Cicero, Marcus Tullius - Tusculumi Eszmecsere

Marcus Tullius Cicero

TUSCULUMI ESZMECSERE

Fordította Vekerdi József

Minden jog fenntartva.

A kötetből 200 db számozott példány készült.Megrendelhető a kiadónál:Allprint Kiadó. 1519 Bp. Pf. 322. tel· (06-1) 381-0464.(06-1) 381-0465. fax: (06-1) 466-2694 e mail: [email protected]

Cicero: Tusculumi eszmecsere

©Allprint Kft. 2004 ©Vekerdi József

mailto:[email protected]

Tartalom

Előszó

5

Első könyv

A halál megvetéséről

9

Második könyv

A fájdalom elviseléséről

73

Harmadik könyv

A bánkódás enyhítéséről

111

Negyedik könyv

A lelket zavaró egyéb indulatokról

157

Ötödik könyv

Az erény magában is elegendő a boldog élethez

201

Jegyzetek

255

Marcus Tullius Cicero A szintézisteremtő, a latin nyelvű filozófia alapjainak megteremtője (Kr. e. 106-43)

Havas László tanulmánya

273

ELŐSZÓ

Előszó

Nagy, sőt hatalmas megtiszteltetés Cicero, Tusculumi eszmecsere cí

mű művét első alkalommal - valójában kétezer éves késéssel - magyar

nyelven közreadni. Ezzel az igen felelős feladattel való megbirkózást

csak azért mertük vállalni, mert a téma élvonalbeli magyar szakembe

rei biztosítottak támogatásukról. Külön örömet jelent kiadónk számá

ra, hogy Vekerdi József professzor úr személyében a világ egyik leg

felkészültebb kortárs latin filológusa ültette át ékes magyar nyelvre az

ókori szerző gondolatait. A kötet elkészítésében nagy segítséget kap

tunk Havas László professzor úrtól, a Cicerót és a - felvilágosodás

koráig az egész európai filozófiát, egyben a mindenkori elit gondolko

dását és világképét messzemenően meghatározó - cicerói filozófia egé

szét bemutató tanulmány írójától is.

Az időszámításunk előtti században élt klasszikus fő bölcseleti mű

vének tartott Tusculumi eszmecserének eddig csupán két kis részlete

volt olvasható nyelvünkön. Nevezetesen a Debreceni Felső Leányisko

la 1914/15-ös évkönyvében Rábold Gusztáv tanár úr gondozásában

megjelent fordítás.

A rendkívül vagyonos Cicero számtalan birtoka közül a Rómáihoz

közeli Tusculumot szerette a legjobban. Kr. e. 45-ben nyugalmat keres

ve ide vonul vissza a közélet és a politika elől, ekkor és itt írja a

Tusculumi eszmecserét. Mint ahogyan a nyár vége már finoman tar

talmazza és rejtegeti az őszt, oly módon mondható el a Tusculumi

eszmecseréről, hogy a keresztény életérzés számos eleme előrevetül

benne. Nyilván nem véletfen, hogy a legjelentősebb ókeresztény egy

házatyák Cicerón nőttek fel. Szent Ágostonról tudjuk, hogy két állan

dó olvasmánya volt: a Biblia és Cicero. De a vele kortárs Szent

Jeromos, a Vulgata megteremtője is rengeteget merített Cicero filozó

fiájából. Azt álmodta egyszer, hogy ítélőszék elé hurcolták, ahol meg-

7


kérdezték tőle, mi a vallása, és Jeromos azt válaszolta: keresztény va

gyok. Bírája erre így felelt: „Hazudsz, mert nem keresztény vagy. ha

nem ciceronianus!" Ezért merjük kimondani, hogy a most magyarul

közreadott könyv - egyéb értékei mellett - az európai szellem kialaku

lását és annak filozófiai szintre emelését előkészítő alapmű.

A Disputa - ahogyan szakmai körökben emlegetni szokták a

Tusculumi eszmecserét - elsősorban a polgár, és különösen a politikus

felelősségét, erkölcsi kötelességét, valamint a hűség és a közjó szolgá

latának fontosságát vizsgálja. Az ezen értékeket mindenek fölé helye

ző bölcs gondolatai újra és újra olvasásra és megfontolásra méltóak

immár évezredek óta. A lebilincselő és valódi szellemi kalandot nyújtó

mű üzenete minden bizonnyal a XXI. században, sőt azon túlmutatóan

is időszerű.

Budapest. 2004. október havában

Tolnai László

8

ELSŐ KÖNYV

A hadál megvetéséről

Első könyv: A halál megvetéséről

1.

Most, hogy végre teljesen vagy legalábbis nagyrészt megszabadultam

a védőbeszédekkel járó fáradalmaktól és szenátori kötelezettségeimtől,

visszatértem - főként a te biztatásodra, Brutus - azokhoz a tanulmá

nyokhoz. amelyeket lelkemben őriztem, az időre bíztam, hosszasan fél

beszakítottam, most felelevenítettem. És mivel a helyes életmódra vo

natkozó valamennyi művészet értelmét és magyarázatát a filozófiának

nevezett bölcsesség tanulmányozása tartalmazza, úgy gondoltam, hogy

ezt latin nyelvű írásműben kell megvilágítanom. Nem mintha a filozófi

át görög írásművekből és tájaitoktól nem lehetne elsajátítani; ám mindig

az volt a véleményem, hogy a mieink maguktól is mindenre okosabban

rá tudtak jönni, mint a görögök, illetve ha tőlük vették át, megjobbítot

ták, amennyiben érdemesnek tartották foglalkozni vele. Mert a szoká

sokat és életmódot, a házi és családi teendőket mi valóban jobban és

szebben őrizzük, a közügyeket pedig őseink kétségtelenül megfelelőbb

intézményekkel és törvényekkel irányították. Mit mondjak a hadügyről?

Ezen a téren a mieink mind vitézséggel, mind különösen fegyelemmel

kitettek magukért. Amit nem írásművek, hanem a természet segítségé

vel értek el, az sem a görögséggel, sem semmi más néppel nem hason

lítható össze. Volt-e bárkiben oly nagy méltóságteijesség oly nagy szi

lárdság, lelki erő, becsületesség, hűség, minden téren oly kimagasló jó

tulajdonságok, amelyek a mi őseinkéhez foghatók volnának? A görög

ség felülmúlt bennünket a tudományban és az irodalom minden mű

fajában. amelyben könnyű volt legyőzni azt, aki nem állt ellen. Mert a

görögöknél a tanult emberek között a költők nemzetsége volt a

legrégebbi - ha ugyan Homérosz és Hésziodosz Róma alapítása előtt

élt, Arkhilokhosz Romulus uralkodása idején -, mi viszont csak később

vettük át a költészetet. Ugyanis Livius Andronicus mintegy 510 évvel

Róma alapítása után írta színdarabjait C. Claudius - Caecus fia - és

11


M. Tuditanus konzulsága idejében, egy évvel Ennius születése előtt: ő

idősebb volt Plautusnál és Naeviusnál.1

2.Tehát a mieink a költőkkel későn ismerkedtek meg, illetőleg fogadták el

őket. Ámbár az Origines ('Kezdetek') című műben2 az áll, hogy a lako

mákon a vendégek fuvolakíséret mellett énekelni szoktak híres emberek

érdemeiről. Azonban ez a műfaj nem örvendett megbecsülésnek, mint

kiderül Cato szónoklatából, amelyben felrója M. Nobiliomak, hogy költő

ket vitt magával a provinciájába. Tudniillik, mint ismeretes, konzulsága

idején Enniust is magával vitte Aetoliába. így tehát mennél kevesebb

megbecsülésben részesültek a költők, annál kevesebb igyekezetet tanú

sítottak. Pedig ha léteztek nagy tehetségű egyének ebben a műfajban,

azok nem kevésbé voltak méltók a görögök hírnevére. Vagy gondoljunk

arra, hogy ha Fabius, ez az előkelő származású férfi, dicséretet kapott

volna a festészetéért, nem akadt volna nálunk is sok leendő Polüklétosz

és Parrhasziosz? A megbecsülés táplálja a művészeteket, és mindenkit

a dicsőség vágya ösztönöz igyekezetre. Amit viszont mindenki lenéz,

azt mindig elhanyagolják. A görögök szerint a műveltség csúcsát a

húrok és énekek hangjának ismerete jelentette. Ennek megfelelően

Epameinóndaszról - aki véleményem szerint a görögség legkiemelke

dőbb alakja volt - azt mondják, hogy kiválóan értett a húrok pengetésé

hez: másrészt Themisztoklészt néhány évvel korábban műveletlennek

minősítették, mivel egy lakoma alkalmával vonakodott lanton játszani.

Tehát Görögországban virágzott a zene. mindenki tanulta, aki pedig

nem értett hozzá azt nem tartották eléggé műveltnek. A mérten a leg

nagyobb tiszteletben állt náluk. Ennek megfelelően senkinek sem volt na

gyobb tekintélye, mint a matematikusoknak. Mi viszont e művészetnek

csupán a mérés és számolás hasznosságában szabtuk meg az értékét.


3.

Ellenben a szónokokat gyorsan felkaroltuk. Eleinte ők sem voltaik

ugyan képzettek, de értettek a szóláshoz: később azután képezték

magukat. Mert fennmaradt a hagyománya annak, hogy Galba.

Africanus és Laelius tanult ember volt. Aki pedig korban megelőzte

őket: Cato, szintén tanulmányokat folytatott. Ezután jött Lepidus,

Carbo, a Gracchusok, majd később, a mi korunkig, olyan nagyságok,

hogy nem sokkal, vagy egyáltalán semmivel sem maradtunk le a gö

rögök mögött.

A filozófia mindmáig el volt hanyagolva, és senki sem gyújtott ben

ne fényt a latin irodalomban. Én most kötelességemnek tartom, hogy

fejtegessem és ösztökéljem, mert ha közéleti ténykedésem során va

lamiben hasznára voltam polgártársaimnak, tétlenségemben is le

gyek hasznukra, ha tudok. Ennek érdekében annál inkább gondosan

kell munkálkodnom, mert mondják, hogy már sok latin könyvet írtak

átgondolatlanul igen jóravaló, de nem eléggé művelt szerzők. Meg

történhetik ugyanis, hogy valakinek jó gondolatai vauinak, de amit

gondol, azt nem tudja csiszolt formába önteni. Ám hogy olyas valaki

fekteti írásba az elgondolásait, aki azokat sem rendszerezni, sem vi

lágosan kifejteni nem képes, sem pedig az olvasókat szórakoztatás

sal vonzani, ez olyan emberre jellemző, aki kellő önmérséklet nélkül

visszaél mind szabadidejével, mind az irodalommal. Ilyen körülmé

nyek között ők maguk olvassák saját könyveiket saját környezetük

ben, és senki sem nyúl hozzájuk, kivéve azokat, akik ugyanezt a sza

badosságot akarják engedélyeztetni maguknak az írásban. Ezért ha

némi dicsőséget szereztem tevékenységemmel a szónoklatnak, annál

buzgóbban fogom feltárni a filozófia forrásait, amelyekből amaz is

fakadt.

13


4.

Azonban ugyanúgy, ahogy Arisztotelész, e rendkívüli tehetséggel és

hatalmas tudással rendelkező férfi, felfigyelve Iszokratész szónok di

csőségére. kezdte a fiatalokat szónoklatra is tanítani, és a tudást az

ékesszólással összekötni, ugyanúgy én is jónak látom, hogy eddigi

szónoki hajlamommal se szakítsak, de ebben a szélesebb körű és ter

mékenyebb művészetben is otthonos legyek. Mert mindig az volt a

véleményem, hogy az a tökéletes filozófia, amelyik a legfontosabb kér

déseket is kimerítően és művészien képes tárgyalni. Ennek begyakor

lásán olyan buzgón fáradoztam, hogy már - görög szokás szerint -

előadásokkal is fel merek lépni. így nemrégiben a te távozásod után

Tusculumban, ahol összegyűlt nálam számos jó barátom, kipróbál

tam, hogy mire vagyok képes ebben a műfajban. Mint ahogy ezelőtt

peres ügyekben - amit nálam hosszabb időn át senki sem folytatott -

gyakoroltam a beszédet, úgy most ez az én aggkori szónoki beszéd-

gyakorlatom. Javasoltam, hogy vessenek fel témákat, ki miről akar

hallani; erről aztán akár ülve, akár sétálgatva értekeztem. Végered

ményként ötnapi eszmecserét - scholat. ahogy a görögök nevezik -

foglaltam össze ugyanannyi könyvben. Úgy zajlott le a beszélgetés,

hogy először a kérdező kifejtette saját nézetét, utálna én elmondtam az

ellenvéleményemet. Mint tudod, ez a régi, Szókratész által is alkalma

zott módszere a másik fél álláspontja megcáfolásának. Szókratész

ugyanis úgy vélekedett, hogy így lehet legkönnyebben kideríteni, mi a

legvalószínűbb. Annak érdekében pedig, hogy a vitatémáink minél át

tekinthetőbbek legyenek, nem úgy fogom előadni, mintha beszámol

nék róla, hanem úgy, mintha egy ügy tárgyalása folyna. Tehát a beve

zetés így indul:

14

- Szerintem rossz dolog a halál.

- Azoknak, akik meghaltak, vagy azoknak, akiknek majd meg kell hal

niuk?

- Mindkettőnek.

- Tehát szerencsétlen dolog, minthogy rossz.

- Minden bizonnyal.

- Tehát azok is, akiknek már bekövetkezett a halála, és azok is, akik

nek be fog következni, szerencsétlenek.

- Szerintem igen.

- Tehát nem akad senki, aki ne volna szerencsétlen.

- Egyáltalán senki.

- Méghozzá, ha következetes akarsz maradni, mindenki, aki született

vagy születni fog, nem csupán szerencséden, hanem mindörökre sze

rencséden. Mert ha csak azokat mondanád szerencsétleneknek, akik

meg fognak halni, az élők közül ugyan senkivel sem tennél kivételt,

mert mindenkinek meg kell halnia, de a halállal vége szakadna a sze

rencsétlenségnek. De mivel a halottak is szerencsétlenek, örökös sze

rencsétlenségre születünk. így azután szükségszerűleg szerencsétle

nek azok is, akik százezer évvel ezelőtt hunytak el, illetőleg minden

ki, aki született.

- Pontosan így gondolom.

- Mondd, kérlek, vajon ilyesmi rémít: a háromfejíí Cerberus az aűvilág-

ban? A Kókütosz zúgása? Az átkelés az Akherón folyón?

Az állig érő vízben szomjgyötörte Tantalosz?

Vagy, hogy

Sziszüphosz egyre

görgeti kőszirtjét. s nem jut sohasem fel a csúcsra?

___________ EJső könyv: A halál megvetéséről_____________

5.

15


Vagy esetleg a könyörtelen bírák, Minósz és Rhadamanthiisz, akik

előtt nem lesz védőd sem L. Crassus, sem M. Antonius, de még

Démoszthenészt sem hívhatod segítségül, tekintettel arra, hogy görög

bírók előtt folyik a per? Neked magadnak kell saját ügyedben népes

gyülekezet előtt védőbeszédet tartanod. Talán ilyesmitől félsz, és ezért

tartod a halált örökös csapásnak?

6.

- Olyan ostobának gondolsz, hogy mindezt elhiszem?

- Tehát nem hiszed el?

- Legkevésbé sem.

- Kár, hogy ezt mondod.

- Ügyein miért?

- Mert bebizonyíthatnám ékesszólásomat ezek megcáfolásával.

- Ki ne volna képes rá egy ilyen ügyben? Mibe kerülne eloszlatni a köl

tők és festők efféle rémmeséit?

- Pedig a filozófusok könyvei teli vemnek éppen ezek elleni érveléssel.

- Elég helytelenül. Kicsoda olyan őrült, hogy ezt komolyéin vegye?

- Ha tehát az alvilágban nincsenek szerencsétlenek, cikkor eiz eiivilág-

ban egyáltalán senki sincs.

- Pontoséin ez a véleményem.

- Hát akkor hol vannak azok, eikiket szerencsétleneknek nevezel? Hol

tcirtózkodnak? Mert ha léteznek, veűeihol lenniük kell.

- Szerintem nincsenek sehol.

- Tehát nem is léteznek.

- Pontosan így vein. És mégis szerencsétleneknek tartom őket, éppen

azért, mert nem léteznek.

- Akkor már jobbéin tennéd, ha félnél a Cerberustól, mintsem ilyen

meggondolatlanul beszélj.

16


- Hogy-hogy?

- Akinek a létét tagadod, azt létezőnek mondod. Hová lett éles elméd?

Mert ha az állítod valakiről, hogy szerencsétlen, akkor létezőnek

mondod azt, aki szerinted nincs.

- Nem vagyok olyan bárgyú, hogy ezt mondjam.

- Akkor tehát mit mondasz?

- Abban az értelemben mondom szerencsédennek M. Crassust, hogy

halálával meg kellett válnia hatalmas vagyonától. Szerencsédennek

mondom Gn. Pompeiust, mert odalett fényes dicsősége. Általában

mindenki szerencsétlen, aki nem látja többé a napvilágot.

- Ugyanoda kanyarodsz vissza. Ha szerencsétlenek, akkor szükség

szerűen léteznek is. Te viszont először az állítottad, hogy a halottak

nem léteznek. Ha pedig nem léteznek, akkor semmilyenek sem lehet

nek; így tehát szerencsétlenek sem.

- Talán nem úgy fejeztem ki magam, ahogy gondolom. Magát azt a

tényt tartom legnagyobb szerencsétlenségnek, hogy nem létezel, no

ha egyszer voltál.

- Tehát ez nagyobb szerencsétíenség, mint ha sohasem léteztünk vol

na? Szóval, akik még meg sem születtek, máris szerencsétlenek,

mert nincsenek. Mi magunk is, ha halálunk után szerencsédenek le

szünk, születésünk előtt is szerencsédenek voltunk. A magam részé

ről nem emlékszem arra, hogy születésem előtt szerencséden lettem

volna. Ha neked jobb az emlékezőtehetséged, szeretném tudni, hogy

emlékszel-e valamire magadról?

7.

- Gúnyolódol, mintha én azokat neveztem volna szerencsétleneknek,

akik még meg sem születtek, nem pedig azokat, akik meghaltak.

- Tehát azt mondod, hogy vannak.

17


- Fordítva: azért szerencsétlenek, mert nincsenek, noha voltaik.

- Nem veszed észre, hogy ellentmondásba keveredtél? Lehet nagyobb

ellentmondás, mint akár szerencsétlennek, akár egyáltalán valami

lyennek nevezni azt, aki nincs? Vagy ha a Porta Capenán kilépve

Calatinusnak, a Scipióknak, a Serviliusoknak, a Metellusoknak a sír

emlékét látod, ezekről úgy gondolod, hogy jelenleg is szerencsétlenek?

- Minthogy a szóba kötsz bele, mostantól nem mondom őket jelenleg

szerencsétleneknek, csak szerencsétleneknek, éppen azért, mert

nem léteznek.

-Tehát nem azt mondod, hogy „M. Crassus szerencsétlen", hanem

csak azt, hogy „a szerencsétlen M. Crassus”?*

- Pontosan így.

- Mintha nem volna lényeges, hogy ha valamiről ilyen kijelentést teszel,

az a dolog vagy van, vagy nincs. Talán még nem foglalkoztál dialekti

kával? Mert az legelőször ezt szögezi le: minden kijelentés (pronuntia

tum) - pillanatnyilag az jut eszembe, hogy így fordítsam az αξίωμα

( alapigazság ) szót; ha jobbat találok, azt fogom használni - szóval a

kijelentés olyan valami, ami vagy igaz, vagy hamis; tehát ha azt mon

dod: „szerencsétlen M. Crassus", vagy azt mondod: „M. Crassus sze

rencsétlen", el kell dönteni, hogy az igaz, vagy hamis: vagy egyáltalán

semmit sem mondasz vele.

- Rendben van, tudomásul veszem, hogy a halottak nem szerencsétle

nek, mert kicsikartad belőlem a beismerést, hogy akik egyáltalán nem

léteznek, azok szerencsétlenek sem lehetnek. De mit mondasz arra,

hogy mi élők nem vagyunk-e szerencsétlenek amiatt, hogy meg kell

' Magyarban visszaadhatatlan szójáték: „miser est M. Crassus " és „miser

M. Crassus ".

halnunk? Milyen örömet találhatunk az életben, ha éjjel-nappal arra

kell gondolnunk, hogy előbb-utóbb meghalunk?

8.- Nos, észreveszed-e, hogy milyen nagy csapást hárítottál el az embe

ri létről?

- Hogyan?

- Ugyanis ha a halál a halottakat is szerencsétlenné tenné, végtelen,

örökké tartó csapás súlyosodna ránk. Most viszont látom a pálya vé

gét: ha végigfutottuk, többé nem lesz mitől félnünk. De úgy látom,

hogy te Epikharmosz véleményét teszed magadévá, aki - szicíliai lé

vén - éles eszű és szellemes ember volt.

- Mi a véleménye? Nem ismerem.

- Megpróbálom latinul mondani. Mint tudod, éppoly kevéssé szoktam

latin beszédben görögül szólni, mint görögben latinul.

- Igen jól teszed. De hogy szól ez az epikharmoszi mondás?

Halni nem vágyom, de nem bánt, hogyha már halott vagyok.

- Erről ráismerek a görögre. De ha már kikényszerítetted belőlem azt

az engedményt, hogy a halottak nem szerencsétlenek, arról is győzz

meg, ha tudsz, hogy azt se tartsam szerencsétlenségnek, hogy meg

kell halnunk.

- Ez nem kerülne különösebb fáradságba: ám én ennél lényegesebb

dologra vállaJkozom.

- Hogy lehet, hogy nem kerülne különösebb fáradságba? És mi lehet

ennél lényegesebb dolog?

- Úgy, hogy mivel a haüál után nem érhet semmi baj, maga a halál sem

baj, amelyet a halál utáni időszak követ, ez utóbbira vonatkozólag pe

___________ Első könyv: A halál megvetéséről_____________

19


dig magad is elfogadtad, hogy akkor már nem érhet semmi baj. így

tehát az sem baj. hogy meg kell halnunk, mivel ez azt jelenti: ahhoz

fogunk megérkezni, amiről elismertük, hogy nem baj.

- Ezt légy szíves részletesebben kifejteni, mert ez a bonyolult érvelés

inkább visszakozásra, mint egyetértésre késztet. De mi az a lényege

sebb dolog, amire vállalkozol, mint mondtad?

- Az, hogy bebizonyítsam - ha sikerül -, hogy nemcsak nem rossz do

log, hanem kifejezetten jó dolog a halál.

- Ezt ugyan nem követeltem, de mégis szeretném hallani. Ha nem is

tudod elérni azt, amit akarsz, annyit elérhetsz, hogy a halál nem

rossz dolog. De nem akarlak félbeszakítani; szívesebben hallanék

összefüggő beszédet.

- Nos, ha kérdezni fogok tőled egyet-mást, nem fogsz válaszolni rá?

- Az illetlenség volna; bár jobban örülnék, ha nem tennél fel kérdése

ket. hacsak nem okvetlenül szükséges.

9.

- Kívánságod szerint fogok eljárni, és amire kíváncsi vagy. azt a leg

jobb tudomásom szerint ki fogom fejteni. Mindenesetre nem úgy,

mintha püthói Apolló volnék, hogy sünit mondok, az biztos és igaz,

hanem csak mint közönséges, egyszerű ember, aki feltevésekből

igyekszik eltalálni a helyesnek látszót. Mert annál tovább nem tudok

jutni, mint hogy lássam, mi a valószínű. Biztosat mondjanak azok,

akik e dolgok megismerését lehetségesnek tartják, és bölcsnek vall

ják magukat.

- Járj el úgy, ahogy jónak látod. Én kész vagyok végighallgatni.

- Tehát legelőször azt kell tisztáznunk, hogy valójában mi a halál, ame

lyet közismert dolognak tartanak. Vannak, akik szerint a halál a lé

lek távozása a testből. Vannak, akik feltételezése szerint nem törté

20

nik távozás, hanem a lélek és a test egyszerre múlik ki, és a lélek a

testben megsemmisül. Akik a lélek távozásáról beszélnek, azok kö

zül egyesek szerint azonnal semmivé foszlik, mások szerint sokáig

megmarad, ismét mások szerint örökké. Hogy maga a lélek micso

da, hol van, honnét jön, arra vonatkozólag erős véleménykülönbsé

gekkel taládkozhatunk. Néhányan a szívvel azonosítják a lelket, ezért

beszélünk szíves, szívtelen, jószívű emberről.* így az eszes Nasicéd:,

aki kétszer volt konzul, Corculumnak ('Szívecske') nevezték, és

Aelius Sextus erős szívű volt, bölcs, ügyes ember.

Empedoklész a szív alatt összefutó vérrel azonosította a lelket. Egye

sek szerint az agyvelőnek valamelyik része tartalmazza a lélek lénye

gét. MáLSok nem értenek egyet azzal, hogy akár maga a szív, akár az

agyvelő valamelyik része azonos a lélekkel, hanem szerintük vaigy a

szívben, vagy az agyvelőben helyezkedik el, tartózkodik a lélek. Mások

azt valljáik, hogy a lélek (animus) azonos a lélegzettel vagy levegővel

(anima), mint minádunk a neve is mutatja. Mert így mondjuk: utolsót

lélegzik, kileheli lelkét, cinimosus erős lelkű', bene animatus 'jólelkű’, a

lélek (animus) értelmében. Maiga az animus lélek' szó is az anima

lélegzet' szóból szármaizik. A sztoikus Zénón a lelket tűznek tartja.

10.

Amit felsoroltam: szív, agyvelő, lélegzet, tűz, az köztudomású: de egye

di vélemények is léteznek. így máir azelőtt a régiek, legutóbb pedig

Arisztoxenosz, a zenész és filozófus azt tanítottai, hogy magárnak a test


* Eredetiben: excors balgatcíg', vecors esztelen, concors 'egyetértő'.

21


nek valamiféle feszültsége, olyan, mint az énekben és a zenében az

úgynevezett harmónia: a test egészének szervezetéből és alkatából úgy

támadnak különböző rezgések, mint a zenében a hangok. Ő meg

maradt tulajdonképpeni mesterségénél, de amellett hozzászólt olyas

mihez. aminek lényegét Platón már jóval régebben kimondta, és vilá

gosabban fejtette ki. Xenokratész tagadta, hogy a léleknek alakja,

mondhatni teste volna. Csupán számnak tartotta, ami. mint már előtte

Püthagorasz vélte, legjelentősebb dolog a természetben. Mestere,

Platón, három részre osztotta a lelket. Ezek közül az uralkodót, azaz

az értelmet, a fejbe helyezte, mint várba. A másik kettőt, a haragot

és a vágyat, ennek rendelte alá, helyüket elkülönítetve: a haragot a

mellben, a vágyat a rekeszizom alatt helyezte el. Dikaiarkhosz a

Korinthoszban lefolytatott beszélgetéseiről kiadott három könyve kö

zül az elsőben sok szereplőt szólaltat meg, bölcs emberek eszme

cseréit adja elő. A másik kettőben egy bizonyos Pherekratész nevű

phtiotiszi öreget - mint mondja, Deukalion leszármazottját - léptet fel,

aki kifejti, hogy egyáltalán nincs lélek, ez csak üres szó, és indokolat

lan az animal ( állat') és animantes ( élőlények ) elnevezés. Sem az em

berben, sem az állatban nincs lélek (animus) vagy lelki tevékenység

(anima). Az az erő, amelynek segélyével cselekszünk vagy érzünk va

lamit, teljes egészében egyenletesen eloszlik valamennyi élő testben, és

nem választható el a testtől, hiszen nem is létezik, mint olyan. Nincs

semmi más, mint az egységes, egyszerű test, amely úgy vaui felépítve,

hogy a természet rendelése szerint működjék vagy érezzen. Arisztote

lész, aki bölcsességével és pontosságával mindenkit messze felülmúl

- Platónt mindig kivételnek veszem miután felsorolta az elemek is

meretes négy nemét, amelyekből minden létrejön, feltételez valamely

ötödik természeti dolgot, amelyből az értelem (mens) származik. Tud

niillik véleménye szerint a gondolkodás és előrelátás, tanulás és taní

22

tás, valaminek a feltalálása, és sok egyéb, az emlékezés, szeretet, gyű

lölet, vágy, félelem, gyötrődés, öröm és minden hasonló az említett

négy nem közül egyikben sem található meg. Ezért felvesz egy ötödik

nemet, amelynek még nincs neve, ezért a lelket új elnevezéssel

εντελεχεκχ-nak (folyamatosság) nevezi, mintegy folyamatos és örökké

tartó mozgást jelölve vele.

11.Ha véletlenül nem felejtettem ki valamit, körülbelül ezek a vélemények

léteznek a lélekről. Démokritoszt mellőzhetjük: jelentős személyiség

ugyan, de sima, gömbölyű testecskék véletlenszerű összekerüléséből

vezeti le a lelket. Az ő iskolájának tanítása szerint nincs semmi, amit

ne az atomok kavargása hozna létre. Hogy ezek közül a vélemények

közül melyik az igaz, annak az istenek a megmondhatói; az is nagy

kérdés, hogy melyik a legvalószínűbb. Tehát ezek között a vélemények

között próbáljunk igazságot tenni, vagy inkább térjünk vissza kiinduló

tételünkhöz?

- Ha lehetséges, mindkettőt szeretném, de nehéz a kettőt együtt tár

gyalni. Ezért, ha a halálfélelemtől az említettek megtárgyalása nélkül

megszabadulhatunk, tegyük ezt. Ha ez nem lehetséges a lelkek kér

désének kifejtése nélkül, most kerítsünk sort erre, ha így látod jónak,

és később térjünk a másikra.

- Azt tartom célravezetőbbnek, amit, látom, te is jobban szeretnél.

Mert érvelésünk be fogja bizonyítani, hogy a halál nem rossz, sőt in

kább jó dolog, bármelyik is igaz a felsorolt vélemények közül. Mert

ha a lélek azonos a szívvel, vagy a vérrel, vagy az aggyal, minden bi

zonnyal el fog pusztulni a test többi részével együtt, mivel maga is a

test része. Ha lélegzet (anima), feltehetően el fog oszlani. Ha tűz, ki

fog aludni. Ha az Arisztoxenosz szerinti harmónia, meg fog bomlani.

___________ Első könyv: A halál megvetéséről______________

25


Mit mondjak Dikaiarkhoszról, aki szerint egyáltalán nem létezik lé

lek? Mindezen vélemények értelmében a halál után semmi sem vo-

natkozhatik senkire, mert az élettel együtt az érzést is elveszítjük. Aki

pedig nem érez, annak semmihez sincs köze semmi tekintetben. A

többiek véleménye azzal a reménnyel kecsegtet - ha ez neked örö

met okoz -, hogy a lelkek a testből távozásuk után az égbe térhetnek

meg, mintegy saját otthonukba.

- Ez valóbein örömömre szolgál. Először is azt szeretném, hogy így

legyen; azután, ha nincs is így, mégis szeretném, ha elhitetnék

velem.

- Ez esetben mi szükséged van az én közreműködésemre? Talán ékes

beszédben túl tudok tenni Platónon? Forgasd szorgalmasan a lélek

ről írott könyvét3; ennél bővebbet nem is kívánhatsz.

- Herkulesre mondom, ezt már megtettem, méghozzá gyakorta. De

nem tudom miért, amíg olvasom, egyetértek vele. ám mihelyst lete

szem a könyvet, és elkezdek magamtól gondolkodni a lélek halhatat

lanságáról, egyetértésem azonnaJ eltűnik.

- Akkor mi legyen? Elfogadod-e azt, hogy vagy megmarad a lélek a

halál után, vagy a halállal elpusztul?

- Elfogadom.

- Mi van akkor, ha megmarad?

- Elismerem, hogy boldognak tartható.

- És ha elpusztul?

- Akkor sem szerencsétlen, mert nem is létezik; ezt az előbb a te kény

szerítésedre már elismertem.

- Akkor miért, vagy hogyan mondhatod, hogy rossz dolognak tautod

a haüált, amely vagy boldoggá tesz bennünket a lélek megmaradása

esetén, vagy pedig nem tesz szerencsétlenekké, ha megszűnik az

érzés?

24


12.

- Akkor - ha nem esik nehezedre - azt fejtsd ki először, ha tudod, hogy

a lélek megmarad a halál után. Ezután - ha kevésbé boldogulsz ve

le, mert nehéz vállalkozás - bebizonyíthatod, hogy a halálból semmi

baj sem származik. Engem ugyanis éppen az aggaszt, hogy a rossz

dolog önmagában véve nem az, hogy nincsenek érzéseink, hanem

az, hogy el kell veszítenünk őket.

- A legjobb szerzők állnak rendelkezésünkre azzal a véleménnyel kap

csolatban, amelynek bebizonyítását kéred. Minden ügyben teljes jog

gal ez szokott a legtöbbet érni. Mindenekelőtt itt van az egész régi

kor. Minthogy közelebb állt eredetünkhöz és isteni származásunk

hoz, ennél fogva valószínűleg világosabban látta, mi az igaz.

Szóval kiváltképpen az volt ama régieknek - akikre Ennius a

Cascus elnevezést használta - az ösztöneibe ivódva hogy a halál után

is van érzés, és az életből távozás nem pusztítja el annyira az embert,

hogy teljesen megsemmisüljön. Ezt számos egyéb tény mellett a pon

tifex ( f ő p a p ) tisztségéből és a síremlékekkel kapcsolatos szertartások

ból is látni lehet. Ezeket a legemelkedettebb szellemű emberek nem

ápolták volna olyan tisztelettel, és megsértésüket nem sújtották volna

olyan engesztelhetetlen átokkal, ha nem gyökerezett volna lelkűkben

az a tudat, hogy a halál nem mindent elemésztő és eltörlő pusztulás,

hanem mondhatni költözködés és életforma-váltás, amely kiváló férfi

ak és nők esetében égbe segítő vezér szokott lenni, a többieknél a föl

dön folyik tovább, de akkor is megmarad.

Ezzel magyarázható, hogy a mieink véleménye szerint

Romulus isteni körben időzik az égben

ahogy a hagyománynak megfelelően Ennius írta. Hasonlóképpen a gö

25

rögöknél, majd tőlük hozzánk átkerülve egészen az óceán vidékéig

Héraklészt hatalmas, segítő istenségnek tartják. Ugyanez vonatkozik

Bacchusra, Szemeié fiára, és a szintén hírneves Tündarida-testvérek-

re, akikről a monda úgy tartja, hogy a római nép csatáiban a győze

lemnek nemcsak segítői, hanem már előhírnökei is voltak. És Inót,

Kadmosz leányát, akit Leukotheának neveznek a görögök, ugyebár

Matuta néven tisztelik a mieink? És hogy ne folytassam tovább, nem

de szinte az egész eget az emberi nem tölti be?

13.

És ha megkísérelném átböngészni a régi történeteket, és azokból ki

szemelni, amit a görög írók előadtak, kiderülne, hogy akiket ősi nem

zetségek isteneinek tartanak, szintén közülünk emelkedtek az égbe.

Utánanézhetsz, hogy melyiknek a sírját mutogatják Görögországban;

emlékezz rá - hiszen beavatott vagy4 -, hogy milyen hagyományt őriz

nek a misztériumok; akkor megérted, hogy mindez milyen széles kör

re terjed ki. De akik még nem tanulták meg a természettudományok

ból mindazt, amit csak sok évvel később kezdtek vizsgálni, azok csak

arról voltak meggyőződve, amit a természet útmutatása alapján meg

ismerhettek; a dolgok okait és magyarázatát nem kutatták. Gyakran lá

tomások - leginkább éjszakaiak - befolyásolták őket, úgyhogy élőnek

látták az életből távozottakat.

TováLbbá talán azt lehet legerősebb érvként felhozni aimellett, hogy

hinnünk kell az istenek létében, hogy nincs olyan vad nép, nincs olyan

eldurvult ember, akinek lelkében ne rejtőznék az istenhit. Sokaknak

helytelen elképzeléseik vannak az istenekről - mert az elferdült gondol-

kodáLsmód ide szokott vezetni -, de mindenki hisz az isteni erő és ter

mészet meglétében. Ezt pedig nem az emberek összebeszélésének

vagy megállapodásának az eredménye, nem törvényes rendelkezések

______ Cicero: Tusculumi eszmecsere

26

rögzítik ezt a felfogást: minden dologban természeti törvénynek kell te

kinteni a közmegegyezést. Hát ki az, aki övéinek halálát nem azért

gyászolja elsősorban, mert arra gondol, hogy immár meg vannak

fosztva az élet örömeitől? Ha ezt a gondolatot elveted, megszünteted a

gyászt. Mert senki sem azért szomorkodik, mert őt érte a csapás. Ta

lán bánkódnak és gyötrődnek, de a gyászos siráinkozás és keserves zo

kogás azért van, mert úgy gondoljuk, hogy akit szerettünk, megfoszta-

tott az élet örömeitől, és ezt átérezzük. Ezt az érzést nem az észérvek,

nem a tudomány, hanem a természet oltja belénk.

14.

A legerősebb érv amellett, hogy hallgatólagosan maga a természet ta

núskodik a lélek halhatatlanságáról, az, hogy mindenki törődik azzal -

méghozzá igen erősen -, hogy mi fog történni halála után.

Csemetéket ültetnek utódaiknak

mondja Statius a Synephebben, arra utalva, hogy a későbbi századok

is érintik őt. A szorgos földműves fáikat ültet, amelyeknek termését ő

maga sohasem fogja látni: hát a nagy emberek nem ültetnek-e el törvé

nyeket, intézményeket, államot? Gyermekek nemzése, név átörökítése,

fiák örökbe fogadása, gondos végrendeletek, sőt a síremlékek és sírfel

iratok mi mást jelentenek, mint azt, hogy a jövőre is gondolunk?

Ugye nem vonod kétségbe, hogy a természet összképét a legjobb

természeti példák alapjául kell meghatározni? Mármost az emberi nem

ben ki mutat szebb természeti példát, mint azok, akik úgy tartják, hogy

az emberek segítésére, oltalmazására, megőrzésére születtek? Hérak-

lész az istenek közé került; sohasem került volna oda, ha nem egyen

gette volna útját, amíg az emberek között élt.


27

Ezek már régi dolgok s az általános vallásos hit szentesítette őket. De

vajon mire gondolhatott köztársaságunkban olyan sok és olyan kiváló

férfi, akik a köztársaság ügyéért halált szenvedtek? Azt-e, hogy hír

nevüknek életükkel együtt vége fog szakadni? A halhatatlanság szilárd

reménye nélkül soha senki sem szánná magát halálra a hazáért. Fél

revonulhatott volna a közügyektől Themisztoklész, félrevonulhatott

volna Epameinóndasz, s hogy ne csak régieket és külföldieket említ

sek, félrevonulhattam volna én is. De valahogy benne él a lélekben,

mondhatni a jövő századok előérzete; méghozzá a legnagyobb szelle

mekben és a legnemesebb lelkekben él legerősebben és nyilvánul meg

legkönnyebben. Ha ezt elvennénk, ki volna olyan esztelen, hogy szün

telenül fáradalmak és veszedelmek között éljen? Az államférfiakról be

szélek. De a költők nem vágynak-e szintén haláluk utáni elismerésre?

Miért született ez a vers:

Nézzétek, polgárok, a jó öreg Ennius arcát,

aki nagy őseitek tetteit énekeié.

A dicsőséget kéri jutalmául azoktól, akiknek atyáit dicsfénnyel övezte.

Ugyanő így folytatja:

Senki se sirasson...

mert nevem a késő századok ajkain él.

De ne csak a költőkről beszéljünk. A művészek is haláluk utáni elisme

résre vágynak. Lám. Pheidiasz saját képmását faragta Minerva pajzsá

ra, mert a nevét nem volt szabad ráírnia. És filozófusaink? A dicsőség

megvetéséről írt könyveikre vajon nem írják rá a nevüket? Ha pedig a

_____________Gcero: Tusculumi eszmecsere______________

15.

28


közmegegyezés a természet szava, és mindenütt mindenki egyetért

abban, hogy létezik valami, ami az életből távozottakra vonatkozik, ne

künk is ugyanerre az álláspontra kell helyezkednünk. És ha úgy tart

juk, hogy azok látják legvilágosabban a természet erejét, akik te

hetségük vagy erényeik révén kiemelkedő lélekkel bírnak, mert ők

rendelkeznek a legjobb természettel: akkor valószínű, hogy létezik va

lami, amit haláluk után érzékelni fognak, mivel éppen a legkiválóbb

emberek törődnek leginkább az utókorral.

16.

Azonban ahogy az istenek létét természeti alapon feltételezzük, de

ésszel következtetjük ki, hogy milyenek, ugyanúgy a lélek megmara

dását az összes nép közmegegyezése alapján gondoljuk, de ésszel kell

kiderítenünk, hogy hol fog tartózkodni, és milyen lesz. Ennek az isme

retnek a hiánya találta ki az alvilágot és azokat a rémképeket, ame

lyektől nem ok nélkül undorodtál, mint láttam. Minthogy a holttesteket

földbe temették, és hanttal fedték be - ahonnét az elhantolás szó szár

mazott -, úgy képzelték, hogy a halottak a föld alatt élik további életü

ket. Ebből az elgondolásból súlyos tévedések születtek, amelyeket a

költők tovább fokoztak, mert a színház népes közönsége, amelyben

asszonyok és gyermekek is vannak, megborzadva hallgatja az ilyen sú

lyos verseket:

Akherónból jöttem én fel: szörnyű volt az út, nehéz.

Barlang odván durva sziklák függtek ott fejem felett.

Alvilág egész vidékét sűrű, vak homály fedi.

A téves felfogás olyan erősen hatott - bár úgy látom, most már sike

rült eloszlatni -, hogy noha láttáik a holttestek elhamvasztását, mégis


olyan dolgok megíörténését agyalták ki az alvilágban, amelyek test nél

kül nem történhetnek meg és nem érthetők. Az önmagában élő lelket

nem tudták felfogni, ezért valamilyen alakot, külső megjelenést keres

tek hozzá. Ezen alapul Homérosznál az egész νεκυια ( halotti áldozat’,

Odüsszeia XI.) ezen alapul az a νεκυομαντεια ('halottidézés’), amelyet

Appius barátom végzett, vagy a szomszédságomban az Avernus-tó:

Ott idézik fel sós vérrel Akherón lejáratán

elhunytak képmásait, homályba burkolt árnyeikat.

Ráadásul ezeket a képmásokat beszéltetik is, ami lehetetlen nyelv nél

kül, száj nélkül, a torok, a mellkas, a tüdő szerve és működése nélkül.

Ugyanis semmit sem voltaik képesek szellemileg felfogni: mindent a

szemre vezettek vissza.

Nagy szellemi erőt kíván az elme elvonatkoztatása az érzékszer

vektől, és a gondolkodás függetlenítése a megszokástól. Az hiszem,

sok századdal előbb már mások is mondták, de írásban legelőször a

szíriai Phereküdésztől maradt fenn, hogy az emberi lelket örökkévaló

nak hirdette. Ő is régi szerző volt: nemzetségtagom* uralkodása idejé

ben élt. Véleményét tanítványa, Püthagorasz teljes mértékben megerő

sítette. Ő Superbus uralkodása alatt jött Itáliába, majd tanításával és te

kintélyével befolyása alá vonta Magna Graeciát. Sok századdaű később

olyan tiszteletet élvezett a püthagoreus név. hogy mellettük senki mást

nem tartottak tudósnak.

' Servius Tullius (578-534)

30

De térjünk vissza a régebbiekhez, t anaik közül úgyszólván semmi

mellett sem hoztak fel bizonyítékokat, csak ha valamit számokkal és

méréssel lehetett kifejezni. Mint mondják. Platón azért jött Itáliába,

hogy megismerkedjék a püthagoreusokkal, és itt tanulmányozta az

összes püthagoreus-tanítást. A lélek örökkévalóságáról nem csupán

azonos véleményen volt Püthagorasszal, hanem érvekkel is támogat

ta. Ezeket - ha nincs ellenvetésed - mellőzöm, és nem beszélek többet

erről az egész, halhatatlanságba vetett reményről.

- Hát miután a legnagyobb várakozással töltöttél el, most magamra

hagysz? Herkulesre, inkább tévedek Platónnal, akit tudom, te is mi

lyen nagyra becsülsz, és akit a te szavaid alapján én is csodálok, mint

hogy az ellentáborral együtt helyesen gondolkozzam.

- Helyes beszéd! Én magam is szívesen tévednék vele együtt. Tehát

kétségbe vonjuk, mint sok esetben - bár ebben a legkevésbé, mert a

matematikusok bizonyítják -, hogy a föld a világ közepén helyezke

dik el. és a teljes gömbhöz viszonyítva, mintegy pontként azt a he

lyet foglalja el, amelyet ők κεντρον-nak ( középpont ) neveznek? To

vábbá azt, hogy a természet négyféle alkotóelemből áll, amelyekből

minden keletkezik, úgy, hogy mintegy egymás között megosztva, kü-

lön-külön mozgásiránnyal rendelkeznek. A földesek és a nedvesek

saját indítékukból, saját súlyuk következtében, egymással ellentétes

szögben a föld, illetve a tenger irányába tartanak. És míg ezek a tö

megük és súlyuk következtében a világ közepe felé igyekeznek, a

másik két rész - egyik a tűz, másik a levegő - függőleges irányban

az ég felé emelkedik, akár azért, mert természetük folytán eleve fel

felé törekednek, akár azért, mert a természet taszítja a súlyosabbtól

a könnyebbet. Ha ez így vein, sikkor nyilvánvaló, hogy a lélek, ami

kor távozik a testből, a magasba emelkedik, akár légnemű, azaz lé


17.

31


legzet, akár tűzből áll. Ha viszont a lélek valamiféle szám - ami in

kább magasröptű, mint világos megfogalmazás vagy pedig az a bi

zonyos - inkább csak megnevezetlen, de nem felfoghatatlan - ötödik

természeti dolog, akkor még inkább épebb és tisztább, s ezért még

távolabbra kerül a földtől. Tehát a lélek ezek közül vadaimelyik, és az

élénk szellemi erő nem süllyedhet el a szívben, az agyvelőben, vagy

az Empedoklész-féle vérben.

18.

Dikaüarkhoszt kortársával és tanulótársávad, Arisztoxenosszal együtt

figyelmen kívül hagyhatjuk, bár nagy tudású emberek voltak. Az előb

bi, úgy látszik, még csak nem is sajnálta azt, hogy érzése szerint nincs

lelke, az utóbbi annyira gyönyörködik saját dallamaiban, hogy azokat

akarja átvinni erre is. A harmóniát viszont a hangközökből lehet felis

merni. amelyek különböző kombinációja többféle összhangzatot is

eredményez, de hogy a testrészek elhelyezkedése és a lélek nélküli test

felépítése milyen harmóniát hozhatna létre, azt nem tudom elképzelni.

Azonban, még ha jó szakember is - mert az ezt a kérdést bízza rá

a mesterre, Arisztotelészre. Ő tanítsa csak a zenét. Jól mondja az ide

vágó görög közmondás:

Kinek mi a szakmája, gyakorolja azt.

Az egyes sima. kerekded testecskék véletlenszerű összekerülését vi

szont teljesen elvethetjük, amiről Démokritosz azt tanítja, hogy felhe-

vüléssel jár, valaimint, hogy lélegezhető, azaz légnemű. Mert ha a lélek

a négy elem közül vadó, amelyekből állítólag minden összetevődik,

és megtüzesedett levegőből áll - amit leginkább Panaűtios nézetének lá

tok akkor szükségszerű, hogy felfelé törekedjék. Ebben a két elem

32

ben ugyanis nincs lefelé húzó erő, és mindig a magasabb hely felé igye

keznek. így tehát, ha a lelkek szétfoszlanak, az a földtől távol történik;

ha megmaradnak és megtartják saját jellegüket, annál inkább szükség

szerűen az ég felé haladnak, áttörve, széthasítva a földhöz legközelebb

elhelyezkedő sűrű, tömör légréteget. Mert a lélek melegebb, vagy he

lyesebben tüzesebb, mint a légréteg, amelyet az imént sűrűnek és tö-

mörnek minősítettem. Ez abból látható, hogy testünk földnemű alkotó

elemekből áll, de a lélek tüzétől melegszik fel.

19.

Emellett a lélek azért is könnyebben távozhat ebből a légrétegből

- amelyet ismételten említek és azért képes áttörni, mert nincs sem

mi gyorsabb a léleknél, nincs olyan sebesség, amely vetekedhetne a lé

lek sebességével. Ha pedig sértetlenül, önmagával azonosain megma

rad, akkor szükségszerűen úgy kell haladnia, hogy beléhatolva áthasít

sa az égbolt innenső részét, amelyben a felhők, az esők, a szelek tömö

rülnek, s amely nedves és homályos a föld kipárolgásai következtében.

Amikor a lélek fölülemelkedett ezen az övezeten és maigához ha

sonló természethez jut el, és azt felismeri, aikkor megállapodik a hí-

gabb levegőből és mérsékelt napmelegből összetevődő tűz-övben, be

fejezi felemelkedését. Mert amikor elérte a vele azonos könnyűséget és

melegséget, egyfajta egyensúlyi helyzetbe kerül, és nem mozdul el sem

milyen irányba. Az lesz a végső, természetes tartózkodóhelye, ha eljut

a hozzá hasonlóhoz. Itt nem szenved semmiben hiányt, és ugyanazok

a tényezők táplálják és tartják fenn, amelyek a csillaigokat tartják fenn

és tápláűják.

És mivel majdnem mindig a test fáklyája szokott bennünket vágyó

dásra gyújtani, s különösen arra tüzelni, hogy versengjünk azokkal,

akik rendelkeznek mindazzal, aimit mi is szeretnénk magunkénak tud


33


ni - valóban boldogok leszünk, ha a testünktől való megválásunk után

megszabadulunk a vágyódástól és versengéstől. És arra, amivel jelen

leg foglalkozunk, amikor gondjainktól szabadulni tudunk, hogy szeret

jük a dolgokat vizsgálni és ádátni, akkor majd sokkal szabadabb lehe

tőségünk fog nyílni, és teljesen elmélyedhetünk a szemlélődésben és

felismerésben. Mert természettől fogva elménkben él a kielégíthetetlen

kíváncsiság a valóság meglátására, és annak a helynek a tájai, ahová

kerülni fogunk, az égi dolgok könnyebb megismerésével párhuzamo

sam fokozni fogják tudásvágyunkat. Mert ezeknek a szépsége volt az,

ami - Theophrasztosz szavaivaű - a földön is megteremtette a tudás

vágyból kibontakozó filozófiát atyáink és őseink idejében. Főként azok

fognak gyönyörködni benne, akik már itt. földi létükben, homályba bur

kolva is megpillantani kívánták mindezt elméjük erejével.

20.

Mert ha aizok is úgy vélik, hogy tapasztaltatokat szereztek, akik látták

a Pontus torkolatát, és azt a tengerszorost, amelyen áthaladt az

Argó, melyen hajóztak Argosz hősei,

indulva kos arany gyapját szerezni meg

vagy azok, akik látták az óceán szűkületét

Ott. ahol Európát Líbiától vágja a víz el

- milyen látványban lehet majd akkor részünk, amikor végigtekinthe

tünk az egész földön? Láthatjuk fekvését, alakját és határait, a lakott te

rületeket éppúgy, mint a fagy vagy a hőség miatt művelheteüen tájakat.

Mert jelenleg sem szemünkkel érzékeljük azt, amit látunk. Mert nem

magában a testben található az érzékelés, hanem ahogy nemcsak a ter

mészettudósok, hanem az orvosok is tanítják, akik a testet nyitva, fel

34

boncolva látták: mintegy átfúródó csatornák vezetnek a lélek székhelyé

től a szemhez, a fülhöz, az orrhoz. így gyakran megtörténik, hogy ha el

gondolkodunk vagy leköt valamilyen betegség hatása, nyitott és ép

szemmel és füllel sem látunk és nem hallunk. Ebből világosan érthető,

hogy a lélek Iáit és hall, nem pedig azok a testrészek, amelyek úgyszól

ván ablakai a léleknek, és amelyekkel az elme semmit sem tud érzékel

ni, ha amaz nincs jelen, és nem működik közre. Nemde ugyanazzal az

elmével a legkülönbözőbb dolgokat fogjuk fel: színt, ízt, hőt, szagot, han

got? Mindezt a lélek az öt közvetítő segítségével nem tudná felismerni,

ha nem hozzá kerülne minden, és nem ő volna mindennek egységes el

bírálója Ezeket nyilván sokkal tisztábban és viláigosabban fogjuk látni,

amikor a felszabadult lélek eljut oda ahová a természet viszi. Bár a ter

mészet most is a legragyogóbb művészettel alakította ki azokat a nyílá

sokat, amelyek a testből a lélek irányába nyílnak, bizonyos mértékig

mégis eldugaszolják őket a földi, tömör testek. Amikor viszont nem lesz

más. csak a lélek, semmi gátló körülmény nem fogja akadályozni, hogy

tökéletesen megismerje minden egyes dolog milyenségét.

21.Ha a tárgy megkívánná, bőven beszélhetnék sírról, milyen sok, milyen

sokféle, milyen nagy látványban lesz része a léleknek az égi világban.

Ha erre gondolok, gyakran csodálkozom egyes filozófusok önhittsé

gén, akik a természetismeretről csodálattal nyilatkoznak, feltalálójának

és mesterének* ujjongva hálálkodnak, és istenként tisztelik. Hirdetik,

hogy megszabadította őket a két legkönyörtelenebb zsarnoktól, az örö

kös félelemtől és az éjjeli-nappali rettegéstől. Miféle félelemtől? Milyen


' Epikuroszra céloz.

35


rettegéstől? Hol vein olyan ostoba vénasszony, akit megijesztene az,

ami állítólag titeket ijesztene, ha nem ismerkedhettetek volna meg a

természettudománnyal:

Az Orcus magas eikheroni boltozatai.

a halál sápadt, homály-fedte tájai.

Nem szégyelli egy filozófus azzal kérkedni, hogy nem fél ettől, és hogy

rájött: mindez nem igaz? Ebből kiderül mély bölcsességük, mert taní

tás nélkül elhitték volna mindezt. De nem tudom, milyen rendkívüli

nyereségre tettek szert abból, hogy megtanulták, a halál órájának

elérkeztével teljesen meg fognak semmisülni. Ha ez így van - nem aka

rok vitatkozni -, mi vám ebben örvendetes vagy dicséretes?

Emellett képtelen vagyok belátni, hogy miért ne Püthagorasz és

Platón véleménye volna helyes? Mert még ha nem is hozott volna fel

érveket Platón - látod, milyen nagyra tartom ezt az embert a pusz

ta tekintélyével is meggyőzne. De oly sok érvvel állt elő, hogy látható

an másokat is meg akart győzni, míg önmaga kétségkívül meg volt

győződve.

22.

Am a legtöbben szembehelyezkednek ezzel, és a lelket mintegy fővesz

tésre ítélve, halálbüntetéssel sújtják. Nincs más okuk arra, hogy le

hetetlennek tartsák a lélek örökkévalóságát, mint az, hogy nem bírják

felfogni és elképzelni, milyen lehet a test nélküli lélek. Mintha azt fel

tudnák fogni, hogy milyen, amikor a testben van, milyen az alakja,

nagysága, hol van a helye. És ha az élő emberben látni lehetne mind

azt, ami most takarva van, talán láthatóvá válnék a lélek, vagy annyi

ra finom, hogy a szem nem tudja felismerni? Ezt gondolják meg azok,

36


akik kijelentik, hogy test nélkül nem tudják elképzelni a lelket, és mond

ják meg, hogy akkor milyennek képzelik a testben. Részemről a lélek

természetének szemlélete kapcsán sokkal nehezebben, sokkal homá

lyosabban tudom elgondolni, hogy milyen lehet a lélek a testben, ahol

mintegy idegen házban lakik, mint azt, hogy milyen lesz, ha távozik és

megérkezik a szabad égbe, mintegy saját otthonába. Mert báír nem tud

juk megismerni, hogy milyen az, amit sohasem láttunk, magát az istent

és a testtől megszabadult isteni lelket mégis el tudjuk képzelni.

Dikaiarkhosz és Arisztoxenosz egyszerűen tagadta a lélek létét, mivel

nehézséget jelentett annak megismerése, hogy mi és milyen a lélek.

Mindenesetre a legnehezebb dolog valóban az, hogy magával a lélek

kel meglássuk a lelket, és nyilvánvalóéin ez az értelme Apolló tanácsá

nak, amellyel arra figyelmeztet, hogy mindenki ismerje meg önmagát.

Bizonyosra veszem, hogy nem a testrészeink, termetünk, vagy külsőnk

megismerésére utasít. Nem vagyunk azonosak a testtel, s amikor ne

ked erről beszélek, nem a testedhez szólok. Tehát amikor ezt mondja:

„ismerd meg magadat”, ezzel azt mondja: „ismerd meg a lelkedet ”.

Mert a test olyan, mintha edény volna, a léleknek mintegy befogadó he

lye; amit a lelked tesz, azt teszed te. Tehát ha ennek megismerése nem

isteni parancs volna, nem tulajdonították volna az istennek valamely

éles elméjű egyénnek ezt az utasítását.

De ha maga a lélek nem tudhatja, hogy milyen a lélek, akkor mondd,

azt sem tudhatja, hogy ő maga létezik, hogy mozog? Ebből indult ki

Platón okfejtése, amelyet Szókratész ad elő a PhaidrosÁ>ai\\ én az

államról írt munkám (De re publica) hatodik könyvében idéztem:

23.

„Ami ádlandó mozgásban van, az örökkévaló. Ami viszont valami

mást mozgat vagy más mozgatja, a mozgás megszűntével életének

37


is meg kell szűnnie. Tehát egyedül az nem szűnik meg soha mozog

ni, ami saját magát mozgatja, mert önmagát sohasem hagyja el.

Sőt a többi mozgó dolog mozgásának is ez a forrása, ez a kezdete.

A kezdet viszont nem keletkezhetik; mert a kezdetből ered minden.

Ez viszont nem származhatik más dologból, mert nem volna kezdet,

ha másból eredne. Mivel pedig nem keletkezik, nem is pusztulhat el.

Mert a megsemmisült kezdet sem másból nem keletkezhetne újra,

sem magából nem tudna mást létrehozni, minthogy szükségszerűen

minden a kezdetből keletkezik. így tehát a mozgás eizért kezdet, mert

saját magától mozog. Ez nem születhetik és nem haűhat meg, kü

lönben aiz egész égnek össze kellene omolnia és az egész termé

szetnek megbénulnia, és nem hatna rá olyan erő, amelynek indításá

ra újból mozgásba jönne. Ha pedig nyilvánvaló, hogy ami magától

mozog, az örökkévailó, ki tagadhatná, hogy a lelkek ilyen jelleggel bír-

naik? Mert amit külső lökés mozgat, az mind lélektelen: ami viszont

lelkes lény, aizt a saját belső mozgása hajtja, mert ez a lélek velejáró

jellege és képessége. Ha pedig ez az egyetlen, aimely saját magát

mozgatja, nyilvánvalóéin nem keletkezett, és örökkévaló.” Ha össze-

sereglene az összes alja filozófus - mert ezt aiz elnevezést érdemlik

azok, aikik szemben állnak Platónnaű, Szókratésszel és iskolájukkal!

-, nemeseik nem tudnának semmit ilyen művészileg kifejteni, de még

azt sem volnánaik képesek felfogni, hogy milyen gondosan vein leve

zetve ez a következtetés. Tehát a lélek érzi, hogy mozog Ha pedig

ezt érzi, egyúttaJ azt is érzi, hogy saját erejéből mozog, nem idegen

erő hatására, és hogy nem történhetik meg, hogy saját meiga elhagy

ja magát. Ebből következik örökkéveűósága. Veigy van valaimi ellen

vetésed?

- Örömmel vallom be, hogy eszembe sem jut ellenkező gondolat,

olyannyira helyeslem ezt a véleményt.

38

Nos, továbbmenőleg, kevésbé nyomósnak tartod azokat az érveket,

amelyek bizonyítják, hogy az emberi lélekben isteni tulajdonságok is la

koznak? Ha látnám, hogy ezek egyáltalán hogyan jöhetnének létre, azt

is tudnám, hogyain semmisülnek meg. Mert úgy gondolom, hogy meg

tudom mondani, miből állt össze és hogyein alakult ki a vér. az epe. a

nyálka, a csontok, az idegek, az erek, minden testrész és aiz egész test.

Ami viszont a lelket illeti: ha nem volna benne semmi több, csak az,

hogy ez tart életben bennünket, akkor eizt gondolnám, hogy ugyamúgy

a természet tartja fenn az ember életét, mint a szőlőét, mint a fákét;

mert ezekről is eizt mondjuk, hogy élnek. Továbbá ha az emberi lélek

nem volna jó másra, mint a megkívánásra vagy elutasításra, ez is kö

zös volna benne eiz állatokkal Azonban először is rendelkezik emléke

zőtehetséggel, méghozzá számtalan dologra korlátlanul tud emlékezni,

euni Platón szerint előző életünk emlékeinek felidézése. Menőn című

könyvében azt írjei, hogy Szókratész egy kisfiúnak tesz fel mértani kér

déseket a négyzet területéről. Ezekre az úgy válaszol, eihogy egy gye

rektől várni lehet. A kérdések azonban olyan egyszerűek, hogy a fele

lő fokozatosam eljut odáig, mintha tanulta volna a mértant. Ezzel azt

akarja bizonyítani Szókratész, hogy a teinulás nem egyéb, mint emlé

keink felidézése. Ezt a témát jóvail részletesebben kifejtette életének

végső napján folytatott beszélgetésében. Azt fejtegette, hogyha egy lát

hatólag tökéletesen temulatlan ember jól válaszol a kérdésekre, ez azt

bizonyítja, hogy nem ekkor jött rá, hanem visszaemlékezésből idézi fel.

És elképzelhetetlen az, hogy gyermekkorunktól kezdve ily sok és

lényeges ismeret - amit εννοια-knak ( fogalmak’) nevezünk -, volna lel

kűnkbe beivódvai, mondhatni belepecsételve, ha a lelkünk nem lett vol

na otthonos a dolgok ismeretében, mielőtt testünkbe költözött. S mint

hogy nem létezik semmi - eihogy Platón mindenütt fejtegeti, mert


24.

39


szerinte ami keletkezik és elpusztul, az semmi, csupán az létezik, ami

örökké változatlan: ezt ő ιδεα-nak nevezi, mi előképnek (species) -, a

lélek ezeket nem ismerhette meg a testbe zárt állapotában, hanem is

meretként magával hozta. Ennek értelmében nem kell csodálkozni

azon, hogy olyan sok dolog ismeretével rendelkezünk. Ezeket a lélek

nem látja világosain, amikor hirtelen beköltözik szokatlan és zűrös új

lakásába, de mikor összeszedi magát és maigához tér, akkor vissza

emlékezik rájuk és felismeri őket. Tehát a tanulás nem egyéb, mint

visszaemlékezés.

En eizonban lényegesebb vonatkozáisbain is csodádom az emlékező

tehetséget. Mi az, aminek segítségével emlékezünk, honnan veszi ere

jét, miből meríti természetét? Nem airra célzok, hogy a hagyomány sze

rint milyen rendkívüli emlékezőtehetséggel rendelkezett Szimónidész,

vagy Theodektész, vagy Kineaisz, akit Pürrhosz követségbe küldött a

szenátushoz, vagy nemrégiben Kharmadasz, vagy a közelmúltban el

hunyt szképsziszi Métrodőrosz, vagy pedig a mi Hortensiusunk: a

közemberek emlékezőtehetségéről beszélek, elsősorbain azokról, akik

valamilyen magasabb rendű tudomáinyban vaigy művészetben tevé

kenykednek. Nehéz volna felbecsülni, hogy mekkora szellemi erővel

rendelkeznek, olyan sok dologra emlékeznek.

25.

Nos, hová akairok eljutni ezzel a fejtegetéssel? Azt akarom kideríteni,

hogy mi ez az erő, és honnan ered. Bizonyosan nem a szívben, nem a

vérben, nem az agybain rejlik, és nem is az atomokbain. Hogy a levegő

ben vagy a tűzben van-e, azt nem tudom. De én - másokkal ellentét

ben - nem szégyellem bevallani, hogy amit nem tudok, azt nem tudom.

Ha ilyen homáüyos ügyben egyáltailán állítani mernék vaűamit, arra

megesküdnék, hogy a lélek isteni jellegű, akáir levegőből, akár tűzből

40

áll. De mondd meg: úgy gondolod-e, hogy az emlékezőtehetségnek

ilyen ereje keletkezhetett vagy alakulhatott-e a földből, ebben a ködös,

homályos légtengerben? Ha nem látod is, hogy mi, azt látod, hogy mi

lyen; ha ezt sem, azt bizonyosan látod, hogy milyen széles körű. Hát

akkor? Úgy gondoljuk-e, hogy a lélekben valamilyen befogadóképes

ség rejlik, amelybe, mint valami edénybe, beleöntjük mindazt, amire

emlékezünk? Nevetséges! Hol képzelhetjük el ennek a fenekét, vagy a

léleknek milyen alakot vagy mekkora befogadóképességet feltételezhe

tünk? Vagy úgy képzeljük el, hogy a lélekbe, mint valami viasztáblába

benyomódnak a dolgok, és az emlékezet a belevésett dolgok pecsét

nyoma a tudatban? De milyen pecsétnyomot hagyhatnak a szavaik, il

letőleg a jelenségek? És milyen mérhetetlen nagyság az, amely ennyi

sok dolog lenyomatát képes megőrizni?

És egyáltalán, mi az az erő, amely a rejtélyeket kutatja, s amelyet

feltalálásnak és kigondolásnak nevezünk? Úgy látod, hogy ebből a föl

di, halandó és romlandó anyagból született? És ugyanúgy az is, aki elő

ször adott nevet a dolgoknak, amit Püthagorasz a legfőbb bölcsesség

jelének tekint? Vagy aki a szétszórtan élő embereket egybegyújtötte, és

társadalmi életre késztette? Vagy aki néhány betűjellel rögzítette a

végtelen számúnak tűnő beszédhangokat? Vagy aki megállapította a

bolygócsillagok pályáját, mozgását és megállását? Mindannyian nagy

emberek voltak; de azok voltak a még régebbiek is, akik feltalálták a

földművelést, a ruhát, a házat, a rendezett életet, a vadállatok elleni

védekezést. Ők voltak azok. akik megszelídítettek és kiműveltek ben

nünket, úgyhogy a létszükségletektől fokozatosan a magasabb rendű

művészetekig tudtunk emelkedni. Mert például a fülünknek nagy

gyönyörűséget szereztek a különböző hangok természetének felisme

résével és összhangba hozásával, vagy azzal, hogy feltekintettünk a

csillagokra, megkülönböztetve az egy helyben áillókat az úgynevezett


41


bolygóktól (amelyek csak elnevezés szerint azok). Aki ezeknek a moz

gását, helyzetváltozását megfigyelte, az bizonyságot tett arról, hogy sa

ját lelke annak leikéhez hasonlít, aki ezeket az égbolton megalkotta.

Mert amikor Arkhimédész a Hold, a Nap és az öt bolygó pályáját göm

bön rögzítette, ugyanazt tette, amit a Timaioszban Platón istene, a vi

lág teremtője: kimutatta, hogy közös forgás irányítja az eltérő lassú-

ságú vagy gyorsaságú pályamozgásokat. Ahogy ez a világban nem

történhetik isten nélkül, ugyanúgy Arkhimédész sem tudta volna isteni

bölcsesség nélkül gömbön leutánozni ezeket a mozgáspályákat.

26.

Én nem csak ezeket a közismertebb, feltűnőbb eseteket nem tudom el

képzelni isteni erő közreműködése nélkül, de azt sem hiszem, hogy a

költők súlyos, tartalmas versezeteket tudnának alkotni szellemük égi

serkentése nélkül; vagy az ékesszólás jól hangzó szavakkal és gondo

latokban gazdagon áradhatna valami magasabb rendű erő segítsége

nélkül. Végül a filozófia, minden művészet anyja, mi egyéb lehetne,

mint az istenek ajándéka - ahogy Platón fogalmaz -, illetőleg találmá

nya, ahogy én fogalmazok. Ez nevelt rá bennünket előbb az ő tisztele

tükre, azután a jogrendszer megalkotására, amit az emberi nem társa

dalmi létének alapján állítottak össze, majd a lélek mérsékletének és

nagyságának tiszteletben tartására. Ugyanez oszlatta el a lélekről

- mondhatnám a szemünk elől - a homályt, hogy felismerjünk min

dent, mi vein fent és lent, kezdetben és végül, vagy középen.

Mindenképpen isteninek érzem ezt az erőt, amely ennyi és ilyen nagy

dolgok létrehozására képes. Mert mit jelent a dolgokra és szavakra em

lékezni tudás, mit jelent a feltaláló képesség? Olyasmit, aminél nagyob-

bat az istenben sem lehet elképzelni. Nem hiszem el, hogy az istenek az

ambróziábein, a nektárban, vagy Juventus ('Ifjúság') pohárnok-istenben

42

találják gyönyörűségüket. Nem hallgatok Homéroszra aki arról beszél,

hogy az istenek a szépsége miatt elragadták Ganümédészt, hogy

Juppitert az ivásnál kiszolgálja nem volt jogos alap arra hogy

Laomedónnal ilyen méltánytalanság essék. Mindezt Homérosz találta ki,

és az emberi tulajdonságokat átvitte az istenekre. Jobban tette volna ha

az istenieket hozta volna át miránk. Mert melyek az isteni tulajdonsá

gok? Erőben lét, tudás, találékonyság, emlékezés. Ennek értelmében a

lélek, ahogy én mondom, isteni jellegű: ahogy Euripidész meri mondani:

isten. És ha az isten akár levegőből, akár tűzből áll, ugyanabból áll az

ember lelke is, mert ahogy annak az égi lénynek a természete sem föl

det, sem nedvességet nem tartalmaz, ugyanúgy mentes mindkettőtől az

emberi lélek is. Ha pedig létezik valamiféle ötödik elem, amit először

Arisztotelész vetett fel, az mind az istenekben, mind a lélekben megtalál

ható. Ezt a felfogást magamévá téve a következőképpen fejtettem ki

Consolatio ("Vigasztalás ) című munkámban:5

27.

„A lelkek eredete nem kereshető a földön. Mert a lelkekben nincs sem

mi, ami keveredésre vagy összetételre volna visszavezethető, vagy ami

arra mutatna, hogy földből született vagy alakult ki, és nincs semmi

nedves, vagy légnemű, vagy tüzes elem. Mert ezekben az anyagokban

nincs olyasmi, ami az emlékezés, az értelem, a gondolkodás képessé

gével rendelkeznék, ami a múltat megőrizné, a jövőt előre látná a je

lent áttekintené. Mindez kizáurólag az istenekre jellemző tulajdonság, és

nem képzelhető el. hogy máshonnan került volna az emberhez, mint

az istentől. Tehát a lélek természete és képessége egyedüláilló, eltér a

többi közönséges, ismert természeti elemtől. így bármi is az, ami érez

és észlel, ami él és erőben van, az égi és isteni eredetű, és ugyanezért

szükségszerűen örökkévaló. Maga az isten is, akiről fogalmat alkotunk


43


magunknak, nem fogható fel másként, mint független, szabad értelem

gyanánt, amely mentes minden halandó anyagiságtól, mindent ismer,

és mindent ő mozgat, önmaga pedig az örök mozgás birtokában van.

Ugyanilyen jellegű és természetű az emberi értelem is.”

De hát hol van és miféle ez az értelem? - Meg tudod mondani,

hogy a tiéd hol van és miféle? Vagy ha a megismeréshez nem áll a

rendelkezésemre mindaz, amit szeretnék, azt sem engeded hasznosí

tanom, amivel rendelkezem? A léleknek nincs lehetősége arra, hogy

saját magát láthassa, azonban úgy, mint a szem, a lélek is megfigyel

mást, bár magát nem látja. Jóllehet nem látja a saját alakját, ami a

legkevésbé lényeges (noha talán azt is, de erre most nem térek ki),

de erejét, találékonyságát, emlékezőképességét, mozgását, gyorsasá

gát mindenesetre látja. Ezek az igazi nagy dolgok, isteniek, örökké

valók; nem érdemes azt kutatni, hogy milyen a külseje, vagy hol tar

tózkodik.

28.

Ha megfigyeljük az égbolt formáját és fényességét, majd pedig

forgásának elképzelhetetlen sebességét, ha látjuk a nappalok és éj

szakák cserélődését, a négy évszak gyümölcsöt érlelő és a szerveze

tet rendben tartó váJtakozását, látjuk a Napot, az évszakok irámyító-

ját és kormányzóját, látjuk a Holdat, amely fényének növésével és

fogyásával mintegy meghatározza és tudatja a naptári napokat, lát

juk a tizenkét részre osztott állatövön végighaladó öt bolygót, ame

lyek eltérő pályájukon változatlanul megtartják irányukat, látjuk a

csillagok seregével ékes éjszakai égboltot, látjuk a tengerből kimagas

ló földgömböt, amint szilárdan ádl a világegyetem központjában, két,

szemben álló lakható, és művelhető övezetével (az egyik, amelyikben

mi lakunk,

44


a sark felé néz, a hetevény csillagzat felé,

amerről hóvihart zúdít az északi szél,

a másik a déli földöv, amelyet a görögök αντιχιϊων-nak (’ellenföld ) ne

veznek; ezt nem ismerjük), vagy a többi részt, amelyek megművelhe-

tetlenek, mert vagy a fagy dermeszti, vagy a hőség perzseli őket, ám

itt, ahol mi lakunk,

az ég derült, a fák dús lombot hajtanak,

a szőlővesszők fürtökkel csábítanak,

gyümölcs súlyától a faágak hajlanak,

vetés érik, források nedvet öntenek,

a rétek mind virágos köntöst öltenek-

és látjuk az állatok sokaságát, részben táplálékunkul, részben a föld

megművelésére, részben igavonóként, részben ruházkodásunkra, vé

gül pedig látjuk magát az eget szemlélő és az isteneket tisztelő embert

és az ember használatára, rendelkezésére álló földeket és tengereket

- ha tehát mindezt és számtalan egyéb dolgot szemügyre veszünk, ké-

telkedhetünk-e abban, hogy mindezeknek élén áll valaki, akár létre

hozója - ha ezek teremtett dolgok, mint Platón gondolja akár irányí

tója - ha öröktől fogva léteznek, mint Arisztotelész tanítja - ennek a ha

talmas műnek és alkotásnak? Hasonló a helyzet az emberi értelemmel:

noha nem láthatjuk, ahogy az istent sem láthatjuk, mégis ahogy az

istent felismerjük műveiből, az értelem isteni erejét is felismerhetjük az

emlékezés tehetségéből, feltaláló képességünkből, a mozgás sebessé

géből és az erény tökéletes szépségéből.

45


29.

De hát hol helyezkedik el? Úgy gondolom, hogy a fejben, és hogy mi

ért gondolom ezt, indokolni is tudnám, de erről majd máskor. És hogy

a lélek hol van? Minden bizonnyal benned van. És milyen a természe

ti alkotó eleme? Úgy gondolom, sajátos, csak rá jellemző. Ha tetszik,

vedd úgy, hogy tűzből áll, vedd úgy, hogy légnemű: beszédtémáink

szempontjából közömbös. Csak azt jegyezd meg, hogy aimint eiz istent

ismerheted anélkül hogy ismernéd hollétét és külsejét, ugyanúgy a

saját lelkedet is ismerned kell akkor is, ha nem ismered helyét és alaik-

ját. Ami a lélek megismerésének kérdését illeti, nem vonhatjuk kétség

be - hacsak nem vagyunk tökéletesen érzéketlenek a természettudo

mányok iránt -, hogy a lélekben nincs semmi elegyes, semmi összetett,

semmi kapcsolt, semmi összeillesztett, semmi kétféle. Ha ez így áll,

nem lehet sem szétválasztani, sem felosztani, sem feldarabolni, sem

szétszakítani, tehát nem is pusztulhat el. Mert a pusztulás nem más,

mint eloszlása és erőszakos szétválasztása azoknak a részeknek, ame

lyeket a pusztulás előtt valamilyen kapcsolat tartott össze.

Ilyen és hasonló meggondolások vezették Szókratészt, amikor nem

kért védőt halálos ítélete tárgyalásakor, bíráű előtt sem alázkodott meg,

és nyugodt öntudattal beszélt, nem büszkeségből, hanem lelki nagysá

gától indíttatva. Élete utolsó napján is hosszasam fejtegette ezt, és né-

hámy nappal előbb, amikor könnyen kiszabadulhatott volna a bör

tönből, nem volt rá hajlaindó. Sőt amikor máir szinte kezében tartotta

a halálos méregpoharat, úgy beszélt, mintha nem haűálba űznék, ha

nem az égbe készülne emelkedni.

30.

Úgy tartotta, azt fejtegette, hogy a testből távozó telkeknek két útjuk,

kétféle pályájuk lehetséges. Amelyek bemocskolódtak emberi bűnök

46


kel, elmerültek az érzéki élvezetekben és ezektől elvakulva akár ma

gánéletükben elkövetett vétkekkel és gaztettekkel szennyezték be ma

gukat, akár pedig a köztársaság elleni ármánykodással megbocsátha

tatlan aljasságra vetemedtek, azoknak útja lefelé vezet, és elzárja őket

az istenek társaságától. Amelyek viszont tisztán, érintetlenül megőriz

ték magukat, a legkevésbé fertőzte meg őket a test ragálya, mindig tá

vol maradtak tőle, és az emberi testben is az istenek életét utánozták,

azok könnyűszerrel visszatérhetnek azokhoz, akiktől elindultak. Azt is

megjegyzi, hogy miként a hattyúk - amelyeket nem ok nélkül tartanaik

Apolló szent madaradnak, sőt úgy látszik, jóstehetséget nyertek tőle

- valahogy megsejtik, hogy mi jó származik a haűálból, és daJlaJ, boldo

gan halnak meg, ugyanezt kellene követnie minden tisztességes, értel

mes embernek. Ezzel kapcsolatban nem is merülhetne fel semmi két

ség, ha nem történne velünk a lélek buzgó vizsgálata közben ugyanaz,

ami gyakran megesik azokkal, akik napfogyatkozáskor mereven a

Napra szegezik szemüket: végül elveszítik látásukat. Ugyanígy a saját

maigát szemlélő elme éle nem ritkán eltompul, és ennek következtében

elveszítjük vizsgálódásunk megbízhatóságát. így fejtegetésünk kétel

kedve, nézelődve, bizonytailainkodva, számos akadálytól tairtva halad

előre, mint a csónak a mérhetetlen óceánban.

De az eddig mondottak régi dolgok voltak, s a görögöktől származ

tak. Cato* viszont úgy vált meg az élettől, hogy boldog volt, amiért okot

talált a halálra. Mert a bennünk uralkodó istenség tiltja, hogy parancsa

nélkül távozzunk innét. Ám ha maga az isten nyújt jogos okot rá mint

valaha Szókratésznek, most Catónak, gyakran másoknak, hitemre

mondom, hogy a bölcs ember örömmel távozik az itteni homályból ab

* Μ. P. Cato Uticensis

47


ba a világosságba. És ez nem azt jelenti, hogy széttörte börtöne zárját,

amit a törvény tilt, hanem mintha az elöljáróság vagy valamely törvé

nyes hatalom rendelte volna, az isten hívására és engedelmével szaba

dult ki. Mert a filozófusok egész élete - mint ugyanő mondja - felkészü

lés a halálra.

31.

Mert mi mást teszünk, sünikor elvonjuk lelkünket az élvezetektől, azaz

a testtől, a magánügyektől, amelyek a test segédei és kiszolgálói, a köz

ügyektől, valamint általában minden gyakorlati tevékenységtől - egy

szóval mi más teszünk ezzel, mint azt, hogy lelkünket visszatérítjük sa

ját magához, kényszerítjük saját magánál tartózkodni, s minél inkább

eltávolítjuk a testtől. Az pedig, hogy a lelket elválasztjuk a testtől, nem

máis, mint meghalni tanulni. Ezért tehát mondom neked, készüljünk fel

erre. szabadítsuk meg magunkat a testtől, azaz szokjunk hozzá a há

ládhoz. Ez máir földi létünk sorául ahhoz az égi élethez fog hasonlítani,

és amikor itteni bilincseinktől megszabadulva oda távozunk, kevesebb

akadály fogja lassítani lelkünk haladását. Mert akiket mindvégig fogva

tartott a test béklyója, szabadulásuk után is lassabban haladnak, úgy,

mint azok, akiket hosszú évekre vasra vertek. Ha megérkezünk oda,

akkor fogunk igazán élni; mert ez az élet valójában halál, és akár meg

is gyászolhatnám.

- Vigasztedás című írásodban éppen eléggé meggyászoltad. Valahány

szor azt olvasom, nincs hőbb váigyam. mint elhagyni az itteni viláigot,

és azok után, amiket most hallottam, még inkább ez a kívánságom.

- Eljön az ideje, méghozzá hamarosan, akár késlelteted, akár sietteted,

mert az idő szárnyon jár. Ez azonban oly messze áll attól, hogy a ha

lál rossz dolog - mint te koráibban gondoltad -, hogy azt hiszem, az

embert nem érheti ennél kisebb baj, ennél nagyobb szerencse, félté

ve, ha valóban istenek leszünk, vagy pedig az istenek társaságéiba ke

rülünk.

- Mindegy.

- Vauinak, akik nem értenek egyet ezzel. De én nem akarom, hogy úgy

távozzál beszélgetésünk után, hogy bármilyen okból kifolyólag rossz

nak tairtsad a halált.

- Hogyan fordulhatna ez elő a hajlottak tudomásulvétele után?

- Kérdezed, hogyan? Seregestül jönnek az ellenvéleményen levők, és

nemcsak az epikureusok - akiket egyébként nem nézek le -, hanem

érthetetlen módon a legnagyobb tudású emberek is. Sőt legheveseb

ben kedvencem, Dikaiarkhosz érvelt a hallhatatlanság tana ellen. Ő

három könyvet írt Leszbiaka címen - mert Mütilénében* folyik a be

szélgetés amelyekben a lélek hailaindóságát alkarja bebizonyítani. A

sztoikusok pedig hosszas haszonélvezetet engedélyeznek nekünk,

mint a hollóknaik: azt mondják, hogy a lélek sokáig megmarad, de ta

gadják, hogy örökké.

32.

Akairod-e hallani, hogy ha esetleg vallóban így van, a halál akkor sem

tartozik a rossz dolgok közé?

- Ahogy gondolod; de engem senki nem tud eltántorítani a halhatatlan

ság hitétől.

- Dicséretre méltó, noha semmiben sem szabad túisáigosan hinni. Még

világosabb kérdésekben is gyakran hat ránk egy nyomós érv, megin

gunk és megváltoztatjuk véleményüket, ebben a kérdésben pedig né

mi homády rejlik. Fegyverkezzünk fel tehát ennek lehetőségére is!

___________ EJsó könyv: A halál megvetéséről_____________

' Mütiléné Leszbosz szigetén fekszik

49


- Igen helyesen; de előre látom, hogy ez nem fog megtörténni.

- Van-e okunk arra, hogy barátainkat, a sztoikusokat ne hagyjuk fi

gyelmen kívül? Azokra célzok, akik szerint a lélek megmarad a test

ből távozása után, de nem örökké.

- Azokat igen, akik elfogadják az egész kérdés legnehezebb tételét, a

test nélküli lélek megmaradásának lehetőségét, viszont azt. ami nem

csak könnyen elhihető, hanem az ő álláspontjuk elfogadásából egye

nesen következik, tagadják: hogy tudniillik ha sokáig megmaradt,

nem is pusztul el.

- Helyes az ellenvetésed, valóban ez a helyzet. Tehát akkor esetleg

Panaitiosznak higgyünk, aki ellenvéleménybe kerül mesterével.

Platánnal? Akit minden mondatában isteninek, legbölcsebbnek,

legszentebbnek, a filozófusok Homéroszának nevez, annak ezt az

egy tételét, a lélek halhatatlanságát elutasítja. Leszögezi - amit senki

sem tagad -, hogy ami keletkezett, annak meg is kell semmisülnie; a

lélek pedig keletkezik, ezt bizonyítja az utódoknak az elődeikhez va

ló hasonlósága, amely nem csak a testben, hanem a szellemi tevé

kenységben is megmutatkozik. Felhoz egy másik érvet is: ami fájdal

mat érez, az meg is betegedhetik. Ami pedig betegségbe eshet, az el

is pusztul. A lélek pedig érez fájdalmat, tehát el is kell pusztulnia.

33.

Ez megcáfolható. Mert nem érti meg, hogy amit a lélek halhatatlansá

gáról állítunk, azt az értelemről mondjuk, amelyet nem kavarnak fel

szenvedélyek, nem pedig azokról a testrészekről, amelyben betegsé

gek, harag, vágyak uralkodnak. A testrészeket Platón, aki ellen ő érvel,

különválasztja és függetleníti az értelemtől. A hasonlóság inkább az ál

latok esetében nyilvánul meg, amelyeknek a lelke nem képes a gondol

kodásra. Az embereknél ellenben a hasonlóság inkább a testalkatban

50

Első könyv: A hedá! megvetéséről

áll fenn, és igen lényeges, hogy a lelkek milyen testben tartózkodnak.

Mert a testben sok olyan tulajdonság van, amely az értelmet élesíti, de

sok olyan is, amely tompítja. Például Arisztotelész szerint a tehetséges

emberek mindig melankolikus testalkatúak, ezért engem sem zavar,

hogy magam is lassúbb természetű vagyok. Számos példát sorol fel, s

miután ezt bebizonyítottnak veszi, az okát is megmagyarázza. Ha pe

dig a testben létrejövő tényezők ilyen befolyást gyakorolhatnak az ér

telem alakulására - és ezek azok, amelyek kapcsán haisonlóság áll

fenn a heisonlóság nem teszi szükségszerűvé, hogy a lélek is kelet

kezik. Az eltérő esetekről most nem beszélek. Örülnék, ha jelen lehet

ne Paneiitios. Ő Africanusnak kortársa volt. Megkérdezném tőle, hogy

rokonságából kihez hasonlított Africanus testvérének unokája, aki airc-

ban apjára ütött, de életében a leghitványabb emberekhez hasonlított

oly mértékben, hogy a legaűávalóbbnak mondhatnánk. Vagy kihez ha

sonlított P. Craissusnek, ennek a bölcs, ékesen szóló, kimagasló

férfinek az unokája, és sok más híres embernek - akiket fölösleges fel

sorolni - unokái és fiai?

De hová kanyarodtam? Szinte elfelejtettem, hogy következő célkitű

zésünk aizt kifejteni - miután az örökkévadóságról már eleget beszél

tünk -, hogy amennyiben esetleg elpusztul a lélek, akkor sincs semmi

rossz a heilálban?

- Én emlékezetemben tartottaim, de örömmel hagytam, hogy eltérj a

célkitűzéstől, miközben az örökkéveűóságot fejtegetted.

34.

- Úgy látom, magaseibb igényeid vannak: aiz égbe akairsz feljutni.

- Remélem, hogy ez jut osztályrészemül. De feltéve, hogy a lélek nem

marad meg a hadál után, ahogy ameizok állítják: ha ez valóbein így

van, akkor úgy látom, hogy elveszítjük a boldogeibb élet reményét.

51


- Mi bajt okozna ez a feltételezés? Tegyük fel, hogy a lélek ugyanúgy el

pusztul, mint a test: ebben az esetben tapasztal-e a test bármilyen fáj

dalmat, vagy egyáltalán érzést a halál után? Ezt senki sem állítja Bár

Epikurosz ezzel vádolja Démokritoszt, Démokritosz követői tagadják.

Tehát a lélekben sem marad érzés, mert a lélek sincs sehol. Akkor te

hát hol van a rossz? Mert harmadik lehetőség nincs. Vagy hogy eleve

fájdalommal jár a lélek távozása a testből? Ha ezt elhinném is, milyen

csekélység ez! De azt hiszem, nem igaz: ez általában úgy történik, hogy

nem érezzük, sőt olykor örömet okoz. De bárhogyan is van, jelentékte

len dolog mert csak egy pillanatig tart. Az aggaszt, vagy inkább gyötör,

hogy meg kell válnunk mindentől, ami jó az életben? Vigyázz, eseüeg

helyesebb azt mondani, hogy ami rossz. Miért sirassam az emberi éle

tet? Joggal tehetném, de mi szükség arra, hogy sajnálkozással az éle

tünket is szerencsétlenebbé tegyük, amikor éppen arra buzdítok, hogy

a halál után se higgyük magunkat szerencsétíeneknek? Ezt megtettem

abban a könyvemben, amelyben erőmhöz képest önmagamat vigasz

taltam. Tehát a halál a bajoktól szabadít meg és nem a jó dolgoktól,

ha az igaizat akarjuk tudni. Ezt a kürénéi Hégésziasz olyan kimerítően

tárgyalta, hogy állítólag Ptolemaiosz király megtiltotta neki, hogy nyil

vános előadásokon tanítsa, mert meghallgatása után sokain önként el

szánták magukat a halálra Kallimakhosznak is van egy epigrammája

az ambrakiai Kleombrotoszról, akiről elmondja hogy Platón könyvé

nek elolvasása után egy fal tetejéről a tengerbe vetette maigát, anélkül,

hogy bármi baj érte volna. Az említett Hégésziasz könyvének a címe

Αποκαρτερων ( Halálra éhező ). Ebben egy életétől önkéntes éhhalállal

megválni készülőt a barátai le akarnak beszélni a szándékáról. Ezek

nek válaszolva, felsorolja az emberi élet keserűségeit. Ugyanezt tehet

ném én is, bár nem olyan naigy mértékben, mint ő, aki szerint egyál-

tailán nem érdemes élnie senkinek Nem beszélek másokról: nekem

52


vajon érdemes? aki családi életemben és nyilvános tevékenységemben

meg vagyok fosztva minden vigasztól és elismeréstől, és ha hamarabb

hunytam volna el, a halál a bajoktól, és nem a javaktól szabadított

volna meg.

35.

Akadhat valaki, akit semmi baj sem ért, nem ütött rajta sebet a szeren

cse, mint amilyen Metellus volt, köztiszteletben álló négy fiával. Ám ve

le szembe ott van Priamosz ötvennel, akik közül tizenhetet hites fele

sége szült: mindkettő fölött egyforma hatalma volt a szerencsének, de

csak az utóbbival szemben érvényesítette. Metellust sok fia, lánya, uno

kája helyezte máglyára, Priamosz elveszítette összes fiát, és amikor az

oltárhoz menekült, ellenséges kéz sújtotta halálra. Ha fiai életében, sér

tetlen birodalmában hunyt volna el,

fényes csarnoka mélyén,

Ázsia kincsei közt,

vajon jótól vagy rossztól kellett volna megválnia? Akkor nyilván úgy

tűnt volna, hogy jótól. De valójában ezzel járt volna jobban, és nem

szólna róla ilyen panaszdal:

Láttam, hogy a tűz elemészt mindent.

Priamoszt vad erő meggyilkolja,

vér szennyezi Juppiter oltárát.7

Mintha akkor jobb is történhetett volna vele, mint ez a durva erőszak!

Ha ez korábbam történik, megszabadult volna ettől a végkifejlettől, ek

kor viszont csak a bajok érzékelésétől szabadult meg.

53


Pompeius barátom jobban járt, amikor súlyosan megbetegedett Ná

polyban, de jobban lett. A nápolyiak ünneplő koszorút tettek fejükre, de

még a puteolibeliek is. A városok nyilvános hálaünnepséget tartottak.

Kétségkívül különös eljárás, és a görögökre jellemző, de szerencséjé

nek bizonyítéka. Nos tehát, ha akkor elhunyt volna, jó vagy rossz dol

goktól menekült volna meg? Nyilvánvalóan szenvedésektől. Nem kel

lett volna háborúskodnia apósával, nem kellett volna készületlenül

fegyvert ragadnia, otthonát elhagynia, Itáliából menekülnie, seregét el

veszítve fegyvertelenül rabszolgák kezébe esnie, gyilkuktól elpusz

tulnia. Fiait nem érte volna gyászos sors, a győztesek nem ragadták

volna el egész vagyonát. Ha akkor éri a halál, szerencséje teljében tá

vozik az életből. Élete meghosszabbodása folytán mennyi, mekkora,

mily hihetetlen csapást kellett elszenvednie!

36.

Ezektől szabadít meg a halál, még akkor is, ha nem következtek be,

de bekövetkezhetnek. De az emberek nem gondolnak arra, hogy mind

ez velük is megtörténhetik. Mindenki azt reméli, hogy Metellus szeren

cséje fogja őt is érni. Mintha többen volnának szerencsések, mint

szerencsétlenek, vagy bármi biztos lehetne az ember életében, vagy

okosabb volna reménykedni, mint félni!

De tegyük fel, hogy a halál a jó dolgoktól is megfosztja az embe

reket, tehát a halottak hiányolni kénytelenek az élet örömeit is, és ez

szerencsétlenség. Mindenképpen lesznek, akik ezt mondják. De hi

ányolhat-e valamit az, aki nem létezik? A hiány keserves szó, mert

beleértődik: volt neki, most nincs: kívánja, keresi, szüksége volna rá.

Gondolom, a hiány ilyen bajokat jelent: valaki elveszíti szeme világát

- keserves a vakság; gyermekei meghalnak - gyász sújtja. Ez az élők

re érvényes, a halottak viszont nem csak az élet örömeit, de magát az

54

életet sem hiányolhatják. A halottakról beszélek, akik nem léteznek.

Mi, akik létezünk, hiányoljuk-e a szarvaikat vagy tollakat? Állítja ezt va

laki? Nyilván senki. Miért? Mert ha nem rendelkezel azzal, ami sem a

gyakorlat, sem a természet szerint nem való hozzád, azt nem hiányo

lod, noha tudod, hogy nem rendelkezel vele. Ezt az érvet ismételten

haingsúlyozni kell, ha elfogadjuk azt - amit a lélek halandósága esetén

nem vonhatunk kétségbe -, hogy a haJál teljes megsemmisülést jelent,

amelyben szó sem lehet érzések meglétéről. Ha ezt helyesen megállla

pítottuk és leszögeztük, azt kell egyértelműen kideríteni, hogy mit jelent

a „hiányolni” fogadom, hogy ne merülhessen fel félreértés e szó kap

csán. Tehát hiányolni ezt jelenti: híjával lenni annak, aimit bírni szeret

nénk. A hiányolásban ugyanis a kívánság is benne foglaltatik, kivéve,

ha vadami más értelemben használjuk, például a láztaJanság kifejezésé

re*. Tudniillik, a hiányolni szó máis jelentésben is hasznádatos: ha vala

mid nincs és tisztában vagy vele, hogy nincs, de ez nem zavar. A hiá

nyolni szó halál esetén értelmetlen, mert a halottnak nincs mit fájladni.

Rossz dolog kapcsán mondjuk, hogy hiányol valaimi jót. De az élő em

ber sem hiányol olyain jót, amire nincs szüksége. Élő esetében legfel

jebb olyain kifejezésben volna értelme, mint „hiányolod a királyságot".

Rólad szorosan vett értelemben így nem volna mondható, hanem pél

dául Tarquiniusról, miután elűzték a királysáigból, de halott esetében

így sincs értelme. Mert hiányolni csak az tud, aki érzékel valaimit: a ha

lott viszont nem érzékel, tehát a halottban hiányérzet sincs.**

___________ Első könyv: A halál megvetéséről_________ ___

* latinul febri carere = láztalan állapotban tenni

“Szócsavarás a carere „hiányolni"ige kettős jelentésével: „nélkülözni valamit"

és „mentesnek lenni valamitől"

55


37.

De mi szükség van rá, hogy erről filozofáljunk, amikor látjuk, hogy a

téma nem igényel különösebb filozófiát? Nemcsak hadvezéreink, ha

nem egész hadseregek is hányszor rohantak a biztos halálba! Ha fél

tek volna tőle, nem esett volna el csatában L. Brutus, amikor meg akar

ta gátolni az áltada elűzött zsarnok visszatérését. Nem vetette volna

magát az ellenség dárdái elé Decius, az atya, a latinokkal! viaiskodva,

fia az etruszkokkal, unokája Pürrhosszaű. Nem látta volna egyetlen

hadjáratban a hazáért elesni a Scipiókat Hispania, Paulust és

Geminust Cannae, Maircellust Venusia, Albinust Litana. Gracchust

Lucainia. Ezek közül jelenleg vaűaimelyik szerencsétlen-e? Akkor sem

voltak aizok, utolsó leheletük után, mivel az érzék megszűnése után

senki sem lehet szerencsétlen.

„De éppen az a borzasztó, hogy megszűnik aiz érzés." Borzasztó vol

na, ha ez hiányt jelentene. Ám mivel nyilvánvaló, hogy aki nem léte

zik, abbain nem létezhetik semmi, mi lenne borzasztó ainnak, aki nem

érzékel, és nem ismer hiányt? Ezt túlságosan gyakran ismétlem, de

aizért, mert ebből fakad a lelket szorongató halálfélelem. Mert aki

belátja a napnál világosabb tényt, hogy a lélek és a test elpusztulása

után, aiz élőlény teljes elenyészése és a végleges megsemmisülés

bekövetkeztével az a lény, amely addig létezett, most semmivé vált

- az tisztábain lesz azzal is, hogy nincs semmi különbség a sohasem

létezett Hippokentaurosz és Agamemnón király között, vagy hogy

M. Caimillust jelenleg nem érdekli jobban a most folyó polgárháború,

mint engem az ő korában Róma elfoglalása. Ebben az esetben miért

okozna fájdalmat Camillusnak, ha ezekre a közel háromszázötven év

vel későbbi eseményekre gondolna, vaigy miért okozna fájdalmat ne

kem, ha airra gondolnék, hogy tízezer év múlva egy idegen nép elfog

56

lalja városunkat? Ez azért van, mert a hazaszeretet olyan erős érzés,

hogy nem saját érzelmeinkkel, hanem a haza üdvével mérjük.

38.

Tehát a halál - amely az események bizonytalansága következtében

minden nap fenyeget, és az élet rövidsége folytéin sohasem hihető tá

volinak - nem téríti el a bölcset attól, hogy mindenkor az állaim és az

övéi üdvére gondoljon, mivel úgy érzi, hogy az utókor - amelyet nem

fog érzékelni - hozzá tartozik. Ezért aki a lelket halandónak tartja, az

is az örökkévalósáig érdekében tevékenykedhetik, nem dicsőségre

vágyva, amit nem fog érzékelni, hanem becsületből, amelyet a dicsőség

szükségszerűen követ sikkor is, ha nem ennek érdekében cselekszel.

A természet viszont úgy van berendezve, hogy amint minden dolog

kezdetét születésünk jelenti számunkra, úgy végét a halál. Tehát,

eihogy nem vonatkozott réink semmi születésünk előtt, úgy nem fog

réink vonatkozni semmi heilálunk utéin. Ebben mi volna rossz, hogyha

a heilád sem az élőkre, sem a holteikra nem vonatkozik? Az egyik nem

létezik, a másikat nem érinti.

Akik a halál képzetét enyhíteni akarják, úgy gondolják, hogy az

álomhoz heisonlít. De van-e valaki, aki úgy eikarna kilencven évig élni,

hogy a hatvanadik betöltése után a többit áteilussza? Ezt nem kívánnák

sem hozzátartozói, sem saját maga. Endümion - ha hitregéket akeirunk

hallani - nem tudom, hogy mikor, elaJudt egy kariai hegyen

Latmoszbem, s eizt hiszem, azóta sem ébredt fel. Ügy gondolod, hogy tö

rődik vele, hogy a Hold - amely a hiedelem szerint álomba merítette -

fogyatkozása alkalmával megcsókolja-e alváis közben? Mivel törődhetik

az, eJü nincs is öntudatánál? Az eűváist a halál másának tekinted, és na

ponta belemerülsz, de kételkedsz abban, hogy a haléilbein nincsenek ér

zések, noha tapasztalod, hogy a heisonmásában sincsenek?

__________________ Első könyv: A halál megvetéséről_____________________

57


39.

Tehát tegyünk le sírról a vénasszonyos ostobaságról, hogy az idő előt

ti halál szerencsétlenség. Milyen idő előtt? Amelyet a természet szabott

ki részünkre? De hiszen a természet lejárati idő meghatározása nélkül

adományozta haszonélvezetre az életet, mintha pénzt kölcsönzött vol

na. Milyen jogcímed van panaszra, ha visszakéri, amikor akarja? Ilyen

feltétellel kaptad tőle. Ugyanazok, akik kisgyermek halála esetén bele

nyugvást erőltetnek magukra, a bölcsőben fekvőt meg sem gyászolják.

Pedig ez utóbbitól könyörtelenebbül követelte vissza adományát a ter

mészet. „Még nem ízlelte meg az élet édességét - mondják a másik

viszont nagy reménnyel nézett az elé, amibe belekóstolt". Más helyze

tekben jobbnak tartjuk valamennyit kapni, mint semmit: akkor az élet

ben miért gondoljuk másként? (Ámbár jól mondja Kailimakhosz, hogy

Priamosz sokkal többet sírt, mint Tróilosz). Akik idős korukban huny

nak el, aizok szerencséjét dicsérni szokták. Miért? Mert úgy gondolom,

senkinek sem lehetne kellemesebb az élete, hogyha meghosszabbíthat

ná; ugyanis semmi sem okoz nagyobb örömöt az embernek a bölcses

ségnél, aimellyel az idős kor adományozza meg, miközben egyéb dol

goktól megfosztja. De mennyi a hosszú életkor, vaigy egyáiltailán mi

hosszú aiz embernek? Hiszen az öregség

gyermekeknek és ifjaknak háta mögött leselkedik,

és eléri gyorséin őket, hamarabb, mint sejtenék.

De mivel ezen túl már semmi sincs, ezt mondjuk hosszúnak. Kinek-

kinek amennyi a szabályos életideje, ahhoz képes beszélhetünk

hosszabbról vaigy rövidebbről. Arisztotelész azt mondja, hogy a

Hüpanisz folyó vidékén, aimely Európa felől a Pontusba folyik, olyain ap

ró állattok tenyésznek, amelyek csak egy napig élnek. Amelyik a nyol

cadik órában pusztul el, az előrehaladott korban halt meg: amelyik nap

nyugtakor, az vénen, főként ha nyári napfordulókor. Vesd össze a mi

leghosszabb életkorunkat az örökkévalósággal: ahhoz képest szinte

ugyanolyan rövidnek fogod találni, mint azokét az állatkákét.

40.

Tehát ne törődjünk ezekkel az ostobaságokkal - erre az együgyű-

ségre ennél egyszerűbb szót nem használhatok -, és a helyes élet lé

nyegét keressük a lélek erejében és nagyságában, minden emberi do

log megvetésében és semmibe vételében, általában az erényben.

Mert napjainkban az elpuhult gondolkodás asszonyossá tesz; úgy

hogy ha a halál hamarabb érkezik, mint a káldeusok jóslata alapján

feltételeztük, úgy érezzük, hogy valami nagy jótól fosztottak meg, be

csaptak, cserbenhagytak. Pedig ha a lelkünk várakozásokon és vá

gyakozásokon csüng, és emiatt aggódunk, kínlódunk, akkor - a hal

hatatlan istenekre! - milyen kellemesnek kell tartanunk azt az utat,

amelynek megtétele után nem vár ránk több gond, több aggodalom.

Mennyire tetszik nekem Théramenész! Milyen magasztos lelkületű

egyéniség! Bár könnyekre fakadunk, amikor történetét olvassuk, e hí

res férfi heilála mégsem szánalomra méltó. Amikor a harminc zsar

nok parancsára börtönbe vetették, a mérget úgy hajtotta fel, mintha

szomjeizna, és a maradékot úgy loccsintotta ki a pohárból, hogy na

gyot csobbant, és a csattainás hajlatain nevetve hozzáfűzte: „A szép

séges Kritiasznak adom át aiz itaűt!", mert ő viselkedett vele szemben

a leggyalázatosabbain. Tudniillik a görögöknek az a szokásuk a lako

mákon, hogy megnevezik azt, akinek továbbadják a poharat. Ez a ne

mes férfi végső leheleténél is tréfálkozott, amikor már átjárta testét a

közelgő halál. Valóbem a haűálát jósolta meg einnak, akire a mérget

ürítette, és ez hamarosan be is következett. Aki a halált rossznak


59


tartja, dicsérheti-e ennek a nagy léleknek a nyugalmát közvetlenül a

halál előtt?

Néhány évvel később ugyanabba a börtönbe került és ugyanazt a

kelyhet kapta Szókratész, ugyanúgy a bírák bűnéből, amint

Théramenész a zsarnokokéból. Hogyan hangzik az a beszéde, amelyet

Platón szerint halálos ítélete elhangzása után a bírák előtt mondott?8

41.

„Bírák, erősen bízom abban, hogy jól jártam halálos ítéletemmel. Mert

két dolog közül szükségszerűen be kell következnie az egyiknek: vagy

minden érzést megszüntet a halál, vagy valami más helyre kerülünk in

nét a halál után. Tehát ha megszűnik az érzékelés, és a halál olyan al

váshoz hasonlít, amely minden álom nélkül a legmélyebb nyugalmat

biztosítja, akkor, jóságos istenek! milyen nagy nyereség a halál! Hány

nappalt tudnánk említeni, amelyek többet érnek egy ilyen éjszakánál?

Ha az elkövetkezendő idő mindörökre ehhez fog hasonlítani, ki lehet

ne nálam boldogabb? Ha pedig az az állítás az igaz, hogy a halál átköl

tözés az életből távozottak lakhelyére, az még ennél is boldogítóbb. Ha

megszabadulsz azoktól, akik bíráknak tartják magukat, és azok elé ke

rülsz, akiket joggal nevezhetünk bíráknak: Minósz, Rhadamanthüsz,

Aiakosz, Triptolemosz elé, és azokkal találkozol, akik tisztességesen,

becsületesen éltek, ezt a költözködést nem értékelitek sokra? És hogy

Orpheusszal, Múszaiosszál, Homérosszal, Hésziodosszal társaloghas

sunk. azt mennyire becsülitek? Én bizony, ha lehetne, szeretnék több

ször is meghalni, hogy utána nézhessek mindannak, amiről beszélek.

Mekkora gyönyörűség volna számomra Palamédésszel, Aiasszal és

más, igazsáigtalan ítélettel sújtottakkal találkozni! Vizsgálhatnám a Tró

ja ellen hatalmas hadat vezérlő nagy királynak, meg Odüsszeusznak

és Sziszüphosznak a bölcsességét, és nem ítélnének haláüra azért,

60

hogy ilyesmiről érdeklődöm, mint ahogy itt is tettem. És ti, azok a bí-

ráim, akik felmentésem mellett szavaztatok, ne féltsetek a halál miatt.

Mert igaz emberrel nem történhetik rossz sem életében, sem halálá

ban. Ügyéről sohasem feledkeznek meg a halhatatlan istenek, és en

gem sem véledenül ért ez a sors. Vádlóimra és elítélőimre sincs miért

neheztelnem, legfeljebb azért, mert azt hitték, ártani tudnak nekem."

így hangzottak ezek. De a legszebb a befejezés:

„Azonban most már ideje, hogy távozzunk - mondta. - Én. hogy

meghaljak, ti, hogy tovább éljetek. De hogy a kettő közül melyik a

jobb, azt a halhatatlan istenek tudják, s úgy gondolom, egyetlen em

ber sem tudja.”

42.

Magam is sokkal szívesebben választanám ezt a lelkületet, mint az

összes ítélkezők szerencséjét. Bár amikor azt mondja, hogy az istene

ken kívül senki sem tudja, hogy a kettő közül melyik a jobb, azt va

lójában ő maga tudja, hiszen már előzőleg kifejtette. De a végletekig

tartotta magát ahhoz az álláispontjáihoz, hogy semmit se állítson bizo

nyosan. Mi viszont tartsuk magunkat ahhoz, hogy semmit se tartsunk

rossznak, amit kinek-kinek a természet adományoz, és értelmezzük

úgy, hogy amennyiben a halál rossz dolog, akkor örökké tartó rossz

dolog. Mert a szerencséden életnek a halál véget vethet: de ha a halál

szerencsétlenség, akkor sohasem lehet vége.

De nem csak Szókratész vagy Théramenész példáját akarom fel

hozni, akiket erényük és bölcsességük hírneve felmagasztosít. Egy

spártai férfi, akinek a neve sem maradt fenn, annyira semmibe vette a

halált, hogy amikor az ephoroszok halálos ítélete alapján kivégzésre


61


vitték, vidám arccal, jókedvűen haladt. Egyik ellensége rászólt: „Sem

mibe veszed Lükurgosz törvényeit?” így válaszolt: „Ellenkezőleg, őszin

te köszönetét mondok neki, amiért olyan büntetést szabott ki rám,

amelyet kölcsön felvétele és kamat fizetése nélkül letörleszthetek.”

Spártához méltó férfi volt. Meggyőződésem, hogy akiben ilyen erős

lélek lakozott, azt ártatlanul ítélték el. A mi államunk is számtalan hoz

zá hasonló férfit szült. De miért csak a vezérekről és államférfiakról be

széljek? Cato írja, hogy a légiók gyakran lelkesen indultak olyan hely

re, amelyről tudták, hogy onnan nem fognak visszatérni. Ugyanilyen

hős lélekkel estek el a spártaiak Thermopülénél, akikről Szimónidész

sírverse szól:

Itt nyugszunk, Vándor, vidd hírül a spártaiaknak:

megcselekedtük, amit megkövetelt a haza.

Mit mondott vezérük, Leónidasz? „Bátram előre, lakedaimoniak! Ma az

alvilágban fogunk vacsorázni!’’ Vitéz nép volt, amíg érvényben voltak

Lükurgosz törvényei. Egyikük, mikor a perzsa ellenfél szóváltás köz

ben dicsekedett: „Dárdáink és nyilaink tömegétől nem fogjátok látni a

napot”, így válaszolt: „Akkor árnyékban fogunk harcolni".

Eddig férfiakról beszéltem. De milyen volt a spártai nő? Amikor csa

tába küldte a fiát és halálhíréről értesült, így szólt: „Azért szültem, hogy

legyen, aki habozás nélkül életét adja a hazáért.”

43.

Rendben van: a spártaiak bátraik és erősek voltak, a köztársaság fe

gyelme naigy erővel hatott. De nem csodáljuk-e szintén a kürénéi

Theodóroszt, a jelentékeny filozófust? Amikor Lüszimakhosz király ke

resztre feszítéssel fenyegette, így szólt: „Ilyen szörnyűségekkel fenye


getheted bíborköntöst viselő alattvalóidat; Theodórosznak mindegy,

hogy a földben, vagy a magasban rothad el”.

Ez a mondás eszembe juttatja, hogy az elhantolásról, illetve teme

tésről is beszéljek. Nem nehéz kérdés, főként annak ismeretében, amit

az imént az érzéketlenségről mondtam. Szókratész idevágó vélemé

nye kiderül a haláláról szóló könyvből, amelyről már bőségesen szól

tam. Miután befejezte elmélkedését a lélek halhatatlanságáról, és már

sürgette a halál órájának közelsége, Kritón megkérdezte, hogyan te

messék el. „Úgy látszik, barátaim - szólt -, hiába vesztegettem fárad

ságomat. Kritón barátunkat nem sikerült meggyőznöm arról, hogy én

innét el fogok tűnni és belőlem semmi sem fog visszamaradni. Am le

gyen, Kritón: ha nyomomra tudsz bukkanni, és valahol rám tudsz ta

lálni, temess el ott, ahol legjobbnak látod. De hidd el nekem, eltávozá

som után egyikőtök sem fog utolérni.”

Szépen beszélt: barátjának is engedett, de azt is kifejezésre jut

tatta, hogy az egész üggyel semmit sem törődik. Nyersebb volt

Diogenész: ő is ugyanezen a véleményen volt, de cinikus voltának

megfelelően durvábban fogalmazott. Azt parancsolta, hogy temetetle-

nül lökjék félre. Barátai: „A madaraknak és vadállatoknak?” - „Leg

kevésbé sem. Tegyetek mellém egy botot, hogy elkergessem őket.” -

„Erre hogy leszel képes? Hiszen nem leszel tudatodnál!" - „De ha

semmiről sem tudok, akkor mi bajom származhatnék a vadállatok

marcangolásából?”

Bölcsen nyilatkozott Anaxagorasz. Amikor Lampszakoszban halá

los ágyán feküdt, barátai megkérdezték, hogy hazájába, Klazomenébe

szállítsák-e, ha valami történik. így felelt: „Nincs rá szükség. Az alvi

lágba mindenhonnan egyforma hosszú út vezet." Az egész temetkezé

si kérdésből egy dolgot kell megjegyeznünk: azt, hogy a testre vonat

kozik, akár elpusztul a lélek, akár tovább él. A testben viszont nyilván


valóéin nem marad vissza semmiféle érzék, akár megsemmisül a lélek,

akár máshová távozik.

44.

De ezzel kapcsolatban tévedések tömegével találkozunk. Akhilleusz

harcikocsijához kötözve hurcolja Hektórt, tehát feltételezem, azt hiszi,

hogy érzi foszlányokra tépését. Ezek szerint meg van győződve arról,

hogy ezzel bosszút áll. Másfelől az elhunyt neje mint legkeservesebb

csapást siratja:

Láttam, s e látvány nékem legkeservesebb,

hogy Hektór testét vonszolja négyesfogat.7

Miféle Hektórt, vagy meddig marad ő Hektór? Jobban mondja Accius,

és végül észhez térve Akhilleusz:

Priamosz megkapja a tetemet, Hektór az enyém!

Tehát nem Hektórt hurcoltad, csak a testet, amely egykor Hektóré volt.

Egy másik kiemelkedik a földből, és nem hagyja anyját aludni:

Anyám, szólitlak, míg az álom gondjeúdtól elnyugoszt,

és nem szánsz engem: ébredj, hantold el fiadat -

- s miközben ezt visszafojtott, siránkozó hangon énekelik, az egész

színházban részvétet gerjesztve, aligha könnyű másra gondolni, mint

arra. hogy a temetetlenül heverők szerencsétlenek:

64

- mielőtt a madarak és a vadállatok -

tehát attól fél, hogy szétmarcangolt tagjait kevésbé tudja majd használ

ni, attól viszont nem, hogy elhamvasztás után sem:

- s ne engedd, hogy testem félig lerágott csontjai

a föld színén korhadva, rútul szerteszét szóródjanak.

Nem tudom felfogni, mitől tart, ha ilyen hibátlan jambikus heteseket

tud énekelni fuvolaszó kíséretében.

Tehát szögezzük le még egyszer, hogy a halál után semmi sem

okozhat gondot, noha sokan még halott ellenségeiken is szeretnének

bosszút állni. így például Enniusnál hosszú sorokban szórja átkait

Thüesztész. először is azt kívánva, hogy Atreusz hajótörésben pusztul

jon el. Ez is elég kemény, mert az ilyen vég sem kis dolog; de a folyta

tása értelmetlen:

Szétmarcangolt testtel függjön durva szíriek sziklacsúcsán,

ott ömöljön a kövekre vére gennyes alvadéka.

Valójában a sziklák sem érzéketlenebbek, mint a rajtuk függő egyén,

akinek kínlódását kívánja. Ezek a kínok fájdalmasak volnának, ha

érezné, de érzéketlen állapotában nem léteznek számára. A folytatásá

nak végképp nincs értelme:

Teste végső menhelyéül sír se fedje tagjait,

hol bajoktól megpihenjen, hogyha élte véget ért.


65


Látod-e, milyen súlyos tévedést tartalmaz ez a vers? Úgy gondolja,

hogy sír a test menhelye, és a halott megpihen benne. Súlyosan hibá

zott Pelopsz, amikor nem oktatta ki fiát, nem magyarázta meg neki,

hogy mi milyen gondot okozhat.

45.

De miért foglalkozzam egyes emberek véleményével, mikor felsorol

hatjuk egész nemzetek különféle tévelygéseit? Az egyiptomiak bebal

zsamozzák halottaikat, és otthon őrzik őket. A perzsáik viasszal is be

vonják őket, mielőtt eltemetnék, hogy minél továibb elálljanak a testek.

A mágusoknak az a szokáisuk, hogy csak akkor temetik el hozzátarto

zóik tetemét, ha a vadállatok már szétmarcangolták. Hürkániában a

köznép közös falkában nevel kutyákat, a gazdagok saját házuknál.

Köztudott, hogy az ottani a legnemesebb és legdrágább kutyafaj, de va

gyoni lehetőségeihez képest mindenki vásárol néhányat, hogy majd

szétmarcangolják. Ők ezt tartják a leghelyesebb temetésnek. Sok ha

sonló esetet gyűjtött össze Khrüszipposz, aki minden iráint érdeklődött,

de némelyik olyan visszataszító, hogy a szó undorodik tőle, és kerülni

igyekszik. Ezt a témát magunkra vonatkozóan közömbösnek tekinthet

jük, de ne hagyjuk figyelmen kívül hozzátartozóink szempontjából.

Mindenesetre életünkben legyünk tisztáiban azzal, hogy a holtak teste

nem érez semmit. Amivel a szokáisnak és a jó hírnek tartozunk, arra

legyen gondjuk az élőknek, de úgy. hogy tudjáik: az nem érinti a hallot

takat.

Mindenesetre akkor fogadhatjuk a legnagyobb lelki nyugalommal a

heilált, ha életünk alkonyáin dicséretes tetteinkkel vigasztalhatjuk ma

gunkat. Senki sem élt túl rövid ideig, aki eleget tett a kifogástalan erény

kifogástalan szolgáűatának. Sokszor lett volna már ideje nekem is,

hogy meghaljak. Bár így történt volna! Hiszen már semmi többet sem

66

kívánhattam, kötelezettségeimet messzemenően teljesítettem, és ezu

tán már csak a sorscsapásokkal való küzdelem következett. így tehát,

ha az ész nem tud meggyőzni arról, hogy közömbösen kell fogadnunk

a halált, leélt életünk meggyőz arról, hogy belássuk, éppen eleget, sőt

túl sokáig éltünk. Mert ha a tudat meg is szűnik, a halottak sem nélkü

lözik a tisztelet és a dicsőség sajátos, rájuk vonatkozó javait, akkor

sem, ha ennek nincsenek tudatában. Mert, bár magában véve nincs

semmi a dicsőségben, amiért érdemes volna törni magunkat utána,

mégis az erényt úgy követi, mint az árnyék.

46.

Azonban ha a derék emberekről jogos elismerő közvélemény alakul ki,

ez a tény lényegesebb annál, mint az, hogy ez őket boldoggá tehetné.

Mert bárhogyan értelmezzük, nem mondhatom, hogy Lükurgoszt és

Szolónt nem övezné dicsőség a törvények és a közrend megteremté

se miatt, Themisztoklészt és Epameindóndaszt pedig vitézségükre va

ló tekintettel. Hamarabb fogja Neptunus elsöpörni Szalamiszt, mint a

szalamiszi diadal emlékét, és előbb fog eltűnni Boiótiából Leuktra, mint

a leuktrai csata dicsősége.

Még később fog a hír megfeledkezni Curiusról, Fabriciusról,

Calatinusról, a két Scipióról, a két Africanusról, Maximusról,

Marcellusról, Paulusról, Catóról, Laeiiusról és számtalan másról. Aki

nek sikerült hozzájuk valamennyire haisonlóvá válnia - nem a közvéle

kedéssel, hanem a derék emberek igaz dicséretével mérve az, ha úgy

adódik, bizakodó lélekkel fog a hadálba menni, aimelyről megállapítot

tuk, hogy vagy a legfőbb jót jelenti, vagy legedábbis nincs benne semmi

rossz. Sőt akkor fogja kívánni a halált, amikor szerencse kíséri minden

dolgában, mert a javak halmaza nem okoz olyan örömet, mint az el

vesztésük bánatot. Erre a gondolatra céloznak egy spártaű férfi szavai.


67


Amikor a rhodoszi Diagorasz, híres olimpiai győztes, egyeüen napon két

fia olimpiai győzelmében gyönyörködött, ő odalépett az öreghez, és így

fejezte ki szerencsekívánatát: „Halj meg, Diagorasz, mert úgysem tudsz

az égig emelkedni." A görögök nagyra, talán túlságosan nagyra becsülik

- vagy legalábbis akkoriban becsülték - ezt a sikert. Aki ezeket a szava

kat intézte Diagoraszhoz, rendkívüli dolognak ítélte egy családból három

olimpikon győzelmét; ezért gondolta úgy, hogy fölösleges tovább időznie

az életben, amelyben a szerencse szeszélyének van kitéve.

Kérdésedre, úgy gondolom, elegendő lett volna kevés szóval válaszol

nom, mert elismerted, hogy a halottak nem szenvednek semmi bajtól.

Azért igyekeztem mégis bővebben szólni, mert ez a legfőbb vigasz a

veszteség érzetében és a gyászban. Mert önmérséklettel kell elviselnünk

saját fájdalmunkat, és azt, amelyet miattunk éreznek, hogy elkerüljük az

önszeretet gyanúját. Elviselhetetlen fájdalommal gyötör az a feltevés,

hogy akiket elveszítettünk, valamiképpen érezni tudják a szenvedéseket,

amelyeket a köztudat elképzel. Ezt a feltevést akartam gyökerestül kiir

tani magamból, ezért beszéltem talán túlságosan hosszadalmasan.

47.

- Túlságosain hosszadalmasan? Nekem nem volt az. Beszéded első ré

sze azt eredményezte, hogy kívánjam a halált, a második azt, hogy

egyrészt ne tiltakozzam ellene, másrészt ne törődjek vele. Az egész

szónoklattal kétségtelenül elérted azt, hogy ne tartsam rossznak a

halált.

- Van igényed szónoki zárószóra is? Vagy ezt a művészetet most már

teljesen feladjuk?

- Te ne add fel, mert mindig joggal váltál díszére. Igazat szólva, az vi

szont neked vált díszedre. De hogyan hangzik az a zárószó? Hajlani

szeretném, bármiről szól!

68

- A halálról a filozófiai iskolákban a halhatatlan istenek véleményét

szokták előadni, azt állítva, hogy nem ők találták ki, hanem Hérodo

toszra és maisokra hivatkoznak. Először is egy argoszi papnő fiait,

Kleobiszt és Bitónt magasztalják. Amikor a papnőnek előírás szerint

kocsin kellett mennie az ünnepélyes áldozatra, és a szentély elég

messze feküdt a várostól, az igavonó állatok pedig nem érkeztek meg

kellő időben, akkor az említett ifjak levetették ruhájukat, bekenték

magukat olajjal, és befogták magukat az igába. így érkezett a szen

télyhez a papnő, és mivel fiai húzták a szekeret, mint mondják, imád

kozott az istennőhöz, hogy fiúi szeretetükért a legnagyobb juta

lomban részesítse őket, amelyet az istenek az embernek adhatnak.

Az ifjak anyjukkal együtt részt vettek a lakomám, majd alvásra tértek.

Reggel holtan találták őket.

Hasonló imát mesélnek Trophónioszról és Agamédészről. Amikor

Delphoiben felépítették Apolló templomát, hódolattal fordultak az

istenhez, és illő jutalmat kértek művükért és fáradalmaikért. Nem ha

tározták meg, hogy mit: azt, ami legjobb az embernek. Apolló tudatta

velük, hogy a harmadik napon megadja nekik. A harmadik reggelen

virradatkor holtan találták őket. Mondják, hogy az isten rendelkezett

így, méghozzá az az isten, akinek a többiek átengedték a jövendőmon

dás elsőbbségét.

48.

Szilénoszról is szól egy kis történet. Amikor Midasz elfogta, a rege

szerint szabadon bocsátása fejében a következő ajándékot adta

neki: megtanította a kiráűyt aura, hogy az embernek az a legjobb, ha

meg sem születik, a második legjobb pedig, ha minél hamarabb

meghal.

Első könyv: A halál megvetéséről ____________________

69


Ugyanezt a gondolatot fogalmazta meg Euripidész a hreszphontészben:

Mert gyászra gyűlni abban a házbem kellene,

ahol egy újabb sarj meglátta a napot,

mert sok csapás vár majd az életben reá.

Akit megvált a gyötrelemtől a halál,

vidáman kísérjék ki eizt barátai

Hasonló olvasható Krantór Vigasz című költeményében. Elmondja,

hogy egy bizonyos Élüsziosz nevű terinai ember fia halála miatt mély

gyászba esett. Felkeresett egy halottidéző jósdát, hogy megtudja, mi

volt a súlyos csapás oka A táblán ezt a három sort nyújtották át neki:

Mit sem tudva bolyong éltében a földön az ember.

Euthünoosznak a végzet ajándékozta halálát.

Eltávozni az életből neki is, neked is jobb.

Ezekre és hasonló szerzőkre támaszkodva erősítik, hogy ez a halha

tatlan istenek véleménye a kérdésről. Alkidamasz, a régi és hírneves

szónok dicsérő beszédet is írt a halálról, amelyben felsorolja az embe

ri nyomorúságokat. Azok az érvek, amelyeket a filozófusok tudomá

nyosabban összegyűjtenek, nála hiányoznak, de a kifejezés gazdagsá

ga nem hiányzik.

A hazáért elszenvedett hősi halált pedig a szónokok nem csupán

dicsőségnek, hanem boldogságnak szokták jellemezni. Kezdik

Erekhtheuszszal, akinek a leányai is kérve kérték, hogy meghalhassa

nak polgártársaik életéért. Felhozzák Kodroszt. aiki szolgaruhában ve

tette maigát az ellenség soraiba, hogy ne ismerjenek rá. ha királyi öl

tönyt visel: mert úgy szólt a jóslat, hogy Athén fog győzni, ha a király

70

elesik. Nem feledkeznek meg Menoikeuszról, aki szintén egy jóslat

nyoméin saját kezével ontotta ki vérét a hazájáért, lphigeneia Auliszban

maga kéri, hogy áldozzák fel, hogy saját vére ontásával az ellenség

vesztét idézze elő.

49.

Ezután rátérnek az időben közelebbiekre. Harmodiosz és

Arisztogeitón állandó beszéd tárgya. A spártai Leónidasz, és a thébai

Epameinóndasz mindig szerepel. A mieinket nem ismerik. Ezek felso

rolása messze vezetne, olyan sokról tudjuk, hogy vágyott a dicsőséges

halálra.

Mindezek mellett mégis nagy ékesszólásra, úgyszólván magasabb

helyről nyilatkozásra van szükségünk, hogy az emberek kezdjék kívá

natosnak tartani a halált, vagy legaláibb ne féljenek tőle. Mert ha a vég

ső nap nem megsemmisülést, hanem helyváJtoztatást jelent, mi lehet

ennél kívánatosabb? Ha viszont elpusztít, és teljesen eltöröl, mi lehet

annáü jobb, mint az élet fáradalmai közepette elaludni, s miután sze

münket lehunytuk, örök álomra szenderedni? Ha ez így van, helyeseb

ben beszél Ennius, mint Szolón. Mert a mi honfitársunk ezt mondja:

Senki se sirasson, könnyet ne is ejtsen utánam.

A másik bölcs viszont ezt:

Megsíratlanul elhunytom ne maradjon. A társak

bánata, könnyözöne jöjjön utamra velem.

Én viszont, ha bekövetkezik valami, ami az életből távozásra való is

teni figyelmeztetésnek látszik, vidáman és hálásan fogok engedelmes

kedni. Úgy fogom tekinteni, hogy börtönből szabadulok és lerázom bi

lincseimet, hogy vagy visszaköltözzem örök és saját igazi hajlékomba.


71


vagy minden érzéstől és bajtól mentes legyek. De ha nem kapok ilyen

figyelmeztetést, akkor is az lesz a meggyőződésem, hogy azt a mások

nak rettenetes napot magam számára örvendetesnek kell tartanom, és

semmit sem szabad rossznak vélnem, amit a halhatatlan istenek, vagy

mindnyájunk szülőanyja, a természet rendelt. Mert nem vaktában vagy

véletlenszerűen teremtődtünk és jöttünk a világra, hanem szükségsze

rűen létezett valamilyen erő, amelynek gondja volt az emberi nemre,

és nem azért hozta létre és táplálta hogy szenvedései elviselése után

a halál örökös keservének zsákmánya legyen. Sokkal inkább azt kell

hinnünk, hogy révet és menedéket alkotott számunkra Bár mielőbb

odaérkeznénk dagadó vitorlákkal! Ha visszavet az ellenszél, valamivel

később úgyis elkerülhetetlenül odajutunk. Ami pedig mindenki számá

ra elkerülhetetlen, lehet-e szerencsétlenség az egyén számára?

Nos, megkaptad a zárószót, nehogy az legyen a benyomásod, hogy

valamit kihagytam vagy mellőztem.

- Ügy van, és ez a zárószó még jobban megerősített meggyőződé

semben.

- Helyes. De most az egészségünknek is áldozzunk! Holnap, és ahány

napig még Tusculumban tartózkodunk, tovább foglalkozunk ezekkel

a kérdésekkel, elsősorban azokkal, amelyek csökkenthetik gondjain

kat, aggodalmainkat és szenvedélyeinket, mert ez a legértékesebb

gyümölcse az egész filozófiáinak.

72

MÁSODIK KÖNYV

A fájdalom elviseléséről

Neoptolemosz azt mondja Enniusnál, hogy szükséglete a filozofálás,

de csupán kevés kérdésről. Mindenről filozofálni nincs kedve. Én vi

szont, Brutus, szintén szükségletemnek tartom a filozofálást - mert mit

tehetnék ennél jobbat, különösen tétlenségre kárhoztatott állapotom

ban -, de nem csak kevés kérdésről, mint ő. Mert nehezen elképzelhe

tő. hogy a filozófiában kevés kérdést jól ismerhessen az, aki nem is

meri a legtöbbet, vagy valamennyit. Mert keveset is csak sokból lehet

kiválasztani, és aki a keveset elsajátította, a többi iránt is hasonló ér

deklődést fog tanúsítani. Azonban elfoglalt ember életében - s különö

sen katonaságban, mint akkoriban Neoptolemosz - még a kevésnek is

sok haszna van, és eredménnyel jár. Ha nem is annyival, mint ameny-

nyit a teljes filozófiából lehetne nyerni, de legalább annyival, amennyi

nek segítségével olykor bizonyos vonatkozásban megszabadulhatunk

a sóvárgástól, aggodalmaktól, félelmektől. így például azzal az eszme

cserével, amelyet nemrégiben tusculumi birtokomon folytattunk, nagy

mértékben sikerült elérnünk, hogy közömbösek legyünk a halállal

szemben, ami jelentősen hozzájárul a lélek megszabadításához a féle

lemtől. Mert aki az elkerülhetetlentől retteg, semmiképpen sem élhet

nyugodt lélekkel. Aki azonban nem fél a haláltól - nemcsak azért, mert

mindenkinek meg kell halnia, hainem azért is, mert a halálban nincs

semmi borzalmais -, hathatós támaszra tett szert a boldog élet elérésé

hez. Tisztában vagyok azzal, hogy sokan hevesen ellent fognak mon

dani nekem, ezt azonban nem kerülhetem el, hacsak egyáltalán nem

írok semmit. Mert régebben szónoklataűmmad igyekeztem elnyerni a

nagyközönség tetszését, de mire számíthatnék most, mikor nem szá

míthatok a közvélemény támogatására mint azelőtt? Az a művészet a

széles közönséghez szólt, az ékesszólás eredményét a haülgatóság tet

szése bizonyítjaL De mi van aikkor, ha sokan akadnak, akik csak azt di

____________Második könyv: A fájdalom elviseléséről_________________

1.

75


csérik, amiről azt hiszik, hogy ők is tudják utánozni, és csak annyit tűz

nek ki az ékesszólás céljául, amennyiről úgy érzik, maguk is képesek

rá? S ha nyomasztja őket a mondanivaló és a kifejezéskincs bősége,

kijelentik, hogy többre becsülik a koplalást és éhséget a bőségnél és jól-

lakásnál? Erre vezethető vissza az attikai szónoki stílus; bár ezt azok,

akik követőinek vallották magukat, nem értették meg, s most már el

hallgattak, mert szinte gúny tárgyává váltak a fórumon is. Viszont a fi

lozófia megelégszik kevés számú bírálóval, szántszándékkal kerüli a

tömeget, amely gyanakvással és ellenszenvvel tekint rá. így azután, ha

valaki teljes egészében gáncsolja, egyetértésre talál a köznép részéről;

ha pedig azt akarja támadni, amelynek én mindenek felett a híve va

gyok, nagy segítségre számíthat a többi filozófus tanításidból.

2.

A filozófiát teljes egészében gáncsolóknak Hortensius című munkám

ban válaszoltam, az Akadémia melletti érveket pedig véleményem sze

rint elég részletesen kifejtettem az Academica négy könyvében.9 Azt

azonban semmiképpen sem akarom akadályozni, hogy ellenem írja

nak, sőt ezt kifejezetten óhajtom. Mert Görögországban sem állt volna

soha akkora becsben a filozófia, ha nem élesztették volna a legböl-

csebb emberek vitái és ellenvéleményei. Ezért mindenkit biztatok, aki

képes rá hogy ennek a műfajnak a dicsőségét ragadjuk ki a hanyatlás

nak induló görögség kezéből, és hozzuk át saját fővárosunkba ugyan

úgy, ahogy elődeink igyekezettel és kitartással áthoztak minden egye

bet, amit érdemes volt. így a szónoklat dicsősége alacsonyról indulva

a tetőpontra jutott, úgyhogy mostanára már - a természet egyetemes

törvényét követve - elöregedett, és úgy látszik, hamarosan semmivé

lesz. Tehát mostantól kezdődőleg szülessék meg a latin irodalomban

a filozófia. Ezt én is elő akarom segíteni, és örömmel fogadom az el

76

lenvéleményt és cáfolatot. Ez csak azokat háborítja fel, akik bizonyos

megrögzött véleményekre úgyszólván megingathatatlanul felesküdtek,

és ez arra kényszeríti őket, hogy következetesség kedvéért kénytele

nek legyenek azt is védelmükbe venni, amivel egyébként nem értenek

egyet. Én azt teszem magamévá, amit helyesnek látok, és a valószínű

ségnél tovább jutni nem tudok; ezért kész vagyok makacs ragaszkodás

nélkül cáfolni, és a cáfolatot bosszúság nélkül elviselni.

Ha mi is átvesszük ezeket a tanulmányokat, nem lesz tovább szük

ségünk a görög könyvtárakra. Ezekben mérhetetlen mennyiségű

könyv található a szerzők mérhetetlen száma következtében. Ugyan

azt mondják el sokan, ezért mindent könyvekkel árasztanak el. Nálunk

is ez lesz a helyzet, ha sokan rávetik magukat ezekre a tanulmányok

ra. Én lehetőleg azokat akarom biztatni rá akik nyitott gondolkodású

ak, és képesek a filozófia módszeres tárgyalását élvezetes előadás

móddal párosítani.

3.

Van egyfajta népség, amelyik a filozófus nevet követeli magának, és ál

lítólag ugyancsak nagy mennyiségű latin nyelvű könyvet írtak. Ezeket

nem nézem le, mert nem is olvastam őket. Minthogy szerzőik maguk

is bevallják, hogy sem világosan, sem rendszeresen, sem választéko

sán nem kívánnak írni, tartózkodom az olvasásuktól, ami aligha nyúj

tana élvezetet. Hogy ennek az irányzatnak a követői mit mondanak és

mit gondolnak, azt még közepes műveltséggel is mindenki tudja. Ezért

azután, minthogy nem fordítanak gondot arra, hogyan fejezzék ki ma

gukat, nem tudom belátni, hogy miért volnának érdemesek az elolva

sásra, hacsak nem a velük azonos gondolkodásúak teszik. Mert ahogy

Platónt és a többi szókratikust, valamint követőiket mindenki olvassa,

még azok is, akik nem értenek velük egyet, vagy nem mélyednek el ta

_____________Második könyv: A fájdalom elviseléséről_____________

77


nulmányozásukban, Epikuroszt viszont vagy Métrodóroszt híveiken kí

vül úgyszólván senki sem veszi kézbe, ugyanúgy ezeket a latinokat is

csak azok olvassák, akik igazat adnak nekik. Én viszont úgy gondo

lom, hogy csak azt érdemes írásba fektetni, ami elnyeri valamennyi

művelt olvasó tetszését. Ám ha ezt nem sikerül teljesen elérnünk, azért

mégsem szabad lemondanunk az erre való törekvésről. Ezért nekem

nem csak azért tetszett mindig a peripatetikusoknak és az Akadé

miának az a szokása, hogy mindent vélemények szembeállítása for

májában tárgyalnak, mert másként nem lehet kideríteni, hogy mi a

legvalószínűbb, hanem azért is, mert ez egyben a legjobb ékesszólási

gyakorlat. Ezt alkalmazta elsőnek Arisztotelész, azután a követői. A

mi korunkban Philón - akit sokszor hallgattam - azt a szokást rend

szeresítette, hogy külön ismertette a szónoklat szabályait, és külön a fi

lozófiáét. Engem is rábeszéltek barátaim erre a szokásra, ezért tuscu

lumi birtokomon erre fordítottam rendelkezésemre álló szabad időmet.

Ennek értelmében délelőttönként szónoklattannal foglalkoztunk, dél

után átsétáltunk akadémiámra. Az itt folytatott eszmecserékről nem fo

lyamatos elbeszélés formájában kívánok beszámolni, hanem lehetőleg

ugyanazokkal a szavakkal, ahogy vitáink alakultak.

4.

Tehát sétálgatás közben valahogy így indult a beszélgetés, és követke

zőképpen folytatódott:

- Nem tudom elmondani, milyen gyönyörűséget okozott nekem a ve

led folytatott tegnapi eszmecsere, vaigy inkább mekkora hasznot me

rítettem belőle. Bár tény, hogy sohasem raigaszkodtam túlságosan az

élethez, olykor mégis némi félelem és fájdalom költözött a szívembe,

ha aura gondoltaim, hogy egyszer vége lesz ennek a világosságnak,

és búcsúznom kell az élet minden gyönyörűségétől. Hidd el, ettől az

78

Második könyv: A fájdalom elviseléséről

aggodalmamtól most megszabadultam, úgyhogy semmivel sem törő

döm ennél kevésbé.

- Ez egyáltalán nem csoda. Ez a hatása filozófiáinak: gyógyítja a lel

ket, megszünteti a fölösleges gondokat, megszabadít a szenvedé

lyektől, elűzi a félelmet. De ez a hatása nem mindenkinél érvénye

sül azonos erővel: akkor ér legtöbbet, ha a megfelelő egyéniséggel

találkozik. Mert a bátrakat nem csak a szerencse segíti, ahogy a

régi közmondás tartja, hanem sokkal inkább az ész, amely taná

csaival fokozza a bátorság erejét. Téged a természet láthatólag ki

magasló tehetségűnek és jelleműnek alkotott, aki az emberi dolgok

ra felülről tekint, ezért a bátor lélekben könnyűszerrel talajra talált

a halál ellen elhangzott beszéd. De gondolod, hogy ugyanígy hat

- kevés kivétellel - azokra is, akik a témát felvetették, vitatták, meg

írták? Háiny olyan filozófust lehet találni, aki olyan jellemmel, olyan

lelkialkattal és életvitellel rendelkezik, amilyent az ész megkíváin?

Aki tudását nem bölcsessége fitogtatása eszközének, hanem élete

törvényének tekinti? Aki uralkodni tud magán és követi saját elve

it? Látunk sokakat, akik olyan komolytalanok és fennhéjázok, hogy

jobb lett volna, ha semmit sem tanulnak. Mások pénzsóváirak,

ismét mások dicsőségre áhítoznak, sokan szenvedélyeik rab

szolgái, úgyhogy szavaik csodálatos ellentétben állnak életükkel. Én

ezt látom legvisszataszítóbbnak. Mint hogyha valaki grammatikus

nak vallja magát, és faragatlanul beszél, vagy hogyha hamisan éne

kel az, aki zenészként lép fel, viselkedése annáJ inkább ellen

szenves, mert éppen az ellen vét, aminek ismeretével dicsekszik.

Ugyanígy a helytelen életvitelű filozófus annál inkább ellenszenves,

mert azok ellen a kötelességek ellen vét, amelyek tanítójának hirde

ti magát, és a helyes élet művészetének elkötelezettjeként vétkezik

az életben.

79


5.- Ha ez így áll, ahogy mondod, nem kell-e attól tartanunk, hogy a filo

zófiát hamis dicsfénnyel vonod be? Mi bizonyítja jobban, hogy nincs

semmi haszna, mint az, hogy egyes tökéletesen képzett filozófusok

gyalázatosan élnek?

- Ez nem bizonyíték. Mert aihogy nem minden megművelt föld egyfor

mán termékeny, és tévesen mondja Accius, hogy

Ha hitvány földbe szórneik is nemes magot,

saját értéke folytéin ott is megfogan,

ugyanígy nem minden művelt lélekből fakad termés. És hogy tovább

folytaissaim a hasonlatot: aihogy a legtermékenyebb földben sem terem

het gyümölcs megművelés nélkül, ugyanúgy a tanulatlan lélekben sem.

A másik nélkül mindkettő erőtlen. A lélek kiművelését pedig a filozófia

jelenti. Ez kigyomlálja a hibákat, és előkészíti a lelket a vetés befoga

dáséira, s hogy úgy mondjam, elülteti benne azokat a magvakat, ame

lyek kisairjadva bőségesen fognaik teremni. Tehát folytassuk, aihogy el

kezdtük. Ha kedved tartja, mondd meg, miről kívánsz eszmecserét

folytatni.

- Szerintem a fájdailom a legnagyobb baj.

- A szégyennél is nagyobb?

- Ezt nem merném állítani, és most restelkedem, hogy ilyen hamar el

kell állnom véleményemtől.

- Jobban kellene restellned, ha kitartanál mellette. Mi volna hozzád

méltatlainaibb annál, mint ha bármit rosszabbnaik tartanál a szégyen

nél, gazságnál, gyalázatnál? Van-e olyan fájdalom, amelytől ezek el

kerülése végett nem pusztán vonakodni ne kellene, hainem ne kelle

ne önként keresni, vállalni, elviselni?

80


- Ezzel teljesen egyetértek. Tehát ha nem is a legnagyobb baj a fájda

lom, de mindenesetre baj.

- Látod, milyen sokat engedtél a fájdalomtól való rettegésből rövid em-

lékeztetés után?

- Látom, de még többet szeretnék.

- Megkísérlem; bár nehéz ügy, s olyan lélekre vaui hozzá szükségem,

amely nem tanúsít ellenszegülést.

- Az a rendelkezésedre áll. Ahogy tegnap, most is követni fogom az

észérveket, bárhová vezetnek.

6.

Tehát először is, a különböző filozófiai elméletekről és a nagy részük

re jellemző gyenge megalapozottságról fogok beszélni. Élükön jár

tekintély és idő vonatkozásában a szókratikus Arisztipposz, aki nem

habozott a fájdalmat nevezni legnagyobb bajnak. Utána Epikurosz bi

zonyult tauiulékonynak ennek aiz elpuhult, asszonyos vélekedésnek

az elsajátítására. Ezt követően a rhodoszi Hieronümosz olyan nagy

csapásnak tartotta a fájdalmat, hogy aizt tauiította: a legfőbb jó a fájda

lommentesség. A többiek - Zénón, Arisztón és Pürrhón kivételével -

majdnem ugyeuiazt mondták, amit te: hogy rossz dolog, de van, ami

még rosszabb. Tehát amit maga az emberi természet és a nemesebb

jellem azonnal elutasít, figyelmeztetve, hogy ne tartsad a fájdalmat a

legfőbb rossznak, és szembeádlítva a szégyennel, add fel vélemé

nyedet, abban a filozófia, az élet tanítómestere, évszáizadok óta meg

rekedt. Aki meg vaui győződve arról, hogy szántóra a fájdaJom a

legfőbb rossz, annak milyen megbízatás, milyen elismerés, milyen ki

tüntetés fog annyit érni, hogy akár testi fájdaJom árául is igyekezzék

elérni? És milyen megaláztatást, milyen gyaüázatot ne volna hajlandó

elviselni a fájdaJom elkerülése érdekében az, aki elhitette maLgával,

81


hogy ez a legfőbb rossz? És ha ebben rejlik a legfőbb rossz, ki ne vol

na sajnálatra méltó nemcsak akkor, amikor elviselhetetlen fájdalom

gyötri, hanem pusztán azért is, mert tudja, hogy ez őt is érheti? És

kit nem érhet? Ennek értelmében senki sem lehetne boldog.

Métrodórosz ugyan tökéletesen boldognak tartja azt, akinek a teste

jó állapotban vaui, és biztos abban, hogy mindig is így lesz; de ki az,

ciki ebben biztos lehet?

7.

Ezzel szemben Epikurosz olyasmit állít, ami egyenesen nevetésre

késztet. Valahol kijelenti, hogy ha a bölcset égetik, kínozzák, - várnád,

hogy így folytatja: „tűrjön, viselje el, ne roskadjon össze”, ami, Herku

lesre mondom, nagy dicsőség volna, ahhoz a Herkuleshez méltó, aki

re esküdtem. Epikurosz azonban, kemény és edzett ember lévén, nem

éri be ennyivel. Ha Phalarisz tüzes bikájában feküdne, ott így beszél

ne: „Milyen kellemes! Mennyire nem zavar!" Még kellemes is? Nem

elég, hogy nem keserves? Még azok sem szokták azt mondani, hogy

a kínzás kellemes, akik tagadják, hogy a fájdalom csapás. Kegyetlen

nek, súlyosnak, gyűlöletesnek, természetellenesnek tartják, bár nem

csapásnak. Ö, aki egyedül ezt tartja rossznak, illetve minden rossz kö

zül a legnagyobbnak, azt nevezi bölcsnek, aiki kellemesnek mondainá.

Én nem kívánom tőled, hogy a fájdailmat ugyanolyan jelzőkkel illesd,

mint az élvezeteket Epikurosz, aki. mint tudod, élvhajhász volt. Lehet,

hogy ő Phaüarisz bikájábain ugyanúgy beszélne, mintha ágyában fe

küdne; én nem várok el a bölcsességtől ekkora erőt a fájdailom ellen.

Ha lelkierőt ad az elviseléshez, eleget tett kötelességének; hogy még

örüljön is, azt már nem kívánom tőle. A fájdaűom kétségkívül keserű

dolog, durva, kegyetlen, természetellenes, nehezen tűrhető, nehezen

viselhető el.

82

Nézd meg Philoktétészt, akitől nem vehető rossz néven, ha jajgat, hiszen

Oitában látta, eihogy Héraklész iszonyú kínjában üvölt. A Héraklésztól

kapott nyilak nem nyújtottak neki vigaszt, aimikor

kígyómarás fertelmes mérge belsejét

áíyarta, szörnyű fájdeJommeü töltve el.

így kiált fel, segítségért esedezve, halni kívánva:

Jöjjön, ciki tengerbe taszítsa

testem a durva szikla hegyéről!

Eget e vad kín! Lelkem emészti

sebem égő mérgü fekélye.'0

Aligha mondható, hogy nem szenved bajban, méghozzá igen nagyban,

aiki ilyen jajszavaikra kényszerül.

8.

De nézzük magát Héraiklészt, aikit megtört a fájdaJom, miközben halá-

lávaJ kereste a halhatatlanságot: hogyain jajdul fel Szophoklésznél a

Treíkhiszi nőkben. Amikor Déiaineira ráadta a kentaur vérébe mártott

köntöst, és az rátapadt testére, ilyen szókra fakadt:

Jaj. váltam, markom mennyi súlyos, veikmerő

tettet vitt végbe, melyről szólni is nehéz.

De maga Héra nem gyötört el annyira,

sem a sötét Eurüsztheusz nem kínzott meg úgy,

mint Oineusz cselszövő leánya, amikor

a váltamra vetette gyilkos köntösét,

______________ Második könyv: A fájdalom elviseléséről_________________

83


amelyet fúriák halálos keze szőtt.

A bordáimra rátapadt, a húsomat

csontig lemeuta, s megszikkasztva ereim,

tüdőmbe tört, felhörpintette véremet,

roncsolva járt át testem minden tagjetin,

s felfoghatatlan béklyó nyűgeibe vert.

Nem lándzsa sújtott, és nem is a földfia -

gigászok táboréi, se kentaurok dühe.

sem Hellasz, sem valami barbánr, sem olyan,

kinek hazáját tisztogatva jártam át;

egy asszony volt. egy asszony, és nem férfiú,

ki egymagában, gyilkos vas nélkül megölt.

Fiam, mutasd meg. hogy fiam vagy igazán,

s anyád nevét ne tiszteld jobbéin, gyermekem.

Menj és a házból tenkezeddel hozd elő

szülőanyád és add kezemre, hadd tudom,

sorsom veigy sorsa fáj-e jobbéi teneked,

ha látod őt. amint keményen büntetem.

Menj, gyermekem, s légy bátor, szánj meg engemet,

kit annyian sajnálnak; mint egy gyönge szűz.

gyötrődve sírok: nem mondhatja senki sem,

hogy va/a/ia is sírni látott engemet.

jajszó nélkül viseltem én a szenvedést.

Ez voltam - s asszony lettem. ím, boldogtejein.

S most lépj elébem. állj atyádhoz közelébb,

és lásd magad, miféle gyötrelmek között

kínlódom: meztelen kitárom testemet,

nézzétek hát mindnyájan megtört tagjaim,

nézzétek ezt a roncsolt, száneindó szegényt.

84

Jaj, jaj. nyomorult, jaj, jaj!

A göcsös kínok lángja újra fellobog,

a bordáimba fal. s egy pillanatra sem

hagy elnyugodni ez a perzselő marás.

Vígy el, hatalmas Hádész.

ó. Zeusz villáma, verj le,

rázd meg. Hatalmas, s sújtsd alá a menny kövét,

atyám: mert látod, újra rág a kín. megint

mardosva kezdi már. Ó. jaj. kezek, kezek!

Ó, hátam, mellem! Ó. ti kedves tagjaim!

Ti vagytok hát, kik meggyilkolták hajdanán

a pásztor-irtó nemeai oroszlánt,

az ijesztő, mogorva baromállatot,

és Lerna hüdráját, s kentaurok felemás,

fennhéjázó, szilaj hadát, a föld alatt

a győzhetetlen, három fejű Kerberoszt,

Ekhidna sarját, Erümanthosz vadkanát,

és azt a sárkányt, mely a föld határain

heszperiai arany almák őre volt.

S ízleltem én ezernyi harcot, másokat,

s markomból senki nem vitt diadalmi jelt.

(Ford.: Kardos László)

Képesek vagyunk-e semmibe venni a fájdalmat, ha látjuk, hogy még

Héraklész sem tudja elviselni szenvedését?

______________ Második könyv: A fájdaJom elviseléséről_________________

85


10.

Jöjjön Aiszkhülosz, aki nem csak költő volt, hanem a hagyomány sze

rint püthagoreus is. Hogyan viseli nála Prométheusz a fájdalmat,

amely a lémnoszi tűzlopás miatt sújtja:

Rege szól erről: a ravasz Prométheusz

tüzet ott lopott a hedandókmík,

s a cselért azután megbüntette

Juppiter iszonyú kínnal.

Büntetését szenvedve, a Kaukázus sziklájához szögezve. így beszél:

Rokon nemzetség, ős títánok seujai,

az Eg s a Föld szülöttei, látjátok, ím,

kemény szilákhoz kötve fekszem itt, miként

hullámverés ellen lehorgonyzott hajó.

A hitvány Juppiter szögeztetett ide,

s Vulcanus jött parancsát végrehajtani.

Kegyetlen kézzel verte vas szögét belém,

hogy átvert testtel, bénán kelljen őrzenem

a Fúriák tcinyáját mozdulat/emui.

Itt minden gyászos, kínos harmadik napon

reáun száll Juppiter érckarmú szárnyasa,

és én szolgálok neki átkos ételül,

a májam falja, s hogyha azzal jóllakott,

vadul rikolt, s mikor rólam magasba száll,

a farka tolla nyalja fel a véremet.

S mikor szétmarcangolt májam megint kinő,

mohón jön rút táplálékát fogyasztani.

86


így kínom őrét önmagáimból etetem,

hogy szüntelen gyötörni tudja testemet.

Mert megkötöztek Juppiter bilincsei,

s a szörnyű szárnyast elhárítni nem tudom.

Magamtól így megfosztva, kínban szenvedek,

s meghalni vágyom, hogy ne kínlódjak tovább,

de Juppiter parancsa tiltja a halált,

és végeérhetetlen századokra szól

a testemet marcangoló, vad fájdalom,

s a nap hevétől verítékem csöppjei

áztatják egyre Kaukázus szirtjeit.'

Aligha tagadhatjuk, hogy szerencsétlen, aki így gyötrődik, és ha szeren

cséden, akkor a fájdalom mindenképpen rossz dolog.

11.

-Te tulajdonképpen az én álláspontomat képviseled; de ezt majd ké

sőbb meglátjuk. Addig is; honnét idézted ezt a verset? Nem ismerem.

- Herkulesre, megmondom; jól kérdezel. Ugye látod, hogy bőven ren

delkezem ráérő idővel?

- És aztán?

- Gondolom, amikor Athénben jártál, gyakran megfordultál filozófus is

koláikban.

- Úgy van, igen szívesen.

- Akkor megfigyelhetted, hogy bár akkoriban egyikük sem volt túlsá

gosan bőbeszédű, előadásaikba beleszőttek néhány verset is.

* Prométheusz Lüomenosz c. elveszett tragédiájából.

87


- A sztoikus Dioniisziosz nem is keveset!

- Helyesen mondod. De azt úgy tette, mintha leckét mondana fel, min

den válogatás, minden ízlés nélkül. Philón barátunk helyes ritmus

ban, jól kiválasztva a megfelelő helyen idézett. Mióta megszerettem

ezt a - mondhatnám, öreg emberhez illő - előadásmódot, magam is

szorgalmasan idézek saját költőinktől. Ha pedig náluk nem találha

tok anyagot, görögből is sokat fordítok, hogy a latin nyelvű társadgás

se maradjon ékesség híján a vitatkozás műfajaiban.

De látod-e, hogy mennyi bajt okoznak a költők? Siránkozva lépte

tik fel a legvitézebb férfiakat, elpuhítják lelkünket, és olyain behízelgők,

hogy nemeseik olvaissuk, hainem kívülről is megtainuljuk őket. így a csa

ládi fegyelem fellazulásához és a renyhe, kényelmes élet megszokásá

hoz még a költők is hozzájárulnak, és végleg szétszaggatják az eré

nyes élet idegszálait. Platón joggal száműzi őket elképzelt államából,

amikor a legeszményibb erkölcsöket és a köztársaság eszményi beren

dezését akarja megállapítani. Mi viszont, minthogy mindent a görögök

től veszünk át, ezeket olvassuk és tanuljuk gyermekkorunktól kezdve,

ezt a nevelést és ismeretet tairtjuk művelt emberhez illőnek.

12.De miért csak a költőkre nehezteljünk? Akadnak filozófusok, aiz erény

tainítómesterei, akik a fájdaűmat tartják a legnagyobb rossznak. De te.

fiatalember, amikor kevéssel ezelőtt úgy nyilatkoztál, hogy maigad is

ezt vallód, a kérdésemre, hogy a szégyennél is nagyobb-e, egyetlen

szavaimra elálltál véleményedtől. Tedd fel ugyanezt a kérdést Epiku-

rosznak! Azt fogja válaszolni, hogy a közepes fájdalom is nagyobb

rossz, mint a legnaigyobb szégyen, mert a szégyenben magáibain véve

nincs semmi rossz, ha nem követi fájdailom. Hált milyen fájdaJom kö

veti Epikuroszt, aimikor kijelenti, hogy a fájdalom a legfőbb rossz? En

88

nél nagyobb szégyen nem várható filozófustól. Erre vonatkozóiéig en

gedményt tettél nekem azzal a válaszoddal, hogy a szégyent nagyobb

rossznak tartod a fájdalomnál. Ha kitartasz emellett, be fogod látni,

hogy a fájdalomnak ellent kell állni: elsősorban nem azt kell vizsgálni,

hogy rossz dolog-e a fájdalom, hainem a lelket kell megedzeni a fájda

lom elviselésére.

A sztoikusok mindenféle okfejtéssel bizonygatják, hogy a fájdalom

nem baj: mintha a szavakon múlna a dolog, és nem a lényegen. Miért

vezetsz félre, Zénón? Amikor kijelented, hogy egyáltalán nem rossz do

log az, ami számomra rettenetes, hallgatok rád, és ezután már csak ar

ra leszek kíváncsi, hogyan lehetséges az, hogy amit én legborzasz

tóbbnak tartok, még csak nem is rossz. „Semmi sem rossz, csak ami

szégyenletes és bűnös" - mondja. Nevetséges ötlethez folyamodtál:

auni engem aggaszt, azt nem cáfolod meg. Magamtól is tudom, hogy a

fájdalom nem aljasság; ezt ne magyarázd nekem. Azt bizonyítsd be,

hogy közömbös: szenvedek-e, vagy sem. „Nincs befolyással a boldog

életre - mondja -, amelynek egyedüli alapja az erény; de mégis elveten

dő." Miért? „Mert kegyetlen, természetellenes, nehezen elviselhető, ke

serves, durva"

13.

Puszta szócséplés hogy ennyi kifejezéssel tudod körülírni, amit min

denki egyetlen szóval rossznak nevez. Csupán meghatározod, nem

szünteted meg a fájdalmat amikor megálllapítod, hogy kegyetlen, ter

mészetellenes, alig kibírható, alig tűrhető. Igazat mondasz, de nem kel

lene szóban dicsekedned, amikor valóságban meghátráilsz, arról be

szélve, hogy nincs más jó, csak ami tisztességes, nincs más rossz, csak

ami gyalázatos. Ez csupán óhaj, nem maigyairáizat; jobban és igazabbul

mondják, hogy minden, amit a természet elvet, rossz dolognak minősí


89


tendő, amit elfogad, jó dolognak. Ha ezt magunkévá tesszük, és mel

lőzzük a szavakon vitatkozást, akkor is olyannyira az első helyen áll -

mint ők is' joggal kiemelik - mindaiz, amit tisztességesnek, helyesnek,

illendőnek szoktunk nevezni, illetve olykor az erény néven fogladunk

össze, hogy ehhez képest minden más. amit a test és szerencse javai

nak szoktak tartami, jelentéktelen apróságnak tűnik; és ha a világ

összes csapását egybegyűjtenék, aiz sem állná ki az összehasonlítást a

gyalázat csapásával Ha tehát - amint kiindulásként elfogadtad - a gya

lázat rosszaibb, mint a fájdaJom, akkor a fájdalom tulajdonképpen sem

mi. Mert amíg rútnak, férfihoz méltadamnak tartod a nyögést, jajgatást,

siránkozást, kétségbeesést, a fájdalom súlya alatti összeroskadást, s

amíg a becsület, méltóság, tisztesség áll oldaliadon, s te ezeket tairtva

szem előtt, uralkodsz magadon - biztos, hogy a fájdalom háttérbe fog

szorulni aiz erényhez képest, és a lelkierő nyomására jelentéktelenné

válik.

Mert vaigy nem létezik erény, vaigy pedig minden fájdaűmat kö

zönnyel kell fogadni. Elismered-e, hogy létezik értelmes gondolkozás,

aimely nélkül felfogni sem lehet semmiféle erényt? Tehát akkor? Fog-

ja-e az tűrni, hogy olyamt cselekedjél, aimiből csak bajlódás származik,

de haszon semmi? Vaigy a mértékletesség fogja-e hagyni, hogy túlzá

sokba essél? Vagy az igazság mellett kitarthat-e aiz aiz ember, aki fáj-

dailom hatására elárulja a ráhízott titkot, kiadja szövetségeseit, félre

dobja kötelezettségeit? Tehát? Hogyan fogsz eleget tenni a bátorság

nak és velejáróinak: a lelkierőnek, méltóságnak, türelemnek, emberi

gyengeségek megvetésének? Lesújtvai, összeroskadvai, szánalmasam si

rámkozva vajon ezt fogod-e haliami: „Ez igazi bátor férfi!"? Ilyen áülapot-

' A sztoikusok

bán még férfinak sem fog nevezni senki. Tehát vagy a bátorságról kell

lemondanod, vagy a fájdalmat kell eltemetned.

14.

Tisztában kell lenned azzal, hogy ha korinthoszi vázáid közül egy el

vész, attól még készleted többi darabja épen megmarad: de ha egyet

len erényedet elveszíted - bár az erény nem veszíthető el tehát ha

be kell vallanod, hogy egy valamely erénynek nem vagy birtokában,

akkor egyetlen eggyel sem rendelkezel. Vajon bátor, erős lelkű, tűrő,

méltóságteljes, emberi gyengeségeket megvető férfiúnak nevezheted-e

például az említett Philoktétészt? Tőled szeretném hallani. Semmi

esetre sem bátor az, aki

vonaglik nyirkos fekhelyén,

kínjában ordít. sír. nyög és panaszkodik,

és messze elhangzik könyörgő jajszava.'0

Nem akarom tagadni, hogy a fájdalom vaűóban fájdalom - mert külön

ben miért volna szükség bátorságra az elviseléséhez? - csak azt mon

dom, hogy tűrés segítségével kell elfojtanunk, ha egyáltalán létezik tű

rés. Ha nem létezik, miért szépítgetjük a filozófiát, miért dicsekszünk a

nevével?

Ha fájdalom gyötör, vagy szinte elemészt: ha fegyvertelen vagy,

tartsd oda a nyakadat: ha fel vaigy fegyverkezve Vulcainus fegyverével,

azaz a bátorsággal, szegülj szembe vele. Ha nem így jársz el, ő, méltó

ságod őre, eltávozik tőled, meigadra hagy.

Kréta törvényei, amelyeket - mint a költők mondják - maga

Juppiter, vagy az ő akaratából Minósz szentesített, valamint a lükurgo-

szi törvények, fáradalmakkal nevelik az ifjúságot: vadászattal, futással.

____ Második könyv: A fájdalom elviseléséről _______________

91

éhséggel-szomjúsággal. fázással. izzadással. Spártában a fiúk olyan

verést kapnak az oltárnál,

hogy vérözönben úsznak összes tagjaik,

sőt, mint ottlétemkor hallottam, olykor belehalnak. Ám nemcsak hogy

egyikük sem jajdul fel, de még nem is nyögnek. Nos tehát: a gyerekek

képesek erre, a férfiak nem bírják ki? A szokás elég erőt ad hozzá, az

ész nem ad?

15.

Különbség van a fáradalmak és a fájdalmak között. Kétségkívül rokon

jelenségek, mégis bizonyos eltéréssel. A fáradalmak nehezebb munká

val vagy kötelezettséggel járó testi vagy lelki tevékenységek, a fájdalom

viszont érzékszerveinktől idegen, durva testi megrázkódtatás. A kettőt

a görögök, bár nyelvük kifejezésekben gazdagabb a miénknél, azonos

szóval nevezik: a szorgalmas embereket iparkodóknak, illetve fájdalmat

kedvelőknek* nevezik, pontosabban fáradozóknak, mert más dolog a

fáradalom, mint a fájdalom. Óh, Görögország, milyen szegény tudsz

lenni néha szavakban, amelyekben mindig gazdagnak hiszed magadat!

Megismétlem, más a fáradalom, más a munka Amikor C. Marius ér

csomóit felvágták, fájdalmat érzett; amikor tikkasztó hőségben vezette

seregét, fáradalmakat végzett. Bizonyos hasonlóság van a kettő között:

tudniillik a fáradalmak megszokása megkönnyíti a fájdalmak elviselését,

így azok a görögök, akik kidolgozták az állam szervezetét, a fiatalok

’ Cörögü! φιλοπονος, amelyben a πονος fáradalom'szó szenvedés'jelentés

sel is bír.

__ __Cicero: Tusculumi eszmecsere __________

testét fáradalmakkal akarták megedzeni. A spártaiak ezt a nőkre is ki

terjesztették, akik a többi városbein puha kényelemben szobájuk falai

nak árnyékába rejtőzködnek. Ők nem tűrték, hogy ugyanúgy viselked

jenek

Lakedaimón lányai,

akiknek testgyakorlás, por, folyó vize,

harc kedvesebb, mint barbároknak sok gyerek.

Az említett fáradságos gyakorlatokba nem ritkám a fájdalom is beleját

szik: megütik, megsebzik, fellökik, leterítik őket, de a fáradalom úgy

szólván kéreggel vonja be a fájdalmat.

16.Ami a katonaságot illeti - mármint a miénket, nem a spártaiakét, akik

ritmusra és sípszóra vonulnak, s a buzdítás sem történhetik anapész-

tuszi verslábakba foglalás nélkül -, először is tudod, hogy nálunk az

exercitus hadsereg’ név miből száurnazik;* azutám, milyen és mekko

ra fáradalommal jár a menetelés: cipelniük kell jó félhavi élelmet, kü

lönböző használati tárgyakat, sánckarókat. (Mert a pajzsot, kardot, si

sakot katonáink éppúgy nem számítják tehernek, mint a vállukat, kar

jukat, kezüket: azt mondják, hogy a fegyver a katona testrésze. Ezt

olyan ügyesen használják, hogy szükség esetén minden terhet ledob

va úgy tudnak harcolni fürge fegyvereikkel, mint a kezükkel.) A légiók

gyakorlatozása, a futáis, a felsorakozás, a csatakiádtás, ugye, mennyi

fáradalommal jár! Ezek alakítják ki a csatában sebeket elfogadni kész

'exercitare gyakorlatozni'


lelkületet. Állítsd mellé a hasonlóan bátor lelkű, de gyakorlatlan kato

nát: asszonynak fog látszani. Miért van ilyen nagy különbség az újon

cokból és a veterán katonáikból álló hadsereg között, ahogy azt gyak

ran tapasztaltuk? Az újoncok életkora többnyire megfelelőbb, de a

fáradalmak elviselésére, a sebekkel szembeni közönyre csak a meg

szokás tainit meg. Gyakrain látjuk, hogy az ütközetből hátraviszik a se

besülteket, s ilyenkor a tapasztalatlan és gyakorladan katona még

könnyű sérülés esetén is csúnya jajgatásra fakad, míg a gyakorlott, ré

gi haircos - akit éppen ez a körülmény tesz bátrabbá - csaik orvost kér,

aki bekötözze:

Ó. Patroklosz. téged kérlek, hogy segíts rajtam,

míg ellen sújtotta sebtől el nem ér a végzetem.

Mert a vérem áradását nem állítja semmi el,

s már csupán benned bízom, hogy elkerüljem a

Orvosunknak sátra sérült harcosokkal van tele,

hozzá férni nem tudok.

17.Eurüpülosz, aki ezt mondja, gyakorlott férfi, s figyeld meg ilyen kétség

beejtő helyzetben is siránkozás nélkül folytatja, még azt is megindokol

va^ miért viseli nyugodt lélekkel:

- Aki másra pusztulást hozott,

önmagára hozta, éppoly vég fog várni rája is.

Patroklosz készül maigával vinni: gondolom, hogy lefektesse és sebét

bekötözze. Igen, ha közönséges ember volna: de legkevésbé sem az.

Először is az iránt érdeklődik, hogyain folyik a csata:

___________ Cicero: Tusculumi eszmecsere___________________

ha tudsz.

heJált.

- Mondd, hogy ál! az ütközetben argoszi hadunk ügye?

- Szó nem tudja elbeszélni azt. amit tett müve! ott.

- Akkor pihenj meg. hagyd bekötözni a sebedet!

Ha erre hajlandó volna Eurüpülosz, nem hajlandó Aesopus*:

- A szerencse Hektoré most, hátrálnak csapataink,

és így tovább; elbeszéli fájdalmai közepette, mert bátor férfiban nem

tudja tartóztatni magát a katonai büszkeség. Ha tehát egy veterán ka

tona képes erre, egy tanult, bölcs férfi ne lenne képes? Sőt, még in

kább, nem kis mértékben.

De egyelőre a gyakorlat általi megszokásról beszélek, nem az ész

okokról és bölcsességről. Öreg anyókák gyakran két-három napi kop

lalást is elviselnek, de vond meg az ételt egy atlétától egy napra:

Juppiterhez, az olümposzi Juppiterhez fog könyörögni, akinek tisztele

tére gyakorlatozik, ordítani fog, hogy képtelen elviselni. Nagy ereje van

a megszokásnak: a vadászok a hegyekben hóban éjszakáznak, az

indusok égetni hagyják magukat, az ökölvívók ólmos bőrszíjakkal csé

pelve fel sem nyögnek. És akiknek az olimpiai győzelem felért egy ak

kori konzulátussal? Gladiátorok, lesüllyedt egyének, barbárok milyen

ütéseket eltűrnek! A helyes képzésben részesült emberek inkább elvi

selik az ütést, mintsem hogy szégyen áráin elkerüljék. Milyen gyakran

bebizonyítják, hogy nincs hőbb vágyuk, mint az, hogy eleget tegyenek

uruk vagy népük kíváinadmainak. Sebektől gyötörve is küldötteket me-

______________ Második könyv: A fájdaJom elviseléséről_________________

' Az Eurüpüloszt alakító színész. Ennius Hectoris Lytra c. tragédiájából az

Iliász egyik csatajelenete alapján, XI. 806 s. k. k.

95


nesztenek urukhoz, hogy megtudják, mi a kívánsága: ha annak eleget

tettek, megadják magukat sorsuknak. Hallottál-e valaha akár közepes

gladiátort is felnyögni? Eltorzultak-e az arcvonásai? Gyáváin megad

ta-e magád, ahelyett, hogy megáűlt volna a talpán? S ha megadásra

kényszerült és „recipe ferrum” hangzott el", a válla közé húzta-e a fe

jét? Ilyen ereje van a gyakorlatnak, előkészületnek, megszokásnak. Er

re képes egy

hitvány seunniumi, aki méltó ahhoz a tájhoz.

Hát ekkor egy dicsőségre született férfi lelkének lehet-e olyan gyenge

oldeilei, amelyet ne tudna megerősíteni előkészülettel és átgondoláissaű?

Sokan kegyetlennek és embertelennek teirtják a gladiátori játékokat, és

nem merném álltani, hogy jelenlegi alakjukban nem azok. De amikor

bűnösök küzdöttek fegyverrel életre-halálrai, a füleket talán sok min

den, de a szemeket semmi sem edzhette meg jobban a fájdalom ellen.

18.

Befejeztem mondaniveJómat a gyakorlatról, megszokásról és előké

születről. Akkor most nézzük eiz észérveket, ha az eddigiekhez nincs

valami hozzáfűznivedód.

- Hogy félbeszakítsalak? Eszembe sem jut, olyein tökéletesen meg

győztél beszédeddel.

- Tehát hogy rossz dolog-e a fájdeűom vagy sem, azt döntsék el a szto

ikusok, ekik követhetetlen, nyakatekert, szőrszáilheisogató érveléssel

bizonygatják, hogy a fájdedom nem rossz. Akár az, eikár nem, én

cseik einnyit állítok, hogy nem olyan nagy, mint amilyennek látszik, és

az emberekre pusztán téves látszana és felfogáisa következtében hat

kelleténél erősebben, s minden fájdalom elviselhető.

Honnét kezdjem? Esetleg röviden utalok arra, amit eddig mondtam,

hogy könnyebben haladhassak tovább az okfejtéssel. Szóval minden

ki elismeri - nemcsak a tanult, hanem a tanulatlan emberek is -, hogy

a bátor, erős lelkű, tűrni és az emberi gyengeségeken felülemelkedni

képes férfiakra jellemző a fájdalom türelmes elviselése, és nincs, aki

ne tartaná elismerésre méltónak azt, aki így tűri. S ha ezt elvárjáik a

bátor emberektől, és elismeréssel illetik, ha így tett, akkor nem szé

gyen-e előre félni tőle, illetve nem bírni ki, amikor elkövetkezik? Azt

is gondold meg, hogy noha minden helyes lelki megnyilvánulást erény

nek (virtus) nevezünk, ez nem valamennyi jó tulajdonsáignak kü-

lön-külön neve, hanem arról az egyről nyerték az összefoglaló elneve

zést, amely az összes többi közül kiemelkedik. A virtus szó ugyanis a

vir, férfi' szóból származik. A férfinak pedig legfőbb jellemvonása a

bátorság, amelynek két fő követelménye a halál és a fájdalom megve

tése. Tehát e kettőnek kell eleget tennünk, ha erényesek, vagy ha úgy

tetszik, férfiak akarunk lenni, mert az erény a férfiakról kölcsönözte a

nevét.

19.

Esetleg kérdezed, hogy ez hogyain történjék. Helyes a kérdés. A filozó

fia kínál gyógyszert erre. Jöjjön Epikurosz, aki legkevésbé sem jelen

téktelen, sőt inkáibb kiemelkedő személyiség. Ő annyit tanít, amennyit

maga is fel tud fogni. „Ne törődj a fájdalommal!" - mondja. Ki mondja

ezt? Ugyainaz, aiki a fájdalmat nevezi a legfőbb rossznak. Nem túlságo

san következetes. Haűlgassuk meg; ezt mondjai: „Ha a szenvedés elér

te tetőfokát, szükségszerűen rövid lesz.”

„Ismételd meg még egyszer" - mert nem látom világosain, mit értesz a

tetőfokon, és mit a röviden.



- „Tetőfok az, aminél több már nem lehet: rövid az, aminél nincs rövi-

debb. Nem zavar a fájdalom nagysága, mert ettől az idő rövidsége

meg fog szabadítani, szinte még mielőtt bekövetkeznék.”

- „De ha olyan nagy a fájdalom, mint a Philoktétészé?"

- „Elismerem, hogy elég nagy, de az még nem a tetőfok. Mert semmi

mást nem fájlal, csak a lábát. Fájhatna a szeme, a feje, dereka, tüde

je, minden tagja: tehát távol áll a tetőfoktól. Azaz - mondja - a tartós

fájdalombein több a vigasztaló, mint a bántó.”

Ezt haJlva, nem merem ugyan azt áillítani egy ilyen jelentős szemé

lyiségről, hogy nincs eszénél, de úgy érzem, gúnyolódik velünk. Én a

fájdalom tetőfokáról nem jelenteném ki ilyen egyszerűen, hogy rövid

ideig tart - tetőfokot mondok, bár esetleg tíz atomnyival nagyobb lehet

egy maisik -, és sok derék férfit említhetnék, akiket hosszú éveken ke

resztül kibírhatatlan köszvény fájdalma gyötört. De ő ravaszul soha

sem határozza meg sem a nagyság, sem az időtartam mértékét, hogy

tudhassaurv, mit nevez tetőfoknak a fájdaűomban, rövidségnek az idő

ben. Ne foglalkozzunk vele tovább, mert egyálteűáin nem mond semmit,

s kényszeresük annak beismerésére, hogy nem kérhetünk gyógyszert

a fájdailom ellen attól, aki a fájdaümat tartja a legfőbb rossznak, bármi

lyen hősnek állítja be maigát hascsikarasa és vizeletgörcsei közepette.

A gyógyszert tehát máshol kell keresnünk, s leghelyesebb, ha azok

nál keressük a legelfogadhatóbb álláspontot, akik a becsületet tartják a

legfőbb jónaik, a gyaűázatot a legnaigyobb rossznaik. Az ő színük előtt

bizonyosan nem mersz majd morogni és fölényeskedni, mert szavaűk-

kal maga az Erény fog szólni hozzád:

20.

Noha látod, hogy Spáirtában a fiúk, Olümpiában az ifjak, az airénáiban

a bairbáirok a legkeményebb ütéseket kapjáik, és szótlanul tűrik, de ha

téged ér valamilyen fájdalom, jajgatni fogsz, s nem fogod szilárdan és

nyugodtam elviselni?

- Leheteden volna: a természet nem engedi.

- Haűlom. A fiúk dicsőségre vágyva kibírják, mások szégyenkezésből,

sokan félelemből elviselik, mi mégis attól tartunk, hogy amit sokan és

olyan sok helyen eltűrnek, azt a természet nem engedi? Nemcsak

hogy engedi, hamem egyenesen megköveteli. Mert nincs semmi, aimit

értékesebbnek tairtaina, semmi, amit jobbam elvárna^ mint a becsület,

a dicséret, a méltóság, a tisztesség. Ezzel a sok névvel egyetlen fo

galmat alkarok kifejezni, s csak azért használok több szót, hogy mi

nél világosabban meghatározzam. Azt akarom mondani, hogy az

embernek messzemenően az. a legjobb, aimi saját maigáért kívánatos,

az erényből faikad, illetve magában az erényben foglailtatik és önma

gáért dicséretes. Én ezt nem csupán a legfőbb, hanem inkább az

egyetlen jónak mondanám. S amint ezt a becsületről állítom, ugyan

úgy aiz ellenkezőjét a gyaüázatról: semmi sem olyan rút, semmi sem

olyan megvetésre méltó, semmi sem méltatlanabb az emberhez.

Ha ezt a nézetet vallód - hiszen az elején kijelentetted, hogy a szé

gyent nagyobb rossznaik tartod a fájdalomnál -, akkor nincs mais hát

ra, mint hogy uraűkodni tudj magadon. Ámbár nem tudom, milyen jo

gon mondhatjuk ezt így: mintha két személy volnának, hogy az egyik

uralkodjék, a másik engedelmeskedjék. Mindazáltal eléggé sikerült ez

a kifejezés.

21.

A lélek ugyanis két részre oszlik: aiz egyik rendelkezik értelemmel, a

másik nem. Amikor tehát azt javaisolják, hogy uradkodjunk önmagun

kon, ezzel azt javasolják, hogy aiz értelem tartsa féken a meggondolat

lanságot. Szinte mindenkinek a lelkében természettől fogva van vala


99

milyen fokú puhaság, ernyedtség, csüggetegség, gyengeség, bágyadt-

ság. Ha nem volna semmi más, nem lenne torzabb lény az embernél.

De őrködik fölöttük valamennyiőjük ura és parancsolója: az értelem,

amely saját magára támaszkodva és előre haladva az erényben töké

letesedik ki. A férfinak arra legyen gondja, hogy ez uralkodjék az enge

delmeskedni tartozó másik rész fölött. Kérdezed, hogyan? Úgy, mint az

úr a szolga, a hadvezér a közkatona, a szülő a gyermek fölött. Ha csú

nyáin viselkedik a léleknek az a része, amelyet puháinak neveztem, ha

asszonyos jajveszékelésbe, sírásba merül: meg kell kötözni, és barátai

és rokonai őrizete alá kell helyezni. Ugyanis gyakran látjuk, hogy aki

ket a józan ész nem tud meggyőzni, azokat megtöri a szégyenkezés.

Tehát ezeket bilinccsel és őrizettel kell kényszeríteni, mint a szolgákat;

amelyek pedig erősebbek, de nem eléggé szilárdak, figyelmeztetéssel

kell méltóságuk megőrzésére visszatéríteni, mint a jó katonákat. A gö

rögség legeszesebb hőse megsebesülése után nem túlzottan, sőt in

kább visszafogottan panaszkodik a Niptrában:

Óvatosan vigyetek, lépésben,

hogy ne gyötörjön jobban a rázás.

(Pacuviusnak ez a jelenet jobban sikerült, mint Szophoklésznek: ez

utóbbinál Odüsszeusz igen siralmasan jajgat sebe miatt.) De a sebesül

tet vivők a személy méltóságára való tekintettel még erre a halk nyö

gésre is így reagádnak:

Látjuk, Odüsszeusz, szörnyű sebed van,

mégis, ilyen puha lelkületűnek

harcokon edzett élet után nem

hittünk volna!

_ Cicero: Tusculumi eszmecsere

100

A körültekintő költő arra utal, hogy a fájdalom elviselésének nem meg

vetendő tanítómestere a megszokás. Nagy fájdalmához képest mérté

ket tart:

Teásatok állva! Lebuktat a kínom!

Húzzátok le rólam a köntöst!

Kezd meginogni, de rögtön félbeszakítja magát:

Jobb. ha letesztek és betakartok,

s hagyjatok el, mert kétszeresen fáj

minden érintés.

Látod, hogyan elcsitult nem a test enyhülő, hanem a lélek megfékezett

fájdalma? A Niptra végén, már haldokolva, másokat is megfedd:

Balsorsod panaszra bírhat, jajveszékelésre nem.

Férfihez előbbi méltó, sírás női gyengeség.

Ebben a férfiben a lélek említett puhább része úgy engedelmeskedett

az értelemnek, mint a fegyelmezett katona a szigorú hadvezérnek.

22.Tehát aki tökéletes bölcsességgel rendelkezik - bár én ilyen embert ed

dig nem láttam, de a filozófiai elméletek kifejtik, hogy milyennek kell

lennie, ha valaha is lesz - az az illető, pontosabban a benne lakozó tel

jes és tökéletes értelem úgy fog parancsolni az alacsonyabb rendű

résznek, mint ahogy a derék szülő a szófogadó gyermekeknek: egyet

len intésével eléri, amit akar, fáradság és erőltetés nélkül. Saját erejé-

Második könyv: A fájdalom elviseléséről_________

101


bői fel fog egyenesedni, serkenti, utasítja, felfegyverezi magát, hogy ké

pes legyen ellenállni a fájdaűomnak, mint valamai ellenségnek. Melyek

ezek a fegyverek? Törekvés, erőfeszítés, saját maigával folytatott belső

párbeszéd: „Kerülj minden becstelenséget, ernyedtséget, férfihez mél

tatlan dolgot!"

Lebegjenek a lélek előtt tiszteletre méltó mintaképek. Mutassuk fel

az éleaü Zénónt, aki hajlandóbb volt bármit elszenvedni, mintsem elá

rulni a zsarnokság megbuktatására szövetkezőket. Gondoljunk

Anaxarkhoszra, Démokritosz tanítványára, aki Cipruson Timokreón

király kezébe kerülve, a kivégzésnek egyetlen válfaja ellen sem tiltako

zott, nem könyörgött. A Kaukázus tövében született Calamus, a műve

letlen indus bairbár, önként elevenen elégettette magát. Mi viszont, ha

megfájdul a lábunk vagy a fogunk, vagy bármelyik testrészünk, nem

bírjuk elviselni. Mert eluralkodott a felületes, elasszonyosodott felfogás

- a fájdalomban sem jobbam, mint az élvezetekben -, amelynek követ

keztében elerőtlenedünk és elbágyadunk elpuhultságunkbam, úgyhogy

a méhcsípést sem bírjuk ki jajgatás nélkül. Ezzel ellentétben C. Marius

- egyszerű faűusi férfi, de igazi férfi -, amikor műtötték, mint fentebb

említettem, nem haigyta lekötözni maigát. Ő volt aiz első, mert úgy

mondják, hogy Mairius előtt senkit sem műtötték lekötözetlenül. Miért

követték később mások? Mert a példa hatott. Látod-e, hogy nem a ter

mészetből fakad, hamem felfogás dolga, hogy mi a rossz? Mindaimellett

aura is példát szolgáltat Mairius, hogy milyen maró tud lenni a fájdaJom:

a másik lábát nem engedte felvágni. így egyrészt férfiként elviselte a

fájdalmat, de emberként nem volt hajlandó kényszerítő ok nélkül még

nagyobbat elszenvedni.

Tehát minden azon múlik, hogy uradkodni tudj maigadon. Megmutat

tam», hogy mi a jellemzője ennek az urailkodásnak. És annak átgondo

lása, hogy mi a legméltóbb a türelemhez, bátorsághoz, emelkedett lel-

102

külethez, nem csupán a lelket fegyelmezi, hanem némiképpen a fájdal

mat is enyhíti.

23.

Mert ahogy a csatában is megtörténik, hogy a gyáva, ijedős természetű

katona az ellenség megpillantására eldobja pajzsát és teljes erőből me

nekül, s éppen emiatt olykor sértetlen testtel is elpusztul, míg annak, aki

helyén marad, nem esik bántódása, ugyanígy, akik nem bírják elviselni a

fájdalom látványát, összeroskadnak és lesújtva, erőtlenül elterülnek.

Akik viszont ellenállnak, többnyire győztesen távoznak. A lélek bizonyos

vonatkozásokban hasonlít a testhez. Ahogy a terhet megfeszített testtel

könnyebb hordozni, s aki elereszti magát, azt lenyomjál, ugyanúgy a lé

lek, ereje megfeszítésével, lerázza magáról minden súly nehezét; de ha

elereszti magát, olyan nyomás alá kerül, hogy képtelen felegyenesedni.

A valóséig az, hogy minden kötelesség teljesítéséhez a lélek feszültsége

szükséges; ez úgyszólván egyetlen felvigyázója a kötelességeknek. De a

fájdalom vonatkozásában is főleg arra kell ügyelnünk, hogy ne viselked

jünk bátortalanul, félénken, gyáván, szolgai módon, aisszonyosain, s min

denekelőtt kerüljük, vessük el a Philoktétész-féle jajgatást.

Olykor - bár ritkán - megengedhető, hogy a férfi felsóhajtson, de jaj-

veszékelnie az asszonynak sem szabad. Erre vonatkozik a lessus (’halottsiratéis') szó. aimelyet temetésnél a tizenkét téibléLS törvények til

tanak. Erős, bölcs férfi még felsóhajtani sem szokott, legfeljebb azért,

hogy erőt gyűjtsön, ahogy a futók a pályén teljes erővel felkiéűtanak.

Ugyanezt teszik aiz atléták gyakorlatozás közben. Az ökölvívók pedig

aiz ellenfélre mért ütés előtt aiz öklözőszíj meglendítésekor mély léleg

zetet vesznek, nem mintha vadami fájna nekik vagy elcsüggednének,

hanem mivel erős hang kiadéisakor aiz egész test megfeszül, és aiz ütés

erősebb lesz.


103

Miért van ez? Aki nagyot akar kiáltani, annak elég-e, ha a mellkasát,

torkát, nyelvét feszíti meg, amelyekben a hang képződik és elhangzik?

Egész testükkel - mint mondani szokás, kézzel-lábbal - elősegítik a

hang feszültségét. Herkulesre, magam is láttaun, ahogy M. Antonius

térdével érintette a földet, almikor a Lex Varia12 kapcsán minden erejét

összeszedve mondta el védekező beszédét. Ahogy a kőhajító és dárda

vető gépek annál neigyobb hajítóerővel működnek, minél erősebben

meghúzzák, megfeszítik őket, ugyanígy a haing, a futás, aiz ütés annál

erőteljesebb, minél nagyobb feszültséggel történik. Minthogy ennek a

feszültségnek ilyen erős hatása van, ha a fájdalom-kiváltotta sóhajtás

a lélek megerősítését segíti elő, élünk vele; ha viszont ez a sóhajtás si

ránkozó, erőtlen, kétségbeesett, jajgató, akkor még férfinak sem neve

zem azt. aki ezt megengedi magánaik. De feltéve, hogy a sóhajtás meg

könnyebbülést eredményez, akkor is meggondolandó, hogy mi illik a

bátor, szilárd lelkű férfihoz. Azonbain, mivel a fájdailmat semmivel sem

csökkenti, miért szégyenítsük meg magunkat fölöslegesen? Vain-e

megszégyenítőbb a férfire, mint aiz asszonyos siránkozás?

A fájdaüommaJ kapcsolatban adott tainács átfogóbb érvényű.

Minden más dolognak nem csak a fájdalomnak, a lélek haisonló fe

szültségével kell ellenállni. Haragra gerjedünk, szenvedélyek lángol

nak fel: ugyainebbe a várba kell menekülnünk, ugyanezt a fegyvert

kell felragadnunk. Erre azonbain ne térjünk ki, mert most a fájdadom-

ról beszélünk.

Szóval, a fájdalom nyugodt, békés elviselését az segíti elő legjobban,

ha teljes szívünkből - mint mondani szokás - arra gondolunk, hogy ez

a magatartás milyen becsületre méltó dolog. Mert - mint fentebb

mondtam, de minél többször kell ismételni - természetünktől fogva

igyekszünk, törekszünk a megbecsülésre, s ha ennek fénye felvillan

__ Cicerot Tusculumi eszmecsere

24.

előttünk, nincs, amit ne volnánk hajlandó eltűrni, sőt elszenvedni eléré

se érdekében. A léleknek ez a jogos dicséretre és megbecsülésre ösz

tönző beállítottsága bír rá a veszélybe rohanásra a csatáiban; ezért

nem érzik a sebeket a bátor férfiak a harcban, vagy ha érzik, inkább

meghalnak, mintsem egy lépésnyit is engedjenek méltóságukból. A

Deciusok jól látták az ellenség villogó kardját, amikor csatasoraikba

rontottak: a sebesüléstől való félelmüket elűzte a hősi halál dicsősége.

Azt hiszed, hogy Epameinóndasz felsóhajtott, amikor kiomló vérével

együtt az élet is távozott testéből? A spártaiak urává tette hazáját,

amely előtte azok szolgája volt. Ez ad vigaszt, ez ad gyógyírt a legége

tőbb fájdalomra.

25.

Kérdezheted: de mi a helyzet békében, otthonunkban, nyughelyünkön?

Visszatérítesz a filozófusokhoz, akik ritkán vitézkednek csatasorbein.

Egyikőjük, a meglehetősen ingatag hérakleiai Dionüsziosz bátorságot

tanult Zénóntól, de a fájdalom eltérítette a tanítástól. Amikor a veséjé

vel kínlódott, jajgatása közben azt kiabálta, hogy hazugsáig volt, amit

azelőtt a fájdalomról áillított. Tanulótársa, Kleanthész megkérdezte, mi

lyen érvek hatáséira vádtoztatta meg véleményét? így felelt: „Ha valaki

foglalkozni kezd a filozófiával, de mégsem bírja elviselni a fájdalmat, ez

elegendő bizonyíték arra, hogy a fájdalom rossz dolog. Én hosszú éve

kig foglalkoztam filozófiával és nem bírom elviselni, következésképpen

a fájdalom rossz dolog." Mint mondjáik. ekkor Kleanthész lábával dob

bantott a földön, és az Epigonokból idézett egy sort:

Amphiaráosz. a föld mélyében hallod-e?5

Zénónra célzott: sajnálta, hogy Dionüsziosz elpáirtolt tőle.


105


Nem így viselkedett a mi Poszeidónioszunk, akivel én is gyakran talál

koztam. Elmondom, amit Pompeius szokott róla elbeszélni. Amikor

Szíriából jövet Rodoszba érkezett, szerette volna meghallgatni

Poszeidónioszt. Mikor meghallotta, hogy súlyos beteg, köszvény kínoz

za, meg akarta látogatni a neves filozófust. Amikor találkozott vele, kö

szöntötte, tiszteletteljes szavakat intézett hozzá, és sajnálatát fejezte ki,

amiért nem hallgathatja meg. „De meghallgathatsz - mondta ő. - Nem

hagyom, hogy testi fájdalmam következtében egy ilyen kiváló férfi hi

ába keressen fel." Ezután, mint mondja, betegágyán fekve hosszan és

tart almasan fejtegette azt a témát, hogy semmi más sem jó, csak ami

becsületes. Amikor rátört az égető fájdalom rohama, ismételten így

szólt: „Nem érsz el semmit, fájdalom! Bármennyit kellemetlenkedsz,

sosem fogom elismerni, hogy csapás vagy.”

26.

Általában minden nemes és neves fáradalom kellő erőfeszítéssel el

viselhetővé válik. Láthatjuk, hogy ahol az úgynevezett giimnikosz

('meztelen') tomajátékok nagy becsben állnak, egyetlen versenyző sem

igyekszik kímélni magát a fájdalmaktól. Ahol a vadászatnak és a lovag

lásnak van tekintélye, semmi fájdalomtól sem rettennek vissza akik

ezzel akarnak kitűnni. Mit mondjunk a nálunk szokásos hivatalkere

sésről, tisztségekre törekvésről? Milyen tűzön nem voltaik hajlandók

keresztülmenni azok, akik annakidején egyenként gyűjtötték össze a

szükséges szavazatokat? Africanus rendszeresen forgatta Xenophón-

nak, Szókratész tanítványának a könyvét, s főleg azt a mondást emel

te ki belőle, hogy ugyanazok a fáradalmak nem egyformán súlyosak a

hadvezérnek és a közkatonáinak, mert a hadvezér fáradalmait

könnyebben elvisel hetőkké teszi a megbecsülés. Azonban gyakran

megtörténik, hogy a tudatlan tömegre hat ugyan a becsületről táplált

106

közfelfogás, de lényegét nem tudják felfogni. így a szóbeszéd és a nagy-

közönség véleménye irányítja őket, és azt hiszik becsületnek, amit a

legtöbben dicsérnek. Neked azonban, noha a közönség figyelmének

előterében állsz, azt tanácsolom, hogy ne támaszkodjál az ő vélemé

nyükre, s ne azt tartsd helyesnek, amit ők annak tartanak. Saját véle

ményed mellett tarts ki: ha meg leszel elégedve az igazság melletti sa

ját állásfoglalásoddal, akkor nem csupán saját magadon leszel győztes

- amit imént javasoltam -, hanem mindenkin és mindenen. A követke

ző gondolatot tartsd szemed előtt: a lélek nagysága és minél magasabb

csúcsra emelése - ami legjobbain a fájdalom megvetésében, semmibe

vételében nyilvánul meg - minden dolog közül kiemelkedően legszebb,

s különösen szép akkor, ha nincs közönsége, ha nem tart igényt a taps

ra, s enélkül is örömét leli saját maigában. Dicséretesebbnek tartom

mindazt, ami magamutogatás nélkül, közönség jelenléte nélkül törté

nik. Nem mintha kerülni kellene a közönséget - hiszen minden nemes

tett világosságra kívánkozik de az erénynek nincs igazabb nézőkö

zönsége a lelkiismeretnél.

27.

Mindenekelőtt azt vegyük fontolóra hogy a fájdalom tűrésének - ami

ről ismételten mondtaim, hogy a lélek erőfeszítése szilárdítja meg - min

den helyzetben azonosan kell megnyilvánulnia Ugyainis sokan, akik a

győzelem vagy dicsőség vágyától serkentve, vaigy jogaűk és szabadsá

guk védelmében bátran fogadják és viselik el a sebeket, a betegség fáj-

daűmát - önuralmukat veszítve - nem bírják elviselni. Mert amit könnyű

szerrel elviseltek, azt nem az ész vagy a bölcsesség adapján viselték el,

hanem pusztán szenvedélyből és dicsvágyból. így egyes barbárok és

vad népek a legkeményebb fegyveres küzdelemre képesek, de a beteg

séget férfiasain tűrni nem bírják. Velük ellentétben a görögök, akik nem

__________Második könyv: A fájdalom elviseléséről ____

107


különösebben bátrak, de elég okosak - amennyire tőlük telik -, az ellen

ségre rá sem tudnak nézni, viszont a betegséget türelmesen, bölcs belá

tással viselik. A kimberek és keltiberek a csatában ujjonganak, a beteg

ségben jajgatnak. Mert semmi sem lehet azonos, ami nem egyértelmű

meggondoláson alapul.

Azonban ha látod, hogy akik valamilyen szenvedélyüket vagy a

közvéleményt követik, azokat céljuk elérésére irányuló törekvé

sükben nem akadályozza a fájdalom, ebből arra kell következtetned,

hogy vagy nem baj a fájdalom, vagy pedig ha a természettől idegen,

bántó dolgokat bajnak akarjuk nevezni, akkor is olyan jelentéktelen,

hogy az erény elborítja, és észre sem vevődik. Arra kérlek, ezen

gondolkodjál éjjel-nappal. Mert ez a gondolat jóval szélesebb körre

terjed, érvényessége nem korlátozódik pusztául a fájdalomra. Ha

mindent a gyalázat elkerülése és a becsület elérése érdekében cse

lekszünk, nem csupán a fájdalom fullánkjait, hanem a szerencse

villámait is megvethetjük, főként mivel rendelkezésünkre áűl a tegna

pi beszélgetésünk sorául kiaJakított menedék. Mint hogyha a kaJózok

üldözte hajósnak egy isten szólna: „Ugorj ki a hajóból, itt van, aki fel

fogjon, esetleg egy delfin, mint a methümnéi Ariónt, vagy Pelopsznak,

Neptunus fiáinak lovad, amelyek a rege szerint a hulláimok hátán

ragadták tova a kocsit, felfognak és oda visznek, ahová akarod ”, ak

kor ő megszűnne félni: ugyaudgy te is, ha oly erősen gyötör a kegyet

len, kínzó fájdalom, hogy nem tűrheted tovább, tudni fogod, hová me

nekülj.

Ennyit akautam a mai adkalommal elmondani. De esetleg kitartasz

eredeti véleményed mellett?

- Legkevésbé sem. Úgy gondolom, hogy ez alatt a két nap alatt sike

rült megszabadulnom a félelemtől aibban a két kérdésben, amelyek

től legjobban rettegtem.

108

- Tehát holnap újra elővesszük a víziórát.* Ebben állapodtunk meg, és

nem akarok adósod maradni.

- Igen helyesen. Az egyikre kerüljön sor délelőtt, a másikra" ugyan

úgy, mint ma.

- Úgy fogom intézni, és dicséretes érdeklődésednek igyekezni fogok

eleget tenni.


' A szónokoknak kiszabott idő mértéke.

" A szónoklattanra, illetőleg a filozófiára.

HARMADIK KÖNYV

A bánkódás enyhítéséről

Harmadik könyv: A bánkódás enyhítéséről

1.

Vajon mi az oka annak, Brutus, hogy noha lélekből és testből állunk,

testünk gyógyítására és épségben tartására tudományt kerestek, és an

nak használhatóságát a halhatatlan istenek találmányának tulajdonítot

ták, a lélek gyógyszerét viszont kevésbé igényelték, mielőtt feltalálták

volna, és kevésbé foglalkoztak vele, miután megismerték, s keveseb

ben kedvelték és méltányolták, sőt sokan gyanakvással és gyűlölettel

szemlélték? Talán azért, mert a test bántalmait és fájdalmait lelkűnk

kel meg tudjuk állapítani, a lélek betegségét testünkkel nem tudjuk ér

zékelni. így tehát a léleknek akkor kell véleményt alkotnia magáról,

amikor az, ami véleményt alkotna, maga is beteg. Ha a természet

olyannak alkotott volna bennünket, hogy képesek legyünk őt magát

szemlélni és világosain látni, és az ő tökéletes irányítása mellett élni le

életünket, nem volna szükség arra, hogy bárki a bölcseletet és tanulást

igényelje. Azonban csak halvány szikrákat kaptunk tőle. s rossz erköl

cseink és nézeteink úgy megrontottak bennünket, hogy hamarosan

azokat is kioltottuk, és a természet fénye sehol sem villan elő. Az erény

magvai bele vsainak ültetve jellemünkbe, s ha ezeket hagynánk kifejlőd

ni, maga a természet vezetne rá bennünket a boldog életre. Most azon

ban, mihelyst világra jöttünk és gondozóba vettek, szakadatlan romlott-

sáig és elferdült nézetek tömege vesz körül bennünket, úgyhogy szinte

a dajka tejével szívjuk magunkba a tévedést. Amikor aztán vissza

adnak szüléinknek, majd tanítók kezére bíznak, úgy megtömnek ben

nünket sokféle tévtannal, hogy az igazság meghátrál a hazugság elől,

s maga a természet is a begyökeresedett előítéletek elől.

2.

Mindezt még a költők is fokozzák, akik naigy tudás és bölcsesség lát

szatában tetszelegnek, ezért hadlgatjuk, olvassuk, kívülről megtanuljuk

113


őket, így azután mélyen beleivódnak gondolkodásunkba. Amikor mind

ehhez táirsul a közvélemény, mint valami legfőbb tanítómester, és a hi

báikkal egyetértésre mindig hajlamos nagy többség, akkor végleg meg

fertőződünk téves előítéletekkel, és elpártolunk a természettől. Azt

hisszük, hogy azok ismerték fel leghelyesebben a természet erejét, akik

semmit sem értékelnek többre a tisztségeknél, hatalomnáil, népszerű

ségnél. A legderekabb emberek is ezek felé tódulnak, s miközben az

igazi megbecsülésre vágynak, amelynek vizsgáüatát mindennél jobban

kívánja a természet, tökéletes félreértés rabjai lesznek, és nem az

erény élethű megjelenését keresik, hanem a dicsőség homályos árny

képét hajszolják. Pedig a dicsőség valójában világos, meghatározott

tény, nem áirnykép: a derék emberek egyhangú dicséretét, az igaz

erényt helyesen értékelők megvesztegethetetlen ítéletét jelenti, s mint

egy visszhangként válaszol az erénynek. Mivel áiltalában a helyes cse

lekvést követi nyomon, tisztességes embernek nem kell elutasítania. A

másik viszont, amely ennek utánzójaként lép fel: a népszerűség, hatá

rozatlan és meggondolatlan, többnyire a bűnöket és hibákat helyesli, s

a megbecsülés színlelésével meggyaJázza annak lényegét és szépségét.

Ez úgy elvakítja az embereket, hogy még akkor is, amikor nemes tet

tet akarnának végrehajtani, nem tudják, hol és mint keressék, és egye

sek gyökeresen felforgatják államukat, mások maguk pusztulnak bele.

Ezek a jó szándékú emberek nem annyira saját akaratukból, mint in

kább útvesztésük miatt esnek tévedésbe. Akiket viszont a pénzsóvár-

ság vagy a kéjvágy hajszol, és úgy megzavarja lelkűket, hogy közel áll

nak az őrülethez - ami tudatlanokkal mindig megesik azokat nem

kellene-e ebből kigyógyítanunk? Talán a lélek betegsége kevésbé ká

ros, mint a testé, vagy a testet lehet gyógyítani, a léleknek nincs orvos

sága?

Valójában a lelket több és veszélyesebb betegség támadja meg, mint a

testet. Maga az a tény teszi ezeket visszataszítóvá hogy a lelket érin

tik. azt kavarják fel, és ahogy Ennius mondja:

Tévelyeg a borús lélek: tűrni és kitartani

képtelen, és sóvárogni nem szűnik meg sohasem.

Ennél a két betegségnél, a bánkódásnál és sóvárgásnál - hogy a többi

ről most ne beszéljek - miféle testi baj lehet súlyosabb? És hogyan le

hetne egyetérteni azzal, hogy a lélek nem képes gyógyítani magát? Hi

szen a test gyógyszereit is a lélek találta fel, és a test gyógyulását nagy

mértékben elősegíti maga a test és a természet, mégsem okvetlenül

gyógyul meg mindenki, aki kezelteti magát - viszont a lélek, ha meg

akar gyógyulni és engedelmeskedik a bölcsek utasításainak, kétségte

lenül meggyógyul. A léleknek is van gyógyszere: a filozófia. Ezt a

segítséget nem kívülről kell igénybe vennünk, mint a testi betegségek

ellenszereit, hanem minden erőnkkel és tehetségünkkel arra kell töre

kednünk, hogy képesek legyünk meggyógyítani saját magunkat.

Egyébként, úgy gondolom, Hortensius című munkámban eleget be

széltem a filozófiáról áJtaláLnosságban, kifejtve, hogy milyen szorgosain

kell törekednünk megismerésére és művelésére. A későbbiekben úgy-

szólváin minden lényeges kérdésről beszéltem vagy írtam. Jelen mun

kámban azt ismertetem, amiről tusculumi birtokomon beszélgettünk a

barátaimmal. Az első két könyvben a halálról és a fájdalomról írtaim,

aiz eszmecsere harmadik napja ezt a harmadik kötetet eredményezte.

Amikor már délutánra jáu-t az idő, lesétáltunk akadémiáimra, ahol meg

kértem az egyik jelenlévőt, hogy vessen fel vailaimilyen témát. Ekkor

így alaikult a beszélgetés:

_____________Harmadik könyv: A bánkódás enyhítéséről_______________

3.

115


4.

- Úgy gondolom, hogy bölcs emberen is erőt vehet a bánkódás,*

- A lelket felkavaró többi indulat is: rettegés, sóvárgás, haragvás? Mert

mindezek olyan jelenségek, amelyeket a görögök Kai3oq-nak ('szen

vedés, szenvedély ) neveznek; én betegségnek mondhatnám, ami szó

szerinti fordítás volna, de a mi nyelvhasználatunknak nem felelne

meg. Mert a sajnáűkozást, gyűlöletet, sóvárgáist. ujjongást a görögök

egyetemlegesen betegségnek nevezik, mint az észnek nem engedel

meskedő lelki indulatokat. Mi ezeket a lelket felkavaró indulatokat

- úgy gondolom, találóbb kifejezéssel - zavaroknak nevezzük, a be

tegség szó ezekre kevésbé használható. Vagy máis a véleményed?

- Én is ugyanúgy látom.

- Tehát úgy gondolod, hogy ezek erőt vehetnek a bölcsön?

- Mindenesetre.

- Akkor viszont az a híres bölcsesség nem sokat ér, sőt nem sokban

különbözik az esztelenségtől.

- Hogyan? Minden lelki felindulást esztelenségnek tartasz?

- Nemcsak én mondom ezt, de - amit csodádok - már őseink is így lát

ták ezt sok évszázaddal Szókratész előtt, aki megalapítója volt az

élettel és erkölcsökkel foglalkozó egész filozófiának

- Mégis, milyen értelemben?

- Azért, mert az esztelenség szó a gondolkodás sérültségét és betegsé

gét jelenti, vagyis az egészséges állapot elvesztését, a lélek megbete

gedését nevezték el esztelenségnek. A filozófusok betegségnek ne

vezik a lélek minden zavarát, s azt mondják, hogy minden ostoba

’ Fordításunkban bánkódás ’ szóval adjuk vissza az aegritudo bú. bánat, gond.

szorongás, keserűség, aggodalom, betegség ' kifejezést.

116

ember szenved ilyen betegségben. Akik pedig betegek, azok nem

egészségesek, márpedig minden tudatlan ember lelke beteg: tehát

minden tudatlan ember esztelen. A lélek egészségét pedig a nyuga

lomban és szilárdságban látták, és az ezt nélkülöző elmeállapotot ne

vezték esztelenségnek, minthogy a megzavart lélek, akárcsak a test,

nem lehet egészséges.*

5.

Ugyanúgy találó volt az, hogy az ész (mens) világosságát elveszítő lelki-

állapotot esztelenségnek (amentia), eszeveszettségnek (dementia) nevez

ték. Ebből kiderül, hogy akik ezekkel a nevekkel határozták meg a fogal

makéit, ugyanazt gondolták, amit Szókratész nyomán a sztoikusok

hangsúlyoztak, hogy aki esztelen, az nem lehet ép és egészsége (sanus).

Mert amelyik lélek valamilyen betegségben szenved - a filozófusok pe

dig, mint említettem, betegségnek nevezik a megzavart állapotot -,

ugyanúgy nem ép, mint a betegségben szenvedő test. így tehát a bölcses

ség (sapientia) a lélek egészsége (sanitas), a tudadansáig (insipientia) pe

dig egyfajta egészségtelensége (insanitas), ami azonos az esztelenséggel

(inscmía), eszeveszettséggel. Ezeket sokkal találóbban lehet kifejezni la

tin szavakkal, mint görögökkel, ami más esetekben is gyakran előfordul.

De erről majd máskor: most maradjunk tárgyunknál.

Tehát magából a szó jelentéséből kiderül, hogy miben áll és milyen

természetű jelen vizsgálatunk tárgya. Mivel szükségszerűen azokat kell

épeknek (sanus) tartanunk, akiknek lelkét nem zavarja meg semmilyen

indulat, mint valamilyen betegség, akikét ellenben megtámadta, azokat

eszerint szükségszerűen eszteleneknek (insemus) kell neveznünk. így

___ Harmadik könyv: A bánkódás enyhítéséről___________

' Szójáték az insania esztelenség' és seinitas egészség' szóval.

117


semmi sem találóbb, mint a szokásos latin kifejezés, amikor „nem bír

magával" (exisse ex potestate) megjelöléssel illetjük azokat, akiket

szenvedélyes vágy vagy harag hajszol. Bár a harag tulajdonképpen

szintén a vágyak közé tartozik, mert így határozzuk meg: „a harag

bosszúvágy". Akiről tehát azt mondjuk, hogy nem bír magával, azért

mondjuk így, mert nem bír uralkodni az értelmén, amelyre a természet

az egész lélek irányítását bízta. Nem tudnám egykönnyen megmonda

ni, hogy mi az eredete az idevágó görög μανία (’őrjöngés’) szónak:

mindenesetre mi jobban kettéválaisztjuk a fogalmat, mint ők. Az eszte-

lenséget, amely a butasággal összekapcsolva szélesebb értelmű, meg

különböztetjük az őrjöngéstől. A görögök is így gondolnák, de nincs rá

megfelelő szavuk. Amit mi őrjöngésnek mondunk, ők azt μελαγχολια-

nak nevezik', mintha az elmét egyedül a fekete epe befolyásolná nem

pedig gyakran a vad harag, a félelem, a fájdalom. Ilyen jelleggel beszé

lünk Athamasz, Alkmaión, Aiász, Oresztész őrjöngéséről. Aki ilyen áű-

lapotbam van, azt a tizenkét táblás törvények eltiltják a vagyona fölötti

rendelkezéstől. Ennek megfelelően nem ezt írják: „Ha esztelen", ha

nem „Ha őrjöngő". Mert úgy ítélték meg, hogy a butaság, báír hiányzik

belőle a biztonság, a lelki épség ennek ellenére még képes ellátni kö

zepes szintű kötelességeit és a mindennapi élet közönséges teendőit:

aiz őrjöngés viszont az elme teljes vaksága mindennel szemben. Ez

ugyan súlyosabbnak látszik, mint az esztelenség, mégis aiz a helyzet,

hogy a bölcset őrjöngés sújthatja, esztelenség nem. Ez azonban más

kérdés: térjünk vissza témánkhoz.

' 'Mélabú ', a fekete epe szóból.

118

Gondolom, azt mondtad, hogy véleményed szerint a bölcsön is erőt ve

het a bánkódás.

- Veűóban így gondolom.

- Emberileg érthető, hogy így gondolod. Nem vagyunk kőből, a lélek

ben természettől fogva vannak érzékenyebb, lágyabb vonások,

amelyeket a bánkódás viharként felkavar. Találóan mondta

Krantór, aki akadémiánkban a legtekintélyesebbek közé tartozott:

„Legkevésbé sem értek egyet azokkal, akik a fájdaJom iránti állí

tólagos érzéketlenséget egekig magasztalják; ilyen nincs, és nincs

is rá szükség. Nem akarok beteg lenni, de ha az leszek, igenis

érezzem, ha vágni kell, vagy valamit el kell távolítani a testemből.

Mert άζ a bizonyos fájdalmatlanság nagy árat követel: durvaságot

a lélekben, tompultságot a testben." Arra azonban ügyeljünk, hogy

ez a fejtegetésünk ne azokat támogassa, akik helyeslik gyengesé

günket, és engednek az elpuhultságnak. Nekünk legyen bátorsá

gunk a nyomorúságnak nem csupán az ágait nyesegetni, hanem a

hajszálgyökereit is kitépni. Talán valami így is vissza fog maradni,

mert a balgaság gyökerei mélyre nyúlnak. De csak annyi marad

meg, amennyire szükség vau\. Jegyezd meg magadnak: amíg a lé

lek meg nem gyógyul - ami filozófia nélkül nem történhetik meg

a nyomorúságnak nem lesz vége. Ezért, ha már hozzákezdtünk,

bízzuk rá gyógyításunkat; ha akarjuk, meggyógyulhatunk. Sőt to

vább megyek: nem csupán a bánkódást fogom kifejteni - bár min

denekelőtt ezt -, hanem a lélek mindennemű zavairát - ahogy én fo-

gaümazok - vagy betegségét - ahogy a görögök nevezik Ha te is

jónak látod, először a sztoikusok módszerét követem, akik röviden

szokták összefoglalni érveiket; utána szokásom szerint bővebben

beszélek.


6.

119


7.

Aki bátor, az bízik magában; bár az önbizalmat hibának is szokták ér

telmezni, aimi helytelen gondolat, mert a szó a bizakodásból szárma

zik, ami dicséretes tulajdonság. Aki bízik magában, az nem fél; mert a

bizaikodás ellentétben áll a félelemmel. Akin pedig bánkódás vesz erőt,

az félelembe is esik; mert ami miatt jelenleg bánkódunk, szorongunk,

annak fenyegetésétől és esetleges bekövetkezésétől is félünk. Ebből kö

vetkezik, hogy a bánkódás kizárja a bátorságot. így tehát valószínű,

hogy akin eluraűkodik a bánkódás, azon erőt vesz a félelem is, a lelke

elcsügged és összeroppan. Akin ez erőt vesz, azt az is sújtja, hogy

megaűázkodik, elismeri legyőzetését. Aki ezeknek aláveti magát, szük

ségszerűen aláveti maigát a félénkségnek és gyávaiságnaik is. Mindezek

nem sújthatják a bátor férfit; tehát a bánkódás sem. Bölcs pedig csak

az lehet, aki bátor: tehát a bölcsön nem vehet erőt a báinkódás.

Ezen kívül szükségszerű, hogy aiki bátor, annak erős lelkűnek kell

lennie. Aki erős lelkű, aiz legyőzhetetlen. Aki legyőzhetetlen, az meg

veti az. anyagi javakat, aűacsonyabb rendűeknek tartja őket. Azonban

senki sem tudja megvetni azokat a dolgokat, amelyek miatt bámkó-

dást érezhet; ebből következően a bátor férfi sohasem érezhet bána

tot. Viszont minden bölcs bátor, tehát a bölcsön nem vehet erőt a

bánkódás.

És ahogy a megsérült szem nem aJkalmas feladata ellátására, és

ahogy a többi testrész, illetve az egész test, ha kizökken természetes

állapotából, képtelen eleget tenni hivatásának és feladatainak, ugyan

úgy a megzavart lélek is alkalmatlan a feladata teljesítésére. A lélek fel

adata az, hogy az értelmet helyesen használja, és a bölcs lelke mindig

olyan áJlapotban van, hogy legmegfelelőbb módon tudja használni az

értelmet; következésképpen sohasem kavairja fel indulat. A bánkódás

viszont a lélek felindulása - tehát a bölcs mindig mentes marad tőle.

120

Térjünk át a mértéktartásra. A mértéktartó embert a görögök σωφρων-

nak, magát az erényt σωφροσυη-nek nevezik. Ezt én hol mértéktar

tásnak, hol önmegtartóztatásnak, esetleg szerénységnek szoktam for

dítani, de nem tudom, hogy ezt az erényt nem volna-e helyesebb

derékségnek (frugalitas) nevezni. Ezt a fogalmat a görögök szűkebb ér

telemben használják: a derék embert χρησιμος-nak, azaz egyszerűen

hasznosnak nevezik, de a latin szó szélesebb kört ölel fel: a frugalitas

magában foglalja a megtartóztatást, az ártatlanságot és a többi erényt

is. Az ártatlanság (innocentia) szónak a görögben nincs pontos megfe

lelője; megközelítőleg az αβλαβεια ('sértetlenség', 'ártalmatlanság') szó

val adható vissza tudniillik az ártatlanság olyan lelki alkatot jelöl, amely

nem árt senkinek. Ha a frugalitas szónak nem volna ilyen széleskörű a

jelentése, s csak szűkebb értelemben használnánk, mint legtöbben, nem

vált volna olyan megtisztelővé L. Piso Frugi ( derék ) mellékneve. Te

kintve, hogy sem azt, aki félelmében elhagyja őrhelyét - ami a gyáva

ság jele sem azt, aki kapzsiságból eltulajdonítja a bizalmasain rábízott

dolgot - ami az igazságtalanság jele -, sem pedig azt, aki meggondolat

lanságból ügyetlenül intézi dolgát - ami az ostobaság jele -, nem szok

ták derék embernek nevezni, az említett három erényt: bátorságot, igaz

ságot, eszességet magában egyesíti a derékség. Ámbár ez az erények

közös tulajdonsága mert mindegyik összefügg a másikkal, kapcsolódik

hozzá: tehát negyedik erénynek marad maga a derékség. Az ő felada

ta irányítani és kordában tartani a lélek mohó indulatait, és fenntartani

a szenvedélyekkel mindig szembeszegülő mértékletességet és állhata

tosságot. A vele ellentétes hibát hitványságnak (nequitia) nevezzük. A

frugalitas szó, úgy gondolom, a frux ('gyümölcs') szóból származik, ami

nél jobbat nem nyújt a föld. A nequitia - bár talán kissé erőltetett a fej

tegetés. de megkísérlem; vegyük játéknak, ha téves - abból jön, hogy


8.

121


semmi (necquiquam) sincs az ilyen emberben, ezért nevezzük semmi

rekellőnek (nihili) is. Tehát a derék - vagy ha jobban tetszik, mértéktar

tó és megtartóztató - ember szükségszerűen állhatatos: aki állhatatos,

az nyugodt; aki nyugodt, az mentes minden zavaró indulattól, tehát a

bánkódástól is. A bölcset pedig az említett tulajdonságok jellemzik: te

hát a bölcstől távol áll a bánkódás.

9.

így tehál a hérakleiai Dionüsziosz joggal vitatja azt a homéroszi helyet,

ahol Akhilleusz emlékezetem szerint így panaszkodik:

Duzzad a szívem a méregtől, ha eszembe jut. engem

mily rút sérelem ért, hitványként hogy legyaláztak}'

A megduzzadt kéz ép állapotban van-e? Vagy bármely duzzadt, da

gadt testrész nem hibásan működik-e? Ugyanígy a felfúvódott, duzza

dó lélek is hibásan működik. A bölcs lelke aizonban mindig hibátlan ád-

lapotban van, nem duzzad, nem duzzog, márpedig a haragvó lélek ezt

teszi. A bölcs tehát sohasem haragszik. Mert ha haragszik, akkor szen

vedélyesen vágyik is valamire. A haragos ember ugyanis arra vágyik,

hogy minél naigyobb fájdalmat tudjon okozni annak, akitől sértve érzi

magát. És ha sikerül elérnie, amire vágyik, természetesen igen örül. Ez

azt jelenti, hogy más kárának örül: s mivel a bölccsel ez nem történhe-

ük meg, a harag hatása alá sem kerülhet. Ha pedig a bölcs báinkódás

hatása alá kerülhetne, a haraig hatása aűá is kerülhetne. Ettől pedig

mentesnek kell lennie, tehát a bánkódástól is tartózkodnia kell.

Továbbá ha a bölcsön erőt vehetne a báinkódás, akkor erőt vehet

ne a szánakozás is, az irigykedés (invidentia) is. Szándékosan nem

hasznáilom az irigység (invidia) szót, amit jó értelemben is mondunk.

122

amikor valakit valamilyen jó tulajdonságáért irigylünk. Az irigyelni

(invidere) igéből pontosabban irigykedés szót képezhetünk, hogy elke

rüljük az invidia szó kettős értelmét, amely a mások szerencséjének fi

gyeléséből származik.*

így a Melcinippus című drámáiban:

Quisnam florem liberum invidit meum?

Gyermekeim virágát ki irigylené?

Latin nyelvhelyesség szempontjából látszólag hibásain, de azért jól

hasznáilja Accius: mert ahogy videre florem 'látni a virágot’ helyesebb,

mint flori ugyanígy in-videre is. Nekünk a közhasznádat tiltja ezt a for

mát, de a költő élt jogával és bátrabban alkalmazta.

10.

Tehát ha valakin erőt vehet a szánakozás, akkor az irigykedés is. Mert

aki sajnáilkozik valakinek a balszerencséjén, az mások jószerencséjét

is sajnálja tőlük, ahogy Theophrasztosz barátjának, Kalliszthenésznek

halállát gyászolva, egyidejűleg Alexandrosz szerencséje miatt bosszan

kodik. Mint mondja Kalliszthenész egy hatadma és szerencséje tető

pontján ádló emberrel került szembe, aiki azonban nem fogta fel, ho

gyan kellene élnie szerencséjével. Szóval ahogy a szainakozás mások

baűszerencséje miatti báinkódás, ugyanúgy az irigykedés mások szeren

cséje miatti báinkódás. Tehát, akin erőt vesz a szánaikozás, azon erőt

vehet aiz irigység is. Viszont a bölcs emberen nem vehet erőt az irigy

ség, következésképpen a szánakozás sem. Ha a bölcsnek szokása vol-

_____________Harmadik könyv: A bánkódás enyhítéséről___________

' A videre látni' és intueri megfigyelni' igékből vezeti le.

123


na irigység következtében bánkódni, akkor szánakozni is szokása vol

na. Tehát a bölcstől távol áll a bánkódás.

így tanítják ezt a sztoikusok, tömören összefoglalva. De érdemes

valamivel bővebben, részletesebben is foglalkozni vele, elsősorban

azok véleményére támaszkodva, akik a legerőteljesebb, mondhatnám

legférfiasabb gondolkodást és áilláspontot képviselik. Mert barátaink, a

peripatetikusok, noha senki sem érvel náluk bőségesebben, tudomá

nyosabban és meggyőzőbben, arról mégsem tudnak meggyőzni hogy

a léleknek mérsékelt zavarai vagy betegségei is lehetnek. Mert minden

baj, még a mérsékelt is, baj: én pedig azt akarom bizonyítani, hogy a

bölcset egyáltalán nem érheti semmiféle baj. Mert eihogy a test, ha cseik

mérsékelten gyengélkedik is, mégsem egészséges, ugyanígy a lélek

sem lehet egészséges mérsékelten gyengélkedő állapotában sem. így a

mieink - mint sok egyebet - találóan nevezték a gyengélkedő (aeget)

test hasonlatára aegritudo-nak ('gyengélkedés', szorongás’, ’bánkó-

dás") a kedvetlenséget, nyugtaleinságot, eiggodeilmat.

Majdnem ugyanezzel a szóveii jelölik a görögök a lélek minden za

varát: παΰος-nak ( szenvedés’, szenvedély ) eizaz betegségnek nevez

nek minden, a lelket megzaveiró indulatot. Mi pontosabbeik vagyunk: a

testi gyengélkedéshez hesonlít a lélek gyengélkedése (aegritudo), de

nem ilyen típusú gyengélkedés a szenvedélyes váigy, a mértéktelen ör

vendezés, ami a lélek túlzásba eső. felfokozott gyönyöre. A félelem

sem nagyon hasonlít a betegséghez, báír a lelki gyötrelemmel rokon fo

galom. Azonban a testi gyengélkedéshez hasonlóan a lelki gyötrelem

(aegritudo) elnevezés is rokon a fájdedom fogeilmávail. Ezért ki kell fej

tenünk a fájdailom eredetét, azaz a lelki gyötrelmet és a testi gyöngél-

kedést létrehozó okot. Ahogy az orvosok a betegség okát felismerve a

gyógykezelést is meg tudják állapítani, úgy mi is meg fogjuk találni a

gyógyítás lehetőségét, ha megtadáltuk a gyötrelem (bánkódás) okát.

124

Az ok az elképzelésekben (feltételezésekben, opinio) rejlik, nemcsak a

bánkódásra, hanem minden más indulatra vonatkozóan is. Ezek négy

csoportra, ezen belül több részre oszlanak. Mindennemű indulat a lé

leknek olyan felindulása, amelyben vagy nem játszik közre az értelem,

vagy elutasítja az értelmet, illetve nem engedelmeskedik az értelemnek:

ezt a felindulást pedig kétféleképpen vagy helyes, vagy téves elképze

lés váltja ki, így a négyféle indulat szintén két-két részre oszlik. Kettő

jónak gondolt elképzelésből származik: egyik a felfokozott gyönyör, az

az a túlzásba vitt vidámság, valamilyen jelenleg meglévő nagy jóból le

vont elképzelés adapján; a másik az elképzelt nagy jóra vadó féktelen

törekvés, amely nem veti adá magát az értelemnek. Ez utóbbit sóváir-

gás vagy szenvedélyes vágy névvel jelölhetjük. Tehát ebben a két cso

portban, a felfokozott gyönyörben és a szenvedélyes vágyban, jó dol

gok előfeltételezése hat zavaró tényezőként, míg a másik kettőben, a

félelemben és a bánkódásban, rossz dolgoké. A félelem egy fenyegető

nagy baj előfeltételezése, a bánkódás meglévő nagy baj képzete, még

hozzá olyan baj egyidejű elképzelése, amely miatt indokoltnak látszik

az aggodadom; ez azt jelenti, hogy adu szenved, úgy gondolja, hogy

kénytelen szenvedni. Ezekkel a zavaró tényezőkkel, amelyeket a bad-

gaság fúriaként bocsájt és uszít az emberek életére, minden erőnkkel

és képességünkkel szembe kell szállni, ha életünk kiszabott idejét nyu

godtan és békésen akarjuk eltölteni.

Mindezekről majd máskor. Most a bánkódást kíséreljük meg elűz

ni, ha sikerül. Induljunk ki abból, hogy a te véleményed szerint a

bölcs alá van vetve ennek, amivel én semmiképpen sem tudok egyet

érteni. Mert rút dolog, nyomorúságos, visszataszító, és teljes erőbe

vetéssel, mondhatnám vitorlákkal és evezőkkel kell menekülnünk

előle.


11.

125


12.

Mi a véleményed arról, akinek

Tantalosz volt a nagyapja, atyja Pelopsz volt. aki

Oinomáosztól ragadta el leányát hitvesül.

tehát Juppiter dédunokája volt, és annyira összeroskadt, úgy összetört,

hogy így beszélt:

A vendégsereg fusson átkos lakomból,

hogy árnyékom is meg ne fertőzze őket:

egész testem átjárta bűn borzadáJya.

Magadat ítéled el, és fosztod meg szemed világától, Thüesztész, más

bűne miatt?15

És úgy gondolod, hogy a Nap fia saját atyja fényére sem volt

méltó?

Szemem homályba, testem sorvadásba hullt.

A könnyek árja mossa sápadt arcomat.

Szakállam szennytől bűzösen, nyiratlanu!

Borítja ótvaros, mosdatlan mellemet.

Ostoba Aiétész, saját magad tetézted bajodat! Ez nem volt benne ab

ban, amit az események rád mértek, ráadásul régen ért a csapás, s az

óta lecsillapodhatott volna lelked háborgása; mert, mint ki fogom fejte

ni, a bánkódás friss bajok elképzeléséből fakad. Látszik, hogy nem a

lányod, hanem a kiráÜyságod elvesztése miatt vagy elkeseredve. Lá

nyodat gyűlölted, és talán joggal; királysáigod vesztét nem tudtad nyu

godt lélekkel fogadni. Szégyellheti magát gyásza miatt az, aki azon ke

sereg, hogy nem uralkodhatik gyermekein. Amikor Dionüsziosz zsar

nokot elűzték Szirakuzából, Korinthoszban fiúkat oktatott, annyira

nem bírt meglenni valamilyen uralkodás nélkül. Van-e nagyobb arcát

lanság, mint Tarquinius viselkedése, aki háborút indított azok ellen,

akik nem voltak hajlandók dölyfét tovább tűrni? Mikor nem sikerült

visszaszereznie királyságát sem a veiibeliek, sem a latinok fegyverével,

mint mondják, Cumaeba távozott, ott emésztette el a vénség és a bán

kódás.

13.

Szerinted elképzelhető-e egy bölcsről, hogy lesújtsa a bánkódás, azaz

a nyomorúság? Minden indulat nyomorúság, de a bánkódás kínzókam

ra. A szenvedélyes vágy éget, a felfokozott öröm könnyelművé tesz, a

félelem megaláz, de a bánkódás még nagyobb bajt okoz: sorvadást,

kínlódást, levertséget, torzulást; a lelket marja, szétrágja, teljesen tönk

reteszi. Ha nem rázzuk le magunkról azáltal, hogy teljesen elvetjük,

nem tudunk megszabadulni a nyomorúságtól.

Könnyen belátható, hogy akkor jön létre bánkódás, ha tévesen

beképzeljük magunknak, hogy valami nagy baj következett be,

gyötörve bennünket. Epikurosznak viszont az a véleménye, hogy a

bánkódást a természetből fakadólag okozza a baj feltételezése, olyan

értelemben, hogy ha valaki valami nagyobb bajt tapasztal, és úgy

gondolja, hogy őt is az érte. szükségszerűen bánkódást érez. A

kürénéiek szerint nem minden baj okoz báinkódást, csak az előre

nem sejtett, váiratlan csapás. Ez kétségtelenül nagy mértékben fo

kozza a bánkódást, mert a hirtelen bekövetkező dolgok nagyobb

súllyal esnek latba. Ennek értelmében joggal dicsérhetjük a követke

ző sorokat:

Harmadik könyv: A bánkódás enyhítéséről ______________

127


En, mikor nemzettem őket. hogy halandók, tudtam azt.

Es mikor Trójába küldtem görög földet védeni,

tudteun, ott nem ünnepély lesz. de hedálos. vad csaták.'

14.

Tehát az elkövetkezendő bajok előzetes sejtése elviselhetőbbé teszi

azok bekövetkeztét, ha már jóval korábbam számoltál velük. Ugyanígy

Euripidésznél dicsérik Thészeusz beszédét; szokásom szerint latin for

dításban közlöm:

Mikor velem közölte egy bölcs ember ezt.

latolgattemn, mi várhat rám. milyen csapás:

vagy rút halál, vagy keserű száműzetés,

vagy más bajok, örökké tartó szenvedés,

hogy bármi rosszat mérjen is reám a sors.

váratlan baj ne érjen készületlenül.

Amit Thészeusz egy bölcs ember értesítéseként ad elő, azt Euripidész

valójában saját nevében mondja. O Anaxagorasz hallgatója volt. akiről

azt beszélik, hogy fia halálhíre hajlatán kijelentette: „Tudtam, hogy ha-

laindót nemzek." Ez a kijelentés mutatja, hogy a hasonló esetek csaik

azok szalmára keservesek, akik nem gondoltak arra. hogy bekövetkez

hetnek. Tehát kétségtelen, hogy minden, amit rossznak tautunk, súlyo-

saibbain érint, ha nem számítottunk rá S noha nem egyedül ez a körül

mény okozza a legfőbb lelki gyötrelmet. mindaizonáltaJ az előrelátás és

a lélek felkészítse nagyban elősegítheti a fájdalom csökkentését. Ezért

' Telamón szavai Ennius drámájában fia. Aiász halálhírekor.

128

az ember mindig gondoljon minden emberi eshetőségre. Ezt jelenti az

a jeles, sőt isteni bölcsesség, hogy az emberi dolgokat tudomásul kell

venni és végig kell gondolni, és semmin sem szabad csodálkozni, ha

megtörténik, (nil admirari), semminek a bekövetkeztét nem szabad

megtörténte előtt kizártnak tartani:

Minden ember, főleg cikkor, ha jól mennek dolgai,

arra gondoljon, mi lesz majd akkor, hogyha bajba jut.

Visszatérőben hónába tudja: várhat gyász reá:

neje holtéi, fia vétke, lánya betegsége is.

Ez mindenkivel megeshet: őt se érje hirtelen;

hogyha bármi nem remélt jót lát, az tiszta haszna lesz.

15.

Ha Terentius ezt a filozófiából kölcsönzött gondolatot ilyen találóan tud

ta megfogalmazni, akkor mi, akiknek a forrásaiból ezt merítette, ne tud

nánk még pontosabban meghatározni, szabatosabban értelmezni? Ez az

a bizonyos „mindig ugyanaz az arc”, amit Xanthippé emlegetett férjével.

Szókratésszel kapcsolatban: mindig ugyanazzal az arckifejezéssel látta

hazatérni, mint amilyennel eltávozott otthonról. Ez nem az a szigorú

homlok volt, mint az idősebbik Crassusé, aki Lucilius szerint életében

csak egyszer nevetett, hanem nyugodt, derűs tekintet; így őrizte meg a

hagyomány. Joggal volt mindig változatlan az arckifejezése, mert lelkü-

letében, amely ezt alakítja sohasem volt változás. Ezért én is átveszem

a kürénéiek fegyverét a váratlan szerencsétlenségek ellen, hogy ennek

segítségével, kellő előrelátással, előre kivédjem azok bekövetkezendő tá

madását. Egyúttal azt is állítom, hogy a szóban forgó baj csak előítélet

ből fakad, nem természetszerű; ha ugyanis megában a dologban volna,

hogyan lehetne kevésbé súlyos amiatt, hogy előre számítottunk rá?

___ Harmadik könyv: A bánkódás enyhítéséről_______________

129


De ezekről a kérdésekről világosabb képet alkothatunk, ha előzőleg

vizsgálat alá vesszük Epikurosz véleményét. Szerinte elkerülhetetíen a

báinkódás mindenki részéről, aki úgy érzi, hogy baj érte: akkor is, ha

előre látta és felkészült rá akkor is. ha az régtől fogva áill fenn. Mert

sem a régiség nem csökkenti a bajt, sem az előre felkészülés nem te

szi elviselhetőbbé. Sőt ostobaság a bekövetkezendő bajokon töprenge

ni, amelyek esetleg be sem fognak következni; éppen elég kellemetlen

minden baj, amikor nw itt van. Aki mindig arra gondol, hogy valami

szerencsétlenség érheti, annak ez állandóan bajt okoz. És ha mégsem

következik be, hiába vállalt magáira önkéntes szenvedést: így áillandó-

an gyötrődik vagy a megtörténhető vagy a pusztáin elképzelt baj miatt.

A bánkódás enyhítésének lehetőségét két dologbein látja: elfordulás

ban a kellemetlenségeken töprengéstől, és visszatérésben az élvezetek

szemléletéhez. Mint mondja, a lélek engedelmeskedni tud a józan ész

nek, és követi, ahová az vezeti. Tehát a józan ész tiltja a kellemetlen

ségekkel foglalkozást, visszatart a keserű gondolatoktól, tompítja a sze

met a nyomorúságok meglátására. Ezektől visszakozót fúj, s egyúttal

a különböző élvezetek figyelésére és teljes erővel birtokba vételére buz

dít és serkent. Úgy gondolja, ezeknek kell megtölteniük a bölcs életét,

az elmúltakra emlékezve, az eljövendőket remélve.

Ezeket a saját megfogalmazásomban adtam így elő, az epikureusok

is a sajátjukbein fejtik ki. Azonban csak azt akarjuk megvizsgáilni, hogy

mit mondanak, figyelmen kívül hagyva, hogyan mondják.

16.

Mindenekelőtt helytelenül teszik, hogy elutasítják a leendő dolgokra va

ló előzetes felkészülést. Mert semmi sincs, ami annyira tompítaná és

megkönnyítené a bánkódást, mint az, ha egész életünkben szüntelenül

arra gondolunk, hogy nincs, ami ne eshetnék meg velünk; vagy az.

130

hogy elgondolkodunk az emberi lét állapotán; vagy az, hogy megtanu

lunk engedelmeskedni az élet törvényének, ami nem oda vezet, hogy

örökké búslakodjunk, hanem hogy soha. Mert aki észben tartja a dol

gok rendjét, az élet változékonyságát, az emberi nem esendőségét, az

nem búslakodik, ha erre gondol, hanem annál inkább igyekszik eleget

tenni a bölcsesség kívánalmának. Ezzel két dolgot ér el: az emberi dol

gok vizsgálatával eleget tesz a filozófia alapvető feladatának, és sors

csapások esetén hármas vigasztalásban talál gyógyírt: először is ab

béin, hogy ezek bekövetkeztének lehetőségére már régen gondolt, s e

puszta gondolat is neigy mértékben gyengít és eloszlat minden kelle

metlenséget: másodszor abban, hogy megtanulja az emberi dolgokat

emberi módon tudomásul venni; végül abban, hogy belátja, nincs más

rossz, csak a bűn, viszont nem beszélhetünk bűnről, ha olyeismi követ

kezik be, eimi nem őrajta múlott.

Az a figyelemelterelés, amikor a bajok tudomásul vételétől való el

fordulást javasolja, tarthatadan. Ha gyötör valami, amit rossznak tar

tunk, nem áll hatalmunkbein letagadni magunk előtt, vagy elfelejteni: kí

noz, bánt, nyugtalanít, éget, lélegezni sem hagy. És te azt tanácsolod,

hogy felejtsük el? Természet ellen való tanács! Éppen te, aki a megrög

zött fájdalmak elleni természet-adta segítséget kicsavarod a kezünk

ből? Bár lassem hat az a gyógyszer, amelyet az idő múlása nyújt, de

még így is sokat jelent. Azt tanácsolod, hogy gondoljak a jó dolgokra,

felejtsem el a rosszakat: ezzel csakugyan mondanál veilamit, méghoz

zá olyeint, eimi nagy filozófushoz méltó, ha te is azt tarteinád jónak, ami

az emberhez legméltóbb.

17.

Pütheigoresz, vagy Szókratész, vagy Platón így szólhatna hozzám:

„Miért roskadtál össze? Miért búslakodsz? Miért hajolsz meg a szeren


131


cse előtt? Az szúrhat és szaggathat, de erődet nem törheti meg. Nagy

erő rejlik az erényekben: ezeket ébreszd, ha talán szunnyadnak. Élü

kön melléd áll a bátorság, amely olyan lelkierőt parancsol rád, hogy

mindent, ami az emberrel megeshetik, megvetsz, semmibe veszel. Mel

léd áll a mértéktartás, önmegtartóztatás - amelyet imént derékségnek

neveztem -, és nem fogja megengedni, hogy bármit rútul, hitváinyul

tégy. Mert mi volna rútabb, hitványabb az elpuhult férfináű? Az igazság

sem fogja tűrni, hogy így viselkedjél. Bár ebben a kérdésben látszólag

nincs jelentős szerepe, de figyelmeztetni fog, hogy kétszeresen igazság

talanul jársz el, mert másét akarod megszerezni, ha halandó létedre a

halhatatlanokat megillető ádlapotot igényeled, és zokon veszed, ha

vissza kell adnod, amit csak használatra kaptál. Mit felelsz az okosság

nak, amely arra tanít, hogy az erény önmagában elegendő mind a he

lyes, mind a boldog élethez? Ha külső körülményektől függene, és nem

saját magából fakadna, nem hatna saját magára vissza, mindent, ami

rá vonatkozik, saját magában tartalmazva és nem másunnét merítve

- akkor nem értem, miért volna érdemes szavakkal oly buzgón ma

gasztalnunk, tettekkel oly kitartóan törekednünk megvalósítására?”

Ha ezekre a javakra hívnád fel a figyelmemet, Epikurosz, igazat ad

nék neked, követnélek, vezéremnek tekintenélek, tanácsodnak meg

felelően még a bajokat is elfelejteném, annál könnyebben, mert én

ezeket nem is tartom bajoknak. De te az élvezetek felé tereled a gon

dolataimat. Milyen élvezetek felé? Gondolom, a testiekről van szó, illet

ve, amelyeket testi vonatkozásban idézünk fel visszaemlékezéssel

vagy reménykedéssel. Vagy nem erről van szó? Helyesen értelmezem

tanításaidat? Mert híveid azt állítják, hogy nem értem meg, mit mond

Epikurosz. De ugyanezt mondja és szokta bizonygatni nagy hangon fü

lem hallatáü-a a csípős nyelvű, öreg athéni Zénón, valamennyiük közül

a legélesebb eszű: az a boldog, aki a jelen gyönyörűségeit élvezi, és ab

132

bán bízik, hogy egész életében, vagy annak nagy részében élvezni fog

ja, ha nem szakítja meg fájdalom; illetve, ha a fájdalom megszakítja, te

tőpontján rövid ideig fog tartani; ha pedig elhúzódik, több lesz benne a

kellemes, mint a kellemeden. Aki erre gondol, az boldog lesz, különö

sen ha a régebben élvezett javakkal is meg van elégedve, és nem fél

sem a haláltól, sem az istenektől. Nos, így hangzik Epikurosz boldog

életének meghatározása Zénón megfogalmazásában, hogy ne lehessen

letagadni.

18.

Vajon egy ilyen élet elképzelése és erre gondolás könnyebbséget oko

zott volna Thüesztésznek vagy Aiétésznek - akikről az imént beszél

tem vagy Telamónnak,, amikor hazájából elűzve, száműzetésben és

nyomorban élt, és így csodálkoztak rajta:

TelcLmón ez, kinek híre ezelőtt az égig ért,

ráfigyeltek, pillantását leste mindegyik görög?

És ha valakinek - ahogy a költő folytatja -,

jószerencséjével együtt porba hullt a lelke is,

annak a régebbi, komoly filozófusoktól kell orvosszert kérnie, nem

ezektől a gyönyörhajhászoktól Mi az, amit ők a javak teljének nevez

nek? Tegyük fel, hogy a legfőbb jó valóban a fájdalommentesség - bár

ez nem azonos a gyönyörrel, de most nem kell mindenre kitérnünk -:

ha ezt elérjük, ez valóban könnyebbséget okoz bánatunkban? Mondjuk,

hogy valóban a fájdalom a legnagyobb rossz: ebből az következik-e,

hogy aki nem szenved ebben, szükségszerűen a legfőbb jót élvezi az

_ _______ Harmadik könyv: A bánkódás enyhítéséről

133


által, hogy mentes ettől a rossztól? Miért kertelsz, Epikurosz, miért

nem vallód be nyíltan, hogy arról a gyönyörről beszélek, amit te is an

nak szoktál nevezni, amikor félreteszed a szégyenkezést? Nem a te

szavaid a következők? Abbéin a könyvedben, amelyben összefoglalod

minden tanításodat - hogy most már egyszerű fordító legyek, nehogy

csúsztatással vádoljanak ezt írod: „Nem tudom elképzelni a jót úgy,

hogy elveszem belőle azokat a gyönyöröket, amelyeket ízleléssel élve

zünk, elveszem azokat, amelyeket énekek hallgatásával, elveszem a

formáikból szemünkkel észlelt kellemes benyomásokat, vagy bármi

más gyönyört, ami báirmely érzékszervünk révén az emberben kelet

kezik. Nem lehet azt mondani, hogy a javak puszta szellemi élvezetből

állnak. A szellem élvezeteit én így értelmezem: mindazoknak, amiket

fentebb felsoroltam, a reménye eredményezi azt, hogy birtoklásuk ese

tén természetünk mentes a fájdalomtól." Ezek az ő szavai, hogy ki-ki

világosan lássa, milyen gyönyörről beszél Epikurosz. Valamivel len

tebb így folytatja: „Gyakran kérdeztem az úgynevezett bölcsektől, hogy

szerintük mi marad még a javakból, ha az említett dolgokat elveszik

belőlük, ha csak nem akarnak semmitmondó szavakkal mellébeszélni;

de semmit sem sikerült megtudnom tőlük. Amikor az erényekről és a

bölcsességről áiradoznak, semmi mást nem mondanak, mint azt az

utat jelölik meg, amely az ádtalam említett gyönyörökhöz vezet.”

A továbbiakban ugyanezt a véleményét fejtegeti, és a legfőbb jóról

írott egész könyve hasonló szavaktól és megállapításoktól hemzseg.

Erre az életre akarod rávenni Telamónt, hogy enyhítsd gyötrődését, és

ha látod, hogy a tiéid közül valakit bánat sújt, annak inkább egy pon

tyot nyomsz a markába, mint Szókratész valamelyik könyvét? Arra

biztatod, hogy inkább a víziorgona hangját hallgassa, mint Platónt?

Tarka virágokat szórsz elébe, hogy azokat nézze, bokrétát tairtasz az

orra alá füstölőket gyújtasz, javasolod, hogy koszorúkkal és rózsával

134

_________Harmadik könyv: A bánkódás enyhítéséről________

ékesítse megát, veigy valami heisonlót cselekszel? Ezzel biztoséin elűz

heted minden bánatát!

19.Ezt Epikurosznak be kell vallania, vagy pedig azt, amit az előbb szó

szerint idéztem, törölnie kell könyvéből, illetve egész könyvét el kell ha

jítania, mert az testi gyönyörökkel van telezsúfolva. Akkor nézzük

meg, hogy szabadítsuk meg bánkódásától azt, aki így beszél:

Jobban fáj a jó szerencsém veszte, mint családomé.

Egykor én király lehettem, s ily magasról, látod-e,

mélyre buktam, elveszítve kincsemet, hatalmamat.'e

Esedeg egy pohár mézes borral kellene megkínálni, hogy hagyja abba

a sírást, vagy valami hasonlót kellene kitalálni? Nézzünk meg ugyanet

től a költőtől* egy másik jelenetet:

Segítségedre, Hektór, nem számíthatok.

Segítenünk kell rajta, mert segítségért esedezik:

Támaszom hol lelem? Védelem merre van?

Száműzés, szolgaság, vagy futás vár reáun?

Váram és városom romba dőlt; mit tegyek?

Ősi oltárom ledöntve, törmelékekben hever,

lángban áll a régi szentély, tűzben a magas falak,

törve hullnak a gerendák...

* Ennius.

135


Emlékezünk a folytatására, főként ezekre a sorokra:

Oh jaj, atyám! Priamosz palotája!

Templomok ajtaja nyílni se fog már!

Láttam az Ázsia kincseivel telt

termeket, ékes arany s elefántcsont

művű mennyezetekkel.

Ez az igazi költő! Bár ezek az Euphorión-utánzók lenézik. Jól látja,

hogy a váratlan, nem sejtett csapások súlyosabbak. A felhalmozott,

örökkévalónak tűnő királyi kincseknek mi lett a sorsuk?

Láttam, hogy a tűz elemészt mindent,

Priamoszt vad erő meggyilkolja,

vér szennyezi Juppiter oltárát.

Remek költemény! Tartalom, szavak, ritmus a gyászt fejezik ki. Nos,

hogyan szabadítsuk meg bánkódásától? Fektessük pehelypárnára?

Hívjunk hozzá hárfásnőt? Gyújtsunk neki füstölőszeres tálkát? Gon

doskodjunk édes italokról és ételekről? Ezek azok a javak, amelyek a

legsúlyosabb bánatot is megszüntetik? Mert te elébb azt mondtad,

hogy elképzelni sem tudsz mást. Egyetértenék Epikurosszal abbéin,

hogy a jó dolgokra veiló gondolással kell megszabadulni a bánattól, ha

egyetértenék vele eibbein, hogy mi a jó.

20.

Kérdezhetné valeiki: mit jelentsen ez? Úgy gondolod, hogy Epikurosz

ilyesmit javasolt, vegy hogy a tanácseű az érzéki szenvedélyekre vonat-

kozteik? Legkevésbé sem. Tisztában veigyok azzal, hogy sok komoly,

136

Harmadik könyv: ,4 bánkódás enyhítéséről

sok kitűnő megállapítást tett. Mint gyakran mondtam, éles eszéről van

szó, nem az erkölcseiről. Olykor megvetéssel nyilatkozik azokról a

gyönyörökről, amelyeket előzőleg dicsért, de nem felejtem el, hogy mit

tart a legfőbb jónak. Nem csupán egyetlen szóval nevezte meg a gyö

nyört, hanem részletesen kifejtette, hogy mit ért rajta: „Az ízeket, a tes

tek ölelkezését, a játékokat, énekeket, azokat a formákat, amelyek kel

lemesen érintik a szemet." Tehát csak én találtam ki, eimit mondok?

Tehát hazudok? Várom a cáfolatot, hiszen azon munkálkodom, hogy

minden kérdésben kiderítsük az igazságot. Máskor viszont kijelenti,

hogy a gyönyör nem fokozódik a fájdaJom megszűnése következtében,

és a legfőbb gyönyör, ha semmi sem fáj. Néhány szóbein három nagy

hiba van. Első az, hogy saját maigának mond ellent. Előzőleg azt

mondtai, hogy elképzelni sem tud semmi mais jót, mint azt, hogy érzé

keinket a gyönyör csiklandozza: most pedig a fájdaiommentességet ne

vezi a legfőbb gyönyörnek. Ennél jobbam ellentmondhatna-e önma

gának? Másik hiba az, hogy noha a természetben háromféle állapot

lehetséges: egyik az öröm, másik a fájdailom, harmadik mind örömtől,

mind fájdalomtól való mentesség, ő aiz elsőt és a harmadikat azonos

nak veszi, és nem különbözteti meg a gyönyört a fájdeilommentesség-

től. Heirmadik hibája - amiben másokkaű osztozik - az, hogy noha az

erénynek kell a legfőbb célkitűzésnek lennie, és ennek elérése kedvéért

fordulunk a filozófiához, ő elválasztotta a legfőbb jót az erénytől. „De

gyakrem dicséri az erényt." Igen, C. Gracchus is, miközben bőkezűen

osztogatott és kiürítette a kincstárat, szóbem mégis a kincstárat védte.

Miért higgyek a szónak, ha a tetteket látom? Piso, a Frugi, mindig a ga

bonatörvény ellen szónokolt. De miután a törvény életbe lépett, konzul

viselt ember létére ő is jelentkezett gabonáért. Gracchus észrevette a

tömegben álldogáló Pisót, és megkérdezte tőle a rómeii nép füle halla

tára, hogyan akar következetes maradni önmagához, ha amnek a tör

137


vénynek alapján igényel gabonát, amelyet ellenzett? „Nem akartam

- válaszolta hogy te, Gracchus, fejenként szétoszthasd az én javaű-

mat; de ha már ezt teszed, én is követelem belőle a részemet.” Nem

megmondta elég világosain ez a komoly és bölcs ember, hogy a Lex

Sempronia a közvagyon eltékozlását jelenti? Ha Gracchus szónokla

tait olvasod, azt hihetnéd, hogy ő volt a kincstár legfőbb pártfogója.

Epikurosz kijelenti, hogy nem élhetünk kellemesen, ha nem erényesen

élünk, hogy a bölcsön nincs hatalma a szerencsének, a szerény étke

zést többre becsüli a bőségesnél, és sohasem fordulhat elő, hogy a

bölcs ne lenne boldog. Mindez filozófushoz méltó, de ellentmond a gyö

nyör tanainak. „Mást nevez gyönyörnek.” Nevezze aizt, aimit akar, de

mindenképpen azt nevezi annak, aimiben nyoma sincs az erénynek. De

ha én félreértem a gyönyört, akkor talán a fájdalmat is? Tagadom,

hogy aiki a fájdaJmat tekinti a legfőbb baj mércéjének, az joggal beszél

hetne az erényről.

21.

Egyes epikureusok, jó szándékú férfiak - náluk szelídebb népség nem lé

tezik -, szememre hányják, hogy szántszándékkal támadom Epikuroszt.

Gondolom, úgy vélik, hogy méltóságért vagy tekintélyért vetélkedem ve

le. De én a lélekben keresem a legfőbb jót, ők a testben; én az erényben,

ők a gyönyörben. Ok lépnek fel harciasain, és szomszédjaikat hívják ta

núkul; sokan vannak, akik azonnal odafutnak. Én viszont kijelentem,

hogy nem törődöm vele, tudomásul veszem, aimit végeznek. Mi

történt akkor, amikor a pún háborúról folyt a vita? M. Cakónak és

L. Lentulusnak eltérő volt a véleménye, mégsem került sor veszekedés

re közöttük soha.17 Ők viszont fölösleges indulaittal lépnek fel, különösen

ha tekintetbe vesszük, hogy nem valaimi merész javaslatot kell védelmez

niük, amely mellett sem a szenátusban, sem a népgyűlésben, sem a had

138

seregben, sem a cenzorok előtt nem mernének felszólalni. De velük

majd máskor tárgyalok, és azzal az elhatározással, hogy nem kezdemé

nyezek harcot; ha ők mondják ki az igazságot, készséggel engedek ne

kik. Csak sírra figyelmeztetem őket, hogy ha tökéletesen igaznak bizo

nyulna az a tételük, mely szerint a bölcs minden vonatkozásban csak a

testre van tekintettel, vagy, hogy illendőbben fogalmazzak: csak azt teszi,

amiből előnye származik, illetve minden tekintetben csak a maga hasz

nát nézi, akkor - hiszen ezért nem tapsolják meg őket - csak magukban

örvendezzenek, ne dicsekedjenek fennhangon.

22.

Hátra van a kürénéiek véleménye. Szerintük akkor lép fel bánkódás, ha

valami váratlanul történik. Ebben sok igazság van, mint fentebb mond

tam. Tudom, hogy Khrüszipposz is úgy tartotta, hogy amire nem szá

mítottunk, az súlyosabb csapást mér ránk. Ez azonban nem minden;

bár tény, hogy az ellenség váratlan támadása nagyobb zavart okoz.

mint az, amelyet vártak, és a hajósokat a hirtelen támadt tengeri vihar

jobban megrémíti, mint amelyre fel voltak készülve; és számos hason

ló helyzet fordul elő. De ha alaposabban megvizsgáljuk a váratlan dol

gok természetét, csak azt találjuk, hogy a váratlan események a való-

ságnáil nagyobbnak látszanak, mégpedig két okból: egyrészt mert nincs

idő felmérni a történtek valódi súlyát; másrészt, mivel azt hisszük, hogy

elháríthattuk volna, ha előre látjuk, a bánkódást fokozza a mintegy sa

ját hibánkból bekövetkezett baj. Hogy ez így van. azt bizonyítja az idő.

amelynek előrehaladtával annyira csökken a fájdalom, hogy noha a baj

változatlanul fennáll, a bámkódás nemcsak enyhül, hanem az esetek

többségében meg is szűnik. Rómában sok karthágói rabszolga volt, és

sok makedón Perszész király fogsáigba esése utáin; fiatal koromban a

Peloponnészoszon korinthosziakat is láttam. Mindannyian elénekel

_________Harmadik könyv: A bánkódás enyhítéséről_______________

139


hették volna az AndromakhéOó\ a panaszt: „Jaj, mindezt láttam", de

már valószínűleg régen elsírták bánatukat. Mert olyannak mutatta őket

arckifejezésük, beszédük, testtartásuk és egész viselkedésük, hogy bár

ki argosziaknak vagy sziküóniaknak nézhette volna őket. S engem job

ban megrendített Korinthosz romfalainak hirtelen megpillantása, mint

magukat a korinthosziakat, akinek lelkét már a régmúlt kérgével vonta

be a hosszan tartó emlékezés. Olvastuk Kleitomakhosz könyvét, ame

lyet Karthágó feldúlása után vigasztalásul küldött fogságba esett polgár

társainak. A könyv egyebek között tartalmazza Karneadész egyik fejte

getését, amelyet visszaemlékezésként ő foglalt írásba. Valaki felvetette

azt a tételt, hogy a bölcset bánkódás gyötörheti hazája elfoglalása miatt.

Le vein írva Karneadész cáfolata A filozófus olyan erős orvosszert ja

vasol a friss csaipás gyógyítására amilyenre idült betegség esetében

már nem volna szükség. És ha ugyanezt a könyvet néhány évvel ké

sőbb küldte volna a foglyoknak, akkor már nem sebeket, csak sebhelye

ket orvosolt volna vele. Mert a fájdalom fokozatosain, lépésről lépésre

csökken. Nem mintha maga a tény vádtozna meg - vagy egyáltalán

megváltozhatna -, hanem mert a hozzászokás megtanít arra aimire az

észnek kellene tanítania: nem olyan jelentős az a dolog, mint amilyen

nek látszott.

23.

Mondhatná valaki: Akkor mi szükség van észokokkaű érvelésre, vagy

egyáiltailán airra a vigaisztailáisra, amelyekhez folyamodni szoktunk, ha a

bánkódok fájdalmát enyhíteni akarjuk? Olyankor ugyanis álltaiéiban azt

az érvet szoktuk elővenni, hogy semmit sem szabad előre nem látha

tónak hinni. De miért tartaná tűrhetőbbnek a kellemetlenséget az, aiki

tisztában van vele, hogy ez minden emberrel megeshetik? Ez a magya

rázat nem von le semmit a bajból, legfeljebb azt teszi hozzá, hogy nem

140

történt olyan, aminek bekövetkeztét ne lehetett volna előre feltételezni.

Ez az érvelés mégsem hatástalan a vigasztalásban, sőt nem tudom,

hogy nem ez ér-e a legtöbbet? A váratlanul bekövetkező események

nek nincs olyan súlyuk, hogy pusztán ez okozza a báinkódást. Paláin

erősebben sújtanak, de nem ez eredményezi azt, hogy a történtek sú

lyosabbnak látszanak; azért látszanak súlyosabbnak, mert még frissek,

és nem azért, mert hirtelen következtek be.*

Kétféle eljárás lehetséges az igazsaig kiderítésére, nemcsak a rossz

nak, hanem a jónak minősített dolgok esetében is. Vagy azt vizsgáljuk,

hogy a szóban forgó dolog természete milyen jellegű és milyen jelentő

ségű, mint például amikor a szegénység terhét annak kifejtésével

könnyebbíthetjük, hogy rámutatunk, milyen kevés és jelentéktelen az,

aimit a természet megkövetel, veigy pedig az elvont okfejtésről áttérünk

a példák idézésére. Ez utóbbi esetben utalunk Szókratészre. Diogenész-

re, Caecilius verssorárai;

Olykor bölcsesség rejtőzik a rongyos köpeny alatt.

Tekintetbe véve, hogy a szegénység minden körülmények között

aizonos erővel hat, mivel magyarázzuk aizt, hogy C. Fabricius nyugod

tan tűrte, míg mások kijelentik, hogy nem bírják elviselni? Az utóbb

említett eljáráshoz hasonlít az a fajta vigasztalás, hogy emberi dolog

nak kell tekinteni mindent, ami megtörténik. Mert ez aiz érvelés nem

csak airra jó, hogy aiz emberi nem megismerését elősegítse, hamem

arra is rámutat, hogy amit mások is eltűrtek és el fognak tűrni, az el

viselhető.

_____ Harmadik könyv: A bánkódás enyhítéséről_____________________

' A szöveg bizonytalan.

141


24.

Amikor a szegénységről beszélünk, sok emberre hivatkozhatnunk,

akik békésen viselték a szegénységet. Amikor a tisztségek iránti kö

zömbösségről szólunk, sok embert említhetünk, akik nem töltöttek be

tisztségeket, és éppen ezért boldogabbak voltak: és név szerint elis

meréssel nyilatkozhatunk azok életéről, akik a magánélet nyugalmát

többre becsülték a közéleti szereplésnél. Nem hallgathatjuk el annak a

hatalmas uralkodónak az anapésztuszait, aki egy öreghez szól megbe

csüléssel. és szerencsésnek mondja, amiért hírnév és dicsőség nélkül

fog élete végnapjaihoz érkezni.* Hasonló példáikat lehet felhozni a gyer

mekek elvesztése esetére, és akiknek ez súlyos fájdalmat okoz, azok

bánatát mások példájával lehet enyhíteni. így a többiek átélt szenvedé

se elősegíti, hogy az események kevésbé súlyos színben tűnjenek fel,

mint eredetileg látszottak. Ezáütal az elgondolkodók lassanként sírra a

meggyőződésre jutnak, hogy az előítélet alaptalan volt. Ugyanezt jelen

ti ki Telamón:

Eri, mikor nemzettem...

és Thészeusz:

Latolgattam, mi vár reám, milyen csapás.

és Ansixagorasz:

Tudtam, hogy haladót nemzek.

ők mindnyájan hosszan elgondolkodtak síz emberi dolgokról, és belát

ták, hogy nincs ok a kétségbeesésre, mint ahogy a tömeg gondolja. Az

én véleményem szerint majdnem ugyainaz a helyzet aizokkal, akik elő

* Agamemnón szavai Euripidész Iphigeneia Auliszban c. tragédiájában.

142

re számolnak a bekövetkezendőkkel. mint azokkal, akiket az idő orvo

sol. A különbség csak az, hogy az előbbieket a józan gondolkodás gyó

gyítja, az utóbbiakat a természet, miután belátják a lényeget: hogy az

a baj, amelyet igen naigynak hittek, távolról sem akkora hogy megza

varhatná a boldog életet. Ebből az a következtetés vonható le, hogy a

váratlanul jövő csapás súlyosaibb, de nem az, aimit a szóban forgó filo

zófusok állítanak, tudniillik hogy amennyiben két emberrel egyforma

baj történik, csakis azon uralkodik el a bánkódás, akit váratlanul ért a

baj. Sokakról mondják, hogy még nehezebben viselték el bánatukat, ha

arról aiz örök emberi sorsról beszéltek nekik, hogy úgy születünk, hogy

senki sem kerülheti el mindvégig a bajokat.

25.

Ezért Karneadész - mint Antíokhoszunk írásából tudom - gyakran hi

báztatta Khrüszipposzt amiaitt, hogy dicsérőleg idézte Euripidész versét:

Nincsen halandó, kit ne érne fájdalom.

A gyermekét kel! soknak eltemetnie,

majd újakat nemz. s végül meghal ö maga.

A bánkódás a sors törvényén nem segít.

Mi maga is föld. visszakéri azt a föld.

Vetés az élet, learatja a halál.

Tagadta, hogy az ilyen szöveg a legcsekélyebb mértékben is hozzá

járulhatna a bánkódás enyhítéséhez. Mint mondta, eleve az fájdadmas,

hogy ilyen kegyetlen sorsra születünk. A mások bajára történő hivat

kozás szerinte csak a rosszakaratú egyének vigaisztalására alkalmas.

Én éppen ellenkezőleg látom. Az emberi sors elviselésének kényszere

mintegy gátolja azt, hogy az isten ellen lázadjunk, és arra figyelmeztet,


143


hogy emberek vagyunk; és ez a gondolat jelentősen enyhíti a gyászt. A

példák felsorolásával pedig nem a rosszakaratúak lelkének akarunk

örömet szerezni, hanem azért hivatkozunk rájuk, hogy a gyászoló elvi

selhetőbbnek érezze azt, amiről látja hogy sokan nyugodtan, tartózko

dóan viselték. Mert minden eszközzel támogatni kell azokat, akik

összeroskadnak, és képtelenek összeszedni magukat a bánat súlya mi

att. Éppen ezért gondolja Khriiszipposz, hogy a bánkódást mintegy az

egész ember feloldódása miatt nevezik λυπη-nek.* Ezt azzal tudjuk

gyökerestől kiirtani - mint az elején mondtam -, hogy kifejtjük a bán

kódás okát: az semmi más, mint meglévő és továbbra is fenyegető

nagy baj elképzelése és feltételezése. így a testi fájdalmat is, amelynek

mardosása a legkínosabb, el tudjuk viselni a javulás reményében; és a

becsületben, tisztességben eltöltött élet olyan vigaszt jelent, hogy akik

így éltek, azokat nem sújtja bábánkódás, vagy csak gyengén érinti a lel

ki fájdalom.

26.

De ha a nagy baj képzetéhez még az az előítélet is hozzájárul, hogy

szükségszerű, helyes, a dologgal velejáró az, hogy elkeseredjünk a tör

téntek miatt, akkor a végén súlyos megrendüléssé válik a bánkódás.

Ez a felfogás teremtette meg a gyász sokféle visszataszító megnyilvá

nulását: a szennyes öltözetet, az asszonyoknál! az arc körömmel szag

gatását, a mell, csípő, fej csapdosását. így Agamemnón Homérosznál

és Acciusnál:

Nagy bánatában tépi borzas üstökét.

' Tévesen a λυω feloldok' igéből.

144

Harmadik könyv: A bánkódás enyhítéséről

Bión szellemesen jegyzi meg, hogy az ostoba király elkesere

désében úgy tépdesi a haját, mintha a kopaszság enyhítené a

bánatot.

Mindezt abban a hitben teszik, hogy ez így illendő. így Aiszkhinész

is ki rohant Démoszthenész ellen, amiért hálaáldozatot mutatott be*,

alig hét nappal leánya halála után. Méghozzá milyen szónokiasan be

szélt, milyen bőbeszédűen, mennyi bölcsmondást összegyűjtve, milyen

mesterkélt fordulatokkal, úgyhogy azt hihetnéd, a szónoknak mindent

szabad. Ezt az álláspontot nem helyeselné senki, ha nem volna mélyen

a lelkűnkbe gyökerezve, hogy minden tisztességes embernek illik mély

ségesen meggyászolnia hozzátartozói haláűát. Ennek értelmében egye

sek lelki fájdalmukban a magányt keresik, ahogy Homérosz mondja

Bellerophónról:

Ő Aleá mezején egyedül mindegyre bolyongott.

Búban emésztve magát, mindenkit messze kerülve.'1,

Niobét kőszoborrá változtatja a monda gondolom, a gyász örök néma

ságának kifejezésére. Hekabéról úgy mondják, hogy lelke keserűsége

és őrjöngése következtében kutyává változott. Olyanok is akadnak,

akik gyászukban maigávad a magánnyal folytatott párbeszédben talál

nak vigaiszt, mint Enniusnáű a dajka:

Nem állhatom meg gyászomban, hogy Médea

balsorsát égnek és földnek ne sírjam el.

* A gyűlölt Fülöp király halálhírére.

145


27.AiZ emberek azért viselkednek így fájdalmukban, mert ezt tartják he

lyesnek, indokoltnak, illendőnek, és szigorúéin tartja magát az a véle

mény, hogy ezzel mintegy kötelességüket teljesítik. Úgyhogy ha valaki

gyászához tartja magát és közben véletlenül természetesebben taláil vi

selkedni, vagy vidámabban szólal meg, azonnal visszazökken szomor-

kodáisáiba és hibáztatja maigát fájdalma megszaikitásáért. A gyerekeket

anyjuk és tainítóik meg is szokták fenyíteni. és nem pusztáin szavakkaJ,

hanem veréssel is sírásra kényszerítik őket, ha csaűádi gyáisz idején vi

dámabban viselkednek vagy beszélnek. És amikor a gyász enyhül, és

belátjuk, hogy a bánat semmit sem hasznáil, nem bizonyítja-e ez, hogy

mindezt mi magunk kényszerítjük maigunkra? Mit mond Terentiusnál

az „önmagát gyötrő”, εαυτόν τιμωρούμενος?

Ügy döntöttem, kevésbé igazságtalan

vagyok fiamhoz, hogyha én is szenvedek

Tehát maga határozott úgy. hogy szenvedni akar! Határozhat-e vala

ki saját akairata ellenére?

- Másként megérdemelnék bármilyen csapást.

Szóval valamilyen csapáisra méltóneik ítéli magát, ha nem vállal magá

ra szenvedést. Láthatod, hogy a baj elképzelésből fakad, nem a termé

szetből.

Mi a helyzet aizokkail, akiknek maguk a körülmények nem engedik

meg. hogy gyászoljanak? Mint aihogy HomérosznáJ a mindennapi öl

döklés és az elesettek nagy száma a gyász mellőzésére kényszerít.

Ezt írja:

146

Oly sokan elhullnak közülünk itt szinte naponta,

hogy soha senki se hagyhatná már félbe a sírást.

Nem tehetünk mást, mint a halottat földbe temetni,

s egy napi könnyhullással véget vetni a gyásznak.20

Tehát tőlünk függ. hogy megszabaduljunk a fájdalomtól, amikor akar

juk, mert az enged az idő szavának. Ha pedig mitőlünk függ, akkor

akadhat-e olyan helyzet, amelyben ne állna módunkban elfojtani a gon

dot és bánkódást? Ismeretes, hogy akik látták C. Pompeiust sebesülten

leroskadni, ennek a kétségbeejtő, keserves esetnek a láttán is elsősor

ban saját magukat voltak kénytelenek félteni, mert az ellenséges hajó

had bekerítette őket, és egyetlen gondjuk az volt, hogy az evezősöket

biztassák, és menekülésben keressenek menedéket. Utólag, amikor

megérkeztek Türoszba, akkor törtek ki sírásban és jajveszékelésben.

Ha a félelem elűzhette a bánkódást ezekről, a józan ész nem űzheti el

a bölcsről?

28.

Mi segíthetné jobban elő a fájdalom elfojtását, mint annak a belátása,

hogy nincs semmi haszna, és hiába váűlailjuk nragunkra? Ha tehát le

hetséges az elfojtása, az is lehetséges, hogy ne vállaljuk önként. Tehát

el kell ismernünk, hogy akaratunktól és elhatározásunktól függ a fájda

lom vádlalása. Ezt bizonyítja azok türelme is, akik sok szenvedésen

mentek keresztül, és ezért könnyebben elviselik, báirmi történik velük,

s azt vaJlják, hogy megedződtek a sorscsapásokkal szemben. Mint

Euripidész egyik szereplője mondja:


147


Ha most először virradt volna gyász reám,

s még nem hajóztam volna bánat tengerén,

a fájdalomtól összerázkódnék, eihogy

a zabla első érintésétől csikók,

de eltompultam már a sok csapás nyomán.

Tehát ha a csapásokba belefáradás enyhíti a bánkódást, akkor el kell

ismerni, hogy nem maga a tény a bánat oka és forrása. A kiváló filo

zófusok, akik azonban még nem érték el az igazi bölcsességet, nin

csenek tisztában aizzal. hogy a legfőbb rosszban szenvednek? Tudni-

illik tudatlanok, már pedig nincs nagyobb rossz a tudatlanságnál. De

ez mégsem bántja őket. Miért van ez? Azért, mert ehhez a rosszhoz

nem tapad az az előítélet, hogy helyes, illendő, kötelező elkesered

nünk, amiért nem vagyunk bölcsek, míg ugyanilyen előítélet fűződik

a gyászesettel kapcsolatos bánkódáshoz, amely minden másnál sú

lyosabb.

Arisztotelész szemrehányással illeti a régebbi filozófusokat, akik azt

gondolták, hogy az ő bölcsességük tökélyre emelte a filozófiát. Azt

mondjai, hogy részben igen ostobák, részben igen dicsekvők voltak; vi

szont ő úgy látja, hogy az utóbbi években nagy előrehaladás történt, így

a filozófia rövid időn belül eléri a tökéletességet. Theophrasztoszról azt

beszélik, hogy halála előtt kárhoztatta a természetet, amiért hosszú éle

tet adott a szarvasoknak és hollóknak, amelyeknek pedig ez nem jelent

sokat, aiz embernek viszont, akinek igen sokat jelentene, ilyen rövid éle

tet ajándékozott. Mert ha az ember élete tovább tarthatna, elkövetkez

hetnék, hogy minden művészet kiteljesedjen, és minden tudomány tö

kélyre jusson az emberi életben. Panaszkodott, hogy éppen akkor kell

távoznia amikor eljutott ehhez a felismeréshez. A többi filozófus közül

éppen a legkiválóbbak és legtekintélyesebbek vaJlják be, hogy sok dol

148

got nem ismernek, és újra meg újra sokat kellene még tanulniuk. Még

sem esnek bánkódásba, amikor beismerik, hogy megrekedtek a balga

ság kellős közepén - ami mindennél rosszabb mert ehhez nem ta

pad a kötelező fájdalom előítélete. És vannak, akik úgy gondolják, hogy

férfihez nem illik a gyász. Ilyen volt Q. Maximus, aki konzulviselt fiát

temette el; ilyen volt L. Paulus, aki néhány nap leforgása alatt két fiát

veszítette el; ilyen volt M. Cato, akinek fia praetorságra jelöltsége ide

jén hunyt el: és még sokan mások, akiket Vigasztalás című munkám

ban felsoroltam. Mi egyéb nyugtatta meg őket, mint az, hogy a gyászt

és szomorkodást nem tartották férfihez méltónak? Egyszóval azt, amit

mások kötelezőnek tartanak, és emiatt átadják magukat a bánkódás-

nak, ők szégyennek minősítették, és elutasították maguktól a bánkó-

dást. Ebből világos, hogy a bánkódás nem a természetben, hanem csu

pán előítéletben gyökerezik.

29.

Felmerül aiz ellenvetés: ki olyan őrült, hogy saját elhatározásából szo-

morkodjék? A fájdadmat a természet teremti, - mondják - és a ti

lirantórotok is azon a véleményen van, hogy a természetnek engedni

kell, mert nyom, szorít, nem lehet neki ellenállni. így Szophoklésznél

Oileusz, aki előzőleg Telamónt vigasztalta Aiász halála miatt, össze-

roppaint, amikor saját fiának haláláról értesült. Lelkiállapotánaik meg

változtatását így magyarázza:

Bizony, olyan nagy bölcsesség nincs senkiben,

hogy bár a mások gyászát szóval enyhíti,

midőn a változó szerencse rája sújt,

az őt ért veszteségtől ne roskadna le,

feledve más bajára nyújtott vigaszát?'

____ Harmadik könyv: A bánkódás enyhítéséről

149


Ezzel az érveléssel azt igyekeznek bizonyítani, hogy a természetnek

nem lehet ellenállni. Ugyanakkor beismerik, hogy súlyosabb bánkódást

vállalnak magukra, mint amire a természet kényszerít. De hát ez mifé

le őrültség? -, hogy visszadobjam nekik a kérdést.

Azonban a fájdalom vállalásának több oka van. Először is valami

lyen baj feltételezése, amit látva és maigunkkal elhitetve, szükségszerű

en bekövetkezik a bánkódás. Továbbá úgy gondolják, hogy a keserű

gyásszal kedveskednek a hallottnak. Ehhez jön még valami asszonyos

babona: azt hiszik, hogy a halhatatlan isteneket könnyebben kiengesz

telik, ha csapásuktól sújtva megaláizottnak és összetörtnek vaülják ma

gukat. De legtöbben nem látják, hogy ezek a nézetek mennyire ellent

mondanak egymásnak. Dicsérik azokat, akik nyugodt lélekkel hadnak

meg, azokat viszont elítélik, akik mások halálát nyugodt lélekkel veszik

tudomásul. Mintha lehetséges volna, amit szerelmi vallomásban szok

tak mondani, hogy jobban szereti a másikat, mint saját magát. Dicsé

retes dolog, tagadhatatlanul jogos és helyes, hogy azokat, akik a leg

kedvesebbek számunkra ugyanúgy szeretjük, mint önnragunkat; de

hogy jobban, az semmiképpen nem lehetséges. A barátsáigban nem is

volna kívánatos, hogy más engem jobban szeressen, mint saját maigát,

és én őt jobban, mint magamat: ez kavarodást okozna az életben és

minden kötelességváillalásban.

30.

De erről majd máskor. Egyelőre elég azt leszögeznünk, hogy a baráta

ink elvesztését ne toldjuk meg a saját szenvedésünkkel, nehogy az le

gyen a látszata mintha jobban szeretnénk őket, mint maguk igényel

nék, ha éreznék, sőt jobban, mint saját magunkat.

Ami azt a véleményt illeti, hogy legtöbb ember nem könnyebbül

meg a vigasztadástól, továbbá maguk a vigasztaűók is szerencsétlenek

150

nek vallják magukat, mihelyt a szerencse ellenük irányozza támadását:

mindkettő megcáfolható. Ez ugyanis nem a természet vétke, hanem a

saját hibánk. A balgaságot viszont bármilyen mértékben lehet vádolni.

Mert akik nem vígasztalhatók, azok saját maguk kárhoztatják szenve

désre magukat, és akik saját szerencsétlenségüket másként viselik,

mint ahogy ők okozták másoknak, ugyanolyan hibásak, mint sokan,

akik elítélik a fösvényeket, noha maguk is fösvények, a dicsvágyókat,

noha maguk is dicsvágyóak. Jellemző a balgaságra, hogy máisok hibá

it észreveszi, a sajátjairól megfeledkezik. És bár tény az, hogy a bán-

kódást az idő feledteti, le kell szögeznünk, hogy ez a hatás nem magá

ban az időben rejlik, hanem a huzamos elgondolkozásban. Mert ha a

dolog ugyanaz marad, és ugyanaz marad az ember is, hogyan állhat

na be változás a fájdalomban, ha nem változott sem az, ami miatt bán

kódik, sem pedig az, aki bánkódik. Tehát nem maga az idő múlása

orvosolja a fájdalmat, hanem a huzamos elgondolkozás azon, hogy a

dologban nincsen semmi rossz.

31.

Felhozzák ellenem a mérsékelt bajokat. Ha ezek a természetből fakad

nak, mi szükség van vigasztaJásra? Maga a természet fogja kiszabni

határukat. Viszont ha előítéleten aűapulnak, az egész előítéletet kell el

törölni. Gondolom, eleget beszéltem arról, hogy a bánkódás egy jelen

legi baj feltételezése, és ez a feltételezés azt is magával hozza, hogy a

bánkódást el kell vállalni. Zénón helyesen fűzi hozzá ehhez a meghatá

rozáshoz, hogy a jelen baj képzetének új keletűnek kell lennie. Ezt a

szót úgy értelmezik, hogy nemcsak azt minősítik új keletűnek, ami

nemrég történt, hanem ameddig a feltételezett bajban még van annyi

erő, hogy elevenen hasson, mindaddig új keletűnek kell nevezni. Ahogy

például Artemisziai, Mauszólosz káriai király felesége, aki a nevezetes


151


síremléket emeltette Halikarnasszoszban, egész életét gyászban töltöt

te, és bánattól emésztve sorvadt halálra. Számára ez a képzet minden

nap új keletű volt, és ez csak akkor nem nevezhető már új keletűnek,

ha az idő múlása kiszárasztja.

Tehát a vigasztalónak az a feladata, hogy a bánkódást gyökerestől

kitépje, vagy lecsillapítsa, vagy minél erősebben csökkentse, vagy elfojt

sa és ne hagyja elhatalmasodni, vagy más dolgokra is átterjedni. Van

nak, akik a vigasztaló egyetlen feladatát abban látják, hogy kimutassa,

az illető dolog egyáltaJán nem baj, ahogy Kleamthész tanítja. Mások

szerint a bajnak nincs nagy jelentősége; így a peripatetikusok. Mások

a kellemetlenről a kellemesre terelik a figyelmet, mint Epikurosz. Má

sok elegendőnek tairtják, ha rámutatnak, hogy semmi sem történik vá-

ratlainul. Khrüszipposz azt tartja a leglényegesebbnek a vigasztalásban,

hogy eloszlassuk a gyászolónak aizt a tévhitét, mely szerint a gyásszal

előírt, tisztes kötelességét teljesíti. Olyanok is akadnak, akik összesítik

a vigasztaűás különböző módozatait - mert mindenkit más-más indíték

befolyásol úgy, ahogy Vigasztalásomban én is mindent egyetlen vi

gaszban foglaűtaim össze, mert lelkem megpróbáltatásnak volt kivéve.

és minden gyógymóddal meg kellett próbálkoznom. De a lélek beteg

ségei esetén ugyanúgy ki kell várni a megfelelő időt, mint a testiek ese

tében. Amikor Aiszkhülosznál ezt mondják Prométheusznak:

Hiszen, Prométheusz, gondolom, hogy jó! tudod:

bölcs szó gyógyíthatja az elkeseredést,

ő így felel:

Igen, ha jókor nyújtod át a gyógyszered,

s nem tépi fel kezed még durvábban sebét.

152

32.

Tehát a vigasztalásban az első gyógyszer a meggyőzés arról, hogy

vagy egyáltalán nem léteznek bajok, vagy legfeljebb igen csekélyek. A

második az élet közös törvényszerűségeire való utalás, emellett a bán

kódó egyéni helyzetének figyelembevétele. A harmadik az, hogy a leg

nagyobb ostobaság fölöslegesen emésztődni a bánatban, mikor tudjuk,

hogy ennek semmi haszna. Kleanthész csupán a bölcset vigasztalja,

akinek nincs szüksége vigaszra. Mert ha a gyászolót arról győzöd meg,

hogy semmi sem rossz, csak aumi szégyenletes, akkor nem a gyásztól,

hanem a baűgaságtól szabadítod meg. de ennek kifejtésére nem alkal

mas az adott időpont.

Emellett úgy vélem, Kleanthész nem látta elég világosan, hogy olykor

éppen abból fakadhat bánait, amit ő maga is a legfőbb rossznaik tart. Mit

szóljunk ahhoz, hogy - mint mondják -, amikor Szókratész meggyőzte

Alkibiadészt arról, hogy semmirekellő ember, és nincs semmi különbség

az előkelő származású Alkibiadész vagy bármelyik teherhordó között,

akkor Alkibiadész megrendült és könnyek között könyörgött Szókra-

tésznek, hogy ajándékozza meg az erénnyel és szabadítsa meg a szé

gyenletes lelkiállapottól - mit szóljunk ehhez, Kleanthész? Abban nem

volt semmi rossz, ami Alkibiadészt bánkódással gyötörte? Mit mondunk

Lükón ádláspontjáról, aki a bánkódás súlyát azzal a tanítássad csökkenti,

hogy jelentéktelen dolgok okozzák, mármint az anyagi helyzetünket és

testünket érintő bantalmak, és nem a lélek baljai. Hogyan? Ami

Alkibiadészt gyötörte, az nem a lélek bajaiból és hibáiból faikadt?

- Epikurosz vigasztalásáról mar előzőleg eleget beszéltem.

33.

Nem áűl szilárd talajon. - bár nem ritkán hatásos - a következő, köz-

hasznádatú vigasztalás sem: „Nem csaik veled történt ilyesmi." Mint

_____________Harmadik könyv: A bánkódás enyhítéséről___________

153


mondtam, ez hatásos lehet, de nem mindig és nem mindenkinek.

Vannak, akik elutasítják. A lényeg az, hogy milyen körülmények kö

zött alkaJmazzuk. Azt kell hangsúlyozni, hogy hogyan viselték aizok,

akik bölcsen viselték el, és nem aizt, hogy kit milyen kellemetlenség

ért. Khrüszipposz tanítása igazságtartalma tekintetében helytálló, de

a bánat időpontjának vonatkozásában nehezen alkalmazható. Nehéz

feladat meggyőzni a bánkódót arról, hogy csupán saját akaratából

bánkódik, mert azt gondolja, hogy így kell tennie. Arra is ügyelnünk

kell, hogy amint peres ügyekben nem mindig ugyanabból a szem

pontból vizsgádjuk a kérdést, - ezt a megfogalmeizáist használjuk a

tárgyalás lefolytatásánál! - hanem ailkailmazkodunk az időhöz, az ügy

jellegéhez, és a személyhez, ugyanúgy a bánkódás enyhítésére tett kí

sérletünk során tekintettel kell lennünk airra, hogy ki milyen gyógy

módra fogékony.

De valahogy elkanyarodtunk aiz áltadad felvetett témától. Te a bölcs

ről érdeklődtél, aki nem tart semmit bajnak, csak aimi szégyenletes,

vagy olyan csekélynek tartja a bajt, hogy a bölcsesség elfedi és aűig lát

ható; aki semmilyen elképzeléssel sem tetézi a bánkódást puszta előí

télet étlapján; aki nem tartja indokoltnak, hogy minél jobban gyötrődjön

és eméssze magát a gyáisz miatt, aminél helytelenebb viselkedést el

képzelni sem lehet. Azonban úgy gondolom, hogy bár ebből az aJka-

lomból nem fogleJkoztunk szorosan vett értelemben azzal a kérdéssel,

hogy lehet-e rossz valami azon kívül, ami szégyenletes, érvelésünkből

mégis kiderült, hogy ami rossz van a bánkódáisban, az nem a termé

szetből fakad, henem önkéntes elhatározás és téves elképzelés ered

ménye. Mindenesetre megtárgyaűtuk a bánkódás legsúlyosaibb esetét,

úgyhogy ennek elűzése után a többi orvoslása nem fog különösebb ne

hézségbe ütközni.

154

Léteznek fejtegetések a szegénységről, a kitüntetések és dicsőség nél

küli életről; elhangzanak külön-külön előadások a száműzetésről, a ha

za romlásáról, a szolgaságról, nyomorékságról, vakságról, minden

helyzetről, amelyet szerencsétlenség névvel szoktak illetni. Ezeket a

görögök külön-külön iskolákra és külön-külön könyvekre osztják,

mert munkalehetőséget keresnek maguknak. Elmélkedéseik kétségkí

vül igen élvezetesek. Azonban, ahogy az orvosok az egész test kezelé

sével a legkisebb beteg részt is meggyógyítják, ugyanígy a filozófia a

bánkódás teljes egészének megszüntetésével azt is megszünteti, ha va

lamilyen részletkérdésben tévedés merül fel: ha szegénység gyötör, ha

megszégyenítés kínoz, ha száműzetés homálya borít, vagy a fentebb

említettekből történt veled vaűami, noha az egyes helyzetekre vonatko

zóan külön-külön vigaszok is rendelkezésre áűlnak, amelyekről szintén

hallhatsz tőlem, ha óhajtod. De mindig vissza kell térnünk ahhoz az

alaptételhez, mely szerint a bölcstől távol áJl a bánkódás minden neme,

mert hiábavaló, mert fölöslegesen vállaljuk magunkra, mert nem a ter

mészetből fakad, hanem vélekedésből, feltételezésből, szinte önma

gunk szenvedésre biztatásából, amikor bebeszéljük magunknaik, hogy

így kell lennie. Ha töröljük mindazt, ami akaratunktól függ, akkor meg

szűnik a gyötrő bánkódás, csupán a lélek némi szorongása, visszahú

zódása marad vissza. Ezt természetesnek is lehet mondani, csak mel

lőzzük a bánkódás nevet, mert ez súlyos, csúnya, veszedelmes szó,

nem fér össze a bölcsességgel, hogy úgy mondjam, nem lakhat egy fe

dél alatt vele.

Azonban a bánkódásnak milyen szerteágazó, milyen keserves gyö

kerei vannak! A törzs kidöntése után ezeket is egyenként ki kell szag

gatni, szükség esetén külön-külön fejtegetéssel; mindegyikre van még

időnk. Mert bár a bánkódás minden válfajának azonos a lényege, de


34.

155


az elnevezéseik különbözők. A bánkódás fogalma alá tartozik az irigy

ség, a versengés, az áskálódás, a sajnálkozás, az aggódás, a gyász, a

siránkozás, a gondterheltség, a panaszkodás, a nyugtalanság, a fáj

dalom. a kedvetlenség, a levertség, a reménytelenség. A sztoikusok

mindezeket pontosain meghatározzák. A felsorolt nevek eltérő fogal

makat jelölnek, nem ugyanazt a dolgot jelentik, mint gondolni lehetne,

hanem valamiben különböznek. Ezt esetleg alkalmilag ki fogom fejte

ni. Ezek azok az említett hajszálgyökerek, amelyeket ki kell nyomozni

és egyenként kitépkedni, hogy egyik se hajthasson ki. Tagadhatatlanul

nagy munka, nehéz feladat; de minden nemes tett fáradalommal jár.

Ám a filozófia azt ígéri, hogy végrehajtja ha alávetjük magunkat gyógy

kezelésének.

Egyelőre ennyit; minden másban rendelkezésetekre fogok állni itt is,

máshol is, valahányszor óhajtjátok.

156

NEGYEDIK KÖNYV

A lelket zavaró egyéb indulatokról

Negyedik könyv: A lelket zavaró egyéb indulatokról

1.

Brutus, én sok más vonatkozásban is csodálni szoktam a mieink tehet

ségét és érdemeit, de mindenekfölött azokban a tanulmányokban, ame

lyeket meglehetősen későn felébredő érdeklődésük után átvettek a

görögöktől, és meghonosítottak nálunk. Mert már rögtön a város meg

alapítása után királyi rendeletekkel és részben törvényekkel, szinte iste

ni bölcsességgel meghatározták a jóslást, a vallási szertartásokat, a

népgyűléseket, a fellebbezési jogot, az atyák testületét, a lovasság és gya

logság beosztását, az egész hadügyet; majd miután a köztársaság meg

szabadult a királyok uralmától, csodálatos fejlődés és hihetetlen fellendü

lés következett be, és minden téren kiváló eredményeket értünk el. De

nem itt van a helye, hogy őseink szokásairól és intézményeiről, az állam

rendjéről és kormányzásáról beszéljünk; erről máshol már elég részlete

sen szóltam, elsősorban az államról írt hat könyvemben (De re publica).

Ezúttal a tudományok számbavétele kapcsán akarom megvizsgálni,

hogy miért vették át ezeket is másoktól, és nem csak érdeklődtek utá

nuk, hanem életben tartották és továbbfejlesztették őket.

Úgyszólván szemük előtt működött a bölcsességével és hírnevével

kiemelkedő Püthagorasz, aki akkoriban tartózkodott Itáliában, amikor

nemes családod névadó őse, L. Brutus felszabadította a hazát. Pütha

gorasz tanítása széltében-hosszában elterjedt, s gondolom, a mi váro

sunkba is átszivárgott. Ezt nemcsak feltevés valószínűsíü, hanem konk

rét nyomok is bizonyítják. Elképzelhető-e, hogy amikor Itáűián belül az

úgynevezett MaLgna Graeciában hatalmas, népes városok virágoztak, és

ezekben előbb Püthagorasz, majd a püthagoreusok hallatlan hírnévnek

örvendtek, a mieink füle süket maradt volna tudós szavaúk meghallga

tására? Gyanítom, hogy a püthagoreusok iránti csodálat miatt feltéte

lezte az utókor Numa királyról, hogy püthagoreus volt. Mert amikor

megismerkedtek Püthagorasz tanításaival és intézményrendszerével,

159


és elődeiktől hallottak a király igazságosságáról és bölcsességéről, vi

szont az eltelt hosszú idő folytán nem voltak tisztában a korokkal és

eseményekkel, úgy gondolták, hogy aki bölcsességével kitűnt, az

Püthagorászt haűlgathatta.

2.

Ennyit a feltételezésekről. A püthagoreusok tanításainak sok nyomát

lehetne találni, de most csak néhánnyaJ fogok foglalkozni, mert pil

lanatnyilag nem erről van szó. Úgy mondják, hogy verses formáiba

szokták öltöztetni titkos szabályaikat, és lelkűket énekkel és zenével

szokták megpihentetni a feszült gondolkodástól. Ugyanakkor nagy te

kintélyű szerzőnk. Calo, Origines ('Kezdetek') című munkájában aizt ír

ja. hogy őseink lakomáin aiz volt a szokás, hogy aiz asztalnáil heverők

fuvolaszó kíséretében, sorban dicséretet énekeltek híres férfiak érde

meiről. Ebből látható, hogy annakidején az énekeket és költeményeket

dallammal, zenekísérettel adták elő. A tizenkét táblás törvényből is ki

tűnik, hogy már akkor is szokás volt verseket költeni, de törvényben

rögzítették, hogy ezzel nem szabad másokat megsérteni. Nem műve

letlen kor bizonyítéka az a szokás sem, hogy aiz istenek tiszteletére

rendezett ünnepségeket és a főtisztviselők beiktatási díszlakomáit lant

szó vezeti be, ami a szóban forgó iskolának is szokása volt. Úgy sej

tem, hogy Appius Caecus költeménye, amelyet Panaitios igen dicsérő-

leg említ Q. Tuberóhoz intézett egyik levelében, szintén püthagoreus

jellegű volt. Intézményeinkben is sok olyan taJálható, amit tőlük szok

tak származtatni; ezeket azonban mellőzöm, nehogy úgy tűnjék, hogy

azt is máisoktól tanultuk, amit saját találmányunknak tartunk. De tér

jünk vissza kiinduló tételünkhöz: milyen rövid idő alatt mennyi és mek

kora költő, milyen szónokok léptek fel! Ebből világosan kitűnik, hogy a

mieink mindent azonnal utol tudtak érni, ha akairták.

160

De a többi tanulmányról máshol fogok szólni, ha úgy adódik, és már

sokszor szóltam. A bölcsesség tanulmányozása is hosszú múltra te

kinthet vissza nálunk, de Laelius és Scipio kora előtt név szerint sen

kit sem tudnék említeni. Ismeretes, hogy az ő fiatal korukban küldték

az athéniek követségbe a szenátushoz a sztoikus Diogenészt és az

akadémikus Karneadészt. Minthogy ezek korábbam egyáltalán nem ke

rültek kapcsolatba a köztársasággal, és egyikük Kürénéből, a másik

Babilonból származott, nem őket hívták volna elő iskolájukból és bíz

ták volna meg ezzel a feladattal, ha nem tanúsítottak volna tudomá

nyos érdeklődést már abban az időben is egyes vezető személyisége

ink. Ők sok egyebet írásba foglaltak: egyesek a polgári jogot, mások

szónoklataűkat, ismét mások az ősök emlékezetét, de minden tudo

mány közül a legátfogóbbat: a helyes élet tudományát, inkább életük

ben kívánták megvalósítani, mint írásban lefektetni. Ennek megfelelően

annak az igaz és választékos filozófiának, amely Szókratésztől kiindul

va máig fennmaradt a peripatetikusoknál és az ugyanazt másként

megfogalmazó sztoikusoknál, míg az akadémikusok e kettő vitádban

egyeztetőként léptek fel, úgyszólván nincsenek vagy csak jelentéktelen

számban léteznek régebbi latin nyelvű emlékei.

Ez magyarázható a téma nagyságával és az emberek egyéb irányú

elfoglaltságával, vagy pedig azzal, hogy úgy gondolták, a járatlanok ré

széről úgysem fog elismeréssel találkozni. Mialatt ők hallgattak, meg

szólalt C Amafinius. Megjelent könyvei megmozgatták a tömeget,

aimely így ugyanahhoz az irányzathoz* csatlakozott, akár azért, mert

könnyen érthető volt, akár mert csaűogatta őket az élvezetek hízelgő

________Negyedik könyv: A lelket zavaró egyéb indulatokról___________

3.

' epikureushoz

161


csábítása, akár pedig azért, mert nem kaptak semmi jobbat, és így azt

fogadták el, ami a rendelkezésükre állt. Amafinius után ugyanennek a

tanításnak buzgó hívei egész Itáliát meghódították számos írásukkal.

És noha alapvető tétel az, hogy ami túl könnyen érthető és elnyeri a

tudatlanok tetszését, az nem lehet alapos, ők ezt az elméletük melletti

bizonyítéknak tekintik.

4.

De védelmezze mindenki a saját álláspontját, hiszen vélemény-

szabadság létezik. Én kitartok véleményem mellett, s minthogy egyet

len iskola törvényei sem köteleznek, amelyeknek a filozófia terén en

gedelmeskedni tartoznám, mindig azt fogom kutatni, hogy az egyes

kérdésekben mi látszik a legvalószínűbbnek. Sok más alkalommal, leg

utóbb tusculumi birtokomon szorgoskodtam e téren. így három napi

eszmecsere ismertetése után a negyedik nap eredményeit ebben a

könyvben foglalom össze.

Szóval, amikor lesétáltunk a hátsó kertbe, mint az előző napokon, így

indult a beszélgetés:

- Vesse fel valaki, hogy miről kíván véleményt cserélni!

- Szerintem a bölcs nem tudja távol tartami magát a lélek minden za

varó indulatától (perturbatio, 'megzavarodás').

- Tegnapi beszélgetésünkből az derült ki, hogy ha mástól nem is, leg

alább a bánkódástól igen; hacsak nem időkímélés kedvéért nyilatkoz

tál egyetértőleg.

- Legkevésbé sem; tökéletesen meggyőztél azzal, amit mondtál.

- Tehát úgy gondolod, hogy a bölcsön nem vehet erőt a bánkódás?

- Úgy gondolom, hogy egyáltalán nem.

162

- Viszont ha ez nem zavarhatja meg a bölcs lelkét, akkor semmi más

sem teheti. Mert mi tehetné? Zavarná a félelem? De hiszen a félelmet

ugyanazon dolgok bekövekezésének lehetősége okozza, amelyek

megléte a bánkódást. Tehát ha megszüntetjük a bánkódást, a félel

met is megszüntetjük. Marad két zavaró indulat, a felfokozott vidám

ság (laetitia gestiens) és a szenvedélyes vágy (libidó)·, ha ezek nem

nehezülnek a bölcsre, akkor a bölcs lelkiállapota mindig kiegyensú

lyozott marad.

- Ezzel egyetértek.

- Akkor mit választasz: rögtön vitorlát feszítsünk, vagy evezzünk egy

darabig, amíg kijutunk a kikötőből?

- Mit akarsz ezzel mondani? Nem értem.

5.

- Amikor Khrüszipposz és a sztoikusok a lelket zavaró indulatokról

beszélnek, többnyire csupán ezek osztályozásával és meghatá

rozásával foglalkoznak, és rendkívül keveset beszélnek arról, mivel

orvosolhatnák a lelket, hogy felindulását megszüntessék. Ezzel ellen

tétben a peripatetikusok sok mindent felhoznak a lélek megnyugtatá

sára viszont mellőzik az osztályozás és a meghatározás szőrszálha-

sogatását. Kérdésem tehát arra vonatkozik, hogy okfejtésemmel

azonnal vitorlát bontsak-e, vagy előbb a dialektika evezőivel hozzam

mozgásba a hajót?

- Csakis ez utóbbival: így mindkettő vonatkozásában teljesebb fény fog

derülni sírra amire kíváncsi vagyok.

- Ez így valóbein helyesebb: de ha valami homályos marad, utólag rá

kérdezhetsz.

- Meg fogom tenni; de te, szokásodhoz híven, úgyis viláigosabban fogsz

beszélni a homályos dolgokról, mint a görögök.


163


- Igyekezni fogok. De össze kell szednem gondolataimat, nehogy min

den összeomoljon, ha egy dolog kiesik. Amit a görögök παϋος-nak

('szenvedés, szenvedély’) neveznek, én pedig inkább zavaró indulat

nak, mint betegségnek mondanám, annak kifejtésében először

Püthagorasz régebbi meghatározását fogom követni, majd Platónét.

Ők két részre osztják a lelket: az egyik rendelkezik értelemmel, a

másik nem. Az értelemmel rendelkezőben helyezik el a nyugalmat,

azaz a csendes, háborítatlan kedélyállapotot, a másikban a harag és

a sóvárgás nyugtalanító indulatát, amelyek ellentétei és ellenségei az

értelemnek. így szól ez a forrásunk. Azonban ezeknek a zavaró té

nyezőknek a leírásában inkább a sztoikusok meghatározásait és

osztályzását fogom alkalmazni, mert úgy látom, hogy ők fogalmaz

nak a legpontosabban az adott kérdésben.

6.

Mármost Zénón meghatározása úgy szól, hogy a zavaró indulat

- amelyet ő πατϊος-nak nevez a léleknek a helyes gondolkozástól

elszakadó, természetellenes felindulása. Mások rövidebben úgy mond

ják, hogy a zavaró indulat túl heves vágyódás, és azt nevezik túl he

vesnek, amelyik erősebben eltávolodik a természet egyenletes álla

potától. A zavarok egyes fajtáűt két elképzelt jóból és két elképzelt

rosszból származtatják, így összesen négy fajtáról beszélnek. A jóból

a szenvedélyes vágy (libidó), és a vidámság (laetitia) származik; ezek

közül a vidámság a meglévő jókra, a szenvedélyes vágy a leendőkre

vonatkozik. A rosszból a félelmet és a báinkódást (aegritudo) vezetik

le: a félelem a leendő, a báinkódás a meglévő dolgok képzete. Tudni-

illik amiktől mint bekövetkezendőktől félünk, azok bekövetkezés ese

tén bánkódást okoznaik. A vidámság és a szenvedélyes vágy jó dolgok

feltételezéséből fakad: a vágyat csábítja az, amit jónak vél, és felger

164

jedve törtet felé; a vidámság már elért valamit, amit megkívánt, ezért

mértéktelenül ujjong. Természeti törvény, hogy mindenki azt igyek

szik elérni, amit jónak lát, és kerüli az ellenkezőt. Ezért mihelyst vada

mi jónak látszó dolog képzete megjelenik, maga a természet ösztönöz

annak birtokba vételére. Ha ez mértékkel és okosan történik, az ilyen

kívánságot a sztoikusok βουληεσις-nek nevezik, mi voluntasnak

( törekvés’). Szerintük ez csaik a bölcs tulajdonsága. így határozzák

meg: a törekvés ésszerű kívánság. Ami viszont az ésszel szembefor

dulva hevesebb indulatra gerjed, azt nevezik szenvedélyes vágynak

vaigy mértéktelen sóvárgásnak, és ez minden tudatlan emberre jel

lemző. Továbbmenőleg, amikor vaJamilyen meglévő jónak a birto

kában támad bennük érzelem, az kétféleképpen vaűósulhat meg. Ami

kor a lelket az értelem indítja nyugodtan és egyenletesen, örömről

(gaudium) beszélünk. Amikor viszont a lélek üresen, fékeveszetten uj

jong, ezt felfokozott vagy túlzott vidámságnak nevezhetjük. Ezt így ha

tározzák meg: a lélek esztelen elragadtatása.

Ahogy a jót természeti törvény aűapján kívánjuk, a rossztól szintén

természeti törvény aJapján tartjuk távol magunkat. Ha ez a távolság-

tartás ésszerűen történik, óvatosságnak nevezzük, és mint mondják, ez

csak a bölcs tulajdonsába. Ha viszont esztelenül, kicsinyes, bátortaűan

aggódással! műveljük, félelemnek nevezendő. Tehát a félelem az észtől

elforduló óvatosság.

A meglévő baj nem zavarja a bölcset. A tudatlannál bánkódást ered

ményez, ez feltételezett bajok képzetét hozza magávaű, elcsüggednek,

kislelkűek lesznek, és nem hallgatnak az ész szavára. Tehát első meg

határozásuk az, hogy a bánkódás a léleknek az észtől elforduló össze

húzódása. így négy zavaró indulatról beszélünk, ezek közül háromnak

van mértéktartó ellenpárjai, mert a bánkódássad nem állítható szembe

vaűamilyen mértéktartó beáülítottság.

Negyedik könyv: A lelket zavaró egyéb indulatokról __________

165


7.

De azt tanítják, hogy minden zavaró indulat elképzelésből és feltétele

zésből fakad. Ezért pontosabban meghatározzák, hogy világos legyen

nem csupán azt, hogy mennyire indokolatlanok, hanem az is, hogy tel

jesen hatalmunkban állnak. Tehát a bánkódás egy meglévő baj egyide

jű elképzelése, amelyben indokoltnak tartjuk a lélek elcsüggedését.

összehúzódását. A vidámság egy meglévő jó egyidejű elképzelése,

amelyben indokoltnak tartjuk az elragadtatást. A félelem vaJamilyen fe

nyegető baj előfeltételezése, amely kibírhatatlamnak tűnik. A szenvedé

lyes vágy valamilyen leendő jónak az előfeltételezése, amelynek haisz-

nos volna bekövetkeznie és már meglennie.

De amit a zavairó indulatok elképzelésének és feltételezésének ne

veztem, aibból szerintük nem csak maguk az indulatok fakadnak, ha

nem az is, amit ezek az indulatok kiváltainak: a bánkódás a fájdadom

mardosó érzését is eredményezi, a félelem a lélek visszavonulását és

menekülését, a vidámság zabolátlan mulatságot, a szenvedélyes vágy

gátlástalan mohóságot. A vélekedést, amelyet valamennyi fenti megha

tározásba belevettem, gyenge egyetértésnek tekintik.

Az egyes indulattípusokat több aűcsoportra osztják. A bánkódásba

tartozik az irigykedés -egyértelműség kedvéért ezt a kevésbé gyakori

szót használom, mert aiz „irigyel" igét nemcsak arról mondják,

aki másra irigykedik, hanem olyan értelemben is, hogy vaJakit irigy

lünk továbbá a versengés, a féltékenység, a szánakozás, az aggo

dalom, a gyász, a szomorúság, a gond, a fájdalom, a siránkozás, a

nyugtalanság, a bosszúság, a kín, a kétségbeesés, és ezekhez hason

lók. A félelemhez sorolják a restséget, a szégyenkezést, a rémületet,

aiz ijedtséget, a borzadályt, a fejvesztettséget, a zavart, a rettegést. A

gyönyörhöz osztják be a más baja miatt érzett kárörömöt, a kéjt, a

hiúságot és hasonlókat. A szenvedélyekhez a haragot, az indulatos

166

ságot, a gyűlöletet, a rosszakaratot, a viszályt, a telhetetlenséget, a

megkívánást és más effélét.

8.

Ezeket a következőképpen határozzák meg. Irigykedésnek nevezik a

maisok jó szerencséje miatti bánkódást, noha ez nem károsítja meg az

irigykedőt. Ugyanis ha vaűaki annaik a jó szerencséjét fájlalja, aki őt

megsértette, akkor ez vadójábain nem nevezhető irigykedésnek, mint

például Agamemnón esetében Hektórrail szemben. Viszont, ha vadakit

a másik jómódja nem károsít meg, mégis fáj neki, hogy a másik ezt él

vezi, az tényleg irigykedő. A versengés is kettős értelemben használa

tos, egyrészt dicséretes, másrészt helytelen vonatkozásban. Az eré

nyek utánzási szándékát is versengésnek nevezzük (de erről itt nem

beszélek, lévén dicséretes dolog), viszont a báinkódáis kategóriájába tar

tozik a versengés, ha valaki megkívánja azt, amivel a másik rendelke

zik, de ő nem. Féltékenységen a ζηλοτυπία fogalmát értem; ez amiatti

bánkódáis, hogy a másiknak is megvan az, amit ő kíván. A szánakozás

az igazságtalanul szenvedők szerencsédensége miatt érzett bánkódás:

apagyilkos vaigy áruló bűnhődése senkit sem késztet szánakozásra. Az

aggodalom nyomasztó bánkódás. A gyász szeretteink sajnálatos el

vesztése miatti bánkódás. A szomorúság panaszos bánkódás. A gond

bajokkal küszködő bánkódás. A fájdaJom gyötrő bánkódás. A siránko

zás jajveszékeléssel járó bánkódás. A nyugtailanság töprengéssel járó

bánkódás. A bosszúság folyamatos bánkódás. A kín testi gyötrelem

mel járó bánkódás. A kétségbeesés a dolgok jobbra fordulásának re

ménye nélküli bánkódás.

A félelem csoportjába tartozókat így határozzák meg: Restség a

várható fáradaJmaktól vailó félelem. A rémület a megrázkódtató féle

lem: a szégyenkezés pirulással, a rémület elsápadáissail, remegéssel.

________Negyedik könyv: A lelket zavaró egyéb indulatokról

167


fogvacogással jár. Az ijedtség közelgő bajtól való félelem. A borzadály

a lelket kizökkentő félelem; erre mondja Ennius:

Borzadály elűzte rémült lelkemből a józan észt.

A fejvesztettség a borzadályt mintegy velejárójaként követő félelem.

A zavar a gondolkodást gátoló félelem. A rettegés folyamatos fé

lelem.

9.

A gyönyör alcsoportjait így írják le; Káröröm a mások bajáiban való

gyönyörködés anélkül, hogy neki magának ebből haszna volna. Az él

vezet a lelket édes hangokkal elbágyasztó gyönyör, s ahogy ez a fülre

vonatkozik, ugyanígy vonatkozik a szemre, a tapintásra, az illatokra,

az ízekre, amelyek egyairáint a lelket elárasztó olvatag gyönyörök. A hi

úság felfokozott és dölyfösen pöffeszkedő gyönyör.

A szenvedély csoportjába teirtozókat így határozzák meg; A harag

a feltételezett jogtalanul megsértőn veendő bosszú szenvedélye. Az

indulatosság fellobbanó és rövid ideig tartó harag, amit a görögök

i3^o>au;-nak neveznek. A gyűlölet megrögzött harag. A rosszakarat

bosszúáillásra alkalmat leső harag. A viszály szívet-lelket átitató,

elkeseredett harag. A telhetetlenség kielégíthetetlen szenvedélyes

vágy. A megkívánás a még meg nem lévő dolgokat birtokolni akaró

szenvedély. Olyan megkülönböztetést is szoktak alkalmazni, hogy a

libido ( szenvedélyes vágyódás ) szót arra vonatkoztatják, amit állí

tunk valakiről vagy valamiről, amit a dialektikusok κατηγορηματα-

nak ('állítmány’) neveznek, például vagyont szerezni, tisztségekhez

jutni, az indigentia ( telhetetlenség’, illetve 'szükséglet, hiány') szó ma

gukat a dolgokat jelöli ftáirgy’), például a tisztségeket, a vagyont.

168

Minden zavaró indulat forrásának az önuralom hiányát tartják,

amely elszakadást jelent a helyes magatartástól, és annyira ellentétes

a józan ész követelményeivel, hogy képtelen a lélek kívánságait irányí

tani és kordában tartani. Míg az önuralom csillapítja a kívánságokat,

és oda hat, hogy engedelmeskedjenek a józan észnek, és megőrzi az

elme megfontolt ítéleteit, vele ellentétben az önuralom hiánya fellob-

bantja, megzavarja, felingerli a lelki nyugalmat. így tehát ebből ered a

bánkódás, a félelem és az összes többi zavaró indulat.

10.

Ahogy a testben gyengélkedés és betegség táimad, ha a vér megrom

lik, vagy túlteng a nyálka vagy az epe, ugyanúgy a zavaros és egy

másnak ellentmondó, téves elképzelések megfosztják egészségétől a

lelket és betegségekkel zavarják meg. A zavarok nyomán először be

tegségek lépnek fel, amelyeket ők νοσηματα-nak neveznek, valamint

ezekkel a betegségekkel ellentétes jelenségek, amelyek bizonyos dol

gokkal szemben ellenséges indulatot és utádatot táplálnak; azután kö

vetkezik a sérültség (aegrotatio), amelyet a sztoikusok αρρωσχηματα-

nak neveznek, valamint pedig az ezekkel ellentétes, ellenszenves

indulatok.

Ezzel a kérdéssel túlságosan bőven foglalkoznak a sztoikusok, első

sorban Khrüszipposz; a testi betegségekkel összehasonlítják a lélek

betegségeit. Mellőzve ezeket a fölösleges fejtegetéseket, rátérünk a lé

nyegre. Szögezzük le, hogy a lelki zavarok folytonos mozgásban van

nak az elképzelések következetlen, határozatiam kavargása folytán.

Amikor pedig a léleknek ez a forrongása és felindultsága rögződik és

mintegy beivódik az erekbe és a vérbe, akkor bekövetkezik a betegség

és sérültség, valamint ezzel a betegséggel és sérültséggel ellentétes, el

lenszenves indulatok.


169


11.

Az említett két fogalom elméletileg különbözik, gyakorlatilag azonban

kapcsolódik egymáshoz. Mindkettő a vágyból és a vidámságból szár

mazik. Mert ha valaki vagyonra sóvárog és nem lép közbe az ész, mint

valami szókratészi orvosság, hogy meggyógyítsa ezt a sóvárgáLSt, ez a

baj átjárja az ereket és beivódik a zsigerekbe, fellép a betegség és sé-

rültség. s ha ezek megrögződtek, már nem irthatok ki. Ennek a beteg

ségnek a neve: kapzsiság. Hasonlóéin keletkezik a többi betegség és sé-

rültség: a becsvágy, a nőhajhászás (így fordítom a görög φιλογυνια

szót,) és a többi betegség. Az ezekkel ellentétes indulatokat a félelem

ből vezetik le, például a nőgyűlöletet (mint Atilius Μισσγυνος című ko

médiájában), vagy az álltalános embergyűlölet, amit Timón mintájára

μισάνθρωπος szóval jelölnek, vagy a barátsáigtalanságot. Mindezek a

lelki sérültségek olyan dolgoktól való félelemből keletkeznek, amelye

ket gyűlölünk.

A lelki sérültséget úgy határozzák meg, hogy az valamely nem kí

vánatos dolgot nagyon kívánatosnak tekintő, szenvedélyes elképzelés,

amely megrögződik és mélyen begyökerezik. Ami az ellenszenvből ke

letkezik, azt úgy határozzáik meg. hogy valamely nem kerülendő dol

got kerülendőnek feltételező, megrögződött és mélyen gyökerező,

szenvedélyes elképzelés. Ez az elképzelés azon a tévhiten alapul, hogy

az illető tudja azt, amit valójában nem tud.

A lelki sérültség csoportjába ilyesmik tartoznak: kapzsisáig, törtetés,

nőhajhászás, makacsság, nyalánkság, iszákossá^, falánkság és hason

lók. A kapzsiság a vagyont nagyon kívánatosnak tekintő, megrögző

dött és mélyen gyökerező, szenvedélyes elképzelés: hasonló a többi,

ide tartozó fogalom meghatározáisa.

Az ellenszenv körébe tartozók meghatározására példa: a barátsáig-

taJanság a vendéget nagyon kerülendőnek tekintő, megrögződött és

170

mélyen gyökerező, szenvedélyes elképzelés. Hasonlóan határozzák

meg a nőgyűlöletet, mint Hippolütosz esetében, vagy az embergyűlöle

tet, mint Timónét.

12.

Áttérve az egészségi állapottal való összehasonlításra (bár takarékosab

ban élve vele, mint a sztoikusok szokták): ahogy az egyes emberek kü

lönböző betegségekre hajlamosaik - például egyeseket náthás természe

tűnek mondunk, másokat hascsikarásosoknak, nem azért, mert sikkor

éppen abban szenvednek, hanem mert gyakran beleesnek -, ehhez ha

sonlóéin egyesek a félelemre, mások egyéb zavarokra hajlamosak. így

egyeseknél aggályoskodásról beszélünk, aggályoskodóknak nevezzük

őket, másoknál haragos természetről. Ez utóbbi nem azonos a harag

gal: mást jelent a haragosság, mint az, hogy éppen haragszik. Hasonló

képpen különbözik az aggályosság az aggodalomtól, mert nem minden

ki aggályoskodó, aki ailkaJmilag aggódik vaJaimiért, és az aiggályoskodók

sem állandóan aggódnak. így különbség van a részegség és iszákosság

között, és máis a szerelmes, mint a szerető. A más-más betegségre való

hajlaimosság széles körre kiterjedő jelenség: valamennyi zavar esetében

fennádl. Ugyanez megmutatkozik számos hiba esetében is: összefoglaló

elnevezés azonbain nincs rá így irigynek, rosszakairatúnaik, érzékinek,

félénknek, együttérzőnek mondunk valakit, mert hajlamosak ezekre a

zavarokra, de nem mindig éppen az befolyásolja őket. Ennek értelmé

ben a testről vett hasonlat alaipján sérültségnek nevezhetjük az egyes ér

zületekre való hajlamosságot, haibár csak az illető sérülésre vailó hajla

mot értjük rajta. Jó értelemben véve készségről (facilitas) beszélhetünk,

jelezve ezzel, hogy mindenki más-más jó dologra kész: rossz értelem

ben használjuk a hajlamosság szót, hogy kifejezzük vele az ingaitagsá-

got: míg közömbös helyzetben az előző szóval élhetünk.


171


13.

Ahogy a testben előfordul betegség, előfordul sérültség, előfordul meg

hibásodás, ugyanúgy előfordul mindez a lélekben is. Betegségnek ne

vezik az egész test károsodását, sérültségnek a gyengeséggel járó be

teges állapotot, meghibásodásnak az egyes testrészek ellentmondásos

működését, ami a végtagok elferdülését, kifacsarodását, torzulását

eredményezi. Tehát az első kettő, a betegség és a sérültség, az egész

test egészségi állapotának megrendüléséből és zavarából jön létre, míg

a meghibásodás az egészségi állapot alapvető sértetlensége mellett

csak egyes részekre vonatkozik. A lélekben azonban csak elméletileg

tudjuk megkülönböztetni a betegséget a sérültségtől, a meghibásodás

viszont az egész életre vonatkozó következetlen, önellentmondásos

magatartás vagy beállítottság. Ennek értelmében az elképzelések elté

velyedése esetén az előző helyzetben betegség és sérültség jelentkezik,

az utóbbiban következetlenség és ellentétesség. Az ellentmondás nem

minden hibában azonos jellegű, például akik nem állnak távol a böl

csességtől, azok beállítottsága önmagával ellentmondásos, mivel az il

lető nem teljesen bölcs ugyan, de nem eltorzult, elferdült. A betegségek

és a sérültségek a meghibásodás alcsoportjaj, de hogy a zavarok is eb

be tartoznak-e, az kérdéses. Ugyanis a hibák maradandó beáillítottsá-

got jelentenek, a zavarok viszont változnak, így nem sorolhatók a ma

radandó beeillítottság csoportjába.

Ahogy rossz vonatkozásban érvényesül a lélek természetében a

testhez vaJó hasonlóság, ugyemúgy jó vonatkozásban is. A testben

vemnek előnyös tulajdonságok: egészség, erő, szépség, szilárdság, für

geség, és ugyemígy vannak a lélekben is. Ahogy testünk szabályos

működését, ha összes aűkotórészei helyes arányban vannaik jelen,

egészségnek nevezzük, ugyemezt mondjuk a lélekről is, ha ítéletei és el

képzelései összhangban állnak egymással. Ez a lélek fő értéke. Ezt

172

egyesek a mértéktartás elnevezéssel illetik, mások a mértéktartás sza

bályainak való engedelmesség és annak következménye gyanánt értel

mezik, amelynek nincs önálló megjelenési formája. Akár egyik, akár

másik igaz: mint mondják, egyedül a bölcs rendelkezik vele.

A léleknek is lehet egészséges állapota, amelyet a tudatlan is elér

het, ha orvosi segítség megszabadítja a szellemi zavaroktól. S ahogy a

testnek lehet arányos alkata és tetszetős színe, amit szépségnek neve

zünk, ugyanígy a lélekben is szépségnek nevezendő az elképzelések és

ítéletek egyensúlya és állandósága, amely biztosan és állandó jelleggel

következik az erényből; illetve magának az erénynek a lényegét tartal

mazza. A testi erőhöz, idegrendszerhez, működőképességhez hasonló

módon lelki erőről is szoktunk beszélni. A test sebes mozgási képes

ségét gyorsaságnak nevezzük, és ugyanígy dicsérőleg említjük a gyors

felfogóképességet, amikor a lélek rövid idő alatt sok dolgot képes átte

kinteni,

14.

A lélek és a test abban különbözik, hogy az egészséges lelket nem tá

madhatja meg betegség, a testet igen.* De amíg a testnek önhibáján kí

vül is keletkezhetnek sérülései, a léleknek nem. Ez utóbbinak minden

betegsége és zavara az értelem lebecsüléséből származik, következés

képp csak az embereknél léphetnek fel. Az állatoknál is előfordul ha

sonló viselkedés, de náluk nem beszélhetünk zavarról. Az éles eszű és

az együgyű emberek között az a különbség, hogy az értelmes embe

rek ugyanúgy nehezebben betegszenek meg, és gyorsabban gyógyul


* Szövegváltozat: az egészséges lelkeket is megtámadhatja betegség, a teste

ket is.

173


nak fel, ahogy a korinthoszi fémedények lassaui rozsdásodnak míg az

egyiigyűekre az ellenkezője igaz. Az értelmes ember lelke nem esik

bele minden betegségbe és zavartságba, az elvadult, embertelen visel

kedésbe pedig semmiképpen. Sőt némelyik zavar első látásra ember

séges magatartásnak néz ki, mint például a szánakozás, bánkódás, fé

lelem. A lélek sérüléseit és betegségeit nehezebben eltávolíthatóknaik

tartják, mint az erénnyel ellentétes legsúlyosabb hibákat. Ez utóbbiak

a betegségek folyamatos fennállása közben is megszüntethetők, mert

a betegségek nem gyógyulnak olyan gyorsain, mint ahogy az utóbbiak

eltávolíthatók.

Ezeket adják elő részletesen a zavarokról a sztoikusok. Ezt ők

λογικα-naik nevezik, mivel pontos magyarázatokkal fejtik ki. Ezekből

végül is kivergődött beszélgetésünk, mint tengerparti zátonyok közül a

hajó: eszmecserénket a továbbiakban kitérők nélkül folytaissuk, feltéve,

hogy elég érthetően beszéltem, noha maga a tárgy meglehetősen bo

nyolult.

- Teljes mértékben. Ha részletesebben akairunk hallani még valamiről,

utólag rákérdezünk. Most azt várjuk, hogy vitorlát feszíts - ahogy

magad mondtad -, és indíts!

15.

Már másutt is beszéltem az erényről, és még sokszor kell beszélni ró

la mert az életre és erkölcsre vonatkozó kérdések túlnyomó többsége

az erényre vezethető vissza Az erény a lélek állandó, harmonikus ál

lapota, amely dicséretre méltóvá teszi birtokosait, és önmagában véve,

saját magától, minden haszon nélkül dicséretes. Ő a forrása a nemes

szándékoknak, véleményeknek, cselekvéseknek, és általában a helyes

gondolkozásnak; sőt legrövidebben magát' az erényt nevezhetnénk he

lyes gondolkodásnak. Az erénnyel ellentétes a hiba (vitiositas)·, inkább

174

ezzel a szóval adom vissza a görög κακια-τ mint gonoszság szóval,

mert a gonoszság egy bizonyos meghibásodás neve, míg a hiba vala

mennyié. Ez indítja el a zavaró indulatokat, amelyek, mint fentebb

mondtam, a lélek nyugtalan, ingerült háborgásai, szemben állnak az

ésszel, és fő ellenségei az elme és az élet nyugalmának. Aggályos, gyöt

rő bánkódást hoznak magukkal, a lelket félelemmel sújtják és bénítják

meg. Túlzott kívánságokra gerjesztenek, amelyeket hol sóvárgásnak,

hol szenvedélyes vágynak nevezünk. A lélekben önuralomtól és mér

téktartástól messze eltávolodó féktelenséget támasztanaik. Ha a sérült

lélek eléri azt, aunit kívánt, úgy elragadja a jókedv, hogy aimi tesz, „nem

bánjai, mibe kerül", ahogy egy vígjátéki szereplő mondja, aki szerint a

lélek túlzásba hajtott gyönyörűsége a legnagyobb tévedés. Ezeknek a

bajoknak a gyógyítására egyedül az erény hivatott.

16.

Van-e valaimi annál sajnálatosabb, sőt, kifejezetten csúnyább és torzabb,

mint hogyha valakit a bánkódás lesújt, megbénít, leterít? Ehhez a sajná

latos állapothoz az áJl legközelebb, aimikor valaiki retteg valamely vár

ható bajtól, és lelkierejét vesztve ingadozik. Ennek a csaipásnak a súlyát

fejezik ki a költők azzal a sziklával, amely Tantalosz feje fölött függ az

alviláigban

Vakmerősége s merész beszéde büntetéseként.

Ez a balgaság szokásos bűnhődése: ehhez hasonló rettegés fenyeget

mindenkit, aikinek a gondolkozása eltér a józan észtől. Amilyen rombo

ló hatásúaik a lélek ezen zavarai, máirmint a báinkódás és a félelem,

ugyanúgy ailig különböznek az esztelenségtől a vidámaibb zavarok

sem: a sóváirgás, amely mindig mohón áhítozik valaimire, és az üres jó

________Negyedik könyv: A lelket zavaró egyéb indulatokról____________

175


kedv, azaz felfokozott örvendezés. Ebből kiderül, hogy milyennek kell

lennie annak, akit mérsékeltnek, azaz szerénynek, vagy tartózkodó

nak, más szóval visszafogottnak és szilárdnak nevezünk. Nem ritkán

ugyanezeket a megjelöléseket alkalmazzuk a derékségre, mint minde

zek betetőzésére. Ha ez a név nem foglalná magába az erényeket, nem

lett volna közhasznáűatúvá az a közmondássá váilt szólás, hogy „a de

rék ember mindent jól csinál". A sztoikusok a bölcsről mondják ugyan

ezt, de szerintem igen különösen és igen fellengzősen fogalmaznak.

17.

Tehát akinek mérsékeltsége és szilárdsága lelki nyugalmat és kiegyen

súlyozottságot biztosít, hogy ne emésztődjék a gondoktól, és ne rop

panjon össze a félelemtől, mohón törekedve valamire ne égjen a váigy-

tól, és ne olvadjon szét felfokozott, üres jókedvében - ő az a bölcs, akit

keresünk. Ő a boldog ember, ciki nem tart elviselhetetlennek semmiféle

emberi eseményt, hogy emiatt lelkében elcsüggedjen, és nem tart sem

mit túlsáigosan örvendetesnek, hogy emiatt elragadtassa magát. Mert

mit tekinthetne nagynak az emberi eseményekben az, aki tisztában

van a világegyetem nagyságával és az örökkévalósággal? Mit tekinthet

ne nagynak az emberi törekvésekben vagy ebben a rövid életben a

bölcs, akinek lelke mindig éberen őrködik és ezért semmi sem érheti

váratlanul, nem sejthetően, egyáltalán újonnan? És olyan figyelmes

szemmel tekint szét minden irányban, hogy mindig tailál magának he

lyet és lehetőséget ahhoz, hogy bosszúság és aggályok nélkül éljen, s

hogy bármilyen csapást mér rá a sors, kellő nyugalommal tűrje. Aki

így jár el, az nem csupán a bánkódástól, hanem a többi zavaró indulat

tól is mentes marad. I la a lélek mentes ezektől, teljes és tökéletes bol

dogságot biztosít az egyénnek, viszont ha felindul és elfordul a zavar

talan, józan észtől, nemcsak egyensúlyát veszíti el, hanem épségét is.

így gyengének, erőtlennek kell minősítenünk a peripatetikusok felfo

gását és tanítását, akik szükségszerűnek tartják, hogy a lélekben zava

ró indulatok keletkezzenek, csupán bizonyos mértéket állapítanak meg,

amelyen nem szabad túllépni. Mérték szabható a lelki sérülésnek? Vagy

nem sérülés az, ha nem engedelmeskedünk az észnek? Vagy nem elég

gé mutat rá az ész, hogy nem lehet jó az, amire túl hevesen sóvárogsz,

s ha elérted, túlzott elragadtatásba esel? És hogy nem lehet olyan rossz,

amitől elborítva össze kellene roskadnod, vagy szinte magadon kívüli ál

lapotba kellene kerülnöd attól való félelmedben, hogy elboríthat? És

hogy téves felfogás mindezeket túlságosan elkeserítőnek, illetve túlságo

san örvendetesnek képzelni? S ez a tévedés a balga egyénekben az idő

előrehaladtával csökken, s miközben a dolog változatlan marad, mégis

máshogy viselik el az idült, mint a friss eseteket, míg a bölcset mindkét

esetben közömbösen hagyják? És hol van annak a bizonyos mértéknek

a határa? Próbáljuk megállapítani például a bánkódás mértékét, amivel

olyan sokat bajlódnak. Fannius írja hogy P. Rupilius zokon vette kon-

zulságra pályázó öccse elutasítását. De nyilván túllépett a mértéken,

amikor emiatt megvádt az élettől, tehát mérsékeltebben kellett volna vi

selkednie. És mi lett volna, ha mértékletesen viseli el, de közben gyer

mekei halála fokozza a csapást? Újabb bánkódásra támadt volna oka;

ha ez mérsékelt lett volna is, nagy mértékben fokozta volna az előbbit.

És ha ezek után súlyos testi fájdalmak, vagyona elvesztése, vakság,

száműzetés következett volna? Ha az egyes csapásoknak megfelelő

mértékű báinkódás adódott volna az eredetihez, olyan végösszeg kere

kedik ki, amely már elviselhetetlen lett volna.

18.

Szóval aki úgy gondolja, hogy mértéket lehet szabni a lelki sérülések

nek, úgy gondolkodik, mintha azt hinné, hogy aki leveti magát a


177


Leukáta-szirtről, esés közben tetszése szerint bármikor megállhat.

Ahogy ez képtelenség, ugyanúgy a zavart, felindult lélek sem képes

visszatartani magát és megállapodni ott, ahol akar. Általában ami

növekedése esetén romboló, az már a megszületése pillanatában is

káros. A bánkódás és a többi lelki zavar fokozódás esetében kétség

kívül pusztító hatású, tehát már a kezdet kezdetén is magukban hor

dozzák a pusztulás veszélyét. Mert saját magukat gerjesztik attól a

perctől kezdve, hogy eltávolodnak a józan észtől, és gyengeségük sa

ját magát fokozza, meggondolatlanul mély tengerbe veti magát, s

nem talál támpontot, ahol lábát megvetheti. így nincs különbség akö

zött, hogy mérsékelt lelki zavarokat tartanaik megengedhetőnek, vagy

mérsékelt igazságtalanságot, mérsékelt gyávaságot, mérsékelt zabo-

látlanságot. Mert aki mértéket állapít meg a megengedhető sérültsé-

gekben, az a hibák egy részét elvállalja. Ez eleve elvetendő, és annál

veszedelmesebb, mivel az ilyen ember sikamlós talajra lép, egyetlen

lökésre a mélybe zuhan, és semmi áron nem állítható meg.

19.

Mit szólhatunk ahhoz, hogy a peripateükusok nem csupán természetes

nek tartják azokat a lelki zavarokat, amelyeket mi kiirtandóknak vélünk,

hanem a természet hasznos adományainak minősítik? Érvelésük a kö

vetkező. Először is bőbeszédűen dicsérik a haragvást: a bátorság fenő-

kövének nevezik, mondván, hogy a haragvók nagyobb hévvel támadnak

az ellenségre és az elvetemült polgárra és súlytalannak tartják azok ér

velését, akik a törvényekért, a szabadságért, a hazáért vívott harcot jo

gos küzdelemnek nevezik, mert szerintük a harc erőtlen, ha a harag nem

tüzeli fel a bátorságot. Nemcsak a harcosokról tesznek ilyen megállapí

tást: a parancsot sem tartják elég szigorúnak, ha nem keményíü meg né

mi harag. Végül pedig a szónokot is elmarasztalják - nemcsak vádló, ha

178

nem a védő szerepében is ha nem ösztökélik a harag fullánkjai, sőt,

ha nincs is benne igazi harag beszéddel és taglejtéssel ezt kell színlelnie,

hogy a hallgatóságot haragra gerjessze az előadó szónoklata Sőt,

férfinek sem tekintik azt, aki nem tud haragudni, és amit mi szelídségnek

nevezünk, azt ők a lomhaság elítélő nevével bélyegzik meg

Ráadásul nem pusztán helyeslik ezt a szenvedélyes vágyat - tud

niillik a haragot fentebb szenvedélyes bosszúvágyként határoztam

meg -, hanem azt állítják, hogy a szenvedélyes vágy vagy sóvárgás je

lenségét a legnagyobb hasznunkra teremtette a természet, mert min

denki csak annak érdekében követ el jeles tettet, amire erősen vágyik.

Themisztoklész éjszakánként az utcákon sétádt, mert áJmatlanság

gyötörte, és a kérdezősködőknek azt válaszolta hogy Miltiadész dia-

dalai ébresztették fel álmából. Ki ne hallott volna Démoszthenész vir

rasztásáról? Azt mondta hogy bosszantja, ha a mesteremberek virra

dat előtti szorgoskodása megelőzi őt. Végül pedig még a filozófia atya

mesterei sem tudtak volna égő szenvedély nélkül ilyen eredményekre

jutni vizsgáűódásaikban. Haülottuk, hogy Püthagorasz, Démokritosz és

Platón bejárta a legtávolabbi orszáigokat is, aizt vallva hogy ahol lehet

valamit tanulni, oda el kell jutni. Hihető-e, hogy sor kerülhetett volna

minderre a szélsőséges vágyakozás heve nélkül? - kérdezik ők.

20.

Szerintük a bánkódást is, amelyet mi rút, félelmetes szörnyetegként

messze elkerülendőnek minősítettünk, nagy hasznunkra aűkotta a ter

mészet, aizért, hogy az embereket bántsa ha vétségük miatt fenyítés,

megrovás, szégyen éri őket. Mert akiket a szégyen és gyaűázat nem

bánt, azok bűnei úgyszólván megtorlás nélkül maradnak; így helye

sebb. ha bűnbánat gyötri őket. Afranius aiz életből merítette azt a jele

netet, amikor a kicsapongó fiú felkiált:


179


Jaj szerencsétlen fejemnek!

és a szigorú atya ráfeleli:

Mindegy, hogy mi bántja: fő. hogy bánja azt. amit csinált.

A bánkódás többi fajtáját is hasznosnak tartják. A szánakozást a segít

ségnyújtás és a méltánytalan csapások enyhítése érdekében. A versen

gés és féltékenység sem haszontalan, amikor is látjuk, hogy nem értük

el azt, amit valaki más, illetve más is azt, amit mi. Aki a félelmet levet

kőzné, az életében minden elővigyázatosságot levetkőzne, pedig ennek

a legnagyobb mértékben meg kell lennie mindenkiben, aki féli a törvé

nyeket, az elöljárósáigot, aki fél a szegénységtől, szégyentől, haláltól,

fájdalomtól. Mindezekről azonban azt jelentik ki, hogy vissza kell met

szeni őket, de gyökerestül kiirtani nem is lehet, nem is szükséges: min

denben a középszerűség a legcélszerűbb. Szerinted ezekkel a fejtege

téseikkel mondanak valamit, vagy semmit?

- Szerintem mondanaik vad amit. Várom, mit váűaszolsz ezekre.

21.

- Talán sikerül megtalálnom a választ. Előbb azonban még valamit.

Látod-e, hogy mennyire óvatosan nyilatkoztak az Akadémia köve

tői? Egyszerűen leszögezik, ami aiz ügyhöz tartozik. A peripatetiku-

soknak a sztoikusok vád aszóinak. Felőlem párbajozhatnak: én sem

mi mást nem tartok fontosnak, csak azt kutatni, hogy hol találom

meg aizt, ami a legvalószínűbbnek látszik. Tehát mi áJlapítható meg

ebben a kérdésben, ahonnan kiindulva eljúthatunk valami valószínű

felelethez? Mert az emberi elme a valószínűségnél tovább nem tud el

hatolni. A lelki zavairok meghatározása ami véleményem szerint

180

Zénónnak sikerült. Úgy határozza meg, hogy a zavar a léleknek az

értelemtől elforduló, a természettel szembehelyezkedő felinduláisa.

Rövidebben: különösen heves megkívánáisa valaminek, különösen

hevesen azt értve, ami távol áll a természet nyugalmától. Amazok

mit tudnának szembeállítani ezzel a meghatározáissal? Mindezek ér

telmes és világos okfejtés eredményei, míg az ilyesmi üres szónoki

fecsegés: „A lélek felláingolása és az erények fenőköve”. Talán a bá

tor férfi nem lehet bátor anélkül, hogy bosszankodnék? Ez csak a gla-

diátoroknáil áll fenn, de még náluk is gyakran tapasztalunk nyugodt

ságot:

Szemben állnak, szóba állnak, kérlelnek és kérdenek,

úgyhogy inkább békés, mint dühös benyomást keltenek. Közöttük leg

feljebb holmi Pacideianus ellenkező természetű, ahogy Lucilius jellemzi:

Most megölöm, leverem, meglátjátok rövid úton.

Egek a vágytól, hogy már álljon elébem, azért, hogy

markolatig beledöfjem a kardomat a tüdejébe.

Gyűlölöm őt, dühösen vívok, nem győzve kivárni,

hogy már fogja a kardot az ellenfél a kezébe,

úgy tüze! engem a szörnyű harag meg az iszonyú harcvágy.

22.

De ilyen gladiátor! düh nélkül, jókedvűen látjuk Homérosznál csatáiba

indulni Aiászt, amikor Hektárral készül összecsapni. Mikor magáira öl

ti fegyverét és indul, bajtársidban örömet, az ellenségben rémületet

kelt olyannyira, hogy még Hektór is megbánja, hogy kihívta párbajra,

s egész szíve remeg, aihogy Homérosz írja. Mielőtt összecsapnak, szót


181


váltanak egymással, szelíden és nyugodtam, sőt még tusa közben sem

lépnek fel mérgesen vagy dühödten. Szerintem még a melléknevét e

tettével megszerző Torquatus sem haraggal rántotta le a nyakláncot

(torques) a gallus nyakáról, és Marcellus sem azért vitézkedett

Clastidiumnál, mintha haragos lett volna. Africanust illetően pedig meg

mernék esküdni (tekintve, hogy közelmúltbeli eseményről vem szó, és

így ismeretesebb a történet), hogy nem harag tüzelte, amikor az ütkö

zetben a pelignus M. Allienniust pajzsával fedezte, és kardját az ellen

fél mellébe döfte. L. Brutus esetében nem merem eldönteni, hogy nem

cselekedett-e kissé elhamarkodottan, amikor a zsarnok iránti féktelen

gyűlöletből Arrunsra támadt: olvasom, hogy közelharcban egymás

kezétől estek el mindketten. Minek kell mindehhez a haragot hozni fel

indokul? Nincs magában a bátorságban is ösztönző erő anélkül, hogy

őrjöngésbe csapna át? Gondolod, hogy Héraklész - akit éppen az álta

latok haragvásnak nevezett bátorság emelt az égbe - haragosan kelt

bírókra az erümanthoszi vadkannal vagy a nemeai oroszlánnaJ? Vagy

Thészeusz haragosan ragadta meg a marathóni bika szarvát? Lásd be,

hogy a bátorság legkevésbé sem szokott átcsaipni dühöngésbe, a ha-

ragvás viszont az állhatatlanság jele. Mert nem lehet bátorság az, ami

nélkülözi a józan észt.

23.

Az emberi dolgok semmibe veendők, a hailálra közömbösen kell tekin

teni. a fájdalmakat és fáradalmakat elviselhetőnek kell tartani. Ha ezt

így rögzíti a meggondolás és meggyőződés, akkor erősödik és szilár

dul meg a bátorság, ha csak azt nem feltételezzük, hogy a hevesen, ke

ményen. merészen végrehajtott tetteket haragvás vezérelte. Szerintem

Scipio, mint ponüfex maximus - aki igazat adott annak a sztoikus té

telnek, hogy a bölcs sohasem magánszemélyként cselekszik - nem ha

182

ragból lépett fel Ti. Gracchus ellen, amikor hátat fordított az erélytelen

konzulnak, és magánszemély létére, mintha ő volna a konzul, követés

re szólított fel mindenkit, aki meg akarja menteni a köztársaságot.

Nem merem eldönteni, hogy vajon én is tettem-e bátrain valamit a köz

társaság érdekében; ha tettem, semmi esetre sem haragból tettem.

Van-e valami, ami jobban hasonlít az őrültséghez, mint a harag?

Ennius találóan nevezte az őrültség kezdetének. A haragos ember arc

színe. hangja, szeme, lélegzete, szavai és tettei féktelensége mutatja-e

bármi jelét az épelméjűségnek? Van-e rútabb Akhilleusznál és

Agamemnónnál, amikor Homérosznál civakodnak egymással? Aiászt

a harag egyenesen őrjöngésbe és halálba kergette. A bátorság nem

igényli támogatójaként a haragvást: egyedül is eléggé fel van készülve,

fel van szerelve, fel van fegyverkezve.

A fentebbiek értelmében akár azt is lehetne mondani, hogy a bátor

ságnak jót tesz a részegség, sőt jót tesz az eszeveszettség, mert a ré

szegek és őrültek többnyire fokozott hévvel lépnek fel. Aiász mindig

bátor volt, de legbátrabb őrjöngésében:

De legnagyobb hőstette az volt, hogy mikor megingani

látszott már a görög sereg, ő őrjöngőn előrohant,

és eldöntötte a csatát.

24.

Tehát jelentsük ki, hogy aiz őrültség hasznos? Vedd sorra a bátorság

ismérveit, és meggyőződhetsz róla, hogy nincs szüksége a mérgelő-

désre. A bátorság olyan lelkiállapot, amely aláveti magát az ész tör

vényének a dolgok nyugodt elviselésében. Vagy: a vélemény melletti

szilárd kitartás félelmetesnek látszó események váűlailásában vagy el

utasításában. Vagy: a félelmes és ellenséges események megértése


183


és semmibe vevése. ezek megítélésében a vélemény melletti szilárd

kitartás. Vagy rövidebben, ahogy Khrüszipposz fogalmaz - mert a

fenti meghatározások Szphairosztól származtak, aki a sztoikusok

szerint kiválóan értett a meghatározáshoz; mindezek lényegében

azonosaik, de közkeletű fogailmakat fejeznek ki -, egyszóval hogyain

fogaűmaz Khrüszipposz? A bátorság - mondja - aiz elviselendő dol

gok tudománya, illetve olyain lelkiáillapot. amely félelem nélkül enge

delmeskedik aiz ész törvényének a tűrés és elviselés kérdésében. Ha

esetleg gúnyolódunk a sztoikusokon, ahogy Karneadész szokta, én

attól tairtok, hogy egyedül ők aiz igazi filozófusok. Van-e a fenti meg

határozások között olyain, amely ne világítana rá a bátorságról bur

koltan és homályosan valamennyiünkben élő elképzelésre? S ha ez

így világossá vált. van-e, aki ennél többet kívánna meg a harcostól, a

hadvezértől, a szónoktól, úgy gondolva, hogy düh nélkül nem tudnaik

bátran viselkedni? Amikor a sztoikusok azt mondjáik, hogy a tudatla

nok mindnyájan őrültek, nem a fenti indulatokat foglalják-e össze?

I la ezekbe nem számítjuk bele a lelki zavarokat, elsősorban a harag-

vást, képtelenségnek fog látszani az, amit mondanak, ők viszont le

szögezik, hogy olyan értelemben mondanak minden ostobát eszte

lennek, mint azt, hogy minden mocsok büdös. Nem mindig érzik a

szaga, de ha megmozgatod, megérzed. így a haragos természetű

nem mindig haragszik, de ha megsérted, meglátod, dühöngeni fog.

Amikor az a harcias haragváis hazatér, hogyan viselkedik a feleségé

vel, gyermekeivel, családjávaű? Nekik is hasznukra vádik? Van valami,

amit a felindult lélek jobban tud végezni, mint a nyugodt? Már pedig

tud-e vaűaki haragudni anélkül, hogy a kedélye felindulna? Minthogy

minden lelki sérülés az erkölccsel (mores) függ össze, és semmi sem

rútabb a haragvásnáil, a mieinknek igazuk van. amikor csak a hara

gos emberre ailkailmazzák a morózus jelzőt.

184

A szónoknak legkevésbé sem illik haragudnia, de ezt színlelnie nem hi

ba. Vagy azt gondolod, hogy haragszunk, amikor a tárgyalásokon éle

sebben és indulatosabban fogalmazunk? S amikor az ügyek lezárása

és túlhaladta után írásba foglaljuk szónoklatainkat, talán haragosan

írunk?

Látjátok ezt? Kössétek meg!

Gondolod, hogy Aesopus haragosan alakítja szerepeit, vagy Accius

haragosan írta darabjait? Alakítása kitűnő, és a szónok - ha igazi szó

nok - még jobbéin alakít, mint bármelyik színész, de higgadtan, nyu

godt ésszel teszi.

A szenvedélyes vágy dicséretére miféle váigy indít? Themisztoklészt

és Démoszthenészt hozzátok fel, hozzájuk csatolva Püthagoráiszt.

Démokritoszt. Platónt? Hogyan? A törekvést szenvedélynek nevezitek?

Ha ez a legnemesebb célokra irányul is - mint az általatok felhozott pél

dák esetében akkor is megfontoltan, nyugodtan kell történnie. A bán-

kódásba merülés dicsérete - amely szélsőségesen elvetendő dolog - me

lyik filozófusra jellemző? A maga helyén megfelelően mondta Afranius:

Mindegy, hogy mi bántja: fő. hogy bánja azt. amit csinált.

De ezt egy tékozló, kicsapongó fiúról mondta; mi viszont szilárd lelkű,

bölcs férfiakkal foglalkozunk. Ám töltse el az a sokat emlegetett harag

a századost vagy a zászlótartót, illetve másokat, akikről inkább nem

szólok, hogy el ne áruljam a rétorok fogásait. Hasznára válik a lelki in

dulatok hasznosítása annak, aki az eszét nem tudja hasznádni. Én vi

szont - mint ismételten hangsúlyoztam -, a bölccsel foglalkozom.


25.

185


26.De hasznos lehet a versengés, a féltékenység, a szánakozás is - mond

ják. De miért szánakozol inkább, ahelyett, hogy segítséget nyújtanád, ha

módodban áll? Szánakozás nélkül nem lehetünk nagylelkúek? Nem ne

künk kell mások miatt bánkódnunk, hanem, ha tehetjük, másokat kell

megszabadítanunk a bánkódásuktól. A másokkaü szembeni féltékeny

ségből. vaigy a vetélkedő, irigy versengésből, amely a rivalizádás párjai,

milyen haszon származik? A versengés pusztán mások javai miatti

bosszankodáis, ha ő nem rendelkezik velük; a féltékenység máisok ja-

vaii miatti bosszankodáis, ha aimaz is rendelkezik velük. Helyeselhető-e

aiz, hogy vaJaki bánkódni kezd ahelyett, hogy megpróbálná ő is meg

szerezni aizt, aimire vágyik? Az a kívánság pedig, hogy valamit egyedül

ő birtokoljon, a legnaigyobb őrültség.

Mérsékelhető bajok feltételezését ki tudná átgondoltan elfogadni?

Képes-e vaJaki arra, hogy ha szenvedélyes vágy vaigy sóvárgás uraű-

kodik benne, akkor ne vágyakozzék vagy ne sóvárogjon? Ha hairag, ne

haraigudjék? Ha aggáily, ne aggódjék? Ha félelem, ne féljen?

Aki pedig vágyakozik, haragszik, aiggódik, fél, azt bölcsnek tarthat

juk? Hosszasan és bőven lehetne ecsetelni a bölcsesség előnyeit, de a

legrövidebben úgy foglailhatjuk össze, hogy a bölcsesség aiz isteni és

emberi dolgok ismerete, és az egyes dolgok okainak felismerése. Eb

ből az következik, hogy a bölcs az isteni dolgokat igyekszik utánozni,

és minden emberi dolgot ailárendel az erénynek. Gondolod, hogy erre

úgy rázúdulhatnak a zavaró indulatok, mint szélvihar a tengerre? Mi

az, ami ilyen szilárdságot, biztonsáigot megzavarhatna? Esetleg vaJami

nem sejtett, váratlan esemény? De érheti-e ilyesmi azt, aki minden em

beri eshetőségre fel van készülve? Ha azt mondjak, hogy a túlságosat

vissza kell metszeni, a természetest meghaigyni: mi lehet természetes,

ha ugyanaz túlságos is lehet? Ezek mindenestől a tévedés gyökeréből

186

sarjadnak, amelyet tövestül ki kell tépni, ki kell irtani, nem visszamet

szeni, nem nyesegetni kell.

27.

Azonban úgy sejtem, hogy te nem annyira a bölcsről, mint inkább a sa

ját magad helyzetéről szeretnél érdeklődni. Arról feltételezed, hogy

mentes minden zavaró indulattól, s te is ezt szeretnéd elérni. Lássuk,

milyen orvosszereket tud ajánlani a filozófia a lélek betegségeinek gyó

gyítására. Bizonyos, hogy létezik valamilyen gyógyszer. A természet

nem akkora ellensége és rosszakarója az emberi nemnek, hogy a test

részére oly sokféle gyógyírt alkotott volna, de a lélek részére semmit.

Ráadásul külön előnye az, hogy a test javára szolgáló szerek kívülről

alkalmazandók, a lélek gyógyszere saját magában rejlik. De minél na

gyobb és istenibb a benne rejlő hatóerő, annál nagyobb óvatosságot

igényel az alkalmazása. Ha az értelmet megfelelő módon használjuk,

felismeri, hogy mi a legjobb, de ha hanyagul bánunk vele, számtalan té

vedésbe bonyolódik.

Tehát mostaintól közvetlenül veled foglalkozom a fejtegetésemben;

mert színleg a bölcsről érdeklődői, de bizonyára saját meigad érdekel.

Szóval az említett lelki zavarok orvoslására különböző gyógymódok

szolgáinak. Például nem mindegyik fajta bánkódást lehet ugyanazzal

az eljárással csillapítani: más orvosszert igényel a gyászoló, mást a

szánakozó, vagy az irigykedő. Mind a négy zavaró tényező esetében

különbség van abban a tekintetben, hogy az érvelés az egész zavarra

alkalmazható-e célszerűbben - ami az értelem mellőzését vagy vala

minek túl heves kívánását jelenti -, vagy pedig az egyes esetekre, mint

például a félelem, a szenvedélyes vágy és a többi. Hasonlóképpen el

döntendő. vajon amiatt fölösleges-e bánkódni, ami a szóban forgó bán

kódást kivádtotta, vagy pedig bármely dolog miatti bánkódást eleve el


187


kell vetni. Például ha valakit szegénysége bánt, azt kell-e bizonyítanod,

hogy a szegénység nem baj, vagy azt. hogy az embernek egyáltalán

semmi miatt sem kell bánkódnia? Az utóbbi eljárás célravezetőbb,

mert ha esetleg nem sikerül meggyőzni az illetőt a szegénység kérdé

sében, kénytelenek vagyunk engedményt tenni a bánkódás tényének.

Viszont ha a tegnap kifejtett érvek segítségével a bánkódást egészében

töröltük, ezzel egyúttal a szegénységet is töröltük, mint bajt.

28.De minden hasonló zavaró tényező megsemmisíthető a léleknek azzal

a nyugtatásával. hogy rámutatunk: nem jó az, amiből a túlzott vidám

ság vagy a vágyódás fakad, és nem rossz az, amiből a félelem vagy a

báinkódás. Azonbain az a legbiztosabb és legcélravezetőbb orvoslás, ha

megmaLgvarázzuk, hogy minden zavairó indulat eleve káros, nem ter

mészetes és nem szükségszerű. Tapasztaluk, hogy a bánkódás is eny

hül, ha a szomorkodót figyelmeztetjük arra. hogy az ellágyuló lélek el

gyengül, és dicsérjük azok önuralmát és szilárdságát, akik az emberi

dolgokat háborgás nélkül tudomásul veszik. Ez aizokkal is gyaikrain

megtörténik, aikik a történteket rossznaik tartjáik ugyan, de hajlandók

nyugodt lélekkel elviselni. És ha valaki jónak tartja aiz élvezetet, vagy

máis vaJaiki a vagyont, mégis vissza lehet tartani aiz előzőt a mértékte-

lenségtől, aiz utóbbit a kapzsiságtól.

Azonban az elsőnek említett érvelés és okfejtés, amely egyidejűleg

a téves előítéletet is megcáfolja és a bánkódáist is megszünteti, tulajdon

képpen hasznosabb, de ritkán segít, és a széles tömegek részére nem

aJkailmazható. A bánkódásnaik várnáik olyan esetei, amelyekben a fen

ti gyógymód nem segít. Például, ha vailakit az bánt, hogy hiányzik be

lőle az erény, a lélekjelenlét, a kötelességtudat, a tisztességérzet, az il

lető ténylegesen rossz dolgok miatt bánkódik, de másfajta kezelésben

188

kell részesíteni, méghozzá olyanban, amelyről az egyébként eltérő né

zeteket valló filozófusok is közös véleményen lehetnek. Valamennyiük

nek egyet kell érteniük azzal, hogy a léleknek a józan ésszel szembe

helyezkedő indulatai károsak, s abban az esetben is, ha rossz az. ami

a félelmet vagy bánkódást kiváltja, illetve jó az, ami a sóvárgást vagy

vidámságot felkelti, maga az indulat ténye káros. Mert akit erős lelkű,

bátor férfinek nevezünk, attól elvárjuk, hogy szilárd, nyugodt, komoly

legyen, megvessen minden emberi gyarlóságot. Ilyen azonban nem le

het az. aki szomorkodó, félénk, sóvárgó vagy szenvedélyes természe

tű. Mindez csak azokra jellemző, akik aiz emberi történéseket lényege

sebbnek tartják lelkűknél.

29.

Ezért, mint mondtam, valamennyi filozófusnak egyöntetűen egyetlen

gyógymód áll a rendelkezésére: nem arról kell beszélni, hogy milyen

természetűek a lelket zavaró indulatok, hanem magáról a zavarról.

Tehát először is a sóvárgásra vonatkozólag nem azt kell vizsgálni,

hogy jó-e, ami a váigyat felgerjeszti vagy sem, hanem magát a vágyat

kell megszüntetni, hiszen csak aiz a cél, hogy a sóvárgást megszün

tessük. Vagy, hogy a tisztesség-e a legfőbb jó, vagy az élvezet, vagy

a kettő együttesen, vagy aiz a bizonyos három fő jó - még abban az

esetben is, ha aiz erény elérésének vágya válik szenvedéllyé, azo

nosan kell érvelni mindegyiknek a távoltartása mellett. A lélek

megnyugtatásának minden módozatát magában foglalja aiz emberi

természet szem elé tárása, és annak érdekében, hogy ezt minél vilá

gosabban lássuk, vizsgáűódásunkkal rá kell mutatnunk a közös em

beri sorsa és az élet törvényére. Amikor Euripidész betanította

Oresztész című darabját. Szókratész nem véletlenül ismételte meg

az első három sort:

_____ Negyedik könyv: A lelket zavaró egyéb indulatokról

189


Nincs semmi oly kimondhatatlan szörnyűség,

sem sorscsapás, sem égiek sújtó dühe.

mit emberek természete ne bima el.

Annak bizonyítására, hogy bármi történik, mindent el lehet és el kell

viselni, alkalmas eljárás azok számbavétele, akik ilyeneket elviseltek. A

bánkódás csillapítását tegnapi beszélgetésünk során is kifejtettem, illet

ve VigasztcJás című könyvemben is, amelyet bánatom és fájdalmam

közepette írtam, mert nem voltam bölcs. Báír Khrüszipposz tiltja, hogy

a lélek friss sérüléseire gyógyírt alkalmazzunk, én mégis ezt tettem,

hogy fokozzam vele a természet erejét, és a gyógyszer nagysága felül

múlja a fájdalom nagyságát.

30.

A bánkódásról eleget beszéltem. Ennek tőszomszédja a félelem, és er

ről is ejtenünk kell néhány szót. Ahogy a bánkódás a jelenlegi, a féle

lem a jövőbeli baj miatt lép fel. Ennek értelmében egyesek a bánkódás

egyik alfajéiként értelmezték a félelmet. Mások a félelmet előzetes kel

lemetlenségnek nevezték, amely mintegy előfutára a bekövetkező kel

lemetlenségnek. Tehát amilyen elgondolások alapján viseljük el a meg

lévőket, ugyanazok alapjáin kell közömbösen tekintenünk a követ-

kezendőkre. Mindkét esetben arra kell ügyelnünk, hogy ne kövessünk

el semmi alacsony rendű, megalázkodó, gyenge, puhány, erőtlen, csüg-

geteg lépést. De nem csak magának a félelemnek a határozatlanságá

ról. gyengeségéről, bizonytalanságáról kell szólnunk, hanem az is nagy

haszonnal jár, ha megtanuljuk a félelem tárgyát is közömbösen venni,

így akár véletlenül, akár szándékosan történt, mindenképpen helyes

nek bizonyult, hogy az első és második napon arról a két dologról be

szélgettünk, amelyek a legnagyobb félelmet okozzák: a halálról és a fáj

190

dalomról. Ha a mondottakat sikerült elfogadtatnunk, nagyrészt meg

szabadultunk a félelemtől.

31.

Ennyit a rosszról táplált előítéletekről. Nézzük most a jóról, a vidám

ságról és a sóvárgásról alkotott véleményeket. Én úgy gondolom, hogy

a lelket zavaró indulatok vizsgálatéiban egyetlen szempont tartalmazza

a lényeget: az, hogy mindezek hatalmunkban állnak, mind saját elkép

zeléseinkből fakadnak, akaratunktól függenek. Tehát az erre vonatko

zó tévedést kell eloszlatni, az erre vonatkozó tévhitet kell felszámolni,

és azt kell elérni, hogy amint a vélt bajokban elviselhetőnek, a vélt jók

ban jelentéktelenebbnek lássuk azt, amit fontosnak és örvendetesnek

gondolunk. Ezzel kapcsolatban a rosszra és jóra egyformám vonatko

zik az, hogy bár eleve nehéz az embereket általáinosságban meggyőz

ni arról, hogy a lelket zavaró tényezőket sem jónak, sem rossznak nem

lehet minősíteni, mégis a különböző indulatokkal szemben különböző

orvoslatra van szükség, és más-más érveléssel kell helyreigazítani a

rosszindulatút, a szerelmest, az aggodalmaskodót, a félénket. A jóról

és a rosszról kialakított, leghelyesebbnek tartott nézet híveinek könnyű

volt egyszerűen kijelenteniük, hogy a tudatlannak nincs oka örömre,

mert semmi jónak sem lehet részese, de most mindennapibb dolgok

ról akarok beszélni. Ha feltesszük, hogy valóban jó mindaz, amit an

nak tartanak: kitüntetések, gazdagság, élvezetek és haisonlók, de ezek

megléte esetén a felfokozott, szertelen örvendezés mégis rút dolog;

ahogy például nevetni szabad, de a hahotázást helytelenítjük. Ugyan

olyan hiba a lélek túláradáisa a vidámságban, mint levertsége a fájda

lomban, és ugyanolyan meggondolatlanság a sóváirgás a kívánságban,

mint a szertelen vidámság az élvezetekben. És joggail tairtják meggon

dolatlannak azt. aki túlságos elragadtatásba esik a vidámságban, épp


191


úgy, mint azt, akit túlságoséin lesújtanak a kellemetlenségek. És bár az

irigység a bánkódás kategóriájába tartozik, a mások baja feletti örven

dezés a vidámságéba, mindkettőt kárhoztatjuk, mint a durvaság és a

vadság megnyilvánulását. Ahogy az óvatosság illendő, a félelem nem

illendő, úgy az öröm illendő, a szertelen vidámság nem illendő - mert

én az elmélet kedvéért megkülönböztetem a vidámsáig (laetitia, kb.

ujjongás ) fogalmát az öröm (gaudium) fogalmától.

Azt máir fentebb említettem, hogy a lélek lesújtottsága sohasem le

het indokolt, elragadtatása esetleg lehet. Másként örvendezik Hektór

Naevius tragédiájában:

Örvendek, hogy megdicsértél, te, sokat dicsért atyám.

és másként egy ifjú Trabea vígjátékában:

Pénzemért a kerítőnő pillantásomat lesi.

Minden óhajomnak enged. Ajtaját megzörgetem,

s már kitárul. Ott benn Chrysis látja, hogy én érkezem,

ugrik, és elém szalad, kitárja két karját felém,

átölel, és már enyém.

Hozzáfűzi, hogy erre mennyire büszke:

En szerencsémmel magám a Szerencsén is túlteszek.

32.

Hogy ez a fajta vidámság mennyire ízléstelen, áizt a figyelmes szem

azonnal látja. S amilyen ízléstelenül viselkednek azok, akik a testi sze

relem gyönyörétől esnek elragadtatott vidáimságba, ugyanolyan vissza

192

taszító azok viselkedése, akik arra felgerjedt lélekkel sóvárognak. Az,

amit közönségesen szerelemnek szoktunk nevezni - Herkulesre, nem

találok más szót a megnevezésére -, akkora meggondolatlanság, hogy

nem tudom mihez hasonlítani. Caecilius szerint

az istenek között is ő a legnagyobb,

s tapasztalatlan, balga, áld nem hiszi.

Csak tőle függ, kit kíván megőrjíteni,

kit észnél hagyni, rontani, gyógyítani,

viszontszeretni, kérni, el taszítani.

Óh, hogy a költészet milyen magabiztosan javítja ki az életet! A szerel

met, a léhasáig és a meggondolatlanság forrását, az istenek gyülekeze

tébe helyezné. A vígjátékra célzok, amely nem is létezhetnék, ha nem

gyönyörködnénk ebben a léhaságban. A tragédiában viszont így beszél

az argonauták vezére22:

Nem tisztesség, csak szerelmed bírt rá. hogy segíts nekem.

Miről van szó? Arról, hogy Médeia szerelme mennyi szörnyűség tüzét

lobbantotta lángra, és egy máisik költőnél mégis azt merészeli monda

ni atyjának, hogy férjét

Ámor adta. ő erősebb, s fontosabb is, mint apám.

33.

De hagyjuk játszani a költőket, akik meséikben még Juppitert is bele

keverték ebbe a léhaságba. Térjünk át a filozófusokra, az erény tanító-

mestereire, akik szerint a szerelem nem azonos az érzékiséggel, és vi

_______ Negyedik könyv: A lelket zavaró egyéb indulatokról

193


tatkoznak Epikurosszal, aki szerintem ebben a kérdésben nem beszél

félre. Mit jelentsen az általuk férfibarátságnak nevezett szerelem? Miért

nem szeret senki egy csúnya ifjút vagy egy daliás aggastyánt? Azt hi

szem, ez a szokás a görög meztelen testedző iskolákban (gümnaszion)

alakult ki, amelyekben ez a fajta szerelem szabad és megengedett.

Ezért jól mondja Ennius:

Polgárok közt meztelenül megjelenni rút dolog.

Lehetségesnek tartom, hogy az illetők valójában szemérmesek, de

mindenesetre nyugtalanok és aggodalmasak, annál inkább, mert kény

telenek tartózkodóan viselkedni és korlátozni magukat. Nem beszélek

a nők iránti szerelemről, amiben a természet nagyobb szabadságot en

ged; de ki ne volna tisztában vele. mire céloznak a költők Ganümédész

elrablásával, vagy ki értené félre, hogy miről beszél, és mire vágyik

Euripidésznél Láiosz?23 Sőt a legtanultabb emberek, a legkiválóbb köl

tők mit vallanak be saját magukról verseikben, dalaikban? A maiga ha

zájában közismert, bátor férfi, Alkaűosz, miket írt fiúszerelmeiről!

Anakreón egész költészete a szerelemről szól. A rhégioni Ibükosz írá

saiból kiderül, hogy valamennyiük közül benne égett leghevesebben a

szerelem tüze.

34.

Láthatjuk, hogy aiz összes említettnek a szerelme érzéki jellegű. Filozó

fus létünkre - élünkön Platónnail, akit nem ok nélkül hibáztat

Dikaiarkhosz - mégis vannak közöttünk, akik elismeréssel adózunk

ennek a szerelemnek. A sztoikusok a bölcset is hajleimosnak tartják a

szerelemre, és a szerelmet úgy határozzák meg, hogy törekvés barát

ság kötésére a szépség megpillaintáisa következtében. Ha ez a törekvés

194

a természet rendjében maradva történik, nyugtalanság nélkül, vágyó

dás nélkül, gondok nélkül, sóhajtozás nélkül, ám legyen, mert nincs

benne érzékiség; itt most az érzékiségről beszélünk. De mi van, ha lé

tezik olyan szerelem - márpedig kétségtelenül létezik -, amely alig,

vagy egyáltalán nem különbözik az őrültségtől? így a Leucadia vígjá

tékban24:

Ha vein olyan isten, aki gondoljon velem!

Szóval az összes istennek az legyen a fő gondja, hogy ő kielégíthesse

szerelmi kéjét.

Jaj szerencséden fejemnek!

Tökéletesen igaz. Jól mondja a másik szereplő is:

Eszednél vagy, hogy így jajgatsz, siránkozol?

Még a barátai is őrültnek tartják! És mekkora tragédiát csap:

Apollo úr, kérlek, segíts! Neptunus, hozzád fordulok!

Szelek, ti is segítsetek!

Ügy gondolja, hogy az egész világ fel fog bolydulni szerelme támoga

tása érdekében. Egyedül Venust zárja ki a sorból, aki nem kegyes

hozzá:

Hozzád nem is szólok, Venus.


195


Öt azzal vádolja, hogy saját szerelmi szenvedélyében semmi más

sal sem törődik. Mintha ő nem pontosain szerelmi szenvedélye miatt

viselkedne és beszélne ilyen szégyenletesen.

35.

Aki ilyen áillapotba kerül, azzal szemben a következő gyógymód alkal

mazandó. Rá kell mutatni, hogy amire vágyik, az milyen jelentéktelen,

milyen nevetséges, milyen értéktelen, milyen könnyen hozzájuthat

máshonnét vagy más úton, vagy milyen egyszerűen meglehet nélküle.

Esetleg el kell terelni a figyelmét más irányú érdeklődéssel, gondokkaű,

nehézségekkel, teendőkkel. Gyakran környezetváltoztatáissal is kezel

hető, mint a lábadozó betegek. Javasolják azt is, hogy új szerelemmel

kell kiütni a régi szerelmet, mint szeget szeggel. Főként arra kell emlé

keztetni, hogy milyen őrjítő ereje vain a szerelemnek. A lelket felkava

ró indulatok közül egyik sem olyan erőszakos. Nem beszélve airról,

hogy mennyire megvetésre méltó a paráznaság, csáibítás, házaisság-

törés, fajtalanság, amelyek rútsága minden feddést megérdemel, de

mindezektől függetlenül az elme megzavarodása a szerelemben önma

gában véve is szégyenletes.

Nem alkarok kitérni airra, ami már az őrjöngés esetébe tartozik; de

amit mérsékeltnek gondolnak, aura is milyen ingatagság jellemző:

Gyanakvás, bántalom, viszály, fegyverszünet,

hol háború, hol béke - hogyha azt hiszed,

hogy állhatatlanságot megállíthat ész,

te józan ésszel liivánnál őrjöngeni25

Kit ne rettentene el az elme ilyen hatáirozatlansága és ingatagsága

puszta visszásságával!? Arra is rá kell mutatni, aimi minden lelki zavair-

196

ra érvényes, hogy ez is csupán hiedelem, csupáui elképzeléseinkből fa

kad, akaratunktól függ. Mert ha a szerelem a természet műve volna,

mindenki szerelmes volna, mindig szeretne, ugyanazt szeretné, és nem

tartana vissza egyeseket a szégyenkezés, másokat a megfontolás, má

sokat a csömör.

36.

Ami a haragot illeti: amíg a lelket indulatban tartja, kétségtelenül azo

nos az őrültséggel. Ösztönzésére még testvérek között is ilyen civako-

dás zajlik:

- Volt a földön még halandó orcátlanabb, mint te vagy?

- Hát néJad gyűlölködőbb ?'

Ismered a folytatását: a testvérek váltakozó verssorokban vágjáik

egymás fejéhez a legdurvább szidalmakat; látszik, hogy Atreusz fiai,

azé az Atreuszé, aki újabb bosszún töri a fejét testvére ellen:

Nagyobb csapást, nagyobb bajt zúdítok reá.

hogy összezúzzam ̂megátalkodott szívét.

Miben csúcsosodik ki ez a csapás? Hallgassuk Thüesztészt:

Arra bírt rá aljas bátyám, hogy tulajdon két fiam

húsát feJjam én magam fel!

A gyermekek feldarabolt testét tálalja fel. Hát nem ugyanolyan messze

tud menni a harag, mint az őrjöngés? Ezért mondjuk találóan a harag-


' Agamemnón és Meneláosz vitája Ennius Iphigenia c. tragédiájában.

197


vókról, hogy magukon kívül vannak, azaz elszakadnak a belátástól, a

józanságtól, az észtől: mert ezeknek kellene irányítaniuk az egész lel

ket. Akikre rá akarnak támadni, azokat távol kell tartani tőlük, amíg

összeszedik magukat - az, hogy összeszedi magát, azt jelenti, hogy

egybegyűjti és újra a helyükre teszi a lélek szétszórt részeit vagy kö

nyörögni kell nekik, meg kell kérni őket, hogy ha bosszúállásra érez

nek kényszert, halasszák későbbre, amíg a haragjuk lehűl. A lehűlés

szó a léleknek az ész ellenében felforrt hevére utal. Ezért idézik

Arkhütasz mondását. Amikor naigyon megharagudott a majorosára,

rászólt: „Hogyan fogadtalak volna, ha nem volnék haragos!”

37.

Mivel állnak elő azok, akik szerint a haragvás hausznos - hát hasznos

lehet az őrültség? - vaigy természetes? Összhangban állhat-e a termé

szettel aiz, ami harcban áll az értelemmel? Ha a hairag természetes vol

na hogyan lehetne egyik ember haragosabb természetű, mint a másik?

Vagy a bosszúvágy lecsillapulhatna, mielőtt a bosszú kielégül? Vagy

veilaki megbánhatná azt, aimit haragjában elkövetett? Ezt láttuk példá

ul Alexandrosz király esetében, aiki megölte barátját, Kleitoszt, és utá

na kevés híján kezet emelt maigára annyira gyötörte a megbánás. Ha

mindezt figyelembe vesszük, kétségbe vonhatjuk-e azt, hogy a léleknek

ez az indulata is teljes mértékben elképzelésünkből fakad, akaratunk

tól függ? Ki vonhatná kétségbe, hogy a lélek különböző bántailmai, mint

a kapzsiság, a becsvágy, abból fakadnak, hogy túlbecsüljük azt a dol

got, ami a lelkünket bántja? Ebből világos, hogy minden zavaró indulat

beképzelés eredménye. És míg az önbizailom, azaz a lélek szilárd biza

kodása tudáison és megaJapozott. nem vaktában csatlakozó vélemé

nyen alapul, a félelem viszont egy feltételezett bekövetkezendő baj té

ves képzete. Míg a remény valami jónak a várása, a félelem valami baj

198

varasát jelenti. És a félelemhez haisonlóan, a többi zavaró indulat is a

bajra vonatkozik. Tehát, aihogy a szilárdság a tudáisnak, úgy a zavart-

ság tévedésnek az eredménye. Akiknek pedig az a hírük, hogy ter

mészetüktől fogva haragosak, vagy sajnáilkozók, vagy irigyek vagy

hasonlók, azok mondhatni gyengélkedő lelkiáillapotban vermeik, de

meggyógyíthatok, eihogy Szókratészről tartja a hagyomány. Amikor

Zóphürosz, eiki azzal dicsekedett, hogy az emberek külsejéből meg tud

ja állapítani a természetüket, és társaságbem seregnyi hibát olvasott rá

Szókratészre, a többiek kinevették, mert ezeket a hibákat nem tapasz

talták Szókratésznél. Azonban maga Szókratész kelt a védelmére,

mondvám, hogy a felsoroltak veleszületett tulajdonságai voltak, de eiz

ész segítségével kiirtotta őket magából.

Tehát ahogy a legjobb egészségi állapotneik örvendő ember is lehet

természettől fogva hajlamosabb veilamilyen betegségre, úgy egyik veigy

másik lélek is más-más hibára lehet fogékonyabb. Akik viszont nem

természettől fogva, hanem saját vétkükből hibáznak, azok hibája a jó

és rossz dolgok téves elképzeléséből származik, s ennek megfelelően

mindegyikük más-más indulatra és zaverra hajlemosabb. És ha vala

mi már megrögződött, az nehezebben távolítható el, mint az új keletű

zaver, ugyanúgy, mint a testnél: a szem hirtelen támadt daganata ha

marabb gyógyítható, mint az idült gyulladás.

38.

De miután tisztáztuk a zaveró indulatok létrejöttének okát, emelyek

mind előítéleteken eilapuló, önkényes feltevésekből keletkeznek, fe

jezzük be maii eszmecserénket. Már régebben megismerkedtünk azzal

- már amennyire az emberi megismerő képesség megengedi -, hogy

mi a legfőbb jó és rossz, s ezek után tudnunk kell, hogy nem kívánha

tunk a filozófiától többet vagy hasznosabbat, mint amiről az elmúlt



négy napon beszélgettünk. A halál megvetését és a fájdalom elviselé

sét folytattuk a bánkódás enyhítésével, amelynél nagyobb rossz nem

érheti az embert. Bár a lelket zavaró indulatok mindegyike súlyos, és

csak kevéssé különbözik az esztelenségtől, mégis azokat az embere

ket, akik a félelem, a vidámság vagy a sóvárgás zavarában szenved

nek, csak felindultnak vagy zavartnak szoktuk mondani, de akik bán-

kódásba estek, azokat szerencsédennek, lesújtottnak, búba merültnek,

összetörtnek nevezzük. Tehát nem véletlenül történt, hanem a te jól át

gondolt javaslatod értelmében, hogy a bánkódást a többi lelki zavartól

elkülönítve tárgyaltuk, mert ez a nyomorúságok forrása és kútfeje. De

mind a bánkódásnak, mind a lélek többi betegségének közös az orvos

sága: tudni kell azt, hogy mindegyik saját elképzelésünkből fakad, és

akaratunktól függ, és azért vetjük alá magunkat önként, mert így gon

doljuk helyesnek. A filozófia azt ígéri, hogy tövestül kiirtja ezt a téve

dést, mint minden baj forrását. Szegődjünk tehát tanítványaivá, és

hagyjuk magunkat meggyógyítani. Mert amíg ezek a bajok bennünk

fészkelnek, nem csak boldogok, de épek sem lehetünk. Tehát vagy ta

gadjuk azt, hogy mindent csak ésszel lehet elérni - pedig éppen el

lenkezőleg, ész nélkül semmi sem végezhető helyesen -, vagy pedig,

tekintve, hogy a filozófia az észérvek egybevetésén aűapul: ha jók és

boldogok akarunk lenni, tőle kell igényelnünk minden támogatást és se

gítséget a jó és boldog élethez.

ÖTÖDIK KÖNYV

Az erény magában is elegendő a boldog élethez

Nos, Brutus, tusculumi eszmecserénk befejeződik ezzel az ötödik nap

pal. Ezen a napon arról a témáiról beszélgettünk, amelyet te minden

máisnáil lényegesebbnek tartasz. Nekem ajánlott, nagy gonddal írott

könyvedből, valamint száimos előadásodból látom, hogy igen helyesled

azt a tételt, miszerint az erény magában is elegendő a boldog élethez.

Bár ez nehezen bizonyítható, mert a sors sok és sokféle csapással gyö

tör, mégis annyira jelentős, hogy meg kell találnunk lehetőség szerinti

legkönnyebb bizonyítási módját. Mert minden kérdés közül, amelyek

kel a filozófia foglalkozik, egy sincs ennél súlyosabb és mageisabb ren

dű. Ez az ok bírta rá a filozófia első kutatóit arra, hogy minden mást

félretéve, a leghelyesebb életmód megállapítására törekedjenek, és a

boldog élet reményében fordítottak annyi gondot és fáradságot a kér

dés vizsgálatára. És ha ők találták fel és dolgozták ki az erény fogal

mát, és ha az erény elegendő biztosítéka a boldog életnek, kétségbe

vonható-e, hogy igen helyesen jártak el ők, amikor kezdeményezték a

filozófiával való foglalkozást, mi pedig tovább folytatjuk ezt? Mert ha

az erény a sors mindennemű, kiszámíthatatlan szeszélyének alávetve

pusztáin a szerencse szolgálója, és nincs ereje önmaga megvédésére,

attól tartok, hogy a boldog élet reményében nem az erénybe vetett bi

zalomra kell támaszkodnunk, hanem inkább az imádkozásban kell me

nedéket keresnünk. így, ha saját esetemben azokra a sorscsapásokra

gondolok, amelyekkel a szerencse kemény próbára tett, olykor kez

dem kétségbe vonni az említett elgondolást, és az emberi nem gyen

gesége és törékenysége aiggódásra késztet. Félek, hogy a természet,

amikor gyenge testtel ajándékozott meg, testünkbe gyógyíthatatlan be

tegségeket és elviselhetetlen fájdailmakat ültetve, lelkünket is olyannak

alkotta, hogy egyrészt a testi fájdalmak hasonmása legyen, sőt saját

külön aggodalmaitól és szorongásaitól is szenvedjen. De ebben a kér

Ötödik könyv: Az erény magában is elegendő a boldog élethez

1.

203


désben rendre kell utasítanom saját magamat, hogy talán csak a

mások és a magam gyengesége miatt gondolkozom így az erény ható

erejéről, nem magából az erényből kiindulva. Mert az erény - ha egyál

talán létezik erény, bár ezt a kétséget nagybátyád* eloszlatta - fölötte

áll mindennek, ami az embert érheti, s ezekre felülről tekintve, megve

ti az emberi eshetőségeket: és minthogy minden hibától mentes, úgy

érzi, hogy önmagán kívül semmi sem érinti őt. Mi viszont minden be

következhető bajt félelemmel, minden meglévőt elkeseredéssel felna

gyítunk, és magát a természetet kárhoztatjuk érte, nem saját tévedé

sünket.

2.

De ennek a hibának és többi vétségünknek és tévedésünknek helyes

bítését egyedül a filozófiától várhatjuk. Ennek kikötőjébe irányított en

gem fiatal koromtól kezdve hajlamom és érdeklődésem, és jelenlegi

sorscsapásaim közepette, sok viharban hánykolódásom után, ugyan

abban a tengeröbölben keresek menedéket, ahonnét kihajóztam. Oh fi

lozófia, élet vezére! Erény nyomravezetője, hibák eltörlője! Mit érnénk

nélküled nem csak mi, hanem általában az emberi élet? Te hoztad létre

a városokat, te gyűjtötted életközösségbe az elszórtam élő embereket,

te kapcsoltad őket egymáshoz előbb a lakás, majd a házasság, vala

mint a beszéd és az ismeretek közösségével. Te taűáltad fel a törvé

nyeket, te voltál az erkölcs és a tudomány tanítómestere. Hozzád

menekülök, tőled kérek segítséget, most reád bízom maigamat teljes

mértékben, ahogy többnyire régebben is tettem. Egyetlen nap többet ér

helyesen a te utasításaid szerint eltöltve, mint a vétekben töltött örök-

' Cato Uticensis

204

kévadóság. Kinek a segítségére támaszkodhatnánk jobbéin, mint a tiéd

re, aki megajándékoztál bennünket a nyugodt élettel, és megszabadítot

tál a halálfélelemtől? Ám a filozófia még mindig oly távol áll attól, hogy

az emberi életben szerzett érdeméhez méltó elismerésben részesüljön,

hogy legtöbben elhanyagolják, sokain még ócsárolják is. Vain, aki ócsá

rolni merészeli az élet szülőjét, ezzel az apaigyilkossággal szennyezi be

magát, és a kegyeletet félredobva oly hálátlan, hogy támadja aizt, aikit

tisztelnie illenék még akkor is, ha nem képes megérteni! Gondolom, ez

az értetlenség és a műveletlenek lelkét elborító homály eredményezi,

hogy képtelenek messzebbre visszatekinteni, és nem fogják fel, hogy a

filozófusok voltak azok, akik elsőként tanították meg az embereket a

helyes életvitelre.

3.

Bár tudjuk, hogy maga a fogadom igen régi, tény, hogy pontos nevet

csaik újabban kapott. Azonban tagadható-e, hogy a bölcsesség nem

csak tartalmilag létezik régtől fogván hanem névvel is? Ezt a szép

nevet az isteni és emberi dolgoknak, az egyes dolgok eredetének és

okainak felismerése alapján nyerte már a régiektől. Úgy tartja a ha

gyomány, hogy aizok a bizonyos hetek - akiket a görögök σοφοί, a

mieink bölcsek néven tartottak nyilván -, és sok évszázaddal koráb

ban Lükurgosz - akinek idejében állítólag Homérosz is élt, városunk

eilapítása előtt -, sőt már a hőskorban Odüsszeusz és Nesztor is

bölcs volt, és annaik tairtották őket. Továbbá nem támadt volna az a

hiedelem, hogy Atlasz az eget tartja, Prométheusz a Kaukázus szik

lájához volt szögezve, Képheusz feleségével, vejével, leányával együtt

csillaggá (Cepheus) változott, ha az égi jelenségek csodálatos ismere

te nem emelte volna nevüket a hitregék képzeletbeli világába. Tőlük

kiindulva az összes későbbieket, aikik a létező dolgok kutatásával fog

Ötödik könyv: Az erény magéiban is elegendő a boldog élethez

205


lalkoztak, bölcseknek tartották és nevezték, és ez az elnevezésük to

vább élt, egészen Püthagorasz koráig. Ő - mint Platón hallgatója, a

nagy tudású pontoszi Hérakleidész írja - állítólag Phliuszba ment, és

Leónnal, a phliusziak fejedelmével tudós és részletes beszélgetést

folytatott. León csodálta tehetségét és ékesszólását, és megkérdezte

tőle, melyik művészetet tartja legtöbbre. Azt válaszolta, hogy egyet

len művészethez sem ért, hanem filozófus. León elcsodálkozott az új

szerű név hallatáin, és érdeklődött, kik azok a filozófusok, és mi a kü

lönbség közöttük és a többi ember között. Püthagoráisz azt felelte,

hogy az emberi életet hasonlónak látja ahhoz a vásárhoz, aimely a

leghíresebb játékokon* az egész görögség összesereglésével zajlik.

Ahogy ott egyesek testgyakorlatokkal igyekeznek elnyerni a dicsőség

és hírnév koszorúját, másokat az adás-vevésből száirmaizó nyereség

és haszon vonz oda, de olyanok is vainnak - és éppen ők a legneme

sebb gondolkodásúak -, akik nem tapsot és nem hasznot akarnak

szerezni, hainem a látváiny kedvéért mennek oda, és érdeklődéssel fi

gyelik, mi és hogyan zajlik - ugyanígy vagyunk mi, emberek: mintha

valamilyen híres vásárra jönnénk vailamelyik városból, úgy lépünk be

ebbe eiz életbe egy másik életből és létből, hogy itt egyesek a dicső

séget keressék, mások a vagyont, és csaik kevesen vannak, akik min

den mást semmibe véve, a természet rendjét vizsgálják figyelmesen.

Ezek nevezik magukat a bölcsesség vizsgálóinak, azaiz filozófusnak.

És ahogy amott a legelőkelőbb dolog nyereségvágy nélkül puszta né

zőnek lenni, úgy az életben minden más tevékenységet messze meg

előz a dolgok szemlélete és megismerése.

* Az olümpiai Játékokon

206

4.

Püthagorasz nem csak a nevet találta ki, hanem a témát is gazdagítot

ta. A phliuszi beszélgetés után Itáliába jött, itt ragyogó művészetével és

intézményrendszerével az úgynevezett Magna Graeciát gyarapította,

egyéni jelleggel és közösségi vonatkozásban egyaránt. Tanításairól ta

lán egy másik alkalommal beszélek majd. Azonban a régebbi filozófia

Szókratész előtt - aki Arkhelaosznak, Anaxagorasz tanítványának a

hallgatója volt - a számokkal és a mozgás törvényeivel foglalkozott.

Azt vizsgáltaik, honnan erednek és hová hullainak vissza a létezők,

szorgosan kutatták a csillaigok nagyságát, távolságát, pályáját, és min

den légköri jelenséget. Szókratész volt az első, aki lehozta a filozófiát

aiz égből: a városokban tadált neki helyet, bevitte a házakba és rákény-

szerítette, hogy az életet és az erkölcsöt, a jót és a rosszat vizsgálja.

Változatos vitaimódszerét, gazdag témaikörét és szellemének nagysá

gát Platón visszaemlékezései rögzítették írásban, és ez számos eltérő

filozófiád irányzat kiaűakulásához vezetett.

Én elsősorban azt vettem át, amit Szókratésznél megfigyeltem: saját

véleményemet nem mondom ki, csak eloszlatom mások tévedéseit, és

minden beszélgetés alkalmával azt igyekszem megálllapítani, hogy mi

láitszik legvailószínűbbnek. Ezt a módszert Kameadész alkalmazta a leg

szellemesebben és legsokoldalúbbain, és én is ezt a szokáist követve foly

tattam eszmecserét más alkalommal is, legutóbb pedig tusculumi birto

komon. Négy napi beszélgetésünk anyagált előző négy könyvemben

összefoglalva már eljuttattam hozzád. Az ötödik napon, amikor ugyan

ott összeültünk, a következő téma vetődött fel megvitatásra

5.

- Szerintem az erény nem elégséges ahhoz, hogy a boldog életet biz

tosítsa


207


- Pedig Herkulesre mondom, az én Brutusom így látja. Már pedig én

az ő ítéletét, engedelmeddel mondva, magasan a tiéd fölé helyezem.

- Ezzel tisztában vagyok. De most nem arról van szó, hogy mennyire

kedveled, hanem arról, hogy mi a helyzet az én álláspontommal,

amelyről várom az okfejtésedet.

- Tehát tagadod, hogy az erény elégséges ahhoz, hogy a boldog életet

biztosítsa.

- Teljes mértékben tagadom.

- Nos, ahhoz, hogy becsületesen, tisztességesen, dicséretesen, egyszó

val helyesen éljünk, elég segítséget nyújt-e az erény?

- Minden bizonnyal.

- Ezek szerint mondhatod-e azt, hogy aki rosszul él, az mégsem nyo

morult, illetve, akiről elismered, hogy helyesen él, az mégsem él bol

dogan?

- Miért ne mondhatnám? Mert kínvallatás közben is lehet becsülete

sen, tisztességesen, dicséretesen és ennek értelmében helyesen élni,

csak azt kell tudnunk, hogy mit nevezek helyesnek: kitartóan, szilár

déin, bölcsen, bátrein. Ezek még a kínpadon is megmaradhatnak, aho

vá a boldog élet már nem kísér el.

- Tehát szerinted egyedül a boldog élet meirad kívül a börtön ajtajául és

küszöbén, míg a kitartás, szilárdság, bátorság, bölcsesség és a többi

erény odeihurcolható a hóhérhoz és nem tilteikozik a büntetés és fáj

dalom ellen?

- Ha meg akeirsz győzni, keress újabb érveket. Ezek engem a legke

vésbé sem indítaneik meg: nemcsak azért, mert közhelyek, hanem

még inkább amiatt, hogy eunínt a gyenge borneik nincs ereje, ha víz

zel hígítják, úgy ezeknek a sztoikus elveknek inkább csak a megíz

lelése, mint a megiváisa szórakoztat. Az erényeknek ez a kórusa

kínpadra vonva a legméltóságteljesebb képet nyújthatja, mintha a bol

208

dog élet oda is sietve követné őket, nem hagyva, hogy nélküle ma

gukra maradjanak. Azonban ha a lelket a puszta képtől, az erények

látványától elvonatkoztatjuk, és a lényeg, a valóság felé fordítjuk, ma

rad a meztelen tény: lehet-e valaki boldog, miközben kínozzák?

Ezért most csak ezt vizsgáljuk. Ami pedig az erényeket illeti: ne tarts

attól, hogy elégtételt követelnek, és felpanaszolják,hogy a boldog élet

cserbenhagyta őket. Mert ha minden erény rendelkezik belátással, a

belátás megérteti vele, hogy nem minden derék ember boldog is egy

úttal: M. Atilius, Q. Caepio, M. Aquilius kapcsán sok esetre emléke

zik. S ha szívesebben élünk képekkel, mint tényekkel: a kínpadra

igyekvő boldog életet visszafogja a belátás, és nem túri, hogy bármi

közösséget vállaljon a fájdalommal és kínzással.

6.

- Tudomásul veszem az okfejtésedet, bár nem egészen méltányos,

hogy te írd elő nekem, milyen magyarázatot váirsz tőlem. De azt kér

dem, véleményed szerint jutottunk-e valamilyen eredményre az utób

bi napokban, vagy sem?

- Jutottunk, sőt nem is csekélyre.

- Ha ez így van. a felvetett kérdést már eldöntöttük, lényegében lezártuk.

- Hogyan?

- Azért, mert a lélek zavaros gerjedelmei, háiborgó indulatai, meggon

dolatlan, felfokozott izgalmai elűzik a józan gondolkozást, és nem

hagynak teret a boldog életnek. Aki fél a haláltól vagy a fájdalomtól

- míg az egyik ádlandóan fejünk felett lebeg, a másik gyakran bekö

vetkezik -, az nem szükségszerűen szerencsétlen-e? Ha ugyanez az

ember - mint az sokszor előfordul - a szegénységtől, megaláztatás

tól, szégyentől, nyomorékságtól, vakságtól, vagy ami nem csak egye

sekkel hanem hatalmas népekkel is gyakran megesik, a szolgaságtól


209


retteg: lehet-e boldog az, aki mindezektől tart? És ha nem csak ezek

bekövetkeztétől fél, hanem mindezt a jelenben is tűrnie, szenvednie

kell? Tegyük még hozzá a száműzetést, gyászt, gyermekek elveszté

sét: aki ezektől megtörten összeroskad bálnatálban, lehet-e máis, mint

szerencsétlen? Vagy másrészt azt, aki vágyaitól felgerjedve magein-

kívül vein, kielégíthetetlen sóvárgással minden dolog megszerzésére

tör, s minél bővebben merített mindenféle gyönyörből, annál vadab-

bul és mohóbban szomjazik újabbakra azt nem mondhatjuk-e jogo

san szerencsétlennek? Aki könnyelműségétől elragadtatva tartal

matlan mulatságokba merül, és gondatlanul tobzódik, nemde annáű

nyomorultabb, minél boldogabbnak hiszi magát? Tehát ahogy ezek

szerencsétlenek, úgy viszont boldogok azok, akiket nem ijeszt sem

mi félelem, nem gyötör semmi bánkódás, nem izgatnak érzéki vá

gyak, nem ernyesztenek el üres mulatságok bágyasztó gyönyörök

kel. Ahogy a tengeren szélcsendről beszélünk, ha a legkisebb szellő

sem borzolja fel a hullámokat, úgy a lélek nyugodt, békés állapota ek

kor következik be, ha semmiféle indulat sem zavetrja meg. Tehát ha

valaki a szerencse hateilmát, a mindenkivel megeshető emberi dolgo

kéit elviselhetőknek tartja és így sem félelmet, sem aggodeilmat nem

ismer, s mivel nem sóvárog semmire, nem reigadtatja el meigát a lé

lek tartalmatlan gyönyöreitől: mi akadáJyozza eizt, hogy boldog le

gyen? És ha mindehhez eiz erény segít hozzá, mi ekadáJyozza azt,

hogy eiz erény magábein is boldoggá tehessen?

7.

- Egyrészt veűóban tegadhatatíein. hogy akik nem félnek semmitől,

nem bánkódnak semmi miatt, nem sóvárognak semmire, nem ragad

tatják el magukat léha jókedvükben, eizok boldogok: ezt így elfoga

dom. A kérdés másik részét is tisztáztuk, mert előző beszélgetéseink

210

során bebizonyosodott, hogy a bölcs ember mentes a lélek minden

zavaró indulatától.

- Akkor tehát végeztünk, mert ezek szerint a kérdés el vein döntve.

- Körülbelül ez a helyzet.

- Igen, de ez így a matematikában szokás, nem a filozófiáiban. Mert ha

a mennyiségtan-tudósok be akarnaik bizonyítani valamit, és ide-

vágólag veJamilyen tételt már előzőleg bebizonyítottak, azt elfoga

dottnak, ismertnek veszik, és csak azt fejtegetik, amiről azelőtt még

semmit sem írtaik. Viszont, ha a filozófusok kézbe vesznek valami

lyen kérdést, összeszednek mindent, ami ezzel kapcsolatos, akkor is,

ha más alkalommal már megtárgyalták. Ha ez nem így lenne, miért

érvelnének hosszasain a sztoikusok, aunikor felvetődik a kérdés, hogy

az erény elégséges-e a boldog élet biztosításához? Elég volna azt vá

laszolniuk, hogy máir előzőleg kimutatták, hogy csak aiz a jó, ami tisz

tességes, és ebből a bizonyításból az is következik, hogy aiz erény

elégséges a boldog élethez. És ahogy ez utóbbi az előbbiből követke

zik, úgy az előbbi is aiz utóbbiból, hogy tudniillik ha aiz erény elég a

boldog élethez, semmi más nem lehet jó. csak ami tisztességes. Ők

azonban nem ehhez az eljáráshoz folyamodnak. A tisztességről és a

legfőbb jóról külön-külön könyveket írtak, és bár ezekből kiderül,

hogy az erénynek elég ereje van a boldog élet biztosításához, mégis

külön értekeznek erről a témáról. Mert minden kérdés önálló érvek

kel és utalásokkal történő tárgyalást igényel, főként, ha ilyen fontos

dologról van szó. Mert ne gondold azt, hogy a filozófia terén valaha

is felvetődött ennél lényegesebb kérdés, vagy a filozófia ígéretei kö

zül bármelyik ennél gazdagabb és bőségesebb terméssel biztatna

Mit ígér? Jóságos istenek! Azt, hogy aki engedelmeskedik törvényei

nek, azt felfegyverzi a sors minden fordulata ellen, gondoskodik min

den segítségről a jó és boldog élet birtoklásához, egyszóvail biztosít


211


ja, hogy mindig boldog legyen. Majd meglátjuk, hogy mit valósít meg;

addig is nagyra értékelem azt, amit ígér. Xerxész a szerencse min

den adományában és ajándékában bővelkedett, mégsem elégedett

meg lovasságával, gyalogos csapataival, hajói tömkelegével, végtelen

súlyú aranykincsével, és jutalmat tűzött ki annak, aki kitalál számára

valamilyen új gyönyörűséget, mert mindezzel nem volt megelégedve:

a kéjvágy nem ismer határt. Én inkáibb annak tűznék ki jutalmat, aki

további érvet hozna fel annak érdekében, hogy a mondottakban szi

lárdam higgyünk.

8.

- Én is örülnék ennek; de még egy apróságot szeretnék kérdezni. Ma

gam részéről egyetértek azzal a megállapításoddal, hogy egyik dolog

a másikból következik, azaz aihogy aibból, hogy ha csak az jó, amii

tisztességes, az következik, hogy aiz erény teszi boldoggá az életet

- ugyamígy aibból, hogy ha a boldog élet az erényben rejlik, az követ

kezik, hogy nincs más jó, csak az erény. De a te Brutus bau-átod -

Arisztosz és Antiokhosz alapján - ellenkező véleményen vám: úgy

gondolja, hogy ez akkor is lehetséges, ha az erényen kívül is létezhe

tik valami jó.*

- Mit akarsz ezzel mondami? Úgy véled, hogy Brutus ellen beszélek?

- Ahogy gondolod: nem az én dolgom, hogy megszabjam, mit mondasz.

- Hogy ki mit fogad el. arról majd máiskor beszélek. Erről a kérdésről

gyakran volt vitám Antiokhosszal, és almikor a közelmúltban Athén

ben parancsnoki minőségemben Arisztosznál tartózkodtam, vele is.

Ugyamis az én véleményem az volt, hogy senki sem lehet boldog, ha

* A szöveg bizonytalan.

212

bajbein van; márpedig a bölcs is bajbein lehet, ha feltételezzük, hogy

a test vagy a sors baj okozója lehet. Elhangzott eiz - ahogy

Antiokhosz is sok helyen írja -, hogy az erény meigábein is boldoggá

teheti az életet, de nem a legboldogabbá. Továbbá eiz, hogy a legtöbb

dolgot többségi eilapon szokás meghatározni, akkor is, ha egy rész

hiányzik belőlük, mint például az erőt, eiz egészséget, a vagyont, a

tisztességet, a dicsőséget; mindezeket nem szám szerint, heinem a faj

tájuk szerint vesszük tekintetbe. Ugyanígy a boldog élet akkor is meg

érdemli ezt a nevet, ha valeimilyen vonatkozásban sántít ugyan, de

túlnyomó többségében így értékelhető. Ennek fejtegetésére most

nincs különösebb szükség, bár szerintem nem eléggé következetes a

meghatározás. Egyrészt nem látom be, hogy ha veJeiki boldog, mire

lehet még szüksége, hogy még boldogabb legyen: ugyanis ha valami

ben hiányt szenved, nem lehet boldog. Másrészt az a megállapítás,

hogy minden dolgot többségi alapon kell elnevezni és felfogni, bizo

nyos esetekben helytálló lehet; de ha ők háromféle rosszat feltéte

leznek, ekkor, ha veilakit kettőből mindenféle baj sújt, vagyis bal-

szerencse éri valamennyi dolgában, testét fájdalmak támadják meg

és kínozzák, mondhatjuk-e róla, hogy csak kevés hiáinyzik boldog

életéhez, nemhogy a legboldogabbhoz?

9.

Ez az, amit Theophrasztosz nem volt hajlandó így fenntartani. Mert

miután kijelentette, hogy a verés, gyötrés, kínzás, szülőföld feldúlása,

száműzetés, gyermekek heilála döntően hozzájárulhat a rossz és sze

rencsétlen élethez, nem mert fensőbbségesen és méltóságteljesen nyi

latkozni, minthogy aláizatosan és bátortalanul érzett. Hogy helyesen-e,

nem kutatom; mindenesetre következetesen. Egyébként nem szere

tem, hogy a következtetést bíráljuk, ha az előzményt elfogadtuk. Már


213


pedig ezt a legválasztékosabb ízlésű és legtudósabb filozófust nem

szokták amiatt bírálni, amiért háromféle jót tételez fel, viszont minden

ki támadja mindenekelőtt a boldog életről írott könyve kapcsán, amely

ben hosszasain fejtegeti, miért nem lehet boldog az, akit kínoznak,

gyötörnek. Ebben a könyvében azt a mondást tulajdonítják neki, hogy

a boldog élet nem követ a kínpadra. Ezt ugyan így sohasem írta le, de

amit írt, annak értelme ugyanez. Ha tehát igazat adtam neki abban,

hogy a testi fájdalom rossz, a szerencse hajótörése rossz, akkor nehez

telhetek-e rá amiatt a kijelentése miatt, hogy nem minden jó ember bol

dog, mert minden jó embert sújthat olyasmi, amit ő rossznak nevez?

Továbbá azért is támadja minden filozófus könyvekben és előadáso

kon Theophrasztoszt, mert Kalliszthenész című könyvében dicsérőleg

említi ezt a mondást:

Szerencse úr az életen, nem bölcsesség.

Azt mondják, hogy ennél megalázkodóbb kijelentést még nem tett filo

zófus. Rendben van, de nem tudom, mi mást mondhatott volna, ha kö

vetkezetes akar maradni. Ha ugyanis a testben is, a testen kívül is oly

sok jó vein a véletlen és a szerencse hataümábain. nem következik-e eb

ből eiz, hogy nagyobb hatalma vein a szerencsének, amely mind a kül

ső események, mind a testi állapot ura, mint az észnek? Vagy utánoz

zuk inkább Epikuroszt, aki gyakran tesz ragyogó megállapításokat, de

azzal nem törődik, hogy következetesen, saját magával megegyezően

beszéljen? Dicséri a szerény étkezést. Ez a mondás filozófushoz illő, de

csak akkor, ha Szókratész veigy Antiszthenész mondaná, nem pedig

az, aiki a gyönyört tartja a legfőbb jónek. Azt mondja hogy senki sem

élhet kellemesen, ha nem tisztességesen, bölcsen, igazságosan él. En

nél nyomatékosabb, a filozófiaihoz méltóbb kijelentést nem tehetne, ha

214

ugyanő a tisztességet, bölcsességet, igazságot nem pusztán a gyönyör

érdekében javallaná. Kell-e szebb mondás, mint az, hogy a szerencse

gyenge ahhoz, hogy zavarhassa a bölcset? De ugyanaz mondja ezt, aki

a fájdalmat nem csak a legnagyobb, hanem aLZ egyetlen rossznaik tart

ja, és összeroskad a testét elborító, kínzó fájdalmaktól, miközben büsz

kén hadakozik a szerencse ellen? Még szebb szavakkal fogalmaizza

meg ugyanezt Métrodórosz: „Legyőztelek, szerencse, rabságba vetette

lek, minden utat elzártam előled, hogy ne férhess hozzáun.” Gyönyörű,

de főleg ha a khioszi Arisztón vagy a sztoikus Zénón mondaná, aki

szerint semmi sem rossz, csak ami szégyenletes. De te, Métrodórosz,

aki minden jót a beleidben és ereidben raktároztál el, és úgy határoz

tad meg a legfőbb jót, hogy azt az ép testi ádlapot és ennek zavartalan

sága felőli meggyőződés jelenti, el tudtad zárni a szerencse útjait? Ho

gyan? Ettől a jótól bármikor megfoszthat.

10.

Ám az ilyesmi hat a tapasztalatlan emberekre, és a hasonló tételek

számos követőre akadnak. Azonban az éles szemű vizsgádé nem azt

nézi, hogy ki mit mond, hanem hogy kinek mit kellene mondania. így

a mostani beszélgetésünkben kitűzött tétellel azt akarjuk bizonyítani,

hogy minden derék ember mindig boldog. Hogy kiket nevezek derék

embernek, az világos: a minden erénnyel rendelkező és ékeskedő em

bereket hol bölcseknek, hol derék embernek nevezzük. Nézzük, hogy

kiket nevezzünk boldognaik. Azokat tartom annak, akik áűlandóan a jót

élvezik, és nem zavarja őket valamilyen rossz közbejötté. Ha boldog

ságról beszélünk, a szóvaű semmi más fogalmat nem akarunk kifejez

ni, mint a javak összefoglaló teljességét, bárminemű rossz kizárásával.

Ezt az erény nem érheti el, ha rajta kívül létezik bármi más jó. Mert

ebben az esetben a rosszaknaik is - amennyiben ezeket rossznaik mi

Ötödik könyv: Az erény magéiban is elegendő a boldog élethez

215

nősítjük - egész tömege lehet állandóan jelen: szegénység, megvetett-

ség, megalázottság, magány, hozzátartozók elvesztése, súlyos testi fáj

dalmak, egészség megrendülése, gyengeség, vakság, haza romlása

száműzetés, rabszolgaság. Ennyi és ilyen - sőt több is lehet - helyzet

be kerülhet a bölcs: mert mindez a véletlen szüleménye, amely a böl

cset is megtámadhatja. De ha mindez valóban rossz, ki biztosíthatná

azt. hogy a bölcs mindig boldog legyen, mikor akár egyidejűleg vala

mennyi rátörhet?

így tehát nem tudom elfogadni azt, hogy miközben Brutus bará

tom és közös mestereink, illetve a régebbiek: Arisztotelész.

Szpeuszippos, Xenokratész, Polemón az imént felsoroltaikat rossz

nak minősítik, ugyanők azt is mondhatják, hogy a bölcs mindig bol

dog. Hogyha ezzel a megtisztelő, szép címmel akarnak tetszelegni

- amelyre Püthagorasz, Szókratész, Platón méltó -, akkor vállalják

el azt is, hogy megvetik mindazt, aminek fénye csábítja őket: erőt,

egészséget, szépséget, gazdagságot, a tisztségeket, hatalmat, más

részt az ezekkel ellentétes dolgokkal szemben közömbösek marad

nak. Akkor joguk lesz fennhangon hirdetni, hogy nem rémíti őket

sem a szerencse támadása, sem a tömegek véleménye, sem a fájda

lom, sem a szegénység; saját maigukban találnak meg mindent, és

semmi olyan, amit jónak minősítenek, nem áll hataűmukon kívül. El

fogadhatatlan, hogy míg egyrészt nemes lelkű, jellemes férfihoz mél

tó módon beszélnek, másrészt ugyanazt sorolják a rossz és jó dolgok

közé, amit a köznép.

Ilyen dicsőségre váigyva lép fel Epikurosz, aki magabiztosan kijelen

ti, hogy a bölcs mindig boldog. Ennek a tételnek a tiszteletre méltó vol

ta tetszik neki, de sohasem nyilatkozna így. ha saját magára hallgatna

Lehet-e annáű összeférhetetlenebb valami, mint hogy aki a fájdailmat

tairtja legfőbb vagy egyetlen rossznak, ugyanaiz feltételezi, hogy a bölcs,

____________________ Cicero: Tusculumi eszmecsere

miközben fájdalom kínozza, így fog beszélni: „Milyen kellemes!” Szó

val a filozófusokat nem alkalmi nyilatkozataik, hanem rendszeressé

gük, következetességük alapján kell megítélni.

11.- Kénytelen vagyok egyetérteni veled. De vigyázz, hogy neked se ves

senek szemedre következetlenséget!

- Miért?

- Nemrégiben olvastam a legfőbb jóról írt műved (De finibus bonorum

et medorum) negyedik könyvét. Úgy vettem ki belőle, hogy Catóval vi

tatkozva azt alkarod bizonyítani - amivel egyébként én is egyetértek

-, hogy Zénón és a peripatetikusok között csak a kifejezésekben vein

különbség. Ha ez így vain, mi akadálya annak, hogy ha Zénón állás

pontjából az következik, hogy az erényben elég erő rejlik a boldog

élet biztosításához, a peripatetikusok megfogalmazásából ugyainazt a

következtetést vonhassuk le? Szerintem a lényeget kell nézni, nem a

szavakat.

- Úgy látom, írásos kötelezvényeimet veszed elő velem szemben ain-

nak bizonyítására, hogy valaha mit mondtam vagy írtaim. Ezt az el

járást alkaűmazd azok ellenében, akik törvényben rögzített tételek

aűapján vitatkoznak; én napról napra élek, és azt fogadom el, ami a

valószínűségével leginkább megragadta a lelkemet, s így egyedül én

vagyok független. De mivel éppen az elébb beszéltem a következetes

ségről, megjegyzem, hogy nem azt akarom eldönteni, igaz-e, amit

Zénón és hallgatója, Arisztón ádlított, hogy tudniillik csak az jó, ami

tisztességes, hainem azt, hogy ha így van, akkor a boldog élet teljes

egészében aiz erénytől tehető-e függővé. Ezért fogadom el Brutusnak

azt a tételét, hogy a bölcs mindig boldog; hogy ezt a saját áűláspont-

jával hogyan egyezteti, annak ő a megmondhatója. Náüa jobban kit il


217


letne meg ennek a tételnek a megtiszteltetése? Én csak azt szögezem

le, hogy a bölcs a legboldogabb.

12.És ha azt mondják, hogy a Kitionban született Zénón, mint alacsony

származású, jövevény szószátyár, csak befurakodott a hagyományos

filozófiába, tételének súlyát Platón tekintélye is megerősíti, aki gyakran

használta azt a kifejezést, hogy aiz erényen kívül semmit sem lehet jó

nak nevezni. A Gorgiasíban írja, hogy amikor Szókratésztól megkér

dezték. hogy Arkhelaoszt, Perdikkasz fiát - akit akkoriban a legszeren

csésebb embernek tartottak boldognak tartja-e, ezt válaszolta:

- „Nem tudhatom, mert sohasem beszéltem vele.

- Hogy-hogy? Enélkül nem tudhatod?

- Semmiképpen.

- Tehát te esetleg a naigy perzsa királyról sem tudod megmondani,

hogy boldog-e?

- Hogyam tudhatnám, ha nem tudom, mennyire nagy tudású, mennyi

re derék férfi?

- Szóval te ebben taűálod a boldog életet?

- Igen, ez a véleményem: a derék embereket boldogoknak, a gonoszo

kat szerencsétleneknek tartom.

- Tehát Arkhelaosz szerencsétlen?

- Ha nem becsületes, mindenképpen az.”

Ugye világos, hogy Szókratész a boldog életet teljes egészében ki

zárólag az erénytől teszi függővé? Hogyain fogalmazza meg ezt a

Gyászbeszédben ? „Mert aki saját egyéniségében rendelkezik minden-

' Menexenosz.

218

nel, ami a boldog életet biztosíthatja, és nem kényszerül függő, bizony

talan állapotbein lenni mások jó - vagy balszerencséjétől, külső esemé

nyektől, az magáévá tette a legjobb élet elérésének módját. Az ilyen

ember a józan, a bátor, a bölcs; az ilyen ember mindennemű javainak

- legfőképpen gyermekeinek - születésekor és pusztulásakor engedel

mesen tudomásul veszi a régi tanácsot: sohasem örvend vagy bánkó

dik túlságosan, mert minden bizaűmát önmagába helyezi." Platónnaik

ebből a megállapításából, mint szent és tiszteletre méltó forrásból, fog

kibontakozni okfejtésem.

13.

Hornét máshonnét indulhatnék ki, ha nem közös szülőanyánktól, a

természettől? Amit ez létrehozott - nemcsak a mozgó lényeket, hanem

a gyökerükkel a földbe kapaszkodó növényeket is a maga nemében

tökéletesnek aűkotta. A fák és a bokrok, és a föld színén elterülő, ala

csony növényzet részben örökké zöldell, részben télen elveszti levele

it, és a tavasz melegétől újra kilombosodik; egy sincs, amely magába

zárt csíráiból ne hajtana ki belső indítékra és ne teremne viráigot, gyü

mölcsöt, bogyókat. Mindegyik magától, a maga nemében tökéletes, ha

nem zavairja meg külső erő. Még világosabban kitűnik a természet ere

je aiz állatoknál, mert ezeket érzékszervekkel is felruházta a természet.

Úszó állatok lakhelyéül a vizet jelölte ki, a szárnyasokat a szabad ég

be engedte, némelyiket földön csúszóvá, némelyiket járni tudóvá aJkot-

ta. A négylábúak között vannak magánosak és vannak csoportban

élők, vannak vadak és szelídek, vannak a föld aűá rejtőzők. Mindegyik

a maiga rendeltetésének tesz eleget, nem válthat át másik élőlény élet

módjára nem hágja át a természet törvényét. Es ahogy a természet

minden állatot más-más hasznos tulajdonsággal! ruházott fel, amely

mellett mindegyik megmarad, nem tér el tőle, így az embernek még ki-

Ötödik könyv: Az erény magában is elegendő a boldog ̂élethez

219


valóbb tulajdonságokat juttatott osztályrészül. Ámbár kiválónak tulaj

donképpen csak azt lehetne nevezni, ami mással összehasonlítható, vi

szont aiz isteni szellemből kihasított emberi lelket semmivel sem lehet

összehasonlítani, legfeljebb magával az istenséggel, ha szabad így

mondanunk. Hogyha ezt kiműveljük, és éles látására ügyelünk, hogy

tévedések ne homályosítsák el, tökéletes szellemmé válik, azaz abszo

lút értelemmé, ami azonos az erénnyel. És ha boldog mindaz, ami

semmiben sem szenved hiányt, és a maga nemében teljes és tökéletes,

ami az erény tulajdonságai, akkor bizonyosain mindenki boldog, aki az

erényt birtokábein tudja. Ebben egyetértek Brutusszaű, valamint Arisz

totelésszel, Xenokratésszel, Szpeuszipposszal, Polemónnal.

14.

De én azt is hozzátenném, hogy ezek tökéletesen boldogok. Mert mi

hiányozhat a boldog élethez annaik, aki saját javadra támaszkodhat?

Aki pedig nem támaszkodhat ezekre, hogyan lehetne boldog? Viszont

nem támaszkodhat az, aki a javaikat három részre osztja. Hogyain tá

maszkodhatna változatlan testi épségére vagy a szerencse állandóság

ra? Már pedig senki sem lehet boldog szilárd, állandó, tartós javak nél

kül. Az említett javak közül melyik mondható ilyennek? Ide vág egy

spártai ember mondása. Egy kereskedőhöz, aki azzaű dicsekedett,

hogy a partvidék valamennyi kikötőjébe hajókat indított, így szólt:

„Nem nagyon ajánlatos hajókötelekhez kötni a szerencsét." Kétségbe

vonható-e, hogy semmi, ami elveszíthető, nem tartozhat a boldog éle

tet teljessé tevő dolgok közé? Semmi, ami kiszáradhat, kialudhat, el

hullhat, nem tartozhatik azok közé. amik a boldog életet biztosítják.

Mert aiki attól fél, hogy elveszíthet valamit ezek közül, az nem lehet bol

dog. Csak azt tarthatjuk boldognak, aiki biztonságban él, legyőzhetet

len, körülbástyázott és erődített, s nem csak kisebb félelem, hanem

220

egyáltalán semmilyen sem aggasztja. Ahogy ártatlannak sem azt neve

zik, aki csak keveset árt, hanem aki semmit, ugyanúgy a félelem nél

küli nevet sem az érdemli meg, aki kicsit fél, hanem aki egyáltalán nem

ismer félelmet. Mert mi más a bátorság, mint olyan lelkiállapot, amely

képes kitartani a veszély vállaláséiban, a fáradalmakban és fájdalmaik

ban, és távol áll tőle minden félelem?

Ez az állapot nem volna elképzelhető, ha nem a tisztesség egyesíte

ne magában minden jót. Hogyan érhetné el azt a kívánatos, nagyon

óhajtott biztonságot - biztonságon a bánkódástól mentességet értem.

ami a boldog élet kulcsa olyan ember, aikin bajok tömege erőt vesz.

vagy erőt vehet? Hogyan lehet valaki nemes, erős lelkű, az embert ér

hető csapásokat semmibe vevő - amilyennek a bölcsnek lennie kell

ha nincs meggyőződve arról, hogy minden, aimi valóban reá tairtozik,

saját magában rejlik? Amikor Philipposz levélben megfenyegette a

spártaiakat, hogy meg fogja akadályozni minden próbálkozásukat,

megkérdezték tőle: azt is meg fogja akadályozni, hogy elessenek a csa

tában? És egy-egy hasonló lelkületű férfi - amilyent látni szeretnénk -,

nem könnyebben aikadhat-e, mint egy egész város? Ha ehhez a bá

torsághoz, amelyről beszélünk, önmérséklet is járul, ami féken tairt

minden indulatot, mi hiányozhat a boldog élethez egy olyan ember szá

márai, akit a bátorság megszabadít a bánkódástól és félelemtől, az ön

mérséklet távol tairt az érzéki vágyaktól és nem engedi, hogy szertelen

vidámságban tobzódjék? Bizonyíthatnám, hogy mindezt aiz erény éri

el. ha az előző napokon már nem fejtettem volna ki.

15.

És mivel a lélek zavairó indulatai nyomorúságot, lecsillapításuk boldog

életet eredményez, és a zavarok indítéka kétféle lehet: a bánkódás és

a félelem elképzelt rosszból, a felfokozott vidámság és a szenvedélyes

Ötödik könyv. Az erény magában is elegendő a boldog élethez

221


vágy tévesen gondolt jóból származik, de mindezek ellentétben állnak

a megfontolással és ésszerűséggel - tehát akiről látod, hogy távol áll,

mentes, szabad ezektől a súlyos, egymásnak is ellentmondó, különbö

ző irányú megrázkódtatásoktól, nem gondolod, hogy azt boldognak

kell mondani? Már pedig a bölcs mindig ebben a lelkiállapotban van;

tehát a bölcs mindig boldog.

Továbbá minden jó örvendetes: ami pedig örvendetes, az dicsérendő,

példaszerű; ami ilyen, az dicsőséges: ha dicsőséges, akkor dicséretes;

ami pedig dicséretes, az egyúttal okvetlenül üsztességes; tehát ami jó, az

tisztességes. Viszont, amit amazok jónak tekintenek, azt még maguk

sem nevezik tisztességesnek. Szóval, egyedül az a jó, ami tisztességes.

Ebből az következik, hogy egyedül a tisztesség biztosítja a boldog életet.

Teháit nem nevezhető és nem minősíthető jónak mindaz, aminek bősé

gében is lehet valaki nyomorult. Kétled-e, hogy ha valaki kiváló egész

ségnek, erőnek, szépségnek, ép és éles érzékeknek örvend, s ehhez még

hozzájárulhat az ügyesség és fürgeség gazdagság kitüntetés, hatalom,

rang, dicsőség de az illető mindezek birtokában igazságtalan, nem tud

uralkodni magán, félénk, tehetségtelen, ostoba - kétled-e, hogy nyomo

rultnak kell neveznünk? Hált miféle javak ezek, hogyha a tulajdonosuk a

legnyomorultabb lehet? Gondoljuk meg hogy amint a gabonarakás a

magafajta szemekből halmozódik fel, ugyanúgy a boldog élet csak ma

gának megfelelő alkotórészekből tevődhetik össze. Ha ez így áll, akkor

a boldogság csak a tisztességes javakból jöhet létre; ha ellenkező elemek

is belekeverednek, nem lehet szó tisztességről: enélkül pedig mit nevez

hetünk boldogságnak? Szóval minden létező jónak az elérésére kell tö

rekednünk; amire pedig törekszünk, azt nyilván helyeseljük; amit helye

selsz, azt kívánatosnak látod, és szívesen fogadod; teháit értéket tulajdo

nítasz neki. Ha ez így van, szükségszerűen dicséretes is; tehát minden jó

dicséretes. Ebből következik, hogy csak a tisztességes lehet jó.

Ha ezt nem fogadjuk el, sok dolgot leszünk kénytelenek jónak nevez

ni. Most nem beszélek a gazdagságról, amelyre bármely hitvány egyén

szert tehet, ezért nem is sorolom a javaik közé; mert ami valóban jó,

azt nem mindenki szerezheti meg. Nem beszélek a hírnévről és a nép

szerűségről, amelyeket ostobák és gonoszok közvéleménye alakíthat

ki. Ha mégis jónak kell mondani néhány jelentéktelen dolgot: ragyogó

fogat, szép szemet, kellemes arcszínt, és azt, amit Antikleia dicsér

Odüsszeusz lábának mosása közben:

Finom bőre simaságát, szépen hangzó, halk szavát,

ha ezeket javaknak minősítjük, ekkor mennyivel ér többet, mennyivel

jelentősebb a filozófusok tekintélye, mint a köznép véleménye, vagy az

ostobák tömegének felfogása?

„De hiszen a sztoikusok ugyanazt nevezik lényegesnek vagy jeles

nek, amit amazok* jónak.” Annek nevezik, de tagadják, hogy ezek ele

gendők volnánek a boldog élet teljességéhez. Emezek viszont úgy

gondolják, hogy ezek nélkül nem lehetséges boldog élet, vagy ha igen,

ekkor sem teljesen boldog. Mi pedig a teljesen boldog életet akairjuk el

érni, és ezt Szókratész végkövetkeztetésével látjuk biztosítottnak. Ö, a

filozófusok feje, ezt tanította: amilyen valakinek a lelkülete, olyain az

egész ember: és amilyen az ember, olyan a beszéde: a beszédéhez ha

sonlítanak a tettei, a tetteihez az élete. A derék ember lelkülete dicsére

tes, tehát a derék ember élete is dicséretes, tehát tisztességes is, mivel

dicséretes. Ebből az a végkövetkeztetés adódik, hogy a derék emberek


16.

' A peripatetikusok.

223


élete boldog. Isten és ember előtt szólva: nem derült ki elég világosan

előző vitánkból - vagy csak szórakozás kedvéért és időtöltésből fecseg

tünk hogy a bölcs mindig mentes mindennemű lelki felindulástól

- amit zavaró indulatnak nevezek és lelkében mindig nyugodt békes

ség uralkodik? Hát akkor az önmagáin uralkodni tudó, szilárd, félelmet,

báinkódást, heveskedést, szenvedélyes vágyat nem ismerő férfi vajon

nem boldog-e? Viszont a bölcs mindig ilyen, tehát mindig boldog. S ho

gyan volna lehetséges, hogy a derék férfi minden tettében, minden

érzésében ne azt tartsa szem előtt, hogy mi a dicséretes? S mivel min

den dologban a boldog életet tartja szem előtt, tehát a boldog élet di

cséretes: s mivel erény nélkül semmi sem lehet dicséretes, tehát a bol

dog életet az erény teremti meg.

17.

Ebből ez a végkövetkeztetés is levonható: sem a nyomorult életben

nincs semmi elismerésre vagy dicsőségre méltó, sem abban, amely

sem nyomorult, sem boldog. De létezik olyan élet, amelyben van elis

merésre és dicsőségre méltó, példaszerű. Ahogy Epameinóndasz

mondja magáréi:

Spárta dicsőségét a tanácsom porba tiporta,

vagy Africanus:

Maeotis mocsaráig, a nap keltéig, a földön

Tetteivel hozzám senki se mérje magát.

* Ermius verse az idősebb Scipio Africanusról

224

Az ilyen élet boldog, és dicsőségre, elismerésre méltó, példaszerű.

Semmi más nincs, ami elismerésre méltó, példaszerű volna. Ha ezt el

fogadtuk, értelemszerű a következtetés: ha a boldog élet nem volna

azonos a tisztességessel, akkor léteznie kellene a boldog életnél vala

mi jobbnak. Mert ami tisztességes, azt nyilván jobbnak kell elismerni

ük: így tehát lenne valami, ami jobb a boldog életnél. Lehet ennél na

gyobb képtelenséget állítani? S ha elismerik, hogy a hitványságban

elég erő rejlik ahhoz, hogy nyomorult életet okozzon, azt is el kell is

merniük, hogy ugyanolyan erő rejlik az erényben a boldog élet meg

teremtéséhez. Mert ellentétes dolgoknak ellentétesek a következ

ményeik. Ezzel kapcsolatban kérdezem, hogy milyen erős Kritolaosz

mérlege: az egyik serpenyőbe a lelki javakat helyezné, a másikba a tes

tieket és a külsőket, és úgy gondolja, hogy az előbbi javak serpenyője

olyan túlsúlyban lenne, hogy a földet és a tengert is lehúzná.

18.

Tehát mi akadálya van annak, hogy akár ő, akár Xenokratész. a

nagytekintélyű filozófus - aki az erényt rendkívül magasra helyezi, min

den mást kevesebbre értékel, sőt elvet - az erényben keresse nem csak

a boldog, hanem a legboldogabb életet? Ha ez nem így volna abból az

erények megszűnése következnék. Mert akin erőt vesz a bánkódás,

azon szükségszerűen erőt vesz a félelem is, mivel a félelem a

bekövetkezendő bánkódás nyugtalanító előérzete. Akin erőt vesz a fé

lelem, azon eluralkodik a rettegés, ijedtség, aggodalom, gyávaság is, és

gyakran teljesen legyőzi, s nem gondol arra, hogy rá is vonatkozik

Atreus tanácsa:

Az életben ne győzzön senki, semmi le.


225


Őt viszont legyőzik, mint mondtam, sőt nem csak legyőzik, hanem

szolgaságba is vetik. Mi viszont az erényt mindig szabadnak, mindig

legyőzhetedennek akarjuk látni. Ha ez nincs így, akkor az erény sem

mivé lett. Ha tehát az erény elegendő segítséget nyújthat a helyes élet

hez, akkor a boldog élethez is. Az erény nyilvánvalóan hozzásegíthet

ahhoz, hogy bátran éljünk: ha bátran, akkor erős lelkúen is, hogy soha

semmi se félemlítsen meg, és mindig győzhetetlenek maradjunk. Ebből

kifolyólag semmit sem kell megbánnunk, semmit sem nélkülözünk,

semmi sem áll utunkban: tehát minden bőségben, tökéletesen kedvező

en, azaz boldogságban áll rendelkezésünkre. Mivel pedig az erény biz

tosítani képes a bátor életet, ebből eredően a boldog életet is. Mert míg

a balgaság, ha elérte is, amit kívánt, soha sincs megelégedve azzal,

amit elért, a bölcsesség mindig elégedett azzal, ami van, és a maga

ügyében semmit sem kell megbánnia.

19.

Hasonlítsd össze C. Laelius esetét, aki csak egyszer volt konzul, akkor

is előző mellőzés után. (Bár hogyha egy bölcs, és derék férfit, amilyen

ő volt, leszavaztak, inkább a nép szenvedett mellőzést egy derék kon

zultól, mint a derék konzul a hitvány néptől.) Ha lehetőséged nyílna rá,

szívesebben lennél egyszer olyan konzul, mint Laelius, vagy négyszer

olyan, mint Cinna? Nincs kétségem afelől, hogy mit válaszolnál: tudom,

hogy kinek teszem fel ezt a kérdést. Nem akárkitől kérdezném ugyan

ezt: akadhatna olyan, aki azt felelné, hogy nem csak négyszeri konzu

látust fogadna szívesebben egynél, hanem Cinnának egyetlen napját is

sok híres férfi egész életénél. Ha Laelius egyeden ujjal hozzáinyúlt vol

na valakihez, megbüntették volna érte, ellenben Cinna lefejeztette tiszt-

társát, Cn. Octavius konzult, P. Crassust és L. Caesart - két nemes

lelkű embert, akiknek békében és háborúbein kivívott érdemei közis

226

mertek voltak M. Antoniust - akinél ékesebben beszélni senkit sem

hajlottam C. Caesart, aki mintaképe volt a műveltségnek, szellemes

ségnek, szeretetreméltóságnak, nyájasságnak. Boldog volt-e az, aki

ezeket meggyilkolta? Nemcsak azért tartom nyomorultnak, mert min

dezt elkövette, hanem aizért is, mert viselt dolgai lehetővé tették, hogy

ezt elkövethesse. Bár vétkeznie senkinek sem szabad, de a szóhaszná

lat megtévesztő: aimit valakinek megengednek, arra rámondjuk, hogy

szabad.

Vajon akkor volt-e boldogabb C. Mairius, amikor a cimbriaii győze

lem dicsőségében megosztozott tiszttársával, Catulusszal - aki szinte

második Laelius volt: leginkább hozzá hasonlíthatnám -, vagy almikor

a polgárháborúból győztesen kikerülve a Catulus életéért könyörgő ro

konoknak ismételten, dühöngve felelte: „Haljon meg!" Még mindig bol

dogabb volt az, aki ennek a gyalázatos parancsnak engedelmeskedett,

mint az, aki gailádul elrendelte. Az igaizságtalamságot jobb elszenvedni,

mint elkövetni, és jobb önként elébe menni a közelgő halálnak, aihogy

Catulus tette, s nem úgy eljárni, mint Mairius, aiki ilyen kiváló férfi meg-

öletésével lerombolta hatszori konzulsága dicsőségét, és szégyenbe bo

rította élete utolsó szakaszát.

20.

Sziraikúza zsarnoka volt hairmincnyolc éven át Dionüsziosz, aiki

huszonöt éves korában lépett trónra. Milyen szép, milyen kincses ál

lamot tartott rabszolgaii elnyomásbain! Megbízható szerzőktől úgy

tudjuk róla, hogy táplálkozásban rendkívül mértéktartó volt, ügyin

tézésben éles eszű és tetterős, de ugyanakkor rosszindulatú és

igazságteüam természetű. Ezért, ha tárgyilagosan ítélkezünk, azt kell

róla megállapítanunk, hogy igen szerencsétlen volt. Mert nem tudta

elérni mindaizt, aimit megkívánt, még eikkor sem, amikor úgy gon


227


dolta. hogy a hatalma mindenre kiterjed. Tisztességes szülőktől, elő

kelő családból származott - bár erre vonatkozólag eltérő a hagyo

mány -, kortársai között sok barátja volt, és kiterjedt rokoni kapcso

latokat tartott fenn. Görög szokás szerint fiúszeretői is voltak, de

ezek közül senkiben sem bízott, hanem a gazdagok cselédségéből ki

szemelt és felszabadított rabszolgákat, valamint jövevény, vad barbá

rokat választott testőreiül. így igazságtalan hatalomvágya következ

tében valósággal börtönbe zárta magát. Sőt, hogy a nyakát ne kelljen

borbélyra bíznia, megtaníttatta a leányait borotválni. így a király

lányok, szolgálók szennyes munkáját végezve, fodrászként nyírták

atyjuk szakállát és haját. Amikor leányai felserdültek, még tőlük is

elvette a vasszerszámot, és úgy rendelkezett, hogy izzó dióhéjjal

perzseljék le szakáülát és haját. Két felesége volt, a hazájabeli

Arisztomakhé és a lokriszi Dórisz. Amikor éjszaka felkereste őket,

előzőleg körülfürkészett és mindent átkutatott. A háűószobai ágy kö

ré széles árkot ásatott, az árkon egy keskeny deszkapallón volt átjá

rás, s miután bezárta a hálószoba ajtaját, ezt a pallót is elmozdította.

Nem mert a nyilvános szószékre feláülni, ezért egy magas toronyból

szónokolt a népgyúléseken. Ha labdajátékra támadt kedve - ezt elő

szeretettel művelte -, és ehhez levetette a tunikáját, a kardját átadta

egy ifjúnak, aki a szeretője volt. Amikor környezetének egyik tagja

tréfásan megjegyezte: „Ennek a kezébe tetted le az életedet!", és az

ifjú elnevette magát, mindkettőjüket kivégeztette: az egyiket azért,

mert ötletet adott a meggyilkolására, a másikat azért, mert nevetésé

vel helyeselte a mondást. De ezt a tettét úgy megbánta, hogy egész

életében semmi sem fájt neki jobban: azt ölette meg, akibe szenvedé

lyesen szerelmes volt. így hatnak ellentétes irányban azok vágyad,

akik nem tudnak uralkodni magukon: aki az egyiknek enged, a má

sikkal! szembekerül.

228

Egyébként ez a zsarnok saját maga fölött mondott ítéletet arról, hogy

boldog-e. Egyik talpnyalója, Damoklész, egy beszélgetés során felemle

gette seregeit, kincseit, méltóságát, bővelkedését minden jóban, királyi

palotájának pompáját, s kijelentette, hogy soha senki sem lehetett boldo

gabb nála. Erre ő így szólt: „Damoklész, ha ennyire tetszik neked ez az

élet. van-e kedved belekóstolni és megtapasztalni az én szerencsémet?”

Amikor Damoklész kifejezte ezt a kívánságát, gyönyörűen hímzett térí

tővé! letakart, arany heverőre fektette, ezüst és arany domborműves

edényekkel rakatott meg tálaló asztalkákat. Az asztal mellé ritkaszép fi

úkat állított, akik minden intésére figyelve, gondosain kiszolgálták. Felé

kesítették koszorúkkal, kénetekkel, illatos füstölőket gyújtottak, az aszta

lokat megrakták válogatott, ízletes ételekkel. Damoklész végtelenül meg

volt elégedve. E ragyogó pompa közepette egy villogó kardot akasztot

tak fel egy szál lószőrön a mennyezetre, hogy pontosan a boldog ember

nyaka fölött függjön. Damoklész ettől fogva rá sem nézett a szép felszol

gáló fiúkra és a remekmívű ezüstkészletre, hozzá sem nyúlt a rakott asz

talhoz, a koszorúk lehulltak fejéről. Végül könyörgött a zsamoknaik,

hogy engedje távozni, mert nem akar tovább boldog lenni. Ugye elég vi

lágosain kimutatta Dionüsziosz, hogy semmi sem teheti boldoggá azt,

akit állandóan veszedelem fenyeget? De neki sem állt már hatalmábain,

hogy visszatérjen az igaizságos kormányzáshoz, visszaállítsa a polgárok

szabadságát és a jogrendet, mert olyain vétkek hálójába bonyolódott

meggondolatlan fiatal koréiban, és olyain bűnöket követett el, hogy ha

megpróbált volna észhez térni, nem maradhatott volna épségben.

22.

De hogy mennyire szerette volna, ha barátai lehetnek, akiknek pedig a

hűtlenségétől tartott, mutatja a két püthagoreus esete. Egyikőjüket ha-


21.

229


Iádra ítélte, de a barátja kezességet vállalt helyette. A kivégzés órájában

az elítélt lélekszakadva megjelent, hogy megmentse a kezest. „Bár én

is csatlakozhatnék harmadikként barátságotokhoz!” - kiáltott fel

Dionüsziosz. Milyen nyomorúságot jelentett ennek az embernek, hogy

nem voltak baráti kapcsolatai, mindennapi társasága, bizalmas beszél

getési lehetősége, különösen ha meggondoljuk, hogy fiatal korától

kezdve műveltségben nevelkedett és nemes művészetekben járatos

volt, még dalszerzéssel is buzgón foglalkozott. Tragédiákat is írt; hogy

jókat-e, az most nem tartozik ide: ebben a műfajbein, nem tudom mi

ért, minden máis műfajnál inkább kinek-kinek a sajátja tetszik. Még

nem láttam olyan költőt - pedig Aquiniusszal is baráti viszonyban áll

tam aki nem a sajátját tartotta volna a legkiválóbbnak. Ez a helyzet:

neked a tiéd tetszik, nekem az enyém.

De hogy visszatérjünk Dionüszioszhoz: minden nemesebb emberi

kapcsolatot nélkülözött. Szökevényekkel, bűnözőkkel, barbárokkal vet

te magát körül. Senkit sem tartott barátjának, akit szabadságra méltó

nak vagy éppen szabadságra vágyónak sejtett.

23.

Nem akarom ennek az embernek az életével - amelynél rútabbat, nyo

morultabbat, megvetésre méltóbbat elképzelni sem tudok - Platónnak

vagy Arkhütásznak, azaz tudós és valóban bölcs embereknek az éle

tét összehasonlítani. Ugyanabból a városból egy egyszerű, szegény em

bert idézek fel porba rajzolt áibráii és mérővesszője mellől, aki hosszú

évekkel később élt: Arkhimédészt. Quaestor korombein én találteim

meg tövisbokrokkaű és gazzal mindenfelől benőtt sírját, amelyet a szi-

rakúzaieik nem ismertek, sőt a meglétét is tegadták. Emlékeztem né

hány verssorra, amelyekről tudtam, hogy az ő síremlékére veinnak

felvésve, és ezek említik, hogy a síremlék tetején egy gömb és egy hen

230

ger állt. Szemügyre vettem minden síremléket - igen sok van az agri-

gentumi kapu mellett és észrevettem egy alacsony oszlopot, amely

alig emelkedett ki a tövis közül: a tetején gömb és henger látszott.

Azonnal közöltem a szirakúzaiakkal - velem voltaik a város vezetői

hogy feltételezésem szerint ez eiz, amit keresek. Sarlós embereket ren

deltünk oda, akik megtisztogatták és hozzáférhetővé tették a helyet.

Amikor megnyílt az út, az alapzattaJ szembeni oldaűához léptünk. Sze

münkbe tűnt az epigramma, eimelynek utolsó soraű - körülbelül fele ré

sze - lekoptak. így Meigna Graecia legnemesebb - emellett egykor leg-

tudósabb - városa nem tudott volna legraigyogóbb elméjű polgárának

sírjáról, ha egyszerű arpinumi ember létemre nem mutattam volna

meg nekik.

De térjünk vissza oda, ahonnét elkanyarodtunk. Van-e vailaiki, aki

- ha a legcsekélyebb kapcsolatba került a múzsákkal, azaz a művelt

séggel és tudománnyal - nem inkább ez a matematikus szeretne lenni,

mint az a zsarnok? Összehasonlítva életmódjukat és tevékenységüket:

aiz egyiknek gondolatait tudományos eredmények keresése és megta

lálása töltötte el a kutatómunkából fakadó gyönyörűséggel, ami a lélek

legkellemesebb táplálékai a másikét gyilkosságok és igazságtalansá

gok kötötték gúzsba éjjel-nappal tartó félelemmel. Tekintsd meg

Démokritoszt, Pütheigorászt vagy Anaotagorászt: milyen hataűmat, mi

lyen vagyont becsülnél többre az ő ténykedésüknél és kedvtelésüknél?

Amelyik része az embernek a legértékesebb, szükségszerűen abban

rejlik az a legértékesebb dolog, amelyet keresel. S mi van értékesebb

az emberben aiz éles és egészséges elménél? Tehát azokkail a javakkaű

kell élnünk, amelyeket ez nyújt, ha boldogok akarunk lenni. Az elme

nyújtotta jó pedig aiz erény: következésképpen ez foglailja maigában a

boldog életet. Ennek értelmében csupa öröm mindaz, aimi szép, tisztes

séges, nemes, ahogy már előzőleg mondtam, de minél több oldaűról rá


231


kell mutatni. És minthogy nyilvánvaló, hogy a boldog élet az állandó és

teljes örömből fakad, ebből következik, hogy a tisztességből fakad.

24.

De hogy ne csak szóval célozzék arra. amit be akarok bizonyítani, fel

kell hozni még néhány érvet, hogy elősegítsék a felismerést és tudomá

sul vételt. Feltételezzünk egy nagyon jól képzett, kiváló embert, és gon

dolatbein képzeljük el magunkneik, milyen lehet. Először is rendkívül te

hetségesnek kell lennie, mert eiz erény ritkán követi nyomon a tompa

elmét. Továbbá buzgón törekedjen az igazság megismerésére. Ebből

háromféle eredmény lesz a lélek számára levezethető: egyik a dolgok

megismerése és a természet magyarázata, másik a követendő és a ke

rülendő dolgok kifejtése, harmadik annak megítélése, hogy mi áll össz

hangban vagy ellentétben eiz egyes tényekkel; ez utóbbitól függ az ok

fejtések pontossága és az ítéletek helyessége.

Mekkora öröm tölti el a bölcs lelkét, ha az a fő gondja éjjel és nap

pal, hogy a világegyetem mozgását és forgását vizsgálja, az égbolton

egy helyen álló számiadén csillagnak eiz éggel együtt történő mozgását

figyelje, hét másikneik külön-külön meigeiseibb vagy edacsonyeibb pályán

hedadva, bolygóként is meghatározott állandó útját megállapítsa! Bizo

nyára ezek szemlélete intette és indította a régi bölcseket arra, hogy

még többet kutassanak. Ebből indult ki a dolgok eredetének vizsgála

ta, hogy mintegy magból, miből keletkezett, született, állt össze a min-

denség, mi a különböző élő vagy élettelen, beszélő vagy néma lények

eredete, létezése, pusztulása, egyiknek a másikhoz való kapcsolódása

és átadakulása, hogyen keletkezett a Föld, és mi teirtja egyensúlyben,

milyen mélyedések tartalmazzák a tengereket, milyen nehézkedés húz

za a tárgyakat állandóan a világ közepe felé, amely egy gömb legalsó

pontja.

232

Az ilyen kérdésekkel foglalkozó, éjjel-nappal ezen töprengő léleknek

szól a delphoibeli isteni kinyilatkoztatás, mely szerint a szellem ismer

je meg önmagát, és legyen tudatában az isteni szellemmel való azo

nosságának, ami végtelen örömmel tölti el. Mert az istenek erejéről és

jellegéről való gondolkozás felkelti azt a törekvését, hogy az ő örökké

valóságukat igyekezzék utolérni, és ne érezze magát bezárva ebbe a

rövid életbe, ha látja, hogyan kapcsolódnak egymáshoz a dolgok az

okság elve és a szükségszerűség törvénye alapján, amelyek öröktől

fogva folyamatbein vannak és örökké tovább folynak, de mégis éssze

rűség és szellem irányítja őket. Ha a szellem ezeket szemléli, ezekre

tekint fel, vagy inkább minden irányban körültekint maga körül, ehhez

képest milyen lelki nyugalommal veszi tudomásul az emberi és evilági

eseményeket!

Ebből továbbmenőleg az erények ismerete származik: alakot nyer

nek az erények különböző fajtái és osztályai, világossá válik, hogy

maga a természet mit tekint legfőbb jónak, legnagyobb rossznak, mire

vezetendők vissza a kötelességek, hogyan kell megterveznünk egész

életünket. Ezeknek a szempontoknak a vizsgálata világosain kimutatja

azt, aimi eszmecserénk tárgyát képezi: hogy az erény önmagában elég

séges a boldog élethez.

Következik a harmadik eredmény, eimely a bölcsesség minden terü

letét átjárja és átfogja, a dolgokat meghatározza és osztályozza, az

okozatokat megállapítja^ a végkövetkeztetést levonja, az igazat és a té

vését különválasztja: a vizsgálódás logikai módszere és tudománya. Ez

nem csupán minden másnál hasznosabb a dolgok megítélésében, ha

nem végtelenül magasrendű gyönyörűség, méltó a bölcsességhez.

Mindez azonban a magánéletben érvényesül, de a bölcsnek köteles

sége a közügyekben is fellépni. Ennél értékesebbet mit művelhetne, hi-

Ötödik könyv: Az erény magában iselegendő a boldog élethez

25.

233


szén előrelátása révén tisztáiban vein a polgárok hasznával, igazságos

sága folytán semmit sem fordít a saját javára, és minden más erénnyel

is rendelkezik. Ehhez járul még a barátság gyümölcse, amely értelmes

emberek számára biztosítja az egész életvitelükben érvényesülő véle-

ményazonossáLgot és egyetértést, és a mindennapi érintkezésből és

kapcsolattartásból fakadólag a legnagyobb élvezetet okozza. Mi hiány

zik még az ilyen életben ahhoz, hogy boldogabb lehessen? Maga a sze

rencse is kénytelen meghátrálni ilyen sok és ilyen nagy örömmel teljes

élet előtt. Ha tehát ilyen lelki javaknak, azaz az erényeknek örvendeni

maga a boldogság, és a bölcsek mindnyájan ezeket az örömöket élve

zik, akkor el kell ismernünk, hogy mindannyian boldogok.

26.

- Gyötrelmek és kínzás közben is?

- Gondolod, hogy ibolyákkal és rózsaszirmokkal teleszórt heverőkön

mondom ezt róluk? Vagy Epikurosznak, aki a filozófus álarcát ölti

fel, és ezt a címet követeli magáinak, van-e joga azt mondani - bár

bizonyos vonatkozásban én is egyetértek ezzel -, hogy nincs olyan

helyzet, amelyben a bölcs, még ha égetik, kínpadra feszítik, hasogat

ják is, ne kiáűthatna fel: „Semmibe veszem az egészet!” - miközben

minden rosszat a fájdalomban foglal össze, minden jót a gyönyörben,

és a mi becsület és gyalázat megkülönböztetésünket kineveti, és azt

áillítja. hogy mi csak szavakkal dobálózunk és tartalmatlan kijelenté

seket teszünk és semmi más sem érdekel bennünket, csak az, hogy

a testekben mi sima vagy durva? Szóval neki, akinek álláspontja nem

sokban különbözik a vadáülatokétól, van-e joga megfeledkezni saját

magáról - mint mondtam -, és a szerencse megvetéséről beszélni

ugyanakkor, amikor szerinte minden jó és rossz a szerencse kegyé

től függ, és boldognak áillítani magát a legszörnyűbb kínzás és gyöt

234

relem közben, noha azt tanítja, hogy a fájdalom nem csak a leg

nagyobb, hanem az egyetlen rossz? Még olyan orvosszereket sem

szerzett be magának a fájdalom elviseléséhez, mint a lelkierő, a szé

gyentől való tartózkodás, a tűrés gyakorlása és megszokása a bátor

ság parancsa, a férfias keménység, hanem csak az elmúlt élvezetekre

való visszaemlékezésben talál megnyugvást. Mintha a hőségtől el

tikkadt embernek, amikor már alig bírja elviselni a perzselő forrósá-

got, eszébe jutna arra emlékezni, hogy egy alkalommal az én arpin-

umi tájaimon megmerítkezett a hűs folyóvízben. Nem tudom belátni,

hogy a jelen bajokat hogyan csillapíthatnák az elmúlt gyönyörűségek.

De ha olyan vaJaki állítja, hogy a bölcs mindig boldog, akinek nem

volna joga ezt mondani, ha következetes akarna maradni önmagáihoz,

mit tegyenek azok. aki szerint semmi máis nem tartható kívánatosnak,

nem tartható jónak, csak aiz. ami tisztességes? Én aizt javasolnám a

peripatetikusoknak és a régi Akadémia követőinek, hogy hagyják ab

ba a mellébeszélést, és merjék nyíltan, érthető szóval kijelenteni, hogy

a boldog élet Phalarisz bikájába is követi az embert.

27.

Fogadjuk el, hogy háromféle jó létezik - hogy kibontakozzam a sztoi

kusok hádójáiból, amelybe szokásomnál jobban belebonyolódtam -. fo

gadjuk el a javaknak ezt a három fajtáját, amelyek közül kettő, a testi

és a külső, a földhöz tapad, és csak azért nevezhető jónak, mivel el kell

fogadnunk őket, a harmadik viszont isteni jellegű, messze és szerte ki

terjed, az égig ér. Aki ezt az utóbbit magáévá tette, azt helyes-e egy

szerűen boldognak neveznem, és nem a legboldogabbnak? Azonban

talán a bölcs is félni fog a fájdalomtól? Fentebbi megállapításunknak

valóban leginkább a fájdalom mond ellent; mert saját magunk és hoz

zátartozóink halálával szemben, valamint a bánkódáissal és a lélek


235


egyéb zavaró indulataival szemben eléggé felkészültünk és felfegyver

keztünk az utóbbi napok beszélgetései sorául, de a fájdalom mutatko

zik az erény legkeményebb ellenfelének. Ez lángoló fáklyákkal támad

rá, a bátorságnak, lelki nagyságnak, türelemnek megingatásával fenye

getőzik. Tehát ennek az egynek adja meg magát az erény, ez elől meg

hátráljon a bölcs és szilárd lelkű férfi boldog élete? Jóságos istenek,

milyen rút dolog volna! A spártai fiúk fel sem nyögnek a verés fájdal

mának kínjától. Láttam, hogy a lakedaimoni ifjak csapata hihetetlen

erőfeszítéssel küzd ököllel, sarokkal, körömmel, utoljáira harapáissal, és

inkább megváilik életétől, mintsem hogy legyőzöttnek vallja magát.

Vaui-e Indiánáil kietlenebb, elvadultaibb, barbár ország? Mégis ebben a

népségben azok, akiket ott bölcseknek tartanak, meztelenül élnek és

fájdadom nélkül viselik el a Kaukázus havát és téli hidegét, és aunikor

máglyára lépnek, jajszó nélkül égettetik el magukat. Továbbá az indiai

asszonyok, ha többük közös férje meghal - mert ott egy férfinak álta-

lábaui több felesége van -, egymássaű versengenek, hogy eldöntsék, me

lyikük volt a legkedvesebb aiz elhunytnak, és aki győztesnek bizonyul,

hozzátautozóitól kísérve boldogan fekszik férje mellé a máglyárai, és a

vereséget szenvedők szomorúan távoznak.

A szokás a természetet sohasem győzheti le, mert az örökké le

győzhetetlen. Mi azonban megfertőztük lelkünket homáillyaű, kéjekkel,

tétlenséggel, ernyedtséggel, vágyakkal, és előítéletekkel és rossz szoká

sokkal lágyítva, elpuhítottuk. Ki ne hallott volna az egyiptomiak szoká

sairól? Hamis képzetektől elhódított lelkűkkel inkább alávetnék magu

kat bármilyen kínvallatásnak, mintsem hogy megsértsenek egy íbisz

madarat, áspis kígyót, macskát, kutyát vagy krokodilt; de ha véletlenül

vaűamelyiket mégis bántottáik, semmilyen büntetés ellen sem tiltakoz

nak. Emberekről beszéltem; hát a vadállatok? Nem viselik-e el a hide

get, éhséget, hegyeken és erdőkben csatangolást, kóborlást? Nem vé

236

dik-e kölykeiket olyan harciasan, hogy nem törődnek a sebesüléssel,

nem rettennek vissza semmi támadás, semmi ütés elől? Nem akarok

arról beszélni, hogy nagyravágyó egyének mi mindent eltűrnek, elvisel

nek tisztségek elnyerése kedvéért, dicsvágyók a hírnévért, a szerelem

rabjai vágyaik teljesüléséért. Az egész élet teli van hasonló példákkal.

28.

De tartsunk mértéket, és vegyük fel a beszéd fonalát ott, ahonnét ki

indultunk. Megismétlem, hogy a boldog élet a kínzást is vállalja, és ki

tartva az igazság, önuralom, s főként a bátorság, lelkierő, tűrés mellett,

kínzója arca láttán nem fog visszarettenni, s miközben valamennyi

erény lelki aggodalom nélkül indul a kínzókamrába, ő sem fog meg

torpanni az ajtó előtt, a börtön küszöbén, mint mondtam. Mi lehetne

rútabb, mi lehetne visszataszítóbb annál, mint ha visszamaradna, meg

válna legnemesebb kísérőtársától? Ennek semmilyen körülmények kö

zött sem szabad megtörténnie, mert az erényeknek a boldog élet nél

kül nincs mihez kapcsolódniuk, és a boldog életnek sem azok nélkül,

így tehát azok nem fogják engedni, hogy meghátráljon, s akkor is ma

gukkal ragadják, ha, bármilyen fájdalom és kínzás elé hurcolják őket.

Mert a bölcs egyéniségéhez tartozik, hogy semmit sem tesz, amit ké

sőbb meg kellene bánnia; semmit, ami szándékaival ellenkeznék; min

denben dicséretesen, következetesen, megfontoltan, becsületesen jár el;

nem veszi biztosra semminek a bekövetkeztét; bármi történik, nem

csodálkozik, mintha előre nem sejthetően, váratlanul érte volna; min

denben a saját meggyőződését követi, önálló véleményére támaszko

dik. Nem tudom elképzelni, mi lehet ennél nagyobb boldogság. Ebből

könnyen levezethető a sztoikusok következtetése. Szerintük a legfőbb

jó a természetet követni, a természettel összhangban élni, és ez a

bölcsnek nemcsak kötelessége, hanem hatalmában is áll. Ebből szük


237


ségszerűen következik, hogy akinek hatalmában áll a legfőbb jó, annak

a boldog élet is hatalmában áll. így a bölcs élete mindenkor boldog.

Nos, úgy gondolom, ez volt a leglényegesebb elmondandó a boldog

életről, és ha nincs valami jobb gondolatod, az eddigiek alapján ez áll

legközelebb az igazsághoz.

29.

- Nincs semmi jobb gondolatom. Azonban mivel téged egyetlen meg

határozott irányzat kényszere sem köt, és mindegyikből azt veszed

át, amit az igazsághoz legközelebb állónak tartatsz - ahogy az imént

a peripatetikusokat és a régebbi Akadémiát arra biztattad, hogy ker

telés nélkül jelentsék ki nyíltan, hogy a bölcsek mindig tökéletesen

boldogok ezért ha nincs terhedre, megkérnélek, magyarázd meg,

hogyan egyeztethető össze ezek véleményével az, amit te mondatsz.

Tudniillik sokban ellentmondtál az ő tételüknek, és a sztoikusok ér

velését tetted magadévá.

- Rendben van. Élni fogok azzaJ a sz^ώadsággal, amelyre a filozófia te

rén egyedül én vagyok feljogosítva, mert beszélgetéseimben nem

akarok önálló tételeket felállítani, hanem figyelembe veszek minden

irányzatot, hogy álláspontomról a tekintélyektől függetlenül, pusztán

rá vonatkozóan, bárki véleményt formálhasson. Úgy látom, arról

akarsz hadlani, hogy bármennyire eltérő nézeteket vallanak a filozó

fusok a legfőbb értékről, leszögezhető, hogy az erény elegendő bizto

sítékot nyújt a boldog élethez. Ismeretes, hogy ezt a tételt főleg

Karneadész védelmezte, de ugyanolyan hangon, ahogy a sztoikuso

kat támadta állandóan és szenvedélyesen, akiknek tanaiira ellenérvei

tüzét zúdította. Én ugyanezt békésebben akarom kifejteni. Ha ugyan

is a sztoikusok helyesen állapították meg, hogy mi a legfőbb jó, a kér

dés el van döntve: a bölcs szükségszerűen mindig boldog. De vizsgál

238

juk meg, ha sikerül, az összes többiek álláspontját is, hogy vajon ez

a mondhatni fenséges életszabály összeegyeztethető-e valamennyiük

álláspontjával és tanításával.

30.

Ügy látom, a legfőbb jóról általában a következő tételeket szokták elfo

gadni és védelmezni. Először is négy egyszerű tétel: nincs más jó, csak

ami tisztességes, mondják a sztoikusok: nincs más jó. csak a gyönyör,

mondja Epikurosz; nincs más jó, csak a fájdalommentesség, mondja

Hieronümosz; nincs más jó, csak a természet alapvető adományainak

- valamennyinek, vagy a legfontosabbaknak - az élvezete, állítja

Karneadész, a sztoikusokkal ellentétben. így hangzanak az egyszerű té

telek. A vegyesek a következők: a javaknak három fajtája van, a legfon

tosabbak a lelkiek, a következők a testiek, a harmadikba tartoznak a

külsők; így tanítják a peripatetikusok, s ettől nem tér el lényegesen a ré

gebbi Akadémia. Deinomakhosz és Kalliphón a gyönyört a tisztesség

gel párosította. A peripatetikus Diodórosz a fájdalommentességet a

tisztességhez kapcsolta. Ezek azok a vélemények, amelyek vala

mennyire megőrizték érvényességüket; mert Arisztón, Pürrhón,

Erillosz és mások elgondolásai feledésbe merültek. Nézzük meg, mi fo

gadható el ezekből, a sztoikusok kivételével, akiknek az álláspontját vé

leményem szerint már kielégítően védelmeztem. A peripatetikusok

ügyét is kifejtettem, kivéve Theophasztoszt és követőit, akik gyengének

bizonyulnak, félnek a fájdalomtól és visszaborzadnak tőle. A többiek

megtehetik, amint általában szokták, hogy kiemeljék az erény súlyát és

méltóságát. Ha ezt az egekig emelték - ezt ékes szavú szónokok bőbe-

szédűen szokták művelni -, akkor ehhez viszonyítva a többi dolgot ne

hézség nélkül talpuk alá tudják tiporni, és megvetéssel illetni. Mert akik

a dicsőséget fájdalom árán is kivívandónak tartják, nem tagadhatják,



hogy boldogok, akik elérték. Még hogyha valamilyen rosszban szen

vednek is. a boldogság fogalma ennél sokkal nagyobb hatóerejű.

31.

Mert ahogy nem csak akkor nevezzük a kereskedést nyereségesnek,

a földművelést bő hozamúnak, ha az előbbit soha veszteség, az utób

bit soha természeti csapás nem éri, hanem akkor is, ha az esetek több

ségében mindkettő haszonnal jár: ugyanígy joggal nevezhetjük boldog

nak az életet nem csak abban az esetben, ha mindig csupa jó tölti meg,

hanem ha az esetek többségében és lényegesebb vonatkozásaiban túl

súlyban vain a jó. Tehát ez utóbbi tanítás értelmében a boldog élet a

vesztőhelyig is követi az erényt, vele együtt fekszik be a bikába, és sem

fenyegetés, sem hízelgés nem tudja eltéríteni tőle; így tanítja Arisztote

lész, Xenokratész, Szpeuszipposz, Polemón. Hasonló a véleménye

Kalliphónnak és Diodórosznak; mindketten olyan szilárdan kitairtanak

a tisztesség fogalma mellett, hogy jelentéktelennek minősítenek min

dent, amiből ez hiányzik. A többiek szorultabb helyzetben vannak, de

talán kievickélhetnek belőle: így Epikurosz, Hieronümosz. és ha akad

nak, akik védelmükbe veszik a magára maradt Karneadészt. Ezek kö

zött egy sincs, aki kétségbe vonná, hogy a lélek a javak elbírálója, és

ne arra igyekeznék rászoktatnia a lelket, hogy közömbösen tekintsen

mindenre, ami jónak vagy rossznak látszik. Mert aimit Epikurosznál

látsz, ugyanazt az álláspontot találod Hieronümosznál, Kairneadésznél,

és Herkulesre, az összes többinél. Melyikőjük nincs kellően felkészül

ve a halára vagy a fájdalomra? Ha gondolod, kezdjük azzal, akit én pu-

hánynak, élvetegnek nevezek.

Úgy látod, hogy fél a haláltól vagy a fájdalomtól ő, aki halála napját

boldognak mondja és legnagyobb fájdadmaii közepette saját tanaunak

emlékezetbe idézésével határolja el magát a fájdaűmaktól, s mindezt

240

nem úgy teszi, mintha abban a pillanatban találná ki? Mert a halálról

az a véleménye, hogy az élőlény elpusztulásával megszűnik az érzéke

lés, és ami nem érez, az már nem tartozik hozzánk. A fájdalmat illető

en is kialakította, hogy mihez tartsa magát: nagyságát annak rövid ide

ig tartásával enyhíti, huzamos tartósságát csökkenésével. Amazok a

fensőbbségesen beszélők* talán jobbam szembe tudnak nézni ezzel a

kettővel, amelyek legjobban aggasztanak, mint Epikurosz? Vagy a töb

bi rossznak hitt dologgal szemben Epikurosz és a többi filozófus nincs

eléggé felkészülve? Ki nem retteg a szegénységtől? Mindenesetre a fi

lozófusok közül egy sem.

32.

De ez az ember milyen kevéssel megelégszik! A szerény táplálkozás

ról senki sem beszélt nála többet. És ami fel szokta kelteni a pénz-

sóvárságot, hogy a szerelemhez, a hivatalhajhászáshoz, a mindennapi

kiadásokhoz megfelelő anyagi alap álljon rendelkezésre, mindezek tá

vol állnak tőle: akkor tehát miért vágyódna különösebben pénzre, illet

ve egyáltalán miért törődne vele? A szkíta Anakharszisz képes volt

semmibe venni a pénzt, a mi filozófusaink nem képesek rá? Neki tulaj

donítanak egy levelet a következő szöveggel:

„Anakharszisz üdvözletét küldi Hannónak. Öltözetem egy szkíta le

pel, sarum a talpam kemény bőre, fekhelyem a föld, ínyencfalatom az

éhség, tejjel, sajttal, hússal táplálkozom. Ennek következtében nyugodt

embert látogathatsz meg személyemben. Azokat az ajándékokat, ame

lyek neked örömet okoznak, add polgártársaidnak vagy a halhatatlan

isteneknek.”


' A sztoikusok.

241


Minden irányzat valamennyi filozófusa ugyanígy gondolkodhatna,

ha megromlott természetük nem térítené el őket a helyes felfogástól.

Amikor egy díszmenetben hatalmas mennyiségű arany- és ezüst

tárgyat vittek, Szókratész így kiáltott fel: „Mennyi sok minden vaui.

amire nincs szükségem!” Amikor Alexandrosz követei ötven talentu

mot hoztaik Xenokratésznek - ez abban az időben hateilmas összeget

jelentett, főleg Athénben -, ő meghívta a követeket ebédre az Akadé-

miára. Annyit tálaűt fel nekik, amiennyi elegendő volt, díszes étkészle

tek nélkül. Amikor másnap megkérdezték tőle, hogy kinek kezéhez

számolják le a pénzt, így szólt: „Tegnapi szerény ebédünkből nem ér

tettétek meg, hogy nincs szükségem pénzre?" Látva, hogy emiatt elszo-

morodnak, elfogadott harminc minát, nehogy az legyen a látszatai,

hogy megveti a király figyelmességét. Diogenész cinikus létére szabad-

szájúbb volt. Amikor Alexandrosz megkérdezte, hogy mit óhajtana tő

le, így szólt: „Pillanatnyilag egy kevés napfényt.” Tudniillik sütkérezése

közben eltaikarta előle a napot. (Jgyamő azt is szokta fejtegetni, hogy

mennyire fölötte áll a perzsa királynéik életmódbam és birtokban: neki

semmi sem hiányzik, amneik semmi sem elég. Ő nem vágyik azokra a

gyönyörűségekre, eimelyekkel az sohasem bír betelni, az viszont az ő

gyönyörűségeit nem bírja sohasem a megáévá termi.

33.

Gondolom, tudod, hogyan osztotta fel Epikurosz a vágyaik fajtáit, teilán

nem elég pontosam, de célszerűen: részben természetesek és szüksé

gesek, részben természetesek és fölöslegesek, részben egyik sem. A

szükségesek szinte semmivel kielégíthetők, mert a természet adomá

nyai elérhetők. A vágyak második csoportjáról azt mondja, hogy sem

megszerzésük, sem nélkülözésük nem okoz nehézséget. A harmadik

fajtát, minthogy tökéletesen tartalmadannak és sem szükségesnek.

242

sem természetesnek nem minősül, teljesen elvetendőnek tartja. Erről a

kérdésről hosszasan vitatkoznak az epikureusok, és egyenként csök

kentik azoknak a gyönyöröknek jelentőségét, amelyeket fajtájuk

szempontjából nem utasítanak el, de túlzásba vitelüket nem tartják kí

vánatosnak. Mert a fajtalan gyönyöröket is, amelyekről sokat beszél

nek, általánosnak és mindenki számára könnyűszerrel elérhetőnek

tartják, és ha a természet megköveteli, nem fajta, helyzet vagy rang,

hanem szépség, életkor, alak alapján kell mérlegelni. Továbbá nem

esik nehezünkre ezektől megtartóztatni magunkat, ha egészségi állapo

tunk. tisztségünk vagy jó hírünk megköveteli. Végeredményben azon

ban az ilyen fajta gyönyörök csak sikkor kívánatosak, ha nem károsak:

de sohasem hasznosak. Általánosságban azt tanítja a gyönyörről

Epikurosz, hogy a gyönyör saját magáért, pusztán mivel gyönyör, min

dig kívánatos és keresendő: ugyanilyen értelemben a fájdalom pusztán

azért, mert fájdalom, mindig kerülendő. Ezért a bölcs úgy mérlegelje a

dolgot, hogy a gyönyört is kerülje, ha nagyobb fájdalmat okoz, és a fáj

dalmat is vállalja, ha az nagyobb gyönyört eredményez. Am minden

kellemes dolgot, noha testi érzékeinkkel állapítjuk meg, a lélek szem

pontjából kell megítélnünk. Ennek értelmében a test örüljön addig,

amíg a meglévő gyönyört élvezi, a lélek a meglévőt a testtel együtt él

je át, de az elkövetkezendőre is gondoljon, és az elmúltat se engedje fe

ledésbe merülni. így a bölcs állandó, folyamatos gyönyöröket élvez, mi

vel a várt gyönyörök reménye az előzőleg átéltek emlékéhez kapcso

lódik.

34.

Hasonló elveket vallanak a táplálkozásra vonatkozóan is. Csökkente

ni javasolják a lakomák pompáját és költségeit, mondván, hogy a ter

mészet kevéssel megelégszik. Ki nem tapasztalta, hogy az étvágy min


243


dent fűszerez? Amikor Dareiosz menekülés közben hullákkal szennye

zett. zavaros vízhez jutott, kijelentette, hogy sohasem ivott jobbat. Tud-

niillik még sohasem volt szomjas ivás előtt. Ptolemaiosz sem volt so

hasem éhes evés előtt. Amikor egy alkalommal kísérők nélkül járta be

Egyiptomot és egy kunyhóban fekete kenyeret kapott, úgy érezte, hogy

még semmi sem ízlett neki úgy, mint az a kenyér. Mondják, hogy

Szókratész esténként szapora léptekkel járkált, és mikor megkérdez

ték, hogy ezt miért teszi, azt válaszolta, hogy járkálással fűszerezi éh

ségét, hogy jobbéul essen a vacsora. Nem tudjuk-e, hogy mit esznek a

spártaiak a közös étkezéseken? Amikor Dionüsziosz, a zsarnok egy al

kalommal náluk ebédelt, kijelentette, hogy nem ízlik neki a fekete leves,

az ebéd fő fogása. Erre a szakács: „Nem csodálom: hiányzott belőle a

fűszer.” - „Milyen fűszer?" - „Vadászat fáiradtsáiga, izzadás, futás az

Euróta partjául, éhség, szomjúság; ezzel szoktáik fűszerezni az ételt a

spártaiak."

Mindezt nem csak az emberi szokásokból, hanem az állatok pél

dájából is láthatjuk. Ami elébük kerül, és nem ellenkezik természetük

kel, azzal megelégszenek, és nem kívánnak többet. Egész államok is

léteznek, amelyekben szokássá vált a takarékosság élvezete, aihogy

a spártaiakat említettem aiz imént. Xenophón beszámol a perzsák

táplálkozásáról, akik szerinte a zsázsán kívül semmit sem esznek a

kenyérhez. De ha a természet ízesebb ételeket is kíván, mennyi min

dent terem a föld és a fák. aminek beszerzése könnyű, íze kiváló.

Vedd hozzá a mérsékelt táplálkozás eredményeként előádló szikár

testalkatot, töretlen egészséget, és hasonlítsd össze velük az izzadó-

kat, böfögőket, akik úgy teletömik magukat étellel, mint a hizlaűt ökör

- akkor belátod, hogy akik legjobban hajszolják a gyönyöröket, azok

élvezik a legkevésbé. A tápláűkozás örömét az étvágy biztosítja, nem

a jóllakás.

244

Mondják, hogy Timotheosz, híres athéni férfi, a város első embere,

egyszer Platónnál vacsorázott, és rendkívül élvezte a társaságot. Más

nap találkozott vele, és így köszöntötte: „A ti vacsoráitok nem csak ak

kor. hanem másnap is örömöt okoznak " Az is igaz, hogy még az

eszünket sem tudjuk helyesen használni, ha teliettük-ittuk magunkat.

Vein Platónnak egy találó levele Dión rokonaihoz: körülbelül ezt írja:

„Amikor odaérkeztem, egyáltaláin nem nyerte meg a tetszésemet az ot

tani ádlítólagos boldog élet, megrakott itáliaii és szirakúzai aisztaJokkaJ:

naponta kétszer jóllakni, és egyetlen éjszakát sem tölteni egyedül, és

mindaz, ami együtt jár aiz ilyen élettel, amelyben senki sem váilhat böl

ccsé, még kevésbé mértéktartóvá. Van olyan természet, amely ilyen

különös módon helyesen irányítható volna?” Hogyan lehetne kellemes

az olyan élet, amelyből hiányzik az ésszerűség, a mértéktartás? Ebből

látható, mennyire tévedett Szardanapal, a dúsgazdag asszír király, aki

ezt vésette síremlékére:

- Annyi enyém csak. amit jóízűen megehettem:

hátrahagyott sok kincsemet elveszítettem örökre.

„Nem egy királynak, hainem egy ökörnek a sírjára lehetne ezt írni

- mondja Arisztotelész, - Azt mondja, hogy hailála után övé az, ami éle

tében is csaik addig volt az övé, ameddig elfogyasztotta.”

Mi értelme van a gazdaigsáigra vágyni, vagy miért volna a szegény

ség a boldogság akadálya? Gondolom, gyönyörködsz a szobrokban és

festményekben. Ha vaűaikinek ezek tetszenek, nem jutnak-e hozzá

könnyebben ehhez a látványhoz aiz egyszerű emberek, mint azok,

aikiknek bőségesen birtokukban vannak? Városunkban nyilvános he

lyeken hataűmas mennyiségben látható mindez. Akiknek magánember

Ötödik könyv: Az erény magában js elegendő a boldog élethez

35.

245


ként tulajdonukban vannak, azoknak kevesebb van belőlük, és azt is

csak ritkán látják, amikor vidéki birtokaikra utaizneik. Sőt ha arra

gondolnánk, hogyan szerezték, gyeikrein lelkiismeretfurdalást kellene

érezniük. Nem elég hosszú a nap ahhoz, hogy mindent elmondjak a

szegénység védelmében. Nyilvánvaló dolog, és a természet naponta fi

gyelmeztet rá, hogy milyen kevés, milyen jelentéktelen, milyen olcsón

megszerezhető mindaz, amire szüksége van.

36.

Vajon az ismeretlenül maradás, az alacsony rang, veLgy a népszerűt

lenség eLkadályozhatja-e a bölcset abban, hogy boldog legyen? Vigyázz,

lehet, hogy a közkedveltség és a vágyott dicsőség több kellemetlenség

gel jár, mint örömmel. Igencsak hiúnak bizonyult a mi Démoszthené-

szünk, almikor azzal dicsekedett, hogy hallotta, eumint egy vizet vivő nő

- ami a görögöknél szokás - odeisúgta a másiknaik: „Ez az a Démosz-

thenész!" Lehet-e ennél üresebb hiúság? Pedig milyen nagy szónok

volt! Persze, aiz volt a kedvtelése, hogy mások előtt beszéljen, de saját

magával alig. Szóval tudomásul kell vennünk, hogy sem a népszerűsé

get nem kell öncélúéin hajhászni, sem a népszerűtlenségtől nem kell fél

ni. „Athénbe jöttem - mondta Démokritosz -, ahol senki sem ismert

rám.” Szilárd jellemű, komoly ember, aki büszke arra, hogy távol tar

totta magát a dicsőségtől. A fuvolások és a lantosok saját ízlésük sze

rint aileikítják a dalleimot és a ritmust, nem a sokaság tetszéséhez aűkail-

mazkodva: akkor a bölcs, akinek művészete sokkal magasabb rendű

értéket képvisel, ne az igazságot kutassa, hanem azt, hogy mit kíván

tőle a tömeg? Lehet-e ostobább dolog annál, mint ha azokat, aikiket

egyénenként mint kétkezi munkásokat és műveletlen embereket lené

zel, összességükben tartod valeiminek? A bölcs megveti a mi hiúságun

kat és hivatalhajhászásunkat, és visszautasítja a köznép kegyeit, még

246

ha fel is ajánlják neki, mi ellenben nem vagyunk képesek elutasítani,

amíg utólag meg nem bánjuk.

Hérakleitosznak, a fizikusnak van egy mondása Hermodórosz

efézusi államférfiról. Azt mondja, hogy az összes efézusi halált ér

demelne, mert amikor Hermodóroszt száműzték a városból, így be

széltek: „Senki se legyen közöttünk kiválóbb a többinél: ha ilyen

akad, máshol és mások között legyen az.” Nem ugyanez a helyzet

minden népnél? Nem gyűlölik-e mindenütt a kiemelkedő erényt?

Ariszteidészt - mert szívesebben hivatkozom ebben az esetben görög

példákra, mint a mieinkre - nem azért száműzték-e hazájából, mert

túlságosan igazságos volt? Mennyi kellemetlenségtől megszabadul

nak azok, akiknek semmi dolguk sincs a köznéppel! Mi van kelle

mesebb a tudományos elvonultságnál? Azokról a tudományokról

beszélek, amelyek segítségével megismerjük a természet és a jelen

ségek végtelen változatát, és világegyetemünkben az eget, földet, ten

gereket?

37.

Ha megtanultuk megvetni a tisztségeket, megtanultuk megvetni a va

gyont, mi marad, amitől félnünk kellene? Gondolom, a száműzetés, amit

a legnagyobb bajok közé sorolnak. Ha ez a baj az idegenkedő, gyűlölkö

dő köznép akaratából következik be, közönyösen keli fogadni, mint az

imént kifejtettem. Ha a hazától távol lenni szerencsétlenség, akkor a

provinciák tele vannak szerencsétlenekkel, akik közül nagyon kevesen

térnek vissza a hazájukba. „De a száműzöttnek a vagyonát is elko

bozzák!” - És akkor? Nem beszéltünk eleget a szegénység tudomáisui vé

teléről? Ami a száműzetést illeti, ha a dolog lényegét tekintjük, nem a

szóhoz tapadó szégyent, mennyiben különbözik ez a folytonos vándor

lástól? Ez töltötte ki a legnevesebb filozófusok életét: Xenokratész,


247


Krantór, Arkeszilasz, Laküdész, Arisztotelész, Theophrasztosz, Zénón,

Kleanthész, Khrüszipposz, Antipatrosz, Kaimeadész, Kleitomakhosz,

Philón, Anüokhosz, Panaitiosz, Poszeidóniosz, és számtalan sokan má

sok, a hazájukból útnak indulva, soha többé nem tértek haza De emiatt

nem érheti szégyen a bölcset. Mert mindig a bölcsről beszélünk, akivel

ez jogosan nem történhetik. Akit jogosan száműztek, azt nem kell vi

gasztalni.

Végeredményben minden eshetőségre azok szolgálnak legegysze

rűbb válasszad, akik a gyönyör szempontjából vizsgádnak mindent,

ami életük során érheti őket, s akáirhol juthatnak ehhez hozzá, ott

boldogéin tudnak élni. így minden helyzetre adkalmazható Teucer

mondása:

Ott van hazám, ahol jó! megy a sorom.

Amikor Szókratészt megkérdezték, hovavadósi, így felelt: „A viláigba”,

mert aiz egész világ lakoséinak és polgárának tairtotta magát.

T. Albucius athéni száműzetésében teljes lelkinyugalommad merült el

filozófiád tanulmányaiba, aimire nem lett volna módjai, ha a köztársaság

ban henyélve követte volna Epikurosz életszadbályadt. Mennyivel volt

boldogaibb Epikurosz, amiért hazájáiban élhetett, mint Métrodórosz,

aki Athénbe került? Vagy Platón boldogabb volt Xenokratésznél, vagy

Polemón Arkeszilaisznál? Mennyit ér az az állam, amelyből elűzik az

igazakat és bölcseket? Daimairatosz, a mi Tarquinius kirádyunk atyja,

nem tudta elviselni Küpszelosz zsarnokságát, elmenekült Korinthosz-

ból Tarquiniiba, ott megadapozta szerencséjét és gyermekeket nemzett.

Balgán cselekedett-e, aimikor a száműzetés szaibadságát többre becsül

te aiz otthoni szolgaságnál?

248

Továbbá a lelki indulatokat, gondokat, aggodalmakat enyhíti a felejtés,

amely a lélek figyelmét átirányítja a gyönyör felé. Epikurosz tehát nem

ok nélkül merte állítani, hogy a bölcs mindig több jót élvez, mivel min

dig gyönyörök birtokában van. Ő ebből vezeti le azt a következtetést,

amelyhez mi is el akarunk jutni, hogy a bölcs mindig boldog. - „Még

akkor is, ha elveszíti látását, elveszíti hallását?” - „Akkor is, mert min

dezekkel szemben közömbös." Először is, az a szörnyű vakság tulaj

donképpen milyen gyönyörök élvezetétől foszt meg? Ugyanis vannaik,

akik azt állítják, hogy a többi gyönyörűség székhelye maga az érzék

szerv, viszont, amit a látással érzékelünk, az nem magát a szemet érin

ti kellemesen, míg az, amit ízlelünk, szagolunk, tapintunk, hadiunk, aib-

ban az érzékszervben székel, amellyel felfogjuk. A szem esetében nem

ez történik: amit látunk, azt a lélek veszi tudomásul. A léleknek pedig

sokféle lehetősége marad a gyönyörködésre akkor is, ha a látást nél

külöznie kell. A tanult, művelt emberről beszélek, akinek a gondolko

dás jelentí az életet. A bölcsnek pedig nem okvedenül vaui szüksége a

szem segítségére a gondolkodáshoz. Mert ha az éjszaka nem szünteti

meg a boldog életet, miért szüntetné meg az éjszakához hasonló nap

pali? A kürénéi Antipatrosz mondása kissé sikamlós, de taláiló. Amikor

a nőcskék sajnáűkoztak vaksága miatt, így szólt: „Mit akairtok? Nektek

semmi az a gyönyör, amelyet éjszaka élveztek?" Annakidején Appius

hosszú éveken ált vak volt, de tisztségei és viselt dolgaű mutatjáik, hogy

ebben az áűlapotában is ellátta közéleti és otthoni teendőit. Hallottuk,

hogy C. Drusus háza mindig tele volt jogtanácsot kérőkkel, tehát azok,

aikik saját ügyükben nem láttáik világosan, egy vakot választottak veze

tőjükül. Gyermekkoromban a praetorsáigot viselt Cn. Aufidius a szená

tusban is felszólalt, tanácsot kérő barátaii elől sem zárkózott el, sőt gö

rög nyelvű történeti művet is írt, és az alkotásban látónaik bizonyult.


38.

249


39.

A vak Diodotosz sztoikus bölcs sok évig élt az én házamban. Szinte

hihetetlennek hangzik, de nem csak a filozófiával foglalkozott még ki

tartóbban, mint azelőtt, és püthagoreus szokás szerint lanton játszott,

éjjel-nappal felolvastatott maigának - ezekhez a foglalatosságokhoz

nem volt szükség a szemére -, hanem, amit látás nélkül lehetetlennek

gondolnánk, geometriát is oktatott, és szóban magyarázta meg a tanu

lóknak, hogy hol, milyen vonaJat kell húzniuk. Mondják, hogy

Aszklépiadészt, a neves eretriaű filozófust, egyszer megkérdezte vailaki,

hogy mivel jáirt számára megvakulása; azt felelte, hogy egy kísérővel

gyarapodott követőinek száma Ahogy a legnaigyobb szegénység is el

viselhető, ha azt lehet tenni, amit egyes görögök manapsáig*, úgy a vak

ság is könnyen kibírható, ha nem hiányzik más vonatkozásokban az

épség támogatása. Démokritosz szeme világának elvesztése után nem

tudta megkülönböztetni a fehéret a feketétől, de a jót a rossztól, az iga

zat a hamistól, a becsületest a becstelentől, a hasznost a haszontaűan-

tól, a nagyot a kicsitől igen. A színek tarkasága nélkül is boldogan él

hetett, míg a dolgok ismerete nélkül ezt nem tehette volna. Sőt azt a

véleményét is kifejtette, hogy a lélek éleslátását akadályozza a szem

mel vailó nézés; és míg mások gyakran azt sem látják, ami a láibuk előtt

van, ő bejárta a végtelenséget, és semmi sem szabott neki határt.

A hagyomány szerint Homérosz is vak volt; de amit ő alkotott, az

nem puszta költészet, hanem festmény is volt. Görögországnak melyik

tája melyik partvidéke, melyik helye, melyik viadal, melyik csatajele

net, melyik hadsereg, melyik hajó, melyik emberi vagy állati mozdulat

nincs olyan szemléletesen lefestve nála, hogy amit ő maiga nem látott,

' Előkelő rómaiak eltartását élvezni.

250

azt velünk ne láttatná? Mondhatjuk-e ezek szerint, hogy Homérosz

nak, vagy bármely más nagy tudású embernek valaha is nélkülöznie

kellett volna a lélek örömeit, gyönyörűségeit? Ha ez nem így volna,

Anaxagorasz vagy az említett Démokritosz megvált volna-e birtokai

tól és örökségétől, hogy teljes erővel ennek az isteni gyönyörűségnek

tanulmányozására és elsajátítására adja fejét? Teiresziasz jóst bölcs

ként szerepeltetik a költők, és sohasem léptetik fel úgy, hogy pa

naszkodna vaksága miatt. Ezzel ellentétben Homérosz vadnak és

szörnyetegnek rajzolja Polüphémoszt, aki a kossal beszélget, és azzal

dicsekszik, hogy egy lépéssel oda jut, ahova akar, és elfoghatja, amit

akar. Találóan ábrázolja: ez a küklópsz semmivel sem volt okosabb,

mint az a kos.

40.

Mi rossz van a süketségben? M. Crassus félig süket volt, de nagyobb

baja ennél, hogy rossz véleményt kellett hallania magáról, bár szerin

tem indokolatlanul. A mieink általában nem tudnak görögül, a görögök

latinul, tehát mi azok beszédére süketek vagyunk, ők a miénkre, és ád-

talában mindannyian süketek vagyunk azokra a nyelvekre, amelyeket

nem értünk, már pedig ezek száma igen nagy. - „De a süketek a lant

hangját sem hallják!" De a fűrész csikorgását sem, amikor köszörülik,

vagy a disznó visítását sem, amikor ölik, sem a morajló tenger zúgá

sát, amikor aludni szeretnének. És aikik aiz énekszóban gyönyörköd

nek, először is gondolják meg, hogy sok bölcs már azelőtt is boldogan

élt, mielőtt ezeket aiz énekeket szerezték, és emellett sokkal nagyobb

gyönyörűséget okoz ezek olvasásai mint hallgatása. Továbbá aihogy az

előbb a vakokat a fül gyönyörűségeivel kárpótoltuk, ugyanezt tehetjük

a süketek esetében a látáissail. Aki saját magávaJ is el tud beszélgetni,

az nem szorul rá mások beszédére.


251


Halmozzunk fel egy emberben mindent: elveszítette látását, hallá

sát, ráadásul keserves testi fájdalmak gyötrik. Ám ezek először is több

nyire úgyis hamar elemésztik az embert, de ha elhúzódnak, és olyan

erősen kínozzák, hogy nincs értelme tovább szenvedni tőlük, akkor mi

kényszerít arra, jóságos istenek, hogy eltűrjük a kínokat? Előttünk áll

a menekülés lehetősége: a halál, mint örök menedékhely, ahol semmit

sem érzünk. Amikor Lüszimakhosz halállal fenyegette Theodóroszt,

így szólt: „Büszke lehetsz rá hogy utolérted a kőrisbogár mérgének

erejét.” Amikor Perszész könyörgött Pautusnak, hogy ne hurcolja dia

dalmenetében, ő így szólt: „Csak rajtad múlik.” Sokat beszéltünk a ha

lálról az első napon, amikor éppen a halál volt a beszélgetés tárgya, és

részben a másodikon is, amikor a fájdalomról volt szó: aki erre vissza

emlékszik, nem tartok tőle, hogy nem fogja a hadált vagy kívánatosnak,

vagy legalább is nem félelmetesnek tartani.

41.

Szerintem az életben is ahhoz a szabádyhoz kellene tartanunk magun

kat, amelyet a görögök lakomákon alkalmaznak: „Vagy igyék, vagy

menjen!" Igazuk van: vagy osztozzék valaki a többiekkel az ivás örö

mében, vagy távozzon, mielőtt józanon kiteszi magát a részegek okve-

tetlenkedésének. így az elviselhetetlen sorscsapások elől meneküléssel

kitérhetsz. Epikurosszal együtt ugyanezt mondja azonos szavakkal

Hieronümosz.

Viszont ha azok a filozófusok, akik azt tanítják, hogy aiz erény ma

gában véve semmit sem ér. és amit mi tisztességesnek és dicséretes

nek nevezünk, azt ők üres fecsegésnek és naigy szavakkal dobálózás-

nak minősítik, de a bölcset mégis állandóan boldognak tartják - akkor

mitévők legyenek a Szókratésztól és Platóntól kiinduló filozófusok?

Ezek egyik része olymértékű elsőbbséget tulajdonít a lelki javaknak,

252


hogy az homályba borítja a testi és a kívülről származó javaikat, másik

részük viszont még javaknak sem minősíti az utóbbiakat, hanem min

dent csak a lélekben talál meg. A két fél vitájában egyeztető bíróként

szokott fellépni Karneadész. Mert ha amit a peripatetikusok javaknak,

a sztoikusok csak hasznosnak minősítenek, de ugyanakkor a peri

patetikusok sem tulajdonítanak naigyobb értéket a gazdagságnak,

egészségnek és hasonlóknak, mint a sztoikusok, akkor szerinte nincs

alapja a két nézet szembeállításának, tekintve, hogy nem a szavakat,

hanem a lényeget kell mérlegelni. így a többi filozófiád irányzat képvi

selői döntsék el maguk, hogy milyen álláspontra helyezkednek a kér

désben; én csupán azt kívánom tőlük, hogy a bölcsek állandó boldog

életének lehetőségéről filozófushoz méltó véleményt nyilvánítsanak. -

De mivel holnap reggel indulnunk kell, ezt az ötnapi eszmecserénket

visszaemlékezésekben fogjuk összefoglalni. Úgy tervezem, hogy írásba

fogom fektetni - mikor nyílna erre kedvezőbb lehetőségem, mint jelen

legi elvonultságomban? -, és ezt az újabb öt könyvet is megküldöm

Brutus barátomnak,* aki nem csak buzdított, hanem kényszerített filo

zófiai művek szerzésére. Nem egykönnyen tudnám megmondani, hogy

mások mennyi hasznot merítenek ezekből az írásokból, de saját kese

rű fájdalmaumra és a mindenfelől rám zúduló csapásokra nem tudtaim

máisban enyhülést taládni.

'Az előzőleg írt De finibus öt könyvére céloz.

255

JEGYZETEK

_______ Jegyzetek_______

NÉVJEGYZÉK

ACCIUS. Lucius (170-94): tragédiaköltő. Elsősorban görög mondái témákat dolgozott fel.

Műveiből csak töredékek maradtak fenn.

AELIUS Sextus Paetus Catus: konzul 198-ban; Ennius említi versében.

AESOPUS, Clodius: híres színész, Cicero kortársa. (Nem azonos Aiszóposz-Aesopus me

seíróval!)

Africanus: lásd Scipio Africanus.AlAKOSZ: Zeus fia, Aigina sziget uralkodója, igazságossága miatt az alvilág három bírá-

jának egyike.

AlÁSZ: két görög hős az Iliászban. 1. Telamón fia; amikor Akhilleusz fegyvereit nem ne

ki. hanem Odüsszeusznak ítélték, megőrült és a birkanyájakat ellenségnek nézve, le

mészárolta. 2. Oíleusz fia.

AlÉTÉSZ: Héliosz napisten fia, Kolkhisz királya, Médeia atyja, akitől Iaszón elrabolja az

aranygyapjút és megszökteti lányát. Az üldöző Aiétész elé Médeia saját öccsének

testét veti darabonként a tengerbe.

AlSZKHlNÉSZ (390-315 körül): híres athéni szónok. Démoszthenész ellenfele, a makedón

párt képviselője. (Nem azonos Szókratész hasonló nevű tanítványával.)

AlSZKHÜLOSZ (525-456): a három nagy görög tragédiaköltő legkorábbika. Hét darabja

maradt fenn.

AKHERÓN: az alvilág folyója

AKHILLEUSZ: az Iliász főhőse. (Latin alakban Achilles.)Albinus Postumius. L. : konzul 234-ben; a gallusok elleni harcban esett el Litanánál

216-ban.

ALBUCIUS: propraetor 104-ben; a szenátus Athénbe száműzte

AlexanüROS: Nagy Sándor makedón király (356-323)

ALKIBIADÉSZ (452 körül-404): Szókratész tanítványa és tisztelője, páratlanul szép és tehet

séges fiatalember, akinek erényeit azonban elhomályosította kalandor nagyravágyása.

ALKIDAMASZ (5-4. sz.): athéni ékesszólás-tanító, szónok.

AlkmaióN: mondabeli hadvezér; anyja megöléséért a furiák őrületbe kergették.

AmafiniuS: feltehetőleg Cicero idősebb kortársa, egyébként ismeretlen

ANAKHARSZISZ (600 körül): szkitha királyi család tagja, aki tudásvágytól hajtva bejárta

Görögországot. A neki tulajdonított levelek későbbi eredetűek.

AnakreÓn (572-487): görög lírai költő. Eredeti költeményei közül csak töredékek

maradtak fenn, ellenben később az általa használt versmértékben mintegy 70 vers

keletkezett, amelyek a bort és szerelmet - nagyrészt fiúszerelmet - éneklik meg

(un. anakreontea; nálunk pl. Csokonaira hatott).

257


ANAXAGORASZ (500 köriil-428): filozófus. A világ rendező elvének az észt tartotta Csak

töredékei maradtak fenn.

ANAXARKHOSZ (4. sz.): filozófus. Nagy Sándor kísérője hadjárataiban. Timokreón zsar

nok mozsárban halálra zúzatta.

ANDROMAKHÉ: Hektór neje az Iliászban. Trója pusztulása után rabszolgasorsra jut.

ANDRONICUS. Livius (3. sz ): az első római drámaíró. Görög témákat dolgozott át. Csak

töredékei maradtak fenn.

AntikleiA: névtévesztés Pacuvius Niptra c. darabjában az Odüsszeiában szereplő

Euriikleia helyett (XIX. ének).

ANTIOKHOSZ ASZKALÓNITÉSZ (1. sz.): akadémikus bölcselő. Rómában Cicero és mások

tanítója.

ANTIPATROSZ: két, kevéssé ismert sztoikus filozófus (2-1. sz.). egyik Kürénéből, másik

Tarszoszból származott.

ANTISZTHENÉSZ (400 körül): Szókratész hallgatója a cinikus iskola alapítója

ANTONIUS Marcus (143-87): Ciceró előtt Róma leghíresebb szónoka Cinna és Marius

pogromjának esett áldozatul.

Appius Claudius Caecus (konzul 307-ben és 296-ban): szónok és államférfi.

APPIUS CLAUDIUS Pulcher (konzul 54-ben): zsarolásaival, vádaskodásaival és babonás-

ságával hírhedtté vált államférfi.

AQUILIUS. Manius (konzul 101-ben): hadvezér. Mithridatész pontuszi király 88-ban halál

ra kínoztatta

AQUINIUS: Cicero kortársa egyébként ismeretlen költő

ARGONAUTÁK: a mondában ötven hős (Héraklész, stb.). akik az Argó nevű hajón Iaszón

vezetésével Kolkhiszba indultak, hogy megszerezzék egy legendás kos ott őrzött

aranygyapját Aiétész királytól. Iaszón a varázstudó Médeia királylány segítségével

minden nehéz feladatot végrehajt, majd elrabolja a gyapjút és elmenekülnek. Iaszón

Médeiát feleségül veszi, majd hűtlenül elhagyja.

AriÓN: mondabeli lantos. Amikor kalózok a tengerbe vetették, egy delfin vette hátára,

amelyet énekével elbűvölt.

ARISZTEIDÉSZ (540-467 körül): becsületességéről és önzetlenségéről híres görög állam

férfi. aki az ..igazságos” melléknevet kapta, de athéni honfitársai tíz évre szám

űzték.

ArisztiPPOSZ: (4. sz.): filozófus: először Szókratész tanítványa volt. majd a szülővárosá

ról elnevezett kürénéi iskola alapítójaként a hedonizmust (gyönyörtant) hirdette.

ARISZTOGEITÓN: görög ifjú: 514-ben társával. Harmodiosszal együtt megölte a zsarnok

Hipparkhoszt. Kivégezték.

ARISZTÓN (3. sz.): sztoikus filozófus. Zénón tanítványa

ARISZTOSZ (1. sz.): akadémikus filozófus. Cicero barátja

Arisztotelész (384-322): a legnagyobb hatású görög filozófus.

258

Jegyzetek

ARISZTOXENOSZ (354-300 körül): a legjelentősebb görög zenetudós; püthagoreus, később

Arisztotelész tanítványa.

ARKESZILASZ vagy Arkeszilaosz (?-244): filozófus, a középső Akadémia alapítója. Mű

vei nem ismeretesek.

ARKHELAOSZ: 1. (?-399): Makedónia királya, a művészetek pártolója 2. (5. sz.): görög ter

mészetfilozófus.

ARKHILOKHOSZ (7. SZ.): görög lírikus, a jambusköltészet megteremtője. Csak töredékek

maradtak fenn tőle.

ARKHIMÉDÉSZ (3. sz.): a leghíresebb görög matematikus, egyben különböző szerkezetek

feltalálója. Szirakuzában élt.

ArkhÜTASZ (400-365 körül): püthagoreus bölcsész, a tudományos mechanika megala

pítója.

ARRUNS (6. SZ.): Tarquinius Superbus fia; Brutusszal vívott párbajában mindketten el

estek.

ASZKLÉPIADÉSZ (350-280 körül): közelebbről ismeretlen eretriai filozófus. (Nem azonos

a költővel.)ATHAMASZ: mondabeli király. Héra őrületbe kergette, és fiait vadállatoknak nézve, üldö

zőbe vette.

ATILIUS, Marcus (2. SZ.): római komédiaszerző; művei nem maradtak fenn.

ATILIUS Regulus (konzul 267-ben): római hadvezér. A karthágóiak fogságába esve, azok

béketárgyalásra küldték Rómába ő azonban a háború folytatására buzdított, és sza

vát állva visszatért Karthágóba, ahol halálra kínozták.

ATLASZ: a Földet vállán tartó titán.

ATREUSZ: lásd 15. számú jegyzet.

AUFIDIUS, Gnaeus (praetor 104-ben): öregkorában, vakon is tevékeny római poli

tikus

AVERNUS: ártalmas gőzöket párologtató tó Cumae közelében. Itt képzelték el az Alvilág

lejáratát.

BACCHUS (Bakkhosz): latín nevén LlBER. Zeusz és Szemeié fia, a bor istene; más néven

Dionüszosz.

BlÓN (300-250 körül): szellemes, szatirikus görög író. Művei nem maradtak fenn. (Nem

azonos a költővel.)

BRUTUS, LUCIUS Iunius (6. sz.): római szabadsághős. a királyság megdöntője,

az első konzul (509). Amikor fiai összeesküvésben vettek részt, őket is kivégeztette.

Brutus, Marcus Junius (85-42): római államférfi, Cicero jóbarátja akinek e művét aján

lotta Az ő könyve, amelyet Cicerónak ajánlott, nem ismeretes. Mint köztársaságpár

ti. az egyeduralomra törő Julius Caesart 44. március 15-én meggyilkolta. A követke

ző polgárháborúban vesztett csata után kardjába dőlt.

259


Caecilius Statius (2. sz.): vígjátékíró.

Caepio, Quintus Servilius (konzul 106-ban): provinciái helytartó; vád alá helyezték, ön

kéntes száműzetésbe vonult.

Caesar. Lucius Iulius és Caius IULIUS: testvér politikusok, mindkettőt meggyilkoltatta

Marius és Cinna 87-ben.

CALATINUS, Atilius (konzul 258-ban): hadvezér, akinek seregét csak bajtársaik önfelál

dozása mentette meg.

Camillus, Marcus Furius (?-364): öt ízben választották diktátornak; 390-ben ő szabadí

totta fel Rómát a betörő gallusoktól.

Carbo, Caius Papirius (konzul 120-ban): politikus és szónok, a gracchusi mozgalmak

szereplője.

Cato Censorius, Marcus Porcius (234-149): mint cenzor (184) a legnagyobb szigorú

sággal járt el a hagyományos római erkölcsök védelmében (innen a mellékneve), a

görög befolyás ellen küzdve, bár élete végén maga is megtanult görögül. Fő műve a

töredékesen ránkmaradt Origines, Róma évkönyvszerű története a kezdetektől a

maga koráig Ránkmaradt mezőgazdasági szakkönyve

Cato Uticensis. Marcus Porcius (95-46): előbbinek dédunokája, a legnemesebb jelle-

mű köztársaságpárti politikus, „ki Róma buktán keblét felhasítja” (Arany, Széchenyi

halálára-)

CATULUS, Quintus Lutatius (152-87): politikus és szónok; Marius rémuralma idején ön

gyilkos lett.

CERBERUS (KERBEROSZ): az Alvilág bejáratát őrző, háromfejű kutya.

Cinna, Lucius Cornelius (konzul 87-ben): a Marius-féle zavargások idején a felszabadí

tott rabszolgákkal vérfürdőt rendezett Rómában.

Claudius Centho, Caius (konzul 240-ben): jelentéktelen hadvezér; Appius Claudius

Caecus fia.

CRASSUS Dives, Publius Licinius (konzul 97-ben): hadvezér. Marius vérfürdője idején

öngyilkos lett 87-ben.

Crassus Dives, Marcus Licinius (114-53): az előbbinek fia, Iulius Caesar triumvirátu

sának tagja; féktelen kapzsiságáról volt híres.

CRASSUS, Marcus Licinius (praetor 126 körül): az előbbinek nagyatyja, szigorúságáról

híres.

Crassus, Lucius Licinius (140-91): korának egyik legkiválóbb szónoka.

CURIUS DENTATUS, Marcus (?-272): a pürrhoszi háború győztes hadvezére, az államfér

fiúi önzetlenség és szerénység mintaképe.

DamaratosZ: (7. sz ): Tarquinius Priscus király atyja.

Dareiosz (latinos alakban DÁRIUS. eredetileg DáRAJAVAHUS): több perzsa király neve.

A dinasztia alapítója. Nagy Dareiosz (521-485) hatalmáról és mérhetetlen gazdag

260

Jegyzetek

ságáról híres. A harmadikat (D. Kodomannos, uraik. 336-330) Nagy Sándor győz

te le.DeciüSOK: római nemzetség. Három tagja az önkéntes hősi halál példaképe: a legidő

sebb, Publius Decius Mus (konzul 340-ben) a latinusok elleni, fia (konzul 312-ben) a

szamniták elleni, unokája (konzul 279-ben) a Pürrhosz elleni háborúban az alvilági is

teneknek ajánlotta fel magát áldozatul, és az ellenség soraiba vetette magát.

DÉIANEIRA: Héraklesz neje. Héraklész mérgezett nyíllal ölte meg Nesszosz kentaurt, az

bosszúból vérébe mártott köntöst adott szerelmi varázsszerként Déianeirának, aki

gyanútlanul ráadta őt elhagyni készülő férjére. A jelenetben hőstetteit sorolja fel Hé

raklész. Cicero kissé szabadon fordítja Szophoklész darabját: mi az eredeti szöveg

fordítását közöljük.DEINOMAKHOSZ: közelebbről ismeretlen peripatetikus filozófus.

DéMOKRITOSZ (460-370 körül): filozófus, az atomelmélet megalapítója. Csak töredékei

maradtak fenn.

DÉMOSZTHENÉSZ (383-322): a leghíresebb görög szónok. Beszédeiben Fülöp makedón

király ellen buzdított („Philippikák ”).

DlKAlARKHOSZ (4-3. sz.): peripatetikus filozófus, életrajzíró. Műveiből nem maradt fenn

semmi.

DlODÓROSZ (2. sz.): kevéssé ismert peripatetikus filozófus.

DlODOTOSZ (1. sz.): sztoikus filozófus, Cicero mestere.

DlOGENÉSZ: 1. „Babiloni”, sztoikus filozófus. Művei nem maradtak fenn. 2. „Szinopéi”

(404-323): a nevetségességig mindenről lemondó életmód hírhedt képviselője, aki

„kutya módján” élt; erről kapta a cinikus nevet, (görögül künikosz, a kiión „kutya”

szóból.)

Dión (409-353): Szirakuza uralkodója. Platón tanítványa, városának a zsarnokság alól

felszabadítója. Demagóg ellenfelei meggyilkoltatták.

DIONÜSZIOSZ: 1. (431-367): Szirakuza uralkodója, a zsarnoki kegyetlenség mintaképe,

noha műveltséggel és költői tehetséggel rendelkezett. 2. Előbbinek fia és utóda. Pla-

tónt megbízta eszményi állam berendezésével, ami azonnal csődöt mondott. Kegyet

lenségei miatt elűzték. 3. Hérakleiából származó, nézeteit változtató, egyébként isme

retlen filozófus. 4. Másik, egyébként ismeretlen, sztoikus.

DRUSUS, CAIUS IULIUS (2. sz.): római jogász, a 122. év néptribunjának testvére. A Drusus-

család tehetségéről és jellemességéről volt híres.

EMPEDOKLÉSZ (490-430): természetbölcseleti tanköltemény szerzője, amelyben a négy

elem rokon- és ellenszenvével magyarázza világegyetem fennállását.

ENNIUS (239-169): római költő. Fő műve az Annales című történeti eposz, amellyel meg

honosította a görög hexametert. Görög tárgyú tragédiákat és római történeti színda

rabokat is írt. Csak töredékei ismeretesek.

261


EPAMEINÓNDASZ (420-362 körül): a legnemesebb jellemű thébai államférfi, az oligarchák

uralmának megdöntője, a Spárta elleni háború győztes hadvezére, aki a csatában el

esett.

EPIKHARMOSZ (550-460 körül): görög vígjátékíró. Művei nem maradtak fenn. Epikurosz

is hivatkozott rá, így idézése oldalvágás Epikuroszra.

EPIKUROSZ (341-270): filozófus. Erkölcstani alaptétele, hogy a legfőbb boldogság az él

vezet (gyönyör) keresése az életben. Cicero élesen cáfolja. Művei elvesztek, csak hi

vatkozásokból ismerjük.

EREKHTHEUSZ: mondabeli hős. Négy leánya önként ajánlotta fel magát atyjuk gyilkossá

ga vezekléséül.

EUPHORIÓN (276-210 körül): görög költő, tudálékos epüllionok szerzője, akit a latin, un.

neoterikus költők előszeretettel utánoztak. Műveiből csak néhány töredék maradt fenn.

EURIPIDÉSZ (480-406): görög tragédia-költő, a három nagy tragikus legfiatalabbika, a

szenvedélyek legmegrázóbb rajzolója akitől a legtöbb darab (19) maradt fenn.

Fabius PlCTOR, CAIUS (4-3. sz.): római arisztokrata aki 302-ben Salus templomát fest

ményekkel díszítette.

Fabricius Luscinus, Cajus (konzul 282-ben): nem fogadott el megvesztegetést

Pürrhosztól; olyan szegényen halt meg. hogy leányait a szenátus házasította ki.

Fannius, Caius (2. SZ.): egyébként ismeretlen történetíró.

Galba. Servius Sulpicius (konzul 144-ben): híres szónok.

GanÜMÉDÉSZ: a mondában Trósz király fia, akit szépsége miatt Zeusz sas alakjában el

ragadott, hogy szeretője és az istenek pohárnoka legyen.

Geminus, Gnaeus Servilius: a cannaei csatában esett el 216-ban.

Gracchus, Tiberius Sempronius (néptribun 133-ban): a dúsgazdag nagybirtokosokkal

szemben földosztási törvényt hozatott (Lex Sempronia). A nagybirtokos optimaták

agyonverették.

Gracchus, Caius Sampronius (153-121, néptribun 123-ban): az előbbinek öccse, szin

tén néppárti politikus, akivel szintén az arisztokrata szenátus végzett, a köznépnek

adott juttatásai ürügyén.

HANNÓ (600 körül): feltételezett karthágói pun vezető személyiség.

HARMODIOSZ: görög ifjú; visszautasította Hipparkhosz szerelmi ajánlatait, s amikor ezt

Hipparkhosz megtorolta barátjával. Arisztogeitónnal együtt 514-ben meggyilkolta a

zsarnok Hipparkhoszt. A testőrök ott helyben levágták. Mindkettőjüket a szabadság

visszaállítójaként ünnepelték.

HÉGÉSZIASZ (3. sz.): kürénéi bölcselő: tanítása csak Cicero szóbanforgó idézetéből isme

retes.

262

HEKTÓR: Priamosz fia a legvitézebb és legrokonszenvesebb trójai harcos, Andromakhé

férje.HÉRAKLE1DÉSZ Pontikosz (4. SZ.): filozófus és grammatikus. Arisztotelész követője.

HÉRAKLEITOSZ (540-480 körül): elvont bölcseleti rendszere miatt „homályos" jelzővel il

letett filozófus, az örök változás („minden folyik”) természeti törvényének hirdetője:

emiatt a hegeliánus filozófusok a dialektika atyjának tekintették. Csak töredékek ma

radtak fenn tőle.

HERMODÓROSZ (5. sz ): efézusi államférfi, akit polgártársai elűztek. Rómában a tizenkét

táblás törvények szerkesztésében működött közre.

HÉRODOTOSZ (484-425 körül):.. a történetírás atyja”: fennmaradt, nagyterjedelmű művé

ben a görögséggel kapcsolatba került keleti népek (perzsák, szkíták, egyiptomiak)

történetét és szokásait is részletesen ismerteti, utazásai során a helyszínen nyert ér

tesülései alapján.

HÉSZIODOSZ (8. sz. ?): görög költő. Fennmaradt két műve: Theogonia „Az istenek erede

te” a görög mitológiát foglalja össze. Munkák és napok a földműveléssel kapcsolatos

szokásokat és szertartásokat ismerteti.

HlERONÜMOSZ (3. sz.): rodoszi származású emlékirat-író: csak hivatkozásokból ismeretes.

HlPPOKENTAUROSZ: mesebeli lény. félig ló. félig ember

ΗIPPOLÜTOSZ: a mondában Thészeusz fia akibe mostohaanyja Phaidra beleszeret, ő

visszautasítja az asszony hamisan megvádolja Thészeusz haragjában atyját, Poszei-

dón tengeri istent kéri meg Hippolütosz elpusztítására

HORTENSIUS Hortalus, Quintus (114-50): híres szónok és ügyvéd, akinek jellemét

azonban károsan befolyásolta fényűző hajlama Cicero róla nevezte el egyik - elve

szett - művét.

Ibukosz (6. sz.): görög lírai költő, főleg szenvedélyes szerelmes versek szerzője. Csak tö

redékei maradtak fenn.INO: a mondában Athamasz király neje. aki megőrült férje elől menekülve a tengerbe ve

ti magát, és itt Leukothea néven tengeri istennővé lesz. A római Mater matuta isten

nővel való azonosítása homályos.

ÍPHIGENEIA: Agamemnón király leánya akit atyja a megsértett Artemisz istennő kien

gesztelésére fel akar áldoztatni. de Artemisz egy szarvast helyez helyette az oltárra

Iphigeneiát papnőjévé teszi.

ISZOKRATÉSZ (436-338): híres attikai szónok és szónoklattantanító.

KADMOSZ: Théba mondabeli királya sárkányölő: a sárkány fogait elveti, amelyekből

fegyveres férfiak kelnek ki.KALLIMAKHOSZ (310-235 körül): költő, mítoszokat feldolgozó himnuszok szerzője, az

alexandriai könyvtár igazgatója

_____________________ Jegyzetek_______________________

263


KALLIPHÓN (2-1. sz. ?): csak Cicero hivatkozásaiból ismert peripatetikus bölcsész.

KALLISZTHENÉSZ (360-327): Arisztotelész unokaöccse, történetíró, aki Nagy Sándort el

kísérte ázsiai hadjáratára de szókimondása és összeeskövés gyanúja miatt a király kivégeztette.

KarneadÉSZ (214-129): kürénéi származású filozófus, akiről a kürénéi iskolát elnevez

ték. A sztoa tétleleit enyhítve, Platánhoz hajlott vissza, és az úgynevezett Új Akadé

mia alapítója lett. írott műveket nem hagyott hátra.

KÉPHEUSZ: mondabeli király, akit az istenek lányával, Andromedával együtt csillagkép

ként az égre helyeztek (Cepheus).KHARMADASZ (2. sz.): filozófus, Kameadész tanítványa

KhrÜSZIPPOSZ (282-209): filozófus, a sztoikus iskola egyik vezetője. Művei elvesztek.

KlNEASZ (3. sz.): államférfi, Pürrhosz tanácsosa akit a király béketárgy adásra Rómába

küldött, de az agg Appius Claudius Caecus beszédének hatására a szenátus vissza

utasította a békeajánlatot.

KLEANTHÉSZ (3. sz.): filozófus, Zénón tanítványa és utódja a sztoa vezetésében.

KLEITOMAKHOSZ (2. sz.): filozófus, Kameadész tanítványa, szkeptikus irányzatú.

KODROSZ: a hagyomány szerint XI. századi attikai király, aki visszaűzte a beözönlő dó

rokat önfeláldozó halálával.

KÓKÜTOSZ: alvilági folyó.

KRANTÓR (4. sz.): filozófus, a régi Akadémia mestereinek tanítványa Művei elvesztek,

Cicero sok gondolatát átvette.

KRITIASZ (5. sz.): athéni államférfi, Szókratész tanítványa, később azonban a harminc

zsarnok egyike, sőt legszigorúbbika. Platón róla nevezte el egyik dialógusát.

KRITOLAOSZ (2. sz.): filozófus, a peripatetikus iskola feje.

KRITÓN (5. sz.): Szókratész közelebbről ismeretlen, hűséges tanítványa

KüPSZELOSZ (7. sz.): Korinthosz uralkodója szelíd kényúr.

LAELIUS Sapiens, Caius (konzul 140-ben): arisztokrata-párti államférfi, aki nagy művelt

ségéért kapta a Sapiens „Bölcs” melléknevet. Görögországból tudósokat gyűjtött ma

ga köré. Cicero róla nevezte el egyik művét.

LakedaimÓN: Spárta és környéke

LakÜDÉSZ (3. sz.): az új Akadémia vezetője

Lentulus, Lucius Cornelius (konzul 156-ban): békepárti államférfi.

LeÓNIDASZ (?-480): spártai király. A thermopüléi szoros védelmében Xerxész perzsa se

rege ellen hősi halált halt maroknyi csapatával.

León (600 körül): spártai király, Leónidasz nagyatyja

Lepidus Porcina, Marcus Aemilius (konzul 137-ben): kiváló szónok, bár önhitt politikus.

LeukáTA: görögországi tengerparti szírt. A monda szerint Szapphó szerelmi bánatában

a szirtről a tengerbe vetette magát.

264

Jegyzetek

LEUKTRAI CSATA: 371-ben Epameinóndasz, a legkiválóbb thébai államférfi és hadvezér,

Leuktra boiótiai helység mellett legyőzte a spártaiak túlerőben lévő seregét.

LÍBIA: általában Afrika elnevezése. Választóvonala a Gibraltári-szoros.

Livi US: lásd Andronicus.LUCILIUS, Caius (180-103): a római szatíra megalapítója A hagyományos római erköl

csök védelmében kíméletlenül támadta a pazarlást és görögutánzást.

LÜKÓN (270-226 körül): a peripatetikus iskola vezetője, állítólag inkább írói, mint bölcse

lői tehetséggel ellátva Egyetlen írása sem maradt fenn.

LÜKURGOSZ: Spárta mondabeli törvényadója talán a 9. sz. táján élt.

LÜSZIMAKHOSZ (uraik. 306-281): Nagy Sándor testőre, majd thrákiai király.

Magna GRAECIA: Dél-Itália, ahol a görögök a 8. századtól kezdve virágzó gyarmatálla

mot létesítettek.

Marcellus, Claudius Marcus (277-208): hadvezér, a második pun háború hőse.

Clastidiumnál megverte a gallusokat. Venusiánál esett el a Hannibal elleni csatában.

Öt ízben választották konzulnak.

Marius, Caius (156-86): szegényparaszt származású államférfi, kiváló hadvezér és

változó pályafutású politikus. Mint néptribun, a gyűlölt nemessége ellenében a ple-

beiusokat támogatta és azok bizalmát élvezte. Határtalan becsvágya politikai ka-

landorságba sodorta Sullával szembeállította és kölcsönösen vérfürdőt rendeztek

egymás párthívei között. Élete utolsó heteiben öt napig tartó pogromban több ezer

embert gyilkoltatott le Rómában.

Matuta, Mater Matuta: homályos szerepű római istenő, valószínűleg a hajnal és a

születés istennője. Később a görög Inó tengeri istennővel azonosították.

MAUSZÓLOSZ (uraik. 377-353): perzsa hűbéres fejedelem. Halála után özvegye hatalmas

síremléket emeltetett számára Halikarnasszoszban (Mausoleum), amelyet az ókor

hét csodája között tartottak számon.

Maximus Quintus Fabius Maximus Cunctator (megh. 203) kiváló hadvezér, aki halo

gató taktikájával (innen jelzője: „Késlekedő”), diktátorrá választatva megmentette

Hannibáltól Rómát.

MÉDEIA: a mondában Aiétész király varázstudó leánya aki az argonautáknak (ld.ott) se

gít megszerezni az aranygyapjút. Iaszón vezér nőül veszi, majd elhagyja Ekkor

Médeia Iaszón szeme láttára öli meg saját két fiát, majd sárkányfogaton elmenekül.

MENOIKEUSZ: a mondában Théba ostromakor azt a jóslatot kapják, hogy Menoikeusz

feláldozásával lehet megmenteni a várost: ő atyja Kreón, tiltakozása ellenére Utók

ban feláldozza önmagát.

METELLUSOK: a Caeciliusok híres plebeius nemzetségének legnevezetesebb ága a 3.

századtól kezdődőleg.

MÉTRODÓROSZ: több görög filozófus neve. Az epikureus meghalt 277-ben.

265

Cicero: TuscuJumi eszmecsere

A Szképsziszből származó akadémikus meghalt 70-ben. Műveik nem maradtak

fenn.

MlDASZ: mondabeli király. A részeg Szilénoszt tisztelettel fogadta, amiért jutalmul egy

kívánsága teljesítését nyerte. Azt kívánta, hogy minden, amihez nyúl, arannyá váljék,

aminek következtében majdnem éhenhalt.

MlLTlADÉSZ (6-5. sz.): görög hadvezér, aki 490-ben Marathónnál fényes győzelmet ara

tott a túlerővel lévő perzsa seregen (..hímökfutás ”).

MlNÓSZ: Zeus fia Kréta mondabeli királya és törvényadója az alvilág három bírájának egyike.

MüSZAIOSZ: mitikus görög költő, akinek különböző jóslásokat, orvoslatokat, stb. tulajdo

nítottak.

NAEVIUS, Cnaius (3. sz.): római tragédia- és eposzköltő, aki még a régi római stílust kö

vette az újonnan betörő görög formákkal szemben.

Nasica CORCULUM: lásd Scipio, Cornelius.NEOPTOLEMOSZ: a mondában Akhilleusz fia Trója elfoglalása után a legvéresebb kezű

gyilkos. Ennius tragédiájában az agg Nesztorral vitatkozik a műveltség szükségéről.

NiobÉ: sok gyermekével büszkélkedve megsértette az isteneket, és Artemisz lenyilazta

valamennyi gyermekét. Niobé a fájdalomtól kővé dermedt, de még így is siratja gyer

mekeit.

Nobilior, Marcus Fulvius (konzul 189-ben): hadjáratára magával vitte Ennius költőt,

hogy hadi dicsőségét megénekelje.

Numa POMPILIUS (uraik. 715-672): a hagyomány szerint Romulus után Róma második ki

rálya Ennek az istenfélő királynak tulajdonítják a vallási intézmények megszervezését.

OCTAVIUS, Cnaeus (konzul 87-ben): a nemesi párt feje, akit vele szembekerülő volt tiszt

társa Cinna Marius néptribunnal szövetkezve. Róma elleni vonulásakor nyílt gyűlé

sen meggyilkoltatott.

OdüSSZEUSZ: Ithaka királya, az Iliászban a görög sereg legokosabb és legravaszabb

személye. Homérosz másik eposzának, az Odüsszeiának főszereplője. Egyénre

nem tekintő, csak a sereg hasznát néző tanácsaival számos személyi tragédia elő

idézője.

ORCUS: az Alvilág.

ORESZTÉSZ: a mondában Agamemnón király fia aki férjét szeretője segítségével meg

gyilkoló anyját. Klütaimnésztrát. megöli. Ezért a furiák üldözőbe veszik, amíg Apolló

és Paliasz Athéné tanácsára az athéni bíróság fel nem menti. Testvére volt

Iphigeneia

ORPHEUSZ: mondabeli dalnok, aki halott felesége. Eurüdiké visszahozása kedvéért - si

kertelenül - leszáll az alvilágba

266

Jegyzetek

Pacuvius (220-130 körül): római tragédiaköltő. Ennius unokaöccse és tanítványa- Művei

ből elsősorban Cicero idézeteiben maradt fenn néhány töredék.

PalamÉDÉSZ: a Homérosz utáni trójai mondakörben a bölcsesség, mérséklet példaképe,

a ravasz Odüsszeusz ellenfele.PANAITIOSZ (185-109): sztoikus filozófus. Főként Rómában tevékenykedett. Elsősorban

Cicero hivatkozásaiból ismeretes, aki De officiis című müvében nagyrészt őrá tá

maszkodott.

Parrhasziosz (5-4. sz ): az egyik legkiválóbb görög festő, aki a hagyomány szerint meg

tévesztésig híven utánozta a természetet.

PAULUS. LUCIUS AEMILIUS (konzul 219-ben): római hadvezér: 216-ban elesett a Cannae

melletti ütközetben.

Paulus Macedonicus. Lucius Aemilius (konzul 182-ben): az előbbinek fia. hadvezér,

Perszeusz makedón király legyőzője (168). Közvetlenül diadalmenete előtt és után

két fia meghalt.PELOPSZ: a mondában Tantalosz fia. Atreusz atyja. Atyja az istenek próbára tétele ked

véért leölt fia húsával vendégelte meg őket. a cselre rájövő istenek azonban életre tá

masztották Pelopszot. Amikor Híppodameia királylány kezének elnyerése kocsiver

senyhez volt fűzve, Pelopsz szárnyas lovak vonta kocsit kapott Poszeidóntól.

PHALARISZ (6. sz. ?): kegyetlenségéről híres zsarnok, aki a monda szerint üres ércbiká

ba zárva égette halálra áldozatait

Pheidiasz (5. sz ): a leghíresebb athéni szobrász. Alkotásai csak másolatokból és leírá

sokból ismeretesek.PHEREKÜDÉSZ (6. sz ): filozófus. Elveszett kozmogóniai művében a lélekvándorlást hir

dette.

PHILIPPOSZ (370-336): Fülöp makedón király, Nagy Sándor atyja, Görögország meghó

dítója.Philón (1. sz ): akadémikus filozófus. 88-ban Rómába költözött, ahol Ciceróval szoros

barátságot kötött.PHILOKTÉTÉSZ: mondabeli hős. Kígyómarás okozta sebei elgennyedtek, ezért Trója el

len vonuló társai kitették Lémnosz szigetére. Azonban mivel jóslat szerint csak Hé-

raklésztől örökölt nyilai segítségével hódíthatják meg Tróját. Odüsszeusz ellopta nyi

lait. A szövegben szereplő idézet Accius tragédiájából származik.

Piso, LUCIUS CALPURNIUS (néptribun 149-ben): melléknevét becsületességéről kapta.

PLATÓN (427-347): filozófus. Szókratész tanítványa. Arisztotelész mestere. Nagyszámú

(42) ránkmaradt munkáját Szókratész szájába adott párbeszédek alakjában írta. Te

kintélye az ókorban (majd a reneszánszban) páratlan volt.

Plautus, Titus Maccius (254-180 körül): római vígjátékíró, az eleven, sőt nyers humor

kiváló képviselője. 21 darabja maradt ránk.

PoLEMÓN (5. sz.): akadémikus filozófus. Xenokratész tanítványa.

267


POLÜKLÉTOSZ (vagy Polükleitosz; 5. sz.): Argoszban működő görög szobrász.

POMPEIUS MAGNUS, GNAEUS (106-48): római hadvezér és államférfi. Hadvezérként

számtalan hadjárat győztese. Iulius Caesar veje és triumvirátusának (Crassússzál

együtt) tagja, majd változatos politikai fordulatok után meghasonlottak, Pharsalus

mellett csatát vesztett Caesarral szemben, s menekülés után hamarosan meggyilkol

ták. Cicerót előbb eltávolította Rómából, majd a maga oldalára állította

PONTUS: a Fekete-tenger ókori neve. Szorosa a Boszporusz.

PORTA Capena: Róma egyik kapuja a Via Appia irányába amelynek két oldalán máig is látható síremlékek vannak.

POSZEIDÓNIOSZ (135-51): filozófus. Tanaiban sztoikus tételek platóni, sőt keleti misztikus

elemekkel keveredtek. Történeti és természettudományi műveket is írt. Rodoszban

Cicero is hallgatta egyes tételeit átvette.

PRIAMOSZ: az Iliászban Trója királya, ötven fiú atyja. Trója bevétele után Neoptolemosz

Zeusz oltáránál szúrta le.

PROMÉTHEUSZ: titán, aki az emberek javára lelopta a tüzet az égből. Büntetésül Zeusz

parancsára Héphaisztos a Kaukázus sziklájára szegezte, ahol egy keselyű naponta

marcangolta állandóan újra növő máját. Héraklész szabadította meg.

PüRRHÓN (4. sz.): filozófus, a szkeptikus iskola alapítója

PÜRRHOSZ (319-272): Epirusz királya, a rómaiak ellenfele. 279-ben győzelmet aratott, de

hatalmas veszteség árán („pirrhuszi győzelem”). Kiváló hadvezér és bölcs uralkodó

volt. Argosz ostromakor esett el.

PÜTHAGORÁSZ (6. sz.): filozófus. Kortársai alig említik, később legendássá vált. Magna

Graeciában iskolát alapított (püthagoreusok), amely - részben talán keletről hozott -,

misztikus kozmológiai elméleteket dolgozott ki. A világrend alapelvének a számokat

tekintette. A lélekvándorlást is tanította.

RhadamanthÜSZ: Zeus fia, az alvilág három bírájának egyike.

ROMULUS (uraik. 753-716): a hagyomány szerint Róma megalapítója, akit halála után is

tenként tiszteltek.

RUPILIUS Lupus, Publius (konzul 132-ben): államférfi, Szicília igazgatásának rende

zője. Testvére konzuli pályázatának sikertelensége miatti sértődöttségébe halt

bele.

SAMNIUM: itáliai tartomány. Lakói, a szabinok, egyszerű földművelő nép voltak.

Scipio Africanus Maior, Publius Cornelius (konzul 205-ben): hadvezér, a második

pun háború hőse. 202-ben Afrikában megverte Hannibalt.

Scipio Africanus Minor, Publius Cornelius (185-129): hadvezér, a harmadik pun há

ború befejezője: 134-ben bevette és elpusztította Karthágót. A görög irodalom és mű

veltség kedvelője, baráti kör alakult ki körülötte.

268

Jegyzetek

Scipio pontifex maximus: Cornelius Scipio Nasica Serapio (konzul 138-ban): a polgá

rokhoz intézett beszédében Tiberius Sempronius Gracchus eltávolítására buzdított,

majd sajátkezűleg végzett vele.

SciPIÓK, „a két Scipio” (I. 46.): Publius Cornelius Scipio és testvére, Cnaeus Cornelius

Scipio Hispániában esett el 211-ben.

SERVILIUSOK: előkelő római nemzetség. Brutus anyja is ebből a nemzetségből szár

mazott.

SERVIUS Tullius (uraik. 578-534): Róma hatodik királya.

STATIUS, Caecilius (?-l 68): római vígjátékíró, a görög Menandrosz átdolgozója. Művei

ből csak töredékek maradtak fenn.

SZALAMISZ: város Ciprusz szigetén. 449-ben Szalamisz mellett aratott döntő győzelmet

az athéni hajóhad a perzsák fölött.SzARDANAPAL: a hagyomány szerint az utolsó asszír király, elpuhultságáról volt híres.

SZILÉNOSZ: komikus mitológiai alak, szatír, Dionüszosz kísérője, s mint ilyen, részeges.

SZIMÓNIDÉSZ (557-468): epigramma-költő, számos darabja ránkmaradt. Az emlékezőké-

pességet növelő módszer (mnemotechnika) feltalálójának tartották.

SziszüPHOSZ: mondabeli gonosz uralkodó. Különbözőképpen előadott bűnei (álnoksága

kegyetlensége, stb.) büntetéseként az alvilágban egy folyton visszagördülő sziklát gör

get fel a hegyoldalon.

SZÓKRATÉSZ (469-399): görög filozófus, aki az előző természetfilozófia helyett erkölcsfilo

zófiával foglalkozott. Tőle indul ki az egész későbbi görög filozófia Módszere élőszó

beli vita volt, írott művet nem alkotott; tanításai csak Platón (és részben Xenophón) írá

saiból ismeretesek. Fő tétele a becsület (erény) mindennél fontosabb volta

SZOLÓN (640-559 körül); az athéni alkotmány megalkotója. Mint költő is jelentős volt

(csak töredékekben ismerjük).

SZOPHOKLÉSZ (497-406): görög tragédia-költő, a három nagy tragikus között időben kö

zépső. Hét darabja maradt fenn.

SZPEUSZIPPOSZ (395-334 körül): akadémikus filozófus. Platón unokaöccse. Művei nem

maradtak fenn.

SZPHAIROSZ (3. sz.): filozófus, Zénón és Kleanthész tanítványa.

TantalosZ: Zeusz fia. Elbizakodottságában megsértette az isteneket, ezért az alvilág

ban állig vízben áll, feje fölött gyümölcsökkel, de mindkettő elhúzódik előle, ha örök

szomját és éhségét akarja csillapítani („Tantaluszi kínok”.)

TARQUINIUS Priscus (uraik. 616-578): Róma ötödik királya és kiépítője

TARQUINIUS Superbus („Dölyfös”; uraik. 534-509): Róma hetedik, utolsó királya Zsar

noksága miatt L. Junius Brutus vezetésével népfölkelés elűzte. Uralma visszaszerzé

se érdekében a szomszéd népek segítségével ismételten háborút indított Róma ellen.

269

Cicero: TuscuJumi eszmecsere

TEIRESZIÁSZ: mondabeli vak jós.

TELAMÓN: mondabeli görög hős. Aiakosz fia az egyik Aiász atyja

TERENTIUS Afer, Publius (185-159): római vígjátékíró, a görög Menandrosz darabjai

nak római környezetbe történő adaptálója. Darabjai mind fennmaradtak.

TEUCER (Teukrosz): Pacuvius tragédiájának főhőse, Telamón fia a trójai háború legjobb

íjásza témáját Szophoklésztől vette Pacuvius.

THEMISZTOKLÉSZ (525-467): athéni államférfi és hadvezér, a szalamiszi tengeri csata

győztese, később azonban homályos körülmények között száműzték.

THEODEKTÉSZ (4. sz.): rétor és tragédiaíró.

THEODÓROSZ: csupán hivatkozásból ismert, kürénéi irányzatú filozófus

THEOPHRASZTOSZ (4. SZ.): Arisztotelész tanítványa a bonatika alapítója. Fennmaradt a

növények eredetéről és jellegéről írt műve.

THÉRAMENÉSZ (5. sz. vége): változó politikai állásfoglalású athéni államférfi, akit a „har

minc zsarnok” legerőszakosabbika Kritiasz halálra ítélt. Halála dicsfénybe vonta

THERMOPÜLÉ: Görögországi hegyszoros, amelynek a perzsák elleni védelmében

Leónidász és csapata hősi halált halt 480-ban.

ThÉSZEUSZ: a mondában Athén legfőbb nemzeti hőse. Atyja vagy Poszeidón isten, vagy

Aigeiosz király. Nevéhez számos kaland fűződik, többek között egy vad bika megfé

kezése és egy eredménytelen alvilágjárás.

THÜESZTÉSZ: a mondában Pelopsz fia Atreusz öccse. Lásd 15. számú jegyzet.

TlMOKREÓN (5. sz.): szatíraköltő. Műveiből kevés töredék maradt fenn.

TlMÓN (5. sz. ?): athéni férfi, aki az embergyűlölő (mizantróp) típus megtestesítője lett a

nevéhez fűzött számos adomában.

Timotheosz (4. sz.): athéni államférfi, Platón és más kiváló szellemek barátja, aki válto

zó sikerű hadjáratai után önkéntes száműzetésben halt meg.

Tizenkét Táblás TÖRVÉNYEK: a decemvirek által 451-450-ben összeállított. 12 kőtáblá

ra vésett törvénygyűjtemény, az egész ókorban a római jog alapforrása. Csupán írók

hivatkozásaiból ismeretes.

TORQUATUS, Titus Manlius (konzul 347-ben): hadvezér, aki párbajban megölte gallus

ellenfelét és zsákmányul ejtette ennek nyakláncát (torques, innen mellékneve).

TRABEA (2. sz.): római vígjátékszerző: egyébként ismeretlen

TrÓILOSZ: Priamosz trójai király fia Akhilleusz kezétől esett el.

TUBERO, QUINTUS Aelius (1. sz.): Scipio unokaöccse, jogász és történetíró

Tuditanus, Marcus Sempronius (konzul 240-ben): kevéssé ismert római államférfi.

TÜNDARIDÁK: Tündareosz király nejének, Lédának gyermekei, Zeusztól Pollux és

Helené, Tündareosztól Kasztór és Klütaimnésztra. A két fiú. a Dioszkuroszok („Ze

usz fiai”) istenekké váltak (Ikrek csillagkép), és a rege szerint 499-ben a Regillus-tó

melletti csatában megsegítették a rómaiakat.

270

Jegyzetek

XENOKRATÉSZ (396-314): püthagoreus filozófus, az Akadémia vezetője

XENOPHÓN (434-359): történetíró és hadvezér. Kiiru paideia ( Kürosz neveltetése ) c. mű

ve politikai és erkölcstan! regény. Szókratész követője volt és visszaemlékezésben

örökítette meg mesterét.XERXÉSZ (?-465): perzsa király, Dareiosz fia. Elhatározta Görögország meghódítását, de

480-ban Szalamisznál tengeri csatában döntő vereséget szenvedett. Cicero nagyra-

vágyását emeli ki.

ZÉNÓN, több filozófus neve. l.Az éleai iskola képviselője (5. sz ). Parmenidész tanítvá

nya: Arisztotelész a dialektika feltalálójának nevezte. 2. A cipruszi Citiumból (ma

Lamaka) 320 körül jött Athénbe, és itt az un. tarka csarnokban (sztoa poikilé) isko

lát alapított; innét származik a sztoikus irányzat elnevezése. 3. Epikureus, akit Cice

ro is hallgatott.

HIVATKOZÁSOK

1. Róma alapítását a hagyomány Kr. e. 753-ra teszi. Homérosz talán a 8. sz. elején,

Hésziodosz esetleg a század végén, Arkhilokhosz a 7. században működött. Livi

us Andronicus első színdarabját 240-ben hozták színre. Ennius eposzköltő

239-169 között, Plautus vígjátékiró 250-184 körül élt. Ők voltak, görög minták nyo

mán, a latin színműírás és epikus költészet megteremtői. Műveikből csak töredé

kek maradtak fenn.

2. M. Porcius Cato (melléknevén Censorius, 234-149) Origines című, elveszett fő mű

ve Róma évkönyv-szerű története 7 könyvben, a város alapításától a maga korá

ig. Említett megjegyzése a lakomákról nem tekinthető hitelesnek.

3. Platón Phaidón című művéről van szó.4. Nem tudjuk, kicsoda Cicero fiktív beszélgető társa a dialógusban, aki ezek szerint

beavatott volt az eleusziszi misztériumokba. Egyesek Atticusra, Cicero legközeleb

bi barátjára gondolnak; nem valószínű, lásd az Utószóban.

5. Cicero szeretett leánya, Tullia halála után írta önmaga vigasztalására Consolatio című művét.

6. Az első versidézet Accius Philocteta című, a másik Ennius Eumenides című elve

szett tragédiájából.

7. Andromakhé siralma Trója feldúlása után Ennius hasonló című tragédiájában.

8. Platón Apologia Szókratusz ( Szókratész védőbeszéde’) című művének záró feje

zete, Cicero némileg szabad fordításában. A magyar fordításban Cicero szövegét

követtük.

271


9. Cicero Hortensius című műve. amelyben a filozófia fontosságéit fejtegette, elve

szett. Academica című munkájából részletek maradtak fenn, amelyekben a görög

filozófia történetét ismerteti.

10. Idézet Accius Philocteta c. tragédiájából.

11. „Vasat belé!" A nézők kiáltása a legyőzött gladiátor életért könyörgésére (ld. Ma-

dáchnál a római színben). - A verssor Lucilius egyik szatírájából.

12. Q. Varius néptribun 91-ben hazaárulás! törvényt hozatott a szakadár itáliai váro

sokkal rokonszenvező optimata politikusok ellen.

13. Amphiaraosz a Thébát ostromló hét hős egyike volt, akitől fia jellemében elfajzott.

- Az Epigonok c. görög tragédia ismeretlen.

14. Iliász IX. 646-648: Akhilleusz sértődöttsége, akitől Agamemnón elvette rabszolga

lányát, Briszéiszt.

15. Thüesztész elcsábította bátyjának. Atreusznak feleségét. Atreusz száműzte, erre

Thüesztész csellel megölette Atreusszal saját fiát. Atreusz bosszúból saját fiainak

húsával vendégelte meg Thüesztészt. A napisten elfordult, hogy ne lássa a rémtet

tet. - Az idézet Ennius Thyestes c. tragédiájából.

16. Az első idézet Thüesztészre, a második Andromakhéra vonatkozik.

17. M. Porcius Cato Censorius minden felszólalása végén Karthágó lerombolását kö

vetelte („Ceterum censeo Carthaginem esse delendam”).

18. Bellerophon szárnyas lován, a Pégaszoszon (Pegazus) az égbe akart emelkedni:

az istenek emberkerüléssel sújtották. - Az idézet Iliász VI. 201 -202. sora.

19. A fiát eltaszító, szigorú atya szavai.

20. Iliász XIX. 226-229. Odüsszeusz vigasztalja Akhileuszt Patroklosz halála miatt.

21. Mind Telamónnak, mind Oíleusznak Aiász nevű fia harcolt Trójánál.

22. Argonauták vezére: Iaszón, aki hűtlenül elhagyta a cselből elcsábított Médeiát

(ld. a névjegyzékben Argonauták alatt). - Az előbbi idézet Caecilius vígjátékából,

az utóbbi kettő Ennius tragédiájából származik.

23. Euripidész egyik elveszett tragédiája tárgyalja Láiosz király szerelmét a szép ifjú

Ganümédész iránt.

24. Turpilius 2. századi vígjátékíró Leucadia című. elveszett darabjából, amely valószí

nűleg Szapphó öngyilkosságának legendájára épült.

25. Terentius Eunuchus c. vígjátékából, 59-63. „In amore haec omnia insunt vitia”

A szerelemmel mind e sok baj velejár’.

272

Marcus Tullius Cicero

A szintézisteremtő, latin nyelvű filozófia alapjainak megteremtője

(Kr. e. 106-45)

Havas László tanulmánya

Marcus Tullius Cicero életének áttekintő kronológiája

AUC* 647. (Kr. e. 104. jan. 3.) Születik Arpinumban (ma Arpino).

AUC 672. (Kr. e. 81) Első ránk maradt beszéde Quinctius védelmében,

Hortalussal szemben.

AUC 673. (Kr. e. 80) Az apagyilkossággal vádolt Rosciust védi.

AUC 674-76. (Kr. e. 79-77) Mivel Rosciust eredményesen védte, magára vonta

Sulla haragját, ezért két évre Görögországba utazik,

Athénban és Rhodoson továbbképzi magát.

AUC 676. (Kr. e. 77) Visszatér Rómába.

AUC 677. (Kr. e. 76) Betölti első magisztrációját.

AUC 678. (Kr. e. 75) Questor (pénzügyi irányító) Szicíliában. Syracusában

felfedezi Archimédes rég elfelejtett sírját.

AUC 680-82. (Kr. e. 73-71) A Spartacus vezette rabszolgalázadás időszaka

AUC 683. (Kr. e. 70) A szicíliai városok képviseletében leleplezi Verres

zsarolásait, akinek Hortalus volt a védője. Sziporkázó

stílusa, érvei, igazságai (Cicero korbácsa: „ciceromatr”)

hatására Verres kénytelen önkéntes száműzetésbe

vonulni.

AUC 684. (Kr. e. 69) Aedilis curulis Rómában. (A közrend fenntartásáért, az

élelmiszer-ellátásért és a nyilvános játékokért felel.)

AUC 687. (Kr. e. 66) Praetor Rómában a jogszolgáltatás élén. A mérgezés

sel vádolt Cluentiust védi.

AUC 690. (Kr. e. 63) Consuli éve. Pályájának csúcsán van. Négy beszédet

tart Catilina ellen, leleplezi annak anarchikus, populista

lázadását. Catilina elmenekül, de öt társát elítélik és

kivégzik. Cicerót, aki megmentette a köztársaságot,

kitüntetik a Pater Patriae („A haza atyja”) címmel.

Ennél nagyobb kitüntetés nem létezett a birodalomban.

Nincs nála befolyásosabb politikus Rómában.

AUC 691. (Kr. e. 62) A bujdosó Catilina meghal egy csatában. Cicero poli

tikailag lassan elszigetelődik.

' AUC: Area ab urbe Condita Róma város alapításának esztendejétől induló időszámítás, amely valamikor a római birodalommal együtt enyészett el. Valójában a Kr. e. 753. év a kiinduló pontja.

275

AUC 693. (Kr. e. 60) Létrejön az I. triumvirátus (Julius Caesar, Pompeius és

Crassus paktuma). Cicero a triumvirek útjában van.

AUC 695. (Kr. e. 58) Clodius indítványára a Catilina-ügyet felülvizsgálják és

a halálos ítéleteket alkotmányellenesnek minősítik.

Cicerót száműzik Szalonikibe, római házát a Palatínus-

dombon lerombolják, helyébe Libertas istennő szenté

lyét állítják. Milo fegyvereseinek római megjelenése vál

toztat a politikai helyzeten.

AUC 696. (Kr. e. 57. szept.) Pompeius hívására Cicero visszatér Rómába Házát

közköltségen építik újjá, de politikai befolyása csökken,

noha Pompeius legátussá nevezi ki.

AUC 700. (Kr. e. 53) Augur. (Jelentős főpapi méltóság).

AUC 702-03. (Kr. e. 51-50) Helytartó Kilikában, a birodalom kis-ázsiai tar

tományában.

AUC 702. (Kr. e. 51) Publikálja a De re publicát, amit sokan fő művének te

kintenek.

AUC 705. (Kr. e. 48) Julius Caesar diktatúrája miután legyőzi Pompeiust.

Cicero Brindisiumból figyeli az eseményeket. Fél

Rómába menni.

AUC 706. (Kr. e. 47) Julius Caesar hazahívja Brindisiumból. biztosítja bán-

tatlanságát. A Róma melletti csendes birtokára.

Tusculumba vonul vissza a közéletben nem vesz részt.

AUC 708. (Kr. e. 45. febr.) Leánya Tullia meghal. Magába húzódva telnek tuscu-

lumi napjai.

AUC 709. (Kr. e. 44. márc. 15.) Megölik Julius Caesart.

AUC 710. (Kr. e. 43) Létrejön a II. triumvirátus (Antonius. Octavianus és

Lepidus paktuma). Philippikáiban keményen támadja

Antoniust és kiáll Octavianus mellett. De a triumvirek

kibékültek egymással, őt pedig - Antonius követelé

sére - proscribálták. Megpróbált Görögországba

menekülni, de

AUC 710. (Kr. e. 43. dec. 7.) formiae-i birtokának (ma Mola di Gaeta) kertjében,

menekülés közben elfogják és Herennius megöli. A rá

vadászó katonai egységet az a Laenas nevű centurió

vezette, akit korábban Cicero védett és mentett fel egy

büntetőperben. Gyilkosai Antonius parancsára le

vágták fejét és jobb kezét (amellyel az Antonius elleni

Philippicákat írta) Rómába vitték, nyilvánosan kiállítot

ták és meggyalázták. Hatvannégy évet élt.

276

Személye századokon át a latin-római szellemiség egyik legfőbb

megtestesítője, az antikvitás egyik legjelentősebb és legnagyobb hatású

átörökítője. így tartotta számon a közép- és az újkori világ is. Közép-

Itália egyik belső, latinok lakta városkájából, Arpinumból (ma: Arpino)

származott, s így Rómáiban politikailag ismeretlen embernek (homo

novusnak) tekintették. Nagy földije Marius, a római köztársaság ki

emelkedő hadvezére, aki megújítva a római hadsereget, megáülítja a

népvándorlás első hullámát, biztosítva ezzel a római civilizáció továb

bi és teljes kibontakozását. Ugyanakkor Marius szembeszáült a régi

római arisztokrácia kiváltságos helyzetét védelmező erőkkel - min

denekelőtt Sullával, a diktátorral s így ő ezzel valójában az új Róma

alapítója, aki mintegy a legendáis városteremtő, Romulus örökébe lé

pett. E vonatkozásban Cicero számára is példát adott, s ő később

ugyanilyen színben igyekezett feltüntetni saját tevékenységét. Bár ma

gát a régi római ádlam és hajdani romlatlan erkölcsei helyreállítójának

valló Sulla - mindkettejük gyűlölt politikai ellenfele - is hasonlót állított

megáról.

Cicero széles körű greimmatikai, retorikai és filozófiai tanulmányok

folytatása után Kr. e. 80-tól látott el ügyvédi teendőket. Quaestornak

megválasztva a szicíliai Lilybaeumban (ma: Marsala) működött, meg

védve a helyi lakosságot a szokáisos helytartói zaklatásoktól. Emiatt őt

kérték fel később a zseirolásairól hírhedtté váilt Verres elleni perben a

vád képviseletére. A feltehetőleg politikeii és gazdeisági reformokra ké

szülő előkelő, ám eladósodott patricius, Catilina összeesküvését 63-bein

consulként számolta fel. Cicero a siker eléréséhez azzal a propagan-

disztikus fogeisseJ is élt, hogy a végzetesnek nyilvánított 63-es évben

igyekezett úgy feltüntetni megát, mint aki Romulus módjeira újra eűapí-

totta eiz urbsot, minden addiginál szerencsésebbé téve Rómát. Hason

latosan ahhoz, ahogy a hagyomány szerint egykor Romulus végzett a

277

város épülő falait becsmérlő testvérével Remusszal, úgy vállalta ő ma

gára az összeesküvés római vezetőinek törvényellenes kivégzését.

Cicero úgy állította be, hogy míg Pompeius - legyőzve Mithridatészt és

meghódítva a maradék Szeleukida-birodalmat - Nagy Sándor módjá

ra a külső ellenségtől védi meg keleten a Római Birodalmat, addig ő

maga belsőleg szilárdítja meg a lakott világ urát, az Urbs aetemát, az

„örök várost”. Ehhez saját megítélése szerint megvalósította a hagyo

mányos városállami kiváltságos rendek, a senatori és a lovagrend

összefogását (concordia ordinum). Sőt még szélesebb alapra is he

lyezte azt. megteremtve ezzel minden tisztességes római polgár és

alattvaló egyetértését (consensus omnium bonorum), akiket maga

optimatesnek is minősített mintegy a görög arisztoi (a legjobbak) min

tájára. E társadalmi erők persze nem alkottak pártot, mivel ilyen szer

vezet az ókori Rómában nem létezett (vagy ha igen, akkor az nem po

litikai, hanem személyes alapon szerveződött), inkább egyfajta politikai

módszert képviseltek: főként a senatuscA alapozva szerették volna

fenntartani a hagyományos rendet. Hivatali ideje lejárta után szemé

lyes ellenfele, a popularis eszközökkel élő, tehát főként a népgyűlésre

támaszkodó Clodius miatt számkivetésbe kényszerült. Az okot az szol

gáltatta, hogy consulsága során törvényes ítélet nélkül végeztetett ki a

Catilina-összeesküvésben részt vett római polgárokat. A száműzetés

idejét (58/57) görög földön töltötte, ahol már korábban is járt tanul

mányúton. Ennek soréin mindenekelőtt a filozófiáiban mélyedt el. E tu

domány minden ekkori fontosabb irányzatát jól megismerte. Minde

nekelőtt a platonizmust és az arisztoteliánus tanokat, de a sztoicizmust

és még az epikureizmust is. Kr. e. 57-ben visszatérhetett az alapítása

700. évfordulójára készülő Rómába. Az alkalom arra késztette őt a

kormányzás válságos helyzetében, hogy végiggondolja, mi is a politi

kus felelőssége, erkölcsi kötelessége (vö. A szónokról dilógusával), mi

278

ként is kell kinéznie az ideális római államnak, s hogyan is kell azt irá

nyítani (De re publica - Az állam), illetve, hogy annak milyen jogi ala

pokra kell épülnie (De legibus - Törvények). Az 50-es évek végén az

után a keleti peremtartomány, Cilicia helytartójaként a gyakorlatban is

kipróbálhatta, mit is jelent a politikai válsággal küszködő birodalomban

a hatalom gyakorlása. Caesar és Pompeius polgárháborújában kez

detben az utóbbit támogatta, de nem volt hajlandó a végsőkig kitarta

ni mellette, így elnyerte Caesar, a dictator megbocsátását. Amikor

Caesart 44 március idusán meggyilkolták, hevesen támadta a megölt

zsarnok bizalmasát, Antoniust, s ezért, amikor az megegyezett

Octavius/Octavianusszal és Lepidusszal, megszületvén az ún. II. tri

umvirátus, a proscriptio (törvényen kívül helyezés) áldozatává vált.

Cicero a régi hagyományos városállami polgáreszménynek (cívis)

megfelelően az ősi ideálok (mores) nyomán kívánta kivenni részét az

állami politikában, ami a kor elképzelése szerint az egész polgári kö

zösség ügye. A politika ekkor messzemenően eggyé forrt az ékes

szólás gyakorlásával akár a népgyűlés előtt, akár a senaíusban, akár

a törvényszéki gyakorlatban. El sem tudott képzelni magának más vi

lágot, csak olyat, amelyben a legfőbb érték a köz ügyéért való polgári

politikai cselekvés. A polgárvillongásokkal és -háborúkkal teli korban

azonban, amikor minduntalan a belső összeomlás jelei látszottak fe

nyegetni, a politika teoretikusaként megfogalmazott eszméit annak el

lenére nem sikerült igazából átültetnie a gyakorlatba, hogy bár alapve

tően a római tradíciók talaján állt, valamennyit azért a válságból való

kibontakozás irányából is felismert, nem utolsósorban a kormányzás

formáival kapcsolatos görög elméletek szintetizáló felhasználása

révén.

Politikai pályáját, fölemelkedését elsősorban szónoki művészetével

alapozta meg. Ennek hatékonysága főleg védőügyekben mutatkozott

279

meg (pl. Roscius, Murena, Archias vagy Milo érdekében lépve fel),

bár alkalomadtán élt a vádbeszéd lehetőségeivel is (Verres vagy Piso

ellen többek között), s kitűnt képessége a politikai támadásokban is

(Catilina elleni beszédek, a Philippicák Antonius ellen). Ehhez kidol

gozta saját ékesszólás-elméletét, amely a jövő számára maga volt az

eloquentia Latina (A szónokról. Brutus, Szónok), az egész római reto

rikának megszabva alapelvül a docere (bizonyítás), a delectare (tet

szés) és a movere (megindítás) szabályát. Mindennek magas szintű el

méleti megalapozásához és műveléséhez átfogó filozófiát fogalmazott

meg. Ezt a görög filozófiai iskolák nyoméin főleg a platóni Akadémia

az arisztotelészi peripatétikus tanítás és a sztoicizmus, valamint kisebb

részben az epikureizmus felhasználásával tette. Munkájával - nem fe

ledkezve el a régi itáliai bölcs mondásokban lefektetett szabályokról

sem - megalkotta azt az átfogó, egyáltalán nem pejoratív értelemben

vett eklektikus, vagyis szintetizáló, a római világ helyzetéből adódó kér

désekre a maga teljességében eredeti választ adni igyekvő világképet.

Érvényes ez nemeseik fizikai és szellemi, megismeréselméleti vonat

kozásban, hanem politikai és erkölcsi, valamint teológiai! tekintetben is

(filozófiád értekezései és diaüógusaű: Az állam, A törvények, A legfőbb

jó. Az istenek természete, A barátság, Az öregség. A kötelességek, A

végzet, A jóslás stb.).

Hogy Cicero számára mennyire a római vailóság jelentette a legfőbb

ailapot, erről ma elsősorbain saját levelei és levelezése tanúskodnak.

Ezek érintik a koraibeli élet szinte minden területét, meglehetősen élet

szerűen mutatva be mind a kortársaikat, mind magát a szerzőt. Utób

bi gyengéi is jól kitapinthatok, nevezetesen önimádata és fel-felvillanó

kisszerűsége. Miközben ugyainakkor elbűvöl szellemisége és műveltsé

ge gazdagságával, céljainaik aűapvetően a közjót szolgáló nemességé

vel, vagyis azzal, amire önmaga és a rómaűaik a humanitas szót haisz-

280

nálták. Cicero ugyanis túllépett a régebbi görög hagyományon, részben

a filozófia iszokratészi koncepcióját fogadta el mint általános képzést:

enkükliosz paideiát, amely mint humaniores litterae egyaránt felöleli a

jogot, a történelmet, az irodalmat és természetesen a filozófiát. Éspedig

azokkal a tudományokkal együtt, amelyeket ebben az időben a bölcse

let magától értetődően magába foglalt. Ennek megfelelően alakítja ki a

sajátos római gondolkodási modellt: a humanitást, amely számára ma

gától értetődőleg azonban „igazi emberséget” is jelentett a maga legkü

lönfélébb árnyalataival együtt, beleértve a kegyességet, a lelki jóságot,

a megértést. Elvetve ugyanakkor a durva kíméletlenséget, vagyis mind

azt, ami idegen egy művelt ember magatartásától, így a politika terüle

tén is. Ezért idézi oly szívesen a sztoikus Panaitiosz tradícióját követő

eme híres terentiusi sort: Homo sum, humani nil a me alienum puto,

vagyis „Ember vagyok, és úgy gondolom: semmi emberi nem idegen

tőlem” (Ter., Heaut., 1, 77: Cic., de off., 1, 30). A római valóságtalajban

gyökerező szintetizáló eklekticizmusnak az ő alkotásai jelentik a leg

nagyszerűbb termékeit. Ezekkel Cicero a következő két évezredben fo

lyamatosan hatást gyakorolt mind Európa, mind a világ civilizációjára,

maradandó hatást téve ezen a téren még Kantra is. Cicero szemében

az ember tiszteletet érdemel, akinek meg kell hagyni a reményt a töké

letesedésre, hiszen bár egyszerre lélek és test, mégis lényegében a lé

lek által vaui meghatározva a maga emberi egységében.

Mindez jól mutatja Cicero nyitottságát a Római Birodalom terjesz

kedésével együtt járó és kitárulkozó roppant civilizációs horizontra.

Jóllehet ez egyidejűleg felveü az identitás kérdését is, amellyel össze

függésben kétségkívül egyfajta öntudati válságra utaló jelek is kita-

pinthatóak. Cicero azt a tanácsot adja öccse - Quintus, Asia provincia

kormányzója - számára, hogy minden idegennel, főként pedig a görö

gökkel a humanitas jegyében kell viselkednie. Kimutatva irányukban

281

az igazi emberi erényeket: a kegyességet, a szelídséget, a tisztességet.

Vagyis élve azzal, amit maguk a görögök philanthrópiának, azaz em

berszeretetnek neveznek. Ennek a szemléletnek persze mind a kortár

sak, mind Cicero érezte a veszélyeit is, úgy gondolva, hogy a más és a

mások iránti széles körű nyitottság és érdeklődés valamiképpen a saját

hagyományok feladásával, az önazonosság elvesztésével jár együtt. Ró

ma esetében véleménye szerint ez szinte már természetes, mivel mint

tenger melletti város, ki van téve az idegen hatásoknak. Itt ugyanis sok

olyan ember megfordul, aki még magát a latin nyelvet sem beszéli jól.

Cicero így keserűen kényszerül tudomásul venni, hogy Rómáiban sokan

már nem is ismerik a csupáncsak egy évszázaddal korábban működő

idősebb Cato beszédeit, s kezdenek hátat fordítani a mos maiorumnak,

azaz „az ősök hagyományainak és szokásainak” is. A római politikus

és szónok ezeket az értékeket is bele kívánta tehát szőni az új irodalmi

műveltségbe. Ez adja ugyanis szerinte a legjobb kulturális alapot a „ren

dek egyetértésén alapuló” ideális közösséghez. E gondolat 57-től az

„összes derék ember egyetértésévé", majd előbb az egész „római nép”

s végül „valamennyi ember egyetértésévé” (consensus populi Romani,

ili. universorum) alakul át. Ez a szónok-politikus felfogása alapján bizto

sítja a politikai viszály (discordia) felszámolását. Az igazi polgári közös

ség ugyanis nem egyszerűen emberek egybesereglése, hanem olyan

egyénekből áll, akik a jog és a közérdek alapján alkotnak társadalmat,

azaz valódi közmegegyezéses szövetséget. Az igazi állam csak a polgá

rok egyetértésén alapulhat: a zsarnokság és egy szűk csoport uralma

nem érdemli ki az állam nevet.

A korabeli váilság oka Cicero szerint az, hogy megszűnt a polgárok

közt az igazi összetartozás érzése, megbomlott a római nép egysége,

és a polgári egyenetlenség megosztja az állam testét. Ehhez társul

az a káros jelenség hogy nem tartják tiszteletben az ősök példáit

282

(exempla maiorum). Leszármazottai elvesztették a polgári közösséget

összekovácsoló tekintélyüket, miközben a hatalom új megszállottjai

megfeledkeznek a közjóról. A megoldás a concordia helyreállítása,

amelyhez szükséges az állam kiemelkedő tekintélyű vezetője (rector

rei publicae), vagyis egy olyan személy, aki az államot helyes irányban

kormányozza. Ennek szerepkörében Cicero nyilván saját magára gon

dolt az 50-es évek végén.

Tudjuk, hogy Cicero ragaszkodott az ősi római-itáliai hagyomá

nyokhoz, s időnként maga is kárhoztatta a görögök majmolását, szol

gai módon történő utánzását. Ugyanakkor személy szerint is mindent

megtett a magas rendű görög szellemi civilizáció latin műveltségbe

való beoltásáért, élve még a régi római módszerrel, a fordítással is.

Platón igazi csodálójaként többek között lefordította tőle a

Prótagoraszt és a Timaioszt, éspedig nem is pályakezdőként, hanem

élete végén (45-ben). Ugyancsak átültette latinra Platón Phaedrusa egy

részét is. Úgy tartotta helyesnek, hogy Xenophón Oikonomikoszát

(A gazdaság vezetését) szintén megismertesse a rómaiakkal. Elkészí

tette a két nagy attikai szónok - Aiszkhinész és Démoszthenész - két

leghíresebb beszédét is latinul. Arra is büszke volt, hogy a görög taní

tóköltészet számára szintén utat csinált Rómába, mert még ifjan le

fordította az alexandriai Aratosz Égi jelenségek (PhaJnomena) című,

hosszú, az asztronómiával és a meteorológiával foglalkozó költe

ményét. Ezt még egyik időskori alkotásában is méltónak tartotta idéz

ni. Szabad idejében pedig a politikus a legnagyobbat, azaz Homéroszt

fordít.

így nem csodálkozhatunk azon, ha Cicero a szűknek és szegényes

nek érzett hagyományos római műveltség helyett egy egyetemes és át

fogó kultúrát követelt meg a kortárs római polgároktól, akik az antik

vitás politikai életében egyúttal szónokok is voltak. Ez nemcsak hogy

283

megfelelt a görög enciklopédikus műveltségi eszménynek, hanem azt

még ki is bővítette a római tradíciókkal, így téve gazdagabbá és hatá

sos eszközökben erőssé a latin ékesszólást. Ez filozófiai bőséget is je

lentett, hiszen a dolgok bősége eredményezi a szavak gazdagságát, s

aimikor Cicero megalkotja a latin nyelvű filozófiát, ez egyúttal hatalmas

szellemi térhódítás is. Ezzel bőséges forrást biztosít a latin ékesszólás

folyaimának, mert a szónoknak így óriási teret áll módjábain szabadon

bebolyongainia (A szónokról, II. 16, 67 - Havas László fordítása). Mind

ez hatalmas mértékben kiszélesítette a latin civilizáció horizontját, an-

nak idő- és térfelfogását, mivei a rómaiak, köztük Ciceróval az élen,

mértéktelenül érdeklődni kezdtek pl. a geográfia, az asztronómia és a

geometria utáin, egyáltalán minden olyan tudomány iránt, amely mé

réssel járt együtt. Ezzel módosult az elképzelés az ember helyéről a

világmindenségben. A rómaii ember számára a régi városhatár már

inkább csaik szent jelképpé lesz egy olyan birodaűom közepén, amely

legalábbis elvben az egész lakott földre kiterjed. Ha még vannak is

meg nem hódított népek, azok is tisztelettel tekintenek Rómára mint a

világbéke fenntartójára. Az ebbeli felismerés a koszmosz, a világmin

denség megismeréséből adódik. Mert, mint Cicero mondjam amikor az

ember alaposan szemügyre veszi majd az égboltot, a földet, a tengere

ket és az egész természetet, akkor fel fogja ismerni, hogy nem szorul

egyetlen város falaii közé, nem egyetlen szűk hely lakója többé (A tör

vények, I. 67 - Havas L. fordítása).

A széles horizontok közt mozgó cicerói szemlélet ilyen módon föl

méri, hogy vallójában minden római két polgári közösségnek is tagja:

igazából két hazája van. Egyfelől annak a városnak a fia, amelyben

született, másfelől pedig a római polgárságnak is alkotóeleme, méghoz

zá úgy, hogy ez az utóbbi magasabb rendű civitas, közösség fölébe ma

gasodik az elsőnek, vagyis a szűkebb kötődésnek. Méghozzá ahhoz

284

hasonló módon, miként az egyéni érdeknél magasabb érték a család,

ennél pedig a haza (patria). A római államiság ekképp lesz a cicerói ér

tékrendben a legrangosabb kategória, vitathatatlanná téve a római

imperium szentségét, anélkül azonban, hogy ez a humanum megtaga

dása lenne. Ennél a nézetnél majd csak a császárkor néháiny sztoikusa

megy tovább, pl. Seneca, Epiktétosz és Marcus Aurelius. Ok is inkább

csak elméletileg, amikor immár az emberiséget fogják fel a legegyete

mesebb és egyben a hierarchia csúcsán álló civitasnak, ahogy a keresz

ténység is részben ebben az iráinyban törekszik előrehaladni. Míg

azonban a sztoikus próbálkozás csak idea maradt, addig a cicerói fel

fogás többé-kevésbé valós helyzetet tükrözött, nem csupán egy szűk

római közösség meggyőződését fejezve ki, hanem minden bizonnyal

az imperium Romanum lakóinak többségéét is. Ez a Cicero-féle univer-

zalizmus kétségkívül egyike volt a római politikai filozófia legegyeteme

sebb, legegyénibb és legcsillogóbb produktumainak, felvillantva annak

a reményét, hogy a birodalom egyetlen tagjának sem kell elveszítenie

régebbi identitását.

A köztársaság végének mindennapi és politikai élete azonban ennél

kevésbé volt egyértelmű. Korábban egy római előkelőség szinte telje

sen át tudta magát adni a politikai létnek. Most azonban, a polgáiri vi

szályok időszakában, sokéin kiszorultak a politika fő színteréről, mi

ként Cicero is, s ezeknek épp a filozófia adhatott megnyugvást. Ezért

írja a caesari diktatúra alatt Kr. e. 45-ben Cicero, hogy élni annyi, mint

gondolkodni, vagyis hogy a mély politikai válságban az elmélkedés a

legjobb orvosság. Ez azonban csak részben elfordulás a régi római

civis eszményétől. Sokkal inkább arról vein szó, hogy igazálban ekkor

valósul meg Rómában az irodalmi-filozófiai tevékenység nagymértékű

átpolitizálása. Vagyis a műveltség addig nem igazán rómaivá tett terü

letei így inkulturálódnak az urbs latín civilizációjába. Miként a caesari

285

diktatúra éveinek leáldoztával maga Cicero mondja: a zsarnokság mi

att tért meg a filozófiai tanulmányokhoz, hogy - mint írja - általuk a lel

kem minél inkább megszabaduljon gyötrelmeitől, polgártársaimnak

pedig hasznára legyek, amilyen módon csak tudok. Könyveimben

ugyanis mintegy senatusi és forumi beszédeimet adtam közre, úgy fog

va fel, hogy az állam érdekében folytatott tevékenységemet a filozófia

pótolja (A jóslás, II. 2, 7 - Hoffmann Zsuzsa fordítása nyomán).

Cicero az elődökhöz képest már nem éri be a gyakorlati tapaszta

lattal. Arisztotelész nyomán azt hangoztatja, hogy az ember sajátlagos

tulajdona az igazság keresése, és hogy a bölcsességet nem a gondvise

lés határozza meg, hanem aiz isteni és emberi dolgok, vadamint ezek

okainak a megismerése. Vaigyis a fizikai világ, a természet és az őket

irányító törvények feltárása. Mindaizonáltal Cicero mint Platón és az

Akadémia tanítványa tisztában volt azzal, hogy ennek a tudásnaik meg-

vannaik a korlátai. Rómában ekkor Cicero és sok más számára is

minden dolog mértéke a korlátokkal rendelkező ember. S a szónok-

politikus-filozófus ezt az anthróponomiát, emberközpontú törvényessé

get vezeti be mind a természet, mind az erkölcs rendjébe. Bár fenn

tartja magának aizt a meglehetősen szkeptikus álláspontot, hogy a

diaűektika révén a teljes valóság nem, csupán anneik vedószínűsége ér

hető el.

Érvényes ez a történelemre is, amely a sokoldalú szerzőnek példá

kat szolgáltatott. Szépirodalmi tevékenysége szinte minden területen

- legyen szó akár a szónok-politikusról és ügyvédről, akár a retorika

tanítómesteréről, akár a dialógusokat és értekezéseket író filozófusról

- kiemelkedő teljesítményt ért el, kivéve talán a költészetet. Ezekután

természetes, hogy Cicerónak az antik történetírásra is volt kitekintése,

s bár maga ezt a műfajt nem művelte, mégis ő fogalmazta meg első

nek a római historia omatci, vagyis a szépirodalmi értékű történetírás

286

alapelveit. Mégpedig mint a retorika eszköztárával, főleg a copiával, a

retorikus kifejező eszközök bőségével élő olyan elbeszélést, ill. bemu

tatást, amely képes arra, hogy főleg a közelmúlt történetét taglalva,

magistra vitae (az élet tanítómestere), ill. lux veritatis (az igazság fénye)

legyen. Ennek a cicerói történetírásnak az elmaradását a kortárs

Cornelius Nepos szomorú hiányérzettel fel is panaszolta. Cicero mun

kássága mégis sok olyan részletet tartalmaz, mely irodalmi tevé

kenységét rokonítja a históriával. Úgyhogy Cicerónak mint lehetséges

historicusnak mindenképpen kell némi figyelmet szentelnünk. Annál is

inkább, mivel a historia ornatávíü kapcsolatos programjának megvaló

sítását érzékelhetjük Sallustiusnál, Liviusnál és Tacitusnál, akik révén

a történelem mint valódi szépirodalom vonul be a latin nyelvű európai

civilizációba. Cicero meggyőződéssel vallotta, hogy a római politikus

intellectuel mintaképe, az orator nem állhatja meg helyét a régmúlt szá

zadok és az akkori események kronológiájának ismerete nélkül, főleg

ami Rómát illeti, de tisztában kell lennie a világbíró népek és az emlé

kezetre méltó királyok történetével is.

Ez mutatja, hogy Cicero ugyan a Róma-központú történelmet tekin

tette eszménynek, de úgy, hogy az a város hegemón szerepének meg

felelően nyitott legyen a meghatározó szerepet játszó elődökre is. Sze

rinte a történelem szoros összefüggésben áll az írásbeliséggel, s ezért

igazán attól kezdve beszélhetünk történelemről, amikortól megfelelő

írásos emlékek állnak rendelkezésünkre.

Cicero bírálja a régi idők hiszékeny íróit, mert az embernek mint a

ratio birtokosának valójában az okok láncolatát kell feltárnia, ők pedig

nem ezt tették. Számára ez a raí/okeresés biztosítja a lehetőséget,

hogy például az Az állam II. könyvében, még ha mások szájába is

adva, bemutassa Róma és a római nép kezdeteit. Mivel ő elsősorban

ennek a modellértékű jelenségnek a valódi értelmét és okait, jellemző

287

it kívánja megragadni, túllépve az eseménybeli hamisítások felszínén, s

felfogva a platóni értelemben vett ideát a történelemben is. Cicero ezért

is mellőzi annak megemlítését, hogy a városalapító Romulus testvéré

vel együtt rabló lett volna. Ő pásztornak mondja, aki vétkezett ugyan

fivére megölésével, viszont megnyitotta a várost az idegenek számára,

ami a települést rövid idő alatt erőssé tette. Athén elaggott homogén

népével szemben Rómáé már születésében nyitott új nép, amely kész

minden jó átvételére és sajátjává formálására (rep. 1, 37, 58), főként az

egész Itáliára kiterjedő concordia és consensus révén. Cicero szerint

Rómáinak az egész görög világra is nyitottnak kell lennie, de csak mód

jával. E vélekedést a város azon helyzete is alátámasztani látszik, hogy

nem közvetlenül a tengerparton fekszik. Cicerónál vallójában máir kiraj

zolódnak egyfajta nem jelképes, nem is elvont, hanem konkrét univer-

zalizmus körvonaűai a maga etnikaű, földrajzi és történelmi sokszínű

ségében. Cicero tudatában ugyanakkor egyfajta szellemi skizofrénia

mutatkozik meg, amennyiben más kortársaihoz hasonlóan ragaszko

dik az urbs szent határálhoz, a pomoeriurrihoz, de ezt gyakorlatilag

mégis kiterjeszti a fines imperii-ig, a birodalom határáig. E terület pe

dig lényegileg már aiz ismert orbis terrarummai, az egész földkerekség

gel azonosul. Amikor Cicero 63-bain ekképp ünnepelte consulságát: Mi

lyen boldogok vaigyunk! Milyen szerencsés is a mi államunk!, aikkor

úgy látta, hogy a római áülam hosszú századokra fennmarad majd. Hi

szen nincs többé olyan nép, amelytől a populus Romcinusnak félnie

kellene, nincs olyan kirády, aki vele harcba merne száillni, mert az őt fe

nyegető valamennyi külső veszélyt egyetlen férfi bátorsága képes volt

legyőzni. Az egykorú Rómáiban mindenki számára nyilvánvaló volt,

hogy a consul itt Pompeiusra utailt, aki új Nagy Sándorként befejezte a

világ meghódítását az imperium Romanum száimára, lerakva ezzel a

világbéke alapjait. Ezzel párhuzamosan Cicero a belső rendezést vál

288

lalta magára, s ezzel mintegy az újra alapító szerepét játszotta el a bi

rodalomépítő Pompeius-Alexander Magnus oldalán. így a rómaiak ott

hona nem csupán a város szűk határa, hanem belefoglaJtatik maga az

egész világ, amelyet az istenek a rómaiaknak patria communisként,

közös hazának adtak. így valójában a res publica úgy mutatkozik meg,

mint az emberiség egyetemes közössége az imperium Romanum ke

belén belül, még akkor is, ha ez az eszme itt még csak csírájában tű

nik fel.

Mindez bizonyos kimunkálatlanságok ellenére is sajátos és nagyvo

nalú történelemkoncepciót sejtet. Ennek konkrét történeti munkában

való kikristályosodása örvendetes lehetett volna. Elmaradását tehát

Cornelius Neposszal együtt sajnálhatjuk, bár nem tudhatjuk, hogy a re

mény valóban beigazolódott volna-e a tudomány és a szépirodalom

szintjén is. Az azonban tény, hogy a nagy szónok-politikus történelem-

szemlélete befolyással volt később a cicerói program megvalósításával

megpróbálkozó Sallustiusra ugyanúgy, ahogy az ezután következő

római történeti gondolkodásra is, akárcsak még később a mindenkori

európai tudatra. Szent Ágoston Cicerót a latin nyelv legkiválóbb mes

terének tartotta, így értékelve őt: Mi kiválóbbat lehet a latin nyelvben

Cicerónál találni? Aquinói Tamás is mércének tekintette. Persze volt

sok őt majmoló ciceronianus is, akiken pl. Erasmus gúnyolódott, bár

maga is a nagy római művészetéből és eszmerendszeréből vett magá

nak példát, stíluserőt és gondolati gazdagságot. Szellemi és művészi

rangját még a X1X-XX. századi történeti kritika (főleg Mommsen,

Carcopino) sem tudta szétzúzni, még ha korunkban talán kevésbé nép

szerű is, mint ahogy azt megérdemelné. Bárhogy vem is, mind a

humctnitasnak, mind a világos és hatásos körmondatnak, a természe

tes könnyedséggel áradó harmonikus stílusnak máig ő a mintaképe.

289

A cicerói életútnak és életműnek átfogó áttekintése után az lehet

az olvasó benyomását hogy a filozófia végigvonul a rómaű szónok

politikus egész pályáján. Ez azonbein némiképpen pontatlan, mert nyil

vánvalóan nem ugyanolyan értékkel bír a filozófiai tanulmányok foly

tatásai, mint önálló bölcseleti munkák megírása. Vallóban, Cicero igen

korán elmélyült a görög filozófiai iskolák tanulmányozásában, áim sa

ját elméleti iráisaűt életének csupán utolsó bő tíz esztendejében ailkotja

meg. Erről az istenek természetéről szóló egyik kései munkájában nyi

latkozik (1, 6). Innen tudomásunk van airról, hogy időrendi sorrendben

először a sztoikus Diodotoszt hallgattat akivel egészen annaik hailáJáig,

vagyis Kr. e. 59-ig kapcsolatban maradt. Sajnos azonban számunkra

nehezen ragadható meg, hogy ez a filozófus a saját tanitáisávail mennyi

ben is hatott magáira Ciceróra aki a későbbiekben aiz Akadémiához

tairtozó larisszai Philónnail került szorosabb kapcsolatba. Vele vailó

megismerkedése Kr. e. 86 táján történt, s élete végéig úgy tekintett rét

mint tulajdonképpeni mesterére. Cicero magát ezért is mindig aiz Aka

démia iskolájához sorolta, aimelynek világpolgári és meggyőződéses

szabadságeszméje minden dogmatizmussaű szemben igazán rokon

szenvesnek mutatkozott számára (1. erről az Academicában olvasható

álláspontját: 2, 7-9). Hasonlóképpen naigyon vonzó volt Cicerónak az

a vitaművészet, aimelyet ugyanez a Philón képviselt, s amelyre a rómeii

politikus a maga szónokképzési elképzelését is alapozta. Cicero har

madik tanáraként az askailoni Antiokhoszt nevezi meg, mint aki meg

újította Platón régi Akadémiáját, ill. megpróbádta az Akadémia tanítási

rendszerét összebékíteni Peripatoszéval, vagyis az arisztotelészi szisz

témával!, továbbá a Sztoáéval is. Cicero 76-ban hat hónapig haülgatta is

Antiokhoszt Athénben (Brut., 315). A negyedik mester Cicero számá

ra Poszeidóniosz volt, akit 78-77-ben Rodoszon haJlgatott, s valószínű

leg ez utóbbi volt rá a legnagyobb szellemi hatássaű. Ő volt ugyanis az

290

a filozófus, aki Cicero figyelmét leginkább ráirányította a teológiai, a

kozmológiai és az asztronómiai problémákra. Ugyanakkor Cicero tájé

kozódásába belefért még az epikureus szidóni Zénón is, akit larisszai

Philón tanácsára ugyancsak Athénben hallgatott. Persze az epikureus

mesternek a dogmatikáját személy szerint mindig is elvetette. Ahogy

általában egész életében kitartott egyfajta Epikurosz-ellenesség mellett,

még ha Epikurosz követőinek városias műveltségében személy szerint

sok rokonszenves vonást talált is. Ez okból több epikureust emberileg

jobban kedvelt, mint nem egy pedáns sztoikust. Cicero mégis elsősor

ban sok klasszikus filozófiai szöveget olvasott, olyanokat, mint Platón

dialógusai és a hozzájuk kapcsolódó kommentárok, továbbá mint

Xenophón vagy Arisztotelész, ill. Theophrasztosz egyes művei. Cicero

mindig is tűvé tette barátai könyvtárát, hogy ezeket vagy a hozzájuk

hasonló alkotásokat felkutassa, nem feledkezve el a bölcs mondások

akkoribein divatos gyűjteményeiről sem.

Mindez jól mutatja, hogy Cicero valóban széles körű filozófiai tájéko

zottsággal rendelkezett. Jól ismerte mindazokat a filozófiai iskolákéit,

amelyek erősen hatottak Rómában, különösen a köztársasáig utolsó szá

zadaiban. Igaz, Rómát nem szokás a filozófia őshazájaként tekinteni, ám

ma már ismert, hogy Itália földjén a görög bölcselet a maga legkülönbö

zőbb irányzataivá elég hamar polgárjogot nyert, részben Magna

Graecia (a göröglakta Dél-Itália), részben az etruszkok közvetítésével

(Kr. e. VI-IV. sz.). Már a Tizenkét táblás törvényekre hatott a görög gon

dolkodás, s ugyancsak felfedezhető a püthagoreus tanítás jelenléte a

312-es censor, Appius Claudius felfogásában. Amikor pedig a római hó

dítás Kelet felé fordult, megindult görög földről a hivatásos filozófusok

Romáiba áramlása is. A senatus ugyan erre alkalomadtán kiutasítással

reagált, ám a kor kiemelkedő politikusa, Aemilius Paulus fiának, Scipio

Aemilianusnak a neveltetését már görög filozófusokra bízta Két epiku-

291

reus (Alkiosz és Philiszkosz) úgyszintén megnyitotta iskoláját Rómában.

Minthogy azonban főképpen az erkölccsel kapcsolatos téziseik nem lát

szottak összeférni a régi római wrtutesszel, ezért a senatus távozásra

kényszerítette őket. A görög filozófia beáramlását azonban nem lehetett

feltartóztatni, mert több hullámban is újabb filozófusok érkeztek, mind a

bölcselet, mind a retorika tanítását magukra vállalva A régi vágású ró

maiak közül ugyan ebben többen annak a veszélyét látták, hogy az ifjú

ságot ez eltérítheti a közügyekkel való hasznosabb foglalkozástól. Még

is 159-ben a malloszi Kratész már nagy sikerű előadássorozatot tartott,

úgyis mint grammaticus és úgyis mint filozófus. Néhány évvel később

azután, azaz 155-ben görög küldöttség Rómába jövetelére került sor.

Tagjai között egyrészt ott találjuk a platóni Akadémia egyik folytatója

ként felfogható Kameadészt, másrészt azt a szeleukeiai Diogenészt aki

a sztoikusokhoz tartozott, harmadrészt pedig a peripatétikus Krítolaoszt.

Elvben valamennyien azért jöttek, hogy Athén ügyét előmozdítsák, mert

ezzel kapcsolatban nehézségek merültek fel. A filozófus Kameadész ró

mai fellépése azonban botrányos „sikerrel’' járt, amennyiben sok rómait

felbosszantott azzal az eljárásával, hogy miután előbb előadta az igazság

magasztalását, később kimutatta hogy ez csak egy Chimaera, amennyi

ben van egy másik, ellentétes arca is. A felbőszült senatorok ezért

visszaküldték a három filozófust. Mindazonáltal időközben C. Laelius,

aki Scipio Aemilianus barátja volt, kezdte elfogadni Diogenész sztoiciz-

musál, és annak sem lehetett útját állni, hogy más római előkelőségek is

ne fogadjanak be filozófusokat a házukba így a sztoikus Blossius Tibe

rius Gracchus tanácsadója lett, miközben a Középső Sztoa megalapító

ja a rodoszi Panaitiosz Kr. e. 140-ben bekerült az ún. „Scipio-körbe". Itt

nagy hatást gyakorolt többek közt még Luciliusra a költőre is, s befolyá

sa időben még tovább is nőtt. Elérte magát Cicerót is, aki már az új nem

zedék tagjaként nagy tisztelője volt Scipiónak és baráti körének.

292

Mint látjuk, a Kr. e. II. századtól Rómában jelen volt minden alap

vető görög filozófiai áramlat, legalábbis Platóntól kezdődően. Az ő el

mélete részleteiben is igen hatékonynak bizonyult, amennyiben egyes

aspektusai még azoknál is feltűnnek, akik nem kifejezetten Platón örö

köseinek vallották magukat. Ugyanakkor a szorosabb értelemben vett

platóni iskolán, az Akadémián belül is többféle irányzat érvényesült, s

pl. Karneadész, de mások is olyan elméleteket tanítottak, amelyeknek

a magját nehezen lehetne megtalálni az autentikus platonizmusban.

Ellenkezőleg: a platóni témák és motívumok ugyanakkor megfigyelhe

tők más divatos filozófiákban is, pl. maga Arisztotelész Platón leg-

naigyobb tanítványa volt, s új elképzelésében mégis a mester számos

elképzelése megfigyelhető, miként Platánnak a természetről mint orga

nikus egészről alkotott koncepciója, akárcsak a világlélek doktrínája

visszatér a sztoicizmusbain. A platóni ismeretelmélet erősen hatott a

korszak szkepticizmusára is, arra a gondolkodási iskolára, amely a

hellénisztikus kortól virágzott, s azt állította, hogy nem létezik szilárd

kritérium az igaznak a hamistól vaűó megkülönböztetésére, s úgy tekin

tette a kétkedést, mint amit az ember nem tud felülmúlni, azon elv alap

ján, amelyet Sextus Empiricus később így fogalmazott meg: „minden

érvvel szembeáll egy vele egyenértékű érv". A Kr. e. II. században

Karneadésztól egészen az askaloni Antiokhoszig a szkepticizmus uraű-

kodó irányzat volt az akadémikus iskoláiban (Hairmadik vaigy Új Aka

démia). Ugyanakkor mégis érvényesült azon teória, hogy a valósáig

közvetlen módon felfogható (kataleptiké phantaszia), ami ugyanakkor

a sztoikus episztemologia sajátossága volt, de a mérsékelt szkepticiz

mus formájában is megjelent, hogy azután a Kr. e. I. és Kr. u. II.

században a szkepticizmus újra visszatérjen a Pürrhón-féle radikáilis

megfogalmazásokhoz. Mindez jól megmutatja, hogy Cicerót vaűójában

széles körű és sokszínű szellemi környezet vette körül, amely tele volt

293

a filozófiai iskolák, nézetek és módszerek egymást keresztező és össze

is kapcsolódó áramlataival. Ezek hatása a római politikus tanulmá

nyaiban is megmutatkozott.

Am ismételten hangoztatnunk kell: más a filozófia iránti érdeklődés

és más magának a filozófiaű irodaűomnak az önálló művelése, mert

Cicero saját elméleti írásai életének csupán utolsó bő tíz esztendejéből

vadók. igaz, az életút e két nagy állomása között van valamelyes össze

kötő híd, amennyiben a köztes időszak szónoki és ékesszólás-elméleti

írásai lépten-nyomon súlyos filozófiai tartalmat is hordoznak. Ám ön

magukban ezek az irodalmi alkotások lényegüket tekintve mégsem

sorolhatóak a filozófiai művek közé. Ez annyit jelent, hogy Cicero élet

művében a filozófia igazából csak az utolsó szakaszban válik meghatá

rozóvá. Tehát fel kell tennünk a kérdést: mi a magyarázata ennek a

gyökeres változásnak?

A Kr. e. 50-es évekig Cicero a rómaű közélet meglehetősen szabad

cselekvési térrel rendelkező szereplője volt. Ezért és a kor szokásainak

megfelelően életművét adapvetően az ékesszólás és annak gyakorlása

töltötte ki. Elméleti munkássága is lényegében ehhez a területhez,

vagyis a retorikáihoz kapcsolódott. Ahogy azonban aiz 50-es évek ele

jétől politikai helyzete megrendült és működési tere beszűkült, egyfajta

közéleti pótcselekvésre kellett váűlaűkoznia. Pontosan ezt a szerepet töl

tötte be számára a filozófiának az irodalomba vailó ilyetén beépítése,

ám azzal a céllaJ, hogy vele ugyancsak a közérdeket szolgálja.

Mindez szükségessé teszi annak a megvizsgálását: mi is az okai,

hogy a 45-ös esztendő ennyire kiemelkedő jelentőségűvé válik Cicero

filozófiai munkássága szempontjából, mivel ez aüigha magyarázható

pusztán a politikai cselekvés terének beszűkülésével. S vallóban, ennél

jóvaJ többről van szó, amennyiben Cicero számára ez a periódus a

nagy traigédia és a reá való szellemi reagálás időszaka. Az év elején,

294

februárban, Cicero elvesztette mélységesen szeretett lányát Tulliát,

ami érthetően rendkívüli fájdalommal tölti el. A lelki gyógyuláshoz a fi

lozófiára volt szüksége, úgyhogy Cicero elolvasta mindaizokat a görög

filozófiai vigasztaűásokat, amelyeket barátja, Atticus könyvtárában ta-

láűt. A teljesebb vigasztalódást azonban az jelentette, hogy maLga is vál

lalkozott egy hasonló szellemű aűkotás elkészítésére. Ehhez főként

Kantor platonikus bölcselő munkájáiból merített ihletet. Alkotása azon

ban nem egyszerű utánzás, mert a szokásos görög filozófiai érvek mel

lett Cicero különösen aizt a meggyőződését hangsúlyozta, hogy a lélek

halhatatlan, s emiatt nincs ok leánya haláűa miatt a reménytelen kese

rűségre. A vigasztalódó apa ezt a gondolatot azonban nem korlátozta

pusztáin a Consolatióra, hanem a kérdés vizsgálatát átvitte később a

Tusculanae disputationeíba is, ahol az 1. és a 3. könyv is lényegében

ugyancsaik e körül a filozófiád kérdés körül forog.

A filozófia gyógyító erejére azonban Cicerónak nemcsak Tullia el

vesztése miatt volt szüksége. Ugyanis Caesair diktatúrájának erősödé

se miatt még a korábbiaknál is jobban érezte, hogy mind kevesebbet

tehet ékesszólásával a köz érdekében. Ezért szögezte le a soron követ

kező Hortensiufh&n, hogy miért kell immár aiz ékesszólás helyébe a fi

lozófiának lépnie. A friss megpróbáltatások hatása alatt fogalmazta

meg itt, hogy az eloquentiával szemben a philosophiát kell előnyben ré

szesíteni. Ezért teszi le a maiga nyilatkozatát a filozófiához vadó fordu

lás mellett. A tudósok egyetértenek abban, hogy a Hortensius két rész

ből állt: a dialógusból és a protreptikorhól amely utóbbi lényegében

egy tanító buzdítás volt. A diailógus két főszereplőt léptet színre:

Hortensiust, aiki a retorika elsőbbsége mellett érvel, s magát Cicerót,

aiki viszont a filozófia mellett emel szót. Mellékszereplőként még hoz

zájuk csatlakozott Lucullus, aki a történelem és annak megörökítése

érdemeit méltatja, vaJamint Lutatius Catulus, aki a költészetet magasz

295

talja. Fontos megfigyelni, hogy Cicero a dialógusban beszélgető társ

nak az elhunyt Hortensiust szerepelteti, aki belső barátként jól ismerte

Cicero nézeteit, de halottként már nem tiltakozhatott a neki tulajdoní

tott szerepért. így kétségtelen, hogy az ő szájába adott érvek a szónok

lás mellett voltaképpen a tegnapi Cicero meggyőződését fejezték ki,

amelyet a jelen Cicerója igyekezett kétségbe vonni. A tegnapi Cicero

ugyanis Hortensiushoz hasonlóén még minden tudást, beleértve a filo

zófiát is, alárendelt az ékesszólásnak, s ezt eiz értékrendet utasítja el a

ma Cicerója. Az az ember, eiki már átélte a magán- és a közélet meg

próbáltatásait, s vágyik a filozófia vigasztaláséira, saját maga és hazá

ja számára egyaránt. A filozófia ugyanis miként megfogalmazza, meg

tanítja az embernek, mi is az igazság, miközben ezzel ellentétben az

ékesszólás megvédheti a zavargások okozóit, aizokat, akik felelősek a

res publica romlásáért.

Márpedig az ember egészséges közösségben akar élni. Ahogy Cice

ro a Hortensius második részében, az exhortatidban megfogalmazza:

minden ember boldog akar lenni (Beati certe omnes esse volumus).

Ez a gondolat ugyan nem nagyon eredeti. De azután Cicero kifejti: mi

re is gondol. Megrója azt az elképzelést, miszerint a boldogság abban

áll, hogy az ember úgy él, ahogy akar, mert az ilyen életmód a zsar

nok törekvése. A síron túli boldogság viszont csaik a közjó szolgéila-

tával érhető el. Ezzel Cicero csatlakozik a mítoszok hagyományálhoz

(ut fabulae ferunt) a síron túli élettel kapcsolatban: migrassemus. vagy

is a jelen életből a halhatatlenságba költözünk: immortede aevum. a

Boldogok szigeteire: in beatorum insulis. Ennek belátására nemeseik

az erények szerint való élet szükséges, hanem aiz elmélkedés is, a men

tis acies, eimelyből a nagy remény (magna spes) megszületik. így a ha

lál elfogadása a közjó szolgálatéiban quasi quies vitae, vagyis az élet

nyugalma. A másik meggyőződés pedig az, hogy a bennünk lévő lélek

296

örök és isteni (aeternos animos ac divinos habemus). Ez a hipotézis

ontológiai jellegű, amely morális következményeket foglal magáiban: az

erények révén a közjót kell szolgálni minden törekvésünkkel. Az em

ber kivéiltsáigos teremtmény, mert a lélek révén az istenség képére és

hasonlatosságára születik, s így az emlékezet és az értelem alapján és

a szeretet segítségével képes megismerni a természetet és az abszolút

értelmet. Azt, amit a keresztény Szent Ágoston majd az Istennel he

lyettesít, figyelembe véve János evangéliumát, amely szerint: „Az örök

élet az, hogy megismernek Téged, az egyetlen igaz Istent, és azt, akit

Te küldtél: Jézus Krisztust” (Ioh., 17, 3). Ezért döbbent meg Ágoston

azon, hogy Cicerónál még nem fordult elő Krisztus neve (nomen

Christi non erat ibi).

A megismerés roppant jelentőséggel bír Cicero filozófiai felfogásá

ban, ezért fordul következő munkájában éppen e felé a kérdés felé.

Nem véletlen, hogy az Academica első változatának szereplői pon

tosan ugyanazok, mint az elveszett Hortensiusnesk. vagyis az e

munkában fölvetett problémák vizsgáilata szervesen folytatódik az

újabb alkotáisban. Sajnos, az Academica eme első, két könyvre tagoló

dó megfogalmazásából csak az egyik kötet maradt ránk, nevezetesen

a Lucullus címen emlegetett második. Mindenesetre a folytonosság

most fölvetett problémája ebből is kiviiáiglik, aminek igazolásához elő

ször is meg kell vizsgáilnunk a cicerói reflexió, gondolati tevékenység

további mozgását. Vagyis azt, hogy miként alakult elképzelése a meg

ismerés forrásáról, a lélekről, kezdve a Hortensiusszal. s folytatva a

Luculluson át egészen a Tusculemae disputationesig. Mindennek tisztá

zásához a lélek megismerésének kérdését Cicerónál előbb önmagában

taglaljuk. Eljutva így végül is az alany problematikájának a Tusculemae

disputationesh&n elénk táruló újszerű kezeléséig, mégha ez egy görög

filozófus elképzelésére megy is vissza, azaz „a négy személy”

panaitioszi elméletére. A Lucullus végén található, a filozófusok közti

véleménykülönbségnek (dissensus) szentelt nagy fejtegetés a fizikával

foglalkozik. Ezen belül azt a kérdéskört veti fel, hogy az emberi szel

lem képtelen felfogni, hogy egyrészt van a lélek, és másrészt van a test,

tehát dichotomiáról van szó. Vö. (Luc. 124): tenemusne quid sit ani

mus. ubi sit. denique sitne an, ut Dicaearcho visum est, ne sit quidem

ullus? Vagyis tisztábein vagyunk-e vele, hogy mi is a lélek, hol van, és

van-e egyáltalán, vagy miként Dikaiarkhosznak tűnt, nincs is semmi?

- teszi fel a kérdést a szerző. Cicero azt is leszögezi a testről (122),

hogy még az orvosok sem képesek feltárni, hogy hol található a lélek

részeinek a helye és azoknak mi pontosan a funkciója. A Tusculanae

disputationes ehhez a doxographiához képest annyiban hoz újat, hogy

ebben a szerző már számot vet a lélek azon orvosi definícióival, ame

lyek a Luculludy&n még nem szerepelnek. Cicero tehát előtárja a lélek

kel kapcsolatos különféle filozófiai nézeteket. Nevezetesen

Dikaiarchosét, aki vitatja a lélek létezését, Platónét, előadva annak hár

mas lélekfelosztását, Xenokratését. aki számként határozza meg a lel

ket. Ezenkívül ismerteti azokat a véleményeket is, amelyek nincsenek

kifejezetten személyekkel azonosítva, bár tudjuk, hogy a lelket a vérrel

Empedoklész, a tűzzel és a levegővel a sztoikusok hozták összefüggés

be. Cicero végül nem titkolja, hogy a lélek kérdése még a valószínűsé

gen is kívül esik az emberi szellem korlátozott képessége miatt (Luc.,

124). A Lucullus doxográfiájának konklúziója ilyen módon teljesen

szkeptikus, tárgyalása az érvek iszoszth eniáj ának, egyensúlyának ki

mutatásához vezet. Tehát oda, hogy az ellenérvek azonos súlyúak.

Vagyis a megismerésben ezen a téren semmiféle igazi előrehaladás

nem látszik lehetségesnek. A további kutatásra való belső ösztönzés

- amely alapvető az Új Akadémia képviselői számára, akik közé Cice

rót is sorolni szokták - ezért nyilvánvalóan áthághatatlan akadályba üt

298

közik. Mégsem szabad elfelejteni, hogy Cicero célja a Lucullusbán az

volt, hogy lerombolja a sztoikusok nagyképű bizonyosságait, túlzott

egyértelműséggel vaJlott igazolatlan tételeit. Ennél fogva fejtegetésének

lényegében mindenekelőtt dialektikus és polemikus jellege van. Mert

ha a lélek nem köthető is a test egy meghatározott helyéhez vagy mű

ködéséhez, s észérvvel sem bizonyítható feltétlen módon, azért Cicero

hite benne teljességgel nyilvánvaló.

Ezt követően a lélek természetének kérdése ugyan távol látszik áll

ni a De finibustól, valójában ez mégis csak a látszat. Mert ha ez a mű

teljesen a három nagy filozófiai rendszer - epikureizmus, sztoicizmus,

ill. az askaloni Antiokhosz akadémikus-peripatétikus eszméje - etikájá

nak van is szentelve, mindazonáltal nem hagyhatjuk figyelmen kívül

azt a tényt, hogy ezek az etikák valamennyien a lélek természetének

egy-egy elméletéhez kapcsolódnak. Tulajdonképpen kimondatlanul is a

lélek természete határozza meg a legfőbb jóról szóló eszmefuttatást. A

De finibuában Cicero végül is egyetlen rendszert sem talál kielégítőnek,

s így szerinte egyik filozófiai iskola sem javasol koherens etikát, mert

egyik sem rendelkezik igaz tudással az emberről, sem a testéről, sem

pedig főleg a leikéről.

A Lucullus doxográfiájához képest a Tusculanae disputationes

1. könyvében található (18-23), érdekes különbségeket mutat. Először

is szembetűnő, hogy itt a kérdés jóval részletesebben ki van fejtve, mint

az előző munkában, és hogy Cicero az utóbbi alkotásban keveri a filo

zófiai és az orvosi doxait. azaz elméleti megközelítéseket. Mégpedig

olyan módon, hogy az kétségkívül problémákat vet fel a magyarázó

nak. Ellentmondásos módon miközben a dissensusnak, a vélemény-

különbségeknek ez a kiszélesítése esetleg egy kiegészítő érvet adhatna

a szembenálló érvek iszosztheniá]ának megerősítésére, mégis a

doxográfiai kifejtés a következő mondattal zárul. Harum sententiarum

299

quae vera sit, deus aliqui viderit; quae veri simillima, magna quaestio

est („hogy ezek közül a nézetek közül melyik is a helyes, azt csak va

lamelyik isten láthatja; hogy melyik a leginkább valószínű, az nagy kér

dés”). Ez bizony nagyon is platonikus vagy inkább: akadémikus módon

egyfelől éles különbséget tesz az abszolút tudás között, amely az iste

nek tulajdona, és másfelől az emberek ama viszonylagos tudása kö

zött, amely a valószínűséget teszi meg a vizsgálat tárgyává. Miközben

korábban ez a relatív tudás nála tisztán és egyszerűen ki volt záirva. A

doxográfia a valóságban így két funkciót lát el. Egyfelől szükségessé

teszi annak az eldöntését, hogy melyik felfogás áll legközelebb aiz igaz

sághoz, és másfelől elkülöníü egymástól aizt a két problémát, hogy

tudniillik egyrészt: „mi a lélek?" (ez a kérdés a hellenisztikus gondolko

dásban a fizikából származik), és másrészt ama célkitűzést is megkü

lönbözteti. amely a disputatiócA, azaz a megvitatásra tartozik, és amely

arra irányul, hogy megszabadítsa az embert a halálfélelemtől. Cicero

abbeli erőfeszítésében, hogy szétzúzza a hellenisztikus dogmatikák jel

legzetes rendszerelméleti bilincsét, teljesen Platón módszerét használt

ja Azt, amelyet ez a filozófus Szókratésznek tulajdonít aiz Apológiában

(ápol. 40c), és különösen azzal a híres alternatívávail operád, amelyre a

consolatio műfaja is épül. Nevezetesen quaecumque vera sit earum

sententieirum quas exposui, mors aut medum non sit aut sit bonum

potius. Vagyis „melyik is igaz az áltaűaim előadott nézetek közül, hogy

a hadad vajon nem rossz, vagy pedig inkább jó-e". A mondat szerkeze

te jól megmutatja, hogy ellentétben a De finibuíhan tanulmányozott

szisztémáik képviselőivel, Cicero választóvonadat húz egyfelől az etika

rendje, másfelől pedig a megismerés rendje közé. Arra a következ

tetésre jut, hogy bár emberileg aiz abszolút megismerés lehetetlen,

mégis legadább van egy szilárd erkölcsi rend, s ez alapvetően a közjó

szolgálata. Ennélfogva az emberi lélek különféle meghatáirozáisadból el

300

lehet jutni egy és ugyanazon bölcsességhez a halállal szemben. Az em

ber halhatatlan lelke ugyanis a közjó szolgálatával érdemelheti ki azt a

földöntúli boldogságot, amelyet már a De re publica záró részében, a

Scipio álmában (Somnium Scipionis) Cicero megfogalmazott és téte

les bizonyítás nélkül is hittel vallott. Tette ezt részint platonikus meg

alapozással, részint a neopüthagoreus felfogás jegyében, amelyet

számára főként jó barátja, P. Nigidius Figulus közvetített.

Cicerónál az etika és az emberi lélek közötti kapcsolat a legmarkán

sabban éppen a Tusculemae disputationeáoan fogalmazódik meg, s in

nen jut el azután ahhoz az állásponthoz, amelyet közép moralitásnak

szoktak nevezni. Ez később a kötelességekről írt újabb munkájában, a

De officiisben fogalmazódott meg a leggondosabb és a legkörültekin

tőbb módon.

Ezen a ponton persze nem lehetett kitérni ama kérdéskör boncolga

tása elől, hogy miben is rejlik akkor a legfőbb jó. Ahogy azt a

De finibus öt könyve bizonyítja, 45 júliusában már ez a probléma áll

Cicero bölcseleti érdeklődésének középpontjában. Az első két könyv az

epikureizmus felfogásának ismertetése után elutasítja ezen iskola ama

erkölcsi felfogását, hogy a legfőbb érték a gyönyörben, ill. az örömben

rejlik. A harmadik és a negyedik könyv már azt a sztoikus tanítást ve

ti el, miszerint az embert kizárólag az értelmére kell korlátozni, mert

csupán ez biztosítaná száméira a boldogsáigot. Végül az ötödik könyv a

platóni Akadémia tanítása szerinti elméletet fejti ki. Eszerint minden

élőlénynek a maga természetét kell megvalósítania, ami az ember ese

tében saját fizikai, társadalmi és szellemi dimenzióinak ki- és beteljesí

tése, s ez magába foglalja testi és lelki kettősségének maradéktalan

érvényét. Mivel maga Cicero ehhez a teóriához látszik a legközelebb

áillni, ezért egyértelműen szembehelyezkedik a bölcselet síkján Caesar

egyidejű törekvéseivel. Ő ugyanis megpróbálta személyének isteni jelle

301

gét már földi létében kultikus módon elismertetni, s ezzel mintegy az is

teni természet rangjára kívánta magát helyezni. A mundai csata

(45 márciusa) után ez a szándéka egyre nyilvánvalóbb lett. Kezdve az

év április 21-ével, Róma alapításának ünnepével, amikor már érzékel

hető volt, hogy kezdik azonos módon kezelni őt, mint Quirinust, a vá

rosalapító Romulusnak halála után istenné lett alakját. Amikor Caesar

ez év őszének elején visszatért Rómába, a Quirinus-templomban szob

rát a következő felirattal állították fel. Deo invicto, vagyis a „legyőzhe

tetlen istennek", és a diktátor elefántcsont szobrát Victoriáéval együtt

vitték az itt megtartott ünnepi menetben, a circusi pompán. Ez már

csaknem az uralkodókultusz hivatalos bevezetését jelentette Rómáiban,

legalábbis egyes kutatók értelmezése alapján. Mindezzel Caesar Róma

és a birodalom alapítójának közelébe került. Úgy jelent meg, mint „má

sodik Romulus”, „az állam és Róma város megújítója”. Hivatailos azo

nosításról ugyan itt még nem volt szó, ám ennek oka nem feltétlenül az

volt, hogy ehhez aiz identifikációhoz akkor talán még nem lett volna

elég érett az idő. Hanem inkább aiz lehet a valódi magyarázat, hogy a

deus invictus (görögül: a theosz cinikétosz, magyarul a „győzhetetlen

isten”) szabadon hagyta az utat afelé a Iuppiter Iulius felé, aimely a

Caesair-kultusz következő áillomása volt. Cicero tailán már ekkor ráér

zett erre. Mert ezzel magyarázható, miért taglalta a Tusculanae dispu

tationes után közvetlenül írt munkájáiban, a De natura deorum 111. köny

vében túlzott részletességgel Iuppiter tiszteletének különféle formáit.

Téve ezt olyannyira feltűnő módon, hogy egyes modern kutatók ezt

már a szerző művészi-gondolati hibájaként rótták fel, nem értve meg a

jelenség mögötti alkotói szándékot. Mindenesetre 45-ben a mundai üt

közetet követően Caesart a hivatalos propaganda már úgy mutatta be,

mint egyfajta „félistent” (görögül: hémitheost), aki Quirinusszal össze

vetve, kétségkívül római, romulusi, itáliai, vagyis máir csaknem nemze

302

ti hangsúlyt kapott. Ez az első apoteózis, azaz Caesar isteni tiszteleté

nek első lépcsőfoka nem véletlenül történt éppen Romulus jegyében.

Személye az ősidők patrícius urát jelentette a rómaiak szemében, ter

mészetesen Róma és az alkotmány megújításának gondolatával egybe

kötve. Ez némiképp a monarchia irányában is egyengeti egyúttal az

utat, hiszen mégis csak Romulus volt a római regnum, azaz a király

ság megteremtője. Bár Rómában maga a rex szó gyűlöletes is, mint

hogy a köztársaság végén egyet jelentett a tyrannusszal. Caesar ezért

is igyekezett mindenképp kerülni a királyi címet, személyében a Romu-

lusszal való párhuzamon keresztül is inkább a katonai elemet hangsú

lyozva a győzelem (Victoria), a triumphus, a diadalmenet jelentőségét

emelve ki. Ennek során a hadvezér régóta úgy tűnt fel, mint olyan va

laki, aki rövid időre Iuppitert testesítette meg. A triumphator személyét

ugyanis hosszú idő óta ekképp fogták fel Rómában. Azaz Munda után

Caesar valóban úgy jelent meg nyilvánosan, mint theos anikétos, le

győzhetetlen isten. Őt az a tény, hogy szobrát Quirinus templomában

állították fel, kétségkívül új Romulusként tüntette fel. Egyben szorosan

hozzákapcsolva Quirinus harcias természetét is a győztes hadvezér

gondolatéihoz. Nem lehet ugyanis véletlen, hogy végül is Caesar nem ál

lítólagos ősanyjának, Venus Genetrixnek a templomát választotta ki

magának képmása elhelyezésére. Bár jóllehet ezt a kegyhelyet maga

szentelte fel az előző év, vagyis 46. szept. 26-án. Mégis Quirinus temp

loméiban állította fel tulajdon szobrát, mint legyőzhetetlen istenét.

Quirinusnak, az egység istenének templomában elnyert megtiszteltetés

a diktátor számára olyan gesztus volt, amely az egész civitas, vagyis a

teljes polgári közösség részéről járt ki a civitas vezetőjének. Ennek

rezonanciájaképpen az isten árnyékában Caesar mint a római civitas

új patronusa jelent meg új Romulus/Quirinusként. Tehát olyan isteni

személy formájában, aki a nép egészének sorsa felett vigyázott.

303

-

Caesar így Mundát követően már-már monarchikus helyzetét a

Iuppiterhez és a Quirinus-Romulushoz való közelítéssel igyekezett meg

alapozni. A Quirinusszal való párhuzamba állitáisa a parens patriae,

vagyis „a haza atyja" cím elnyerésével fejeződött be. Ugyanis a korabe

li Rómában úgy vélték: Romulus kapta meg először ezt a titulust. Ezért

akarta Caesar azt is, hogy sírja az általa megmentett városon belül le

gyen, mert a hagyomány szerint Romulus sírja ugyancsak magáin a ró

mai Forumon állt.

Lehet azon vitatkozni, hogy Caesar mennyiben törekedett saját sze

mélyének Romulus/Quirinusszal vadó tudatos és hivatalos azonosítá

sára. Ahhoz azonban kétség nem fér, hogy az éles szemű kortársak

felfogtáik ezt a lehetséges immanens identifikációt. Azt a következtetést

vonva le belőle, hogy a vallás és a hagyomány nem engedi meg a po

litikusnak életében való isteni tiszteletét. Ezért Caesarnak ugyanarra a

sorsra kell jutniai, mint ami Romulus osztályrésze volt, akit mint zsar

nokot széttéptek a senatorok, legailábbis az egyik történeti hagyomány

szerint. így is fel lehet legalábbis fogni Cicero ama korabeli kijelentését,

miszerint saját maga jobban örül annak, hogy Caesarnak Quirinusszaű

lett közös szentélye, mintha az „Egészség" üdvistene osztotta volna

meg vele otthonát. Az utóbbi esetben ugyanis a diktátor élete sérthetet

len lenne, míg így reménykedni lehet benne, hogy Romulus módjára

végeznek majd vele a senatorok, hogy ezáilteii elnyerhesse a haza aty

jának megfelelő quirinusi státusát, szomszédjává válva az istennek an

nak templomában (vö. Cic., Att. 13, 28, 3: malo eum synnaon Quirini

quam Salutis). Ezt akár akképp is fel lehet fogni, hogy Cicero volt

az első, aki megfogaűmazta a zsarnok Caesar elleni merénylet gondo

latát. Ennek ismeretében pedig feltehetjük a kérdést, vajon pusztán vé

letlen-e, hogy a mindezzel egykorú Tusculanae disputationes, majd pe

dig a De natura deorum ajánlása éppen a későbbi tyrarmoddának,

304

zsarnokölőnek, azaz magának M. Iunius Brutusnak szól. Az erre adan

dó válasz aligha lehet kétséges.

A 45 augusztusától kezdve megfogalmazódó Tusculanae disputa

tiones hátterében Cicerónak a caesari politikával kapcsolatban kialakí

tott véleménye a mozgatórugó. Mindjárt a mű kezdetén, az ajánlásban

leszögezi ugyanis, hogy munkájában teljesen az adott helyzethez alkal

mazkodik. Azért hozza ugyanis létre alkotását, mert nem tarthatván

védőbeszédeket, és nem teljesíthetvén senatori feladatait, a közjót a

bölcsességgel tudja szolgálni. Éspedig latin nyelvű munkái révén, hi

szen a görögöktől eltérően a rómaiak sokkal inkább meg tudták őrizni

ősi és tiszta erkölcseiket, pontosabban teljesítik házi és családi köteles

ségeiket, s jobbak a közügyek helyes vitelét szavatoló intézményeik és

törvényeik is. A rómaiak hatékonyabbnak bizonyultak a hadviselésben

is. Ugyanakkor úgyszintén ők az erények megtestesítői, olyanoké, mint

a gravitas, a tekintély és a méltóság egysége, a constantia, az állhata

tos következetesség, a magnitudo animi, a lelki nagyság, a probitas, a

feddhetetlen becsületesség, a fides, vagyis a kölcsönös hűség. Mindez

eleve olyan sorozat, amely a valamennyire is művelt olvasó számára

egyértelműen mutatja a rómaiak elsőbbségét a görögökkel szemben az

erkölcsiség szintjén is. Hiszen a görög filozófia, így a Cicero által leg

inkább mértéknek tekintett platonizmus is, igazából csak négy alap

erénnyel számolt. Ennélfogva a latin nyelvű filozófia ugyanúgy felzár

kózhat a görög mellé, ahogy tette ezt Róma a költészet és az irodalom

területén.

A nagy cél az, hogy az etika elméleti alapjaitól el kell jutni az igazi

gyakorlati, a megélt erkölcsökig. Pontosan úgy, ahogy az a valóságon

nyugvó és eredményes mindennapi római életnek a göröggel szembeni

fölényéből következik, amelyet Cicero elöljáróban nem véletlenül rész

letez. Ennek a sikeres erkölcsös életnek és magatartásnak a tusculumi

305

eszmecsere házigazdája vagyis Cicero szerint az a legfontosabb előfel

tétele, hogy az ember megszabaduljon a halálfélelemtől (I. könyv), az

után a fájdalomtól (II. könyv), majd a szomorúságtól (III. könyv), s vé

gül a szenvedélyektől (IV. könyv). Amennyiben mindez teljesül, akkor

az ember pusztán az erény (virtus) révén képes eljutni a boldogságig,

azaz valóban boldog lehet (V. könyv), úgy, miként Cicero már koráb

ban is ezt állította a legfőbb kívánalomnak az ember elé. Mindennek

pedig az az alapja, hogy „az erény a lélek állandó, harmonikus állapo

ta, amely dicséretre méltóvá teszi birtokosait, és önmagában véve, sa

ját magától, minden haiszon nélkül dicséretes" (IV. 15. 34 - Vekerdi J.

fordítása). De mi akkor ebben az éppen aktuális, miként a Tusculanae

disputationes szerzője eleve megpróbált figyelmeztetni erre az aktuali-

tásra már a Brutusnak szóló ajánlásban?

A megoldás a felhozott és a ki nem mondott példákban rejlik. A kö

zelmúlt bővelkedett sok rómaii nagyság halálaiban. Az ő közéletből va

ló távozásuk miatt nyilván keserűséget kellene érezni, ha egyfelől lel

kűk nem lenne halhatatlan, másfelől életükben nem a közjót tairtották

volna szem előtt. Ennek elmulasztása megfosztotta volna őket attól,

hogy az örökkévalóságban boldogok legyenek, aikár mint a boldogok

szigeteinek, akár mint az égi tejút lakói. A Cicero meggyőződésével

szembeszálló vitapairtner éppen Caesar két legkiemelkedőbb riválisát

mondaná szerencsétlennek. Egyfelől a hailálával óriási vagyonát el

vesztő Marcus Craissust; másfelől Cn. Pompeius Magnust, akinek ha

talmas dicsősége (tanta gloria) enyészett el (1, 6, 12). Az államért, a kö

zös ügyért meghalni azonbain az emberben abból a természetes ösz

tönérzetből fakad, hogy hírnevünk nem ér véget az élettel, hanem a lé

lek haűhatatlanságávail a hailál után is fennmarad. A testből távozó lel

kek előtt kétféle út nyílik, ahogy azt már Szókratész, vagy rajta keresz

tül Platón leszögezte. Azok a lelkek, amelyek emberi bűnökkel

306

szennyezték be magukat, s akik teljesen átadták magukat a szenve

délyeknek, melyektől elvakultan akár a magánéletben ragadtatták

magukat gyalázatos vétkekre, akár pedig az állam elleni erőszakkal kö

vettek el megbocsáthatatlanul gyalázatos tettet, azok számára valami

képp bezárul az út, s ez nem vezeti el őket az istenek gyülekezetébe.

Azok a lelkek viszont, amelyek megőrizték a maguk ártatlan tisztasá

gát, s amelyek csak a legkisebb mértékben betegedtek meg a testtel va

ló érintkezés révén, igyekezvén attól mindig meg is szabadulni, s még

az emberi test börtönében is az istenek életét kísérelték meg utánozni,

könnyen megtalálják a visszautat azokhoz az istenekhez, akiktől an

nak idején elindultak a földi életre (TD. 1, 30, 72). Nos, Pompeius éle

te végén sokat szenvedett, de vajon ez megfosztotta-e őt az állam ér

dekében foganatosított korábbi intézkedései dicsőségétől? Cicero ezt a

kérdést így nem fogalmazza meg, mivel ezt az adott helyzetben aligha

is tehette volna fel Caesar miatt, de az tény, hogy a moralista eleve úgy

állítja be Crassus és Pompeius halálát, mint amellyel lelkűket nem ér

te semmiféle kár. Ez magától értetődővé teszi Cicero álláspontját,

amely szerint az állam szolgálata révén mindkettőjük számára az ég

felé vezető út kellett, hogy nyitva álljon (uo. 1,35, 86), mégha egyébként

követtek is el hibákat. A haza üdve ugyanis a legfőbb mérték (1, 37, 90:

salus pátriáé). Ezért bízhat a zsarnokkal szemben lelki függetlenségét

megőrző Cicero maga is abban, hogy majdan az égbe fog felkerülni,

mert mint mondja: reméli, hogy számára ez fog osztályrészül jutni

(1, 34, 82). Ezért nem a földre szögezi tekintetét, hanem az égre,

miként az Államról című munkájában ugyanezt tette a főszereplő, az

ifj. Scipio Africanus (a Tusculanae disputationeában Cicero állítólagos

vitapartnerével mondatja magának: Video te edte spectare et velle in

caelum migrare). Ez teljesen megfelel mind az emberi természetnek,

mind a lélek isteni része törekvésének. S érvényes mindez akkor is, ha

307

élete végén Cicero maga is megszabadulhatott volna a Pompeiuséhoz

hasonló megpróbáltatásoktól (1, 34, 84).

De kik sorolandók akkor a másik oldalra, az istenek közül kirekesz

tendők táiboráiba? Ezek a zsarnokok módjára (tyranni) viselkedő bírák

(iudices) (1, 40-41, 97). S ez a szerepkör éppen ráillik a korszak ama

Caesarára, ahogy őt ekkoriban Cicero főként leveleiben jellemzi, s aki

ellentétben az emberi természettel már testi valójában az istenek sorá

ba kívánta magát emelni, miként arra már ugyancsak Cicero felfigyelt.

Ez persze nyilvánvalóan Caesar lelki zavarodottságának is következ

ménye volt, ahogy ilyen a halálfélelem is, amelynek eloszlatását Cice

ro éppen ezért tekinti filozófiai munkája központi kérdésének. A

Tusculanae disputationes sokak által illogikusnak tekintett struktúrája

így válik nagyon is indokolttá és logikussá. Amennyiben a zsarnok be

teg lelke meggyógyul, akkor remény van rá, hogy tekintettel lesz majd

a salus patriaera mint legfőbb mércére a közjó tekintetében.

Cicero itt felvillantott organikus értelmezése az állam életéről az

egész Tusculemae disputationest áthatja s annek egyik legfőbb rende

ző elvévé válik, összefüggő egésszé fogva össze a művet. Mindennek

felderítésében az okozza a legfőbb nehézséget, hogy munkájában Cice

ro hol a filozófiai nyelvezetet hasznádja, hol pedig arról áttér a szónoki

stílusra Időnként ugyanazt a gondolatot filozófiai aspektusból mutatva

be, néha meg retorikailag kezelve, s így esetenként még az önismétlés

hibáját is elköveti. Mindenesetre Cicero előbb mindig általában az érte

lemhez kíváin szólni, hogy azután szónokhoz illően az olvasó lelkét is

megindítsa. Tisztáiban lévén vele, hogy ha a szó erejétől is máir egész

lelkünk a maga legmélyebb törekvéseivel együtt megtért, akkor az

igazság mellett szilárdan ki fog tartani, míg ha nem, akkor gyorsan

visszaesünk tévedéseinkbe. Ennélfogva a logika mellé a pszichológiá

nak is fel kell zárkóznia a filozófiai ékesszólásban. Cicero tehát nem

308

elégszik meg azzal a Tusculumi eszm ecserébe n, hogy pusztán az em

bert és az államot egyaránt pusztító szenvedélyek és szenvedések

elméleti leírását adja Azt is megkísérli, hogy szavaival meg is gyógyít

sa a gyötrődő lelket, kihatva ezáltal az állam egész létére, egészségi ál

lapotára is (vö. TD, 3, 5 stb.). Ilyen módon végül is a Tusculanae

disputationes a lélek gyógyításáról szól. Ennek azonban az a végső cél

ja hogy az áillam vezetőjének szolgádjon egyfajta pszichológiai tanács

adással az állam érdekében. Hiszen a mostani világban a szakadatlan

romlottság és a torz nézetek tömege veszi körül eiz embert, amely

azt szinte már a dajka tejével szívja megába (III. 1, 2). Ez a lélek

perturbatióit okozza főként a teljhatalmú vezetőét (vö. III. 12, 27), aki

nem az erény élethü megjelenését kutatja, hanem a dicsőség homályos

árnyképét hajszolja, felforgatva ezzel eiz áillamot (uo. III. 2, 3-4). Ezért

ha a meghatározó politikus lelki egyensúlya helyreádl, eikkor az álleim

seJusa sem forog veszélyben. Ennek megfelelően hallunk a III. könyv

ben arról, hogy a szenvedélyek és a lelki szenvedések valódi gondozá

sához a filozófusnak ugyaneizt a módszert kell alkeilmaznia, eimelyet a

testet kezelő orvosoknak. Nemcsak a tünetek ellen kell heircolnia ha

nem a baj okát kell keresnie (TD, 3, 23), mert a lélek egészsége cseik

így állítható helyre, miután azt még több veszély fenyegeti, mint meigát

a testet (111,3.5). Ezért veűemennyi eredményes pszichológieii kezelés,

önmagunkon segítve, a szenvedélyek alapvető okainak felszámolására

iráinyul. ekképp mozdítva elő a corpus rei publicae, az állam testének

helyes működését. Ahogy a megduzzadt, gyulladt testrész beteg,

ugyanúgy a felfuveilkodott, duzzadó lélek is hibás ádlapotba kerül,

megzaveirva ezzel a közös ügy egészséges rendjét (III. 9. 19). Nos, a

IV. könyv végén egyértelműen meg is fogeilmazódik az általános gyó

gyításnak ez eiz eszméje: Itaque non fortuito videtur, sed a te ratione

propositum, ut separatim de aegritudine et de ceteris perturbationibus

309

disputaremus: in ea est fons miseriarum et caput (TD, 4, 83). A lelki és

a testi szempontból egyaránt rossz egészségi állapotban lévő állam

tehát egyéb lelki zavarokkal együtt minden nyomorúság forrása és ere

dete. Minthogy pedig a szenvedélyek és a szenvedések téves meggyő

ződéseinkből (TD, 3, 24: opinio mali) fakadnak, ezért ezeket kell felszá

molni, megfelelő gyógyításban részesítve a lelket, s így szüntetve meg

azt az aegritudót, amely gyakran más gyengeségek oka. Ha ez a

különleges ok egyszer felszámolásra kerül, szellemünk erősebbé és

fényesebbé lesz. Azaz jobban képes aura, hogy a maga egészében be

fogadja az ember természetét figyelembe vevő, a közjó tiszteletben tar

tására épülő helyes tanítást. A lelket ennek érdekében kell előkészíteni

az erény tanítására, arra az erényére, amely elvezet bennünket a leg

főbb jóhoz, miként az az V. könyvben elénk tárul. A mű ezen részében

világosan látszik, hogy a lelki betegségek fentebb vázolt „kúrája", gyó

gyítása hozza meg a lélek nyugalmának azt az állapotát, amely a

virtus révén az igaz boldogság felé vezet. Beteljesítve így a lélek előre

haladását. azt, hogy a test börtönének nyomasztó hatása csökkenjen.

A Tusculanae disputationes egész szerkezete e körül az alapelv körül

rendeződik.

A munka ezért indul el az álleim sorsát kedvezőtlenül befolyásoló

lelki zavaroktól, azaz a haláilfélelemtől. a fájdalomtól, a gondterhelt

szomorúsáigtól és a szenvedésekkel teli szenvedélyektől. Majd halad

egészen a boldogsáigig, a lélek ama egészséges áülapotáig, mely szava

tolja a res publica testének épségét is. Cicero tehát azért írja le a lelki

bajokat, hogy meggyógyítsa azokat. Pontosan ezért követ végül is eme

munkájában a filozófus olyan pszichológiai rendet, hogy előbb felidézi

az alapvető szenvedélyeket, majd pedig egymás utáin kiküszöböli őket,

megszüntetve ezzel a személyben mindenféle zavart, hogy az ember

valóban a közös ügyet tarthassa szem előtt.

310

Mindebben Cicero nagy valószínűséggel a sztoikus pszichológia

nyomában igyekezett járni, mert ez az iskola tanulmányozta a szenve

délyek feltűnésének rendjét az emberi életben, ahogy arról éppen Cice

ro beszél a De finibus III. és IV. könyvében. Az első szenvedélyek a

megőrzésre, a létfenntartásra ösztönöznek. Amíg az ember gyermek,

akinek az értelme nincs teljesen kifejlődve, addig főképp a teste iránt

érdeklődik, amelynek fél a fájdalmától (vö. III. 16-19). Később fokoza

tosan tudomást vesz a leikéről is, nem minden gond nélkül, mert ép

pen ez vezet az aegritudóhoz és a perturbationeshoz. Ezután jut el az

ember a tökéletességhez, amely az értelem autonómiájában és a bol

dogságban rejlik (de fin., III. 35). Lényegében ugyanezt a folyamatot vá

zolja a Tusculanae disputationeáoan is, ahol a beszélgetés öt napja vol

taképpen a lelki fejlődés említett szakaszaihoz kapcsolódik. Ilyen

módon ez a filozófiai eilkotás a lélek mozgásához igazodik. Vallójában

szellemiségünket írja le a maiga előrehaladásában annaik megpróbálta

tásai közepette, „gyaikorlatozáisa’' során, azaz abban, amit görögül

aszkészisznek nevezünk, s amely szó később a kereszténység részéről

részben új értelmezést kapott aiz aszkézisben.

Mindez együtt nagyon is eredeti műként mutatja be a cicerói

Tusculumi eszmecserét, mely ugyan több filozófiaű tanítást ismertet, il

letve összegez, áim ezt naigyon is sajátos módon teszi. Szintézise nem

csak a bölcseleti iskolák eredményeit fogja össze, hanem azokat ép

penséggel a retorikai munkák módszereivel kapcsolja egybe. Minthogy

ezek az eljáirások jórészt maigáé Ciceróé, ezért azt kell hinnünk, hogy

a szerző végül is igaizán sajátos válaszokat adott a különféle filozófiaű

elméletek álltai aiz adott tárgykörben fölvetett kérdésekre. Tette pedig

mindezt nagy stílus és gondolati finomsággal, s úgy, ahogy az kizáró

lag a mega korára volt jellemző, tehát úgy, ahogy arra sem koráibban,

sem később nem nyílt hasonló lehetőség. Mindez egyúttail kétségkívül

311

„populáris filozófia ”. E művében Cicero széles tömegekhez kívánt szól

ni, mindazokhoz, akik a hagyományos res publica fenntartása érdeké

ben Caesar hegemonikus törekvéseivel szemben ki akartak tartani a

mos maiorum, az ősi hagyományok mellett. Ennek érdekében Cicero

valóban megkísérelte eljuttatni a filozófiát mindenkihez. Úgy gondolta

ugyanis, hogy az állaim egészséges állapotának visszaállítása érdeké

ben valamennyire minden lelket meg kell gyógyítani. Tehát nem csu

pán a tudósokhoz vagy a kiemelkedő vezetőkhöz szükséges fordulni,

akik között persze mindenekelőtt Caesart illette meg az első hely. A

res publica lelki megzavarodottsága idején a Tusculemae disputationes

valódi terapeutika, olyan gyógymód szeretett volna lenni, amely nem

csak tanítani, hanem elsősorban meggyőzni is képes. Ki nem mondva

bizonyára a zsarnokra próbál elsőrendűen hatni.

Am maigában a műben kit is akar meggyőzni Cicero erről a föntebb

vázolt erősen orgainikus jellegű, tehát természetelvű erkölcstanáról? Ezt

mindenekelőtt a test és a lélek kettősségére alapozza a lélek dominan

ciáját és halhatatlanságát hangsúlyozva ami lehetővé teszi a virtus sze

rint való életet és a boldogság elérését a közjó szem előtt tartása mel

lett. A meggyőzés ugyanis már az elmondottak alapjain is lényegi eleme

a vizsgált cicerói műnek, s maga a mű címe is nyilván erre kíván figyel

meztetni a disputatio szakkifejezésével. Ugyanaikkor mégis feltűnő, hogy

maiga az alkotás mégsem igazi „vita", ahogy azt a címben használt meg

jelölés sugallja amely valaimely kérdés vagy kérdések „gondoláid ízekre

szedését”, azaz „megvitatását” szokta általában jelenteni. Más cicerói al

kotásokban, így a valamivel később megszülető De natura deorurrhan

is egy-egy tudományos társalgás kapcsán tézisek és cáfolatok szembe

sülnek egymással jeles személyiségek társalgása során. S az olvasó

ezekből a minden szempontot figyelembe vevő pro és contra megvitatá

sokból (disputatio in utréunque partem) vonja le a maga számára a leg

312

valószínűbb következtetéseket. Ezzel szemben a Cicero tusculumi villá

jában lezajló eszmecsere során vadójában csak maga a szerző fejti ki be

széd formáiéiban - éspedig öt témában - a maga álláspontját. Ezt a

korábban ellenkező véleményen lévő ismeretlen valaki lépésről lépésre

elfogadjei, a magáévá teszi. Itt tehát semmi esetre sem valódi vita vagy

vitatkozás, hanem sokkal inkább meggyőzés történik, eimi nem is annyi

ra a filozófiáinak, mint inkább a retorikának a feleidata.

Mégis ki lehet ez a magát soha fel nem táró. ám mindenképpen

meggyőzésre váró személy, eikiről Cicero sem rántja le igazán a leplet,

nem úgy, mint eirról, eikinek a mű ajánlva vein, vagyis Brutusról? Az

eJak ilyen sajátos jellege mellett érthető, hogy a kutatókat régóta fogleJ-

koztatja a rejtély. Am álteilában végül is eirra a negatív következtetésre

szokás jutni, hogy itt eilapvetően csak áilvitáiról vein szó, hasonlóan több

későbbi Seneca-dialógushoz. Vagyis a névtelen vitapartnernek nincs

igazából sem személyisége, sem súlya. Mégis például újeibbein a jeles

freincia filozófiatörténész, Ceirlos Lévy egy ettől eltérő, s több vonatko

zásban is meggyőző megoldási kísérletet mutatott be. Szerinte a

Tusculanae disputationes mint filozófieii műalkotás igen fontos pillanat

az eilanynak, a nyugaü gondolkodás ezen egyik legfontosabb elemének

a megszületésében. Cicero ugyeinis itt vallójában önmegával beszélget,

vagyis a vita magában a gondolkodó személyiség lelkületében zajlik le.

A filozófus önnön személyisége másik felét győzi meg a kifejtett és ma

gáévá tett eszme igeizságáról. Erre az értelmezésre az lehet a bizonyí

ték, hogy a beszélőpartner, mint kiderül. Ciceróhoz hasonlóan maga is

beavatást nyert az eleusisi misztériumokba. Az I. könyv 29-ában

ugyanis Cicero azt kéri beszélgetőpeirtnerétől, hogy emlékezzék vissza

a görög misztériumkultuszokrei, amelyekbe őt is beavatták (reminis

cere. quonicim es initiatus, quae tradentur mysteriis TD. 1, 29). Miért,

hogy a beszélgetőtársnak gyakorlatilag semmilyen más személyes vo

313

nása nincs kiemelve? Ezért a misztériumvallásba való közös beavatás

tényének kiváltképp nagy azonosítóereje kell legyen. Az említett részt

feltétlenül kapcsolatba kell hozni a De legibus II. könyvének egyik he

lyével. ahol Cicero barátjához, Atticushoz fordul, miután az azt java

solta: szüntessék meg az éjszakai vallási cselekményeket, a sacra

nocturnát. Cicero viszont azt kéri tőle, hogy tegyen kivételt azokkal az

athéni misztériumokkal, amelyekbe mindketten beavatást nyertek. A

két irodalmi mű e helyeinek összehasonlításából csábító lenne levezet

ni, hogy a beszélgetőtárs nem más, mint éppen Atticus. Ez a feltétele

zés mégsem kielégítő. Atticus ugyanis az előző cicerói dialógusokban

mindig kulcsszerepet játszott, különleges súlyú beszélgetőpartnernek

bizonyult, s mindig személyisége megkülönböztető vonásaival jelent

meg. Nevezetesen kitűnt a görögökhöz és az epikureizmushoz való

vonzódásával. Kevéssé valószínű, hogy Cicero most vállalta volna an

nak kockáizatát, hogy megbotráinkoztassa ezt a nagyon kedves barát

ját. s egy tanítvány anonim figurájává fokozza le. aki könnyen hagyja

maigát a felé a platonizmus felé terelni, amelyet Atticus sohasem fo

gadott el. Még akkor sem, ha fiatalságában vonzotta is egy kevéssé

az askaloni Antiokhosz tanítása (vö. Lég., 1, 54). Esetleg még el le

hetne viszont képzelni azt, hogy a szóban forgó beszélgetőpartner egyi

ke azoknak a névtelen familiárisoknak, akikre ugyancsak az I. könyv

ben taládható célzás, éspedig a 8-ban: cum essent complures mecum

familiares, azaz, hogy „számos bizalmasom is velem volt", ti. a tuscu-

lumi villáiban, ahol a mű címében jelzett „eszmecsere” lezajlik. De eb

ben az esetben Cicero miért csak ezt az egyetlen vonását jelzi a másik

embernek, pusztán azt, amely éppen vele magával közös? A valóság

ban ezzel Cicero a beszélgetőtársból mintegy önmaga képmását for

málja meg, szinte megkettőzi önnön dimenzióját anélkül, hogy erre

nyíltan felhívná a figyelmet. Lévy szerint ebben a megkettőzésben

314

nincs semmi meglepő, hiszen Cicero már a Conasolatichan is élt a

belső dialógussal. S mint már mi is utaltunk rá vannak bizonyos

összekötő szellemi szállak a Consolatio és a Tusculanae disputationes

között, miként azt már többen és többször ki is emelték. így Lévy alap

ján az ugyancsak közös a két műben, hogy miként a Consolatio.

ugyanúgy a Tusculumi eszmecsere is részt vesz a szerző önnön belső

dialógusában. Vagy még pontosabban abban a lelki-szellemi gyakorlat

ban, amelynek az a célja, hogy az érintett ember személyes drámája

után ismét megtalálja a derűt. Eddig a francia filozófiatörténész meg

oldási javaislata, amellyel a magunk részéről készségesen egyetérte-

nénk, ha el nem hangoznék a beszélgetőtárssad kapcsolatban az is,

hogy ifjú, ami aligha illenék rá az ekkor éppen hatvanéves, vagyis kife

jezetten „öreg" Ciceróra. Ráadásul ez az ifjú ugyanúgy a platóni úton já

ró Krantór követője (III, 29, 71), ahogy maga az idős Cicero is e filozó

fust tartotta szem előtt a Hortensiudban. Ilyen körülmények között leg

följebb az az egyeztető kompromisszimus megoldás kínálkozik, hogy

az idős Cicero igazában fiatalkori önmagát készteti más véleményre.

Hiszen - mint láttuk - hasonló történt már a Hortensiusban is. mert itt

a szerző ugyancsak megkettőzi önmagát midőn a ma Cicerója vitatko

zik aizzal a tegnapi Ciceróval, aki Hortensius képében nyilatkozik meg.

Az időbeli különbség a két szereplő viszonylatában a Tusculanae dis-

putadoneson belül nem okozhat különösebb nehézséget az értelmezés

ben. Különös tekintettel arra, hogy ekkori filozófiai munkáiban a szerző

különösen kedveli a mától eltérő illetőleg egyádtalán a különböző idősí

kok adkalmazását. Gondoljunk csak arrai, hogy a De finibus első két

könyve Kr. e. 50-ben játszódik le Cicero cumaei birtokán, miközben a

III. és a IV. könyv inszcenírozása 52 és Lucullus tusculumi villája, majd

pedig az V. könyv tartalma egy athéni beszélgetés, amelyre még koráb

ban, Kr. e. 79-ben került volna sor. A 45. második felében készült és

315

ugyancsak erősen a keletkezés időszakával aktualizáló De natura deo

rum beszélgetése is a Kr. e. 70-es évekre transzponált.

Mindezek alapján tehát valóban valószínű, hogy a Tusculanae

disputationed)&n igazéiból Cicero belső filozófiád párbeszédével szem

besül az olvasó. Arról kapva képet, hogy a megváltozott körülmények

és az életkori tapasztalatok következtében hogyan módosult Cicero ál

láspontja ugyanazon morális és több bölcseleti jelentőségű, például is

meretelméleti kérdéssel összefüggésben is. Ezt az eljárást Lévy való

színűleg jogosan hozza kapcsolatba azzal a másik teóriával, amelyet

Cicero egyik későbbi munkájában, a De officiisben érintett és dolgozott

ki, feltehetőleg Panaitiosz nyomán, aki az ún. középső Sztoa kiemelke

dő görög képviselője volt (kb. Kr. e. 180-110), s Rómában is megfor

dult. Nemcsak saját munkássága révén hatott Ciceróra, hanem legfon

tosabb tanítványa, Poszeidóniosz közvetítésével is. Nos, így bukkan fel

Cicerónak a kötelességekről írt munkájában az a gondolat, hogy az

emberben négy személyiséget kell figyelembe venni, számolva azok

kölcsönhatásával. Először is a természet mintegy két személyiséggel

ruházott fel bennünket. Ezek közül az egyik mindenkivel közös, mivel

valamennyien részesei vagyunk az értelemnek és annak a felsőbbren

dűségnek, amellyel kiemelkedünk az állatok közül, s amelyből minden

erkölcsileg jó és illendő származik, úgyhogy ennek alapján tudjuk köte

lességünket is megállapítani. A másik az a személyiség, amely minden

egyénnek külön-külön jutott. Ahogy az emberi testek között is nagy a

különbség (egyesek gyorsaik a futásbein, mások a birkózásbain erősek,

egyes alakokban férfias szépség honol, másokban nőies báj), ugyanúgy

a lelkek között is igen nagy a változatosság. S ezt a felfogást Cicero ró-

meii és görög példák felsorolásával erősíti meg, leszögezve, hogy szám-

teilein természeti és jellembeli különbség van, amelyet a legkevésbé sem

szükséges kárhoztatnunk. Sőt inkább: mindenkinek saját jelleméhez

316

kell tartania magát, amennyiben az nem rossz. Ha ragaszkodunk egyé

niségünkhöz, könnyebben meg tudjuk őrizni az illendőséget. Csak arra

kell ügyelnünk, hogy a természet általános rendjével soha se szálljunk

szembe, hanem saját természetünket annak tiszteletben tartásával

kövessük. Mert ha vannak is magasztosabb és jobb dolgok, akkor is

saját törekvéseinket saját természetünk mértéke szerint kell kialakíta

nunk. Nincs értelme a természet ellen harcolni, sem olyan után töre

kedni, amit nem tudunk elérni. Mindazonáltal, ha valamikor a szükség

olyasmire kényszerítene bennünket, amely nem felel meg természe

tünknek, akkor is minden gondunk azon legyen, hogy ha nem is dicső

séggel, de legalább szégyen nélkül végrehajthassuk. A továbbiakban

azután arról van szó, hogy a már említett két személyiséghez még má

sik kettő is társul. A harmadikkal a véletlen vagy helyzetünk ruház fel,

de van egy negyedik is, amelyet saját magunk szabadon választunk ki

önmagunknak. Ugyanis: az uralkodás, a fő hatalom, a hírnév, a hivata

lok, a vagyon, a gazdagság, illetve mindezek ellentéte a véletlenen mú

lik, és a körülmények alakítják. Ezzel szemben az, hogy milyen szere

pet akarunk betölteni, ez már a magunk akaratától függ. Egyikünk a

filozófiát, másikunk a polgári jogot vagy az ékesszólást választja élet

hivatásul, mindenki más-más erényben akar kitűnni. Egyébként is rit

ka az olyan ember, akinek részben nagy és kiváló tehetsége, részben

ragyogó műveltsége és tudása, vagy éppen mindkettő birtokában van

lehetősége eldönteni, hogy melyik életpádyáira is lenne a legalkalma

sabb lépnie. Ennél az elhatározásnál mindenkinek saját természete

alapján kell választania [de off., 1, 30-34 - saját fordításom nyomán, in:

Cicero Válogatott Művei, Európa Bp., 1987, 326-331).

Cicero tehát itt az ún. quattuor personae, azaz a „négy személyiség”

elméletével áll elő, amely alapján az emberben valójában négy személy

rejlik (off., 1, 107 sk.):

317

1. az egyik az általános emberi természetnek felel meg;

2. a másik az individuális jellemzőket foglalja magában;

3. a harmadik a körülményekhez alkalmazkodik: és

4. végül van az az én, amelyet az individuum saját maga választ vagy

inkább alakít ki önmaga számára (quarta etiam quam nobismet ipsi

iudicio nostro accomodamus).

Itt persze valójában Lévy részéről egy hysteron proteron alkalmazásá

ról vein szó, amennyiben egy későbbi alkotásban, a De officiiáben fel

használt elképzelés jegyében próbálja meg értelmezni a korábbi

Tusculanae disputationest. Am ez az eljárás itt kellőképpen indokolt

nak látszik, mert Cicerónak már 45-ben is feltétlenül tudomása volt

Panautiosz elméletéről, amely az első és a legteljesebb kifejtés volt ar

ról. amit az antikvitás az aűannyal kapcsolatban aizt megelőzően ha

gyott ránk, hogy Cicero megírta a kötelességeknek szentelt, most em

lített értekezését. Számunkra az mutatkozik a leginkább indokoltnak,

hogy ezt az egykorú teóriát részesítsük előnyben annak a vizsgálata

során, hogy miként is jelenik meg a Tusculumi eszmecserében a szub

jektumnak, vaigyis az alanynak, ennek a sokáig jellegzetesen európaú

gondolati kategóriának a kérdése, ahelyett, hogy megpróbálnánk ráve

títeni a műre a modem pszichológia fogalmait. Ezekről a római szer

zőnek ugyanis semmi tudomása sem volt, mert egyszerűen nem lehe

tett. Kevésbé félrevezető, ha Cicerót aihhoz az intellektuális világhoz

igyekszünk kötni, amelyben valóban élt.

Az mindenesetre így egyértelműen látszik, hogy Cicero „négy sze

mélyiség” elmélete az eddig elmondottak alapján is félreérthetetlenül a

már előzőleg is biráJt Caesar ellen irányul. Hiszen nyilvánvalóan ő az,

aki nem a természetet követi, amikor egyfelől megpróbáil magából ké

pességei ellenére istent csinálni, másfelől pedig többeket megakadádyoz

318

abban, hogy a maguk természeti adottságait kövessék. Ez történik

ugyanis éppen Ciceróval, aki nem teheti meg, hogy korábbi tevékeny

ségének megfelelően az ékesszólást gyakorolja. Hanem helyette a köz

javának szolgálatáért a filozófiát kell választania, feladva ezzel úgy tű

nik egész ifjúkori meggyőződését is. Ezért van az. hogy az 1. könyv

prológusában (1,7) Cicero párhuzamot von saját múltbeli szónoki te

vékenysége és ama filozófiai munkássága között, amelynek az utóbbi

időben magát szentelte: ut antea declamitabam causas, quod nemo me

diutius fecit, sic haec mihi nunc senilis est declamatio. Cicero itt ügyein

azt jelzi, hogy számára voltaképpen nincs törés pályafutásában, hiszen

lényegében folyamatosság van filozófiai aktivitása és retorikai tevé

kenysége között. Ő ugyanis már 88-ban a filozófia felé fordult, amikor

is a larisszai Philón tanítását követte, aki egyszerre volt professzora re

torikáiból és filozófiából (uo. 2, 9). Egész élete folyamán azután az volt

a szándéka, hogy ne vállassza szét munkássáigáiban a filozófiát és a re

torikát. A Tusculumi eszmecsere mégis mélységes vádtozáist mutat a

De oratore-hoz képest. Ebben az utóbbi értekezésben ugyanis még ar

ról van szó, hogy egységesíteni kell a kultúrát, de úgy, hogy az első he

lyet az eloquentiarxak adja. Az egykorú politikai élet szakkifejezéseivel

szólva, a filozófia még úgy jelenik meg ebben a retorikai dialógusban,

mint egy imperium, vagyis egy főhatalom legszebb provinciába. Az

imperium ugyanis itt a retorikáé. A Tusculemae disputationedban és

különösen annak a II. könyve prooemiuméban Cicero ehhez képest

nagyon világosan más álláspontot foglal el. Kijelenti ugyanis, hogy

mostantól életét immár teljesen a filozófia tölti ki. Mégis pontatlainul

szoktak egyesek ennek kapcsán nála „megtérésről” beszélni. Egyfelől

Cicero csakugyan nem rejti véka alá, hogy a filozófia azért került

életében aiz első helyre, mert a politikáiból vailó kiszorulása erőszakolta

rá az otiumot (TD. 2, 1: Ego autem, Brute, necesse mihi quidem esse

319

arbitror philosophari). Másfelől kevéssel később a De natura deorum

I. könyvének prooemiumában úgy igyekszik beállítani, hogy valójában

egész élete filozofikus volt, és épp amikor legtávolabb látszott kerülni

a filozófiától, akkor művelte azt a leginkább (ND 1. 6). Mindazonáltal

Cicero pályájában a legutóbbi évek és főként a Kr. e. 45. esztendő,

benne a Tusculanae disputationesszel lényeges változást hoznak,

amennyiben a nyilvános szónoklattaű felhagyva életét a filozófia elő

ször kezdi szinte teljesen kitölteni, a bölcselet mintegy először válva

számára a „saját maga gondjává", önnön lelkében tapasztalva meg

személyisége mélységes átalakulását. Már az 50-es évekbeli számkive

tése is próba volt számára ebben a tekintetben, amikor az exilium kö

zepette át kellett élnie mindazon szenvedéseket és szenvedélyeket,

amelyek ellen azután igazából a Tusculanae disputationessze\ próbál

ja megerősíteni mind a mega lelkét, mind a másokét. így természetsze

rűleg kerül Cicerónál az aűany a filozófia homlokterébe, hiszen neki kell

szembenéznie az átalakulás minden nehézségével. A Tusculanae

disputationes nagy jelentősége a filozófia története során éppen aibban

áJl, hogy igazából elsőként szembesíti az alanyt, a személyiséget a böl

cselet és a morál alapkérdéseivel. Úgy is mint természeti lényt, úgy is

mint individuumot, de nem feledkezve el sem annak a történelmi felté

telek álted vaűó meghatározottságáról, sem pedig bizonyos mértékig

szabad választási lehetőségéről sem. Vagyis arról, amit későbbi és

részben más értelmű kifejezéssel akár „szabad akarat’ -nak is mond

hatnánk. Mndehhez Cicero természetelvű aJapelvei is társulnak per

sze, amennyiben megpróbálja korrigáüni a kortársi lelki eltévelyedése

ket, mindenekelőtt a természet ellenében sajáit deifikációjára törekvő

Caesarét. így kísérelve meg helyreáűlítani a corpus rei publicae egész

séges állapotát. Úgy vélte: ha a lelki torzulások helyére ismét a bonum

publicumot szolgák) virtus lép. akkor valóban elérhetővé válik a leg

320

főbb boldogság, a lélek számára a halál után szabadon áll majd az út,

amely visszavezeti őt az istenekhez. Miközben elzáródik az előtt az

igaztalan bíró, a zsarnok előtt, aki életében tör az isten pozíciójára.

Mindez a Tusculanae dispitationeéban az ifjú, még ki nem próbált

Cicero és a már megvilágosult öreg Cicero belső párbeszédén keresz

tül bontakozik ki előttünk. Nyilvánvaló tehát, hogy az első pillanatra

nem jellegzetesen körvonalazott közbeszóló figurája valójában nagyon

is pontos filozófiai és irodalmi szerepet tölt be. Azon kívül, hogy jelzi,

miként fejti ki a retorika eszközeivel is Cicero bölcseleti demonstrációja

a maiga meggyőző hatását, ösztökélve a teljes bölcsesség felé haJadás-

ra, arra is rámutat, hogy a rómaii politikus mint érző és gondolkodó

ember valójában mennyire összetett személyiség. Ezt aiz önellentmon-

dásossáigot jól mutatja az a kettősség, hogy Cicero egyik énje világo

sául jelen vain az alkotásban, miközben a másik, az előbbivel hol vitá

zó, hol neki ellentmondó én ugyainaikkor szándékosan el vaui leplezve,

szinte a névtelen tauiítváuiy áüarcát ölti maigára. Amikor azonban akár

az egyik, akár a másik a hadálról, a szenvedésről, a szomorúságról és

a fájdalomról beszél, nyilváuivadóaui mindkettő száunot vet azokkal a

megpróbáltatáisokkad, amelyeket Cicero a közelmúltbaui élt át. így

mindkét szereplőn keresztül az alkotó vaűójában saját személyes nyug-

tadanságait, saját fájdalmas tapasztadatait fejezi ki. Bár ádtadában ez a

közvetlen élményszerűség rejtve mau-ad, elfedve a dialektika a retori

ka a kérdések személytelensége adtad mint aunilyen pl. ez a probléma-

felvetés is: „a bölcs vajon nem hullhat bele a szomorúságba?" A beszél

getőtárs személyes érintettségét azonban a vizsgált tárgybaui éppen

Cicero egyik megjegyzése táu*ja fel, aunikor rákérdez: simulas enim

quaerere te de sapiente, quaeris fortasse de te („azt színleled ugyanis,

hogy a bölcsről kérdezel, miközben tadán magadról kérdezel!" - uo. 4,

59.). A Tusculemae disputationedban tehát az én jobbáua közvetett mó

321

dón nyilatkozik meg, s ez okozza, hogy a mű csupán előhírnöke a ké

sőbbi római filozófusok hasonló jellegű munkáinak, Senecáénak és

Marcus Aureliusének, amelyektől ugyanakkor nagyon is különbözik ez

a sajátos alkotás. Cicero számára valójában filozófiai gyakorlatról

(declamatio) van szó. Ez azonban nemeseik azt jelenti, hogy filozófiai

témákról ír deklamációt, hanem azt is, hogy a retorikát az élet szolgá

latába állítja. Mégpedig egy olyan életébe, amely a politikai körülmé

nyekből kifolyólag az értelmét már csak a filozófiában találhatja meg.

így a cicerói életmód kapcsán egy bizonyos paradox szituációhoz ju

tunk el. Lévy találó megállapítása szerint a politikai és a bírósági be

szédekben a cicerói ego úgy fejeződik ki, hogy azt már gyakran túlzó

an előtérbe tolakodónak minősítették. Ugyanakkor a most vizsgált

disputationedmn ugyanez az én meglehetősen diszkréten mutatkozik

meg. Annak dacára hogy közben az író a legjelentősebb és a legnehe

zebb kérdésekkel szembesül. A legsúlyosabbakkal azok közül, eimiket

ember önmaga számára feltehet. Ebben persze szerepet játszik egy

fajta szemérmesség is, noha ezt sokéin nehezen hinnénk el Cicero

beszédeit és leveleit olvasva. Ám a legnagyobb jelentősége annak a kö

rülménynek vein, hogy Cicero nem akarja, hogy saját személyisége be

törjön abba a műfajba amelyet a retorika és a filozófia egyaránt és

egyszerre szentesített személytelenként. Márpedig a filozófiai dialógus

ilyennek minősült.

Mint mondtuk Cicero most vizsgált munkájábein igen súlyos kérdé

sekkel szembesült. Úgymint az ember anyagi és szellemi kettősségé

vel, a halállal és a lélek haJhatatleinságával, a fájdeűommeil és bánatteil,

a szenvedélyekkel, vaieimint a legfőbb boldogsághoz vezető erénnyel.

Száméira mégsem az volt a lényeg, hogy válasszon a platonizmus és

a sztoicizmus, vegyis a között a két bölcseleti iskola között, amelyek

az arisztotelieinizmus mellett hozzá a legközelebb álltek. Heinem az

322

volt neki a legfontosabb, hogy meggyőzze magát arról, hogy bár az

emberi lény ontológiailag értelemből és oktalan testből áll, mégis lehet

séges az előbbinek a teljes győzelme az utóbbi felett. Ebben a győze

lemben vagy legalábbis eme lehetőség biztosításában van számáira va

lódi szerepe az ember természetének. Minden embernek arra kell

ügyelnie, hogy az értelem gyakorolja az imperiumot, a hatalmat a szen

vedély fölött, a fölött a szenvedély fölött, amely aiz emberből rabszol

gát vagy gyermeket csinál. Az első rendű gondolat szerint tehát úrrá

kell lenni a szenvedélyeken, amihez ugyamúgy fel kell vonultatni a vir-

tutesen aűapuló római hagyományokat (mos maiorum), mint az összes

görög filozófiád iskola megszívlelendő tanulságait. Ezek legteljesebb

szintézisét pedig éppen a Tusculumi eszmecsere fogalmazza meg a

leginkább. Bemutatja, hogy valamennyi nagy szellemi műhely egyaráint

ugyanahhoz a bölcsességhez vezet, s ez a szellem roppaint szépségé

ben és felemelő erejében mutatkozik meg, elvetve minden - a szelle

met megbénítami kész - zsarnoki önkényt.

Ez a hatalmas, egyedi veretű cicerói összegzés, noha nagy szerepet

tulajdonít, éspedig szinte elsőként, az aűanynak, ugyanakkor valami

képp mégis személytelenségre is törekszik. Ez megmagyarázza, hogy

Cicero stricto sensu szinte semmit sem mond a második personáról

azaz a maga saját személyes tulajdonságaidról és különleges képessé

geiről. Ezt pótolja viszont erős egyéni kötődésének kiemelése Róma

történetéhez és hagyományához, amely összességében számlára nem

korlátozódik egyetlen nemzeti vagy kulturális jellegzetességre. Az ő

szemében ugyamis a rómaiság kétszeresen is kapcsolódik a filozófiá

hoz, bár sokam beérnék pusztám a görög bölcselettel. Egyfelől a latin

nyelv önmagában is tartalmaz olyan árnyalatokat, amelyeket görögül

nem lehet másképp kifejezni, csak a filozófia közvetítésével. Ilyen pl. az

insania és a furor közti különbség, vagy hogy a görög nem képes fel

323

fogni olyat, mint a labor és a dolor közti különbség (TD. II. 35). Másfe

lől Rómában a maiores, az ősök etikai tökéletessége, amit számtalan

exempla igazol, megengedte nekik, hogy a gyakorlatban valósítsák meg

azt az életet (mint pl. Calatinus, a Scipiók, a Serviliusok, a Metellusok

tették, akiknek síremlékei hirdetik el nem múló boldogságukat - I. 7,

13), amely megfelel az erénynek, mert a görögök ezt pusztán az elmé

let területén tudták megvalósítani. Ez az erőteljes rómaiság, amely az

emberi természet általános követelményeként vaui beállítva mintegy

belevésve a hajdani korok embereinek tudatálba akiket a régi költő,

Ennius, tailán egy szabin eredetű szóvad cascusoknak, azaz esetleg:

„fehér fényben ragyogóknak" nevez (I, 12, 27), egy olyan hittel kapcso

lódik össze, amelyet Cicero minden erővel igyekszik meg is alapozni.

Ez a hit egyértelmű bizakodást jelent az ember hatáirok közé nem

szorítható, tökéletesíthető erkölcsiségében A Tusculcinae disputa-

//onesban tehát egyszerre két abszolútum is jelen van: az egyik a túlvi

lág aibszolútuma a másik az itteni-lenti földi élet aibszolútuma amely

utóbbi erkölcsileg a virtusbein, a közjó szolgálatéiban gyökerezik (V. 25,

72), elutasítva az igazi emberi természettel ellentétes minden zsarnok

ságot. A Tusculanae disputationes szerzőjének szemében ugyainis az

igazi nagy ember úgy viselkedik, mint az életet fenntartó földműves.

Amiként az szorgadmas munkávad fákat ültet, melyek termését majd az

utódok szedik le, ugyanúgy az igazi politikus (vir meígnus) a jövőt szol

gáló törvények, intézmények és állam elültetésével fogladkozik (I. 14,

31). Az ilyenek készek odaadni életüket a „közös ügyért”, mert ott vain

előttük az immortalitas, a hadhatatlanság reménye a pro patria történő

hadádért, magáiban hordozva mintegy az eljövendő századok vízióját

(I. 15. 33).

Cicerónak ez a nagyon is humánus és természetelvű görög-rómad

filozófiád szintézise, hiszen szerinte a lélek (animus) ugyanúgy tartja

324

életben az embert, mint ahogy a natura a szőlőt és a fát (I. 24. 56). foly

tatódott azután az újabb műben, a De natura deorunhan, még ha ke

vésbé általános szinten is, és talán kevésbé általános horizontba ágyaz

va E 45 második felében keletkezett munkája révén Cicero nemcsak

az első latin nyelvű vallásfilozófiai művet hozta létre, amely egyes főbb

doktrínák szerint mutatta be az istenek természetét, ill. azt, hogy léte

zik-e valami szent és isteni lényeg, hanem a hangsúlyt arra helyezte,

hogy mindez milyen szerepet játszik az emberi civilizációban és az ál

lamban, különösképpen pedig magában Rómában, ill. annak közéle

tében. Ahogy Cicero ezt az utóbbi kérdést kezelte, abból teljesen vi

lágossá válik, hogy a szónok-politikus és bölcselő szemében döntő

jelentőségű tényező volt az államot fenntartó vallási hagyomány,

ahogy a közel kortárs római politikusok valamennyien nagy fontossá

got tulajdonítottak a sacra patrianak, az ősi római vallási szokásoknak,

saját hatalmi törekvéseiket is ezekkel próbálva megalapozni, miként

azt Marius, Sulla, Catilina, Pompeius és főként Caesar is tette.

Mindez rácáfol arra a modern tudományban elterjedt felfogásra,

hogy a köztársaság végére - részben a görög racionalista filozófiádé ha

tása alatt - a világ addigi „legvallásosabb népe” (erre a De natura

deorumban aligha véletlenül az a Balbus céloz, akinek felfogásához

Cicero elsősorban közelít ebben a művében, főleg az áülamvallás értel

mezése tekintetében), a római nép elvesztette saját religiozitását. Ha ez

széles körben így lett volna, akkor a kortársi politika aligha próbált vol

na olyan mélyen a vallásra építeni, mint ahogy tette. A szkepticizmus

nyilváin csak a művelt elit egy részét érintette meg. miközben a széles

tömegek hűek maradtak ahhoz a ősi religióhoz, amelyben az erkölcsi

leg szilárd állam egyik talpkövét látták a politikai vezetés letéteménye

sei. Maga Varró is úgy tartotta, hogy az államnak elsődleges szerepe

van a maga vallásának megteremtésében, s ezért a religio ugyanúgy

325

hozzátartozik az államhoz, mint aihogy a festőt megilleti a képe, hiszen

előbb létezett a képnél: vagyis előbb voltaik az állaimok, azután az álta

luk felállított intézmények, beleértve a veillásiakat is. Vairro ezért írta le

a rómaű vaillást úgy a maga papi tisztségeivel, szent helyeivel, ádlami já-

tékaiival és magánrituáléival, valamint különféle isteneivel együtt, mint

amely a res publica szerves eleme. Ezért Varrónak is inkáibb az volt a

szándékai, hogy megőrizze a haigyományos gyakorlatokat, mintsem

hogy kijavítsa őket egy új racionaJitás vagy erkölcsiség nevében. Szá

mára csaik az volt a lényeges, hogy a kultuszok folytatódjanak, mert ha

a helyes rituálé folytatódik, akkor megmarad az ősi erkölcs, amelyet a

társadailom alappilléreként fogtak fel. összekapcsolva az istenekbe ve

tett hittel. Amennyiben ezt megszüntetnék, mondja Cicero, aikkor el

lesz hanyagolva a tisztelet, a kegyesség, és eltűnik a vallás, majd pedig

a hűség, az emberi szolidaritás és az igazsáig. Vaigyis mindaz, aimi az

állam, főleg a Római Birodailom ailapja.

A polgáirokat tehát át kell hatnia annak a meggyőződésnek, hogy aiz

istenek a világ jótevő urailkodói, aikik megfigyelik az emberek jellemét

és magatairtását. Ezen múlik aiz eskü szentsége is. ahogy sokakat el

rettentett már a gonosztól, a közélet felforgatásától aiz istenek bünteté

sétől vaűó félelem is. Márpedig ez áll a társadalom érdekében. Az

ugyancsak kortárs és Rómát megjáró Diodórosz Szikeliótész szerint

is aiz emberek nem annyira az erényből, mint inkább aiz

istenektől félve szolgálják helyesen az államot, miként ezt aiz első

szicíliai raibszolgafelkelésről szólva megfogalmazta. Vailószínűleg an

nak a Poszeidóniosznak a gondolatát tekintette kiindulásnak, aki

ugyancsak Cicero egyik mestere volt, s aki nagy tisztelettel adózott a

rómaiaknak, aimiért azok a régi szép időkben annyira megbecsülték az

isteneket, és annyira vonzódtak aiz igazság iránt. Később Plutairkhosz

úgyszintén azt állította, hogy a rómaiak kezdeti vadságát Numa király

326

vallási intézményei fékezték meg. Polübiosz pedig, aki ugyancsak be

folyással volt Cicero gondolkodására, azt hangoztatta hogy Rómában

a vallás kényszere tartotta féken a tömeget és hozta létre a rómaiak

nak azt a páratlan hűségét és szavatartását. amelynek saját hazájában,

görög földön nem találta párját. Ő úgy gondolta hogy ha ez az állapot

megszűnik, akkor ezért büntetéstől kell félni. Am lehet, hogy ez részé

ről félreértelmezés volt, mert a hivatalos római vallás nem foglalt ma

gába ilyenfajta megfélemlítést. A tudósok szerint ugyanis nincs bizonyí

ték magukban a kultuszokban és a halotti emlékeken arról, miszerint

a rómaiak körében elterjedt hit volt már ekkor a halál utáni személyes

továbbélés. A di penatest és a di Manest csak mint az elődök közössé

gét tisztelték a köztársaság végéig, amikor is a sírkövek kezdik azt mu

tatni, hogy az elköltözött személyes lelkét mint élőt akarják kezelni.

Bár az sehol sem volt leírva hogy az embereknek pokolban kellene

gyötrelmeken átesniük bűneikért. Ez sokkal megszokottabb elképzelés

volt Görögországban, bár ott is távol volt ez a nézet attól, hogy általá

nos legyen akár az egyéni továbbélés, akár az örök büntetés eszméjé

nek elfogadása szintjén. Mégis Epikurosz ez ellen léphetett fel, ahogy

azt Lucretius heves támadása is bizonyíthatja a religio ellen, minthogy

a vallás a túlvilági élettel gyakorolhatta a legnagyobb hatást az emberi

nyomorúság konzerválására Mi persze ma számolhatunk Püthago-

rasz eszméinek római behatolásával is, miként az valóban szintén be

folyásolta Cicero elgondolásait. Ám Cicero mégis néphitnek mondja a

halál utáni szenvedést, noha ugyanabban a munkájában ennek az el

lenkezőjét is állítja

Mindenesetre azt Cicero nem tagadta, hogyha a vezető rómainak

életében nem jár is isteni elismerés, ámde a halál után az valósággal

megilleti őt. Cicero úgy gondolta, hogy ez áll összhangban a római ha

gyománnyal, hiszen számára ezt igazolhatta a római történelem egyes

327

alakjainak deifikációja. Az istenek és az emberek közti határ ugyanis

sohasem volt olyan mereven meghatározva a római pogányságban,

mint ahogy azt a mai zsidó-keresztény hagyományokkal kapcsolatban

fel szokták tételezni. Igaz, Róma mitológiai világát sokkaJ ritkábban né

pesítették be, mint a görög mondákat, az olyan átmeneti kategóriák,

akik közbülső helyet foglaltak el az istenek és az emberek között, mint

pl. a nimfák, a héroszok. Mégis Rómában szintén voltak olyanok, akik

Romuiushoz hasonlóan istenekké lettek. Gondoljunk csak Aeneaisra és

talán Latinusra, akik haűáluk után Indigesként vagy esedeg Iuppiter

Latiarisként kerültek be a római panteonba. Abban azonban már Cice

ro némiképp ellentmondásban látszik állni a rómaű tradícióval,

amennyiben szerinte ez a fajta tisztelet nem jár ki az élő személynek.

Ezt ugyanúgy cáfolni látszik a triumphatori nw életében övező kul

tusz, akárcsak néhány korábbi történelmi személyiség szakrális meg

tiszteltetése, abogy az főleg a Scipiók esetében valószínűsíthető, bár

lehet, hogy itt a görög Polübiosz félreértemezéséről van szó görög

mintára. Mindenesetre Cicero álláspontja a De natura deorum eseté

ben világos, ő ezzel a diktátor Caesar deifikációját kívánta elutasítani.

Teológiájának megfogalmazásában ennek döntő szerep jutott. Miután

aizonban a diktátort meggyilkolták, műve sok tekintetben elvesztette

aktualitását, s kiadása máir ezért nem volt égetően fontos szerzője szá

mára. Lehetséges tehát, hogy Cicerónak ez a még Caesar életében el

készült utolsó nagy filozófiád műve már csak szerzőjének 43-ban bekö

vetkező haJáűa után jelent meg.

A cicerói Tusculumi eszmecseréiül és az azt körülvevő közel egy

korú filozófiai életműből átfogó és szintetizáló, magát teljesen egy isko

la mellett sem teljesen elkötelező (IV. 4, 7: V. 11. 33) rómaii bölcselet

bontakozik ki tehát. Ebben az értelem egyetemes és személytelen jel

legét, ahogy az a sztoikusoknál kirajzolódik, a személyes és konkrét

328

választás helyettesíti. Amelynek cselekvéséért az ember minden egyes

esetben vállalja a felelősséget, még annak tudatában is vagy éppen

azért, mert tisztában vein vele, hogy „a természet nem akarta megis

mertetni velünk a fogalmak pontos határait” (Acad. 2, 92). Ennélfogva

tehát a probabilizmusra, a valószínűségre kell hagyatkoznunk. Ez a

szkeptikus gondolkodás nagy tanulsága, amelyet azonban Cicerónál

sohasem szabad azonosítani egyfajta földhöz ragadt empirizmussal,

amely valójában csak egy másik dogmatizmus. De a cicerói kétely nem

azonos a pragmatizmussal sem, amely a sikert teszi meg a maga kizá

rólagos törvényévé. Cicero az ideális és a reádis interferenciájában lát

ja a helyes utat, s ennek a kijelölésére, megalkotására hív, szólít fel ben

nünket. Mert a közjó és az erény figyelembevételével, mindenkinek a

maga módján kell megalkotnia a személyes jellegű igazságeszményét.

Ez összhangban van mind a mi szükségleteinkkel, mind a közérdek

kel. Szakítani kell a gondolkodásában elpuhult, elasszonyosodott kor

szak szokásával mint a tyrannis velejárójával (TD. I. 40, 95), s elsőren

dűen közös szülőanyánkból, a natúréból kell kiindulni (V. 13, 37:

a communi parente natura). Ez az igazság olyan igazság, amely nem

azok akaratától függ, akik maguk tartják magukat bíráiknak (uo. I. 41,

98), és nem is kristályosodik ki tökéletesen sem az ideálisban, sem egy

szerűen magában a valóságban nem merül el reménytelenül. Hanem

dinamikus, nyitott és termékeny marad, mintegy az egész római állam

minden jeles és tisztes polgárára kiterjedőleg (I. 42, 101). A legjobb az,

ha mindent, amit a természet elvet, rossznak minősítünk, és amit vi

szont elfogad, azt tartjuk jónak, mint tisztességest (II. 13. 30), miköz

ben a zsarnok saját akaratát szeretné mindenre ráerőszakolni. Márpe

dig alapelv, hogy tudj uralkodni magadon (II. 20, 47). Mindezt később

majd Montaigne is hasonlóképpen fogja megfogalmazni és bizonyítani,

igazolva Cicero tartós jelenlétét a későbbi európai filozófiában.

329

Hogy ez megtörténjék, Cicero mint meggyőző retorikával rendelke

ző gondolkodó nem érhette be a nagy görög bölcselők ünnepi asztalá

ról lehullott morzsáknak az összeszedegetésével, hanem a filozófia te

rületén is megvalósítva a translatio imperiit, a „hatalom átadáisát”

(II. 2, 5), egy új, személyes, alanyi szintézist kellett létrehoznia. Tuda

tosítva egyben azt a klasszikus antik világ- és értékfelfogást, mely sok

tekintetben a kereszténység számára is elfogadhatónak bizonyult, meg

alapozva azt a mindmáig érvényes kritikai tudományos módszert,

amelynek mi itt Európában és lassan az egész világban magunk va

gyunk az örökösei. Ki csodálkoznék tehát most már azon, hogy akár

Kopernikus, akár Cournot az Academica szövegére hivatkoztak elmé

leti fejtegetéseikben. Az ő eljáráisuk is a cicerói módszeren adapult. A fi

lozófiai viták - a Kr. e. III. századtól kezdődően a bölcseleti iskolák

szinkretizmusaiként megjelenő - „megbékítésének" eszméje jegyében

Cicero messzemenően épít a türelemre. Ez akadályozza meg abban,

hogy dialogusaű egyfajta soliloquiummá., megfellebbezhetetlennek lát

szó kinyilatkoztatásokká degenerálódjanak, vagy hogy a túlságosan

merev elméletek náüa abszolút igazságként jelenjenek meg.

Cicero filozófiájának megvan a politikai erénye is, amennyiben e té

ren nem az uralom felé orientálódó, hanem a jó felé hajtó igazság meg

fogalmazását célozza, a közérdeket tairtva elsődlegesnek a platoniz

mus legfőbb aspirációja szerint. Ez egybevág az európeii ember örökös

konstruktív értékkeresésével, amely irányba Cicero terel a hel-

lénisztikus filozófia öröksége jegyében. Ez a morális megegyezésre

való törekvés végül is megengedte a ciceronianusok számára a párbe

szédet a kereszténységgel, kijelölve azt az utat, hogy a diaűektika és a

szónoki művészet nem választható el sem a hasznosság, sem az em

beri méltósáig gondolatától, miként ez a törekvés sok szempontból nap

jainkban is érvényes. S végül ki ne hajlanék annak elfogadására is.

amit Cicero mond a Tusculemae disputationes legvégén, hogy a filozó

fia egyaránt lehet ír a magunk személyes keserű fájdalmadban és a

mindenfelől ránk zúduló közéleti megpróbáltatások, csapások köze

pette is.

Havas László

A Tusculanae disputationes mértékadó kiadásai

Tusculanarum disputationum libri V., ed. O. HEINE, először: Leipzig, 1864, újra kiadva:

Stuttgart, 1957.

Tusculanarum disputationum libri V., ed. T. W. DOUGAN R. M. HENRY, I—II,

Cambridge, 1905-1934, újra kiadva: London, 1979.

Tusculanae disputationes, ed. M. POHLENZ, Leipzig, 1918, újra kiadva: Stuttgart. 1965.

Tusculan Disputations, ed. J. E. KING, London-New York, 1927.

Tusculanes, ed. G. FOHLEN et J. HUMBERT, Hl. Paris, 1931.

Gesprche in Tusculum (lat.-ném.), ed. O. GIGON, Zürich-München, 1984.5 1992.6

Gesprche in Tusculum (lat.-ném.), ed. K. BÜCHNER, Zürich, 1952, újra kiadva Mün

chen, 1984.

Gesprche in Tusculum, ed. A. KABZA, München, 1959.

Tusculanarum disputationum libri V., ed. H. DREXLER, Milano. 1964.

Tusculanae disputationes, ed. M. GIUSTA, Torino, 1984.

331

Szakirodalom:

Knapp, C.: An Analysis of Cicero’s Tusculan Disputations, PhQ (= Philological

Quarterly), 6. 1927, 39-56.

Philippson, R.: Das 3. und 4. Buch der Tusculanen, Hermes, 67, 1932, 245-294.

SÜSS, W.: Die dramatische Kunst in den philosophischen Dialógén Ciceros, Hermes, 80,

1952, 419-436.

VALENTE, M.: Lethique stoícienne chez Cicéron, Paris-Porto Alegre, 1956, 31-52.

Alfonsi, L.: Studi suile Tusculane, in: WSt. (= Wiener Studien), N. F., 1, 1967, 147-155.

GlERSTORFER, E.: Cicero - Tusculanae disputationes. Quellen des ersten Buches, Mün

chen, 1967 (diss.).

GOULD, R. A.: Cicero’s indebtedness to the Platonic dialogues in Tuse, disp., I, Princeton,

1968 (diss.).

HŐMMEL, H.: Ciceros Gebetshymnus an die Philosophie. Tusculanen V. 5, Heidelberg,

1968 (Sitzungsberichte der H-er Akademie d. W., Philosophisch-historische Klasse,

1968, 3).

GlUSTA, M.: Due edizioni originali delle Tusculane?, in: Atti della Acc. delle Se. mór., stor.

e fii., 103, 1969, 437-499.

VlLJAMAA, T.: Ciceros Bildersprache u. die Quellenfrage von Tusc. disp. 1. 26-81, Arctos,

6, 1969, 133-146.

Ruch, M.: La „disputatio in utramque partem” dans le „Lucullus” et ses fondements

philosophiques, REL, 49, 1971, 310 skk.

Grilli, A.: Su due passi delle Tusculane di Cicerone (I. 87-88 e III. 8-11), in: Mélanges

P. Boyancé, Rome, 1974, 345-356.

AndrÉ, J.-M.: Le stoicisme et le livre 2 des Tusculanes, Ciceroniana n. s. 2, 1975,

107-110.

Michel, A.: A propos du bonheur: pensée latiné et tradition philosophique, REL, 56,

1978, 349-368.

332

MiCHEL, A.: Cicéron et la tragédie. Les citations des poétes dans les livres II—IV. des

Tusculanes, Helmantica, 34, 1983, 442-454.

MiCHEL, A.: Humanisme et anthropologie chez Cicéron, REL (Revue des Études

Latines), 62, 1984 128-142.

Kerschensteiner, J.: Socrates philosophiam devocavit a caelo, in: W. SUERBAUM-F.

MAIER (hrsg.), Festschrift f. Fr. EGERMANN, München, 1985 41-56.

LüNDSTÖM, S.: Zűr Textkritik dér Tusculanen, Uppsala, 1986.

GlLL, C.: Personhood and personality: the four personae theory in Cicero, De officiis I.

OSAP (= Oxford Studies in Ancient Philosophy), 6, 1988, 169-199.

CLASSEN, C. J.: Die Peripatetiker in Ciceros Tuskulanen, in: W. W. FORTEN-

BAUGH-P. STEINMETZ (hrsg.), Ciceros knowledge of the Peripatos, N.

Brunswick - London, 1989, 186-200.

DoüGLAS, A. E.: Three passages in Cicero, Tusculan Disputations II. 16, 48-49: 49-50,

in: Liverpool Classical Monthly, 15, 1990, 101-105.

Giusta, Μ.: II testo delle Tusculane, Torino, 1991.

DoüGLAS, A. E.: Form and content in the Tusculan Disputations, in: J. G. F. POWELL

(ed.), Cicero the philosopher, Oxford, 1994.

TESTARD, M.: Observations sur la pensée de Cicéron, orateur et philosophe.

Consonances avec la tradition judéo-chrétienne, III. L’Hortensius, REL, 79, 2001,

54-69.

LÉVY, C.: L’ áme et le moi dans les Tusculanes, REL, 80, 2002, 78 skk.

333

VEKERDI JÓZSEF (Debrecen, 1927-)

Latin-görög-orosz szakos tanári diploma az egykori báró Eötvös József Collegium tag

jaként 1950-ben. Az ELTE orosz tanszékén adjunktus 1956-ig. A forradalom leverését

követően 1957-1959 között börtönbüntetését tölti, majd gyógyszergyári segédmunkás.

Az Országos Széchenyi Könyvtár munkatársa 1963-tól 1995-ig. nyugdíjba vonulásá

ig. Itt a Nemzetközi Csereszolgálat osztályvezetőjeként megszervezi az elcsatolt terüle

tek magyar intézményeinek hazai könyvtámogatását. A jelenlegi Eötvös Kollégium igaz

gatói tisztjét tölti be 1992-ben.

A nyelvtudományok doktora. Tudományos szakterülete az indológia. Magyarra for

dította - világviszonylatban első alkalommal az eredeti versformákban - a szanszkrit iro

dalom legjelentősebb alkotásait, valamint az indiai páli nyelvű buddhista szövegeket.

Másik szakterülete a ciganisztika. E területen feldolgozta valamennyi magyarországi ci

gány nyelvjárás nyelvi anyagát és népmesekincsét.

Munkásságáért 2000-ben a legrangosabb indiai kulturális kitüntetésben, a Dajávatí

Módi Kalá díjban részesült.

Magyarországon Széchenyi-díjas 2002-ben.

HAVAS LÁSZLÓ (Budapest, 1959 )

Magyar-latin-görög szakos tanári diploma az ELTE BTK-n 1962-ben.

A Debreceni Egyetem (KLTE) Ókortörténeti Tanszék oktatója - 1964-től adjunktus.

1976-tól docens -. majd 1979-től a Klasszika-filológia Tanszék vezetője. 1995-től egyete

mi tanár.

A történelemtudományok kandidátusa (1975), a nyelvtudományok doktora (1995).

Tudományos szakterületének középpontjában a latin nyelvű történetírás és tovább

élése, valamint szövegkritikai vizsgálata áll.

Egyike a külföldön legidézettebb magyar klasszikus-filológusoknak.

Szakmai elismerés: Ábel Jenő-emlékérem, kétszeres Marót Károly-díjas.

334

A Tusculanae disputationes

Richard Bentley kommentárjává] ellátott kiadásának címlapja

(Cambridge, 1709)

Cicero, Marcus Tullius - Tusculumi Eszmecsere

Documents

Transcript of Cicero, Marcus Tullius - Tusculumi Eszmecsere