BATA KINDAI AMGOZA IBN LOBAGOLA

LOBAGOLAEGY AFRIKAI VADEMBER

ÖNÉLETRAJZA

FORDÍTOTTA

PÁSZTOR ÁRPÁD

A PESTI NAPLÓ RT.LAPKIADÓ RT. ÉS A MAGYARORSZÁG NAPILAP RT.

KIADÁSA

72337 - ATHENAEUM IRODALMI ÉS NYOMDAI RT. NYOMÁSA

Bala Kindai Amgoza Ibn LoBagola!

Így hívják ennek a könyvnek a szerzőjét, aki az elsőoldalról néz szembe az olvasóval. A haj ősz, egy megőszültvadember haja, torzonborz, felfelé álló, de gondosan fésült,szinte minden szála külön látszik. Az arc, az ajk tipikusanafrikai, de a kéz, amelyre az áll támaszkodik, már civili-zált, hogy így mondjuk, fehér emberi. Az afrikai vademberfehér kultúrpózba mered, felemás, vad és egyszerre kultú-rált. Ugyanilyen a könyv is, melyet LoBagola írt.

A világirodalomban egyetlen a maga nemében, mertarra nem volt még példa, hogy egy sötét-afrikai vademberkönyvet írt volna népéről, szokásairól, magáról és egyúttala fehér civilizációról, amelybe szinte véletlenül belepoty-tyant és valamelyest részese is lett.

Véletlenül csúszott ki írógépünk betűje alól is az biro-dalomé szó. Mert LoBagola könyve minden más, csak nemirodalom. Etnográfia, erkölcsrajz, kultúrkép, önvallomás,minden ... minden inkább, csak éppen nem irodaloma szó irodalmi értelmében. Egy vadember írta, aki aligismeri a betűket, akármennyire is tanulta, akinek egészangol szókincse — a könyvet ugyanis angolul írta — nemtöbb mint 300—350 szó, mondatfűzése kezdetleges, majdnemgyerekes, kifejezési módja egészen primitív és talán éppenezért roppantul érdekes. Ezt a könyvet nem lehetett lefor-dítani a fordítás megszokott, irodalmi értelmében, hanemcsak vissza lehetett adni olyan primitíven, ügyefogyottan,mint ahogyan a fehér kultúrába csöppent Bata KindaiAmgoza Ibn LoBagola, ez a zsidószármazású afrikai vad-ember nagy keservesen, küzdve minden angol szóval,megírta.

6

Tehát vegyék olyannak a fordítási, mint amilyen ésne keressenek benne és mögötte irodalmi formát és érdekes-séget. A könyv, LoBagola könyvének érdekessége egészenmásfajta és sokkal megragadóbb, mélyebb, mint a csakisirodalmi érdekesség.

A fétis-imádók és emberevők népe között él egy állító-lagos zsidó hitközség, hét rabbija van, a tórát őrzi és meg-tartja a zsidók ünnepeit, de mindezen túl és mindezen kívüla mezítelen vadak ösztönös, mezítelen életét éli és a fétis-imádók törvényeit követi.

LoBagola az őserdőben született, az oroszlánok, leo-párdok, szarvasviperák, majmok és óriáskígyók birodal-mában és most New-York városában él és úgy nevezett»Lecture«, vándorelőadó, aki sorra járja a városokat,iskolákat és beszél, mesél őshazájáról, Afrika vadonjáróla fétis-imádók erkölcseiről és a saját hazátalan boldogta-lanságáról, mert ő többé nincs odahaza Afrika vadonjaibanés nincs idehaza Amerika embervadonában.

Azt a néhány száz angol szót forgatja, amellyel könyvétis írta szegényes nyelven, de mégis tanulságokban és élmé-nyekben gazdagon.

A múlt évben megismerkedtem Budapesten egy Mr.Loewenthal nevű newyorki tanárral, aki látogatóban voltminálunk és beszélgetés közben szóba került LoBagola is.

— Jól ismerem — mondta a név hallatára Mr.Loewenthal. — Ott ténfereg az iskolák körül, abból él,hogy a gyermekeknek és felnőtteknek Afrikáról, a dzsun-gelról, az őserdőről beszél és meséket mond az oroszlánról,az elefántról, a zebráról és zsiráfról.

és ahogy New- Yorkban él Ibn LoBagola, úgy él ebbena könyvben is. De ezenkívül háromszáz szavába beleírtaés belesírta a maga szomorú, hazátalan életét is és újra meg-győzött arról, ami különben nem újság és mégis örökkéújság marad, hogy akár vadember, akár civilizált ember:mindegyik ugyanaz az élő és vérző valóság: ember.

Olvassák el ezt a könyvet és ne nézzék, hogyan mondtaIbn LoBagola, hogy milyen kezdetlegesen mondta, hanemfigyeljenek arra és tanuljanak belőle, hogy mit mond

A FORDÍTÓ

BEVEZETÉSAZ ÍRÓ SZEMÉLYISÉGE

Az itt

következő csodálatosan őszinte történetet

egy civi-lizált

afrikai vadember: Bata Kindai Amgoza Ibn LoBagolaírta. önéletrajz, vallomás, amelyben az író elmondja, hogy a micivilizációnk csak a bór

felületéig tud hatolni és egy Ibn LoBagolasohasem tud egészen áthasonulni hozzánk. LoBagola feketebőrűzsidó, hazátlan ember, azt

mondja magáról, hogy bárhol

is avilágon ő mindig és mindenhol

»nemkívánatos elem«, tartóz-kodjék bár

saját

országában, a maga vad népe körében, vagyéljen a fehérek között: — sehol

sincs se otthona, se hazája.Személyisége éppenolyan briliáns, mint

amilyen patetikus,olyan érdekes, mint

amilyen furcsa és se az ősvadonban, se acivilizáció fővárosaiban nincs még egy hozzá hasonló ember.

Utazók ezrei jártak vad országokban és jöttek vissza onnan,szélesen elmondták, leírták, hogy mit

cselekedtek, miket

láttakés teóriákat

alkottak a benszülöttek életéről

és szokásairól.LoBagola elbeszélése éppen az ellenkezője mindennek. Egy vad-ember

beszél

itt, aki a civilizációt

látogatta meg, átélte veszedel-meit

úgy békében, mint

háborúban, többször

visszament

sajátnépéhez, hogy azután újra meg újra megjelenjen a mi, nékiidegen területeinken, úgy ahogy Stanley újra meg újra elhagytaa civilizációt, hogy az afrikai sötétség szívébe vesse magát.

Vájjon összecsapjuk-e ijedten kezünket, amikor

észrevesz-szük a »tévedéseket«, amelyeket

a fekete szerző elkövetett,amikor

bizonyos dolgokat

elmulasztott, másokat

meg megtett?Csodálkozzunk-e, hogy nem tudott

egyszerre beilleszkedni a miéletmódunkba? Megszegte olykor-olykor

törvényeinket? Ször-nyűködjünk el, amiért

nem lett

belőle rögtön és fejebúbjáig»nagyműveltségű és tökéletes keresztény gentleman?« Lepődjünk megazon, hogy egy vadember, aki csak az imént

hagyta el

dzsungelfészkét, úgy viselkedik, ahogy a logika szerint

viselkednie kell?

8

Ha mi ilyen keményen bíráljuk látogatónkat, aki az afrikaivadonból jött közénk, amiért megsértette törvényeinket, szo-kásainkat, nem volna-e érdekes azon gondolkodni, hogy az őserdőbenszülöttei hogyan fogadhatják a civilizáció egynémely ven-dégét, aki hozzájuk látogat és hogyan gondolkodnak a rab-szolgakereskedőkről, akik századokon át a pokol odúival hajóik-ban keresték fel Afrikát, olyan rémületet terjesztve az őserdőlakói között, amelyet azok azelőtt soha sem ismertek, hogyangondolkoztak a kereskedőkről és gyarmatosítókról, akik közéjükcsempészték a rumot, megbecstelenítést, az ostort, mikép véle-kednek a katonai expedíciókról, amelyek fittyet hányva min-den benszülött háborús törvénynek és szokásnak, felgyújtottákfalvaikat, nőket és gyermekeket gyilkoltak, mikép vélekedneka Congo gumiházalóiról és gyűjtőiről, akik nemcsak meg-ostorozott és megkínzott benszülötteket hagytak magukmögött, hanem benszülötteket kéz és láb nélkül, szegény,szerencsétlen nyomorékokat, élőhalottakat.

Tegyük kezünket szívünkre és kérdezzük meg, vájjon IbnLoBagola, amikor civilizációnkból vissza-visszakerült a vad-emberek közé, hagyott-e maga mögött olyan »eredményeket«,mint amilyeneket a fehér Afrika-látogatók elértek?

Ibn LoBagola azért érdekes, mert nem más, mint a mi:egy vadember, aki csak a felszínen civilizálódott. Most körülbelül41 éves és az amerikai férfiakkal összevetve, azoknál alacsonyabb,szélesvállú, izmos, erőteljes. Fennen hordja a fejét, határozottanés büszkén, látszik, hogy olyan ember, aki az apja nevét viseliés odahaza szűkebb hazájában előkelő család tagja. Tekintetefeltűnő okos és tiszta, egyenesen az ember szemébe szegeződik,olyan bátor és tüzes pillantással, amely harcos ősökre vall.Bőre rendkívül sötétbarna. Az orra nagy és arcéle jellegzetesenhéber, ami igazolja, amit népéről elmond, hogy zsidó-származásúak és Heródes templomának lerombolása utánmenekültek el Palesztinából. Ibn LoBagola úgy öltözködik,mint minden jólöltözött amerikai férfi, de néha-néhanap vörösfezt nyom a fejébe és bő, leomló lebernyeget vet magára,de ennek a viseletnek — ahogy 6 őszintén bevallja —szülőföldjéhez semmi köze, mert ott ruhát egyáltalában nemhordanak. A fezt és bő lebernyeget csak hatáskeltés okából veszifel olykor-olykor.

Mint sok más vadember, Ibn LoBagola is született szónok.Ennek az őserdőből közénk csöppent jövevénynek szónokiereje oly nagy, hogy minden hallgatóságot leköt és fogvatart,gyerekeket éppen úgy, mint műveletlen vagy művelt tömeget.Színész és mimikus a természettől fogva, nagy öröme telik amulattatásban még akkor is, ha az saját méltóságának rovására

9

megy. Valójában olyan egyéniség, aki minden megnyilatkozásá-nál erőteljesebb. Ha ennek a könyvnek a tartalmát élőszóvalő maga mondaná el, mindenkit lekötne és gyönyörködtetne.Hogy ez az erőteljes egyéniség ne vesszen el és nyomtatásbanis lehető élesen és világosan lépjen elénk, ez a könyv Ibn LoBagolaszavait vetíti szórói-szóra az olvasó elé az ő utánozhatatlankifejezéseivel és kiszólásaival. Minden ízében személyes élményés elbeszélés, őszinte, igaz és benne semmit sem hallgat el egyafrikai vadember, aki már egy ideje az Egyesült Államokban él.

HOGYAN ÍRÓDOTT EZ A KÖNYV?Úgy van, rendkívüli teljesítmény, hogy egy olyan ember,

aki teljesen járatlan az írás mesterségében és aki néhány levélkivételével soha semmit sem írt, egyszerre nekiálljon és meg-írjon egy 50.000 szavas könyvet. Kell, hogy ezt az írót valamilyenbelső motor, kényszer hajtsa. De még sokkal csodálatosabb,hogyha annak a könyvnek az írója őserdők vadonában nőtt fel.Szinte lehetetlennek látszik!

Gondolkozzék rajta az olvasó, vájjon talál-e egy másodikilyen könyvet?

A hallgató közönségből, amely Ibn LoBagola előadásainmegjelent, ahol a fekete szónok szülőföldjéről és életéről mondottel részleteket, sokan kérdezték:

—Miért nem írja meg egészen részletesen is történetét?Nagy sikere volna, mert mindenki örülne, ha olvashatná.

—Nem tudok írni, nem tudom, hogyan kell írni, nem értekaz írás mesterségéhez, én csak beszélni tudok! — válaszoltaIbn LoBagola — és beszélni is csak akkor tudok, ha egy csomóember hallgat, persze olyan emberek, akik érdeklődnek irántam.

Azt senki sem kívánhatta, hogy a mi »vademberünk« egyszuszra mondja el hallgatóságának élete változatos történetét.És senki más sem írhatná és nem is írhatta volna meg, mint őmaga. Néki magának kellett ezt megírni. Sok rábeszélés, nagyellenkezés után végre beleegyezett, hogy megkísérli.

— Írjon úgy, mintha beszélne! — mondták neki. — Beszél-jen hangosan saját magának, beszéljen egy képzelt hallgatóság-nak és igyekezzék így valódivá tenni élettörténetét.

Nagyon érdekes volt, hogyan felelt meg ennek a feladatnaka fekete szerző, hogyan írt, hogyan dolgozott. Ami mondani-valója volt, hosszú sárga papirosdarabokra írta egy ceruzavég-gel s nagy fáradsággal, szinte verítékkel így rótta papirosra,amit mondott.

— Csak én tudom elolvasni, senki más! — hangoztattagyakran.

10

Azután kölcsönkért egy írógépet, majd több írógépet és egyujjal kopogott. . . kopogott és lemásolta azt, amit előbb papi-rosra vetett. A gépírás éppen olyan új és furcsa volt számára,mint az írás.

— Negyvenöt percig tartott, amíg egy oldalt leírtam —mesélte.

Így lassan vergődve, sok erőfeszítés, kínlódás árán állan-dóan változtatva és javítva munkáját, készült el ez a könyv.Sok-sok hónap telt bele, amíg a tapasztalatlan író befejezte élet-történetét. Néha elhagyta bátorsága és abba akarta hagyni azegészet, máskor meg magával ragadta a tárgya és éjjel-nappalegy iramban dolgozott.

Miért rendkívüli ez a történet? LoBagola könyve szokatlanés lenyűgöző kalandok sorozata. Még ha csupa hazugság volna is,minden szava koholt és kitalált, akkor is, úgy is érdekes volna.Cselekménye nagyrészt Nyugat-Afrika még ma is ismeretlendzsungeljében játszódik le és szereplői a vadon primitív ben-szülöttei, akiknek erkölcsi felfogása és az igazságról való nézetemég szűz és érintetlen. A könyv többi része Európában és Ameri-kában történik és telve van a fehér fajt jellemző és érintő olyanfelfedezéssel, amilyet csak egy ilyen ellentétes valaki, mint ez avadonfia, tud észrevenni.

Ámde ez a könyv nem kitalálás, nem mese, hanem vallomás:mezítelen és őszinte leírása és bemutatója a civilizált és civili-zálatlan életnek, a hibáknak, bűnöknek és törvényszegéseknek.De anélkül, hogy magyarázat tenné unalmassá vagy gúnyoshozzászólás pellengérezné kii Ibn LoBagola, a könyv írója,sohasem állítja be magát hősnek, az erkölcs vagy a sikerek minta-képének. Ugyanolyan hangsúlyozással beszél gyöngéiről, mintúgynevezett »sikereiről«.

Ez. az elbeszélés egy néger zsidó élettörténete és ez is egyedül-állóvá teszi a maga nemében. Heródes templomát Krisztusután 70-ben rombolták le és a zsidókat ekkor űzték ki Palesz-tinából. Néhány család Észak-Afrika partjaira menekült, százado-kon át lassan dél felé szivárgott, elszaporodott és a Szaharanémely oázisának főlakója lett. így kerültek sokan Timbuktubaés a Niger folyótól délre húzódó dzsungelekbe. Sok század multánvérük elkeveredett a néger benszülöttek vérével, de zsidó vol-tukat megtartották és még ma is megtartják. Bőrük sötét, mez-telenül járnak, mint a körülöttük lakó népek, és sok tekintetbenéppolyan vadak és babonásak, mint a fétisimádó benszülöttek.De tovább ragaszkodnak régi zsidó hagyományokhoz, Mózestörvényeihez, az év nagy zsidó ünnepeihez, a körülmetéléséhez,Jehovát imádják és elismerik, tisztelik a rabbik hierarchikusuralmát.

11

Teljesen el vannak különítve széles e világ minden mászsidó közösségétől és semmiféle külső körülmény nem indíthattaőket arra, hogy elhagyják hitüket. Ezek az afrikai zsidók erő-teljes példái annak, hogy milyen rendkívüli szívóssággal ragasz-kodik a zsidó nép vallásához. És Ibn LoBagola ennek a népnek,az Ema-Yo-Quaim (az idegen nép) egy fia. Az afrikai vadonbaszármazott zsidó gyermeke meséli el ezt a történetet I Akárkiis ő, akármilyen is a története, ez az ember népét képviseli. És akiIbn LoBagolával találkozik, egy pillanatra sem kételkedhetika szerző zsidó leszármazásában. Kiütközik belőle ennek a fajtá-nak minden jellemző vonása: a szellem könnyedsége, gondol-kodása, ereje és hatalma. Ami pedig vonásait illeti, azok hatá-rozottan héber vonások.

De nézzük tudományos szempontból ennek az afrikai vad-embernek élettörténetét. Nem tagadhatjuk, hogy az autentikusafrikai néprajz és törzsi szokások eddig legkülönb följegyzéseifoglaltatnak benne és az a rendkívül érdekes lélektani fejlődésifolyamat, hogy miképen válik egy mezítelen »bushman«-ból acivilizáció eszközeivel élő ember. Mindenesetre rendkívüli, hogy adzsungel mezítelen őslakója könyvet ír és az Ondoerdő vado-néból megteszi az utat, amely végre is íróvá formálja.

Hitte volna valaki is benszülött népe közül, aki a szerzőtmég putrikból összetákolt szülőfalujában ismerte, hogy IbnLoBagola valaha előadásokat fog tartani fehér embereknek éskönyvet fog írni? Vagy ki hitte volna a közönség köréből, amelyolcsó varieté színházakban látta a kóbor tűztáncost, vagy kihitte volna, aki az uccán látta mint cipőtisztító négert, hogy eza tűztáncos csepűrágó, ez a cipőtisztító valaha a nagy nyilvá-nossághoz fog szólani?

Hogyan volt lehetséges, hogy történt az, hogy egy vadember,az országutak vándora, valaki, aki olyan nyiltan bevallja az élet-ben elkövetett bűneit és hibáit, hogy egy ilyen ember elég erőslegyen ahhoz, hogy egész múltja fölé emelkedjék, hogy annyiszorgalma és akaratereje legyen, hogy azzal megalkossa ezt amunkát? Milyen lesz vájjon a történet sikere?

IGAZ-E LoBAGOLA TÖRTÉNETE?Az ember úgy van megalkotva, hogy rendszerint nem akarja

elhinni a szokatlan, a különös dolgokat és önkénytelenül is fel-merül a kérdés, hogy igaz-e Ibn LoBagola története. Annyitő is elismer, hogy némely részletet kiszínezett és olyan beszél-getéseket iktatott bele, amelyekre az évek folyamán természe-tesen nem emlékezhetett már, de ettől eltekintve, azt mondja,oly minden, amit leírt, szigorúan az igazsághoz ragaszkodik és sok

12

levéllel, ajánlással, katonai szolgálatát igazoló hivatalos okmánnyal,különböző korokból való fényképeivel és szavahihető emberek nevévelés címével igazolja ezt az állítást.

Száz és száz olyan részlete és epizódja van Ibn LoBagolatörténetének, amelynek valódiságát könnyen ki lehetne kutatni.Ha az olvasó vállalja ezt a fáradságot, akkor látni fogja, hogyIbn LoBagola csak személyes tapasztalatait írhatta le, vagy— ha nem ezt tette — akkor oly nagy és komoly tanul-mányokat kellett folytatnia, ami sehogy sem látszik való-színűnek.

Példának okáért Ibn LoBagola azt állítja egy helyt, hogyDahomey fővárosa Abomey. A The Statesman's Yearbook viszontazt mondja, hogy Porto-Novo a kormányzóság székhelye. A kuta-tás bebizonyította, hogy Abomey volt és jelenleg is a tóenszü-lőtt* Dahomey fővárosa és a szerző természetesen a benszülöttekszempontjából ír. Ibn LoBagola azt is mondja, hogy KotonuDahomey fő kikötőhelye, míg a The Century Atlas szerint Whydahaz. A valóságban úgy áll a dolog, hogy Whydah partja oly sekély,hogy nem lehet jó kikötőnek használni és így az utóbbi évekbenKotonu lett Dahomey fő kikötőhelye. Ahogy pedig Ibn LoBagolaleírja a törzsi szokásokat, a vallási szertartásokat, a titkos tár-saságokat, az ellenségeskedéseket és az általános benszülöttéletmódot: ez mind ellenőrizhető és elbírja az ellenőrzést. Azok anépmesék, amelyeket a fekete szerző elmond nekünk, stílusbanés szellemben teljesen egybevágnak azokkal a mesékkel, amelyekAfrikának ebből a részéből már előbb is ismeretesek voltak,persze cselekményük és tárgyuk más és más.

Sokan akadtak Ibn LoBagola hallgatóságából, akik nehezenhiszik el, sőt kételkednek is abban, hogy »fekete zsidók« vannak-eakárhol is a világon, különösen pedig Nyugat-Afrikában. Kineve-tik azt az állítást, hogy a templom lerombolása után a zsidókMarokkóba vándoroltak, aztán dél felé húzódtak a Szahara siva-tagán át, míg Timbuktuba nem értek.

Az Encyclopaedia Brtannica (13. kiadás) »Marokkó« fejeze-tében következőket mondja:

»A harmadik faj, amelyet ugyancsak benszülöttnek tekint-hetünk: a zsidó. Ez a zsidó faj két ágra oszlik. Az egyik, amelyidőtlen idők óta a berberek között él, ezeknek a nyelvét beszéli,ezenkívül még egy rettenetesen elrontott arabot. Ezt az ágatEurópából űzték ki, aránylag nem is olyan régen. Figyelemre-méltó, hogy sok berber törzsről azt mondják, hogy zsidó szár-mazásúd

Ugyancsak az Encyclopaedia Britannica írja »Tuat«s feje-zetében, amikor a nyugatalgeriai Szahara-oázisokról emléke-zik meg:

13

»A hagyomány szerint Krisztus után a II. században sokzsidó telepedett ott le és ez a zsidóság vált az oázisok uralkodóelemévé. Mikor Sidi Ogba győzelmes csapatai a VII. századbana zenatákat dél felé szorították, ezek a berberek elfoglalták ésmagukba olvasztották a zsidó lakosságot«.

Ugyancsak ez a forrás »berberek« című fejezetében aztmondja:

»Sok berber máig is megőrizett bizonyos keresztény és zsidószokásokat és emlékeket Észak-Afrika izlámelőtti napjaiból.«

Az Encyclopaedia Britannica szerint az Abesszíniában lakófalasak körülbelül megfelelnek annak a népnek, amelyről IbnLoBagola ír.

»Ez a nép a zsidó vallást követi... birtokában vannak azó-testamentum kánoni és apokrif könyvei, a Mózes öt könyvekivonatának egy kötete Mózes magyarázata szellemében, amelyeta Sinai hegyen adott... és minden zsinagógában őrzik a szentekszentjében Mózes törvényeit...«

A francia Grandé Encyclopédie a »/«//« fejezetben a követ-kező számadatokban sorolja fel Afrika zsidó lakosságát: »Algérie,Sahara: 43.500, Maroc: 100.000, Tunisie: 55.000, Abyssinie:200.000. Triplotaine: 6000, Egypte: 8000 stb. stb. összesen414.000.

VANNAK-E NÉGER ZSIDÓK?Maurice Fishberg a The Jews: A Study of Race and Environ-

ment című művében mondja:♦Afrikában a szárazföld különböző részein más és más típusú

zsidók vannak. Ezek a zsidók fizikailag nem ázsiai típusúak,mint amilyenek Kis-Ázsiában, Közép-Ázsiában vagy Kínában.Az itt élő zsidók határozottan afrikaiak. Bőrük színárnyalatamás és más, Északafrikában fehérebb, Abesszíniában feke-tébb«. (136., 138 .-ik oldal.)

♦Bebizonyított tény, hogy a falasak nem az egyedülállózsidó négerek. Bastian arról ír, hogy néger zsidók élnek a Loangoparton Nyugat-Afrikában. Ezeket Mavambu-nak vagy Judeo-nakhívják. (140.-ik oldal.) Egész megjelenésük, arcvonásaik néger .. .Széles ajkuk, kiálló pofacsontjuk és göndör hajuk mind négereredetre utal. (147. oldal.) Abessziniában van egy nagy zsidótelepülés, lakói a falasak, akik tiszta afrikai típusok... Leírásszerint magas, izmos emberek, bőrük sötétbarna, mint az abesz-sziniaiké általában, hajuk fekete, göndör, gyapjas ... Sok közü-lük egészen fekete, ajkuk vastag, felfelé duzzadt, — egyszóvalvalóságos négerek. A négerekkel egy nyelvet beszélnek, ugyan-olyan házakban laknak, mint ők, életmódjuk, szokásaik ugyan-

14

azok, mint a nem zsidó benszülötteké. Csak vallásukban külön-böznek tőlük (146. oldal.)

Kérdés, hogy a néger zsidók még mindig a régi zsidó hagyo-mányok és rituálék szerint élnek-e. Maurice Fishberg előbbemlített műveben írja:

»Dél-Algériában, a M'zab oázison élő zsidók igen érdekes faj,mert ott századokon át el voltak különítve és alig érintkezhettekmás zsidókkal. Együtt éltek a berber törzsekkel, úgy öltözködtekés öltözködnek, mint nem-zsidó szomszédaik és csak abbankülönböznek tőlük, hogy a férfiak fülbevalót hordanak, az asz-szonyok pedig nem viselnek fátyolt. (145-ik oldal.) A Szahara többoázisán sok olyan nomád törzs él, amely a zsidó hitet követi.Nevük: »berberzsidók« vagy »daggatun« (146. oldal).

A The Jewish Encyclopedia (1. kötet, 228. oldal) mondja:»A Szaharában körülbelül 8000 zsidó él. Településük egészen

Timbuktuig húzódik«.

I. FEJEZET

EGY VADEMBER OTTHONA AZONDO VADONBAN

Szülőföldem. Kormányzata. Évszakaink. Házaink. Közös-ségünk. Az őserdők vadjai. A nagy majmok. Hogy küz-dünk a majmok ellen. Az Ondo ősvadon borzalmai. Az ele-

fánt szokásai. Hogy vadászunk elefántra.

Nodaghusah faluban születtem, hatszáz mérföld-nyi távolságra észak felé Abomey Calavitól, amely vala-mikor

Dahomey fővárosa volt

és vagy negyvenöt

napijárásra van északra a Guineái-öböltől

és három napjárásra délre a benszülött

várostól: Timbuktutól.Az ország, amelyben ez van: Szudán és a francia gyar-mati kormányzat

érdekkörébe tartozik.Országomnak egy és negyedmillió lakosa van,

háromszáz községre van beosztva, mindegyik községélén egy vezér

áll, akit

egy hetven asszonyból

állótanács támogat. Az országnak két

királya van: egyszellemi vagy lelki király és egy civil

király. A szellemikirály a fétis-vallás előírásai szerint

a vallás és erkölcskörébe tartozó kérdések felett

uralkodik, a civil

királyturalkodói teendőiben egy háromszáz asszonyból

állótanács támogatja

Az én országom az északi szélesség 6—8-ik fokaközött

terül

el

és így hőmérséklete árnyékban több-nyire 125—135 fok (Fahrenheit). Az év három hónap-ján át

szakadatlanul

esik, az esős évszak: június, júliusés augusztus. Ezt

az évszakot

Mef-fah-nak hívjuk (»hat«-ot

16

jelent), mert a három hónap alatt mindig hat-hat napigzuhog megállás nélkül heves mennydörgés és villámláskíséretében.

Hazám legfontosabb termékei: fa, pálmaolaj éselefántcsont. A nép tápláléka a »cassava« és más otthonizöldség és gabonanemű. Sosem eszünk húst, csak némelynagy ünnepen kecskehúst.

Bambusz-házakban lakunk amelyek kókuszdiórostjával vannak befedve. Bambuszoszlopokon tizenötláb magasságban a földtől vannak házaink. A cölöpöketerős rostkötelek fűzik szorosan egymáshoz. A házakatazért építjük olyan magasra a földtől, mert különbenaz esős évszakban az ár elmosná őket.

Bekerített házakban lakunk. Széles területen,amelyet benszülött kormányzatunk ad minden család-nak és amelyek külön-külön ugyancsak bambusz-kerítéssel vannak körülvéve. Ugyanígy kerítjük körüla falvakat is, úgyhogy számtalan kerítés véd megbennünket. Körülbelül ötven család lakik egy falubanés húsz falu alkot egy közösséget (community).

Az én szülőfalum az Ondoerdőségben van. Az Ondoerdőség rettenetes hely. A fű és cserjék vadona ötlábnál is magasabbra nő ott, a fák nyolcvan lábnál ismagasabbak, sűrűn egymás mellett állanak és egyikrőla másikra embertörzs vastagságú indák nyúlnak át,a vékonyabbak mintha hálóba volnának fonva és eza háló öt lépés távolságnyira elfogja a kilátást. Selent, se fönt nem láthatsz messzebbre, olyan sűrű adzsungel bozótja és a fák indafüggönye. Nincsenek seösvények, se utak, csak a fák teteje igazít útba, amiviszont azt jelenti, hogy az embernek mindig fölfelékell nézni és akkor kiteszi magát annak, hogy lábaminduntalan megbotlik a sűrű fű rejtett akadályaiban.Évszázadok óta senki sem törte le vagy ritkította megezt a rengeteget és ha a vadállatok olykor-olykor leis tapossák egy-két foltját, azt másnapra már új sűrű-ség borítja el.

Az Ondoőserdő rettenetes voltát növeli az is,hogy lakói rajtunk kívül elefántok, leopárdok, oroszlánok,majmok és hangyák. Igen sok kígyó lakik a fákon

17

mert kiszemelt áldozatukat könnyebben és kényelme-sebben támadhatják meg az indákról és a fák ágairól.Mily nagy feladat és milyen óvatosság, tapasztalatkell ahhoz, hogy az ember kiismerje itt magát és meg-találja a kellő pihenőhelyet.

A nagy majmok, az emberek ádáz ellenségei,sokszor megtámadják falvainkat és igen nagy károkatokoznak. Megesik, hogy ha a majmoknak sikerül egy-egy faluba betörniök, elpusztítják a házakat és miújat építhetünk. Egy-egy majomcsorda, amely meg-támadja a falvakat, három-négyszáz majmot is számlál.Felemelik és kidöntik a házak cölöpéit, elpusztítanakmindent, ami mancsaik ügyébe kerül, ha elkaparinta-nak egy embert, darabokra tépik, nem mintha megakarnák enni, hanem főképpen pusztítás vágyából.Szeretnek pusztítani, ölni. De a majomtámadásnakvan két enyhítő tulajdonsága is, az egyik az, hogya vezető nősténymajom sohasem engedi, hogy gyer-meket bántsanak, a másik pedig az, hogy a felvonulómajomcsorda olyan lármát csap, hogy már két-háromórával előbb hallani lehet, mielőtt elérik a falut.

Minden majomtörzsnek van egy főnöke és egyfőnoknője. Ez utóbbit mi anyamajomnak nevezzük.Á majomfőnök rendszerint az anyamajom mögöttVonul fel, az anyamajom pedig rendszerint a csordaközepén, védett helyen bukdácsol.

A majmok úgy viselkednek, mint az asszonyokvagy gyerekek, folytonosan tereferélnek, — beszélnek,beszélnek, beszélnek és olyan lármát csapnak, hogymár messziről elárulják jöttüket. Ez elég időt ad arra,hogy felkészüljünk a védelemre.

A férfiak és fiúk mérgezett nyilakkal fegyverzikfel magukat, lándzsát, tőrt kapnak a kezükbe és atámadók elé indulnak. Vagy egy tucat ember a fákramászik és várja, míg a majmok lőtávolba érkeznek.Ha a csorda már elég közel van, a nyilasok célbaveszika majomfőnököt, aki az öreg anyamajom mögött ugrálés főképpen arról ismerhető fel, hogy nem olyan lármás,mint a többi. Ritkán hallatja hangját, csak ha paran-csot ad. Mielőtt a majmok elhagyják táborukat és

18

támadásra indulnak, már megvan a kész tervük, úgy-hogy csak kevés parancsra szorulnak. Miután a nyi-lasok megállapították, hogy hol bandukol az öreg,mérgezett nyilaikkal célbaveszik és megölik. Abbana pillanatban, mikor a főnök elesik, a majomcsordamegfordul és hanyatthomlok elrohan. Ez az egyetlenmódja annak, hogy a majmokat feltartóztassák, mertkülönben támadásuknak nem lehet ellenállni. Nembánják, akármennyit is megölnek közülük, addig,amíg a vezért nem terítették le. Megesik, hogy a fiúk,akiknek nincs olyan nagy tapasztalatuk a majom-támadásban és nem tudnak olyan jól bánni fegyve-rükkel, előbbre merészkednek, mint a férfiak, célttévesztenek vagy valamely más okból nem tudjákmegkülönböztetni a vezért a többi majomtól. Ezmindig nagy szerencsétlenséget jelent úgy azokra aférfiakra, akik a fákról akarták megtámadni a maj-mokat, mint az asszonyokra és gyermekekre, akika faluban maradtak és nem bújhattak el.

Egyetlen európai fehér se vadászik az Ondó dzsun-gelében, ahogy Afrika többi erdejében szokott ésnincs is olyan európai konzul, aki engedélyt adna fehérembernek, hogy az Ondovadonban vadásszék. A vad-állatok, amelyek igen okosak, megérezték, hogy ittbiztonságban vannak, idehúzódtak és igen elszaporod-tak. A benszülött vadászok támadását eltűrik, ez nemzavarja őket, mert a benszülött fegyvere csak a nyílés a dárda, nem pedig puska. Ezért a vadállatok nálunkgyűlnek össze és az Ondo sűrűjét választják nyugvó-helyül.

Az elefánt sosem okoz nagy bajt nekünk, mertrendszerint az erdőben marad és amíg őt nem bántják,ő se bánt senkit. Az elefántot mi csapdába ejtjük, —gödröt ásunk, azt befedjük bambuszágakkal és cserjé-vel. Ha az elefánt arra kerül, nehéz teste áttöri a bam-buszágakat és beleesik a gödörbe.

Az elefántok is csoportosan vonulnak fel, ötvenés száz is van egy nyájban és igen ritka eset, hogyegyedül találkozunk vele. Ha meglátunk egy elefántot,akkor biztosak vagyunk benne, hogy a közelében kell

19

lenni egy másiknak is. Előretolt őrségeik vannakmegfigyelőik, őrjárataik és a legritkább esetben, majd-nem sohase tudjuk meglepni őket úgy, hogy lopakodvaa közelükbe férkőzzünk. Nehézkeseknek látszanak,pedig könnyedek és mozgékonyak és gyorsabban futnak,mint a lovak.

Van egy időszakuk, amikor elindulnak, hogykitombolják magukat és ilyenkor semmi sem állíthatjameg őket. Rohanás közben vágnak utat maguknak,letépik az indákat, a lecsüngő faágakat, kidöntik afákat és letipornak mindent, ami útjukba esik. Útjuk-ból nem lehet eltéríteni őket, mindegy nekik, hogyhányan hullanak ki közülük, hányan sebesülnek meg,csak rohannak tovább, tovább. Láttam, hogy férfiakatés fiúkat tapostak a földbe, amikor meg akarták állítaniaz elefántok futását.

Mi, benszülöttek már gyermekkorunkban meg-tanultuk, hogy ha az elefántok ma egy bizonyos iránybavonultak tomboló futásuk útján, egészen bizonyos,hogy ugyanazon az úton jönnek is vissza. Talán nemaznap, nem is azon a héten, de valamikor biztosanugyanazon az úton! Azért mi, ha elefántra vadászunk,előbb kikémleljük, hogy hol vannak, azután, megvárjuk,míg megjön a rohanó kedvük. Néha ez csak nagy-sokára történik, de a benszülött nem számol az idővel,mi csak várunk, várunk, lehet hogy egy hónapig, ket-tőig, hacsak nem kell félni attól, hogy már beáll azesős évszak.

Nyomon követjük az elefántokat, miután elindul-tak, de nagy távolságban maradunk tőlük. Megássuka csapdát, aztán elmegyünk. Minden két-három napbanvisszamegyünk a csapdához, megnézni, hogy a nyájbólnem esett-e bele egyik-másik. Ha dögelefántot találunka csapdában, kihúzzuk, kiszedjük agyarát és a dögötotthagyjuk. Az elefántcsontot dísznek használjuk ésdísztárgyakat készítünk belőle, de sohasem kereskedünkvele, mert sohase találkozunk olyasvalakikkel, akikaz elefántcsontnak nálunknál nagyobb hasznát veszik.

Azok az elefántok, amelyeknek sikerült a csapdá-ból megmenekülni vagy elkerülik, sohasem maradnak

20

ott, hogy elfogott társuknak segítsenek. Zűrzavaruk-ban rettenetes lármát csapnak, dühösek, de félnek is.Dühükben egymást marcangolják és tépik; a vadá-szoknak aztán könnyű dolguk van velük, néhány mér-gezett nyíl és kész a zsákmány.

A megmérgezett elefánt körülbelül húsz perc alattmegdöglik. Egy emberrel ugyanez a méreg öt percalatt végezne. A méregnek a neve, amelyet haszná-lunk, kucs-er-ru és a vad ko-hom-o-ho-bra növénybőlkészítjük. A méreg elkészítésének titkát csak boszor-kányos varázsorvosaink ismerik. Az elefántot ígyelpusztítani sokkal emberségesebb, mint ha lelőnék.Ha kucs-er-ru-val pusztítjuk el, testének bármelyrészét is érje a nyíl, a vadállat húsz perc alatt biztosankimúlik. Ez a halál is erőszakos, de gyors és biztos.

Az elefánt úgy temeti el halottait, mint az ember,de ezt még senki sem látta. Erről csak következtetésútján tudunk, főképpen abból, hogy milyen módongyászolják, ha egy társuk elesett. Mert az elefántnem gyászolja a másik elefántot, ha nem ők maguktemették el. Csapdába esett elefántot vagy olyat,amelyiket valamilyen szerencsétlenség okából kellettvisszahagyni, nem gyászol. De ha a nyájban élt ésÖregkorában ott döglött meg, a csorda eltemeti és meg-gyászolja. Gyakran láttam az ilyen temetkezőhelyet.Gyermekkoromban a fiúkkal sokszor lestük, vájjonnem tér-e vissza egy-egy elefánt, hogy eltemesse társátés elvégezze a gyászszertartást. Megismerjük az ele-fántok temetkezőhelyet, a benne talált csontokat kiás-suk és ez biztos nyom.

A saskeselyűk gyorsan végeznek minden döggel.Ezek a madarak az uccaseprők dolgát végzik el ésmegtisztítják az országot az állati tetemektől. Hazámtörvénye halállal bünteti azt, aki megöl egy keselyűt,mert az ország egészsége főképpen ezektől a madaraktólfügg.

Saját halottainkat mi nem temetjük el, mert tör-vényünk értelmében tilos embert eltemetni, hanemgödröt ásunk a halottnak, abba beledobjuk, szárazgallyal befedjük, meggyújtjuk és elégetjük.

21

Soha senki se látta még az elefántok párzását.Az Ondó sűrűjében lakó elefántoknál hét napig is eltartegy-egy párzás. A nőstény kicsinyét majdnem kétévig hordja ki. Az elefánt úgy párzik, mint a férfi ésnő. Mindig szigorú elvonultságban igyekeznek eztmegtenni, távol a nyájtól, mert szerény és érzékenyállatok.

II. FEJEZET

AZ ŐSERDŐ VESZEDELMEIOroszlánok. Guma megment engem egy emberevőtől. A büszkeleopárd. Falunk éjjel. Veszedelmes kígyók. Hogy ölik mega fiúk a kígyókat. Megharap egy horgos gyík. Hogy gyó-gyultam meg. Hogy gyógyítjuk a betegeket. A ju-ju ház.

Az oroszlánnal csak ritkán van baj, az oroszlánnaknem szokása a falut megtámadni. Néha felbukkanegy kóbor, öreg oroszlán, talán kétségbeejtően éhesvagy az is meglehet, hogy már kóstolt embervért. Eza félelmetesebb fajta, mert mindenhova elmerészkedikés mindent, mindenkit megtámad.

Az oroszlán érzékeny, félénk, majdnem gyáva állat.De mégis ő az állatok királya, mert nem él vissza agyengébbel és csak vele egyforma nagyságú állatokkalbocsátkozik harcba, de nem támad meg például egygazellát vagy majmot. Ha véletlenül elmégy egyoroszlán mellett, amikor az egyedül van és nem egygonoszlelkű nőstény társaságában, akkor, ha úgy teszel,mintha nem vennéd észre, sohasem támad meg. Deha észreveszi, hogy láttad őt, akkor készülj a küzde-lemre, életre-halálra. Az oroszlán nem emberevő, deha egyszer megkóstolta az embervért, vagy ha máröreg ahhoz, hogy élelem után vadásszon, akkor, decsak akkor, eszik emberhúst. Nem támad téged szembe,hanem körülötted leselkedik és szemmeltart, amígolyan helyzetbe nem kerülsz, hogy rád ugorhasson.

22

Ha védekezésül felmászol egy fára, az oroszlánkönnyen kap segítséget az elefánttól, mert az elefántés az oroszlán jóbarátságban él. Néha-néha megtámad-ják ugyan egymást, de azért a legjobb barátok, úgyhogyfent a fán sem maradhatsz biztonságban. Az elefánt azoroszlán segítségére jön, az oroszlán megmondja az ele-fántnak, hogy azt szeretné, hogy te lekerülj a fáról, azelefánt megrázza a fát vagy gyökerestül kitépi és te márlent is vagy.

A legbiztosabb és tényleg az egyedüli mód, hogymegmenekülj az Ondoerdő vadállataitól az, hogy beve-szed magad az ágak rengetegébe és elbújsz. A vadállatszaglása nem talál rád, csak a vér szagát érzi meg és így,ha megmenekültél látóköréből, a veszedelemtől is meg-menekültél.

De az oroszlán szívesen csatlakozik a többi vad-állathoz, ha arról van szó, hogy embert öljenek. A vad-állatok világában embert ölni nagy tisztesség és mindenvadállat összesereglik, ha ilyen módon érintkezésbe jut-hat az emberrel — még a leopárd is, pedig az Ondóőserdőnek ez a legfüggetlenebb vadállata.

Sok bősz oroszlánt láttam életemben és egy ember-ölő oroszlán el is pusztított volna, ha nincs velem egylány, akit Gumának hívnak. Egy harcos vezér harcosleánya. Guma gazdag volt, apja örököse, nemesi szár-mazású, bátor, de mégis szerencsétlen. Majd későbbelmondom történetét. Amikor a fenevad körme és fogamár a húsomba vágott és egy horgas-gyík is meghara-pott, ez a leány megmentette az életemet, olyan jóltudott bánni a nyíllal. Rajta múlott, hogy nem téptekdarabokra.

Megmenekülésem egy nappal azután történt, hogykidobolták a szokásos figyelmezetetést, amelyet mindigközhírré tesznek, ha vadállat vagy valamely ellenségestörzs veszélyezteti a falu biztonságát. Az erdő mellettjátszottam egyedül, amikor egy hatalmas, vad, emberevőfenevad valahogyan behatolt a faluba, még mielőttvalaki is észrevette volna. Két csöppséget, akit anyjukott hagyott, mert úgy megijedt, hogy elfutott, darabokratépett és részben felfalt; egy fiatal lányt csúnyán össze-

23

marcangolt, de nem halálosan; és dühét még csak inge-relte az, hogy egy pár fiú sikoltozva menekült előle.

Nem volt kéznél mérgezett nyíl és az öreg-et egy tisztatőrrel megsebesítették. Valaki rádobta a tőrt. Egyrenövekvő dühében előre, meg hátra ugrált, majd lekupo-rodott, ugrásra készen, amikor engem megpillantott.Guma dobta a tőrt a fenevadra és időközben szerzettmérgezett nyilat is. Észrevette, hogy micsoda halálosveszedelem fenyeget, mert az oroszlán megpillantottengem és támadásra készült. Kiáltására felfigyeltem, azttettem, amire bennünket tanítottak, hogyha veszedelemegészen közelről lep meg: feküdjem a földre és ássam bemagam, amennyire csak tudom. Annyira megrémültem,hogy a tanítás második részét elfelejtettem és a földredobva magam, elég ostobául kiáltozni kezdtem. Az orosz-lán rám vetette magát.

Guma már olyan közel volt hozzám, hogy használ-hatta mérgezett fegyverét, amely az oroszlánt sörényénát a nyakán érte. Hogy a találat szerencse volt-e, vagya lány ügyessége, azt nem tudnám megmondani. Táma-dása eltérítette az oroszlánt szándékától, fájdalmábankörbe-körbe forgott, vadul üvöltött, azután a méreg meg-tette a magáét: az oroszlán felfordult és rettenetes kínokközött megdöglött.

De nem az oroszlán az egyedüli állat az Ondóerdőségben, amely veszélyeztet minket. Valójában nemokoz igen sok bajt. Legártalmatlanabb az elefánt, utánamindjárt az oroszlán következik. Az erdő vadjai közüllegkellemetlenebb a majom. Azután következik a leo-párd, amely annyival veszedelmesebb, mert nem olyangyáva, mint a majom. A leopárd az erdő legbátrabb vadja— legalább ezt mondják a vadászok. Ravasz, sompolygó,mint a macska, de ha támad, nyíltan és bátran teszi.'A leopárd nem leskelődik körülötted, rögtön támad ésha szembekerül veled, akár éhes, akár nem, mindig belédakar kóstolni. Addig harcol, amíg nem végez veledvagy te nem végzel vele. Ha leopárd harcra kelt veled,sohasem hal meg egyedül, valakinek vele kell halni ésnem futamíthatod meg, mint például az oroszlánt, hamegsebesítetted. Ha a leopárd lefekszik, akkor az azt

24

jelenti, hogy meghalt. A leopárd sohasem hal meg, amígnem halott, mondja egy közmondás. Amíg lélekzeni tud,addig küzd és harcol.

Benszülött vadászoknak tisztesség, ha leopárddalkerülnek össze. A leopárd teljesen független és sohasemkeveredik el más vadállatokkal. Egyedül utazik. Sohasemlátod, hogy más vaddal együtt igyék, ez tisztelettel töltiel vele szemben a többi állatot, mert tudják, hogyha aleopárd szól, az azt jelenti, amit mond.

A leopárd nagyon kedveli a majomhúst, de ked-venc étele a gazella. A leopárd mindig talál kifogást,hogy távolmaradjon, ha a többi állat társas összejöve-telre gyűl. Ha leopárd jár vagy szalad, gyakran nem ishalljuk, talpán olyan puhán lép. Úgy mozog, mint amacska és csak a falevelek rezzenése, vagy a fűszálak haj-lása árulja el, hogy jön.

Kisfiú korunkban szokásunk volt, hogy az erdőközelében játszottunk és sokszor meghallottuk a közelgőleopárd neszét. A megszokott lágy suhogás hallatáraelhangzott a riasztó, veszélyt jelentő kiáltás:

— U-lau-vi!Kiáltásunk a faluig hatolt, az asszonyok felkapták

gyermekeiket, hogy biztonságba helyezzék őket, míg aférfiak és a fiúk minden előkészületet megtettek a vad-állat fogadására.

A leopárd minden pillanatban közénk toppanhat,semmi sem árulja el, hogy mikor jön, de hogy éjszakanem támad és nem les, abban egészen bizonyosak lehe-tünk. Mert éjszaka mindig tüzet gyújtunk lakóhelyeinkkörül, hogy így távol tartsuk a vadállatokat. Se kígyó,se fenevad ezért nem háborgat éjszaka. Nem lépik át atűzvonalat, de olyan közel húzódnak a meleghez és afényhez, amennyire bátorságuk megengedi és túl a tűzönfel-alá járnak vagy lefekszenek melléje. Nem egy fekszikott egész éjszakán át és hallgatja a zenét és éneket. Hang-szerünk a tamtam.

Senki sem tudja határozottan, hogy a vadállatokmiért maradnak egész éjszaka a faluk kerítése közelében.Eleinte, mikor odajönnek, nagy lármát csapnak, de ké-sőbb, amennyire csak tudnak, olyan csendességben húzód-

25

nak meg. Nagyon szép látvány a sok mindenféle színűbunda, még a zebra is közöttük van. Általános hiedelemaz, hogy a vadállatok egész királysága boldog, ha szö-vetkezhetik az ember ellen és hogy vérszomjuk hajtjaőket éjjel a falu alá. Sok öreg vadász ellenben azt mondja,hogy a zene csalja oda őket. Helyénvaló elhinni az öregvadászoknak ezt az állítását, mert hiszen a zebra és agazella is közöttük van és ezek viszont sohasem bántanaksenkit. Úgy lehet, hogy a vadállati kebel megnyugszik abenszülött zene bájára.

A vadállatok az okai annak, hogy a benszülöttekritkán vagy egyáltalában nem töltik az éjszakát a falunkívül. Természetesen megtörténik, ha egy ember márkint van éjszaka idején, hogy kint is marad, de hogyvalaki éjszaka útrakeljen, az ostoba és bolond dologmindenki szemében. Egy gyerek megteheti ezt, de akkorbiztosan pórul is jár.

Más veszedelmek is leselkednek az emberre az Ondóvadonában — nagyobbak azoknál, amelyeket eddigemlítettem. A hüllők, horgas gyíkok, szarvasviperákés óriáskígyók (boa-constrictor) találhatók nálunk.

Nem mondom, hogy a mi erdőnk az óriáskígyóktermészetes hazája, de gyakran megjelennek az Ondóősvadonában is. A falvakban csak ritkán okoznak bajt,mert ők szívesebben tanyáznak a fák indáin és ágaiközött, ahonnan könnyebben támadják meg áldozatai-kat. Olyan ravaszok és ügyesek, hogy mindig velük egy-színű indára kúsznak vagy a sűrű ágak közt rejtőznek el.Észrevenni őket szinte lehetetlen: önfentartás a termé-szet első törvénye. Majdnem bizonyos, hogy elvesztél,ha az ilyen óriási kígyó közelébe jutsz. Úgy öl meg, hogyfarkát köréd csavarja és addig szorít, amíg meg nemhalsz. Azután lenyel. Kényelmesen időt ad magánakahhoz, hogy lenyeljen, nem cselekszi ezt olyan gyorsan,mint az ember teszi az élelmével. Láttam, hogy egy kígyóhogyan nyelt el egy kisebb zebrát. Egyszerűen addigszorította, míg meg nem ölte, összetörte minden csont-ját, azután kinyújtotta amennyire csak tudta, a felétlenyelte, lefeküdt aludni és miután felébredt, nyelte lea megmaradt felét. Ugyanilyen egyszerű módon végez

26

az óriáskígyó az emberrel is. Egy csöppet sem csodálatos,ha tudjuk, hogy milyen nagy egy ilyen kígyó. Láttamolyat is, amely 20 lábnál is nagyobb volt és a törzse olyanvastag, mint egy jóméretű fa.

A szarvasvipera sohasem mászik fára vagy indára,hanem a földön, a sűrű fűben kúszik. A szarvasvipera,amikor támad, áldozatát méregfogával kapja el, ami fel-tétlenül halálos. A kígyó csak akkor tud harapni, harádtekerődzött, de beléd kap, ha elég közel vagy hozzá.Sok asszony és gyerek esik így áldozatául. A fiúk éslányok, akiknek az a feladatuk, hogy megöljék a kígyó-kat, gyakran nem veszik észre az alattomos állatokat.Csendesen, minden nesz nélkül odasiklik a földönülőasszonyhoz vagy a játszó gyermekhez, hirtelen felemelia fejét és beléd harap. Ha a szarvasvipera mérge egyszerbeléd került, nincs többé remény, hogy meggyógyulj.Egy ellenmérgünk sem olyan erős, hogy ellensúlyoznitudná a szarvasvipera mérgét.

Úgy nevelnek minket, hogy megtanuljuk, hogyankell megölni ezeket a férgeket. Azért állítanak fiúkat éslányokat az őrhelyekre, hogy lessék meg a veszedelmeskígyókat, mert a férfiak nem törődnek a kígyók meg-ölésével — azt gyerekjátéknak tekintik. A férfi nem isbánik el olyan ügyesen a kígyóval, mert mozgása márnem elég gyors, de az ügyes fiú ugyanolyan gyorsan tudfélreugrani a kígyó támadása elől, mint amilyen hirtelenfordul a kígyó.

Úgy ölik meg a kígyót, hogy egy nagy bottal hátba-vágják. Ha észreveszik a kígyót, messzehallhatóan kia-bálják:

— Vu-csau-u!És körülfogják a kígyót és dühösítik, izgatják.A kígyó feltekerődzik, magasra emeli a fejét, sziszeg

és dühösen köpköd. Tudjuk, hogy felkészült arra, hogyvalakit torkon kapjon.

Azt is tudjuk, hogy a kígyó csak olyan messziretudja elvetni magát, mint amilyen hosszú. Egy fiút kije-lölünk az ütésre. A fiú jóerősen megfogja a botot és olyanközel megy a kígyóhoz, amennyire csak biztonságosanlehet, míg a többi fiú körülordítja, körülugrálja a kígyót,

27

ingerli, dühösíti, hogy még nagyobb haragra gyulladjon.Amikor a kígyó ugrásra kész, zümmögő, sziszegő hangothallat. A fiú, aki rá fog vágni, laposan a földre veti magát,arccal a kígyó felé, dorongját jól megmarkolja és amikora kígyó ugrik, ő gyorsan megfordul és teljes erővel ahátába vág. Az ütéstől eltörik az állat gerince, nem tudtöbbé feltekerődzni, csak elfekszik laposan és vadulrángatódzik és tombol fájdalmában és dühös kínjában,A többi fiú mind köréje szalad ekkor husángokkal éskiverik az agyvelejét.

De mindez, amit most leírok, pillanatok alatt tör-ténik, mint a villámcsapás, mert ha nem, akkor a kígyómegfordul és biztosan megöli azt a fiút, aki valamiveltovább is habozott. Ezért barátom, ha valaha is kígyótakarsz ölni, nagyon kérlek, hogy légy gyors és ne téveszdel az ütést.

Megesik olykor, hogy egész fiatal gyerekek, akik csaknemrég tanulták meg ezt a mesterséget, eltévesztik azütést, de a legtöbb, idősebb pajtásai tanítását követve,biztosra megy. Mi állandó készenlétben vagyunk amérges csúszó-mászók veszedelme ellen.

A horgas gyík is sok gondot okoz, de ennek a hara-pása nem olyan halálos, mint a kígyóé. Biztosan elpusz-tulsz, ha elhanyagolod a sebet, amelyet a horgas gyíkejtett rajtad, de ha kellően ápolod, akkor gyorsan meg-gyógyulsz. Hazámban ezrével vannak horgas gyíkok, denem bántják jobban az embert, mint a méhek ebben azországban.

Furcsa szokása van a horgas gyíknak. Ha meg akarszúrni téged, de eltéveszti a szúrást, akkor saját magátszúrja halálra. Annyi ilyen gyík van úton-útfélen, hogynem is tudjuk, hogyan és merre lépjünk. Különösen amagas fűben nem. A horgas gyík farka hajlékony és hafelemeli, a saját feje fölé kunkoríthatja. Ezt olyanügyesen teszi, hogy farkával alig érinti a testét.

Egyszer ügyetlenül azt hittem, hogy még mielőttvédelmére felkunkorítja a farkát, egy hirtelen lépésselrá tudok lépni. De keservesen csalódtam. Úgy megszúrt,hogy soha életemben nem felejtem el. Az is nagyon kínosvolt, amikor a többi fiú a helyszínen gyógyítgatni akarta

28

a sebet. Nem sikerült és a felnőttek láttak neki a gyó-gyításnak. Első dolguk volt, hogy a seb körül kiharapjáka nyers húst, majd felső lábszáramat szorosan lekötöttékrostkötéllel, két erős férfi megfogta a kötél két végétés olyan erősen húzta meg, hogy a vérkeringés elállott.Mindegyik ellenkező irányba húzta a kötelet és hogynagyobb erőt fejthessen ki, lábát testemnek vetette ésúgy húzta, amennyire csak tőle tellett. Veszettül sikol-tottam, de rám se hederítettek. Ezalatt egy ember kimentaz erdőbe, hogy a papau-fa. nedvéből hozzon egy kevesetés abból orvosságot csináljon, amelyet droj-on-nak hívnak.

Hadd mondok néhány szót a papau fáról. Egészencsodálatos fa. Sűrűn nő mindenfelé az Ondó vadonbanés száz láb magasságot is elér. Nincsen se ága, se indája.Nagyszerű hatása van a fa nedvének. Kettős tulajdon-sága, ha megfőzik, hogy orvosságot és egyúttal mérgetis készíthetünk belőle.

Akik lekötötték a lábamat, tüzet gyújtottak és apapau nedvéből droj-on-t forraltak. Amikor az orvosságmár forrott, beleöntötték a nyitott sebbe és bambusz-levéllel letakarták. Kis időközökben újra, meg újra rám-öntötték a forró orvosságot. El lehet képzelni, hogy mi-csoda kínszenvedést okozott ez.

Ennek a csodálatos orvosságnak az a hatása, hogykihúzza mind a mérget és a seb egészen fehér lesz. Haészreveszik, hogy a seb fehér már, akkor tudják, hogy améreg mind eltávolodott és elmúlt a halálos veszedelem.Akkor leveszik a rostkötelet, a vérkeringés újra meg-indul. A seb pedig gyorsan gyógyulni kezd. Kézzel ver-ték, lábbal rugdosták a combomat, hogy a vérkeringésújra meginduljon, azután fel kellett állnom és egyedülhazamennem.

Egyetlen benszülöttet sem szabad emelni vagy vinni,ha szerencsétlenség éri vagy beteg. Mégpedig azért nem,mert a test minden betegségét és baját rossz szellemekidézik elő és ezek a szellemek szeretik, ha ápolják és segí-tik őket. Ezért tilos bárkit is vinni, akit baleset ért vagyaki rászorult arra, hogy vigyék. Ez a fétis-törvényekegyik fő tabu-ja. Ha valaki ilyen körülmények közöttmeghal, az ördögi boszorkányorvos kimondja, hogy az,

29

aki meghalt, eladta magát »a gonosznak« és megérdemlia halált, mert ha életben marad, mindenkit megfertőzöttvolna, akivel érintkezésbe kerül. Ezért örülnek még azelhunyt rokonai is, ha valaki ilyen módon hal meg.

Végre is sikerült valahogy visszamásznom apámházának kerítése mögé és életben maradtam. Az nemtilos, hogy a betegnek orvosságot adjanak és így igye-kezzenek meggyógyítani, csak éppen felemelni és elvinninem szabad. Aki ezt a tabut megszegi, borzalmas halálokhalálával hal meg. A titkos Ogboni-társaság keze általmúlik ki. Ez a társaság hajtja végre a benszülött kor-mányzat minden büntető ítéletét. Ez a tabu egyformánszól az asszonyokra, gyermekekre, valamint férfiakra,mert a fétis-orvos szerint: »Az ördög éppúgy lakozik asz-szony okban, gyermekekben, valamint férfiakban.« (Ez olyantudományos tény, amelyet még az én vad népem isismer.) De teljesen tabu a másállapotban lévő asszony:ő még egy korty vizet se kaphat tőlünk, amit nagyon jóltud és ezért el se fogadja.

A krokodilusról nem mondhatok sokat, mert ezidő-szerint a fétis vallás egyik szent állata. Nem szabad afolyóhoz közeledni, csak bizonyos meghatározott idő-ben és akkor is csak, hogy valamilyen különös kegyértkönyörögjünk a Legfőbb Szellemhez, aki a ju-ju házbanlakik, a Nagy Szellem házában.

A leopárd szintén szent állat volt Gezo uralkodásaidején, aki egyik benszülött királyunk volt, de ezt atabut megszüntették Abu-du-AUah fétis-király uralko-dása alatt.

III. FEJEZET

TÁRSADALMI TÖRVÉNYEK ÉSSZOKÁSOK A VADEMBEREKNÉL

A folyó tabu. Asszonyaink dolgoznak. Férfiaink többnejűek.Miért tiszteljük a nőket. Miért nem szeretjük feleségeinket.A gyermekszülés veszedelme. Az új anyák tabuk. A gyer-mekek gyorsan érnek. A többnejűség tekintélyt szerez. Hogybánik egy férj nejeivel, ősök. Utódok. A lányoknak erénye-

seknek kell lenniök. Az erkölcstelenség büntetése.

Hazámban sok tabu van. Egyik legnagyobb tabua vízre áll. Bár

az otthonunk mellett

elfolyó víz nem hajóz-ható és semmi okunk sincs, hogy ne menjünk oda, mégistabu. Ha halat

eszünk, azt

a Kong-hegység alatt

lévő kistóból

szerezzük be, nem messzire tőlünk. Nem mindenkimegy ki halászatra, de aki kimegy, az egész falut

ellátjahallal, ha visszajön.

Ugyanez áll

a rizsre, az egyetlen élemiszerre, amelyértmegműveljük a földet. Egy család termel

rizst

néhányéven át

és ezt

mindnyájunknak teszi. Minden más élelemvadon, magától

terem. Az asszonyok csinálnak mindent,ami a zöldség és táplálék beszerzésére vonatkozik, őkgyűjtik össze, ők főzik meg, a férfiak otthonukat

őrzikés férji kötelességüket

végzik. Az asszony őrködik a férjjólétén, ő törődik élelmezésével, ellátásával, a férj csaka saját

dolgával

törődik. De azért

a férfiak nem olyanlusták, mint

ezek után feltételezhető, mert

nékik sokidejükbe és sok erőbe kerül

féltucat

benszülött

asszonytegyszerre ellátni. A férj folytonosan el

van foglalva éshat

feleség még csak nem is a határ! Úgy áll

a dolog,hogy az asszonyok számában nincs határ

és egy férjannyi feleséget

tarthat

el, amennyiről

gondoskodni tud.Akad férfi, akinek harminc felesége van; bátyámnakpéldául

huszonegy felesége van és lehet, hogy még többetis elbír.

A poligámia nem is a legrosszabb formája a házas-ságnak. A benszülöttek szeretik, nem teher

nekik, inkább

31

örömteli kötelesség, mert a férfi tudja, hogy mi a dolgaés azt bőven el is végzi, ami kiderül a gyermekek nagyszámából, ami végre is a házasság célja nálunk. Nemmondom, hogy minden szempontból helyeslem a poli-gámiát, csak annyit jegyzek meg, hogy két rossz közülválaszd a kevésbé rosszat — végy el féltucat feleséget éslégy hű hozzájuk, és ne végy egy feleséget és csald aztmeg. Azt mondom, hogy egy asszony, akitől elváltálés tartásdíjat fizetsz, sokkal rosszabb, mint húsz asszony,akivel válás és tartásdíj nélkül élsz együtt. Az én hazám-ban a vademberek mit sem tudnak tartásdíjról. A tartás-díjról az a véleményem, hogy egy csomó civilizált embertvademberré változtat.

Az én hazámban nem becsülik a nőket se széparcukért, se szép ruhájukért. Ha az utóbbiért kellenebecsülni őket, akkor egyáltalában nem volna becsük.Nálunk azért a képességéért tiszteljük és becsüljük anőt, hogy jó anya. Arra nevelik a lányokat, hogy jófeleségek és jó anyák legyenek. Arra a szent kötelességrekészítik elő őket, hogy egy nagy családnak jó anyja vál-jék belőlük. Ez nem azt jelenti, mintha mi lenéznőkasszonyainkat, sőt ellenkezőleg, tisztelettel nézünk fölrájuk, különösen ha sok fiúgyereket szülnek nekünk.Nem tekintjük az asszonyt birtokunknak vagy rabszol-gánknak, de elvárjuk tőle, hogy elvégezze házi munkáját.Ezt nemcsak a férfi kényelme szempontjából várjuk el.Az asszony természetes munkája a házi teendő és asz-szonyaink tisztességnek tekintik, ha elvégezhetik azt amunkát, amire a természet kiszemelte őket.

Kötelességérzetből még sokkal több munkát végez-nek, mint amennyit mi elvárunk tőlük. Természetesenteljesen magától értetődő, hogy minden ember, különösenpedig minden asszony, megtegyen minden lehetőt azért,akit szeret. Szerelemről nálunk csakis a nő részéről lehetszó. Minden nő külön szerelmet érez a maga férfijairánt és valószínű, hogy minden nő valamilyen külön-legességet szeret a maga férfiában és életének egyetlencélja az, hogy ennek a különlegességnek a varázsát fen-tartsa és megőrizze. Nincs-e ez így minden embernél?Az egyik a másikat szép járásáért, a másik ugyanannak

32

a beszédmodoráért, a harmadik a hangjáért, a negyedikmás személyes tulajdonságáért szereti — mindegyik más-más tulajdonságot, de mégis ugyanazt az embert szereti.

De a benszülött férfiaknál másképpen áll a dolog.Egy férfiú ugyanis képtelen hat asszonyt egyformánszeretni. (Hat asszony viszont nem képtelen egy férjetszeretni.) Ennélfogva, ha a mi férfiaink nem szerethetikegyformán feleségeiket, inkább egyet sem szeretnek.Valamennyien a gyerekeinket szeretjük és a feleség köte-lessége a gyereket felnevelni.

Nagyon erősnek kell a gyereknek lenni az én szülő-földemen, hogy életben maradjon. Senki sem ismeriközöttünk a szülés veszélytelen módját, ezért igen nagya gyermekhalandóság. Több fiú születik, mint lány, detöbb lány marad életben, amit bizonyít az, hogy többnő van nálunk, mint férfi. A csecsemővel születése utánigen durván, majdnem kegyetlenül bánnak. Az én hazám-ban a lányok nem ismerik a gyengédséget, nem tudnakbánni kisgyerekkel, mert ő velük sem bántak sohasemgyöngéden. A nőnek önmagának kell segíteni a szülés-nél, mert ő maga és minden, amivel érintkszik: tabu.Így hát újszülött csecsemőjével se törődhetik addig, mígsaját szenvedése nem enyhül. A hazámbeli asszonynaknemcsak egyedül kell megszülni gyermekét, hanem mégazután is tabu, a gyermekágyassága egész ideje alatt.Ennek megszegése halált jelent arra a férfira, aki ilyenállapotában ránéz, feléje közeledik, de halált jelentmagára az asszonyra és gyermekére is. Ez alatt az időalatt szegény nő rettenetesen szenved. Rögtön a gyer-mek születése után körülsereglik az asszonyok és úgy-ahogy segítenek rajta. A tabu ekkor megszűnt, a férj isbejöhet a házba és vigasztaló szavakat mond. De ez nemminden. Ugyanannak a családnak minden asszonyaminden körülkerített házban ünnepet ül és ez a vigasságaddig tart, amíg el nem érkezik a körülmetélés napja, haaz újszülött fiú. Az én felekezetemnél a körülmetélésa nyolcadik napon történik.

Benszülött lányainknál a kilencedik év a pubertáséve, tehát tízéves korukban már anyák lehetnek. Fiainkérettségének ideje a tizenharmadik év és ettől az időtől

33

kezdve apák lehetnek. A fétis-törvénynek az a célja,hogy ebben a korban azért házasítsa össze a fiúkat éslányokat, hogy megakadályozza az erkölcstelenséget.Gondoljunk csak arra, hogy nálunk milyen forró azéghajlat, hogy a tropikus népek milyen érzékien szenve-délyesek és akkor be kell vallanunk, hogy ez a megoldásigen okos.

A mi hazánkban a népnek nem kell gazdasági kér-désekkel foglalkozni, mint itt: a nyugati országokban.Mi nem fizetünk adót, nincs szükségünk ruhára, mertilyet sohasem hordunk, élelemért nem kell fizetnünk,mert amit eszünk, vadon nő, pénzre soha sincs szüksé-günk és nincs is pénznemünk. Ezért közgazdasági nyel-ven szólva: a megélhetés aránylag könnyű. Miután férfiés nő között nincs valódi szerelem, nem is élnek egy fedélalatt, csak éppen a nász idején. Az én hazámban az ilyencélú összeköltözés kötelesség, nem pedig alkalmi gyönyör.

Legényeinket mindig rábeszéljük, hogy több lánytvegyenek feleségül, de nem kötelességük megházasodni.Ha egy fiúnak csak egy felesége van, ez a feleség rábeszéliés sürgeti, hogy vegyen el még egyet, és még egyet, és haezt megteszi, több tisztelet jár ki neki. Nagyobb meg-becsülésben részesül az a férfi, akinek több felesége van.Kormányunk mindenkinek, aki megnősül, földet ad és aférj annyi házat épít, ahány felesége van. Minden fele-ségnek külön-külön ház jut. A férj egyedül lakik egy ház-ban, bekerített közösség közepén. Ha társaságra vágyik,egyszerűen elsétál feleségeihez. Apró gyöngyszemeketszór annak az asszonynak a háza elé, akinek látogatásátkívánja: ez jelzi, hogy mára ő a kiválasztott. Az asszonyfelszedi a gyöngyöket, felfűzi, felékesíti magát, egész időalatt dalol, majd egy táncot lejt kint a többi asszonyjelenlétében és sietve férje házába fut. Addig marad ott,amíg férje be nem telik vele: lehet egy nap vagy egy hét.Férjétől függ, hogy meddig akarja. Ha már nem akarja,visszaküldi a saját házába. Amíg ő távol van saját házá-tól, a többi asszony visel gondot rá és ha gyermekei van-nak, azokra is vigyáz. A férj addig nem hívhatja újraugyanazt az asszonyt, amíg nem végezte el körútját,vagyis amíg nem hívta magához többi feleségét is.

34

Ha csak egy felesége van, akkor az a szokás, hogy annyiidőre hagyja magára az asszonyt, amennyi ideig társa-ságában volt. Ha csak egy felesége van, akkor a látogatásidejében főz az asszony, de az élelmet mások gyűjtikössze, az úgynevezett követő. Hazámban minden előkelőcsaládnak vannak ilyen követői.

Hazámban az a család előkelő, amely mennél mesz-szebbről tudja egyenes vonalban családfáját levezetni.A vér tisztasága avat minket nemessé és nem a pénz.Természetesen egyik család több őst tud előszámlálni,mint a másik. Én közvetlen családfámon háromszázrokonig jutottam el. Hazámban az előkelőség megkívánja,hogy valakinek követői legyenek. A követő olyan ember,aki nem előkelő származású és valamilyen soha nememlített okból nem nősült meg és ezért minden vágyaaz, hogy valamilyen családhoz kapcsolódjék. A követőnem szolga és megtörténhetik az is, hogy egy szép naponő foglalja el a családfő helyét. Példának okáért, ha énnagy útra indulok és azzal számolok, hogy több mint egyévig maradok távol és odahaza hagyom feleségeimet.Akkor valamennyi feleségem és ingó vagyonom ter-mészetszerűen arra a követőre száll, akit a családfő szere-pével megbíztam. Ez a követő más követőknek annyitengedhet át feleségeim közül, amennyit jónak lát, de nekimagának nem lehetnek követői, mert ő maga nem elő-kelő származású. A gyermekek ilyen esetben anyjuk-nál maradnak. Ez az úgynevezett házirend. Sok jó oldalavan. Ha én újra visszatérnék hazámba, nekem nem álljogomban többé felszabadítani feleségeimet vagy gyer-mekeimet, a fétis-orvos nem adná beleegyezését, hogyegy más lányt vegyek el, mert engem a házasság piacánhalottnak tekintenek, miután nem tértem idejébenvissza.

Mi tisztaságot követelünk meg a lányoktól. Amikorférjhez megy, minden lánynak szűznek kell lennie, mertha nem az, úgy viselnie kell a következményeit. Állí-tom, hogy sok szegény lány, akit tisztátalanság okábólmegbüntettek, olyan mocsoktalan volt, mint a ma szüle-tett csecsemő, de a fétis-törvény nem ismer se balesetetse szerencsétlenséget. Ha egy lányt csak a legkisebb

35

mértékben baj, baleset ért úgy bánnak vele, minthabűnös volna. Az én hazámban a lányok éppen úgy ugra-nak, futnak, másznak és mindent úgy csinálnak, mint afiúk, de ezenkívül még a házimunkában is segítenek any-juknak. Ha tehát baleset éri őket, az nem mindig az őhibájuk. Azokat a lányokat, akiket testi baleset ért,nagyon szigorúan büntetik, megfosztják nemüktől. Ezta műveletet tanulatlan sebészek végzik, mert tanultaknincsenek is — elképzelhető tehát, hogy ez milyen szen-vedéssel jár.

Az ilyen lánynak az apját gyalázatosnak tartják,megvetik, amiért ilyen teremtésnek a szülője és titokbanfeltételezik róla, hogy lányát egy gyanútlan férfira akarjarásózni. Elgondolhatják, hogy milyen érzéssel viselte-tik az ilyen apa a lánya iránt. Ráfoghatják és rá is fogják,hogy mindenről tudott és mégsem figyelmeztetett sen-kit. Megkövetelik mindenkitől, hogy a saját vádlójalegyen. Az ördögi varázslóorvos az egyszerű gondolko-dású és tudatlan néptől megköveteli és helyesnek hitetiel vele, hogy az ember rossz cselekedetéért önmagátvádolja. (Ezen gondolkodni is lehet!) De én jól tudom,hogy az emberek többsége, amely rossz tetteiért magátvádolja, ezt nem lelkiismeretfurdalásból teszi, hanemcsak azért, mert fél a büntetéstől.

Ha egy lány elbukik, vagy csak vádolják is ezzel,azt megfosztják nemétől, bal mellét levágják és ígyegész életére megbélyegzik. Ez az őserdők skarlát betűje.

De tisztátalanságukért nemcsak a lányokat, hanema fiúkat is megbüntetik. Megférfiatlanítják őket. A bűnösférfinek valamennyi feleségét elveszik. De be kell valla-nom, hogy mindössze csak két ilyen esetről hallottam.De egészen felesleges is, hogy egy fiú vagy férfi ilyenveszedelemnek tegye ki magát, amikor annyi asszonyalehet, amennyit csak el tud tartani.

IV. FEJEZET

BORZALMAS FÉTIS-TÖRVÉNYEKFétis-törvények. A tűzpróba. Ördögkeresés. Az amazon had-sereg. Szerencsétlen lányok. Gumát feleségemül választják.

Guma titka.

A fétis-törvény senkinek sem bocsát

meg, aki meg-szegi. A törvény azt

mondja: »Ha megvágod az ujjadat,véreznie kell, így hát, ha megszeged a törvényt, bűn-hődnöd kell.« Enyhítő körülmény nem mentség. Ha pél-dául, egy ember

tudatosan hazugságot

mond valakiről,kettéhasítják a nyelvét

és annak, aki lop, még ha sajátapját

vagy anyját lopta is meg, arról

a kezéről, amellyellopott, levágják az ujjait. Ez egyformán áll

asszonyra,gyermekre, férfira: nincs kivétel! És mert

a büntetésgyors és elháríthatatlan, az én hazám népe nem is haj-landó megszegni a törvényt.

Egy időben szokásban volt, hogy olykor-olykorpróbát

kellett

tenni egyik-másiknak ártatlanságárólvagy bűnösségéről. A vádlottnak tűzbe kellett

tartaniaa kezét, hogy bebizonyítsa ártatlanságát. A kéznekkörülbelül

tíz percig kellett

a tűzben maradni. Ha úgyállotta meg a próbát, hogy a fájdalom legcsekélyebbjelét

sem mutatta, akkor

ártatlannak mondták ki, deegész életére csonka maradt. Felesleges megjegyeznem,hogy nem akadt

ember, akit

így ártatlannak találtakvolna valaha is. Ez volt

a szokás a gonosz Gezo királyuralma alatt, de megszüntették a derék Glelele királyuralkodása idején.

Gezo gyáva ember

volt, félt

alattvalóitól. Igengyanakvó és babonás természetű ember

volt

és ha rosz-szat

álmodott, mindig attól

tartott, hogy valaki az éle-tére tör, hogy összeesküvést

szőnek ellene. Ezért

egybe-parancsolta az egész népet, a varázslók körbetáncoltakés parancsszóra ki-kicsipkedtek a tömegből

férfiakatvagy asszonyokat, akikről

feltételezték, hogy gonoszságvan a szívükben királyuk ellen. Ezeket

a varázslókat

37

»ördögkeresőknek« nevezték. A szerencsétleneket, akiketaz »ördögkeresők« így ki-kicsipkedtek, gyorsan elvon-szolták és a legkegyetlenebb módon kivégezték. Ezt aszokást Glelele megszüntette. Glelele még megszüntetteGezonak sok más kegyetlen és gyalázatos eljárását isés ha helyükbe más, éppen olyan kegyetlen módszereketiktatott is, azok legalább nem voltak olyan gyávák,Glelele derék, de kegyetlen ember volt. ő volt az,aki megszervezte az egyetlen eredeti amazon hadsereget.Ezt ártatlan lányok vére útján cselekedte. A dolgotúgy kezdte el, hogy összegyűjtötte minden házasság-törésen ért, kiközösített asszonyát a saját házatájárólés ahelyett, hogy megölette volna, hasznosítani igye-kezett őket. Így minden asszonyt, akit hűtlenségen értekGlelele udvarán, megfosztották nemétől, mellét levág-ták és megtanították az »asszagáj«, vagyis a hadifegyverhasználatára. Eleinte ez nem igen sikerült, de sok nehéz-ség és kínzás után, amelyet a szerencsétlen asszonyoknakel kellett szenvedniök, végül egészen jól megtanultákmár. Ezek az asszonyok, miután belátták, hogy asszonyimivoltukat nem nyerhették többé vissza, a hadiéletbenakartak kitűnni, hogy visszanyerjék az uralkodó kegyét.A kegyetlen gyakorlatozás és a gonosz varázslóorvosokés a tanulatlan boszorkányfelcserek csonkító kínzásasok asszony életébe került, mert a varázslóorvosok ésboszorkányfelcserek kényük-kedvük szerint bánhattakvelük, de idővel az asszonyok serege megedződött és nemhaltak meg közülük olyan sokan. Végül is az egész»gépezet« olyan sikeresen működött, hogy balesetek semfordultak elő, bár a kiképzés mindvégig rettenetesenkínos volt. Ez a módszer annyira bevált, hogy a királyazt gondolta, hogy jó volna valamennyi bukott nőthasonló módon besorozni. Annyi bizonyos, hogy a házas-ságtörés majdnem teljesen megszűnt és a királynak attólkellett tartania, hogy testőrsége asszonyhiány okábólkihal. Ekkor a király kegyetlen rendeletet bocsátott ki,amely mindenkire egyformán rossz volt. A rendeletértelmében minden család, amelyiknek két vagy többjánytagja volt, egyet ezek közül átenged a királynak,hogy besorozzák a »balogunsit« (harcos nő) hadseregbe,

38

amely a király személyes testőrségét szolgáltatja. Azoka lányok és asszonyok, akik nemük elvesztése és meg-csonkítás útján büntetésből kerültek a hadseregbe,mind ugyanazt a rangot viselték és nem léphettek elő,de azok, akik »a-dami« (áldozat) útján léptek az amazonhadseregbe, a ranglétrán tehetségük és ügyességük sze-rint emelkedhettek felfelé. Amikor már a hadiszolgálat-ból kiöregedtek, a »muk-kau-o« (okos, vagy bölcs) nevetnyerték el és életük hátralevő idejét a király udvarában,mint tanácsadók töltötték el. Ez magyarázza meg akirályok és törzsfőnökök tanácsadónői táborának ere-detét.

Glelele terve kitűnő volt, de megvalósítása ren-geteg szenvedéssel és az alattvalók siralmával járt.Mert azok az asszonyok, akik a király tanácsában fog-laltak helyet, minden gyanún és vádaskodáson felül áll-tak és így nem kell külön is hangsúlyoznom, hogy kegyet:len bírák voltak — soha a legkisebb könyörület nemfakadt szívükből, még saját családtagjaik iránt sem.Azt gondolták, hogyha ők olyan sok kegyetlenséget ésembertelenséget szenvedtek el és senki irántuk kímélet-tel nem volt, mással szemben se legyenek kíméletesek.Gezo királyt egyik legfőbb támogatója mérgezte meg.Glelelét pedig a francia kormány fogatta el és száműzteegy szigetre, ahol természetes halállal halt meg.

Azokat a lányokat, akiket »sterilizáltak«, mindenek-előtt arra kényszerítették, hogy nevezzék meg csábító-jukat. Ha nem ismerték el, hogy elcsábították őket,az még nem mentesített a büntetéstől, mert sok esetbenelőfordult, hogy a lány baleset vagy más ok folytánkerült a tisztességtelenség látszatába. A fétis-törvénynincs tekintettel balesetekre, mégpedig annál az egyszerűoknál fogva, hogyha tekintettel volna; sok lány kihasz-nálná a törvénynek ezt a kedvezését. Minden esetbenbüntet — és ha a lány tényleg ártatlan, a büntetés az ővégzete és örüljön neki, hogy áldozatot hozhat máslányokért.

Ez történt Guma hercegnővel is.Guma mentette meg életemet, amikor a megseb-

zett emberevő oroszlán egyenesen rám rontott és ő mér-

39

gezett hegyű fegyverével ártalmatlanná tette. Már pedigaz én hazámban az a szokás, hogy ha egy lány megmentiegy fiú életét és mind a ketten házasulandó korban van-nak, a lányt a fiú szülői gyermekük menyasszonyáulkérhetik. Apám élt is evvel a jogával és a kérést Gumanevelőszülei el is fogadták.

Én a négyszáz sémita-családból való vagyok, amelynégyszáz család hét rabbi szigorú törvénye alatt él.A négyszáz család tagjai közül senki sem házasodhatikfétis-imádó családba, de szabadon nősülhetünk moha-medán családokból, mert a mohamedánok egy Istenimádók. Guma nem származott fétis-imádó családból,csak egy ilyen családnál élt, az nevelte őt.

Titokzatosság vette körül Guma szülőit és a főnökakinek birtokában volt, féltékeny szemmel őrizte. Aztmondta, hogy az ő lánya, de semmiféle hasonlatosság nemvolt közte és a lány közt és huszonhat felesége közülegyik sem ismerte el magáénak. Az öreg főnök neveO-lau-va-li volt és házatáján belül asszonyai rosszak,sőt kegyetlenek voltak Gumával szemben. A főnök szü-letett harcos volt, sok háborúban kitüntette magát ésennek fejében a király egyik kegyence volt.

Amikor egy ízben a sivatagban portyázott a »tua-reg«-ek ellen, bukkant Gumára, akinek neve annyitjelent, mint »Az anya gyöngyei« és jutalmul kapta»Gu-hu-maha« az igazi neve, de mi röviden Gumánakmondjuk. Voltaképpen a király akarta a gyermeket magá-hoz venni, de a főnöknek ez olyan fájdalmat okozott ésannyira szomorkodott miatta, hogy a király nála hagyta.Az öreg főnök mindig ragaszkodott ahhoz a meséhezhogy a gyermek az ő lánya és anyja egy tuareg asszony,de senki sem hitt neki. Ez a főnök olyan híres, nevezetesszemélyiség volt, hogy a fétis-vezérek azt sem engedtékmeg, hogy a varázsorvosok és javasemberek az ő dol-gaiba avatkozzanak, csak arra kényszerítették, hogyGumát tartsa távol a többi gyermektől, nehogy a bennelakozó idegen ördögök a hazai lányokat megrontsák.Guma nem hagyhatta el a főnök bekerített udvarát.Ez volt részben oka annak is, hogy a főnök feleségeibarátságtalanok voltak Gumához, de a főnök mindig meg-

40

védte és lehetőleg maga mellett tartotta. Mindenki azthitte, hogy a főnök Gumát, ha megnő, majd feleségülveszi. Az öreg főnök sokat foglalkozott Gumával, meg-tanította, hogyan használja az asszagájt, vadászatra,harcra szoktatta és minden fiús foglalkozással meg-ismertette.

És Guma, ha nem is volt fehér, de távol állott attól,hogy fekete legyen és gyönyörű szép lány volt. Az volta híre, hogy nem is anya szülte, hanem a szél és homoktermetté, az a vihar, amelyet »höm-szín« (ötven)-nekneveznek. De nem törődve a róla szóló hírekkel, Gumaúgy élt és nőtt fel. mint minden más gyerek. Semmibensem különbözött tőlük, legfeljebb, hogy okosabb, gyor-sabb és ügyesebb volt kortársainál.

Ekkor történt a rettenetes jelenet az oroszlánnal ésaz, hogy apám az öreg főnöktől megkérte számomraGuma kezét. A főnök szívesen fogadta az ajánlatot, merttetszett neki a gondolat, hogy a lány más törzsbe háza-sodjék, ne pedig a sajátjába, mert — úgy mondta —egy ember nem lehet kedves olyan dolgokhoz, amelyeketnem szeret és tudta azt, hogy a szegény lányt a fétis-imádók népe gyűlöli. Az én népem nem volt fétis-imádó,Idegen Nép-nek nevezték és az öreg főnök bízott abbanhogy kedvesek leszünk Gumához.

V. FEJEZET

FEKETE ZSIDÓK AZ ONDOŐSERDŐBEN

Az Emo-Yo-Quaim. A mi hét rabbink. Törvényeink,ünnepeink. Körülmetélés. Templomaink. Szokásaink. Hogyjöttünk Afrikába. Az út a Szaharán keresztül. Menekülés Timbuktuból. Az őserdő megtisztítása. A »Dahomey« név.

Hogyan jött

zsidóságn az én sötét

országomba,Afrika közepébe, messze délre Timbuktutól, körülvévepogányoktól

és vadaktól?Körülbelül

húsz faluban kétezer

lélek él, mindfekete, hisz zsidó eredetében és magát

»B'nai Efraim«-nek hívja. A többi benszülött

»Emo-Yo-Quaim«-nekvagy hidegen Nép«-nek hívja. Az én népem: »Efraimgyermekein magával

hozta a héber

tóra egy részét

arameusnyelvű írásban. Ez több mint

tizennyolc századdalezelőtt

történt, amikor

abban az országban telepedettle, ahol

most

is él. A mi tóránk nem tintával

írott,hanem forró vassal

pergamentbe égetett. Ezért

mindenbetűje megmásíthatatlan.

Népünknek hét

különböző családból

származó hétrabbija van, mindegyik örökli papi tisztségét. Rabbinaksenkit

se lehet

kinevezni vagy megválasztani, — rabbi-nak születni kell. Ez a hét

rabbi felelős népünk erkölcsiés vallásos neveléséért. A vallás nálunk a legfontosabb,elsősorban álló, mert

B'nai Efraim nagyon jámbor

éshithű. Az én népem a biblia törvényeit

betűszerintköveti. Nálunk a munka nem kötelező. Akkor

eszünk,amikor

éhesek vagyunk, akkor

alszunk, amikor

álmosakvagyunk, ha fáradtak vagyunk, pihenünk, se bért, seadókat

nem fizetünk, ruhát

nem vásárolunk, merta mi országunkban nem hordanak ruhát. Se pénzre,semmiféle pénzrendszerre szükségünk nincsen. Életünkvallásos áhítatban telik el. Népem nem ismeri a tal-mudot, se a bibliának a tórán kívül

eső részét. Ünne-peink a Peszah, a Sebuot, a Ros-Hasono a Jom-Kippur

42

és Szukesz. Étrendi törvényekre sincs szükségünk,mert sohasem eszünk húst és sohasem iszunk tejet.Nálunk nem kérdés, nem probléma a húsos és tejesételek összekeverése. Húst csak a húsvéti áldozatokidején fogyasztunk és akkor is csak a hét rabbi éscsaládja eszi, maga a nép soha. Fiúgyermekeinketnyolcnapos korukban körülmetéltetjük és betűszerintkövetjük a rítust, bár nem egészen úgy, mintahogy ma Palesztinában szokták. Rabbijaink csaka fog és köröm használatát engedélyezik ennél a szer-tartásnál.

A mi templomunk a Szentek Szentélye, nem olyanhely, ahova bármikor be lehet lépni. Szentelt hely:csak egyszer egy évben, Jom-Kippur napján nyílikmeg. Benne őrzik a tórát. A rabbik minden Szabbatnapján bemehetnek, ők benn a templomban imákatrebegnek és népünk kívül utánamormolja ezeket azimákat az ország nyelvén, amely az arabnak egy nyelv-járása. A férfiak kint ülnek a templom oszlopcsarnokaalatt, ott imádkoznak és követik a tanokat. Tóránkata Szentek Szentélyében éjjel-nappal legalább is egyrabbi őrzi. Ez azért történik, hogy megóvják a szentírást a profanizálástól, másvallású benszülöttektől ésidegenektől, továbbá azért, hogy megvédjék a tórátattól, hogy községünk vallási rajongói megérintsék,vagy megcsókolják, ami az áldás vagy az áldozat-készség egyik formája.

Népünk társadalmi szokásai teljesen azonosak atöbbi benszülöttével. Azokat az ételeket esszük, ame-lyek minden művelés nélkül vadon nőnek, csak a miasszonyaink valahogy másképpen készítik el azokat,mint más közösségek asszonyai. Szerencsések vagyunk,hogy zavartalanul élhetünk az országban, melybenkülönben a fétisizmus vagy a mohamedán vallás ural-kodik.

Rabbijaink arra tanítanak bennünket, hogy népünkJúdeát a Templom lerombolása után hagyta el ésAfrikába jött. Könnyű azt mondani: »Afrikába jött«,de gondoljunk arra, hogy milyen nehéz lehetett az útazokban a régi napokban, vizeken és pusztaságokon

43

keresztül, a szállítás legelemibb segítőeszközei nélkül!Előbb Marokkóba mentünk, ott éltünk néhány nemze-déken át, azután hirtelen, minden figyelmeztetés nélkülfel kellett kerekednünk, menekülnünk kellett és min-dent elveszítettünk: gazdagságot, földet, javakat,amelyeket a hosszú évek alatt szereztünk. Marokkóbólegyenesen délre vettük utunkat a Szahara sivatagjánkeresztül. Ugyancsak meghökkentő, bámulatraméltóvállalkozás! A monda azt tartja, hogy gyermekekszülettek, öregedtek meg és haltak el, és az ő gyer-mekeik felnőttek és az ő gyermekeik is megöregedtek,mielőtt befejeztük volna nagy utunkat a Szaharán át,Marokkótól délre. Végre is elértük Timbuktu híres,nevezetes városát, amely Afrika legrégibb váresa.Arról sohasem esett szó és nem tisztázódott, hogysokan voltunk-e vagy csak néhány családra olvadtunk-ele, amikor Timbuktuba értünk, de a rabbik azt hirdetik,hogy mi most már népünk csak egy gyönge töredékevagyunk.

Timbuktuban nem bántak velünk rosszul, de nemtetszett nekünk a sivatag törzseinek uralma, hogy őkparancsoljanak nekünk és amikor idejét éreztük, hogyeléig volt, elhagytuk Timbuktut és magunk mögötthagytuk a sivatagot. Háromnapi járóföldre egy helyreérkeztünk, ahol jó tiszta vizet találtunk. Népünkbőloly sokan haltak meg, mert sok helyen tisztátalan vizetkellett inniok, hogy amikor itt végre tiszta vizet talál-tunk, hálát adtunk a Hatalmas Istennek, leteleped-tünk és megtisztítottuk az irdatlan őserdőt, mertahova értünk, mindenféle sűrű növényzettel, fával,fűvel telenőtt őserdő volt. Megtisztították tehát azta helyet és lakóhelyet, falut építettek oda. Ebbenaz időben körülöttünk csak erdő volt meg vadállatok,leopárdok, oroszlánok, majmok, mindenféle csúszó-mászók, szarvas-viperák, óriáskígyók és ezer meg ezerhorgasgyík. Ez volt az a hely, amelyen tanyát ütöt-tünk szabad elhatározásunkból, mert amikor ott letele-pedtünk, szabad nép voltunk. Rabbijaink azt mondják, hogy a sivatagban elő-őrseink, akik felderítő útra előrementek, úgy eltűntek,

44

úgy elnyelte őket a homok, hogy soha többé senkisem látta őket. Akkor még a sivatagban nem voltakkaravánutak és akik útrakeltek, úgy keresték útjukat,ahogy éppen tudták.

Rabbijaink azt is mondják, hogy annak az ország-nak, amelyben élünk, mi adtunk először nevet, mertabban áz időben rajtunk kívül más nép nem lakottott. Mert jó vízre leltünk, Da-Ome nevet (jó víz) adtukneki. Hogy ez a név hogy hagyta el az országot ésszivárgott a partok felé, sohasem derült ki, csak annyibizonyos, hogy Dahomey a tengerparti ország neve.A rabbik azt is mondják, hogy nem telt sok időbe éskeletről meg nyugatról benszülött törzsek jelentek mega mi elrejtett kis telepünk körül. Körülzártak minket,megfosztottak lakóhelyeinktől, amelyeket mi építettünkés az ő uralmuk igájába hajtottak. Sohasem voltunkharcos nép és így könnyen leigáztak. De azon a helyenmaradtunk tovább is, és bár sok változást éltünk át,mindig ugyanazok maradtunk: törvényeinket tisztelőés megtartó nép, amely élete árán is hű marad a szenttórához.

VI. FEJEZET

TIZENNÉGY KIS NÉGER —Ahova fehér ember soha sem teszi be a lábát. A fehérember szörnyeteg. Benszülött fiúk, mint »szellemi táp-lálék.« Éjszaka a tűz mellett. Mi, fiúk, egy tréfán törjükaz eszünket. De túllövünk a célon. Vándorútra kelünkaz Ondo őserdőben. Elfog a rémület. Táplál a vadon.Veszedelmek. Megpillantjuk először az óceánt. Különös látványok.

Gyakran tűnődtem azon, hogy mért nem látogatjameg fehér ember a mi országunkat. Hiszen a világnakmajdnem minden más részét elárasztotta már. Talánha biztos védelem alatt állanánk, hozzánk is elmerész-kednének, — más okot nem tudok elgondolni, hogy

45

mért kerülnek el. Dávid Livingstone Afrikának olyanrészeibe hatolt be, ahol a fehér embert csak hírbőlismerték, úgy mint mostanában az én országomban.És Livingstone minden különös védelem nélkül, egyedülment és csak a Hatalmas Istenre bízta magát. Ő azokközött a vadak között élt, akiket meglátogatott, tel-jesen rájuk bízta magát, nem törődött kezdetlegessé-geikkel és azok is megszerették őt. Sohasem bántottákés megcselekedték vele, amit csak kevés benszülötteltettek valaha is, holttestét vállukra emelve egy csak-nem áthatolhatatlan őserdőn át a tengerpartra vitték.Talán Livingstone kivétel volt.

Ami engem illet, sohasem láttam fehér emberthazámban. Amennyire csak vissza tudok emlékezni(és ez körülbelül négyéves korom lehet), gyermekkorom-ban hallottam fehér emberekről beszélni, de sohasemvoltam tisztában azzal, vájjon a fehér emberek ténylegélnek-e, vagy már kipusztultak. Jól esett az a gon-dolat nekem, hogy már kihaltak. Emlékszem, hogyanyám azt mesélte, hogy ha fehér ember bukkannaránk, az rögtön nyersen megenne. Azt is mesélte,hogy csak kétszer esznek egy évben és saját gyermekei-ket eszik meg, ha nem kaparinthatják meg más népekgyermekeit. Anyám azt mondta, hogy a fehér emberekúgy jelennek meg, mint boszorkányok, azt sem tudni,hogy honnan: egyszerűen feltűnnek és eltűnnek.Egészen másformák, mint a mi embereink, csak egytestrészük van mindenből, egy szemük a homlok köze-pén, egy lábszáruk és nagy legyezőalakú lábuk, ésamikor lefekszenek, a lábukat napellenzőnek hasz-nálják. A fehér embernek nincs látható orra, a szájanagy és olyan nagyra táthatja, amilyenre csak akarja.Nyers emberhúst eszik és az őserdőben pontosan azesős évszak előtt és után jelenik meg.

Nos, mit képzelhettünk mi, gyerekek, ha szüleinkilyen dolgokat meséltek nekünk. Elgondolhatják ezt,különösen akkor, ha olyan emberek is megerősítettékezeket a meséket, akik bejárták a különböző keres-kedelmi utakat és piacokat. Ezek közül néhányanláttak fehér embert, de semmit sem tudtak róluk. Ez

46

egészen könnyen érthető, mert hiszen tudom, hogy itt,ezekben a nyugati országokban, ahol mindenki bölcs-nek hiszi magát, akadnak vidékiek, akik hallottak róla,hogy vannak fekete emberek, láttak is néhányat közülök,de mégsem tudnak semmit sem róluk. Gyermekeiknekegészen bizonytalan meghatározással és elnevezéssel»négerek«-ről beszélnek, ahogy a fekete emberekethívják. Egészen érthető tehát, hogy én gyerekkorom-ban semmit sem tudtam voltaképen fehér emberekről,fogalmam sem volt róla, hogy milyenek. Anyámnakse volt fogalma róluk, de a maga módja szerint igye-kezett lefesteni előttem őket. Hazámban ezt tette atöbbi anya is és egyik sem mutatta be a fehér embertvalami kedvező színben, azt mondták róla, hogy egyidegen, külföldi szörnyeteg. Ez volt hát első benyomá-som a fehér emberről. Ó, mennyire szerettünk volnalátni csak egy fehér embert is, mi, fiúk!

Én magam is hogy szerettem volna látni egyet!Sokszor mondtam, hogy vándorútra kelek azokkal azaz emberekkel, akik idegenbe mennek, hogy én is lás-sak egy fehér embert. Azt hiszem, ez volt egyik oka annakis, hogy anyám annyiszor ismételgette, hogy abban apillanatban, amint megpillantanak, rögtön felfalnak.És százszor elismételgette:

— Ha tudnád, hogy milyen nagyon szeretik meg-enni a kis benszülött fiúkat!

Amikor azt kérdeztem tőle: — Miért szeretikinkább enni az idevaló fiúkat, mint a sajátjukat? —azt felelte: — Ha egy idevaló fiút esznek meg, attólbölcsebbé válnak, táplálja az agyvelejüket, mert az őfiaik épp oly buták, mint ők maguk, semmi hasznukse volna belőle, ha megennék!

Éjszaka, ha meggyújtották a tüzeket, hogy a vad-állatokat távol tartsák és mindenki boldogan énekelt,táncolt vagy meséket mondott, mi, fiúk, együtt ültünka férfiakkal, nem volt szabad zavarni őket, belebe-szélni. Csak hallgattunk, figyeltünk, izgatott kíváncsi-sággal és főképpen egy dolog járt az eszünkben: »Hogyanláthatnánk egy fehér embert?« Állandóan ez foglalkoz-tatott bennünket folyton folyvást! Egy éjszaka elha-

47

tároztuk, hogy megtréfáljuk a kisebb gyerekeket, kilo-pódzunk kissé messzibbre a falutól, azután visszaroha-nunk és azt kiabáljuk:

— Ó, ó! Fehér embert láttunk! Már jön! Már jön!Ez nagyszerű tréfa lesz és úgy gondoltuk, hogy

mindenki mulatni fog rajta. Ne felejtsük el, hogy kisgyermekek voltunk: én hétéves, a legkisebb öt, a leg-idősebb tizenegy. A legidősebb nem volt valami nagyonbátor és éppen úgy félt, mint mi többiek is. A legkisebbvolt a legbátrabb, mert nem tudta, hogy miről van szó.

Én ajánlottam, hogy hagyjuk el egy kicsit a falut,senki sem veszi észre, mert hiszen alig megyünk vala-mennyire is. Az idősebbik pajtásunk azt mondta, hogyez buta dolog és figyelmeztetett arra, hogy ki fogunkkapni, ha észreveszik, hogy éjszaka elhagytuk a falut.A legkisebb, akit Ojoyolának, röviden Ojó-nak hív-tunk, rábeszélte a legidősebbet, hogy egyezzék bele atervbe.

Nem valami könnyű dolog elhagyni éjszaka idejénészrevétlenül egy benszülött falut és ha sikerül is elke-rülni az őrködő szemeket, még mindig számolni kella vadállatokkal és kígyókkal. Ott settenkednek a vad-állatok minden éjszaka a falu körül, olykor vannakéjszakák, mikor egyet sem lehet látni közülük, máskorcsomóstul ott tanyáznak a tűzgyűrűn kívül. (Szerencsevolt-e vagy szerencsétlenség, ezen az éjszakán nemvolt vadállat a falu körül. Ki tudja? De annyi bizonyos,hogy ha azon az éjszakán csak kisebbik felét is tudtamvolna annak, ami kalandunk révén megtörtént velem,amit ma tudok, akkor határozottan felelnék a kér-désre, hogy ez volt a legnagyobb szerencsétlenség!)Csendben kilopództunk hát a faluból, amint azt ter-veztük, azután, mikor kissé távolabb értünk, vitat-kozni, beszélgetni kezdtünk egymással és talán el isfelejtettük, hogy miért indultunk el.

Most hadd mondom el a fiúk neveit: a tizenegy-éves legidősebbet Akrim-nak hívták, Ebunah kilencévesvolt, Sukram kilenc, Kef-tala tíz, Abu-gari hét, jóma-gam: Bata Kindai hét, Ulau-umi nyolc, Oye-jolakilenc, E-kus-e-ka tíz, Abu-nakir nem tudom mennyi,

48

Fais-yunis hat, Redimgosa hat, Misám nyolc és Ojo-yolaöt. Hogy hogyan emlékezem erre? Nagyon egyszerű!Más körülmények között elfelejtettem volna. De hal-lottak-e valaha olyasmiről, hogy valaki elfeledkezettegy vasúti szerencsétlenségről, amely őt is érte, vagy egyhajótörésről, amely hajónak a fedélzetén volt? Nem!Ezt lehetetlen elfelejteni, ha az ember nem veszíti elaz eszét.

És így mentünk, mendegéltünk, hangosan beszél-gettünk és Abu-nakir éppen azon igyekezett, hogyvéget vessen egy vitatkozásnak E-kus-e-ka és Akrimközött, mert Akrim megütötte Ojo-yolát, mert az szem-telenül viselkedett vele, az idősebbel, és így mentünkvolna Isten tudja meddig, amikor Abu-nakir hirtelenfelkiáltott:

— U-lau-vi! Regei abiada! — ami annyit jelent:»Vigyázzatok! Fehér ember!«

Azt hiszem, hogy amióta elmentünk, most gondol-tunk először a fehér emberre. Kiabáltunk, ugráltunk,de nem futottunk el. Akrim dühös lett és fenyegetőzött:

— Elég volt ebből! Menjünk vissza a faluba.Azt mondtam:— Igen, igen, igen! Siessünk vissza! — mert min-

den porcikánk remegett.A legkülönösebb az volt, hogy egy szót sem szól-

tunk az igazi veszedelemről, amelyben forogtunk, csaka fehér emberre gondoltunk.

Sírtunk, mert Akrim nem tudott kivezetni minketaz őserdőből a faluba. Azután valamilyen furcsa hangothallottunk, Akrim elvezetett bennünket a hang irá-nyából. Ó! látni kellett volna minket, amint a nagysietségben keresztül-kasul bukdácsoltunk egymáson,mert mindegyik az első akart lenni. Oye-jola anyja utánkiabált és így kiabáltunk mindnyájan hangos sirán-kozással:

— Erna! Erna! — ami annyit jelent: »Mama!Mama!«

Akrim igyekezett megnyugtatni és elcsendesítenibennünket. Kezét szájunkra tapasztotta, figyelmezte-tett, hogy milyen veszedelmes ez a kiabálás, de a mi

49

sírásunk és elhagyatott voltunk gyengévé tette őt is,ő is el kezdett sírni. Ne felejtsük el, hogy Akrim is csaktizenegy éves volt, éppen olyan kis fiú, mint mi magunk.

És a legkisebb fiú minden pillanatban újra ésújra bizonygatta és esküdözött, hogy látja, itt jön afehér ember.

Így azután nem mentünk egyenes vonalban, hanemszaggatottan ide-oda bukdácsoltunk és futottunk. Min-dig sötétebb és sötétebb lett, ami annyit jelent, hogymindegyre jobban eltávolodtunk a falu tűzkörénekgyűrűjétől. Arra sosem jöttem rá, hogy Akrim mértnem vezetett el minket egy másik faluba. Szegény Akrimmeghalt, mielőtt bármit is megmagyarázhatott volna.Ugyanez történt a többi fiúval is.

Ezen az éjszakán alig aludtunk. Összebújtunk,mint a majmok veszedelem idején, majdnem, hogy egylabdává gömbölyödtünk össze. Csak az volt a baj, hogymindenki mindjobban a középre húzódott. És minéltöbbet lökdösődtünk, minél inkább egymáshoz tapad-tunk, annál tömöttebb lett az emberi labda. Képzeljékcsak el, hogy milyen veszedelmes volt a helyzetünk ahemzsegő mérges gyíkok és kígyók között! De túlfiatalok voltunk ahhoz, hogy felfogjuk az igazi vesze-delmet. Természetesen tudtuk, hogy az erdőben veszély-ben foroghatunk, de egy pillanatra sem gondoltunk arra,hogy minket is érhet valami baleset és csak a fehéremberre gondoltunk és arra a veszedelemre, amit ő jelen-tett. Még el is bóbiskoltunk egy kicsit és ezalatt egy-kétfiú hirtelen felriadt álmából és rémülten kiabálta:

— Fehér ember!Bizonyos vagyok benne, hogy ha úgynevezett

»civilizált« ember ugyanilyen körülmények között lettvolna, menten megbolondul, mert őt elfogta volna avalódi veszedelem félelme, amely veszedelem bennün-ket a vadállatok és kígyók részéről fenyegetett.

Amikor hajnalodott, majom-kenyeret — így hív-nák egy gyümölcsöt — és banánt ettünk. Nem okozottkülönösebb nehézséget az sem, hogy vizet szerezzünk,mert nem messzire az őserdőben pálmafák voltak,amelyek jó vizet szolgáltatnak. Így beljebb és beljebb

50

hatoltunk, néha meg-megálltunk és találgattuk, hogyhol is lehetünk. Végre is arra a meggyőződésre jutottunk,hogy elvesztünk! Úgy tűnt fel nekünk, hogy sehol,semerre sem találunk kivezető utat.

Egy reggel egyik társunkat horgas gyík haraptameg és szegény olyan zajt csapott, hogy ez is elég voltahhoz, hogy felkeltse az erdő valamennyi vadjánakfigyelmét. Kiharaptam a megsebesült húsdarabot ésEbunah és E-kus-e-ka lekötötte szorosan a fiú comb-ját. Mialatt Akrim a gyógyszert készítette el, a kisOjo-yola faágakat dörzsölt egymáshoz, hogy tüzetgyújtson. Nagyon sokáig tartott, de végül mégis sike-rült lángra lobbantani a fát. Mikor a gyógyszer elké-szült, felforrt és használható volt, rátettük a sebre.Mi kis fiúk, tapasztalatlanok voltunk, nem tudtukolyan jól ápolni, mint ezt a férfiak tették volna, talánkíméletlenebbek is voltunk, de mégis eltávolítottuk amérget a testből és a gyógyulás azután már egyszerűvolt. De elképzelhetik, milyen fájdalommal járt.

Egy nap, mikor az eltévedés okozta izgalom márkissé megnyugodott és félelmünk lelohadt, a kis Ojo-yola elment, hogy »cola« diót hozzon, de alig mehetettöt percnyire, amikor nagy kiáltozással rohanva lihegettvissza és izgatottan mesélte, hogy fehér embert látott.Mindnyájan rettenetesen megijedtünk, amilyen gyorsancsak tudtunk, gödröt ástunk és abba elbujtunk. Háromnapig maradtunk ebben a lyukban, nem mertünk onnanelőmászni. A gödörben Abu-nakir nagyon beteg lett,de egyikünk sem mert kimenni, hogy gyógyszert keres-sen neki. Annyira féltünk kibújni, hogy egész idő alattböjtöltünk. Akrim végre kimerészkedett. Azt mondta,hogy menjünk utána és mi mentünk is. Képzeljék elezeknek a kis fiúknak a lelkiállapotát! Most is rosszálomnak tűnik fel, ha rágondolok, de ha nem is szeret-nék mégegyszer végigélni ilyen dolgot, mégse bánomés semmiért se adom, hogy átéltem, olyan borzasztóanérdekes volt.

Így mentünk, vándorolgattunk, míg végre lakotthelyre értünk. Negyvenöt napig tartott borzalmas ván-dorlásunk, míg végre kiértünk az erdőből. Emberekre

51

találtunk, de nem a mi népünkből valók voltak, mertágyékuk körül valami ruhaneműt hordtak. Nem ismertünk ezért a közelükbe menni, csak éppen jó messzi-ről megkerültük őket, lakóhelyüket és végül anélkül,hogy bárki is megszólított volna bennünket, kiértünk atengerpartra.

Tizennégy kis meztelen fekete fiúcska, amint atengert bámulja: elképzelhetik! A tenger a mi orszá-gunkban tabu volt, de mi ezt nem tudtuk és ha tud-tuk volna is, akkor is lehetetlen lett volna oda nemnézni! Hogy hömpölyögtek, gurultak, tajtékoztak, csap-kodtak és zúgtak azok a nagy hullámok! Egészen oda-voltunk! Amikor a zúgást, a hullámok dörejét előszörhallottuk, úgy megijedtünk, hogy nem is mertünk közelmenni, pedig akkor még nem is láttuk magát a tengert,csak a hangját hallottuk. De amikor megláttuk a hatal-mas tengert, egészen lenyűgözött.

Fekete benszülötteket láttunk, amint csónakok-ban a hullámokon eveznek; láttuk, amint áthaladnaka hömpölygő, veszedelmes vizeken és valami felé tar-tanak, ami egészen nyugodtan áll. Hogy mi az, nemtudtuk, el se képzelhettük. Én azt mondtam, hogyolyan valami, mint egy hal. A bennszülöttek felmásztakarra a valamire, lemásztak róla és visszatértek a partra,— semmi bántódásuk sem esett, semmi baj sem érteőket, mert hiszen énekeltek. A hullámcsapás csónakjukatkivetette a partra és ők a vízbe estek. Talpraugrottak,kötelet kerítettek elő és csónakjaikat kijjebb vonszol-ták a parton. Ez így folyt egész nap, azután az a valami,ami ott kint volt a vizén, eltűnt, az emberek a partonegymásnak adtak valamit, énekeltek, eszeveszetten tán-coltak és a végén vad verekedésbe kezdtek.

Hogy mit jelent mindez, mért történt ez, fogal-munk se volt róla, de messziről láttuk az egészet. Azutánvisszamásztunk az erdő szélére, ott ételt találtunk éselaludtunk, mert már majdnem leragadt a szemünk.Megfeledkeztünk otthonunkról is, legalább is erre azidőre, csak a kis Ojo-yola bőgte el néha magát és ilyen-kor mindnyájan elsírtuk magunkat.

De furcsa dolgokat is láttunk.

VII. FEJEZET

— ÉS AZUTÁN CSAK EGY MARADA kanu. Az evezés nehéz munka. Felfedezzük a gőzöst.Csalódás a fehér emberben. A hajófenéken. Rémület. A fiúk a tengerbe ugranak. Csak én menekültem meg.

Hat

napon át

figyeltük ezeket

az embereket, vagylehet, hogy másokat, nem tudtuk, mert

nem merész-kedtünk elég közel

hozzájuk. Megint

megpillantottukazt

a valamit, amit

én halnak néztem, újra előtűnt

ésmindnyájan nagyon kíváncsiak voltunk, hogy mi lehetaz. Azt

ajánlottam tehát, hogy fogjunk egy csónakotés menjünk a nagy halhoz. Most

az volt

a kérdés,hogy hogyan szerezzük meg a kanut, s Akrim össze-szidott

engem, hogy miért

ajánlok ilyesmit, amikornem mehetünk az idegen emberek közelébe, mert

nembiztos, hogy nem a majmok rokonai-e? — ami nagyonkomoly vád az én hazámban. Még megtoldotta azzalis, hogy csak miattam és a bennem lakozó ördög miattkell

távol

lennünk édesanyánktól

és panaszosan tettehozzá:

— És most

még olyasmit

tanácsolsz, ami újabbátkot

hoz fejünkre!Valamennyien sírvafakadtunk, maga Akrim is sírt,

mert

végre is kedves, jó fiú volt

ő is, szeretett

engemés mikor

látta, hogy szemrehányását

mennyire szívemreveszem, kiengesztelésképpen így szólott:

— Nem bánom, szerezzünk egy csónakot! — ésajánlkozott, hogy ő is velünk jön.

Ó milyen kár, hogy ennyire gyönge volt! Tövestülki kellett

volna tépnie a hajamat, ahelyett, hogymég elősegítette ostoba hóbortomat. Mindenesetrejobban járt

volna, ha nem hallgat

rám, mert

akkortalán még ma is élne.

Majdnem egy napig vándoroltunk, amíg egy kanurabukkantunk, mégpedig egy nagyon nehézre, mertvásáros kanu volt. Majd megszakadtunk alatta, amíg

53

felemeltük és kivittük a partra. Tíz napig tartott,amíg kicipeltük, olyan nehéz volt. Amikor végre cél-hoz értünk, felfedeztük, hogy nincsenek evezőink ésújabb tíz napba került, amíg evezőket kerítettünk.

Nos hát, a színpad be volt díszletezve, hogy a mitragikus drámánk végére jussunk!

Újra és újra megkíséreltük, hogy vízre bocsássuk acsónakot, de mielőtt bemászhattunk volna, hogy eve-zőinket elhelyezzük és felszereljük, a nagy hullámcsapásmindig és mindig visszadobta a partra az öreg jószá-got. Egész nap fáradtunk, vergődtünk, amíg teljesenki nem merültünk; feladtuk hát a küzdelmet és más-napra halasztottuk a kísérletet. Majd az a valami is,amit halnak hívtam, újra eltűnt, körülbelül nyolc napmúlva jött csak vissza, újra megélénkült a part., megintjöttek emberek, akik énekeltek, táncoltak, verekedtek,miután mindegyikük ivott valamit.

Most újra megkíséreltük tengerre bocsátani csóna-kunkat és furcsa dolog, sikerült áttörnünk a hullámo-kon. De az evezés! A víz csendes volt, amikor el-hagytuk a partot, de sehogysem tudtuk használni azevezőket. Fogalmunk se volt róla, hogy valamennyiünk-nek egyszerre kell evezni, és csak miután megfigyeltüka többieket, láttuk, hogy ők hogy csinálják. Nem éne-keltünk, inkább sírhatnékunk volt, nem tudtuk, hogymi vár ránk.

Elértük annak a valaminek az odalát, de nem tud-tuk elhatározni magunkat, hogy megérintsük, csakkörbe-körbe hányódtunk és néztünk. Végre egészenközel sodródtunk hozzá, valamennyien egyszerre fel-állottunk és kezünket laposan a vaslemezekre tettük.Olyan hirtelen kaptuk vissza, mintha valami ütés értvolna bennünket, vagy mintha valami forró testetérintettünk volna, de ez csak félelem volt! Újra megújra odaillesztettük kezünket annak a dolognak oldalá-hoz, mindig tovább tartottuk ott és azt mondtuk egy-másnak:

— Látod! nem félek! nézd ... nézd csak ... látod?Azután felmásztunk egy hosszú kötélen, mely a

hajó oldaláról lelógott. Mert az a valami természetesen

54

nem volt más, mint egy hajó, egy gőzös. A kötélenfelmászni nem okozott különösebb izgalmat, de aznagyon érdekelt, hogy mit látunk majd azután. A má-szást az indákon és a fákon nagyon megszoktuk. Dehogy írjam le mindazt az érdekességet, ami azutánkövetkezett? Amikor meztelen lábunk először érin-tette a fehér fedélzetet, csak egy gondolat fogott el.Minden élmény egyszerre csapott ránk: fedélzet, agépek a fedélzeten és ami nem volt utolsó a sorban, —a fehér ember. Fel akartunk sikoltani, de a bámulattólnem tudtuk kinyitni a szánkat. Úgy álltunk ott szoro-san egymás mellett, mintha villám sújtott volna, deazután mégis megembereltük magunkat és legyőztüknagy meglepetésünket. Be kell vallanom, hogy én amagam részéről csalatkoztam, még a kis Ojo-yola isazt mondta, amikor először pillantotta meg a fehérembereket, hogy nem is olyan csodálatosak.

— Nem is olyan rettenetesek, semmi furcsa sincsrajtuk, egészen olyan formák, mint mi!

Sok fehér ember volt ott, csoportokban álltakmindenütt a fedélzeten és nem bántottak minket. Hátláttuk a fehér embert! Vájjon megérdemelte-e a sokfáradságot, bajt, amin keresztülvergődtünk? Az újdon-ság meglepetése, amely a fehér emberrel ért bennünket,hamar elmúlt, de azért egy ideig még gyanakodón pislo-gattunk rájuk. Annál érdekesebb volt maga a fedélzet,de mi nem mentünk közel azokhoz a furcsa emberek-hez, akik nadrágot hordtak. Soha életünkben még nemláttunk nadrágos embert és ez nagyon mulatságos volt.

Ide-oda császkáltunk a fedélzeten, szaladgáltunk,nevetgéltünk, ugráltunk, csúszkáltunk, — olyan furcsaérzés volt, amikor meztelen lábunk a fedélzet deszkájá-hoz ért, mert a fedélzet fából volt és a mi lábunk eddigsohasem járt deszkán. De figyelmünk minderről hamarelterelődött, oly sok volt a látnivaló és mi mindentegyszerre akartunk látni.

Ó, milyen érdekes történeteket fogunk mesélni,ha hazakerülünk! Öregek és fiatalok hogy fogják hall-gatni a mi nagyszerű kalandjainkat! Szüleink a felétsem látták még annak, amit mi most látunk. De jaj,

55

milyen büntetés vár ránk odahaza! Akrim majdnemsírvafakadt, amikor falunkról esett szó. De az otthongondolatait hamar elterelte a sok látnivaló.

Egy ajtóhoz értem, azt felnyitottam és egy lépcsővolt előttem. Hívtam Akrimot, hogy jöjjön velem, deő Kef-talával azon vitatkozott, hogy vigyen-e magá-val valamit, vagy nem? Akrim azt mondta, hogyhaakármit is hazaviszünk innen, azt a fétis-törvény mindtabunak fogja kimondani, de Kef-tala azt mondta neki,hogy emlékszik, hogy egyszer valaki egy különös dolgothozott magával messze útról és mégis megengedtékneki, hogy megtartsa, csak előbb néhány napig a ju-juházba kellett beadnia, hogy ott a gonosz szellemeketkiűzzék belőle.

Igazán eszembe se volt, hogy arra gondoljak, ami-kor Akrimnak szóltam, hogy jöjjön velem, hogy utol-jára beszélek vele. Utoljára láttam akkor kis bajtár-saim arcát. Az egyik közülük nem tartozott az én hit-sorsosaimhoz, Suk-ramnak hívták, fétis-imádó volt, deegyszer, amikor ott messze az Ondó erdőségben egygyík megharapta, én szívtam ki a mérges vért a lábá-ból. Bizony a társaim voltak, a bajtársaim, vígságban,örömben, most szenvedésben és bajban, — mindig atársaim! Ma is sírok, ha eszembe jut, hogy mekkoraszenvedések közepette bolyongtunk elveszve az Ondóőserdőben. De mosolyognom is kell, ha eszembe jut,hogy milyen gyászosan nevetséges dolgokon estünk át.Soha többé nem látom őket! Ha ezt akkor tudom,biztos vagyok benne, hogy boldogan haltam volnameg velük együtt. És ma is, bár már öregebb és egyegész kicsit »civilizált« lettem, sokszor gondolom éskívánom, hogy bárcsak velük együtt haltam volnameg én is.

Ó, a fehér ember!... Mi mindent jelentett életem-ben és milyen árat fizettem érte! Ruhát és pénztadott nekem, dolgokat, amelyeket azelőtt nem ismer-tem, de milyen más értékeket és mennyi sokat vett eltőlem. Imádom szülőföldemet, imádom vad népemet,de ugyanakkor arra kényszerítenek, hogy gyűlöljem aszokásaimat, apáim szokásait. Nem vagyok se fehér,

56

se fekete, kelletlen idegen vagyok a fehér emberekországában és idegen saját hazámban.

De hadd mondom tovább. A lépcsőn a hajófenékre,a raktárba értem és a sok látnivalótól teljesen meg-feledkeztem a fiúkról, akik a fedélzeten maradtak ésvalószínűleg kerestek engem. Hogy Akrim keresett,abban egészen bizonyos vagyok, de én le voltam nyű-gözve. Leültem a hajó mélyében és ámultam és bámulvanéztem, hogy az emberek mit és hogy dolgoznak. Min-den olyan furcsa volt odalenn, de azért nem féltem.Az emberek kiabáltak, nevetgéltek, megint kiabáltak,talán hozzám szóltak, nekem kiáltoztak. Ki tudja?Ki törődött azzal? Én nem,, már csak azért sem, mertúgy sem értettem, hogy mit mondanak.

De az a »valami« — már mint a hajó — hirtelenfel-alá kezdett mozogni, azt gondoltam, hogy ezt is azemberek és kiáltozásuk okozza. Mert arra gondoltam,hogyha azok az emberek, akik a csónakokban jártakfenn a vizén, énekelni, táncolni, kiabálni, verekednikezdtek, csónakuk ugyancsak fel-alá himbálódzott, deelőbb mindig ittak valamit. Lehet, hogy ezek az emberekitt is ugyanazt csinálták. De az ide-odamozgás, a fel-emelkedés és visszazuhanás kezdett kellemetlenné válniés én, mint a villám felugrottam és Akrimot hívtam.Akrim nem felelt, sírvafakadtam és a hajón most fogottel először a rémület és sikoltozva kiabáltam:

— Erna! ema! (mama! mama!)Megbotlottam és megütöttem a fejemet. Seholsem

találtam a lépcsőt, amelyiken lejöttem. Elfelejtettem,hogy lefelé vagy felfelé jöttem-e? Egy másik nyílástpillantottam meg, arra tartottam és miközben lefelémentem, mind sötétebb és sötétebb lett és én teli torok-kal kiabáltam:

— Mama! gyere, kérlek, gyere hozzám!El sem képzelhetik, hogy micsoda rémület fogta el

kis szívemet. A fiúk! Igen, a fiúk! Hova lettek, holvannak? Mért nincs itt Akrim? Mért nem látok közü-lük csak egyet is?

A második fedélközből is visszafordultam és mi-közben kijárás után néztem, egy nyitott ajtót pillan-

57

tottam meg, a fény azon besütött és egy vaslépcsőtláttam magam előtt. Arra tartottam. Egy fehér emberállott a lépcső tetején, arca kísérteti volt, fehérebbvolt, mint eddig minden fehér ember. Izgatottnak lát-szott és amikor megpillantott engem, elfordította afejét, mintha valakit hívott volna, de hogy mit mon-dott, azt nem tudom. Megijedtem és ha nem lettemvolna azon, hogy Akrimhoz és többi társamhoz kerül-jek, szívesebben maradtam volna lent, mintsemhogyaz irtózatos fehér-ember mellett elmenjek, aki tudja ajó ég, hogy mit akar csinálni velem! Anyám mindenfigyelmeztetése egyszerre eszembe jutott. Ő, rettenetesérzések szorongattak! De meg kell találnom a fiúkat,meg kell találnom mindenáron! Amikor így a vaslépcsőutolsó fokára értem, kiugrottam a fedélzetre, — az embernem bántott.

De a fiúk? A fiúk? Hol vannak, hova lettek,merre lehetnek? Lármáztam, sírtam, kiabáltam, egyiknevet a másik után hívtam, kinéztem a vízre, de nemláttam se csónakokat, se embereket és nem hallottamhangokat, amilyeneket akkor hallottam, amikor lemen-tem a hajó belsejébe. Valami.. . valami baj van!Nem látom a földet, amelyet azelőtt láttam! Rémületfogott el, hirtelen nekiiramodtam és a hajó korlátjáhozfutottam. A tengerbe ugrottam volna, ha valaki nemfog vissza.

Amikor Akrimot hívtam utoljára, hogy kövessen ahajó belsejébe, Akrim Kef-talával beszélgetett. Ekkorláttam utoljára. A kapitány később mesélte el, hogylátta a kisfiúkat, amint a fedélzeten járkálnak, de sema legénység, sem ő, sohasem törődött a benszülöttek-kel, akik a fedélzetre tolakszanak, meg se figyeltékőket. A parti benszülöttek természetesen megszokták,láttak már hasonló dolgokat, de mi, fiúk, eddig mégsohasem láttunk hajót. De ezt a matrózok természete-sen nem tudhatták.

A kapitány azt mondta, hogy mindazoknak, akik-nek szólott, megadták a jelt, hogy menjenek partra.A többi bennszülött ismerte ezt a jelzést. A hajó sziré-nája ugyanis három hosszút búg, azután az egyik

58

árboc csúcsára egy kis zászlót vonnak fel. Ennek akis zászlónak Kék Péter a neve és amikor az felszalad,a hajó szirénája háromszor hosszan és hangosan szól.Ez a jelzés tudomásul adja mindenkinek, hogy a hajófelvonja horgonyát és elindul. A fiúknak fogalmuk sevolt erről. Amikor a sziréna nagyhirtelen bőgni kezdett,úgy megijedtek, hogy — mint a kapitány mondta —a gőzös korlátjához futottak és a vízbe ugrottak. A Gui-neai-öböl vízébe, amely hemzseg a cápáktól. Nincsember, aki beugrana a Guineai-öbölbe; nem, még egygyerek sem, aki a partján lakik, mert az épp úgy hozzátartozik a parti bennszülöttek neveléséhez, hogy meg-tanulják, hogyan kell a tenger veszedelmeit elkerülni,mint ahogy mi megtanultuk, hogyan kerüljük el az őser-dők vadjait.

A kapitány elmondta, hogy mikor a fiúk keresztül-vetették magukat a korláton, a fedélzeten mindenkinevetésre derült, de a nevetés csakhamar rémülettéváltozott. Hogyan is nevethettek volna a matrózokamikor látták, hogy küzd a tizenhárom kis fiú a cápák-tól nyüzsgő tengerben? A kapitány és a legénység köte-leket és mentőöveket dobott ki, hogy megmentsék afiúkat, de hiábavaló volt minden erőlködésük, mert agyerekek úgy megrémültek, hogy a legnagyobb kiál-tozást se hallották volna meg. Minden erejüket meg-feszítve, igyekeztek a csónakba mászni, de egyikükneksem sikerült. Ojo-yola, a legkisebb már elérte a csóna-kot és egyik lábát beemelte, amikor egy cápa leharaptaa másik lábát, amely a vízbe lógott.

Az én pajtásaim! A fiúk, akikkel ünnepi lakomá-kon vettem részt! A fiúk, akikkel együtt éheztem!Mind, mind elpusztult! Mennyire együtt voltunk aveszedelmekben! Megkockáztattuk az utat az orosz-lánok, leopárdok, elefántok és kígyók között, megmene-kültünk és most az én társaim a tengerbe vesztek. Túl-ságosan borzasztó!

Az isteni gondviselés akarta így és csak azért men-tett meg engem egyedül a haláltól, mert kiszemelt vala-mire, de még ma sem tudom, hogy mire.

VIII. FEJEZET

EGY MEZTELEN SZERECSENSKÓCIÁBAN

A kapitány szándékai. Lakat alatt. Csapdába ejtett állat.Mire való a ruha. Megérkezés Glasgowba. Vakmerő szö- kés. Egy valódi »gentleman« fogságában.

Amikor

a fehér

ember

visszafogott, hogy a tengerbene vessem magam, jobban megijedtem, mint

valaha iséletemben. Félelmemben rúgkapáltam, de ő nem enge-dett, lecipelt

egy kabinba, rám zárta az ajtót

és ott-hagyott. Ordítottam, kezemmel, fejemmel

döngettema kabin ajtaját, de mindhiába. Az az ember

a kapitányvolt. Elmondta később, hogy az volt

a terve, hogy alegközelebbi kikötőben partra tesz, de később meggon-dolta. Azért

másította meg szándékát, mert

arra gon-dolt, hogy esetleg idegen földön, ellenséges nép közötttesznek ki és talán sohasem kerülök így vissza sajáttörzsemhez. Azért

arra gondolt, hogy elvisz magávalés következő útján visszahoz és kitesz azon a parton,amelyet

ő az én hazámnak gondolt. Pedig azt

a földetAfrika »Aranypartjának« hívják (Gold Coast

of Africa)a fanti nép lakja, amely az én népemmel

ellenséges.Mi történt

volna, ha a kapitány engem az Aranypartontesz ki? Jobban jártam volna, ha kiszolgáltat

a fantiak-nak, vagy a hideg, kötekedő, gunyoros fehér

civilizációprédájául

dob? Egy újabb probléma, legalább is nekem.Tört

szívvel

vártam a kabinban. Sötét

volt, denem törődtem vele. Egyedül, elhagyatva éreztemmagam pajtásaim nélkül. Ó, mért

nem felelnek? Hovalettek? És mindig, ha csak rájuk gondoltam, ordítoznikezdtem és rúgtam, döngettem az ajtót.

Olykor-olykor

jött

valaki, benyitott

egy kicsit,mondott

valamit

és hangosan becsapta. Azt

gondolom,hogy amikor

benyitottak, rám ordítottak: »Fogd be aszád!« és azért

csapták be, mert

féltek tőlem, úgy azajtónak rohantam minden nyílására. Kiabáltam és sír-

60

tam, míg egészen el nem gyöngültem, akkor lefeküdtema gyékénypadlóra, álomba ringattam magam és minden-féle összefüggéstelen gyerekes dolgot mormoltam. Ki isvárhatta volna el tőlem, szegény kis állattól, hogymegértsem, mi történik velem, körülöttem? Hoztak enni-valót, de arra nem gondoltak, hogy ettem-e már valahais az ő ételükből? Kinyitották az ajtót, egy tányéronelém löktek valamit, otthagyták a gyékényen, megintbecsapták az ajtót és magamra hagytak. Agyonfárasz-tottam magam azzal, hogy elkerüljem őket és amikorjöttek az étellel, a legmesszebb levő sarokba bújtam,összehúztam magam és reszketve, félve eltakartamhajammal arcomat. Láttak-e már ketrecbe zárt állatot?Ugyanígy csinálnak ők is és én akkor nem voltam más,mint egy csapdába esett állat. Sokáig nem mertem mégcsak a tál közelébe se menni, de amikor végre össze-szedtem minden bátorságomat és előmerészkedtem,közeledtem az ételhez, hogy jobban megnézzem, hir-telen kinyílott egy kissé az ajtó, valaki bekukucskált,én ijedten visszaugrottam kuckómba és még észrevehe-tetlenebbé igyekeztem válni. Ha fogalmam lett volnaaz ételről, nem szenvedtem volna annyit. De végülmégis a tányérhoz kerültem, mohón magamba tömtemaz ételt, hogy mi volt, nem tudom, de úgy ízlett, hogymind megettem, nagyon jó volt és még többet is akar-tam volna.

És akkor sírni is elfelejtettem! És hirtelen megfe-ledkeztem a fiúkról, otthonomról és félelmem is egy kisséalábbhagyott. Miért? Mert jóllaktam. És egy kis daltkezdtem zümmögni és megszoktam már az ajtónyílástis és nem szöktem meg előle. Megtanultam, hogy azajtónyitástól nem kell elfutni.

A kapitányt Caley-nak hívták, jó ember volt, avilágháborúban elesett. Nem hinném, hogy nevem ahajó utasainak névsorában szerepelt volna, mert énnem voltam utas, de annyi bizonyos, hogy potyautassem voltam, egyszerűen vadember voltam. Később meg-tudtam, hogy a hajó, amelyre felkerültem, a Batangavolt, félig teher-, félig utasszállító, az African SteamshipNavigation Company tulajdona.

61

Akadt a legénység közt olyan is, aki tudott néhányszót a tengerparti bennszülöttek nyelvén, de az én népemnyelvét nem ismerték. Így csak jelbeszéddel érintkez-tünk egymással és minden igyekezetük, hogy megér-tessék magukat velem, csak megijesztett engem, olyancsúnya arcokat vágtak hozzá. Később megszoktam eztés mulatságosnak találtam viselkedésüket. így, amikorcsak mondtak valamit vagy meg akarták magukatértetni velem, szinte hemperegtem a nevetéstől, mertazt hittem, hogy azért csinálják, hogy engem mulat-tassanak.

Meglehetősen boldog voltam, de boldogságom nemtartott sokáig, mert ezek a rettenetes emberek lassan-ként ruhákat kezdtek adogatni nekem! Napról-naprahidegebb lett, különösen, amikor esett az eső. A hajóeurópai vizekre ért és az emberek látták, hogyan dider-gek. Magától értetődő, hogy remegtem és féltem tőlük,mert nem tudtam, hogy azzal, amit tesznek, a javamatakarják. Honnan is tudhattam volna? Egyszerűenbedobtak a kabinba egy régi inget, egy avítt nadrágot ésfogalmuk se volt arról, hogy én semmit sem tudok ezek-ről a dolgokról. Mit csináljak? Hogyan hordjam? Húzzama nadrágot a fejemre, az inget a lábamra? Talán ez lettvolna számomra a legmegfelelőbb viselkedés, merttapasztalatlanságomban, »nyers« állapotomban a leg-természetesebb volt, hogy mindennek éppen az ellen-kezőjét csináltam. Így aztán én nem vettem fel a ruhát.

Nemsokára néhány ember jött a kabinba és lefo-gott, amíg a többi ruhába igyekezett bujtatni. Ordí-tottam, haraptam, karmoltam, rúgtam, egy embernekúgy a karjába haraptam, hogy felordítva, messze lököttmagától és mikor a matrózok látták, hogy minden igye-kezetük hiábavaló, abbahagyták reménytelen mun-kájukat és újra egyedül maradtam. így hát tovább ismeztelen maradtam.

Hideg volt. Elképzelhetik, hogy mekkora válto-zás, ha az ember 135 fokos (Fahrenheit) melegből, azafrikai őserdő kellős közepéből, meztelenül olyan hőmér-sékletbe kerül, amely, elhihetik nekem, sokkal alacso-nyabb. Túlságosan fiatal és túlságosan tapasztalatlan

62

voltam ahhoz, hogy igazán megértsem minden szenve-désemet.

Már látszott a föld és a fedélzeten nagy volt a sürgés-forgás. Kabinom ajtaját nyitvahagyták, szabadon kijö-hettem a fedélzetre, de olyan kényelmetlenül hideg volt,hogy hosszabb ideig nem maradtam odakinn. Pedigmilyen kíváncsi voltam, hogy lássam, mi történik.Utoljára akkor láttam ilyen mozgalmasnak a fedél-zetet, azon a szerencsétlen napon, amikor ott hagytamtársaimat, hogy bekukucskáljak azon a végzetes ajtón,és lemenjek a lépcsőn a fedélközre. Most is emberekrohantak fel és alá a fedélzeten és mindenfélét kiáltoz-tak egymásnak. Sodronyok és kötelek feküdtek szana-szét a fedélzeten, minden olyan össze-vissza, olyanfurcsa, csodálatos volt. Úgy tűnt föl nekem, minthaa hajó útját hirtelen minden akadályozná, mert körös-körül csupa föld volt, csupa ház és mindenféle. Másvolt minden, mint amit eddig láttam.

Majd hozzám lépett egy ember és beszélni akartvelem. Vállamra tette a karját, egy vad ösztön azt súgtanekem, hogy baj van, valami nincs rendben, valamitörténik. Ruhájának a melege jólesett nekem, hagytamhát, hogy átöleljen. Ha megértethettem volna magamvele, azt mondtam volna neki, hogy hideg van, fázom,de szó mi szó, úgyis azt ismételgettem folyton, hogyfázom, de nem értette meg, hogy mit beszélek. Míg őátkarolt, a hajó szirénája búgni kezdett és azt hittem,hogy a világ minden zenebonája elszabadult. A szirénahangja olyan rémülettel töltött el, hogy az az ember isészrevehette, mennyire félek, reszketek. Annyira meg-rémültem, hogy még kiabálni sem tudtam, hanemkitéptem magam karjából és gyorsan a kabinombarohantam. Az az ember utánam jött és kívülről rámzárta az ajtót.

Hogy mennyi ideig maradtam ott a sarokba bújva,nem tudnám megmondani, de hosszú időnek tetszett.Az ajtó kinyílott és egy ember benézett. Talán hívottengem, nem tudom. Hozzá kúsztam, mert rá emlékez-tem, hogy a másik ember ruhája milyen jó meleg voltés egészen közel húzódtam kabátjához. Kedves volt

63

hozzám, mert megveregette a fejemet. Valaki hívtaés ő hirtelen otthagyott. Sírni kezdtem. Nem zárta ráma kabin ajtaját, így én utána mehettem. Felfutottama fedélzetre. Ott hirtelen észrevettem, hogy a hídon apartra lehet futni. Rohantam, rohantam, hogy miért?ki után? mi után? azt nem tudom, de csak rohantam.

Micsoda hideg volt. 1896 március 4-ik napja voltés a hajó a skóciai Glasgowban kötött ki. Senki semtörődött velem, talán észre sem vette, hogy meztelenülfutva végigsiettem a kikötő-parton. Nem szólított megsenki, amíg ki nem értem az uccára, legalább is én azthittem. Vasúti kocsik, mindenféle járművek, kerék-párok és tudja az ég, miféle csudák rohantak ide-oda.Egészen kábult voltam, de a hideg kövezet arra nóga-tott, hogy még jobban emeljem a lábamat és folytassamrohanásomat.

De végül is meg kellett állnom, olyan sűrű tömegvett körül. Nevettek rajtam, de túlságosan hideg voltahhoz, hogy bántam volna. Sírtam, de senki sem törő-dött vele. A világ minden fehér embere összegyülekezettott, mindenfélét beszéltek, fogalmam sincs arról és nemis lesz soha, hogy mit. Egyik sem közeledett hozzám.Csak álltak, visszahúzódtak, néztek és nevettek.

Ha egy rendőr lett volna ott, bizonyosan megfo-gott volna, hogy visszavigyen a hajóra, amely idehozott.Akkor rögtön visszatérhettem volna szülőhazámba éshíres, előkelő ember vált volna belőlem népem között.Erkölcsi színvonalom kilencvenkilenc százalékkal maga-sabb lett volna, mint amilyen ma és teljes joggalnevezhetném magam herceg Bata Kindai Amgoza IbnLoBagolá-nak.

De úgy történt, hogy nem egy rendőr, hanem valakimás szedett fel és vett oltalmába, egy igazi »gentleman«.Halála előtt elmondta, hogy merő szánalomból tette.Elmondta, hogy ott látott engem a durva tömeg kellősközepén, látta, hogy mennyire fázom és látta azt is,hogy a durva, érzéketlen tömegből senki sem muta-tott a legkisebb részvétet sem irántam. Szegény, kismeztelen teremtés iránt, az afrikai őserdők kellős köze-péről.

IX. FEJEZET

ELKÉPESZTEM A SKÓTOKATElőször egy házban. Tükör. Birkózom a fiúval a tükörben.Betörök egy szobába. Megharapom az inast. Mit mesél akapitány. Magukhoz fogadnak. Jobb dolog a meztelenség.

Banánok, majmok. Gazdám órája.

Mikor

az illető úriember

felszedett

engem, nem gon-dolt

másra, minthogy csak a legközelebbi sarokigvigyen magával, mert

elfogta a szánalom. Sajnálta aszegény, gyámoltalan fekete teremtést a kíméletlen nyerstömeg közepén, — ahogy ő mondta, de azután meggon-dolta a dolgot

és a derék skót

úriember

később ígymesélte el

nekem:— Megsajnáltalak és el

vittelek magammal

hazaaz én házamba.

Arra gondolt, hogy valakit

értesít

arról, hogy avárosban vagyok, de arról

nem is álmodott, amikormagával

vitt, hogy nála maradok, de a sors ezt

ígyakarta.

Ez az úriember

egy hagyományaihoz hű skót

voltés édeskeveset

tudott

a világ dolgairól

Nagy-Britanniánkívül. Még csak. nem is derengett

neki, hogy sohasemvoltam egy házban ezelőtt

és úgy akart

velem bánni,mint

akármelyik korombeli kis fehér

fiúval. Micsodatévedés!

Már

a kocsiban fellázadtam az ellen, hogy lefogott,mert

nagy izgalmában megfeledkezett

arról, hogy leül-tessen. Ez különösnek tűnhetett

fel

a kocsisnak és min-den járókelőnek, mert

az az úr

ahelyett, hogy a szorí-tásból

kiengedett

volna, amikor

küzdve tiltakoztamellene, még csak szorosabban fogott. Rúgtam, mene-külni igyekeztem, de ő nem engedett, A kocsis nevetettés az uccán az emberek is vihogtak, amikor

látták,hogy az a kis öreg úr

úgy viaskodik egy kis meztelenfekete fiúval, hogy még a kalapja is elrepült. Milyen

65

mulatságosan furcsa is lehetett! Az úriember a házábavitt, a Dennistour kerületben, az Alexandra-sétányontúl. Rohanva sietett be velem és azzal követte el az elsőnagy hibát, hogy egyszerűen letottyantott a padlóra.

Mint aki jól végezte dolgát, úgy csinálta ezt, befe-jezett egy fáradságos munkát és mintha azt mondtavolna:

— Nesze, itt vagy!Micsoda tévedés! Mert mi történnék, gondoljanak

csak arra, ha egy kis vad majmot szabadon eresztené-nek a házukban. Ilyen kis állat voltam én, egy meg nemszelídített és látszólag meg sem szelídíthető vad. Az elsődolog, ami felkeltette a figyelmemet, egy tükör voltkint az előszobában. Sohasem láttam tükröt azelőtt,honnan is sejthettem volna, hogy a tükör feladata adolgokat visszatükrözni? Amikor a tükörbe néztem,az természetesen engem mutatott vissza és — nemfurcsa dolog? — ezen nekem nevetnem kellett és ahogyvihogtam, mindenki, aki benn volt és látott engem,szintén nevetni kezdett.

Amikor először a hallba vittek, olyan zajt csaptam,hogy összecsődítette az egész háztartást. Mindenki azajtóhoz rohant, hogy lásson engem: az úrnő, a fia, akiegyetlen gyermeke volt és a cselédség: két szobalány,egy inas, a komornyik és a szakács. Mindenki az ajtóhoztódult, hogy lássa, mi is történik. Elképzelhetik a meg-lepetésüket, amikor látták, hogy a ház ura egy kis feketefiúval birkózik, azt is látni kellett volna, hogyan ugrot-tak félre, amikor a padlóra ejtett. Mindegyikük valamibútordarab mögé rejtőzött a hallban és rémülten úgyfigyelt. Amikor vihogni kezdtem, előbújtak és velemegyütt nevettek. A fiúcska, aki anyja előtt állott, majd-nem gurult a nevetéstől.

Amíg ők mind a gazdára figyeltek, aki elmesélte,hogyan szedett föl az uccán, én a tükörrel és csak is atükörrel voltam elfoglalva. Ha én nevettem, ő is nevetettés ez annyira feldühösített, hogy odaszaladtam és olyatvágtam beléje, hogy ezer darabra tört! Ez a beszélgetés-nek hirtelen véget vetett. Mindenki kiabált, én is! De atöbbiek nem azért, amiért én. Nem, a legkevésbbé sem!

66

Én azért ordítottam, mert láttam, hogy vérzik a kezemés nem tudtam, hogy mi történt.

Az úr megfogott, keményen megrázott, amitől énmég jobban kiabáltam. Az ajtóhoz cipelt engem, de mégmielőtt odaért, a fiú, aki anyja mellett állott, ugyancsakbőgni kezdett. Erre az úriember megállott. Nem tudta,hogy mit csináljon, nem tudta, hogy nyissa-e ki a hallajtaját és fogja le rúgkapálásomat, vagy forduljon visz-sza a hallba, ahol mindenki nagy összevisszaságbanbeszélt. Végre is megfordult, visszacipelt és az egyikférficselédnek adott át. Megparancsolta neki, hogy cipel-jen föl a meredek lépcsőn. Felesleges mondanom, hogykapálództam, amíg ő cipekedve vonszolt magával ésolyan távol igyekezett tartani a testétől, mint valamipiszkos rongyot. Sikerült neki így nagynehezen felvon-szolni a lépcsőn, berepített egy szobába, de nem feled-kezett meg arról sem, hogy röptömben még egy jót rúg-jon belém. De én előbb még egy nagyot haraptam alábába, amitől aztán ő is felordított. Az senkinek semjutott egy pillanatra sem eszébe, hogy nem ismerem aző szokásaikat, életüket, nem ismertem a szobát, háló-szobát, ebédlőt, szalont, bútort, mindenféle díszt afalon, képeket, tükröt és más ilyen limlomot.

Mit cselekednék egy vadállat, ha hirtelen bedob-nák egy hálószobába, mely tele van törékeny dolgokkalés rázárnák az ajtót? Össze-vissza zúztam a szobát!Ahogy csak kedvem tartotta, törtem-zúztam, azutánlefeküdtem a szőnyegre és álomba sírtam magamat.

Ha az a kisfiú odalenn véletlenül el nem sírjamagát, amikor apja engem az ajtóhoz vonszolt, miutáneltörtem a drága tükröt, akkor ott és abban a pillanat-ban kirúgtak volna a házból, ki az uccára, és én mehet-tem volna, amerre csak akarok! Az úriember későbbelmesélte nekem, hogy csak fiacskájának és feleségének,aki egy kedves, ósdi felfogású skót hölgy volt, köszön-hettem, hogy azt az éjszakát a házukban tölthettemmég el. Azt is mesélte, hogy a felesége másnap rábeszélte,hogy addig tartsanak maguknál, amíg nem kérdezős-ködnek utánam a hajóstársaságoknál és ki nem kutat-ják, hogy melyik hajó hozott engem Glasgowba. Az fele-

67

lős ezért és annak vissza is kell vinnie. Azt mondta,hogy a kis fia »könyörögve kérte« — igen, így mondta— hogy az ő számára tartson meg engem. Ez volt rá alegnagyobb hatással és átadott a komornyiknak, akiugyancsak haragudott rám, miután a lábába haraptamés égre földre esküdözött, hogy nem nyúl többé hozzám.Kijelentette, hogy inkább elhagyja a helyét, de nemkínlódik egy »fekete, komisz vaddal«. Ezen az egész házmulatott, csak az úrnő nem fogta fel a dolgot ilyen nevet-ségesnek, ő rokonszenvezett a komornyikkal és rábe-szélte, hogy bocsásson meg nekem. Megmagyaráztaneki, hogy én is Isten teremtése vagyok és azért visel-kedem így, mert máskép nem tudok.

Amíg én törtem, zúztam a hálószobában, senki semerte kinyitni az ajtót, hogy lefogjon vagy megfékez-zen. Az úr a hajóstársaságnak telefonált és arra kérte,hogy küldjék sürgősen hozzájuk a hajó kapitányát,hogy az vigyen magával, mert senki sem merészkedika közelembe, miután nyilvánvalóan egészen vad vagyok.

A kapitányt megtalálták és ő rögtön kijött a Drive-ra,ahogy az uccát hívták, amelyben a ház volt. Időköz-ben minden elcsendesedett, miután én munkámat befe-jeztem és elaludtam A kapitány elmondta házigazdám-nak az én kis elveszített társaim történetét. Mindenkitnagyon meghatott a komornyik kivételével, ki meg-harapott lábát ápolgatta, ő bizonyára azt gondolta,hogy jobb lett volna, ha engem is felfalt volna egy cápa.

De az asszony és a kis fiú a könnyekig meghatódott,keservesen sírt. Az úr odament hozzá, karját válláratette, hogy megnyugtassa és a jó asszony és a kis fiúrábeszélte, hogy tartsanak maguknál.

Most még csak az volt a kérdés, hogy a kapitánybeleegyezik-e, hogy ottmaradjak. Amikor ezt megkér-dezték tőle, így felelt:

— Igen, maguknál tarthatják. Talán sokkal jobbdolga lesz itt, mint ha visszavinném saját népéhez.

Így egy csésze tea mellett megkötötték az alkutés nekem jóra-rosszra ott kellett maradnom.

A kapitány volt az első, aki felmerészkedett a lép-csőn, hogy engem köszöntsön. Ha meg is hökkent a szoba

68

állapotán, nem mutatta, hanem gyöngéden kézen fogott,egy másik szobába vezetett és megmosdatott. A törötttükör elvágta a kezem és miután senki a házban nemtudta kellően gondomat viselni, örömmel fogadtam akapitány figyelmességét és nem sírtam és nem is ellen-keztem. Szorosan melléje húzódtam, különösen, amikormegpillantottam a livrés komornyikot. Amikor csakfelém közeledett, elhúzódtam és nyöszörögni kezdtem.

Elvettek hát az ő gondozása alól és egy másik férfigondozására bíztak, akitől nem féltem. Ez az inas volt.Bekötözték sebeimet és megint minden nyugodt és csen-des lett. Amikor a kapitány elment, sírva fakadtam,de a ház ura megnyugtatott, mégpedig úgy, hogy két-szersültet adott nekem és hogy megmutassa, hogy enni-való, ő is evett belőle. Leült velem a padlóra, játszaniakart, de én egyáltalában nem értettem meg. A kis fiúis összebarátkozott velem, utánozni igyekezett apját,de mindenki féltette tőlem és távol akarta tartani.

Csakhamar otthon éreztem magam ebben a kel-lemes környezetben és szemmelláthatóan megelégedettvoltam. Csak ha a komornyikot láttam meg valahol,ordítottam fel és ő minden alkalmat megragadott, hogyakár a lábamra vagy a számra sózzon egyet, amitől énmég jobban ordítottam. De ő mindig csak megütött,azután elszaladt. Mikor már egy éve ott voltam a ház-ban, jöttem rá arra, hogy a komornyik azt hozta felmentségéül, hogy azért nyúlt csak hozzám és én azértkiabáltam, amikor hozzám ért, mert ő meg akarta simo-gatni fejemet.

— Olyan mulatságos, kedves haja van! — tettehozzá.

De a kis fiú egyszer észrevette, hogy a komornyik,amikor egyedül volt velem, napi szokásához híven,oldalba vágott és a számra ütött. Ezt elmondta az édes-anyjának, aki viszont elpanaszolta az úrnak. Az úrrögtön elküldte a komornyikot. Új komornyik jött ahelyébe, aki nagyon kedves volt hozzám és én meg-szerettem.

Első nap semmi más nem történt és én csendbenvoltam, amíg fel nem akartak öltöztetni. Ekkor újra

69

birkózni, ordítani kezdtem és ők magamra hagytakruháimmal, amelyekkel az történt, amit én akartam.Az összetört szoba padlójára tettek. Csak egy ágy ésderékalj maradt benn, de én jobb szerettem a padlónaludni. Minden elképzelhető fortélyt felhasználtak,csakhogy valamilyen ruhába bújtassanak, de én mindenruhadarabot letéptem magamról. Ezek a skótok nagyonerkölcsösek voltak és nem tudtak belenyugodni abba agondolatba, nem tartották helyesnek, megengedhető-nek, hogy meztelenül futkározzak. De akárhogyan isigyekeztek, sehogy sem tudtak rábírni, hogy mint ők,ruhát hordjak.

A kis fiú mindjobban és jobban megkedvelt, deazért nem bízott még bennem teljes szívvel és ha kedvesakart lenni hozzám, néhány banánnal vesztegetett meg,mert azt hitte, hogy nálunk otthon a banán a legfonto-sabb és legkedveltebb élelmiszer. Honnan is sejthette,hogy mi minden más gyümölcsből, mely az erdőben nő,többet eszünk, mint éppen a banánból? Mi a banántmajomételnek hívjuk. Ha szüleink odahaza banánnalakarnak etetni minket, mindig becsapnak azzal, hogymegsütik vagy megfőzik vagy összezúzzák és más vala-milyen étellel, amelyet szeretünk, összekeverik. Ha akis skót fiú meg akart kínálni banánnal, minden bátor-ságát összeszedte, hogy felém közeledjék, de még mielőtta banán után kaphattam volna, ijedten a földre ejtetteés elfutott. Azért mondom, hogy utána kaphattam, mertez volt az egyetlen módja, hogy valami után nyúltam.Egyszerűen utána kaptam a dolgoknak, jól megnéz-tem és ha megtetszettek orromnak, szememnek, akkorvettem csak a szájamhoz és kóstoltam meg. Ha nemízlettek, egyszerűen a földre dobtam. Mindennel így cse-lekedtem, ha elegem volt belőle.

Az úrnak még az a szokása is megvolt, hogy a fülem-hez tartotta az óráját, hogy hallgassam a ketyegését.Ezt csinálta akkor is, ha sírtam és én akkor mindigmegnyugodtam. Egyszer kezembe is adta az óráját,hogy fogjam. Néhány barátját magával hozta, hogymegmutassa, hogyan tud bánni velem és én hogyancsinálok mindent, amint ő kívánja. Megszoktam az ő

70

kedveskedéseit és nem lázadoztam ellenük. Most isazért adta oda az óráját, mert sírtam és meg akartnyugtatni. Miután jól megnéztem az órát, hirtelen eldob-tam magamtól és az óra erősen a földhöz ütődött. Jó óravolt, igazi angol munka és természetesen összetörött.Az úr egészen beteg lett, a vendégek és a család tagjaipedig csak úgy dőltek a nevetéstől. Addig az úr sohasemadta kezembe az órát, csak a fülemhez tartotta, hogyhallgassam a ketyegését. Néhány jót és erőset a fülembeboxolt, azután megparancsolta, hogy rögtön menjeklefeküdni, mintha én tudtam volna, hogy mindez mitjelent, hogy mit is cselekedtem.

A komornyik felvezetett a szobámba. Én úgy sír-tam, hogy megnyugtatásomra néhány darab kétszer-sültet hozott fel és egyáltalában nagyon kedves volthozzám. Rögtön elaludtam, de az éjszaka folyamánfelébredtem és sírtam, Gyakran volt sírógörcsöm, desenki sem tudta, hogy mért, hogy mi a bajom? Anyámután sírtam, Akrim és a többi fiú után, amíg csak belenem fáradtam.

X. FEJEZET

MEGKEZDŐDIK A SZELIDíTÉSDr. Dobbie. Hiányzik a tapintat. Egy röfögő nyelv. Éjféliszökés. Ágyba hajítva. A civilizáció vallásra nevel. Kutya- szeretet. Az első angol szavak. Első ruhák.

A ház jó asszonya egy nap azt hitte, hogy betegvagyok. Elhívatta hát a házi orvost, egy öreg bácsit,aki — úgylátszott — már csak dacból élt. Különben jóember volt. Dobbie-nak hívhatták, mert mindenkiDobbie-nak hívta, minden doktor megszólítás nélkül.Eleinte félt tőlem és kis időbe tellett, míg közelednimert hozzám.

Ő egészen másképen gondolkozott arról, mint atöbbiek, hogy hogyan kellene velem bánni. Dobbie úraz erős kéz rendszerét ajánlotta. Kis pajtásom később

71

elmondta, hogy hosszú történetekkel szórakoztattaőket arról, hogy egy közeli rokona milyen módon taní-totta őt, hogy kell a feketékkel bánni, ha valaha össze-kerül velük. Ez a rokon esztendőkön át őfelsége gyar-mati hadseregében szolgált a feketék földjén és ígytapasztalatból tudta, hogy mit ajánl. Ez a jó öregúgy akart magához édesgetni, hogy tetette magátmintha sétapálcájával csiklandozna, de ugyanakkorolyakat bökött belém, hogy az bizony fájt. Én sevoltam rest, ráugrottam és ha a komornyik nem lépközbe, jól megráztam és megharaptam volna. A ko-mornyik alig tudott visszatartani engem és ugyan-csak nevetett az öreg fickón, aki kettőt lépve a lép-csőkön ordítozva rohant el. A gazdám is nevetettamikor meghallotta, hogy a jó öreg dr. Dobbie hogyanakart »leigázni« engem. És még sokkal azután is, haa gazdámnál vendégek voltak, nem egy ajánlotta,hogy sietve küldjenek a doktorért, hadd mulassanak.

Azt hiszem, az öreg úrnak gyenge emlékezőtehet-sége lehetett és nem igen emlékezett vissza egyes láto-gatásaira, mert mindig eljött, ha hívták és mindenalkalommal valami buta mutatványt akart velemelvégeztetni és mindig változatlanul ordítva rohant el.Egyszer elkaptam a kezét és jól az ujjába haraptam.Nagy Isten! Nagy Isten! Nagy Isten! ha hallottákvolna dr. Dobbie üvöltését! Később elmesélték nekem,hogy megesküdött égre-földre, hogy gúzsba köttet ésvasra veret olyan katonákkal, akik tudják, hogyankell elbánni az ilyen alávaló feketékkel.

Ó, ha csak egy kicsit is tudtak volna a nyelvemen!Csak egy kis tapintat és kitalálhatták volna, hogymin és mért sírok. Mi is lehetett volna más, minthonvágy, vágyakozás anyám és apám után?

Mi mindennek hívtak ebben a házban! Mindenkimás és más kicsinylő névvel illetett és még úrnőm se...igen, még ő se tudott sokáig leszokni arról, hogy engemteremtés-nek, vagy izé-nek ne szólítson. Leggyakrabbanazt hallottam magamról: szegény, ügyefogyott teremtés.A fiú megszokott és megkedvelt és sokat volt velem.Hagyta, hogy azt tegyem, amit akarok, mert félt velem

72

kikezdeni, ellenkezni. De az egész ház attól tartott,hogy a fiú esetleg felingerel és úgy megharapom, mintahogy már másokat is megharaptam. Olyan fiú volt,mint én, korombeli, éreztem, tudtam ezt és ezértvonzódtam hozzá és akartam, hogy velem legyen.Nehéz volt őt arra bírnom, hogy ne csak röfögjön ésjelbeszéddel érintkezzék velem, amint az apjától látta.Ez a röfögő és jelbeszédnyelv annyira a vérembe ment,hogy szinte új nyelvnek tűnt fel és mindig ezzel éltemha valamit akartam.

Egy éjszaka, amikor a szobámba dugtak, olysokáig és hosszasan bőgtem, hogy kis gazdám sajátszobájából átlopódzott hozzám. Szobánk egy emeletenvolt, de a hall ellenkező végén, úgy hogy a fiúnak szüleiszobája mellett kellett elmennie, ha hozzám akart jönni.Senki se vette észre. Megsajnált, hogy úgy sírtam ésédességekkel tömött, hogy megvigasztaljon. Szobá-mat mindig kívülről zárták be, de a kulcsot rajta hagytáka záron és így nem volt nehéz az ajtót kinyitni, hogyhozzám bejöjjön.

A gázvezetéket elzárták szobámban és csak gyertyafénye mellett lehettünk odabenn. A fiúnak szigorúanmegtiltották, hogy hozzám közeledjék, miután éjsza-kára lezártak. Az egész háznépet eltiltották, hogyéjszaka valaki is hozzám jöjjön, csak a komornyikjárhatott-kelhetett szabadon hozzám, mert az ő fel-adata volt, hogy gondomat viselje. Szegény, egész nap felés alá rohangászott velem, képzelhetik, mennyireörült, hogy miután lefektetett, megszabadult tőlem, be-zárt és többé már nem zavart senki. A fiú gyertyával akezében a szobámba osont, megállott és röfögött egyet.így akarta tudtomra adni, hogy ott van, mert mintaz egész háznép, ő is azt gondolta, hogy röfögéseegészen egyéni valami és hogy arról rá kell ismerni.

Ráismertem és abbahagytam a sírást. Mellémült a földre, a magával hozott édességekkel tömött éshosszú ideig játszadozott velem.

De a végén az volt a bökkenő, hogy menjen eltőlem, hogyan távozzék anélkül, hogy én ne sikol-tozzam? Azóta elmesélte nekem, hogy akkor kívül-

73

ről hallotta az apja hangját és nagyon jól tudta, hogyapja sehogy se szívelné, hogy tekintélyét a saját házá-ban éppen a saját fia veszi semmibe. Amikor hátmeghallotta apja hangját, ki akart ugrani a szobából,de még kint se volt, már én mellette termettem éselkaptam a hálóruháját. Tudta, hogy baj és zűrzavarnélkül nem szabadulhat, egyik kezével hátulról el-kapta hát a nyakamat, másikkal betapasztotta a szá-mat, hogy ne lármázhassak és mint egy kutyát le-vonszolt a lépcsőn a ház alsó részébe, át a másik oldalraés feltuszkolt a hátsó lépcsőn. Akkor megállt egypillanatra, én egy nagyot akartam ordítani, de ő a számbatömött egy marék cukrot és a melléklépcsőn felcipelta saját szobájába, mely a lépcsőre nyílott. így kerültemaz ő szobájába először, mióta házukba fogadtak. Ezhatározott fordulópontot jelentett életemben, mertakkor tanultam meg ágyban aludni. A fiú úgy szok-tatott az ágyhoz, hogy teljes erejével felemelt és bele-dobott. A rugók játszottak velem, fel és alá hintáztakés ez tetszett nekem. Kiugrottam az ágyból, hogyújra kezdjük és ezt addig folytattuk, míg ő is, meg énis teljesen ki nem merültünk, ő ekkor elnyújtózotta földön, én elhelyezkedtem az ágyban. Mind a kettenerősen lihegtünk.

Másnap reggel a komornyik ugyancsak esküdözöttgazdájának, hogy ő volt előtte való este az utolsó, akielhagyta szobámat és rámzárta az ajtót és mint ren-desen szokta, rajtahagyta a kulcsot a záron. Reggelazután legnagyobb rémületére látta, hogy ajtómnyitva van és se a kulcs, se a kis fekete ördög nincs ott.Elmondta azt is, hogy amikor ezután a fiatal úr szo-bájába ment, a »kis pogányt« mely álomban az ágy-ban találta, a fiatal urat pedig ugyancsak mély álom-ban a szőnyegen az ágy mellett. Ki is sejthette volna,hogy a fiatal úr ilyen dolgot cselekedjék? De hogyankerült a fiatal úr a földre, ez a »teremtés« pedig azágyba? Ezt a rejtélyt senki sem tudta megoldani ésígy az egész ügy titok maradt, amíg csak meg nemtanultam angolul, akkor azután mindent nyíltan el-meséltem. Engem sosem tanítottak arra, hogy titkaim

74

legyenek, hogy titkolódzzam szüleim előtt. így hátelmondtam ezt is és sok más olyant is, amit titokbankellett volna tartanom. De honnan tudtam volna,hogy ne cselekedjem így? Engem sohasem tanítottakhazudozásra.

Ettől az éjszakától kezdve a fiú viselte egyedülgondomat és én tőle tanultam meg, hogyan hordjáka ruhát. Felhagytam avval a szokásommal is, hogya dolgok után kapkodjak és félénken vártam, mígoda nem adják azokat nekem. Hogyan történt ez,nem tudom és arra sem emlékszem, hogyan tanultammeg, hogyan ültem először egy székre Nagyon nehézvolt egy székre ültetni engem, de amikor a fiú kezealá kerültem, engedelmeskedtem neki, utánoztam ésmindig azt tettem, amit ő. El választhatatlanokkáváltunk. Megfigyeltem, hogy ül a széken, hogy veszkezébe egy kanalat, poharat, csészét, vagy akármimást és ugyanúgy csináltam, mint ő.

Ha a fiú elment otthonról, oly elhagyatottnakéreztem magam, minden pillanatban a kapuhoz rohan-tam, hogy megnézzem, nem jön-e már. A hangja kedvesmuzsika volt fülemnek. Szerettük egymást, mint ahogyaz úr szereti kedvenc kutyáját és a kutya szereti gaz-dáját. A fiú szavakra tanított. Ez azt jelenti, hogykezdtem felismerni, megkülöböztetni a szavakat,amelyeket ő mondott és kezdtem utána ismételni.Az első angol szó, amelyet kiejtettem bed (ágy) volt,azután eat (edd!). Ez a két szó a civilizáció fontoskét szava és része: az evés és az alvás. Azt is mond-hatnám, hogy a nyugati országokban sokhelyütt azelőbbit istenítik, mert sok civilizált nép nem ismera hason kívül más istent.

Egy reggel, amikor a reggelizőszobába mentünk,a ház legnagyobb meglepetésére teljes öltözetben jelen-tem meg, már mint a magam módja szerint. A kisknickerbocker nadrág fordítva volt rajtam, a harisnyaa karomon, kabátom eleje hátul és a lábamon papucs.Csodával határos nap volt az, amikor rábírtak, hogyennyi mindent vegyek magamra és ne tépjem le arám erőszakolt ruhákat.

75

Így lassanként szépen felöltöztettek és én olyankezes lettem, hogy csak álltam és hagytam magamrendesen felöltöztetni, mert megértettem, hogy mitakarnak velem. Azt akartam, hogy ugyanolyan legyekmint a másik fiú.

XI. FEJEZET

EGY FEKETE SKÓTÖrdög a vendéglőben A »lehetetlen néger« iskolába járA fekete szín nem megy le. Egy vad igazmondó. Behajóz-

nak hazafelé.

Egy nap a fiú azt akarta, hogy sétálni menjekvele. Kint meleg volt, szép nyári nap és majdnemmindenki kint sétált a parkokban, a Drive-on és asétatéren. A fiú több pajtása társaságában el isindult velem. A többi fiú le nem vette rólam aszemét.

Rohamosan civilizálódtam. Versenyt futottam énis az Alexandra-parkban, de valójában nem tudtam,hogy miről is van szó, csak bukdácsoltam, futottamés örömömben ordítoztam, mint a többi fiú és sírtammikor fiatal gazdám hazavitt.

Egy nap fiatal gazdám egy másik fiúval villa-moson a városba vitt. Micsoda nagyszerű gyönyörűségvolt ez! Sokáig voltunk el, megéheztem, de az Istennekse jutott eszembe az eat (enni) szó. A két fiú egy kirakatelőtt mély beszélgetésbe merült és egy pillanatra teljesenmegfeledkezett rólam. Ez alatt én egyedül továbbmentem, nézegettem a kirakatokat és így érkeztemegy vendéglő elé. Azóta megtanultam a nevét, a Gros-venor Restaurant volt, a glasgowi központi pályaudvarmögött. A jó ételeknek az illata, amely a vendéglő-ből kiáradt, ugyancsak csiklandozta az orromat és énegyenesen besétáltam. Az első asztalnak tartottam.Újságjába temetkezve egy férfi ült az asztalnál. A ven-

76

déglőben olyan csend lett, mintha mindenki hirtelenmegnémult volna. A szegény magános ember előtt,aki fejét újságjába dugva üldögélt, egy ételekkel meg-rakott tányér állott, de ő annyira el volt merülveújságjába, hogy nem törődött az evéssel és én nyúltambe helyette a tányérba és kezdtem enni. Az ember,aki úgylátszik, észrevette a hirtelen támadt csendet,feltekintett újságjából. Ugyanekkor eszembe jutotta szó, eléje tartottam egy jó falatot és azt mondtamneki: Eat! Amikor meglátott engem, ahelyett, hogyelfogadta volna, amivel megkínáltam, rémülten fel-ugrott és kirohant az ajtón. Azt hitte, hogy maga azördög áll előtte. Mindenki ordított a nevetéstői. Néhá-nyan hozzám siettek, én odatartottam a tányért ésmondtam: Eat! Eat!

Ifjú gazdám és barátja, aki nem tudta, hogy hovalettem, a vendéglőben akadt rám egy nagy tömegközepén, amely körülállt és úgy bámult. Fiatalgazdám felajánlotta, hogy kifizeti az ellopott ételt,de a vendéglő tulajdonosa a világért sem fogadta elés azt mondta fiatal gazdámnak, hogy hozzon el más-kor is, azt mondta, hogy ingyen ad nekem mindentenni, inni, amit csak szemem-szám megkíván. Mikorezt a történetet otthon meghallották, elhihetik nekem,mindenki nagyot nevetett.

Ezután minden ment a maga rendes útján, amígaz iskola el nem kezdődött és fiatal gazdámnak elkellett hagyni bennünket. Rólam azt határozták,hogy egy glasgowi magániskolába járatnak, mert arrasenki sem mert még csak gondolni is, hogy egy másfajta iskolába is járhatnék. De a fiatal úr azt mondta,hogy ha már iskolába iratnak engem, menjek vele.Apja ezt erősen ellenezte, mert — amint feleségénekmondta — én megzavarom gyermeke nevelését, mivelhogy lehetetlen vagyok.

— Márt kell »ezt« egyáltalában iskolába járatni?— kérdezte.

De a fiú nem engedett, keresztülküzdte akaratátés végül is együtt utaztunk el az iskolába. Vasútonmentünk Edinburgh-ba a Sandringham House School-ba.

77

Elhagyatottnak éreztem magam, honvágyamtámadt és egész idő alatt sírtam. Fiatal barátomatelválasztották tőlem és minden reménytelennek lát-szott. Az iskolában a fiúk furcsa csodálkozással bá-multak rám. Ha mosakodtam, tiszteletreméltó távol-ságból néztek. A kisebbek néha közelebb merészkedtekés csodálkozva mondták a többinek:

— Nini, nem fekete a víz!Nem tudták elhinni, megérteni, hogy valódi fekete

fiú vagyok és csodálkoztak, hogy mért nem megy lerólam a fekete festék.

De csakhamar megszoktak engem és azután rend-kívül kedvesek voltak hozzám. De se ők, se senki másnem tudta enyhíteni bánatomat. Álmokat álmodtam,az elmúlt időkre emlékeztem vissza, eszembe jutottfekete édesanyám és sokat, sokszor sírtam utána.Az igazgató, aki megértette honvágyamat, azt aján-lotta gazdámnak, hogy a negyedik év végeztével küldjönvissza hazámba.

Ha az iskolában valaki rossz volt, a tanítók tudtáka módját, hogy kitől tudhatják meg az igazat. A fiúktermészetesen gyorsan leszoktattak az igazmondásrólazzal, hogy időnként jól elnáspángoltak, amíg csakén is vissza nem ütöttem. Azontúl még csak jobbanszerettek. Nem voltam verekedősebb természetű, mintők, de maga az a tény, hogyha bántottak, visszaütöttem,tetszett nekik, bárha rendesen én húztam a rövidebbet.Azért senki sem tehet nekem szemrehányást, hogy atanítóknak megmondtam az igazat, mert bár útbanvoltam ahhoz, hogy civilizált legyek, de még nemvoltam olyan civilizált, hogy hazudjak.

Négy évet töltöttem el ebben az iskolában, desohasem éreztem magamat benne otthonosan, olyanmás, idegenszerű volt az élet. Szerettem kis pajtásaimat,iskolatársaimat, ők is szerettek engem, már gagyogtamis egy kicsit angolul, de sokszor megesett játék vagybeszélgetés közben, hogy hirtelen megálltam, abba-hagytam és sírva fakadtam.

A vége a dolognak az lett, hogy mikor fiatal gaz-dámmal az iskolából visszatértünk Glasgowba, öreg

78

gazdám elintézte, hogy hajózzanak be hazámbaFiatal gazdám sehogy sem akart ebbe beleegyezni,fájt neki, hogy elváljunk, annyira megszoktuk és meg-szerettük egymást. Csak mikor az öreg úr megmu-tatta neki a hajójegyet, törődött nagynehezen bele.Mintha a drága kedvenc kutyáját veszítené el, úgy fájtneki, hogy meg kell tőlem válnia, mert hiszen soknehézség és vesződség árán ő tanított és nevelt mindenreattól a perctől kezdve, amikor a szobájába vitt, —nékem egy új világba!

Elrendezték, összecsomagolták minden holmimatés kocsira rakták útrakészen. Gazdámat Yabah abiad-nak hívtam, ami ennyit jelent: fehér atyám,az úrnőt Ima abiada-nak (fehér anyám) és fiatal gaz-dámat O re mi-nek, ami annyit jelent: »az én barátom«.Hogy mi mindent csomagoltak össze nekem, hogymi mindent vittem magammal, azt csak akkor tudtammeg, amikor Afrikába értem. Volt ott mindenféle:játék, kereplő, sok ruhanemű, egy függőágy, táboriasztal, összerakható tábori szék, lámpa, kés, villakanál, tányér, csésze, csészealj és sok minden más,amit csak egy skót háztartásban használni szoktak.

XII. FEJEZET

EGYSZERRE HAT LÁNYÚjra Dahomey. Szomorú emlékek. Ellentétben a civilizá-cióval. Kellemetlen utazás. Kegyetlen büntetés. A dühösapa. Hat lány egyszerre és Guma: a díj. LoBagola, akimég Afrikában is rejtély. A féltékeny fivér. Istenítéletegyensúlyezással. Egy gonosz megszállta köldök. Testvér- vád. A tanács. Megvernek.

Hazautazásom alatt semmi különösebb eseménynem történt és végül is elérkeztem Dahomeybe, honikikötőmbe és micsoda küzdelem, hullámverésen át apartra! Még alig négy éve annak, hogy én és még tizen-

79

három kis fekete fiú először bámultuk életünkbena tengert. Akrim volt a legidősebb és Ojo-yola a leg-fiatalabb. Üdén, érintetlenül jöttünk az őserdőből,még nem voltunk szelídek, mindentől riadoztunk ésazon a szerencsétlen napon felmásztunk a hajóra!Csak azért, hogy a fehér embert lássuk! Ha erre gon-dolok ma, szinte sírva fakadok! Társaim mind el-vesztek! A Guineai-öböl fekete vizébe merültek!Ó, milyen szörnyűség! Csak én menekültem meg, —ki tudja miért, minek?

Mit értem el vele, mit nyertem azzal, hogy civili-zált lettem? Még mielőtt ötven szót is gagyogtamvolna angolul, már jól megvertek, csak azért, mertmegmondtam az igazat, mégpedig fehér ember fiaivertek meg! De mennyi mindent tanultam is! Hogyjó ruhákat hordjak! Hogy jó dolgokat egyek a fehéremberek országában. És a villamosok, a lovak, a kocsik,a boltok, a házak, a kutyák, a macskák, a patkányokés az egerek! Ó, ott nincsenek, mint nálunk, azok arettenetes leopárdok, majmok, vad oroszlánok, ele-fántok, kígyók és gyíkok, amelyektől minden lépten-nyomon félni kell. O, igen, a fehér ember országábanmegvan a civilizáció áldása: az autóbusz, a teher-kocsi, a lovaskocsi, az automobil, a villamos és a rendkedvéért a hold-up man is. Ó, Fehér Ember, én maegyrészt leírhatatlan ragaszkodással gondolok Rád,de másrészt utálom a Te úgynevezett kultúrádat éshaladásodat, mert ezek elrabolták az én ősi vad ter-mészetemet. Szeretlek benneteket, mert kettősségetek-ben megtanítottatok a jó modor felszínére, ha ez a jóelvek árán történt is. Egyszerű eszem még ma semtudja, hogy a kettő közül melyik az értékesebb, bártermészetesen teóriában mind a kettő elválaszthatatlanegymástól, de megtanultam tőled, Fehér Ember, hogya kettőnek a gyakorlatban semmi köze egymáshoz.Milyen más, teljesen más nézőpontból szemlélem maa dolgokat, mint azelőtt, miután tudom azt, hogy mitfelejtettem el: enni, ha az ember éhes és nem az órarendje szerint, aludni, ha az ember álmos és nem meg-szokásból, pihenni, ha az ember fáradt és nem parancs-

80

szóra, mikor a gazda azt mondja: stop!. . . meg-állj!

Megint ott álltam hazám partján, elmerültem aGuineai-öböl fekete hullámainak nézésébe, — ott áll-tam és az egyetlen gyökérszálba kapaszkodtam, amelytermészetes énemből megmaradt: legbensőbb ember-ségembe.

Három hónapot töltöttem el a tengerparton, mielőtthazámba indulhattam volna. Addig nem találtamvezetőt, aki elkísérjen az én vad népemhez és negyven-hét napig tartó kellemetlen út után, egy csomó ellen-séges ember kíséretében végül is hazaérkeztem szülő-falumba. Itt születtem, itt volt édesapám otthona.

Sokat szenvedtem azoktól az emberektől, akikutat mutattak és átvezettek az Ondo őserdőn. Nemtudták, hogy minden szavukat értem, amit csak be-szélnek és én el is akartam ezt titkolni, mielőtt falumbanem értem, mert különben ott hagytak volna az Ondovadon közepén. Amikor megérkeztem, hátraköttettemkezüket, keményen megkorbácsoltattam őket, olajatöntettem a fejükre, meggyújtottam és hagytam, hogyfussanak el és úgy mentsék az életüket, ahogy tudják.Ez volt a fizetség, amiért annyit szenvedtem tőlük.

Édesanyám rövidesen azután, hogy mi, fiúk azona végzetes éjszakán elhagytuk a falut, meghalt, deapám élt, megismert és boldog volt, hogy láthatott.

Amennyire csak tőlem tellett, elmeséltem apámnak,hogy mi minden történt velem, amennyire csak bírtam,elmondtam neki mindent a fehér emberről, különösensokat emlegettem fehér apámat, de amikor már többízben azt mondtam: fehér apám, dühösen felkiáltott:

— Én vagyok a te apád, ostoba fickó, nekednincs fehér apád! Hát nem tudod, hogy egyszerrenem lehet fekete és fehér apád?

Megkérdezte, hogy állok a házassággal, én pedigmegkérdeztem tőle, hogy mi van az öreg főnökkel,O-lau-va-li-val és gyönyörű lányával, Gumá-val? Biz-tosított arról, hogy Guma választott menyasszonyom,ami annyit jelent, hogy főfeleségem, mert apám hatlányt jelölt ki, hogy feleségül vegyem azokat is, mielőtt

81

elhagytam a falut. Ezt a választást abban az esetben,ha örökös van, aki a legfiatalabb fiú, rendszerint igenkorán ejtik meg. Odahaza én voltam a legfiatalabb!Az a tudat, hogy Guma lesz a feleségem, kárpótoltmindazért a szenvedésért, amelyen átestem, amiótaelhagytam szülőfalumat. Akár negyven lányt is el-vettem volna, ha tudom, hogy Guma lesz a főfeleségem.

Az én hazámban a házasság nem olyan egyszerűdolog. Amikor apám házasságra ajánlott engem és meg-kérte Guma kezét, fiatal voltam még ahhoz, hogy meg-értsem ezt a szentelt szertartást és főleg nem értettemmeg, hogy mi minden vár rám azzal, hogy hat szüzetkell egyszerre elvennem. Alig múltam tizenegy évesés négyévi távollét után Skóciából most érkeztem visszahazámba.

Még nem voltam teljesen érett, de már kezdtemérezni, hogy férfisorba serdülök. Amikor apám meg-mondta, hogy Guma lesz a feleségem, azt gondoltam,hogy teljesen tisztában vagyok a dolgokkal és minélhamarabb át akartam esni a szertartáson. Nem is ál-modtam arról, hogy mi minden történik majd és milyenkövetkezményekkel jár ez. Minden gondolatomat,érzésemet Guma foglalta csak le.

A lány, úgylátszik, sokkal többet tudott, mint atöbbi fiú vagy lány. Nem tudom, hogy miért, talánazért, mert Guma mentette meg az életemet, vagyazért, mert szerettem őt, Guma volt legkedvesebbjátszótársam, még mielőtt elhagytam hazámat, bárnálunk, az én hazámban, fiúk egyáltalában nem szok-tak lányokkal játszani. Guma és én még jobban meg-szerettük egymást, miután megmentett az emberevőoroszlántól. Guma szinte kiválasztott, hívott engem,hogy vele együtt sétáljak a környező falvakba és énelhagyatottnak éreztem magam, ha ő nem volt velem.

Egy nap, mikor megint együtt voltam Gumával,néhány falumbeli fiú utánam kiáltotta, amint ezt rólambeszélve apjától is hallotta:

— Yem-sáh! (Rejtély, titok).Ez is egyik oka volt annak, hogy nem csatlakoz-

tam a fiúk társaságához. Mindenki »rejtély«-nek hívott

82

engem és ez nekem nem tetszett. Amióta Skóciábólhazatértem, mindig csak ezt kellett hallanom. ígyhát legszívesebben Gumával töltöttem minden időmet,bár ha ez nem is tetszett apámnak és idősebbbátyámnak.

Az a négy év, amelyet idegenben töltöttem elnagyon megváltoztatott, megszoktam a női társaságotés egészen más nézetem volt róluk, mint a hazámbeliférfiaknak.

A legidősebb bátyám dühös volt rám. Kérdőrevont viselkedésemért, de én voltam olyan merész,hogyha beszélt velem, a szemébe néztem, ami az énhazámban egy ifjabb testvér részéről tiszteletlenségjele volt. A hazai illem ilyen megsértéséért szigorúbüntetés jár, — a bűnöst kikötik déli órán egy cölöphözés otthagyják a forró napon négy órán át. Mire lekerüla cölöpről, már majdnem halott az erős napszúrástól.A vádat rendszerint az apa, vagy valamelyik közeliférfirokon emeli a bűnös ellen, de sohasem a testvérvagy az anya.

—Amikor a bátyám megparancsolta nekem, hogyrögtön keressem fel, így feleltem:

— Várjon!Ez a válasz és az, hogy nem engedelmeskedtem

azonnal parancsának, komoly sértést jelentett. Ésamikor megjelentem előtte, nem álltam meg lehajtottfejjel, ahogy nálunk a fiúknak idősebb emberek előttillik, hanem leültem és bátran a szemébe néztem, ahogyez Skóciában szokás. Bátyám káromkodásra fakadt,»majomivadéknak« nevezett és az arcomba köpött.Azután kezefejével pofonvágott. Tovább nem tűr-hettem, nekiugrottam, ütöttem-rúgtam, ahol csakértem. Csúnyán elbántam vele. Az edinburghi iskolá-ban megtanultam, hogy visszaüssek és megszoktama verekedést. Ebben a pillanatban elfelejtettem, hogylegidősebb bátyámmal állok szemközt, különben nemviselkedtem volna ilyen ostobán. Bátyám szinte meg-némult az ámulattól, vissza sem ütött, hanem hangosanfelordított. Erős, felnőtt ember volt, ha akarta, jólelverhetett volna, mert olyan viselkedést, mint az

83

enyém, még nem látott az ország. Amint mondtammegdermedt a bámulattól.

Ordítása összecsődítette asszonyait — huszonegydarab volt összesen. A főfeleség odarohant a házhoz,a többi utána és mind ordítozott és kiáltozott:

— Harám Alaké! (Istengyalázó!)Tudatára ébredtem, hogy milyen őrültséget kö-

vettem el, otthagytam bátyámat, aki elnyújtózvafeküdt a földön és kirohantam a tanyájáról. Addigrohantam, amíg atyám házához nem értem. Rohaná-som közben több öreg ember mellett futottam elegyiket sem köszöntöttem a szokásos módon, amivelújra megsértettem a hazai illemszokást, szégyenthoztam apám fejére és újabb, meg újabb büntetésnektettem ki magamat. Sok bennszülött fiút ítéltek márhalálra kisebb vétségekért, mint amilyet most én el-követtem és én sem kerülhettem volna el a halált, haatyám legidősebb bátyám rábeszélésére hallgat.

A község főnöke elé idéztek és azzal vádoltakhogy futtomban az öreg emberek szakállába nevettem,ahelyett, hogy a szokásos tiszteletet megadtam volnanekik. Bűnös voltom már eldőlt, mielőtt a főnök elékerültem volna, ezért »istenítélet« járt ki nekem is,úgy mint minden más fiúnak. Ott álltam a főnök ésa tanács előtt lehajtott fejjel és fejem búbján egypálmaolajjal megtöltött kivájt tököt kellett egyen-súlyoznom. Amíg vádlóim, a község öregei, rámolvas-ták minden bűnömet és az ellenük elkövetett sértései-met oly mozdulatlan nyugalommal kellett tartanifejemet, hogy egy csöpp pálmaolaj se csöppenjen ki.Amikor hallottam, hogy vádlóim milyen hazug dol-gokkal állanak elő, nem hagytam magam, nekem isbeszélnem kellett, ilyenkor mindig megmozdult a fejemés kifröccsent az olaj. Minden lehullott cseppért atanács minden egyes tagjától, a főnöktől és öreg vádlóim-tól egy-egy erős pofont kaptam, úgy, hogy minden egyeskifröccsent olaj cseppért huszonöten pofoztak meg ésez, bizony, kihallgatásom folyamán sokszor történtmeg. Az egyik öreg azt mondta, hogy valószínűlegel van csavarodva a köldököm és azt ajánlotta, hogy

84

adjanak át a javas-embernek, hogy az űzze ki belőlema gonosz szellemet. Ez biztos halálomat jelentette volna,mert ha az ördögi javas-ember kezére juttattak egyfiút, hogy igazítsa ki a köldökét, rendszerint olyansérüléseket ejtett rajta, hogy a fiú meghalt. Véde-kezésük igen egyszerű volt, azt mondták, hogy olysok rosszaság gyűlt egybe a köldökben, hogy az le-győzte mind azt a jót, amelyet ők az áldozatba akartakszorítani és így a halál a legjobb, amely olyasvalakitérhet, aki oly sok rosszat hordoz magában. Még aszülők is hisznek a javas-embernek és áldásnak tartják,ha az ilyen gyermekük meghal. Én akkor nem voltamegészen tisztában a helyzet komolyságával, de apámmegértette és bocsánatra hajlott irántam, mert énvoltam legifjabb fia, örököse, a család örökjogánaktovábbhordozója. És így atyám ellene volt annak,hogy engem még tovább is büntessenek.

A legsúlyosabb csapás akkor következett be, amikora saját bátyám állott elő vádjával. Atyám megígértebátyámnak, hogy megbüntet engem az ellene elkövetettsértésért és azt hitte, hogy bátyám ezzel megelégszik.Szegény atyám majd elájult, amikor látnia kellett, hogysaját fia hogy tiporja lábbal az ő tekintélyét. Bátyámsok mindenfélével állott elő ellenem. Elmondta, hogyantámadtam neki és vallomását főfelesége tanuságtételé-vel bizonyította. Ekkor érkezett el az a pillanat, amely-ben apám kellő súllyal léphetett fel bátyám ellen és be-folyásolhatta a főnököt és tanácsadóit. Atyám így szólt:

— A szakállam is szégyelli, hogy világra nemzettemolyan fiút, aki asszonyt hív segítségül.

A főnök igazat adott apámnak és azt mondta,hogyha neki volna egy ilyen fia, azt a lányok közé rúgná.

De bátyám csak nem hallgatott el és azzal vádolt,hogy engem többízben látott egy kiközösített lány, Gumatársaságában. De minthogy Guma más népből sarjad-zott és én nem voltam fétis-imádó, bátyám vádja hatásnélkül hangzott el.

Most az a kérdés vetődött fel, vájjon én apám igazifia vagyok-e. A kérdésben országunk fő lelki atyjának,a fétis-orvosnak kellett döntenie.

85

A fétis-orvos ahhoz a nézethez csatlakozott, hogyén nem vagyok apám fia és azt állította, hogy apámengem elvesztett örököse: Bata Kindai helyébe vettmagához.

Ekkor közbelépett atyám érdekében országunkpolgári királya, mert atyám a háborúban kitüntette magátés ezért a Balogurt-főnök (harcos főnök) címet kapta.

A király megakadályozta, hogy a fétis-doktor végre-hajtsa rajtam a köldöktisztítás műveletét. Törzsemnekfőrabbija is vitába szállt a fétis-doktorral és meggyőztearról, hogy apám igazat mondott, amikor azt állította,hogy én vagyok törvényes örököse. A fétis-törvényértelmében az örökös helyét a családban senki sem fog-lalhatja el, ezért voltak ellenem úgy a varázslók, a javas-emberek, mint azok főnöke: a fétis-orvos. Egynémelyszokásom, amelyet Skóciából hoztam magammal, azta hitet keltették bennük, hogy nem vagyok apámnakvérszerinti utóda. Néhány ruhadarabot hordtam, függő-ágyban aludtam, volt egy lámpám és asszonyokkalbeszédbe elegyedtem. Ezen kívül sok időt töltöttemmenyasszonyom, Guma társaságában és szívesebbenvoltam vele, mint a fiúkkal. A fiúk nem hitték el, amitnekik az idegen világról meséltem, Guma elhitte, a fiúktitok-nak hívtak engem, Guma ezt sohasem tette. Gumaengem vagy »Kis mag«-nak, vagy Unguatva-nak hívott,ami annyit jelent, zavaros víz, és amely nevet anyámadta nekem születésemkor. Apám Bata Kindai-nakhívott, mert örököse voltam és azt akarta, hogy lába-nyomába lépjek, ő hívott engem Kis mag-nak vagyTalpam-nak, ami Bata Kindai szószerint való fordítása.

A tárgyalások és kihallgatások és tanúságtételekvége az lett, hogy bűnömért, amelyet bátyám és az öregemberek ellen elkövettem, jól a talpamra vertek. Mind-egyik vádlómnak megengedték, hogy ötször-ötször atalpamra üssön. Milyen kegyetlenségnek éreztem, mikorbátyámra került a sor! Az ő ütései erősebbek voltak,mint az öregekéi, akik hatan voltak. Felesleges elmon-danom, hogy másnap képtelen voltam talpra állani.De tekintetbe véve mindazt a sértést, amit elkövet-tem, elég simán úsztam meg a dolgot.

86

Rendszerint az apa is meg szokta büntetni későbbfiát, de jó atyám nem emelt kezet rám. öreg főnökO-lau-va-li, Guma mostohaapja, nagyon szeretett engemés ha hatalmában lett volna, mindenáron megmentettvolna a veréstől. O-lau-va-li fétis-imádó volt, így befo-lyásosabb főnök, mint atyám, de Guma miatt elvesztettetekintélyét és nem is ajánlotta fel segítségét, mert aztgondolta, hogy közbelépése többet árt, mint használhat.Attól is félt, hogy szavát, egy nemes ember szavát,semmibe se veszik majd, ami az én hazámban igen kelle-metlenül érint egy előkelő férfit.

XIII. FEJEZETNEVELÉS ÉS KÍNZÁS

A szüzesség doboza. A szüzesség álarca. Különleges nevelés.Hazug vád. Rendkívüli tanácsülés. A bizonyíték. Elégetéstkövetelnek. Krokodiluskönnyek. Gumát megverik. Oro-hoz

folyamodnak.

Annyi bizonyos, hogy apámat inkább az foglalkoz-tatta, hogy nekem feleségeket szerezzen, mint az, hogymegbüntessen. Megkérdezte a házasságközvetítőt, döntseel, hogy alkalmas vagyok-e a házasságra. A lányok apjaugyanígy járt el. A lányok közül, akiket feleségül kellettvennem, egy se szerette Gumát és nem akarták veleegyütt a próbát kiállani.

Rendes körülmények között hazámban mi, fiúk,egyáltalában nem hordunk ruhát. Oly meztelenül járunk-kelünk, ahogy születtünk. De a házassági próba alkal-mából egy szüzességi dobozt kötnek elől ránk, amelyeta csípőnk körül erősítenek meg. A fétis-hit azt vallja,hogy az ilyen doboz lecsökkenti a vágyat. Fétis-szokás-hoz híven álarcot is kellett viselnem. Ezt »szüzességiálarc«-nak hívják, teljesen eltakarja a fejet, csak az orrés a szem számára van nyílás rajta. A vadonnövő trava-fűből fonják. Ördögi külsőt adott nekem és mialatt

87

hordtam, senki sem akart szóbaállni velem. A lányok-nak, akiket feleségül kellett vennem, szintén hordaniokkellett a szüzességi álarcot, csakhogy a lányoké nemfedte be annyira a fejet, mint az enyém. A szüzességidoboz rájuk is kötelező volt. így kellett járnom tizenkéthónapig és ezalatt sok időt kellett együtt töltenemházasságközvetítőmmel és a kiszemelt lányok házasság-közvetítőivel. A házasságközvetítő lehet férfi is, nő is,aszerint, amint ezt az apa akarja. Az én anyám mármeghalt, Gumáé is, de a másik öt lány anyja élt és azonszorgoskodott, hogy megmagyarázza lányának, hogyvoltaképpen mi is a házasság. Guma atyja sokat foglal-kozott velem, úgyszintén az én apám is.

Házasságközvetítőink hetenként kétszer kivittekengem a faluból három hónapon át, mindenféle gyakor-latot végeztettek velem, majd megmasszíroztak, hogyizgalomba hozzanak. Azután tetőtől-talpig bekentekolajjal. És minden egyes alkalommal megvizsgáltak,hogy erőim növekedtek-e. Ezen mesterkedések után egykunyhóba vezettek, amelyet erre a célra építettek és afalon át megfigyeltek. Azután hirtelen hideg víz ömlöttrám és az izgalom helyett teljesen kimerültem. Újra rámadták az álarcot, rám erősítették a dobozt, bekötöttéka szememet és kivezettek az erdőből, ahol ezek a gyakor-latok folytak. A faluig kísértek és ott szabadon engedtek.Előre sose tudtam, hogy mi történik velem ezeknél agyakorlatoknál. Várnom kellett, hogy mi is történikmajd, annyi bizonyos, hogy mindig újabb és újabbmeglepetések értek. Mielőtt megnősül, minden fiú átesikugyanezen az eljáráson, de erről senki sohasem beszél.

Majd elérkezett a fogadalom ideje. Ezen a napona lányokat sorba állították a házasságközvetítők, ésfiatal fiúk egy bennszülött dalt énekeltek, amelynek azértelme ez: »Férfiasságodat tökéletesnek találták, hasz-náld tehát.« Mint minden benszülött dal, ez is ismétlődikés újra ismétlődik, ugyanazokat a szavakat éneklik újrameg újra.

A lányok csak nézték, figyelték és hallgatták, ésmikor az ének végetért, mindegyik lányt külön-különelémvezette az egyik öregasszony. Az öregasszony

88

mindegyiknek megparancsolta, hogy térdeljen le az erreaz alkalomra készített »phallus-bálvány« előtt, azutánmind egy házassági énekbe kezdett, amelynek ez azértelme: »Mily öröm és kéj nekem! Mily öröm és kéjnekem!« Nyelvünkön ez így hangzik: »Áh-gu-ru-ma,guru-ma, áh-gu-ru-ma, yay-gaga-hogja, yay-gaga-hogja,yay-gaga guru-ma! A lányok erre az énekre órák hosszattáncoltak, míg én ülve figyeltem mindenre. Atyám aphallust diadaljelként hazavitte.

Még ezelőtt bátyám bevádolt engem és azt mondta,hogy egy fiú látott engem Gumával barangolni az ős-erdőben és hogy nem volt rajtunk a szüzességi doboz.Azt mondta, hogy a fiú elmesélte ezt neki és hogy igazatmondott, azt azzal bizonyította, hogy megesküdött apjaszakállára és az ágyéka körül nőtt szőrszálakra. Ezt azesküt esküszik fiúk az én hazámban, ha azt akarják,hogy különösen higyjenek nekik. A fiú természetesenhazudott, de amiért megint a saját bátyám vádolt meg,nekem kellett bebizonyítanom, hogy a fiú hazudott.Ez nagyon nehéz feladat volt, de mégis megtettem. Haezt elmulasztom, akkor megfosztottak volna férfiassá-gomtól és Gumát is megcsonkították volna.

Atyámnak és az öreg főnöknek, O-lau-va-li-nakmegparancsolták, hogy vezessenek minket egy rend-kívüli tanács elé. A dolog nagyon meglepett engem,mert fogalmam sem volt róla, hogy miről lehet szó ésmikor megkérdeztem apámat, ő így felelt:

— A te új eszméid szégyent hoznak a fejemre, mégmeglakolsz a sok ördöngösségért.

Se ő, se az öreg főnök, O-lau-va-li nem tudta, hogyki vádolta meg Gumát és engem. A tanács házasság-közvetítőinkből és a fő boszorkány-orvosból alakult meg.Ez utóbbi volt az elnök. Gumát és engem is a tanácselé vezettek. Mi apánkkal ültünk szemben, de nemmertünk egymásra nézni. Csak ültünk; fejünkön azálarc. Ó! mennyire szerettem volna Gumával beszélniés megkérdezni tőle, hogy voltaképpen miről is van szó.

Egy szál tollal ledönthetted volna szegény öregapámat, amikor meglátta, hogy megint az édes bátyámaz, aki a tanács előtt megvádol engem. Bátyám min-

89

denkit a szokásos módon köszöntött, azután a varázslóorvos egy dalt énekelt, amellyel buzdítani akarta a szel-lemeket, hogy tisztítsák meg a vádló nyelvét, hogy azminél tökéletesebb igazságot beszéljen. Az én valódivádlóm az a fiú volt, de egy fiúnak sem áll jogában egymásik fiút bevádolni a tanács előtt, hanem az esetetmindig el kell mondania egy felnőttnek és ha a felnőttigaznak és szavahihetőnek tartja a fiút, emelhet vádat.Mintha villám sújtott volna mindenkit, úgy hatott a je-lenlevőkre, hogy az én édes bátyám vádol engemet.

Ha valaki vádat emel valaki ellen a tanács előtt,nem tér rögtön a tárgyra, előbb hosszú beszédet mondegy sereg hazai közmondást ismétel és mond újra megújra és csak azután tér a dolgok velejére. így tett bá-tyám is.

— A gazella mindig menekülőfélben van! —kezdte — (és mindenki ismételte azt, amit ő mondott).A kígyó lassú — folytatta — és én nem ismerek állatot,amely elhagyná a gazellát, se csúszó-mászót, amelybolonddá tarthatná a kígyót. Szomorú, ha egy madáraz elefánttal akar párosodni, szegény sok erőt fecsérelel. Hallottatok már olyan elefántról, amely úgy esik avízbe, hogy ne hallatszanék loccsanás? Bizonyos vagyokbenne, hogy egy gyík is tudja, hogy a majom nemválhat zebrává. A bivalyok kemény koponyájúak ésbizony, kemény koponyája van az én apám fiának is.Meggyőződésem az, hogy engedelmeskedni kell tör-vényeinknek, mert különben sosem volna rend és jó-viselkedés az országban. De hogyan gyógyíthatunkmeg egy sebet, mielőtt az nem lett betegebb? Amikora gonosz szellem azt tanácsolta apám fiának, hogy szegjemeg fogadalmát, ő úgy is cselekedett és ezért bűnhőd-nie kell. Valaki, akit mindnyájan ismerünk és akinekatyja gyönyörű lányokat adott feleségül, szentül meg-fogadta, hogy megóvja a mi jó és szent törvényeinket,nem szentségteleníti azokat meg. Ez a valaki éber szem-mel olyan cselekedetet látott, amelytől felforr apáinkvére. Egy nőnemű lény nem tehet mást, mint hogyaláveti magát annak, akit szeret, ezért úgy gondolom,hogy Gumában is gonosz szellem lakozik. Azt mondom

90

tehát hogy apám fia bűnös és megérdemli a tűzbün-tetést, mert különben a rossz szellemek családunkonállanak bosszút. Tűzre velük! Égessétek el Bata Kin-dait és Gumát! Égessétek el!

A vér megfagyott bennem, mert jól tudtam, hogyse Guma, se én nem követtünk el semmi rosszat. Sze-gény lány! Még most is magam előtt látom, amint ottül csodálkozó barna szemével, amelyhez hasonló szemea mi népünk lányai között senkinek sem volt. Gumasírt, mert tudta hogy minden ellene szóló vád hazug,gonosz, sötét hazugság! Az egész tanács felállott, fel-emelte kezét és a boszorkány-orvos hangosan kiáltotta:

— Gyermekeitek atyjai! Szolgáltassátok őket kipróbatételre! Ennek így kell történnie!

Öreg főnök, O-lau-va-li és apám felugrott ültéből,hogy tiltakozzék, mert mind a kettő tudta, hogymit jelent a tanácsnak ez a viselkedése. A boszorkány-orvos megkérdezte atyámtól és O-lau-va-li-tól:

— Láttatok már olyan vádlottat, aki igazat vall?—Ezeket az embereket egy kezdetleges és tudatlan

nép pogány vallása irányította és atyáinknak bele kel-lett nyugodniok a határozatba, amely végleges volt.

Gumát és engem haza vittek és egy úgynevezettharmadfokú vallatásnak vetettek alá, hogy valljuk bebűnünket. Szerencsések és boldogok lehettünk, mertsaját apánk vallatott, előtte tettük a próbatételt és nemaz ördögi varázsló-orvosok előtt. Ha miénkhez hasonlóügyet a varázslók vagy boszorkány-orvos vizsgál ki,a szegény vádlottnak nem igen áll módjában, hogy mégélve sokat vallhasson. Tudom, hogy apám sajnált en-gem, de ezt nem volt szabad mutatnia. Ha megkönnyezengem, ha sír, azt sohasem bocsátják meg neki, mert egyférfi sosem lehet olyan gyenge, hogy sírva fakadjon.Ha sírni akar, sírjanak helyette az asszonyok. És ígyapám kemény és kegyetlen volt velem szemben, hogy nemutassa gyengeségét, de tudom, hogy szíve mindenütésnél majdnem megszakadt.

Apám megparancsolta minden asszonyának, hogyjöjjön oda sírni és jajgatni. Ha egy asszonynak nincskedve a síráshoz, vagy nem tud sírni, mindig akad egy

91

különleges eljárás, amelytől úgy hullanak a könnyei,mint a záporeső. És akkor az asszonynak nincs másdolga, minthogy csak jajgasson. Ezért mondjuk a minyelvünkön, ha sírni látunk egy asszonyt, hogy ez csakmaskara. Ami »krokodilus könnyeket« jelent. Így nálunksenki sem sajnálkozik egy síró asszonyon, még ha azvalódi könnyeket sír is.

O-lau-va-li, az öreg főnök, úgy szerette gyermekét,hogy azt saját feleségei meg nem tudták érteni, de mostmégis meg kellett kínoznia, hogy vallomásra bírja.Hogy ártatlanságát bebizonyítsa, Guma letette a legna-gyobb esküt, amely eskünél nagyobbat hazámban nemismernek. Azt mondta, hogy felállt a mi szent állatunk-nak, a krokodilusnak a fejére, hogy bebizonyítsa ártat-lanságát, igazmondását. Guma még csak egy kislányvolt, én meg egy kis fiú, alig tizenhárom évesek! SzegényGumát kikötötték, cölöpöstül a földre fektették és kor-bácsolták és korbácsolták és korbácsolták. Leperzseltékszemöldökét és éhezették, hogy bevallja, hogy megszegtefogadalmát, de ő kitartott az igaza mellett, úgy mint én is.Az öregfőnök, O-lau-va-li, nem maga hajtotta végreGumán a büntetést, de végignézte. A kínzást az asszonyokcselekedték szívtelen kegyetlenséggel, így azután szegényGuma borzasztóan szenvedett, mert az öreg főnökfeleségei nem szerették Gumát és átokra átkot halmoztakfejére. Szitkozódásuk olyan rettenetes volt, hogy azember ereiben megfagyott a vér.

Engem az atyám vert meg és azt hiszem, hogy harag-ját kegyetlenséggé fokoztam azzal, hogy minden ütés-nél, melyet meztelen hátamra sújtott, azt kiabáltam,hogy visszamegyek fehér atyámhoz Skóciába. És foly-ton hívtam fehér atyámat és fehér fiát, az én baráto-mat. Még ma is láthatók rajtam ennek a kemény verés-nek a nyomai.

Azután abbahagyták a verést és a kínzást, amelyabból állott, hogy nyelvemet forró tűvel szurkálták.Vallomásom teljesen tagadó volt és ugyanilyen voltGuma vallomása is. Legidősebb bátyám kezdte kényel-metlenül érezni magát, mert úgylátszott, hogy hamisvádló és ki fogják nevetni.

92

Újra egybehívták a tanácsot és eléje hurcoltakengem és szegény Gumát is. Bátyám megmondta, hogyhonnan hallotta azt a történetet, azt is mondta, hogyszeret engem, atyja kedvenc fiát. De atyám ezt kijaví-totta és azt mondta, hogy a fő fia vagyok. Bátyámfolytatta mondókáját és arra hivatkozott, hogy meny-nyire fájt neki az, amit rólam hallott, hogy jó kis öccsé-ről fájt ilyesmit elhinni és alig is hitte el ezt a mesét.Egészen belemelegedett, de közben úgy forgatta a sza-vakat, hogy megint csak ellenem és Guma ellen igye-kezett hangulatot kelteni. Mind szaporábban ömlöttajkáról a szó. Azt mondta, hogy értesülését szavahi-hető forrásból merítette, egy kis fiútól és éppolyanlehetetlen, hogy egy kis fiú ilyesmit kitaláljon, mintahogy lehetetlen, hogy a leopárd együtt igyék az orosz-lánnal.

— Ezért mondtam, — fejezte be beszédét — hogyítéljék máglyahalálra őket.

És itt hirtelen abbahagyta. így hát beszéde fog-lalatja mégis csak az volt, hogy engem és Gumát kínoz-zanak tovább.

Öreg főnök, O-lau-va-li nem türtőztethette magáttovább, felugrott és mintegy válaszolva bátyámnakmondta:

— Oro elé kell terjeszteni ezt az ügyet!Senki se mert ez ellen felszólalni, mert mindenki

tudta, hogy a kérelem jogos. Oro hazám egyik fétis-babonája és a nép azt tartja, hogy Oro isten mindengonosztevőt megtalál, mert mindenki, akit Oro isten-ség képmása előtt elvisznek, okvetlenül bevallja, haakármi rosszat követett is el. Hétszer egy évben, min-dig hét-hét napig történik Oro isten előtt az ilyen elvo-nulás. Nincs olyan benszülött, aki bármilyen gonosz-tettét is elhallgatná Oro előtt, mert a hit azt tartja, hogyha így cselekednék, rettenetes szerencsétlenséget zúdí-tana vele mindenkire.

Tehát várnunk kellett, míg Oro istenség hív!A fő varázsló-orvos felállott helyéről és kijelen-

tette, hogy igaza van O-lau-va-li-nak, terjesszék azügyet Oro isten elé.

93

— Jaj annak, — mondta — akire Oro ujjal rámu-tat, jobb lett volna meg sem születnie!

Bátyám nem érezte valami kényelmesen magát,mert jól tudta, hogy ő maga ültette az ördögöt annaka kis fiúnak a szívébe, hogy azt mondja rólunk, amitmondott.

XIV. FEJEZET

ORO, AZ IGAZSÁG ISTENEÓro büntetései. Érvelés LoBagoIa ellen. A rendkívüli

tanács. A gyűlést befejezik. Atyám vádat emel. Bátyámrémülete. A »Kör«.

A következő napokon bátyám minden úton-módonigyekezett kedvemben járni, de atyám, amennyire csaklehetett, távol tartott tőle. Ami Gumát illeti, ugyanezvolt az eset nála is. Az asszonyok, akik oly kegyetlenülszidták és kínozták a szegény lányt, most kedveskedniakartak neki, de O-lau-va-li szintén távol tartottaGumát tőlük. Ezek az asszonyok nem vádolták sem-mivel sem Gumát, csak éppen a nekik szóló paran-csot teljesítették. De ezt azután rendkívül kegyetlenül.

Eljött Oro isten legközelebbi hét napja és mindenkifelkészült erre. Oro istenség hét napja alatt az asszo-nyoknak nem szabad mutatkozniuk és amíg a hét napel nem múlik, el nem hagyhatják házukat. Oro elsőéjszakáján semmi rendkívüli sem történt. Se Guma,se én nem járultunk Oro elé, mert semmi rosszat semcselekedtünk. De nem haladt el az isten előtt az a kisfiú sem, aki a történetet elmondta, de nem haladt elOro isten előtt bátyám se. A kis fiú, aki megesküdöttarra, hogy amit elmondott, az igaz, fétis-imádó volt.Bátyám pedig az idegen nemzetség vallását követte.Ahhoz tartozott. A kis fiú a saját hitsorsosai közülsenkitől sem kérhetett tanácsot, mert nem akadt olyanfétis-imádó, aki felbátorította volna őt arra, hogytartson ki a rossz mellett, amit elkövetett. Bátyám a mi

94

hitfelekezetünk rabbijához fordulhatott volna és velemegbeszélhette volna a dolgot, mielőtt Oro istenségelé járul.

Bár ha mi teljesen külön nép vagyunk és vallásunkteljesen más, mint a fétis-imádóké, azért mégis kötele-sek vagyunk magunkat alávetni a tabuk és titkos szer-vezetek parancsait követve a fétis-törvényeknek. De egyvalamivel előnyben vagyunk a fétis-imádókkal szem-ben, van hét rabbink, aki hitünk és erkölcsünkőre. Nehéz és kétséges kérdésekben tanácskozhattunkrabbijainkkal. A mi ügyünkbe rabbi nem akart beavat-kozni. Mert az nagy szégyent jelentett volna a mi sajáthitközségünkre, ha ő elkövette volna azt a rettenetesgonoszságot, hogy valakit a saját véréből a másiknépnek kiszolgáltasson. így azt tanácsolták bátyám-nak, hogy a kis fiú után járuljon ő is Oro isten elé ésmondjon el mindent, amit erről az ügyről tud. Történ-jék minden az igazság szerint.

A következő éjszaka újra felhangzott Oro hívásaés még hangosabb, még hátborzongatóbb volt, mintvalaha is. Három férfi jelent meg Oro előtt. Mindegyiketfeleségei vádolták be. Mindegyik férfinak tíz-tíz feleségevolt és az volt a vád ellene, hogy utolsó feleségénél túl-ságosan hosszú ideig maradt. Az egyik férfi megtagadta,hogy egyik feleségével menjen, a másik főfeleségét amaga házába vette, hogy vele együtt éljen és azt tar-totta, hogy ez az asszony túl gyengécske ahhoz, hogya tanyán dolgozzék a többi asszonnyal. A harmadik afőfeleségével élt egész idő alatt. Mind a három férfitmegfosztották feleségeiktől és mind a hármat úgy meg-csonkították, hogy az egyik közülük meghalt, a másikkettő pedig az emberek gúnyjára az »agha«-k (eunuchok)tanyája nevű helyen élt élete végéig. Ugyanezen az éjsza-kán még sok büntetést róttak ki. Két lánynak levágtákaz ujját, mert lopott, egy fiút pedig az Ogboni társasághalálra ítélt, mert nem engedelmeskedett.

Az a kis fiú, aki engem feljelentett, ezen az éjsza-kán sem jelent meg Oro előtt. A harmadik éjszakánazután mégis megjelent és elmondta történetét. El-mondta, hogy nincs jóbarátságban Ibn LoBagolával

95

és hogy a többi fiú sem barátkozik vele, mert egészenszokatlan, hogy Ibn LoBagola a lányokkal beszélgetés játszik és mert Ibn LoBagola tiltott szokásokathurcolt az országba. Elmondta, hogy bátyámnak aztmesélte, hogy sokszor látott engem Gumával és, hogyIbn LoBagola bátyja biztatgatta folyton, hogy mondjael újra és újra ezt a dolgot és minden egyes alkalommalkibővítette néhány szóval mondókáját.

Az ügy vitássá vált és addig nem lehetett ítéletethozni, amíg újra össze nem hívták azt a rendkívülitanácsot, amely először hallgatott ki bennünket. Bátyámszintén megjelent Oro előtt, vallomása rövid volt. Aztmondta, hogy cselekedetében nem vezette rossz szán-dék és csak az igazság keresése hajtotta, amikor sajátapja fia ellen vádat emelt Az Oro napok alatt se atyám,se öreg főnök O-lau-va-li nem aludt, mind a kettőjelentést kapott Oro őreitől, hogy mi történik és olyangyorsan, amennyire csak lehetséges volt, akarták azügyet elintézni.

Oro utolsóelőtti napján vallott bátyám Oro előtt.Sohasem felejtem el ezt a napot. Ha akkor Gumát ésengem elítélnek, házasságunkat még egy évvel el kel-lett volna halasztanunk, olyan égési sebeket szenvedtemvolna.

Összehívták hát a rendkívüli tanácsot. Ó, micsodagyülekezet! Guma és én sírva fakadtunk! Egymástsajnáltuk. Én még gyönge voltam a megveretés utánés ugyanolyan gyönge volt szegény virágom, Guma.Az én hazámban a könnyek nem keltenek szánalmat,hanem inkább megvetést, de mindhiába, mi mégissírtunk. Most, hogy leírom ezt, megint könnybelábada szemem, őszinte meggyőződésem, hogy bátyámatkötelességérzés és nem gyűlölet vezette ellenem. Mertbár bátyám istenítéletet kért ellenem, kínpadra vite-tett és megkorbácsoltatott, azért mégis igazságérzetevolt cselekedetének rugója. Vájjon nem tapasztaltam-esok különös dolgot a négy év alatt, amelyet hazámonkívül töltöttem el? Amikor a gyűlés véget ért és nekünkigazságot szolgáltattak, apám odanyújtotta kezét, hogycsókoljam meg. Hogy megragadtam és megcsókoltam

96

ezt a kezet! Soha életemben nem csüngtem úgy atyámkezén, mint most. Guma az öreg főnök, O-lau-va-lilábát csókolta és mosta könnyeivel. Valamennyi jelen-levő felnőtt kezét megcsókoltuk és megkönnyebbülveleültünk.

Készséggel beleegyeztem, hogy annyi feleségetveszek el, amennyit atyám csak akar és ez nem voltkönnyű vállalkozás, mert ő egyidejűleg hat lányt jelöltki számomra. Ez kissé elütött a rendes szokástól, deatyám nagyon akarta és én meghajoltam akarataelőtt.

Apám felállott, ami arra vallott, hogy vihar dúlkeblében és a következőket mondta a tanácsnak:

— Meglehet, hogy annak az anyának az apja,akinek a fia engem apjának nevez, nagyon futott az utánaz asszony után, ki azt az anyát szülte, aki életet adottama fiú anyjának, aki engem apjának hív. Hacsak futottutána, örüljünk ennek, de egészen világos, hogy utólis érte, le is fogta és hajam a tanú, hogy ez a nőstényegy majom volt.

Ez rettenetes kijelentés volt. Szegény bátyám fel-sikoltott, az izzadtság csak úgy ömlött róla és jajgatvakérte a fő varázsló-orvost, hogy óvja meg saját apjánakkíméletlen szavaitól.

Öreg főnök, O-lau-va-li, ugyancsak felemelkedetthelyéről és beszélni kezdett. Halk hangon indult megajkáról a szó, de azután egyre izgatottabb lett és kiál-tássá nőtt. Azt követelte, hogy az ügyet terjesszék aKör elé. A Kör az én hazámban nagyon rossz dolgotjelent. Ha bárkit is bevádolnak egy Kör előtt, az mindiga legborzasztóbb halálok halálával hal meg a királykényére. A »Kör« ősrégi intézmény és csak ritkán alkal-mazzák. Eredetileg azzal a céllal alakult, hogy leleplezzeazokat, akik szívükben gonosz szándékkal járnak ésakik összeesküvést szőnek a király ellen. A javasemberekés varázsló-orvosok alkotják az egyes »Kör«-öket és aző feladatuk kiszimatolni a bűnös embereket. Ezt azeljárást voltaképpen már eltörölték, de újra és újra fel-lehetett éleszteni a »király kényére«. Így hát, mikoröreg főnök, O-lau-va-li kiáltva követelte a fő varázsló

97

orvostól, hogy döntsön a Kör, bizonyára azt akarta el-érni, hogy bátyámat végezzék ki.

Népem főrabbija kényszerítette atyámat, hogytiltakozzék a rettenetes javaslat ellen. Apám hang-gosan mondta:

— Fiamnak egyetlen csepp vére se hulljon!

XV. FEJEZET

HA AZ EMBER MEGNŐSÜL,KEZDŐDNEK A BAJOK

A tanács büntet. Gyermekházasság Afrikában. Nyilvánosnász. A lobbanékony Guma. Guma kegyvesztett lesz.

Guma az amazonok között.

Apámnak az a néhány szava, hogy »Fiamnakegyetlen csepp vére se hulljon!«, azt jelentette, hogyő azt kívánja, hogy az én ügyemből kifolyólag se én,se senki más az ő családjából ne haljon meg. Hogyösszehívhassák a »Kör«-t, ahhoz előbb O-lau-va-li-nakmeg kellett volna szereznie a király beleegyezését,de csöppet sem látszott valószínűnek, hogy a királyúj életre keltse ezt a régi hagyományt, ha nincs azügyben személyesen érdekelve. És azután latba esettmég az is, hogy egy olyan család egyik tagjának az éle-téről volt szó, melyet a király avatott nemessé és magaa család feje, ez a nemes ember, ellenezte a tervet.O-lau-va-li belátta mindezt és arra szorítkozott csak,hogy teljesedjék a tanács határozata.

A tanács gyorsan döntött. Az ítélet az volt, hogyszegény bátyámnak nyilvánosan kitépték a szakállátés az ostoba kis fiúnak felmetszették a nyelvét, mertrosszakaratúan hazudott. Apám három napig tartóÜnnepet rendezett annak örömére, hogy Guma és énilyen elégtételt kaptunk és megengedte, hogy folytassukházassági előkészületeinket.

98

Hátam még sajgott az istenítélet kegyetlenkorbácsütéseitől, de gyorsan felejtettem — hiszenGuma a feleségem lesz! ... Soha, soha ezt nem fe-lejtem el.

Megint feltámadt bennem a vágy, hogy elhagyjamhazámat, mert odahaza minden bosszantott és sértettengem. Nehézséget csak az okozott, hogy milyen biz-tos úton-módon kerüljek ki. Atyám sohasem adottvolna mellém kíséretet és azt is tudtam, hogy minden-kit visszariaszt attól, hogy segítse eltávozásomat, deén akkor nem sokat törődtem ezzel. Meg kellett várnia házasságomat, mielőtt arra csak gondolhattam volnais, hogy újra elhagyjam hazámat. Mintha csak pik-nikre készülődtem volna, úgy éreztem magam az esküvőielőkészületek sok próbája és ünnepsége alatt. Arrólmég álmodni se mertem, hogy inkább temetésre készü-lök. Igen, temetésre, mert nem gyilkolták-e meg azasszonyok virágát? Vájjon nem voltam-e akaratlan,ártatlan okozója annak, hogy a mi barbár, kegyetlenfétis-törvényeink megtörték a szívét egy valódi férfi-nak, mert ezek a törvények azt a látszatot keltettékés erősítették meg, hogy Guma már az esküvőnk előttteljesítette házassági fogadalmát. Természetes »vélet-lenségek« és nem, mint ahogy ők gondolták, törvény-szegés szolgáltattak alapot a vádnak. De az én hazámnépét nem győzheted meg arról, hogy a természet isokozhat bajokat — túlságosan babonások ahhoz, hogymegértsék a természet erőit.

Ha egy fiú feleségül vesz egy lányt, akkor a lányszüzességét az egész nép előtt nyilvánosan kell meg-állapítani. És szegény Gumának nem volt anyja, akiodahaza szívszorongva várja az örömkiáltást, amelyetminden anya annyira szeret hallani, amikor bebizonyul,hogy lánya tiszta. És Gumának nem volt anyja, akitört szívvel hallja ennek ellenkezőjét is. Nem voltanyja, aki enyhítse félelmét és megvigasztalja.

És elkövetkezett a végzetes éjszaka, miután tizen-négy hosszú hónapon át várt és várt Guma és hordtaa szüzességi álarcot. A házasságközvetítők előzetesvizsgája jól sikerült mindkettőnk részéről. De az álta-

99

lános vélemény az volt, hogy a lány több lesz számomra,mint egy házasság.

Ez is egyik fontos oka volt annak, hogy mértsürgette atyám olyan nagyon a házasságot. Meg akartmenteni a megvetéstől, mert otthon az emberek meg-vetettek engem, mert tengerentúlra keltem és visszajőveidegen nép szokásait követtem. Atyám nehezen győztemeg a fétis-orvost arról is, hogy én a fia voltam és hogynem lakik bennem gonosz szellem. Ezért első teendőjeaz volt, hogy feleségül adja hozzám azokat a lányokat,akikkel már előzőleg eljegyzett és azt parancsolta,hogy a sorban a gyönyörű Guma legyen az utolsó, akitmi »főasszonynak« hívunk.

Egész jól végeztem el a szertartásokat, bár valódijelentőséggükkel alig voltam tisztában. Egy skót ott-hon erkölcsös élete után nem igen készültem el olyanszemérmetlen dolgokra, mint amilyenek itt vártakrám. Túlságosan fiatal voltam ahhoz, hogy apámmalvitatkozzam, de fiatal voltam még ahhoz is, hogy meg-kérdezzem: mért történik mindez? A tömeg össze-gyűlt és én vártam, hogy rámkerüljön a sor. Az elsőlány olyan vad volt, hogy letépte kötelékeit és az öregembernek ugyancsak jó erősen kellett fognia, hogyvégre is legyőzze. Akkor megszólaltak a tam-tamokés az öreg házasságközvetítők külön-külön énekelnikezdtek! Mindez olyan izgató volt, hogy nem is tud-tam, hogy tulajdonképen mit csinálok.

A fiatal lányok ott álltak arra várva, hogy hirtelenanyjukhoz rohanhassanak, aki nem lehetett jelen aszertartáson, de odahaza kellett várni türelmesen aházban, amíg az örvendetes hang nem jelentette:

— A Szellem megbízható lányt adott neked,bravó!

Nem mindennapi dolog, hogy egy fiú egyszerrehat lányt vegyen el. Velem másképpen állt a dolog,mert elhagytam a hazámat és atyám nem volt tisztá-ban szándékaimmal. Ezért mindent elkövetett, hogylekössön engem és a fétis-nép megbecsülését ne veszítseÍgy, ha jól meggondoljuk a dolgot, meglehetősenerős próbának voltam alávetve.

100

Elővezették a következő négy lányt. Minden lak-mározás megszűnt. Ne felejtsük el, hogy nekem mégegy lányt kellett elvennem és sokan azt gondolták,hogy az egy valódi »makrancos hölgy«. Senki sem vártvalami rendkívüli dolgot — és amikor a házasság-közvetítő Guma magatartásáról beszámolt, azt mondta,hogy a lány nagyon boldog és arról beszél, hogy mitfőz először férjének és mennyire vágyódik vele együttélni. Gumán nem látszott semmi félelem, sem zavar,ami mindenki tetszését megnyerte. Elérkezett a pil-lanat. Amikor megszólalt a gong és az emberbőrrel be-vont tam-tam, sokan odaszaladtak, míg mások foly-tatták a táncot.

De azután az ének és zene megszűnt, a térségenhirtelen csend támadt. Határozottan emlékszem, hogymegszállt a félelem, mert nem tudtam mi történik,hogy mindez mit jelent. Semmi beszéd, semmi tréfál-kozás! Amikor egy ifjú siheder mégis tréfálkozniakart, mindenki megbotránkozva intette le. Minthatemetésen lettünk volna! Mi történt? Mi fog történni?Nem értettem.

De azután hirtelen kitaláltam mindent, hogyan,hogy nem, nem tudom, de mégis kitaláltam. A ked-ves Gumán volt a sor, őt vezették be. Egy öreg emberazt mondta nekem, hogy Guma meg akar ölni és éppenezért előbb én verjem meg, hogy akkor nyugton marad-jon. Mindenki azt magyarázta nekem, hogy milyennehéz lesz uralkodnom rajta. Én magam egészen más-képpen gondolkoztam — nem tudom mért, de az voltaz érzésem, hogy ezzel a virágszállal jobb lesz együttélnem, mint bárki mással. Gyöngéden és szelíden akartambánni ezzel a különös lánnyal és mindig kedves akartamlenni hozzá. Talán szerettem őt. . . nem tudom ...ki tudja? Túlságosan fiatal voltam ahhoz, hogy mindeztmegérthessem. Guma szökelve és nevetve közeledett.Ha egy leány ilyenkor vidám, minden jelenlevő is jólérzi magát. De most egyetlen szó, egyetlen megjegyzéssem hangzott ei.

Öreg főnök, O-lau-va-li nagy dolgokat tervezettkedvenc gyermekével, akit sajátjának vallott, bár sem-

101

miféle vérrokonságban nem volt vele. Odahaza fel-alájárkálva várta az örvendetes hírt a gyermek házassá-gáról. Az atya és anya helyét kellett betöltenie, merthiszen Gumának nem volt anyja. Öreg főnök, O-lau-va-linem volt jelen a szertartáson, de mégis nagyon boldogvolt. Új szokást akart életbeléptetni, megváltoztatnia hazámban divatozó szokást, ő akart nekem ajándé-kot küldeni ahelyett, — amint ez eddig szokásban volt— hogy apám, vagy én küldtünk volna néki ajándékot.Ki álmodhatta volna akkor, hogy én, a feketefiú, aki házasságot akartam kötni, egy szép napon azegész világnak Gumáról beszélhetek? Gumának sok-féle neve volt a benszülöttek között. Csak néhányatsorolok fel: a »gonosz«, »a jóság kísértője«, mőstény majomivadéka«, »a csábítón, »Ű ravaszt, »a szemtelent, »a szemér-metlem, m jónak makacs ellenséget, végül »az amazont.Ezekkel és más gúnynevekkel rágalmazták és halmoz-ták el ezt a nagyszerű lányt.Mint a többi lány, ő is elfoglalta helyét és várta

a szertartás kezdetét. Nem tudom, hogy mért, de féle-lem vett erőt rajtam, vidámságom megszűnt, a szívemnehéz lett. Amikor Gumával együtt elfoglaltam helyem,a jó lány átölelt! Ezzel is a hazai szokások ellen cse-lekedett. Melyik lány merészelte volna megtenni eztmég Gumán kívül? Ez a lány mindig mindent más-képpen cselekedett, mint többi társnője, de azért min-dig a tabu törvénye határain belül maradt. AzutánGuma nyugodtan, csendesen állva maradt. De ez azegy mozdulata a nép szemében azt jelentette, hogyGuma nem lehet feleség, hogy nem szűz már — az em-berek szemében Guma elbukott! Guma, szegény Guma!Az édes, kedves, szerelmetes Guma elveszett — legalábbaz én számomra elveszett. Amikor ezt megtudtam,sírvafakadtam, nem tudom mért, de keservesen sírtam.

Képzeljék el a helyzetet: A nép, a házasságköz-vetítők, mindenki, aki csak ott volt, átkot zúdította szegény, lobbanékony lányka fejére, aki csak tizenegyéves volt és annyira elütött a mi fajtánk többi lányától.Az egybegyűlt asszonynép gúnyosan korholta, szidta,míg a férfiak ezzel a mondással elégedtek meg: »Meny-

102

nyivel több az asszony egy tollnál amely csak arra való,hogy megnézzék, hogy a szem gyönyörködjék benne?«

A férfiak visszavezettek a házhoz és megmagyaráz-ták nekem, hogy mi történt, hogy Guma hogyan szegtemeg a nagy fétis-törvényt. Én sírtam és egyre azthangoztattam és halálomig újra és újra csak azt mon-dom:

— Da ke-dep — ami annyit jelent: »Hazugság«.—Azt hiszem, hogy én voltam az egyedüli, aki öreg

főnök, O-lau-va-li kezét csókoltam keservének ebbenaz órájában, Természetesen, semmit sem tehettem azítélet ellen. Hallgatnom kellett, hogy az öreg emberekhogy átkozzák és ítélik el Gumát. Az még csak nem isderengett ezeknek a keményfejű, tudatlan, ostobapogányoknak, hogy tévedhettek is. Hiszen ők voltaka mi vezetőink, a mi bölcs embereink. Akkor nemtudtam még, de most tudom, hogy nem volt a földönsoha ártatlanabb és tisztább lány Gumánál. Akkorcsak tizenhárom éves voltam és csak annyit tudtam,amennyit apámtól és az öregebb emberektől tanultam.Hittem a felnőtt férfiaknak, hittem saját apámnak,de valami bennem mégis arra kényszerített, hogy han-gosan kiáltsam:

— Hazugság! Guma feleségnek való jó leány!Öreg főnök, O-lau-va-li öngyilkos lett. Gumát meg-

fosztották nemétől és a király házába küldték. A királyegyik fő amazon harcosa és tanácsadója lett belőle.És én mégis azt mondom, hogy hat feleségem volt,de csak öt élt az én tanyámon belül, Guma a királynálélt. Guma születésénél fogva hercegnő volt és igaziapját, törzsének főnökét, öreg főnök, O-lau-va-li assza-gájja, harci kése ölte meg.

XVI. FEJEZET

MARADJAK BENNSZÜLÖTT?Követők. Megcsömörlök a bennszülött élettől. Gyermekeim.

Mese az esti tűznél.

Házasságom után tanyámra vittem az öt

lánytés hazai szokás szerint

apám tizennégy »követőt« szer-zett

nekem. Hogy mindegyik feleségemnek eleget

te-gyek, egy hónap lejárta előtt

nem igen hagyhattamel

az öt

asszonyomat, így tehát

amennyire tőlem tellett,berendezkedtem a házas életre. Nemsokára azutánatyám meghalt, érezte, hogy azzal, hogy megházasí-tott

engem, az ő furcsa fiát, elvégezte a rábízott

fel-adatot. De annál

kevésbé tudhatta azt, hogy milyenvágyakat

és gondolatokat

dajkálok magamban. Sosemmérlegelte igazán, hogy milyen változásokon mentemés megyek keresztül. És nem is álmodhatott

arról, hogymeztelen testét

(mert

ő is, mint

mindenki más a falu-ban, anyaszült

meztelenül

járt-kelt) bizonyos vissza-tetszéssel

nézem.Négy hosszú évig voltam távol

hazámtól, más népközött

éltem és nagy változáson mentem át. Ha mind-járt

keveset

is, de ruhát

hordtam — mégis ruhát!Ezért

és sok másért

odahaza az emberek rám bizal-matlanul

és babonás félelemmel

néztek, de ez a babo-nás félelem egyúttal

arra is jó volt, hogy sok vitábanmegmentett

a fétis-doktorral

szemben, aki tabunakakarta nyilvánítani a tanyámat

és a velem való beszél-getést.

De én mégis csak az apám fia voltam, apám pedigtlőkelő nemes ember, aki nagy szerepet

játszott

népé-nél

és én is népünk tagja voltam: ezért

lehetetlenség»Dlt

engem tabunak nyilvánítani. Bevallom, hogy ma-íjam ellen szinte szánt

szándékkal

hívtam ki az ellenségesindulatot, ragaszkodtam civilizált

szokásaimhoz: függő-ágyban aludtam, széken ültem, kaftán helyett

nadrág-ban jártam és tábori asztalkán lámpást

gyújtottam

104

este. Mindezt a szokást Európából hoztam magam-mal. Asszonyaim jelenlétében étkeztem, mert megszok-tam Európában az asszonyi társaságot, Skóciában éltem,ahol az asszony a ház feje. Tányérból ettem, kést ésvillát használtam, és ez mind különösnek és idegen-nek tűnt fel népem szemében.

Apám főfeleségének legfiatalabb fia voltam és ha-zám törvénye szerint én örököltem örök-jogát, visel-hettem nevét és a »főnök« címmel élhettem. Ha nem hagy-tam volna el újra hazámat, még a község főnöke islehettem volna. Férfi és nőtestvéreim mind Afrikábanélnek, bizonyos vagyok abban, hogy sohasem vágya-koznak el onnan, de úgy érzem, hogy olyan idegen va-gyok nekik, mint akárki más. Sohasem fájt ötszörösházasságom után egyetlen feleségem elvesztése sem,de Gurnát... Gumát nagyon sajnálom, aki most ismenyasszonyom, utolsó és főfeleségem. De öt asszo-nyom gyermekei ma is érdeklődésem tárgyai és sokszorszeretném látni őket. Tizennégy fiú apja vagyok. Gyer-mekeimet szeretem, de sohasem szerettem feleségei-met. Ki szerethet hatot?

Még most is gyakran eszembe jutnak azok a mesék,amelyeket éjjel a falusi őrtüzeknél hallgattunk a fel-fellobbanó vad lángok és ijesztő árnyékok körében. Haddmondok el egyet:

HOGYAN BIZONYÍTOTTA BE EGYMAJOM HŰSÉGÉT TÖRZSÉNEK

Egyszer volt, hol nem volt, mélyen bent az őser-dőben élt egy öreg majom. Ez a majom sok hosszúholdkeltén át törzsének őre volt. Azt is mondták róla,hogy valaha régen a csordának főnöke volt, de szó-szátyárkodása miatt kibukott magas rangjából. Azegész állati világban arról volt nevezetes, hogy nem voltfiú utóda és ez is egyik oka volt, amiért vezető állásátelvesztette. Még a fiatal majmok is megvetéssel bántakvele, szüleik erre tanították őket. Jóvátenni mindazt

105

a sok gonoszságot, melyet az öreg majom ellen elkövet-tek, annyit jelentett volna, mint felszedni a pihéket,amelyeket a szél szerte-széjjel fújt. Hogy hány éves,senki sem tudta, öregebbnek látszott és mégis fiatalabb-nak tűnt fel, mint minden és mindenki, aki a vadon-ban élt. Mindent meg tudott csinálni, amit a többimajom, minden erőlködés nélkül végezte dolgait, bárhaa többi majom fiatalabb is volt nála. Bölcseségénekhíre túlszárnyalta a törzs összes öreg majmaiét. Emlé-kezőtehetsége olyan ruganyos volt, mint a gumi, régebbiidőre tudott visszaemlékezni, mint az elefánt. Ki ismertevoltaképpen ezt a fickót? Senki! Ki tudott oly sokat,mint ez a legény? Senki! Minden vitás kérdésbenhozzá fordultak és véleménye volt az utolsó szó. Ésmégis ő volt a céltáblája és mulatsága az egész majom-népnek. Ha valamilyen bölcs, tanácsért dicséretet várt,cserébe csúfondároskodás és gúny árasztotta el, törzsé-nek legkisebb majma is rajta töltötte ki tréfás kedvét.Sok mindenféle neve volt: »a bölcs bolond«, »a ravaszcsalód, »a tettetőn, »a rossza, »a csábítón, »a hazug«, »azember barátja« — és különösen ez az utolsó volt súlyos,mert ha egy majom az ember barátja, azzal a majmoknemzetségében legmélyebb fokra süllyed, úgy utáljaa majom az emberi nemet.

Idővel a majomság olyan kíméletlen és kegyetlenvolt az öreg majomhoz, hogy az más helyet keresettmagának, De egyetlen majom-törzs se fogadja vendég-szeretőn, szívesen egy másik törzs gyermekét! ígyhát hiába keresett magának más majmok között hazát.Kidobták maguk közül és nem egy nőstény majom arrabiztatta a hím majmokat, hogy öljék meg, mert —azt mondták — hogy soha semmi jóra sem vezethetennek a gonosz, öreg csalónak a jelenléte. Az asszo-nyok mindennap kikémlelték minden mozdulatát, vagygyermekeiket küldték, hogy leskelődjenek utána, úgy-hogy minden lépéséről beszámolhattak a törzs férfiai-nak. Ha látták, hogy az elefánttal vagy ai; oroszlánnalvagy akár csak az ártatlan gazellával is beszélget, rög-tön azzal álltak elő a törzsnél, hogy összeesküvéstsző ellenük.

106

Ezért kétségbeesésében egy nap nagyon messzireelvándorolt és úgy elfáradt, hogy egy vastag indárakúszott fel és ott gondolkozni kezdett hajdani állapo-tán, hogy mi mindent vesztett el és keservesen sírvafakadt. Úgy érezte, hogy legjobb volna mindennelvégezni és meghalni, de magában mégis azt gondolta,hogy előbb valamit cselekedni szeretne, amivel bebi-zonyíthatja a törzsének, hogy még mindig szereti éshogy nem olyan rossz, mint amilyen a híre. Mialattígy gondolkozott, beszélgetés ütötte meg a fülét. Hátcsendesen meghúzódott és figyelt. A kígyó hangjáthallotta és látta azt is, hogy éppen szarvasviperákfészke mellett pihen.

A beszélgetésből kiderült, hogy egy kígyó követ-ségbe jött a viperákhoz és üzenetet hozott törzse főnö-kétől, amely szerint minden kígyó gyűljön össze éskészüljön fel az óriás majmok falvának megtámadá-sára. Hallotta, amikor az egyik kígyó kijelentette,hogy már itt az ideje és nagyon helyes dolog, hogy eze-ket a gyávákat elűzzék a vadonból, mert már olyanszemtelenek, hogy azt hiszik, hogy ők az erdő urai.Egy másik kígyó kifejtette, hogy most van a legjobbalkalom a támadásra, mert nem őrzik az óriás maj-mokat. Az egyik fiatal kígyó ugyanis látta, hogy azöreg őr egészen egyedül messzire elment falujából.Ha ez így van, akkor az öreget biztosan elűzték, mertkülönben nem ment volna el egyedül népétől. Ilyennincs majomországban! Tehát ez a legjobb alkalom,hogy rajtuk üssenek, mégpedig alaposan.

Az öreg majom, elrejtőzve az indák között, mind-ezt hallotta és azon gondolkodott, hogy mitévő legyen,mert észrevétlenül nem hagyhatta el rejtekhelyét.Azzal is tisztában volt, hogy ha egy kígyó meglátja,nem sokat teketóriázik vele. És eszébe jutott, hogyha riadó jelet adna, az is megmenthetné népét a rette-netes haláltól, amelyet a kígyók ellenük terveznek.Ezzel egyúttal bebizonyíthatná törzséhez való nagyhűségét. És neki akart indulni, de az első mozdulatnálészrevették. Izgatottságában, hogy elszabaduljon, karjabeakadt egy inda ágbogába és egy fiatal vipera ráug-

107

rott és megmarta. Tudjátok ti is, hogy veszedelemidején erőtök megkétszereződik! Az öreg majom addighúzta, tépte magát, amíg kiszabadult, de ezalatt afiatal kígyó számtalanszor beleharapott és ez biztoshalált jelentett.

Amikor az öreg majom kiszabadult az indákból,amennyire csak lábai engedték, futni kezdett és kín-jában is egyre a figyelmeztető szózatot ordította:

— U-lau-vi — ami annyit jelent: »Veszedelmetlátok!«

Bizony nagyon messzire kellett futnia és mikorelérkezett táborhelyükre, a majmok már mind felké-szültek, hogy elmeneküljenek, mind hallották messzi-ről a figyelmeztető riadót. Amikor az öreg majommegérkezett a falu bejáratához, eszméletlenül összero-gyott a fáradtságtól és a fiatal kígyó sok halálos szúrá-sától.

Ugyanekkor nagy irammal érkezett oda a kígyókegész nemzetsége, mert azt hitte, hogy utóiérheti azöreg majmot, mielőtt az a táborhelyre érkezik. De voltsok majom, amely kicsúfolta és összeszidta az öregőrt és azzal vádolta, hogy csak komédiázik, mert ígyakar visszakerülni a törzs védelme alá. Az egyik majomazt mondta, hogy ha tudták volna, hogy az öreg csalóadja le a riadó figyelmeztetést, akkor nem készültekvolna fel arra, hogy tábort bontsanak és elrohanjanak.Amíg így szapulták, a kígyók már egészen a falu hatá-rába érkeztek, de már egyik majom sem törődött azöreg hűséges őr figyelmeztetésével.

A majmok főnöke is odaérkezett, hogy kihallgassaaz öreget, mielőtt az meghal. A majomfőnök már-márelhitte az öreg majom beszédét arról, hogy a kígyókegyesültek ellenük. De amint ilyen alkalmakkor mindig,akad asszony, aki beleavatkozik a fontos dolgokba,egy nőstény majom, amikor látta, hogy a főnök érdeklő-déssel hallgatja az öreget, hangosan odakiáltott:

— Főnök apám, hagyd ott ezt az emberek barát-ját Ugyan, micsoda anya szülte ezt az ördögökkelteli gonosztevőt? Még neked is hazudni mer anélkül,hogy elpirulna!

108

A gúnyos beszéd hallatára a főnök hátat fordítottaz öreg őrnek, az öreg legény pedig dühében és fájdal-mában a karjába harapott és kicsurgó vérét a falubejáratánál szétfröcskölte, ami annyit jelent, hogy meg-átkozott mindenkit, aki belül van. Ez szokás úgy a ben-szülöttek, mint a majmok között. És az öreg őr barátnélkül, népétől elhagyatva és kivetve halt meg.

És a kígyók minden oldalról elözönlötték a tör-zset és egyetlen majom sem menekült meg marásuktól.Mindegyik rettenetes halálok halálával halt. Mikor akígyófőnök saját vérében feküdve látta az öreg majmota falu bejáratánál, így szólott:

— Egészen majomhoz illő, hogy lemesse az orrát,ha haragos arcot akar vágni.

XVII. FEJEZET

ELVESZVE AZ ŐSERDŐBENCselszövés öt asszonnyal. Még öt feleség is féltékeny. Egyhűséges követő. Nincs visszatérés. Tropikus viharok.Enfiki mesét mond. Haragos szellemek megnyugtatása.Elveszve az őserdőben. Láz. Az óriás kígyó. Dobszó. Kof-fi király országa. Indák között. Még egy pár népmese.

Minden vágyam az volt most, hogy megszabadul-jak a vademberek életének borzalmaitól, de szándékom-ról nem mertem apámnak szólani és nem volt taná-csos bárkinek is szólani erről a falubeliek közül, mertbizonyosan felkérték volna apámat, hogy távozásomtiszteletére csapjon lakomát.

Az egyetlen dolog, ami számomra megmaradt,hogy feleségeimben bízzam meg. A mi országunkbanegy férfi nagyon megbízhatik feleségeiben, közölhetivelük minden titkát, mert asszonyaink megbízható-sága egyik főtulajdonságuk. Összehívtam tehát ötfeleségemet és azt mondtam, hogy meg kell látogatniegy más közösséget és hogy néhány hónap előtt nem

109

térek vissza. Hosszú és veszedelmes útra indulok. Azegyik erre azt mondta:

— Tudtam, hogy máshol is van felesége!A másik felkiáltott:— Üdvözöld nevünkben többi feleségedet! Re-

méljük, gyermekeidet jó egészségben találod.Elképedtem, mert még csak nem is képzeltem,

hogy feleségeim ilyesmire gondolhatnak. De hát ilyena benszülöttek gondolatmenete és én nem voltameléggé jártas abban, hogy őket jobb gondolkozásraszoktassam.

Felszólítottam követőimet, hogy mutassák az utat,kísérjenek el, de ők megijedtek. Megmagyaráztamnekik, hogy mindenáron el kell mennem és hogy azértnem kérek apámtól kíséretet, mert ő biztosan meg-ijedne, hogy újra elveszít engemet és kérésemet vissza-utasítaná. Ékkor az a »követő«, akit tanyámon a követőkfőnökének neveztem ki, önkéntesen ajánlkozott, hogykivezet az országból, mert, mint ő mondta, nagyon jólismeri az őserdőt és vigyázni fog, nehogy baj érjen engem.

Így hát egy reggel elhagytuk kunyhó-falunkat.Fő-»követőm« azonban nem ismerte az utat. Úgy ter-vezte, hogy elvezet országunk határáig, ott majd fel-csípek egy vezetőt és kíséretet és az ő segítségükkelmajd elérem a tengerpartot. De minden lépése balulütött ki. Először is a tengerparttal éppen ellenkezőirányba indult, mert nem akarta, hogy távozásomgyanút keltsen. Ebből az okból én se vittem magammalsemmit, csak egy alvó-gyékényt és néhány hasznostárgyat, amelyre szükségem lesz, ha majd elérem a»civilizációt«. Felszerelésemet követőm vitte.

Nagy izgalmamban és nyugtalanságomban, csak-hogy elkerüljek, nem is gondoltam arra, hogy milyenévszakban vagyunk és miután már két napi járásravoltunk a falutól, jutott eszembe az időjárás. Közelvoltunk már az esős évszakhoz — igazában már csakkét nap választott el tőle. Ha elérkezik az esős időszak,akkor az eső patakokban ömlik, elárasztja a földet,az utakat. Minden évben így szokott lenni. Az esősidőszak június elsejétől augusztus végéig tart.

110

Visszafordulni butaság lett volna, mert időközbenapám biztosan megtudta, hogy el akarom hagyni azországot és rábeszélte volna feleségeimet, hogy emelje-nek vádat ellenem, amiért el akarom hagyni Őket. Ésez a vád örökké lehetetlenné tenné, hogy valaha is el-hagyjam országunkat.

Nem is annyira az esőtől féltem, mint inkábba mennydörgéstől és villámlástól. A mennydörgés ésvillámlás az én hazámban sokkal félelmetesebb és bor-zasztóbb, mint itt. Az esős évszak után nem is kellmesszire menni az őserdőben, hogy láthassuk a villámpusztítását. A villám sokszor hatalmas fákba csap éstönkrezúzza azokat, megöli az állatokat, mert az álla-tok rendesen fák alatt és a bokrok sűrűjében keresnekmenedéket. Így tehát az esős évszak után szana-széjjelhevernek az őserdőben vadállatok tetemei.

Az eső megeredt. Meg kell mondanom, hogy »kö-vetőm« nagyon hűséges volt hozzám, mindent megtett,hogy félig-meddig is kényelmessé tegye utamat. Őszerezte be és készítette el ételünket, az indákból függő-ágyat készített számomra, hogy jól alhassam és úgybánt velem, mintha valódi rokona volnék.

A követőm bennszülött volt, éppen olyan babonásmint a többi. Sok mesét mondott útközben állatokról,madarakról és halakról. Még fiatal gyerek voltam éstágranyílt füllel hallgattam meséit. Íme, egyik meséje:

A GYÍK ÉS A LEOPÁRDEgyszer volt, hol nem volt, a gyík így szólt a leo-

párdhoz:— No, komám, lássuk csak, kettőnk közül ki tud

egy nap alatt több embert ölni?A leopárd ereje érzetében biztos volt abban, hogy

sokkal több embert tud ölni, mint a kis gyík és ígyválaszolt:

— Ha én többet ölök, mint te, akkor te az én rab-szolgám leszel és minden kívánságomat teljesítened kell,

111

A gyík azt mondta, hogy a dolog rendben van,de ha véletlenül ő győzne, arra az esetre ő is szeretnekikötni valamit. A leopárd erre azt felelte, hogy ha ígylesz, ő is szívesen beleegyezik abba, hogy a gyík rab-szolgája legyen.

De ki vezet megbízható számadást az öldöklésekről?Ügy döntöttek hát, hogy megkérik az elefántot, hogylegyen a számadójuk. Másnap akarták megkezdenia versenyt.

Azzal kezdték, hogy kora hajnalban megtámadtakegy falut. A leopárd hét gyermeket és egy férfit ölt meg.Ugyanekkor a gyík még csak három gyermeknél és egyasszonynál tartott. A leopárd úgy teleitta magát vér-rel, hogy már alig tudott megmozdulni és ébren maradni— végül is lefeküdt és elaludt.

Míg a leopárd aludt, a gyík igen szorgalmasan dol-gozott és mire a nap lenyugodott, huszonnégy embertölt meg. Mikor a leopárd felébredt, még mindig azt hitte,hogy többet gyilkolt, mint a gyík.

Mikor az elefánt tudtára adta, hogy elvesztettea fogadást, a leopárd dühös lett és azzal sértegette ésvádolta az elefántot, hogy pártosan a gyík mellé állottés közösen megcsalták őt.

De tudni kell, hogy csak egy dolog van, ami fel-dühíti az elefántot és ez az, ha csalónak nevezik. Min-denki tudja, hogy az elefánt sohasem csal. Az elefántolyant ütött ormányával a leopárdra, hogy az beleszé-dült. Amikor magához tért, átkezódni és tombolnikezdett, vadul az elefántnak rontott és úgy összeharapta,hogy majdnem megölte. De a gyík az elefánt segítségéresietett és olyan keményen és ügyesen belelövelte mér-gét, hogy a leopárd kínjában felordított.

De a leopárd csak tovább harcolt és azt mondta,hogy inkább meghal, mintsem hogy akárkinek is arabszolgája legyen. Az elefánt felkapta a leopárdotés oly magasra dobta a levegőbe, hogy mire földet ért,már meg is halt. Az elefánt is úgy elgyöngült a sok vér-veszteségtől, hogy nem sokkal ezután ő is kileheltelelkét.

A gyík pedig így szólott:

112

— A leopárd meghalt, mert nem tudott veszteniés nem volt jó pajtás — az elefánt meghalt, mert igaz-ságos volt. Tanulság: soha többé nem mondok igazat.

Nem vagyok tisztában azzal, hogy »követőm«valóban nem tudta az utat, vagy pedig abban az igye-kezetében, hogy félelmemet elűzze, mesélés közben tévesz-tette el, de annyit láttam, hogy nagy zavarban volt.Meg-megállt, fülét egy-egy magas fához szorította,felültetett egy vastag indára és meghagyta, hogy ottnyugodtan várjak rá. ő maga pedig felmászott a facsúcsára és a nagy messzeségben valamit keresett.Azután visszamászott hozzám, a hátára vett, néhányszormegfordult a tengelye körül és úgy indult útnak, mászva-csúszva, ahogy éppen a nehéz terepen lehetett. Havalami alatt le kellett hasalnia, letett engem egy indára,vagy katapult módjára átvetett egy bozóttömegen,úgyhogy én újra az indákra zuhantam és azokbanmegkapaszkodhattam. Néha-néha valami alatt el kel-lett csúsznia, akkor percekre eltűnt, azután hirtelenfelbukkant a feje a magas fű között és lihegve, nagyokatfújva kúszott felém és egyre azt ismételgette:

— Allah o akbar — ami annyit jelent: »Nagyaz Isten«.

Sokszor tűnődtem azon, hogy mért tűnik el gyak-ran ilyen módon és megkérdeztem, hogy kit látogatmeg ezekben a kis szünetekben, mire ő így válaszolt:

— A szellemek valamiért haragszanak ránk ésnekem meg kell nyugtatnom, ki kell engesztelnemőket, hogy utunkat folytathassuk.

Ezalatt pedig csak úgy zuhogott az eső! Raj-tam félig-meddig volt valami ruhanemű, de követőmegészen mezítelen volt. Csuromvíz voltam, az eső bőrigátitatta a ruhámat, míg velem ellentétben »követőm«valamilyen anyaggal, amelyet a levelekből kipréselt,bezsírozta magát és a víz egyszerűen lecsurgott róla.Én állandóan csupa víz voltam, mert nedves ruhámbanaludtam és jártam nappal és éjszaka. Így nem csoda,hogy erősen lázas lettem és nem tudtam tovább menni.

113

A »követőm« indákra fektetett és gyógyítgatott. Forróitalt kotyvasztott valamiből, már puszta szagára ishányási inger fogott el, de ő kényszerített rá, hogymegigyam.

Jaj, milyen borzasztó volt ebben a komisz őserdő-ben. Eltévedtünk! Igen, belevesztünk! »Követőm«elvesztette az irányt, de tovább akart haladni, ameddigcsak valamilyen lakott helyre nem érünk. A maláriaamely levert a lábamról, borzasztó meggyöngíti az em-bert és a betegség különösen akkor kínos, ha még hideg-rázással is jár. Úgy dobált, hogy csoda, hogy kis testemnem tört darabokra.

Emlékszem egy alkalommal, amikor »követőm«megint egyedül hagyott, részint, hogy orvosságotkeressen, részint, hogy a szellemekkel tárgyaljon, egykissé hosszab ideig maradt el, mint rendesen. Mégmindig lázas beteg voltam, az eső pedig csak úgy zuho-gott, csak zuhogott! Ott feküdtem, ahova letett, azindákon és olyan gyenge voltam, hogy még mozdulnise tudtam. Gyönge hangomon hívtam, hívtam, de 6nem felelt. Megijedtem, mert hirtelen az a gondolatrémített meg, hogy elment és otthagyott engem azerdő közepén a vadállatok, kígyók és mindenféle csúszó-mászó féreg martalékául. Kígyókra eddig nem Is gon-doltam, de akkor hirtelen átéreztem helyzetem borzal-mas voltát és keservesen sírni kezdtem. Mért is mentemel otthonról? — kérdeztem magamtól... Bárcsak so-hase mentem volna el! Félrebeszéltem. Hogy mitbeszéltem össze-vissza ebben a rettenetes állapotom-ban, azt nem tudom, de azt biztosan tudom, hogymikor öntudatra ébredtem, első pillantásom egy hatal-mas óriáskígyóra esett, amely nem is egy yard távol-ságra tőlem csüngött alá a fa ágáról. Éppen csak meg-pillantottam, de ez is elég volt ahhoz, hogy kiáltoznikezdjek és olyan hangosan, amennyire tüdőm csakbírta, ismételtem:

— U-lau-vi ... Segítség, segítség!És hallottam mint mondja egy hang:— Yek-ras (Hallgass!)Enfiki, »követőm« hangja volt.

114

Enfiki elmondta nekem, hogy mikor visszatért,siralmáé állapotban talált, delíriumomban össze-visz-sza beszéltem és minden ismerősömet segítségül hív-tam. Azt mondta, csodálkozott rajta, hogy mért kiál-tok segítség után, amikor semmi közvetlen veszedelemnem fenyeget. Elmondta, hogy odakúszott, ahol énfeküdtem és mikor felnézett, ő is észrevette a kígyót,amint lassan gyűrűzve közeledett felém és már-márrám akarta dobni magát, hogy összetörjön és halálraszorítson, de ő elrántott engem onnan, ahol feküdtemés arra a helyre hajított, ahol később feleszméltem.Neki is gyorsan félre kellett ugrania, hogy elkerüljea kígyót, amely felülről rá akarta vetni magát. Hogyígy történt-e, vagy sem, azt nem tudom, de annyibizonyos, hogy a kígyó ott volt, húsz láb hosszúságbancsüngött le az ágról, ahol először észrevettem — demár dög volt! Enfiki azt mondta, hogy ő ölte megés otthagyta lógni, hogy mire visszatérek a szellemekvilágából, lássam, hogy milyen közel voltam a halál-hoz.

Négy napig voltam beteg és ez alatt egy lépést semhaladtunk előre. Az eső pedig csak szakadt, szakadt!Még most is csodálkozom rajta, hogy a villám nem csa-pott belénk. Lázam elmúlt, még gyenge voltam, de mégisindulnunk kellett, bár kétségtelen volt és biztosan tud-tam, hogy eltévedtünk. Egy idő múlva távoli dobszóthallottam. Enfikit is figyelmeztettem erre, de ő kineve-tett és azt mondta, hogy őt is olyan állapotba akaromejteni, mint amilyenben én voltam, amikor a szellemvilágban jártam és láttam és hallottam a szellemeket.De egy rövid idő multán Enfiki hirtelen megállott és aztkérdezte tőlem, hogy nem hallottam-e valamit. Hango-san felnevettem, mert az jutott eszembe, hogy Enfikiés én is lassan-lassan elvesztjük az eszünket. Mind aketten hallottuk a dobszót, a tam-tam ütését, de mindé-egyikünk más és más időben. Amikor én hallottam,Enfiki nem hallotta és amikor Enfiki hallotta, én nemhallottam. És Enfiki, az őserdők derék becsületes la-kója megijedt, egész valóját félelem fogta el és kérnikezdte a szellemeket, hogy ítélkezzenek felettem, amiért

115

én őt elcsábítottam, hogy vele együtt csaljam meg ésvezessem félre az édesapámat. Tombolni kezdett —teljesen megbolondult! — gondoltam és még jobbansírtam és könyörögtem neki, hogy forduljunk meg,vezessen vissza, de ő azt mondta, hogy nem tudja,hogy merre és hogyan. Azt is mondta, hogy valószínű-leg idegen országba érkeztünk, mert a fák erre vallanak.Más a növésük, alakjuk. Nem tudja, hogy merre vagyhol vagyunk, reméli, hogy nem estünk Kof-fi királynépének kezébe, mert ha igen, akkor mindkettőnknekjóéjszakát.

Ugyanebben a pillanatban hatalmasat dördültaz ég és nagyot villámlott, úgyhogy mind a kettenfelugrottunk és vadul ordítottunk. A villám erejeközvetlenül mögöttünk csapott le, egy hatalmas fátszilánkokra zúzott és a darabokat recsegve-ropogvaszórta szét az erdő mélyébe. Olyan fülsiketítő volta zaj, hogy azt hittük, hogy az egész föld kettéreped.Rettenetes, szánalmas helyzetben voltunk. Kiszolgál-tatva kényre-kedvre a viharnak, a villámcsapásoknak,a láznak, megrémített vadállatoknak és ami minden-nél rosszabb: annak a veszedelemnek, hogy egy ellen-séges király országában vagyunk.

És most a dob újra megszólalt, most mind a kettenegy időben, ugyanakkor hallottuk. Lakott hely köze-lében voltunk, de hogy hol, arról sejtelmünk sem volt.A dobverés hangos és hosszú ideig tartó volt. Enfikiazt mondta, hogy üzenetet dobolnak, de hogy mit,azt nem tudja kivenni, mert más nyelven szólal a dob,mint a mienk.

Leültünk hát a faágakra és indákra, amelyekenmár néhány napot és éjszakát töltöttünk el és míg ittvoltunk, több állatot láttunk, amint éppen inni mentek.igazán bámulatos volt, hogy mennyire ismerte Enfikiezeknek a vadállatoknak természetét, — mindegyikrőlelőre tudta és előre megmondta, hogy mit fog tenni,még mielőtt úgy is tett. Elképedtem attól, hogy órákhosszat tud az állatokról mesélni és ismeri mindengondolatukat, sőt még szándékukat is. Már nem kétel-kedtem abban többé, hogy ő ölte meg azt a kígyót,

116

amely engem akart megölni, hiszen oly jól ismerte akígyók természetét. Csaknem az egész idő alatt nép-meséivel és állattörténeteivel mulattatott és én soha,egy pillanatra sem untam meg hallgatni.

Ez itt Enfiki egyik meséje, amelyet útközbenmondott el:

A ZEBRA, AZ OROSZLÁN ÉS ALEOPÁRD

Egyszer volt, hol nem volt, élt az Ősbozótban egyÖreg nőstény zebra. Ahhoz túl öreg volt már, hogykölyköket hozzon a világra, túl csúnya is volt, hogynemzetségének fiatal kancái közé keveredjék, de nagyvolt az ő bölcsesége.

Tudjátok ti is, hogy a zebra kedves, jóságos és szelídállat, soha senkinek sem vét és nagyon fél az oroszlán-tól és a leopárdtól.

Egy szép napon, miután minden állat elvégeztenapi ivását a forrásnál, ez a szegény öreg teremtésleült és sírásra fakadt, mert hogy az ő nemzetségenagyon lefitymálta Mialatt balsorsán kesergett, hozzá-csörtetett egy oroszlán és megveregette a vállát. Ettőlúgy megijedt Zebra-anyó, hogy felordított. Az oroszlánnevetve mondta neki:

— Ilyenek vagytok ti, zebrák, erről a fajtádraismerek. Megijedtek és kiabáltok, mielőtt bárki ismegbántott volna. Mit csinálsz itt ilyen egyedül?

A zebra a patájától füle hegyéig reszketve el-mondta az oroszlánnak bánatát, mire az oroszlán ígyfelelt:

— Úgy, úgy? Mivelhogy a te néped semmiképpensem veszi hasznodat, azt hiszem legjobb lesz, hamegeszlek. Gondold meg, micsoda nagy tisztesség anépedre, hogy ilyen ízes lakomával vendégelheti mega Királyt.

A zebra jajgatva kérlelte az oroszlánt, hogy nebántsa őt, de az oroszlán csak kinevette és így szólott:

117

— Még büszke lehetsz arra, hogy figyelmeztetlekés előre tudtul adom neked, hogy meg akarlak enni,ahelyett, hogy mögéd sompolyognék és minden figyel-meztetés nélkül ölnélek meg, amint ezt az alattomosleopárd tenné.

Ebben a pillanatban érkezett oda a leopárd és azoroszlánhoz fordulva ezeket mondta:

— Egészen rád vall, hős Király, hogy ártatlanszegény asszonyokat és gyermekeket rémítgetsz ésijesztgetsz. Ha olyan bátor és vakmerő vagy, mértnem választasz viadalra olyasvalakit, aki meg is tudfelelni neked és nem élsz vissza a gyengékkel.

És ezzel a leopárd az oroszlánra vetette magát ésmegölte.

A zebra megköszönte a bátor leopárdnak, hogymegmentette és miután kijelentette, hogy szerencsénekfogja tartani, ha máskor is találkozik a leopárddal,indulni készült. De a leopárd eléje állt és így szólott:

— Csak egy pillanatra maradj még, Zebra-néni!Tudd meg, hogy csak azért mentettelek meg az oroszlán-tól, mert én akarok belőled ünnepi lakomát fogyasztani.

A zebra tudta, hogy végórája ütött és hogy semmi-féle könyörgés nem mentheti már meg, hát így szólott:

— Megengedem, Leopárd úr, hogy az oroszlángyáva, de annyi bizonyos, hogy sohasem támadja mega nálánál gyengébbeket. Ir»y hát az, hogy engemmegmentettél a »gyáva« oroszlántól azért, hogy te egyélmeg, azt bizonyítja, hogy te v,igy a gyávák leggyá-vábbja, mert az erényt bűnné változtattad.

Erre a leopárd felfalta a zebrát.

És eszembe jut Enfikinek egy másik meséje.így szól:

A KÍGYÓ ÉS A MAJOMEgy szép napon, mikor a majomcsapat elfáradt

a sok huncutságtól és indáról-indára, ágról-ágra, fáról-fára himbálta, lóbálta magát és új pajkosságokon törte

118

az eszét, egy fiatal kígyó csúszott arra. Az tudvalevő,hogy a majmok mindig távol tartják magukat a kígyók-tól, még akkor is, ha egész törzsük együtt van, mertmindenki, tudja azt is, hogy a majmok gyáva fickók.

De most, hogy a fiatal kígyó egyedül volt, a majmoknevetve kicsúfolták és csúfondárosan mondták neki:

— Hej, te hasonmászó! Mért nem állsz fel ésmutatod magad? Mindig csak a hasadon sétálsz, soha-sem lát senki, nem vesz észre, hacsak nem olyan okos,mint mi, hogy felfedezzen, mert bizony minket nemlehet olyan könnyen becsapni. Te piszok! Mért nemmutatod magad nyíltan, mint mi tesszük, szemtől-szembe?!

A fiatal kígyó, mert egyedül volt és mert a majmokolyan sokan voltak, egy kissé megijedt, bár tudtanagyon jól, hogy a majom mind gyáva.. A kígyó arragondolt, hogy sok lúd disznót győz és hogy még a leg-gyávább gyáva is, ha megfelelő hátvéd van mögötte,veszedelmes ellenfél lehet. Így hát nem felelt a ki-hívásra és szépen tovább csúszott. A majmok hosszanés hangosan kacarásztak és csúfolódtak, hogy mennyirefél a fiatal kígyó és szidták, szapulták az egész kígyó-nemzetséget és rossz szokásait.

Amíg a majmok vidáman mulattak a sok mende-mondán, amelyet a kígyók népéről hallottak, a fiatalkígyó gyorsan haladt és csakhamar elérte az ő sajátfaluját. Nagyon me ihrjett, fáradt is volt, hát le-telepedett, hogy felfaljon egy csinos fiatal gazellát.

Lakmározás közben elmesélte, hogyan találkozotta faágakon himbáló izó majomcsoporttal és, hogy amajmok hogyan nevettek és mulattak rajta, hogyancsúfolták és gúnyolódtak felette. Elmondta a többikígyónak, hogy a majmok megsértették egész nemzet-ségüket, amennyiben alattomos népségének tituláltákőket, amely népség csak a hasán tud csúszni és nemolyan bátor, mint a majmok népe, amely talpra tudállani és mindenkivel szemtől-szembe néz.

Ez dühre gerjesztette a kígyónépség öregeit éselhatározták, hogy a fiatal kígyók, vonuljanak ki,cserkésszék körül a majmokat és igyekezzenek néhány

119

ördöngös fickót elfogni. A kígyócsaládnak tehát mindenfiatalja kivonult, hogy majmot fogjon.

Ezalatt a majmok nagy buzgósággal elmeséltékegymásnak csínyjeiket, hogy hogyan támadtak megfalvakat, milyen kókuszdiócsatákat vívtak férfiakkalés fiúkkal és hogyan fogtak el és téptek szét gyerme-keket, még mielőtt az anyamajom megjelent volna,hogy ezt megakadályozza. Nagyszerű mulatság voltez! És amíg a majmok így kiabáltak, mert a majmokmindig nagyon hangosan beszélnek, (ez a gyávaságbiztos jele) nem vették észre, hogy a kígyócsalád ifjaikörülzárták őket.

Az egyik fiatal kígyó előbújt rejtekhelyéből ésmegmutatta magát a majmoknak. Erre ezek megintnevetni kezdtek és csúfondárosan kiáltozták a kiskígyónak:

— Hej, te! Hasonmászó! Mért nem szerzelmagadnak lábakat, hogy kibújhass a napra és másoknakis megmutasd magad, hogy olyan vitéz lehess, mintamilyenek mi vagyunk?

Mert mindig szokása a gyáváknak, hogy henceg-nek bátorságukkal.

Ebben a pillanatban egy másik kígyó bukkant fela leghangosabb majom előtt és a szegényt halálraijesztette. A majom-sokaság futásnak eredt, de megkellett állnia, mert a kígyók minden oldalról körül-fogták őket. Az egyik fiatal majom keresztül akarttörni, de egy fiatal kígyó, amelyik előtte lógott le egyfáról, körülhurkolta a majom nyakát és megfojtotta.

A többi majmot elhurcolták a kígyók táborába ésmost a kígyókon volt a sor, hogy ujjongjanak és neves-senek. A majmok sírtak és könyörögtek a kígyóknak,hogy bocsássák őket szabadon, de az egyik öreg kígyóezt mondta:

— Ha, ha! Ti vitéz majmok, milyen okosok isvagytok és milyen eszetek van! Jó lábatok is van ésmégis mindig a farkatokat használjátok! Eszetek isvan és mégis mindig csak utánoztok. Kérlek, magya-rázzátok meg, mi jobb, mi rosszabb, az: ha valakineknincs se esze, se lába, de vágyakozik utána és mégis jól

120

megél nélküle, vagy az; akinek esze is van, lába is van,de nem tud élni vele? Ha megfeleltek erre, elmehettek!

Egy majom se felelt erre, csak sírtak, csak jaj-gattak.

Az öreg kígyó erre így szólt:— Akkor helyesebb, ha megölünk titeket, mintsem-

hogy azt lássuk, hogy ennyi jó tulajdonságot elpotyáz-tok. Nektek is jobb, ha megölünk, minthogy cél nélküléljetek.

így azután a majmokat mind megölték.

XVIII. FEJEZET

EMBEREVŐ TÖRPÉK KÖZÖTTA fan-ok országában. Enfiki kétségbeesik. Megsebesülve.Emberevő nép az őserdőben. Enfiki hűsége. A falu alag-útja. Felfalnak? Az angol nyelv csodatétele. A kanni-

bálok falvában.

Most már mindketten hallottuk a jeladó dobszétés szegény Enfiki rettenetesen megijedt. Én is meg-ijedtem, de nem annyira, mint ő, mert nem tudtam,hogy milyen nagy veszedelem fenyeget. De Enfikitudta. Szinte megbénult a rémülettől, se előre, sehátra nem mert menni, se indulni, se megállni. Minda kettő veszedelmes lett volna. De azért Enfiki mindentmegtett, hogy engem megnyugtasson.

Két napi barangolás után Enfiki rájött, hogy leg-nagyobb ellenségünk, a kegyetlen fan-nép országábanvagyunk. Édesapám a fan-ok elleni küzdelembennyerte kitüntetését és hazámnak teljes győzelmetaratott. Nyolcvan fan harcos és három fan vezér fejéthozta magával. Büszke hadizsákmányt! A fejeketa ju-ju házban helyezte el és a király ezért a hőstettéértédesapámat Balogun-nak tette meg és saját asszonyaiközül kettőt atyám tanyájára küldött. Ez nagy, ritkakitüntetés volt.

121

Vissza nem fordulhattunk, ha akartuk, ha nem, előrekellett mennünk. Enfiki tudta, hogy vége van, azúton folyton erről beszélt. De azt hitte, hogy én ishalálra vagyok ítélve. Azt tanácsolta, hogy ha elfognak,mondjam, hogy muzulmán vagyok és mikor imád-kozom, utánozzam a tuaregek imaszokásait.

Nem voltam tudatában a veszély nagyságának.Sokat hallottam már a fanokról, de csak annyira emlé-keztem, hogy harcos nép és nem szereti a mi népünket,mert a háborúban legyőztük őket. De arról még csaknem is álmodtam., hogy olyan kegyetlenek, mint ami-lyeneknek később tapasztalnom kellett.

A dobszó ekkor már nagyon hangos volt és miigen közel lehettünk valamilyen lakott helyhez, azéletnek azonban még semmi jelét sem láttuk. Deegyszerre hangokat hallottunk és Enfiki hirtelen olyatordított, hogy ereimben megfagyott a vér. Szegényfiút egy csöves-asszagáj lövés érte, — egy éles, kisacéldarab, melyet egy csőszerű hengeren röpítenek át,mint valami sörétet. Ez a lövedék nem mérges, deelég ahhoz, hogy valakit megöljön.

Azt hittük, hogy mindennek vége. Enfiki a földrerogyott, én lecsúsztam a válláról — mert ő vitt engem— és én is lezuhantam. Először azt gondoltam, hogytalán kígyó, vagy gyík harapott a lábába, combjábaés nem maradtam sokáig fekve a földön, hanem hir-telen erővel felugrottam, hogy egy fára másszak, nehogya kígyó elérhessen.

De meglepetésemre Enfiki visszahúzott, lefogottés a földre szorított. Tekintete, egész arckifejezéseannyira megijesztett, hogy amennyire csak bírtam,üvölteni, ordítani kezdtem. De Enfiki tenyerével be-fogta a számat és ugyanakkor nagy és mutatóujjávalaz orromat, úgy, hogy a lélekzetem is elállt. Azt hittem,hogy megőrült. Ha megértettem volna, hogy mit akar,mindketten sok bajtól szabadulunk meg. Szegény fiúborzasztón szenvedett, ő tudta, hogy mitől, — én nem.Ő bizonyára azt akarta, hogy maradjak csendesen,mozdulatlanul fekve, akkor talán soha senki sem akadtvolna ránk. De az én kiabálásom és kapálódzásom fel-

122

borította minden tervét és az lett a vége, hogy kis,törpe emberek törtek ránk és fogtak el mindkettőnket.

Első pillanatban azt gondoltam, hogy ezek azapró emberkék fiúk, de később megtudtam, hogy őkazok az emberevő erdei nép, a fan-törzs szomszédja,amely az erdőt járja és mint a majmok, a fák és azindák között tanyázik. Édesapám elbeszéléseiből hallanimár hallottam róluk, de szemtől-szembe még egyet seláttam. Sokkal nagyobbak, mint a pigmeusok, akikaz afrikai szárazföld közepe táján élnek. Ezek a törpék,akikkel mi találkoztunk, a fanok szomszédságábantelepedtek le, háború idején a fanok mellett harcolnak,mert valahogyan a fan király alattvalói. Színük vala-mivel világosabb, mint akár a fanok, akár az én sajátnépem színe. Fétis-imádók, de szertartásaik elütnekegyben másban a mi országunk szertartásaitól és inkábba fanokéihoz hasonlatosak.

Enfiki az asszagáj lövés pillanatában rögtön észre-vette ezeket az apró emberkéket, de én csak akkorpillantottam meg őket, amikor egészen közelünkbeértek. Úgy nyüzsögtek, mintha ezren és ezrenlettek volna.

Ekkor Enfiki elengedte a karomat. Enfiki meztelenvolt, de az én ruhámat ugyancsak megbámulta azördögi kis emberkék csapatja. Az egyik törpe hozzámlépett és vizsgálgatni kezdte, hogy mi van rajtam, deegy másik rákiáltott és az oly ijedten engedte el ing-ujjamat, mintha tűz érte volna és elszaladt. Azt hiszem,társa azt kiálthatta neki:

— Vigyázz! Megharap!Azt hiszem, ezek az apró emberkék már láttak fehér

embert, megjegyezték maguknak, hogyan van az fel-öltözve és nagyon elcsodálkozhattak, amikor ugyan-olyan öltözetben láttak engem, egy nem fehér embert.

Enfiki meg tudta magát értetni velük, ezért nyer-sek és gorombák voltak hozzá. Segíteni akartam neki,de ők nem engedték. Enfiki odasúgta nekem, hogy neellenkezzem és ha szólnak hozzám, ne feleljek nekiksemilyen nyelven, hanem csak bámuljak rájuk. Azén hűséges »követőm«,. jó Enfikim, igazán mindent meg-

123

tett; hogy megmentse az életemet. Enfikinek csak egyet-len szavába került volna és élve megfőznek és meg-esznek, még mieőtt elértük volna azt a helyet, ahovaelhurcoltak. Mászkálva és csúszkálva, hasalva indákalatt és faágakon át, földalatti alagutakon és természe-tes, mély lugasokon keresztül, végre egy nagy faluhozértünk, amelynek falai iszapszerű, hazai agyagból vol-tak verve. Ezek a falak igen magasak voltak és én semmi-féle bejáratot nem láttam rajtuk. Kíváncsi voltam,vájjon bevisznek-e minket a faluba és ha igen, hogy afalakon át csak úgy egyszerűen bedobnak-e.

Ekkor a kis emberek vezetője énekelni és ordí-tozni kezdett, az éneket kísérete átvette, de hogy miténekeltek, azt nem tudtam megérteni. A dallama mégmost is a fülemben cseng.

Szegény Enfiki rettenetes kínban volt és nagyonnyomorultnak látszott. De vájjon csoda ez, nem szen-vednének önök is ugyanúgy, mint ő, ha tudnák, hogyelérkezett a vég? Enfiki nemcsak hogy tudta, hogy megkell halnia, de tisztában volt azzal is, hogy halála előttmilyen borzasztó kínoknak a kínját kell elszenvednie.

Úgy látszott, mintha a föld megnyílnék. A cserjé-ket félretolták, mintha rugóra járnának, a füvet is el-tisztították és előttünk egy koromsötét alagút nyílottmeg. Az alagút bejáratánál hat erőteljes harcos állott,kezükben, asszagáj és pajzs. Az egyik néhány lépésselfelénk közeledett és olyan hangosan, amint csak tudta,de lassú tempóban, ezeket a szavakat kiáltotta:

— Mi lor ma da yoho nidan!— Hogy még emlékezem ezekre a szavakra? Hogyne

emlékeznék ezekre a szavakra és ugyanígy emlékezné-nek Önök is, ha hasonló körülmények között hallottákvolna. Szívemet elfogta a rémület, amikor megláttamezeket az embereket a gödörszerű bejárat előtt és meg-láttam az alagutat és eszembe jutott, hogy Enfiki igentintett, amikor megkérdeztem, vájjon ide visznek-eminket. A hátam is borsódzott belé.

El akartam futni, de a kis emberkék minden oldal-ról körülfogtak és Enfiki figyelmeztetett, hogy ne ellen-kezzem, így hát csendesen állva maradtam. Amikor

124

az a fickó azokat a különös szavakat kikiáltotta, továbbnem tudtam magamon uralkodni és felordítottam. Azvolt az érzésem, hogy bedobnak egy gödörbe és élveeltemetnek. Könyörögni kezdtem a kis embereknek,de nem értettek meg. Enfiki rámszólt:

— Fogd be a szád!Azt is mondta, hogy semmiféle benszülött nyel

ven ne beszéljek ezekkel az emberekkel és hogyhavalami mondanivalóm van, beszéljek a fehér embereknyelvén. Azt is mondta, hogy ezek az emberek nem bán-tanak engem, ők egyszerűen kapuőrök.

Még ezer és ezer kérdés fojtogatta a torkomat, deEnfiki nyugalomra intett. Akkor az egyik kis emberEnfikit orronvágta azzal a kis csővel, melyet a kezé-ben hordott. Valamit makogott a maga nyelvén, az-után csend lett. Én sírdogáltam, vinnyogtam és igyekez-tem megérteni, hogy mindez mit jelent. Az a kis ember,aki megütötte Enfikit, valamit mondott az őrnek,, akielőbb kiáltott, mire az őr is válaszolt valamit, erre az-után az apró emberkék mind körém futottak, végig-tapogatták a lábamat, karomat, nyakamat, ahova csakértek, ott megcsipkedtek, úgy ahogy az ember meg-tapogat egy csirkét vagy más madarat, hogy megtudja,vájjon elég gyenge-e a húsa.

Az történt ugyanis, hogy a kis emberkék elcserél-ték, átadták Enfikit értem, ami annyit jelentett:hogyha a törzsfőnök beleegyezik, engem adjanak odaa kis emberkéknek, hogy ők azután megegyenek. En-fikire nem volt valami nagy étvágyuk, inkább engem akartak. Akkor még nem tudtam, miről van szó, csak későbbtudtam meg szegény Enfikitől. Ebből láthatják, hogymilyen közel voltam ahhoz, hogy ezek a kis emberevőkmegfőzzenek és megegyenek. Egyszer már forogtamabban a veszedelemben, hogy a Guineai-öböl cápáifelfaljanak, ha véletlenül nem megyek a hajó belse-jébe, most abban a veszedelemben forogtam, hogy akannibálok megfőznek és megesznek Sokszor gondol-tam erre és csak most látom igazán, hogy milyen sze-rencsés voltam, hogy ilyen borzalmas haláltól kétszeris megmenekültem.

125

Enfikivel együtt bezuhantunk a sötét nyílásba.Enfikit valósággal bedobták. Az őrök átvezettek a sötétalagúton. Jaj, de milyen sötét volt! A cserjék és bok-rok megint bezárultak a nyílás fölött. Egy ember azén karomat fogta, egy másik valószínűleg Enfikiét.Az, aki engem hurcolt, egész úton mondott, mondoga-tott valamit, de én nem értettem egyetlen szavát sem.

Jól megjegyeztem, hogy Enfiki azt mondta nekem,hogy ne beszéljek hazai nyelven, így hát néhány szótdadogtam angolul, a fehér emberek nyelvén. Nem igensokat tudtam angolul, de az mellékes volt, úgy sem értikmeg,hogy mit mondok, így hát mindenfélét össze-beszéltem, ami eszembe jutott:

—Poridge—bread—sit down—go to bed—you know—you understand— do— will— know—stop it...

—Mindent, ami csak eszembe jutott, eldadogtam.Enfiki hallotta a hangomat és tudta, hogy idegennyelven beszélek. Oda is kiáltott hozzám:

— Így van jól!Utána rögtön nyöszörgést hallottam. Nem értet-

tem, hogy ez mit jelent, mindenféle gondolat szágul-dott át kis agyamon, de azért tovább nyafogtam:

— Silly ass—stupid fool—you ape—you dog—youbeggar — és más ilyen csúnya szavakat, melyeket aziskolában fehér gyerekektől tanultam.

Még mindig az alagúton át haladtunk. Nem vilá-gított semmi, de szemem lassanként megszokta a sötét-séget és magam elé láthattam. Körülbelül tíz percigmentünk, akkor megálltunk egy nagy kapu előtt. Akapu túlsó oldalán férfiak, asszonyok, gyerekek hang-ját hallottam.

A kapu szélesen kinyílott és mi az alagútból a vá-rosba léptünk. Az őr, aki az alagút túlsó végén is kiál-tott, most újra ordítani kezdett. A szavakra emlékszem,de hogy mit jelentenek, azt sohasem tudtam meg. Eztkiabálta:

— Baba va voho kpe nau.Különösen a »kpe«i még most is a fülembe hangzik.

Amikor elkiáltotta mondókáját, mindenki ordítozvaátvette ugyanezeket a szavakat, összeütötte a tenye-

126

rét és ha az egyik mondott valamit, a többi karbanénekelte rá:

— Baba va!És üvöltözve körbe táncolt.

XIX. FEJEZET

TRAGÉDIA ÉS RÉMÜLETEnfikit összeszurkálják és megverik. A főnök előtt. Egyfiút megkínoznak. Enfikit megkínozzák és megölik. Azagyvelő-étel. őrült áldozat a szüzeknek. Hirtelen riadó.Fehér katonák. A lyuk a falban. Az ezredes és a főnök. Nyers hús. Megmenekültem.

Amikor Enfiki, szegény »követőm«, odakiáltottnekem: »Így van jól!«, rögtön azután hallottam az alag-útban, hogy nagyokat nyög. Mikor megpillantottamŐt, amint kiértünk az alagútból, rögtön tudtam, hogymi történt. Vérrel volt borítva és majdnem összeesett.Mikor felém kiáltott, a kíméletlen őrök egy asszagájtdöftek az oldalába és fejbevágták — ezért nyögött ésnyöszörgött. Amint kiértünk, egy csomó ember el-hurcolta, hogy hova, azt már nem tudtam, de később,bizony, megtudtam.

Egy nagy bekerített házcsoport kapujához vezet-tek, amelyet egy pár bennszülött harcos erősen őrzött.Nem álltunk sokáig a kapu előtt, hanem bementünk ésengem egy nagy kunyhóhoz vezettek, amelyet szélespitvar futott körül. Leültettek. A kunyhó a főnök ott-hona volt és azért vittek oda, hogy kihallgasson. A kerí-tésen belül élénk élet zajlott, asszonyok futkároztakide-oda, gyerekek játszottak. Mintha a világ mindengyereke ott jött volna össze. Férfiak siettek fel-alá,beszaladtak a nagy házba, kiszaladtak belőle, minthafontos üzeneteket hoztak, vittek volna.

Kinyújtott lábbal ültem, mert sose voltam képesmagam alá húzott lábakkal ülni. Mögöttem egy ember

127

hosszú asszagájjal kezében, egy-egy őr vigyázott min-den oldalamon.

Azután hangokat hallottam és egy fiú ordított.A hangok bentről hallatszottak. Rettenetesen meg-ijedtem. Ki tudja, hogy bánik majd velem, idegen fiú-val, ez a kegyetlen nép, ha saját gyermekük így kiabál.Még csak el sem képzelhettem! Nemsokára néhányember jött ki a kunyhóból. Egyikük a fiút támogatta,aki még mindig ordított. Láttam a karját, hosszú mélyvágások voltak rajta. Olyan volt, mintha keskeny sá-vokban kivágták volna a húst. Azóta megtudtam,hogy ez a törzs életéhez tartozik és minden fiú keresztül-esik ezen, amikor eléri a pubertás korát.

Gondolataim szegény Enfikihez tértek vissza, mitörténhetett vájjon vele? Hirtelen nagy sürgés-forgástámadt a kunyhóban, azután hangos beszédet és re-kedtes nevetést hallottam. Egyik őröm mondott vala-mit, mire a másik hozzám fordult. Nem értettem, hogymit akarnak, mit mondanak, de nem felejtettem elEnfiki tanácsát, hogy ne beszéljek semmiféle benn-szülött nyelven. Így hát ami eszembe jutott angolul,azt mondtam hirtelen nekik:

— Sít down, you clown—I don't know—why don'tyou try using soap?

Addig makogtam, mondogattam ezt, míg néhányférfi nem jött ki a kunyhóból. Az egyik őr karját alárnfonta és felemelt. Talpra akart állítani, de én nem tud-tam, hogy mit akar velem. Amikor felemelt, természe-tesen azt hitte, hogy állok, elengedett, én meg puffanvaújra a földre ültem. Az őrök egymásra néztek és ne-vettek.

Míg ez a fickó meg akarta értetni velem, hogy alábamra akar segíteni, a főnök kilépett a pitvarba éscsodálkozva bámulta, hogy az őr hogyan emel és ejtengem fel és le. Egy férfi valamilyen parancsot kiáltott,mire az őr gyorsan leejtett és mereven hasra vágó-dott, mert a főnök megjelent. A főnök nagyon sötétennézett és hümmögött és szemét nem vette le rólam. Nefelejtsük el, hogy angliai ruhadarabok fedték testemetés cipő volt a lábamon — ugyanaz, amelyet akkor hord-

128

tam, amikor Skóciából hazautaztam. A főnök beszélthozzám és én angolul így feleltem neki:

— You are not right—hold your row—you're bla-thering, you idiot—thank you—not at all—think so.

A főnök természetesen nem értette, hogy mit mon-dok, hangos nevetésben tört ki, úgy nevetett, hogy majdkipukkadt.

Akkor kezdődött meg a szomorújáték. SzegényEnfikit hozták ki. Azért mondom, hogy »hozták ki«,mert nem tudott járni, lábujjait levágták és félhalott-nak látszott. Tam-tam hangjára ekkor összehívták azasszonyokat, akik odasereglettek és futva a főnökhözsiettek és lábát csókolgatták talpától-térdéig. Amikorez végetért, egy férfi valamit mondott Enfikinek ésEnfiki rámnézett. Felugrottam, odafutottam, ahol sze-gény feküdt és sírni kezdtem.

Enfiki elmondta, hogy mi minden történt vele:a falubeliek meg akarták tudni tőle, hogy én ki vagyokés ő azt mondta nekik, hogy az erdőben látott megengem egy csoport fehér ember társaságában és hogyén csak mohamedán nyelven és a fehér emberek nyel-vén tudok beszélni. Elmesélte nekik, hogy eltávolodvatársaimtól, eltévesztettem az utat, hogy ő talált rám éskísért a faluba, mert tudta, hogy a falu nemes főnökejól ismeri a fehér embereket és talán valami hasznomatveheti. Enfiki azt is mondta még, hogy a falubeliek nemhitték el, amit rólam mondott, és hogy igazmondásrakényszerítsék, egymásután levágták lábujjait, de őhíven kitartott mellettem és így összes lábujjait elvesz-tette. Azután a főnök elhatározta, hogy Enfikit ál-dozatul adja az ország szüzeinek, engemet pedig visszaadazoknak a kis embereknek, akik az őserdőben laknak.

Enfiki sírva mondta mindezt el nekem, mert jóltudta, hogy mi sors vár rám. Ha annak a népségnekvisszaadnak, megfőznek és megesznek. Mondta nekem,hogy tőle telhetőleg mindent elkövetett, hogy meg-mentsen engem, könyörgött, hogy higyjek neki és meg-esküdött édesapja szakállára. Sírtam, a mellemet ver-destem, míg csak el nem vonszoltak mellőle. Akkorjött egy ember kezében éles kés és sorra levágta Enfiki

129

minden kézujját az ízületeknél, de szegény Enfiki csaktovább kiabálta nekem, hogy ne beszéljek egy bennszü-lött szót sem, hanem csak a fehér emberek nyelvén szól-jak. Talán ez megment engem, — úgy mondta — mertez a nép fél a fehér emberektől.

De gyorsan elnémították, olyat ütöttek a fejére.Aztán előlépett egy ember, levágta Enfiki fejét, ki-kaparta az agyvelejét és egy előre elkészített tepsibetette. Azután az asszonyok kivették az agyvelőt a tepsi-ből, egy deszkára helyezték, egy asszony pedig addig ug-rált rajta, míg péppé nem zúzta. Ezalatt más asszonyokegy nagy korsót hoztak, amelyben valamilyen folyadék-féle volt és amikor a taposó asszony már befejezte mun-káját, kezükkel összeszedték az agyvelőt és a korsóbadobták. Ekkor megszólalt a tam-tam. Szegény Enfikimaradványait elvitték és férfiak vizet hoztak és fel-mosták a vért. Soha életemben annyi vért nem láttam.Annyira megdöbbentem, hogy kiáltani sem tudtam ésúgy elszomorított mindaz, amit láttam, hogy teljesenelfeledkeztem arról, amit Enfiki mondott, hogy milyensors vár rám.

A tam-tam hangja sok embert csődített oda, demindenki a háttérben maradt, csak az asszagájos éspajzsos harcosok jöttek fel a körbefutó pitvarba, ottleborultak a főnök előtt és hátul megint felsorakoztak.Odahozták a korsót, amelybe Enfiki péppé zúzott agy-velejét tették. Ekkor a főnök énekelni kezdett. Amikorbefejezte az éneket, a harcosok folytatták tovább ésmindnyájan vad táncra kerekedtek. A tánc alatt min-denki a korsóhoz járult és egy merőkanálszerű valami-ből, amelybe a korsó tartalmát beöntögették, egyet-egyet kortyintott. Úgy látszik, ez még jobban meg-vadította őket, mert minden korty után úgy ugrál-tak, ordítottak és táncoltak, mintha megőrültek volna.És odacsődültek az asszonyok és a gyerekek is és mind-egyikük nyelt egy-egy kortyot a rettenetes italból.Amint Enfiki halála előtt megmondta nekem: ez volta szüzeknek hozott áldozat.

A vad embertelen szertartás izgalmában teljesenmegfeledkeztem magamról és jövendő sorsomról. A fő-

130

nök viselkedésében és tetteiben tökrészegnek látszott— talán az is volt. Ki tudja?

Ekkor hirtelen hangos kiáltás hallatszott a kerí-tésen kívül és mindenki figyelme odairányult. Néhányférfi berontott, mintha valami vagy valaki üldözné ésfutásközben különös szavakat ordított. A bentlevőkmegértették, hogy mit kiabálnak, — valami nagyonkomoly lehetett, mert az ének és tánc hirtelen abba-maradt. A harcosok, akiket a korsó rettenetes italamegvadított, hirtelen elcsendesedtek és nagy némaságborult az egész térségre. Mintha a részeg főnök is hir-telen kijózanult volna, úgy kelt fel ültéből és törülte lemagát. Valami korona féle volt rajta, mintha egyfölöttesének fogadására készülne. Parancsokat oszto-gatott, amelyeket zűrzavar közt teljesítettek, azutánújra leült. Néhány harcos elsietett, míg a többi szorosanőrizve körülvette a főnököt. Rövid idő múlva néhánytam-tamverőn kívül senki sem volt a kerítésen belül.Az egyik tam-tamverő nagyokat ütött a dobba. Mitjelenthet mindez? Igyekeztem megfejteni.

És ekkor eszembe jutott mindaz, amit Enfiki azapró emberkékről mondott nekem, bizony, mindenrevisszaemlékszem. Odaadnak nekik, hogy egyenek meg!Sírvafakadtam, a főnök intett, hogy jöjjek hozzá, demegijedtem és az egyik őr odaráncigált. A főnök melléültetett és az őrök eltávoztak mellőlem. Első gondo-latom az volt, hogy felugróm és elszaladok, de ez, min-denki beláthatja, nagyon buta volna, mert mielőtta kerítést elérem, biztosan leterít egy asszagáj Deakkor, abban az állapotban nem tudtam ilyen nyugod-tan gondolkozni és el voltam tökélve, hogy mindenúton-módon elkerülök onnan, nem bánom, akárhova,csak ne adjanak az apró emberkéknek, hogy azokünnepi ebédet egyenek belőlem.

Most gyorsabb ütemben hangzott a tam-tam szavaés kint a kerítésen túl mozgás, zűrzavar támadt, olyanzaj, mintha valaki utat törne magának. Azt gondoltam,hogy a törpék jönnek, hogy zsákmányul magukkalvigyenek, és teljes erőből kiabálni kezdtem. A főnökkarjával magához szorított és befogta a számat.

131

Talán két órával azelőtt, az ellenkező irányból,mint ahogy mi jöttünk, vagy negyven fehér katonaérkezett az Arany-part-tól. Ezalatt Enfikit a főnökházában megölték. A katonákat tiszt vezette, az angolhadsereg egy ezredese. A csapat egy különítményevolt annak az ezrednek, amely az országnak ebben arészében állomásozott, hogy megvédje azokat az euró-paikat, akik az aranyiparban dolgoztak nem messzemi tőlünk. Azóta megtudtam, hogy ez az ezredes azértjött, hogy összebarátkozzék a főnökkel.

Amikor a fehér katonák és a tiszt a falu alá értek,meglepve látták, hogy sehol sincs bejárat. A katonákmagától értetődően fel voltak fegyverezve és amikorészrevették, hogy a falunak nincs látható bejárata,sortüzet adtak az agyagfalba. A golyók rést ütöttek afalba és ez könnyebbé tette, hogy nyílást vágjanakrajta. Munkájukban a bennszülött őrök is segítettekés így jó nagy lyuk támadt. Az ezredes nem akartacsapatát magával vinni a faluba, de ő maga sem akartcsapdába esni, ezért a katonák rögtön olyan nagylyukat vágtak a falba, hogy ne lehessen útjukat állani,ha ezredesük áruló kézbe kerül. Már hallottak a fanokárulásáról! Természetesen a sortűz felkeltette az őrségfigyelmét, azt hitték, hogy a falut fehér katonák támad-ták meg, így hát rögtön futárokat küldtek a főnökhöz,hogy tudtára adják a történteket. Az a két ember,aki a szüzek áldozati szertartásán berontott, két futárvolt.

Az ezredes a faluba az újonnan vájt nyíláson lépettbe egy bennszülött vezető kíséretében, aki őt és csapat-ját a tengerparttól idáig vezette. A vezető később el-mondta nekem, hogy nem szereti ennek az országnaka lakosait, bárha ő is közülük való. Biztos vagyok benne,ha tudta volna, hogy ki vagyok én: Ibn LoBagola,akkor kiszolgáltatott volna engem nekik, akár szeretteőket, akár nem. Ez a vezető a tengerparton lakott,civilizálódott és hosszú útjaikon sok európait kísért már.

Amikor a főnök házához érkeztek, az őrök állj-tparancsoltak az ezredesnek és a vezetőnek és kérdeznikezdték a vezetőt. Természetesen az ezredes meg-

132

jelenése a faluban nagy feltűnést keltett, az asszonyok,gyerekek és öregemberek nagy csoportban vették körüla fehér jövevényt. Az ezredes jószándékkal jött, dea bennszülöttek nem ismerték szándékait. A vezetőállandóan a »Béke! Béke!« szót ismételgette a fanoknyelvén, amelyet ő is jól beszélt.

A bennszülött őrök megengedték az ezredesnekés a vezetőnek, hogy belépjen. Az ezredest lefegyve-rezték és ugyanígy a vezetőt is.

Most térjünk vissza a pillanathoz, amelybenijedtemben kiáltozni kezdtem. Miután a főnök meg-nyugtatott engem, felállott és ugyanígy cselekedettmindenki, aki ült. Aztán megpillantottam egy magas,derék, jól öltözött fehér embert, aki az angol hadseregegyenruháját hordta. Éles tekintetű arccal közeledetta főnök és az öregek tanácsa elé. A főnök és öreg taná-csosai állva várták.

Rögtön abbahagytam a sírást, azon tűnődtem,hogy mit akarhat ez a fehér ember ebben a faluban.És abban a pillanatban, amikor észrevettem, felug-rottam, hozzárohantam, mintha egész életemben is-mertem volna már. Nem álltam meg előtte, a lába elévetettem magam, karommal átfogtam, úgy, hogy nemtudott tovább menni.

ő szólott hozzám és én igyekeztem felelni neki.Úgy látszik, megértette, hogy mit mondok, mert csen-desen állott és figyelt szavaimra. Annyit kivett, hogyfélek valamitől és hogy idegen vagyok ezen a tájon.Megveregette az arcomat. Rögtön megértettem ked-vességét. Senki se mert engem megakadályozni, mertlátták és hallották, hogy tudok beszélni a fehér emberrel,ők pedig nem tudnak. Így azután nem mertek engembántani.

A vezető előrelépett és a földre vetve magát köszön-tötte a főnököt. Az ezredes is kiszabadította magátkarjaimból és a főnökhöz közeledett.

És olyasvalamit láttam, amit sem azelőtt, semazután nem láttam többé és amit aligha látott még sokember: egy európai tiszt meghajolt egy afrikai főnökelőtt. A főnök, és ebben bizonyos vagyok, maga is meg

133

volt lepve és nagyon izgatottnak látszott. Képzeljékcsak el! Egy magasrangú angol tiszt meghajlik egyvad törzs uralkodója előtt. Már ez az egyetlen mozzanatis elárulta, hogy az ezredes jószándékkal jött. A főnökkinyújtotta a kezét az ezredes felé és az ezredes meg-csókolta azt! Láttam mindezt, de akkor még nemértettem meg. Csak sok évvel később fogtam fel enneka jelentőségét.

A főnök igen szívélyesnek látszott és ugyanígyörvendezőnek az ezredes. A következő pillanatbantörtént a baj.

A benszülött uralkodóknak az a szokásuk, hogynem veszik szentírásnak, amit a vezetők azok békésszándékáról mondanak, akiket vezetnek. A jövevé-nyeknek maguknak kell bebizonyítani békés szán-dékukat. Ebben az országban, ahova az ezredes mostért, a főnök a háború vagy béke jeleképpen egy darabnyers húst ajánl fel. Azzal kínálja meg az idegent.Ha a főnökkel együtt eszel a nyers húsból, akkor szán-dékaid nem békések! Ilyen módon veszi tudomásulez a nép és határozza el, hogy háborút vagy békétakar-e az idegen. A főnök összeütötte tenyerét és nyershúst hozatott.

Ugyanekkor kinn a faluban asszonykiáltozás hal-latszott. A katonák ugyanis féltették ezredesüket ésa falba vájt nyíláson át utána jöttek a községbe. Ami-kor az asszonyok ezt meglátták, természetesen azt gon-dolták, hogy a katonák azért jöttek, hogy elfogjákfőnöküket. Kiabálni, lármázni kezdtek tehát, a mellü-ket verdesték, ami a benszülött asszonyok szokása,ha bajba kerülnek.

Az ezredes vezetője meghallotta a kiabálást és rögtönsejtette, hogy miről van szó. Felugrott, kifutott a falubaés futás közben egyre azt kiabálta:

— Béke! Béke!Milyen helyrehozhatatlan hiba. Teljesen magára

hagyta az ezredest és nem mondta meg neki, hogyhogyan viselkedjék, mit tegyen. Idáig minden rend-ben folyt le. A főnök meg volt elégedve és ugyanolyanelégedettek voltak tanácsosai is.

134

Mialatt a buta vezető békíteni igyekezett az asz-szonyokat és megmagyarázta a katonáknak, hogy azezredest semmiféle veszély nem fenyegeti, odabentbehozták a nyers húst egy nagy réztálon. A tálat aföldre tették a főnök és az ezredes közé. Mosolyogvaültek egymással szemben.

A főnök kivett egy darab nyers húst, beleharapottazután egy darabbal az ezredest kínálta meg.

Ha az ezredes tisztában lett volna a helyzettel ésismerte volna a szokásokat, fogta volna a darab húst,amelyet a főnök feléje nyújtott és maga elé a földhözcsapta volna. Ez tetszett volna a főnöknek és taná-csosainak és minden rendben lett volna.

De mert az ezredes nem ismerte a nép szokásaités a vezető nem volt ott, hogy felvilágosítsa a nyershús jelentőségéről, a szerencsétlen ezredes elfogadta afőnöktől a húst és elkezdte enni. Ez bizonyára nehe-zére esett, de én úgy hiszem, azt gondolta, hogyhavisszautasítja, ezzel megsérti a főnököt. Így hát azezredes ette a nyers húst és ezzel, ártatlanul bár, deháborút üzent a főnöknek.

Mint már előbb is mondtam, a benszülött sohasemmit sem vesz készpénznek. A benszülöttnek nincsérzéke tiszteletreméltó szándékaid iránt. A benszülötttetteidről, cselekedeteidről ítél meg. Ha valamit nemtudsz, arra a benszülött népnél nincs mentség.

Minden mozdulatra figyeltem. A főnök újratapsra ütötte össze tenyerét, de most már nem mosoly-gott, bár az ezredes még mindig mosolyogva ült.Mintegy válaszképpen a tapsra egy férfi jelent meg,a főnök valami utasítást mondott és még egy perc semúlt el, a férfi elment, visszajött és a főnöknek egykis asszagájt nyújtott át. A főnök átvette a fegyvert,hirtelen felállott és néhány szót kiáltott. Az ezredesis fel akart állni, de mielőtt még kiegyenesedhetettvolna, a főnök leterítette az asszagájjal, amely bizo-nyára mérgezett volt, mert az ezredes a földre zuhantés többé meg se mozdult.

Amikor ezt láttam, jajgatva felkiáltottam, de senkise figyelt rám. Mindenki túl izgatott volt. Kisurrantam

135

a pitvarból, nem tudva, hova, merre. Amikor a kapuhozértem, találkoztam a vezetővel, aki futva közeledett.

A katonákat odakint nem igen lehetett meggyőzniarról, hogy ezredesüknek semmi baja sincs és minden-áron a főnök házába akartak hatolni. Az asszonyokezalatt olyan zajt csaptak, hogy az őrök mind kirohan-tak a katonákhoz, hogy megtudják, mi történt. Ugyan-ekkor megszólalt egy tam-tam. Ennek a tam-tamnakegészen más hangja volt, mint a többinek, amelynekhangját eddig a faluban hallottam. Ez a nagy haditam-tam volt, ez sorakozóra hívta a harcosokat. AzŐrök futva otthagyták a katonákat, az asszonyok kiál-tozása is elült és megdöbbenve álltak, mintha valamiborzalmas dolog történt volna. Az a néhány katona,aki be akart hatolni a főnök tanyájára, ahol ezredesükholtan feküdt, mind elpusztult. Csak két puskalövésdördült el.

Később megtudtam, hogy az egyik híres brit bün-tetőexpedíció véres bosszút állt azokon a benszülötte-ken, akik megölték az angol katonákat és ezredesüket,így bűnhődött a fanok ostoba népe. Én azt mondom:»ostoba«, a fehérek azt mondják: »áruló«. Én nemnevezhetem árulásnak, mert a tragédiát, amint errevisszaemlékezhetek, tisztán a félreértés okozta.

A vezető, aki ismerte és tudta, hogy mit jelentennek a tam-tamnak a verése, rohanva rohant a főnökházába, ő arra tartott, én meg onnan kifelé futottam.Elkapott engem, a vállára emelt és megfordulva ő iselfutott. Láttam életemben elég futót, de még sohaolyannal nem találkoztam, aki gyorsabban futott volnaennél a vezetőnél. Amikor bizonyos távolságra ért afalutól, megállott, letett engem, maga is leült és sírt.Két puskalövést hallottam, azután semmit.

A vezető nem pihent sokat, megint a vállára emeltés újra futni kezdett, de most már lassabban, éppencsak hogy futólépésben haladt. Lassan-lassan besöté-tedett, leszálltak az est árnyai, ami azt jelentette, hogymegint az erdőben kell tölteni egy éjszakát az indákonalva. De akkor már a vezető meg én messze voltunka falutól és minden veszélyen kívül.

XX. FEJEZET

EGY UTÁLATOS VADEMBERMEGTANULJA A CSALÁST

Újra fehérek között. Dahomeyben. Egy elsőosztályú utas.Megint Glasgow. Egy utálatos vadmber. Megtudom, hogy

fehér zsidók is vannak. Verekedés. Csalni tanulok.

Senki se mert

üldözni minket, mert

mindenkitudta,, hogy a vezető a legközelebbi angol

tábor

felétart. Igazuk volt. Még napkelte előtt

egy aranyásótelep füstjét

pillantottuk meg. A vezető ott

elmondtaegy fehér

embernek, hogy mi történt, azután annyira,amennyire tudtam, én is elmondtam, hogy láttam,mint

gyilkolják meg az ezredest.Engem a tengerpartra vittek és egy Gabunba

induló gőzösre tettek, éppen ellenkező irányba, mintahova én menni szerettem volna. A legelső kikötőben,ahol

a gőzös megállott, én kiszálltam. Ez Kotonu volt,Dahomey legnagyobb kikötője.

Itt

tanultam meg először

életemben, hogy csónaknélkül

is partot

lehet

érni. Egy sodronykötelet

dobtaka hajóról

a partra, ott

megerősítették, engem egykosárfélébe tettek és biztonságban a hajóról

a partracsúsztattak.

Semmi pénzem sem volt

és Whydahba kellettmennem, hogy megkapjam a jegyet, hogy Skóciábavisszatérhessek. Erre az útra mindent

előkészített

a hajós-társaság whydahi ügynöke, akit

G. Goedelt-nek hívtak.Sikerült

meggyőznöm egy benszülött

dahomeyit,hogy történetem igaz és ő kölcsönzött

nekem pénztés én megváltottam a jegyemet

a keskeny vágány úvonatra, amely a parton végig Kotonutól

Whydahigközlekedik.

Szerencsésen elérkeztem Whydahba és némi nehéz-ség után végre megkaptam a hajójegyemet, ezenkívülegy tízfontos bankjegyet

és kaptam egy bőröndöt

teleúj ruhával.

137

Két hétig kellett várnom, amíg egy gőzös Skóciábaindult. Úgy rendezték el, hogy Liverpoolban tegyenekpartra és onnan vonaton folytassam az utamat Glas-gowba.

Pontosan tíz hete múlott el, mióta elhagytamközségemet és felszálltam a hajóra. Mennyi mindentörténhetik ily rövid idő alatt! Két éve és háromhónapja, hogy távol voltam skóciai fehér apámtól.

Az úton Skócia felé semmi nevezetes dolog nemtörtént. Milyen más volt ez az út, mint az elsőhajón! Az első skóciai utamon ételeimet a padlórólettem, a padlón aludtam, valahányszor kinyílott azajtó, a kabin sarkába futottam és sokat sírtam anyámés kis bajtársaim után. Most kényeztettek, dédel-gettek úgy az utasok, mint a stewardok, akik csodál-koztak azon, hogy egy benszülött fiú az elsőosztályúutasok között kel át a tengeren.

Az utasok fehér emberek voltak, nyugatafrikaikereskedelmi cégek alkalmazottai és kormányhivatal-nokok, akik szabadságukra utaztak át Angliába. Mind-egyik dadogott valamit a parti benszülöttek nyelvén,de egyik sem tudott velem az én nyelvemen beszélni.Mindegyik hallott az én népemről, de egyikük semtalálkozott még az én embereimmel, mert a mieinknem mertek a tengerpartra menni, hogy a parti fehéremberekkel üzletet kössenek. Az én népem nagy szé-gyennek tartotta volna, hogy csak szóba is álljon egykruman-na.1, ilyen szennyes teremtéssel.

Ez az út megközelítően se tartott olyan sokáig,mint az előbbi, mert hajónk, az Elmina, személyszállító,gyors gőzös volt. Észre se vettem és már Liverpoolbanvoltam. Liverpoolban vonatra ültem és 1902 július27-én reggel Glasgowban voltam. Némi kérdezősködésután bekopogtam a Driveon gazdám házába.

Amikor első utam után hazaérkeztem Afrikábaés megpillantottam fekete apámat, — bármilyen külö-nösnek lássék is — nem futottam hozzá, hogy meg-csókoljam és látásán nem éreztem valami különösörömet. Most épp az ellenkezője történt! Hogy fehérapám házába érkeztem, nagyon örültem, hogy újra

138

látom, nagyon örültem mindenkinek és úgy látszik,az egész ház nagyon örült nekem. Meglehet, hogyfekete apám nem mutatta oly nyíltan érzelmeit, mintezt fehér apám tette. De annyi bizonyos, hogy egészenmás érzés töltött el, amikor a glasgowi otthonba érkez-tem. Mindenki — még a cselédek is — sokszor átölelt,megcsókolt, mintha rokonuk, hozzátartozójuk volnék.

A legkülönösebb mindebben az, hogy én egészentermészetesnek tartottam érzelmüknek ezt a kifejezésétés nem ellenkeztem. Az én hazámban nagy szégyen,ha az apa megcsókolja a gyermekét, de ő néhanapjánmegengedi, hogy gyermeke megcsókolja a kezét. Mégaz anyák is elhárítják gyermekük csókját, ha az szájonakarja csókolni őket de némely gyermek mégis meg-teszi, mielőtt anyja ezt megakadályozhatná. Az énnépemben igazán nincs semmi gyöngédség, vagy szeretet-nyilvánítás vágya, mert vallásunk ezt nem tanítja:így azután megérthetik, hogy milyen különös lehetettnekem, hogy megengedtem, hogy ezek az emberek itt,ebben a skót házban úgy cirógassanak, dédelgessenek.

Sok angol szót, amelyet tudtam, mielőtt Afrikábavisszautaztam, már elfelejtettem. Így hát megérthetik,hogy mennyire megzavart, ha egy és ugyanazt a dolgotmás és más néven nevezték és olyan elnevezésekethallottam, amelyek a társaság különböző rétegeibensértésnek hangzottak el. Volt egy csomó dolog és egycsomó szó, amelyet elfelejtettem, mert réges-rég nemhasználtam. Így fel kellett hát újítani emlékezetemben.Néhány napon át szigorúan őriztek, nehogy eltörjekvalamit vagy valami utálatosságot kövessek el, mertújra vadember lettem.

Fiatal gazdámmal csakhamar megint jó pajtásoklettünk és ő szabadított fel megint a házi őrizetből.Ez a skót fiú nagyon, nagyon türelmes volt velem ésegész szünidejét azzal töltötte el, hogy újra megtaní-tott azokra a dolgokra, amelyekre már egyszer nagy-nehezen megtanított, mielőtt Skóciából hazautaztam.

Sok kellemetlenséget okoztam a háziaknak azzal,hogy ha a vendégeknek engem mutogattak, akkor énbiztató szavaik és beszédjük közben hirtelen különös

139

váratlan dolgokat csináltam vagy közönséges szavakatmondtam, ami mindenkit megbotránkoztatott. Deezekről a dolgokról fiatal gazdám gyorsan leszoktatottés életem egészen kellemes, nyugodt volt.

Fiatal gazdám már egészen nagy fiú volt és bárcsak két évvel idősebb nálam, sokkal magasabb ésegészen más alakú. Fiatal gazdám barátai mind távolvoltak és unalmas lehetett idejét velem egyedül otthoneltölteni. De mindig kitalált valami mulatságot ket-tőnknek, gyakran mentünk a parkokba, kertekbe ésmindenfelé a glasgowi játszóterekre.

Egy nap, mikor éppen a Keluingrove Parkban vol-tunk és kis gazdám szorgalmasan kriketezett, engemelcsalt egy rezesbanda játéka. Sokáig, hosszan hall-gattam a zenekar játékát, mert tetszett nekem a mu-zsika, hát csak ott ődöngtem a zenepavillon előtt.Mikor végre eszembe jutott fiatal gazdám és meg akar-tam keresni, oly sok volt az ember, hogy egyiket nemtudtam a másiktól megkülönböztetni.

A földön találtam egy darabka úgynevezett feketeédesgyökeret és miután megvizsgáltam, mint mindent,ami a kezembe került, rágni kezdtem. Egy kis lenszőkehajú, kopottas öltözetű lányka hozzám futott és elakarta venni. Nem értettem meg mindent, amit mon-dott, olyan gyorsan beszélt, de azt tudom, hogy aztmondta: Blacky (fekete). A hajába kaptam, húznikezdtem, karmolni és ő is húzta a hajamat és rugdostaa lábamat, ő is kiabált, én is kiabáltam. Ekkor oda-lépett egy fiú és szétválasztott minket és a lány el-mondta neki, hogy mi történt. A fiú elvette tőlem azédesgyökeret és maga mögé tartotta. A lány közé ésközém állott, nem lármázott és semmiféle zajt nemütött. Egészen csendben maradt. Némasága kissémegijesztett, mert ez szememben erőt adott neki.Mindig félek a hallgatag emberektől.

Amikor a kislány befejezte panaszkodását, a fiúfelém fordult és megkérdezte tőlem, vájjon az édesgyökéraz enyém-e. Nem-et intettem fejemmel. Nem voltaz enyém, tehát nem mondhattam, hogy az, mert akkorhazudtam volna és akkoriban még nem tanultam meg

140

tudatosan hazudni. Sokszor gondolkodtam azon, hogymit is mondott volna helyemben egy civilizált fiú. Azótaláttam és megtanultam, hogy a »találás jogán« sokanmegtartanak tárgyakat és gyakran jutott az eszembe,vájjon nem lett volna-e jogom azt mondani, hogy azédesgyökér az enyém, mert én találtam meg.

Amikor azt mondtam, hogy az édesgyökér nem azenyém, a fiú, aki a döntőbíró szerepét játszotta, oda-adta a lánynak. A fiú mindezért bizonyos tiszteletetvárt a lánytól és úgy akarta átadni az édesgyökeret.De a lány szinte kitépte kezéből, el akart futni, de afiú utólérte, elvette tőle az édesgyökeret és valamitmondott neki. A lány erre azt mondta neki:

— Köszönöm!Ez nagy hatással volt rám, és már nem bántott,

hogy elvették tőlem az édesgyökeret. Egész közelmentem a fiúhoz, mert mellette olyan biztonságbanéreztem magam. Beszélgetni igyekezett velem, denehéz volt magát megértetni. Hazavitt házukba, ottláttam az anyját és egy férfit. Hogy milyen viszonybanvolt az a férfi a fiúval, azt sohasem tudtam meg, deennek a fiúnak a házában fedeztem fel, hogy vannakfehér izraeliták is. A fiú családját Ansel-nek hívtákés zsidók voltak. Hosszú ideig hihetetlen volt előttem,lehetetlennek tűnt fel, hogy fehér ember is lehet izraelita.

A fiú visszavezetett a parkba, ahol megtaláltukfiatal gazdámat, ki még mindig kriketezett. Egy nagydarab süteményt majszoltam, amelyet attól az asz-szonytól kaptam. Amikor fiatal gazdám látta, hogysüteményt eszem, nekem rontott és ki akarta tépnikezemből. A zsidó fiú megakadályozta ebben, miutánnem tudta, hogy kicsoda az én fiatal gazdám. Ebbőltermészetesen parázs verekedés támadt.

Hogy tudott verekedni az én fiatal gazdám! Deugyancsak tudott verekedni a zsidó fiú is. Én megfaltam a süteményt és nevettem a verekedésen. Kiabál-tam, mint a többi fiú, aki nézte és azt mondtam, amitők mondtak. Minden rossz szavukat ismételtem:

— Az állkapcsába! Üsd a büdöst! — és többilyesmit.

141

Ordítottam a gyönyörűségtől, a fűben hemperegtemörömömben és arra nem is gondoltam, hogy én vagyoka verekedés oka.

Fiatal gazdám sohasem engedte, hogy valamitegyem, mielőtt ő meg nem vizsgálta. Mert megvoltaz a szokásom, hogy mindent felemeltem és megszagol-tam és megkóstoltam. Fiatal gazdám ismerte ezt aszokásomat és természetesen azt hitte, hogy a süte-ményt a földön találtam. Másrészt a zsidó fiú nemtudta, hogy fiatal gazdám az én őrizőm. Azt hitte,hogy egy komisz fiú el akarja lopni a süteményemet,hogy ő maga egye meg.

Így verekedtek egy darab sütemény miatt, fiatalgazdámnak az orra vére folyt, a zsidó fiú keze feldagadt,én meg egy darab süteményhez és vidám mulatsághozjutottam. Olyan sokat és olyan hangosan nevettemfiatal gazdámon, hogy ez felingerelte őt, de úgy gon-dolom, felesleges elismételni azokat a nem hízelgőszavakat, amelyeket nekem mondott.

Fiatal gazdám azt mondta anyjának, hogy egykriketlabda csapta meg, attól eredt meg annyira a vére.Ez tudatos hazugság volt és én sokszor csodálkoztamazon, hogy mért kellett hazudnia egy olyan jó mulatságmiatt, mint amilyen egy verekedés, különösen, amelyik-nél elindul az orra vére. Csak azért nem mondtam megaz igazat, mert engem senki sem kérdezett. Beszédközben felhasználtam néhány olyan szót, amelyetfiatal gazdámtól hallottam, mialatt verekedett és akomornyik megbotránkozott, hogy mért beszélek ilyencsirkefogó nyelven, amint ezt ő mondta.

A ház nem volt valami kellemes a nyári hónapokalatt. De fiatal gazdám elvitt mindenfelé, ahol csakvalami látnivaló akadt. Elvitt egy Laird nevű helyreaz ayrshire-i prépostság székhelyére, elvitt Addrossan-baés több más helyre a Wemyss-öböl partján. Rothesay-ban találkoztunk újra azzal a zsidó fiúval, aki véresreverte fiatal gazdám orrát és akit fiatal gazdám úgymegvert, hogy kékre dagadt a szeme. Különös, de énismertem fel előbb. Amikor megpillantottam, nevetnikezdtem. Fiatal gazdám egy pillanatra kissé meg-

142

hökkent, mert nem tudta, hogy mitől lettem egyszerreilyen vidám. De akkor már hozzám futott a zsidó fiúés olyan gyorsan hadart, hogy beszédéből egy szótsem értettem. Örültem, hogy újra látom és szerettemvolna, ha fiatal gazdámmal újra verekednek. Nagyonvidám mulatság volt.

A zsidó fiú beszédbe elegyedett fiatal gazdámmal ésúgy látszott, hogy összebarátkoznak. Kezetfogtakegymással és a zsidó fiú azután elment, egy férfivalbeszélgetett, akivel sétált, azután visszajött hozzánkés velünk maradt. Együtt sétáltunk tovább. Nevet-géltek, tréfálkoztak és bárha nem is értettem tréfáikat,én is kacagtam, ugráltam, viháncoltam és kiabáltamgazdám, új barátja és más mindenki örömére, aki csaklátott engem.

Amikor hazatértünk, igyekeztem mindent a leg-jobb tudásom szerint elmesélni, hogy hol voltunk,hogy mi történt és természetesen mindent elmondtamkis gazdám új barátjáról is. Nem tudtam, hogy mi volta baj, de valami nem tetszett a ház asszonyának, akileszidta fiatal gazdámat, aki velem együtt vacsoranélkül, sírva ment aludni. Az éjszaka folyamán fel-keresett engem, levitt a hátsó lépcsőn az éléskamrába,ahol mindenféle jóval, tejjel és más mindennel, amitcsak találtunk, szívünk szerint telefaltuk magunkat.

Fiatal gazdámnak ezek a kis csalásai mély benyo-mást tettek rám és sokat foglalkoztattak. De nem teltbele sok idő, magam is megpróbáltam ugyanúgy tenni.Nem megcselekedni volt nehéz, hanem megmagyarázniha rajtacsíptek. Fiatal gazdám mindig tudta, hogy mitmondjon, de én mindig bevallottam a bűnt, miutánlelepleztek. Nem tartottam szükségesnek, hogy bevall-jam minden rosszaságomat, ha rajtakaptak, de nemtudtam semmit sem letagadni, ha egyenesen megkér-deztek. Az én benszülött nyelvemen sosem tanultambocsánatot kérő vagy kifogásokat kereső szavakat,ezekre csak angolul szoktam. Sokáig állandóan magammártottam be magamat.

Például megtiltották, hogy egyedül hagyjam ela házat, de én mégis megtettem úgy, ahogy azt fiatal

143

gazdámtól láttam, aki csendesen fellopódzott az eme-letre, ott egy kis zajt csapott, egy ideig csendben maradt,azután elment. Így tettem én is, magamravettem hol-mijaimat, de a főkapun mentem ki a hátsókapu helyett.De akkor hirtelen rám szólott egy komoly hang:

— Egyedül? . .. Egyedül megy el, fiatalember?Így feleltem:— Igen, igen!... Ki... egyedül... nem ...

igen .. . nem én . . . én!Megzavarodtam és nem tudtam, hogy mit mond-

jak. Bár ilyenkor azzal büntettek meg, hogy nem adtakebédet, mégis nagyon sokat nevettek rajtam. De fiatalgazdám gondoskodott rólam, mikor a házban már min-den sötét lett, hogy én is jóllakjam.

XXI. FEJEZET

VADEMBERSÉG A CIVILIZÁCIÓ ELLENA héber vér szava. A zsinagóga. A »music-hall«. Szabad-eegy vadembernek a civilizációról az igazat megmondani?Emberek és ideálok. Két fiú és egy férfi. Megkezdődnek a

kicsapongások.

Egy este fiatal gazdám magával vitt. Ez már való-ságos bűn volt, egyike a hét főbűnnek. Éjszaka elhagynia házat! Villamoson vitt be a városba. Egészen feliz-gultam. Átsétáltunk a Sauchi-n, a Buccy-n, végig azArgyle-n és megteltünk egy életre való látvánnyal.(Ezek a nevek a Sauchiehall Street, Buchanan Street ésArgyle Street rövidítései.) A Sauchiehall Street végénújra összeakadtunk a zsidó fiúval. Fiatal gazdám láttameg, amikor éppen egy dohánytőzsdéből lépett ki ésvidáman üdvözölte. Én is örültem, hogy láttam, de mért,nem tudom. Talán a vér szava volt, ki tudja? Ő is örült,hogy találkoztunk és visszavezetett a dohánytőzsdébe.Bent az emberek nevetve fogadtak. Talán rajtam mu-lattak, egy ilyen fekete fickón!

144

A zsidó fiú aztán elvitt minket magához, de nemmaradtunk nála sokáig. Egy másik villamosra ültünkés keresztülmentünk egy hídon. Most már tudom,hogy hova mentünk akkor: Glasgow déli részébe, ame-lyet Govan-nak hívnak. A zsidó fiú egy tágas szobábavezetett. Odabent csak férfiak voltak. Az én fülembenúgy hangzott, mintha ezek az emberek sírtak volna,de azután kisült, hogy nem sírtak, hanem énekelnek.Oly gyakran és tisztán ismételgették az »Ishrael« szót,hogy magam is mondogatni kezdtem. Egyik-másiköreg mindenfélét kérdezett tőlem. Akkor nem értettemmeg, hogy mit akarnak, most már tudom, hogy mirevoltak kíváncsiak. Hallották, hogy én is mormogom az»Ishrael« szócskát és kíváncsiak voltak, vájjon én isizraelita lehetek-e.

Ujjukkal rám mutattak és mondogatták: »Ishrael!Ishrael?« Én ismételtem: »Ishrael« és rámondtam a»Schmai«-t. Amikor rájöttek, hogy én tényleg zsidó va-gyok, olyan sokat beszéltek és olyan zajt csaptak,hogy fiatal uram velem együtt nagyon megijedt. Meg sevárva a zsidó fiút, megfordultunk és kiszaladtunk egye-nesen a hídon át.

Mielőtt hazamentünk volna, fiatal gazdám egy»music-hall«-ha. vitt, az elsőbe, amelyet életemben lát-tam. Annyi volt ott az ember és oly sok éneket hallot-tam, hogy egészen oda voltam. Ebben a dalcsarnokbanhallottam először az éneket: »Stop yer ticklirí, Jock/aSohasem felejtem el ezt a dalt és sokáig zümmögtem,dúdoltam. Hamar megtanultam a szavait is, mert na-gyon tetszett nekem az egész és otthon énekelgettem.Senki sem tudta megérteni, hogy hol ragadt rám ilyendal, de azért nagyon tetszett nekik és mulattakrajta.

Éjszaka minden baj nélkül hazaértünk, de monda-nom se kell, hogy másnap reggeli nélkül maradtunk,mert elaludtuk a reggeli idejét, amely pontosan hétóra volt.

Amióta félig-meddig »modernizált« vagyok, gyak-ran gondolkodom azon, hogy miként fogadnák, haegyszer eszembe jutna megírni: Hogyan gondolkodik

145

igazán egy vadember a civilizált világról? Azt gondolom,hogy elsőnek az egyház támadna ellenem. Azután pediga zsidók haragudnának meg »hencegésemért«.

Még néhány év előtt arra tanítottak, hogy enge-delmeskedjem a tömegnek, kövessem azt, legyek tekin-tettel a különböző befolyásokra, így aztán nem mer-tem megmondani az igazat, amely agyamban forrott.Most, miután tudományosan elbutítottak, törvényesenelszegényesítettek és teológiailag bebörtönöztek, meg-jött a bátorságom, hogy szívemben minden keserűségés bosszú nélkül elmondjam egy vadember nézeteit.Én átszenvedtem és átéltem azt az életet, amelyet ittelmondok és ezért úgy hiszem, elég adattal rendelkezem,hogy erről a tárgyról véleményemet elmondhassam.Véleményemet! igen, csak véleményemet, mert hiszenmióta a civilizációnak nevezett menthető hipokrízis ruhá-ját hordozom, azóta csak vélemény maradt számomraés az az engedély, hogy azt kifejthessem.

Hadd kezdem el egy nagyon közismert idézettel:Mindenki hazudik. Az én hazámban nyugati szempont-ból tekintve, a »fekete fehér« és ezért, ha azt tekintem,amit itt bizonyítani akarok, a hazugság menthető.Ezalatt azt értem, hogy amit nyugaton rossznak tarta-nak, mi ugyanazt jónak tartjuk.

Mi jónak tartjuk a korai házasságot és a pubertáskorában házasodunk, maguk, nyugatiak nem tartjákjónak a korai házasságot, de azért jogait mégis gyako-rolják. Minálunk természetes és erkölcsös, hogy mezte-telenül járjunk, a maguk erkölcse azt tanítja, hogy nemillik a meztelen testet mutogatni, de mégis azt az Istentimádják, aki a ruhátlan testet teremtette, furcsa követ-kezetlenség, hogy azt szégyellik, amit ő adott, akitmaguk imádnak.

Mi hiszünk a többnejűségben és helyesnek tartjukazt, maguk nyíltan ellenzik a többnejűséget, de titok-ban sokféle viszonyt folytatnak. Mi az utódok miattházasodunk, maguk szerelemből és a »szerelem«szóval visszaélnek és félremagyarázzák. Olvastam azújságban, hogy egy bíró arra ítélt egy embert, hogy nelegyen több gyermeke és szemrehányást tett neki azo-

146

kért a gyermekeiért, akik már megszülettek. Ó, a fehé-rek egyoldalú civilizációja, amely a csalást már a böl-csőben tanítja! A hazugságok örömteli élete! Az önelé-gült kicsapongás tisztátalan szavakban, gondolatokbanés tettekben! A fehér ember gyakran örül, ha szom-szédja bajba jut és szemébe nevet embertársának, akikenyeret kér tőle! A civilizáció nem civilizáció, ha ajótéteményt nem keverik összeegy kis rummal.

Tisztában vagyok vele, hogy sokan akadnak, akikezeket a szavaimt olvasva, azt mondják:

— LoBagola a fehér emberek ellensége.Igaz-e ez? Nos, semmi sem esik messzebb az igaz-

ságtól. Én nem vagyok ellene se a jó tetteknek, se afehér embernek, én csak a jó cselekedetek és a rum,a fehér ember és a hipokrízis keverékét utálom.

Mi, az én hazámban, szabados életet élünk, mintahogy sokan a nyugati világban is, de nincs-e erre ment-ségünk? Mi nem élünk hazugságok közepette, mi őszin-tén hisszük, hogy helyesen cselekszünk. Nekünk nincsmagasabb vezetőnk, aki jobbra tanítana.

A fehér ember rendelkezésére áll a kultúra, a neve-lés és mindenekfölött a vallás, amelynek legfőbb taní-tása a hit, remény és szeretet. Templomtornyok mutat-nak a fehér ember városaiban minden sarkon az isten-ség felé és szinte óránként imádkoznak a felebarátiszeretetért. A fehér embernek nincs mentsége, hogykevésbé civilizált legyen, — a szó igazi értelmében —mint a vadember. A vasút, az automobil, a világításirendszerek, a városrendezések, a felhőkarcolók nem hoz-zák közelebb a fehér embert az igazi civilizációhoz,mint ahogy a csecse-légy, amely a krokodilus orránalszik, nem esik a krokodilus szájába, ha az nagyot ásit.Nem a fehér embert bírálom, nem a fehér emberrőlmondok ítéletet, hanem csak »civilizációjáról«!

Nem felejtem el, hogy fehér embernek köszönhe-tem mindazt, amim van és amit tudok. Azt is neki kö-szönhetem, hogy ma még élek; így hát ne értsenekfélre és ne higgyék, hogy a fehér ember ellen beszélek.De azt szeretném, hogy minden ember gyakorolja isaz ideáljait ne csak gondolatban éljen velük.

147

Mikor elmúlt a nyár és elérkezett az ideje, hogyfiatal gazdám visszatérjen az iskolába, felmerült a kér-dés, hogy mi történjék velem. Két évnél tovább vol-tam távol, ezalatt nem volt könyv a kezemben és majd-nem mindent elfelejtettem, amit azalatt tanultam, mi-előtt elutaztam. Fiatal gazdám a két év alatt előre-haladt, sokkal többet tudott, mint én és így lehetetlenvolt, hogy vele együtt járjak iskolába. Ugyanez a pro-bléma üldözött egész életemen át: »Mi történjék tulaj-donképpen velem?«

Én közben odahaza voltam Afrikában, megnősül-tem és valóságos férfi lettem. Fiatal gazdám podig mégmindig egy tapasztalatlan, mondjuk, romlatlan ifjúcskavolt. Sokszor és sokat kérdezősködött házasságaimrólés én, amennyire csak tőlem tellett, mindent elmond-tam neki feleségeimről és Gumáról. Nagyon érdekeltea dolog és kifejezte hő vágyát, hogy legközelebb ő isAfrikába utazik velem és »néhány asszonyt« szerez ma-gának, ahogy ő ezt mondta.

Nagyszerű fiú volt, kitűnő jellem, szép alak, testé-ben kész és érett. Olyan családból származott, amely-ben minden kérdést, amely a nemi életre vonatkozott,még a legkisebb célzásban is elfojtottak, őt arra taní-tották, hogy a nemi dolgok illetlenek és tisztátalanok,míg engem arra tanítottak, hogy azok éppolyan ter-mészetesek, mint az evés vagy az ivás. Nekem fogal-mam se volt arról, hogy náluk a nem egy csukott könyvvagy nyilt titok és így én mindent elmondtam kis gaz-dámnak, amit a nemi életről csak tudtam.

Ilyen körülmények között nagyon foglalkoztattaés felzajgatta fiatal gazdámat, hogy erről a tiltott tárgy-ról ilyen nyíltan és őszintén beszéltem. Sokszor sokáigültünk együtt és én feleségeimről meséltem és azokróla fogadalmakról, amelyeket leányaink házasságuk előtttesznek és az ezzel járó szertartásokról. Meglepett, hogyfiatal gazdám ennyire tudatlan mindenben, ami a nemiéletre vonatkozik.

A mi szokásainknak Afrikában az a céljuk, hogyelvegyék az emberek kedvét a titkos és bűnös cseleke-detektől, a nyugati világban ellenben — legalább én

148

úgy láttam — az, hogy titokban elnézik az igazi bűnö-ket és csak a nyilvánosságban küzdenek hevesen elle-nük. Fiatal gazdámat arra tanították, hogy a nő kívá-natos, de mégis kerülje el. Engem másra tanítottak.Engem arra tanítottak, hogy a nőt nemcsak kívánjuk,hanem bírni is kell és hogy a vele való viszony állandószépséget ad. Más szavakkal: a nő számomra határo-zott valami, valóság volt, míg az ő számára csak kép-zelet, fantázia!

És egy másik példája az »apák bűneinek«. ő csakegy foga volt annak a keréknek, amely a nyugati civi-lizációban az emberek sorsát őrli. Kicsapongások min-dig édesek, ha titokban űzik azokat, olyanok, mint aközmondások tiltott gyümölcse és így megérthetik,hogy miért követtem mindig örömmel kis gazdámatés csak azon csodálkoztam, hogy az én édesapám oda-haza soha miért nem beszélt nekem ezekről a dolgok-ról. Fiatal gazdámnak valóban nagyon kellett már egyfeleség és nem is kellett sokáig várnom, hogy errőlmeggyőződjem.

Elhatározták, hogy engem egy városi iskolába kül-denek, — vagyis egy nyilvános iskolába, mely a glas-gowi iskolai tanács felügyelete alatt áll — fiatal gazdá-mat pedig az Allan Glen magániskolába, amely szin-tén Glasgowban volt. Gyakran találkoztunk és sokszoregyütt töltöttük a hét végét.

XXII. FEJEZET

MENEKÜLŐK ANGLIÁBANLehetetlen vagyok az iskolában. Házi tanítók. Lehetetlenvagyok odahaza. Egy megsértett szolgálólány. Szökés.Birmingham. Coventry. Lady Godiva. A festékműhely.Méltatlankodó munkások. A javítóműhely. Játszom a vadembert. Gorgonzola, a híres afrikai sajt.

Múlt

az idő és semmi különös nem történt, hacsaknem az öreg dr. Dobbie váratlan halála. Az öreg mártöbb lehetett, mint

nyolcvan éves. Sajnálom, de bekell

vallanom, hogy örültem, amikor

meghallottamhalála hírét.

Új iskolámban a fiúk egészen mások voltak, mintedinburghi iskolás pajtásaim. A legtöbb fiú nem tudtamegérteni, hogy fekete vagyok és gyakran kérdezték:

— Mosakodtál

valaha szappannal?Persze tréfából

kérdezték és az egész iskola»Soap«-nak (szappan) hívott. Ez bosszantott

engem,panaszkodtam is miatta a gazdámnak és a vége azvolt, hogy kivettek az iskolából

és magántanítókkaltaníttattak.

Három ilyen házitanítóm volt: az egyik szám-tanra, a másik az általános tantárgyakra, a harmadikpedig angolra tanított. Ez az utóbbi olyan nevelőnő(nurse) tisztet

töltött

be mellettem. Ez a nevelőnővelvegyített

angol

tanítónő vénlány volt, Miss Cranston-nak hívták, Ayrshire-ből

való volt, körülbelül

ötven-éves lehetett, egész stílszerű volt megjelenésében éssok időt

töltött

el

a tükör

előtt. Úgy emlékszem, aztmondta, hogy ismerte vagy tanította vagy látta Flo-rence Nightingalet, mert

nagyon gyakran beszélt

enneka hölgynek imádandó tulajdonságairól.

A három tanító nem sokáig bírta velem, mertnem voltam könnyű eset. Így hát

visszaküldték aziskolába Ott

pedig majdnem mindig verekedtem.Mindenkit, aki bántott

engem, még a tanítómat

is

150

megharaptam. Gyakran elnáspángoltak, de ez nem hasz-nált. Amikor így négy újabb év telt el, nem sokat nyer-tem azzal, hogy tanultam és iskolába jártam. Ellenbensokat és sokfélét tanultam fiatal gazdámtól.

Természettől fogva akaratos és keményfejű vol-tam, de még inkább azzá lettem a skóciai házban. Azigazság az, hogy túl okos kezdtem lenni és amint eztmindenki tudja, a féltudás igen gyakran veszélyes.Nem tudtam jól angolul, iskolai tantárgyaimban semhaladtam valami nagyon előre, de úgy gondoltam,hogy mindent tudok. Mindez, velem született hencegőtermészetemmel együtt, és egyre növekvő hiúságomés képzelődő voltom nehézzé tette skóciai életemet

Fiatal gazdám is hozzájárult ahhoz, hogy jellememebben az irányban fejlődjék tovább. Amennyire csaktudtam, utánoztam minden szemtelenséget és kirívóviselkedését. De nem ítélhetnek el emiatt, mert nemvoltam-e már felnőtt férfi? Nem volt-e öt feleségemodahaza, az én hazámban? Hiszen az édesapámnaksem volt már törvényes fegyelmi joga felettem, mertodahaza, az én hazámban, már tizenhárom éves korom-ban férfi lettem. Túl nagy önérzetem, elbizakodottsá-gom részben tehát természetes helyzetemből, részbenpedig kis gazdám példaadásából nőtt ily naggyá. Haő lázongott, lázongtam én is, ha valamivel ő meg voltelégedve, azzal elégedett voltam én is, és ugyanígyfordítva.

Egy nap csúnyán kiszidtak, mert egy szolgáló-lány bevádolt engem.

Új lány volt és úgylátszik, nem akart rám dolgozni.Lehet, hogy valami kis vidéki városból került Glas-gowba és soha azelőtt fekete benszülöttet nem látott.Gazdám a glasgowi »cselédszerző piacról« hozta, amely-ről általában a cselédlányokat szerződtetik. Láttam,hogy fiatal gazdám milyen könnyedén és szabadonbánik vele és természetesen azt gondoltam, hogy énis megengedhetem magamnak mindazt, amit ő. Deaz én figyelmességeimet nem fogadta olyan szívesen,mint kis gazdám kedveskedéseit és ezért bevádolt azúrnőnél, aki viszont elpanaszolta ezt a ház urának.

151

Amikor gazdám szóvátette, hogy milyen nyersenviselkedem Agathával, a szolgálólánnyal, azt mondtam,amit gyakran hallottam fiatal gazdámtól:

— Hiszen ő csak cseléd!Az úr nagyon megharagudott, jól összeszidott és

haragosan mondta:— De semmi esetre sem a te cseléded! — és ezzel

jó erősen felpofozott.Kiabálni, ordítozni kezdtem és sok mindent mond-

tam neki, amit fiatal gazdámtól hallottam, tanultamés láttam. Gazdám nem vette ezt jó néven és mikorfiatal gazdám hazajött, az öreg rettenetes patáliátcsapott. A szegény lányt elküldték és fiatal gazdámkegyvesztett lett.

Mindez áprilisban történt. Fiatal gazdám mégiskolába járt. A húsvéti szünet alig ért véget és ő mára legközelebbi szünetre vágyakozott. Kiderült, hogyakaratlanul is nagyobb bajba sodortam, mint csakképzelhettem volna is. Egy délután azt mondta, hogymenjek vele, senkinek egy szót sem szólott és kivitta vasúti állomásra. Hogy hova utazunk, nem tudtam.Jegyet váltott és már utaztunk is. Poggyászt nemvittünk magunkkal, így hát azt gondoltam, hogy rövi-desen visszatérünk. De nem így történt, éjszaka a vo-naton aludtunk és reggel hallottam, amint a kalauz aztkiabálja:

— Leicester!Még ott se szálltunk ki. Tovább mentünk és a leg-

közelebbi hely, amit kiáltani hallottam, Birminghamvolt.

Ott kiszálltunk a vonatból és gyalog elindultunk.Nemsokára egy forgalmas útra értünk, Bull Ring-nekhívták. Jól emlékszem a Bull Ring Street-re, mertközepén hatalmas templom emelkedett, melynek ma-gas tornya és órája volt. Egy hajóformaszerű helyiségbetértünk be étkezésre, jól emlékszem: Nelson’s Cabinvolt a neve. Nem felejtem el egyhamar ezt a helyet.Féligmeddig ijedt és szomorú voltam, mert nem tud-tam, hogy kis gazdám mi szándékban jár és bizonysírvafakadtam. Az egyik kiszolgálólány megszánt és

152

most is emlékszem még, hogy egy ember azt mondtaneki:

— Viseld a gondját, Alice!És Alice rendkívül kedves volt hozzám.Mindezideig fiatal gazdám semmit sem beszélt

nekem terveiről. Nagyon mogorva és elhatározott volt.Beszédbe elegyedett Alice-szal és végül is valamit fel-írt egy darab papírra és megköszönte Alice-nak. A lánymegmosta az arcomat és megveregette, amikor good-bye-t mondott. Fiatal gazdám nevetett. Ekkor láttamelőször mosolyogni, amióta elhagytuk Glasgowot. Mi-lyen jól esett ez nekem. Amikor letekintett rám ésmosolygott, én hirtelen átöleltem a nyakát, még jobbansírtam és össze-vissza csókoltam. Ez egészen szokatlanvolt részemről, mert még ha otthon vagy valahol más-hol együtt aludtunk is, akkor se tettem ezt. ő ellen-ben mindig cirógatott engem vagy akárki mást is, mertnagyon szenvedélyes természet volt. Bizonyára meg-ható látvány lehetett mindenki, de különösen Aliceszemében, amint ott állunk mi ketten Nelson Cabin-jában, én kis gazdám vállára borulok és csókolgatom,míg ő átölel és mosolyog.

És egyszerre csak megkérdeztem tőle, amikor lát-tam, hogy rám mosolyog:

— Mért nem csókolod meg Alicet is?Élesen válaszolt:— Minek? Hogy te hazamenj és mindenkinek

elmeséld?És ekkor jutott először eszembe, hogy én azzal,

hogy elmondtam a dolgokat, nagy bajba kevertemfiatal gazdámat és sok kellemetlenséget okoztam neki.De azért búcsúzáskor mégis megcsókolta Alice-t, nemtudom, hogy nekem tessék-e vagy pedig saját kedv-teléséből? De mindenesetre úgy csókolta meg, minthamár régi ismerőse volna. Én azt mondtam Alicenak,hogy nemsokára visszajövök, hogy újra találkozzamvele.

Alice fiatal gazdámnak diktált egy helyet, aholéjjeli szállást kaphat. Minden baj nélkül oda is értünk.Később azután, amikor már lefeküdtünk, fiatal gazdám

153

elmondott mindent, hogy mi történt és elmesélte, hogymiattam veszett össze apjával, anyja szemében pedignagyon lealacsonyodott, pedig anyját nagyon szereti

Nem tudtam megérteni és felfogni, hogy mértolyan komoly dolog az, hogy elveszítette anyja becsü-lését. Az én hazámban engem arra tanítottak, hogyaz anya csak egy anya, egyszerűen egy asszony és ezértnem tudtam felfogni kis gazdám érzéseinek komoly-ságát. Másrészt viszont azt a tényt, hogy apja nagyonmegharagudott rá, rendkívül komoly dolognak tartot-tam. Vadember életem, neveltetésem ilyen gondola-tokra tanított engem.

Hogy utazására fiatal gazdám honnan vette a pénzt,nem tudom. Nem is kérdeztem meg tőle, mert nem isgondoltam rá. Csak annyit tudtam, hogy utazunk.Sok emberrel állott szóba, de soha vagy csak nagyonritkán értettem meg, hogy mit is beszélnek.

Azután Birminghamből is elutaztunk és egy másikhelyre, Coventrybe értünk. Coventryben, úgylátszik,valami készülődött, a nép mindenfelé valami nagy ese-ményről beszélt és az uccák zászlókkal és szalagokkalvoltak tele. Csakhamar megtudtam, hogy miről van szó.Coventry volt hajdan az otthona egy híres asszonynak,egy bizonyos Lady Godivának. Annyit megértettema beszédekből, hogy ő, vagy valaki, aki őt helyettesíti,egészen meztelenül, ruha nélkül lovagol át a városon.Engem nem valami nagyon érdekelt ez a dolog, számomranem volt ebben semmi különös. Én mindig ruha nél-kül láttam embereket.

Coventryben olyan nagy volt a nyüzsgés, mozgás,hogy minket is ott tartott. Lady Godiva esete fogvatartotta fiatal gazdám gondolkodását. Még aludni setudott miatta. A körmenetre még egy hónapig kellettvárnunk. Nem vagyok biztos benne, hogy milyennapon vagy hónapban történt ez, de annyit tudok,hogy nagyon sokáig kellett várnunk, míg valami történt.De be kell vallanom, hogy sokért nem adtam, hogy ré-szese vagyok ennek az izgalomnak és semmiért semulasztottam volna el. Fiatal gazdám sok emberrelkerült össze és engem mindig magával vitt. Általános

154

feltűnést keltett egy fehér fiú, aki mindig és minden-felé egy fekete fiút cipel magával. A legtöbb emberazt gondolta, hogy fiatal gazdám gazdag turista, akiazért jött Coventrybe, hogy jelen lehessen a nagyLady Godiva körmeneten.

Egy este egy kocsmában ültünk. Egy fiatal ember— később megtudtam, hogy Maude-nak hívták —érdeklődni kezdett irántam és fiatal gazdám iránt.Megmutatta nekünk az egész várost és elvitt a nagyautomobil műhelybe, amelynek ő igazgatója vagymunkavezetője. A Humber automobilgyár volt. Coventryabban az időben az angol automobilipar gócpontjavolt és a legtöbb biciklit és automobilt Angliában ottkészítették. Keresztül-kasul megmutatták nekünk agyárat és fiatal gazdámnak egy állást kínáltak, hogyazt foglalja el. Ő elfogadta, talán a dolog újsága ér-dekelte.

És ekkor felmerült a kérdés, hogy mi történjékvelem. Sok huzavona után elhatározták, hogy nekemis adnak egy állást. A festőműhelybe tettek, hogykis gazdám milyen műhelybe került, arra már nememlékszem.

A festőműhely munkásai nem fogadtak szívesenengem és mindent elkövettek, hogy bosszantsanak.Az volt a dolgom, hogy az automobilok karosszériájátegy erre való kővel simára dörgöljem. Azt csináltam,amit parancsoltak nekem. Kedvvel is dolgoztam, jól-esett ez a munka és talán sokáig is ottmaradtam volna,ha a munkások nem dobálnak folyton apró kövecs-kékkel és nem találják el mindig a fejemet és arcomat.Mondanom se kell, hogy ez nagyon bántott és termé-szetesen nem szerettem. Amikor a munkafőnök hoz-zámjött és igen kedvesen megkérdezte, hogy hogyanízlik a munka, én bepanaszoltam a dobálókat. ő dü-höngött és átkozódott. Ugyanazokat a szavakat mondta,amelyeket fiatal gazdám használt, amikor dühös volt.A munkások nagyon felháborodtak azon, hogy beárul-tam őket a főembernek és elmondtam neki, hogy dobál-nak rám. Azután aláírtak egy papirost, amelyen az voltírva, hogy nem dolgoznak velem együtt egy műhely-

155

ben. A főember megjelent, kezében tartotta a papirostés mindenki füle hallatára ezt mondta:

— Bizony, fiacskám, a munkások nem akarnakveled együtt dolgozni és én szégyellem, hogy angolnakszülettem. Így hát el kell menned!

»Six pence half penny« volt az órabérem. Miutánmegkaptam járandóságomat, kimentem a ház elé ésmint mindennap szoktam, ott vártam be fiatal gazdá-mat.

Elmondtam neki, hogy mi történt, nem tetszettneki a dolog és rögtön elpanaszolta Mr. Maude-nak, akiazután a javítóműhelybe helyezett át, ahol az emberekkissé türelmesebbek voltak hozzám. Nem vették valaminagy hasznomat a javítóműhelyben, de mint újdonságot,mégis ott tartottak.

Sok mindenfélét megtanultam itt arról az auto-mobil típusról, amely ezen a gyártelepen készült, defiatal gazdám még sokkal többet tanult. Mindenkiazt mondta, hogy kitűnően dolgozik. És Coventrybentöltött időnk alatt többet tanultam meg angolul, mintegész skóciai tartózkodásom idején.

Megismerkedtünk egy kocsmárossal is, Sumner-nek hívták. Egyszeriben felkeltettem Mr. Sumner érdek-lődését, mert ő is volt Afrikában. Mr. Sumner nagyonakarta, hogy egész időmet vele töltsem és hogy ven-dégeinek, mint valami látványosságot, mutogasson.Történetesen egyik vendége a Godiva processzió bizott-ságának elnöke volt és Sumner rábeszélte, hogy ajánljaa bizottságnak, hogy én mint afrikai törzsfőnök lovagol-jak a körmenetben.

Azt mondták, hogy a világ minden tája képviselvelesz a Lady Godiva körmenetben és hogy én vagyokaz egyetlen fekete, akit fel lehetett hajtani. A javas-latot egyhangúan elfogadták és már hirdették is, hogyén: Amgoza, a híres nevezetes afrikai főnök, eredetiafrikai díszben fogok végignyargalni Coventry uccáin.Sok ember kiforgatta a nevemet és így lettem ChiefAmgozából (A főnök) Cheese Gorgonzola (G. sajt),Gorgonzola, a híres nevezetes afrikai sajt.

Fiatal gazdám el volt ragadtatva a dolgok ilyetén

156

állásán, annyira, hogy meg akarta írni édesanyjánakGlasgowba és mindenről be akart számolni.

Mr. Sumner ezalatt beszerzett egy úgynevezettafrikai benszülött jelmezt, amelynek fő ékessége a fej-dísze volt. Hogy honnan került és mit jelentett ez ajelmez, nem tudom, de annyit tudok, hogy semmi közenem volt Afrikának ahhoz a részéhez, melyből én ide-kerültem. Miután felöltöztettek, lefényképeztek, képes-levelezőlapokat csináltattak rólam és rányomtattáka nevemet. A képeslevelezőlapokat három pennyértárusították.

Elérkezett a körmenet napja. Egész AngliábólCoventrybe özönlött a nép. A körmenet a Pool Meadownevű helyen gyűlt össze. Engem fekete-fehér, vagyistarka póni hátára ültettek. A menet reggel féltizen-egykor indult meg. Fiatal gazdám egész idő alatt mellet-tem haladt, árulta képeslapjaimat és beszedte az értükjáró pénzt. Kiabáltam és ujjamat számba dugva min-denféle furcsa hangot hallattam. Ez illett jelmezemhez.Nem volt zsebem és így fiatal gazdám vett át mindenpénzt. Vörösréz függönygyűrűk lógtak az orromon,fülemen. Egy vidám fickó, aki jó nagyokat húzottegy sörrel teli korsóból, azt kiáltotta mellettem:

— Hej-hej, főnök, fogadok veled, hogy több rézvan a pofádon, mint a zsebedben.

A körmenet este hatkor ért véget. Minden por-cikám fájt, oly sokáig kellett ülnöm a tarka pónin.

Amikor visszatértünk Mr. Sumner kocsmájába,fiatal gazdám összeszámlálta, hogy mennyi pénztvettünk be képeslapjainkkal és hozzáadtuk azt is,amit Mr. Sumner eladott vendégeinek. Képzeljék el,húsz fontot vettünk be! Mr. Sumner azt mondta,hogy ez a pénz az enyém. Mindenki körém furakodott,beszélni akart velem, de én olyan fáradt voltam, hogynem tudtam tovább ottmaradni és az estét társaságuk-ban eltölteni.

XXIII. FEJEZET

MENEKÜLÉS VÉGIG EURÓPÁNÚjra Birminghamban. Bolond álomhoz hasonló nap.Szenvedélyek rabszolgája. A doueri-hajón. Boulogne. Párizs.Egy dahomeyi asszony. Antwerpen. Macskahús. Orosz- ország. Németország. Behajóznak vissza Afrikába.

Fiatal

gazdám hazavitt

lakásunkba, amely hajól

emlékszem, a Payne's Lanen volt. Amikor

haza-értünk, üzenet

várt

kis gazdámra — egy távirat. Hogymi volt

benne, azt

sohse tudtam meg.Ahelyett, hogy kis gazdám enni adott

és lefektetettvolna, gyorsan összekapta azt

a kevés holmit, amitszereztünk magunknak, beugrott

egy egyfogatú kocsiba,nagy sietséggel

a vasúti állomásra hajtatott

és engemmindenüvé magával

vonszolt. Sok, sokezer

ember

voltaz állomáson, mind el

akart

utazni. Azután már

csakarra emlékszem, hogy megint

Birminghamben voltunk.Leszálltunk a vonatról

és fel-alá sétáltunk a perró-non. Én mindenütt

kis gazdámmal. Nem tehettemmáskép. Egész idő alatt

vagy a karomat.vagy a kezemetfogta. Panaszkodtam kis gazdámnak, hogy álmosvagyok, azt

mondta, hogy ő is az. Nagysokára meg-találtuk azt

a helyet, amelynek címét

egy darab papírraírta Alice bemondása után a Nelson's Cabin vendéglő-ben.

A tulajdonos nyitott

ajtót

és úgy fogadott

min-ket, mintha legalább is rokonai volnánk. Mingyártránk ismert. Ugyanabban a szobában feküdtünk le,amelyben két

hónappal

azelőtt

is aludtunk, amikorelőször

szálltunk ott

meg. Hajnali két

óra volt

már

ésnagyon, nagyon fáradt

voltam.Micsoda egy nap! A körmenetre való készülődés

és öltözködés, sok izgalom, a nagy össze-visszaság, aPool

Meadow-en, amikor

elrendezték a menetet, afáradság, amellyel

megtanítottak, hogyan üljem mega derék kis tarka pónit, a körmenet

Coventry minden

158

uccáján át, a nagy zaj, kiabálás, férfiak és fiúk viho-gása, a lányok és asszonyok kacaja, megállás mindenkocsma előtt, amíg a hatalmas söröskancsó körbejár,képeslapjaim eladása, amelyen mint Chief Amgozavoltam levéve, a tömeg nyüzsgő zsivaja, a Sumnerkocsmában félig elalélt állapotom: mindez olyan volt,mint egy eszeveszett álom. És éppen akkor, ami-kor arra készültem, hogy aznap az első valamire valófalatot lenyeljem és utána egy jót aludjak, fiatal gazdámkirohant velem a pályaudvarra, felcipelt a vonatra,hogy mintegy négy órát utazzék velem és azután egypapírdarabkára írott címet hajszoljon!

Aludtam, fiatal gazdám is, de ő csak rövid ideig.ő lelkileg szenvedett, én testileg. Kérdés, melyikünkszenvedett jobban? Eszünk teljesen különböző dol-gokon járt. Azt hiszem, hogy ő az apjától félt, nohasohasem tudtam meg, hogy mért hánykolódott ezenaz éjszakán olyan izgatottan ide-oda ágyában. Én megtőle féltem. Nem tudtam, hogy mit csinál és arra gon-doltam, hogy elveszti az eszét. Talán én követtem elvalami rosszat, ami ennyire kihozta sodrából — nemtudtam megérteni.

Ma, amikor egyedül ülök itt és visszagondolokezekre az elmúlt napokra, forr bennem a felháborodás.Sem én, sem fiatal gazdám nem érdemelt szemrehá-nyást. Egyedül szülei butasága volt minden bajnakaz oka. Elzárva az igazsággal való minden érintkezés-től, a szegény fiú egy mesterségesen ráerőszakolt tudat-lanság folytán szenvedélyeinek ártatlan áldozata lettMég napjainkban is hány fiatalember sorvad ugyan-ilyen iga alatt! Szívem vérzik, ha azokra a kínokragondolok, amelyeket ez a fiú, a legjobb, aki valahais élt, elszenvedett! Ha így letörve látták volna, azthihették volna, hogy legalábbis gyilkosság nyomjalelkiismeretét. Pedig otthonról és az iskolából könnyelműfecsegés következtében szökött meg, amelyről szüleitudomást szereztek.

Aznap éjszaka sokszor felébredtem és fiatal gaz-dámat könnyek közt találtam. Megcsókoltam, le akar-tam csókolni könnyeit. Végül azután mindketten egész-

159

séges álomba merültünk; majd felvirradt egy másiknap! Vájjon mit hoz? Még csak gondolni se tudtam rá.

Elhagytuk szállásunkat, Nelson Cabinjába men-tünk, hogy ott valamit együnk. Ott találkoztunk Alice-szal, aki szívélyesen köszöntött minket, de nekemfel kellett szólítanom fiatal gazdámat, hogy csókoljameg, mielőtt ő merészelte volna. Arca mosolyra derült,ugyanaz a boldog mosoly futott végig rajta, amelyetakkor láttam, amikor először mondtam neki, hogycsókolja meg Alice-t. Ettünk és Alice hosszasan elbeszél-getett fiatal gazdámmal. Fiatal gazdám akkor valamitfelírt egy darabka papírra, Alice-nak adta és a lányelment. Amikor visszajött, fiatal gazdámnak egy csomópénzt adott át, csupa aranyat. Otthagytuk a Nelson'sCabint és Alicet, de meg kell jegyeznem, hogy kis gaz-dám már minden sürgetés nélkül is megcsókolta.

Még aznap este elhagytuk Birminghamet, hogyLondonba utazzunk, ahol a K/c'cr/ű-pályaudvaron adoveri vonatra szálltunk. Ezeknek a helyeknek termé-szetesen nem tudtam a nevét, amíg fiatal gazdámnem mondta meg. Mindent kérdeznem kellett tőle,mert nem beszélt valami sokat. Ha valamit mondott,azt is igen röviden mondta, csak éppen, hogy válaszoltegy-egy kérdésemre. Feleleteinek a felét meg sem ér-tettem. Ez mind szerencsétlenné tett és kívántambárcsak újra hazamennénk Glasgowba, otthonunkba,kint a Driveon.

Doverben fiatal gazdám ide-oda futkosott, előbbezzel, majd azzal állott szóba, papirosokat mutogatottés pénzt adott. Nagyon titokzatos volt minden. Végreéjszakának idején hajóra szálltunk. Nem is álmodtamróla, hogy elhagyjuk Angliát. Hova, merre? Nem tud-tam és szavamra állítom, hogy fiatal gazdámnak sevolt fogalma róla.

Aránylag rövid időn belül a túlsó partra érkeztünkés megtudtam, hogy Franciaországban vagyunk, Bou-logneban. Az egész kép megváltozott. Idegen országbanvoltunk, melynek nyelve teljesen különbözött azoktól,amelyeket eddig ismertem. Egy kukkot sem tudtamfranciául. Talán fiatal gazdám tudott, mert úgy látszott,

160

hogy nagyon jól átvergődik a dolgokon és könnyenmegérteti magát. Mielőtt elhagytuk Boulogne-t, egyjóságos asszony megmosta arcomat és tiszta holmitadott rám, amelyet fiatal gazdám vett számomra.Az asszony neve Eshkanas volt, izraelita volt ő is, azelső, akit láttam azóta, hogy a zsidó fiúval, Ansellel,megismerkedtem.

A kis tengeri út jól esett nekem és mikor Eshkanasasszony még meg is mosdatott, egészen felvidultam.Dúdolni kezdtem a dalt: »Stop yer ticklin, Jock«,úgy, hogy fiatal gazdám is mosolyra derült. Nem iskíváncsiskodtam, hogy beavasson terveibe, úgy gon-doltam, jobb, ha nem tudok róluk, — esetleg elmesél-ném azokat fehér apámnak, ha visszamegyünk Skó-ciába.

Elhagytuk Boulogne-t és alig hogy feleszméltem,Párizsban voltunk.

Már előbb említettem, hogy fogalmam sem voltarról, hogy honnan vesszük az utazáshoz szükségesrengeteg pénzt, de láttam, hogy mindenütt keresztül-vergődtünk. Fiatal gazdámnak biztos volt pénze. Nekemis volt egy kevés, de nem volt alkalmam rá, hogy kiad-jam. Fiatal gazdám fizetett mindent.

Útközben, hogy átjöttünk a Csatornán, elvesztet-tem a sapkámat, mert kedvem kerekedett a nagy szél-ben a fedélzeten állni. Ezért fedetlen fővel járkáltam.Fiatal gazdámnak úgy megtetszett ez, hogy ő is eldobtaa sapkáját.

A hotelben, ahol megszálltunk, a szobalányoknagy hűhót csaptak körülöttünk és mulattak rajtunk.Én mindig mindenben utánoztam kis gazdámat, haerre alkalom kínálkozott. Amikor a szobalány reggelbejött a szobába, fiatal gazdám elkapta őt és megcsó-kolta. Olyan akartam lenni, mint ő: én is ugyanaztakartam tenni, de nekem bizony nehezen ment.

Fiatal gazdám elvitt egy kiállításra, amely akkornyílott meg Párizsban. Nagy meglepetésemre, miótaelhagytam hazámat, ott láttam először egy valódibenszülött dahomeyi asszonyt. Kiállított tárgy volt.Alig tudtam erőt venni magamon, hogy ne fussak azon-

161

nal hozzá. A fehér nők nem érdekeltek engem, nem!egy csöppet sem, de a benszülött asszony magávalragadott. De mégsem beszéltem a dahomeyi asszony-nyal.

Miután két hetet töltöttünk Párizsban, fiatal gaz-dám Brüsszelbe utazott velem és azután Franciaorszá-gon át Marseille-be mentünk. Onnan hajón Antwer-penbe. Ebben a városban láttam, hogy az emberekmacskahúst esznek és mi is ettünk. Olyan megszokottdolog volt ez ebben az országban, mint a házinyúlAngliában vagy az Egyesült Államokban.

Elhagytuk Brüsszelt és vonatra ültünk, hogySzent Pétervárra, Oroszországba utazzunk. Fiatal gaz-dám legnagyobb meglepetésére nem engedték meg,hogy átlépjük az orosz határt. Amennyire egy barát-ságos úr szavaiból megértettem, aki volt olyan szívesés bennünket mindenről felvilágosított, senki se vihetbe Oroszországba se feketét, se kínait és úgy emlékszem,azt mondta, hogy zsidót sem, hacsak nem tesz le nagypénzletétet. Elmondta, hogy ő Rigából való, zsidófakereskedő. Fiatal gazdám megkérdezte tőle, hogyőt zsidó létére mégis mért eresztik be. Az illető úri-ember megmagyarázta, hogy ő szabadon járhat-kelhetOroszországban, mert nagy földbirtoka van Oroszor-szág Kurland nevű részében. Fiatal gazdám azt mondta,hogy nagyon szeretne a zsidó úriemberrel utazni. Nekemekkor eszembe jutott az, hogy pártfogómat mennyireösszeszidta egyszer az édesanyja, amikor elmeséltemneki, hogy fia Rothesay-ben egy Ansel nevű zsidófiúval barátkozott. Amikor elmeséltem a kereskedőnek,hogy én is izraelita vagyok, természetesen nagyon cso-dálkozott, de úgy hozzám, mint fiatal gazdámhozigen barátságos volt.

Amikor abba a városba érkeztünk, ahol az az úrlakott, rájöttünk, hogy ott majdnem mindenki németülbeszél. Én nem tudtam németül, de fiatal gazdámmegint csak jól megértette magát. Majdnem két hétigmaradtunk az idegennél. De én már torkig voltam.Gyötört a honvágy, gyakran sírtam, de nem mondtammeg, hogy mi bánt.

162

Fiatal gazdám Rigából Berlinbe vitt. Nem voltkönnyű dolog bejutni Németországba, de miutánnéhány napig egy Sarakban visszatartottak, megenged-ték, hogy folytassuk utunkat.

Szenvedtem és gyötörtem kis gazdámat, hogy vi-gyen engem »haza«. Ő bizonyára úgy értette, hogy ezalatt szülőföldemet, Afrikát értem, mert a dolog végeaz lett, hogy egy hajóirodába vitt és mindent elrende-zett, hogy visszatérhessek saját népemhez.

Néhány napig Berlinben vártunk, azután Ham-burgba utaztunk. Itt fiatal gazdám hosszú leveletkapott édesanyjától. Hogy honnan tudta meg, hogy holvagyunk, azt nem tudom. Fiatal gazdámat ez a levélnagyon megríkatta és mégis azt mondta, hogy jó híre-ket kapott. Ezt újra nem tudtam megérteni!

Végül is a Woermann Line egy hajójára vitt ésmegígérte, hogy még viszontlátjuk egymást. A kikö-tőben búcsúzásul megcsókoltuk egymást és mind aketten zokogtunk. Én útra keltem hazafelé Afrikába,ő pedig elindult vissza a szép Skóciába. Nekem nemvolt sok poggyászom és nem tartott sokáig, hogy elhe-lyezkedjem. Bizonyos vagyok benne, hogy ha a hajónem indul el olyan gyorsan, sohasem válunk el egy-mástól, mert mind a ketten úgy sírtunk és azt kívántuk,hogy bárcsak ne kellene elválni.

XXIV. FEJEZET

»CSAK NÉGEREK«Két munkás. Rabszolgahajón. Szívtelen bánásmód. Ele-venen eltemetve. Az őserdők vadja jobb, mint a fehérember. »Csak négereké. Büszkeség dagaszt. Poggyász és láda a vízbe fordul. Whydah. Egy barátságos ügynök.

A gőzös Sierra Leonenél

kötött

ki és ott

megtudtam,hogy jegyem csak odáig szól. Kiszálltam, hogy bevár-jak egy parti gőzöst. Az útiköltség Sierra Leonetőimegközelítőleg se volt

annyi, mint

amennyi lett

volna,ha a német

személyszállító hajón maradok. Nem voltelég pénzem, noha fiatal

gazdám azt

mondta, hogy ötfontot

kapok, ha kikötünk.Miután három napot

a krumanok közt

SierraLeonéban eltöltöttem, jegyet

váltottam és hajóraültem, amely a Kongó folyamhoz ment, de megállottaz én kikötőmnél: Dahomeyben. A hajó vegyes teher-árut

szállított; egy sereg benszülöttet

is vitt

magával,de egyik se volt

az enyéim közül

való. A hajó a partikereskedő-állomásokra szállított

mindenféle árut.A többi fekete Sierra Leonebői és környékéről

való »kru« bérmunkás volt, hogy milyen kikötőbe men-tek, azt

nem tudtam, de mint

ők hitték, valószínűlegazzal

a rendeltetéssel, hogy ültetvényeken dolgozzanak.Vidám népség volt, csupa keresztény. A fedélzetenszent

énekeket

daloltak. Fedélközi utasok voltak, a hajóorrán zsúfolták össze őket. A hajólegénység kellemet-lenül, durván bánt

velük. Vegyesen volt

köztük férfi,nő, gyerek, úgy ahogy az ügynökök összeszedték ésszerződtették Őket

és üres szerződési lap aláírásával

meg-ígérték nekik, hogy a munka végeztével

ingyen vissza-szállítják hazájukba. De természetesen sohasem tér-tek vissza. Más szóval, a szegényeket

egyszerűen rabszol-gának adták el, amint

ez gyakran megtörténik Afrikanyugati partján.

164

Én kabinutas voltam, jegyem harminc fontbaés tizenhat shillingbe került, de utam nagyrészét a kru-népség között töltöttem el.

A legénység — csupa fehér ember — igen jól bántvelem, szinte dédelgetett. Különösen a főgépész ésnéhány más tiszt tüntetett ki szeretetével és gyakranhívott meg kabinjába. Azt hiszem, hogy a fehér legény-ség azért nem bánhatott velem rosszul, mert kabin-utas voltam. A kru-kat egyszerűen négerek-nek hívtákés oly sokat hallottam a néger szót, hogy egészen meg-szoktam már és én is »négerek«-nek kezdtem nevezniőket. Abban nem vagyok bizonyos, hogy rólam is,mint »néger«-ről beszéltek-e. Lehet, de nem emlékszemrá. Itt alkalmam nyílott arra, hogy a kru-k helyzetérőltájékozódjam, akiket rabszolgának szállítottak. Meg-tudtam azt, hogy Fernando Po kikötőben szállítják őketpartra és abban a pillanatban, amikor lábukat enneka spanyol gyarmatnak földjére teszik, a szó szoros értel-mében rabszolgákká válnak a menekülés legkisebbreménye nélkül. Szegények azt hitték, hogy olyan szer-ződést írtak alá, amely jó munkát és hazaszállítástbiztosít nekik, de aláírásukkal voltaképpen az életü-ket adták el. Nem tudtak sem írni, sem olvasni és egy-szerűen kereszttel írták alá a szerződésüket.

Egy éjszaka az egyik »néger« lezuhant a fedélzetegy nyílásán. A hajó legmélyebb fenekére zuhant, ésamint nekem mondták, a hátgerince törött el és hallot-tam, hogy egész éjszaka hogy siránkoznak és jajgat-nak az asszonyok. A hajón volt orvos is, aki mint ki-tűnő bridzsjátékos és whiskyfogyasztó tüntette kimagát. Jól emlékszem, milyen bosszús lett, amikormegzavarták szórakozásában és megmondták neki,hogy egy »néger« a hajófenékre zuhant. Hallottam,amint ezt mondja:

— Nem bukhatott volna éppen így a korláton át avízbe? Sokkal puhábbra esett volna.

Követtem az orvost, amikor kiment a társalgóból,hogy megnézze a szerencsétlent, akit időközben fel-hoztak és a horgonyfülke földjére fektettek. Sosem felej-tem el a szegény fickó szenvedő arckifejezését. Az orvos

165

egyszerűen kijelentette a legénységnek, hogy az emberhalott és a tengerészek rögtön egy vitorlavászonzsákottákoltak össze. Figyeltem, hogy dugják a halott »négert«a zsákba. Reggel volt. A szegény néger egész éjszakánát magára hagyatva szenvedett a horgonyfülkében,anélkül, hogy még csak egy pohár hideg vizet is kap-hatott volna.

A hajó oldalának egy részét eltávolították és vitorla-vászonnal fedték be. A testet a nyíláshoz tették és amatrózok mindegyik lábára nehéz ólomdarabot kötöt-tek, aztán bedugták a vitorlavászonzsákba és bevarrták.A kapitány fejtől állott, kezében egy nyitott könyvvel.Akkor nem tudtam, hogy mit csinál és mit mond, demost már tudom: a halottakért szóló végső imát olvasta.Rettenetes csak elmondani is, én tudtam és láttam,hogy az az ember nem halott, mert megmozdította afejét, amikor a legénység ráhúzta a zsákot. Egészen hall-hatón nyöszörgött és én felkiáltottam, hogy nem halott!Egy fehér ember erre így felelt:

— Ha most még nem is, de nemsokára az lesz!Sehogy sem értettem, hogy amiért eltörte a gerin-

cét, mért dugták szegényt a zsákba és ezért újra és újraismételgettem a fő stewardnak:

—Nem halott, nem halott! A fehér ember erre így felelt:

— Rendben van, hiszen csak egy néger!Én pedig megnyugodtam, mert azt gondoltam,

hogy ennek így kell lenni. És így a vitorlavászonzsákot,amelyikbe egy élő embert dugtak, a Guineai-öböl vízébedobtak. A »négert« elevenen temették el. Erre szent eskü-vést merek tenni!

Oly nagyon vágytam már, hogy elhagyjam ezt ahajót, hogy borzasztón megörültem, amikor Dahomeykikötőjét: Whydaht elértük. A fehér emberek azt mond-ták, hogy menjek velük Kotonuba, hogy ott jobb akikötés, de ajánlatukat én határozottan visszautasítot-tam. Inkább vállaltam a kockázatot, hogy egy particsónakon vitessem magam ki és bőrig ázzam, mintsemhogy még egy napot töltsek ebben a »civilizált« fehértársaságban. Akkor nem tudtam megmagyarázni, hogy

166

mért akarok olyan nagyon szabadulni tőlük, de mostmár egészen bátran elmondhatom véleményemet. Job-ban éreztem magam az Ondo őserdő vadállatai kénye-kedvének kiszolgáltatva, mint ebben a könyörtelen,gyilkos társaságban.

Az ilyen jelenetek mindennaposak voltak Afrikanyugati partjain. Hogy a portugáloknak rabszolga-anyagot szállítsanak, a hajók Fernando Potól le délresorra járták a parti kikötőket és megrakodtak emberiáruval. A »négerek« szabadok voltak, amíg nem kötöt-tek ki, de amikor partra léptek, megszűntek embereklenni, elvesztették nevüket és rabszolgákká váltak,akik számot kaptak, vagy akikre bélyeget sütöttek.Mindezt a hajó legénysége mondta el nekem. Velem egé-szen másképen bántak, mint a többi feketével. Rájukazt mondták:• »Csak négerek!« És én azt hittem, hogyegészen helyén levő dolog, hogy így cselekesznek, hiszena fehér emberek mondták: »Csak négerek!«

Néhány év előtt, mikor ezeknek a dolgoknak ret-tenetes voltára ébredtem, mint valami bolond, mindenkövet megmozdítottam, hogy javítsak a szegény kru-khelyzetén. Minden törekvésem meddő és hiábavalóvolt. Magam is az igazság mártírja lettem. És minélcivilizáltabb lettem, annál kevésbé akartam bármilyenügy mártírjává is lenni. Az élet annyi más mindentnyújtott nekem, hogy inkább azt fogadtam el megkor-bácsoltatás, halál vagy méregpohár helyébe, vagyhogy valamelyik tropikus börtönben rothadjak el csaknégerekért. Mindinkább jobban és jobban meggyőződé-semmé vált, hogy az európai hatalmak, amelyek magukközött a saját európai országaiknál nagyobb kontinenstosztottak szét anélkül, hogy az azon lakó népeknekcsak azt is mondták volna: »Szíves engedelmükkel!«,nem tűrnék meg, hogy egy olyan jelentéktelen »vad-ember«, mint én, belebeszéljek a dolgaikba, vagy ked-venc terveiket felborítsam.

A csónak, melyen a hajót elhagytam, már közele-dett a parthoz. Az emberek bevonták evezőjüket ésmindegyik a maga nyelvén kiáltozni kezdett. Az emberazt hihette volna, hogy verekedni akarnak. A csónakon

167

ott volt a többi között két hajóbőröndöm, Isten tudja,mivel telve és egy hatalmas faláda, amelybe háztartásiholmijaimat csomagoltuk. Senki a legkisebb figyelemrese méltatta az én poggyászomat. Hatalmas, kettőshullám támadt a csónaknak és felfordította közel aparthoz, de még elég mély vízben. Egy férfi felkapottengem, vállára dobott és kifutott a vízből. Oly nagyonlármáztak és kiabáltak, hogy nem is tudtam, mit csi-nálnak a többiek. Minden baj nélkül, kissé nedves láb-bal és testtel értem partot, de evvel nem törődtem, mertvégre is biztonságban éreztem magam.

De a csónak felborult, két bőröndöm és faládáma vízbe zuhant és minden csuromvíz lett. Az egyik embertleütötte és megölte a csónak, amint ráfordult, de ezzelnem sokat törődtem. Ebben a pillanatban eszembe jutottaz a szegény fekete, akit élve temettek el a Guineái-öbölben és ugyanekkor átvillant agyamon a stewardszava, aki azt mondta, hogy csak egy »néger«. Ugyan-csak egy néger volt az is, akit megölt a felborult csónak.Mit szomorkodjam?

A part emberekkel- élénkült meg és sokan körémgyűltek. Volt közöttük néhány fehérruhás fehér emberis: francia vámhivatalnokok. Nem beszéltek angolul,amin nagyon csodálkoztam. Azon nem csodálkoztam,hogy a többi ember, aki ott volt, nem tudott angolul,mert az mind fekete volt, de sehogy se tudtam meg-érteni, hogy egy fehér ember ne beszéljen angolul.

Értésemre adták, hogy ki kell nyitni bőröndjeimétés a ládát, mert meg akarják vizsgálni, hogy mi vanbenne. Hirtelen dühre gerjedtem, mert minden holmimcsak úgy csöpögött a víztől. Mindenki nevetett vaddühömön, amellyel előcibáltam holmijaimat, kinyi-tottam bőröndjeimét. A vámőrök jelezték, hogyrendben van és véget vetettek a kellemetlen foglala-tosságnak.

Most minden igyekezetem arra irányult, hogymegtaláljam azt a dahomeyi benszülöttet, akivelhazafelé való előző utamon találkoztam, de senki semtudott róla, senki sem ismerte. Ugyanígy senki semismert engem. Csak álltak és bámultak rám. Ott kellett

168

hagyni a parton poggyászomat és öt mérföldnyirebegyalogolva, elértem Whydah városát. Ez aránylagkönnyű út volt, összehasonlítva azzal, amely mostvárt rám.

Amikor Whydahba értem, ott megtaláltam a hajó-ügynök: G. Goedelt irodáját, ő tudtomra adta, hogyÖt fontot küldtek oda nekem, de két fontot és tíz shil-linget fizetnem kell valamiért, hogy miért, azt nemtudom. Természetesen, bele kellett nyugodnom. A pénztnémet márkában adta ide. És így a beváltáson újabbtíz shillinget vesztettem. Hiába kértem az ügynö-köt, hogy kerítsen valakit, aki poggyászomat felhozzaWhydah-ba. Még szállást sem adott éjszakára a há-zában.

Sokáig kóboroltam mindenfelé, mindenüvé bekuk-kantottam, hogy helyet találjak magamnak és így végreegy angol kereskedelmi társaság raktárára akadtam.A cég neve »John Walkden and Son, of Manchester,England« volt. Amennyire tőlem tellett, elmeséltemmegpróbáltatásomat a cég ügynökének. Igazi gentlemanvolt, amilyen a valódi angol lenni szokott. Rögtönintézkedett, hogy benszülött munkások induljanak apartra és elhozatta minden poggyászomat a cég raktá-rába. Megígérte, hogy mindent felnyittat és gondjalesz rá, hogy a benszülött szolgák minden holmimatkiszárítsák a napon. Legtöbb holmim megromlott a sósvíztől, de könnyű volt kiszárítani, mert a nap nagyonmelegen süt Dahomey partján.

Az angol vacsorát adott és étkezés után mellémült, mindenfélét kérdezett tőlem és én tört angolsá-gommal felelgettem kérdéseire. Úgylátszik, történetemensokat mulatott és nagyon érdekelte, hogy kerültem elelőször Afrikából. Úgy vélte, hogy nem lesz tanácsosugyanazon az úton hazamennem, amelyen eljöttemotthonról. Lehetetlen volt, hogy vezetőt találjon szá-momra, annyira féltek a beljebb lakó népek kegyetlen-ségétől a partvidék lakói. Tudták, hogy ha közülük csakegyet is elfognak, a legnagyobb kegyetlenséggel bánnakel velük. Ezért a partlakók nem is mernek az őserdőklakóinak közelébe menni.

169

Én tudtam ezt, mert élénken élt emlékezetembenaz, hogy mi történt kíséretemmel előbbi utamon. Az ügy-nök azt ajánlotta hát, hogy csónakon menjek PortóNovoba és igyekezzem ott vezetőre szert tenni.

XXV. FEJEZET

VAD UTAZÁSEgy karaván. A vezetőnk. Feljelé a Weme folyón. A gyil-kos víziló. A folyó szellemei. Függőágyban. Egy teher-

hordó meséje.

Másnap elindultam Whydahból, hogy egészenmás úton érkezzek Portó Novon át a Szahara sivatagszomszédságában levő messzi falumba. Amikor PortóNovoba értem, ott egy portugál néger családdal ismer-kedtem meg és összebarátkoztam vele. Felajánlottákvendégszeretetüket és végül is egy karavánt szerveztekszámomra, hogy azzal induljak majd el. De ez egy hó-napig is eltartott, mert nehéz munka volt elég ben-szülöttet rábeszélni, hogy engem elkísérjen.

Ha a benszülött dahomeyiek tudták volna, hogyannak a népnek a fia vagyok, amelyhez kísérni fognakengem, úgy csak kis távolságra kísértek volna az őser-dőbe és csak azért, hogy ott meggyilkoljanak, mertéppúgy gyűlölték a népemet, mint ahogy az én népemgyűlölte őket. Eddig minden háborúban legyőztükőket, noha abban is utánoztak bennünket, hogy asszo-nyokkal is harcoltak ellenünk. De nagy különbség voltaz ő és a mi amazonjaink között. Az ő asszonyaik pohosakés kövérek voltak, míg a mieink acélosak, kemények éserősek voltak. Ha egy-egy harcosukat elfogtuk, az bi-zony mindig póruljárt.

A portugál néger család mint egy más országbólvaló angol alattvalót mutatott be engem, aki csakangolul beszél. Más nyelven nem tud. Azt mondtákazoknak az embereknek, akiket vezetőül szerződtettek,

170

hogy angol gazdám valami üzleti ügyét kell elintéznem,azért utazom. De így is egy hónapba került, amígtizenegy emberre akadtunk, aki elhitte ezt a mesét.Ennyi embert szerződtettek ugyanis, hogy kísérjen elengem. Kilenc teherhordót és két vezetőt. Az egyikvezető kruman volt, a másik dahomeyi harcos. A többinem sokat számított, mert minden a vezetőtől függött.A portugál néger családnak szavamat adtam, hogyhazámba érve, megvédem ezeket az embereket és gon-dom lesz rá, hogy minden baj nélkül megkezdhessékhazafelé vivő útjukat. Portó Movotól az én hazám vagyhétszáz mérföld hosszú út, hatvan-hatvanöt napig iseltarthat és harminc angol shillingembe került.

Elindultunk és a kilenc teherhordó felváltva vittengem és a poggyászomat. Bár a poggyászom rosszállapotban volt, mégis ragaszkodtam minden darab-jához. A portugál néger család még egy függőággyal ésmoszkitóhálóval is megajándékozott. Éjszaka indul-tunk el és csónakon a Weme folyón egészen Biagráigvalahogy így hívták azt a helyet, mentünk. Innen azőserdőn át vezetett az út,

A folyó is veszedelmes volt, annyi volt benne akrokodilus és víziló. Egy emberünket megölte a viziló,de saját hibájából történt ez. A társaság legélénkebb,legéletrevalóbb embere volt. Miután útrakeltünk, aznapéjszaka a szegény fickó halászni akart és hiába figyel-meztették társai, azt mondta, hogy ő nagyon jól ismeria dörgést. A vezetők nem sokat törődtek azzal, hogymit csinál. Én pedig nem értettem, hogy miről vitat-koznak. Csak annyit tudtam, hogy halat akarnak fognivacsorára, mert annyit értettem nyelvükből, hogy aztmondják: »a-wa«, ami halat jelent.

Éjszakára a folyótól kissé beljebb vonultunk azőserdőbe, minden emberünknél egy fáklya volt, hogya tűz megvédjen bennünket. A szegény fickó magávalvitte fáklyáját, csónakba ült és a folyam közepére eve-zett. Ott áthajolt a csónak oldalán egy kis kézihálóvalés halra lesett. A vízilovat mindig vonzza a fény, külö-nösen a vízen. Szegény emberem annyira elmerült abbanaz igyekvésében, hogy néhány halat fogjon, hogy észre

171

sem vette a hatalmas fenevad loccsanását a vízben.A víziló egyenesen a fáklyafénynek tartott, felfordí-totta a csónakot és a fickót a vízbe dobta.

Mindnyájan hallottuk ordítását és a rettenetes hangereimben megfagyasztotta a vért. A folyó partjáhozrohantunk. Még láttuk a vízilovat, amint a folyó másikpartjára törtet, jól hallottuk, hogyan ropogtatja szegényszerencsétlen teherhordó társunk csontjait. Jaj, micsodajajgatás, nyöszörgés!

Azt lehetett volna hinni, hogy a többi teherhordóegyenesen nekem esik, hogy megöljenek, vagy fogukkalszéttépjenek. Ugyanilyen veszedelem fenyegette a veze-tőket is. Milyen nehéz mesterség volt, talán életembena legnehezebb, rávenni ezeket az embereket, hogy meg-forduljanak és ne hagyjanak bennünket az őserdőben.Ha ezt cselekedték volna, akkor a két vezetővel egye-dül maradtam volna aznap éjszaka. Az egyik vezetőelég gyorseszű volt, hirtelen feltalálta magát, a folyó-partra rohant és tönkretette a másik csónakot, nehogya teherhordók az éjszaka folyamán azon elosonjanak.Mert ez volt a tervük! Egyik emberük éjszaka rohan-vást szaladt a tűzhöz és azzal a kiáltással ébresztett felbennünket, hogy valaki elvitte a másik csónakot. Nehézlett volna megértetni vele, hogy az egyik vezető fúrtameg a csónakot, hogy elsüllyedjen.

A vezetők csodálatos történetet találtak ki a folyó-ról és annak a helynek a gonosz szellemeiről, ahol mivoltunk. Szegény emberek egészen libabőrösek lettektőle és majdnem megváltoztatták a színüket. Ha nemlettem volna magam is olyan »civilizált«, mint amilyenvoltam, bizony, az én színem is megváltozott volna,a vezetők olyan történetekkel álltak elő, hogy rémületbeejtsék a teherhordókat. Hogy a vezetők valóban kita-lálták meséjüket, vagy maguk is hittek benne, azt nerntudom biztosan, de annyi bizonyos, hogy megmentettéka helyzetet. És ahelyett, hogy tovább aludtunk volna,a vezetők úgy rendelkeztek, hogy beljebb nyomulunkaz őserdőbe, mind messzebb a folyótól.

— Nem tudjátok, — mondta az egyik vezető,amikor már minden elcsendesedett és megnyugodott —

172

hogy a folyó egy sereg kígyót vet ki magából? A kígyóknak zöld a szemük és amikor lábatokat nedvesre mossaa folyó, ezek a kígyók csápjaikkal körülfognak bennete-ket és csápjaikat olyan messzire tudják kinyújtani,amilyenre csak akarják. Odahúznak titeket magukhozés irgalmatlanul felfalnak. Ki tudja, talán most is egyilyen csáp kúszik felétek, hogy körülfonja a nyakatokatés magával rántson ... Ki tudja?

És a rémületet növelte még az, hogy ugyanakkoregy fa ága lehajolva az egyik teherhordó fejéhez ért.Nagy ég! Milyet ordított és milyet ugrott az a fickó!Azt gondolta, hogy egy csáp, az egyik kígyó kinyúlócsápja, amely magához akarja rántani.

Nem vártunk egy pillanatig sem, felkerekedtünkés nekiindultunk az őserdőnek. Másnap éjszakáig megsem álltunk. Bizony, fáradságos, hosszú idő volt ez,élelem nélkül és csak néha, néha megállva egy kis vízért.Máskor a teherhordók minden két-három órában pihe-nőt akartak tartani, de most csak mentek, mentek, mégcsak enni se akartak.

Egész idő alatt a függőágyban vitettem magam,mert ha nem így történik, ez demoralizálja a teherhor-dókat és annak a veszélynek tesz ki, hogy magamrahagynak. A benszülöttek között a gyengédség gyenge-séget jelent. Így vitettem magam és hallgattam őket,de ahhoz nem volt elég merszem, hogy én is beszédbeelegyedjem velük, vagy, hogy csak tetszésemet is kife-jezzem. Nem volt könnyű feladat megérteni őket,mert nyelvük más volt, mint az enyém és túl gyorsanis beszéltek ahhoz, hogy kivegyem szavaik értelmét.

Izgatottságában mindegyik mennél hátborzonga-tóbb történetet akart elmesélni, amely vagy vele esettmeg, vagy pedig valami ismerősétől hallotta. Persze,egyik történet sem volt igaz, de éppen olyan hátborzon-tató volt, mintha igaz lett volna.

Úgy ahogy tudom, elmondok egy történetet, ame-lyet egy pihenő alkalmával az egyik teherhordó elmesélt.

MÉRT ESZÜNK HALAT?Abban az időben, amikor

még nem voltak folyókés a tengerek uralkodtak a világon, élt

egy asszony,akit

Arifának hívtak. Az ura elhagyta, mert

nem szültneki gyermeket. Azt

mindnyájan tudjátok, hogy asszonygyermek nélkül

olyan, mint

az elefánt

orrmány nélkül.Ez az asszony — azt

mondják — összeállott

az őserdővalamennyi vadjával, hogy megtermékenyüljön, denem sikerült

anyává lennie. És Husni őt

jól

ismerte.(Hogy ki volt

Husni, azt

nem tudom, de azt

hiszem,hogy egy nagy mesemondó lehetett, akinek a szavaibana benszülöttek kételkedni se mertek. Husni felemlí-tése amolyan esküforma volt, amely megerősítette,hogy a mesemondó igazat

beszél.)Husni jól

ismerte! Még ő maga is megpróbálkozott,hogy felszabadítsa az asszonyt

a boszorkányok átkaalól

és azt

mindnyájan tudjátok, hogy mi mindenttehet

Husni egy asszonnyal. Csak rájuk néz és az asszo-nyok hármas ikreket

szülnek. És még Husni sem mentsemmire ezzel

az asszonnyal, neki sem sikerült

az öregnőt

anyává tenni.Egy éjszaka, mialatt

az asszony a parton feküdtés aludni akart, miután mindent

elkövetett, hogy gyer-meket

kapjon, álomba szunnyadt. Míg aludt, csodálatosszörnyeteg emelkedett

ki a tenger

vizéből, mert

a ten-ger

mindentudó és minden titkok ismerője. Ez a szörnya parton Arifa mellé csúszott. Olyan volt

a szörny, mintegy elefánt, csakhogy farka volt

a lába helyén. Lefe-küdt

az asszony mellé és azután otthagyta. Mikor

azasszony reggel

felébredt, tudta, hogy gyermeket

fogszülni. Mindenki csodálkozott, amikor

visszatért

régiotthonába. Férje ünnepi lakomát

csapott

felesége tisz-teletére és minden ismerőse nagy örömmel

fogadta.Az újdonságot

tam-tam hirdette mindenfelé és Arifatiszteletére áldozatokat

mutattak be a fétis isteneknek.Mielőtt

elérkezett

az idő, hogy gyerekét

megszülje,Arifa nagyon furcsán viselkedett. Jajgatva és nyögve

174

kiment falujából. De nem igen törődtek szomorúságá-val, mert ilyen állapotban minden asszony siránkozik.

Egy reggel, amikor az asszonynép összegyűlt, hogyfőzéshez vizet hordjon, egy lány rohant a faluba és kiál-totta: Arija halat szült! Mindenki nevetett és egy asszonyígy szólott: Gyerek, ne beszélj ostobaságot, hiszen egyhal nem lehet férj! Hogy szülhetne halat gyerek helyett?És a közelben nincs is víz, a hal pedig csak a vízben él.

De kíváncsiságból az egész falu odarohant, aholArifa feküdt és látták, hogy Arifa vizet önt egy gödörbe.Amikor megkérdezték tőle, hogy mit csinál, az asszonyígy felelt: Gyermekemnek otthont adok! És egy pálma-levélre mutatott, amelyen egész sereg kis élő hal dobá-lódzott és nyüzsgött.

Az emberek megijedtek és visszafutottak a falubaés elmesélték Arifa urának, hogy mi történt. A férj isodasietett, hogy saját szemével győződjék meg rólaés nyomában volt az egész falu. De nem tudták egészenmegközelíteni, mert a gödör már nagyon mély lett ésaz embereknek meg kellett állani. Legnagyobb meg-lepetésükre Arifa a víz közepén állott és így szólott hoz-zájuk: Ezentúl ez lesz gyermekeim otthona. Jaj annak,aki megzavarja őket!

És ez az oka annak, hogy édesvizű folyóink vannak,amelyekben olyan szörnyetegek tanyáznak, mint akrokodilusok, vízilovak és kígyók, őrizkedjetek a folyók-tól! Asszony műve volt, hogy hal került a folyóba.Ezért titokzatosan mély a víz, mint amilyen az asz-szony természete is. És azért jó étel a hal, mert bennemegvan az asszony esze, minden teremtmény leg-nagyobb ravaszsága!

Persze, nem hittem el ezt a nevetséges történetet,de mulattatott, hogy milyen ostoba arccal hallgattákezek a gyerekeszű emberek. A történet elterelte figyel-memet a valódi veszedelmektől. Azt hiszem, arra valókezek a mesék, hogy az emberek elfelejtsék a veszedelmet.

XXVI. FEJEZET

AZ ŐSERDEI ÚT KELLEMESSÉGEIÉS VESZEDELMEI

A túsz. Falusi ünnepek. Az öreg. Megint az őserdőben.Egy asszony lovagias védelmében. Istenkísértés. Fehér

ember szabadít meg.

Tíz napi gyors menetelés után egy faluhoz érkez-tünk. Még nem jutottunk el

a falu határához, már

istöbb férfi fogadott

bennünket, amint

ez szokásos aföldnek ezen a táján. Azzal

a céllal

jönnek, hogy tájé-kozódjanak arról, hogy ki az, aki a faluba akar

jönni éshogy megtudják, vájjon az utazó meg akar-e szállnia faluban, vagy csak egyszerűen át

akar

menni rajta.Ha csak egyszerű átutazásról

van szó, ami a mi esetünkis, az idegeneknek nem kell

alávetni magukat

a meg-tisztító szertartásoknak, hogy minden gonosz szellemetkiűzzenek belőlük. Csak társaságuk egy tagja ott-marad túsznak arra az esetre, ha az átutazók valamijárványt

zúdítanak a falura. Ez jó alkalom az ördög-űzők és boszorkány-orvosok ördögi népének. Ha akárkiis megbetegszik a faluban, rögtön a falun átkelő kara-ván számlájára írják és természetesen a hátrahagyottszerencsétlen fickó szenved érte. A boszorkány-orvosokés gyógy-felcserek veszik kézbe, hogy annak rendje ésmódja szerint

megtisztítsák a gonosz szellemek veszedel-métől. És olyan túszról

még nem hallottam, aki túléltevolna ezt

a megtisztító folyamatot.Még rosszabb lett

volna számunkra, ha a hátra-hagyott

teherhordó túsz csak megközelítőleg is ismertevolna az igazságot. De ilyenfajta emberek ritkán isme-rik a saját

községükön és népükön kívül

eső szokáso-kat. Igaz, hogy sokat

mesélnek, de a történetek ellent-mondanak egymásnak és egyik sem hízelgő arra a köz-ségre, amelyről

szólnak. A szegény fickók elhitték, amita vezetők mondtak nekik, hogy társuk ottmarad a falu-ban és hozzájuk csatlakozik megint

visszafelé vezető

176

útjukon. Felesleges mondanom, hogy soha többé nemláttuk. De mégis vissza kellett hagynunk a mi bizton-ságunk érdekében.

Az éjszaka folyamán ünnepségeket ültek a faluban,vadul táncoltak és pálmabortól lerészegedtek. A falunem volt kivilágítva, eltekintve a tűztől, amely azértégett, hogy távol tartsa a vadállatokat és így nem vehet-tem jól ki az arcokat és alakokat, akik táncoltak ésugráltak. Én is oly sok pálmabort ittam, hogy egészenbelekábultam és valami kuckó után néztem, ahol álomrahajthassam fejem, el akartam bújni, de sikertelenül.Az emberek mind hazamentek és az én teherhordóimés vezetőim a túsz kivételével egy nagy kunyhóba jöt-tek velem, ahol aztán egy nagy gyékényre leheve-redtünk.

Korán reggel megint útra keltünk, de nem tartot-tuk szükségesnek, hogy bárkitől is elbúcsúzzunk vagyhogy megköszönjük a vendégszeretetet. A mi népünknél nem szokás, hogy sokat búcsúzkodjék és csókolgatva mindenkit, Isten hozzádot mondjon, ha útra kel.És ami a legnagyobb baj, nem vesztettük-e el egyikteherhordónkat ebben a faluban? A vezetők tudták,hogy soha többé nem látjuk viszont. Azt is tudták,hogy ha mostanában akárki is megbetegszik a falubanvagy csak rosszul is érzi magát, azért a visszamaradtteherhordót vonják felelősségre és valamilyen pogánymódon megcsonkítják és feláldozzák.

Két teherhordónk hiányzott már. Ez meglassítottaelőrehaladásunkat, megnehezítette utunkat, mert amegmaradt teherhordók sokszor megállottak, hamarelfáradtak. Engem a függőágyban vittek. Szeptembervolt, az esős évszak elmúlt. Az őserdő ebben az évszak-ban gyönyörű, a színek olyan pompájától tarka, amilyencsak egy tropikus erdő tud lenni. Gyönyörű hangú éskáprázatos tollazatú madarak egy-egy pillanatra el-feledtették utunk gondjait.

Vezetőim más irányban haladtak, mint azok, akikelőbbi utamon vezettek engem falumba. A mostanisokkal kellemesebb és érdekesebb út volt, mert mindentíz-tizenöt napban újabb és újabb faluba érkeztünk és

177

mindegyik faluban mást és mást tapasztaltunk. Deszegény teherhordóimnak a másik út sokkal könnyebblett volna, mert ezen nagyon sokat szenvedtek.

Az egyik faluban saját ostobaságom majdnem nagybajba sodort. Hazámat messzi ívben elkerülve idegenországba értünk. A legközelebbi falu Illorin volt,Nigeriában. Ez a nigériai vasút egyik állomása, de,arról az oldalról, amelyről mi mentünk Illorin felé,nincs vasúti összeköttetés. Vezetőim terve az volt,hogy innen Kano-ba megyünk, akkor nyugatnak for-dulunk és eljutunk odáig, ahonnan csak kétnapi úttávolságra van az én falum. Ott magamra akartakhagyni, hogy egyedül menjek haza. Ott könnyen bérel-hettem volna teherhordókat is, hazámbelieket, mertútközben sok falun mentem volna keresztül.

Kano-tól mintegy huszonegy napi gyalogútra, vagyháromszáz mérföldre van az én hazám. Ha vezetőima másik úton vezettek volna, már régen otthon lettemvolna, de a másik út a vadállatok, kígyók és más vesze-delmek miatt sokkal félősebb. De fájdalom, rá kellettjönnöm arra, hogy sokkal jobb lett volna, ha vad-állatok kénye-kedvének lettünk volna kiszolgáltatva,mint azoknak a veszélyeknek, amelyek némely falubanfenyegettek útközben.

A község, ahova most értünk, angol fenhatóságalatt volt és néhány fehér ember is lakott benne. A brithivatalos közegek jelenléte visszatartja a benszülöt-teket, akik angol uralom alatt élnek, attól, hogy bele-avatkozzanak az átvonuló idegenek dolgaiba.

Sohasem hallottam erről a községről és nem ismer-tem népének szokásait. De azt hiszem, valami lányok-kal összefüggő szertartás zajlott le éppen, amikor oda-érkeztünk, mert egy fiatal lánykát — nem lehetetttizenegy évesnél idősebb — láttunk, amint szörnyűjajgatással, szinte nyaktörő irammal szaladt ki az egyikházból. Egy öreg ember rohant utána, aki nyilván-valóan meg akarta fogni. Izzó vörös vasat forgatotta feje fölött. Én Európából érkeztem vissza és azttanultam, hogyha látom, hogy egy nő bajban van,segítségére kell sietni. Kiugrottam hordágyamból és

178

az öregre kiáltottam. Vezetőim szörnyen megijedtekés könyörögtek, hogy ne avatkozzam a falu ügyeibe.De én nem tudtam uralkodni magamon és bizony bele-avatkoztam más dolgába. Ha Afrikán kívül, valaholmásutt történik ez velem, talán egy jó veréssel meg-úszom a dolgot, de abban az országban, ahol most jár-tunk, egy sereg rajongó fétis-imádó között, büntetésemsokkal súlyosabb és fájdalmasabb lett volna. Irtóza-tosan kegyetlen halál váltott volna meg életemtől.De nem voltam eléggé óvatos, hogy hirtelen átgondol-jam mindezt és nem hallgattam vezetőim szavára.Egyszerűen a kiabáló lány segítségére rohantam.

Megállítottam, elkaptam a kezét, jó erősen fogvatartottam és értésére akartam adni, hogy segíteniakarok rajta. Kézzel-lábbal tiltakozott ellene és úgyverekedett, mintha valami szörnyeteg volnék. Ezalattaz öreg ember, aki nem tudott olyan gyorsan futni,mint én, odaért, ahol egymásba gabalyodva vias-kodtunk. Amikor meglátta, hogy a lányt csuklójánálfogom, leejtette a forró vasat, előbb mindkét kezétarca elé tartotta, majd az ég felé emelte, mintha azisteneket hívná segítségül, retteneteset ordított, meg-fordult és úgy elinalt, mintha valaki üldözné.

Nem értettem! Mit jelent ez? Mért rohant el,amikor látta, hogy fogom a lány karját? És mért har-colt a lány velem még elkeseredettebben, miután azöreg ember elfutott?

A zűrzavaros helyzet, a lány vad küzdelme és azén védekezésem, — mert úgy nekem esett, minthamaga az ördög szállta volna meg! — mindez nagyonmegijesztett. Az ördögbe hagytam hát és visszasiettemvezetőimhez.

Időközben vezetőim egy raktárba rohantak és ottelmesélték, hogy milyen ostobaságot követtem el. Egyangol, a John Holt and Company cég itteni vezetője,félreértette, hogy a vezetők az ő lármás módjukbanmiket beszélnek. Néhány szót tudott a nigériai nyelven,amelyet itt yoruba-nak hívnak és az, amit megértett,felkeltette a figyelmét és megkérdezte a nála dolgozóbenszülött segédet, hogy mi is történt voltaképpen.

179

Később megtudtam, hogy a segéd azt mondta azangolnak, hogy egy másik angol került bajba. A vezetőkugyanis azt mondták, hogy valaki, aki angolul beszél— és nem egy angol! — van bajban. A segéd a magamódja szerint mondta el a történetet és így hitte főnöke,hogy egy angol került szorongatott helyzetbe.

A vezetők tudták, hogy milyen ostobaságot kö-vettem el. Megsértettem egy lányt és éppen akkor,amikor ennek az országnak szokásai és rítusa szerintkegyetlen szüzességi próbán esett át. Kezemmel érin-tettem eddig még romlatlan testét. Az öreget a lányapja bízta meg, hogy végezze el a szertartást a lánnyalEgy ilyen szent szertartás megsértése halált jelentmindkettőre, úgy a sértőre, mint a lányra. Különös,hogy az országnak azon a részén is, ahol fehér embereklaknak és ahol misszionáriusoknak templomaik vannak,még mindig szokásban vannak az ilyen vad szertartások.De akkor nem gondoltam minderre. Ha akkor eszembejut, hogy beavatkozásom mit jelent és milyen bajtzúdítok fejemre, rá se nézek az ostoba libára, nemhogymég beszéljek is hozzá vagy éppen megérintsem. Amittettem, csak merő szánalomból cselekedtem. Biztosannem akartam saját népe között halálos veszedelemnekkitenni.

Amikor a vezetők a raktárhoz rohantak és segít-séget kerestek, már azt gondolták, hogy velem is éstalán velük is mindennek vége. Én elfutottam a lány-tól, aki olyan ádáz dühvel harcolt és tiltakozott az ellen,hogy megmentsem őt. Az öreg ember jajongva futottel és hangos szóval kiáltott valamit. Hogy mit, aztsohasem tudtam meg, de bizonyosan valami átokfélelehetett, amellyel engem és a lányt elátkozott.

Az öreg nagy izgalmat keltett. Amikor vissza-érkeztem arra a helyre, ahol a vezetőket és a teher-hordókat hagytam, olyan nyüzsgés és zajongás volt,mintha a föld valamennyi asszonya azon az egy helyengyűlt volna össze. Ha az angol ember tudta volna,hogy ki miatt van ez a zűrzavar, ha tudta volna, hogyaz csak egy néger, egy lépést sem tett volna értemakár beszélek angolul, akár nem. De mert azt gon-

180

dolta, hogy egy fehér ember került veszedelembe,minden alkalmazottját kihívta és odarohant, ahol adühös nők ellenséges gyűrűje vett körül engem. Mind-egyik kezében revolver volt, emberei pedig karabéllyalvoltak felfegyverkezve.

Az angol éppen idejében érkezett, mert az öregember, aki a füstölgő izzó vassal futott a lány után,keresztültörte magát az asszonyok tömegén, rám mu-tatott és valamit mondott hazai nyelvén, amit én nemértettem. Az asszonyok már rám akartak rohanni,hogy darabokra tépjenek, amikor meglátták a fehérembert és karabélyos kíséretét. Ez megállította egypillanatra és visszatartotta a tömeget.

Amikor megpillantottam a fehér embert, felkiál-tottam:

— Rescue me! Rescue! (Ments meg, ments meg!)Ez az angol szó jutott eszembe a savé helyett

(Segítség!). Mást nem is tudtam volna mondani. A szo-katlanabb »rescue« szót használtam a mindennapi»save« helyett.

És az emberek és az angol visszaszorították aférfiakat és asszonyokat és egy karabélyos kitépettengem egy kövér asszony karja alól, aki bal hónalja alászorította a fejemet és nyakamat., hogy majdnem halálrafojtott, mielőtt még más kezébe kerülhettem volna.Kiszabadítottak hát a rettenetes ölelésből és hátra-taszították a borzasztó asszonyt. A férfiak, akik vissza-nyomták a feldühödött népet, a fehér ember alkalma-zottai voltak és a benszülöttek nem mertek ellen-ségesen fellépni senki ellen, aki a fehér ember parancsátteljesíti. Nem felejtik el egyhamar a büntető expedí-ciókat, a tűztengert és a vérfolyamot. Hogy is felejt-hetnék el? Ezek az expedíciók szégyenfoltjai maradnakaz európaiak afrikai szereplésének!

XXVIí. FEJEZET

MEGGYANÚSÍTANAK,MEGKORBÁCSOLNAK!

Egy fogoly. »Parti néger.« Meggyanúsítanak. Megkor-bácsolnak. Egy barátságos raktárnok. Engedetlen teher- hordók. Alig tudok menekülni. Az elveszett teherhordók.

Az az ember, aki kitépett

a kövér

asszony hónaalól, gyorsabban futott, mint

én és szószerint

vonszoltmaga után. Miután nem messzire hurcolt, nem sokattörődtem az egésszel, csak annak örültem, hogy meg-szabadított

a csőcseléktől.Az angol

megígérte a nőknek és férfiaknak és ezzelmegnyugtatta őket, hogy engem meg fog büntetni,miután megtudta, hogy egyik legszentebb szertartá-sukat

sértettem meg és megszentségtelenítettem érin-tésemmel

egy szüzet. Szegényt

ezzel

halálos ítéletnektettem ki, mert

feltétlenül

halálra ítéli a tanács, amely-nek a »megtisztító törvény« megszegéséért

így kellítélkezni. Az én teherhordóimat

és vezetőimet

mint

abirkákat

hajtották a fehér

ember

telepére. Engemnem vittek velük, hanem az angol

ember

házáhozvezettek és annak a verandáján hagytak, hogy majdott

hallgassanak ki.Egy másik fehér

ember, az angol

helyettese, igye-kezett

rábeszélni főnökét, hogy adjon ki engem a ben-szülötteknek. Ait

mondta:— Ez a fickó közönséges szemtelen parti néger

(coast

nigger).De a főnököt

nem győzte meg és sokáig vitatkoztak,hogy kiadjanak-e vagy sem. Össze-vissza voltamkarcolva és véreztem a sebektől, amelyeket

a lány ejtettrajtam. Angol

ruhákat

hordtam. Elmondtam a főnök-nek, hogy Angolországban voltam és hogy onnan mostigyekszem hazafelé. A másik fehér

ember

nem akarthinni nekem és így szólt:

— Átkozott

hazug vagy!

182

Így feleltem:— Hisz láthatod, hogy tudok angolul.Hangosan felkacagott és válaszolt:— Közönséges parti néger vagy, aki valami kevés

angol szót tanult a kereskedőktől.És néhány dolgot kérdezett, hogy megbizonyosod-

jék, voltam-e Angliában, vagy sem. Nem értettem,hogy mit kérdez. Ez csak megerősítette rólam valóvéleményét, sőt a fehér főnököt is befolyásolta. Meg-gyanúsítottak. Mind a ketten azt gondolták, hogysohasem voltam el ebből az országból. Annyira vakkátette őket az elfogultság és előítélet, hogy nem hittékel az igazat, amelyet pedig eléjük tártam. Úgy a főnök,mint a helyettese biztosra vette, hogy becsa-pom.

Ugyanez a helyzet ma az Egyesült Államokban.Az emberek mindenfelé úgy érzik és azt mutatjáknekem, hogy élettörténetemmel megcsalom és becsa-pom őket. Az arcomba vágják, hogy sohasem láttamAfrikát, hogy valahol nyugati Pennsylvaniában, vagyvalahol a délen születtem.

Magamra hagyva a kunyhóban nagyon kényel-metlen éjszakát töltöttem el. Az éjszaka folyamán,míg el akartam aludni, de a moszkitók miatt nemtudtam, benszülöttek jöttek be és korbácsütéseksújtottak rám. Természetesen jajgatni kezdtem és ahelyettes fehér befutott, hogy megnézze, mi történik.Segített-e rajtam? Nem! Még inkább azt mondta,hogy üssenek jobban. Hallottam a szavát:

— Üsd csak jobban!És a benszülötteknek egy palack pálinkát adott,

hogy ezzel is kárpótolja őket a bajért, amelyet énokoztam. Ezt kaptam az igazmondásomért!

Amikor az ügynök helyettese elment, az egyikbenszülött raktárnok jött be a kunyhóba, hogy meg-nyugtasson engem és arról biztosított, hogy a barátom.Elmondta nekem, hogy hallotta, miket mondott afőnök helyettese rólam a fehér embernek, ő tudja,hogy mindaz nem igaz, de nem merte ezt nekik is meg-mondani.

183

—A kedves raktárnok elmondta, hogy a főnök he-lyettese ezeket mondta:

— Ez a parti néger el akarja rontani a mi néger-jeinket, mindenféle parti zagyvaságot mond nekik ésazt híreszteli, hogy a fehér emberek nem merik őtbántani. Mikor a mi embereink éjszakai szállásáravezették a kunyhójába, lármázni, kiabálni kezdett.És mikor én a zajra odamentem, hogy megtudjam,mi történik, határozottan szemtelen volt velem! Nemengedhetem meg, hogy egy néger feleseljen velem! . .Ez csak világos.

És a benszülött elmondta azt is, hogy a helyettesrá akarta venni főnökét, hogy reggel szolgáltasson kia benszülött asszonyoknak. A benszülött raktárnoktudta, hogy ez a fehér ember hazug, csaló, ezért gyű-lölte őt és segítségemre jött, hogy még hajnal hasadtaelőtt hagyjam el a falut.

Mikor felemlítettem a kedves benszülöttnek, hogymi történjék vezetőimmel és teherhordóimmal, meg-ígérte, hogy hozzám vezeti őket. Rábeszélt, hogyrögtön keljünk útra, míg mindenki alszik. Megkérdez-tem, hogy mi van azokkal az emberekkel, akik megkor-bácsoltak engem, azt felelte, hogy azok olyanok, minta halottak, annyira leitták magukat a pálinkával,amelyet a fehér ember adott nekik.

Összehívtam hát teherhordóimat és vezetőimetés azt ajánlottam nekik, hogy hagyjuk el a falut külön-külön. Sok buta embert láttam már életemben, deköztük ezek a teherhordók voltak a legbutábbak.Ragaszkodtak ahhoz, hogy maradjunk mind együtt.Nem tudtam rávenni őket, hogy váljunk el. A vezetőkvelem együtt fel is adták a hiábavaló küzdelmet, hogymeggyőzzük őket. Nem volt sok veszteni való időnk,mert a benszülött asszonyok korán kelnek, hogy vizethozzanak, mielőtt a nap felkel. Végzetes volna, haészrevennék, hogy olyan korán elhagyjuk a falut.A benszülöttek nem őrzik meg titkaikat, mindent,amit gondolnak, rögtön kikiáltanak.

A jó raktárnok minden baj nélkül kivezetettengem a fehér ember tanyájáról. Azután visszament

184

és kivezette a vezetőket is. Mindnyájunkat kivezet-hetett volna minden különösebb baj nélkül, ha a teher-hordók nem lettek volna olyan mérhetetlenül ostobák.Konokságuk lehetetlenné tette ezt.

Afrikában minden európai raktárra egy néger éjjeliőr vigyáz, rendszerint egy öreg ember, aki már másranem jó, de ebben a minőségében hűséges és megbízható.Az a feladata, hogy ellenőrizze, hogy éjszaka senki semenjen a raktárba és hogy mindenki maradjon a szállá-sán. A barátságos raktárnok felelősségteljesebb állásttöltött be, mint a többi bennszülött. Felsőbbrendűbbis volt azoknál. Mindenki előtt tekintélynek örvendett,még az öreg éjjeli őr előtt is, akinek gyakran adogatottegy kis pálinkát, vagy egy kevés dohányt. Ez volt azoka, hogy az öreg fickó nem okozott különösebb nehéz-séget, mikor a raktárnok kivezetett engem és vezetői-met.

De azért nem volt könnyű dolga a raktárnoknak,mert mégsem tudhatta előre, hogyan fog viselkedniaz éjjeli őr. Igaz, hogy engem kicsempészett a faluból,de kissé beleizzadt, míg összeszedte a bátorságát, hogyegyszerre kivezesse a két vezetőt. A benszülöttekgondolkodásmódja olyan egyszerű, hogy csak becsületeslehet. Olyan, mint a gyermeké és míg gyanú nem fér-kőzik szívébe, teljesen megbízik mindenben és minden-kiben. De abban a pillanatban, amikor gyanakvó lesz,gyanúját nem tudja magában tartani. Ki kell öntenieazt, ami agyában forr. Nincs gyakorlata a csalásban.

Szerencsések voltunk, hogy olyan barátságos ér-zelmű emberrel akadtunk össze, mint amilyen a rak-tárnok volt. Lagosból, Dél-Libériából került oda.Később arról értesültem, hogy a kedves fiatalember,miután megölt egy fehér embert, aki megkorbácsoltaőt, maga ellen fordította a fegyverét és így halt meg.

Az éjjeli őr, anélkül, hogy megakadályozott volna,kiengedett bennünket. De mikor az ostoba teherhordókpoggyászommal együtt egy csoportban elindultak, azéjjeli őr gyanút fogott és egyszerre felhangzott a riadó.Az egész helység felébredt. Az asszonyok, akik akkormég nem voltak fenn, hogy vizet hozzanak, szintén

185

felriadtak az éjjeli őr hívására. Üldözni akartak ben-nünket, de hasztalan. Mi kisurrantunk és eltűntünkaz őserdőben. De még odáig is elhallatszott a kiáltozásés a tűzvészt jelentő riadó, amely felzargatta az egészfalut.

Gyorsan magunk mögött hagytuk ezt a helységetés minden erőnket összeszedtük, hogy megmeneküljünk.Mert tudtuk, hogy ott a halál vár ránk. A vezetőkhomlokegyenest ellenkező irányba vágtak, mint ame-lyet eredetileg követni akartak. Kitűnően ismertékmesterségüket, hogy megtalálják a helyes utat, ígyhát ez a kitérés nem aggasztott engemet.

Azt természetesen mondanom sem kell, hogy kétbőröndöm és faládám elveszett. Ha az a »drága« fehérember megfogott volna engem, talán rámfogta volnaazt is, hogy loptam a saját holmijaimat.

Azt tudtuk, hogy a benszülöttek nem üldöznekbennünket messzire az őserdőben. Túlságosan babo-násak ahhoz, hogy ilyen dolgokért otthagyják ottho-nukat. Ha elég messzire jutunk, úgy biztonságbanlehetünk. Csak az Isten tudja, hogy mi történt azostoba teherhordókkal! Mindmáig nem hallottamróluk semmit. De hát baj ez? Hiszen »csak négerek!«

XXVIII. FEJEZETVÁNDORLÁS AZ ŐSERDŐBEN

Minden poggyászom elveszett. A kruman a dahomeyiharcos ellen. Magános utazás. A kruman meséje. Félelem.

Az óriáskígyó. A megvetett »Jó Szamaritánus«.

Az nem aggasztott, hogy a vezetők merre visznekengem, sokkal inkább bántott az, hogy a kis pénzembőröndjeimben volt és mindenestül elveszett. Fájtaz is, hogy minden ruhám elveszett és a sok szükségesholmi, amely faládámban volt. Ha nem éreztem volna,hogy milyen jó, hogy megmenekültem attól az ördögifehér embertől, biztosan nagyon sírtam volna, de meg

186

vigasztalt az a tudat, hogy megmentettem életemetés hogy senki sem üldöz.

Vezetőim hűségesek voltak, még azt is felaján-lották, hogy a vállukon visznek, ha elfáradtam. Demegköszöntem ajánlatukat és tanácsaikat követvevelük gyalogoltam. Cipő és harisnya volt a lábamonés így a föld nem nagyon zavart. Összesen csak hármanvoltunk és így könnyű volt eledellel is ellátni magunkat.Egyik vezetőm, a kruman, ügyes ember volt és őkészítette el minden ételünket. Gyakran énekelt éskitűnően mulattatott bennünket. Jobb volt, mintamilyen egy kruman lenni szokott, — ahogy engemerre tanítottak. A krumanokat könnyű megkülönböz-tetni a másfajta benszülöttektől, mert a krumanokhomlokuk közepén tetoválva vannak. És mert olyankevesen voltunk és a kruman olyan víg fickó volt, arendesnél is jobban összebarátkoztunk.

Másik vezetőm, a dahomeyi harcos a krumannaképp ellenkezője volt. Eleinte elutasított minden kísér-letet, hogy jóba legyen a krumannal. de végül mégisbarátságos viselkedésre hangoltuk.

A benszülöttek, ha útra kelnek, sohasem bízzákmagukat két egy törzsből való vagy jó barátságbanlevő vezetőre. Ennek az az oka, hogy ha két ellenkezőjellemű vezetőd van, az egyikre mindig inkább rábíz-hatod magad.

Így volt ez velem is. A dahomeyi harcos lenéztea krumant, magát magasabbrendűnek tartotta és soha-sem viselkedett vele úgy, mintha vele egyenrangú volna.Másrészt a kruman — éppen olyan ember ő is, mintmi mind — már összetalálkozott fehérekkel, dolgozottnekik, szolgájuk volt, szakácskodott mellettük és ezértcivilizáltabbnak tartotta magát a dahomeyinél, akisohasem érintkezett fehér emberrel és senkinek semdolgozott pénzért. Ha más valakinek dolgozott is,azt csak szívességből, vagy udvariasságból tette.

A krumanok rendszerint rabszolgák leszármazottjai,apáikat hajdan a benszülöttek vették meg és adták el.Semmilyen kasztba nem tartoznak, mindent meg-esznek és ahhoz a társasághoz csatlakoznak, amelyik

187

kész őket felfogadni. így hát láthatják, milyen szakadékvolt két vezetőm között.

A dahomeyi harcos híven eldicsekedhetett az érde-mekkel, amelyeket a dahomeyi háborúkban szerzett,de a kruman minden dicsősége csak az volt, hogy fehérembert szolgált, hogy pénzért, nem pedig szívességbőldolgozott minden benszülöttnek, aki őt felfogadta.Igazán nehéz volt eldönteni, hogy melyikük volt jobb.Az én előítéletem még azokból a mende-mondákbólkelt, amelyeket apámtól hallottam és semmi mást nemtudtam felhozni a krumanok ellen, mint hogy rabszol-gák leszármazottai és hogy pénzért dolgoztak, ami azén népemnél becstelenségnek számít.

A dahomeyi harcos lassanként barátságos lett ésmegtudtam, hogy hívják őt és hogy mi a kruman neve.A kruman azt mondta, hogy Toby-nak hívják, a daho-meyi harcos neve pedig Bambo volt. A Bambo nevetmegértettem, mert ez egy befolyásos, hatalmas családneve, de azt nem értettem, hogyan hívhatnak valakitTobynak. Úgy gondolom, hogy ez a név teljesen új-keletű és véleményem szerint egy fehér ember adta ezta nevet a krumannak, éppen úgy ahogy kutyáját Prince-nek vagy Jack-nak hívja. Ha a krumannak volt istalán vezetékneve, valószínűleg maga sem tudott róla.

Toby és Bambo volt minden társaságom és tőlüktelhetőleg kényelmessé tették az utat.

Így mentünk, mendegéltünk és egy mocsarasterületre jutottunk. Nem értettem, hogy miről vanszó, de a harcos a krumannal azon vitatkozhatott, hogymilyen irányban menjünk, amikor a mocsarakhozértünk. Abban mindketten megegyeztek, hogy ez ahely veszedelmes. A kruman azt mondta, hogy hamarkijutunk a mocsaras vidékről, de a dahomeyi azt ma-gyarázta, hogy amíg csak a sivatagot nem érjük el,mindig mocsarakon kell átgázolnunk. A krumannakvolt igaza.

Pihenőinket az ágakon és venyigéken töltöttük el,folyton vigyáznunk kellett, nehogy vadállatok éskígyók martalékai legyünk. Soha életemben oly sokkígyót nem láttam, mint itt. Mintha valósággal üldöz-

188

tek volna. Persze, ez nem volt igaz, mert a kígyó soha-sem üldözi az embert.

Nagyobb veszedelemben forogtunk, mintha teher-hordóink is velünk lettek volna, mert velük úgy mene-teltünk, hogy közülük egy vagy kettő mindig előőrs-nek ment, utat vágott és felkutatott mindent, ami amagas fűben és cserjék között elrejtőzhetett. Mostcsak két vezetőm volt és az egyik előttem, a másik köz-vetlenül mögöttem haladt, mindhárman jó szorosanegymás mellett.

Nagy fáradságba került ezeket az embereket szóra-koztatni. Elmeséltem nekik egy történetet a fehéremberről és hogy hogyan és mi módon születtem éna fehérek között. Magam is csodálkoztam, hogy milyenkitűnően hazudtam. Ha még csak néhány év előtt isutánozni akartam a hazudozásban az én kis gazdámat,rögtön elárultam magam és lelepleztek, de most enneka két benszülöttnek már oly jól hazudtam, hogy mindenszavamat igaznak tartották. Így vándoroltunk nap-nap után és egyszer az egyik, másszor a másik mondottmesét, amikor pedig ők elhallgattak, én kezdtem egyhajmeresztő történetbe a fehér emberekről és országukról.

Egy este, vacsora után, miközben a venyigékenfekve pihentünk, a kruman elpipázgatott. Ezt a fehéremberekkel való érintkezésben szokta meg, mert sok-szor a dohány volt egyetlen fizetsége. Én akkor mégnem dohányoztam, bár glasgowi otthonunkban sokszorláttam, hogy dohányzik gazdám és sokan vendégeiközül. Pihenés közben a kruman mesélt. Amennyirevisszaemlékezem, elmondom meséjét.

A FEHÉR VADÁSZEgyszer

réges rég egy fehér

ember

érkezett

azoroszlán (lion) országába. (A Sierra Leone mögött

el-terülő földet

értette ezalatt.)Egyedül

jött. Addig az a fehér

ember

nem tudtamég, hogy kell

tőrbe ejteni az oroszlánt

ésezért

ez a fehér

ember

arra kérte a falu főnökét,hogy adjon melléje néhány embert, hogy ezekkelkövesse az oroszlán nyomát. De a főnök félt

afehér

embertől, mióta az egyik a lányát

megverteszemével. Azért

látszólag beleegyezett

a fehér

emberkérésébe, mert

attól

tartott, hogy családja többi tagjátis megrontja. A főnök étellel

kínálta meg a fehérembert

és hogy tessék neki, átadta neki egyik asszonyát

is.A fehér

ember

elfogadta a főnök vendégszeretetét.Aznap éjszaka a főnök egyszerre csak rosszul

lett,azon panaszkodott, hogy fáj a feje, hangosan dobol

afüle. Arra gondolt, hogy a fehér

ember

valami varázs-latot

követett

el

rajta. Ezért

elrendelte, hogy törzsé-nek minden vadásza jelenjék meg előtte. A legelszán-tabbakat

és a legfélelmetesebbeket

kiválasztotta kö-zülük és megbízta őket, hogy vadásszanak a fehéremberrel

és mint

hitte és remélte, vezessék őt

a halálba.Két

embert

kiválasztott

és azzal

bízta meg őket, hogyvezessék a fehér

embert

az elefántcsapásra és várjákmeg, míg az arravonuló elefántok eltapossák. Ha eznem történnék meg, ha a terv nem sikerülne, akkorvezessék az oroszlán útjába és ezeket

mondta:— Az öreg oroszlánnak jobban esik majd a fehér

ember

húsa, mint

akár

a majomé!Éjféltájt

felébresztették a fehér

embert

és aztmondták neki, hogy a kíséret

az indulásra készen áll.Most

van az indulásra a legalkalmasabb idő, mert

azút

hosszú és mielőtt

még a nap felkel, el

akarják érniaz oroszlán ivóhelyét.

A fehér

ember, aki nem ismerte az oroszlánt

ésszokásait, elhitte a mesét

és ő maga is sürgette, hogyrögtön induljanak és nem gondolt

árulásra. Így hát

190

a fehér ember és kísérete elindult, a fehér ember vittefegyverét, a kíséret pedig a többi szükséges holmit.

Elindultak hát és még alig tettek meg háromóraiutat, a kíséret igen egyszerű cselfogással elveszítettea fehér embert. Azt mondták neki, hogy egy helyüttálljon meg és várjon, amíg ők visszajönnek, mert egykicsit tovább kell menniök, hogy kikémleljék az utat,vájjon fenyeget-e veszedelem és hogy esetleg meg-változtassák az útirányt. Miután ott állt és várt egyideig, a fehér ember gyanakodni kezdett és egyedülindult neki, hogy utat találjon az őserdőben.

Ezalatt a kíséret visszatért a főnökhöz és jelentetteneki, hogy mit végzett. A főnöknek nagyon tetszettaz ügy, ünnepséget rendezett, ettek, ittak és táncoltak,úgy örültek a gazságnak. A fehér ember hiába igye-kezett, hogy kikerüljön az őserdőből, mert még a ben-szülöttek is eszüket vesztik, ha eltévesztik az utat bennaz őserdőben. Így hát a fehér ember egészen magáramaradt és még fegyverét sem használhatta.

De, mint tudjátok, én, egy kruman, GambiátólCalabarig keresztül-kasul ismerem az őserdőt és gyakrancserkészem át ezt a részét. Így történt, hogy éppenaznap az őserdőben voltam és valami különös zajütötte meg a fülemet. Az őserdő minden neszét ismerem.

Amikor a kruman elbeszélésében ideért, oroszlán-ordítás hangzott fel és mind a hárman megrémültünk.Még a bátor dahomeyi harcos is ijedten ugrott fel, olyhirtelen, oly váratlanul hangzott fel az ordítás. Dea kruman mindnyájunknál nagyobbat ugrott, a szószoros értelmében kiugrott az inda- és venyigeágyból.

így hát a mese itt véget ért, mert a kruman ide-geit annyira megviselte ez az ijedtség, hogy nem isgondolhatott a mese folytatására. De különben se hit-tük el a történetet és így éppen jókor jött, hogy azoroszlán olyat ordított és véget vetett a mesének. Nemis volt valami érdekes.

Amikor újra elfoglaltuk helyünket az indák között,a dahomeyi harcos kezdett mesélni. Első ízben, amióta

191

együtt voltunk. De olyan zaj és lárma volt körülöttünk,a vadállatok annyira nyugtalankodtak és a dahomeyiharcos olyan vontatottan és halkan beszélt, hogy aligértettük meg egy szavát. Minden egyes szót gondosanmérlegelt, mielőtt eldadogta. Valahogy így beszélt:

Az oroszlánoknak nagy szívük és csinos mancsukvan, de mégis gyávák. Ismerek embereket, akik hasonlatosak a fehér emberhez, aki legközelebb áll a kígyóhoz,bátor és szájas, amíg nincs veszedelemben. Akkoraztán úgy tesznek, mint a majmok, megfordulnakés vinnyogva elfutnak.

A mi kruman barátunk azt akarta elhitetni velünk,hogy megmentette az ő bakra-ját (fehér gazda), az orosz-lán és egy vad törzs dühös főnöke ellen, akinek legfőbbcsemegéje csecsemők teste. Nos, láttad, ez a derékember megrázkódik és kiesik az ágyából a hiéna hangjára.Én bizony semmitől sem ijedtem meg, amikor háború-ban harcoltam és a vad erdei lakók fejét lenyisszantot-tam, azokét, akiknek országa itt van a szomszédságban.Bárcsak most is találkoznék eggyel, mindjárt felfalnám.

Itt abbahagyta a beszédet és testmozdulatokkal,fogcsattogtatással mutatta, hogyan bánna el az erdeilakókkal, akik az én népem voltak. Sokkal ostobábbvolt ahhoz, hogy azzal törődjék, hogy én ki vagy mifajta vagyok, de elképzelhetik, hogy milyen kényel-metlenül éreztem magam, mikor ő arról mesélt, hogybekapna egyet, ha véletlenül útjába akadna.

A különböző vadállatok zaja lehetetlenné tette,hogy akár ő, akár közülünk másvalaki is tovább be-széljen, így hát, míg derék krumanunk őrködött, mimegkíséreltük, hogy aludjunk egy keveset. De aludtam-e?Nem . . . nem . . . Hogy is aludhattam volna. A daho-meyi harcos is aludni akart, de aligha hiszem, hogy őis aludt volna csak egy szemernyit is.

Eljött a reggel és mi útrakészen álltunk. A krumanízletes fau-fau-t készített reggelire, hazám egyik ked-

192

venc eledelét. Amennyire csak az őserdőben lehetett,olyan jó volt. Fogalmam se volt arról, hogy milyenirányban haladunk, egyszerűen követtem vezetőimet.Hirtelen megváltoztattuk utunkat, mert egy majom-csordához értünk, amely körülbelül háromszázötvenfőt számlált. Hangos beszédjük elárulta, hogy majmokvannak a szomszédságban. Csakhamar elmaradtak mö-göttünk és többé semmi sem zavarta utunkat, amígcsak nem érkeztünk Au Gaurma tartományba, egy vadnép elhagyott, kietlen országába. Vezetőim szándékaaz volt, hogy amikor elérik Dari Dare Salem vidékét,magamra hagynak, onnan egyedül menjek haza.

Mialatt Au Gaurma tartományán haladtunk át,a dahomeyi harcos lábát boa constrictor rántotta magá-val és úgy rácsavarodott, hogy eltörött, de életét meg-mentette a kruman, aki kitűnően bánt a gerellyel.Csaknem ketté vágta az óriáskígyót. De a kígyó mégakkor sem bocsátotta el szorításából Bambo lábát.A kruman levágta hát a lábáról a kígyót és mindentelkövetett, hogy meggyógyítsa a törést.

Az én országomban mindenki számára tabu, hogysegítsen egy bajbajutott emberen, de a kruman nemígy tanulta, ő azt hitte, hogy kötelessége segíteni min-denkin, aki kínlódik, vagy valamilyen bajba jut. Talána krumannak volt igaza. Talán nem. Nem tudom, hogyjól vagy rosszul tette-e. Csak azt tudom, hogy ha vala-kit kínlódni látok, vagy látom, hogy küszködik, min-den segélykiáltás előtt bezárom fülem és arra gon-dolok,, hogy ez a törvény. És mert én is kiáltottamés nem hallgattak meg, igazságosnak tartom, hogy nehallgassak meg mást én sem. Ugyebár, csöppet semkeresztényi felfogás. De az én népemnél így van.

A kruman ezt máskép tanulta és a dahomeyiharcost indáról indára cipelte. Nagyon sok időt vesz-tettünk azzal, hogy megvártuk, amíg a beteg meg-gyógyult. Elvégre ő maga volt oka a bajának, büszkehencegésével idézte elő.

Ha a benszülöttek között egy alacsonyabbrendűkedveskedik egy magasabbrendűnek, mint amilyen adahomeyi harcos is volt a krumanhoz viszonyítva,

193

a magasabbrendű nem él valami udvarias szavakkáPéldának okáért, ha a jóságos kruman azon igyekezett,hogy a törött lábat úgy kösse meg, hogy a törés rendesenforrjon össze, a harcos fájdalmában megátkozta a kru-mant, a családját és azt kívánta, hogy bár égne le a háza.Mindenféle becstelen szóval illette, a legenyhébb voltmég a disznó és majmok szülötte. A kruman nem sokattörődött vele, mert ismerte a benszülöttek szoká-sait, ha mingyárt nem is született a vadak között. Ezaddig folytatódott, míg a dahomeyi harcos mindensegítség nélkül tudott mozogni. Ez eltartott néhányhétig.

Ami engem illet, én nem sokat törődtem vele,hogy segítenek-e rajta vagy nem; mindkét emberkutya volt előttem.

Amikor a kruman segíteni iparkodott a dahomeyi-nek, hogy az könnyebben járjon, a dahomeyi ilyenszavakra fakadt:

— Te szamár, menj a fenébe! Te buta! Micsodaegy marha, bárcsak sose láttad volna meg a napvilá-got! Vigyázz, te pimasz! Kitöröm a nyakad! Mértnem csavarodott a kígyó a nyakadra és fojtott volnameg! Akkor nem kellett volna olyan dögöt, mint tevagy, magunkkal hurcolni!

De a derék kruman csak tovább is támogatta éssemmiféle haragot sem mutatott. És nekem eszembejutott, amit annak idején a fehér embertől hallottam,amint gyakran mondta:

— Bánja az ördög! Hiszen csak egy néger!Talán a dahomeyi harcos is ugyanazt gondolta,

amit a fehér ember, bár sohasem hallottam, hogy ígynyilatkozott volna.

XXIX. FEJEZETHALÁL ÉS HALÁLOS ÁTOK

Ellenséges vezető. Gyanú alatt. Halálomat ajánlják.Arról szóló nézetem, hogy mi a nő valódi helyzete a világ-ban. Ki nem fizetett vezetők. Verekedés. Megöljük a daho-

meyi harcost. A haldokló átka. Falvamba érkezem.

A dahomeyi harcos nyíltan mutatta, hogy ellensé-ges érzülettel

viseltetik a nép iránt, amelyhez mostérkezünk. Sokszor

tett

sértő kijelentést

rája. Nemvoltam tisztában azzal, hogy amiket

mond, rám isvonatkozik-e. Mert, amikor

útrakeltünk, a portugálnéger

asszony arról

győzte meg, hogy a fehér

emberekországából

való vagyok és hogy fehér

gazdám küldöttmostan üzleti útra abba az országba, ahova megyek.De végül

is olyan ellenséges hangokat

ütött

meg, hogynekem és a krumannak szóvá kellett

ezt

tenni.Beavatkozásomat

nem fogadta szívesen és válasz-képpen első ízben kérdezte tőlem minden kertelés nél-kül, hogy milyen népből

származom. Ez az egyeneskérdés annyira kihozott

a sodromból, hogy szintemegzavarodtam és nem tudtam, hogy mit

feleljek,de azután összeszedtem magam és hazudozni kezdtemegy népről, amely egy szigeten él

és amely feketebőrű.Azt

mondtam, hogy apám ennek a népnek nagy főnökevolt. Az én zavaros feleletem bizonyára nem kerülteel

a dahomeyi harcos figyelmét, amit

abból

láttam,hogy milyen szemeket

meresztett

rám. Akkor

még nemtudtam más fekete népről, mint

amely Afrikában élés így elképzelhetik, hogy milyen nehéz volt

számomraegy elfogadható hazugságot

gyártani. Új dolog voltakkor

még nekem a hazugság, amelynek civilizált

for-máját

fiatal

gazdámtól

tanultam el

és még nem tettembenne oly nagy jártasságra szert. A dahomeyi harcosészrevette idegességemet

és még tüzetesebben kezdettkérdezni. Ez nyugtalanná tett, holott

az lett

volnarendjén és más alkalommal

az is történt

volna, hogy

195

olyat mondtam volna neki, hogy rögtön befogta volnaa száját a szemtelen kutya. Hogy mert így beszélnivelem, nagyhírű apám fiával, aki annak nevét hordozom,nemes nemzetségből származom és még csak rá se néz-tem ilyen sehonnaira mint a dahomeyi volt! Csakegy néger volt a fehér ember szemében és az enyémbenegy kutya! Ilyen szemtelenség!

Ilyen és hasonló gondolatok tolultak agyamba,közel voltam ahhoz, hogy dühre gerjedjek és össze-szidjam, amikor az a mentőgondolat támadt fel bennem,hogy ha így cselekszem, bizonyosan rögtön megtudná,hogy honnan jöttem, milyen nép fia vagyok. Mert né-pem szitokszavaival éltem volna, az ó módjukra törtemvolna ki és a dahomeyi harcos rögtön leleplezett volna,ha ilyen szavakra nyílik a szám. Az volt a helyzet,hogy gyanúba keveredtem egyik vezetőm előtt, akiolyan nép fia volt, amely az én népemet gyűlölte ésnem voltam tisztában másik vezetőm érzelmeivel sem.Ha beláttam volna a kruman lelkébe, bizonnyal magamraleltem volna, de ő olyan alantas népből származott, hogynem voltam tisztában vele és ha esetleg egy fehér embersegítségére is sietett volna, abban nem voltam bizonyos,hogy miképpen hat rá népem egy fiának a segélykiál-tása.

Arra is emlékeztem, hogy az én népem mindig mi-lyen kegyetlenül viselkedett, ha egy kruman kerülta kezébe. Nem volt se szégyen, se bűn, lenyúzni egykruman bőrét vagy elevenen megfőzni. A piszoktólvaló félelem, amint ezt atyám vagy bátyám kijelentette,volt az igazi szégyen, ha ilyen dögöt megérintettünk.Megérthetik hát, hogy miért nem vártam segítségeta kruman részéről, hogy megvédjen engem a dahomeyiharcos ellen, ha megtudta volna, hogy abból a nem-zetből származom, amelynek országába most érkezünk.Szerencsére a kruman hiszékenyebb volt, mint a daho-meyi harcos és mély meggyőződéssel hitte, hogy a másikgyanakvása alaptalan.

Egy éjszaka, míg én inda-ágyamon aludtam, hir-telen hangos beszéd ébresztett fel. Odafigyeltem. Adahomeyi harcos igyekezett rábeszélni a krumant,

196

hogy hagyjanak el engem és menjenek el együtt. Aztis ajánlotta, hogy mielőtt felébredek, öljenek meg, dea kruman ez ellen minden erejéből tiltakozott. Errea harcos olyan dühös lett, hogy velem együtt a krumantis meg akarta ölni. A kruman nem ijedt meg a harcos-tól és nyersen feleselt vele. Hallottam, hogy mondjaneki:

— Ha csak hozzá is nyúlsz ehhez a pickin-hez(gyerek), váratlan lakomát adsz a madaraknak!

A kruman nagyon jól forgatta a dárdát, amint ezta dahomeyi harcos is tudta. Vájjon nem ennek azügyességének a tanúbizonysága volt az is, hogy ketté-vágta az óriáskígyót, amely eltörte a harcos lábát.Tapasztalt, kitanult vadász és harcos volt ő is, de,mint az én hazámban mondják — rossz volt a vére!Ezért nem adtam sokat rá. Ez a kruman nem volt mása szememben, mint »a fehér ember szolgája«, »pénzértdolgozó«, »sebek ápolója«, »tisztátalan«, »mocskos«,»néger«, — de végül mégis csak ő mentette meg ezenaz úton az életemet, én meg az övét. De elnéztem, hogya dahomeyi harcos meghaljon!

Már országom határához értünk és néhány óramúlva meg kellett volna mondanom ezeknek az embe-reknek, hogy voltaképpen ki és mi vagyok és a jó sorsrakellett volna bízni magamat, hogy megmeneküljek adahomeyi harcos mérges szavaitól.

Több alkalommal történt meg velem, hogy asz-szonyok mentettek ki veszedelmes helyzetemből. Nemtehetek róla, de úgy érzem, hogy az ő dolguk és köte-lességük, hogy megvédjenek egy férfit, mert — hiábaminden! — a férfi az, akinek gondját viselni az asz-szony kötelessége. Ezzel nem azt akarom mondani,hogy a férfi magasabbrendű, mint az asszony, legalábbfizikai értelemben nem az, de hiszek abban, amit azírás tanít, hogy a férfi jelent meg először a földön ésaz asszony csak azután jött, hogy segítő társa legyen.És ezt a hivatását egész életén át folytatnia kell. Haegy férfi gyengeséget árul el, vagy elhagyja férfiasságatrónusát, nem bátoríthatnék az asszonyt, hogy fog-lalja el az ő helyét. Úgy érzem, hogy támogathatja

197

a férfit, segítheti abban, hogy ne veszítse el erejét,de nem parancsolhat helyette. A valódi asszony boldog,ha betölti helyét, mint segítőtárs, mert az asszonyaz, aki szeret és ebből kifolyólag minden alkalmatmeg kell ragadnia, hogy segítsen azon, akit szeret.

így egy asszony volt most is, aki megmentett engem,ha mingyárt szájasok, pletykásak, folyton jajgatók,mindig szerelmesek is, most mégis az ő éberségük volta menekvésem. Ez akkor történt, amikor vezetőimmár arra készülődtek, hogy elhagyjanak engem ésvisszamenjenek a partra. Az a néhány shilling, amellyelútra keltem Portó Novoból, a bőröndjeimben voltés bőröndjeim a faládával együtt abban a nigériaifaluban elvesztek. Így hát nem volt meg a harmincshillingem, amennyibe a vezetőkkel megalkudtam.

A kruman belátta helyzetemet, nem volt követe-lődző, bár nagyobb szüksége lett volna arra a kis pénzre,mint a dahomeyi harcosnak, ő nem állíthatott csak úgybe minden családhoz, hogy vendégszeretetét élvezze,mint az erejét érző dahomeyi harcos. A saját hazájá-ban minden kapu megnyílt a harcos előtt. A szegénykruman inkább a fehér emberrel volt jó viszonyban,mert a benszülöttek közül nem akadt senki, aki barát-ságába fogadta volna a krumant. De önként a fehérember sem volt vendégszerető a krumannal szemben.Ami a pénzt illeti, a kruman, ha inaszakadtáig dolgo-zott, megkapta egy részét annak, ami neki jár, devégeredményében a fehér ember ráfoghatta, hogylopta azt a pénzt, amiért oly keményen dolgozott.

Pénzt akarsz keresni egy fehér embertől Afriká-ban? »Csak menj és szerezd meg!« — mint az amerikaiakmondják. Ezt a helyzetet az teremti meg, — úgy gon-dolom — hogy a fehér ember rendszerint azt hiszi,hogy a benszülött »valamiképpen be akarja csapni«és hogy megvédje önmagát és érdekeit, inkább meg-keményíti a szívét és minden érzését a benszülöttelszemben. Megtagad tőle minden jóindulatot és rokon-szenvet. Másrészről a fehér ember természetes kapzsi-sága — különösen azokkal szemben, akik neki dol-goznak — hozza magával, hogy a benszülöttek, akik

198

a legtöbbet dolgoznak neki, alattomosak, ravaszakés sokszor becstelenek lesznek.

Így állott a kruman saját országában. Az én kru-man vezetőm nem mondott semmit, hanem csak hall-gatott és figyelte, mint ömlik a méreg a dahomeyiharcos szájából.

A dahomeyi harcos ezeket mondta:— Persze, csak tiszteletreméltó cselekedeteket vár-

hatok el attól, aki verség szerint nemes családból szár-mazik és akinek apja nagy főnök a fekete szigetlakókközött, ahonnan állítólag te is származol! — aztánígy folytatta: — De ha példának okáért, az apád ebbőlaz országból származnék és ennek a népnek volnanagy főnöke, a sarkammal tipornék a fejére és ígyfizettetném meg a munkámat, a sok vesződést.

De nem hagytam, hogy befejezze a mondatot,nem türtőztethettem tovább is magamat. Kitörtemés így kiáltottam:

— Isten égesse el a házadat!Ez rettenetes átok az én hazámban. És folytattam:— Ha ezt megtenné, megszabadítaná a mi dicső

hazánkat a ti népeteknek ilyen piszok hernyóitól!Ekkor a dahomeyi harcos felkiáltott, felborzolta

a haját, táncba kezdett, ami azt jelentette, hogy megakar engem ölni.

Annyira felizgatott és dühre ingerelt az a szidalom,amellyel apámat illette, hogy ki kellett önteni teljesenmagamat és tovább dühöngtem:

— A te néped nem is nép! A te néped dögvész!Tudja Isten, milyen okból, az az átok érte a mi széphazánkat, hogy szomszédjában ti kiburjánozhattatok,mert azt se mondhatom rátok, hogy születtetek, mertminden dögvész csak úgy kitenyészik, és a te faj-tád csak piszok útján jöhetett a világra!

Ugyanabban a pillanatban a kruman észrevette,hogy a dahomeyi harcos felemeli lándzsáját, hogy be-lém vágja. Villámnál gyorsabban kirepült a krumanlándzsája, átütötte a harcos fülét, de nem ment azagyvelején keresztül. Aztán megöltük. Így hát a kru-man megmentette az életemet.

199

Annyira dühös voltam, hogy még a dahomeyiharcos halálküzdelme sem hatott meg. Nehezen haltmeg, de bátor volt utolsó pillanatáig. Utolsó lélekzeté-vel is engem átkozott és ezt mondta:

— Minden léptedet, amelyet életedben teszel,kísérje Ba... és ezzel meghalt.

Azt hiszem, azt akarta mondani: Ba Gag Goa,aki a dahomeyi nép egyik rossz szelleme. Hallottammár egyetmást erről az ördögről, de nem féltem any-nyira tőle, mint az ő fajtája. De végül is arra a meg-győződésre jutottam, hogy akárkinek vagy akármi-nek is hívták ezt a rossz szellemet, minden lépten-nyomon követ engem, még most is, itt New Yorkbanis, távol az őserdőtől. Az átoknak mégis van foganatja.

A nagy kérdés most az volt, hogyan húzzam kia krumant a csávából, mert ő magára maradt és nemakadt senki, aki melléje álljon az elkövetkezendő nehéznapokban. Az én népemből senki sem vétett el egykrumant és így felesleges lett volna minden erőlködé-sem, hogy azt mondjam róla, hogy egy más nép szü-lötte. De különben is homlokán ott volt a rettenetes»kru« tetovált jel! De mindegy, ő megmentette az énéletemet. Az én feladatom, hogy megmentsem az őéletét. És itt került az asszony a játékba.

Egy órával napnyugta előtt értem falumba. Haa nap lemegy, nálunk egyszerre besötétedik. Nincsalkonyat és rögtön vaksötét van.

XXX. FEJEZET

ELLENSÉGES OTTHONFelismernek. Családi ügyek. Hazug történet. Új feleség.A varázsló-orvos megnehezít egy menekülést. Egy deréknő védelmében. Megmérgezve. Barátságtalan otthon. Vá-

gyakozás a civilizáció után.

Amikor

falumba megérkeztünk, igen elcsodál-koztam, hogy mennyien ismernek rám. Még kis fiúkis megismertek és egymás között

azt

mondták, hogyitt

van »Guma pajtása«, vagy ahogy ők mondták:Góz il Gumáh. A köszöntésekből

is, amelyekkel

üdvö-zöltek, látnom kellett, hogy felismertek. Egy bizo-nyos köszönési forma szól

azoknak, akik hosszabb idejenem voltak odahaza és ugyancsak egy bizonyos módonkell

válaszolniok erre. Nálunk nincs kézfogás, minta civilizált

emberek között, és így senki sem sietett

elém.Ha egy csomó férfi állott

valahol

és megpillantott

engem,így kiáltott

fel:— Üdvözlünk messzi utadról!És nekem így kellett

válaszolnom:— Köszönöm, hogy megismertetek.Ez nem szószerinti fordítása ezeknek a szavaknak,

de körülbelül

így fordítható. A benszülött

szavakígy hangzanak:

Ah qua ti jo, és a válasz erre:A ku lai lai a ku lai lai.Ugyanezt

az üdvözlést

ismeri a yoruba nyelv is.Az én nyelvem az arabnak egy tájszólása, elvegyítvehausa, yoruba és benga szavakkal. Ezeknek a népek-nek sok szavát

vettük át

mi, de más értelemben hasz-náljuk.

Nagyon jól

esett

és megnyugtatott, hogy olysok ember

üdvözölt

engem és egyenesen az én tanyám-nak irányítottam lépteimet, illetőleg annak a tanyának,amelyet

négy év előtt

elhagytam. Biztonságosan halad-

201

tam és senki sem kérdezősködött a kruman felől semaki szorosan mellettem haladt.

A szegény kruman megvallotta nekem aznap éjszaka;hogy félti az életét. Minden lehetőt elkövettem, hogykönnyítsék helyzetén, bár az igazat megvallva titok-ban én is épúgy féltettem őt, mint ő önmagát.

Az első hírek között megtudtam, hogy atyámmeghalt, de idősebb bátyám még él, megvan a huszon-egy felesége is és mint az én asszonyaim mondták,még két asszonyt akar a házhoz venni, mert azt szeretnéhogy több fia legyen.

Az én öt feleségem voltaképpen Enfikié lett volna,de szegény fickó régen a boldogabb világba költözöttodaát fan országban. Így hát feleségeim fölött az ahárom követőm rendelkezett, akit odahaza hagytam;most mind egy tanyán éltek.

A benszülött törvények értelmében hazámbantöbbé nem nősülhettem meg, miután a meghatározottidőn, egy benszülött éven túl, távol voltam feleségeim-től. Ha kedvem tartotta, visszamehettem saját felesé-geimhez, miután elrendeztem ügyeimet követőimmel,akikhez asszonyaim most tartoztak. Ez nem is voltnehéz dolog, de sokkal nehezebb volt megmagyarázni,hogy mi történt Enfikivel. És most megint egy jól sike-rült hazugság szabadított meg sok bajtól. Higgyjék el,engem is meglepett, hogy milyen jól sikerült, de márannyira kijártam a civilizáció iskoláját, hogy menta dolog.

Azt mondtam, hogy amikor elértük azt a helyet,amelyet meg akartam látogatni, Enfikit elcsábítottaaz ottlevő asszonyok bája és kedvessége. Azt mond-tam, hogy könyörögtem neki, hogy verje ezt ki fejéből,de nem akart rám hallgatni. Azt is mondtam, hogyelhagyott és hogy csak nagy nehézségek árán sikerültvalakit találnom, aki hazavezessen. Eltévedtem ésegy idegen nép között kellett maradnom, amelynél éle-tem nagyon nyomorúságos volt

Elbeszélésem rokonszenvet keltett, úgyhogy mégén kikerekítettem mondókámat. Mindent megtettem,amit lehetett, csak éppen nem sírtam, mert ha ezt is

202

megcselekedtem volna, a szánalom haraggá változottvolna. Elmondtam még, hogy végül is rábeszéltemegy dahomeyi harcost, hogy vezessen haza, de nemmondtam meg neki, hogy idevalósi vagyok. Ez min-denkit nevetésre fakasztott, mert az mindig nagyontetszik az én népemnek, ha kiderül, hogy valakit leg-büszkébb ellenségeink közül »becsapunk«. Elmond-tam nekik, hogy mint kérdezett ki engem és hogymennyire sértegette az én népemet. Azt magyaráztam,hogy ide akartam hozni magammal és itt meghízlalnia hiénák eledeléül. És azt is mondtam, hogy miutánsemmiféle poggyászom se volt, csak egy vezetővelakartam utazni, hogy ezzel is hamarabb érjekhaza.

Ezt is »bekapták«. Azután folytattam, hogy útköz-ben találkoztunk egy másik emberrel és a dahomeyiharcos nagyon rábeszélt, hogy vegyem azt is vezetőül.Még elmeséltem, hogy azt tervelte, hogy a másikkal,még mielőtt befejezem az utamat, megöl és visszatérvenépéhez elmondja majd, hogy meg kellett ölnie engem,mert megtámadtam. De az új ember — mondtam to-vább — nem hallgatta meg a dahomeyi harcos szívébenlakó gonosz szellem szavát és tapasztalt ember lévén,megakadályozta, hogy a dahomeyi harcos kivihessegyalázatos tervét. Így végül aztán mégis elértem dicsőhazám határát, ahol a férfiak feleségeik jó és hű férjei.Mikor ideértem, minden lány verdesni kezdte a mellét,ami annak a jele volt, hogy mennyire tetszett az énelbeszélésem.

Az ocsmány dahomeyi harcos, mondtam tovább,úgy és annyira sértegette az én tiszteletreméltó népe-met, hogy átkozódva az arcába köptem. Dühébenmeg akart engem ölni, de ez a derék ember, az én másikhűséges kísérőm, hozzálépett és halálra sújtotta dárdá-jával.

Mindezideig senki sem vett tudomást az én szegénykruman barátomról, de amikor ilyen nemes és dicséreszavakkal emlékeztem meg róla, mindenki kíváncsiságarászegeződött. Egy kruman az én hazámban olyanbiztonságban érezheti magát, mint a méh a darázs-

203

fészekben. Egy szóval: ki nem állhatjuk a krumanokat.Ha akármi jót is tesznek, mi ócsároljuk ezt a jót, rosszáváltoztatjuk, mert egyszerűen nem látjuk be, hogymért él ilyen egy nép akárhol is. Vájjon ez vademberiés kegyetlen-e? De szabad-e megkérdeznem, vájjonnincs-e fajgyűlölet az én vad országomon kívül is,olyan népek között, amelyek nem vadak? Kérdezzétekmeg önmagatokat!

Egy ember ekkor gúnyosan megjegyezte:— Mi fajta ez itt közöttünk?És ezekkel a szavakkal már el is ment, de előbb

megígérte nekem, hogy azt vehetem a nők közül fele-ségül, akit éppen akarok.

Tisztában voltam azzal, hogy milyen ördögi gon-dolatokat forgatnak ellenem agyukban, amikor sorraelmennek — a férfiak úgy, mint az asszonyok. Kivá-lasztottam tehát egy asszonyt és rögtön arra igyekez-tem rábeszélni, hogy segítsen megmenteni azt az embert,aki életemet mentette meg a dahomeyi harcos ellen.Az asszony szavát adta, hogy segíteni fog. Gyorsanki kellett tervelni, hogy mit csináljunk, mert attólkellett tartani, hogy rövidesen körülsereglik egésztanyámat és a krumant erőszakkal viszik magukkal,ami örök jóéjszakát jelent számára.

Mindez idő alatt a jó kruman egy szót sem szólt,mert én azt mondtam neki, hogy maradjon csendben.Nem igen értett a mi nyelvünkön, de mikor a férfiakelhagyták házam táját, rögtön megérezte, hogy bajvan.

Az volt a tervem, hogy az emberekkel magam iskimegyek a tanyámról és elmondom nekik, hogy milyennehézségekkel kellett megküzdenem abban az idegenországban, amelyet meglátogattam és így lekötöm afigyelmüket. Az asszony ez alatt az ellenkező oldalonkivezeti a tanyáról a krumant és folyton beszél és beszélhozzá. Azzal a szándékkal cselekszi ezt, hogy a folyó-partra érjen vele, mert a folyó az én hazámban tabulévén, biztosra veheti, hogy abból az irányból jövetsenkivel sem találkozik. Ott aztán a maga ura lehetés elindulhat arra, amerre csak akar.

204

Az emberek még tizenöt perce sem mentek el,a nap máris nyugovóra dőlt és éjszakára meggyúj-tották a tüzeket. De egy ördögűző varázs-orvos vélet-lenül meglátta, hogy az asszony kifelé indul azzal aférfival és gyanúval telve kíváncsian utánuk surrant,hogy meglássa, ki az a férfi. Később elmondta, hogybiztosra vette, hogy nem az ő községéből való embermehetett abba az irányba és különösen nem ennek abeteges asszonynak a társaságában. Mikor én ezt azasszonyt kiválasztottam arra, hogy kikísérje a szegényembert, nem gondoltam arra, hogy tisztátalan, mintahogy senki sem gondolhatott erre. Még ő maga semgondolt arra, hogy beteg, miután tudatában volt annak,hogy nem a felesége akar lenni annak a férfinak, hanemmeg akarja őt menteni.

Amikor a varázs-orvos a két ember közelébe ért,felkiáltott és elsietett. Ez azt jelentette, hogy lármátfog csapni, de nem kiáltja el a veszedelem! szót. Azöregekhez sietett, hogy nekik elmondja, hogy mitlátott, hogy egy idegen férfi távozik el egy asszonyunk-kal; és hogy ez az asszony tisztátalan, amiért tabuaz ország minden férfiának. A kruman nem volt tisz-tában azzal, hogy az ország egyik legszentebb tabujátsérti meg. Másrészt az asszony biztosra vette, hogy mégmielőtt bárki is észrevenné, elhagyhatja azzal a férfi-val a községet és hogy a dologról senki sem tud rajtamkívül, akinek ígéret szerint felesége lesz.

A varázs-orvos jelentése nagy feltűnést és izgalmatkeltett. Én azzal voltam elfoglalva, hogy valami lehe-tetlen hazugsággal tömjem és kössem le az embereket,amíg az asszonynak elég ideje lesz ahhoz, hogy a kru-mant kivezesse a községbői, mielőtt ezek a kutyákújra visszatérnek tanyámhoz. De a legfinomabbankieszelt terveket is meghiúsíthatja nemcsak valamikis hiba, hanem a kegyetlen végzet és a körülményekhatalma. A varázs-orvos köhécselve, lihegve ért cso-portunkhoz, biztos vagyok benne, hogy egész fekete,becstelen életében soha így még nem sietett. Szavambavágott és ezt mondta:

— LoBagola csak különös marad!

205

Így feleltem:— Mindnyájan tudjuk, hogy a kánya nem barátja

a hiénának és a gyík sem szereti, ha rátaposnak. Azembert is csak a saját fajtája ítélheti el. Hogyan választ-hat egy apa olyan követőt saját fiának, akinek a nyelveaz asszonyokéhoz hasonlít?

Ez a kijelentés véget vetett kedélyes beszélgeté-sünknek és alkalmat adott ennek a vad fickónak, hogyelmondja, mit látott. De előbb még ezekkel a szavak-kal intézett ellenem oldaltámadást:

— Ha a nagy főnök tanácsot ül, hogy meghall-gasson egy vádlottat, nem várja azt, hogy a vádlottvádolja önmagát, mert a főnök nem olyan hatalmas,mint a mindenható Oro. Itt van egy férfi, aki sok zavar-tól ment meg bennünket, ha törvény elé állítják, mertmost oly mohó, hogy közkedveltté tegye magát és ezaz igyekezete is elítéli már őt és bűnösségét már ön-maga is bizonyítja

Az igaz, hogy túlbuzgón beszéltem és hogy éppenarra irányítottam a figyelmüket, amit el akartamrejteni előttük, hogy tisztában voltam vele, hogy avarázs-orvos miről és kiről akar beszélni. El is mondta,hogy mit látott és hogy bebizonyítsa azt, amit mon-dott, felajánlotta, hogy egy valaki jöjjön az én »köve-tőim« tanyájára és bizonyosodjék meg arról, hogy egyasszony hiányzik. Fájdalom, de amikor éppen oda-értünk, láttuk, hogy a szegény jó asszony hogyan köze-ledik a másik oldalról. Sietségében nagyon izgatottnaklátszott. Sejthette, hogy miért vagyunk ott és mitakarnak azok az emberek.

A varázsló ezeket mondta:— Haragra gerjeszteném a nagy Szellemet, ha

valakit félre akarnék vezetni, mert, mint mindnyájantudjátok, mást megcsalni annak a biztos jele, hogymagunkat csaljuk meg.

Szavai először nem is irányultak az asszony ellen,hanem látszólag inkább engem támadtak. A varázs-orvos azt bizonygatta, hogy én tudom, hogy az asszonykinn volt egy férfival és hogy nekem azt is tudnomkell, hogy kicsoda az a férfi.

206

Az asszony, ez a derék kis jószág, bárha tudta,hogy a varázsorvos őt ejti bajba, váltig erősgette, hogyén nem láttam és fogalmam se volt arról, hogy elhagy-ták a tanyát. Annyit bevallott, hogy én az életemetköszönhettem annak, akit kivezetett a faluból, hogyhazamehessen gyermekeihez.

A követő, aki az asszonyt hozzám adta feleségül,dühös lett és így szólt:

— Oly sokáig éltem hát együtt egy asszonnyal,aki ilyen érzésekkel viseltetett egy ocsmány krumaniránt és megfeledkezett saját férje köteles tekintélyéről.

Így feleltem neki:—Tudom, hogy az asszonynép gyenge és hogy gyen-

geségében el is bukik, de ha egy gazella elbukik egy ka-vicson, nem nézem le estében, hanem inkább felsegí-tem. Ez az asszony igazat mondott nektek és ti az iga-zat konoksággá akarjátok változtatni. Nos, kérdem,elsősorban kinek a joga, hogy bíráskodjék fölötte, hanem azé, akinek adták őt?

Úgy látszott, hogy az ügy ezzel véget ért és az em-berek eltávoztak. Szomorúság lakott fekete szívükben,hogy nem sikerült valakit megcsonkítani.

Ebből az esetből kifolyólag helyzetem nem volthazámban olyan biztonságos, mint amennyire remél-tem ezt. Állandóan résen kellett lennem és attól tarta-nom, hogy ez az ördögi varázsorvos megétet és ha al-kalma nyílik rá, eltesz láb alól. De a jó kis asszonynagyon éberen szolgált körülöttem és gondosan meg-vizsgált minden ételt, mielőtt nekem adta. Az asszonyneve Bek-hor volt. Hogy ez mit jelent, nem tudom. Nemsokkal azután méreg által meghalt és én megint elvesz-tettem egy hűséges barátot.

Bátyám úgy viselkedett velem szemben, minthaén valóságos jóltevője volnék. Úgy hízelgett nekem,mintha igazán szeretne. Azáltal, hogy kitépték a sza-kállát, kiesett a legtöbb ember kegyéből és esett em-berré vált. Sajnáltam, de sajnálatomat nem mertemmegmutatni. Ha nem így cselekszem, sajnálkozásomatgyengeségnek minősíti és nem kedvességnek és a népelőtt sokat vesztett volna tekintélyem. Így inkább

207

hidegen és közönyösen bántam vele és ez a ridegségnagyban növelte tekintélyemet úgy előtte, mint másokelőtt. Furcsa, de úgy volt, hogy miután ez alkalommalsemmit se hoztam magammal vissza és a földön alud-tam és ültem, mint mindenki más, inkább hallgattakmeg és inkább hittek nekem. Ha az én népem valamitelhisz, amit mondanak neki, akkor azt megismételvezümmögnek az elbeszélő szavaiba, de ha nem hisznekneki, akkor csak ülnek és hallgatagon figyelnek, minthaaz elbeszélés nagyon érdekelné őket.

Féltem az igazságot bevallani, mert azt tudtam,hogy ártalmamra lesz. Így hát folyton hazudtam, hogymiként éltem idegen benszülöttek között, hogyanharcoltam velük és végül is, hogyan győztem le őket.Elmeséltem nekik, hogy egy fehér ember magávalakart vinni az ő városába, de én visszautasítottamajánlatát és azt mondtam neki, hogy sohasem felejtemel az én fajtámat és visszatérek az én dicső népem-hez, hogy soha többé ne hagyjam el. És ők őszintén ésbecsületesen hittek nekem.

De vájjon nincs-e így az úgynevezett civilizáltországokban is, hogy ha valaki az igazat mondja, aztkétségbe vonják, de ha hazudik és csal, üdvrivalgás-sal fogadják, mint valami hőst. Gondoljanak csak Pearyadmirálisra és Cook kapitányra! A világ civilizáltnépei között szerzett tapasztalataim arra tanítottak,hogy inkább hiszik el és kíváncsiabbak a regényes tör-ténetekre, mint az egyszerű tényekre. És ez mindenüttígy van világszerte! Megcsaltam az én benszülöttnépemet és ők szerettek ezért. Biztosabb voltam ebbenaz időben saját otthonomban, mint bárhol másutt islehettem volna.

De napi életem mégis nyomorúságos volt, mertnem volt olyan társaságom, mint annakidején Guma.Guma elmúlt. Lehet, hogy meghalt, bár ezt senki setudta. Elszökött a király amazon seregéből és azótasenki sem hallott róla. Talán a sivatagba ment sajátnépéhez; ki tudja? O-lau-va-li meghalt. Atyámatbátyám állítása szerint, megmérgezték. De nem hit-tem el ezt a mesét. Ha az én országomban egy kivált-

208

ságos ember meghal, senki sem hiszi, hogy természe-tes halállal halt meg, különösen pedig nem hiszik hozzá-tartozói, ők mindig azt mondják, hogy megmérgez-ték. Talán néha ez igaz is, de a benszülöttek szokása,hogy mindig inkább a rossznak hisznek.

Nem volt senkim, akihez menekülhettem volnabaj esetén. Idősebb bátyámban sem bízhattam, mertő minden bizonnyal összeesküvést szőtt volna ellenemés nem volt senkim, aki megvédjen, ha a tanács eléidéznek. Így hát egyedül voltam, magamra hagyatvaés idegenebb otthon, mint akármelyik más országbam.

Az igaz, hogy voltak feleségeim. Mindnyájuknaka társasága rendelkezésemre állt tanyámon belül és tud-tam, hogy még segítségemre is lehetnek. De nagy lettvolna a kockázat! De az élet és boldogság semmit semér, ha nincs kockázat.

Azután lázas beteg lettem és elhatároztam, hogyhamarabb hagyom el otthonomat, mint ahogy szándé-koztam. De mégis tizenegy hónapig éltem a vadember-életet.

Nem volt se poggyászom, se pénzem. Nem voltambiztos benne, hogy megváltották-e Európában a hajó-jegyemet, mert utoljára Hamburgból indultam hazaés nagyon régen nem láttam az én fehér gazdámat. Istentudja, hogy mi történt fiatal gazdámmal. Nem is mer-tem rágondolni. És mégis nehéz volt kitörülni emlé-kezetemből, mindig eszembe jutottak különös cseleke-detei, amelyek miatt féltem, hogy még bajba jut.

Így elrendeztem tehát, hogy újra elhagyjam afri-kai otthonomat. Most semmitől se tartottam, nem fél-tem a távozástól, mert nem volt apám, aki elleneztevolna. Ha a Timbuktu felé vezető utat választottamvolna, az pénzbe került volna, miután elhagytam ott-honomat és pénzem egyáltalában nem volt. Másrészta Timbuktuba vezető út veszedelmes volt az őserdőkegy lakójának, mint amilyen én is voltam, mert nemtudtam soha eléggé felismerhetetlenné tenni magamat,hogy a tuaregek le ne leplezzenek.

XXXI. FEJEZETKÜLÖNÖS MESÉK ÉS ÉNEKEK

Fiúvezetőkkel Egba-ba. Egy népmese. A ben szülött ke-reskedő. Benszülött prédikáló. Abeokuta Al'ake-ja. »Stop

yer ticklin', Jock«. Lagosban.

Végül

is két

fiatalembert

szereztem, aki Egba tar-tomány határáig elvezet. Kplovo és Yashiadi volt

anevük. Mind a kettő fétisimádó fiú volt

és szabad aka-ratukból

nőtlenek. Szabad vadászéletet

választottaka házasélet

helyett. Ez mindkettőt

tabu-vá tette, de abenszülött

törvények értelmében mégsem követtemel

bűnt

azzal, hogy társaságukban utaztam. Élénkkét

fiú volt, kisfiúk módjára is viselkedtek, tréfálkoz-tak, hancúroztak, ugráltak, mint

fiatal

állatok. Minda kettő tanult

asszagáj harcos volt

és társaságukbanteljes biztonságban éreztem magam.

Nem beszéltem sokat

ezekkel

a fiúkkal, mert

nemakartam elmondani nekik, hogy hova megyek. Gyalo-golnom kellett

az egész úton, pedig a gyaloglás nehe-zemre esett, mert

csak nemrég épültem fel

egy súlyosmalária-lázból.

Egy éjszaka, mikor

mindnyájan az indákon feküd-tünk és úgy pihentünk, az egyik fiú elmesélte egy vadász-élményét. Hogy mire vadászott, azt

nem vettem ki, dea mese, amelyet

mondott, inkább népmesének hang-zott, mint

valóságnak. Úgy mesélte el, hogy az állatokmondják el

a történetet.

AZ OROSZLÁN ÉS A LEOPÁRDEgy napon, amikor

az oroszlán éppen otthagytafeleségét

(ismeritek az oroszlánnak azt

a természetét,hogy milyen szégyenlős párzás után), lefutott

a vízhez.Elkésve érkezett

oda. Már

akkor

a vízgödör

körülösszegyülekeztek Gazella asszonyság, az elefánt

min-

210

den csemetéjével, a kecses, csinos zebra és minden másnépséggel együtt még a zsiráf is.

A zsiráf megjelenése a jelenlevők között nagy fel-tűnést keltett, miután ezen a vidéken nagyon ritkánlátható, de messzi útról éppen egy kirándulásról menthaza és útközben annyira elfogta a szomjúság, hogynem tudta bevárni hazaérkezését. Mindenki tréfál-kozni kezdett hosszú nyaka fölött, de a zsiráf jókedvűenfogadta az élcelődést.

Akkor egy ugrással hirtelen ott termett az orosz-lán. Úgy akart a vízgödörhöz érni, hogy senki észre navegye, de ez nem sikerült neki.

Mindnyájan ismeritek a majmot. Úgy bizony,a majom elsőnek vette észre az oroszlánt és szokásaszerint csipkedni kezdte, hogy későn érkezett. Aztmondta:

— Nagyon fura, hogy már a királyunk is váratjaalattvalóit.

A gazella kérdezte:— Ó, királyunk, melyik asszonyoddal töltötted

az éjszakát? Nagyon szeretheted őt, mert hiszen el-aludtál mellette.

Az oroszlán már megszokta ezeket a tréfákat,semmit sem felelt, csak csendesen ivott. Annyira sze-mérmetes és szégyenkező volt, hogy inkább sírni, mintnevetni szeretett volna.

Az elefánt, amely sohasem fél az oroszlántól, ugyan-csak gúnyolni kezdte az »állatok királyát«. Mert azelefánt sehogy sem tudta megérteni, hogy az állat-világ miért tartja királyának a szégyenlős, gyáva, nő-csábász teremtést csak azért, mert jó megjelenése van.Nem tudta megérteni, hogy nem őt tették helyébe:a nagy elefántot, a nemes, állhatatos, megbízható,hosszú életű lényt! Mennyivel jobban illenék ő errea méltóságra. Az elefánt mindig lovagiasan viselke-dett az oroszlánnál szemben, de azért, ha csak alkalomnyílott rá, megcsipdeste és most is így szólott hozzá:

— Nos, gyere csak közelebb, drágám és miért nemvallod meg, kedvesem, hűséges alattvalóidnak, hogybarátaidat, a leopárdot és családját látogattad meg.

211

Az állatok mind felkacagtak, mert tudták, hogyaz oroszlán ki nem állhatja a leopárdot, amely nem enge-delmeskedik neki és gyakran bele-beleharap, ha az orosz-lán beszél hozzá.

Az oroszlán dühös lett ettől a megjegyzéstől ésmegrázta nagy fejét. A többiek tisztában voltak vele,hogy itt verekedés készül. Persze, ha az oroszlánbanlett volna annyi merészség, szemtelenségéért jót hara-pott volna az elefántba. De, mint ezt mindnyájan tud-juk, az elefánt közszeretetnek örvend és az oroszlánsohasem támadja meg az elefántot vagy bármelyik másvadat, ha egyedül kell támadnia.

Az oroszlán tehát megelégedett azzal a megjegy-zéssel, hogyha valakinek nagy teste van, az nem jelentiegyúttal, hogy az agyveleje is nagy. És ami a jó meg-jelenést illeti, akadnak olyanok, akiknek ez a»jó megjelenés« csak saját csúnyaságukat juttatjaeszükbe.

A zsiráf gúnyos nevetéssel fogadta az oroszlánbölcsességét, de ez nem zavarta meg egy csöppet semaz oroszlánt, mert mindig csúfondáros érzést keltettbenne, ha a zsiráfnak hosszú nyakát látta.

Azután a zsiráf arra kérte az oroszlánt, hogy kí-sérje el, mert el kell mennie. Az elefánt megjegyezte,hogy szívesen elkísérte volna a zsiráfot, ha nem szóltvolna előbb a Királynak. Az oroszlánnak nem maradtmás választása, mint hogy elkísérje a zsiráfot, akár-mennyire kellemetlen is volt ez neki, de az állatnépségszokása az, hogy sohasem utasítja vissza egy nősténykérését. Így hát mind a ketten elindultak.

Alighogy elmentek, az állatok rettenetes ordításthallottak és mind abba az irányba tódult, hogy meg-tudja, mi történt. Egy helyre érkeztek, ahol az orosz-lán és leopárd nagy gabajodásban volt, míg a zsiráfa földön fekve ordított. Mindnyájan tudták, hogy aleopárd meg akarja ölni az oroszlánt.

Az elefánt odarohant, szétválasztotta a verekedő-ket és megkérdezte, hogy mi történt, hogy így hajba-kaptak.

A leopárd, amely nem fél egyetlen állattól sem,

212

azzal tisztában volt, hogy nem küzdhet meg az elefánt-tal. Beszélni kezdett hát. Azt mondta:

— Jól tudod, Elefánt, hogy sohasem avatkozommás állatok dolgaiba és rosszul érzem magam, ha szóbakell állnom a csábító oroszlánnal. Erre jártam és aztkellett látnom, hogy akarja megejteni az oroszlánMadame Zsiráfot és mint a gyengék védője, a zsiráfsegítségére siettem. Számonkértem az oroszlántól, hogymit csinált, amikor ideértél.

Remek egy történet volt ez és az oroszlán csakennyit mondott rá:

— Hazugság! Egyszerűen összefogtak ellenem ésez a nőstényördög, ez a zsiráf, ordítozni kezdett anél-kül, hogy bármi is történt volna vele. Feleségem utánérdeklődött, mire én megtiltottam neki, hogy erről atárgyról beszéljen, amelyhez semmi köze sincs. Akkoraztán ordítozni kezdett. Megfordultam és megpillan-tottam ezt az éjszakai csavargót, aki minden gazságáta sötétben ...

Ebben a pillanatban a leopárd nekiugrott az orosz-lánnak, de az elefánt torkon ragadta, a földhöz vágtaés figyelmeztette, hogy udvariatlanság mások beszéd-jébe közbevágni. Az elefánt megkérdezte:

— Közbevágott-e valaki a te szavadba, amíg el-mondtad mondókádat?

A leopárd a talpát nyalogatva elhallgatott ésnyugodtan hallgatta, hogy folytatja az oroszlán:

— Ez a fickó nekem támadt és a vállamba hara-pott. Éppen ezen vitatkoztunk, amikor ideértél.

A leopárd megjegyezte, mindenki tudja, hogycsinos jószágok mindig csinos mesékkel kedveskednekés arra kérte a társaságot, bízzák rá csak, hogy ügyétaz oroszlánnal tisztázza. Nagyon jól tudja, hogyankell az ilyen pimasszal elbánni.

Már úgy látszott, hogy teljesítik a leopárd kérését,amikor valahonnan a fákról hirtelen megszólalt egyvalaki. A kígyó volt, aki ezt mondta:

— Őserdők népe, a leopárd nyelve csavaros ésegyenesre kell igazítani. Minden, amit mondott, hazug-ság, minden szava sötét, gonosz hazugság.

213

A leopárd el akart iramodni, de az elefánt újraelkapta és úgy a földhöz lapította, hogy kegyelemértordítozott. Mire az elefánt figyelmeztette, hogy megne kísérelje újból a menekülést.

A kígyó folytatta:—Láttam az egész esetet. A leopárd találkozott

Madame Zsiráffal, meg akarta enni, de a zsiráf annyirarimánkodott neki, hogy a leopárd végre is alkut kötöttvele. Azt mondta a leopárd a zsiráfnak, hogy ha vissza-megy az itatóhoz és magával csalja ide a gazellát, hogya leopárd megehesse, akkor a zsiráf bántatlanul foly-tathatja az útját hazafelé. A zsiráf megígérte és aztmondta, hogy ha megérkeznek, figyelmeztetésül nagyotfog kiáltani.

—Amikor a zsiráf már messze járt, a leopárdjókedvében a földre hemperedett és hangos beszédrefakadt. Azt mondta, hogy előbb megeszi kedvenc cse-megéjét, a gazellát, azután majd a zsiráfra veti magátés megeszi őt is, hogy megjutalmazza fáradozását.Gyönyörtelin még ezt is hozzátette: »Milyen remekegy élet!«

—De mikor a zsiráf az oroszlánnal érkezett vissza,azt mondta a leopárdnak, hogy az oroszlán megaka-dályozta abban, hogy ígéretét beváltsa és szerelmiajánlatot tett neki. Ekkor támadt a leopárd azoroszlánnak, beléje harapott... Akkor érkeztélte ide!

Az elefánt így szólott:— Most hát mindnyájan tudjátok, hogy Királyotok

igazat mondott és hogy a leopárd összeesküvést szítottellene, az a leopárd, aki azt mondja magáról, hogy őbátor; de én inkább nevezem őt gyávának, mert nemgyáva-e, aki ilyetén módon »bátor«? Mi történjékhát vele?

A gazella kivételével mindenki így kiáltott fel:— Nyomjátok agyon!A gazella ajánlotta egyedül, hogy tapossák jól

meg, hogy az ördögöt kiűzzék belőle.Volt, aki azt ajánlotta, hogy amiért a zsiráf a Királyt

ilyen zavarba hozta, öljék meg őt is. A zsiráf erre

214

annyira rimánkodni kezdett az oroszlánnak, hogymentse meg őt, hogy a kedves és lágyszívű oroszlánarra kérte a többi állatot, hagyják a zsiráfot útjáramenni családjához.

De mindenki azt mondta az oroszlánnak, hogyostobaság valakit életben hagyni, aki olyan szégyen-letes módon hazudott neki. Így a leopárdot és azsiráfot megölték, az oroszlán pedig hazament család-jához és elmondta a történetet.

A zsiráf, mielőtt meghalt, még azt jajgatta, hogyfélelemből követte el azt, amit tett. Mire az elefántígy felelt:

— Félelem vagy nem félelem, nem mentheted ahazugságot.

Ez csak egy népmese volt és nem írom a fiú érde-méül, hogy elmondta nekünk, mert mi is mesélhet-tünk volna legalább is ilyent vagy hasonló meséket.De amíg hallgattuk, múlott az idő és ezzel is rövidebblett utunk.

Semmi különös nem történt a harmincnapos útalatt. A két fiatal legény Abeokuta (Kő alatt levő) tar-tomány Oro nevű helységéban vált el tőlem. Az orszá-got yoruba nyelven nevezik Abeokutának.

Egyenesen egy helybeli benszülött kereskedő rak-tárháza felé mentem. A kereskedő nagyon tudatlanember volt, de egy keveset beszélt angolul. Csak nehe-zen hitte el, hogy onnan és attól a néptől jöttem ide,amelyről beszéltem neki.

Egy Davis nevű másik benszülötthöz vezetettengem. Legalább is angolul Davisnak nevezte magát.Később megtudtam, hogy valamelyik templom ben-szülött prédikátora volt és állását azért hagyta el, hogyEgba királyának magántitkára lehessen. A király címe:Abeokuta Avake-javolt.

Nem beszéltem egészen rosszul angolul, csak ki-ejtésem ütött el azoknak a benszülötteknek angolbeszédétől, akik itt éltek és angolul tudtak. A népnyelve a yoruba volt.

215

A benszülött prédikátor, Davis, nagyon kedvesvolt hozzám. Mindenekelőtt ruhát adatott nekem.

Kiültünk háza verandájára, elmondtam neki rész-letesen történetemet és megmondtam, hogy amit tudok,mindazt Skóciában tanultam.

Természetesen hitetlenül hallgatta történetemet,amely mégis nagyon érdekelte, ő is volt Skóciában,rövid ideig Edinburghban is. Megemlítette, hogy hal-lotta Harry Laudert énekelni. Mire elmondtam neki,hogy én is hallottam ugyanezt az énekest és hogy be-bizonyítsam, hogy igazat mondtam, rákezdtem a »Stopyer Ticklin', Jock« dalra.

Davist ez nagyon mulattatta és különösen mikoraz r-eket görgettem, nevetett szívből. Annyira meg-tetszettem neki, hogy be akart mutatni az Al'ake-nek,hogy neki is elénekeljem ezt a dalt.

Megígértem, hogy a nemes személyiség elé járu-lok. Szélesen elomló kaftánban és aba-ban jött az Al'ake,a legfinomabb selymekbe öltözve, egy csillámokkal telikoronaszerű valamivel a fején. Gyermekjátéknak tűntfel. Az Al'ake-nek rekedtes, mély hangja volt és mi-előtt a verandára érkezett, ahol várakoztunk, dörmö-gése már odahallatszott. Egy kis fiú követte és néhánybenszülött szolga, aki folyton legyezgette. Terebélyesfaszékben ültem, mellettem Davis állott és egy másikbennszülött nigériai, aki Dávid Taylornak hívta magát.Honnan szedte ezt a nevet, nem tudom. Azt hiszem,hogy egy tehetős kruman volt, a krumanók tetoválttörzsi jele nélkül. A krumanok rendszerint a rájukragadt első nevet viselik örökké és így valahogy lettő is Dávid Taylor. Nincsen saját nyelvük és Tayloris, mint a többi beérkezett kruman Lagosban, az or-szág nyelvét beszélte.

Taylor székem egyik oldalán állt. Az Al'ake velemszemben ült és karját egy kis mezítelen fiú nyaka köréfonta. A fiúcska színe jó barna volt. Az Al'ake nemvolt fekete, de Davis és barátja, Taylor, nagyon nagyonfekete volt.

Egy palack pezsgőt hoztak be, az italt az Al'akeegy széles rézedénybe töltötte, egyet ő maga kortyin-

216

tott belőle, egy kortyot a kis barna fiúnak adott és ne-kem is adott egy kortyot. A többit egy hajtásra ő maganyelte le. A kisfiú aztán elvette az edényt és legjobbtudása szerint kinyalta. Mikor Davis rólam beszélt,az Al'ake nevetett, mert ő is volt Edinburghban, deegy szót sem tudott angolul. De azért annyira vitte,hogy értékeljen egy skót dalt és megkértek engem, hogyénekeljem el a »Stop yer ticklin', Jock«-ot, de ne hagyjakki egy nevetést se belőle. Elénekeltem, hogy jól-e vagyrosszul, nem tudom, de minden baj nélkül és az Al'akeés a többiek üvöltöttek a mulatságtól.

Akkor azután a királyi udvartartás minden egyestagját: szolgákat, a követőket, a gyermekeket és azasszonyokat, mind összehívták a verandára és engemmegkértek, hogy énekeljem el újra a dalt. Azt hiszem,hogy a mód, amellyel én nevettem a dalban, mindnyá-juknak nagyon tetszett. Óriási sikerem is volt.

De pénzem egy garas se volt. Csak Davis jóvoltá-ból válthattam jegyet a Lagosba menő állami vonatra.

Lagosi életemben semmi különös sem történt.Úgy kellett összekoldulnom a pénzt, hogy kijuthassakaz országból.

XXXII. FEJEZETSZOMORÚSÁG ÉS HALÁL

Újra Glasgowban. Egy szomorú ház. A kegyvesztett fiú.»A bennem levő ördög.« Hamis nevelési elvek. Egy szeretőgazda. »Ember vagy te is.« Félreértve. Haldokló gazdámtanácsa. Egy anya majomszeretete. Nem hisznek nekem. Egy örökség.

Amikor Angliába érkeztem, úgy kellett elszállítania hajóról a partra, mert útközben heves malária-lázbanszenvedtem. A gyarmati betegségek kórházába vittekés mikor magamhoz tértem, egyanesen Glasgowbaindítottak útnak arra a címre, amelyet én odaadtam.

Amikor végre megérkeztem régi gazdám ottho-nába, a Drive-on levő házba, mindenki elcsodálkozott.

217

Gazdám beteg volt és a ház úrnője mintha mélyengyászolt volna! A szolgaszemélyzet csupa új embervolt és mikor engem meglátott, mindegyikük meg-botránkozott. Később tudtam meg, hogy gazdám böl-csebbnek tartotta a történtek után a régi személyzetetteljesen szélnek ereszteni. Egészen idáig semmit semhallottam fiatal gazdámról és mikor megérkeztem,hangosan kiáltottam a nevét. De micsoda változás tör-tént ebben a jóságos otthonban! Nemsokára azután,hogy Németországban elváltam fiatal gazdámtól, hogyhazautazzam Afrikába, ő visszaérkezett otthonába ésborzasztóan Összeveszett édesapjával. Gazdám megakarta fegyelmezni a fiút, de kis gazdám visszautasí-totta ezt. Így hát el kellett hagynia otthonát és egy-szerre csak híre érkezett, hogy a »király shillingjein él«— azt hiszem, tudják, hogy ez mit jelent. Az újságporig sújtotta a jó embereket.

— A hadseregbe lépett! ... őfelsége zsoldjába!. . .Nem, ez lehetetlen, ez nem igaz! — így fogadta a hírtaz egész ház.

Abban az időben úri családok gyermekei nem áll-tak be közlegénynek a hadseregbe, inkább hivataltvállaltak. Hogy fiatal gazdám a hadseregbe lépett, hogyegyszerű közember lett, több volt, mint amennyit ezeka szegény emberek elviselhettek. De a saját hibájukvolt, magukat okolhatták érte. Maradi álszemérmes-ségük tépte szét a megfeszített húrt. Az erkölcsösség-nek olyan hamis útjára terelték és annyira félrenevel-ték, hogy végül is kényszerítették saját gyermeküket,hogy hagyja ott a szülői házat.

Ami megtörtént, az megtörtént. Miért beszéljünkróla hosszasabban? Ó, ha akkor tudom azt, amit ma,ha akkor tudtam volna magam úgy kifejezni, mint ma!Hogy megmondtam volna nekik az igazat. Mindenre,ami szent, megmondtam volna nekik!

Így hát a fiú katona lett. Úgy hallottam, hogykönnyű dolog lett volna kiváltani őt a hadseregből,csak azt kellett volna bebizonyítani, hogy kiskorú.Huszonegy fontba került volna az egész. De gazdáma kisujját se mozdította érte, hogy kiváltsa a fiát.

218

A dolog így történt: amikor fiatal gazdám mene-küléséből újra hazatért, olyan lealázó módon bántakvele, hogy nem tudta tovább is elviselni. Ugyanolyanmódon és eszközökkel akartak rá hatni, mint menekü-lése előtt, úgy kezelték megint, mint egy kisfiút, deez most már lehetetlen volt! Nem ismerte-e vájjonannyira az életet ő is, mint a felnőttek? Nem! Többénem volt már kisfiú, akit ide-oda lehetett ráncigálniés minden mozdulatát ellenőrizni! Férfi lett, férfi, akiminden útján a maga lábán akart járni.

Milyen félreértést, tévedést követnek el a szülőkgyakran gyermekeikkel! Vagy agyba-főbe kényezte-tik őket, elnézik minden hibájukat, vagy pedig túlsá-gosan is ridegek velük szemben. A fiúgyermek titkonvágyódik már a napra, amelyen letépheti kötelékeités szabadon futhat ki a szülői iga alól. Fiatal gazdámcselekedetei is ilyen érzésből fakadtak. Azt hiszem,hogy én voltam a világon az egyetlen, aki igazán a szí-vébe láttam és jobban ismertem még saját apjánál is.Egészen a lánnyal történt »eset«-ig elválaszthatatlanpajtások voltunk. Még akkor is, mikor megszököttotthonról, akkor is magával vitt engem, bárha irántamvaló érzése talán megváltozott, mert én voltam az,aki ilyen bajba sodortam.

Miután visszatért, édesanyja mindenáron azt bi-zonygatta neki és arról akarta meggyőzni, hogy miat-tam vesztette el szülei jóakaratát és mindenki elhitteés azt hangoztatta, hogyha nem kerül az én vademberbefolyásom alá, akkor sohasem jut eszébe a cselédlányközelébe férkőzni.

Igen! Én, csak én voltam: a fiatal, fekete ördög,minden rossznak az oka! Mert hogyan is jutott volnailyesmi az eszébe olyan ártatlan fiatal teremtésnek,mint amilyen az én kis gazdám volt? Lehetetlen!A házban mindenki így gondolkozott, csak talán éppenkis gazdám nem.

Mit szóltak volna ahhoz mindezek a fehér emberek,ha megtudják az igazat, hogy első kicsapongásom út-jára ez az ifjú vezetett? Meggyőződésem, hogyha édes-apám látta volna, hogy egyik másik ballépésem emberi

219

mivoltom természetéből fakad, bizonyára felvilágosítengem a szexuális élet erre vonatkozó megnyilvánulá-sairól és bőséges tanácsokat ad. Fiatal gazdám engemarra tanított, amit ő helyesnek tartott, de ha te pél-dául nem tanítsz meg egy gyermeket arra, hogy nem kella kígyót megsimogatni, a gyermek talán játszótársáulválasztja a kígyót, amiért olyan szép színei vannak.Sem engem, sem fiatal gazdámat nem lehetett ezértsem vádolni, sem felelősségre vonni, az ő maradi szü-leinek tévedése volt, hogy nem világosították fel eléggé.Isten legyen irgalmas nekik!

Nagyon szomorú házba kerültem. Gazdám betegvolt és a ház úrnőjét is csak ritkán láttam. Az alkalma-zottak a legszükségesebbeken kívül sohasem beszéltekvelem. Többé nem volt komornyik, aki gondomat vi-selte és majdnem mindig egyedül étkeztem. Nyomorú-ságos állapot volt. Megengedték, hogy bejárjak gazdámszobájába, ahol feküdt és az ablak mellé egy kis székreülhettem, de sohasem néztem ki, mindig csak ránéz-tem, az ágyban fekvő betegre.

Egy nap magához hívott ágya mellé, mellére vontafejemet és megcsókolta a homlokomat. Ezt mondta:

— Ne törődj vele, ne bánd, báránykám! Azért énszeretlek téged!

Sírnom kellett. Gazdám kívánságára szorosan azágy mellé ültem és ő simogatott engem. A szobalány ésaz ápolónő éppen akkor lépett be a szobába és ami-kor engem ott láttak, lármát csaptak és azt akarták,hogy dobjanak ki a szobából. De gazdám tiltakozottez ellen, úgy hogy ők a ház úrnőjéhez mentek és nekipanaszolták el az esetet.

Az úrnő bejött a szobába és megkérdezte tőlem,vájjon nem volna-e jó, ha kisétálnék a parkba. Helyet-tem gazdám válaszolt neki. Akkor már a szobalány,az ápolónő és a komornyik is benn volt a szobában. Gaz-dám így szólt:

— Nem bánt, hogy itt van, hagyjátok, maradjon itt.Az úrnő azt mondta neki, hogy az orvos eltiltotta

minden izgalomtól és hogy ő nem engedheti meg, hogyén benn maradjak és zavarjam. Gazdám erre így felelt:

220

— Maggie, én nem izgatom magam, ő sem izgatengem, te és ti okozzátok az izgalmat! Miért fújtok fölegy ilyen kis dolgot, miért veszitek el a kedvemet?Menjetek, hagyjatok magunkra és ne háborgassatokbennünket!

Meg kell jegyeznem, hogy egy dolgot tiszteletbentartottak ebben a házban: gazdám parancsát! Mégmost is, mikor betegen feküdt, ő volt a ház ura és min-denki tiszteletben tartotta parancsát.

Micsoda idegen levegő! Akkor nem éreztem úgyát, mint később, vagy most is, de mindenki rosszindulat-tal volt eltelve irántam, félreismerhetetlen rosszindulat-tal! És egy nap gazdám ezeket a soha el nem felejthetőszavakat mondta nekem, amikor csinos ruhámban,hosszú nadrágomban ott állottam:

— Mindig azt hittem, hogy lehetetlen vagy, de mostlátom, hogy te is ember vagy, mint mi mindnyájan.

Megkérdezte még tőlem, hogy nem akarok-e vissza-menni hazámba, saját népemmel együtt élni és hogynem hiszem-e, hogy otthon több jót tudok cselekedni,mint ha itt maradok Skóciában.

Nem értettem, hogy mit gondol, hogy mit akarezzel és így feleltem:

— Igen, azt hiszem!Ha sétálni mentem és fiúkkal találkoztam, akiket

még abból az időből ismertem, mielőtt kis gazdám meg-szökött, azt láttam, hogy ők is megváltoztak. Úgy tűntfel nekem, hogy egy csöppet sem érdeklem őket. Aztkell feltételeznem, hogy ők is, mint az egész háznép,azt hitték, hogy én csábítottam magammal fiatal gaz-dámat és nem azt, hogy fiatal gazdám vitt magávalengem. Micsoda félreértés!

Most mindezt tudom, de akkor alig értettem adologból valamit. És miért sírtam olyan gyakran?Azért talán, mert fiatal gazdám nem volt odahaza,vagy talán, mert láttam, éreztem, hogy igaz barátom,jó gazdám halálos ágyán fekszik? Nem tudom. Sírtam;ez minden.

Egy nap, nem sokkal az említett idő után, a ház nagyizgalomban forrott és a csengő igen gyakran megszó-

221

lalt. Emberek jöttek-mentek, akiket azelőtt sohasemláttam. Mindenki suttogott. Be akartam menni gazdámszobájába, de az ápolónő a komornyik segítségévelvissza akart fogni. De nem sikerült nekik, berontottamés láttam szegény gazdámat. Az orvos az asztal mellettállott, a ház úrnője pedig az ágy lábánál.

Fiatal gazdám is hazaérkezett. Nagyon megle-pett, mikor megpillantottam és megtudtam, hogy máraz éjszakát is ott töltötte a házban és hogy engem mégcsak nem is üdvözölt. Milyen furcsa! Talán ő is azt gon-dolta, hogy én voltam sok ostobaságának az oka? Meg-lehet; csak újabb bizonyítéka volt ez annak, hogy azemberek hogyan hisznek saját hazugságaikban. Ha va-laha volt valaki, aki a hazugságok és csalódások életétélte, úgy az bizonnyal az én fiatal gazdám volt. Így isvolt ez rendjén; fehér volt és civilizált, így hát min-dent megtehetett, amit csak akart. Hogy példáját kö-vettem, azt vadember létemre rosszul tettem!

Fiatal gazdám a hálószobában volt, de öreg gaz-dám nem szólt hozzá. Haldoklott. A ház úrnőjével be-szélt, de hogy mit mondott neki, azt én nem hallot-tam. Csak azt hallottam, hogy az úrnő sírva eztmondta:

— Igen, igen, George, de kérlek, ne hagyj el min-ket. Ó, doktor, mentse meg!

Szánalomraméltón sírt, az orvos vállára borulva.Azután fiatal gazdám vonta őt karjába. Annyit láttam,hogy nem volt katonaruhában. Később tudtam meg,hogy azért nem, hogy ne okozzon fájdalmat apjának éshogy ne emlékeztesse ezzel is arra, hogy katona lett.

Gazdám ekkor fiatal gazdámhoz fordult és aztmondta neki:

— Azt remélem, hogy hívebb leszel királyodhozés hazádhoz, mint apádhoz voltál.

Fiatal gazdám sírva fakadt és úrnőm kivezette őta szobából.

Gazdám azután hozzám szólott:— Gondoskodtam róla, hogy gondodat viseljék,

de azt tanácsolom neked, menj, menj vissza a sajáthazádba; nekünk elég emberünk van Skóciában; a te

222

hazádnak szüksége van rád. Hallod, fiam! — és át-ölelt engem.

Az orvos levette vállamról gazdám karját, én sír-tam és nem akartam elhagyni a szobát; de el kellettmennem, mert az orvos ragaszkodott hozzá.

Gazdám azon az éjszakán meghalt és a ház nagyon,nagyon szomorú lett.

A temetés után és miután minden újra megnyu-godott, úrnőmet nagyon meghatotta az én nyugtalanviselkedésem. Sehogy, sehol sem találtam a helyemet.Elhagyatott voltam és még azt a keveset sem tanul-tam meg, amit házitanítóm leckének feladott.

Kevéssel azután nem volt házitanítóm se mártöbbé és a dolgok rosszabbra és rosszabbra fordultak.Fiatal gazdám néhanap rövid szabadságra hazajött,de a kurta idő alatt alig is nézett rám — az anyja fialett.

A téli estéken úrnőm gyakran ült velem együtt,elbeszélgettünk és sokat nevettünk az első napok tör-ténetén, amikor a házba kerültem. Egy ilyen beszél-getésünk alkalmával elmondtam, hogy fiatal gazdámhogy cipelt engem az ágyába. Ekkor tudta meg, hogyfiatal gazdám volt az, aki engem szobámból aznap éj-szaka kivitt. Neki az egész ügyről valamilyen fura babo-nás véleménye volt, amíg csak most fel nem világosí-tottam. Szavaim annyira letörték és vallomásomatannyira szívére vette, hogy hirtelen megértettem, hogymást kellett volna mondanom.

Azzal tisztában voltam, hogy árulkodásom éscsacska beszédem következménye volt fiatal gazdámmostani elidegenedése is. Így hát, hogy jóvátegyemhibámat, hetet-havat összebeszéltem és azt mondtamúrnőmnek, hogy a történet, amelyet most elmondtam,nem igaz és hogy csak azért találtam ki, hogy meg-tréfáljam.

És ő, a szegény, ostobácska asszony, azt mondtaerre, hogy mindjárt gondolta, hogy ezt csak ráfogtama fiára és hogy mint sokszor tettem, most is valótlan-ságot állítok róla. Ebben egész bizonyos! Az ő kedvence— így mondta — sohasem csalhatta meg szüleit, még csak

223

engedetlen se lehetett velük szemben, amíg valamilyenrossz befolyás, valami »gonosz« nem vezette tévútra.

— Milyen rosszul ítéltük meg gyermekünket! Ésmindennek te voltál az oka, így háláltad meg jóakara-tunkat! — mondta.

Fölösleges hangsúlyoznom, hogy ettől a naptólkezdve senki sem hitt nekem a házban. Még a szolgá-kat is befolyásolta az úrnőmnek rólam való vélemé-nye. Azt mondta, hogy férje túlon-túl jó volt hozzám,de arra nem gondolt, hogy ha nincsenek ők és nem tartengem játékszerül dédelgetett fiúk, most otthon vol-nék az én hazámban és tisztelettel körülövezve élnékaz én népem között. Ahelyett most itt álltam az ő tár-salgószobájukban minden jó emberemtől megrabolva,megvetve a saját népemtől, homlokomon a hazug ésáruló szégyenbélyegével. Rosszat tanultam tőlük és mostazon panaszkodnak, hogy rosszra tanítok.

Megpróbáltam, hogy hasonló legyek az őserdő mesé-jének hűséges, öreg majmához: a húsomba harapok,véremet szétfröccsentem küszöbük előtt, azután meg-halok. Megvigasztalódásom a halálban lett volna tanú-bizonysága annak, hogy nem éltem hiába! Gyenge éshazug létemre megmarad az a vigasztaló tudatom,hogy felfedtem a fehér ember civilizációját és kimér-tem a szakadékot a Sötétség és Világosság között. Mégma is, egy negyedszázaddal későbben, tiszta szívvelajánlom minden afrikai fiúnak, aki útra akar kelni,hogy lássa és megismerje a fehér embert, hogy csakmenjen. A tapasztalat megéri!

Kis gazdám sohasem ismerte el a terhére rótt rosszcselekedeteket, ha szerető anyja szóbahozta őket. Talánő elfelejtette, de én egészen tisztán emlékszem, hogymilyet hazudott édesanyjának, amikor a zsidó fiú be-verte az orrát. A legfurcsább a dologban az volt szá-momra, hogy az én valódi apám sohasem tanított arra,hogy letagadjam az igazságot, holott az igazságnak ilyeneltagadása fiatal gazdámnak legfontosabb hitvallásavolt. Nagyon szerettem, azt hiszem, ő is szeretett en-gem, de hogy jó anyjának kedve teljék benne, könnyebb-nek találta, hogy engem feláldozzon.

224

Amikor felolvasták gazdám végrendeletét, meg-tudtam, hogy ezer fontot hagyott rám. Fiatal gazdámugyanennyit örökölt és úrnőm a vagyon többi részét.Nem maradtam olyan sokáig a házban, hogy meg-tudtam volna, hogy ez mennyi volt.

XXXIII. FEJEZET

ELSŐ NAPOK AZ U. S. A.-BANLondonban. Ellopják a pénzem. Liverpool. Vándor-komédiások. Egy kerékpár. Először hallok Amerikáról.Civilizálni akarom Amerikát. Philadelphia. »Nem foga-dunk be négert!« Gondozóra akadok. A tűztáncos. A karzatnak játszom. Szerencsejáték. Egy jegy Dahomeybe.

Glasgowból Londonba utaztam. Londoni tartóz-kodásom idején megismerkedtem egy Austin nevűemberrel, aki nagyon megkedvelt engem és sok min-denre megtanított, így az asztrológia alapelemeire,amelyekhez nagyon értett.

Nem ismertem a pénz valódi értékét és így ahelyett,hogy ezer fontomat a bankba tettem volna, magam-nál hordoztam. Hogy megloptak a fehérek! Váltáskorkevesebbet adtak vissza és mindent áron felül számí-tottak nekem! Most már tisztában vagyok mindezzel,akkor nem ismertem még a dolgokat.

Londonból Liverpoolba utaztam. Ebben a város-ban gyakran rándultam át a gőzkompon New Brigh-tonba. New Brightonban megismerkedtem egy Mrs.Collins nevű nővel, aki vándorkomédiásokkal utazott.Vándormozija volt és magával hívott, hogy mutogas-sam magam és segítsek becsődíteni az embereket. Semmiokát sem láttam annak, hogy ne menjek vele és azt gon-doltam, hogy jó mulatság lesz. Így hát velük mentem.Az ő emberei megtanítottak táncolni, azután fehérruhába öltöztettek és a bódé előtt táncoltam az emberek-nek, így utazva megismertem Angliának sok városát.

225

Hamar elfáradtam ettől az élettől, talán azért is,mert egy fityinget sem kerestem. Nem emlékszem,hogy valaha is csak egy fillért is kaptam volna mun-kámért. Csak ennivalót adtak és a kocsiban aludtam,mint a cigányok. Az asszony új ruhát vett nekem,de amikor megtudta, hogy ott akarom hagyni őket,visszavette a ruhát. A komédiát a worcestershireiBewdley nevű kis városban faképnél hagytam.

A bewdleyiek nagyon szerettek engem és jól bán-tak velem. Ebben a városban tanultam meg biciklizni.Egy nap ugyanis Mr. Jenks, borbélymester, aki mellé-kesen bicikliket is adott bérbe, nekem is kölcsönzöttegy biciklit és én felültem rá. Nem tudtam, hogy hogykell. de nagyon meg akartam tanulni. Feltoltam háta biciklit egy meredek domb tetejére, felültem rá éseleresztettem magam. Amikor leértem, a bicikli a nya-kamon volt és én tele voltam ütéssel, zúzódással. Azótatudok biciklizni.

Meglátogattam egy közeli kisvárost, Kidderminstert.Szőnyegszövőgyárai voltak.

Egy vasárnap délután kinn álltam a vasúti állo-más perronján és láttam egy vonatot és az egyik kocsi-ban összezsúfolva férfiakat és nőket, akik Istenhozzá-dot integettek barátaiknak, akik sírva búcsúztak oda-lenn tőlük. A fiú, aki mellettem állott, elmondta ne-kem, hogy a vonat utasai Amerikába mennek. Úgy em-lékszem, mintha azt mondta volna, hogy »egyik gyar-matunkra« mennek. Amit a fiú Amerikáról mesélt,nagyon izgató volt. Akkor hallottam először, hogy vanegy nagy, új ország, amelyben férfiak és nők új otthontakarnak alapítani. Csodálkoztam rajta, hogy fiatal gaz-dám nem vitt oda, mikor pedig minden más arra érde-mes helyre magával vitt.

A fiú azt mesélte nekem, hogy az új ország lakói-nak nagyrésze útonálló. Azt mondta, hogy mindenkiövébe dugott revolverrel, fegyverrel a vállán sétálgatott. Talán ő el is hitte ezt, legalább nekem úgy mesélte,mintha igaz volna. És a kép, melyet elbeszélése elém fes-tett, mindentől különbözött, amit Angliában vagy bár-hol másutt láttam. Az ő szavai után ítélve Amerika

226

egy vad ország. Megkérdeztem tőle, hogy ezek azemberek minek mennek Amerikába, ha az olyan vad.Ezt felelte:

— Civilizálni az odavaló embereket.Ez izgatott engem is és egyszerre elfogott a vágy,

hogy én is menjek oda és segítsek civilizálni a népei. Dea fiúnak nem árultam el a szándékomat.

Nem volt »jóakaróm«, aki pórázon vezetett és lép-teimet irányította volna és még maradt egy kis pénzemis; így hát egy héten belül megvolt a jegyem Ameri-kába, »az útonállók országába«.

Amíg Skóciában és Angliában éltem, sohasem lát-tam más fekete embert. Emlékezem, hogy a párizsidahomeyi-faluban, mikor fiatal gazdám odavitt magá-val, láttam néhány feketét, de sem az előtt, sem az utánegészen azokig a napokig, amelyekről most van szó,senki sem említette előttem, hogy van a világnak Afri-kán kívül olyan része, ahol fekete ember él.

1909-ben Liverpoolban a Haverford hajóra ültem,amely a vad Amerikának Philadelphia nevű kikötőjébeindult. Ennek az évnek a tavaszán szállottam partraPhiladelphiában.

Ekkor állottam először szemben életemben a »co-lour«, a szín kérdésével. Egészen idáig senki sem emlí-tette nekem hivatalosan, hogy fekete vagyok, legfel-jebb csak mint furcsaság tűntem fel. Ebben az új or-szágban az lepett meg, hogy nem beszéltek rólam mintfekete emberről, hanem »coloured man«-nek, színesembernek neveztek.

Miután a kikötő hatóságokon átestem és szabadonjárhattam-kelhettem, itt is, ott is megfordultam és végülegy Kensington nevű helyre értem. Rögtön a londoniKensington jutott eszembe. De mekkora különbség!Ott hallottam először, mióta elhagytam Afrikát, az ismerős »néger« szócskát. Vagy negyven házba kopogtam be, közöttük néhány nyilvános szállodába is, demindenütt hátat fordítottak nekem. Akadt, aki aztmondta:

—Nem fogadunk be négert! — De voltak, akik ugyanezt nem mondták meg ilyen nyersen.

227

De nekem különben sem hangzott ez a sző olyannyersnek, mert nem láttam-e ezelőtt is »néger«-eketa Guineai-öböl környékén is?

A sors összehozott egy kedves, türelmes asszony-sággal, aki, amennyire csak megértethette magát ve-lem, mindent megmagyarázott nekem. Véletlenül ezaz asszony Kidderminsterből vándorolt ki Amerikába,abból a Kidderminsterből, ahol az az ötletem támadt,hogy kijöjjek az útonállók országába. Mikor elmeséltemneki, hogy nemrég magam is Kidderminsterben jártam,sírva fakadt és elmesélte, hogy az az ő szülővárosa éshogy mennyire vágyódik a szíve, hogy oda visszaláto-gasson, ha csak rövid időre is. Felvilágosított arról,hogy az emberek ideát nem engedik maguk közé a »szí-nes« embert, ami alatt a »fekete embert« kell érteni.Egyszerűen nem fogadják be. Ha szállást akarok, akkorszálljak meg egy fekete ember házában. És mint akiismerős a dolgokkal, jegyezte meg:

— Tudja, ez nem a régi ország!És útnak indított. A Fairmount Avenue-Thirteenth

Street villamosra ültem. Mikor leszálltam, egy szivarka-üzletbe néztem be, amelynek tulajdonosa egy »colouredman« volt. Kedvesen fogadott és behívott egy másik»színest«, aki történetesen nem volt fekete, hanem fe-hér. Hogy hívhatták mégis színesnek? Micsoda össze-visszaság!

Ez a fehér »coloured man« magával vitt egy P-streetiházba. Ez az ucca inkább mezőnek, mint uccának lát-szott. Nem sok idő múlva rájöttem, hogy ez a ház egyjátékbarlang volt'. Nem tudtam, hogy az ilyen ház»rossz hely«. Érdekelt, mint minden újdonság, amiutamba került.

A fehér színes-ember gazdám és gondviselőm lett.Egy lánnyal élt együtt a házban. Azt hittem, hogy a lányfehér, mint a férfi is, de nem tudtam mégsem, hogymilyennek nézzem az össze-visszaságnak ebben az orszá-gában. A kis ház majdnem mindig zsúfolva volt mindenszínárnyalatú színes férfiakkal és nőkkel; sokat ittakés pénzbe kártyáztak.

Ez volt a hely, ahol első amerikai benyomásaimat

228

nyertem. Meg voltam lepve, mert minden egészen másvolt, elütő attól, amit a kis fiú Kidderminster állomásánAmerikáról mesélt nekem. Fölösleges megjegyeznem,hogy kis pénzem hamar elfogyott a P-streeti házban.Ha valamit vásárolni akartam, akkor rendszerint gaz-dám vásárolt helyettem, hogy »megvédjen« azoktól a»rabló« kereskedőktől.

Ő maga remekül öltözködött és azt akarta, hogytetőtől talpig tip-top legyek én is. Gyakran magyaráztanekem, hogy kell megjelennem Amerikában. Ha én vásá-roltam egy ruhát magamnak, — persze az ő segítségé-vel — ő is rögtön vett egyet, — persze az én pénzemen —azt mondta, hogy tartaléknak. Pénzem hamar elúszottés sehonnan se várhattam új pénzt. Házigazdám arraakart rábeszélni, hogy írjak pénzért Skóciába. Ezt nemtehettem meg. Érre ő dühös lett, mert nem fizettem kia házbért. De fogalmam se volt arról, hogy mi a munkaés hogy dolgoznom kellene. De tehetségem se volt rá,legalább is én így gondoltam.

Egy szép napon, mikor együtt sétáltunk, megáll-tunk egy falragasz előtt. Egy tíz centes múzeumothirdettek. És gazdám azt gondolta, hogy talán ott kap-hatok munkát. Nekem eszembe jutott, hogyan mulatottrajtam a nép Mrs. Colins vándorkomédiás előadásainés mikor patrónusom megkérdezte, tudok-e valamikomédiát, igennel válaszoltam, mert a dolog tetszettnekem.

Mi odahaza, Afrikában, a papau-fa nedvéből gyógy-szert készítünk, amelynek hazai nyelven throy-on a neve.Főképpen nyílt sebeket gyógyítanak vele és hatásaolyan, mint az amerikai »NewSkin« (új bőr) gyógyszeré.Gyakran használtam magam is, emlékezetesen pedigakkor, amikor istenítélet alatt állottam szép virágom,Guma ügyében. Akkor, az istenítélet próbája előtt,atyám egyik feleségének segítségével egész testemetbekentem ezzel a szerrel. A gyógyszer olyan tejszerűvalami. Nem tudom, hogy ennek a gyógyszernek ahatása volt-e, vagy valamilyen más okból kifolyólag,de amikor a fáklyát meggyújtották és kezem, karom,lábam alá tartották, a tűz nem okozott fájdalmat, nem

229

égetett sebet. Ez volt a leghatásosabb bizonyítéka annak,legalább az én népem felfogása szerint, hogy igazat mond-tam. És eszembe jutott, hogy égő gyufát tarthattambármikor is ujjaim alá, nem éreztem fájdalmat. Elmond-tam a fehér színes-embernek, hogy ezt meg tudnámcsinálni. Nagyon tetszett neki, bevezetett és bemutatotta múzeum igazgatójának. A bódé igazgatója azt akarta,hogy mutassam be eló'tte tudományomat, hogy tartsama kezem tűzbe és ne érezzék fájdalmat. Neki is nagyontetszett az ügy. Gondviselőm elmondta neki, hogy alegsötétebb afrikai vadonból kerültem Amerikába.

Elhatározták hát, hogy bőröket és tollakat aggat-nak rám, úgy mint Mr. Sumner is, mikor Coventryben aLady Godiva körmenetben lovagoltam a tarka pónin.Azt is szerették volna, hogy táncoljak egy benszülötttáncot, de tam-tam nélkül ez lehetetlen volt. Beszélnemkellett még ezen kívül valamit legsötétebb hazámról is.De semmi határozottat nem tudtam saját hazámról;jobban mondva, fogalmam sem volt arról, hogy milyenmagasságban, szélességben és hosszúságban fekszik, soha-sem tanítottak meg erre. Hazámról semmi pontos adatotnem mondhattam el. De azért a »múzeum« igazgatójá-nak a segítségével egészen csinos kis előadást ütöttemössze. Főképpen a misszionáriusok hazámban folytatottmunkájáról beszéltem, holott ilyen misszionáriusok soha-sem voltak ott. Azt kellett mondanom a többi között,hogy a nép tartsa pénzét odahaza Amerikában és neküldje el Afrikába misszionáriusoknak. Kitanítottak,hogy mondjam, hogy Dahomeyből jöttem, mert errőlmindenki hallott már valamit és ne beszéljek Afrikamás részeiről, mert az emberek nem hiszik el az előadá-somat, ha nem tudják, nem ismerik, hogy honnan kerül-tem ide. Így mindenre kioktattak.

Mindig szívesen hallgattak, különösen a zsidók, azagnosztikusok és munkások. Akkor nem tudtam még,de előadásomban sok volt az ellentmondás és egy szótsem mondtam az én népem valódi szokásairól és erköl-cseiről.

Egy nap egy színházi ügynök látott engem a tíz-centes múzeumban. Úgy érezte, hogy jó szám volnék

230

egy színházban. Elvitt hát a múzeumból és egy első-osztályú moziba dugott. Mondanom se kell, hogy ben-szülött táncom az újdonság erejével hatott, de legna-gyobb sikert a misszionáriusokról és a pénzről szólófecsegésemmel értem el. Szinte nevezetesség lettem. Azigazat megvallva, fogalmam se volt arról, hogy mitmondok, hogy fontos-e vagy nem, mert egészen addigegy fia misszionáriust se láttam. Azt sem tudtam, hogymire való egy misszionárius. Csak azt adtam elő, amitelőírtak, hogy a karzat tetszését megnyerjem. Ebben aszínházban két hétig játszottam, az első héten rendesszerződésben, második héten a közönség kívánságára.Fizetésem a színházban heti harmincöt dollár volt. A tíz-centes múzeumban csak huszonöt dollár. Ettől az időtőlkezdve sok színigazgató pályázott rám, hogy lépjek felszínházában és az operett-színházakban valóságos sikerlettem. Minden pénzt, amit kerestem, gondviselőm vettát és én abban a hiszemben voltam, hogy számomrateszi félre. Hogy félretette, annyi bizonyos! Háromdollárt magamra költhettem hetenként, — ez volt asikerem, így élhettem meg munkámból.

De azért meg voltam elégedve sorsommal, addig,amíg a »coloured man« nem kezdett velem szombatesténként egy szivarkaüzlettel egybekötött játékbar-langba járni. Itt mindig egy csomó szerencsejátékossalakadtam össze. Hogy mi a szerencsejáték, arról addigsemmit sem tudtam, de ezek az emberek hamar meg-tanítottak minden fajtára. Jól emlékszem az egyes játé-kok neveire: négy kártyás kéz, nyitott póker és kockajáték,amelyet röviden )>craps«-nek hívtak. Különösen a kockaérdekelt, de sohasem nyertem rajta! És még most sem,amikor elég mélyre csúsztam, hogy néha résztvegyekabban a nemzeti időtöltésben, amelyet Koloured golf«-nakhívnak, még most sem nyerek soha egy centet sem,mert nem értek hozzá, hogyan kell játszanom, vagymire kell fogadnom. Néha megesett, hogy nyertemvalami keveset, de utána mindig elvesztettem és telje-sedett ez a közmondás: ebül szerzett pénz ebül vész.

A hajón, amely Amerikába hozott, megismerked-tem Mr. K-val. Felkeltettem az érdeklődését, amikor a

231

hajó egy jótékonycslú hangversenyén elénekeltem a skóténeket: »Stop yer ticklin', Jock«. Ideadta névjegyét éslelkemre kötötte, hogy ha a sors Pittsburghba vet,Pennsylvania államba, okvetlenül látogassam meg. Tel-jesen megfeledkeztem róla egészen addig, amíg nemhívtak meg egy előadásra egy nagyon előkelő klubbaPhiladelphiába, a Broad Streeten levő Mercantile Club-ba.Olyan óriási sikerem volt, hogy néhány tag felüzentértem a színpadra, hogy jöjjek le közéjük és vacsoráz-zam velük egy asztalnál. És a sors itt összehozott újraMr. K-val, Pennsylvania egyik szenátorával. Elmondtamindenkinek, hogy már találkozott velem a hajón,amelyen Európából Amerikába jöttem. Ez száz százalék-kal emelte árfolyamomat.

Az egyik tag különösen érdeklődött irántam és meg-kérdezte, hogy tehet-e valamit érdekemben. Ez volt aza pillanat, amelyben elpanaszolhattam bánatomat,hogyan forgat ki mindenemből »gondviselőm« és hogyelmondjam, milyen elégedetlen vagyok. Szóvá tettemmind azt, ami velem a P-streeti kis háztól kezdve tör-tént és hogy oda kell adnom minden keresetemet a színesembernek. A gentleman nagyon megsajnált. Megkérdeztetőlem, hogy nem akarok-e visszamenni hazámba és énigent mondtam. Hogy miért, azt ma sem tudom. Mitkereshetnék odahaza? Kit akarnék látni? Egyszerűenigent mondtam, mert válaszolnom kellett. Hiszen való-jában egészen jól boldogultam Amerikában is, csak körül-ményeim szomorítottak el, — hogy olyan sok pénztkeresek és semmit sem markolhatok meg belőle. Ez voltaz egyedüli baj.

Az illető úr azt felelte rá:— All right! Majd gondoskodom róla, hogy haza-

kerülj.Ez boldoggá tett.Több nyilvános fellépésem után az illető úriember

elhívatott irodájába és tudtomra adta, hogy mindentelrendezett a visszautazásomra és hogy Londonon átutazhatom Dahomeybe. Annyira örültem, hogy ki semmondhatom, de hogy miért, igazán, nem tudom.

Philadelphiai tartózkodásom alatt több tudós úri-

232

emberrel ismerkedtem meg, a többi között J-vel, azUniversity of Pennsylvania tanárával és dr. G-vel, azUniversity of Pennsylvania Museum tanárával. Felkér-tek, hogy beszéljek részletesebben nekik Dahomeynépének társadalmi helyzetéről és szervezetéről, lehetőlegadatszerűen. Azt hitték, hogy Dahomey az én hazám.Elmondtam mindent, amit erről az országról tudtam,de nem biztos, hogy helyesen mondtam-e vagy nem,mert a különbség olyan nagy a dahomeyiek és az énnépem között, mint a légy és az elefánt között. Az énnépemről semmit sem kérdeztek. Helyesnek tartottam,hogy kérdéseikre mindent elmondjak, amit csak tudok.Csakhogy ők nem tudtak helyesen kérdezni engem. Éséppen ezért ugyanazokat a dolgokat mondtam el nekikés ugyanúgy beszéltem, mint amelyeket és ahogyanhallgatóságom előtt szoktam. Mikor a dahomeyi nyelvrőlkérdezősködtek, mindent elmondtam, amit erről tudtamés hozzáfűztem még, amit gondoltam. Fogalmam sevolt arról, hogy ezek az emberek muiattatáson kívülmég mást is akarnak tőlem. Nem tudtam, hogy sokkalpontosabban és pártatlanabbul kell felelnem azoknaka férfiaknak kérdéseire, akik az University of Pennsylvanianevében kérdeznek engem és hogy nem beszélek egy szín-házi sokadalomnak.

Egyik-másik kérdezősködő nagyon barátságos volthozzám. Különösen dr. S. — és Mr. W. — Egyik semkérdezett tőlem mást, mint ami csak hazámra vonat-kozott, ahonnan szerintük útra keltem. Életemről ésmagánügyeimről egy szó sem esett. A yoruba nyelviránt érdeklődtek, amelyről pedig nagyon keveset tud-tam. Amikor úgy találtam, hogy nem tudok felelni aDahomeyre vonatkozó kérdésekre, egyszerűen azt felel-tem, ami eszembe jutott, de sohasem kevertem bele azén népemet és szokásait. Nem sokkal ezután meghívtak,hogy tartsak előadást az oxfordi Exeter College-ben levőDepartment of Anthropology-ban. A fétisizmusról kellettbeszélnem. Nos, erről aztán igazán mindent tudtam ésmondanom sem kell, hogy óriási sikerem volt. Előadá-som nagyon tetszett a tanárnak, aki meghívott és egy-általában az egész hallgatóságnak. Mert olyasvalamiről

233

kérdeztek, amiről végre beszélni is tudtam! És azthiszem, az University of Pennsylvania jó urai későbbrájöttek arra, hogy milyen rossz kérdéseket adtak felnekem, ahelyett, hogy helyesen kérdeztek volna. Magátólértetődőnek tartották, hogy mindazt tudom, amit kér-deztek tőlem.

Amikor elváltam tőlük, a jóságos Mr. W. kitűnőajánlólevelet adott M.-hez, az Oxford University taná-rához.

XXXIV. FEJEZET

BÖRTÖNBEN ÉS VISSZA AFRIKÁBAEgy különös »színes« barát. Ez is rablás? Londonbanelfognak. Négy hónapig börtönben. Kenyéren és vizén.Fel Dahomeybe. Még egyszer az én kru barátom. PortóNovoban. Menekülés. Nincs munka. Nyilvános mulattató.Megkorbácsolva a nyilvánosság előtt. Siker. Láz. Úton Angliába.

Mr. W.-nek és néhány Mercantile Club-beli barát-jának szívességéből 1910 nyarán hagytam el Ameri-kát. A Celtik-en keltem útra, a második osztályon utaz-tam.

Az úton egy másik fekete emberrel találkoztam,aki nem szerette, ha »feketének« hívják. Csodálkozomrajta. Ha valaki fekete, szeresse a színét. Az az emberazt akarta, hogy »coloured man«-nek szólítsák őt, tet-szése szerint cselekedtem. Jó embernek látszott, össze-barátkoztam vele.

Mikor Philadelphiát elhagytam, minden vagyonomötven dollár volt, amelyet a jó amerikai úrtól kaptam.Költségeimet Dahomeyig Mr. Joseph F., egy londoniúriember, a philadelphiai úr barátja viselte. Mindenkeresetem elúszott, mert mindenki megcsalt és kirabolt.Most saját erőmből kellett eltartani magam. Kezdetta pénz nagy szerepet játszani életemben, de az értékétmég ma sem ismerem.

234

Utasításom ez volt: felkeresni a londoni gentle-mant és tőle átvenni a jegyet Dahomeybe, de nem ahazámba. A színes ember, akivel a hajón találkoztam,Libériába utazott, ahol üzletet akart nyitni. Legalábbő így mondta. Így hát társam lehetett majdnem azegész úton.

Liverpoolban kötöttünk ki. Én már jártam itt ennek-előtte is, de a színes ember sohasem hagyta el eddighazáját: Amerikát. luircsa dolog, amerikai és fekete!Egy gondolat futott át agyamon, amikor megkérdez-tem, hogy milyen nyelvet beszél és ő azt mondta, hogynincs saját nyelve. Azt gondoltam, hogy kruman, merta krumanoknak nincs se nyelvük, se kasztjuk, és ezértfehér emberek szemében »niggerek«. De azért barát-ságos maradtam hozzá. Az ég tudja miért, de kedvesvoltam hozzá és ő is jól tudta ezt. Sohasem akart fizetnisemmiért. Nekem kellett kifizetnem az útiköltségétLondonig, ami azt jelenti, hogy én fizettem, Ő pedigsohasem adta vissza a pénzt.

»Barátomat« bemutattam Londonban azoknak azembereknek, akikkel ott már régebben találkoztam.Ez új dolog volt a számára, mert sohasem fogadta őtbarátságosan fehér ember. Én a fehérek közé vezettemőt, másfajtát nem is ismertem, amióta elhagytamhazámat, annak a kevésnek kivételével, akivel Ameri-kában találkoztam. De ezek oly rossz benyomást tet-tek rám, hogy nem szerettem őket. Rosszul bántakvelem.

Nem volt sok pénzem, amikor Londonba érkeztünkés amim volt, annak nem ismertem az értékét. Köl-tekezőn éltem és nem gondoltam a holnapra. Így nevel-kedtem! Nem gondoltam arra, hogy mi történik akkor,ha minden pénzem elfogy! Nem tehetek róla, de nemgondoltam rá. Így születtem és mint a közmondásmondja: Ami benn van a csontban, annak ki kell üt-köznie a húson.

Ezalatt a fekete ember az én kis pénzemen élt.A vége a dolognak az lett, hogy elfogyott a pénzem.Mr. F., az az úriember, aki megígérte, hogy elrendeziaz én utazásomat, nem nagyon sietett vele. Közben

235

élnünk kellett és a fekete ember nem akart hamarabbelutazni, mint én. De miből éljünk, miből fizessünk?Ő erről sohasem beszélt. Mindennap evett és minden éj -jel aludt. Így hát én egy nap kilencven fontot elvettemaz ő pénzéből, hogy kifizethessem számláimat. Erszé-nyét az asztalon hagyta, kivettem a pénzt, segítettemmagamon, ahogy tudtam. Nem vettem el minden pén-zét, de eleget vettem, hogy szükségleteinket fedezze,ő egy szó említést sem tett erről, így hát én is hallgat-tam. Azt gondoltam, hogy így van ez rendjén. De ahe-lyett, hogy engem kérdezett volna meg a pénz dolgá-ban, a rendőrséget kérdezte meg.

V. György király koronázását megelőző éjszakántörtént, hogy a rendőrség bekopogott hozzánk és egy-szerűen megkérdezte tőlem:

— Te vetted el ennek az embernek a pénzét?És én feleltem:— Igen, én vettem el, hogy kifizessem a költsé-

geinket.És megkérdeztem, honnan tudják ezt. A rendőrök

elmondták nekem, hogy a fekete ember azzal vádolengem, hogy elloptam a pénzét, ők így hívták ezt. Énnevettem, de ők elfogtak és magukkal vittek. Egészéjszaka távolmaradtam. Egy hivatalnok elé vezettek,aki újra megkérdezte tőlem:

— Te vetted el a pénzt?Én újra csak azt ismételtem, hogy én vettem el,

mit csinálnak ebből olyan nagy esetet? Kiadásainkatki kellett fizetnünk, mert az én pénzem elfogyott,valamelyikünknek hát fizetni kellett. Így történt adolog. Én sohasem panaszkodtam és nem emeltemvádat, amikor az amerikai fekete ember elvette az énpénzemet. Nem rohantam rögtön a rendőrségre. Ésmiért is van ez a sok hűhó a pénz körül. Annyira vakvoltam, hogy meg sem értettem ezt az eljárást. Egy-általában, mit jelent az egész? Fiatal gazdám mindigelvette a pénzt, ha szüksége volt rá. Senki se futottezért a rendőrségre.

A hivatalnok megkérdezte:— Hát nem tudtad, hogy az nem a te pénzed?

236

— Igen, tudtam, hogy nem az én pénzem, —feleltem — de mert a másik ember költségeire elköl-töttem minden pénzemet, nem gondoltam arra, hogyrosszat cselekszem, ha ugyanerre felhasználom az őpénzét.

A brit bíró nem azzal a szemmel nézte a dolgot,mint én, így hát bűnhődnöm kellett. Sokat sírtam éskönyörögtem, hogy bocsássanak haza az én országomba,mert úgylátszik, hogy itt, a fehér országokban, min-denki ellenem van. Még a fekete ember is dühös rám,mintha csak igazságtalanságot követtem volna el veleszemben. Nem magamnak vettem el az ő pénzét.Fizetnem kellett mindkettőnk költségeit, ő ugyanígyhasználta fel az én pénzemet és mégsem történt semmi.

Börtönbe zártak és négy hónapig ott tartottak.Ez alatt Mr. F. értesítette a dolgok állásáról a

philadelphiai urat, aki — mint később hallottam — kábel-gramban így válaszolt: »Do not defend him« (Ne véddmeg.) Csak ennyi történt, mint később hallottam.

A börtön mosodájában dolgoztam. Az volt a dol-gom, hogy kifőzzem a ruhákat. Egy nap kihívtak amosodából és a börtön igazgatója elé vezettek. Fel-olvasott nekem egy levelet, amelyben Mr. F. kérdezi,hogy meg vagyok-e elégedve azzal, ha harmadik osz-tályon Dahomeybe küldenek, ha négy hónapos börtön-büntetésem lejárt. Örömömben felkiáltottam, amikormegtudtam, hogy van valaki, aki kedvesen gondol rám.Természetesen így feleltem:

— Hogyne, meg vagyok elégedve!Az igazgató nevetett az örömömön és visszaküldött

a mosodába. Munkaközben nagyon éhes lettem ésegy nap egy fogolytársamtól egy darab kenyeret kértem.Akkor hosszú időre magánzárkába zártak és csakkenyéren és vizén éltem, amiért szóbaálltam valakivel.

Október tizenkettedikén szabadultam, de folytonazon csodálkoztam, hogy mi történt voltaképen velem.Újra összeköttetésbe léptem Mr. F.-el és azokkal azemberekkel, akiknél laktam, mielőtt ez a baj rámsza-kadt. A legnagyobb szeretettel fogadtak be újra és nagy-szerű fogadtatásban részesítettek. Mrs. Martin a jóságos

237

hölgy, három nagyszerű gyermek anyja, megszántengem és pártomat fogta, bárha ez idegenkedést tá-masztott közte és rokonai között.

A fekete ember ezalatt elutazott. Legalább is énnem láttam őt. Többen, közöttük Mrs. Martin is, arrólakart meggyőzni engem, hogy bűnös vagyok a lopásban.De én sohasem éreztem, hogy valamivel is tartozom afekete embernek. És lelkiismereti furdalásom sem volt,amiért mindkettőnk költségeire kiadtam a pénzét.A fehér emberek szemében becsületem csorbát szen-vedett. De ami engem illet, ma is az a meggyőződésem,hogy az adott körülmények között csak jogommaléltem. Tudom, hogy sok fehér ember nem osztja velemígy a »becsület« magyarázatát, de vájjon nem voltam-eakkor újonc a fehér emberek útjain, és nem tartoztam-eazokhoz a fekete emberekhez, akik most tanulják afehér emberek útjait?

Dahomeyi utazásom ügyét végre is elrendezteMr. C, Mr. F. titkára. Három héttel azután, hogy ki-szabadultam börtönömből, hagytam el Angliát, anélkül,hogy Skóciába csak el is látogattam volna. Mr. C. ajánló-levelet adott nekem, amely Mr. Deemingnek szólott,a dahomeyi Portó Novoba. Mr. Deeming ott a JohnHolt and Sons irodájának főnöke volt. A levelet magaMr. John Holt írta és az is megvolt írva benne, hogyjavamra öt font letét van a hajótársaság irodájában.Természetesen a szokásos német márkákat kaptamG. Goedelt úrtól az angol fontok helyett.

Valamivel többet tudtam arról, hogy hogyan kellutazni, mint előbbi utamon és mikor Afrikába kikö-töttünk, rögtön Kotonuba indultam a keskenyvágányúvonaton, amely Dahomey partján végigvezet. Kotonu-ban töltöttem az éjszakát és elhatároztam, hogy másnapreggel csónakon Portó Novoba indulok.

Annál az embernél szálltam meg, akivel össze-barátkoztam, amikor másodszor hagytam el Afrikát.Szerette a francia pálinkát, különösen pedig a »bene-dictine« likőrt. Még az éjszaka folyamán oly jól tar-tottam őt ezzel az itallal, hogy német márkáim nagy-részének a nyakára hágtam.

238

Másnap reggel útrakeltem Portó Novoba. Csóna-kon mentem. Hát kivel nem hozott össze a véletlen?Ugyanazzal a krumannal, aki a dahorneyi harcostólmegmentette az életemet és akinek az életét viszontaz én népemtől én mentettem meg. Nagyon örültnekem, mikor meglátott, de kijelentette, hogy abbaa vad országba sohase vezet többé engem, se senkimást. Rábeszéltem, hogy mint főember, vezessen engemPortó Novoba és megígértem neki, hogy akkor fizetemki, ha visszatérek Kotonuba, mert — úgy mondtam —a John Holt cég szolgálatába lépek Portó Novoban.Legalább én így gondoltam. Beleegyezett és még azéjszaka leszállta előtt aznap megérkeztünk PortóNovoba.

Első utam az volt, hogy megtaláljam azt a portugálnéger asszonyt, aki előző utamon rábeszélte a ben-szülötteket, hogy kísérjenek haza engem. Nem nagyonörült nekem és nem akart házába beengedni. Elmondtanekem, hogy díjat tűztek ki a fejemre, mert senki semtért vissza azok közül, akiket annak idején volt olyszíves megkérni, hogy vezessenek engem hazámba.

Sietve John Holt irodájának vettem utamat, aholbevezettek Mr. John Deeminghez. Átadtam nekia levelet. Miután elolvasta, felém fordult és ígyszólt:

— Csak arra figyelmeztetem, hogy itt nem alszikmajd tollaspárnán, mert azt látom, hogy odahaza,Angliában jó puha élethez szokott. Azt ajánlom, hogyinduljon Lagosba, Nigeriába, ott keresse fel a mi ügy-nökünket, az talán alkalmazást adhat. Mi nem hasz-nálhatunk Afrika más tájáról való benszülötteket,de talán ő, Lagosban, hasznát veheti.

Az éjszakát náluk töltöttem és szerencsémre reggelelindulhattam Lagosba a John Holt cég hajóján. Mikora gőzös már éppen kifelé indult, vagy negyven daho-rneyi harcos rohant a kikötőbe, el akartak fogni engem.A hajó gépésze angol ember volt és megmentett a bántal-mazástól. Mikor meghallotta történetemet, megszántés azt ajánlotta, hogy a lehető első alkalommal induljakvissza Skóciába vagy Angliába.

239

Lagosba csak nagyon kevés pénzzel érkeztem meg.Mindenáron Mr. Taylort, az Al'ake magántitkáránakbarátját akartam felkutatni. Meg is találtam. Mr.Taylor nem fogadott valami szívesen, de beajánlottegy másik kereskedőhöz, Mr. Shitához, aki kedvesvolt hozzám és igyekezett segítségemre lenni. Lagosbanelső éjjel egy szállodában aludtam, de nem volt többpénzem, hogy tovább is ottmaradjak. Mr. Shita egynagyon kedves bensztilött keresztény családnál, Sa-vage-éknél helyezett el engem. Így hát Olovobovo-ban, Lagos egyik kerületében, a Savage tanyán ütöttemfel szállásomat.

Több előkelő benszülöttnek mutattak be, a többiközött dr. Obasának, Nigéria egyik legjobb orvosának.Amikor meghallották, hogy énekelni tudok és egy skótés néhány angol dalt ismerek, szállásadóimat Lagosnéhány előkelősége felkérte, hogy barátaik szórakoz-tatására rendezzenek néhány estélyt. Minden ilyenestéért egy guineát fizettek.

Ez a vállalkozás olyan sikeres volt, hogy leveletírtam Mr. C-nek és arra kértem őt, hogy küldjön nekemnéhány skót és angol dalt. Mr. C. küldött is, de mellé-kelt levelében azt a jó tanácsot adta, hogy nézzek más,biztosabb kenyérkereset után. Remek tanács!

Lagosban John Holt nem akart alkalmazni engem,megkíséreltem tehát, hogy az állami vasútnál alkalmaz-zanak, de számtani tudásom nem volt elég ahhoz, hogya könyvelésosztálynál alkalmazzanak, ahol pedig éppenakkor üresedés volt. Volt még egy alkalom, hogy azállami hajógyárban dolgozzam a mótorosztályon, mertazt mondtam, hogy értek valamit a motorokhoz. Eszembejutott ugyanis, hogy Coventryben a Humber automobil-gyárban dolgoztam egy ideig. De ezen is megbuktam,mert valójában semmit sem értettem a motorokhoz.

Annyi tény, hogy »probléma« lettem. Az emberekakartak segíteni rajtam, el is helyeztek több helyre,amelyről azt hitték, hogy megfelelek, de semmi semsikerült, fáradságuk hiábavaló volt, nem azért, minthaén nem akartam volna dolgozni, de mert igazábansemmihez sem értettem. Nem találtam meg a nekem

240

való helyet. És ez kísért végig egész életemen. Úgy-látszott, hogy az egyedüli dolog, amihez értek: a kö-zönség mulattatása.

Így hát még több dalt tanultam be és a jó, ben-szülött orvos, dr. Obasa kedvességéből egy vagy kétnyilvános estélyt rendeztem. Az európaiak mindjegyet váltottak az első »nagy estélyre«, amelyen meg-jelent egy magasrangú nigériai kormányzósági hivatal-nok is. A fellépés óriási siker volt. Nem egyedül léptemföl, hanem több benszülött kíséretében, akik tudtakénekelni és értettek r valamit a mulattatáshoz. De énvoltam a »sztár«. Új dalokat tanultam be és mindendélelőtt próbáltunk, hogy minél jobb legyen az előadás.Az általános vélemény az volt, hogy nagyszerű mu-lattató voltam.

Lagosban legjobb barátom két testvér volt, Vaughan-nak hívták őket. Ezek a fiatal emberek egy gazdagamerikai »coloured man« fiai voltak, aki sok év előttkivándorolt ebből az országból és mint állam-nyomdász nagy vagyont szerzett. Mindenét háromgyermekére, két fiúra és egy lányra hagyta. A két fiúrendkívül kedves volt hozzám, mindent elkövetett,hogy megismerkedjem családjával, mert hallotta, hogyén is voltam Amerikában.

Életem Lagosban nem volt valami nagyon izgató,de fel kell említenem, hogy nyilvánosan megkorbácsol-tak, amikor északi Nigeriába utaztam. Megkorbá-csoltak, mert megtagadtam, hogy egy fehér emberelőtt leboruljak. Az én saját hazámban a benszülöttekelőttem borultak le, megkülönböztetett ember voltam,atyám saját nevét viseltem és néhány feleségem is volt.Hogy kívánhatta tehát egy épeszű ember tőlem, hogyleboruljak előtte, ha csak nem áll fölöttem korban,tudásban, vérben és tapasztalatban. És ruhákat ishordtam, ugyanolyanokat, mint a fehér ember. Agazdám vagy a kisgazdám, aki ezidőtájt tiszt volt őfel-sége tengerentúli haderejében, sohasem kívánta volnatőlem, hogy leboruljak előtte. Nem, nem borultam le!Egy gentleman sohasem kívánhatta, hogy így fejezzemki előtte tiszteletemet. De mi értelme van a sok magya-

241

rázkodásnak, szóbeszédnek? A vége az, hogy megkor-bácsoltak. Ami igaz, az igaz, a saját hibámból. A tör-vényeket nem szabhatom az én formámra és én ismer-tem ezt az országot, mielőtt odamerészkedtem.

Második hangversenyemet a kellő módon hirdettékés minden jegyet újra eladtak. A terem kicsi volt, hogybefogadja az óriási közönséget. Az esemény 1912májusában játszódott le, amikor az egész világot meg-rázta a Titanic katasztrófája. Hangversenyemetaszomorú eseményt követő estére tűzték ki, de azértmeg kellett tartanunk, mert minden jegyet eladtak ésnem akartuk, hogy a közönség várakozásában meg-csalódjék. Sokan messziről jöttek el, hogy hallják azelőadást, — így hát meg kellett tartanunk.

Előadás után betegen estem össze és úgy kellettszállásomra vinni. Az izgalom, melyet a Titanic el-sülyedése keltett bennem, az esti előadás megerőltetővolta tett beteggé. Megint régi ellenségem, a krónikusmalária-láz, támadott meg. Dr. Obasa és Mr. Vaughanazt mondta, hogy ha nem hagyom el rögtön az országot,úgy »feketevízlázban« kell mihamar elpusztulnom.A leggyorsabban elrendezték tehát, hogy elutazzamés a Liverpoolba induló Falaba fedélzetére vittek.

XXXV. FEJEZET

EGY VADEMBER BETÖRA CIVILIZÁCIÓBA

Nincs szerencsém Angliában. Vándorlás Londonban.Első megérkezésem New-Yorkba. Megint elkerül a sze-rencse. Legyek tűztáncos! Betörök a civilizációba. Acivilizáció meglepetései. Egy vadember nézetei arról,hogyan kell rossz cselekedetek ellen eljárni. Cipőtisztító leszek.

Élet-halál

közt

lebegtem, amíg csak hajónk nemhagyta el

a Kanári-szigeteket. A magam lábán hagy-hattam el

Liverpoolban a hajót, de amikor

a hotelbeértem, rögtön ágynak estem. Dr. Obasa és jó feleségeegy öt

fontra szóló, a Vaughan testvérek pedig egyharmincöt

fontra szóló csekket

adtak nekem, amikorelhagytam Lagost. Ez a pénz és amit

hangversenyeimmel

kerestem, egész csinos kis összeget

képviselt, amikorAngliában kikötöttünk.

Amikor

felgyógyultam, nem mentem Glasgowba,hanem egyenesen Londonba utaztam. Mr. C-t

akartamlátni. Már

várt

engem, mert

megírtam neki a szán-dékaimat. Nagyon jóságosan fogadott

és mindent

el-követett, hogy állandó munkához segítsen, de végülezt

a kísérletét

reményt

vesztve feladta.Láttam, hogy Angliában fekete ember

számáranincs hely. Londonban egy hónapig lógtam össze-vissza, ténferegtem erre-arra és végül

is elhatároztam,hogy visszautazom Amerikába, ahol

az operett-szín-padon sikereim voltak. Úgy gondoltam, hogy újra meg-történik ugyanez velem. Ezúttal

Afrikából

néhányapróságot

is hoztam magammal, hogy ezt

felhasználjammajd színpadi munkámban. Főképpen ruházati cik-keket, kaftánt, »abá«-t, fezt, szandálokat

és más sokilyesmit. Mr. C. elrendezte utazásomat

és néhányfontot

is adott, hogy legyen pénzem, mikor

partraszállok.

243

Az American Line Saint Paul nevű hajóján 1912szeptemberében érkeztem New-Yorkba. Ekkor láttamelőször New-Yorkot. Előbbi utamon sorra látogattamPhiladelphiát, Baltimoret, Washingtont, Pennsylvania ésMaryland sok kis városát, de egészen eddig sohasemláttam New-Yorkot. Elállt a szemem-szám! Amikorvégeztem a bevándorlási hivatalnokokkal, rögtönmagamra kaptam a kaftánt, a fezt és a szandált. Ebbena ruhában robogtam végig az uccán. E2képzelhetik,hogy micsoda feltűnést keltettem! Egy ideig óriásitömeg kísért. Nem sokat törődtem vele, hogy bámul-nak engem, ezt megszoktam az első pillanattól kezdve,hogy civilizálódni kezdtem.

Körülbelül a 40-ik ucca szomszédságába érkeztemés ott megálltam. A városnak ebben a részében egyfekete ember »boarding-house«-ában vettem lakást.Szobácskám olyan volt, mint egy bezárt szekrény.Tábori ágyamra ültem le és sírtam, mint egy gyermek.Hogy mért sírtam, ki tudja, de azt hiszem azért, mertelhagyatottnak éreztem magam. Olyan nagy város-ban, mint New-York, egy lelket sem ismertem! Távolmindenkitől, akit csak valaha is ismertem. Gazdámmeghalt. Ki tudja, hogy hol van fiatal gazdám! Úrnőmmeghalt. Egészen magamra maradtam. Cél és iránynélkül kóboroltam, tervtelenül, reménytelenül.

Szállásomon az első héten kiraboltak. Mindigkiraboltak és rendszerint az én fajtám tette ezt velem.Sohasem tekintettem a feketéket Amerikában velemegyenrangúnak, sohasem! Csak a színünk volt közösés az én színem a sors adománya volt. Ebben a new-yorki boarding house-ban minden poggyászomat ésminden holmimat ellopták. Házigazdám dühös lett,amikor ezt megemlítettem neki és azt mondta, hogysemmit nem tud róla, semmi köze hozzá. Nem is gon-doltam arra, hogy a dolgot elmondjam a rendőrségnek,amint ezt a fekete ember Londonban tette, amikor közöskiadásainkra a pénzt elvettem tőle. Mi mást várhattamvolna, minthogy kiraboljanak? Ezt már megtanultam,megszoktam.

Minden pénzem elfogyott és sehol színháznál szer-

244

ződést nem kaptam. Éheztem. Amikor valamit ennikértem házigazdámtól, az nevetett és azt mondta:

— A newyorki nehéz napok rákapatják a majmot,hogy paprikát egyék!

Ez valamilyen tréfa formának hangzott, de énnem találtam valami jó tréfának. Mégis sikerült vala-mit összekoldulni magamnak és egy kis idő múlva meg-ismerkedtem a Columbia University egy tanárával.

Felkeltettem az érdeklődését és jósága folytánannyit kereshettem, hogy nem kellett éhen halnom.A Social Anthropology osztályon dolgozott és én ennekaz osztálynak a rendelkezésére álltam és elmondtammindent, amit hazámról és népem szokásairól tudtam.Akadtak emberek, akik ugyancsak érdeklődtek irántamés azt ajánlották, hogy mégis próbálkozzam meg újraaz énekes-színpaddal, ahol jó szám válnék belőlem.Nemzeti ruhában benszülött táncot és tűztáncotmutassak be, azután hirtelen változással jelenjek megskót szoknyában és énekeljek skót dalokat. A tűzzelmár megpróbálkoztam, amikor Philadelphiában a tíz-centes múzeumnak dolgoztam és kezdtem magam ishinni, hogy valóban tűzálló vagyok.

Örömmel gondolok egy úriemberrel való ismeret-ségemre. Meghívott egy nap, hogy beszéljek neki népem-ről. Beszélgetés közben megmutattam neki, hogy égőgyufa tüzét hogy állja az ujjam és nem szenved égésisebeket. Annyira fellelkesült ezen, hogy rögtön leveletírt Mr. Gaynor-nak, New-York City akkori polgár-mesterének és közösen felajánlottak a newyorki tűz-oltóságnak. Gaynor arra kérte új barátomat, hogymutasson be a tűzoltóbizottságnak, amely előtt majdbemutatom tűzálló voltomat. De a tűzoltóság nemlelkesült valami nagyon a dolgon, mert legénységükközött is volt egy ember, aki égő gyufa fölé tudtatartani a kezét, anélkül, hogy megégette volna magát.De azért ez mégis meglepő egy mutatvány!

A newyorki napilapok nagy nyilvánossága folytánsok szerződést kaptam az énekes-színpadokon. Képemmegjelent egy heti moziujságban, amely messzire lát-ható nagy betűkkel hirdette: »The Fireproof Man«

245

(A tűzálló ember). Egy mutatványos tröszt mindenszínházába szerződtetett végig az Egyesült Államokkeleti partjain és úgylátszott, hogy csillagom felragyog.De semmi jó sem tartott sokáig életemben. Még szomorútapasztalataim után sem, amelyeket átéltem, nemismertem a pénz értékét és nem tudtam élni vele.Gyermekkoromban nem ismertem korlátot, akármilyenvad is volt ez a gyermekkor és ezért és más befolyásokkövetkeztében, amelyek magukkal ragadtak és mertsenkinek sem sikerült, hogy a dolgok valódi használa-tára tanítson engem, szinte vakon rohantam bele avilágba. Már Londonban megjártam ostobaságomért,amikor a fekete ember a pénzért börtönbe juttatott.Sehogy sem tudtam megérteni, hogy az ne szenvedjen,aki elveszi a pénzemet, amelybó'l semmit sem költ azén javamra. Talán a nyugat társadalmi rendjéheztartozik, hogy azt követeli egy idegentől, hogy annakmindenért fizetni kell és mégis úgy bánnak vele, ahogyakarnak!

Már régen magamra öltöttem a modern gondol-kodás tanításait és ezért semmit sem tagadtam megmagamtól, ami vonzott és amit megkívántam. Vad-ember voltam, aki betört a civilizációba. Természetesenez rettenetes helyzetekbe sodort. Mostani körülményeimolyanok, hogy nem akarom felemlíteni, hogy mikor ésmilyen okból kerültem többször börtönbe.

Gyermekkorom óta sohasem voltam képes arra,hogy valami jó kifogást találjak, különösen pedighazudni nem tudtam. Mindig bevallottam az igazat,ha vádlóm a tiszta igazsággal állott elő. De oly sokkemény csapás ért emiatt, hogy most a lehető leg-gyorsabban megtanulom, hogy ne vallják be bármit is.De abban az időben, amelyről most megemlékezem,nem volt így és becsületességem és nyíltságom csakgyanakvást és gyalázatot érlelt számomra. Az embereknem tartottak becsületesnek, hanem »minden hájjalmegkent fickónak« és »alattomos fráternek« hívtak.Még ma is félreértenek. Holott olyan egyszerű és ter-mészetes vagyok, mint minden teremtett emberfia.Úgy nem tehetek az ellen, hogy elkövettem azokat az

246

ostoba és rossz dolgokat, amelyeket hibámul rónak fel.mint ahogy az ember nem tehet arról, hogy vizet iszik.Honnan tudhattam akkor, hogy rosszat cselekszem?A nyugati országok lakói bevárják, míg valaki valamirossz tettet elkövet és csak akkor állnak elő tanításaik-kal. És ezek a tanítások rendszerint bosszú jellegűek.Börtönbe dugják a bűnöst és a legkeserűbb ellenkezéstkeltik fel benne. Ha például akkor, amikor előszörkövettem el rosszat, félrevonnak és elmondják nekem,hogy rosszat cselekedtem, abból jó származott volna.Ehelyett börtönbe vetettek és magamra hagytak gon-dolataimmal, őszinte meggyőződésem, hogy mindenbűnt egyénileg kellene kezelni és nem tömegcikknek,mint ahogy most cselekszik. A büntetésnek azt a céltkellene szolgálni, hogy megelőzze a törvények meg-sértését, a bűnnek az okát kellene kikutatni és nemannyira az egyént vagy az esetet üldözni. Ha engemkezdetben így kezeltek volna, a hatóságok rájöttekvolna cselekedeteim igazi okaira és a társadalom hasznostagjává nevelhettek volna. Az igaz, hogy egy patkánytnem hagyhatsz életben, de meggyőződésem, hogyhaa patkánynak megmagyaráznák, hogy mért kell el-pusztulnia, az is a hasznos háziállatok között foglalhatnahelyet. Ugyanez áll az emberi lényekre is. Tegyükmeg azt és legyünk képesek arra, hogy mondjuk megegy embernek, aki leszállott az emberiesség trónusáról,hogy ő másforma ember, mint a többi, hogy tanulnia,idomulnia kell, nem pedig azt, hogy bűnös.

Egy ideig senki sem akart szerződtetni. A szín-házak nem akartak tudni rólam. Néhány hónapot New-York állam egy kis északi városkájában töltöttem.Ott egy borbélyüzletben cipőtisztító voltam. A borbélyelnéző és türelmes ember volt, megszánta szenvedései-met, ha mingyárt nem is értette meg azokat, ő tanítottmeg cipőtisztításra és hogy rendbehozzam az üzletét.Megéltem és egy kevés pénzt a bankba is tettem.

XXXVI. FEJEZET

EGY VADEMBERA VILÁGHÁBORÚBAN

A világháború. Besoroznak. A titkos szolgálat. Lefo-koznak. Egy angol önkéntes. Halálom hírét költik. Tizedes,szakaszvezető, őrmester. A király lövészezredében. Palesz-tinában. Egy szerencsétlen ember. Egyiptomban. Újraőrmester. Ronda kórházi munka. Ellenség. Angliába küldenek.

Amerika belépett

a világháborúba és besoroztaszolgálatra, alkalmas polgárait. Engem is rendesenlajstromba vettek, de fölmentettek a szolgálat

alól,mert

külföldi voltam.Egy fiatal

borbély, ki velem együtt

dolgozott

aborbélyüzletben, nagyon felbosszantott

engem azzal,hogy azt

mondta, hogy mi »idegenek« eljövünk Ame-rikába, ott

megkeressük a kenyerünket, pedig volta-képen mind »bujkálók« vagyunk. Nem szerettem,ha rólam így beszélnek. Otthagytam hát

a borbély-üzletet

és önként

jelentkeztem a »szövetségesek ügyé-ért« (for

the Allied cause), bármi is lett

légyen az.Akkor

még fogalmam se volt

róla. Másokkal

is talál-koztam, akik nem tudták, hogy mi ez az ügy. De azén dolgom nem a kérdezősködés volt, hanem a szolgálat;így hát

besoroztattam magam.Camp Uptonba küldtek kiképzésre és az északi

újságok közül

nem egy megdicsért, mert

önként

jelent-keztem. Kapitányom és a legénység szeretett. A tisztekarra utasítottak, hogy tartsak beszédeket

a legény-ségnek. És csakugyan, majdnem minden táborbanbeszédeket

mondtam. Elrendelték, hogy csatlakozzama tengeren átkelő sereghez és feleskettek mint

amerikaipolgárt. Bizonyítványt

is kaptam, az úgynevezettamerikai »első papirost.«

Akkor

egy nap behívtak a kémelhárító osztálybaés értésemre adták, hogy tudomásukra jutott, hogy

248

rovottmultú vagyok, tehát semmiképpen se vagyokarra alkalmas, hogy az Egyesült Államok hadseregébenszolgáljak, miután nagyon rossz ember vagyok.

Majdnem meghasadt a szívem. Kapitányom is igencsalódottnak látszott. Senki sem értette meg, mikorazt mondtam, hogy ott kell hagynom a hadsereget,mert az orvos azt állapította meg, hogy a szolgálatraalkalmatlan vagyok. A dolgot nem beszélhettem mega legénységgel. A polgárságról szóló irataimat a kapi-tányra bíztam. Kórházba tettek és egyheti megfigyelésalatt tartottak. A vége az lett, hogy nem becstelenség-ben bocsátottak el, hanem obsitot kaptam.

A napilapokat, amelyek annak idején dicsérettelhalmoztak el, amiért önként léptem a hadseregbe, mostarra kényszerítették, hogy megírják, hogy elbocsátottak.Ez a legsúlyosabb szerencsétlenségek egyike volt,amely valaha is ért, de mert oly alázatosan hiszekIstenben, hiszek az igazság és jóvátétel törvényében is.

Sokat búsultam. Nem akartam visszamenni aborbélyüzletbe és különben se volt semmi dolgomNew-York városában. Mindez közvetlenül a nagy zsidóünnepek előtt történt. Volt néhány zsidó barátom,akiket a zsinagógában, ahova imádkozni jártam, ismer-tem meg. Ha nem is biztos tökéletesen zsidó eredetem,mégis csüggök a zsidó valláson skót-kálvinista nevel-tetésem ellenére is.

Ez időtájt New-Yorkban angol sorozás is volt,hogy az ott élő angol alattvalókat sorozzák a brit lobogóalá. A sorozás egyik célja az volt, hogy a zsidókat,akiket valamilyen okból nem vettek be az U. S. A. had-seregébe, sorozzák a Palesztinában harcoló angol had-seregbe. Itt esélyem volt nekem is és megkockáztattam.Érintkezésbe léptem a cionista szervezettel és mintverbuváló szerepeltem, hogy zsidó önként jelentkezőkettoborozzak. Bemutattak a palesztinai keret főnökének,egy őrnagynak, akinek megtetszettem és így besoroztakaz angol hadseregbe.

Miután New-York Cityben mindenfelé szónokol-tam, úgy az iskolákban, mint az imaházakban és azuccasarkokon, aláírtam minden szükséges okmányt és

249

a sorozó-orvosok elé állottam, hogy aztán küldjenekKanadába, ahol majd behajóznak Angliába és a Közel-Kelet hadseregébe küldenek. Az egyik orvos mindentőle telhetőt elkövetett, hogy valami betegséget mu-tasson ki rajtam, de másik négy orvos ellene szavazott.Az egyik orvos, miután tüzetesen megvizsgált, eztmondta:

— Ennek a fickónak olyan teste van, hogy meg-járhatja vele a poklot oda és vissza.

Minden szabály szerint történt és végül a GrandCentral Terminálban vonatra ültem és zsebkendőlen-getés, integetés, könnyek, ígéretek és csókok közöttútnak indultunk a kanadai Windsorba.

Ugyanezen a vonaton velem együtt utazott többnyugatindiai néger, akit ugyancsak besoroztak az angolhadseregbe, azzal a rendeltetéssel, hogy a British WestIndies Regiment-hez csatlakozzék. Ezek közül azegyik néger útközben spanyolnáthát kapott, le kellettszállítani a vonatról és meghalt, mielőtt Kanadábaértünk volna. Nem állapították meg személyazonos-ságát és valaki azt mondta:

— Ez biztosan LoBagola.Amikor Kanadába érkeztem, a newyorki napi-

lapok kivágásait láttam ott, amelyeken ez állott:»LoBagola halott. Úton Kanadába halt meg.«

»LoBagola halott!« Ez borzasztó, de egyúttalnagyon mulatságos is volt. Nem írtam senkinek egybetűt sem, hogy az ellenkezőjét bebizonyítsam. Hagy-tam magamat halottnak lenni.

Mint mindig, szerencsére most is akadtak jó ba-rátaim, különösen a tisztek között. Mindenekelőttaz történt velem, hogy közlegényi sorból tizedesséneveztek ki. Azután parancsnokom szálláscsináló őr-mesterré nevezett ki, hogy ez legyen a rangom, mikorátkelünk az Óceánon. Minden csapattest élelmezésétnekem kellett ellátnom. Természetesen sok irigyemakadt és igen óvatosnak kellett lennem, nehogy ellenemtámadjanak. Bárha mind zsidó volt, nem gondoltakarra, hogy én is az ő ügyüket védem, ha mingyárt őknem is tekintenek engem fajtájukbelinek.

250

Halifaxból indultunk útnak az egyik angol kikötőbe.Melyikbe, nem tudtuk, ahogy nem tudtuk a hajónaka nevét sem, amelyen utaztunk. Bristol közelében,Avonmouth-ban vetettünk horgonyt. Jól ismertemezt a helyet.

Azt suttogták rólam, hogy kizártak az U. S. A. had-seregéből és egy ember elmondta, hogy mi mindenttud rólam. Így terjednek a hírek.

A Cornwall-ban levő Saltash-táborba küldtekbennünket, miután kikötöttünk és engem a királylövészezredébe osztottak be. Kilenc heti nehéz kiképzésután Liverpoolban hajóztak be bennünket, hogy azegyiptomi Port Saidba induljunk. Ott elkülönítettekegymástól és három zászlóaljba osztottak és Palesz-tinába vezényeltek tényleges szolgálatra. . Engem a38-ik királyi lövészezredbe osztottak be, amely előbbegy Rafah nevű helységben, később pedig a palesztinaiBir Salemben állomásozott.

őrmesteri rangomról itt le kellett tennem és egy-szerű közlegénnyé változtam. Tudtam, hogy ennekmeg kell történnie, mert minden rang, melyet az át-hajózás alatt viseltünk, semmis lett, mikor a zászló-aljhoz értünk és csak az a rang számított, amelyet azászlóaljparancsnok adott. Nagyon nyomorultnak érez-tem magam elveszítvén rangomat, holott mindenkitudta, hogy rangunk csak ideiglenes. A többiek gúnyol-tak engem. Az egyedüli fekete én voltam közöttük.Nem akarták a zsidóságomat elismerni, mert ellen-szenvvel viseltettek színem iránt. Mindez nagyon letört.

Az én fölöttes tisztem mégis megkedvelt engem ésa zászlóalj könyvtárában adott valami beosztást nekem,ahol ennek feltüntetéséül tizedesi karszalagot hord-hattam. Nemsokkal ezután a pokoli mag, amelyetelvetettek ellenem, gyökeret fogott és egyszerre hírhedtlettem, és naplopó, csibész lett a nevem. A tisztek ki-vételével egyetlen jó emberem se akadt a három zászló-aljban.

Parancsnokom rendeletére előadásokat tartottama legénységnek. Parancsnokomnak az volt a célja, hogybeajánljon a főhadiszállásnak és az bízzon meg azzal,

251

hogy járjam be a keleten állomásozó angol csapat-testeket és mindegyiknél tartsak előadást. Ezredesemel volt ragadtatva előadásaimtól. Sikerült is neki annyi,hogy minden skót brigádhoz elküldtek.

De saját zászlóaljam legénysége, legszűkebb baj-társaim, szinte dühöngött sikeremen. Pokoli terveteszeltek ki ellenem, fájdalom, csak akkor neszeltemmeg, mikor már késő volt. Ezredesem ragaszkodotthozzám. Az volt a célja, hogy engem a zászlóaljtólAngliába küldjenek, de amikor a kerethez érkeztem,hogy a főhadiszállástól érkező szükséges okmányokatátvegyem, az egyiptomi Kantarába vezényeltek ki.

Ott a keret ezredesének jóvoltából megint el-nyertem az őrmesteri rangot és az volt a tisztem, hogyén lajstromozzak be minden zsidó katonát, aki a törzs-nél jelentkezik. Mindent elkövettem, hogy ne bocsás-sanak el a hadsereg kötelékéből, mert tiszta minősítésitáblám volt, — és célomat el is értem. Az ezredesparancsnoksága alatt néhány hónapig szolgáltam atörzsnél. Minden Egyiptomból érkező csapattestnekés mindenkinek, aki a kórházat elhagyta, jelentkezniekellett a törzsnél Kantarában, mielőtt saját zászlóaljá-nál jelentkezett volna. Nekem kellett bejegyeznemminden zsidó csapattestet. Akik a kórházból érkeztek,azoknak egy hétig kellett az én táboromban tartóz-kodniuk, mielőtt egységükhöz bevonultak. Az én hiva-talom az volt, hogy mielőtt bevonulnak, kíséretet adjakmelléjük és mindennel ellássam őket. A fiúk közülsokan jobb szerettek Kantarában maradni és így ki-bújni saját zászlóaljuk nehéz sorszolgálata alól. Ezértnagyon kedvemben jártak, amikor hozzám érkeztekés nem egy akadt közöttük, ki borravalót és megveszte-getést ajánlott fel, ha tovább tartom ott. Tehát mégisvan az ellenszolgáltatásnak törvénye!

A keretkórházat mindennap meglátogattam ésbetegeimnek újságokat és folyóiratokat adtam, hogyazzal szórakozzanak. Ezredesem nagyon meg voltelégedve velem és nyilvánosan megdicsért. Olyasmit istett értem, ami nem szokásos az angol hadseregben:személyes ajánlólevelet állított ki számomra, amely

252

bizonyította, hogy én milyen jól viselkedtem parancs-noksága alatt és ezt a levelet a keret bélyegzőjévellebélyegezte.

Három zsidó zászlóalj volt itt, a 38-ik, 39-ik és 40-ik.Kettőnek az ezredese hitetlen volt, a harmadiké egyausztráliai zsidó. Az én törzszászlóaljam, a 38-ik, azótamár régen feloszlott és csapatainak nagy része vissza-tért Angliába vagy Amerikába. Mikor az én leszerelésiirataim megérkeztek, az ezredes és helyettese kezetfogott velem. Leszerelés előtt jelentkeznem kellettvolna saját zászlóaljamnál, de, mint mondtam, az márrégen feloszlott. Engem tehát ahhoz a zászlóaljhozküldtek, amelynek az ezredese zsidó volt.

Én Palesztinában szerettem volna maradni, de azsidó ezredes ellenezte ezt, azt mondván rólam, hogyrossz jellemű ember vagyok. Miután minősítésem éppenaz ellenkezőjét bizonyította, a főhadiszállásnál tilta-koztam ez ellen. Az ügy elintézését a kantarai leszere-lési táborban vártam meg, ami elég hosszú ideig tartott.Ezalatt azzal bíztak meg, hogy én fogadjak és lássakel minden csapatot, amely Angliába való útján át-vonul Kantarán. Így tehát mégis nagy kutya maradtam,bárha mindent elkövetett ellenem a zsidó ezredes éstöbb más zsidó is, aki bántani szeretett volna. De végül,ha ideglenesen is, mégis a zsidó ezredes győzött! (Meg-értem azt, hogy sokkal később találkoztam vele Palesz-tinában, ahol oly keservesen küzdött ellenem és meg-akarta akadályozni, hogy ott maradjak.) Angliába kellettutaznom, hogy leszereljek.

XXXVII. FEJEZET

CSAVARGÓÉLETFolyamodvány, hogy Palesztinába mehessek. Megnyerema Derbyt. »College«-i tanár. Egy szent szerzetes. Kikeresztel-kedem. Kairóba küldenek. Egy kopt iskolában tanítok.Iszákos leszek. Megint régi afrikai otthonomban. Afrikanem akar tudni rólam. Újra Európában. Marhaszállítóhajón. Amerikában. Egy bukott testvér. Reménytelenül. Előadó.

Alig hogy kikötöttünk, rögtön folyamodtam aHadügyi Hivatalhoz, hogy küldjenek vissza Paleszti-nába. Kérésemet

azonnal

teljesítették. De egy ideigLondonban kellett

várakoznom, mielőtt

egy csapat-szállító hajó a Közel-Keletre indult, de természetesena hadsereg költségén várakoztam. Korlátlan szabad-ságot

kaptam és nem kellett

a csapattestnél

szolgálatotvégeznem.

1920-ban volt

ez és akkor

nyertem meg az elsőDerbymet. öt

fonttal

megfogadtam a Spion Kop nevűlovat, amely elsőnek jött

be és tizenhatszoros pénztfizetett. Nem kaptam meg a pénzemet

a katonai iro-dától, mert

a nyereséget

javamra írták.Főoka annak, hogy vissza akartam térni Paleszti-

nába, az volt, hogy mikor

Jeruzsálemben voltam hosz-szabb szabadságon, alkalmam nyílott

a Fréres College-ben tanítóskodni. Tanítási módszerem annyira meg-tetszett

az intézet

igazgatójának, hogy amikor

el-búcsúztam tőlük, csak sajnálattal

vált

meg tőlem ésazt

mondta, hogy bármikor

is visszatérek Jeruzsálembe,örömmel

alkalmaz megint. Így hát

nagyon vissza-vágyódtam, hogy ott

taníthassak.Amikor

visszatértem, a dolgok nem úgy fordultak,mint

én szerettem volna, különösen, ami a zsidókatilleti. A zsidó ezredes mindent

elkövetett, hogy minélfeketébb színre fessen engem és még hivatalos körök-ben is rossz véleményt

keltett

rólam. De ez nem aka-

254

dályozta meg, hogy ne térjek vissza a Fréres College-beés hogy ott ne tanítóskodjak egy ideig. Néhány magán-növendéket is tanítottam angolra és így biztosítottammegélhetésemet.

A mód, amellyel a zsidók viseltettek velem szemben,szöget ütött fejembe és nagyon bántott. Elveszettnekéreztem magam. Nem volt senkim, akihez baj eseténfordulhattam volna. Nem volt egy igaz barátom.Mikor kiöntöttem szívemet a legszeretetreméltóbbFerenc-rendi szent barát előtt, akivel gyakran talál-koztam napi sétáimon Jeruzsálem Arany Kapujánkívül, a szent ember úgy beszélt velem, mint atyagyermekével és utat mutatott, amely szomorú lelki-állapotomból kivezet. Oly jó volt hozzám, hogy megakartam csókolni saruját.

Beszéltem a jeruzsálemi pátriárkával és meg-kértem, hogy adjon tanácsot, mert a római katolikusegyházba akarok lépni. A pátriárka eleinte nem bízottőszinteségemben és azt mondta, nem hiszi, hogykatolikus akarok lenni. De végül mégis meghallgatásrataláltam, kérésem annyira komoly és őszinte volt.A Marie Réparatrice-rend jó nővérei és BarnabéMeistermann, Szent Ferenc-rendi szerzetes vettektanításukba.

Amikor ismeretessé vált, hogy LoBagola kereszténylett, nem egy ellenségem azt híresztelte rólam, hogy ezerfontot kaptam, amiért otthagytam zsidó hitemet.Természetesen ez nem volt igaz. A katolikus egyháznakse érte volna meg.

Az életem kitérésem után oly nyomorult és elvisel-hetetlen lett, hogy a pátriárka személyesen rendelte el,hogy adjanak nekem védelmet és szállást az OsztrákSzeretetházban, amely Jeruzsálem óvárosában van.

Az áttérésemhez szükséges tanítás sok időt vettigénybe, mert mindent meg akartam érteni, mielőttigazságát elfogadtam, de a magyarázat oly világos éstiszta volt, hogy büszkén állíthatom, hogy — perszea magam módján — végül is mindent megértettem.A Marie Réparatrice-rend jó nővérei úgy gondolták,hogy helyes volna, ha misszióra küldenének le Egyip-

255

tomba, a lyoni missziós szent atyákhoz. Ezeknek amissziós állomása Afrika nyugati partján van. Vad-ember koromból megmaradt bennem valami, hogynagy felbuzdulásból hirtelen elcsüggedek. Arra gondol-tam, hogy sohasem fogadnak be a Szent Egyházkebelébe.

A kairói püspök őlordsága, akinél Egyiptombanjelentkeznem kellett volna, Jeruzsálemből levelet ka-pott, amely — mint ezt később megtudtam — nem aleghízelgőbben emlékezett meg rólam. Ez is késleltettemegkereszteltetésemet. Mindezt egyik legjobb bará-tomtól tudtam meg, akit James Kyan-nak hívtak éslegjobb emberem volt, amióta Skóciában elvesztettemgazdámat. Ez a Kyan maga volt a megtestesült jóság.Azzal is megtisztelt, hogy ő vállalta a keresztapaságot,amikor az egyiptomi Tantában keresztvíz alá álltam.

Egyiptomi tartózkodásom idején egy kopt iskolábankaptam tanítói állást. Míg Tantában tanítóskodtam,szabadon érintkezhettem az egyiptomi effendikkel,vagyis nemes emberekkel és sok jó és rossz szokásukatés tulajdonságukat sajátítottam el. Az iskola másikangol tanítója nagyon kedves, de mértéktelenül iszákosember volt. Sokat ültem társaságában és természetesenvele ittam is. Én akartam őt az asztal alá inni. A végeaz lett, hogy az ivás letört, mert nem bírom a sok alko-holt. Miután újdonságszámba ment, hogy egy feketeember angolul tanítson, minden mozdulatomra jobbanfigyeltek, mint a másik tanítóéra. A benszülöttegyiptomi tanítók egyszerűen kinevettek; így hátotthagytam állásomat és visszatértem Kairóba.

Kairóban hosszú ideig maradtam. De láttam azt,hogy se magamnak, se másnak nem használok azzal,hogy ott töltöm az időmet, hajóra szálltam és végülis szülőföldemre utaztam vissza.

Amikor újra elértem hazámat, őszintén reméltem,hogy nem hagyom el többé és ott halok meg. De újellenkezésre találtam. Kitűnően beszéltem angolul ésúgy jelentem meg mindenütt, mint egy jól nevelt európai.Sokat utaztam és tapasztalataim, élményeim idegenországokban éppolyan kínosak voltak, mint azok,

256

amelyeket odahaza szenvedtem el. Nagyon is jólismertem a fehér embert és ez is ellenem szólott Afri-kában. Nem akartam sem saját népem, sem más népvértanuja lenni.

Hová menjek hát, hol találok békét és nyugalmat?Nincs senkim Skóciában. Nem tudtam, hogy fiatalgazdám merre jár. Semmiféle szakmunkát nem tanultam.Életem bizonytalan volt és kétséges ma is. Senki semakar tudni rólam, senki sem kíván engem, még az énnépem Afrikában sem. Elhatároztam tehát, hogyAmerikába térek vissza. Talán, most, hogy rómaikatolikus lettem, kapok valahol alkalmazást. Londonbautaztam és Reverend A. F. Day, S. J. szentatyánakbemutatkoztam. Kitüntetően jóságos volt hozzám éskegyes közvetítése folytán egy úriember összegyűjtötteaz útiköltséget, amely kisegített Amerikába. Hogyvalami kis pénzem is maradjon és ne fordítsam az egészpénzt az útiköltségre, Jerseyben egy marhaszállítóhajóra szálltam és útközben a barmokat gondoztam.

Tizenkilenc napi viharos utazás után szerencsésenmegérkeztem Amerikába és partra szálltam az »aranyországban«. Egy kis ideig munka és állás nélkül tén-feregtem, de hamar megtaláltam az utamat Harlembe.Sokkal bölcsebb voltam, mint előbbi útjaimon és mostsenkisem rabolt ki. Néhány előadást tartottam, deúgy éreztem, hogy legjobb volna életem hátralévőrészét egy klastromban eltölteni. Valamiképpen fel-keltettem magam iránt a Mary Knoll Missionary Societyfigyelmét és testvérükül fogadtak engem. Egy hónapigvoltam velük együtt, azután elbuktam. Minek be-széljek többet? Ott kellett hagynom őket.

Newyorki szállásomra tértem vissza, — én, egykivert, nyomorult ember. Sehol sem voltak kíváncsiakelőadásaimra, mint azelőtt. De Right Reverend Mon-signor R. jóvoltából a Fordham University alkalmazott.A Fordham University elnökének jóvoltából annyitkereshettem, hogy tisztességesen megélhettem. Tizen-négy hónapot töltöttem el ott és fizetésem havi hetvenötdollárról százhúsz dollárig emelkedett. Akkor megintelbuktam és elvesztettem állásomat. Az emberek,

257

akikkel érintkeztem, részegesek, iszákosak voltak.Csak azért, hogy velük tartsak, én is féktelen iszákoslettem. Nem láttam, nem éreztem, hogy magam alattásom a vermet.

Egy vasárnap, miután tökrészegre ittam magamcsődületet okoztam az uccán. Társaim mind magamrahagytak. Egyik sem maradt velem, hogy egy jó szótis mondjon mellettem. Harminc napi dologházi munkáraítéltek. Amikor kikerültem a dologházból, senki rámsem akart nézni. Nem volt egy fia barátom sem. A fe-keték teljes joggal mondták:

— Amikor megálltál a magad lábán, nem akartáltudni rólunk, most hogy bajban vagy, hozzánk mene-külsz, de most mi nem akarunk tudni rólad, semmiközünk hozzád.

Egyetlen fehér sem akart barátkozni velem, ígyhát magamra maradtam, hogy elmerüljek. Kutyábbulállottam, mint valaha is. Napokig étlen-szomjan csava-rogtam. Kis szobámból kitettek, mert nem tudtamkifizetni. Végül is, jó órában legyen mondva, szerénykis állást kaptam egy óravállalatnál. Öt hónapig dol-goztam ott, mint csomagoló, húsz dollárt kaptam egyhétre, de azután onnan is kitettek, főképpen azért, mertfizetésemelést kértem.

Egy nap kétségbeesésemben egy népiskola kapujaelőtt lézengtem. Az az ötletem támadt, hogy bemegyekés megkérem az igazgatót, hogy engedje meg, hogy egykis pénzért előadást tartsak a gyerekeknek. Nem voltsok reményem hozzá, de mégis megkíséreltem. Próbaszerencse nem árt! Tíz dollárt fizetett egy előadásért,és tíz dollár akkor aranybánya volt nekem. Ettől azidőtől kezdve mindenfelé több előadást tartottam,mindenféle hallgatóság előtt beszéltem és sok igazérdeklődést keltettem.

XXXVIII. FEJEZET

A DZSUNGEL VALLÁSA ju-ju. A túlvilági élet. Imák. Ünnepnapok. Az Istensok neve. A fétis-orvosok. Hatalmuk és kötelességeik.A test szellemei. Hogy készülnek a fétisek. Hogy áldjákmeg a ju-jut. Fogadalmak és áldozatok. Az Ogboni tár-saság. Titkos jelek. Fokozatok. Szervezetek. Népmesék, melyek a dzsungel erkölcseit példázzák.

Az emberek megkérdezik tőlem:— Mondja, az emberek a föld azon részén, ahonnan

maga is való, vallásosak-e?Így felelek nekik:— Igen, nagyon vallásosak, sőt

sokkal

vallásosab-bak, mint

az idevaló emberek, csakhogy ők más úton-módon vallásosak.

A nép, amelyből

én származom, — mint

már

mond-tam — a zsidó vallás fő vonalait

követi, mert

hite sze-rint

azoknak a zsidóknak az ivadéka, akik Afrikábasok-sok száz év előtt

vándoroltak be. A Tórában hisz-nek, Mózes törvényeiben és ezeket

a törvényeket

betűszerint

követik. Megünneplik a Peszach, Sevuo, RosHasono, Jomkippur

és Szükesz ünnepét. A fiúgyerme-keket

körülmetélik és hét

rabbi uralma alatt

élnek.A mi nevünk Emo-Yo-Quaim (Idegen Nép), számra

nézve kevesen vagyunk és bennünket

fétis-imádók ésmohamedánok vesznek körül. Természetesen, nem isme-rem a fétis vallást

olyan teljesen és minden részleté-ben, mint

ahogy egy tudós ismeri a maga szakmáját,de nagy egészében tisztában vagyok vele. Ezért

írtamle a fétis vallás főbb hitágazatait, amely vallás, min-dent

egybefoglalva, nem is olyan rossz.

219

1.

A FÉTIS-ISTENEKBandiagara fétisének Ju-ju a neve, bár feltételez-

zük és elhisszük, hogy a Ju-junál van egy magasabb-rendű Szellem is. Ennek a magasabbrendű szellemneka nevét azok az események és körülmények szabják meg,amelyek egy gyermek születésénél előfordulnak. Ígypéldául: Ha egy anya a vajúdás idején szomorúságotérez, panaszosan mondja: »Ekuseka«, ami annyit je-lent, »A halál sok bánatot okozott«. Ha egy asszony vajú-dás közben jól érzi magát, tapsra üti össze a tenyerétés így kiált: »E lau-u-mi«, ami annyit jelent: »Egybátor ember érkezet«. Vagy azt mondja: »Av mondoiy-uga« (Egy igazán nagy ember!), vagy azt mondja: »Ebun«,ami annyit jelent: »Isten adományán. Mindez a név azegyetlen Nagy Szellemet illeti, aki minden dolgok fölötturalkodik. Soha benszülött nem fohászkodik egyenesena Nagy Istenhez, hanem csakis az egyes tárgyak ural-kodó szelleméhez, amelyektől valamit kér — így a folyó,a fa, az erdő stb. szelleméhez. Ezek az alacsonyabbrendűszellemek uralkodnak minden tárgy fölött, amelybentartózkodnak.

A gondolat ugyanis az, hogy a Nagy Szellem terem-tett és hozott életre minden tárgyat, lényt, még kisebb-rendű szellemeket is és hogy minden neki van aláren-delve és őt szolgálja. A benszülött nincs tisztábanazzal, hogy hogyan és milyen módon történt ez, a ben-szülött buzgón és megingathatatlanul hisz a Fő Szel-lem létezésében. A Fő Szellem sohasem avatkozik beleaz alacsonyabbrendű szellem rendelkezéseibe, intéz;-kedéseibe, csak ül és várja a dolgok folyásának a végét.Hogy mindez hova vezet és mi a rendeltetése, az nemegészen világos, de minden benszülött abban hisz,hogy életében bizonyos munkát kell elvégeznie, hogyígy egy magasabbrendű életet nyerjen el, de hogy ezaz élet mit tartalmaz, azt nem tudja. Annyi bizonyos,

260

— hiszi a benszülött — hogy van egy magasabbrendűélet és rendeltetés.

Minden benszülött mindig egy kis bálványt vagyfétist, vagy ju-jut hordoz magával, amely olyan anyag-ból készül, amely szerintük legmegfelelőbb a célnak. Aju-ju ércből, kőből és fából készül.

A ju-jut a testen hordják és az a hit róla, hogyhordozóját mindenféle veszedelemtől és bajtól meg-óvja. Ha megtörténik, ami gyakori eset, hogy a rosszmégis elhatalmasodik a személyen, aki fétist hordoz,az nem a ju-ju hibája, hanem az illető személyé, mertaz a személy nem tetszett a ju-junak. Nem tett megmindent a ju-ju kedve szerint. Így például nem hozottelég áldozatot neki, vagy nem hozta a megfelelő áldo-zatot, vagy nem könyörgött elég buzgón azért, amitkívánt. Valami ilyen ok okozhatta, hogy a fétis nemválaszolt egy könyörgőnek, vagy nem teljesített egykérést. De ilyen okból egy benszülött sem tagadjameg fétisét, a végsőkig kitart mellette, ha teljesedika kívánsága, ha nem. Ez teljesen a ju-ju akaratátólfügg. De tudni kell azt is, hogy maga a ju-ju semmitsem akar. De van hangulata és a benszülött erősenhiszi, hogy a ju-junak jó vagy rossz kedve van, hogy aju-ju mosolyog, hogy borúsan viselkedik. Minden köz-ségnek van egy főfétise (ju-ju). Hogy ez a ju-ju milyenanyagból készül, azt mindig a fétis- vagy varázsló-orvos, aki a fétisimádók főpapja, határozza meg. Eza főfétis a ju-ju házban áll és a közönséges hivő végsőfokon hozzá fohászkodik. Ha a fohászkodásának nincseredménye, akkor a hívő, ha módjában van, megkör-nyékezheti, megvesztegetheti, vagy más úton-módonmegmozdíthatja a fétis-orvost, hogy ez könyörögjöna fő ju-ju közvetítésével a Nagy Istenhez, mert a fétis-orvosnak nagyobb befolyása van a ju-jura, mint a kö-zönséges embernek.

A fétis istentiszteleteknek egy benszülött évbenhárom főünnepe van. Egy bennszülött év tizenöt hó-napból áll és minden bennszülött hónapnak huszonnégynapja van. A szertartás minden ünnep idején hét napigtart. Mindegyik szakaszban nagy lakomát csapnak

261

sokat táncolnak és különösen a fétis-orvos vigad, mertmindenki ajándékokkal, adományokkal és mindenfélejóval halmozza el az ünnepek alatt. Az ünnepeket afétis-orvos határozza meg, mindegyik rendesen az évbizonyos hónapjára esik, így az egyik februárra, mely-nek benszülött nyelven Osorora a neve, ami rügyezőidőt jelent, a másik áprilisra, benszülött nyelvenIktashitaa, ami annyit jelent, mint »eső-üdvözlés«, aharmadik szeptemberre esik, benszülött nyelven Xalasil shita, ami az uső végét« jelenti.

A nagy fétisnek igen sok neve van, de közönsége-sen Su Kuo-Jen-nek, »a fétis szelleméneke nevezik, amiegyenlő a benszülötteknél az Isten fogalmával. A NagySzellemet még így is hívják: Egy bátor ember, A LélekÉlete, Isten munkása, Mindenható ember, A hatal-mas, Akitől félni kell, A vizek szava, A fák ereje, Azemberek atyja, Az asszonyok uralkodója, Az ifjaknevelője, A rettenetes, A látogató, Az idegen, A barát,A segítő, A bosszúálló, A büntető, A remek, Az édes,A tiszta, A szép, Az illatos, A leleplező, A figyelő, Acsendes, A lármás, Minden elrendezője, Az örök és örök,Az, aki van, Apám apja, Az én apám, A szerető, A gyű-lölő, A nemes, Az igazságos.

2.

A FÉTIS-ORVOSOKA fétis-orvos nem születik annak; hanem lesz —

másszóval: születésénél fogva ugyan fétis-orvos, denem mindig tölti be a községben ezt az állást. Ha mára községben van egy fétis-orvos, akkor minden másfétis-orvosnak szolgálni kell alatta, mert ha ezt nem teszi,akkor nincs hatalma a falu népe fölött. A fétis-orvosegyenes leszármazottja és utódja az uralkodó fétis-orvosnak. A fétis-orvosok gyakran költözködnek egyikközségből a másikba, hogy varázslatukat ott folytassák.

Minden fétis-orvosnak van egy csomó követője,más néven »jeu-kadam«-)a (varázs-orvos). Ezeknek a

262

tisztje az, hogy alamizsnát és ajándékot gyűjtsenekössze a fétis-orvosnak, vagy a község főnökének éshogy végrehajtsák a büntetéseket.

Minden büntetést a varázs-orvosok hajtanak végreés ebből a helyzetükből kifolyólag rengeteg előnyt él-veznek. Minden lehetőt kipréselnek áldozataikból ésarra is volt eset már, hogy magát a királyt is megzsarol-ták. Azzal a kifogással, hogy meg kell védeni a ju-juharagjától, igen sokszor hurcolnak el lányokat sok csa-ládtól.

A varázs-orvos hatalmának nincs határa, de ezta hatalmat jó célra sohasem használja fel. A fétis-orvos,úgy látszik, sohasem foglalkozhat köznapi dolgokkal,mert mindig esküvőkkel, elveszett tárgyak megtalálá-sával, ju-juk megáldásával, imádkozással és a községfőnökére való várakozással van elfoglalva.

Minden községnek van egy fétis-orvosa, őt külö-nös, ördögi ruházatáról lehet megismerni. Rendesenálarcot hord és álarcát csak feleségei jelenlétében veszile. Nem mindig ugyanazokat az álarcokat hordja. Havallási ügyeket intéz, álarca zöld, mindig maga készítiés álarca a békaporontyhoz hasonlít. A fétis-vallás-nak a szent színe a zöld. Többi álarcának színét ízléseszerint változtatja; csak a zöldnek oan bizonyos jelentő-sége. Sok amulett és kagyló van ezeken az álarcokon.Ezenkívül tele van aggatva madárcsonttal és másmindenféle ilyesmivel, csupa varázseszközzel. Öve körülfűből font kötény díszeleg. Nincs rajta se szandál, secipő, de csuklóján, térdén és karján nagy aranygyűrűkcsörögnek. Fülében elefántcsont gyűrű lóg és nyakakörül benszülött gyöngysor gyöngyszemekből és Ieo-párdfogakból.

A fétis-orvos hatalmát rendszerint atyjától örökli,de a jogos főörökös mindig főneje gyermeke, — azazlegutolsó nejének gyermeke, akit ya-vo-nak hívnak.Többi fia és lánya csak egyszerű varázsorvos és va-rázsló-nő lesz.

A fétis-orvos hivatalos kötelessége sokféle; őmindenért felelős, ami a községben történik. Első kö-telessége magának a vallásnak az ápolása, neki kell

263

a lakosságot bizonyos imákra megtanítani. Mindigkészen kell állania arra, hogy ha bárki is kívánja, a fő-fétishez fohászkodjék. Az ő kötelessége az idő beosztásaés felelős a törvényekért és a törvények végrehajtá-sáért. Ha a benszülött törvények valamelyik sza-kasza homályos vagy félremagyarázható, neki kellazt értelmezni és megmagyarázni a község főnökejelenlétében. Minden büntetést neki kell végrehajtaniés ő mond büntetőítéletet is. A törvény, kereskedelem,vallás ügyei mind a fétis-orvos ügykörébe esnek. Nekikell intézkednie a házassági szertartásról, az ünnepek-ről, a vallási és másfajta ceremóniákról.

A varázs-orvos a lehető legrejtelmesebbnek tüntetifel magát és még a község főnöke sem álcázhatja lebeleegyezése nélkül.

Rendesen esténként láthatod, amint lassú léptek-kel átsétál a falvakon. Mindenki kitér útjából, ha szembe-találkozik vele, de különös módon nem nyilvánul megiránta valami nagy tisztelet. A vallásos ünnepek ide-jén a nép köréje tódul, hogy megcsókolja kezét, de másalkalmakkor elkerüli. Ruhája olyan ördögi és borzal-mat keltő, hogy nem is várhatjuk el egy benszülöttől,hogy önként közeledjék hozzá, hacsak nem parancsoljaa föltétlen szükségesség. Mert a benszülött babonásés fél a szellemektől, kísértetektől és démonoktól.

3.

A FÉTISIZMUS ÉS A TESTSZELLEMEI

A jó szellemek vagy lelkek a fejben, a szemekben,a fülekben, az orrban, a nyelvben, a fogakban, a torok-ban, a tüdőben, az asszonyok melleiben, a has felsőrészében lakoznak. A rossz szellemek vagy lelkek tar-tózkodási helye a has alsó része, a máj, a vesék, a nemiszervek, a térdek, a lábak.

A szellemek vagy lelkek nevei: a fejben Ras-

264

Sukuo, egy szellem, amely a teljes fej felett uralkodikés így uralma alá tartozik a szem, a torok, a szájpadlás,a fül, a nyelv, az orr és a fogsor.

A tüdőben: Daushabat-Sukuo, egy szellem, amelyellenőrzi és megvédi a tüdőszárnyakat, a lélegzetvé-telt és a hangot.

Az asszonyok melleiben: Chopare-Sukuo-Muse,egy szellem, amely ellenőrzi és megvédi a lélegzést ésaz asszony tejét.

Az alsó és felső hasban: Budnake-Sukuo, egy szel-lem, amely uralkodik a lélekzet, a táplálkozás, a belekés egyáltalában az egész emésztési szerv felett és meg-védi azokat.

A térdben: Batte-Sukuo, egy szellem, amely alábszárak felett uralkodik és megvédi azokat.

A lábban: Rigiliach-Sukuo, egy szellem, amelymegvédi és ellenőrzi a mozgást.

4.

FÉTIS AMULETT VAGY JU-JUHogy csinálnak fétist és hogy áldják meg? A fétist

a fétis-orvos készíti és tetszése szerint ő választja azahhoz való anyagot fából vagy kőből. A fétis-orvoshét napon át imádkozik a fő ju-juhoz, hogy az adjonneki ihletet, hatalmat és erőt, hogy így képes legyena legtökéletesebben kimetszeni a kis bálványt, merta fétisnek igen tökéletesnek kell lennie, ha formájaés minősége a fétis-orvos választásától függ is. Ez atökéletesség a fétis-orvos imájától függ, amellyel afőfétishez, azaz a ju-juhoz fohászkodik a ju-ju házban.

Egy időben több ju-ju készül, azután következika ju-ju megáldása, ami szintén a fétis-orvos feladata.A ju-ju megáldásának szertartása (mindegyiket különkell megáldani) igen hosszadalmas és fáradságos. Afétis-orvos mindenekelőtt tüzet rak és a tűzben elégetegy élő nőstény madarat, rendszerint egy guineai-

265

tyúkot. Ha a tyúk elégett és csak a csontjai maradtakott, az orvos két szárny és két lábcsontját a földönkeresztbe teszi, majd vad táncot lejtve a csontok körül,fohászkodik, énekel, dalol a tánc egész ideje alatt.

A szertartásnak ennél a szakaszánál senki semlehet jelen, a fétis-orvos legfiatalabb fia kivételével,aki egy szót sem szól, csak néz. A fiú van ugyanis ki-szemelve arra, hogy eltanulja apja fogásait és ezért»a ju-ju tanítványának« hívják. Hogy a fétis-orvosez idő alatt miket beszél, azt rajta és a fiún kívül senkisem tudja, mert senki sem merészkedik oda, hacsakaz illetőt a fétis-orvos meg nem hívja. Az igen nagytisztesség, ha valakit a fétis-orvos meghív, különösenpedig a szertartásnak ehhez a »megáldó« szakaszához.Nagyon ritkán is történik ez.

A guineai tyúk szárnycsontjait ezután a ju-juhozerősítik, majd a fétis-orvos új imát mond és a tyúklábait is a ju-juhoz köti. Ez a szertartás három napigtart. Ekkor a ju-ju már átadható állapotba kerül.Minden egyes ju-junál így történik a megáldás szertar-tása.

A szárnyak erőt adnak a ju-junak, hogy a NagySzellemtől ahhoz a személyhez szálljon, aki a ju-jutviseli. A lábak pedig arra valók, hogy akkor jöjjeneka ju-ju segítségére, ha útjukon a szárnyak olykor-olykorelfáradnak.

Az átadás örvendetes ünnepségek ideje. Ekkora fétis-orvos sok ajándékot kap és nagy tisztesség járki neki. Az átadás rendszerint Osorora, vagyis rügyfa-kadás ünnepére esik és három napig tart. De bármikormáskor is megtörténhetik, oly napokon, amelyeket afétis-orvos kijelöl.

Ha egy benszülött fiú tizenhárom éves lesz, jo-gosult arra, hogy ju-jut viseljen. Egy lány nem visel-het ju-jut, amíg csak férjhez nem megy. A lányoknakkészült amuletteknek rendszerint megvan az az erejük,hogy elősegítsék a nagy szaporaságot, a nagy családotés főképpen fiúk szülését. Mielőtt egy fiú eléri a tizen-harmadik életévét, cselekedeteiért atyja felelős és a fiúapja közvetítésével apja fétiséhez könyöröghet. Ugyanez

266

áll egy lányra is, csakhogy természetesen itt nem azapa, hanem az anya közvetít. A szülők fétisei a szülőkrevonatkoztatva különleges erővel bírnak: így az anyafétise minden anyai vágyat, kívánságot és megnyilat-kozást megvéd, az apa fétise pedig az apa ereje felettőrködik.

Az eskük számára nincsenek külön fétisek. Ha va-laki mégis megesküszik saját fejére, vagy testének bár-mely tagjára a ju-ju házban levő ju-ju előtt, akkor rend-szerint hisznek az esküvésnek. Annyi tény, hogy senki-sem mer hamisan esküdni egy ju-ju előtt, mert ez azilletőre föltétlen veszedelmet és bajt hoz.

A benszülött életében a személyre szóló fétisigen nagy szerepet játszik, mert a férfi vagy a nő min-den jót vagy rosszat vagy közönyösét, ami vele törté-nik, a fétis befolyásának rovására ír. Ha jó történikvelük, akkor a fétis velük együtt nevet, jókedvű, meg-elégedett. Akkor hívek voltak imáikban, bőven ada-koztak, megmentették valakinek az életét, vagy meg-ölték a fétisnek egy ellenségét, példának okáért egykígyót, vagy valami olyasmit tettek, amit a fétis-orvos jónak tartott, amiért persze sok ajándék járt neki.De ha ellenkezőleg, valakivel valami rossz történik,az illető mindig magát okolja balsorsáért és meggyő-ződése, hogy valami jót kell tennie, hogy ezáltal ki-engesztelje a ju-jut. Ezzel addig próbálkoznak, amíga szerencse meg nem változik. Ekkor azt hiszik, hogyhelyesen jártak el és megengesztelték a ju-jut. A fétis-orvos persze mindig megkapja a maga részét.

A benszülött naponta többször keres menedéketfétisénél és minden jelentéktelen alkalommal is, havalamit cselekszik, ju-jujához kap és azt mondja:»Figyelj csak ide!«, vagy: »Az én fétisem sohasem hagy-hat engem el!«. A személyes fétishez szóló egyik imakülönösen általános és így hangzik: »Fétiském, jóltudom, hogy túlságosan előkelő vagy ahhoz, hogyegy olyan piszok, mint én, megszólítson, de kérlek,szállj le hozzám és hallgasd meg kérésemet. Oly rosszdolgokat követtem el, hogy a gonosz szellem meg-szállta a testemet, de mert te nem szíveled a gonoszt

267

és mert te erősebb vagy nála és mert én oly sokszora te legnagyobb ellenséged ellen törtem és azt megakartam ölni, te biztosan szeretsz engem és teljesítedezt az utolsó kérésemet.«

A benszülött állandóan vádolja magát és dicséria fétis erényeit. A benszülött hisz az önvád hatékony-ságában.

Sok benszülött gyakran áldoz személyes fétisé-nek. Némely esetben emberi áldozat is megengedett ésszükséges. Emberi áldozatra egy lánycsecsemő vagypedig egy elbukott feleség vagy lány vére alkalmas.Az áldozatot rendszerint úgy hozzák, hogy az illetőthalálra vérzik, de megesik az is, hogy néha el is égetik.Vannak másforma áldozatok is és mindegyiket nagyőszinte odaadás jellemzi, mert a benszülött mélyenhisz vallásában és nagyon fél következményeitől, hanem tartja meg az áldozathozás megfelelő formáit.Ha annak szükségét érzi, a benszülött minden alkalom-mal és minden időben áldoz. De egyszer egy évbenmindenki köteles valamilyen módon áldozni a fő ju-junak.

5.

AZ »OGBONI« TITKOS TÁRSASÁGAz Ogboni társaságnak sok titkos jele van, de

nem mindegyiket fejezik ki taglejtéssel, hanem sokáthanggal adnak tovább. Így például az »Olovovouoi«kiáltás annyit jelent: »Búvóhely«, vagy a »Katinga-ohoooo« kiáltás annyit jelent: »Megvan!« stb. Ígypéldának okáért, ha egy ogbonista valakivel négy-szemközt akar beszélni, akkor az elsőhöz hasonlatoskiáltást hallat, hogy az az ember, akivel beszélni akar,vagy valaki, aki közel áll ahhoz az emberhez, menjenarra a helyre, amelyről szó van és beszéljen azzal azilletővel, aki a kiáltást hallatta.

A hangjeleknek ez a rendszere titkos és nagyonbonyodalmas. Csak a beavatott, akinek szól, érti meg.

268

Mindenki nem ismeri fel, mert egyes embereknek szólókülön jelek vannak és mások, akik pedig ugyanazonszövetségbe tartoznak, semmit sem tudnak erről a jel-ről.

Az Ogboni tagok az egyéneknek szóló titkos je-leket előmenetelük különböző fokain és osztályainnyerik el. Az Ogboni társaság minden egyes tagjánaknegyven fokot kell elérni és minden fok annyit jelent,hogy a tag előbbrehaladt a társaság törvényeinek,titkainak megismerésében és minden ilyen osztályelvégzése nagyobb és nagyobb befolyást biztosít azillető tagnak. Ez a munka különösen az első háromosztály, vagy fokozat elérésénél nagyon nehéz, dea tag előrehaladásával egyre könnyebb lesz.

Az Ogboni társaságra vonatkozó minden jelet,vagy más dolgot olyan ogbonisták tanítanak, akik márelérték a huszonötödik fokot. A tizenkettedik foktóla negyvenedik fokig a tagoknak részt kell venni azOgboni társaság minden tevékenységében, ha errefelszólítják őket. De egy tagnak sem szabad semmitsem tenni, amíg a társaság fölöttestagja ki nem oktatjaerre. Aki ezt a törvényt megszegi, azt elevenen meg-égetik. Ugyanis felelőtlen benszülöttek az Ogbonitársaság titkainak felhasználásával lányok kegyébeakartak jutni, vagy más kívánságukat akarták elérniáldozataiktól; ezért hozták ezt a szigorú büntetést.

Hogy valaki a társaságban felsőbb fokozatotérjen el, vagy magasabb osztályba kerüljön, azt a hu-szonötödik fok erre kijelölt tagjainak külön vizsgájadönti el. Megvan a jele az üdvözlésnek, a köszöntésnek,külön jele van a betegségnek, az utazásnak, a munká-nak, a házasságnak stb,, épígy külön jelei vannak azOgboni társaság rendes és rendkívüli gyűléseinek is.

Néma jeleket használnak az ugyanazon fokozat-ban levő tagok és valamennyi fokozatban levő tagokis. Az Ogboni társaság minden egyes tagjának megvana maga személyes jele, amelyet csak ő és a társaságegy magasabb rangfokozatú embere ismer és ezeketa jeleket csak különleges alkalmakkor használják,így például akkor, ha valaki a legfelsőbb tanáccsal

269

akar tárgyalni, vagy kihallgatásra akar jelentkezniaz »O'ba«, az Ogboni főnök előtt, vagy bármilyen sze-mélyes ügyet akar elintézni. Nagyon súlyos sérelem,ha valaki személyes jellel él valamilyen közüggyelkapcsolatban, vagy pedig magán a személyen kívüleső dologban. Azzal büntetik, hogy az illetőt, aki elkö-vette, lefokozzák és a harmadik fokba helyezik vissza.Ha a bűnös még nem érte el a harmadik fokot, vagyéppen harmadik fokú, elveszti minden addigi fokozatát.Igen komoly dolog, ha valaki egy alacsonyabb fokbakerül vissza, mert az Ogboni tagok megbélyegzik azilletőt és mindenki kigúnyolja, kicsúfolja, különösenaz asszonyok, akik még a férfiaknál is jobban üldözikaz ilyen embert. A szégyen elviselhetetlen. Ritkán for-dult elő, hogy alacsonyabb fokozatban levő tag vesz-tette el fokozatát, de ismertem tagokat, akik magasabbosztályból alacsonyabb osztályba kerültek és ez a szé-gyen, ez a megaláztatás életükbe került. Nem kellkülön mondanom, hogy az ilyen ember a varázs-orvosközvetítésével méreg által halt meg. Ez nagyon egyszerűeset!

Egy osztály Ogboni-tagjai nem lehetnek jelen egymásik osztály tanácskozásain vagy gyűlésein, hacsaknincs általános közgyűlés, ami esztendőként igen gyak-ran történik meg. Ezeket a közgyűléseket azért hívjákössze, hogy bizonyos tagokat különböző feladatokkalbízzanak meg. A kormány rendeletéből büntetésekvégrehajtásával, temetésekkel és még halálos bünteté-sek végrehajtásával is.

Akit bizonyos feladattal vagy kötelesség teljesí-tésével bíznak meg, annak ez a parancs csak bizonyosidőre szól, tekintet nélkül arra, hogy van-e valamimás elintézni valója, őt másvalaki követi ugyanezzela megbízatással és ezt megint másvalaki, míg a sorújra az elsőre kerül. Ez nem azt jelenti, mintha min-denkit csak egy bizonyos feladattal bíznának meg;mindenkinek a feladata és kötelessége a legfelsőbbtanács határozata szerint változhatik és ez más és másiehet. Minden megbízatást a legfelsőbb tanács rendel el.

Az egyforma rangú tagok akármikor összegyűl-

270

hetnek és nekik közös jeleik vannak. Egy tag semcsinálhat magának külön jelet, minden jelet a felsőbb-ség szabhat csak meg. Bár ezer és ezer jel van, olyantag nincs, aki hivatva volna megtanulni valamennyijelet, mert mindenki külön-külön azokat a jelekethasználhatja csak, amelyek neki és az ő osztályánakszólnak. De ha valaki eléri a huszonötödik rangfoko-zatot, élhet azokkal a jelekkel, amelyeket eddig a rang-fokozatig használtak, résztvehet minden munkábanezen a rangfokozaton belül.

Az Ogboni társaságnak van egy úgynevezettmyitott nap«-ja (open day). Ezen a napon nyilvános-ságra kerül minden jel — nincs olyan jel, amely ezena napon titokban maradna az Ogboni társaság tagjaielőtt. A »nyitott napot« minden tizenkét hónapbanegyszer az öregek tanácsa hívja egybe és ez a tanácshatározza meg az idejét. Ezen a napon semmi különösdolog sem történik, csak az, hogy minden embernekjoga van megkérdezni a másikat, hogy milyen titkosjeleket használ. Ez természetesen csak azokra a jelekrevonatkozik, amelyek azon a napon vannak érvényben.A veszedelem nem nagy, hogy valaki egy más valakijeleit felhasználhatja a következő napokon, mert tud-ják, hogy ezért rendkívül szigorú büntetés jár.

A jeleknek, vagy az Ogboni társaság ügyvitelidolgainak nincsenek írott feljegyzései, minden csak azemlékezetben van megrögzítve és állandó gyakorlatútján marad meg. Ez azt a látszatot kelti, hogy a maga-sabb rangfokozatban levő benszülöttek nehezen tart-ják meg emlékezetükben mindezt. De a dolog nemolyan nehéz, mint ahogy hiszik. Ha ismernék az Ogbonitársaság öreg tagjait, akik tisztségeket viselnek és meg-figyelnék munkájukat, azt gondolnák, hogy csak azelőző nap tanulta meg a jeleket és fogásokat, oly tisztánél minden emlékezetében.

Szóbeli jelek is vannak. Mint például: ha valaki-vel találkozol, aki jelt adott neked, hogy ő Ogbonitag és megadta fokozatát is, azt kell mondanod: »Isme-red a mesteredet? Ha igen, hogy hívják? . . . Hogyvan az, hogy a családod, amely nem érdemes erre, ilyen

271

nagy mester védelme alatt áll? .. . Mikor lettél előszörOgboni? . . . Milyen szél fújt? . . . Fáradt vagy? . - .Talán tudod, hogy kell enni? ... A majmot utánozod?...Mi a leopárd? ... Ki csinálta az elefántot? . . . Miért?...Férfi vagy? . . . Mutasd! . . . Mért nem? . . . Ha igenakkor tudod kötelességedet? . . .«

Ha ezekre és több más ilyen semmis kérdésekreaz illető helyesen válaszolt, ami rendszerint megtör-ténik, a kérdező más területre tér át és ott folytatja.

6.

A MI ERKÖLCSEINKHogy az én hazámban a nép milyen általános

életelveket követ, mit tart jónak és mit tart rossznak,hogyan magyarázza meg a bennünket körülvevő dol-gokat, arról ezer és egy népmese szól, azokhoz hasonló,amelyeket az előbbi fejezetekben megírtam. A követ-kező néhány még világosabban beszél minderről.

AZ ÁRULÁS MÉLTÓ JUTALMA —A MAJMOK ÉS A VADÁSZ

Egy nap néhány majom elhatározta, hogy kirándul,hogy jó mulatságot csapjon. Az egyik így szólt:

— Keressünk egy embert! — de a többség eleinteellenezte, mert minden majomnak és az egész majom-törzsnek szégyenére válik, ha dolga akad emberi lény-nyel. De végül is a majom rábeszélte a többit, hogykeressenek egy embert, már csak a tréfa kedvéért is.Megegyeztek abban, hogy előbb jól kimulatják magu-kat és azután ott, ahol találták, megölik.

A majmok futottak, nevettek, ugráltak, henger-buckáztak hol ezen a fán, hol azokon az indákon, holpedig más fákon. Nagyon, nagyon élénkek voltak.Hirtelen azonban egy fiatal majom, aki éppen egy magas

272

fa ágáról akart leugrani, farkánál fogva beleakadtegy faág villájába és bennszorult. Mindnyájan tudjuk,hogy a majmok nagyon gyávák, rögtön visítanak,amint bajbakerülnek és még meg sem kísérlik, hogykijussanak belőle; és mindig rászorulnak arra, hogymás segítse ki őket. Így most is siránkozni és visítanikezdtek. Néhányan már el akartak menekülni és ott-hagyni testvérüket, de ettől mégis visszatartotta őketa félelem, hogy mi történik velük, ha a falkához test-vérük nélkül térnek vissza. Nagy pácban voltak.Az egyik majom azt tanácsolta:

—Vágjuk le a farkának azt a darabját, amelybennragadt!

—Ne! Ne! — hangzott rögtön az általánoskiáltás, nem mintha társukat meg akarták volna kímélnia fájdalomtól, hanem mert a szegény majom, ha le-vágják a farkát, az emberhez lett volna hasonlatosés ez olyan szégyen volna, olyan borzasztó, hogy azegész csorda soha többé tudni sem akarna róla.

Mialatt azon tanakodtak, hogy mi történjék test-vérükkel, ropogni hallották a füvet és egy pillanattalkésőbb megjelent egy ember. Első gondolatuk az volt,hogy megrohanják, megfogják és megölik, de a majom,amely farkánál volt fogva, azt mondta:

— Nem, ne tegyétek ezt! Ez nem szabadít megengem, de talán, ha jó szívvel vagytok hozzája, azember kiszabadít szorult helyzetemből.

Leültek hát és vártak és nézték, hogy a bika (azember) mit csinál. Nemsokára az ember a közelükbeérkezett és ők megkérték, hogy legyen olyan szívesés szabadítsa ki testvérüket.

A vadász — mert az az ember a madaraknakcsapdát állított föl — azt mondta a majmoknak, hogyha megmenti a testvérüket, talán azzal viszonozzáka jóságát, hogy megölik. A majmok biztosították rólahogy ilyesmit ők nem követnek el, sőt megígérték aztis, hogy soha többé nem támadnak meg egy falut.Ekkor az ember kiszabadította a majom farkát és amajom igen hálásnak látszott ezért

A vadász faluja ott volt a szomszédban és a vadász

273

nagyon éhes és fáradt volt, hát hazament, de előbbbarátságosan elköszönt a kedves majmoktól.

De a majmok gazságot forraltak és kis távolságrakövették lépéseit. Es amikor falujához érkezett, mindrárohantak és megragadták. A szegény vadász könyör-gésre fogta a dolgot, hogy kíméljék meg az életét, mertnagy családja várja őt odahaza, de a majmok vissza-vonszolták az erdőbe és azt mondták neki, hogy kiszol-gáltatják a főmajomnak, aki biztosan megöli és övéklesz a dicsőség, hogy elfogták.

Amikor a vadász megbizonyosodott a majmokszándékáról, hirtelen tervet eszelt ki, hogyan szabadul-jon meg tőlük. Mindenki tudja, hogy a majom milyenfélénk állat, hogy mindentől megijed és ezért a vadászarra kérte őket, hogy vezessék a legközelebbi csapdá-hoz, melyet felállított, mert abban egy csinos kecskeesett foglyul és ő a zsákmányt szívesen megosztjavelük. Mikor a csapdához értek, a vadász egy másikcsapdába csalta őket, amelyet nem vettek észre. Amikorlátták, hogy nem szabadulhatnak ki, kegyelemértrimánkodtak, de a vadász rájuk sem hederített és ott-hagyta őket. Később, mikor visszatért, csak csontjukattalálta meg, mert a keselyűk felfalták a majmokat.Jó tettért jót várj.

AZ ALSÓBBRENDŰEKKEL VALÓHELYES BÁNÁSMÓD — AZ OROSZ-

LÁN ÉS A ZEBRAEgyszer volt, hol nem volt, egy oroszlán cserkészett

az erdőn át és egy eltévedt zebrára talált. Az oroszlánsohasem szerette a zebrát, talán mert azt gondolta,hogy a zebra csinosabb, mint ő, így hát megörült, amikorbajban találta a szegény párát. A zebra se állhatta kisoha az oroszlánt, mert gyávának és hencegőnek tar-totta.

Mikor az oroszlán megkérdezte a zebrától, hogymi baj, a zebra azt mondta, hogy eltévedt, mert túl-

273

ságosan messze ment, hogy meglátogassa néhány ba-rátját. Az oroszlán hangosan nevetett és így szólt:

— Hazudsz, mert tudod, hogy megfogtalak ésamint ez illik is, félsz tőlem, mert tudod hogy én vagyokminden állatok királya. És most, hogy lásd, hogy fö-lötted álló vagyok, megmutatom neked, hogy milyenkönnyű dolog egy jó nagyot harapni beléd, amit megis érdemelsz, mert nem kértél tőlem engedelmet, hogyaz én erdőmben sétálj.

Erre a zebra sírvafakadt, könyörgött, de az orosz-lán csak nevetett és a zebra mellé lépve mancsávaljól felpofozta. A zebra sírt, jajgatott, de az oroszlánráripakodott:

— Fölösleges dolog, hogy siránkozol, mert úgy-sem segít rajtad senki, mert ha valaki akarna is, majdmegmutatom neki, hogy ki az úr! Most pedig meg-öllek, hogy példát szolgáltass ostoba népségednek,amely az én engedelmem nélkül csatangol itt fel-alá.

De egy ugrással ott termett egy leopárd és mielőttaz oroszlán félreugorhatott volna, a leopárd már hegyi-ben volt és csúnyán megharapta. Az oroszlán ekkora zebrához fordult, hogy kérje meg a leopárdot, hogykönyörüljön meg rajta és hagyja életben. A zebracsak ennyit mondott:

— Ha te vagy minden állatok királya, akkoregyszerűen elrendeled neki, hogy bocsásson el és őbiztosan így is fog tenni. De ha nem te vagy a főnök,akkor vedd el büntetésedet, halj meg és szolgáltasspéldát minden fajtádbelinek, hogy ne éljen visszaaz alsóbbrendűekkel.

A leopárd erre ezt mondta:— Helyes a szó, zebra. Hagyj minket maguakra!És a leopárd megölte az oroszlánt.

RÉSZVÉT ÉS A ROSSZTETT BÜNTE-TÉSE — AZ ELEFÁNT ÉS AZ ÓRIÁS-

KÍGYÓEgy nap óriáskígyó csavarodott

egy inda köré.Az elefánt

épp arra járt

és már

hatalmas ormányávalle akarta törni az indát. Azt

tudjátok, hogy a kígyótehetetlen, ha egy inda köré csavarodott, mert

így akárkiis könnyen eltörheti a hátgerincét. Így hát

teljesen azelefánt

kegyelmétől

függött

a kígyó élete.A kígyó könyörgésre fogta a dolgot, kegyelemért

esengett

és megígérte az elefántnak, hogy amikor

csakakarja, megvédi és rendelkezésre áll. A kígyó még hozzá-tette, hogy az elefánt

gondoljon arra, hogy a kígyónakkicsinyei vannak, akiknek gondját

kell

viselnie és ígyszégyen volna az elefántra és egész törzsére, ha a drágakicsiket

megrabolná apjuktól.Az elefánt

azt

mondta a kígyónak, hogy sohasemérdemelt

részvétet

senkitől

és megkérdezte tőle, hogygondolt-e azoknak a drága kicsinyeire, akikre valahais rácsavarodott. »Mégcsak arra sem adtál

időt

senki-nek, hogy kegyelemért

könyörögjön, úgy mint

én mostneked adok; mert

mégis kíváncsi vagyok, hogy mivelérdemelnél

ki részvétet?«Az elefánt

még hozzátette: »De mégis hogy lásd,kivel

van dolgod, megkegyelmezek neked, ha gyor-sabban lecsavarodol

és hullsz le a földre, mint

amilyengyorsan és felemelem az ormányomat, hogy tégedleszedjelek és összetörj elek.«

És mialatt

az elefánt

csak ki is mondta ezeket

aszavakat, a kígyó hirtelen lezuhant

a földre és szorosanrácsavarodva az elefánt

lábára, nagyot

nevetett

és ígybeszélt: «Nos hát, Elefánt

úr, kényre-kedvre az enyémvagy és mert

te mondtad, hogy nem ismerek részvétet,meg kell

halnod!«És a kígyó nekilátott, hogy az elefánt

gyomrábamarjon, de az elefánt

nagy nyugodtan kiszabadítottaegyik lábát

és minden erejével

és súlyával

a kígyó

276

hátára lépett. A kígyó jajveszékelt, lecsavarodott azelefánt másik lábáról és újra rimánkodni kezdett, de azelefánt egyszerűen rálépett a kígyó fejére és kiszorítottabelőle az életet. És csak ennyit mondott: »Aki nem is-mer részvétet, annak nem jár ki részvét!«

SZÓLJ IGAZAT — VERSENYFUTÁSEGY KÍGYÓ ÉS EGY LEOPÁRD

KÖZÖTTEgy nedves napon közvetlenül az esős évszak

után egy leopárd véletlenül befutott a szarvasviperákfészkébe. A kígyók nevettek, kiáltoztak örömükben,mikor látták, hogy a bátor leopárd ilyen ügyetlenzavarba jutott.

Az egyik kígyó így szólt:— Mondd csak, Büszke Leopárd úr, hogy érzed

magad ebben a furcsa társaságban?A leopárd, amely sohasem gyáva, bárha itt minden

ellene volt is, így felelt:— Bizonyára úgy érzem magam, ahogy ez szá-

momra rendeltetett. Tudhatjátok, hogy nem szívelemmindenkinek a társaságát. De nem foghatjátok rám,hogy olyan kellemetlen társaság volnék, mint az orosz-lán, vagy akár a majom. Mindig jó cimbora voltam.

És nagy vita támadt a kígyók között, hogy mitörténjék a leopárddal, engedjék-e útjára vagy öljékmeg? Egy öreg kígyó a leopárd védelmében szólalt felés ezt mondta:

— Legalább adjunk módot a derék fickónak,hogy elnyerhesse az életét, hiszen véletlenül kerültbajba, nem maga kereste a veszedelmet.

Megegyeztek abban, hogy egy fiatal kígyó versenytfog futni a leopárddal. Ha a leopárd veszít, visszajönés megadja magát, de ha a leopárd nyer, nemcsak hogyszabadságát nyeri vissza, hanem fel is falhatja a kígyót,amely elvesztette a versenyt.

Megkezdődött a futás és száz az egyhez fogadták

277

a kígyó győzelmét. Olyan biztos volt a leopárd diadala.De a leopárd, mikor látta, hogy annyira előnybenvan a fiatal kígyó fölött, könnyelmű lett és a legne-hezebb utat választotta. Útközben aztán véletlenülegy zebra került eléje. Nagyon éhes volt, mert sokáigidőzött étlen-szomjan a kígyók körében és ezért elha-tározta, hogy megeszi a zebrát. A zebra eliramodott,ő a szegény állat után vetette magát és jó nagy utatkellett megtennie, hogy utólérje.

Ezalatt a fiatal kígyó gyorsan kúszott árkon-bok-ron át, hogy annak módja és rendje szerint megnyerjea versenyt. A leopárd hosszan és kiadósan lakmározott,jót is aludt a lakoma után és amikor a célhoz ért, ottmegállt és várt és azt hitte, hogy megnyerte a versenyt,aminek a tetejébe még egy jó, ifjú kígyó ízes csemege-falatja is kijut neki.

De legnagyobb meglepetésére a fák közül elrejtveegyszerre csak lepottyant előtte a kis kígyó és annyiramegijesztette a leopárdot, hogy megfordult, elrohantés soha többé nem tért vissza, ahogy azt megígérte.

Amikor az öreg kígyó meghallotta, hogy mi történt,így szólott:

— A jó öreg leopárd azt mondta, hogy nem gyávaés hogy jó cimbora. De én nem ilyennek látom. Közön-séges hazug, ami egyet jelent a gyávával, mert félbeismerni az igazságot!

OSTOBA, AKI TÖBBRE VÁLLAL-KOZIK ... — HOGY CSAPTA BE A

GAZELLA A LEOPÁRDOTEgy nap, mikor a leopárd éppen az itatónál volt,

odajött a gazella is, hogy szomját oltsa. Mindenkitudja, hogy a leopárd nem szeret senkivel együtt inniés lehetőleg elkerüli más vadállatok társaságát. Annyirafelbosszantotta a vakmerő gazella szemtelensége, amely -lyel oda mert állani a bátor leopárd elé, hogy Leopárdúr be se fejezte ivását.

278

Szegény gazella nagyon szomjas volt és eszeágábansem volt, hogy milyen veszedelemnek tette ki magát,amíg csak a leopárd nem szólott hozzá. Amikor meg-hallotta a leopárd hangját, megfordult, hogy elszalad-jon, de a leopárd utána kiáltott, hogy álljon meg és aztmondta, hogy ne féljen, nem esik bántódása. Elmesélte,hogy felesége tiszteletére nagy lakomát csap, mertfelesége csupa hímbébivel örvendeztette meg. Azt ismondta, hogy a felesége nagyon szeretné, ha a gazellamegtisztelné lakomájukat.

Persze mindez hazugság volt, mert a leopárdcsak magához akarta csalni a gazellát, meg akartahívni beteg feleségéhez, otthon aztán hirtelen rárohanniés felfalni. A leopárd ugyanis nagyon szerette a gazella-húst, jobban, mint a majompecsenyét, bárha a majom-hús is nagyon édes és vannak, akik azt tartják, hogya legjobb minden húsok között.

A gazella azt mondta, hogy szomorúsággal hal-lotta az újságot, hogy Madame Leopárd még mindiggyengélkedik, bár viszont vigasztalóan hatott rá az,hogy Madame Leopárd olyan nagyszerű fiúcsemeték-nek adott életet. Azt is mondta, hogy boldogan eljöna lakomára és megkérdezte, hogy mikorra várják?

A leopárd már torkában érezte a gyönyörtelifalatot és majd meghalt örömében a meghívás elfoga-dásának hallatára. Azt mondta, hogy másnap, ivásután várják vendégül a gazellát. Azután szökellveindult hazafelé, szinte megfeledkezett arról, hogy mostis megehette volna a gazellát és azt mondta magá-ban:

— Jobban esik majd, ha egy kicsit várakoznomkell a csemegére.

A gazella egész idő alatt tudta, hogy a leopárdbe akarta csapni őt és most azon törte az eszét, hogyvalami jó tervet eszeljen ki, amellyel ő csapja be azostoba leopárdot, aki mohóságában a jó falatra márelőre nyaldossa a talpát. Azt gondolta, hogyha elnézleopárdékhoz, mielőtt Leopárd úr hazajön, megtudjahogy van-e szó lakomáról, hogy a leopárd igazat mon-dott-e? De aztán mégis úgy döntött, hogy csak másnap

279

megy el, de majomnak öltözik. Szert tett egy majom-bőrre és azt magára Öltve leopárdékhoz indult.

A leopárd odahaza volt és jó ételekkel várta a ga-zellát, mert — mint mondta — kedvében kell járniannak, aki halála előtt áll. Amikor felpillantott ésmeglátta a majmot, nagyon dühös lett, mert nem maj-mot várt, hanem kedvenc ételét: a gazellát. A majom-nak vélt gazellából enni sem akart, hanem egyszerűenmegkérdezte tőle:

— Mit keresel itt?A majomnak vélt gazella így felelt:— Éppen most találkoztam a gazellával, aki

elujságolta nekem bánatodat és örömödet és én eljöt-tem, hogy veled sajnálkozzam és örüljek.

A leopárd mindenféle jó falatot rakott a majomelé és a majom jól teleette magát. Mielőtt még befejez-hette volna lakomáját, a leopárd elsurrant, hogy fel-keresse a gazellát és megegye, azután visszajöjjönés ugyancsak felfalja a majmot is.

De a leopárd sehol sem találta a gazellát és amikorvisszajött, sehol sem találta a majmot. Minden drágaétele is elfogyott! Roppant dühös lett.

Amikor másnap megint az itatóhoz ment, otttalálta a gazellát és megkérdezte tőle, hogy miért nemjött el hozzá? A gazella mindent elmondott neki ésazzal fejezte be, hogy nagyszerűen lakmározott nála,azután faképnél hagyta. Mondókáját így fejezte be:

— Leopárd úr, ha máskor be akarsz csapni valakit,ügyelj előbb arra, hogy ne csapd be önmagadat!

VÉGE