Boronyák Béla volt Pördeföldei lakos visszaemlékezése az 1940-es évek

LEVENTE szervezetbe kényszerített fiatalok életéről, majd Németországba való

elviteléről.

2010

A nyolcadik elemi iskola elvégzése után 1942-ben be kellett lépni a

Levente szervezetbe. Ez azzal járt, hogy minden héten fél napot csoportos

foglalásokon kellett részt venni. Ezek katonai alapképzések voltak, (alaki, stb.)

később fegyverek, gránátok ismerete és lövészetek. Ekkor már a háború javába

dúlt és hamarosan rá kellett jönni, hogy megint rossz lóra tett az ország vezetése.

Hadi anyagunk kimerült, emberáldozat óriási.

Napról napra lehetett hallani, hogy a magyar és a szövetséges csapatok

visszavonulnak, az országunk területét nem tudjuk megvédeni. A háborúból való

kilépés szervezetlenség miatt nem sikerült. A Nyilasok vették át a hatalmat.

Megkezdődött az ország bombázása a szövetségesek részéről. Közvetlen

környezetünkben is éreztük ennek hatását. A közelben lévő települést

(Bázakerettyét) bombázták, olajtartályokat, kutakat, lakóházakat ért találat.

Alacsonyan szálló repülők vonatokat, teherautókat lőttek ki. Ellenséges gépek

röpcédulákat szórtak le és a reménytelen háborúra figyelmeztettek. Ilyen esetben

minket-leventéket kirendeltek a cédulák összeszedésére és elégetésére. Egy

röpcédulákat szóró lelőtt repülő le is zuhant Kurjapusztára.

Megszervezték a leventék nappali és éjszakai figyelő szolgálatát,

elsötétítési ellenőrzését. Ahogy a Szovjet előrenyomulás közeledett szinte

naponta parancsoltak különböző feladatokhoz (pl.: lövészárok ásás a község

köré, vélt partizántámadás elhárítás) stb.

1944 decemberében értesítettek bennünket, hogy a fiatalabb leventéket

kiviszik Németországba (internátusba), vagy jelentkezni lehetett (hunyadista)

mozgalomba, Hunyadi páncél elhárító csapathoz.

3

A Kuria –pusztai esemény:

Abban az időben rendelet volt arra, hogy a leventéknek éjjeli őrséget is

kellett állítani este 6 órától éjfélig és ettől reggel 6 óráig. 2-2 személy volt

járőrszolgálatban. Elsötétítést kellett ellenőrizni és gyanús személyeket figyelni,

fegyveresen, kispuskával fölszerelve. Az esetekről másnap jelentést kellett tenni

a parancsnoknak. Az említett repülő incidens estéjén én és egyik pajtásom

voltunk őrségben. Úgy 11 óra körül repülők zúgására lettünk figyelmesek.

Rendkívüli zúgás volt, gépfegyverek zakatolása, gépágyúk ugatása a légtérben

Bázakerettye felől magasan a levegőben nyomjelző lövedékek fényét láttuk.

Megállapítottuk, hogy éjjeli légi harc folyik a levegőben. Egyszer csak egy Hold

nagyságú fényt láttunk és utána süvöltő hangok, mintha valamik hullanának a

levegőből lefelé, majd csend. A repülő zúgások is megszűntek. Nem messze

repülő robbant fel és esett le. Másnap reggel jelentettük a látottakat, jött a

parancs, minden levente az adott helyen jelenjen meg, mert Kúria pusztán ( ez a

községhez tartozó település) az éjjel leesett egy ausztrál gép, mely az ottani

határt teleszórta röpcédulával, ezeket össze kellett szedni és elégetni, mert

provokatív volt a tartalmuk. A repülőt valószínűleg német vadászgép lőtte le.

Már a levegőben levált a szárny. A helység környékén szétszóródva voltak

repülőgép darabok. Nagy szerencse, hogy nem gyulladt ki, mert a kis település

leégett volna. A gép fő darabja az egyik ház telkére esett, az utcán folyt az

üzemanyag. Négy személy helye volt a gépben. A pilóta a gép ülésén halt meg,

az egyik kezelő az egyik gazda istállójára esett, a tetőt és padlást átszakítva a

lovak elé a jászolba, ő is meghalt. Két személyt még keresni kellett.

Én a falutól kb. 7-800 méterre levő földúton mentem, közben

röpcédulákat szedtem, amikor az út mellett levő szántásban olyan nyomokat

láttam, mintha emberi test nyoma lett volna. Olyan, mint amikor télen a

gyerekek a hóban hanyatt fekszenek, testük, kezük, lábuk nyomát nézegetik.

Fej, széttárt karok, lábak nyoma mélyen a kemény földben, mellette senki.

Gondoltam, ezt nem élhette túl senki, de vérnyom nem volt. Jobban körülnéztem

4

s a helytől legalább 15 méterre egy egyenruhás férfi feküdt ugyanilyen

helyzetben, mind a földön levő nyom, csak ellenkező irányban. Odamentem,

hogy hátha van benne élet, segíthetek. A látvány megrázó volt. A feje füle

irányában ketté volt repedve mindkét oldalon, kilátszott az agyveleje. Karján,

lábán levő ruha ketté volt repedve mindkét oldalon. A karon, lábon levő hús

csontig felrepedve. Érdekes, hogy vért alig láttam. Ellenség lévén is nagyon

sajnáltam, egy jóképű fiú volt így összetörten is. Kiabáltam a parancsnokért,

hamarosan jött két csendőrrel. Látomozás után a halottat elszállították, majd a

falusi temetőben eltemették őket. Sajnos kutyamódra, mert ruhájukat levették a

temetést végzők és egymás között szétosztották, majd mezítelenül szalmával

letakarva hantolták el őket. Nagy szégyen volt a falu akkori vezetőire, amikor az

angolok később kivették a tetemeket és borzalom volt, amit láttak. Ez 1946-ban

volt, én is itthon voltam.

Tájékoztattak bennünket egy foglalkozás keretében, hogy az 1926, 1927,

1928, 1929 évben születettek behívó paranccsal a novai járásból is kiviszik

Németországba, előre láthatóan Égerbe (volt Csehország). A felhívás olyan

szigorú volt, hogy a parancsnak ellenszegülőt a helyszínen kivégezhetik. Ekkor

ez divatos kijelentés volt. Ez időben már értesültünk arról, hogy a szomszédos

járásokból már vittek ki fenti korosztályból.

1945. január 20 táján kaptuk meg mi is a behívónkat, hogy egy heti

élelemmel, tisztálkodási eszközökkel, meleg ruhával január 26-án reggel

jelentkezzünk a Gutorföldei állomáson (meg nem jelenés esetén felkoncoltatik

utalással). Ekkor elég hideg volt (kb. -20 fok és hófúvás).

A kis községünkből Pördeföldéről 10 személy volt kijelölve - a nyilas

testvérekre otthon volt szükség-, ők maradhattak. És azok, akiknek testvére

frontszolgálatos volt.

Gutorföldén a jelzett időben mindnyájan megjelentünk. A községi

előjáróság által kirendelt szánkókon érkeztünk. Az állomáson tehervagonok

5

voltak előkészítve számunkra. A vagon közepén kis ötös kályha, mellette tüzelő

faanyag, fekvőhelynek alomszalma, más semmi. A novai járásból kb. 300fő

jelentkezett. Csendőrök ellenőrizték, hogy a behívottak mind megjelentek-e.

Úgy emlékszem nem hiányzott senki. Volt olyan eset is, hogy egy családból

ketten is jöttek, pedig csak az egyik volt behívva (testvérek nem akartak

egymástól elválni). Egy vagonba kb. 30 főt helyeztek el (hering módra).

Esteledett, amikor a szerelvényünk elindult. Indulás előtt a csendőrök szülőket,

hozzátartozó rokonokat a szerelvénytől eltávolítottak, nem mondható, hogy

udvariasan. A vagonokba tisztálkodási lehetőség, szükség-kielégítési eszköz

nem volt.

Szerelvényünket magyar tisztviselő nem kísérte.

Egy német (SS) tiszthelyettes vette át a parancsnokságot. Ezután magyar

parancsszót csak egy sváb tolmácstól hallottunk. Eladtak bennünket. Ekkor már

gondoltuk, hogy utunk nem internátusba vezet. A vagon kis kályhájába tüzet

raktunk, de a nagy hideg miatt deres volt a vagon fala. Világításunk egy

viharlámpa. Útvonalunk: Gutorfölde, Zalaegerszeg, Zalalövő, Körmend,

Szentgotthárd, Graz.

Zalalövő és Körmend között a hófúvásba többször is elakadt a vonat,

többször oda-vissza lökte a szerelvényt, még a kályhánk is felborult, mert nem

volt kellően rögzítve. Szerencsére komolyabb baj nem történt, a tüzet el tudtuk

oltani.

Magyarországot Szentgotthárd után hagytuk el. Következő állomás Graz.

Megérkezéskor tapasztaltuk, hogy előző nap nagyon nagy bombatámadás érte a

várost, főként az állomást. Itt elhagyhattuk a vagonokat, vizet kerestünk, de a

vízvezetékek üresek voltak. Én egy félig lerombolt WC-ben a tartályban

találtam és abból töltöttem fel a kulacsomat. Különben hóból olvasztottunk

vizet. Itt kaptunk egy kis szalámi félét, mást nem. Innen Linzen át Csehországba

Égerbe vittek. Linzet akkor bombázták, amikor az állomást már elhagytuk.

Utazásunk alatt sok alagúton mentünk át, itt éreztük biztonságban magunkat,

6

mert a légriadók egymást érték. Ilyenkor bizony féltünk, fölöttünk repültek a

bombázók. Meg kell jegyeznem, hogy vagonjaink ajtóit Graz után lezárták,

helyünket légriadó alatt sem tudtuk elhagyni, ha a vonat állt is.

Égerbe kiengedtek bennünket, mert úgy mondták ez lesz a végállomás. A

kísérőnk azonban egész napi keresés után sem talált olyan helyet ahol

elhelyezhettek volna bennünket. Ételt, italt ezután sem kaptunk.

Következő úti célként Wesendorfot jelölték, ami több napi utazással és

félelemmel járt. Hogy hány városon utaztunk keresztül azt nem tudom. Az

érintett állomások többsége romos volt a légitámadásoktól. Nagyobb állomások

Lipcse, Magdeburg, Braunschweig, Gitkorn. Megcsodáltuk az állomások

nagyságát hazánkéhoz képest, a vágányok sokaságát. Szerencsénkre a sok

légiriadó ellenére a mi szerelvényünket közvetlen támadás nem érte.

Élelmezésünk a több napi utazás ellenére nulla volt, semmit sem kaptunk.

Szerencsénkre még a végállomásig, Wesendorfig kitartott a hazai. A

végállomástól az állomáshelyünkig (szálláshelyünkig) az út nagyon távolinak

tűnt, mert kézben cipeltük a nehéz katonaládánkat, ruházatunkat. Szálláshelyünk

nem a községben, hanem a mellette lévő nagy repülőtér mozi helyiségben volt.

Egy teremben mindannyian. Szalmát terítettek a padlózatra az volt a

fekvőhelyünk, úgy minta vagonokban. Községek szerint foglaltunk helyet.

Tisztálkodni egy mosdótálat (lavórt) adtak, de víz nem volt a mosakodáshoz. Az

udvaron lévő kistó jegét törtük be, onnan merítettünk vizet vagy havat

olvasztottunk a radiátoron, mely néha meleg volt, de fürdési lehetőség nem volt.

Magyar parancsnokunk nem lévén, tolmács fordította magyarra a német

intézkedéseket. Úgy éreztük eladtak bennünket, rabszolgák lettünk.

Naponta külön csoportokat állítottak össze és munkára vezényeltek

bennünket. Főbb munka naponta a füves kifutópálya simítása a mély repülő

keréknyomok betemetése, egyengetése volt. Több száz repülő lévén ez a munka

mindennapos. Ezen kívül repülők álcázása az elrejtett repülőgépek között

lövészárok ásása. Élelmezésünk nagyon gyenge. Első időben pár alkalommal a

7

katonai (legénységi) étteremben ebédelhettünk, de hamarosan egy ételhordó

csoport alakult, ők hozták a konyháról az ebédet. Némi suppe főtt krumplival

héjastól, némi feltét (lóhús is). Hárman öten kaptunk egy kilós kenyeret mely

nagyon fekete volt, fűrészporral keverve. Reggel műméz, esetleg margarin

pálpusztaihoz hasonló büdös sajt, néha kis felvágott. A sajttal kapcsolatosan

megemlítem, hogy amíg a hazaiból még pótolni tudtuk a hiányt, a sajtot

kidobtuk a szemétdombra. Amikor ez elfogyott a szemétdombról visszahoztuk

azt, ami nem volt nagyon szennyezett és megettük. Az éhség a legjobb szakács.

Elképzelhető, hogy milyen volt az ellátásunk? Gyakran voltak nézeteltérések az

elosztás miatt az ételosztókkal.

Az időjárás kicsit melegebbre fordult, de ezután az eső volt a gyakori. Az

időjárástól függetlenül nekünk mindennap kint kellett dolgozni, kivéve a

légiriadót. A lombos fák takarásában vártuk annak végét. Meg kell említenem,

hogy a reptér épületei és a laktanyák szép ligetes fenyőerdőben voltak. A

repülőgépeket itt jól el lehetett rejteni (álcázni). Az elrejtéshez minket is igénybe

vettek. Terephálókat segítettünk kifeszíteni. Részt kellett venni a repülőbombák

raktározásában, bevetés előtt a bombák élesítésénél. Engem és több társamat a

hangárokhoz vezényeltek gépfegyverek lőszerhevedereinek összefűzésére.

Minden munkacsoportunk mellett egy német fegyveres őr állt. Megkérdeztük

minek az őr, azt felelte a (tommyktól) szövetségesektől véd. Persze ezt

nevetségesnek tartottuk.

A kijelölt munkamennyiséget igyekeztünk nem teljesíteni, mert azt

túlzottnak tartottuk. Az adott ellátás mellett csak ennyit dolgozunk! Ahol csak

lehetett szabotáltunk. A parancsnokunk egy osztrák származású törzsőrmester

Wimmer nevű. Nem volt valami barátságos hozzánk. Ezt igyekeztünk a

lehetőségekhez képest viszonozni. Helyettese egy rokkant tizedes

emberségesebb volt.

8

Március közepére a gyakori eső miatt ruháinkat rendesen nem tudtuk

karbantartani, szárítani, kezdtünk lerongyosodni. Megjelent ruhánkban a

ruhatetű, ez nagy nyugtalanságot okozott.

Március 15-én nem voltunk hajlandók munkára kimenni. Az osztrák

parancsnokot ez felháborította. Kijelentette: háború van, nincs semmiféle ünnep.

Ha nem megyünk munkát végezni, megtizedelnek bennünket. Meg is jelent egy

német fegyveres katona raj a végrehajtásra. Megegyeztünk abban, hogy a fontos

munkát elvégezzük. Ezután mentünk a bombázók bevetésének előkészítéséhez,

a berakodáshoz segédkezni.

Következőkben bejelentették, hogy a civil ruhánkat lecserélik német

katonai egyenruhára. Előtte elvittek Braunschweigbe, egy katonai fertőtlenítőbe,

hogy megszabaduljunk a tetvektől. A nagyváros egy romhalmaz volt, nem

láttam egy ép házat. Odautazás alatt kaptunk egy légitámadást, vonatunk a nyílt

pályán állt meg. Találat nem érte a szerelvényt. Mi kiugráltunk a vagonokból, a

vasúti pálya oldalához lapultunk. Nekem ugrás közben a lábam beakadt a vasúti

jelző-irányító vezetékbe, és fejjel lefelé lógtam a pályarézsűn. Szerencsére

komolyabb sérülés nem ért. A fertőtlenítőfürdő egy nagy katonai laktanyában

volt. Nagy terem, a mennyezeten sok tusolórózsával. Mezítelenre kellett

vetkőzni, ruhánkat összecsomagolva elvitték valamilyen hőkemencébe.

Mindenki kapott egy számot, melyre fürdés után visszakaptuk a ruhánkat. A

fürdőbe egyszerre befértünk mind, ahányan mentünk. A helyiség fűtetlen volt,

csak a zuhanyzóból folyó víz melegített. (megjegyzem, a fürdés alatt féltünk,

mert tudomásunk volt arról, hogyan gázosították el a zsidókat.) Visszafelé jövet

nagyon fáztunk a fűtetlen vagonban. Mivel ülőhely nem volt, lefeküdtünk a

padlóra, ahogy lehetett összebújtunk, így melegítettük egymást. Egyik oldalon

mellettem egy kisszigeti fiú feküdt. Egyszer arra lettem figyelmes, hogy nagyon

remeg, köhög és habzott a szája. Orvos a szerelvényen nem volt, nem tudtuk,

mit csináljunk vele. Mellette a testvére kétségbe volt esve. Azt hiszem ikrek

voltak. Takargattuk, és le is kellett fogni, mert minden áron görcsösen fel akart

9

kelni. Később elveszítette az eszméletét, így érkeztünk az állomásra. A

parancsnoknak jelentettük az esetet, majd kórházba vitték, ahol már nem tudtak

rajta segíteni. Meghalt. Ő volt az első halottunk. Tífuszt állapítottak meg. Annyit

tudtunk, hogy ez nagyon ragályos. Azonnal elkülönítették azt, aki a közelében

volt, így engem is. Hatan voltunk megfigyelés alatt. Senkivel sem

érintkezhettünk az egészségügyin kívül. Gyógyszert kaptunk, mindannyian

fertőzésmentesek lettünk, a ragály nem terjedt tovább. Megállapították, hogy a

tífuszt a tetű is terjeszti. A fertőtlenítés után több volt bennünk, mint azelőtt.

Valószínű, a vonat padlóján volt belőle elég.

A front egyre közeledett hozzánk. A bombázó repülők százai, vagy ezrei

naponta repültek át rajtunk, mentek Berlin és más nagyvárosok felé. Naponta

többször is volt légiriadó. Mi ekkor még kicsit örültünk is nekik, mert ekkor

még nem bombáztak, és ilyenkor pihenő volt.

Négy társamat és engem, akik a famunkához kicsit értettünk, berendeltek

a laktanyákhoz, az épületek alatt lévő pincék aládúcolására. Számítva, ha az

épületet bombatámadás éri, a pincefedém ne szakadjon le. Ezen dolgoztunk egy

őr jelenlétében több napig.

Közben beöltöztettek minket német katonai egyenruhába, valószínűleg

azzal a szándékkal, hogy fegyveres testületbe osszanak. Alaki kiképzést

kaptunk, és német vezényszóra kellett hallgatnunk. Harcászati kiképzésre,

fegyverhasználat képzésre már (hála az égnek) nem volt idő. Alaki kiképzésnél

is úgy viselkedtünk, mintha a vezényszót németül nem értenénk.

A gyenge élelmezésünk pótlására gyakran próbáltunk meg krumplit

szerezi. A közelben volt egy mezőgazdasági majorság, ahol nagy prizmákba ki

volt temetve a krumpli és a csutrirépa. Az utóbbi nyersen is fogyasztható a

karalábéhoz hasonlóan. Ez azonban inkább a cukorrépához hasonlított.

Kiszöktünk az erdőbe, és nagyobb konzervdobozokban magfőztük a krumplit.

Ebből nagy baj is lett, mert a füstre a reptér őrsége felfigyelt és néhány

személyt/társat elfogtak. Rögtön katonai bíróság ítélkezett, majd börtönbe zárták

10

őket. Azzal fenyegettek, hogy ezzel ki is végezhetik őket, mert biztos a közelben

lévő benzintartályokat akarták felgyújtani. Azt sem tudtuk, merre voltak a

földalatti tartályok.

Március vége felé mindannyiunkat kivezényeltek a reptérre, a német

katonákat is, és bemutatták az új vadászrepülőgépet, a lökhajtásosat. Akkor ez

volt a leggyorsabb harci repülő. Sok reményt fűztek hozzá, de már késő volt

ahhoz - hogy a kevés gép és üzemanyag hiány miatt a háború kimenetelét

kedvezővé tegye a németek számára. Az ágyúdörgést egyre közelebb lehetett

hallani. Már úttorlaszokat, tankcsapdákat építettek, tudtuk, hogy közel vannak a

szövetségesek.

Az egyik alkalommal röptéri munkát végezve észrevettük, hogy egy erdei

mellékvágányra kitolt vonatunk mellett magyar katonai egyenruhások járnak.

Nem tudtunk kapcsolatot felvenni velük, de komolyabb fegyvereket sem láttunk

náluk. Később egy kisebb csoportjukkal találkoztunk, de erről később…

Úgy emlékszem, nagycsütörtökön, az előbb említett új vadászgép

leszállásra készült, amikor egy angol vadászgép megtámadta és kilőtte.

Valószínű hazafele tartva felfedezte, és akkor lassabban jövet utolérte és

meglepte. Ez az eset fordulópont volt az életünkre nézve.

Akkortájt szép, napos idő volt, légiriadó alatt az erdő fáinak takarásában ki

szoktuk feküdni a fák alá, nem tartottunk a légitámadástól. Úgy emlékszem,

április elsején volt húsvét 1945-ben. A napsütötte országút tele volt a front elöl

menekülő német civilekkel (gyalogos, babakocsit toló, kézikocsit húzó és

fogatosokkal). Légiriadó volt. A mi társaink egy része az erdőben kivágott

ágkupacon sütkérezett.Ekkor jöttek a nehézbombázók elég alacsonyan. Mikor az

országút és a repülőtéri erdő fölé értek, kidobták a terhüket. Nem nagy

bombákat szórtak, hanem légi aknákat, de annyit, hogy legalább 10m2-enként

egy robbant. Ha egy ágat elért, már a fán robbant. Aki alatta volt, nem sok

esélye volt a túlélésre. Aki a földszinten felül volt, meghalt, vagy megsebesült.

Én ekkor a szálláshelyen voltam, arrafelé akkor nem esett bomba. Csapatunk

11

nagy része azonban a fent említett erdőben volt, közülük sokan megsebesültek

és meghaltak (kb. 30+30-an). Akik a futóárkokba tudtak ugrani, jórészt azok

maradtak élve. A sebesülteket kórházba szállították, a halottakat a helyi

temetőben temették el. ( Tudomásom szerint gondozott a sírjuk.) A civilek

között is sok volt a halott és a sebesült. Nagy volt az aggodalom, vajon ki tér

haza a szálláshelyünkre?

Szerencsések voltunk, Pördeföldéről jövőknek nem történt baja, bár volt olyan

(szomszédunk fia) akinek a hátizsákját a hátáról szétroncsolta az aknaszilánk, de

ő nem sérült meg, az egyik csömödéri fiúnak a köpenyét luggatta ki a szilánk,

úgy, mintha száz egér rágta volna meg, de ő sem sérült meg. Azt elmondani sem

lehet, milyen csonkolások, sérülések voltak (az érzést leírni sem lehet).

Ezután már nem volt maradásunk, pár nap múlva olyan támadását kaptunk, hogy

szinte elsöpörte a repteret. Azon a napon, szálláshelyünkön voltunk körülbelül

hatan, légiriadó volt, az épületünk tetején lévő sziréna jelzett. A repülők már

fölöttünk is voltak. Kiálltam az ajtó elé, szóltam a többi fiúnak, hogy elhúztak

fölöttünk, ha most kioldja a bombát, már nem esik ránk. Abban a pillanatban

láttam, hogy hullnak a bombák az állomásra, vagon és épületdarabok repültek a

levegőbe. Pillanatok alatt az alattunk lévő kis pincehelyiségbe ugrottunk, és

vártuk a végünket. Legalább 10-15 percig mozgott a föld, nem tudtuk, mikor dűl

ránk az épület, vagy roppan össze a pár négyzetméteres pince. Amikor lefújták a

riadót, az elektromos sziréna sem működött, kézi szirénával jelezték a riadó

végét. Akkor kijöttünk a pincéből, észleltük, hogy a mi épületünk ép, de a

hangárok és a kiszolgáló épületek égnek. Oltani nem mert senki, mert a

gépekben és az épületekben lévő bombák egymás után robbantak. Sok

gyújtóbombát és aknát szórtak a betonkifutókra is, annyira használhatatlanná

tették, hogy a német gépek, amik épen is maradtak, felszállni nem tudtak.

Közben észrevettük, amíg a pincében voltunk, az épület mellé a pincétől pár

lépésre, egy kb. 35-40 cm átmérőjű bomba fúródott mélyen a homokos talajba,

de nem robbant fel. Ha az felrobban, ezeket a sorokat biztos nem írnám.

12

Ezek után minden riadókor messze szaladtunk a reptértől. Több esemény

is történ velem, de azt mind leírni nem lehet. Egy esetet azonban még

megemlítek. Pár napi riadószünet után, mikor alaki kiképzés volt, csak tessék-

lássék, utána megint riadó, az egyik pajtásommal úgy elszaladtunk a reptér

területéről, hogy azt vettük észre, hogy egy másik reptér közelében vagyunk.

Ennek létezéséről nem is tudtunk. Ekkor értek oda az angol, vagy amerikai

vadászgépek, és lőtték a kint lévő gépeket. A helyi légvédelem már nem sokat

ért. Nosza, szaladtunk vissza pár km-t az erdőn át. Az erdő széléhez érve

észrevettük, hogy oda sok német bombázó volt elrejtve. Közben azt is

észrevettük, hogy nehézbombázók tartanak felénk, de olyan alacsonyan, hogy a

repülők személyzetét, gépfegyverek kezelőjét is látni lehetett. Mivel előtte

szükségletünket elvégeztük, nem kellett attól tartanunk, hogy besárguljunk,

beleugrottunk a két-két bombázó között kialakított lövészgödörbe. Alig értünk a

gödör fenekére, hatalmas robbanás… Az ott elhelyezett repülőket egymás után

bombázták széjjel. Eközben azt észleltem, hogy (míg a fejemet igyekeztem a

homokos földbe fúrni, hátizsákomat a fejemre húzni) valakik a hátamra

fekszenek. Felnézni bombázás közben nem mertem, de annak örültem, hogy

valamilyen repülőgép szilánk, vagy alkatrész odavágódik, közvetlen nem engem

ér. Amikor a közvetlen veszély elmúlt, fölemeltem a fejemet, és két szőke

egyenruhás német lány lapult rajtam, nagyon sápadtak voltak és remegtek. Ők a

bombázók kiszolgálóihoz tartoztak („danke/ küssen” és „kaputt” „ich ungar”).

Pajtásom is épen megúszta.

A bombázás után, még több órán át robbanások voltak a hangárokban. Az

ott tárolt lőszerek robbantak az égő épületben. Oltásról szó sem lehetett, mi is

féltünk attól, hogy mentésre, oltásra kirendelnek bennünket. Elhatároztuk, hogy

parancs nélkül elhagyjuk a reptér területét, melynek teljes területe magas

szögesdrótkerítéssel volt körülvéve. Ki-bejutni csak a kapukon keresztül

lehetett. A kapu azonban zárva volt. Egységes elhatározással a kapu egyik

szárnyát fölemeltük, és saroknál kiakasztottuk, majd elhagytuk a vészes

13

területet. Estére kicsit elcsendesedett a táj, visszatértünk a szálláshelyünkre.

Féltünk a felelősségre vonástól, de nem volt negatív következménye. A

parancsnok is belátta, hogy az ott-tartózkodásnak semmi értelme. Még pár napig

ottmaradtunk, a légitámadások naponta ismétlődtek. Ezeket a napokat átélni

lehetett, de leírni nem.

Az állandó légitámadás szerencsére további sebesülést, halált közöttünk nem

okozott, de ezután aludni csak a fáradtság miatt tudtunk.

A röpteret már üzemeltetni nem tudták, elhatározták a kiürítését. Nem

akartak minket kiengedni, de az ajtó felemelésével „meglógtunk”. A mi

csoportunk is elindult észak felé. Tíz személy kapott egy téglakenyeret, ami kb.

1kg-os volt, és ugyancsak 10 személy kapott 1kg-os vagdalt húskonzervet, mást,

semmit. Azt reméltük, valahol majd kapunk enni, de csalódtunk. Szálláshelyünk

sem volt biztosítva. Az országúton zárt sorokban nem mehettünk, mert az

alacsonyan szálló vadászgépek mindenre lőttek, ami mozgott. Ezért fás

területeket vettünk igénybe az előrejutáshoz. Közben az a hír járta köztük, hogy

a németek alkalmas helyen le fognak lőni bennünket, nem foglalkoznak tovább

velünk. Ezért kis csoportokban más-más helyen éjszakáztunk. Mi és a szomszéd

faluból valók elmentünk az adott falutól távol egy drótkerítéssel elkerített részen

levő szénatárolóba. A magas drótkerítésen át kellett jutni, mely kisebb ruha és

bőrszakadással járt. A helyiség alkalmas volt éjjeli szállásra. Alig helyezkedtünk

el, kívülről magyar beszédre lettünk figyelmesek, majd nagy hangon

felszólítottak, hogy mindenki menjen ki. Kimentünk és azt láttuk, magyar

katonák, kb. egy raj, fegyveresen szintén itt akart letelepedni. El akartak

bennünket kergetni, ragaszkodtunk, hogy mi is ott akarunk aludni. Nem

gondolták, hogy fegyvertelenek vagyunk, és megegyeztek velünk. Mindannyian

ott aludtunk. Barátságosak lettek, elmondták, hogy ők is lógnak. Reggel

felkerestük társainkat, majd egységesen meneteltünk tovább.

Pár nap múlva a parancsnokunk az egyik falusi háznál főzetett egy nagy

kondér köleskását. Tejeset. Az éhségünket kicsit csillapította. Utána semmi

14

élelem. A menetelés közben nekem a térdem és ágyékom közötti izom úgy

begyulladt, alig tudtam menni. Úgy elkeseredtem, hogy kimaradtam a

csoportból és az úton mentem sántítva. Akkor nem törődtem volna azzal, ha egy

portyázó vadászgép lelő. Két falubeli pajtásam azonban karon fogott és a

csoport után kísért, nem törődve a saját életükkel sem. Ez volt az igazi

bajtársiasság.

Menetelés közben a téma nem a félelem, hanem az éhség volt. Én először

szégyelltem élelmet kérni (házalni, lopni), de az éhség egy diktátor. Legtöbbször

egyedül mentem élelem után, amikor a lábam fájdalma enyhült. Az egyik

faluban, a nevét nem tudom, bementem egyik ház udvarába és leültem a faház

melletti vágótönkre. Egyszer csak odaszalad hozzám egy ötéves korú kislány, és

elkezdett csevegni. Megfogta a kezemet, hogy menjek be hozzájuk. Közben a

szüleinek kiabált, jöjjenek ki. Az apja jött ki, nagy meglepetésemre egy

katonatiszt volt. Mivel németül nagyon keveset tudok beszélni, azért

megértettem vele, honnan menekültünk, és az élelmezésünk nincs biztosítva, és

hogy a lábam fáj, nehezen megyek. Nem problémázott velem, bement a

lakásába, kihozott egy jó csésze tejeskávét. A kislány meg hozta hozzá a

zsemlyét (nagyon jószívű lehetett).

Közvetlen mögöttünk lévő területeken igen aktívan dörögtek, ropogtak a

fegyverek. Igyekeztünk ettől távolodni, de tudtuk, hogy előbb-utóbb fogságba

kerülünk. Nem tudunk hova menekülni.

Április 12.-én egy kis faluhoz közeledtünk, amikor szembe jött velünk

egy csapat. Közel érve láttuk, hogy német katonák szovjet hadifoglyokat

kísértek az úton. A mi csoportunk alig, hogy beért a falu első házai közé, a

foglyok sem mehettek egy km-t, leereszkedett egy amerikai vadászrepülő és lőni

kezdett. Azt nem tudom, hogy mennyi volt a halott és a sebesült a foglyok

közül. Mi is nagyon megijedtünk, és akkor épp egy hosszú istálló mellett

meneteltünk, gyorsan megnéztem melyik ablak van nyitva, odaugrottam és a kis

ablakon becsúsztam a tehenek jászolába. Ma sem tudom, hogy jutottam át

15

(persze a félelem és az ijedtség)! Amikor kimásztam az állatok elöl, láttam,

hogy nem vagyok egyedül. Aznap nem is mentünk tovább. Kis csoportokban

beszállásoltunk más-más portákon. Én és közvetlen ismerőseim annál a háznál,

akinek az istállójába beugrottam. Férfi nem volt a háznál. Nők vezették a

gazdaságot, jó módos gazdák lehettek. A tulajdonos nő kérdezte (tolmács a

barátom volt), hogy az elromlott vízszivattyúját meg tudnánk-e javítani.

Vállalkoztam rá, meg is javítottam. Örömében a nő kis csoportunkat

megvacsoráztatta egy kis zabpelyhes tejlevessel. Mivel ennivalónk továbbiakban

sem volt biztosítva, másnap átmentem egy a kb. egy km-re levő szomszédos

tanyacsoportra (a nevére nem emlékszem) ennivalót szerezni. Amint odaértem

az első ház közelébe, láttam, hogy német katonák ülnek egy fa árnyékában egy

az első ház bejáratánál. Gondoltam, ha ezek harcosok, akkor lebuktam. A

katonai policia a lógósokat le is lőtte. Nem fordultam vissza, mert az gyanút

keltene, határozottan tisztelegtem és a kapu mellett ülő idősebb katona mellett

bementem a kapun, majd a lakásba. Ott 3 hölgy tartózkodott, egy idősebb, egy

fiatalasszony és három-négy év körüli kislánya. Köszöntem, kissé meglepődve

kérdezték mit akarok, miért mentem. Én is meglepődtem, vártam azt, hogy a

katonák utánam jönnek. Mivel senki nem jött, ők hellyel kínáltak, én leültem,

majd a kevés nyelvtudásomat bevetve elmondtam, hogy magyar vagyok, hogyan

kerültem ide, élelmezésünk nincs megoldva és éhes vagyok, kérek valami

élelmet. A fiatalasszony erre elkezdte magyarázni, hogy a férje Magyarországon

van, onnan írt neki. Azt írta, ott az ellátásuk jó, a magyarok vendégszeretőek.

Örült, hogy vendégül láthat egy magyart. A sütőbe rakott krumpli sült, azt

kivette, egy tányért elém tett és mondta, hogy egyek. Bizony szégyen ide vagy

oda felét megettem. A hölgy marasztalt, hogy maradjak ott, a háborúnak úgyis

vége a férfi munkaerő meg kell náluk is. A katonák még akkor is ott voltak,

amikor eljöttem, de akkor sem szóltak semmit. Gondoltam ők már nem akartak

harcolni fegyvert sem láttam náluk. Visszatérve a csoporthoz elmondtam merre

jártam, mit tapasztaltam. Nem akarták elhinni. Azon a napon ismét abban a

16

szénatároló pajtában pihentünk mely a fent említett gazdáé volt. A pajta oldala

gerendákból volt felrakva köztük a szellőzés biztosítására rések voltak. Kb. 15-

20-an feküdtünk kényelmesen a széna tetején, jó négy méter magasan.

Hajnalban nagy motorzúgásra ébredtünk. Kinéztünk a gerendák közti résen, azt

láttuk, hogy az utca mely a pajta mellett húzódott, tele van amerikai

páncélozókkal, teherautókkal, jeepekkel. Ekkor április 14-e volt. Gyorsan

összepakoltuk holmiinkat. Kezdtünk lemenni, már a bejáratnál két katona fogta

ránk a fegyverét, és mutatják, hogy tartsuk fel a kezünket. Kérdezték van-e

fegyverünk. Mondtuk nincs és nem is volt. Kikísértek az utcára ahol

felsorakoztattak bennünket. Egymás közt, ahogy beszéltünk az egyik tank

fedőnyílásánál álló katonatiszt magyarul megszólalt, hogy „Mi az apátok faszát

kerestek itt?”. Elmondtuk, hogy kerültünk ide. Erre rádión valakivel beszélt és

azt mondta, menjünk ezen az úton Wittingenbe, mely kb. 5 km. Nem kísér

bennünket senki. Ott már várnak bennünket. Felsorakozva most már parancsnok

nélkül indultunk, és meg is érkeztünk a fenti helyre. Ott egy kultúrházszerű

helyiség büféjébe kísértek bennünket. Egy-két óráig magunk voltunk, majd

egyre több fogoly német katonát kísértek közénk. Teljesen összekeveredett a

fogoly társaság. Ezután semmilyen különleges ellátásban nem részesültünk.

Egész nap étlen szomjan voltunk. Még wc-re is egyenként egy amerikai katona

kíséretében mehettünk. A helyiséget barátommal átkutattuk eleség után. Az

egyik pult alatt lévő kis fahordóban valami répafélét találtunk, persze mindjárt

ettünk belőle, hamarosan el is fogyott. Ezután a sótól nagyon szomjasak lettünk,

víz azonban nem volt. Eszembe jutott, hogy Grazban a wc-ből nyertem vizet.

Jelentkeztem a kísérő katonánál majd odakísért. Ott töltöttem meg a kulacsomat.

Egész éjjel ott voltunk az aránylag kicsi helyiségben, feküdni, aludni nem

tudtunk. Német katonai igazolványomat az ott lévő kis könyvtár vastag

könyvébe rejtettem. Másnap felsorakoztattak bennünket a németekkel együtt.

Kipakoltatták a hátizsákot, pokrócot, kést, feleslegesnek tartott holmikat ki

kellett rakni és ott kellett hagyni. Teherautók jöttek, azokra kísértek fel

17

bennünket, de olyan tömören, hogy az állatokat is kényelmesebben szállítják.

Társaimmal együtt egy olyan autóra kerültünk, melynek hátsó oldal ajtójával

szorítottak fel bennünket, pechünkre mi volt a leghátsók. Élelmet, vizet nem

kaptunk. A teherautó konvoj elindult, de mi nem tudtuk hova és merre. Az

oszlop kb. 30-40 teherautóból állt. Úgy tájékoztattak, hogy Ulsen fele megyünk.

A városba érve gépfegyveres lövészek fogadtak bennünk. Az oszlop hirtelen

visszafordult, de olyan hirtelen, hogy a nagy tömegtől a teherautó oldala kitört.

Mi hátul összekapaszkodtunk és szorosan tartottuk egymást, de éreztük, hogy

nem sokáig bírjuk. A teherautó csak száguldott velünk. Amikor kiértünk a

veszélyes zónából a konvoj megállt. Néhányunkat az autóról leszállítottak és a

kísérő katonai jeepekre ültettek négy katona közé. Ott el is aludtam a platón

fekve. Eközben merre jártunk nem tudom. Hirtelen fékezésre ébredtem és angol

vezényszavakra. Az autóoszlop megállt, az út mellett erdő húzódott. A katonák

kiugrottak a gépkocsiból és beszaladtak az erdőbe. Mi foglyok a kocsiban

maradtunk. Nem sokat gondolkodhattunk, hogy mi történt, mert pillanatok alatt

fölöttünk elrepült két német sugárhajtóműves repülő. Majd visszafordultak és

ismét alacsonyan szálltak. Félelmetes volt a hangjuk és féltünk, hogy szétlövik a

kocsi oszlopot és velük együtt minket is. Szerencsére nem lőttek, valószínűleg

észrevették, hogy német egyenruhásokat szállítottak. Ekkor még a háború folyt.

A riadó után folytattuk utunkat.

Következő nap délelőtt érkeztünk Kölnbe. A város mellett egy rétségen

volt egy katonák által őrzött rész, itt szálltunk ki a kocsikból. Ez egy ideiglenes

fogadó- elosztó tábor volt. Tartályokból vizet vehettünk, arcunkat, kezünket

megmoshattuk, majd élelmet is osztottak. Úgynevezett inverziós csomagot

kaptunk, mely egy általunk elnevezett, könnyű és egy nehéz konzervből állt. Az

egyikben keksz és cukorka, kávé vagy kakaópor a másikban pl.: rizses hús stb.

A dobozok egyforma méretűek (kb. 25 dkg-os vagdalt húsosé). Természetes,

hogy a konzervek tartalmát azonnal megettük. Még aznap teherautóra raktak

bennünket. Indulás előtt, amikor felszálltunk a teherautóra, fogtam a korlátlécet,

18

odaugrott hozzám egy néger katona és lerántotta az Anyámtól kapott gyűrűt.

Szerencsém, hogy könnyen lejött. Újra elindult a konvoj, de nem tudtuk merre.

Hamarosan meglepetés ért bennünket. A városon való áthaladás során

elértük a Rajna folyót, de a híd fel volt robbantva. Az átkelést egy pontonhíd

tette lehetővé. Amikor a teherautó rágurult tele személyekkel, a ponton csónakja

megingott a nagy teher alatt, vele együtt a teherautó is. Mi pedig igyekeztünk

félelmünkben jobbra- balra dűlni. Ez miatt a teherautó majdnem lecsúszott a

szűk ingó- mozgó hídról. Lépésbeli sebességgel szerencsésen átértünk a túlsó

partra. Sok időbe telt, míg minden jármű átért. Következőkben különösebb

események nélkül több száz kilométer megtétele után Belgiumban, Namur

városhoz tartozó fogolytáborban álltunk le, itt kellett kiszállni. Felettünk csak a

csillagos ég lett volna, ha az eső nem esik. Semmi hely ahol az eső elöl

beállhattunk volna. Pokrócainkat már a fogságba esés után elvették, hogy majd

később kapunk, de nem kaptunk eddig semmit. A hosszú út után fáradtak

voltunk, de még a földre sem fekhettünk, mert csupa vízben-sárban álltunk.

Fáztunk is ezért mozogni kellett. A táborban nem volt egy talpalatnyi száraz

hely, ahová lefekhettünk volna. A kimerültségtől már-már összeestünk. Arra az

elhatározásra jutottunk, hogy ötös csoportokat alakítsunk, ennyi személyt egy

pokróc átér, ha mindenki féloldalt fekszik, mert minden öt személyhez

osztottunk egy olyan személyt, akinek megmaradt a pokróca. Ez után az ott

található útburkoló bazaltkövekből összeraktunk akkora bazaltheverőt, hogy

öten fekve elfértünk és olyan magas volt, hogy a sárból-vízből kiemelkedett.

Ezen feküdtünk öten és egy takaróval takaróztunk. Persze hamar átáztunk

felülről. A kő pedig nagyon nyomta az oldalunkat. Ezért többször át kellett

fordulni. Ilyenkor mindenki egyszerre fordult. Nem volt kellemes pihenés.

Több nap után a kőágy olyan nyomot hagyott az oldalunkon, hogy még most is

érezzük a helyét, ebből származó reumánkat.

Csoportokba soroltak bennünket és azt az utasítást kaptuk, hogy így kell

étkezéshez felsorakozni. Naponta kétszer lesz étkezés, de az időbeosztás a nagy

19

tömeg mozgásától függ. Több ezren lehettünk ekkor. Így előfordult, hogy délben

reggeliztünk és éjfélkor ebédeltünk. Az étkező, a mi önkiszolgáló éttermeinkhez

volt hasonló. Tálcán vittük a felvett tányérokat a kimérő helyre, ott betöltötték a

kimert adagot, majd italt (limonádéfélét) adtak, vagy kenyeret. Az ételek

számunkra minőségiek voltak, csak mi háromszor annyit megettünk volna

kiéhezetten. Az ételt azonban gyorsan kellett megenni, mert oly tömeg jött

állandóan utánunk, hogy az asztaltól szinte letolta az előtte valót, az amerikai

katona állandó „lecgózása”, siettetése mellett.

Pár nap múlva az idő derült, a sár felszárad. Egyik reggel arra ébredtünk,

hogy a nagy motorzúgástól szinte rezeg a föld. A tábortól még messze húzódó

magas hegylánc mögül négymotoros bombázógépek százai emelkednek fölénk

és repülnek kelet felé. Az volt az egészből a jó érzés, nem kellett félnünk tőlük.

A jó idő miatt ez minden nap megismétlődött, amíg ott voltunk.

Itt találkoztunk azokkal a sváb fiúkkal, akik tolmácsaink voltak.

Elmondták, hogy a németeknek ténylegesen szándékuk volt bennünket

megtizedelni, vagy lelőni valamelyik erdőben, mert megbízhatatlanok voltunk.

A táborban meglelhető volt a németek által egykor megszállt területek nációi.

Ebből a táborból egy tengerhez közeli tárborba vittek, barakkokban és katonai

sátrakban laktunk.

Társaimmal egy 30 férőhelyes sátort kaptunk, 15-en magyarok és 15-en

románok. Szerencsére a románok többsége magyarul is beszélt. Erdélyiek

voltak, román katonai egyenruhában, azon területekről, melyeket a magyar

hadsereg nem szállt meg. Jól megvoltunk egymással, de ők kenyérosztásnál

mindig összevesztek. Négyen, öten kaptunk egy fél kilós kalács minőségű cipót,

ezt nem tudták megelégedéssel elosztani. Nálunk ilyen probléma nem volt.

Csináltam egy (pálcából, zsinegből, kartonpapírból álló) mérleget.

Kiválasztottunk egy adaghoz megfelelő követ, annak arányában osztottuk fel az

adott kenyeret, még a morzsát is.

20

Elnézték ezt a módszert a társak is, majd megkértek, hogy az ő kenyerüket én

osszam el. Azután több kenyérvita nem volt. Az idő itt nagyon szeszélyes volt.

Nappal majd megsültünk, éjjel meg fáztunk. Egy éjjel a hideg rázott, de annyira

hogy szinte ugrált minden porcikám. Megijedtem és társaim is, hogy tífuszt

kaptam el. Szerencsére másnap felmelegedés után teljesen elmúlt, mások sem

betegedtek meg. Ellátásunk kevés, de tűrhető minőségű. Az amerikaiak

hadserege élelemmel, felszereléssel úgy el voltak látva, hogy a mi képzeletünket

felülmúlta. Az egyik alkalommal láttuk, hogy több emelet magasságba felrakva

szinte konzerv város volt (Mi nekik üzentünk hadat!).

1945. május elsején olyan hideg lett, hogy a szépen fejlődő növényzet, fák

levelei is elfagytak, hó lepte el a tájat. Ilyen időben vagoníroztunk. Előzőleg

mindannyian kaptunk tisztálkodási eszközöket, szappant, fogkrémet, törölközőt,

alsóruhát, sajnos takarót nem. Nyitott vagonokba helyeztek el bennünk. Vizet

csak kulacsunkban vittünk, tartalékot nem. Élelmet, egy inváziós csomagot.

Nem tudtuk hova megyünk és hány napig. A vonat indulásakor is havazott, fújt

a szél. A vonat olyan sebesen ment, hogy a levegő majdnem kiemelt bennünk a

nyitott vagonból. (Megjegyzem útközben nagyon sok MÁV feliratú vagonnal

találkoztunk, valószínűleg ezek akkor itthon hiányoztak.)

A takarók nagyon hiányoztak, majdnem megfagytunk. Nekem másnap

már fájt a fülem, mások is panaszkodtak a nagy huzat miatt. Nekem nem volt

pokrócom, nem tudtam a fejem védeni. Később már annyira fájt a fülem, hogy

ordítani tudtam volna. Délebbre érve az időjárás kissé javult az egyik pokróccal

rendelkező fiú mellém jött, az ő takaróját az én fejemre is ráterítette, a

köpenyemet is a fejemre takartam, egy idő után kiizzadtam, de a fájdalom nem

szűnt meg. Éjjel egyszer csak nagy robbanást észleltem, azt hittem a fülem

mellett robbant fel valami, vagy a vonaton. Azután a fájdalmam megszűnt, de a

vállamat, a fájdalmas oldalon sűrű váladék borította el. Szerencsémre kifelé jött,

nem az agyamba. Ezután a fejemet, fülemet törölközővel bekötve jobban

21

éreztem magam. A következő táborba való érkezésem után orvosi kezelésre

jelentkeztem és ellátást kaptam.

A vonatozás során még több nem várt dolog is történt velünk. Útközben,

ha a vasút fölötti átjáró alatt haladt el a vonat, a hídról szinte kosárból öntötték

az éppen alattuk elhaladó, foglyokat szállító kocsikra az útburkoló, nem ritkán

ököl nagyságú köveket. Mivel nyitott vagonokba szállítottak bennünket, többen

meg is sérültek. Ez a vonatkísérő amerikai katonáknak sem tetszett, ezért az

őrök a híd elé érkezés előtt lövéseket adtak le a hídon várakozók felé, akik

ezúttal elmenekültek. A módszer bevált. Több napi utazásunk alatt még több

meglepetés is ért bennünket. Az egyik állomáson hosszabb ideig állt a

szerelvényünk éjszaka is. Mikor a foglyok a vonaton elaludtak, francia katonák

jöttek fel a vonatra, az alvó foglyok még meglévő élelmét, tisztálkodási

eszközeit (szappant, fogkrémet, törölközőt, egyéb ruhaneműt) ellopták. Ezeket a

foglyok utazás előtt az amerikaiaktól kapták. Éjjel a szerelvényen francia őrség

volt szolgálatba. Úgy emlékszem, harmad nap érkeztünk Közép-

Franciaországba, Champagne-ba. Itt francia őrséget kaptunk. A táborba érkezés

után mindenkiről ujjlenyomatot vettek, minden okmányt, ami nálunk volt

átnéztek. Ők csak franciául beszéltek, más nyelven nem. Így nem is tudtuk

megértetni, hogy melyik irat mit tartalmaz, ezért mindent elszedtek, kizsebeltek.

Nekem az fájt legjobban, hogy a gyűrűm után most az apán fényképét is

elvették, aki aranyérmes szarvas trófeával volt lefényképezve, melyet ő lőtt.

Nem tudtam megértetni, hogy én nem német vagyok, én a franciákat nem

bántottam és a pajtásaim sem. Mivel szólni mertem, majdnem megvertek.

Szálláshelyünk egy lovardaszerű nagy épület, fa barakk, emeletes ágynak nem

mondható fekvőhellyel. Nem sokkal előtte nyersdeszkából összeszegelt

tákolmány. Az előző kőhalomnál azonban jobb volt, mert zárt tető volt felettünk,

csak huzatos volt. Én az ágy emeletére kerültem, alattam egy idősebb német

katona feküdt. Jól megértettük egymást, mert ő semmit nem értett magyarul, én

keveset németül. Jelentkeztem az egészségügyieknél a fülemmel. Nagyon rendes

22

német fogolyorvosok kezeltek. A lehetőségekhez képest több napi kezelés után

meggyógyultam, de a hallásom azon az oldalon romlott. Ellátásunk, amíg a

háború tartott tűrhető volt. Legnagyobb problémát a tétlenség okozta, semmiféle

kötelező munka. Mi fiatalok próbálkoztunk játszani, esetenként futballozni. Fő

téma az egész nációnál a táplálkozáshoz kapcsolódott minden nap. A

mosakodást, szabadtéri zuhanyzóval oldották meg. Az időjárás kellemes májusi.

Őrségünk nappal amerikai, éjjel francia.

Itt értük meg a háború végét, május 8-át. A háború végének mindenki

örült, kivált a győztesek, de jaj a legyőzötteknek. Ezen az estén több incidens is

történt.

A francia őrség lerészegedett, lövöldöztek össze-vissza.

Mi nem ünnepelhettünk, semmiféle pluszjuttatást nem kaptunk. A

lövöldözés miatt nem volt tanácsos az udvarra kimenni. Éjfél után nekem is ki

kellett mennem a „budiba”, ezért el kellett mennem a főkapu előtt. Ekkor az ott

mulató őrök rám fogták a géppisztolyt és odahívtak a kapuhoz, órát, gyűrűt,

nyakláncot követeltek. Mutogatással, magyarul, németül próbáltam

megmagyarázni, hogy nekem egyik sincs. Úgy hadonásztak felém a

fegyvereikkel, vártam mikor sül el a részeg kezében valamelyik. Ha ott akartam

hagyni őket rám ordítottak. Végre meggyőztem őket, hogy küldök valaki mást,

akinek van órája. Egy jó félóra után így elengedtek, azt is elfeledtem hova

akartam menni. (A franciákat a mai napig nem szívlelem.)

Alig, hogy beértem a barakkba, jött ki egy német, megfigyeltem, őt is elkapták.

Azon az éjszakán, aki kiment mindenkit fenyegettek és molesztáltak. Ez az eset

és a vonaton történtek az amerikai parancsnokság tudomására jutott és a francia

őrséget leváltották, többé nem is találkoztunk velük. Itthon hallottam, hogy a

francia táborban rosszabb volt a helyzet, mint az oroszoknál. Ezután nem sokáig

maradtunk ebben a táborban.

Egy kis vonatozás, majd hosszabb gyaloglás következett. Arra

emlékszem, hogy utunk során, egy nagyobbacska falun meneteltünk keresztül,

23

ahol rendezett kirakatok mutogatták áruikat. A nyálunk kicsordult, amikor a

hentes és péküzletek mellett elhaladtunk éhesen szomjasan. Innen nehezünkre

esett a továbbhaladás, nem tudtuk meddig tart a menetelés. Tovább haladva

messziről megláttuk az őrtornyokat és a drótkerítést. Szomorúan vettük

tudomásul, hogy nem haza megyünk, újabb tábor lakói leszünk. Megérkeztünk

Le Mans-ba. Ez a tábor már az első világháborúban is létezett. Elhelyezésünk fa

barakkban és katonai sátrakban történt.

A tábor tűrhetően fölszerelt egészségügyileg is. Ideérkezésünk után

ujjlenyomat vétel, nyilvántartás, egészségügyi vizsgálat, majd kétféle védőoltás.

Itt használtak rajtunk DDT port tetvek ellen. Akkor még senki nem tudta, hogy

milyen veszélyt rejt. Fürdési lehetőség hideg-, meleg víz rendelkezésre állt,

persze szabadtéri zuhanyzókkal. Ekkor már az idő nyár felé tartott. Jó volt látni

a tábor mellett lévő szántóföldet, ahol a gazdák szorgalmasan dolgoztak. Mi

csak sóhajtoztunk a duplasoros drótkerítés és őrtornyok mögül kifelé. Vasár- és

ünnepnapokon népes civil kirándulók, kíváncsiskodók sétáltak a táboron kívül,

csinosan öltözött hölgyek mutogatták magukat, valószínűleg, nem a mi

kedvünkért jöttek, hanem az amerikai katonákért. Igyekeztünk mi magyar

fiatalok a (novai) járásbeliek úgy összetartani, hogy lehetőleg egy barakkba

vagy sátorba, és kis körzeten belül helyezzenek el bennünk. Persze ez nem

mindig sikerült, a nagyobb barakkokban mindig voltak köztünk németek is. Ők

igen tisztelték a fiatalokat, sohasem fölényeskedtek. Itt egy pokrócot kaptunk,

ezután nemcsak köpenyünkkel takaróztunk. A barakkokban itt is emeletes

priccsek voltak, a sátrakban az anyaföld. Nekem és kortársamnak az utóbbi

jutott. Élelmezésünk: hétköznapi reggeli kakaós vagy csokoládés tejleves kb. fél

liter, délben zöldséges leves rizses vagy krumplis köret hallal vagy valamilyen

pörköltfélével, vacsora szárított hal, vöröshagyma esetleg csokoládé vagy dzsem

stb. Persze az adagokkal nem terhelhettük meg a gyomrunkat. Napi

kenyéradagunk itt is kb. 20 dkg. A kenyeret is helyben sütötték modern katonai

sütödében. Vasárnapi ellátás: inváziós csomag. (Kétfajta, egyik fém dobozos, a

24

másik talán 20x12x4 cm-es kartondobozos parafinba mártva, tehát vízhatlan.

Tartalma keksz, tejpor, csokoládé vagy kakaópor, tojáspor, rizses csirkehús stb.

Cukorka, kristálycukor, neszkávé, cigaretta, gyufa. Dobozonként eltérő lehetett,

de kalória értéke a napi előírt értéket tartalmazta, ez akkor 1800-2000 kalória.)

Naponta egyszer kaptunk törökös feketekávét, valódi pörkölt kávéból,

édesítve. Többször is előfordult, hogy tojás és tejpor keverékéből némi kis

étolajból sajátkészítésű gyertya lángjával sütöttem mini rántottát,

vöröshagymával ízesítve. Mások is kísérleteztek ételkülönlegesség készítésével.

Mivel főként konzervekkel táplálkoztunk, rágni sem igen kellett, a fogínyünk

vérzését tapasztaltuk. Az egészségügyiek révén ezután citromot, valódi

citromport és rágógumit adtak. A citromport ezután só helyett is használtuk és

fogpor helyett is. Ezek hatására a tünetek rövid időn belül (1-2 hét) csökkentek,

majd megszűntek. A táborban nagy volt a semmit tevés. Ez nem jó hatással volt

a közérzetre, bár a táboron belül mindenki annyit mozoghatott amennyit akart. A

mozgáskésztetésre kitalálta a parancsnokság azt, hogy a tábor ikersoros kerítése

között lévő, kb. 2 méter széles sáv fűnyírását végeztetik el velünk. Úgy 10 méter

távolságonként 4-5 foglyot állítottak a drótkerítések közé, pár őrkatona

vezetésével. Megmutatták, hogy milyen magas pázsit maradjon, de fűnyíráshoz

semmiféle szerszámot nem adtak. Minden szál füvet körömmel kellett

lecsipkednünk. Elképzelhető milyen fenséges dolog volt, ez mellett a forró

napsugár mosolygott ránk. Szerencsére sokan voltunk, így a munkavégzés

hamar befejeződött. A nyarat ebben a táborban töltöttük, főként németek

társaságában. A táboron belül volt bolhapiac, valuta cigaretta és a dohány. A

mélydohányosok mindenüket eladták volna a füstölőért. Ez minden táborban így

volt. Én a cigaretta részemen mindig élelmet, főként csokoládét vettem, illetve

cseréltem. Ha nem volt közös tábori munka, mindig igyekeztem magam valamit

csinálni. Pl. a konyha környékén mindig akadt eldobott szög, vagy abroncs

darab. Ezekből csináltam olyan szerszámokat, persze kezdetlegeset, metsző-

25

vágót, amivel konzervdoboz lemezét át tudtam alakítani használható tároló

dobozokká.

Ez a munka a kőkorszaki szaki színvonalán történt, mert fém kalapácsom nem

volt és megfelelő méretű kavicsokat használtam. (Pattintott kőkorszak a modern

világban.)

Egyik reggel arra ébredtünk, hogy nagyobb motorzúgás van a tábor körül.

Körülnéztünk mi történhetett. A táboron kívül motorizált egységek foglaltak

állást, gépágyúk, géppuskák csöveit a táborra irányítva. Azt hittük ki akarnak

bennünket végezni. Ez az állapot kb. 1 hétig tartott, de nekünk nem mondtak

semmit. Kacsa hírek voltak: hogy francia támadástól tartottak az amerikaiak a

táborban lévő németek ellen. De akkor az ágyúcsövek miért felénk fordultak?

Állítólag német foglyok szöktek meg robbanó szerekkel, amit a táborban

állítottak elő, azt akarták felkutatni. Az utóbbihoz nem kellett volna akkora

felhajtás. A valóságot sohasem tudtuk meg, de bántódásunk nem volt.

Ittlétem alatt volt még egy kellemtelenségem néhány társammal együtt.

Testünk különböző helyein - nekem a jobb combom felső részén-, furunkóros

fertőzést kaptunk. A váladékos gyulladásos duzzanat, kellemetlen fájdalommal

járt. Egy hétig csak magunk kezeltük. Mivel nem szűnt meg, inkább több helyen

kiújult, kórházi kezelést kaptunk, ahol altatással fölmetszették a gócokat,

fertőtlenítették. Azt mondták, utána többé ezzel nem lesz problémánk, ez való

igaz lett.

Augusztus végéig éltük tovább az itteni tábori életünket, különösebb

események nélkül, vágyódva haza, mivel a háborúnak hónapokkal ezelőtt vége

volt. Kacsa hírek minden nap voltak, ekkor-akkor megyünk haza, minden nap

anyánk főztjét emlegettük, mi lehet otthon, hogy vészelték át a háborút.

Augusztus végén nemzetiségek szerint külön választva újra bevagonoztak

bennünk. Azt hittük mehetünk haza, de a kiosztott élelmiszeradag nem adott

okot az örömre. Kétnapi utazás most már forró napon nyitott vagonokban, a

vonatunk nem keletnek, hanem nyugat felé vitt. A francia civilek ismét sok

26

kellemetlenséget okoztak, amikor azt látták, hogy német egyenruhás foglyokat

szállít a vonat. A víz adagunk (vagon/20 l) az első nap elfogyott. Éhesen

szomjasan, a melegtől többen elaléltak. Az állomásokon próbáltunk vizet kérni,

kővel dobáltak meg. Kimerülten érkeztünk egy állomásra úgynevezett Le Mani-

ra. Újra kiszállás, láttuk nem Bécs vagy Budapest pályaudvarán vagyunk.

Kimerülten meneteltünk, majd távolban feltűnt egy víztorony, közelebb érve

dupla drótkerítés, belül hatalmas sátortábor. Bevánszorgás után itt is

nyilvántartásba vettek bennünket. Ezután szektorokba (kecsekbe) szállásoltak

bennünket, kor és nemzetiség szerint. Sátorunk rajsátor, 10-12 személyes.

Semmiféle fekvő alkalmatosságot nem kaptunk, a földön feküdtünk. Aki tudott

kartondobozokat szerezni, annak helye kényelmesnek számított. Kb. 1 hét múlva

meglepetés ért bennünket. Felsorakozva hívtak bennünk a raktárhoz ahol

használt amerikai katonai ruhával láttak el bennünket. ( 2 kabát egyik dzseki

nyári a másik ¾-es nagy zsebekkel, hozzávaló 2 nadrág, 2 ing, 2 alsónadrág és

2 alsóing, 1 sapka) Ezeken kívül 7 darab gyapjútakaró, pokróc. Az eddig már

lerongyolódott német egyenruhát egy állandóan égő máglyára kellett dobni.

Nem volt ezután olyan kemény a fekvőhely. Négy pokrócot alánk tettünk,

hárommal takaróztunk. Az volt a benyomásunk, hogy télre is ott maradunk, mert

a hideg beálltára kályhát is ígértek. Ekkor még azonban nagy meleg napok

következtek. A ruhaváltás előtt ismét fertőtlenítés. Itt azonban naponta tudtunk

zuhanyozni, volt melegvíz is. Köteleztek bennünk ruháink (alsó, felső)

tisztántartására, ezt ellenőrizték.

Vallásosak járhattak ökomenikus misére, gyónás, áldozás lehetséges.

Ellátásunk hasonló volt, mint az előző tárborban. Minden nap ki volt írva a napi

menü és az hány kalória. Naponta háromszor étkeztünk, a német idősebb

foglyok itt is előzékenyek, barátságosak voltak velünk, jugendokkal szemben.

Megváltozott a helyzet szeptember közepén, amikor a még köztünk lévő

németeket átvitték a sajátjaikhoz, helyette, magyar katonatiszteket és

közkatonákat hoztak hozzánk. Ez nekünk, fiataloknak arra volt jó, hogy

27

megutáljuk saját nemzetiségünket. Előzőleg a központi konyhán étkeztünk,

ezután tábori mozgó (gulyáságyúval) hozták ki az ételt. Ételosztásnál teljes volt

az anarchia, amerikai katona nem volt jelen, senki sem hallgatott senkire.

Minket az idősebb magyar katonák hátra kergettek, előfordult az is, hogy alig

kaptunk valamit. Önfegyelem nulla. Olyan is előfordult, hogy úgy összevesztek

a kondér mellett, hogy belökték egymást a kiosztandó ételbe. Megállapítottuk,

hogy a viselkedéskultúránk, fegyelmünket (ez még a mai napig sem változott)

nulla. Más nemzeteknél ilyent nem tapasztaltunk. Lehetőség szerint azért

igyekeztünk saját korosztályunkkal összetartani. Énekeltünk, zenéltünk,

szórakoztattuk a toronyban őrködő katonákat, akik cigarettát szoktak bedobni.

Kérdezgették, milyen nemzethez tartozunk, de angolul nem beszélve, mondtuk

(magyar, ungarn, hungari) az utóbbin nevetett, mert úgy értette hungry, vagyis

éhes. Közülünk kb. 10-12 személyt, engem is behívtak a konyhára, kívülünk

még néhány magyar katonát, krumplit, sárgarépát, hagymát stb. tisztítani.

Ezután itt annyit ehettünk amennyi jól esett. Volt olyan katona, aki annyi

csokoládét evett, hogy kirepedt a gyomra és kórházba került. Én sárgarépából

ettem kiéhezetten a kelleténél többet és ettől majdnem felrobbantam. Egy órát

szaladgáltam az után, míg rendbejöttem. Első nap mindannyian mohók voltunk,

bár megmondták: munka után annyit ehetünk, amennyi jólesik, csak mi nem

hittük el, pedig betartották ígéretüket, ez lett a vesztünk. Azt vezették be, akinek

kiadták az adagját és lopózva sorba állt újra, azokat egy tele edény étel elé

sorakoztatták, egy katona mérte az edénybe az ételt, de újra sorba állította egy

másik katona, addigra meg kellett enni az adagot. Ha nem tudta megenni azt,

egy nádpálcával megverték. Az ételosztási fegyelem így helyre állt. Ettől fogva

a kondink kicsit javult. A táborban itt is volt bolhapiac, a dohány, cigaretta volt

az értékmérő. Pénznek nem volt értéke. Nekem is voltak magyar százpengőseim

és német márkám. Négy szál cigarettáért vettem egy jó esőkabátot. (cigarettáért

itt is csokit, tejport vettem, magam nem szívtam).

28

Az egyik nap kihirdették, aki fafeldolgozásban jártas: ács, asztalos,

bognár, stb, jelentkezzen munkára, ha van kedve dolgozni. Azt gondoltam talán

a táboron kívül valamilyen üzembe vagy építkezéshez toboroznak munkásokat.

Én is jelentkeztem, de csalódtunk, átverés volt. Teherautóval tábori priccseknek

való anyagot hoztak, azt kellett behordani és az összeszegező amerikai

katonáknak kézre adni. Ehhez nem kellet semmiféle szaktudás. Ilyen és ehhez

hasonló átverés katonáknál bevett szokás, de nem bántam meg a kis

kikapcsolódást. Időközben bevezették az ebéd utáni kávézási lehetőséget. Akár

fél litert is megihattunk a jó, erős édes törökösen készített kávéból (valódi

pörkölt kávéból készült). Mivel nem voltunk tisztában a kávé hatásával, már

féktelenül ittuk éhség és szomjúság oltására. Kis idő múlva azt tapasztaltuk,

hogy nem tudunk aludni, a szívünk úgy kalapált, hogy a mellbordánkat

mozgatta, a ritmusa is felgyorsult. A tábor vezetősége/mivel e tünet tudomására

jutott, megtiltotta a mértéktelen kávézást a saját érdekünkben. Ez a tünet, haza

jövetelem után, még kávézás nélkül is kb. fél évvel múlt el, hála probléma

nélkül.

A napok múlásával egyre jobban a hazajövetel foglalkoztatott bennünk. A

konyhán, a WC-n jöttek a hírek, mert ha valaki hallott valamit, vagy kitalált, azt

felnagyítva bedobta. Egy hét múlva, tíz nap múlva megyünk haza. Tehát a

hazamenetel lázában teltek napjaink. Éreztük azonban, hogy erre most nem

sokat kell várni. Az éjszakák már kezdtek hűvösebbé válni, a sátorok nappal

melegek, éjjelente már hűvösek. Szerencsére bőven volt takarónk, így nem

fáztunk. Gondoltuk talán télre legalább a sátorból meleg épületbe visznek

bennünket. A kedvünket azonban azzal szegték, hogy minden sátor kap egy

kályhát és fűtőanyagot. Készültünk tehát a télre, de a hazautazási bizalmunkat

felélénkítette az az intézkedés, hogy a nagyon soványakat, betegeket

kiválogatták és egy külön táborrészbe vitték, ahol különleges ellátásban

részesültek. (Hizlalóra fogták őket.)

29

Vasár-és ünnepnap szabadon mehettünk a tábor különböző szektoraiba,

misére, istentiszteletre és bolhapiacra. Ekkor találkoztunk azokkal, akik a

feljavítóban voltak, mondták, az ellátásuk nagyon jó.

Ebben az időben jött egy francia csoport a táborba, akik az idegenlégióba

toboroztak katonának. Voltak jelentkezők a magyarok közül is, de a többségnek

elege volt a katonáskodásból. (Később idehaza tudtam meg, a jelentkezőket

Vietnámba vitték, ott harcoltak és ott is haltak meg.) Én alig vártam, hogy az

egyenruhát levehessem.

Október közepén tudomásunkra jutott, hogy más nemzetiségiekből

indítottak szerelvényeket haza. (román, olasz, németet is) Most már biztosak

voltunk, hogy ránk is sor kerül.

Kb. október 24-én parancsot kaptunk, hogy szedjük a cókmókot és

sorakozzunk. A felesleges holmikat dobjuk az állandóan égő máglyára, a

pokrócokat sajnálattal a raktárhoz le kellett adni. Nem volt névsorolvasás csak a

sorban állókból leszámoltak annyi személyt amennyien az adott szerelvényre

felfértek, a többit visszairányították a sátrakba. Szerencsémre én is bekerültem a

transzportba. Sajnálattal búcsúztunk azoktól, akiknek még maradni kellett. A

maradók egy része csak 1946 tavaszán jött haza. Megkaptuk az útra való

élelmiszer csomagot, 3 dobozt az előzőleg már említett inváziós csomagból:

reggeli, ebéd, vacsora. Ez egy napi ellátás. Ezután kikísértek az állomásra és

bevagoníroztunk. A vagon most már fedett volt, de semmi ülő vagy fekvő

alkalmatosság nem volt benne, tehát tehervagonok voltak. Tudtunkra adták,

hogy haza visznek bennünket, most már nem törődtünk azzal, van-e kényelem.

Egy-egy kocsiban kb. 30-an helyezkedtünk el, fele részben ismeretlenekkel.

Induláskor az idő szép volt és ez kitartott egész hazáig, kivéve az Alpok

hegyvidéket. Második nap érkeztünk Párizsba, annak számunkra hatalmas

állomására. Itt hosszabb időt töltöttünk, csak este indultunk tovább. Ennek a

következő oka volt. A szerelvényen kb. nyolcszázan-ezren lehettünk. A kapott

élelmet még aznap elfogyasztottuk azzal a reménnyel, hogy ha több napig

30

utazunk, valahol még vételezünk élelmet és vizet. Mivel ígéretet nem kaptunk,

próbáltunk élelmet szerezni. Az állítólagos manna mellénk hullott. Egy amerikai

élelmiszert szállító szerelvény a mi vonatunktól pár vágánnyal odébb állt meg,

ott is maradt mozdony nélkül egész nap. Néhányan észrevették azt, hogy a

vagonok különböző konzervekkel vannak megrakva és senki nem őrzi. Az éhség

nagy úr, felnyitották az ajtaját és megkezdték különböző konzervkartonok

áthordását a saját vagonunkba. Erre föl megmozdult az egész fogolytársaság,

mindenki vitt, amit ért. Én sem voltam különb, kettőt is fordultam a csomaggal.

Egy karton paradicsomos halkonzervet kb. 20 db ½ kg-os, egy kb. 3 kg-os

sűrített paradicsomot, egy kb. 5 kg-os konzerv kukoricát hoztam át. Egy darabig

a mi őrségünk, bár felfigyeltek a túlzott zabálásra, érdektelenül nézték, majd

akcióba léptek. Az egyik fogolytárs egy zsírtömeget magához szorítva próbált

elvinni minden csomagolás nélkül, erre az őr odaszaladt úgy fenékbe rúgta,

hogy hasra esett csupa zsír lett mindene. Ezután a katonák minden vagont

végigjártak és visszavitették az összes élelmet. Volt olyan, aki gyorsan

felbontotta a dobozt és falni kezdte a tartalmát, de olyan gyorsan, hogy azt a

gyomra sem tudta bevenni és a katonák előtt tette ki.

A mi vagonunkba is megjelentek. Én előtte a kartondobozt a köpenyemmel

leterítettem majd ráültem, a paradicsom és a kukorica dobozait elém tettem.

Amikor a katonák bejöttek a két dobozt mindjárt nekik adtam, nálam nem

kutattak, de a többi társtól mindnet elvittek, megjegyezték, hogy cigányok

vagyunk. Nagyobb bajunk nem lett belőle, a szerelvényünk éjjel tovább indult.

Párizsról még annyit: távolabbról láttuk az Eiffel tornyot. Útközben

összegeztük, kinek milyen élelme maradt, eredmény: rajtam kívül senki sem

tudott megmenteni semmit. Ezután a bajtársiasság elmélete alapján 2 konzervet

megtartva, a többit átadtam, hogy osszák el egymás között, ami vita nélkül meg

is történt. Megjegyezték, nem hitték, hogy megosztom a maradékot. Ez volt az

összes élelmiszerkészletünk. Úgy látszott nem is akartak hazáig többet élelmezni

bennünket.

31

Azt észleltük a továbbinduláskor, hogy szerelvényünk után kb. kétszáz főt

szállító vagonsort kapcsoltak. A vagonba magyar civilek voltak, akik szintén

haza akartak jutni. Ebből nekünk később komoly problémánk lett.

Párizs és Magyarország távolsága légvonalban is kb. 1300 km, vasúton az

akkori viszonyok között talán 2000km. Sokfelé utaztunk az óta mióta hazulról

eljöttünk, de olyan csodálatos és félelmetes egyik sem volt, mint ez az út. Végig

a Francia, Svájc, Osztrák Alpok hegyei között vitt az utunk. Félelmetes volt

nekünk, akik a megyeszékhely esetleg a fővárosig utaztunk. Itt volt, hogy a

szerelvényt több mozdony húzta, olyan nagy volt az emelkedő. Olyan kanyarok,

hogy mi még előre mentünk a vagonokkal a mozdony és többi kocsi már

mellettünk visszafelé jött. Egyik alagútból ki a másikba már ismét bementünk.

Legkellemetlenebb az volt, amikor a vonatunk magasan a hegyoldali pályán

ment, lent a völgy szélén összetört vonat kocsi roncsok hevertek több helyen is.

Útközben több állomáson is megállt a vonatunk, de vízen kívül mást vételezni

nem tudtunk. A hegyek között több helyen is esett a hó, havas volt a pálya is.

Reméltük, hogy otthon még szép idő vár ránk.

Két nap múlva érkeztünk Ausztriába, Simmeringbe. Ez a helység volt a

zónahatár. Szovjet zónában álltunk. Itt találkoztam először szovjet

egyenruhásokkal. Benéztek minden vagonba. Köszöntem az egyik vizsgálónak:

(drasztutyi pász, erre ő nye pánye tovaris.) Rendes tovaris volt, nem vizsgált

semmit. Annál nagyobb probléma volt, hogy a civilek miatt nem engedték

tovább a szerelvényünket. Az amerikai kísérők nem akartak nélkülük

továbbmenni, mi meg nem szállhattunk ki. Végre, vagy öt-hat óra várakozás

után elindultunk, de csak Bécsújhelyig jutottunk, közben a bécsi állomáson is

több órát kellett várnunk.

Bécsújhelyen a szerelvényünket kivontatták egy mellékvágányra, nem engedtek

bennünket tovább, pedig induláskor azt mondták, az amerikaiak adnak át a

magyar hatóságoknak. Az egész esemény a civil szerelvény csatlakozása miatt

történt. Ezután nem volt olyan felelős, aki foglalkozott volna velünk.

32

Lényegében mindenki arra ment, amerre akart. Csak az tartott bennünket vissza

a szétszóródástól, hogy féltünk, hátha a szovjetek elvisznek bennünket. Semmi

élelmünk nem volt. Egyszer valamilyen szervezet hozott teát és kekszet.

Kénytelenek voltunk élelem után kutatni. Márkánk volt (Birodalmi márka), de

élelmiszert nem lehetett kapni. Én is bementem a városba élelmet keresni. Egy

iskolaszerű épület mellett sétáltam, amikor azt láttam, hogy közel a bejárathoz

szovjet katonák krumplit pucolnak. Odaszóltam nekik németül, nem adnának e

krumplit? Mivel amerikai katonának néztek, mert olyan egyenruhában voltam,

egyik odajött a kapuhoz. Megkínáltam amerikai cigarettával (cseszterfilddel).

Négyen voltak. A négy cigarettáért hoztam vagy két kiló krumplit, majd úgy

értettem, hogy következő nap is menjek kilenc órakor. Következő nap is

mentem és a töltőtollamat is odaadtam, amiért egy téglakenyeret is adtak, mely

oly fekete volt, mint a korom, egész búzaszemek is voltak benne. A maradék

konzervemet ezzel meg tudtam enni. Mindenki szerzett valami ennivalót. Volt,

aki a mezőről kinn maradt csöves kukoricát, káposztát, káposztatorzsát.

Mindent, ami kicsit is ehető, nem számítva arra, hogy milyen gyomorbajt, vagy

egyéb fertőzést kap. Az éhség nagyúr, jó szakács.

Én mindig egyedül jártam, ez nem volt veszélytelen, talán az amerikai

ruha miatt nem ért bántódás. Sétám alkalmával egyszer csak azt vettem észre,

hogy egy elhagyott reptéren vagyok. Senkit, őrt nem láttam a környéken. A tér

egy része tele volt repülő roncsokkal. Mivel a technika nagyon érdekelt,

elkezdtem vizsgálgatni a műszerfalat, műszereket. Gondoltam, ha pár műszert le

tudnék szerelni, otthon talán hasznát venném. Megvizsgáltam, hogy lehet

leszerelni, de egy késen kívül semmi szerszámom nem volt. Rájöttem, hogy a

legtöbb gumiágyazatba nyugszik. Késsel a gumit kettévágtam, a műszert már le

lehette emelni. Többféle műszert szereltem le a roncsról és vittem magammal a

vagonba.

A következő nap a szovjet katonákkal való találkozás után bementem egy

papírboltba. Kis jegyzetfüzeteket, hozzá ceruzát akartam vásárolni. Annyit,

33

ahányan a vagonunkban voltunk. A vásárlás sikeres volt, mert a márkáért

kaptam. Ezekbe feljegyeztük egymás nevét és lakhelyét. Sajnos az óta sem

kaptam senkitől se választ hogylétükről.

Még egyszer kimentem a reptérre műszerekért, most sem találkoztam

senkivel. Néhány műszert leszedve visszamentem a vonathoz, ahol azzal

fogadtak, hogy az egyik pécsi pajtás elpakolta az ott tartott műszereket, egy

konzervemmel együtt és elhagyta a vonatot. Nagyon bosszantott az ügy, az ott

lévőket okoltam azért, amiért nem akadályozták meg a lopást, mert nem ezt

érdemeltem.

Mivel senki sem biztatott bennünket azzal, hogy a szerelvényünket

belátható időn belül Magyarországra vontatják, elhatároztam „illegálisan”

hazamegyek. Egy magyarul is beszélő vasúti dolgozót megkértem, jelezze,

mikor jön személyvonat Magyarországra. Odaadtam neki a már összegyűjtött

kb. 10kg krumplit. Szívesen vállalta, a következő nap reggel jelezte, hogy jön

egy gyors, mely Sopron felé megy, de rövid időre meg fog állni. Gyorsan

elkészültem, a krumplit átadtam, aminek nagyon örült (az élelem akkor

Ausztriában is nagy kincs volt). Megmutatta, hogy hova szálljak fel, majd

elköszöntünk egymástól. (Megjegyzem, tehervonaton nem kívántam utazni,

mert azt hallottam, orosz-szovjet szerelvény lehet, és egyes embereket a

tehervonaton igazoltatják, és hadifoglyok közé sorolják. Később én is

tapasztaltam ismerősön keresztül).

A vonatra felszállva nagy meglepetés ért. A szerelvény tele volt

szabadságra utazó szovjet katonákkal. A katonák barátságosan fogadtak. A

fülkében, melybe beléptem, négyen voltak. Le tudtam ülni. Megkínáltam őket

amerikai cigarettával, melyet barátságosan elfogadtak. Rövid ideig utaztam

velük, mert Ágfalván, a határőrség minden kocsiba beszállt, hogyha hazatérő

hadifogoly, vagy civil van a szerelvényen szálljon le, mert ott kap igazolványt

mellyel haza tud utazni. Leszálltam. Egy katona bekísért egy helyiségbe, hol

34

már vagy tízen voltak. Előző vonatokkal jöttek, nem a mi szerelvényünkkel,

kivéve egy személyt, akit jól ismertem.

Az őrség külön-külön kísért be bennünket egy kihallgató terembe. Ahol

egy tiszt és két (fogdmeg) legény volt. Vallatni kezdtek, hogy kerültem

nyugatra, milyen alakulatnál szolgáltam, hol estem fogságba és milyen fogoly

voltam? Elmondtam, hogy a nyilasok vittek el bennünket sok társammal. Szinte

fizikailag kényszeríttetek, mondjam meg, kik. A határőrség erélyes fellépésére

sem árultuk el, hogy falunkban ki, voltak a nyilasok., pedig a mi szenvedéseink

miatt megérdemelték volna. A tragédiából elég volt. Valamilyen szervezettől

teát és keksz-félét kaptunk, ez volt a napi étkezésünk. Mielőtt a határőrség

kiadta az utazási igazolást, mellyel ingyen hazautazhattunk, a holminkat

átvizsgálták. Volt egy mérce, akinek annál több volt, azt elvették. Tőlem is

elvették egyik hátitáskámat a tartalmával együtt. Nem engedték azt, hogy a

hátizsák tartalmából valamit is kivegyünk, vagy mással cseréljük. Az elkobzott

hátizsákomban maradt egy igen jó esőköpeny és egy váltás alsóruha. A másik

hátizsákomat és egy közepes méretű papírdobozt ellenőrzés nélkül

megtarthattam, abban voltak a maradék repülőműszerek.

Elbocsátásunk után társainkkal átmentünk Sopronba, az állomásra, ahol

Zalaegerszeg felé induló vonat után érdeklődtünk. Az állomás tele volt batyus

utasokkal. Kérdésünkre, hogy mi van ebben az országban, elmondták, csere

világ van. Élelemért a nélkülözhető ruhafélét adták oda a városiak a falusiaknak.

Viszont a falusiak iparcikk félért mentek a városokba és élelmet vittek cserébe.

Másnap kora hajnalban indult egy vonat Celldömölk felé. Erre nagy nehezen

felszálltunk. A szerelvényen személykocsi nem volt, csak tehervagonok. Ezek

némelyikében gyorsan összetákolt egyszerű fapad is volt. Többségében csak

állóhely. Így is annyi utas szorongott, hogy minden utas fel sem fért. Sokan a

vagonok tetejére telepedtek, nem kis veszélyt vállalva. Senki sem tiltotta, hogy

nem szabad ott utazni. Mi hárman utaztunk a kis csapatunkból Celldömölk felé.

Szerencsére kellő időben felszálltunk a vagonba, nem kellett a tetőre menni.

35

Kora délelőtt értünk Celldömölkre. Éhesek lévén bementünk a vasúti

vendéglőbe, hogy valami élelmet kérjünk. Csak teát és kekszet tudtak volna

felszolgálni, de megkérdezte a pincér, mivel fizetünk? Mondtam, van pengőm.

Kérdi, mennyi? Mondom: 400. Ennyit adtak szüleim, amikor hazulról

elmentem. Azt felelte a pincér, hogy ezért már semmit sem kapni. Oly nagy az

infláció, már milliókban beszélnek. Nekem és az egyik társamnak volt német

birodalmi márkánk. Adtam neki 20 márkát, ezért kaptunk három teát és hozzá

pár kekszet.

Hamarosan kaptunk vonatcsatlakozást Zalaegerszeg felé. Ezen a vonaton

is ugyanaz a helyzet volt. Még Celldömölkön a táskámban találtam a ruszkitól

kapott száraz kenyérdarabot és megettem. – valószínű ettől- a vonaton olyan

hascsikarást kaptam. Féltem, nem bírom ki Egerszegig, hogy könnyítsek

magamon. Szerencsére sikerült kitartanom.

Az állomásin nem mertem se enni, sem inni. De az eset nem sokáig

tartott, kezdtem jobban érezni magam. Vonat után érdeklődtünk az állomás

tudakozónál, de szerelvényt csak késő délután indítottak Lenti felé. Erre föl

elhatároztuk a pajtásommal, aki szentpéterföldi, szomszéd községi lakos volt,

hogy elindulunk gyalog, és ha valamilyen járművel találkozunk,

felkéredzkedünk, hátha vonat nem is indul. El is indultunk gyalog. Bak felé

mentünk. Talán egy km gyaloglás után a város felöl jött egy teherautó.

Integettünk, hogy álljon meg. Amint közel ért, láttuk, hogy egy szovjet katonai

jármű, tele katonákkal. Kértük a vezetőjüket, hogy elvinnének-e bennünket.

Nagykanizsát említettek, oda mennek. Mivel oroszul nem beszéltünk,

gesztikulálva megértettük velük, hogy Bakig elvihetnének. Mutatták, hogy tele

van a kocsi, nincs hely, de szívesen elvinnének. Egy személynek még tudtak

helyet szorítani, de ketten vagy az ajtó fellépőjén, vagy elöl a lámpák felett a

sárhányón utazhatunk. Nagyon rendesek voltak, ketten a sárhányót választottuk.

Kapaszkodni csak a hűtővízbeöntő kupakjában kapaszkodhattunk. Akkor nem

mértük fel, milyen balesetveszélyes útra vállalkoztunk. Szerencsére a sofőr

36

együtt érzett velünk és óvatosan vezetett, hirtelen nem fékezett, szerencsésen

megérkeztünk Bakra. Egy doboz cseszterfild-el fizettünk, és nagyon köszöntük a

fuvart. Nem tudom, mit gondoltak rólunk.

Az itteni állomáson érdeklődtünk, hogy vonat érkezik- e a közeli időben.

Mivel „nem” választ kaptunk, gyalog folytattuk utunkat, Baktüttös felé. Odaérve

elbúcsúztunk pajtásunktól, mert ő hazaért, odavalósi levente volt. Mivel még mi

távol voltunk otthonunktól, nem mentünk be hozzájuk (mert késő délután volt)

sötétedés előtt el akartunk érni Szentpéterföldig.

Gyalogoltunk tovább Tófejig. Itt akadt egy Edericsre tartó lovas kocsi, aki

elvitt bennünket Pusztaedericsig. Útközben elmondtuk, hogy honnan jöttünk, és

merre jártunk. Megköszöntük a fuvart és újra gyalog útra keltünk a szőlőhegyen

át Szentpéterfölde felé. Már késő este volt, amikor oda értünk. Pajtásom

bekopogott a szülői házhoz. Óriási volt az öröm, amikor a szülei meglátták, ki

érkezett. Engem is behívtak és ott is marasztaltak éjszakára. Nem engedték,

hogy a sötét erdőn keresztül menjek még négy kilométert. Vacsora után hamar

lefeküdtünk, mert nagyon fáradtak voltunk. Másnap reggel későn ébredtünk, a

családdal együtt reggeliztünk. Közben röviden beszámoltunk az elmúlt időről,

merre jártunk. A gazda apámat jól ismerte, megtudtam, hogy szüleim, testvéreim

élnek. Megköszöntem a vendéglátást, elbúcsúztam a családtól, most már

szerettem volna minél előbb hazaérni.

Elnéztem a tájat, mely ismerős volt, de mintha egy kicsit zsugorodott volna.

Vasárnap lévén kis falunkba érve pár ismerőssel találkoztam, akik elmondták,

hogy hazaérkező levente rajtam kívül még nincs itthon senki.

Bekopogtam. Anyám nyitott ajtót. A meglepődéstől kissé hátralépett,

majd megölelt, majd a család többi tagja, Apám, testvéreim is üdvözöltek. A

nagy meglepetés azért volt, mert előzőleg járt náluk egy férfi, aki azt állította,

hogy velem a bajai- szovjet fogolytáborban találkozott, engem valószínűleg

elvittek a Szovjetunióba. Ez az illető egy szélhámos házaló lehetett, kihasználta

a hazavárókat. Engem most már a sült libapecsenye és a rétes illata izgatott a

37

találkozás örömjelenete után. Anyám óvott a túlzott mennyiségű evéstől, mert

azt hallotta, sokan megbetegedtek a mohó étkezéstől. Azok a szovjet fogságból

jöttek. Én azért nem voltam olyan sovány, inkább a hosszú utazás gyötört meg.

Ebéd után el kellett mondanom, merre jártam, mi történt velem. Ők is

elmondták, mi történt a szovjetek bevonulása alatt és után. Ezzel befejeződött a

tragikus levente korszak.

Lassan, 1946 tavaszán hazaérkezett a többi pajtásom is, hála az égnek

mindannyian épen, egészségesen. Sajnos a kivezényeltek közül sokan idegen

földön várták a „feltámadást”, sok szülő hiába várta haza fiatal gyermekét.

Esztelen emberek, mint vezetők sokszázezer vagy millió ember életét nem

sajnálva áldozták fel eszméikért. Következménye rombolás és csőd.

Az emberiség ebből nem tanult, mindent hamar elfelejt és csak a szépre

emlékszik. A mindenért való bosszúállásnak, gyűlöletnek nálunk, magyaroknál

soha nem lesz vége. „ Turáni átok. ” Fogságom alatt is azt tapasztaltam, hogy

kis közösségben lehet bajtársiasság, de nagy közösségben az irigység és a

gyűlölet hamar felüti a fejét.

38

Életem útjának e szakasza ezzel lezárult. Igyekeztem a valóságot fölidézni,

amennyire a 82 éves korom lehetővé tette.

Úgy érzem, elmém tiszta, erre az időszakra jól visszaemlékezek.

Csak főbb dátumokat írtam, mert naplót nem vezettem. A leírt cselekmények

igazak, nem kitaláltak, időbeli lefolyásukban azonban kis eltérés lehet. Neveket

nem igen említettem, azt hiszem erre nem is volt szükség, hisz sokan voltunk.

Tanulsággal ajánlom az utódaimnak, hogy milyen is volt az a korszak, melyben

én fiatal voltam, bár ez életem elég rövid szakasza. Bár az volna az igazi, ha

gyermekeink, unokáink a gyermekkoromtól fogva megismerhetnék életem

folyását napjainkig a különböző rendszerek alatt. 82 év sokat tudna mondani!

Vége!

Boronyák Béla

39