valamint nem s

nnyit készülsz és gyakorolsz egy beszélgetésre, előfordul, hogy az események nem úgy alakulnak, ervezted.

A buszoknak este hatra kellett megérkezniük, de én már legalább egy órával hamarabb ott voltola parkolójában. Beálltam egy félreeső helyre, egy nagy fa alá. Hamarosan további kocsik futottmellém parkoltak. Hiába volt kellemesen meleg az este, én az autómban maradtam, nem úgy, m

ülők, akik kisebb csoportokban, izgatottan várták gyermekeik visszatérését.Kicsivel hat után begördült a parkolóba a két busz. A szülők úgy szóródtak szét az útjukból, mngyák. Richard szállt le először az első buszról. Kissé zilált és fáradt volt; a huszonnégy órás n nem is lehetett ezen csodálkozni. Gyorsan átfésülte a tekintetével a parkolót, és meglátta a kocsalatt. Odaintegetett, és mosolygott, aztán előhúzta a hóna alá szorított listát, és megkezdte avezetői feladatát – minden gyerek nevét kipipálta a listán, akit elvittek a szülei, és gondoskodotgy mindenki eltegye az útlevelét.Nyugodtan végezte a dolgát, és el kellett ismernem, nagyon jó volt abban, amit csinált. Egyérteszott, hogy ő a gyerekek kedvenc tanára, és sok szülő odament hozzá kezet rázni és hgköszönni, hogy ilyen jól vigyázott legdrágább kincsükre.Végül Richard kezet fogott a sofőrökkel, kiszedte a csomagtartóból a poggyászát, és odajött honyitotta az utas oldali ajtót, bepattant és megcsókolt, mindezt egyetlen, folyamatos mozdulattaltam el őt magamtól, de nem is viszonoztam a csókját, amit észre sem vett. Persze nem sokat aor ideje alatt, úgyhogy nem lepődtem meg.– Szia, gyönyörűm! – mondta, miközben elhelyezkedett az ülésen, és melegen rám mosoegpróbáltam visszamosolyogni, de hamisnak és erőltetettnek éreztem. – Sajnálom, hogy ilyen

tott – szabadkozott. – Régóta vársz?A buszra csak egy órája, a beszélgetésre, amiről ő még csak nem is sejt semmit, két teljes napja.– Nem olyan régóta – feleltem. Ráadtam a gyújtást, de mielőtt még beindíthattam volna a mchard áthajolt rajtam, és kikapcsolta.– Hé, hová sietünk? – kérdezte, és kinyújtotta a karját. – Gyere ide, asszony!Volt idő, nem is olyan régen, amikor ezek a szavak meleg mosolyt varázsoltak volna az arcomonnal a karjába omlottam volna. Igyekeztem felidézni magamban ezt az érzést, miközben átölst, hogy egyedül maradtunk a parkolóban, úgy csókolt meg, ahogy a szülők és a diákok előtt egtosan nem tette volna.

– Úristen, de hiányoztál! – suttogta az ajkamba. Újra megcsókolt, és szerencsére nem vette észrem úgy reagálok, ahogy szoktam. Végül, amikor tartózkodásom mégis átszűrődött a rózsaszín kúzódott tőlem, és azt kérdezte: – Minden rendben? Kicsit mintha máshol járnál.Fogalmad sincs, gondoltam. Megráztam a fejemet, és mosolyt erőltettem magamra. Eszem ágábat az iskola biztonsági kameráinak látóterében belevágni a beszélgetésbe. Már kiválasztottéletes helyszínt, és az nem a parkoló volt.– Csak fáradt vagyok – nyugtattam meg, és tulajdonképpen nem is hazudtam. – Nem aludtam túlbbi időben.Erősen magához szorított.

– Azért, mert nem voltam melletted – vélte, és suttogva hozzátette: – De ezt ma este helyrehozzukSzerencsére a vállához szorított, így nem láthatta a kételyt, ami szavai nyomán kiült az arcomra.



Bár rengeteg mesélnivalója volt a táborban töltött időről, tapintatosan előbb azt kérdezte, hogy vzüleim, és csak azután vágott bele a történetekbe. Ettől volt olyan nehéz elhinni ezt az egészet –et ennyire kegyetlen dolgot valaki, aki nyilvánvalóan szeret, akit nyilvánvalóan érdekel az énden pillanata? Annyira nem vall rá.Éppen azt idézte fel, milyen humoros volt, amikor két kollégájával együtt sikeresen kizárták magbájukból, miután késő estig a helyi söröket kóstolgatták, amikor észrevette, hogy elhajtottam ame

árat mellett, ahol a lakása felé kellett volna fordulnom.– Hé, Emma, itt kellett volna kimennünk!Egy pillanatra levettem a tekintetemet az útról, és felé fordultam.– Gondoltam, előbb elmehetnénk valami nyugis helyre. Csak egy kicsit.Meglepetésében összevonta a szemöldökét.– A lakásom elég nyugis.Valójában azt akartam mondani, semleges és a külvilágtól elzárt helyre megyünk, ahol nyugdíthatok vele, ha úgy alakul, és nem kell attól tartanom, hogy valaki kihívja ránk a rendőrséget.– Tudom – bólintottam –, de gondoltam, jólesne egy kis séta, kicsit kinyújtóztathatnád a lábsszú út után.– Igazából egy finom, forró zuhanyra és egy hátmasszázsra vágyom – közölte reménykedve.Hát, arról már lekésett.– Ne már, Richard – hízelegtem neki –, sétáljunk egyet, nem lesz hosszú.Alaposan végigmért, aztán hátradőlt az ülésében. A szemén jól láttam, hogy lassan ráébred, valan. Üdv a klubban!A Farnham-szakadék felé tartottunk. Drámai helyszín volt, huszonöt kilométerre az otthonunktól, áron sokan jártak kirándulni. A meredek, sziklás szurdokot magas fenyők szegélyezték. Anyu azrai képén tökéletesen megragadta, hogyan szűrődnek át a ragyogó napsugarak az ágak szövedékén.Richard az út nagy részében hallgatott, és amikor ránéztem, megértettem, miért – elaludt. Ez valetetlenül és irracionális mértékben feldühített. Megérkeztünk a kis parkolóba, ahol kicsit erősostam a fékbe, mint szükséges volt, Richard egy nyögéssel felriadt.

– Megjöttünk – jelentettem be. Kicsatoltam magamat, és körülnéztem. Csak mi voltunk ott. Hnki sem fog megzavarni minket.Richard hunyorogva nézett ki a szélvédőn, és miközben a táblát olvasta, a szemét dörzsölgette.– A Farnham-szakadék? Mit keresünk itt?Nem feleltem, csak kiszálltam a kocsiból, és a tábla felé indultam, ami azt mutatta, merre istaösvény. Hallottam, ahogy Richard léptei csikorognak az apró kavicsokon. Nem lassítottam, úgnytelen volt futni, amíg be nem ért.– Emma! Mi ez az egész?Megráztam a fejemet, és nem válaszoltam, csak meggyorsítottam a lépteimet. Egészen kifulladtam

gre megtorpantam, és felé fordultam. Nem sokat haladtunk még a hepehupás földúton. Egyik olönyörű fenyőfák álltak sorfalat, másik oldalon pedig a meredek sziklák és a harminc méterkadék határolták az utat. Most, hogy elérkezett a pillanat, nem tudtam, mit mondjak, ami őrület,

pok óta ezt gyakoroltam.– Emma, mi a franc van? Kezdesz megijeszteni.Mély levegőt vettem, és lassan kifújtam.– Amyről van szó – feleltem, és figyeltem a reakcióját. Semmit sem láttam, csak az őgrökönyödést. Lehet, hogy tényleg tévedtem?– Mi van vele?

A szél gyengéden kisöpörte az arcából a sötétszőke tincseket. Egyrészt kedvem lett volna odanyúelyére simítani a haját, másrészt alig tudtam magam türtőztetni, hogy fel ne pofozzam. Megragad



át csuklómat, mert különben nem lehettem biztos benne, nem teszem-e meg valamelyiket, vagyndkettőt.– Mondott valamit… akkor este, amikor meghalt.– A kórházban?Megráztam a fejemet.– Amikor az úton feküdt, és a mentőket vártuk.Tessék, megkaptam a reakciót, amit annyira vártam. Furcsán csillant a szeme, és nagyot nyelt.– Mit mondott?Volt valami megfejthetetlen a hangjában. Nem nevezném bűntudatnak, de talán félelemnek igen.– Megköszönte, hogy megbocsátottam neki.– Miért?– Azt reméltem, majd te megmondod.A hajába túrt, amivel csak még jobban összezilálta.– Honnan tudjam? A te barátnőd volt.– Tényleg?Zavarodott és dühös pillantást lövellt felém.– Ez milyen hülye kérdés? Tényleg. Olyanok voltatok ti hárman, mint a testvérek. Mindent náltatok, mindent elmondtatok egymásnak. Minek kérdezel tőlem ilyeneket?– Hát, úgy néz ki, talán mégsem mondtunk olyan sokat egymásnak, mint sokan hitték.Vajon megkönnyebbülést láttam az arcán, mert nem tudom, miről beszélt Amy? Talán. De mint a ksatában, előretörtem.– Mert szerintem Amy lefeküdt valaki olyannal, akivel nem kellett volna… – Itt elhallgattam, dásszünetet akartam tartani, csak túl nehéz és fájdalmas volt kimondani a következőt: – És szerintál az.

Nagyjából ötvenféle folytatást képzeltem el ehhez a beszélgetéshez. De az fel sem merült bennemután következett. Richard arca egy pillanatra megfagyott, aztán eltűnt róla a döbbenet, a helyét ette a kínzó fájdalom.

– Úristen, Emma, annyira sajnálom!A szavai úgy megütöttek, mintha ököllel támadt volna rám. Megtántorodtam, de szerencsére a fenym a szakadék felé. Homályosan láttam, hogy felém nyújtja a kezét, de ettől még tovább hátráltam, ami szörny elől menekülnék.– Igaz? – kérdeztem. Sokkos állapotban voltam. – Azt akarod mondani, hogy igaz?Bólintott, aztán az arca eltorzult kétségbeesésében. Hirtelen úgy éreztem, nem tart már meg a térdő volt, hogy a hányinger belém fojtja a szót, mielőtt még kinyöghetném, amit akarok.– Hogy tehetted ezt? Hogy tehettél ilyet velem? Velünk!A fejét rázta, és már tudta, hogy nincs mit mondani erre a vádra. Bizonytalanul lépett felém, m

ndjárt elesik, de én azt üvöltöttem:– Ne gyere a közelembe, maradj, ahol vagy!– Emma! – A nevem úgy hangzott, mintha a szívéből tépték volna ki. Vadul ráztam a fejemetvillant előttem, ahogy ő meg Amy meztelenül együtt vannak. De csak olaj volt a tűzre, amit az esh gyújtott bennem. Nagyot nyeltem, hogy eltűnjön a számból a keserű íz.– Miért, Richard? Miért? Kevés voltam neked?– Nem azért – tiltakozott.– Akkor miért? – sipítottam. – Unatkoztál? Kellett egy kis változatosság? Mit adott meg ő nekednem?

– Semmit. Félreérted.Villámló tekintettel meredtem rá, mielőtt nekiestem.



– Akkor hogy történt? Mert el nem bírok képzelni egyetlen olyan indokot sem, ami megmagyarázgyan tehettél tönkre mindent, amit együtt felépítettünk, csak azért, hogy megdughasd a leátnőmet!Ahogy kimondtam a szavakat, úgy éreztem, mintha kést döfnének belém. Nem egyszer, hanem krt ketten csaltak meg. Az előbb még üvöltöttem, de most már csak suttogni tudtam.– Szerelmes… szerelmes voltál belé?– Nem, dehogyis, nem! Én beléd vagyok szerelmes! Amy… hiba volt. Egy rettentően ostoba téég csak nem is viszonyunk volt egymással, csak szexeltünk, és azt is csak egyszer.– És akkor én most érezzem jobban magam? – mennydörögtem. – Mert kurvára sokkal rosszaből minden!Richard kétségbeesetten nézett körül, mert még ki sem mondta, már tudta, hogy nagyon rosszatrsze semmi olyat nem tudott volna mondani, ami meglazítja a nyakán egyre szoruló kötelet.– Akkor meséld el! – sziszegtem, mint egy dühös vipera.– Mit? – kérdezte tanácstalanul. – Mit akarsz tudni?– Mindent.Kék szeméből tisztán kiolvashattam, mennyire kínlódik. Nem tudott hová menekülni, nem tudta gvédeni magát, és nem kerülhette el a válaszadást. Még egy utolsó tereléssel próbálkozott.– Minek, Emma, minek? Nem lehetne ezt valahogy máshogy? Rettenetes, ostoba és gyenge veltem, de a boncolás ezen nem segít!

Különösen odaillőnek éreztem a szóválasztást, mert pontosan így éreztem én is – mintha a bongeznénk a kapcsolatunk halála után.– Mondd el! – követeltem.Elfordult tőlem, úgy beszélt. Képtelen volt a szemembe nézni, miközben szavaival lenyúzta rórt.– Azt hiszem, az egész még évekkel ezelőtt kezdődött…– Mi van? – vágtam a szavába olyan hangon, mint egy megszállott hárpia. – Évek óta összejártato– Nem, nem! Mondtam már, hogy csak egyszer történt meg. Úgy értem, pár éve kerültünk kicsit kö

ymáshoz. Miután elmentél. Miután mi szakítottunk. – Rám pillantott, de én keserű haragtól összesmmel néztem őt, miközben úgy éreztem, látni sem bírom többé. – Eleinte csak barátok vo

alában Caroline-nal meg Nickkel bandáztunk, de csak mint haverok. Aztán, ahogy telt az idő…– Megkívántad – vágtam oda keserűen.A hajába túrt.– Először nem. Csak Amyt láttam benne, a régi barátnődet. Nem is gondoltam rá úgy. Senkireptelen voltam. Még mindig téged szerettelek.– Most nagyon meghatódtam – közöltem gúnyosan.– Telt az idő, újra randizgattam, de semmiből sem lett semmi. Miattad.

– A szívem szakad meg – gonoszkodtam, aztán elkaptam a tekintetemet, mert tudtam, hogy igazat m– Amy megértett. A humorunk is hasonló volt, és tudtam… jó, igazából csak gyanítottam… – Engja, és a befejezésen éreztem, hogy egészen zavarban van. – Tudtam, hogy tetszem neki. Tudtambet akar.Amy. Délibábként rémlett fel előttem az arca. Szinte egész életemben ismertem. Elmondtam kaimat, a vágyaimat, a félelmeimet. Bíztam benne. Mégis megszegte a barátság legalapvszentebb szabályát – egy barátnője exével kezdett.– Nagyon sokáig ellenálltam neki.– Hát, gratulálok.

Nem is vette fel a közbevetést.– De végül, amikor már úgy tűnt, sosem jössz haza, valami… elindult köztünk.



gét jelenti. Mert szakítottam volna vele. Ahogy most tettem.Látta, mit csinálok, és fájdalmasan kiáltott fel.– Ne!Tehetetlenül nézte, ahogy lerángatom az ujjamról az eljegyzési gyűrűt.– Emma, ne, kérlek!Sírt. Furcsa. Az én szemem száraz maradt. Az első szakításkor fordítva történt.– Kérlek, ne! – könyörgött, és egyre közelebb lépett hozzám, megpróbált lefogni. Még egy ránr le is jött az ujjamról a gyűrű. A tenyeremen nyújtottam felé.– Vedd el!A fejét rázta.– Vedd el, Richard! Vége. Befejeztük.– Ne mondj ilyet! – kérlelt, és közben végigcsordultak az arcán a könnyek. – Csak még egy esélha, de soha nem teszek többé olyat, amivel megbánthatnálak, egész életemben soha többet!Sziklaszilárdan tartottam a gyűrűt, pedig belül mindenem szilánkokra tört.– Már késő. Ezt a gyűrűt úgy adtad oda, hogy néhány héttel korábban lefeküdtél egy másik nővendtad, a világon egyedül én kellek neked, miközben talán még emlékeztél Amy érintésére és ízére

Közelebb toltam hozzá a kezemet.– Vedd el! – szólítottam fel harmadszor is.– Nekem nem kell, a tiéd!A szemébe néztem, és akkor valami eltört bennem.– Neked nem kell? – A fejét rázta. – Hát, nekem sem kell. – Azzal ökölbe szorítottam a kezemes erőmből a szakadékba hajítottam a gyémántgyűrűt. Ívelten szállt a levegőben, megcsilyugvó nap sugaraiban, aztán, mint valami hullócsillag, a mélységbe zuhant.Richard megdöbbent, és elszörnyedt. Őszintén szólva magam is megrémültem.– Tudod te, mennyibe… – De nem fejezte be, ami nagy szerencse, mert még a gyűrűje után hajína.

Közelebb lépett a szakadék széléhez, és komoly arccal az ékszer után nézett. Ez nem volt túl

ntés, tekintve az idegállapotomat.– Sosem találjuk meg – közölte.Nem hittem, hogy válaszolnom kellene, de azért feltettem egy kérdést:– Nálad van a telefonod?Döbbenten és összezavarodva nézett rám, de azért benyúlt a zsebébe, és előhúzta a moanyújtotta nekem, majdnem úgy, mint ahogy én nyújtottam az előbb a gyűrűt.– Nem nekem kell, hanem neked – világosítottam fel. Összevonta a szemöldökét. Lassan csikoroekek, még mindig nem értette, mire készülök. Még utoljára a szemébe néztem:– Kénytelen leszel felhívni valamelyik haverodat, egy taxitársaságot, vagy akit gondolsz. – Még m

m értette, akkor sem, amikor sarkon fordultam és otthagytam. – Elmegyek, Richard, és nem érgyan jutsz haza. Semmi sem érdekel, ami veled kapcsolatos.

szakításunkat követő napokban Richard mindent bevetett, hogy kapcsolatba lépjen velem. FelhMS-t küldött, e-mailt írt, még levelet is küldött. Épp csak postagalambot nem szabadított rám, de m

st megpróbált. Hiába – amit nem tudtam egy gombnyomással kitörölni, azt cafatokra téndolhattam volna, hogy miután kimerítette a lehetőségek véges tárházát, egyszer csak meg fog jelnyvesboltban. Abban az öltönyben jött, amiben dolgozott, és azt a nyakkendőt viselte, amit tőlem

ácsonyra. Tavaly nem volt éppen egyensúlyban az ajándékunk – ő egy kasmírpulóvert éakkendőt kapott, én meg egy gyémántgyűrűt, ami háromhavi fizetésébe került. Emiatt még mindig



y kicsit a lelkiismeret. Mondjam azt neki, hogy dobja a szakadékba a pulóvert, és akkor mattek vagyunk?– Helló, Emma! – kezdte óvatosan, de még nem lépte át a bolt küszöbét.Hűvös tekintettel fordultam felé.– Richard – és többet nem szóltam hozzá. Nem köszöntem, csak a nevét mondtam ki. Ezt bátoríte, és egy lépéssel közelebb jött a kasszához.– Mit keresel itt?Mosollyal próbálkozott, azzal, amit mindig is ellenállhatatlannak éreztem, de most már immúnis vMeglátta az arcomon a közönyt, és jól értelmezte. Megköszörülte a torkát – innen tudtam, hogy nges.– Egy könyvet szeretnék venni.Annyit sem érdemelt, hogy bekapjam a horgot. Nem az én üzletemben voltunk, de nem dobhattm kiabálhattam vele, nem küldhettem el.A minket körülvevő könyvek felé intettem.– Szolgáld ki magad!Zavarba ejtette a viselkedésem. Biztosan arra számított, hogy dühöngeni fogok, vagy bosszút álloktleg olyan leszek, mint egy elmeháborodott. De arra, hogy teljes érdektelenséggel kell szembeslvánvalóan nem volt felkészülve.Fenntartotta a látszatot, hogy valamilyen könyv kell neki, úgyhogy lekapott az egyik polcról egy kbelelapozott. Vagy egy percig nézte, de tudom, hogy semmit sem látott, aztán újra megtörte a csend– Nem vetted fel a telefont.Eddig úgy tettem, mintha ellenőrizném, a szállítmány és a számlán felsorolt tételek egyeznek-e, deettem a tollamat.– Nem, nem vettem fel. És nem is fogom. Nincs mit mondanom, legutóbb mindent megbeszéltünk.– Hát, én nem mondtam el, amit akartam. Meg akarom magyarázni a történteket.– Én meg nem akarom hallani. Vége van, Richard, befejeztük.Neszt hallottam a hátam mögött, és tudtam, hogy Monique bejött az üzletbe. Egy percig sem kételk

nne, hogy a legelejétől fogva hallgatózik, és csak a megfelelő alkalomra vár, hogy beléphessen.– Bonjour, Richard, comment ca va?{1} – kérdezte hűvösen, miközben megszorította a kezemet tt. Aztán elhaladt mellettem. Richard értetlenül nézett fel. Ahhoz nem ismerte eléggé Monique-otja, csak akkor használja az anyanyelvét, ha repes a boldogságtól, vagy ha alig lát a pipától. Hát,

m mosolygott, annyi szent.– Bon… ööö… Helló – felelte Richard, aki teljesen elbizonytalanodott. Monique-nak éppen ez ja.– Segíthetek választani? – érdeklődött a főnököm, és kinyújtotta gyűrűkkel telepakolt kezét a könyvnyűgöző könyv, non?

Richard most nézte meg először, milyen kötetet is szorongat. Az európai csatornarendszer vciklopédiáját.– Ööö, csak keresgélek – magyarázta gyorsan, és visszatette a könyvet a polcra, persze rossz helójában Emmával szeretnék beszélni.Teljesen világosan fejezte ki magát, és Monique pontosan értette, hogy most valamilyen mentgunkra kellene hagynia minket. Hogy Richard mennyire nem ismeri ezt a nőt!Monique úgy mutatott rám, mint a bűvész, amikor elővarázsolja a segédjét a másodpercekkel korg üres dobozból.– Itt is van!

Richard egyikünkről a másikunkra nézett, és rájött, hogy egyenlőtlen a küzdelem. Mintha egy izsi macska játszana a szürke kisegérrel. Monique-nak esze ágában sem volt elmozdulni a hel



rpedig pontosan kettőnk közt állt.Richard a faliórára sandított. Tudtam, hogy csak egy óra az ebédszünete, úgyhogy máris késésbem volt más választása, mint hogy a főnököm előtt beszéljen.– Emma, nem hagyhatjuk ennyiben! Mindent meg kell beszélnünk, nyugodtan, értelmesen. – A harztvevőre pillantott. – Négyszemközt.– Monique előtt aztán egészen nyugodtan beszélhetsz – nyugtattam meg.Monique elmosolyodott, és franciásan megvonta a vállát.– Velem ne is törődjetek! Úgyis alig értek a nyelveteken.Gyorsan a bolt oldalsó ablaka felé fordultam, hogy elnyomjam a mosolyomat, és egy ismerősadt meg a szemem. Ó, jaj! Mindjárt még kínosabbá válik a helyzet.– Megkaptad a virágot, amit küldtem? – kérdezte váratlanul Richard.Újult dühvel néztem rá. Óriási csokrot kaptam tőle, alig bírtam beletuszkolni a kukába. Ezt mndtam neki, és semmit sem éreztem, amikor az arcára kiült a tehetetlen kétségbeesés.

– Kidobtad? – hitetlenkedett. Gondolom, egy kisebb vagyonba kerülhetett, de azért olyan tosan nem, mint a gyűrű.– Igen. Felmerült bennem, hogy kiviszem a temetőbe, Amy sírjára – közöltem, mire elfehéredett aangomban csengő szenvtelenségtől –, de aztán… nos, az illetlenség lett volna.Odajött a kasszához, és a hajába túrt.– Emma, muszáj segítened! Egyszerűen nem tudom, mit tegyek!– Vegyél könyvet! – javasolta Monique ártatlanul. Richard talán meg sem hallotta. Könyörögve

m, és minden akaratom ellenére a lelkem mélyén kicsit megsajnáltam, pedig azt hittem, zámoltam vele.Szerencsére nem kellett válaszolnom, mert ekkor csilingelt az ajtó feletti csengő, ami azt jelenteárló érkezett. Felnéztem, és tudtam, hogy jól azonosítottam azt a kocsit. Most aztán igazi, hamis

hózatba kerültünk. Már csak egy hiányos öltözékű bejárónő kellett volna, hogy teljes legyen a kép.– Helló, Jack!Körbehordozta a tekintetét, felmérte a szituációt – gondolom, helyesen. A főnököm felsóhajtott –

yszerre tűnt kacérnak és örömtelinek. Richard csak egy „Monroe”-val reagált az újonnan érkezettretett köszönés és vád is. Az arckifejezéséből ítélve inkább utóbbinak szánta.Jack egy pillanatig sem törődött a jelenlévőkkel, azonnal felém irányította a figyelmét, ésolygott.– Szia, Emma!Visszamosolyogtam, és nem tudtam eldönteni, hogy most javult-e a helyzet, vagy sokkal rosszabb – Nagyon örülök, hogy újra itt látom, Monsieur Monroe.Richard felszisszent, én meg azon csodálkoztam, mi üthetett Monique-ba, hogy hegyes bottal pisegyébként is dühös tigrist.

– Újra? – Richard bosszúsan nézett rám. – Akkor ez már amolyan szokás nála?Jack fenyegetően lépett közelebb, és részben eltakarta előlem Richardot. Úgy kavargott a levegőztoszteron, mint egy mini forgószél.– Ez egy üzlet, Richard. Az ember bejön, vesz egy könyvet, hazaviszi, és elolvassa. Nemnyolult dolog.Mintha megremegett volna az ajka, és nagyon hálás voltam, amiért mégsem alacsonyította le áig, hogy feleljen Richard durva vádjára.– És hadd emlékeztesselek még egyszer, ha esetleg már elfelejtetted volna, hogy többé semmi hoz, kivel találkozom és kivel nem.

Jack a pultnak dőlt, és most már egészen kitakarta Richardot. Felvett egy katalógust a pénzllől, és a legnagyobb nyugalommal lapozgatta, de aki nem látta, hogy valójában a testét paj



ználva véd Richardtól, az vagy vak, vagy ostoba lehetett.– Hát, nekem ez nem tetszik – jelentette ki Richard, és olyan pillantást vetett Jackre, ami után úge bármelyik férfi a párbajpisztolyáért nyúlt volna.Még jobban csodáltam új barátom végtelen türelmét, amikor felnézett, és egészen nyugodtadezte:– Tényleg? Pedig az olvasás teljesen kikapcsol. De talán csak a szakmám mondatja ezt velem.Azelőtt csak egyszer láttam Richardon, hogy mindjárt megüt valakit, pedig nagyon régóta ismertea helyzet közel sem volt olyan feszült, mint ez.– Na, ide hallgass! Szeretnék négyszemközt beszélni a menyasszonyommal – csikorgatta achard, és úgy megfeszült az állkapcsa, mintha készen állna ütni, és egy esetleges ütést fogadni is.– A volt menyasszonyoddal – helyesbítettem, és magam is zavarba jöttem attól, hogy ezt ltottam. Kétségbeesetten igyekeztem vizet önteni a lángokra, mielőtt igazán feléledhettek volnat menyasszonyoddal – ismételtem meg sokkal halkabban. Jack a szemembe nézett. Száz krözött a tekintete, de a legfontosabb az volt, jól vagyok-e. Alig észrevehetően bólintottam, mte le rólam a tekintetét.A szemem sarkából láttam, hogy Richard Jackről rám néz, és tudtam, hogy látta az aggodalmak arca üzent, és a válaszomat is.– Hát, ez csodálatos! – köpte dühösen és gúnyosan. Nyilvánvalóan egy percig sem gondolta komit végül mondott: – Hát, ez kibaszottul csodálatos!Sarkon fordult és kiviharzott. Olyan erősen vágta be maga mögött az ajtót, hogy egy pillanattem, le is szakította a zsanérról. A döbbent csöndet, amit maga után hagyott, Monique törte meg.– Lehet, hogy át kell gondolnom a fiatalemberről alkotott véleményemet. Tulajdonképpen egéomkodik, már ahhoz képest, hogy csak most kezdte.

k nem sokkal később két nagyon drága könyvvel távozott, amelyeket Monique valahogy rásózottogatása alatt. A kasszába csúsztatta az ötvenfontos bankjegyet, és tudomást sem vett ros

csóválásomról, amit ez az égbekiáltó nyerészkedés váltott ki.– Ne nézz ilyen dühösen, Emma! Ha a fiatalembereid itt akarnak veled találkozgatni, az a legkevgy megveszik a könyveimet.– Egyikük sem a fiatalemberem – helyesbítettem, és fájt, hogy ez így igaz, bár mindkét esetbeatt.Egész délután újra és újra lejátszódott a fejemben a kínos jelenet, aztán a Jackkel folyzélgetésem.

– Akkor igaz?Komolyan bólintottam. Még mindig nem tértem magamhoz a Richard viselkedése okozta döbben

megszólalni még nem tudtam. Ritkán láttam ellenségesnek vagy agresszívnek, és ez az ékavart. Mintha azt kellett volna végignéznem, ahogy a hűséges házőrzőm letépi valaki karját.– És… te bontottad fel az eljegyzést, nem ő?Savanyú, kifejező pillantást vetettem rá, amiből szavak nélkül is kitalálhatta a választ.– Értem. – Úgy fürkészte az arcomat, hogy alig tudtam tartani a szemkontaktust. – És most hogy vűnő kérdés volt, és egyelőre még nem tudtam rá a pontos választ. Még végtelenül dühös voltamlyben ott kavargott az árulás és a veszteség okozta fájdalom.Jack a pulton pihenő kezemre tette a sajátját. Az övéhez képest az enyém elképesztően kicsinekaim meggörbülve feküdtek óvó markában.

– Ha bármire szükséged van, de tényleg bármire, vagy ha csak beszélgetni szeretnél… tudoálsz.



Ostobán bólintottam, de nem mertem megszólalni, hátha megbicsaklik a hangom.– Komolyan mondom, Emma – tette hozzá a suttogásnál alig hangosabban, ami bizonyára bosszonique-ot. – Bármikor. Éjjel-nappal. Ígérd meg, hogy megkeresel, jó?Ismét bólintottam.Sokkal kevesebb zajjal és kevésbé drámaian hagyta el az üzletet, mint az előző látogató.– Ez a férfi nagyon tetszik nekem – jelentette ki Monique.– Csak azért, mert mindig megveszi a pofátlanul túlárazott könyveidet – vágtam vissza, és észrtem, hogy közben a farmernadrágomba dörzsölöm a tenyeremet, mintha le akarnám törölni rólntését.– Ej, ej – korholt mocskos szájú főnököm. – Vigyázz a nyelvedre, Emma!



ILENCEDIK FEJEZET

phogy elaludtam az órákig tartó forgolódás után, amikor türelmetlenül berregni kezdett a mobiírozott éjjeliszekrényen. A kora hajnali világosság beszűrődött a függönyömön, és többször ilett néznem a kijelzőt, mire felfogtam, hogy még csak fél hét van. Hosszas pislogás után gláttam azt is, ki keres: Caroline. A gyomrom összeugrott, a szívem egy pillanatra megállt. Ilyen

pontban csak az telefonál, akinek komoly mondanivalója van.– Caroline? – vettem fel a telefont. Vártam az újabb rossz hírt.Kertelés nélkül a lényegre tért.– Ti szakítottatok? Te szakítottál Richarddal, és nekem nem szóltál?– Caroline, reggel fél hét van.Tovább füstölgött, mintha meg sem szólaltam volna.– Mi a fene ütött beléd?– Richard nyilván elmondta – sóhajtottam.– Rohadtul nem! Mi az úristen bajotok van nektek? Tegnap késő este SMS-ezett a rögbiklubból voba liba, akit alig ismerek. Richard a bárban járt tegnap este, úgy ivott, mintha nem lenne holnndenkinek elmesélte, hogy szakítottatok. Én már órák óta itt ülök, és várom a reggelt, hogy hívhassalak.Kedvem lett volna felvilágosítani arról, hogy szerintem a reggel még több órányira van, de nem hhoz jutni.

– El sem hiszem, Emma Marshall, hogy húsz év ismeretség után így kell megtudnom egy ilyen hírtAmikor végre egy lélegzetvételnyi időre elhallgatatott, csak arra tudtam gondolni: nagyszekításunkból szaftos pletyka lett, az egész város ezen csámcsog.– Mi az istenért nem szóltál? – kérdezte vádlón, miután teleszívta a tüdejét levegővel. Igazán túlt még egy ilyen beszélgetéshez.

Csak egy szóval feleltem:– Amy.– Mi köze ehhez Amynek?Olyan érzés volt, mintha földrengés ingatná meg barátságunk talaját. Megnyílt alattunk ahunytam a szememet, és egy élet emlékei zúdultak be a sötét szakadékba.– Amy és Richard.Elég bizonyíték volt Caroline éles lélegzetvétele, amikor meghallotta ezt a két nevet.– Te már tudtad, nem? – kérdeztem keserűen. – Ennyire még magamtól is rájöttem, úgyhoadnod.

– Én… én… – Caroline, aki mindig olyan magabiztos volt, most válaszolni is alig tudott. – Étam biztos benne. – Egy pillanatra elhallgatott, és suttogva tette hozzá a beismerő vallomást: – Éartam tudni róla.– Mégis miért nem szóltál nekem, Caroline?– Mert nem voltam biztos benne! Amy egy szót sem szólt nekem, és meg volt rá az esélyedek… Csak annyit tudtam, hogy találkozgat valakivel, de gyanúsan nagy volt a titkolózás.Lehunytam a szememet, mintha így kizárhatnám az árulás okozta fájdalmat, miközben amerre nndenütt csak árulásba ütköztem.– Nem hiszem el, hogy nem szóltál nekem, Caroline, amikor állítólag a legjobb barátnőm vagy.

– Nem tehettem – nyögte. – Nem akartam fájdalmat okozni neked!– Gondolod, hogy ez nem fáj? – kérdeztem keserűen.



Újabb hosszú csend következett. Caroline törte meg.– Figyelj, beszéljük meg ezt rendesen, szemtől szemben!– Nem, arra semmi szükség.– Emma! – Sértetten csengett a hangja a visszautasítás hallatán. Gondolom, egyáltalán nem úgy aa beszélgetés, ahogy tervezte. – Emma, kérlek, hadd segítsek megoldani ezt! Haragudhatsz rám, a, de ne zárj ki az életedből! A barátod vagyok, szükséged van rám. – Lehalkította a hangját, togott: – Nekem is szükségem van rád!Mindkét állítása igaz volt. Szükségünk volt egymásra, és valóban, továbbra is a barátom volt, moegyetlen, miután Amyt és Richardot is olyan hirtelen és fájdalmas módon elveszítettem. De m

rai volt. Még a nap sem kelt fel, és még nagyon fájt a seb.– Nem akarok erről beszélgetni, Caroline. Tényleg. Senkivel. Most még nem. Nincs mit megocharddal befejeztük. Ezt nem lehet helyrehozni.Megint hosszú csend volt a válasz, aztán a háttérből beszűrődött Nick mély dörmögése. Sejtettemki köszönhetem, hogy ez a telefonhívás legalább reggel fél hétig várhatott.– Adj egy pár napot, Caroline! Össze kell szednem magam. Jó? Majd hívlak, ha már tudok beszéldig hagyj békén!A hívás után visszadőltem a párnámra, bár tudtam, hogy esélyem sincs tovább aludni. Szerettemtni Caroline felé, de nem tudtam elfelejteni, sem megbocsátani, hogy gyanította, Richard az avel Amy „találkozgat”, mégsem szólt nekem. Egy szót sem. Hagyta, hogy tervezgessem az esküzös életet, a közös jövőt, miközben végig tudta, hogy jó eséllyel az egész egy hazugságra ndhárom ember, akiben a világon a legjobban bíztam, elárult. Ki így, ki úgy, és a becsapás keseette a torkomat, ahányszor ez eszembe jutott.

ombat reggel elhúztam a függönyömet, és nagyon örültem, hogy végre szabadnapos vagyok. Mjárás is megjavult, hosszas szünet után végre előbújt a nap. Farmert és könnyű pulóvert vetteán leheletnyi sminket vittem fel, épp csak annyit, hogy senki se lássa meg egykönnyen, me

veset alszom újabban.Gyáva módon vártam azzal, hogy lemenjek a földszintre, amíg meg nem hallottam, hogy apu kajt. A szüleim az utóbbi időben igazán kiszámíthatóan éltek, ami anyut megnyugtatta, és apungnyugvást jelentett. A szombati rituálé része volt, hogy együtt elmentek a szomszéd város

upermarketjébe, ahol anyu tolta a bevásárlókocsit, és mindenféle furcsa termékeket dobált elyeket apu többnyire észrevétlenül ki tudott pakolni belőle, még mielőtt a kasszához értek volna.

ki sem tűnhetett fel minden, ez magyarázta, miért jelent meg a házban időnként egy üveg fürjtojázotikus fűszer. Vásárlás után mindig ugyanabban az étteremben ebédeltek, ahol anyu jó negyed óulmányozta az étlapot, majd pontosan ugyanazt a fogást választotta, amit az előző meg az azt meg

en.Úgy nyújtózott előttem a nap, mint egy sivatagi út, de képtelen voltam megmaradni egy tenllett. Megpróbáltam olvasni, hátha magával ragad a rejtély és az intrika, ami egy sokkal könágban játszódik, ahol, ha valaki olyat tesz, ami neked nem tetszik, minden további nélkül lelövtőt. Egyszerű. Néhány óra múlva kénytelen voltam beismerni a vereséget, és egy sóhajtással becs

könyvet. A cselekmény összetett volt, és semmit sem fogtam fel belőle. Az író fotóját néztem arítón. Ez most másik volt, műteremben készült. Az ujjammal megsimogattam sűrű, sötét haját,gam is megdöbbentem, mert azon tűnődtem, milyen érzés lehet beletúrni. Az aranybarna szllogva nézett vissza rám, mintha a férfi pontosan tudná, mi jár a fejemben.

– Jaj, basszus! – pattantam fel. Nem is gondolkodtam el azon, mit miért teszek, mert féltem, mi dCsak a kabátom és a kocsikulcsom keresésére indultam.



yszerűen csak szeretném magam mögött hagyni az egészet, mint valami nehéz bőröndöt. Majd kszajövök érte. Most még csak gondolni sem akarok rá, nemhogy beszélni róla.Megértően bólintott. Talán jobban tudta, mit érzek, mint én.– Caroline szerint rosszul csinálom, és beszélnem kellene. De persze ő mindig is ilyen volt, ő mblémát minden oldalról körüljár, míg végül megtalálja a megoldást.

– Az nem rossz módszer. Kipróbáltad már vele?Elszégyelltem magam.– Nem. Most nem vagyunk túl jóban. Felróttam neki, hogy nem szólt nekem arról, hogy gyanuk.Szavaim nyomán összeráncolta a szemöldökét, és láttam, hogy nem örül a válaszomnak.– Mindkettőtöket szörnyű tragédia ért, olyasmi, amit csak ti ketten értetek igazán. Talán nem most ideje, hogy kizárd őt az életedből. És az, hogy nem szólt neked… Könnyen lehet, hogy azt hitte,gvéd téged.– Tudom, igazad van. Csak most minden nagyon fáj, meztelennek érzem magam. Azt hiszem, métam rendbe az érzéseimet. – Most halkabban beszéltem, mintha attól tartottam volna, a fölöttünk k

ályok meghallják a vallomást: – Annyira dühös vagyok. – Úgy éreztem, mintha valami rettenetemernék be. – Haragszom Caroline-ra, amiért eltitkolta előlem a gyanúját. Haragszom Richardra,

gcsalt, és Amyre ugyanezért… – Jack aggodalmasan figyelt, miközben folytattam. – De legfőkrt haragszom rá, azért vagyok rettenetesen dühös, mert meghalt, és itthagyott minket.

– Olyan jó lenne, ha nem kellene visszatérnem az Államokba három hét múlva – ismerte be. em, elhagylak, amikor ilyen nehéz helyzetben vagy. – Közelebb csúszott hozzám, és átkarlamat. Úgy látszik, megértette, hogy bár nem akarok beszélni arról, ami bánt, vigaszra azért szük

n.Össze kellett szorítanom az ajkamat, nehogy kicsússzon a számon, amit gondolok: akkor ne sza! Nevetséges gondolat volt, és szörnyen kínos lett volna, ha kimondom. El kellett mennie. Már

mondta, hogy csak rövid időre jött, amikor megismertem. Az otthona és a karrierje Amerikához kk a kutatása hozta Angliába.

– Nem a te dolgod, hogy vigyázz rám – tört felszínre a dacos önállóság, amit Richard annyira sznnem. Jó volt újra érezni. Régen nem tapasztaltam már.Jack mosolygott, és tudtam, hogy nem kell sovinizmust hallanom előbbi megjegyzésébe.– Hát, pedig egyes kultúrák szerint most már mindig felelős leszek érted. Ez azzal jár,gmentettem az életedet. Egyes felfogások szerint most már mindig szolgálatban leszek, myáznom kell rád.– Rágugliztál?– Aha. Te is?– Aha.

Sok információt lehetett találni az áldozat és megmentője közti kapocsról, a közelséggmagyarázhatatlan elkötelezettségről és felelősségvállalásról. Ennek egy része megmagyarázta,em olyan közel magamhoz Jacket, amióta csak megismertem, de volt, ami közelébe sem óságnak.– Amúgy sem vagyok biztos abban, hogy a beszélgetésre van szükségem – tértem vissza k

mánkhoz. – Te beszéltél valakivel, miután Sheridan…? Tudod.Egy pillanatra eltűnődtem, vajon nem lőttem-e túl a célon. Talán nem ismerem eléggé ahhoz, hogymélyes kérdéseket tegyek fel neki. Ezt érdemes lenne végre megjegyezni. Nem tudtam, egyáltalánaszolni. Aztán féloldalas mosoly ült ki az arcára.

– Ó, beszéltem én. Ő is. Két nagyon drága, nagyon gazdag ügyvéddel. Igazad van, előfordul, hzélgetés nem segít.



Richardnak legalább nem kellett olyan problémákkal foglalkoznia, mint a közös ingatlan eladászös vagyon elosztása. Csak egy közös tulajdonunk volt, de azt szép ívben beleröptettem a szakadék– Tudod, az a nagyon fura, hogy ha azon gondolkodom, milyen érzéseket kelt bennem azcharddal történt, sokkal inkább megalázottnak érzem magam, és sokkal jobban fáj a szívem.Bólintott.– Azt hiszem, hetven százalékban dühös vagyok, és húsz százalékban fáj.Egy pillanatig hallgatott.– Tudom, hogy nekem inkább a szavak a területem, nem a számok, de azt ugye tudod, hogy ez ne– Enyhe gúnnyal a szemében nézett rám. – Mi van a maradék tíz százalékkal?

Halkan beszéltem, a friss tengeri szél szinte letépte az ajkamról a szavakat.– Az a megkönnyebbülés.

közben a ház felé tartottunk, végre megkérdeztem Jacket, meghívhatom-e vacsorára, de nem fogameghívást. Ehelyett ő kérdezte meg, nem vacsorázom-e vele.– Azóta is használom azt a tűzhelyet – közölte, miközben kinyitotta a hátsó ajtót. Beléptünk a konmegcsapta az orromat a chili illata. Hatalmas edény, mondhatni, üst ült a tűzhelyen, és legalábat mexikói jóllakhatott volna a benne rotyogó ételből.– Nem lesz kevés? – nevettem, majd levettem homokos cipőmet, és mezítláb léptem közelashoz. Jack már kevergette a vacsorát.– Hát, elég sok lett – ismerte el. – Remélem, nem akarod azt mondani, hogy salátalevélen élsz.– Úgy nézek ki? – kérdeztem némi öniróniával, és elnevettem magam. Csak utólag vettem észre, hy hangzott, mintha bókoltatni akarnék magamnak. A hajam tövéig elpirultam, amikor tetőtől gigmért. Hirtelen azt kívántam, bár ne ilyen testhez álló ruhát vettem volna fel. A pulóverem kie

kebleimet, és a farmer úgy tapadt a csípőmhöz és a derekamhoz, mintha nem is viselnék semmit.– Nekem tetszik, amit látok – jelentette ki végül Jack, aztán hirtelen elfordult tőlem. – Guhanyozom a futás után. Nem baj, ha néhány percre magadra hagylak?

– Dehogy, majd addig vigyázok a chilire.Fenyegetően rázta az ujját.– Hozzá ne nyúlj a chilimhez! – figyelmeztetett. – Kulináris műremek, egyben az egyetlen étel, aok készíteni. – Ekkor elmosolyodott, amitől apró ráncok jelentek meg a szeme sarkában. – Ülíts! Érezd otthon magad! Nemsokára jövök.Képtelen voltam leülni, hát még ellazulni, mert egyre csak az a kérdés zakatolt a fejemben, vajoesek én itt. Volt más okom is – eszem ágában sem volt hagyni, hogy a forró zuhany alatt álló Jackolakodjon lelki szemeim elé.A konyhából az előszobába sétáltam. Meglepődtem, mennyi helyiség volt abban a kis házban. E

k irodáját sikerült megtalálnom. Vonakodva bár, de becsuktam az ajtót. Valószínűleg nem arra gogy a készülő könyvét olvasgassam, amikor azt mondta, érezzem otthon magam. Találtam egy ottnappalit is. Olyasmire bukkantam benne, amitől elakadt a lélegzetem. Odaléptem hozzá, és még

ott álltam, amikor Jack tíz perccel később rám akadt.Hozzám hasonlóan ő is mezítláb volt, úgyhogy nem hallottam a közeledését. Amikor megállt mögjd gyengéden a vállamra tette a kezét, hatalmasat ugrottam ijedtemben. Eltartott egy-két percig, vem újra normálisan vert, de gyanítom, gyorsabban is ment volna, ha leveszi a kezét a karomcs olyan ellenállhatatlan szappan-, sampon- és arcszeszillata. Minden lélegzetvételkor megtelt a

zel az egyveleggel.

– Sajnálom, hogy megijesztettelek – szabadkozott. – Messze járhattál.Ez igaz volt. Mintegy ezer kilométerre a háztól. Újra a festmény felé fordultam, és Jack



ulmányozta.– Nagyon szeretem ezt a képet – osztotta meg velem, miközben a tó partján álló, omladozó házatelőtérben egy fűzfa állt, amelynek a fodrozódó vízre vetülő árnyékát a művész nagy műgonddal ag. – Százszor is megnézheted, mindig találni fogsz rajta valami újat.Bólintottam. Sok képe volt rám ugyanilyen hatással, és nagyszerű érzés volt, hogy Jack is ékelni a művészetét.– Vajon hol lehet ez a hely?– Egy falucskában, a Dordogne völgyében – feleltem, de le sem vettem a szememet a képről.Jack döbbenten fordult felém, aztán közelebb lépett a kandallóhoz, és jól megnézte a keret sálható kézjegyet.– F. Marshall – suttogta érezhető tisztelettel a hangjában. – Az édesanyád?Megszólalni nem tudtam, mert elszorult a torkom, ezért csak bólintottam. Évek óta nem láttam mátményt.– Itt nyaraltunk egyszer, vagy tíz éve. Egy kunyhóban laktunk, és ez a ház ugyanabban az utcábayu minden nap hajnalban kelt, és várta, hogy úgy vetüljön a házra a fény, ahogy ő meg akarja örökMegfelelő összpontosítással nézte a képet.– Sikerült neki – jelentette ki végül.Elmosolyodtam a teljesen szakmaiatlan megállapítás hallatán.– Szerintem is.Beszéd közben átkarolta a vállamat, és jólesett hozzá bújni, bár baráti támogatáson kívül semmékeltem az érintésében.– Szokott még festeni?Szomorúan sóhajtottam.– Folyton fest. De ilyeneket már nem. – Őszinte együttérzés csillogott a szemében, és gyengszorította a vállamat. – Amikor otthon már nem tudtuk hová akasztani az újabb festményeit, nédott az egyik helyi galériának. Egész jól ment a bolt. – Ismét felsóhajtottam, aztán a kép felé ford

Ezt mindig szerettem, sajnáltam is, hogy nem tartotta meg.

A Nap már lemenőben volt. Amikor visszatértünk a konyhába, Jack kitárta az üvegajtót, beengsítő szellőt és a lusta, lapos napsugarakat. Nem hagyta, hogy segítsek, maga pakolta ki a hűtgeteg zöldséget, majd előkotort némi sört és egy üveg bort. Elismerően mosolygott, amikor asztottam, és még jobban örült, amikor nem kértem hozzá poharat.– Kedvemre való lány! – jelentette ki, majd kinyitott két üveget, és az egyiket nekem adta. Eolyan szófordulat volt, de gyorsan a számhoz emeltem a sört, hogy elrejtsem a mosolyomat.Miközben ő felszeletelte a saláta hozzávalóit, én elpakoltam az asztalról az újságok egy részét,érjen rajta két tányér. Egy nagy boríték kifordult a kezemből, és az asztalt elborították a yképek, mint egy pakli tarot kártya. Azonnal felismertem a helyszínt. Annál a tónál készültek, am

yütt kerestünk fel, a regény előtanulmányaként. Halomba rendeztem őket. Mindegyik kép aonló volt, hogy nem is értettem, mit akart megörökíteni rajtuk. Az utolsó négy fotó, amely a áról került elő, megállt a kezemben. Mindegyiken én szerepeltem. Kinyitottam a számat, gkérdezzem, miért fényképezett le, de aztán zavartan visszacsuktam.

nap este még többet tudtam meg Jackről az alapján, amit nem mondott el. Beszélt az apjáról, akunyt, és a hangjából éreztem, mennyire közel álltak egymáshoz, és mennyire hiányzik neki. Egghatódtam. Mindig is azt tartottam, sok mindent elárul egy emberről, milyen a kapcsolata a család

önösen a szüleivel. Többek között ezt szerettem annyira Richardban. Úgy ráztam meg a fejemet, mami bosszantó bogártól akarnék megszabadulni. Erről le kell szoknom, nem lehet, hogy m



Eltartott egy pillanatig, míg rájöttem, hogy egy korábbi mondatomra utal.– Három órát vártál, hogy ezt megkérdezd?– Türelmes ember vagyok, nem siettetek semmit. Szeretem kihasználni az időt.Ettől az akaratlanul is kétértelmű választól és attól, ahogy félreértelmeztem a szavait, felgyorzusom. Rá emeltem a tekintetemet, de mielőtt még válaszolhattam volna, észrevettem a szemkáló pajkosságot, ezért inkább hallgattam. A szavak az ő fegyvere, és pontosan tudja, hogyan kellük.– Tehát megkönnyebbültél? – noszogatott.– Richarddal túl gyorsan történtek a dolgok. Erről nemcsak ő tehetett, hanem mindkettőnk. – Legg őszinte voltam ahhoz, hogy ezt beismerjem. – Amikor hazajöttem, ott folytattuk a kapcsolatunka

bahagytuk, mintha el sem telt volna az a néhány év. Ez hiba volt, mert már egyikünk sem volt ugyaber, aki azelőtt. Hetek alatt jutottunk el a nulláról a komoly kapcsolatig.Felnéztem, hátha untatom, de ő csak bólintott. Ez elég bátorítás volt ahhoz, hogy folytassam.– Richard karácsonykor kérte meg a kezemet, a családunk előtt, térden állva… Ahogy kell. Teatlanul ért, nagyon romantikus volt, és hagytam, hogy elsöpörjön az érzés. – Megbánásról árulko

ngom, már csak suttogtam: – Szerettem, persze, különben nem mondtam volna igent neki… De tam is tudom… talán nem szerettem eléggé .Ebben magam sem voltam biztos. Gyorsan elhallgattam, mintha valami szégyenleteset mondtam t a kételyt még sosem mondtam ki hangosan. Most először mertem. Akkoriban magával ragaátok és a család öröme. Ujjongtak, amiért eljegyeztük egymást, úgyhogy nem volt lehetőségeni, lassítsunk egy kicsit, gondoljuk át még egyszer.– Nem lehet azért férjhez menni, hogy örüljön a család – jelentette ki Jack bölcsen. Valamiztem, hogy a múltunk ismét összefonódik.– Tudom.Egy pillanatig mindketten hallgattunk.– Elég ebből – szólt végül Jack. – Úgy volt, hogy felvidítalak, nem pedig úgy, hogy együtt sírdoy sör felett. Mit szólsz egy mozihoz?

– A legközelebbi mozi majdnem ötven kilométer innen. – Az órámra pillantottam. – Nem hiszemaérünk, mire elkezdődik a film.– Nem is olyan mozira gondoltam – világosított fel. – A másik szobában van egy halom DVD-assz ki egyet, én meg addig begyújtom a kandallót.Nem viccelt, amikor azt mondta, a régi filmek nagy rajongója. Volt vagy kétszáz DVD abbozban, amit elém rakott. Egész este el tudtam volna lenni a válogatással. Letérdeltem a doboz g Jack a tüzet élesztgette.– Nem tudok választani. Mit néznél szívesen? – kérdeztem. Szerencse, hogy nekem háttal guggolilmeknél sokkal jobban lekötötte a figyelmemet, hogy milyen érdekesen mozognak az izmok a

tt.– Bármit. Te döntesz. Vagy csak válassz valamit találomra!Így is tettem.– Amerikai fogócska – jelentettem be, és felmutattam a műanyag tokot.– Egy európai nő története, aki beleszeret egy titokzatos amerikaiba. Érdekes választás.Feltápászkodtam és odaadtam neki a tokot, amelyet Audrey Hepburn és Cary Grant képe díszített.– Időtlen idők óta nem láttam már ezt a filmet, pedig imádom Audrey hangját.Berakta a lemezt a lejátszóba, aztán felém fordult:– Nekem a tiéd jobban tetszik.

Nem tudtam, mit mondhatnék erre, ezért inkább nem is mondtam semmit. Jack a kétszemélyes kyik szélén foglalt helyet, és kinyújtotta lehetetlenül hosszú lábait. Könnyen elfértünk volna ott ket



mi habozás után én mégis inkább a kandalló melletti fotelt választottam.Megpaskolta a maga melletti üres helyet.– Gyere, ülj ide!Nem szeretem, ha megmondják, mit csináljak, mert nagyon makacs vagyok. Szeretem én meghntéseimet. Jack rám nézett a kényelmes díszpárnák közül, és láttam a szemén, hogy pontosan tudjandolok.Odaültem mellé.

n annál rosszabb is, mint elaludni a vendéglátód házában, miután meghívott vacsorára. Például y alszol el, hogy a fejedet a vendéglátód ágyékán pihenteted. Nekem sajnos sikerült.Álmodtam. Franciaországban voltunk, abban a házikóban a régi parasztház közelében, és anyu nretett volna festeni, én viszont makacsul kitartottam amellett, hogy előbb fésüljön meg, mert ulnom az iskolába. Szokásos álom volt, az a fajta, aminek semmi értelme.Az egyik percben még azt néztem, ahogy Cary és Audrey Párizsban fogócskázik, és igyekszikymásba szeretni, de életben maradni, aztán a tűz melege, a két sör, vagy csak az a tény, hogy kióta nem aludtam rendesen, legyőzött. Nem hirtelen ébredtem fel, épp ellenkezőleg. Fokoztottam ki a szememet, és próbáltam rájönni, mi lehet az a fura fém közvetlenül az arcom mlogtam néhányat. Nem értettem, mit keres a párnámon. Azon a csontos, nem különösebben kénynán. Nem értettem azt a fémet. Olyan volt, mint egy magazin feladványa, ahol fel kell ismercsa szögből fotózott, hétköznapi tárgyat. Egészen olyan volt, mint egy cipzár kocsija.Egy pillanat alatt elszállt a szememből az álom, és úgy pattantam fel, mint akit darázs csípett meon is fejeltem. Csak úgy záporozott a káromkodás (azt nem tudom, kinek a szájából). Ő azrzsölte, én a fejemet, és közben térdre küzdöttem magamat.– Jézusom, Jack, ne haragudj! – engeszteltem. Nagyon kínos volt mindkettőnknek.– Miért haragudnék? Azért, mert párnának használtad az ölemet, vagy azért, mert megpróbáltad államat?

Befejezte az álla dörzsölgetését, és láthatóvá vált a nagy, piros folt, amit az ütés hagyott.– Úgy tűnik, elbóbiskoltam – osztottam meg vele aligha Nobel-díjat érő felfedezésemet. A ztem, de már csak hangyaháborút láttam. – Véget ért a film?– Majdnem két órája.– Miért nem keltettél fel?– Hát, először is azt hittem, hogy csak kényelembe akarod helyezni magad.A hajam tövéig pirultam.– És amikor észrevettem, hogy elaludtál, nem volt szívem megzavarni. Úgy láttam, rád fér a pihen– Ne haragudj! – ismételtem meg.

Barátilag veregette meg a vállamat, nem úgy, mint férfi a nőét, aki néhány perccel korábban myékába temetett arccal feküdt.– Semmi baj.Az órámra pillantottam. Már éjfél is elmúlt.– Nagyon késő van! Mennem kell.– Előbb iszol egy kávét – rázta a fejét Jack. – Csak akkor ülhetsz be a kocsidba, ha már teébredtél.Magamra hagyott, hogy elkészítse a kávét, én pedig visszasüllyedtem a kanapéra. Még mgyelltem magamat, amiért ilyen bensőségesen bújtam oda hozzá alvás közben. Végigsimított

omnak azt a felét, amelyiket az ölébe tettem, és éreztem, hogy nyomot hagyott rajta a orgalmasan dörzsölgettem az arcomat. A tölgyfakeretes tükörhöz rohantam, amely a falon



lóban, „térképet” rajzolt rám Jack nadrágja, és a hajam azon az oldalon összevissza állt. Furcsa mmásik oldal teljesen rendezett volt, gesztenyebarna tincseim a fülem mögé simultak – mintha asimogatta volna őket.A kávé jót tett, bár olyan gyorsan hajtottam fel, hogy végigégette a torkomat. Jack a saját kocsza akart kísérni, biztos, ami biztos, de én meggyőztem arról, hogy erre semmi szükség.– Te több sört ittál, mint én. Nem jó ötlet vezetned – véltem, és hagytam, hogy rám adja a kabátoakam mögé nyúlt, hogy kiszabadítsa csapdába esett hajamat, és ujjai végigsimították az érzékeny b– Hát, egy akkora pasi, mint én, simán meg tud inni három sört úgy, hogy aztán nem terül el résznapén – ugratott.– Én nem részeg voltam, csak elaludtam – tiltakoztam. Kikísért az autómig. Megálltunk mellevettem a kulcsomat. Derült, csillagos éjszakánk volt, olyan csendes, hogy hallottam, ahogy a lámai a parti sziklákat nyaldossák.Egymásra néztünk a sötétben. Mindketten furcsán éreztük magunkat, nem tudtuk, hogyan érjen vée. Én tettem meg az első lépést, amikor két kezemet a vállára tettem, és puha csókot leheltem az a– Köszönöm ezt a szép estét – szóltam. – Tényleg sokkal jobban vagyok.



IZEDIK FEJEZET

hétfő mindig forgalmas nap volt az üzletben. A nap végére tompán fájt a derekam, fáradt voltapós kedvemben. Amikor megérkeztem a ház elé, már csak azt vártam, hogy túlessek a gyors vacán elmerüljek egy forró, habos fürdőben. De nem tudtam a szokásos helyemre parkolni, mert azglepetésemre már elfoglalta egy olyan autó, amelynek a tulajdonosához végképp semmi kedvem

t. Richardé.– Mi a fene? – mormoltam, majd mellé hajtottam. Belenéztem, üres volt. Tehát Richard már be is A szemem sarkából láttam, ahogy lebben a függöny, ami azt jelentette, valaki meglátta,gérkeztem. Most már nem volt lehetőség arra, hogy sürgősen megforduljak, és a környező utccsikázzak céltalanul, míg Richard végre elhúz, pedig ez lett volna az ösztönös reakcióm.Tudhattam volna, hogy ez lesz, gondoltam magamban. A kocsimban ültem, és füstölt a fülem a dgyan is hihettem, hogy ezt elkerülhetem, miután láttam, hogyan reagálnak a szüleim a szakítás hpokig halogattam a nagy bejelentést, de amikor megtudtam, hogy már mindenki értesült az eljebontásáról, nem maradt más választásom, mint leültetni őket vacsora után, és módszeresen összyu szívét. Miközben a lehető leglassabban elmagyaráztam neki, hogy Richarddal úgy döntögsem házasodunk össze, eltorzult az arca – pont olyan rettenetes volt, mint amire számítottam.– Valószínűleg elsiettük a dolgokat – mondtam gyengéden, és azon tűnődtem, vajon az ő fülükan hamisan cseng-e ez a hazugság, mint az enyémnek.Apu, aki döbbent és összetört édesanyám mellett ült a kanapén, nem elégedett meg ilyen homokkal.– De már huszonöt éve ismered Richardot. Mégis mit siettetek el?Kösz, apu. Megfogtam anyu kezét. Vajon a szülőknek is ilyen szívet tépő és kétségbeejtő érzés, akell mondaniuk a gyereküknek, hogy elválnak? Anyu pont úgy nézett ki, mint egy gyerek, akivezölték, hogy darabjaira fog szétesni az őt körülvevő világ.

– Az eljegyzést siettük el – magyaráztam. – Nem sokkal az után hoztuk meg ezt a döntést, hogzejöttünk. Túl korai volt. Már nem azok vagyunk, akik tini korunkban voltunk.Anyu némán bólintott, amiből azt is hihettem volna, hogy megérti, csak éppen az arcára kdalom, és a szeméből ömlöttek a könnyek.– Ha tényleg szeretitek egymást, akkor nem számít, mióta vagytok együtt. Anyád és én három hónayeztük el egymást.Ezt is kösz, apu.– Hátha meggondoljátok magatokat! – reménykedett anyu. Rettenetes volt ez a hiú remény.– Nem hiszem, anyu.

– Időnként minden pár összezörren egy kicsit. – Ezt úgy mondta, mintha betekintést engedne egyágba, ami eddig rejtve maradt előttem. – Csak egy kicsit begyulladtál.Épp ellenkezőleg. Minden jéghideg, anyu.– Már a ruhám és a kalapom is megvan! – panaszolta. – Olyan szépek vagytok együtt! Mindenndja. Kicsi gyerekkorotok óta mindent együtt csináltok, már akkor is elválaszthatatlanok voltatok

kor is jó fiú volt, és most is az. Jó férj és jó apa lesz. – Megremegett a hangja. – Olyan nekünk, miát fiunk volna.Tudtam, hogy már nem bírom sokáig. Rettenetes bűntudatom volt, alig kaptam tőle levegőt. Szerer majdnem a végére értünk. Aztán jött apu utolsó kérdése:

– Emma, ennek a döntésnek van bármi köze Amyhez?Kaleidoszkópként futottak át a fejemen a képek: a betört szélvédő, Amy borzalmas sérülései, é



gy nem erről volt szó.Kétségbeesetten ráztam a fejemet. Lehet, hogy az egészről én tehetek. Ha egyszerűen megmona a szüleimnek a szakításunk igazi okát, apu inkább puskavégre kapta volna Richardot, nem na neki. De ők azt hitték, valami ostoba vita tehet mindenről, mert berezeltünk az esküvőtől. Ha

m hajítom ki Richardot a házból, amitől majd még jobban kiborulnak, még a végén kénytelen yelni, hogy egész este egy asztalnál kell ülnöm vele.– Na, gyertek már be, hideg van! – hallatszott az ajtó mögül.– Még nem végeztünk – sziszegtem. Sarkon fordultam, és megfogtam a kilincset. De ő is utánazét az enyémre tette, majd mögém lépett. Egy pillanatra rám zúdultak az emlékek.– Nem, Emma, tényleg – erősítette meg. – Tényleg nem végeztünk.

m volt túl jó vacsora, de azért rosszabb is lehetett volna. Végül is senki sem késelt meg senkit, élt sem borogattunk egymás ölébe. Pedig eljátszottam ilyen és ehhez hasonló gondolatokkal. Többchard sítábori élményeiről volt szó, amit én őszintén szólva nem bántam. Minél kevesebbeymáshoz szólnunk, annál kisebb az esélye, hogy egymásnak esünk.Utáltam, hogy a saját otthonomban kell kellemetlenül éreznem magam amiatt, hogy belemásmszférámba. Vannak bizonyos határok, és ezeket ő nem tartja tiszteletben. Ezen az sem változtat, h

üleim csupa jóindulatból megpróbálnak minket újra egymás karjába terelni. Nem lehetettrevenni reménykedő arckifejezésüket. Úgy viselkedtek, mint a jégsapkát tanulmányozó tudósokatottan várják az olvadás első jeleit. Hát, azt várhatják.Csipogott a sütő, és apu felállt, hogy behozza az almás pitét – Richard másik kedvence, úgyhogán tényleg nem volt szégyellős a menü összeállításakor. Kínos csendben üldögéltünk. Anyu nyelmesen hallgatott minden beszélgetést, de amióta megbetegedett, nem nagyon tudott már részt nnük. Ettől még olyan volt, mintha velünk lenne egy gardedám, így sem Richard, sem énndhattuk azt, amit akartunk. Ehelyett a tekintetünkkel és a testbeszédünkkel kommunikáltunk. A

u megérkezett a süteménnyel, én olyan karót nyelten ültem ott, mintha nem is a desszertet, ha

hért várnám. Mire megettük a pitét, görcsölni kezdett a fejem. Alig vártam, hogy visszavonulhabám magányába.

– Kávét kér valaki?Richard majdnem elfogadta, de aztán meglátta az arcomat.– Sajnos nem lehet, Bill. Nagyon sok a javítanivalóm, amit muszáj még ma este befejeznem.Felállt az asztaltól.– Jaj, de kár! – sajnálkozott anyu. – De képzeld, nekem is egy csomó dolgozatot ki kell javígelre.

Egy pillanatra leomlott a kettőnk közötti fal, amikor Richarddal jelentőségteljes pillantást váltottu

– Kikísérlek – jelentettem ki, mire ő bólintott. Arcon csókolta anyut, megköszönte apunak a vacsomét követett az előszobába.Részben elpárolgott a haragom, főleg azért, mert sokkal több energiát igényelt volna a táplálásaennyim abban a pillanatban volt. Alig álltam a lábamon.– Én ezt nem bírom ki még egyszer, Richard. Nem akarom, hogy megjelenj a munkahelyemen, vhonomban találjalak. Ez így nem tisztességes.– Máshogy nem láthatlak.Gondterhelten sóhajtottam.– És ebből mire következtetsz? Nem kényszeríthetsz arra, hogy meggondoljam magamat. Így bi

m. Ha így folytatod, csak még jobban meggyűlöllek.Ettől a kegyetlenségtől elállt a lélegzete.



– Te gyűlölsz engem?Megráztam a fejemet, mert engem is meglepett, hogy ilyet mondtam. Tényleg gyűlölöm?– Nem tudom. Néha igen. Ma egészen közel kerültem hozzá.Volt benne annyi, hogy elszégyellje magát. A kezemért nyúlt, de amikor meglátta hitetlekifejezésemet, inkább leengedte a kezét.– Sajnálom. Csak nem tudom, mit tegyek, mit mondjak. Nem tudom, mit találjak ki,szanyerjelek.– Ez nem valami játék.– Tudom.– Itt nincsenek nyertesek, itt mindenki veszített.– De ennek nem kell így lennie. – A hangjában éreztem a felgyülemlett érzelmeket. Könyörgött.– De igen. Legalábbis egyelőre. – Azt hittem, határozottan bezárom előtte az ajtót ezekkel a szavcsak hiú reményt keltettem benne.– De ha… nem most, ezt értem… de idővel… valamikor…? – Nem fejezte be a mondatot.– Nem, Richard. Őszinte leszek hozzád: esélytelen.A fejét rázta, szőke tincsei az arcába hulltak, de nem rejthették el a fájdalmát.– Én nem adom fel, Emma. Nem hagyom annyiban. – Nem volt már mit mondanom. – Kérlek, ne dndent, amit felépítettünk, amink volt!– Azt te tetted meg. Nem én. Én csak azt a rohadt gyűrűt dobtam el.Minden vidámság nélkül nevetett.– Igen. Nekem mondod? Eltöltöttem pár órát a sziklák és gizgaz közt a keresésével.Hiába mondtam, hogy nem érdekel, mi történik vele, nem tehettem róla, hogy előtört belőlztönös reakcióm ilyen felelőtlenség hallatán.– Te lemásztál a szakadékba, miután otthagytalak? Megőrültél? Eltörhetted volna a lábadat, kitörna a nyakadat! És ha megsérülsz és elejted a telefonodat? Hogy a pokolba hívtál volna segítségetFurcsa módon örömmel töltötte el, hogy haragszom rá e miatt az ostobaság miatt.– Nos, mint látod, semmim sem tört el. De a gyűrű sem lett meg.

Csak a fejemet csóváltam, amikor belegondoltam, mennyire reménytelen vállalkozás volt egyáltesésére indulni. Örökre elveszett.

– Arra gondoltam, hogy ha… hogy amikor majd meggondolod magad, szívesen hordanád megintűrűdet.– Nem fogom meggondolni magamat, Richard.– Még nem – javított ki.Tényleg nem maradt már mondanivalóm számára. Egy helyben toporogtunk. Kinyitottam az ajtam, hogy kilépjen rajta. A küszöbről még visszafordult.– Egyébként, ha lezuhantam volna, akkor sem mentem volna sokra a telefonnal, ha nem esi

bemből. – Értetlenül hunyorítottam. – Nem volt térerő – magyarázta keserűen. – Egyáltalán. Madtam a gyűrű keresését, még egy órát gyalogolhattam, mire végre fel tudtam hívni valakit, hogyem.Kinyitottam a számat, de ma sem vagyok biztos benne, vajon mi jött volna ki rajta: sajnálomgérdemelted? De zajt hallottam az ebédlő felől, és ez belém fojtotta a szót. Megfordultam – anyire nyílt, és láttam anyu árnyékát. A fal mellett állt.– Ég veled! – szóltam, és még jobban kitártam az ajtót.– Nem végleg búcsúzunk. Jó éjt! – felelte Richard.

m hallottam, hogy bejött. Talán az örökké gyűrött taft vagy a selyemágynemű suhogása tehetet



gy nem figyeltem fel a puha léptekre, amelyek a szőnyegen közeledtek felém. Vagy talán a papír zságosan, miközben megpróbáltam visszacsomagolni a dobozába a legdrágább ruhát, amit valaha vs ami egyszer sem volt rajtam. De legvalószínűbb, hogy halk zokogásom miatt nem vettem észre

yu bejött a vendégszobába.Finom érintését éreztem a vállamon. Úgy fordultam, hogy arcomat a tenyerére fektethessem. Gyenimította nedves arcomból a hajamat. Másik kezével megsimogatta barna fürtjeimet. Csitíthunytam a szememet, és úgy tettem, mintha újra tízéves lennék.– Menj egy kicsit arrébb – suttogta.Arrébb csúsztam az ágyon, és ő leült mellém. Elefántcsontszínű ruhám után nyúlt. Olyan ügdezgette el a dobozban, mintha egész életében egy ruhaüzletben dolgozott volna, nem egy iskomán ügyködött, és amikor már majdnem végzett, azzal az anyai aggodalommal nézett rám, amgyon régóta nem láttam az arcán.Figyeltem az ismerős kezet. Ezer gyerekkori emlékemben szerepelt. Ez támogatott, amikorultam. Ez törölte le a könnyeimet, amikor rémálomból riadtam fel. Ez tett sebtapaszt biciklizés korzsolt térdemre. Gyönyörűen festett, csodálatos szobrokat alkotott, de a hajamat is kifésülte mott este, és fogta a kezemet, amikor végső búcsút vettünk a nagymamámtól a kórházban. Mindpzeltem, egy nap majd a gyermekemet is átöleli. Most, hogy anyu elpakolta a menyasszonyi ruhámap reménytelenül távolinak tűnt.Amikor befejezte a munkát, szomorú mosollyal az arcán fordult felém.– Ne aggódj, Emmie-kém, minden jóra fordul, majd meglátod.Nem tudom, mi ríkatott meg inkább – örök optimizmusa, a gyerekkori becenevem, amelyet mász éve nem hallottam, vagy az, hogy biztos voltam benne, erre a jelenetre reggel már csak egyikülékezni.



IZENEGYEDIK FEJEZET

romon fonott kosárral kapaszkodtam fel a dombon, amelynek tetején Caroline munkahelyípőmön egyensúlyoztam a muffinnal teli kosarat. Fogalmam sem volt, hogy sikerül majd ez a talált szól majd Caroline a békeajánlathoz, amit a pékségben szereztem be. Legjobb esetben elfogcsánatkérésemet, és elfelejtjük az egészet. Legrosszabb esetben a fejemhez vágja az egész

eményt.Az ajtó feletti csengettyű jelezte érkezésemet, és mindhárom férfi, aki az ingatlanirodában ült, azém fordult a számítógéptől. Egyikük meleg mosollyal az arcán pattant fel.– Emma! De jó újra látni! Hogy vagy?– Köszönöm, jól, Trevor – feleltem, de nem is igazán figyeltem rá. Nyújtogattam a nyakamatsam a barátnőm asztalát, amelyet a főnöke most eltakart.– Ma nincs bent – tájékoztatott a férfi, és hátrébb lépett, mintha arra invitálna, hogy a saját szemőződjek meg erről. – Gondolom, Caroline-hoz jöttél, nem házat venni, igaz? – Caroline sokszor r Trevor gyenge humorérzékéről, ezért kedvesen elmosolyodtam, és igyekeztem kizárni a tudatoa kis vészcsengőt, ami megszólalt a fejemben. – Beteget jelentett. Ma reggel telefonált be.

Most még hangosabban szólt az a csengő.– Azt nem mondta, mi baja? – kérdeztem, és le sem vettem a szememet a férfiról. Trevor arcára kgodalom a kérdés hallatán, és lassan lehervadt róla a mosoly.– Ööö… nem. Nem mondta. Gondoltam, biztosan… női gond.– Értem – bólintottam. A nehéz kosarat az egyik kolléga asztalán pihentettem. Megláttam, mkesen méregeti a süteményt, úgyhogy gyorsan arrébb toltam a kosarat, hogy ne érhesse el.igyorodott.Ismét Trevorhoz fordultam.– Azt mondta, hogy holnap már jön-e?

– Ne haragudj, nem kérdeztem. Ügyfél volt nálam, nem értem rá csevegni.– Rendben, semmi gond. Majd felhívom a boltból, és megkérdezem, hogy van – feleltem, és úomra vettem a kosarat.– A telefonján nem fogod elérni.Most már fülsiketítően volt a vészcsengő hangja. Caroline kollégájára néztem, akinek a nevét melejtettem.– Többször is hívtam már ma egy ügy miatt, amit ő intéz. Kicsöng a telefon, de nem veszi fel.Alig bírtam megállni, hogy akkor és ott fel ne marjam valamelyik asztalról a telefont, gpróbáljam felhívni a barátnőmet. Ökölbe szorítottam a kezemet, nehogy még jobban zavarba h

roline kollégái előtt. Már így is leplezetlen kíváncsisággal szemlélgettek. Valószínűleg mekezetem ellenére kiült az arcomra a rémület.Nem vártam a boltig. Abban az öt percben, ami alatt átsétáltam Caroline munkahelyéről a sajátohon és a mobilján is nyolcszor hívtam. A névtelen pasinak igaza volt. Caroline nem vette fel.Egész délelőtt aggódtam. Végül úgy döntöttem, hogy ha az ebédszünetemig sem veszi fel, megonique-ot, hadd szaladjak át hozzá. Majdnem olyan jól ismertem Caroline szokásait, mint a sajátjmobilját az ágya mellett tartotta, és Nick éjjeliszekrényén kapott helyet az egyik vonalas teleforoline betegen fekszik otthon, kizárt dolog, hogy ne hallja meg a két telefon folyamatos csörgését.Eljött az egy óra, és bár már hússzor kerestem Caroline-t, még mindig nem értem el. Elegem

dtam, hogy képtelen leszek bármi mással foglalkozni, amíg a végére nem járok ennek. Besiettem ayiségbe, hogy szóljak Monique-nak, elmegyek, de éppen a kabátját vette, és a nyaka köré kanya



sszú selyemsálját.– Elmész? – kérdeztem teljesen feleslegesen.– Nem úgy tűnik? Emlékszel, ma van a megbeszélésem az új kereskedővel. Meghívatom magam eami drága étterembe, hagyom, hogy azt higgye, szegény kis francia nőnek fogalma sincs aznyjáról-bínjáról. Még a brandyt is megvárom, és csak utána közlöm vele, hogy alulárazott az aján– Túlárazott – javítottam ki gondolkodás nélkül.– Tudom, Emma – kacsintott. Hogyne tudta volna!Monique távozása után nekem kellett tartani a frontot, így nem tudtam ránézni Caroline-ra, pedig azzal tartottam kordában a pánikot, hogy majd most átszaladok hozzá. Aggodalmam akkora volt, recében fel és alá sétáló tigrisé, ha nincs hová mennie, és minél tovább van bezárva, ségbeesettebbé és veszélyesebbé válik.Nem akartam a munkahelyén zavarni Nicket, de mivel nem volt meg a mobilszáma, máshogíthettem ki, jól van-e Caroline. Ha a barátnőm tényleg betegen fekszik otthon, Nick biztosan rátelnként, és akkor végre én is megnyugodhatok. Sokáig vártam, mire végre kapcsolták a részlegikor felvették a telefonját, csak annyit tudtam meg, hogy elérhetetlen.– De nekem sürgősen beszélnem kell vele – erősködtem, és nagyon reméltem, hogy túlzok, de tare, hogy nem. – Mikor fog ráérni?– Sajnálom, de kétnapos konferencián van. Ha nagyon sürgős, megpróbálhatok eljuttatni hozzenetet.Ezen elgondolkodtam.– Nem, köszönöm. Talán várhat a dolog. Elnézést kérek a zavarásért – feleltem végül, és igyeká lenni a pánikon.– Biztos?– Igen, köszönöm. Biztos.De nem volt az. Dehogy volt!

agammal vittem a mobilomat a kasszába. Két vásárló között folyamatosan próbáltam elérni Carososem vette fel. Hol lehet? Miért nem jelentkezik? Mennyire lehet rosszul? Elájult otthon? Leecsőn, és most összetörve fekszik, és nem éri el a telefont sem, hogy segítséget hívjon? A balessé elszabadult a fantáziám.Kora délután már komolyan fontolóra vettem, hogy felhívom Monique-ot a megbeszélés közepgkérem, hogy jöjjön vissza a boltba. Tudtam, hogy az idegességem egy részét a bűntudat okozza.dítottam a barátnőmnek, gyerekes módon olyanon töltöttem ki a haragomat, aki ezt nem érdemelteő torkának ugrottam, és erre semmi más okom nem volt, mint hogy az a barátnőm, akire iga

agudtam, aki valóban elárult, már nem volt velem, hogy számon kérhessem.

Amikor végre megszólalt a mobilom, úgy kaptam utána, hogy majdnem levertem a pultról. Nméltem, hogy Caroline neve jelenik meg a kijelzőn, és elöntött a düh, amikor Richardét láttamnyomtam a hívást. Tényleg nem bír leállni? Az órára pillantottam. Már négy múlt. Richard teháött a munkahelyéről, haza is ért. Vajon mit kell tennem, hogy felfogja? Mindegy, hányszor mondgy ne keressen, egyszerűen tudomást sem vesz róla.Még háromszor hívott, aztán SMS-t küldött. Vedd fel! Gondoltam rá, visszaírok neki, hogy nem, dartam vele kommunikálni. Még virtuálisan sem. A második SMS-e már erélyesebb volt: BESZÉLLL VELED! SÜRGŐS! Összevontam a szemöldökömet, és azon tűnődtem, vajon szándékosa

upa nagybetűvel. Olyan érzés volt, mintha kiabálna velem.

Eltoltam magamtól a mobilomat. A harmadik üzenet megtette a hatását. Elérte, hogy visszahívjave azzal kezdi, nem vesztegettünk volna el feleslegesen tíz percet. Hívj vissza! Caroline-ról van s



– Mi van? Hol van? – Igazán nem volt idő az udvariaskodásra.Távolinak tűnt a hangja, visszhangzott is. Süvöltött a szél.– A temetőben vagyok, Amy sírjánál – felelte röviden és tömören. – Caroline is itt van. Nincs jólgál, ha szólok hozzá. Ide kell jönnöd, de gyorsan!

ost már jó eséllyel indultam az év legrosszabb alkalmazottjának járó díjért, de azért kitettem a lát, villámsebesen lekapcsoltam a bolt összes lámpáját, és bekapcsoltam a riasztót. Gyrmöltem Monique-nak egy szinte olvashatatlan cetlit, amit az asztalán hagytam. Fel kellett volna nem akartam elvesztegetni egyetlen másodpercet sem.Mintha minden lámpa piros lett volna, és minden autóban tanuló vezető ült volna, aki most csináször. Mire végre megérkeztem a temető parkolójába, már majd felrobbantam az idegestrányosan ferdén álltam be Richard kocsija mellé, és rohantam a sírok felé. A kabátomat menet kptam magamra.Már majdnem egy hónapja nem tettem be a lábamat a temetőbe – azóta nem, amióta Richpaszkodtam, hogy össze ne essek, miközben leengedték a föld alá Amy csillogó, fekete kopoégis tudtam, merre kell menni. Az első hetekben túlságosan fájdalmas lett volna kijönnöm ide, és agtudtam, mi történt közte és Richard közt… még fájdalmasabbnak éreztem.Még nem láttam Amy sírkövét, és most sem láttam rendesen, mert Caroline előtte térdelt, és a homhideg, fehér márványnak támasztotta, miközben átkarolta a követ. Mintha a sírban fekvő barálné. Ez már önmagában is aggasztó volt. Csak a zokogása ijesztett meg jobban, a nyers, rekedtól tartottam, órák óta ott lehet. Richard a kis ösvényen állt, valamivel hátrébb a sírtól. Őségbeeséssel nézte Caroline-t, miközben fel és alá járkált, és hol zsebre tette a kezét, hol előhbéből. Meghallotta futó lépteimet, és megfordult. Hiába ismertem időtlen idők óta, még

nnyebbült meg ennyire attól, hogy láthat. Megtorpantam, és megpróbáltam értelmezni az elém enetet. Richard úgy rohant felém, mint a váltócsapat tagja, aki alig várja, hogy átadhassa a felefétáját. Kedvem lett volna sarkon fordulni, és elfutni előle, vissza a kocsimhoz, amilyen gyorsa

et, olyan messzire ettől a rettenetes helytől, amennyire csak lehet. De persze nem tettem.– Hála az égnek, hogy itt vagy! – Őszinte odaadást éreztem ki a hangjából, de tudomást sem vém nyújtott kezéről. Óvatosan lépkedtem a csúszós pázsiton, és kikerültem egy kis földhányásos kislapátot és egy rakás virághagymát. Gyengéden Caroline vállára tettem a kezemet, minthgvadult pónit akarnék megnyugtatni. Zokogásába a karom is beleremegett.– Caroline, én vagy az, Emma! Gyere, hazaviszlek! Gyere!Nem fejezte be a sírást, de még csak meg sem fordult. Abban sem vagyok biztos, vajon hallongomat, érezte-e az érintésemet. Borzalmasan hasonlított a helyzet arra, amikor Amy mellett térdúton, és a mentőket vártam.

– Mióta van ez? – fordítottam aggódó tekintetemet Caroline-ról Richard felé, aki most megint fkált.– Nem tudom pontosan.– Jó, akkor hogy volt, amikor idehoztad?– Nem én hoztam ide. Egyedül jöttem, arra számítottam, senki sem lesz a temetőben, és akkor t, ilyen állapotban… – ráncolta a homlokát.

Sok volt nekem egyszerre ez a mondat. Igyekeztem félretenni azt a tényt, hogy Richard glátogatni Amy sírját, és arra az emberre koncentrálni, akinek most ekkora szüksége volt rám.– Fogalmam sincs, mikor és hogyan jött ide. Nem láttam a parkolóban az új kocsiját…

– Még nem vezet.Richardot aggasztotta ez az információ, pedig ez volt a legkevesebb.



em maradt, amikor munkához láttam a kerti ásóval.Mivel mindhárman dolgoztunk, nem tartott sokáig, és amikor az utolsó hagymát is elültettükának szélén, Caroline végre hajlandó volt felállni. Gondolkodás nélkül krémszín kabátjába tcskos kezét, aztán gyengéden megérintette Amy nevét a sírkövön.– Ne haragudj, Amy! Bocsáss meg nekem! – suttogta, és ismét eleredt a könnye, pedig munka km sírdogált.– Miért kér bocsánatot? – súgtam oda Richardnak. Egy pillanatra elfelejtettem, hogy nem vazélő viszonyban.

Richard közelebb hajolt hozzám, és megcsapott az arcszesze illata. Drága, márkás szer volt, pta a legutóbbi születésnapjára.– Nem egyértelmű? – kérdezte szomorúan. – Azért, mert… mert… – Képtelen volt befejndatot.– Mert micsoda? – suttogtam. Hirtelen kínossá vált, hogy olyan közel van egymáshoz az arcunk.– Mert megölte Amyt – felelte. Visszahőköltem. Most már egyáltalán nem volt közel egymáshunk. A karomba zártam Caroline-t, és még a kabátján keresztül is éreztem, hogy kiáll a vállcrékeny volt, és hirtelen elkapott a rettegés, hogy valami rossz történik vele. Attól féltem, hogy hzek valamit, el fogom veszíteni őt. Nem feltétlenül fizikai, inkább lelki értelemben. A szégyenéra hanyagságból született bűntudat miatt hosszú percekig öleltem és ringattam, Richard meg csak gem, és árnyak tükröződtek a szemében.Lassan sétáltunk vissza a parkolóba. Richard vitte a szerszámokat és a maradék virághagymákdig Caroline-t támogattam. Rám nehezedett, mert a lába kihűlt és elgémberedett. Nem is csoda, mószínűség szerint órák óta térdelt a nedves füvön, mire ráakadtunk. Amikor otthagytuk a sírt,

kogni kezdett.– Nem akarom itt hagyni, olyan egyedül van! Ígérd meg, hogy visszajössz velem meglátogatni, Emte. A hangja olyan furcsa volt, hogy elfacsarodott a szívem. Olyan volt, mintha egy idegzélgetnék. Reménykedtem benne, hogy csak átmeneti lesz a változás, mert nem bírtam volna elv

gy még egy szerettemet elveszítsem. Megismételte a kérést, és kutató pillantást vetett rám. Nehe

tt igent mondani, de eszem ágában sem volt újra cserbenhagyni a barátnőmet.Éreztem, hogy Richard, aki Caroline másik oldalán sétált, engem néz. Ő törte meg a kellemesszúra nyúlt csendet.– Majd én elhozlak benneteket – ígérte meg, majd elővette a kulcsát a zsebéből, és kinyitotta a koAmikor csak akarod, Caroline. Visszahozlak.Hát hogyne!

inte nem akartam belemenni, de végül elfogadtam, hogy Richard vigyen haza engem és Caroline-

– Utána majd visszahozlak a kocsidhoz – ajánlotta fel Richard, miközben beültem a hátsó ülhatóan ideges Caroline mellé, aki csak annyi időre engedte el a kezemet, míg becsatolta a biztoét. – Nem gond.– Felesleges, majd hívok egy taxit – utasítottam vissza. Azt akartam, hogy megértse, ez a helyzem jelenti azt, hogy köztünk bármi is megváltozott volna. Láttam, hogy az arca megkeményedik, és aékonyodik a válasz hallatán. Felfogta.Amikor megérkeztünk, felkísértem Caroline-t az emeleti fürdőszobába, és úgy döntöttem, egyelőrlalkozom azzal, hogy Richard nem hagyott ott minket, ahogy reméltem, hanem bejött velünk a házb

– Felteszem a teavizet, amíg ti elkészültök – közölte, majd eltűnt a konyha irányába. Dühösen rá

emet, de nem szóltam semmit. Caroline sáros ruháit a szennyestartóba dobtam, és ellenőrndene megvan-e a zuhanyozáshoz, de őrt nem állhattam a fürdőszoba előtt, úgyhogy kénytelen v



menni a földszintre. Örömmel nyugtáztam, hogy Caroline szemmel láthatóan jobban lett, amint belézába.Három bögre gőzölgő tea várt a konyhapulton. Elvettem az egyiket. Rám fért már egy forró igrére szegeztem a tekintetemet, mintha azzal, hogy nem nézek rá, elhitethetném magammal,chard nincs is ott. Sajnos erről ő hallani sem akart.– Nick mondta, hogy Caroline nagyjából egy hete nincs túl jól, de fogalmam sem volt róla, hogy egy a baj – kezdte.Nagyot kortyoltam a teából, jól meg is égettem a szájpadlásomat. Így jár az, aki forró teával blíteni a bűntudatát.– Te tudtad? – kérdezte, és olyan ügyesen tapintott rá a kényes pontra, mintha direkt csinálná.– Nem. Kicsit összevesztünk, úgyhogy az utóbbi időben nem sokat beszéltünk.– Komolyan? – Nagyon meglepődött, mert elég jól ismert már. – Min vesztetek össze?– Magánügy – feleltem.– Akkor sem ez a megfelelő időpont a balhéra. Támogatnotok kellene egymást.– Megvolt az oka.Caroline tiszta és rendes konyhájának túlsó végéből nézett rám.– Emma…– Teljesen felesleges itt maradnod. Én még kicsit várok, talán itt is alszom, mivel Nick nincs yhogy köszönöm, hogy szóltál Caroline miatt, de…– Ne csináljak többet ilyet – fejezte be elkeseredetten.– Valahogy úgy.A fejét rázta, és olyan szomorúság ült a szemében, amiért nem akartam vállalni a felelősegvárta, amíg Caroline csatlakozott hozzánk vastag köntösében. Megölelte, arcon csókolta, ndult. A konyhaajtóból még visszanézett rám, és búcsú helyett csak ennyit mondott:– Emma.– Richard – feleltem, és azon tűnődtem, hogyan távolodhattunk el egymástól ilyen rövid időnyira, hogy már köszönni is képtelenek legyünk.

lásan elfogadtam, amikor Caroline felajánlotta, hogy lezuhanyozhatok. A forró vízsugarak alatt ámiközben beszappanoztam magamat, azt kívántam, bárcsak ugyanilyen könnyű lenne lemosni magoltokat, amelyeket ez a nap hagyott rajtam. Richard kijelentése, miszerint Caroline úgy érzi, ő ölt

myt, sokkolt és fájt. Csontig hatoló bűntudatot okozott, és úgy áradt szét a testemben, mint galmam sem volt róla, hogy Caroline ezzel küzd. Nem is sejtettem. Nem tudtam, hogy baráálának minden súlyát törékeny vállára vette. Talán ha nem fordítottál volna hátat neki vtelenül, akkor ezt is tudtad volna, korholt egy hang a fejemben. Gyorsan visszadugtam a feje

úrós vízsugarak alá, hogy elhallgattassam.Caroline elölhagyott nekem egy puha, bolyhos pulóvert és egy cicanadrágot. Mire felöltöztmentem, már el is indította a mosást, és sáros ruháink szaltókat vetettek a mosógép habjegkönnyebbülten sóhajtottam fel. Hála az égnek, hogy visszatért a tökéletes háziasszony!A nappaliban várt rám, a kanapén ült maga alá húzott lábbal. Mellé zuhantam a süppedős plüsspászinte egyforma kifejezéssel az arcunkon fordultunk egymás felé.– Annyira sajnálom…– Annyira sajnálom…Elhallgattunk, és a világoskék és a smaragdzöld szempár csillogott a még el nem sírt könnyektő

sszú pillanatig egyikünk sem mozdult vagy szólalt meg. Aztán belőlem feltört egy nevetés és zozött félúton található hang, majd egymás karjába omlottunk, és nem győztünk bocsánatot



ymástól. Megkönnyebbültünk. Elhadart félmondatokat szakítottak meg a szinte érthetetlen tiltakozákönnyek, amelyeket örömünkben ejtettünk, és azért, mert megmentettünk valamit, amit könnyenzíthettünk volna.

Nemsokára megszólalt a telefonja. Az arcára kiülő mosolyból biztosra vettem, hogy Nick kmentem a konyhába, hogy nyugodtan beszélhessen, de azért hallottam egy-két foszlányt.– …ma egy kicsit kiborultam…Felhorkantottam ezen a nyilvánvaló füllentésen. Elég jól ismert már, tudhatta, hogy ha ő nem mecknek, mi történt, akkor majd én fogok beszámolni róla, mégpedig abban a pillanatban, amelyck visszaér a konferenciáról. Az aggasztó temetői incidens jól mutatta, hogy Caroline még mindiógyult fel a baleset okozta sérülésekből. Csak ő olyan sebeket hordott, amelyeket nem lehezevarrni, sem antibiotikummal kezelni.Pizzát rendeltünk a helyi étteremből (Caroline-ra abszolút nem jellemző módon), és csodálatos mt annyi étvágyunk, hogy szinte az egész sajtos pizzát megegyük (egyikünkre sem jellemző módon).– Nos, Miss McAdam – kezdtem, miután kidobtuk a dobozokat, és visszatértünk a nappali kyei közé. – Richard aggasztó dolgot mondott délután…– Végre újra szóba álltok egymással? – kérdezte leplezetlen örömmel.– Nem, dehogy. Nem mondanám – feleltem, és eltökéltem, hogy nem hagyom, hogy eltérítsen a táy tettem, mintha nem látnám csalódott pillantását. Hogyan is fogalmazzam ezt meg? A feváltam. Ezt nem lehet szépen mondani. – Caroline, nem ölted meg Amyt.

Elakadt a lélegzete.– Hűha, te aztán komoly karriert futhatnál be diplomataként!– Én most halálosan komolyan beszélek, Caroline. Amy halála nem a te hibádból történt. Egyám.– Én vezettem a kocsit – jelentette ki egyszerűen.– És az én lánybúcsúmról jöttünk hazafelé – vágtam vissza. – Akkor én is hibás vagyok?– Dehogyis! – ellenkezett.Megszorítottam a kezét.

– Akkor kötötte ki a biztonsági övét. És te mindent megtettél, hogy elkerüld a balesetet – magyarrt tudtam, hogy ő csak homályosan emlékszik a csattanás előtti pillanatokra. – Utána pedig, hél volna olyan bátor, ha nem másztál volna ki a roncsból, és nem találtad volna meg Amyt, Jack ta volna meg, hogy ott vagyunk, nem állt volna meg, és… minden teljesen máshogy alakult volna.El sem lehet mondani, mennyire.A tőle megszokott homlokráncolással válaszolt. Ez a kifejezés akkor szokott kiülni az arcára, agoldhatatlanul nehéz problémával szembesül. Felhoztam az utolsó, mindent elsöprő érvet is.– Lehet, hogy Jack húzott ki a kocsiból, de te legalább annyira megmentettél, mint ő, Caroline. l hinned. Megmentetted az életemet. – Caroline heves fejrázással tiltakozott, de én tudomás

tem róla. – Sokkos állapotban voltál, életünk legrémisztőbb élményén estünk túl, és te mégis megit kellett. Értem és Amyért. Összeszedted magad a kedvünkért, és végig Amy mellett maradtálg nem érkezett a segítség. Erős és bátor voltál. Mint mindig.Lehunytam a szememet, és felidéztem a számtalan alkalmat, amikor Caroline megvédett és támo

mikor az iskola réme, egy nálam két évvel idősebb és két fejjel magasabb fiú engem szemvetkező áldozatául, Caroline volt az, aki szembeszállt vele. Amikor az egyetem után szakícharddal, Caroline-t hívtam fel az éjszaka közepén könnyek között, mert nem tudtam, hentöttem-e. Ő volt az, aki órákon át hallgatta a panaszomat, és azzal biztatott, hogy minden helyni. Mellettem állt, hiába gondolta úgy, hogy nincs igazam. Nemcsak a baleset éjjelén mentett

nem évek óta mindig.



kor éreztem biztosan, jó ötlet, hogy ott maradjak éjszakára, amikor néhány órával kgágyaztunk. Sejtettem, hogy Caroline kiborulásához a Nick nélkül töltött, hosszú, álmatlan éjszzzájárult. Már nem szedte az orvos által felírt altatót, és nem volt hajlandó elmenni a dolgozásában segítő pszichológushoz sem. Amikor a pizzéria szórólapját kerestem, több önport összegyűrt hirdetését is megtaláltam az egyik fiókban.

– Nem szégyen segítséget kérni – mondtam, miközben kicsomagoltam a vadonatúj fogkefétroline arra az esetre tartott otthon, ha váratlan vendége érkezne. (De őszintén, ki toppan be csakgy ott aludjon valakinél?)Caroline a szomszédos mosdókagyló fölött mosta a fogát, úgyhogy meg kellett várnom, hogy kiöbját, mielőtt reagált volna.

– Elmegyek, ha te is – alkudozott. – Te gondoltál már arra, hogy segítséget kérj? Nem a gyász mkapcsolati tanácsadásra gondolok.

A vastag, puha vendégtörölközőbe töröltem a számat, és megráztam a fejemet.– Azt azoknak találták ki, akiknek meg lehet menteni a kapcsolatát. Ezt nem lehet. Ez tönkrement.– Nem feltétlenül – győzködött tovább Caroline. Óvatosan lépett az eljegyzésem felbontását körünamezőre. – Tudom, hogy nem akarod ezt hallani, de Nick azt mondja, még sosem látta ilychardot. Sokkal rosszabb, mint amikor legutóbb szakítottatok. – Az ajkamba haraptam, és nem felTényleg nagyon sajnálja, Emma. Tudja, hogy rettenetes hibát követett el.– Jó. Örülök, hogy belátja. Így legalább nem kell elmagyaráznom neki. Egyébként meg azt hitten mellettem álltok.Ide jutottunk, gondoltam szomorúan, azon versengünk, ki tartsa meg a közös barátokat.– Mi senki oldalán sem állunk, mi vagyunk Svájc. – Vasvillaszemeket meresztettem a tükörképéremelletted állok, de Nick Svájc. Így jó? Richardnak nincs kivel beszélgetnie. Csak túl lesztek ez

ye? – kérdezte Caroline kétségbeesetten. Lekapcsolta a villanyt a fürdőszobában, és a hálószobtük az irányt. – Túl lehet lenni rajta, tudod? Mélyen magadba kell nézned, hogy meg tudj bocán tovább kell lépni.

Megfésülködtem, aztán elfoglaltam Nick ágyrészét. Bár két vendégszoba is volt a házban, egyiküm merült fel, hogy ne együtt aludjunk. Caroline is lefeküdt, és lekattintotta a lámpát. Talán nem agy lássam az arcát, amikor feltette az utolsó kérdését:– Ugye, Jack Monroe-nak semmi köze sincs ahhoz, hogy nem akarsz kibékülni Richarddal?A kérdés csak lógott a levegőben.– Jó éjt, Caroline! – szóltam végül határozottan.

még sokáig ébren voltam azután is, hogy Caroline békésen elaludt. Nekem nehezebb volt, ami n

glepő, hiszen megrohant a számtalan egymásnál alvás emléke. Még valakinek ott kellett volna lebában, aki egy vékony, összecsukható vendégágyon aludna, közvetlenül Caroline ágya mellett. nken éltek az emlékeimben ezek az éjszakák, hogy szinte vártam, mikor lép be Caroline édesany

ól ránk: Most már aztán elég legyen, tessék elaludni, lányok! Elnehezedett a szemhéjam, az oldadultam, és magzatpózba kucorodtam.– Jó éjt, Caroline! – suttogtam a sötét szoba csendjébe álmosan. – Jó éjt, Amy!

onnal észrevettem, amikor másnap reggel kinéztem az ablakon. Talán kicsit jobban csillogott

ikor utoljára láttam. Mintha megjárta volna az autómosót.– A kocsid – döbbent meg Caroline, amikor meglátta az ő vadonatúj, mindeddig használatlan



llett a kicsit rozzantabb, régebbi modellt. – Hogy kerül ide?Jó koránra állítottam be a telefonom ébresztőjét, hogy legyen idő taxit hívni, elmenni a temetőcsimért, és még jóval a munkaidő kezdete előtt beérni a boltba. Úgy éreztem, minimum egypkezdéssel és egy magyarázattal tartozom Monique-nak.– Ó! – válaszolta meg a saját kérdését a barátnőm. – Richard. Nála van a pótkulcs, igaz?Így volt. Többek között ezt is el akartam hozni a lakásából. Sok ruhám is a szekrényében ndenféle piperém maradt a fürdőszobapolcon, és itt-ott hevert még néhány könyvem és DVD-más különböző pontjain.– Ez nagyon kedves és figyelmes volt tőle – jegyezte meg Caroline, majd két szelet kenyeretnyérpirítóba. – Nem?Könnybe lábadt szemmel mosolyogtam rá, de nem feleltem. Inkább dühösen vajaztam egy szelet pt hiszem, ezzel mindent elmondtam.

ába nem akartam, kénytelen voltam valahogy reagálni arra, hogy Richard elhozta nekem a kocsit. áván a legegyszerűbb lehetőség mellett döntöttem, és SMS-t küldtem. Köszi, hogy elhoztad a kboztam, nem tudtam eldönteni, mit tegyek még hozzá. A kijelző fölött köröztem az ujjammalorsan bepötyögtem a következőket: Majd valamikor, ha arra jársz, beadod a boltba a pótkulszi! Villámgyorsan megnyomtam a küldés gombot, mielőtt még meggondolhattam volna magamat.

Tessék! – mosolyogtam diadalmasan, miközben hátradőltem, és a kezem munkáját szemléltem. ndolsz? – Anyu kinyújtotta mindkét kezét, és alaposan szemügyre vette a rózsaszín körömlakkot.Mosolyogva nézett rám.– Gyönyörű lett, Emma, nagyon szép. Köszönöm!Hozzáláttam, hogy elpakoljam a házi manikűr kellékeit. Visszacsavartam a kézkrémes dobozoejüket, és az üvegcséket visszatettem a sminkdobozomba. Úgy tartotta a kezét, hogy a késő dé

pfényben szépen csillogjon a körme.– Milyen szép ez a szín! Ugyanaz az árnyalat, mint a magenta naplementéé a Fisher katalógiből az iskolában rendelünk.Szomorúan mosolyogtam. Milyen kegyetlen a sorstól, hogy éppen egy évek óta nem látott márka yalatának neve maradjon meg anyu fejében, de elfelejtse élete egész sor pillanatát, ameeségként és anyaként emlékeznie kellene.Mindketten élveztük a heti egyórás manikűrözést, de jó eséllyel eltérő okokból kifolyólag. Én hótt is képtelen voltam elfelejteni, hogyan kezdődött ez az új rituálé. Richarddal elmentünk egy otthol alzheimeres betegek éltek, mert úgy hallottuk, rendkívül jól felszerelt az a hely. Apu

egorikusan visszautasította, hogy velünk jöjjön, ami így utólag nem is volt rossz döntés. Nem man szörnyű lett volna az otthon. Az épület modern volt, a felszereltség egészen jó, a dolátságosak és figyelmesek.De miközben elsétáltunk a komfort és a berendezések ellenére is leginkább kórtermekre emlékbák mellett, úrrá lett rajtam valami megmagyarázhatatlan szomorúság. Üres tekintetű, idős emögéltek a sötétben, és a semmibe bámultak. Anyu nem kerülhet be ide, sem most, sem máskor! legszívű anyukám, aki annyit mosolyog, és akinek olyan ellenállhatatlan a humora, nem élhet itt. Areatív nőnek, akinek olyan jó szeme van és olyan csodálatos művészi érzéke, semmi keresnivalóm illene ide.

Elértük a folyosó végét, és az igazgató, aki körbevezetett minket, elővett a zsebéből egy kulcsot, y nagy duplaajtót nyitott.



– És ezt a foglalkoztatót külön a demens páciensek számára tartjuk fenn. Zárni kell az ajtajáthányan hajlamosak elkóborolni.Kinyílt az ajtó, és elszorult a szívem, mert rájöttem, hogy tévedtem. Anyu nagyon jól illene a tözé. Az inkontinencia szaga terjengett a levegőben, de nem emiatt nem voltam hajlandó átlészöböt. Richard megfogta és megszorította a kezemet. Aggódó tekintettel nézett rám. Gyengrázta a fejét, és közelebb hajolt hozzám.– Ez nem neki való. Ne izgasd fel magad!Csak bólintottam, mert elszorult a torkom, de azt hiszem, sem az előtt, sem az óta nem szenyira, mint akkor, csak mert egyetlen szó nélkül megértette, mit érzek.Persze nem hagyhattuk csak úgy félbe, amit elkezdtünk, az tiszteletlenség lett volna. Legalább úgy nünk, mintha komolyan fontolóra vennénk, hogy beköltöztetjük anyut. Sokan voltak abbyiségben, és többségük rosszabb állapotban volt, mint anyu. De ahogy elveszett és kifejezéukat néztem, tudtam, hogy bepillantást nyerek a jövőbe, és azt is tudtam, hogy sokáig nem fogokbadulni ettől a képtől.

Egy asztalon egy puzzle darabjai álltak halomban, de senki sem próbálta meg kirakni. A pkadoztak a könyvek alatt, de egyetlen lyuk sem utalt arra, hogy bárki is olvasna, és az ablak

ngorán vékony rétegben állt a por. A szoba is elveszítette az értelmét, ahogy a benne ülő embereklottam az igazgató szavait, olyan hangosan üvöltött a tévé. Csodálkoztam, hogy egyetlen hallóké

m sípol.Elfordultam, ekkor láttam meg őt. Idős volt, sokkal idősebb, mint anyu, és ernyedten ült egy dráő kerekesszékben. Ritkás haja úgy festett, mint egy fehér vattacukorba oltott madárfészek, és kilásaszín, fényes fejbőre. Tiszta hálóinget és csúnya, zöld, friss foltokkal tarkított köntöst viselt. A

y távoli sarkába révedt, arra a pontra, ahol a fal és a mennyezet találkozott. Követtem a tekintetk a karnist és a vakolatot láttam. Úgy tűnt, ő ennél sokkal többet lát. Alig maradt belőle valam

ntösbe bújtatott csontváz volt, és papírvékony, ráncos bőre alatt már nem volt hús. Ki lendoltam szomorúan. Valaki lánya, valaki más felesége, talán valaki édesanyja. Hogy veszhetnyire?

Könnybe lábadt szemmel fordultam el. Apunak igaza volt, amikor nem akart eljönni. Bárcsak kövna a példáját! Lesütöttem a szememet, és ekkor vettem észre az idős hölgy összeaszott, tönkrát, a kitüremkedő, kék vénákat, a meggörbült lábujjakat, amelyek végén a körmök makulátlan,nben pompáztak, amilyenre a postaládákat is festik. Sosem láttam még ilyen ellentmondást. Tökt minden egyes körme. Valaki időt és energiát szánt arra, hogy gyönyörűre pedikűrözze ennek azonynak a lábát, egy olyan asszonyét, aki nyilván nem megy már innen sehová, és feltehetőleg sem

m emlékszik az egész életéből. Valakit mégis érdekelt. Nem dobták félre, nem felejtették el.Tudtuk, hogy nem ez az otthon lesz a megfelelő számunkra. De az az idős nő a festett lábkörmeivelszántságot adott ahhoz, hogy tovább keressek. Nem sürgősen, csak arra az esetre, ha későb

kulnának a dolgok. Még valami hatása lett annak a látogatásnak, mert most, bármi történt is vmi foglalkoztatott is, minden héten szántam időt arra, hogy kifessem anyu körmeit.

Reggel hozott neked valamit a postás – jelentette be apu, amikor elsétált mellettem kezében egy val, hóna alatt egy újsággal. – A szobádban vár.Fel sem néztem, lakkoztam tovább anyu körmét.– Köszi, apu, majd megnézem, ha felmentem.Négy levél sorakozott a tükör előtt. Egyesével kézbe vettem, majd a fésülködőasztalra dobtam őke

banktól, egy a mobiltársaságtól, egy a súlyadóról, egy pedig halott barátnőm édesanyjától. Azsmertem Linda extravagáns kézírását, pedig addig csak egyszer láttam, azon a csomagon, a



szaküldte Jacknek a kabátját. Ez a boríték nagyon kicsi volt, nem gondoltam, hogy valamit vissznne, és el sem tudtam képzelni, miért írhat nekem. Csak egyetlen lapot találtam, amelyet nagy goy újabb boríték köré hajtogatott. Az a másik levél a síron túlról érkezett. Azonnal felismertem a st is. Másmilyen volt, mint az édesanyjáé, nem olyan rendezett. Csak egy szó állt a borítékon: a nhát nem akarta postára adni. Azt hihette volna az ember, kíváncsi leszek arra, amit Amy mondannem így volt. Inkább Linda levelét olvastam el.

Kedves Emma!

Végre összepakoltuk Amy lakását. Hetekig halogattuk. Nagyon nehéz és megrázó élmény volnaldon múlna, ő még évekig fizetné a bérleti díjat, és megtartaná a lakást, mint Amy szentélymorbid lenne. Amy nem akarná.Mindenesetre a csatolt levelet találtam Amy fontos papírjai között. Nyilvánvalóan neked ani, talán az esküvőd napján. Akárhogy is, elküldöm neked. Remélem, nem zaklat fel, bármi nne. Szerencsés vagy. Bármit megadnék, hogy még utoljára üzenjen nekem valamit.

Sok szeret

Rettenetes bűntudatot ébresztett bennem az utolsó mondat. Mennyivel jobb lett volna a szülőkny nekik címzett levelet találnak Amy holmija közt! Azt biztosra vettem, hogy fel fog zaklatni az írlvasom, de nem fogom. Nem akartam szembesülni Amy jókívánságaival, amelyeket az elm

küvőmre szánt, és ha valami másról írt… nos, arra sem vagyok kíváncsi. Most nem. Még. Talán zek.A szekrényemhez léptem, és elővettem egy régi, viharvert cipősdobozt, amit évek óta nem nyir ki. Széles, rugalmas szalag kötötte át, és felpúposodott a teteje a rengeteg tinikori emlék

cattól. A tiszta, fehér borítékot is beletettem, aztán visszaerősítettem a doboz tetejét. szatemettem a dobozt a szekrény aljába.

aj, de jó! – kiáltott fel Monique megjátszott örömmel. – Látogatóba érkezett az egyik fiatalemy örülök! Már kezdett unalmassá válni ez a nap.Lesújtó pillantást vetettem rá, amit csak az az alkalmazott engedhet meg magának, aki régóta zonyban van a főnökével. Richard kiszállt az autójából, miután rá nem jellemző hanyagsággal tti sárga vonalra parkolt.Szótlanul lépett be, majd letette a pultra a pótkulcsot, és felém tolta.– A kulcsod. Ahogy kérted.

Az arcáról nem lehetett leolvasni az érzelmeit. Semmit. De aki ott volt, amikor kilencévesen leeseól, és fogát összeszorítva türtőztette magát, nehogy sírásban törjön ki, pedig két helyen is eltört akönnyen felismerhette, micsoda fájdalmat igyekszik eltitkolni. Én felismertem.Nagyot nyeltem, hogy kimossam a számból a bűntudat ízét. Richard rosszul festett. Jól ismertát, és a mély árkok a szája mellett és a szürke foltok a szeme alatt eddig nem voltak ott. Hiába ba sítáborban, a szín alatt sápadt és fáradt volt az arca. Azt mondogattam magamnak, hogy nem érd– Köszönöm – feleltem, és megmarkoltam a kulcsot. Élei belevésődtek a tenyerembe. – Nem na külön emiatt idejönnöd – tettem hozzá.

– Úgy tűnt, nem akarod, hogy a szükségesnél tovább magamnál tartsam.

– Nem akartam – feleltem. Feszengtem. – Igazából még van nálad néhány holmim, amit szeretnékozni… – Eltorzult az arca, mintha kést döftem volna belé. – Valamelyik nap elmehetek



édszünetben?Nem kellett elmagyaráznom, hogy ebédszünet alatt azt értem, olyankor szeretnék menni, amikor ő

Láttam a szemén, hogy pontosan értette.Furcsán álltunk egymással szemben, mint két utazó, akik ismeretlen, idegen tájakon vándorzintén szólva könnyebb lett volna, ha kiabálunk.– Persze. Ahogy akarod. Még megvan a kulcsod?Bólintottam, és el is határoztam, hogy azt majd otthagyom, amint végeztem.– Hogy van Caroline? – kérdezte váratlanul. Mindketten megkönnyebbültünk. Ez legalább sem

ma volt, itt nem húzhatott le minket az örvény.– Sokkal jobban. Nemrég volt az első alkalma a pszichológusnál, és elég pozitívan áll hozzá. Ngkönnyebbült, nagyon aggódott.Richard bólintott, szólásra nyitotta a száját, de végül úgy döntött, inkább hallgat. Rettenetesötrelmes. Minden mondat egész aknamezőt rejtett. Képtelenség volt úgy óvatoskodni megcson

pcsolatunk maradványai között, hogy ne okozzunk sérülést. Hol van Monique azokkal a csípősbonal, amikor az embernek szüksége lenne rá? Hátrapillantottam, de a főnököm talán életében eintatosan kettesben hagyott minket.– Majdnem el is felejtettem, hoztam neked valamit – szólalt meg Richard, és kivett a hóna alól egrítékot.Elszorult a szívem. Reméltem, hogy a virágok után most nem ajándékokkal igyekszik visszaszert akkor csak a pénzét és az idejét vesztegeti.– Egy könyv – tette le a pultra.Kibontottam a drága kötetet. Az Alzheimer forradalmian új megközelítésben. Bár sok köastam erről a szörnyű betegségről, amióta anyunál diagnosztizálták, ezt még sosem láttam.– Új megjelenés – közölte Richard. Megfordítottam a könyvet, és elolvastam a fülszöveget. – Az ezetben van néhány nagyon érdekes esettanulmány. Említenek olyan módszereket, amiket eddigm próbáltunk ki. Lehet, hogy segítenek neki.Letettem a kötetet.

– Köszönöm, nagyon izgalmasnak tűnik. Mennyivel tartozom?Őszinte fájdalom suhant át az arcán.– Semmivel. Természetesen semmivel. Hónapokkal ezelőtt rendeltem meg, még mielőtt… Aztt. Csak sokára ért ide. – Rázta a fejét, mintha nem akarná elhinni, hogy pénzt ajánlottam nmmivel sem tartozol.– Akkor még egyszer köszönöm.Az órájára pillantott.– Mennem kell. Gondolom, majd látjuk egymást. – Ekkor meglátta az arckifejezésemet, és hozzátgy nem. – Az ajtóhoz lépett, aztán megtorpant. Szinte láttam a belső küzdelmet, ahogy megpr

gtartani magának a mondandóját. – Ne dobd ki csak azért, mert tőlem kaptad! – kérte. – Legvasd el!– Úgy lesz – ígértem.És meg is tartottam az ígéretemet. Richardnak igaza volt, a könyv olyan módszereket javelyekről el tudtam képzelni, hogy segítenek anyunak. Reményt adtak nekem. Nem tudtam, h

zeljem a számtalan jegyzetet, amelyet Richard vésett fel időt nem kímélve a lapok szélére. Renjébe telhetett, és nem is értettem, mire véljem ezt.

roline tökéletesen időzítette a hívását. Pontosan tudta, mikor szoktam végezni a boltban, és efonált, amikor vettem a táskámat, hogy elinduljak hazafelé.



– Szia, én vagyok! – kezdte. Tudta, hogy akkor is felismerem a hangját, ha a telefon nem írjmát. Azonnal a közepébe vágott. Azt hiszem, meg akart lepni. Sikerült neki. – Tudod, milyen na?Buta kérdés volt. Persze, hogy tudtam. A fontos dátumok beleivódnak az ember emlékezetébe.– Igen, tudom.– Hát, arra gondoltam… – Bizonytalan barátnőm nem fejezte be a kérdést. – Vettem virágot.– Nagyon kedves tőled. – Nem akartam szándékosan ironizálni, de azért őszintén sem mondtamndtam.– Eljössz velem munka után, hogy együtt adjuk oda?Sóhajtottam. Tudtam, hogy valami ilyesmi miatt hívott fel.– Nem, Caro, nem szeretnék.– De hát születésnapja van! – tiltakozott szomorúan.– Nem megy, Caroline. Képtelen vagyok rá.– Valamikor meg kell bocsátanod neki, Emma. Ezt nem lehet csinálni. Ismerlek.– De, talán lehet csinálni. Talán nem vagyok olyan jó ember, mint te.– Dehogynem – védett meg hű baráthoz illően.– Menj egyedül! – kértem. – Ne haragudj, de nekem ez még nagyon korai.– Hát, jó – adta meg magát Caroline szokatlanul kevés érvelés után. Talán nem is gondolta komgy igent mondok. – De azt fogom mondani neki, hogy mindkettőnktől kapja a virágokat – tette ívóan.– Ahogy akarod.Már régen letettük a telefont, amikor még mindig a falon lógó naptárt néztem. A két számgeztem a tekintetemet.– Boldog születésnapot, Amy!



IZENKETTEDIK FEJEZET

elegen sütött a nap, és a fák lombját finoman borzolta a szellő, amikor péntek délután a munkaruami kényelmesebbre cseréltem, amiben jobb lesz a tónál sétálni. Ez nem randi, emlékezgamat, és felhúztam a fekete nadrágot. Aztán kezembe vettem az utolsó ruhadarabot, amit addi

m próbáltam fel, egy puha, ejtett nyakú angórapulóvert. Zöld színe szépen illett hajam v

yalatához, és kiemelte zöld szememet. Csak a cipő kiválasztása volt könnyű. Lapos talpú, ez ndés.Kivettem a csatot a hajamból, és addig fésülködtem, míg a végén a tincseim rézszínű zuhatlottak a vállamra. Abban a pillanatban állt meg a kocsija a ház előtt, amikor felkentem a szágyorsult a szívverésem, kiszáradt a szám. Abszurdum, mégis úgy éreztem magamat, mint egy elsőtt álló, ideges tinilány.Furcsa volt Jacket a szüleim házában látni, amint udvariasan kezet fog apuval. Meleg mosollyal

amikor meghallotta, hogy jövök lefelé a lépcsőn. Reméltem, elég hangosan dübörögnek a léhoz, hogy ne legyen feltűnő, elakadt a lélegzetem, amikor a szemembe nézett.Úgy éreztem, világok találkoznak, amikor Jack és apu üdvözölték egymást. Ilyen helyzetben még tam. Richard olyan régóta számított családtagnak, hogy szinte teljesen ismeretlen volt számomraalom – a családi és a magánéletem keresztezte egymást. Csak reméltem, hogy mindenki mindenmpatikus lesz. Feleslegesen aggódtam. Jack elbűvölő, szerény és tisztelettudó volt, amikor apu hezte ki.– Nagyon sokkal tartozunk Francesszel – mondta alázatosan. Anyu bejött a konyhából, és mllette. – Szavakkal nem lehet elmondani, mennyire hálásak vagyunk. Maga nélkül elveszítettük ndnyájunkat megmentett, amikor kihúzta Emmát abból az autóból.– Örömmel tettem – felelte Jack. Finom amerikai akcentusa kiemelte szavai melegségét és őszinte– Ő nekünk a világon a legfontosabb… – Apu hangja elcsuklott.

– Apu! – szóltam közbe, mert megérintett, ugyanakkor meg is lepett, hogy ilyen őszintén beszgennel. – Még a végén zavarba hozod Jacket.– Dehogy – mosolygott Jack, és a lépcsőkorláton pihentetett kezemre tette a sajátját. – Tegértem, mit érezhetnek. El sem lehet képzelni, milyen borzalmas lenne elveszíteni Emmát.Csend ereszkedett az előszobára. Olyan hangosan nyeltem, hogy biztosra vettem, mindhárman hall– Ő pedig az anyukám, Frances – töltöttem ki gyorsan az űrt a teljesen felesleges bemutatással.Jack kinyújtotta a kezét, és egy-két pillanatnyi furcsa bizonytalankodás után anyu odaadta a sajátjá– Örülök, hogy végre megismerhetem, asszonyom – mondta Jack őszinte és meleg mosollyal. – ndig olyan szeretettel beszél önről, hogy úgy érzem, mintha már ismerném önt. Nagyon reméltem

g mielőtt hazatérek az Egyesült Államokba, személyesen is elmondhatom, mennyire csodánkáját. Az ön egyik festménye lóg az itteni házamban. Emmától tudom, hogy Franciaországban fekétség kívül az egyik leglenyűgözőbb festmény, amit valaha láttam.A szavai jólestek anyunak – hirtelen fel is engedett Jack társaságának köszönhetően, ami ideenlétében ritkán fordult elő –, csak úgy dagadt a mellkasa a büszkeségtől a dicséret hallatán. Vajsmerő szavaknak örült ennyire, vagy annak, hogy Jack nemsokára hazamegy? Mert amikorgfogta a kezemet, anyu közel sem tűnt vidámnak. Ha a magánéletemet csapatokra osztanánk, nséges, anyu kinek szurkolna.

zimpatikusak a szüleid – mondta Jack, miközben elindultunk. – Nagyon jó embernek tűnnek.



– Nem tudom – feleltem teljesen őszintén. – Remélem, elfogadja, és nem lesz még rosszabbul t nem bírnám elviselni, ha miattam borulna meg végleg. Azon nem tudnám túltenni magam.Megmarkolta a kormányt, és alaposan átgondolta a szavait, mielőtt megszólalt:– Csak ne csússz vissza abba a kapcsolatba! Azért ne, hogy ők örüljenek.Nem válaszoltam. Sokkal hosszabb időre vette le a tekintetét az útról, mint biztonságos lett volnar nem mosolygott.– Emma, ezt nem mondhatod komolyan! Kétség kívül az a legrosszabb, amit tehetsz!– De sokan örülnének – sóhajtottam.– Köztük te is?– Nem.– Akkor ne csináld! Ne is gondolj ilyesmire! Nekem elhiheted, nem jó ötlet valakivel csakzekötni az életedet, hogy mások örüljenek. Egyszerűen nem működik.Az a gyanúm támadt, hogy Sheridan is velünk utazik. Bizony, ott ült a hátsó ülésen, közvetlenül Rllett. Hirtelen túl sok lett az ex, kezelhetetlenül sok. Úgy döntöttem, egyikük sem fogja tönkretkkel közös délutánunkat.A meleg áprilisi napsütés beszivárgott a kocsiba. A kocsi biztonságos és meleg védőburokészen elfeledtette velem az érzelmi állóképesség tesztjét, ami elé az életem állított. Hálás voltam – Mi lesz anyukáddal, ha apukád már nem tudja egyedül ellátni? – kérdezte Jack. Olyanzegetett, amiről azt hittem, már lezártuk.– Nem tudom. Megnéztem néhány otthont, de apu elgondolkodni sem hajlandó rajtuk, még átgoldásként sem.– És ha otthoni ápolót alkalmaznátok? Ha odaköltözne hozzátok valaki, aki segít? Abba beleukád?Sóhajtottam.– Nem tudom. Talán. Richarddal ennek is utánanéztünk, de még a kettőnk fizetése összesen is kevna ehhez. – Minden vidámság nélkül nevettem. – És valahogy nem hiszem, hogy még mindig se

arna.

– És ha én igen?– Tessék?– Én segíthetnék. Szeretnék.Teljesen váratlanul értek a szavai, először fel sem fogtam, mit mond. Néhány pillanatra felttem egy másik élet lehetősége. Láttam aput, amint nem törik meg a kimerültségtől és az aggodalttam, ahogy eljár golfozni, beül a kocsmába a barátaival, csupa olyasmit csinál, amire most etősége. Azt is láttam, az én életem mennyire megváltozna. Visszamehetnék Londonba, tthetném a karrieremet. Ismét anyu lánya lehetnék, nem kellene többé a gondozójának lennemanatra láttam ezt az álmot, aztán gyorsan rácsuktam az ajtót ezekre a felelőtlen képzelgésekre.

– Nem. Ki van zárva.Nem hinném, hogy meglepődött a reakciómon, de azért elakadt a lélegzete, amikor a karjára tezem.– Kérlek, ne hidd, hogy nem vagyok hálás, Jack! Nagyon nagylelkű az ajánlatod, de egyszerűegadhatjuk el.– Mi értelme a sikernek, annak, hogy több pénzt keresek, mint amennyit el tudok költeni, híthetek másoknak?

– Erre vannak a jótékonysági alapítványok.– Arra már költök. Nem ezért ajánlottam fel.

– Akkor miért?Talán támadóbbnak hangzott a kérdés, mint szerettem volna, de tényleg érdekelt a válasz. Hosszú



ndolkodott azon, mit mondjon.– Mert fontos vagy nekem, fontos, mi történik veled. Szeretném jobbá tenni az életedet, és Igmondhatója, hogy fogalmam sincs, miért. Talán a találkozásunk körülményei miatt, de az is lehekor is így éreznék, ha egészen hétköznapi módon ismerkedünk meg. Nem tudlak csak úgy itt hagyelejteni téged. Tudom, hogy teljesen értelmetlen, amit mondok, de akkor is úgy érzem, hogy vigyl rád, meg kell védenem téged. – Nevetett, mert tudta, hogy szavai fellengzősek és régimódilván a hősöd akarok lenni, és azzal könnyen tudnék segíteni, ha levehetném a válladról an

olásának anyagi terhét.– Köszönöm az ajánlatot, Jack. Komolyan. De nem.Egy pillanatra rám nézett.– Csak egyet ígérj meg nekem! Ha olyan helyzetbe kerülsz, hogy tényleg szükséged lesz segítségrsz el bankot rabolni, és nem is vállalsz három állást, még csak férjhez sem mész, csak hogy megndjaidat.Szerettem volna megkérdezni tőle, szerinte ezen lehetőségek közül melyik a legrosszabb, de erryis tudtam a választ.Jack megérezhette, hogy szeretném ejteni a témát, mert ügyesen másfelé terelte a beszélgetéstvetkező húsz percben egy szórakoztató történetet mesélt egy távol-keleti könyvbemutató turnéról. Einkább az nyűgözött le, mennyire élénken festi le az országot és az embereket. Kedvem lett volna

nni a következő sanghaji járatra.– Annyira más életet élsz, mint én – sóhajtottam bánatosan.– Amennyiben? Ezt fejtsd ki!Nem akartam, hogy úgy érezze, nyafogok, mert ez csak egy megállapítás volt részemről.– Mindenben, amit csak el tudsz képzelni. Imádod a munkádat, nagyon jó is vagy benne. – Itt szegvonta a vállát. – Utazol, bejárod a világot. Nem köt le a felelősség.Elértük a tóhoz vezető lehajtót.– Itt? – kérdezte. Bólintottam. Egyáltalán nem volt szüksége az útmutatásomra, és sokndolkodtam el azon, vajon miért akarta, hogy eljöjjek vele.

– Mindez neked is meglehetne.Hosszan fújtam ki a levegőt, és szomorkásan csóváltam a fejemet.– Nem hiszem. Egyelőre nem.Elkeskenyedett a szája. Talán csalódást okoztam neki ezzel a válasszal.– Ne mondj le arról, ami fontos neked! Fontos a család, és hihetetlen, amit értük teszel, de ne add

maidat, Emma! Az álmaid tesznek azzá, aki vagy. Mindenkinek van felelőssége és velezettségei, csak annyi a trükk, hogy megtanuljuk egyensúlyba hozni ezeket. Akkor boldoggedetten élhetünk.– És te ezt csinálod?

Egy pillanatig hallgatott, mielőtt válaszolt volna.– Igen. És tévedsz, nekem is vannak kötelességeim, nagyon fontosak, amelyeket nem lehet elhanyaezeket nem is akarnám figyelmen kívül hagyni.Felkeltette a kíváncsiságomat, felé fordultam. Ki vagy mi iránt érez felelősséget? Mitől komolg ennyire a hangja? De nem mondott többet. Kikapcsolta az övét, és kinyitotta az ajtót.– Megjöttünk – jelentette be mosolyogva.

ém nyújtotta a kezét, amikor elindultunk a tó felé. Egy pillanatig haboztam, de aztán hagytam,

ait erősen az enyémek köré fonja. Fontos volt számára az érintés, egyszerűen ilyen embermerhettem volna annyira, hogy ne tulajdonítsak túl nagy jelentőséget a gyakori érintéseknek. D



nnyű mondani – a szívem majd kiugrott a helyéről, és elakadt a lélegzetem, akárhányszor Jack byémhez ért.Kétszer is körbejártuk a tavat, és örültem, hogy erősen tart, amikor egyenetlen vagy csúszós teladoztunk. És akkor is, amikor nem. Jack gondolatai máshol jártak, talán a regény egy fordulatátélyét tervezgette, bár gyanítottam, más is foglalkoztatja a tökéletes gyilkosság helyszínén kívül.Néztem őt, ahogy a tó partján állt, és tudtam, hogy a vízen tükröződő tükörképe még sokáig rad az után is, hogy ő hazamegy. Kevesebb mint két hét, és eltűnik az életemből. Nem is tudtam, hzzek ezzel kapcsolatban. Csak abban lehettem biztos, hogy soha többé nem megyek el ahhoz a lságosan hozzá kötötték az emlékek.Ugyanarra a sziklára terítettem le a pokrócot, mint legutóbb, és vártam, hogy mellém üljön.– Furcsa lehet, hogy egész életedben bűntényeket tervezgetsz, és azon gondolkodsz, hogyan lgúszni őket – jelentettem ki, amikor végre leült.– Meglepődnél, ha tudnád, mennyire felszabadító – mosolygott. – Szeretem azt hinni, hogy ettől jem a világot.Felvontam a szemöldökömet. Egy hosszú pillanatig fürkészett, és úgy éreztem, mindjárt elmond namit, már ott áll a szakadék szélén, de végül mégsem ugrik. Újra a tó felé fordult.– Van valami ebben a helyben…Háttal ült nekem, és észrevettem, hogy fekete haja szinte kékes árnyalatot vesz fel ott, ahol a nam kaptam el róla a tekintetemet, hiszen úgysem látott. Felvettem a földről egy nagy, lapos kövgesen babráltam.– Nem itt kellene véget érnie egy életnek – kezdtem, és magam sem tudtam, hogy a könyvérőunk beszélek, esetleg mindkettőről. – Itt inkább el kellene kezdődnie valaminek.Felgyorsult a szívverésem, túl sokat mondtam ezekkel a szavakkal. Vajon értette, mire utalokyetlenül? Volt fogalma arról, milyen hatása van rám? Biztosan volt, mert közelebb csúsztatta a án az enyémre tette. Elakadt a lélegzetem.– Van benned valami, Emma, ami annyira megfog, mint nagyon régóta senkiben semmi.– Nem tudom, mi lehet az, van-e rá szó egyáltalán – suttogtam, mintha a bűnös titkot elpletykálha

–, de azt hiszem, én is így érzek irántad.Lassan bólintott. Nem lepte meg a válaszom.– Szeretnék veled őszinte lenni, Emma. Öreg vagyok én már ahhoz, hogy játszadozzak és ne inte. Van valami köztünk, és nem tudom, az okozza-e, hogy úgy ismerkedtünk meg, ahogy, vagkai vonzalom, de érzem, hogy ott van.

– Tudom, és nagyon-nagyon ijesztő.Vidámság nélkül nevetett.– Nem túl hízelgő, de jelen körülmények között értem, mire utalsz. De már eléggé bonyolult az

is, nem kell tovább bonyolítani.

Váratlanul felpattant, és kinyújtotta a kezét, hogy felsegítsen. Nem engedett el, amikor már álltamsszasan nézte az arcomat, mintha örökre az emlékezetébe akarná vésni. Azért, hogy egy napongjelenhessek egy könyve lapjain, vagy más okból? Észre sem vettem, hogy a szemöldökömet ránck amikor a hüvelykujjával kisimította a mélyedést. Gyengéden szólt, de megtörte a pillanat varázs– Sajnálom, Emma, azt akartam, hogy a mai nap vidáman teljen, hogy eltereljük a figyelmndokról. Nem az volt a cél, hogy még valami miatt aggódhass. Mi lenne, ha úgy tennénk, minthzélgetés meg sem történt volna?

Lehajolt, hogy összehajtogassa a pokrócot, és amíg nem figyelt, felvettem és szó nélkül a zseblyesztettem azt a kavicsot, amivel az előbb játszottam. Kézzel fogható emléket akartam a

lanatról.Hallgattam, amíg az étteremhez nem értünk, és újra meg újra végiggondoltam, amit a tó par



Legszívesebben ezt mondtam volna: Akkor maradj! Fejezd be a könyvedet itt! Mindegyik könyfejezd be! A tiédnél kötetlenebb munka aligha van. Nem muszáj elmenned. De ez nevetségena, igazi őrültség. Ehelyett azt mondtam:

– Megmentetted az életemet, Jack, de ettől még nem lettél értem felelős. Most már mehetsz.Keserédesen mosolygott.– Valamiért az a gyanúm, örökké felelősnek fogom magamat érezni érted. – Szokatlanul komszélt. – Még a világ másik felén is.Erre igazán nem lehetett mit felelni, de elraktároztam a szavait, hogy később majd megvizsgáljam – Tudnál tovább maradni, ha akarnál? – Fülig pirultam, pedig nagyon igyekeztem, hogy ártangozzon a kérdés.– Sajnos nem – csóválta a fejét. – Dolgom van New Yorkban, és a trentwelli ház bérlete a hóár. – Itt majdnem befejezte a mondandóját, de aztán óvatosan hozzátette: – És, mint monelezettségem van… Felelős vagyok valakiért odahaza. Muszáj visszamennem.Nagyot nyeltem. Nem akartam, hogy lássa, milyen hatással vannak rám a szavai. Tessék, most mák: kötelezettsége van. Mégis csak várja valaki otthon, ahogy azt gyanítottam is. Akkor itt a végeeste látom utoljára. Fojtogatott a sírás, de dühösen nyeltem a könnyeimet. Ha valóban ez az

álkozás, nem akarom arra pazarolni, hogy azon kesergek, mi lehetett volna.Az érzéseimet a könnyed beszélgetés mögé rejtettem. Nevettem, amikor kigúnyolta az étlapon fet ételek neveit. Koccintottunk a jövőre, és nem hagytam, hogy kiüljön az arcomra a szomorúság, ő jövője egészen más irányba halad, mint az enyém.Egy oldalsó ajtón át jöttünk ki az étteremből, és egy folyóparti teraszon találtuk magunkat. A najdnem eltűnt a láthatáron, és utolsó sugaraiban úgy csillogott a víz, mint a csobogó higany.– Van kedved sétálni egyet, mielőtt megyünk? – kérdezte Jack.Bólintottam, és kiléptünk a teraszra, aztán a falépcsőn lementünk a partra. A csúszós részekgfogta a kezemet, és aztán nem engedte el. Lehűlt a levegő, de én nem fáztam, mert fogta a kezemeEgy lélek sem volt a folyó innenső partján, és a túloldalon csak mezőket láttunk. Olyan bensőségentha nem csak néhány perc sétára lennénk a civilizációtól. Megnyúltak az árnyékok, a fák izg

ntát vetettek mindenfelé, és én úgy éreztem, eltűnünk egy másik, személyesebb világban, ahobályok érvényesek.Egy hídhoz értünk. Fából épült, régimódi volt. Nem volt okunk rá, hogy átmenjünk rajta. Nemgunk a másik oldalon, mégis mindketten arra irányítottuk lépteinket. Errefelé óriási fák nőttek

aik szinte súrolták Jack fejét. A híd közepén mindketten megálltunk, és néztük, ahogy a folyó felazaka ellen folytatott küzdelmet, és ezüstből tintafeketébe fordul. Enyhe szellő fújt, fellibbenteomba hullott tincseket, és én hagytam, hadd játsszon velük a szél. A híd korlátjának támaszkodta

gignéztem a folyón. Előbújt a Hold, és türelmetlenül elkergette a Nap utolsó sugarait.Sokáig nem szóltunk. Feleslegesek voltak a szavak ebben a tökéletes pillanatban és harmóniában.

– Olyan békés itt. Jó lenne örökké itt maradni. – Arra számítottam, kinevet ilyen fellengzős mlatán, de nem tette. – Elhozhattad volna a fényképezőgépedet – folytattam.Ellökte magát a korláttól, és elém állt.– Nem kell – suttogta –, erre a pillanatra örökké emlékezni fogok… Csupa buta okból kifolyólag.Nem emlékszem, mikor hajtotta le a fejét, arra sem, mikor ölelt át. Kár, mert biztos voltam benneyszer majd szeretném újra és újra lejátszani a fejemben ezt a pillanatot. Csak azt vettem észrek egyszer csak előttem áll, aztán szorosan magához von, és aztán összeforrt az ajkunk. Magával az ősi erő. Teljesen átadtam magamat életem addigi legcsodálatosabb csókjának.Szabadesésben zuhantam, fogalmam sem volt arról, hol vagyok, vagy mikor fogok becsapódni a f

kéletesen összeillett a testünk, minden porcikánk összeolvadt. Valamelyikünk felnyögött. Bármelyetett, mert egészen elfogyott a levegőnk. Én még mindig vörös ködben lebegtem, és semmit sem t



IZENHARMADIK FEJEZET

következő napokban folyamatosan kísértett a Jackkel töltött idő emléke. Amikor már azt háztam, megint ott volt. Folyamatosan üldöztek az emlékek, és állandóan róla álmodoztam. Ez akka csúcspontját, amikor szombaton az erdőben sétáltam, a levelek susogtak a finom szellőben, és hm anyu jött mellettem, hanem Jack – eltűnt az erdő, megint a hídon álltam, és ő a karjában tartott.

Annyira elmerültem a gondolataimban, hogy észre sem vettem, anyu öt méterrel lemaradt möggállt, és azt nézi, ahogy az ágak szövedéke ring a szélben. Visszamentem hozzá. Mostanában keszottak a szeme és szája sarkában ülő ráncok. Annyira hétköznapian nézett ki, annyira olyan voltanyukám, hogy sokszor nehéz volt belenyugodnom, milyen változások mennek végbe benne. Képttunk megállítani a folyamatot, ami lassacskán elvette őt tőlünk.– Ugye, milyen szép, ahogy átsüt az ágak közt a nap?Felnéztem, és gyengéden megszorítottam a kezét.– Igen, nagyon szép. Mehetünk?Óvatosan megrángattam a karját, de ő elmélázva rázta a fejét, le sem vette a szemét a fák korony rég elfeledett emlék jött felszínre benne.– Láttam egy fényképet… vagy egy festményt… nagyon rég volt már, de pont ugyanígy nézett ktak rajta, és a koronájukon átsütött a nap… Talán egy erdőben volt.Szomorúan mosolyogtam. Én is emlékeztem rá.– Az egy festmény volt, anyu. És igen, tényleg pont így nézett ki.Még arra is emlékeztem, mikor festette. Valamikor az utolsó otthon töltött nyaramon, amikor gygesett, hogy reggel a pirítós és az olajfesték illatának egyvelege csalogatott le a konyhába. Szintis felejtettem, hogy anyu akkoriban a nappal kelt, és egészen addig festett, amíg mi apuval feedtünk. Aztán velünk együtt ült asztalhoz. Mindig izgatott és vidám volt a munkától, és sokították sokatmondó festékfoltok az arcát.

Majd’ megszakadt a szívem, amiért most csak homlokát ráncolja, miközben megszaemlékezni. Aztán minden előzetes jel nélkül, a semmiből bukkant fel az emlék, napágosabban.– Én festettem! Ugye? Képeket festettem.– Igen, anyu, így volt. Nagyon tehetséges festő vagy.Remélem, észrevette, hogy a jelen időt használtam.– Mintha csak álmodtam volna. Mintha egy másik életben történt volna.Bólintottam. Nekem is úgy tűnt. Visszafojtottam a lélegzetemet, reméltem, hogy más emlékvetkeznek erre, amelyik úgy robbant be, mint egy üstökös, de sajnos hiába vártam. Megint

ésem támadt, mintha kötélhúzást játszanánk az Alzheimer ellen, és minden erőnkkel azon leuval, hogy ne vehesse el tőlünk őt. El sem tudtam képzelni, milyen lehet ez neki, aki hol emlgokra, hol mindent elfelejt. Szívet tépő és keserédes pillanatok voltak, amikor ő is megénnyire eltávolodik tőlünk.Átkaroltam a vállát, és szorosan megöleltem. Rám mosolygott, de már kihunyt a szemében aból tudtam, hogy végleg elmúlt a pillanat, amikor tovább indultunk, és ő felnézett:– Milyen szép, ahogy átsüt az ágak közt a nap!A Jackkel kapcsolatos emlékek persze nem vesztek el ilyen könnyen. Követtek a munkahelyszélgetések közepén bukkantak fel, hogy elfelejtsem, éppen miről beszéltem, elfeledtették velem

artam csinálni, miért állok egy üres helyiség közepén, miközben az ujjamat végighúzom az ajkamokra emlékezem. Monique a rá jellemző hidegvérrel kezelte a helyzetet.



– Lehet, hogy a héten kirúglak – közölte barátságosan egy reggel, kávézás közben. Jól megégemat, amikor meglepetésemben nagyot kortyoltam a csészéből.– Tessék?– Ne vedd személyeskedésnek – kérte elragadó mosollyal és apró vállrándítással kísérve yszerűen semmire sem vagy jó.Nos, kaptam már ennél jobb teljesítményértékelést is. De ez sem volt pontatlan, sajnos.– Ne haragudj! – szabadkoztam az elmúlt napokban elkövetett és a még várható hibák mmarosan jobban leszek. Egy héten belül – ígértem.– Gondolod, attól majd jobb lesz, ha visszamegy az Államokba? Azt hiszed, ezek az érzések csázsütésre elmúlnak, ha már nem lesz itt az íród? – Elkerekedett szemmel bámultam rá, mert egy s

m említettem neki, mit érzek Jack iránt. – Azt hitted, olyan öreg és vak vagyok, hogy elfelejtlyen szerelmesnek lenni? Én francia vagyok – jelentette ki büszkén –, én az ilyesmit nem felejtem

nyira biztos voltam benne, hogy az az este a történetünk végét jelezte, hogy teljesen váratlanikor Jack néhány nap múlva felhívott. Ennél jobban már csak az első mondata döbbentett meg.– Pásztor… Ugye, nem igazi pásztorból készül?– Tessék?– Napok óta ezen vergődöm. Miért akarna valaki megenni egy pásztort? Az nem kannibalizmus?– Ne izgulj, nem igazi pásztor van benne.– Hmm, gondoltam.Egy pillanatig hallgattunk, és már azt hittem, ezzel véget is ér ez a bizarr beszélgetés. De aztágszólalt:– Te tudod, hogyan készül?– Igen, tudom. Csináljak neked, mielőtt hazautazol?– Ráérsz szombat délután négy körül?– Rá.

Rövid szünet után folytatta:– Több időbe került, mire kitaláltam ezt a röhejes indokot, hogy felhívhassalak, mint egy egészlekményének felvázolása.Elmosolyodtam.– Ügyes vagy. Egyáltalán nem is tűnt erőltetettnek.Kuncogása és a vonal búgása összeolvadt, miután letette a telefont.

Ne haragudj, mit mondtál? – kérdezte Caroline olyan hangosan, hogy a szomszéd asztalokn

ndégek felénk fordultak.Közelebb húztam hozzá a székemet, és halkan feleltem:– Azt hiszem… beleestem Jackbe.– Röhejes! – söpörte félre az érzéseimet.– Nem röhejes, én ezt érzem. Hetek óra tart, csak nem ismertem fel azonnal.– Figyelj! – erőltetett magára nyugalmat Caroline, pedig valószínűleg leginkább jól megpofozna kedve –, azt mondod, beleszerettél… Hát, az ki van zárva. Jó gyerek, tényleg, hősies meg ma hozzánk hasonló emberek nem ilyen pasik mellett szoktak kikötni. Ez a pasi olyan, mint valam

nyve szereplője. Csupa fény, csillogás, izgalom. De nem valódi. Nick például az. – Itt elhallgat

rintem azt vette fontolóra, hozzátegye-e ezt: – És Richard is.– Richard. Hogyne, persze, minden nő pont ilyen pasiról álmodik. Olyanról, aki a háta mögött lef



egjobb barátnőjével. Igazad van, ő a tökéletes pár.– Emma, cseszd meg, egyszer fordult elő!Döbbenten néztem rá. Caroline nagyon ritkán káromkodott. Hármunk közül Amy volt az, aki kincsével időnként már Monique nyomába ért.

Caroline felsóhajtott, a fejét csóválta, és mással próbálkozott.– Nem te mondtad, hogy Jack házasságellenes? – Bólintottam. – És nem utalt arra, hogy várja ahaza? – Megint bólintottam. – És nem az a gyanúd, hogy még mindig az exfelesége után fut? – intás, ezúttal sokkal szomorúbb.– Nahát – fújta ki a levegőt Caroline –, akkor mindent visszavonok, tényleg ő az álompasi. Nehoggyd!Haragudtam rá, amiért kigúnyolt, de miután ilyen világosan felsorakoztatta a tényeket, be kellett lágy van valami abban, amit mond. Felsóhajtottam. Ebédidő volt, úgyhogy zsúfolásig megtelt a káz, nekünk egy eldugott asztal jutott, azért még könnyedén kihallgathatták a beszélgetésün

rülöttünk ülők.Caroline beleharapott a szendvicsébe, aztán őszinte kétségbeeséssel nézett rám.– Őrületes csók lehetett – vélte.– Az volt – ismertem be. – De nem emiatt érzek úgy, ahogy.– Nem? Emma, alig ismered a pasast! Alig két hónapja láttad először. Nem lehetsz szerelmes valt még távoli ismerősnek nevezni is túlzás!Hátradőlt. Nyilvánvalóan nagyon elégedett volt ezzel a mindent elsöprő érvvel.– Richardot egész életemben ismertem, és azt hittem, szerelmes vagyok belé. És mire mentem velCaroline sóhajtott. Belátta, hogy elveszíti a csatát.– Akkor most mondd el még egyszer, pontosan mit mondott neked Jack a csók után, amikor hazavi– Semmit – csóváltam a fejemet. Most sem értettem, mi történt, ahogy öt nappal korábban sem. elkedett, mintha az egész meg sem történt volna. Mintha nem lett volna se híd, se csók, se az, amindott.Caroline elhúzta a száját, mintha azt mérlegelné, mondja, vagy ne mondja, amire gondol. Vé

ndta.– És teljesen biztos vagy benne, hogy mindez tényleg megtörtént? – Gyilkos pillantást küldtemnevette magát. – Jó-jó, ne nézz így rám! Muszáj volt megkérdeznem. Nagyon sok minden történtstanában, és a balesetkor jól beütötted a fejedet…– Az majdnem két hónapja volt, és elhiheted nekem, hogy nem álmodtam, és nem is találtam kiészet. Képtelenség lenne ilyesmit kitalálni. Ez volt életem legjobb csókja, mindent elnvedélyes.

Két idős hölgy, akik a mellettünk lévő asztalnál teáztak, érdeklődve emelte fel a fejét egjegyzésre, ami valóban kicsit hangosabbra sikerült, mint szerettem volna. Kedvesen

solyogtam, és közelebb hajoltam a barátnőmhöz.– Mikor találkoztok legközelebb? – kérdezte Caroline. A hangjából úgy tűnt, lemondott rólam.– Szombaton. Pásztorpitét főzök neki. – Caroline szeme elkerekedett. – Ne is kérdezd! – legyintetóval szerinted megmondjam neki, mit érzek, vagy azzal csak feleslegesen bonyolítom a dolghozzam azt, ami a hídon történt? Beszélhetek vele róla? Vagy csak hagyjam az egészet?

– Jó sok kérdésed van! Várj egy kicsit, gondolkodom!Hátradőlt a fekete bőrszékben, én pedig vártam a bölcs útmutatást. Teljesen elbizonytalanodtamükségem volt Caroline higgadt tanácsára. Caroline régóta élt komoly kapcsolatban, szilárd értékrebiztos erkölcsi érzékkel rendelkezett.

– Oké, kitaláltam. Szeretnéd tudni, szerintem mit csinálj szombaton? – Érdeklődve hajoltam közFeküdj le vele!



Nem tudom, kit döbbentett meg jobban ez a mondat, engem vagy a szomszéd asztalnál ülő hölgán engem.

– Tessék? Hogy mondtad?Az idős hölgyek letették a csészéjüket. Gondolom, ők is szerették volna hallani az ismétlést, háthreértettek valamit.– Feküdj le Jackkel! Szexelj vele! Dug…Félbeszakítottam, még mielőtt valamelyik őszülő nénike szívrohamot kapott volna a süteménye föl– Értettem a kifejezést, köszönöm. – Zavarodottan, értetlenül néztem rá. – Ki vagy te? És mit csroline barátnőmmel?Szégyenlősen pislogott frufruja alatt.– Tudom, hogy kicsit furán hangzik…– Kicsit?– De hallgass végig, mert tényleg azt hiszem, hogy ez lesz a legjobb megoldás. Márminmpontodból… és Richardéból.

Fontolóra vettem, hogy megkérdezem a hallgatózó néniket, szerintük hogyan értsem ezt, mert teeszítettem a fonalat.– Várjál, lassítsunk! Szerinted tehát… szeretkezzek… – Szándékosan azt a szót választottam, aekt nem használt. – Jackkel, akibe, azt hiszem, lassan beleszeretek, és az majd megoldja a gondjcharddal, aki, ha esetleg elfelejtetted volna, megcsalt engem?– Pontosan – bólintott elégedetten Caroline.Megráztam a fejemet, és már az is felmerült bennem, hogy esetleg a kávébabnál erősebb szer is ki kávéba.– Caroline, ezennel hivatalosan is őrültnek nyilvánítalak. Ez tiszta röhej!Régi barátnőm grimaszolt, mintha teljesen nyilvánvaló lenne a megoldás, és nem értené, miérgyok képes felfogni.– Figyelj ide! Jelen pillanatban esélyt sem látsz arra, hogy megint Richarddal legyél, igaz? Megsagszol rá. Igazad is van. Szerintem ez nem is fog megváltozni, amíg túl nem teszed ma

ténteken… amíg ki nem egyenlíted a számlát.Még mindig nem értettem, hogy jöhet ilyen botrányos javaslattal.– Gondold csak meg, Emma! Ha te is megteszed ugyanazt, azzal bosszút állsz Richardon. Akkom lehetsz rá dühös, mert te is azt tetted, amit ő. Akkor tiszta lappal indultok.Kétségbeesetten bámultam rá.– Caroline, én nem fogok lefeküdni Jackkel, hogy így álljak bosszút Richardon! Milyen ember lenkor? Ráadásul továbbra sem veszed figyelembe, mit érzek Jack iránt.Caroline ismét sóhajtott, és inkább tudomást sem vett az utolsó mondatomról.– Csak annyit mondok, hogy jót tenne neked, ha lefeküdnél Jackkel. – Ezzel persze nem ak

atkozni. – Jack olyan, mint egy forró, szenvedélyes, nyári szerelem. Belátom, van köztetek vkra, és tudom, hogy azt hiszed, szerelmes vagy, de fontos, hogy tisztában legyél a valósággal: erelem. Ez csak a te fejedben létezik, csak képzeled, mégpedig azért, mert hősnek tartod, gmentett téged. Végül is engem is megmentett, ha esetleg elfelejtetted volna, de én mégsem hiszegy szerelmes vagyok belé, igaz?Méltatlankodva horkantottam, de nem feleltem.– Emma, komolyan, higgy nekem! Hidd el nekem, nem vagy szerelmes Jackbe! De annyira elvedet ez a lehetetlen vonzalom, hogy már képtelen vagy tisztán látni. – Olyan érzés volt a slgatni, mintha késsel szurkálna, de eszem ágában sem volt hagyni, hogy észrevegye, me

szulesik, amit mond. – Szóval, ha Jackkel… megteszitek – folytatta szemérmesebben, miután ki, hogy hallgatóságunk is van –, akkor megszabadulsz tőle. Túlesel rajta, kitisztul belőled.



Grimaszoltam. Úgy csinált, mintha a Jack iránti érzéseim valami kellemetlen betegség lennelyet el kell tüntetni belőlem.– És akkor majd meglátod, mi a különbség aközött, hogy összegabalyodsz valakivel, aki megtetszözött, hogy tartós kapcsolatban élsz valakivel, akibe szerelmes vagy.Értetlenül bámultam rá.– Ráadásul lefekhetsz egy tök szexi pasival – tette hozzá, mintha ez lenne az egész csattanója.– Csodálatos – feleltem. Olyan elégedett volt ezzel az idióta tervvel, hogy fel sem tűnt neki a gngnem.– Tudom – mosolygott. – Te megszabadulsz Jacktől, neki meglesz egy jó kis numera, Richarddagre visszataláltok egymáshoz. Mindenki nyer.Az idős nénik bölcsen bólogattak, mintha Caroline valami problémamegoldó-show háziasszonya l– Caroline, te megvesztél. Ilyen rossz tanácsot még sosem hallottam. Inkább maraatlanbiznisznél, mert kapcsolati tanácsadóként tuti, éhen halsz. – Elszomorodott az elutasítás hallaadásul sajnos nem vetted figyelembe a terved legnagyobb buktatóját. – Caroline érdeklődve figyk semmiféle viszonyt és bonyodalmat nem akar, még egy jó kis numerát sem. Ezt tökéletesen viláe.

mikor aznap este hazaértem, a kabátomat és a táskámat a lépcső korlátjára dobtam, aztán követttokat a konyhába. Arra számítottam, mindkét szülőm ott lesz, ahogy általában. De a helyiségbent, csak a sütő világított, így láttam, milyen finomság készül. Bementem a konyha melletti nappaliis sötét volt.

– Anyu! Apu! – kiáltottam. A házban teljes csend honolt. Biztosra vettem, hogy valami baj van. Ayu megbetegedett, a szüleim életét a napi rutin és a rend uralta. A spontaneitás és a hirtelen döban a percben kiköltöztek, ahogy az Alzheimer beköltözött. Felrohantam a lépcsőn, de még fetem a hálószobájuk ajtaját, már tudtam, hogy egyedül vagyok otthon. Visszafutottam a földsttemben majdnem elveszítettem az egyensúlyomat. Kapkodva kerestem a telefonomat. Felmar

kámat, a konyhába szaladtam, és már menet közben előkaptam a mobilt. Apu számát tárcsáztam, arevettem az üzenetet. A teáskannának támasztották.Felkapcsoltam a villanyt, hogy el tudjam olvasni, mit írt apu. Mire a rövid levél végére értem, teomorult az arcom. A kocsmába mentem George-dzsal – kezdődött a magyarázat, ami legalább teszk volt, mintha azt írta volna, elrabolták az ufók, vigyek váltságdíjat. Apu ritkán engedtgának azt a luxust, hogy a barátaival elmenjen a kocsmába. De akármilyen furcsa volt is vetkező mondat bosszantott csak igazán. Anyád az iskolában van Richarddal. Vacsora a sütolcra mindenki hazaér.Hogy értheti azt, hogy anyu az iskolában van Richarddal? Megint elkóborolt, és Richard találta

ztosan nem. Kizárt dolog, hogy apu elmenjen sörözgetni, ha anyu megint elmászkált. Tehát csaket szó, hogy Richard elvitte anyut az iskolába. De minek? Akárhogy törtem a fejemet, egyetlen jm tudtam kitalálni, ami ezt megmagyarázhatná. Ez még akkor is teljes képtelenség lett volna, ayben jártunk, hát még most. Semmit sem értettem. De ami ennél is rosszabb, apu ezzel semmibaz ígéretét, hogy Richardot kihagyja a családi életünkből, legalább addig, amíg a szakítás

sillapodnak a kedélyek. Igaz, nem örült, hogy így döntöttem, de beleegyezett.Minél tovább gondolkodtam, annál jobban feldühítettem magamat. Richard kihasználja, hogygyon szereti őt, így próbál visszakúszni az életembe. Botrány! Ha azt hiszi, ezzel visszaszerezhet…kor majd megnézheti magát. Teljesen érthető módon nagyon kiakadtam. Felkaptam a kocsikulcs

iharzottam.Alig bírtam betartani a sebességhatárt, miközben az ismerős úton az iskola felé száguldottam. Nem



nnyű dolgom, mert egyre jobban felpaprikázódtam, amitől egyre erősebb ingert éreztem arra, hoalépjek a gázra. Végiggondoltam, miket fogok Richard fejéhez vágni, hogy magához térjen. Ptam, hogy ilyeneket úgysem engednék meg magamnak anyu jelenlétében, de ez semmibe

adályozott meg. Megtalálom őket, hazaviszem anyut, és ha Richard ebből nem képes levonni a hvetkeztetést, akkor még korlátoltabb, mint hittem.Az iskola sötétbe borult, és tudtam, hogy a főkapu már zárva van. Az egyik oldalsó bejárat felé virányt. Hallottam, ahogy a biztonsági kamerák utánam fordulnak. Most gondoltam csak bele, msz véget érhet a tervem – ha megszólal a riasztó, kijön a rendőrség, és nem lesz kgmagyarázni, mit keres az épületben egy régi dolgozó lánya tanítási idő után.Az ajtóhoz érve láttam, hogy a folyosó teljesen sötét. Egy pillanatra megtorpantam, kezem a kilent. Nem muszáj ezt csinálnom. Az éktelen harag elpárolgott az ide vezető úton, most már csak

gyok. Lehet, hogy az lenne a legjobb, ha hazamennék, és hagynám az egészet. Az ujjaim a kilincnódtak, és szinte akaratomtól függetlenül lenyomták. Visszafojtottam a lélegzetemet. Nem szólalt sztó, nem bukkant fel egy biztonsági őr sem. Ezt jó jelnek tekintettem. Talán mégis helyes,jöttem.Nem kellett nekem világosság, hogy eligazodjam az épületben. Azt is pontosan tudtam, hol keret először. Elsétáltam a tanári és Richard irodája mellett, és egyenesen a művészeti tantermetottam. Anyu biztosan oda akarna menni. Mindig oda indul.Beléptem a lengőajtón, és láttam, hogy több teremben és irodában is ég a villany. Mély levegőt vekeztem felkészülni a feltehetőleg kellemetlen jelenetre.– Elnézést, segíthetek? – szólt egy éles és gyanakodó hang. Egyáltalán nem úgy hangzott, mintha seretne. Legfeljebb kihajítani. – Az iskola zárva van, ez magánterület.A hátam mögül hallottam a hangot, jól meg is ijesztett. Nem vettem észre, hogy érkezett valaklását sem hallottam. Annyira arra koncentráltam, hogy kimentem anyut Richard karmai közül, ho

m láttam, se nem hallottam. Lassan megfordultam. Fogalmam sem volt, mekkora bajban lehetek.– Emma! Az ég áldjon meg, fel sem ismertelek! – Az illető, aki másodpercekkel korábban mzélt, mint aki mindjárt leüt egy szoborral, most a karjába zárt, és jól megszorongatott. – M

álgatsz te a sötétben? Jól megijesztettél! Nem tudtam, hogy ma este te is jössz. – Nem árultnice-nek, anyu volt kolléganőjének, hogy ez számomra is csak nem sokkal korábban derült ki. –gy, drágám? Annyira aggódtunk érted! Micsoda tragédia!Zavartan bólogattam. Janice jelenléte még jobban elbizonytalanított. Kedves, barátságos nő vohalt a pletykáért. Amikor anyu volt a munkaközösség-vezető, ő pedig az asszisztense, nagyátnők voltak. Már csak ezért is udvariassággal tartoztam neki.– Köszönöm, jól vagyok.Janice megpaskolta a kezemet, és azonnal észrevette a gyűrű hiányát.– Olyan kár, hogy el kellett halasztani az esküvőt – csóválta a fejét. Kérdést hallottam a lát

atlan kijelentés mögött. Ezek szerint Richard senkinek nem mondta el az iskolában, hogy valóbontottuk az eljegyzést?Úgy döntöttem, csak egy ahával reagálok, és Janice szerencsére annyiban is hagyta ezt a témlam fölött a kivilágított teremre sandítottam, mert arra számítottam, hogy bármelyik pillangjelenhet Richard anyuval, hogy teljesen kínossá váljon a szituáció.Janice félreértette a gesztust.– A C4-esben vannak, a nagyteremben – árulta el. – Menj csak be hozzájuk!Haboztam, mert nem tudtam, mit mondjak, és vajon min fog csámcsogni másnap ebédszünetben azári.

– Ööö… és mit csinálnak? Mármint Richard és anyu.Janice-t meglepte a kérdés.



– Csak a szokásosat.Ezzel nem sokat segített. Reméltem, hogy ha elég sokáig hallgatok, esetleg több információhoz jnice-nek nem volt kenyere a csönd. Nem is csalódtam benne.– Nagyon kedves Richardtól, hogy ezt megteszi.Halványan mosolyogtam. Mostanában nem nagyon tudtam elképzelni Richardról, hogy kedves donál, de ezt nem lett volna érdemes elárulni a kolléganőjének.– Igen, szerintem is – feleltem.– És te tudod a legjobban, milyen sokat jelent ez anyukádnak.– Igen, persze.– Nekem mindig elszorul tőle a torkom.Rendben, elég volt, így sosem kapom meg a választ a kérdésemre.– Janice, ne haragudj, de pontosan mit is csinál itt Richard anyuval?– Természetesen megmutatja neki a kiállítást, mint mindig. Nem azért jöttél, hogy te is megnézd ve– A kiállítás! – világosodtam meg. Mélyet sóhajtottam. Anyu javaslatára hozták létre. Soményen dolgozott, amíg szponzort talált ahhoz, hogy egy kis galériát hozhassanak létre az egyik kemben. Minden évben itt állították ki a diákok munkáit.– Azt mondtad, „mint mindig”. Ezek szerint Richard már máskor is elhozta anyut?Janice összevonta a szemöldökét. Nem értette, miért tudok ennyire keveset arról, ami körüténik. Üdv a klubban, Janice!– Persze, már három éve mindig elhozza. De mindig késő este jönnek, amikor az iskola már zárvmindenki hazament. Én végig az irodámban ülök, amíg itt vannak. Anyukád felizgatja magát, ha szön neki, és ő nem emlékszik az illetőre. Nem akarom stresszelni, főleg, mert tudom, mennyire zegetni a gyerekek munkáit.Csak álltam ott a folyosón, és nagyon kicsinek éreztem magam, sokkal kisebbnek, mint az melyik valaha volt diákja. Richard nagyon szép dolgot tett anyuért, amikor titokban elhoztdásul az évek során többször is. Attól csak még rosszabbul éreztem magam, hogy Richard sosemmit tesz, sosem vágyott arra, hogy megköszönjem neki.

– Neked nem is mondta? – kérdezte Janice. A fejemet ráztam, mire ő gyengéden elmosolyodottnyira jellemző Richardra, nem? Olyan figyelmes fiatalember. Igazi lovag, nem?Erre igazán nem tudtam mit felelni, miután ellöktem magamtól ezt a lovagot, a gyűrűjét pekadékba hajítottam.– Na, menj csak be hozzájuk! – noszogatott Janice. – Én meg visszamegyek az irodába, nehogy anglásson.Megvártam, míg becsukta maga után az ajtót, csak azután indultam tovább. Megálltam az üvegajtónéztem a volt vőlegényem meg anyut. A falakon festmények meg szénrajzok lógtak, és egy

rinben agyagtárgyakat állítottak ki. Richard követte anyut, aki lassan lépkedett egyik munk

sikig, és mindent jó alaposan megnézett. Úgy láttam, érdeklődve hallgatja anyut, aki minden bizongfigyeléseit osztotta meg vele. Fogalmam sem lehetett arról, vajon van-e értelme annak, amit on tiszta pillanatát éli-e, vagy csak összefüggéstelenül beszél. Richard arcáról nem tudtam leolrt figyelt és mosolygott, türelmesen állt mellette. Néha kérdéseket tett fel neki, amelyekre anyu leaszolt. Régen láttam már ilyen boldognak és izgatottnak az anyukámat. Még egy utolsó pillettem rájuk, aztán sarkon fordultam, és ott hagytam őket.



A V GE

HARMADIK RÉSZ

égi kakukkos óra elütötte az egészet. Már ilyen késő lenne? Valószínűleg. Az az óra soha egy pm tévedett, amióta apu hazahozta az aukcióról. Sosem árulta el anyunak, mennyibe került, ntudatos arckifejezés, amivel anyu kérdésére válaszolt, sokatmondó volt. Ahogy az is, hogy apu

bé be sem tette a lábát még egy aukcióra.Végre elkészült a sminkem. Hátradőltem a székemben. Meleg volt, kellemetlenül meleg, úgyemeltem a hajamat a tarkómról, hogy kicsit enyhítsem a hőséget. Őszhöz képest meglepően eött a nap. Besütött az ablakomon. Nagyon örültem, hogy nem esik az eső, de azért egyre nehezeeltem ezt a hőmérsékletet.Az ablakkeret nyikorgott, amikor kinyitottam az ablakot, hogy bejöjjön egy kis friss levegő. Sokr elindult a házunk elől, a rokonok és a barátok már a templom felé tartottak. A motorok zajálottam, hogy a szomszédok füvet nyírnak, és a frissen nyírt pázsit illata megtöltötte a sz

ősebb volt, mint a régi asztalkán elhelyezett váza virágaié.

A fehér fréziából kötött csokorhoz léptem. Lehajoltam, és gesztenyebarna tincseim a tölcsér foágok közé keveredtek. Mélyet lélegeztem. Tegnap küldte a virágokat. Tökéletesek voltak. Nadves gesztus volt tőle, jellemző rá. A kis üzenet, amit közéjük tűzött, még különlegesebbé tendékot. Kihúztam a szárak közül, és újra elolvastam. Elmosolyodtam a szavain, és gyenggsimogattam a nevét.Egy sóhajjal visszatértem a készülődéshez.



– Én meg rólad hittem azt – feleltem remegő hangon, pedig már elmúlt a veszély. – És azzal mit akérdeztem. – Kihívni egy meccsre a betörőt?

Richard az ütőre nézett, megcsóválta a fejét, aztán elhajította a nevetséges fegyvert. A mintás szőndolt, Richard kabátja és táskája mellett, amelyeket ugyanilyen hanyagul dobált el.– Amúgy is, mit keresel itt? – vontam kérdőre. Egy pillanatra sem merült fel bennem, hogy én vaolakodó, nem ő. Döbbenetes módon csak most tűnt fel az, amit azonnal észre kellett volna vechard csak egy régi, kopott pólót és boxeralsót viselt, és a szobájában teljes sötétség volt, lehőnyt is, nehogy besüssön a tavaszi nap.Felkattintottam az előszoba villanyát, és közelebb léptem hozzá. Egészségtelenül sápadt vomloka gyöngyözött. Hunyorgott a fénytől, úgyhogy gyorsan le is kapcsoltam a lámpát.– Megint migréned van? – kérdeztem. Bólintott, és az ajtófélfának támaszkodott. – Feküdnöd kelváltam a fejemet.

– Feküdtem is, csak aztán arra ébredtem, hogy valaki feldúlja a lakásomat – közölte. Meglátta a dit a földre tettem. – De látom, nem az én cuccaimra fened a fogadat, hanem a sajátjaidra.Éreztem a fájdalmat a hangjában, amit okozhatott a fejfájás is, de akár valami más is.– Figyelj, elmegyek – hajoltam le a dobozért. – Csak azért jöttem napközben, mert úgy gondndkettőnknek úgy a legegyszerűbb, ha nem találkozunk. Amúgy hol a kocsid? Nem is jöttem vollátom odakint.– A sulinál hagytam – felelte, és láttam rajta, micsoda erőfeszítésébe kerül állni és bettenetesen nézett ki. – Az egyik kollégám hozott haza, mert homályosan láttam, és nem mertem ki.Ismertem Richard migrénjeit, évek óta szenvedett már tőlük. Általában el lehetett bánni velük, ő figyelmezető jelnél bevette a gyógyszerét. Csak ritkán volt olyan komoly a baj, hogy a látántse, és ágyba kényszerítse. Ez most pont olyan volt. Az ilyet többnyire a stressz hozta ki. Talán nan meglepő, hogy most ilyen rosszul lett.– Feküdj vissza! – szóltam rá. – Kitalálok magam is. Majd máskor visszajövök.Hálásan fordult az ágya felé.

– Akár össze is szedheted, amiért jöttél – vetette oda keserűen, miközben az ágyához imbontha minden mozdulat a fejében lüktetne.– Nagyon rosszul vagy? – kérdeztem, és fel sem tűnt, hogy követtem őt a szobába. Lassan leült.

ott az ágya szélén, és hasogató fejét a kezébe temette, képtelen voltam otthagyni. – Beveógyszeredet?Megrázta a fejét, aztán eltorzult az arca, mintha megbánta volna ezt a mozdulatot.– Nem. Csak besötétítettem a szobát, és reméltem, hogy majd kialszom ezt.Bosszúsan sóhajtottam, és a következő kérdésem egészen úgy hangzott, mintha egy barátnő szne:

– Mégis miért nem? Tudod, hogy a gyógyszer nélkül esélyed sincs! – Sarkon fordultam, és ampés fürdőszoba felé vettem az irányt. – Mindjárt hozom.Amióta utoljára itt jártam, semmi sem változott, semmi sem költözött máshová. A samponozsamomat, az arckrémemet és a testápolómat pontosan ugyanott találtam, ahol hagytam, a polcomntösöm az ajtó belső oldalán lógott, és a kád szélén sorakoztak a csatjaim. Mindenütt ott voltamda, hogy képtelen volt elengedni.

Kinyitottam a tükrös gyógyszerszekrényt, és ösztönösen a migréngyógyszerért nyúltam. Ott is bozka, de amikor kinyitottam, azzal szembesültem, hogy teljesen üres. A dobozzal a kezemben msza a hálóba.

– Elfogyott. Hol van az új csomag? Ugye, felírattad a következő adagot? – Lenyűgözött, mnnyedén csúszom vissza az idegesítő barátnő szerepébe.



yelte a pirulákat, újra felemeltem a poharat.– Igyál még! – kértem, ő pedig többet is kortyolt a frissítő folyadékból. Hirtelen megfogta a kezeman váratlanul ért, hogy majdnem elejtettem a poharat. Annyi jéghideg víztől biztosan felébredt aival lassan simogatta a kézfejemet. Még aludt. Nem tudja, mit csinál, mondtam magamban. Átve

harat a másik kezembe, és megpróbáltam kihúzni az egyiket az ujjai alól.– Ne menj még, Emma! – motyogta álomittasan. Még nem ébredt fel. A mellkasára engedtem a kezjd végre sikerült kicsúsztatnom az övé alól az enyémet. Nem riadt fel. Egy hosszú pillanatig ott ötte, ujjam a mellkasához ért, aztán végre erőt vettem magamon, és el tudtam szakadni tőle.– Csssss – csitítottam, mint anya a totyogós gyerekét. – Aludj csak!Úgy is tett.

pucoltam magamat a lakásából. Szisztematikusan, szobáról szobára haladtam, és mindent elpakit az elmúlt évben nála hagytam. Amikor már mindent elraktam, kivéve a ruháimat, amelyószobában, a szekrényében tartottam, kitakarítottam. Azzal érveltem magamban, hogy csak elütt, és nem azért csinálom, mert a legkevésbé is érdekel, hogy néz ki a lakás, és hogyan él a lak

nyha újra ragyogott, és a mosogatógépet is munkára fogtam. A késő délutáni árnyékok megnykem pedig nem volt már okom tovább maradni. Mégsem éreztem helyesnek, hogy csak úgy kisétáljRichard még mindig nem moccant, úgyhogy kénytelen voltam megkockáztatni, hogy felébresztemgy kipakolom a dolgaimat a szekrényéből. Lábujjhegyen osontam be a sötét szobába, és yitottam a szekrényt. Gyorsan dolgoztam a félhomályban, csak az előszobából beszűrődő ználtam. Levettem a ruháimat a vállfákról, aztán a fiókból kipakoltam azt a néhány fehérneműt

chardnál tartottam.Hirtelen felkapcsolódott az éjjeliszekrényen a kislámpa, ami annyira váratlanul ért, hogy maobtam a dobozt. Fogalmam sem volt róla, hogy Richard ébren van, azt sem tudtam, mióta figye

ő helyzetbe küzdötte magát, a párnájának vetette a hátát.– Hogy vagy? – kérdeztem.

A hajába túrt, amivel még jobban összekócolta, mint az alvás közbeni hánykolódással.– Jobban – felelte, és szeme a dobozra tévedt. – Rosszabbul.Felesleges lett volna úgy tenni, mintha nem érteném, mire céloz.– Készítettem neked szendvicset, és töltöttem friss vizet a kancsóba – böktem az ágya mellett állóé.– Azt hittem… – kezdte, de elcsuklott a hangja.Megráztam a fejemet.– Nem, Richard. Semmi sem változott.– De itt maradtál.

– Csak amíg aludtál. Most már megyek.Az ajtó felé léptem.– Ez amiatt az amerikai…Elgyötörten sóhajtottam.– Nem miatta van.– De még mindig érdekellek, Emma, ne is tagadd!Szomorúan néztem rá. Talán a fejfájása enyhült, de még messze nem volt jól. Nem hagyhattam, hogye, az, ami aznap történt, több alapvető emberségnél.– Nem eléggé, Richard. Messze nem eléggé.

Bánatosan nézte a dobozomat.– Már nem jössz többet?



Furcsa módon elszorult a torkom, fojtogatott a sírás.– Nem jövök.Elfordította a fejét, és azt hiszem, mindketten hálásak voltunk a félhomálynak, amiért elrejteunkat.– Hiába reménykedek, ugye? Azt hittem, ha meglátod, mennyire rettenetesen megbántam, ha megnnyire szeretlek, akkor adsz még egy esélyt. Tudom, hogy nem érdemlem meg, de csak ez a ret.Nem tudtam, mit feleljek erre. Már mindent elmondtam, többször is, mint kellett volna. Csak az adultam vissza.– Tényleg nem tudom, képes lettem volna-e megbocsátani neked, hogy megcsaltál, ha a dolgok mákulnak, ha nincs a baleset – ismertem be. Mindkettőnket meglepett ez az őszinteség. – De azérok megbocsátani neked, amit elvettél tőlem.Értetlenül nézett rám, fogalma sem volt, miről van szó.– Amyt – suttogtam.A név hallatán összerezzent, és fel-alá szaladgált az ádámcsutkája.– Azzal, amit műveltél, elvetted tőlem Amyt. Elvetted tőlem az emlékét. – Elsírtam magam, de mekelt, látja-e a könnyeimet. – A legjobb barátnőmet kellene gyászolnom, de hála neked, ké

gyok rá. Képtelen vagyok akár csak gondolni is rá, mert azonnal együtt látlak benneteket, kolóztok, ahogy egymáshoz értek… – Kirázott a hideg, és láttam, mennyire fáj Richardnakkció. – Miattad képtelen vagyok őt meggyászolni, már a gondolatától is elönt a düh, átverve gam. Ezt soha nem fogom tudni megbocsátani neked.

most sokkal véglegesebbnek tűnt, mint maga a szakítás. Miközben hazafelé tartottam, és az anyószörgött mellettem a Richarddal közös életem minden tárgyi emléke, végre elhittem azt, amit búcsndott:– Nem fogok többé a nyakadra járni, Emma. Nem leszek azon, hogy visszanyerjelek, vagy meggo

gad.Hálásan bólintottam. Végre fellélegezhettem, most, hogy levette a vállamról ezt a nyomást. De kcsa módon megijedtem, mert úgy éreztem, ez már a közös történetünk hangos befejező akkordja.– De egy valamit tudnod kell. Amikor meggondolod magad… mert meg fogod gondolni magad…zek, itt várok rád.A szüleim nem voltak otthon, amikor megérkeztem, aminek örültem, mert nem akartam a dobozgyarázkodni. Olyan érzés volt, mintha egy egészen apró koporsót cipelnék. Gyorsan elpakolmimat, vissza a saját életembe, miután Richardéból kitakarítottam. Éppen készültem becsukrényajtót, amikor a szemem megakadt valamin. Még egy utolsó dolgot meg kellett tennem.

A cipősdobozért nyúltam, és a szőnyegemre tettem. Lehúztam róla a szalagot, amely rajta tartejét, és ott volt. Ott várt. Eddig még nem álltam készen, túl korai volt. De most már felkészültem.Leültem a földre, a hátamat az ágynak támasztottam, és megfogtam a levelet. A szívem hevesenikor megfordítottam a fehér borítékot, és feltörtem a pecsétet. Ideje volt, hogy hagyjam, még ugszólaljon, még utoljára elmondja, amit mondania kell. Eljött az ideje, hogy elolvassam Amy lev

dves Emma!lyen furcsán, milyen hivatalosan hangzik, ugye? De hát ez az egész olyan furcsa! Írom ezt a leközben tudom, hogy soha, de soha nem fogom neked odaadni. Őrület, mi? Biztos, hogy úg

arnád elolvasni. Ha nem akarsz róla beszélni, akkor pláne nem akarod látni papírra vetve, fekéren. (Jó, kéken-fehéren, mert nincs fekete tollam.)



De akkor is le kell ezt írnom. Muszáj kiírnom magamból, akkor talán le tudom zárni ezt az emezt a levelet), el tudom rejteni valami titkos zugba, és továbbléphetek.

Nem tudom, hogy csinálod, őszintén. Nézem, ahogy mosolyogsz rám, búcsúzáskor megöatom az arcodat, a szemedet, de nem találok semmi nyomot, semmit; semmi sem árulja ezhetsz. Egyetlen apró, árulkodó jelet sem látok. Te vagy a világ legjobb színésznője (Oscar

demelnél!), vagy (és talán ez a valószínűbb) te vagy a legjobb, legkedvesebb és legmegbocsber ezen a világon, sőt az egész univerzumban. Egy angyal… nem is, inkább szent. De vadöntúli lény, ez biztos. Senki sem lett volna képes arra, amit te tettél. Más: a) megköveztetett v

llingford főutcáján, b) bérgyilkost küldött volna rám, c) (ami a legrosszabb lehetőség) kizárt életéből, és soha többé nem állna szóba velem.Jegyezzük meg, ezek mindegyikét megérdemelném, meg még ezeknél sokkal rosszabbat is. Ne gy nem tudom! Fogalmam sincs, miért nem gyűlölsz. Én gyűlölöm magamat. Ha valaki megtt műveltem (és könyörgöm Istenhez, hogy ezt ne engedje), azt gondolná, a legocsmányabb tergyok, akit valaha a hátán hordott a Föld. Mindenki tudja, hogyan kell viselkedni ezen a vilndenki tudja, hogy soha, de soha, de soha, bármi történjék is, soha nem fekhetsz le a lerátnőd vőlegényével. Jó, akkor még csak a barátod volt, de ez csak részletkérdés, az én bűnömeebbíti. Rettenetes dolgot műveltem. Borzalmasat. Iszonyatos ember vagyok, csak az ment meg,an ember a legjobb barátnőm, aki ilyen végtelenül jó, aki megbocsátja életem legcsúnyább hihagyja nekem, hogy megtartsam azt a címet, amit már nem érdemlek meg. És ha cserébe csak arsz, hogy soha meg se említsem, ami történt, akkor azt én tiszteletben tartom. Gondolom, csadod elfelejteni, ha nem mondjuk ki hangosan.Úgy látom, működik a módszer, mert kívülről legalábbis úgy tűnik, minden rendben közcharddal. Hála az égnek! Komolyan, nagyon komolyan mondom. Azt akarom, hogy boldyetek. Őrülten, mértéktelenül boldogok, olyan boldogok, hogy egész nap csak nevessetek, amíg

m haltok, mint a mesében. Megérdemlitek. Mindketten. Tudom, ez nem mentség az árulásomrrintem nem mindig voltál ilyen boldog, amióta hazajöttél. Tudom, milyen nehéz lehetett otthag

rrieredet, félredobni az életedet, és visszatérni, hogy segíts apukádnak anyukád ellátásában. L

is csak azt mutatja, mennyire jó ember vagy! Szeretném azt hinni, hogy ugyanezt én is megtennát szüleimért, de ha őszinte akarok lenni (és megígértem magamnak, hogy az leszek), akkor bnom, hogy ez nem valószínű.Mostanában néha mintha látnék valamit az arcodon… mintha… nem is tudom. Mintha elveszína magadat, mintha túl sok lenne neked ez az egész. Caroline szerint csak az esküvő stresszel,

ben nem vagyok olyan biztos. Szerintem már az eljegyzés előtt is ott volt ez a valami a tekinteteszanézve azt hiszem, nem is akartam gondolni rá, hogy ez a bizonytalanság, ez a zavarodo

chard miatt van. Ezt műveltem? Ilyen ostoba lennék? Valószínűleg. Ha valami kiderült ebbész, borzasztó helyzetből, az az, hogy nagyon-nagyon szereted őt (és engem), azért

gbocsátani nekünk, miután ekkorát rúgtunk beléd.Richard mindent elmondott, ugye? Azt nyilván tudod, hogy nem terveltük ki előre, amit tettünkartuk, hogy megtörténjen. Tessék! Már megint! Már megint hazudok, pedig megfogadtam, ben a levélben nem fogok. Úgyhogy neki futok még egyszer. Richard egész biztosan nem akarm tervezte. Egy stósz Bibliára is megesküdnék, hogy így volt. De én… nos… volt idő… amföldön éltél, és kikerültél a körből… nos, nincs mit szépíteni a dolgon, volt idő, amikor eljátszondolattal, hogy Richard meg én… Tudod. De csak én, csak én kavartam össze mindent! (Szodon.) Csak az én fejemben létezett az, hogy ő esetleg érez irántam valamit. Csak én éltemgam ebbe az ostoba képzelgésbe, amit csírájában kellett volna elfojtanom. De tudom az igazs

ndig is tudtam – Richard soha életében nem szeretett mást rajtad kívül.Sírt. Ezt mesélte? Abban a pillanatban, ahogy a végére értünk… tudod… elsírta magát. Hall



te volna, hogy ilyen rossz vagyok az ágyban? Ne haragudj! Ezzel nem lenne szabad viccelődnög sosem láttam férfit így sírni. Még sosem láttam, hogy valakit ennyire összetörjön a bűntudagyen, de engem sem viselt meg kevésbé.Tettem már néhány ostoba, átgondolatlan, felelőtlen dolgot életemben (felesleges felsorolnom többnek szemtanúja voltál!). De ez… Ez a bűn, ez az árulás mindegyiken túltesz. Ha megérjük, hajú nénikékként üldögéljünk a hintaszékünkben az öregek otthonának verandáján, akkorom megérteni, hogyan élte túl ezt a barátságunk.

Tiszta szívemből szeretlek, Emma! El sem tudom mondani, mennyire sajnálom, hogy maj

kretettem egy olyan értékes valamit, mint amilyen a barátságunk. Köszönöm, hogy megmentettgem is megmentettél. Egyet megígérhetek – soha, de soha többé nem teszek olyat, agbánthatlak, soha többé ebben az életben. A szavamat adom.

Örökké barátok mara

Ez jobb?Elhúztam a függönyt, és megnéztem Caroline-on a ruhát, amit most próbált fel. Fintorogva rázemet.– A többi jobb volt. Próbáld fel megint a kéket! – javasoltam, és kikerestem a ruhát abból a haloit a karomon fogtam.Szombat délelőtt volt, a boltok dugig voltak, és megfájdult a fejem az öltözőben harsogó zeniként többször jártunk vásárolni, mint manapság, de Caroline egyszerűen nem volt hajetörődni, hogy nem akarok vele menni.– Kérlek, Emma! Nagyon különleges ruha kell a szülinapomra, és nem akarom egyedül kiválaszőzködött a telefonban.– Vidd magaddal Nicket! – vetettem fel. Tudtam, hogy Nick legalább olyan lelkes lenne, mint én.

– Azt nem lehet – suttogta a barátnőm. Ebből kitalálhattam, hogy a barátja hallótávolságon belül v– Miért nem?Némi recsegés-ropogás jelezte, hogy Caroline arrébb vonult, majd így felelt:– Napok óta utalgat, azt mondogatja, hogy nagyon nagy ünneplést tervez. És szerintem ma lesz az e– Minek az estéje?Most már alig hallhatóan suttogott.– Azt hiszem, meg fogja kérni a kezemet, Emma. A születésnapomon. Mindig úgy voltunk veleunk még, spórolunk, de amióta Amy… Nos, szerintem meggondolta magát. Most már te is belát

gy muszáj lesz eljönnöd velem, segítened kell valami igazán mesés ruhát választani.

Természetesen igent mondtam. Nagyon igyekeztem leküzdeni azt az alattomos kis féltékenységet, vai nyomán a bordám közé szúrt. Nem volt jogom ferde szemmel nézni az izgatottságát, mert ek óta akarta és várta már ezt a pillanatot. Csak azért, mert az én esküvői terveim katasztrladtak, nem kívánhatom, hogy ő se legyen boldog, nem lehetek ilyen önző. Mindketten rettszakon voltunk túl, és Caroline megérdemelte a boldogságot.Újból elhúzta a függönyt, és a kék ruhában állt előttem. Haját a sok öltözködés összekócolta. Mekos pamutzokniban állt, ami a farmerhez jól ment, de a pánt nélküli selyemruhához nem illett. Ay simult karcsú alakjára, mintha rá öntötték volna. Lélegzetelállítóan nézett ki.– Ez lesz az – jelentettem ki magabiztosan. Szélesen mosolygott, belenézett a tükörbe, és bol

ogatott. – Ha Nick ebben a ruhában nem kéri meg a kezedet, majd én feleségül veszlek.Egész délelőtt lefoglalt minket a tökéletes ruha utáni vadászat, de amikor a kasszánál várt



unkra, Caroline felhozta a délutáni terveimet. Tudhattam volna.– Akkor találkozol Jackkel?Előrébb csoszogtam, mert kicsit haladt a sor.– Azt hiszem – feleltem.– Hát, nem vagy valami magabiztos.Vállat vontam, és igyekeztem közömbösnek tettetni magam, pedig közel sem voltam az.– Nem, nem erről van szó. Csak kicsit fura lesz. Ma látom utoljára, el kell búcsúznom tőle.– És lehet, hogy ma lesz az utolsó esélyed… valami másra is – tette hozzá Caroline komolyanvette a bankkártyáját, és odaadta az eladónak.– Te jó ég, megint kezded? Ez már mánia. Nem fog megtörténni, és főleg nem úgy, hogy pár nap gleg eltűnik az életemből.– Lehet, hogy meggondolja magát, és marad még egy kicsit – vetette fel Caroline, és felsziikor a pénztárgép kijelzőjén megjelent a ruha ára.– Nem hinném. Azt mondta, csak három hónapra tudta kivenni a házat.Caroline figyelte, ahogy becsomagolják a ruháját, aztán egy hatalmas, csillogó szatyorba tesziknyit költ, az már elegáns szatyrot kap, nem az olcsó műanyagot.– Majd hétfőn körbekérdezek a többi ingatlanosnál – ajánlotta fel. – Kiderítem, ki intézi azt a ha meg lehet hosszabbítani a bérletet.Csak ráztam a fejemet.– Felesleges. Visszamegy az Államokba, és nem fogja meggondolni magát. Inkább hagyjuk is!

után visszataláltunk a kocsihoz a többszintes parkolóházban, és Hallingford felé vettük az iránr örültem, hogy ez a nap is eltelt, de Caroline ragaszkodott hozzá, hogy még igyunk meg valam

gyünk egy szendvicset, mielőtt elválnak útjaink.– Meghívlak – győzködött. – Ezzel szeretném megköszönni, hogy egész délelőtt jártad velem a bolOlyan természetesen adta elő magát, hogy nem láttam át a szitán. Már megrendeltük a szendvic

r az italunkat szürcsöltük, amikor egyszer csak felnézett és felkiáltott:– Te jó ég, nézd, ki van itt!Úgy éreztem magam, mintha egy másodikos osztály színdarabnak csúfolt ripacskodásába csöppna. Nick és Richard lépett be a kocsmába. Véletlen? Aligha. Villámló tekintettel fordultam a baré.– Caroline McAdams! – dörögtem vészjóslóan.– Mi van? – adta az ártatlant. – Nem tudtam, hogy ők is ide jönnek. Csak annyit mondtak, hortközpontba mennek fallabdázni.Nick nagyon gyengén játszotta a meglepettet, amikor észrevette a barátnőjét a „véletlensze

álasztott kocsmában. Karon ragadta Richardot, és felénk biccentett. Richard elsápadt, a eskenyedett. Eléggé ismertem ahhoz, hogy tudjam, az ő reakciója legalább tényleg őszinte. Ha pda (és ki kételkedett volna ebben?), ő is beleesett.

Nick mondott valamit, mire Richard a fejét rázta, de Nick akkor is elindult felénk. Richardnak neasztása volt, kénytelen volt követni.– Micsoda meglepetés! – szólt Caroline. Nem fenyegette a veszély, hogy valaha is bármilyenölik a színészi alakítása miatt.– Fogalmam sem volt, hogy itt lesztek – mondta a barátja. Nyilvánvalóan többször elpróbáenetet, hogy egészen biztosan életszerűen sikerüljön. Nem jött össze.

– Sajnálom – szabadkozott Richard, aki valóban kínosan érezte magát. Találkozott a tekintetünkmolyan gondoltam, amit a múltkor mondtam. Fogalmam sem volt erről. Megyek is – fordult a



é.Furfangos barátaink arcára kiült az idegesség. Nyilvánvalóan nem számítottak erre a reakcióra. Aelőtt még felfoghattam volna, mit csinálok, megszólaltam.– Richard, ne, ne menj el! – Mindhárman döbbenten néztek rám, de nálam jobban egyiküdálkozott. – Nem kell. Ez egy kisváros, nem fogjuk tudni örökké elkerülni egymást. Újra é

ymásba fogunk botlani… véletlenül. – Gyilkos pillantást küldtem Caroline felé. – Viselkenőttek módjára, intelligensen!Volt igazság abban, amit mondtam, de ez az enyhülés talán inkább annak volt köszönhető, amit Rakásán mondott, és nem Caroline kavarásának. Ha Richard végre tényleg elfogadta, hogy azt szeregyjon békén, akkor felesleges vele keménykedni.Nem az volt életünk legkellemesebb fél órája, Richarddal egy szót sem váltottunk, viszont CarolNicken keresztül beszélgettünk, mintha ők lennének a tolmácsaink, akik folyékonyan beszélik a feszeretők nyelvét. Olyan gyorsan toltam be a szendvicset, és döntöttem magamba az üdítőt, hogylett tartani, elcsapom a hasamat, de Richarddal legalább el tudtunk tölteni egy helyiségben fél órágy egyikünk sem kiabált, fröcsögött vagy vádaskodott. Mérföldkőhöz érkeztünk. Caroline minden

gondolta, és ezt szóvá is tette, amikor kikísért a kocsimhoz.– Látod? – karolt belém. – Nem is volt olyan rossz.Magamban füstölögtem. Ha nem a szüleim, akkor majd ő meg Nick lendülnek akcióba. Ha ez ígyább, kénytelen leszek Monique-kal tölteni minden szabadidőmet, mert ő az egyetlen ember, ak

ar összehozni Richarddal. Aztán rájöttem, hogy ez nem egészen igaz. Van még valaki, aki nem rt az ötletért: Jack. De ő öt napon belül elmegy, úgyhogy nem számít.

– Ezt még egyszer meg ne próbáld, Caroline! – szóltam szigorúan, miután arcon csókoltam. – Tgy jót akarsz, de nincs szükségünk arra, hogy mindenki beleugasson az életünkbe.– Ne haragudj! Csak annyira szeretném, ha újra összejönnétek. Olyan sok rettenetes dolog ünk, szeretném, ha jól végződnének a dolgok.– Lehet, hogy ez a történet nem így van megírva – feleltem szomorúan. – Nem kényszeríthetsz arraggondoljam magam, és megbocsássak Richardnak, vagy újra bízzam benne. De egy egyéjs

andba sem lökhetsz bele, hátha akkor majd belátom, mit veszítek. Tudom, mit veszítettem, és om, hogy azok az érzések most nincsenek meg.– De még meglehetnek? Idővel…Kinyitottam a kocsim ajtaját.– Richard nem rossz ember – mondtam ki végre az igazságot, ami napok óta motoszkált bennember, de nagyon-nagyon rossz dolgot tett.

gesen mentem a találkozónkra, ami valójában nevetséges. Én találtam ki, hogy találkozzunk. Már

je volt, fontos dolgokat kellett kimondanom. A helyszínválasztás… nos, az nem az én lelkemen szLeállítottam a motort, majd körülnéztem a kis parkolóban. Egyedül voltam. Helyes. Legvartalanul beszélgethetünk. Felvettem a meleg kabátomat és a hosszú sálamat, majd kiszállcsiból. Április vége volt, mégis hideg.Hangosan csikorogtak a lépteim az apró kavicsokon, miközben a találkozóhely felé tartottam. Az uos tulipánok szegélyezték, amelyek úgy ingadoztak az enyhe szellőben, mint tiszteletet adó kaen a gondolaton elmosolyodtam, de elkomorodott az arcom, amikor észrevettem, hogy már majdngyok. A szívem hevesebben vert, a szám kiszáradt. Köszönni is alig bírtam, és félő volt, hogy kézek kimondani mindazt, amire készültem.

Letértem a keskeny ösvényről, és a csizmám eltűnt a fűben, ami már most előbújt a földből. Egyalálkozóhelyre mentem, és mereven a lábamat néztem, ahogy előbukkant a zöld fűszálak közül



rtem a célra pillantani. Megálltam, felemeltem a tekintetemet. Belenyúltam kabátom mély zsaimat a papír köré fontam, és előhúztam. Aztán megszólaltam.– Szia, Amy! Megkaptam a leveledet.A szellő meglebegtette a papírt. Mint a megadást jelző fehér zászlót. Jó hasonlat. Közelebb lépfához, és lesöpörtem a koszt, amely elcsúfította a tiszta, fehér márványt. Amyt persze nem izgatta sem volt erőssége a háztartás vezetése. Ezen elmosolyodtam, és kicsit meg is nyugodtam. Nem na, hogy ezen a helyen el tudok majd lazulni.

– Leülhetek? – kérdeztem, majd lehuppantam végső nyughelye mellé. Kicsit nedves volt a fű, és ázott a farmernadrágom. De egy kis kényelmetlenség megérte.A virágok, amelyeket Caroline ültetett, elszáradtak és meghaltak, úgyhogy kitépkedtem őket baráhantjából.– Meglep, hogy itt látsz, mi? Nem csodálom. Néhány hete még nem hittem volna, hogy valövök. – Feltámadt a szél, meglibbentette tincseimet. – Lehet, hogy te sem hitted volna, hogy vakerülsz – mosolyogtam szomorúan. Azt gondoltam, Amy a másvilágra is magával vitte a humorá

nyira szerettem benne. Ez a gondolat olyan volt, mintha valaki meggyújtott volna a sötétben egy gy pillanatra megláttam az igazságot, mielőtt a pislákoló fény kihunyt volna. Szerettem Amyt. Élhalálában is. Ő volt a barátnőm, a bizalmasom, a koszorúslányom és az árulóm. Attól még szer

ogy mindig, és tudtam, hogy ez sosem fog megváltozni.Kisimítottam és az ölemre fektettem Amy levelét. Közben megakadt egy-egy szón a tekin

Mennyire sajnálom”, „életem legcsúnyább hibáját”, „megbocsát…” Csendesen néztem Amy netét. Nem kellett újraolvasnom, minden szavára emlékeztem.

– Jó levél – szóltam a fejfa alatti földhöz. – Itt-ott van benne néhány helyesírási hiba… gbocsátom. – Amy világ életében elég kreatívan használta a nyelvet. Megérintettem a sírkövet, jelezte, hogy Amy létezett, aztán távozott erről a világról. – És nem csak ezt bocsátom meg, Amy

Hosszan hallgattam, mert nagyon szerettem volna a fák susogásán és a saját lélegzetemen kívül mlani. Nem hittem a szellemekben, sem a túlvilágban, de bármit megadtam volna, ha akkor láthlhatom a hangját vagy megérinthetem. Lehunytam a szemem, és magam előtt láttam az

osolygott, és gyönyörű, kék szemében életvidámság ragyogott.– Jaj, Amy, mennyire hiányzol!Amy türelmesen megvárta, amíg előhalásztam a táskámból egy zsebkendőt, és végre folytatni tungosan kifújtam az orrom, aztán elnézést kértem a barátnőmtől és a szomszédaitól. Senki sem neh

m.– Azért jöttem ma el, hogy elmondjam, rendben vagyunk. Igazán. Tudom, hogy azt hitted, mára… arról, ami közted és Richard közt történt. De most már talán te is tudod, hogy egy szót semkem. Mindent látsz onnan, ahol most vagy… ugye?Soha életemben nem mondtam és nem is gondoltam még ilyeneket, de Amy érdekében és magam

nom kellett abban, hogy valahogyan, valahol hall engem.– Most már minden világos, most már volt időm mindent átgondolni. Tudom, hogy sosem antani. Sem engem, sem Richardot. Eszed ágában sem volt. Sosem tennél velem ilyet, ezt jól tudogtörtént, és szerintem azt is értem, miért. Szerelmes voltál belé, igaz? Te is szerelmes voltál by képzeltem, a szellem-Amynek elakad a lélegzete. – Azt hiszem, mindig is tudtam, hogy van valtettem, hogy tetszik neked. Hogy nem csak tetszik. Nem mintha ezt bárhogyan is kifejezésre juna, amíg velem járt. De amikor elmentem, amikor megmondtam Richardnak, hogy köztünk mind

ge… Hát… Nem hibáztatlak. És olyan sokáig voltam távol! Ő évekig várt rám, te pedig közbtál. – Feltört belőlem a zokogás. – Micsoda pazarlás! Mekkora galibát csináltunk!

Amy nem vitatkozott.– És akkor… annyi év után végre észrevett téged. Végre nem úgy tekintett rád, mint Emma barátn



A V GE

NEGYEDIK RÉSZ

fordultam a tükörtől, amikor meghallottam, hogy nyílik az ajtó. Caroline kukucskált be.– Szia, drágám, hogy vagy?Elmosolyodtam. Már attól megnyugodtam, hogy láthattam az arcát.

– Jól vagyok – biztosítottam, pedig elárult a nyakamon lüktető ér. – Nick merre jár?– A földszinten van, valami devoni unokatestvéred lyukat beszél a hasába.Grimaszoltam.– Üzenem neki, hogy ne haragudjon.– Maradjak veled? – kérdezte a barátnőm. Körbetekintett, és meglátta a celofánba csomagolt relyet az ágyamra terítettem, a földön pedig a cipőt, amely csak arra várt, hogy belelépjek.– Ne, semmi baj. Menj vissza, mentsd meg szegény párodat!Caroline mosolygott, aztán az ajtó felé indult.– Jaj, majdnem elfelejtettem – jött vissza hozzám. Gyengéden megszorította a vállamat. K

rítékot vett elő a kabátzsebéből. – Ezek nemrég érkeztek.Elvettem őket a kezéből, és az írást néztem. Egyik sem volt ismerős. Most már nem volt rtyákat olvasgatni, ezért úgy döntöttem, majd a többi közé teszem ezt a kettőt is, a földztalkára.– Nos – folytatta Caroline kissé bizonytalanul –, a templomban találkozunk.– Ott leszek – suttogtam.Caroline még egyszer visszanézett rám a válla fölött, és arcáról leolvashattam, mennyire sgtam a két borítékot, és a fésülködőasztalra, a levélnehezék alá helyeztem őket. A csillogó,vics volt az, amelyet még a tópartról hoztam haza. Megsimogattam a selymes, szürke köv

lékeztem…



TIZENÖTÖDIK FEJEZET

ogott az idegesség, amikor kivettem a kocsiból a szatyrokat, és Jack ajtajához értem. A csók ótaom majd először. Ő könnyedén elhessegette a történtek emlékét, de én erre képtelen voltam. Mégmagam előtt láttam, élethűen, részletesen, minden egyes ébren töltött pillanatban.Gyengéden mosolyogva és szabadkozva nyitott ajtót.– Szia, Emma! – üdvözölt. Elvette tőlem a szatyrokat, és letette őket az előszobapadlóra. agudj, éppen skype-olok valakivel. Hagyd csak a szatyrokat, menj be a konyhába, egy perc, és is.Bólintottam, mire ő visszasietett a szobába, amit irodának használt.– Szia, drágám, itt vagyok! Ne haragudj!Mintha lándzsát döfött volna belém, úgy szíven találtak a szavai. Szörnyű fájdalmat éreztemlett támaszkodnom a lambériázott falnál, nehogy összeessek. Nem akartam hallgatózni, igazán, d

m csukta be rendesen az ajtót, így lehetetlen volt nem meghallani, amit mondott.– Nem, csak beengedtem valakit… nem, csak egy barátom. Hol is tartottál?Felkaptam a szatyrokat, és bemenekültem a konyhába. Mit keresek én itt? A táskákat olyan

btam az asztalra, hogy biztosra vettem, összetörtem az összes tojást.Mindenféle ostobaságot gondoltam a meghívás okának. Biztosra vettem, hogy ezt az egész főzőcsk azért találta ki, hogy velem tölthessen még egy napot! Erre tessék, megérkezem, és ő az inte

eleg valami nőcskével, aki a világ másik felén van. Fájdalmasan nyilvánvaló volt, hogy bárki lega nő, fontos Jacknek. Ez egyértelműen kiderült abból, ahogy beszélt vele. Néha ugyanezt a hlottam akkor is, amikor velem beszélt, amikor egyre közelebb érezte hozzám magát. Ponsmertem. Mit keresek a konyhájában? Szánalmas idióta vagyok! Idejöttem a vadonatúj farmeremér blúzomban (ne essünk túlzásba, nehogy azt gondolja, túlöltöztük az eseményt!), és várom,öszönjön attól a nőtől, és végre rám is figyeljen egy kicsit. Nem érdemlem meg, hogy így bán

em. Soha többé nem bánhat így velem senki, legfőképpen ő nem.Caroline figyelmeztetése visszhangzott a fejemben. Nos, feleslegesen aggódott, Jacknek eszébet romantikázni, amikor idehívott. Mindössze annyit akart tőlem, hogy megfőzzem a hülye vacsgül is egyenesen a konyhába küldött! Akár el is mehetnék, gondoltam, és elindultam az előszobk még mindig beszélt. Ha szerencsém van, nesztelenül kinyithatom az ajtót, és már a kocsetek, mire észreveszi, hogy eltűntem. Óvatosan lépkedtem a homályos helyiségben.– Te is hiányzol nekem, édes. Most nagyon sokat voltam távol, de már csak öt nap.Nem hallottam, mit felelt a nő, de Jack hangosan nevetett.– Jó, persze – ígérte.

Muszáj innen eltűnnöm, mielőtt még a fülem hallatára beszélik meg a viszontlátás részleteit. Szehatóan mindketten nagyon várják, hogy újra lássák egymást. A következő lépésnél hangosan reccam alatt a parketta. Jack abban a pillanatban megfordult.– Minden oké, Emma? – kérdezte. Melegség és boldogság sugárzott a szeméből. Mazochista mltettem a szememet, hátha megláthatom a nőt, akit ennyire szeret. Csak világosszőke haját l

őke, persze, mi más is lenne?Úgy álltam ott, mint egy lopakodó rajzfilmfigura. Végül is tényleg lopakodtam. Ráébredtem, hogaszt vár.– Persze, minden szuper – feleltem. Összezavart a lebukás. Most már esélyem sem volt észrevéozni. – Csak… csak… a szatyrokért jöttem – improvizáltam, és reméltem, nem tűnt fel neki, htyrokat már rég elvittem. – Van, amit hűtőbe kell tenni.



– Oké – mosolygott. Furcsán nézett, talán a hangom nem csengett olyan természetesen, mint szena. – Már búcsúzom, egy pillanat múlva jövök.Pontosan tudtam, hogy most visszaküldött a konyhába. Engedelmeskedtem. Addig harapdáltamat, míg a végén megfájdult. Most mi legyen? Menjek vagy maradjak? Ha kirohanok a házbólami szánalmas, megbántott hősnő, Jack azonnal megtudja, mennyire félreértettem a közeledését. Őirgalmas szamaritánust játszotta, aki pont arra járt, amikor körülöttem összeomlott a világ. M

reértettem. A felelősségtudatot, a barátságot és az aggodalmat valami mélyebb, tartósabb érzeletem, amely összeköt minket. Nem Jack az, aki nem érzi a különbséget a múló testi vonzalommolyabb érzések között. Az én vagyok.– Szia, ne haragudj, ez nagyon bunkó volt tőlem – szabadkozott, amikor bejött a konyhába. Lehajom csókot lehelt az arcomra. Ez újdonság volt. Megdermedtem, de nem hiszem, hogy ez feltűnrt szó nélkül lépett a teáskannához.– Kávét?Azt akartam mondani: nem, köszönöm, sajnos mennem kell, de ehelyett valami egészen más hagymat:– Igen, köszönöm. Tej és cukor nélkül.Odatette forrni a vizet, aztán az asztalhoz lépett, és a két megpakolt szatyorra pillantott.– Nem gondoltam, hogy komolyan megveszed az összes hozzávalót.Olyan nyugodtnak tűnt. Olyan könnyedén csatlakozott a szeretője után a buta, angol barátjához,zorult a szívem.– Hát, nem ezért hívtál ide, Jack? Azt kérted, főzzek neked. Nem ezt akartad?Az arcomat fürkészte, én pedig azon kaptam magamat, hogy az alsó ajkát bámulom. Beharaptndolta végig a kérdésemet. Alig bírtam levenni róla a szememet. Jack összezavarodott. Ez vádulat volt, ilyennek még sosem láttam.– Valami baj van?– Semmi – hazudtam a szemébe. – Miért kérdezed?Láttam rajta, hogy kellemetlenül érzi magát, nem tudja, mit gondoljon. Ez is új volt.

– Kicsit… harapós vagy.Feszült mosolyt erőltettem az arcomra.– Nem. Csak szeretném már elkezdeni. – Jack szemöldöke felszaladt. – A főzést – tettem hozzá.Tudtam, hogy nem hisz nekem, de nem érdekelt. Akkor is végigcsinálom ezt az ostoba kis színjám engedem, hogy rájöjjön, milyen sokat vártam ettől a naptól. Már csak a büszkeségem maraem ágában sincs lemondani róla.Ő megfőzte a kávét, én pedig szép sorjában kipakoltam a hozzávalókat a konyhaasztalra, minthés műsorban készülnék főzni.– Segítsek valamit? – kérdezte, miközben tálak és eszközök után kutattam a szekrényekben. Am

aket készítettem, úgy láttam, mindene van, ami kellhet. Lehunytam a szemem, ahogy feltört ez az eyan sok minden történt azóta, csupa rossz dolog. Az asztalra gyűjtöttem mindent, amire szüketett, és őt a helyiség túlsó felébe küldtem. Ha végig akarom csinálni, akkor minél távolabb kell em. Még egy konyhányi távolság is kevésnek tűnt. Nos, még öt nap, és egy egész óceán választ me. És akkor majd azzal a másikkal lesz, bárki legyen is ő.– Az a legjobb, ha nem vagy útban – közöltem, majd némi lisztet öntöttem a mérlegre, és egy pillűntem a felszálló fehér felhőben. – Elég nagy rumlit szoktam csinálni főzés közben. Kérted volnroline-t, hogy jöjjön ide.– Én nem Caroline-t akartam, hanem téged – felelte halkan. Pont az ilyen suttogásai miatt értettem

ndent.Olyan erővel ütöttem fel egy tojást, hogy tudtam, sosem leszek képes kihalászni belőle a belepo



darabkákat. Kidobtam az egészet, és újabb tojást vettem ki a tartóból.– Emma – lépett hozzám Jack. Megfogta a karomat. – Elárulnád, mi bánt?Megint ott volt az a nézés, amiről eddig azt hittem, sokkal többet jelent, mint amennyit valójábast már okos voltam. Épp ideje volt.

– Miért zavarna engem bármi is? – kérdeztem, és folytattam a főzést, mintha ő ott sem lett vohát fontos, hogy az olaj nagyon forró legyen – mondtam, majd az összekevert hozzávalókat egy tba öntöttem, amit betettem a sütőbe.– Amikor telefonon beszéltünk pár napja, még nem volt semmi bajod – tűnődött Jack.– Annyira forrónak kell lennie, hogy füstölögjön – folytattam, majd ismét az asztal felé fordultazembe vettem egy fakanalat.– Olyan volt, mintha szeretnél újra látni – csóválta a fejét Jack. Zavarba jött.– A tojást a tejjel felverjük – közöltem feszülten, és mindkét hozzávalót a lisztbe dobtam.– És én egy percig sem titkoltam, hogy nagyon szeretnélek még látni, mielőtt elmegyek – ismerte b– Aztán felverjük – mondtam összeszorított fogakkal. Gyors mozdulatokkal kavartam a maelynek egy része kiloccsant a tálból. Nem hazudtam, amikor azt mondtam, hogy rumlis szakács va– És amikor ma megérkeztél, jókedvűnek tűntél.– Hozzáadjuk a maradék tejet – folytattam, és vártam, hogy Jack végre levonja a következtetésé öles léptekkel közeledett. Tessék, ennyit a büszkeségem megőrzéséről.– De amikor kijöttél az előszobába, akkor már nem voltál jókedvű, inkább… – Nem fejeztendatot. Láttam rajta, hogy már mindent ért.Sértett. Megalázott. Zavart. Válassz kedved szerint! – gondoltam.– Az, akivel beszélgettem…– Az nem tartozik rám – vágtam a szavába, de nem tudtam elhallgattatni.– Az a lányom.Még jobban kikevertem a tálból a tésztát. Jack odalépett mellém, és gyengéden kivette a kezeményt. Bölcsen tette.– A lányod? – hitetlenkedtem. – A lányod? Neked van egy lányod? – kérdeztem, mintha attól tar

m jól értettem, amit mondott.Lassan bólintott.– Igen.– De… hogyan… miért...? Sosem beszéltél róla – vetettem a szemére.– Nem, tényleg. Nagyon kevesen tudnak róla, és jó lenne, ha ez így is maradna. Valójában én iom éve tudtam meg, hogy létezik.Az összes haragom elpárolgott, mintha soha nem is lett volna.– Ezt hogy érted? Hogy lehet ez? Hány éves?– Tízéves, és a neve Carly.

Tíz. Utánaszámoltam. Csak Sheridan lánya lehet. Jack okosan kiolvasta a szememből a kérdést.– Sheridan már terhes volt vele, amikor lefeküdt a legjobb barátommal. Lehet, hogy tudott róla,gy nem. Ez sosem derült ki számomra. De azt akarta, hogy teljesen tűnjek el az életéből, ne mmiféle kötelék köztünk, ezért nem szólt nekem.Leejtettem a fakanalat, amitől csak még nagyobb lett a kosz a konyhaasztalon.– Jack, ez rettenetes! Hogy tehette ezt veled?Vállat vont, de láttam rajta, hogy ez még most, évekkel később is fáj neki.– De te vagy az apja! Hogy lehet ezt titokban tartani? Nem gyanakodtál, amikor megszületett a gye– Nem is tudtam, hogy gyereke született – felelte Jack keserűen. – Pillanatok alatt lezavartuk a v

án csak úgy eltűnt kilenc hónapra.– És aztán mi történt? Amikor egy csecsemővel a karján tért vissza, csak sejtetted, hogy mi van!



Következő szavai teljesen megdöbbentettek, és teljesen megmagyarázták, Jack miért nem bzasságban, miért kerüli a kötöttségeket.– Nem csecsemővel a karján jött vissza.– Tessék?– A gyereket a testvérére hagyta, aki egy farmon él, és van két saját gyereke Nagyjából Cayidősek. Úgy nőttek fel, mint az ikertestvérek.Csak a fejemet ráztam ilyen kegyetlenség hallatán. Hogy tehet valaki ilyet a férjével és a gyerekamikor ezt kimondtam, Jack nem értett egyet velem.

– Hidd el, szívességet tett a gyereknek. A nővére teljesen más, mint Sheridan. Kedves, szeretetndoskodó. Nagyon jó anya. Carly imádja, és az unokatestvérei olyanok, mintha a testvérei lennéne– De akkor is – dadogtam. Még mindig felfoghatatlan volt számomra ez az egész. – Hogyan tudtagy Carly létezik?– Sheridan elmondta – felelte Jack. Megremegett az ajka, amikor kiejtette ezt a nevet. – Éppen kzött volt, elfogyott a pénze, és fennállt a veszélye, hogy a nővérétől elveszi a farmot a bank. Szüt rám, illetve a pénzemre, hogy kifizesse az adósságukat. Nem volt más lehetősége, kénytele

szélni a gyerekről.– Te jó ég, Jack! – kiáltottam. Kihúztam egy széket, és erőtlenül leültem. Teljesen megrázotlottam.– Ezzel amúgy mit kell csinálni? – mutatott Jack a tálra.– Ráönteni a kolbászra – feleltem.Megpróbáltam felfogni, milyen bonyolult élete van Jacknek. Tehát ez az a felelősség, ami otthon az a kötöttség. Jó nagy, nagyobb, mint hittem.

Jack elvégezte a feladatot, majd újra felém fordult.– És mit csináltál, amikor megtudtad, hogy van egy lányod? Kérted a gyámságot?Jack szomorúan csóválta a fejét.– Hogy tehettem volna, Emma? Hétéves volt, a nagynénje és a nagybátyja nevelte fel. Az egészllettük élte le. Hogy vehettem volna el őt tőlük és az unokatestvéreitől? Hogy szakíthattam volna

gszokott környezetéből?Elszorult a torkom. Most már biztos voltam benne, hogy igazam volt, amikor ösztönösen utáltameségét, pedig még nem is tudtam, milyen sok okom van rá.– Susan és Mike, Sheridan testvére és sógora nagyszerű emberek. Beengedtek Carly életébe,

múlt három évben nagyon jó kapcsolat alakult ki köztünk.Sóhajtottam, és remegő szájjal mosolyogtam. Örültem, hogy jól végződik a történet.– És akkor tudja, hogy te vagy az apja?Jack bólintott. Először nem ismertem fel azt az érzelmet, ami kiült az arcára, de aztán rájöttem, mai büszkeség.

– Csodálatos gyerek. Minden hónapban eljönnek hozzám pár napra az unokatestvéreivel. Imádzamat. Hát, nem éppen ideális helyzet, de azért megoldjuk.Átnyúltam az asztal fölött, és megfogtam a kezét.– Szerencsés, hogy te vagy az apja – mondtam őszintén. Ettől kicsit zavarba jött, ugyanakkor jóki a szavaim.– Gyere, sétáljunk egyet! – vetette fel. – Ilyenkor csodaszép a tengerpart, és ránk fér egy kiegő. – A sütő felé biccentett. – Ezt itt hagyhatjuk? – Bólintottam. – Akkor menjünk! – pattant

gem is felhúzott a székről.

étáltunk az öböl végéig. Kézen fogva. Sokszor néztem rá menet közben, de most már új, böl



mmel. Amit ma elmondott nekem, rengeteg mindent megmagyarázott. Megérintett, hogy bízik bnyira, hogy megossza velem a titkát.– Szóval most már talán érted, miért kerülöm a kapcsolatokat, a kötöttségeket a válás óta – szólaltFelnéztem rá, és igyekeztem arca minden vonását örökre az emlékezetembe vésni. Tudtam, hvetkező hónapokban sokszor fel fogom idézni, amikor már csak ez marad nekem belőle és abból ndennapi időszakból, amit együtt töltöttünk. Beittam arca minden részletét – azt, ahogy bbentette homlokából a sűrű, fekete tincseket, és a mosolygástól a szeme sarkában képződő ránszetört bennem valami – éreztem, hogy képtelen leszek őt elfelejteni.– Most már óvatosabban választok. Sokkal egyszerűbb, ha mindenki ugyanazt akarja. Ha senkzd el kötődni, senki sem sérül meg.Úgy éreztem, nagyon üres és hideg lehet az ilyen élet. Megláthatta a szememben, mit gondolok.– De te nem akarsz így élni, ugye, Emma? – Megdöbbentett, hogy hozzám fordult, és nem is tudtaeljek. Nem várt választ, így folytatta: – Még azok után is, ami Richarddal történt, hiszel abbangtalálod azt, akivel boldogok lesztek, míg a halál el nem választ, igaz?Nem gúnyolódott, kegyetlen sem akart lenni. Nem tudhatta, milyen nehéz hallanom, hogy a véleméárkapcsolatok terén szöges ellentétben áll egymással.– Nos – feleltem –, elég alaposan próbára tették az ebbe vetett hitemet az utóbbi idő történései, eNagyot nyeltem, mert hirtelen gombóc nőtt a torkomban. – De szeretném azt hinni, hogy egy napojd valaki, aki visszaállítja a hitemet. – Egy hang a fejemben azt sikította:Te legyél az!Bólintott, mintha egy orvos nem túl rózsás, de nem is egészen váratlan prognózisát hallgatná.– A gyűrű, a templom, az esküvő... Még mindig vágysz minderre?Nem is annyira kérdés volt ez, mint inkább kijelentés.Először tagadni akadtam, de mi értelme lett volna? Mindketten tudtuk, hogy ez az igazság.– Úgy tűnik, a szívem mélyén igazán régimódi lány vagyok.Gyengéden rám mosolygott, majd a házikóhoz vezető lépcsősor felé fordultunk. Biztosra vettem, hdését tesztnek szánta, és abban is, hogy megbuktam.Előrement a csúszós lépcsőn.

– Vigyázz! – figyelmeztetett. – Eléggé csúszik. Ne maradj le nagyon!– Közvetlenül mögötted jövök – feleltem. Először nem értettem, miért érzem olyan fontosn

merősnek ezeket a szavakat, aztán eszembe jutott, mikor hallottam először az ő szájából ezt a monbaleset estéjén, amikor kimentett a kocsiból, mielőtt az felrobbant volna. Ezt neki is el akndani, de akkor megcsúsztam egy ütött-kopott, omladozó lépcsőfokon, és elestem. Kapálóztamamiben megkapaszkodjam, de nem volt szerencsém. Jack rémülten fordult hátra. Utánam kapott, dő volt. Ezúttal nem menthetett meg. Lezuhantam a lépcsőről, és akkora puffanással értem földetkadt a lélegzetem. Sajnos hiába érkeztem a homokra, a puha felszín alatt éles és kemény tárgy rejt– Emma! – kiáltotta Jack. Egy ugrással mellettem termett. – Jól vagy?

A hang, amit kiadtam, nevetésnek indult, de gyanúsan emlékeztetett a sírásra. Nem vagyok én kiigazán nagyon megütöttem magamat.– Megsérültél?– Csak a büszkeségem – füllentettem. Szó sem lehetett arról, hogy eláruljam, a kő vagy bármi legami a homok alatt rejtőzött, nagyon nagyot ütött. Jack a kezét nyújtotta, és talpra segített. Igyek

y tenni, mintha nem is a fájdalom torzítaná el az arcomat, csak egy bánatos mosoly. Nem hinnémvette.– Te jó isten! Jól van? – sietett oda egy idős pár, aki esti sétára indult a parton. Rettenetesen zatem.

– Jól vagyok – ismételtem meg a hazugságot. Most már őszintébbre sikerült a mosoly.– Hívjunk segítséget? – kérdezte a hölgy, és már elő is vette a mobilját.



– Nem, nem, dehogy! Csak kicsit elakadt a lélegzetem, de semmi komoly. Kérem, ne aggódjaakoztam.– Köszönjük, megoldjuk – állt mellém Jack is. A pár elfogadta a döntésünket, és folytatta a sétágvárta, amíg hallótávolságon kívülre kerültek, majd hozzám fordult: – Mit csináltál, mennyire sg?– Jól vagyok. Csak kicsit megijedtem.– Emma Marshall, nekem ne hazudj! Én húztalak ki téged abból a roncsból, és pontosan látom, gy jól és mikor nem.Felesleges volt tagadni. Úgyis pillanatokon belül rájött volna, amikor meglátja, mennyire bicegek– Azt hiszem, egy kőre estem.Jack a nedves homokra nézett, amely tökéletesen megőrizte a fenekem lenyomatát – milyen kellemcipője orrával megrugdosta a környékét, és kifordított a homokból egy hatalmas, éles követ, hány centiméterrel a felszín alatt rejtőzött.– Basszus! – motyogta. Megnézte a farmerom hátulját. – Mekkora a baj? Vérzel is?– Nem, dehogy! Eléggé ki vagyok párnázva ott hátul, úgyhogy az tompította az ütést.Várakozásom ellenére nem mosolygott.– Lehorzsoltad?Vállat vontam.– Gondolom.– Mutasd csak!– Dehogy mutatom! – kiáltottam fel elszörnyedve. Felvonta a szemöldökét, mintha felelsz vagy mszana velem. – Most csak ilyen béna kifogásokat keresel, hogy megnézhesd a seggemet, mi? –alább mosolygott. – Figyelj, menjünk vissza a házba, én megnézem, mennyire súlyos az ügy,öntjük, kinek mutassuk még meg a fenekemet, jó?Lassan másztam felfelé a lépcsőn, de határozottan visszautasítottam, hogy ölben cipeljen. Szerk azért tett le erről a tervéről, mert attól tartott, úgy még jobban fájna a sérülésem. Miért nem tább a bokámat kificamítani, vagy mondjuk a csuklómat, mint más, normális ember? Miért p

ekemet kellett megütnöm? Végre megérkeztünk a meleg konyhába, és Jack becsukta maga mögót.– Rendben, Emma – szólt, miután végignézte, ahogy átsántikálok a helyiségen. – Ebbőlegmutatod végre a popsidat, vagy sem?A lüktető fájdalom ellenére elnevettem magam.– Nem, Jack, nem mutatom meg. És figyelmeztetlek, hogy más nő egy ilyen kérdésért jól pofon gy rendőrt hívna, vagy mindkettő.Ezen meglepődött, de gyorsan összeszedte magát.– Ha nem mutatod meg...

– És nem fogom – biztosítottam.– Akkor legalább zuhanyozz le! Attól enyhül a fájdalom, és jobban fog látszani a sérülés. A fürn egy egész alakos tükör, úgyhogy meg tudod nézni, mi a helyzet.– Úgy látom, nagyon le akarsz vetkőztetni – vetettem oda, de tönkretettem a szemtelen megjását azzal, hogy elpirultam. – De ha te ettől boldog leszel, akkor lezuhanyozom és megnézem, mi enekemmel. Csak annyit tisztázzunk, hogy én fogom nézegetni a fenekemet, jó?– Jó – egyezett bele vonakodva. – Addig főzök egy teát. A lépcső tetején, a szekrényben találszülközőt.– Köszönöm – feleltem, majd kibicegtem a konyhából.



ytől tízig terjedő skálán tizenegyesre értékeltem volna a zúzódást. Sziszegve toltam le a nadrágomsipkés alsóneműt, aztán felmértem a kárt. Háttal álltam a tükörnek, és a vállam fölött néztem a kétot. Akkora volt, mint egy csészealj, és a fél fenekemet beborította, de még a derekamra is jutott bm volt szükség zuhanyra, hogy „kihozza a sérülést”, magától is elég szépen előjött. Azért a pólómlltartómat is a földre dobtam, ahová a többi ruhámat, és megnyitottam a csapot a zuhanyzófülkébdalom eltorzította az arcomat, amikor a forró vízsugár a sérült felületet érte, de a klemetlenség után már egészen jólesett a zuhany. Nem tudtam megállni, hogy a zuhanyzófülke pált tusfürdőt használjam, amelynek illata annyira emlékeztetett Jackre. Bedörzsöltem vele metemet. Lehunytam a szememet, és csak álltam a forró zuhany alatt. Átadtam magam a tizennyolcülieknek való képzelgésnek, amelyben nem egyedül álltam a gőzölgő fülkében, hanem Jack ogöttem, erős ujjaival végigsimította csúszós combomat, és ajkát az enyémre tapasztotta, mik

hogott ránk a víz.Annyira megijedtem, amikor kinyílt a fürdőszoba ajtaja, hogy leejtettem a tusfürdőt, ami hanrömpölve ütődött a fülke aljának.

– Jól vagy? – kiáltott be Jack a résnyire nyitott ajtón.– Ne gyere be! – sikoltottam rémülten, és megpróbáltam eltakarni magamat. – Meztelen vagyok!Hallottam, hogy kuncog.– Hát, igen, úgy a legjobb zuhanyozni.Leengedtem a kezemet, hiszen úgyis hiába takargattam a mellemet.– Nagyon vicces.– Hogy vannak a sérüléseid?– Színesen – feleltem –, de a zuhany jót tesz.Teljesen zavarba jöttem attól, hogy meztelenül beszélgetek vele, miközben csak egy méter válanket egymástól.– Hoztam valamit, ami segíteni fog.Azonnal magam elé kaptam a kezemet, de a kis rés, amin keresztül Jack beszélt hozzám, nemább. Csak egy kéz nyúlt be rajta – Jack a járólapra helyezett egy magas üveges krémet és egy c

zölgő teát.– Ha segíteni kell bekenni…– Elég béna az irányérzékem, de azért a fenekemet talán megtalálom – viccelődtem.– Rendben, akkor odalent találkozunk.Lassan távolodtak a léptei a parkettás folyosón. Meg sem próbált bejönni. Tiszteletteljesen, udvaelkedett, és ezt nagyra értékeltem. Igaz, kicsit csalódott voltam.A tea új életet lehelt belém, nagyon jólesett. A krémnek nagyon erős szaga volt, de nagyon keása volt, amikor bekentem vele a sérült felületet. Kölcsönvettem egy fésűt, hogy kifésüljem a hajubancokat. Amikor letöröltem a bepárásodott tükröt, azt vettem észre, hogy csak a vízálló szem

radt meg az oly gondosan felvitt sminkemből. Megvontam a vállamat, aztán összeszedtem a ruhnem csábította eléggé a gondolat, hogy meztelenül láthat, akkor mit érnék el egy kis szemceruzájfénnyel?Türelmesen várt rám a lépcső alján. Miközben lefelé lépkedtem, láttam, hogy azt nézi, mentítok. Szerencsére a zuhany sokat javított a helyzeten.– Úgy látom, könnyebben mozogsz.Bólintottam.– Igen, jól vagyok. Tényleg csak egy zúzódás az egész, igaz, rettenetesen nagy.Aggódva nézett rám.

– Nagyon sajnálom! Mögötted kellett volna haladnom.– Persze, és akkor mindketten leesünk – bólogattam. Beleszimatoltam a levegőbe: valaminek



ga volt.– Kinyírtuk a pásztort – ismerte be Jack.Elnevettem magamat. Csak most tűnt fel, mennyire besötétedett az előszobában. Mialatt zuhanyoztész délután gyülekező szürke felhők takaróvá álltak össze, és eltakarták a napot. Szakadt az eső.– Nem a te hibád, hogy leestem, hanem az enyém. Hallgatnom kellett volna rád.– Nem nagyon megy neked, hogy hallgass másokra – korholt. – Most majd hónapokig rémáznek a gondolattól, milyen borzalmas sérüléseket rejtegethetsz előlem.– Jaj, az ég szerelmére! – csattantam fel, majd hátat fordítottam neki. – Nem hagyod abba, amím mutatom, mi? Tessék, nézd, ha ez kell ahhoz, hogy elhidd végre, nem szenvedtem halálos sérüléKihúztam a blúzomat a farmeromból, és kigomboltam a nadrágot. – De figyelmeztetlek… nemvány.Az előszobában csak az eső hangját lehetett hallani, ahogy az ablakokat verte. És a cipzáramkorgását. Csak néhány centiméterrel kellett lejjebb tolnom a derekamon a farmert, hogy előbukka

zódás.Amikor meglátta a sötét sérülést, elakadt a lélegzete. Sokkal kevesebbet mutattam magambóldául a tengerparton, bikiniben, mégis volt valami bensőséges abban, ahogy felhúztam a blúzom

oltam a farmert, hogy megmutassam neki meztelen testemet.– Nagyon sajnálom – ismételte meg rekedtes hangon. Megfogta a nadrágomat, és kicsit lejjebb g teljesen felfedte a fenekemet. Éreztem, ahogy ujja végigsimítja a sértetlen bőrfelületet, majd a cónemű szélét.Úgy kapkodtam levegő után, mint a fuldokló. Ő is szaggatottan lélegzett. Megállt, és tudtam, arrgy megállítsam. De nem tettem. Ujja az alsónemű gumis széle alá tévedt, végigsimította a csípődencecsontnál kissé elidőzött, aztán alhasam puha bőréhez érkezett. Nekidőltem, mire felnygyon lassan maga felé fordított. Szemét elhomályosította a vágy. Olyan szenvedélyesen csókoltgy minden maradék ellenállást elsöpört. Annyira betöltött az a csók, hogy észre sem vettem a fájdikor a lépcsőkorláthoz szorított, majd a falhoz. Erősen hozzám nyomta a testét. Csókja olyan volt

omboló tűz. Mindkettőnket felperzselt.

Repültem, zuhantam, elvesztem. Csak az ajka kötött ehhez a világhoz, és erős válla, amelyet rított, amellyel magamhoz húztam. Végigcsókolta nyakamat, amelyet készségesen tartottam ne

vét suttogtam, és a hajába túrtam. Végre megtudtam, milyen érzés ez. Fél kézzel letolta a vállamzt, és vállamba csókolt. Félretolta az útból melltartóm vékony pántját, és finoman beleharapékeny húsba. Minden erő elszállt belőlem, alig tartott meg a lábam. Nem is volt rá szükség, mégiradtam.Olyan gyorsan hűlt le a levegő, hogy először fel sem tűnt. A tűzvészből jégeső lett, amikogdermedt, és minden erejét latba vetve leválasztotta magát rólam. A falnak támaszkodott, két kem két oldalán talált helyet. Még ragyogtak a szemében a szenvedély utolsó lángjai, de a

rehajoltam, hogy megcsókoljam, elhátrált tőlem. Lassan kitisztult a fejünk. Zavartan néztem rá.– Jack? – kérdeztem remegő hangon.A fejét rázta.– Ezt nem tehetem.Egy vödör jeges víz sem olthatta volna ki hatásosabban a tüzet. Nem értettem, miért mondolvasta szememből a kérdést, amelyet a szám képtelen volt kipréselni magából.– Ne… – kérte Jack rekedten. – Nem lehet… – Íróhoz képest nem bánt túl jól a szavakkal. – Ez ígyes.Pontosan értettem, mire gondol.

– Miért? Miért nem helyes? – kérdeztem, amikor újra meg tudtam szólalni, igaz, a hangom úgy remgy rá sem ismertem.



A hajába túrt, ahogy másodpercekkel korábban én.– Tudod te azt.Megráztam a fejemet.– Nem tudom.Felsóhajtott, majd ellökte magát a faltól, és a zuhogó esőt bámulta az ablakon keresztül. Tudtameszítettem – hiszen rám sem nézett beszéd közben.– Nem tehetem ezt veled.– Nem teheted, vagy nem akarod megtenni?Válaszul megpördült, megragadta a kezemet, és a mellkasára tette, hogy érezzem, milyen erősenve.– Szerinted nem akarom?Megráztam a fejemet. A szememet elöntötte a könny, de nem szégyelltem magam előtte.– Akkor miért? Sheridan miatt? Ő az oka?Őszintén megdöbbent és elszörnyedt.– Mi van? Dehogy! Hogy jut ilyesmi az eszedbe?Ennek nem most volt itt az ideje.– De akkor miért, Jack? Miért löksz el magadtól? Az csak feltűnt, hogy én is akarom!Büszkeségem utolsó darabkáit is a lába elé hajítottam.– Ezért kell befejeznünk.Összetörtem, nem értettem, miről beszél.– Akarlak, Emma – ismerte be rekedten. – Még senkit sem kívántam ennyire egész eddigi életemől a vallomástól repesnem kellett volna, de félelmetes és rettenetes volt, ahogy mondta. – De aon mondtam, nem változott. És én sem.– Nekem nincs beleszólásom? Az nem számít, hogy én mit akarok?– Tudom, hogy mit akarsz – felelte, és én elvörösödtem. Jack újra az eső felé fordult. – Te olyasvarsz, aki ott van melletted. Aki elkötelezi magát. Aki nem akar napokon belül eltűnni az életedbőlaki nem én vagyok. – Elmélyült a hangja. – Tudd, hogy egyáltalán nem akarok most leállni. Rá

ok nézni, mert azonnal a karomba akarlak kapni, fel akarlak vinni az ágyamba. De nem lehetek emét. A te kedvedért állok le, nem a sajátomért.– Neked fogalmad sincs arról, hogy én mit akarok! – közöltem keserűen, és remegő kézzel igazíg a ruhámat. – Vagy mire van szükségem.– Egy biztos, az nem én vagyok.Nem volt már mit mondani. Kiteregettem elé az érzéseimet, és ő visszautasított.– Megyek – mondtam, és reméltem, még akkor, az utolsó pillanatban is, hogy tiltakozik vagy megáRám nézett és bólintott. Ez nem lehet. Hogy lehet ez? Azok után, ami köztünk történt, így fog végetElsuhantam mellette, és feltéptem az ajtót. Szakadt az eső. Olyan érzés volt, mintha apró tűk szur

na a bőrömet. A kocsim felé rohantam. Állíts meg, hívj vissza! – könyörögtem némán, autottam a kocsija mellett. Csinálj valamit, bármit, ne engedj elmenni! De nem avatkozott közm mozdult az ajtóból. Nagyon örültem, amikor észrevettem, hogy a táskám és a kulcsom a kocsn. Még egyszer visszanéztem rá, és összeforrt a tekintetünk. Nem palástolta a fájdalmat, semnnyire bánja, hogy így döntött, de nem mozdult.Beültem a kormány mögé, bevágtam az ajtót, és olyan sebességgel tolattam ki az útra, ami előtlenségről árulkodott. A szakadó eső és a szememből ömlő könnyek kettős veszélyt jelenerencse, hogy egyetlen járművel sem találkoztam, miközben zaklatottan menekültem Jacktől.tam eléggé koncentrálni ahhoz, hogy vezessek, úgyhogy három kilométerre Trentwelltől lehúzódt

szélére. Vakon bámultam a szélvédőre, amin kopogott az eső. Csak az arcát láttam, a szemét. Ezgyhatom annyiban. Meg sem mondtam neki, mit érzek iránta. Vajon akkor más lett volna? Szá



na? Le tudom élni az életemet úgy, hogy nem derül ki a válasz?Dühösen töröltem meg a szememet, és beindítottam a motort. Szabálytalanul fordultam meg az útndultam visszafelé. Nem volt tervem, nem készültem okos szavakkal, amelyek majd meggyőzik. Pztön vezérelt hozzá, mintha valami láthatatlan kötél húzott volna vissza.A nap utolsó sugarait elmosta az éjszaka és az eső. Eszem nélkül vezettem a szakadó esőben, ém gondoltam, milyen érzés lesz, ha megint visszautasít. Mire a házához értem, már úgy vert a sntha az utolsó kilométereket futva tettem volna meg. Ez az utolsó esélyem.Csoda, hogy nem ütköztünk össze. Valószínűleg az ő gyors reakciója előzte meg a balesetet, nyém. Amikor befordultam az a felhajtóra, elvakított a fényszórója – éppen elindult. A fékbe taposdig elkapta a kormányt, és a pázsiton állt meg. Az eső és az ablaktörlőm miatt csak villanásokat ból, ahogy Jack feltépte a kocsija ajtaját, és felém tartott. Végig a szemembe nézett. Az ingje úgy mint egy második réteg bőr. Alig találtam meg a kocsimon a kilincset. Kis híján kizuhantam az auvakon botorkáltam felé, mintha egy a gravitációnál is hatalmasabb erő vonzana hozzá. Lehet, hogndig könnyeztem, de a könnyeket lemosta az eső. Az utolsó métereket futva tettem meg, és ő felkgához szorított. Lábamat a dereka köré fontam, így dülöngélt be a házba. Ajkát egy pillanatra semaz enyémről. Nem volt szükség szavakra, ajkaink folyékonyan beszélték a saját nyelvüket. Ncig semmi más nem létezett. Nem éreztem sem az esőt, sem a hideget. Csak ez a férfi volt, csztem, ahogy magához ölel, ahogy nyelve összeolvad az enyémmel, ahogy hozzám préseli magát.

Csak a bejárati ajtónál állt meg egy pillanatra, amit sietségében nem zárt be rendesen. Ez tkem, mert kapkodásra utalt. Csak annyi időre engedte el az ajkamat, hogy a szemembe nézzen, lsó esélyt adjon nekem arra, hogy meggondoljam magamat. Feleslegesen.– Biztos vagy benne? Mert ha most bemegyünk, nem hiszem, hogy le tudok állni. Akkor mándolhatod meg magad, Emma.Ajkammal válaszoltam, és azzal, hogy megmarkoltam a tarkóját. Berúgta az ajtót. A lépcsőn mjét gomboltam, és letéptem izmos válláról a nedves ruhát. Bevitt a szobájába. Gyengéden engedágyára, én pedig mohón kaptam az öve után. Előbb volt meztelen, mint én. Lassan húzta le rólam

hadarabjaimat, minden pillanatot kiélvezett, mielőtt türelmetlenül magamhoz húztam.

Még sosem éltem át hasonlót. Amikor belém hatolt, felsikoltottam, és észre sem vettem, hogy önnyem, miközben olyasmit mutatott nekem, amiről korábban nem is sejtettem, hogy létezhet. A neltotta, miközben a teste megremegett, és elélvezett. Kitöltött és teljessé tett. Közvetlenül utána

mentem.



IZENHATODIK FEJEZET

Ennél csúnyább zúzódást még sosem láttam.Lassan nyitottam ki a szememet. Arccal lefelé feküdtem az összegyűrt lepedő és takarók között. Myes gyűrődés arra emlékeztetett, ahogy összeolvadva vonaglottunk egész éjjel. Felvillant előttem ogy a fejem mellett megmarkolta a lepedőt, miközben lassan belém hatolt, olyan lassan, hogy

meretlen érzések határára sodort.– Ez a legromantikusabb reggeli köszönés, amit valaha hallottam – mormogtam álmosan a párnábaJack az oldalán feküdt, a párnán könyökölt, és védtelen, meztelen testemet nézte. Lehajolt, félresajamat, és megcsókolta érzékeny tarkómat.– Igazad van. Ne haragudj! Jó reggelt! – dorombolta, majd a fülembe súgta: – Az éjjel… te megan érzés volt… nincsenek rá szavak.Nem kis teljesítmény elérni egy írónál, hogy ne tudjon összerakni egy értelmes mondatot. A pásolyogtam.– Ez már jobb – ismertem el.– De attól még istentelenül ronda ez a zúzódás.A párna elnyelte a kuncogásomat.Jack a beszédnél sokkal érdekesebb tevékenységet talált: pillekönnyű csókokkal borította be gernalát, és a sérült, érzékeny terület szélén állt meg. Nagyon gyengéden csókot lehelt a foltra. Nyeógatott, és ezzel nagyon természetes reakciót indított el bennem, valahol mélyen.– Jobb már? – kérdezte, de le sem vette az ajkát a bőrömről. Halkan felnyögtem, ami még jbátorította. Gyengéden megfordított.A szemében felgyulladt a szenvedély. Végigcsókolta a testemet. A mellemnél elidőzött, aztán kekamat kényeztette. Elért hosszú lábamhoz, amelyet készségesen széttártam előtte.

– Fáj még valahol? – kérdezte mély, szexi hangon.

– Hát, lehet, hogy itt-ott le kell ápolnod – suttogtam vágytól rekedt hangon.– Meglátom, mit tehetek – ígérte, majd lehajtotta a fejét. A szoba csendjét csak lélegzetünk hangjg. Sokáig képtelenek voltunk megszólalni.Elszundíthattam, mert a reggeli nap sugarai már átölelték az ágyat, amikor kinyitottam a szememellkasán pihent a fejem, és ő gyengéden simogatta a hajamat, csavargatta a tincseket. Magához szontha fennállna a veszély, hogy el akarok szakadni tőle. Közelebb húzódtam hozzá, és hallottamvverését. Lábunk összefonódott. Tudhattam volna, hogy ez a pillanat túl tökéletes ahhoz, hogy tson.Jack homlokon csókolt.

– Tudom, mindjárt megint megvádolsz, hogy nem vagyok romantikus, de akkor is éhen halok.Most jöttem rá, hogy nagyon régóta nem jutott időnk ilyen hétköznapi tevékenységekre, mint azntha az étel gondolata ébresztette volna fel, megkordult a gyomrom.– Muszáj lesz energiát vennem valahonnan, ha egész nap vadul és szenvedélyesen akarok szereed.– Te ilyeneket tervezel?– Abszolút – mosolygott csábítóan.Eszem ágában sem volt vitatkozni ezzel a tervvel. Vonakodva bár, de lefejtettem magamat a testéelőtt elengedett volna, lassan végigsimogatott a vállamtól a derekamig.

– Beszélnünk is kell, Emma, de ha meztelenül fekszel mellettem, akkor nem tudok másra koncenk arra, hogy szeretkezni akarok veled.



– Mindketten tudtuk, hogy az úgy nem fog menni. Ezért féltem attól, hogy ez megtörténik. Tégedládod, nem hagyhatod őket magukra, és engem is köt az enyém. Talán jobb lett volna, ha nem is…

Az ajkára tettem az ujjamat, így hallgattattam el.– Ne! Ne mondj ilyet! Ne is gondolj ilyeneket!Szomorúan mosolyogtunk egymásra, és minden erőmmel azon voltam, hogy palástoljam az érzészony erős okok tartottak minket a világ két végén, csak az volt a kérdés, melyik oknak vanogosultsága. Jack sokkal többet ajánlott, mint amire általában hajlandó volt, de sokkal kevesebbit én akartam tőle.– Nem akarlak elveszíteni – suttogta. Elvette az eszemet ez a gyengédség.– Akkor maradj! – mondtam, pedig tudtam, milyen igazságtalanság arra kérni őt, hogy hagyjyát, akit csak nemrég talált meg.– Gyere velem! – vágott vissza. Hevesen ráztam a fejemet, pedig élénken felvillant lelki szemeimyen szép is lehetne. – Megoldanánk, Emma! Meg tudnánk oldani. Gondold végig, de komolyan, a

Elhallgatott, és olyan szenvedélyesen csókolt meg, hogy képtelen voltam bármi másra gondolni. –k mondj igent!

gyon tetszett nekem, ahogy együtt készítettük a reggelit, imádtam, hogy ahányszor elmegy mellgcsókol vagy megérint, és folyamatosan engem néz, miközben rántottát és pirítóst készítek. Allapítottuk az éhségünket, legalábbis a gyomrunkét, fel akartam takarítani a koszt, amelyet mégytam az asztalon, de Jack elkapta a csuklómat, amikor elsétáltam a széke mellett, és megállított.– Hagyd! – kérte. – Majd én megcsinálom. Később. Most sokkal fontosabb dolgunk van.Felállt és fölém tornyosult. Könnyedén felkapott, és a konyhapultra ültetett. Így ugyanolyan matunk. Átölelt, és én a nyaka köré fontam a karomat. A hajamba túrt, magához szorított, és úgy cs

gy mindkettőnk lélegzete elakadt.– Nem hiszem el, hogy már csak négy napunk van – szomorkodtam, miközben a nyakát csókolgatta– Már annyi sincs – felelte bánatosan. Elhúzódtam tőle, és a szemébe néztem. – A következő két n

gyalásaim vannak Londonban, és nem tudom őket máskorra tenni. Egy szállodában fogok lakni.Valószínűleg nem sikerül palástolnom csalódottságomat, amiért további napokat veszítünk. Jacült.– Gyere velem! – szólalt meg hirtelen. – Nem tárgyalok egész nap, és ha mégis… – itt elméngja –, még mindig ott vannak az éjszakák.Olyan pillantást váltottunk, amelyet a világ minden friss szerelmese azonnal felismerne.– Rendben – bólintottam. Két nap, és ami még csábítóbb, két éjszaka vele? Bolond lettem volna ndani.Jack ragyogó mosollyal húzott magához újra. Elvesztem a csókban és a finom érzésekben, am

gigfutottak rajtam, miközben kigombolta rajtam az inget. Gyengéden simogatta forró testemet. Memellemet, és ujjai közé csippentette kemény bimbómat. Felnyögtem, és a hang, amelyet válaszul jdnem elnémította a dörömbölést. Valaki a bejárati ajtó előtt állt.Megdermedtem, de nem engedett elhúzódni magától.– Kit érdekel? – hörögte. – Mindjárt elmegy, biztos csak a postás az.Nyelvével fojtotta belém a szót. A kopogás még vagy egy percig tartott, és a vörös ködmályosan felrémlett előttem, hogy vasárnap van, amikor nem jár a postás. Nem érdekelt a türelmrömbölés, sem a fejemben ez a kis hang, átadtam magam a forróságnak, amely magával sközben Jack az ing alá nyúlt, és még jobban keménységéhez szorított. A kopogás abbamaradt.

– Látod? Mondtam, hogy majd elmegy – mormolta.A kezem, amely eddig karján pihent, most a nadrágja gombjára vándorolt. A szemem sarkából



y elsuhanó árnyat, amely, hála az égnek, megállította a mozdulatot, így nem húztam le a crakezdődött a dörömbölés, de most sokkal közelebbről hallatszott, és ezúttal jól láttuk a hathös férfialakot, aki ököllel verte az üvegajtót.A következő néhány percben legrosszabb rémálmaim váltak valóra. Jackkel olyan hirtelen ugrt, hogy meztelenségem nem maradt titok a tőlünk néhány méterre álló férfi előtt. Remegő tottam össze magamon az inget.– Miért nem veszed fel azt a kibaszott telefont? – üvöltötte dühösen Richard. Az ajtón keresztán hallottam minden szavát. Jack már úton volt felé, én pedig a döbbenettől mozdulatlanná dermonyhapulton.– Mi van? – kérdeztem ostobán, amikor végre újra megtaláltam a hangomat. Jack még nem nyitottót, de Richard tovább ordított.– A telefonod, Emma! Hol a picsában van? Miért nem veszed fel? Órák óta hívlak!Amint Jack elfordította a zárban a kulcsot, Richard berobbant a konyhába, mint valami eszét va. Lekászálódtam a konyhapultról. Még mindig nem tértem magamhoz, csak azt láttam, hogy Rs léptekkel felém tart. Egy méterre tőlem Jack állította meg, aki megragadta a karját. Richard

kiesett.– Vedd le rólam a mocskos kezedet! – fröcsögte.Egy rövid, de annál félelmetesebb pillanat múlva, amely könnyen erőszakba torkollhatott volnagedelmeskedett. De kettőnk közé állt, hogy megvédhessen, ha Richard bántani akarna.Nem ezért jött, ez már világos volt számomra. Amikor enyhült a rémületem, jeges vízként áradt simben a szörnyű előérzet.– Miért nem vetted fel a telefonodat? – mennydörögte Richard. Kis híján leköpött dühében.Mert a táskámban van, amit a kocsiban hagytam tegnap este, miközben Jack karjába vetgamat, hogy felvigyen az ágyába. Ez volt az ok, de eszem ágában sem volt ezt megosztani vele.– Mi a baj? – kérdeztem aggodalmasan, de Richard nem volt eléggé magánál ahhoz, hogy értelaszoljon. Ez nem is volt meglepő, azok után, hogy pontosan látta az ajtón keresztül, milyen je

vart meg.

– Apád eszét vesztve keres téged. Azt hitte, velem töltötted az éjszakát! – vágta a fejemhez kesdorodva pillantott Jackre, mielőtt újra hozzám fordult volna. – Gondolom, eddig nem tudta,

árkivel összefekszel.Jack dühösen kiáltott fel, és a megtaszította Richard vállát, így kényszerítette arra, hogy hátrébb em.– Elég legyen! – sziszegte. Ez a fenyegetés sokkal ijesztőbb volt, mint ha ordított volna.– De mi van? Az a baj, hogy nem mentem haza éjszakára?Szörnyű bűntudatot éreztem. Fel sem merült bennem, mennyire fognak aggódni a szüleimreveszik, hogy nem érkeztem meg. Önző módon teljesen lefoglalt Jack, és egész egyszerűen n

ndoltam rájuk. Elszégyelltem magam.– Senkit sem érdekel, hogy te eltűntél – vetette oda Richard. Fájt ez a gúny. – Az a baj, hogyűnt.Egy pillanatig senki sem szólt semmit. Úgy éreztem magam, mintha egy szakadék szélén állnékam alatt omladozna a szikla. Eszem nélkül ragadtam meg két marokkal Richard ingét.– Mióta nincs meg?A fejét rázta.– Fogalmunk sincs. Apád hajnali hatkor ébredt fel, és anyád akkor már nem volt otthon.Kétségbeesetten nyöszörögtem.

– Hol kerestétek?– Mindenütt. Mindenhol néztük már. Pontosan ismerjük a menetrendet. – Megvető pillantást küldö



é, aki hirtelen kívülállóvá vált a kibontakozó drámában. – Két órája értesítettük a rendőrségetrvezik a keresőcsapatot.

A szám elé kaptam a kezemet. Jack inge szétnyílt rajtam, és Richard végigpásztázta meztelen tesplezetlen fájdalom ült ki az arcára. Gyorsan összerántottam magamon a ruhadarabot, és kirohannyhából.– Egy perc és jövök! – kiáltottam, miközben felrohantam a lépcsőn. Nem voltam benne biztos, mfinak is szántam ezt a megjegyzést.Zokogva, pánikba esve kerestem a ruháimat az ágy alatt. Jack néhány pillanat múlva csatlazzám. Talpra segített, aztán egyesével a kezembe adogatta a ruhadarabokat. Kapkodva ránggamra a ruháimat, és közben egymás után villantak fel szörnyűbbnél szörnyűbb képek

pcsolatban, milyen tragédia érhette elveszett anyukámat, miközben én csak magammal foglalkoztam– Meg fogják találni – vigasztalt, és odanyújtotta a blúzomat. Szó nélkül kaptam ki a kezébhösen rángattam magamra. Sokkal gyorsabban öltöztem, mint ahogy előző este vetkőztem, éguldottam is lefelé a lépcsőn. Sarkam hangosan dörömbölt a fán.Richard az előszobában, a nyitott ajtó mellett várt, és megfejthetetlen kifejezés ült az arcán.– Az erdő szélén állították fel a központot.Némán bólintottam, és az ajtó felé indultam. Aztán megtorpantam, és rémültem fordultamegényem felé.

– Hol van apu? Otthon?Richard karon ragadott, és kilökdösött a házból.– Nem. A rendőrségen van. Nem volt hajlandó otthon maradni, mert akkor haszontalannak érezné zt akar venni a keresésben. A szomszéd otthon vár, hátha Frances hazamegy.A fejemet csóváltam, és nagyon igyekeztem nem sírva fakadni. Anyu még sosem talált haza mndig nekünk kellett megkeresni.– Az iskolát már átkutatták, hiszen te is tudod, mennyire szeret visszajárni…Most először láttam együttérzést a szemében.– Ott kerestem először – biztosított. – Nem volt ott. De felhívtam az igazgatót meg még néhány ko

bementek a suliba, és ott is maradnak, amíg… amíg anyukád elő nem kerül.Hálásan néztem rá.– Köszönöm.A fejét rázta. Mintha szinte felismert volna valakit az álarc mögött, úgy nézett rám.– Gyere, itt csak az időnket vesztegetjük! – Érdekes szóválasztás. – Mennünk kell.Gyors léptekkel indult meg a kocsija felé, amely közvetlenül az enyém mögött parkolt.Jack! Visszafordultam a ház felé. El sem köszöntem, csak úgy faképnél hagytam. Haboztamchard türelmetlenül nézett rám. Már a kocsija mellett állt, kinyitotta az ajtót. Úgy éreztem, megszavem. És akkor Jack jelent meg a ház előtt, és bezárta maga mögött a bejáratot. Pulóvert és bak

elt, és kezében fogta a slusszkulcsát.– Te is jössz? – kérdeztem hitetlenkedve. Nem akartam ennyire meglepetten szólni, de így sikerült– Hogyne jönnék! – felelte, és halványan elmosolyodott. Én nem tudtam viszonozni a mosolyt.– Emma! – sürgetett Richard.– Menj csak – bólintott Jack, és a kocsija felé rohant. – Közvetlenül mögötted jövök.

ég sosem vettem részt keresésben, ezért fogalmam sincs, mindig így történik-e, de a rendőrautó, keresőkutya és önkéntes látványa kétségbe ejtett. És akkor a fejünk felett köröző helikop

g nem is szóltam! Hanyagul leparkoltam egy apró kavicsos sávra vagy húsz másik kocsi mechardhoz rohantam.



– A patak túloldalán vannak – közölte, de nem lassított. Nem mintha ez számított volna, hiszen fut– És apu?– Ő is ott van.Bólintottam, és megpróbáltam összeszedni magam, hogy ne ilyen ziláltan kerüljek a szeme elé. esen magán kívül lehet, nincs szüksége arra, hogy én is elhagyjam magamat.

– Honnan tudtad, hol keress? – lihegtem. Kikerültünk egy fát, és már láttuk is a patakot.– Felhívtam Caroline-t. Ő mondta, hogy ott lehetsz. Gondolom, ez így normális, hogy én tudtamljára.

Nem tudtam mit mondani, és ebben a pillanatban nem tudtam és nem is akartam Richard sértett endolni. Csak az volt a fontos, hogy anyu sértetlenül kerüljön elő.Összecsukható asztalokat állítottak fel a patak partján, és kiterítették a környék térképét. A svekkel fogták le, nehogy elvigye a szél. Bár a nap már felkelt, még mindig hűvös volt az éjszakan. Vajon mit viselt anyu, amikor kijött a szobából, le a lépcsőn, ki az ajtón? Hálóingben indult

gyvilágnak? Felhúzott legalább egy kabátot, vagy mezítláb, vacogva kóvályog valahol? Megrázemet, és a közelben parkoló rendőrautóhoz rohantam, amelyből reszkető apukám szállt ki. Élénkrócot terítettek a vállára.Már akkor láttam, hogy sír, mielőtt a karjába vetettem volna magamat.– Jaj, apucim! – kiáltottam, és észre sem vettem, hogy úgy szólítottam, ahogy már legalább egy évm.– Emma, Emma, Emma! – felelt apu remegő hangon. Végigsimította a hajamat, és átölelt. – Hová tűnt az én Frannie-m?Gyengéden elhúzódtam tőle, és aggódva néztem rá. Húsz évet öregedett egy éjszaka alatt. A kdőrnőre néztem, aki a járőrautó mellett állt. Sejtettem, hogy apu vele volt a rendőrségen.– Ne aggódjon, Bill! Mondtam már, meg fogjuk találni. Csak bízzon bennünk! Tudjuk, mit csinálunNem kételkedtem a szavaiban. Az asztal felé fordultam, ahol egy csapat rendőr hallgatta egy magafi utasításait. Ő lehetett a keresés vezetője. Négy keresőkutyát is hoztak, amelyek mindegygszagoltatták anyu rózsaszín kardigánját. Azt viselte, amikor utoljára láttam. Tanácstalanul sóhajt

közben néztem, ahogy a kutyák megszimatolják a ruhadarabot, aztán türelmetlenül rángatják a póráalig várják, hogy megkezdhessék a kutatást.– Beszélek a keresőcsapatok vezetőjével – mondtam apunak, és megszorítottam a kezét.– Az önkéntesek ott gyülekeznek – szólt a rendőrnő, és egy hatalmas tömegre mutatott.Leesett az állam.– Kik ezek az emberek? Honnan jöttek?– A szomszédaink, a barátaink – felelte apu szomorúan. A rendőrnő a vállára tette a kezét. Nmpatikus volt nekem ez a nő. Pontosan rá volt szüksége apunak.– Megyek, én is velük tartok – közölte apu, és reszketeg léptekkel megindult feléjük. Rémü

röződött Richard arcán, aki ott állt mellettünk.– Nem, Bill – tiltakozott a rendőrnő. – Megegyeztünk, hogy ez nem jó ötlet. Maga itt marad vecsinál, és amikor megtalálják Francest, azonnal odamegyünk. Így nem kell majd az erdőben kgát.Apu bólintott. Hála az égnek hallgatott a nőre, mert kételkedtem benne, hogy van elég ereje az erklászáshoz. Alig állt a lábán, kizártnak tartottam, hogy képes legyen részt venni a felesége kereséchardra nézett.– Köszönöm, hogy elhoztad nekem Emmát, fiam. Tudtam, hogy nem lehet baja, ha veled van.Richardra pillantottam, és vártam, hogy megalázzon, közölje apuval az igazságot. Nem érdem

na meg?– Igen. Végig velem volt, Bill. Mondtam, hogy idehozom.



– Menjenek, álljanak be az önkéntesek közé – javasolta apu rendőre. – Felosztják a kutatási terülelenne, ha maguk is hallanák az utasításokat.Bólintottunk, aztán csendben csatlakoztunk az összegyűlt tömeghez.– Köszönöm, hogy ezt mondtad – hálálkodtam, miközben szememmel egy magányos, magas estem. Meg is találtam, kicsit távolabb állt a csoporttól. Megindultam felé.

– Jó, hagyjuk – felelte Richard keserűen, aztán a tömeg másik széléhez csatlakozott.Mielőtt az egész csoporthoz szólt volna, a rendőr félrevont, és gyorsan tájékoztatott arról, hogyesés, és merre akarnak haladni. Reméltem, hogy Jack, aki végig mellettem állt, és megnyugarolta a vállamat, figyel, mert én a bennem tomboló pániktól egy szót sem értettem. Alig tyelmezni magam. Annyit azért ki tudtam bogozni a rendőr szavaiból, hogy miközben az önkéntrnyék erdőit és mezőit fésülik át, több rendőr házról házra kérdezi végig a lakosságot, és átkuteket. Azzal próbált megnyugtatni, hogy az elmúlt hat órában egyetlen közúti baleseti sérült sem k

zeli kórházakba, de ezzel csak azt érte el, hogy felvillant lelki szemeim előtt a kép, hogy anétben elütötték, és most sérülten fekszik valahol az út szélén. Amyt láttam magam előtt. Jackre néabból, ahogy megszorította a kezemet, tudtam, hogy egyre gondolunk.Arra már az elején rájöttem, hogy a rendőrség nem hiszi, hogy az önkéntesek fogják megtalálni anyások jóval a keresők kígyózó sora előtt jártak. Azért követtük az utasításokat, és az előttünk terrel haladó rendőrök után mentünk. Lassan haladtunk a mezőn, amely az éjszakai esőtől sártentozott. Minden szempár a földre szegeződött.A kutyák gyorsan rohantak előre, ebből sejtettem, hogy nem akadtak nyomra. Vagy ez éppenkezőjét jelenti? Már bántam, hogy nem figyeltem jobban, amikor krimisorozatokat néztem a tévrt tényleg fogalmam sem volt, mit is keresünk, miközben a talajt pásztáztuk a tekintetünkkel, és vghatározatlan nyom után kutattunk. Talán akkor sem ismerném fel, ha meglátnám. Talánmiíróként jobban értette, mi történik, de hiába jött mellettem, hiába szorította a kezemet, úgy érntha mély szakadék nyílt volna köztünk.Az egyre növekvő bűntudat egyre messzebbre taszított tőle, miközben a nedves fűben csúszkájon anyu akkor is eltűnt volna, ha otthon alszom? Lehet, hogy nem talált az ágyamban, és azért hag

otthona biztonságát, hogy a keresésemre induljon? És ha nem szakítok Richarddal, ha vele makor is ugyanitt tartanánk most? Értelmetlen kérdések voltak, és nagyon féltem, hogy ha kinyimat, még a végén hangosan is felteszem őket. Ezért inkább hallgattam.– Nem lesz semmi baj, meg fogjuk találni. – Jack a szájához emelte a kezemet, és csókkal pecg az ígéretét. De hiába volt olyan ellenállhatatlan eddig az érintése, most nem tudott megnyugtatna tegnap érzett boldogság másik oldala! Ez az ára! Túl nagy fizetségnek éreztem.– Nem tudhatod. Nem tudod. Bárhol lehet. Lehet, hogy ájultan fekszik egy árokban. Lehetgsérült. El is rabolhatták… – Mindegyik lehetőség rettenetesebb volt, mint az előző, és Jack dalom ült ki, amiért így gyötröm magamat, és ő nem tud segíteni.

– Emma! Emma!Megpördültem az ismerős hang hallatán. Nem ezt akartam hallani, mert nem azt közölte velemgtalálták anyut, és jól van, de azért ez is segített. Elengedtem Jack kezét, és odarohantam CarolinNickhez, akik az önkéntesek csapata felé tartottak. Mindketten egy-egy nagy, lapos tárgyat cipeltg túl messze voltak, ezért nem láttam, mi az. Caroline letette a magáét a fűbe, és felém szaladt.Akkora lendülettel vetettem magam a karjába, hogy mindkettőnk lélegzete elakadt. Egy percig hgy a kabátjába sírjak, aztán a zsebébe nyúlt, és egy zsebkendőt vett elő.– Hogy vagy? – kérdezte, és alaposan szemügyre vett, miután befejeztem az orrfújást.– Megvagyok. Majd jobban leszek, ha anyu előkerült.

Caroline bólintott, de láttam az arcán, hogy aggódik. Felnézett, és a mögöttem álló férfinak is kösz– Szia, Jack!



– Odamegyek, megkérdezem – ajánlotta fel Jack, aztán arcon csókolt, és odarohant a rendőrökhöömeg élén haladtak.– Úgy látom, tényleg fontos vagy neki – suttogta Caroline, amikor Jack hallótávolságon kívül kerüMegráztam a fejemet.– Ezzel most nem tudok foglalkozni. Semmire sem tudok gondolni, amíg anyu elő nem kerül.– Tudom – szorította meg a kezemet a barátnőm. Ahogy kesztyűs kezünk összeért, valami kgyat tapintottam ki a gyűrűsujján. A szemébe néztem, de egy fejcsóválással jelezte, hogy nemarja közölni a nagy hírt. – Ez várhat, majd megbeszéljük akkor, amikor anyukád előkerült – súgtzem, soha életemben nem szerettem és tiszteltem még annyira, mint akkor.Jack néhány perc múlva friss hírekkel tért vissza. Oda és vissza is futva érkezett, mégis alig lihege– A mentő csak elővigyázatosságból van itt, hátha szükség lesz rá, amikor anyukád előkezrevettem, hogy kihangsúlyozta az „amikor” szót, és nem úgy fogalmazott, hogy „ha” anyu előkerüzatok környékén eddig nem jártak szerencsével, úgyhogy kiterjesztik a keresési területet. A kórg mindig nem tudnak semmit, ami jó hír.Én egyáltalán nem úgy éreztem. Rettenetesen hangzott az egész. És ennél már csak rosszabb lett, aroline észrevette, hogy a mentő mellé leparkol egy logóval ellátott kisbusz.– Óriási. Tetves sakálok. Pillanatok alatt kiszimatolnak mindent.A helyi tévések érkeztek meg. Három ember szállt ki a kisbuszból. Egyikük egy kamerát cipelt, my hatalmas, szőrös mikrofont.– Biztos nincs elég anyaguk, azért kerülhet be a hat órai hírekbe egy rémült, eltévedt, demenyeztem meg keserűen.– Szerintem az esküvő meg a baleset miatt is van ez – kockáztatta meg Caroline, és tudtamószínűleg igaza van. A mi kis tragédiánk hetekig szerepelt a helyi újságok címlapján, és ez a rettt csak egy újabb fejezet volt számukra.Lassan haladtunk, de végre elértük a sűrű erdő szélét, és a rendőrök kisebb csoportokra bonto

meget. Mindenkinek megmutatták, melyik ösvényen haladjon. Anyu most már legalább kilencűnt. Nem tudtam másra gondolni, csak arra, mennyire fázhat, mennyire fáradt és éhes lehet,

yen is.Jack belém karolt, mert az erdő talaja egyenetlen és csúszós volt a sártól. Visszanéztem, és láttamroline és Nick szorosan mögöttünk jön. A szemem sarkából mozgásra lettem figyelmes – Richhuzamos ösvényen rohant az ellenkező irányba.

– Ez meg hová siet ennyire? – kérdezte Nick.Vállat vontam, és inkább arra koncentráltam, nehogy orrba vágjanak az alacsony ágak, mikvettem Jacket a csúszós lejtőn lefelé. A rendőrség nem tartotta valószínűnek, hogy anyu bemerészna az erdőbe, de én tudtam, hogy nincs igazuk. Visszatérő elem volt a festményein a sűrű lombzűrődő fény, és bár már rég nem festett ilyesmit, attól még nagyon szeretett az erdőben sétálni

áron egyaránt. Pontosan az ilyen helyek vonzották.Kellemetlen pillanatokat éltünk át, amikor az árnyas erdő mélyén valahogy a nyomunkra akadések a fák között.– Nyilatkozna nekünk, Miss Marshall?Megráztam a fejemet, és hátat fordítottam nekik.– Előfordult már ilyesmi az édesanyjával? Hogy viseli a történteket az édesapja?Lehajtottam a fejemet, és meggyorsítottam a lépteimet. Igyekeztem lehagyni őket és toldéseiket.

– Veszélyes saját magára vagy másokra? – kérdezte éles hangon egy riporternő.

Földbe gyökerezett a lábam, és elöntött a düh. Megfordultam. Jack gyorsan közbelépett. Elkauklómat, a szemembe nézett, és alig észrevehetően nemet intett a fejével.



– Majd én lerázom őket – súgta, és közvetlenül az újságírók elé állt. Magasságával és széles hakart a szemük elől.– Nézzék, srácok, tudom, hogy csak a munkájukat végzik, de most nem igazán alkalmas a piztos vagyok benne, hogy később, ha Mrs. Marshall még mindig nem került elő, szükség gítségükre, hogy minél több emberhez eljusson a mentőakció híre. De egyelőre próbáljunkztességesen viselkedni, és békén hagyni a családot.Kissé zavartan bólogattak, de végre leszálltak rólunk, és visszatértek a mezőre. A nő haladt leghág egyszer visszafordult. Összeszűkült szemmel nézett Jackre.– Maga Jack Monroe, az író? – kérdezte izgatottan, csillogó szemmel. Láthatóan felvillanyetőség, hogy esetleg egy celebritás is érintett a történetben.Jack megrázta a fejét, és elképesztően meggyőzően hazudott.– Nem, dehogy. Igaz, sokan összetévesztenek vele. Biztosan hasonlítunk.– Köszönöm – hálálkodtam, amikor Jack visszatért hozzám, és újra előttem haladt az ösvényen, mggyőződött róla, hogy az újságírók tényleg elmentek. – Nekem eszembe sem jutott, hogy későbkségünk lehet rájuk.

– Hát, reméljük, hogy nem lesz – felelte Jack komoran. – Akárhogy is, nem érdemes feldühíteni a Nem sokkal később megállt bennem az ütő, amikor azt hittem, találtunk valamit. Most már mélőben jártunk, ahol kevés természetes fény tudott áthatolni az ágak szövedékén. Az ösvény keskenllette meredek szakadék, annak alján gyors sodrású patak.– Vigyázz, hová lépsz! – figyelmeztetett Jack, és kinyújtotta a karját, hátha belé akarok kapasznéztem a szakadékba, és a lejtő legalján valami sárgára lettem figyelmes. Pontosan olyan színnt anyu kedvenc sáljának. Megmarkoltam Jack pulóverét, és szótlanul a szakadékba mutattam.– Mi az? – kérdezte, és közelebb hajolt hozzám, hogy jobban lássa, mit mutatok.– Van ott lent valami. Valami sárga. Lehet, hogy anyu sálja.Jack gondolkodás nélkül megindult lefelé a lejtőn. Nagyon meredek volt az árok, nem nagyon levá kapaszkodni, és Jack lába többször is megcsúszott a sárban. Minden ilyen alkalommal a szívptam, de ő mindig visszanyerte az egyensúlyát, és folytatta az ereszkedést.

Kihajoltam, amennyire csak mertem, de csak óvatosan, nehogy lezuhanjak. Én sokkal kevésbé vugodt, mint Jack. Caroline és Nick megálltak mellettem, és a barátnőm belém karolt. Jack eltűkor mögött, és egy pillanatra belém nyilallt a félelem. Mi van, ha nem csak a sál van odalennövényzet dús és buja volt, könnyedén eltakarhatott akár egy holttestet is.Jack olyan halkan mászott vissza, hogy észre sem vettem őt, amíg zörögni nem kezdett az avar, m húzta magát mellém. Bánatosan rázta a fejét, és felmutatta a sárga valamit, amit én vettem észrsskutya volt az, amelyet a patakban töltött idő itt-ott kissé megtépázott. Kinyújtottam a kezettem tőle az ázott kutyát, és eleredtek a könnyeim.– Tudom, hogy tiszta hülyeség, de kislánykoromban volt egy kedvenc mesém, amit anyu s

olvasott nekem. Egy kisfiúról szólt, aki elveszítette a plüsskutyáját. – Elakadt a szavam. – Ami pozett ki.Jack a karjába zárt, és a pulóverébe zokogtam. Caroline és Nick arrébb álltak, és igyekeztek úgy ntha ott sem lennének. Jack éppen csak annyira nyugtatott meg, hogy elcsendesedett a sírásom, aghallottuk a hangot. Szirénázás törte meg az alkonyi csendet. A mentő volt az. Úgy kaptam fel a fent egy csapdába esett állat. Az elsőhöz most egy második sziréna is csatlakozott, majd hosszú dulottunk, ami újra és újra ismétlődött.– Történt valami! – kiáltottam fel, és eltoltam magamtól Jacket. – Vissza kell mennünk!Mindhárman kiabáltak utánam, hogy lassítsak és vigyázzak, de nem törődtem velük, roh

szafelé. Jack könnyedén utolért, és amikor eléggé kiszélesedett az ösvény, megfogta a kezemet. Eottunk a sárban, míg végül füvet ért a lábunk, és megláttuk a messzeségben a mentőt. A többi ker



bukkant a fák közül. Mindenkit kicsalogatott az erdőből a ricsaj.Furcsa látvány lehetett a rendőröknek, ahogy egymás után bukkantak fel a csapzott önkéntesmegesen rohantak feléjük, élükön egy magas férfival, aki egy eszét vesztett fiatal nő kezét fogta. Azelebb értünk, észrevettem, hogy apu rendőre közelebb állt a mentőhöz, amiből éppen akkor segítut az ősz nyomozó. Lehajolt, hogy hallja apu kérdését, aztán felénk mutatott.Szúrt az oldalam, mintha kést döftek volna belém, de nem törődtem vele. Két közeledő torjának zúgása vegyült a hangzavarba. Az út felé pillantottam. Az első kocsi egy rendőrautóely szirénázott és villogott. A második autó meglepett. Richard kocsija volt.A rendőrautó csikorogva fékezett, és olyan manővert mutatott be, amilyet gyorsulási versenyekenchard kevésbé látványosan érkezett meg mellé.Volt vőlegényem kiugrott a kocsiból, és kinyitotta az utas oldali ajtót. Még nem sokat láttam, mnnyek elhomályosítottak mindent. Dühösen töröltem meg a szememet, és az sem tűnt fel, hogyngedte a kezemet, és egyedül futok.Richard mindig is óvatosan és gyengéden bánt vele, most is így segítette ki a kocsiból az édesanyáFélrelökdöstem az utamban álló embereket, és odarohantam anyuhoz. Apu megelőzött, és a kta a feleségét. Úgy ölelte, mintha soha többé nem akarná elengedni. Örömében sírt. Aztán engrevett.

– Emma! – szólt rekedten, és kitárta felém az egyik karját. Odabújtam a szüleimhez. Egész testmegtem a megkönnyebbüléstől. Anyu, akit családja két zokogó tagja szorongatott, kissé megleen a viselkedésen.– Hol voltál, anyu? Annyira aggódtunk érted! – kiáltottam. Apu egyelőre képtelen volt megszólaelmes kérdéseket megfogalmazni.Anyu őszinte döbbenettel az arcán nézte, micsoda közönség gyűlt össze. Nem értette, miért néz mnyi ember.– Aggódtatok? Miért? Én csak miattad indultam el, Emma – mondta végül.Pontosan ettől féltem. Az én keresésemre indult. Kisöpörtem a hajából egy apró gallyat, és most vk észre, milyen piszkos az arca.

– Engem akartál megtalálni? – kérdeztem bűntudattól elfúló hangon.– Nem, nem téged – javított ki, mint egy kislányt, aki valami bájos ostobaságot mondott. – A gyűrűDöbbenten néztünk össze apuval. Anyu halkan csettintett a nyelvével, mintha fárasztaná, hogyetlen emberekkel van körülvéve.– Az eljegyzési gyűrűdet – mondta lassan és olyan hangosan, hogy feltehetőleg az egész tömeg haMeg akartam keresni az eljegyzési gyűrűdet, amit elhagytál.Most Richardra néztem, aki kicsit távolabbról figyelte a jelenetet. Az arcomra volt írva a kérdéslett feltennem. Hosszú évek alatt megtanulta értelmezni a mimikámat, így most is pontosan tudtdezek.

Bólintott. Az ő arcán is hitetlenség ült.– Igen, tudom. De ott találtam meg, a Farnham-szakadék alján, amint a gyűrűt kereste.Az emberek meglepetten kiáltoztak, és apu is egészen megrémült.– Jaj, Frannie!Én úgy megdöbbentem, hogy szóhoz sem jutottam. Remegve léptem közelebb Richardhoz.– A szakadékban? – kérdeztem erőtlenül.Bólintott.– Az alján? Lezuhant?Megrázta a fejét.

– Nem, hála az égnek. Először én is azt hittem, amikor megláttam, de szerencsére tévedtem. Lemt állítja, máskor is csinált már ilyet.



Eszembe jutott a nappaliban lógó festmény. Bizony, csinált már ilyet, sok-sok évvel korábban.– Hogyan? Hogyan? – értetlenül ráztam a fejemet. – Nem értem. Hogy került oda? És te hogy jötgy ott van?Richard megvonta a vállát.– Nem tudom, hogyan jöttem rá. Talán a fűben keresgélésről jutott eszembe a szakadék és a gyűrűatás. Aztán az, hogy anyukád kihallgatta a beszélgetésünket… és csak hallgattam a megérzésem

… ott volt.Nem terveztem, hogy ezt fogom tenni. Ha csak egy perccel korábban megkérdez valaki, azt mona, soha többé semmi rá nem vesz, hogy megtegyem. De amikor kitisztult a kép, és felfogtam

chard olyasmire jött rá, ami másnak eszébe sem jutott, és ezzel kétségtelenül megmentette anyu m tudtam uralkodni magamon. A karjába vetettem magamat, ő pedig átölelt és felkapott.– Köszönöm, köszönöm, köszönöm! – zokogtam a nyakába.Még szorosabban ölelt, és az ő hangját is fojtogatták az érzelmek.– Annyira örülök, hogy időben megtaláltam. Nem bírtam volna elviselni, ha elveszítjük, Emma!Ölelkezés közben furcsa hangokra lettem figyelmes az éljenző tömeg zsivaján túl. Amikor Rngedett, rájöttem, hogy az újságírók fényképeznek minket. Lefényképezték az ölelést, és bitem, hogy a következő lapszámokban viszont fogom látni. Az egyik újságíró egy pillanatigztegette az idejét, és már neki is állt a stábjával forgatni. Bár nem hallottam minden szó

mondat azért eljutott hozzám. A nő mosolyogva mesélte a kamerának, hogy „az asszonyt csoáros módon mentette meg jövendőbeli veje”. Richardra pillantottam, aztán újra az újságnyitottam a számat, hogy helyesbítsek, de aztán észrevettem, hogy még forog a kamera.– Itt is van az asszony lánya hősies vőlegényével – folytatta a nő, és a kamera felénk fordndolom, mindketten nagyon boldogok.Torkomra fagyott a helyesbítés és a tiltakozás. Üres tekintettel bámultam a piros LED-et, ameentette, hogy filmeznek.– Boldogok vagyunk – felelte Richard, majd megfogta a kezemet.Apu rendőre éppen akkor kísérte a mentőautóhoz a szüleimet, és határozottan arrébb küldte a

pviselőit.– Mrs. Marshall! – kiáltott utánuk az egyik. – Csak még egy kérdés! Miért nem szólt senkinekgy?Apu felemelte a kezét. Láttam az arcán, minden vágya, hogy anyut kimenekítse ebből a felfordulvégre orvos kezébe adhassa. De érdekes módon anyunak meg sem kottyant ez a zűrzavar, sőt jóki a tömeg érdeklődése. Fogalma sem volt róla, hogy ezek az emberek egész nap őt keresték.– Meg akartam lepni őket. Emma olyan nyugtalan mostanában, nagyon elszomorította, hogy elveűrűje. Gondoltam, megkeresem.Gondolta! Még mindig nem tudtam elképzelni sem, hogyan mászott le a szakadékba, hogy nem tör

akát.Váratlanul egy mikrofont nyomtak az arcomba.– Ez a kérdés a boldog párnak szól. Mikor lesz az esküvő?Száz szempár fordult felém. Én csak azt az egyet kerestem, amelyiktől a segítséget reméltem. gy volt a tömeg.– Még nem döntöttük el – felelte Richard mindkettőnk nevében. Nem úgy fogalmazott, ahogy én na. Nem mutatott rá a tévedésre. – Egyelőre annak örülünk, hogy Emma édesanyja sértetlenül . Mással most nem foglalkozunk.A rendőr kinyitotta a mentő ajtaját, és megpróbálta beterelni a szüleimet. Szinte hallani lehetett,

y emberként felhördülnek az újságírók.– Csak még egy fotót! – könyörögtek. – A családról! Az anyáról, az apáról és a szerelmesekről.



Az arcomra kiült a rémület, de Richard alig észrevehetően nemet intett. Tudtam, hogy igaza van. Bgy jó ötlet itt, mindenki előtt kiteregetni a magánéletünket? Vonakodva bár, de beálltam Richard ézé. Elvakítottak a vakuk.– Mindenki álljon egy kicsit hátrébb! – kérte a főrendőr, mire a beosztottjai visszaszorítotágírókat és a tömeget. – Szeretném megköszönni, hogy olyan nagylelkűen ránk szánták a szabadideilyen csodálatos eredményt értek el!Mindenki tapsolt. Feléjük fordultam, hálásan mosolyogtam, de közben kétségbeesetten kutattamot. Még mindig nem találtam.– Még egy képet a jegyesekről? Amin csókolóznak! – vetette fel valaki reménykedve.Richard meglátta a szememben a rémületet, és válaszolt helyettem.– Ennyi elég is lesz.Átkarolt és elfordított a fényképezőgépektől és kameráktól. Beszálltam a mentőautóba, ahol anr az egyik mentős foglalkozott. Most, hogy ilyen magasan ültem, végre megláttam Jacket, vagyis iocsiját, amint szürke porfelhőtől övezve elhajtott.



IZENHETEDIK FEJEZET

ába kértük mindhárman, anyu nem volt hajlandó bemenni a kórházba kivizsgálásra. Végül, miveartuk túlságosan felizgatni, abban maradtunk, hogy hazavisszük. Fel sem merült bennem, gkérdőjelezzem Richard jogát ahhoz, hogy velünk jöjjön. Miközben kibontakozott körülöttünk a d

minket elválasztó fal megroggyant és omlásnak indult. Még a hűtlensége és a megszegett íg

entősége is kisebbnek látszott annak fényében, hogy végül, hála neki, nem torkollt tragédiába a törMég azt sem éreztem furának, amikor Richard hazaérve átvette az irányítást, feltette forrni a teaszéket vett elő, és kérdés nélkül is pontosan tudta, ki hogyan issza a teát.Elnéztem, ahogy tevékenykedik, és közben fél füllel a szüleim beszélgetését hallgattam. Hitetlentam a fejemet, amikor anyu elmesélte, hogy stoppolt, és végül egy kamionos vitte el a szakadékho– Ahhoz képest, hányszor elmondta tinikoromban, hogy ne üljek be idegenek kocsijába! – csóváemet, majd elvettem a gőzölgő csészét Richard kezéből. – Eltévedhetett volna, elüthették nthatták volna, vagy akár le is zuhanhatott volna abba a hülye szakadékba! – Még mindig kétam kiverni a fejemből a rettenetesnél rettenetesebb lehetőségeket.– De nem így történt – csitított Richard. – Most már megnyugodhatsz. Francesnek szerencséjeilván egy egész sereg őrangyal vigyázott ma rá.Hálásan mosolyogtam.– Nem, csak egy, és az te voltál.Zavarba jött, ugyanakkor örült is szavaim hallatán.– Talán most már meg tudjuk győzni apukádat, hogy szükség lesz segítségre.A csésze fölé hajoltam, így elrejtettem előle az arcomat. Nem kerülte el a figyelmemet, hogy m első személyben beszélt, és a fejemben megszólalt a vészcsengő.A délután további részében végeláthatatlan sorban érkeztek az orvosok, a rendőrök, és folyamngött a telefon. Nagyon örültünk a hírnek, hogy anyu megúszta a kalandot egy-két horzsolás

zódással, amelyek egyike sem volt olyan ronda, mint az enyém. Érzelmileg azonban… Az más kt. Apu arcára kiült az aggodalom, miközben elsuttogta nekünk, hogy néhány nap múlva meglnket egy szociális munkás és egy demens betegekkel foglalkozó szakember.– Ez jó hír! – bátorította Richard. – Ez azt jelenti, hogy végre több segítséget kapunk.Apu erőtlenül mosolygott. Még mindig bizonytalan volt. Én hallgattam, mert nem tudtam mit kezd

mét felbukkanó többes szám első személlyel. De volt valami, ami még annál is jobban aggasztottchard szemmel láthatóan újra tiszteletbeli családtagnak tekintette magát. Jack. Egész délután nem

Attól kezdve, hogy beültem a kocsimba, nagyjából tízpercenként hívtam, de mindig csak gesítő, fémes hangot hallottam: Ez a szám átmenetileg nem kapcsolható.

Richard mindig engem nézett, amikor elővettem a mobilomat, hogy ismét telefonáljak vagy,gnézzem, nem keresett-e valaki. Nem keresett. Sokkal nagyobb önuralomról tett tanúbizonyságottam volna tőle, és nem szólt egy szót sem.Kora estére már nem aggódtam, nem is frusztrált a helyzet, hanem dühös voltam. Jacknek fogalmt róla, mi történik. Ha jelentek neki valamit, ha az együtt töltött éjszaka jelent neki valamit, akkohívott volna, megkérdezte volna, hogy vagyok, és nem nekem kellene őt hívogatni. Amikor R

ment vacsorát venni, még egyszer tárcsáztam Jack számát. Végre kicsöngött. Lekaptam a kabátomó hátuljára szerelt akasztóról, és kisurrantam a kertbe, hogy nyugodtan beszélhessek vele. Hrgött a telefon, és nekem mindegyik csengésnél felgyorsult a szívverésem. Mély lélegzetet vettem

gnyugodjak. Nem akartam sértetten és dühösen nyitni a beszélgetést.– Igen, itt Jack beszél.



Megmelengette a szívemet puhán duruzsoló akcentusa, és szinte éreztem, ahogy elpárolog a harago– Szia, én vagyok az! – kezdtem. Bíztam benne, hogy megismeri a hangomat, ahogy én is megismövét.– Elnézést, most nem tudom fogadni a hívását. Hagyja meg a számát, és visszahívom.Sípszó, majd csend következett. Megvárta, hogy bekapcsoljon a hangposta. Egy pillanatig eljátszondolattal, hogy leteszem, de a remény utolsó, kitartó sugara nem hagyta, hogy összetörje a sötétsé– Szia, Jack! Emma vagyok. Este nyolc van, gondoltam, megkérdezem, minden rendben van-e. Anem hallottam rólad, pedig órák óta hívlak. Majd hívj vissza!

Talán személyesebbre is vehettem volna az üzenetet, de sértett, hogy nem keresett. Nyilván tudjam én akartam a médiafelhajtást, amikor anyu előkerült! Miért nem áll szóba velem, gmagyarázhassam?Kínait ettünk. A vacsora felénél anyu elbólintott, és úgy láttam, apunak sem kell már sok képedtem azon, hogy eddig is bírták azok után, ami az elmúlt huszonnégy órában történt velük.– Menjetek fel aludni, és majd elpakolok idelent! – vetettem fel, és felsegítettem anyut.– Majd együtt elpakolunk – helyesbített Richard, és már össze is szedte a koszos tányérokat és abozokat.Anyu alig észrevehetően bólintott, és a lépcső felé vette az irányt, de apunak nem akaródzott menn– Azt hiszem, én ma idelent alszom – közölte aggodalmas arccal. – A biztonság kedvéért.Tudtam, mi aggasztja, mert engem sem hagyott nyugodni a gondolat egész este.– Ma már nem megy sehová, teljesen kimerült.– Akkor is… Nem akarom megkockáztatni, hogy megint eltűnjön. Kell erre az ajtóra valami riasztMélyet sóhajtottam. Neki fogalma sem volt róla, de engem legjobban az aggasztott, rá milyen hannak az események. Nem volt már fiatal, és más sem hiányzott, mint hogy éjjeli őrséget vállaljon.– Majd én lent alszom – mondtam. – Ha nyitva hagyom a nappali ajtaját, meghallom, ha nyárati ajtó. – Apu kétkedve nézett rám, de én gyengéden a lépcső felé irányítottam. Megcsókoltamcos arcát. – Menj, aludd ki magad!Richarddal hamar rendbe raktuk a konyhát, de mire a munka végére értünk, már én is nag

tottam. Előző éjjel a család egyik tagja sem aludt túl sokat – ki ezért, ki azért.– Elfáradtál – állapította meg Richard. – Menj csak be a nappaliba, csinálok teát.Egy pillanatnyi habozás után beleegyeztem. Négyszemközt, a szüleim nélkül akartam becharddal. Fontos volt, hogy értse, hogy állnak a dolgok. És be kellett látnom, hogy ezt inkább nt később kell tisztáznunk.

m lassan, fokozatosan aludtam el, hanem hirtelen, teljesen váratlanul. Úgy vert le a lábamról az nt egy ágyúgolyó. Amikor kinyitottam a szememet, első gondolatom az volt: Mi tart ilyen sokáig a

n? Aztán észrevettem, hogy a szoba hajnali fényben fürdik, és mellettem, a kisasztalon ott áll elynek felszínén undorító bőr képződött. Megfogtam a csészét – jéghideg volt. A szoba túlsó fk horkolást hallottam, és azonnal megdermedtem. Jól ismertem azt a hangot. Régen még szerettssan arra fordítottam a fejemet, és megláttam Richardot, amint résnyire nyitott szájjal, mélyen alsyik fotelben.Lassan ültem fel. Most vettem csak észre a vastag gyapjútakarót, amelyet valaki rám terített, miky aludtam a kanapén, mint akit fejbe vertek. Richard. Felálltam, és csak úgy ropogott a hátam. Aszul rugózott kanapé nem bizonyult túl kényelmes ágynak, de azért egy kicsit még mindig kényelmetett, mint a fotel, amelyben Richard aludt.

Igyekeztem minél kisebb zajt csapni, miközben elindultam. Talpam alatt éreztem a hűvös parkekancsom, ami biztos, hogy még rajtam volt, amikor előző este leültem, az asztal mellett állt s



endezve. Volt valami bensőséges abban, hogy Richard lehúzta a lábamról, miközben én aludtam.m vettem észre? Nagyszerű őrnek bizonyultam – körülbelül az őrség harmincadik másodperattam el.– Jó reggelt!Összerezzentem, mert addig nem vettem észre, hogy ő is ébren van.– Jó reggelt! – feleltem, majd a hajamba túrtam, és megdörzsöltem a szememet. – Nem hiszem eludtam.– Inkább kómába estél – mosolygott Richard.– Miért nem ébresztettél fel?Felismertem ezt a tekintetet. Általában idétlen kérdésekre válaszolt vele.– Aludnod kellett. Rettenetesen néztél ki.– Hűha, köszi – feleltem, majd a kandalló fölött lógó tükörbe néztem, és megállapítottam, hogy a hm változott. Igazából csak kócos voltam, de annyi biztos, hogy néztem már ki jobban is. Sajnáantást vetettem fehér blúzomra, amely sokkal jobban nézett ki két napja, mielőtt benne aludtam vmielőtt a testemre tapasztotta volna az eső, és mielőtt Jack gyengéden legombolta volna r

egráztam a fejemet, mert nem akartam teret adni ezeknek a veszélyes gondolatoknak.Richard összehajtogatta a pokrócot, amellyel éjjel takarózott, aztán az enyémért nyúlt.– Köszönöm – bólintottam. Ajkamba haraptam, mert tudtam, hogy következő mondatom végtátlannak fog tűnni. – Miért nem mentél haza, Richard?A szemembe nézett, és olyasmit láttam a kék tekintet mélyén, amiről inkább nem akartam tudnni.– Gondoltam, valakinek csak őriznie kell az ajtót – felelte gondolkodás nélkül. – Szerintem te arredtél volna fel, ha valaki faltörő kossal megy neki, ezért úgy döntöttem, maradok, amíg feedsz.

– Értem – válaszoltam. – Hát, még egyszer köszönöm.– Emma, nem kell mindig mindent megköszönni. Nem azért vagyok itt.Jeges rémület szorította el a szívemet, mert nem akartam, hogy kifejtse ezt a gondolatot. Nem

zen rá. Szerencsére sikerült mindkettőnk figyelmét elterelnem.– Anyu! Jól van? Ugye, nem szökött meg megint?Richard a fejét rázta, és láttam rajta, bánja, hogy másra tereltem a szót.– Nem, úgy alszik, mint a bunda. Fél órája voltam fent, és kórusban horkoltak.Elmosolyodtam. Úgy tűnt, az a sorsom, hogy csupa horkolás vegyen körül.– Azért ezen a téren te is szépet alakítottál pár perce.Elvigyorodott. Fájdalmasan ismerős volt ez a grimasz.– Ezt már mióta mondod, de én nem hiszem, hogy horkolok.– Legközelebb magnóra veszem… – Gyorsan elhallgattam. Magam is megrémültem. Richard a

lvadt a mosoly. Szótlanul néztük egymást. Ismeretlen terepre tévedtünk, amelytől jobb lett volnaani magunkat.– Főzök teát – ajánlotta fel, mire én lelkesen bólogattam. Mintha csak azt mondta volna, hogy felák ellenszerét.– Egy tea csodálatos lenne – túloztam.Amikor eltűnt a konyhában, felrohantam az emeletre. Hideg vízzel arcot és fogat mostam.gfésülködtem, úgy éreztem, kezdem visszanyerni az irányítást, és akár már mutatkozhatom is tt.Evőeszköz csörömpölését hallottam, és a pirítós étvágygerjesztő illata megtöltötte az előszob

nyha felé indultam, amikor halk kopogásra lettem figyelmes. Az órámra pillantottam – még reggm volt. Ki lehet az ilyenkor?



Ha én gyűröttnek és koszosnak tűntem, Jack épp ellenkezőleg. Makulátlanul, frissen borotváltanszöbön, sötét öltönyben, ingben, nyakkendőben. Bár egy méter volt köztünk, esküdni mertem volnausfürdője és az arcszesze illatát érzem. Vagy csak képzelődtem volna?Szerettem volna azonnal a karjába ugrani, csak egészen apró biztatást vártam tőle – de hiába.– Jack – szóltam bizonytalanul.– Sajnálom, hogy ilyen korán jöttem – mentegetőzött.– Nem, semmi baj. Már egy ideje ébren vagyokHol voltál? Miért nem kerestél? Szükségem lett volna rád! Ezer dolgot akartam mondani neki, dyet sikerült kinyögnöm:– Hagytam üzenetet a mobilodon.– Megkaptam.Ez az egy szó többet mondott egy hosszú monológnál. Én nyitottam felé, kértem, sőt könyörögtemjon fel. Mégsem tette. A szívem környékén kellemetlen érzés indult el.Egymásra néztünk, és most vettem csak észre, mennyire megfeszült az állkapcsa. Idegesnek tűnt,ennek még sosem láttam.– Hogy van édesanyád? Minden rendben?– Igen, jól van – feleltem. – Jobban van, mint mi. – Elvörösödtem, amikor rájöttem, hogy ezt akárheti, őrá és magamra gondolok. – Ööö… A családot értem ez alatt, aput meg magamat… Érted…Kicsit enyhült az arca, ahogy lassacskán megértett.– Bejössz? – kérdeztem, mert ez a szokás, ha valaki felbukkan a küszöbünkön, még akkor ségünk sincs a felől, hogy nemmel fog felelni.– Nem, ne haragudj, nincs időm. Megyek Londonba. Kilenckor tárgyalásom van.Bólintottam. Az élet megy tovább. Teljesen mindegy, milyen tragédiát élünk át, lehet az autóbalesládtag eltűnése, kibontakozó románcok fellángolása és elhalása, az élet mindig megy tovább.– Gondolom, most már nem lehet szó arról, hogy velem gyere… – Tőle szokatlan módon elava. Mindketten tudtuk a választ, még mielőtt kimondtam volna.– Nem lehet. A következő pár napban őrület várható. Szükség van rám itthon. Jönnek majd orv

ciális munkások és…– Megértem.Tényleg? – kérdezte a tekintetem, mert a szám túlságosan megilletődött. Szerintem nem értedgalmad sincs semmiről. Ha lenne, nem állnál itt, ilyen közel, mégis több ezer kilométerre tkor átölelnél, és addig csókolnál, amíg fel nem olvad kettőnk közt a jég.– Telefonálnom kellett volna – jelentette ki Jack bűnbánóan. Nem tudom, hogy értette: este kellettszahívnia, vagy reggel, mielőtt beállított. Mindegy volt, a válaszom mindenképp ugyanaz lett voln– Valóban.– Csak… – itt elhallgatott, mert kivágódott a konyhaajtó, és Richard jelent meg az előszobában.

ált oda hozzánk, kigombolt, kitűrt inggel, hogy látszódjon feszes hasizma.– Emma, elkészült a reggeli – jelentette be. Szándékosan beszélt ilyen nyugodtan. Rémülten néztán újra Jack felé fordultam. Arca megkeményedett és megfagyott, mintha egy gleccserből faragtákRichard viszont önelégülten nézett. Ha gondolatbuborék lett volna a feje fölött, bizonyára ezna bele: Szar érzés visszakapni, mi?

Jack szeme összeszűkült, és tudtam, hogy mindent lát – az én gyűrött ruhámat és azt is, melöltözött Richard. Az egész rettenetes paródiája volt az előző reggel, Jack konyhájában játsenetnek, és Jack azt hitte, tudja, mit zavart meg.– Ez nem az, aminek látszik – nyújtottam felé a kezemet, de hátrébb lépett tőlem. Kiültek az arcom

éseim, miközben ő undorodva mért végig. Kétségbeesetten fordultam Richardhoz. – Mondd megondd meg, miért vagy itt, miért maradtál! Mondd meg, hogy semmi sem történt!



Richard könnyedén vállat vont, de nem szólt egy szót sem. Talán mindegy is volt. Jack úgysena neki.– Kérlek, Jack! – könyörögtem. Könnybe lábadt a szemem, amikor megláttam, hogy néz rám.– Örülök, hogy minden megoldódott, Emma – mondta hűvösen. – Örülök, hogy végre mgkaptál, amire vágytál.– De nem így van! Félreérted!Elmosolyodott, de a mosolya is fagyos volt. Nyomát sem láttam annak a férfinak, aki a karjában egyetlen éjszaka alatt megváltoztatta az életemet.– Mennem kell, Emma – búcsúzott. Sarkon fordult és otthagyott.

ég sokáig álltam a nyitott ajtóban azután, hogy a kocsija eltűnt a szemem elől. Amikor végre bemenzba, Richard még mindig az előszobában állt, és bizonytalanul nézett.– Ez jól sikerült – jegyezte meg.Dühömben elkeskenyedett a szám, és odarohantam hozzá. Olyan erősen markoltam meg nyitottyik felét, hogy el is szakítottam.– Szép volt, Richard! Nagyon éretten viselkedtél.Volt benne annyi, hogy legalább egy kicsit elszégyellje magát, de nem kért elnézést, mikdrágjába tűrte az ingjét, és utánam jött a konyhába. Lerogytam az asztal mellé, és csak akkor fogtalyen hatással volt rám az előbbi jelenet, amikor kézbe vettem a csészét, és kilöttyintettem a teát.Richard velem szemben ült, kissé rémült arcot vágott, és szemmel láthatólag azon tűnődött, vajohös vagyok-e ahhoz, hogy a képébe borítsam. Nagyon haragudtam rá emiatt a gyerekes viselkedés közel sem annyira, mint Jackre. Miért hitte el ilyen simán, amit látott? Vagy akár Caroline ogjegyzését? Miért nincs tisztában azzal, hogy a nő, aki előző éjszaka olyan készségesen nekgát, képtelen lenne másik férfival összefeküdni? Hát egyáltalán nem ismer?– Mit jelent ő neked, Emma?Az asztalra szegezett tekintettel mélyet, fájdalmasat sóhajtottam.

– Úgyis mindegy, nem? Bármit is hittem, nyilvánvalóan tévedtem. Ezt az előbb egészen világossáFelemeltem a fejemet, és Richard arcára pillantottam, amelyről nem tudtam leolvasni az érzémélem, most boldog vagy.Meglepő módon átnyúlt az asztal fölött, és megfogta a kezemet. Ennél is meglepőbb módonzódtam el tőle.– Nem, dehogy. Ami neked fáj, az engem nem tehet boldoggá. Akkor sem, ha azt látomszautasít a férfi, akire lecseréltél.Jól van, Richard! Forgasd még bennem a kést!– De nem bánom, hogy kikerült a képből – folytatta. – Caroline-tól tudom, hogy néhány nap

szamegy Amerikába.Némán bólintottam.– Amikor tegnap reggel vele láttalak, az életem legborzalmasabb pillanata volt.Kék szemébe néztem, és láttam, mennyire fáj neki ez az emlék.– Sajnálom – suttogtam. – Bármi történt is köztünk, akárki is a hibás, sosem akartalak volna egbántani.Richard nagyot nyelt. Sejtettem, hogy még sokáig nem tudja majd kiverni a fejéből azt a képet, amk és én együtt szerepelünk. Nekem sem lesz könnyű, bár nyilvánvalóan teljesen más okból kifolyó– Még soha életemben nem éreztem ilyen vak dühöt és féltékenységet. Meg akartam támadni,

dalmat okozni neki, amilyet ő okozott nekem. – Elnevette magát, de nem jókedvében. – Addig fgtam, milyen érzés lehetett neked, amikor megtudtad, mi volt Amyvel. Azt hittem, ha bocsánatot ké



megérted, hogy az egész csak egy szörnyű tévedés volt… Hogy akkor megbocsátasz, és ezenzünk. – Szabad kezével a hajába túrt. Tanácstalan volt és kisfiús. Sokkal jobban hasonlított most fira, akit valaha szerettem, mint az elmúlt időszakban bármikor. – De ha csak tizedannyira fájt nnt nekem az, amit tegnap láttam… – Nem fejezte be a mondatot. Végtelen szomorúság kalmába, mert úgy éreztem, minden teljesen reménytelen. Elkeserített, hogy ide jutottunk.– Egy dolgot kivéve – most optimistább hangon beszélt. – Mindennek ellenére, annak ellenére isom, mi történt közted meg… – Habozott, mintha megkeseredne a szájában a név. – … Jack közt, éndig hiszem, hogy helyrehozhatjuk a dolgokat. Tudod, azért éreztem úgy, mintha kitépték vovemet, amikor vele láttalak, mert még mindig szerelmes vagyok beléd. – Suttogóra fogta: – Morzem a fájdalmadat, jobban, mint eddig bármikor, és tudom, honnan ered. Szerintem mégrelmes vagy belém.Megütöttek a szavai. Erre nem számítottam. El akartam húzni a kezemet, de nem hagyta.– Csak hallgass végig, Emma! – Vonakodva bólintottam. – Tudom, hogy erről az egészről én teom, hogy sok mindent tönkretettem. Isten tudja, megbocsátasz-e nekem valaha is, de akkor is temben bánni fogom azt, amit veled tettem. De számomra csak egy ember létezik ezen a világon.rai ezt kijelenteni, de nem akarom tovább vesztegetni az időnket. Azt akarom, hogy ez újra a tiéd leElengedte a kezemet, a zsebébe túrt, és elővett egy kis bársonydobozt, majd felém tolta. Beszélgeán már másodszor döbbentem meg teljesen. Olyan érzés volt, mintha Richard kirántotta volna a l a szőnyeget.A kis dobozra néztem, arcomra elképedés és zaklatottság ült ki.– Ezt nem hiszem el. Te most komolyan megtaláltad a gyűrűt a szakadékban? – hitetlenkedtem.Szomorúan mosolygott.– Na, az valóban lenyűgöző teljesítmény lett volna, nem? – A fejét rázta. – Szerintem ilyesmnyvekben és filmekben fordul elő.Remegő kézzel nyúltam a dobozért. Bár féltem, pontosan tudtam, mi van benne, nem tudtam ellenbításnak. Könnyedén felpattant a teteje, és egy gyémántgyűrűt fedett fel. Az ékszer szinte po

yanúgy nézett ki, mint az, amelyet a szakadékba hajítottam.

– Jaj, Richard – sóhajtottam.– Már egy ideje megvan – ismerte be. – Amióta rájöttem, hogy nem fogom megtalálni az előatosan kivette a gyűrűt a dobozkából, és felém nyújtotta. – Látod, én végig hittem bennünk. am fel a reményt. Összetartozunk, te meg én. Én is tudom, a barátaink is tudják, a családod is tua lelked mélyén szerintem te is.Szavai nyomán mintha forgószél kapott volna fel. Elszédültem.– Richard… én… én nem is tudom, mit mondjak.– Pedig nem nehéz. Csak mondj igent. Egyszer már megtetted.– De az nem olyan egyszerű. Most nem.

– Dehogynem! – szólt magabiztosabban. – Csak egy kérdésemre felelj. Szeretsz még?Tekintete lézerként törte át védőpajzsomat. Belém látott, látta a lelkem mélyén rejtőző igazptelen voltam hazudni neki, bármennyire is szerettem volna.– Igen – suttogtam. Sosem hittem volna, hogy ezt valaha is bevallom. – Még mindig szeretlek, Ric

halt utcákon hajtottam végig, de ezen a korai órán ebben nem volt semmi különös. Nagyot ásítottngedtem az ablakot, hogy beengedjek némi friss levegőt. Nem aludtam túl jól előző éjjel. Túl ftam, mert azt tervezgettem, mit fogok mondani neki, amikor viszontlátom.

Két nap telt el a lánykérés megismétlése óta, és eddig senkinek sem szóltam róla. Sem a szüleim Caroline-nak, de legfőképpen Jacknek nem. Persze fogalmam sem volt róla, merre jár, és h



etném el, mert ahányszor felhívtam, mindig csak a hangpostát értem el. Ezúttal nem hagytam üzeneAnyu és a gondozása tervezgetése minden időmet elvette. Kegyetlen igazság, de ez a kis híján egédia, anyu kirándulása a szakadékhoz végre megérttette apuval, hogy mi ketten nem tudjuk meyunak azt a gondoskodást, amire szüksége van. Kiderült, hogy sokkal több lehetőségünk van, mintna, és egyiknek sem volt feltétele, hogy anyu otthonba költözzön. Legalábbis egyelőre.És még valami kiderült az elmúlt két napban. Most már ki mertem mondani a választ. Ahánembe jutott, úgy verdesett a szívem, mint egy kalitkába zárt madár. Még tíz percre voltam tőle, akám mélyén megszólalt a mobilom. Kihangosítottam, és elmosolyodtam, amikor Caroline csergése betöltötte az autót.– Hahó, Emma, bocs, hogy ilyen korán hívlak, de még el akartalak érni, mielőtt beénkahelyedre.Torz mosoly ült ki az arcomra. Egyáltalán nem voltam biztos benne, van-e még munkahelyem, m osztottam meg a barátnőmmel, mert nem akartam, hogy megtudja, hová igyekszem ilyen korán re– Semmi baj. Mi újság?– Na, nem tudom, érdekel-e még, de tegnap megtaláltam azt az ingatlanost, aki Jack bérleményét kA név hallatán szorosabban markoltam a kormányt, de hangom semmilyen érzelmet sem árult el.– Tényleg?– Megkérdeztem, ki lehet-e venni a házat a következő negyedévre. Tudod, hátha még maradni y kicsit.– És ki lehet?– Sajnos nem, drágám. Sőt teljesen lekerül a térképről. Ugyanis eladták.Mély sóhaj tört fel mellkasomból, olyan hangja volt, mint amikor a szelepen át távozik a gőz. Ezt az utolsó szög a Jack Monroe és köztem kialakult röpke kapcsolat koporsójában.– Hát, mindegy. Már nem fontos. Holnap utazik.Caroline sokáig hallgatott, aztán óvatosan megkérdezte:– Jól vagy, Emma?– Én? Igen, persze. – Egészen belejöttem a hazudozásba. – Miért?

Caroline megint csak némi szünet után felelt.– Nem tudom… Csak a hangod… Olyan fura.– Biztos csak rossz a vonal. De most mennem kell, Caro. Köszi, hogy hívtál, majd beszélünk.

re odaértem hozzá, már hányingerem volt az idegességtől. Remegő lábakkal botorkáltam a bejárúgy ugrált a gyomrom, hogy nagyon örültem, amiért kihagytam a reggelit. Sokára nyitott csak ajikor meglátott, őszinte döbbenet ült ki az arcára.– Emma? – kérdezte. Nem lepődtem meg, hiszen nem számított rám, pláne nem kora reggel.

Feszülten mosolyogtam. Szerettem volna hozzáérni, de tudtam, hogy előbb beszélnünkgköszörültem a torkomat.– Helló! Bocs, hogy ilyen korán jöttem. Csak el akartam mondani…Azt hittem, hogy nehéz lesz kimondani, de amikor a szemébe néztem, kiderült, hogy a világon m könnyebb ennél.– Csak azt akartam mondani, hogy a válaszom… igen.Semmit sem árult el az arca, de félreállt az ajtóból.– Szerintem gyere be.



IZENNYOLCADIK FEJEZET

A VÉGE

ÖTÖDIK RÉSZ

ár bántam, hogy nem fogadtam el Caroline segítségét az öltözéshez. Nagy nehezen tudtamhúzni a hátamon a cipzárt, de végül sikerült. Kisimítottam az anyagot a csípőmön, és megngamat a teljes alakos tükörben. Bólintottam. Pontosan így akartam kinézni ezen a napon.A kedvenc parfümjét fújtam magamra, amikor az utcáról hangos moraj szivárgott be a szobágérkeztek az autók. Az órára pillantottam – idő volt. Felgyorsult a pulzusom.

Mozgást hallottam a földszintről, ajtók nyíltak és csukódtak. Tudtam, hogy a többség már eligy előbb érjen a templomba, mint mi. Körülnéztem, nehogy itthon felejtsek valamit. Elszorvem a gondolattól. Szerencsére ekkor kopogtak az ajtómon.

– Bújj be! – szóltam.

Bújj be! – mondta. Mintha boldogan csillant volna meg a szeme, amiért ott talált a küszöbön, de aban megnéztem, csak udvarias szívélyességet láttam. Talán a postást is nagyobb örömmel

gadni. Öt másodperc telt csak el, és máris nem arra kanyarodtak az események, amerre szerettem vKövettem őt a nappaliba. Nem kínált hellyel.– Hozhatok valamit?Megráztam a fejemet, és egyre nehezebb volt tartani magamat. Attól tartottam, hogy ha most kimeg

gy kávét főzni, teljesen elveszítem az eszemet. Mély levegőt vettem, és kétségbeesetten próbdézni azt a nyitó mondatot, amit az éjszaka közepén még olyan nagyszerűnek éreztem.– Előbb ide kellett volna szólnom – mondtam, és tudtam, hogy a hangom pontosan elárulja, mges vagyok.– Lehet – bólintott.– Gondolom, lefoglal a pakolás… meg minden. – Valljuk be, ennek kevés nyomát láttam, no de aorozottan vette ki. – Nem akartam, hogy elkerüljük egymást – magyarázkodtam. Kifejezéstelen

zett rám. Mintha egy szoborhoz beszélnék. – És mivel nem kerestél… – A vád csak lógott a levegmagyarázatot vagy bocsánatkérést várt. De Jack hallgatott.

– Nos, fontos dolgot kell mondanom neked.– Richard megkérte a kezedet. Megint – vágott a szavamba keserűen Jack.Elakadt a lélegzetem.– Igen, tényleg ez történt. Honnan tudtad?– Sosem kételkedtem benne, hogy megteszi. – Egyenesen a szemembe nézett, és egy arcizmdult. – Tehát azért jöttél, hogy közöld velem, igent mondtál neki.Csak egy méterre állt tőlem, éppen elég közel ahhoz, hogy lássam, semmilyen érzést nem kelt bndolat. Valami elpattant bennem.– Nem, dehogy mondtam igent! Te megvesztél?Erre aztán felkapta a fejét. Úgy rándult össze, mintha megcsapta volna az áram. Mégsem jött közsem volt szép pillanat, amikor a szüleim konyhájában közölnöm kellett Richarddal, hogy bár sze



mindig is szeretni fogom, már nem vagyok szerelmes belé, de ez sokkal rosszabb volt.Egyenesen Jack barna szemébe néztem, amelyben ott csillogott a kérdés. Megérdemelte, hogy őyek vele.– Persze, sosem fognak teljesen elmúlni a Richard iránti érzéseim. Ő volt az első szerelmemcsak hozzám, hanem a családomhoz is kötődik. De nem tudom úgy szeretni, ahogy ő akarjagérdemelné. Már nem. – Remegett a hangom, és azon tűnődtem, vajon ez Jacknek is feltűnt-eod, ez miért van? – kérdeztem kétségbeesetten és elkeseredetten. – Azért, mert beléd vrelmes. – Nos, ilyen romantikátlan szerelmi vallomást sem sokat hallott még a világ. Elfúló hytattam: – És csak, hogy tudd, én egy ilyen régimódi lány vagyok, és szerintem nem nekem kell erelmet vallanom, hanem a férfinak.Hosszan hallgattunk. Jack sajnos nem mondta, hogy ő is szerelmes belém. Megköszörültem a torkidegesen mosolyogtam. Egyenesen a szemébe néztem, amely még mindig nem árulkodott semmelemről.– Szóval lehetne, hogy elfelejtsük ezt a három napot, és ott folytassuk, ahol abbahagytuk? Ott tartgy te feltettél nekem egy kérdést vasárnap, és én most igent mondok rá. Veled megyek Amerikába.lyt akarok adni magunknak. – Alig észrevehető változást észleltem az arcán, de nem tudtam, vaj

enthet. – Úgy értem, ha… ha még áll a meghívás – tettem hozzá remegő hangon.Egyre csak nyúlt a csönd.– Hát, ezzel van egy kis baj, mert kicsit megváltozott ez-az.Még legrosszabb rémálmomban sem hittem volna, hogy ezt fogja felelni. Vajon ez most Richardn? Vagy amiatt, amit Caroline mondott, és amit ő meghallott? Vagy csak rájött, hogy hibát követett – Ó – feleltem. Olyan sírós volt a hangom, mint egy eltévedt kisgyereké. El akartam menni onnan,bb. Egy lépést hátráltam, és az ajtóra szegeztem a tekintetemet, a menekülési útvonalra.– Tudod, végiggondoltam a dolgokat, és rájöttem, hogy úgy nem lenne nekem kényelmes.El ne sírd magad! – mondtam magamban. – Csak el ne sírd magad! Tudtam, milyen nehezen kötegát bárki mellett is. Volt ideje gondolkodni, és most kihátrál. Tudhattam volna, hogy ez lesz.– Tudod, amiről beszéltünk, nos… Az nekem úgy nem lenne elég. Én többet akarok.

Ezekre a szavakra felkaptam a fejemet.– Többet? – kérdeztem halkan és bizonytalanul.– Sokkal többet – bólintott, és most mosolyodott el először akkor reggel. – Tudod, én minden éjjarok aludni, hogy te hozzám bújsz, és én átölellek, és biztos lehetek benne, hogy ott leszel rnden reggel. És azt hiszem, ezt nem tettem elég világossá vasárnap.– De… de te nem mész bele hosszú távú kapcsolatokba… te nem köteleződsz el.– Ezt ki mondta?– Te.Ezen meglepődött, aztán alig észrevehetően bólintott.

– Igazad van. Tényleg ezt mondtam. De az még az előtt volt.– Mi előtt?– Előtted.Annyi mindent akartam kérdezni, de elszédültem a tekintetétől, elakadt a lélegzetem. Elmosolyoikor Jack megindult és felém nyújtotta a kezét. Olyan volt, mint egy csodálatos álom, és féltemmelyik pillanatban véget érhet. Óvatosan fogtam meg a kezét. Közelebb húzott magához, míg jdnem összeért a testünk.– Amióta legelőször láttalak, Emma, mindent felforgattál bennem. Neked köszönhetően jgismertem magamat, és végre elgondolkodtam azon, mit akarok az élettől, és kivel akarom megos

– És megtaláltad a válaszokat?Bólintott. El tudtam volna merülni a tekintetében.



– Csak egyet. Téged. Téged akarlak az élettől, és veled akarom megosztani az életemet. – Elengzemet, és a karjába zárt. Végre összesimultunk. – Szeretlek, Emma – mondta gyengéden –, és nnálom, hogy neked kellett előbb kimondanod. Ezt nem lett volna szabad megengednem. De gvigasztal, én éreztem előbb. Már nagyon-nagyon régóta érzem.Megcsókolt, és szavak nélkül is tudtam, hogy igazat beszél. Amikor szétváltunk, a boldogság köegtek a szememből. Finoman letörölte őket az ujjaival.– Tudom, mennyi mindent feladnál, ha velem jönnél – mondta.– De többet nyernék, mint amennyit veszítenék.– Akkor is azt gondolom, hogy igazságosabb megoldást kell találnunk. Azt javaslom, éljünk egyam, aztán egy kicsit itt. Így együtt lehetünk, és mindkettőnk eleget tesz a családi kötelezettségeinekTökéletes kompromisszum volt, vagyis lett volna, egy apró részletet kivéve.– Amikor azt mondod, itt, akkor Trentwellre gondolsz? Erre a házra? Mert azt nem lehet, dták. – Türelmesen megvárta, hogy leessen a tantusz. – Te? Te vetted meg?Bólintott.– De… De ha nemet mondtam volna? Mi lett volna, ha elfogadom Richardtól a gyűrűt?– Akkor kitartóan kellett volna dolgoznom azon, hogy visszaszerezzelek. Nem adtalak volna fekül.– De… de te megvettél egy házat!Még mindig képtelen voltam elhinni, hogy ilyen meggondolatlanul cselekedett.Vállat vont, és komolyan nézett rám. Újra átölelt, és fátyolos hangon szólt hozzám:– Nem kérem meg a kezedet, mert ott még nem tartunk. – Szemében gúny és nevetés csillogadásul teljesen elcsépelt is. – Féloldalasan mosolyogtam. – De akarok adni neked valamit – folytgy lásd, komolyan gondolom, elköteleztem magamat.– Hát, azt már látom abból, hogy megvetted a házat – suttogtam. Alig kaptam levegőt.– Jó, de a házat nem tudom az ujjadra húzni. – A zsebébe nyúlt, és a markába zárt valamit. – Emz százalékosan a tiéd vagyok.Lassan kinyitotta az ujjait, és egy gyönyörű zafírgyűrű feküdt a tenyerén.

– Csodaszép! – leheltem.– Próbáld fel! – sürgetett.Elvettem a gyűrűt, és bizonytalanul néztem Jackre. Nem lánykérés volt, nem azt kérdezte, leszesége, legalábbis még nem. Melyik ujjamra húzzam akkor a gyűrűt? Gyengéden mosolygott zaán. Elvette tőlem, és a bal kezem gyűrűsujja elé tartotta.– Itt a helye – mondta, majd felhúzta.Tökéletesen illett rám. Mint én hozzá.



– Az otthon nem tégla és habarcs, Emma, ezt te már nagyon jól tudhatnád, amennyit repkedsa az Atlanti-óceán fölött.Elmosolyodtam, és megszorítottam a kezét.Az egyik ápolója vezette oda hozzánk anyut, aki csupa festék volt, mert éppen a művészeti órársza.– Az otthon ott van, ahol az, akit szeretünk – tette hozzá apu gyengéden.

következő fényképet Jack kattintotta. Én szerepeltem rajta. Fáradt voltam, boldog és kótyagos, amrházi ágyon feküdtem, és egy kis takarócsomagot ringattam. Megérintettem a keretet, és a mültem.– Na?– Várj már egy kicsit!– Meddig tarthat lepisilni egy ilyen tesztet?Kinyitottam a fürdőszobaajtót, és alig látszott ki az arcom a fülig érő mosoly mögül.– Igen? – kérdezte izgatottan.– Két csík! – sikoltottam.

ndegyik kép újabb emléket idézett fel, és mosolyt csalt az arcomra. Bemutatták az életletésnapok, ünnepek, otthonok, amelyektől már rég megváltunk, nyaralások…

A nap melegen sütött, az ég hihetetlenül kék volt. Jackkel a Tádzs Mahal előtt álltunk, az előtt a tt, amelyet egy férfi a szeretett feleségének építtetett. A világ egyik legromantikusabb helye.– Emma – kezdte Jack, és fél térdre ereszkedett a gyönyörű, fehér emlékmű előtt, és megfzemet. – Hozzám jössz feleségül?A turisták, akik a palotát fényképezték, leeresztették a kezüket, és felénk fordultak. Néhtintottak is. A helyiek csak elnéző mosollyal az arcukon elsétáltak mellettünk. Ők már sok ilyet lát

– Tudod… – mosolygott Jack, és melegség áradt a tekintetéből. – A hét szerencsés szám.Én is elmosolyodtam, megráztam a fejemet, és csak néztem a férfit, akit tiszta szívemből szerettt szívem utolsó dobbanásáig szeretni fogok.– Nem, Jack, még nem.Bánatosan mosolygott, és felállt.– Tényleg azt hittem, hogy ezzel a helyszínnel nem lőhetek mellé – csóválta a fejét, majd átölrelmesen megcsókolt. A tömeg megtapsolt minket. Gondolom, azt hitték, igent mondtam.– Most már nagyon kicsi választott csak el a sikertől – suttogtam ajkába. – Ne add fel!Sosem házasodtunk össze, pedig Jack összesen tizenkétszer kérte meg a kezemet az évek sor

ládunk jókat mulatott rajtunk – a férfi, aki nem akart elkötelezettséget, újra és újra megkért. De m kellett az ünnepség, sem a papír, én ezek nélkül is tudtam, hogy örökké szeretni fogjuk egymkké együtt maradunk.

Minden évben megünnepeltük a napot, amikor megkaptam tőle a gyűrűt, azt, amelyet még most iszem gyűrűsujján hordok. Az lett a mi évfordulónk, az a nap, amelyen nem jegyzett el.

gálltam a nagy, színes kép mellett, amely csak néhány hónapja készült, a negyvenedik évfordulónk– Emma Marshall, te vagy az én egyetlen szerelmem, és örökké az is maradsz – emelte poharát Ja

ládunk minden tagja követte a példáját. – A gyönyörű történetre és a boldogságra! – mosolygoengéden Jack.



– A boldogságra! – visszahangozta a család.

oljára három lépcsőfokkal az alja előtt álltunk meg, egy nagy, szögletes fokon. Valaki már kinyajtót, a család várta, hogy elinduljunk, és innen már kiláttam az utcára, láttam a négy hoete limuzint. Az első kocsin megpihent a tekintetem. Ezt olyan sok virág borította, hogy szinteátszott ki a drága teher, amelyet cipelt.Megremegett az ajkam, de mielőtt még bárki is odaért volna, meghallottam a hangját, a

engéden a fülembe súgja:– Menni fog, Emma, meg tudod csinálni. Hidd el, menni fog. Csak emlékezz rá, hogy szeretlek.Az ajkamba haraptam, és kihúztam magam. Mielőtt tovább mentem volna, még egy pillaettem a falon függő portréra. Ő nem akarta, hogy kitegyem, de én megmakacsoltam magamat, csatát meg is nyertem. A megismerkedésünk utáni évben készült a kép, ez szerepelt anngényének a hátsó borítóján, amelyet Angliában írt. Több száz fotó készült róla az évek alakem mindvégig ez volt a kedvencem. Én is ott voltam a stúdióban azon a napon, és mattintották volna a képet, mondtam valamit, amitől elnevette magát, és rám nézett. Ezt a pillapta el a fotós. Jack szeme csillogott, és úgy nézett, ahogy csak rám szokott.Rámosolyogtam a szerelmemre. Kezemet az ajkamhoz emeltem, és csókot leheltem az ujjzelebb hajoltam a képhez, és bár suttogtam, tudtam, hogy bárhol legyen is, hall engem.– Ne nagyon siess előre, Drágám! – Gyengéden az üvegre nyomtam az ujjamat, egyenesen az ajA mi történetünk még nem ért véget.

VÉGE



A GABO KIADÓE-KÖNYVEIRŐL

könyv lehet fűzött, ragasztott, kemény borítós, vagy puha fedelű. A legfontosabb mégis az, ami álható. Az e-könyv új köntösbe öltözteti az olvasmányokat, hogy azok se maradjanak le az o

ményéről, akik lapozgatás helyett klikkelve keresik a legfrissebb tartalmakat.Fontosnak tartjuk, hogy bárhol, bármilyen készüléken olvashassa könyveinket, ezért a kesolásvédelem helyett a felhasználást nem akadályozó vízjelezést választottuk. Példányát sza

másolhatja számítógépére, e-könyv olvasójára vagy telefonjára. A Dibook rendszeww.dibook.hu) vásárolt könyveinkből mindig a legfrissebb verziószámú, javított másolatot érhetiKiadónk arra törekszik, hogy olyan könyveket adjon az olvasók kezébe, amelyek kifogástalanoák sajnos mindig előfordulhatnak. Kérjük, ha bármilyen szerkesztési hiányosságot vagy tévedést önyveinkben, azt jelezze az [email protected] e-mail címen.

További könyvek és érdekességek a kiadó oldalán: www.gabo.hu

E-könyveinket itt érheti el: www.dibook.hu

Kövessen minket Facebookon is: www.facebook.com/GABOKIADO

http://www.facebook.com/GABOKIADO


http://www.gabo.hu/

mailto:[email protected]




HA TETSZETT A KÖNYV, OLVASSA EL EZT IS:

Candace BushnellÖtödik sugárút

eljes e-könyv megvásárolható a www.dibook.hu oldalon

Prológus

ak egyetlen szerep volt egy tévésorozatban és csak egyetlen egy hálószobás lakás New Yorkbamilyen szerepet, még a legvacakabbat is, nehéz volt megkapni, és tudta mindenki, még Los Angemekkora érték egy Manhattanben fenntartott lakás. És a forgatókönyvet ugyanazon a napon kaptant a válást kimondó iratot.Ha a való élet forgatókönyv volna, erre azt mondaná egy filmes döntnök, hogy az ilyen vé

ybeesés „nem életszerű”. De Schiffer Diamond szerette a véletleneket és a jeleket. Szerette dédelgermeki hitet, hogy semmi nem történik ok nélkül. Színésznő volt, és szinte egész életében a csodáby hát elvállalta a szerepet, amelyhez hat hónapra vissza kellett költöznie New Yorkba, ahol sajáószobás lakása volt az Ötödik sugárúton. Kezdetben azt tervezte, hogy csak a forgatás idejére w Yorkban, aztán visszatér Los Angelesbe, a Los Feliz-i házába.Két nappal azután, hogy igent mondott a szerepre, bement az Ivyba, és összefutott a legfrérjével, aki egy fiatal nővel ebédelt. A terem közepén álló asztalnál ült, élvezve új státusát egy hökeként. És amilyen tisztelettel bánt a személyzet fiatal partnerével, abból Schiffer rájött, hogy őátnő. Azt pletykálták, hogy híres családból származó koncertzongorista, de a külsejéből ítélve iga prostituáltnak tűnt. Közhelyes kapcsolat, de a huszonöt hollywoodi év megtanította Schiffert, hfiakat ez nem szokta zavarni, kivált, ha abban a közhelyben a péniszük is benne foglaltatik. Nem sután, miközben a napszemüvegét feltéve a kocsijára várt az étterem előtt, eldöntötte, hogy eladja as Felizben, és visszaköltözik az Ötödik sugárútra.

***

Schiffer Diamond szerepet kapott egy tévésorozatban – mondta Enid Merle az unokaöccsének, klandnek.– Nagy bajban lehet – válaszolta Philip félig tréfásan.

Enid és Philip a második legjobb lakásokból foglaltak el kettőt az Ötödik sugárút 1. tizenkeeletén, közös terasszal, amelyet bájos fehér léckerítés választott el. Most ezen a kerítészélgettek egymással. – Lehet, hogy jó a szerep – vetette ellen Enid belepillantva a kezében

pírba. – Egy zárdafőnöknőt fog játszani, aki elhagyja az egyházat, és egy tinimagazin főszerkez.– Roppant életszerű – jegyezte meg Philip azzal a szarkazmussal, amelyet a hollywoodi ügytogatott.– Ez is van annyira életszerű, mint az, hogy egy óriási hüllő terrorizálja New Yorkot. Bhagynál a forgatókönyvírással, és visszatérnél a komoly regényekhez! – mondta Enid.

– Nem lehet. Nagy bajban vagyok.– Mi van, ha megtörtént eseten alapul? – folytatta Enid. – Volt egy Sandra Miles nevű n




dafőnöknőből lett lapszerkesztő. Valamikor a hetvenes években. Egyszer vagy kétszer elhcsorázni. Szerencsétlen asszony volt, de talán csak azért, mert csalta a férje. Túl sokáig maradtet, hogy soha nem jött neki igazán össze a szex. Viszont ezt a sorozatot – tette hozzá Enid –rkban forgatják.– Hűha – mondta Philip.– Gondolom, előbb-utóbb összefutunk vele a házban.– Kivel? – kérdezte Philip, és megpróbált közönyös képet vágni. – Sandra Milesszal?– Schiffer Diamonddal – válaszolta Enid. – Sandra Miles évekkel ezelőtt elköltözött New Yolán már meg is halt.– Szállodába is mehet – mondta Philip, Schiffer Diamondra értve.– Már miért menne? – kérdezte Enid.Amikor a nagynénje visszavonult a lakásába, Philip kint maradt, és a Washington Square-t bámaszról nagyszerű kilátás nyílt a parkra. Július volt, minden buja zöld, az augusztusi aszály mégután jön. De Philipet nem érdekelte a növényzet. Mérföldekre és huszonöt évvel ezelőtt járt, a Caget egyik stégjén.– Hát te vagy az a csodagyerek – mondta a háta mögött megálló Schiffer Diamond.– Hogyan? – kérdezte Philip megfordulva.– Hallom, hogy te írtad ezt a tetű filmet.Philip begurult. – Ha olyan tetűnek tartod…– Folytasd csak, fiacskám.– …akkor miért játszol benne?– Definíció szerint minden film tetű. Ez nem művészet. De mindenkinek kell a pénz. Még a zsenik– Én nem a pénzért csinálom – mondta Philip.– Hanem miért?– És ha azért, hogy olyan lányokkal találkozzam, mint te?Schiffer nevetett. Fehér farmerban és tengerészkék pólóban volt. Melltartó nélkül, mezítláb, bten. – Jó válasz, fiam – mondta, és elindult visszafelé.

– Hé – szólt utána Philip. – Tényleg tetűnek tartod a filmet?– Szerinted? – kérdezte a nő. – Amúgy csak akkor lehet igazán megítélni egy férfi munkáját, heküdtél vele.– Azt tervezed, hogy lefekszel velem?– Nem szoktam tervezni. Szeretem kivárni, hogy alakul. Így sokkal érdekesebb az élet, nem gondAzzal ment vissza leforgatni a jelenetét.Egy perc múlva Enid hangja szakította ki a merengéséből. – Most beszéltem Robertóval – moortásra utalva. – Schiffer Diamond ma érkezik. A gondnok ezen a héten hozta rendbe a lakását. Rrint visszaköltözik. Lehet, hogy állandóra. Hát nem izgalmas?

– Lázban égek – közölte Philip.– Kíváncsi vagyok, milyennek fogja találni New Yorkot – mondta Enid. – Nagyon régen ment el in– Pontosan ugyanolyannak, nénikém. Tudod, New York nem változik. Csak a szereplők másokab mindig ugyanaz marad.A délután folyamán Enid Merle az utolsó simításokat végezte a napi pletykarovatán, amikoatlan szélroham bevágta a teraszajtót. Odament, hogy kinyissa, és az égre pillantva akkor látta mzül. Hegynyi viharfelhő gyülekezett a Hudson folyó túloldalán, és gyorsan tartott a város felé. F

ndolta Enid, hiszen még csak július elején járnak, és eddig nem volt különösebben meleg. Fölteegyik szomszédot, Mrs. Louise Houghtont látta meg a teraszán, öreg szalmakalapban, kesztyűs ke

tszőollóval. A száz felé közeledő Louise Houghton lelassult az utóbbi öt évben, és díjnyertes ndozásának szentelte ideje javát. – Helló! – köszönt oda hangosan Enid, mert tudta, hogy Mrs. Hou



gyothall. – Úgy néz ki, hogy nagy vihart kapunk.– Köszönöm, drágám – mondta Mrs. Houghton olyan gráciával, mint egy királynő, aki httvalóihoz beszél. Enidet csak azért nem bántotta a dolog, mert az idős hölgy újabban szinte minndenkinek ezt válaszolta.– Talán be kéne mennie – javasolta Enid. Fensőséges modora ellenére kedvelte Mrs. Houghtont, r több mint hatvan éve voltak szomszédok.– Köszönöm, drágám – mondta ismét Mrs. Houghton, és talán be is megy, ha el nem vonta vyelmét egy galambraj, amely hirtelen felröppent a Washington Square Parkból. A kövesodpercben elsötétült az ég, és sörétszem nagyságú esőcseppek zúdultak az Ötödik sugárútraietett, szem elől vesztve Mrs. Houghtont, aki reszketeg, öreg lábain próbált menekülni az eső előbb erős szélroham leszakított a köteléről egy árnyékolót, és lesodorta a lábáról az elegáns höuise Houghton térdre esett, és nem volt ereje felállni; a csípőjére huppanva beütötte törékeny cstöbbé mozdulni sem tudott. Hosszú perceken át feküdt az esőben, amíg a négy szobalány egyikba kereste asszonyát a hatalmas, 650 négyzetméteres lakásban, ki nem merészkedett a teraszra

m talált a napellenző alatt.Közben odalent az utcán két bérautó gördült végig kis konvojként az Ötödik sugárúton. Az 1. száe a sofőrök kiszálltak, és behúzva a nyakukat az eső elől, parancsokat és szitkokat szórva elkeakodni a poggyászt. Elsőnek egy régimódi Louis Vuitton utazóláda került elő, amelyet csak két t felemelni. Roberto, a főportás kisietett, megállt a bejárathoz vezető ponyvatető alatt, aztán ert, mielőtt mutatni kezdte az utat befelé az embereknek. Az alagsorból felbukkant egy kapuőr, rudas poggyászkocsit tolva maga előtt. A sofőrök fújtatva ráemelték az utazóládát a kocsira,

yenként feltornyozták az egymáshoz illő bőröndöket és útitáskákat a tetejére.Lejjebb az utcán egy heves szélroham kifordította egy üzletember esernyőjét, és kitépte a keszorkányseprűként pattogott a kövezeten, és egy fényes, fekete városi terepjáró kerekén állapodottely éppen lefékezett a ház bejárata előtt. Felismerve az utast a hátsó ülésen Roberto úgy döntöttlalja az esőt. Zöld-fehér golfernyőt ragadva, amelyet úgy forgatott, akár egy kardot, kilépnyvatető alól. A kocsihoz érve rutinosan a szélnek döntötte az ernyőt, hogy megvédje a kiszálló ut

Egy törpetűsarkú, kék és zöld brokát cipellő jelent meg elsőnek, amelyet a szűk fehér farmerba bújesen hosszú láb követett. Aztán egy kéz egy művész karcsú, elegáns ujjaival; a középső ujjonvamaringyűrű. Végül maga Schiffer Diamond szállt ki a kocsiból. Semmit sem változott, goberto, megfogva a kezét, hogy kisegítse. – Üdv, Roberto – vetette oda a nő olyan lazán, mintha csig lett volna távol, nem pedig húsz évet. – Rohadt egy idő, nemde?

Ha érdekli a folytatás, vásárolja meg a teljes e-könyvet awww.dibook.hu oldalon.Kiadónk összes könyve a www.gabo.hu oldalon nézhető meg.

http://www.gabo.hu/




1} Jó napot, Richard, mi újság?



Table of Contents

VÉGEAZ ELEJE ELSŐ FEJEZETMÁSODIK FEJEZETHARMADIK FEJEZETNEGYEDIK FEJEZET

ÖTÖDIK FEJEZETVÉGEHATODIK FEJEZETHETEDIK FEJEZETNYOLCADIK FEJEZETKILENCEDIK FEJEZETTIZEDIK FEJEZETTIZENEGYEDIK FEJEZETTIZENKETTEDIK FEJEZETTIZENHARMADIK FEJEZET

VÉGETIZENNEGYEDIK FEJEZET

VÉGETIZENÖTÖDIK FEJEZETTIZENHATODIK FEJEZETTIZENHETEDIK FEJEZETTIZENNYOLCADIK FEJEZET

VÉGEVÉGE

A GABO KIADÓ E-KÖNYVEIRŐLHA TETSZETT A KÖNYV, OLVASSA EL EZT IS:

Dani Atkins - A Mi Tortenetunk

Documents

Transcript of Dani Atkins - A Mi Tortenetunk