A borító Rafael Daroca: Ramblas de Barcelona című festményének felhasználásával készült.

Carlos Ruiz Zafón

A SZÉL ÁRNYÉKA

Palatinus

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:

CARLOS RUIZ ZAFÓN

La sombra del viento

Editorial Planéta, S. A., Barcelona, 2003

Copyright © Carlos Ruiz Zafón, 2001

Fordította VAJDICS ANIKÓ

A fordítást az eredetivel egybevetette

MESTER YVONNE

Hungárián translation © Vajdics Anikó, 2004

Hungárián edition © Új Palatínus Könyvesház Kft., 2005

TartalomTartalomTartalomTartalom

AZ ELFELEDETT KÖNYVEK TEMETŐJE .............................................................................. 5

Cifra nyomorúság..................................................................................................................... 29

Fermín Romero de Torres ........................................................................................................ 45

A város árnyai .......................................................................................................................... 58

Bolygó lelkek – Nuria Monfort emlékirata............................................................................. 201

A szél árnyéka......................................................................................................................... 248

Post mortem............................................................................................................................ 258

Vízfakasztó március................................................................................................................ 260

Dramatis Personae................................................................................................................. 264

Joan Rumon Planasnak. aki jobbat érdemel

AZ ELFELEDETT KÖNYVEK TEMETŐJE

Soha nem felejtem el, amikor apám egy hajnalon először vitt el az Elfeledett Könyvek

Temetőjébe. 1945 nyara már bontogatta szárnyait, s mi a hamuszürke égbolt alatt róttuk Barcelona utcáit. A Santa Mónica sétányra folyékony ezüstgirlandokat csorgatott a gőzölgő reggeli nap.

– Daniel! Mindarról, amit ma látni fogsz, nem beszélhetsz senkinek – figyelmeztetett az apám. – Senkinek! Még Tomás barátodnak sem.

– Még a mamának sem? – kérdeztem fojtott hangon. Apám felsóhajtott, majd szomorkás mosolya mögé menekült, amely üldözte egész életében, akár az árnyék.

– Dehogynem – felelte lehorgasztott fejjel. – Előtte nincsenek titkaink. Neki mindent elmesélhetsz.

Anyámat egy kolerajárvány vitte el nem sokkal a polgárháború után. A Montjuichon temettük el a negyedik születésnapomon. Nem emlékszem többre, mint hogy egész nap és egész éjszaka szakadt az eső, s amikor megkérdeztem apámat, miért sír az ég, ő hiába keresgélte a szavakat, nem tudott válaszolni. Hat évvel később anyám hiánya még mindig kísértett; a bennem üvöltő csendet akkor még nem tudtam szavakkal csillapítani. Apámmal egy Santa Ana utcai kis lakásban éldegéltünk a templomtér közelében. Közvetlenül a lakás alatt nyílt nagyapám boltja, ahol régi gyűjteményes kiadásokat és használt könyveket árult. Varázslatos egy bazár volt… Apám biztosított róla, hogy egyszer az egész az enyém lesz. A könyvekben, amelyek közt nevelkedtem, láthatatlan, titkos barátokra leltem; s bár lapjaik rég elporladtak már, az illatukat azóta is őrzi a kezem. Gyerekkoromban, ha nem jött álom a szememre, úgy altattam el magam, hogy a szobám sötétjében elsoroltam anyámnak a nap eseményeit, az iskolai kalandjaimat, s mindazt, amit aznap tanultam. Nem hallhattam a hangját, nem érezhettem az érintését, de a ház összes sarkából az ő fénye, az ő melege sugárzott, s a kisgyerek hitével, aki még az ujjain meg tudja számolni, hány éves, bizton éreztem, hogy akárhol van is, hallja, mit mondok. Előfordult, hogy apám titokban az ebédlőből fülelt, és némán zokogott.

Azon a júniusi hajnalon, emlékszem, arra ébredtem, hogy kiáltozom. A szívem úgy kalapált, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból, és el akarna szökni tőlem. Apám rémülten rohant a szobámba, átölelt, és hosszasan nyugtatgatott.

– Nem emlékszem az arcára! Nem emlékszem a mama arcára! – lihegtem levegő után kapkodva.

Apám erősen magához szorított. – Nem baj, Daniel! Én majd helyetted is emlékszem rá. Nem létező szavakat keresgélve néztünk egymásra a félhomályban. Akkor tűnt fel először,

hogy apám öregszik, s hogy a tekintete, az a megtört, fátyolos tekintete folyton a múltba réved. Felállt, elhúzta a függönyöket, hátha beszüremlik egy kis derengő hajnali fény.

– Gyerünk, Daniel, öltözz! Mutatok valamit – mondta. – Most? Hajnali ötkor? – Vannak dolgok, amiket csak sötétben lehet megnézni – titokzatoskodott apám Dumas-

regénybe illő rejtélyes mosollyal az arcán.

Amikor kiléptünk a kapun, az utcán még bágyadt pára- és ködfoltok lengedeztek. A Rambla gázlámpáinak pislákoló fényében kirajzolódtak a gőzölgő sétány körvonalai. A város álmosan nyújtózkodott, s kezdte levedleni akvarelljelmezét. Az Arco del Teatro utcához érve Barcelona elővárosa, a Raval felé vettük az irányt az árkádsor kék ködbe vesző boltozata alatt. Botladozva követtem apámat a sebhelyre emlékeztető, szűk sikátorban, míg a fősétány fényei el nem tűntek a hátunk mögött. A hajnali világosság ferde fénypászmákban szűrődött le az erkélyekről és az ablakpárkányokról, olyan erőtlenül, hogy a kövezetre már alig jutott belőle. Apám végül megállt egy hatalmas, fából faragott, az időtől és a nyirkosságtól megfeketedett ajtó előtt. Az épület, amely előtt álltunk, olyan volt, mint egy halott palota vagy egy visszhangokat és árnyakat őrző múzeum.

– Daniel! Mindarról, amit ma látni fogsz, nem beszélhetsz senkinek. Senkinek! Még Tomás barátodnak sem.

Ezüstös hajú, ragadozó madárra emlékeztető, apró emberke nyitott ajtót. Karvalytekintete kifürkészhetetlenül meredt rám.

– Jó reggelt, Isaac! Ő itt a fiam, Daniel – szólalt meg apám. –Nemsokára tizenegy éves lesz, és egy napon átveszi majd a boltom vezetését. Itt az ideje, hogy megismerje ezt a helyet.

Az Isaacnak nevezett emberke biccentett, majd kijjebb tárta előttünk az ajtót. Odabent kékes félhomály borított mindent, csupán egy márványlépcső és egy széles emeleti folyosó halvány körvonalai sejlettek fel, melynek falán angyalfigurákkal és képzelt lényekkel benépesített festmények sorakoztak. A palota őre végigvezetett bennünket a díszes folyosón, majd egy kör alakú terembe léptünk. A magasból alácsüngő, éles fénynyalábok kupolája alatt valóságos bazilikává sűrűsödött a homály. A szerteágazó folyosók végtelen útvesztőjében könyvekkel megrakott polcok emelkedtek, padlótól a mennyezetig, mintha egy alagutakkal, lépcsőkkel, teraszokkal és hidakkal átszőtt méhkas belseje tárult volna fel előttünk. Nem volt nehéz kitalálni, hogy egy gigantikus méretű, bonyolult elrendezésű könyvtárról van szó. Tátott szájjal bámultam apámra. Ő mosolyogva kacsintott vissza rám.

– Daniel, Isten hozott az Elfeledett Könyvek Temetőjében. A könyvtár folyosóin és teraszain tucatnyi ember alakja derengett szétszórtan. Néhányan messziről üdvözöltek bennünket. Ismerős arcokat fedeztem fel: apám munkatársaira, az antikváriusok egyesületének néhány tagjára ismertem bennük. Az én tízéves képzeletemben ezek az emberek úgy jelentek meg, mint valami titkos földalatti társaság alkimista összeesküvői. Apám leguggolt előttem, a szemembe nézett, majd sokat sejtető, bizalmas hangon megszólalt.

– Ez a hely, Daniel, csupa rejtély, olyan, mint egy szentély. Minden itt látható könyvnek, kötetnek lelke van. Mindegyikben benne rejtőzik annak a lelke, aki írta, és mindazoké, akik olvasták, átélték és álmodtak róla. Ahányszor csak valaki a kezébe vesz egy könyvet, s tekintetével átfutja a lapjait, a könyv szelleme újraéled, erőre kap. Sok-sok éve már, hogy az apám először elhozott ide, és ez a hely már akkor is nagyon régi volt. Talán egyidős a várossal. Senki nem tudja, mióta létezik, kik hozták létre. Csak annyit mondhatok, amennyit az apámtól hallottam. Amikor egy könyvtár megszűnik, egy könyvesbolt bezárja a kapuit, vagy egy könyv a feledés homályába merül, mi, akik ismerjük és őrizzük e helyet, biztosan tudjuk, hogy itt rátalálunk. Ezen a helyen tovább élnek azok a könyvek, amelyekre már senki nem emlékszik, amelyek eltűnnek az idő süllyesztőjében, s türelmesen várják, hogy egy szép napon új olvasó, új szellem kezébe kerüljenek. Könyvesboltokban adjuk, vesszük őket, de valójában egyik sem a tulajdonunk. Az itt található könyvek mindegyikéről elmondható, hogy egyszer a legjobb barátja volt valakinek. Most már csak ránk számíthatnak, Daniel. Ugye meg tudod őrizni a titkot?

Tekintetemet addigra már megbabonázta a terem szédítő mélysége, titokzatos fénye. Bólintottam, mire apám elmosolyodott.

– S tudod, mi a legszebb az egészben? Megráztam a fejem.

– Az a szokás, hogy aki először jár itt, az választ magának egy számára érdekes könyvet, majd örökbe fogadja, hogy soha többé ne merüljön feledésbe, és örökké élhessen. Nagyon fontos, életre szóló elkötelezettséget vállal magára – magyarázta apám. – Ma rajtad a sor.

Mintegy fél órát bóklásztam a labirintus tekervényeiben. Az orromat mindenütt megcsapta az elöregedett, poros papírlapok elbűvölő illata. A kezemet tétován húztam végig a kötetek kiálló gerincén, hátha ihletet kapok a választáshoz. Az elmosódott címeket betűzgetve néhány ismerős nyelvű szóra és tucatnyi olyan kifejezésre bukkantam, amelyekről nem tudtam eldönteni, milyen nyelven íródtak. A folyosókon és a csigavonalban haladó galériákon, amelyeket végigjártam, százával, ezrével sorakoztak a kötetek, olyan sejtelmesen, mintha többet tudnának rólam, mint én őróluk. Kisvártatva az a gondolatom támadt, hogy minden könyv egy határtalan, felfedezésre váró világot rejt a borítója alatt, és hogy ott, a falakon túl az élet többről szól, mintsem hogy futballozással vagy rádiósorozatok hallgatásával töltsem a délutánjaimat, s hogy én most már soha többé nem érhetem be annyival, hogy a saját köldökömet nézegessem. Talán ez a gondolat sugallta, talán a sors, a végzet, vagy tán valamelyik előkelő rokona, abban a pillanatban mindenesetre határozottan úgy éreztem, hogy megvan a könyv, amelyet örökbe fogadhatok. Úgy is mondhatnám, hogy az a könyv volt meg, amelyik engem akart örökbe fogadni. Félénken pislogtam az előttem álló könyvespolc sarka felé, ahol egy bordó színű, bőrkötésű könyv hívogató aranybetűi csillogtak a kupola tetejéről beszűrődő fényben. Közelebb léptem hozzá, s az ujjaim begyével csöndben kibetűztem a címét.

JULIÁN CARAX: A szél árnyéka

Soha nem hallottam erről a könyvről vagy a szerzőjéről, de ez csöppet sem zavart. A döntés megszületett. Mindkét részről. Rendkívüli gyöngédséggel fogtam a kezembe, majd óvatosan átpörgettem a lapjait. A könyv, polcbéli cellájából kiszabadulva, arany porfelhőt lehelt ki magából. Választásommal elégedetten a hónom alá csaptam a könyvet, és diadalittas mosollyal indultam visszafelé a labirintusban. Talán csak a helyiség varázslatos légköre kerített hatalmába, de meg voltam győződve róla, hogy az a könyv éveken keresztül énrám várt, s csakis azért került oda, még mielőtt a világra jöttem volna, hogy rátaláljak.

Aznap délután, miután hazaértünk a Santa Ana utcába, behúzódtam a szobámba, és elhatároztam, hogy elolvasom újdonsült barátom első sorait. Mire észbe kaptam, már nem volt visszaút, és menthetetlenül belemerültem az olvasásba. A regény egy férfiról szólt. A férfi az igazi apját keresi, akit soha nem látott, s akinek a létezéséről az anyja halálos ágya mellett szerez tudomást. A keresgélés története hátborzongató odüsszeiai bonyodalmakba torkollik. A főhősnek végig harcolnia kell elveszett gyermekkora, ifjúsága visszaszerzéséért, miközben felsejlik előtte egy tragikus szerelem árnyéka, amely élete végéig kísérti. A cselekmény szerkezete a történet előrehaladtával egyre inkább azokra a matrjoska nevezetű orosz babákra emlékeztetett, amelyek a belsejükben önmaguk újabb és újabb kicsinyített mását hordozzák. Az elbeszélés fő szála ennek megfelelően egyre több történetre ágazott szét, mintha egy tükrökkel teli terembe hatolva megsokszorozta volna önmagát. Elveszítettem az időérzékemet, a percek és az órák kísérteties gyorsasággal surrantak tova, akár egy álomban. Annyira belefeledkeztem az olvasásba, hogy észre sem vettem, amikor órákkal később a katedrális harangja éjfélt kongatott a távolban. Olvasólámpám ezüstös fényébe burkolózva soha nem tapasztalt képek és érzékek világába merültem. A könyv szereplői, akik ugyanolyan valóságosnak tűntek a szememben, mint a levegő, amelyet belélegeztem, magukkal ragadtak, és végigvonszoltak egy kalandokkal és rejtélyekkel teli alagúton, melyből eszem ágában sem volt megszökni. Nem tudtam kivonni magam a történet varázsa alól, lapról lapra követtem őket, amíg csak fáradt tekintetem az utolsó oldalra nem siklott. Ablakomat akkor már a hajnal hűs levegője cirógatta. Aztán csak elnyúltam a derengő kékes fényben, a könyvvel a

mellkasomon, s a szendergő város zaját meg a háztetőkre csorgó hajnalpír játékát figyeltem. Az álmosság és a kimerültség már ott dörömbölt az ajtómon, de én nem adtam meg magam. A történet bűvereje fogva tartott, s nem akartam még búcsút inteni a szereplőknek.

Egyszer fültanúja voltam, amikor a könyvkereskedésünk egyik gyakori vendége azt mondta, hogy az embert semmi nem jellemzi olyan jól mint az a könyv, amely legelőször rabul ejti a lelkét. Az a korai képi világ, az első szavak csengése örökre az emlékezetünkbe vésődik, és egész életünkben elkísér, akkor is, ha azt hisszük, már elfelejtkeztünk róla, aztán előbb vagy utóbb – nem számít, hány könyvet olvastunk közben, hány világot fedeztünk fel, mennyit tanultunk és mennyit felejtettünk – visszatérünk hozzá. Számomra mindig az Elfeledett Könyvek Temetőjében talált kötet varázslatos sorai lesznek a mérvadóak, amíg csak élek.

Hamvadó tüzek

1945-1949

1 Minden titok annyit ér, amennyit azok az emberek jelentenek számunkra, akik elől

rejtegetjük őket. Amikor felébredtem, az volt az első gondolatom, hogy a legjobb barátomnak feltétlenül tudnia kell az Elfeledett Könyvek Temetőjéről. Tomás Aguilar iskolatársam volt. Minden idejét és tehetségét olyan leleményes szerkezetek feltalálásának szentelte, melyeknek – mint a légballonos dárdának vagy a dinamós pörgettyűnek – igen csekély gyakorlati hasznuk volt. Tomásnál alkalmasabb lényt elképzelni sem tudtam, akivel megoszthattam volna a titkomat. Ébren álmodozva elképzeltem, amint barátommal együtt lámpával és iránytűvel felszerelkezve hozzálátunk a könyvkatakomba titkainak feltárásához. Aztán eszembe jutott a fogadalmam, és megállapítottam, hogy – a krimik szóhasználatával élve – „a nyomozás körülményei” más eljárási módot tesznek szükségessé. Délben odamentem apámhoz, hogy kérdéseket tegyek fel neki a könyvről és Julián Caraxról, akit lelkesedésemben világhírűnek képzeltem. Az volt a tervem, hogy az összes művét megszerzem, és egy hét leforgása alatt mindegyiket az első betűtől az utolsóig elolvasom. Nem győztem ámuldozni, amikor kiderült, hogy apám, a született könyvárus, aki jól ismeri a kiadói katalógusokat, soha nem hallott még A szél árnyéká-ról, de a szerzőjéről, Julián Caraxról sem. Kíváncsian böngészte a kiadói adatokat tartalmazó oldalt.

– Az impresszum szerint ezt a kötetet a barcelonai Cabestany Kiadó adta ki 1936 júniusában, kétezerötszáz példányban.

– Ismered a kiadót? Már évekkel ezelőtt megszűnt. De várj csak, itt az áll, hogy eredetileg Párizsban jelent meg

a könyv előző év novemberében. A kiadó neve Galliano & Neuval, nem ismerős. Akkor ez a könyv nem más, mint egy fordítás? – kérdeztem összezavarodva. – Erre semmi nem utal. Az alapján, ami itt látható, a szöveg eredeti. – Spanyolul írták, de először Párizsban adták ki? Bizonyára nem ez az első eset, amilyen

időket élünk – komorodott el apám. – Talán Barceló tud nekünk segíteni… Gustavo Barceló, apám régi munkatársa, az antikváriusok gyöngye volt. Fernando utcai

boltjában ott sorakozott a régi könyvek színe-java. Éjjel-nappal pipa lógott a szájából, amelyet csak ritkán gyújtott meg, mégis olyan bódító illatot árasztott, hogy egy perzsa vásár kellős közepén érezte magát az ember a társaságában. A romantika utolsó mohikánjának nevezte magát. Azt állította, hogy Caldas de Montbuy-i számlázása ellenére távoli rokonságban áll a híres angol költővel, Lord Byronnal. Abbéli igyekezetében, hogy ezt a rokoni kapcsolatot egyértelművé tegye, úgy öltözködött, akár egy XIX. századi ficsúr: csillogó fehér lakkcipőt, selyemsálat, dioptria nélküli monoklit hordott, amelytől a rossz nyelvek szerint még az árnyékszéken sem vált meg. Piperkőc modorát valójában legközelebbi rokonának, iparmágnás apjának köszönhette, aki a XIX. század végén tett szert vagyonára, meglehetősen zavaros körülmények között. Apám szerint Gustavo Barceló nem szenvedett hiányt semmiben, és a könyvkereskedéssel is inkább csak passzióból, semmint üzleti érdekből foglalkozott. Rajongott a könyvekért, olyannyira, hogy – bár tagadta – ha belépett valaki az üzletbe, és beleszeretett egy számára megfizethetetlen könyvbe, ő addig engedett az árából, ameddig csak lehetett, sőt, ha úgy ítélte meg, hogy elkötelezett olvasóról van szó, nem holmi csapodár dilettánsról, akár ajándékba is odaadta neki. Mindennek a tetejébe olyan emlékezete volt, hogy egy elefánt is megirigyelhette volna, a pedantériája pedig nem ismert határokat. Ha

valaki, akkor ő valóban értett a könyvritkaságokhoz. Aznap délután, amikor bezártuk a boltot, apám azt javasolta, menjünk el a Montsió utcába „A négy macskához” címzett kávéházba, ahol Barceló és könyvrajongó cimborái hányattatott sorsú költőkről, halott nyelvekről, molyette remekművekről társalogtak.

„A négy macska” kőhajításnyira volt a házunktól. Egész Barcelonában nem akadt

számomra kedvesebb hely. Ott ismerkedtek meg a szüleim 1932-ben, így a világrajövetelemet is részben e patinás kávéház varázsának tulajdonítottam. A homlokzat árnyas szegletében kősárkányok strázsáltak, a gázlámpák fagyos fénye a régi idők emlékeit őrizte. A benti zsibongásba letűnt korok visszhangja keveredett. Könyvmolyok, álmodozók, zsenipalánták ültek egy asztalnál Pablo Picasso, Isaac Albéniz, Federico García Lorca és Salvador Dali szellemével. Itt egy kapucíner áráért néhány pillanatra bármely éhenkórász történelmi alaknak érezhette magát.

– Nocsak, Sempere – kiáltott fel Barceló apámat megpillantva- a tékozló fiú! Minek köszönhetem a megtiszteltetést?

– A megtiszteltetést a fiamnak köszönheti, don Gustavo, aki éppen most fedezett fel valamit.

– No, akkor üljenek le közénk, az efféle tiszavirág-életű eseményeket meg kell ünnepelni – örvendezett Barceló.

– Tiszavirág-életű? – kérdeztem suttogva apámtól. – Barceló szereti szóvirágokban kifejezni magát – súgta vissza apám. – Jobb, ha nem

szólalsz meg, mert attól vérszemet kap. A társaság tagjai helyet engedtek nekünk az asztalnál, mivel Barceló, aki szívesen

sütkérezett a nyilvánosság fényében, kitartóan unszolt bennünket, hogy üljünk le. – No és hány éves a fiatalember? – kacsintott rám Barceló. – Tizenegy éves leszek – válaszoltam. Barceló hamiskásan elmosolyodott. – Úgy. Szóval, tíz. Ne akarj idősebbnek látszani a korodnál, fiacskám, mert hamar

megöregszel! Az asztaltársaság tagjai közül többen helyeslően dünnyögtek. Barceló olyan színpadias

mozdulattal intett a pincérnek, hogy vegye fel a rendelést, mintha valamely fontos történelmi eseményt készült volna bejelenteni.

Egy konyakot az én Sempere barátomnak, a legjobb fajtából, és egy fahéjas turmixot ennek az emberpalántának, hogy nagyra nőjön. Ja, és hozzon még néhány szelet sonkát, de ne olyat, mint az előbb, érti? Cipőtalpat a Pirelli-házban is kapunk!

A pincér bólintott, majd kedvetlenül elcsoszogott. – Szóval, hogy szavamat ne feledjem – folytatta az antikvárius a társalgást –,

csodálkoznak, hogy nincs munka? Ebben az országban még a halála után sem becsülik meg igazán az embert. Nézzék csak meg, miféle sorsra jutott hősi eposzunk, a Cid. Reménytelen a helyzet.

Barceló nagyot szippantott kialudt pipájából; karvalytekintetével kíváncsian fürkészte a kezemben lévő könyvet. Pojáca külseje és szószátyársága ellenére jó szimata volt, akár egy zsákmányra éhes farkasnak.

– Na, lássuk – mondta színlelt közömbösséggel. – Mit hoztak nekem? Apámra pillantottam, ő bólintott, mire én minden bevezető nélkül átnyújtottam Barcelónak

a könyvet. Az antikvárius szakértő mozdulatokkal forgatta a zsákmányt. Hosszú zongoristaujjaival gyorsan kitapogatta, milyen a kötése, milyen az anyaga, és milyen állapotban van. Elégedett mosollyal bukkant rá a kiadói oldalra, majd árgus szemekkel, mint egy rendőrnyomozó, pillanatok alatt átfutotta az impresszumot. A többiek lélegzet-

visszafojtva figyelték, mintha valami csodára vagy engedélyre várnának, hogy újra levegőt vehessenek.

– Carax. Érdekes – dünnyögte talányos hanghordozással. A kezemet kinyújtva jeleztem, hogy kérem vissza a könyvet. Barceló összevont

szemöldökkel nézett rám. Végül fagyos mosollyal visszaadta a kötetet. – Hol tettél szert erre a könyvre, fiacskám? – Titok – vágtam rá. Tudtam, hogy apám megmosolyog magában. Barceló összeráncolta a homlokát, majd apámra siklott a tekintete. – Kedves Sempere barátom, tekintettel arra, hogy magáról van szó, és minthogy oly nagyra

becsülöm, régi, mély barátságunkról nem is szólva, amely testvérekként köt össze bennünket, hajlandó vagyok kétszáz pezetát adni ezért a könyvért. Kezet rá, és ne is vesztegessünk több szót a dologra.

– Ezt a fiammal kell megbeszélnie – hárította el apám a választ. – Ez az ő könyve. Barceló vérszomjas vigyorral nézett a szemembe. – Na, mit szólsz az ajánlatomhoz, fiacskám? Egy kétszáz pezetás ajánlat nem rossz üzlet,

mindjárt az elején… Sempere barátom, ez a fiú komoly karrier elé néz a szakmában! A társaság tagjai jót nevettek a szellemeskedésén. Barceló önelégült mosollyal nézett rám,

majd elővette bőrtárcáját. Leszámolta a kétszáz pezetát, ami akkoriban felért egy vagyonnal, majd felém nyújtotta. Én egy szót sem szóltam, csak megráztam a fejem. Barceló összeráncolta a homlokát.

– A kapzsiság halálos bűn, hallod-e? – jegyezte meg. – Na, nem bánom, legyen háromszáz pezeta, és nyithatsz belőle egy takarékbetétkönyvet. A te korodban már a jövőre is gondolni kell.

Újra megráztam a fejem. Barceló a monoklija mögül haragos pillantást vetett apámra. – Engem hiába néz – mondta apám. – Én csak a kíséret vagyok. Barceló felsóhajtott, majd tetőtől talpig végigmért. – Bökd már ki, gyermekem: mégis mit szeretnél? – Azt szeretném tudni, ki ez a Julián Carax, és hol találom meg a többi könyvét. Barceló hümmögve elvigyorodott az orra alatt. Elrakta a pénztárcáját, majd újra szemügyre

vett, mint valami vetélytársat. – No lám, a kis tudós. Sempere, árulja el, mivel eteti ezt a növendéket! – tréfálkozott. Bizalmaskodó arckifejezéssel hajolt közelebb. A tekintetében egy pillanatra némi

tiszteletet véltem felfedezni, melynek percekkel korábban még nyoma sem volt. – Kössünk üzletet – ajánlotta. – Holnap délután elsétálsz az Ateneo Könyvtárba, és szólsz,

hogy engem keresel. Elhozod magaddal a könyvet is, hogy tüzetesebben megvizsgálhassam. Én pedig elmesélem neked mindazt, amit Julián Caraxról tudok. Rendben? Quid pro quo.

– Kvid micsoda? – Ez latinul van, fiacskám. Holt nyelv tudniillik nincs, csak elmaradott elme.

Tulajdonképpen azt jelenti, hogy semmit nem adnak ingyen. De te beloptad magad a szívembe, ezért veled némi engedményt teszek.

Ez az ember képes lett volna lyukat beszélni a hasamba a szónoklataival, ennek ellenére úgy sejtettem: ahhoz, hogy megtudhassak tőle valamit Julián Caraxról, jó képet kell vágnom a dologhoz. Kedvesen mosolyogtam rá, hogy érezze, mennyire elbűvölnek a latin kifejezései és a gördülékeny mondatai.

– Akkor holnap az Ateneóban – zárta le a beszélgetést az antikvárius. – De a könyv legyen nálad, különben nincs üzlet!

– Rendben. Párbeszédünk utolsó mondatai szép lassan belemosódtak az asztalnál folyó társalgás

zajába. Éppen azokról a dokumentumokról volt szó, amelyekre az egykori királyi rezidencia, az Escorial pincéjében találtak rá, s amelyek állítólag arra engednek következtetni, hogy a

Don Quijoté-t egy szakállas, toledói asszonyság írta Miguel de Cervantes álnéven. Barceló nem vett részt az elméleti vitában: szemmel láthatólag máshol jártak a gondolatai, titokzatos mosoly ült az arcán, s mintha engem vizsgált volna a monoklija mögül. Vagy csak a könyvet nézte, amelyet egy pillanatra sem engedtem ki a kezemből…

2

Aznap délután aláereszkedtek a felhők az égből, és oly forró gőzfürdőt bocsátottak a

városra, mely még a fali hőmérőket is megizzasztotta. Már kora délután harminc fokot mértek, amikor a könyvemmel a hónom alatt és egy izzadság elleni kendővel a homlokomon elindultam, hogy a Canuda utcai Ateneo Könyvtárban találkozzam Barcelóval. Az Ateneo épülete Barcelona azon eldugott nevezetességei közé tartozott, amelyek mintha a mai napig nem tudnák, hogy a XIX. század felett már elszállt az idő. Díszudvarából előkelő kőlépcső vezet fel az olvasótermek és galériák mesebeli labirintusáig, ahol az olyasfajta modern találmányok, mint a telefon, a karóra vagy a rohanás, a hely szellemétől idegen, futurista újításoknak számítanak. A kapu őrének, aki talán nem volt más, mint egy uniformisba öltözött szobor, épp csak a szeme rebbent, amikor beléptem. Felsiettem az első emeletre. Örömmel nyugtáztam, hogy odafönt egy ventillátor suhogó szárnyai hajtják a levegőt az olvasókra, akik az álmosító melegben jégkockák módjára olvadoztak a könyvük vagy az újságjuk felett.

Az épület belső kertjére néző galéria ablaka mellett Gustavo Barceló alakja körvonalazódott. A rekkenő hőség ellenére szokásos piperkőc öltözékét viselte: monoklija úgy csillogott a félhomályban, akár egy érme a kút fenekén. Mellette ezüstös csillogású fehér ruhában karcsú női alak ült, aki úgy tűnt fel előttem, mint egy ködbe vésett angyal. Barceló a lépteim zajára felém fordult, és intett, hogy lépjek közelebb.

– Daniel, ha nem tévedek – mondta. – Nos, elhoztad a könyvet? Gyors egymásutánban kétszer bólintottam, majd elhelyezkedtem azon a széken, amelyet

magával és különös társával szemközt felkínált. Barceló percekig csak mosolygott, s olyan békés arcot vágott, mintha valahol másutt járnának a gondolatai. Egy darabig még reménykedtem, hátha bemutat a fehér ruhás hölgynek, akárki légyen is, erről azonban sajnos le kellett mondanom. Barceló úgy viselkedett, mintha a hölgy ott sem lenne vagy láthatatlan volna. Én is csak a szemem sarkából figyeltem, nehogy észrevegye, noha szemmel láthatóan nem volt mitől tartanom, mivel folyamatosan a semmibe révedt a tekintete. Halovány arcán és kézfején szinte átlátszó volt a bőr. Határozott, nyúlánk vonásai voltak; fekete haja úgy csillogott, akár a harmatos kő. Nem lehetett több húszévesnél, szomorúfűzre emlékeztető, mélabús testtartása azonban kortalanná tette. Mintha az örök ifjúság állapotában leledzett volna, ami csak az elegáns kirakatokban elhelyezett próbababáknak adatik meg. Szépen ívelő hattyúnyaka volt; éppen a rajta lüktető eret néztem, amikor észrevettem, hogy Barceló kitartóan figyel.

– Nos, elárulod, hol találtad ezt a könyvet? – Elárulnám, de megígértem az apámnak, hogy nem teszem – mentegetőztem. – Vagy úgy! Sempere s az ő kis titkai – mondta Barceló. –Sejtem már, hol bukkantatok rá.

Ritka szerencséd van, öcskös! Ez az a helyzet, amikor az ember megtalálja a tűt a szénakazalban! Nos, akkor megengeded, hogy belenézzek?

Átnyújtottam neki a könyvet, ő pedig gyönyörködve kézbe vette. – Már el is olvastad. Jól sejtem? – Igen, uram. – Irigyellek. Mindig az volt a véleményem, hogy Caraxot csak fiatal lélekkel és tiszta

elmével érdemes olvasni. Tudod, hogy ez volt az utolsó regénye? Megráztam a fejem. – Mit gondolsz, hány példány van ebből a könyvből a piacon?

– Több ezer, gondolom. – Egy sincs! – diadalmaskodott Barceló. – Kivéve ezt. A többit ugyanis elégették. – Elégették? Barceló válasz helyett rejtélyesen elmosolyodott, majd gyöngéden, mintha a világ

legdrágább selyempapírját érintené, végigpörgette a könyv lapjait. A fehér ruhás hölgy lassan felénk fordult. Félénk, reszketeg mosoly játszadozott az ajka körül. Szeme üresen meredt a semmibe, a pupillája márványfehér volt. Nagyot nyeltem: hiszen ez a lány vak!

– Igaz is, még nem ismered az unokahúgomat, Clarát, ugye? – kérdezte Barceló. Megráztam a fejem. Nem tudtam levenni a tekintetemet arról a különös, porcelánbaba-arcú

teremtésről. Fehér szeménél szomorúbbat soha életemben nem láttam még. – Valójában ő az, aki Julián Caraxhoz ért, ezért hoztam magammal – mondta Barceló. – Ha

jól meggondolom a dolgot, az lesz a legcélravezetőbb, ha én átmegyek egy másik terembe, és ott vizsgálom meg a könyvet, amíg ti jól kibeszélgetitek magatokat. Na, mit szóltok hozzá?

Elképedve néztem rá. Ennek a minden hájjal megkent, ördöngös alaknak a stílusa teljesen idegen volt számomra. Barceló meg sem várta a választ, megveregette a vállamat, hóna alá csapta a könyvet, és elvonult.

– Beloptad magad a szívébe, tudod? – csendült fel mellettem egy hang. Feléfordultam. Az antikvárius unokahúga a semmibe intézte szavait, szelíd mosollyal az

arcán. Kristálytiszta, csengő hangja oly törékeny volt, hogy úgy éreztem, minden egyes szava darabokra hullana, ha félbeszakítanám.

– A nagybátyám azt mesélte, hogy busás árat kínált neked Carax könyvéért, de te visszautasítottad – folytatta Clara. – Kivívtad az elismerését.

– Ezt bárki mondhatná – sóhajtottam. Clara oldalra hajtotta a fejét, és elmosolyodott. Ujjai egy zafírköves gyűrűvel játszadoztak. – Hány éves vagy? – kérdezte. – Nemsokára tizenegy leszek – feleltem. – És maga? Clarát nevetésre késztette gyermekes tapintatlanságom. – Majdnem kétszer annyi, de ez még nem ok arra, hogy magázz. – Fiatalabbnak tűnik – jegyeztem meg abban reménykedve, hogy ezzel a bókkal tán

ellensúlyozhatom előbbi faragatlanságomat. – Kénytelen vagyok hinni neked, mivel én nem tudhatom, milyen a külsőm – válaszolta, s

az a félmosoly egy pillanatra sem hervadt le az arcáról. – Ám ha valóban fiatalabbnak látszom, egy okkal több rá, hogy tegezz.

– Ahogy kívánja, Clara kisasszony. Alaposan szemügyre vettem rajta mindent: apró kezét, mely szétbontott szárnyként pihent

az ölében, az ezüstszínű ruha redői alatt megbúvó törékeny alkatát, a válla ívét, hófehér nyakát és az ajka vonalát, amelyen kedvem lett volna végighúzni az ujjam. Soha nem volt még alkalmam ilyen közelről és ilyen aprólékosan megfigyelni egy nőt, annak veszélye nélkül, hogy összefuthat a pillantásunk.

Mit nézel? – kérdezte Clara némi rosszmájúsággal a hangjában. – A nagybátyja azt mondta, hogy maga sokat tud Julián Caraxról – igyekeztem másra

terelni a szót. Kiszáradt a torkom. A nagybátyám bármilyen mesét kitalálna, csak hogy pár percre egyedül maradhasson egy

könyvvel, amely érdekli – nevetett fel Clara. – Te pedig valószínűleg nem érted, hogyan érthet valaki a könyvekhez, ha el sem tudja olvasni őket.

– Ilyesmi eszembe sem jutott. – Ahhoz képest, hogy még tizenegy éves sem vagy, ügyesen füllentesz. Vigyázz, mert a

végén te is olyan leszel, mint a nagybátyám. Féltem, hogy újabb baklövést követek el, ezért inkább csendben maradtam, és bódultan

tovább csodáltam a lányt.

– Gyere közelebb! – szólalt meg Clara. – Tessék? – Na, gyere már, ne félj! Nem eszlek meg. Felkeltem a székből, és odaálltam elé.

Tapogatózva keresgélt a jobb kezével. Nem tudtam, mitévő legyek, így én is kinyújtottam felé a kezem. Bal kezével megfogta a tenyeremet, majd a másikkal tovább keresgélt. Végre megértettem, mit szeretne, és az arcomhoz emeltem a jobb kezét. Egyszerre volt határozott és kellemes az érintése. Ujjai körbejártak az arcomon, a járomcsontomon. Mozdulatlanná dermedve álltam ott, még lélegezni is alig mertem, miközben Clara ujjai az arcvonásaimat olvasták. Mindvégig mosolygott, sőt, észrevettem, hogy mozog az ajka, mintha szavakat mormolna magában. Aztán a homlokomon éreztem a keze érintését, majd a hajamon, végül a szemhéjamon. Az ajkaimnál egy pillanatra megtorpant, majd a mutatóujjával és a gyűrűsujjával körberajzolta a számat. Fahéjillatúak voltak az ujjai. Én közben nagyokat nyeltem; hallottam, hogy a szívem kalapál, és hálát adtam az égnek, hogy egyetlen szemtanúja sincs a jelenetnek, mert úgy lángolt az arcom, hogy arasznyi távolságból is képes lettem volna meggyújtani egy szivart.

3

Clara Barceló azon a fülledt, esős délutánon rabul ejtette a szívem. Attól kezdve minden

egyes lélegzetvételem, minden egyes álmom az övé volt. Az Ateneo elvarázsolt fényének menedékében olyan sorsdöntő átkot írtak bőrömre az ujjai, amely éveken át üldözött. Akkor és ott nem győztem gyönyörködni benne, miközben ő az élettörténetét mesélte, és azt, hogyan hozta össze a sors Julián Carax egyik könyvével egy kis provence-i faluban. Clara apja befolyásos ügyvéd volt, s mivel szoros szálak fűzték Companys elnök kormányához, volt olyan előrelátó, hogy a polgárháború kezdetén a feleségét és a lányát elküldte a nővéréhez, a határ túloldalára. Többen úgy vélték, hogy ez túlzás, s hogy Barcelonában nem történhet semmi, hiszen Spanyolország a keresztény civilizáció bölcsője, barbarizmusra itt csak anarchisták vetemednek, azok viszont a biciklijükkel és a foltozott zoknijukban úgysem jutnak messzire. A háború előtt álló nemzetek soha nem néznek tükörbe, mondogatta Clara apja. Az ügyvéd jól ismerte a történelmet; tudta, hogy a jövőt nem a reggeli újságokban, hanem az utcán, a gyárakban és a katonai kvártélyokban írják. Hónapokon keresztül minden héten írt a családjának. Első levelei a Diputación utcai irodájából érkeztek, később egy ismeretlen helyről, végül pedig – a legnagyobb titokban – a montjuichi erőd cellájából, ahová soha senki nem látta belépni, s ahonnan – oly sok sorstársához hasonlóan – soha nem is tért vissza.

Clara anyja könnyeivel küszködve olvasta fel a férje leveleit, és amikor egy-egy

bekezdésen átugrott, a lánya mindig sejtette, mi lehet bennük. Clara később, az éjszaka kellős közepén az unokahúgával, Claudette-tel mindig újraolvastatta az egész levelet. Így olvasott Clara, más szemével. Soha senki nem látta őt sírni, még akkor sem, amikor már nem jött több levél az apjától, és később sem, amikor a háborúról érkező hírek szerint már a legrosszabbra lehetett számítani.

– Apám az első perctől kezdve tudta, mi vár rá – magyarázta Clara. – Mégis kitartott a barátai mellett, mert úgy gondolta, ez a kötelessége. Ám ez lett a veszte: azok, akikhez hű maradt, az első adandó alkalommal elárulták. Soha ne bízz senkiben, Daniel, s a legkevésbé azokban, akiket csodálsz. Tőlük kapod a legnagyobb pofonokat.

Clara szavait érezhetően megedzették a titkokkal és árnyakkal terhes, sötét évek. Kitartóan néztem tiszta, könnytelen porcelántekintetét, és áhítattal hallgattam, amit mesélt, noha akkor még nem sokat értettem belőle. Clara olyan aprólékos, pontos ecsetvonásokkal festett le előttem különféle személyeket, helyszíneket és tárgyakat, amelyeket a saját szemével soha

nem láthatott, hogy az a flamand iskola mestereinek is dicséretére vált volna. Csak a nyelvezete volt más: tapintható és hallható részletekből, hangok színéből, lépések zajából, ritmusából állt össze. Elmesélte, hogy franciaországi száműzetésük idején az unokahúgával, Claudette-tel közös házitanítójuk volt, egy ötven év körüli, részeges, pökhendi irodalmár, aki azzal kérkedett, hogy akcentus nélkül el tudja szavalni Vergilius Aeneis-ét latinul. Személyisége ormótlan vonásait kölni- és parfümillatú fürdőkkel ellensúlyozta, ám minden igyekezete ellenére olyan sajátos szagot árasztott, hogy a lányok elnevezték Monsieur Roquefort-nak. Monsieur Roquefort szilárd, harcos meggyőződéssel hitt abban, hogy minden disznóbélbe töltött készítmény, de különösen az a fajta hurka, amely Claráék spanyolországi rokonaitól származott, csodálatos hatást fejt ki a vérkeringésre és a köszvényre. Különc szokásai ellenére alapvetően finom modorú ember volt. Ifjúkorától kezdve minden hónapban egyszer Párizsba utazott, hogy kulturális ismereteit irodalmi újdonságokkal gazdagítsa, múzeumokat látogasson, és hogy – a rossz nyelvek szerint – egy görbe éjszakát töltsön annak a hölgyeménynek a karjaiban, akit ő Madame Bovarynak becézett, bár Hortense volt a neve, és az arca hajlamos volt a szőrösödésre. Monsieur Roquefort kulturális kiruccanásai során soha nem mulasztotta el felkeresni egy utcai könyvárus bódéját, aki használt könyveket árult a Notre-Dame-mal szemben. Így történt, hogy 1929 egyik délutánján egy ismeretlen szerző, bizonyos Julián Carax könyve akadt a kezébe. Monsieur Roquefort soha nem zárkózott el az újdonságok elől. Ezt a könyvet azért vette meg, mert a címe alapján érdekesnek ígérkezett, olyasféle könnyed olvasmánynak, amilyeneket a hazaúton szokott olvasgatni. A regény címe A vörös ház volt, s a címlap belső oldalán, egy fényképen vagy talán inkább szénrajzon a szerző elmosódott arcképe volt látható. Julián Carax az életrajzi adatok szerint huszonhét éves fiatalember volt, a huszadik századdal egy napon született Barcelonában, a könyv megjelenése idején Párizsban élt, franciául írt, foglalkozására nézve pedig egy kétes hírű éjszakai bárban dolgozott zongoristaként. A borítón olvasható szöveg – a korabeli ízlésnek megfelelően – hivalkodó, régies írásmóddal, nemet nyelven hirdette, hogy az olvasó egy kiemelkedően sokoldalú, ragyogó tehetség első könyvét tartja a kezében, akire ígéretes jövő vár az európai irodalomban, és a kortársak közt nincsen párja. Az ezt követő összefoglaló arról tudósított, hogy a történet hajmeresztő epizódokat tartalmaz, hangvétele pedig a tárcaregények stílusát idézte. Ez tökéletesen megfelelt Monsieur Roquefort ízlésvilágának, aki a klasszikus irodalom mellett a rémtörténetekben és hálószobatitkokban gazdag, izgalmas elbeszéléseket kedvelte leginkább.

A vörös ház egy titokzatos férfi gyötrelmes életét meséli el, aki játékboltokat, múzeumokat

tör fel, hogy bábokat és hajas babákat lopjon, amelyeknek később kiszedi a szemét, majd kísérteties hangulatú szálláshelyére, egy elhagyatott Szajna-parti téli lakba viszi őket. Egy éjszaka, mikor behatol a Foch sugarút egyik fényűző lakásába, s épp egy dúsgazdag főúr magángyűjteményét készül megtizedelni, aki mindenféle zavaros ügyletek révén szedte meg magát az ipari forradalom alatt, a mágnás leánya – egy előkelő, művelt, finom párizsi kisasszony – szerelemre lobban iránta.

Váratlan fordulatokkal, titkos találkákkal teli, bonyodalmas románc szövődik közöttük, majd az események előrehaladtával a hősnő fokozatosan ráébred, mi készteti arra titokzatos barátját – akinek még a nevét sem tudja –, hogy megvakítsa a babákat, s egyúttal apja porcelánbaba-gyűjteményével kapcsolatban is szörnyűséges titokra derít fényt. A történet elkerülhetetlenül kegyetlen, vérfagyasztó tragédiába torkollik.

Monsieur Roquefort öreg rókának számított az irodalmi pályán. Azzal büszkélkedhetett, hogy az összes párizsi kiadótól kapott már elutasító levelet. Egész gyűjteménye volt az ilyen levelekből, mivel kitartóan küldözgette a versesköteteket és prózai írásokat. Ennek köszönhetően hamar beazonosította azt az apró, szobányi kis kiadót, amely – egyéb, főzéssel, szabás-varrással és a háztartás más területeivel foglalkozó könyvek mellett – a regényt kiadta.

A könyvesbódé tulajdonosa elárulta, hogy a regény nemrég jött ki a nyomdából, és hogy sikerült szereznie egy párat azon recenziókból, amelyek két vidéki lapban – a nekrológok társaságában – megjelentek. A kritikusok néhány sorban elintézték a művet, és azt ajánlották a regényírónak, hogy zongorázzék csak tovább, mivel az irodalomban – s ez a napnál is világosabb – úgysem jeleskedhet soha. Monsieur Roquefort, akinek szívét és pénztárcáját mindig is meglágyították a kudarcra ítélt írói próbálkozások, hajlandó volt fél frankot áldozni az ügyért, s magával vitte Carax regényét, no meg egy kiváló kötetet Gustave Flaubert-től, tekintettel arra, hogy önmagát mindig is a nagy mester figyelemre méltó örökösének tartotta.

A Lyonba tartó vonat zsúfolásig tömve volt, s Monsieur Roquefort kénytelen volt megosztani másodosztályú fülkéjét két apácával, akik attól kezdve, hogy az austerlitzi pályaudvart elhagyták, rosszalló pillantásokkal méregették, s megállás nélkül sugdolóztak. A tanító elővette a táskáját, és a frissen vásárolt regény lapjai mögé menekült a két apáca tolakodó tekintete elől. Több száz kilométerrel távolabb csodálkozva vette észre, hogy teljesen elfeledkezett a nővérekről, a vonat zakatolásáról és az ablakban megjelenő tájról, amely olyan filmszerűen suhant tova, mintha a Lumiére-fivérek álmodták volna oda. Egész éjszaka olvasott. Nem zavarta a két szentfazék hortyogása, sem a ködben felvillanó állomások fénye. Már pirkadt, amikor a könyv utolsó oldalára ért. Monsieur Roquefort azon kapta magát, hogy a szeme könnyezik, a szívét pedig ámulattal vegyes irigység szorongatja.

Monsieur Roquefort még aznap felhívta a párizsi kiadót, és Julián Carax felől érdeklődött.

Hosszas unszolására egy rekedt hangú telefonos hölgy kedvetlenül tudatta vele, hogy Carax úr címe ismeretlen, különben sem áll már kapcsolatban a kiadójukkal, ami pedig A vörös ház-at illeti, pontosan hetvenhét darabot adtak el belőle, amióta megjelent, s ezeket is valószínűleg annak a lokálnak a könnyűvérű hölgyvendégei és látogatói vették meg, ahol a szerző néhány fityingért noktürnöket és polonézeket zongorázik. A többi példányt bezúzták, hogy misekönyvek, lottószelvények és bírságcédulák nyomtatásához szükséges papírt sajtoljanak belőlük. A rejtélyes szerző szerencsétlen sorsa révén végképp belopta magát Monsieur Roquefort szívébe. A következő tíz évben, ahányszor csak Párizsban járt, soha nem mulasztotta el végigböngészni az antikváriumokat, abban a reményben, hogy talán rábukkan Julián Carax többi művére. Ám mindhiába. Jóformán senki sem hallott a szerzőről, aki pedig emlékezett a nevére, vajmi keveset tudott róla. Akadt, aki meg tudta erősíteni, hogy más kötetei is napvilágot láttak, ám jelentéktelen, csip-csup kiadóknál, nevetségesen alacsony példányszámban. Ezeket a könyveket – ha egyáltalán léteztek – lehetetlen volt megtalálni. Az egyik könyvárusnak rémlett, mintha egyszer valamikor réges-régen a kezében tartotta volna Julián Carax A székesegyház tolvaja című regényét, de ebben sem volt teljesen biztos. Monsieur Roquefort-nak 1935 vége felé a fülébe jutott a hír, hogy egy kis párizsi kiadó megjelentette Julián Carax új regényét, A szél árnyéká-t. Azonnal írt a kiadónak, s több példányt is megrendelt belőle, ám levelét válaszra sem méltatták. A következő évben, 1936 tavaszán barátja, a Szajna-parti könyvárus megkérdezte tőle, érdeklik-e még Carax könyvei. Monsieur Roquefort azt felelte, hogy soha nem adja fel. Ha eddig kitartott, most már nem hátrálhat meg: minél inkább azon fáradozik a világ, hogy a feledés homályába taszítsa az írót, ő annál makacsabbul kitart mellette. Barátja elmesélte neki, hogy hetekkel korábban a fél város Caraxról beszélt. Az a hír járta, hogy szegény flótás végre megfogta az isten lábát. Azon túl, hogy el akart venni egy jómódú hölgyet, többéves szünet után egy új regénnyel is előrukkolt, amely – s ez először fordult elő a szerző életében – kedvező kritikát kapott a Le Monde hasábjain. Szóval, magyarázta a könyvárus, úgy tűnt, hogy végre rámosolyog a szerencse, amikor a Pére-Lachaise temetőben párbajba keveredett valakivel. Az ügy körülményei tisztázatlanok maradtak. Csupán annyit lehetett tudni, hogy a párbajra az esküvő reggelén került sor, és a vőlegény aznap nem jelent meg az oltár előtt.

Carax rejtélyes eltűnését a legkülönfélébb okokkal magyarázták: egyeseknek az volt véleménye, hogy életét vesztette a párbajban, a holttestét ott hagyták, majd egy jeltelen tömegsírba temették; mások inkább arra a feltételezésre hajlottak, hogy különféle zavaros ügyekbe keveredett, a menyasszonyát cserbenhagyva elmenekült Párizsból, és minden bizonnyal visszatért Barcelonába. A jeltelen sírt soha nem találták meg.

Kis idő múlva újabb verzió kapott szárnyra: Julián Caraxszal olyan kegyetlenül elbánt a sors, hogy szülővárosában a legnagyobb nyomorban kellett távoznia az élők sorából. A lányok a bordélyból, ahol zongorázott, gyűjtést szerveztek, hogy illendően eltemethessék, csakhogy mire a pénz összegyűlt, a holttestet már egy közös sírba helyezték azokkal a vízbe fúlt vagy halálra fagyott névtelen koldusokkal egyetemben, akiket a kikötő vizében és a földalatti lépcsőjén találtak.

Monsieur Roquefort azonban nem volt hajlandó elfelejteni Caraxot. Tizenegy évvel A

vörös ház felfedezése után elhatározta, hogy kölcsönadja a könyvet a tanítványainak, abban a reményben, hogy ez a különös olvasmány felébreszti majd bennük az olvasás iránti vágyat. Clara és Claudette akkoriban tizenöt körül jártak, már forrt a vérük, és egyre többet kacsintgattak a világ felé tanulószobájuk ablakából. Francia tanítójuk minden addigi igyekezete ellenére teljes közönyt mutattak a klasszikusok, Ezópus meséi és Dante Alighieri halhatatlan költészete iránt.

Monsieur Roquefort – attól való félelmében, hogy Clara anyja esetleg felbontja vele a szerződést, amint rájön, hogy oktatói munkája gyümölcseként két üresfejű félanalfabéta kerül ki a kezei közül – utolsó kísérletként átadta a lányoknak a könyvet, azzal az ürüggyel, hogy ilyen megható szerelmi történetet még életükben nem olvastak, ami félig-meddig igaz is volt.

4

– Soha életemben nem olvastam még olyan lebilincselő, elbűvölő és magával ragadó

történetet, mint amilyennel ebben a könyvben találkoztam – mesélte Clara. – Az olvasás mindaddig csupán kötelező feladat volt számomra, olyasféle büntetés, amelyet a tanulók a tanítók kedvéért szenvednek el, s maguk sem tudják pontosan, mi célból. Nem ismertem az olvasás gyönyörűségét, a felfedezés örömét, azt az állapotot, amikor a lelkünkben kapuk nyílnak, a képzeletünkre hagyatkozunk, s átadjuk magunkat a mű és a nyelv titokzatos szépségének. Az én számomra mindez akkor, annak a regénynek az olvasásával kezdődött. Csókoltál már lányt, Daniel?

Elakadt a lélegzetem, mintha fűrészport nyeltem volna. – Na jó, te ehhez még nagyon fiatal vagy. Csak azt akartam mondani, hogy azt a mámoros

érzést, amit az első alkalommal átélünk, sosem lehet elfelejteni. Olyan varázslatos szellemvilágba kerülünk általa, Daniel, amely ritkán adatik meg az embernek. Az a könyv visszaadta a látásomat: ráébresztett, hogy az olvasás segítségével élményekben gazdagabb, tartalmasabb életet lehet élni. Így történt, hogy az a könyv, amely másokat hidegen hagyott, az én életemet gyökeresen megváltoztatta.

A beszélgetésnek ezen a pontján még a szám is tátva maradt, mint egy tökkelütött mamlasznak. Nem állt módomban, sem szándékomban ellenállni szavai bűverejének. Azt kívántam, bárcsak ne hagyná abba a beszédet, hogy örökre a szavai hatása alatt maradhassak, s hogy a nagybátyja soha ne kerüljön elő, nehogy tönkretegye ezt a kizárólag engem illető, gyönyörű pillanatot.

– Évekig kutattam Julián Carax könyvei után – folytatta Clara. – Könyvtárakban, könyvesboltokban, iskolákban kérdezősködtem… De hiába. Senki nem hallott sem róla, sem a könyveiről. Nem értettem a dolgot. Később Monsieur Roquefort-nak különös história jutott a fülébe: valaki Julián Carax művei után szaglászik a könyvtárakban és a könyvesboltokban, s

ha talál egyet, megveszi vagy elrabolja, tűzön-vízen át, de megszerzi, majd azon nyomban elégeti. Senki nem sejtette, ki ő, és miért teszi. Különös rejtély volt, újabb adalék Carax amúgy is titokzatos személyéhez. Ahogy telt-múlt az idő, anyám egyre jobban visszavágyott Spanyolországba. Sokat betegeskedett, és az ő igazi otthona, saját világa mindig is Barcelona volt. Én pedig titokban abban reménykedtem, hogy Barcelonában megtudhatok valamit Caraxról, végtére is ott született, és ott veszett örökre nyoma a háború kezdetekor. A hozzá vezető utak azonban egytől egyig zsákutcának bizonyultak, jóllehet ezúttal a nagybátyám segítségére is számíthattam. Anyám hasonlóképpen járt, mint én: ő sem találta, amit keresett. Az a Barcelona, amely visszatértekor fogadta, már nem ugyanaz volt, mint amelyet maga mögött hagyott. Ebben a barátságtalanul komor városban már nem volt vele apám, mégis lépten-nyomon az ő emlékébe, az ő szellemébe botlott. Vigasztalan helyzetét azzal tetézte, hogy megbízott valakit, járjon utána, mi történt pontosan apámmal. A nyomozónak hónapokig tartó kutatás után mindössze egy törött karórát sikerült föllelnie, valamint annak az embernek a nevét, aki a Montjuich-erőd sírgödrében kivégezte apámat. Fumerónak hívták, Javier Fumerónak. Azt beszélték, hogy ez az alak – és nem ő volt az egyetlen – fizetett bérgyilkosként kezdte az Ibériai Anarchisták Szövetségénél. Később a kommunisták, majd a fasiszták csókosa lett; hol az egyiknek, hol a másiknak ajánlotta fel a szolgálatait, attól függően, melyik ígért többet, végül mindegyiket elárulta. Barcelona eleste után pedig a győztes bandához csapódott, és a rendőri testület tagja lett. Ma híres, kitüntetett rendőrfelügyelő. Az apámra senki nem emlékszik. Anyámból, amint azt sejtheted, néhány hónap alatt elszállt az élet. Az orvosok azt mondták, a szíve vitte el, és azt hiszem, most az egyszer a fején találták a szöget. Anyám halála után Gustavo nagybátyámhoz, anyám egyetlen barcelonai rokonához költöztem. Valósággal rajongtam érte, mert amikor meglátogatott, mindig hozott ajándékba egy-egy könyvet. Azóta ő a családom és a legjobb barátom. Látszólag lehengerlő a modora, de valójában kenyérre lehetne kenni, arany szíve van. Minden áldott este felolvas nekem egy keveset, akkor is, amikor majd összeesik a fáradtságtól.

– Ha akarja, én szívesen olvasok magának – udvariaskodtam, ám abban a pillanatban meg is bántam a vakmerőségemet, mivel biztos voltam benne, hogy a társaságom csupán bosszantó, mindenesetre megmosolyogni való terhet jelentene Clara számára.

– Köszönöm, Daniel – felelte. – Nagyon örülnék neki. – Amikor csak óhajtja. Lassan bólintott, és a mosolyával keresgélt. – Sajnos A vörös ház már nincs nálam – mondta. – Monsieur Roquefort nem volt hajlandó

megválni tőle. Elmesélhetném a cselekményét, de az olyan lenne, mintha egy katedrálist csúcsban végződő kőrakásként jellemeznénk.

– Biztos vagyok benne, hogy maga nem így mesélné el – hebegtem. Egy nő csalhatatlan ösztöne azonnal megérzi, ha egy férfi halálos szerelemre lobban iránta,

különösen akkor, ha a kérdéses férfi még csak egy málészájú kiskamasz. Egy percig sem csodálkoztam volna, ha Clara kiadja az utamat, a lelkem mélyén mégis abban reménykedtem, hogy világtalansága biztonságos fedezéket nyújt számomra, s az én bűnös, szenvedélyes rajongásom egy nálam kétszer idősebb, okosabb és magasabb nő iránt rejtve maradhat. Sokszor megkérdeztem magamtól, vajon mit láthatott bennem, amiért nem tagadta meg tőlem a barátságát. Talán önnön halovány mására, magánya és reményvesztettsége visszhangjára lelt bennem. Gyermeki álmaimban mindig úgy jelentünk meg, mint két szökevény, akik egy könyv gerincén kapaszkodva, mások által megálmodott történeteken át menekülnek a valóságból.

Két órába is beletelt, mire Barceló ravaszkás mosollyal az arcán visszatért hozzánk, habár

nekem két percnek tűnt az egész. A kereskedő átnyújtotta a könyvet, majd rám kacsintott.

– Jól nézd meg, öcskös, mert nem szeretném később azt hallani, hogy valamit kicseréltem benne. Világos?

– Bízom önben – feleltem. – Ostobaság! A legutóbbi áldozatom, aki ugyanezzel jött (szegény jenki turista, meg volt

győződve róla, hogy a fabadá-t Hemingway találta fel Pamplonában bikafuttatás alkalmával), képes volt megvenni tőlem egy golyóstollal dedikált példányt a Vuente Ovejuná-ból, mert elhitte, hogy Lope de Vega dedikálta. Ezért azt mondom, jobb lesz vigyázni, mert ha könyvekkel kereskedsz, még a tartalomjegyzékekben sem bízhatsz soha.

Már esteledett, amikor újra a Canuda utcát róttuk. Hűvös szellő fésülgette a várost. Barceló levetette a felöltőjét, és Clara vállára terítette. Mivel ennél kedvezőbb alkalomra nemigen volt kilátásom, közömbös hangon, mintha nem is igazán volna ínyemre a dolog, megemlítettem, hogy másnap, amennyiben nekik is megfelel, elmehetek hozzájuk, hogy néhány fejezetet hangosan felolvassak Clarának A szél árnyéká-ból. Barceló sanda szemmel nézett rám, majd harsányan felnevetett.

– Nagyon elragadtatod magad, kölyök! – dohogta alig leplezett jóindulattal a hangjában. – Ha holnap nem felel meg önöknek, jöhetek máskor is, vagy… – Clara szava dönt – szakított félbe a könyvkereskedő. – A lakásban így is van már hét

macska és két kakadu. Egy lábasjószággal több vagy kevesebb, igazán nem számít. – Akkor holnap hét körül várlak – mondta búcsúzóul Clara. – Tudod a címet?

5 Gyerekkoromban volt idő, amikor író szerettem volna lenni, és regényes életre vágytam,

bizonyára azért, mert könyvek és könyvkereskedők közt nevelkedtem. Írói álmaimat – azon kívül, hogy mindössze ötéves voltam, amikor még minden olyan varázslatosan egyszerűnek tűnik – az a csodálatosan megmunkált, míves darab is táplálta, amely egy töltőtollüzlet kirakatában foglalt helyet, az Anselmo Clavé utcában, közvetlenül a Katonai Kormányzóság épülete mögött. Rajongásom tárgya, egy pompás, fekete töltőtoll – isten tudja hány apró, finom díszítéssel, metszéssel a szárán – úgy uralta a kirakatot, akár egy koronaékszer. A toll hegye önmagában is csodálatra méltó alkotás volt: káprázatos arany- és ezüstberakások, barokkos cirádák ékesítették, s úgy ragyogott, mint az alexandriai világítótorony. Amikor apámmal sétálni mentünk, addig nyaggattam, amíg el nem vitt a kirakathoz. Apám azt mondogatta, hogy ehhez hasonló tolla csak egy császárnak lehet. Ami engem illet, a lelkem mélyén meg voltam róla győződve, hogy efféle csodaszerszámmal a regénytől az enciklopédiáig bármit meg lehet írni, talán még olyan leveleket is, amelyek nincsenek alárendelve a posta korlátolt lehetőségeinek. Gyermeki ártatlanságomban azt hittem, hogy mindaz, amit ezzel a tollal írnék, a világon bárhová eljutna, még arra a felfoghatatlan helyre is, ahová apám szerint anyám távozott, és ahonnan soha többé nem is tér vissza.

Egy szép napon fogtuk magunkat, és bementünk a boltba, hogy a kirakatban tündöklő különleges portéka iránt érdeklődjünk. Kiderült, hogy a töltőtollak királynőjéről van szó, egy sorszámmal ellátott Montblanc Meinsterstück termékről, amely eredetileg Victor Hugó tulajdona volt, legalábbis ezt állította az eladó ünnepélyes áhítattal a hangjában. Ebből az arany tollhegyből fakadt A nyomorultak kézirata – tudtuk meg.

– Mint a Vichy katalán víz a Caldas-forrásból – szavalta az eladó. Elmondta, hogy egy párizsi gyűjtőtől szerezte a tollat, aki személyesen adta át neki, és

biztosította a darab származásának hitelességéről. – Na és mennyibe kerül egy ilyen becses jószág, ha szabad kérdeznem? – érdeklődött

apám. Apámnak már az összeg puszta említésére is kifutott a vér az arcából, én viszont addigra

már testestől-lelkestől meg voltam babonázva. Az eladó, mintha fizikaprofesszoroknak nézett

volna bennünket, meglehetősen zavaros halandzsát zúdított ránk a nemesfémötvözetekről és a távolkeleti zománcokról, valamint a dugattyúk és a közlekedőedények forradalmi elméletéről, amely már az ismeretlen teuton tudománynak is része volt, majd az írástechnológia fejlődésének dicső vezérfonalává vált. Mentségére legyen mondva: noha lerítt rólunk, hogy lyukas a zsebünk, hagyta, hogy annyiszor fogjuk meg a tollat, ahányszor csak akarjuk, sőt még tintával is feltöltötte a kedvünkért, majd pergamenszerű papírt hozott, hogy arra kanyarítsam a nevem, s így, Victor Hugó nyomdokain indulhassak el az írói pályán. Aztán fogta a tollat, egy kendővel felitatta róla a tintát, és visszahelyezte tiszteletbeli trónusára.

– Talán majd máskor – makogta alig hallhatóan apám. Az utcára lépve szelíden elmagyarázta, hogy mi nem engedhetünk meg magunknak egy

ilyen drága holmit. A könyvesboltunk bevétele éppen arra elég, hogy eltartsuk belőle magunkat, s én jó iskolába járhassak. Hugó mester Montblanc tollának még várnia kell. Nem válaszoltam, de leolvashatta arcomról a csalódottságot.

– Tudod mit? – ajánlotta. – Ha majd olyan nagy leszel, hogy írni tanulsz, visszajövünk, és megvesszük azt a tollat.

– Es ha addigra elviszik előlünk? – Ezt nem veszi meg senki, nekem elhiheted. Ám ha mégis, akkor majd megkérjük don

Federicót, hogy készítsen egyet. Neki aranyból van a keze. Don Federico, könyvesboltunk alkalmi vendége a környék órásmestere volt, s aligha akadt

nála illedelmesebb, udvariasabb teremtmény a nyugati féltekén. Kézügyességének többmérföldes körzetben híre kelt, a Ribera-negyedtől egészen a Ninot piacig. Másfajta híre is volt, ám korántsem olyan becses, mint a fenti: azt rebesgették róla, hogy erotikus vonzalmat táplál a szép testű, züllött ifjak iránt, és előszeretettel öltözik nőnek, például Estrellita Castrónak, a híres spanyol énekesnőnek.

– És ha don Federico keze mégsem áll rá a tollkészítésre? Apám gyanakodva vonta fel a szemöldökét, mintha attól tartana, hogy a mocskos

szóbeszéd megrontotta az ártatlanságomat. – Don Federico minden német szerkentyűhöz ért valamicskét. Szükség eseten akár egy

Volkswagent is össze tudna eszkábálni. Egyébként utána kellene nézni, használtak-e már töltőtollat Victor Hugó idejében. Lehet, hogy csak mese az egész.

Apám jól ismert szkepticizmusa megrendített. Én szóról szóra elhittem a toll történetét, bár azt sem néztem volna rossz szemmel, ha don Federico bütyköl nekem egy hozzá hasonlót. Így legalább lett volna időm a Victor Hugóhoz méltó magaslatokra hágni. Szerencsémre apámnak igaza lett: a Montblanc még évekig ott pompázott a kirakatban, mi pedig minden szombat délelőtt elzarándokoltunk hozzá.

– Még mindig ott van – mondogattam áhítattal. – Terád vár – válaszolta ilyenkor apám. – Tudja, hogy egyszer a tiéd lesz, és mesterművet

alkotsz vele. – Én levelet akarok vele írni. A mamának. Hogy ne érezze magát olyan egyedül. Apám rezzenéstelen arccal nézett a szemembe. – A mama nincs egyedül, Daniel. A Jóistennel van. És velünk is, csak mi nem látjuk őt. Ilyesmiről prédikált az iskolában Vicente atya is, egy élemedett korú jezsuita pap, aki

kezét-lábát törve igyekezett beavatni bennünket a világ rejtelmeibe – a gramofontól a fogfájásig –, s magyarázatait Máté evangéliumából vett idézetekkel támasztotta alá. Csakhogy apám szájából olyan valószínűtlenül hangzott az egész, hogy gyanakodni kezdtem.

– De Istennek miért van rá szüksége? – Nem tudom. Egy nap, ha majd találkozunk vele, megkérdezzük tőle. Egy idő után lemondtam a levélírásról, és azt gondoltam, hogy ha már így áll a dolog,

mégiscsak hasznosabb lenne mindjárt a nagy művel kezdeni az írást. Mivel tollam nem volt, egy apámtól kölcsönvett kettes Staedtler ceruzával firkáltam tele az irkámat. A történet, hogy,

hogy nem, egy töltőtollról szólt, amely kísértetiesen hasonlított arra a kirakatbélire, ráadásul elvarázsolták. Jobban mondva egykori tulajdonosának, egy szerencsétlen regényírónak a szelleme lakozott benne, akinek az éhség és a hideg oltotta ki az életét. A toll egy diák kezébe került, aki papírra vetette az író utolsó, befejezetlen művét. Nem emlékszem, honnan vettem vagy loptam az ötletet, de annyi szent, hogy soha többé nem jutott eszembe ehhez hasonló. De amint szavakba akartam önteni a témát, csütörtököt mondott tudásom. Üresen csengtek a mondataim, képi fordulataim pedig azokra a lábfürdőreklámokra emlékeztettek, amelyeket akkoriban a villamosmegállókban lehetett látni. A ceruzában láttam kudarcom okát, és egyre jobban vágyakoztam a tollra, mert biztos voltam benne, hogy annak birtokában igazi íróvá válhatnék. Apám aggodalommal vegyes büszkeséggel figyelte sikertelen küzdelmemet.

– Na, hogy áll a regényed, Daniel? – Nem tudom. Ha megvolna a tollam, jobban boldogulnék. Apám úgy gondolta, ilyesfajta

kifogás csak egy jövendőbeli írónak juthat az eszébe. – Írd csak tovább, ne csüggedj! Mire az első műved elkészül, megveszem neked a tollat. – Megígéred? Apám válaszul elmosolyodott, ahogyan szokott. Szerencséjére írói ambícióim hamar

lelohadtak, s már csak megszokásból beszéltünk róluk. Ehhez az is hozzájárult, hogy felfedeztem a mechanikus játékokat és azokat a bádogszerkentyűket, amelyeket a Los Encantes piacon lehetett kapni, a mi pénztárcánkhoz szabott áron. A gyermeki lelkesedés olyan ingatag, akár a hűtlen szerető. Nekem sem kellett sok, egy idő után már csak a felhúzható autók és hajók érdekeltek. Nem kérleltem többé az apámat, hogy látogassunk el Victor Hugó tollához, s ő sem erőltette a dolgot. Olyan volt az egész, mint egy szertefoszló álom, apámról azonban a mai napig annak a sovány embernek a képét őrzöm az emlékezetemben, aki viseltes, lógó ruhát, elnyűtt kalapot hordott (az utóbbit használtan vette a Condal utcában, hét pezetáért), s aki nem engedhette meg magának, hogy megvegyen egy nyavalyás, drága tollat, aminek semmi haszna nem volt, bár a fia számára a mindenséget jelentette volna. Aznap este, amikor az Ateneo Könyvtárból hazatértem, ott várt rám az ebédlőben, arcán a jól ismert csüggeteg sóvárgással.

– Már azt hittem, odavesztél – mondta. – Tomás Aguilar keresett telefonon. Azt mondta, megbeszéltétek, hogy találkoztok. Elfelejtetted?

– Barceló fogva tartott – ismertem be. – Alig tudtam levakarni magamról. – Jó ember, de nehéz tőle megszabadulni. Biztos éhes vagy. Merceditas hozott egy kicsit

abból a levesből, amit az édesanyjának készített. Ez a lány aranyat ér. Asztalhoz ültünk, hogy megízleljük az alamizsnát. Merceditas a harmadik emeleti

szomszédasszonyunk lánya volt. Mindenki szent életű apácának tartotta, de én nemegyszer láttam, amint fuldokolva csókolózott egy tengerésszel, aki néha egészen a kapuig elkísérte, és szemmel láthatólag ügyes kezű legény volt.

Ma este másutt jár az eszed – kezdte a beszélgetést apám. – A párás levegő lehet az oka. Barceló szerint a nedvesség beszivárog az ember agyába. – Itt másról lehet szó. Nyugtalanít valami, Daniel? – Nem, csak elgondolkoztam. – Min? – A háborún. Apám elkomorodott, majd csöndben tovább kanalazta a levesét. Zárkózott ember volt, és

soha nem beszélt a múltról, pedig folyamatosan benne élt. Én abban a meggyőződésben nőttem fel, hogy a polgárháború utáni időszak lomha nyugalma, a sok elkendőzött indulat és nyomorúság olyan természetes, mint a csapból folyó víz, s hogy a sebzett házfalakról csorgó néma fájdalom a város igazi arcát mutatja. A gyerekkor egyik nagy csapdája, hogy azt is érezzük, amit nem értünk, s mire értelmünk megemészti a történteket, addigra szívünk már mély sebeket hordoz. Azon a kora nyári estén, hazafelé menet, amikor csalóka alkony borult

Barcelonára, sehogy sem tudtam kiverni a fejemből mindazt, amit Clara az apja eltűnéséről mesélt. Az én akkori elképzelésem szerint a halál névtelen, ismeretlen házalóként szedte áldozatait, idős anyákat, koldusokat, kilencvenéves szomszédokat, mintha egy túlvilági sorsolás véletlen kiválasztottjai volnának. Az a gondolat, hogy a halál itt járhat a közelemben, s hogy emberi arca, gyűlölettel átitatott szíve van, egyenruhában vagy ballonkabátban feszít, sorban áll a moziban, kávézókba jár, nevetgél, délelőttönként sétálni viszi a gyerekeit a Citadella-parkba, délutánonként pedig a Montjuich-erőd tömlöcébe, vagy egy közös, névtelen sírba juttat valakit anélkül, hogy megadná neki a végtisztességet, sehogyan sem fért a fejembe. Addig-addig rágódtam a dolgon, amíg rá nem jöttem, hogy a körülöttem lévő papírmasévilág puszta díszlet. Azok az évek könnyen megfosztották az embert az ártatlanságától, a gyerekkor vége pedig olyan kiszámíthatatlan volt, mint az állami vasút.

Kenyérrel ettük a maradék levest, s hallgatásunkat egy rádiójáték szirupos szövege övezte,

amely a templomtérre nyíló ablakokból szűrődött be hozzánk. – Na és mire jutottatok ma don Gustavóval? – Megismerkedtem az unokahúgával, Clarával. – Azzal a vak lánnyal? Azt mondják, nagyon szép. – Nem tudom. Én nem foglalkozom ilyesmivel. – Jól teszed. – Felajánlottam, hogy holnap iskola után elmegyek felolvasni neki. Szegényke nagyon

egyedül érzi magát. Elengedsz? Apám csodálkozva sandított rám, mint aki azon tanakodik magában, vajon ő öregedett-e

meg idő előtt, vagy én növekszem túl gyorsan. Jobbnak láttam, ha témát váltok, de csak az jutott eszembe, ami már kezdettől fogva fúrta az oldalamat.

– A háborúban csakugyan a Montjuich-erődbe hurcolták az embereket, és aztán ki sem engedték őket többé?

Apám szaporábban kanalazta tovább a levesét, de az arca rezzenéstelen maradt. Csak az ajkai körül játszadozó mosoly hervadt le az arcáról, amint végigmért.

– Kitől hallottad ezt? Barcelótól? – Nem. Tomás Aguilartól. Ő szokott ilyesmiről mesélni az iskolában. Apám lassan bólintott. – Tudod, Daniel, háborús időkben sok olyan esemény történik, amit nehéz megmagyarázni.

Sokszor magam sem tudom, hogyan kell egyet s mást értelmezni. Néha jobb úgy hagyni a dolgokat, ahogy vannak.

Nagyot sóhajtott, és kedvetlenül kanalazott egyet a leveséből. Némán figyeltem. – Anyád a halála előtt megesketett, hogy soha nem beszélek neked a háborúról, s hogy

minden olyasmit kerülök, ami a történtekre emlékeztethet. Erre nem tudtam mit felelni. Apám elfordította a tekintetét, mintha a levegőben keresne

valamit: egy bátorító pillantást, a csöndet, vagy anyámat, hogy feloldja az esküje alól. – Néha az az érzésem, hogy nem kellett volna szót fogadnom neki. Nem is tudom… – Mindegy, papa… – Nem, Daniel, nem mindegy. Egy háború után semmi nem mindegy. És abba az erődbe

tényleg nagyon sok olyan ember került, aki ott is maradt. Örökre. Egymásra néztünk, majd apám felállt, és a hirtelen támadt csöndtől sebzetten a szobájába

menekült. Összeszedtem az edényeket, és a kis konyhai márványkagylóban mindet elmosogattam. Aztán visszamentem a nappaliba, eloltottam a villanyt, és apám öreg foteljába huppantam. Az utcáról beáramló szellő finoman lengette a függönyöket. Nem éreztem magam álmosnak, és nem volt kedvem erőltetni az alvást. Kiballagtam az erkélyre, és mélyen kihajoltam. A Puerta del Ángel gázlámpáinak elmosódó fényében egy emberi alak elnyúló árnyéka vetődött az utca kövezetére. Egy szál cigaretta borostyánszínű parazsa tükröződött a

szemében. Fekete ruhát viselt; egyik kezét a kabátja zsebébe dugta, a másikban pedig a cigarettáját fogta. A füst kék hálót szőtt az alakja köré. Az utcai lámpák ellenfényében nem láttam rendesen az arcát, mégis éreztem, hogy engem figyel. Legalább egy percig állt ott, némán, magányosan eregette a füstöt, s a szemét egy pillanatra sem vette le rólam. A katedrális éjféli harangszavára végül könnyedén biccentett felém, mint aki elköszön, s mintha még mosolygott is volna közben, bár ezt nem láttam jól. Válaszul inteni akartam neki, de moccanni sem bírtam. Az alak hátat fordított, majd elindult a másik irányba. Ahogy távolodott, észrevettem, hogy sántít. Máskor talán fel sem figyeltem volna a különös idegen jelenlétére, ám aznap este, amikor az alak eltűnt a szemem elől a ködben, éreztem, hogy hideg verejtékcseppek gyöngyöznek a homlokomon, és alig kapok levegőt. A szél árnyéká-ban olvastam ehhez hasonló jelenetet. A történet főszereplője az erkélyéről kihajolva minden éjszaka azt látja, hogy egy cigarettafüstöt eregető, magányos férfi figyeli az árnyékból. Az illető arca mindig sötétben marad, csak a szeme világít az éjszakában, mint az égő parázs. A különös alak jobb kezét fekete kabátja zsebébe dugva ácsorog egy darabig, majd sántikálva odébbáll. Abban a jelenetben, amelyet épp átéltem, ez az alak bárki lehetett: egy ismeretlen, arctalan idegen, aki éjszaka az utcán kószál. Carax regényében azonban az ördög volt az.

6

Egy feledést hozó mély álom, s a remény, hogy aznap délután viszontláthatom Clarát,

meggyőzött róla, hogy látomásom csupán a véletlen műve lehetett. Talán csak váratlanul nekilendülő, lázas képzeletem szüleménye volt az egész, s biztos jele annak a régóta áhított, ígéretes átalakulásnak, melynek végén – az összes lépcsőházi szomszédasszonyunk szerint – derék férfi válik majd belőlem, legalábbis testi értelemben. Pontban hétkor a legszebb öltözékemben, s az apámtól kölcsönvett Varón Dandy férfiparfüm illatfelhőjében jelentem meg don Gustavo lakásán, s készen álltam rá, hogy eljátsszam a házi felolvasó szalonhős szerepét. Az antikvárius és unokahúga a királyi palotatér, a Plaza Real egyik előkelő lakásában lakott. Egy cselédruhás, főkötős szolgáló nyitott ajtót légionáriusra emlékeztető arckifejezéssel, teátrális hajlongások közepette.

– Ön bizonyára Daniel úrfi – mondta. – Én pedig Bernarda vagyok, szolgálatára. Bernarda affektált, mesterkélt hanghordozását a cáceresi tájszólás kőkemény, zárt

hangjaival tartotta mederben. Körülményes ceremóniával vezetett végig Barcelóék otthonán. Első emeleti körlakás volt, galériák, szalonok és folyosók kerengője, amely számomra – a mi szerény Santa Ana utcai családi lakásunkhoz képest – az Escorial kicsinyített másának tűnt. Don Gustavo a könyveken, az ősnyomtatványokon és a rejtelmesebbnél rejtelmesebb bibliográfiákon kívül szemmel láthatólag szobrokat, festményeket, oltárképeket, sőt növényeket és állatokat is gyűjtött. Buja lombú trópusi növények erdején át követtem Bernardát. A különböző növényfajok valóságos télikertet alkottak. Párás-poros aranyfény szűrődött át a folyosó üvegfalán. Bágyadt zongoraszó elnyújtott, magányos hangjai úsztak a levegőben. Bernarda úgy nyitott magának utat a sűrűben dokkmunkáshoz illő karjaival, mintha egy bozótvágó kést suhogtatott volna. Szorosan mögötte haladva nézelődtem. Tucatnyi állatot fedeztem fel, köztük két élénk színű, mérete alapján enciklopédiába illő kakadut. Barceló a cseléd elbeszélése szerint Ortega y Gassetről, a kétnevű filozófusról nevezte el őket. Clara a növényerdő másik végén, a térre néző szalonok egyikében várt rám. Zavaros vágyaim tárgya könnyű, türkizkék pamutruhában zongorázott a rózsaablakon át ferdén beszűrődő fényben. Rosszul játszott, nem tudta tartani a ritmust, a hangjegyek felét félreütötte, az én fülemnek mégis fenségesen csengett szerenádja, s ahogy ott ült a billentyűk előtt, egyenes derékkal, oldalra billentett fejjel, szelíd mosollyal az arcán, olyan volt, akár egy mennyei látomás. Meg akartam köszörülni a torkomat, hogy felhívjam a figyelmét a

jelenlétemre, ám a Varón Dandy illata megelőzött. Clara hirtelen abbahagyta a zongorázást, és szégyenlős mosoly jelent meg az arcán.

– Egy pillanatra azt hittem, a nagybátyám az – mondta. – Megtiltotta, hogy Mompout játsszak. Azt mondja, szentségtörés, amit művelek vele.

Az egyetlen általam ismert Mompou egy felfúvódásra hajlamos, sápatag pap volt, aki fizikát és kémiát tanított az iskolában, őrá gondolni azonban meghökkentő, sőt kifejezetten illetlen képzettársításnak tűnt a számomra.

– Szerintem gyönyörűen játszol – hebegtem. – Á, dehogy! A nagybátyám annyira bolondul a zenéért, hogy zenetanárt fogadott mellém.

Egy nagy reményű, fiatal zeneszerző foglalkozik velem, hogy helyrehozza a hallásomat. Adrián Nerinek hívják. Párizsban és Bécsben tanult. Majd bemutatlak neki. Most épp egy szimfóniát ír. A Barcelonai Városi Zenekar fogja bemutatni, mivel a nagybátyja az igazgatótanácsban dolgozik. Zseniális, nem?

– A nagybácsi vagy az unokaöcs? – Ne légy gonosz, Daniel! Biztos vagyok benne, hogy Adrián téged is levesz a lábadról. Hogyne, mint egy hétemeletnyi magasságából lezuhanó zongora, gondoltam. – Mit szólnál egy kis uzsonnához? – kedveskedett Clara. – Bernarda fahéjas roládjától

mindjárt jobb kedvre derülsz. Fenséges uzsonna volt; mindent felfaltunk, amit Bernarda elénk tett. Én kissé feszengtem,

mert nem voltam tisztában az alkalomhoz illő viselkedés szabályaival. Clara, mint mindig, ezúttal is olvasott a gondolataimban, és kedvesen noszogatott, hogy amint kedvem támad olvasni, máris belefoghatok A szél árnyéká-ba, akár azon nyomban. Több se kellett nekem: a rövid, hazafias szellemű hangjátékok fennkölt modorában, amelyeket a Nemzeti Rádióban játszottak be nap mint nap, nem sokkal a déli harangszó után, hozzáfogtam a regény újraolvasásához. Hangom kezdeti merevsége szép lassan fölengedett; csakhamar elfelejtkeztem arról, hogy felolvasok: újra belemerültem a történetbe, s olyan összefüggéseket, egybecsengéseket, zenei motívumokként visszatérő fordulatokat fedeztem fel a szövegben, amelyekre első olvasáskor fel sem figyeltem. Új mozzanatok, képtöredékek, hasonlatok bukkantak fel a sorok között, mint amikor egy épület szerkezetének különböző vetületei tárulnak fel előttünk. Öt fejezetet olvastam végig egy óra alatt. Csak akkor hagytam abba, amikor már teljesen kiszáradt a szám, és mintegy fél tucat falióra zengte a fülembe, hogy későre jár. Becsuktam a könyvet, és a derűsen mosolygó Clarát figyeltem.

– Egy kicsit A vörös ház-ra emlékeztet – törte meg a csendet Clara. – De ez a történet nem tűnik olyan nyomasztónak.

– Ne reménykedj – feleltem. – Ez még csak a kezdet. A java még hátravan. – Holnap is eljöhetsz, ha nincs jobb dolgod – ajánlotta Clara. – Bár nem akarok visszaélni

a… – Hatkor jó lesz? – szakítottam félbe. – Ha egy órával hamarabb jövök, több időnk marad. Első találkozásunkat még sok hasonló követte abban a zeneteremben, ott a Plaza Reálon,

azon a nyáron és az 1945-öt követő években. A Barceló-házban tett látogatásaim egy idő után szinte mindennapossá váltak, a keddet és a csütörtököt leszámítva, amikor Clarának zeneórája volt Adrián Nerivel. Órákat töltöttem náluk, s hamarosan úgy ismertem minden szobát, minden folyosót és don Gustavo összes növényét, mint a tenyeremet. A szél árnyéká-n két hét alatt túljutottunk, de nem jelentett számunkra gondot, hogy egy-egy újabb könyvet találjunk a felolvasás óráira. Barcelónak mesés könyvtára volt, és – Julián Carax műveinek hiányában – tucatnyi jelentéktelenebb, ám annál sikamlósabb klasszikus történetet tettünk a magunkévá. Volt olyan délutánunk, amikor alig olvastunk valamit, csak társalogtunk, sétáltunk egyet a téren, vagy elmentünk a katedrálisig és vissza. Clara szívesen beült a templomba, hogy az emberek jövés-menését, a kövezeten koppanó léptek zaját hallgassa. Megkért rá, hogy mindent fessek le neki, ami csak séta közben elénk tárul: az épületek homlokzatát, az emberek

külsejét, az autókat, a boltokat, a lámpákat és a kirakatokat. Gyakran vezettem végig karon fogva azon a Barcelonán, amelyet csak mi ketten ismertünk. Utunk minden alkalommal a Petritxol utcai cukrászdában végződött, ahol tejszínhabos krémet vagy mandulás mézeskalácsot ettünk. Előfordult, hogy az emberek ferde szemmel néztek ránk, és nem egy pincér akadt, aki cinkosan a nővéremnek nevezte Clarát, ám én ügyet se vetettem a sok csúfolódásra és a célozgatásra. Clara olykor – hamis szándéktól vagy valamiféle beteges közlési vágytól vezettetve – olyan hajmeresztő titkokat osztott meg velem, amelyekkel nem igazán tudtam mit kezdeni. Egyik kedvenc témája egy rekedt hangú, különös idegen volt, aki már többször is megszólította, amikor egyedül ment az utcán. Ez a titokzatos alak don Gustavóról és rólam kérdezgette, de a saját nevét soha nem árulta el. Az egyik ilyen alkalommal megsimogatta Clara nyakát. Vigasztalhatatlan gyötrelemmel hallgattam ezeket a történeteket, főként azt, amikor Clara megkérte az idegent, engedje meg, hogy végighúzhassa kezét az arcán. A hallgatást beleegyezésnek vélve a férfi arcához emelte kezét, ám az durván megragadta a csuklóját. Clara az utolsó pillanatban még valamiféle bőrdarabot érzékelt az idegen arcán.

– Mintha bőrmaszkot hordana – mondogatta. – Képzelődsz, Clara. Csak kitaláltad az egészet. Clara addig-addig esküdözött, míg végül felhagytam az ellenkezéssel, s attól kezdve még

jobban kínzott annak a kétes egzisztenciájú ismeretlennek a képe, aki kedvét lelhette Clara hattyúnyakában, és ki tudja még mely testrészének a simogatásában, amikor nekem csupán vágyakoznom volt szabad utána. Egy cseppnyi töprengés során rájöhettem volna, hogy a Clara iránti rajongásom temérdek szenvedés forrása. Meglehet, épp ezért bálványoztam őt annyira: az esztelen vonzalom miatt, amely örökké azok felé hajt bennünket, akik fájdalmat okoznak nekünk. Azon a nyáron azonban még csak attól rettegtem, hogy nemsokára elkezdődik az iskola, és nem tudom majd az egész napot Clarának szentelni.

Bernarda komor ábrázata mögött jóságos anyai természet rejtőzött. Sűrű találkozásaink hatására egyre jobban megkedvelt, s a végén már tejbe-vajba fürösztött. Voltaképpen a maga módján örökbe fogadott.

– Mit ne mondjak, meglátszik, hogy ennek a fiúcskának nincsen anyja – mondogatta Barcelónak – Úgy sajnálom szegénykét.

Bernarda nem sokkal a háború után érkezett Barcelonába. A szegénység elől menekült, és az apja elől, aki úgy bánt vele, mint a kutyával, bottal verte, butának és csúnyának tartotta, részegen erőszakkal behajtotta a disznóólba, és addig tapogatta, amíg a lány zokogni nem kezdett félelmében.

Akkor elengedte, mondván, hogy ugyanolyan álszent és ostoba, mint az anyja. Barceló véletlenül botlott bele a Borne piacon az egyik zöldségesnél, ahol Bernarda dolgozott, s valamiféle belső indíttatástól vezérelve felfogadta szolgálónak.

– Úgy élünk majd együtt, mint a Pygmalion-ban – jelentette ki. – Maga lesz az én Elizám, én meg a maga Higgins professzora.

Bernarda, aki irodalmi vágyait a Katolikus Újság-gal szokta kielégíteni, gyanakvóan kapta fel a fejét.

– Hallja-e! Csak mert szegényen és tudatlanul nő fel valaki, attól még lehet tisztességes. Barceló azonban nem született George Bernard Shaw-nak, és nem volt képes rá, hogy

valamely híres szónok, mondjuk Manuel Azana szellemi képességének és beszédkészségének a szintjére emelje tanítványát. Erőfeszítéseinek mégis volt némi hatása: Bernarda kifinomultabb lett, és sikerült elsajátítania valamicskét a vidéki szolgálólányok viselkedésmódjából, beszédmodorából. Huszonnyolc éves volt, ám legalább tíz évvel idősebbnek tűnt a szememben, bár csak a külsejét tekintve. Buzgó templomjáró lélek volt, és megszállottan rajongott a lourdes-i szűzért. Nem volt olyan nap, hogy ne ment volna el a Santa Maria del Mar-bazilikába a nyolcórai misére, és hetente legalább háromszor meggyónta

bűneit. Don Gustavo, aki mellesleg gnosztikusnak vallotta magát (amiről Bernarda azt gondolta, hogy valamiféle légúti megbetegedés lehet, olyasmi, mint az asztma, csak úri változatban), matematikai képtelenségnek tartotta, hogy a cselédje annyit vétkezzen, hogy ezt a gyónási ütemet kelljen tartania.

– Hiszen te olyan jó vagy, mint egy falat kenyér – méltatlankodott. – Azok az emberek, akik mindenben bűnt látnak, betegek. Beteg a lelkük, és, már megbocsáss, de a beleik is betegek. A szenteskedő ibériai nép alapállapota a krónikus székrekedés.

Bernarda ötször is keresztet vetett az efféle istenkáromló szavak hallatán. Aznap este külön imádkozott Barceló úr tisztátalan lelkének üdvéért. Jószívű ember ő, vélte Bernarda, csak a sok olvasástól megzápult az agya, mint Sancho Panzának. Bernardának mindig akadt udvarlója; a böjti időszak alatt távol tartotta magát tőlük, de húsvéttól virágvasárnapig hagyta, hogy verjék, elszedjék tőle azt a kevéske pénzt, amit egy takarékbetétkönyvben tartott, s hogy előbb vagy utóbb faképnél hagyják. Egy-egy ilyen válságos időszak után bezárkózott a lakás félreeső zugában lévő kis szobájába, napokig zokogott, és esküdözött, hogy patkányméreggel vagy egy üveg lúggal megöli magát. Barceló, miután minden mesterkedése ellenére sem tudta jobb belátásra bírni a lányt, komolyan megijedt, s kénytelen volt kihívni a helyőrség lakatosát, hogy felfeszítse a szoba ajtaját, és értesítette az orvosát, hogy adjon be a lánynak egy lórúgásnyi nyugtatót. Szegény pára két napig aludt egyhuzamban, s amikor felébredt, az antikvárius rózsával, bonbonnal, új ruhával kedveskedett neki, majd moziba vitte, és megnéztek egy filmet Cary Granttel a főszerepben, aki – Bernarda szerint – Jósé Antonio után a legszebb férfi volt a világon.

– Képzelje már, azt mondják, hogy Cary Grant nem is a lányokat szereti – súgta Bernarda csokoládét majszolva. – Mit szól ehhez?

– Badarság! – jelentette ki Barceló. – A gyáva nyulak és az ostoba szamarak mindig irigyek voltak, és azok is maradnak.

– Milyen jól mondja az úr! Állítólag egyetemre is járt. Tudja, arra a Szörbetre. – Sorbonne-ra, kedvesem – javította ki türelmesen Barceló. Bernardát nem lehetett nem

szeretni. Rendszeresen főzött és varrt rám, anélkül hogy bárki is megkérte volna. Rendbe szedte a ruhámat, a cipőmet, megfésült, levágta a hajamat, vitaminokkal és fogpasztával látott el; még egy nyakba akasztható, szenteltvízzel telt fiolával is megajándékozott, amelyet San Adrián del Besósban élő nővére hozott Lourdes-ból egy autóbuszos zarándokút alkalmával. Ragaszkodott hozzá, hogy időről időre tetűserkék és más élősködők után kutasson a fejbőrömön, s miközben a hajamban turkált, halkan csicsergett hozzám.

– Clara kisasszony a világ legnagyszerűbb teremtése; Isten ments, hogy valaha is bírálni merjem, inkább meghalok, semhogy rosszat mondjak róla; de nem helyes, hogy az úrfi ennyire odavan érte, ugye érti, mire gondolok.

– Ne aggódj, Bernarda, csak barátok vagyunk. – Na, hát éppen erről beszélek! Érveit egy olyan történettel támasztotta alá, amelyet a rádióban hallott egy fiúról, aki

helytelen módon beleszeretett a tanítónőjébe, s ezért a sors azzal büntette, hogy kihullott a haja meg a foga, az arcát és a karját pedig – a kéjsóvárság nyilvánvaló bélyegeként – árulkodó fekélyek lepték el.

– Én mondom magának, a bujaság nagyon-nagyon rossz dolog! – vonta le a végső tanulságot Bernarda.

Don Gustavo, a nekem címzett élcelődő megjegyzései ellenére, jó szemmel nézte Clara iránti rajongásomat, s nem bánta, hogy olyan odaadó lelkesedéssel kísérgetem őt mindenfelé. Engedékenységét annak tulajdonítottam, hogy minden bizonnyal ártalmatlannak tartott. Nap mint nap csábítóbbnál csábítóbb ajánlatokkal igyekezett megszerezni tőlem Julián Carax könyvét. Azt mondogatta, hogy néhány kollégájával is megvitatta a kérdést az antikváriusok egyesületében, és mindegyiknek az a véleménye, hogy Carax könyve jelenleg egy vagyont ér,

különösen Franciaországban. Ám én minden ajánlatára nemet mondtam, ő pedig csak némán bazsalygott az orra alatt. Lemásoltatta nekem a lakáskulcsait, hogy szabadon járhassak-kelhessek akkor is, ha ő vagy Bernarda nem tudnak ajtót nyitni, mert nincsenek otthon. Apám egészen másként fogta fel a dolgot. Az évek során levetkőzte azt a veleszületett tulajdonságát, hogy minden kínosan aggasztó kérdést elhárítson magától. Ennek az egyébként dicséretes fejlődésnek többek között az lett az eredménye, hogy egy idő után nem rejtette véka alá, mennyire helyteleníti a Clarával való kapcsolatomat.

– A korodbéli fiúkkal kellene összejárnod, olyanokkal, mint Tomás Aguilar, akit teljesen elfelejtettél, pedig nagyszerű gyerek, és nem egy ilyen eladósorban lévő, anyányi nővel.

– Mit számít, hogy hány évesek vagyunk, ha jól megvagyunk együtt? A legjobban Tomás nevének említése fájt, mivel ezt a vádat teljesen jogosnak éreztem.

Hónapok óta nem találkoztam vele, pedig azelőtt elválaszthatatlanok voltunk. Apám megrovó tekintettel nézett rám.

– Daniel, te nem ismered a nőket. Ez a lány úgy játszik veled, mint macska az egérrel. – Mert te aztán sokat tudsz a nőkről! – csattantam fel sértetten. – Főleg Claráról! A témával kapcsolatos rövid szóváltásaink mindössze egy-két szemrehányó mondatra és

néhány haragos szemvillanásra korlátozódtak. Minden időmet, amit nem az iskolában vagy Claráéknál töltöttem, annak szenteltem, hogy apámnak segítsek a könyvesboltban. Rendben tartottam a bolt mögötti raktárhelyiséget, kiszállítottam a megrendeléseket, postáztam a kiértesítéseket vagy kiszolgáltam a törzsvendégeket. Apám gyakorta fájlalta, hogy nem szívvel-lélekkel végzem a munkát. Én pedig azt vágtam a fejéhez, hogy az egész életemet a könyvesboltban töltöm, és nem értem, miért panaszkodik. Éjszakánként, amikor nem jött álom a szememre, arra a meghitt, bensőséges kis világra emlékeztem, amelyben az anyám halála utáni években éltünk apámmal. Abban a világban Victor Hugó tollán vagy a bádogautókon kívül nem létezett számomra fontosabb dolog. Ezek az évek úgy maradtak meg az emlékezetemben, mint egy szomorkás, de békés időszak, amely szép lassan szertefoszlott, azzal a hajnallal kezdve, amikor apám elvitt az Elfeledett Könyvek Temetőjébe. Egy nap apám rájött, hogy Clarának ajándékoztam a könyvet. Ez végképp kihozta a sodrából.

– Komoly csalódást okoztál nekem, Daniel! – förmedt rám haragosan. – Amikor arra a titkos helyre elvittelek, a lelkedre kötöttem, hogy az a könyv, amelyet ott választasz, különleges példány, és attól kezdve, hogy örökbe fogadod, felelősséggel tartozol érte.

– Akkor még csak tízéves gyerek voltam, apa. Játék volt az egész. Apám úgy nézett rám, mintha szíven döftem volna. – Most viszont tizennégy éves vagy, és még mindig gyerek, mégpedig olyan gyerek, aki

férfinak képzeli magát. Sok bajod lesz még az életben, Daniel. Hamarosan meglátod. Akkoriban nem igazán értettem, miért fáj az apámnak, hogy olyan sok időt töltök

Barcelóéknál. Az antikvárius és unokahúga olyan fényűző életet éltek, amilyenről apámnak sejtelme sem volt. Azt hittem, az zavarja, hogy don Gustavo cselédje úgy bánik velem, mintha az anyám volna; azt gondoltam, rosszul esik neki, hogy az én jóváhagyásommal bárki betöltheti ezt a szerepet. Egyszer, amikor a bolt hátsó részében egy csomagot készítettem elő, végighallgattam, miként tréfálkozik apámmal az egyik vevő.

– Tudja, mire van magának szüksége, Sempere? Egy takaros kis menyecskére. Manapság annyi szemrevaló teremtés él özvegyi sorban, élete virágjában. Ugye ért engem? Egy jó vászoncseléd, barátocskám, rendet teremtene az életében, és legalább húsz évet fiatalítana magán. Hja, hogy mi mindenre nem képes egy pár ringó didkó…

Apám soha nem válaszolt az ehhez hasonló célzásokra, én viszont egyre több értelmet találtam bennük. Végül egyszer, amikor a vacsora szokás szerint néma hadviselésbe torkollott, és csak lopva mertünk egymásra pillantani, előhoztam a témát. Azt hittem, megkönnyítem a helyzetét, ha én próbálom rábeszélni a dologra. Apám megnyerő külsejű,

jóképű, ápolt férfi volt; biztos voltam benne, hogy jó néhány környékbeli asszony szemet vetett már rá.

– Lám, te milyen könnyen rátaláltál anyád helyettesére! – vágta a fejemhez keserűen. – Nekem nincs ilyen jelöltem, de nem is óhajtom, hogy legyen.

Ahogy telt-múlt az idő, apám és Bernarda intelmei kezdtek nyomot hagyni a lelkemben. Legbelül azt súgta valami, hogy zsákutcába kerültem, és nem várhatom el, hogy Clara többnek lásson egy nála tíz évvel fiatalabb fiúnál. Napról napra nehezebb lett együtt lennem vele, elszenvednem a keze érintését, vagy séta közben karon fogva vezetnem őt. Lassan odáig jutottam, hogy már-már a puszta közelsége is fizikai fájdalmat okozott. Ez a tény senkinek nem kerülte el a figyelmét, a legkevésbé Claráét.

– Daniel, azt hiszem, beszélnünk kell – mondogatta. –Attól tartok, nem úgy viselkedtem veled, ahogy…

Soha nem engedtem, hogy befejezze a mondatot. Valamilyen ürüggyel mindig kibújtam a beszélgetés alól. Azokban a napokban világosan éreztem, hogy nincs jövője a kapcsolatunknak, s hogy az út, amelyen járok, sehová sem vezet. Rettegve gondoltam arra, hogy a légvár, amelyet Clara köré építettem, egyik pillanatról a másikra összeomolhat. Nem sejtettem, hogy a feketeleves még hátravan.

Cifra nyomorúság

(1950-1952)

7 Tizenhatodik születésnapomon fenékig ürítettem a keserűség poharát. Saját költségemre és

kockázatomra születésnapi ünnepséget szerveztem, amire Barcelót, Clarát és Bernardát is elhívtam. Apám nem helyeselte a dolgot.

– Ez az én születésnapom! – vágtam vissza nyersen. –Egész évben neked dolgozom. Engedd meg, hogy egyszer az én kedvem szerint történjék valami.

– Tégy, amit akarsz! Az előző pár hónap a Clarához fűződő különös barátságom legzavarosabb időszaka volt.

Szinte soha nem olvastam már fel neki. Clara módszeresen került minden olyan alkalmat, amikor kettesben maradhattunk volna. Valahányszor meglátogattam, vagy a nagybátyja volt jelen, aki úgy tett, mintha újságot olvasna, vagy Bernarda sürgött-forgott a háttérben, és a szeme sarkából figyelt. Időnként Clara barátnőinek társaságát is el kellett viselnem. Magamban Ánizslikőr Nővéreknek neveztem őket. Ott őrködtek Clara felett misekönyvvel a kezükben, képmutatóan szende, szűzies ábrázattal, s elmarasztaló pillantásokkal igyekeztek az értésemre adni, hogy felesleges vagyok, s hogy a jelenlétem szégyent hoz Clarára, sőt az egész világra. A legelviselhetetlenebb azonban Neri, a zenetanár volt, aki sehogyan sem tudta befejezni élete nagy szimfóniáját. Fennhéjázó modoráról, piperkőc öltözködéséről lerítt, hogy a jómódú San Gervasio-negyed sarja. Mozartot majmolta, engem viszont brillantintól csöpögő hajával inkább Carlos Gardelre, az argentin tangósztárra emlékeztetett. Tehetségesnek csak olyan dolgokban találtam, amelyek nem váltak éppen a dicsőségére. Minden méltóságot és jó ízlést feledve hízelgett Don Gustavónak, kinn a konyhában pedig Bernardának csapta a szelet: apró zacskókba csomagolt, filléres cukrozott mandulát vitt neki ajándékba, s ha tehette, addig csipkedte a fenekét, míg a lány sikongva nem kacagott. Én, tömören fogalmazva, halálosan gyűlöltem. Nem mintha ő rokonszenvezett volna velem. Pöffeszkedve elém állt a partitúráival, úgy nézett rám, mint egy láb alatt lévő kisinasra, és a legkülönfélébb kifogásokat emelte ellenem.

– Drága gyermekem, nem kellene neked hazamenni, és a leckéddel foglalkozni? – Es önnek, drága mester, nem kellene végre megírnia a szimfóniáját, amelyet nem képes

befejezni? A vége mindig az lett, hogy megadtam magam, és lehorgasztott fővel, megsemmisülve

eloldalogtam. Mit nem adtam volna érte, ha nekem is úgy felvágták volna a nyelvemet, mint don Gustavónak, és egyszer helyrerakhattam volna azt a felfuvalkodott hólyagot.

Apám a születésnapomon lement a sarki sütödébe, és megvette a legfinomabb süteményt,

amit csak kapni lehetett. Aztán csöndben megterített. Az ezüst evőeszközöket és az ünnepi tányérokat rakta fel. Gyertyát gyújtott, majd csupa olyan fogást készített vacsorára, melyekről úgy gondolta, hogy a kedvenceim. Egész délután nem szóltunk egymáshoz. Estefelé apám visszament a szobájába, felvette a legjobb ruháját, és egy celofánba csomagolt csomagocskával, a nekem szánt ajándékkal tért vissza. Letette az ebédlőasztalra, majd ő is leült az asztal mellé, töltött magának egy pohár fehérbort, és várt. A meghívás úgy szólt, hogy a vacsora fél nyolckor kezdődik. Kilenc után fél órával még mindig ott ültünk, és vártunk. Apám szomorúan nézett rám, de nem szólt semmit. Forrt bennem a harag.

– Most elégedett lehetsz – sziszegtem. – Ezt akartad? – Nem.

Fél óra múlva megjelent Bernarda. Gyászos ábrázattal közölte, hogy üzenetet hozott Clara kisasszonytól. A kisasszony sok boldogságot kívánt, de sajnos, nem tudott eljönni a születésnapi vacsorára. Barceló úr üzleti okokból a városon kívül töltött néhány napot, Clara pedig kénytelen volt előrehozatni Neri tanár úrral a zeneóráját. Ő maga is csak azért tudott eljönni, mert aznap volt a szabadnapja.

– Clara azért nem jött el, mert zeneórája van? – kérdeztem megrökönyödve. Bernarda lesütötte a szemét. A sírással küszködve nyújtott felém egy kis csomagot. Az ő

ajándékát. Majd két cuppanós csókot nyomott az arcomra. – Ha nem tetszik, ki lehet cserélni – szipogta. Egyedül maradtunk, apám meg én, és az üres ünnepi terítéket bámultuk: a szép tányérokat,

az ezüst evőeszközöket, a némán sorvadozó gyertyákat. – Nagyon sajnálom, Daniel – mondta apám. Bólintottam, majd megvontam a vállam. – Meg sem nézed az ajándékodat? – kérdezte apám. Válaszul jól becsaptam magam mögött

az ajtót, és nagy dérrel-dúrral lerohantam a lépcsőn. A haragtól könnyes szemmel léptem ki a hideg, kék fényben fürdő, néptelen utcára. A szívemet mintha megmérgezték volna, a tekintetem vibrált. Céltalanul vonszoltam magam előre. A mozdulatlan alakról, aki a Puerta del Ángel sarkáról figyelt, jóformán tudomást sem vettem. Ugyanazt a komor, fekete ruhát viselte, mint legutóbb; jobb keze a kabátja zsebében, s a szemében cigarettafény parázslott. Sántikálva eredt utánam.

Több mint egy órán át kóboroltam a városban. A Kolumbusz-emlékmű talapzatához érve a móló felé fordultam. A csónakrév közelében leültem a lépcsőre. A lépcsősor alsó fokait zavaros víz nyaldosta. A kikötő felől kacagás és zeneszó hallatszott, reflektorfény villogott – valaki kibérelhetett egy hajót éjszakai kirándulás céljából. Eszembe jutottak azok a szép napok, amikor apámmal kettesben motorcsónakkal elrobogtunk a gát végéig, ahonnan már látni lehetett a Montjuichot, és a hegy oldalában a temetőt, a halottak örök városát. Ilyenkor gyakran integettem a mamának, mert azt hittem, hogy ő még mindig ott van, és látja, ha arra járunk. Apám is részt vett a játékban. Azután évek teltek el úgy, hogy nem szálltunk együtt csónakba, de tudtam, hogy apám hébe-hóba rászánja magát egyedül.

– Remek esténk van, Daniel. Önmarcangolásra kiváltképp alkalmas – szólalt meg egy hang az árnyékban. – Kér egy cigarettát?

Úgy ugrottam talpra, mintha áramütés ért volna. A sötétből egy kéz cigarettát nyújtott felém.

– Ki maga? Az idegen kilépett az árnyékból, de csak annyira, hogy arca továbbra is a sötétben maradt.

A cigarettájából kék füstfelhő gomolygott elő. Azonnal felismertem fekete öltözékéről és a kabátzsebébe csúsztatott jobb kezéről. Úgy villogott a szeme, mintha üvegből lett volna.

– Jó barát – mondta. – Legalábbis az szeretnék lenni. Cigarettát? – Nem dohányzom – Jól teszed. De én sajnos, nem tudlak mással kínálni, Daniel. A hangja fülsértően érdes volt. Furcsán nyújtotta a szavakat, és egész beszéde olyan elhaló

és szaggatott volt, mint azok a hetvennyolcas fordulatszámú lemezek, amelyeket Barceló gyűjtött.

– Honnan tudja a nevemet? – Sok mindent tudok rólad. Sokkal többet a nevednél. – Például? – Megszégyeníthetnélek, de most se időm, se kedvem az ilyesmihez. Elég, ha annyit

mondok: tudom, hogy van valamid, ami engem érdekel. És hajlandó vagyok megfizetni az árát.

– Úgy látszik, összekever valakivel.

– Nem, én soha nem szoktam összekeverni az embereket. Van, amiben tévedek, de ebben nem. Nos, mennyit kérsz érte?

– Miért? – A szél árnyéká-ért. – Miből gondolja, hogy nálam van? – Ez nem kérdés, Daniel. A kérdés az, hogy mennyibe kerül. Régóta tudom, hogy nálad

van. Az emberek fecsegnek. Én pedig fülelek. – Hát akkor most valószínűleg félrehallott valamit. Nincs nálam az a könyv. De ha nálam

volna, akkor sem adnám el. – Nagyra értékelem az állhatatosságodat, főleg manapság, amikor lépten-nyomon talpnyaló

férgekbe botlik az ember, előttem azonban nem kell játszanod a nagyfiút. Mondd meg, mennyit kérsz. Ötezret? Nekem a pénz nem számít. Te szabod az árat.

– Mondtam már: nincs nálam, és nem eladó – nyakaskodtam. – Téved. Törődjön bele. Az idegen némán, mozdulatlanul állt tovább a kék füstfelhőben. Mintha soha nem akart

volna leégni a cigarettája. Ekkor vettem észre, hogy a füstnek nem is dohányillata, hanem égett papírszaga van. Jó minőségű könyvlapok füstjének a szaga.

– Ebben a pillanatban valószínűleg te vagy az, aki téved – szólalt meg baljós hangon. – Ezt fenyegetésnek szánja? – Könnyen lehet. Nagyot nyeltem. Akárhogy is hetvenkedtem, ettől az alaktól inamba szállt a bátorság. – És megtudhatnám, miért érdekli annyira ez a könyv? – Ez az én dolgom. – Az enyém is, ha fenyeget, és arra akar kényszeríteni, hogy adjak el magának egy

könyvet, amely nincs is a birtokomban. – Tetszel nekem, Daniel. Belevaló, okos fiú vagy. Szóval, ötezer? Ennyi pénzből temérdek

könyvet vehetsz magadnak. Méghozzá jó könyveket, nem ezt a szemetet, amit ilyen féltve őrzöl. Na, ötezer, és jó barátok maradunk.

– Mi ketten nem vagyunk barátok. – De azok vagyunk, csak te ezt eddig nem vetted észre. Nem csodálom, hiszen annyi

minden kavarog a fejedben. Ott van például a barátnőd, Clara. Egy ilyen nőért bárki elveszítené a józan eszét.

Clara nevének hallatán megfagyott az ereimben a vér. – Merem állítani, hogy többet tudok róla, mint te, és a legszívesebben rábeszélnélek, hogy

verd ki a fejedből, de biztos vagyok benne, hogy nem hallgatnál rám. Én is voltam tizenhat éves…

Hirtelen szörnyű világosság gyúlt az agyamban. Ő volt az az ismeretlen, aki Clarát többször is megszólította az utcán, anélkül, hogy felfedte volna a kilétét. Tehát mégis igaz… Clara nem hazudott. Az alak közelebb lépett hozzám, én pedig hátrálni kezdtem. Soha életemben nem féltem még ennyire.

– Nem Claránál van a könyv, jobb, ha tudja. És ne merészeljen még egyszer hozzáérni! A barátnőd engem teljesen hidegen hagy, és egyszer majd te is így érzel iránta. Engem

csak a könyv érdekel. Békés úton akarom megszerezni, úgy, hogy közben senkinek ne essék bántódása. Érted?

Mivel nem volt jobb ötletem, hazudozni kezdtem, mint akinek nem tiszta a lelkiismerete. – Egy Adrián Neri nevezetű egyén birtokában van. Az illető zenész. Talán hallott már róla. – Sem róla, sem tőle nem hallottam semmit, s egy zenészről ennél rosszabbat már mondani

sem lehet. Biztos, hogy nem te találtad ki ezt az Adrián Nerit? – Ilyesmi eszembe sem jutna.

– Akkor, mivel úgy látszik, jó barátok vagytok, talán meg tudod győzni őt arról, hogy adja vissza a könyvet. Barátok közt nem okoz gondot az ilyesmi. Vagy azt szeretnéd, hogy Clarát kérjem meg rá?

Megráztam a fejem. – Beszélek Nerivel, de nem hiszem, hogy visszaadja, vagy hogy egyáltalán megvan még

neki – rögtönöztem. –Mire kell magának az a könyv? Ne mondja, hogy olvasgatni akarja! – Nem. Kívülről tudom az egészet. – Maga könyveket gyűjt? – Voltaképpen igen. – Van olyan könyve, amit Carax írt? – Volt egy pár valamikor. Julián Carax a specialitásom, Daniel. Az egész világot bejárom,

hogy a nyomára bukkanjak. – És mit csinál a könyvekkel, ha nem olvassa őket? Rekedtes, hörgő hang tört elő belőle.

Jó néhány másodpercbe beletelt, mire rájöttem, hogy nevet. – Azt, amire valók, Daniel – mondta vészjóslóan. A zsebéből elővett egy gyufásdobozt, kihúzott egy szál gyufát, és meggyújtotta. A láng

fényében először láthattam az arcát. Elakadt a lélegzetem. Annak az embernek nem volt orra, szája, szemöldöke. Az arcát feketére égett, forradásos bőr borította, mint valami maszk. Ez volt hát az az élettelen bőr, amit Clara ujjai érintettek!

– Elégetem az összeset – sziszegte; a hangjában és a tekintetében csak úgy izzott a gyűlölet.

Egy fuvallat eloltotta az ujjai közt lobogó gyufaszálat. Ismét árnyékba borult az arca. – Találkozunk még, Daniel. Én soha nem felejtem el senkinek az arcát, és gyanítom, hogy

mától fogva te sem felejted el az enyémet – mondta vontatottan. – Bízom benne, hogy a saját magad és Clara barátnőd érdekében helyes döntést hozol, és tisztázod ezt az ügyet azzal az úrral, akinek olyan flancos neve van. Neri! Én ugyan az egeremet se bíznám rá…

Azzal az idegen sarkon fordult, és elindult a móló felé. Fülsértő nevetése még akkor is a fülemben csengett, amikor alakját már elnyelte a sötétség.

8

A tenger felől elektromosan vibráló felhőpalást közeledett. Legszívesebben futásnak

eredtem volna, hogy elmeneküljek a felhőszakadás elől, de annak az alaknak a szavai mázsás súlyként nehezedtek rám. Remegett a kezem, a fejemben bizonytalanul kavarogtak a gondolatok. Felnéztem az égre: a vihar feketéllő vérfoltként szivárgott szét a felhők közt; a hold már alig látszott, s a város háztetői és homlokzatai fölé sűrű, sötét lepel borult. Meg akartam szaporázni a lépteimet, de nyugtalanság gyötört, s ólomnehezékkel a lábamon próbáltam menekülni a zivatar elől. Behúzódtam egy újságosbódé alá; igyekeztem rendezni a gondolataimat, hogy eldönthessem, hogyan tovább. A közelben nagy robajjal eldördült az ég, mintha egy hatalmas sárkány bődült volna fel a kikötő torkolatából; még a föld is megremegett a lábam alatt. Az égzengést követő villámlás törékeny cikcakkjai néhány másodpercig éles kontúrokat rajzoltak az épületoromzatok és ablakok köré. A járdák mentén, a víztócsák fölött reszketeg fénnyel pislákoltak az utcai lámpák, mint gyertyaláng a szélben. Egy teremtett lélek sem járt az utcán. A hirtelen kihunyó fényt követő sötétség egybeolvadt a csatornákba zúduló víz bűzös leheletével. Az éjszaka egyre sűrűbbé, egyre áthatolhatatlanabbá vált. az eső gőze halotti lepelként lengedezett az utcán. „Egy ilyen nőért bárki elveszítené a józan eszét…” A Ramblán futásnak eredtem; közben egyetlen név zakatolt a fejemben: Clara.

Eszembe jutott, hogy Barceló üzleti ügyben vidékre utazott, Bernardának pedig aznap van a szabadnapja; tudtam, hogy az éjszakát ilyenkor mindig San Adrián del Besósban töltötte

Reme nevű nagynénje és az unokahúgai társaságában. Clara tehát egyedül volt a zegzugos lakásban, és annak az arctalan, fenyegetőző alaknak isten tudja, mi járhat a fejében egy ilyen viharos éjszakán. Miközben a Plaza Real felé rohantam a zuhogó esőben, nem hagyott nyugodni a gondolat, hogy veszélybe sodortam Clarát, amikor nekiajándékoztam Carax könyvét. Bőrig ázva értem a térre. Behúzódtam a Fernando utcai árkádsor alá. A vállam magasságában koldusok árnyai imbolyogtak. A kapu zárva volt. Keresgélni kezdtem a kulcskarikámon a Barcelótól kapott csomót. A bolthoz, a Santa Ana utcai lakáshoz és Barcelóék lakásához való kulcsokat mindig magamnál hordtam. Az egyik csavargó odajött hozzám, és vacogva megkérdezte, nem tölthetné-e a folyosón az éjszakát. Még mielőtt befejezhette volna a mondatát, becsaptam az orra előtt a kaput.

A lépcsőház olyan volt, mint egy sötét verem. A nagykapu résein beszüremlő fények egy-

egy pillanatra megvillantották a feljáró sziluettjét. Vakon botorkáltam előre, míg bele nem botlottam az első lépcsőfokba. Megragadtam a korlátot, és lassan elindultam felfelé. A lépcsősor egy idő után sima felületté alakult, ebből sejtettem, hogy az első emeleti fordulóhoz érkeztem. Végigtapogattam a hideg, barátságtalan márványfalat, majd rátaláltam a faragott tölgyfa ajtóra, s rajta az alumíniumkopogtatóra. Megkerestem a zár nyílását, majd beleillesztettem a kulcsot. Ahogy a lakás ajtaja kitárult, egy pillanatra elvakított a kiáramló kék fény. Finom, meleg levegő cirógatta a bőrömet. Bernarda szobája a lakás hátsó részében, a konyha mellett volt. Először arra vettem az irányt, noha biztos voltam benne, hogy nem találom ott. Bekopogtattam az ajtaján, majd – mivel nem kaptam választ – benyitottam. Az egyszerű kis szobában nem volt más, mint egy nagyméretű ágy, egy füstös tükrökkel tarkított, sötét szekrény és egy komód, amelyen Bernarda annyi szentet, Mária-szobrot és ájtatos képet tartott, hogy külön kegyhelyet lehetett volna nyitni velük. Becsuktam az ajtót, s ahogy megfordultam, csaknem elállt a szívverésem: tucatnyi kék, illetve skarlátvörös szempár közeledett felém a folyosó mélyéről. Barceló macskái jól ismertek már, ezért nem riadtak vissza tőlem. Szelíden nyávogva körém sereglettek, majd miután rájöttek, hogy esőáztatta öltözékemből nem árad megfelelő meleg számukra, közömbösen odébbálltak.

Clara hálószobája a lakás másik felében, a könyvtárhelyiség és a zeneterem szomszédságában volt. A macskák kíváncsian szegődtek újra a nyomomba, s némán követtek végig a folyosón. Barceló hajléka a villámlásokkal tarkított félhomályban olyan zegzugosnak tűnt, mint valami kísértetkastély, s mintha baljós módon semmi köze nem lett volna ahhoz a lakáshoz, amelyet második otthonomnak tekintettem. A lakás térre néző, első részébe értem. Barceló télikertje áthatolhatatlan vadonként állta az utamat. Amint behatoltam a levelek és ágak szövevényes sűrűjébe, hirtelen az a gondolatom támadt, hogy az arc nélküli idegen, ha bejutott a házba, bizonyára ezt a helyet választotta rejtekéül, és itt várakozik. Már szinte éreztem is a levegőben az égett papír szagát. Majd rájöttem, hogy dohányszagot érez az orrom. Páni félelem fogott el: ebben a házban senki nem dohányzik, Barceló pipája soha nem égett, puszta kellék volt csupán.

Éppen a zeneteremhez értem, amikor egy villám megvilágította a levegőben girlandokként szálldosó füstkarikákat. A zongora billentyűi széles mosollyal villogtak a galéria előtt. Átvágtam a zenetermen, a könyvtár csukott ajtaja elé léptem, és benyitottam. Odabent az antikvárius magánkönyvtárát körbeölelő lugas meleg fénykoszorúja fogadott. A könyvekkel teli polcok félkör alakban sorakoztak a fal mentén; az ív középen olvasóasztal pihent két tábornagyi karosszék társaságában. Tudtam, hogy Clara egy üveges szekrényben tartja Carax könyvét, ott, ahol a lugas boltívei találkoznak. Óvatosan lépkedtem a vitrin irányába. A tervem – jobb híján – az volt, hogy elcsenem a könyvet, kilopózom vele a házból, és odaadom annak a holdkóros alaknak, hogy soha többé ne kelljen viszontlátnom. Rajtam kívül a világon senkinek nem tűnik majd fel, hogy hiányzik a könyv.

Julián Carax regénye ott várt rám az egyik könyvespolc mélyén, hivalkodó gerinccel. Kezembe fogtam, és magamhoz szorítottam, mintha egy régi jó barátot öleltem volna át, akit kis híján elárultam. Júdás vagyok, gondoltam. Úgy akartam elosonni, hogy Clara ne is sejtse, hogy ott jártam. Magammal viszem a könyvet, gondoltam, és örökre eltűnök az életéből. Könnyű léptekkel távoztam a könyvtárból. A folyosó mélyén Clara szobájának ajtaja sejlett fel. Elképzeltem, ahogy ott fekszik az ágyán és alszik. Képzeletben végighúztam ujjamat a nyakán, majd az egész testén, melynek vonalait anélkül őriztem az emlékezetemben, hogy valaha megismerhettem volna őket. Hat évig ábrándokat kergettem, s most végre elszántam rá magam, hogy hátat fordítok az egésznek. Már indultam is volna visszafelé, ha a zeneterem előtt valami megtorpanásra nem késztet. A hátam mögül, az ajtón túlról furcsa zaj szűrődött ki a folyosóra: valami mélyről jövő, ziháló hang, gyöngyöző nevetés. Clara szobájából! Elkéstem! Lassan az ajtó felé lopóztam. Remegő ujjakkal nyúltam a kilincs után, majd nagyot nyeltem, és benyitottam.

9

Clara meztelen teste alatt úgy ragyogott a fehér lepedő, mint a frissen mosott selyem. Neri

ujjai játszadoztak az ajka, a nyaka és a melle körül, s amikor a zenetanár vonagló mozdulatokkal reszkető, fehér combjai közé hatolt, ő remegve a mennyezetre emelte fehér tekintetét. Ujjai – ugyanazok az ujjak, amelyek hat évvel azelőtt az én arcvonásaimat olvasták az Ateneo Könyvtár félhomályában – most a maestro izzadságtól fénylő ülepét markolászták. A puha húsba vájta a körmét, és kétségbeesett, állati szenvedéllyel tolta magába a férfit. Még a lélegzetem is elakadt, de csak álltam ott földbe gyökerezett lábbal, és legalább fél percig néztem őket, míg Neri előbb hitetlenkedő, majd hirtelen haragra gyúló tekintete fel nem fedezett. Lihegve megtorpant, s elképedt ábrázatán látszott, hogy nem hisz a szemének. Clara értetlenkedve tovább szorította magához, a testéhez dörgölődzött, nyalogatta a nyakát.

– Mi a baj? – nyögte. – Miért álltál meg? Neri szeme szikrákat szórt dühében. – Semmi különös – vetette oda. – Mindjárt visszajövök. Neri felegyenesedett, ökölbe

szorította a kezét, s mint akit ágyúból lőttek ki, rám vetette magát. Én észre sem vettem, hogy felém tart. Nem tudtam levenni a szemem Clara ziháló, izzadt testéről, a bőre alatt kirajzolódó bordákról, vágytól remegő kebléről. A zenetanár torkon ragadott, és kivonszolt a szobából. A lábam jóformán le sem ért a padlóra. Hiába kapálóztam, nem tudtam kiszabadulni a fogságából. Úgy hurcolt végig a télikerten, mint egy zsákot.

– Kitaposom a beledet, te szerencsétlen – sziszegte a fogai között. A bejárathoz ráncigált, kinyitotta a kaput, majd teljes erejéből a lépcsőfordulóra lökött.

Carax könyve kiesett a kezemből. Neri felvette, és dühödten az arcomba vágta. – Ha még egyszer meglátlak itt, vagy meghallom, hogy Clara körül ólálkodsz az utcán,

esküszöm, úgy ellátom a bajodat, hogy a kórházban térsz magadhoz. Nem érdekel, hogy csak egy taknyos kölyök vagy – mondta fagyosan. – Megértetted?

Ahogy nagy üggyel-bajjal feltápászkodtam, éreztem, hogy az előnytelen küzdelmet nemcsak a kabátom, hanem a büszkeségem is megsínylette.

– Hogy jutottál be? Nem válaszoltam. Neri fújtatva rázta a fejét. – Na, gyerünk, add ide a kulcsot! – dörögte egyre haraggal a hangjában. – Milyen kulcsot? Az ütésétől a földre estem. Ahogy felkeltem, a számból ömlött a vér, a fejemet valami éles

hang hasogatta, mintha rendőrsíppal fújtak volna a bal fülembe. Megtapogattam az arcomat, éreztem, hogy felrepedt a szám. Amint hozzáértem, égő fájdalom nyilallt a sebbe. A zenetanár gyűrűsujján véresen csillogott a pecsétgyűrű.

– Azt mondtam, ide a kulcsot!

– Menjen a pokolba – nyögtem habzó szájjal. Az újabb ökölcsapás váratlanul ért. Olyan volt, mintha egy gőzkalapács zúdult volna a

gyomromba. Elakadt a lélegzetem, és kétrét görnyedve tántorodtam a falnak, mint egy derékba tört fabábu. Neri a hajamnál fogva megragadott, s addig kotorászott a zsebemben, míg rá nem talált a kulcsokra. Én a hasamat fogtam, és nyöszörögve csúsztam le a padlóra; a fájdalomtól és a tehetetlen dühtől könnybe lábadt a szemem.

– Clarának mondja meg, hogy… Becsapódott az orrom előtt az ajtó. Teljes sötétség borult rám. Vakon tapogatóztam a

könyv után. Megtaláltam, majd a fal mentén zihálva leküzdöttem magam a lépcsőn. Odakint, a ház előtt csak úgy köpködtem a vért, és kapkodtam a levegő után. A csípős, hideg szél a testemhez tapasztotta átnedvesedett ruhámat. Az arcomon lüktető seb szinte lángolt.

– Jól van? – kérdezte egy hang az árnyékban. A koldus volt, akitől befelé menet megtagadtam a segítséget. Biccentettem, de

szégyenkezve kerültem a pillantását. Elindultam. – Várjon egy kicsit, amíg alábbhagy az eső – javasolta a koldus. Karon fogott, s a boltívek alatt egy félreeső sarokba vezetett, ahol a batyuját és koszos

göncökkel teli szatyrát tartotta. – Van egy kis borom. Nem rossz. Igyon egy keveset. Ez majd felmelegíti. Ráadásul

fertőtlenít is… Egy üveget nyújtott felém. Belekortyoltam. Ecetes gázolajra emlékeztetett az ital íze, de

átmelegített, és csillapítólag hatott háborgó gyomromra és idegeimre. Néhány csepp a sebemre folyt, s a következő pillanatban életem legsötétebb éjszakáján csillagokat is láttam.

– Jó, mi? – vigyorgott a koldus. – Nosza, igyon még! Ez az itóka a halottat is feltámasztja. – Nem, köszönöm. Igyon maga is – suttogtam. A koldus jól meghúzta az üveget. Alaposabban szemügyre vettem. Szürke hivatalnoknak

vagy könyvelőnek tűnt, aki vagy tizenöt éve nem cserélt ruhát. Barátságosan kezet fogott velem.

– Fermín Romero de Torres, munkanélküli. Nagyon örülök, hogy megismerhetem. – Daniel Sempere, címeres ökör. Örvendek. – Ne ócsárolja magát! Vannak olyan éjszakák, amikor minden sötétebbnek látszik. Vegyen

példát rólam, én született optimista vagyok. Egy pillanatig sem kételkedem benne, hogy a rendszer napjai meg vannak számlálva. A jelek szerint hamarosan megszállnak bennünket az amerikaiak, és Francót egy jól irányzott mozdulattal áthelyezik Melillába. Én pedig visszaszerzek mindent, amit elvesztettem: az állásomat, a hírnevemet és a becsületemet.

– Mi volt a foglalkozása? – Titkosügynök voltam. Első osztályú kém – halkította le a hangját Fermín Romero de

Torres. – Elég, ha annyit mondok, hogy Maciá embere voltam Kubában. Bólintottam. Még egy őrült. Úgy látszik, gondoltam, ez a barcelonai éjszaka tömegével

ontja az olyan idiótákat, mint amilyen én is vagyok. – Elég ronda az a seb az arcán, hallja-e? Jól ellátták a baját! A számhoz emeltem az ujjam.

Még mindig vérzett. – Valami nőügy, ugye? – kérdezte cinkosan. – Sok hűhó semmiért! Ebben az országban

csupa álszent, frigid nő él, ezt én mondom, aki láttam már egyet, s mást. Úgy bizony! Soha nem felejtem azt a mulatt nőcskét, akit Kubában megismertem. Az ott teljesen más világ, érti, teljesen más. Ha hiszi, ha nem, azok a karibi nők, ahogy ott kelletik a testüket arra a tüzes ritmusra, és közben az ember fülébe súgják, hogy „ugye boldoggá teszel, apuci?”, hát, nincs az a vérbeli férfi, akit le ne vennének a lábáról… Hja, tudnék én magának mesélni!

Fermín Romero de Torresnek – akár ez volt az igazi neve, akár nem – szemmel láthatólag legalább akkora szüksége lett volna egy kiadós, görcsoldó beszélgetésre, mint egy forró fürdőre, egy tál kolbászos lencsefőzelékre és egy váltás tiszta ruhára. Egy darabig adtam alá a

lovat, abban a reményben, hogy az én fájdalmam is enyhül majd. Nem kellett megerőltetnem magam; szegény ördögnek már az is elég volt, hogy valaki időnként rábólint egy-egy mondatára, és úgy tesz, mintha figyelne rá. Éppen egy titkos terv kivitelezésének technikai részleteit taglalta, melynek lényege Franco feleségének, Carmen Pólónak a túszul ejtése lett volna, amikor láttam, hogy kezd alábbhagyni az eső, és a vihar fokozatosan észak felé húzódik.

– Késő van – mondtam csendesen, és kászálódni kezdtem. Fermín Romero de Torres szomorúan bólintott, majd – olyan mozdulattal, mintha le akarná porolni a nedves ruhámat – felsegített a földről.

– Legközelebb folytatjuk – mondta, beletörődve a helyzetbe. – Hiába, nem tudok lakatot tenni a számra. Ha egyszer belekezdek… Várjon csak, az, amit a túszejtésről meséltem, maradjon köztünk. Rendben?

– Ne aggódjon! Hallgatok, mint a sír. És köszönöm a bort. Elindultam a Rambla felé. A tér bejáratánál megálltam, s visszanéztem Barcelóék házára.

Az esőáztatta ablakok könnyezni látszottak a sötétben. Gyűlölni akartam Clarát, de nem voltam rá képes. Az igazi gyűlölethez sokévnyi tapasztalatra lett volna szükségem.

Megesküdtem magamban, hogy soha többé nem találkozom vele, örökre kitörlöm az emlékezetemből a mellette elvesztegetett időt, s még a nevét sem említem soha. Valamilyen különös oknál fogva megszállt a béke és a nyugalom. Semmi nem maradt abból a haragból, ami hazulról elüldözött. Attól féltem, hogy másnap újult erővel visszatér majd belém a keserűség, a szégyen és a féltékenység; hogy mindaz, amit aznap este megéltem, a saját súlyánál fogva darabjaira esik szét. Órák voltak hátra virradatig, s ahhoz, hogy tiszta lelkiismerettel térhessek haza, még el kellett végeznem valamit.

Az Arco del Teatro utca nem volt több egy árnyékos hasadéknál. Keskeny, fekete erecske

húzódott a közepén, mint valami vontatott gyászmenet, egészen a külváros szívéig. Azonnal felismertem a hatalmas, öreg fakaput meg a barokk díszítésű homlokzatot, amelyhez apám vezetett el, hat évvel azelőtt, egy hajnalon. Fölmentem a lépcsőn, majd az eső elől behúzódtam a kapu boltozata alá. A kapualjban korhadt fa és vizelet bűze terjengett. Az Elfeledett Könyvek Temetője olyan orrfacsaró halálszagot árasztott, mint még soha. A kopogtató ördögfejet ábrázolt – erre már nem is emlékeztem. Megfogtam a kis ördög szarvát, és háromszor kopogtattam egymás után. Az ütések öblös zaja egy darabig még visszhangzott odabent. Kis idő múlva újra kopogtattam, ezúttal hatszor és olyan erősen, hogy belesajdult az öklöm. Újra eltelt néhány hosszú perc. Már kezdtem azt gondolni, hogy nincs is bent senki. Leguggoltam az ajtó elé, elővettem a kabátom zsebéből Carax könyvét, kinyitottam, és újra elolvastam az első mondatot, amely évekkel azelőtt olyannyira megfogott.

Azon a nyáron minden nap esett. Bár sokan azt hajtogatták, hogy ez Isten büntetése azért, mert kaszinót nyitottak a templom mellett, én tudtam, hogy egyes-egyedül én tehetek az egészről, mert megtanultam hazudni, és még mindig hétpecsétes titokként őrzöm anyám utolsó szavait, amelyeket a halálos ágyán elrebegett: „Soha nem szerettem azt az embert, akihez hozzáadtak, egy másikat szerettem, akiről azt állították, hogy odaveszett a háborúban; keresd meg őt, és mondd meg neki, hogy őrá gondoltam a halálom óráján. Ő a te igazi apád.”

Elmosolyodtam. Eszembe jutott, milyen lázas izgalommal olvastam e sorokat hat évvel korábban. Becsuktam a könyvet, és elhatároztam, hogy utolsó próbálkozásként harmadszor is bezörgetek. Már nyúltam is a kopogtató után, amikor kinyílt a nagykapu, de épp csak annyira, hogy sejteni lehessen mögötte a kezében olajmécsest tartó őr sziluettjét.

– Jó éjszakát! – suttogtam. – Isaac?

Az őr rezzenéstelen arccal nézett vissza rám. A mécses borostyánsárgából skarlátvörösbe hajló lángja különös fényt kölcsönzött az őr szögletes vonásainak; ebben a megvilágításban kísérteties volt a hasonlóság közte és a kopogtató ördögfiókája között.

– Maga Sempere fia – dörmögte fáradt hangon. – Önnek kiváló az emlékezőtehetsége. – Magának meg kiváló érzéke van a lehetetlen időpontok megválasztásához. Tudja, hány

óra? Isaac közben felfedezte a kabátom alól kilógó könyvet. Acélos tekintetében érdeklődés

csillant, kíváncsian hajolt előre. Elővettem a könyvet, és odatartottam elé. – Carax – dünnyögte. – A két kezemen meg tudnám számolni, hányan tudnak róla ebben a

városban, arról nem is beszélve, hogy hányan olvasták. – Nos, az egyikük mindenáron el akarja égetni ezt a könyvet. Nem jutott eszembe ennél

jobb rejtekhely. – Ez itt könyvtemető, nem értékmegőrző. – Éppen ezért. Ennek a könyvnek arra van szüksége, hogy eltemessék valahová, ahol senki

nem találja meg. Isaac aggodalmas pillantást vetett az utcára. Kitárta előttem a kaput, és intett, hogy osonjak

be. A kifürkészhetetlen, homályba vesző folyosón égett viasz és nyirkos levegő szaga keveredett. A sötétben valahol szünet nélkül csöpögött a víz. Isaac a kezembe nyomta a mécsest, hogy tartsam, amíg ő előveszi zsebéből a kulcscsomóját. Egy börtönőr is megirigyelhette volna, annyi kulcs ágaskodott a kezében, ő pedig valamilyen rejtélyes tudás birtokában azonnal eltalálta, melyikre van szüksége. Nagyméretű zenedobozra emlékeztető, relékkel és fogaskerekekkel felszerelt üvegszekrénybe csúsztatta a kulcsot, majd egy csuklómozdulattal elfordította a zárat. Lélegzetelállító látvány tárult elém: a szerkezet zörgött, zakatolt és kattogott, mint az automata gépek belseje; karok emelkedtek, kerekek, csapok forogtak, mintha baletteztek volna; a kőfal csillagalakban elhelyezkedő lyukaiba acélrudak hálója süllyedt, szoros béklyóba zárva a bejárati ajtót.

– Ilyen talán még a Nemzeti Bankban sincs – álmélkodtam. – Mintha maga Verne találta volna ki.

– Inkább Kafka – igazított ki Isaac, majd kivette a kezemből a mécsest, és elindult befelé. – Ha majd egyszer ráébred, hogy a könyvkereskedésből nem lehet megélni, és elhatározza, hogy bankot rabol, vagy alapít egyet (ami tulajdonképpen ugyanaz), keressen csak fel; tudnék egyet s mást mesélni magának a biztonsági zárakról.

Otthonos léptekkel eredtem a nyomába: a folyosó angyalokat és mitológiai alakokat ábrázoló freskóira jól emlékeztem. Isaac sántikálva haladt előre, magasra emelt kezében a mécses imbolygó lángja fokozatosan elhalványuló, vöröses fénybuborékot vont maga köré. Kirojtosodott flanelköpenye halotti lepelre emlékeztetett. Arra gondoltam, hogy ez a figura, aki mintha az alvilág révészének, Kharónnak és az Alexandriai Könyvtár őrének elegye lenne, egy Julián Carax-regényben is megállná a helyét.

– Tud valamit Caraxról? – kérdeztem. Isaac az egyik galéria végén megállt. Közönyös arccal nézett rám. – Nem sokat. Csak azt, amit mástól hallottam. – Kitől? – Olyasvalakitől, aki jól ismerte, legalábbis azt hitte. Nagyot dobbant a szívem. – Mikor történt ez? – Akkoriban, amikor még tudtam fésülködni, mert volt elég hajam. Maga akkoriban még

valószínűleg pelenkát hordott, és ami azt illeti, azóta nem sokat fejlődött. Na, nézzenek oda: hiszen maga reszket, mint a nyárfalevél – mondta.

– Mert nedves a ruhám, és hideg van idebent.

– Máskor szóljon előre, és bekapcsolom a központi fűtést, hogy kellő fogadtatásban részesüljön, maga kis tökfilkó. Na, jöjjön. Az irodámban van egy kályha, s talán akad valami, amit magára teríthetek, amíg a ruhája megszárad. Amint látom, némi sebbenzinre meg jódra is szükség lesz. Olyan az arca, mintha a Layetana utcai rendőrségről szalajtották volna.

– Hagyja csak, ne aggódjon értem. – Nem magáért aggódom. Magamért teszem. A kapun belül én alkotom a törvényt, és itt a

könyveken kívül más halottnak nincs helye. Még a végén tüdőgyulladást kap itt nekem, és riasztanom kell a raktár dolgozóit. A könyvvel meg később is ráérünk foglalkozni. Harmincnyolc éves pályám során még egyet sem láttam elszaladni.

– Nem is tudom, hogy köszönjem meg… – Felesleges hálálkodnia. Csak az apja iránti tiszteletből engedtem be, egyébként

otthagytam volna az utcán. Most viszont legyen olyan kedves, és kövessen. És amennyiben jól viseli magát, elmesélem, mit tudok a barátjáról, Julián Caraxról.

Amikor lopva rápillantottam, észrevettem, hogy csalafinta mosoly bujkál a szájszegletében. Isaac szemmel láthatólag nagyon jól érezte magát cerberusi szerepében. Én is elmosolyodtam magamban. Most már semmi kétségem nem volt afelől, kire is emlékeztet az ördögfej a kopogtatón.

10

Isaac két puha takarót terített a vállamra, majd megkínált egy csésze gőzölgő

italkeverékkel. A felszálló párának olyan illata volt, mint a forró csokoládénak, amelybe likőrt kevertek. – Caraxról kezdett mesélni…

– Túl sok mesélnivalóm nincs. Toni Cabestanytól, a kiadótól hallottam először Caraxról, úgy húsz évvel ezelőtt, amikor még működött a vállalkozása. Utazásai során, Londonból, Párizsból, vagy Bécsből visszafelé jövet mindig betért hozzám egy kis beszélgetésre. Mind a ketten özvegyen maradtunk, és sajnálkozva mondogatta, hogy mi most már a könyvekkel élünk házasságban; én a régiekkel, ő pedig azokkal, amelyek a számlavezetéshez szükségesek. Jó barátok voltunk. Egyik látogatása alkalmával lelkendezve mesélte, hogy potom pénzért megszerezte egy Julián Carax nevű, barcelonai származású, Párizsban élő író regényeinek spanyol nyelvű kiadási jogát. Ez 1928-ban vagy 1929-ben lehetett. Carax éjszakánként egy rozzant bordélyban zongorázott, nappal pedig a regényeit írogatta a Saint-Germain-negyedben, egy nyomorult padlásszobában. Párizs a világ egyetlen olyan városa, ahol az éhenhalás még mindig művészetnek számít. Az a pár könyv, amelyet Carax Franciaországban megjelentetett, teljesen megbukott a könyvpiacon. Párizsban egy vasat sem adtak érte. Ez kapóra jött Cabestanynak, aki szeretett olcsón hozzájutni a dolgokhoz.

– Akkor most Carax spanyolul vagy franciául írt? – Ki tudja? Valószínűleg mindkét nyelven. Az anyja francia volt, zenetanár, ha jól tudom,

ő pedig tizenkilenc vagy húszéves korától kezdve Párizsban élt. Cabestany azt mondta, hogy spanyol nyelvű kéziratokat kapott Caraxtól. Nem érdekelte, hogy eredeti-e a szöveg vagy csak fordítás. Cabestany legkedvesebb nyelve a pezeta volt, minden más hidegen hagyta. Úgy gondolta, hogy némi szerencsével talán sikerül néhány ezer példányt eladnia Carax könyveiből a spanyol piacon.

– Na és sikerült neki? Isaac összevonta a szemöldökét, majd újra öntött a gyógyító főzetből. – Tudomásom szerint, a legnagyobb példányszámú könyvből, A vörös ház-ból is

mindössze kilencven darab kelt el. – De a veszteség ellenére is folytatta Carax könyveinek kiadását – jegyeztem meg. – Így van. Igazság szerint nem tudom, miért. Cabestany nem tűnt valami romantikus

léleknek. No persze, mindenkinek lehetnek titkai… 1928 és 1936 között nyolc Carax-regényt

publikált. Cabestany jövedelme valójában hitoktató könyvek és rózsaszínű regények kiadásából származott; az utóbbiak egy vidéki nő, Violeta LaFleur életéről szóltak, és hamar elkapkodták őket az utcai árusoknál. Carax regényeit saját szórakoztatására adta ki, no meg azért, hogy rácáfoljon Darwin elméletére.

– Mi lett Cabestany úrral? Isaac felsóhajtott, majd rám nézett. – Őt is az vitte el, ami mindannyiunk életében törést okoz: a korral járó problémák. Akkor

esett ágynak, amikor már anyagi gondokkal küszködött. 1936-ban a nagyobbik fia vette át a kiadó irányítását, ám ő sajnos az a fajta ember volt, aki azt sem tudja, hányas alsónadrágot visel. Az üzlet egy év alatt csődbe ment. Szerencsére Cabestany már nem érte meg, mivé lett az örökösei kezében mindaz, amiért egy életen át dolgozott, s hogy mivé lett az ország a háború évei alatt. Mindenszentek éjszakáján egy Cohíba szivarral a szájában és egy huszonöt éves lánykával az ölében tüdőembóliát kapott. A fiút nem ugyanabból a fából faragták, mint az apját. Olyan pökhendien viselkedett, ahogyan csak az igazán ostoba alakok szoktak. Az első nagy ötlete az volt, hogy felszámolja apja hagyatékát, majd a kiadó katalógusában szereplő teljes könyvkészletet papírmasszává zúzatja. Az egyik hozzá hasonló, szájhős barátja ugyanis, akinek Caldetasban volt háza, és Bugattival járt, meggyőzte, hogy a fényképes szerelmi történeteket és a Mein Kampf-ot úgy veszik majd, mint a cukrot, és a kereslet kielégítéséhez csupán megfelelő mennyiségű cellulózra van szükség.

– Sikerült megvalósítania a tervét? – Nem volt rá ideje. Alighogy kezébe kaparintotta a kiadót, valaki azzal a kecsegtető

ajánlattal kereste fel, hogy a piaci ár háromszorosáért megveszi tőle Julián Carax összes megmaradt regényét.

– Ne is mondja tovább! Azért, hogy elégesse őket – hebegtem. Isaac meglepetten mosolygott rám. – Eltalálta. Nem is olyan ügyefogyott, mint hittem. Annyit kérdezősködik, mintha semmit

nem tudna. – Ki volt az az ember? – kérdeztem. – Valami Aubert vagy Coubert. Nem emlékszem pontosan. – Laín Coubert? – Ismeri valahonnan? – így hívják az egyik szereplőt Carax utolsó regényében, A szél árnyéká-ban. Isaac összeráncolta a homlokát. – Ez egy kitalált szereplő neve? – Laín Coubert a regényben maga az ördög. – Nem mondom, kissé színpadias allűr, de akárki lett légyen is az illető, legalább volt

humorérzéke – dörmögte Isaac. Bennem még élénken élt a találkozás emléke, és egyáltalán nem találtam humorosnak, ám

jobbnak láttam, ha egyelőre nem hangoztatom a véleményemet. – Annak a Coubert-nek vagy hogyishívjáknak nem volt valami furcsa az arcán? Nem volt

véletlenül megégve a bőre? Isaac félig derűs, félig aggódó mosollyal nézett vissza rám. – Fogalmam sincs. Aki nekem mindezt elmesélte, soha nem látta, és onnan tudott az

egészről, hogy Cabestany fia másnap elmondta a titkárnőjének. Megégett arcról nem tett említést. Ezt honnan veszi? Valamelyik olvasmányából?

Intettem a fejemmel, mintha nem is lenne olyan fontos a dolog. – És hogyan végződött az ügy? A kiadó fia eladta a könyveket Coubert-nek? – Az a féleszű pojáca telhetetlenségében túllőtt a célon. Több pénzt kért, mint amennyit

Coubert ígért neki, mire emez visszavonta az ajánlatát. A Cabestany Kiadó Pueblo Nuevó-i raktára néhány nap múlva, nem sokkal éjfél után porrá égett. Ingyen. Felsóhajtottam.

– És mi történt Carax könyveivel? Odavesztek? – Úgyszólván valamennyi. Az volt a szerencse, hogy Cabestany titkárnője, amint értesült

az ajánlatról, összeszedte a bátorságát, és az állását kockára téve minden Carax-könyvből elvitt egyet-egyet a raktárból a lakására. Ő bonyolította a Caraxszal folytatott levelezést, így az évek során bizonyos fokú barátság szövődött közöttük. Nuriának hívták; ő volt az egyetlen a kiadóban, sőt, valószínűleg egész Barcelonában, aki rendszeresen olvasta Carax regényeit. Nuria mindig különös gyengédséggel viszonyult a szerencsétlen sorsú emberek iránt. Gyerekkorában összegyűjtötte és hazavitte az utcán kóborló kis állatokat. Később kudarcra ítélt regényírókat vett a védőszárnyai alá, talán azért, mert az apja is író szeretett volna lenni, bár sosem valósult meg az álma.

– Úgy látszik, jól ismeri. Isaac vigyorgását a sánta ördög is megirigyelhette volna. –Jobban, mint hiszi. Ő a lányom.

Bizonytalan csönd nehezedett rám. Minél tovább hallgattam ezt a történetet, annál elveszettebbnek éreztem magam.

– Úgy tudom, Carax 1936-ban visszatért Barcelonába. Egyesek szerint ott is halt meg. Él még valaki a városban a családjából, aki tudhat róla?

Isaac mélyet sóhajtott. – Fogalmam sincs. Carax szülei, azt hiszem, már rég elváltak. Az anyja Dél-Amerikába

költözött és újra férjhez ment. Az apjával, attól kezdve, hogy Párizsba szökött, nem beszélt többé.

– Miért nem? – Honnan tudjam? Az emberek szeretik túlbonyolítani az életüket, mintha nem volna elég

bonyolult magától is. – Ön szerint él még? – Lehetséges. Fiatalabb volt, mint én. Igaz, az utóbbi időben keveset járok el itthonról, és

évek óta nem olvasok gyászjelentéseket: úgy hullanak az ismerősök, mint a legyek; az ember elborzad, ha belegondol. Annyi bizonyos, hogy Carax az anyja vezetéknevét viselte. Az apját Fortunynak hívták. A San Antonio körúton vitt egy kalapboltot, és amennyire tudom, nem volt valami jó viszonyban a fiával.

– Elképzelhetőnek tartja, hogy Carax, miután visszatért Barcelonába, kedvet kapott rá, hogy újra találkozzon az ön lányával, annak ellenére, hogy az apja ezt esetleg nem nézi jó szemmel?

Isaac keserűen felnevetett. – Nem valószínű, hogy a lányom alkalmasnak talált volna arra, hogy ezt tudassa velem.

Hiszen én csak az apja vagyok. Csupán annyit tudok, hogy 1932-ben vagy 1933-ban Nuria Párizsba utazott Cabestany ügyeinek intézésére, és néhány hétig Caraxnál szállt meg. Ezt Cabestanytól tudom, nem a lányomtól, ő ugyanis azt állította, hogy szállodában lakott. Nuria akkoriban még hajadon volt, s nekem nem igazán tetszett a dolog, mivel sejtettem, hogy Carax csak a bolondját járatja vele. Nuria az a fajta lány, akinek könnyű meghódítani, majd összetörni a szívét.

– Azt akarja mondani, hogy szerelmesek voltak? – Magának tetszenek az ilyen regényes fordulatok, ugye? Nézze, én soha nem avatkoztam

Nuria magánügyeibe, már csak azért sem, mert az én magánéletem sem volt fenékig tejfel. Ha majd egyszer magát is leánygyermekkel áldja meg a sors, amit nem kívánok senkinek, mivel a lányok az élet törvénye szerint előbb vagy utóbb másnak adják a szívüket, ám ha mégis úgy alakul, hogy lánya lesz, egyszer csak azon kapja majd magát, hogy két csoportba sorolja a férfiakat: azokra, akikről azt gyanítja, hogy lefektetik őt, s azokra, akik valószínűleg nem. Aki azt állítja, hogy ez nem így van, az egyszerűen hazudik. Éltem a gyanúperrel, hogy Carax az első csoportba tartozik, és attól fogva nem érdekelt, hogy zseni-e vagy csak egy szegény, szerencsétlen félnótás, én már csak egy szégyentelen alaknak tartottam.

– Lehet, hogy tévedett. – Ne vegye sértésnek, de maga még nagyon fiatal, és annyit sem ért a nőkhöz, mint én a

kenyérsütéshez. – Ez igaz – ismertem be. – Mi lett azokkal a könyvekkel, amelyeket a lánya elvitt a

raktárból? – Itt vannak. – Itt? – Mit gondol, honnan való az a könyv, amelyet a legutóbb talált, amikor az apja elhozta

ide? – Nem értem. – Pedig nagyon egyszerű. A lányom egyik éjjel, nem sokkal a Cabestany Kiadó leégése

után, megjelent nálam. Izgatottan elhadarta, hogy valaki állandóan követi, meg hogy attól tart, az a Coubert meg akarja kaparintani a könyveket, hogy aztán elégethesse őket. Azért jött, hogy itt rejtse el Carax könyveit. Bement a nagyterembe, a polcok útvesztőjébe, és úgy elásta a könyveket, mint valami drága kincset. Nem kérdeztem, hova tette őket, és ő sem mondta meg. Csak annyit közölt velem elmenőben, hogy ha megtalálja Caraxot, visszajön a könyveiért. Nekem úgy tűnt, még mindig szerelmes belé, de nem firtattam a dolgot. Csak annyit kérdeztem, látta-e mostanában, vagy tud-e róla valamit. Azt felelte, hogy hónapok óta – gyakorlatilag attól kezdve, hogy Párizsból elküldte neki utolsó kézirata javított változatát nem kapott hírt felőle. Nem tudom megítélni, vajon igazat mondott-e. Annyi bizonyos, hogy Nuria ezután soha többé nem hallott Caraxról, és a könyvek azóta is itt porosodnak.

– Mit gondol, hajlandó volna a lánya beszélni nekem ezekről a dolgokról? – Ami azt illeti, a lányom egyetlen olyan alkalmat sem halaszt el, amikor beszélni lehet, de

nem hiszem, hogy bármi újat mondhatna magának. Gondolja csak meg, mennyi idő telt el azóta! No és az az igazság, hogy nem olyan rózsás a kapcsolatunk, mint amilyennek lennie kellene. Havonta mindössze egyszer találkozunk. Együtt ebédelünk valahol a közelben, aztán már megy is, mintha ott sem lett volna. Tudom, hogy évekkel ezelőtt férjhez ment egy újságíróhoz; jóravaló, derék fickó, csak hát az igazat megvallva, egy kissé meggondolatlan: az a fajta ember, aki állandóan belekeveredik valamilyen zűrös politikai ügybe. Csak polgári esküvőjük volt, egy vendéget sem hívtak meg rá. Én is csak egy hónappal később értesültem róla. Soha nem mutatta be nekem a férjét. Miquelnek hívják, vagy valami hasonló neve van. Gondolom, Nuria nem különösebben büszke rám, az apjára, és nem is hibáztatom érte. Egészen más nő lett belőle. Képzelje, még kötni is megtanult, és azt mondják, már nem is öltözködik úgy, mint Simoné de Beauvoir. Egy napon talán majd arról értesít, hogy nagyapa lettem. Évek óta otthon dolgozik, franciából és olaszból fordít. Őszintén szólva, nem tudom, kitől örökölte a nyelvtehetségét. Tőlem nem, annyi szent. Felírom magának a címét, bár nem tudom, érdemes-e megmondani neki, hogy én küldtem.

Isaac odafirkantott valamit egy régi újság sarkára, majd letépte, és átnyújtotta a fecnit. – Nagyon köszönöm. Sosem lehet tudni… Talán mégiscsak emlékszik valamire. Isaac arcán szomorkás mosoly jelent meg. – Gyerekkorában mindenre emlékezett. Mindenre. Amikor az ember gyerekei felnőnek,

már nem lehet tudni, mit gondolnak, mit éreznek. Ne említse Nuriának, hogy meséltem róla. Mindaz, ami itt elhangzott, maradjon közöttünk. Rendben?

– Ne aggódjon. Mit gondol, a lánya még mindig Caraxról álmodozik? Isaac hosszan sóhajtva lehorgasztotta a fejét. – Azt én nem tudhatom. Még abban sem vagyok biztos, hogy tényleg szerette. Az ember

nem lát bele a másik szívébe. Nuria most már felnőtt asszony. Nekem a maga korában már menyasszonyom volt. Teresita Boadasnak hívták, és kötényeket varrt a Comercio utcai Santamaría Textilgyárban. Tizenhat éves volt, két évvel fiatalabb, mint én. Ő volt életem első nagy szerelme. Ne vágjon ilyen csodálkozó képet; maguk fiatalok azt hiszik, hogy mi öregek

soha nem voltunk szerelmesek. Teresita apjának jegeskocsija volt a Borne piacon. Születése óta néma volt. Nem tudja elképzelni, hogy reszkettem a félelemtől, amikor megkértem tőle a lánya kezét. Öt percig ült mozdulatlanul, jégvágóval a kezében, és le nem vette rólam a szemét. Már két éve kuporgattam a pénzt az esküvőre, amikor Teresita hirtelen megbetegedett. Azt mondta, valamit összeszedett a varróműhelyben. Hat hónap múlva már nem élt. Tüdőbaj vitte el szegényt. Még ma is emlékszem, hogy nyüszített az a néma ember a lánya temetésén, a Pueblo Nuevó-i temetőben.

Isaac mély hallgatásba burkolózott. Én még a lélegzetemet is visszafojtottam. Ő kisvártatva felnézett, és elmosolyodott.

– Oda se neki, hiszen mindez ötvenöt évvel ezelőtt történt! No persze, ha igazán őszinte akarok lenni, egyetlen napom sem telik úgy el, hogy eszembe ne jutna Teresa: sétáink az 1888-as világkiállítás romjai körül, és ahogy nevetett, amikor felolvastam neki a verseimet, amelyeket Leopold nagybátyám csemegeboltjának a raktárában írtam. Még annak a cigányasszonynak az arcára is emlékszem, aki a Bogatell strandon azt olvasta ki a tenyerünkből, hogy egész életünkben együtt leszünk. Ha úgy vesszük, nem is hazudott. Ezek után mit mondhatnék magának? Igen, azt hiszem, Nuria még mindig arról az emberről ábrándozik, akkor is, ha nem mondja. Az a helyzet, hogy ezt soha nem fogom megbocsátani Caraxnak. Maga még nagyon fiatal, nem is sejtheti, mennyi fájdalmat okoz egy apának az ilyesmi. Ha kíváncsi a véleményemre, ezt a Caraxot gátlástalan szívtiprónak tartom azért, amit a lányommal tett, és nem bánom, ha már nem él, sőt, remélem, hogy rég a pokolban senyved. Csak egyet kérek magától: ha találkoznak és beszél vele, utána tudassa velem, hogy van. Tudja meg, boldog-e. És hogy megbocsátott-e már az apjának.

Egy órával napkelte előtt olajmécsessel a kezemben újból beléptem az Elfeledett Könyvek

Temetőjébe. Elképzeltem, amint Isaac lánya ott bolyong a homályos folyosók végtelenjében, akárcsak én, és ugyanaz a cél vezérli, ami engem: el kell rejtenie a könyvet. Eleinte azt hittem, hogy emlékszem az útvonalra, amelyet az első látogatásomkor bejártam, amikor apám kézen fogva elhozott ide, ám hamar be kellett látnom, hogy a labirintus tekervényes vonalvezetése olyan kanyarulatokat ír le, amelyekre lehetetlen visszaemlékezni. Háromszor is nekivágtam annak az útnak, amelyről azt hittem, hogy ismerem, és mindháromszor ott lyukadtam ki, ahonnan elindultam. Isaac mosolyogva várt rám.

– Szándékában áll visszajönni érte valamikor? – kérdezte. – Természetesen. – Ez esetben cselhez kell folyamodnia. – Cselhez? – Fiatalember, magának egy kissé nehéz a felfogása, nem gondolja? Nem emlékszik a

Minótaurosz legendájára? Beletelt néhány másodpercbe, amíg felfogtam, mire céloz. Isaac elővett a zsebéből egy

öreg bicskát, és a markomba nyomta. – Ahol bekanyarodik, jelölje meg a polcokat valamilyen rovátkával, amit csak maga ismer

fel. A polcok fája olyan öreg már, hogy a sok barázda és repedés közt fel sem tűnik majd a jel, hacsak nem sejti valaki, hogy mit kell keresni…

Isaac tanácsát követve újra behatoltam az építmény szívébe. Minden útelágazásnál megálltam, és CX jelzéssel láttam el a polcokat azon a folyosón, amerre kanyarodtam. Húsz perccel később már teljesen összezavarodva keringtem a torony szívében.

Véletlenül fedeztem fel a regény nyugalomba helyezésére legalkalmasabb helyet. Tőlem jobbra a spanyol felvilágosodás jeles képviselőjének, Jovellanosnak a kötetei sorakoztak. Kamaszfejjel azt képzeltem, hogy ilyen fedezék a legagyafúrtabb elmének sem jutna eszébe. A szerző tömör prózája valóságos védőfalat emelt a mögötte rejtőző könyvek elé. Kivettem néhány példányt, és szemügyre vettem a második sort. Moratín néhány komédiája, egy

csillogó gerincű Curial e Güelfa és Spinoza Tractatus Theologico-politicus-a tűnt elő a porfelhőben. Végül a helyzethez illően a geronai polgári bíróság ítélettárát tartalmazó 190l-es évkönyvet és Jüan Valera regénysorozatát szemeltem ki Carax társaságául. A spanyol Aranyszázad, a Siglo de Oro egyik verseskönyve választotta el őket egymástól, ezért úgy döntöttem, hogy ezt a kötetet magammal viszem, és a helyére becsúsztatom A szél árnyeká-t. Búcsúzóul rákacsintottam a regényre, majd a védőfalat helyreállítva visszatettem Jovellanos antológiáját az első sorba.

Azután, mint aki jól végezte dolgát, sarkon fordultam, és hátrahagyott jelzéseimet követve nekivágtam a visszafelé vezető útnak. Ahogy ott kanyarogtam a homályos könyvalagutakban, óhatatlanul is valamiféle csüggedt szomorúság kerített hatalmába. Az járt a fejemben, hogy ha egy véletlenül meglelt, ismeretlen könyvben egy egész világot fedeztem fel, vajon hány örökre elfeledett, felderítésre váró olvasmány lapulhat itt, e végtelennek tűnő nekropoliszban. Úgy éreztem, millió magányos könyvlap nyugszik körülöttem az óceán fenekére süllyedve, mind egy-egy elhagyott univerzum, egy-egy gazdátlan lélek, miközben a falakon túl vibráló világ napról napra elveszíti az emlékezetét, és minél többet felejt, annál okosabbnak hiszi magát.

Már hajnalodott, amikor Santa Ana utcai lakásunkba visszatértem. Óvatosan nyitottam ki az ajtót, a villanyt fel sem kapcsoltam, úgy surrantam be. Az előszobából be lehetett látni az ebédlőbe. Az asztal még mindig ünnepi díszben állt, a sütemény és a teríték érintetlenül várta a vacsorát. Az ablak mellett a karosszékben apám mozdulatlan alakja körvonalazódott. Ébren volt, még át sem öltözött. Az utcát kémlelte az ablakon át. Lusta füstkarikák gomolyogtak elő a cigarettából, amelyet úgy tartott a középső és a mutatóujja között, mint egy tollat. Pedig apám akkor már évek óta nem dohányzott.

– Jó reggelt! – morogta, majd elnyomta a cigarettáját. A hamutartó tele volt félig szívott csikkekkel.

Nem tudtam mit mondani neki, csak néztem rá szótlanul. A szemembe tűző fény miatt nem láthattam a tekintetét.

– Clara többször is hívott tegnap este, néhány órával azután, hogy elmentél – mondta. – Nagyon izgatott volt a hangja. Azt üzente, hogy akármilyen későn is, de hívd vissza.

– Nem akarom többé látni, és beszélni sem óhajtok vele – válaszoltam. Apám némán biccentett, én pedig az ebédlő egyik karosszékébe zuhantam. Lehorgasztott

fejjel bámultam a padlót. – Nem mondanád el, hol voltál? – Csak jártam egyet. – Halálra ijesztettél. Fáradt volt a hangja, de haragnak vagy szemrehányásnak nyoma sem volt benne. – Tudom. És nagyon sajnálom – feleltem. – Mit csináltál az arcoddal? Megcsúsztam az esőben, és elestem. – Micsoda eső az, amelyik ilyen jobbegyenesre képes? – Semmiség az egész. Már nem is érzem – hazudtam. – Egy kis alvás persze nem ártana.

Alig állok a lábamon. – Legalább az ajándékodat nyisd ki, mielőtt ágyba bújsz – mondta apám. A celofánba burkolt csomagra mutatott, amit még előző este készített az ebédlőasztalra.

Egy pillanatig haboztam. Apám buzdításként bólintott. Kezembe vettem a csomagot, s egy darabig elgondolkodva nézegettem. Végül nem bontottam ki, hanem visszaadtam apámnak.

– Jobb ha visszaváltod. Nem érdemlek semmiféle ajándékot. – Az ajándékot mindenki saját örömére adja, nem annak az érdemeiért, aki kapja – mondta

apám. – Egyébként már nem lehet visszaváltani. Na, nyisd már ki!

A hajnal derengő fényében bontogatni kezdtem a gondos csomagolást. A celofán alatt egy finoman megmunkált, aranyberakásokkal díszített fadoboz rejtőzött. Még ki sem nyitottam, máris felragyogott az arcom. A zár olyan puhán kattant, mint egy zsebóra fedele. A tok belsejét sötétkék bársony fedte, a közepén pedig Victor Hugó mesés Montblanc Meinsterstückje tündökölt. A kezembe vettem, s az erkélyről beszivárgó fény felé tartottam. Kupakja aranycsíptetőjebe a következő feliratot vésték:

Daniel Sempere, 1953

Tátott szájjal bámultam apámra. Nem emlékszem, hogy valaha is olyan boldognak láttam volna, mint akkor. Nem szólt egy szót sem, csak felkelt a székéből, és erősen magához szorított. Éreztem, hogy gombóc van a torkomban, és elakad a hangom.

Fermín Romero de Torres

1953

11 Abban az évben vastag avartakarót terített az ősz Barcelonára. A fák levedlett lombja

kígyóbőrként tekergett az utcákon. Lelkemet még hosszú időre megdermesztette annak a távoli születésnapi estének az emléke. Mintha az élet felnőtté válásom érdekében egy év böjtöt rendelt volna el a sok nehezen emészthető megpróbáltatás után. Meglepődve tapasztaltam, hogy egyre ritkábban gondolok Clara Barcelóra, Julián Caraxra vagy arra a szánalmas, égettpapír-szagú, arctalan alakra, s akkor is csak úgy, mintha egy könyv lapjairól léptek volna elő. A november már a teljes kijózanodás jegyében telt; abban a hónapban egyszer sem ácsingóztam a Plaza Reálon, mint egy koldus, azt lesvén, mikor pillanthatom meg Clarát az ablakban. Be kell vallanom, hogy ez nem csupán a saját érdemem volt. A könyvesboltban akkoriban úgy megnőtt a forgalom, hogy apámmal ki sem látszottunk a munkából.

– Kénytelenek leszünk felvenni valakit, aki segít a megrendelt könyvek felkutatásában – szögezte le apám. – Valami csodabogarat kellene kerítenünk, aki félig nyomozó, félig költő, kis fizetéssel is beéri, és a leglehetetlenebb feladattól sem riad vissza.

– Azt hiszem, ismerek valakit, aki alkalmas volna erre a szerepre – válaszoltam sejtelmesen.

Fermín Romero de Torresre a megszokott helyén, a Fernando utca árkádjai alatt akadtam rá. Éppen egy szemetesből kihalászott újság címlapjának a darabjait illesztgette egymáshoz. A Hétfői Újság aznapi száma állami beruházásokról, közműfejlesztésekről adott hírt.

– A pokolba! Még egy víztározó? – csattant fel a koldus hangja. – Ezek a fasiszták a végén még képesek lesznek az egész népet valami kétéltű, szemforgató fajjá változtatni.

– Jó napot! – köszöntöttem szelíden. – Emlékszik még rám? A koldus fölpillantott, és széles vigyor terült szét az arcán.

– Nocsak! Kit látnak szemeim? Hát hogy ityeg a fityeg, kedves barátom? Ugye meghívhatom egy korty vörösborocskára?

– Ma én vendégelem meg magát – mondtam. – Gondolom, enne valamit. – Hát, ami azt illeti, egy tengeri herkentyűkkel teli tálat nem utasítanék vissza, de akár egy

lovat is meg tudnék enni. A könyvesboltba menet Fermín Romero de Torres elmesélte, mennyit kellett bujkálnia az

utóbbi hetekben az állambiztonsági szolgálat emberei, különösen a szervezet legfőbb bosszúálló istene, egy Fumero nevű nyomozó elől, akinél már jó régen kihúzta a gyufát.

– Fumero? – kérdeztem vissza, mivel eszembe jutott, hogy annak a katonatisztnek is ez volt a neve, aki a háború kezdetén Clara Barceló apját a monjuichi erődben kivégezte.

Az emberke összerezzent, majd sápadtan bólintott. Szemmel láthatólag éhes volt, a ruhája csak úgy ragadt a kosztól, s a belőle áradó bűzből ítélve hónapok óta az utcán élt. Azt sem tudta szegény, hová viszem; egyre növekvő bizonytalanság és szorongás tükröződött a tekintetében, amit megállíthatatlan szóözönnel igyekezett ellensúlyozni. Amikor a bolthoz értünk, aggódó pillantást vetett rám.

– Lépjen csak be bátran! – biztattam. – Ez a könyvesbolt az apámé. Neki szeretném bemutatni magát.

A koldus megtorpant. Mosdatlan arcán nyugtalanság vibrált.

– Nem, nem, semmiképpen. Nem vagyok bemutatható állapotban, ez meg itt egy előkelő bolt; csak szégyent hoznék magára…

Apám ekkor dugta ki a fejét az ajtón; egy pillanatra szemügyre vette a koldust, majd rám sandított.

– Apa, bemutatom Fermín Romero de Torrest. – Szolgálatára – mondta a koldus szinte remegve. Apám derűsen rámosolygott, és kezet nyújtott neki. A koldus röstelkedve dugdosta

szutykos kezét; látszott, hogy legszívesebben a föld alá süllyedne szégyenében. – Azt hiszem, jobb lesz, ha elmegyek, és békén hagyom magukat – dadogta. Apám finoman megfogta a karját. – Szó sem lehet róla. A fiam azt mondta, hogy együtt ebédel velünk. A koldus döbbent félelemmel nézett ránk. – Jöjjön csak fel nyugodtan, nálunk vehet egy jó meleg fürdőt – mondta apám. – Aztán ha

van kedve, elsétálunk a Can Solé vendéglőbe. Fermín Romero de Torres érthetetlenül makogott valamit. Apám arcáról egy pillanatra sem

hervadt le a mosoly; bevezette a koldust a kapun, aztán gyakorlatilag felvonszolta a lépcsőn, amíg én bezártam a boltot. Sok rimánkodás, fondorlat árán megszabadítottuk a gönceitől, majd rávettük, hogy a kádba bújjon. Reszketett, mint egy tollaitól megfosztott, vézna csirke. Meztelen teste valóságos háborús látlelet volt. A csuklóját és a bokáját mély nyomok barázdálták, a derekától a nyakáig szörnyűséges sebhelyek húzódtak, melyek még láthatóan érzékenyek voltak. Szörnyülködő pillantást váltottunk apámmal, de szólni egy szót sem szóltunk.

A koldus hagyta, hogy megmosdassuk, mint valami ijedt, reszketeg kisgyereket. Miközben tiszta ruhát kerestem számára a nagy ládában, hallottam, hogy apám megállás nélkül beszél hozzá. Találtam egy öltönyt, amit apám már régóta nem hordott, egy kopott inget és némi alsóneműt. A koldus korábbi öltözékéből semminek nem lehetett hasznát venni, még a lábbelinek sem. Elővettem apám egyik cipőjét, amelyet szinte soha nem viselt, mivel kicsi volt a lábára. Újságpapírba csomagoltam a levetett rongyokat, köztük egy pár zoknit, melynek állaga a penészes sonka színére és szagára emlékeztetett, majd az egészet a szemetesbe hajítottam. Mire visszamentem a fürdőszobába, apámék már a borotválkozásnál tartottak. Fermín Romero de Torrest mintha kicserélték volna. Ahogy ott ült a kádban tisztán, illatosán, legalább húsz évvel fiatalabbnak látszott. Apámmal láthatólag jól összebarátkozott. A félénkségének már nyoma sem volt, sőt, valószínűleg a fürdősó élénkítő hatásának köszönhetően, kifejezetten fel volt dobva.

– Tudja, mit mondok én magának, Sempere úr? Ha a sors nem úgy akarta volna, hogy a nemzetközi cselszövések világában építsem fel a karrieremet, esküszöm, az irodalom területén kötöttem volna ki. Már gyerekkoromban is vonzott a költészet; el is határoztam, hogy Szophoklész vagy Vergilius nyomába lépek, mert én a tragédiától és a halott nyelvektől mindig lúdbőrös leszek, de az apám, aki meglehetősen szűk látókörű, makacs ember volt, Isten nyugosztalja szegényt, eltökélte, hogy az egyik gyermekét mindenképpen csendőrnek adja. Hét nővérem közül egyet sem vettek fel a Csendőrakadémiára, annak ellenére, hogy mindegyiknek szőrös volt az arca, ami anyai ágon a családom nőtagjait mindig is jellemezte. Szülőatyám a halálos ágyán megesketett, hogy ha a háromszögletű kalap viseléséig nem is jutok el, legalábbis hivatalnok leszek, és örökre lemondok az irodalom iránti elkötelezettségemről. Tudja, én egy régi vágású fickó vagyok; azt tanultam, hogy az apánknak, akármilyen fafejű is, engedelmeskednünk kell. Érti, ugye? Ennek ellenére ne higgye, hogy kalandos éveim alatt egy pillanatra is elhanyagoltam az intellektusom fejlesztését. Mindent elolvastam, amit csak lehetett, és, ha akarja, szó szerint idézek magának válogatott passzusokat Calderón de la Barcá-tól, Az élet álom-ból.

– Na, főnök úr, a maga műveltségéhez nem fér kétség, de most legyen olyan kedves, és vegye fel ezt a ruhát – siettem apám segítségére.

Fermín Romero de Torres hálás tekintettel kászálódott ki a fürdőkádból. Apám törülközőbe burkolta vízcseppek-től csillogó testét, ő meg kacagott a gyönyörűségtől, ahogy a tiszta, bársonyos anyag a bőréhez simult. Segítettem neki belebújni az új ruhájába. Legalább tíz számmal nagyobb volt, mint ő. Apám leoldotta a derékszíját, és felém nyújtotta, hogy azzal fogjam össze a koldus nadrágját.

– Mintha csak skatulyából húzták volna ki! – mondta apám. – Nem igaz, Daniel? – Bárki filmszínésznek nézné. – Ugyan, hagyja már, hol vagyok én már attól! Azelőtt olyan izomzatom volt, mint

Herkulesnek, de a börtönben eltunyultam, azóta pedig… – Mondhat, amit akar, maga kiköpött Charles Boyer – erősködött apám. – Erről jut

eszembe: volna egy ajánlatom magának. – Én az ön kedvéért, Sempere úr, akár ölni is hajlandó vagyok. Csak a nevet kell

megmondania, és én azonnal likvidálom az illetőt, méghozzá fájdalommentesen. – Ilyesmire nem lesz szükség. Egy könyvekkel kapcsolatos munkát szeretnék ajánlani

magának. Arról van szó, hogy a boltunk vendégeinek kellene ritka könyveket felkutatni. Ez amolyan irodalomrégészeti állás, amihez a feketepiac működésének fortélyait legalább annyira ismerni kell, mint a klasszikus irodalmat. Jelenleg nem tudok túl sokat fizetni, de nálunk ebédelhet, és amíg nem találunk egy jó panziót, addig nálunk is lakhat, ha ez magának megfelel.

A koldus hol egyikünkre, hol a másikunkra nézett. Szóhoz sem jutott a meglepetéstől. – Na, mit szól hozzá? – kérdezte apám. – Csatlakozik a csapathoz? Fermín Romero de Torres tétova mozdulatot tett. Már azt hittem, mondani készül valamit,

amikor észrevettem, hogy sír. Fermín Romero de Torres az első fizetéséből vett egy filmszínészhez illő kalapot meg egy

pár esőcipőt, majd addig unszolt bennünket, míg el nem fogadtuk a meghívását egy vendéglőbe, a Monumental tértől pár utcányira, ahol minden hétfőn ínycsiklandó bikafaroktálakat készítettek. Apám talált neki egy üres szobát a Joaquín Costa utcában. Szomszédasszonyunknak, Merceditasnak köszönhetően, aki jóban volt a panzió tulajdonosnőjével, el lehetett kerülni a szállodai adatlap kitöltését, s így Fermín Romero de Torres holléte továbbra is rejtve maradhatott Fumero nyomozó és a kopói szimatoló orra előtt. Időnként felrémlettek előttem a testét borító rettenetes sebek. Többször is kísértést éreztem, hogy rákérdezzek a dologra; attól tartottam, hogy Fumero nyomozónak is köze lehet az egészhez, ám szegény barátunk tekintetében mindig volt valami, ami miatt jobbnak láttam nem feszegetni a kérdést. Egyszer majd magától is elmeséli, gondoltam, amikor eljön az ideje. Fermín Romero de Torres minden reggel pontban hét órakor ott várt bennünket a bolt ajtajában, kifogástalan öltözékben, hervadhatatlan mosollyal az ajkán, készen arra, hogy szünet nélkül végigdolgozzon tizenkét órát, vagy akár annál is többet. Felfedezte magában a csokoládé- és süteményevés szenvedélyét; egy tejszínes krémmel töltött, kifli alakú sütemény, a brazo gitano volt a gyengéje, ami olykor még a görög tragédiáknál is nagyobb izgalomba tudta hozni, ennek következtében valamelyest a testsúlya is gyarapodott. Borbélyhoz járt, mint az urak, brillantinnal kente és hátrafésülte a haját, borotválkozáskor pedig mindig meghagyatott egy ceruzavonásnyi bajuszt, hogy ne maradjon el a divattól. Egy hónappal azután, hogy a fürdőből kiszállt, rá sem lehetett ismerni az egykori koldusra. Külsejének látványos átalakulása azonban semmi nem volt ahhoz képest, ahogyan a munkában megállta a helyét. Amit ezen a területen nyújtott, attól leesett az állunk. Fermín Romero de Torres nyomozói ösztönei, lázas képzelőerejének köszönhetően – én legalábbis annak tudtam be – sebészi pontossággal működtek. A legszokatlanabb megrendelést is képes volt pár nap alatt,

ha nem órákon belül, teljesíteni. Nem akadt olyan könyvcím, amelyet ne ismert volna, és mindig tudta, mit kell mondania ahhoz, hogy a lehető legjobb áron jusson hozzá egy-egy könyvritkasághoz. A beszélőkéje révén pedig még a Pearson sugárúti magánkönyvtárakba is bejutott, ahova csak hercegnők vagy a lovagló társaság dilettáns tagjai jártak; valódi személyazonosságát elrejtve olyan történeteket adott elő, hogy a végén mindig nekiajándékozták a kiszemelt könyvet, vagy alig kértek érte valamit.

A koldus mintapolgárrá alakulása teljességgel valószerűtlennek tűnt, olyasfajta csodának, mint amilyenekkel a parókiák tisztelendő atyái gyakorta szemléltetik az Úr végtelen irgalmát, csakhogy az ő történeteik, a villamosok oldalára festett hajnövesztőszer-reklámokhoz hasonlóan túlságosan is tökéletesek voltak ahhoz, semhogy hihetően hangozhattak volna. Három és fél hónappal azután, hogy Fermín a könyvesboltunk alkalmazottja lett, egyik vasárnap, hajnali kettőkor telefoncsörgésre ébredtünk a Santa Ana utcai lakásunkban. A vonal másik végén annak a panziónak a tulajdonosnője beszélt, amelyik Fermín Romero de Torresnek szállást biztosított. Szaggatott hangon, lihegve adta tudtunkra, hogy Romero de Torres úr bezárkózott a szobájába, torkaszakadtából üvölt, mint aki megőrült, veri a falat, és fogadkozik, hogy ha valaki bemerészel menni hozzá, ő annak menten elvágja a nyakát egy üvegszilánkkal. – Kérem, ne hívja ki a rendőrséget! Máris ott vagyunk. Lélekszakadva rohantuk a Joaquín Costa utca irányába.

Kátrányfekete, hideg éjszaka volt, metsző szél fújt. A Casa de la Misericordia és a Casa de la Piedad ürülékszagú kapualjai mellett elhaladva kíváncsi tekintetek meredtek ránk a sötétből, sutyorgás, füttyögés hallatszott, de mi ügyet sem vetettünk rá, csak futottunk tovább. A Ferlandina utca sarkához értünk. A Joaquín Costa utca úgy nyúlt bele a Raval sötétjébe, mintha egy feketéllő méhkas nyílása lett volna. A szállásadónő fia az utcán várt ránk.

– Kihívták a rendőrséget? – kérdezte apám. – Még nem. Már rohantunk is fel. A panzió a második emeleten volt. Szutykos csigalépcső vezetett fel

hozzá, melynek falán kimerülőben lévő, meztelen lámpakörték lógtak egy csupasz kábelen, pislákoló sárga fényük alig mutatta az utat. Encarna asszony, a panzió tulajdonosnője egy csendőrfőnök özvegye volt. Égszínkék pongyolában, hajcsavarókkal a fején várt ránk az ajtóban.

– Nézze, Sempere úr, ez egy jó hírű, tisztességes hely. Van elég jelentkezőm, és nem szorulok rá, hogy ilyen nyomorult alakokat tűrjek meg a házamban – mondta, miközben végigvezetett bennünket egy dohos, ammóniaszagú, sötét folyosón.

– Megértem önt – hebegte apám. A folyosó mélyén felhangzott Fermín Romero de Torres falrengető üvöltése. Az ajtónyílásokban riadt arcok tűntek fel; a beesett szemekben a szállodai élet és a sovány koszt nyoma mutatkozott.

– Jöjjenek csak. A többiek meg azonnal menjenek aludni! Mit képzelnek? Nem a moziban vannak – harsogta Encarna asszony.

Ott álltunk Fermín szobája előtt. Apám begörbítette az ujját, és finoman megkocogtatta az ajtót.

– Fermín! Hall engem? Sempere vagyok. A falon áthatoló ordítástól megfagyott a vér az ereimben. Még Encarna asszony is kiesett

uralkodónői szerepéből. Mindkét kezével dúsan rakott keble redői alatt kalimpáló szívéhez kapott.

Apám újra bekopogtatott. Fermín másodszor is felüvöltött, aztán hallani lehetett, amint a falhoz csapkodja magát, s

közben folyamatosan trágár szavakat ordibál, amíg be nem reked. Apám kétségbeesetten felsóhajtott.

– Van kulcsa ehhez a szobához? – Természetesen.

– Adja ide. Encarna asszony habozott. A lakók újra kidugták a fejüket az ajtón. Sápadtak voltak a

félelemtől. A kapitányságig elhallatszott az üvöltés. – Te pedig, Daniel, szaladj el Baró doktorért. Itt lakik nem messze, a Riera Alta utca 12-

ben. – Mondja, nem lenne jobb, ha inkább papot hívnánk? Ami itt hallatszik, az csakis ördög

műve lehet – vetette fel Encarna asszony. – Nem. Az orvos majd helyreteszi. Siess, Daniel, szedd a lábad! Maga pedig legyen szíves,

adja ide azt a kulcsot. Baró doktor álmatlansággal küzdő agglegény volt. Éjszakánként unaloműzőnek Zolát

olvasott, vagy alsóneműs hölgyeket ábrázoló sztereogramokat nézegetett. Rendszeres vendég volt apám boltjában. Saját magát másodosztályú sarlatánnak titulálta, holott sokkal pontosabb diagnózist tudott felállítani, mint azoknak az öntelt magánorvosoknak a fele, akik a Muntaner utcában fogadták a betegeiket. Klientúrájának nagy részét a környék szerencsétlen sorsú, kivénhedt szajhái tették ki, akik jóformán fizetni sem tudtak neki, mégis ugyanolyan kezelésben részesültek, mint bárki más. Gyakran hangoztatta a fülem hallatára, hogy a világ nem más, mint egy nagy éjjeliedény, vagy, hogy amikor a Barcelona csapata egyszer végre megnyeri a futballbajnokságot, ő békében jobblétre szenderülhet. Köntösben nyitott ajtót, a szájából kialudt cigaretta lógott. Lehelete borszagú volt.

– Daniel? – Apám küldött. Sürgős eset. Mire a panzióba értünk, Encarna asszony az ijedségtől magába roskadva zokogott, a lakók

viaszszürke arccal ácsorogtak, Fermín Romero de Torres pedig apám karjába borulva sírdogált a szoba egyik sarkában. Anyaszült meztelen volt, és reszketett a félelemtől. A szoba romokban hevert; a falakon gyanús foltok éktelenkedtek: nem lehetett tudni, hogy vér-e vagy ürülék. Baró doktor gyorsan körbenézett, majd egy mozdulattal jelezte apámnak, hogy ágyba kell fektetni Fermínt. Encarna asszony bokszolójelölt fia sietett a segítségükre. Fermín nyögdécselve vonaglott, mintha valami féreg rágta volna belülről.

– No de az istenért, mi történt ezzel a szegény emberrel?! Mi történhetett vele? – rázta a fejét Encarna asszony az ajtóban.

Az orvos megmérte a beteg pulzusát, egy lámpával megvizsgálta a pupilláját, majd minden kommentár nélkül előkészített a táskájából egy injekciós oldattal teli üvegcsét és egy fecskendőt.

– Fogják le! Ettől majd alszik egy jót. Daniel, segíts! Fermín a tűszúrásra olyan vad kapálózásba kezdett, hogy négyőnknek is alig sikerült

megfékezni. Izmai úgy megfeszültek, mint az acélhuzal, végül néhány pillanat múlva elhomályosult a tekintete, s elernyedt a teste.

– Vigyázzon, doktor úr, ez az ember mindenre képes; a végén még megöli magát – szólt közbe Encarna asszony.

– Ne aggódjon! Csak alszik – felelte az orvos, s közben a sebeket fürkészte Fermín vézna testén.

– A rohadékok! – morogta. – Miféle sebek ezek? – kérdeztem. – Vágások? Buró doktor nem nézett rám, csak megrázta a fejét. Előbányászott egy takarót a

romhalmazból, es a betegére terítette. – Égési sérülések. Ezt az embert forrasztópisztollyal kínozták – magyarázta. – Az hagy

ilyen nyomokat. Fermín két napig aludt. Amikor felébredt, semmi másra nem emlékezett, csak arra, hogy

aznap éjjel egy sötét cellában találta magát. Annyira szégyellte magát a viselkedése miatt, hogy térden állva kért bocsánatot Encarna asszonytól. Megesküdött, hogy újrafesti a panziót,

azonkívül Encarna asszony istenfélő természetére való tekintettel kilenc misét elmondat érte a beléni templomban.

– Elég, ha ezentúl jól viseli magát, és nem okoz nekem többé ekkora ijedséget. Öreg vagyok én már az ilyesmihez.

Apám kifizette a kárt, s kérve kérte Encarna asszonyt, adjon még egy esélyt Fermínnek. Ő nagylelkűen engedett a kérésnek. A legtöbb bérlője ugyanolyan magányos árvaként tengette életét, mint ő maga. A nagy ijedelemre talán még kedvesebben bánt Fermínnel, mint annak előtte, és megígértette vele, hogy rendszeresen szedi a Baró doktor által felírt pirulákat.

– A maga kedvéért, Encarna asszony, ha kell, még egy téglát is lenyelek. Nem telt bele sok idő, mindenki úgy tett, mintha máris elfelejtette volna a történteket,

nekem azonban örökre elment a kedvem attól, hogy Fumero nyomozó rémtettein élcelődjek. A fenti eset után sokáig nem mertük egyedül hagyni Fermín Romero de Torrest. Minden vasárnap magunkkal vittük uzsonnázni a Novedades kávézóba, majd elsétáltunk vele a Diputación utca és a Gracia sétány sarkán lévő Fémina moziig. A mozi egyik gépésze, apám jó barátja, megengedte, hogy a Híradó alatt a földszinti vészkijáraton át belopózzunk a terembe. Mindig abban az áhítatos pillanatban sikerült a helyünkre érkeznünk, amikor a nemzet nagy vezére elvágta a szalagot valamely új létesítmény felavatása közben. Ettől a jelenettől rendszerint a hideg futkosott Fermín Romero de Torres hátán.

– Micsoda gyalázat! – méltatlankodott. – Mi a baj, Fermín, talán nem szeret moziba járni? – Hát, őszintén szólva, én ez előtt a hetedik művészetnek nevezett hókuszpókusz előtt nem

esem hasra. Nekem az a véleményem, hogy ez is csak a szellemileg eltompult nép butítására szolgál, mint a futball vagy a bikaviadal, sőt, ez talán még azoknál is rosszabb. A filmet annak idején az analfabéta tömegek szórakoztatására találták ki, s ötven év alatt semmit sem javult a helyzet.

Fermín Romero de Torres mozihoz való hozzáállása azonban gyökeresen megváltozott, amikor egy nap megpillantotta Carole Lombardot a filmvásznon.

– Micsoda vonalak, te jóisten, micsoda vonalak! – kiáltozta az előadás kellős közepén, mint egy megszállott.

– Azonnal fogja be a száját, maga szégyentelen, vagy hívom a jegyszedőt! – morogta rendreutasítóan egy hang valamelyik mögöttünk lévő sorból. – Micsoda orcátlanság! Az egész ország ilyen senkiházi alakokból áll.

– Jobb lesz, ha visszafogja magát, Fermín – javasoltam. Fermín Romero de Torres nem figyelt rám. Valósággal rabja lett annak a lágyan hullámzó,

bűbájos dekoltázsnak; megrészegült tekintettel, önfeledt mosollyal meredt a mesterségesen színezett képekre. A Gracia sétányon visszafelé haladva észrevettem, hogy könyvesbolti nyomozónk még mindig elragadtatott állapotban van.

– Azt hiszem, keresnünk kell magának valakit a gyengébbik nemből – szólaltam meg. – Egy nővel az oldalán sokkal vidámabb lesz az élete, majd meglátja.

Fermín Romero de Torres felsóhajtott. Még mindig a gravitáció gyönyörűségein ábrándozott.

– Tapasztalatból beszél, Daniel? – kérdezte ártatlan képpel. Kényszeredetten mosolyogtam. Tudtam, hogy apám a szeme sarkából figyel.

Fermín Romero de Torrest attól kezdve nem kellett többé arra biztatni, hogy vasárnaponként moziba járjon. Míg apám szívesebben olvasott otthon, ő egyetlenegy előadásról sem maradt volna le. Vett magának egy nagy adag aprócsokoládét, betelepedett vele a tizenhatodik sorba, és az édességet majszolva várta a soron következő díva megjelenését. A film cselekménye hidegen hagyta; be nem állt a szája, amíg egy figyelemre méltó idomokkal rendelkező hölgy fel nem bukkant a vásznon.

– Gondolkoztam azon, amit a múltkor mondott: hogy nőre van szükségem – hozakodott elő Fermín Romero de Torres. – Lehet, hogy igaza van. A panzió új lakója, egy szerencsétlen sevillai papnövendék olyan helyre kis nőket szokott felvinni magához, hogy le a kalappal előtte. A gyengébbik nem adottságai sokat javultak az utóbbi időben. Nem fér a fejembe, mitől van ennek a jelentéktelen külsejű fickónak ekkora sikere a nőknél. Lehet, hogy a Miatyánkkal veszi le őket a lábukról. Mindent hallok, ami odaát történik, mert szomszédok vagyunk, és a hangokból ítélve, mondhatom, nagy bűvész a kis csuhás! Lám, mire jó a reverenda! Na és maga, hogy áll a nőkkel, Daniel?

– Igazság szerint nem tudok róluk túl sokat. – Tudni senki sem tud róluk sokat, még Freud sem, sőt, talán még ők maguk sem, de nem

is kell. Olyan ez, mint az elektromos áram: ahhoz, hogy megüssük vele az ujjunkat, nem szükséges tudnunk, hogyan működik. Na, ne kéresse magát! Mondja már el: milyen nők tetszenek magának? Az én számomra például, már bocsánat, de egy nő akkor ér valamit, ha olyan igazi hús-vér nő formája van, vagyis van rajta mit fogni; ám, ahogy elnézem, magának biztos a soványkák tetszenek, és nehogy azt higgye, hogy nem tartom tiszteletben a véleményét. Érti?

– Őszintén szólva, nem sok dolgom volt még nőkkel. Jobban mondva, egyáltalán nem volt. Fermín Romero de Torres furcsán végigméricskélt, mint aki az aszketizmus eme szintjével

már nem tud mit kezdeni. – Én azt hittem, hogy azon az estén… Tudja, amikor azt a csúnya ütést kapta… – Ha csak annyira fájna minden, mint az a pofon… Fermín, mintha olvasott volna a

gondolataimban, bajtársiasan elmosolyodott. – Na, ide figyeljen! Ne vegye úgy a szívére a dolgot. Tudja, mi a legjobb a nőkben? Ahogy

felfedezzük őket az első alkalommal, amikor még semmit nem tudunk róluk. Egy férfi addig nem is tudhatja, mi az élet, amíg egy nőt le nem vetkőztet ruhadarabról ruhadarabra; mint amikor a jó meleg, hajában sült krumplit hámozza az ember egy hideg téli éjszakán. Ahhhhh…

A filmvásznon feltűnt Verónica Lake. Fermín egy kis időre a szokásos önkívületbe esett, majd amikor újra olyan képsorok következtek, amelyeken Verónica Lake nem szerepelt, bejelentette, hogy kimegy a folyosóra a csemegeárushoz valami harapnivalóért. A több hónapon át tartó éhezés miatt nem tudott mértéket tartani az evésben, a vézna emberekre jellemző gyors anyagcseréjének köszönhetően azonban továbbra is olyan éhező, nyápic külseje volt, mint egy háborús veteránnak. Egyedül maradtam, mégsem tudtam odafigyelni a filmre. Hazudnék, ha azt mondanám, Clarára gondoltam. Csak a zenetanár öklelő mozdulatai alatt remegő, izzadságtól és gyönyörtől fénylő testét láttam magam előtt. A tekintetem csüggedten félresiklott a vászonról. Ekkor vettem észre, hogy új néző lépett a terembe. Csak az árnyalakját láttam; a terem közepe felé tartott, majd hat sorral előttem foglalt helyet. Csupa olyan magányos alak jár moziba, mint én, gondoltam.

Igyekeztem a filmre összpontosítani a figyelmemet, és felvenni a cselekmény szálát. A történet főhőse, egy kissé megkeseredett, de jóindulatú nyomozó éppen azt magyarázta az egyik mellékszereplőnek, hogy az olyan asszonyokért, mint Verónica Lake, a férfiak a vesztükbe rohannak, még sincs más választásuk, mint hogy reménytelenül tovább epekedjenek, akkor is, ha rajongásuk tárgya hűtlenül elhagyja őket. Fermín Romero de Torres, aki lassanként szakavatott filmkritikussá vált, ájtatos manó-mesének nevezte az ilyen történeteket. Az volt a véleménye, hogy az ilyesmi csak a nőgyűlölő elmék agyszüleménye lehet bélpanaszokkal küzdő hivatalnokok vagy unalomtól fonnyadozó szentfazekak számára, akik titokban arról álmodoznak, hogy rendszeresen bűnbe esnek, és szégyentelen, feslett életet élnek. Mosolyogva találgattam, milyen kommentárt fűzött volna barátom a fenti jelenethez, ha a kinti nyalánkságok nem vonták volna el a figyelmét. A mosoly azonban egy szempillantás alatt az arcomra fagyott. A hat sorral előttem ülő néző hátrafordult, és

egyenesen rám nézett. A vetítő vibráló fénye tompa ködnyalábként hatolt a terem sötétjébe; csak életlen körvonalakat, színfoltokat engedett látni. Ennek ellenére azonnal felismertem Coubert-t, az arc nélküli embert. Pillátlan szemei acélosan villogtak. Ajaktalan vigyorgása áthatolt a sötétségen. Jéghideg ujjak szorítását éreztem a szívemen. A filmben mintha legalább kétszáz hegedűt szólaltattak volna meg egyszerre; lövöldözés, kiabálás hallatszott, majd vége szakadt a jelenetnek. Néhány pillanatra teljes sötétség borult a teremre, és csak azt hallottam, hogy a halántékomon kalapál az ér. Fokozatosan új jelenet világította meg a filmvásznat, s kékeslilás fényfoltokká oszlatta a terem feketeségét. Az arc nélküli ember eltűnt a helyéről. Amint hátrafordultam, láttam, hogy egy árnyék távolodik a földszinti folyosón. Fermín Romero de Torres épp akkor tért vissza begyűjtő körútjáról. A kezembe nyomott egy zacskó mandulás csokoládét. Furcsálkodva nézett rám.

– Daniel, magának olyan fehér az arca, mint egy apáca feneke! Jól érzi magát? Láthatatlan fuvallat söpört végig a termen. – Milyen furcsa szag van – jegyezte meg Fermín Romero de Torres. – Mintha valami

aktakukac, közjegyző vagy ügyvédbojtár elszellentette volna magát. – Nem. Ez égett papír szaga. – Kapjon be egy citromos Sugus cukorkát, attól jobban lesz. – Nem kívánom. – Hát akkor tegyen el belőle néhányat, soha nem tudhatja, mikor menti ki a bajból egy kis

Sugus cukorka. A kabátom zsebébe dugtam az édességet. A film hátralévő részét úgy ültem végig, hogy

már semmit sem észleltem Verónica Lake-ből és mindazokból, akik áldozatul estek végzetes bájainak. Fermín Romero de Torres ellenben teljesen belefeledkezett az előadásba meg a csokoládéevésbe. A film végén, amikor a fények kigyúltak, úgy éreztem, mintha rossz álomból ébredtem volna, és a legszívesebben puszta képzelgésnek tudtam volna be a baljós idegen újbóli felbukkanását; olyasfajta érzékcsalódásnak, amilyeneket az emlékezet szokott előidézni. Csakhogy annak a kurta pillantásnak a sötétben egyértelmű volt az üzenete: az alak nem feledkezett meg rólam és az egyezségünkről.

12

Fermín jelenléte hamar éreztette hatását: örömmel vettem észre, hogy sokkal több szabad

időm van. Fermín, amikor éppen nem azzal volt elfoglalva, hogy valamelyik vevőnk megrendelésére felkutasson és beszerezzen egy-egy könyvet, a bolt állományát rendezgette, a környék könyvkereskedelmi forgalmának fellendítésén törte a fejét, vagy egy alkoholos kendővel a kezében a cégtáblát, a kirakatüveget és a könyvek gerincét fényesítgette. Úgy döntöttem, élek a lehetőséggel, és felszabadult időmet különféle elhanyagolt ügyeim intézésére fordítom, vagyis folytatom a Carax-rejtély felgombolyítását, s mindenekelőtt több időt töltök a barátommal, Tomás Aguilarral, aki egyre jobban hiányzott.

Tomás visszahúzódó, szemlélődő alkat volt. Fenyegetően komor, tagbaszakadt külseje miatt sokan féltek tőle, összeférhetetlen, kötekedő alaknak tartották. Gladiátorválla, kemény, átható tekintete meglehetősen harcias megjelenést kölcsönzött neki. Engem is egy verekedés hozott össze vele, sok-sok évvel korábban, amikor a caspei jezsuita kollégium növendékei voltunk. Még egy hete sem jártunk iskolába, amikor az apja tanítás után egy rátarti kislány kíséretében jött el érte, akiről utólag kiderült, hogy Tomás nővére. Kényeskedő mozdulatai láttán valami ostoba megjegyzés szaladt ki a számon, mire a bátyja abban a minutumban nekem esett, és úgy ellátta a bajomat, hogy hetekig éreztem az ütései nyomát. Tomás kétszer nagyobb, kétszer erősebb és vadabb volt nálam. Abban a verekedésben ott az iskola udvarán, a kórusban kiabáló, véres csatát szomjúhozó gyerekek gyűrűjében elveszítettem az egyik fogamat, ugyanakkor nyertem is valamit: megtanultam mérlegelni. Apámnak és a tisztelendő

atyáknak soha nem árultam el, ki vert meg; abba sem avattam be őket, hogy az ellenfelem apja élvezettel figyelte a csetepatét, majd beállt a fiának szurkoló diákok közé.

– Az én hibámból történt – zártam rövidre a kérdést. Három héttel később Tomás odalépett hozzám az iskolai szünetben. Halálra váltam a

rémülettől, és dermedten megtorpantam. Na, ez most végez velem, gondoltam. Legnagyobb meglepetésemre azonban Tomás dadogva megszólalt. Némi időbe telt, mire felfogtam, hogy csak bocsánatot akar kérni a verekedésért, mivel rájött, hogy egyenlőtlen és igazságtalan volt a küzdelem.

– Nekem kell bocsánatot kérnem tőled, amiért belekötöttem a nővéredbe – feleltem. – Magamtól is megtettem volna, de te szájon vágtál, még mielőtt megszólalhattam volna.

Tomás szégyenkezve hajtotta le a fejét. Elnéztem ezt a csöndes, félénk óriást, aki úgy járt-kelt a kollégium tantermeiben és folyosóin, mint egy magára hagyott, gazdátlan lélek. Minden fiú félt tőle – köztük legjobban én –, senki sem mert odaállni elé és szembenézni vele, hogy megszólítsa.

Lesütött szemmel, szinte reszketve kérdezte meg tőlem, nem lennék-e a barátja. De igen, mondtam. Kezet fogtunk. Fájt a kézszorítása, de megálltam, hogy ne szisszenjek fel. Tomás még aznap délután meghívott magukhoz uzsonnára, és megmutatta azokat a különleges szerkentyűket, amelyeket a szobájában felhalmozott ócskavas alkatrészekből állított össze.

– Én csináltam mindegyiket – büszkélkedett. Nem tudtam rájönni, miféle szerkezetekről van szó, s milyen célt szolgálnak, de nem

szóltam egy szót sem, csak ámultam-bámultam. Az volt az érzésem, hogy ez a nagyra nőtt, magányos gyerek jobb híján vasalkatrészekből készített magának barátokat, és én vagyok az első hús-vér figura, akit bevezetett e díszes társaságba. Ez volt az ő titka. Én pedig meséltem neki anyámról; elmondtam, mennyire hiányzik. Beszéd közben, amikor egyszer elcsuklott a hangom, Tomás némán átölelt. Akkoriban tízévesek voltunk. Attól kezdve Tomás Aguilar volt a legjobb barátom, én pedig az ő egyetlen barátja lettem.

Tomás – harcias külseje ellenére – békés természetű, jóságos behemót volt, s a testalkatának köszönhetően került minden komolyabb összeütközést. Feltűnően dadogott, különösen akkor, amikor nem az anyjával, velem vagy a nővérével beszélt, ami alig fordult elő. Valósággal elbűvölték a bizarr szerkezetek, a műszaki találmányok, s mint kiderült, minden masinát, ami a keze ügyébe került – a gramofontól a számológépig –, azonnal kibelezett, hogy megtudja, hogyan működik. Ideje nagy részét – amikor nem velem volt vagy az apjának segített – azzal töltötte, hogy bezárkózott a szobájába, és képtelenebbnél képtelenebb tárgyakat fabrikált. Átlagon felüli alkotókészsége átlagon aluli gyakorlati érzékkel párosult. A valóságos világból csupán olyasféle dolgok érdekelték, mint a Gran Via közlekedési lámpáinak összehangolt működése, a Monjuich világító szökőkútjainak vagy a Tibidabo-hegy oldalán elhelyezkedő Vidámpark automatáinak rejtélye.

Délutánonként az apja irodájában dolgozott, szabad idejében pedig hébe-hóba benézett hozzánk a könyvesboltba. Apám komolyan érdeklődött Tomás találmányai iránt, és gazdagon ellátta őt műszaki kézikönyvekkel vagy olyan írásokkal, amelyekben a Tomás bálványozta híres mérnökök – mint például Eiffel vagy Edison – életrajza szerepelt. Tomás az évek során egyre szorosabban kötődött apámhoz. Feltett szándéka volt, hogy egy ócska ventilátor darabjai segítségével bütyköl számára egy automatikus kartotékrendszert, s ezen elhatározása mellett a végsőkig kitartott. Már négy éve dolgozott a találmányán, apám pedig igyekezett töretlen lelkesedést mutatni a dolog iránt, nehogy Tomás kedve alábbhagyjon. Eleinte nyugtalanított, hogyan viselkedik majd Fermín a barátom jelenlétében.

– Ön bizonyára a mi Danielünk feltaláló barátja. Nagyon örülök, hogy megismerhetem. Fermín Romero de Torres, a könyvesbolt szaktanácsadója. Szolgálatára.

– To-to-tomás Aguilar – dadogta mosolyogva a barátom, és megropogtatta Fermín kezét.

– Vigyázzon, fiatalember! A maga keze valóságos hidraulikus prés, márpedig nekem a munkám végett meg kell őriznem művészujjaim épségét.

Tomás bocsánatkérő tekintettel elengedte Fermín kezét. – Ezek után kíváncsi vagyok, vajon miként viszonyul a Fermat-sejtéshez – érdeklődött

Fermín a kezét dörzsölgetve. Egy perc sem telt belé, s máris élénk, magasröptű beszélgetést folytattak a matematika

rejtelmeiről, ami nekem teljesen kínaiul hangzott. Fermín mindig magázta vagy doktor úrnak szólította Tomást, és úgy tett, mintha észre sem venné, hogy dadog. Tomás pedig, hogy Fermín iránta tanúsított végtelen türelmét viszonozza, különféle svájci csokoládékat hozott neki ajándékba, melyek csomagolásán kékebbnél kékebb tavak, zöldebbnél zöldebb mezőkön legelésző tehenek és kakukkos órák fényképe díszelgett.

– Az ön Tomás barátja nagyon tehetséges, csak egy kis irányításra volna szüksége, meg vastagabb bőrre a képén, mert anélkül nem jut messzire a pályán – fogalmazta meg a véleményét Fermín Romero de Torres. – A tudományos elme gyakorta ebbe bukik bele. Itt van például, hogy ne menjünk túl messzire, Albert Einstein. Annyi csodálatos találmány után vajon melyik felfedezését alkalmazták a gyakorlatban, anélkül hogy ő valaha is beleegyezett volna? Az atombombát! Egyébiránt Tomás a maga bokszoló külsejével elég nehezen boldogulna tudományos körökben; ezen a világon tudniillik egyetlen dolog állít katedrát az embereknek: az előítélet.

Fermín mindenáron meg akarta menteni Tomást attól, hogy egész életét beárnyékolja a fájdalom és a meg nem értés, ezért úgy döntött, hogy fejleszteni kell barátunk rejtett beszédkészségét, illetve társas hajlamait.

– Az ember mint fő-főemlős, társas lény. Viselkedésének lényegi és uralkodó etikai alapelvei a barátság, a családi összefogás, a komaság és a pletyka – fejtegette. – Puszta biológia az egész.

– Talán nem ilyen súlyos a helyzet. – Hogy maga milyen zöldfülű még, Daniel! Tomás feltehetően az apjától örökölte látszólagos keménységét. Az idősebb Aguilarnak jól

menő ingatlanügynöksége volt a Pelayo utcában, az El Siglo áruház szomszédságában. Abba a kiváltságos rétegbe tartozott, melynek tagjai megengedhették maguknak, hogy mindig igazuk legyen. Mindenről határozott véleménye volt; Tomásról például egyértelműen úgy tartotta, hogy gyáva, s hogy nincs ki mind a négy kereke. Annak érdekében, hogy e szégyenletes hiányosságokat ellensúlyozza, egy sor magántanárt szerződtetett elsőszülött gyermeke ép elméjének helyreállítására. „Elvárom, hogy úgy bánjon a fiammal, mint egy értelmi fogyatékossal, megértette?” – hangzott el nemegyszer a szájából a fülem hallatára.

A tanítómesterek minden tőlük telhetőt megtettek – ha kellett, könyörögtek –, ám Tomás nem volt hajlandó felhagyni ama szokásával, hogy latinul szóljon hozzájuk. Ezen a nyelven ugyanis egyáltalán nem dadogott; olyan folyékonyan beszélt latinul, hogy a pápa sem különbül. A házitanítók előbb vagy utóbb mind feladták a reménytelen küzdelmet, és felmondtak. Akadt, aki attól való félelmében távozott, hogy a fiú arameus nyelvű átkokat szór nevelőire, mert megszállta az ördög. Aguilar úr utolsó reménysége az maradt, hogy a katonai szolgálat során talán majd embert faragnak a fiából.

Tomásnak nálunk egy évvel idősebb nővérét Beatriznak hívták. Neki köszönhettük a barátságunkat; ha akkor délután nem jelent volna meg az iskolában az apja oldalán, és nekem nem jutott volna eszembe élcelődni rajta, Tomás soha nem vetette volna rám magát, hogy elcsépeljen, nekem pedig soha nem lett volna bátorságom megszólítani őt. Bea Aguilar az édesanyja szakasztott mása volt, csak a szeme bogara emlékeztetett az apjáéra. Vörös haja és egészen halovány arcbőre volt. Manökenalakját méregdrága, finom selyem- és gyapjúruhákba bújtatta, s úgy járt-kelt bennük szálfaegyenes derékkal, akár egy mesebeli hercegnő. Zöldeskék szeméről ő maga következetesen úgy nyilatkozott, hogy színe „a smaragd és a zafír

keveréke”. Évekig a karmelita apácákhoz, járt iskolába, ennek ellenére (vagy éppen ezért) nagy pohárral itta az ánizslikőrt, drága La Perla Gris márkájú selyemharisnyákra költötte a pénzét, és olyan vérvörösre pingálta az ajkát, mint a filmekben a vámpírasszonyok, akik oly sokszor felkavarták Fermín álmát.

Én nem állhattam a látványát, még így kifestve sem, ő pedig unott, megvető pillantásokkal viszonozta ellenséges magatartásomat. Beának akkoriban már vőlegénye volt. A fiú – egy lenyalt hajú falangista – épp alhadnagyi szolgálatát töltötte Murciában. Pablo Cascos Buendíának hívták. Ősi, vagyonos családból származott; a part menti öblök hajógyárainak jó részét az ő felmenői birtokolták. Cascos Buendía alhadnagy a fél életét külön engedéllyel szolgálaton kívül töltötte, annak köszönhetően, hogy az egyik nagybátyja fontos tisztséget töltött be a katonai kormányzatban. Amikor csak tehette, unalmas szónoklatokat tartott a spanyol faj genetikai es szellemi felsőbbrendűségéről, vagy a bolsevik birodalom hanyatlásáról.

– Kari Marx meghalt – fejezte be ünnepélyes hangon a beszédeit. – Egészen pontosan 1883-ban – kötözködtem vele. – Elhallgass, te kis szerencsétlen, mert a végén még elintézem, hogy a legrosszabb helyre

küldjenek katonának. La Rioja megfelel? Beát gyakran azon kaptam, hogy megmosolyogja vőlegénye dőre beszédét, majd felpillant,

s kifürkészhetetlen tekintettel néz rám. Én olyasfajta ellenséges szívélyességgel mosolyogtam vissza rá, amely többnyire az ideiglenes fegyverszünetet jellemzi, aztán gyorsan elkaptam a tekintetemet. Inkább meghaltam volna, semhogy bevalljam önmagamnak, hogy a lelkem mélyén tartok tőle.

13

Tomás és Fermín Romero de Torres év elején egyesült erővel nekiláttak egy leleményes

terv kidolgozásának, melynek révén én és a barátom garantáltan megmenekülhettünk volna a katonai szolgálat elől. Fermín különös élvezettel vett részt a cselszövésben, ő ugyanis, Aguilar úrral ellentétben, egyáltalán nem lelkesedett a hadseregben szerezhető élményekért.

– A katonai szolgálat csupán arra jó, hogy rávilágítson, milyen nagy a címeres ökrök aránya a népességen belül – vélekedett. – Ehhez azonban két hét is bőven elegendő, semmi szükség rá, hogy két évig ott senyvedjenek. A katonaság, a házasság, az egyház és a pénzvilág: az Apokalipszis négy lovasa. Hiába nevet, ez a véleményem!

Fermín Romero de Torres anarchizmusba hajló liberális gondolkodása komoly veszélybe került egy októberi délutánon, amikor a sors egy régi, kedves ismerőst vezérelt a boltunkba. Apám éppen Argentonában tartózkodott egy könyvgyűjtemény felértékelésén, és estig nem is lehetett számítani rá. Én szolgáltam ki a pultnál a vevőket, Fermín pedig szokásos egyensúlygyakorlatait végezte, azaz a létra tetején ágaskodva azt a polcot rendezgette, amelyik alig egy tenyérnyi távolságra volt a plafontól. A nap már lemenőben volt, amikor nem sokkal zárás előtt Bernarda alakja tűnt fel a pult túloldalán. A csütörtöki kimenőruháját viselte. A kezét nyújtva üdvözölt. Már a puszta látványától is földerült a lelkem. Betessékeltem.

– Jaj, hogy megnőtt! – lelkendezett a küszöböt átlépve. – Magára sem ismerek… Kész férfi!

Könnyes szemmel átölelt, aztán megtapogatta a fejemet, a vállamat és az arcomat, hogy lássa, megvan-e mindenem, úgy, mint rég.

– Nagyon hiányoljuk ám a fiatalurat a házban – mondta lehorgasztott fejjel. – Te is nagyon hiányoztál nekem, Bernarda. Gyere, hadd csókoljalak meg! Egy pár csattanós csókot cuppantottam megilletődött orcájára. Felnevetett. Láttam a

szemén, mire vár, nekem azonban eszem ágában sem volt Clara felől érdeklődni.

– Nagyon csinos és elegáns vagy ma. Hogyhogy eljöttél hozzánk? – Hát, az az igazság, hogy már régóta meg szerettem volna látogatni magát, de tudja, hogy

van ez, mindig van mit csinálni; Barceló úr meg, hiába okos, olyan, mint egy gyerek, s ha a lelkemet kiteszem, az sem elég neki. Ma mégis rászántam magam, hogy eljövök, mivelhogy az unokahúgomnak, tudja, annak, aki San Adriánban lakik, holnap lesz a születésnapja, és adni szeretnék neki valamit. Arra gondoltam, hogy egy könyvet viszek neki ajándékba, olyat, amiben jó sok a betű, és nem túl csiricsáré, de mivelhogy én nem értek az ilyesmihez…

Már épp válaszolni akartam neki, amikor hirtelen hatalmas robaj rázta meg a boltot. Bernardával ijedten kaptuk fel a fejünket. Egy teljes sorozat Blasco Ibánez-kötet hevert a földön. Fermín egy kötéltáncos hajlékonyságával siklott le a létráról; arcán széles mosoly, tekintetében kéjes elragadtatás bujkált.

– Bernarda, ez itt… – Fermín Romero de Torres, könyvszakértő, Sempere és fia tanácsadója, az ön alázatos

szolgája, drága úrhölgy – hajlongott Fermín, majd hódolatteljesen kezet csókolt Bernardának. Bernarda egy szempillantás alatt olyan piros lett, mint a paprika. – Ön téved. Méghogy én úrhölgy… – Minimum márkinő – szakította félbe Fermín. – Én messziről felismerem a Pearson

sugárút finom, előkelő hölgyeit. Engedje meg, hogy klasszikus gyermek- és ifjúságiirodalom-részlegünkbe kísérjem, ahol az isteni gondviselésnek köszönhetően akad egy teljes sorozat Emilio Salgari legjobb elbeszéléseiből, vagy a Sandokanról szóló történetekből.

– Hát, nem tudom, azt a Szent Dokánt nem merném reszkírozni. Tudja, a kislány apjának a munkásszövetség volt a mindene.

– Ne aggódjon, örömmel jelentem, hogy ebben a pillanatban Jules Verne Rejtelmes sziget-ét tartom a kezemben; nagyon értékes olvasmány, tele izgalmasabbnál izgalmasabb kalandokkal, azonkívül a benne szereplő technikai vívmányoknak köszönhetően oktatói célokra is kiválóan alkalmas.

– Ha ön jónak látja… Én meg sem szólaltam, csak lestem, hogyan olvadozik Fermín, s hogyan irul-pirul

Bernarda ennek a kákabélű emberkének a figyelmességétől, aki kufár szóáradata közepette majd felfalja a tekintetével, mintha egy szelet Nestlé-csokoládénak akarna nekiesni.

– Na és maga, Daniel úrfi, mit ajánl? – Nálunk Romero de Torres úr a szakértő, bízhatsz benne. – Hát akkor azt a szigeteset viszem el, ha becsomagolják nekem. Mivel tartozom? – A cég ajándéka – feleltem. – Nem, nem, szó sem lehet róla… – Hölgyem, engedje meg, hogy Fermín Romero de Torres, Barcelona legszerencsésebb

emberévé avanzsáljon azáltal, hogy személyesen ajándékozza önnek ezt a könyvet. Bernarda egy darabig szótlanul méregetett bennünket. – Ide hallgassanak, én mindig megfizetem, ha veszek valamit. Ez az én ajándékom az

unokahúgomnak… – Akkor kárpótlásul engedje meg, hogy meghívjam uzsonnázni – simította hátra a haját

Fermín. – Menj csak el! – biztattam Bernardát. – Meglátod, milyen jól fogod érezni magad. Míg

Fermín felveszi a kabátját, én becsomagolom az ajándékodat. Fermín hátrarohant, sietve megfésülködött, kölnit permetezett magára, és felöltötte a

zakóját. Kivettem neki a kasszából egy kis pénzt, hogy legyen miből megvendégelnie Bernardát.

– Hová vigyem? – kérdezte suttogva. Olyan izgatott volt, mint egy gyerek. – Én a Négy macská-ba vinném – feleltem. – Úgy tudom, hogy az a hely szívügyekben

szerencsét hoz.

Átadtam Bernardának a becsomagolt könyvet, és rákacsintottam. – Akkor hát mennyivel tartozom, Daniel úrfi? – Nem tudom. Majd később megmondom. Meg kell kérdeznem apámat, mi az ára, mert

nem volt rajta a könyvön – füllentettem. Karon fogva elindultak, én meg csak néztem őket, míg bele nem vesztek a Santa Ana utca

sűrűjébe. Abban reménykedtem, hogy valaki az égből odafigyel rájuk, s most az egyszer engedélyez nekik egy pár csepp boldogságot. Kitettem a kirakatba a ZÁRVA feliratú táblát. Épp hátramentem egy percre, hogy átfussam a naplót, amelybe apám a megrendeléseket szokta feljegyezni, amikor megszólalt a bejárati ajtó kis csengője. Azt gondoltam, Fermín felejtett ott valamit, vagy apám jött meg korábban Argentonából.

– Ki az? Hosszú másodpercek teltek el válasz nélkül. Tovább böngésztem a megrendeléseket. Egyszer csak léptek kopogását hallottam a boltból. Lassú, kimért léptek voltak. – Fermín? Papa? Semmi válasz. Különös, elfúló kacaj ütötte meg a fülemet. Becsuktam a naplót. Talán egy

vendég nem vette észre a ZÁRVA feliratot. Már éppen rászántam magam, hogy elinduljak és kiszolgáljam a vevőt, amikor meghallottam, hogy bent a boltban több polcnyi könyv zúdul a padlóra. Összeszorult a torkom. Megmarkoltam egy papírvágó kést, és óvatosan elindultam a hátsó ajtó felé. Nem mertem újra megszólalni. Kis idő múlva távolodó léptek zaja hallatszott. Ismét megszólalt a kis csengő az ajtón, majd éreztem, hogy beáramlik az utcai levegő. Mire előmerészkedtem, már senki sem volt a boltban. Odafutottam a bejárati ajtóhoz, és alaposan bezártam. Alig kaptam levegőt; gyávának és nevetségesnek éreztem magam. Vissza akartam menni a hátsó traktusba, ám ekkor egy papírt pillantottam meg a pulton. Ahogy közelebb léptem, láttam, hogy egy vastag kartonlapra nyomtatott régi fotográfia. Megégett a széle, s a füstös képen kormos ujjlenyomat éktelenkedett. A lámpa fénye alá tartottam, hogy közelebbről is megvizsgáljam. A képen egy fiatal pár mosolygott a fényképezőgép lencséjébe. A világos hajú, törékeny, arisztokratikus vonású fiú nem lehetett több tizenhét-tizennyolc évesnél. A lány még nála is fiatalabbnak tűnt vagy két évvel. Finom, sápadt arcát rövid, fekete haj koronázta, amely még jobban kiemelte örömtől mámoros, derűs tekintetét. A fiú átölelte a lány derekát, az pedig mintha pajkosan súgni akart volna valamit a fülébe. Annyi melegség áradt abból a képből, hogy nem állhattam meg mosoly nélkül; mintha abban a két idegen arcban régi barátokra ismertem volna. A hátuk mögött egy bolt kirakatában divatjamúlt, régi kalapok sorakoztak. A fiatal pár ruházata, ha tüzetesebben megfigyeltem, arról árulkodott, hogy a kép legalább huszonöt-harminc éve készülhetett. A szemük csupa fény, reménység és ígéret volt, ami csak az egészen fiatalok tekintetére jellemző. A kép pereme csaknem teljesen hamuvá lett, de még így is jól látszott egy zord alak kísérteties arca az ódon kirakatüveg mögött, amelyre a következő felirat volt rávésve:

Antonio Fortuny és Fiai Alapítva 1888-ban

Eszembe jutott, mit mesélt Isaac azon az éjszakán, amikor újra ellátogattam az Elfeledett Könyvek Temetőjébe: Carax apjának kalapüzlete volt a San Antonio körúton, Fortunynak hívták, de Carax nem az ő nevét, hanem az anyjáét használta. Újra szemügyre vettem a fényképen álló párt: biztos voltam benne, hogy Julián Carax mosolyog rám a múltból, az őt bekerítő lángokról mit sem sejtve.

A város árnyai

1954

14 Fermín másnap reggel Cupido szárnyain érkezett a munkába. Fülig ért a szája, bolerókat

fütyörészett. Máskor megkérdeztem volna, hogy sikerült a Bernardával töltött délutánja, ám akkor nem voltam éppen lírai hangulatban. Apám elvállalt egy megrendelést, amit aznap délelőtt tizenegykor kellett teljesítenünk az Universidad téren, Javier Velázquez professzor egyetemi dolgozószobájában. Fermín már az akadémikus nevének említésétől is csalánkiütést kapott, így ennek ürügyén azonnal magamra vállaltam a könyvek elvitelét.

– Ez a fickó egy vén seggnyaló, egy fasiszta kujon – jelentette ki Fermín, és felemelte az öklét annak jeléül, mennyire túlteng benne az igazságérzet. – Ez, ha alkalma adódna, még a Szűzanya fejét is elcsavarná a tudálékos magyarázataival meg a vizsgáztatói módszereivel.

– Ne hőbörögjön, Fermín! Velázquez nagyon jól fizet, mégpedig előre, és a szélrózsa minden irányában elhinti a jó hírünket – vetette fel apám.

– Az ő pénzéhez ártatlan szüzek vére tapad – tiltakozott Fermín. – Istenemre mondom, én soha életemben egyetlen kiskorú hölggyel sem feküdtem le… nem mintha nem lett volna rá kedvem vagy alkalmam. Maguk engem már csak ebben a lerongyolódott állapotomban ismernek, ám volt idő, amikor ugyanolyan jó megjelenésű, fess fiatalember voltam, mint bárki más, ennek ellenére minden olyan esetben, amikor a legcsekélyebb kétely is felmerült bennem az illető hölgy nagykorúságát illetően, megköveteltem, hogy felmutassa a személyi igazolványát vagy legalább az írásos atyai engedélyt, nehogy erkölcsileg kifogásolható legyen a dolog. Apám az égre emelte tekintetét.

– Magával nem lehet vitatkozni, Fermín. – Mert ami igaz, az igaz. Magamhoz vettem az előző este összekészített csomagot: két Rilke-kötetet meg egy

Ortegának tulajdonított apokrif esszét a tapákról, valamint a nemzeti érzés mélységeiről. Fermín és apám olyannyira belemelegedtek az illendőség szabályairól folytatott vitájukba, hogy észre sem vették, amikor otthagytam őket.

Ragyogó, tiszta idő volt; a kék ég alatt lengedező friss szellőben érezni lehetett a tenger és az ősz illatát. Nekem mindig az október volt a kedvenc barcelonai hónapom, amikor az ember egyszeriben sétálni vágyik, s már attól bölcsebbnek érzi magát, ha a Canaletas-forrás vizéből iszik, amely máskor mindig klórízű, ám ebben az időszakban – valamilyen csoda folytán – kristálytiszta szokott lenni. Könnyű léptekkel kerülgettem a cipőtisztítókat, a délelőtti kávézásukból visszatérő írnokokat, a lottóárusokat és a balettező utcaseprőket, akik pointillista stílusban, kényelmes ecsetvonásokkal élénkítették a város színeit. Barcelona akkoriban kezdett megtelni autókkal; a Balmes utcai közlekedési lámpánál mindkét oldalon szürke ballonkabátos hivatalnokok várakoztak négykerekű járműveikben, és sóvárogva legeltették a tekintetüket egy-egy Studebaker márkájú automobilon; olyan kialvatlan volt a szemük, mintha ágyukból kiráncigált kupiéénekesek lettek volna. Az egymást követő szemaforok, villamosok, személyautók, oldalkocsis motorkerékpárok sora mentén egészen a Gran Víáig felsétáltam a Balmes utcán. Az egyik kirakatban a Phillips cég plakátja az új messiás, a televízió eljövetelét hirdette, amely várhatóan gyökeresen átalakítja majd az életünket, és az amerikaiakhoz hasonló modern lényekké változtat bennünket. Fermín Romero de Torres, aki mindig úgy odavolt a találmányokért, meglehetősen sötét képet festett a csodamasina jövőjéről.

– A televízió, kedves Daniel barátom, az Antikrisztus új megjelenési formája. Én mondom magának, nem telik bele két-háromnemzedéknyi idő, és a fiatalok már szellenteni sem tudnak majd nélküle. Az emberiség egyik része visszatér a barbár középkorba, a barlangi életmódra, a másik fele olyan tehetetlen állapotba zuhan vissza, amelyen már a meztelen csiga is túljutott a pleisztocén korban. Ezt a világot nem az atombomba fogja elpusztítani, akármit is írnak az újságok, hanem a nevetségesség, a banalitás, és az a megátalkodott szokás, hogy mindenből viccet csinálunk, meghozza rossz viccet

Velázquez professzor dolgozószobája a Bölcsészkar második emeletén volt, egy sakktáblaszerűen csempézett, porosan fénylő folyosó végén, az épület déli szárnyában. A professzor úrra egy terem ajtajában bukkantam rá, amint épp egy dekoratív diáklányt hallgatott, szemmel láthatóan meglehetősen odaadó figyelemmel. A lány szoros, testhez simuló, gránátvörös ruhát viselt. Ruhája alól elővillant selyemharisnyába bújtatott, kecses lába. Velázquez tanár úr veszedelmes Don Juan hírében állt. A rossz nyelvek szerint a keze alól kikerülő úrilányok érzelmi neveléséhez egy csattanós hétvége is hozzátartozott a Sitges sétányon, egy kis szállodában, ahol a soron lévő hölgy és a tiszteletre méltó professzor téte-á-téte együtt skandálták az alexandrinusokat. Kereskedői ösztönöm nem engedte, hogy félbeszakítsam a beszélgetésüket, ám hogy addig se unatkozzam, képzeletben röntgensugarakkal bombáztam az öregúr tanítványát. Talán a könnyű séta szabadította fel bennem az életkedvet vagy hirtelen szembenéztem a ténnyel, hogy az én koromban több időt töltök porlepte múzsák társaságában, mint igazi, hús-vér lányok közt, akik az én szememben még mindig fényévnyi távolságra voltak Clara Barceló bennem élő alakjától, abban a pillanatban mindenesetre heves vágyat éreztem a lány valamennyi porcikája iránt, pedig csak a hátát láttam, mégis három dimenzióban és perspektivikus ábrázolásban képzeltem el.

– Na, nézzenek oda! Daniel! – kiáltott fel Velázquez professzor. – Még jó, hogy te jöttél, és nem az a bikaviador nevű bohóc, akiről lerí, hogy vagy részeg, vagy olyan bolond, hogy azonnal be kellene zárni és elhajítani a cellája kulcsát. Képzeld el nem átallotta megkérdezni a capullo∗ szó etimológiáját, méghozzá olyan sokatmondó, kimért hangsúlyozással, amely enyhén szólva túllőtt a célon.

– Az a helyzet, hogy az orvos valamilyen méregerős gyógyszerrel kezeli. A mája miatt. – Az ő baja, hogy túl sokat képzel magáról – morogta Velázquez. – Én a helyetekben

értesíteném a rendőrséget. A fejemet rá, hogy ez az alak benne van a nyilvántartásban. És hogy bűzlik a lába, te jó isten! Annyi büdös kommunista járkál még mindig szabadon; ezek azóta nem mosakodtak, mióta megbukott a Köztársaság.

Épp valamilyen elfogadható mentséget igyekeztem felhozni Fermín mellett, amikor Velázquez tanítványa hátrafordult, s nekem kis híján leesett az állam a csodálkozástól.

A lány rám mosolygott. Éreztem, hogy lángba borul a fülem. – Szervusz, Daniel! – szólalt meg Beatriz Aguilar. Szótlanul biccentettem. Elnémított a

felismerés, hogy legjobb barátom nővérét, a félelmetes Beát sikerült megkívánnom. – Á, szóval ti ismeritek egymást? – kérdezte kíváncsian Velázquez. – Daniel a családunk régi ismerőse – magyarázta Bea. – Azonkívül ő az egyetlen, akinek

egyszer volt bátorsága azt mondani nekem, hogy beképzelt vagyok, és csicsásan öltözködöm. Velázquez megütközve nézett rám. – Ennek már legalább tíz éve – hoztam fel enyhítő körülményként. – És nem gondoltam

komolyan. – Én mindenesetre azóta is arra várok, hogy bocsánatot kérjen tőlem. Velázquez jóízűen elnevette magát, majd kivette a kezemből a paksamétát.

∗

Capullo: bimbó, selyemgubó, kupacs, fityma.

– Amint látom, én itt felesleges vagyok – mondta a csomagot bontogatva. – Ó, nagyszerű! Ide hallgass, Daniel, mondd meg apádnak, hogy szükségem lenne Francisco Franco Bahamonde Ceutában írott ifjúkori leveleinek gyűjteményére, a Matamoros-ra, Pemán bevezetőjével es jegyzeteivel.

– Meglesz. Egy-két héten belül ideszólunk. – Szavadon foglak! Most viszont elviharzom, mert várnak a tanítványaim: harminckét üres

fejecske. Velázquez rám kacsintott, majd eltűnt a folyosó mélyén, s mi ott maradtunk Beával

kettesben. Azt sem tudtam, hová nézzek. – Bea, ami azt a régi megjegyzésemet illeti, én igazán… – Csak ugrattalak, Daniel. Tudom, hogy gyerekes dolog volt. Tomástól eleget kaptál érte. – Még mindig fáj. Bea mosolya szemmel láthatóan békét, legalábbis fegyverszünetet sugallt. – Mellesleg igazad volt. Egy kissé csicsásan öltözködöm, és néha kifejezetten beképzelt

vagyok – mondta Bea. – És te ki nem állhatsz engem, ugye, Daniel? Teljesen váratlanul és felkészületlenül ért a kérdése. Meglepett, sőt megrémített, hogy

valaki, akit addig az ellenségemnek tartottam, ilyen hamar rokonszenvessé válhat a szememben az egyenes stílusával.

– Nem, ez nem igaz. – Tomás azt mondja, valójában nem is engem utálsz, hanem az apámat, csak rajtam

vezeted le a dühödet, mert vele nem mersz ujjat húzni. Ezért nem is hibáztatlak. Apámmal senki sem mer ujjat húzni.

Egy pillanatra elsápadtam, ám gyorsan összeszedtem magam, és mosolyogva bólintottam. – A végén még kiderül, hogy Tomás jobban ismer engem, mint én saját magamat. – Ne csodálkozz rajta! Az öcsém mindannyiunknak a veséjébe lát, csak az a baj, hogy

keveset beszél. Aztán amikor végre megszólal, olyanokat tud mondani, hogy még a falak is beleremegnek. Téged nagyra becsül, tudod-e?

Lesütött szemmel vállat vontam. – Állandóan rólad vagy az apádról beszél, meg a könyvesboltotokról, és arról a fickóról,

aki veletek dogozik. Tomás szerint valóságos zseni. Néha az az érzésem, hogy ti vagytok az igazi családja, és nem az, amelyik otthon várja.

Keményen, nyíltan, félelem nélkül nézett a szemembe. Fogalmam sem volt, mit válaszoljak, csak mosolyogni tudtam. Egyre jobban rabul ejtett az őszintesége. Az udvarra pillantottam.

– Nem is tudtam, hogy itt tanulsz. – Ez az első évem. – Bölcsészkarra jársz? Apám szerint a reáltudományokat nem a gyengébbik nemnek találták ki. – Ja. Az a sok szám. – Szerencsére én imádok olvasni, és itt érdekes emberekkel találkozhatok. – Olyanokkal, mint Velázquez tanár úr? Bea elhúzta a száját. – Igaz, még csak elsős vagyok, de eleget tudok ahhoz, hogy bizonyos emberektől távol

tartsam magam, különösen az ő a fajtájától. Kíváncsi voltam, vajon engem melyik fajtába sorol. Máskülönben Velázquez professzor jó

barátságban van az apámmal. Mindketten benne vannak a spanyol költészet és a zarzuela∗∗ támogatására létrehozott szövetség tanácsadó testületében.

∗∗

Spanyol zenés színjáték.

Úgy tettem, mintha el lennék bűvölve a hírtől. – Na és hogy van a vőlegényed, Cascos Buendía alhadnagy? Bea arcáról lehervadt a

mosoly. – Pablót három héten belül hazaengedik egy kis időre. – Gondolom, örülsz. – Nagyon. Remek fiú. Ennek ellenére képzelem, te hogyan vélekedsz róla. Kétlem, gondoltam magamban. Bea tétova nyugtalansággal fürkészte az arcomat. Témát

akartam váltani, de addigra már kiszaladt a számon a következő mondat. – Tomás azt mondta, össze akartok házasodni, és az esküvő után Ferrolba költöztök. Bea rezzenéstelen arccal bólintott. – Amint Pablo leszerel. – Biztos alig várod már – mondtam, és a hangom valamiféle szokatlan keserűséggel telt

meg, amelyet nem tudtam mire vélni. – Az az igazság, hogy nincs miért izgulnom. Pablo családjának van néhány hajógyára

Ferrolban, és az egyiknek ő lesz az igazgatója. Valódi vezéregyéniség. – Hát az látszik rajta. Bea kényszeredetten mosolygott. – Meg ami azt illeti, Barcelonából már eleget láttam, ennyi év alatt… Fáradt szomorúság jelent meg a tekintetében. – Ferrol állítólag gyönyörű város. Csupa élet. A rák- és kagylóételeik meg egyenesen

fantasztikusak, különösen a centollo. Bea sóhajtva ingatta a fejét. Látszott rajta, hogy legszívesebben elsírná magát dühében, de

ahhoz túl hiú volt. Nyugalmat színlelve felnevetett. – Tíz év elteltével is kedved leled a bosszantásomban, ugye, Daniel? Hát éld csak ki magad

bátran! Én tehetek az egészről; azt hittem, barátok lehetünk, vagy legalább azt a látszatot kelthetnénk, mintha azok volnánk, de úgy látszik, én nem érek neked annyit, mint az öcsém. Sajnálom, hogy ilyen sokáig raboltam az idődet.

Sarkon fordult, és elindult a könyvtárba vezető folyosó fekete-fehér kövezetén; távolodó alakja éles árnyékot vetett az ablaküvegről visszaverődő fény útjába.

– Bea, várj! A pokolba kívántam magam. Utánaeredtem, és a folyosó közepén megragadtam a karját.

Perzselő pillantást vetett rám. – Bocsáss meg, de tévedsz: nem te vagy a hibás, hanem én. Én vagyok az, aki fele annyit

sem ér, mint te vagy az öcséd. És ha megbántottalak, kizárólag azért tettem, mert irigylem azt a fajankót, akit a vőlegényednek tartasz, és bosszant, hogy egy ilyen lány, mint te, képes volna elmenni vele Ferrolba, vagy Kongóba, vagy akárhová.

– Daniel… – Én nem akartalak visszautasítani; igenis lehetünk barátok, ha nem zavar, hogy egy ilyen

jelentéktelen alak, mint én, itt sertepertél körülötted. Barcelonával kapcsolatban pedig nincs igazad, amikor azt hiszed, hogy úgy ismered, mint a tenyeredet. Biztosíthatlak róla, hogy tévedsz, és ha akarod, ezt be is bizonyítom.

Bea arca mosolyra derült. Egy kövér könnycsepp gördült végig rajta szép csendben. – Jobb lesz, ha igazat beszélsz – válaszolta –, mert különben szólok a bátyámnak, és

lenyisszantja a fejed. Kezet nyújtottam neki. – Jogos megoldásnak tűnik. Akkor szent a béke? Bea elfogadta a kézfogást. – Hánykor van vége pénteken az utolsó órádnak? Egy pillanatig habozott. – Ötkor.

– Akkor pontban ötkor várlak a belső udvar bejáratánál. Mire beesteledik, addigra bebizonyítom, hogy Barcelonában is akad olyan hely, amit még nem láttál, és hogy nem mehetsz el Ferrolba azzal az idiótával, akit szerintem nem is szeretsz, mert ha megteszed, ez a város addig üldöz majd, amíg bele nem halsz a bánatba.

– Nagyon biztos vagy magadban, Daniel. Én, aki soha semmiben nem voltam biztos, még a pontos időben sem, a tudatlanok

meggyőződésével bólintottam. Aztán csak álltam ott tovább, amíg Bea távolodó alakja bele nem veszett a folyosó végtelen homályába, és nem győztem csodálkozni önmagamon.

15

A Fortuny kalapüzlet, illetve az romos helyiség, ami megmaradt belőle, egy nyomorúságos

kinézetű, kormos, keskeny épület lábánál omladozott a San Antonio körúton, a Goya tér szomszédságában. A piszkos kirakatüvegen még kivehető volt a felirat; a homlokzaton egy felpúposodott, köcsögkalap alakú tábla hirdette az egykori legújabb párizsi divat szerint méretre szabott fejfedőket. Az ajtón lakat lógott, szemmel láthatólag legalább tíz éve nem nyúlt hozzá senki. A homlokomat az ablaküveghez nyomva kémleltem a bolt sötét belsejét.

– Ha a bérlet miatt jött, elkésett – szólalt meg egy hang a hátam mögött. – Az ingatlankezelő már elment.

A hang gazdája, egy hatvan év körüli asszonyság az istenfélő özvegyek nemzeti viseletét hordta. Rózsaszín fejkendője alól egy pár hajcsavaró kandikált elő, hímzett papucsa jól illett féllábszárig érő, bordó harisnyájához. Biztosra vettem, hogy a házmesternével van dolgom.

– Bérbe akarják adni a boltot? – kérdeztem. – Hát nem ezért jött? – Elvileg nem, de soha nem lehet tudni; lehet, hogy érdekelne a dolog. A házmesterné összevonta a szemöldökét, mintha nem tudná eldönteni, vajon igazi

szélhámosnak nézzen-e vagy csak amolyan kétes alaknak, akivel azért szabad egy-két szót váltania. Elővettem a legangyalibb mosolyomat.

– Régen bezárt már ez a bolt? – Legalább tizenkét éve, amikor az öreg meghalt. – Fortuny úr? Ismerte őt? – Negyvenkét éve lakom ebben a lépcsőházban, fiatalember! – Akkor talán Fortuny úr fiát is ismerte. – Juliánt? Hát hogyne! Elővettem a zsebemből a megperzselődött fényképet, és odatartottam elé. – Meg tudná nekem mondani, hogy a képen látható ifjú Julián Carax-e? A házmesterné kissé bizalmatlanul rám nézett, majd megfogta a képet, és hosszasan

bámulta. – Felismeri? – Az anyja leánykori neve volt Carax – jelentette ki helytelenítő hangon. – Ez bizony

Julián, igen. Úgy emlékszem, egészen világosszőke volt, de ezen a képen kicsit sötétebb a haja.

– Azt is meg tudná mondani, hogy a lány kicsoda? – Ki maga, hogy róluk kérdezősködik? – Bocsásson meg, Daniel Sempere vagyok. Caraxról… Juliánról szeretnék megtudni egy-

két dolgot. – Julián Párizsba költözött, úgy 1918 vagy 1919 táján. Tudja, az apja katonának akarta

adni. Szegény édesanyja valószínűleg azért vitte el, hogy kimenekítse innen. Az öreg meg itt maradt dísznek.

– Mit gondol, visszatért valaha Julián Barcelonába?

A házmesterné nagy szemeket meresztett. – Hát maga nem tudja? Julián még abban az évben meghalt. Ott Párizsban. – Tessék? – Ahogy mondom. Julián Párizsban hunyt el. Nem sokkal azután, hogy odaköltözött.

Jobban járt volna, ha mégis beáll a hadseregbe. – Megkérdezhetem, honnan tudja ezt? – Hogy honnan tudom? Hát onnan, hogy az apja elmondta. Lassan bólintottam. – Értem. És azt nem mondta, hogy miben halt meg? – Az az igazság, hogy az öreg nem kötött mindent az orromra. Csak annyit tudok, hogy egy

nap, nem sokkal azután, hogy Julián elment, jött neki egy levél, s amikor érdeklődtem felőle, az öreg azt mondta, hogy meghalt a fia, és ezért mindent, ami az ő nevére érkezik, dobjak ki. Maga meg miért vág ilyen képet?

– Fortuny úr nem mondott igazat. Julián nem halt meg 1919-ben. – Mit mond? – Julián legalább 1935-ig Párizsban élt, aztán visszajött Barcelonába. A házmesterné arca felragyogott. – De hát, akkor… Julián itt van Barcelonában? Hol? Bólintottam, s azt reméltem, hogy a házmesternének így majd jobban megered a nyelve. – Szűzanyám! Ha tudná, mennyire örülök! No persze csak akkor, ha tényleg él még. Julián

nagyon kedves gyerek volt ám. Egy kicsit furcsa volt, igaz, talán túl sokat képzelődött, de volt benne valami, én nem is tudom, micsoda, amivel egykettőre levette az embert a lábáról. Nem lett volna jó katona, ez messziről lerítt róla. Az én Isabelitám teljesen odavolt érte. Egy időben azt hittem, össze fognak házasodni, meg minden. Á, de tudja, milyenek a gyerekek…! Láthatnám még egyszer azt a fotót?

Újra az orra alá dugtam a fotográfiát. A házmesterné úgy bámult a képre, mint valami talizmánra, amely visszarepítheti ifjúkorába.

– Ez hihetetlen! Olyan, mintha itt állna előttem… És annak a szívtelen vénembernek volt képe azt állítani, hogy meghalt! Nem fér a fejembe, milyen emberek vannak a világon! Na és mi történt Juliánnal Párizsban? Biztos meggazdagodott. Nekem mindig az volt az érzésem, hogy Juliánból egyszer gazdag ember lesz.

– Másként alakult. Író lett belőle. – Meseíró? – Olyasféle. Regényíró. – A rádiónak írt? Ez igen! Hát tudja, egyáltalán nem csodálkozom. Azzal telt a gyerekkora,

hogy folyton mesélt a környékbeli fiúknak és lányoknak. Az én Isabelitám és az unokahúgai esténként felmásztak a teraszra, úgy hallgatták. Ezzel telt a nyaruk. Állítólag soha nem mondott el kétszer egy történetet, és minden meséje halott emberekről, hazajáró lelkekről szólt. Mondom, egy kissé különös gyerek volt. Habár azok után, ahogy az apja bánt vele, inkább az a furcsa, hogy nem hibbant meg teljesen. Szörnyű egy alak volt, nem csoda, hogy az asszony végül is elhagyta. Tudja, én nem szoktam a mások dolgába ütni az orromat. Mindenbe beletörődöm, ahogy van. De az az ember elfogadhatatlanul viselkedett. Rendszeresen verte a feleségét, képzelje! Egy lépcsőházban minden kiderül. Állandó kiabálás hallatszott, sőt, volt, hogy még a rendőrség is kijött. Én belátom, ha egy férjnek időnként el kell látnia a felesége baját, hogy az jobban tisztelje; főleg hogy a mai lányok már nem olyanok, mint mi voltunk, bizony, elkelne egy kis verés annak a sok mihaszna fiatalasszonynak, de ez az ember csak úgy, minden ok nélkül ütlegelte azt a szegény párát, érti? Az asszonynak egyetlen barátnője volt, egy Vicenteta nevű fiatal lány, aki a szom-szédban lakott. Szegényke időnként hozzá menekült a férje keze elől. Egyedül neki merte elárulni a titkát… – Miféle titkát?

A házmesterné bizalmaskodó arckifejezéssel húzta fel a szemöldökét, majd lopva körülnézett.

– Hát azt, hogy a gyerek nem a kalapostól volt. –Julián? Azt akarja mondani, hogy Julián nem Fortuny fia volt? – Ezt mondta a francia nő Vicentetának, tudom is én, miért, talán elkeseredésében, vagy az

ördög tudja. A lány ezt nekem csak évekkel később mesélte el, amikor az asszony és fia már nem lakott itt.

– De hát akkor ki volt Julián igazi apja? – A francia nő ezt sohasem árulta el. Talán ő maga sem tudta. Tudja, milyenek a

külföldiek. – És gondolja, hogy ezért verte a férje? – Ki tudja?! Háromszor kellett bevinni a kórházba miatta, gondolja meg, háromszor! És

annak a disznónak még volt mersze azt hazudni a világnak, hogy az egészről a felesége tehet, mert iszákos, és ha az üveg fenekére néz, tör-zúz a lakásban. Én ugyan egy szavát sem hittem el. Nem volt az jóban egyetlen szomszédjával sem. Szegény megboldogult férjemet is, Isten nyugosztalja, feljelentette egyszer, hogy betört a boltjába; azzal jött, hogy minden murciai tolvaj csavargó, pedig mi nem is Murciából jöttünk, hanem Úbedából…!

– Es azt a lányt, aki a fényképen Julián mellett áll, ismeri valahonnan? A házmesterné újra szemügyre vette a képet. – Soha nem láttam. Takaros teremtés… – A fotográfián olyan, mintha jegyesek volnának – igyekeztem felpiszkálni az emlékezetét. Megrázta a fejét, és visszaadta a képet. – Én nem értek a fényképekhez. És Juliánnak tudtommal nem is volt mennyasszonya, de

gondolom, ha lett volna sem árulta volna el nekem. Azt is csak nagy kínkeservesen sikerült megtudnom, hogy az én Isabelitám összeszűrte vele a levet… Maguk, fiatalok, soha nem mondanak semmit. Bezzeg nekünk, öregeknek, be nem áll a szánk!

– Hát a barátaira emlékszik-e még? Valakire, aki itt is megfordult? A házmesterné vállat vont. – Annyi idő eltelt azóta! No meg, tudja, Julián az elköltözése előtti években már alig volt

itthon. Az iskolában összebarátkozott egy jó családból való gyerekkel, egy Aldayával. Ma már senki nem emlékszik rájuk, de akkoriban úgy hangzott a nevük, mintha a királyi famíliát emlegettük volna. Dúsgazdagok voltak. Ezt onnan tudom, hogy időnként kocsit küldtek Juliánért. Hát azt látnia kellett volna! Olyan autója még Francónak sincs, annyi szent! Külön sofőr vezette, és csakúgy csillogott-villogott! Paco fiam, aki ért az autókhoz, azt mondta, hogy igazi rolszroj vagy valami ilyesmi. Hát, ennyi.

– Emlékszik még annak a fiúnak a keresztnevére? – Nézze, ha valakit Aldayának hívnak, keresztnév nélkül is elboldogul, ugye érti, mit

akarok ezzel mondani? Emlékszem viszont egy másik fiúra, valami Miquelre, aki egy kissé hirtelen gyerek volt. Úgy rémlik, ő is egy osztályba járt Juliánnal, de az arcára és a vezetéknevére már nem emlékszem, hiába is kérdené.

Érezhetően holtpontra jutott a beszélgetésünk, és már attól féltem, hogy a házmesterné elunja a dolgot. Gondoltam, megint be kellene dobnom valamit.

– És most lakik valaki Fortunyék lakásában? – Nem. Az öreg nem hagyott hátra végrendeletet, az asszony meg, ha jól tudom, még

mindig Buenos Airesben van; még a temetésre sem jött haza. – Miért éppen Buenos Airesben? – Mert ennél messzebbre nem menekülhetett a férje elől, gondolom. Őszintén szólva, nem

hibáztatom érte. Mindent egy ügyvédre bízott, valami fura figurára. Én még sosem láttam, de van kulcsa a lakáshoz, és Isabelita lányom azt mondja, éjszaka szokott idejönni, órákig járkál

föl-alá, aztán elmegy. Egyszer állítólag valami cipőkopogás is lehallatszott odafentről. Szép, mi?

– Lehet, hogy pata volt – vetettem oda. Értetlenül nézett rám. A házmesterné számára itt nem volt helye a tréfának. – Rajta kívül senki más nem járt a lakásban mostanában? – Egyszer megfordult itt egy sötét alak. Az a fajta, amelyik egyfolytában vigyorog; a hideg

futkosott tőle a hátamon. Azt mondta, a Bűnügyi Csoporttól jött, és meg akarja nézni a lakást. – Nem mondta, miért? A házmesterné megrázta a fejét. – A nevére sem emlékszik? – Valamilyen felügyelő volt… De én el sem hittem neki, hogy rendőr. Olyan gyanús volt

az egész, érti? Mintha valami személyes ügyről lett volna szó. Hidegvérrel végigmértem, és azt mondtam neki, hogy nincs kulcsom a lakáshoz, s ha szüksége van valamire, forduljon az ügyvédhez. Azt mondta, visszajön, de azóta a színét se láttam. Hála a papnak!

– Meg tudná adni az ügyvéd nevét és címét? – Az ingatlankezelőtől, Molins úrtól kellene elkérnie. Itt van a közelben az irodája:

Flondablanca 28, félemelet. Mondja meg neki, hogy Aurora asszony küldte. Remélem, sikerrel jár.

– Nagyon szépen köszönöm. És mondja csak, Aurora asszony, Fortuny lakása most teljesen üres?

– Nem üres az, mert senki semmit nem vitt el onnan azóta, hogy az öreg megboldogult. Néha orrfacsaró bűz árad odabentről… Szerintem patkányok is tanyáznak ott, meg ki tudja, mi minden…

– Mi lenne, ha bekukkantanánk? Még az is lehet, hogy találunk valamit, amiből kiderülhet, mi történt valójában Juliánnal…

– Jaj, de hát én ezt nem tehetem! Molins úrral kellene beszélnie, őrá tartozik a dolog. Kaján mosollyal ránéztem. – De önnek asszonyom, ha nem tévedek, van kulcsa a lakáshoz. Még akkor is, ha annak az

alaknak letagadta… Nekem ne mondja, hogy a maga oldalát nem fúrja a kíváncsiság, vajon mi lehet odabent…

Aurora asszony rám sandított. – Maga ördögfajzat… Az ajtó nyikorogva engedett, mint valami sírbolt kőlapja, és bűzös, áporodott szagot lehelt

ki. Betoltam a belső ajtót, és feltárult előttem a homályba vesző, hosszú előszoba. Fojtogató, dohos levegő volt odabent. Koszcsigák és pormacskák lógtak a plafonról, mintha rizsporos parókák lettek volna. A töredezett padlócsempét hamuszürke porszőnyeg borította. Lábnyomokat fedeztem fel rajta, amelyek a lakás belsejébe vezettek.

– Szentséges Szűz Máriám! – dünnyögte a házmesterné. – Ebben a lakásban több a gané, mint egy tyúkólban.

– Ha gondolja, egyedül is bemehetek. – Szó sem lehet róla! Na eriggyen csak, majd én megyek maga után. Bezártuk magunk mögött az ajtót. Néhány pillanatig, amíg a szemünk meg nem szokta a

félhomályt, mozdulatlanul álltunk a lakás előterében. A házmesterné idegesen kapkodta mellettem a levegőt, és megcsapta az orromat savanyú izzadságszaga. Úgy éreztem magam, mint valami sírrabló, akinek megmérgezte a lelkét a kapzsiság és a mohó kalandvágy.

– Hallja…? Mi lehet ez a zaj? – kérdezte nyugtalanul a házmesterné. Valami felröppent a homályban, ahogy megriadt tőlünk. – Galambok – mondtam. – Egy törött ablakon át juthattak be, aztán fészket raktak.

– Hát én ki nem állhatom ezeket a dögöket – fintorgott a házmesterné. – Mindent összekakálnak!

– Nyugodjék meg, Aurora asszony! Csak akkor támadnak, ha nagyon éhesek. Néhány lépéssel az előszoba végére értünk. Egy erkélyes étkezőhelyiségben lyukadtunk ki,

melynek közepén roskatag asztal körvonalai sejlettek fel egy feslett, halotti lepelszerű terítő alól. Négy szék meg egy maszatos vitrin őrködött körülötte, mely utóbbiban evőeszközök, poharak és egy teáskészlet darabjai sorakoztak. Az egyik sarokban öreg pianínó gubbasztott, amely Carax édesanyjáé lehetett. A billentyűzet egészen fekete volt, a húrok már szinte ki sem látszottak a porréteg alól. Az erkéllyel szemben fakó karosszék sápadozott. Mellette kis kávézóasztalon olvasószemüveg és egy kopott fedelű, bőrkötéses Biblia pihent; valamikor az elsőáldozók kaptak ilyet ajándékba. Még mindig ott volt nyitva, ahová a könyvjelzőnek használt piros zsinórt utoljára bedugták.

– Nézze, ebben a karosszékben találták meg az öreget. Az orvos szerint akkor már két napja halott volt. Milyen szörnyű lehet így meghalni, egyedül, mint egy kivert kutya. Tudom, hogy ő kereste a bajt, mégis megesett rajta a szívem.

Közelebb léptem Fortuny halotti székéhez. A Biblia mellett egy kis dobozban fekete-fehér fotográfiák hevertek: régi arcképek, stúdiófelvételek. Odatérdeltem, hogy jobban lássam őket. Eleinte még az ujjam hegyével sem mertem hozzájuk érni. Nem akartam meggyalázni annak a szerencsétlen embernek az emlékeit. Végül mégis a kíváncsiság győzött. Az első felvétel egy fiatal párt és egy négyévesforma gyereket ábrázolt. Az apróságot azonnal felismertem a szeméről.

– Nini, nézze csak! Ott vannak a képen. Fortuny úr fiatalkorában meg a felesége… – Juliánnak nem volt testvére? A házmesterné sóhajtva vállat volt. – A ház népe azt sutyorogta, hogy az asszony az egyik verés során elvetélt, de ez csak

szóbeszéd. Az emberek hetet-havat összehordanak. Julián meg egyszer azzal szédítette a házban a gyerekeket, hogy van egy nővére, akit csak ő láthat, aki a tükörből szokott előlépni, mintha ködből volna, és magával a Sátánnal él egy tó alatti palotában. Isabelita lányomnak egy kerek hónapig rémálmai voltak miatta. Hát most mondja, milyen beteges dolgokat talált ki az a gyerek!

Benéztem a konyhába. A belső udvarra néző kis ablak üvege be volt törve; kintről behallatszott az izgatott galambok szárnycsapkodása.

– Minden lakás egyforma beosztású? – Azok, amik az utcára néznek, vagyis minden második lakás egyforma, de ez az egy kicsit

más, mivel tetőtéri – magyarázta a házmesterné. – Ez itt a konyha, az a tetőablakos helyiség meg a mosókonyha. Erről a folyosóról három szoba nyílik, a végén pedig van egy fürdőszoba. Ha ki van takarítva, nagyon rendezett ám, higgye el. Isabelitáé is ilyen, onnan tudom. Na persze, ez itt most siralmas állapotban van. Mint egy kripta.

– És tudja, melyik volt Julián szobája? – Az első ajtó a nagy hálószobára, a második egy kisebbre nyílik. Gondolom, az volt az

övé. Elindultam a folyosón. A falról cafatokban hámlott a festék. A fürdőszobaajtó félig nyitva

volt. Elmaszatolódott arc nézett vissza rám a tükörből: magam sem tudtam, vajon én vagyok-e az vagy Julián nővére, aki a tükörből szokott előlépni. Lenyomtam a második szoba kilincsét.

– Kulcsra zárták – szóltam hátra. A házmesterné döbbenten rám nézett. – Ezeken az ajtókon nincs is zár. – De ezen van. – Hát akkor biztos az öreg rakatta fel, mert a többi emeleten…

A padlóra pillantottam, és észrevettem, hogy a porban a lábnyomok a zárt ajtóhoz vezetnek.

Ebben a szobában járt valaki – mondtam. – Nem is olyan régen. Ne ijesztgessen… – rebegte a házmesterné. Odamentem a másik ajtóhoz. Azon nem volt

zár. Már az első érintésre kinyílt, és nyikorogva, de engedelmesen siklott befelé. A szoba közepén vén baldachinos ágy rogyadozott. A lepedők úgy sárgállottak, mint a halotti szemfedő. Az ágy fölött kereszt lógott; szemben fiókos szekrény, rajta kis tükör, egy öblös edény és egy vizes kancsó, mellette szék. Fent a falon egy félig nyitott szekrényke függött. Megkerültem az ágyat, hogy közelebbről is szemügyre vegyem a mellette lévő üveges éjjeliszekrényt. Az üveg alatt régi családi fotográfiák, gyászjelentések és lottószelvények lapultak. Az asztalon finoman megmunkált, fából faragott zenedoboz unatkozott egy néma zsebóra társaságában, amelynek számlapjára örökre ráfagyott az utolsó időpont, amelyet még hajlandó volt jelezni: öt óra húsz perc. Hasztalan próbáltam felhúzni a zenedobozt, a dallam hat hangjegy után elhallgatott. Az éjjeliszekrény fiókjában egy üres szemüvegtokon, egy körömollón, egy dohányos szelencén és a lourdes-i szüzet ábrázoló medalionon kívül semmit sem találtam.

– Lennie kell valahol egy kulcsnak, ami nyitja azt a szobát – dünnyögtem. – Az ingatlanosnál lesz. Nézze, most viszont már azt mondom, hogy jobb lesz, ha

megyünk, mert… A zenedobozra tévedt a tekintetem. Leemeltem a tetejét: ott fénylett a kulcs a masina

belsejében. Ez akadályozta a szerkezet mozgását. Amikor kiemeltem a rugók közül, a zenedoboz azonnal rázendített a megszokott melódiájára. Ravelt játszott.

– Ez lesz az a kulcs – mosolyogtam a házmesternére. – Ide figyeljen! Azt az ajtót nem ok nélkül zárták be. Lehet, hogy csak az emlékek iránti

tiszteletből… – Ha szívesebben várakozik kinn, kedves Aurora asszony, én egyedül is bemehetek. – Maga ördögfajzat… Na, nem bánom, nyissa ki, de gyorsan!

16 Hideg fuvallatot éreztem az ujjaimon, ahogy a kulcsot a zárba dugtam. Fortuny úr

háromszor akkora zárat szereltetett fel a fia egykori szobájára, mint amekkora a bejárati ajtón volt. Aurora asszony halálra vált arccal nézett rám, mintha Pandóra szelencéjét készültünk volna felnyitni, hogy bajt és szerencsétlenséget szabadítsunk vele a világra.

– Ez a szoba az utcára néz? – kérdeztem. A házmesterné megrázta a fejét. – Egy kis nyíláson át szellőzik, ami a tetőablakhoz kapcsolódik. Benyitottam. Mintha egy áthatolhatatlanul sötét verembe érkeztünk volna. A hátunk mögül

beszűrődő bágyadt fény alig egy leheletnyivel járt előrébb nálunk, s halovány árnyékfoltok lengedeztek körülötte. Az udvarra néző ablaknyílást megsárgult újságlap fedte. Ahogy letéptem a papírt, fátyolos fénycsóva hasított át a sötétségen.

– Jézus Mária, Szent József – hüledezett a házmesterné mellettem. A szoba valóságos keresztgyűjtemény volt. Egy részük kötéllel a mennyezetre erősítve

himbálózott, másik felük a falra szögezve lógott. Több tucatnyi volt belőlük. Keresztek sejlettek fel a szobasarkokban, a szekrényekre karcolva, a padlócsempékre vésve; egy megszállott kéz vörös tintával még a tükrökre is kereszteket festett. A lábnyomok a küszöbön túl is folytatódtak a porban, az ágy körül, amelyet a sodronybetétig lecsupaszított az idő, s már nem volt több, mint dróthuzalokból és szúette fagerendákból álló csontváz. A hálófülke egyik végében, a tetőablak nyílásához közel kétlábú konzolasztal támaszkodott a falnak, három fémkereszttel a tetején. Óvatosan kinyitottam; a redőny rései pormentesek voltak, amiből arra következtettem, hogy nemrégiben nyitogathatták az asztalt. Az íróasztalnak hat

fiókja volt. A zárakat valaki sorra felfeszítette. Mindegyikbe belekukkantottam: egytől egyig üresek voltak.

Odatérdeltem az asztal elé, és végigtapogattam a rajta lévő karcolásokat. Szinte láttam magam előtt, amint Julián Carax keze krikszkrakszokat vés az asztallapra, titkos jeleket, melyeknek az idő homályába vész a jelentése. Az íróasztal mélyén egy halom füzetre és egy tollakkal, ceruzákkal teli edényre bukkantam. Kivettem egyet a füzetek közül. Ahogy átlapoztam, rajzok, szavak, számtani műveletek, mondatok, könyvidézetek, befejezetlen versek tűntek a szemem elé. A többi füzet is hasonlóképpen épült fel. Bizonyos rajzok oldalról oldalra ismétlődtek. Egy figura a lángok közt külön felkeltette az érdeklődésemet. Egy másik alak hol angyalnak, hol egy keresztre tekeredett kígyónak tűnt. Egy különleges felépítésű, gótikus boltíves, tornyos ház vázlata határozott vonalvezetésre és jó rajzkészségre vallott. A fiatal Caraxnak szemmel láthatólag volt némi tehetsége a rajzművészethez, jóllehet a képei befejezetlenek maradtak.

Az utolsó füzetet már át sem néztem. Épp vissza akartam tenni a helyére, amikor valami kicsúszott a lapjai közül. Egy fénykép volt; ugyanazt a fiatal lányt ábrázolta, akit a ház előtt készült, megpörkölődött felvételen is láttam. A lány egy előkelő kert lombos fái közt álldogált. A mögötte lévő háznak ugyanolyan formája volt, mint annak, amely az ifjú Carax rajzain megjelent. Azonnal felismertem benne a Tibidabo sugárúton álló „Fehér Barát” nevű tornyos házat. A fénykép hátoldalán mindössze ez állt:

Szeretlek: Pénelopé

A zsebembe csúsztattam a fényképet, lehúztam az íróasztalon a redőnyt, és rámosolyogtam a házmesternére.

– Kész? – kérdezte türelmetlenül. Látszott rajta, hogy menne már. – Majdnem – válaszoltam. – Ugye azt mondta, hogy Juliánnak nem sokkal azután, hogy

Párizsba költözött, levele érkezett, de az apja arra kérte önt, hogy dobja ki? A házmesterné némi habozás után bólintott. – Azt a levelet az előszobai komód egyik fiókjába tettem, arra az esetre, ha a francia nő

netalántán valamikor visszajönne. Lehet, hogy még mindig ott van… Azonnal a komódhoz siettünk, és kihúztuk a felső fiókját. Egy sárga boríték hervadozott

benne, néma zsebórák, gombok, húsz éve érvénytelen pénzérmék társaságában. A kezembe vettem, kíváncsian forgattam.

– Elolvasta? – Minek néz maga engem, hallja-e?! – Ne vegye zokon! A körülményekre való tekintettel, természetes, ha elolvasta, főleg ha

azt hitte, hogy szegény Julián már nem él… A házmesterné vállat vont, majd lesütötte a szemét, és elindult az ajtó felé. Kaptam az

alkalmon, a belső kabátzsebembe rejtettem a levelet, a fiókot pedig gondosan visszatoltam. – Nézze, nem szeretném, ha rosszat képzelne rólam. – Ugyan már, hová gondol! Miről szólt az a levél? Szerelemről. Olyanról, amilyenről a

rádióban lehet hallani, csak ez sokkal szomorúbb volt, mert igaznak tűnt. Amikor elolvastam, a sírás környékezett.

– Magának aranyból van szíve, Aurora asszony. – Menjem már, maga kis ördögfajzat! Elbúcsúztam Aurora asszonytól, és megígértem neki, hogy folyamatosan tájékoztatom

mindenről, amit Julián Caraxról megtudok. Még aznap délután ellátogattam az ingatlankezelő irodájába. Molins úr szemmel láthatólag jobb időket is megélt, és most ott kókadozott egy koszos, félemeleti irodában, a Floridablanca utcában. Kedélyes, pocakos öregúr volt; a szájából – mintegy a bajsza meghosszabbításaként – egy fél szivar lógott. Zsíros haja a

homlokára tapadt, alatta pajkos malacszemek csillogtak. A Los Encantes piacon tíz pezetát sem adtak volna az öltönyéért, amelyet egy harsány, trópusi színekben pompázó nyakkendővel igyekezett kompenzálni. Az irodája állapotából ítélve, onnan már csak az újjáépítés előtti Barcelona föld alatti üregeire és a bennük futkározó cickányokra terjedhetett ki a hatásköre.

– Átszervezés alatt állunk – magyarázkodott Molins úr bocsánatkérően. Hogy megtörjem a jeget, megemlítettem Aurora asszony nevét, mintha csak régi családi

ismerősről volna szó. – Ha tudná, micsoda zsenge kis teremtés volt Aurora fiatalkorában! – ábrándozott Molins.

– S lám, hogy elnehezedett az évek súlya alatt… No persze én sem vagyok már a régi. Látja, mi lett belőlem? Pedig a maga korában valóságos Adonisz voltam. A legszebb lányok térdepeltek előttem, hogy a kegyeimben – vagy éppen egy gyerekben – részesüljenek. A huszadik század egy nagy rakás gané! Na és önnek, fiatalember, mivel szolgálhatok?

Előadtam neki egy hihetően hangzó történetet arról, hogy valószínűleg távoli rokonságban állunk Fortunyékkal. Molins öt perc üres fecsegés után végre elvánszorgott az irataihoz, és előkereste annak az ügyvédnek a címét, aki Julián anyjának, Sophie Caraxnak az ügyeivel foglalkozott.

– Lássuk csak… Jósé Maria Requejo. XIII. Leó utca 59. Habár a leveleket minden hónapban a Layetana utcai központ egyik postafiókjába küldjük.

– Ön ismeri Requejo urat? – Mintha egyszer telefonon beszéltem volna a titkárnőjével. Az az igazság, hogy minden

vele kapcsolatos ügyletünk postai úton zajlik, s azt is a titkárnőm bonyolítja, ő pedig ma fodrászhoz ment. A mai ügyvédek már nem adnak a formákra. A régi vágású úriembereknek se híre, se hamva a szakmában.

A jelek szerint a postai címek sem voltak már olyan megbízhatóak, mint régen. Elég volt egy pillantást vetnem az ingatlanos dolgozóasztalán heverő térképre, hogy beigazolódjék a gyanúm: annak a Requejo nevű feltételezett ügyvédnek a címe nem létezett. A felfedezésemet Molins úrral is megosztottam. Ő úgy fogadta a hírt, mint egy jó viccet.

– A hétszázát! – nevetett fel. – Na, mit mondtam magának? Ezt a sok marhát… Az ingatlanos felnyögött, majd hátradőlt a karosszékében. – Nincs meg magának véletlenül annak a postafióknak a száma? – A karton szerint 2837, habár a titkárnőm számain sosem vagyok képes eligazodni. Tudja,

a nők nemigen konyítanak a matematikához, ahhoz viszont igen, hogy… – Megengedi, hogy megnézzem a kartont? – Hát hogyne! Parancsoljon! Átadta a nyilvántartási lapot. Ahogy belenéztem, azonnal megállapítottam, hogy a rajta

található számokon tökéletesen el lehet igazodni. A postafiók száma 2321 volt. Elképzeltem, hogyan vezethetik a könyvelést abban az irodában.

– Gyakori kapcsolatban állt Fortuny úrral, amíg élt? – Már amennyire a vele való találkozásokat kapcsolatnak lehet nevezni. Nagyon

barátságtalan ember volt. Emlékszem, amikor megtudtam, hogy az a francia nő otthagyta, hívtam, hogy jöjjön el velem és néhány cimborámmal a lányokhoz egy mesés kis lokálba a La Paloma közelébe. Csak hogy egy kicsit kikapcsolódjon, semmi több. És képzelje, attól kezdve szóba se állt velem, még csak nem is köszönt az utcán; egyszerűen levegőnek nézett! Mit szól hozzá?

– Elképesztő. Mi mást tudna még mesélni a Fortuny családról? Jól emlékszik rájuk? – Hja! Azok még más idők voltak! – suttogta Molins nosztalgiával a hangjában. – Annyi

szent, hogy én már Fortuny apját is ismertem, aki a kalapüzletet alapította. A fia meg… Hát, róla aztán van mit mesélni. A felesége valósággal rettegett tőle. Micsoda nő volt az, kérem! És talpig tisztességes. Annak ellenére, hogy a szomszédai mindenfélét híreszteltek róla…

– Például azt, hogy Julián nem Fortuny úr törvényes fia volt? – Hát ezt meg hol hallotta? – Mint mondtam, rokonságban állunk velük. Egy családban minden kitudódik. – Ezt soha senki nem tudta bizonyítani. – De beszéltek róla – unszoltam tovább. – A szomszédok imádnak a szemétdombon kapirgálni. Az ember nem is a majomtól

származik, hanem a tyúktól. – Na és miről kárált a szomszédság? – Nem inna egy kis rumot? Igualadai, de olyan csodás a zamata, mintha kubai volna. – Nem, köszönöm. De szívesen önnel tartok, ha közben megosztja velem, amit tud…

Antont Fortuny, akit az emberek csak úgy emlegettek, hogy „a kalapos”, 1899-ben ismerkedett meg Sophie Caraxszal a barcelonai katedrális lépcsőjén. Éppen Szent Eusztákhoz ment fogadalmat tenni, aki a külön kápolnával rendelkező szentek közé tartozik, és a különféle szerelmi csodatételek dolgában a legbuzgóbb es legkevésbé vonakodó szent hírében áll. Antoni Fortuny már betöltötte a harmincadik életévét, és elege volt a legényéletből. Minél hamarabb feleséget akart találni magának. Sophie, a fiatal, francia származású hölgy, a Riera Alta utcában lakott egy kisasszonyok számára fenntartott szálláshelyen, s szolfézs- és zongoraórákat adott a legkiváltságosabb barcelonai családok sarjainak. Nem volt se családja, se támogatója, csak az ifjúsága és a zenei képzettsége, amit apja hagyott rá örökül, aki zongorista volt az egyik nimes-i színházban, míg 1886-ban el nem vitte a tüdővész. Antoni Fortunyra ezzel szemben anyagilag megalapozott jövő várt. Akkoriban örökölte meg apja jó hírű kalapüzletét a San Antonio körúton, ahol kitanulta a kalaposmesterséget, és arról álmodozott, hogy egyszer ő is erre neveli majd a saját fiát. Sophie Caraxot törékenynek, szépnek, fiatalnak, gyöngédnek és termékenynek találta. Szent Euszták hírnevéhez méltóan teljesítette a férfi kérését. Négy hónapos kitartó udvarlás után Sophie elfogadta a házassági ajánlatát. Molins úr, az öreg Fortuny barátja, figyelmeztette Antonit, hogy valójában nem is ismeri azt a nőt, akit feleségül akar venni, s noha Sophie rendes lánynak tűnik, ki tudja, nem jön e jól neki valamiért ez a házasság, mondta neki, ezért jobban tenné, ha várna egy évet… Antoni Fortuny azt felelte, hogy már így is elég jól ismeri jövendőbelijét, a többi pedig nem érdekli. A Pino-bazilikában házasodtak össze, a mézesheteket pedig – amely az ő esetükben csupán három napig tartott egy mongati fürdőhelyen töltötték. Az elutazásuk előtti reggelen a kalapos bizalmasan megkérte Molins urat, avassa be őt a nászéjszaka rejtelmeibe. Molins úr gúnyosan csak annyit felelt, hogy a feleségét kérdezze, mit kell tennie. A Fortuny házaspár néhány nap elteltével visszatért a nászútról. A szomszédok szerint Sophie zokogva lépett be a házba. Vicenteta évekkel később megesküdött rá, hogy Sophie azt mesélte neki, a férje egész idő alatt egy ujjal sem ért hozzá, s amikor magához akarta édesgetni, paráznasággal vádolta, mert szemérmetlennek és undorítónak találta az ajánlatát. Sophie hat hónappal később bejelentette a férjének, hogy gyermeket vár. Egy másik férfitól. Antoni Fortuny nemegyszer látta, amint az apja veri anyját, úgyhogy ő sem sokat teketóriázott. Csak akkor hagyta abba felesége ütlegelését, amikor úgy érezte, hogy a következő ütés már halálos volna. Sophie még így sem volt hajlandó felfedni a hasában lévő gyermek apjának kilétét. Antoni Fortuny sajátos logikával arra a következtetésre jutott, hogy az illető nem lehet más, csak az ördög, hiszen a gyermek bűnben fogant, a bűnnek pedig egyetlen szülőatyja van: a Gonosz. Attól való félelmében, hogy a bűn, miután a felesége combjai közé beférkőzött, a házába is beköltözik, mindenüvé, ahová csak lehetett, keresztet tűzdelt: a falakra, a szobaajtókra, sőt még a mennyezetre is. Látva, hogy férje még a hitvesi hálószobát sem kíméli, ahova őt bezárta, Sophie könnyes szemmel kérdezte tőle, miért teszi ezt: talán megőrült? A férfi majd szétrobbant a haragtól, visszafordult, és megpofozta a nőt. „Te is csak egy kurva vagy, mint a többi!” – fröcsögte, miután összevissza ostorozta a szíjával, majd lerugdosta a

lépcsőfordulóba. Másnap reggel, amikor kilépett a lakása ajtaján, hogy odalent kinyissa a boltot, Sophie még mindig ott hevert a lépcsőházban, a saját alvadt vérében, és reszketett a hidegtől. Az orvosok sosem tudták helyrehozni a jobb kezét. Sophie Carax nem ült többé a zongorához, ám nemsokára egészséges fiúgyermeknek adott életet. Juliánnak nevezte el, a férfi után, akit éppoly hamar elveszített, mint minden mást az életben. Fortuny előbb el akarta kergetni a lakásból, de aztán meggondolta magát, mert félt, hogy a botrány nem tenne jót üzleti hírnevének. Ugyan kinek jutna eszébe kalapot vásárolni egy felszarvazott férjtől? A két dolog szerinte összeférhetetlen volt. Sophie így hátravonult egy sötét, hideg hálószobába. Ott hozta világra a gyermekét két szomszédasszonya segítségével. Antoni három napig nem ment haza. „Itt a fiú, akit az Istentől kaptál – jelentette ki Sophie. –Ha büntetni akarsz valakit, engem büntess, ne egy ártatlan gyermeket. A kicsinek otthonra és apára van szüksége. Az én bűneimről ő nem tehet. Arra kérlek, hogy könyörülj rajtunk.”

Az első hónapok mindkettejük számára nehezen teltek. Antoni Fortuny úgy bánt a feleségével, mint egy cseléddel. Sem az ágyat, sem az étkezőasztalt nem osztotta meg vele többé. A háztartási ügyeken kívül alig szóltak egymáshoz. Antoni Fortuny havonta egyszer, hajnaltájt, többnyire holdtöltekor megjelent Sophie hálószobájában, és egy árva szó nélkül heves, ám takarékos mozdulatokkal eleget tett hitvesi kötelességének. Sophie a közelségnek e ritka, harcias pillanatait igyekezett felhasználni arra, hogy valamelyest megkedveltesse magát a férjével: szerelmes szavakat sugdosott a fülébe, s tapasztalt mozdulatokkal simogatta. Ám a kalapos nem az a fajta ember volt, aki időt fecsérelt az efféle hasztalanságokra; egy-két perc, sőt olykor másodpercek alatt végzett a dolgával. Így aztán rendre hamar elpárolgott a kockázatos gerjedelem. Ezekből a feltűrt hálóingben végrehajtott, rövid ostromokból nem született gyermek. Néhány hónap elteltével végül teljesen felhagyott a látogatásokkal: hozzászokott, hogy hajnalig tartó olvasással a Szentírásban keressen enyhülést a rohamokban rátörő vágy gyötrelmei ellen.

Antoni Fortuny az Evangéliumot hívta segítségül, hogy ha fogcsikorgatva is, de némi szeretetet csiholjon a lelkében az iránt a mély tekintetű gyermek iránt, aki mindenből viccet csinált, és nem létező szellemeket talált ki magának. Minden erőfeszítése ellenére sem volt képes a kis Juliánt a saját vérének tekinteni, vagy önmaga valamiféle folytatását látni benne. A gyerek a maga részéről nem tanúsított túl nagy érdeklődést a kalapok és a katekizmus tanításai iránt. Karácsonykor például abban lelte kedvét, hogy átrendezte a betlehemi figurákat, és azt játszotta velük, hogy a három napkeleti király gonosz szándékkal elrabolja a kis Jézust. Az angyaloknak rendszeresen farkasfogakat rajzolt, és meghökkentő történeteket eszelt ki bizonyos csuklyás szellemekről, akik a falakból kilépve elrabolják az alvó emberek gondolatait. A kalapos idővel egyre kevesebb reményt táplált, hogy valaha is jóravaló, hasznos embert faraghat a fiúból, akiről lerítt, hogy nem Fortuny, és nem is lesz az soha. Julián az iskolában – arra hivatkozva, hogy unatkozik – furcsa lényekkel firkálta tele a füzetét: szörnyekkel, szárnyas kígyókkal és olyan lábon járó épületekkel, amelyek felfalják a gyanútlan járókelőket. Már akkor világos volt, hogy a képzelet fantasztikus világa sokkal jobban érdekli az őt körülvevő valóságnál. Antoni Fortunynak élete egyetlen csalódása sem fájt annyira, mint ez a fiú, akit az ördög nyilvánvalóan azért küldött hozzá, hogy csúfot űzzön belőle.

Julián tízéves korában bejelentette, hogy festő szeretne lenni, mint Velázquez. Arról ábrándozott, hogy majd ő vászonra viszi mindazt, amit a nagy mester már nem tudott megfesteni, minthogy túlságosan elkötelezte magát a királyi család eszelős tagjainak megörökítése mellett. Sophie bizonyára édesapja emlékezetére, s hogy legyőzze magányát – elhatározta, hogy órákat ad fiának. Julián rajongott a zenéért, a festészetért és minden olyan tevékenységért, amelyet a társadalom haszontalannak tekint. A zene szabályait is gyorsan elsajátította, és hamarosan azzal állt elő, hogy szívesebben foglalkozik a saját szerzeményeivel, mint a szolfézskönyv partitúráival, mivel azok természetellenesek. Antoni

Fortuny akkoriban még azt hitte, hogy a fiú fogyatékosságai a sovány étrendnek tulajdoníthatóak, amelyet szerinte Sophie-nak a francia konyha iránti elkötelezettsége miatt kell elszenvedniük. Meg volt győződve róla, hogy a túl sok vaj erkölcsi romláshoz és értelmi zavarokhoz vezethet, ezért egyszer s mindenkorra megtiltotta Sophie-nak, hogy vajjal főzzön. Szigorú intézkedése azonban nem hozta meg a várt eredményt.

Julián tizenkét éves korára elveszítette lázas érdeklődését a festészet, s Velázquez iránt. A kalapos azt hitte, végre fellélegezhet, ám reményei hamar szertefoszlottak. Julián nem akármiért adta fel azt az álmát, hogy festményei egyszer majd a Prado falára kerüljenek. Sokkal kártékonyabb szenvedély rabja lett: felfedezte a Carmen utcai könyvtárat, s attól kezdve minden szabad idejét, amit a kalapos a bolti munka mellett engedélyezett neki, a könyvek között töltötte, akár egy szentélyben. Egymás után falta a regényeket, a versesköteteket és a történelmi írásokat. Egy nappal tizenharmadik születésnapja előtt azzal állt elő, hogy Robert Louis Stevenson szeretne lenni, akiről a neve alapján mindjárt sejteni lehetett, hogy bizonyára külföldi. A kalapos közölte vele, hogy ha így halad, kőfaragó sem lesz belőle. Most már biztosra vette, hogy a fiúnak bajok vannak az értelmi képességeivel.

Antoni Fortuny éjszakáról éjszakára álmatlanul forgolódott az ágyában. Harag és csalódottság gyötörte. A szíve mélyén szerette a gyereket. Ahogyan azt a némbert is, aki már az első percben elárulta, pedig ő nem szolgált rá. Teljes szívből szerette őket, de csak a maga módján, úgy, ahogy helyesnek találta. Szüntelenül arra kérlelte az Istent, hogy mutassa meg neki, miként lehetnének mindhárman boldogok, noha csak módjával, ahogy az neki is megfelelne. Esdekelve könyörgött az Úrnak, hogy küldjön neki valami jelet, egy aprócska, leheletnyi, morzsányi kis jelet, amely a jelenlétét igazolná. A végtelenül bölcs, magasságos Mennyei Atya azonban valószínűleg nem győzte teljesíteni azt a mérhetetlenül nagy kérésözönt, amellyel a sok szenvedő lélek elárasztotta, és nem válaszolt neki. Míg Antoni Fortuny szívét lelkiismeret-furdalás és keserűség mardosta, addig Sophie a fal túlsó felén sorvadozott a magánytól. Egész élete zátonyra futott abban a viharban, amelyben becsapták, bűnre csábították, majd elhagyták. Nem szerette a férfit, akit nap, nap után kiszolgált, mégis a tulajdonának érezte magát, s az a lehetőség, hogy elhagyja őt, és a fiát is magával vigye, elképzelhetetlennek tűnt számára. Keserűen gondolt Julián igazi apjára; minél inkább vágyott rá, annál nagyobb gyűlöletet és megvetést érzett iránta. Mivel a házaspár soha nem beszélgetett, kiabálva osztották meg egymással érzéseiket. Éles megjegyzések, szitkok, vádak repkedtek a levegőben, mintha késekkel dobálóztak volna, s nem kíméltek senkit, aki az útjukba került, még Juliánt sem. A kalapos később soha nem emlékezett rá, miért ütötte meg a feleségét. Csak a benne dúló tűzre és a későbbi szégyenre emlékezett. Égre-földre esküdözött, hogy soha többé nem tesz ilyet, vagy ha mégis, feladja magát a hatóságoknak, hogy zárják börtönbe.

Antoni Fortuny bízott benne, hogy Isten segítségével jobb ember válhat belőle, amilyen a saját apja is volt. Ütései azonban újra meg újra rátaláltak Sophie gyönge testére, és Fortuny egy idő után már szinte jogosnak érezte, hogy ha férjként nem, hát hóhérként uralkodjék a nő felett. Így zajlott az élet a Fortuny családban, ám ahogy teltek az évek, szép csöndben a szívük és a lelkük is lecsillapodott; egyre többet hallgattak, s a végén már azt is elfelejtették, milyen szavakat használtak régen valódi érzéseik kifejezésére; úgy éltek egy fedél alatt a hatalmas városban, mint két idegen.

Fél három volt, mire visszaértem a könyvesboltba. Amikor beléptem, Fermín sokatmondóan vigyorgott rám a magasból. Éppen egy Benito nevű jeles szerző Episodios nacionales című kötetét tisztogatta a létra tetején.

– Kit látnak szemeim! Daniel! Már azt hittük, kivándorolt Amerikába. – Kószáltam egy kicsit a városban. Apám?

– Miután maga nem mutatkozott, elindult, hogy teljesítse a többi megrendelést. A lelkemre kötötte, hogy mondjam meg: ma délután Tianába megy felértékelni egy özvegyasszony magánkönyvtárát. Nem sokat magyarázkodott, nem az a bőbeszédű fajta. Azt üzeni, hogy nyugodtan zárja be nélküle a boltot.

– Mérges volt? Fermín megrázta a fejét, majd egy vadmacska fürgeségével lekúszott a létrán. – Ugyan! A maga apja valóságos szent. No meg annak is nagyon-nagyon örült, hogy a fia

végre talált magának menyasszonyt. – Micsodát? Fermín rám kacsintott. Elégedetten nyalogatta a szája szélét. – A kis csibész! Ugy tesz, mintha nem tudná, miről beszelek! Pedig nem akármilyen

leányzóról van ám szó! Ha végigmegy az utcán, megáll a forgalom. S milyen kifinomult az ízlése! Látszik, hogy jó iskolákba járt, bár a tekintete egy kissé ledér… Nézze, ha Bernarda nem rabolta volna el a szívemet. .. Erről jut eszembe, még el sem meséltem magának, hogy sikerült az uzsonnánk… Csak úgy izzott a levegő, érti, úgy izzott, mint Szent Iván-éjkor.

– Fermín! – szakítottam félbe. – Mi az ördögről beszél maga? – A menyasszonyáról. – Nekem nincs menyasszonyom, Fermín. – Na, jó, maguk fiatalok most máshogy hívják, csajomnak vagy mi az ördögnek… – Fermín, állítsa le magát! Miről beszél? Fermín Romero de Torres zavartan nézett rám; összezárt ujjakkal gesztikulált, mint egy

szicíliai. – Na, lássuk csak! Ma ebéd után, úgy egy és fél kettő között itt járt egy előkelő kisasszony,

és maga iránt érdeklődött. Szerény személyem és az ön édesapja valamennyi érzékszervünkkel jelen voltunk, és biztosíthatom, az a lány nem kísértet volt, hanem hús-vér valóság. Ha akarja, még az illatát is felidézem magának. Olyan volt, mint a levenduláé, csak egy kicsit édeskésebb. Mint a frissen sült kalács illata…

– És ez a frissen sült kalács azt állította, hogy az én menyasszonyom? – Hát, nem nevezte nevén a dolgot, de a tekintete nagyon beszédes volt, tudja, milyen az,

amikor valakinek mosolyog a szeme. Azt üzente, hogy péntek délután várja magát. És mi pusztán levontuk a következtetést.

– Bea… – dünnyögtem. – Ergo, létezik! – élénkült fel Fermín. – Igen, de ő nem a menyasszonyom – feleltem. – Hát akkor nem tudom, mire vár. – Az a lány Tomás Aguilar nővére. – A feltaláló barátjáé? Bólintottam. – Hát akkor pláne! Nézze, ez a lány akár Gil Robles nővére is lehetne! Maga a tökély! Én a

maga helyében nem sokat teketóriáznék. – Beának már van vőlegénye. Egy alhadnagy. A katonai szolgálatát tölti. Fermín bosszúsan felsóhajtott. – A hadsereg a szellemileg visszamaradt majmok törzsi gyülekezetének fellegvára. Annál

jobb, így legalább lelkiismeret-furdalás nélkül felszarvazhatja azt az ökröt! – Ne beszéljen sületlenségeket, Fermín! Bea hozzámegy az alhadnagyhoz, amint leszerel. Fermín kaján vigyorral nézett rám. – No, hát akkor nyissa ki egy kicsit a szemét, mert nekem valami azt súgja, hogy ez a kis

hölgy még nem akar férjhez menni. – Mert maga aztán tudja!

– Hát, ami a nőket és a világi dolgokat illeti, bizony többet tudok, mint maga. És egyelőre többet tudok az életről, mint maga. Freud szerint a nők épp az ellenkezőjére vágynak, mint amit gondolnak vagy mondanak, s ez, ha jobban megnézzük, nem is olyan rettenetes, tekintve, hogy Perogrullo tanításai szerint mi férfiak sem engedelmeskedünk mindig a nemi szervünk vagy a gyomrunk parancsának.

– Ne kerülgesse a forró kását, Fermín! Tudom én, hová akar kilyukadni. Bökje ki, amit mondani akar!

– Nézze, röviden szólva, annak a lánynak elárulta az arca, hogy nem áll szándékában feleségül menni a sisakos majomhoz.

– Ó, igazán? Na és mit olvasott még ki az arcából? Fermín bizalmasan közelebb hajolt. – Szenvedélyt – súgta, és sejtelmesen felhúzta a szemöldökét. – És ezt vegye dicséretnek. Fermín, mint mindig, most is fején találta a szöget. Miután legyőzött, úgy döntöttem,

visszadobom a labdát. – Ha már szenvedélyről van szó, meséljen Bernardáról! Na, elcsattant az a csók vagy sem? – Ne sértegessen, Daniel! Figyelmeztetem, hogy vérbeli csábítóval áll szemben. A csókos

trükk az amatőrök és a dilettánsok módszere. Az igazi nőt lépésről lépésre kell meghódítani. Az egész csupa pszichológia, mint a jó bikaviadal.

– Szóval kosarat kapott. – Fermín Romero Torres soha nem kap kosarat! Arról van szó, hogy a férfi, visszatérve

Freudhoz meg az ő remek hasonlataihoz, olyan hamar felmelegszik, mint a villanykörte: egy pillanat alatt tűzbe jön, s ugyanilyen hamar ki is hűl. Ellenben a nő – s ez tudományosan bizonyított tény – úgy melegszik fel, mint a vasaló. Érti, ugye? Lassan, fokozatosan forr fel, mint a jó húsleves. De ha egyszer átforrósodott, nincs, aki lehűtse. Izzik, mint a vizcayai kemence.

Eltöprengtem Fermín termodinamikai elméletén. – Szóval ezt a módszert alkalmazza Bernarda esetében – bólogattam. – Tűzre teszi a

vasalót, és megvárja, amíg felforrósodik? Fermín rám kacsintott. – Az a nő egy kitörés előtt álló vulkán. Olyan a libidója, mint az izzó magma, de a lelke

tiszta, mint az angyaloké – mondta átszellemülten. – Ha párhuzamot akarok vonni, leginkább az én kis havannai feketémre emlékeztet, aki szintén nagyon oda volt a szentekért. De mivel én a lelkem mélyén egy igazi gavallér vagyok, nem akartam visszaélni a helyzettel, és beértem annyival, hogy illedelmesen arcon csókoltam. Én nem sietek, tudja? A jót érdemes kivárni. Vannak férfiak, akik azt hiszik, ha egy nő megengedi, hogy megtapogassák a fenekét, máris nyeregben vannak. Ostoba kezdők! A nő szíve leheletfinom útvesztő, valódi kihívás a csapodár férfi szilaj lelkének. Aki igazán meg akar szerezni egy nőt, annak meg kell tanulnia a másik fejével gondolkodni, és tudnia kell, hogy először mindig a nő lelkét kell meghódítania. A többi, az a lágy, édes, finom csomagolás, amitől az illető hölgy elveszíti a józan eszét és az erényességét, már csak hab a tortán. Ünnepélyesen megtapsoltam az előadást.

– Fermín, magában egy költő veszett el. – Téved. Én gyakorlatias ember vagyok, és amit mondok, azt szóról szóra úgy is értem. A

költészet, akármilyen szép, hazug. Egyetértek Ortegával, a mesterrel, aki azt mondta, hogy minden Don Juan mögött egy-egy gyáva alak rejtőzik. Én a hűség és a kitartás elvében hiszek. Esküszöm magának, hogy Bernarda mellettem éppolyan tisztességes marad, mint annak előtte, de a végén boldoggá teszem.

Mosolyogva bólintottam. Rám is átragadt a lelkesedése. Utánozhatatlan volt a beszédmódja.

– Bánjon vele szépen, Fermín! Bernardának nagyon érzékeny lelke van, és már így is túl sokat csalódott az életben.

– Azt hiszi, nem vettem észre? Olyan sebzett a tekintete, mint egy háborús özvegynek. Higgye el, nagy tapasztalattal rendelkezem ezen a téren. És én mondom magának, addig nem nyugszom, amíg ezt a nőt boldoggá nem teszem.

– A szavát adja rá? Olyan elszántan nyújtott kezet, mint egy templomos lovag. – Ne legyen Fermín Romero de Torres a nevem, ha nem állom a szavam. Kezet ráztunk. Nyugodt délutánunk volt, alig fordult meg egy-két érdeklődő a boltban. A kedvező

kilátásokra való tekintettel azt ajánlottam Fermínnek, tekintse szabadnak a délután további részét. Menjen csak nyugodtan, keresse meg Bernardát, és vigye el moziba, vagy nézegessenek karonfogva kirakatot a Puertaferrisa utcán, mert Bernarda azt nagyon szereti.

Nem kellett kétszer mondanom, rohant is hátra a neszesszeréhez, amelyben mindig volt egy váltás makulátlan fehérnemű meg annyiféle krém és kölni, hogy azt még Concha Piquer is megirigyelte volna. Végül ő maga is úgy nézett ki, mint egy hősszerelmes filmszínész, csak harminc kilóval soványabban. Azt az öltönyt vette fel, amelyet apámtól kapott; a nemezkalapja legalább két számmal nagyobb volt, mint a feje, és ezt úgy ellensúlyozta, hogy újságpapír-galacsinokat tömködött a karimája alá.

– Jut eszembe, Fermín. Mielőtt elmegy… Egy szívességet szeretnék kérni magától. – Állok rendelkezésére. Azért vagyok itt, hogy teljesítsem a kéréseit. – De azt szeretném kérni, hogy maradjon köztünk a dolog. Apámnak egy szót se, rendben? Fermínnek fülig szaladt a szája. – Ebugattát! Ha nem tévedek, azzal az elragadó leányzóval kapcsolatos a dolog… – Nem. Bonyolult ügyről van szó; egy kis nyomozást igényel. Épp magának való. – Na jó. De ne higgye, hogy a leányzóval kapcsolatban nem venné hasznomat. Ha

netalántán gyakorlati kérdésekben is konzultációra szorulna, forduljon csak hozzám bizalommal. Én jobban elmagyarázom magának a dolgokat, mint valami kotnyeles kis doktor.

– Észben tartom. Most viszont annak kellene utánajárnia, kinek a nevén van egy bizonyos postafiók a Layetana utcai központi hivatalban. A száma 2321. S ha lehetséges, azt is tudja meg, ki gyűjti be az oda érkező postát. Mit gondol, tudna nekem segíteni?

Fermín lejjebb húzta a zokniját, s egy golyóstollal feljegyezte a számot a rüsztjére. – Nem nagy ügy. Nincs hivatalos szerv, amely ellenállna nekem. Adjon pár napot, s

részletes jelentéssel szolgálok. – És ne felejtse el, apámnak egy szót se! – Ne aggódjon! Hallgatok, mint a sír. – Köszönöm. Most pedig menjen, és érezze jól magát! Szalutálva elköszöntem tőle, ő meg peckesen lépdelve kiment, mint egy tyúk felé induló

kakas. Alig öt perccel Fermín távozása után megszólalt a bejárati csengő. Épp a könyveléssel küszködtem. Ahogy felpillantottam, egy szürke ballonkabátos, kalapos embert láttam belépni az ajtón. Vékony bajszú, kék szemű, üveges tekintetű figura volt. Erőltetett, hamis mosoly ült az arcán, mint azoknak, akik mindenáron el akarnak adni valamit. Sajnáltam, hogy Fermín nincs ott, ő ugyanis jól értette a módját, hogyan lehet megszabadulni a boltba betévedő vándorkereskedőktől, akik kámfort és mindenféle értéktelen kacatot kínálnak. A látogató rám villantotta behízelgő mosolyát, majd találomra kivett egy kötetet egy felértékelésre és rendezésre váró könyvhalomból, amelyet a bejáratnál tartottunk. Minden mozdulatából megvetés áradt. Nekem aztán nem adsz el semmit, gondoltam.

– Mennyi betű! – szólalt meg. – A könyvekben általában sok a betű. Miben lehetek a szolgálatára, tisztelt uram?

A férfi – miután elengedte a kérdésemet a füle mellett – visszatette a könyvet a többi közé, és kedvetlenül bólintott.

– Tudja, mi a véleményem? Az olvasás olyanoknak való, akik ráérnek, mert nincs mit csinálniuk. Az asszonyok ráérnek. Akinek dolgoznia kell, annak nincs ideje rá, hogy meséket olvasson. Az életben maradásért meg kell küzdeni. Nem gondolja?

– Ez is egy vélemény. Valami különlegeset keres? – Ez nem vélemény, hanem tény. Az a baj ezzel az országgal, hogy itt az embereknek

büdös a munka. Túl sok a naplopó, nem gondolja? – Nem tudom. Lehet. Mi, amint látja, könyveket árulunk. A férfi egyre közelebb ért a

pulthoz, s tekintetét közben hol a bolt berendezésén legeltette, hol az én szemembe mélyesztette. A külseje és a mozdulatai ismerősnek tűntek, ám sejtelmem sem volt, vajon honnan. Fojtogató jelenlétében és különös viselkedésében volt valami, ami a jóskártyák vészjósló figuráját juttatta eszembe. Gyászos, vasárnapi öltözékében maga volt a megtestesült rontás.

– Ha elárulná, hogy miben segíthetek, akkor talán… – Inkább én szeretném felajánlani a segítségemet önnek. Maga a létesítmény tulajdonosa? – Nem. Az apám a tulajdonos. – És hogy hívják? – Engem vagy az apámat? Az idegen alattomosan mosolygott rám. Ez úgy vigyorog, mint a fakutya, gondoltam. – A „Sempere és fiai” felirat, ha nem tévedek, mindkettejükre vonatkozik, nem igaz? – Önnek nagyon éles a szeme. Megkérdezhetem, mi járatban van, ha már a könyvek nem

érdeklik? – Ez a látogatás merő figyelmesség a részemről. Szeretnem jelezni, hogy a tudomásomra

jutott: önök romlott életet élő személyekkel állnak kapcsolatban, mindenekelőtt bizonyos ferde hajlamú és kártékony elemekkel.

Megütközve néztem rá. – Hogy mondja? Az alak rám szegezte a tekintetét. – Homokosokkal és tolvajokkal, ha így jobban tetszik! Ne tegyen úgy, mintha nem tudná,

miről beszélek! – Halvány fogalmam sincs, miről beszél. De nem is érdekel. Nem vagyok kíváncsi a

mondandójára. Ellenséges harag villant az idegen tekintetében. – Márpedig kénytelen lesz végighallgatni! Feltételezem, hogy tisztában van egy Federico

Flaviá nevű állampolgár üzelmeivel. – Don Federico a környék órásmestere, és nagyszerű ember; nem tudnám elképzelni, hogy

bűnöző volna. – Én homokosokról és tolvajokról beszélek. Tudom, hogy az a perverz majom idejár

magukhoz a boltba; gondolom, csöpögős regényekért és pornográf írásokért. – Megkérdezhetem, mi köze magának ehhez? Elővette a tárcáját, kinyitotta, és letette az asztalra. Egy maszatos rendőrségi igazolványt

pillantottam meg, rajta az idegen valamivel fiatalabb arcképével. Aztán a nevére tévedt a tekintetem: Francisco Javier Fumero Almuniz, rendőrfelügyelő.

– Jegyezze meg, fiatalember: jobb lesz, ha tisztelettudóan beszél velem, mert ha nem, úgy lecsukatom az apjával együtt ezeknek a bolsevik szemeteknek az árusításáért, hogy a hajuk is kihull, mire kiszabadulnak.

Válaszolni akartam, de bennem rekedtek a szavak. – Be kell vallanom, hogy igazából nem is amiatt a buzeráns miatt jöttem ma ide. Előbb

vagy utóbb rendőrkézre kerül, mint a többi hasonszőrű, és akkor majd kezelésbe veszem.

Engem tulajdonképpen az aggaszt, hogy maguk tudtommal egy nemkívánatos egyént alkalmaznak a boltjukban, egy semmirekellő szarházit, a legrosszabb fajtából.

– Nem tudom, kiről beszél, felügyelő úr. Fumero negédesen és tenyérbe mászóan felkacagott. – Isten tudja, milyen nevet használ mostanában. Egy pár évvel ezelőtt Wilfredo

Camagüeyként mutatkozott be, mambósztárnak, vuduszakértőnek, tánctanárnak és Mata Hari szeretőjének vallotta magát. Máskor nagykövetek, varietétáncosok vagy torreádorok nevét használja. Ezt már követni sem lehet. El is veszítettük a fonalat.

– Sajnálom, hogy nem segíthetek, de én nem ismerek senkit, aki Wilfredo Camagüeynek nevezné magát.

– Hát persze, hogy nem. De tudja, kire gondolok, nem igaz? – Nem. Fumero újból felkacagott. Erőltetett, mesterkélt nevetése az egész lényét kifejezte és

összefoglalta. – Úgy látom, maga szereti komplikálni a dolgokat. Én azzal a baráti szándékkal jöttem,

hogy előre figyelmeztessem magukat: aki nemkívánatos személyeket fogad a házába, az könnyen megégetheti a kezét; erre maga betolakodónak néz engem.

– Ahogy mondja. Köszönöm a látogatást és a figyelmeztetést, de biztosíthatom, hogy mi nem…

– Ne nyomja itt nekem a sódert, mert ha kihoz a béketűrésből, két akkora frászt kap tőlem, hogy megemlegeti, aztán meg bezáratom ezt a szemétdombot. Megértette? De ma még jó leszek magához, és beérem a figyelmeztetéssel. Jobb lesz, ha a jövőben megválogatja a társaságát. Ha pedig a buzikhoz és a bűnözőkhöz húz a szíve, akkor bizonyára mindkettőből van magában egy kevés. Számomra világos a helyzet. Vagy mellettem van, vagy ellenem. Ilyen az élet. Na, miben maradjunk?

Nem válaszoltam. Fumero újabb kacaj kíséretében bólintott. – Rendben van, Sempere. Maga tudja. Elég rosszul kezdődik a kapcsolatunk. De ha maga

így akarja, hát nem bánom. Tudja, az élet nem olyan, mint a regényekben. Az életben el kell döntenünk, melyik oldalon állunk. És a maga választása egyértelmű: a vesztes, makacs öszvérek mellé állt.

– Kénytelen vagyok megkérni, hogy távozzon. Elindult az ajtó felé, s vitte magával az álnok kacaját. – Találkozunk még. Üdvözlöm a barátját. És mondja meg, hogy Fumero nyomozó rajta

tartja a szemét. A nyomozó váratlan látogatása és utolsó szavainak visszhangja az egész délutánomat

feldúlta. Miután egy negyed órán át görcsbe rándult gyomorral járkáltam fel-alá a pult mögött, úgy döntöttem, hogy nem várom ki a zárórát. Bezártam a boltot, és nekivágtam a városnak. Céltalanul bolyongtam; nem tudtam kiverni a fejemből annak a hentessegédnek a fenyegető célzásait. Az első gondolatom az volt, hogy azonnal be kell avatnom apámat és Fermínt a történtekbe, de gyanítottam, hogy Fumerónak épp az a szándéka, hogy elhintse köztünk a kétség, a szorongás, a félelem és a bizonytalanság csíráját. Elhatároztam, hogy nem hagyom lépre csalni magam. Ugyanakkor a Fermínnel kapcsolatos célozgatásai megrémítettek. Szégyenkezve döbbentem rá, hogy egy pillanatig hitelt adtam a rendőr szavainak. Meghánytam-vetettem magamban a dolgot, aztán úgy döntöttem, hogy elraktározom az agyam valamelyik hátsó rekeszébe, és nem rágódom tovább. Hazafelé az órásbolt előtt haladtam el. Don Federico, az órásmester kiintett a pult mögül, hogy térjek be hozzá. Kedves, mosolygós ember volt. Soha nem feledkezett meg az ünnepi alkalmakról, évfordulókról, és akármilyen gonddal be lehetett állítani hozzá, ő mindig megtalálta a megoldást. Kirázott a hideg a gondolatra, hogy ez a drága ember is szerepel Fumero listáján.

Azon töprengtem, vajon nem kellene-e figyelmeztetnem, de nem akartam olyasmibe ártani magam, ami nem tartozik rám. Olyan zavartan léptem a boltba, mint még soha. Kényszeredetten mosolyogtam.

– Mi újság, Daniel? Elég furcsán festesz. – Rossz napom van – mondtam. – És ön hogy van don Federico? – Ki sem látszom a munkából. Manapság egyre rosszabb órákat gyártanak, alig győzöm

javítani őket. Ha ez így megy tovább, kénytelen leszek felvenni valami segítséget. A te feltaláló barátodat nem érdekelné a lehetőség? Biztosan ügyes keze van.

Elképzeltem, mit szólna Tomás Aguilar apja ahhoz a káprázatos lehetőséghez, hogy a fia a hivatalos szervek által ferde hajlamúnak titulált don Federico üzletében dolgozhat.

– Majd szólok neki. – Jut eszembe, Daniel: itt van az a vekker, amit apád adott be úgy két hete. Nem tudom,

mit csinált vele, de olcsóbb volna újat venni, mint megjavíttatni. Eszembe jutott, hogy apám a fullasztó nyári éjszakákat kint tölti az erkélyen. – Leejtette az utcára. – Sejtettem. Azt üzenem, fontolja meg az ajánlatomat. Én jó áron kínálok neki egy

Radiantot. Nézd, akár el is viheted, hogy kipróbálja. És ha tetszik, majd utólag kifizeti. Ha nem, akkor meg visszahozod.

– Köszönöm, don Federico. Az órásmester becsomagolta a szóban forgó szerkezetet. – Csúcsminőség – mondta elégedetten. – Erről jut eszembe, az a Graham Green-könyv,

amit a minap Fermíntől vettem, lenyűgöző volt. Ez a Fermín érti a dolgát. – Igen, nagy hasznát vesszük – bólintottam. – Észrevettem, hogy nincs órája. Mondd meg neki, hogy ugorjon be hozzám, és elintézzük

a dolgot. – Ez nagyon kedves magától, don Federico. Majd szólok neki. Az órás átnyújtotta az órát. Összevont szemöldökkel fürkészte az arcomat. – Biztos, hogy semmi bajod, Daniel? Tényleg csak rossz napod van? Mosolyogva bólintottam. – Nincs semmi baj, don Federico. Vigyázzon magára! – Te is, Daniel. Otthon a fotelban találtam apámat. Egy újsággal a mellkasán az igazak álmát aludta. Az

asztalra tettem az ébresztőórát, és hagytam neki egy üzenetet, a következő szöveggel: „Don Federico küldi. Azt üzeni, a régit kidobhatod.” Óvatosan besurrantam a szobámba. Egy darabig csak feküdtem a sötétben, és a nyomozó, Fermín meg az órás járt a fejemben. Hajnali két óra tájban felriadtam. Kinéztem a folyosóra. Apám már nem volt ott, valószínűleg bevonult a szobájába az új ébresztőórájával. A lakásban nyomasztó félhomály honolt. Ebben a hangulatban még sötétebbnek es vészterhesebbnek láttam a világot, mint előző este. Rájöttem, hogy a szívem mélyén sosem hittem igazán Fumero felügyelő létezésében. Most viszont ugyanolyan valóságosnak tűnt, akár a többi ember. Kimentem a konyhába egy pohár hideg tejért. Aggódtam, vajon Fermín nyugodtan alszik-e a szálláshelyén.

A szobámba visszatérve igyekeztem elhessegetni a fejemből a rendőr emlékképét. De hiába kínlódtam, nem jött álom a szememre. Eszembe jutott a Julián Caraxnak címzett levél, amelyet aznap reggel Aurora asszony háta mögött a kabátom zsebébe csempésztem. Felkapcsoltam a villanyt, elővettem a borítékot, és az asztali lámpa fényénél alaposan szemügyre vettem. Pergamenszerű papírból volt, zsíros tapintású, és csipkés a széle. A bélyegző már alig látszott, de még kivehető volt: „1919. október 18.” A pecsétviasz fel volt törve, minden bizonnyal Aurora asszony áldásos tevékenységének köszönhetően. Rúzsnyomra emlékeztető rózsaszín folt éktelenkedett a helyén, fölötte a feladó neve és címe:

Pénelopé Aldaya Tibidabo út 32.

Barcelona

Kinyitottam a borítékot, s előhúztam belőle a levelet. Középen gondosan összehajtott, halványsárga papírlap volt. A szöveget kék tintával, ideges mozdulatokkal vetették papírra. Vonalvezetése fokozatosan gyengült, majd egyes szavaknál újra meg újra felerősödött. A papírlapon minden a múltat idézte: a tinta, a szálkás betűk, a tollhegy karcolata a papír vastag szövetén, a gyűrött lap tapintása. Kisimítottam a levelet az asztallapon, és lélegzet-visszafojtva olvasni kezdtem.

Drága Julián! Ma reggel tudtam meg Jorgétól, hogy valóban elhagytad Barcelonát, és máshol próbálsz szerencsét, hogy valóra válthasd az álmaidat. Mindig is sejtettem, hogy sem én nem illek bele az elképzeléseidbe, sem más. Szerettelek volna még egyszer látni, hogy a szemedbe nézzek és elmondjam mindazt, amit levélben nem tudok elmesélni. Semmi nem vált valóra a terveinkből. Ismerlek jól: tudom, hogy nem fogsz válaszolni, és nem adod meg a címed, mert más akarsz lenni, mint aki eddig voltál. Tudom, hogy gyűlölni fogsz, mert nem voltam ott a megbeszélt időpontban. Biztos azt hiszed, hogy becsaptalak vagy hogy nem volt elég bátorságom elutazni veled.

Annyiszor elképzeltem, ahogy egyedül utazol azon a vonaton, és azt hiszed, hogy becsaptalak. Számtalanszor üzentem Miquellel, de mindig azt mondta, hogy már nem akarsz többé találkozni velem. Mit hazudtak neked, Julián? Milyen mesét adtak be neked rólam ? És hogy hihetted el ezeket?

Most már tudom, hogy elveszítettelek, hogy mindennek vége. Mégsem tudok beletörődni, hogy örökre eltűnj és elfelejts, anélkül hogy tudnád: nem haragszom rád. Az első perctől fogva tudtam, hogy nem tarthatlak meg, és hogy én nem ugyanazt jelentem neked, mint te énnekem. Azt akarom, hogy tudd: mindig szerettelek, és továbbra is szeretni foglak, amíg csak élek, még akkor is, ha ez terhes lesz neked.

Titokban írok, nehogy megtudja valaki. Jorge megesküdött, hogy megöl, ha újra lát. Nem mehetek el egyedül itthonról, még az ablakon sem hajolhatok ki egyedül. Azt hiszem, soha nem fognak megbocsátani nekem. Valaki, akiben megbízom, megígérte, hogy elküldi neked ezt a levelet. Nem nevezem meg, nehogy bajba keverjem. Nem tudom, eljutnak-e hozzád ezek a sorok. Ha megkapod a levelet, és úgy határozol, hogy visszajössz értem, biztos megtalálod a módját, hogy rám találj. Most is magam előtt látlak, ahogy ott ülsz a vonaton, tele vágyakkal, a csalódástól összetört szívvel, és menekülsz előlünk, menekülsz önmagad elől… Annyi minden van, amit nem mondhatok el neked, Julián. Olyan dolgokra derült fény, amelyekről soha nem tudtunk, s talán jobb, ha te már nem is szerzel ezekről tudomást.

Semmit nem kívánok úgy a világon, mint hogy boldog légy; hogy minden vágyad valóra váljék, s hogy még mielőtt végleg elfelejtenél, felfogd végre, mennyire szerettelek.

Örökre a tiéd: Pénelopé

17

Pénelopé Aldaya szavai egy csapásra eloszlattak bennem minden rossz érzést, amit Fumero látogatása hagyott bennem. Aznap este százszor is újraolvastam a levelet, s a végén már kívülről fújtam az egészet. Annyira magával ragadott a tartalma és a mögéje képzelt hang, hogy az egész éjszakát ébren töltöttem, s már hajnalban talpon voltam, s készen álltam rá, hogy elmenjek hazulról. Csendben felöltöztem. Apámnak az előszobai komódon hagytam egy üzenetet, hogy egy megrendelést kell teljesítenem, de fél tízre a boltban leszek. Amikor kiléptem a kapun, az utcák még bágyadtan szenderegtek; az árnyékokat és a kis tócsákat, amelyeket az éjszakai eső hintett szét a városban, kékes ködtakaró nyaldosta. Nyakamba húztam a kabátom hajtókáját, és könnyed léptekkel elindultam a Katalónia tér felé. A földalatti-állomásokból ezüst fényben derengő, langyos párafelhő gomolygott elő. A helyiérdekű katalán vasút pénztárában vettem egy harmadosztályú jegyet a Tibidabóig. Küldöncök, takarítónők és munkások töltötték meg a kocsit; újságpapírba csomagolt, tégla nagyságú szendvicsek kandikáltak ki a táskájukból. A vonat sötét alagúton keresztül hatolt át a város szívén, egészen a Tibidabo-hegy lábáig, s ez kapóra jött, hogy az ablaknak támasszam a fejem, és pihentessem egy kicsit a szemem. Amikor újra kiértünk a felszínre, egy másik Barcelona tárult elénk. A pirkadat bíbor fényt szórt a felhők szélére meg a Tibidabo sugárúton bágyadozó úri házak, paloták homlokzatára. A környék jellegzetessége, a „kék villamos” lustán botladozott a ködfoszlányok között. Miután leszálltam a vonatról, futásnak eredtem. Az utolsó pillanatban – az ellenőr szigorú tekintetével a hátamban – sikerült felkapaszkodnom a villamos hátsó peronjára. A fapados kocsi belseje szinte teljesen üres volt, csupán két szerzetes és egy szürke szőrmés, elegáns dáma ringatózott bóbiskolva a láthatatlan lovak húzta kocsiban.

Csak a harminckettes számú házig megyek – mosolyogtam a tőlem telhető legudvariasabban az ellenőrre.

– Felőlem akár a világ végére is mehet – válaszolta közömbösen –, de itt mindenki pénzért utazik. Krisztus sírját sem ingyen őrizték. Vagy fizet, vagy sétálhat. Az első megállót nem számítom fel.

A franciskánusok szigorú barna csuháját és szandálját viselő szerzetesek egyetértően bólintottak, s bizonyítékul felmutattak két rózsaszín villamosjegyet.

– Akkor inkább leszállok – mondtam. – Nincs nálam aprópénz. – Ahogy akarja. De várja meg a következő megállót, mert a végén még balesetet csinál itt

nekem. A villamos – az út menti fasor árnyékát lágyan súrolva – csigalépésben kapaszkodott fel a

hegyoldalon. A magasból ráláttam a kastélytornyos, kertes házakra, melyek falai mögé szobrokat, szökőkutakat, istállókat és titkos kápolnákat képzeltem. A peronról kihajolva, a fák közt megpillantottam a „Fehér Barát” körvonalait. A villamos a Román Macaya utca sarkához érve teljesen lelassított, majd megállt. Az ellenőr megnyomta a csengőt, és vizsla pillantást vetett rám.

– Na gyerünk, ugróbajnok! Célba ért; itt a harminckettes számú ház. Leugrottam. A kék villamos döcögve haladt tovább a ködben. Az Aldaya család

rezidenciája épp ott állt az utca túloldalán. Borostyánnal és száraz falevelekkel borított kovácsoltvas kerítés őrizte. A vaskos rács mögött lakatra zárt kapu bújt meg. A rudak tetején egymásba kapaszkodó, fekete vaskígyók őrizték a 32-es számot. Hiába próbáltam benézni, odakintről egy sötét torony ívein és szegletein kívül mást nem láttam. A kapun lévő zár kulcslyuka körül vérző sebre emlékeztető rozsdafolt éktelenkedett. Térdre ereszkedtem, hogy bekémlelhessek az udvarra. Derékig érő gazt és valami kis tófélét vagy szökőkutat pillantottam meg, amelyből egy kéz nyúlt az ég felé. Néhány másodpercbe telt, mire felfogtam, hogy a kéz egy kőszoborhoz tartozik, melynek egyéb testrészei, sőt szobortársai is lehettek, csak én nem láttam őket. Hátrébb, a bozótfüggöny mögött törmelékkel és avarral

borított márványlépcső omladozott. Minden jel arra utalt, hogy az Aldaya család tündöklése és szerencsecsillaga jó ideje leáldozott már. Olyan volt az egész kert, mint egy temető.

Visszaléptem, és az épületet megkerülve a ház déli szárnya felé indultam. Arról az oldalról tisztább képet nyertem a ház tornyáról. Ahogy így nézelődtem, egy rozoga alakot pillantottam meg a szemem sarkából, aki kék munkaköpenyben a száraz leveleket sepergette a járdán. Bizalmatlanul méricskélt. Valamelyik szomszédos ház portása lehetett. Elővettem a legszebb mosolyomat, mintha előtte órákon át azt gyakoroltam volna.

– Szép jó napot! – köszöntöttem szívélyesen. – Nem tudja, régóta zárva van már az Aldaya-ház?

Úgy nézett rám, mintha a kör négyszögesítése felől érdeklődnék. Kezével a szakállát dörzsölte. Sárga ujjai arra engedtek következtetni, hogy a Celtas nevű, füstszűrő nélküli cigaretta a gyöngéje. Sajnáltam, hogy nincs nálam egy doboz bagó, hogy szót értsek vele. Kotorászni kezdtem a kabátom zsebében, hátha akad benne valami, amit feláldozhatok az ügy érdekében.

– Vagy húsz-huszonöt éve így áll – szólalt meg a pálcához szokott cselédek visszafogott, szolgalelkű hangján.

– Ön már régóta itt lakik? A kis emberke bólintott. – Én, kérem alássan, 1920 óta állok a Miravell család szolgálatában. – Nem tudja, mi történt az Aldaya családdal? – Hát, kérem, a Köztársaság bukása után szinte mindenüket elveszítették – mondta. – így

van ez, ha valaki szelet vet… Én persze csak annyit tudok, amennyit a Miravell-házban hallottam. Sokat emlegették őket, mivel a két család azelőtt barátságban állt egymással. Úgy tudom, a nagyobbik fiú Argentínába ment. Naná, ott is volt egy-két gyáruk. A gazdag emberek mindig talpra esnek. Nincs egy cigije véletlenül?

– Sajnálom, de nincs. Viszont van nálam Sugus, ami állítólag ugyanannyi nikotint tartalmaz, mint egy szál Montecristo, ráadásul egy rakás vitamin van benne.

A portás hitetlenkedve ráncolta a homlokát, végül mégis rábólintott. Adtam neki abból a citromos cukorkából, amelyet még valamikor Fermíntől kaptam, s azóta is ott lapult a zsebemben, a bélés gyűrődésében. Reméltem, hogy még nem avasodott meg.

– Finom – ismerte el a portás a nyúlós matériát szopogatva. – A spanyol állami édesipar büszkeségét kóstolgatja. Vezérünk is úgy nyeli, mint kacsa a

nokedlit. Na és mondja csak: hallotta valaha a Pénelopé nevű Aldaya lány nevét? A portás úgy támaszkodott a seprűjére, mintha Rodin Gondolkodó-ja egyenesedett volna

fel előttem. – Az az érzésem, hogy az úr téved. Az Aldaya családban nem volt lánygyermek. Csak két

fiú. – Biztos benne? Tudtommal ebben a házban 1919 körül élt egy lány, akit Pénelopé

Aldayának hívtak, és valószínűleg a Jorge nevű fiú leánytestvére volt. – Lehetséges, de én csak 1920 óta vagyok itt. – És a villa? Kinek a tulajdonában van jelenleg? – Ha jól tudom, még nem adták el, ámbátor szó volt róla, hogy ledöntik, és iskolát építenek

a helyére. Őszintén szólva, szerintem is az volna a legjobb, ha földig rombolnák. – Miért? A portás bizalmasan közelebb hajolt. Ahogy kinyitotta a száját, észrevettem, hogy a felső

fogsorából legalább négy fog hiányzik. – Ez a népség, ezek az Aldayáék, nem voltak rendes emberek. Ugye érti, mire gondolok? – Nem egészen. Mire gondol? – Hát, tudja… Furcsa zajokra meg ilyenekre… Ami engem illet, én nem hiszek az

ilyesmiben, de azt mondják, nem egy ember összerondította már az alsóját odabent!

– Csak nem azt akarja mondani, hogy ez egy elátkozott kastély? – kérdeztem, s igyekeztem visszafojtani a nevetésemet.

– Nevessen csak! De tudja, nem zörög a haraszt… – Maga látott valamit? – Látni nem láttam, csak hallottam. – Mit hallott? – Nézze, egyszer évekkel ezelőtt elkísértem Joanetet, addig erősködött – mert nekem

ugyan eszembe se volt ott kíváncsiskodni –, no, és ahogy mondtam, valami furcsát hallottam odabentről. Mintha sírt volna valaki…

A portás utánozni próbálta, amit hallhatott. Olyan volt, mint egy tüdőbeteg dudorászása. – Biztos csak a szél fütyült – mondtam neki. – Lehetséges, de nekem az inamba szállt tőle a bátorság. Hallja-e, nincs még egy ilyen

cukorkája? – Most fogadjon el tőlem egy Juanola pasztillát. Hűsítőleg hat az édes cukor után. – Nem bánom – adta be a derekát, és már tartotta is a tenyerét. Az egész dobozt a kezébe nyomtam. Ez a nagylelkű ajándék érzékelhetően megoldotta a

nyelvét az Aldaya-palota rejtélyeiről. – Magunk között legyen mondva: itt aztán volna mit mesélni. Tudja, az úgy volt, hogy

Joanet, a Miravell úr fia, aki jó nagydarab gyerek – legalább kétszer akkora, mint maga –, talán elég, ha annyit mondok, hogy a nemzeti kézilabda-válogatott tagja, szóval Joanet úrfi néhány cimborája hallott valamit az Aldaya-házról, és addig heccelték a fiút, hogy úgysem mer bemenni a házba, míg rá nem szánta magát. Engem pedig rábeszélt, hogy menjek vele, mert jó nagy a szája, de nélkülem azért nem mert nekivágni. Vele volt a barátnője is, azzal akart odabent kakaskodni, de végül nem attól lett foltos a nadrágja… Tudja, ez a ház éjszaka egészen más, mint ilyenkor, nappal. Joanet felment a második emeletre – ezt ő mesélte, én nem mentem velük, még szép, nem lehet csak úgy betörni egy idegen házba, bár akkor már tíz éve elhagyatott volt –, no és azzal jött vissza, hogy van ott valami. Az egyik szobából hangokat hallott, és amikor odament, az orra előtt becsapódott az ajtó. Na mit szól hozzá?

– Szerintem csak a huzat volt az oka – feleltem. – Vagy valami más – fogta halkabbra a portás. – Másnap be is mondták a rádióban: a világ

csupa rejtély. Képzelje, állítólag megtalálták Jézus valódi halotti leplét, mégpedig itt, Sarda-nyolában. Egy mozivászonba varrták bele, hogy ne találjanak rá a muzulmánok, akik ezt a leplet akarják bizonyítékul felhozni rá, hogy Jézus Krisztus néger volt. Na mit szól hozzá?

– Nem találok szavakat. – Ahogy mondom, sok furcsaság van a világon. Ezt a házat a földdel kellene egyenlővé

tenni, aztán meg be kellene szántani sóval! Megköszöntem a tájékoztatást, és elindultam lefelé a San Gervasio sétány irányában. A

Tibidabo-hegy fátyolfelhők között ébredezett a reggeli fényben. Hirtelen kedvem támadt felszállni a fogaskerekűre, felkapaszkodni vele a hegytetőre a régi vidámparkig, és belefeledkezni a körhinták meg a játéktermek csodás világába, de megígértem, hogy időben ott leszek a boltban. A földalatti-állomáshoz közeledvén elképzeltem Julián Caraxot, amint ugyanazon a járdán halad a pompás villák mentén, s ő is látja a homlokzatukat, a díszlépcsőiket, a szobrokkal díszített kertjüket, amelyek alig változtak azóta; vagy a kék villamosra vár, hogy ráérősen felkaptasson vele a mennyországba. Amint leértem a Tibidabo úton, elővettem a fényképet, amelyen Pénelopé Aldaya áll mosolyogva a házuk udvarán: a szeme csillogása tiszta lélekre vallott, s már benne rejlett a jövő, amikor azt írta: „Szeretlek: Pénelopé.”

Elképzeltem, amint a velem egykorú fiú, Julián Carax ott áll – talán ugyanaz alatt a fa alatt –, és ezt a képet szorongatja. Szinte magam előtt láttam, ahogy mosolyog, bízik magában, s olyan ragyogónak látja a jövőt, mint magát a Tibidabo utat. Egy pillanatra átéreztem, hogy a

magány és az elmúlás teszi oly kísértetiessé azt a házat, s hogy semmi sem örök; a fényképről rám mosolygó fény sem létezik már másként, csak ha fogva tartom a tekintetemmel.

18

Mire hazaértem, addigra apám vagy Fermín már kinyitotta a boltot. Néhány percre

felszaladtam a házba, hogy bekapjak valamit. Apám hagyott nekem az ebédlőasztalon pirítóst, lekvárt és egy termoszban kávét. Az utolsó morzsáig megettem mindent, s tíz percen belül már lent is voltam újra. A hátsó ajtón át léptem be a raktárhelyiségbe, és odamentem a szekrényemhez. Felvettem a köpenyemet, amelyet a boltban viseltem, hogy óvjam a ruhámat a poros dobozok és polcok közt. A szekrény mélyén egy pléhdobozt tartottam, amely még mindig őrizte a Camprodón keksz illatát. Mindenféle hasznavehetetlen limlom volt benne, amelyektől mégsem tudtam megválni: javíthatatlan órák és töltőtollak, régi pénzek, néhány miniatúra, üveggolyók, üres töltényhüvelyek, amelyeket a Labirintus-parkban találtam, és régi képeslapok a század eleji Barcelonáról. A sok kacat között őriztem azt a régi újságfecnit is, amelyre Isaac Monfort aznap este feljegyezte Nuria nevű lánya címét, amikor visszavittem A szél árnyékát az Elfeledett Könyvek Temetőjébe. A polcokról és dobozhalmokról szállingózó csillogó porszemcsék közé tartottam a cetlit, aztán betettem a pénztárcámba, és becsuktam a dobozt. Bedugtam a fejem az üzletbe, és készen álltam rá, hogy testileg-lelkileg belevessem magam a lehető legbanálisabb feladatba, ami csak kínálkozik.

– Jó reggelt! – kiáltottam. Fermín néhány doboz könyvet rendezgetett, amelyek nemrégiben érkeztek egy salamancai

gyűjtőtől, apám pedig kíváncsian vizsgálta őket, hátha a segítségükkel sikerül eligazodnia egy lutheránus apokrif jegyzékben, melynek úgy csengett a címe, mint valami ízletes felvágotté.

– És még jobb estét! – dudorászta Fermín cinkosan, a Beával való randevúmra célozva. Elengedtem a megjegyzést a fülem mellett, és szó nélkül nekigyürkőztem a havi könyvelés

kikerülhetetlen napi adagjának. Elkezdtem rendezgetni a különféle csekkeket, számlákat, bizonylatokat és feladószelvényeket. Derűs monotóniánk – a rádió jóvoltából – Antonio Machín legszebb slágereiben ringatózott, akinek akkoriban nagyon futott a szekere. Apámat kissé idegesítette a karib zene pergő ritmusa, de tűrte, mivel tudta, hogy Fermínt az ő imádott Kubájára emlékezteti. A jelenet hétről hétre megismétlődött: apám leeresztette a zsilipet a fülén, Fermín pedig a zene ritmusára riszálta a csípőjét, s a reklám helyét havannai anekdotákkal töltötte ki. Nyitva volt az ajtó, s az utcáról reménykeltő, friss kenyér- és kávéillat áradt be a boltba. A kirakatban hamarosan feltűnt Merceditas, a szomszédasszonyunk, aki reggelente mindig beköszönt hozzánk a Boquería piacról jövet.

– Jó reggelt, Sempere úr! – csicseregte. Apám zavartan mosolygott rá. Le sem tagadhatta volna, hogy tetszik neki a lány, de

szigorú erkölcsei nem engedték, hogy színt valljon. Fermín a szeme sarkából figyelte a látogatót. Finom csípőmozgással, elismerően nyalogatta a szája szélét, mintha egy nagy sütemény lépett volna be az ajtón. Merceditas egy papírzacskóból elővett három fényes almát, s a pultra helyezte őket. Szomszédasszonyunk régóta arról ábrándozott, hogy felvesszük majd segédnek, következésképp nem titkolt ellenszenvvel viseltetett Fermín, a trónbitorló iránt, akit ez láthatóan nem zavart, sőt kifejezetten pezsdítően hatott rá.

– Ugye milyen szépek? Amint megláttam őket, azt mondtam magamban: ezeket az Isten is Sempere úréknak teremtette! – mondta mézesmázosan. – Tudom, hogy maguk értelmiségiek szeretik az almát. Akárcsak az a Nyújtón vagy kicsoda.

– Newton, te kis oktondi – segítette ki Fermín készségesen. Merceditas gyilkos pillantást vetett rá. – Na tessék, megszólalt a nagyokos! Inkább köszönje meg, hogy magának is almát hoztam

citrom helyett, pedig azt érdemelte volna.

– Na de hölgyem, arra nem gondolt, hogy ha az ön kecses kacsója a tiltott gyümölcsöt nyújtja felém, egy magamfajta férfinak azon nyomban bűnös gondolatai támadnak…?

– Fermín, legyen szíves! – vágott közbe apám. – Igen, Sempere úr – vonult vissza Fermín tisztelettudóan. Merceditasnak már a nyelve

hegyén volt a válasz, amikor odakint váratlanul nagy ribillió támadt. Csendben füleltünk. Méltatlankodó, lármás zúgolódás zaja töltötte be az utcát. Merceditas kíváncsian az ajtóhoz sietett. Zaklatott kereskedők háborgó csapata vonult el előttünk. Kisvártatva felbukkant a másik szomszédunk, don Anacleto Olmo, a ház nyelvtudora és legbuzgóbb hírnöke. Don Anacleto spanyol irodalmat tanított egy iskolában, s egy második emeleti lakáson osztozott hét macskával. A tanítás mellett másodállásban fülszövegeket szerkesztett egy neves kiadó számára, sőt egyesek szerint titokban erotikus verseket is írt Rodolfo Pitón álnéven. Négyszemközt elbűvölően kedves volt, nagyobb nyilvánosság előtt azonban kötelességének érezte, hogy a nemzet dalnokaként lépjen fel, és ennek megfelelően olyan bonyolult körmondatokban beszélt, hogy a háta mögött sokan csak Cicero néven emlegették.

Don Anacletónak aznap reggel vörös volt a feje az izgatottságtól, s valósággal remegett a keze, amelyben elefántcsont sétabotját szorongatta. Mind a négyen kíváncsian néztünk rá.

– Mi történt, Don Anacleto? – kérdezte apám. – Mondja, hogy meghalt Franco! – tört ki Fermín. – Elhallgasson, maga vadkan! – intette le Merceditas. – Hagyja szóhoz jutni a professzor

urat! Don Anacleto mélyet sóhajtott, majd összeszedte magát, és a szokásos ünnepélyes

modorában ismertette az eseményeket. – Kedves barátaim, az élet tele van drámai fordulatokkal, s olykor bizony az Úr

legnemesebb teremtményei is kénytelenek kiüríteni a konok sors méregpoharát. Ma, hajnaltájt, miközben a város a szorgos népeknek kijáró, jól megérdemelt álmát aludta, don Federico Flaviá i Pujadest, a mi tiszteletre méltó szomszédunkat, aki órásmesteri minőségben nagymértékben hozzájárult a környék gazdasági felvirágoztatásához; nos, e nagyszerű embert ma hajnalban elhurcolták az állambiztonsági szolgálat emberei abból a szerény bolthelyisegből, amely alig három lépésre található az önök könyvesboltjától.

Megfagyott az ereimben a vér. – Jézus Mária, Szent József! – sikoltott fel Merceditas. Fermín csalódottan sóhajtott: a jelek szerint az ország vezére továbbra is kitűnő

egészségnek örvendett. Don Anacleto nem esett ki a lendületből; mély levegőt vett, és folytatta beszámolóját.

– Értesüléseim szerint, amelyek az Országos Főkapitánysághoz közeli, megbízható forrásból származnak, a Bűnügyi Csoport két kiváló tagja nem sokkal éjfél után inkognitóban rajtakapta don Federicót, amint nőnek öltözve pikáns kuplékat énekelt egy Escudillers utcai pince színpadán, melynek közönsége feltehetően szellemi fogyatékosokból állt. Ezek az Istentől elhagyatott teremtmények, akik aznap délután szöktek meg egy cotolengói egyházi internátusból, az előadás csúcspontján letolták a nadrágjukat, s illetlenül riszálták és csorgó nyállal paskolták égnek meresztett hátsó felüket.

Merceditas a történet eme sikamlós pontján ijedtében keresztet vetett. – Szegény ártatlanok szülei tudomást szereztek a tivornyáról, s közülük néhányan

feljelentést tettek a rendőrségen nyilvános közszeméremsértésért, valamint a legelemibb erkölcsi normák megsértéséért. A sajtó, amely köztudottan mások nyomorából és gyalázatából táplálkozik, mint a dögkeselyű, menten kiszimatolta a botrányt, és egy szakavatott besúgónak köszönhetően alig negyven perccel azután, hogy a hatóság emberei kivonultak a helyszínre, Kiko Calabuig, az El Caso című napilap első számú, Ganajtúró néven elhíresült riportere máris ott sürgölődött körülöttük, hogy a botránykrónikához

szükséges részleteket még lapzárta előtt leszállítsa. Gondolom, sejtik, hogy a fickó arcpirító szemérmetlenséggel tálalja az eseményeket, mint valami hátborzongató pokolbéli jelenetet.

– Ez teljes képtelenség – szólalt meg apám. – Pedig már úgy tűnt, hogy don Federicónak sikerült jobb belátásra térnie…

Don Anacleto a prédikáló pap mennydörgő hangján válaszolt. – Lehetséges, de ne feledje, hogy tartja a mondás… és mint tudjuk, a népi mondások

tárháza kimeríthetetlen kincsesbánya, melyben a legmélyebb életbölcsességek jutnak kifejezésre: kutyából nem lesz szalonna, avagy a bor nem válik vízzé! Ám a legrosszabbat még nem hallották.

– Akkor hát térjen a lényegre kegyelmed, mert ez a sok szódara kezdi megülni a gyomromat – szólalt meg Fermín.

– Ne is hallgasson erre a fatuskóra, professzor úr! Nekem tetszik az ön kifejezésmódja. A Híradóban is így beszélnek – szólt közbe Merceditas.

– Köszönöm, leányom, de megjegyzem, hogy én csak egy egyszerű iskolai tanár vagyok. No de ne szaporítsuk tovább a szót, vágjunk a közepébe, és ne kerülgessük tovább a forró kását. Az órásmestert, aki letartóztatása idején a Hajasbaba művésznevet viselte, már többször elfogták hasonló körülmények között, ennélfogva régóta szerepel a rend őreinek bűnügyi nyilvántartásában.

– A rend őrei? Inkább hivatalos rendbontók! – kotyogott közbe Fermín. – Én nem foglalkozom politikával, úgyhogy folytatom a beszámolómat: a fogdmegek

néhány jól irányzott ütéssel leterítették szegény don Federicót, majd a Layetana utcai kapitányságra hurcolták. Más esetben nem kavart volna fel ekkora port a dolog, s barátunk megúszhatta volna egy-két pofonnal, ám a sors úgy hozta, hogy a híres rendőrfelügyelő, Fumero tegnap este véletlenül éppen arra járt.

– Fumero – suttogta Fermín. Már a felügyelő nevének puszta említésébe is beleremegett. – Ő bizony! A város biztonságának legfőbb őre épp egy jól sikerült razziát hajtott végre a

Vigatans utcában, egy szórakozóhelyen, ahol szekérbe fogott svábbogarakat versenyeztettek, és törvénybe ütköző fogadásokat kötöttek rájuk, amikor az egyik Cotolengóból elbitangolt ifjú aggódó Pepet Guardiola édesanyjától értesült a történtekről. Mellesleg ez a fiú volt a szökés feltételezett értelmi szerzője. A jeles felügyelő felettébb paprikás hangulatban távozott a helyszínről. Látszott rajta, hogy nem hagyja annyiban a dolgot. A körülmények kivizsgálása után arra hívta fel az őrmester figyelmét, hogy ilyen mértékű fajtalankodás – ezzel a megjelöléssel élek, mivel az általam hallott szót e hölgy jelenlétében nem ismételhetem meg, jóllehet a beszámolóm dokumentarista jellege ily módon néminemű csorbát szenved – példás büntetést érdemel, ezért az a legcélszerűbb, ha az órásmester, nevezetesen don Federico Flaviá i Pujades, ripolleti születésű, nőtlen férfiú a saját érdekében és a mongoloid ifjak lelki üdvéért (ez utóbbiak jelenléte az ügy mellékes, mégis súlyosbító körülménye) az intézmény föld alatti cellájában tölti az éjszakát, a többi jómadár társaságában. No mármost köztudott, hogy az említett cella meglehetősen barátságtalan hely, különösen ami az egészségügyi feltételeket illeti, nem is szólván a börtönélet egyhangúságáról, minek következtében egy-egy épkézláb ember feltűnése a színen rendre zajos felbolydulást okoz a régiek körében, akik a friss jövevényen élik ki játékos kedvüket és az újdonság iránti éhségüket.

Don Anacleto ekkor röviden, ám annál szívbemarkolóbban ismertette az áldozat jellemrajzát, amely egyikünk számára sem volt ismeretlen.

– Bizonyára nem szükséges arra emlékeztetnem önöket, hogy Flaviá i Pujades úr milyen jóságos és könyörületes, finom, gyönge lélek. Ha egy légy betéved a boltjába, ő ahelyett, hogy agyoncsapná, kinyitja az ajtót meg a szemközti ablakot, hogy a rovar, Isten áldott teremtménye, a szél szárnyán visszakerüljön a természetbe. Az én megítélésem szerint Don Federico vallásos érzületű, ájtatos, hitbuzgó ember, jóllehet egész életét a bűn sötét vonzásában élte le; ez a hajlama alkalmanként felülkerekedett rajta, s arra indította, hogy

nőnek öltözve lépjen ki az utcára. A szakmában azonban nem akadt párja a környéken; a karórától a varrógépig bármit megjavított; mindenki becsülte és tisztelte, aki csak ismerte vagy megfordult a boltjában, még azok is, akik nem nézték jó szemmel éjszakai kiruccanásait, amikor is parókát és pöttyös ruhát öltött.

– Úgy beszél róla, mintha már nem is élne – vetette közbe Fermín döbbenten. – Nem, dehogy! Hál' Istennek túlélte a dolgot. Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Don Federico nyolcvanéves, süket édesanyjával élt együtt, akit a környék Pepita néven

ismert, s akiből időnként olyan orkánszerű bélgázok törtek elő, hogy az erkélyén bóbiskoló verebek rendre felriadtak tőle.

– Pepita nem is sejtette – folytatta a professzor –, hogy fia, Federico egy koszos cellában töltötte az éjszakát, ahol egy csapat strici és zsebmetsző kapva kapott a könnyen kapható prédán, majd – miután sovány testével beteltek – meg jól el is tángálták, miközben a többi fogoly kórusban kántálta, hogy „Köcsög, köcsög, szaros lett a csöcsöd!”.

Síri csönd nehezedett ránk. Merceditas zokogott. Fermín vigasztalásul gyöngéden átkarolta, ám a nő egy vállrándítással lerázta magáról.

19

– Képzelhetik, milyen állapotban került haza szegény pára – közeledett beszámolója

végéhez don Anacleto. Lélegzetvisszafojtva hallgattuk. A történet befejező része nem volt jobb, mint amire számítottunk. Don Federicót késő

reggel egy szürke rendőrségi furgonból kihajították a háza ajtaja elé. Vérzett az egész teste, vizelettel szennyezett ruhája cafatokban lógott, a parókája és az ékszerei pedig eltűntek. Az arca tele volt sebekkel és zúzódásokkal. A pék fia talált rá. Ott kuporgott a bejáratnál; sírt és reszketett, mint egy gyermek.

– Nincs igazság – vonta le a végső következtetést Merceditas az ajtóból, ahová Fermín elől menekült. – Szegényke, olyan jótét lélek, soha senkivel nem kötekedik. Mit számít az, ha szeret fáraónak öltözve énekelni? Az a baj, hogy rosszak az emberek.

Don Anacleto lehajtott fejjel hallgatott. – Nem rosszak – pontosított Fermín –, hanem ostobák! S a kettő nem ugyanaz. A rosszaság

egyfajta erkölcsi hozzáállást, szándékot és némi agymunkát feltételez. Az ostobák azonban olyanok, mint a barmok: nem gondolkodnak, nem mérlegelnek, csupán ösztönből cselekednek. Ugyanakkor szentül meg vannak győződve róla, hogy jó ügyet szolgálnak, hogy mindig igazuk van, s büszkék rá, hogy mindenkit eltipornak, aki valamiben is különbözik tőlük, legyen az a bőrszíne, a hite, a nyelve, a nemzetiségi hovatartozása, vagy – mint don Federico esetében – a kedvenc időtöltése. Inkább az őszinte rossz emberekből legyen több a világon, mint ezekből az alattomos, korlátolt férgekből.

– Ne beszéljen sületlenségeket! – vágott közbe Merceditas. – Nem a rossz emberekre, hanem a jóságos, keresztényi magatartásra volna szükség. Ez az ország lassan másból sem áll, mint vadállatokból. Misére járnak, de Jézus Krisztus tanításait itt még maga az Atyaúristen sem veszi figyelembe.

– Merceditas, nem érdemes a miseipart idekeverni, hiszen az a probléma része, nem a megoldásé.

– Maga istentagadó! Mondja, mit ártott magának az egyház, ha szabad kérdeznem? – Ugyan, ne veszekedjenek már! – szólt közbe apám. – Fermín, maga pedig menjen el don

Federicóhoz, és kérdezze meg, nincs-e szüksége valamire a gyógyszertárból vagy a piacról. – Igenis, Sempere úr. Már itt sem vagyok. Tudja, az bajom, hogy nem tudok lakatot tenni a

számra.

– Magának az a baja, hogy egy csöppnyi szégyenérzete sincs, és tiszteletlenül viselkedik. Az ilyen istenkáromlóknak sósavval kellene kitisztítani a lelkét!

– Nézze, Merceditas, én tudom, hogy maga alapvetően igen jóravaló teremtés, bár egy kissé nehéz felfogású és meglehetősen tudatlan, csakhogy az a helyzet, hogy pillanatnyilag sürgős szociális teendőim akadnak a környéken, ezért minden erőmmel ezekre kell koncentrálnom; ha nem így volna, nem bírnám megállni, hogy ne világítsak rá néhány szembeötlő kérdésre – vágott vissza Fermín, Merceditas dekoltázsába hajolva.

Fermín! – kiáltott rá apám. Fermín végre befogta a csőrét, és kimenekült az ajtón. Merceditas szemrehányó tekintettel nézett utána.

– Ez az ember egyszer még sok bajt fog hozni a fejükre. Majd jusson eszükbe, amit mondtam. Vagy anarchista vagy szabadkőműves. Ráadásul zsidó. Ezzel az orral…

– Ne törődjön vele! Csak azért viselkedik így, hogy borsot törjön az orra alá. Merceditas bosszúsan csóválta a fejét. – Na jól van. Most már megyek, ki sem látszom a munkából, s a végén semmire nem

marad időm. Viszontlátásra! Tisztelettudóan fejet hajtottunk előtte, ő pedig peckesen távozott. A cipője sarka

önérzetesen kopogott az utca kövezetén. Apám mélyet sóhajtott, mintha így akarná visszanyerni lelki békéjét. Don Anacleto borús tekintettel, sápadt, bágyadt arccal ácsorgott mellette.

– Ez az ország térdig gázol a szarban – váltott át fennkölt előadói stílusából a személyesebb hangnemre.

– Fel a fejjel, don Anacleto! Ilyesmi a világon bárhol és bármikor megtörténhet; mindenütt vannak mélypontok, csak arról van szó, hogy amikor közelről érint bennünket a dolog, sötétebben látjuk a helyzetet. Majd meglátja, milyen hamar felépül don Federico! Erősebb, mint hisszük.

Don Anacleto csüggedten ingatta a fejét. – Olyan ez, mint a dagály – mondta kifelé menet. – Mármint ez a sok embertelenség. Egy

kis időre visszahúzódik, és amikor az ember már-már szabadnak érzi magát, jön újra, csak jön-jön, hogy megfojtson bennünket. Én az iskolában nap mint nap szembenézek ezzel a jelenséggel. Ahogy körbetekintek az osztályteremben, istenemre, csupa majmot látok magam körül. Darwin evolúciós elmélete, biztosíthatom, merő tündérmese. Hol itt a fejlődés, amikor egy értelmes gyerekre kilenc orangután jut?!

Apám és én engedelmesen bólogattunk. Don Anacleto búcsút intett, majd lógó orral távozott. Legalább öt évvel idősebbnek tűnt, mint amikor belépett. Apám felsóhajtott. Rövid időre találkozott a tekintetünk, ám megszólalni egyikünk sem mert. Azon tépelődtem, eláruljam-e neki Fumero előző esti látogatását. Éreztem, hogy a nyomozó figyelmeztetésnek szánta a történteket. Don Federicót használta fel eszközül, hogy üzenjen nekünk.

– Valami baj van, Daniel? Olyan fehér vagy, mint a fal. Sóhajtva hajtottam le a fejemet. Aztán töredelmesen bevallottam mindent, hogy Fumero a

boltban járt, és megfenyegetett bennünket. Apám egy szót sem szólt, de a tekintete lángolt. – Én tehetek az egészről – mondtam. – Szólnom kellett volna… Apám megrázta a fejét. – Nem, Daniel. Nem tudhattad, hogy ez lesz belőle. – De… – Ne is gyötörd magad miatta! És Fermínnek egy szót se! Isten tudja, milyen hatással volna

rá, ha megtudná, hogy ez az alak már megint körülötte ólálkodik. – De valamit tennünk kellene. – Ügyelnünk kell rá, hogy ne keveredjen bele semmibe. Meggyőződés nélkül hajtottam

fejet, majd folytattam a munkát, amit Fermín elkezdett. Apám a levelezéshez visszatérve fürkésző pillantásokat vetett rám. Úgy tettem, mintha nem venném észre.

– Na és hogy alakult a tegnapi találkozásod Velázquez professzorral? Minden rendben volt? – váltott témát.

– Igen. Elégedett volt a könyvvel. Azt üzeni, hogy Franco ifjúkori levelezését keresi. – A Matamoros-t. Csakhogy azt nem Franco írta, hanem Madanaga. Viccből. Mit mondtál

neki? – Azt, hogy utánanézünk, és pár héten belül értesítjük, mire jutottunk. – Jól van. Fermínre bízzuk az ügyet, és ha megtalálja, borsos árat számolunk fel érte. Bólintottam, majd úgy tettünk, mintha folytatnánk a munkát. Apám azonban egyre csak

felém sandított. Előbb-utóbb majd csak kiböki, mi jár a fejében, gondoltam. – Tegnap nálunk járt egy rokonszenves fiatal hölgy. Fermín szerint Tomás Aguilar nővére.

Így van? – Igen. Apám amolyan „na, nézzenek oda”-mozdulattal vette tudomásul, micsoda véletlenek

vannak. Aztán mintha az újabb ostrom előtt egy lélegzetvételnyi szünetet engedélyezne számomra, úgy tett, mintha hirtelen eszébe jutott volna valami.

– Igaz is, Daniel: ma lazább napot tartunk, úgyhogy törődj csak bátran a saját dolgaiddal. Látszik is rajtad, hogy az utóbbi időben túl sokat dolgozol.

– Jól vagyok. – Tudod, még az is lehet, hogy Fermínre bízom a boltot, és elmegyek Barcelóval az

Operába. Ma este a Tannháuser-t adják. Barcelónak van néhány jegye, és az egyiket felajánlotta.

Apám úgy tett, mintha a levelezésébe mélyedne. Nagyon rossz színész volt. – Nem is tudtam, hogy újabban kedveled Wagnert. Vállat vont. – Ajándék lónak ne nézd a fogát! Egyébként pedig mindegy, hogy mit nézek, mert egész

előadás alatt úgysem hallok majd mást, mint Barceló kommentárjait a darabról, az énekesek jelmezéről és előadásmódjáról. Sokszor kérdez felőled. Igazán benézhetnél hozzá valamikor a boltjába.

– Jó, majd beugrom valamelyik nap. – Nos, akkor ha te is úgy gondolod, itt hagyjuk Fermínt, mi pedig elmegyünk, mert nekünk

is kijár már egy kis szórakozás. És ha pénzre van szükséged… – Papa… Bea nem a barátnőm. – Ki beszél itt Beáról? Épp csak mondtam valamit. Szóval bátran… Ha szükséged van egy

kis pénzre, vegyél ki a kasszából, csak hagyj üzenetet Fermínnek, nehogy megijedjen, amikor zár.

Miután befejezte, szórakozottságot színlelve, fülig érő szájjal hátravonult. Ránéztem az órámra. Délelőtt fél tizenegy volt. Beával abban maradtunk, hogy délután ötkor találkozunk az egyetem kerengőjén, s a nap hátralevő része, legnagyobb sajnálatomra, hosszabbnak ígérkezett, mint A Karamazov testvérek.

Fermín kisvártatva megérkezett az órásmestertől, s elmesélte, hogy a szomszédok felváltva ápolják don Federicót. Az orvos három törött bordát, töménytelen zúzódást és egy igen mély sebet talált rajta, amely olyan volt, mint egy nyitott könyv.

– Kellett vennie valamit? – kérdezte apám. – Gyógyszere és kenőcse már annyi van, hogy egy kisebb gyógyszertárat nyithatnánk

belőle, úgyhogy utólagos engedelmével én inkább egy csokor virágot, egy üveg kölnivizet és három üveg Fruco őszibaracklevet vettem neki. Az utóbbi don Federico kedvence.

– Jól tette. Ne felejtsen el szólni, hogy mennyivel tartozom – felelte apám. – És milyen állapotban találta?

– Mi tagadás, szarrá verték. Tudja, ahogy ott kuporgott az ágyban, mint valami rongycsomó, és azt vinnyogta, hogy meg akar halni, hirtelen gyilkos hangulatom támadt.

Legszívesebben géppisztollyal berontanék a Bűnügyi Csoport épületébe, és golyót röpítenék egy tucat ott dolgozó tuskóba, köztük abba az undorító, gennyes hólyagba, Fumeróba.

– Ne hőzöngjön, Fermín. Határozottan megtiltom, hogy bármit is tegyen. – Ahogy parancsolja, Sempere úr. És Pepita hogy viseli a dolgot? – Páratlan lélekjelenléttel. A szomszédasszonyai ugyanis brandyvel traktálják. Amikor én

láttam, ernyedten feküdt a kanapén, hortyogott, mint egy mormota, és akkorákat szellentett, hogy kis híján szétrepedt a kárpit.

– Lenyűgöző látvány lehetett. Fermín, megkérném, hogy a mai napra vállalja át a bolt vezetését. Egy kis időre átugrom don Federicóhoz, azután meg Barcelóval találkozom. Daniel pedig szeretne elintézni egy-két dolgot.

Épp akkor pillantottam fel, amikor cinkosán összenéztek. – Megéritek a pénzeteket! Ti kerítők! Még akkor is rajtam kacagtak, amikor füstölögve kiléptem az ajtón. Hideg, metsző szél söpört végig az utcán, s a nyomában párafoltok lengedeztek. A háztetők

és a gótikus negyed harangtornyai fölé acélos, ezüstszínű fényt szórt a nap. Mivel a Beával való találkozásig temérdek idő volt hátra, úgy döntöttem, szerencsét próbálok, és meglátogatom Nuria Monfortot, hátha még mindig azon a címen lakik, amit az édesapja réges-régen megadott.

Az ókori római fal romjai mögött megbúvó San Felipe Neri tér alig volt több holmi szellőzőnyílásnál a gótikus negyedet átszövő utcák labirintusában. A templom falát a polgárháború napjaiban szitává lyuggatták a gépfegyverek. Aznap reggel egy csapat gyerek játszott katonásdit a tövében, mit sem sejtve a kövek fájdalmas sebeiről. Ezüstös szálakkal átszőtt hajú, fiatal nő nézegette őket egy padon, szórakozott mosollyal az arcán. Félig nyitott könyvet tartott a kezében. Nuria Monfort lakása a jelek szerint a térre nyílt. A kaput koronázó, megfeketedett kövekből álló boltíven még olvasható volt az évszám, amely az épület felállításának idejét jelezte. A kapualjból csak annyi látszott, hogy a sötétségből egy csigalépcső vezet fel az emeletre. Oldalt a falon bádog levélszekrények sorakoztak. Közelebb léptem. A lakók nevét egy-egy keskeny résbe csúsztatott, megsárgult papírcsíkon lehetett olvasni.

Miquel Moliner / Nuria Monfort III. 2.

Mintha egy babaházba kerültem volna. Lassan lépkedtem felfelé az apró lépcsőfokokon, s attól féltem, hogy lépteim súlya alatt menten összeomlik az épület. A lépcsőfordulókban jelzés nélküli ajtókat találtam. A harmadik emeleten találomra bekopogtam az egyiken A lépcsőházban elöregedett kő és agyag nyirkos szaga terjengett. Többszöri próbálkozásomra sem jött válasz. Átmentem a másik ajtóhoz, hátha ott több szerencsém lesz. Háromszor megdöngettem. Odabent teljes hangerővel szólt a rádió. „Az elmélyülés percei Martín Calzado atyával” című műsort sugározták.

Egy hajcsavarós asszonyság nyitott ajtót, türkiz, steppelt pongyolában és papucsban. Úgy festett a félhomályban, mint egy mélytengeri búvár. A válla fölött Martín Calzado atya a műsor fő támogatóját és annak termékeit, az Aurorín szépségápolási cikkeket méltatta bársonyos hangon, kihangsúlyozván, hogy a lourdes-i zarándokok is előszeretettel használják e szereket, mivel a legmakacsabb keléseket és szemölcsöket is csodával határos módon gyógyítják.

– Jó napot kívánok! Egy Nuria Monfort nevű hölgyet keresek. – Nurietát? Ő a másik lakásban lakik. Ott szemben. – Bocsásson meg. Az a helyzet, hogy többször is kopogtattam, de senki nem nyitott ajtót. – Ugye maga nem valami hitelező? – kérdezte hirtelen gyanakvással a hangjában, mint aki

ismeri a helyzetet.

– Nem. A hölgy apja, Monfort úr küldött. – Akkor jó. Nurieta valószínűleg lent olvas a téren. Nem látta felfelé jövet? Odalent megállapítottam, hogy az ezüstös hajú hölgy még mindig ott időzik a padon,

könyvvel a kezében. Alaposan szemügyre vettem. Kifejezetten vonzó nő volt, divatlapba és festői ecsetre kívánkozó finom vonásokkal. Az a fajta szépség, akinek csak a tekintete árulja el, hogy letűnőben a fiatalsága. Volt ebben a légies törékenységben valami, ami az apjára emlékeztetett. A haja színéből és az arcvonásaiból ítélve úgy negyvenévesnek becsültem, de kevésbé éles fényben legalább tíz évvel fiatalabbnak néztem volna.

– Elnézést, ön Nuria Monfort? Úgy nézett rám, mint aki révületből ébred, s nem értette, hogy kerültem oda. – Daniel Semperének hívnak. Az édesapja adta meg nemrég a címét. Azt mondta, öntől

talán megtudhatok valamit Julián Caraxról. Szavaim hallatára egy szempillantás alatt eltűnt arcáról a révület. Gyanítottam, hogy nem

volt szerencsés az apját emlegetnem. – Mit akar tőlem? – kérdezte bizalmatlanul. Úgy éreztem, ha nem nyerem meg gyorsan a bizalmát, akkor örökre elszalasztom a

lehetőséget. Nem volt jobb ötletem, mint hogy előálljak az igazsággal. – Engedje meg, hogy elmagyarázzam, miről van szó. Nyolc évvel ezelőtt az Elfeledett

Könyvek Temetőjében véletlenül rábukkantam Julián Carax egyik regényére. Úgy tudom, ön rejtette oda, mivel meg akarta akadályozni, hogy egy Laín Coubert nevű férfi megsemmisítse.

Mozdulatlanná dermedve nézett rám, mint aki attól tart, hogy a körülötte lévő világ pillanatokon belül darabjaira esik szét.

– Csak néhány percig zavarom – tettem hozzá. – Ígérem. Megadóan bólintott. – Hogy van az apám? – kérdezte, kerülve a pillantásomat. – Jól. Öregszik. Nagyon hiányzik neki. Nuria Monfort rejtélyesen felsóhajtott. – Jobb lesz, ha felmegyünk. Nem szeretnék erről az utcán beszélgetni.

20 Nuria Monfort lakása maga volt a sötétség birodalma. Az ajtótól keskeny előszoba vezetett

az étkezőbe, amely egyúttal a konyha, a könyvtár és a dolgozószoba szerepét is betöltötte. Az étkező felé tartva futólag egy ablak nélküli, szerény hálószobába is bepillantottam. A lakásban ezeken kívül csupán egy fürdőszoba volt; zuhanyzót vagy mosdókagylót nem láttam benne, viszont a legkülönfélébb szagok hatoltak be rajta keresztül a lakásba, a földszinti bár konyhaszagától kezdve a házat behálózó csövek kigőzölgéséig. A szobákban örök félhomály honolt, mintha a falak közé szorult volna a sötétség. Minden dohányszagú volt, hideg és üres. Nuria Monfort fürkész tekintettel nézett, én pedig úgy tettem, mintha nem venném észre, milyen hitvány körülmények között él.

– Ha tehetem, lemegyek a térre olvasni, mivel itt nincs fény – magyarázta. – A férjem azt ígérte, hogy megajándékoz egy olvasólámpával, ha visszatér.

– A férje elutazott? – Miquel börtönben van. – Ne haragudjon, nem tudtam… – Honnan is tudhatná? Én viszont nem szégyellek beszélni róla, mivel a férjem nem

bűnöző. Legutóbb azért vitték el, mert röplapokat nyomtatott a kohászok szakszervezetének. Két éve tartják bent. A szomszédok azt hiszik, Amerikában van, s hogy majd valamikor visszatér. Apám sem tudja az igazat, és nem is szeretném, ha megtudná.

– Nyugodt lehet. Tőlem nem tud meg semmit – válaszoltam.

Sűrű csend nehezedett ránk. Úgy éreztem, hogy Nuria az apja kémjét látja bennem. – Nehéz lehet egyedül boldogulni ebben a lakásban – szólaltam meg ügyefogyottan, hogy

megtörjem a csendet. – Nem könnyű. Amennyit tudok, megkeresek a fordítással, de amióta a férjem börtönbe

került, bizony nem sokra futja. Az ügyvédek teljesen kiszipolyoztak, és most is nyakig ülök az adósságban. A fordításért nagyjából ugyanolyan keveset fizetnek, mint az írásért.

Úgy nézett rám, mint aki választ vár. Szelíden visszamosolyogtam. – Könyveket is fordít? – Már nem. Mostanában nyomtatványokat, szerződéseket, vámhatósági dokumentumokat

fordítok, mert azok jobban fizetnek. Irodalmi művek fordításából nem lehet megélni, bár az az igazság, hogy még mindig többet lehet érte kapni, mint az eredeti művekért. A lakóközösség már többször ki akarta tenni a szűrömet. Rendszeresen késve fizetem be a lakbért. Ám ez a kisebbik baj. Képzelje csak, nő létemre idegen nyelveket beszélek és nadrágot viselek! Többen azzal vádolnak, hogy találkákat szervezek a lakásomon. Most majd biztos magával is összehoznak…

Elvörösödtem. Reméltem, hogy a félhomály elrejti az arcomat. – Bocsásson meg! Nem is tudom, miért mesélem el magának mindezt. Zavarba hozom

vele. – Én tehetek róla. Én kérdezősködtem. Idegesen felnevetett. Csak úgy sütött belőle a magány, szinte már égetett. – Van magában valami, ami Juliánra emlékeztet – mondta hirtelen. – A nézése, a

mozdulatai. Ő is úgy viselkedett, mint maga: hallgatott, és csak nézett; nem lehetett tudni, mit gondol, s én ostoba, mindent kifecsegtem neki, olyasmit is, amiről inkább hallgatnom kellett volna… Megkínálhatom valamivel? Egy csésze tejeskávéval?

– Nem, köszönöm. Ne fárassza magát. – Nem fáradság. Amúgy is innék egyet. Valami azt súgta, hogy abból a tejeskávéból áll az ebédje, ezért újra visszautasítottam az

ajánlatát. Az étkező egyik sarkában álló elektromos sütőhöz lépett. – Helyezze magát kényelembe – mondta háttal nekem. Körülnéztem, és azon töprengtem, vajon hogyan is tehetném. Az erkély melletti sarokban

rendezte be Nuria Monfort az irodáját: egy íróasztal, rajta petróleumlámpa és egy Underwood márkájú írógép, fölötte szótárakkal és kézikönyvekkel megrakott polc. Családi fényképeknek nyomát se láttam, az íróasztal mögötti falat viszont képeslapok borították, és valamennyi ugyanazt a hidat ábrázolta, amelyet mintha már láttam volna valahol, de nem tudtam pontosan beazonosítani; talán Párizsban vagy Rómában volt… A fal tövében, az íróasztalon makulátlan tisztaság es szinte kényszeres rend uralkodott. A ceruzák egytől egyig kihegyezve, tökéletes sorban követték egymást. Az irattartók és a papírkötegek élükre állítva, három szimmetrikus oszlopban helyezkedtek el. Amikor visszafordultam, észrevettem, hogy Nuria Monfort engem néz a küszöbről. Csöndben figyelt, ahogy az idegeneket nézi az ember az utcán vagy a metrón. Cigarettára gyújtott, s nem mozdult a helyéről. Arca elé halványkék fátylat vont a gomolygó füst. Még ha nincs is ínyére, gondoltam, olyan, mint a végzet asszonyai a filmekben; mint azok a nők, akik Fermínt olyannyira elbűvölik, amint ott állnak egy-egy ködös állomáson, mondjuk Berlinben, valószerűtlen glóriával a fejük körül, kissé egykedvűen; mintha ez a nő a saját szépségét is unná.

– Nincs sok mesélnivalóm – kezdett bele. – Több mint húsz éve ismertem meg Juliánt, Párizsban. Akkoriban a Cabestany Kiadónál dolgoztam. Cabestany úr jelképes áron megszerezte Julián könyveinek a kiadási jogát. Eredetileg az adminisztrációs osztályon dolgoztam, de amikor Cabestany úr megtudta, hogy beszélek franciául, olaszul, sőt valamennyit németül is, áthelyezett a beszerzési osztályra, s kinevezett a személyi titkárának.

Többek között az volt a feladatom, hogy levelezést folytassak azokkal a szerzőkkel és külföldi kiadókkal, amelyekkel szerződésben álltunk. Így kerültem kapcsolatba Julián Caraxszal.

– Az apja azt mesélte, hogy jó barátságban voltak. – Az apám biztos azt mondta, hogy viszonyunk volt, vagy valami ilyesmit. Ugye? Szerinte

amint meglátok egy nadrágot, azonnal utánavetem magam mint egy tüzelő szuka. Nuria Monfort fesztelen őszintesége elnémított. Mire valami elfogadható választ találtam

volna, már elmosolyodott, és megrázta a fejét. – Ne is törődjön vele! Apám akkor jutott erre a következtetésre, amikor 1933-ban Párizsba

utaztam, hogy elintézzek néhány dolgot Cabestany úrnak a Galhmard Kiadónál. Egy hetet töltöttem a városban. Juliánnál szálltam meg, annál az egyszerű oknál fogva, hogy Cabestany úr meg akarta takarítani a szállodai költségeket. Mindaddig csupán levélben érintkeztem Juliánnal; szerzői jogokról, levonatokról, kiadási kérdésekről tárgyaltunk. Csak annyit tudtam, jobban mondva képzeltem róla, amennyit a kézirataiból sejteni lehetett.

– Mesélt valamit önnek a párizsi életéről? – Nem. Julián nem szívesen beszélt magáról vagy a könyveiről. Nekem úgy tűnt, nem érzi

jól magát Párizsban, bár az volt a benyomásom, hogy az a fajta, aki sehol sem képes igazán jól érezni magát. Az az igazság, hogy nem ismerhettem meg mélyebben. Nem hagyta. Nagyon visszafogott ember volt; néha úgy éreztem, nem is érdekli a világ, nem érdeklik az emberek. Cabestany úr félénknek és kissé bolondnak tartotta, én viszont úgy láttam, hogy Julián a múltban él, az emlékei között. A könyveibe temetkezett, mint valami kivételes bánásmódban részesülő fogoly.

– Ezt úgy mondja, mintha irigyelné. – A szavaknál szörnyűbb börtön is van, Daniel. Bólintottam, anélkül, hogy sejtettem volna, mire céloz. – Mesélt valaha Julián az emlékeiről, a barcelonai éveiről? – Csak keveset. Azon a héten, amelyet nála töltöttem Párizsban, mondott néhány dolgot a

családjáról. Az édesanyja francia származású zongoratanárnő volt. Az apjának, ha jól emlékszem, kalapüzlete volt. Nagyon szigorú, vallásos életet élt.

– Tud valamit arról, hogy milyen kapcsolatban álltak egymással? – Úgy tudom, soha nem jöttek ki egymással. Egy régi ügy miatt. Igazság szerint Julián

azért került Párizsba, mert az apja katonának szánta. Az anyja megígérte neki, hogy nem hagyja, és kimenekíti annak az embernek a karmai közül.

– Az az ember az apja volt. Nuria Monfort elmosolyodott. Az egész nem volt több apró rándulásnál a szájszegletében.

Fáradt szomorúság csillogott a tekintetében. – Akár igen, akár nem, soha nem viselkedett apaként, s Julián sem tartotta annak. Egyszer

bevallotta, hogy az anyjának, még mielőtt férjhez ment, viszonya volt egy ismeretlen férfival, akinek a nevét soha nem árulta el neki. Ő volt Julián igazi apja.

– Így kezdődik A szél árnyéka. Biztos benne, hogy igazat mondott? Nuria Monfort bólintott. – Julián elmesélte, hogy amikor gyerek volt, a „kalapos” – ő így emlegette anyja férjét –

rendszeresen szidta és verte az édesanyját, aztán berontott az ő szobájába, és azt üvöltözte, hogy bűnben fogant, hogy ugyanolyan gyenge, nyomorult jellem, akár az anyja, hogy egész életében szerencsétlen lesz, és hogy mindenben, amibe csak belevág, kudarcot fog vallani…

– És Julián? Nem neheztelt az apjára? – Az idő minden sebet begyógyít. Soha nem éreztem úgy, hogy gyűlölné az apját. Talán

jobb is volt így. Az a sok veszekedés minden tiszteletet kiölt Juliánból a kalapos iránt. Úgy beszélt az egészről, mint valami távoli, régi dologról, amelyet már réges-rég maga mögött hagyott. Csakhogy az ilyesmit nem lehet teljesen elfelejteni. Azok a szavak, amelyekkel

gyerekkorunkban – gonoszságból vagy tudatlanságból – megmérgezik a szívünket, beleivódnak az emlékezetünkbe, és előbb vagy utóbb felemésztik a lelkünket.

Azon tűnődtem, vajon nem saját tapasztalatból beszél-e, és újra megjelent előttem Tomás Aguilar barátom képe, amint sztoikus nyugalommal az apja zsarnoki prédikációit hallgatja.

– Hány éves lehetett akkoriban Julián? – Nyolc vagy kilenc. Felsóhajtottam. – Amikor elérte azt a kort, hogy besorozzák, az édesanyja elvitte Párizsba. Valószínűleg el

sem búcsúztak egymástól. A kalapos soha nem törődött bele, hogy elhagyta a családja. – Hallott valaha Juliántól egy Pénelopé nevű lányról? – Pénelopéról? Nem hiszem. Emlékeznék rá. – Ő volt Julián barcelonai kedvese, amikor még itt élt. Elővettem a Caraxról és Pénelopé Aldayáról készült fényképet. A kamasz Julián láttán

elmosolyodott. Sóvárogva nézett vissza az eltűnt ifjúságba. – Milyen fiatal volt még… Ez az a bizonyos Pénelopé? Bólintottam. – Nagyon csinos. Julián mindig ügyelt rá, hogy szép nők vegyék körül. Olyanok, mint maga, gondoltam. – Ön szerint olyan sok volt…? Elnézően mosolygott rám. – Úgy érti, kedvese vagy barátnője? Nem tudom. Őszintén szólva, soha egyetlen nőről sem

beszélt nekem. Egyszer – csak hogy piszkáljam – rákérdeztem a dologra. Tudja, Julián egy nyilvánosházban zongorázott. Csipkelődve megkérdeztem, vajon nem esik-e kísértésbe annyi könnyűvérű szépség társaságában. Nem tetszett neki a tréfa. Azt felelte, neki nincs joga ahhoz, hogy bárkit is szeressen, és örök magányra ítéltetett.

– Elárulta, miért? – Julián soha nem indokolt meg semmit. – Ennek ellenére 1936-ban, nem sokkal azelőtt, hogy visszatért Barcelonába, az volt a

szándéka, hogy megházasodik. – Legalábbis ezt beszélik. – Maga nem hiszi? Kételkedve vállat vont. – Amint már említettem, az alatt az idő alatt, amíg kapcsolatban álltunk, egyetlen nőről

sem beszélt nekem, különösen olyanról nem, akit feleségül akart volna venni. Arról a bizonyos feltételezett esküvőről is csak később hallottam. Neuval, Carax utolsó kiadója azt mesélte Cabestanynak, hogy a menyasszony, egy jómódú, halálos beteg özvegy, legalább húsz évvel idősebb nála. Ez az asszony tartotta el éveken keresztül. Az orvosok azt jósolták, hogy már csak hat hónapja, legfeljebb egy éve van hátra. Neuval szerint a hölgy azért akart hozzámenni Juliánhoz, hogy ráhagyhassa a vagyonát.

– Csakhogy az esküvő elmaradt. – Igen, ha egyáltalán létezett az özvegyasszony. – Tudtommal Carax az esküvő hajnalán párbajba keveredett valakivel. Nem tudja, ki hívta

ki, és miért? – Neuval arra gyanakodott, hogy az illető az özvegy valamelyik távoli, pénzéhes rokona

lehetett, aki nem nézte jó szemmel, hogy a családi örökség egy idegenre szállhat. Neuval könnyed női regényeket publikált, valószínűleg azok mentek az agyára.

– Látom, nem sok hitelt ad az esküvőről és a párbajról szóló történetnek. – Nem. Soha nem hittem el ezeket a mendemondákat. – De akkor mégis mit gondol, mi történhetett? Miért jött vissza Carax Barcelonába? Nuria Monfort szomorúan elmosolyodott.

– Tizenhét éve egyfolytában ezt kérdezem magamtól. Újabb cigarettára gyújtott, majd engem is megkínált. Néhány pillanatra kísértésbe estem, de végül nem fogadtam el.

– Valamire mégiscsak gyanakszik, nem? – faggattam tovább. – Csak annyit tudok, hogy 1936-ban, vagyis nem sokkal a polgárháború kirobbanása után,

a hullaház egyik alkalmazottja felhívta a szerkesztőséget, és közölte, hogy három nappal korábban beszállították hozzájuk Julián Carax holttestét. A Raval egyik félreeső utcájában találtak rá, golyóval a szívében. Rongyos volt a ruhája, a mellkasán hevert az útlevele és egyik könyve, A szél árnyéka. A bélyegző szerint egy hónappal azelőtt lépte át a határt. Senki nem tudja, hol tartózkodott ez idő alatt. A rendőrség felvette a kapcsolatot az apjával, de ő nem volt hajlandó foglalkozni a holttesttel, mondván, hogy neki nincs fia. Két nappal később, miután senki nem vitatta az elhunyt személyazonosságát, a montjuichi temető egyik tömegsírjába temették. Még csak virágot se vihettem a sírjára, mert senki nem tudta megmondani, merre találom. A hullaházi alkalmazottnak, aki a Julián kabátjában talált könyvet magához vette, csak két nappal később jutott eszébe, hogy felhívja a Cabestany Kiadót. Így értesültem a hírről. Nem értettem a dolgot. Juliánnak nemigen volt kihez fordulnia Barcelonában, rajtam és Cabestany úron kívül. Mi voltunk a barátai, mégsem adta a tudtunkra, hogy visszajött. Csak akkor szereztünk róla tudomást, amikor már nem élt…

– És sikerült még megtudnia valamit Julián halálhíre után? – Nem. A háború első napjaiban jártunk, és nem Julián volt az egyetlen, aki nyom nélkül

eltűnt. Ma már senki nem beszél erről, de sok olyan névtelen sír van, mint amelyikbe Juliánt temették. A kérdezősködés egyet jelentett volna azzal, hogy az ember fejjel megy a falnak. Cabestany úr segítségével, aki akkor már nagyon beteg volt, panaszt tettem a rendőrségen, és igyekeztem felgöngyölíteni a szálakat. Annyit értem el vele, hogy egy fiatal, ijesztő külsejű, goromba nyomozó meglátogatott, s értésemre adta, hogy jobban teszem, ha abbahagyom a kérdezősködést, és inkább valami hasznosabb dologra fordítom az energiáimat, mivel az országban keresztes hadjárat folyik. Szó szerint így fogalmazott. Akkor csak annyit tudtam róla, hogy Fumerónak hívják. Azóta komoly hírnévre tett szert. Az újságok is sokat emlegetik. Biztos hallott már róla.

Nagyot nyeltem. – Rémlik valami. – Nem hallottam többé Juliánról egészen addig, amíg egy alak kapcsolatba nem lépett a

kiadóval, hogy ajánlatot tegyen a raktárban maradt Carax-regények megvételére. – Laín Coubert. Nuria Monfort bólintott. – Van valami sejtelme arról, ki lehet ez az ember? – Sejtem, ki lehet, de nem vagyok benne biztos. 1936 márciusában – jól emlékszem a

dátumra, mivel éppen A szél árnyéka kiadására készültünk – valaki felhívta a kiadót, és Julián címe iránt érdeklődött. Azt mondta, régi jó barátja, és meg szeretné látogatni Juliánt Párizsban. A látogatást meglepetésnek szánta. Nem tetszett a dolog; azt feleltem, nem vagyok felhatalmazva rá, hogy információt adjak ki a szerzőinkről.

– Megmondta a nevét? – Valami Jorge volt… – Jorge Aldaya? – Lehetséges. Julián annak idején többször is emlegette mint az egyik legjobb barátját. Úgy

emlékszem, mind a ketten a San Gabriel Kollégiumba jártak. – Ezek szerint nem tudja, hogy Jorge Aldaya Pénelopé bátyja volt. Nuria Monfort zavartan ráncolta a homlokát. – Megadta végül Aldayának Julián párizsi címét? – kérdeztem. – Nem. Valahogy nem bíztam benne. – Mit mondott erre?

– Felnevetett, majd azt mondta, hogy előbb-utóbb úgyis megtalálja, aztán letette a kagylót. Nuria Monfortot szemmel láthatólag gyötörte valami. Kételkedni kezdtem a szavában. – De ha jól sejtem, újra hallott felőle, igaz? Idegesen biccentett. – Mint már említettem, Julián eltűnése után nem sokkal a Cabestany Kiadóban megjelent

az a Laín Coubert nevű egyén. Cabestany úr akkoriban már nagyon beteg volt, és a nagyobbik fiára bízta a cég vezetését. A látogató meg akarta venni az összes Carax-regényt, ami a kiadóban maradt. Azt hittem, csupán rossz vicc az egész. Laín Coubert ugyanis A szél árnyéka egyik szereplője.

– Az ördög. Nuria Monfort bólintott. – Találkozott Laín Coubert-rel? Megrázta a fejét, majd rágyújtott a harmadik cigarettájára. – Nem. De az ifjabb Cabestany dolgozószobájából kihallatszott a beszélgetés egy része… Függőben hagyta a mondatot, mintha nem merne szembenézni a folyatással, vagy nem

tudja, hogyan fejezze be. Ujjai közt megremegett a cigaretta. – A hangja… – motyogta. – Ugyanolyan volt a hangja, mint annak, aki a telefonban Jorge

Aldayaként mutatkozott be. Cabestany fia, az az ostoba pojáca, vérszemet kapott, és többet kért tőle. Coubert azt felelte, hogy gondolkodik az ajánlaton. Aznap éjszaka leégett a kiadó Pueblo Nuevó-i raktára, s Julián könyvei is benne égtek.

– Kivéve azokat, amelyeket ön kimenekített, és az Elfeledett Könyvek Temetőjében elrejtett.

– Így van. – Van valami elképzelése arról, miért akarta valaki elégetni Julián Carax könyveit? – Miért égetnek könyvet az emberek? Ostobaságból, tudatlanságból, gyűlöletből… Vagy

az ég tudja, mi okból. – És ön mit gondol, miért? – Julián csak a könyveinek élt. Az a test a hullaházban csak részben volt azonos vele. A

lelke a történeteiben lakozott. Egy alkalommal megkérdeztem, ki ihlette a szereplőit. Azt felelte, senki. Az összes szereplője ő maga volt.

– Ez esetben ahhoz, hogy valaki tökéletesen elpusztítsa őt, a történeteit és azok szereplőit is el kellene pusztítania?

Nuria Monfort arcán újra megjelent az ismerős fáradt, levert mosoly. – Maga tényleg Juliánra emlékeztet – mondta szomorkásan. – Arra a Juliánra, akinek még

volt hite. – Miben hitt? – Mindenben. Közelebb lépett hozzám a sötétben, és megfogta a kezem. Finoman megsimogatta a

tenyeremet, mintha olvasni akarna belőle. Megremegett a kezem az érintésétől. Azon kaptam magam, hogy gondolatban végigjárom a testét a kopott, használt ruha alatt. Szemünk egy pillanatra összetalálkozott. Biztos voltam benne, hogy sejti, mi jár a fejemben.

Soha senkit nem láttam még olyan magányosnak, mint őt. Amikor újra felpillantottam, ijesztően komolynak és elhagyatottnak találtam a tekintetét.

– Julián abban a tudatban halt meg, hogy senki nem fog emlékezni rá és a könyveire, s hogy hasztalan volt az élete – mondta. – Milyen boldog is volna, ha még élne, és tudná, hogy valaki megőrizte őt az emlékezetében. Mindig azt mondogatta, hogy csak akkor élünk igazán, ha akadnak, akik emlékeznek ránk.

Hirtelen égő vágy fogott el, hogy megcsókoljam. Olyan fájdalmas erővel tört rám ez az érzés, amilyet még soha nem éreztem, még akkor sem, amikor Clara Barcelóról ábrándoztam. Nuria Monfort mindent kiolvasott a szememből.

– Gondolom, lassan mennie kell, Daniel – mondta halkan. Énem egy része arra vágyott, hogy ott maradjak a bensőséges félhomályban ezzel a

titokzatos, ismeretlen hölggyel, s tovább hallgassa, mennyire emlékeztetik a mozdulataim és elnémulásaim Julián Caraxra.

– Igen – dadogtam. Szótlanul biccentett, és az ajtóhoz kísért. Egy örökkévalóságnak tűnt, míg végigmentem a

folyosón. Nuria Monfort kinyitotta az ajtót, én pedig kiléptem a lépcsőházba. – Ha apámmal találkozik, mondja meg neki, hogy jól vagyok. Ne árulja el az igazat! Rekedt hangon megköszöntem, hogy időt szakított rám, majd búcsúzóul kezet nyújtottam

neki. Kézfogás helyett átkarolt, és arcon csókolt. Egy darabig némán néztük egymást, de aztán nem bírtam tovább: remegve kerestem a száját. Vágyakozva résnyire nyílt az ajka, s ujjai az arcomat keresték. Az utolsó pillanatban azonban lesütötte a szemét, és hátralépett.

– Jobb lesz, ha most elmegy, Daniel – suttogta. Gombóc volt a torkomban, ám mielőtt szólhattam volna, Nuria Monfort becsukta az orrom

előtt az ajtót. Egyedül maradtam a lépcsőházban. Mozdulni sem bírtam. Az ajtón keresztül is éreztem a jelenlétét, s minden érzékszervemmel arra figyeltem, mi zajlik odabent. A szemközti ajtó kémlelőnyílásában megjelent a szomszédasszony pislogó szeme. Búcsút intettem neki, majd elindultam lefelé a lépcsőn. Még az utcán is éreztem, hogy Nuria Monfort arca, hangja és illata a lelkembe költözött. A bőrömön éreztem ajkai érintését és a leheletét, amikor az utcán elvegyültem a hivatalokból és üzletekből kiáramló arctalan tömegben. A Canuda utcán fagyos levegő zúdult rám, s ettől valamelyest magamhoz tértem. Hálásan a hidegbe tartottam az arcom, s elindultam az egyetem felé. A Ramblán befordultam a Tallers utcába. Szűk, árnyas sikátor volt, s én elveszetten vonszoltam magam előre, mint valami szakadékban. Fél lelkem még akkor is abban a sötét étkezőben bolyongott; elképzeltem Nuria Monfortot, amint ott ül egyedül a félhomályban, s könnyes szemmel rendezgeti a ceruzáit, az iratait és az emlékeit.

21

Szinte rajtaütésszerűen söpört végig a városon a hideg alkonyi fuvallat, s csúszós

bíborpalástot vont az utcára. Ármányosan közeledett az alkony. Szaporábbra vettem a léptem, s húsz perccel később úgy bukkant fel az egyetem sárga homlokzata a szürkületben, mint egy megfeneklett hajó az éj tengerében. A Bölcsészkar portása az akkori legnépszerűbb spanyol lap, a Sportvilág esti kiadását olvasta a fülkéjében. Az egyetem területén már csak elvétve akadt diák.

Lépteim visszhangja végigkísért a folyosókon és a galériákon át a belső kerengőig, ahol csupán két pirosas-sárgás fénypont pislákolt a sötétben. Hirtelen az a gondolatom támadt, hogy Bea a bolondját járatja velem, s csak azért adta meg ezt a lehetetlen időpontot, hogy megleckéztessen a pökhendiségem miatt. Az udvar narancsfáinak levelei ezüst könnycseppekként reszkettek a szélben, s a boltívek alá kígyóként tekeredett be a szökőkút csobogása. A csalódásra felkészülve, ugyanakkor valamiféle gyáva megkönnyebbüléssel vizslattam körbe. De ott volt. A szökőkút túloldalán ült egy padon, s a kerengő boltíveire emelte a tekintetét. Néhány másodpercre megtorpantam. Ahogy néztem, óhatatlanul is Nuria Monfort jutott az eszembe, ahogy ott ült a téren, a padon, és ábrándozott. Nem voltak nála könyvek és jegyzetek, s gyanítottam, hogy talán nem is volt aznap délután órája, csak miattam jött be az egyetemre. Összeszorult torokkal indultam el felé. Lépteim hangja megelőzött, és Bea meglepett mosollyal pillantott rám, mintha csak a véletlen vezérelt volna arra.

– Azt hittem, nem jössz el – mondta. – Én is ezt gondoltam rólad – feleltem.

Nem állt fel. Egyenes derékkal, összezárt térdekkel ült tovább, összekulcsolt keze az ölében pihent. Nem értettem, hogyan lehetséges, hogy oly távolinak érzem, mégis olvasni tudok ajka minden apró rezdüléséből.

– Eljöttem, mert be akarom bizonyítani, hogy a múltkor nem volt igazad, Daniel. Hogy igenis hozzámegyek Pablóhoz, s hogy mutathatsz akármit ma este, én akkor is Ferrolba költözöm vele, amint leszerel.

Úgy néztem rá, mint egy vonatra, amit lekéstem. Két napig a fellegekben jártam, és most egyszerre minden kicsúszott a kezem közül.

– És én még azt hittem, hogy azért jöttél el, mert látni akarsz – mosolyogtam erőtlenül. Bea arca egyik pillanatról a másikra lángba borult. – Csak vicceltem – füllentettem. – Azt viszont komolyan gondoltam, hogy meg szeretném

mutatni neked a városnak azt az arcát, amelyet még soha nem láttál. Így legalább lesz rá okod, hogy rám vagy Barcelonára emlékezz, bárhová vet is az élet.

Bea szomorkásán elmosolyodott, de kerülte a tekintetemet. – Már majdnem beültem egy moziba, tudod? Nem akartam találkozni veled – mondta. – Miért nem ? Bea egy darabig szótlanul nézett rám. Aztán vállat vont, s felpillantott, mintha szökevény

szavakra vadászna a levegőben. – Mert féltem, hogy igazad lesz – vallotta be végül. Megkönnyebbülten felsóhajtottam. Az alkony védőszárnyai alatt ücsörögtünk az

elhagyatott csendben, amely egyesíti az idegeneket, és úgy éreztem, bármit ki merek mondani, még ha utoljára is.

– Szereted őt, vagy sem? Kurta, ideges mosolyra rándult a szája. – Ez nem a te dolgod. – Igazad van – válaszoltam nyugodtan. – Ez kizárólag a te dolgod. Bea tekintete megdermedt. – Miért érdekel ez téged? – Nem a te dolgod. Mosolytalan arccal nézett vissza rám. Remegett az ajka. – Aki ismer, tudja, hogy nagyra becsülöm Pablót. A családom és… – Csakhogy én majdnem idegen vagyok számodra – szakítottam félbe. – És tőled

szeretném hallani. – Hallani? Mit? – Hogy valóban szereted, és nem azért mész hozzá, mert el akarsz szabadulni otthonról, és

minél messzebb akarsz kerülni Barcelonától meg a családodtól, ahol nem tudnak több fájdalmat okozni neked. Hogy nem csak menekülsz.

Bea szemében a harag könnyei csillogtak. – Ehhez nincs jogod, Daniel. Te nem ismersz engem. – Mondd, hogy tévedek, és már itt sem vagyok. Szereted azt a férfit? Hosszan néztünk egymásra. – Nem tudom – suttogta végül. – Nem tudom. – Valaki egyszer azt mondta, hogy amint azon kezdünk el gondolkodni, hogy szeretünk-e

valakit, akár örökre le is mondhatunk róla – mondtam. Bea az arcomat leste, vajon nem gúnyolódom-e. – Ki mondta ezt? – Julián Carax. – A barátod? Mire észbe kaptam, már bólintottam. – Valami olyasmi.

– Be kellene mutatnod nekem. – Még ma este bemutatom, ha akarod. Kisétáltunk az egyetemről. Az égen ibolyába hajló vörös foltok parázslottak a fejünk felett.

Céltalanul őgyelegtünk, és inkább arra figyeltünk, hogy összecsiszoljuk a lépteinket, semmint arra, hogy merre járunk. Tomás volt az egyetlen közös beszédtémánk, így hozzá menekültünk. Bea úgy beszélt róla, mint egy idegenről, akit szeret, de nem ismer igazán. Nyugtalanul mosolygott, s végig kerülte a pillantásomat. Éreztem, hogy bánja már, amit az egyetem udvarán mondott, hogy a saját szavai fájnak neki, szinte rágják belülről.

– Daniel, arról, amit az előbb mondtam – szólalt meg hirtelen, minden átmenet nélkül –, Tomásnak egy szót se, rendben?

– Nem beszélek róla senkinek. Idegesen felnevetett. – Nem tudom, mi történt velem. Ne vedd zokon, de az ember néha hamarabb kiönti a

szívét egy idegennek, mint azoknak, akiket ismer. Miért van ez így? Vállat vontam. – Talán azért, mert az idegen olyannak lát bennünket, mint amilyenek vagyunk, s nem

olyannak, amilyennek látni szeretne. – Ez a gondolat is attól a Caraxtól származik? – Nem, ezt én találtam ki, hogy elbűvöljelek vele. – És te milyennek látsz? – Rejtélyesnek. – Ez a legfurcsább bók, amit valaha kaptam. – Nem bóknak szántam, hanem fenyegetésnek. – Hogyhogy? – A rejtélyeket meg kell fejteni, ki kell deríteni, mit takarnak. – De lehet, hogy csalódást okoz, amit kiderítesz. – De lehet, hogy meglepetést. Talán még neked is. – Tomás nem is mondta, hogy ilyen rámenős vagy. – Ezt az énemet neked tartogattam. – Miért? Mert félek tőled, gondoltam. A Poliorama Színház oldalában lévő öreg kávézóba húzódtunk be a hűvös elől. Leültünk

az ablak mellé, és sonkás szendvicset meg tejeskávét rendeltünk, hogy átmelegedjünk. Kis idő múlva egy sántikáló, vézna pincér jelent meg az asztalunknál. Hivatalos modorát ízes tájszólással ellensúlyozta.

– Önök méltóztattak sounkás szenvicset rendelni? Bólintottunk. – A vezetőség nevibe sajnálattal kell közölnöm, hogy a sounka elfogyott. Friss, első

osztályú felvágottakat, hurkát, fásérozottat, bórnyút tudnék helyette felkénálni. Amennyiben vallási okokbúl nem óhajtanának hústerméket fogyasztani, szardínyiás salátát ajánlanék. Tekéntettel arra, hogy ma péntek vóna…

– Nekem bőven elég lesz a tejeskávé – válaszolta Bea. Én addigra már majd meghaltam az éhségtől.

– Hozzon két szeletet abból a borjúból – mondtam. – És egy kis kenyeret. – Mán hozom is, fiatalember. És kérem, bocsássanak meg a sovánka kénálatért. Máskor

bikaszelet és orosz kaviár is van ám, de máma délután volt az Európa-kupa döntője, és nem győztük jól tartani a vendégeket. Fájin egy mérkőzés vót!

A pincér szertartásosan távozott. Bea derűs arccal nézett utána. – Milyen tájszólás ez? Jaéni? – Santa Coloma de Gramenet-i – pontosítottam. – Te ritkán utazol metrón, ugye?

– Apám szerint a metró tele van rossz emberekkel, és ha egyedül utazom, kirabolnak a cigányok.

Mondani akartam valamit, de inkább hallgattam. Bea felnevetett. Meghozták a kávét és az ételt, s én minden finomkodás nélkül nekiláttam. Bea nem evett egy falatot sem. A gőzölgő csészével a kezében félszeg mosolyra húzta a száját. Kíváncsiság és csodálkozás keveredett a tekintetében.

– Nos, mit szeretnél ma megmutatni nekem, amit még sosem láttam? – Sok mindent. Voltaképpen amit mutatni akarok, egy történet része. Ugye azt mondtad a

múltkor, hogy szeretsz olvasni? Bea felhúzott szemöldökkel bólintott. – Nos, ez a történet könyvekről szól. – Könyvekről? – Elátkozott könyvekről, és a könyvek szerzőjéről. Az egyik szereplőről, aki életre kelt,

hogy elégesse teremtője regényeit; árulásról, egy meghiúsult barátságról, szerelemről, gyűlöletről, és olyan álmokról, amelyek a szél árnyékában szövődnek.

– Mintha egy fordulatos regény fülszövegét olvasnám. – Talán azért, mert könyvesboltban dolgozom, és túl sok ilyen szöveget olvastam. De ez

valóságos történet. Olyan valóságos, mint ez a legalább háromnapos kenyér, amit felszolgáltak nekünk. S mint minden igaz történet, egy temetőben kezdődik és végződik, bár nem olyan temetőben, mint amilyenre gondolsz.

Bea úgy mosolygott, mint egy gyerek, akinek találós kérdést tettek fel, vagy valamilyen trükköt készülnek bemutatni.

– Csupa fül vagyok. Felhajtottam az utolsó korty kávémat, és mélyen a szemébe néztem. Eszembe jutott,

mennyire vágytam rá, hogy elmerüljek ebben a menekülő, áttetsző, kifürkészhetetlen tekintetben. Előre tudtam, milyen magányosnak érzem majd magam aznap este, amikor a fortélyokból és a mesékből kifogyva el kell majd válnom tőle. Tisztában voltam vele, milyen keveset nyújthatok neki, s cserébe milyen sokat várok.

– Szinte hallom, amint csikorognak az agyad kerekei, Daniel – törte meg a csendet Bea. – Min töröd a fejed?

Belefogtam a történetembe, azon a réges-régi hajnalon kezdve, amikor arra ébredtem, hogy nem emlékszem többé anyám arcára, és egészen addig meséltem, hogy eljutottam Nuria Monfort árnyak közé zárt világába. Bea minden előítélet és önhittség nélkül, odaadó figyelemmel hallgatott. Beszámoltam neki az első látogatásomról az Elfeledett Könyvek Temetőjében, s arról az éjszakáról, amikor kiolvastam A szél árnyéká-t. Elmeséltem neki az arc nélküli emberrel való találkozásomat, majd megmutattam Pénelopé levelét, amelyet – magam sem tudtam, miért – azóta is magamnál hordtam. Beszéltem neki Clara Barcelóról, akit soha nem tudtam megcsókolni, majd arról, milyen megrendítő hatással volt rám Nuria Monfort ajkának érintése. Elárultam neki, hogy a történet a magányos emberekről, a beteljesületlen vágyakról és a veszteségekről szól, s hogy erre sokáig nem ébredtem rá, ezért is kevertem össze a saját életemmel, mint aki egy könyv lapjain keresztül akar elmenekülni a világ elől egy idegen ember lelkének árnyai közé, mert azt hiszi, hogy ott majd jól érzi magát.

– Ne is meséld tovább – suttogta Bea. – Csak vigyél el arra a helyre. Koromfekete éjszaka volt, mire az árnyakkal teli Arco del Teatro utcában az Elfeledett

Könyvek Temetőjének kapuja elé értünk. Megragadtam az ördögfejű kopogtatót, s háromszor megveregettem vele az ajtót. Hideg szél fújt, amelybe szén szaga keveredett. Behúzódtunk a bejárat boltíve alá, s ott várakoztunk. Bea arca alig néhány centire volt az enyémtől. Mosolygott. Kis idő múlva csoszogó lépteket hallottunk az ajtó mögül.

– Ki az? – hallottuk az őr álmos hangját. – Daniel Sempere vagyok, Isaac.

Bosszús morgás hallatszott odabentről, majd a kafkai zár csikorgása, recsegése-ropogása következett, s az ajtó néhány centiméternyire kinyílt. A résben, egy gyertya fényében feltűnt Isaac Monfort karvalyarca. Amikor meglátott, sóhajtva az égre emelte tekintetét.

– Nem is tudom, miért kérdezősködöm – mondta. – Ugyan ki más lehetne az éjnek évadján?

Isaac öltözéke a köntös, a burnusz és az orosz egyenruha sajátos elegye volt. Vattával bélelt papucsa tökéletes összhangban állt bojtos, kockás gyapjúsüvegével.

– Remélem, nem az ágyból ugrasztottam ki. – Ugyan! Még csak az esti imádságomnál tartottam. Úgy nézett Beára, mintha egy köteg sistergő dinamit heverne a lábai előtt. – Őszintén remélem, hogy ez az egész nem az, aminek látszik. – Isaac, ő a barátnőm, Beatriz, s ha nem bánja, megmutatnám neki ezt a helyet. Ne

aggódjék, tökéletesen megbízható. – Sempere, állítom, még egy csecsemőnek is több esze van, mint magának. – Nem maradunk sokáig. Isaac reménytelenül felsóhajtott, majd – mint egy rendőrnyomozó – bizalmatlan

arckifejezéssel tüzetesen végigmérte Beát. – Tisztában van vele, hogy egy gyengeelméjű kíséretében mászkál? – kérdezte. Bea udvariasan mosolygott. – Már kezdem kapiskálni. – Micsoda angyali ártatlanság! Ismeri a szabályzatot? Bea bólintott. Isaac dörmögött valamit az orra alá, majd kifürkészett az utcára, és

beengedett minket. – Jártam a lányánál, Nuriánál – jegyeztem meg, csak úgy félvállról. – Jól van. Sokat

dolgozik, de minden rendben. Üdvözletét küldi. – Meg egy pár mérgezett nyilat, nem igaz? Nagyon rosszul áll magának a hazugság,

Sempere. De azért köszönöm, hogy igyekszik. Na jöjjenek! Odabent a kezembe adta a gyertyát, majd – ügyet sem vetve ránk többé – nekilátott, hogy

visszahelyezze a zárat. – Ha végeznek, tudja, hol találnak – mondta. A kísérteties félhomályban csak a polcok kiszögellései látszottak a könyvlabirintusból. A

gyertya hunyorgó lángja ködös fényt szórt a lábunk elé. Bea megilletődve állt az ajtóban. Mosolyogva figyeltem, hogy ugyanaz az ámulat tükröződik az arcán, amit annak idején az apám is láthatott az enyémen. Amint nekivágtunk a folyosók erdejének, a lépteink visszhangot vertek. A jelek, amelyeket legutóbbi látogatásom alkalmával hagytam, még megvoltak.

– Gyere, mutatok valamit! – mondtam. Többször is elveszítettem a nyomot, s vissza kellett mennünk az utolsó jelig. Bea riadt

csodálattal figyelte az igyekezetemet. A belső iránytűm azt súgta, hogy a terem belseje felé vezető csigavonal egyik szakaszán járunk. Végül sikerült kiismernem magam a kusza szövevényben, s rátaláltam a keskeny kis folyosóra, amely úgy várt bennünket, mint egy kikötő a sötétség tengerében. Letérdeltem a polc mellé, amely az én régi, jó barátomat Carax könyvét rejtegette. Úgy csillogott a könyveken a por a gyertyafényben, akár a zúzmara. Előbányásztam a könyvet, és átnyújtottam Beának.

– Engedd meg, hogy bemutassam Julián Caraxot. – A szél árnyéka – olvasta Bea, s végigsimította a fedőlap kifakult betűit. – Elvihetem? – kérdezte. – Akármit elvihetsz, csak ezt nem. – Ez nem igazság. Azok után, amit meséltél róla, másra sem vágyom, csak hogy

elolvashassam.

– Talán majd máskor. De nem ma. Kivettem a kezéből a könyvet, és visszatettem a helyére. – És ha nélküled visszatérek, és magammal viszem, anélkül hogy tudnál róla? – kérdezte

incselkedve. – Ezer év alatt se találnád meg. – Azt te csak hiszed. Láttam a jelzéseidet, azonkívül ismerem a Minótaurosz történetét. – Isaac nem engedne be. – Tévedsz. Jobban tetszem neki, mint te. – Honnan tudod? – Ügyesen olvasok mások tekintetéből. Ijedten lesütöttem a szemem. – Bármi mást kiválaszthatsz. Nézd, ez itt például nagyon izgalmasnak ígérkezik. Anselmo

Torquemada: Az ismeretlen felföldi sertés, avagy az ibériai szalonna nyomában. Biztos vagyok benne, hogy több példányban kelt el, mint Julián Carax akármelyik regénye. Az ibériai sertésről sok bőrt le lehet húzni.

– Nekem ez a másik jobban tetszik. – Egy tiszta nő. Eredeti nyelven. Meg mersz birkózni Thomas Hardyval angolul? Bea megvető pillantást vetett rám. – Akkor ez a kérdés eldőlt. – Nem érted? Az az érzésem, hogy ez a könyv évek óta énrám vár. Mintha azért rejtették

volna ide, még mielőtt megszülettem, hogy egyszer majd rátaláljak. Megrendülten hallgattam. Bea arcáról lehervadt a mosoly. – Valami rosszat mondtam? Nem sokat gondolkodtam: alig érintve az ajkát, finoman megcsókoltam. Éjfél felé járt, mire Beáék háza elé értünk. Egész úton alig szóltunk egymáshoz; nem volt

bátorságunk kimondani a gondolatainkat. Külön-külön mentünk, szinte bujkáltunk egymás elől. Bea egyenes derékkal haladt előttem az Egy tiszta nő-vel a kezében, én pedig – ajka illatával a számon – mögötte lépkedtem. Még sokáig magamon éreztem Isaac ferde pillantását, amelyet sikerült elkapnom, amint kiléptünk az Elfeledett Könyvek Temetőjéből. Nagyon jól ismertem ezt a pillantást; apám arcán is mindig ez jelenik meg, ahányszor csak azt kérdi tőlem a tekintetével, hogy van-e fogalmam róla, mit teszek. Órákig egy másik világban éltem, a finom érintések és a sokatmondó pillantások közt, ahol a józan ész és a szégyenérzet háttérbe szorul. Amint fokozatosan próbáltam visszatérni a hétköznapi valóságba, szertefoszlott a varázslat, s csak a fájdalmas vágy és valamilyen megnevezhetetlen nyugtalanság maradt a helyén. Ám elég volt egy pillantást vetnem Beára ahhoz, hogy megértsem, az én gyötrelmem csupán gyönge fuvallat a benne dúló viharhoz képest. A kapu előtt megálltunk, s leplezetlen érzelmekkel néztünk egymás szemébe. Egy ráérősen dudorászó éjjeliőr közeledett felénk, boleróritmusra csörgetve a kulcsait.

– Lehet, hogy nem is akarsz többé találkozni velem? – kérdeztem vaktában. – Nem tudom. Semmit nem tudok. Te azt szeretnéd, ha nem akarnék? – Nem. Semmi esetre sem. És te? Vállat vont, majd erőtlenül elmosolyodott. – Mit gondolsz? – kérdezte. – Az egyetemen hazudtam neked. – Mikor? – Amikor azt mondtam, hogy nem akartam ma találkozni veled. Az éjjeliőr sanda mosollyal kerülgetett bennünket; szemmel láthatóan teljes

érzéketlenséget tanúsított életem első kapujelenete iránt. Suttogva elrebegett mondataink elcsépelt közhelyek lehettek az ő öreg fülének.

– Én nem sietek – közölte. – Sodrok magamnak egy szál cigarettát a sarkon. Majd szólnak, ha végeztek.

Megvártam, amíg az őr odébbáll. – Mikor láthatlak újra? – Nem tudom, Daniel. Nem tudom. Biccentettem, mire ő megsimogatta az arcomat. – Most jobb, ha elmész. – Ha meggondolod magad, tudod, hol találsz… Bólintott. – Várni fogok. – Én is. Tekintetemet az övébe szegeztem, s hátraléptem. Az őr, mintha igencsak járatos volna az

efféle ügyekben, már indult is, hogy kinyissa neki a kaput. – Maga kis kujon! – súgta oda, némi csodálattal a hangjában. – Igazi cukorfalat! Megvártam, míg Bea eltűnik az épületben, majd hátra-hátra sandítva, könnyed léptekkel

távoztam. Minden lépéssel egyre mélyebbre fészkelte magát bennem az a képtelen gondolat, hogy mostantól fogva bármi lehetséges. Még a kihalt utcákon ólálkodó barátságtalan szél is a remény illatát fújta felém.

A Katalónia tér közepén nagy csapat galamb gyűlt össze. Lágyan hullámzó, fehér leplet vontak a térre. Ki akartam kerülni őket, de láttam, hogy békésen utat nyitnak, anélkül hogy felröppennének. Óvatosan lépkedtem a lábam elől félrehúzódó galambok között, s éreztem, hogy a hátam mögött újra összezárul a sor. A katedrális harangja éppen éjfélt kongatott, amikor a tér közepére értem. Egy pillanatra megálltam a csillogó madárszárnyak ezüsttengerében, s arra gondoltam, hogy ez volt életem legkülönösebb és legcsodálatosabb napja.

22

A könyvesbolt kirakatához közeledve feltűnt, hogy odabent még ég a villany. Talán apám

maradt fenn, hogy átnézze a postát, gondoltam, vagy valami más ürüggyel, hogy megvárjon, s kiszedjen belőlem valamit Beáról. Egy könyvoszloppal bajlódó árnyalakra lettem figyelmes, majd felismertem Fermín erősen koncentráló, sovány arcát. Megkocogtattam a kirakatüveget. Fermín örömteli meglepetéssel pillantott fel. Intett, hogy a hátsó ajtón menjek be

– Hogyhogy még mindig dolgozik, Fermín? Későre jár már. – Gondoltam, kihasználom az időt, amíg szegény don Federicónál rám kerül a sor. Eloyjal,

az optikussal felváltva őrködünk fölötte. Én egyébként is ritkán alszom ki magam. Legfeljebb két-három órát naponta. De hát maga sem különb, Daniel úrfi. Éjfél is elmúlt, amiből arra következtetek, hogy jól sikerült a találkája.

Vállat vontam. – Őszintén szólva, nem tudom. – Megölelgette? – Nem. – Jó jel! Soha ne bízzon az olyan lányokban, akik mindjárt az első alkalommal odaadják

magukat. De azokban se, akiknek a gyóntatójuk jóváhagyására van szükségük. A bélszín, hogy hús-vér hasonlattal éljek, közepesen átsütve a legfinomabb. No persze, ha alkalom adódik, éljen vele, ne legyen képmutató! Ám ha komoly kapcsolatra vágyik, mint amilyennek a miénk is ígérkezik Bernardával, ne feledje az arany középút szabályát.

– Tényleg ilyen komoly a dolog? – Több, mint komoly! Földöntúli! Na és ez a Beatriz milyen lány? Az nem vitás, hogy

szembeötlően jó adottságai vannak, ám a valódi kérdés a következő: az a fajta nő, akibe menthetetlenül beleszeret az ember, vagy aki a zsigereinkre hat?

– Fogalmam sincs – ráztam meg a fejem. – Szerintem mindkettő.

– Na ide figyeljen, Daniel! Gondoljon a gyomorrontásra! Csak a gyomorszájánál érzékel valamit, mintha benyelt volna egy téglát, vagy csak valami általános melegséget?

– Inkább a téglát érzem – mondtam, bár a melegségérzetet sem zártam ki teljesen. – Ebben az esetben komoly a dolog. Isten a tanúja. Na jöjjön, üljön le, készítek magának

egy hársfateát. Leültünk teázni a hátsó helyiségben, a polcokon roskadozó könyvek néma társaságában. A

város békésen szunnyadt, s olyan volt a boltunk, mint egy csöndesen sodródó, kivilágított bárka a sötétség tengerén. Fermín átnyújtott egy gőzölgő csészét, majd kissé feszengve rám mosolygott. Szemmel láthatóan törte valamin a fejét.

– Daniel, feltehetek magának egy személyes kérdést? – Hát persze. – De arra kérem, hogy kertelés nélkül, őszintén válaszoljon – mondta, majd megköszörülte

a torkát. – Mit gondol, lehetek én még apa? Zavarom láttán gyorsan hozzátette: – Nem biológiai értelemben kérdezem, mert hát akármilyen satnyának látszom, a

Gondviselés, hála Istennek, annyi férfiassággal és nemzőerővel ajándékozott meg, hogy az még egy bikának is becsületére válnék. A kérdés arra vonatkozik, hogy vajon jó apa válna-e belőlem.

– Jó apa? – Igen. Mint a magáé. Olyan férfi, akinek józan esze, szíve és lelke van. Aki képes rá, hogy

meghallgasson, jó útra tereljen és tisztelettel kezeljen egy gyereket, s nem azzal foglalkozik, hogy a saját hiányosságait tetten érje benne. Akit a gyermeke nemcsak azért szeret, mert ő az apja, hanem mert büszke rá. Akire hasonlítani akar a gyerek.

– Miért kérdezi ezt tőlem, Fermín? Úgy tudtam, hogy a házasságkötés és a családalapítás messze áll magától. Azt mondta, a házasság egy felesleges bilincs, nem emlékszik?

Fermín bólintott. – Nézze, tehetség kérdése az egész. A házasság és a család mindig olyan, amilyenné

alakítjuk. Előfordulhat, hogy az egész nem több puszta kirakatnál, hasztalan, üres fecsegésnél. Ha viszont igazi szeretet áll mögötte, amit persze nem kell nagydobra verni, hiszen anélkül is látszik már messziről…

– Fermín, nem ismerek magára! – Nem csoda. Bernardának köszönhetően mostantól fogva jobb ember akarok lenni, mint

amilyen vagyok. – Miért? – Hogy megérdemeljem őt. Maga ezt még nem érti, mert nagyon fiatal. Később majd maga

is megtanulja, hogy nem az számít, mi van, hanem az, hogy mi lehet. Bernardával sokat beszélgettünk. Őt az Isten is anyának teremtette, ezt már maga is tapasztalta. Nem mondja, de látszik rajta, hogy számára az volna a legnagyobb boldogság a világon, ha gyerekeket szülne. Én ezt a nőt lassan jobban szeretem, mint az őszibarackbefőttet. Elég, ha azt mondom, hogy harminc év kitartó vallási absztinencia után képes volnék az oltár elé vezetni, és zsoltárokat énekelni, vagy bármi mást megtenni érte.

– Nagyon beleéli magát, Fermín. Még alig ismeri… – Tudja, Daniel, az én koromban már mindent tisztán lát az ember, vagy ha nem, hát

megette a fene az egészet. Ezen a világon mindössze egy-két olyan dolog van, amiért érdemes élni, a többi csak felesleges hókuszpókusz. Sok ostobaságot elkövettem már az életben, de most semmi másra nem vágyom, mint hogy boldoggá tegyem Bernardát, s hogy egyszer az ő karjai közt haljak meg. Tiszteletre méltó, becsületes emberré szeretnék válni, érti? Nem magam miatt: engem a tisztesség, amit ez az emberiségnek nevezett majomgyülekezet feltalált, hidegen hagyna, ha ő nem volna. Bernarda ugyanis hisz ezekben a dolgokban; a folytatásos rádiójátékokban, a papokban, az erényben és a lourdes-i szűzben. Ő ilyen, és én

így szeretem, testestül-lelkestül, az állán pelyhedző szőrszálakkal egyetemben. Ezért akarok olyan emberré válni, akire büszke lehet. Azt szeretném, ha érezné, hogy én is vagyok olyan belevaló férfi, mint Cary Grant, Hemingway vagy Manolete, a torreádor.

Felmértem a helyzet súlyát, és szigorúan karba fontam a kezem. – Beszélt vele minderről? Tudja, hogy gyereket szeretne tőle? – Ugyan már. Isten őrizz! Minek néz engem? Csak nem hiszi, hogy el szoktam árulni a

nőknek, hogy teherbe akarom ejteni őket? Nem mintha nem volna kedvem hozzá… Itt van például ez a buta kis Merceditas; olyan hármas ikreket nemzenék neki, hogy attól kódulna, de hát…

– S Bernarda tett rá utalást, hogy szívesen családot alapítana magával? – Az efféle dolgokhoz nem kellenek szavak, Daniel úrfi. Elárulja az arcunk… Egyetértően bólintottam. – Akkor hát, ha érdekli a véleményem, biztos vagyok benne, hogy csodálatos apa és férj

válna magából, még akkor is, ha nem hisz mindabban, ami ezzel együtt jár. Így legalább nem tartja olyan magától értetődőnek ez egészet, mint mások.

Fermín arca felderült. – Tényleg így gondolja? – Hát persze. – Nagy kő esett le a szívemről. Tudja, amikor eszembe jut az apám, és arra gondolok, hogy

egyszer úgy bánok majd valakivel, ahogyan ő bánt énvelem, legszívesebben kiheréltetném magam.

– Ne aggódjon, Fermín. Egyébként meg kötve hiszem, hogy létezik olyan eljárás, amely a maga nemzőképességét megakaszthatná.

– Ebben igaza van – tűnődött el. – De most menjen csak aludni, nem akarom tovább feltartani.

– Nem tart fel, Fermín. Egyébként sem tudnám ma éjszaka lehunyni a szemem. – Ahogy gondolja… Jut eszembe, ami azt a bizonyos postafiókot illeti, tudja… – Sikerült kiderítenie valamit? – Mondtam, hogy bízza csak rám a dolgot. Ma délben elmentem a főpostára, és váltottam

néhány szót egy régi ismerősömmel, aki ott dolgozik. A 232l-es postafiók egy bizonyos Jósé Maria Requejo nevű ügyvéd nevére van bejegyezve, akinek állítólag a XIII. Leó utcában van az irodája. Vettem magamnak a bátorságot, és ellenőriztem az illető címét, és egyáltalán nem lepődtem meg, amikor kiderült, hogy nem létezik. Gondolom, ezt maga már sejtette. A fiókba érkező küldeményeket évek óta összegyűjti és elviszi valaki. Ezt onnan lehet tudni, hogy azokat a leveleket, amelyeket egy ingatlanügynök ad fel, mindig ajánlva érkeznek, s ilyenkor alá kell írni az átvételi elismervényt.

– Ki lehet az? Requejo ügyvéd valamelyik alkalmazottja? – kérdeztem. – Idáig nem jutottam a nyomozásban, de kétlem, hogy így volna. Vagy én tévedek, vagy

Requejo úr csupán azon a színtéren létezik, ahol a fátimai szűz. Egyelőre csak annak a személynek a nevét mondhatom meg, aki a leveleket összegyűjti: Nuria Monfort.

Elsápadtam. – Nuria Monfort? Biztos benne, Fermín? – Saját szememmel láttam a nyugtákat. Mindegyiken ott szerepelt a nő neve és a személyi

száma. Látom, a rosszullét környékezi, és ebből arra következtetek, hogy meglepi a felfedezésem.

– Az nem kifejezés… – Megkérdezhetem, ki ez a Nuria Monfort? A postai alkalmazott, akivel beszéltem, azt

mondta, hogy tökéletesen emlékszik rá, mivel alig két hete, hogy a nő legutóbb ott járt a levelekért, és szerinte mellbedobással veri a Milói Vénuszt. És tudja, megbízom az ítélőképességében, mivel a polgárháborút megelőzően esztétikát tanított az egyetemen.

Szegény pára, távoli nagybátyja, Largo Caballero, a szocialista munkásvezér miatt most örülhet, hogy egyáltalán nyalogathatja a bankjegyeket.

– Ma találkoztam ezzel a nővel. Fent jártam a lakásán – makogtam. Fermín hüledezve nézett. – Fent járt Nuria Monfortnál? Kezdem azt hinni, hogy félreismertem magát. A végén még

kiderül, hogy valóságos szoknyapecér… – Nem úgy voltunk együtt, ahogy maga gondolja, Fermín. – Sajnálhatja. Én a maga korában olyan voltam, mint a szélmalom, hol erre, hol arra

csaptam a szelet. Ahogy elnéztem ezt a nyurga orrú, viaszsárga arcú, csont és bőr emberkét, rájöttem, hogy

egyre szorosabban kötődöm hozzá. – Fermín, megoszthatok magával valamit, ami már hosszú ideje foglalkoztat? – Csak bátran! Kíváncsian várom. Különösen akkor, ha sikamlós a történet, és összefügg

ezzel a fehércseléddel. Aznap este, immár másodszor, Fermínnek is elmeséltem mindazt, amit Julián Caraxról és

halálának rejtélyes körülményeiről tudtam. Fermín figyelmesen végighallgatott, s közben egy füzetbe jegyzetelgetett, időnként pedig félbeszakított, hogy egy-egy homályosabb részletre rákérdezzen. Önmagam hallatán egyre egyértelműbbé vált számomra, hol vannak a történet bizonytalan pontjai. Mesélés közben többször is elakadtam, mivel egyre csak az a kérdés foglalkoztatott, hogy vajon miért nem mondta meg az igazat Nuria Monfort. Mi lehetett az oka, hogy évekig magához vette azokat a leveleket, amelyeket a Fortuny-Carax család San Antonio körúti lakásának ügyeivel kapcsolatosan egy nem létező ügyvédi irodának címeztek? Észre sem vettem, hogy hangosan gondolkodom.

– Most még nem tudhatjuk, miért hazudott a nő – szólt közbe Fermín. – Ám feltételezhetjük, hogy ha ebben a dologban füllentett, akkor nagy valószínűséggel más kérdéseket illetően is az orránál fogva vezette.

Tanácstalanul felsóhajtottam. – Mit javasol, Fermín? Fermín Romero de Torres bölcs arckifejezést öltött magára. – Elmondom, mit tehetünk. Vasárnap, ha maga is úgy akarja, benézünk a San Gabriel

Kollégiumba, mintha csak véletlenül járnánk arra, és kipuhatoljuk, hogyan keveredett barátságba Carax és az a gazdag gyerek…

– Aldaya. – Én hamar az ujjaim köré csavarom a papokat, majd meglátja; ha mással nem, hát azzal,

hogy olyan éhenkórász ábrázatom van, mint egy szerzetesnek. Néhány behízelgő mondattal zsebre vágom őket.

– Tessék? – Úgy értem, hogy ha rajtam múlik, ezek a papok úgy csicseregnek majd, mint az

angyalok.

23 Szombaton rám se lehetett ismerni, olyan voltam, mint egy megszállott: egyfolytában a

könyvesbolt kirakatában csüngtem, abban a reményben, hogy Bea, mintegy varázsütésre, megjelenik az ajtóban. Ahányszor megcsörrent a telefon, azonnal ugrottam, hogy felvegyem, s ha apám vagy Fermín mégis megelőzött, kitéptem a kezükből a kagylót. Kora délután, miután több tucat megrendelőt végighallgattam, Beától azonban semmi hír nem érkezett, úgy éreztem, hogy a világ és benne az én nyomorult életem a végéhez közeleg. Apámat meghívták egy könyvgyűjtemény felértékelésére a San Gervasio-negyedbe. Fermín kapva kapott az alkalmon, és folytatta a szerelmi bonyodalmak fortélyairól szóló mesterkurzusát.

– Először is nyugodjék meg, mert ha így folytatja, még gyomorfekélye lesz – kezdte az oktatást. – Az udvarlás éppolyan képtelen dolog, mint a tangó: csupa ciráda az egész. De mivel maga a férfi, magának kell kezdeményeznie.

A dolog kezdett kínos fordulatot venni. – Kezdeményezni? Nekem? – Miért, mit gondolt? Valamilyen ára csak van, hogy mi, férfiak, állva vizelünk! – Csakhogy Bea a lelkemre kötötte, hogy várjam meg, amíg ő keres. – Hát maga ennyire nem ért a nőkhöz, Daniel? A fejemet rá, hogy a maga virágszála ott

bágyadozik az ablak mellett, mint maga a megtestesült kaméliás hölgy, és epekedve várja, hogy kiszabaduljon apjura fogságából, és a bűn buja spirálisán a hetedik mennyországba repülhessen önnel.

– Biztos? – Holtbiztos! – S ha közben mégis úgy döntött, hogy nem akar látni többé? – Nézze, Daniel! A nők néhány kivételtől eltekintve, lásd a szomszédasszonyukat,

Merceditast, okosabbak nálunk, és sokkal őszintébbek is önmagukkal. Pontosan tudják, mit akarnak. Az más kérdés, hogy ezt közlik-e a világgal, vagy sem. A nő a természet legnagyobb talánya, ezt vegye tudomásul. Olyan, akár a bábeli torony vagy a labirintus. Ha engedi, hogy ő gondolkodjék, alulmarad. A csábítás legfőbb szabálya: forró szív, hideg fej! Ezt jól jegyezze meg!

Fermín éppen a csábítás fortélyait és mesterfogásait részletezte, amikor megszólalt a csengő, s barátom, Tomás Aguilar lépett be az ajtón. Nagyot dobbant a szívem. A gondviselés távol tartotta tőlem Beát, s az öccsét küldte helyette. Baljós hírnök, gondoltam. Tomás arca komor volt és csüggeteg.

– Nagyon gyászos hangulatban van ma, Tomás úrfi – jegyezte meg Fermín. – Egy kávéra azért meghívhatjuk, ugye?

– Nem utasítom vissza – válaszolta Tomás tartózkodóan, ahogy szokta. Fermín valami gyanús, sherry illatú, fekete löttyöt töltött a termoszából egy csészébe. – Valami baj van? – kérdeztem. Tomás vállat vont. – Semmi különös. Apámnak rossz napja van, én meg eljöttem, hogy szívjak egy kis friss

levegőt. Nagyot nyeltem. – Hogyhogy? – Bea nővérem tegnap éjszaka nagyon későn jött haza. Apánk kissé ittasan, mint mindig,

ébren várt rá. Bea nem volt hajlandó elárulni, hogy hol járt és kivel, mire apám rettentő dühbe gurult. Hajnali négyig üvöltözött vele, Szajhának nevezte; esküdözött, hogy apácának adja, és hogy ha teherbe esik, két lábbal rúgja ki az utcára.

Fermín ijedt ábrázattal pislogott felém. Jeges verejtékcseppek gördültek végig a hátamon. – Bea ma reggel bezárkózott a szobájába – folytatta Tomás. – Egész nap nem jött elő.

Apám ezalatt az ebédlőben újságot olvasott, s a rádiót teljes hangerőre állítva zarzuelákat hallgatott. Amikor Luisa Fernanda dalai kerültek sorra, elmenekültem otthonról, mert úgy éreztem, megbolondulok.

– A nővére bizonyára a vőlegényével volt, nem? – bukott ki Fermínből. – De hisz ez természetes…

Bokán akartam rúgni a pult alatt. Fermín egy vadmacska fürgeségével elrántotta a lábát. – A vőlegénye éppen a katonai szolgalatát tölti – dünnyögte rosszkedvűen Tomás. – Két

hétnél hamarább nem kap eltávozást. Különben is, amikor vele megy el, nyolcnál később soha nem jön haza.

– Sejtelme sincs, kivel és hol töltötte az estét?

– Mondta már, hogy nincs, Fermín – szóltam közbe. Szerettem volna témát váltani. – És az apja sem tudja? – faggatózott tovább Fermín. Szemmel láthatólag jól mulatott. – Nem. De megesküdött, hogy addig nem nyugszik, amíg rá nem jön, ki az, és ha

megtalálja, eltöri a lábát és szétveri a pofáját. Megfagyott az ereimben a vér. Fermín szó nélkül nekem is töltött egy csészével a fekete

kotyvalékból. Egy szuszra kiittam az egészet. Enyhe gázolaj íze volt. Tomás sötét, kifürkészhetetlen tekintettel, némán figyelt.

– Na nézzenek oda! – törte meg a csendet Fermín. – Hallották ezt a hangot? Akár a dobpergés a halálugrás előtt…

– Nem. – Így jelez a becsületes dolgozó gyomra. Hirtelen farkaséhes lettem. Ugye megbocsátják,

ha egy kis időre egyedül hagyom magukat? Beugrom a pékségbe, hátha találok valami finom süteményt. Arról nem is szólva, hogy az új eladónő, aki nemrégiben érkezett Reusból, szintén olyan, mint a friss, ropogós kenyér. Alkalomadtán szívesen beleharapnék! Maria Virtudesnek hívják, és a nevéhez méltóan igen erényesen viselkedik, ám a tekintete csupa tűz… így legalább lesz módjuk beszélgetni egy jót!

Fermín az uzsonna és az új szoknya ürügyén tíz másodperc alatt eltűnt, mint a kámfor. Mély, áthatolhatatlan csend telepedett ránk.

– Tomás – fogtam bele a mondókámba kiszáradt szájjal. – A nővéred tegnap velem töltötte az estét.

Tomás rezzenéstelen arccal nézett rám. Kínosan éreztem magam. – Mondj valamit – nyögtem. – Te nem vagy normális. Egy darabig csak az utcáról beszűrődő zajokat hallottuk. Tomás kávéja érintetlenül állt az

asztalon. – Komoly a dolog? – kérdezte. – Még csak egyszer találkoztunk. – Ez nem válasz. – És ha az volna, bánnád? Vállat vont. – Te tudod, mit csinálsz. Elhagynád, ha én kérném tőled? – Igen – hazudtam. – De könyörgöm, ne kérd ezt! Tomás megadóan fejet hajtott. – Nem is ismered Beát – mormogta. Nem válaszoltam. Percekig nem szóltunk egymáshoz, csak a kirakat előtt elsuhanó szürke

alakokat figyeltük, hátha belép valamelyik, és megszabadít bennünket a lélekölő csöndtől. Tomás kisvártatva felállt, s a kávéját a pulton hagyva elindult az ajtó felé.

– Már mész is? Bólintott. – Mit szólnál hozzá, ha holnap találkoznánk? – kérdeztem. – Jobb híján elmehetnénk

moziba Fermínnel.. Tomás komoran megállt az ajtóban. – Egyszer s mindenkorra figyelmeztetlek, Daniel: nehogy fájdalmat okozz a nővéremnek! A bolt előtt Fermínbe ütközött, aki éppen akkor tért vissza egy zacskó gőzölgő

süteménnyel. Tomás alakját elnyelte az alkony. Fermín egy darabig fejcsóválva nézett utána, majd a pultra tette a zacskót, és megkínált egy frissen sült hájas tésztával. Megráztam a fejem. Egy falat se ment volna le a torkomon.

– Majd elmúlik, Daniel. Higgye el! Barátok között előfordul az ilyesmi. – Hát nem tudom – suttogtam.

24 Másnap reggel fél nyolckor találkoztam Fermínnel a Canaletas kávéházban. Meghívott egy

tejeskávéra és egy cukros süteményre, melynek állaga még vajjal megkenve is a habkőére emlékeztetett. Egy ceruzabajszú pincér szolgált ki bennünket, akinek a köpenye hajtókáján falangista jelvény díszelgett. Dudorászva jött-ment, s amikor megkérdeztük, mitől olyan jókedvű, boldogan újságolta, hogy előző nap gyermeke született. Amikor gratuláltunk neki, minden szabadkozásunk ellenére egy-egy Faria szivart kaptunk tőle ajándékba, hogy napközben szívjuk majd el elsőszülött fia tiszteletére. Fermín összevont szemöldökkel, a szeme sarkából figyelte. Szemmel láthatóan törte valamin a fejét.

Reggeli közben azzal nyitotta meg a napi nyomozást, hogy nagy vonalakban ismertette a tényállást.

– A történet azzal kezdődik, hogy két ifjú, Julián Carax és Jorge Aldaya között, akik már gyerekkorukban is egy osztályba járnak, mint maga és Tomás úrfi, életre szólónak tűnő barátság szövődik. Évekig nincs is semmi baj. A két barát sülve-főve együtt van, szinte elválaszthatatlanok. A viszály forrása, ahogy az lenni szokott, egy ifjú hölgy, kinek neve: Pénelopé. Homéroszi fordulat. Tud követni?

Tomás Aguilar előző esti utolsó szavai visszhangoztak bennem: „Nehogy fájdalmat okozz a nővéremnek!” Forgott körülöttem a világ.

– Julián Carax, korunk Odüsszeusza, 1919-ben felkerekedik, és Párizsig meg sem áll – folytatta Fermín. – Pénelopé leveléből, amely sosem jut el Juliánhoz, kiderül, hogy az ifjú hölgyet a saját családja, nem tudni pontosan, miért, fogva tartja, s nem engedi ki a lakásból. Aldaya és Carax barátságának vége. Pénelopé levele szerint Jorge megesküdött: ha újra találkozik egykori barátjával, megöli a fiút. Egy barátság végét ennél súlyosabb szavak nem is jelezhetik. Nem kell tudósnak lenni ahhoz, hogy kikövetkeztessük: a viszály oka Pénelopé és Carax szerelmi viszonya.

Jeges verejték gyöngyözött a homlokomon. A tejeskávé és az a pár falat, amit magamba erőltettem, visszakívánkozott a gyomromból.

– Az a lényeg, hogy Carax nem is sejti, mi történt Penélopével, mivel a levél nem jut el hozzá. Párizs szürke ege alatt tengeti nyomorúságos életét egy lebuj zongoristájaként, s közben teljes kudarcra ítélt regényírói pályáját egyengeti. Párizsi éveiről alig tudunk valamit. Csupán a regényei maradtak fenn ebből az időből, ám hamarosan azok is a feledés homályába merültek, majd gyakorlatilag eltűntek. Azt is tudjuk még, hogy házasságra kíván lépni egy titokzatos, jómódú hölggyel, aki kétszer annyi idős, mint ő. E házasság mögött, a tanúk szerint, nem szerelmi kapcsolat, hanem egy idős, beteg asszony jótékony, baráti szándéka húzódik. Mivel a hölgy szívén viseli védence anyagi jövőjét, úgy dönt, ráhagyja a vagyonát, s ezzel a szépirodalom dicső szolgálatába állítja halálát.

– Az is lehet, hogy tiszta, plátói szerelem volt – jegyeztem meg vékony hangon. – Daniel! Jól van? Holtsápadt, és úgy izzad, mint a ló. – Jól vagyok – füllentettem. – Maga tudja. Nos, többféle szerelem létezik, ahogy a felvágottak között is van olyan,

amelyik színhúsból készül, ám olyan is akad, amelyikbe mindenfélét belekevernek, mint a hurkába. Carax állítólag azt hangoztatta, hogy nincs joga a szerelemhez, és valóban nem tudunk róla, hogy párizsi évei alatt bármiféle romantikus kapcsolata lett volna. No persze, mivel nyilvánosházban dolgozott, elképzelhető, hogy fel-fellobbanó, ösztönös vágyát az alkalmazottak barátságból, mintegy a cég ajándékaként, időről időre csillapították, ám ez is csak puszta feltételezés. Térjünk vissza ahhoz a pillanathoz, amikor bejelentik Carax és védelmezője házasságát. Akkor tűnik fel újra a színen Jorge Aldaya. Kapcsolatba lép Carax barcelonai kiadójával, és a regényíró lakcíme iránt érdeklődik. Julián Carax nem sokkal

később – egész pontosan az esküvője napján – párbajba keveredik a Pére-Lachaise temetőben, majd eltűnik. Az esküvőt sosem tartják meg. És ettől kezdve minden egyre zavarosabb.

Fermín rövid hatásszünetet tartott, s közben vérfagyasztó tekintettel meredt rám. – Carax különös érzékkel a legrosszabbkor tér vissza Barcelonába: nem lehet pontosan

tudni, mit csinál és hol lakik 1936-ban, a polgárháború kirobbanásakor. Feltehetően egy hónapot tölt a városban, s ez idő alatt nem keresi meg sem az apját, sem egyetlen barcelonai ismerősét, Nuria Monfortot, akivel mindaddig tartotta a kapcsolatot. Aztán valaki lelövi, és otthagyja az utcán a holttestét. Így találnak rá. Kisvártatva feltűnik egy Laín Coubert nevű baljós alak, aki a nevét Carax utolsó regényéből kölcsönzi. S hogy még cifrább legyen a dolog, a könyvben ez az ördög neve! A pokol hercege le akarja törölni a térképről azt a keveset, ami Caraxból maradt, és örökre meg akarja semmisíteni a könyveit. Ráadásul a felismerhetetlenségig összeégett az arca, s úgy bukkan fel, mint valami rémregény kísértete, hogy még zavarosabbá tegye a történetet. Nuria Monfort Jorge Aldaya hangjára ismer, amikor beszélni hallja.

– Ne felejtse el azt, hogy Nuria Monfort hazudott nekem! – figyelmeztettem. – Ez igaz, de lehet, hogy csak nem mondott el mindent, vagy másként tálalta a tényeket.

Az igazmondást kevés dolog indokolja, a hazugságnak viszont végtelen sok oka lehet. Mondja, biztos benne, hogy jól van? Olyan fehér az arca, mint a meszelt fal.

Megráztam a fejem, majd kirohantam a mosdóba. Kiadtam magamból a reggelimet, a vacsorámat, meg a torkomat szorongató feszültség jó részét, majd hideg vízzel leöblítettem az arcom, és jól megnéztem magam a zsírkrétával összefirkált, „Hatökör” feliratú tükörben. Mire visszaértem, Fermín már a bárpultnál ült, s fizetés ürügyén fociról vitatkozott a pincérrel.

– Jobban van? – kérdezte. Biccentettem. – Leesett a vérnyomása – mondta Fermín. – Szopogasson el egy Sugust, az gyógyírként hat

mindenre. Fermín kifelé menet erősködött, hogy hagyjuk a metrót máskorra, inkább üljünk taxiba, és

menjünk el a San Gabriel Kollégiumba. Arra hivatkozott, hogy az alagutak a patkányoknak valók, és ilyen napfényes reggelen vétek a föld alá szállni.

– Ha taxival megyünk Sarriáig, az egy vagyonba kerül – vetettem ellent. – Vegye úgy, hogy ez a sors ajándéka – szakított félbe Fermín. – Az az ostoba hazafi

rosszul adott vissza, úgyhogy van miből kifizetnünk. Magának most egyébként sem tanácsos ilyen állapotban a föld alatt utaznia.

Az ebül szerzett pénzzel a zsebünkben kiálltunk a Katalónia sétány egyik sarkára, és a taxikat lestük. Néhányat el kellett engednünk, mivel Fermín kijelentette, hogy ha már autóba száll, nem adja alább egy Studebakernél. Egy negyed órába is beletelt, mire egy kedvére való jármű érkezett. Fermín látványos mozdulattal leintette. Ragaszkodott hozzá, hogy elöl üljön, ahol mindjárt társalgásba is elegyedett a sofőrrel a moszkvai aranyról, majd Joszif Sztálinról, akit a sofőr példaképének és távoli szellemi vezérének tekintett.

– Ennek a századnak eddig három nagy alakja volt: Dolores Ibárruri, a kommunisták hősnője, Manolete, a torreádor, és Joszif Sztálin – jelentette ki a taxisofőr, majd a jeles elvtárs életrajzának részletes ismertetésébe kezdett.

Nem vettem részt a szócséplésben; kényelmesen elhelyezkedtem a hátsó ülésen, és élvezettel szívtam be a nyitott ablakon át beáramló friss levegőt. Fermín ellenben, aki odavolt a boldogságtól, hogy Studebakeren utazhat, szívesen adta a sofőr alá a lovat, időnként kétes értékű történelmi adatokkal egészítve ki a szovjet vezér lebilincselő életrajzát.

– Úgy hallottam, hogy egyszer lenyelt egy naspolyamagot, és azóta komoly prosztatagondokkal küzd. Csak akkor tudja kiüríteni a hólyagját, ha közben az Internacionálé-t dalolják neki – vetette közbe.

– Aljas fasiszta propaganda! – kiáltott fel szenvedélyesen a taxisofőr. – Sztálin elvtárs hólyagja felér egy bikáéval. A Volga vízhozama semmi ahhoz képest, amit ő kiereszt magából.

Már a Via Augustán kapaszkodtunk fölfelé, de még mindig tartott a magasröptű politikai diskurzus. Közben szépen kiderült az ég, a friss szellő világoskékbe öltöztette. A Ganduxer utcánál jobbra fordultunk, majd szép lassan leereszkedtünk a Bonanova sétányig.

A Bonanova sétányról keskeny utcácska kanyargott a magasba: annak a tetején állt a San Gabriel Kollégium egy fákkal teli park közepén. A hosszúkás ablakokkal, boltívekkel, tornyokkal tarkított vörös téglaépület homlokzata egy gótikus kastély hangulatát idézte; még az épületet körülvevő platánok is olyanok voltak, mint egy-egy magasba törő katedrális. Kifizettük a taxit, és beléptünk a dús lombú fák közé. A kertben itt is, ott is mohos angyalalakokkal díszített szökőkutak csobogtak; a fák alatt kavicsos utak kanyarogtak. Fermín a főbejárathoz menet a maga sajátos társadalomtörténeti megközelítésében beavatott a gimnázium múltjába.

– Ne tévessze meg, hogy ez az épület most olyan, mintha Raszputyin mauzóleuma volna. A San Gabriel Kollégium a maga idejében Barcelona egyik legelőkelőbb, legtekintélyesebb intézménye volt. Később leáldozott a szerencsecsillaga, mert az újgazdag iparosok, bankárok, akiknek az utódait az iskola korábban rendre elutasította, mivel túl friss szaga volt a nevüknek, a köztársaság idején új iskolákat építtettek csemetéiknek, ahol tisztelettel fogadták őket, s ahová a főurak gyermekeit fel sem vették. A pénz olyan, akár a vírus: hamar elhagyja a rothadó testet, és friss vért keres magának. Manapság a név már fabatkát sem ér. Annak idején, úgy 1880 és 1930 között, a San Gabrielbe járt az arisztokrata származású, vastag pénztárcájú diákok krémje. Az Aldaya-ivadékok és a hozzájuk hasonlók itt éltek és barátkoztak az épület falai között; együtt jártak misére, együtt biflázták a történelmet, hogy legyen mit együtt visszaböfögniük.

– Julián Carax nem tartozott közéjük. – Az előkelő iskolák néha kegyesen ösztöndíjat biztosítanak a náluk dolgozó kertész

gyermekének vagy egy utcai cipőpucoló porontyának, hogy keresztényi irgalmukat és nagylelkűségüket fitogtassák – világosított fel Fermín. – A szegények ártalmatlanná tételének egyik legjobb módja, ha megtanítják nekik, hogyan utánozhatják a gazdagokat. Ugyanezzel a méreggel mételyezik a kapitalizmusban a…

– Jobb lesz, ha most nem bocsátkozik efféle társadalomelméleti fejtegetésekbe, Fermín. Ha a tiszteletes urak közül valamelyik meghallja, könnyedén kipenderíthetnek bennünket – szakítottam félbe, amikor észrevettem, hogy néhány pap kíváncsisággal vegyes bizalmatlansággal figyel bennünket az épület ajtajához vezető lépcső tetejéről. Reménykedtem, hogy semmit sem hallottak a beszélgetésünkből.

Egyikük ájtatosan összekulcsolt kézzel, udvarias mosollyal közeledett felénk. Úgy ötven év körül járhatott; sovány testalkatával, gyér hajzatával és átható tekintetével ragadozó madárra emlékeztetett. Friss kölniillatot és áporodott naftalinszagot árasztott.

– Jó napot kívánok. Fernando Ramos atya vagyok – mutatkozott be. – Miben állhatok a szolgálatukra?

Fermín kezet nyújtott neki. Az atya jól szemügyre vette, s csak azután viszonozta a kézfogását. Hűvös mosolya egy pillanatra sem hervadt le az arcáról.

– Fermín Romero de Torres, könyvszakértő, Sempere és fia tanácsadója, alázattal köszönti önt, tisztelendő atyám. Engedje meg, hogy bemutassam alázatos munkatársamat és jó barátomat, Daniel úrfit, e keresztény lelkületű, nagyreményű ifjút.

Fernardo atya rezzenéstelen arccal nézett ránk. Legszívesebben a föld alá süllyedtem volna szégyenemben.

– Örvendek, Romero de Torres úr – felelte szívélyesen. – Elárulná, minek köszönhetjük látogatásukat a mi szerény hajlékunkban?

Éreztem, hogy közbe kell lépnem, még mielőtt Fermín valami újabb badarsággal előáll, és hanyatt-homlok menekülhetünk.

– Fernando atya, a San Gabriel Kollégium két egykori növendéke, Jorge Aldaya és Julián Carax iránt szeretnénk érdeklődni.

Fernando atya összeszorított szájjal felhúzta a szemöldökét. – Julián vagy tizenöt éve halott, Aldaya pedig kivándorolt Amerikába – mondta szárazon. – Ismerte őket? – érdeklődött Fermín. Az atya nem válaszolt rögtön. Éles tekintete hol az egyikünkre, hol a másikunkra tévedt. – Osztálytársak voltunk. Megtudhatnám, miért érdekli ez önöket? Amíg a válaszon törtem a fejem, Fermín megelőzött. – Arról van szó, hogy olyan írásos anyag birtokába jutottunk, amely a két említett személy

illetőségébe tartozik vagy tartozott, a pontos jogviszony még nem tisztázott. – Milyen jellegű írásos anyagról van szó, ha szabad érdeklődnöm? – Kérem, tisztelendő atyám, ne vegye zokon, de nem árulhatjuk el, mivel olyan titkos,

személyes jellegű információkat tartalmaz, melyek ismertetésével visszaélnénk az ön kegyes bizalmával, s ez nem volna méltó az ön által oly tiszteletre méltó módon képviselt rend szelleméhez.

Fernando atya egyre nagyobb megrökönyödéssel hallgatta e szóáradatot. Amíg Fermín levegőt vett, újra magamhoz ragadtam a szót.

– A Romero de Torres úr által említett dokumentumok kizárólag személyes jellegű, családi emlékek. Arra szeretnénk kérni önt, ha zavarhatjuk ilyesmivel, hogy mesélje el mindazt, amit Juliánról és Aldayáról tud, azokból az időkből, amikor még iskolába jártak.

Fernando atya továbbra is bizalmatlanul méregetett bennünket. Egyértelműen látszott rajta, a magyarázkodásunk nem győzte meg arról, hogy jogos az érdeklődésünk, s hogy érdemes együttműködnie velünk. Segélykérő pillantást vetettem Fermínre, hátha akad végre valamilyen mentő ötlete, amellyel megnyerhetnénk magunknak a papot.

– Tudja, hogy hasonlít az ifjú Juliánra? – kérdezte hirtelen Fernando atya. Fermínnek felragyogott az arca. Megvan, gondoltam. Mindent erre az egy lapra teszünk

fel. – Önnek sasszeme van, tisztelendő atyám – jelentette ki Fermín, színlelt ámulattal. – Az ön

éleslátása könyörtelenül leleplezett bennünket. Ha így folytatja, püspök, sőt pápa is válhat önből.

– Ezt hogy érti? – Talán nem elég magától értetődő a dolog, szentatyám? – Őszintén szólva, nem. – Számíthatunk rá, hogy gyónási titokként kezeli az ügyet? – A kertben beszélgetünk, nem a gyóntatófülkében. – Akkor azzal is beérjük, ha papi becsületszavát adja, hogy nem árulja el senkinek, amit

mondani fogok. – Rendben van. Fermín mély levegőt vett, majd mélabúsan rám nézett. – Daniel, nem titkolhatjuk az igazságot Krisztus szent szolgája előtt. – Nem… hebegtem összezavarodva. Fermín közelebb lépett a paphoz, és bizalmasan a fülébe súgta: – Atyám, komoly okunk van azt feltételezni, hogy az ön előtt álló Daniel nevű ifjú nem

más, mint a néhai Julián Carax fia. Ezért érdekel bennünket olyannyira a múltja, s ezért oly fontos nekünk, hogy felelevenítsük az emlékét ama nagyszerű egyéniségnek, akit a halál elragadott szegény kisgyermeke mellől.

Fernando atya meglepetten szegezte rám a tekintetét. – Igaz ez?

Bólintottam. Fermín sajnálkozva megveregette a vállamat. – Képzelje csak el, amint ez a szegény fiú az ő nyomtalanul eltűnt szülőatyja után kutat az

emlékezet homályában. Van-e ennél szomorúbb dolog a világon? A szentekre kérem, szánja meg őt, s mondjon el neki mindent, amit csak tud!

– Van valami bizonyítékuk, ami alátámasztja az állításukat? Fermín megfogta az államat, és teátrális mozdulattal a pap felé fordította. – Kell-e ennél ékesebb bizonyíték, szentatyám? Ez az orca a kérdéses apaság hamisítatlan,

néma igazolása. A pap tanácstalanul hallgatott. – Segítsen nekem, atyám – esdekeltem álságosan. – Kérem szépen… Fernando atya feszengve felsóhajtott. – Remélem, semmi rosszat nem teszek vele – bökte ki végül. Mit szeretnének tudni? – Mindent – vágta rá Fermín.

25 Fernardo atya a szentbeszédek hangnemében foglalta össze az emlékeit. Mértéktartó

választékossággal, mesterien fűzte a mondatait, s gondolatai végén mindig ott lebegett egy-egy ki nem mondott tanulság. Határozott, érthető előadásmódján érezni lehetett, hogy a tanári pálya során hozzáedződött, hogy akik hallgatják, nem biztos, hogy hallják is azt, amit mond.

– Ha nem csal az emlékezetem, Julián Carax 1914-ben került be a San Gabriel Kollégiumba. Hamar összebarátkoztunk, mivel mindketten azon kevesek közé tartoztunk, akik mögött nem állt jómódú család. Éhenkórászoknak neveztek bennünket. Apám huszonöt éven keresztül az iskola konyháján dolgozott, ennek köszönhettem, hogy ösztöndíjhoz jutottam. Juliánt Aldaya úr közbenjárására vették fel, aki onnan ismerte őt, hogy az apja tulajdonában lévő kalapüzlet rendszeres vevője volt. Akkor még más idők jártak; a hatalom mindössze néhány család és dinasztia kezében összpontosult. Az a világ már nem létezik; utolsó foszlányai a Köztársaság idején hullottak szét, s nem maradt más belőle, mint néhány hangzatos név a vállalatok, a bankok és az arc nélküli konzorciumok vezetőségében. Barcelona puszta romhalmaz, akár a többi régi város. Az a sok dicsőséges emlék, a paloták, az egykori gyárak, a műemlékek, a jelképek, amelyekre oly büszkék vagyunk, s amelyekkel azonosítjuk is magunkat, mind-mind egy régvolt társadalom ereklyéi.

Fernando atya itt ünnepélyes szünetet tartott, mintha misézne, s arra számítana, hogy a gyülekezet majd rázendít egy odaillő, latin nyelvű mondatra.

– Milyen igaz, amit mond, tisztelendő atyám! Nyugodtan hozzáteheti, hogy „Ámen” – törte meg a kínos csendet Fermín.

– Apám első gimnáziumi éveiről mesélt – tereltem vissza finoman a beszélgetést a lényegre.

Fernando atya bólintott. – Már akkoriban Caraxnak nevezte magát, holott az apját Fortunynak hívták. A többiek

eleinte gúnyolódtak rajta, hiszen ő is csak egy éhenkórász volt. Engem is állandóan csúfoltak, mert az apám szakácsként dolgozott. Tudja, milyenek a gyerekek. A szívük mélyén jók, hiszen Isten annak teremtette őket, mégis azt szajkózzák, amit otthon hallanak.

– Angyali teremtések – jegyezte meg epésen Fermín. – Mire emlékszik még az apámmal kapcsolatban? – Olyan rég volt már… Az édesapja legjobb barátja akkoriban még nem Jorge Aldaya volt,

hanem Miquel Moliner. Miquel ugyanolyan gazdag családból származott, mint Aldaya. Egyszer azt találta mondani nekem, hogy Julián az iskola legfurcsább növendéke. A rektor meg volt győződve, hogy megszállta az ördög, mivel a misék alatt német nyelvű Marx-szövegeket mormolt.

– Márpedig ez a megszállottság csalhatatlan bizonyítéka – vetette közbe Fermín. – Miquel és Julián jól kijöttek egymással. Gyakran találkoztunk hármasban az

ebédszünetben, s Juliánt hallgattuk, aki történeteket talált ki nekünk. Máskor a családjáról és Aldayáékról mesélt…

A pap néhány pillanatig küzdött a szavakkal. – Miquel és én az iskola befejezése után is tartottuk még egy darabig a kapcsolatot. Julián

akkor már Párizsban élt. Miquel nagyon fájlalta, hogy elment; sokat emlegette, és megosztotta velem Julián egykori titkait. Amikor papnövendék lettem, Miquel viccesen megjegyezte, hogy az ellenséghez szegődtem, s bizony, annak ellenére, hogy nem gondolta komolyan, amit mondott, eltávolodtunk egymástól.

– Tud róla, hogy Miquel feleségül vett egy Nuria Monfort nevű hölgyet? – Miquel megházasodott volna? – Furcsállja? – Nem kellene furcsállanom, mégis… Nem is tudom. Az az igazság, hogy régóta nem

hallottam felőle. A háború előtt találkoztunk utoljára. – Soha nem említette önnek Nuria Monfort nevét? – Nem, soha. Sem azt, hogy házasodni készül, vagy, hogy menyasszonya van… Nézzék,

nem vagyok teljesen biztos benne, hogy mindezt elmondhatom önöknek. Julián és Miquel bizalmasan megosztottak velem bizonyos dolgokat, abban a hitben, hogy minden köztünk marad…

– Hát megtagadná ettől fiútól az egyetlen lehetőséget, hogy megismerje édesapja múltját? – kérdezte Fermín.

Fernando atya kétségek közt vergődött. Szemmel láthatólag égett a vágytól, hogy előkotorja az emlékeit, s felelevenítse a régi időket.

– Oly sok év eltelt már azóta, talán nem okozok bajt vele. Világosan emlékszem arra a napra, amikor Julián elmesélte, hogyan ismerkedett meg az Aldaya családdal, s hogy attól kezdve észrevétlenül megváltozott az élete…

…1914 októberében egy délután nagy fekete autó állt meg a San Antonio körúton, a Fortuny-féle kalapüzlet előtt. Többen halottszállító kocsinak nézték. Egy tiszteletet parancsoló, tekintélyes alak szállt ki belőle: Ricardo Aldaya, aki akkoriban Barcelona, sőt egész Spanyolország egyik leggazdagabb emberének számított. Textilgyárai valóságos birodalommá fejlődtek a katalán folyók mentén. Egész városok, települések tartoztak a fennhatósága alá. Jobb kezével ő tartotta a gyeplőt a bankvilág és a vidéki földtulajdonok jó része felett. Bal kezével pedig a képviselő-testületek, az elöljáróságok, a minisztériumok, a püspöki kar és a kikötői vámszolgálat pórázát ráncigálta.

Aznap délután a dús bajszú, tekintélyes barkójú, tar fejtetőjű mágnásnak, akitől mindenki félt, kalapra volt szüksége. Belépett Antoni Fortuny boltjába, hanyagul megszemlélte a berendezést, végigmérte a kalapost, majd a segédjét, Juliánt, s így szólt hozzá: „Úgy hallom, hogy a látszat ellenére – itt készítik a legjobb kalapokat egész Barcelonában. Hűvösnek ígérkezik az ősz, ezért szükségem volna hat cilinderre, egy tucat keménykalapra, ugyanennyi vadászkalapra, és valami elegáns fejfedőre, amelyben megjelenhetek a madridi parlamenti ülésen. Feljegyezte, amit mondtam, vagy elismételjem?” így kezdődött az a dolgos, ám annál jövedelmezőbb időszak, melyben apa és fia minden erejüket megfeszítve igyekeztek eleget tenni don Ricardo Aldaya megrendeléseinek. Julián, aki rendszeresen olvasta a lapokat, tisztában volt Aldaya anyagi helyzetével, és tudta, hogy nem okozhat csalódást apjának e sorsdöntő pillanatban. A kalapossal – attól fogva, hogy a nagy tekintélyű úr betette a lábát a boltjába madarat lehetett volna fogatni. Aldaya azt ígérte neki, hogy amennyiben elnyerik a tetszését a kalapok, valamennyi ismerősének ajánlani fogja a boltját. Ez azt jelentette volna, hogy a Fortuny cég tisztességes, szerény kis boltból tekintélyes vállalkozássá nőheti ki magát,

a legmagasabb üzleti körökbe emelkedhet, s képviselők, polgármesterek, püspökök és miniszterek üstökét öltöztetheti. Azon a héten minden úgy ment, mint a karikacsapás. Julián nem járt be az iskolába, hanem napi tizennyolc-húsz órát dolgozott a hátsó műhelyben. Az apja örömtől repesve ölelgette, csókolgatta. Lelkesedése odáig fajult, hogy tizennégy éves házasságuk során először új ruhát és cipőt vett Sophie-nak, a feleségének. Rá sem lehetett ismerni. Vasárnap még a templomba is elfelejtett elmenni; még aznap délután – büszkeségtől sugárzó arccal – magához ölelte Juliánt, s könnyes szemmel így szólt hozzá: „Nagyapád büszke volna ránk.”

A kalaposmesterség legbonyolultabb és legkényesebb technikai művelete a méretvétel volt. Don Ricardo Aldaya koponyájának formája – Julián szerint mintha egy görögdinnye és egy fatuskó elegye lett volna. A kalapos, amint megpillantotta a köztiszteletben álló férfi szögletes homlokát, azonnal tudta, hogy nem lesz könnyű dolga. Aznap este, amikor Julián elmésen úgy fogalmazott, hogy vendégük kobakja a Montserrat hegység bizonyos részleteire emlékezteti, kénytelen volt egyetérteni vele. „Apám, ne vegye tiszteletlenségnek, de maga is tudja, hogy a méretvétel nekem jobban megy, mint magának, mert a maga keze reszket az idegességtől. Bízza csak rám a feladatot!” A kalapos örömmel beleegyezett. Másnap, amikor Aldaya Mercedes Benz márkájú gépkocsija megállt a bolt előtt, Julián fogadta a vendéget, majd bevezette a műhelybe. Aldaya, amikor felfogta, hogy egy tizennégy éves kamasz akar róla méretet venni, haragra lobbant: „Mit képzelnek maguk! Csak nem gondolják, hogy egy kölyök fog kotorászni a fejem körül? Még a hajam is égnek áll a gondolattól!” Julián tisztában volt az előtte álló személy közéleti jelentőségével, ám egy szikrányi félelmet sem érzett, amikor így szólt hozzá: „Aldaya úr, hiába áll égnek az a pár szál haja, ami van, így is, úgy is olyan a feje búbja, mint az Aréna tér, s ha nem készítünk rá gyorsan egy sor fejfedőt, a végén még összekeverik a Cerdá-síksággal.” Fortuny halálra váltan hallgatta a fia szavait. Aldaya vérfagyasztó tekintettel nézett Juliánra. Majd mindenki meglepetésére – hosszú évek óta először – harsogó nevetésben tört ki.

„Ez a fiú még sokra viszi az életben. Fortunato barátom” – jelentette ki a nagyságos úr, aki képtelen volt megjegyezni a kalapos nevét.

Így derült ki, hogy don Ricardo Aldayának a feje búbjáig elege van abból, hogy az emberek

lépten-nyomon hajbókolnak vagy egyenesen a földön csúsznak előtte. Megvetette a talpnyaló, gyáva embereket, s mindazokat, akik testi, lelki vagy erkölcsi értelemben gyengének mutatkoztak előtte. Most, hogy abban a kis kalapüzletben végre emberére akadt, akinek inas létére volt mersze élcelődni rajta, biztosra vette, hogy jó helyen kopogtatott, és megduplázta a megrendelést. Azon a héten minden nap lelkesen megjelent a méretvételen és a kalappróbán. Antoni Fortuny ámulattal hallgatta, miként mulat a katalán úri társadalom feje a fia viccein; annak a fiúnak a történetein, akit ő szinte nem is ismert, akivel sosem beszélgetett, s aki éveken keresztül jelét sem adta annak, hogy van humorérzéke. Aldaya a hét leteltével karon fogta a kalapost, s leültette egy sarokban, hogy bizalmasan elbeszélgessen vele.

– Nos, Fortunato, a fia rendkívüli tehetség, és maga képes elnézni, hogy megöli az unalom, miközben a port törölgeti ebben a koszos kis lyukban.

– A kalaposmesterség nem rossz szakma, don Ricardo. A fiamnak van is hozzá némi érzéke, csak nem megfelelő a hozzáállása.

– Badarság! Melyik iskolába járatja? – Jó helyre jár, abba az iskolába, amelyik… – Az ilyen helyeken tenyésznek a társadalom napszámosai. A tehetség, a géniusz

fiatalkorban ápolásra szorul, mert ha nem gondozzák, elvadul és felfalja gazdáját. Ám egy kis segítséggel megfelelő mederbe terelhető. Ért engem, Fortunato?

– Ón félreismeri a fiamat. Szó sincs róla, hogy tehetséges volna. A földrajz az egyetlen tantárgy, amivel úgy-ahogy elboldogul. .. A tanárai szerint csupa ostobaság kavarog a

fejében. S nagyon rossz, a természete, akár az anyjának… De itt legalább becsületes szakmát tanulhat…

– Kezdem unni, Fortunato! Még ma délután felkeresem a San Gabriel Kollégium vezetőségét, s gondoskodom róla, hogy felvegyék a fiát abba az osztályba, ahová az én fiam, Jorge is jelentkezett. Különben oda a tehetsége.

A kalaposnak tágra nyílt a szeme. A San Gabriel Kollégiumból került ki az úri társadalom színe-java.

– No de, don Ricardo, én azt meg sem tudnám fizetni… – Ki mondta, hogy magának kellene megfizetnie? Magamra vállalom a fiú iskoláztatását.

Magának nincs más gondja, mint hogy igent mondjon. – Hát, persze, hogyne, csakhogy… – Akkor ne is beszéljünk róla többet! Természetesen csak akkor, ha Julián is így akarja. – Ő majd szépen azt csinálja, amit mondanak neki. Jó vicc! Julián ebben a pillanatban toppant be a műhelybe egy kalapmintával a kezében. – Don Ricardo, amikor óhajtja, én… – Mondd csak, Julián, mit csinálsz ma délután? – kérdezte Aldaya. Julián előbb apjára, majd a gyárosra pislantott. – Apámnak segítek, itt a boltban. – Azonkívül? – Gondoltam, hogy elmegyek a könyvtárba… – Szereted a könyveket? – Igen, uram. – Joseph Conradtól olvastál-e már valamit? A sötétség mélyén-t, például? – Háromszor is elolvastam. A kalapos zavartan ráncolta a homlokát. – Na de kicsoda ez a Conrad, ha szabad kérdeznem? Aldaya olyasfajta mozdulattal intette le a kalapost, amilyennel vélhetően a részvényeseket

szokta lecsendesíteni. – Tudod, Julián, nekem odahaza tizennégyezer kötetes könyvtáram van. Fiatalkoromban

sokat olvastam, de manapság már nincs rá időm. Most, hogy belegondolok három olyan Conrad-regényem is van amelyben a szerző aláírása szerepel. A fiam, Jorge, a közelébe se megy a könyvtárnak. A házban a lányomon, Pénelopén kívül senki nem olvas, s az a sok jó könyv feleslegesen porosodik ott a polcon. Mit szólnál hozzá, ha elvinnélek?

Julián némán bólintott. A kalapos nyugtalanul figyelte a jelenetet. Valami megmagyarázhatatlan, rossz érzés kerítette hatalmába. Az elhangzott nevek közül egyiket sem ismerte. A regényolvasásról az volt a véleménye, hogy az nőknek való, vagy azoknak, akiknek nincs más dolguk. A sötétség mélyén már a címe alapján is halálos véteknek tűnt a számára.

– Fortunato, most magammal viszem a fiát. Be szeretném mutatni a fiamnak. Legyen nyugodt, majd visszahozzuk. Mondd csak, fiacskám, ültél már Mercedes Benzben?

Julián rájött, hogy arról a tekintélyes járműről lehet szó, amellyel a gyáros közlekedik. Megrázta a fejét.

– Hát akkor épp itt az ideje! Olyan, mintha a fellegekben járnál, és még csak meg se kell hozzá halni.

Antoni Fortuny csak nézte, hogyan távolodik az irdatlan nagy luxusautó, és hiába kotorászott a lelke mélyén, nem talált mást, csak keserűséget. Aznap este, vacsora közben (Sophie az új ruháját és cipőjét viselte, zúzódásoknak, karcolásoknak már szinte nyoma sem volt rajta), a kalapos azon tűnődött, vajon hol rontotta el. Az Isten már-már visszaadta neki a fiát, ez az Aldaya meg jön és elveszi tőle.

– Vedd le ezt a ruhát, Sophie, úgy nézel ki benne, mint egy ringyó! És ne lássak többé bort ezen az asztalon! Kettőnknek a víz is bőven megteszi. A mértéktelenség rohasztja a lelket.

Julián azelőtt soha nem járt a Diagonal sugárút túloldalán. A nemesi kúriákkal, palotákkal teli fasor tiltott határvonal volt számára. A Diagonal fölött húzódó dombokat és kerületeket a legendás jómód titokzatos leple takarta el a szeme elől. Aldaya útközben a San Gabriel Kollégiumról, soha nem látott, új barátokról, s egy számára eleddig elképzelhetetlen jövőről mesélt neki.

– Na és neked, Julián, mi a célod? Úgy értem, az életben. – Nem is tudom… Néha úgy képzelem, hogy író leszek. Regényíró. – Mint Conrad, ugye? Hát persze, te még nagyon fiatal vagy. S mondd csak, a

bankszakmához nem volna kedved? – Nem tudom, uram. Az az igazság, hogy ilyesmi meg sem fordult még a fejemben. Három

pezetánál többet még soha nem láttam egyszerre. A nagyobb összegek nekem olyan titokzatosak…

Aldaya felnevetett. – Pedig semmi titokzatos nincs bennük. Csak az a különbség, hogy nem három pezetát,

hanem hárommilliót gyűjt össze az ember. Szó sincs semmiféle rejtélyről vagy csodáról. Aznap délután, amikor az autó elindult fölfelé a Tibidabo úton, Julián úgy érezte, hogy

átlépte a Paradicsom kapuját. Az út mentén sorakozó, fényűző lakóházak katedrálisoknak tűntek a számára. A sofőr félúton lassított, majd befordult az egyik rácsos kapun. Kisvártatva egy sereg szolga jelent meg a gazda fogadására. Julián egy pompás, háromszintes ház előtt találta magát. Soha nem gondolta volna, hogy az ilyen helyeken is valóságos emberek laknak. Végigvezették az előcsarnokon, majd egy boltíves termen, ahonnan bársonyfüggönnyel díszített márványlépcső vitt fel az emeletre, ahol egy óriási nagy terembe értek, melynek falait padlótól a mennyezetig végtelen sok könyv borította.

– Na, hogy tetszik? – kérdezte Aldaya. Julián meg sem hallotta a kérdést. – Damián, szóljon Jorgénak, hogy azonnal jöjjön le a könyvtárba. Az arctalan, néma cselédhad olyan serényen és szolgálatkészen követte gazdája

legcsekélyebb rendelkezéseit, mint egy jól szervezett rovartársadalom. – Új ruhatárra lesz szükséged, Julián. Annyi tökfilkó van a világon, akinek csak a

megjelenés számít… De ne aggódj, szólok Jacintának, hogy vegye kézbe az ügyet. Jobb, ha apádnak meg sem említed a dolgot, nehogy zokon vegye. Nézd, itt jön Jorge. Jorge, bemutatok neked egy nagyszerű fiút, az új osztálytársadat. Julián Fortu...

– Julián Carax – javította ki a fiú. – Julián Carax – ismételte elégedetten Aldaya. – Jól hangzik. Ez itt Jorge, a fiam. Julián kezet nyújtott neki. Jorge Aldaya kelletlen, lagymatag kézfogással viszonozta a

gesztust. Finoman cizellált vonásain s makulátlan, tejfehér bőrén látszott, hogy a porcelánbabák világában nevelkedett. Ruhája és cipője láttán Juliánnak az a benyomása támadt, hogy olyan, mintha egy regényből lépett volna elő. Tekintetéből önteltség és arrogancia, lenézés és mesterkélt udvariasság áradt. Julián barátságosan rámosolygott, s megérezte, hogy a hivalkodó körülményesség védőpáncélja mögött bizonytalanság, félelem és üresség rejlik.

– Igaz, hogy egyet sem olvastál ezek közül a könyvek közül? – A könyvek unalmasak. – A könyvek olyanok, mint a tükör: mindenki azt látja bennük, amit a lelkében hordoz –

vágott vissza Julián. Don Ricardo újra elnevette magát. – Na jó, egyedül hagylak benneteket, hogy ismerkedjetek. Majd meglátod, Julián, hogy

Jorge nem olyan üresfejű gyerek, mint amilyenről az elkényeztetett, beképzelt fiú maszkja árulkodik. Az apjából is van benne valami.

Aldaya szavai szemmel láthatóan tőrdöfésként fúródtak Jorge lelkébe, ennek ellenére egy milliméterrel sem húzta szorosabbra a mosolyát. Julián már bánta az előbbi mondatát, és megsajnálta a fiút.

– Te bizonyára a kalapos fia vagy – mondta Jorge, a legcsekélyebb rossz szándék nélkül. – Apám mostanában sokat emleget.

– Az újdonság varázsa.. Remélem, nem neheztelsz rám érte. Valójában nem vagyok olyan hülye gyerek, mint amilyenről a fontoskodó okostojás maszkja árulkodik.

Jorge elmosolyodott. Olyan hálásan mosolyog, gondolta Julián, mint azok a gyerekek, akiknek nincs barátja.

– Gyere, megmutatom a ház többi részét. Hátat fordítottak a könyvtárnak, s elindultak a kertre nyíló főbejárat felé. Amint a boltíves

termen áthaladtak, Julián egy alakot pillantott meg, aki a korlátba kapaszkodva felfelé tartott a lépcsőn. Olyan volt, mint egy látomás. A tizenkét-tizenhárom éves forma kislányt apró termetű, rózsás bőrű, középkorú nő kísérte, aki leginkább úgy festett, mintha a dajkája volna. A lány kék szaténruhát viselt. Vörösesbarna haja volt; vállánál és karcsú nyakánál átsütött a fény a bőrén. A lépcső tetején megállt, és egy pillanatra visszanézett. Egy másodpercre találkozott a tekintetük, s a lányka alig észrevehetően Juliánra mosolygott. A dajka átkarolta, finoman továbbvezette, majd átléptek egy küszöbön, és eltűntek egy folyosó mélyén. Julián pillantása Jorge tekintetébe ütközött.

– A húgom, Pénelopé. Majd megismered. Egy kissé hibbant szegény. Egész nap csak olvas. Na gyere, megmutatom az alagsori kápolnát. A szakácsnők szerint elátkozott hely.

Julián szófogadóan követte a fiút, de közben úgy érezte, hogy forog vele a világ. Amióta Ricardo Aldaya kocsijába beszállt, most először megvilágosodott az elméje. Álmaiban ugyanis számtalanszor látta már azt a lányt, amint ott áll a lépcsőn, ugyanilyen kék ruhában, sodró erejű szürke tekintetével, és őrá mosolyog, csak éppen azt nem tudta, kicsoda, és miért mosolyog. Miután kiértek a kertbe, Jorge egészen a kocsiszínig és a teniszpályákig hátravonszolta. Csak ekkor pillantott hátra, és egy második emeleti ablakban ismét meglátta a lányt. Épphogy csak a sziluettje látszott, Julián mégis tudta, hogy mosolyog, s hogy valamilyen módon ő is felismerte.

Pénelopé Aldaya tiszavirág-életű pillantása a lépcső tetején rányomta bélyegét Julián első heteire a San Gabriel Kollégiumban. Új életében egymást követték a nem mindig örömteli fordulatok. A San Gabriel növendékei úgy viselkedtek, mint a kiskirályok, a tanáraik pedig művelt, engedelmes rabszolgáknak tűntek mellettük. Julián első barátja Jorge Aldaya mellett – egy Fernando Ramos nevű fiú, a kollégium szakácsának fia volt, aki akkoriban még álmában sem sejtette, hogy egyszer majd reverendát ölt, és órákat ad abban az épületben, melynek falai közt nevelkedett. A többiek csak Kiskuktának csúfolták, s úgy bántak vele, mint egy cseléddel. Éles esze ellenére alig akadt barátja az osztályban. Egyetlen cimborája egy Miquel Moliner nevű különc fiú volt, aki később Julián legjobb iskolai barátja lett. Miquel Moliner az a fajta diák volt, akit átlagon felüli ésszel, ugyanakkor átlagon aluli türelemmel áldott vagy vert meg a sors. Abban lelte kedvét, hogy lépten-nyomon megkérdőjelezte a tanárai állításait; halálra gyötörte őket a keresztkérdéseivel, amelyekben legalább annyi gyilkos indulat, mint amennyi zsenialitás rejtőzött. A többiek féltek csípős nyelvétől, és úgy kezelték, mint valami különleges állatfajtát, akinek másképp jár az esze, mint nekik, de valahogy mégis mindig fején találja a szöget. Hanyag, arisztokratikus modora ellenére csupán egy újgazdag fegyvergyáros fia volt.

– Te vagy Carax, ugye? Úgy hallottam, az apád kalapokat készít – mondta Juliánnak, amikor Fernando Ramos bemutatta őket egymásnak.

– A barátaimnak Julián vagyok. Én meg azt hallottam, hogy az apád fegyvereket gyárt. – Csak eladja őket. A pénzcsináláson kívül semmi máshoz nem ért. És a barátaim, akik

közé eddig csupán Nietzschét és az itt álló Fernando Ramost soroltam, Miquelnek hívnak.

Miquel Moliner komor fiú volt. Ideje és a tehetsége nagy részét a halál és az elmúlás kérdéskörének szentelte, amely iránt beteges vonzalmat táplált. Az anyja három évvel korábban hunyt el, egy különös otthoni baleset során, amelyet egy balga orvos nem átallott öngyilkosságnak minősíteni. Miquel talált rá a holttestre: ott feküdt a vízzel teli medence alján, a család argentonai nyaralójának kertjében. Miután kötéllel kihúzták, kövekre bukkantak a kabátzsebében. Egy német nyelvű levelet is találtak benne, de Moliner úr, aki soha nem vette a fáradságot, hogy megtanulja a felesége anyanyelvét, még aznap este elégette, nehogy valaki elolvashassa. Miquel Moliner attól kezdve mindenben a halált látta: az őszi avarban, a fészekből kiesett fiókákban, az öregek mozdulataiban, a mindent elmosó esőben. Különleges tehetsége volt a rajzoláshoz. Gyakran órákon át szénrajzokat készített egy elhagyatott tengerpartról s egy ködbe vesző női alakról, aki – Julián sejtése szerint – az édesanyja lehetett.

– Mi szeretnél lenni, ha felnősz, Miquel? – Én soha nem növök fel – hangzott a titokzatos válasz. Legfőbb időtöltése – a rajzolás mellett – az volt, hogy egy később híressé vált, különös

osztrák orvos, Sigmund Freud műveit olvasgatta, akinek számos kötetét megszerezte, miután édesanyjának köszönhetően – könnyedén olvasott németül. Kedvenc területe az álomfejtés volt. Az volt a szokása, hogy megkérdezte a társait, miről álmodtak, majd felállította a diagnózist. Fennen hangoztatta, hogy fiatalon fog meghalni, ám ezt egyáltalán nem bánja. Julián szerint annyit foglalkozott a halállal, hogy végül több értelmet tulajdonított neki, mint az életnek.

– Ha egyszer majd meghalok, mindenem a tiéd lesz, Julián – mondogatta. – Csak az álmaim nem.

Julián – Fernando Ramoson, Miquel Molineren és Jorge Aldayán kívül egy félénk, kissé magának való fiúval is ismeretséget kötött, akit Javiernak hívtak. A szülei voltak a kollégium pedellusai, a kollégium bejáratánál lévő szerény kis házikóban laktak. Javier, akivel a többiek ugyanolyan betolakodó cselédként bántak, mint Fernandóval, többnyire a kertben vagy az udvaron tartózkodott, és senkivel sem barátkozott. Addig bóklászott a kollégiumban, hogy végül úgy ismerte már az épület minden zegét-zugát, mint a tenyerét: az alagsori folyosókat, a tornyokba vezető lépcsőket, és a legkülönfélébb rejtekhelyeket, amelyekre már senki nem emlékezett. Ez volt az ő titkos világa, az ő lelki menedéke. Mindig volt nála egy tollkés, amit az apja fiókjából csent el, s különféle fafaragványokat készített vele, melyeket a kollégium galambdúcában rejtett el. Az apja – Ramón, a pedellus – egykor a kubai háborúban harcolt. Ott veszítette el az egyik karját, valamint az egyik heréjét (az utóbbiról csak rosszindulatú pletykák keringtek), mégpedig egy olyan lövés következtében, amelyet maga Theodore Roosevelt adott le sörétes puskájából a cochinosi roham során. Ramón, az Egytökű (ahogy a diákok csúfolták), abbéli meggyőződésében, hogy a tétlenség minden baj forrása, a fiára bízta a feladatot, hogy zsákokba gyűjtse a száraz tűleveleket és az avart a szökőkutak körül. Ramón alapvetően jóindulatú, ám kissé nehéz felfogású ember volt, aki a sors kegyetlensége folytán mindig rosszul választotta meg a társaságát; többek között a feleségét is. Az Egytökűnek olyan nőszemélyt sikerült az oltár elé vezetnie, aki gyenge szellemi képességei és erős fizikai adottságai ellenére hercegnői babérokról ábrándozott. Abban lelte kedvét, hogy lenge, kacér öltözékben mutatkozott a fia és a kollégium növendékei előtt, mit sem törődve azzal, hogy hétről hétre a gúny céltáblájává válik. Az eredeti keresztneve Maria Craponcia volt, de ő Yvonne-nak szólíttatta magát, mivel ezt előkelőbb hangzásúnak vélte. Yvonne szüntelenül azt kérdezgette a fiától, hol tart a társadalmi felemelkedés útján; azt hitte, hogy Javier szorgalmasan építgeti a baráti kapcsolatait a barcelonai társadalom krémjét képviselő diákokkal. Legtöbbször azt firtatta, mekkora a vagyona egyik vagy másik családnak; előre elképzelte, milyen lesz, ha megnyílnak majd előtte az előkelő társaságok tágas szalonjai, s ő pazar selymekben tehet eleget a teadélutánokra szóló meghívásoknak.

Javier, ha csak tehette, elmenekült otthonról, következésképp hálás volt apjának bárminemű külön feladatért, ha mégoly nehéz volt is. Akármely ürügy jól jött neki, hogy egyedül maradhasson, és elvonulhasson a maga titkos világába, melyben a faragványaival bíbelődhetett. A kollégium diákjai messziről mutogattak rá; volt, aki nevetett rajta vagy kövekkel dobálta. Egyszer egy kő homlokon találta, és a földre terítette. Julián annyira megsajnálta, hogy a segítségére sietett, és felajánlotta neki a barátságát. Javier először azt hitte, Julián azért megy oda hozzá, hogy a többiek harsogó nevetése közepette jól eltángálja őt.

– Juliánnak hívnak – mutatkozott be a fiú, és kezet nyújtott. – Éppen sakkozni készülünk a barátaimmal a fenyvesben. Velünk tartasz?

– Nem tudok sakkozni. – Két héttel ezelőtt még én sem tudtam. De Miquel olyan jól elmagyarázta… A fiú bizalmatlanul nézett vissza rá; attól félt, hogy csak ugratják, és egy óvatlan

pillanatban nekiesnek majd. – Nem hiszem, hogy a barátaid örülnének nekem. – Az ő ötletük volt. Na jössz? Javier attól a naptól fogva rendszeresen csatlakozott hozzájuk, miután végzett a rábízott

feladatokkal. Többnyire nem vett részt a beszélgetésekben, csak hallgatott, és figyelte a többieket. Aldaya valami megmagyarázhatatlan módon tartott tőle. Fernando, aki a saját bőrén tapasztalta, milyen érzés, ha valakit megvetnek a származása miatt, tüntetően nyájas volt a furcsa fiúhoz. Miquel Moliner volt a legkevésbé meggyőződve az új barát erényeiről, miközben a sakk alapszabályaira oktatta, és sasszemmel fürkészte őt.

– Ez egy eszelős. Macskákra és galambokra vadászik, órákon át kínozza őket a késével, aztán eltemeti őket a fenyvesben. Micsoda beteges élvezet!

– Honnan veszed ezt? – Ő maga mesélte valamelyik nap, amikor a lóugrást magyaráztam neki. Azt is elárulta,

hogy az anyja rendszeresen maga mellé fekteti az ágyban, és simogatja. – Biztos csak ugratott. – Nem hiszem. Ennek a srácnak nagy zűr van a fejében, Julián, és valószínűleg nem ő tehet

róla. Julián hiába igyekezett kiverni a fejéből Miquel figyelmeztetéseit és jóslatait, csak nem

sikerült igazán jó barátságba kerülnie a pedellus fiával. Yvonne a maga részéről kifejezetten rossz szemmel nézte Juliánt és Fernandót. Az egész társaságban ők voltak az egyetlenek, akiknek nem volt egy vasuk sem. Egyre csak azt hajtogatta, hogy Julián apja nem több egyszerű boltosnál, s hogy az anyja is csak egy kis zongoratanárnő. „Ezeknek se pénze, se rangja, se tartása – okította Javiert. – Hozzád, csillagom, Aldaya való, ő jó családból származik.” „Igen, anyám válaszolta a fiú , értem.” Ahogy telt az idő, Javier egyre nagyobb bizalommal viseltetett új cimborái iránt. Néha-néha már ő is megszólalt, Miquel Molinernek pedig új sakk-készletet faragott a sakkleckékért cserébe. Egy nap, amikor senki nem számított rá, váratlanul elmosolyodott, s mindannyian láthatták, amit azelőtt elképzelni sem tudtak: hogy olyan tiszta, szép mosolya van, mint egy gyereknek.

– Látod? Teljesen normális. Olyan, mint bárki más – örvendezett Julián. Miquel Molinert azonban mindez nem győzte meg. Továbbra is gyanakvó

bizalmatlansággal, egyszersmind tudományos érdeklődéssel figyelte a különös fiút. – Javier a megszállottságig rajong érted, Julián – összegezte később vizsgálódása

eredményeit. – Mindent azért csinál, hogy elnyerje a tetszésedet. – Hülyeség! Erre ott van neki az apja meg az anyja. Én csak a barátja vagyok. – Hogy te milyen vak vagy, Julián! Javier apja egy szegény ördög, akinek abból áll a

munkája, hogy tetten érje a suttyomban nagydolgukat végző diákokat, Yvonne asszonyságról pedig tudjuk, hogy valóságos hárpia, bár annyi esze sincs, mint egy tyúknak; egész nap

alsóneműben flangál, s közben jó testű színésznőnek képzeli magát, Maria Guerrerónak vagy még annál is rosszabbnak, úgyhogy azt inkább meg sem említem. A vak is látja, hogy ennek a srácnak szüksége van valakire, akire felnézhet, erre te, mint valami mentőangyal, lepottyansz elé az égből, és kezet nyújtasz neki. Szent Julián, az árvák védőszentje!

– Ez a Freud doktor kezd az agyadra menni, Miquel. Mindenkinek szüksége van barátokra. Még neked is.

– Ennek a fiúnak nincsenek barátai, és nem is lesznek. Üres lelkű, számító alak, vagy ha még nem az, hát előbb-utóbb az lesz. Kíváncsi vagyok, miféle álmai lehetnek…

Miquel Moliner nem is sejtette, hogy Francisco Javier álmai milyen közel állnak Julián ábrándjaihoz. Hónapokkal azelőtt, hogy Julián beiratkozott a kollégiumba, a pedellus fia épp a száraz leveleket sepergette a szökőkutak körül, amikor Ricardo Aldaya fényűző automobilja megállt az udvaron. A gyáros aznap délután nem egyedül érkezett. Egy selyemruhás angyal kísérte, akár egy égi jelenség. Az angyal – aki nem más volt, mint Pénelopé, a gyáros leánya – kiszállt a Mercedesből, majd könnyű léptekkel, mintha nem is a földön, hanem a levegőben járna, a napernyőjét lengetve odament az egyik szökőkúthoz, és a medence vizébe mártotta a kezét. A dajkája, Jacinta, most is gondosan követte minden mozdulatát. Javiert az sem érdekelte volna, ha egy egész sereg szolga ácsorog a közelben: ő nem látott mást, csak a lányt. Pislogni is alig mert; attól félt, hogy ha megmozdul, azon nyomban szertefoszlik a látomás. Kővé dermedt, s lélegzet-visszafojtva figyelte a tüneményt. Pénelopé, mintha megérezte volna, hogy árgus szemekkel figyelik, hirtelen ráemelte a tekintetét. Arcának szépsége elviselhetetlen fájdalommal töltötte el a fiú szívét. Mintha finom mosoly bujkált volna a lány ajka körül. Javier ijedten futásnak eredt, és kedvenc búvóhelyére, a víztorony tetejébe menekült, a kollégium tetőterében lévő galambdúc mellé. Még akkor is remegett a keze, amikor megfogta az eszközeit, s hozzálátott, hogy kifaragja a pár perccel korábban látott arcot. Ezúttal a megszokottnál sokkal később ért haza a pedellusi lakásba. Az anyja félmeztelenre vetkőzve és magából kikelve várta. A fiú lesütötte a szemét, nehogy anyja meglássa benne a medence tündérét, s kitalálja, mit érez iránta.

– Hol jártál mostanáig, te átokfajzat? – Bocsásson meg anyám, eltévedtem. – Akkor tévedtél el, amikor megszülettél! Évekkel később Francisco Javier Fumero főfelügyelő, valahányszor egy fogoly szájába

dugta a revolverét, s meghúzta a ravaszt, óhatatlanul is felidézte azt a napot, amikor az anyja koponyája érett dinnyeként loccsant szét a szeme láttára a Las Planas közelében, ahová uzsonnázni jártak, és ő nem érzett semmit, csak azt a végtelen unalmat, ami a halott dolgok láttán rendszerint elfogta. Az uzsonnázóhely tulajdonosa a lövés hallatán azonnal kihívta a rendőrséget. A fiú ott ült egy kövön, ölében a még meleg puskával. Hideg tekintettel bámulta Maria Craponcia, alias Yvonne rovarokkal borított, lefejezett testét. Az arca – mintha bárányhimlős volna – csupa petty volt a szét-fröcskölődött vértől. Amikor meglátta a rendőröket, csak megrántotta a vállát. Valahonnan zokogás hallatszott. A rendőrök a helyszíntől mintegy harminc méterre találtak rá Ramónra, az Egytökűre. Ott reszketett a sűrűben, egy fának dőlve, értetlen arckifejezéssel, mint egy gyermek. A rendőrfőnök hosszas töprengés után tragikus balesetnek minősítette a történteket, legalábbis a hivatalos jelentésben. A lelke mélyén másként vélekedett. Francisco Javier Fumero, amikor megkérdezték tőle, mit tehetnének érte, azt válaszolta, hogy meg szeretné tartani a puskáját, mivel katonának készül…

– Valami baj van, Romero de Torres úr? Fumero váratlan felbukkanása Fernando Ramos történetében jeges rémülettel töltött el,

Fermín lelkében pedig valóságos pusztítást végzett. Sárga volt az arca, és remegett a keze. – Úgy látszik, leesett a vérnyomásom – magyarázkodott Fermín elhaló hangon. – A katalán

éghajlat néha nagyon megviseli a déli embert.

– Kér egy pohár vizet? – kérdezte riadtan a pap. – Igen, atyám, ha nem okozok vele túl sok gondot. És ha lehet, egy darab csokoládét is, a

vércukorszintem miatt… A pap vizet töltött egy pohárba. Fermín mohón kiitta az egészet. – Csak eukaliptuszcukorkám van. Megfelel? – Isten fizesse meg! Fermín elszopogatott egy marékkal az apró cukorkából. Pár perc múlva némileg visszatért

belé az élet. – Biztos benne, hogy annak a pedellusnak a fiát, aki a gyarmatok védelmében elveszítette a

fél heréjét, valóban Fumerónak, Francisco Javier Fumerónak hívták? – Igen. Egészen biztos vagyok benne. Talán ismerik őt? – Nem! – kiáltottuk egyszerre. Fernando atya összevont szemöldökkel nézett ránk. – Pedig nem csodálkoznék. Francisco Javier időközben elszomorítóan hírhedt személlyé

vált. – Ezt nem igazán értem… – Már hogyne értené! Francisco Javier Fumero a barcelonai rendőrség bűnügyi

csoportjának főfelügyelője, s mindenhová eljut a híre, még erre az eldugott helyre is, holott mi ki sem tesszük innen a lábunkat. Maga pedig, hogy úgy mondjam, jó néhány centimétert zsugorodott, amikor meghallotta a nevét.

– Most, hogy újra említette a nevét, mintha rémlene valami… Fernando atya egyre gyanakvóbban pislogott ránk. – Ez a fiú nem Julián Carax utódja. Jól sejtem? – Szellemi értelemben mindenképpen az, és ez erkölcsi szempontból többet nyom a latban. – Mit köntörfalaznak itt nekem? Ki küldte magukat? Éreztem, hogy kifelé áll a szekerünk rúdja, így elhatároztam, hogy ezúttal nem hagyom

szóhoz jutni Fermínt, és nyílt lapokkal játszom tovább. – Önnek igaza van, atyám. Julián Carax nem az apám. De magunktól jöttünk, s nem

másvalaki megbízásából. Évekkel ezelőtt véletlenül a kezembe akadt Carax egyik könyve, amelyet sokáig eltűntnek véltek, s azóta minél többet szeretnék megtudni róla és a halála körülményeiről. Romero de Torres úr felajánlotta a segítségét…

– Melyik könyvről van szó? – A szél árnyéká-ról. Olvasta? – Julián minden regényét olvastam. – Sikerült megőriznie őket? A pap megrázta a fejét. – Megkérdezhetem, mi történt velük? – Néhány éve valaki behatolt a lakásomba, és valamennyit elégette. – Gyanakszik valakire? – Igen. Fumeróra. Nem ezért vannak itt? Zavartan összepislogtunk Fermínnel. – Fumero felügyelő? Miért égette volna el Carax könyveit? – Ki más, ha ő nem? Francisco az utolsó tanévben kis híján megölte Juliánt az apja

puskájával. Ha Miquel nem akadályozza meg… – Miért akarta megölni? Julián volt az egyetlen barátja. – Francisco Javier betegesen rajongott Pénelopé Aldayáért. Csakhogy ezt senki nem

sejtette. Talán még maga Pénelopé sem tudott a fiú létezéséről. Javier évekig őrizte titkát. Valószínűleg rendszeresen követte Juliánt, anélkül hogy ő észrevette volna, s egyszer kileste, amint megcsókolja a lányt. Nem tudom. Csak annyit tudok, hogy egy alkalommal fényes nappal le akarta lőni Juliánt. Miquel Moliner, aki soha nem bízott Fumeróban, rávetette

magát, s az utolsó pillanatban megállította. A lövés nyoma azóta is ott virít a falban, a bejárat mellett. Ahányszor csak arra járok, mindig eszembe jut az a szörnyű nap.

– Mi történt Fumeróval? – A családjával együtt eltávolították a kollégiumból. Úgy rémlik, hogy Francisco Javiert

egy kis időre internátusba adták. Néhány évvel később hallottunk róla újra, amikor az anyja a hivatalos jelentés szerint egy vadászbalesetben meghalt. De valójában nem baleset volt. Miquel Molinernek az első perctől kezdve igaza volt: Francisco Javier Fumero kegyetlen, hidegvérű gyilkos.

– Én tudnék mit mesélni róla… – suttogta Fermín. – Nos, nem ártana, ha végre maguk is mesélnének valamit. Valami hihetőt, a változatosság

kedvéért. – Először is azt kell mondanunk, hogy nem Fumero égette el a könyveket. – Hanem? – Nagy valószínűséggel egy égett arcú férfi, aki Laín Coubert-nek nevezi magát. – De hiszen az… Bólintottam. – Carax egyik regényalakja. Az ördög. Fernando atya éppoly zavartan dőlt hátra a székben, ahogyan mi is éreztük magunkat. – Egyre világosabb, hogy az ügy középpontjában Pénelopé Aldaya áll, csakhogy őróla

tudjuk a legkevesebbet – tette hozzá Fermín. – Ebben nemigen tudok segíteni maguknak. Alig láttam őt, legfeljebb kétszer-háromszor,

akkor is csak messziről. Csupán annyit tudok, amit Julián mesélt róla, meglehetősen tömören. Az egyetlen személy, aki később Pénelopé nevét emlegette, Jacinta Coronado volt.

– Jacinta Coronado? – Pénelopé dajkája. Ő nevelte fel Jorgét és Pénelopét. A rajongásig szerette őket,

különösen Pénelopét. Előfordult, hogy ő jött az iskolába Jorgéért. Don Ricardo Aldaya ugyanis egy percre sem szerette őrizet nélkül hagyni a gyermekeit, ha házon kívül voltak. Jacinta földre szállt angyal volt. Miután megtudta, hogy nekem is és Juliánnak is igen szerény az anyagi hátterünk, mindig hozott nekünk valamit uzsonnára; azt hitte, éhezünk. Hiába mondogattam neki, hogy az apám szakács, és nem kell aggódnia miattunk, ragaszkodott az adományaihoz. Ha csak tehettem, megvártam és beszélgettem vele. Ő volt a legjobb szívű asszony, akivel valaha találkoztam. Nem voltak gyermekei, és tudtommal jegyben sem járt soha. Nem volt senkije a világon, egész életét az Aldaya gyerekeknek szentelte. Tiszta szívéből szerette Pénelopét. Azóta is őt emlegeti…

– Továbbra is kapcsolatban áll Jacintával? – Hébe-hóba meglátogatom a Santa Lucia Szeretetotthonban. Senkije sincs. Az Úr – az

emberi értelem számára homályos okokból – nem mindig életükben jutalmazza meg a jókat. Jacinta már megette a kenyere javát, és most éppolyan magányos, mint amilyen egész életében volt.

Sokatmondó pillantást váltottunk Fermínnel. – És Pénelopé? Őt nem látogatta meg soha? Fernando atya tekintetére sötét lepel hullott. – Senki sem tudja, mi lett Pénelopéval. Jacinta számára ő volt maga az élet. Amikor az

Aldaya család kivándorolt Argentínába, mindenét elveszítette. – Miért nem vitték magukkal őt is? Már amennyiben Pénelopé is együtt tartott a család

többi tagjával. Lehet, hogy ő el sem ment? – kérdeztem. A pap vállat vont. – Nem tudom. Az 1919-es évet követően senki nem látta többé Pénelopét. Hallani sem

hallottunk róla. – Ez volt az az év, amikor Carax Párizsba utazott – jegyezte meg Fermín.

– Meg kell ígérniük, hogy nem háborgatják azt a szegény öregasszonyt. Nem várhatják el tőle, hogy felidézze a fájdalmas emlékeit.

– Minek néz bennünket, tisztelendő atyám? – méltatlankodott Fermín. Fernando atya érezte, hogy nem tud belőlünk többet kicsiholni. Megesketett bennünket,

hogy senkinek nem áruljuk el a tőle hallottakat. Fermín megnyugtatásul az íróasztalon fekvő Újszövetségre tette a kezét.

– Hagyja az Evangéliumot! Nekem az is elég, ha a szavát adja. – Csak a mennyek országában ne tudjanak róla, igaz, atyám? – Na jöjjenek, kikísérem magukat. Keresztülvezetett bennünket a kerten, egészen a rácsos kapuig, a kijárattól tisztes

távolságban azonban megállt, s onnan szemlélte a hétköznapi világba kígyózó utat, mintha attól tartana, hogy köddé válik, ha továbbmegy. Azt találgattam, vajon Fernando atya mikor hagyhatta el utoljára a San Gabriel Kollégium területét.

– Nagyon bántott, amikor megtudtam, hogy Julián meghalt – mondta csendesen. – Annak ellenére, hogy idővel eltávolodtunk egymástól, jó barátok voltunk, Miquel, Aldaya, Julián és én. Még Fumero is. Mindig azt hittem, hogy elválaszthatatlanok leszünk, csakhogy az élet olykor kiszámíthatatlanabb, mint gondolnánk. Soha többé nem tettem szert olyan barátokra, amilyenek ők voltak, s azt hiszem, most már nem is fogok. Remélem, sikerül megtalálnia, amit keres, Daniel.

26

A nap már jó magasan járt, amikor gondolatainkba mélyedve a Bonanova sétányra értünk.

Biztosra vettem, hogy Fermínt Fumero váratlan, baljós felbukkanása foglalkoztatja. Lopva figyeltem a szemem sarkából: gondterhelt és zaklatott volt az arca. Sötét felhőfátyol terült szét az égen, mint valami vértócsa, s a fénysugarak színe, amelyek átszűrődtek rajta, a száraz falevelekére emlékeztetett.

– Ha nem iparkodunk, bőrig ázunk – törtem meg a csendet. – Nem valószínű. Ezek a felhők valami esti mulatságra készülődnek. Nézze csak meg!

Olyanok, mintha monoklijuk volna. Ezek kivárják az igazi balhét. – Csak nem azt akarja mondani, hogy maga a felhőjósláshoz is ért? – Az utcai élet olyan sok mindenre megtanítja az embert, hogy nem is hiszi. Itt van például

ez a Fumero: a puszta gondolatától is megkordult a gyomrom. Mit szólna hozzá, ha betérnénk a Sarriá téri bárba egy tortillás szendvicsre, jó sok hagymával?

A Sarriá téren öreg apókák múlatták az időt a helyi galambcsapat körében, s mint a homokórák a homokszemeket, ráérősen pergették ujjaik közt a kenyérmorzsákat. A bárban az ajtó közelében találtunk helyet. Fermín mindkét szendvicset fölfalta, az övét és az enyémet is, majd utánuk küldött még egy korsó sört, két csokoládét és három cent rumot. Desszertnek még egy Sugus cukorkát is elszopogatott. A szomszédos asztalnál egy férfi az újságja mögül leste Fermínt, s valószínűleg ugyanazt gondolhatta, mint én.

– Nem tudom, hogy fér el magában ennyi minden, Fermín. – A családomban mindenkinek rendkívül gyors volt az anyagcseréje. Jesusa nővérem, Isten

nyugosztalja szegényt, képes volt megenni egy hat tojásból készült fokhagymás, kolbászos omlettet uzsonnára úgy, hogy utána farkaséhesen ült a vacsorához. Szegénykének nagyon kellemetlen szagú volt a lehelete, ezért epésen csak Epécskének neveztük. A megszólalásig hasonlított rám. Ugyanolyan egyszálbélű volt, mint én, csupa csont és bőr. Egy cáceresi orvos egyszer azt mondta az anyámnak, hogy a Romero de Torresek jelentik a hiányzó láncszemet az ember és a pörölycápa között, tekintve, hogy a testünk kilencven százalékát az orrunk és a fülünk porcos állaga teszi ki. Jesusát gyakran összetévesztették velem a faluban, mivel alig volt melle, és előbb kezdett el borotválkozni, mint én. Tüdővészben halt meg huszonkét éves

korában, makulátlanul szűzen. Titokban egy ájtatos lelkületű papba volt szerelmes, aki rendszeresen így köszöntötte, ha találkozott vele az utcán: „Szervusz, Fermín, kész férfi lett belőled!” Az élet kedveli a fonák helyzeteket.

– Szoktak hiányozni? – A családtagjaim? Fermín vállat vont. Réveteg mosoly bujkált az arcán. – Tudom is én! Az emlékek időnként nagyon csalókák. Gondoljon a papra… Na és maga?

Szokott az édesanyjáról ábrándozni? Lehorgasztottam a fejem. – Szoktam. – Tudja, nekem mi maradt meg leginkább az anyámból? – kérdezte Fermín. – Az illata.

Mindig olyan tiszta, édes kenyérszagot árasztott. Nem számított, hogy reggeltől estig a földeken dolgozott, s hogy egész héten ugyanazokban a rongyokban járt, neki volt a legjobb illata a világon. Pedig nem volt valami finom lélek. Úgy káromkodott, mint egy kocsis. Mégis olyan balzsamillat lengte körül, akár egy mesebeli hercegkisasszonyt. Nekem legalábbis úgy tűnt. Na és magának, Daniel, mi jut eszébe az édesanyjáról?

Sokáig kerestem a szavakat. Nehéz volt hangot adnom az érzéseimnek. – Semmi. Évek óta nem vagyok képes felidézni az anyámat. Sem az arcát, sem a hangját,

sem az illatát. Aznap veszítettem el a vele kapcsolatos emlékeimet, amikor Julián Carax könyvét felfedeztem. Azóta még csak nem is rémlik semmi.

Fermín elgondolkodva nézett rám, mint aki nem akarja elkapkodni a választ. – Van róla fényképe? – Nem akartam előszedni a róla készült fotókat. – Miért nem? Ezekről a dolgokról mindaddig soha senkinek, még apámnak vagy Tomásnak sem

beszéltem. – Mert félek tőlük. Félek, hogy ha előkeresem anyám valamelyik fényképét, egy idegent

fedezek fel rajta. Maga ezt biztosan ostobaságnak találja. Fermín megrázta a fejét. – S most abban reménykedik, hogy ha megfejti Julián Carax rejtélyét, és megmenti őt az

enyészettől, újra emlékezni fog az édesanyjára? Ámulattal néztem Fermínre. Nyomát sem találtam tekintetében a gúnynak vagy az

elmarasztalásnak. Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy Fermín Romero de Torres a legbölcsebb és legragyogóbb elme a világon.

– Lehet – vágtam rá vaktában. Éppen delet harangoztak, amikor felszálltunk egy autóbuszra, amely a központba tartott.

Letelepedtünk a vezető mögötti ülésre. Fermín nem tudta megállni, hogy beszélgetésbe ne elegyedjen a sofőrrel arról, hogy műszaki szempontból és külalakra is mennyit változtak a tömegközlekedési eszközök azóta, hogy utoljára használta őket úgy 1940 körül, különös tekintettel az olyasfajta feliratokra, mint például: „Tilos a köpködés és a trágár beszéd!” Fermín egy darabig ferde szemmel méregette a feliratot, végül aztán beérte egy látványos, szaftos köpéssel, amivel azonnal magára is vonta annak a három ájtatos nővérnek a szúrós tekintetét, akik a busz hátsó részében utaztak egy-egy imádságos-könyvvel a kezükben, mint valami rendi különítmény.

– Faragatlan fráter! – sziszegte a legközelebb ülő apáca, aki meglepően hasonlított Yagüe tábornok hivatalos arcképére.

– Lám, lám! – gúnyolódott Fermín. – Itt látható Spanyolország három védőszentje. Szent Önsanyargatás, Szent Szemérem és Szent Széplélek. Kész röhej, mi lett ebből az országból!

– Ne is mondja! – helyeselt a buszvezető. – Azana elnök idején minden sokkal jobb volt. Azóta csak romlik a helyzet. A közlekedésről nem is beszélve. Az embernek felfordul tőle a gyomra.

Egy mögöttünk ülő férfi nevetve nyugtázta az eszmecserét. Azonnal ráismertem: ugyanaz az alak volt, aki a bárban a közelünkben üldögélt. Azt tükrözte az arckifejezése, hogy Fermín pártján áll, s szívesen látná, ha megleckéztetné az apácákat. Egy pillanatra összetalálkozott a tekintetünk. Kedélyesen rám mosolygott, majd visszabújt az újságja mögé. A Ganduxer utcánál jártunk, amikor észrevettem, hogy Fermín a kabátjába burkolózva, tátott szájjal, édesdeden alszik. A feje ide-oda himbálózott az ülésen. Amint a busz a San Gervasio előkelő kövezetére kanyarodott, hirtelen felriadt.

– Fernando atyával álmodtam – mesélte. – A Real Madrid mezében feszített, és a liga aranykupája csillogott a kezében.

– Hogyhogy? – Ha Freudnak igaza van, ez azt jelenti, hogy az atya gólt rúgott a hálónkba. – Nekem úgy tűnt, hogy becsületes ember. – Az is. Talán túlságosan is, s ez nem válik hasznára. A szentfazekak mindenkiből

misszionáriust akarnak faragni, de azzal nem számolnak, hogy az embert közben felzabálják a moszkítók vagy a piranhák.

– Ne túlozzon! – Magát nagyon könnyű felültetni, Daniel. Mindent készpénznek vesz. Ékes bizonyítéka

ennek a Miquel Molinerről szóló rizsa, amivel Nuria Monfort megetette. Állítom, hogy az a nőszemély több maszlagot adott be magának, mint amennyivel a L’Osservatore Romano szédíti az olvasókat. Erre most hogy, hogy nem, kiderül, hogy a férje Aldaya és Carax egykori osztálytársa volt. Mindennek a tetejébe ott van még Jacinta, a jóságos dadus, aki éppenséggel valóságos figura is lehet, mégis olyan, mintha Alejandro Casona valamelyik színművéből lépett volna elő. A hentes szerepét betöltő Fumero parádés színre lépésről nem is szólva.

– Ezek szerint azt hiszi, hogy Fernando atya is lóvá tett bennünket? – Nem. Egyetértek magával abban, hogy becsületesnek látszik, csakhogy a reverenda

nehéz gúnya ám. Nem tartom kizártnak, hogy az igazság kilencedrészét, mint az egyházi adót, megtartotta magának. Ha nem mondta el az igazat, azt nem gonosz szándékból vagy rosszindulatból tette, hanem erkölcsi megfontolásból, vagy egyszerűen csak azért, mert kifelejtette. Egyébiránt nem hiszem, hogy képes volna egy ilyen kusza történetet kiagyalni. Ha jobban tudna lódítani, nem algebrát és latint tanítana, hanem a bíborosi székben ücsörögne, és puha, foszlós kalácsot csipegetne a kávéja mellé.

– Mit javasol, mit tegyünk? – Előbb-utóbb elő kell majd kotornunk annak az angyali teremtésnek a múmiáját, hogy a

bokájánál fogva jól megrázhassuk, hátha kipottyan belőle valami. Most pedig megyek és felgöngyölítek néhány szálat. Kíváncsi vagyok, mit tudok kideríteni erről a Miquel Molinerről. Aztán a mi Nuria Monfortunknak sem ártana egy kicsit a körmére nézni: rafinált egy bestia lehet, ahogy szegény megboldogult anyám mondaná.

– Rosszul ítéli meg – tiltakoztam. – Maga meglát egy pár pofás kis didkót, és máris azt hiszi, hogy Szent Terézzel van dolga,

ami persze a maga korában még bocsánatos bűnnek számít. Hagyja ezt rám, Daniel, a női nem éteri illata engem már nem bódít úgy el, mint magát. A magam korabeli férfiaknak már a fejébe száll a vér, s nem a lágyabb testrészeibe.

– Ami azért nem árt a beszélőkéjüknek. Fermín elővette a pénztárcáját, és számolni kezdte a tartalmát. – Egy vagyon van magánál! – hüledeztem. – Ez mind a ma reggeli visszajáró? – Egy része. A többit becsületes úton szereztem. Ma elviszem Bernardát szórakozni egy

kicsit, és tudja, én ettől a nőtől semmit sem tudnék megtagadni. Ha szükséges, akár a Banco

de Espanát is kirabolom, csak hogy ne szenvedjen hiányt. Na és magának mik a tervei a nap hátralévő részére?

– Semmi különös. – No és a fruska? – Milyen fruska? – Az ördögbe! Hát Aguilar nővére! Vele mi lesz? – Nem tudom. – Dehogynem tudja! Csak az a baj, megmondom én nyíltan, hogy maga nem elég tökös

gyerek ahhoz, hogy a szarvánál ragadja meg a bikát. Abban a pillanatban odajött hozzánk az ellenőr egy fogpiszkálóval a szájában. Olyan

bámulatos ügyességgel forgatta a fogai közt a pálcikát, hogy az felért egy cirkuszi mutatvánnyal.

– Már megbocsássanak, de a hölgyek azt üzenik, hogy ha lehet, beszéljenek illedelmesebben – mondta.

– Egy nagy szart! – vágott vissza Fermín. Az ellenőr a vállát vonogatva visszasétált a három asszonysághoz, majd az értésükre adta,

hogy ő megtett minden tőle telhetőt, de nem kíván pofozkodásba keveredni az ő jó ízlésük miatt.

– Mindig azok pofáznak bele a mások életébe, akiknek fogalmuk sincs az életről – dohogta Fermín. – Hol is tartottunk?

– Ott, hogy nem vagyok elég rámenős. – Pontosan. Maga krónikus nyámnyilaságban szenved. Hallgasson rám! Sürgősen keresse

fel a babáját! Az élet pillanatok alatt elröppen, különösen az a része, amiért érdemes volt megszületni. Gondoljon csak arra, amit a pap mesélt. A történet még el sem kezdődött, s máris itt a vége, fuss el véle!

– Csakhogy ő nem a „babám”! – Akkor hát lépjen a tettek mezejére, még mielőtt valaki más, mondjuk az az ostoba katona

elorozza maga elől. – Úgy beszél róla, mint valami vadászprédáról. – Nem. Úgy beszélek róla, mint egy különleges ajándékról – helyesbített Fermín. – Nézze,

Daniel! A végzetünk többnyire az utcasarkon hever. Egy darab kutyaszar, egy lotyó vagy egy lottóárus… a szerencse három leggyakoribb megtestesülési formája. Egy biztos: soha nem megy házhoz. Nekünk kell érte mennünk!

Az út hátralévő részén a bölcs okfejtésen tűnődtem, míg Fermín újra el nem szenderedett. Különleges, napóleoni tehetsége volt ahhoz, hogy bármilyen körülmények közt kielégítse az alvásigényét. A Gran Via és Gracia sétány találkozásánál szálltunk le a buszról. A hamuszürke felhők addigra már valósággal felfalták az eget. A napból semmi nem látszott. Fermín állig begombolkozva kijelentette, hogy hanyatt-homlok rohannia kell a panzióbeli szobájába, mivel helyre akarja még pofozni magát a Bernardával való randevú előtt.

– Tudja, egy ilyen jelentéktelen külsejű embernek, mint én, legalább másfél órás tollászkodásra van szüksége. A mai piperkőc világban hiába észkombájn az ember, ha nem megfelelő a fizimiskája. Vanitas pecata mundi.

Sokáig néztem, miként olvad bele cingár alakja a Gran Via forgatagába. Szürke felöltője megtépázott zászlóként lobogott a szélben. Aztán elindultam hazafelé. Azt terveztem, hogy kerítek egy jó kis könyvet, s elvonulok a világ elől. A Puerta del Ángel és a Santa Ana utca sarkán azonban nagyot dobbant a szívem. Fermín, mint mindig, most is fején találta a szöget. A szerencse ott várt rám a könyvesbolt előtt, szürke gyapjúruhában, vadonatúj cipőben, selyemharisnyában, és a kirakatüvegben nézegette magát.

– Apám úgy tudja, misére mentem – mondta Bea, de le sem vette a szemét a tükörképéről.

– Nem állsz távol a dologtól. Alig húsz lépésre, a Santa Ana-templomban reggel kilenc órától kezdve folyamatosan miséznek.

Úgy viselkedtünk, mint két ismeretlen, akik véletlenül összefutottak egy kirakat előtt. Nem is néztünk egymás szemébe, csak a kirakatüvegen át.

– A helyzet korántsem olyan mókás, mint hinnéd. Szereznem kellett egy vasárnapi újságot, hogy tisztában legyek vele, miről szól majd a prédikáció. Otthon részletesen be kell számolnom róla.

– Apád mindenbe beleüti az orrát? – Megesküdött, hogy kitöri a lábad! – Előbb azonban ki kell derítenie a kilétemet. Azonkívül amíg van lábam, valószínűleg

gyorsabban futok, mint ő. Bea ingerülten nézett rám. Majd a mellettünk elsurranó szürke járókelők felé fordította a

fejét. – Nem tudom, miért ilyen mulatságos ez – mondta. – Komolyan beszélek. – Nem mulatok. Majd meghalok a félelemtől. Ugyanakkor örülök, hogy látlak. Röpke, ideges, visszafogott mosoly suhant át az arcán. – Én is örülök – vallotta be. – Ezt úgy mondtad, mintha valami betegségről lenne szó. – Ez még annál is rosszabb. Pedig azt hittem, hogy ha fényes nappal látlak, akkor észhez

térek. Nem tudtam eldönteni, hogy bóknak vagy halálos ítéletnek vegyem a vallomását. – Nem láthatnak bennünket együtt a nyílt utcán, Daniel. – Ha akarod, bemehetünk a boltba. A hátsó helyiségben leülhetünk kávézni… – Nem. Nem szeretném, ha bárki meglátná, hogy bemegyek, vagy hogy kijövök onnét. Ha

most észrevenne bennünket valaki, még mindig mondhatom, hogy véletlenül összefutottam az öcsém legjobb barátjával. De ha már kétszer együtt látnak bennünket, gyanút foghatnak.

Felsóhajtottam. – De hát ki figyel ránk? Kit érdekel, hogy mit csinálunk? – Az embereknek mindenre van szemük, ami nem rájuk tartozik, s az apám fél Barcelonát

ismeri. – Akkor most miért jöttél ide? – Nem hozzád jöttem, hanem misére. Máris elfelejtetted? Te magad mondtad, hogy itt van

húsz lépésre… – Kezdek félni tőled, Bea. Ügyesebben hazudsz, mint én. – Te nem ismersz engem, Daniel. – Ezt mondja az öcséd is. Egy pillanatra összevillant a szemünk. – A múltkor olyasmit mutattál, amihez foghatót soha életemben nem láttam – suttogta. –

Most rajtam a sor. Kíváncsian felhúztam a szemöldökömet. Bea kinyitotta a retiküljét, elővett egy kis kártyát,

és a kezembe adta. – Nem te vagy az egyetlen, aki titkos helyeket ismer Barcelonában. Van egy kis

meglepetésem számodra. Ma délután négykor várlak a megjelölt címen. Senki nem tudhatja meg, hogy ott találkozunk.

– S ha nem találok oda? – Odatalálsz. Gyanakodva néztem rá, vajon nem ugrat-e. – Ha nem jössz el, azt is megértem – mondta Bea. – Tudni fogom, hogy nem akarsz többé

találkozni velem.

Azzal meg sem várta a válaszomat, sarkon fordult, és könnyed léptekkel elindult a Rambla irányába. Én meg csak álltam ott a kártyával a kezemben, nyelvem hegyén a szavakkal. Le nem vettem róla a tekintetem, míg el nem tűnt a vihar közeledtét jelző szürke homályban. Megnéztem a kártyát. Kék betűkkel a jól ismert cím állt rajta:

Tibidabo út 32.

27

A vihar nem várta ki az estét, előbb megmutatta az erejét. Épp hogy felszálltam a 22-es autóbuszra, amikor az első villámok belehasítottak az égboltba. Mire megkerültük a Molina teret, és elindultunk a Balmes utcán, az eső bársonyfüggönyén át már csak maszatos részletek látszottak a városból. Akkor jutott eszembe, hogy még egy nyomorult esernyőről sem gondoskodtam.

– Maga aztán bátor fiú – dünnyögte a vezető, amikor jeleztem, hogy le akarok szállni. Tíz perccel elmúlt négy, mire a busz felvergődött a viharban a Balmes utcán, és letett egy

elhagyatott megállóban. Az esőáztatta Tibidabo úgy lebegett az ólomszürke égbolt alatt, mint a délibáb. Háromig számoltam, aztán – eső ide vagy oda – futásnak eredtem. Pár perccel később bőrig ázva, dideregve húzódtam be egy kapualjba, hogy újra lélegzethez jussak. Közben a hátralévő szakaszt méregettem. A vihar jeges lehelete szürke ködfátyolba burkolta a házak és a paloták elmosódott körvonalát. Az Aldaya-palota magányos tornya sötéten magasodott a hullámzó lombok közt. Kisímítottam a szememből egy nedves hajtincset, átfutottam a néptelen út túloldalára, s meg sem álltam a toronyig.

A kerítés kapuját ki-be csapkodta a szél. Kanyargós ösvény vezetett fel a házig. Besurrantam a kapun, s elindultam a ház felé. A magas fűben itt is, ott is kíméletlenül megcsonkított szobrok tűntek fel. Amint közelebb értem a házhoz, észrevettem, hogy az egyik szobor, mely a Purgatórium egyik haragvó angyalát ábrázolta, a kert közepén lévő szökőkútba esett. Elfeketült márványteste úgy ragyogott a csordultig telt medence fémes vízében, mint egy kísértet. A keze hegyes tőrként meredt ki a vízből; vádló ujja az épület bejárata felé mutatott. A ház hatalmas, faragott tölgyfa ajtaja félig nyitva állt. Ahogy betoltam az ajtót, tágas előtérben találtam magam. Egy szál gyertya simogató lángja körül hullámoztak a falak.

– Már azt hittem, el sem jössz – szólalt meg Bea. Felsejlett sziluettje a félhomályba ékelődő folyosó falán, amely a belőle nyíló galéria

kriptafényében derengett. Egy széken ült a fal mellett, s egy szál gyertya égett a lábánál a földön.

– Zárd be az ajtót! – kérte, s ottmaradt a helyén. – A kulcs a zárban van. A zár akkorát csikordult, mintha egy kripta ajtajára fordítottam volna rá a kulcsot. Bea

léptei közeledtek a hátam mögött, s a nedves ruhámon át éreztem, amint hozzám ér. – Hiszen te reszketsz! A félelemtől vagy a hidegtől? – Még nem döntöttem el. Mit keresünk itt? Sejtelmesen elmosolyodott, aztán megfogta a kezem. – Hát, nem tudod? Azt hittem, kitalálod… – Mindössze annyit tudok, hogy ez volt Aldayáék családi háza. Hogy jöttél be, és honnan

tudtad, hogy…? – Gyere, gyújtsunk tüzet! Úgy hamarabb átmelegszel! Végigvezetett a folyosón, amely a belső udvart ölelte körül. A szalon márványoszlopai

mögött csupasz falak kapaszkodtak felfelé az omladozó kazettás mennyezet irányába. Még kivehető volt rajtuk az egykori festmények és dísztükrök nyoma, akárcsak a márványlapokon a szekrények helye. Az egyik sarokban tűzifával megrakott kandalló állt. A piszkavas alatt egy köteg elsárgult újságpapír hevert. A kandallóból elszenesedett tüzelő meglepően friss

illata áradt. Bea letérdelt a rács elé, újságpapírt gyömöszölt a farönkök közé, majd elővett egy gyufát és meggyújtotta. A száraz papír pillanatok alatt lángra kapott. Bea szakértő mozdulatokkal rendezgette a fahasábokat. Éreztem, hogy húzza az időt, hadd furdaljon a kíváncsiság, én viszont egykedvűséget színlelve igyekeztem az értésére adni: ha titokzatoskodni akar, hát állok elébe. Mégis diadalittasan mosolygott. A kezem türelmetlen remegése bizonyára kárára volt a színjátéknak.

– Gyakran jársz ide? – Ma vagyok itt először. Érdekel, hogy miért? – Hát… Igen. Bea levendulaillatú takarót vett elő egy vászontáskából, és leterítette a kandalló elé. – Gyere, ülj ide a tűzhöz, nehogy tüdőgyulladást kapj miattam! A lobogó tűz melegétől hamar visszatért belém az élet. Bea megbabonázva figyelte a

lángok játékát. – Elárulod a titkodat? – böktem ki végre. Bea felsóhajtott, majd kényelmesen elhelyezkedett az egyik széken. Én ott maradtam a tűz

mellett, s a ruhámból kigőzölgő párát figyeltem, amely úgy illant a magasba, mintha a lelkem akarna elpárologni.

– Ezt a házat, amelyet te Aldaya-palotának nevezel, valójában másként hívják. Az eredeti neve Ködangyal volt, ám ezt kevesen tudják. Apám ügyvédi irodája tizenöt éve igyekszik eladni az ingatlant, mindhiába. A múltkor, amikor Julián Carax és Pénelopé Aldaya történetét mesélted, még föl sem fogtam az egészet. Csak késő este jutott eszembe, miközben a hallottakon töprengtem, hogy apám egyszer említette az Aldaya-családot, és a házukról is mondott valamit. Tegnap beugrottam az irodájába, és kifaggattam a titkárát, Casasúst, aki jól ismeri a ház történetét. Tudtad, hogy ez valójában nem is a lakásuk, hanem csak az egyik nyaralójuk volt?

Megráztam a fejem. – Az Aldaya család fő lakhelye egy palota volt a mai Bruch utca és a Mallorca

kereszteződésében, de 1925-ben földig rombolták, s egy bérházat építettek a helyén. Az épületet Puig i Cadafalch tervezte 1896-ban, Pénelopé és Jorge nagyapja, Simon Aldaya megrendelésére, egy mocsaras rét közepére. Ezt a házat a tiszteletre méltó öreg fia, Ricardo Aldaya vette meg a XIX. század legvégén egy furcsa alaktól, nevetségesen alacsony áron. A háznak ugyanis meglehetősen rossz híre volt. Casasús szerint valami gonosz átok ülhetett rajta, mivel még az eladók se szívesen merészkedtek ide, és mindenfélét kitaláltak, csak hogy ne kelljen bemutatniuk a házat…

28

Aznap délután, miközben a tűznél melegedtem, Bea azt is elmesélte, hogyan került a

Ködangyal az Aldaya család birtokába. Olyan szomorú és hátborzongató történet volt, hogy akár Julián Carax tollából is származhatott volna. A házat a Naulí, Martorell és Bergada nevével fémjelzett vállalat építtette egy Salvador Jausa nevű különös, jómódú katalán kívánságára, aki mindössze egy évig lakott benne. A hatévesen elárvult, szegény sorból származó mágnás Kubában és Puerto Ricóban harácsolta össze a vagyonát. Az a hír járta róla, hogy az ő keze is benne volt Kuba elveszítésében és az Egyesült Államokkal vívott háborúban, amely során Spanyolországnak az utolsó gyarmatáról is le kellett mondania. A vagyonán kívül mást is hozott az Újvilágból: vele jött észak-amerikai felesége, egy törékeny, sápadt philadelphiai hölgy, aki egy szót sem tudott spanyolul, valamint mulatt szolgálója, aki már Kubában is mellette volt, s aki egy harlekinruhás, kalitkás makákómajom és hét útipoggyász társaságában érkezett. Egy darabig, amíg a Juasa ízlésének és elképzeléseinek megfelelő ház fel nem épült, a Kolumbusz Hotelban laktak.

Senkinek sem volt kétsége afelől, hogy a fekete szépség, akinek pillantásától, alakjától – a társasági pletykák szerint – rendszerint szaporábban vert a férfiak szíve, valójában nem is a cselédje, hanem a szeretője a mágnásnak, s csak a Jóisten a megmondhatója, vajon miféle tiltott gyönyörökben részesült általa. A nőszemély ráadásul a boszorkánysághoz és a varázsláshoz is értett. Mariselának hívták, Jausa legalábbis így nevezte, s a személyét övező titokzatos aura kedvenc beszédtémájává vált azon összejöveteleknek, amelyeken az előkelő dámák süteménykóstolgatás közben a fullasztó őszi délutánok unalma ellen küzdöttek. Az a szóbeszéd járta, hogy az afrikai bestia közvetlenül a Sátán sugallatára paráználkodott a férfival, s mint egy sárló kanca, úgy lovagolt rajta, ami – a hölgyek szemében – legalább öt vagy hat halálos bűnnel felért. Akadt, aki levelet írt a püspöki hivatalba, és az egyházi méltóságok különleges áldását és védelmét kérte annak érdekében, hogy a jó nevű barcelonai családok lelke az efféle külső hatások ellenére is makulátlanul tiszta maradjon. Mindennek tetejébe Jausa nem átallott vasárnap délelőttönként a feleségével és Mariselával együtt végigkocsikázni a Gracia sétányon, nyíltan a tizenegy órás misére igyekvő, romlatlan ifjak elé tárva tisztátalan kapcsolatát. Még az újságok is megírták, milyen kevélyen és méltóságteljesen tekintett le a néger boszorkány a barcelonai publikumra: „akár a dzsungel királynője a pigmeusok között”.

Barcelona akkoriban már a modernizmus lázában égett; Jausa azonban világosan az építészek értésére adta, hogy ő valami másra vágyik. Az ő szótárában a „más” jelző rendkívüli értékkel bírt. Jausa évekig élt azoknak a neogótikus épületeknek a közelében, amelyeket az amerikai gazdasági fellendülés iparmágnásai építtettek a Central Parkkal szemben, az Ötödik sugárúton, az 58. és a 72. utca között. Az amerikai álom bűvöletében hallani sem akart róla, hogy az építészek olyan házat tervezzenek, amely belesimul a helyi divatáramlatokba. Ugyanilyen hévvel utasította el azt is, hogy rangjához méltó páholya legyen a barcelonai Operában. Süketek bábeli gyülekezetének és nemkívánatos társaságnak minősítette a páholyok népségét. Az volt a legfőbb vágya, hogy a háza a várostól viszonylag távol, az akkoriban még szinte lakatlan Tibidabo-hegyen épüljön fel. Tisztes távolból akarja szemlélni Barcelonát, mondogatta. Az úri társaságot egy angyalszobrokkal benépesített kerttel kívánta helyettesíteni, melyben a szobroknak (Mansela ösztönzésére) szigorúan egy hétágú csillag csúcsain kell elhelyezkedniük. Szeszélyes terveinek nem álltak útjában anyagi akadályok. Dagadó pénztárcájából még arra is futotta, hogy három hónapra New Yorkba küldje építészeit az olyan épületeknek a tanulmányozására, amilyeneket Vanderbilt kapitánynak, John Jacob Astornak, Andrew Carnegie-nak és a többi, mintegy ötven dúsgazdag családnak emeltek az aranykorszakban. Határozottan az értésükre adta, hogy fő feladatuk a Stanford, White & McKim építészeti iskola stílusának és módszereinek elsajátítása, s figyelmeztette őket, hogy eszükbe ne jusson olyan tervvel előállni, amelyben holmi „hentesek és gombkészítők” ízlése érvényesülne.

A három építész egy évvel később annak rendje és módja szerint jelentkezett is a kész tervvel a Kolumbusz Hotelban. Jausa a mulatt nő, Marisela társaságában figyelmesen végighallgatta őket, majd megkérdezte, mennyiért tudnák a tervet egy fél év alatt megvalósítani. Frederic Martoller, a főépítész megköszörülte a torkát, majd illedelmesen papírra vetette az összeget, és átnyújtotta a mágnásnak. Az szemrebbenés nélkül, ott helyben kiállított egy csekket a papíron szereplő teljes összegről, majd egy kézlegyintéssel elbocsátotta az építészeket. Hét hónap múlva, 1900 júliusában feleségével és Manselával együtt beköltözött a házba. Egy hónappal később mindkét nő halott volt. Salvador Jausara a dolgozószobájában talált rá a rendőrség, amint anyaszült meztelenül haláltusáját vívta a karosszékében. Az esethez kirendelt őrmester jelentése szerint a falakat az egész házban vér borította, megcsonkították az angyalszobrokat, törzsi jeleket festettek az arcukra, s fekete gyertyákat helyeztek a talapzatukra. A nyomozás nyolc hónapig tartott. Jausa ekkorra már végleg megnémult.

A nyomozás eredménnyel zárult: minden jel arra utalt, hogy Jausát és a feleségét valamilyen növényi eredetű kivonattal megmérgezték. Nagy valószínűséggel Marisela adta be nekik a mérgező anyagot, amiből több üveggel is találtak a szobájában. Jausa valamilyen oknál fogva túlélte a mérgezést, mindamellett nem úszta meg súlyos következmények nélkül: elveszítette a hangját és a hallását, teste egy része szörnyű fájdalmak közepette megbénult, s élete hátralevő részében szüntelen rettentő kínok gyötörték. Jausa feleségére a szobájában találtak rá; az ágyában feküdt, s nyakékein és briliáns karkötőjén kívül semmi mást nem viselt. A rendőrség feltételezése szerint Marisela, miután a többieket megmérgezte, egy késsel felvágta az ereit, majd addig öntözte vérével a folyosók és a szobák falait, míg végül a saját szobájában össze nem esett. Az indíték a cseléd féltékenysége lehetett, a mágnás felesége ugyanis halála pillanatában nagy valószínűséggel állapotos volt. Marisela állítólag forró, vörös viasszal egy halálfejet rajzolt az asszony meztelen hasára. Az ügy aktáira – akárcsak Salvador Jausa szájára – néhány hónappal később egyszer s mindenkorra pecsét került. Barcelona úri köreiben megbotránkozva emlegették, hogy a város történetében ehhez fogható esetre még sosem volt példa, s ha így folytatódik, az Amerikából beáramló pogány csőcselék előbb-utóbb aláássa az ország szilárd erkölcsi alapjait. Titokban sokan örültek neki, hogy a sors ily módon véget vetett Salvador Jausa hóbortjainak. Mint mindig, most is tévedtek: a java még hátravolt.

A rendőrség és az ügyvédek lezártnak tekintették az ügyet, Jausa azonban nem érte be ennyivel. Akkoriban ismerkedett össze don Ricardo Aldayával, aki akkor már sikeres ipari vállalkozó volt; nőcsábász hajlamáról és heves vérmérsékletéről is egyre több szóbeszéd keringett. Aldaya felajánlotta, hogy megveszi a birtokot. Az volt az elképzelése, hogy lebontatja az épületet, majd busás haszonnal értékesíti a telket, mivel tudta, hogy azon a területen hamarosan a csillagos égbe szöknek az árak. Jausának nem állt szándékában eladni a házat, ennek ellenére meghívta magához Ricardo Aldayát egy úgynevezett tudományos-spirituális kísérlet ürügyén. A nyomozás lezárása óta senki nem járt nála. Aldayának meghűlt az ereiben a vér attól, ami a házban fogadta. Jausa szemmel láthatóan teljesen elveszítette a józan eszét. Marisela fekete vérének nyoma továbbra is ott virított a falakon. A mágnás szerződtetett egy feltalálót, aki értett a kor legújabb technikai vívmányához, a filmkészítéshez. Fructuós Gelabert volt a neve, s készségesen Jausa szolgálatába állt, miután olyan tekintélyes összeget kapott tőle, hogy abból filmstúdiót hozhatott létre Vallés-ben. Gelabert meg volt győződve róla, hogy a XX. században a mozgókép veszi majd át az intézményesített vallásgyakorlás szerepét. Olybá tűnt, Jausa biztos benne, hogy a fekete nő szelleme továbbra is ott kísért a házban. Azt állította, hogy rendszeresen érzékeli a jelenlétét, a hangját, az illatát, sőt még az érintését is a sötét helyiségekben. A személyzet e történetek hallatán hanyatt-homlok menekült a házból, hogy valamely kevésbé idegtépő szolgálatot keressen magának a szomszédos Sarriában. Ott is akadt elég palota és elég család, ahol senki sem volt képes megtölteni egy vödröt vízzel, vagy megfoltozni egy zoknit.

Jausa egyedül maradt a maga rögeszméivel és láthatatlan kísérteteivel. A megoldás kulcsát a láthatatlanság legyőzésében remélte megtalálni. New Yorkban néhányszor tapasztalta már, mire képes a filmtechnika, és egyetértett Mariselával abban, hogy a kamera a filmre vett személy és a néző lelkét egyaránt rabul ejti. Ebből a gondolatmenetből kiindulva bízta meg Fructuós Gelabertet azzal, hogy a Ködangyal folyosóin a túlvilág jelei után kutasson felvevőjével. Gelabert több tekercs filmet leforgatott, s minden általa ismert módszert latba vetett, mindhiába.

Aztán egy szép nap bejelentette, hogy kapott egy különleges érzékenységű anyagot New Jerseyből, a Menlo Park-i Thomas Edison gyártól, amely a legrosszabb fényviszonyok közepette is lehetővé teszi a filmezést. Aztán egy nap Gelabert egyik segédje soha nem tisztázott körülmények között valami olcsó, penedési habzóbort öntött az előhívótálkába, s a kémiai reakció folytán az előhívott filmen különleges alakzatok jelentek meg. Ezt a filmet

kívánta megmutatni Jausa don Ricardo Aldayának azon az estén, amikor meghívta kísértetkastélyába, a Tibidabo út 32-be.

Aldaya a történet hallatán azonnal arra gyanakodott, hogy Gelabert csakis azért folyamodott a fenti technikai fortélyhoz, mert attól tartott, hogy le kell mondania a Jausától származó pénzügyi forrásokról, amennyiben a továbbiakban nem lesz képes felkelteni patrónusa érdeklődését a felvételek iránt. Jausa ellenben egy pillanatig sem kételkedett az eredmény valódiságában. Sőt mindabban, amit mások csupán véletlen alakzatoknak tartottak, ő emberi lelkeket vélt felfedezni. Esküdözött, hogy látta Mariselát, amint egy halotti leplen fekszik, majd farkassá változik, és felegyenesedve jár. Ricardo Aldaya néhány elmosódó folton kívül semmit sem tudott kihámozni a képekből, azt viszont határozottan érzékelte, hogy mind a film, mind a vetítőt kezelő technikus penetráns alkoholszagot áraszt. Mindazonáltal – jó üzletember lévén – megérezte, hogy az ügy még a hasznára válhat. Keresve sem találhatott volna magának eszményibb áldozatot egy tébolyult, magányos milliomosnál, akinek ráadásul az volt a rögeszmés vágya, hogy megpillantsa a szeretője teste által hátrahagyott fényes ködfoltot, az „ektoplazmát”. Úgy tett, mintha igazat adna neki, s biztatta, hogy folytassa a kutatást. Gelabert és az emberei a következő hetekben több ezer méter hosszúságú filmet készítettek. A tárolóedényekbe öntött folyadékba, melyben a filmet előhívták, rendre belekevertek egy kicsit az Aromas de Montserrat márkájú vörösborból, amely a tarragonai szőlővidék pezsgőborainak valamennyi szépségével büszkélkedhetett, s amelyet előzőleg a ninoti parókián megszenteltek. Jausa vetítésről vetítésre egyre több jogot ruházott át Ricardo Aldayára, míg végül megbízta, hogy valamennyi pénztartaléka felett ő rendelkezzék.

Jausának még az év novemberében nyoma veszett egy éjszakai viharban. Senki nem tudta pontosan, mi történt vele. Állítólag éppen Gelabert egyik különleges filmtekercsét hívta elő, amikor baleset érte. Don Ricardo Aldaya megbízta Gelabertet, hogy szerezze meg neki a filmet. Miután alaposan szemügyre vette a tekercset, saját kezűleg égette el, majd felkérte a technikust, hogy egy gáláns összegért cserébe minél hamarább felejtse el az ügyet. Aldaya addigra már Jausa javadalmainak nagy részét a kezében tartotta. A mágnás eltűnéséről a legkülönfélébb feltételezések terjengtek. Egyesek az suttogták, hogy a halott Marisela jött vissza érte, és magával vitte a pokolba. Mások azt rebesgették, hogy hónapokon keresztül láttak egy koldust bolyongani a városban, aki a megszólalásig hasonlított az eltűnt milliomosra, amíg egy elfüggönyözött fekete kocsi el nem ragadta. A ház körüli kísértetlegendák és a tánctermeket elárasztó mendemondák addigra már feltartóztathatatlanul hömpölyögtek szerteszét.

Ricardo Aldaya családja néhány hónapon belül beköltözött a házba. Két héttel később a Tibidabo úton megszületett a házaspár kislánya. Aldaya ünnepélyesen újrakeresztelte a házat, ám az új név – Penélope-villa – soha nem honosodott meg a környéken. A háznak megvolt a maga sajátos arculata, s ez minden új befolyásnak ellenállt. Az újdonsült lakók arra panaszkodtak, hogy éjszakánként különös zajok hallatszanak a falakból, s hogy olykor egyik pillanatról a másikra rothadó bűzt éreznek, vagy egyszeriben jeges légáramlat támad, mintha bolygó lelkek vonulnának végig a házon. Csupa rejtély volt az egész épület. Kétszintes pincéjében alul kripta, felül kápolna húzódott, mely utóbbiban egy festett kereszten óriási Krisztus-alak feszült, amely a cselédek szerint ijesztő módon hasonlított a kor népszerű személyiségére, Raszputyinra. A könyvtárteremben összevissza keveredtek vagy fejjel lefelé álltak a polcokon a könyvek. A harmadik emeleten volt egy helyiség, egy hálószoba, amelyet soha nem használtak, mivel a falain megmagyarázhatatlan módon elmosódott arcokra emlékezető foltok tűntek elő, a szobában a virágok pár perc alatt elhervadtak, s aki bent tartózkodott, annak szüntelenül az volt az érzése, mintha láthatatlan legyek röpködnének körülötte.

A szakácsnők váltig bizonygatták, hogy bizonyos tételek, például a cukor, rendszeresen eltűnnek a kamrából, s hogy a tej újhold idején bevörösödik. Egyes szobák előtt időről időre

döglött madarakra és rágcsálókra bukkantak. Máskor apró értéktárgyak váltak kámforrá, főként ékszerek, vagy a szekrényekben és a fiókokban őrzött ruhák gombjai. Előfordult, hogy az elveszett holmi hónapokkal később, mintegy varázsütésre, ismét megjelent a ház valamely félreeső zugában, vagy előkerült a kertben, a föld alól, ám többnyire sosem lehetett többé a nyomára bukkanni. Don Ricardo e jelenségek nagy részét merő szélhámosságnak vagy ostoba képzelgéseknek vélte, s azzal magyarázta, hogy a családja jó dolgában már nem tud mit kitalálni. Meg volt győződve róla, hogy néhány hét nélkülözés az egész házat kigyógyítaná a borzongásból. Egyedül a felesége értéktárgyainak eltűnését nem volt képes bölcs nagyvonalúsággal kezelni. Több mint öt szobalányt bocsátottak el ékszerlopás gyanújával, jóllehet egytől egyig könnyek közt esküdöztek, hogy ártatlanok. A személyzet agyafúrtabb tagjai szerint a rejtély mögött don Ricardo azon elvetemült szokása állt, hogy éjszakánként buja szándéktól vezéreltetve rendszerint valamelyik fiatal cseléd hálószobájában kötött ki. Házasságon kívüli kalandjainak legalább akkora híre kelt, mint a vagyonának. Valaki rosszmájúan úgy fogalmazott, hogy a kiruccanásai nyomán hátra maradt fattyak akár önálló szakszervezetet is alakíthatnának. Annyi bizonyos, hogy nem csupán az ékszerek tűntek el sorra: egy idő után a család életkedve is megcsappant.

Az Aldaya család soha nem volt boldog a don Ricardo által csalárd módon megszerzett házban. Aldaya asszony nem győzött könyörögni a férjének, hogy költözzenek be a városba, vagy legalábbis térjenek vissza abba a palotába, amelyet Puig i Cadafalch tervezett a család egykori feje, Simon nagypapa számára. Ricardo Aldaya minden esetben kereken visszautasította felesége kérését. Mivel ideje nagy részét a gyártelepein vagy utazással töltötte, ő semmi kivetnivalót nem talált a házban. Egy napon a kis Jorgénak nyolc teljes órára nyoma veszett az épületben. Az anyja és a cselédek kétségbeesetten keresték, ám sehol sem találták. Amikor előkerült, holtsápadtan és zaklatottan azt mesélte, hogy az egész időt a könyvtárteremben töltötte egy titokzatos néger asszony társaságában, aki régi fényképeket mutatott neki, és közben azt mondogatta, hogy a ház összes nőnemű lakójának meg kell halnia, hogy a hozzájuk tartozó férfiak feloldozást nyerjenek a bűneik alól. A titokzatos hölgy azt is közölte a kis Jorgéval, hogy az anyja 1921. április 12-én fog meghalni. A fekete nőt hiába keresték, Aldaya asszonyt viszont évekkel később pontosan azon a napon találták holtan az ágyában, amelyet a kisfiú említett: 1921. április 12-én. Egyidejűleg az összes ékszernek lába kelt. Ezekre később az egyik kertészfiú bukkant rá a szökőkút tisztítása közben; ott lapultak a medence alján egy hajas baba társaságában, amely egykor az úrnő kislányáé, Pénelopéé volt.

Don Ricardo Aldaya egy hét múlva úgy döntött, hogy túlad a házon. Pénzügyi birodalma addigra már több sebből vérzett. Sokan annak tulajdonították a bukását, hogy beköltözött abba az elátkozott házba, amelyik valamennyi lakójára csak szerencsétlenséget hozott. Mások – a józanabb gondolkodásúak – úgy vélték, Aldaya soha nem értette meg a piac működését, s ezért egész életében mást sem tett, mint hogy egyre jobban szétzilálta a Simon Aldaya által felépített üzleti vállalkozást. Don Ricardo bejelentette, hogy elhagyja Barcelonát, és a családjával együtt Argentínába költözik, ahol fellendülőben vannak a textilgyárai. Sokak szerint azonban csak a kudarc és a szégyen elől menekült.

A Ködangyal-t 1922-ben kezdték el árulni, nevetségesen alacsony áron. A ház botrányos híre és a környék egyre növekvő presztízse miatt eleinte nagy volt az érdeklődés, az épület megtekintése után azonban az összes vevőjelölt elállt a szándékától. A házat 1923-ban lezárták. Az ingatlan tulajdonjoga arra a társaságra szállt, amelynek Aldaya meghagyta, hogy bontassa le vagy adja el az épületet, vagy kezdjen vele akármit, amit tud. A házat éveken keresztül tovább árulták, ám vevője csak nem akadt. A Botell i Llofré nevű ingatlantársaság 1939-ben összeomlott, miután két tulajdonostársuk tisztázatlan okokból börtönbe került, majd 1940-ben mindkettejüket tragikus baleset érte a San Vigens-i fegyházban. A cég maradványait egy madridi pénzügyi konzorcium kebelezte be, melynek tagjai között három

tábornok, egy svájci bankár és a vállalat ügyvezető igazgatója, Tomás és Bea apja, Aguilar úr is szerepelt. Aguilarék újra elrendelték a ház eladását, de minden erőfeszítésük hiábavalónak bizonyult: az épületet jóval a piaci értéke alatt sem tudták értékesíteni. Tíz éven át senki nem tette be a lábát a palotába.

– Egészen a mai napig – fejezte be a történetet Bea, majd ismét hallgatásba burkolózott. Kezdtem hozzászokni hirtelen elnémulásaihoz. Ilyenkor egyik pillanatról a másikra

magába zárkózott, tekintete a semmibe révedt, s egy darabig nem szólt egy szót sem. – Tudod, mindenáron szerettem volna megmutatni neked ezt a helyet. Meg akartalak lepni.

Casasúst hallgatva végig az járt a fejemben, hogy el kell hozzalak ide, hiszen ez a ház Carax és Pénelopé történetének is része. A kulcsot apám irodájából vettem kölcsön. Senki nem tudja, hogy itt vagyunk. Ez az én titkom, amit mindenképpen meg akartam osztani veled. Izgultam, hogy eljössz-e.

– Mégis tudtad, hogy eljövök. Mosolyogva bólogatott. – Azt hiszem, semmi sem történik véletlenül. A dolgoknak megvan a maguk titkos

rendeltetése, akkor is, ha mi nem látjuk. Az a tény, hogy rátaláltál Julián Carax könyvére, vagy az, hogy mi ketten most itt vagyunk, valamilyen nagyobb egésznek a részét képezi, csak még nem látjuk át, miként. De már a hatása alatt állunk.

Miközben Bea beszélt, kezem ügyetlenül a bokája fele siklott, majd a térdéig araszolt. Úgy figyelte az ujjaimat, mintha valamiféle rovar mászna a lábán. Azon törtem a fejem, vajon mit tenne most a helyemben Fermín. Hol késik a tudománya, amikor a legnagyobb szükségem volna rá?

– Tomás azt mondta, soha nem jártál még senkivel – mondta Bea olyan hangsúllyal, mintha ez mindent megmagyarázna.

Megsemmisülve húztam vissza a kezem. Nem mertem a szemébe nézni. Az volt az érzésem, hogy Bea mosolyog rajtam, de nem volt kedvem megbizonyosodni róla.

– Ahhoz képest, hogy az öcséd olyan hallgatag, egész sok mindent kifecseg. Mi mindent terjeszt még rólam ez a vitéz lovag, aki némasági fogadalmat tett?

– Azt mesélte, hogy évekig szerelmes voltál egy nálad idősebb nőbe, aki teljesen összetörte a szíved.

– Ha valami összetört, az csak az arcom volt, miután alaposan helybenhagytak miatta. – Tomás azt mondja, azért nem jártál azóta senkivel, mert mindenkit ahhoz a nőhöz

hasonlítasz. A régi jó Tomás semmit nem változott; akkor csap le, amikor a legkevésbé számít rá az

ember. – Clarának hívják. – Tudom. Clara Barcelónak. – Ismered? – Mindenki ismer valakit, akit Clara Barcelonák hívnak. A név nem számít. Súlyos csönd támadt. Csak a tűz pattogását hallottuk. – Tegnap este, miután tőled elbúcsúztam, levelet írtam Pablónak – szólalt meg Bea. – A vőlegényednek? Miért? – tátogtam. Bea a blúza zsebéből elővett egy lezárt, felbélyegzett borítékot. – A levélben az áll, hogy minél hamarabb össze szeretnék vele házasodni; ha lehet, egy

hónapon belül, és örökre el akarom hagyni Barcelonát. Belenéztem kifürkészhetetlen tekintetébe, s szinte remegtem. – Miért mondod el nekem mindezt? – Mert neked kell megmondanod, feladjam-e, vagy sem. Ezért hívtalak ma ide, Daniel. Csak bámultam a borítékot, amelyet úgy forgatott a kezében, mint egy dobókockát. – Nézz rám – kérte Bea.

Felpillantottam, és hosszan a szemébe néztem. Nem tudtam, mit mondjak. Bea lesütötte a szemét, sarkon fordult, s elindult a galérián. Egy ajtón át lehetett kijutni a belső udvarra néző márványbalusztrádhoz. Láttam, amint Bea alakja belevész az esőbe. Utánamentem, megállítottam. Kikaptam a kezéből a borítékot. Arcáról patakokban mosta le az eső az indulatot és a könnyeket. Visszavezettem a házba, és odahúztam a kandalló melegéhez. Fogtam a borítékot, és a lángok közé vetettem. Csöndben figyeltük, miként semmisül meg és válik füstté lapról lapra a levél a parazsak között. Bea könnyes szemmel letérdelt mellém. Átöleltem, és éreztem a nyakamon a leheletét.

– Szoríts magadhoz, Daniel! – suttogta. Fermín Romero de Torres, akinél bölcsebb embert nem ismertem, azt állította, hogy nincs

ahhoz fogható élmény, mint amikor az ember először levetkőztet egy nőt. Bölcs barátom nem hazudott, de nem árulta el a teljes igazságot. Arra ugyanis nem készített fel, hogy remegő kezemnek titáni küzdelmet kell majd vívnia minden egyes gombbal és cipzárral. Semmit nem mondott a reszketeg, hófehér bőr varázsáról, a puha ajkak érintéséről, vagy a bőr pórusain áttetsző délibábról. Bizonyára azért hallgatta el mindezt, mert tudta, hogy a csoda megismételhetetlen, s amint megfejtjük a titkos kódot, már el is felejtjük. Hányszor próbáltam felidézni azt az első együttlétet Beával a Tibidabo úti palotában, amikor a külvilág beleveszett az esőbe! Hányszor szerettem volna visszatérni, s elmerülni az emlékekben, amelyek közül csupán egyetlenegyet sikerült kimentenem a lángok közül. Azt a pillanatot, amikor Bea esőcseppektől csillogó testtel, meztelenül feküdt ott a tűz melegénél, és rám emelte vágyakozó tekintetét, amely azóta is kísért. Föléhajoltam, s ujjbegyeimet finoman végighúztam a hasán. Bea hagyta, hogy ernyedten leereszkedjék a szemhéja; már nem látott engem, de magabiztosan rám mosolygott.

– Tégy velem, amit akarsz – suttogta. Tizenhét éves volt, s ajka az élet ízével ragyogott.

29 Késő este hagytuk el a kékes árnyakba burkolózó házat. A vihar időközben szemerkélő,

hideg esővé csendesedett. Amikor vissza akartam adni a kulcsot, Bea a pillantásával jelezte, hogy tartsam magamnál. Abban a reményben indultunk el a San Gervasio sétány felé, hogy előbb-utóbb találunk majd egy taxit vagy egy buszt. Csöndben, kézen fogva lépkedtünk. Kerültük egymás pillantását.

– Keddig nem találkozhatunk – mondta Bea bizonytalanul, mintha hirtelen kételyei támadtak volna afelől, hogy egyáltalán akarom-e még látni.

– Itt várlak – feleltem. Természetesnek vettem, hogy attól fogva mindig annak az öreg háznak a falai között

találkozunk majd, mintha a város többi részéhez közünk sem lett volna. Minél távolabb kerültünk attól a helytől, annál határozatlanabbnak éreztem az érintését; melegsége és magabiztossága lépésről lépésre csökkent. Megállapítottuk, hogy csaknem teljesen kihaltak az utcák.

– Itt nem találunk semmit – mondta a Bea. – Inkább menjünk le a Balmesen. Céltudatosan elindultunk el a Balmes utcán. Az eső miatt, s talán hogy ne kelljen egymásra

néznünk, a fák lombja alatt haladtunk. Bea egyre szaporábban lépkedett, a végén már szinte rángatott maga után. Az volt az érzésem, hogy ha elengedném a kezét, futásnak eredne. A képzeletem még mindig a teste érintésétől és illatától volt mámoros. Legszívesebben leültettem volna egy padra, hogy csókokkal és csacska szavakkal halmozzam el, amelyektől bárki más halálra nevette volna magát. Csakhogy Bea lélekben már máshol járt. Valami emésztette, mint egy néma kiáltás.

– Mi a baj? – kérdeztem suttogva.

Megtörten és elhagyatottan, szinte ijedten mosolygott vissza rám. Hirtelen az ő szemével láttam magam: nem voltam több egy kisfiúnál, aki azt hiszi, hogy övé az egész világ, csak mert egy órára birtokba vehette a mindenséget, s még nem tudja, hogy egy másodperc alatt elveszítheti. Végre magamhoz tértem. Már nem is vártam tőle választ, csak úgy botorkáltam utána. Kis idő múlva meghallottuk a forgalom zaját. A levegő gázbuborékokban lebegett az utcai lámpák és szemaforok meleg fényében. Olyan, mint egy láthatatlan fal, gondoltam.

– Jobb lesz, ha itt elválunk egymástól – mondta Bea váratlanul, és elengedte a kezemet. A sarkon – mint apró szentjánosbogarak – egy taxiállomás fényei világítottak. – Ahogy akarod. Bea hozzám hajolt, és puhán arcon csókolt. Viaszszagú volt a haja. – Bea – szólaltam meg fojtott hangon –, szeretlek… Megrázta a fejét, s a számra tapasztotta a kezét, mintha fájnának neki a szavaim. – Kedden hat órakor, rendben? – kérdezte. Némán bólintottam. Úgy figyeltem, amint sarkon fordul és beül egy taxiba, mintha akkor

látnám először. Egy másik taxisofőr, aki úgy nézte végig a jelenetet, mint valami bíró, kíváncsian kihajolt az ablakon.

– Na mi a helyzet, főnök? Hazamegyünk? Gondolkodás nélkül beültem a kocsiba. A sofőr a visszapillantó tükörből leste az arcomat.

Nekem arra az autóra tapadt a tekintetem, amely Beát szállította, míg el nem nyelte a fekete éjszaka.

Mire végre álom jött a szememre, a hajnal a szürke szín valamennyi komor árnyalatát felvonultatta az ablakom előtt. Arra ébredtem, hogy Fermín apró kavicsokat dobál az ablakomra a templomtérről. Magamra kaptam a legelső ruhadarabot, ami a kezem ügyébe akadt, és lementem ajtót nyitni. Fermín a szokásos elviselhetetlen, hétfő reggeli lelkesedésével csörtetett be a boltba. Felhúztuk a rolót, és kitettük a NYITVA feliratú táblát.

– Nagyon nyúzott ma a képe, Daniel! Mivel töltötte az éjszakát? Úgy látom, sikerült lépre csalnia a madárkát.

A raktárhelyiségben felkötöttem a kék kötényemet, s neki is odanyújtottam – pontosabban odahajítottam – az övét. Fermín kaján vigyorral elkapta.

– Elszállt a madárka, üres a kalitka – vetettem oda letörten. – A szellemes mondásokat hagyja meg azoknak, akikben több életkedv buzog, mint

magában. Mindig olyan vérszegény a humora. Meséljen inkább! – Mit meséljek? – Azt magára bízom. Mondjuk, kezdheti a találatok számával, vagyis azzal, hogy hány kört

futottak. – Nem vagyok vicces hangulatban, Fermín. – Fiatalság, mamlaszság. Na jó, engesztelésül elárulom, hogy friss híreim vannak a maga

Julián Carax barátjáról. – Csupa fül vagyok. Fermín tekintetében egy nemzetközi cselszövés izgalma vibrált: az egyik szemöldökét

magasra húzta, a másikat éberen megfeszítette. – Tegnap, miután hazakísértem Bernardát, akinek továbbra is makulátlan a tisztessége, már

persze azt az egykét lila foltot leszámítva, amit a fenekén hagytam, a délutáni izgalmak következtében kínzó álmatlanság tört rám. Kapva az alkalmon, ellátogattam a barcelonai alvilág egyik szerkesztőségébe, Eliodoro Salfumán kocsmájába, közismert nevén a Pöcsfogóba. Nem a legfeddhetetlenebb hely, de mindig zsúfolásig tele van, ami nem csoda, hisz a Raval szívében, a Sant Jeroni utcában található.

– Fogja rövidebbre, Fermín, az isten szerelmére! – Azon vagyok. Nos, odabent összehaverkodtam néhány törzsvendéggel, köztük egy-két

régi sorstársammal, majd érdeklődni kezdtem a mi Nuria Monfort nevű Mata Harink férjéről,

Miquel Molinerről, aki állítólag a barcelonai igazságszolgáltatás valamelyik vendégszerető szálláshelyén tartózkodik.

– Állítólag? – Úgy bizony. Nem véletlenül használom ezt a bizonytalan kifejezést. Mindannak ugyanis,

amit mi eddig tényként kezeltünk, semmi köze a valósághoz. Tapasztalatból tudom, hogy a börtönviselt népességen, sőt az egész lakosságon belül a Pöcsfogó-beli informátorok a legmegbízhatóbbak. Ezen a helyen jobban működik az igazságszolgáltatás, mint a vérszívó esküdtszékeken; egy szó, mint száz: biztosíthatom róla, kedves Daniel barátom, hogy Miquel Moliner nevű fogoly az elmúlt tíz évben egyetlen barcelonai börtönben sem fordult meg.

– S ha máshol tartják fogva? – Az Alcatrazra, a Sing Singre vagy a Bastille-ra gondol? Daniel, az a nő csúnyán átverte

magát. – Kezdem azt hinni, hogy igaza van. – Ne csak higgye, hanem lássa is be! – Akkor most hogyan tovább? A Miquel Moliner-féle szál ezek szerint sehová sem vezet. – Miután a mi kis Nuriánk az orrunknál fogva vezetett bennünket. – Mit javasol? – Egyelőre nincs jobb ötletem, mint hogy induljunk el valami más nyomon. Érdemes volna

utánanézni annak a jóságos öreglánynak, akiről a csuhás tegnapi dajkameséje szólt. – Csak nem azt akarja mondani, hogy maga szerint a dajka kiléte is kétséges? – Nem, de úgy látom, itt az ideje, hogy leálljunk a finomkodással, és a következő helyre ne

úgy kopogtassunk be, mintha alamizsnáért esedeznénk. Az ügy azt követeli, hogy a hátsó ajtón keresztül közelítsük meg a tett színhelyét. Tud követni?

– Fermín, magánál világosabban egy pap sem fejezhetné ki magát. – Na, akkor porolja ki a ministránsjelmezét: ma záróra után ugyanis könyörületes látogatást

teszünk a Santa Lucia Szeretetotthonban. Most pedig, adja elő végre, hogyan sikerült betörnie tegnap este azt a kis kancacsikót! És ne hallgasson el semmit! Amit ma nem oszt meg velem, az gennyes kelések formájában jön majd ki magán!

Megadóan felsóhajtottam, majd töviről hegyire elmeséltem neki mindent. Vallomásom végeztével, miután azon aggályaimról is beszámoltam, amelyek egy szellemileg elmaradott iskolásfiú értelmi szintjének feleltek meg, Fermín váratlanul, melegen átölelt.

– Szegény barátom – dörmögte meghatottan, s megveregette a vállamat. – Maga fülig szerelmes.

Ebéd után pontban egy órakor szedtük a sátorfánkat, s távoztunk a könyvesboltból. Apám zord ábrázattal figyelte, ahogy szedelőzködünk. Állandó jövés-menésünk felébresztette benne a gyanút, hogy a zavarosban halászunk. Fermín indoklásképpen elhadart valami összefüggéstelen szöveget néhány függőben lévő megrendelésről, aztán gyorsan eliszkoltunk. Sejtettem, hogy előbb-utóbb be kell majd avatnom apámat a zavaros történet valamely részletébe; de hogy melyikbe, az még kérdés volt.

Útközben Fermín szokásos, vadregényes stílusában ecsetelte a helyszínt, ahová igyekeztünk. A Santa Lucia Szeretetotthon hátborzongató hely hírében állt. Annak idején a Moncada utcában egy régi palota roskadozó épületében kapott helyet, minősíthetetlen higiéniás viszonyok között. Az intézményről keringő mendemondák alapján valahol a purgatórium és a hullaház között foglalt helyet. Az épület meglehetősen sajátos történelmi múltra tekintett vissza. A XI. századtól kezdve szinte minden volt már: előkelő családi rezidencia, börtön, bordélyház, titkos könyvtár, katonai kvártély, szobrászműhely, pestiskórház és kolostor. A XIX. század közepén szó szerint összeomlott, amikor is egy magát Laszlo de Vichernynek nevező hóbortos vállalkozó bizarr tárgyak és kegyetlen cirkuszi látványosságok tárházává alakította. Az illető pármai hercegnek és a Bourbonok királyi

alkimistájának adta ki magát, ám valójában egy esparraguerai illetőségű, szélhámos dzsigoló volt, valódi nevén Baltasar Deulofeu i Carallot.

Az említett kalandor azzal büszkélkedett, hogy neki van a legnagyobb gyűjteménye a különféle fejlődési szakaszokban elhalt, formalinban tartósított embriókból, valamint a különféle elfogatási parancsokból, amelyeket Európa- és Amerika-szerte adtak ki. A Rémségek Házában (ahogy Deulofeu az újjáalakított épületet elnevezte) többek között halottidéző, spiritiszta szeánszok, kakas-, patkány- és kutyaviadalok, kövér asszonyok és bénák (nemegyszer vegyes) pankrációs küzdelmei és különféle fogadások kaptak helyet, ezenkívül elfért még benne egy nyomorékokra és torzszülöttekre szakosodott örömtanya, egy kaszinó, egy legálisan működő pénzügyi tanácsadó hivatal, egy szerelmi bájitalokat előállító műhely, valamint egy népi színjátékokat, bábelőadásokat és egzotikus baletteket bemutató színpad. Karácsony tájékán a ház személyzete minden évben műsorra tűzött egy pásztorjátékot, melynek híre még a tartomány határain túlra is eljutott.

A Rémségek Háza mindaddig – mintegy tizenöt éven keresztül – osztatlan sikert aratott, amíg ki nem derült, hogy Deulofeu egy hét leforgása alatt elcsábította a tartományi kormányzó feleségét, lányát és mostohaanyját. A szórakoztatóközpont megteremtőjére gyalázatos sors várt. Még arra sem maradt ideje, hogy valamelyik hamis személyiségét magára öltse és elmeneküljön a városból; egy álarcos banda addig üldözte a Santa Maria-negyed utcáin, míg el nem kapta. A Citadellába hurcolták, felkötötték, a holttestét meggyújtották, s ott hagyták a földön a kóbor ebek martalékául. A Rémségek Háza ezután húsz évig elhagyatott volt, s még a szerencsétlenül járt Laszlo gyűjteményének felszámolásával sem vesződött senki. Az épület ezután egy apácarend védnöksége alatt nyilvános szeretetszolgálati intézménnyé alakult.

– Az Utolsó Lehelet Irgalmas Nővérei vagy valami hasonló morbid nevük van – fejezte be a történetet Fermín. Az a baj, hogy kínosan elzárkóznak a külvilág elől, szerintem rossz a lelkiismeretük. Valami nagyon jó ürügyet kell kieszelnünk, hogy szóba álljanak velünk.

Ahogy teltek-múltak az évek, a Santa Lucia lakói egyre inkább a haldoklók, a magányos öregek, az elmeháborodottak, a nincstelenek és a barcelonai társadalom egyéb elesettjeinek soraiból kerültek ki. A legtöbben – a szerencsésebbek – nem sokkal azután, hogy az otthonba kerültek, el is távoztak az élők sorából; az otthon levegője és a lakótársak állapota nem kedvezett a hosszú életnek. Fermín értesülései szerint az elhunytakat még napfelkelte előtt eltávolították, s egy llobregati vállalat kocsiján, amely egyébként hús- és hentesáru-kereskedelemmel foglalkozott, elszállították, majd tömegsírba temették. A kétes hírű vállalat tevékenysége évekkel később botrányba fulladt.

– Ezt az egészet maga találta ki! – tiltakoztam a pokolbéli történet hallatán. – Még az én képzeletem sem ér fel mindazzal, ami ott zajlik, Daniel. Majd meglátja. Tíz

évvel ezelőtt egy szerencsétlen ügy kapcsán én is megfordultam abban az épületben. Hát mondhatom, olyan volt, mintha a maga Julián Carax barátját kérték volna fel lakberendezőnek. Kár, hogy nincs nálunk egy kis babérlevél, az némileg semlegesítené az odabent terjengő bűzt. Nagyon meg kell majd küzdenünk azért, hogy beengedjenek.

E nem túl kecsegtető kilátásokkal fordultunk be a Moncada utcán, amely abban a napszakban mindössze egy sötét kis átjárónak tűnt a raktárakká és műhelyekké alakított vén paloták árnyékában. A Santa Maria del Mar-bazilika harangja visszhangozta a lépteinket. Egyszerre átható, keserű lehelet keveredett a hideg téli levegőbe.

– Mi ez a bűz? – Megérkeztünk – jelentette be Fermín.

30

Pudvás faajtó vezetett a vízköpőkkel, angyalokkal, gázlámpákkal díszített udvarba; az angyalok arcvonásait már jócskán elkoptatta az idő. Az udvarból egy lépcső vitt fel az első emeletre, ahol párás fénycsík jelezte az otthon főbejáratát. A nyíláson át kiszűrődő fény sárgára festette az odabent gőzölgő, párás levegőt. Madárcsontú, szikár nőalak fürkészett bennünket az ajtóból. A félhomályban is ki lehetett venni kemény tekintetét. Ugyanolyan színű volt a szeme, mint a csuhája. Kezében favödröt tartott, melynek gőzölgő tartalma leírhatatlan bűzt árasztott.

– Dicsértessékajézuskrisztus – hadarta Fermín lelkesen. – Na és a koporsó? – hallatszott odafentről az apáca kimért, gyanakvó hangja. – Koporsó…? – kérdeztük egyszerre Fermínnel. – Nem a temetkezési vállalattól jöttek? – kérdezte fásult hangon az apáca. Elgondolkodtam, vajon a külsőnkre utal-e, vagy ösztönösen fakadt belőle a kérdés. Fermín

ábrázata felderült, hogy ily kegyes hozzánk az isteni gondviselés. – A koporsó kint van a kocsiban. Előbb megtekintjük az illetőt. Puszta formalitás. Hirtelen émelygés fogott el. – Azt hittem, Collbató úr személyesen jön el – mondta az apáca. – Collbató úr a bocsánatát kéri, de az utolsó pillanatban közbejött neki egy kényes munka.

Egy cirkuszi erőművészt kell bebalzsamoznia. – Önök Collbató úrnak dolgoznak? – Hogyne! Mi ketten vagyunk a jobb és a bal keze. Wilfredo Velludo vagyok, szolgálatára,

ő meg a segédem, Sansón Carrasco. – Örvendek – biccentettem. Az apáca tetőtől talpig végigmért bennünket, majd egykedvűen bólintott. Látszott a

tekintetén, hogy nem tulajdonít túl nagy jelentőséget madárijesztő külsőnknek. – Isten hozta önöket a Santa Lucia Otthonban. Hortensia nővér vagyok. Jöjjenek utánam. Némán követtük Hortensia nővért egy tekervényes folyosón, melynek szaga a földalatti

aluljáróban terjengő bűzre emlékeztetett. A folyosót ajtó nélküli nyílások szabdalták, s mindegyik mögött egy-egy gyertyákkal megvilágított terem derengett. Odabent a fal mentén ágyak sorakoztak, s úgy lebegtek előttük a szúnyoghálók, mint a halotti leplek. Innen is, onnan is nyögések hallatszottak, s a tüllfüggönyök apró lyukacsain át emberi alakok körvonalazódtak.

– Erre tessék – mutatta az utat Hortensia nővér, aki néhány lépéssel előttünk járt. Egy boltíves terembe értünk, ahová – Fermín leírása alapján – nem esett nehezemre

odaképzelni a Rémségek Házát. A félhomályban felsejlő ülő és fekvő alakokat az első pillanatban viaszfiguráknak véltem; élettelen, üveges szemük pénzérmeként csillogott a gyertyafényben. Aztán rájöttem, hogy lassan, alig észrevehetően mozognak. Koruk és nemük meghatározhatatlan volt. A testüket hamuszürke rongyok takarták.

– Collbató úr azt kérte, ne nyúljunk hozzá, és ne is mossuk le – mondta Hortensia nővér bocsánatkérő hangon. – Csak annyit változtattunk rajta, hogy egy itteni ládába helyeztük, mivel már nedvedzett szegény.

– Jól tették. Nem árt az elővigyázatosság – helyeselt Fermín. Kétségbeesetten néztem rá, mire megnyugtatóan biccentett, hogy bízzam csak rá az

egészet. Hortensia nővér átsietett a termen, majd egy szűk folyosón cellaszerű, levegőtlen, sötét helyiségbe vezetett bennünket. Levett a falról egy gázlámpát, és átnyújtotta.

– Sok időre lesz szükségük? Van még egy kis dolgom. – Miattunk ne halogassa a teendőit! Végezze csak tovább a dolgát, mi majd gondoskodunk

az elszállításról. Ne aggódjék! – Rendben. Ha szükségük volna valamire, az alagsorban, az elfekvő betegeknél

megtalálnak. S ha nem túl nagy kérés, a hátsó lépcsőn vigyék ki, hogy a többiek ne lássák. Nem tenne jót a bentlakók lelkiállapotának.

– Gondunk lesz rá, hogy ne vegyék észre – feleltem megtört hangon. Hortensia nővér egy pillanatra kíváncsian felém fordult. Közelről láttam, hogy idős

asszony, szinte egészen vén. Alig néhány év választhatta el az otthon többi lakójától. – Mondja csak, nem túl fiatal még ehhez a munkához a segédje? – Az élet nagy igazságai nincsenek tekintettel az életkorra, kedves nővér – mentegetőzött

Fermín. Az apáca kedvesen rám mosolygott, majd egyetértően bólintott. A bizalmatlanságot

szomorúság váltotta fel a tekintetében. – Akkor is – dünnyögte. A vödörrel a kezében elcsoszogott a sötétben. Úgy lebegett utána az árnyéka, mint egy

menyasszonyi uszály. Fermín betuszkolt a cellába. Nyomorult kis helyiség volt, csupasz kőfalai nyálkás nedvet gennyedztek, a mennyezetről kampós láncok lógtak, a döngölt padlót pedig keskeny, vízzel teli repedések hálózták be. Középen szürke márványasztalon egy ipari falécekből összetákolt láda hevert. Fermín a magasba emelte a lámpát. Egy pillanatra előtűnt az elhunyt szalmába süppedt alakja. Mintha pergamenből vágták volna ki képtelen, élettelen arcát. A testét lilás, felhólyagosodott bőr borította. Nyitott szeme olyan fehér volt, mint a tojáshéj.

Úgy felkavarodott a gyomrom, hogy el kellett fordulnom. – Na gyerünk, lássunk munkához! – rendelkezett Fermín. – Megőrült? – Úgy értem, meg kell találnunk azt a Jacintát, még mielőtt rájönnek a turpisságra. – De hát hogyan? – Hogyan, hogyan! Majd kérdezősködünk! Kikémleltünk a folyosóra, hogy megbizonyosodjunk Hortensia nővér távollétéről. Aztán

óvatosan átsurrantunk abba a terembe, amelyen átjöttünk. A nyomorult alakok aggodalommal vegyes kíváncsisággal pislogtak ránk. Volt, amelyik irigyen lesett bennünket.

– Vigyázzon, mert ezek képesek nekiesni a nyakának, és kiszívni a vérét, hogy visszafiatalodjanak – súgta Fermín. –A koruk miatt olyan ártatlanoknak tűnnek, mint a ma született bárány, de köztük is ugyanúgy vannak csirkefogók, mint odakint. Ők azok, akik túlélték és eltemették a többieket. Ne sajnálja őket! Na lássuk, maga kezdje ebben a sarokban, ezeknek nincs foguk.

Ha Fermínnek az volt a célja, hogy bátorságot öntsön belém, hát nem vált be a módszere. Mosolyt erőltettem az arcomra, úgy néztem végig a sarokban pihegő emberi roncsokon. Már a puszta jelenlétük is olyan volt számomra, mint valami élő propaganda, melynek az a célja, hogy rávilágítson a világegyetem erkölcsi sivárságára és gépies könyörtelenségére, mellyel kilöki magából hasznavehetetlen tagjait. Fermín olvasott a gondolataimban, s jelentőségteljesen bólintott.

– A természet valójában egy szívtelen, kegyetlen ribanc. Ez a szomorú valóság – mondta. – Na szedje össze magát, és lásson hozzá!

Eleinte akárkinél érdeklődtem is Jacinta Coronado holléte felől, pusztán üres tekinteteket, nyögéseket, böffenéseket vagy zagyva válaszokat kaptam. Tizenöt perccel később abbahagytam a kérdezősködést, és átsétáltam Fermínhez, hogy megtudjam, mire jutott. Kétségbeesett tekintete elárulta, hogy ő sem járt nagyobb sikerrel.

– Olyan, mintha egy tűt keresnénk a szénakazalban. Hogy a csudába fogjuk megtalálni Jacinta Coronadót?

– Nem tudom. Ez itt kész őrültekháza. Megpróbáltam bevetni a Sugus cukorkát, de kúpnak nézték.

– És ha Hortensiától kérdeznénk meg? Megmondjuk neki az igazat, és kész! – Az igazat csak akkor mondjuk meg, ha már nincs más megoldás. Ne felejtse el, hogy

apácáról van szó! Még nem játszottuk ki az összes kártyánkat. Nézze csak azt a kis csapatot

ott a sarokban! Alig férnek a bőrükbe. Velük biztos szót lehet érteni. Menjen oda, és faggassa ki őket!

– És maga addig mit csinál? – Őrködöm a bejáratnál. Bármikor visszajöhet a főpingvin. Nem sok reményt fűztem a dologhoz, de azért átbandukoltam a terem másik sarkába a

kiszemelt csoporthoz. – Jó estét! – kezdtem, s mire kimondtam, máris felfogtam, milyen képtelen köszönési

módot választottam, hiszen odabent örök sötétség honol. – Jacinta Coronado asszonyt keresem. Co-ro-na-do. Ismeri valaki önök közül, vagy meg tudnák mondani, hol találom?

Négy gaz, sóvár szempár szegeződött rám. Na, ezekben még van egy kis élet, gondoltam magamban. Talán még nincs minden veszve.

– Ismerik Jacinta Coronadót? A négy öreg összenézett, aztán sokatmondóan bólogatni kezdtek. Egyikük – akinek

valamennyi haja szála kihullott már – azt a benyomást keltette bennem, hogy ő ott a kiskirály. Amint a múmiaterrárium fényében megpillantottam az arckifejezését és a testtartását, Néró jutott az eszembe, amint boldogan pengeti hárfáját, miközben Róma a lába előtt rohad szét. Néró császár méltóságteljes gesztussal, ironikusan rám mosolygott. Reménykedve mosolyogtam vissza rá.

Intett, hogy lépjek közelebb, mintha a fülembe akarna súgni valamit. Habozva bár, de elfogadtam a kihívást.

– Meg tudná mondani, hol találom Jacinta Coronado asszonyt? – kérdeztem reményeim szerint utoljára.

Olyan közel dugtam a fülem az aggastyán szájához, hogy a bőrömön éreztem a testéből kipárolgó, orrfacsaró bűzt. Attól féltem, hogy megharap, ám ehelyett váratlanul éktelenül nagyot szellentett. A társai harsogó nevetésben és tapsviharban törtek ki. Mire hátrébb léptem, a bélgáz penetráns szaga már menthetetlenül az orromba hatolt. Akkor vettem észre, hogy egy hajlott hátú aggastyán áll mellettem. Arcát hosszú prófétaszakáll, fejét gyér haj fedte, tekintetében tűz égett. Egy botra támaszkodva, megvető pillantással figyelte a duhajkodókat.

– Csak az idejét vesztegeti, fiatalember. Juanito csak fingani tud, ezek meg csak szagolják és röhögnek rajta. Amint látja, a mi társadalmi struktúránk némiképp különbözik a kinti világtól.

A bölcselkedő öreg tiszteletet parancsoló hangon, tökéletesen érthetően beszélt. Tetőtől talpig végigmért.

– Ha jól értettem, Jacintát keresi. Némán bólintottam, olyannyira meghökkentem, hogy ebben a szörnyű odúban még az

értelmes élet nyomára bukkanok. – Na és miért? – Az unokája vagyok. – Én meg a Mikulás. Maga csalafinta kis hazudozó! Mondja meg, miért keresi, vagy én is

hülyének tettetem magam! Itt nem nehéz. És ha egyenként végigkérdezi ezeket a szerencsétlen flótásokat, hamar rájön majd, hogy miért.

Juanito és az inhalálók tovább heherésztek. A szólista ekkor ismét rázendített egy alfarhangra, még émelyítőbbre és hosszabbra, mint amilyen az első volt; sziszegve szólt, mint a defektes autógumi, jelezvén, milyen mesterien működteti Juanito a végbélzáró izmát. Immár összeállt a kép.

– Igaza van. Semmiféle rokonságban nem állok Coronado asszonnyal, de beszélnem kell vele. Nagyon fontos ügyben.

Az aggastyán közelebb lépett hozzám. Arcán egy megfáradt gyerek csibész mosolya bujkált, s ravasz fény játszadozott a szemében.

– Tudna nekem segíteni? – kérdeztem rimánkodva.

– Attól függ, hogy maga is tud-e nekem segíteni. – Ha rajtam múlik, szíves örömest segítek. Akarja, hogy eljuttassak egy üzenetet a

családjának? Az aggastyán keserűen felnevetett. – A családomnak köszönhetem, hogy itt poshadok. Vérszívó bagázs, még a szennyes alsót

is lelopják az emberről. Mindegy nekik, kivel paktálnak le, a város elöljáróival vagy a pokol ördögeivel. Évekig szenvedtem miattuk. Én nőt akarok.

– Tessék? Az aggastyán türelmetlenül nézett rám. – Ifjú kora ellenére elég rossz a hallása, fiam! Azt mondtam, hogy nőt akarok. Egy bővérű

nőstényt vagy kancát. Aki fiatal, vagyis ötven alatt van, és egészséges, azaz nem éktelenkednek rajta sebek és fekélyek.

– Nem egészen értem… – Dehogynem érti! Leghőbb vágyam, hogy mielőtt átvonulnék a másvilágra,

megjutalmazzam magam egy olyan nővel, akinek még van foga és nem vizel maga alá. Az nem érdekel, hogy szép-e vagy csúnya, hiszen már félig vak vagyok; az én koromban akármely nőnemű lény, aki tudja, hol a fogantyú, maga az élő Vénusz. Érthető?

– Világos, mint a nap. De nem tudom, hogy találok én magának olyan nőt, aki… – Amikor én annyi idős voltam, mint most maga, volt egy „könnyűvérű hölgyek” nevű

részleg a szolgáltatószektorban. Tudom, hogy a világ sokat változott azóta, de a lényeg ugyanaz. Szerezzen nekem egy formás kis szukát, és akkor tárgyalhatunk. Ha pedig bizonytalan benne, vajon képes vagyok-e még örömömet lelni egy nőben, vegye figyelembe, hogy talán már azzal is beérem, ha megcsipkedhetem a hátsóját, és megcsodálhatom a bájait. A tapasztalat sok mindenen átsegít.

– A részletek már magára tartoznak, de most rögtön akkor sem tudok előkeríteni magának egy nőt.

– Forróvérű vénember vagyok, de azért még nem ment el a józan eszem. Tudom, hogy most nem lehet. Azzal is beérem, ha megígéri.

– És honnan tudja, hogy nem csak azért egyezem bele, hogy elárulja, hol van Jacinta Coronado?

Az öreg ravaszkásan elmosolyodott. – Elég, ha a szavát adja, a lelkiismereti kérdéseket pedig bízza rám. Körülnéztem. Juanito éppen egy újabb szólóval volt elfoglalva. Az élet mintha néhány

pillanatra kihunyt volna körülöttem. Még mindig a vérmes apóka kérése tűnt a legértelmesebbnek, ott a pokol tornácán.

– A szavamat adom: megteszem, amit tudok. Az aggastyánnak fülig szaladt a szája. Csak három foga volt. – Vörös hajú legyen; az se baj, ha festett vörös. Jó kis dudái legyenek, s lehetőleg mély és

búgó legyen a hangja, mivel az összes érzékszervem közül még mindig a fülem működik a legjobban.

– Majd meglátom, mit tehetek. Most viszont árulja el, hol találom Jacinta Coronadót!

31 – Hogy mit ígért annak a matuzsálemnek? – Jól hallotta. – Remélem, nem gondolta komolyan. – Nem élhetek vissza egy sír szélén álló öregember bizalmával. – Ez nemes lélekre vall, Daniel, de hogy a fenébe fog becsempészni egy szajhát erre a

szent helyre?

– Gondolom, háromszoros árat kell majd fizetnem érte. A részleteket magára bízom. Fermín beletörődve vállat vont. – Végtére is az üzlet, az üzlet. Majd kitalálunk valamit. Mindenesetre ha legközelebb efféle

tárgyalásba keveredik, hagyja, hogy én beszéljek. – Rendben. Jacinta Coronadóra – az aggastyán útmutatásainak megfelelően – egy padlásszobában

találtunk rá, ahová csak a harmadik emeletről, egy keskeny lépcsőn át lehetett följutni. A vén kujon szerint a tetőtér azoknak a hosszú életű öregeknek a menedéke, akiknek a sors nem adta meg azt a kegyelemdöfést, hogy legalább az értelmi képességeiktől megszabaduljanak. Állítólag az épületnek ebben a titkos szárnyában helyezkedtek el annak idején Baltasar Deulofeu alias Laszlo de Vicherny szobái; innen irányította a dzsigoló a Rémségek Házát, s itt gyakorolta illatos olajokkal fűszerezett gőzökben a Távol-Keletről importált szerelmi művészeteket. Az akkori fényűzésből csak a szagok és a gőzök maradtak, ám azok is meglehetős átalakuláson mentek keresztül. Jacinta Coronado egy pokrócba csavarva üldögélt egy fonott karosszékben.

– Coronado asszony? – kérdeztem hangosan. Attól féltem, hogy süket vagy hibbant szegény, esetleg mindkettő.

A vénasszony némi távolságtartással az arcán, alaposan szemügyre vett bennünket. Fátyolos volt a tekintete, alig akadt a fején néhány fehér hajcsomó. Az volt az érzésem, hogy úgy néz rám, mintha már látott volna valahol. Előre féltem, hogy Fermín megint elkapkodja a dolgot, és Carax fiaként mutat be, vagy valami újabb ötlettel rukkol elő, de ő csak letérdelt a szék elé, s megfogta az öregasszony fonnyadt, reszkető kezét.

– Jacinta, én Fermín vagyok, ez a szép szál fiatalember pedig a barátom, Daniel. Fernando Ramos atya küldött bennünket. Ő ma nem tudott eljönni, mert tizenkét misét kell elmondania – tudja, hogy van ez, amikor a szent szolgálat kötelez. De sok szeretettel üdvözli önt. Hogy érzi magát?

Az öregasszony kedvesen Fermínre mosolygott. Fermín megsimogatta az arcát és a homlokát. Az anyóka olyan hálásan fogadta az idegen kéz érintését, mint egy doromboló macska. Éreztem, hogy elszorul a torkom.

– Milyen buta kérdés, ugye? – kérdezte Fermín. – Akkor érezné jól magát, ha odakint rophatná valakivel a chotist. A vak is látja, milyen formás balerinalábai vannak.

Soha nem láttam még Fermínt ilyen gyöngéden szólni valakihez, még Bernardához sem. Behízelgő volt a beszéde, de a hangja és az arca őszinteséget tükrözött.

– Milyen szépeket tud maga mondani – szólalt meg Jacinta. Reszketeg hangja elárulta, hogy általában nincs kihez szólnia vagy nincs mit mondania.

– A szavaim feleannyira sem szépek, mint maga, Jacinta. Mit szólna hozzá, ha feltennénk önnek néhány kérdést? Tudja, ahogy a rádióban szokás.

Jacintának megrebbent a szemhéja. – A hallgatását beleegyezésnek veszem. Emlékszik meg Pénelopéra, Jacinta? Pénelopé

Aldayára. Vele kapcsolatban szeretnénk egy-két kérdést feltenni. Jacinta felcsillanó szemmel bólintott. – Az én kicsikém – felelte elcsukló hangon. Nem sok hiányzott, hogy elsírja magát. – Bizony, róla. Emlékszik rá? Mi Julián barátai vagyunk. Julián Caraxé. Azé, aki azokat az

ijesztő regényeket írta. Őrá is emlékszik, ugye? A kis öregasszonynak csak úgy ragyogott a szeme; mintha attól, hogy beszéltek hozzá és

megérintették a bőrét, visszatért volna belé az élet. – Fernardo atya a San Gabriel Kollégiumból azt mesélte, hogy maga nagyon szerette

Pénelopét. Az atya is nagyon kedveli magát, és nincs olyan nap, hogy ne gondolna önre. Azért nem tudja gyakrabban meglátogatni magát, mert az új püspök buzgóságában annyi misét sóz a nyakába, hogy ki se látszik a munkából.

– Eszik maga rendesen? – kérdezte váratlanul az anyóka aggódó hangon. – Én egy oroszlánt is felfalnék, Jacinta, csak az a gond, hogy túl gyors az anyagcserém, és

mindent pillanatok alatt felemésztek. De itt, a ruhám alatt, minden csupa izom. Tapogassa csak meg. Érzi? Olyan vagyok, mint Charles Atlas, csak egy kicsit szőrösebb.

Jacinta megnyugodva bólogatott. Már csak Fermínt látta, rólam teljesen elfeledkezett. – Tudna nekünk mondani valamit Pénelopéról és Juliánról? – Elvették tőlem – emlékezett Jacinta. – Az én kis Pénelopémat. Előrébb léptem, hogy mondjak valamit, de Fermín pillantása megállított. Azt üzente:

hallgass. – Ki vette el magától Pénelopét, Jacinta? Emlékszik rá? – Az úr – felelte, s ijedten felnézett, mintha attól félne, hogy valaki meghall bennünket. Fermín, mintha az öregasszony gesztusát értelmezné, s közben a lehetőségeket fontolgatná,

szintén felpillantott a magasba. – A Mindenható Atyára gondol, vagy Pénelopé kisasszony édesapjára, don Ricardo úrra? – Hogy van Fernando? – kérdezte Jacinta. – Fernando atya? Él és virul, mint a rózsa. Egy nap meg pápává avatják, maga meg

átkerülhet a Sixtus-kápolnába. Sok szeretettel üdvözli önt. – Rajta kívül senki nem látogat meg, tudja? Azért jön, mert tudja, hogy senkim sincs. Fermín sokatmondó pillantást vetett rám; valószínűleg ugyanarra gondolt, amire én. Jacinta

Coronado feje sokkal tisztább volt, mint amit a külseje sugallt. A testét már csak egy hajszál választotta el a haláltól, az elméje és a lelke azonban még élt, s abban a nyomorúságos porhüvelyben kellett senyvednie. Azon tűnődtem, vajon hányan tengődhetnek még így a házban, élő börtönükbe zárva, mint Jacinta és az a buja kis öreg, akinek a segítségével eljutottunk hozzá.

– Azért jön, mert nagyon szereti magát, Jacinta. Mert emlékszik rá, mennyire a szívén viselte a sorsát, és milyen jól tartotta őt ifjúkorában. Nekünk is elmesélte. Emlékszik, Jacinta? Emlékszik még, milyen volt Fernando és Julián abban az időben, amikor Jorgéért járt az iskolába?

– Julián… A hangja rekedt suttogásba fulladt, de a mosolya reménykeltő volt. – Emlékszik Julián Caraxra, Jacinta? – Emlékszem a napra, amikor Pénelopé azt mondta, hogy hozzámegy feleségül… Megütközve néztünk egymásra Fermínnel. – Feleségül? Mikor történt ez, Jacinta? – Azon a napon, amikor először meglátta. Tizenhárom éves volt, és még azt sem tudta, ki

az és hogy hívják. – Honnan tudhatta akkor, hogy hozzámegy feleségül? – Onnan, hogy előre megálmodta.

Maria Jacinta Coronado kislánykorában még azt hitte, hogy a világ vége Toledo külvárosai után következik, s hogy a város falain túl nincs más, csak a sötétség és tűztengerek. Jacinta azért gondolta így, mert egyszer, négyéves korában, amikor olyan magas láza volt, hogy kis híján belehalt, ezt álmodta. Álmai azzal a rejtélyes lázzal kezdődtek, amelyet néhányan annak az óriási vörös skorpiónak tulajdonítottak, amelyik egyszer megjelent a házban, ám soha többé nem tűnt fel újra; mások egy őrült apácát emlegettek, aki éjszakánként belopózott az emberek otthonába, és megmérgezte a gyerekeket, évekkel később pedig, amikor szorítócsavarral kivégezték, visszafelé szavalta a Miatyánkot, szemgolyói kifordultak a helyükről, s egy vörös felhő jelent meg az égen, melyből döglött skarabeuszok hullottak a városra. Jacinta álmaiban látta a múltat, a jövőt, a régi toledói utcák titkait és rejtélyeit. Álmai egyik visszatérő alakja Zakariás angyal volt, aki mindig fekete öltözékben s egy sárga

szemű, kénes leheletű, fekete szőrű macska társaságában jelent meg. Zakariás mindent tudott: napra és órára pontosan megjósolta, mikor hal meg a nagybátyja, egy Venancio nevű kenőcs- és szenteltvízárus. Ő mutatta meg Jacintának azt a helyet, ahol jámbor életű édesanyja annak a szerény anyagi háttérrel, ám pontos anatómiai ismeretekkel rendelkező, lánglelkű medikusnak a leveleit rejtegette, akinek Santa Maria utcai hálószobájában még életében megláthatta a mennyország kapuját. Ő figyelmezette, hogy valami gonosz fészkelte be magát a hasába, egy halott lelke, aki rosszat akar neki, meg hogy csak egy férfi lesz az életében, aki üres, önző szerelmével darabokra töri majd a szívét. Azt is megjövendölte, hogy a szeme láttára pusztul majd el minden, amit szeretett, s hogy mielőtt a mennyországba jutna, előbb meg kell járnia a poklot. Első menstruációja napján Zakariás a kéngőzös macskával együtt eltűnt az álmaiból, ennek ellenére Jacinta még évekkel később is könnyes szemmel emlékezett a fekete angyal látogatásaira, mivel annak minden jóslata valóra vált.

Így aztán amikor az orvosok megállapították, hogy nem lehet gyermeke, Jacinta egy csöppet sem csodálkozott. Akkor sem lepődött meg (bár majd belehalt a fájdalomba), amikor a férje, akivel három éve házasok voltak, elhagyta egy másik nőért, arra hivatkozva, hogy Jacinta nem is igazi nő, hiszen olyan terméketlen, akár az ugar, ahol nem terem gyümölcs. Zakariás hiányában (akit a mennyország küldöttének tekintett, mivel fekete öltözéke ellenére angyali fényesség vette körül, s aki mellesleg a legszebb férfi volt, akit valaha ismert, vagy akiről valaha álmodott) Jacinta magához a Jóistenhez intézte szavait, ha egyedül volt vagy elvonult egy sarokba. Soha nem láthatta Őt, és nem is várhatta el tőle, hogy válaszoljon, hiszen tisztában volt vele, hogy annyi földi kín és szenvedés mellett az ő fájdalmai eltörpülnek. Istenhez intézett monológjai mindig ugyanarról szóltak: mindössze egyetlenegy dologra vágyott az életben, arra, hogy egyszer anya, vagyis igazi nő lehessen.

Egy szép napon, amikor a toledói székesegyházban imádkozott, odament hozzá egy ember, akiben azonnal ráismert Zakariásra. Megszokott öltözékét viselte, s vele volt gonosz leheletű macskája is. Egy nappal sem tűnt idősebbnek, mint régen, ráadásul olyan hosszú, fényes, hegyes körmei voltak, mint egy hercegkisasszonynak. Az angyal bevallotta, hogy azért jött vissza, mert tudta, hogy Isten nem válaszol Jacinta kérésére. Megnyugtatta, hogy valamilyen módon küld majd neki egy gyermeket. Odahajolt hozzá, a fülébe suttogta a „ Tibidabo” szót, majd igen finoman s gyengéden szájon csókolta. Zakariás csókja karamellízű volt, s amint megérintette őt, Jacintának azon nyomban látomása támadt: lesz egy kislánya, anélkül, hogy férfival hálna (ez utóbbi nagy megkönnyebbülést jelentett számára, a három év után, amit a férjével egy ágyban töltött; a férfi ugyanis csak úgy tudta bevégezni a dolgát fölötte, ha betakarta a fejét egy párnával; „ne bámulj rám, te szuka!” – mondogatta neki). Megtudta, hogy a kislány egy távoli városban jön majd a világra, amely a csillogó tenger és egy hegykaréj közé ékelődik, s olyan épületek vannak benne, mint a mesében. Jacinta később már nem tudta volna megmondani, hogy Zakariás látogatása vajon újabb álom volt csupán vagy az angyal valóban megjelent neki a toledói székesegyházban, a macskájával és a frissen manikűrözött, skarlátvörös körmeivel. Abban viszont egy pillanatig sem kételkedett, hogy valóra válnak a jóslatai. Még aznap délután megbeszélte a dolgot a parókia egyik diakónusával, egy olvasott, világlátott emberrel (azt beszélték róla, hogy még Andorrába is eljutott, s baszkul is beszélt egy keveset). A bölcs diakónus nem tudott róla, hogy Zakariás nevű angyal is szolgálna az ég szárnyas seregében, ennek ellenére figyelmesen végighallgatta Jacinta elbeszélését, hosszasan mérlegelte a hallottakat – különösen annak a katedrálisnak a leírását, amely, Jacinta szavaival élve, olyan volt, akár egy hatalmas, csokoládéból öntött díszfésű – majd így szólt: „Jacinta, amit láttál, nem lehet más, csak Barcelona, a bűbájos város, az a templom pedig bizonyára a Sagrada Família… „Jacinta két héttel később egy batyu holmival és egy imádságoskönyvvel útnak indult Barcelonába, s öt év óta először mosolygott. Szentül hitte, hogy minden úgy történik majd, ahogy az angyal megjövendölte.

Teltek-múltak a hónapok – egyik keservesebben, mint a másik –, míg Jacinta állandó munkát nem talált az Aldaya család egyik üzletében, az egykori Világkiállítás Citadellaparkban megőrzött pavilonjai mellett. Álmai Barcelonája félelmetes, barátságtalan város volt a szemében, rideg palotáival, s szén- és kéngázt okádó, füstölgő gyáraival. Jacinta az első pillanattól kezdve tudta, hogy a város csak nő lehet; hiú, kegyetlen és félelmetes perszóna, akitől félni kell, s akinek kerülni kell a pillantását. A Ribera-negyedben lakott, egy panzióban. A fizetéséből mindössze egy nyomorúságos kis szobára futotta. Az ablaktalan, sötét lyukban csak azok a gyertyák adtak némi fényt, amelyeket a katedrálisból csent el; egész éjszaka égette őket, hogy elijessze a patkányokat, amelyektől rettegett, mert Ramoneta nevű szomszédasszonya hat hónapos kisbabájának is lerágták a fülét és az ujját. Ramoneta prostituált volt. Ő volt az egyetlen lény Barcelonában, akivel a Barcelonába érkezése óta eltelt tizenegy hónap alatt összebarátkozott. Azon a télen szinte mindennap esett a kormos, arzénos, fekete eső. Jacinta hamarosan úgy érezte, hogy Zakariás becsapta, és ebben a városban csak a hideg, a nyomorúság, a felejtés és a halál vár rá.

Mégis kész volt túlélni a megpróbáltatásokat: minden áldott nap már pirkadat előtt ott volt a boltban, és késő estig el sem mozdult a helyéről. Ott talált rá Ricardo Aldaya is, amint történetesen az egyik munkafelügyelő gyomorrontással küszködő lánya körül serénykedett. Aldaya figyelmét nem kerülte el, mennyi szeretet és gyöngédség árad belőle, s azonnal magával vitte őt a házába a felesége mellé, aki épp az első gyermeküket várta. Jacinta könyörgései végre meghallgatásra találtak. Aznap éjszaka álmában újra látta Zakariást. Az angyal ezúttal nem feketében jelent meg. Anyaszült meztelen volt, s a testét tetőtől talpig pikkely borította. Macska helyett egy fehér kígyó kísérte a törzsére tekeredve. Derékig érő, hosszú hajat növesztett, s a szájában – abban a mosolygó, karamellízű szájban, amellyel a toledói székesegyházban csókot lehelt Jacinta ajkára háromszögletű fűrészfogak éktelenkedtek; olyanok, mint amilyeneket mélyvízi halak szájüregében látott (nemegyszer megfigyelte már, hogyan tátognak és csapkodnak a farkukkal a halárusoknál) . Jacintának, amikor évekkel később elmesélte álmát az akkor tizennyolc éves Julián Caraxnak, eszébe jutott, hogy aznap éjjel, mielőtt elhagyta a panziót, és az Aldaya-palotába költözött volna, barátnőjét, Ramonetát halálra késelték a kapuban, a kis csöppség pedig megfagyott a karjában. A panzió lakói a hír hallatán egymást tépve, rugdosva, éktelen ordítozások közepette – igyekeztek minél előbb megkaparintani a megboldogult asszony szerény javait. Csupán egyetlen dolgot hagytak meg, Ramoneta legféltettebb kincsét: egy könyvet. Jacinta jól ismerte azt a könyvet. Ő nem tudott olvasni, ezért esténként Ramonetát kérte meg, hogy olvasson fel belőle néhány oldalt.

Négy hónappal később megszületett Jorge Aldaya. A dajkájától minden gyöngédséget megkapott, amit az anyja, az a pöffeszkedő, hiú dáma, aki a saját tükörképénél messzebb sosem látott, nem volt képes vagy nem is akart megadni neki. Jacinta mégis érezte, hogy nem Jorge az a gyermek, akit Zakariás ígért neki. Jacinta azokban az években örökre búcsút intett a fiatalságnak, és más nő lett belőle. Csak a neve és az arca maradt ugyanaz. A régi Jacinta ott maradt abban a panzióban, a Ribera-negyedben; ugyanolyan halott volt, mint Ramoneta. Most a dúsgazdag Aldaya család árnyékában élt; távol attól a félelmetes várostól, amelyet tiszta szívéből gyűlölt, s ahová akkor sem merészkedett ki soha, amikor havonta egyszer kimenőt kapott. Megtanult másokért élni s teljes odaadással szolgálni egy családot, melynek gazdagságát épp ésszel felfogni sem bírta, s közben várta, egyre csak várta a gyermeket aki leány lesz, mint a város, s akit eláraszthat majd azzal a temérdek szeretettel, amellyel lelkét a Jóisten megmérgezte. Jacintában időnként felmerült a kétely, hogy vajon nem azt az álmos nyugalmat, mely napjait jellemezte, s azt a sok ébren töltött éjszakát nevezik-e boldogságnak; szerette volna azt hinni, hogy Isten megtöri az őt körülvevő végtelen csendet, s végre meghallgatja könyörgését.

Pénelopé Aldaya 1902 tavaszán látta meg a napvilágot. Don Ricardo Aldaya akkor már megszerezte a Tibidabo úti házat, amelyről a cselédeknek egyöntetűen az volt a véleménye, hogy gonosz erők uralják, Jacinta azonban egy csöppet sem félt benne, mert tudta, hogy amit a többiek varázslatnak tartanak, nem más, mint annak az angyalnak a jelenléte, akiről csak ő tudhat, hiszen az ő álmaiban szokott felbukkanni. Zakariás szelleme egyébként alig-alig hasonlított már arra lényre, akire emlékezett: újabban rendre farkas alakjában tűnt fel, s a két hátsó lábán járkált.

Pénelopé törékeny, fehér bőrű, légies kislány volt. Jacinta úgy óvta, mint egy virágszálat a tél közepén. Éveken át éjszakáról éjszakára ott virrasztott az ágya mellett, külön előkészítette minden egyes falatját, megvarrta a ruháit; mellette volt, amikor megbetegedett, amikor az első szavakat kimondta, s amikor nagylány lett belőle. Aldaya asszony csupán díszlet volt a házban; úgy jött-ment, akár egy kellék, amelyiknek betanították az illendő viselkedés szabályait. Esténként, lefekvés előtt besétált a lánya szobájába, ledarálta neki – mint valami betanult szöveget –, hogy őt szereti a világon a legjobban, s hogy ő a legfontosabb számára az életben, majd távozott. Jacinta soha nem mondta Pénelopénak, hogy szereti. Tudta, hogy az igazi szeretet nem a szavakban, hanem a tettekben nyilvánul meg. Titokban mélységesen megvetette Aldaya asszonyt, ezt az üres, felfuvalkodott teremtést, aki úgy járt-kelt a ház folyosóin, mintha sejtelme sem volna arról, hogy ott fog megöregedni az ékszerei súlya alatt, melyekkel csapodár férje évek óta igyekszik kárpótolni. Gyűlölettel gondolt rá, hogy Isten annyi nő közül épp ezt az asszonyt szemelte ki arra a célra, hogy Pénelopét a világra hozza, míg az ő méhe, az ő szerető, anyai méhe meddő és terméketlen maradt. Jacinta egy idő után – mintegy valóra váltva férje próféciáit – valamennyi nőies vonását elveszítette. Olyannyira lesoványodott, hogy szinte ráaszott a bőr a csontjaira. Melle két petyhüdt bőrzacskóvá zsugorodott. A csípője olyan keskeny lett, mint egy kamaszfiúé. Aszott, inas teste még don Ricardo Aldayát is hidegen hagyta, holott neki nem sok kellett ahhoz, hogy rávesse magát valakire, ezt a ház és a környék minden komornája jól tudta. Még szerencse, hogy engem nem tüntet ki a figyelmével, gondolta Jacinta. Neki legalább nem kellett ilyen ostobaságokra vesztegetnie az idejét. Ő ugyanis minden idejét Pénelopénak szentelte. Felolvasott neki, mindenhová elkísérte,

mosdatta, öltöztette, vetkőztette, fésülte, sétálni vitte, lefektette, felébresztette. S mindenekelőtt sokat beszélgetett vele. Mindenki bolondnak tartotta őt, bogaras vénlánynak, aki mindössze eleget tesz a házbéli feladatoknak, ám az igazat senki nem tudta: Jacinta nem csupán anyja helyett anyja volt Pénelopénak, hanem a legjobb barátnője is. Attól kezdve, hogy a kislány beszélni kezdett, és szavakba öntötte a gondolatait (ami egyébkent sokkal hamarabb bekövetkezett, mint ahogy ez – Jacinta legjobb tudomása szerint – más gyerekeknél szokás volt), ők ketten mindig megosztották a titkaikat, az álmaikat, s az egész életüket.

Szoros összetartozásuk az idő múlásával egyre fokozódott. Mire Pénelopé felcseperedett, elválaszthatatlan barátnőkké váltak. Pénelopé Jacinta szeme láttára érett ragyogó szépségű, fiatal nővé. Az ő szerelmetes tekintetének természetes volt, hogy a lány gyönyörű, hiszen Pénelopé volt a szeme fénye. Amikor az a titokzatos, Julián nevű fiú feltűnt a házban, Jacinta az első pillanattól fogva érezte, hogy vibrál valami a levegőben. A gyerekek olyan szoros kapcsolatban álltak egymással, amilyen szoros kötelék őt fűzte a lányhoz, ám ez a másik kapcsolat egészen más – erősebb és veszélyesebb – volt. Eleinte azt hitte, gyűlölni fogja a fiút, de hamar rájött, hogy egyáltalán nem utálja, és valószínűleg soha nem is fogja. Amint Pénelopé egyre inkább Julián bűvkörébe került, úgy vált számára is egyre rokonszenvesebbé a fiú; egy idő után már mindent Pénelopé szemén keresztül látott: arra vágyott, amire ő. Rajta kívül senki nem vette észre a dolgot, senki nem figyelt föl arra, mi zajlik közöttük, pedig mindjárt az elején eldőlt a kérdés, és ahogy az lenni szokott, mire az események felgyorsultak, addigra már rég késő volt.

Hónapok teltek el, mire Julián Carax és Pénelopé először kettesben maradhattak. Addig csak titkos pillantásokat váltottak, és reménytelenül vágytak egymásra. Hébe-hóba összetalálkoztak a folyosón vagy az étkezőasztalnál, s csak nézték egymást, vagy ha tehették, titokban egymáshoz értek, amitől az őket elválasztó távolság csak még végtelenebbnek tűnt számukra. A Tibidabo úti ház könyvtárában váltottak először szót egymással. Viharos délután volt, a Penélope-villában gyertyafény világított, s Juliánnak végre akadt néhány röpke pillanata, hogy a félhomályban a lány szemébe nézve megbizonyosodjék róla: mindketten ugyanazt érzik, s egyazon titok emészti mindkettejüket. Senki nem figyelt fel arra a pár másodperce. Jacintát kivéve, aki egyre növekvő aggodalommal leste Aldayáék háta mögött Pénelopé és Julián lopva váltott pillantásait. Féltette őket.

Julián már akkoriban is gyakran ébren töltötte az éjszakát; hajnalokig történeteket írt Pénelopénak, így könnyített a lelkén, majd a legkülönfélébb ürügyekkel ellátogatott a Tibidabo úti házba, és addig ügyeskedett, amíg titokban Jacinta szobájába nem jutott, hogy átadhassa neki a lánynak szánt kéziratoldalakat. Hébe-hóba Jacinta is átnyújtott a fiúnak egy-egy rövid üzenetet, amelyet Pénelopé vetett papírra. Juliánban napokig az tartotta a lelket, hogy újra meg újra elolvasta valamennyit. Hónapokon át folyt ez a játék. Julián mindent megtett azért, hogy Pénelopé közelében lehessen. Jacinta szívvel-lélekkel támogatta őket, csak hogy boldognak láthassa Pénelopét, hogy soha ne aludjon ki a fény a lány szemében. Julián a maga részéről egyre inkább érezte, hogy már nem olyan ártatlan a kapcsolatuk, mint kezdetben, s hogy áldozatokat kell hoznia érte. Ekkor kezdett el alakoskodni don Ricardo előtt a jövőbeli terveit illetően. Hamis lelkesedést mutatott a bankszakma és a pénzügyek iránt; olyasfajta szeretetet és ragaszkodást tanúsított Jorge iránt, amelyet valójában nem érzett, csak azért, hogy igazolja szinte állandó jelenlétét a Tibidabo úti házban. Egy idő után már csak úgy beszélt, ahogy elvárták tőle, sőt leste a háziak tekintetét, hogy kiolvassa belőle, mire vágynak. Őszinte, tisztességes gondolatait, mint holmi illetlenségeket, mélyen elásta. Úgy érezte, szép lassan kiárusítja a lelkét, és attól tartott, hogy ha egy napon Pénelopé az övé lesz, addigra már semmi nem marad abból a Juliánból, akit a lány először megpillantott. Volt, hogy hajnalban felriadt, tele haraggal és keserűséggel, valamint azzal a vággyal, hogy feltárja a világ előtt valódi érzéseit; hogy don Ricardo képébe vágja, mennyire nem érdekli a vagyona, a társasága, a jövőjét illető ajánlatai; hogy csak a lánya érdekli, és szeretné őt minél messzebbre vinni abból az üres, halott világból, amelybe belekényszerítik. Csakhogy mire a nap felkelt, mindig elszállt a bátorsága.

Esetenként Jacintának öntötte ki a szívét, aki időközben jobban megszerette a fiút, mint ahogy eredetileg óhajtotta. Még Pénelopétól is hajlandó volt kis időre megválni; azzal az ürüggyel, hogy Jorge elé megy a San Gabriel Kollégiumba, rendszeresen meglátogatta Juliánt, hogy átadja neki a lány üzeneteit, így ismerte meg Fernandót, aki évekkel később az egyetlen barátja maradt, miután bekerült a Santa Lucia nevű pokolba, és várta a halált, ahogyan azt Zakariás angyal előre megjósolta. Jacinta időnként addig mesterkedett, míg Pénelopét is magával vihette, hogy megkönnyítse a két fiatal találkozását; a háttérből figyelte, hogyan bontakozik ki a szerelmük, ez a számára ismeretlen szenvedély, amely soha nem adatott meg neki. Jacinta ekkoriban figyelt föl egy hallgatag, komor fiú zavaró jelenlétére, akit Francisco Javiernek hívtak. Azt mondták róla, hogy ő a pedellus fia. Lépten-nyomon azon kapta a fiút, hogy kémkedik utánuk, messziről figyeli a mozdulataikat, s közben majd felfalja Pénelopét a szemével.

Jacintának volt egy fényképe, amelyet az Aldaya család fotográfusa, Recasens készített Juliánról és Pénelopéról a San Antonio utcai kalapüzlet ajtajában. Ártatlan felvétel volt: don Ricardo és Sophie Carax jelenlétében készült, fényes nappal. Jacinta mindenhová magával hordta. Egy nap, amikor a dajka Jorgéra várt a San Gabriel Kollégium kijáratánál, véletlenül a szökőkút mellett felejtette a retiküljét. Amikor visszament érte, észrevette, hogy az ifjú Fumero ott szaglászik körülötte, s miután megpillantotta őt, meglehetősen furcsán viselkedett.

Aznap este, amikor a fényképet kereste, sehol sem találta; biztos volt benne, hogy a fiú lopta el. Egy másik alkalommal, hetekkel később, Francisco Javier Fumero odalépett Jacintához, és megkérdezte, nem adna-e át valamit a nevében Pénelopénak. Amikor Jacinta megkérdezte, miről volna szó, a fiú elővett egy kendőbe burkolt csomagot, majd kibontotta: egy fenyőfából faragott kis mellszobor volt benne. Jacinta azonnal felismerte benne Pénelopét. Jeges borzongás járta át a testét. Meg sem várta a fiú válaszát, sarkon fordult, és elment. Hazafelé kidobta a faragványt a kocsiablakon, mint valami oszladozó, büdös tetemet. Aznap hajnalban arra riadt, mint már oly sokszor életében, hogy rémálom gyötri, s verejtékben úszik. Azt álmodta, hogy az a zavaros tekintetű fiú olyan hideg, közönyös kegyetlenséggel veti rá magát Pénelopéra, mint egy rovar.

Jacinta délutánonként – Jorgéra várva – gyakran elbeszélgetett Juliánnal. A fiú is megkedvelte a kemény tekintetű asszonyt, sőt, a végén már jobban bízott benne, mint önmagában. Ha bajba került, vagy valamilyen nehézség merült fel az életében, Jacinta és Miquel Moliner volt az első – s többnyire az utolsó – két személy, akivel megosztotta a gondját. Julián egyszer elmesélte Jacintának, hogy látta az anyját és don Ricardót, amint a gyerekeket várják, s közben a parkban beszélgetnek. Don Ricardo szemmel láthatólag élvezte Sophie társaságát, s ezért Juliánt rossz érzés gyötörte, mivel tudta, hogy a gyáros nagy Don Juan hírében áll, és csillapíthatatlan étvággyal, válogatás nélkül falja a női nem képviselőit, s hogy ostromának – szent életű feleségét leszámítva – senki nem képes ellenállni.

– Éppen azt meséltem édesanyádnak, milyen jól érzed magad a kollégiumban. Don Ricardo búcsúzóul rájuk kacsintott, majd harsány kacaj kíséretében távozott. Julián

anyja egész úton hallgatott, s érezhetően zokon vette don Ricardo tolakodását. Nem csupán Sophie nézte aggodalommal Julián és az Aldaya család egyre szorosabb

kapcsolatát, s azt, hogy a fiú egyre jobban elhanyagolja a saját családját meg a régi barátait. Mindazt, ami Julián anyjából szomorúságot váltott ki, a kalapost kétségbeesett dühre sarkallta. Kezdeti lelkesedése, hogy vevőkörét majd a barcelonai társadalom krémjével bővítheti, hamar szertefoszlott. Mivel a fiát már jóformán nem is látta, fel kellett vennie segédnek Julián egykori barátját, egy Quimet nevű környékbeli fiút. Antoni Fortuny zárkózott ember volt, s csak a kalapokról tudott őszintén és nyíltan beszélni. Érzéseit hónapokra elzárta a lelke mélyére, s belülről rágta a méreg, mint valami megállíthatatlan rothadás. Napról napra egyre rosszkedvűbb és ingerlékenyebb lett. Semmi nem tetszett neki; mindenbe belekötött, szegény Quimet erőfeszítéseitől kezdve – aki pedig a lelkét kitette azért, hogy elsajátítsa a kalaposmesterséget – Sophie igyekezetéig, hogy enyhítse a felejtés fájdalmát, amelyre Julián ítélte őket.

– A fiad azt hiszi, hogy ő most valaki, mert gazdagék ott tartják cirkuszi majomnak – mondogatta dühösen és keserűen.

Egy napon, három évvel azután, hogy don Ricardo először tette be a lábát Fortuny üzletébe, a kalapos Quimetre bízta a boltot; csak annyit mondott, hogy délre otthon lesz, majd se szó, se beszéd, elment és beállított Aldaya cégének Gracia utcai irodájába, és ott bejelentette, hogy don Ricardóval szeretne beszélni.

– Kit jelenthetek be neki? – kérdezte fensőbbséges hangon a titkár. – A kalaposát. Don Ricardo kissé meglepődött, ám szívélyesen fogadta; azt hitte, hogy Fortuny valami

számla miatt állított be hozzá. Ezek a kiskereskedők sosem fogják megtanulni a pénzügyi protokollt, gondolta magában.

– Nos, mit tehetek önért, Fortunato barátom? Fortuny minden bevezető nélkül elkezdte magyarázni don Ricardónak, mennyire

félreismeri a fiát, Juliánt.

– Higgye el, don Ricardo, az én fiam nem olyan, mint amilyennek ön képzeli. Épp ellenkezőleg. Tudatlan, lusta fiú, más adottsága sincs, csak az önteltsége, amit az anyja ültetett a fejébe. Soha semmire nem fogja vinni az életben, nekem elhiheti. Nincs benne elegendő becsvágy és kitartás. Ön nem ismeri ezt a fiút, don Ricardo, ő viszont elég ügyes ahhoz, hogy hízelegjen az idegeneknek, és elhitesse velük, hogy bármire képes, pedig nem képes az égvilágon semmire. Nincs benne semmi különleges. Én jobban ismerem, mint maga, ezért tartottam fontosnak, hogy figyelmeztessem.

Don Ricardo Aldaya nem szólt közbe; szemrebbenés nélkül végighallgatta a kalapost, majd megkérdezte:

– Ez minden, Fortunato? A gyáros megnyomott egy gombot az asztalán, mire néhány másodperc múlva a

dolgozószoba ajtajában megjelent a titkár, aki beengedte a kalapost. – Fortunato barátunk távozik, Balcells – közölte don Ricardo. – Kísérje ki, legyen szíves! A gyáros fagyos hanghordozása nem volt ínyére a kalaposnak. – Engedelmével, don Ricardo: a nevem Fortuny, nem Fortunato. – Bánom is én! Maga nagyon szánalomra méltó figura, Fortuny. Hálás volnék, ha nem

tenné be ide többé a lábát. Amikor Fortuny ismét az utcán találta magát, úgy érezte, magányosabb, mint valaha. Az

volt az érzése, hogy mindenki ellene fordult. Alig telt bele néhány nap, s a jómódú kliensek, akiket Aldayának köszönhetett, sorra visszamondták a megrendeléseiket, és zárolták a számláikat. Alig telt bele néhány hét, Quimetet is el kellett bocsátania, mivel nem akadt már két emberre való munka a boltban. Emiatt nem igazán bánkódott, hiszen a fiú amúgy sem ért túl sokat a szemében: lustának és közönségesnek találta, akár a többi hasonló korú fiút.

A környéken akkoriban kezdték mondogatni az emberek, hogy Fortuny egyre öregebbnek, magányosabbnak és keserűbbnek látszik. Alig állt szóba valakivel; órákra bezárkózott a boltba, akkor is, ha nem volt semmi dolga, és onnan nézte keserű vágyakozással a kirakat előtt elhaladó járókelőket. Később azt mondogatta, hogy megváltozott a divat, és a fiatalok már nem hordanak kalapot, vagy ha hordanak is, az olyan üzleteket választják, ahol olcsó és divatos konfekciót kapnak. A Fortuny és fia kalapüzlet egykori hírneve szép csendben a feledés homályába merült.

– A halálomat lesitek… – dünnyögte magában. – Lehet, hogy megteszem nektek ezt a szívességet.

Nem tudta, de már évek óta agonizált. Julián a fenti eset után végképp az Aldaya család bűvkörébe került. Pénelopé jelentette

számára az egyetlen elképzelhető jövőt. Csaknem két év telt el így, „lazapórázon”, folytonos titkolózásban. Zakariás a maga módján rég felhívta már a figyelmet a bajra: Jacinta látta, amint különös árnyak settenkednek a fiú körül, s egyre szorosabb gyűrűt vonnak köré. Az első figyelmeztetés 1918 áprilisában érkezett. Jorge Aldaya akkor töltötte be tizennyolcadik életévét, és don Ricardo, hogy eleget tegyen atyai hivatásának, nagyszabású születésnapi ünnepséget szervezett (jobban mondva kiadta az utasítást, hogy szervezzék meg), amire a fia egyáltalán nem vágyott, s amelyen őmaga sem óhajtott részt venni, mivel aznap este egy vakációját töltő, elbűvölő szentpétervári hölggyel volt találkája a Kolumbusz Hotel kék lakosztályában. A Tibidabo úti ház valóságos cirkuszi pavilonná alakult. A kertben lámpák, zászlócskák és sátortetők százait helyezték el a vendégek fogadására.

Jorge Aldaya csaknem valamennyi osztálytársát meghívták az ünnepségre. Julián javaslatára Francisco Javiert sem felejtették ki, noha Miquel Moliner figyelmeztette őket, hogy a pedellus fia nem érzi majd jól magát abban a hivalkodóan fényűző környezetben, az elkényeztetett, gazdag úrigyerekek között. Francisco Javier annak rendje s módja szerint meg is kapta a meghívót, de mivel valóban úgy vélekedett, ahogyan azt Miquel Moliner megjósolta, először vissza akarta utasítani a meghívást. Amikor Yvonne asszony megtudta,

hogy Javier nem akarja elfogadni a fényes Aldaya-palotába szóló meghívást, legszívesebben elevenen megnyúzta volna a fiút. Mi mást jelentett volna ez a fordulat, mint hogy az úri társaság végre-valahára befogadja őt? Biztos volt benne, hogy legközelebb már ő is együtt teázhat és süteményezhet Aldaya asszonnyal és a többi rendkívül előkelő hölggyel. Így hát Yvonne asszony elővette a férje fizetéséből félretett, megtakarított pénzt, és vett belőle a fiának egy matrózruhát.

Francisco Javier akkor már tizenhét éves volt, és érezte, hogy az Yvonne asszony ízléséhez igazított, kék színű, rövidnadrágos öltözék idétlenül és nevetségesen áll rajta. Az anyja nyomásának engedve végül mégis beleegyezett a megjelenésbe, s hogy legyen mivel elkápráztatnia Jorgét, egy álló hétig faragott számára egy papírvágó kést. Yvonne asszony az ünnepség napján ragaszkodott hozzá, hogy elkísérje a fiát az Aldaya-ház kapujáig. Érezni akarta a pompa illatát, és át akarta élni azt a dicsőséges pillanatot, amikor a fia belép a kapun, amely nemsokára előtte is megnyílik majd. Csakhogy mégsem ment úgy a dolog, mint a karikacsapás: amikor Francisco Javier felöltötte a nevetséges matrózruhát, rögtön látszott, hogy kicsi rá. Yvonne nagy hirtelenjében egy foltot ügyeskedett a ruhára. Végül aztán jól elkéstek. Julián mindeközben az ünnepi zűrzavart, valamint don Ricardo távollétét kihasználva (aki abban a pillanatban épp a szláv asszonytípus legjavát kóstolgatta), hamar kereket oldott, hogy Pénelopéval randevúzzék a könyvtárban. Ott nem fenyegette őket az a veszély, hogy az úri társaság valamelyik illusztris tagjába botlanak. Francisco Javier úgy nézett ki a matrózruhájában, mint egy elsőáldozó kisdiák. A szégyentől lángvörösen vonszolta magát Yvonne asszony után, aki egy széles szalmakalapot és egy virágmintás, húzott ruhát vett elő a szekrényből az alkalomra, melyben úgy festett, mint egy édességbolt kirakata, avagy – Miquel Moliner szavaival élve, aki pedig csak messziről látta – mint egy Madame Recamier-nak álcázott bölény. A kapuban álló szolgapár nem volt elkápráztatva a két jövevénytől. Yvonne asszony megparancsolta nekik, hogy jelentsék be a fiát, don Francisco Javier Fumero de Sotoceballost. A két szolga gúnyosan azt felelte, hogy ők még sosem hallották ezt a nevet. Yvonne majd megpukkadt mérgében, de igyekezett úrinő módjára viselkedni, és felszólította a fiát, hogy vegye elő a meghívó levelet. Ekkor derült ki, hogy a levelet – nagy szerencsétlenségükre – Yvonne varróasztalán felejtették, amikor Javier öltözékét igazították.

Francisco Javier meg akarta magyarázni a helyzetet, de úgy dadogott, hogy a szolgák nevetésben törtek ki, így nem sikerült tisztázni a félreértést, és gorombán felszólították őket a távozásra. Yvonne asszony ekkor már magánkívül volt. Figyelmeztette őket, hogy nem tudják, kivel szórakoznak. Mire a szolgák azzal vágtak vissza hogy a mosogatónői állás már be van töltve. Jacinta az ablakából látta, hogy Javier már majdnem elindul, de hirtelen megtorpan. Miközben anyja a modortalan szolgákkal civakodott, ő sóbálvánnyá dermedt: Julián és Pénelopé a külvilágról megfeledkezve lázasan csókolózott a könyvtár ablakában.

Francisco Javier másnap ebédszünetben meglepően hamar feltűnt az udvaron. A botrány híre addigra már szárnyra kelt a diákok között, és amerre csak ment harsogva kinevették, vagy gúnyolódva kérdezgették tőle, hová tette a matróznadrágját. Ám a nevetés egy csapásra megszűnt, amikor a diákok észrevették, hogy Javier az apja puskáját tartja a kezében. Néma csönd támadt. Többen ijedten hátrébb húzódtak. Csak Aldaya, Moliner, Fernando és Julián fordult vissza, és nézett értetlenül a fiúra. Francisco Javier gondolkodás nélkül felemelte a karabélyt, és célzott. Aki akkor látta, később mind azt állította, hogy nem volt harag vagy gyűlölet a tekintetében. Francisco Javier arcán ugyanaz a hideg közöny ült, mint amikor az udvart tisztogatta. Az első golyó Julián fejét súrolta. A második átlőtte volna a torkát, ha Miquel Moliner rá nem veti magát a pedellus fiára, s el nem ragadja tőle a puskát. Julián Carax döbbenten nézte a jelenetet. Moccanni sem bírt. Mindenki azt hitte, hogy Javier Jorge Aldayának szánta a lövéseket az előző esti megaláztatások miatt. A rendőrök már magukkal vitték a fiút, a pedellus házaspárt pedig kirúgták a házból, amikor Miquel Moliner odament

Juliánhoz, és minden gőg nélkül közölte vele, hogy megmentette az életét. Julián nehezen tudta elképzelni, hogy halálos veszélyben forog az élete, amikor pedig olyan szépen alakult.

Juliánnak és a társainak ez volt az utolsó éve a San Gabriel Kollégiumban. Ekkoriban már mindenki az elképzeléseiről beszélt (ki többet, ki kevesebbet), legalábbis azokról a tervekről, melyeket a családtagjaik szőttek számukra az elkövetkező évre. Jorge Aldaya már tudta, hogy az apja Angliába küldi tanulni, Miquel Moliner pedig tényként kezelte, hogy a Barcelonai Egyetemen tanul majd tovább. Fernando Ramos azt emlegette, hogy a Kollégium szeminaristájaként folytatja tanulmányait; a helyzetére való tekintettel a tanárai is ezt tartották a legbölcsebb megoldásnak. Ami Francisco Javiert illeti, mindössze annyit lehetett tudni róla, hogy – Ricardo Aldaya közbenjárására – egy isten háta mögötti javítóintézetben tanulhat majd tovább, valahol az Arán völgyében, ahonnan egész télen ki sem mozdulhat. Julián, miután látta, hogy minden társa valamilyen irányba tart, azon tanakodott, vajon őbelőle mi lesz. Irodalmi álmai és ambíciói egyre távolabbinak tűntek számára. Csak arra vágyott, hogy minél többet lehessen együtt Pénelopéval.

Amíg ő a saját jövőjén tépelődött, addig mások mindent kigondoltak helyette. Don Ricardo Aldaya már elő is készített számára egy jó kis állást az üzleti életben. A kalapos a maga részéről úgy döntött, hogy ha a fia nem óhajtja folytatni a mesterséget, akkor ő ugyan nem gondoskodik róla tovább. Titokban azt tervezte (s már meg is tette az első lépéseket), hogy a hadseregbe küldi Juliánt, abban a reményben, hogy néhány év katonaélet majd kigyógyítja a fiút a nagyképűségből. Julián mit sem sejtett ezekből az elképzelésekből, s mire rájött, mit főztek ki számára, már késő volt. Minden gondolata Pénelopé körül forgott; már nem elégítette ki a színlelt távolságtartás és a sok röpke együttlét. Egyre többször akarta látni a lányt, s így egyre nagyobb volt a kockázata annak, hogy fény derül a kapcsolatukra. Jacinta minden tőle telhetőt megtett, hogy fedezze őket: hazudott, mint a vízfolyás, titkos találkákat hozott össze; ezernyi fortélyhoz folyamodott, csak hogy a két fiatal néhány pillanatra egyedül maradhasson. Ő is érezte, hogy mindez nem elég, s hogy mégis minden együtt töltött perc egyre jobban összekovácsolja őket. Jó ideje felismerte már a tekintetükben a vágy félelmet nem ismerő, elsöprő erejét; azt a vak szenvedélyt, melynek fokán már az sem számított, ha kitudódik a titok, és világraszóló botrány lesz belőle. Csak arra vágytak, hogy ne kelljen többé félreeső zugokba és padlásszobákba húzódniuk ahhoz, hogy szerethessék egymást. Pénelopé elalvás előtt nemegyszer könnyek közt vallotta meg Jacintának, hogy legszívesebben felülne Juliánnal az első vonatra, és elmenekülne vele valahová, ahol nem ismeri őket senki. Jacinta, aki még jól emlékezett az Aldaya-palotán kívüli világ buktatóira, borzongva hallgatta a lány vallomásait, s mindent megtett azért, hogy lebeszélje őt a szökésről. Pénelopé szófogadó teremtés volt. A dajkája szemében megjelenő rémület mindig lecsillapította. Juliánt azonban más fából faragták.

A San Gabriel Kollégiumban töltött utolsó év tavaszán aggodalommal vette észre, hogy az édesanyja, Sophie és don Ricardo Aldaya titokban rendszeresen találkozgatnak. Eleinte azt hitte, hogy a gyáros Sophie-t szemelte ki nőgyűjteménye legújabb áldozatául, ám hamar rájött, hogy a találkáikra mindig szigorúan az illendőség határain belül kerül sor, valamelyik belvárosi kávéházban, s a puszta beszélgetéssel is beérik. Sophie ennek ellenére titokban tartotta e találkozókat. Julián végül odaállt don Ricardo elé, s kertelés nélkül rákérdezett, mi folyik közte és az anyja között. A gyáros jóízűen felnevetett.

– Neked aztán semmi nem kerüli el a figyelmedet! Sebaj, én magam is akartam már beszélni veled erről a dologról. Anyád és én a jövődön gondolkodunk. Néhány hete ő maga keresett fel kétségbeesetten, mivel megtudta, hogy apád a hadseregbe akar küldeni jövőre. Édesanyád érthető módon szívén viseli a sorsodat, s abban a reményben fordult hozzám, hogy ketten együtt majd csak kieszelünk valamit. Úgyhogy ne aggódj! Ricardo Aldaya a szavát adja, hogy nem lesz belőled ágyútöltelék. Anyáddal együtt komoly terveink vannak veled. Bízhatsz bennünk!

Julián szívesen eleget tett volna a kérésnek, csakhogy don Ricardo egyre kevesebb bizalmat ébresztett benne. Miquel Moliner – az egyetlen, akivel meg merte osztani aggályait – egyetértett vele.

– Ha tényleg meg akarsz szökni Pénelopéval, a Jóistenen kívül senkiben se bízz! Pénz nélkül viszont nem boldogulsz.

Juliánnak mindene volt, csak pénze nem. – Nem nagy ügy – legyintett Miquel. – Erre valók a gazdag barátok! Így történt, hogy Julián Miquellel együtt kitervelte Pénelopé megszöktetését. A

célállomásként – Miquel javaslatára – Párizst jelölték meg. Moliner ugyanis úgy vélekedett, hogy a művészkedéshez és az éhenhaláshoz a párizsi díszleteknél jobbat úgysem találni. Pénelopé beszélt valamennyit franciául, Juliánnak pedig – Sophie Carax révén – ez volt az anyanyelve.

– Párizs elég nagy, hogy eltűnhess mások szeme elől, mégis elég kicsi, hogy lehetőségekre találj – mondta Miquel.

Moliner akármilyen képtelen ötlettel állt elő, mindig kapott egy kis zsebpénzt az apjától. Az így szerzett összeg nagy részét félretette, s a végén csinos kis vagyont gyűjtögetett össze belőle. Rajta kívül senki nem tudhatta, mire költi valójában a megtakarítását.

– De attól kezdve, hogy felszálltatok a vonatra, én megnémulok. Aznap délután, amikor az utolsó részleteket is egyeztették Molinerrel, Julián a Tibidabo úti

házba sietett, hogy Pénelopénak is elmagyarázza a tervet. – Amit most elmondok, azt senkinek nem árulhatod el. Senkinek! Még Jacintának sem –

kezdte Julián. Pénelopé megbabonázva hallgatta. Moliner terve kifogástalan volt. Miquel álnéven

megrendeli a jegyeket, majd egy ismeretlennel elhozatja az állomás pénztárából. Ha a rendőrség véletlenül belébotlana, az illető csak egy olyan személyről tudna leírást adni, aki távolról sem hasonlít Juliánra. Julián és Pénelopé csak a vonaton találkoznának. A peronon nem tartózkodhatnak sokat, nehogy valaki felfigyeljen valamelyikükre. A szökésre vasárnap délben kerülne sor. Julián előtte találkozna Miquellel a Francia Pályaudvaron, hogy átvegye tőle a pénzt és a jegyeket.

A terv legkényesebb pontja Pénelopé szökése volt. Valamilyen mesével rá kellett vennie Jacintát, hogy a tizenegy órás mise közepén elinduljanak hazafelé. Aztán útközben megkérné a dajkát – szólt a terv – , hogy engedje el Juliánnal egy titkos találkára, és megígérné neki, hogy előbb hazaér, mint a családtagjai. Majd kihasználná az alkalmat, hogy az állomásra siessen. Mindketten tudták, hogy ha Pénelopé megmondaná az igazat, Jacinta nem engedné el. Túlságosan is szerette őket.

– Ezt jól kifundáltad – mondta Julián elismerően a barátjának, miután végighallgatta. Miquel szomorúan biccentett. – Egy apró részletet leszámítva: hogy mekkora fájdalmat okoztok a szökésetekkel jó néhány

embernek. Julián az anyjára és Jacintára gondolt, s bólogatott. Eszébe sem jutott, hogy Miquel

Moliner önmagáról beszél. Pénelopét arról volt a legnehezebb meggyőzni, hogy Jacintát nem avathatja be a tervbe, s

egyedül Miquel tudhatja az igazságot. Úgy volt, hogy egy órakor indul a vonat, s mire Pénelopé távollétét felfedezik, ő már átlépi a határt. Párizsban álnéven szállnának meg, mint férj és feleség. Aztán Miquel Molineren keresztül levelet küldenének a családjuknak, amelyben tudatnák, hogy jól vannak, szeretettel gondolnak rájuk, a bocsánatukat és a megértésüket kérik, de Isten színe előtt összeházasodnak. Miquel Moliner – a párizsi bélyegző eltüntetése végett – egy másik borítékba tenné a levelet, majd valahonnan a környékről postára adná.

– Mikor indulunk? – kérdezte Pénelopé. – Hat nap múlva – felelte Julián. – Vasárnap.

Moliner úgy vélte, a szökés előtti napokban már nem volna szabad találkozniuk, nehogy bárki gyanút fogjon. Meg kellett fogadniuk, hogy nem keresik egymás társaságát, amíg a Párizsba tartó vonaton össze nem találkoznak. Hat nap anélkül, hogy egyszer is láthatná vagy érinthetné Pénelopét, végtelenül hosszúnak tűnt Juliánnak. Csókkal pecsételték meg az egyezséget, mint egy titkos házasságot.

Julián ekkor a ház harmadik emeletére, Jacinta hálószobájába vezette Pénelopét. Azon a szinten csak a személyzet lakott. Julián bízott benne, hogy senki nem láthatja meg őket. Lélegzet-visszafojtva, néma, lázas szenvedéllyel vetkőztetni kezdték egymást. Őrült vágyukban összevissza karmolták egymás bőrét. Mindörökre emlékezetükbe akarták vésni a másik minden egyes porcikáját; nyálba és verítékbe akarták temetni azt a hat napot, amely elszakítja őket egymástól. Julián őrjöngve hatolt a lányba; valósággal odaszegezte testét a padlóra. Pénelopé tágra nyílt szemmel, összekulcsolt lábbal fogadta magába a fiút. Ajkai vágyakozva nyíltak szét. Tekintetében nyoma sem volt gyengeségnek vagy kislányos félelemnek. Forró teste remegve követelte a folytatást. Julián arca még lángolt, keze még a lány reszkető, fehér keblén pihent, amikor beléhasított a gondolat, hogy el kell válniuk. Alighogy feltápászkodott, hirtelen kinyílt az ajtó, és egy női alak jelent meg a küszöbön. Julián először azt hitte, hogy Jacinta az, de a következő pillanatban felfogta, hogy Aldaya asszony áll az ajtóban földbe gyökerezett lábbal. Félig lenyűgözve, félig viszolyogva nézte őket. Annyit tudott csak kinyögni, hogy „Jacinta hol van?”, majd sarkon fordult, és eltűnt a folyosón. Pénelopé összegörnyedve feküdt a padlón. Szólni sem bírt. Juliánnak az volt az érzése, hogy forog körülötte a világ.

– Menj el, Julián! Fuss innen, mielőtt az apám ideér! – De hát… – Siess már! Julián nem ellenkezett. – Akármi is történjék, vasárnap várlak a vonaton. Pénelopé mosolyt erőltetett az arcára. – Ott leszek. De most menj! Kérlek… Julián fájdalmas búcsúpillantást vetett a meztelen lányra, aztán lesurrant a kocsiszínhez

vezető személyzeti lépcsőn. Odakint élete leghidegebb éjszakája fogadta. A következő napok elviselhetetlenek voltak. Julián átvirrasztotta az első éjszakát. Úgy

érezte, bármelyik pillanatban betoppanhatnak don Ricardo pribékjei. Másnap a San Gabriel Kollégiumban hiába leste Jorge Aldayát, semmi különöset nem vett észre a viselkedésén. Julián aggodalommal mesélte el az esetet Miquel Molinernek, aki a tőle megszokott hidegvérrel megcsóválta a fejét.

– Őrült vagy, Julián, de ez nem újdonság. Az viszont furcsa, hogy az Aldaya-házban csönd van, bár, ha jobban meggondoljuk a dolgot, ez sem meglepő. Ha valóban Aldaya asszony kapott rajta benneteket, ahogy mondod, könnyen lehetséges, hogy ő maga sem tudja még, hogy mit tegyen. Összesen háromszor beszéltem vele életemben, és a következő két következtetést vontam le róla: egy, hogy az értelmi szintje egy tizenkét éves gyerekének felel meg; kettő, olyan idült narcizmusban szenved, hogy képtelen észrevenni vagy megérteni bármit, ami kívül esik az ő szűk látókörén, hát még ha nem közvetlenül vele kapcsolatos a dolog. – Kímélj meg a diagnózisaidtól, Miquel!

– Csak azt akarom mondani, hogy ez a nő valószínűleg még mindig azon töri a fejét, hogy mikor, kinek, hogyan és mit mondjon. Végig kell gondolnia, milyen következményekkel járhat őrá nézve egy esetleges botrány vagy a férje haragja… A többi merem állítani – hidegen hagyja.

– Ez azt jelenti, hogy szerinted hallgatni fog? – Egy-két napig elképzelhető, hogy nem szól még senkinek, de azért nem hinném, hogy

sokáig képes volna titokban tartani a dolgot a férje előtt. Hogy álltok a szökési tervvel? Tudjátok tartani?

– Rajtunk nem múlik. – Ezt örömmel hallom, mert úgy tűnik, hogy most már tényleg nincs visszaút. A hét hátralevő napjai gyötrelmesen lassan teltek. Julián nap mint nap úgy vonult be a San

Gabriel Kollégiumba, hogy Damoklész kardja ott lebegett a feje fölött. Úgy tett, mintha jelen volna az órákon, de csak arra volt képes, hogy aggódó pillantásokat váltson Miquel Molinerrel, aki legalább annyira izgult, mint ő. Jorge Aldayán továbbra sem látszott semmi. Don Ricardo sofőrje minden délután érte jött. Julián úgy érezte, hogy belepusztul a várakozásba, s már szinte arra vágyott, hogy történjék, aminek történnie kell, csak ne kelljen tovább gyötrődnie. Csütörtökön, iskola után, már kezdte azt hinni, hogy a szerencse az ő pártján áll. Aldaya asszony – szégyenérzetből, ostobaságból vagy a Miquel által említett okoknál fogva – hallgatott, mint a sír. Mindegy, miért nem szólt senkinek, csak az volt a fontos, hogy vasárnapig őrizze a titkot. Julián aznap éjjel – napok óta először – kialhatta magát.

Pénteken reggel azonban Romanones atya várta a kerítésnél. – Julián, beszélnem kell veled. – Hallgatom, atyám. – Mindig sejtettem, hogy eljön ez a nap, s be kell vallanom, örülök, hogy tőlem tudod meg

a hírt. – Miféle hírt, atyám? Julián már nem tartozott a San Gabriel Kollégium növendékei közé. Az iskola egész

területéről – a tantermekből, az udvarról, de még a kertből is – kitiltották. Valamennyi taneszköze, könyve, s az összes felszerelése a kollégium tulajdonában maradt.

– Röviden szólva azonnali és végleges kizárásra ítéltek – foglalta össze Romanones atya. – Megkérdezhetem, miért? – Tucatnyi okot fel tudnék sorolni, de biztos vagyok benne, hogy a legmegfelelőbbet te

tudod a legjobban. Isten veled, Carax. Sok szerencsét! Rád fér. Úgy harminc méterre tőlük egy csapat diák figyelte a jelenetet a szökőkút mellől.

Néhányan kárörvendően mutogattak a kijárat felé. Mások csodálkozó szánalommal bámulták Juliánt. Csak egyetlen fiú akadt, aki szomorúan mosolygott felé: a barátja, Miquel Moliner. Kurtán biccentett a fejével, majd némán mondott valamit. Julián ezt a szót vélte leolvasni a szájáról: „vasárnap”.

A San Antonio körútra érve azonnal észrevette don Ricardo Mercedes Benzét a kalapüzlet előtt. Megállt a sarkon, s egy kapualjba húzódva megvárta, amíg don Ricardo kijön az apja üzletéből, beül a kocsijába, majd eltűnik az Egyetem tér felé vezető úton. Csak ezután ment fel a lépcsőn. Sophie, az édesanyja, zokogva várta.

– Mit tettél, Julián ? – Bocsásson meg, anyám… Sophie magához szorította a fiát. Feltűnően sovány volt már és öreg, mintha az eltelt évek

során elrabolták volna az életét, az ifjúságát. „Ebben is én vagyok a főbűnös” – gondolta a fiú.

– Figyelj rám, Julián! Apád és don Ricardo Aldaya mindent megtesznek azért, hogy néhány napon belül felvegyenek a hadseregbe. Aldayának komoly kapcsolatai vannak… Meg kell szöknöd előlük. El kell tűnnöd a szemük elől valahová, ahol egyikőjük sem talál rád..

Julián úgy látta, mintha sötét árnyék suhanna át az anyja tekintetén; olyasvalami, ami már régóta emészti.

– Van még valami, anyám, amit nem mondott el? Sophie reszkető ajkakkal nézett rá. – El kell menned! Mindkettőnknek el kell tűnnie innen, örökre! Julián szorosan átölelte anyja sovány testét, és a fülébe súgta. – Énmiattam ne aggódjon, anyám. Legyen nyugodt!

Julián szombaton egész napra bezárkózott a szobájába, a könyvei és a rajzfüzetei közé. A kalapos már kora reggel lement a boltba, és másnap hajnalig ki sem mozdult onnan. „Még ahhoz sincs bátorsága, hogy a szemembe mondja az igazat!” – gondolta Julián. Aznap éjjel egy pillanatra sem hunyta le a szemét; könnyezve intett búcsút azoknak az éveknek, amelyeket abban a sötét, hideg szobában töltött. Vasárnap hajnalban, néhány ruhával és egy könyvvel a hóna alatt, homlokon csókolta édesanyját, aki az étkezőben aludt egy pléden kuporogva, majd útnak indult. A város utcái még szürkéskék ködruhájukat viselték, az öreg házak teraszai fölött azonban már ott villogtak a reggel ezüstös szikrái. Julián lassan botorkált előre, képzeletben minden ismerős kapualjnak s utcasaroknak búcsút intett, és azon tűnődött, vajon az idő megszépíti-e majd az emlékeit, sikerül-e majd elfelejtenie, milyen magányos volt ezen a környéken.

A Francia Pályaudvar csaknem teljesen kihalt volt; a ködbe vesző vágányok görbe szablyákként csillogtak a hajnali ragyogásban. Julián leült az állomás csarnokában egy padra, és elővette a könyvét. Órákat töltött a szavak bűvöletében. Jólesett neki, hogy néhány órára elfelejtheti a nevét, kibújhat a bőréből, és másik embernek érezheti magát. Hagyta, hogy magukkal ragadják a könyv hőseinek álmai. Tudta, hogy úgysincs más menedéke. Tudta, hogy Pénelopé nem lesz ott a vonaton. Tudta, hogy csak az emlékei kísérik el útjára. Déltájt, ahogy megbeszélték, megérkezett Miquel Moliner, átnyújtotta a jegyét és összes megtakarított pénzét. A két jó barát némán összeölelkezett. Julián életében először sírni látta Miquel Molinert. Az óramutatók egyre vészesebb iramban jelezték a percek múlását.

– Van még idő – dünnyögte Moliner az állomás kijárata felé pislogva. Egy óra öt perckor felhangzott az állomásfőnök utolsó füttye a Párizsba tartó utasok

számára. A vonat kerekei már lassan elindultak, amikor Julián visszafordult, hogy elbúcsúzzék a barátjától. Miquel Moliner zsebre dugott kézzel bámult rá a peronról.

– Írj! – szólalt meg. – Azonnal írok, amint megérkeztem – ígérte Julián. – Nem úgy értem. Ne nekem írj. Könyveket írj, ne leveleket! Énértem. És Pénelopéért… Julián szomorúan bólintott. Akkor fogta csak fel, mennyire fog hiányozni neki a barátja. – És őrizd meg az álmaidat! – kérte Miquel. Soha nem tudhatod, mikor lesz szükséged

rájuk. Örökre megőrzöm őket – rebegte Julián, de hangját akkor már elnyelte a vonat zaja. – Pénelopé elmesélte, mi történt aznap este, miután az úrnő a szobámban meglepte őket.

Aldaya asszony másnap hívatott, és megkérdezte, mit tudok Juliánról. Azt mondtam, hogy semmi különöset, csak azt, hogy rendes fiú, és Jorge barátja… Rám parancsolt, hogy zárjam be Pénelopét a szobájába, és addig ki ne eresszem, amíg ő engedélyt nem ad rá.

Don Ricardo éppen Madridban járt, csak pénteken tért vissza. Az úrnőm azonnal elmesélte neki a történteket. Én is jelen voltam. Don Ricardo felpattant a karosszékéből, és akkora pofont adott az úrnőnek, hogy lerogyott a földre. Aztán magából kikelve, mint egy őrült, azt üvöltözte, hogy ismételje el, amit mondott. Az úrnő azt sem tudta, hová legyen félelmében. Soha nem láttuk még ilyennek Ricardo urat. Soha. Mintha a pokol összes ördöge szállta volna meg. Szinte lángolt az arca a haragtól, úgy ment föl Pénelopé szobájába, és a hajánál fogva rángatta ki az ágyából. Amikor meg akartam állítani, elrugdosott mellőle. Még aznap este elhívta a család orvosát, és megvizsgáltatta vele Pénelopét. Miután az orvos végzett, négyszemközt maradt az úrral. Pénelopét attól kezdve hét lakat alatt őrizték a szobájában. Nekem meg azt mondta az úrnő, hogy szedjem össze a holmimat.

Soha többé nem láthattam Pénelopét. Még azt sem engedték, hogy elbúcsúzzam tőle. Don Ricardo megfenyegetett, hogy feljelent a rendőrségen, ha bárkinek elárulom, mi történt. Még aznap este kirúgtak. Tizennyolc év szolgálat után egyszerűen kitettek az utcára. Azt se tudtam, hová menjek. Végül a Muntaner utcában szálltam meg egy kis panzióban. Ott talált rám két nap múlva Miquel Moliner, akitől megtudtam, hogy Julián Párizsban van.

Elmeséltette velem, mi történt Pénelopéval, s hogy miért nem jelent meg a megbeszélt időpontban az állomáson. Minden héten órákat rostokoltam az Aldaya-ház előtt; rimánkodtam, hogy engedjenek be Pénelopéhoz, de még a kapun sem léphettem be. Volt, hogy napokig ácsorogtam a házzal szemközti sarkon, és azt lestem, mikor lépnek ki a házból. Őt egyszer sem láttam. Soha nem engedték ki. Később Aldaya úr bejelentette a rendőrségen, hogy egy ismeretlen, elmebeteg nő leskelődik utánuk, és zaklatja a gyermekeit. Magas szintű kapcsolatai réven elérte, hogy beszállítsanak a hortai bolondokházába. Két évet töltöttem ott bezárva, mint egy állat. Amikor kiszabadultam, az volt az első, hogy a Tibidabo úti házhoz siettem, hátha láthatom végre Pénelopét. Sikerült vele találkoznia? – kérdezte Fermín.

– A házat zárva találtam. Senki nem lakott már benne. A szomszédok azt mondták, hogy Aldayáék Argentínába utaztak, és el akarják adni a házat. Megadták a címet, de minden levél, amit írtam, visszajött. Fel sem bontották őket…

– Mi lett Pénelopéval? Tud valamit róla? Jacinta erőtlenül megrázta a fejét. – Soha többé nem láttam. Az öregasszony úgy sírt, mint egy gyermek. Fermín magához ölelte, és gyöngéden

ringatta. Jacinta Coronado vézna teste kislány méretűre töpörödött; Fermín valóságos óriásnak tűnt mellette. Ezer kérdés kavargott még a fejemben, Fermín gesztusa azonban egyértelműen jelezte, hogy a kérdezősködés véget ért. Barátom búcsúzóul még egyszer megszemlélte azt a koszos, hideg lyukat, ahol Jacinta Coronado élete utolsó óráit tengette.

– Gyere, Daniel. Mennünk kell. Minden jót kívánunk! Gépiesen engedelmeskedtem neki. Távozóban még egy pillanatra visszafordultam, s

láttam, amint Fermín az anyóka előtt térdelve megcsókolja a homlokát. Jacinta rávillantotta fogatlan mosolyát.

– Mondja, Jacinta – hallatszott Fermín hangja –, ugye szereti a Sugus cukorkát? Útban a kijárat felé belebotlottunk az igazi temetkezési vállalkozóba és két majomarcú

segédjébe. Egy fenyőfa koporsót, egy kötelet és egy halom kétes rendeltetésű, ócska, gyűrött lepedőt szállítottak. Baljós formalinszag és olcsó kölni illata áradt belőlük; viaszfehér arcukon alázatos mosoly ült. Fermín sokatmondóan mutatott az elhunytat rejtő cella felé, majd úgy tett, mintha mindhármójukat megáldaná, mire ők tisztelettudóan fejet hajtottak, és keresztet vetettek.

– Menjetek békével! – mormolta Fermín, miközben az ajtó felé tuszkolt. Egy apáca állt a kijáratnál, olajmécsessel a kezében. Komor, elmarasztaló tekintettel nézett ránk.

Amint kiléptünk, a gyászos hangulatú Moncada utca – amely idefelé baljós hangulatú, köves hasadéknak tűnt – most a remény dicső völgyévé lett szememben. Nem csak én örvendeztem, hogy végre magunk mögött tudhatjuk azt a bizarr árnyékvilágot: Fermín is megkönnyebbülve, mélyen vette mellettem a levegőt. Jacinta története nyomasztóbban hatott ránk, mintsem bevallottuk volna önmagunk előtt.

– Ide süssön, Daniel! Mit szólna, ha betérnénk ide a Xampanetbe, és némi sonkás krokettal meg egy pofa habos sörrel kiöblítenénk ezt a rossz szájízt?

– Hát most nem tiltakozom. – Ma nem találkozik a kis fruskával? – Csak holnap. – Hű, az áldóját! Kéreti magát? Maga aztán igen tanulékony. .. Még tíz métert sem tettünk a zajos söntés irányában a lejtős utcán, amikor három vészjósló

külsejű alak lépett elő a sötétből, és utunkat állta. A két erősebb testalkatú mögénk lépett, olyan szorosan, hogy a tarkómon éreztem a leheletüket. A harmadik, aki nem volt olyan tagbaszakadt, mint a másik kettő, mégis sokkal ijesztőbb volt náluk, elénk állt. Azonnal ráismertem a szürke felöltőjéről és a szájszegletében meghúzódó önelégült mosolyáról.

– Na nézzenek csak oda! Kit látnak szemeim! Hiszen ez az én régi, jó cimborám, az ezerarcú – kezdte Fumero felügyelő.

Fermín minden porcikája remegett a félelemtől. Szokásos bőbeszédűsége egy elfojtott nyögésbe fulladt. A két melák, akiről sejtettem, hogy a Bűnügyi Csoport fogdmegjei, a tarkónknál meg a jobb csuklónknál fogva megragadott bennünket, és éreztük, hogy a legkisebb mozdulatra kitekerik a karunkat.

– A bamba ábrázatodból arra következtetek, hogy már azt hitted, sikerült kereket oldanod, mi? Remélem, nem gondoltad komolyan, hogy egy ilyen szar alak, mint te, csak úgy kicsúszhat a kezünk közül, és tisztes polgáremberként élheti tovább az életét? Nem vagy te olyan hülye, még ha egy kissé nehéz is a felfogásod. Meg aztán úgy hallottam, olyan dolgokba ütöd az orrod – ráadásul nem először –, amikhez semmi közöd. Nagyon rosszul teszed… Mi dolgod neked az apácákkal? Talán boldoggá avatod valamelyiket? Na és hogy kóstál manapság egy ilyen szentfazék?

– Én tiszteletben tartom mások hátsó felét, felügyelő úr, különösen ha klauzúrán vannak. De ha magát ennyire érdekli a dolog, csak ajánlani tudom, jót tenne az emésztésének, és kevesebb penicillinre volna szüksége.

Fumero idegesen felkacagott. – Kemény, mint a bikacsök. Ezt már nevezem! Ha az összes hozzád hasonló szarházi ilyen

tökös fickó volna, nem unatkoznék: lenne mit szorongatnom. Mondd csak, most éppen hogy szólíttatod magad, te szemétláda? Gary Coopernak? Na ki vele, mibe ütötted már megint azt a nyurga orrodat, és mi a szart keresel itt a Santa Lucia környékén? Ha elárulod, néhány szúnyogcsípéssel megúszod. Na nyomás, ne húzd az időt! Mi szél hozott ide benneteket?

– Magánügy. Egy rokont látogattunk meg. – A jó édesanyádat! Hát ide figyelj, jobb lesz, ha hallgatsz rám, mert ha kihozol a

sodromból, elviszlek a főkapitányságra, és újra kezelés alá veszlek a lángszóróval. Légy jó fiú, és meséld el szépen Fumero bácsinak, mi a jó kurva anyátokat csináltok itt a haveroddal! Amennyiben hajlandó vagy együttműködni velem, megkímélsz attól, hogy új arcot faragjak ennek a kisfiúnak.

– Ha egy ujjal is hozzá mer nyúlni, esküszöm, hogy… – Hű de rám ijesztettél! Na nézzenek oda! Mindjárt összeszarom a gatyámat! Fermín nagyot nyelt. Úgy tűnt, kezdi visszanyerni a bátorságát, ami hirtelen cserbenhagyta. – Csak nem arról a rövidszárú kis matróznadrágról van szó, amelyet őtramplisága, az ön

fenséges édesanyja magára igazított? Kár volna érte, mert úgy hallottam, hogy mesésen állt magán.

Fumero felügyelő elsápadt, és megmerevedett a tekintete. – Mit mondtál, te nyomorult? – Csak azt, hogy nem hiába volt Yvonne Sotoceballos az úri társaság gyöngye. Úgy látszik,

a fiacskája is az ő ízlését örökölte… Fermín csenevész testének nem kellett sok: mindjárt az első ütés a földre terítette. Még

mindig ott feküdt összegörnyedve a sárban, amikor Fumero rugdosni kezdte a gyomrát, a veséjét és az arcát. Fermín alig kapott levegőt, mozdulni sem bírt, nem volt képes védekezni a záporozó rúgások ellen. Nem nézhettem tovább tétlenül. Ám hasztalan kapálóztam, a két fogdmeg, aki udvariasságból vagy kötelességből, nevetve figyelte a jelenetet, vasmarokkal tartott.

– Te ne avatkozz bele! – súgta az egyik. – Nem szeretném eltörni a karodat. Újra megpróbáltam kiszabadulni a fogságukból, s dulakodás közben megpillantottam

egyikük arcát, azét, aki rám szólt. Azonnal megismertem. Ő volt az a ballonkabátos férfi, aki a Sarriá téri bárban újságot olvasott a közelünkben, majd felszállt utánunk a buszra, és jókat kuncogott Fermín viccein.

– Tudod, nincs bosszantóbb számomra, mint amikor egy senkiházi a szarban vagy a mások múltjában turkál – süvöltötte Fumero Fermín körül keringve. – A múltat nem bolygatjuk, világos? Most pedig gondoskodom róla, hogy ezt örökre megjegyezd, a mamlasz barátoddal együtt. Jól figyelj, kölyök, mert utána te következel!

Végig kellett néznem, hogyan rugdossa össze Fumero a barátom testét az utcai lámpa rézsútos fényében. Az egész jelenet alatt meg sem tudtam szólalni. Még ma is a fülemben cseng a Fermínre sorjázó rúgások könyörtelen, tompa zaja, és még mindig fáj, hogy közben tehetetlen, gyáva prédaként álltam a rendőrök fogságában, és csak remegve nyeltem a könnyeimet.

Amikor Fumero beleunt, hogy egy élettelen testet rugdosson, szétnyitotta a kabátját, lehúzta a cipzárját, és Fermínre vizelt. A barátom meg se moccant, úgy hevert ott a sárban, mint egy ócska rongy. Dermedten, némán bámultam Fumero vastagon csorgó, gőzölgő vizeletét. A felügyelő dolga végeztével felhúzta a sliccét, majd izzadtan és lihegve odalépett hozzám.

Az egyik kopó átnyújtott neki egy zsebkendőt, hogy megtörölje vele az arcát és a nyakát. Fumero egészen közel hajolt hozzám, alig néhány centire volt tőlem, és a szemembe fúrta a tekintetét.

– Ezt a balhét nem neked szántam, öcskös. A barátod tehet az egészről: mindig a rossz oldalra áll. Legközelebb úgy megszorongatom a tökét, mint még soha. És vigyázz, mert az már a te lelkeden fog száradni.

Azt hittem, rajtam a sor, és mindjárt nekem is behúz egy párat. Szinte vártam, hogy kezdje már el. Azt reméltem, az ütései felszabadítanak majd a szégyenérzet alól, amiért az ujjamat se mozdítottam Ferminért, aki mást sem csinált, csak meg akart védeni, mint mindig.

De az ütések elmaradtak. Csak egy szúrós szempár meredt rám megvetően. Fumero beérte annyival, hogy megpaskolta az arcomat.

– Légy nyugodt, kölyök! Nem mocskolom be a kezem ilyen gyáva kis férgekkel. A két rendőr megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy vége a jelenetnek, és jót nevettek

főnökük viccén. Látszott rajtuk, hogy legszívesebben már ott se volnának. Nevetgélve távolodtak a sötétben.

Mire Fermín segítségére siettem, már minden maradék erejével azon volt, hogy feltápászkodjék. A tócsa koszos vizében keresgélte a fogát, amit Fumero kivert. Ömlött a vér a szájából, a füléből és a homlokából. Amikor észrevette, hogy ép és szabad vagyok, mosolyogni próbált, de ez akkora erőfeszítésébe került, hogy azt hittem, ott menten kileheli a lelkét. Odatérdeltem mellé, és az ölembe húztam. Az első gondolatom az volt, hogy könnyebb a teste, mint Beának.

– Az isten szerelmére, Fermín, magát sürgősen kórházba kell szállítani. Fermín hevesen tiltakozott. – Inkább vigyél el hozzá. – Kihez, Fermín? – Bernardához. Ha már elpatkolok, szívesebben töltöm az utolsó óráimat az ő karjaiban.

32 Évekkel azelőtt megfogadtam, hogy soha többé nem lépem át Barcelóék lakásának

küszöbét, aznap este mégis megtettem. Két ivócimbora segítségével – akik a söntés kapujából nézték végig a véres jelenetet – sikerült elcipelnem Fermínt a Princesa utcai taxiállomásig. A pincér közben felhívta Barcelóékat azon a számon, amelyet előre megadtam neki, hogy jelezze az érkezésünket. A taxiút végtelen hosszúnak tűnt. Még el sem indultunk, Fermín elvesztette az eszméletét. A mellkasánál fogva magamhoz öleltem, hogy melegen tartsam.

Éreztem, ahogy a vére átitatja a ruhámat. Azt suttogtam a fülébe, hogy mindjárt megérkezünk, nem lesz semmi baj, de remegett a hangom. A sofőr aggodalmasan pislogott rám a tükörből.

– Ide hallgasson, én nem akarok semmi bonyodalmat, érti? Ha ez itt beadja nekem a kulcsot, ki kell szállniuk.

– Maga csak vezessen, ne ránk figyeljen! Mire a Fernando utcához értünk, Gustavo Barceló és Bernarda Soldevila doktorral együtt

már ott várt ránk az épület kapujában. Bernarda magánkívül volt a rémülettől, amikor meglátta, hogy tetőtől talpig véresek és mocskosak vagyunk. Az orvos ellenőrizte Fermín pulzusát, és megállapította, hogy a beteg él. Négyesben sikerült felcipelnünk Fermínt a lépcsőn, majd lefektettük Bernarda szobájában, ahol egy ápolónő, aki az orvossal érkezett, már mindent előkészített, s amint a sebesült ágyba került, azonnal elkezdte vetkőztetni. Soldevila doktor ragaszkodott hozzá, hogy elhagyjuk a szobát, és hagyjuk, hogy nyugodtan munkához lásson. Tömören csak ennyit mondott: „túléli”, majd határozottan becsukta az orrunk előtt az ajtót.

Bernarda vigasztalhatatlant zokogott a folyosón; közben azt hajtogatta, hogy most, amikor végre talált magának egy rendes férfit, az Isten hagyja, hogy agyonverjék szegényt. Don Gustavo Barceló átkarolta, kivezette a konyhába, és addig öntötte belé a konyakot, amíg szegény már állni sem tudott a lábán, a szavai pedig egyre érthetetlenebbé váltak. Az antikvárius ekkor magának is töltött egy pohárral, és egy hajtásra kiitta az egészet.

– Sajnálom, hogy így történt. Nem tudtam hová menni… – szabadkoztam. – Nyugodj meg! Nagyon jól tetted. Soldevila Barcelona legjobb traumatológusa –

dörmögte Barceló, mintha csak úgy magában beszélne. – Köszönöm – hebegtem. Barceló felsóhajtott, majd engem is megkínált egy pohár jófajta konyakkal. Intettem, hogy

nem kérek, mire a pohár átkerült Bernardához, aki mindjárt lehajtotta. – Tedd meg a kedvemért, hogy lezuhanyozol és felveszel valami tiszta ruhát – fordult

hozzám Barceló. – Ha így mész haza, apád halálra rémül. – Nem szükséges… Jól vagyok – mondtam. – Ha jól lennél, nem remegnél így. Na menj csak! Használhatod az én fürdőszobámat, ott

van melegvíz. Ismered a járást. Én addig felhívom apádat, és megmondom neki, hogy… Fogalmam sincs, mit mondjak neki, de majd csak kitalálok valamit.

Bólintottam. – Érezd magad újra otthon, Daniel – kiáltott utánam Barceló, amint elindultam a folyosón.

– Üres volt már nélküled a ház. Gustavo Barceló fürdőszobáját még megtaláltam, a villanykapcsolót azonban hiába

keresgéltem. Végül is, gondoltam magamban, sötétben is zuhanyozhatok. Lerángattam magamról a vérfoltos ruhát, és beléptem Gustavo Barceló királyi fürdőkádjába. Halovány, gyöngyházas fény szűrődött be a belső udvarra néző kis ablakon át, sejtelmes ködbe vonva a helyiséget, a kövezet és a falicsempe mintázatát. A csapból forró víz ömlött, méghozzá olyan erővel, hogy a mi szerény Santa Ana-i viszonyainkhoz képest luxusszállodában éreztem magam, amilyenben még soha nem jártam. Percekig álltam mozdulatlanul a gőzölgő vízsugárban.

A fülemben még ott dübörgött a Fermínre záporozó ütések zaja. Nem tudtam kiverni a fejemből Fumero szavait, sem annak a rendőrnek az arcát, aki úgy tartott fogva, mintha meg akarna védeni. Kis idő múlva észrevettem, hogy a víz egyre hidegebb, s rájöttem, hogy kezdem kimeríteni a házigazda melegvíz-tartalékát. Miután az utolsó csepp langyos vizet is kiélveztem, elzártam a csapot. Úgy párolgott a bőröm, mintha selyemszálak meredeztek volna belőle a magasba. Hirtelen egy mozdulatlan alakot pillantottam meg a függönyön át. Ott állt az ajtóban. Üres tekintete úgy villogott, mint a macskák szeme.

– Nyugodtan kijöhetsz, Daniel. Akármilyen megátalkodott vagyok, még mindig nem látlak.

– Szervusz, Clara. Egy tiszta törülközőt nyújtott felém. Lányos zavaromban gyorsan magam köré csavartam.

A gőzzel telt félhomályban is láttam, hogy Clara sejti a mozdulataimat, és megmosolyog. – Nem hallottam, amikor beléptél. – Kopogtatás nélkül jöttem be. Miért sötétben zuhanyozol? – Honnan tudod, hogy nem ég a villany? – Nem hallom a körte zúgását – felelte. – Sosem jöttél vissza, hogy elbúcsúzz tőlem. De igen, csak nagyon el voltál foglalva, gondoltam. Ám a szavaim elhaltak, még mielőtt

kimondtam volna őket; a harag és a keserűség oly távoli volt már, s hirtelen olyan nevetségesnek tűnt az egész…

– Tudom. Sajnálom. Kiléptem a kádból a plüssszőnyegre, a páragőz ezüstösen csillogó foltjai közé. Clara arca

elé fehér fátylat vont a kis ablakon át beszűrődő bágyatag fény. Egyetlen vonása sem változott ahhoz képest, amilyennek megőriztem őt az emlékezetemben. Ugyanott tartottunk, ahol négy évvel azelőtt.

– Megváltozott a hangod – szólalt meg. – Te is megváltoztál, Daniel? – Ugyanolyan tökkelütött vagyok, mint azelőtt, ha erre vagy kíváncsi. Csak sokkal gyávább, tettem hozzá gondolatban. Clara törékeny mosolya a félhomályban

is éppoly fájdalmas érzéseket keltett bennem, mint régen. Előrenyújtotta a kezét, s én ugyanúgy megértettem a szándékát, mint nyolc évvel korábban az Ateneo Könyvtárban. Nedves arcomra irányítottam a kezét: újra éreztem, ahogy ujjai a vonásaimat kutatják, majd láttam, ahogy néma szavakat formálnak az ajkai.

– Soha nem akartam fájdalmat okozni neked, Daniel. Bocsáss meg! A varázslat egy pillanat alatt szertefoszlott, amikor Bernarda megjelent az ajtóban. Alig

látott a részegségtől, mégis észrevette, hogy ott állok a sötétben meztelenül, csöpög rólam a víz, Clara ujjaival az ajkamon.

– Az isten szerelmére, Daniel úrfi! Nem szégyelli magát? Jézus Mária, Szent József! Van bőr a képén…

Bernarda fejvesztve távozott, én pedig csak reménykedni tudtam, hogy mire a konyak hatása enyhül, addigra elfelejti az egészet, mint egy rossz álmot. Clara hátrébb lépett, majd átnyújtott néhány holmit, melyeket addig a bal hóna alatt tartott.

– Ez a nagybátyám ruhája. Neked küldi, hogy vedd fel. Még fiatalkorából való. Azt mondja, annyit nőttél, hogy már biztosan jó rád. Itt hagyom, vedd fel. Nem lett volna szabad kopogtatás nélkül bejönnöm.

Átvettem a váltóruhát, majd szép sorban mindent felvettem: az illatos, langyos alsóneműt, a rózsaszín pamutinget, a zoknit, a mellényt, a nadrágot és a zakót. Egy fahumorú kereskedelmi ügynök nézett vissza rám a tükörből. Éppen akkor léptem be a konyhába, amikor Soldevila doktor egy kis időre kijött a szobából, ahol Fermínt ellátta, hogy beszámoljon a beteg állapotáról.

Pillanatnyilag túl van az életveszélyen – közölte. – Ne aggódjanak, az ilyen esetek mindig súlyosabbnak látszanak, mint amilyenek. A barátjának eltört a bal keze és két bordája, kiesett három foga, a teste tele van zúzódásokkal, vérömlenyekkel és nyílt sebekkel, de szerencsére megúszta belső vérzés nélkül, és szemlátomást agysérülést sem szenvedett. Az a temérdek újságpapír, amivel a kabátját kibélelte, hogy testesebbnek és vállasabbnak tűnjék, mint elárulta, védőpáncél gyanánt szolgált, és enyhítette a rúgások erejét. A sérült néhány perccel ezelőtt rövid időre visszanyerte az eszméletét, majd megkért, mondjam el önöknek, hogy úgy érzi magát, mint egy húszéves ifjú, azonkívül fokhagymás-kolbászos szendvicsre, csokoládéra és Sugus cukorkára vágyik, ami ellen voltaképpen nincs semmiféle elvi kifogásom, mégis úgy

vélem, hogy kezdetnek némi gyümölcslé, joghurt, esetleg párolt rizs is megtenné. Az igen tisztelt páciens emellett – életkedvét és lélekjelenlétét bizonyítandó – azt üzeni önöknek, hogy amikor Amparito, az ápolónő a lábát varrta, olyan erekciója volt, hogy beleszédült.

– Igazi férfi – hebegte Bernarda megbocsátó hangon. – Mikor láthatjuk? – kérdeztem. – Most semmiképpen sem. Esetleg reggel. Pillanatnyilag pihenésre van szüksége, holnap

pedig, amikor felébred, el szeretném vinni a Mar kórházba agyröntgenre, hogy egészen nyugodtak legyünk az állapota felől, bár szinte biztos vagyok benne, hogy Romero de Torres úr néhány napon belül újjászületik. A testén található hegekből és forradásokból ítélve úgy sejtem, ennél súlyosabb incidenseket is elviselt már. Ez az ember egy igazi túlélő. S ha óhajtanak egy másolatot az orvosi szakvéleményről, hogy feljelentést tehessenek a rendőrségen…

– Nem lesz rá szükség – szakítottam félbe. – Fiatalember, figyelmeztetem, hogy itt súlyos esetről van szó. Azonnal értesíteni kell a

rendőrséget. Barceló fürkész tekintettel nézett rám, én pedig könyörögve visszanéztem rá, mire ő

biccentett. – Erre még ráérünk, doktor úr, ne aggódjék – mondta. –Most az a legfontosabb, hogy

biztosítsuk a beteg kellemes közérzetét. Holnap az lesz az első dolgom, hogy feljelentést teszek a rendőrségen. A hatóságoknak is joguk van az éjszakai nyugalomra és pihenésre.

Az orvos nyilvánvalóan nem nézte jó szemmel, hogy el akarom titkolni az esetet a rendőrség előtt, de amikor meghallotta, hogy Barceló személyesen óhajt gondoskodni az ügyről, vállat vont, es visszavonult a beteghez, hogy folytassa a kezelést. Amikor eltűnt az ajtó mögött, Barceló intett, hogy menjek be vele a szobájába. Bernarda az ijedtségtől és a konyaktól sóhajtozva üldögélt egy zsámolyon.

– Fújja ki magát, Bernarda! Aztán főzzön egy jó erős kávét! – Igen, uram. Máris! Barceló dolgozószobája egy sötét odú volt, ahol tornyokban állt a sok könyv meg újság. A

levegőben pipadohány füstje gomolygott. A háttérben Clara zongorajátékának fülsértő hangjai hallatszottak. Neri mester leckéinek nem sok foganatja volt, legalábbis zenei téren. Az antikvárius hellyel kínált, majd elővette a pipáját.

– Felhívtam az apádat. Azt mondtam neki, hogy Fermínt egy kis baleset érte, és te idehoztad.

– Elhitte? – Kötve hiszem. – Nem csodálom. Az antikvárius meggyújtotta a pipáját, majd mefisztói arcélét megvillantva kényelmesen

hátradőlt a székében. Clara a lakás másik végében éppen Debussy lejáratásával foglalatoskodott. Barceló fájdalmasan emelte a mennyezetre a tekintetét.

– Mi lett a zenetanárral? – kérdeztem. – Elbocsátottam. Visszaélt a pozíciójával. – Értem. – Biztos, hogy téged nem tángáltak el? Nagyon szűkszavú vagy. Kölyökkorodban

beszédesebb voltál. Kinyílt a dolgozószoba ajtaja. Bernarda lépett be, s egy tálcán két csésze gőzölgő kávét és

egy cukortartót egyensúlyozott. Tántorgó járása láttán attól tartottam, hogy bármelyik pillanatban tekintélyes adag forró kávé zúdulhat a nyakamba.

– Engedelmükkel. Kér bele egy kis konyakot, uram?

– Az az érzésem, hogy a brandys üveg ma éjszaka jócskán rászolgált a pihenésre. És maga is, Bernarda. Itt az ideje, hogy nyugovóra térjen. Ha szükség volna valamire, Daniel és én ébren vagyunk. Most, hogy Fermín elfoglalta a szobáját, lefekhet az enyémben.

– Na de uram, hová gondol? – Utasítom rá! Ne vitatkozzon velem. Öt perc múlva hallani akarom a horkolását. – De uram… – Bernarda, ne akadékoskodjék, mert levonok a fizetéséből! – Ahogy parancsolja, Barceló úr. De a matracon alszom. Még csak az kéne, hogy

befeküdjek az ágyába! Barceló türelmesen megvárta, amíg Bernarda kivonul. Beletett a kávéjába hét darab

kockacukrot, megforgatta benne a kiskanalat, majd kajánul vigyorogva rágyújtott a pipájára. A holland dohány füstje sötét felhőkben gomolygott körülötte.

– Látod? Kemény kézzel kell bánnom velük, különben összedől a ház. – Igen, ön valóságos emberevő óriás, don Gustavo. – Te meg egy igazi bajkeverő vagy, Daniel. Áruld el nekem most, hogy nem hall

bennünket senki, miért nem akarod, hogy rendőrség értesüljön a történtekről? – Mert már tudnak róla. – Csak nem azt akarod mondani, hogy… Bólintottam. – Mi a csudába keveredtetek, ha szabad kérdeznem? Mélyet sóhajtottam. – Nem segíthetnék valamiben? Felnéztem. Barceló jóindulatúan mosolygott. Nyoma sem volt rajta a szokásos gúnyos

arckifejezésnek. – Nincs valami köze ennek az egésznek ahhoz a Carax-könyvhöz, amelyet nem akartál

eladni nekem akkor, amikor kellett volna? Meglepődve kaptam fel a fejem. – Én tudnék segíteni – ajánlkozott. – Nekem ugyanis bőven van abból, ami nektek nincs:

pénzem és józan eszem. – Az a baj, don Gustavo, hogy már így is túl sok embert belekevertem az ügybe. – Akkor eggyel több vagy kevesebb, már nem számít. Légy hozzám bizalommal. Képzeld

azt, hogy én vagyok a gyóntatód. – Évek óta nem gyóntam… – Látszik is rajtad.

33 Gustavo Barceló olyan figyelmesen és bölcsen hallgatott, mintha egy diagnoszta volna

vagy egyenesen a pápa követe. Kezét összekulcsolta az álla alatt, mintha imádkozna, könyökét az íróasztalon pihentette, s szemrebbenés nélkül figyelt. Hébe-hóba bólogatott, mintha a tüneteimet vagy a bűneimet konstatálná, és – a tények alapján – igyekezne összeállítani a saját változatát. Valahányszor megakadtam, kérdően felvonta a szemöldökét, és a jobb kezével jelezte, hogy fűzzem csak tovább az elbeszélést, még ha zavarosan hangzik is, ő az egészet nagyon szórakoztatónak találja. Alkalmanként még jegyzetelt is, vagy a semmibe révedt a tekintete, mintha a hallottakat mérlegelné. Több ízben gúnyos nevetést hallatott, amit kénytelen voltam a hiszékenységemnek vagy a bugyuta feltételezéseimnek tulajdonítani.

– Ha ostobaságnak tartja, amit mesélek, inkább hallgatok. – Ellenkezőleg. Tudja, az ostobák fecsegnek, a gyávák titkolóznak, a bölcsek pedig

végighallgatnak másokat. – Ki mondta ezt? Seneca?

– Nem. Ez a gondolat Braulio Recolonstól származik, akinek hentesüzlete van az Avinón utcában, és a velős mondásokat legalább olyan ügyesen keni-vágja, mint a felvágottakat. Neki is jól felvágták a nyelvét. De most folytasd, kérlek. Éppen arról a tűzrőlpattant leányzóról meséltél…

– Beáról. De ez a magánügyem. Semmi köze a történtekhez. Barceló az orra alatt bazsalyogott. Éppen tovább akartam mesélni kalandjaimat, amikor

Soldevila megjelent a dolgozószoba ajtajában. Kimerülten lihegett. – Bocsássanak meg, de én lassan megyek. A beteg jól van, sőt, hogy úgy mondjam, túlteng

benne az életerő. Ez az úriember túl fog élni valamennyiünket. Azt állítja, hogy a fejébe szállt a nyugtató, és most úgy fel van ajzva, hogy nem tud mit kezdeni magával. Nem akar visszafeküdni; azt hajtogatja, hogy fontos megbeszélnivalója van Daniel úrral, de nem árulhatja el, milyen ügyben, mivel ő nem hisz a hippokratészi, vagy – ahogy ő mondja – „hipokrita” esküben.

– Máris ott vagyunk. És ne vegye zokon szegény Fermín szavait. Biztos azért beszél így, mert komoly megrázkódtatáson ment keresztül.

– Az lehet, de nem lepne meg, ha kiderülne, hogy mindig ilyen gátlástalan. Nem tudja megállni, hogy ne csipkedje az ápolónő fenekét, és ne tegyen megjegyzéseket a combjára, hogy milyen izmos és feszes.

Kikísértük az orvost és az ápolónőt a kapuig, hálásan megköszöntük a szolgálataikat, és a beteghez siettünk. A szobában meglepődve tapasztaltuk, hogy Bernarda semmibe vette Barceló kívánságát, és befeküdt Fermín mellé az ágyba, ahol az ijedség, a konyak és a kimerültség hatására végre mély álomba merült. Fermín – a sok kötés, tapasz és felkötött karja ellenére – gyöngéden átölelte, s a haját cirógatta. Akkora zúzódás éktelenkedett az arcán, hogy még nézni is fájdalmas volt; ebből az összeroncsolódott háttérből emelkedett ki hatalmas, ép orra, két adó-vevő antennára emlékeztető füle és apró egérszeme. A szája tele volt repedésekkel. Fogadásunkra diadalittasan villantotta felénk fogatlan mosolyát, jobb kezével győzelmet jelezve.

– Hogy érzi magát, Fermín? – kérdeztem. – Húsz évvel fiatalabbnak – suttogta, nehogy felébressze Bernardát. – Ne beszéljen mellé, Fermín, a vak is látja, milyen pocsék állapotban van. Jól rám

ijesztett. Biztos benne, hogy jól érzi magát? Nem szédül? Nem zúg a füle? – Most, hogy mondja, az imént valami hamis, fülsértő zajt hallottam. Olyan volt, mintha

egy makákómajom zongorázna. Barceló összevonta szemöldökét. Clara kitartóan ütögette a billentyűket. – Ne aggódjon, Daniel. Ennél keményebb csihi-puhikat is túléltem már. Ez a Fumero egy

bélyeget se tudna rendesen rám nyomni. – Ezek szerint azt a bélyeget, amit az arcán látok, Fumero felügyelő személyesen

ragasztotta magára – kapta fel a fejét Barceló. – Maguk aztán igen magas körökben mozognak.

– Ez a fejezet még csak most következik – mentegetőztem. Fermín riadt pillantást vetett rám. – Legyen nyugodt, Fermín! Daniel éppen azt taglalta, mielőtt meglátogattuk, hogy milyen

kalamajkába keveredtek. El kell ismernem, a történet rendkívül érdekfeszítő. És maga, Fermín, hogy áll a gyónással? Megjegyzem, két évig papnövendék voltam.

– Én legalább három évre taksáltam volna, don Gustavo. – Lárifári! Jobban is tisztelhetné a házamat, maga szégyentelen. Először van a lakásomban,

és máris egy ágyban fekszik a kisasszonnyal. – Nézzen rá szegénykémre! Hát nem olyan, mint egy angyal? Tudnia kell, don Gustavo,

hogy merőben tisztességesek a szándékaim.

– A szándékai kizárólag magára és Bernardára tartoznak, aki már nem gyerek. Na de lássuk a medvét! Mi az ördögbe keveredtek maguk?

– Meddig jutottak Daniellel? – A második felvonásnál tartottunk, ott, ahol belép a képbe a femme fatale – felelte

Barceló. – Nuria Monfort? – kérdezte Fermín. Barceló elismerően csettintett a nyelvével. – Nocsak, még egy nő? Csak nem a Szöktetés a szerájból-t akarják eljátszani? – Csendesebben, kérem! A jövendőbelim is jelen van. – Ne aggódjon, a jövendőbelije ereiben egy fél üveg Lepanto konyak csörgedezik. Ágyúval

sem tudnánk felébreszteni. Na gyerünk, beszélje rá Danielt, hogy mesélje végig a történetet! Ha mindhárman összedugjuk a fejünket, talán többre jutunk. Különösen akkor, ha a harmadik fej az enyém.

Fermín vállat vont, már amennyire a pólyák és kötések engedték. – Nekem semmi kifogásom ellene, Daniel. Maga dönt. Beletörődtem, hogy don Gustavo Barceló végérvényesen részesévé vált a történetünknek,

és folytattam, ahol abbahagytam, egészen addig, amikor Fermín és emberei néhány órával korábban ránk támadtak a Moncada utcában. Amikor elbeszélésem végére értem, Barceló felállt, és töprengő arccal fel-alá járkált a szobában. Fermínnel csöndben figyeltük. Bernarda jóízűeket horkantgatott, mint egy jól fejlett borjú.

– Drága bocikám – suttogta Fermín elragadtatva. – Több dolgot is figyelemre méltónak találok – szólalt meg végül az antikvárius. – Fumero

felügyelő kétségtelenül nyakig benne van az ügyben, csak az nem világos, miért és hogyan. Másrészt itt van ez a nő…

– Nuria Monfort. – Így van. Aztán az is meglepő, hogy Julián Carax visszatér Barcelonába, úgy, hogy senki

nem tud róla, majd egy hónap múlva meggyilkolják az utcán. Az a némber nyilvánvalóan hazudott, még az időpontokat illetően is.

– Ezt mondom én is kezdettől fogva – dörmögte Fermín. – De sajnos egyesekben túlteng az ifjonti hevület, s oda a józan belátás.

– Megszólalt a költő: San Juan de la Cruz! – Elég! Őrizzük meg a hidegvérünket, és összpontosítsunk a tényekre! Van még valami

Daniel elbeszélésében, amit sok mindennél különösebbnek találok. Nem a történet valamely látványos, valószerűtlen fordulatára gondolok, hanem egy látszólag jelentéktelen, ám annál fontosabb részletére.

– Kíváncsian hallgatjuk, don Gustavo! – A következőről van szó: Carax apja megtagadja a halott azonosítását, és kijelenti, hogy

nincs fia. Ezt nagyon furcsának, sőt egyenesen természetellenesnek találom. Nincs apa a világon, aki ilyet tenne. Nem számít, milyen volt a viszonyuk A halál mindenkinek előcsalja az érzékenyebbik énjét. A hozzátartozóink koporsójánál hajlamosak vagyunk csak a jóra emlékezni, és nem nézni mást, mint amit a lelkünk látni enged.

– Ez aztán a szép gondolat, don Gustavo! – lelkesedett Fermín. – Megengedi, hogy feljegyezzem a többi közé?

– Mindenre van ellenpélda – vitatkoztam. – Hiszen tudjuk, mennyire magának való ember volt Fortuny úr.

– Amit róla tudunk, mind harmadkézből való információ – mondta Barceló. – Amikor a világ szörnyetegnek fest le valakit, az vagy valóságos szent, vagy elhallgatják a mese másik felét.

– Nagyon a szívéhez nőtt a fafejű vaskalapos – jegyezte meg Fermín.

– Ha a fafejűségnek és a vaskalaposságnak egy házmesterné az egyetlen tanúja, az első ösztönös megnyilvánulásom a bizalmatlanság, ami nem zárja ki, hogy őszinte tisztelettel adózzak a hölgy mesterségének.

– Ilyen alapon soha semmiben nem lehetünk biztosak, hiszen szinte minden tudásunk harmad- vagy negyedkézből való, ahogy maga mondja Akár házmesternéről van szó, akár nem.

– Soha ne hidd el azt, amit mindenki készpénznek vesz! – zengte Barceló. – Mennyi bölcsesség rejlik önben, don Gustavo! – hízelgett Fermín.– Magának minden

szava aranyat ér. Bár mindenki ilyen világosan látná a világot! – Ebben az egészben egyetlen dolog világos: az, hogy maguknak szükségük van az én

szellemi segítségemre, és valószínűleg némi anyagi támogatásra is, már ha a végére akarnak járni ennek az ügynek, még mielőtt Fumero felügyelő lefoglalna maguknak egy lakosztályt a San Sebas-i fegyházban. Fermín, számíthatok az együttműködésére?

– Én mindenben Daniel rendelkezésére állok. Ha ő úgy rendeli, akár a kis Jézust is hajlandó vagyok megtestesíteni.

– Daniel, te mit gondolsz? – Maguk nélkülem is jól megértik egymást. Mi a javaslata? – A tervem a következő: amint Fermín felépül, te, Daniel, csak úgy mellesleg

meglátogatod Nuria Monfort asszonyt, és kiteríted előtte a kártyáidat. Így adod az értésére: tudsz róla, hogy nem mondott igazat, és rejteget valamit – sokat vagy keveset, az majd elválik.

– És ez mire jó? – kérdeztem. – Arra, hogy meglássuk, hogyan reagál. Valószínűleg továbbra is hallgatni fog. Vagy újra

hazudik. Az a fontos, hogy – bikaviadori szakzsargonnal élve – jól megcsiklandozzuk a banderillával, majd figyeljünk, merre vezet bennünket a bika, illetve ez esetben a tehénke. Itt lép a színre maga, Fermín. Miközben Daniel odafent ügyködik, maga észrevétlenül őrködik a ház közelében; megvárja, amíg a halacska bekapja a horgot, és útnak ered. Maga pedig követi.

– Miből gondolja, hogy elmegy otthonról? – tiltakoztam. – Jaj, ne hitetlenkedj már annyit! Előbb vagy utóbb megteszi. És valami azt súgja, hogy ez

esetben inkább előbb, mint utóbb. Ez a női lélektan egyik alapja. – És ön mit csinál mindeközben, doktor Freud? – Az rám tartozik. Majd megtudod, ha eljön az ideje. És nagyon hálás leszel érte. Fermínre néztem, hátha segítségre lelek a tekintetében, de szegényt – Barceló diadalmas

beszéde közepette – elnyomta az álom. Bernardával a karján oldalra hajtotta a fejét, és megdicsőült mosollyal szendergett. A mellére csorgott a nyál. Bernarda jóízűen húzta mellette a lóbőrt.

– Remélem, ezúttal szerencséje lesz – dünnyögte Barceló. – Fermín remek fickó – mondtam biztatóan. – Annak kell lennie, mivel a jelek szerint nem élt vissza a helyzettel. Na menjünk! Lekapcsoltuk a villanyt, nesztelenül kiosontunk a helyiségből, majd becsuktuk az ajtót, és

– mint egy turbékoló gerlepárt – magukra hagytuk őket. A folyosó végén a galéria ablakában már felderengtek az első hajnali fények.

– És ha azt mondom, hogy felejtse el az egészet? – kérdeztem halkan. Barceló elmosolyodott. – Ezzel elkéstél, Daniel. Évekkel ezelőtt el kellett volna adnod nekem azt a könyvet, akkor,

amikor még volt rá mód. Úgy vonszoltam haza magam hajnaltájt abban a kölcsönkapott, nevetséges maskarában,

mint valami hajótörött, aki megúszott egy szörnyű éjszakát. A nedves utcák skarlátvörös fényben fürödtek. Odahaza az étkezőben találtam apámat. A karosszékében aludt egy takaróval a lábán. Az ölében kedvenc könyve, Voltaire Candide-ja. hevert; évente újraolvasta,

s ilyenkor hallani lehetett, milyen jókat derül rajta. Csöndben figyeltem. Megőszült és megritkult a haja, s a pofacsontján némiképp megereszkedett a bőre. Mindig erősnek, szinte legyőzhetetlennek képzeltem, és most ott ült előttem törékenyen, vesztesen, s még csak nem is sejtette. Talán mind a ketten vesztesek vagyunk, gondoltam. Föléhajoltam, megigazítottam a takaróját, melyet már évekkel azelőtt elígért egy szeretetszolgálatnak, majd megcsókoltam a homlokát, mintha abban reménykednék, hogy lesimíthatom a ráncokat, amelyek egyre jobban eltávolították tőlem, a szűkös otthonunktól, s a közös emlékeinktől; mintha azzal a csókkal becsaphattam és rávehettem volna az időt, hogy tűnjön el, és jöjjön vissza máskor, egy másik életben.

34

A reggelt a raktárhelyiségben töltöttem, ébren álmodva. Egyfolytában Bea alakja lebegett a

szemem előtt. Képzeletben újra meg újra körülrajzoltam a testét, s magamba szívtam meztelen bőre édes illatát. Meglepetéssel tapasztaltam, hogy minden porcikájára pontosan emlékszem, akár egy térképész: a nyálamtól csillogó ajkára, vagy arra az áttetszően szőke, pelyhes sávra a hasa alján, amelyet Fermín – a női test rejtelmeiről rögtönzött egyik kiselőadása során – a mennyországba vezető útnak nevezett.

Ahányszor csak ránéztem az órára, mindannyiszor szörnyülködve vettem tudomásul, hogy rengeteg idő van hátra addig, amíg Beát újra láthatom s érinthetem. Megpróbáltam összeszedni a havi számlákat, de a papírlapok zörgéséről is gyermekkori pajtásom nővére, a szépséges Beatriz Aguilar csípőjén és halovány combján lesikló alsónemű suhogása jutott az eszembe.

– Daniel, nagyon szórakozott vagy ma. Nyomaszt valami? Fermín miatt aggódsz? Szégyenkezve bólintottam. A legjobb barátom alig pár órája kockára tette miattam az

életét, hagyta, hogy összetörjék a bordáit, én meg itt melltartókapcsokról és alsóneműkről ábrándozom.

– Emlegetett szamár… Fölpillantottam, és nem akartam hinni a szememnek: Fermín Romero de Torres, az én

csodapók cimborám lépett be az ajtón pipaszár lábain, a legjobb ruhájában és egy frissen vágott szegfűvel a hajtókáján. Az arcán diadalittas mosoly ült.

– Mi a csudát keres itt, maga szerencsétlen? Nem kéne ágyban feküdnie? – Az ágymeleg azoknak való, akik szeretnek egyedül lenni. Én a tettek embere vagyok.

Egyébként is, nélkülem egy imádságoskönyvet se tudnának eladni. Fermín az orvos tanácsaira fittyet hányva konokul kitartott amellett, hogy munkába álljon.

Sápadt arca tele volt kék foltokkal, csúnyán bicegett, s összességében úgy mozgott, mint egy összetört játék baba.

– Az isten szerelmére, Fermín, azonnal feküdjön ágyba! – fakadt ki apám elszörnyedve. – Szó sem lehet róla! A statisztikai adatok is azt bizonyítják, hogy ágyban, párnák közt

sokkal többen halnak meg, mint a lövészárokban. Minden tiltakozásunk süket fülekre talált. Apám egy idő után feladta, mivel Fermín

tekintete azt sugallta, hogy bár minden csontja fáj, az még nagyobb fájdalom volna számára, ha egyedül kellene nyomnia az ágyat a panzióban.

– Na jó, nem bánom. De ha meglátom, hogy egy ceruzánál súlyosabb dolgot felemel, nem állok jót magamért.

– Parancsára! Ígérem, hogy a mai napon nem kell miattam felemelnie a hangját. Azzal Fermín se szó, se beszéd, felöltötte kék köpenyét, fogta a rongyot meg az alkoholt, s

elhelyezkedett a pult mögött, hogy letisztogassa az újonnan érkezett, használt könyvek gerincét és fedelét. Egy igen keresett kötet állt előtte, tizenöt példányban: A háromszögletű kalap, azaz a spanyol csendőrség története, alexandrinusokban. Az ifjú szerző, Fulgencio

Capón deák nevét az egész országban éltette a kritika. Fermín úgy tett, mintha lekötné a munkája, ám lopva engem lesett hunyorogva. Maga volt a megtestesült sánta ördög.

– Olyan vörös a füle, Daniel, mint a piros paprika. – Biztos azért, hogy legyen mibe belekötnie. – Vagy azért, mert belülről fűti valami. Mikor találkozik a kishölggyel? – Nem tartozik magára. – Hű, de rosszkedvűek vagyunk! Ennyire nem bírja a csípőset? Hát akkor óvakodjon tőle,

mert tágítja az ereket, s a végén még belehal! – Menjen a pokolba! A délután első fele a szokásos egyhangú lassúsággal telt. Az egyetlen szánalmas esemény

az volt, hogy egy vevő, akinek a kabátjától kezdve a hangjáig mindene szürke volt, Zorrillától keresett egy könyvet, amiről csak annyit tudott, hogy Madridban, a Habsburgok korában játszódik, s egy fiatalkorú utcalány kalandjairól szól. Apám azt se tudta, mit mondjon, de Fermín már ott is volt, hogy mentse a helyzetet.

– Ön téved, kedves uram. Zorrilla színdarabokat írt. Mit szólna inkább mondjuk Don Juan kalandjaihoz? A főszereplő igazi szoknyavadász, még egy apácát is levesz a lábáról.

– Jó, elviszem… Késő délután volt, amikor a metróval a Tibidabo útra értem. A kék villamos épp az orrom

előtt ment el, s ibolyaszín villanásokkal távolodott a fák között. Nem volt kedvem megvárni, míg visszafordul, inkább gyalog vágtam neki az alkonyatnak. Így is hamar megpillantottam a Ködangyal körvonalait. Elővettem a kulcsot, amelyet Beától kaptam, s kinyitottam vele a kerítéskaput. Jól betoltam magam mögött, mintha zárva volna, de nem fordítottam rá a kulcsot, hogy Beának már ne legyen vele gondja. Szándékosan arra törekedtem, hogy én érjek előbb oda, s arra számítottam, hogy Bea úgyis késik majd vagy fél órát. Egyedül akartam birtokba venni a házat, még mielőtt Bea megérkezik, és eluralkodik benne. Egy pillanatra megálltam a szökőkút mellett, s megbámultam az alkony vörösében izzó vízből kiemelkedő kezet. Az angyal ujja vádlón előremutatott, mint egy hegyes tőr. Közelebb léptem a medencéhez: üres, lélektelen kőarc remegett a víz felszíne alatt.

A bejárathoz vezető lépcsőn észrevettem, hogy az ajtó résnyire nyitva van. Elfogott a nyugtalanság, mivel úgy emlékeztem, hogy előző alkalommal bezártam. Megnéztem a zárat: nem volt felfeszítve, úgyhogy azt gondoltam, mégis az én emlékezetem csal. Finoman benyomtam az ajtót, és azonnal megcsapta arcomat a ház szédítő lehelete; az égett fa, a nyirkos levegő és a hervadt virágok szaga. Elővettem a gyufásdobozt, amelyet még a könyvesboltban vettem magamhoz, leguggoltam, és meggyújtottam az első gyertyát. Rézszínű lángbuborék gyúlt a kezemben. A nyirkos falak, a beszakadt mennyezet és a repedésekkel teli ajtók körvonalai imbolygó táncba kezdtek.

Előrébb léptem: a következő gyertyát is meggyújtottam. Aztán lassan, mintha szertartást végeznék, sorra fellobbantottam valamennyi gyertyát, amelyet Bea előkészített. A borostyánsárga fénygömböcskék olyan reszketegen lebegtek, mint egy pókháló szálai a sötétség palástján. Végül a kandalló mellett, a földre terített pokrócoknál kötöttem ki, amelyek azóta is ott hevertek hamufoltosan. Lekuporodva ráláttam az egész teremre. Csöndesen várakozva figyeltem a ház ezernyi apró zaját: a faelemek nyikorgását, a szél zörgését a tetőcserepeken, a falak és a padló recsegését-ropogását.

Legalább harminc perc telt el így, amikor is azon kaptam magam, hogy egészen elgémberedtem a hidegtől és félhomálytól. Felálltam, s egy darabig csak járkáltam, hogy átmelegedjek. Már csak egyetlen elszenesedett farönk maradt a kandallóban. Attól tartottam, hogy mire Bea megérkezik, olyannyira kihűl a ház, hogy még a végén lázas képzeletem is lehűl, amely napok óta fogva tart, s az erény vagy a szemérem felülkerekedik rajta. Ideje volt, hogy feltápászkodjam a múló idő romjairól, és valami kevésbé lírai, gyakorlatiasabb

elfoglaltságot keressek magamnak: fogtam egy gyertyát, és elindultam a házban, hátha találok valami tűzrevalót, amivel otthonosabbá varázsolhatom a termet meg azt a két pokrócot, amely dermedten hevert a kandalló előtt, mintha közük sem volna forró emlékeimhez.

Viktoriánus kori irodalmi emlékeim nyomdokán úgy véltem, az a legcélszerűbb, ha a ház

alagsorában kezdem a felderítő munkát, ahol annak idején a konyháknak és egy jókora szénraktárnak kellett lennie. Ezzel a képpel a fejemben legalább öt percig kerestem az alagsor ajtaját, vagy valami lépcsőt, amely oda vezet. Az egyik folyosó végén találtam is egy faragott ajtót. Remek asztalosmunka volt, angyalokkal és egyéb díszítésekkel, s egy nagy kereszttel a közepén. A kereszt alatt találtam rá a zárra, ám hiába rángattam, meg sem moccant. Be volt ragadva vagy egyszerűen elrozsdásodott a szerkezet. Csak egy rúddal lehetett volna felfeszíteni, vagy egy fejszével szétverni, de ezt a két lehetőséget gyorsan elvetettem. Amint a gyertya fényében az ajtót nézegettem, hirtelen az a gondolatom támadt, hogy inkább szarkofágra emlékeztet, semmint ajtóra. Kíváncsi voltam, mi lehet mögötte.

Közelebbről is megszemléltem az angyalfaragványokat, s közben elment a kedvem a további kíváncsiskodástól. Sarkon fordultam, s már épp azon voltam, hogy tovább keresem az utat az alagsorba, amikor a folyosó másik végén – szinte véletlenül – megpillantottam egy kis ajtót, amelyet először valamiféle takarítóeszközök tárolására szolgáló szekrénynek néztem. Lenyomtam a kilincset, és a zár azonnal engedett. Az ajtó mögül meredek lépcső indult a mélybe. Nedves földszag csapott az arcomba. A sötét üreget kémleltem, s a meglepően ismerős szag az orromban eszembe juttatott egy régi emlékképet, amelyet gyerekkorom óta hordoztam magamban, ám elrejtettem a félelem palástja mögé.

Esős délután a Montjuich tengerre néző oldalán, a halálszagot árasztó, valószínűtlen síremlékek, sírkövek és keresztek erdejében, amelyekre halálfejeket vagy üres gyerekarcokat faragtak; tucatnyi felnőtt, akikre csak úgy emlékszem, mint egy halom ázott, fekete ruhára; apám kezét fogom, aki olyan erősen szorítja az ujjaimat, mintha így akarná visszatartani a könnyeit; egy öblös hangú pap, s a gödör, amelybe a szavai hullanak, és amelybe három arctalan temetőszolga leereszt egy szürke koporsót; a koporsó fedelén olyan az esővíz, mint az olvasztott viasz, és én hallom, hogy anyám nekem kiabál odabentről, hogy szabadítsam ki abból a sötét börtönből; de én csak reszketek, s némán motyogok apámnak, hogy ne szorítsa annyira a kezemet, mert fáj; a nedves föld szaga, az eső, a rothadás, a halál és a mindent elnyelő üresség.

Kinyitottam a szemem, majd óvatosan lebotorkáltam a lépcsőn. Szinte teljesen vakon kellett haladnom, mivel a gyertyafény csak alig néhány ujjnyira világította meg előttem az utat. Odalent magasra emeltem a gyertyát, és körülnéztem.

Konyhának vagy tüzelőnek nyomát se láttam. A keskeny folyosó, amelyen álltam, egy félkör alakú terembe torkollott. A közepén egy fekete szemű, üres tekintetű alak állt, szárnyak módjára széttárt karokkal, s vércseppek csorogtak az arcán, mintha könnyezne, a homlokán pedig töviskoszorú kígyózott. Hideg rémület hasított a tarkómba. Kis idő múlva visszanyertem a lélekjelenlétemet, mert felfogtam, hogy csupán egy fából faragott Krisztusról van szó, amelyet a kápolna falára erősítettek. Ahogy előreléptem, kísérteties látvány tárult elém. A kápolna egyik sarkában tucatnyi meztelen női felsőtest sorakozott egy-egy állványon. Egyiknek sem volt karja vagy feje, de mindegyiknek más-más alakja volt. Észrevettem, hogy különböző korú és testalkatú nőket ábrázolnak. A hasukon szénnel írt szavak álltak: „Isabel. Eugénia. Pénelopé.” Viktoriánus olvasmányaim most is kisegítettek, és felfogtam, hogy a vízió egy régi szokás romjait őrzi, s azon időket idézi, amikor a jómódú családokban a nők – ruhatáruk és kelengyéjük összeállításához – a méretüknek megfelelő próbababával rendelkeztek. A Megváltó szigorú, fenyegető tekintete ellenére sem tudtam megállni, hogy ne érintsem meg a „Pénelopé Aldaya” feliratú bábut.

Ekkor lépéseket hallottam a fejem fölött. Megjött Bea, gondoltam, s ő járkál odafent, engem keres. Megkönnyebbülve hagytam el a kápolnát, és már-már elindultam felfelé a lépcsőn. Az utolsó pillanatban vettem észre, hogy a folyosó túlsó végében egy láthatóan jó állapotban lévő kazánberendezés áll, amely egyáltalán nem illik oda. Eszembe jutott, amit Bea mesélt, hogy az ingatlantársaság, miközben éveken keresztül árulta az Aldaya-palotát, bizonyos felújításokat végzett a házban, azzal a szándékkal, hogy jobban felkeltsék a vevők érdeklődését, ám mindhiába. Odamentem, hogy közelebbről is megszemléljem a berendezést: a viszonylag kisméretű kazán egy radiátorokból álló rendszert táplált. A lábamnál széndarabok, fahasábok és pléhdobozok hevertek; az utóbbiakban egykor petróleum lehetett. Kinyitottam a kazán ajtaját. Úgy láttam, hogy belül is rendben van, s bár nem fűztem hozzá túl sok reményt, hogy a masina annyi év után még működésbe hozható, azért jól megraktam szénnel és tűzifával, s a végén egy nagy adag petróleumot is rálöttyintettem. Ahogy így szorgoskodtam, mintha száraz fa roppant volna a közelemben. Hátranéztem, s hirtelen úgy láttam, mintha véres tövisek állnának ki a farönkökből, a Krisztus-alak pedig csúfondáros mosollyal az arcán tőlem néhány lépésre felemelkedne a félhomályban.

A gyertya lángja hatalmas tüzet lobbantott a kazánban, mire a szerkezet nagy robajjal működésbe lendült. Bezártam az ajtaját, és hátraléptem. Egyre kevésbé voltam biztos a szándékomban. A kazán hangja furcsán akadozott. Úgy döntöttem, hogy inkább visszamegyek a földszintre, és ellenőrzöm, van-e valami hatása szorgoskodásomnak. Fölmentem a lépcsőn, aztán vissza a nagy terembe. Arra számítottam, hogy Beát ott találom, ám sehol nem láttam. Számításaim szerint legalább egy óra eltelt már azóta, hogy megérkeztem, s az a fájdalmas lehetőség, hogy vágyaim tárgya meg sem jelenik, egyre valószínűbbnek látszott. Hogy lekössem a figyelmemet, elhatároztam, folytatom fűtésszerelői tevékenységemet, felkutatom a ház összes fűtőtestét, és megbizonyosodom róla, sikerrel járt-e az öreg kazán feltámasztása. Az a néhány radiátor, amelyet találtam, mind ellenszegülni látszott a vágyaimnak: jéghidegek voltak. Egyet kivéve. Egy kis helyiségben – amely nem volt nagyobb négy vagy öt négyzetméternél, és éppen a kazán fölött helyezkedett el – mintha valamelyest melegebb lett volna. Letérdeltem, s örömmel tapasztaltam, hogy a padlócsempék langyosak. Így talált rám Bea, amint ott a padlón kuporogva, bárgyú vigyorral az arcomon a mellékhelyiség csempéit tapogatom, mint valami félnótás.

Ha visszatekintek arra az Aldaya-palotabeli éjszakára, és felidézem a történteket, az

egyetlen mentség, amivel magyarázhatom a viselkedésemet, az, hogy egy tizennyolc éves fiú számára – aki még híján van mindennemű kifinomultságnak és tapasztalatnak – egy ódon mellékhelyiség, ha az alkalom úgy hozza, bizony felérhet a paradicsommal. Alig néhány perc alatt sikerült meggyőznöm Beát, hogy vegyük magunkhoz a szalonban heverő takarókat, s zárkózzunk be abba a kicsiny, félreeső zugba, két szál gyertya és egy pár muzeális porcelánkagyló társaságában. A fő énem – hogy ott kellemesebb a hőmérséklet – gyakorolta rá a legnagyobb hatást. A padlócsempéből áradó langymeleg hamar eloszlatta benne a kezdeti félelmet, hogy esztelen ötletemmel felgyújthatom a házat. Amikor a gyertyák vörösen izzó fényében reszkető kézzel kibontottam a ruhájából, mosolyogva kereste a pillantásomat, én pedig azt olvastam ki a tekintetéből, hogy történjék velem akármi – akkor és mindörökké –, az ővele már korábban megtörtént.

Most is látom, ahogy ott ül az ajtónak támaszkodva, és ernyedt karral, megadóan felém fordítja a tenyerét. Emlékszem, milyen kihívóan szegezte hátra a fejét, miközben a nyakát cirógattam. Emlékszem, hogy remegett a szája és a tekintete, amikor a mellére tette a kezem, mire morzsolgatni kezdtem a mellbimbóját, és nem felejtem el, hogyan siklott le a földre, miközben a hasát csókoltam, hogy széttárja a combját, és magába fogadjon.

– Csináltál már ilyet máskor is, Daniel? – Álmomban már igen.

– Komolyan kérdezem. – Nem. És te? – Én sem. Clara Barcelóval sem? Jót nevettem, magam sem tudtam, miért, de valószínűleg saját magamon. – Mit tudsz te Clara Barcelóról? – Semmit. – Na látod, én még kevesebbet – mondtam. – Nem hiszem. Föléhajoltam, és a szemébe néztem. – Soha senkivel nem csináltam még ilyesmit. Bea elmosolyodott. A combjai közé csúsztattam a kezem, és vadul nekiestem az ajkának.

Legszívesebben szőröstül-bőröstül felfaltam volna, abban a szent hitben, hogy a kannibalizmus a tudás legfőbb forrása.

– Daniel?! – szólalt meg Bea fojtott hangon. – Mi az? – kérdeztem. De nem válaszolt. Hirtelen hideg levegő süvített be az ajtó alatt, s mielőtt a szél elfújta

volna a gyertyákat, egy végtelennek tetsző pillanatra egymásra néztünk: éreztük, hogy a varázslat, amelynek mindaddig részesei voltunk, egy csapásra szertefoszlott. Mindketten tudtuk, hogy az ajtó túloldalán áll valaki. Még láttam Bea arcán a rémületet, aztán egyszer csak teljes sötétség borult ránk. Ekkor hallottuk meg az ajtóra mért ütést. Hatalmas erejű csapás volt, mintha valaki vasököllel sújtott volna le az ajtóra, s az kis híján kiszakadt a helyéből.

Bea felugrott a sötétben. Szorosan átkaroltam, és a helyiség túlsó sarkába húzódtam vele, még épp időben: a következő másodpercben egy újabb hatalmas ütés következtében a falnak csapódott az ajtó. Bea sikítva bújt hozzám. Az első pillanatban nem láttam mást, csak a folyosón lebegő szürke félhomályt, s a pislákoló gyertyák csigavonalban felfelé kígyózó füstjét. Az ajtókereten túl, a félhomály és a teljes sötétség határmezsgyéjén hirtelen egy szögletes emberalakot véltem megpillantani.

Kikémleltem a folyosóra. Attól féltem, vagy inkább abban reménykedtem, hogy csak egy kóbor idegen az, aki a zord éjszakában menedéket keresett, s betévedt a romos házba. De nem volt ott senki, csak az ablakok öltögették ránk kék ködnyelvüket. Bea továbbra is egy sarokban kuksolt, és a nevemet suttogta.

– Nincs itt senki – mondtam. – Talán csak a szél volt az. –A szél nem verdes így egy csukott ajtót, Daniel. Menjünk innen.

Visszamentem a mosdóba, és összeszedtem a ruháinkat. – Tessék, öltözz fel! Körülnézünk egy kicsit. – Inkább menjünk el! – Mindjárt. De előbb meg akarok bizonyosodni valamiről. Sietve magunkra kaptuk a

ruhánkat a sötétben. Kis idő múlva megint olyan hideg lett, hogy párállott a leheletünk. Felvettem az egyik gyertyát, és meggyújtottam. Jeges huzat söpört végig a házon, mintha valaki az összes ajtót és ablakot kinyitotta volna.

– Látod? Ez csak a szél… Bea nem válaszolt, csak a fejét ingatta. A gyertyák lángja elé tartottuk a kezünket, így

mentünk vissza a szalonba. Bea lélegzet-visszafojtva lépkedett szorosan mögöttem. – Mit keresünk, Daniel? – Egy másodperc az egész. – Ne! Menjünk már el végre! – Rendben. Visszafordultunk, és elindultunk a kijárat felé. Ám ekkor hirtelen észrevettem valamit: a

folyosó végén a faragott ajtó, amelyet korábban hiába feszegettem, tárva-nyitva állt.

– Mi a baj? – kérdezte Bea. – Várj meg itt! – Daniel, kérlek szépen… Nekivágtam a folyosónak. A gyertya lángja reszketve verdesett a kezemben. Bea

felsóhajtott, majd kelletlenül utánam eredt. Az ajtó előtt egy pillanatra megtorpantam. Márvány lépcsőfokok sejlettek fel mögötte. Odalent tátongó sötétség. Elindultam lefelé. Bea gyertyával a kezében kővé dermedve állt a küszöbön.

– Daniel, az isten szerelmére, menjünk már… Fokról fokra lebotorkáltam a lépcsőn. A gyertya lidérces fényében egy négyszögletű terem

körvonalai tárultak fel. Körben keresztekkel borított, csupasz kőfalak magasodtak. Dermesztő hideg volt. Szemben egy márvány kőlapon két hasonló alakú, de különböző méretű fehér téglatest feküdt egymás mellett. Visszatükröződött bennük a reszketeg gyertyaláng, ebből arra következtettem, hogy lakkozott fából lehetnek. Csak amikor egy lépéssel közelebb mentem, akkor ébredtem rá, hogy a két téglatest nem más, mint egy-egy hófehér koporsó. Az egyik legfeljebb háromarasznyi széles volt. Hideg borzongás futott végig rajtam: a kisebbik koporsó egy gyermeké volt! A kriptában jártam.

Önkéntelenül is közelebb léptem a kőlaphoz, olyannyira, hogy kinyújtott karral meg tudtam érinteni a szélét. Ekkor vettem észre a vastag porréteg alatt a két koporsóra vésett feliratot és keresztet. Óvatosan ráhelyeztem a tenyerem a nagyobbik koporsóra, és lassan, gondolkodás nélkül, szinte önkívületben lesöpörtem a fedeléről a port. Közelebb kellett vinnem a gyertyát, hogy el tudjam olvasni a feliratot.

Pénelopé Aldaya 1902-1919

Hirtelen elakadt a lélegzetem: valami vagy valaki megmozdult a sötétben. Éreztem, hogy fagyos levegő borzolja a bőrömet. Hátrahőköltem.

– Ki innen! – szólalt meg az alak a sötétben. Azonnal megismertem a hangját. Laín Coubert volt, az ördög.

Hanyatt-homlok menekültem fel a lépcsőn. A földszintre érve megragadtam Bea karját, és gyorsan a kijárat felé vonszoltam. Mivel útközben elhagytuk a gyertyát, a sötétben kellett tapogatóznunk. Bea megrémült; nem értette a váratlan riadalom okát. Nem látott és nem hallott semmit, én pedig nem álltam le magyarázkodni. Attól féltem, egy óvatlan pillanatban kiugrik valaki a sötétből, és elállja az utunkat. A folyosó végén azonban ott várt bennünket a bejárati ajtó és a résein át beszűrődő, biztató fény.

– Zárva van – súgta Bea. Amíg a kulcsot keresgéltem a zsebeimben, egy fél másodpercre hátranéztem, s biztos

voltam benne, hogy a folyosó végéből két fénypont közeledik felénk. Egy villogó szempár. Végre kezembe akadt a kulcs. Kétségbeesetten dugtam be a zárba. Kinyitottam az ajtót, s Beát durván kilöktem rajta. Megérezhette a mozdulataimban a rémületet, mert átrohant a kerten, ki, egészen a kapuig, s addig meg sem állt, amíg mindketten lihegve, verejtékezve a Tibidabo út járdájára nem értünk.

– Mi történt odalenn, Daniel? Volt ott valaki? – Nem. – Sápadt vagy. – Mindig sápadt vagyok. – A kulcs? Azt bizony odabent felejtettem a zárban, és nem volt kedvem visszamenni érte. – Valószínűleg elveszítettem kifelé jövet. Majd máskor megkeressük. Szaporán lépkedtünk lefelé az úton. Átmentünk a másik oldalra, és addig nem mérsékeltük

az iramot, amíg legalább száz méterre nem kerültünk a háztól, ahonnan már alig látszottak a

körvonalai a sötétben. Akkor vettem észre, hogy még mindig kormos a kezem, s hálát adtam az égnek, hogy az éjszaka leple eltakarja Bea elől az arcomon legördülő cseppeket, a rettenet könnyeit.

A Balmes utcán lesétáltunk a Núnez de Arce térig, ahol találtunk egy magányos taxit. A

Consejo de Ciento utcáig alig szóltunk egymáshoz. Bea megfogta a kezemet, aztán többször is azon kaptam, hogy üveges, kifürkészhetetlen tekintettel mered rám. Odahajoltam hozzá, hogy megcsókoljam, de ő nem nyitotta szét az ajkait.

– Mikor láthatlak újra? – Holnap vagy holnapután felhívlak – válaszolta. – Megígéred? Bólintott. – Otthon is hívhatsz, meg a könyvesboltban is. Ugyanaz a szám. Megvan még, ugye? Újra bólintott. Megkértem a sofőrt, hogy a Muntaner és a Diputación utca sarkán álljon

meg egy pillanatra. Felajánlottam Beának, hogy elkísérem a kapuig, de megrázta a fejét, sarkon fordult és faképnél hagyott, még mielőtt megcsókolhattam volna, vagy legalább a kezét megérinthettem volna. Pár lépés után futásnak eredt. Aguilaréknál még égett a villany, és tisztán láttam, hogy Tomás barátom a szobája ablakából figyel, onnan, ahol olyan sok délutánt végigbeszélgettünk vagy átsakkoztunk. Intettem neki, s mosolyt erőltettem az arcomra, amit valószínűleg nem is láthatott.

Nem intett vissza. Mozdulatlanul állt tovább, és ridegen bámult rám az ablaküvegen át. Néhány másodperccel később visszavonult a szobájába, majd lekapcsolta villanyt. Ránk várt, gondoltam.

35

Hazatérvén az asztalon kétszemélyes vacsora maradványait találtam. Apám már lefeküdt,

így csak találgatni tudtam, vajon mi történt: talán végre összeszedte a bátorságát, és meghívta Merceditast vacsorára. Elosontam a szobámig. Úgy léptem be, hogy fel sem kapcsoltam a villanyt. Amint leültem az ágyam szélére, meglepődve tapasztaltam, hogy valaki már fekszik benne, a mellén összekulcsolt kézzel, mint egy felravatalozott halott. Jeges rémület hasított a gyomromba, de a következő pillanatban már tudtam, ki az. Ráismertem a horkantásairól és párját ritkító, nagy orráról. Felkapcsoltam az olvasólámpámat, s mint sejtettem, Fermín Romero de Torres feküdt az ágyamon, gyermeteg mosollyal az arcán, jó ízűeket nyögdécselve. A sóhajtásomra kinyitotta a szemét, és csodálkozva nézett rám. Láthatóan másra számított. Megdörzsölte a szemét, körülnézett, mint akinek gondolatban újra kell építenie a körülötte lévő teret.

– Remélem, nem ijesztettem meg. Bernarda szerint alvás közben olyan vagyok, mint Boris Karloff, csak spanyol kiadásban. Tudja, az a horrorfilmsztár, aki a Frankenstein szörnyetegét is eljátszotta.

– Mit csinál az ágyamban, Fermín? Barátom ábrándosan a plafonra emelte a tekintetét. – Carole Lombarddal, a szépséges színésznővel álmodtam. Tangerban voltunk, egy török

fürdőben, és én olajjal kenegettem a testét… tudja, olyannal, amilyet a kisbabák popsijára lehet kapni. Próbálta már a valóságban, milyen érzés egy nő testét tetőtől talpig bekenni olajjal?

– Fermín, éjfél elmúlt, és én mindjárt összeesem a fáradtságtól. – Bocsásson meg, Daniel! Az édesapja ragaszkodott hozzá, hogy vele vacsorázzak, aztán

úgy elkábultam, mint akit fejbe vágtak, mert tudja, a marhahús énrám mindig úgy hat, mint

valami narkotikum. Az apja azt ajánlotta, hogy dőljek le egy kicsit. Arra hivatkozott, hogy ez úgysem zavarja magát…

– Nem is zavar, Fermín, csak meglepődtem egy kicsit. Aludjon csak tovább; térjen vissza Carole Lombardhoz, már biztos várja magát. De bújjon be jobban a takaró alá, mert amilyen kutyaidő van ma éjszaka, a végén még megfázik nekem. Én átmegyek az étkezőbe.

Fermín engedelmesen bólintott. A zúzódások helyén még mindig dagadt volt az arca; kétnapos borostájával és gyér hajával olyan volt, mint egy fáról lepottyant, érett gyümölcs. Kivettem egy takarót a szekrényből, Fermín paplanjára terítettem, aztán lekapcsoltam a villanyt, és kimentem az étkezőbe, hogy elfoglaljam apám kedvenc karosszékét. Beburkolóztam a pokrócba, és amennyire csak tudtam, összegömbölyödtem, bár meg voltam győződve róla, hogy le sem fogom hunyni a szemem. Az a két fehér koporsó egyfolytában ott lebegett előttem, és mindkettőből patakokban folyt a vér. Becsuktam a szemem, s hogy elkergessem a látomást, minden erőmmel Beát képzeltem a helyére, meztelenül, amint ott fekszik a pokrócon, abban a kicsiny mosdóhelyiségben, gyertyafényben. Amikor e boldog emlékképek is elillantak, olyan volt, mintha a tenger távoli zúgását hallanám, s már magam sem tudtam, ébren vagyok-e még, vagy már az álom tengerén hajózom Tanger felé. Kisvártatva rájöttem, hogy csak Fermín horkolását hallom, aztán elsötétült a világ. Soha nem aludtam még olyan jól és olyan mélyen, mint aznap éjszaka.

Hajnalban úgy szakadt az eső, mintha dézsából öntenék. Özönvíz árasztotta el az utcákat, s az eső vadul verdeste az ablakokat. Fél nyolckor megszólalt a telefon. Dobogó szívvel ugrottam ki a karosszékből. Fermín és apám – az előbbi papucsban, fürdőköpenyben, az utóbbi kávéfőzővel a kezében – azzal a sokatmondó pillantással néztek össze, amely már-már megszokottá vált közöttük.

– Bea? – suttogtam a kagylóba, hátat fordítva a nemkívánatos közönségnek. A vonal másik végén sóhajtás hallatszott. – Bea, te vagy az? Nem jött válasz, s egy-két másodperccel később a vonal is megszakadt. Legalább egy

percig bűvöltem a kagylót, hátha újra megszólal. – Majd visszahívnak, Daniel. Most gyere reggelizni – mondta apám. Majd visszahív, mondogattam magamban. Valaki meglephette. Nem lehet könnyű

kijátszani Aguilar úr éber figyelmét, még akkor sem, ha alszik. Aggodalomra mindenesetre semmi ok. Így nyugtatgattam magam, majd odavánszorogtam az asztalhoz, és igyekeztem jó képet vágni apám és Fermín reggelijéhez. Lehet, hogy csak az eső volt az oka, de semmi örömet nem leltem az ennivaló ízében.

Egész délelőtt esett, ráadásul alighogy kinyitottuk a boltot, az egész kerületben kialudt a villany, és az áramszünet egészen délig tartott.

– Már csak ez hiányzott – sóhajtotta apám. Három órakor csöpögni kezdett a mennyezet. Fermín vállalta, hogy felmegy Merceditas

lakásába, és kölcsönkér néhány vödröt, tálat vagy valamilyen más öblös edényt. Apám hallani sem akart a dologról. Az eső csak nem akart elállni. Hogy könnyítsek a lelkemen, elmeséltem Fermínnek az előző este történteket, ám arról, amit a kriptában láttam, mélyen hallgattam. Fermín lenyűgözve hallgatott. Bea testének titkait azonban többszöri makacs kérésére sem voltam hajlandó megosztani vele.

Egész nap megállás nélkül zuhogott. Vacsora után – azzal az ürüggyel, hogy járok egyet – magára hagytam csöndben olvasgató

apámat, és Beáék házához siettem. A szemközti sarokról figyeltem a lakás ablakait, s közben azon tűnődtem, mi a csudát keresek én ott: kémkedem, leskelődöm, hülyét csinálok magamból – jutott eszembe néhány megnevezés. Hideg volt, s fel se voltam rendesen öltözve, mégis vagy fél óráig ácsorogtam ott – kabátomtól és méltóságomtól megfosztva – az utca túloldalán, egy kapualjban, a jeges széllel dacolva, s le sem vettem tekintetem a szemközti ház

ablakairól, jóllehet Aguilar úr és felesége jövés-menésén kívül semmit sem láttam. Beának nem volt se híre, se hamva.

Késő este volt már, mire – a hidegtől reszketve és a világ összes terhével a vállamon – hazaértem.

Holnap biztos felhív, ismételgettem magamban elalvás előtt százszor, ezerszer. De Bea sem másnap, sem a rá következő napon, sőt egész héten nem hívott fel. Ez volt életem leghosszabb hete.

A hetedik napon már félholt voltam.

36 Bizonyára csak olyan ember képes úgy tengetni az életét, mint én azon a héten, akinek már

alig néhány napja van hátra. Órákon át őrködtem a telefon mellett, és emésztettem magam. Olyannyira a rabjává váltam önnön elvakultságomnak, hogy a legkézenfekvőbb mentőötlet sem jutott az eszembe, pedig végig ott lebegett előttem. Hétfő délben végül elmentem a bölcsészkar főépületébe, az Egyetem térre, abban a reményben, hogy ott majd összefutok Beával. Tudtam, hogy nem venné jó néven, ha együtt látnának bennünket, mégis inkább vállaltam, hogy szembesülök a haragjával, semhogy továbbra is kétségek közt kelljen vergődnöm.

A titkárságon megtudakoltam, hol tartja Velázquez tanár úr az óráit, megkerestem a termet, és odaálltam az ajtóba. Húsz percig vártam. Aztán kinyílt az ajtó, Velázquez tanár úr vonult ki rajta, ifjú hölgycsodálói koszorújában, pökhendi arccal. Vártam még vagy öt percet, de Beának nyoma sem volt. Kénytelen voltam közelebb lépni az ajtóhoz, és benézni a terembe, hátha még nem jött ki. Három lány beszélgetett odabent, jegyzeteket és bizalmas értesüléseket cserélgettek. A külsejük messziről elárulta, hogy egyházi iskolába jártak. A hangadó egyszer csak észrevette, hogy én is ott vagyok, és elhallgatott. Kíváncsi, szúrós tekintettel nézett rám.

– Bocsánat, Beatriz Aguilart keresem. Ugye ő is jár erre az órára? A lányok cinkos pillantást váltottak, majd tetőtől talpig végigmértek. – Te vagy a vőlegénye? – kérdezte az egyik. – Az alhadnagy? Üres mosollyal válaszoltam, amit ők igenlő válasznak tekintettek, de csak a harmadik lány

mosolygott vissza rám félénken, s kerülte a pillantásomat. A másik kettő továbbra is ellenségesen nézett rám.

– Másnak képzeltelek – szólalt meg a háromtagú hadtest vezérparancsnoka. – És az egyenruhád? – szegezte nekem a kérdést a másodtiszt, gyanakvóan vizsgálgatva az

öltözékemet. – Eltávozást kaptam. És ő? Elment már, nem tudjátok? – Beatriz ma nem is volt órán – jelentette ki fölényesen a parancsnok. – Nem? – Nem! – erősítette meg a kétségek és aggályok főhadnagya. – Ha tényleg te vagy a

vőlegénye, ezt tudnod kellene. – A vőlegénye vagyok, nem a testőre. – Na, menjünk, ne ácsorogjunk itt ezzel a paprikajancsival! – rendelkezett a parancsnok. A két főkolompos megvető, finnyás mosollyal haladt el mellettem. A harmadik kissé

lemaradt mögöttük, majd megállt mellettem, s úgy, hogy a többiek ne lássák, odasúgta a fülembe:

– Beatriz már csütörtökön sem jött. – Nem tudod, miért? – Te nem a vőlegénye vagy, ugye? – Nem. Egy barátja vagyok. – Szerintem beteg. – Beteg? – Az egyik lány mondta, aki felhívta. Most mennem kell. A lány a többiek után rohant, még mielőtt megköszönhettem volna a segítségét. A másik

kettő szikrázó szemmel várta a folyosó végén. – Biztos történt valami, Daniel. Egy öreg nagynénikéje feldobta a talpát, mumpszos lett a

papagája, vagy hólyaghurutot kapott a sok ide-oda mászkálástól… Tudja Isten! Akár hiszi, akár nem, a világegyetem nem mindig aszerint forog, ahogy az altestünk diktálja. Az emberiség történetét más tényezők is befolyásolják.

– Gondolja, hogy nem tudom? Hát ennyire nem ismer engem, Fermín? – Kedves barátom, ha az ég szélesebb csípővel áldott volna meg, azt mondanám, én

hoztam a világra magát, olyan jól ismerem. Hallgasson rám! Hagyja már abba a tépelődést, és higgadjon le egy kicsit! A várakozástól berozsdásodik a lelke.

– Biztos nevetségesnek talál. – Szó sincs róla! Csak úgy látom, túl sokat aggódik. Tudom, a maga korában úgy éli meg

az ember az ilyesmit, mintha összedőlt volna a világ. No de azért mindennek van határa. Ma este kirúgunk a hámból! Van egy isteni kis hely a Platería utcában, ahová nemrég mennyei cicababák érkeztek északról, Ciudad Realból. Az ő társaságukban aztán minden búját-baját elfelejti az ember. Meghívom magát!

– És Bernarda mit szól majd hozzá? – A lányokat magának szántam. Én addig a kisteremben újságot olvasok majd, és csak

messziről figyelem a mulatságot, hiszen már gyakorlatilag teljesen átálltam a monogámiára, még ha elméletben nem is értek egyet vele.

– Köszönöm, Fermín, de… – Ha tizennyolc éves létére visszautasít egy ilyen ajánlatot, azt kell higgyem, nincs ki mind

a négy kereke. Pedig valamit tennünk kell. Most azonnal. Fogja! Beletúrt a zsebébe, és átnyújtott néhány pénzérmét. El sem tudtam képzelni, szerinte

hogyan telik abból a pár húszasból az észak-spanyol nimfák háremére. – Ezért a pénzért, Fermín, még jó éjszakát se mondanak nekünk. – Maga olyan, mint aki leesett a fáról, de soha nem ért földet. Csak nem gondolja, hogy

képes volnék magát a szajhák közé vetni, hogy aztán vérbajosan hozzam vissza az apjához, a világ legszentebb emberéhez, akit valaha ismertem? Csak azért beszéltem magának azokról a lányokról, hogy lássam, hogyan viszonyul hozzájuk. Személyiségének ez az egyetlen része, amelyik még működni látszik. A pénzt azért adtam, hogy menjen el a sarki telefonfülkéhez, hívja fel a kedvesét, és mondjon neki valami szépet.

Bea világosan megmondta, hogy ne telefonáljak neki. – Azt is mondta, hogy pénteken felhívja magát. És most hétfő van. Maga ezt jobban tudja,

mint én. A nőkbe vetett hit nem azt jelenti, hogy mindent el kell nekik hinni, amit mondanak. Addig-addig győzködött, amíg végül elvonszoltam magam a sarki telefonfülkéig, és

feltárcsáztam az Aguilar-lakás számát. Az ötödik csengetésre valaki felvette, de nem szólt bele. Öt örökkévalóságnak tűnő másodperc telt el.

– Bea? Te vagy az? – kérdeztem suttogva. A vonal másik végén felcsattanó hangtól összerándult a gyomrom. – Mocskos gazember, kitaposom a beledet! Kemény, haragtól izzó, rideg és könyörtelen hang volt. Inamba szállt a bátorság. Szinte

láttam magam előtt Bea apját, amint ott áll az előszobában a telefon előtt, amelyről én is oly sokszor felhívtam apámat, hogy később megyek haza, mert Tomásszal töltöm a délutánt. Némán hallgattam Aguilar úr lélegzetvételét. Kíváncsi voltam, vajon felismerte-e a hangom.

– Látom, ahhoz mar nincs elég vér a pucádban, hogy színt vallj. Amit tettél, arra bármelyik szarjankó képes, de ha igazi férfi lennél, be is mutatkoznál. Nekem lesülne a bőr a képemről, ha tudnám, hogy egy tizenhét éves lányban több a tartás, mint énbennem. S mivel te nem mersz kiállni érte, helyetted is ő fog meglakolni!

Reszkető kézzel tettem le a kagylót. Az alatt az idő alatt, amíg elhagytam a fülkét és visszavánszorogtam a könyvesboltba, fel sem fogtam, mit tettem. Ha egy pillanatra megállok, rájöttem volna, hogy csak rontottam a helyzeten. De én csak azzal voltam elfoglalva, hogy inkognitóban és észrevétlen maradjak, mit sem törődve azzal, hogy így megtagadom mindazokat, akiket állítólag szeretek, s akiket addig csak kihasználtam. Ezt tettem akkor is, amikor Fumero felügyelő Fermínt rugdosta, és tudtam, hogy újra megteszem, amint úgy hozza a helyzet. Tíz percbe is beletelt, mire annyira megnyugodtam, hogy vissza tudtam

menni a boltba. Talán újra oda kellene telefonálnom, és be kellene vallanom, hogy igen, én vagyok az, és a bolondulásig szeretem a lányát. Ennyi. És ha ezek után még mindig az a legfőbb óhaja, hogy agyba-főbe verjen a tábornoki egyenruhájában, hát állok elébe.

Visszafelé menet észrevettem, hogy figyel valaki a szemközti kapualjból. Először azt hittem, hogy don Federico, az órásmester az, de egy pillantással felmértem, hogy egy nála magasabb, szikárabb egyénről van szó. Amikor megálltam, hogy farkasszemet nézzek vele, felém biccentett, mintegy köszönésképpen, mintha így akarta volna értésemre adni, hogy nem bánja, ha tudok a jelenlétéről. Az utcai lámpa fénye megvilágította a profilját. Ismerősnek tűntek a vonásai. Távolabb lépett, felhajtotta a gallérját, majd mosolyogva elvegyült a Rambla felé tartó járókelők közt. Akkor jöttem rá, hogy ő volt az a rendőr, aki lefogott, miközben Fumero Fermínt verte-rúgta.

Amint beléptem a boltba, Fermín kíváncsi szemeket meresztett rám. – Miért vág ilyen keserves képet? – Fermín, azt hiszem, gondban vagyunk. Még aznap este belefogtunk annak a körmönfont, bár kissé ingatag lábakon álló tervnek a

megvalósításába, amelyet don Gustavo Barcelóval kiötlöttünk. – Első teendőnk a következő: meg kell bizonyosodnunk arról, hogy valóban figyelnek-e

bennünket. Ezért most, csak úgy lezseren, gyanútlanul jöjjön utánam A négy macská-ba, hogy ellenőrizhessük, a nyomunkban van-e még az a spicli. De az apjának egy szót se az egészről, mert belebetegszik. Nem venném a lelkemre, ha veseköveket növesztene.

– Na és mégis, mit mondjak neki? Már így is régóta sejti, hogy valami rosszban sántikálunk.

– Mondja azt, hogy szórakozni megy, vagy azt, hogy pudingport akar vásárolni. – És miért éppen A négy macská-ba megyünk? – Mert ott adják a legfinomabb kolbászos szendvicset öt kilométeres körzeten belül,

azonkívül beszélnünk is kell valahol. Ne vágjon már ilyen szerencsétlen képet, Daniel! Tegye, amit mondok!

Bármilyen tevékenységet örömmel fogadtam volna, amivel elterelhetem a gondolataimat, ezért szófogadóan engedelmeskedtem. Néhány perccel azután, hogy Fermín távozott, szóltam apámnak, hogy vacsorára otthon leszek, majd elindultam. Fermín a Puerta del Angel sarkán várt rám. Amint odaértem, rám kacsintott, és a kezével jelezte, hogy menjünk tovább.

– A mi kis csörgőkígyónk húsz méterrel mögöttünk tekereg. Ne nézzen hátra! – Ugyanaz a fickó? – Nem hiszem. Hacsak össze nem ment azóta. Erről lesül, hogy kezdő. Hat nappal ezelőtti

sportújság van nála. Úgy látszik, Fumero újabban taknyosokat is felvesz a pacsirtaképzőbe. A négy macská-ban emberünk néhány méterre tőlünk leült egy asztalhoz, és századszorra is

nekiállt olvasgatni az előző heti sporteseményeket. Húsz másodpercenként ránk sandított a szeme sarkából.

– Nézze, hogy izzad szegény – mondta Fermín, a fejét csóválva. – Magát pedig kissé szétszórtnak látom. Sikerült beszélnie a lánnyal?

– Az apja vette fel. – Barátságos és szívélyes társalgás lehetett. – Inkább egyoldalú. – Értem. Ha jól sejtem, még mindig nem szólítja papának. – Azt mondta, kitapossa a belemet. – Bizonyára költői túlzásnak szánta. A pincér alakja magasodott fölénk. Fermín egy regimentre való elemózsiát kért, s már

előre dörzsölte a tenyerét. – Maga nem kér semmit, Daniel?

Megcsóváltam a fejem. Már jött is a pincér, s egy sörrel, szendviccsel és mindenféle tapával megpakolt tálcát egyensúlyozott a kezében. Fermín odadobott neki egy húszast, s jelezte, hogy a visszajárót tartsa meg.

– Főúr, látja ott azt az alakot az ablak mellett? Akinek olyan a ruhája, mint Walt Disney Pinokkiójában a Tücsöknek, és úgy kagylózik az újság mögül, hogy jobban tenné, ha inkább tölcsért csavarna belőle.

A pincér cinkosan mosolygott. – Volna olyan kedves odamenni hozzá, és megmondani neki, hogy Fumero felügyelő azt

üzeni, sürgősen menjen el a Boquería piacra, vegyen egy kiló főtt csicseriborsót, majd késedelem nélkül vigye el neki a kapitányságra, ha másképp nem megy, taxin, mert ha nem, a saját heréjét kell majd felszolgálnia neki. Elismételjem?

– Nem szükséges, uram. Egy kiló csicseriborsó, vagy a heréje. Fermín újabb pénzdarabot csúsztatott a tálcára. – Isten hálálja meg! A pincér tiszteletteljesen bólintott, majd elindult a kopó asztalához, hogy átadja neki az

üzenetet. Őrszemünk zavart ábrázattal hallgatta végig a szokatlan ukázt. Egy darabig szörnyű kétségek közt vergődve ült tovább az asztalnál, aztán felpattant és elvágtatott. Fermínnek a szeme se rebbent. Más körülmények közt jót mulattam volna a dolgon, ám aznap este képtelen voltam kiverni a fejemből Beát.

– Szálljon le a földre, Daniel! Még akad egy kis megbeszélnivalónk. Holnap, ahogy megegyeztünk, elmegy Nuria Monforthoz.

– És mit mondjak neki? – Társalgási témában nem lesz hiány. Ott a terv, amelyet Barceló úr olyan mesterien

kifundált: az orra alá dörgöli, hogy mindent tud, hogy álnokul rászedte magát Caraxot illetően, hogy az ő úgynevezett férje, Miquel Moliner, állításával ellentétben nincs is börtönben, hogy bizonyíthatóan ő maga az a titokzatos személy, aki egy nem létező ügyvédi iroda nevében rendszeresen begyűjti a postán a Fortuny-Carax család lakására címzett leveleket… Annyit mond neki, amennyit szükségesnek és célravezetőnek talál ahhoz, hogy meginogjon a lába alatt a talaj. Az egészet síri hangon, drámai arckifejezéssel kell előadnia, akár egy próféciát. A végszó után látványosan elvonul, és hagyja főni a saját levében.

– És maga közben… – Én közben várok rá, s ha kell, követem. Az a szándékom, hogy bevetem az álcázás

magas művészetét. – Nem fog menni, Fermín. – Ne legyen már olyan kishitű! Kíváncsi vagyok, mit mondhatott magának annak a

lánynak az apja, amitől így kikészült! Rá se rántson! Na bökje már ki: mit mondott az az idióta?

– Az igazat – szaladt ki a számon. – Az igazat?! Így beszél Szent Daniel, a mártír! – Nevessen ki, ha akar. Megérdemlem. – Nem nevetem ki, Daniel. Csak nem bírom nézni, ahogy önmagát ostorozza. Azt hinné az

ember, hogy szöges övet visel a derekán, mint a vezeklők. Maga nem csinált semmi rosszat! Elég hóhér van a világon, semmi szükség rá, hogy önnön inkvizítora legyen. Ne utánozza Torquemadát!

– Tapasztalatból beszél? Fermín vállat vont. – Soha nem mesélte még el, hogyan botlottak egymásba Fumeróval. – Tanulságos történet. Érdekli? – Csak ha szívesen megosztja velem.

– Ámen – dünnyögte Fermín. – Amit Fumeróról mesélhetek, az voltaképpen nem újdonság. Amikor először hallottam róla, akkor még nem rendőrfelügyelő volt, hanem az Ibériai Anarchisták Szövetségének, a FAI-nak a bérgyilkosa. Arról volt hírhedt, hogy nem ismert félelmet, és semmilyen mocskos munkától nem riadt vissza. Bárkit képes volt szemközt lőni fényes nappal, csak az illető nevét kellett megadni neki. Zűrzavaros időkben nagyra becsülik az ilyesfajta tehetséget. Azonkívül nem bízott, nem hitt senkiben és semmiben. Soha nem viselte szívén az ügyeket, amelyeket szolgált, pedig azok segítségével kapaszkodott fel a ranglétrán. Tengernyi hozzá hasonló gazember szaladgál szerte a világon, de olyan körmönfont, mint Fumero, kevés akad. Az anarchistáktól átállt a kommunistákhoz, ahonnan már csak néhány lépést kellett megtennie a fasisztákig. Hol az egyik csapatnak, hol a másiknak kémkedett, hozta-vitte a híreket, és mindegyiktől pénzt kapott. Már jó ideje szemmel tartottam. Akkoriban a Generalitat kormányzóságán dolgoztam. Néha összekevertek Companys elnök csúnya testvérével, amire nagyon büszke voltam.

– És mit csinált ott? – Amolyan mindenes voltam. A mai rádiósorozatokban kémkedésnek nevezik az ilyesmit,

de ez nem jelent semmit, mert háborús időkben mindenki kém. A munkám egy része abból állt, hogy a Fumero-féle alakok nyomában jártam. Ők a legveszélyesebbek. Olyanok, mint a vipera: jellegtelen, hidegvérű gyilkosok. Amikor háború van, hirtelen mindenütt felbukkannak. Békeidőben álarc mögé bújnak. De továbbra is ott vannak. Ezrével. Az ember előbb vagy utóbb belelát a kártyáikba. Én sajnos túl későn jutottam el idáig. Amikor Barcelona néhány nap leforgása alatt elesett, fordult a kocka. A feletteseim rejtőzködni kényszerültek, mint a patkányok, belőlem pedig körözött bűnöző lett. Fumero addigra már természetesen a „tisztogató” hadjárat főparancsnoka lett. Halomszámra lőtték agyon az embereket az utcán, vagy a Montjuich-erődben. Engem a kikötőben tartóztattak le, amikor egy görög teherautón útlevelet akartam szerezni az egyik főnökömnek, hogy Franciaországba mehessen. A Montjuichba hurcoltak, és két napig tartottak étlen-szomjan egy sötét, levegőtlen helyiségben. Az első fényforrás, amelyet megpillantottam, egy hegesztőpisztoly volt. Fumero és az egyik pribékje, aki csak németül tudott, a lábamnál fogva fellógattak. A német először a ruhát égette le rólam. Látszott, hogy van gyakorlata az ürgének. Amikor már a golyóimról is leperzselték az utolsó szőrszálakat, Fumero közölte, hogy ha nem árulom el, hol bujkálnak a feletteseim, akkor kezdődik az igazi attrakció. Nem vagyok túl bátor ember, Daniel. Soha nem is voltam az, de azt a kevés vagányságot, ami belém szorult, arra használtam fel, hogy elküldtem a pokolba. Fumero intett, mire a német elővett egy injekciós tűt, és belefecskendezett valamilyen anyagot a combomba. Néhány percet várt, majd – miközben Fumero rágyújtott egy cigarettára – vigyorogva végigperzselte az egész testemet. Az égési nyomokat maga is láthatta…

Bólintottam. Fermín érzelemmentes, nyugodt hangon folytatta. – De nem ezek a legfájóbb sebek, hanem azok, amelyek odabent égnek a lelkemben. Nem

tudom, meddig bírtam a láng alatt, talán egy óráig, talán csak egy percig, de a végén minden nevet és minden adatot bevallottam, még a feletteseim ingméretét is, sőt azokét is, akik nem is hordtak inget. Aztán úgy, ahogy voltam, meztelenül és összeégve, kitettek egy elhagyatott utcára, Pueblo Secóban. Egy jólelkű asszony befogadott a házába, és két hónapig ápolt. A férjét és két fiát a kommunisták lőtték agyon a házuk ajtajában. Sosem tudta meg, miért. Csak amikor már lábra tudtam állni és kimehettem az utcára, akkor tudtam meg, hogy az összes felettesemet letartóztatták és halálra ítélték, pár órával azután, hogy elárultam őket.

– Fermín, ha nehezére esik beszélni erről… – Hagyja csak! Jobb, ha tudja, kivel hozta össze a sors. Amikor haza akartam menni,

közölték velem, hogy az állam kisajátította magának a lakásomat meg az egész vagyonomat. Egyik napról a másikra koldusbotra jutottam, s még csak nem is tudtam róla. Lejártam a lábam, hogy valami munkát találjak. Mindenütt elutasítottak. Csak egy-egy üveg kannás bort

sikerült szereznem néhány centimóért. Tudtam, hogy a bor lassú méreg, ami végül úgy szétmarja az ember beleit, mint a sósav, de akkoriban nem is bántam volna, ha minél előbb elpatkolok. Azzal biztatgattam magam, hogy visszamegyek Kubába az én mulatt kedvesemhez. De a Havannába tartó teherhajón újra letartóztattak. Nem emlékszem, mennyi időt töltöttem a börtönben. Az első év során az ember mindenét elveszíti, még a józan eszét is. Miután kiengedtek, az utcán tengettem az életemet, ott, ahol maga egy örökkévalósággal később rám talált. Sok börtönből szabadult, meghurcolt társam osztozott a sorsomban. A szerencsésebbeknek akadt valakije vagy valamije odakinn, akihez, vagy amihez visszatérhetett. Mi, többiek azonban csak a számkivetettek és nincstelenek hadát gyarapítottuk. Aki ebbe a klubba belép, az örökös taggá válik. A legtöbben csak éjszaka merészkedtünk elő, amikor az emberek nem láttak bennünket. Sok hozzám hasonló szerencsétlen flótással találkoztam. Nemigen láttam őket viszont. Az utcán élő embert hamar utoléri a vég. Az emberek viszolyogva néznek rá, még azok is, akik alamizsnát adnak, de mindez semmi ahhoz az undorhoz képest, amit önmaga iránt érez. Bűzlik, kopog a szeme az éhségtől, olyan, mint egy élő hulla, akiben annyi belátás sincs, hogy felforduljon. Fumero és az emberei egy napig sem hagytak békén; minduntalan letartóztattak, és a legképtelenebb vádakkal illettek: hol azzal, hogy elloptam valamit, hol meg azzal, hogy fiatal lányokat molesztáltam az apácaképző előtt. Egy hónapra bezártak, ütöttek-vertek, aztán megint kicsaptak az utcára. Soha nem értettem, mi értelme ennek a komédiának. A rendőrség valószínűleg így tartotta nyilván azokat a gyanús elemeket, akiket nem akart teljesen kiengedni a kezéből, csak hogy szem előtt legyenek. Az egyik találkozásunkkor megkérdeztem Fumerót, aki akkoriban már komoly tekintélynek örvendett, hogy miért nem végzett velem is úgy, mint a többiekkel. Röhögve azt felelte, hogy van, ami a halálnál is rosszabb. Ő soha nem ölne meg egy árulót, inkább hagyja, hogy magától elrohadjon.

– Fermín, maga nem áruló! Abban a helyzetben bárki azt tette volna, amit maga. Maga a legjobb barátom.

– Nem érdemlem meg a barátságát, Daniel. Amióta maga és az apja megmentettek a biztos haláltól, a maguké az életem. Bármit megtennék magukért. Aznap, amikor felszedett az utcáról, Fermín Romero de Torres újjászületett.

– De ugye nem ez az igazi neve? Fermín a fejét rázta. – Nem, ezt a nevet az Aréna téren egy plakáton láttam meg. A másik nevemet eltemettem.

Az az ember, aki azelőtt ebben a testben lakott, már nem él, Daniel. Rémálmaimban ugyan vissza-visszatér. Maga tanított meg rá, hogyan lehetek másik ember, és magának köszönhetem, hogy megtaláltam életem értelmét, Bernardát.

– Fermín… – Ne mondjon semmit, Daniel! Csak bocsásson meg, ha tud. Némán átöleltem, és hagytam, hadd sírjon. Az emberek ferde pillantásokkal méregettek

bennünket. Szikrázó szemmel néztem vissza rájuk, mire abbahagyták a kíváncsiskodást. Fermín csak a panzióba menet szólalt meg újra. – Amit ma elmondtam… Kérem, hogy Bernardának… – Se Bernardának, se másnak nem beszélek róla soha, Fermín. Búcsúzóul kezet szorítottunk.

37 Ébren töltöttem az egész éjszakát. A villanyt sem kapcsoltam le, csak feküdtem az ágyban,

és ragyogó Montblanc-tollamat bámultam, amellyel évek óta egy sort sem írtam le, s már csak dísz volt az íróasztalomon. Folytonos kísértést éreztem rá, hogy odarohanjak Beáékhoz, és feladjam magam (jobb kifejezés nem jut eszembe), de némi töprengés után rájöttem, hogy csak tovább rontok a helyzetünkön, ha hajnalban fogom magam és berontok az Aguilar-házba. Mire a nap felkelt, a fáradtság, no meg a szétesettség újra előhozta belőlem a jól ismert önzést, s így nem volt nehéz meggyőznöm magam, hogy csak ki kell várni, amíg az idő szép lassan mindent megold.

Délelőtt nem történt semmi nevezetes esemény a könyvesboltban, így aztán többször állva elaludtam; apám szerint olyan mókás, egyensúlyozó mozdulatokat tettem közben, mint egy flamencotáncos. Délben, ahogy Fermínnel előző este megállapodtunk, úgy tettem, mintha sétálni indulnék, Fermín pedig arra hivatkozott, hogy be kell mennie a kórházba kötéscserére. Ha jól láttam, apám mindkét hazugságot szóról szóra elhitte. Egyre rosszabb volt a lelkiismeretem az örökös hazudozástól. Ezt Fermínnek is tudtára adtam még délelőtt, amikor apám egy kis időre elhagyta a boltot, hogy utánajárjon egy megrendelésnek.

– Daniel, a szülő-gyerek kapcsolat alapja milliónyi apró, kegyes hazugság: a Mikulás, a húsvéti nyuszi, a „gólya hozza” és a többi. Most eggyel több lesz. Emiatt ne legyen bűntudata.

Amikor tehát elérkezett a pillanat, megint hazudtam, s úgy indultam el Nuria Monforthoz, akinek illatát és érintését még mindig ott őriztem emlékezetem egyik rekeszében. A San Felipe Neri tér kövezetén egy csapat galamb tanyázott. Arra számítottam, hogy Nuria Monfortot ezúttal is ott találom a padon, egy könyvvel, ám a galambokon kívül senki nem járt a környéken. Amint áthaladtam a téren, a turbékoló társaság élénk figyelemmel kísérte lépteimet. Hiába nézegettem jobbra-balra, Fermínt sehol sem láttam. Nem mintha tudtam volna, kit kell keresnem, a barátom ugyanis nem volt hajlandó elárulni, milyen álcát eszelt ki magának. A lépcsőházban azon a bizonyos postaládán továbbra is Miquel Moliner neve szerepelt. Azon tűnődtem, nem ezen a szálon kellene-e elindítanom Nuria Monfort hazugságainak leleplezését. Ahogy a félhomályban felfelé mentem a lépcsőn, szinte azt kívántam, bárcsak ne találnám otthon. Szánalmas, kisstílű hazudozónak éreztem magam hozzá képest. A lépcsőfordulóban megtorpantam, hogy erőt gyűjtsek és valamilyen elfogadható ürügyet találjak a látogatásomra. A szomszédasszony rádiója most is teljes hangerővel üvöltött. Ezúttal egy vallási ismeretekkel kapcsolatos vetélkedőt sugároztak A jámbor lélek üdvözülése címmel. Kedden délben ez a műsor hozta lázba az egész országot.

Most pedig a százpezetás kérdés következik: mondja meg nekünk, Bartolomé, milyen módon jelenik meg a gonosz a szent sátor bölcsei előtt, Józsué könyvében, az arkangyal és az ostoba ember példázatában: a) kecske, b) korsóárus, vagy c) egy majmot vivő kötéltáncos képében ?

A Nemzeti Rádió stúdiójában felharsanó taps kíséretében elszántan odaléptem Nuria Monfort ajtaja elé, és hosszan megnyomtam a csengőt. Megkönnyebbülve sóhajtottam fel, amikor a hang elült a lakás belsejében. Már éppen távozni akartam, amikor meghallottam, hogy léptek közelednek. Fény villant a kémlelőnyílásban.

Önkéntelenül is mosolyra húztam a szám, amint elfordult a kulcs a zárban. Mély levegőt vettem.

38 – Daniel – suttogta Nuria Monfort. Az ellenfényben is láttam, hogy mosolyog. Kék füstfátyol lengedezett az arca előtt. Cigarettát tartott a kezében; sötéten csillogó,

nedves ajka vérvörös nyomot hagyott rajta. Egyes személyek az emlékeinkben, míg mások az álmainkban jelennek meg. Az én szememben Nuria Monfort olyan volt, mint a káprázat, melynek nem kérdőjelezzük meg a létezését, csak követjük, ha belepusztulunk is, amíg szerte nem foszlik. Utánamentem a fénytelen, szűk nappaliba, ahol az íróasztala volt, s ahol a könyveit és pedáns rendben sorakozó ceruzáit tartotta.

– Már azt hittem, soha többé nem látlak. – Sajnálom, hogy csalódást okoztam. Leült az íróasztala mellé, majd keresztbe fonta a lábát, és hátradőlt. Elkaptam a

tekintetemet a nyakáról, és a falon lévő nedves foltra összpontosítottam. Majd az ablakhoz léptem, és gyors pillantást vetettem a térre. Fermínnek nyoma sem volt. A hátamon éreztem Nuria Monfort tekintetét, s hallottam, ahogyan lélegzik. Szememet az ablakra szegeztem, és beszélni kezdtem.

– Néhány napja egy jó barátom rájött, hogy a Fortuny-Carax család egykori lakásának ingatlankezelője egy nem létező ügyvédi iroda nevére küldözgeti a leveleket egy postafiókba. A barátom azt is kiderítette, hogy az a személy, aki a postafiókba érkező küldeményeket évek óta felveszi, az ön nevét használja…

– Elég! Megfordultam. Nuria Monfort hátrébb húzódott a sötétben. – Nem ítélkezhetsz fölöttem, hiszen nem is ismersz – hebegte. – Segítsen, hogy megismerjem! – Kinek mondtad el? Ki tud még róla? – Többen, mint gondolná. A rendőrség jó ideje követi magát. – Fumero? Bólintottam. Nuria Monfortnak mindkét keze remegni kezdett. – Nem is sejted, mit tettél, Daniel. – Mit tettem? Mesélje el! – válaszoltam olyan kemény hangon, hogy magam is

meglepődtem. – Azt hiszed, csak azért, mert véletlenül belebotlottál egy könyvbe, jogod van olyan

emberek életébe avatkoznod, akiket nem is ismersz, és olyan ügyekbe ártanod magad, amelyekhez nem értesz, és amelyek nem tartoznak rád?

– Most már rám is tartoznak, akár tetszik, akár nem. – Nem tudod, mit beszélsz. – Jártam az Aldaya-házban. Tudom, hogy Jorge Aldaya itt rejtőzködik magánál. Azt is

tudom, hogy ő ölte meg Caraxot. Hosszasan nézett rám, mint aki nem meri kimondani, amit gondol. – Tud erről Fumero? – Fogalmam sincs. – Pedig nem ártana, ha tudna! Követett a lakásomig? Perzselő harag égett a szemében. Vádlóként és igazságos bíróként léptem a lakásába, ám

egyre inkább úgy éreztem, hogy én vagyok a bűnös. – Ez hihetetlen! Maga tudta? Maga tudta, hogy Aldaya ölte meg Caraxot, a gyilkos itt

rejtőzik a házában, és mégis letagadta az egészet! Miért? Nuria Monfort keserűen elmosolyodott. – Semmit sem értesz, Daniel. – Nagyon is jól értek mindent. Maga hazudott nekem, hogy fedezzen egy gyilkost, akit a

barátjának nevez, aki évek óta rejtegeti a bűnét, s akinek egyetlen célja van a világon: az,

hogy Julián Carax minden nyomát eltüntesse a föld színéről, ezért elégeti a könyveit. Hogyne érteném!

Nuria Monfort lassan megrázta a fejét. – Menj el, Daniel! Menj innen, és soha többé ne gyere vissza! Már így is épp elég bajt

okoztál. Sarkon fordultam, és otthagytam az étkezőben. Félúton azonban meggondoltam magam, és

visszanéztem. Nuria Monfort a falnak támaszkodva ült a földön. Minden mesterséges kellem és bűbáj, ami mindaddig a külsejét jellemezte, lefoszlott róla.

Földre szegezett tekintettel vonszoltam át magam a San Felipe Neri téren. Mázsás súlyként

cipeltem magammal a fájdalmat, amely annak a nőnek az ajkán is ott remegett, s melynek egyszerre voltam eszköze és cinkosa, miközben nem értettem, hogyan és miért. „Nem is sejted, mit tettél, Daniel!” Már csak arra vágytam, hogy minél messzebb kerüljek onnét. A templom előtt elhaladva jóformán észre sem vettem, hogy egy fekete ruhás, hosszú orrú pap imádságoskönyvvel és olvasóval a kezében egykedvűen áldást oszt rám.

39

Háromnegyed órás késéssel értem vissza a könyvesboltba. Apám összevont szemöldökkel,

neheztelő tekintettel pillantott az órájára, amikor beléptem. – Na végre! Jól tudjátok, hogy San Cugatba kell mennem az egyik megrendelőhöz, erre

cserbenhagytok! – Na és Fermín? Nem jött még vissza? Apám azzal a gyors fejmozdulattal intett nemet, amivel a rosszkedvét szokta kifejezni. – Igaz is, van egy leveled. A pénzes doboz mellé tettem. – Papa, ne haragudj, csak… Intett, hogy ne mentegetőzzek, felvette a kabátját és a kalapját, majd köszönés nélkül

távozott. Ahogy ismertem, biztos voltam benne, hogy még ki sem ér az állomásra, máris elpárolog a haragja. Fermín távolléte azonban egyre jobban nyugtalanított. Utoljára a San Felipe Neri téren láttam, amint abban a komédiába illő papi csuhában arra vár, hogy Nuria Monfort kisurranjon a lakásából, és elvezesse őt oda, ahol a történet nagy titka lappang. Ott, abban a pillanatban minden reményem szertefoszlott a stratégiánkat illetően. Elképzeltem, hogyan követi majd Fermín Nuria Monfortot a gyógyszertárba vagy a pékségbe, ha egyáltalán kilép az utcára. Képtelenségnek tűnt az egész. Eszembe jutott a levél, amit apám említett. A doboz mellett egy téglalap alakú, fehér boríték hevert; olyan látványt nyújtott, mint egy sírkő, csakhogy kereszt helyett egy hivatalos felirat állt rajta. Amikor megláttam, az a kevés lelkierőm is elszállt, amit a nap hátralévő részére tartogattam.

BARCELONAI KATONAI PARANCSNOKSÁG SOROZÓHIVATAL

– A szentségit! – motyogtam. Tudtam, mi van benne, ki sem kellett volna bontanom, mégis megtettem. Ha már lúd,

legyen kövér! Szűkszavú levél volt, mindössze két bekezdésből állt; a szövege – melynek hangneme átmenetet képzett a lelkesedésre buzdító hivatalos közlemények és az operaáriák között – a hadsereg akkori levelezési stílusát tükrözte. A tudomásomra hozták, hogy engem, Daniel Sempere Martint, az a nemes megtiszteltetés ért, hogy két hónap múlva eleget tehetek a legszentebb építő jellegű kötelességemnek, amelyet az élet az Ibériai-félszigeten egy fiatalembernek csak kínálhat: a haza szolgálatába állhatok, és felölthetem a mundért, amely a Nyugat szellemi örökségének védelmében indított nemzeti hadjáratot jelképezi. Bíztam benne, hogy legalább nevethetek majd egy jót az egészen, amikor Fermín a behívó szövegét

kiforgatva elkészíti belőle a maga verses változatát A zsidó-szabadkőműves együttműködés hanyatlása címmel. Két hónap. Nyolc hét. Hatvan nap. Mindig is jól tudtam másodpercekre bontani, s kilométeres hosszúságú számokban mérni az időt. Ötmillió-száznyolcvannégyezer másodpernyi szabadság volt hátra. Talán don Federico, gondoltam, aki apám szerint akár egy Volkswagent is összefabrikálna, majd csak összerak nekem egy olyan órát, amelyik lassítja az időt. Talán majd elmagyarázza valaki, mit kell tennem ahhoz, hogy ne veszítsem el Beát örökre. Megszólalt a csengő. Azt hittem, Fermín jött meg végre, hogy közölje velem: rendőrnyomozói erőfeszítéseink csütörtököt mondtak.

– No lám, a trónörökös őrzi a palotát, ahogy kell, bár meglehetősen kókadt ábrázattal. Szedd össze magad, kölyök; olyan fonnyadt a képed, mint azoknak a padlizsánfejű netoli bábuknak – harsant fel don Gustavo Barceló hangja. Tevebőr kabátban feszített, elefántcsontbottal a kezében, amelyre igazából nem volt szüksége, de olyan méltóságteljesen járt-kelt vele, akár egy püspök.

– Apád nincs itthon, Daniel? – Sajnos, nincs, don Gustavo. Egy megrendelőjéhez ment, és nemigen tér vissza… – Tökéletes! Ugyanis nem hozzá jöttem, hanem hozzád, s jobb, ha nem hallja, amit

mondani készülök. Rám kacsintott, levette a kesztyűjét, aztán gyanakodva körbevizslatott a boltban. – Na és Fermín barátunk? Itt kószál valamerre? – Nyoma veszett a harcmezőn. – Gondolom, minden tehetségét és tudását latba vetve dolgozik a Carax-ügyön. – Testestől-lelkestől. Amikor utoljára láttam, reverendát viselt, és kegyesen égi áldást

osztogatott boldog-boldogtalannak. – Értem… Én tehetek róla, hogy felbujtottalak mindkettőtöket. Talán jobb lett volna, ha

hallgatok. – Nyugtalannak látszik. Történt valami? – Nem. Azaz… bizonyos értelemben igen. – Miről óhajt beszélni velem, don Gustavo? Az antikvárius szelíden mosolygott rám. A rá jellemző fensőbbséges társasági modor eltűnt

az arcáról, s valamiféle szokatlan komolyság, elővigyázatosság és aggodalom lépett a helyére. – Ma délelőtt megismerkedtem egy ötvenkilenc éves agglegénnyel, akit don Manuel

Gutiérreznek hívnak, és 1924 óta a barcelonai hullaházban dolgozik. Harminc évet töltött „az árnyékvilág küszöbén”! Ő maga fogalmazott így. Don Manuel régi vágású, jó modorú, kedves, szolgálatkész öregúr. Tizenöt éve a Ceniza utcában lakik egy albérleti szobában, tizenkét papagáj társaságában; addig dudorászta nekik a gyászindulót, míg meg nem tanulták. Állandó bérlete van az Operába, a kakasülőre. Verdi és Donizetti a kedvenc szerzői. Elmondta, hogy a munkája során különösen fontos a szabályok betartása. A szabályzat előírja, hogyan kell viselkedni az olyan helyzetekben, amikor az ember nem tudja, mitévő legyen. Tizenöt évvel ezelőtt kinyitott egy zsákot, amely a rendőrségről érkezett, s a legjobb gyerekkori pajtása fejével találta szembe magát. A többi testrészt külön csomagban szállították. Don Manuel azonban legyűrte érzelmeit, és követte a szabályzatot.

– Kér egy kávét, don Gustavo? Nagyon sápadt. – Köszönöm, kérek. Elővettem a termoszt, és kikevertem neki egy csésze kávét, nyolc kockacukorral. Egyszerre lehajtotta az egészet. –Jobban érzi magát? – Mint aki újjászületett. Szóval ott tartottam, hogy don Manuel aznap is szolgálatban volt,

amikor Julián Carax teste megérkezett a boncolásra, 1936 szeptemberében. Don Manuel

természetesen nem emlékezett a nevére, de a kartotékok átvizsgálása, no és persze az a százas, amivel a nyugdíjához hozzájárultam, jelentősen felfrissítette az emlékezetét. Tud követni?

Kábultan bólintottam. – Don Manuel jól emlékszik annak a napnak minden egyes részletére, mivel az az eset

azon ritka alkalmak közé tartozott, amikor – akarata ellenére – a szabályzattal ellentétben cselekedett. A rendőrség azt állította, hogy a Raval egyik sikátorában bukkantak rá a holttestre, nem sokkal napfelkelte előtt, s még aznap délelőtt átszállították a hullaházba. Mindössze egy könyvet és egy útlevelet találtak nála, az utóbbi egy barcelonai származású személy, Julián Carax Fortuny nevére volt kiállítva, 1900-as születési dátummal.

Az útlevélen a junquerai határátkelőhely pecsétje arról árulkodott, hogy Carax egy hónappal korábban lépte át a határt. A halál oka látszólag golyó okozta sérülés volt. Don Manuel nem orvos, de annyi mindent látott már, hogy kívülről fújja az összes lehetséges esetet. Azt is meg tudta állapítani, hogy a lövést – amely a szíve fölött találta el az áldozatot – közvetlen közelről adták le. Az útlevél segítségével fel tudta kutatni Carax apját, Fortuny urat, aki még aznap este a hullaházba sietett az áldozat azonosítására.

– Eddig minden pontosan megegyezik azzal, amit Nuria Monfort előadott. Barceló bólintott. – Így van. Azt viszont Nuria Monfort nem árulta el, hogy az én don Manuel barátom,

látván, hogy a rendőrség nem tanúsít komoly érdeklődést a könyv iránt, amelyet a holttest zsebében találtak, s amelyen ugyanaz a név szerepelt, mint az útlevélen, elhatározta, hogy még aznap délután kézbe veszi az ügyet. Amíg Fortuny urat várták, felhívta a kiadót, hogy a történtekről értesítse őket.

– Nuria Monfort azt mondta, hogy a hullaház alkalmazottja három nappal azután hívta fel őket, hogy Caraxot egy jeltelen tömegsírba temették.

– Don Manuel viszont az állítja, hogy még aznap telefonált, amikor a holttest a hullaházba érkezett. Azt mondja, egy hölggyel beszélt, aki megköszönte neki a hívást. Don Manuel arra is pontosan emlékszik, hogy meglepte őt a hölgy hangja. „Úgy beszélt, mintha már tudott volna a dologról”, így fogalmazott.

– És Fortuny? Tényleg megtagadta a fia azonosítását? – Ez az, ami leginkább izgatott az egész dologban. Don Manuel szerint késő délután két

rendőr egy reszkető öregembert kísért be a hullaházba. Fortuny volt az. A barátom elmondta, az egyetlen dolog, amihez soha nem volt képes hozzászokni, s amit senkinek sem kíván, az az a pillanat, amikor valakinek azonosítania kell a hozzátartozója holttestét. Szerinte az a legkínosabb, amikor az elhunyt fiatal személy, és a szüleinek vagy ifjú házastársának kell felismernie. Don Manuel tisztán emlékszik Fortunyra: amikor megérkezett a hullaházba, alig állt a lábán; úgy zokogott, mint egy gyermek, és két rendőrnek kellett tartania. Egyfolytában azt kérdezgette: „Mit csináltak a fiammal? Mit csináltak a fiammal?”

– Látta végül a holttestet? – Don Manuel azt mesélte, hogy már épp javasolni akarta a rendőröknek, hogy tekintsenek

el az azonosítástól. Ez volt az egyetlen alkalom, amikor megfordult a fejében, hogy megszegi a szabályzatot. A holttest nagyon rossz állapotban volt. Amikor a férfit a hullaházba szállították, már legalább huszonnégy órája halott lehetett, s nem csak aznap reggel óta, ahogyan a rendőrség állította. Manuel attól tartott, hogy ha az a szegény kis öreg meglátja a fia maradványait, teljesen összeomlik majd. Fortuny egyfolytában azt hajtogatta, hogy az ő Juliánja nem halhatott meg. Don Manuel végül mégis felhajtotta a halotti leplet, a két rendőr pedig – ahogyan szokták – megkérdezte, ráismer-e a fiára.

– És? – Fortuny elnémult, és legalább egy percig nézte a holttestet. Aztán sarkon fordult, és

elsietett. – Elment?

– Mintha puskából lőtték volna ki. – És a rendőrség? Nem akadályozta meg? Nem azért voltak ott, hogy azonosítsák a

tetemet? Barceló keserűen mosolygott. – Elvben igen. Csakhogy Don Manuel szerint másvalaki is volt még a teremben: egy

harmadik rendőr, aki aközben lopakodott be, hogy Fortunyt felkészítették az azonosításra, s aki a falnak támaszkodva, cigarettával a szájában, csendben nézte végig a jelenetet. Don Manuel jól emlékszik rá, mert amikor rászólt, hogy a szabályzat tiltja a dohányzást a hullaházban, az egyik rendőr leintette, hogy hallgasson. Majd miután Fortuny távozott, a harmadik rendőr közelebb lépett, ránézett a holttestre, és beleköpött az arcába. Aztán magához vette az útlevelet, és parancsba adta, hogy küldjék a tetemet Can Tunisba, és temessék egy jeltelen tömegsírba, még mielőtt másnap felvirrad.

– Ennek semmi értelme. – Don Manuelnek is ez volt a véleménye, már csak azért is, mivel a parancs nem fért össze

a szabályzattal. „De hát azt sem tudjuk, ki ez az ember!”, tiltakozott. A másik két rendőr mélyen hallgatott. „Vagy maguk talán túlságosan is jól tudják? A vak is láthatja, hogy ez az ember több mint egy napja halott!” Don Manuel tehát ragaszkodott volna a szabályzat előírásaihoz, és nem akarta hagyni, hogy hülyének nézzék. Igen ám, de tiltakozására a harmadik rendőr odalépett hozzá, szúrós tekintettel a szemébe nézett, és megkérdezte tőle, talán el akarja-e kísérni az elhunytat az utolsó útjára. Don Manuelnek elakadt a szava a rémülettől. Azt mondja, annak az embernek olyan eszelős volt a tekintete, hogy egy pillanatig sem kételkedett szavai komolyságában. Azt hebegte, hogy ő csak a kötelességét teljesíti, s hogy a szabályzat szerint amíg senki sem tudja, ki az az ember, nem lehet eltemetni. „Ez az ember az, akinek én tekintem” – válaszolta a rendőr. Majd fogta a halott azonosítólapját, aláírta, s ezzel pontot is tett az ügy végére. Don Manuel azt mondja, hogy soha nem felejti el azt az aláírást, mivel a háború alatt, és még sok-sok évvel később is, tucatjával érkeztek hozzá olyan azonosíthatatlan holttestek – Isten tudja, honnan –, melyeknek a halotti anyakönyvén ugyanaz az aláírás szerepelt…

– Francisco Javier Fumero… – A Rendőrség Főparancsnokságának büszkesége és legfontosabb bástyája. Tudod, mit

jelent ez, Daniel? – Azt, hogy eddig sötétben tapogatóztunk. Barceló fogta a kalapját meg a botját, és fejcsóválva elindult az ajtó felé. – Azt, hogy a valódi sötétség még csak most következik.

40 Egész délután a végzetes levél fölött görnyedtem, amely a hadseregbe való bevonulásra

szólított fel. Közben egyre csak Fermínt vártam. Fél órával zárás után Fermínnek még se híre, se hamva nem volt. Odamentem a telefonhoz, s felhívtam a Joaquín Costa utcai panziót. Encarna asszony vette fel a kagylót, és likőrgőzös hangon azt dohogta, hogy reggel óta nem látta Fermínt.

– Ha fél órán belül nem lesz itt, hidegen eheti meg a vacsoráját. Ez itt nem a Ritz szálló! De ugye nincs semmi baja?

– Ne aggódjék, Encarna asszony. Volt egy függőben lévő megrendelése, valószínűleg ezért csúszik. Mindenesetre amennyiben még lefekvés előtt találkozik vele, hálás lennék, ha megmondaná neki, hogy hívjon fel. Daniel Sempere vagyok, az ön barátnőjének, Merceditasnak a szomszédja.

– Nyugodt lehet, megmondom neki, bár előrebocsátom, hogy én fél kilenckor villanyt oltok.

Alighogy letette, már tárcsáztam is Barcelóék lakását. Abban reménykedtem, hogy Fermín oda ugrott be, és éppen Bernardával édeleg a vasalóhelyiségben, vagy kedvese éléskamrájának kiürítésén fáradozik. Meg sem fordult a fejemben, hogy Clara veszi fel a kagylót.

– Daniel! Micsoda meglepetés! Hát még nekem, gondoltam. Egy darabig don Anacleto professzor úr bölcsességét

méltattam, majd csak úgy mellesleg rátértem hívásom valódi tárgyára. – Nem, Fermín ma nem járt nálunk. Tudnék róla, mivel Bernarda egész délután velem volt.

Rólad beszélgettünk, tudod? – Elég unalmas lehetett. – Bernarda azt mondja, nagyon csinos fiú vagy. Kész férfi. – Sok vitamint szedek. Hosszú csend következett. – Mit gondolsz, Daniel, lehetünk mi még barátok valaha? Hány évnek kell eltelnie ahhoz,

hogy megbocsáss nekem? – Barátoknak most is barátok vagyunk. És nincs mit megbocsátanom neked, Clara, ezt te is

tudod. – A nagybátyám azt mondja, hogy még mindig Julián Carax után nyomozol. Igazán

felugorhatnál egyszer, és elmesélhetnéd, mi van veled mostanában. Nekem is van mit mesélnem.

– Majd valamikor meglátogatlak. – Férjhez megyek, Daniel. Dermedten bámultam a kagylóra. Az volt az érzésem, hogy mindjárt elsüllyedek, s mintha

össze is mentem volna néhány centimétert. – Daniel, ott vagy? – Igen. – Meglepődtél…? A torkomban betonkemény gombóccá állt össze a nyál. Alig tudtam lenyelni. – Nem. Csak azon csodálkozom, hogy eddig még nem mentél férjhez. Kérőkben,

gondolom, nem volt hiány. Na és ki a szerencsés vőlegény? – Nem ismered. Jacobónak hívják. Gustavo bátyám egyik barátja. A Banco de Espana

vezérigazgatója. Egy operaelőadáson ismerkedtünk meg, amelyet a nagybátyám szervezett. Jacobo nagy operarajongó. Idősebb, mint én, de jó barátok vagyunk, és ez a legfontosabb, nem?

Már a nyelvemen volt egy csípős megjegyzés, de elharaptam. Keserű íz áradt szét a számban.

– Hát persze… Mindenesetre gratulálok. – Soha nem bocsátasz meg nekem, Daniel? A te szemedben mindig én leszek Clara

Barceló, a hűtlen perszóna. – Nekem mindig Clara Barceló leszel. Tudod jól. Újabb csend következett, olyasfajta csend, amikor galádul megőszül az ember némely haja

szála. – Na és te, Daniel? Fermín azt mondja, van egy csinos barátnőd. – Most le kell tennem, Clara. Jött valaki. A héten felhívlak valamelyik nap, és

megbeszélünk valamit. Még egyszer gratulálok. Egy mély sóhaj kíséretében helyére tettem a kagylót. Apám jött vissza a megrendelőjétől. Levert volt; látszott rajta, hogy nincs túl beszédes

kedvében. Csupán Fermín és a bolt felől érdeklődött, aztán szótlanul tovább készítette a vacsorát, amíg én megterítettem az asztalt. Vacsora közben mind a ketten a tányérunkba

mélyedtünk, és úgy tettünk, mintha a rádiót hallgatnánk. Apám alig nyúlt az ennivalójához. Csak a vízízű levest kavargatta a kanalával, mintha aranyat keresgélt volna az alján.

– Alig ettél valamit – törtem meg a csendet. Apám vállat vont. A rádió tovább ontotta a sok ostobaságot. Apám felállt, és kikapcsolta. – Mi volt abban a levélben? – bökte ki végül. – Két hónap múlva bevonulok. Olyan volt a tekintete, mintha tíz évet öregedett volna. – Barceló azt mondja, szerez nekem protekciót, és elintézi, hogy a tábori kiképzés után

áthelyezzenek a Barcelonai Katonai Parancsnoksághoz. Akár itthon is alhatok – helyeztem kilátásba.

Apám erőtlenül bólintott. Olyan szívbemarkoló volt a tekintete, hogy nem bírtam tovább nézni: felálltam, és nekiláttam leszedni az asztalt. Apám ott maradt a helyén. Kezét összekulcsolta az álla alatt, és szórakozottan a semmibe révedt. Már a mosogatásnál tartottam, amikor lépteket hallottam a lépcsőház felől. Határozott, döngő lépések voltak, baljósan remegett beléjük a ház. Amint felkaptam a fejem, összeakadt apámmal a tekintetünk. A léptek a mi lépcsőfordulónkban torpantak meg. Apám nyugtalanul kelt fel a székéből. Egy pillanattal később valaki teljes erőből verni kezdte az ajtót, majd felharsant egy dühös, dörgő hang, amely valahonnan ismerősnek tűnt számomra.

– Rendőrség! Nyissák ki! Mintha ezernyi tőr hegye hasított volna az agyamba. Az újabb dübörgéstől megingott az

ajtó. Apám odament, és félrehúzta a kémlelőnyílás fedelét. – Mit akarnak maguk itt ilyenkor? Nyissa ki az ajtót, Sempere, különben betörjük! Ne kelljen kétszer mondanom! Jeges félelem áradt szét bennem: az a hang Fumero hangja volt! Apám kérdően rám nézett.

Én bólintottam, mire ő sóhajtva kinyitotta az ajtót. A lépcsőház sápatag fényében előtűnt Fumero alakja, s mögötte, mint az árnyék, két elmaradhatatlan kísérője: két zsinóron rángatódzó bábu, egy szürke ballonkabáthoz kötve.

– Hol van? – kérdezte üvöltve Fumero, majd apámat egy mozdulattal félresodorta, és belépett az étkezőbe.

Apám meg akarta állítani, de az egyik fogdmeg – aki hátulról fedezte a főnökét – megragadta a karját, és a falhoz nyomta. Hideg, takarékos mozdulatokkal végezte a dolgát, mint egy jól bejáratott gép. Ugyanaz az alak volt, aki követett engem meg Fermínt, és lefogta a karomat, miközben Fumero a barátomat ütlegelte a Santa Lucia Szeretetotthon előtt, és aki néhány nappal azelőtt szemmel tartott. Kifürkészhetetlen, üres tekintettel nézett rám. Minden erőmet összeszedtem és nyugalmat színleltem, majd követtem Fumerót. A felügyelő vérben forgó szemmel kutatni kezdett. Arca bal oldalán friss karmolásnyom éktelenkedett; nemrég száradhatott rá a vér.

– Hol van?! – Micsoda? Fumero behunyta a szemét, eszelősen megrázta a fejét, majd vicsorgó pofával elővette a

pisztolyát, és durván rácsapott vele egy hervadt virágokkal teli vázára, amely az asztalon állt. Szemét közben egy pillanatra sem vette le rólam. A váza darabokra tört, a víz kiömlött, a fonnyadt virágszálak pedig a terítőre hullottak. Nem tudtam erőt venni magamon, és remegni kezdtem. Apám a két gorilla fogságában az előszobában ordított. Nem hallottam, mit kiabál. Csak az arcomba mélyedő pisztoly hideg csövét és a lőpor szagát érzékeltem.

– Ne akarj átbaszni, te szaros kölyök, különben az apád a földről fogja felkaparni az agyvelődet. Megértetted?

Remegve bólintottam. Fumero teljes erőből az arcomba nyomta a pisztoly csövét. Úgy éreztem, átlyukad a bőröm. Pislogni se mertem.

– Utoljára kérdezem: hol van?

Láttam magam a felügyelő szemében. A pupillája lassan szűkült, miközben nyomta le a pisztoly kakasát.

– Itt nincs. Dél óta nem láttam, higgye el! Fumero még legalább fél percig nem mozdult, mint aki nem tud betelni az élvezettel, hogy

tovább gyötörheti az arcomat a pisztolyával. – Lerma! – szólt hátra parancsoló hangon. – Nézz körül! Az egyik fickó már indult is, hogy

körbeszaglásszon a lakásban. Apám eközben hasztalan küzdött a harmadik rendőrrel. – Ha kiderül, hogy hazudtál, és itt van valahol, esküszöm, szilánkokra töröm az apád lábát

– vicsorogta Fumero. – Az apám nem tud semmit! Hagyja békén! – Na nézzenek oda! Mintha te tudnád, mibe ütötted az orrodat. De csak kapjam el a

haverodat, a játék véget ér! Nem lesz se bíróság, se kórházi kezelés, se anyám kínja. Ezúttal magam gondoskodom róla, hogy kivonjam a forgalomból. Kedvemre való feladat lesz, elárulom. És nem kapkodom el a dolgot. Ezt megmondhatod neki, ha találkozol vele. Előkerítem, ha a föld alá bújik is. És nem árt, ha tudod, hogy te vagy a következő jelölt.

A Lerma nevű rendőr közben visszajött az ebédlőbe, Fumeróra nézett, és könnyed fejmozdulattal jelezte, hogy semmit sem talált. Fumero visszaengedte a kakast, és eltette a revolvert.

– Kár… – sóhajtotta. – De hát mit követett el? Miért keresi annyira? Fumero sarkon fordult, odament a segédeihez, és intett, hogy engedjék el apámat. – Ezt még megbánják! – nyögte apám habzó szájjal. Fumero apámra szegezte a tekintetét.

Apám ösztönösen hátrébb lépett. Már attól féltem, hogy mindaz, ami addig történt, a kezdet volt csupán, amikor Fumero váratlanul megrázta a fejét, majd az orra alatt nevetgélve faképnél hagyott bennünket. Lerma hűségesen követte. Őrangyalom, a harmadik rendőr, egy pillanatra megállt a küszöbön. Csöndesen nézett rám, mintha mondani akarna valamit.

– Palacios! – üvöltötte Fermín. A hangja elmosódottan visszhangzott a lépcsőházban. Palacios lesütötte a szemét, és kisomfordált az ajtón. Utánamentem a lépcsőházba. A

szomszédok egy része rémült arccal, csodálkozva kémlelte a félhomályt; a félig nyitott ajtókon át éles fénycsíkok vetődtek a folyosóra. A rendőrök sötét alakja lassan eltűnt a lépcsőházban, csak dühödt lépteik visszhangját hagyták hátra, mint a mérgezett víz a hordalékát. A levegő megtelt félelemmel és sötétséggel.

Éjfél körül járt, amikor valaki újra megzörgette az ajtót, ezúttal jóval erőtlenebbül, szinte félénken. Apám, aki hidrogén-peroxiddal éppen Fumero revolverének nyomát tisztogatta az arcomról, kővé dermedve nézett rám. Újabb három koppanás hallatszott.

Egy pillanatra azt hittem, hogy Fermín az. A lépcsőház egyik sötét zugában akár az egész esetnek tanúja lehetett.

– Ki az? – kérdezte apám. – Don Anacleto. Apám megkönnyebbülve nyitott ajtót. Anacleto professzor úr olyan sápadt volt, mint még

soha. – Mi történt magával, don Anacleto? Csak nincs valami baja? – kérdezte apám, ahogy

beengedte. Don Anacleto egy újságot szorongatott a kezében. Szörnyülködve nyújtotta át. A papír

még meleg volt és nyomdaszagú. – A reggeli újság – suttogta. – Hatodik oldal. A cikk fölött elhelyezkedő két fényképre figyeltem fel legelőbb. Az első Fermínt ábrázolta

úgy tizenöt-húsz évvel korábban, amikor még jobb húsban volt, és dúsabban nőtt a haja. A másikon egy márványos bőrű, lehunyt szemű nő arca volt látható. Jó néhány másodpercbe beletelt, mire rájöttem, ki az, mivel addig csak sötétben láttam az arcát.

GYILKOSSÁG FÉNYES NAPPAL: CSAVARGÓ A TETTES, ÁLDOZATA

EGY KÖZÉPKORÚ NŐ

(Barcelonai Hírügynökség)

A rendőrség nagy erőkkel keresi azt a csavargót, aki tegnap délután halálra szurkált egy Nuria Monfort Masdedeu nevű harminchét éves barcelonai lakost.

A bűntettet délután három és négy óra között követték el a San Gervasio-negyedben. A Rendőrség Főparancsnokságának nyilatkozata szerint a csavargó, aki az áldozatot minden látszólagos ok nélkül megtámadta, valószínűleg azonos azzal a személlyel, akit a hatóság – eddig még tisztázatlan okokból – már régóta köröz.

A gyilkos, Antonio José Gutiérrez, ötvenegy éves, Villa Inmunda-i (Cáceres tartomány) születésű személy, közismert bűnöző; évekig elmegyógyintézeti kezelés alatt állt, majd hat éve megszökött a Modelo fegyházból, s azóta személyazonossága gyakori meghamisításával igyekszik kijátszani a hatóságokat. A bűntett elkövetésekor reverendát viselt. A tettes feltehetően fegyvert hord magánál, ezért a rendőrség közveszélyesnek nyilvánította. Egyelőre nem lehet tudni, hogy a gyilkos és áldozata ismerték-e egymást. A gyilkosság indítéka ugyancsak ismeretlen. Egyes rendőrségi hírforrások szerint nem kizárt, hogy Nuria Monfort és a tett elkövetője korábban már kapcsolatban álltak egymással. Az áldozat hasán, mellén és nyakán összesen hat késszúrást találtak. A támadásra egy iskola közelében került sor tucatnyi diák szeme láttára, akik azonnal riasztották az intézmény tanárait. A rendőrséget és a mentőket az iskola vezetősége hívta ki. A rendőrségi jelentés szerint a késszúrások halálos sebeket ejtettek az áldozaton, aki a Barcelonai Klinikán 18 óra 15 perckor elhunyt.

41

Fermínről egész nap nem kaptunk hírt. Apám ragaszkodott hozzá, hogy kinyissuk az

üzletet, ugyanúgy, mint máskor, mintha mi sem történt volna. A rendőrség őrszemet állított a lépcsőházba. Egy másik rendőr a Santa Ana téren őrködött a templom bejáratánál. Úgy állt ott, mint az utolsó ítélet angyala. Vacogott a foguk az esőben, ami aznap reggel eredt el, és az egyre párásabb levegőben zsebre dugott kézzel, fázósan húzták össze magukat a kabátjuk alatt. Olykor egy-egy szomszéd, miközben elhaladt a kirakat előtt, ferde pillantást vetett a bolt felé, ám egy sem akadt, aki betért volna hozzánk.

– Úgy látszik, máris híre kelt a dolognak – mondtam. Apám szótlanul bólintott. Egész délelőtt nem szólt egy szót sem, csak a mozdulataival

jelezte, ha akart valamit. A Nuria Monfort meggyilkolásáról tudósító újságcikk ott hevert a pulton. Húszpercenként odament, és kifejezéstelen arccal újraolvasta. Egész nap gyűjtögette, s közben magába fojtotta a haragját.

– Hiába olvasgatod, úgysem lesz igaz – jegyeztem meg egy idő után. Apám szigorúan emelte rám a tekintetét. – Ismerted ezt a nőt? Ezt a Nuria Monfortot? – Egyszer-kétszer beszéltem vele – válaszoltam. Nuria Monfort arcának látványától és a saját őszintétlenségemtől hirtelen émelygés jött

rám. Az emlékeimben még mindig ott kísértett az illata, az ajka érintése, a szomorú, okos tekintete, és az az akkurátusan elrendezett íróasztal. „Egyszer-kétszer.”

– Miről beszéltél vele? Mi dolgod volt vele? – Julián Carax egyik régi barátja volt. Azért kerestem fel, hogy megkérdezzem, milyen

emlékei vannak Caraxról. Ez minden. Isaac lánya volt. Tőle tudtam meg, hol találom. – Fermín ismerte? – Nem.

– Honnan tudod ilyen biztosan? – Te meg hogy kételkedhetsz benne, és hogy adhatsz hitelt az efféle koholmányoknak?

Fermín csak annyit tudott erről a nőről, amennyit én meséltem neki. – Ezért követte? – Igen. – A te kérésedre? Hallgatásba merültem. Apám felsóhajtott. – Papa, te ezt nem érted. – Hát persze, hogy nem értem. Nem értelek sem téged, sem Fermínt, sem… – Papa, az alapján, amit Fermínről tudunk, ez az egész, amit itt firkálnak róla, teljesen

elképzelhetetlen. – Na és mit tudunk róla? Kezdjük ott, hogy még az igazi nevét sem tudtuk. – Félreérted a helyzetet. – Nem, Daniel. Te vagy az, aki félreértelmezel bizonyos dolgokat. Ki kért meg rá, hogy

mások életében vájkálj? – Elég nagy vagyok már ahhoz, hogy azzal álljak szóba, akivel akarok. – Remélem, a következmények viseléséhez is elég nagynak érzed magad. – Csak nem azt akarod mondani, hogy én tehetek ennek a nőnek a haláláról? – Ennek a nőnek vezetékneve és keresztneve is volt, és te ismerted őt. – Nem szükséges, hogy emlékeztess rá – szóltam vissza könnyes szemmel. Apám szomorúan rám nézett, majd megcsóválta fejét. – Szentséges Isten! Gondolni sem merek rá, hogy érezheti most magát szegény Isaac –

dörmögte csak úgy magában. – Én nem tehetek róla, hogy meghalt – feleltem elcsukló hangon, mintha abban

reménykednék, hogy ha eleget ismételem, talán én magam is elhiszem, amit mondok. Apám a fejét ingatva elindult hátrafelé. – Te tudod, fiam, miért vagy felelős, és miért nem. Én sokszor már rád sem ismerek. Fogtam a kabátomat, kimenekültem az utcára, ki az esőbe, ahol valóban nem ismer senki,

és nincs, aki belelásson a lelkembe. Lehorgasztott fejjel, céltalanul bolyongtam a fagyos esőben. Nuria Monfort élettelen teste

jelent meg előttem, ahogy ott fekszik kiterítve, tele késszúrásokkal, egy hideg márványlapon. A város megszűnt létezni körülöttem. A Fontanella utca egyik kereszteződésében úgy léptem le a járdáról, hogy előtte meg sem néztem a lámpát. Hideg szél csapott az arcomba, s amint felkaptam a fejem, egy csillogó fémfal süvített el az orrom előtt teljes sebességgel. Az volt a szerencsém, hogy egy járókelő az utolsó pillanatban hátrarántott, és így megakadályozta, hogy a busz kerekei elé kerüljek. Már csak az arcomtól néhány centiméterre elsuhanó hatalmas, villogó járműtestet láttam, amely egy másodpercen belül a biztos halálba röpíthetett volna. Mire felfogtam, mi történt, megmentőm már beleveszett a járókelők forgatagába, csak a szürke kabátját láthattam. Dermedten álltam a járdán. Alig kaptam levegőt. A szemem előtt táncoló esőben egyszerre csak – mint egy délibáb – újra feltűnt a mentőangyalom: ott állt a túloldalon, és engem figyelt az esőfüggönyön át. Palacios volt az, a harmadik rendőr. A felélénkülő forgalom néhány másodpercre eltakarta előlem, s mire újra felnéztem, már hűlt helye volt.

Beáék háza felé vitt a lábam. Úgy éreztem, nem bírok tovább várni. Szükségem volt rá, hogy felidézzem azt a kevés jót, amit tőle kaptam. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat. Mire Aguilarék ajtaja elé értem, kifogyott belőlem a szusz. Megragadtam a kopogtatót, és három erőteljes ütést mértem vele az ajtóra. Várakozás közben végignéztem magamon: csuromvíz voltam. Össze kellett szednem a bátorságomat. Hátrasimítottam a homlokomba csüngő hajtincset. Beletörődtem, hogy ennél többet nem tehetek. Ha Aguilar úr nyit ajtót, és még

mindig agyba-főbe akar verni, jobb, ha mielőbb túljutunk rajta. Újra zörgettem. Kis idő múlva léptek hallatszottak az ajtó mögül. Felnyílt a kémlelőnyílás fedele. Valaki bizalmatlan pillantásokkal méregetett odabentről.

– Ki az? Cecilia volt az, Aguilarék egyik szobalánya. – Daniel Sempere vagyok, Cecilia. A kukucskáló fedele lezárult, majd megkezdődött a bejáratot biztosító zárak és reteszek

hangversenye. Aztán lassan kinyílt az ajtó. Cecilia főkötőben és egyenruhában fogadott. Gyertya volt a kezében. Rémült tekintetéből arra következettem, hogy elég ijesztően festhetek.

– Jó napot, Cecilia. Bea itthon van? Értetlen szemeket meresztett rám. A ház eddigi szabályai szerint az én látogatásaim –

amelyekre az utóbbi időben egyre ritkábban került sor – mindig Tomáshoz, egykori iskolatársamhoz kötődtek.

– Beatriz kisasszony nincs itthon… – Elment valahová? Cecilia bólintott. Csak toporgott ott, mintha rá lett volna hímezve a kötényére a rémület. – Mikor jön vissza, nem tudod? A szobalány vállat vont. – Orvoshoz ment az úrral és az úrnővel, úgy két órája. – Orvoshoz? Beteg? – Nem tudom, Daniel úrfi. – Milyen orvoshoz mentek? – Én azt nem tudom, Daniel úrfi. Nem volt szívem tovább gyötörni szegényt. Bea szüleinek távolléte viszont új

lehetőségeket teremtett számomra a nyomozáshoz. – És Tomás? Itthon van? – Itthon, Daniel úrfi. Jöjjön csak beljebb, máris szólok neki. Beléptem, majd megálltam az előszobában. Máskor egyenesen bementem volna a barátom

szobájába, de már olyan rég nem jártam a lakásban, hogy újra idegennek éreztem. Cecilia fénykoszorúval övezett alakja eltűnt a folyosó mélyén, én pedig ott maradtam a sötétben. Tomás hangja szűrődött ki a távolból, aztán közeledő lépteket hallottam. Már éppen azon törtem a fejem, mivel magyarázzam barátomnak a váratlan látogatást, amikor az előszoba küszöbén ismét feltűnt a szobalány. Cecilia sajnálkozó tekintete láttán azonnal lehervadt arcomról a mosoly.

– Tomás úrfi azt üzeni, hogy nagyon elfoglalt, most nem ér rá. – Megmondtad neki, ki vagyok? Daniel Sempere. – Igen, Daniel úrfi. Azt mondta, küldjem el. A gyomromban szétáramló hidegtől még a lélegzetem is elakadt. – Sajnálom, Daniel úrfi – mondta Cecilia. Gépiesen bólintottam. Nem tudtam, mit válaszoljak. A szobalány kinyitotta az ajtót, és

kitessékelt a házból, amelyet nem olyan régen még második otthonomként tartottam számon. – Kér egy esernyőt, Daniel úrfi? – Nem, Cecilia, köszönöm. – Nagyon sajnálom, Daniel úrfi – mondta újra a szobalány. Erőtlenül mosolyogtam rá. – Semmi baj, Cecilia, ne aggódj! Az ajtó bezárult mögöttem, és ott álltam kirekesztve a sötétben. Jó darabig mozdulni sem

bírtam, aztán csak levonszoltam magam valahogy a lépcsőn. Odakinn könyörtelenül szakadt az eső. Elindultam az utcán. A sarokhoz érve egy pillanatra visszafordultam, s fölnéztem az Aguilar-lakásra. Egykori barátom, Tomás, ott állt a szobája ablakában, és engem nézett.

Felintettem neki. Ő meg sem moccant. Aztán néhány másodperc múlva visszavonult a szobájába. Legalább öt percig ácsorogtam még ott, hátha újra megjelenik, ám reményeim hiú ábrándnak bizonyultak. Az eső magával ragadta a könnyeimet, és én is utánuk eredtem.

42

A könyvesboltba visszafelé menet a Capitol mozi előtt haladtam el. Két plakátragasztó egy

állványon egyensúlyozva, lesújtva figyelte, hogyan mállik szét az esőben egy frissen felragasztott plakát, amelynek nem volt ideje megszáradni. A könyvesbolttal szemközt, a távolban már ott szobrozott a soros kopó. Don Federico Flaviá üzletéhez közeledvén észrevettem, hogy az órásmester az ajtóból figyeli az esőt. Arcán még kivehetőek voltak a rendőrkapitányságon szerzett sérülései. Kifogástalan szürke gyapjúöltönyt viselt. Egy szál cigarettát tartott a kezében, de mintha elfelejtett volna rágyújtani. Intettem neki, mire barátságosan elmosolyodott.

– Látom, nem vagy oda az esernyőért, Daniel. – Miért, van szebb dolog az esőnél, don Federico? – Van. A tüdőgyulladás. Na gyere, rendbe hoztam azt a dolgot. Értetlenkedve néztem rá. Don Federico rendíthetetlen mosollyal nézett vissza.

Engedelmesen bólintottam, és követtem őt a csodabazárba. Odabent a kezembe nyomott egy papírzacskót.

– És most eredj! Az a madárijesztő, aki a boltotokat is figyeli, le sem vette rólunk a szemét. Belekémleltem a zacskóba. Bőrkötéses könyvecske volt benne: az az imádságoskönyv,

amelyet legutóbb Fermín kezében láttam. Don Federico egy nyomatékos fejbólintással belém fojtotta a szót, majd kituszkolt az ajtón. Az utcán újra mosolyt erőltetett az arcára, és felemelte a hangját.

– És ne felejtsd el, hogy amikor felhúzod, nem szabad túlerőltetni, különben újra kiugrik a helyéből. Rendben?

– Majd vigyázok, don Federico. És köszönöm. Görcsbe rándult gyomorral vágtam neki az út hátralévő részének. Ahogy a boltot szemmel

tartó rendőr felé közeledtem, egyre keményebb csomóvá sűrűsödött bennem a félelem. Amikor egy vonalba kerültem vele, üdvözlésül felemeltem a zacskót, amit don Federicótól kaptam. Az őrszem tekintete minden különösebb érdeklődés nélkül siklott át fölötte. Beosontam a boltba. Apám úgy állt a pult mögött, mintha el se mozdult volna a helyéről, mióta elmentem. Gondterhelten nézett rám.

– Nézd, Daniel, amit délelőtt mondtam… – Ne is törődj vele! Igazad volt. – Te reszketsz… Tétován bólintottam, majd amikor láttam, hogy elindul a termoszért, kaptam az alkalmon,

és bevonultam a hátsó traktus mellékhelyiségébe, hogy szemügyre vehessem az imakönyvet. Fermín cédulája úgy libbent ki belőle, mint egy pillangó. Úgy kellett elkapnom. Egy csaknem teljesen átlátszó cigarettapapírra írta az üzenetet, olyan apró betűkkel, hogy csak a gyengén beszűrődő fény felé tartva tudtam kibetűzni.

Kedves Daniel barátom! Nehogy egy szót is elhiggyen abból, amit az újságok Nuria Monfort meggyilkolásáról fecsegnek! Szemenszedett hazugság az egész. Nekem kutya bajom. Egy rejtekhelyen bujkálok. Ne keressen, ne is üzenjen! Ezt a levelet, amint elolvasta, azonnal semmisítse meg. Lenyelnie nem kell, csak égesse el vagy szaggassa darabokra. Majd a cimboráim segítségével kiokoskodom, hogyan léphetnénk kapcsolatba egymással. Csak bízza rám! Kérem, titokban a

kedvesemnek is közvetítse az üzenetemet. Egyébként pedig ne csináljon semmit! Újjászületett barátja,

FRdT

Éppen újra akartam olvasni a levelet, amikor valaki kopogtatott a klozet ajtaján. – Szabad? – kérdezte egy ismeretlen hang. Hevesen megdobbant a szívem. Mivel nem volt jobb ötletem, gombóccá gyűrtem a

cigarettáspapírt és bekaptam. Megrántottam a láncot, majd a lezúduló víz zubogását kihasználva lenyeltem a papírgalacsint. Ahogy kinyitottam az ajtót, annak a rendőrnek a hüllővigyorába ütköztem, aki percekkel azelőtt még a bolttal szemközt strázsált.

– Bocsánat, nem tudom, mi lelt, talán ez a nyomorult eső az oka, de hirtelen rám jött a vizelhetnék, hogy másról ne is szóljak.

– Semmi baj – feleltem utat engedve. – Öné a terep. – Köszönöm. A rendőr tetőtől talpig végigmért. A villanykörte fényében olyan volt a pofája, mint egy

apró rágcsálóé. Vizenyős tekintete a kezemben lévő imakönyvre siklott. – Tudja, olvasás nélkül nem boldogulok. – Én se. És még azt mondják, hogy a spanyol ember nem olvas. Kölcsönkérhetem? – A víztartály fölött megtalálja a legújabb díjnyertes könyvet – vágtam ki magam. – Az

tutira beválik. A lélekjelenlétemet megőrizve hátat fordítottam neki, majd csatlakoztam apámhoz, aki a

tejeskávé elkészítésével foglalatoskodott. – Ez meg hogy kerül ide? – kérdeztem halkan. – Azt állította, hogy mindjárt becsinál. Mit tehettem volna? – Kirúghattad volna. Most lenne, ami melegítse. Apám összeráncolta a szemöldökét. – Ha nem haragszol, most felmegyek – mondtam. – Persze, menj csak. És vegyél föl valami szárazat, nehogy tüdőgyulladást kapj! A lakás hideg és néma volt. A szobámba érve kikémleltem az ablakon. A kettes számú

őrszem rendületlenül állt a Santa Ana-templom ajtajában. Ledobtam magamról az átázott göncöket, belebújtam egy vastag pizsamába, s rávettem egy köntöst, amelyet még a nagyapámtól örököltem. Föl sem kapcsoltam a lámpát, csak elnyúltam az ágyban, aztán átadtam magam a sötétségnek meg az ablaküveget verdeső eső zajának. Lehunytam a szemem, és megpróbáltam felidézni Bea alakját, érintését, a bőre illatát. Mivel előző éjjel le sem hunytam a szemem, hamar erőt vett rajtam a kimerültség. Álmomban a halál csuklyás angyalát láttam, mint valami ködös látomást, ide-oda lebbent Barcelona háztetői és tornyai fölött; fekete fonálon parányi fehér koporsók lógtak le róla, a nyomukban sötét virágok nyíltak, a szirmaikon Nuria Monfort vérrel írt nevével.

Szürke, ködös hajnalra ébredtem. Sűrű pára ült az ablakon. Meleg ruhát és bakancsot vettem fel, majd óvatosan kisurrantam a folyosóra, átbotorkáltam a lakáson, ki az ajtón, le az utcára. A távolban a Rambla bódéi már nappali fényben csillogtak. Elsétáltam a Tallers utca elejéig, és vettem egy langyos, festékszagú reggeli újságot. Gyorsan a gyászrovathoz lapoztam. Nuria Monfort neve egy nyomtatott kereszt alatt szerepelt. Rebegő szemmel futottam végig a jelentést, majd összehajtottam az újságot, a hónom alá csaptam, és visszatámolyogtam vele a hajnali szürkeségbe. A temetés délután négy órakor lesz a montjuichi temetőben, írták. Muszáj volt járnom egyet, csak utána indultam haza. Apám még aludt.

Visszalopakodtam a szobámba, leültem az íróasztalomhoz, elővettem a tokjából a Meinstertück-tollamat, aztán kikészítettem egy tiszta fehér lapot, és arra vártam, hogy a tollam megmondja, mit írjak. Csakhogy az én kezemben annak a tollnak nem volt

mondanivalója. Hiába ástam elő magamból azokat a szavakat, amelyeket Nuria Monfort emlékének szántam, képtelen voltam papírra vetni őket. Nem volt erőm újra átérezni azt a megmagyarázhatatlan rettenetet, amelyet a hiánya és az a tudat idézett elő bennem, hogy végérvényesen elveszítettem. Tudtam, hogy egyszer, hónapokkal, évekkel később még visszatér hozzám, s hogy örökre emlékezni fogok az érintésére, a mozdulataira, a szavaira, amelyek nem hozzám tartoztak, és amelyekre valószínűleg nem is voltam méltó. Árnyékvilágban éltél, árnyékvilágba térsz meg, gondoltam.

43

Valamivel délután három óra előtt a Kolumbusz sétányon kinéztem egy autóbuszt a

montjuichi temetőbe, és felszálltam. Alig ültek rajta. Útközben a kikötőben himbálózó hajóárbocokat és zászlókat figyeltem. A busz megkerülte a Montjuichot, majd rákanyarodott az útra, amely a város legnagyobb temetőjébe vitt fel. Én voltam az utolsó utas.

– Mikor indul visszafelé az utolsó busz? – kérdeztem a vezetőt, mielőtt leszálltam. – Négy óra harminckor. A busz a temető bejáratánál tett le. Ködbe vesző, ciprusokkal övezett sétány emelkedett a

magasba. Ott a hegy lábánál is kivehető volt a hegyoldalt végestelen-végig – egészen a csúcsig, sőt még azon túl is – beborító holtak városa: kripták, mauzóleumok, sírkövek, vörös márványangyalokkal díszített tornyok, sírhantok erdeje, a sírokat összekötő sugárutak, sétányok, utcácskák hálója ismétlődött mindenütt. A holtak városa hivalkodó síremlékeivel olyan volt, mint egy palotatemető, amelyre sárba süppedő, rothadó kőszobrok serege vigyáz. Mély sóhajtással vetettem bele magam a halál és az enyészet végtelen folyosóinak útvesztőjébe. Anyám sírja alig százméternyire volt attól az ösvénytől, amelyen elindultam. Minden lépésemmel egyre jobban éreztem a sírokból áradó kietlen hideget és ürességet, a csend rettenetét, a megsárgult fényképekről letekintő arcok, a gyertyák, a fonnyadt virágok ijesztő némaságát. Kis idő múlva megpillantottam a frissen ásott sírgödör körül elhelyezett gázlámpák fényét. Fél tucat ember sorakozott a hamuszürke égbolt alatt. Szaporábban szedtem a lépteimet. Ott álltam meg, ahol már hallani lehetett a pap hangját.

Nyers fenyőfa koporsó feküdt a gödör közepén. Két lapátnyélre támaszkodó temetőszolga őrizte. Sorra vettem az arcokat. Az Elfeledett Könyvek Temetőjének őre, a vén Isaac nem volt jelen lánya temetésén. Felismertem Nuria Monfort lépcsőházi szomszédasszonyát a szemközti lakásból; rázta a fejét, és zokogott. Egy lerongyolódott külsejű férfi – valószínűleg a férje – a hátát simogatva nyugtatgatta. Mellettük egy szürke ruhába öltözött, negyven év körüli nő állt virágcsokorral a kezében. Elfordított fejjel, összeszorított szájjal, némán sírt. Soha nem láttam még. A többiek mögött, kissé távolabb, sötét ballonkabátban, kalappal a kezében az a rendőr ácsorgott, aki előző nap megmentette az életemet: Palacios. Rám emelte a tekintetét, majd néhány másodpercig rezzenéstelen arccal figyelt. A pap üres, értelmetlen szavai vakon hullottak bele a szörnyű csendbe. Csak bámultam a sáros koporsót. Elképzeltem Nuria Monfortot, ahogy ott fekszik a belsejében. Észre sem vettem, hogy megerednek a könnyeim; csak akkor tértem magamhoz, amikor a szürke ruhás hölgy odalépett hozzám, és átnyújtott egy szál virágot a csokrából. Megvártam, amíg a gyászolók csoportja a pap intésére szétszéled, és a gyászhuszárok is befejezik a dolgukat a gázlámpák fényében. Zsebre dugtam a virágot, és elindultam. Képtelen voltam kimondani a búcsúszavakat, pedig ezért mentem oda.

Esteledett, mire a temető kapujához értem. Sejtettem, hogy az utolsó busz már elment, ezért gyalog vágtam neki a Barcelonába visszavezető part menti országútnak, a nekropolisz árnyékában. Előttem vagy húsz méterre kivilágított, fekete autó várakozott. Egy férfialak cigarettázott benne. Palacios volt az. Ahogy közelebb értem, kinyitotta az ajtót, és intett, hogy üljek be.

– Szállj be, hazaviszlek! Ilyenkor már semmi nem jár erre, se autóbusz, se taxi. Egy pillanatig haboztam. – Inkább gyalog megyek. – Ne hülyéskedj! Ülj már be! Kemény hangon beszélt, mint aki ahhoz van szokva, hogy azonnal engedelmeskednek az

utasításainak. – Légy szíves! – tette hozzá lágyabban. Beültem a kocsiba, ő pedig azonnal beindította a motort. – Enrique Palacios – mutatkozott be, és kezet nyújtott. Nem viszonoztam. – Elég lesz, ha a Kolumbusz sétánynál kitesz. A kocsi hirtelen felgyorsult, és beleveszett az országútba. Jó darabig egy szót sem szóltunk

egymáshoz. – Tudnod kell, hogy nagyon sajnálom mindazt, ami Nuria Monforttal történt. E szavak az ő szájából úgy hangzottak, mint valami trágárság. – Köszönöm, hogy tegnap megmentette az életemet, de meg kell mondanom, leszarom, mit

érez, Enrique Palacios úr. – Nem az vagyok, akinek hiszel, Daniel. Segíteni szeretnék rajtad. – Ha azt akarja kiszedni belőlem, hol van Fermín, jobb, ha itt rögtön kitesz… – Bánom is én, hol a barátod! Most nem vagyok szolgálatban. Nem válaszoltam. – Nem bízol bennem, és ez érthető. De legalább hallgass meg! Túl messzire ment ez az

ügy. Ennek a nőnek nem kellett volna meghalnia. Ezért arra kérlek, hagyd ezt az egészet, és verd ki a fejedből azt a Carax nevű embert, egyszer s mindenkorra.

– Úgy beszél, mintha én tehetnék róla, hogy idáig fajultak a dolgok. Én csak néző vagyok. Az előadást maguk rendezik a főnökével.

– Elegem van a temetésekből, Daniel. A tiéden nem szeretnék részt venni. – Ne féljen, senki nem fogja meghívni! – Komolyan beszélek. – Én is. És most álljon meg, legyen szíves, es tegyen ki! – Két perc múlva a Kolumbusz sétányon vagyunk. – Fütyülök rá! Ez a kocsi bűzlik a halálszagtól. És maga is. Ki akarok szállni! Palacios lassított, majd megállt az út szélén. Kiszálltam a kocsiból, és a tekintetét kerülve

jól becsaptam az ajtót. Vártam, mikor indul el, de a rendőr nem indította be a motort. Amint visszafordultam, láttam, hogy letekeri az ablakot. Őszinteséget és fájdalmat véltem leolvasni az arcáról. De nem hagytam magam levenni a lábamról.

– Nuria Monfort a karjaimban halt meg, Daniel – mondta. – Azt hiszem, az utolsó szavaival neked üzent.

– Na és mit mondott? – kérdeztem fagyosan. – Említette a nevemet? – Nem volt teljesen magánál, mégis azt hiszem, hogy hozzád beszélt. Valami olyasmit

mondott, hogy a szavaknál szörnyűbb börtön is van. Aztán, mielőtt meghalt, megkért, hogy mondjam meg neked, hogy engedd el a lányt.

Értetlenül néztem rá. – Kit engedjek el? – Egy bizonyos Pénelopét. Gondoltam, biztos a barátnődről van szó. Palacios lehajtotta a fejét, majd beindította a motort, és nekivágott az alkonyatnak. Egy

darabig zavartan néztem a kék-vörös félhomályba vesző kocsi fényeit, aztán elindultam visszafelé a Kolumbusz sétányon. Hazafelé tartva Nuria Monfort szavait ismételgettem, anélkül hogy értettem volna őket. A Portal de la Paz térnél megálltam nézelődni a csónakkikötőnél. Ugyanott ültem le a zavaros vízbe nyúló lépcsőn, ahol évekkel azelőtt egy reménytelen éjszakán először találkoztam Laín Coubert-rel, az arc nélküli emberrel.

– A szavaknál szörnyűbb börtön is van – suttogtam. Akkor értettem csak meg, hogy Nuria Monfort üzenete nem nekem szólt. Nem én voltam

az, akinek el kellett engednie Pénelopét. Nuria Monfort utolsó szavai nem egy idegennek szóltak, hanem annak a férfinak, akit éveken keresztül csöndben szeretett: Julián Caraxnak.

44

A San Felipe Neri téren ért utol az este. A pad, amelyen Nuria Monfortot először

megpillantottam, üresen árválkodott egy utcai lámpa tövében. Szerelmes nevek, trágár szavak, fogadalmak voltak rávésve. Ahogy felnéztem Nuria Monfort harmadik emeleti lakásának ablakára, bronzvörös, pislákoló fényre lettem figyelmes. Egy gyertya égett odabent.

Mintha barlangba léptem volna, olyan sötét volt a lépcsőházban. Vakon tapogatózva botorkáltam fel a lépcsőn. Remegett a kezem, mire a harmadik emeleti lépcsőfordulóhoz értem. Vörös fénycsík szűrődött ki az ajtó alól. Egy ideig csak fogtam a kilincset, és mozdulatlanul füleltem. Szaggatottan ismétlődő nesz hallatszott odabentről, mint amikor valaki pihegve veszi a levegőt. Egy pillanatra az volt az érzésem, hogy ha hirtelen kinyílna az ajtó, Nuria Monfort ott kucorogna felhúzott lábbal, a falnak támaszkodva, ugyanott és ugyanúgy, ahol és ahogyan legutóbb hagytam. Finoman benyomtam az ajtót, nehogy megzavarjam. Az erkélyablak függönye sejtelmesen hullámzott a nappaliban. Az ablak mellett egy mozdulatlan alak ült gyertyával a kezében. Homályba vesző arcán fényes gyöngyszem gördült végig, majd lecsöppent az ölébe, mint a frissen hulló gyanta. Felém fordította a fejét: Isaac Monfort könnyezett.

– Nem volt ott a temetésen ma délután – szólítottam meg. Isaac némán bólintott, s az inge hajtókájába törölte a szemét.

– Nuria sem volt ott – mormogta kis idő elteltével. – A halottak soha nincsenek jelen a temetésükön.

Úgy nézett körbe, mintha azt akarná jelezni, hogy a lánya ott ül a közelünkben a félhomályban, és bennünket figyel.

– Tudja, hogy soha nem jártam még ebben a lakásban? –kérdezte Isaac. – Mindig Nuria jött el hozzám, úgy találkoztunk. „Magának így egyszerűbb, apám – mondogatta. – Minek fárasztaná a lábát azzal a sok lépcsővel?” Én meg azt feleltem neki: „Jól van, lányom, ha nem akarsz meghívni, hát nem megyek.” Mire ő azt mondta: „Miért is hívnám? Meghívni az idegeneket szokták. Maga jöhet, amikor akar.” Tizenöt év telt el úgy, hogy egyetlenegyszer sem jártam nála. Egyre csak azt hajtogattam, hogy rossz környéket választott. Hogy kevés a fény, és öregek a házak. Ő meg csak bólogatott. Mintha azt mondtam volna neki, hogy rossz életet választott. Hogy alig van jövője. A férjének meg se állása, se jövedelme. Furcsa, milyen könnyen mondunk ítéletet egy másik ember fölött, mindaddig, amíg nem hiányzik. Amíg el nem ragadja tőlünk a sors. És azért veszítjük el, mert soha nem is tartozott igazán hozzánk…

A vénember hangja ugyanolyan szívbe markolóan megtört volt, mint a tekintete. Nyoma sem volt benne a szokásos gúnynak.

– Nuria nagyon szerette magát, Isaac. Efelől egy percig se legyen kétsége. És biztos vagyok benne, hogy ő is érezte a maga szeretetét – rögtönöztem.

A vén Isaac megrázta a fejét. Mosolygott, de a könnyei csöndben, megállás nélkül peregtek tovább.

– A maga módján lehet, hogy tényleg szeretett, úgy, ahogy én is szerettem őt a magam módján. De ismerni nem ismertük egymást. Könnyen lehet, hogy azért, mert én nem hagytam magam megismerni, és soha egy lépést se tettem azért, hogy közelebb kerüljek hozzá. Úgy viselkedtünk, mint két idegen, akik nap mint nap találkoznak, s csupán illendőségből köszönnek egymásnak. És úgy érzem, soha nem bocsátott meg nekem…

– Isaac, higgye el…

– Daniel, maga még nagyon fiatal, és bár annyit ittam, hogy azt sem tudom, mit beszélek, hiába töri magát, nem tud olyan ügyesen hazudni, hogy egy ilyen nyomorult, megkeseredett vénembert, mint én, megtévesszen.

Megadóan lesütöttem a szemem. – A rendőrség azt állítja, hogy az az ember, aki a lányomat megölte, a maga barátja –

váltott témát Isaac. – A rendőrség hazudik. Isaac bólintott. – Tudom. – Higgye el… – Hagyja csak, Daniel! Tudom, hogy igazat mond – mondta Isaac, majd előhúzott egy

borítékot a kabátja zsebéből. – Nuria aznap délután, amikor meghalt, meglátogatott, mint régen. Emlékszem, régebben

egy Guardía utcai kávézóba jártunk ebédelni, oda, ahová kislány korában is rendszeresen elvittem. Általában könyvekről beszélgettünk. Régi könyvekről. Nuria néha mesélt valamit a munkájáról, de csak olyan apróságokat, mint amilyeneket idegeneknek mesél az ember, utazás közben… Egyszer elárulta, hogy úgy érzi, csalódtam benne. Amikor megkérdeztem, honnan veszi ezt, azt felelte: „Kiolvasom a szeméből, apám.” Soha nem jutott eszembe azon gondolkozni, hogy én vajon milyen csalódást okozhattam neki. Sokan hajlamosak vagyunk úgy tekinteni az emberekre, mint a lottószelvényekre: azt hisszük, az a dolguk, hogy valóra váltsák az álmainkat.

– Isaac, nem akarom megsérteni, de valószínűleg a fejébe szállt az ital, és nem tudja, mit beszél.

– A bor a bölcs embert elbutítja, a butából bölcset csinál. Tudom én jól, hogy a lányom soha nem bízott bennem. Még magában is jobban bízott, Daniel, pedig mindössze kétszer találkoztak.

– Téved, higgye el. – Aznap délután, amikor utoljára láttuk egymást, a kezembe nyomott egy vastag borítékot.

Látszott Nurián, hogy nagyon zaklatott, de nem volt hajlandó elárulni, mi bántja. Megkért, hogy ha történne valami, adjam át magának a borítékot.

– Ha történne valami .? – Így fejezte ki magát. Olyan idegesnek láttam, hogy azt javasoltam, menjünk el a

rendőrségre. Hogy akármi nyomasztja is, keressünk rá megoldást. Erre ő azt mondta, hogy a rendőrség az utolsó hely, ahová fordulna. Rimánkodtam neki, hogy árulja el, miről van szó, de ő csak annyit mondott, hogy mennie kell, majd a lelkemre kötötte, hogy feltétlenül adjam át magának a borítékot, ha néhány napon belül nem jönne érte. Külön megkért rá, hogy ne olvassam el.

Isaac átnyújtotta a borítékot. Nyitva volt. – Hazudtam neki, mint mindig – tette hozzá. Belenéztem a boríték belsejébe. Egy köteg négyrét hajtott, kézzel írott papírlap lapult meg

benne. – Elolvasta? – kérdeztem. Az öreg lassan biccentett. – Miről szól? Ahogy felemelte a fejét, remegni kezdett az ajka. Olyan volt, mintha száz évet öregedett

volna azóta, hogy utoljára láttam. – Arról, ami után régóta nyomoz, Daniel. Egy asszonyról, akit soha nem ismertem, pedig

az én nevemet és az én véremet örökölte. A története mostantól fogva magát illeti. A kabátom zsebébe csúsztattam a borítékot.

– Most pedig ha nem haragszik, megkérem, hagyjon magamra vele. Az imént, amikor ezt a sok papírt elolvastam, az volt az érzésem, hogy újra rátaláltam. Akárhogy töröm a fejem, csak arra az időszakra tudok visszaemlékezni, amikor még kislány volt. Akkoriban még nagyon hallgatag volt, tudja? Mindent olyan komolyan vett, és soha nem nevetett. Imádta a meséket. Egyfolytában olvasnom kellett neki, és nem hiszem, hogy akadt gyermek, aki nála hamarabb ismerte volna a betűket. Később azt hajtogatta, hogy ha felnő, író lesz, enciklopédiákat szerkeszt, és történelmi, filozófiai értekezéseket ír majd. Az anyja azt mondta, én tehetek az egészről. Nuria ugyanis rajongott értem, és azt hitte, hogy az apja csak a könyveket szereti. Azért akart könyveket írni, hogy őt is szeressem.

– Isaac, nem tartom jó ötletnek, hogy ma éjszaka egyedül maradjon. Nincs kedve velem jönni? Nálunk töltheti az éjszakát, legalább apámnak is lesz társasága.

Isaac a fejét rázta. – Nekem még dolgom van, Daniel. Menjen csak haza, és olvassa el azt az írást. A magáé. A vén Isaac elfordította a tekintetét, én pedig elindultam az ajtó felé. A küszöbön jártam,

amikor meghallottam, hogy Isaac alig hallhatóan engem szólít. – Daniel! – Igen? – Legyen nagyon óvatos! Amint kiértem az utcára, az az érzésem támadt, hogy a kövezeten araszoló sötétség menten

a sarkamba harap. Szaporán szedtem a lábam, és a Santa Ana utcai lakásunkig meg sem álltam. Apám, szokásához híven, a karosszékében ült, az ölében nyitott fényképalbum hevert. Amikor meglátott, megkönnyebbült arccal pattant fel, mint akinek nagy kő esett le a szívéről.

– Már aggódtam érted – mondta. – Milyen volt a temetés? Megrántottam a vállam. Apám súlyos fejbólintással zárta le a kérdést. – Készítettem neked vacsorát. Ha kéred, megmelegítem, és… – Nem, köszönöm, nem vagyok éhes. Már bekaptam valamit hazafelé. Apám mélyen a szemembe nézett, újra bólintott, majd nekiállt összeszedni az asztalra

készített edényeket. Ekkor, magam sem értettem, miért, odaléptem hozzá és átöleltem. Apám meglepetten ölelt vissza.

– Jól vagy, Daniel? Teljes erőmből magamhoz szorítottam. – Szeretlek – motyogtam. A székesegyház harangja éppen éjfélt ütött, amikor Nuria Monfort kéziratának olvasásába

fogtam. Apró betűi ugyanolyan rendezettek voltak, mint az íróasztala, mintha a leírt szavakban kereste volna a biztonságot és a megnyugvást, ami az életben soha nem adatott meg neki.

Bolygó lelkek –

Nuria Monfort emlékirata

1933-1955

1 Csak a lelkiismeret-furdalásra van újabb és újabb lehetőségünk, másra nincs esély. 1933 őszén ismerkedtem meg Julián Caraxszal. Akkoriban Josep Cabestany kiadójában dolgoztam. Cabestany úr 1927-ben fedezte őt fel Párizsban, egyik „piackutató körútja” alkalmával. Julián abból élt, hogy esténként egy nyilvánosházban zongorázott, éjszaka pedig könyveket írt. A lokál tulajdonosnőjének, egy bizonyos Irene Marceau-nak a legtöbb párizsi kiadótól voltak ügyfelei, és addig-addig kérlelte, ajnározta vagy fenyegette őket, míg végül Julián Caraxnak több regényét is kiadták, annak ellenére, hogy kereskedelmi szempontból egyik sem volt kifizetődő. Később Cabestany potom áron kizárólagos jogot szerzett Carax műveinek spanyolországi és latin-amerikai kiadására, beleértve az eredeti francia nyelvű műveknek a szerző által készített spanyol fordítását is. Három-háromezer példány eladását tervezte, csakhogy az első két regény spanyolországi megjelentetése teljes kudarcba fulladt: mindössze pár százat sikerült belőlük eladni. Julián a gyenge fogadtatás ellenére kétévente eljuttatott hozzánk egy-egy kéziratot. Cabestany szemrebbenés nélkül vette át őket, a szerzővel ugyanis abban állapodtak meg, hogy a nyereség nem minden, és hogy a jó irodalmat támogatni kell.

Egyszer kíváncsiságból megkérdeztem, miért vesztegeti a pénzét arra, hogy Julián Carax ráfizetéses regényeit publikálja. Cabestany odament a polcához, levett róla egy Carax-kötetet, és azt ajánlotta, olvassam el. Így is tettem. Két hét sem telt bele, és már nem volt olyan regénye, amelyet ne olvastam volna. Ezt követően arra voltam kíváncsi, hogyan lehetséges, hogy olyan kevés fogy Carax regényeiből.

– Nem tudom – mondta Cabestany. – De nem adjuk fel. Ez a csodálatra méltó, nemes gesztus sehogyan sem fért össze azzal a képpel, amely

Cabestany úrról kialakult bennem. Kezdtem azt hinni, hogy rosszul ítéltem meg őt. Julián Carax személye is egyre jobban izgatott. Csupa rejtély lengte körül. Valaki havonta legalább egyszer vagy kétszer érdeklődött Julián Carax címe iránt. Hamar rájöttem, hogy az illető, bár minden alkalommal más-más néven mutatkozik be, ugyanaz a személy. Csupán annyit árultam el neki, amennyi a könyv impresszumán is olvasható volt, vagyis hogy Julián Carax Párizsban tartózkodik. A férfi egy idő után abbahagyta a telefonálgatást. A biztonság kedvéért töröltem a Carax címére vonatkozó adatokat a kiadó irattárából. Rajtam kívül más úgysem levelezett vele, én pedig fejből tudtam mindent.

Hónapokkal később véletlenül a kezembe akadtak a nyomda könyvelési papírjai, amelyek Cabestany úr nevére érkeztek. Ahogy átfutottam ezeket, megállapítottam, hogy Julián Carax könyveinek kiadását teljes egészében egy Miquel Moliner nevű idegen finanszírozza, akiről addig nem is hallottam. Ráadásul a könyvek nyomtatási és terjesztési költségei lényegesen alacsonyabbak voltak, mint a Molinernek számlázott összeg. Az adatok feketén-fehéren kimutatták: a kiadó anyagilag kifejezetten jól járt azzal, hogy olyan könyveket jelentetett meg, amelyek nyomtatás után mindjárt a raktárban kötöttek ki. Nem volt bátorságom Cabestany úr titkos pénz-ügyleteit megkérdőjelezni. Nem akartam elveszíteni az állásomat. Mindössze annyit tettem, hogy feljegyeztem a számlákon szereplő címet. Miquel Moliner a Puertaferrisa utca egyik palotájában lakott. Hónapokig őrizgettem a címét, mire összeszedtem a bátorságomat, hogy felkeressem. Végül győzött a lelkiismeretem: megjelentem a lakásában,

és kerek perec közöltem vele, hogy Cabestany folyamatosan becsapja. Elmosolyodott, majd azt felelte, hogy tud róla.

– Ebül szerzett pénz ebül vész el. Megkérdeztem, ő volt-e az, aki oly sokszor telefonált Carax címe miatt. Komoran azt

felelte, hogy nem, aztán arra intett, hogy lehetőleg soha senkinek ne áruljam el Carax tartózkodási helyét.

Miquel Moliner különös ember volt. A tágas palota, amelyben lakott, csaknem teljesen romokban hevert. Gyártulajdonos apjától örökölte, aki fegyvergyártásból gazdagodott meg, vagyis abból, hogy minden erejével támogatta a háborút. Miquel távol állt attól, hogy fényűző életmódot folytasson. Úgy élt, mint egy szerzetes, s az apja vérrel szennyezett pénzét múzeumokra, székesegyházakra, iskolákra, könyvtárakra és kórházakra fordította, valamint arra, hogy gyermekkori barátja, Julián Carax a szülővárosában is megjelentethesse műveit.

– Pénzem van bőven, de olyan barátom, mint Julián, kevés akad – mondogatta magyarázatképpen.

Testvéreivel és a többi családtagjával nemigen tartotta a kapcsolatot; úgy kezelte őket, mint az idegeneket. Magányos agglegény lévén alig mozdult ki otthonról; visszavonultan éldegélt a ház felső szintjén, ahol az irodáját berendezte, és éjjel-nappal dolgozott: újságcikkeket írt különféle madridi és barcelonai lapokba, német és francia nyelvű szakszövegeket fordított, enciklopédiákat és iskolai kézikönyveket lektorált… Miquel Moliner a munka megszállottja volt, s bár nem vetette meg, sőt irigyelte mások tétlenségét, úgy menekült előle, akár a pestis elől. Ennek ellenére távol állt tőle, hogy a munkával kapcsolatos elveivel kérkedjék, inkább saját teljesítménykényszerén élcelődött; úgy beszélt róla, mint a félénksége egyik megnyilvánulási formájáról.

– Munka közben az ember nem látja, hogy a világ belebámul a képébe. Addig-addig beszélgettünk, hogy mire észbe kaptunk, összebarátkoztunk. Sok közös vonás

volt bennünk, talán túlságosan is sok. Miquel könyvekről mesélt nekem, zenéről, az ő imádott Freud doktoráról, és legfőképpen egykori pajtásáról, Juliánról. Hetente találkoztunk. A beszélgetéseink során egyre jobban megelevenedtek előttem Julián San Gabriel Kollégium-beli napjai. Miquelnek egész gyűjteménye volt a régi fotográfiákból, amelyek Julián kamaszkori életének pillanatait örökítették meg. Miquel rajongott Juliánért. Az ő szavain, visszaemlékezésein keresztül alkottam képet magamnak a szerzőről, anélkül hogy valaha találkoztam volna vele. Egy évvel azután, hogy megismerkedtünk, Miquel Moliner bevallotta, hogy szerelmes belém. Nem volt szívem megbántani, de becsapni sem akartam. Nem is lehetett. Amikor megmondtam neki, hogy nagyra becsülöm, és a legjobb barátomnak tartom, de nem tudom viszonozni az érzéseit, azt felelte, hogy tisztában van vele.

– Juliánba vagy szerelmes, csak még nem tudsz róla. Julián 1933 augusztusában levélben jelezte, hogy elkészült legújabb regénye, A katedrális

tolvaja kéziratával. Úgy alakult, hogy Cabestanynak volt néhány függőben lévő szerződése a Gallimard Kiadóval, amelyeket szeptember folyamán meg kellett újítani. Akkor már hetek óta mozdulni sem tudott a köszvénytől, ezért – odaadó munkám jutalmául – engem küldött Franciaországba az új szerződések megkötésére, s egyúttal Julián Carax új művének megszerzését is rám bízta. Levélben értesítettem Juliánt az érkezésemről, és kértem, hogy ajánljon nekem egy elérhető árú, olcsó szállodát. Julián azt írta vissza, nem volna ellenére, ha az ő szerény lakásában szállnék meg a St. Germain-negyedben, így megtakaríthatom a szállodai költségeket. Indulás előtt egy nappal felkerestem Miquelt, és megkérdeztem, nem akar-e valamit üzenni Juliánnak. Hosszas töprengés után azt felelte, hogy nem.

Az Austerlitz Pályaudvaron találkoztam először személyesen Juliánnal. Párizsba éppen akkor szökött be az álnok ősz, s az állomást tejfehér köd borította. Ott álltam a peronon a kijárat felé özönlő emberek áradatában, és amikor egyedül maradtam, megpillantottam egy fekete kabátos férfialakot, amint a peron elején cigarettázik, és engem figyel. Utazás közben

gyakran elmerengtem azon, hogyan fogom megismerni Juliánt. Azok a fényképek, amelyeket Miquel Moliner albumában láttam, legalább tizenhárom-tizennégy evesek lehettek. Körülnéztem. A peronon egy teremtett lélek sem állt rajtunk kívül. A férfi kíváncsian méregetett, mint aki vár valakit, talán éppen engem. Ő viszont egyáltalán nem olyan volt, mint akire számítottam. Az én ismereteim szerint Julián legfeljebb harminckét éves lehetett, az az ember pedig jóval idősebbnek tűnt. Ősz haja és szomorú, fáradt tekintete volt. Túlságosan sápadtnak, túlságosan soványnak tűnt ahhoz képest, amilyennek a kamaszkori képei alapján elképzeltem. Közelebb léptem az ismeretlenhez, és a szemébe néztem.

– Julián? Az idegen mosolyogva bólintott. Julián Caraxnak volt a világon a legelbűvölőbb mosolya.

Ennyi maradt meg belőle a régi időkből. Julián a St. Germain-negyed egyik épületének padlásterében lakott. A lakása két részből

állt: egy parányi konyhafülkével megtoldott nappaliból, melynek erkélyéről a ködös háztetők előtt magasodó Notre-Dame-ra lehetett rálátni, meg egy ablaktalan, egyágyas hálószobából. A mosdót a lenti folyosó végén, a többi szomszéddal közösen használta. A lakás egészében véve kisebb volt, mint Cabestany úr dolgozószobája. Julián alaposan kitakarította a tiszteletemre, hogy a szerény körülmények ellenére is illendően fogadhasson. Úgy tettem, mintha el volnék ragadtatva az otthonától, amelyben még érezni lehetett a buzgón, ám elég ügyetlenül használt fertőtlenítő és füstölő átható szagát. Az ágyon frissen húzott, mintás ágynemű virított. Gyerekszobába illő mesebeli várak és sárkányalakok voltak rányomtatva. Julián szabadkozva mesélte, hogy kiváló anyaga ellenére rendkívül olcsón jutott hozzá. Azok az ágyneműk, amelyekre semmi nem volt rányomtatva, kétszer annyiba kerültek, és jóval unalmasabbak voltak, magyarázta.

A nappaliban – a székesegyház látképével a háttérben – főhelyen állt a dolgozóasztala. A közepén egy Underwood márkájú írógép, amelyet Julián még Cabestanytól kapott kölcsön, két szélén pedig egy-egy papírköteg hevert: az egyik tiszta lapokból, a másik mindkét oldalukon teleírt kéziratpapírokból állt. Julián egy hatalmas fehér macskával élt együtt, akit Kurtznak szólított. A macska gazdája lábánál nyalogatta a mancsát, és bizalmatlanul pislogott rám. Két széket, egy fogast és egy-két apróságot leszámítva semmi más nem volt a nappaliban, csak könyv. A padlótól a mennyezetig valóságos könyvfalak magasodtak. Julián mély sóhajjal nyugtázta kíváncsi feszengésemet.

– Innen két utcányira van egy szálloda. Tiszta, rendes, nem túl drága. A biztonság kedvéért foglaltam egy szobát…

Egy pillanatra meginogtam, de nem akartam megbántani. – Nekem itt nálad is tökéletesen megfelel, persze csak akkor, ha nem zavarlak, és Kurtznak

sincs ellenem kifogása. Kurtz és gazdája egymásra néztek. Julián megrázta a fejét. A macska utánozta a

mozdulatát. Akkor vettem csak észre, mennyire hasonlítanak egymásra. Julián átengedte nekem a hálószobáját. Arra hivatkozva, hogy ő amúgy is keveset alszik, ragaszkodott hozzá, hogy a nappaliban töltse az éjszakát egy matracon, amelyet a szomszédjától, monsieur Darcieu-tól kapott kölcsön. Monsieur Darcieu valamikor bűvész volt, s egy-egy csókért cserébe szívesen olvasott a ház ifjú hölgyeinek a tenyeréből. Első éjszaka úgy aludtam a kimerítő utazás után, mint akit fejbe vertek. Reggel arra ébredtem, hogy Julián már elment otthonról. Kurtz a gazdája írógépén aludt, és úgy hortyogott, mint egy házőrző eb. Amint közelebb léptem az íróasztalhoz, megpillantottam jövetelem tárgyát, az új regény kéziratát:

A székesegyház tolvaja

Az első oldalon ugyanaz az ajánlás szerepelt, amely Julián valamennyi regényének elején:

P – nek

Erős kísértést éreztem rá, hogy azonnal belefogjak az olvasásába. Már a kezemben volt a második oldal, amikor Kurtz rosszalló pillantását elcsíptem. Megráztam a fejem, úgy, ahogy Juliántól láttam, s amikor a macska utánozta a mozdulatomat, engedelmesen visszatettem helyükre a kéziratlapokat. Kisvártatva betoppant Julián. Friss kenyeret, sajtot és egy termoszban kávét hozott. Az erkélyen reggeliztünk. Julián megállás nélkül beszélt, a tekintetemet azonban kerülte. A reggeli fényben koravén gyereknek tűnt. Aznap megborotválkozott, és egy meglehetősen viseltes, ám elegáns krémszínű öltönyt vett fel a tiszteletemre. Az lehetett az egyetlen tisztességes ruhája. Elbűvölten hallgattam meséit a Notre-Dame rejtélyeiről, egy Szajnán keringő kísértethajóról, amely éjszakánként összegyűjti az olyan reménytelen szerelmesek lelkét, akik kétségbeesésükben a jeges vízbe ölték magukat, és ezernyi más csodáról, amit ott, a fülem hallatára talált ki, olyan lebilincselő módon, hogy eszem ágában sem volt kérdezősködni. Csendben bólogattam, és figyeltem, mikor fedezem fel benne azoknak a könyveknek a szerzőjét, amelyeket annyiszor újraolvastam már, hogy jóformán szóról szóra ismertem valamennyit; vagy azt a kamaszfiút, akit Miquel Moliner olyan sokszor emlegetett.

– Hány napig maradsz Párizsban? – kérdezte váratlanul. Úgy számoltam, hogy a Gallimard Kiadóval kapcsolatos ügyleteimet két-három nap alatt el tudom intézni. Aznap volt velük az első megbeszélésem. Arra gondoltam, feleltem neki, hogy mielőtt Barcelonába visszatérek, szentelnék néhány napot a városra.

– Párizsra nem elég néhány nap – felelte Julián. – Nincs értelme belefogni. – Több idő nem áll rendelkezésemre, Julián. Cabestany úr igazán nagylelkű, de az ő

jószívűségének is van határa. – Cabestany úr tolvaj gazember, de azt azért ő is tudja, hogy Párizst nem lehet két nap alatt

megnézni. Arra két hónap, sőt két év sem elegendő. – Nem tölthetek két évet Párizsban, Julián. Julián hosszan rám nézett, majd elmosolyodott. – Miért nem? Vár otthon valaki? A Gallimard Kiadóval folytatott tárgyalásaim és a többi társkiadónál tett udvariassági

látogatásaim – amint azt előre sejtettem – mindössze három teljes napot vettek igénybe. Julián megbízott egy alig tizenhárom éves Hervé nevű fiút, aki úgy ismerte a várost, mint a tenyerét, hogy legyen az idegenvezetőm és az őrangyalom. Hervé mindenhová elkísért, vállalta, hogy megmutatja, hová érdemes betérni egy-egy falatra, hogy mely utcákat ajánlott elkerülni, és mit érdemes megnézni. Órákon át várt rám a kiadóhivatalok kapujában hervadhatatlan mosollyal az arcán, és nem volt hajlandó borravalót elfogadni a szolgálataiért. Nagyon szórakoztatóan törte a spanyolt; olasz és portugál árnyalatok keveredtek a beszédébe.

– Signore Carax már kifizetett nagyon generosidade minden servicios… Hervé, már amennyire ki tudtam következtetni, árva gyerek volt. Irene Marceau

nyilvánosházának egyik alkalmazottja hagyta ott maga után. Julián, aki a ház padlásterében lakott, megtanította őt írni, olvasni és zongorázni. Vasárnaponként színházba vagy hangversenyre vitte. Hervé bálványaként imádta Juliánt, és bármit megtett volna a kedvéért, akár a világ végére is elkísért volna, ha ezt akarja. Együttlétünk harmadik napján megkérdezte, hogy a menyasszonya vagyok-e signore Caraxnak. Azt feleltem, hogy nem, csak baráti látogatásra érkeztem hozzá. Csalódottnak tűnt.

Julián csaknem minden éjszakáját ébren töltötte. Az íróasztala mellett ücsörgött Kurtzcal az ölében, és a kéziratait javítgatta, vagy a székesegyház tornyainak sziluettjét nézegette. Egy alkalommal, amikor az eső olyannyira verdeste a tetőt, hogy én sem tudtam aludni, kimentem hozzá a nappaliba. Némán néztünk egymásra. Julián megkínált egy cigarettával, majd hosszan, szótlanul bámultuk az esőt. Amikor már alig szemerkélt, megkérdeztem, ki az a P.

– Pénelopé – válaszolta.

Arra kértem, meséljen róla meg arról a tizenhárom évről, amit Párizsban töltött. Julián tompa hangon mesélni kezdett. Ott a félhomályban tudtam meg tőle, hogy Pénelopé volt az egyetlen nő az életben, akit valaha szeretett.

Julián Carax 1921-ben egy téli éjszakán öntudatlan állapotban, vért köhögve bolyongott a párizsi utcákon. Amikor Irene Marceau rátalált, a nevét sem tudta megmondani. Nem volt nála más, csak némi aprópénz, meg egy kétrét hajtott, kézzel teleírt papírköteg. Irene beleolvasott a kéziratba, és meg volt győződve róla, hogy egy híres íróval hozta össze a sors, aki valószínűleg túl sokat ivott, majd eltévedt, s amint magához tér, valamelyik nagyvonalú kiadónál busás jutalom várja azt, aki felkarolta. Az asszony legalábbis így adta elő a dolgot, ám Julián jól tudta, hogy merő könyörületből mentette meg az életét. Hat hónapig lábadozott Irene bordélyházának tetőtéri lakásában. Az orvosok figyelmeztették Irene-t, hogy ha a beteg újra ivásra adja a fejét, menthetetlenül vége. A gyomra és a mája annyira tönkrement, hogy tejen, sajton és lágy kenyéren kívül mást nem ehet. Amikor újra beszélgetni lehetett vele, Irene megkérdezte tőle, ki ő.

– Senki – felelte Julián. – Vagy úgy. Nos, nekem senki nem élhet ingyen a nyakamon. Mihez értesz? Julián azt felelte, hogy tud zongorázni. – Bizonyítsd be! Julián odaült a zongora elé, és egy tucat lenge öltözetű, kíváncsi tekintetű, ifjú örömlány

előtt eljátszotta Chopin egyik noktürnjét. Mindenki tapsolt, kivéve Irene-t, aki úgy vélte, hogy ez a zene halottaknak való. Közölte, hogy ők az élők szolgálatában állnak. Julián erre lejátszott neki egy ragtime-indulót és egy pár Offenbach-darabot.

– Ez már jobb. Julián új munkaköre lehetővé tette, hogy rendszeres fizetést kapjon, tető legyen a feje

fölött, s naponta kétszer meleg koszthoz jusson. Irene Marceau nagylelkűségének köszönhette, hogy életben maradt Párizsban. Irene volt az

egyetlen, aki biztatta, hogy ne hagyja abba az írást. Kedvelte a romantikus regényeket, s mindenekfelett izgatták a szentek és a mártírok életéről szóló történetek. Véleménye szerint Julián azért írt mindig olyan ijesztő, sötét dolgokról, mert valami megmérgezte a lelkét. Julián minden kifogása ellenére ő intézte el neki, hogy kiadót találjon első regényeinek, ő szerezte meg a ház padlásterét, ahová elhúzódhatott a világ elől, ő ruházta, ő mozdította ki otthonról, hogy elegendő napsütés és friss levegő érje, könyveket vásárolt neki, és rávette, hogy vasárnaponként elkísérje őt misére, majd a Tuileriák kertjébe. Irene Marceau tartotta életben Juliánt, s cserébe nem kért mást, csak a barátságát, meg azt, hogy folytassa az írást. Irene egy idő után azt is megengedte, hogy Julián felvigyen magához egy-egy lányt, ha másért nem, hát azért, hogy legyen kit magához ölelnie, mielőtt elalszik. Irene tréfásan azt hajtogatta, hogy a lányok legalább olyan magányosak, mint ő, és nekik is szükségük van egy kis dédelgetésre.

– A szomszédom, monsieur Darcieu szerint én vagyok a világ legszerencsésebb embere – mondta Julián.

Megkérdeztem, miért nem tért vissza soha Barcelonába, hogy megkeresse Pénelopét. Julián hosszas hallgatásba burkolózott. Amikor kinyújtottam felé a kezem a sötétben, éreztem, hogy csupa könny az arca. Önkéntelenül is odatérdeltem mellé, és átöleltem. Így maradtunk összeölelkezve a széken, amíg ránk nem hajnalodott. Már nem emlékszem, melyikünk csókolta meg előbb a másikat, ám nem hiszem, hogy ennek bármi jelentősége volna. Csak arra emlékszem, hogy összetalálkozott az ajkunk, s hogy hagytam magam simogatni, aztán mire észrevettem, már az én szemem is könnyes volt – magam sem tudtam, miért. Azon a reggelen, és az összes többi reggelen, ami a Juliánnal együtt töltött két hétből még hátravolt, ott szeretkeztünk a szőnyegen, mindig némán. Utána valahányszor a szemébe néztem, séta közben vagy egy kávézóban üldögélve, kérdezősködés nélkül is tudtam, hogy még mindig Pénelopét szereti. Azokban a napokban tiszta szívemből meggyűlöltem azt a tizenhét éves

lányt (számomra ugyanis Pénelopé mindig tizenhét éves maradt), aki már az álmaimban is megjelent, noha sosem ismertem. A legkülönfélébb ürügyekkel táviratokat küldözgettem Cabestanynak, hogy meghosszabbíthassam párizsi tartózkodásomat. Már nem érdekelt, hogy elveszíthetem az állásomat, s hogy búcsút inthetek annak a szürke életnek, amely Barcelonában várt rám. Sokszor feltettem magamnak a kérdést, vajon nem azért kötöttem-e ki Julián karjaiban, mert éppolyan üres volt az életem, mint Irene Marceau lányainak, akik fogcsikorgatva koldulták a szeretetet. Mindenesetre az a Juliánnal töltött két hét életem egyetlen olyan időszaka volt, amikor önmagam voltam. Tisztán és világosan láttam, hogy ha beleőszülök, akkor sem fogok soha többé senkit úgy szeretni, ahogyan Juliánt szerettem.

Egyik reggel Julián kimerülten elaludt a karjaimban. Előző nap megállt velem egy zálogház előtt, hogy megmutasson nekem egy töltőtollat, amely évek óta ott állt a kirakatban. A tulajdonos azt állította róla, hogy eredetileg Victor Hugóé volt. Juliánnak soha nem volt rá pénze, hogy megvegye, mégis minden nap elment megnézni, megvan-e még. Aznap csendben felöltöztem, és lelopóztam a boltba. A toll egy vagyonba került. A tulajdonos, látván, hogy nincs elég pénzem, azt mondta, hogy bármelyik spanyol bank pezetában kiállított csekkjét is elfogadja, amelynek van párizsi kirendeltsége. Anyám a halála előtt évekig kuporgatta nekem a pénzt, hogy legyen miből esküvői ruhát vennem. Victor Hugó tolla elvitte az esküvői fátyol árát. Tudtam, hogy őrültség, amit teszek, de soha olyan jól nem esett még a pénzkidobás, mint akkor. A boltból kilépve észrevettem, hogy valaki követ. Egy ezüstös hajú, elegáns hölgy volt; soha életemben nem láttam még az övénél kékebb szempárt. Közelebb lépett, és bemutatkozott. Irene Marceau volt az, Julián pártfogója. Hűséges kísérőm, Hervé már mesélt róla. Csak meg akart ismerni, mondta, s kíváncsi volt rá, vajon én vagyok-e az a nő, akire Julián évek óta vár. Válaszolnom sem kellett. Irene biccentett, megcsókolta az arcomat, és szó nélkül elindult az utcán. Ahogy távolodó alakját néztem, éreztem, hogy Julián soha nem lehet az enyém, mert még azelőtt elveszítettem őt, mielőtt bármi is elkezdődhetett volna közöttünk. A zsebembe dugtam a tollat, úgy tértem vissza a manzárdba. Julián már ébren volt. Odalépett hozzám, s némán levetkőztetett. Utoljára szeretkeztünk. Julián megkérdezte, miért sírok. Azt hazudtam, azért, mert boldog vagyok. Később, amikor Julián ennivalóért ment, sebtében összecsomagoltam a holmimat, a töltőtollat a tokkal együtt az írógépre tettem, a táskámba csúsztattam a regény kéziratát, és kisurrantam a lakásból, még mielőtt Julián visszatért volna. A lépcsőházban monsieur Darcieu-val, a kiérdemesült bűvésszel találkoztam, akiről tudtam, hogy tenyérjóslásért cserébe csókot kuncsorog a lányoktól. Megfogta a bal kezem, majd szomorúan végignézett rajtam.

– Vous avez poison au coeur, mademoiselle.∗∗∗ Amikor oda akartam hajolni hozzá, hogy ne maradjon fizetség nélkül, szelíden megrázta a

fejét, sőt kezet csókolt nekem. Az Austerlitz Pályaudvaron épphogy elértem a Barcelonába induló déli vonatot. A kalauz,

akitől a jegyet vettem, aggodalmasan megkérdezte, jól vagyok-e. Bólintottam, majd bezárkóztam a fülkébe. A vonat már elindult, amikor kinéztem az ablakon, és a peronon megpillantottam Juliánt. Ugyanazon a helyen állt, ahol először megláttam. Becsuktam a szemem, és ki se nyitottam, amíg a vonat el nem hagyta a pályaudvart, s vele azt az elvarázsolt várost, ahová soha többé nem térhettem vissza. Aznap volt a huszonnegyedik születésnapom, és tudtam, hogy életem szebbik felét örökre magam mögött hagytam.

2

∗∗∗

Az ön szíve, kisasszony, meg van mérgezve.

Barcelonába való visszatérésem után eltelt egy kis idő, mire Miquel Molinert újra felkerestem. Ki kellett vernem a fejemből Juliánt. Ereztem, hogy nem tudnék mit felelni, ha Miquel megkérdezné, mi van vele. Amikor végül találkoztunk, nem volt szükség szavakra. Miquel a szemembe nézett, és szótlanul bólintott. Még annál is soványabbnak tűnt, mint amilyen a párizsi utam előtt volt. Betegesen sápadt lett az arca. Az apjától örökölt pénz nagy részét jótékonysági célú adományokra fordította, a testvérei pedig ügyvédi segítséggel mindent megtettek azért, hogy kiebrudalják a palotából, arra hivatkozván, hogy az öreg Moliner végrendelete szerint Miquel csak akkor használhatja a házat, ha jó állapotban tartja, és folyamatosan biztosítani tudja az ingatlan fenntartásához szükséges anyagi fedezetet. Ellenkező esetben a Puertaferrisa utcai palota tulajdonjoga a testvéreire száll.

– Apám még a halál torkában is attól tartott, hogy az utolsó garasig csupa olyan dologra fordítom majd a pénzét, amit ő egész életében megvetett.

Újságírásból és fordításból származó jövedelme messze nem volt elegendő egy olyan ház fenntartásához, mint az övé.

– Nem a pénzszerzés a legnehezebb – panaszkodott. –Az igazi nehézséget az okozza, ha olyan tevékenységgel akarsz pénzt keresni, amelynek szívesen szenteled az életed.

Gyanítottam, hogy titokban ivásra adta a fejét. Időnként reszketett a keze. Minden vasárnap meglátogattam, és kényszerítettem rá, hogy hagyja ott az íróasztalát meg az enciklopédiáit, s menjen ki a friss levegőre. Tudtam, hogy fájdalmat okozok neki a jelenlétemmel. Úgy tett, mintha elfelejtette volna, hogy megkérte a kezem, én meg kikosaraztam, ám sokszor rajtakaptam, amint vágyakozva és sóvárogva néz rám. Olyan volt a tekintete, mint egy kivert kutyáé. Kegyetlenségemet önző szándék vezérelte: ő volt az egyetlen, akitől Juliánról és Pénelopé Aldayáról megtudhattam az igazat.

Azok alatt a hónapok alatt, amelyeket Juliántól távol töltöttem, Pénelopé Aldaya alakja végig ott kísértett az álmaimban és a gondolataimban. Nem felejtettem el, milyen csalódott képet vágott Irene Marceau, amikor felfogta, hogy nem én vagyok az a nő, akire Julián vár. Pénelopé Aldaya valószerűtlen, távoli alakja túlságosan erős, megfoghatatlan ellenfélnek bizonyult számomra. Mivel láthatatlan volt, tökéletesnek képzeltem, mint valami fényességet, melynek árnyékában csupán holmi jelentéktelen, közönséges, kézzelfogható nőszemély voltam. Soha nem gondoltam volna, hogy olyan szenvedélyesen és fájdalmasan tudok gyűlölni valakit, akit nem is ismerek, és soha életemben nem láttam. Az volt az érzésem, hogy ha szemtől szemben állnék vele, ha láthatnám, hogy ugyanolyan hús-vér ember, mint bárki más, egy szempillantás alatt megtörne a varázsa. Julián újra szabad volna, és vele együtt én is. Abban a hitben ringattam magam, hogy csupán idő és türelem kérdése az egész. Miquel előbb vagy utóbb elárulja nekem az igazságot, és végre fellélegezhetek.

Egy nap a székesegyház kerengőjében sétáltunk, amikor Miquel újra érdeklődést mutatott az irányomban. Amint feléfordultam, egy reménytelen, magányos embert láttam magam előtt. Tisztában voltam vele, mit teszek, amikor elhívtam magamhoz, és hagytam, hogy elcsábítson. Tudtam, hogy becsapom, és hogy ezzel ő is tisztában van, de nem volt rajta kívül senkim a világon. Így lettünk szeretők, végső kétségbeesésünkben. Az ő tekintetében találtam rá arra, amit Juliánéban hiába kerestem. Úgy éreztem, ha Miquelnek adom magam, bosszút állhatok Juliánon és Pénelopén mindazért, amit tőlem megtagadott a sors. Miquel pedig már annyira belebetegedett a vágyba és az egyedüllétbe, hogy kapcsolatunk hamis voltával mit sem törődve, foggal-körömmel ragaszkodott hozzám. Egyre többet ivott, és olykor alig volt már képes magáévá tenni. Ilyenkor keserűen azon tréfálkozott, hogy rekordidő alatt sikerült mintaszerű házaspárrá válnunk. Kiábrándultságunk és gyávaságunk vezetett ahhoz, hogy folyamatosan bántottuk egymást. Egyik este, csaknem egy évvel azután, hogy Párizsból visszatértem, arra kértem, mondja el az igazat Pénelopéról. Miquel aznap sokat ivott, és a kérésem egészen kihozta a sodrából. Soha nem láttam még olyannak, mint akkor. Magából kikelve üvöltözött velem. A fejemhez vágta, hogy soha nem szerettem, és ócska ringyónak

nevezett. Letépte rólam a ruhát, és erőszakkal a magáévá akart tenni. Én nem ellenkeztem, szótlanul átengedtem neki magam. Csak a könnyeim peregtek. Miquel haragja egy pillanat alatt lelohadt. Könyörgött, hogy bocsássak meg neki. Mit meg nem adtam volna érte, ha úgy tudom szeretni, mint Juliánt, hogy a saját jószántamból mellette maradhassak. De nem tudtam. Megöleltük egymást a sötétben, aztán kértem, hogy bocsásson meg mindenért, amivel fájdalmat okoztam neki. Erre azt mondta, hogy ha komolyan erre vágyom, hát elmeséli nekem az igazat Pénelopé Aldayáról. Ekkor derült ki, mekkorát tévedtem.

Azon a vasárnapon, 1919-ben, amikor Miquel Moliner a Francia Pályaudvarra sietett, hogy átadja Juliánnak a párizsi vonatra szóló jegyet és búcsút vegyen tőle, Julián már biztos volt benne, hogy Pénelopé nem lesz ott a találkozón, és ezt Miquel is jól tudta. Don Ricardo Aldaya két nappal korábban tért haza madridi útjáról. A felesége elárulta neki, hogy Juliánt és Pénelopét együtt találta Jacinta szobájában. Miquel minderről az utazás előtti napon szerzett tudomást Jorge Aldayától, aki a lelkére kötötte, hogy soha senkinek ne árulja el a titkot. Jorge elmondta, hogy don Ricardo a hír hallatán éktelen haragra gerjedt, és úgy üvöltözött, mint aki megtébolyodott, majd Pénelopé szobájához rohant, aki a lármától megrémülve bezárkózott, és zokogott félelmében. Don Ricardo addig rugdosta az ajtót, amíg az be nem tört. Pénelopé térden állva, remegve könyörgött neki, hogy bocsásson meg. Don Ricardo akkora pofont adott neki, hogy a lány a földre tántorodott. Jorge nem volt képes elismételni azokat a szavakat, amelyeket az apja éktelen haragjában kiöklendezett magából. A család többi tagja és a személyzet odalent a félelemtől megbénulva várakozott. Nem tudták, mitévők legyenek. Jorge elrejtőzött a szobájában, a sötétben, ám don Ricardo üvöltése odáig is elhallatszott. Jacintát még aznap elbocsátották. Don Ricardo látni sem akarta. Utasította a cselédeket, hogy dobják ki a házból, és megfenyegette őket, hogy amennyiben bármilyen módon kapcsolatba lépnek vele, ők is hasonló sorsra jutnak.

Éjfél volt, mire don Ricardo levonult a könyvtárszobába. Pénelopét kulccsal Jacinta szobájába zárta, majd a személyzet és a család minden egyes tagjának határozottan megtiltotta, hogy a lányt meglátogassák. Jorge a szobájából minden szót hallott, amit szülei beszéltek odabent. Korán reggel megérkezett az orvos. Aldaya asszony elvezette ahhoz a helyiséghez, amelyben Pénelopét fogva tartották. Amíg a vizsgálat tartott, ő odakint várakozott. Az orvos nem szólt semmit, amikor a szobából kilépett, csak bólintott, és átvette a fizetségét. Jorge jól hallotta, amint don Ricardo az orvos értésére adta, hogy ha valakinek elfecsegi a dolgot, ő maga gondoskodik hírneve tönkretételéről, és arról, hogy soha többé ne gyakorolhassa az orvosi hivatást. Még Jorge is tudta, hogy ez mit jelent.

Jorge bevallotta, hogy nagyon aggódik Pénelopéért és Juliánért. Soha nem látta még ilyen mértéktelenül dühösnek az apját. Az összes körülményt figyelembe véve sem értette, hogyan válthatott ki belőle a szerelmesek tette ekkora haragot. Lennie kell valami másnak is a háttérben, ismételgette. Don Ricardo intézkedett, hogy Juliánt kicsapják a San Gabriel Kollégiumból, majd kapcsolatba lépett a kalapossal, hogy minél előbb vetesse fel a fiút a hadseregbe. Miquel a történtek hallatán úgy ítélte meg a dolgot, hogy nem mondhatja el az igazat Juliánnak. Ha megtudná, hogy don Ricardo fogva tartja Pénelopét, és hogy a lány esetleg gyermeket vár tőle, soha nem szállna fel a Párizsba induló vonatra. Miquel tisztában volt vele, hogy a barátjának örökre vége, ha Barcelonában marad. Ezért döntött úgy, hogy becsapja Juliánt, es hagyja elutazni anélkül, hogy sejtené, mi történt, abban a hiszemben, hogy Pénelopé előbb vagy utóbb utánamegy. Aznap, ott a Francia Pályaudvaron, búcsúzkodás közben még tiszta szívből remélte, hogy nincs minden veszve.

Napokkal később, amikor kiderült, hogy Julián eltűnt, az Aldaya-házban elszabadult a pokol. Don Ricardo tajtékzott a dühtől. Egy félhivatalnyi rendőrt állított a szökevény nyomába. Mindhiába. Erre megvádolta a kalapost, hogy biztos szabotálja a tervüket, és azzal fenyegetőzött, hogy csődbe juttatja. A kalapos, aki mit sem értett az egészből, a maga részéről a feleségét, Sophie-t vádolta, hogy ő tervelte ki annak a galád fajzatnak a szökését, majd

megfenyegette, hogy örökre elkergeti a háztól. Az senkinek nem fordult meg a fejében, hogy az egészet Miquel Moliner eszelte ki. Senkinek, Jorge Aldayát kivéve. Két héttel később beállított Miquelhez. A korábbi félelemnek és aggodalomnak nyoma sem volt rajta. Mintha kicseréltek volna: úgy viselkedett, mint egy hirtelen felnőtt gyerek, akinek elrabolták az ártatlanságát. Rájött, mi rejtőzik don Ricardo éktelen haragja mögött. Látogatásának egyetlen oka volt: közölte Miquellel, hogy tudja, ő segítette elő Julián szökését. Kijelentette, hogy többé nem tekinti a barátjának, hogy soha többé nem akarja látni, és figyelmeztette, hogy megöli, ha bárkinek is elárulja, amit két héttel korábban tőle hallott.

Julián hetekkel később álnéven levelet küldött Miquelnek, amelyben megadta a címét, s tudatta vele, hogy jól van, bár hiányzik neki Miquel, majd érdeklődött az édesanyja és Pénelopé hogyléte felől. Mellékelten elküldött egy Pénelopénak írott levelet is, azzal a kéréssel, hogy Miquel Barcelonában újra adja postára. Ez volt az első olyan levél, amely soha nem jutott el Pénelopéhoz. Miquel elővigyázatosságból csak hónapok múlva válaszolt. Attól kezdve minden héten írt Juliánnak, de csupa olyasmiről, amit közlésre alkalmasnak ítélt, azaz a nagy semmiről. Julián a maga részéről beszámolt Miquelnek párizsi életéről: arról, milyen nehezen boldogul, s hogy milyen reménytelenül egyedül érzi magát. Miquel rendszeresen küldött neki pénzt vagy könyveket, és folyamatosan biztosította őt a barátságáról. Julián összes küldeményében ott lapult egy Pénelopénak címzett levél. Miquel valamennyit továbbította, ügyelvén rá, hogy mindegyiket máshol adja fel, bár tudta, hogy mindez hasztalan. Julián egyfolytában Pénelopé iránt kérdezősködött, Miquel azonban nem tudott mit felelni. Jacintától mindössze annyit sikerült megtudnia, hogy Pénelopé, attól kezdve, hogy az apja bezárta a harmadik emeleti szobába, soha többé nem hagyta el a Tibidabo úti házat.

Egyik este, két sarokra a házuktól, Jorge Aldaya lépett elé a sötétből. „Mi újság? Meg akarsz ölni?” – kérdezte Miquel. Jorge azt felelte, hogy csak neki és a barátjának, Juliánnak akar szívességet tenni, majd átnyújtott egy levelet, és azt ajánlotta, hogy minél előbb jutassa el Juliánnak, oda, ahol rejtőzködik. „Mindannyiunk érdekében” – tette hozzá. A borítékban egy Pénelopé Aldaya kézírásával írott levélke állott.

Kedves Julián! Tudatom veled, hogy hamarosan férjhez megyek, és arra kérlek, ne írj nekem többé. Felejts el, és kezdj új életet! Nem haragszom rád, de őszintén be kell vallanom, hogy soha nem szerettelek, és nem is tudnálak szeretni. Minden jót kívánok, élj boldogan, akárhol is vagy.

Pénelopé

Miquel újra meg újra elolvasta a levelet. Pénelopé kézírása nem tévesztette meg. Egy pillanatig sem hitte, hogy a lány önszántából írta a levelet. „Akárhol is vagy…”? De hiszen Pénelopé pontosan tudta, hogy Julián Párizsban vár reá. Ha tagadja, hogy ismeri Julián tartózkodási helyét, morfondírozott magában Miquel, azt csakis azért teszi, hogy fedezze. Mindebből kiindulva elképzelni sem tudta, mi késztethette Pénelopét arra, hogy e sorokat papírra vesse. Vajon miféle fenyegető eszközöket alkalmazott ellene don Ricardo Aldaya, azonkívül, hogy hónapokra bezárta egy sötét hálószobába, mint valami rabot? Pénelopé tudhatta a legjobban, hogy a levél kegyelemdöfés volna Julián szívébe, aki tizenkilenc éves ifjú létére elveszetten, magára hagyatottan hányódik egy távoli, idegen városban, s csak az a reménysugár élteti, hogy egyszer majd újra láthatja kedvesét. Vagy talán éppen így próbálja megóvni Juliánt valamitől, hogy ilyen kíméletlen módon eltaszítja magától? De vajon mitől? Miquel hosszas töprengés után végül nem továbbította a levelet. Nem tehette meg, amíg nem ismerte az indítékot. Amíg nem kap megfelelő magyarázatot a levélre, nem ő lesz az, aki beledöfi a tőrt Julián szívébe, gondolta.

Napokkal később tudta meg, hogy don Ricardo Aldaya – megelégelvén, hogy Jacinta Coronado folyton ott ácsingózik a kapujuk előtt, mint egy koldus, s hírmorzsákat igyekszik

csipegetni Pénelopéról – minden befolyását latba vetve a hortai bolondokházába záratta leánya dajkáját. Amikor Miquel Moliner meg akarta látogatni őt, nem kapott rá engedélyt. Jacinta Coronado első három hónapja egy sötét cellában telt, teljes csöndben. Három hónap sötétzárka után – magyarázta egy mosolygós fiatal doktor – a beteg garantáltan megszelídül. Miquel összeszedte a bátorságát, és ellátogatott abba a panzióba, ahol Jacinta az elbocsátását követő hónapokban lakott. Amikor bemutatkozott, a szállásadónőnek eszébe jutott, hogy Jacinta egy üzenetet hagyott hátra a nevére. No meg háromhavi tartozást, tette hozzá. Miquel kiegyenlítette a számlát, noha kételkedett a valódiságában, majd magához vette a levelet, amelyben az állt, hogy a dajka értesülései szerint az egyik szobalányt, Laurát is elbocsátották az Aldaya-házból, mivel kitudódott, hogy Pénelopé megbízásából titokban feladott egy levelet Juliánnak. Miquel arra következtetett, hogy a szobafogságra kényszerített Pénelopé csupán egyetlen helyre küldhette a levelet: Julián San Antonio körúti lakáscímére. Nyilván abban bízott, hogy a szülők majd eljuttatják a fiukhoz, Párizsba.

Miquel elhatározta, hogy felkeresi Sophie Caraxot, és elkéri tőle a levelet, hogy továbbítsa Juliánnak. A Fortuny család otthonába érve meglepődve tapasztalta, hogy Sophie Carax már nem lakik ott, ami rossz jel volt. Pár nappal azelőtt elhagyta a férjét – a lépcsőházban legalábbis ez a hír járta. Miquel megpróbált szóba elegyedni a kalapossal, aki a haragtól és a szégyentől meggyötörten bezárkózott a boltjába, és ki sem mozdult onnan. Miquel többször is elismételte, hogy azért a levélért jött, amelyik néhány nappal korábban a fia nevére érkezett.

– Nekem nincs fiam – hajtogatta a kalapos. Ennél többet nem lehetett kiszedni belőle. Miquel Moliner üres kézzel távozott, s nem sejtette, hogy a levél, amit keres, a

házmesterné kezében kötött ki. Ez volt az a levél, amelyet te, Daniel, évekkel később megtaláltál és elolvastál. Pénelopé ezt önszántából írta, de soha nem jutott el Juliánhoz.

Amint Miquel távozott a Fortuny kalapüzletből, odalépett hozzá az egyik szomszédasszony, aki Vicenteta néven mutatkozott be, és megkérdezte, Sophie-t keresi-e. Miquel bólintott.

– Julián barátja vagyok. Vicenteta elárulta, hogy Sophie egy panzióban nyomorog a Főposta épülete mögötti

utcácskában, és arra vár, hogy egy hajó Amerikába vigye. Miquel oda is elment. Nyomorult, szűk lépcsőház fogadta, ahová nem hatolt be sem a fény, sem a levegő. Sophie Caraxra a poros, rozzant csigalépcső tetején, a negyedik emeleten talált rá, egy nyirkos, sötét kis szobában.

Az ablak előtt ült, egy rozoga ágy szélén. Lezárt poggyászai úgy feküdtek ott mellette, mint két koporsó, zárjukon a Barcelonában töltött huszonkét év pecsétjével.

Amikor Sophie elolvasta Pénelopé levelét, amelyet Jorge Aldaya adott át Miquelnek, dühös könnyekben tört ki.

– Ő is tudja – zokogta. – Tudja szegény… – Mit tud? – kérdezte Miquel. – Én tehetek róla – nyögte Sophie. – Én tehetek róla… Miquel értetlenkedve fogta meg az asszony kezét. Sophie nem mert a szemébe nézni. – Pénelopé és Julián testvérek – suttogta.

3 Sophie Carax, sok-sok évvel azelőtt, hogy Antoni Fortuny rabszolgájává vált, a

tehetségével kereste meg a napi betevő falatját. Még tizenkilenc éves sem volt. amikor Barcelonába érkezett egy ígéretes munkalehetőség reményében, amelynek soha nem lett volna szabad valóra válnia. Apja a halála előtt különféle ajánlásokat szerzett neki, hogy egy jó nevű elzászi kereskedőcsalád, a Benarens família szolgálatába szegődhessék.

– Ha meghalok – mondogatta –, fordulj hozzájuk bizalommal; úgy fogadnak majd, mintha a saját lányuk volnál.

Csakhogy túl meleg volt a fogadtatás. Monsieur Benarens valóban tárt karokkal fogadta. Madame Benarens szánakozva vette tudomásul a lány balsorsát; a kezébe nyomott száz pezetát, és kiadta az útját.

– Előtted még ott az élet, de nekem már csak ez a nyomorult, buja vénember maradt. A Diputación utcai zeneiskolában szerződtették zongora- és szolfézstanárnak. Akkoriban a

jómódú családok körében az volt a szokás, hogy kiművelik leányaikat a társasági művészetek terén, s a szalonzene volt a hab a tortán, hiszen egy-egy polonéz korántsem tűnt oly veszélyesnek, mint a társalgás vagy a kétes olvasmányok. Sophie Carax sorra látogatta a palotákat. Mindenütt kikeményített főkötős, néma cselédek kísérték a zeneszalonba, ahol az ipari arisztokrácia ivadékai előszeretettel gúnyolódtak a kiejtésén, a félénkségén s cseléd mivoltán. Sophie idővel megtanulta, hogy tanítványainak azon egytized részére összpontosítson, aki valamivel több, mint holmi kikent-kifent kis háziállat, s a többivel nem törődött.

Ekkoriban ismerkedett meg egy Antoni Fortuny nevezetű ifjú kalapossal (ő nevezte így magát, céhes öntudattól vezéreltetve). Antoni Fortuny – aki iránt Sophie csupán szívélyes barátságot táplált, semmi mást – mindenáron udvarolni akart neki. Hamarosan megkérte a kezét, s attól kezdve folyamatosan ostromolta. Sophie havonta legalább tízszer kikosarazta, s utána mindig elhatározta, hogy nem találkozik vele többé, mivel nem akarta megbántani. A kalapos fittyet hányt az elutasításra, és folytatta az ostromot: elhívta táncolni, sétálni vagy a Canuda utcába, egy kis süteményre és egy csésze csokoládéra. Sophie olyan egyedül érezte magát Barcelonában, hogy egy idő után behódolt a férfi odaadó lelkesedésének. Kénytelen volt elfogadni, hogy Antoni Fortuny az egyetlen társasága, noha csak rá kellett néznie, és tudta, hogy soha nem fogja szeretni. A kalapos volt az egyetlen férfi, akinek a szemében Sophie olyannak látta magát, amilyennek mindig is szerette volna. Nem tudott lemondani erről a hízelgő képről.

A gyengeség és a vágy eme furcsa keveréke volt az oka, hogy Sophie tovább kacérkodott a körülötte legyeskedő kalapossal, abban a reményben, hogy a férfi előbb-utóbb majd csak talál magának egy hozzá méltó fiatal lányt, és belátja, hogy azzal jobban jár, mint ővele. Az az érzés, hogy valaki vágyik rá és megbecsüli, elegendő volt számára, hogy leküzdje a magányát és a hiányérzetet, ami a randevúik után maradt benne. Vasárnaponként mise után találkozgatott Antonival. A hét többi napját a zeneóráknak szentelte. Kedvenc tanítványa egy Ana Valis nevű tehetséges kislány volt, akinek az apja rendkívüli erőfeszítések és áldozatok árán – ami akkoriban nemigen volt jellemző – a semmiből küzdötte fel magát Barcelona egyik leggazdagabb textil gépgyárosává. Ana legfőbb vágya az volt, hogy zeneszerző legyen, és – Grieg és Schumann nyomdokain – ügyes kis szerzeményeket adott elő Sophie-nak. Valis úr meg volt győződve róla, hogy a nők a zoknin és az ágytakarón kívül nem képesek mást alkotni, ennek ellenére nem bánta volna, ha a lányából kiváló zongoraművész válik, mivel valamilyen jó nevű örököshöz akarta férjhez adni, es tudta, hogy a kifinomult emberek nagyra értékelik, ha egy házasulandó leány a jámborság és a termékenység ígéreten kívül ifjúsága virágában még valamely különleges képességgel is kecsegteti kérőjét.

Vallsék házában ismerkedett meg Sophie Valis úr egyik legfőbb pénzügyi támogatójával, don Ricardo Aldayával. az Aldaya-birodalom örökösével, a tizenkilencedik század végi katalán pénzügyi arisztokrácia nagy reményű iparbárójával. Ricardo Aldaya néhány hónappal korábban vett feleségül egy káprázatosan szép, kimondhatatlan nevű, gazdag lányt; a rossz nyelvek legalábbis hitelt adtak a fenti attribútumoknak, hiszen az a hír járta, hogy maga az ifjú férj rá sem néz a feleségére, s a neve kimondásával sem sokat vesződik. Az ő esetükben a két családi vagyon összeházasításáról, s nem holmi romantikus ostobaságról volt szó, mondogatta

Valis úr, aki világosan látta, hogy a szerelmi vágynak és a hitvesi ágynak nem sok köze van egymáshoz.

Sophie-nak elég volt don Ricardo szemébe pillantania ahhoz, hogy örökre elvesszen benne. Aldaya zsákmányra éhes, mohó tekintetén látszott, hogy pontosan tudja, mikor és hol kell lecsapnia. Lassan kezet csókolt Sophie-nak, s ajkával finoman megérintette az ujjbegyeit. A kalapos cseppenként adagolta a kedvességet és a lelkesedést, don Ricardo pedig lehengerlően nyers és erőteljes volt. Sármos mosolya elárulta, hogy olvas a gondolataiban, a vágyaiban, sőt mulat rajtuk. Sophie enyhe megvetést érzett iránta, olyasformán, mint amikor az ember a lelke mélyén túlságosan vágyik valamire. Megfogadta, hogy kerüli a vele való találkozást, ha kell, olyan áron is, hogy nem ad több órát kedvenc tanítványának. Soha semmi nem hatott még rá olyan rémítő erővel, mint annak az emberbőrbe bújtatott vadállatnak a közelsége, akinek kifogástalan öltözéke mögött megsejtette a vérszomjas ragadozót. Mindez másodpercek alatt pergett le az agyában, majd valamilyen ostoba ürüggyel távozott. Valis úr zavart pislogása, Aldaya harsány kacaja és a kis Ana megsemmisült pillantása kísérte. A kislánynak több érzéke volt az emberi kapcsolatokhoz, mint a zenéhez, így azonnal megsejtette, hogy menthetetlenül elveszítette tanárnőjét.

Egy hét sem telt bele, és Ricardo Aldaya ott várt Sophie-ra a Diputación utcai zeneiskola kapujában, újsággal és cigarettával a kezében. Gyors pillantást váltottak, majd a férfi vezetésével szó nélkül egy néhány sarokkal odébb lévő házhoz sétáltak. Új épület volt, a lakók még be sem költöztek. Felmentek az első emeletre. Don Ricardo kinyitotta az ajtót, udvariasan félreállt, s előreengedte Sophie-t az üres folyosók, termek, csupasz falak és láthatatlan mennyezetek útvesztőjébe. Bútornak, képnek, lámpának – ami otthonossá tehette volna a lakást – nyoma sem volt. Don Ricardo Aldaya bezárta maga mögött az ajtót. Egymásra néztek.

– Egész héten másra sem tudtam gondolni, csak rád. Ha te erre azt mondod, hogy eszedbe se jutottam, elengedlek, és soha többé nem háborgatlak.

Sophie megrázta a fejét. Röpke együttléteik története kilencvenhat napot ívelt át. Délutánonként találkoztak, mindig

ugyanabban az üres lakásban, a Diputación utca és a Katalónia sétány sarkán. Minden kedden és csütörtökön, délután három órakor. Aldaya távozásával Sophie gyakran ott maradt egyedül, s a szoba sarkában zokogott. Aztán jött a vasárnap, és Sophie kétségbeesetten kereste a kalapos szemében egykori önmaga maradványait; szinte sóvárogta az áhítat s az önáltatás perceit. A kalapos nem vette észre az árulkodó nyomokat a bőrén: a testét borító égő sebeket, foltokat. Nem látta meg a mosolya és jámborsága mögött ordító reményvesztettséget. Nem látott ő semmit. Talán éppen ezért fogadta el végül Sophie a házassági ajánlatát. Akkor már érezte, hogy Aldaya gyermekét hordozza a szíve alatt, de nem merte neki elmondani, mint ahogy ahhoz sem volt elég bátorsága, hogy lemondjon a férfiról. Aldayát azonban nem lehetett megtéveszteni. Ő azonnal észrevette, amit Sophie képtelen volt bevallani. Adott neki ötszáz pezetát meg egy Platería utcai címet, és ráparancsolt, hogy vetesse el a gyereket. Amikor Sophie tiltakozott, don Ricardo úgy megpofozta, hogy vérezni kezdett a füle, majd megfenyegette, hogy megöli, ha valakinek beszélni mer a találkáikról, vagy kifecsegi, hogy a gyerek az övé.

Amikor Sophie azt mondta a kalaposnak, hogy huligánok támadtak rá a Pino terén, a kalapos elhitte. Amikor azt mondta neki, hogy a felesége szeretne lenni, azt is elhitte. A menyegzőjük napján valaki egy hatalmas temetési koszorút küldött a templomba. A küldönc zavarban volt, a násznép idegesen nevetgélt. Csak Sophie maradt komoly. Pontosan tudta, hogy don Ricardo Aldaya emlékezett meg róla ily módon az esküvője napján.

4

Sophie Carax soha nem gondolta volna, hogy évekkel később újra találkozni fog Ricardóval (aki akkor már meglett ember volt, a birodalommá nőtt családi vállalkozás feje, két gyermek apja), azt pedig végképp nem sejtette, hogy Aldaya azért bukkan fel újra, hogy megismerje a fiát, azt a fiút, akit annak idején ötszáz pezetáért el akart távolítani az élők sorából.

– Lehet, hogy ez már az öregség jele – magyarázta –, de meg akarom ismerni ezt a fiút, és minden lehetőséget meg akarok teremteni a számára, amit egy gyermek, aki a véremből való, megérdemel. Évekig eszembe sem jutott, de mostanában másra sem tudok gondolni, csak őrá.

Ricardo Aldaya arra a következtetésre jutott, hogy elsőszülött fiában, Jorgéban semmi nem fedezhető fel őbelőle. A fiú gyenge és visszahúzódó volt, s az apja talpraesettségének nyomát sem lehetett fellelni benne. A vezetéknevét leszámítva semmit sem örökölt tőle. Don Ricardo egy reggel arra riadt az egyik cselédje ágyában, hogy megöregedett a teste, s immár nem az Isten kegyeltje többé. Pánikszerűen, meztelenül rohant a tükörhöz, és úgy érezte, hogy az hazudik neki. A benne látott férfi nem lehetett ő.

Attól kezdve kizárólag arra törekedett, hogy ismét rátaláljon önmagában arra az emberre, akit a sors elrabolt tőle.

Évek óta tudott a kalapos fiáról. A maga módján Sophie-ról sem feledkezett meg. Don Ricardo Aldaya mindenre emlékezett. Elérkezettnek látta az időt, hogy közelebbről is megismerje a fiát. Tizenöt év óta először találkozott valakivel, aki nem félt tőle, akinek volt mersze szembeszegülni vele, sőt még gúnyolódni is mert rajta. Saját karakánságára ismert benne, arra a titkos becsvágyra, amelyet az ostobák észre sem vesznek magukban, csak belülről emészti őket. Az ég visszaadta neki a fiatalságát. Sophie már csak az árnyéka volt annak a nőnek, akit valaha ismert; annyi ereje sem volt, hogy közéjük álljon. A kalapost ostoba, rosszindulatú, bárdolatlan alaknak tartotta, olyan embernek, akinek csak pénzért lehet megvásárolni az együttműködését. Eltökélte, hogy kiszakítja Juliánt abból a fullasztóan közönséges, nyomorúságos környezetből, és megnyitja előtte a gazdagok paradicsomának kapuját. Eldöntötte, hogy a fiú a San Gabriel Kollégiumban végezheti majd a tanulmányait, élvezheti az osztálytársait megillető kiváltságokat, és meglesz mindene, hogy arra útra lépjen, amelyet az apja kiszemelt számára. Don Ricardo önmagához méltó utódra vágyott. Jorge a privilégiumok árnyékában élt; túlságosan is kipárnázták az életét ahhoz, hogy a kudarcokat elviselje. Pénelopé, a féltve őrzött kis Pénelopé pedig nőnek született, így túl becses portékának tekintette ahhoz, hogy rábízza a vagyonát. Julián az a fajta költői lélek volt, aki nem riad vissza semmitől, s minden adottsága megvolt a sikeres élethez. Csupán idő kérdése lehetett az egész. Don Ricardo úgy számította, hogy tíz éven belül olyan embert faraghat belőle, mint amilyen ő volt. Azon idő alatt, amit Julián új családtagként (sőt kiválasztott utódként) velük töltött, egyszer sem fordult meg a fejében, hogy Julián nem őmiatta van ott, hanem Pénelopéért. Egy pillanatra sem merült fel benne, hogy Julián gyűlöli őt, s hogy az egész színjáték ürügy csupán, hogy együtt lehessen Pénelopéval; hogy testestől-lelkestől birtokolhassa a lányt, jóllehet ebben hasonlítottak egymásra leginkább.

Amikor a felesége bejelentette, hogy Juliánt és Pénelopét meztelenül, félreérthetetlen körülmények között együtt találta, egy világ omlott össze benne. A borzalom, a kimondhatatlan harag, a rászedettség érzése; az, hogy a számára legszentebb dologban érte a gyalázat; hogy a saját játékát fordították ellene; hogy éppen az a lény alázta meg és döfte szíven, akit úgy melengetett a keblén, mintha önmagát dédelgette volna: mindez együtt olyan féktelen dühkitörésre késztette, hogy senki nem értette, mi lehet az oka féktelen indulatának. Aztán jött az orvos, és megállapította, hogy Pénelopé elveszítette az ártatlanságát, és akár terhes is lehet. Don Ricardo lelkét vak gyűlölet járta át. A saját kezét látta Julián kezében; abban a kézben, amely a szíve mélyébe mártotta a gyalázat tőrét. Még nem sejtette, de aznap, amikor bezáratta Pénelopét abba a harmadik emeleti szobába, önnön sírját ásta meg. Attól kezdve minden egyes lépése az önpusztítás felé vezetett.

Annak érdekében, hogy Julián minél előbb eltűnjön a színtérről, szövetkezett a kalapossal, akit korábban olyannyira megvetett, és megegyezett vele, hogy a fiút sürgősen katonának adják. A hadseregben ő aztán intézkedett volna, hogy tegyék el láb alól, és balesetként tüntessék fel a halálát. Megtiltotta, hogy rajta és a feleségén kívül bárki – legyen az orvos, cseléd, vagy családtag – meglátogassa Pénelopét azon hónapok alatt, amíg a lányt abban a halál- és betegség-szagú szobában fogva tartották. Cégtársai eközben titokban megvonták tőle a támogatást, és a háta mögött arra használták fel az általa nekik jutatott vagyon egy részét, hogy megtörjék a hatalmát. Madridban és Genfben, a különféle titkos banki összejöveteleken (és folyosókon) ekkor már azt rebesgették, hogy az Aldaya-birodalom szétesőben van. Julián, ahogy azt előre sejteni lehetett, megszökött előle. Lelke mélyén titokban büszke volt a fiúra, még akkor is, amikor a halálát kívánta. Julián pontosan azt tette, amit ő tett volna a helyében. Másnak kellett megfizetnie helyette.

Pénelopé Aldaya 1919. szeptember 26-án hozta világra gyermekét. A kicsi halva született. Ha egy orvos megvizsgálta volna Pénelopét, megállapíthatta volna, hogy a magzat veszélyben van, és sürgős beavatkozást igényel. Császármetszéssel megmenthették volna az életét. Ha egy orvos is jelen van a szülésnél, talán megakadályozhatja a vérmérgezést, amely Pénelopét elvitte. Hiába üvöltött, hiába kaparta az ajtót, az apja csak némán zokogott az ajtó túloldalán, anyja pedig remegve bámulta a férjét. Ha egy orvos is jelen van, gyilkossággal vádolta volna don Ricardót, mert nincs szó, amely leírhatná annak a sötét, véres cellának a látványát. Csakhogy nem volt ott egy teremtett lélek sem, és amikor végre kinyitották az ajtót, Pénelopé már ott feküdt vérbe fagyva az ágyán, kezében egy fénylő testű, lila csecsemővel. Akkor már senki sem tudta szóra nyitni a száját. A két holttestet az alagsori kriptába temették. A lepedőket és a többi holmit a kazánba vetették, a szobát pedig befalazták.

Amikor Jorge Aldaya a bűntudattól és a szégyentől kábán felfedte a történteket, Miquel úgy döntött, mégiscsak elküldi Juliánnak azt a hamis levelet, amelyben Pénelopé bejelenti, hogy soha nem szerette, és arra kéri, hogy felejtse el őt, mert férjhez megy. Jobbnak látta, ha Julián elhiszi a hazugságot, és az árulás tudatának árnyékában újra kezdi az életét, mintsem hogy megtudja az igazságot. Két év múlva meghalt Aldaya asszony. Akadt, aki a ház gonosz varázslataival magyarázta a halálát, Jorge azonban tudta, hogy a belsejét emésztő tűz vitte sírba; Pénelopé üvöltése marcangolta halálra, s annak visszhangja, ahogyan az ajtót döngette. A család addigra tönkrement; az Aldaya-vagyon homokvárként omlott össze az ádáz kapzsiság, a bosszú és az elkerülhetetlen sors hullámaiban. Pénzemberek és egyéb vagyonos tisztségviselők egész hada menekült Argentínába egy szolidabb, új üzleti vállalkozás reményében. Az volt a legfontosabb, hogy minél messzebb kerüljenek. Minél távolabb az Aldaya-ház folyosóin kísértő rémalakoktól.

Aldayáék a legnagyobb titokban, álnéven keltek útra 1926-ban egy hajnalon, annak a hajónak a fedélzetén, amely az Atlanti-óceánt átszelve a La Plata kikötőjébe vitte utasait. Jorge és az apja egy kabinba szálltak. A halálszagot árasztó, beteg, öreg Aldaya alig állt már a lábán. Az orvosok, akiknek nem engedte meg, hogy Pénelopét látogassák, túlságosan is féltek tőle, semhogy megmondják neki az igazat, ő azonban anélkül is tudta, hogy a halál is felszállt velük a hajóra, s hogy a teste – amelyet a Jóisten akkor csonkított meg először, amikor elhatározta, hogy megkeresi a fiát, Juliánt – hamarosan felmondja a szolgálatot. Azon a hosszú úton, ahogy ott üldögélt a fedélzeten, takarókkal a térdén, szemközt a végtelen óceánnal, világosan érezte, hogy soha többé nem látja újra a szárazföldet. Volt, hogy a hajó tatjára ült ki, és a cápákat figyelte, amelyek attól kezdve követték a hajót, hogy a tenerifei kikötőt elhagyták. Egy tengerésztiszttől azt hallotta, hogy az óceánon való átkeléskor nem meglepő ez a baljós kíséret. A húsmaradékokat szedegetik össze, amit a hajó maga után hagy. Don Ricardo Aldaya azonban egy szavát sem hitte. Biztosra vette, hogy azok a szörnyetegek őt követik. „Énrám vártok ti” – gondolta, és Isten valódi arcát vélte felfedezni bennük. És

akkor megeskette a fiát, Jorgét, akit oly sokszor semmibe vett, s most mégis kénytelen volt őhozzá folyamodni, hogy teljesíti az utolsó akaratát.

– Esküdj meg, hogy megkeresed Julián Caraxot, és megölöd! Egy reggel, két nappal azelőtt, hogy a hajó Buenos Aires-be érkezett, Jorge arra ébredt,

hogy az apja fekhelye üres. Elindult, hogy megkeresse a salétromszagú, párás, kihalt fedélzeten. Apja köpenye ott lengedezett a hajó tatján. Még langyos volt. A hajó sodrát vörös ködfoszlányok takarták, s körös-körül nem látszott más, csak az óceán tündöklő nyugalma. Akkor vette észre, hogy a cápák lemaradtak, és látni lehetett a hátuszonyaikat, amint összesereglenek valami körül a távolban. Az út hátralevő részében nem akadt utas, aki látta volna őket. Amikor Jorge Aldaya Buenos Airesben partra szállt, és a vámtiszt megkérdezte, egyedül utazott-e, csak bólintott. Így is, úgy is az volt az érzése, hogy egyedül tette meg az utat.

5

Jorge Aldaya – jobban mondva az az emberi roncs, amivé Buenos Airesben alacsonyodott,

tíz év elteltével tért vissza Barcelonába. Az a balszerencse-sorozat, amely az Óvilágban aláásta a családja helyzetét, Argentínában csak tovább folytatódott. Jorgének ott is Ricardo Aldaya haldokló birodalmának maradványaiért kellett volna megküzdenie, és ilyenfajta küzdelemhez ő soha nem rendelkezett azzal a lelki fegyvertárral és határozott fellépéssel, ami apját jellemezte. Lelkiismeret-furdalástól gyötört, üres szívvel érkezett Buenos Airesbe. Amerika – magyarázta később mentegetőzésképpen – merő káprázat, hitvány rablók és fosztogatók földje, ahol az „aki kapja, marja” elve érvényesül, míg őt a végelgyengülésben szenvedő, vén Európában ahhoz szoktatták, hogy előjogai legyenek, és dőre szenvelgésekkel üsse agyon az idejét. Néhány év alatt mindene odaveszett, jó hírnevétől kezdve az aranyórájáig, amelyet még az apjától kapott ajándékba, elsőáldozása alkalmából. Annak az órának köszönhette, hogy meg tudta váltani a visszaútra szóló jegyet. Kudarccal és keserűséggel a lelkében, koldusként tért vissza Európába. Egyetlen érzés hajtotta csupán: a gyűlölet az iránt az ember iránt, akit felelősnek tartott a nyomoráért, s aki úgy maradt meg emlékezetében, mint a bajok legfőbb elindítója; ez az ember pedig nem volt más, mint Julián Carax.

Apjának tett ígérete még mindig ott izzott a lelkében. Alighogy visszatért Barcelonába, máris Julián nyomába eredt. Hamar rájött, hogy akárcsak ő annak idején, Carax is kereket oldott abból a városból, amely ekkor már olyannyira más volt, mint tíz évvel azelőtt. A sors különös kegye folytán belebotlott egy régi iskolatársába, Francisco Javier Fumeróba, aki az állami javítóintézetekben és börtönökben végzett nevezetes pályafutása után végül a hadseregben kötött ki, és ott a főhadnagyi rangig vitte. Sokan már biztosra vették, hogy tábornok lesz belőle, amikor valami zavaros botrány miatt, melynek körülményei soha nem tisztázódtak, elbocsátották a hadseregből. Hírneve már akkoriban is jócskán túlnőtt a rangján és a hatáskörén. Sok mindent beszéltek róla, de leginkább féltek tőle. Francisco Javier Fumero, az a félénk, gátlásos fiú, aki a San Gabriel Kollégium udvarán egykor az avart söprögette, akkoriban már hidegvérű gyilkos volt. Azt rebesgették, hogy pénzért bármilyen sötét politikai erőnek a megbízásából bármely közismert személyt hajlandó eltenni láb alól. Maga volt a megtestesült halál.

Aldayával azonnal egymásra ismertek a Novedades kávéházfüstjében. Aldaya beteg volt; valamiféle különös láz gyötörte, amiért a dél-amerikai rovarokat okolta. „ Ott még a szúnyogok is utolsó szemetek” – panaszkodott. Fumero undorral vegyes izgalommal hallgatta. Ő mindig csodálta a szúnyogokat, és általában az ízeltlábúakat. Elbűvölte a fegyelmezettségük, az erejük, a szervezettségük. Kedvencei a pókok voltak; lenyűgözőnek találta azt a páratlan tudást, amellyel csapdát szőnek leendő zsákmányaiknak, majd végtelen

türelemmel kivárják, hogy az ostobák és a figyelmetlenek belerepüljenek. Meg volt győződve róla, hogy a társadalom sokat tanulhatna az ízeltlábúaktól. Aldayán világosan látszott, hogy erkölcsileg és testileg egyaránt az összeomlás szélén áll. Látványosan megöregedett, lesoványodott, s elhanyagolt volt a külseje. Fumero megvetette a gyenge izomzatú embereket. Felfordult tőlük a gyomra.

Rohadtul érzem magam, Javier – sopánkodott Aldaya. – Nem tudnál valahogy kisegíteni néhány napig?

Fumero fondorlatos módon a saját házába vitte Jorge Aldayát. A Raval-negyedbéli Cadena utcában lakott, egy hátborzongató lakásban, amely tele volt gyógyszeres üvegekben tenyésző rovarokkal. Fumero legalább annyira utálta a könyveket, mint amennyire imádta a rovarokat. Nem is tartott öt, hat kötetnél többet, s azok sem akármilyen könyvek voltak, hanem Julián Carax Cabestany Kiadónál kiadott regényei. Fumero megbízott két prostituáltat – anyát és leányát, akik a szemközti lakásban laktak, és időnként eltűrték, hogy Fumero éles tárgyakkal vagy égő szivarral kínozza őket, különösen hó vége felé, amikor kevés vendégük akadt –, hogy amíg ő dolgozik, pénzért viseljék gondját Aldayának. Nem állt érdekében, hogy Aldaya feldobja a talpát. Még nem.

Francisco Javier Fumero akkor már a Bűnügyi Osztályon dolgozott, ahol mindig akadt munka olyan jól képzett alkalmazottak számára, akik a legkényesebb feladatoktól sem riadnak vissza, és kellő tapintattal tesznek eleget küldetésüknek, annak érdekében, hogy a köztiszteletben álló személyek továbbra is az ábrándjaiknak élhessenek. Valami ilyesfélét mondott neki a karosszékében üldögélve Durán főhadnagy, akinek a parancsnoksága alatt a testülethez került.

A rendőri szolgálat nem munka, hanem küldetés – hangoztatta Durán. – Spanyolországnak tökös fickókra van szüksége, nem holmi ingyenélő naplopókra.

Durán főhadnagy egy barcelonai razzia alkalmával sajnálatos módon szörnyű balesetet szenvedett. Egy anarchista banda kézrekerítése során a nagy zűrzavarban kizuhant valahogy egy ötödik emeleti tetőablakon és szörnyethalt. Mindenki egyetértett abban, hogy Spanyolországot igen nagy veszteség érte e kimagasló személyiség halálával, aki mert úgy gondolkodni és cselekedni, hogy mindvégig szem előtt tartotta a jövőt. Fumero önelégülten ült a helyére, és meg volt győződve róla, hogy helyesen cselekedett, amikor letaszította elődjét a mélybe, hiszen Durán öreg volt már a munkájához. Fumero ugyanúgy undorodott az öregektől, mint a nyomorékoktól, a cigányoktól és a homoszexuálisoktól, akár izmosak voltak, akár nem. Isten tévedéseinek tekintette őket. Az ép emberek feladata – úgy vélekedett – éppen e hibák kijavítása, és a világ elfogadhatóvá tétele.

Jorge Aldaya néhány héttel azután, hogy 1932 márciusában a Novedades kávéházban találkoztak, kezdte jobban érezni magát, és mindent őszintén kitálalt Fumerónak. Bocsánatot kért azért, ahogyan az iskolában viselkedett vele, majd könnyes szemmel mindent részletesen elmesélt neki. Fumero csöndben bólogatott, és figyelmesen hallgatta. Közben azon tűnődött, vajon azonnal végezzen-e Aldayával, vagy várjon még. Elképzelte, ahogy a késpengéje minden különösebb ellenállás nélkül belemélyed abba a puhány, rossz szagú, gyenge húsba. Végül úgy döntött, hogy elhalasztja az élveboncolást. Aldaya története sokkal jobban izgatta; annál is inkább, mivel Julián Caraxról szólt.

A Cabestany Kiadónál szerzett értesülései szerint Carax Párizsban élt, csakhogy Párizs túlságosan nagy volt, és a kiadónál senki nem tudta a pontos címét, azt a Monfort nevű nőt leszámítva, aki nem volt hajlandó elárulni. Fumero néhányszor megvárta Nuriát a kiadó előtt, majd észrevétlenül a nyomába eredt. A villamoson mindössze három méterrel mögötte utazott. A nők soha nem vették észre, ha követte őket, vagy ha mégis, félrefordították a fejüket, és úgy tettek, mintha nem látnák. Egyik este egészen Pino téri lakása kapujáig kísérte Nuria Monfortot, majd hazatérve vad önkielégítésbe kezdett, közben azt képzelte, hogy a nő tágra nyílt szemét figyeli, s két-három centiméteres szúrásokkal lassan és módszeresen addig

mélyesztgeti a kését a testébe, amíg el nem árulja neki Carax címét, és rendőrtisztnek kijáró tisztelettel nem viszonyul hozzá.

Julián Carax volt az egyetlen személy, akit hiába akart mindenáron eltenni láb alól, nem sikerült. Talán éppen azért, mert ő volt az első jelöltje, s a többiek fizették meg a tanulópénzt. Amikor újra meghallotta a nevet, lassan megnyalta a felső ajkát, rezzenéstelen arccal elmosolyodott, azzal a vérfagyasztó mosollyal, ami a szomszéd lotyókat mindig úgy megrémítette. Még mindig emlékezett rá, ahogyan Carax a Tibidabo úti ház könyvtárában Pénelopé Aldayát csókolta. Az ő Pénelopéját. Az ő szerelme tiszta, igazi szerelem volt, gondolta Fumero, olyan, amilyeneket a moziban lehetett látni. Fumero rajongott a filmekért, hetente legalább kettőt megnézett. Az egyik moziteremben jött rá, hogy Pénelopé volt élete nagy szerelme. A többi nőt – az anyját is ideértve – egytől egyig mind ringyónak tartotta. Aldaya elbeszélésének utolsó részletét is meghallgatta, majd úgy döntött, hogy az ő halálával nem piszkítja be a kezét. Hálás volt a sorsnak, hogy összehozta őket. Előre látta, hogy Aldaya – akár a kedvenc filmjeiben – tálcán szolgálja majd fel neki a többieket, s hogy előbb vagy utóbb mindannyian az ő hálójában kötnek ki.

6

1934 telén a Moliner testvéreknek sikerült kilakoltatniuk, majd véglegesen elűzniük

Miquelt a Puertaferrisa utcai palotából, amely azóta is üresen és romosan áll. Nem a ház kellett nekik, csak arra vágytak, hogy Miquel az utcára kerüljön, hogy attól a kevéstől is megfosszák, amije maradt, és ami olyannyira bántotta őket, hogy szinte már izzott a szívük a gyűlölettől: a könyveitől, a szabadságától, az elszigeteltségétől. Miquel nem akarta, hogy megtudjam, mi történt, így nem is kért tőlem segítséget. Csak akkor tudtam meg, hogy koldusbotra jutott, amikor becsöngettem a házba, amely egykor az otthona volt, s ott a fivérei bérenceire bukkantam, akik épp az ingatlan leltározásával és Miquel személyes tárgyainak felszámolásával foglalatoskodtak. Miquel akkor már több éjszakát a Canuda utcai panzióban, egy sötét szálláshelyen töltött, melynek olyan síri hangulata és dohos szaga volt, mint egy kriptának. Amikor megláttam azt az ablaktalan, koporsó alakú szobát, amelyben egy priccsen kívül más sem volt, azonnal elvittem őt magamhoz. Miquel egyfolytában köhögött, és szemmel láthatólag nagyon rossz bőrben volt. Azt mondta, mindössze egy makacs meghűlésről van szó, valami jelentéktelen nyavalyáról, ami unalmában költözött a testébe, de őt is hamarosan meg fogja unni. Ám a következő két hét alatt állapota egyre csak romlott.

Mivel mindig fekete öltözéket viselt, csak későn vettem észre, hogy a ruhaujja tele van vérfoltokkal. Kihívtam az orvost, aki megvizsgálta, és megkérdezte, miért nem riasztottam hamarabb. Miquelnek ugyanis tuberkulózisa volt. Abban a beteg, leromlott állapotban már csak az emlékeinek es a lelkiismeret-furdalásnak élt. Ő volt a legjóságosabb, legelesettebb ember, akit valaha ismertem, s nekem ő volt az egyetlen barátom. Egy februári napon házasodtunk össze, egy önkormányzati házasságkötő teremben. A nászutunk abból állt, hogy fogaskerekűvel felmentünk a Tibidabo-hegyre, s onnan nézegettük Barcelona ködben úszó, kicsinyített látképét. Senkinek sem árultuk el, hogy házasságra léptünk; Cabestanynak, apámnak és Miguel családjának sem. Juliánnak írtam ugyan egy levelet, amelyben mindent elmeséltem, de soha nem adtam fel. Titkos házasságban éltünk. Az esküvő után néhány hónappal egy Jorge Aldaya nevű egyén csöngetett be hozzánk. Alig állt a lábán; a metsző hideg ellenére csupa veríték volt az arca. Most, hogy tíz év elteltével újra látták egymást, Aldaya keserűen elmosolyodott, majd így szólt: „Nyomorult férgek vagyunk mind. Te is, Julián is, Fumero is meg én is.” Erősködött, hogy békülési szándékkal érkezett Miquelhez, az ő régi barátjához, abban a reményben, hogy végre elárulja neki, miként léphetne kapcsolatba Julián Caraxszal, mivel fontos üzenete van számára szegény, megboldogult édesapjától, Ricardo Aldayától. Miquel azt felelte, nem tudja, hol van Carax.

– Évekkel ezelőtt megszakadt a kapcsolatunk – hazudta. – Utoljára akkor hallottam felőle, amikor Olaszországban tartózkodott.

Aldaya mintha épp ilyen válaszra számított volna. – Csalódást okozol nekem, Miquel. Azt hittem, az idő múlása és a nyomor majd észhez

térít. – Könnyű annak csalódást okozni, aki eleve nem bízik a másikban. Aldaya alig hallható, sápkóros hangon felnevetett. Ugy állt ott, mint aki menten

összeomlik. – Fumero szívbéli jókívánságait küldi az újdonsült házasoknak – szólt vissza az ajtóból. Jéggé dermedt szívvel hallgattam a szavait. Miquel nem szólt semmit, de aznap este,

amikor átöleltem, és mindketten úgy tettünk, mintha aludnánk, tudtam, hogy Aldaya rátapintott a lényegre. Nyomorult férgek voltunk.

Hónapokon keresztül nem kaptunk hírt sem Juliánról, sem Aldayáról. Miquel továbbra is szerződésben állt néhány barcelonai, illetve madridi újsággal. Éjjel-nappal ott ült az írógép előtt, és ontotta magából azt a „sok sületlenséget”, amit ő a villamoson olvasó emberek szellemi táplálékának nevezett. Én ottmaradtam a Cabestany Kiadónál; talán azért, mert így közelebb éreztem magam Juliánhoz, aki időközben arról értesített, hogy egy új regényen dolgozik, melynek A szél árnyéka a címe, és néhány hónap múlva elkészül vele. A levél hangneme hűvös és távolságtartó volt. Egy szóval sem utalt benne arra, ami Párizsban közöttünk történt. Gyűlölni akartam, de képtelen voltam rá. Kezdtem úgy tekinteni Juliánra, mint valami betegségre.

Miquel tisztában volt az érzéseimmel. Azért az odaadó szeretetért, amit felkínált nekem, nem várt cserébe mást, csak a társaságomat és a tapintatomat. Soha egyetlen neheztelő vagy panaszos szó nem hagyta el az ajkát. Idővel végtelen gyöngédséget éreztem iránta, ami messze fölötte állt a kettőnket összekötő barátságnak, s a később falként közénk furakodó szánalomnak. Miquel takarékbetét számlát nyitott a nevemre, és az újságírással szerzett jövedelmének nagy részét oda helyezte. Minden munkát elvállalt, a terjedelmes írásoktól, kritikáktól kezdve az apró betűs hírekig. Három álneve is volt, napi tizennégy-tizenhat órán keresztül hol az egyiken, hol a másikon írt. Amikor megkérdeztem, miért dolgozik annyit, csak mosolygott, vagy azt hajtogatta, hogy a tétlenség untatná. Miquel jól tudta, hogy meg vannak számlálva a napjai; hogy a testét rágó kórság egyre szűkmarkúbban méri az időt.

– Ígérd meg, hogy ha történik velem valami, te fogod ezt a pénzt, és újból férjhez mész, gyerekeket szülsz, és mindannyiunkat elfelejtesz, különösen engem.

– Kihez mennék én férjhez, Miquel? Ne beszélj ostobaságokat! Időnként azon kaptam, hogy jámbor mosollyal figyel a sarokból, mintha már a puszta

látványom is boldoggá tenné. Minden délután elém jött a kiadóhoz. Ennyi pihenőt engedélyezett magának egész nap. Görnyedt testtartással, köhögve érkezett; minden igyekezete, hogy erősnek mutatkozzék, a porba hullott. Elvitt uzsonnázni, vagy kirakatokat nézegetni a Fernando utcába, majd miután hazatértünk, éjfélig dolgozott. Minden percért hálás volt, amit együtt töltöttünk, és minden éjszaka szorosan hozzám bújt, miközben én a könnyeimmel küszködtem tehetetlen haragomban, amiért képtelen vagyok őt úgy szeretni, ahogyan ő engem, mert minden, amit adhatnék neki, mindörökre ott hever Julián lábai előtt. Minden éjszaka megfogadtam, hogy nem gondolok többé Juliánra, és életem hátralévő részét annak szentelem, hogy boldoggá tegyem ezt a szegény férfit; hogy legalább néhány morzsányit visszajuttassak neki mindabból, amit tőle kaptam. Két hétig voltam Julián szeretője, s a hátralévő életemben Miquel felesége akartam lenni. Ha egyszer a kezedbe kerül ez az iromány, ne felejtsd el, hogy minden sorát annak a nyomorult, lelkiismeret-furdalásoktól gyötört időszaknak a tükrében vetettem papírra. E szerint ítélkezz felettem, Daniel!

Julián utolsó regényének kézirata 1935 végén érkezett a kiadóba. Elkeseredésből vagy félelemből, azonnal nyomdába küldtem, el sem olvastam. Miquel utolsó ifjúkori

megtakarításaiból már hónapokkal előre fedezte a könyv kiadását. Cabestany akkor már a saját egészségével volt elfoglalva, s mással nem igazán törődött. Ugyanazon a héten történt, hogy Miquel kezelőorvosa felkeresett a kiadóban. Aggódva közölte, hogy ha Miquel nem változtat a munkamódszerén, és nem pihen eleget, akkor ő hiába tesz meg bármit, amit még a tüdőbaj leküzdéséért megtehet.

– Nem is Barcelonában kellene most lennie, hanem a hegyekben, a pormentes, ózondús levegőn. Be kellene látnia, hogy csak egy élete van, én pedig nem vagyok a pesztonkája, hogy felette őrködjem. Próbáljon meg hatni rá, hátha észhez tér! Énrám nem hallgat.

Még aznap délben hazarohantam, hogy beszéljek vele. Már épp le akartam nyomni a kilincset, amikor odabentről hangokat hallottam. Miquel vitatkozott valakivel. Először azt hittem, hogy az újságtól jött valaki, majd Julián nevét véltem kihallani a párbeszédből. Kisvártatva lépteket hallottam az ajtó felé közeledni. Gyorsan felsurrantam a padlástéri lépcsőfordulóba. Onnan vettem szemügyre a látogatót.

Egy férfi volt az, talpig feketében, a vonásai érzéketlenségről árulkodtak, keskeny szája nyitott sebre emlékeztetett. Fekete szeme, üres, kifejezéstelen tekintete volt, mint egy halnak. Mielőtt elindult volna a lépcsőn, megállt, és felnézett a sötétbe. Lélegzet-visszafojtva a falhoz lapultam. A látogató úgy állt ott néhány percig vigyorogva, a szája szélét nyalogatva, mint egy véreb, amelyik megérezte a szagomat. Csak akkor mertem elhagyni a rejtekhelyemet és bemenni a lakásba, amikor már teljesen elhaltak a léptei. Kámforszag terjengett a levegőben. Miquel az ablaknál ült, keze erőtlenül lógott a szék két oldalán. Remegett az ajka. Megkérdeztem, ki volt az, és mit akart.

– Fumero volt az. Juliánról hozott híreket. – Mit tud Juliánról? Miquel leverten nézett rám. Soha nem láttam még ilyen csüggedtnek. – Julián megnősül. A hír hallatán szólni sem tudtam, csak leroskadtam egy székbe. Miquel megfogta a kezem,

és még mielőtt ismét szóra nyithattam volna a szám, fáradt, akadozó hangon beszélni kezdett. Töviről hegyire elmesélt mindent, amit Fumerótól megtudott, s amit a hallottak alapján elképzelt. Fumero – párizsi rendőrségi kapcsolatait felhasználva – kinyomoztatta Julián Carax tartózkodási helyét, és régóta megfigyelés alatt tartotta; Miquel szerint akár több hónapja, sőt, több éve is lehet már. Miquelt nem is az nyugtalanította, hogy Fumero megtalálta Caraxot, hiszen előbb vagy utóbb számítani lehetett erre, hanem hogy mindezzel éppen most jutott eszébe előrukkolni, annak a valószínűtlen esküvőről szóló kósza hírnek a birtokában. Az esküvőt állítólag 1936 nyarának elejére tűzték ki. A mennyasszonyról mindössze annyit lehetett tudni, hogy Irene Marceau-nak hívják, ám ez nekünk bőven elegendő volt. Tudtuk, hogy ő annak a bizonyos létesítménynek a tulajdonosnője, ahol Julián éveken át zongoristaként dolgozott.

– Nem értem – hebegtem. – Julián feleségül veszi a jótevőjét? – Pontosan. Nem igazi házasság ez, inkább vagyoni szerződés. Irene Marceau legalább huszonöt-harminc évvel idősebb volt Juliánnál. Miquel úgy

sejtette, hogy az egész felhajtást Irene találta ki azért, hogy a tulajdonát átörökíthesse Juliánra, s így biztosítsa a jövőjét.

– De hát eddig is támogatta! Kezdettől fogva mellette állt. – Talán belátta, hogy ez az állapot nem tarthat örökké – találgatott Miquel. Ez a gondolat túl közelről érintett bennünket. Odatérdeltem Miquel elé és átöleltem.

Beleharaptam az ajkamba, nehogy sírni lásson. – Julián nem szereti azt a nőt, Nuria – mondta vigasztalóan. Azt hitte, ez bánt. – Julián senkit sem szeret önmagán és az átkozott könyvein kívül – dohogtam.

Felpillantottam. Miquel olyan mindentudó, bölcs mosollyal nézett rám, mint egy koravén gyermek.

– Vajon mi ütött Fumeróba, hogy most hirtelenjében előáll ezzel az üggyel? A válasz nem sokat késlekedett. Néhány nappal később a csontsovány Jorge Aldaya állított

be. A guta kerülgette. Fumero elmondta neki, hogy Julián Carax fényes esküvői szertartás keretében feleségül akar venni egy gazdag nőt. Aldayát napok óta látomások gyötörték; maga előtt látta, amint balsorsa előidézője dúskál az aranyban, és vígan lovagol a szerencse hátán, amely tőle oly régen elpártolt. Fumero nem árulta el neki, hogy Irene Marceau – noha megállapodott, jómódú hölgy – nem valamiféle híres, mesebeli hercegnő, hanem egy bordélyház tulajdonosa. Azt sem kötötte az orrára, hogy a menyasszony csaknem harminc évvel idősebb Caraxnál, és hogy az esküvő puszta baráti cselekedet, könyöradomány egy megélhetési gondokkal küzdő, elesett embernek. Fumero sem a szertartás idejét, sem a helyszínét nem közölte vele. Mindössze annyit tett, hogy elültette a bogarat a fülében, hadd falja fel képzelete azt a szikrányi józanságot, amelyet a testét sorvasztó, rothasztó láz még nem ölt ki belőle.

– Fumero hazudott neked, Jorge – mondta Miquel. – Ó, te, hazugok királya! Még te mered vádolni a felebarátodat? – őrjöngött Jorge. Aldayának meg sem kellett szólalnia, minden gondolata az arcára volt írva, arra a halálfejjé

aszott, sápadt arcra. Miquel világosan látta, mire megy ki a játék. Ő tanította meg sakkozni Fumerót több mint húsz évvel azelőtt a San Gabriel Kollégiumban. Fumero harcmodora olyan volt, mint az imádkozó sáskáé: az örökkévalóságig képes volt várni. Amint tehette, Miquel levélben figyelmeztette Juliánt a veszélyre.

Amikor Fumero elérkezettnek látta az időt, újra kezelésbe vette Aldayát; felpiszkálta a haragját, majd közölte vele, hogy Julián három nap múlva nősül. Ő, rendőrtiszt lévén, nem avatkozhat efféle ügyekbe, magyarázta. Aldaya viszont magánemberként bármikor Párizsba utazhat, és gondoskodhat róla, hogy az esküvőt soha ne lehessen megtartani. Aldaya bekapta a horgot. De hát hogyan, kérdezte lázban égő szemekkel. Úgy, hogy az esküvő napján valaki párbajra hívja Caraxot. Fumero még az egyik fegyverét is felajánlotta. Jorge fogadkozott, hogy keresztüllövi annak a kegyetlen gazembernek a szívét, aki az Aldaya-dinasztiát tönkretette. A párizsi rendőrség jelentése később megállapította, hogy a lábánál heverő pisztoly hibás volt, s csak egyetlen módon lehetett vele célba találni, úgy, ahogyan ő tette, mikor a saját halántékához emelve elsütötte. Fumero mindezt már akkor előre látta, amikor a Francia Pályaudvar egyik peronján átnyújtotta neki a fegyvert. Tisztában volt vele, hogy Aldaya abban a lázas, haragtól elvakult, eszelős állapotban nem lesz rá képes, hogy megölje Caraxot, már amennyiben egyáltalán eljut odáig, hogy egy átvirrasztott éjszaka után, hajnalok hajnalán, a Pére-Lachaise temetőben párbajban védje meg a becsületét. Ha véletlenül mégis összeszedi az erejét, a pisztolya tesz majd róla, hogy alulmaradjon. Abban a párbajban ugyanis nem Caraxnak, hanem neki kellett elpusztulnia. Megkérdőjelezett létezése, teste és lelke – amely fölött rég kimondták már a halálos ítéletet, ám Fumero türelmének köszönhetően egy ideig még tovább sínylődhetett – most végre betölthette a neki szánt szerepet.

Fumero azt is jól tudta, hogy Juliánt egy kis siránkozás nem veszi rá arra, hogy kiálljon egykori pajtása ellen, aki fél lábbal már amúgy is a sírban volt. Épp ezért minden egyes lépésre gondosan kioktatta Aldayát. Először is be kell vallania, hogy abból a levélből, amelyben Pénelopé azt írja, férjhez megy, egy szó sem volt igaz. Be kell ismernie, hogy az egész koholmány megírására ő, Jorge Aldaya kényszerítette a húgát, miközben a lány kétségbeesetten zokogott, és fogadkozott, hogy örökké szeretni fogja Juliánt. Meg kell mondania, hogy Pénelopé mindig is megtört, vérző szívvel, az elhagyatottságtól félholtan várta szerelmét. Ennyi elég is lesz. Elég lesz ahhoz, hogy Carax szét akarja majd loccsantani Jorge agyát, és meghúzza a ravaszt. Elég lesz ahhoz, hogy csapotpapot, esküvőt odahagyva

visszatérjen Barcelonába Pénelopé és eltékozolt élete felkutatására. Barcelonában pedig már várja majd az a hatalmas pókháló, amelyet Fumero szőtt számára.

7

Julián Carax alig pár nappal a polgárháború kirobbanása előtt lépte át a francia határt. A

szél árnyéka első és egyben utolsó kiadása néhány héttel korábban a nyomdából egyenesen a szürke névtelenségbe és láthatatlanságba süllyedt, akárcsak elődei. Miquel akkortájt már olyan gyenge volt a láztól, hogy hiába ült napi két-három órát az írógép előtt, nem tudta elég gördülékenyen szavakba önteni mondandóját, és a cikkek leadási határidejét sem tudta tartani, így egyre több megbízástól elesett. Más újságok nem merték közreadni az írásait, miután névtelen fenyegető leveleket kaptak vele kapcsolatban. Mindössze egyetlen rovatot sikerült megőriznie a Barcelonai Napló című napilapnál, amelyet Adrián Maltés néven vezetett. A levegőben már érezni lehetett a háború előszelét. Az egész ország bűzlött a félelemtől. Miquel munka híján csak tengett-lengett, de már ahhoz is gyenge volt, hogy panaszkodjék, inkább lement a térre vagy a Catedral sugárútra, és vitte magával Julián valamelyik könyvét, mint valami amulettet. Amikor az orvos utoljára megmérte a súlyát, hatvan kilónál is kevesebbet nyomott. Néhány órával azután, hogy a rádióban meghallgattuk a marokkói katonai felkelésről szóló híreket, Miquel egyik újságírótársa kopogtatott be hozzánk. Tőle tudtuk meg, hogy Cansinost, a főszerkesztőt két órával korábban a Canaletas kávéház előtt homlokon lőtték. Senkinek nem volt bátorsága elszállítani a holttestét, ott maradt a járdán vérbe fagyva.

A kezdeti terror rövid ideig tartó, ám annál kegyetlenebb napjai következtek. Goded tábornok arccal a városközpont felé felsorakoztatta csapatait a Diagonal sugárúton meg a Gracia sétányon, majd tűzparancsot rendelt el. Vasárnap volt; a gyanútlan barceloniai polgárok mit sem sejtve sétálgattak az utcán; azt hitték, hogy napjuk egy részét majd a Las Planas menti falatozók valamelyikének teraszán tölthetik el. A polgárháború legsötétebb időszaka Barcelonában még csak ezután következett, s két évig tartott. Goded tábornok csapatai – nem sokkal az összecsapások megkezdése után – valami csoda folytán, vagy a felsőbb utasítások téves értelmezése miatt, váratlanul megadták magukat. Lluís Companys kormánya látszólag visszaszerezte a hatalom irányítását. A következő hetekben vált csak világossá, mi is történt valójában.

Barcelona az anarchista munkásszakszervezetek kezére került. Három napig tartó utcai harcok, zavargások után elterjedt a hír, hogy a lázadó tábornokok közül négyet a montjuichi erődben halálra ítéltek. Miquel egyik barátja, egy angol újságíró, aki szemtanúja volt a kivégzésnek, azt mesélte, hogy a hétfős kivégzőosztaghoz az utolsó pillanatban több tucat katona is csatlakozott. Amikor tüzet nyitottak, annyi lövés dördült el egyszerre, hogy a golyók cafatokká szaggatták az áldozatok testét, s szinte folyékony halmazállapotban helyezték őket koporsóba. Sokan azt remélték, hogy a harcoknak ezzel vége, a felkelés szép lassan lecseng, és a fasiszták soha többé nem térnek vissza Barcelonába. Pedig ez még csak a kezdet volt.

Megtudtuk, hogy aznap, amikor Goded megadta magát, Julián már Barcelonában volt. Irene Marceau levélben értesített bennünket, hogy Julián a Pére-Lachaise temetőben párbajban megölte Jorge Aldayát. Aldaya még élt, amikor egy ismeretlen telefonon értesítette a rendőrséget a történtekről. Juliánnak azonnal távoznia kellett Párizsból. A rendőrség gyilkosságért üldözte. Semmi kétségünk nem volt afelől, ki lehetett a névtelen telefonáló. Alig vártuk, hogy Julián felbukkanjon, és minél előbb figyelmeztessük a veszélyre, s hogy megóvjuk egy még veszedelmesebb csapdától, mint amelyet Fumero készített elő számára: attól, hogy megtudja az igazságot. Három nap elteltével Julián még mindig nem adott életjelt magáról. Miquel nem akarta megosztani velem az aggodalmát, ám én így is pontosan tudtam, mi jár a fejében. Julián nem miattunk tért vissza, hanem Pénelopéért.

– Mi lesz, ha rájön, mi az igazság? – kérdeztem.

– Majd gondoskodunk róla, hogy ne jöjjön rá – felelte Miquel. Első dolgunk az volt, hogy kiderítsük, valóban nyomtalanul eltűnt-e az Aldaya-család.

Nem sok hely akadt, ahol Julián Pénelopét kereshette. Az összes lehetséges helyszínt feltérképeztük, majd útnak eredtünk. A Tibidabo úti ház teljesen kihalt volt, lezárták, és benőtte a borostyán. Egy utcai virágárus, aki a szemközti sarkon rózsa- és szegfűcsokrokat árult, egyetlenegy embert látott a ház körül leskelődni, egy sántikáló öreget.

– Elég mogorva vénember volt, ami azt illeti. Megkérdeztem, nem kér-e egy szegfűt a gomblyukába, mire elküldött a francba. Azt mondta, a háborúban nincs szükség virágra.

Mást nem látott. Miquel vett tőle néhány szál hervadt rózsát, majd megadta neki a Barcelonai Napló szerkesztőségének telefonszámát, hogy ott hagyjon számára üzenetet, ha véletlenül egy Caraxhoz hasonló külsejű férfi feltűnik a környéken. Következő állomásunk a San Gabriel Kollégium volt, ahol meglátogattuk Miquel régi osztálytársát, Fernando Ramost.

Fernando akkoriban már latint, illetve görögöt tanított, és reverendát viselt. Elszomorodva vette tudomásul Miquel szánalmas egészségi állapotát. Elmondta, hogy Julián őt sem kereste még fel, de megígérte, hogy amint jelentkezik nála, azonnal kapcsolatba lép velünk, Juliánt pedig igyekszik majd visszatartani. Fumero viszont előbb járt nála, mint mi, vallotta be félelemmel a hangjában. Fumero felügyelőnek szólíttatta magát, és figyelmeztette Fernandót, hogy háborús időkben jobban teszi, ha ő is nyitott szemmel jár.

– Manapság úgy hullanak az emberek, mint a legyek; a papi vagy a katonai egyenruha sem állítja meg a golyókat…

Fernando Ramos beismerte, hogy nem tudta megállapítani, melyik csoporthoz vagy testülethez tartozik Fumero, és megkérdezni sem volt mersze. Nem tudom, Daniel, hogyan írhatnám le neked a barcelonai háború első napjait. A levegő megtelt félelemmel és gyűlölettel. Az emberek tekintetében bizalmatlanság ült; az utcán gőzölgő bűzös csendtől görcsbe rándult az ember gyomra. Nap mint nap, óráról órára, újabb és újabb rémhírek kaptak szárnyra. Emlékszem, egy este Miquellel hazafelé tartottunk a Ramblán. Kihaltak voltak az utcák, sehol egy teremtett lélek. Miquel az ablakokat figyelte, a zsalugáterek résein át az utca árnyait fürkésző arcokat, majd azt mondta, szinte hallja, amint a falak mögött fenik a késeket.

Másnap Fortuny kalapüzletébe mentünk, bár nem sok reményt fűztünk hozzá, hogy ott találjuk Juliánt. Az egyik szomszéd azt állította, hogy a kalapos a zavargásoktól megrémülve bezárkózott a boltjába. Akárhogy zörögtünk, nem volt hajlandó ajtót nyitni. Aznap délután a háztól alig néhány saroknyira lövöldözés volt, s a San Antonio körúton még fel sem száradtak a vértócsák. Egy letaglózott ló teteme hevert a kövezeten, a kóbor kutyák martalékául; néhány gyerek közelről nézte, hogyan marcangolják az ebek a ló bendőjét, majd elkezdték kövekkel dobálni őket. Végül ők érték el, hogy az ajtó rácsai mögött feltűnjék a kalapos ijedt arca. Amikor megmondtuk neki, hogy a fiát, Juliánt keressük, azt felelte, hogy a fia halott, és hogy tűnjünk el onnan, különben kihívja a rendőrséget. Mit volt mit tenni, szomorú szívvel elkullogtunk.

A következő napokban sorra jártuk a kávéházakat és más nyilvános helyeket, hogy Julián után kérdezősködjünk. Szállodákban, panziókban, vonatállomásokon, bankokban is érdeklődtünk; mindenütt, ahol pénzt válthatott… De senki nem emlékezett olyan emberre, aki megfelelt volna Julián személyleírásának. Már attól féltünk, hogy Fumero karmai közé került. Miquel megkérte az egyik munkatársát, akinek voltak kapcsolatai a rendőrségen, hogy járjon utána, nem zártak-e börtönbe egy Julián Carax nevű egyént. Két hét elteltével még mindig úgy tűnt, mintha Juliánt elnyelte volna a föld.

Miquel jóformán le sem hunyta szemét, annyira várta a barátjáról szóló híreket. Egyik délután egy üveg portóival tért vissza a napi sétájából. Az újságnál kapta ajándékba, mondta. Az igazgatóhelyettes közölte vele, hogy meg kell szüntetniük a rovatát.

– Nem akarnak bajba keveredni. Megértem. – És mit fogsz csinálni?

– Először is leiszom magam. Miquel alig ivott egy fél pohárral, én viszont mire észbe kaptam, már a nyakára hágtam az

üveg bornak, ráadásul éhgyomorra. Éjfél felé olyan mérhetetlen álmosság tört rám, hogy ledőltem a kanapéra, és nyomban el is aludtam. Álmomban éreztem, hogy Miquel megcsókolja a homlokomat, majd rám terít egy vállkendőt. Amikor felébredtem, hasogató fejfájás gyötört, a másnaposság biztos előjele. Amikor feltápászkodtam, hogy leteremtsem Miquelt, amiért így leitatott, rá kellett döbbennem, hogy egyedül vagyok a lakásban. Odatámolyogtam az asztalához: az írógépen egy cédulán az állt, hogy ne ijedjek meg, elment megkeresni Juliánt; nemsokára jönnek, addig várjak. Kihullott a levél a kezemből. Akkor vettem csak észre, hogy Miquel minden holmiját összeszedte az íróasztalról, mintha már nem volna szüksége rájuk. Tudtam, hogy soha többé nem látom.

8

Előző nap az utcai virágárus telefonon üzenetet hagyott Miquelnek a Barcelonai Napló

szerkesztőségében, hogy a férfi, akinek a személyleírását megadtuk, ott ólálkodik a Tibidabo út 32. körül, mint valami kísértet. Éjfél is elmúlt, mire Miquel odaért a házhoz. A környék vészjóslóan komor és kihalt volt, s éles holdfénynyalábok szüremlettek át a fák levelei közt. Miquel tizenhét évig nem látta Juliánt, ennek ellenére azonnal felismerte a járásáról: könnyedén, ruganyosan mozgott, mint egy macska. Alakja ott suhant el a kert sötétjében, a szökőkút mellett. Valahogy átugrott a kőfalon, és most a házat kémlelte, mint valami nyugtalan vadállat. Miquel onnan kintről is beszólhatott volna neki, de jobbnak látta, ha nem vonja magára egy esetleges szemtanú figyelmét. Az volt a benyomása, hogy a szomszédos házak sötét ablakaiból kíváncsi tekintetek kémlelik az utat. Megkerülte a kőfalat, egészen addig, ahol a régi teniszpályák és kocsiszínek álltak. Felismerte a kövek közötti hasadékokat, amelyeket Julián annak idején lépcsőnek használt. Mire felkapaszkodott, alig kapott levegőt, szúró fájdalmat érzett a mellkasában, és vakító fénykarikák táncoltak a szeme előtt. Remegő kézzel ráborult a falra, majd elhaló hangon Juliánt szólította. A szökőkút körül settenkedő alak kővé dermedt, mintha ő is a kert szobrai közé tartozott volna. Miquel látta, amint villogó tekintetét rászegezi. Kíváncsi volt, vajon felismeri-e Julián, tizenhét év elteltével, betegen, amint zihálva kapkodja a levegőt. Az alak lassan közeledett, s egy éles, csillogó tárgyat tartott a jobb kezében.

– Julián… – súgta Miquel. Az alak megtorpant. Miquel hallotta, amint az üveg csörömpölve a kavicsra hull, aztán

látta Julián arcát előtűnni a sötétből. Sovány állát kéthetes borosta fedte. – Miquel? Miquel kinyújtotta felé a kezét. Nem volt képes se átugrani a falon, se visszamászni. Julián

felkapaszkodott a falra, erősen megszorította barátja csuklóját, majd odahúzta az arcához a kezét. Egy darabig némán nézték egymást, mintha azt fürkésznék, miféle sebeket vésett arcukra az élet.

– El kell tűnnünk innen, Julián. Fumero égen-földön kerestet. Az Aldaya-ügy csapda. – Tudom – felelte Julián fakó hangon. – A ház be van zárva. Évek óta nem lakik benne senki – folytatta Miquel. – Gyere,

menjünk innen! Julián újra felmászott a falra, és mindkét kezével megragadta Miquelt. Érezte, milyen

ijesztően vézna a barátja teste a bő ruha alatt; úgy elsorvadtak az izmai, hogy alig volt mit fogni rajta. A túloldalra érve átfogta Miquelt a hóna alatt, és úgy vonszolta előre a sötét Román Macaya utcán, csaknem a teljes súlyát cipelve.

– Mi van veled? – kérdezte halkan. – Semmi különös. Csak egy kis láz. Majd csak kilábalok belőle.

Miquel betegségszagot árasztott. Julián nem kérdezősködött tovább. A XIII. Leó utcán leereszkedtek a San Gervasio sétányra egy kávéház pislákoló fényei felé. Középen ültek le, elég távol a bejárattól és az ablakoktól. Két cigarettázó vendég ücsörgött a bárpultnál, s a rádió duruzsolását hallgatták. A pincér viaszfehér arccal, tekintetét a padlóra szegezve vette fel a rendelést. Forró konyak, kávé és valami harapnivaló.

Miquel egy falatot sem evett. Julián szemmel láthatóan ki volt éhezve, úgyhogy kettejük helyett is evett. A két jó barát nem győzte bámulni egymást a bár füstös levegőjében; megrendülve tapasztalták, milyen démoni ereje van az időnek. Amikor utoljára álltak egymással szemtől szemben, fele olyan idősek voltak, mint most. Éretlen kölyökként váltak el, s lám, mivé tette őket az élet: az egyiknek bujkálnia kellett, a másik haldoklott. Mindketten azon tanakodtak, vajon leveleik az életben maradásukat szolgálták, vagy az utolsó esélyeiket is eljátszották-e velük.

– Soha nem köszöntem meg neked mindazt, amit az utóbbi években értem tettél, Miquel. – Hagyd csak! Azt tettem, amit kellett, és ami jólesett. Nincs mit megköszönnöd. – Hogy van Nuria? – Úgy, ahogy hagytad. Carax lesütötte a szemét. – Hónapokkal ezelőtt összeházasodtunk. Nem tudom, megírta-e neked. Carax fagyosan összeszorította a száját, majd megrázta a fejét. – Nincs jogod szemrehányást tenni neki, Julián. – Tudom. Semmihez sincs jogom. – Miért nem kerestél fel minket, Julián? – Nem akartalak bajba sodorni benneteket. – Ez az ügy már rég nem a te kezedben van. Hol voltál az elmúlt napokban? Már azt hittük,

a föld nyelt el. – Majdnem. Otthon voltam, az apám lakásában. Miquel csodálkozva nézett rá. Julián elmesélte, hogy amikor Barcelonába visszatérve nem

volt hová mennie, ahhoz a házhoz vitte a lába, ahol gyerekkorában nevelkedett. Attól félt, nem talál ott senkit. A kalapüzlet azonban még működött, nyitva volt, s a pult mögött egy üres tekintetű, kopasz öregember gubbasztott. Julián nem akart bemenni; nem akarta, hogy az apja megtudja, visszatért, ám amikor Antoni Fortuny a kirakat előtt ácsorgó idegenre pillantott, s összetalálkozott a tekintetük, Juliánnak földbe gyökerezett a lába. Az öreg kalapos könnybe lábadt szemmel az ajtóhoz csoszogott. Kilépett hozzá az utcára, szó nélkül bevezette a boltba, majd lehúzta a redőnyt, hogy kirekessze a külvilágot, s remegve, zokogva magához ölelte a fiát.

A kalapos később elmesélte Juliánnak, hogy két nappal azelőtt ott járt a rendőrség, és felőle kérdezősködött. Egy rossz hírű ember, bizonyos Fumero, akiről azt beszélik, hogy alig egy hónapja még Goded tábornok fizetett bérgyilkosa volt, majd az anarchistákkal szűrte össze a levet, közölte vele, hogy Carax Barcelonába tart, miután Párizsban hidegvérrel meggyilkolta Jorge Aldayát. Hozzátette, hogy a rendőrség nemcsak ezért, hanem egyéb bűntettekért is körözi, ám azok felsorolását a kalaposnak nem állt szándékában végighallgatni. Fumero közölte, bízik benne, hogy ha véletlenül – valamilyen csoda folytán – a tékozló fiú hazatérne, a kalapos eleget tesz majd állampolgári kötelességének, és értesíti őt. Fortuny biztosította, hogy számíthat rá. Bosszantotta, hogy egy ilyen féreg, mint Fumero, ennyire aljasnak gondolja; alig várta, hogy a rendőrfőnök és komor kísérete elhagyja a boltot, rohant a katedrális kápolnájába; oda, ahol Sophie-t is megismerte, és könyörögve kérte az egyik szentet, hogy irányítsa haza a fia lépteit, még mielőtt túl késő lenne. Amikor teljesült a kívánsága, és Julián hazatért, a kalapos figyelmeztette a rá leselkedő veszélyre.

– Bármi légyen is az, fiam, ami Barcelonába visszahozott, engedd meg, hogy én járjak utána, amíg te itthon rejtőzködsz. A szobád ugyanúgy van berendezve, ahogyan hagytad. Használhatod, ameddig csak akarod.

Julián bevallotta, hogy Pénelopé Aldayáért jött vissza. A kalapos megígérte, hogy addig nem nyugszik, amíg meg nem találja a lányt, és amint együtt lesznek, mindent megtesz azért, hogy biztos helyre menekülhessenek, távol Fumerótól, távol a múlttól, távol mindentől.

Amíg a kalapos Pénelopé után nyomozva a várost járta, Julián a San Antonio körúti lakásban rejtőzködött. Napokat töltött gyerekkori szobájában, amely – ahogy apja mondta – ugyanolyan volt, mint régen, csak valahogy minden kisebbnek tűnt benne. Mintha az idő múlásával az egykori otthon és a benne lévő tárgyak is összezsugorodnának, bár lehet, hogy csak az életét növi ki az ember, s ezért tűnik minden kisebbnek. Megvolt mindene: a régi füzetei, a ceruzái, amelyeket azon a héten hegyezett ki, amikor Párizsba utazott, az olvasásra váró könyvei, a kamaszkori ruhái, tisztán eltéve a szekrényben. A kalapos elmondta, hogy Sophie, nem sokkal azután, hogy Julián elmenekült, elhagyta őt, s évekig nem adott hírt magáról, míg végül küldött egy levelet Bogotából, amelyben megírta, hogy egy másik férfival él együtt. Attól kezdve gyakran írtak egymásnak, „de csak rólad”, vallotta be a kalapos, „mert te vagy az egyetlen, aki még összeköt bennünket”. Juliánnak e szavak hallatán az az érzése támadt, hogy a kalapos még mindig abban reménykedik, hogy újra beleszeret a feleségébe, holott világos volt, hogy végleg elveszítette.

– Az ember csak egyszer szeret igazán az életben, Julián, még ha nem is veszi észre. A kalapos – aki szemmel láthatólag eltökélte, hogy versenyt fut az idővel, és helyrehozza

félresiklott életét – biztosan érezte, hogy a fia életében Pénelopé jelenti az egyetlen igazi szerelmet. A lelke mélyén abban a hitben ringatta magát, hogy ha segít fiának a lány visszaszerzésében, ő is visszanyerhet valamit abból, amit elveszített, s hogy kitöltheti valamivel azt a tátongó ürességet, amely átokként feszíti bőrét és a csontjait.

Kétségbeesetten tapasztalta, hogy hiába teszi tűvé a várost, Pénelopénak és családjának egész Barcelonában nem akad a nyomára. Alacsony származású ember lévén, kinek egész életét végig kellett dolgoznia, hogy talpon maradhasson, soha nem hitt a gazdagság és a jó származás örök érvényű erejében. S lám, tizenöt év nyomorúság elég volt ahhoz, hogy romba döntse és eltörölje a föld felszínéről a palotákat, az iparbáróságot és a nemesi előjogokat. Az Aldaya vezetéknév még sok embernek ismerősen csengett, ám arra már senki nem emlékezett, miért. Aznap, amikor Miquel Moliner és Nuria Monfort becsöngettek a kalapüzletbe, és Julián után kérdezősködtek, a kalapos meg volt győződve róla, hogy csakis Fumero bérencei lehetnek. Nem engedhette, hogy bárki újra elragadja tőle Juliánt. Ezúttal azt se bánta volna, ha maga a Mindenható Atyaúristen ereszkedik le a mennyekből; még az Istennek – aki egy életen át nem volt képes meghallgatni a könyörgéseit –, akár Őneki is kikaparta volna a szemét, ha arra vetemedik, hogy még egyszer elszakítsa tőle Juliánt abban a nyomorult életben, amely neki adatott.

A kalapos volt az a vénember, akit a virágárus napokkal azelőtt a Tibidabo úti ház körül látott. Amit a virágárus mogorvaságként értelmezett, nem volt más, mint lelki szilárdság, amely csak azokra jellemző, akik előbb vagy utóbb (s jobb későn, mint soha) meglelik életük értelmét, s attól kezdve annál vadabbul kergetik a célt, minél jobban sürgeti őket az eltékozolt idő. Az Úr, sajnálatos módon, utoljára sem volt hajlandó meghallgatni a kalapos rimánkodásait, és hiába lépte át a kétségbeesés végső határát, nem találta meg, amit keresett, s nem volt képes megmenteni a fiát, és vele együtt önmagát, mivel arra a lányra, aki után lejárta a lábát, senki nem emlékezett már. Hány elveszett lélekre van szükséged ahhoz, Uram, hogy csillapítsd az étvágyadat? A Mindenható azonban rendíthetetlen nyugalommal, némán figyelte vergődését.

– Nem találom, Julián… De esküszöm… – Nem aggódjék, apám. Ez már az én dolgom. Maga megtett mindent, amit tudott.

Julián aznap este azzal az elhatározással lépett az utcára, hogy a föld alól is előkeríti Pénelopét.

Miquel – barátja elbeszélése hallatán – nem tudta eldönteni, vajon csodáról vagy újabb veszedelemről van-e szó. Fel sem tűnt neki, hogy miközben Julián a barcelonai eseményeket ismerteti, a pincér a hátuk mögött odaoson a telefonhoz, belesúg valamit a kagylóba, majd precíz műgonddal törölgetni kezdi a poharakat (ott, ahol egyébként minden ragadt a szutyoktól), s közben időnként lopva az ajtó felé pislog. Meg sem fordult a fejében, hogy Fumero már ott járt előttük a kávézóban, sőt nemcsak ott, hanem még egy tucatnyi hasonló helyen az Aldaya-palota közelében, így attól fogva, hogy Julián betette a lábát a helyiségbe, már csak percek kérdése volt a telefonhívás. Amikor a rendőrautó megállt a bár előtt, a pincér visszavonult a konyhába. Miquelt megszállta a sorsszerűség érzésének jeges nyugalma. Julián egy pillanat alatt mindent kiolvasott a tekintetéből, s vele egyszerre kapta fel a fejét. Három szürke kabát baljós árnya lengedezett az ablak mögött. Három szürke arc lehelte be az ablaküveget. Fumero arca nem volt közöttük. A dögkeselyűk megelőzték.

– Menjünk innen, Julián… – Nincs hová mennünk – felelte barátja feltűnő nyugalommal. Miquel csodálkozva meredt rá. Akkor vette észre Julián kezében a revolvert, s szemében a hideg eltökéltséget. Az

ajtókolomp belecsilingelt a rádió morajlásába. Miquel kitépte a pisztolyt Julián kezéből, s keményen a szemébe nézett.

– Add ide az irataidat, Julián! A három rendőr úgy tett, mintha a bárpulthoz tartana. Az egyik vizslatva körülnézett. A

másik kettő megtapogatta a kabátját. – Az irataidat, Julián. Most azonnal! Carax nemet intett. – Nekem jó esetben is csak két hónapom van hátra. Egyikünknek ki kell kerülnie innen,

Julián. Neked több esélyed van az életre. Nem tudom, megtalálod-e Pénelopét, de Nuria vár rád.

– Nuria a te feleséged. – Ne felejtsd el, miben egyeztünk meg. Ha meghalok, mindenem a tiéd… – Kivéve az álmaidat. Még egyszer – utoljára – egymásra mosolyogtak. Julián óvatosan átnyújtotta az útlevelét.

Miquel becsúsztatta a zsebébe A szél árnyéka mellé, amelyet – attól kezdve, hogy megkapta – mindig magánál hordott.

– Hamarosan találkozunk – súgta Julián. – Ne siess! Megvárlak. Abban a pillanatban, amikor a három rendőr megfordult, Miquel felállt, és elindult feléjük.

A kopók először csak egy reszketeg, holtsápadt, vigyorgó alakot láttak; keskeny, élettelen ajkai közül vér szivárgott. Mire észrevették jobb kezében a revolvert, már alig három méterre volt tőlük. Az egyik kiáltani akart, amikor az első lövés eltalálta az alsó állkapcsát. Teste erőtlenül csuklott össze Miquel lába előtt. A másik kettő előrántotta a fegyverét. A második golyó az idősebbnek látszó rendőr gyomrán fúródott keresztül. Kettétörte a gerincét, és jó adag velőt fröcskölt a bárpultra. A harmadik lövésére azonban már nem kerülhetett sor. Az utolsó rendőr célba vette Miquelt. Érezte a szíve fölött a bordái közé nyomuló fegyvert, valamint a rendőr pánikban izzó, acélos tekintetét.

– Meg ne moccanj, te rohadék, különben szitává lőlek! Miquel elmosolyodott, majd lassan a rendőr arcához emelte a revolverét. A férfi legfeljebb

huszonöt éves lehetett. Remegett a szája. – Mondd meg Fumerónak, hogy Carax azt üzeni: a sírban is emlékezni fog a

matrózruhájára!

Nem érzett se fájdalmat, se forróságot. Egy néma kalapácsütésre megszűntek a zajok, a tárgyak elveszítették a színüket, ő pedig az ablaküvegnek dőlt. Esés közben érezte még, hogy valami hideg kúszik fölfelé a torkán, s hogy a fénypontok úgy távolodnak tőle, mint porszemek a szélben. Amikor Miquel Moliner utoljára felpillantott, még látta Juliánt, amint az utcán szalad. Harminchat éves volt. Többet élt, mint remélte. Amikor a véres üvegcserepekkel borított járdára zuhant, már halott volt.

9

Aznap éjszaka, miközben Julián a sötétben bolyongott, egy rendszám nélküli teherautó

érkezett a bár elé annak a rendőrnek a hívására, aki Miquelt megölte. Soha nem tudtam meg, hogy hívják, és nem hiszem, hogy ő maga valaha sejtette volna, kit ölt meg valójában. Mint az összes háborút – a személyes csetepatéktól kezdve a komoly ütközetekig – ezt is zsinóron rángatott bábokkal bonyolították le. Két férfi gondoskodott a halott rendőrök elszállításáról, a bár alkalmazottjának pedig azt ajánlották, hogy felejtse el, amit látott, különben megnézheti magát. Soha ne becsüld le, Daniel, a felejtés képességét, amelyet a háború kifejleszt az emberekben! Miquel holttestét tizenkét órával később a Raval egyik félreeső utcájába vitték, hogy ne lehessen összefüggésbe hozni a halálát a két rendőr ügyével. Mire a tetem a hullaházba került, Miquel már két napja halott volt. Mivel valamennyi személyes iratát otthon hagyta, mielőtt elment hazulról, a hullaház alkalmazottai mindössze egy Julián Carax névre kiállított ütött-kopott útlevelet és egy könyvet találtak nála, A szél árnyéka címmel. A rendőrség ennek alapján arra a következtésre jutott, hogy az elhunyt Julián Carax. Az útlevélben még mindig Fortunyék San Antonio körúti lakása szerepelt.

A hír addigra már Fumero fülébe is eljutott, s azonnal a hullaházba sietett, hogy végre örök búcsút vehessen Juliántól. A hullaházban összefutott a kalapossal, akit a rendőrök éppen arra az időpontra idéztek be a holttest azonosítására. Fortuny úr akkor már két napja nem látta Juliánt, és a legrosszabbra számított. Amikor megpillantotta annak a férfinak a tetemét, aki alig egy héttel korábban Julián után érdeklődött a kalapüzlet ajtajában (és akit Fumero egyik emberének vélt), önkéntelenül felkiáltott, majd sarkon fordult és elment. A rendőrök olybá vették, hogy ez a kiáltás a felismerés jele volt. Fumero némán figyelte a jelenetet, majd odaballagott a holttesthez, és alaposan szemügyre vette. Tizenhét éve nem látta Julián Caraxot. Amikor rájött, hogy Miquel Moliner holtteste hever előtte, elégedetten elmosolyodott, szó nélkül aláírta a boncolási jegyzőkönyvet, és intézkedett, hogy a hullát azonnal szállítsák a montjuichi temető egyik tömegsírjába.

Sokáig nem fért a fejembe, vajon mi indította Fumerót erre az elhatározásra, holott csupán az ő sajátos logikáját kell átlátni. Miután Miquel magával vitte a sírba Julián személyazonosságát, akaratlanul is tökéletes alibit biztosított Fumero számára. Attól a pillanattól fogva ugyanis Julián Carax nem létezett többé. Nem volt többé jogi alapja, hogy Fumero nevét bárki is összefüggésbe hozza azzal az emberrel, akit előbb-utóbb úgyis megtalál majd és eltesz láb alól, gondolta. Háborús időket éltünk: ugyan kinek jutott volna eszébe egy olyan férfi halála után nyomozni, akinek még neve sincs? Juliánnak nem volt többé személyazonossága. Önmaga árnyéka volt csupán. Napokig vártam, hol Miquelre, hol Juliánra, s már azt hittem, megőrülök. Harmadnap, hétfőn, bementem a kiadóba. Cabestany úr akkor már hetek óta kórházban volt, és egyértelművé vált, hogy nem hagyja el többé. A nagyobbik fia, Álvaro vette át a vállalkozást. Senkinek nem szóltam semmit. Nem is volt kinek…

Még aznap reggel telefonált a kiadóba a hullaház egyik alkalmazottja, Manuel Gutiérrez Fonseca. Közölte, hogy nemrég szállították hozzájuk egy Julián Carax nevű egyén holttestét. Az elhunytnál talált könyv szerzőjét és az illető útlevelét egybevetve az a gyanúja támadt, hogy a rendőrök szabálytalanul jártak el az ügyben, legalábbis meglehetősen nagyvonalúan

kezelték a szabályzatot, ezért erkölcsi kötelességének érzi, hogy tájékoztassa a kiadót az esetről. Azt hittem, nem élem túl a hallottakat. Először arra gyanakodtam, hogy Fumero újabb csapdájáról van szó. Gutiérrez Fonseca a lelkiismeretes hivatalnok szabatosságával fejezte ki magát, jóllehet volt valami furcsa a hangjában; valami, amit valószínűleg ő maga sem tudott volna megmagyarázni. A véletlen úgy hozta, hogy én fogadtam a hívást. Álvaro – hála Istennek – éppen ebédelni ment, így egyedül maradtam Cabestany úr irodájában. Máskülönben magyarázkodhattam volna, miért potyognak a könnyeim, és miért reszket a kezemben a telefonkagyló. Gutiérrez Fonseca hozzátette: úgy látta helyénvalónak, ha minél előbb értesít bennünket a történtekről.

A lehető leghivatalosabb modorban megköszöntem a hívást, noha éreztem, hogy hamisan cseng a hangom. Alig vártam, hogy végre letehessem a kagylót: magamra zártam az iroda ajtaját, és beleharaptam az öklömbe, hogy fel ne üvöltsek. Aztán megmostam az arcomat, hagytam egy üzenetet Álvarónak, hogy rosszul vagyok, de másnap még munkakezdés előtt visszamegyek, és rendezem a postát. Otthagytam csapot-papot, és hazamentem. Útközben óriási erőfeszítésembe került, hogy ne rohanjak, hogy olyan egykedvűen lépkedjek, mint azok a szürke, hétköznapi emberek, akiknek nincsenek titkaik. Amikor odaértem a lakásom ajtaja elé és be akartam dugni a kulcsot a zárba, észrevettem, hogy feltörték. Megfagyott ereimben a vér. Odabent valaki lenyomta a kilincset. Már láttam magam előtt, hogy egy sötét lépcsőházban végzem anélkül, hogy tudnám, mi történt Miquellel, amikor feltárult az ajtó, és Julián Carax komor tekintetével találtam szemközt magam. Isten bocsássa meg, de abban a pillanatban úgy éreztem, hogy visszatér belém az élet, és hálát adtam az égnek, hogy Miquel helyett Juliánt küldte vissza hozzám.

Végeérhetetlenül hosszan öleltük egymást, ám amikor Julián ajkát kerestem, ő szemlesütve elhúzódott tőlem. Bezártam az ajtót, kézen fogtam Juliánt, és bevezettem a hálószobába. Ledőltünk az ágyra, szorosan átöleltük egymást, aztán csak feküdtünk csendben. Éppen alkonyodott, s bíborszínben égtek a szoba árnyai. A távolban lövések dördültek, mint minden este a háború kezdete óta. Julián a mellemen zokogott, rajtam pedig valami kimondhatatlan fáradtság vett erőt. Később, amikor leszállt az est, összetalálkozott az ajkunk, majd – a hirtelen ránk szakadt sötétség oltalma alatt – végre megszabadultunk a félelem és a halál bűzét árasztó ruháinktól.

Miquelre akartam emlékezni, de annak a kéznek a tüze a hasamon minden szégyenérzetet és fájdalmat kitörölt belőlem. Arra vágytam, bárcsak elvesznék benne, hogy soha ne kelljen visszatérnem, és pontosan tudtam, hogy reggel, amikor ernyedten s az önutálattól émelyegve egymás szemébe nézünk, egyetlen kérdés motoszkál majd az agyunkban: ugyan mivé lettünk?

1 0

Másnap reggel az eső kopogására ébredtem. Üres volt mellettem az ágy, s szürke

félhomály honolt a szobában. Julián ott ült Miquel dolgozóasztala előtt, és az írógép billentyűit simogatta. Amikor

felpillantott, langyos, távoli mosoly ült az arcán, s azt olvastam ki belőle, hogy soha nem lesz igazán az enyém. Kedvem lett volna az arcába köpni az igazságot. Fájdalmat okozni neki. Olyan könnyű lett volna a szemébe vágni mindent. Hogy Pénelopé halott. Hogy hiába reménykedik. Hogy senkije sincs a világon rajtam kívül.

– Jobb lett volna, ha soha nem térek vissza Barcelonába – dünnyögte fejcsóválva. Letérdeltem mellé. – Itt már semmi sincs abból, amit keresel, Julián. Menjünk el innen! Mind a ketten. Minél

messzebb! Amíg nem késő. Julián rezzenéstelen arccal, hosszan nézett rám. – Te tudsz valamit, amit nem mondtál el nekem, igaz? –kérdezte.

Nagyot nyeltem, mielőtt megráztam volna a fejem. Julián bólintott. – Ma éjszaka újra visszamegyek oda. – Julián, kérlek szépen… – Biztos akarok lenni a dolgomban. – Akkor én is veled megyek. – Nem. – Legutóbb, amikor itt maradtam, addig várakoztam, míg elveszítettem Miquelt. Ha te

elmégy, én is megyek. – Veled együtt nem megy, Nuria. Ez kizárólag rám tartozik. Kíváncsi voltam, vajon tényleg nem érzékeli-e, mekkora fájdalmat okoz nekem a

szavaival, vagy érdekli-e egyáltalán, hogy fájdalmat okoz. – Ezt csak te gondolod így. Megakarta simogatni az arcom, de én eltoltam a kezét. – Gyűlölnöd kellene engem, Nuria. Jobban járnál. – Tudom. Odakint töltöttük a napot, távol a nyomasztó lakástól, s a langyos, verítékszagú lepedőktől.

Julián látni akarta a tengert. Elkísértem a Barceloneta-negyed kikötőjébe. A ködbe vesző, kísérteties színekben játszó, homokos part csaknem teljesen kihalt volt. A víz közelében leültünk a homokba, mint a gyerekek és az öregek. Julián mosolygott és merengett magában.

Alkonyattájt az Akvárium előtt villamosra szálltunk, és a Layetanán felkapaszkodtunk vele a Gracia sétányig, majd a Lesseps térig, végül a República Argentina sugárúti végállomásig. Julián félúton megfogta a kezem, szó nélkül megcsókolta, s addig el sem engedte, amíg le nem szálltunk. Közben szótlanul leste az elsuhanó utcákat, mintha attól félne, hogy szertefoszlik a város a nyomunkban. Egy fehér ruhás kislányt kísérő öregúr mosolyogva ránk nézett; megkérdezte, jegyben járunk-e. Már este volt, mire a Román Macaya utcáról rákanyarodtunk a Tibidabo útra, és elindultunk az Aldaya-palota felé. Finom eső szemerkélt, s ezüstös fénnyel vonta be a kőfalat. Hátul, a teniszpályáknál átmásztunk a falon. A ház ott magasodott előttünk az esőben. Azonnal ráismertem. Ezerféle változatban olvastam már róla Julián könyveiben. A vörös ház-ban úgy jelenik meg, mint egy félelmetes kísértetkastély, amely odabentről nagyobbnak tűnik, mint kívülről, mivel folyamatosan változtatja az alakját; szeszélyes folyosók, galériák, padlásterek nőnek ki belőle; végtelen lépcsősorok, amelyek sehová nem vezetnek; éjszakáról éjszakára újabb és újabb titkos helyiségek tárulnak fel benne, melyek reggelre eltűnnek, és magukkal viszik az arra kószáló óvatlanokat, akik soha többé nem térnek vissza. Ott álltunk a láncokkal megerősített nagy ajtó előtt. Ököl nagyságú lakat lógott rajta. A földszinti ablakokat borostyánnal beszőtt fatáblák fedték. A levegőben rothadó gyom és nedves föld szaga terjengett. A ház esőáztatta, sötét kőfala úgy csillogott, mint egy nagy hüllő nedves bőre.

Már éppen meg akartam kérdezni, hogyan jutunk be azon a bazilikába vagy börtönbe illő tölgyfa ajtón, amikor Julián előhúzott egy üveget a kabátja belső zsebéből, és lecsavarta a kupakját. Kék színű, szúrós szagú gőz tekergőzött elő az üveg száján. Julián fogta a lakatot, s beleöntötte a savat a belsejébe. A zárszerkezet sisteregni kezdett, mint az izzó vas, s közben sárga füstréteg vonta be. Julián néhány percnyi várakozás után felemelt egy követ a gaz aljáról, öt-hat jól irányzott ütéssel eltörte a lakatot, majd a lábával benyomta az ajtót. A falap lassan feltárult, akár egy kripta bejárata. A ház sűrű, áporodott levegőt lehelt az arcunkba. Odabent, a küszöbön túl bársonyos sötétség feketéllett. Julián elővett egy benzines öngyújtót, belépett vele az előtérbe, és meggyújtotta. Én is utánaléptem, majd behajtottam magunk mögött az ajtót. A lábunk alatt vastag porszőnyeg borította a kövezetet; nem volt rajta más, csak a mi talpunk nyoma. Csupasz falak keltek életre a pislákoló, sárga fényben. Bútornak, tükörnek, lámpának nyoma sem volt. Minden ajtó a helyén állt, csak a rézkilincseket távolították el. Az egész ház egy lecsupaszított csontváz látszatát keltette. Az emeletre vezető

lépcső tövében megálltunk. Julián tekintete a magasba révedt. Aztán megfordult, és egy másodpercre rám nézett. Igyekeztem mosolyt erőltetni az arcomra, bár a sötétben alig láttuk egymást. Aztán elindultunk fölfelé a lépcsőn, azon a lépcsőn, amelynek tetején Julián életében először megpillantotta Pénelopét. Sejtettem, hová igyekszünk. Hideg borzongás fogott el, és éreztem, hogy ezt nem csak a ház nyirkos, csípős levegője okozza.

A harmadik emeleten, egy szűk folyosón át a ház déli szárnyába jutottunk, ahol jóval alacsonyabban húzódott a mennyezet, mint másutt. Az ajtók is mintha összementek volna. Ezen a részen helyezkedtek el a cselédszobák. Juliánnak nem is kellett mondania, anélkül is tudtam, hogy az utolsó helyiség volt Jacinta Coronado hálószobája. Julián lassan, remegve közeledett az ajtaja felé. Abban a szobában látta utoljára Pénelopét. Ott fedezte fel annak az alig tizenhét éves lánynak a testét, aki hónapokig tartó raboskodás után életét veszítette abban a cellában, miután hagyták elvérezni. Meg akartam állítani, csakhogy Julián addigra már átlépte a küszöböt, és elrévedve figyelte a szoba belsejét. Odaálltam mellé, és körülnéztem. A hálószoba teljesen üres volt. A portenger borította fapadlón még ott sejlett az ágy nyoma. A szoba közepén furcsa, fekete foltok éktelenkedtek. Julián legalább egy percig bámulta az üres helyiséget. Láttam rajta, hogy nem ismer rá a szobára, s hogy teljesen össze van zavarodva, mintha valami kegyetlen, gyilkos káprázat csúfot űzne vele. Karon fogtam, és visszavezettem a lépcsőhöz.

– Nincs itt semmi, Julián – suttogtam. – Pénelopé családja mindent eladott, mielőtt Argentínába utaztak.

Julián erőtlenül bólintott. Visszamentünk a földszintre. Julián odalent egyenesen a könyvtár felé indult. A könyvespolcok üresek voltak, a kandalló tele volt salakkal és hamuval. A holtsápadt falak szinte dülöngéltek a pislákoló fényben. A hitelezők és az uzsorások az egykori Aldaya-háznak még az emlékét is magukkal hurcolták, hogy ott rozsdásodjon valahol a felejtés útvesztőjében, mint egy roncstelepen.

– Feleslegesen jöttem vissza – dünnyögte Julián. Jobb ez így, gondoltam. Közben azt számolgattam, vajon hány másodperc választ még el

bennünket a bejárati ajtótól. Úgy éreztem, ha képes volnék eltávolítani őt abból a pusztító ürességből, még új életet kezdhetnénk. Egy darabig hagytam, hadd szívja magába annak a romhalmaznak a levegőjét, hátha kisöpri az emlékeit.

– Vissza kellett jönnöd, hogy a saját szemeddel lásd, mi maradt utánuk – mondtam. – Most már tudod, hogy nincs itt semmi, csak egy lakatlan, omladozó ház. Menjünk haza!

Julián sápadtan rám nézett, majd bólintott. Kézen fogtam, és elindultam vele a kijárathoz vezető folyosón. Már csak öt-hat lépés volt hátra az odakintről beszűrődő fénycsíkig. Már éreztem az esőáztatta gyom illatát. És akkor hirtelen elveszítettem Julián kezét. Hátrafordultam: Julián mozdulatlanná dermedve meredt a sötétbe.

– Mi a baj, Julián? Nem válaszolt. Egy szűk folyosó bejáratát nézte megbabonázva, amely a konyhai

helyiségekhez vezetett. Közelebb léptem. Hunyorogva fürkésztem az öngyújtó lángjának kék fényében derengő félhomályt. A folyosó végén lévő ajtó be volt falazva! A vörös téglákból sebtében összetákolt, habarccsal lecsorgatott fal olyan volt, mintha vér csordogált volna belőle. Fogalmam sem volt, mit jelent ez az egész, de a hátamon végigfutott a hideg, és elakadt a lélegzetem. Julián lassan közeledett a fal felé. A ház összes többi ajtaja, zár és kilincs híján, tárva-nyitva volt. Kivéve ezt az egyet. Ez ott rejtőzött, vörös téglákkal berakva, egy félreeső, sötét folyosó végén. Julián a skarlátszín agyagkockákra tapasztotta a kezét.

– Julián, kérlek, menjünk innen… Ő azonban válasz helyett a téglafalra ütött az öklével. Üregesen kongó, öblös hang felelt rá

a túloldalról. Julián remegő kézzel tette le a földre az öngyújtót, majd megkért, hogy lépjek hátrébb.

– Julián…

Az első rúgásra vörös porfelhő szállt fel a magasba. Julián újra nekiveselkedett. Úgy hallottam, mintha még a csontjai is ropognának közben. Ám ő ezzel mit sem törődött. Dühödten rugdosta, püfölte a falat a sötétben, mint egy szabadulásáért küzdő fogoly. Ömlött a vér az ökléből, a karjából, mire az első tégla kiszakadt és átzuhant a másik oldalra. Akkor nekiesett a falnak, hogy vérző ujjaival kitágítsa a lyukat. Lihegve, zihálva, őrjöngve kaparta a falat, mint egy megszállott. Soha nem hittem volna, hogy ennyi dühödt erő lakozik benne. A tégladarabok sorra fellazultak, egyik a másik után, és a fal összeomlott. Julián megállt, csorgott róla a víz; valósággal lenyúzta a kezéről a bőrt. Majd fogta az öngyújtót, és az egyik téglára helyezte. A leomlott fal mögött egy angyalfigurákkal díszített faajtó magasodott. Julián úgy tapogatta a fából faragott domborművet, mintha valamely nehezen kibetűzhető írást olvasna. Az ajtó lassan engedett a keze nyomásának, és kinyílt.

Sűrű, kocsonyás félhomály kéklett az ajtó túloldalán. Még előrébb egy lépcső körvonalai derengtek: fekete kőfokok ereszkedtek le a sötétbe. Julián egy pillanatra hátranézett. Félelem és kétségbeesés tükröződött a szemében, mintha sejtené, mi vár rá odalenn. Rimánkodó tekintettel ráztam meg a fejem, nehogy lemenjen. Meggyötörten hátat fordított nekem, majd imbolyogva alámerült a sötétségbe. Behajoltam a falon, és néztem, amint letámolyog a lépcsőn. Az öngyújtó reszketeg lángja pislákoló kék fényponttá zsugorodott a kezében.

– Julián! Nem jött válasz. Csak mozdulatlan árnyékát láttam a lépcső alján. Átküzdöttem magam a

téglákon, és lebotorkáltam utána a mélybe. Egy márványfalú, négyszögletes teremben találtam magam. A falakból csontig hatoló, dermesztő hideg áradt. Középen két pókhálóval beszőtt kőkoporsó állt. Olyanok voltak, mintha valamilyen foszladozó, nyálkás selyemtakaró borítaná őket. Fehér márványlapjukat megfeketedett, penészes erek hálózták be; az embernek az az érzése támadt, hogy vér szivárog a hasadékaikból, amelyeket a kőfaragó vésője ejtett rajtuk. Úgy hevert egyik a másik mellett, mint két összefonódó átok.

PÉNELOPÉ ALDAYA

1902-1919 DÁVID ALDAYA

1919

11 Azóta számtalanszor felidéztem magamban azt a megrendítő pillanatot; megpróbáltam

elképzelni, mit érezhetett Julián, amikor rádöbbent, hogy a kedvese, akire tizenhét éven keresztül várt, nincs többé; hogy a közös gyermekük vele együtt odaveszett; hogy az álomvilág, amely mindaddig éltette, soha nem is létezett. A legtöbb ember csak apránként ébred rá (ezért sokáig jóformán észre sem veszi), hogy kicsúszik az élete a keze közül. Juliánnak másodpercek leforgása alatt kellett szembesülnie ezzel az érzéssel. Egy pillanatra megfordult a fejemben, hogy fölszaladok a lépcsőn, otthagyom azt az átkozott helyet, és soha többé nem találkozom vele. Talán így lett volna a legjobb.

Aztán, emlékszem, kialudt az öngyújtó lángja, és Julián alakját elnyelte a sötétség. Amikor rátaláltam, alig állt a lábán. Egy sarokba vonszolta magát; mozdulatlanul tűrte, hogy átöleljem, és megcsókoljam a homlokát. Megtapogattam az arcát: nem könnyezett. Hirtelen bizakodni kezdtem: Julián valószínűleg éveken át ösztönösen érezte, hogy nincs remény, ám ahhoz, hogy szabaddá tehesse a szívét, a saját szemével kellett meggyőződnie róla. Utunk végére értünk. Julián végre megérti, gondoltam, hogy semmi keresnivalója Barcelonában, és – akár a világ végére is – eljön velem. Szerettem volna azt hinni, hogy jobbra fordul a sorsunk, és Pénelopé nem okoz nekünk több lelkiismeret-furdalást.

Megkerestem a földön az öngyújtót. Újra meggyújtottam. Julián ügyet sem vetett a kék lángra, tekintete a semmibe révedt. Két tenyerem közé fogtam az arcát, és kényszerítettem,

hogy rám nézzen. Üres és kiégett volt tekintete, a harag meg a fájdalom kiölte belőle az életet. Éreztem, amint a gyűlölet mérge szétárad az ereiben. Sejtettem, mi jár a fejében. Gyűlölt engem, mert rájött, hogy becsaptam. Gyűlölte Miquelt, amiért erőszakkal megajándékozta őt egy olyan élettel, amely eleven sebként kínozta. Ám legjobban azt a nyomorult élőhalottat gyűlölte, akinek a szerencsétlenségét köszönhette: saját magát. Gyűlölte az átkozott regényeit, mert senkit sem érdekeltek, hiába szentelte nekik az életét. Gyűlölte egész addigi életét, mert önáltatásra es hazugságokra épült. Gyűlölt minden eltékozolt percet, minden lélegzetvételnyi időt.

Rezzenéstelen arccal nézett rám, mint amikor egy idegen személyt vagy egy ismeretlen tárgyat vesz szemügyre az ember. Csüggedten ingattam a fejem, s a kezét kerestem. Mogorván elhúzódott, majd felállt. Amikor meg akartam fogni a karját, odalökött a falhoz. Azt az embert, aki a lépcsőn felment, már nem ismertem. Julián Carax meghalt. Amint kiértem a kertbe, már nyoma sem volt. Fölmásztam a falon, és átugrottam a túloldalra. A kihalt utcán patakokban folyt a felhők vére. A néptelen sugárút kellős közepén vánszorogtam egyes-egyedül. Hiába kiáltoztam Julián nevét, senki nem felelt. Hajnali négy körül járt, amikor hazaértem. A lakásban vágni lehetett a füstöt. Julián bizonyára ott járt. Rohantam ablakot nyitni. Az íróasztalomon egy tokban az a töltőtoll hevert, amelyet évekkel azelőtt Párizsban vettem, s amiért egy vagyont fizettem, mert állítólag Alexandre Dumas-é vagy Victor Hugóé volt. A füst a kályhából áradt. Amint kinyitottam a kályha ajtaját, megállapítottam, hogy Julián az összes regényét tűzre vetette, amelyek addig a polcomon sorakoztak. A könyveknek már csak a gerince látszott, s rajtuk az alig kivehető cím. A többi mind hamuvá égett.

Órákkal később a kiadóban Álvaro Cabestany hívatott az irodájába. Az apja már csak elvétve fordult meg abban a szobában: az orvosok közölték vele, hogy meg vannak számlálva a napjai. Akárcsak az enyémek, a kiadóban. Az ifjabb Cabestany elmondta, hogy aznap, kora reggel, egy Laín Coubert nevű úriember jelentkezett nála, és Julián Carax regényeinek még meglévő példányai iránt érdeklődött. Cabestany fia erre azt felelte, hogy van egy raktárunk Pubelo Nuevó-ban, amely tele van Carax könyveivel, de elég nagy irántuk a kereslet, ezért magasabb árat kér annál, amit Coubert ajánlott. Coubert indulat nélkül, hűvösen távozott. Cabestany fia azt akarta, hogy kerítsem elő Laín Coubert-t, és fogadjam el az ajánlatát. Elmagyaráztam annak a tökkelütöttnek, hogy Laín Coubert a valóságban nem létezik, mivel ő Carax egyik regényének a szereplője, s hogy annak az embernek esze ágában sincs megvenni a könyveket, csak ki akarta puhatolni, hol találhatók. Az öreg Cabestanynak az volt a szokása, hogy minden nálunk megjelent könyvből egy-egy példányt az irodája könyvtárában tartott. Ez alól Carax regényei sem jelentettek kivételt. Beosontam a könyvtárba, és kimenekítettem az összeset.

Még aznap délután felkerestem apámat az Elfeledett Könyvek Temetőjében, és úgy eldugtam a könyveket, hogy senki, főleg Julián, ne találhasson rájuk. Esteledett, amikor apámtól elbúcsúztam. Addig ténferegtem a Ramblán, míg a Barceloneta halásznegyedébe nem értem. Lesétáltam a partra, oda, ahol Juliánnal két nappal azelőtt a tengert néztük. A Pueblo Nuevó-i raktár akkor már lángokban állt; olyan volt a távolból, mint egy máglyarakás. Lobogó tüze borostyánszínű csillámokban szóródott szét a tenger vizén, tűz- és füstkarikái fénykígyókként tekeregtek az égre. Amikor a tűzoltók napfelkelte előtt pár perccel eloltották a lángokat, már csak az épület tetőboltozatát alátámasztó tégla- és vasoszlopok álltak ott, mint egy hatalmas csontváz. Ott találtam Lluís Carbót, aki tíz éven keresztül a raktár éjjeliőre volt. Hitetlenkedve bámulta a füstölgő maradványokat. A szemöldöke és a karszőrzete lepörkölődött, bronzvörös bőre fényesen ragyogott. Tőle tudtam meg, hogy a tűz nem sokkal éjfél után keletkezett, majd több tízezer könyvet felemésztett. Hajnalra mindent elnyelt a

hamu. Lluís egy maroknyi, tűzből kimentett könyvet szorongatott a kezében: egy versgyűjteményt Verdaguertől és a Francia forradalom története két kötetét. Csak ez a három darab könyv élte túl a tűzvészt. A raktár dolgozói közül többen bekapcsolódtak a tűzoltásba. Egyikük elmondta, hogy a tűzoltók egy agyonégett testet találtak az üszőkben. Már halottnak hitték, amikor valaki észrevette, hogy még lélegzik. Nyomban bevitték a Mar Kórházba.

A szeméről ismertem rá. Az arcáról és a karjáról valósággal lesült a bőr; leégett a haja és minden szőrszála. A ruháját cafrangossá perzselték a lángok. Eleven seb volt az egész teste, gennyes nedvei a kötésén is átütöttek. Egy tengerre néző szobát kapott valamelyik folyosó végén, a többi betegtől elkülönítve; morfiummal csillapították a fájdalmait, és már csak azt várták, mikor leheli ki a lelkét. Amikor meg akartam fogni a kezét, az egyik ápolónő figyelmeztetett, hogy alig van rajta hús a pólya alatt. A lángok a szemhéját is lepörkölték, a tekintete ettől még üresebben meredt a semmibe. A földre roskadva zokogtam, úgy talált rám az ápolónő. Megkérdezte, közeli ismerősöm-e a beteg. Igen, feleltem, a férjem. A papot, akit azért rendeltek oda, hogy feladja az utolsó kenetet, nagy lármával elkergettem, mint egy dögkeselyűt. Három nappal később Julián még mindig élt. Az orvosok csodát emlegettek; azt mondták, olyan makacs életerő lakozik benne, amellyel az orvostudomány nem képes vetekedni. Nem is sejtették, mekkorát tévednek. Juliánt nem az életerő mentette meg, hanem a benne izzó gyűlölet. Egy héttel később, amikor az a halállal zománcozott test még mindig ellenállt az elmúlásnak, Juliánt hivatalosan is Miquel Molinerként könyvelték el. Tizenegy hónapig feküdt a kórházban. Mindvégig hajthatatlan némaságba burkolózott, s égő szemekkel meredt maga elé.

Minden áldott nap meglátogattam. Az ápolónők hamarosan tegezni kezdtek, meghívtak a szobájukba, ennivalóval kínáltak. Egyedül élő, szívós nők voltak, akik egyre várták férjüket a frontról. (Alig akadt közöttük, akinek vissza is tért a hitvese.) Megtanítottak sebet tisztítani, kötést cserélni, tiszta ágyneműt húzni, és arra, hogyan kell egy tehetetlen test alatt eligazgatni a lepedőt. Arra is ők tanítottak meg, hogy ne számítsak túl sok jóra: azt a férfit, akit valaha az a csontváz tartott, már soha többé nem láthatom. A harmadik hónap tájékán levettük az arcáról a kötést. Juliánból egy élő halálfej lett. Egy arc és száj nélküli múmia. A vonásai élettelenek voltak, mint egy elszenesedett bábunak. Kitágult szemürege vált az arca uralkodó jegyévé. Az ápolónők nem vallották be nekem, de irtóztak, sőt rettegtek tőle. Az orvosok azt mondták, hogy a kezelés során az égett bőrfelület szép lassan liláskék árnyalatú, kígyóbőrszerű réteggé keményedik majd. Az elmeállapotáról egyikük sem mert nyilatkozni. Biztosra vették, hogy Julián – azaz Miquel – a tűzvész során elveszítette értelmi képességeit, s csak a felesége odaadó gondoskodása tartja benne a lelket, aki hűségesen kitart mellette ebben a rettenetes helyzetben, amelyből mások hanyatt-homlok menekülnének. Én valahányszor belenéztem Julián szemébe, láttam rajta, hogy nagyon is él odabent, csak némán emészti magát, és vár.

Az ajka odalett, a hangszálai azonban – az orvosok véleménye szerint – nem szenvedtek maradandó sérülést, a nyelvén és a gégéjén talált égési sérülések pedig már hónapokkal korábban begyógyultak. Ebből arra következtettek, hogy Julián azért nem beszél, mert az agya felmondta a szolgálatot. Hat hónappal a tűzeset után, egy késő délután, egyedül voltunk a szobában. Odahajoltam hozzá, és megcsókoltam a homlokát.

– Szeretlek – mondtam. És ekkor keserű, hörgő hang tört fel ajaktalan, vicsorgó szájnyílásából. A harag könnyei

fénylettek szemében. Meg akartam törölni az arcát a zsebkendőmmel, de a hörgés megismétlődött.

– Hagyj engem – mondta rekedt hangon. „Hagyj engem…”

A Cabestany Kiadó két hónappal a Pueblo Nuevó-i raktár leégése után csődbe ment. Az öreg Cabestany, akit még abban az évben magához szólított az ég, azt jósolta, hogy a fia fél év alatt fogja tönkretenni a vállalatot. Szegény, megrögzött derűlátó, még fél lábbal a sírban is rózsásabbnak látta a helyzetet a valóságosnál. Kénytelen voltam más kiadó után nézni. Csakhogy a háború felfalta valamennyit. Mindenki azzal biztatott, hogy a háború hamarosan véget ér, és minden jobbra fordul. Nos, a háború még két évig elhúzódott, s ami utána következett, az még rosszabb volt. A tűzvész első évfordulóján az orvosok közölték velem, hogy mindent megtettek, amit egy kórházi kezelés során megtehettek. A kórház anyagi helyzete ennél többet nem bír el, azonkívül a szobára is szükség van. Azt ajánlották, hogy adjam szanatóriumba Juliánt, mondjuk a Santa Lucia Otthonba, azonban erről hallani sem akartam. 1937 októberében hazavittem. Azon a „hagyj békén”-en kívül egy árva szót nem hallottam tőle.

Nap mint nap elismételtem neki, hogy szeretem. Rendszerint az ablak előtt ücsörgött egy

karosszékben, plédekkel betakarva. Gyümölcslevekkel, pirítóssal, tejjel tápláltam, mikor mire sikerült szert tennem. Minden nap olvastam neki egy pár órát: Balzacot, Zolát, Dickenst… Kezdte visszanyerni a testsúlyát. Nem sokkal azután, hogy hazaengedték, már meg tudta mozdítani a kezét és a karját, ide-oda forgatta a nyakát. Előfordult, hogy amikor hazaértem, a földön találtam a takaróit, és a szobában itt is, ott is feldöntött vagy levert tárgyakra bukkantam. Egy nap megleptem, amint a padlón araszolva vonszolja magát. Másfél évvel a tűz után egy viharos éjszakán arra ébredtem, hogy valaki az ágyam szélén ül, és a hajamat cirógatja. A könnyeimmel küszködve rámosolyogtam. Kiderült, hogy hiába rejtettem el előle az összes tükröt, az egyiket megtalálta. Elfúló hangon hörögte, hogy ugyanolyan szörnyeteg lett belőle, mint amilyen Laín Coubert a regényében. Meg akartam csókolni, annak igazolásaképpen, hogy nem iszonyodom a külsejétől, de nem engedte. Egy idő után jóformán hozzá sem érhettem már. Napról napra erősebb lett. Egyre többet kóborolt a lakásban, amíg én ennivaló után jártam. Miquel megtakarításaiból egy darabig úgy, ahogy eléldegéltünk, ám hamarosan el kellett adogatnom az ékszereimet és egyéb régi értéktárgyaimat. Amikor már nem akadt más, fogtam Victor Hugó Párizsban vásárolt tollát, és eladtam egy régiségkereskedőnek, aki a legjobb ajánlatot tette rá. A Katonai Kormányzóság épülete mögött fedeztem fel a kis boltot, ahol hasonló jellegű tárgyakat árultak. Hiába bizonygattam, sőt esküdöztem, hogy a toll Victor Hugóé volt, az eladót ez nem hatotta meg, ám azt elismerte, hogy remek darabról van szó, és annyit fizetett, amennyit az ínséges körülmények közt képes volt.

Attól féltem, Julián mérges lesz, ha megtudja, hogy eladtam a tollat. Ő azonban csak annyit mondott, hogy jól tettem, úgysem érdemelte meg soha. Egyik nap szokás szerint munka után jártam, s mire hazaértem, Julián eltűnt. Hajnalig nem tért vissza. Amikor megkérdeztem, merre járt, nem szólt semmit, csak kiürítette a kabátzsebeit (a kabát eredetileg Miquelé volt), és egy marék pénzt tett ki az asztalra. Attól kezdve majdnem minden éjszaka elment otthonról. Kabátba, sálba, kesztyűbe burkolózva, kalappal a fején olyan volt, mint egy éjszakai kísértet. Soha nem árulta el, hová megy. Szinte mindig pénzzel és ékszerekkel a zsebében tért vissza. Délelőttönként pihente ki magát: egyenes derékkal ült a karosszékében, és nyitott szemmel aludt. Egy alkalommal kést találtam a zsebében. Kétélű, rugós pengéje volt. A penge lapján sötét foltok éktelenkedtek.

Akkoriban terjedt el a hír a környéken egy garázda alakról, aki kirakatokat tör fel, és könyveket éget. A vandál idegen állítólag attól sem riadt vissza, hogy közkönyvtárakba vagy magángyűjteményekbe lopózzék be. Minden alkalommal magával vitt két-három könyvet, majd elégette őket.

1938 februárjában, egy könyvesboltban Julián Carax regényei iránt érdeklődtem. Azt a választ kaptam, hogy ennek a szerzőnek a könyvei sehol sem kaphatók: valaki gondoskodott róla, hogy eltűnjenek a piacról. A boltos a saját utolsó példányait is eladta egy különös idegennek, aki elrejtette az arcát, és olyan furcsa volt a hangja, hogy alig lehetett kihámozni a beszédét.

– A spanyol és francia magángyűjtők könyvtárában nemrégiben még fel lehetett lelni egy-két példányt, ám újabban ők is igyekeznek megszabadulni tőlük, mert félnek – magyarázta. – Nem csodálom.

Julián olykor napokra eltűnt. Sőt, volt, hogy hetekre. Éjszaka ment, éjszaka jött. Soha nem állított be üres kézzel Soha nem magyarázkodott, vagy ha mégis, csak annyit közölt szűkszavúan, merre járt. Franciaországban, Párizsban, Lyonban, Nizzában… Időnként levél érkezett Franciaországból Laín Coubert nevére. Öreg könyvárusoktól, gyűjtőktől. Mindegyik ugyanarról szólt: valaki valahol Julián Carax-regényekre bukkant. Julián ilyenkor napokig távol volt, és úgy tért vissza, mint egy veszett farkas, füstszagúan, vérben forgó szemekkel.

Julián egyik hosszabb „kiruccanása” alkalmával találkoztam a székesegyház kerengőjében Fortuny úrral, aki úgy kóválygott ott, mint akinek időközben megvilágosodott az elméje. Még emlékezett rá, hogy két évvel azelőtt nála jártam Miquellel, és Julián iránt érdeklődtem. Elvezetett egy sarokba, majd bizalmasan közölte velem, hogy Julián szerinte még mindig él valahol, de valószínűleg nem mer kapcsolatba lépni velünk valamiért, amiről ő nem tudhat. „Annak a gazember Fumerónak biztosan köze van a dologhoz.” Azt feleltem, hogy nekem is ugyanaz a meglátásom. A háború évei meglehetősen gyümölcsözőek voltak Fumero számára. Havonta mással állt szövetségben; az anarchistáktól kezdve a kommunistákig mindenkivel lepaktált. Nevezték kémnek, bérencnek, hősnek, gyilkosnak, összeesküvőnek, cselszövőnek, megmentőnek, istennek. A lényeg az volt, hogy mindenki féljen tőle. Addig mindenki szerette, amíg az ő oldalukon állt. Fumero barcelonai ügyletei közepette mintha elfeledkezett volna Juliánról. Bizonyára azt hitte, akárcsak a kalapos, hogy elmenekült, és bottal ütheti a nyomát.

Fortuny megkérdezte, régebbről ismerem-e Juliánt, én pedig bevallottam, hogy igen. Arra

kért, meséljek neki róla, mondjam el, milyen ember lett belőle, ő ugyanis – s ezt őszintén bevallotta – nem ismeri a fiát. „Tudja, az élet elszakított bennünket egymástól.” Elpanaszolta, hogy Barcelona összes könyvesboltját bejárta Julián regényeiért, de sehol sem járt szerencsével. Egy illetőtől azt hallotta, hogy egy őrült a világ végére is utánuk megy, hogy aztán elégesse őket. Fortuny meg volt győződve róla, hogy Fumero keze van a dologban. Nem akartam ellentmondani neki. Nem tudom, miért hazudtam neki, könyörületességből vagy megvetésből, de azt mondtam, hogy Julián minden bizonnyal visszatért Párizsba, és most jól van; tudomásom szerint nagyra becsüli Fortuny urat, és amint a körülményei lehetővé teszik, újra visszajön hozzá. „Ez az átkozott háború az oka mindennek – sóhajtozott. – Mindent megrohaszt.” Mielőtt elbúcsúztunk volna, ragaszkodott hozzá, hogy megadja címét és a volt felesége, Sophie elérhetőségét, akivel több évig tartó „mosolyszünet” után újra felvették egymással a kapcsolatot. Sophie most Bogotában él, mondta, egy jó nevű orvossal. Saját zeneiskolája van, és szüntelenül Julián felől érdeklődik.

– Tudja, ez az egyetlen, ami összeköt bennünket. Az emlékezés. Az ember, míg fiatal, hibát hibára halmoz, kedves kisasszony, és erre csak akkor jön rá, amikor már megöregedett.

Megígértem neki, hogy azonnal értesítem őt és Sophie-t, amint megtudok valamit Juliánról.

– Julián édesanyját az tenné a legboldogabbá, ha hírt kapna a fiáról. Maguk, nők, jobban hallgatnak a szívükre, mint mások ostobaságaira – zárta le a beszélgetést szomorúan a kalapos. – Ezért élnek tovább.

Annak ellenére, hogy annyi rosszat hallottam róla, megsajnáltam ezt a szegény öregembert, aki egyre csak a fiát várta, s már csak az a remény éltette, hogy egyszer majd mindent bepótolhat, amit elmulasztott, s hogy a szentek, akiket olyan áhítatos rendszerességgel látogat a székesegyház kápolnájában, csodát tesznek vele. Ahelyett a szívtelen, dühöngő, emberevő óriás helyett, akit elképzeltem, egy jóságos kis öreg állt előttem, aki ugyanolyan vak és elveszett volt, mint a többi ember. Talán azért voltam olyan elnéző vele, mert az apámra emlékeztetett, aki a könyvek közé menekült mások és önmaga elől; vagy azért, mert mindketten ugyanarra vágytunk, bár neki erről sejtelme sem volt: hogy visszaszerezzük Juliánt, s ez volt a kapocs közöttünk; mindenesetre elfogadtam a kedvességét. Én voltam az egyetlen emberi lény, aki a szívébe zárta őt. Julián tudta nélkül gyakran meglátogattam San Antonio körúti lakásában. Akkoriban már nem dolgozott.

– Nincs már hozzá se jó kezem, se jó szemem. A vevőim is mind elpárologtak. Minden csütörtökön kávéval, keksszel, édességgel várt. Ő maga jóformán egyikbe sem

kóstolt bele. Órákig mesélt nekem Julián gyerekkoráról, s arról, hogyan dolgoztak együtt a kalapüzletben. Fényképeket mutogatott, bevezetett Julián szobájába. Az utóbbit olyan makulátlan rendben tartotta, mint egy múzeumot. Régi füzeteket, jelentéktelen tárgyakat vett elő, egy sosemvolt élet relikviáit. Észre sem vette, hogy nem először mutogatja azokat az emlékeket, és nem először meséli a hozzájuk fűződő történeteket. Az egyik ilyen csütörtökön a lépcsőházban összefutottam Fortuny úr kezelőorvosával. Amikor a kalapos egészségi állapota felől érdeklődtem, gyanakodva nézett rám.

– Ön a rokona? Azt feleltem, hogy én vagyok az, aki legközelebb áll szegényhez. Az orvos erre elárulta,

hogy Fortuny súlyos beteg, s már csak hónapjai vannak hátra. – Mi a baja? – Azt mondhatnám, hogy gyenge a szíve, ám valójában a magány emészti. Az emlékek

olykor pusztítóbbak, mint a puskagolyó. A kalapos nagyon megörült, mikor meglátott, és bevallotta, hogy nem bízik az orvosában.

Az orvosok hitvány kuruzslók, mondogatta. Vallásos meggyőződését az öregség csak tovább fokozta. Mindenben a Sátán kezét látta. A Sátán zavarja meg az emberek értelmét, hogy aztán elveszejtse őket, súgta.

– Itt van például a háború, vagy itt vagyok én. Most ugyan öregnek és megtörtnek látszom, de fiatalkoromban gyáva gazember voltam.

Juliánt is a Sátán rabolta el tőle, tette hozzá. – Az életet Istentől kapjuk, de a világot az Ördög felügyeli… Efféle teológiai csemegéket „lakmároztunk” délutánonként az avas édességek mellé. Hamarosan figyelmeztettem Juliánt, hogy igyekeznie kell, ha még életben akarja látni az

apját. Kiderült, hogy a maga módján, titokban ő is „látogatta” az apját, csak az nem tudott róla: alkonyattájt a tér másik oldalán üldögélt, s messziről figyelte, hogyan öregszik az apja. Julián jobbnak látta, ha az öreg annak a fiúnak az emlékét viszi magával a sírba, akit a hosszú évek alatt elképzelt, és nem szembesül a valósággal.

– A valóságot meghagyod nekem – szaladt ki a számon, de abban a pillanatban meg is bántam.

Nem válaszolt. Egy pillanatra mintha mégis eljutott volna a tudatáig, milyen pokoli csapdában vergődünk. Az orvos jóslatai hamar beváltak. Fortuny úr már nem érhette meg a

háború véget. Egy nap a karosszékében ült az emlékeibe merülve. Éppen a Sophie-ról és Juliánról készült fényképeket nézegette. Így találtak rá.

A háború utolsó időszaka a pokol előjátéka volt. A város úgy élte meg a távoli háborút, mint egy elzsibbasztott seb a lüktetését. Hónapok óta pusztított már az éhínség, meg a sok csatározás, portyázás és bombázás. Az öldöklések, a harcok s az összeesküvések réme évek óta kísértett, s fel is őrölte a város idegrendszerét, ám még így is szép számmal akadtak olyanok, akik abban reménykedtek, hogy hamarosan elvonul a háború, mint egy átmeneti vihar, s valahol messze folytatódik majd. A hiú ábránd talán még pusztítóbb volt, mint maga a háború. S amikor elmúlt a zsibbadás, nem volt irgalom. Tudod, Daniel, a háborúnál jobban semmi nem táplálja a felejtést. Hallgatunk, mint a sír, s közben arról győzködnek bennünket, hogy mindaz, amit láttunk, tettünk, s a saját kárunkon tanultunk, látszat csupán, puszta rémálom. A háborúnak nincs emlékezete, mivel senkinek sincs bátorsága ahhoz, hogy megértse, mi is történt valójában; aztán egyszer csak nem marad szemtanú, aki elmesélhetné; eljön a pillanat, amikor már senki sem emlékszik, s akkor kezdődik elölről az egész, új arccal, új néven, és azt is felfalja, amit maga után hagyott.

Juliánnak addigra már alig volt mit elégetnie. Ez az időtöltés szép lassan nála fontosabb személyek privilégiuma lett. Sohasem beszélt az apja haláláról, ám attól kezdve úgy élt, mint egy rokkant, s már nyoma sem volt benne a korábbi pusztító haragnak és gyűlöletnek. Visszavonultan éltünk, s a hírmorzsákból táplálkoztunk. Fumeróról az a hír járta, hogy mindenkit elárult, aki őt a háború idején felkarolta, s most a győztesek oldalán áll. Állítólag személyesen gondoskodott egykori szövetségeseinek és védelmezőinek kivégzéséről a Montjuich-erőd tömlöcében; pisztolyt nyomott a szájukba, és minden teketória nélkül golyót röpített a fejükbe. Mihelyt elhallgattak a fegyverek, a felejtés gépezete azonnal működésbe lépett. Azokban a napokban egy életre megtanultam, hogy nincs félelmetesebb egy olyan hősnél, aki a maga szemszögéből számolhat be mindarról, amiről a többiek, akik az ő oldalán hullottak el, már soha nem mesélhetnek. A Barcelona elestét követő heteket le sem lehet írni. Azokban a napokban a színfalak mögött legalább annyi, ha nem több vér folyt, mint amennyi a nyílt harcok során. Amikor végre béke lett, annak olyan szaga volt, mint a börtönöket és a temetőket belengő émelyítő nyugalomnak, a lelkeken száradó, lemoshatatlan szégyen és hallgatás halotti leple alatt. Senki sem akadt, akinek tiszta maradt volna a keze s ártatlan a tekintete. Mi, szemtanúk, kivétel nélkül magunkkal visszük a titkot a sírba.

A nyugalom végül helyreállt a bizalmatlanság és a gyűlölet ingatag talaján, mi Juliánnal azonban tovább nyomorogtunk. Az összes megtakarításunkat feléltük, Laín Coubert éjszakai zsákmányaiból sem maradt semmi. Amit csak lehetett, már eladtunk a lakásból. Kétségbeesetten igyekeztem munkát keresni – fordítást, gépírást vagy akár mosogatást –, a Cabestanyhoz fűződő múltam azonban láthatóan gyanakvást keltett az emberekben, és nemkívánatos személyként könyveltek el. Egy ceruzabajszos, fényes öltönyös, lenyalt hajú hivatalnok – azok közül, akik mintha százával bújtak volna elő föld alól azokban a hónapokban – célzatosan megjegyezte, hogy egy olyan csinos kislánynak, mint én, nem szabadna ilyesfajta nagyvilági babérokra áhítoznia. A szomszédoktól, akik az első perctől kezdve elhitték, hogy a szegény, nyomorék férjemet ápolom, aki a háborúban maradandó sérüléseket szerzett, kaptunk némi alamizsnát – tejet, sajtot, kenyeret –, sőt, néha a vidéki csomagokból is csurrant-cseppent valami: egy kis sózott hal vagy felvágott. Több hónapon át tartó nélkülözés után – amikor még mindig nem sok esélyt láttam arra, hogy munkát találok – elhatároztam, hogy új cselhez folyamodom. Julián egyik regényéből vettem hozzá az ötletet.

Levelet írtam Bogotába Julián édesanyjának egy nem létező ügyvéd nevében, akiről azt állítottam, hogy Fortuny úr a halála előtti napokban felkérte az ügyei rendezésére, s akit Jósé Maria Requejónak kereszteltem el egy régi szerelmem emlékére (ő volt az első fiú, aki

megcsókolt). Tájékoztattam, hogy – miután a kalapos végrendelkezés nélkül hunyt el – a San Antonio körúti lakás, a kalapüzlet és a bennük található ingóságok tulajdonjoga elvileg a fiukat, Juliánt illetné meg, aki feltételezhetően Franciaországban él emigrációban; az örökség jogi feltételei azonban még nem kielégítőek, így – tekintve, hogy ő most külföldön tartózkodik – az írásbeli hozzájárulását kérem ahhoz, hogy a kérdéses tulajdon kezelési jogát valamiféle díjazás ellenében ideiglenesen átvehessem, majd a szükséges lépéseket megtegyem, és elindíthassam az ingatlan átíratását Julián nevére. Hozzátettem, hogy a párizsi spanyol követség közreműködésével kívánok kapcsolatba lépni a fiával. Egyúttal arra kértem, hogy vegye fel a kapcsolatot az ingatlan kezelőjével, és bízza meg, hogy az üggyel kapcsolatos hivatalos anyagokat, valamint a tulajdon kezelési költségeit fedező pénzösszegeket rendszeresen továbbítsa nekem, azaz Requejo ügyvédnek. (Külön postafiókot nyitottam a nevére, lakcímként pedig egy használaton kívüli garázst jelöltem meg, az Aldaya-palota romjaitól kétutcányira.) Arra számítottam, hogy a jó anyagi helyzetben lévő Sophie ott a távoli Bolíviában olyannyira odalesz majd a boldogságtól, hogy Julián segítségére lehet, s újra kapcsolatba kerülhet vele, hogy mindenbe beleegyezik, és esze ágában sem lesz megkérdőjelezni azt a jogi maszlagot, amit a levelemben összehordtam.

Két hónappal később meg is érkezett az ingatlankezelőhöz a San Antonio körúti lakás fenntartási költségeinek, valamint a Jósé Maria Requejo és Társai ügyvédi irodának járó díj fedezésére szolgáló első pénzutalvány, ő pedig attól kezdve minden hónapban feladta csekken a szóban forgó összeget a „Barcelona, Postafiók 2321” címre, úgy, ahogyan Sophie Carax levélben kérte tőle. Hamar rájöttem, hogy az ingatlankezelő titokban minden hónapban megtartott belőle magának egy bizonyos százalékot, én azonban jobbnak láttam, ha szemet hunyok a dolog felett. Így, mivel ő is jól járt, nem firtatta a kétes ügyletet. Abból, ami maradt, Juliánnal úgy-ahogy elboldogultunk. Reménytelennek tűnő, szörnyű éveket vészeltünk át. Aztán szép lassan sikerült találnom apróbb fordítási munkákat. Cabestanyra már senki sem emlékezett, a politikában pedig a mielőbbi megbocsátás és felejtés elve volt soron, hogy minél hamarább túllépjünk a régi sérelmeken és viszályokon. Mégis egyfolytában attól féltem, hogy Fumerónak ismét kedve támad a múltban vájkálni, és újra üldözőbe veszi Juliánt. Hébe-hóba sikerült az ellenkezőjéről meggyőznöm magam: hogy már rég halottnak hiszi, vagy elfelejtette. Fumero már nem ontotta olyan látványosan mások vérét, mint az előző években. Fontos közéleti személyiséggé vált, s abban a pozícióban, amelyre a Rezsimben szert tett, talán meg sem engedhette magának azt a luxust, hogy Julián Carax kísértetével foglalkozzon. Máskor az éjszaka kellős közepén arra riadtam, hogy zakatol a szívem, csurom víz a lepedőm, mivel azt álmodtam, hogy a rendőrség veri az ajtómat. Rettegtem, hogy valamelyik szomszéd gyanút fog beteg férjemet illetően (aki soha nem hagyta el a házat, ám olykor hangosan zokogott, és a falat püfölte, mint egy őrült), és feljelent bennünket. Rettegtem, hogy Julián megint eljár majd otthonról, és újra kezdi a vadászatot a könyvei után, hogy maradéktalanul elégesse valamennyit, hogy felégessen maga után minden nyomot, s ezzel az utolsó jelét is megsemmisítse annak, hogy valaha létezett. A sok rettegés közepette észre sem vettem, hogy megöregedtem, elszálltak felettem az évek, s közben az egész ifjúságomat feláldoztam egy nyomorék ember, egy lélektelen csontváz oldalán.

Minden félelmem ellenére békésen teltek az évek. Minél üresebb az élet, annál gyorsabban múlik az idő. A jelentéktelen sorsok úgy suhannak el az élet apró szépségei mellett, mint azok a vonatok, amelyek nem állnak meg minden állomáson. A háború sebeit időközben erővel betömködték. Attól kezdve, hogy több kiadónál is akadt számomra munka, a nap nagyobbik részét házon kívül töltöttem. Szeretőim is voltak, szomorú arcú, névtelen férfiak, akikkel a metrón vagy valamelyik moziban hozott össze a sors; velük osztottam meg a magányomat. Utána – érthetetlen módon – mindig halálra gyötört a bűntudat, sírhatnékom volt, s amikor

Juliánt megláttam, megfogadtam, hogy soha többé nem csalom meg, mintha bármivel is tartoztam volna neki. A buszon, az utcán rendszeresen azon kaptam magam, hogy a nálam fiatalabb, gyerekes anyákat figyelem. Boldognak és kiegyensúlyozottnak tűntek, mintha azok a gyámoltalan, apró teremtések minden űrt hiánytalanul betöltöttek volna az életükben. Ilyenkor eszembe jutottak azok a napok, amikor még én is arról ábrándoztam, hogy olyan leszek, mint ők, és elképzeltem magam egy gyermekkel, Julián gyermekével, az ölemben. Aztán arra gondoltam, hogy azok, akik a háborút csinálták, valamikor maguk is gyermekek voltak.

Már kezdtem azt hinni, hogy a világ elfeledkezett rólunk, amikor egy idegen alak állított be hozzánk. Fiatal, tejfelesszájú suhanc volt, egy nyavalyás kis kezdő, aki minduntalan elpirult, amikor a szemembe nézett. Azért jött, állította, hogy Miquel Moliner felől érdeklődjék, az Újságíró Szövetség archívumának korszerűsítése végett. Azt mondta, nyugdíjat is tudnának adni Moliner úrnak, ám a havonta járó összeg folyósításához szükség volna bizonyos adatokra. Azt feleltem, hogy Moliner úr még a háború elején külföldre menekült, s azóta is ott él. A kis pattanásos besúgótanonc sajnálkozott, majd nyálas mosollyal távozott. Tudtam, hogy még aznap éjszaka feltétlenül el kell tüntetnem a házból Juliánt. Engedelmes volt, mint egy gyermek, mintha az egész élete azokon a másodperceken múlott volna, amelyeket esténként együtt töltöttünk, amikor zenét hallgattunk a rádióban, s ő fogta vagy csendben cirógatta a kezem.

Aznap este elővettem a San Antonio körúti lakás kulcsát, amit az ingatlanközvetítő küldött el a nem létező Requejo ügyvéd címére, s átkísértem Juliánt egykori otthonába, ahol nevelkedett. Bevezettem a szobájába, és megígértem neki, hogy másnap visszajövök. A lelkére kötöttem, hogy legyen óvatos.

– Fumero megint utánad szaglászik – mondtam neki. Tétován bólintott, mintha nem emlékezne rá, vagy nem érdekelné, ki is az a Fumero. Hetek

teltek el úgy, hogy minden éjjel, éjfél után felmentem hozzá. Kérdezgettem, mit csinált napközben, mire ő értetlenkedve bámult rám. Átkaroltuk egymást, s így töltöttük az éjszakát; amikor hajnalban elindultam, megígértem neki, hogy amint lehet, visszajövök. Minden alkalommal úgy mentem el, hogy rázártam a lakást. Juliánnak nem adtam kulcsmásolatot. Szívesebben láttam őt fogolyként, mint halottként.

Senki nem kérdezősködött többé a lakásomon Julián felől; ennek ellenére azt híreszteltem a negyedben, hogy a férjem Franciaországban van. Írtam néhány levelet a párizsi spanyol konzulátusnak, hogy tudomásom szerint Julián Carax spanyol állampolgár a francia fővárosban tartózkodik, és a segítségüket kérem a felkutatásához. Arra számítottam, hogy a leveleim előbb-utóbb a megfelelő személy kezébe kerülnek. Minden óvintézkedésem ellenére tudtam, hogy Fumero számára csak idő kérdése az egész. Az olyan emberek szívéből, mint ő, soha nem párolog el a gyűlölet. Értelmetlen és ésszerűtlen a gyűlöletük. Olyan ösztönösen gyűlölnek, mint ahogyan levegőt vesznek.

A San Antonio körúti lakás a ház tetőterében volt. Rájöttem, hogy az egyik ajtón át ki lehet jutni a lépcsővel összeköttetésben álló tetőteraszra. Az épülettömb tetőteraszai valóságos hálózatot képeztek. Támaszfalaik alig egy méternyire voltak egymástól, a ház lakói rendszerint közéjük teregették a kimosott ruhát. A háztömb másik oldalán hamar felfedeztem egy épületet (a homlokzata a Joaquín Costa utcára nézett), melynek tetőteraszáról át tudtam ugrani a San Antonio körúti épület teraszára, és így anélkül juthattam be a lakásba, hogy bárki látott volna bemenni vagy kijönni. Egy nap az ingatlankezelő levélben figyelmeztetett, hogy a szomszédok zajokat észleltek a Fortuny-lakásban. Requejo ügyvéd nevében azt válaszoltam, hogy az iroda egyik alkalmazottjának időnként fel kellett ugrania a lakásba egy-egy papírért, dokumentumért, így semmi ok a riadalomra. Még akkor sem, ha a zajok éjszaka hallatszanak,

tettem hozzá, majd célzatosan megjegyeztem, hogy egy-egy titkos legénylakás a férfiak – könyvelők és ügyvédek – körében legalább olyan szent dolog, mint a virágvasárnap. Az ingatlankezelő a szakmai összetartozás jegyében megnyugtatott, hogy ne aggódjak, majd ő elrendezi a dolgot.

Azokban az években az volt az egyetlen szórakozásom, hogy eljátszottam Requejo ügyvéd szerepét. Havonta egyszer apámat is meglátogattam az Elfeledett Könyvek Temetőjében. Nem mutatott különösebb érdeklődést a férjem iránt, akit soha nem is látott, én sem ajánlottam fel soha, hogy bemutatom őket egymásnak. Úgy kerülgettük a kérdést (és egymás pillantását), ahogyan a gyakorlott hajósok kerülgetik a zátonyokat a víz felszínén. Előfordult, hogy tűnődve rajtam felejtette a tekintetét, majd megkérdezte, hogy tehet-e értem valamit, vagy hogy nem tudna-e segíteni valamiben. Szombat hajnalban lekísértem egyszer-kétszer Juliánt a tengerhez. Felléptünk a tetőteraszra, átugrottunk a másik épületbe, és kisétáltunk a Joaquín Costa utcára. A Raval keskeny utcácskáin tekeregve jutottunk le a kikötőbe. Senki nem állt az utunkba. Az emberek még messziről is féltek Juliántól. Volt, hogy egészen a hullámtörő gátig leballagtunk. Julián szívesen ücsörgött a sziklán, arccal a városnak. Órákat töltöttünk így csöndben, szótlanul. Hébe-hóba még a moziba is beültünk, rendre pár perccel az előadás megkezdése után, abban a reményben, hogy a sötétben senki nem figyel fel Juliánra. Így éltünk hallgatásba és sötétségbe burkolózva, s ahogy teltek a hónapok, olyannyira megszoktam ezt az életmódot, hogy már természetesnek találtam, s egy idő után meg voltam győződve róla. hogy tökéletesen bevált a tervem. Én bolond…

12 1945 a hamvadó tüzek éve volt. Mindössze hat év telt el a polgárháború befejezése óta, s

még mindig sajogtak a sebek, mégsem beszélt róluk senki. Egy másik háborúról beszéltek, arról a világháborúról, amely kiirthatatlan hullaszaggal és gonoszsággal árasztotta el a világot. Visszatértek a nélkülözés és a szegénység évei, a békének azzal a furcsa, zsibbasztó érzésével „megáldva”, amelyet a némák és a bénák szoktak kiváltani a maguk félig-meddig szánalomra méltó, visszataszító állapotával. Miután éveken át hiába kerestem fordítói munkát, korrektorként helyezkedtem el egy Pedro Sanmartí nevű újdonsült vállalkozó kiadójában. Sanmartí az apósa vagyonát fektette be az üzletbe, őt magát pedig egy menhelyre a Banolas-tó mellett, abban a reményben, hogy hamarosan megérkezik majd az elhalálozását közlő postai értesítés. A vállalkozó – az akkoriban oly divatos „önmegvalósító ember” cím boldog tulajdonosa – előszeretettel tette a szépet olyan fiatal lányoknak, akiknél kétszer idősebb volt. Angolul is beszélt, igaz, erős Vilanova i la Geltrú-i akcentussal, ám szentül hitte, hogy ez a jövő nyelve, és minden mondata végére odabiggyesztette az „Oké”-szócskát.

A kiadó (amelyet Endümión nevére keresztelt, miután ez úgy hangzott, mintha egy katedrális neve volna, és alkalmasnak tűnt rá, hogy pénzt hozzon a házhoz) katekizmusokat és illemtankönyveket adott ki, valamint egy egész sorozat regényformában írott, könnyed, mulatságos, mégis nevelő célzatú olvasmányt, melyek hősei vöröskeresztes apácák vagy apostoli elhivatottságú, boldog hivatalnokok voltak. Amerikai katonák életéről szóló történetek is jelentek meg náluk „A bátor kommandó” címmel; hőseik nagy sikernek örvendtek a fiatalok körében, annál is inkább, mert regénybeli külsejük arról árulkodott, hogy a hét minden egyes napján húst esznek. A kiadónál jó barátnőre leltem Sanmartí titkárnőjében, Mercedes Pietro személyében, akivel hamar megtaláltuk a közös hangot; elég volt egy pillantást vagy mosolyt váltanunk, s máris értettük egymást. Sok közös vonásunk volt: mindkettőnket olyan férfiak mellé sodort az élet, akik vagy meghaltak, vagy bujkáltak a világ elől. Mercedesnek volt egy izomsorvadásban szenvedő hétéves kisfia, s a tőle telhető

legnagyobb odaadással ápolta őt. Alig volt több harminckét évesnél, de a bőrén már megjelentek az élet barázdái. Ő volt az egyetlen azokban az években, akinek mindent elmertem mondani az életemről.

Tőle tudtam meg, hogy Sanmartí és az egyre nagyobb tekintélynek örvendő Francisco Javier Fumero felügyelő kebelbarátok. Mindketten ugyanahhoz a hatalmi körhöz tartoztak, melynek tagjai a háború hamvaiból keltek életre, a múlt sötét porából, amely az egész várost könyörtelenül belepte, akár a pókháló. Ők voltak az új társadalom letéteményesei. Fumero nem sokat váratott magára. Egyik nap abban maradtak a barátjával, Sanmartíval, hogy a kiadóban találkoznak, és együtt ebédelnek. Én valamilyen ürüggyel bemenekültem az irattárba. Ott rejtőzködtem, amíg el nem indultak. Amikor visszamentem az íróasztalomhoz, Mercedes tekintetén láttam, hogy minden ért. Attól kezdve mindig szólt, ha meglátta Fumerót a kiadóban, hogy időben elrejtőzhessek.

Sanmartí minden áldott nap kísérletet tett rá, hogy valamilyen ürüggyel elcsábítson: el akart vinni vacsorázni, színházba és moziba hívott. Minden alkalommal azt feleltem, hogy a férjem otthon vár, meg hogy az ő felesége is bizonyára aggódik már, hiszen elég későre jár. Ami Sanmartí asszonyt illeti, ő abban a pillanatban, hogy az apja vagyona Sanmartí kezére került, elveszítette szerepét a házassági színjátékban, s árfolyama hamarosan az elengedhetetlen Bugatti értéke alá süllyedt a férje érzelmi skáláján: az asszony nem jelentett többet neki egy bútordarabnál vagy egy hordozható poggyásznál. Mercedes óva intett; ő már tudta, mire megy ki a játék. Sanmartí – sem térben, sem időben – nem látott tovább az orra hegyénél, ellenben folyamatosan friss húsra vágyott, és minden új falatra kivetette a hálóját, adott esetben énrám. Minden alkalmat megragadott, hogy beszélgetésbe elegyedjék velem.

– Ugy hallottam, hogy a férjed, az a Moliner, író… Igazán írhatna egy könyvet az én Fumero barátomról. Már a címét is kitaláltam: Fumero, a bűnözők réme, avagy az utcai igazságszolgáltatás. Na mit szólsz hozzá, Nurieta?

– Igazán kedves, Sanmartí úr, de Miquel éppen egy regényen dolgozik, így nem hiszem, hogy mostanában…

Sanmartí harsogó nevetésben tört ki. – Regényt ír? Az isten szerelmére, Nurieta… A regény műfaja rég halott! El van temetve!

Az egyik barátom mesélte a minap, aki most jött haza New Yorkból, hogy az amerikaiak egy olyan televízió nevű készülék feltalálásán dolgoznak, amely a mozira hasonlít, és otthon is nézhetjük majd. Nem lesz szükség könyvre, misére, semmire, de semmire. Mondd meg a férjednek, hogy hagyjon fel a regényírással… Mégha valami híres ember volna, mondjuk futballista vagy torreádor… Idefigyelj, mit szólnál, ha beülnénk a Rugattiba, elhajtanánk Castelldefelsbe, és ott folytatnánk ezt a kis eszmecserét, egy pompás paella társaságában? Itt az ideje, hogy magadra is gondolj! Tudod jól, hogy én csak segíteni szeretnék rajtad. Meg a férjeden. És azt is jól tudod, hogy ebben az országban pártfogók nélkül semmire sem jut az ember.

Attól fogva úgy öltözködtem, mint egy úrnapi özvegy, vagy azok az asszonyok, akikről messziről lerí, hogy a napfényt a halálos bűnök közé sorolják. Munkába menet nem festettem ki magam többé, és kontyba fogtam a hajam. Ám hiába minden furfang, Sanmartí továbbra is körülöttem legyeskedett, azoknak a felkapaszkodott kegyenceknek a behízelgő, leereszkedő mosolyával, akik hurkaként függeszkednek a hatalom ranglétráján. Felmerült bennem, hogy új munkahelyet keresek; el is mentem két-három meghallgatásra, de kiderült, hogy előbb vagy utóbb mindenütt egy-egy Sanmartí-félével találom szemközt magam. A hozzá hasonló emberek úgy nőttek ki a mocsokból, amivel a vállalkozásaikat trágyázták, akár a gomba. Egyikük nem sajnálta a fáradságot, és felhívta Sanmartít, hogy elmondja neki, Nuria Monfort a háta mögött új állást keres. Sanmartít olyannyira sértette a hálátlanságom, hogy azonnal

behívatott a szobájába. Megsimogatta az arcomat. Izzadság- és dohányszag áradt az ujjaiból. Éreztem, hogy elsápadok.

– Ha nem vagy elégedett valamivel, csak szólnod kell, tündérkém. Mondd meg, mit tehetek, hogy javítsak a munkakörülményeiden! Tudod jól, milyen nagyra becsüllek, és nem esik jól, hogy itt akarsz hagyni bennünket, főleg így nem, hogy másoktól kell megtudnom. No de mit szólnál hozzá, ha elvinnélek vacsorázni és kibékülnénk?

Eltoltam a kezét az arcomtól. Nem bírtam tovább titkolni, mennyire undorodom tőle. – Csalódást okozol nekem, Nuria. Be kell vallanom, hogy egy szikrányi elkötelezettséget

vagy lelkesedést sem látok benned a kiadó iránt. Mercedes előre figyelmeztetett, hogy előbb vagy utóbb valami hasonlóra kerül majd sor.

Alig telt bele néhány nap, Sanmartí, aki legfeljebb annyit értett a nyelvtanhoz, mint egy orangután, sorra visszaadta az általam kijavított kéziratokat, mondván, hogy hemzsegnek a hibáktól. Alig volt olyan nap, hogy ne kellett volna bent maradnom az irodában késő estig – olykor tízig, tizenegyig –, hogy Sanmartí áthúzásait, közbevetéseit és megjegyzéseit figyelembe véve oldalról oldalra átdolgozzam a szöveget.

– Túl sok a múlt idejű igealak. Élettelenül hangzik, nincs benne semmi spiritusz… Mindenki tudja, hogy pontosvessző után nem használunk főnévi igenevet…

Egyszer-kétszer Sanmartí maga is késő estig bent maradt az irodában. Mercedes mindent elkövetett, hogy ő is ott lehessen, de Sanmartí többnyire hazaküldte. Amikor teljesen egyedül maradtunk, előbújt a dolgozószobájából, és odasétált az asztalomhoz.

– Túl sokat dolgozol, Nurieta. Pedig a munka nem minden. Szórakozni is kell valamikor. Még nagyon fiatal vagy. Az ifjúság hamar elszáll; ki kell használni, amíg lehet!

Volt, hogy leült az íróasztalom szélére, és csak bámult. Volt, hogy a hátam mögé állt, s percekig szuszogott a nyakamba a bűzös leheletével. Máskor a vállamra tette a kezét.

– Csupa feszültség vagy, nyuszikám. Lazítanod kellene egy kicsit. Minden ízemben remegtem, kiáltani szerettem volna; örökre elfutni onnan, de szükségem

volt az állásra, meg arra a nyomorult kis fizetésre, amit ott szereztem. Egyik este addig matatott a vállam körül, míg a végén mohón tapogatni nem kezdett.

– Megőrülök érted – nyögte. Kiszakítottam magam az öleléséből, felkaptam a kabátomat, a táskámat, és a kijárat felé

rohantam. Sanmartí kárörvendően nevetett a hátam mögött. A lépcsőházban egy sötét alakba botlottam; olyan nesztelenül surrant a folyosón, mintha a lába nem is érintette volna a földet.

– Nahát, kit látnak szemeim! Moliner asszony… Fumero felügyelő vigyorgott rám csúszómászómosolyával. – Csak nem az én Sanmartí barátomnak dolgozik? Szerencséje van! Ő a legjobb a

szakmában, akárcsak én a magaméban! Na és mondja csak, hogy van a kedves férje? Tudtam, hogy meg vannak számlálva a napjaim. Másnap a kiadóban már azt rebesgették,

hogy Nuria Monfort valószínűleg a nőket szereti, mert képes volt ellenállni Pedro Sanmartí elbűvölő, fokhagymaszagú leheletének, Mercedes Pietróval viszont szemmel láthatólag nagyon jól megértik egymást. A kiadóvállalat néhány nagyreményű fiatal dolgozója megesküdött volna rá, hogy többször is látott bennünket, amint az irattárban csókolózunk, mint „két szuka”. Mercedes aznap délután, indulás előtt megkérdezte, válthatnánk-e néhány szót. Alig mert a szemembe nézni. Némán leballagtunk a sarki kávézóba. Mercedes elmondta, hogy Sanmartí rossz szemmel nézi a barátságunkat, mivel a rendőrségtől azt a felvilágosítást kapta, hogy egykor aktív kommunista voltam.

– Tudod, Nuria, én nem veszíthetem el ezt az állást. Föl kell nevelnem a gyerekemet… Könnyekben tört ki. A szégyentől és a megaláztatástól egészen összetöpörödött;

másodpercről másodpercre egyre öregebbnek látszott.

– Ne aggódj, Mercedes! Mindent értek – feleltem. – Ez a Fumero utánad koslat, Nuria. Nem tudom, mi baja veled, de látszik az arcán… – Tudom. A rákövetkező hétfőn egy vézna, hátrazselézett hajú fiatalembert találtam az íróasztalom

mellett. Salvador Benadesként, az új korrektorként mutatkozott be. – Hát maga kicsoda? – kérdezte. Egy pillantást sem vetett rám senki, és egy árva szót sem szóltak hozzám, amíg

összeszedtem a holmimat. Már a lépcsőn voltam, amikor Mercedes utánam futott, és átnyújtott egy pénzzel teli borítékot.

– Mindenki hozzájárult, amennyivel tudott. Kérlek, fogadd el! Nem magad miatt, hanem a mi megnyugtatásunkra.

Aznap éjszaka alig vártam, hogy a San Antonio körúti lakásba érjek. Julián a sötétben várt rám, mint mindig. Elárulta, hogy írt nekem egy verset. Kilenc év óta ez volt az első műve. El akartam olvasni, de az lett vége, hogy a karjaiban kötöttem ki. Töviről hegyire elmondtam neki mindent. Nem bírtam tovább titkolni, mennyire félek, hogy Fumero rátalál. Julián magához szorított, a hajamat cirógatta, s úgy hallgatott végig. Évek óta először éreztem, hogy számíthatok rá. Belebetegedtem már a sok egyedüllétbe, és sóváran kívántam, hogy megcsókolhassam; csakhogy Juliánnak nem volt ajka, nem volt bőre. Ott kucorogtam a karjaiban azon a keskeny gyerekágyon, amely a szobájában volt, míg el nem nyomott az álom. Amikor felébredtem, Juliánnak hűlt helyét találtam. Aztán meghallottam a teraszon a lépteit, de úgy tettem, mintha aludnék. Még alig pirkadt. A hírt, amelyet aznap délelőtt a rádióban hallottam, sokáig fel sem tudtam fogni. A Borne sétány egyik padján egy holttestet találtak, karba font kézzel. Úgy ült ott, mintha a Santa Maria del Mar-bazilikát nézegetné. Az egyik lakónak feltűnt, hogy egy csapat galamb a szemét csipkedi, és nyomban értesítette a rendőrséget. A férfinak elvágták a torkát. Sanmartí asszony az azonosítás során felismerte benne a férjét, Pedro Sanmartí Monegalt. Az asszony apja, amikor a banolasi menhelyen megkapta a veje haláláról szóló értesítést, hálát adott az Istennek, hogy végre békében távozhat az élők sorából.

13

Julián egyszer azt írta valahol, hogy a véletlen az, amikor egy-egy ponton felfeslik a sors

szövete. Ami engem illet, Daniel, én nem hiszek a véletlenekben. Mindannyian az ösztöneink bábjai vagyunk. Éveken át abban a hitben ringattam magam, hogy Julián még mindig ugyanaz az ember, akibe beleszerettem. Azt hittem, hogy minden egyes nyomorult, sóvár lélegzetvételünkkel előrébb jutunk. Azt hittem – mert azt akartam hinni –, hogy Laín Coubert nincs többé, hogy örökre visszatért egy könyv lapjai közé. Mi, emberek, hajlamosak vagyunk rá, hogy bármit előbb elhiggyünk, mint a valóságot.

Sanmartí halála felnyitotta a szememet. Rá kellett jönnöm, hogy Laín Coubert él és virul. Jobban, mint valaha. Megszállta annak az agyonégett embernek a testét, akinek még a hangja sem maradt meg, és aki csak az emlékeiből táplálkozott. Megtalálta a módját, hogyan juthat ki a San Antonio körúti lakásból anélkül, hogy a teraszajtót – amelyet minden távozásom alkalmával jól bezártam – feszegetnie kellene. Rájöttem, hogy Julián álarca mögé rejtőzve járja a várost, és rendszeresen belopózik az Aldaya-házba. Volt olyan őrült, hogy visszament a kriptába, szétverte a sírköveket, és kivette belőlük Pénelopé és a gyermekük koporsóját. „Mit tettél, Julián?”

Otthon már várt rám a rendőrség, hogy Sanmartí haláláról kérdezősködjenek. Bevittek a kapitányságra, majd ötórányi várakozás után egy sötét dolgozószobába vezettek, ahol Fumero fogadott fekete ruhában, cigarettával a kezében. Engem is megkínált.

– Mi ketten akár jó barátok is lehetnénk, Moliner asszony. Az embereim azt mondják, hogy a férje nincs otthon.

A férjem elhagyott. Nem tudom, hol van. Akkora pofont kaptam, hogy leestem a székről. Rettegve kúsztam be a sarokba. Fel sem mertem nézni. Fumero mellém térdelt, és megragadta a hajamat.

– Idefigyelj, te szaros kis ringyó: előlem ugyan el nem bújik, s ha megtalálom, mindkettőtöket kinyírlak. Veled kezdem, hogy az a szarjankó végignézze, ahogy kibelezlek. Aztán ő következik, de előbb még elmesélem neki, hogy az a másik szajha, akit a sírba küldött, a húga volt.

– Előbb küld ő pokolra téged, te rohadék! Fumero az arcomba köpött, aztán elengedte a hajamat. Azt hittem, agyba-főbe fog verni, de

aztán csak a lépteit hallottam a folyosón távolodni. Remegve feltápászkodtam. Ahogy az arcomból csöpögő vért törölgettem, újra megcsapott az a szag, ami a kezéből áradt. A félelem bűzére ismertem benne.

Hat órát töltöttem abban a sötét helyiségben, étlen-szomjan. Éjszaka lett, mire kiengedtek. Odakint szakadt az eső, az utcák gőzben fürödtek. Odahaza mindent romokban találtam. Fumero emberei jártak ott előttem. Ledöntött bútorok, polcok, kirángatott fiókok hevertek a földön, s köztük a ruháim cafataira és Miquel könyveinek foszlányaira bukkantam. Az ágyamon egy rakás ürülék éktelenkedett, a falon ugyanolyan színű, bűzölgő felirat állt: „Kurva.”

Lélekszakadva rohantam a Joaquín Costa utcáig, majd miután meggyőződtem róla, hogy Fumero egyik kopója sem követett, felmentem a szomszéd épületbe, és az esővízzel elárasztott tetőkön át a San Antonio körúti lakásba. A teraszajtót zárva találtam. Óvatosan nyitottam ki, ám a lépteim zajára kongó üresség felelt. Juliánt már nem találtam ott. A sötét ebédlőben ücsörögve hallgattam a vihar tombolását, úgy vártam rá virradatig. Amikor a hajnali köd nyalogatni kezdte az erkély zsalugátereit, felmentem a tetőteraszra, és onnan figyeltem, hogyan nyújtózkodik a város az ég ólomtakarója alatt. Tudtam, hogy Julián soha többé nem tér vissza abba a lakásba. Örökre elveszítettem.

Két hónap múlva láttam újra. Aznap este nem volt kedvem hazamenni a hideg, üres lakásba, inkább beültem a moziba egy szál magamban. A film egy kalandra éhes román hercegnő és egy jól fésült, észak-amerikai újságíró badar szerelmi története volt. Úgy félidőben leült mellém valaki. Nem először történt ilyen. A mozikban akkoriban nyüzsögtek a madárijesztő külsejű, kölni- és vizeletszagú, magányos alakok; remegő, nyirkos kezük élettelen nyelvként lógott a kabátujjukból. Már majdnem felálltam, hogy szóljak a jegyszedőnek, amikor felismertem Julián összeégett arcát. Megragadta a kezem, és úgy ültünk ott tovább a vászon előtt, mintha láttunk is volna valamit abból, amit néztünk.

– Te ölted meg Sanmartít? – kérdeztem suttogva. – Miért, hiányzik valakinek? A földszinten szétszórtan üldögélő magányos férfiak irigykedve figyelték a

pusmogásunkat. Bosszantotta őket annak a sötét vetélytársnak a nyilvánvaló sikere. Meg akartam tudni Juliántól, hol bujkál, de elengedte a kérdésemet a füle mellett.

– Még mindig van valahol egy példány A szél árnyékából – morogta. – Itt Barcelonában. – Az lehetetlen, Julián, hiszen mind elégetted. – Mind, ezt az egyet kivéve. Valaki túljárt az eszemen, és elrejtette, hogy soha ne találjak

rá. És ez a valaki te voltál.

Ekkor hallottam rólad először. Egy nagyszájú, hetvenkedő könyvárus, Gustavo Barceló néhány könyvgyűjtő előtt azzal kérkedett, hogy rábukkant A szél árnyéka egyik példányára. Az antikváriusok világában futótűzként terjed az efféle hír. Nem telt bele két hónap, és Barcelóhoz sorra érkeztek a könyvgyűjtők ajánlatai Berlinből, Párizsból és Rómából a könyv megvételére. Julián rejtélyes eltűnése Párizsból a véres párbaj után, valamint az a hír, hogy a spanyol polgárháború áldozata lett, olyan magasra emelte könyvének piaci értékét, amilyenről korábban álmodni sem mertek. A mendemonda az arc nélküli emberről, aki könyvesboltokat, könyvtárakat és magángyűjteményeket fosztogat, s Carax-regényeket vet a tűzre, csak tovább növelte az érdeklődést, no meg a könyv árát. „A vérünkben hordozzuk a cirkuszt” – mondogatta Barceló.

Julián mindeközben tovább üldözte önnön szavainak árnyékát, így hamarosan az ő fülébe is eljutott a hír. Megtudta, hogy a könyv nem Gustavo Barceló birtokában van, hanem egy kamaszé, aki véletlenül bukkant rá, és olyan érdekesnek találta a művet is, meg a szerzőjét is, hogy esze ágában sincs túladni rajta. Úgy őrizte, mint a legféltettebb kincsét. Az a fiú te voltál, Daniel.

– Az isten szerelmére, Julián! Csak nem akarsz bántani egy gyereket…? – kérdeztem bizonytalanul.

Julián erre azt felelte, hogy az összes könyvet, amit addig elrabolt és megsemmisített, olyan emberektől kellett megszereznie, akiket semmilyen érzelmi viszony nem fűzött a regényeihez, csak kereskedelmi értéket láttak bennük, vagy a gyűjtőszenvedélyüket elégítették ki velük: kapzsi könyvgyűjtőktől és dilettáns könyvmolyoktól. Te, aki semmilyen áron nem voltál hajlandó értékesíteni a könyvet, és mindent elkövettél azért, hogy a szerzőjét kiszabadítsd a feledés homályából, különös rokonszenvet, sőt, tiszteletet ébresztettél benne. Titokban figyelt és tanulmányozott téged.

– Talán ha megtudja, ki vagyok, és milyen vagyok valójában, ő maga dönt úgy, hogy el kell égetni azt a könyvet.

Julián az őrültek azon éles elméjű, szilárd meggyőződésével beszélt, amely a rosszul működő valósághoz való őszinte viszonyukból fakad.

– Ki ez a fiú? – Danielnek hívják. Az apjának van egy könyvesboltja a Santa Ana utcában, ahová Miquel

is járt. Vele él együtt a bolt fölötti lakásban. Az anyját még kiskorában elveszítette. – Olyan, mintha magadról mesélnél. – Lehet. Nekem is az volt az érzésem, hogy hasonlít rám. – Hagyd őt békén, Julián! Még gyerek. Az egyetlen bűne, hogy csodál téged. – Ez nem bűn, inkább ostobaság. De majd kinövi, és akkor talán visszaadja a könyvemet.

Ha majd nem csodál annyira, és belátja, hogy igazam van. Julián egy perccel a film vége előtt felállt, hogy még a sötétben kisurranhasson. Hónapokig

így találkoztunk a sötétség leple alatt, valamelyik moziban vagy félreeső környéken. Julián mindig megtalált. Volt, hogy nem láttam, de éreztem, hogy ott van valahol a közelben, és csöndben vigyáz rám. Néha rólad is beszélt, és olyankor egészen ellágyult a hangja. Pedig azt hittem, ez a képesség már rég kiveszett belőle… Ő maga is zavarba jött. Bevallotta, hogy visszament az Aldaya-házba; ott él, s félig koldusként, félig kísértetként bolyong élete romjai között. Pénelopénak és annak a parányi testnek a maradványai felett őrködve, aki egykor a gyermekük volt. Az volt az egyetlen hely számára a világon, amelyet még mindig a magáénak érzett. A szavaknál szörnyűbb börtön is van…

Havonta egyszer elmentem hozzá abba a házba, megnézni, hogy él-e és jól van-e. Minden alkalommal hátul másztam be, a félig romos kőfalon át, amelyet az utcáról nem lehetett látni. Juliánt olykor ott találtam, máskor nem. Ennivalót, pénzt, könyvet vittem neki… Ha kellett,

órákig vártam rá, míg be nem esteledett. Ilyenkor előfordult, hogy összeszedtem a bátorságomat, és felfedező körútra indultam a házban. Így tudtam meg, hogy felnyitotta a sírköveket, és kivette a két koporsót. Akkor már nem tartottam őrültnek, és a sírgyalázásban is inkább valamiféle elkerülhetetlen végzetszerűséget láttam, mint szörnyűséget. Olyankor, amikor őt is ott találtam, órákon át beszélgettünk a tűz mellett. Julián bevallotta, hogy egy ideje újra írogat, bár nem sok sikerrel. Úgy emlékezett a saját regényeire, mintha csak olvasta volna őket; mintha egytől egyig más írta volna valamennyit. Az első keserves próbálkozások nyomai – mint afféle árulkodó sebek – szemmel láthatóak voltak: a kandallóban rendszeresen ott árválkodott néhány gyűrött papírdarab azokból a lapokból, amelyeket Julián a távollétemben rótt tele, egy-egy ihletett percében. Egy alkalommal kihasználtam, hogy máshol jár, es kikapartam egy papírfoszlányt a hamuból. Rólad szólt. Julián azt mondta egyszer, hogy az elbeszélés nem más, mint a szerző levele önmagához, amelyben elmeséli mindazt, amiről másként nem tudna számot adni. Julián már jó ideje azt kérdezgette magától, hogy épelméjű-e még. Vajon tudja-e az őrült, hogy őrült? És mi van, ha nem ő az őrült, hanem a többiek, akik mindenáron meg akarják őt győzni a maguk „igazáról”, hogy minél tovább fenntarthassák hiú ábrándokkal teli látszatéletüket? Julián figyelt téged, látta, hogyan nősz fel, és azon tűnődött magában, ki is vagy te valójában. Mi vagy te, ha nem maga a csoda, a feloldozás lehetősége, amelyhez csak akkor juthat hozzá, ha megtanít téged, hogy elkerüld azokat a hibákat, amelyeket ő elkövetett? Bennem pedig többször is felmerült a gyanú, hogy Julián talán a maga sajátos, kifacsart gondolkodásmódján arra a meggyőződésre jutott, hogy benned visszakaphatja elveszett gyermekét; azt a szűz, hófehér papírlapot, amelyen újrakezdheti a történetet, amelyet nem ő talált ki, ám kitörölhetetlenül ott él az emlékeiben.

Így teltek-múltak az évek, s Julián továbbra is az Aldaya-házban élt, és minden figyelmével rajtad csüggött, a te fejlődéseden. Egy idő után szinte már csak rólad mesélt, a barátaidról, egy Clara nevű nőről, akibe szerelmes voltál, az apádról, akit csodált és nagyra becsült, Fermín barátodról, és egy Bea nevű lányról, akiben Pénelopét szerette volna viszontlátni. Úgy beszélt rólad, mintha a fia volnál. Kölcsönösen kerestétek egymást, Daniel. Julián titokban abban reménykedett, hogy a te ártatlanságod megszabadítja majd önmagától. Felhagyott a regényei üldözésével, a könyvégetéssel, s nem akarta többé kitörölni magát az életből. Szép lassan megtanulta a te szemeden keresztül látni a világot, majd egyre inkább vissza akarta szerezni a benned lévő fiút, egykori önmagát. Aznap, amikor először felkerestél, az volt az érzésem, hogy mindent tudok rólad. Bizalmatlanságot színleltem, mert el akartam rejteni a félelmet, amit bennem keltettél. Féltem tőled, és mindattól, amire rájöhetsz. Félve hallgattam Julián beszámolóit, s már kezdtem azt hinni, amit ő, hogy a sors különös véletlenjeinek láncolatában mindannyiunk élete összefonódik. Nem mertem felismerni Juliánban mindazt, amit benned elveszítettem. Tudtam, hogy a barátaiddal a nyomunkban jártok. Tudtam, hogy a kellő időben úgyis rájössz az igazságra, akkor, amikor már fel tudod fogni az értelmét. Tudtam, hogy neked és Juliánnak előbb vagy utóbb találkoznotok kell. Itt követtem el a legnagyobb hibát. Nem számoltam vele, hogy más is hasonlóképpen gondolkodhat; valaki, aki csak arra vár, hogy idővel elvezeted őt Juliánhoz – s ez a valaki Fumero.

Akkor fogtam fel, mi történik, amikor már nem volt visszaút: attól kezdve már csak abban reménykedhettem, hogy elveszíted a nyomunkat, hogy elfelejtesz bennünket, vagy hogy az élet – a tiéd, nem a miénk – még időben messze sodor tőlünk. A sors megtanított rá, hogy sosem szabad feladni a reményt, ám túlzott mértékben hinni sem ajánlatos benne. A remény olykor kegyetlenül hiú és vak. Fumero régóta a sarkamban jár, és tudja, hogy előbb-utóbb elbukom. Nem siet – ebben rejlik az ereje. Az élteti, hogy másokon és önmagán bosszút álljon. E nélkül az ádáz bosszúvágy nélkül egész személyisége szertefoszlana. Fumero tudja,

hogy a barátaiddal elvezetitek őt Juliánhoz. Tudja, hogy tizenöt év küzdelem után minden erőmből és eszközömből kifogytam. Végignézte, hogyan száll ki belőlem az élet a hosszú évek alatt, és már csak azt várja, mikor mérheti rám az utolsó csapást. Mindig sejtettem, hogy az ő kezei közt fogok elpusztulni. Most érzem, hogy közel a pillanat. Ezt az írást elviszem apámhoz, és megkérem, hogy ha bármi történnék velem, juttassa el hozzád. Könyörgök a Jóistenhez – akivel soha nem volt dolgom –, hogy erre ne kerüljön sor. Mégis, előre látom: szándékaim és reményeim ellenére az a sorsom, hogy ezt a történetet átadjam neked. A te sorsod – ifjúságod és ártatlanságod ellenére – pedig az, hogy megváltsd e történet szereplőit.

Amikor majd ezeket az emlékek börtönéből kiszabadult sorokat olvasod, nekem már nem lesz rá lehetőségem, hogy úgy búcsúzzam el tőled, ahogyan szerettem volna; nem kérhetek tőled bocsánatot még a magam nevében sem, nemhogy Juliánéban, és nem kérhetlek meg, hogy helyettem is vigyázz rá. Nem kérhetek tőled mást, mint hogy éld túl ezt az egészet. Ez a sok telefirkált oldal talán meggyőz majd arról, hogy akármi történt is, mindig a barátom maradtál, és hogy te vagy az egyetlen igazi reménységem. Julián gondolatai közül ez állt hozzám mindig a legközelebb: addig élünk, amíg emlékeznek ránk. Veled kapcsolatban is ugyanazt érzem, amit Juliánnál is oly sokszor észleltem, még mielőtt személyesen találkoztam volna vele: hogy régóta ismerlek már, s hogy ha bízhatok valakiben, akkor az te vagy. Emlékezz rám, Daniel, ha máshol nem, egy sarokban elvonulva, amikor senki nem lát. Ne hagyj végleg elmenni!

Nuria Monfort

A szél árnyéka

1955

1 Hajnalodott, mire Nuria Monfort kéziratát végigolvastam. Rólam szólt a történet. Rólunk.

Carax minden elvétett lépésében saját helyrehozhatatlan balfogásaimra ismertem. Izgatottan ugrottam ki az ágyból, s mint egy ketrecbe zárt vadállat, úgy keringtem körbe-körbe a szobában. Valamennyi aggályom, kétségem és félelmem szertefoszlott, s valami furcsa kimerültség, önvád és szorongás vett rajtam erőt. Mégsem bírtam tovább bujdosni a tetteim következményei elől. Magamra kaptam a kabátomat, zsebre dugtam a kétrét hajtott kéziratköteget, és leszaladtam a lépcsőn. Amikor a kapun kiléptem, éppen szállingózni kezdett a hó; lustán potyogtak az ég csillámló könnyei, de mire leértek, már szerte is foszlottak a levegőben. Csaknem teljesen kihalt volt a tér, csak egy fehér hajú öregember állt a közepén ormótlan, szürke kabátban, széttárt karokkal, mint egy földre szállt angyal, vagy a hajnal királya. Tekintetét az égre emelve, nevetve gyűjtögette az olvadozó hópelyheket a kesztyűjébe. Amikor odaértem mellé, rám nézett, majd jelentőségteljesen elmosolyodott, mintha egyetlen pillantással belelátott volna a lelkembe. Aranyosan fénylett a szeme, mint két elvarázsolt pénzdarab egy kút fenekén.

– Járjon szerencsével! – valami ilyesfélét mondott. Elraktároztam magamban a jókívánságot, majd újra szaporázni kezdtem a lépteimet, s

közben azon fohászkodtam, nehogy túl késő legyen; hogy Bea, az én történetem főhősnője, várjon még rám.

Kifulladva értem Aguilarék háza elé. A torkomat szinte égette a hideg. A hópelyhek kezdtek összetapadni a járdán. Az épület portása, Don Saturno Molleda (aki Bea szerint titokban szürrealista költő volt), szerencsére éppen ott ácsorgott a kapuban, seprűvel a kezében, és a hóesést szemlélte. Katonai bakancs volt a lábán, s legalább három sál tekergett a nyaka körül.

– Hull a korpa isten üstökéről – szavalta megbabonázva, kiadatlan verssorait gyarapítva. – Aguilarékhoz megyek – közöltem. – Ki korán kel, aranyat lel, de maga fiatalember, úgy latom, gyémántot keres. – Sürgős ügyről van szó. Várnak rám. – Az ég legyen önnel! – emelte áldásra a kezét. Kettesével szedtem a lépcsőfokokat.

Közben – nem túl sok bizalommal – a lehetőségeimet latolgattam. Jó esetben arra számíthattam, hogy valamelyik cseléd utamat állja az ajtóban, ami nem jelentett volna komoly akadályt. Egyszerűen félretoltam volna az útból. A legrosszabb változat az volt, hogy Bea apja maga nyit ajtót, a korai időpontra való tekintettel. Csak reménykedni tudtam benne, hogy nem tart otthon fegyvert, vagy ha igen, reggeli előtt nem veszi magához. Mielőtt kopogtattam volna, néhány pillanatra megálltam, hogy kifújjam magam. Közben azon törtem a fejem, mit fogok majd mondani, ám semmi nem jutott az eszembe. Úgyis mindegy volt már! Háromszor erősen megdöngettem az ajtót a kopogtatóval. Tizenöt másodperccel később megismételtem a műveletet, s azután – ügyet sem vetve a homlokomon gyöngyöző hideg verejtékcseppekre és a szívem zakatolására – még néhányszor. Amikor végre kinyílt az ajtó, a kopogtató még mindig a kezemben volt.

– Mit akarsz?

Régi barátom, Tomás nézett velem farkasszemet. Hideg tekintetében, mint valami gennyes kelés, harag fénylett.

– Beához jöttem. Szétverheted a fejemet, ha akarod, de addig innen el nem mozdulok, amíg nem beszélek vele.

Tomásnak a szeme se rebbent, úgy meredt rám. Nem csodálkoztam volna, ha ott helyben kettéhasít. Összeszorult a torkom.

– A nővérem nincs itthon. – Tomás… – Elment… Szomorúság es fajdalom vibrált a hangjában, amelyet mindaddig sikerült a harag álarca

mögé rejtenie. – Elment? Hova? – Azt hittem, te tudod. – Én? Tomás fenyegető arcával és ökölbe szorított kezével mit sem törődve, elindultam a lakás

belseje felé. – Bea! – kiáltottam. – Bea, Daniel vagyok… A folyosó közepén megtorpantam. A lakás az üresen kongó helyiségek fölényességével

köpte vissza a hangomat. Senki nem felelt a lármára, sem Aguilar úr, sem a felesége, de még a személyzet sem.

– Nincs itthon senki. Mondtam már – szólalt meg Tomás a hátam mögött. – Most pedig takarodj innen, és soha többé ne gyere vissza! Apám megesküdött, hogy megöl, ha meglát, és nekem nem áll szándékomban az útjába állni.

– Az isten szerelmére, Tomás! Áruld már el, hol a nővéred! Tomás úgy nézett rám, mint aki nem tudja eldönteni, hogy leköpjön-e, vagy inkább tegyen

úgy, mintha nem is léteznék. – Bea elment itthonról, Daniel. Apámék két napja égen-földön keresik. A rendőrség is. – De hát… – Aznap éjjel, amikor veled volt, az apám megvárta, és úgy felpofozta, hogy felrepedt a

szája. De ne félj, nem árulta el a nevedet. Nem mintha megérdemelnéd. – Tomás… – Pofa be! A szüleim másnap elvitték az orvoshoz. – Miért? Csak nem beteg? – De igen! Méghozzá tőled, te szerencsétlen! A nővérem terhes. Ne mondd, hogy nem

tudtad! Jeges borzongás futott végig a testemen. Remegni kezdett az ajkam, elakadt a hangom, és

forgott velem a világ. A kijárat felé akartam vonszolni magam, de Tomás elkapta a karomat, és a falhoz lökött.

– Mit csináltál vele? – Tomás, én… Tomás türelmetlenül hunyta le a szemét. Az első ütésétől elakadt a lélegzetem. A hátamat a

falnak támasztva, rogyadozó térddel a földre csuklottam, de a szörnyű kéz, mint valami ragadozó állat karma, a torkomnál fogva talpra állított, majd a falhoz nyomott.

– Mit csináltál vele, te rohadék?! Ki akartam szabadítani magam, de akkorát csapott arcomba az öklével, hogy elsötétült

előttem a világ. Zúgó fejjel az előszoba kövezetére zuhantam. Megpróbáltam elkúszni előle, mire ő megragadta a kabátom nyakát, kíméletlenül az ajtóhoz vonszolt, és úgy kilökött a lépcsőházba, mint egy szemeteszsákot.

– Ha Beának valami baja történt, esküszöm, nem éled túl – vetette oda a küszöbről. Feltérdeltem, és sikerült kipréselnem magamból valami rimánkodó hangot. Az ajtó

azonban becsukódott, és én ott rekedtem a sötétben. Éles fájdalom nyilallott a bal fülembe. Amint a kíntól összerándulva a fejemhez kaptam, meleg vér csorgott a kezemre. Minden erőmet összeszedtem, és feltápászkodtam. Ahol Tomás első ütése érte a hasizmomat, ekkor kezdett el igazán sajogni. Valahogy mégis leküzdöttem magam a lépcsőn. Don Saturno a fejét csóválta, amikor meglátott.

– Ejnye, jöjjön be hozzám egy kis időre, amíg összeszedi magát… A gyomromat fogtam, és nemet intettem. A fejem baloldalt úgy lüktetett, mintha a

csontjaim meg akartak volna szabadulni a rájuk tapadt hústól. – De hát csupa vér – aggodalmaskodott don Saturno. – Nem ez az első eset. – Addig játszadozik az életével, hogy a végén még eljátssza nekem! Na, jöjjön, kérem,

hívok egy orvost. Miután megszabadultam a jó szándékú portástól, sikeresen eljutottam a kapuig. Odakint a

szakadó hó sűrű fehér fátylat vont a járda fölé. A jeges szél utat nyitott magának a ruhám rései közt, s az arcomon vérző sebet nyaldosta. Nem tudom, mitől – a fájdalomtól, a haragtól vagy a félelemtől –, de sírva fakadtam. A hó érzéketlenül sodorta magával gyáva könnyeimet, én pedig mint egy hajnalban hazajáró kósza lélek, kígyózó barázdát vontam magam után, úgy bukdácsoltam előre az isten üstökéről lehullott korpa közt.

2

A Balmes utcai kereszteződésben észrevettem, hogy egy autó követ a járda mentén. A

fejfájás miatt úgy éreztem, mintha forogna körülöttem a világ. A házfalaknak tántorodva, imbolygó léptekkel haladtam előre. A kocsi hirtelen megállt, és két férfi ugrott ki belőle. A fülemet hasogató éles sípolástól nem hallottam a motor zúgását, s hogy mit beszél az a két ember, aki jobbról és balról megragadott, és sietősen a kocsihoz vonszolt. Felkavarodott gyomorral zuhantam a hátsó ülésre. Vakító fénycsóvák cikáztak a szemem előtt. Éreztem, hogy mozog alattam az autó. A két alak megtapogatta az arcomat, a fejemet és az oldalamat. Egyikük kirántotta a kabátom belső zsebéből Nuria Monfort kéziratát. Meg akartam akadályozni, de mintha megkocsonyásodott volna a karom. A másik alak fölém hajolt. Éreztem az arcomon a leheletét, ebből tudtam, hogy hozzám beszél. Arra számítottam, hogy Fumero arca jelenik meg előttem, s már a torkomon éreztem a kése pengéjét, amikor egy tekintet fúródott az enyémbe, s a tudatom előtt oszladozó ködfátyol mögött ráismertem Fermín Romero de Torres odaadó, fogatlan mosolyára.

Arra ébredtem, hogy csupa víz vagyok, és a verejték csípi a bőrömet. Két erős kéz tartotta

a vállam egy keskeny faágyon, amelyen hánykolódtam. Úgy láttam, gyertyák égnek körülöttem, mint valami halottvirrasztáson. Jobbról Fermín mosolygós arca hajolt felém. Félig öntudatlan állapotomban is meg tudtam állapítani, hogy mosoly ide vagy oda, nagyon aggódik. Mellette don Federico Flaviá, az órásmester álldogált.

– Úgy látszik, kezd magához térni – mondta don Federico. – Mit szólna, ha hoznék neki egy jó meleg levest? Hátha attól erőre kap…

– Ártani nem ártana. S egyúttal nekem is összedobhatna valami kis harapnivalót a maradékból… Ettől a sok izgalomtól fenemód megéheztem.

Don Federico méltósággal elvonult. Egyedül maradtunk. – Hol vagyunk, Fermín?

– Biztonságos helyen. Egy kis lakásban a város nyugati szélén. Don Federico barátai bocsátották rendelkezésünkre, nekik köszönhetjük az életünket, és még sok minden mást is. A rossz nyelvek titkos legénylakásnak minősítenék, de számunkra szent hely.

Fel akartam ülni, de a fülemben égő, hasogató fájdalomtól visszahanyatlottam. – Meg fogok süketülni? – Azt nem hiszem, de egy darabig úgy fog kinézni, mintha félig mongol volna. Ez a

tébolyult vén Aguilar kis híján szétloccsantotta az agyvelejét. – Nem az öreg Aguilar vert meg, hanem a fia, Tomás. – Tomás? A barátja? Az a kis feltaláló? Bólintottam. – Mivel haragította magára? – Bea elszökött otthonról… Fermín összevonta a szemöldökét. – Folytassa! – Terhes. Fermín megütközve nézett rám. Egyszeriben komor és kifürkészhetetlen lett a tekintete. – Ne nézzen így rám, Fermín, az istenért… – Miért, mit csináljak? Akasszam fel? Fel akartam kelni, de a fájdalom és Fermín keze újra visszarántott. – Meg kell találnom, Fermín! – Nyugalom, barátom! Maga így nem mehet sehová. Mondja meg, hol a lány, és én majd

idehozom magának. – Nem tudom, hol van. – Ennél lehetne valamivel pontosabb is. Don Federico jelent meg az ajtóban, s a kezében egy tálcán leves gőzölgött. Meleg

mosollyal üdvözölt. – Hogy érzed magad, Daniel? – Köszönöm, don Federico, már sokkal jobban. – Ezt a két tablettát vedd csak be a levessel. Futó pillantást váltottak. Fermín bólintott. – A fájdalom ellen. Lenyeltem a gyógyszert, aztán jóízűen elszürcsöltem a levest. Olyan volt az íze, mint a

jerezi bornak. Don Federico – maga a megtestesült tapintat – kisurrant a szobából, és halkan becsukta maga mögött az ajtót. Akkor vettem észre Fermín ölében Nuria Monfort kéziratát. Az éjjeliszekrényemen ketyegő óra egyet mutatott. Valószínűleg déli egyet.

– Esik még a hó? – Mi az, hogy esik? Szakad! Ez már nem is hóesés, hanem valóságos lavina. – Elolvasta? – böktem rá a kéziratra. Fermín némán bólintott. – Meg kell találnom Beát, még mielőtt túl késő lesz. Azt hiszem, tudom, hol lehet. Eltoltam magamtól Fermín kezét, felültem az ágyon és körülnéztem. Úgy himbálóztak a

falak, mint a vízinövények egy tó fenekén. A mennyezet hirtelen nagyon távolinak tűnt. Alig bírtam egyenesen tartani magam. Fermín gyengéden visszanyomott az ágyra.

– Maga nem megy sehova, Daniel. – Mi volt ez a gyógyszer, amit bevettem? – Morpheusz varázsszere. Úgy alszik majd tőle, mint a bunda. – De én most nem tudok… Addig motyogtam, míg könyörtelenül le nem csukódott a szemhéjam, és össze nem omlott

körülöttem a világ. Üresen kongó, sötét alagút volt az álmom. A bűnösök álma.

Már lemenőben volt a nap, amikor az öntudatlanság nehéz köve legördült rólam, és kinyitottam a szemem A szobában sötét volt, csak két bágyadt gyertya pislákolt a kis asztalon. Fermín a sarokban egy karosszékbe roskadva horkolt, olyan hangerővel, hogy egy nála háromszor testesebb embernek is a becsületére vált volna. A lába előtt Nuria Monfort kéziratának szétszórt lapjai hevertek. A fejfájásom enyhe lüktetéssé csillapodott. Óvatosan az ajtóhoz settenkedtem. Egy erkélyes helyiségbe léptem, melynek ajtaja feltehetően a lépcsőházba nyílt. A kabátom és a cipőm ott pihent egy széken. Szivárványos, bíbor fény szűrődött be az ablakon. Kiléptem az erkélyre. Odakint még mindig havazott. Barcelona háztetőin vörös es fehér foltok váltakoztak. A távolban az ipari iskola ködbe vesző tűtornyai a lemenő nap utolsó sugaraiban sütkéreztek. Az erkélyablakot zúzmarafátyol borította. Mutatóujjammal ezt írtam az üvegre:

Elmentem Beáért. Ne jöjjön utánam! Hamarosan itt leszek.

Attól kezdve, hogy felébredtem, olyan biztos voltam a dolgomban, mintha álmomban egy ismeretlen a fülembe súgta volna, mit kell tennem. Kisurrantam a lépcsőházba, majd le egészen a kapuig. Az Urgel utca valóságos szikrázó hófolyam volt, s rajta a lámpák és a fák árbocokként ágaskodtak a ködben. A szél hullámokban okádta a havat. Elgyalogoltam a Klinika metrómegállóig, majd az alagútba leereszkedve elmerültem az idegen testek melegében és párájában. A barcelonaiak, akik számára a havazás csodaszámba megy, kis csapatokba összeverődve tárgyalták a szokatlan jelenséget. Az esti újságok is az első oldalon hozták a hírt; fényképeket közöltek a hóval borított Rambláról és a cseppkőszerűen befagyott Canaletas szökőkútról. „AZ ÉVSZÁZAD HAVAZÁSA” – hirdették a szalagcímek. A peronon leroskadtam egy padra, és magamba szívtam azt a kormos szagot, amelyet az alagutakban dübörgő láthatatlan vonatok sodornak magukkal. A vágányok túloldalán, egy plakáton – amely a Tibidabo Vidámpark látványosságait hirdette – a kék villamos suhant teljes éjszakai pompájában, kivilágítva, háttérben az Aldaya-palota körvonalaival. Elképzeltem, hogy Bea a számkivetettek Barcelonájában bolyong; ugyanazt a képet látja, s közben arra gondol, hogy azon a romos házon kívül, ahová én is igyekszem, nem is tudna hová menni.

3

Már esteledett, mire ismét kijutottam a felszínre. A néptelen Tibidabo úton mint egy fúga

többszólamú dallama, úgy vonult végig a sín megvilágításba temetkező paloták és ciprusok végtelen sora. A kék villamos árnya ott sötétlett a megállóban, csilingelése beleveszett a szélbe. Szaporábban szedtem a lábam, így éppen elértem. Az ellenőr – régi ismerősöm – dohogva vette át tőlem az aprópénzt. A kocsi belsejében kerestem ülőhelyet, ahova kevésbé hatolt be a hideg és a hó. Az út mentén sorakozó komor házak lassan suhantak tova a jégvirágos ablakok mögött. Az ellenőr engem figyelt, s félig bizalmatlan, félig tolakodó tekintete mintha ráfagyott volna az arcára.

– Itt a harminckettes számú ház, fiatalember. Az Aldaya-ház kísérteties árnya közeledett felénk, mint egy sötét hajó a ködben. A

villamos nagyot döccent, és megállt. Leszálláskor igyekeztem elkerülni az ellenőr tekintetét. – Járjon szerencsével! – dünnyögte. Végignéztem, hogyan kapaszkodik fel a villamos a hegytetőre, s végül csak a csilingelését

hallottam. Sűrű félhomály telepedett rám. Elindultam a kőfal mentén, és megkerestem a hátsó

részén tátongó nyílást. Ahogy felfelé kapaszkodtam, lépteket hallottam közeledni a szemközti járda haván. Egy pillanatra mozdulatlanná dermedtem a fal tetején. A leszállóban lévő est könyörtelen szürkesége mentett meg. A léptek zaja lassan elült a szélben. Átugrottam a fal másik oldalára, és elindultam a ház felé. A kerti gaz szárai üveggé fagyva meredeztek a hóban. A ledőlt angyalszobrok jégszemfedő alatt nyugodtak. A szökőkút medencéjében csillogó, fekete tükörré dermedt a víz; a benne fekvő angyal karja úgy nyúlt ki belőle, mint egy obszidiánkard. Mutatóujján jégcseppek lógtak. Vádlón mutatott a ház félig nyitott főbejárata felé.

A lépcsőn felfelé azon imádkoztam, nehogy túl késő legyen. Nem vesztegettem az időt azzal, hogy halkabbra fogjam a lépteimet. Benyomtam az ajtót, és beléptem az előtérbe. Halovány fényű gyertyasor vonult a lábamtól a ház belseje felé: Bea csonkká égett gyertyáinak körmenete. Követtem a nyomukat. A gyertyaút a főlépcső aljáig vezetett, majd fel az első emeletre. Hosszúra nyúlt árnyékom előttem járt a falon, amint felfelé lépkedtem a lépcsőn. Odafönt észrevettem, hogy a folyosó mélyén is hunyorog két apró gyertya, sőt egy harmadik is, Pénelopé egykori szobája előtt.

Odamentem az ajtóhoz, és halkan bekopogtam. – Te vagy az, Julián? – szólt ki egy reszketeg hang. Elszántan megragadtam a kilincset, s

készen álltam rá, hogy benyissak, akárki vár is a túloldalon. Az ajtó lassan kinyílt, s a szoba egyik sarkából takaróba burkolózva Bea nézett vissza rám. Már rohantam is hozzá, és némán magamhoz öleltem. Éreztem, hogy megered a könnye.

– Nem tudtam, hogy hová menjek – suttogta. – Többször is hívtalak otthon, de senki nem vette fel. Nagyon megijedtem.

A kézfejével letörölte a könnyeit, majd kérdőn rám meredt. Nem kellett mondanom semmit, csak bólintottam.

– Miért szólítottál Juliánnak? Bea a félig nyitott ajtó felé pillantott. – Itt van. Ebben a házban. Ki-be járkál. A múltkor rajtakapott, amikor be akartam jönni.

Rögtön tudta, ki vagyok, pedig nem mondtam neki semmit. Azt is tudta, mi történt velem. Felkísért ebbe a szobába, és ételt, italt, takarót hozott. Azt mondta, várjam ki, amíg minden jóra fordul. Azzal biztatott, hogy eljössz értem. Éjszakába nyúlóan beszélgettünk. Mesélt Pénelopéról, Nuriáról… De főként rólad, es rólunk, kettőnkről. Arra kért, tanítsalak meg rá, hogyan felejtheted el őt…

– Hol van most? – Odalent a könyvtárban. Azt mondta, vár valakit, és a lelkemre kötötte, hogy ki ne

mozduljak innen. – Vár valakit? Kicsodát? – Nem tudom. Azt mondta, az illető veled jön. Te hozod ide. Amikor kikémleltem a folyosóra, már hallani lehetett a lépcső alján kopogó lépteket.

Azonnal ráismertem a falakon pókhálószerűen szétterülő árnyék gazdájára: a csuklyaszerűen szemébe húzott kalapra, s a kezében kaszaként villogó revolverre.

Fumero volt az. Mindig is emlékeztetett valakire vagy valamire. Az árnyképe döbbentett rá, hogy mire.

4

Ujjammal gyorsan elnyomtam a gyertyák lángját, majd intettem Beának, hogy maradjon

csendben. Bea ijedten kapaszkodott a kezembe, s csak nézett rám kérdő tekintettel. Fumero

lassú léptei vészesen közeledtek. Visszatuszkoltam Beát a szobába, és az ajtó mögé mutattam, hogy maradjon ott.

– Ne mozdulj innen, akármi történjék is! – súgtam. – Ne hagyj most itt, Daniel, kérlek szépen! – Figyelmeztetnem kell Caraxot! Bea könyörgő arccal meredt rám. Nem vártam ki, amíg engedek neki; loholtam vissza a

folyosón a főlépcső tetejéig. Fumero árnyéka eltűnt a falról. A lépéseit sem hallottam már. Megállt valahol a sötétben, és várt. Türelmesen. Sarkon fordultam, bekanyarodtam azon a folyosón, amely összeköti a szobákat, s az épület főhomlokzatához surrantam. Az egyik ablak a jégfüggönnyel s az átszűrődő kékek különböző árnyalataival olyan volt, akár egy csillogó vízfelület. Közelebb léptem. Odalent, a főkapuval átellenben, fekete kocsi állt. Palacios főhadnagy autója. A volán mögött cigarettaparázs jelezte a sötétben, hogy ő is ott van. Lassan visszalopóztam a lépcsőhöz, majd végtelenül óvatosan, fokról fokra lépkedve indultam felfelé. Félúton – a földszinti homályt kémlelve – megálltam.

Fumero nyitva hagyta maga után a bejárati ajtót. A szél eloltotta a gyertyákat, és beforgatta a havat az előtérbe Jeges falevelek táncoltak a boltív alatt besugárzó poros fénytölcsérben, amely meg-megvillantotta a ház romos körvonalait. Szorosan a falhoz lapulva négy lépcsőfokot lejjebb ereszkedtem. Hirtelen úgy láttam, mintha megcsillant volna a könyvtár üvegajtaja. Fumerónak nem volt se híre, se hamva. A pincébe vagy a kriptába mehetett, gondoltam. A befelé kavargó hó elmosta a lábnyomát. Leosontam egészen a lépcső aljáig, és végignéztem a bejárathoz vezető folyosón. Jeges szél köpködött az arcomba. A szökőkút medencéjében fekvő angyal karja fenyegetően meredt felém a kinti felhomályból. A másik irányba is elnéztem. A könyvtár ajtaja a lépcsőtől vagy tíz méterre lehetett. Az előterében teljes sötétség honolt. Akkor döbbentem rá, hogy Fumero bizonyára ott lapul tőlem pár lépésnyire, ám nincs rá mód, hogy meglássam. Hiába meresztgettem a szemem, olyan áthatolhatatlan volt a sötétség, mint egy kút fenekén. Mély levegőt vettem, majd vakon elbotorkáltam a könyvtár bejáratáig, szinte vonszoltam a lábam minden egyes lépésnél.

A hatalmas, ovális könyvtárteremben kásás félhomály derengett; apró árnyékszemcsék vegyültek bele, s a hó zselésen olvadozott az ablakok mögött. Körbejártattam pillantásom a csupasz falakon. Fumero itt könnyen meglapulhat valahol az ajtó közelében, gondoltam. Jobbra, alig két méterre tőlem, valamilyen keskeny tárgy állt ki a falból. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha elmozdult volna, de csak a hold fényét láttam visszaverődni az éléről. Kés vagy tőr lehetett. Valaki egy téglalap alakú papír- vagy kartonlapot szegezett vele a falhoz. Amint közelebb leptem, ráismertem annak a fényképnek a másolatára, amelyet évekkel azelőtt egy idegen hagyott a könyvesbolt pultján. A képen a még kamasz Julián és Pénelopé derűsen mosolygott a világba, még nem sejtvén, milyen hamar szertefoszlik az életük. A tőr hegye éppen Julián szíve táján fúródott a falba. Ebből arra következtettem, hogy nem Laín Coubert, azaz Julián Carax tűzte ki a képet, mintegy meghívóként, hanem Fumero. Így akart lépre csalni. Már épp emeltem a kezem, hogy a fényképet letépjem a késről, amikor Fumero pisztolya a tarkómnak szegeződött.

– Egy kép többet ér, mint száz szó, Daniel. Ha az apád nem holmi szaros kis könyvárus volna, már régóta tudnád ezt a nagy igazságot.

Lassan megfordultam. A pisztoly csöve a homlokomnak nyomódott. Fumero hullaarcának vigyorgásába a félelem görcsös fintora vegyült.

– Hol van Carax? – Messze jár. Tudta, hogy keresni fogja, ezért még időben elment. Fumero rezzenéstelen arccal meredt rám. – Szétlövöm a pofádat, te kölyök.

– Nem sokra megy vele. Carax nincs itt. – Nyisd ki a szád – parancsolta Fumero. – Minek? – Nyisd ki a szád, különben szétlövöm. Engedelmeskedtem. Fumero mélyen belenyomta pisztolyát a számba. Öklendezni kezdtem.

Fumero hüvelykujja a pisztoly ütőszegére feszült. – Na, te nyomorult, most eldöntheted, van-e kedved tovább élni. Van, vagy nincs? Óvatosan bólintottam. – Akkor ki vele, hol van Carax! Csak tátogni tudtam. Fumero lassan kihúzta a számból a pisztolyt. – Hol van? – Odalent. A kriptában. – Akkor most szépen odavezetsz hozzá. Azt akarom, hogy te is ott légy, amikor elmondom

annak a rohadéknak, hogyan nyögött Nuria Monfort, mikor beledöftem a késemet a… Egy árnyalak lépett elő a semmiből. Fumero válla fölé pillantva legalábbis úgy láttam,

hogy meglebben a sötétség ködfüggönye, s egy izzó tekintetű, arc nélküli figura közeledik felénk, olyan hangtalanul, mintha a lába nem is érintené a földet. Könnybe lábadt a szemem. A pupillámban tükröződő alak láttán Fumero arca fokozatosan elkomorult.

Mire hátrafordult és belelőtt a mögötte tátongó feketeségbe, egy csonttá és bőrré aszott kéz fonódott a nyakára: Julián vonalak és domborulatok nélküli ujjai, melyeket a lángok formáztak. Carax egy mozdulattal odébb lökött, Fumerót pedig a falhoz nyomta. A felügyelő erőlködve igyekezett Carax álla alá tuszkolni a fegyverét. A ravaszt azonban már nem tudta meghúzni, mivel Carax megragadta a csuklóját, és kétszer egymás után a falhoz vágta. Eldördült a második lövés, s a golyó a sötétben a falba csapódott és megrepesztette a faburkolatot. Szikrázó porfelhő és pozdorja csapott a felügyelő arcába. Megpörkölődött hús szaga terjengett a levegőben.

Fumero ki akarta rántani magát a nyakára és csuklójára fonódó ujjak fogságából, de Carax nem eresztette. Fumero dühösen felhördült, majd a fejét oldalra billentve beleharapott Carax kézfejébe. Úgy habzott a szája, mint egy vadállatnak. Hallottam a foga csattanását Julián halott bőrén, és láttam a száján lecsorgó vért. Carax vagy nem törődött a fájdalommal, vagy nem is érezte; megfogta a tőrt, kirántotta a falból, s teljes erejéből a falhoz szegezte vele a halálra vált felügyelő jobb csuklóját. A tőr mélyen belefúródott a lambériába, csak a markolata látszott ki. Fumero torkaszakadtából üvöltött. Görcsbe rándultak az ujjai, s pisztolya a lábához zuhant. Carax egy mozdulattal elrúgta a fegyvert a sötétbe.

Ez a szörnyű jelenet mindössze néhány másodperc alatt játszódott le a szemem előtt. Földbe gyökerezett lábbal, cselekvésre és gondolkodásra képtelenül néztem végig. Carax odalépett hozzám, és a szemembe nézett. Ahogy rápillantottam, felidéztem egykori arcvonásait, úgy, ahogy a fényképek és a történetek alapján elképzeltem.

– Vidd el innen Beatrizt! Ő tudja, mit kell tennetek. Ne hagyd el soha, és soha senkinek ne engedd, hogy elrabolja tőled. Úgy vigyázz rá, mint a szemed fényére!

Éppen bólintani akartam, amikor a tekintetem Fumeróra tévedt, aki még mindig a csuklóját fogva tartó késsel vesződött. Végül sikerült kirántania a kést, és sebesült karjára görnyedve térdre csuklott. Végigcsorgott a vér az oldalán.

– Menj! – súgta Carax. Fumero vak gyűlölettel figyelt bennünket a padlóról. Bal kezében a véres kést szorongatta.

Carax elindult felé. Ekkor futó lépések zaja ütötte meg a fülemet. Palacios valószínűleg meghallotta a lövöldözést, és most főnöke segítségére sietett. Caraxnak már nem volt ideje kikapni Fumero kezéből a kést, s Palacios pisztollyal a kezében berontott a könyvtárba.

– Hátra! – kiáltott rá Caraxra. Futó pillantást vetett a küszködve felállni igyekvő Fumeróra, majd ránk nézett, előbb

énrám, azután Caraxra. Rettenet és habozás tükröződött a szemében. – Azt mondtam, hátra! Carax visszalépett. Palacios hidegen méregetett bennünket, mint akinek az jár a fejében,

hogyan oldhatná meg a helyzetet. Végül rajtam állapodott meg a tekintete. – Te kotródj innen! Ez nem a te dolgod. Nyomás! Tétován ácsorogtam tovább. Carax bólintott. – Senki nem megy sehová – vágott közbe Fumero. – Palacios, add ide a pisztolyodat! Palacios nem mozdult. – Palacios! – nyúlt Fumero a fegyver után. Csupa vér volt a karja. – Nem! – morogta Palacios összeszorított fogakkal. Fumero tébolyult szemében harag és

megvetés villant. Odatántorgott Palacioshoz, és kirántotta a kezéből a fegyvert. Ahogy Palaciosra néztem,

sejtettem, mi következik. Fumero remegő kézzel, lassan felemelte a fegyvert. A pisztolyon ott csillogott a vére. Carax lépésről lépésre hátrált; igyekezett behúzódni valamely sötétebb zugba, de nem menekülhetett: a pisztoly csöve mindenhová követte. Izmaimat majd szétfeszítette az indulat. Fumero halálfejjé torzult, eszelős arca egy csapásra magamhoz térített, akár egy pofon. Palacios látta, mi zajlik bennem, és megrázta a fejét. Tudomást sem vettem róla. Carax már ott állt a terem közepén, és a golyót várta.

Fumero engem akkor már nem is látott. Számára már csak Carax létezett és saját vérrel borított, pisztollyal egybenőtt keze. Egy ugrással rá akartam vetni magam. Éreztem, ahogy felemelkedik a lábam a földről, s aztán, mintha soha nem értem volna földet, hirtelen az egész világ megdermedt körülöttem, én pedig ott maradtam a levegőben. A lövés olyan messziről érkezett, akár egy távoli vihar zaja. Nem észleltem fájdalmat, csak egy villanást, és hogy a golyó a bordáim közé hatol. Olyan volt, mintha valaki irdatlan haragjában egy fémrúddal arrébb lendített volna pár métert. A zuhanást sem érzékeltem; mindössze annyit láttam, hogy összemennek a falak, és a mennyezet teljes sebességgel megindul felém, mintha agyon akarna nyomni.

Egy kéz megemelte a tarkómat. Julián Carax hajolt fölém. Olyan volt, mint egy látomás, mint amilyen akkor lehetett, amikor még ép volt az arca. Csak azt nem értettem, miért olyan rémült a tekintete. Láttam, ahogy a mellkasomra teszi a kezét, és nem jöttem rá, mi az a folyadék, ami az ujjai közt gőzölög. Hirtelen pokoli forróság öntött el, mintha izzó parazsat szítottak volna fel bennem. Kiáltani akartam, de hang helyett meleg vér buggyant ki a számon. A másik oldalamon Palacios lelkiismeret-furdalástól gyötört arcára ismertem. Ahogy felnéztem, váratlanul Beát pillantottam meg a könyvtár ajtajában. Kezét a szája elé tartva közeledett, s döbbent rémület ült az arcán. Tiltakozva rázta a fejét. Figyelmeztetni akartam, de a karomon és a lábamon végigfutó hideg olyan csontig hatoló fájdalommal járt, mintha késekkel hasogatták volna a testemet.

Fumero lesben állt az ajtó mögött. Bea mit sem sejtve haladt előre. Mire Carax felé ugrott, és ő ijedten hátrahőkölt, a felügyelő pisztolya már a homlokát súrolta. Palacios is ugrott, hogy visszatartsa főnökét, de Carax megelőzte. Távolról hallottam, amint Bea nevét kiáltja. A lövés eldördült, s egy pillanatra beragyogta a termet. A golyó Carax jobb kezébe fúródott. Egy pillanat sem telt bele, s az arc nélküli férfi Fumeróra vetetette magát. Felemeltem a fejem, hogy jobban lássam, hogyan fut felém Bea, akinek szemmel láthatólag semmi baja nem esett. Aztán Caraxot kerestem el-elködösülő tekintettel, őt azonban már sehol sem láttam; a félelmetes Laín Coubert költözött belé, ahogy azt évekkel azelőtt, olvasás közben

elképzeltem. Coubert nem ismert irgalmat: az ujjait kampók módjára Fumero szemgödrébe vájta, úgy vonszolta maga után a rángatózó testet ki a könyvtár ajtaján, le a márványlépcsőn, egészen a főbejáratig. Még láttam, amint a felügyelő lába átverődik a küszöbön, térde hozzácsapódik a lépcsőfokokhoz, arcába belecsap a hó, aztán az arc nélküli ember torkon ragadja, és mint egy bábut, a befagyott szökőkútba hajítja. Láttam, hogyan fúródik át Fumero mellkasán az angyal keze; hogyan gőzölög ki belőle gaz lelkének fekete párája, s fagy rá a medence tükrére; hogyan verdes szempillája az utolsó másodpercig, s hogyan futnak szét egyre üvegesedő tekintetén a halál szarkalábai, akár a zúzmara.

Akkor hanyatlottam vissza én is; az utolsó pillanatban, amikor már nem voltam képes tovább nyitva tartani a szemem. Egyszeriben nagy fényesség támadt körülöttem, s Bea arca egyre távolodott a ködös alagútban. Amint lehunytam a szemem, éreztem, ahogy a keze az arcomat tapogatja; hallottam, amint az életemért könyörög a Jóistenhez, majd a fülembe suttogja, hogy szeret, és nem enged el, nem enged el soha. Azután már csak arra emlékszem, hogy az a túlvilági hideg fény magával ragadott, és valami különös békesség egy csapásra kioltotta a bennem izzó fájdalmas tüzet. Láttam magam Beával, amint kézen fogva, megvénülve rójuk Barcelona elvarázsolt utcáit. Láttam az apámat és Nuria Monfortot, amint fehér rózsákat helyeznek el a síromon. Láttam Fermínt Bernarda karjaiban zokogni, majd egykori barátomat, Tomást, aki örökre elnémult. Úgy láttam őket, ahogy az idegeneket nézi az ember a sebesen haladó vonat ablakából. És akkor hirtelen, minden erőlködés nélkül, újra láttam anyámat, akinek az arca évekkel azelőtt úgy hullott ki az emlékezetemből, mint holmi cédula egy könyvből. Az ő fényessége kísért zuhanás közben.

Post mortem

1955. november 27.

Hófehér falak, párából és napfényből szőtt vásznak, függönyök – ilyennek láttam a kórtermet. Az ablakom a végtelen kék tengerre nézett. Később valaki arról győzködött, hogy a Corachán Klinika ablakaiból nem látni a tengert, hogy nem is fehérek a kórtermek, és nincs is bennük semmi légies; hogy a tenger novemberben már szürke, hideg és barátságtalan, mint egy ólommal telt pocsolya, hogy azon a héten annyit havazott, hogy a hó még a napot is betemette, s utána egész Barcelonát egyméteres hótakaró borította, s még az örökké bizakodó Fermín is azt hitte, hogy ismét átszenderülök a másvilágra.

Korábban a mentőben, Bea és Palacios karjaiban már megjártam a túloldalt. (A főhadnagy egyenruhája csatakos volt a véremtől.) Az orvosok azt hitték, nem hallom őket, s a fejem fölött beszélték meg, hogy a golyó összeroncsolta két bordámat, súrolta a szívemet, átszakított egy ütőeret, majd úgy repült ki a bal oldalamon, hogy magával rántott mindent, amit csak talált. A szívverésem hatvannégy másodpercre megállt. Azt mesélték, hogy amikor a túlvilágon tett kirándulásomból visszatértem, kinyitottam a szemem, elmosolyodtam, majd újra elveszítettem az eszméletemet.

Nyolc napig nem tértem magamhoz. Az újságok addigra már hírül adták, hogy a jeles rendőrfelügyelő, Francisco Javier Fumero egy utcai verekedésben halálát lelte, miután egy felfegyverzett bűnbanda megtámadta. A hatóságokat túlságosan lekötötte, hogy utánajárjanak, melyik utcát vagy utcaközt nevezhetnék el róla. A régi Áldaya-házban egyedül az ő holttestét találták meg. Pénelopé és a csecsemő hamvai soha nem kerültek elő.

Pirkadatkor ébredtem. Emlékszem a lepedőmön szétömlő aranysárga fényre. Elállt a havazás, s valaki egy fehér terecskére cserélte a tengert az ablakom alatt, hintákkal meg egyebekkel. Apám az ágyam mellett ült egy karosszékben. Mocorgásomra felkapta a fejét, és csak némán figyelt. Amikor rámosolyogtam, elsírta magát. Fermín – Bea fejével az ölében – felpolcolt lábbal aludt a folyosón. Apám zokogásba fúló kiáltása hallatán mindketten felpattantak és berohantak a szobámba. Fermín olyan sápadtfehér és nyúzott volt, mint egy szálkáig lesoványodott keszeg. Azt mesélték, hogy az ereimben csörgedező vér mind tőle származott, mivel az enyém az utolsó cseppig elfolyt, s barátom napokig hátszínnel tömte magát a kórház büféjében azon megfontolásból, hogy szükség esetére ismét elegendő vörösvérsejtet termelhessen. Talán ez lehetett a magyarázata annak, hogy sokkal bölcsebbnek éreztem magam, mint az egykori Daniel. A kórterem aznap valóságos virágerdővé változott; nem telt bele két óra (vagy két perc, meg nem tudnám mondani), és hirtelen mindenki ott termett: Gustavo Barceló és unokahúga, Clara, Bernarda, de még Tomás barátom is, aki nem mert a szemembe nézni, s amikor megöleltem, kirohant a szobából, hogy az utcán bőgje ki magát. Rémlik, hogy Don Federico is ott járt, Merceditasszal és don Anacletóval egyetemben. Leginkább mégis Beára emlékszem, aki csöndben ült az ágyam szélén, és le sem vette rólam a tekintetét, miközben a többiek ujjongtak az örömtől, vagy nem győzték áldani az eget; meg apámra, aki hét napot ült végig abban a székben az ágyam mellett, és imádkozott értem a Jóistenhez, akiben pedig már rég elveszítette a hitét.

Amikor az orvosoknak sikerült rábírniuk a társaságot, hogy elhagyják a szobát – azzal az indokkal, hogy pihenésre és nyugalomra van szükségem, jóllehet én nem éppen arra vágytam –, apám egy pillanatra odalépett az ágyamhoz, és elárulta, hogy magával hozta a Victor Hugo-féle töltőtollat meg az egyik füzetemet, arra az esetre, ha netalántán írni támadna kedvem. Fermín az ajtóból közölte, hogy beszélt a kórház orvosaival, akik biztosították róla,

hogy katonai szolgálatról az én esetemben szó sem lehet. Bea homlokon csókolt, majd kivitte apámat levegőzni, ami már igencsak ráfért, hiszen több mint egy hétig ki sem mozdult a szobámból. Egyedül maradtam. A töltőtoll ott hevert tokjában az éjjeliasztalomon s azt nézegettem, amíg az ólmos fáradtság újra álomba nem szenderített.

Léptek zaja hallatszott az ajtó felől. Mintha apám állt volna meg az ágyam végénél, de az is lehet, hogy csak Mendoza doktor úr, aki alig tudta levenni rólam a tekintetét, mintha csodát látna. A látogató megkerülte az ágyat, és beült apám karosszékébe. Úgy ki volt száradva a torkom, hogy nem bírtam megszólalni. Julián Carax egy pohár vizet hozott, és a fejemet tartva megnedvesítette vele az ajkaimat. A szeme elárulta, hogy búcsúzni jött, s láttam rajta, hogy még mindig nem tudja, ki volt valójában Pénelopé. Nem tudom pontosan felidézni a szavait, de még a hangját sem. Csak arra emlékszem, hogy megfogta a kezem, és valami olyasfélét mondott, hogy helyette is élnem kell, meg hogy nem láthatjuk többé egymást. A saját szavaimra ellenben szó szerint emlékszem. Arra kértem, hogy fogadja el tőlem a tollat, amely mindig is az övé volt, és újra fogjon hozzá az íráshoz.

Arra ébredtem, hogy Bea törölgeti a homlokomat egy kölnibe áztatott zsebkendővel. Kétségbeesetten néztem körül, hol van Carax. Bea zavartan nézett vissza rám. Azt mondta, hogy Carax nyolc napja eltűnt a viharban, csak a vérnyomait találták meg a hóban, s azóta mindenki halottnak hiszi. Az nem lehet, tiltakoztam, hiszen néhány perce még ott ült az ágyam mellett, a saját szememmel láttam. Bea nem szólt semmit, csak mosolygott.

Az ápolónő, aki éppen a pulzusomat mérte, szelíden csóválta a fejét, majd elmagyarázta, hogy hat órát aludtam egyhuzamban, ő pedig végig ott ült az íróasztalnál az ajtóval szemközt, és nem vette észre, hogy az idő alatt bárki is járt volna a szobámban.

Aznap éjjel sokáig nem jött álom a szememre. Ha oldalt fordítottam a párnán a fejem, jól láttam, hogy a töltőtoll tokja üresen áll az éjjeliszekrényemen.

A toll eltűnt belőle.

Vízfakasztó március

1956

Beával három hónappal később esküdtünk egymásnak örök hűséget a Santa Ana-templomban. Aguilar úr – aki csak tőmondatokban volt hajlandó tárgyalni velem, s azt is éreztette, hogy ez már csak így lesz az idők végezetéig – miután belátta, hogy senki nem fogja tálcán felkínálni neki a fejemet, beleegyezett, hogy feleségül vegyem a lányát. Bea eltűnésekor minden harag és ellenkezés elpárolgott belőle, s már csak az örökös félsz gyötörte, hogy az unokája hamarosan „papá”-nak fog szólítani engem, s hogy az élet egy golyóval átlyukasztott, szégyentelen kölyök képében elrabolja tőle a lányát, akit a bifokális szemüvegén keresztül is ugyanolyan ártatlan, kicsi lánynak látott, mint elsőáldozásakor, egy nappal se idősebbnek. Egy héttel az esküvő előtt betoppant a könyvesboltba, s egy arany nyakkendőtűt hozott ajándékba, amely még az édesapjáé volt, és megszorította a kezem.

– Bea az egyetlen jótettem az életben – dörmögte. – Vigyázzon rá! Apám kikísérte az ajtóig, és hosszan nézte, hogyan távolodik a Santa Ana utcán. Az a fajta

mélabú remegett a tekintetében, amely mindig meglágyítja egymás iránt azoknak a szívét, akik akaratukon kívül egyszerre öregednek meg.

– Nem rossz ember ő, Daniel – mondta végül. – Mindenki a maga módján szeret. Mendoza doktor erősen kételkedett benne, hogy egy fél óránál tovább talpon bírok

maradni. Figyelmeztetett, hogy az esküvő előkészületei, a sok izgalom és jövés-menés nem a legmegfelelőbb gyógymód egy olyan beteg számára, aki kis híján ott hagyta lelkét a műtőasztalon.

– Ne aggódjék, doktor úr – nyugtattam. – Úgysem engedik, hogy bármit csináljak. Igazam volt. Fermín Romero de Torres az esküvői szertartás, a vacsora és a meghívók

ügyének teljhatalmú diktátorává lépett elő. A templom plébánosa, amikor megtudta, hogy a menyasszony áldott állapotban óhajt az oltár elé vonulni, kereken megtagadta tőlünk a házasság szentségét, és a Szent Inkvizícióval fenyegetett bennünket arra az esetre, ha nem akadályozzuk meg az esküvőt. Fermín éktelen dühében kiráncigálta a plébánost a templomból, a szélrózsa minden irányában szétkürtölte, hogy a csuhás méltatlan a reverendára, majd megesküdött, hogy ha a papnak csak a szeme rebben is, akkora botrányt csap körülötte a püspökségen, hogy Gibraltáron köt ki; ott aztán majd térítgetheti a majmokat, olyan szőrösszívűen, ahogy csak akarja. A járókelők közül többen is megtapsolták. A virágárus, aki a templom előtt posztolt, megajándékozta egy szál fehér szegfűvel. Fermín addig viselte a gomblyukában, míg a szirmai olyan színűvé nem váltak, mint az ingnyaka. Megfelelő eskető pap híján Fermín végül is elment a San Gabriel Kollégiumba, és Fernando Ramos segítségét kérte, aki soha életében nem vezetett még esküvői szertartást, lévén latin, trigonometria és torna szakos tanár.

– Eminenciás uram, a vőlegény olyan gyenge állapotban van, hogy nem okozhatok neki újabb csalódást. Ön testesíti meg számára az Anyaszentegyház nagy szellemeit, Aquinói Szent Tamást, Szent Ágostont, valamint a fátimai szüzet, hogy csak a legkiválóbbakat említsem. Ebből is láthatja, hogy az ifjú – akárcsak én – hitbuzgó keresztény. Igazi áhítatos lélek. Ha azzal állok elébe, hogy önnél is kudarcot vallottam, az esküvőből egykettőre temetés lesz.

– Ha tényleg ilyen súlyos a helyzet, ahogy mondja… Később azt mesélték – én nem emlékszem, az esküvőkre mindig mások emlékeznek inkább

–, hogy a szertartás előtt Bernarda és don Gustavo Barceló (Fermín utasításai szerint)

muskotályos borral öntöttek lelket a szegény papba, hogy oldják a gátlásait. Fernando atya végül jámbor mosollyal az arcán, jóindulatú, megilletődött hangon elkezdte a szertartást, majd egy váratlan fordulattal sutba vágta az egyházi előírásokat, és a Korinthosziakhoz írott (valahányadik) levél helyett egy szerelmes szonettet olvasott fel Pablo Nerudától, akit Aguilar úr néhány vendége kommunistának és irredenta bolseviknak minősített, míg mások lázasan keresgélték imádságoskönyvükben azokat a ritka szép (már-már pogány) sorokat, gyanítván, hogy az aktuális zsinat hatását érezni bennük.

Az esküvő előtti éjszaka Fermín, az esemény fővédnöke és ceremóniamestere bejelentette, hogy legénybúcsút szervezett számomra, amelyre csak mi ketten vagyunk hivatalosak.

– Nem tudom, Fermín. Tőlem az ilyesmi… – Bízza csak rám! Így hát aznap este, mint egy halálraítélt, engedelmesen követtem Fermínt az Escudillers

utcába egy piszkos kis lebujba, ahol az orrfacsaró emberszag a mediterrán partvidék sültjeinek legalantasabb aromáival keveredett. Az ajtóban egy csapat felcicomázott örömhölgy kellette megviselt bájait a tiszteletünkre; mosolyuk egy egész fogszabályozó részleg gyönyörűségére vált volna.

– Rociítóhoz jöttünk – jelentette be Fermín egy bájgúnárnak, akinek a pajesza meglepő hasonlóságot mutatott a Finisterre-fok alakjával.

– Fermín – suttogtam megrettenve. – Az isten szerelmére… – Bízzon bennem! Rociíto már ott is ragyogott előttünk, készségesen, teljes életnagyságában – amelyet úgy

kilencven kilóra becsültem –, hímzett sálban, testhez simuló, színes, műszálas ruhában. Láthatólag zavartan kutatott az emlékezetében.

– Hello, szivi! Idősebbnek gondoltalak, hallod-é? – szólalt meg jerezi tájszólásban. – Nem ő a kiszemelt áldozat. Nagy megkönnyebbülésemre akkor értettem csak meg, mi járatban vagyunk. Fermín soha

nem feledkezett meg egy ígéretről sem, különösen akkor, ha nem is ő, hanem én ígértem valamit. Hármasban taxiba ültünk, és elindultunk a Santa Lucia Szeretetotthonba. Fermín az egészségi állapotomra – valamint vőlegényi mivoltomra – való tekintettel átengedte nekem az elülső ülést, míg ő Rociítóval a hátsó ülésen osztozott. Útközben kedvtelve legeltette a szemét útitársnője dús idomain.

– Nem mondom, te aztán derék egy lány vagy, Rociíto! Ha Botticelli látná a sonkáidat, azt hinné, beteljesült az Apokalipszis.

– Jaj, Fermín úr, amióta menyasszonkája van, hanyagol engem, maga gazfickó. – Rociíto, túl sok vagy te énnekem, ráadásul monogámiában szenvedek. – Jaj, hát mér nem szólt? Rociíto egy kis penicilinyes dörzsöléssel egykettőre kigyógyítja a

nyavalyájából! Rociíto földöntúli méreteit magasztalva éjfél után nem sokkal értünk a Moncada utcába. A

Santa Lucia hátsó ajtaján lopóztunk be, ott, ahol a halottakat szállították el. A szűk bejárat nyálkásan fénylett, s bűzlött, mint a pokol nyelőcsöve. Fermín a Rémségek Háza falain belül még egyszer kioktatta Rociítót, én pedig elindultam megkeresni az apókát, akinek megígértem, hogy egy utolsó táncot még ellejthet Erósszal, mielőtt Tanathosz a túlvilágra rendelné.

– Ne feledd, Rociíto, hogy a tata nagyothall, ezért hangosan, érthetően, mély, búgó hangon kell hozzá beszélned; olyan hamiskásan, ahogy csak te tudsz. Azután ügyelj rá, hogy az öreg feljusson a mennyekbe, még mielőtt szívrohamot kap.

– Nyugi, szivikém, értem én a dolgomat.

Egy első emeleti sarokban találtam rá a bérelt pásztoróra szerencsés várományosára. Úgy ült ott, mint egy világtól elvonult, bölcs remete a magány falai között. Amikor megpillantott, zavartan méregetett.

– Meghaltam? – Nem. Még él. Nem emlékszik rám? – Emlékszem én, fiam, akár az első pár cipőmre, de most, hogy a maga holtsápadt arcát

megláttam, azt hittem, már a túlvilágon vagyok. Ne vegye zokon! Idebent az ember hamar elveszíti azt a valamit, amit maguk odakint józan ítélőképességnek neveznek. Szóval maga nem csak holmi látomás?

– Nem. A látomás odalent várja, ha érdekli. Levezettem az öreget egy sötét cellába, amelyet Fermín és Rociíto néhány szál gyertyával és füstölővel némileg ünnepivé varázsolt. Az öregnek jerezi Vénuszunk túlcsorduló bájai láttán földerült a képe, mintha máris a Paradicsomban érezné magát.

– Az Isten áldja meg magukat! – Tessék, a magáé – mondta Fermín, majd intett az Escudillers utca szirénjének, hogy

vesse latba mestersége fortélyait. Rociíto kézen fogta az öreget, és végtelen gyöngédséggel csókolgatni kezdte az arcán

végiggördülő könnycseppeket. Fermínnel csöndben kioldalogtunk, hogy ne zavarjuk őket. Amint ott kóvályogtunk a nyomorúság folyosóin, az otthon ügyeit intéző Emilia nővérbe botlottunk. Szúrós tekintettel nézett végig rajtunk.

– Néhány bentlakó azt hajtogatja, hogy maguk valami nőszemélyt hoztak ide a házba, és most ők is követelik a magukét.

– Ugyan már, kedves nővér, kinek néz maga bennünket? A mi jelenlétünk e házban szigorúan ökumenikus jellegű. Jómagam és ez az ifjú, aki holnap az Anyaszentegyház színe előtt örök frigyre lép egy zsenge hölggyel, azért jöttünk, hogy meglátogassuk Jacinta Coronadót.

Emília nővér felvonta a szemöldökét. – Talán a rokonai? – Lelki értelemben feltétlenül. – Jacinta két hete elhunyt. A halála előtti estén másvalaki is kereste. Egy férfi. A maguk

rokona? – Fernando atyára gondol? – Nem pap volt az illető. Azt mondta, Juliánnak hívják. A vezetéknevére nem emlékszem. Fermín némán rám nézett. – Julián a barátom – magyaráztam. Emilia nővér bólintott. – Több órán keresztül nála volt. Évek óta nem hallottam így nevetni Jacintát. Amikor a

látogatója elment, azt mondta, régi dolgokról beszélgettek; azokról az időkről, amikor még fiatalok voltak. Azt is elárulta, hogy az a férfi híreket hozott neki a lányáról, Pénelopéról. Nem is tudtam, hogy Jacintának volt gyermeke. Nagyon jól emlékszem az esetre, mert Jacintával másnap reggel madarat lehetett fogatni, olyan jókedvre derült. Aztán örökre elaludt.

Rociíto nem sokkal később bevégezte szerelmi rítusát, s az apóka békésen szendergett Morpheusz karjaiban. Fermín dupla pénzt fizetett Rociítónak, neki azonban úgy megesett a szíve szegény kitaszított teremtéseken, akikről az Isten – de még az ördög is – így megfeledkezett, hogy az egész összeget felajánlotta Emilia nővérnek, hogy másnap rendezzenek belőle egy fánkos-csokoládés uzsonnát a társaságnak, hiszen az ilyesmi még neki – világ szajhájának – is mindig meghozza az életkedvét.

– Hiába, én már csak ilyen érzelgős vagyok… Na de hallja, Fermín úr, ez a szegény ördög… Nem akart ez mást, csak hogy ölelgessem és simogassam. Az embernek megszakad tőle a szíve…

Rociítót busás borravaló kíséretében taxiba ültettük, majd elindultunk lefelé a ködfoltos, néptelen Princesa utcán.

– Le kellene feküdnie, hogy bírja a holnapi napot – mondta Fermín. – Úgysem tudnék elaludni. Elballagtunk a Barceloneta térig, s mire észrevettük, már a hullámtörő gáton jártunk: az

egész város ott csillogott a lábunk előtt a kikötő vizének tükrében, mint a világegyetem legnagyobb délibábja. Letelepedtünk a móló szélére, s onnan csodáltuk tovább a látomást. Tőlünk körülbelül húsz méterre személygépkocsik álltak néma, mozdulatlan sorban; ablakaikat sűrű párafátyol vagy újságpapír fedte.

– Tudja, Daniel, olyan ez a város, mint egy boszorkány. Bebújik az ember bőre alá, és mire észreveszi, már el is rabolta a lelkét.

– Úgy beszél, mint Rociíto. – Ne nevesse ki őt, Daniel! Az ilyen emberek teszik élhetővé ezt a kutyavilágot. – A kurvákra gondol? – Nem. Kurvából sok van, s előbb-utóbb mindannyian azzá válunk. Én a jólelkű emberekre

gondolok. Ne nézzen így rám! Az esküvőktől mindig úgy ellágyulok, hogy kenyérre lehet kenni…

Tovább ücsörögtünk a ritka nyugalom ölelő karjában, s a víz tükrén villódzó fényeket figyeltük. Az égen nemsokára felragyogott a hajnal borostyánszínű fénye, s sziporkázva szórta sugarait a városra. A kikötő másik végében, a távoli ködben megkondultak a Santa Maria del Mar-bazilika harangjai.

– Mit gondol, Carax továbbra is itt bolyong a városban? – Kérdezzen könnyebbet! – A gyűrűk megvannak még? Fermín elmosolyodott. – Na menjünk, mert várnak ránk. Vár bennünket az élet.

Hófehér ruhát viselt, és az egész világ benne volt a tekintetében. Alig-alig emlékszem már a pap szavaira, a reményteli arcokra, s mindazokra, akik azon a márciusi délelőttön megtöltötték a templomot. Csak az ajka érintése, a szeme rebbenése s a titkos eskü szövege itta bele magát örökre a lelkembe.

Dramatis Personae

1966

Julián Carax azzal fejezi be A szél árnyéká-t, hogy egy rövid leírásban felvázolja, miként alakul hősei sorsa a későbbi évek során. Az óta a húsz évvel ezelőtti éjszaka óta sok könyvet olvastam, a kedvencem azonban továbbra is Carax utolsó regénye maradt. Immár három évtizednyi élet áll mögöttem, és semmi esélyt nem látok rá, hogy megváltozzék a véleményem.

Most, amikor a könyvesbolt pultjára dőlve papírra vetem e sorokat, a fiam, Julián – aki holnap lesz tízéves – kíváncsi mosollyal nézegeti az előttem heverő, egyre gyarapodó papírhalmot, s talán az jár a fejében, hogy az apja valamiféle könyvekkel és szavakkal kapcsolatos furcsa betegségben szenved. Julián az anyja éles szemét és eszét örökölte. Titkon azt remélem, hogy az én gyermeki jóhiszeműségemből is megőriz valamennyit. Apám odafönt van a házban; nem szívesen ismeri be, de már a könyvek címét is alig tudja elolvasni. Sokszor nem tudom eldönteni, vajon boldog-e a társaságunkban, vagy továbbra is az emlékeinek és annak az örökös mélabúnak él, amely mindig is jellemezte. A könyvesboltot Beával együtt vezetjük. Rám tartoznak a számlák és a könyvelés; Bea szerzi be a könyveket, és kiszolgálja a vevőket, akik szívesebben látják őt a pult mögött, mint engem. Megértem őket.

Ami Beát illeti, erősebbé és bölcsebbé érlelte az idő. A múltról szinte soha nem beszél, bár gyakran meglepem, amint magába gubózva, hallgatagon üldögél. Julián rajong az édesanyjáért. Sokszor elnézem kettejüket, és tudom, hogy valamiféle láthatatlan kötelék fűzi össze őket, melynek titkát csak mostanában kezdem kapiskálni. Többnyire megelégszem azzal, hogy ott lehetek az ő kettejük szigetén, és nagyon szerencsésnek érzem magam. A könyvesbolt szerény jövedelméből épphogy csak megélünk, mégsem tudnék más munkát elképzelni magamnak. A könyveink iránt évről évre csökken a kereslet. Én – szokásos derűlátásommal – bízom benne, hogy majd csak fordul a kocka, s aminek ma nincs keletje, az holnap újra kapós lehet. Beának az a véleménye, hogy kiveszőfélben van az olvasás művészete; szerinte a könyvben, mint egy tükörben, újra felfedezhetjük mindazt, amit legbelül hordozunk. Olvasás közben elménket és lelkünket egyaránt életre hívjuk, s ez a bensőséges rítus egyre kevesebbeknek és egyre ritkábban adatik meg. Havonta érkeznek az ajánlatok a bolt megvételére és átalakítására, televízió-, bőr- vagy cipőszaküzletté. De bennünket ugyan ki nem mozdítanak innen, hacsak nem a hajunknál fogva.

1958-ban Fermín és Bernarda is egybekeltek. Azóta már a negyedik csemetéjüket nevelik: fiú mind a négy. Egytől egyig az apjuk fülét és orrát örökölték. Fermínnel mostanában ritkábban találkozunk, mint azelőtt, de amikor csak tehetjük, újra elsétálunk a gátra, és ráncba szedjük a világot. Fermín évekkel ezelőtt abbahagyta a munkát a könyvesboltban, majd átvette az időközben elhunyt Isaac Monfort megüresedett helyét az Elfeledett Könyvek Temetőjében. Isaac a lánya, Nuria mellett alussza örök álmát a montjuichi temetőben. Gyakran ellátogatok hozzájuk, és beszélgetek velük egy kicsit. Nuria sírján mindig van friss virág.

Régi jó cimborám, Tomás, Németországba költözött. Egy gépgyárban dolgozik mérnökként, és sorra találja fel a számomra érthetetlenebbnél érthetetlenebb csodamasinákat. Néha felad egy-egy levelet, de csak a nővérének, Beának. Innen tudjuk, hogy néhány éve megnősült, majd kislánya született, akit még soha nem láttunk. A leveleiben engem is rendszerint üdvözöl, ennek ellenére tudom, hogy a barátságunknak évekkel ezelőtt végleg

befellegzett. Szeretném azt hinni – ám csak ritkán sikerül erről meggyőznöm magam –, hogy gyerekkori barátainkat az élet rabolja el tőlünk, s ez ellen nem tehetünk semmit.

A városnak az a negyede, amelyben élünk, nem sokat változott, bár vannak napok, amikor úgy érzem, hogy a Barcelonából száműzött fény lassacskán kiengesztelődik, és idővel visszatér hozzánk. Don Anacleto felhagyott a tanítással, s azóta minden idejét az erotikus költészetnek, valamint a glosszaírásnak szenteli. Egyre nagyobb terjedelmű írások kerülnek ki a tolla alól. Don Federico Flaviá, az órásmester, amióta édesanyja távozott az élők sorából, Merceditasszal él egy fedél alatt. Szép párt alkotnak, bár az irigyeik biztosra veszik, hogy a vér nem válik vízzé, és don Federico előbb vagy utóbb újra beöltözik egyiptomi királynőnek, hogy folytassa titkos éjszakai kiruccanásait.

Don Gustavo Barceló bezárta a könyvesboltját, a cég vagyoni alapjait pedig reánk ruházta. Már a könyökén jött ki a könyves szakma, és felébredt benne a vágy, hogy valami újba fogjon. Első és egyben utolsó új vállalkozása egy könyvkiadó alapítása volt, abból a célból, hogy Julián Carax műveit újra kiadhassa. Az első kötetet a Cabestany család bútorraktárából előkerült kefelevonatok alapján állították össze. Ez Carax első három regényét foglalta magában. Mindössze háromszáznegyvenkét példányban kelt el, miután sok tízezer kötettel lemaradt az év sikerkönyve, A córdobai mögött, amely nem más, mint egy híres torreádort dicsőítő illusztrált életrajz. Don Gustavo újabban utazással tölti az idejét. Most éppen Európát járja előkelő hölgyek társaságában, és katedrálisokat ábrázoló képeslapokat küldözget.

Unokahúga, Clara, hozzáment a milliomos bankárhoz, házassága azonban nem tartott tovább egy évnél. Szeretőinek terjedelmes listája – szépségéhez hasonlóan – évről évre apad. Jelenleg egyedül él a Plaza Reálon, és egyre kevesebbet mozdul ki otthonról. Régebben meg-meglátogattam, nem annyira saját jószántamból, mint inkább azért, mert Bea rendszeresen figyelmeztetett rá, milyen magányosnak és szerencsétlennek érezheti magát. Az évek során, úgy láttam, egyre több keserűség gyülemlett fel benne, amit iróniával és közönnyel igyekszik leplezni. Néha azt hiszem, még mindig azt a tizenöt éves Danielt várja a sötétben, akit egykor úgy elbűvölt. Bea vagy más nő jelenlétét nem bírja elviselni. Amikor utoljára láttam, éppen a ráncait tapogatta az ujjaival. Azt mesélik, hogy alkalmanként még mindig találkozik régi zenetanárával, Adrián Nerivel, aki azóta sem fejezte be a szimfóniáját, selyemfiúként ellenben komoly karriert futott be az Operaház énekesnői körében, s az ágyjelenetek során tanúsított akrobatamutatványaival kiérdemelte a Varázsfuvola nevet.

Fumero emlékének nem tett jót az idő múlása. A jelek szerint még azok is elfeledkeztek

róla, akik gyűlölték és rettegtek tőle. Néhány éve a Gracia sétányon összefutottam Palacios főhadnaggyal, aki időközben otthagyta a rendőri testületet, s most testnevelést oktat a Bonanova Gimnáziumban. Ő mesélte, hogy a Layetana utcai rendőrkapitányságon még mindig ott lóg a Fumero tiszteletére emelt emléktábla, csakhogy egy bedobható pénzérmékkel működő új üdítőautomata teljesen eltakarja.

Az Aldaya-palota minden ellenkező jóslat ellenére még mindig áll. Aguilar úr ingatlanügynökségének végül is sikerült eladnia. Azóta úgy átalakították, hogy rá sem lehet ismerni. Az angyalszobrokat apró törmelékké zúzták és bedolgozták a parkoló kövezetébe, amely az egykori kert helyén épült. A házban jelenleg reklámügynökség működik. Olyasfajta áruk szokatlan költői egyvelegének terjesztésével foglalkozik, mint a kötött zokni, a pudingpor és a csúcsminőségű sporteszközök. Egy nap, megvallom, valamilyen dajkamesével bekéredzkedtem a házba. Az öreg könyvtárszobát, melyben kis híján életemet vesztettem, tanácsteremmé alakították át, s csodamosóporokat és dezodorokat reklámozó plakátokkal aggatták tele. Azt az apró mellékhelyiséget, amelyben gyermekünk, Julián fogant, jelenleg a cég főigazgatója használja.

Az Aldaya-palotában tett látogatásomról hazatérve egy párizsi bélyegzővel ellátott csomagot találtam a postaládában. Egy bizonyos Boris Laurent nevű szerző regénye lapult benne, a címe: Ködangyal. Amint fellapoztam, ismét hatalmába kerített az a varázslatos érzés, amely mindig elfog, ha egy új könyvet veszek a kezembe. A tekintetem véletlenül megakadt egy mondaton. Azonnal tudtam, ki írta a regényt, és amikor az első oldalra lapoztam, egy csöppet sem lepődtem meg a kék tintával bejegyzett ajánláson. Azzal a tollal írták, amelyikért olyannyira ácsingóztam gyerekkoromban:

Daniel barátomnak, aki visszaadta a tollamat és a hangomat,

és Beatriznak, aki mindkettőnknek visszaadta az életet.

Egy deresedő halántékú fiatalember lépked Barcelona utcáin; a város felett hamuszürke az égbolt. A Santa Mónica sétányra folyékony ezüstgirlandokat csorgat a gőzölgő reggeli nap.

Tíz év körüli fiúcska botladozik mellette, kézen fogva, a szemében titokzatos fény, a misztikum ígérete: apja reggel azzal ébresztette, hogy elviszi az Elfeledett Könyvek Temetőjébe.

– Julián! Mindarról, amit ma látni fogsz, nem beszélhetsz senkinek. Senkinek! – Még a mamának sem? – kérdezi a kisfiú fojtott hangon. Az apja felsóhajt, majd

szomorkás mosolya mögé menekül, amely egész életében árnyékként kíséri. – Dehogynem – feleli lehorgasztott fejjel. – Előtte nincsenek titkaink. Neki mindent

elmesélhetsz. A két ködalak, apja és fia, lassan belevegyül a Rambla forgatagába. Lépteik zaját örökre

elnyeli a szél árnyéka.

A Palatínus Kiadó az 1795-ben alapított

Magyar Könyvkiadók és Könyvterjesztők

Egyesülésének tagja

Kiadónk könyvei kaphatok:

1 1 1 8 Budapest, Rahó u. 16. Tel.: 319-3020, Tel./fax: 319-3019

Könyveinket megtalálja az interneten: mailto:http://www.palatinuskiado.hu

E-mail: info@palatinuskiado.hu

ISBN 978 963 9578 86 9

Kiadta az Új Palatínus Könyvesház Kft. 2005-ben A kiadásén az ügyvezető igazgató felel

Felelős szerkesztő: Polyák Béla Tipográfia és borítóterv: Neyer Éva

Szedés, tördelés: Manadvice Nyomás: Séd Nyomda Kft.,Szekszárd

Felelős vezető: Katona Szilvia