Cora Carmack

SZAKÍTÓPRÓBA

1. BÓNUSZ FEJEZET

Az első találkozás

Amikor a csapos megkérdezte, mit kérek, majdnem azt mondtam, hogy

mindenből egy pohárral. Na persze, nem tett volna jót a hírnevemnek, ha

már az első munkanapon leiszom magam a sárga földig. De meg kell

hagyni, sokkal jobban éreztem volna magam.

Ezért megelégedtem egy whiskyvel, és leültem a bár hátsó részében.

Kitettem az asztalra egy könyvet – Shakespeare összes művét –, és csak

bámultam.

Alig tudtam elhinni, hogy Shakespeare-t fogok tanítani. Amikor Eric közölte

velem, úgy nézett rám, mintha azt várná, hogy örömujjongásban török ki.

Gondolom, minden angol imádja a fickót, vagy legalábbis az amerikaiak

azt hiszik.

Így tehát megvettem azt az ostoba könyvet, aztán bedobtam a motorom

oldaltáskájába, és a legeslegutolsó pillanatig halogattam, hogy óravázlatot

készítsek belőle.

Óravázlatot!

Szentséges ég, mibe keveredtem?

Philadelphiában csúfosan alakult az életem, ezért úgy gondoltam, ez az

álláslehetőség lesz a kiút abból a zűrzavarból, az egyetlen lehetőségem a

menekülésre. Nem gondoltam másra, csak arra, hogy elmehetek onnan,

ezért igent mondtam, és eszembe sem jutott a padló, amely felé szédítő

sebességgel közeledtem.

Amikor már nem tudtam tovább elodázni az óravázlat készítését,

kimentem a motoromhoz, hogy kivegyem a táskából a könyvet, de

elfelejtettem, hogy az új lakásom ajtaja automatikusan becsukódik

mögöttem, és a kulcsot nem vittem magammal.

Ezért, miközben a lakatost vártam, úgy gondoltam, nem jönne rosszul egy

ital. Vagy több. Bármi, ami segít abban, hogy nekigyürkőzzek

Shakespeare-nek a másnapi órám előtt.

Élet, bemutatom a padlót.

A Rómeó és Júliánál nyitottam ki először, de azonnal továbblapoztam.

Kösz, de ezt nem.

Macbeth.

Ez legalább véres.

Ha nem csalt az emlékezetem, ez Shakespeare legrövidebb színdarabja,

de még ezt sem sikerült végigolvasnom. Az ebből készült számtalan,

elátkozott előadás történetét összehasonlíthatatlanul érdekesebbnek

találtam, mint magát a darabot.

Átrágtam magam az első felvonáson. Ebben a könyvben nagyon apró

betűkkel nyomtatták, és minden alkalommal, amikor lapoztam egyet, és

megpillantottam az újabb oldalt rajta a miniatűr betűkkel, nekem is az

öngyilkosság jutott eszembe… meg a könyvégetés gondolata.

Éppen ahhoz a jelenethez érkeztem, ahol Macbeth azt képzeli, hogy egy

tőr lebeg előtte annak jeleként, hogy meg kell ölnie Duncant.

Elnyomtam egy ásítást.

Most nekem is jól jött volna egy lebegő tőr.

– Ha így akarsz felcsípni lányokat, azt javaslom, menj át oda, ahol egy

kicsit nagyobb a forgalom – szólalt meg egy hang áthatolva az unalom

burkán. Felpillantottam, és amit megláttam, sokkal kellemesebb volt, mint

egy tőr.

– Tessék? – kérdeztem.

Az ismeretlen, aki elterelte a figyelmem, egy barna hajú lány volt.

Porcelánfehérségű bőre szinte világított apró, fekete felsője mellett.

– Shakespeare. Senki sem olvas Shakespeare-t egy bárban, hacsak nem

álcából, hogy lányokat szedjen fel – folytatta. Volt, aki tényleg csinált ilyet?

Jézusom! – Csak azt tanácsoltam, hogy elöl több szerencséd lenne.

Csípőre tette a kezét, és pimasz mosolyt villantott rám. Úgy értelmeztem,

hogy az univerzum ezzel jelzi, hogy ma estére félretehetem Shakespeare-

t.

Elmosolyodtam és azt feleltem:

– Nem álca, de ha az lenne, úgy tűnik, mégis szerencsével jártam –

mosolyogtam én is.

Halvány pír jelent meg a lány bőrén, és csábos mosolya az arcára fagyott.

Egy szalvétát tettem a könyvbe, hogy megjelöljem, hol tartok a

Macbethben. A lány szeme tágra nyílt, és a kezét leengedte a csípőjéről.

Mereven kihúzta magát, majd azt kérdezte: – Nem akarsz lányokat

felszedni? Zavartság tükröződött a szemében, miközben már nemcsak az

arca, hanem a nyaka is elvörösödött. Nagyon szép nyaka volt. – Eddig nem

akartam – feleltem. Habár ez sokkal szórakoztatóbbnak ígérkezett. A

szemöldöke magasra ugrott, én pedig önkéntelenül is elmosolyodtam.

Magabiztosan jött ide, most pedig úgy nézett ki, mint akinek kihúzták a

lába alól a talajt. Vagy inkább az egész bolygót. Félrebiccentettem a

fejem, és próbáltam megfejteni. A ruhája olyan merész volt, mint a

fellépése, amikor azonban a tekintetem visszatért az arcára, észrevettem,

milyen kevés sminket használt. Talán ezért látszott annyira a pirulás.

– Hogy hívnak, drága?

Egy pillanatra összeszorította a száját, mintha azon igyekezett volna, hogy

ne mondjon semmit, aztán azt felelte:

– Bliss.

Kíváncsian méregettem, azon gondolkoztam, nem csak játszik-e velem.

– Ez jelent valamit?

A pirulása továbbvándorolt a vállára, amely a pólója íves kivágására

vonzotta a tekintetem. Kiszáradt szám. Megköszörültem a torkom, és

kényszerítettem magam, hogy elszakítsam a pillantásom a melléről.

– Nem, ez a nevem – mondta.

Hónapok óta elutasítottam minden lányt, aki érdeklődött irántam. Annak

ellenére, hogy Jenna és én szakítottunk, tudtam, ha valakivel összejönnék,

attól csak még bonyolultabbá válna az amúgy is zavaros kapcsolatunk.

Igaz, hogy Spencer kivételével minden barátunkat ellenem fordította,

mégsem akartam még jobban megbántani. Legalább ezredjére kívántam,

bárcsak ne léptük volna át azt a határt, ahol barátokból szeretők lettünk.

Ha nem tettük volna, még mindig Philadelphiában lennék. Még mindig

színészkednék, nem pedig elmenekülve arra készülnék, hogy tanítsak. És

akkor boldogan nem kellene foglalkoznom Shakespeare-rel.

De már nem voltam Philadelphiában.

És Jenna nem jelenhetett meg itt, és nem juthatott a fülébe a dolog

valamelyik barátnőjétől.

Egy előnye volt annak, hogy egykori legjobb barátnőm elüldözött a

városból, ő pedig itt állt előttem.

Bliss. Elmosolyodtam. Micsoda név! Talán az univerzum úgy gondolta,

hogy gyengeelméjű vagyok, és úgy döntött, hogy a lehető

legegyértelműbb jelet küldi nekem.

– Gyönyörű név egy gyönyörű lánynak – feleltem.

Arrébb toltam a Shakespeare könyvet az asztal sarkáig, ahol elfelejtve

hevert tovább. Túl hosszú ideje hurcoltam magamban a terhet, bánkódtam

azon, ahogy az életem Philadelphiában alakult, és még ide is áthoztam.

Meg kell hagyni, soha nem gondoltam volna, hogy visszajövök még

Texasba, ugyanarra az egyetemre, ahol régen tanultam, de már voltak

elképzeléseim arról, hogyan hozhatom ki a legtöbbet ebből a helyzetből.

Elmondtam Blissnek, milyen szerencsétlen dolog történt a

lakáskulcsommal, aztán a beszélgetés ismét Shakespeare-re terelődött.

Láttam rajta, hogy érdekli a téma, ezért igyekeztem nem túl sokat

fintorogni.

– Ne mondd, hogy Rómeó és Júlia rajongó vagy! – jegyeztem meg.

Egy pillanatra összerándult a gyomrom. Nem arról volt szó, hogy

elleneztem volna a szerelmet, csak nem értettem a két főszereplő

kapcsolatát valamint azt sem, miért vannak oda annyira érte a nők.

Rómeó úgy ment oda a partira, hogy egy másik lányba volt belezúgva,

aztán néhány óra leforgása alatt olyan őrülten beleszeretett Júliába, hogy

képes volt mindent kockára tenni csak azért, hogy együtt legyenek?

Nem valami hihető.

– Igazság szerint Othello. Az a kedvencem – válaszolta Bliss.

Na, azt a kapcsolatot már lényegesen életszerűbbnek tartottam. A

megszállottság sokkal nagyobb motiváló erő tud lenni, mint a szerelem.

– Ó, a szép Desdemona. Hűséges és ártatlan.

Blisst elnézve még jobban megértettem a megszállottságot. A bőre ismét

pirosabb lett, mire a vérem egyre jobban felforrósodott. Szerettem volna

megsimogatni a vállát, csak hogy megbizonyosodjak róla, tényleg olyan

bársonyos-e a bőre, mint amilyennek tűnik. De volt egy olyan érzésem,

hogy nem tudnék megállni, és nem érném be ennyivel.

Elkezdett mondani valamit, de összeakadt a nyelve. Erre még jobban

elvörösödött, amitől még vonzóbb lett.

Valóságosnak tűnt, nem úgy, mint azok a csajok, akikkel az évek során

randiztam.

Végül sikerült kinyögnie:

– Nekem, hmm, nekem tetszik az értelem és a szenvedély ilyen közelsége.

Mint leendő tanár, valószínűleg ámulatba kellett volna esnem, hogy ilyen

gondolatai vannak, az igazat megvallva azonban férfiként csak az utolsó

szóra koncentráltam.

– A szenvedélyt én is szeretem.

Mindig is szókimondó voltam, valószínűleg azért, mert egy olyan anya

mellett nőttem fel, aki mindig kimondta, amit gondolt. Nem mintha nem

tudta volna megválogatni a szavait, de leginkább nem is akarta. Szerette

látni, hogy kényelmetlen helyzetbe hozza az embereket.

Jennával nem voltam annyira egyenes, és nem hallgattam az ösztöneimre,

amelyek azt súgták, jobb, ha inkább barátok maradnunk. Úgy gondoltam,

attól, hogy eleinte nem érdeklődtem iránta, még nem biztos, hogy később

nem szerethetek belé. Meg lehet nézni, mi lett belőle.

Éppen ezért mostantól kezdve csakis az ösztöneimre hallgattam, amelyek

olyan erővel vonzottak ehhez a lányhoz, amit már nagyon régóta nem

éreztem.

– Az én nevemet még meg sem kérdezted – jegyeztem meg.

Megköszörülte a torkát, amiből tudtam, hogy ideges. Az idegesség jó jel

volt.

– Hogy hívnak? – kérdezte.

– Csatlakozz hozzám, és megmondom.

Leült velem szemben, mire diadalmasan elvigyorodtam.

Megmondtam a nevem, és felajánlottam, hogy meghívom egy italra.

– Aztán tovább beszélgethetünk az értelemről és… a szenvedélyről.

Talán jut még idő egy kis fizikai tapasztalatszerzésre is.

Leintettem egy pincért, és kértem még egy whiskyt. Amikor a srác

Blisshez fordult, a vállára tette a kezét, és azt mondta:

– Emlékszem… Jack Daniels és kóla, ugye?

Néhány hajtincs a keze alá szorult, ezért beleszőtte az ujjait.

Mozdulatlanná dermedtem.

Azóta szerettem volna megérinteni Bliss haját, amióta leült az

asztalomhoz, beletúrni az ujjam és megsimogatni, erre megelőzött egy

pincér.

Sosem voltam igazán féltékeny típus, amikor azonban a fickó

rámosolygott, éreztem, hogy megkeseredik a számban az ital. Bliss

továbbra is őt nézte. Sőt, egész idő alatt, amíg az asztalunk mellett állt, én

pedig próbáltam leküzdeni magamban azt az ősi ösztönt, hogy magam

mellé húzzam a székét távolabb a pincértől.

Amikor a srác távozni készült, még visszaszólt:

– Megmondjam a barátnődnek elöl, hogy mindjárt visszamész hozzá?

Bliss még mindig nem nézett rám, úgy válaszolt:

– Ööö, persze, gondolom.

Amikor végre elment, vettem egy hosszú, mély lélegzetet.

És mert szabad kezet adtam az ösztöneimnek, azt mondtam:

– Tudod, néha azon gondolkozom, vajon Desdemona tényleg olyan

ártatlan volt-e, mint amilyennek mutatta magát. Talán tisztában volt azzal,

milyen hatással van a férfiakra, és élvezte, ha féltékennyé teheti őket.

Bliss ekkor rám nézett, és figyelmesen tanulmányozott. Láttam, hogy

ismét visszatér belé az a pimasz lány, aki először szólított le.

– Vagy talán csak megrémisztette Othello hevessége, és nem tudta, hogy

beszéljen vele. Elvégre a kommunikáció mindennek a titka.

Ezt kétségkívül én is meg tudtam neki adni.

– A kommunikáció, mi?

– Sok problémájukat megoldhatta volna.

Ahogy az én problémáim többségére is megoldást nyújthatott volna. Most

azonban egy új városban voltam, és új életet kezdtem. Ahelyett, hogy

ősember módjára magamhoz húztam volna a székét, a sajátomat emeltem

fel, és leültem közvetlenül mellé.

– Ebben az esetben megpróbálok olyan egyértelműen fogalmazni, ahogy

csak lehetséges. – Finom, édes virágillata volt. Ellenálltam a kísértésnek,

hogy odahajoljak a füléhez, és egyértelműen közöljem, mit szeretnék

csinálni vele. Ehelyett inkább azt mondtam. – Azt szeretném, ha nem

mennél vissza a barátnődhöz, hanem velem maradnál.

Próbáltam kérdésként közvetíteni, de az ösztöneim más véleményen

voltak. Nem akartam visszatérni Shakespeare-hez, és nem akartam őt

átengedni a barátnőjének. Vagy annak az átkozott pincérnek.

– Nos, a barátnőm vár. Mit csinálunk, ha veled maradok?

El kellett harapnom a nyelvem, nehogy olyasmit mondjak, amivel

elijesztem. Ezért inkább azt tettem, amire már régóta vágytam:

kinyújtottam a karom, és megérintettem a haját. Selymes volt és a bár

félhomályos megvilágításában aranyszínű tincsei kiemelkedtek a barnák

közül. Hátrasimítottam a válla mögé, szabaddá tettem karcsú nyakát,

amely még mindig enyhén piroslott. Nem tudtam megállni, hogy

megérintsem azt is. Lágyan végighúztam az ujjaim a bőrén, aztán ott

álltam meg, ahol az ér vadul lüktetett. A szívverése majdnem olyan

szapora volt, mint az enyém.

Ez hiányzott Jennánál. Szerettem őt. Egyik részem még mindig szerette

annak ellenére, milyen csúnyán alakult a kapcsolatunk. Vele azonban soha

nem éreztem ezt az ősi késztetést, hogy megérintsem, és bármibe kerül

is, soha ne hagyjam abba.

– Beszélgethetünk Shakespeare-ről – Nagyon csekély ár volt ez érte,

őszintén. – vagy bármiről, amiről akarsz. Habár nem ígérem, hogy nem

vonja el a figyelmem a gyönyörű nyakad. – Végighúztam az ujjam

bársonyos bőrén fel egészen az állkapcsáig. Aztán követtem a csont ívét

az állához, és csak hajszál híján álltam meg, hogy ne menjek tovább az

ajkához. Az ujjammal feljebb biccentettem az állát, és közelebb húztam

magamhoz. Hallottam, hogy mély lélegzetet vesz, és úgy éreztem, mintha

kiszívta volna belőlem a levegőt. Minden porcikájával elterelte a

figyelmem. Aztán folytattam. – Vagy a szád. – Megharapta az alsó ajkát,

amitől az élénkpiros lett. Istenem, nagyon jól állt neki piros. – A szemed. –

Sötét kékeszöld. – Udvarolhatnék neked az életem történetével, ahogy

Othello tette Desdemonával.

– Inkább nem hasonlítanám az esténket egy olyan párhoz, akiknek

gyilkossággal/öngyilkossággal végződött az élete.

És még humora is volt. Még jobb. Talán Texas mégsem lesz olyan rossz.

– Touché. Nem számít, mit csinálunk, csak maradj velem!

Kínzóan hosszú csend után azt felelte:

– Rendben. – A hangja halk volt, szinte csak suttogás, én pedig ökölbe

szorítottam a kezem, hogy ne húzzam magamhoz.

– Talán gyakrabban kellene kizárnom magam a lakásomból.

Halvány mosolyra húzódott az ajka, én pedig elvesztem. Nem tudtam

levenni a szemem a szájáról, még akkor sem, amikor a barátnője felhívta.

Felvette a telefont, de nem hallottam, mit mond. A szája teljesen rabul

ejtett.

Kedveltem. Annyira, hogy újra akartam látni. Logikusan átgondolva

tudtam, hogy vissza kellene fognom magam, és lassabban haladni, ha

valóban újra találkozunk. Az a felem azonban, amelyik mindenét látni

akarta, méghozzá most azonnal, sokkal hangosabb volt.

Az ellenállásom hajszálvékonyra csökkent, amikor a pincér visszajött az

italainkkal. A tekintetét Blissre szegezte, és akkor sem vette le róla,

amikor letette az asztalra a poharakat. A karomat Bliss székének

háttámlájára tettem, és csak nagy önuralommal álltam meg, hogy ne

emeljem fel a vállára.

Amikor újra kettesben maradtunk, azt kérdezte:

– Féltékeny típus vagy, Garrick?

Ebben a pillanatban? Őrülten.

– Nem igazán. – Megvontam a vállam.

Kétkedően felvonta a szemöldökét, mire elmosolyodtam. Nem látszott

mérgesnek, ezért nem volt bűntudatom.

– Talán ez a beszélgetés Othellóról egy kicsit ingerültté tett.

Már így is félúton jártam a megszállottság felé.

Amikor néhány perc múlva arra célzott, hogy visszamehetnénk a

lakásomhoz a lakatost várva, a "félút" azonnal érvényét vesztette.

Amennyire tudtam, folytattam a beszélgetést, a gondolataim azonban

máris elkalandoztak. Azon tűnődtem, hogy a lakásomig tartó rövid út, nem

elég rövid, vagy hogy nézne ki a haja szétterülve a párnámon, milyen

érzés lesz megérinteni a csípőjét, és milyen ízű lesz az ajka.

Olyan volt, mintha ellenállnék, hogy megvakarjak egy viszkető csípést.

Minden egyes eltelt másodperccel a világ egyre jobban beszűkült

körülöttem, és végül már semmi másra nem tudtam gondolni, csak arra,

milyen őrülten szeretném magamhoz vonni.

Aztán – mint amikor egy apró kavics hatalmas lavinát okoz – félig lehunyt

szemhéja alól nézett fel rám, és zöld utat adott.

Én pedig elfogadtam.

Az önuralmam, amelyet addig elszántan próbáltam megacélozni, egy

pillanat alatt semmivé foszlott. Megfogtam a könyökét és felállítottam.

Aztán ugyanazzal a lendülettel magamhoz húztam.

Hirtelen megmerevedett, én pedig legszívesebben seggbe rúgtam volna

magam. Vártam, hogy ellökjön, vagy pofon üssön, de egyiket sem tette.

Mivel már így is átléptem egy határt, mit számított, ha szorítottam még

egy kicsit a nyakamon lévő hurkon?

A fogaim közé vettem az alsó ajkát, és éreztem, hogy megborzong. Felém

hajlott, a fejét hátrabiccentette. Beletúrtam a hajába, és ekkor kinyílt a

szája.

Újabb zöld jelzés.

Amikor először megízleltem az ajkát, az megért minden büntetést, amit ő

vagy én adhattam volna magamnak. A másodiknál a rabja lettem. A

hátamra tette a kezét, én pedig kiéhezve húztam magamhoz, és a

mellkasunk szorosan egymáshoz préselődött. De még így sem volt elég

közel.

Még többre vágytam.

Ezért a felsője alá csúsztattam a kezem, és meztelen hátát simogattam. A

bőre olyan volt, mint a bársony, kitapintottam a gerince mellett a kis

mélyedést.

Szétnyitottam a kezem, és azt kívántam, bárcsak még többet érezhetnék,

még mélyebbre hatolhatnék belé. A másik kezem, amely a nyakán

nyugodott, felülről siklott a pólója alá, ám ekkor a periférikus látóterem

eszembe juttatta, hol is vagyunk.

A francba! Ismét az ajkára néztem, amely rózsaszín és kissé duzzadt volt,

és bármit megadtam volna azért, hogy ne nyilvános helyen legyünk.

Hozzám hajolt, és úgy csábított, hogy majdnem nem tudtam ellenállni.

Képtelen voltam újra a szájára nézni, ezért lehajtottam a fejem a vállára,

és beszívtam édes illatát.

Az önuralmam egy pillanatra ismét elillant, ezért megcsókoltam a nyakát.

Aztán behunytam a szemem, és igyekeztem összeszedni magam.

– Ne haragudj, elragadott a hév – leheltem.

2. BÓNUSZ FEJEZET

A második találkozás

Amikor hétfőn reggel felébredtem, azt hittem, hogy csak álmodtam Blisst.

Hogy ő a legkülönösebb és legtünékenyebb szirén, akit valaha láttam.

Vagy talán az univerzum büntetett meg azért, mert összetörtem Jenna

szívét.

A délelőtt nagy részét azzal töltöttem, hogy kávét főztem és ellenálltam a

kísértésnek, hogy átmenjek hozzá, és bekopogjak az ajtaján.

Adok neki néhány napot, és csak utána keresem fel. Akkor majd

meglátjuk, rájövök-e, mi a fene történt előző éjszaka. Az biztos, hogy csak

kifogásként mondta, de nem értettem, miért volt rá szükség. Több

alkalmat is adtam neki, hogy visszakozzon, mégis ő volt az, aki mindig

folytatni akarta. Ezért vagy én tettem valami rosszat vagy… el sem

tudtam képzelni, mi történt. Biztos, hogy valami rosszat csináltam, vagy

rosszat mondtam, amitől meggondolta magát, és gyakorlatilag elmenekült

tőlem.

Nagyon korán indultam el az egyetemre. Amikor felültem a motorra,

akaratlanul is Bliss lábára gondoltam, amit megégetett, és eszembe jutott,

vajon hogy van a sebe. Ez lehetne az ürügy, amiért átmegyek hozzá. Talán

ma este. Addig elég sok idő telik el, ugye?

A francba.

Muszáj volt az útra koncentrálnom.

Különös érzés volt begördülni az egyetem területére úgy, hogy nem a sok

diákhoz csatlakoztam, akik keselyűként köröztek a képzőművészeti épület

körül parkolóhelyet keresve. Ehelyett gyorsan elhúztam a parkoló mellett,

és beálltam a tanárok számára fenntartott helyek egyikére.

Levettem sisakom, és megráztam a fejem, hogy a hajam kimenjen az

arcomból.

Tanár! Jézusom.

Alig egy óra választott el attól, hogy egyetemi tanár legyek. Huszonéves

diákok, akik csak néhány évvel fiatalabbak nálam, hamarosan magázni

fognak és uramnak szólítanak. Szinte hallottam a fejemben egy félelmetes

horrorfilm főcímzenéjét.

Igazi munkám volt. Igazi felnőtt lettem.

És mindezt teljesen véletlenül.

Nem tudom, hogy mindenki így érzi-e vagy csak a színészek, de olyan volt,

mintha egy filmben szerepelnék, amikor beléptem az épületbe, és

elindultam az irodám felé. Nos, jobban mondva Jackson professzor irodája

felé. Folyton azt vártam, hogy megszólal egy fülbemászó, mégis ideillő

aláfestő zene. Ennyire szürreális élménynek éreztem.

Az ember időnként apró döntéseket hoz az életben, amelyek akkor

jelentéktelennek tűnnek a dolgok egészéhez képest, aztán viszont egy

kicsit balra téved, aztán még egy kicsit és megint, és végül azon kapja

magát, hogy teljesen új irányt vett az élete, és már nem is tudja, merre

tart.

Aznap reggel az első órám egy végzős csoportban volt, akik az utolsó

félévüket kezdték meg a főiskolán. Mégis mit mondhatnék nekik? Én is

csak épp annyi idővel korábban kerültem ki az iskolapadból, hogy egy

posztgraduális diplomának köszönhetően tovább gyarapítsam a

tartozásomat. Alig egy éve dolgoztam a helyi színházban, és ezalatt

sikerült a karrieremet és a magánéletemet is a felismerhetetlenségig

tönkretenni.

Az első órám témája az Élet lesz. Senki sem tudja, mi a fenét csinál.

Lerogytam Jackson professzor székébe, és a könyvei, mappái és

személyes tárgyai között ülve megdörzsöltem a szemem.

Hinnem kellett benne, hogy ennek is megvan az oka.

Hinnem kellett benne, hogy bár jelenleg semminek nincs értelme az

életemben, arrafelé tartok, amerre mennem kell.

Hinnem kellett, hogy bár nem látom a térképet, és néha rossz helyen

fordulok le, vagy nem rövidebb az az út, amit lerövidítek, de a végcél attól

még ott van valahol előttem.

Talán most éppen itt kellett lennem. Talán azért kellett kizárnom magam a

lakásomból, hogy megismerkedhessek Bliss-szel. És bármennyire is

bizarrnak tűnt, talán úgy volt helyes, hogy elmenekült tőlem. Kedveltem.

Édes volt és butuska, és amikor minden más bonyolultnak tűnt, vele lenni

egyszerű volt.

Többnek éreztem, mint egy egyéjszakás kalandnak.

Amikor kopogtak az iroda ajtaján, kizökkentem a merengésemből, és

kihúztam magam a széken. A tanszékvezető, Eric Barnes állt az ajtóban

zsebre dugott kézzel. Vékony férfi volt, és kétszer olyan idős, mint én.

Többek között ő tanította nekem a színháztörténelmet és a rendezést,

amikor még én is ide jártam.

– Berendezkedtél már az új lakásodban?

Elmosolyodtam, és igyekeztem nem túl sokat gondolni az elmúlt

éjszakára, amikor azt feleltem:

– Igen, természetesen. Köszönöm.

Felálltam, és kezet fogtam vele az íróasztal fölött.

Megint úgy éreztem, mintha ez valami film lenne, és nem az életem. Öt

évvel azelőtt a diáktársaimmal berúgtam, és őt meg a többi tanáromat

parodizáltam egy főiskolásokkal teli teremben. Most pedig a főnököm volt.

– Gondoltam, bemegyek veled az első órádra, hogy bemutassalak. A

legtöbb diák bizonyára hallotta már a hírt, hogy jössz, de inkább ott leszek

veled az első percekben.

– Hát persze. Az nagyszerű lenne. Köszönöm.

Úgy éreztem magam, mint egy bólogató kutya, aki percenként helyesel és

hálálkodik.

– Szerintem kedvelni fogod ezt a csoportot. Azután jöttek, hogy te

végeztél, és nagyon sokat fejlődtek. Erős csapat.

– Jó. Az jó.

Istenem, reméltem, hogy az órán majd értelmesebben fogok megszólalni.

– Szerintem élvezni fogod, hogy őket tanítod. De ügyelj rá, hogy

magabiztos légy. Addig fogják feszegetni a határaidat, amíg engeded

nekik. Légy kemény, és tartsd őket kordában, akkor nem lesz semmi

probléma.

– Rendben. – Legyek kemény. Istenem, el fogom szúrni, de rendesen.

– Egy kicsit sápadtnak tűnsz, Garrick.

Mosolyt erőltettem az arcomra, és azt válaszoltam:

– Csak ideges vagyok, ez minden.

– Minden rendben lesz. Lehet, hogy nem érzed magad elég tapasztaltnak

ehhez, de akkor is fényévekkel ezek előtt a gyerekek előtt jársz. A

legtöbbjük elszánt és szenvedélyes, amikor befejezi a főiskolát, egy éven

belül a fél társaság mégis feladja. Te már túl vagy ezen a fázison. A tűz

közelébe kerültél, de még mindig nem értél célba. A látásmódod sokkal

értékesebb lesz számukra, mint egy kiöregedett professzoré, aki már

elfelejtette, milyen érzés hetente több tucat meghallgatásra járni. Itt tiszta

lappal kezdesz. Ezek a srácok nem ismernek téged, és te sem ismered

őket. Csak mondd azt nekik, amit te is szívesen hallottál volna, amikor ott

ültél az ő helyükön. Ennyire egyszerű.

Így megfogalmazva, valóban egyszerűnek tűnt.

Nem kellett, hogy mindenre tudjam a választ, csak át kellett segítenem

őket az első akadályon. Bólintottam.

– Köszönöm, Eric, ez sokat segít.

Megint rám tört az idegesség, és az íróasztalom felé fordultam, és

kétségbeesetten kerestem valamit, amivel húzhatom még egy kicsit az

időt. Felkaptam egy tollat.

Fogalmam sem volt, mit fogok vele csinálni, de jó érzés volt valamit a

kezemben tartani.

– Rendben – mondtam. – Mehetünk.

Némán lesétáltunk a lépcsőn, és amikor beléptünk a színházrészlegbe,

hallottam a diákokat a folyosó végén lévő pihenőszobából. Nevettek,

kiabáltak, valaki zenélt, én pedig irigyeltem őket. Hiányzott, hogy ott

legyek, ahol ők… nem csak a pihenőszobában, habár az is hiányzott.

Sokkal inkább azonban, hogy a fordulóponton legyek. Az az érzés, hogy

mindjárt leugrasz, amikor tudod, hogy repülni fogsz, ezért meg sem fordul

a fejedben az, hogy lezuhanhatsz. Hiányzott az érzés, hogy tengernyi időm

van.

Beléptünk a kis színházterembe és elmosolyodtam. Belélegeztem a poros

függöny, a régi bútorok és a kellékek ismerős szagát. A fekete, elhúzható

függöny körbevette az egész helyiséget, az összecsukható székek pedig

emelkedő lelátóként helyezkedtek el három oldalon. A helyiség közepére

egy asztalt állítottak, mellé egy széket tettek. Leültem a székre, de nem

éreztem helyesnek, ezért felálltam. Nekitámaszkodtam az asztalnak, de

megbillent a súlyom alatt, ezért beértem azzal, hogy zsebre dugott kézzel

álljak.

Eric felnevetett, és azt mondta:

– Ami azt illeti, üdítő téged ilyennek látni. Mindig is túl magabiztos és túl

laza voltál, még diákként is.

Megköszörültem a torkom.

Megvonta a vállát abban a bosszantó stílusban, ahogy a tanárok szokták.

– Hidd el, pontosan tudom, miről beszélek. – Megveregette a vállam. – Na,

kezdjük, hadd mutassalak be! Látom, bizonytalan vagy.

Igen, mi tagadás, az utóbbi időben nem voltam a topon.

– Jól vagyok – feleltem, és ekkor kinyílt az ajtó, a diákok pedig elkezdtek

beáramlani.

– Eric! – mondták néhányan, miközben elfoglalták a helyüket a középső

részen. Egy csinos vörös hajú lány odafordult hozzá, és azt kérdezte:

– Hiányoztunk a szünetben?

Eric felnevetett.

– Félreteszem ezt az érzést akkorra, amikor majd végleg elmentek.

A lány dús keblére szorította a kezét, és összeráncolta a homlokát.

– Ó, ez fájt! De miután lediplomáztunk, napokig sírni fog. Vallja be!

Megköszörültem a torkom, és elszakítottam róla a tekintetem. Már csak az

hiányzott, hogy rajtakapjanak, hogy egy diákot stírölök. Megszorítottam a

tollat a kezemben, és próbáltam kitisztítani a fejem. Az előző este nagyon

megviselt. Minél hamarabb újra találkozom Bliss-szel, és elrendezem ezt a

dolgot, annál jobb.

A diákok nem igazán foglalkoztak velem.

Persze megbámultak, az igaz. Aztán viszont folytatták a beszélgetést arról,

hogy ki mit mondott, és ki kivel jár. Mintha a múltamba pillantottam volna

bele, és a saját osztályomat láttam volna a diploma előtt.

Elkezdtem az osztálytársaimmal azonosítani őket. A vörös hajú

határozottan Emma volt.

Jó felépítésű és csinos, de egy kicsit taszító. Aztán volt egy srác, akit a

többiek Domnak szólítottak, ő egy az egyben olyan volt, mint nálunk Jack.

Túl elszántan próbált vagány lenni, és minden alkalommal, amikor

megszólalt, láttam, hogy legalább fél tucat társa a szemét forgatja.

Ez egyszerű lesz. Menni fog.

Mire elérkezett a délelőtt kilenc óra, és Eric bemutatott az osztálynak, az

idegességem szinte teljesen eltűnt. Ez sem lesz más, mint amikor a

barátaimmal beszélgettem a diplomaosztás előtt. Megvitattuk a

továbbtanulás előnyeit és hátrányait, a helyi színházat és a New York-ba

költözés lehetőségét. Most azonban megvolt az az előnyöm, hogy én meg

is hoztam ezeket a döntéseket, ahogy a barátaim is. Így pedig már

pontosan tudtam, miről beszélek.

Eric a mondat közepén járt, amikor a színház ajtaja hangos nyikorgással

kinyílt. Annak idején nekem is sokszor lehetetlenné tette, hogy óra közben

észrevétlenül beosonjak a terembe.

– Elkéstetek! – mondta Eric, mire a két lány visszaszólt:

– Elnézést, Eric!

Kiléptek a függöny mögül, kuncogtak, a kávéjukat lehajtott fejük előtt

tartották. Az első szőke volt és csinos.

A tanításnak ezzel az oldalával nem is számoltam.

Eric nagy levegőt vett, és újra beszélni kezdett, én azonban már nem

figyeltem arra, mit mond. A második lány leengedte az arca elől a kávét,

és lehajtotta a fejét úgy keresett valamit a táskájában, valami mégis

megragadta rajta a figyelmem.

Valami ismerősnek tűnt a haján és a háta ívén, és arra gondoltam, nem

valakinek a húga-e, akivel együtt jártam iskolába. Ami ugyanis könnyen

előfordulhatott.

Aztán leengedte a táskáját maga elől, és hátradőlt a széken, a fény pedig

megvilágította az arcát. Amikor megpillantottam az ajkát – azt, amelyet

előző éjszaka olyan hosszú ideig bámultam –, már tudtam, de azt

mondtam magamnak, hogy nem lehetséges.

Aztán szemügyre vettem porcelánfehér bőrét, apró orrát és a

halványrózsaszín arcát, és a világ számomra kifordult a sarkából.

Megszorítottam a kezemben a tollat, és éreztem, hogy a műanyag

megreped a tenyeremben.

Hirtelen hangos robajt hallottam, és eltartott néhány hosszú pillanatig,

hogy rájöjjek, a diákok tapsolnak, nem a világ hullik darabjaira körülöttem.

Aztán a lány felemelte a tekintetét, és rám nézett. A szeme kék volt, tágra

nyílt és olyan ismerős, hogy az egész testem beleborzongott a

felismerésbe.

Eltátotta a száját, az agyamban pedig mintha egy vastag fal emelkedett

volna, amelyen képtelen voltam átpréselni egyetlen gondolatot is.

Tudtam, hogy el kellene fordulnom, reagálni arra, amit Eric az előbb

mondott, és üdvözölni a többi diákot a teremben.

De ami még fontosabb volt, tudtam, hogy ki az a lány.

Bliss.

És kétségbeesetten szerettem volna, hogy ne így legyen.

Ismét visszatértem abba a szürreális világba, mintha egy filmben

szerepelnék. És hirtelen minden, ami addig egyszerűnek és helyesnek

tűnt, bonyolult zűrzavarrá változott.

3. BÓNUSZ FEJEZET

Amikor Garrick meggondolja magát

Most már boldogan halok meg, mert láttam Blisst táncolni. A mellkasára

szorította a kezét, a szája néma kiáltást formált, miközben ide-oda

sasszézott. A fejét rázta, amitől a haja fel-fellebbent.

Csupán attól, hogy így láttam, fiatalabbnak és boldogabbnak éreztem

magam. Imádtam, hogy ilyen kislány is tud lenni – gondtalan és

felszabadult –, miközben olyan teljesítményt is képes nyújtani, amilyet a

tegnapi meghallgatáson.

Az előadása bekúszott a bőröm alá, és feltépte a lelkemet. A színpadra

lépve átalakult, és mindannyiunkat magával ragadott.

Tegnap este nagyon nehéz volt távol tartanom magam tőle. Láttam, hogy

elmegy a barátaival ünnepelni, pedig azt akartam, hogy velem legyen.

Elszakítottam a tekintetem a derekáról és arról a vékony csíkról, ahol tánc

közben kilátszott meztelen bőre.

– Gondolom, láttad a listát – szólaltam meg.

A hangom hallatán mozdulatlanná dermedt, én pedig alig tudtam

visszatartani a nevetésem. Elképzeltem, ahogy a pirosság egyre feljebb

kúszik a bőrén, és amikor néhány pillanat múlva megfordult, saját

szememmel is meggyőződhettem róla.

– Szia, Garrick!

Soha nem fogok betelni azzal, hogy a nevemet mondja.

– Szia, Bliss! Gratulálok!

Beletúrt a hajába, lesimítgatta, én pedig ökölbe szorítottam a kezem, hogy

ne segítsek neki.

Minden reggel, amikor felébredtem, azzal győzködtem magam, hogy nem

olyan nagy ügy. Tudom kezelni… képes vagyok ellenállni neki. Amikor

azonban találkoztunk, minden sokkal nehezebbnek bizonyult, mint ahogy

gondoltam.

– Köszönöm. Ööö, nagyon boldog vagyok – felelte.

– Teljes joggal. A meghallgatásod… – Nagyon sok mindent szerettem volna

mondani, de mindegyik túlságosan árulkodó lett volna. Közelebb léptem

hozzá, és lehalkítottam a hangomat, hogy senki más ne hallja. – A

meghallgatásod fantasztikus volt. Páratlan, senki sem ért fel hozzád. – Na

persze, én elfogult voltam vele szemben. Ha ő is jelen volt, senki mást

nem láttam.

A hangja leheletszerű és csábító volt, amikor azt felelte:

– Köszönöm.

– Péntek este viszont…

– Ó, istenem…

Nagyon sok mindent akartam mondani azzal az éjszakával kapcsolatban.

Hogy mennyire gyűlöltem Cade-del látni, hogy mennyire szerettem volna

elfogadni a meghívását, és csatlakozni a partihoz. Végül a legártatlanabb

gondolatomat fogalmaztam meg.

– Bármennyire is nevetségesen aranyos voltál, kérlek, ne részegedj le így

még egyszer. Eric azt szeretné, ha a legjobb formádat hoznád erre a

szerepre.

– Természetesen. – A szeme tágra nyílt a félelemtől. – Naná, megígérem.

– És… én is aggódtam érted.

Nos, leginkább erről volt szó.

– Ó!

A tekintetem az ajkáról arra a hajtincsre vándorolt, amely még mindig

kiállt, majd lejjebb siklott a lábára, ahol megégette a motor.

– Nem szeretek aggódni miattad.

Szempillái alól felnézett rám, én pedig képtelen voltam megállni, hogy

valahogy ne érintsem meg. Visszafogtam magam, ezért nem a bőréhez

nyúltam, hanem ahhoz a kiálló tincshez.

Elmosolyodott, én pedig elvesztem. Teljesen végem volt.

– Jobb lesz, ha inkább saját magad miatt aggódsz! Ha aranyosnak nevezel,

lehet, hogy megsérülsz, és talán egész életedre megbénítanak.

Imádtam, amikor pimaszul beszélt. Azzal, amilyen érzéseket bennem

keltett, önként hagytam volna, hogy megbénítsanak.

Mintha a bőre mágneses erővel vonzana, a hajában lévő kezem

megmozdult, és az ujjaimmal lágyan megsimítottam az arcát.

Nem lett volna szabad megszólalnom, ám ha róla volt szó, nagyon

nehezen tudtam visszafogni magam.

– Mivel a másik szót egyelőre még nem mondhatom ki, be kell érnem az

aranyossal. – És csak magamban fogom szexisnek nevezni. Talán egy nap

majd…

Megköszörültem a torkom, és néhány lépést hátráltam. Ez tényleg

veszélyes terület volt… arra gondolni, hogy bármilyen jövő is várhat ránk.

A tanára voltam, ő Cade-del járt, és ez még csak a jéghegy csúcsa volt.

– Jobb lesz, ha bemész, és leülsz a teremben – javasoltam.

Elment, én pedig néhány pillanatig igyekeztem összeszedni magam, és

ráhangolódni a tanárszerepre, mielőtt újra szembenézek vele.

Amikor vége lett az órának, alig vártam, hogy bemeneküljek az irodámba

egy rövid szünetre, ekkor azonban Bliss ismét belépett a színházba Erickel.

El is felejtettem, hogy Eric beszélni akart vele az újbóli meghallgatásról.

Bliss leült mellém, én pedig azon igyekeztem, hogy ne látsszon rajtam,

hogy bármilyen hatással is lenne rám a közelsége. Már csak az hiányzott,

hogy Eric rájöjjön arra, ami köztünk van. Vagyis, ami nincs.

Ránéztem, és láttam, hogy az arca feszült, és félelem sugárzik róla.

Szerettem volna megfogni a kezét, és megnyugtatni, de e helyett beértem

azzal, hogy rámosolyogtam.

– Bliss... be kell valljam, megleptél – szólalt meg Eric.

Erre hangosan beszívta a levegőt, a kezét ökölbe szorította, és ekkor

jöttem rá, hogy mitől fél annyira. Azt hitte, hogy bajba került. Hogy bajba

kerültünk. Szerettem volna eloszlatni a félelmét, de már nem nézett rám

többet. Rémült tekintetét Ericre szegezte. Gyűlöltem, hogy olyan

helyzetbe hoztam, ahol egy kicsit is félnie kellett.

Amikor Eric elkezdett a meghallgatásokról és a visszahívásokról beszélni,

megkönnyebbült, és hallhatóan kifújta a levegőt. Nem is tudtam, milyen

feszült vagyok, amíg ő is meg nem nyugodott, és magamnak is

engedélyeztem, hogy ellazuljak.

Aznap este az előttem lévő sorban ült le a színházban, miközben Eric az

újbóli meghallgatások előtt még elment, hogy behozzon valamit.

Bliss mereven és feszélyezetten ült. Hozzá hajoltam, szerettem volna

valamit mondani, hogy eloszlassam a feszültségét, de megelőzött.

– Szia… barátom! – mondta félszegen.

Felnevettem. Hogy lehet, hogy akkor is ellenállhatatlanul szexisnek

találtam, amikor ilyen édes volt?

– Nem valami hihető, de a próbálkozásért adok egy ötöst – feleltem, mire

felhorkant.

– Valaki elég könnyen osztogatja a jó jegyeket.

– Valaki túl lágyszívű, ha rólad van szó.

Kicsit megborzongott, és oldalra biccentette a fejét. A tekintetem a

nyakára siklott, amely már a kezdet kezdetén is úgy lenyűgözött.

Megmarkoltam a széke háttámláját, hogy valamivel lefoglaljam a kezem.

Meg kell tanulnom féken tartani a nyelvem a közelében.

– Ne haragudj! – mondtam. – Néha megfeledkezem róla.

Bárcsak úgy lett volna!

Egyszer ez a sok vágyakozás komoly bajba fog sodorni. Vagy valakit arra

ösztönöz, hogy pofon vágjon. Ha jobb ember lettem volna, mostanra

békén hagytam volna.

Ehelyett inkább közelebb hajoltam, megköszörültem a torkom, és azt

mondtam:

– Kérdeznem kell valamit.

– Rendben.

Mielőtt a józan ész megakadályozhatta volna, kiböktem:

– Cade.

Erre hirtelen hátrafordult, és a mozdulattól megcsapott fellibbenő hajának

illata. Majdnem ez lett a vesztem. Felvonta a szemöldökét, és azt mondta:

– Ez nem kérdés. – Ó, a fenébe! Tényleg ilyen messzire mentem?

– Még mindig vele vagy?

– Vele?

A mindenit, kényszeríteni fog, hogy kimondjam.

– Én csak… nem tudom eldönteni. Még mindig egymás mellett ültök az

órán, de valami megváltozott köztetek. Ezért gondoltam, hogy talán

szakítottatok.

A helyes szó az lett volna, hogy „remélem”. Nem volt jogon ilyesmiben

reménykedni, ez azonban azok közé a dolgok közé tartozott, ami ellen

nem tud harcolni az ember. Ilyen például a napfelkelte, a tavasz közeledte

és az eső. A reményt egyszerűen nem lehet kikapcsolni. Nem számít,

mennyivel könnyebb lenne, ha megtehetnénk.

– Nem volt szükség szakításra.

– Micsoda?

– Igen. Cade és én nem járunk. Soha nem is voltunk együtt.

Olyan fényes remény villant fel a szemem előtt, hogy majdnem

megvakított.

Próbáltam újraértelmezni mindent, ami azóta történt. Biztosra vettem,

hogy mindennek Cade az oka… Annak, miért menekült el aznap este,

amikor először találkoztunk, az őrült macskás kifogásnak és a furcsa

viselkedésének azóta.

– Nem Cade miatt szaladtam el. El kellett hoznom a macskámat… –

erősködött.

– Bliss, nem vagyok hülye – sóhajtottam.

– De van macskám! Igenis van! Ööö… egy szürke, imádnivaló kislány, akit

úgy hívnak, hogy… Hamlet.

Összevontam a szemöldököm.

– Van egy Hamlet nevű macskád?

– Van. – Nagyon magabiztosak tűnt. – Naná, hogy van! Még szép!

Lehet, hogy teljesen félreértelmeztem a helyzetet. Az utóbbi időben nem

volt valami jó az ítélőképességem. Lehet, hogy mindent rosszul

értelmeztem. Talán.

– Jó. Szóval nem jársz Cade-del, de akkor mi van köztetek?

Még azelőtt elpirult, hogy válaszolt volna.

– Semmi.

Talán mégsem értettem annyira félre a dolgokat.

– Pocsékul hazudsz.

– Semmi. Csak történt valami pénteken, amikor… hogy is mondjátok, ti

angolok? Bepiáltam? Eláztam?

Úgy összerándult a gyomrom, mintha megkövesedett volna.

– Lefeküdtél vele? – kérdeztem.

Már attól hányingerem lett, hogy ezt mondtam. Ha tovább fűztem volna a

gondolatot a fejemben, bele is őrültem

volna. Észre sem vettem, milyen görcsösen szorítom a széke háttámláját,

csak akkor, amikor azt kérdezte:

– Micsoda? Dehogyis!

Úgy megkönnyebbültem, hogy szinte beleszédültem.

– Helyes. – Micsoda enyhe kifejezés!

– Garrick…

Annyira boldog voltam, hogy egy szemernyi bűntudatot sem voltam képes

érezni. De belefáradtam, hogy állandóan ostorozzam magam emiatt.

– Mi van? Az, hogy most még nem kaphatlak meg… nem jelenti azt, hogy

örülök neki, ha más igen.

Istenem, de jó érzés volt őszintének lenni!

Nagyot pislogott, aztán megrázta a fejét.

– Úgy teszek, mintha nem úgy utaltál volna rám, mint egy tárgyra, amit

mások birtokolnak.

– Miért? Nem birtokolhatjuk egymást?

Ha már úgyis folyton bűntudatot éreztem, feltett szándékom volt, hogy

adjak is rá valami alapot.

– Mi ütött beléd? Azt hittem, megígérted, hogy nem csinálod ezt.

Most, hogy Cade kikerült a képből, nem is értettem, miért ígértem meg

ilyesmit.

– Nem tudom. Csak… kis híján beleőrültem, amikor elképzeltelek titeket

együtt.

– Csókolóztunk. Semmi más nem történt.

A szavai úgy értek, mint egy arcul csapás, és hátrahőköltem.

– Csak egyetlen csók volt. Nem jelentett semmit – tette hozzá.

– Nem akarom, hogy bárki más megcsókoljon.

A gondolattól, hogy nem az én ajkam érintette utoljára, legszívesebben

valami ostobaságot követtem volna el… valami olyasmit, amit

határozottan nem lett volna szabad, mivel Eric bármelyik pillanatban

visszatérhetett.

– Garrick… –. Nem tetszett az a fáradt hang, amit használt, de elfogadtam,

ha ez azt jelentette, hogy a nevemet mondja.

– Tudom, hogy nem vagyok tisztességes. – . De az sem volt tisztességes…

ami velünk történt. – Ami azt illeti, igazi gazemberként viselkedem.

Folyton azt mondogatom magamnak, hogy hagyjalak békén, de az igazság

az, hogy… nem vagyok rá képes. Most meg, hogy tudom, nem vagy együtt

Cade-del…

– Mit akarsz ezzel mondani?

Belefáradtam, hogy mindent kimondjak. A szavak csak az utunkban álltak.

A szavak azt sugallták, hogy távol kell tartanom magam tőle, de mégis

miért? Egy olyan munka kedvéért, amely csak alig néhány hónapig tart?

Nem, elegem volt a szavakból.

Amúgy is sokkal inkább a tettek emberének tartottam magam.

4. BÓNUSZ FEJEZET

Bliss eléri a célját… és, nos, Garrick is.

Maradjunk annyiban, hogy mindenki megkapja, amit akar.

Bliss repkedett a boldogságtól.

Minden porcikájából csak úgy áradt az öröm, sugárzott a szeméből, és

látszott abból, ahogy a csípője ringott. Figyeltem, miközben az ágyon

ugrált, és némán kiabált a kezébe, és már akkor tudtam, hogy szeretném

mindig ugyanilyen boldognak látni.

Mosolyogva azt kérdeztem:

– Mit csinálsz?

Felsikoltott és visszarogyott az ágyra. Szavakkal ki sem tudom fejezni,

milyen hatást gyakorolt rám ennivalóan édes döbbenete.

Van úgy, hogy az ember azt gondolja, tudja, milyenek az érzések – bánat,

harag, féltékenység – ám akkor jön egy pillanat, amely olyan elsöprő

hatással van rá, hogy mindent újradefiniál, és ahhoz képest eltörpül az az

érzés, amit addig ismert.

Bliss újradefiniálta számomra a boldogságot. A karját keresztben a

mellkasára szorította, mintha a szíve ki akarna ugrani a bordái mögül, és

azt kérdezte:

– Te mit keresel itt?

– Láttam kint a kocsidat és átjöttem. Nem tudtam, hogy már el is kezdted

nélkülem a bulit. –. Imádtam, hogy nem próbálta többé elrejteni előlem a

zavarát. Elfogadta. – Gondolom, izgatott vagy az előadás sikere miatt.

Lemászott az ágyról, és közben megbotlott, pedig nem volt ott semmi.

Ettől a mosolyom még szélesebb lett.

– Az előadás csodálatosan sikerült, de örülök, hogy itthon vagyok –

jegyezte meg.

Amikor azt mondta, hogy „itthon vagyok”, a mellkasomra tette a kezét, és

arra gondoltam, vajon érzi-e, hogy felgyorsul a szívverésem az érintésétől.

Megfogtam a derekát, és magamhoz húztam, hogy megöleljem.

Behunytam a szemem, és hagytam, hogy a haja ismerős illata és a teste

melege megnyugtasson.

Egy hónap. Egy hónap, és az enyém lesz. Akkor már nem kell titkolóznunk,

hazudoznunk, aggódnunk. Csak mi ketten leszünk.

– Nagyszerű voltál ma este. – A „nagyszerű” meg sem közelítette azt,

milyen jó volt. És minden egyes alkalommal egyre jobb lett, amikor a

színpadon láttam. Egyre bátrabb, merészebb, gyönyörűbb. – Most viszont

már csak az enyém vagy.

Egy hónap múlva el fogom rabolni a világtól. Talán elutazunk valahová.

Elmegyünk egy olyan helyre, ahol senki sem ismer minket. Talán

elmegyünk kocsival Galvestonba meg a tengerpartra. Hosszú odáig az út,

de megéri, hogy fürdőruhában láthatom, és tényleg teljesen az enyém

lesz.

– Milyen volt az ünneplés? – kérdeztem. Átkozottul büszke voltam

magamra, hogy az előadás végeztével képes voltam megállni, hogy a

vállamra vessem és elraboljam. Adtam neki időt, hogy a barátaival legyen.

Nos, annyit, amennyit el bírtam viselni.

– Jó – felelte. – Nagyon jó. Annyira fog hiányozni mindenki, miután

végeztünk. Őrület, hogy már csak egy hónap van hátra.

Megsimítottam kipirult arcát a hüvelykujjammal és azt mondtam:

– Egy hónap.

Elmosolyodott, én pedig lehajoltam, és futó csókot leheltem az ajkára.

Átkarolta a nyakam, és erősebben szorította hozzám a száját.

– Mmm… – Ő lesz a végzetem.

A derekáról felcsúsztattam a kezem a bordáira, mire hátrahúzta a vállát,

és még erősebben nyomta hozzám a mellét. Kinyitottam a szám, és ekkor

bedugta a nyelvét. Mohón és türelmetlenül csókolt.

Többször kell színpadra juttatnom, ha ilyen hatással van rá egy előadás.

Az ajkunk összeforrt, aztán a testünk is követte a példát, és még közelebb

húzódott egymáshoz. Nagyon kellett vigyáznom arra, hogy csak

felületesen érintsem meg, a csókja azonban megrészegített, és egyre

közelebb sodort ahhoz a határhoz, ahol elveszítem az irányítást. A keze

lejjebb siklott a mellkasomon, és éreztem, hogy megborzongok. Az egyik

tenyerét a pólóm alá csúsztatta, és az ujjait hátul a derekamba nyomta.

Éreztem, amikor az öt kis pont az izmomba nyomódott. Megfeszítettem a

kezem, hogy ne rántsam szorosan magamhoz a csípőjét.

Nem sokat segített az önuralmamon, hogy éreztem készséges, meleg

testét az enyémhez préselődni. Pedig muszáj volt uralkodnom magamon.

Nem akartam úgy tölteni az testét, hogy két lépésre ülünk egymástól a

kanapén, csak mert nem vagyok képes visszafogni magam. Szerelmes

voltam belé. Tudnom kellett úgy megcsókolni, hogy ne akarjak többet.

A másik kezét a hasamra csúsztatta, majd fel a mellkasomra. Hangosan

kifújtam a levegőt az orromon keresztül.

Shakespeare. Talán Shakespeare-t kellene idéznem gondolatban.

Amennyire utáltam a fickót, talán képes lesz ellensúlyozni, mennyire

megszállottan imádtam ezt a kis boszorkányt itt a karomban. Azon

töprengtem, melyik darabot válasszam, amikor Bliss megnyomta a

mellkasomat, én pedig lerogytam a mögöttem lévő ágyra. Hogy került

mögém az ágy?

Nem volt időm rájönni, mikor cseréltük helyet, mert Bliss azonnal lovagló

ülésben rám helyezkedett, és hirtelen kézzelfoghatóan egyértelművé vált,

mennyire nem vagyok ura a saját testemnek. Megbillentette a csípőjét,

amitől még jobban hozzám préselődött, én pedig visszafogtam magam,

hogy ne káromkodjak egy nagyot.

– Bliss. – Alig hallatszott a hangom. Nem csoda, hiszen hogy is lettem

volna képes beszélni egy olyan helyzetben, amikor minden erőmmel azt

próbáltam megakadályozni, hogy ledöntsem az ágyra, és bemutatkozzak

minden olyan testrészének, amellyel még nem volt szerencsém találkozni.

Elhúzódott, én pedig majdnem hálálkodni kezdtem. Kihasználtam ezt a kis

haladékot, és vettem néhány mély lélegzetet. Amikor sikerült

visszaszereznem egy maréknyi önuralmat, kinyitottam a szemem.

Bliss az alsó ajkát harapdálta, én pedig kényszerítettem magam, hogy ne

azt nézzem, hanem inkább a szemét. Aztán azt is megbántam. Olyan fény

csillogott benne, amit nem sokszor láttam. Először az első éjszakán

ragyogott így, amikor megismerkedtünk, és azóta csak nagyon-nagyon

ritkán. Olyan merészség volt, amely azt jelezte, hogy nagy bajban vagyok.

Megfogta a ruhája alját, és a következő pillanatban az a szexis, de szolid

ruhadarab felemelkedett, és a fején áthúzva lekerült róla. A torkomból

félig barbár, félig fájdalmas nyögést tört fel, és úgy éreztem magam, mint

egy kötéltáncos, aki elszántan próbál nem lenézni. Ekkor azonban a

mellkasa nem túl ártatlan módon az enyémhez súrlódott, és nem tudtam

tovább ellenállni. Lenéztem.

Hangosan beszívtam a levegőt, ami aztán a tüdőmben rekedt. Bliss

elképesztő volt. A leggyönyörűbb dolog, amit valaha láttam. Szinte

kínzásnak éreztem, hogy nem érinthetem meg.

Shakespeare. Shakespeare. Gondolj Shakespeare-re!

– Bliss! Túlbecsülöd az önuralmamat. – Keményen összeszorítottam a

fogam, a testemben minden egyes izom megfeszült, és azt hiszem, ebben

a pillanatban még a kőnél is keményebb voltam.

– Ó, biztos vagyok benne, hogy tökéletesen mértem fel.

A csípőjét hozzám szorította, és tudtam, hogy nem bírom már sokáig. Tíz

másodpercre voltam attól, hogy vagy hozzáérek és mindenét megérintem,

vagy elmenekülök, mert nem tudom visszafogni magam. A lehelete

simogatta az ajkamat.

Az egyik kezemet a hátára tettem, a másikkal pedig a hajába túrtam. De

természetesen csak azért, hogy megtartsam egyenesen. És hogy

visszafogjam, ha szükségem lenne egy percre. Ismét hozzám nyomta a

csípőjét ezúttal erősebben és szándékosan, és majdnem elvesztem. A

kezem belevájtam a hátába, a másikkal megmarkoltam a haját.

– Bliss! – figyelmeztettem.

Nagyot pislogva nézett rám, ártatlanul és édesen. Vagy csak megjátszotta.

– Garrick.

– Ezt én nem nevezném lassúnak.

El kellett volna engednem a hátát, mert attól, hogy hozzáértem, csak még

nehezebb volt.

Felém hajolt, mire minden pont a testemen, ahol egymáshoz értünk – az

ajka lágy simítása, a melle és az átkozott csípője – mintha lángra lobbant

volna. Szándékosan hozzám szorította magát, én pedig kínosan éreztem,

minden egyes ruhadarabot, amely még köztük volt. Jobban mondva azt

éreztem, mennyire kevés ruha van már köztünk.

– Azt hiszem, elég sokáig csináltuk már lassan – suttogta.

Ha ez azt jelentette, amit gondoltam, hogy jelent… istenem, pusztán a

lehetőségtől is elhomályosult a látásom. Átkaroltam a derekát, és

megállítottam a csípőjét, de egyben közelebb is húztam magamhoz.

– Mit akar ez jelenteni?

– Azt, hogy… – a pólóm alsó szegélyét babrálta – elegem van a lassú

tempóból.

Felhúzta a pólómat, én pedig annyira megdöbbentem, hogy gondolkodás

nélkül engedelmeskedtem. Felemeltem a karom, és amikor a meztelen

bőre az enyémhez ért, végem volt. Elvesztem. Kész. Öntudatlanságba

süllyedtem, ahol semmi más nem számított, csak az a pár milliméter, ami

kettőnk közt maradt.

– Szeretném, ha teljesen egyértelműen fogalmaznád meg, amit mondani

akarsz, Bliss.

Rám nézett, a szeme tágra nyílt, és egy kis félelmet láttam benne.

Megcsókolt, mire legszívesebben a bőre alá másztam volna, hogy

mindenfelől ő vegyen körül.

Aztán elhúzódott, és adott még egy futó, édes csókot az ajkamra. Amikor

megszólalt, bizonytalanul reszkető hangja éles ellentétben állt azzal a

tűzzel, amivel ma este játszott:

– Szeretkezz velem!

Ki gondolta volna, hogy egy ilyen reszkető hang így meg tudja rengetni a

szívem? Isten a tanúm, őrülten kívántam, egészen attól a pillanattól

kezdve, hogy először megláttam. De megállapodtunk.

– Bliss, nem kell megtenned értem, ha nem akarod.

Egy hónap. Nagyon nehéz lesz kivárni, de nem akartam, hogy bármi olyat

tegyen, amitől megbánja az első alkalmat. Volt valami felemelő és

rémisztő is abban, hogy tudtam, én leszek neki az első. Ez azt jelentette,

hogy teljesen és végérvényesen is az enyém lesz. És ha nem szúrok el

valamit, az is marad. Ez azonban hatalmas teherként nyomta a lelkemet.

– A ma este melyik részéről gondolod úgy, hogy kényszerített valaki?

Igazság szerint egy kicsit úgy érzem, mintha én kényszerítenélek téged –

mondta.

A válla előreesett, és egy pár centire elhúzódott tőlem. Láttam, hogy a

szája sarka lefelé görbül, ezért megcsókoltam. Aztán a hajában lévő

kezemmel oldalra biccentettem a fejét, és a következő csóknál egyáltalán

nem fogtam vissza magam. Szinte már durva voltam. Gondoskodtam róla,

hogy pontosan tudja, mennyire kívánom. Annyira, hogy attól tartottam,

pillanatokon belül spontán lángra lobbanok alatta.

A szívem remegett, amikor elhúzódtam.

– Nem kényszerítesz semmire, csak szeretném, ha biztos lennél benne.

Bármikor megállhatunk. – És meg is fogok állni, ha kell. Még akkor is, ha

legszívesebben arcom lőném magam. Valami megvillant a szemében, a

szívem pedig idegesen megdobbant. Tényleg megtörténik. Lazán

elmosolyodtam és hozzátettem. – Nem kell újabb háziállatot kitalálnod.

A vállamra tette a kezét, aztán felállt. Miután már nem ért hozzám, a

testem úgy érezte, mintha félbevágták volna.

– Ha ennyire le akarsz beszélni róla…

Azt hiszem, életemben nem voltak olyan gyors reflexeim, mint akkor.

Kinyújtotta a kezem, megragadtam a karját, megfordítottam és magamhoz

húztam, majd lefektettem az ágyra magam alá. Egy kézen támaszkodva

hajoltam fölé. Ahogy láttam alattam feküdni, valami ősi éhség ébredt fel

bennem.

– Nem akarlak lebeszélni semmiről, csak próbálok úriember lenni.

Ekkorra már félig rajta feküdtem, és láttam, hogy mozog a teste minden

egyes lélegzetvételnél. Az úriember kifejezés ekkor ismeretlen fogalommá

vált. Beleakasztotta az ujját a nadrágom övtartó pántjába, és annál fogva

magához húzott. A teste összeolvadt az enyémmel. Az egyik könyökömre

támaszkodtam az ágyon, csak annyira, hogy a szemébe tudjak nézni,

amikor a testem ráereszkedik. Megharapta az ajkát, én pedig

kétségbeesett vágyat éreztem, hogy szintén megharapjam és

megcsókoljam halvány rózsaszín bőrét.

– Megteszel nekem egy szívességet? Légy úriember holnap!

Mondtam rá valamit, és még az is lehet, hogy szavakat. Aztán szabadjára

engedtem a vágyam, és olyan szenvedéllyel csókoltam meg, amelyet

hetek óta próbáltam féken tartani.

Teljesen elvesztem benne… az izzadtságcseppekben a kulcscsontján, a

melle közti völgyben és abban, ahogy a csípőmre kulcsolta a lábát.

Nem akartam, hogy megtaláljanak.

Talán éppen az a szerelem lényege, hogy elveszítsük magunkat egy másik

emberben.

Csak hogy egyáltalán nem olyan érzés, mintha bármit is elvesztettünk

volna.