Baka István

Égtájak célkeresztjénVersek 1970-1987

(digitális kézirat)*

* Az azonos című, 1990-ben megjelent kötethez készült válogatás számítógépen írt kézirata

(Bp. Szépirod. K.)

2

TARTALOM

Egy digitális kézirat története... (Kokas Károly)

LEGENDA, HÁT LEHULLASZNYÁR. DÉLUTÁN

AZT HITTÜK, HOGY A DZSUNGELEKOLY BIZONYTALANNÁ

KUTYARASZKOLNYIKOV ÉJSZAKÁI

DALERDŐ, ERDŐ

ITTLEGENDA, HÁT LEHULLASZ

MIÉRT HALLGATSZ, TAVASZI ERDŐ

KÖNYÖRÖGJ ÉRETTEMNEM VAGY ITT

VÉGIGVER RAJTADSZERELMESVERS

KORA-TAVASZI ÉJSZAKAKÖNYÖRÖGJ ÉRETTEM

BALLADA

FEGYVERLETÉTELTEMESVÁR. DÓZSA TÁBORA

1514VÁLTOZATOK EGY KURUCDALRA I.VÁLTOZATOK EGY KURUCDALRA II.

PRÉDIKÁTOR-ÉNEKPETŐFI

VÖRÖSMARTY. 185OVÁZLAT A VÉN CIGÁNYHOZ

FEGYVERLETÉTELVÉGVÁRI DAL

SZAKADJ, MAGDOLNA-ZÁPORÉJSZAKA, FEKETE MÉNES

IMAINGEMET VARRJÁK

KÖNYÖRGÉS LÁNYOM ÉLETÉÉRTGYÓNTATÓ FEHÉRSÉG

SZAKADJ, MAGDOLNA-ZÁPORAJÁNLÁS

A JANTRA HÍDJÁNBOLGÁROKSZÉKELYEK

A JANTRA HÍDJÁN

TŰZBE VETETT EVANGÉLIUMOKTÓBER

NOVEMBERJÖVENDÖLÉS EGY TÉLRŐL

TAVASZDAL

SZÁRSZÓI TÖREDÉKREKVIEM-TÖREDÉK

KÖRVADÁSZATSÁTÁN ÉS ISTEN FOGLYA

TŰZBE VETETT EVANGÉLIUMHÁBORÚS TÉLI ÉJSZAKA

ISTEN FŰSZÁLADALOK HARMINCÉVESEN

A NAGY VADÁSZPOHÁRKÖSZÖNTŐ

ÉJSZAKATÉLI REGGEL

A SZÁZADVÉG KÖLTŐIHEZZRÍNYI

ISTEN FŰSZÁLA

MEFISZTÓ-KERINGŐTRAUERMARSCH

A TÜKÖR SZÉTTÖRTADY ENDRE VONATÁN

LISZT FERENC ÉJSZAKÁJA A HAL TÉRIHÁZBAN

MEFISZTÓ-KERINGŐ

HALOTTAK NAPJAALKONY

AKKOR IS OTT ISCIRCUS MAXIMUS

SZÜRKÜLETDE PROFUNDIS

CIRCUMDEDERUNTHALOTTAK NAPJA

DÖBLING

BALCSILLAGZATHELSINGŐR

TÉPÉSCSINÁLÓKANGYAL

HALOTTAK ÉJEÁTUTAZÓKÉNT

BALCSILLAGZATSZÜRKE FELHŐK

PRELŰDVÖRÖSMARTY-TÖREDÉKEK

VEZEKLÉSCASPAR HAUSERHUROK-SZONETT

RACHMANINOV ZONGORÁJAPRELŰD

HALÁL-BOLERÓ

3

Egy digitális kézirat története...

Lépcsőház-szomszédok voltunk, és voltak közös barátaink. Talán érthető, hogy a nagy „bécsiCommodore vásárlóláz” utolsó hulláma idején vett masinámmal eldicsekedtem neki. Magamszámára is meglepő módon alig néhány hét alatt sikerült megfertőznöm szövegszerkesztésitudományommal. Olyannyira, hogy 1988-ban István aztán saját gépet is beszerzett. Egy kisTV, a C-64-es alapgép, egy floppy-meghajtó - ez volt mindkettőnk fölszerelése.

Érdekes volt maga a szövegszerkesztő program is, szegedi „találmány”. Az amerikaiVizawrite 64 alaposan átírt, továbbfejlesztett változata, „Tiszatext” néven. Ezzel tanítottamhát szövegszerkeszteni kezdetben igencsak szkeptikus barátomat. Volt egy kis dokumentációis a program használatáról, így István hol az én magyarázataimmal, hol annak segítségévelhaladt. Egy idő után aztán nem is volt már téma köztünk a számítógépes szövegszerkesztés....Én nem kérdeztem, mert igazából úgy hittem, ő már rég feladta, talán István meg nem akartfolyton szekírozni vele.

Ezért is volt nagy a meglepetésem, mikor ‘88 karácsonya előtt pár nappal egy dedikált floppy-lemezzel lepett meg. Gyűjteményes kiadásra válogatta össze rajta verseit „Az égtájakcélkeresztjén” címmel. A címkére ez alá csak annyit írt, hogy „VERSEK /70-87/”. Később,1990 tavaszán a Szépirodalmi Kiadónál ki is jött egy hasonló című kötet, amely lényegébenennek a 88-as lemeznek az anyagát hozza. Pár vers az eltérés a kezdeti részekben és egyjelentékeny különbség, hogy a lemezről hiányzik a „Tájkép fohásszal” ciklus hét 1988-89-esverse, amelyek nyilván többségükben a lemezanyag szerkesztése után születtek.

A C-64 „Tiszatext” szövegszerkesztőjének adatállományait gyakorlatilag változás nélkül sike-rült web-oldalakká alakítani, úgy, hogy a C-64-es program szerkesztési jeleit (kurzív, kövérstb.) a lehető legpontosabban követtem. Az esetleges betűhibákat, elgépeléseket egyáltalánnem javítottam (egyébként alig vannak ilyenek). Ilymódon az itt látható anyag önmagántúlmutató érdekessége, hogy egyfajta digitális autográf kéziratként is rendelkezésére áll aBaka István költészetével foglalkozóknak.

Kokas Károly

4

LEGENDA, HÁT LEHULLASZ

NYÁR. DÉLUTÁN

1

A fű komoly, meleg szagábanmegyek a dörmögő mezőrea fák közül, hol már homály vans szorongva alvad.rá a földre.

Ha most csak ketten énekelnénk!Hogy lobbanna piros harag!De pipacs lett az is - letépem,és szoknyája ölig hasad.

2

Emlőnyi árnyú lomb itatjaa gödrök ritkuló sötétjét,s levélrés-szájához tapadvatűnődve csókolja a kékség.

Ezer szemével néz a bodza.S mit lát? A tó tükrén lebeg,alatta felhő túr habosrazölddé penészedő eget.

3

Vigyázz! Leejtett cigarettádelfonnyaszt egy poros virágot.Így gyötri asszonyod szerelmétölében hamvadó magányod.

S hová árnyad vetült, a hűvösérintéstől lehull a harmat,és ezüstjén egy pillanatramegvillan véletlen hatalmad.

4

Vízben fuldokló lombjukérthogy remegnek a parti fák!Sötétség öble már a rét,magánnyá merevült a nád.

A bogarak, gombok a fán,elalszanak a zöld kabáton,s a talpig lekaszált füvekfájdalmát elnyomja az álom.

5

5

És száll a csend - a hold mosatlanablaka mögé lép az Isten:egykedvüen néz - túl homályosüveg, hogy lásson és segítsen.

S engem gyanakvó csillagokkövetnek már a tájban,kutatva, merre ballagoka megjelölt homályban.

AZT HITTÜK, HOGY A DZSUNGELEK

Azt hittük, hogy a dzsungelekszobánkban folytatódnak,hol partizánmód rejteziks szép tervet sző a holnap.

De - míg kirakatok jegéredermedtek rá a városok -otthonunk búvóhely-homályamegszelídült s hozzánk szokott.

S éjszaka, míg a székre tettruhákban megköt a sötétség,álmunkban már megvásárolhatóformákba öltözik a szépség.

Azt hittük, hogy a dzsungelekszobánkban folytatódnak,s most rettegünk, gerillaként hovárejtőzhet még a holnap.

OLY BIZONYTALANNÁ

Oly bizonytalanná tehetegy ilyen esős, őszi nap,ha most behunynád szemed,homálynak hihetnéd magad.

S a befüstölt, hideg szobábólcsak nézed, míg esteledik,ahogy az ablakon a záporparasztarca veritékezik.

6

KUTYA

Körülhemperegted a fákat,leráztad irtózatod,szabad vagy - horpaszodban már csaka belek láncát lógatod.

De - míg buzgalmad felediaz udvart, tornáctól az ólig -a vadvizekre emberidühök homloka ráncolódik.

A felhők közt bakancsszögek:rúgások csillagképei,lekushadsz, s rettegő szemedfüvek pillája verdesi.

S amint a holdon feltünikeszelős, hű tekinteted,mint egy nagy gazda lábait,végigszagolod a fűzeket.

RASZKOLNYIKOV ÉJSZAKÁI

Már elmerült az alkonyata csatornák poshadt vizében,Pétervárt a sugárutakkötéllel verik a sötétben.

Az éjszaka, csillagaitvonszolva, mintha lánca volna,előbotorkál, s én a csörgőlombokat hallgatom szorongva.

A hold Pugacsov koponyája,repedt vigyorgás odafenn,a mélyben bőgés, kocsmalárma,baltaként rándul meg szivem.

Vak koldus a bérház sötétje,nyújtja az udvar tenyerét,fölötte csillagok kelésefakad. Mert koldusarc az ég.

7

DAL

Ó, virradati rétek:átizzadt, szürke ingem,kiterített magányom!Hová vezettek engem?

A rengeteg szivébe,mely őzekkel dobog,de minden levélrésekéklő farkastorok?

- Vissza az éjszakába!A sötét ég alattte vonszolod a holdat,mint vasgolyót a rab.

ERDŐ, ERDŐ

Erdő, te zöld reménytelenség,vadak félelmével teli!Fél lábon álló tölgyeidrokkantak emlékművei.

Az éj, e csillaggal kivertvaskesztyű Isten kezén,áganként tördel. Kínjaidrőzséjét gyűjtögetem én.

Ösvényeid korbácsütésekmindig kiújuló nyoma.Mért hittem: zászlóforma szélneklehetnél tartóoszlopa?

Erdő, te zöld reménytelenség,te szorongásommal teli!Téged is, engem is szoborrádermesztnek Isten kezei.

ITT

Itt minden gyom örül a délnek,hogy nem kell másra vetnieparányi árnyát. E vidéknekholtan se lennék semmije.

Minden bokor magának térdel,esdvén az Istentől esőt,s ha küld - kuporgatja a tócsákezüstfilléreit a föld.

8

S azt is tudom, mindegy e tájnak,leszek vagy nem leszek jelen;csecsemő arcáról a légy:elröppen emlékezetem.

Csontjaimmá szikkadt magányomnem mállik szét soha e földben,a kiürült jövőbe lépekmégis, hogy sorsommal betöltsem.

LEGENDA, HÁT LEHULLASZ

Pass Lajosnak

Legenda, hát lehullasz,jövőnkből varrt ruha!Erdővé válhatunk mi,szarvasokká soha.

Havas táj keszkenőjétbevérezzük ma még.Holnapra lágy humusszáfeled már e vidék.

Szél leng az alkonyatban:ingünk volt - ám mi többetmagunkra föl nem öltjük.Soká késett az ünnep.

Legenda, hát lehullasz,sorsunkká nyűtt ruha!Állunk, mint holtra dermedterdők agancs-sora.

MIÉRT HALLGATSZ, TAVASZI ERDŐ

Miért hallgatsz, tavaszi erdő?Én együtt suttognék veled.Imádkozom vagy átkozódom,mindegy nekem. Mindegy neked?

Lázadj föl, rengeteg! Reménnyégyötrött zöldedre kérlek én.Zizegsz csak - s megadás-fehérenvirágzik szilva és kökény.

Mindegy - benned leltem hazát, ittlegalább megtűr a közöny.A fák közt szél vesszőfutása:beléálmodhatom dühöm.

9

Hogy hittem én tebenned, erdő!Hallgass csak! Ím, letérdelek.Imádkozom vagy átkozódom,mindegy nekem. Mindegy neked.

10

KÖNYÖRÖGJ ÉRETTEM

NEM VAGY ITT

Füvek, virágok esti hamva,kátránnnyal itatott vizek;mint ázott ing, hozzám tapadvacsattog, szorít a rémület.

Mint meglazult szeg, porba hullt mára fény a lombrések közül;puhány-magányom összecsúszkáls ezüstlő nyállal megjelöl.

Hiányodhoz már szoktatommagam, míg kék borosta serkena csöndre, s rozsdás fájdalompiroslik vasbavert szivemben.

Kiköpte szájából a zöldet,sötétlő ásítás a fa,embernyi árnyak gömbölyödnekbegörbült ágain: akasztottak közt jössz haza.

VÉGIGVER RAJTAD

Ebben a sűrű, otthonoshomályban jól érzem magam.Az avarból előkotorhatom,mint megbarnult fényképeket,összegyűlt éveinket.Süppedő, langyos korhadék: a fekhelytörött rugóival. Levélfoszlányok:elrongyolt bankjegyek - ebédpénz,lakbér, kiszámolt örömök: mozi,vacsora, cigaretta, bor.Fakéreg tiszta illata: hajadé? Összebújtunk,egymás felé növő magányban.Ó, ez az erdő, ez az erdő! Fonnyadódélutáni fényben állok a fák között:eget markolnak vagy homályt csak - karjaid,milyen sok karcsú, védtelen,sovány karod! Ölelés-erdő, fázós,felhők kesztyűit kereső, didergő,lombok kabátujjába, takaróm alá

11

bújó, arcomat cirógató: szerető-erdő,feleség-erdő, megsokszorozottszerelmem erdeje, szavainkkal,leveleink soraival telerótt;levélerezet-erdő: ráncainké. Jó itt,ugye, milyen jó? Itt nélküled isminden terád emlékeztet, teróladösszegyűjtött hasonlatokerdeje ez. És nem viták, veszekedések,békülő, kényszeredett ölelések,visszanyelt szavak, megbánt szavak,szavak: szeretkezéshez hazudottak,őszinték, félig igazak, újra igazak -szavak erdeje?Szél jár.Jó volna azt mondani: gyöngysorokcsörrennek össze nyakadon, ha szél jár,és verdesi az ágakat, esőt hoz,lassú, szemerkélő esőt, hazuggávált jelszavak ritmusával, szorongást;újságok, könyvek, kérvények lapjaikéntzizegve, földre hullva, tölgyekodvába, mint fiókba gyűrve; szél jár,kopogtat, veritékezikablakunkon, esőt hoz, idegenléptek kopogását a ház előtt,szívdobogást, ideges ujjaiddobolását az ágy szélén, a párnán.Végigver rajtad, erdő,végigver rajtad, szerelmem,szorongásom, hazám.

SZERELMESVERS

Hóhullás-arcú asszonyom,vetés-didergésem terítsd be!Zuhogj, havazd fehér kötésedfeltépett rettegéseimre!

Mert fönn a Hold gonosz vigyorgás,s mint hülyék nyála, csorg a fénye.Reszketve bámulom - az Istenbelehülyült hát közönyébe?

Szőjél, te Zivatar-szövőszék,oly sűrű leplet, hogy ne lásson,ki sorsom ellen megtagadtamgyomként tenyészni a világon.

12

Dermessz meg, hogy szét ne omoljak,vagy vadvíz-üresség szememkötözd be, hogyha meg nem óvhatsz,fehér kendőddel, Szerelem!

És jöjjön el a Te országod,szenteltessék a Te neved...Mint kenyeret, törd meg haláloms fald fel, hogy egy legyek Veled!

KORA-TAVASZI ÉJSZAKA

Kora-tavaszi éjszaka.Alszol - a takarón kezed,álmodban csillagok fagyottrügyeit melengeted.

A ház előtti fán, az ágakközein: sisakrésekenkeresztül bámul ránk a hold -Isten néz farkasszemet velem?

Gyönyörű oltalmam, a holdfénydárdája téged nem sebez meg,mellbimbóid hegyekre épültvégvárai a szerelemnek.

Elalszom én is, rettegésemetlágy szuszogásod szertefújja...S nyelved és nyelvem lángjaiholnap összelobbannak újra.

KÖNYÖRÖGJ ÉRETTEM

Száz szirmod, cseresznyefa-boszorkány,sistereg, feketére sül,szél-szította leveleidlángokként nyaldosnak körül.

De szenesedő csontjaidbólvércseppek buggyannak - csodátteszel holtodban, s térdre hullstigmáid előtt a világ.

Hagytalak elhamvadni: Istennem bocsát meg nekem soha.Feloldozhatsz-e még, szerelmem,elvirágzó cseresznyefa?

13

Könyörögj érettem, ki testedvallattam késsel és fűrésszel,inkvizítorodért, kinek tegyümölcsöt teremni égsz el.

Bár tudom: enkárhozatom alólnem oldozhat föl engem az ima,csak ha elégek véled - hát belévetemmagamat lombod szent lángjaiba.

BALLADA

Hold ezüst útja a tavonne lépj rá szép leány

Mennem kell ne tartsatok visszamennem kell meg kell őt találnomne zörögj mákgubó a szélbenhívó hangját nem hallanine bújjatok el margarétákingének gyöngyházgombjaine szaggassatok pipacsok irigykurvák vörösre mázolt körmeimennem kell meg kell őt találnommennem kell ne tartsatok vissza

Hold tüllje lesz menyasszonyifátyolod szép leányruhádat kagylók karmaimegtépik szép leányszűz öledet megöklelinádtorzsa szőrös buzogánynem kedvesed szemefehérjehal villog itt az éjszakábanne ereszkedj közénk a mélybemaradj a parton szép leány

A sebtiben varrt éjszakábóla csillagfény mint férc kilógfölfejtem én varrok belőleágyunkra súlyos takarótfölfejtem én varrok belőlefekete vőlegényruhátböködöm Sarkcsillaggal sodroka holdfényből ezüstfonáltmennem kell ne tartsatok visszanem várhatok tovább

14

Fölfejted szép leány belőlevarrhatsz majd halotti lepelta súlyos koporsófödélrecsillaggal íratik nevedne lépj rá szép leány a tóracsalás a hold-ösvény csalás

Mennem kell gyűrűm elveszettha nem lelem felhúzza másfél pár cipőm is elmaradtoltár elébe hogy megyekfátylam is elring a tavonmit bánom én legyen csaláshold útján bár elsüllyedekmit bánom én ha látomás

Gyűrűzik majd tested feletta víz fehér cipőd a holdfelhők sarában elmaradtlábodra föl nem húzhatodne lépj a tóra szép leánycsalás a szerelem csalás

Mennem kell meg kell őt találnommennem kell ne tartsatok visszane szaggassatok pipacsokkurvák vérvörös körmeine bújjatok el margarétákingének gyöngyházgombjaine zörögj mákgubó a szélbenhívó hangját nem hallanihatárok fűrészfogainlépkedve is megtérek hozzánépeket földhöz szögezőesőben visszatérek hozzáCharonnak szemem garasávalfizetek és átkelek hozzámennem kell úgyis megtalálommennem kell nem tarthattok vissza

Hold ezüst útja a tavonmegnyílt alattad szép leány

Ölelj ölelj tó-vőlegényemne sirass engemet anyám

15

FEGYVERLETÉTEL

TEMESVÁR. DÓZSA TÁBORA

Holnap - szügyig húsunkbangázolnak úri mének.Egy éj - s a virradat tüzesbilloggal csontig éget.

De ma - ma győztesek vagyunk,jövőtlenek, de bátrak.Hazudj hát még szebben, papunk!Erjedj borrá, gyalázat!

Holnapra elvégeztetett:bakó, bilincsek, börtön.Hadd higgyük hát - ma még lehet -országunk volt e földön.

Ha győzünk - tán a győzelemfordul majd ellenünk.S ha nem - kitépett nyelvemendadog tovább hitünk.

Ha győzünk - vértől részegenkirállyá tesszük Dózsát.S ha nem - hát egy marad velem,holtunkig osztva sorsát.

Vetéseket arat a tűz,erdőn karóvá ég a fa...Egedből nézz le ránk s utolszorhazudj nekünk, Isten Fia!

1514

Hol arcomat megmerítettemvirradatkor, bedőlt a kút.Tükörképem most lenn, a földben,siratja az elhamvadt falut.

Szelek pányváján messze kószálsorsomtól elkötött lovam.Bújdosni így is jó leszek már,és Istenként asszonytalan.

De nem görbítem vissza mégsemaz envéremtől sáros kaszát.

16

Inkább dobom a gabonába:hullassa termő bánatát!

Megyek toportyánnak, bokornak,míg embergúnyám lelkemig szakad.Megyek - s füvekkel, fákkal megosztomnövénnyé torzult árnyamat.

VÁLTOZATOK EGY KURUCDALRA I.

”Zöld erdő harmatját, Piros csizmám nyomát Hóval lepi be a tél.”

Zöld erdő harmatábangázolt a ló alattam...Édes Hazám, ki bűne,hogy Benned nem maradtam?

Havas táj vicsorít rám,bújdosni kell halálra.Bércek szaggatta kendőMagyarország határa.

Ki int vele? Ki intne?Talán ha nem husánggal...Füttyömre nem felel márlóhorkanás, madárdal.

Zöld erdő harmatáváhívesül veritékem.Piros csizmám nyomábóltoportyán nyalja vérem.

VÁLTOZATOK EGY KURUCDALRA II.

Kikericsek lilája - holtakföldből kiöltött nyelvei.A vadvizek rongyát a záporvasszürke cérnával szegi.

Hazámba bújdosom hazámból.Istennel ámítom magam,de rothadó húsába gázolsár-béklyós, elkínzott lovam.

Mondogatom - csak megmaradni!Tavaszodik már a vidék.A hóvirág - imára? késre? -lehajtja reszkető fejét.

17

Hazámba bújdosom hazámból,ünnepek üszkével teli.S ingemet asszonyom: a záporvasszürke cérnával szegi.

PRÉDIKÁTOR-ÉNEK

Ím, két lélegzetvételedközött a csend vagyunk, Uram!Sorsunkká dermed némaságod -fordítsd ránk kegyelmed, ha van!

A meggyötört arcú vizeknekis kín, ha kiürült egektükrei csak. Ezt lássuk eztánóvó tekinteted helyett?

Mint félig béna nyelv, sajogvaforgunk az éj szájüregében,még motyogunk, kemény fogakbaütközve, túl minden reményen.

Tárgyakká hűlnek a szavakés tömlöcfalakká tárgyak,és szétszór közönyöd alattbennünket s elfelejt e század.

PETŐFI

Piros zászlók, világszabadság -pipacs gúnyolja versemet.Hazámmá rothadok - akárki:barát vagy ellenség temet.

Megfulladsz vélünk, Magyarország,minden folyód kötél, hurok.Ledöfködik kozákdzsidávalerdőidet a záporok.

Egymásra rímelő virágok:sárgára sárga, kékre kék...Mit meg nem írhatok, a daltteremné máris e vidék?

Piros zászlók, világszabadság -pipacs gúnyolja versemet.Hazámmá rothadok - ki engemmegtagad, őt tagadja meg.

18

VÖRÖSMARTY. 185O

1

A cserjés börtönrácsba horgad.Már negyedik napja virrasztoks nézem, az úton hogy vonulnakszürkületté fakult parasztok.

Hogy hozzámvénült ez az ország!Elerőtlenedtek a fák.Ó, erdők, falvak, ki parancsoltvigyázzban állnotok tovább?

Dereng a kút ráncos vize:garasra vésett unalom.Nézek rá, mint a semmire,melyen még gyűrüzik dalom.

És megszállják az eget szürkeegyenkabátos fellegek...Hogy hozzámvénült Magyarország!Erdők, fák, falvak, emberek.

2

Zsandárköpenyként gyűretika víz a szélben - nádasokőrláncai állják körüla benne bújdosó napot.

E tó az ég kifolyt szemevagy Istené. Továbbmegyek.A réten prokrusztész-kaszávalegyformára nyesett füvek.

Nyesettek? Így nőnek. Miért isképzelsz oda erőszakot,hol gyomként teremnek a bátrak,s pipacsszínük is átkozott.

E tájhoz hozzáöregednilehet csak. Ráncos az idő.Bánatunk üres szemgödör - hiábanéz farkasszemet vélünk a jövő.

19

VÁZLAT A VÉN CIGÁNYHOZ

1

Ki tette le a fegyvertVilágosnál? A versek?A verseim?Ki űzötte vadonba, aholminden levélrésegy áruló szeme? Minden fűszálkettétört kard. Minden lehullottgally koldusok kiszáradt, alamizsnáért könyörgőkarja. Minden zörej, még a lepergőlevelek alig hallhatónesze is puskadördülésekvisszhangja vagy a homlokba fúródólövés maga.Ösvények hurkaifojtogatják az erdőt.Tisztássá irtódott a holnap.Nincs menedék, fegyvertelencsöndjét a rengetegnek ágakpattogása töri - pisztolyt emelnekönmagukra a fák?

A rétekmár kezesedveringatják csendörlovak árnyát.A tó,reszkető varrólány, az éghóhéringét ráncolja gondosanbáli ruhák fodraivá.

E tájbavolna még visszaút, tudom.

2

Sortűz elé? Eső kopog,pergetve tompa dobverőit.Fogaim közt virág vacog;tán azt hiszi, havasok őrlik.

Zöld szárát rágom - keserűségitatja át minden szavam.De hát miféle havasok köztőröltetsz engemet, Uram?

Mint én e gyomot, úgy szorítodösszezárt szádba sorsomat.Csillogjatok keserű nyáltólvirág-kínlódású szavak!

20

Oda az emberek vetése. -Míg gyászba varrják az egetaz éj vastűi, rongy virágomszorongatom és rettegek.

FEGYVERLETÉTEL

Azt hittük, sorsunk szálaitjövendővé szövi e kor.Megszőttek szőnyeggé, mirea hódító tipor.

Harcolni? Itt, ahol a dombs a rétek kendőjén a déra győzteseknek felkínáltsó és kenyér?

Gyászunk sötétlik, mint a vérbenmegalvadt rög feketesége.Szétporladunk vagy eljutunk azsarnok szivébe?

Mint sziklák közt a tűz, lapuljonfogaink mögé a nyelvünk!Égessen, mit kimondaninem lehet, legalább mibennünk!

VÉGVÁRI DAL

Csend támadt - a feldúlt vidékrőla zivatar már elvonul,s ágak ínyéről vicsorít ránkesőcsepp-fogsorral az Úr.

Végigezüstlik a tócsána rettegés, szellő ha rebben.Hőköl a ló... Továbbereszt vagyszétszaggat bennünket az Isten?

A rongyos, megfakult mezőketrólunk, Uram, letépheted -Magyarország határaitránk rajzolták a sebhelyek.

Annak oltalmazzuk, ki tőlünkelhódította - legalábbkardunk élén csillogjon ez azesőcsepp-gyöngysoros világ!

21

SZAKADJ, MAGDOLNA-ZÁPOR

ÉJSZAKA, FEKETE MÉNES

Ó, éjszaka, fekete ménes!Mezőimet végigtapostad,de csikószem-csillagaidmégis nekem világitottak.

Ó, éjszaka, fekete kendőparasztasszony-erdők fején!Szövetkezem a virradattal,és gyászodat letépem én.

Sovány cserjék hófödte tájon -porcelán tálban őzgerinc.Sötétség, véres lakomádoncsontig pusztítasz engem is.

Bokorrá bűvölt paripámsörényét szélvésszel cibálod.Én erdőkkel, tornyokkal mégisszétszaggatom hóhérpalástod.

IMA

Tömjénfüst-szürke fellegek.A zápor olvasójátmorzsolják ráncos fák, - Miketmotyogsz Anyóka-ország?

- Könyörgök, holtjaim porábólhogy kendert ne növesszen,kötéllé őket meg ne fonjanyakam köré az Isten.

A keskeny hold fehér sebérekönyörgöm hajnalok varát.Itt minden fűszál penge éle:szétszabja a tücsök szavát.

Kötényemen vigyázva járkálj,félve sandíts az égre éjjel!Megvakít a tábornok-Istenezernyi csillag-rendjelével.

Vigyázz te is, haló porodbólhogy kendert ne növesszen,kötélnek téged meg ne fonjonnyakam köré az Isten.

22

INGEMET VARRJÁK

A zivatar ezernyi tűjekihímezi a réteket.Kinek készítik e palástot -elhagyja Isten az eget?

Vagy sebet ütnek, s nemsokáraezer pipacsból vérzik ela táj? Ki öleti virágbaviharok sortüzeivel?

Tű szaporáz - ingemet varrják;golyó kopog - gyilkoltatom.De csontjaimnál is fehérebbesők mosdatta holnapom.

KÖNYÖRGÉS LÁNYOM ÉLETÉÉRT

Halálunkat örökölted?Csak annyit, hogy meghalunk majd,rettegésünkből csak ennyit,sorsunkból csak azt a percet,amit kettévágnak őrültollóként a mutatók - csakennyit, semmivel se többet?

S mi is - ollóként csapódtunkössze, kettémetszve sorsod?amikor azért öleltünk,hogy te végre megfoganjál,te, ki eddig nem jöhettél,kenyér, cigaretta, lakbér,kabát, cipő. gyógyszer voltál?

Három évig asztalunkoncsontoddá száradt a morzsa,véred ittuk tejben, borban,fillérünk szemed ragyogta,három évig faltunk téged -neked mért nem kell húsunk?Könyörgünk hozzád - egyél meg!

Könyörgésünket meghallgasd!Rettegve hallom a farkast,aki tücsöknek álcázvahangjával füvet fűrészel,a virágot tövig rágja...Sötét van - villámok gyújtsákréteinket pipacs-lángra!

23

Hogy az Isten lássa - égünk,ha nincsen is, lássa - égünk,hogyha vak is, lássa - égünk!Égünk áldozati tűzként,égünk érted, kicsi lányunk,hogy te nékünk megmaaradjál,ne örököld a halálunk!

GYÓNTATÓ FEHÉRSÉG

Hóhullás némasága,te gyóntató fehérség,függönyöd előtt állvavallok - feloldozol még?

Meggyónom gyávaságom,magányom, rettegésem,gyónom meleg kabátom,kiszikkadt ölelésem?

Tudom, hazám is méltánnem fogadott fiának,bár cinkosa lehettem,mint folyondár a rácsnak.

Vérem piros didergés,ereim jégvirágahasztalan dermed Istensötétlő ablakára.

SZAKADJ, MAGDOLNA-ZÁPOR

Szakadj, Magdolna-zápor,szoknyáiddal suhogva,akácfa-Jézus Krisztuslábát füröszd zokogva!

Verejtékező vállánterülj szét csapzott hajjal!Orcádba szökő véredpírja Nagypéntek-hajnal.

Zuhogj - ha ily hatalmas,csodát tehet a kín,s Krisztus-sebek fakadnaka meggyfák lombjain.

24

Nézem - s most döbbenek rá,mióta élek, várlak.Magdolna, drága testeditassa át ruhámat!

Szakadj, Magdolna-zápor,szoknyáiddal suhogva,mint egykor Őt, fürössz megés bocsáss el zokogva!

AJÁNLÁS

A mező Veronika-kendő:töröld belé az arcodat!Ne hitegesd magad, hogy eföldön más nyomod is marad.

S elég is ennyi. Ím, öregszikelfáradt arcoddal a rét,s kirohad fogaid közüla virágmag-keserüség.

Vadvízzé simuló szemedremajd jégkéreg-szemhéj tapad,és pillaként verdes a nád atél nyugodt egei alatt.

A mező Veronika-kendő:töröld meg veritékezőarcod benne - magába oldjamaró emléked a jövő.

25

A JANTRA HÍDJÁN

BOLGÁROK

Tűzvészek füstje száll - ma éjjelfelmarja tán Isten szemét.Békákkal: rángó kézfejekkelmatat az iszamós sötét.

Krisztus vért veritékezőarca a pipaccsal telirét, s torra csendülnek felettünkcsillagok ónserlegei.

Bokrok turbánjai - törökkéválik a föld is? Azzá válhat!Elbújtatja az anyanyelvszerzetesköntöse hazánkat.

S ha elfogyunk - a nádasoktörnek majd kopját a szélben,tenyerünk, arcunk ráncaitüntetnek minden levélen.

Elvegyülünk a templomokfalán a szentek seregébe,de emlékezni fog minden faágbordáink görbületére.

SZÉKELYEK

Évszázadok kalászaibólkipergő népek sorsa sorsunk?Ringunk a szél bölcsődalában...Holnap ki tudja már, ki voltunk?

Asszonyaink párnára, ingrementik a szűkülő hazát:vásznaikon az elkaszáltrét nékünk pompázik tovább.

Űzhetnek - minket jégverésselszögezett e földhöz az Úr,hol sírok kopjafái vívnakmiértünk halhatatlanul.

26

Szövetkezünk, hogy megmaradjunk.Oltár az asszonyok öle:átlobban öleléseinkenIsten teremtő gyönyöre.

Ringunk a szél bölcsődalában...Már borzolódnak a füvek.Villámlik - martalóc-vigyorbarándulnak újra az egek.

A JANTRA HÍDJÁN

Kozák és lengyel nagyapáktólszármazó bolgár és magyar,május tizenhat, Jantra hídja,Tirnovo, éjjel egy, vihar.

..........................

Villám lobog - országhatároknépeket torzító hege,vagy mást jelent - leánymosollyálobban el az idők dühe?

Mosollyá hamvad, mosolyoddá,mely hetedhét századot átjárt,míg kezed kezemben Petőfisebéből kihúzta a dárdát.

A vihar elvonult, kitisztulaz ég, már csillaggal tele:népvándorlás korabelilószerszám ezüstverete.

Mióta ismerjük mi egymást!Állunk a Jantra felett.Tenyeremmé szűkült hazám,hazámmá tágult tenyered.

27

TŰZBE VETETT EVANGÉLIUM

OKTÓBER

A szürke szerzetescsuháskrumpli bebújt a földbe,és rozsdás páncélban kísértbogáncsként Don Quijote.

Milyen rontás vetkőztetettsorstalanná, bokrok, füvek?Esik - Merlin csontujja íra vízrevarázsgyűrüket?

Esik - ezer Szent György hajítdárdát a sárkány-diófára.Esik - a pokol köreitrajzolgatja a pocsolyákra.

A pocakos krumpli-barátokhorkolnak már a föld alatt,és didereg bogáncs-sisakban,ami jó belőlünk maradt.

NOVEMBER

A fonnyadó falevelek,mint öregasszony-ajkak.Szétgurult olvasószemeka földeken a varjak.

És templomboltozat az ég,a felhő Isten árnya.Görnyed a novemberi rétbokrok alázatába.

Imát motyognak levelek:elfonnyadt, ráncos ajkak.Megalvadt vércsomók utakereiben a varjak.

28

JÖVENDÖLÉS EGY TÉLRŐL

Fekete ágakra telepszika hó - csíkos fegyencruhátkapnak majd a kopaszra nyírtfelemelt karu fák.

Ez lesz az erdő. De a rétenököllé fagy a rög, s az égbevarjakat hajigál a kínoks dühök vad feketesége.

TAVASZDAL

Hóvirágok, ti vízbe fúlószájából villanó fogak,összezáródtok görcsben, akín elsikoltatlan marad.

E földön Isten vállainleomló sodronying a zápor,s holnap nem porzószál: fullánkmered reám minden virágból.

Eszelős ajkain: fehérhab reszket majd a meggyfalombon,fegyveren csillant fény a szó,engem vakít meg, ha kimondom.

Hóvirágok, akik e tájbancsontfénnyel villogtok köröttem,összezárt fogsorotokatfeltépem én - sikoly a testem.

SZÁRSZÓI TÖREDÉK

Városaid bogok a hálón,mit kivetett reám az Úr.Vergődtem hát benned, Hazám,boldogan-boldogtalanul.

Hozzámnőttek cseréptetőid:ne hántsd le pikkelyeimet!Tarts meg - a semmibe ne ússzam,ha benned szomjan is veszek.

............................

29

Úgy halok meg, hogy igaziszép arcod nem láttam soha.Vagy arcod volna címered:e felpuffadt bankárpofa?

Pénz kell? Mint halott koldus szalma-zsákját, feltépem az eget;fogadd el: zsugori kezedbecsillag - a vashatos - pereg.

REKVIEM-TÖREDÉK

Dominó ez az éj, e csillag-pöttyös, fekete csontlapok:holt fiam játéka, mit Istensztalán szép sorba rakott.

Testünk elbukott forradalma,vérízű lett minden falat:törékeny nyakcsigolyád roppanguillotin-fogsorunk alatt.

KÖRVADÁSZAT

Nyírfa s tükörképe a tóban: kártyalap.Isten és Sátán kártyáznak az őszitáj asztalán - Isten veszít s fizetlerogyó szarvast, felbukó nyulat.

S jönnek a vadászok, puskacsőtorkolatszemük is, a véráztatta iszákonEurópa térképe: vérfolt-fővárosok,szájukat nyitják - csontokkal fehérlő lövészárkokat.

A tó partján döglött halakhevernek, mint kivájt szemek, - a vizek megvakultak,s jönnek a vadászok, a láthatár, mint halszáj, összezárul,s égtájak célkeresztjén megáll és vár a vad.

SÁTÁN ÉS ISTEN FOGLYA

Rám kattan, mint hideg bilincs,a reggel horizontja,világ priccsén felébredek:Sátán és Isten foglya.

30

Eső kopog az ablakon,minthogyha fakupábankockát rázna unatkozóbörtönőröm, a Sátán.

A szél Isten szakálla, leng,ördögmancs - ág cibálja,s jönnek az Úr angyalai:a felhők bamba nyája.

Nézek a szerteröppenősiheder-ördögökre -elgörbült, vérrozsdás karomplatánlevél pörög le.

Lenn förtelem, fennen közöny,sörét ver ablakomba,vadnyúl-irhámon hajbakapsátánhad, angyalhorda.

Szabad álmomból ébredek:Sátán és Isten foglya,s rám kattan, mint hideg bilincs,a reggel horizontja.

TŰZBE VETETT EVANGÉLIUM

Mint papírhulladékkal teli rétenételt keresgélő kutya,futkos pupillám a szemfehéren,de Istenre nem talál soha.

Vágóhíd szemétgödrei, ti véres-tályogos koldusszemek,ti láttátok Őt, aki egykorkigondolt benneteket?

Vadnyulak, akiket a rókaúgy lóbál fogai között,mint tömjénfüstölőt, utolsópercetekben láttátok őt?

Ágak közt zápor serceg, minthaMagdolna fésülné haját,villámlik - szikrát vet sörénye,nézem eszelős-boldog mosolyát.

A hold-tonzúrás éjszakában én isprédikáljam hülye vizeknek,hogy a mennyek országa ők,hol ponty-arkangyalok lebegnek?

31

Futkos pupillám, mint a rétenszemét közt turkáló kutya,papír, papír - Isten nevét nemírom reád többé soha.

HÁBORÚS TÉLI ÉJSZAKA

Ady Endre emlékének

I

Különös éjszaka ez, be különösenfénylik - ahogy rásüt a gyertya lángja -poharamban a vörösbor: összecsavart színházi függöny, -milyen színjáték kezdetére várva?

Különös éjszaka ez, kísértetesenragyog fel hirtelen az ablak jégvirága,akárha áttetsző tenyér - nem látszik, csak az árnya;tenyerét az üvegnekki feszíti? ki készülbetörni hozzám? ki által leszeklesújtva vagy megáldva?

Különös éjszaka ez, didergek a holdnakmindenen átható röntgenfényében állva,áttetszik benne húsom, csontjaimnakse látszik, csak az árnya,de véremen megtörik, nem hatolhatereim pirosába,állok eleven vérfaként, piroslóágaimat kitárva,kapaszkodom piros gyökereimmela téli éjszakába,állok meggörnyedvén az éjnekfekete szelében - tündérfa, Isten-átka,törzsemen már a kidöntetés jelével - milyenszekerce sújtására várva?

Ver még a szívem,patkók csattognak bennem, hóviharralküszködik egy lovas.

Hová fut?

Milyen üzenet bízatott reá?

Befútta az utat a hó, két oldalána fákon varjak - csontvázakra aggatott kitüntetések.Hová futhatnék? Ez a földfáiban is hősi halált halt, csak a csillagokpislákolnak: felhők sírdombjain a gyertyák.

32

Didergek a mennyország- közönyös hangyaboly - küszöbén, tücsök a meséből.

Kinek kell már az énekem?

Alszik a hangya-Isten.

Befútta az utat a hó.

II (DAL)

Mint almafa lombján az ágak,áttetszenek húsomon a bordák,csüng rajtuk piros almakénta szívem - tépd le, Magyarország!

Nem kell? Túl keserű gyümölcs?Az, hisz az Isten is kiköpte.„Testvér, mi var voltunk e földsebén - lepergünk hát örökre.”

Var voltam? Átvérzett kötés csak.Vér, genny, mocsok rajzolt rám mappát.Térképed nincs igazabb nálam,belém vagy írva, Magyarország.

„Hallgass, testvér! Besúg a zápor,úgy ver, mint meghajszolt szivünk.Tavaszba, nyárba, őszbe, télbe:tömlöcnek négy falába ütközünk.”

Piros csizmákban mégis, mintha szívekkelnének lábra, indulok már.„Piros csizmáid, mint két vérező seb,nem hiszem, hogy messzire jutnál.”

III

Különös éjszaka ez: fény lobbant a mennyben,s futott le pörögve - talána csillag, mely nevezteték Ürömnek,az hullott közibénk,mert a vizek megkeseredtek,és szívemet, mint vörös bársonyt a cigarettaparázs,átégette - íme, keresztülfúj rajtam a szél;állok, mint céllövöldében az átlőtt papírfigura,hallgatok ringlispilzenét, előttem sörhab ahóbuckás téli táj, álmodozom papírrózsák között,míg serényen töltenek,céloznak rám a legények.

A csillag, mely nevezteték Ürömnek,hullott a vizeinkbe,és váltak forrásaink keserűvé; mint lugot ivottcselédlány, vonaglik e meggyalázott ország;

33

katonavonatok rágják le falvait: hernyók a faleveleket.Asztalomon a bor a gyertya különösfényében, mint vért buzgó seb, remeg;s forró lámpa a hold: a holtak lelke lepkekéntforog körötte, és megperzselődve aföldre visszapereg.

Különös éjszaka ez: ím, a lassan fordulóföldön, mint katonaindulót harsogógramofonlemezen a tű, sistereg az a csillag,mely Ürömnek neveztetett.

IV (VOLTAK ITT TAVASZOK)

Voltak itt tavaszok! A fűzek- felbátorult béreslegények -tavak selyemszoknyáit túrták,kisasszonyokkal ciceréltek.

Robogott Szent Györgyként a zápor,kővé vált sárkánypikkelyek:dárdáitól recsegtek, törtekkastélytetőn a cserepek.

A hóvirágok - ördögínybőlnőtt fogak - ha ránk vicsorogtak,csizmáink, jégállkapcsokatroppantva szét, rájuk tapostak.

Láttuk a holdban: ezüsttálonSzent János levágott fejét,mosolygott ránk és prófétáltaKrisztus-idők jövetelét.

Táncolhatott orfeumokbanSalome szemérmetlenül,mi csillagos eget: gyertyákkalrakott asztalt ültünk körül.

Virrasztottunk és énekeltünk,szomjan forradalomra, borra,ittunk, amíg tábornokivállrojtokat termett a bodza.

És réteket fércelt a zápor, -ki látta, míg tartott az ünnep:szapora tűk varrják az országtestére a katonainget.

S nőttek a kukoricacsőrevicsorgó, sárga fogsorok,duzzadt a burgonya - a földhúsában rákdaganatok.

34

Virágzó fák - egyenkokárdásbesúgók - álltak sorfalat,és várták már Betlehem jámborbarmait a vágóhidak.

A világ besoroztatott, -az erdők napszítt zubbonyána vér és genny átütni készült,és megteltek a vagonok:

ACHT PFERDE ODER ACHTUNDVIERZIG MANN.

V

Különös éjszaka ez; szemközt a dombon,mint galléron piszokcsík, ösvény feketéllik,letépett ing a táj - kifosztottkatonahulla az ország.

Most látlak igazán, Uram!Ereid lövészárkok,piszkosan hömpölyög bennük a vér,két szemed két puskacsőtorkolat,fogaid sírkövek, felpuffadt nyelved,mint dögön hízott eb, kushad közöttük.

Most látlak igazán, Uram!Katonád voltam, kiállok a sorból,letépem vállrózsáimat,letépem vállaimról a Napot, a Holdat;sorakozzék fel a kivégzőosztag,szememen fehér kendő: behavazott ország,holtomban is letéphetetlen.

Ágak csapódnak ablakomba, minthaa Semmiből lecsüggvekalitka imbolyogna,az verdesné az üveget rácsaival.Vergődik benne foglya:a téli éjszaka.Ki szabadítja ki?Ki szabadít meg engem?Ágak csapódnak ablakomba, minthaketrecem rácsai.

Különös éjszaka ez, be különösenpislákol asztalomon a gyertya;átsüt a gyertyalángona börtönőr szeme:Istené. Égek benne,és égnek könyvlapok, lobognakbibliám lapjai,

35

lángolnak angyalszárnyak, égnek a sorok, mintmáglyán a holtak - égett toll szagát,égő zsír bűzét érzem én,érzem már holtomig.

VI (VADÁSZAT)

Lovas árnyalakok a ködben,a horizont körhintaként forog,vonulnak lassan festett naplementék,kútgémek, őzek, bőgő szarvasok,cukormáz-tavon hattyúárnyak,s egymásba folyva virradatok, estékforognak a körhinta koronáján,deres mezőn: mézeskalács szivenhalastó tükrös négyszöge remeg,kicirkalmazva rajta: Örök Emlék,betűi közt halszáj tátong: cselédlánykészségesen tárulkozó öle,s a messzeségből csizmák döngenek,tágul a táj s szűkül, új s új menetrefordul a körhinta, kíséricigánybanda és katonazene,Rákóczi-induló, Radetzky-marsés Száz forintnak ötven a fele,s paták szikráznak, csizmák döngenek,lovas-árnyalakok a ködben,forog a hinta, tart tovább a búcsú,körvadászat papírmasé lovon,úri vadászat, nincsen kezdete,úri vadászat, vége nincs soha,hová futhatnál, virradat vada,hová futhatnál, vadnyúl, szarvas, őz,előtted válik hajlongó cigánnyá,s zendít rá trágár nótára a fűz,sörétszemekkel riasztgat a bodza,véredül fröccsen szét az áfonya,úri vadászat, nincsen kezdete,úri vadászat, vége nincs soha,boldog, ki hulltát érezvén megállhat,s golyó teríti földre, nem kutya,és tart tovább a búcsú, a vadászat,a horizont körhintaként forog,mézeskalács-dzsentrik nyeregbe szállnak,lányszobák rózsaszínü álmai,bugyiké, akik letépetni vágynak,fonnyadt emlőké, kik gyötretni vágynak,lapos bukszák és duzzadó herék,hová futhatnál, virradat vada,

36

kutyák kerülnek mindenütt eléd,úri vadászat, nincsen kezdete,úri vadászat, vége nincs soha,és vár a bor a kocsmaasztalon,nagykancsó és tizenhárom pohár,körben, mint Krisztus az apostolokkal,torzképül az Utolsó Vacsora,hová futhatnál, virradat vada,hová futhatnál, vadnyúl, szarvas, őz,előtted válik hajlongó cigánnyá,s zendít rá trágár nótára a fűz,üres a kocsma, de majd megtelikveríték-, vér-, nyers hús- és kapcaszaggal,okádék bűzével, no meg a nótákédeskés akácvirágillatával,és kártya csattog, mintha angyalszárnyak,s holnap is tart a búcsú, a vadászat,forog tovább a horizont, forognakpapírlovasok a papírlovon,mézeshuszárok a kalácslovon,egymásba folynak virradatok, esték,ezer éve vadászat, vigalom,úri vadászat, nincsen kezdete,úri vadászat, vége nincs soha,árnyhattyúk úsznak cukormáz-tavon,és kártya csattog, mintha angyalszárnyak,forog hinta, kancsók, poharak,és Lement a nap a maga járásán,Akácos út, ha végigmegyek rajtad én,tart még a búcsú, a hajtóvadászat,boldog a vad, ki puska elé állhat:

SEBÉBŐL VÉRZIK EL AZ ORSZÁG.

VII

Különös éjszaka ez, ráng, ráng a gyertya lángja, minterőszakolt asszony; lobog,mint katonavonat után lengetett kendő;leng, mint akasztott hullája a szélben;remeg a gyertya lángja,mint döngetett kapu, -Uram,tehozzád kérnekbebocsáttást a holtak.

Áttörnek égő hajjal,lángoló körmökkel, füstölgő orrlukakkal,jönnek Galiciából, Verdun és Doberdo alól,elözönlik apardicsomot, és a Te szenttrónusod előtt összecsapnak újra.

37

Ezt akartad, Uram?

Ezt akartad Te, aki mintspongyát vetted kezedbe a világot,és letörölvén véle visszavontparancsolataidat, most utolsócsepp vérünk hulltáid csavargatod?

Üres már a mennyekfekete táblája, Uram.

Remeg, remeg a gyertya lángja, minttüzes kard a sötétség hüvelyéből kivonva;remeg a kardod, Isten:

MOST ÉN KÖVETKEZEM?

VIII (PASSIO)

Krisztus-éjszaka, tenyeredátszögeztéka csillagok.Tücsökcirpelés - tehetetlenkínban fogad csikorgatod.

A Mindenség feszületérőlhogy nézel engem, Éjszaka!Még meddig hordja arcod eVeronika-kendő Haza?

Vérző vonásaid letörlitalán mirólunk a jövő.Borulj ránk, Megváltó Sötétség,Te sorsunkká feketedő!

Peregnek még harminc ezüstkéntkalászból a búzaszemek.De szomjunk enyhíteni gyűlnekecetes spongya fellegek.

A Mindenség feszületérőlmeredsz rám, Krisztus-éjszaka.Ki Téged lát, nem futhat ekendőnyi országból soha.

IX

Különös éjszaka ez, be különösszínben játszik a gyertya lángjánál a bor:színházi függöny vöröse, levonva még, - milyenszínjáték kezdetére várva?

Különös éjszaka ez, sötétjében, mint lugot ivottcselédlány, vonaglik e meggyalázott ország.Katonavonatok rágják le falvait: hernyók a faleveleket.

38

Különös éjszaka ez, az asztalonreszket a gyertya lángja,vergődik, mint horogra akadt hal; remeg,mint tüzes kard, a sötétség hüvelyéből kivonva.

És égnek könyvlapok, bibliám lapjai, felizzanaka sorok, mint máglyán a holtak - zsíros bűzüketérzem már holtomig.

Miért nem vetsz a tűzreengem is, kiszáradt tündérfát, Uram?

Üres a mennyek táblája, a csillagcsak krétanyom repedéseiben.

Ágak csapódnak ablakomba, minthaa Semmiből lecsüggvekalitka imbolyogna,az verdesné az üveget rácsaival.

Ki szabadítja kifoglyát: a téli éjt?

És felragyognak ablakomon ajégvirág ráncai: tenyérráncok, - a fagytenyeréből kijósol még nekemkönnyű halált?

Befútta az utat a hó... Ver még a szívem,patkók csattognak bennem, hóviharralküszködik egy lovas.

Hová fut?

Hová futhat még, meggörnyedve, gyötröttarcát a halál fekete szelébe tartva?

Milyen üzenet bízatott reá?

39

ISTEN FŰSZÁLA

DALOK HARMINCÉVESEN

I

A nyirkos égen fellegek:penészes, süppedt szalmazsákok,dér hull belőlük: fénytörek. -beh sivár, Uram, a lakásod.

Itt varjakkal gombolt, fehérköd-ingben vár reád a rét,domb térdel, nyújt feléd esengveimára kulcsolt jegenyét.

Hiába kérlelünk, Uram, -világod ily hamar meguntad?Ajtódra, látom, most akasztoda biztosítólánc-Tejútat.

II

Csillagok, csillagok, Mennyországkőkerítésén üvegcserepek,elvérzik rajtatok a zsoltár,Isten elébe nem mehet.

Bordáimat ki lajtorjánk hittemmennyekbe, most magamba visszahullvanézem, hogy könyököl ki Istena holdra, mint homályló kocsmapultra.

Tenger és ég ablaktáblái közöttvergődő légy volt énekem,végtelenből csak a határtalanba, -szavaim nem szabadulhatnak sosem.

A NAGY VADÁSZ

Poharát duhajul az égtükrébe vágta, és lőn éjszaka,csak tükörcserép-csillagok, csak atelihold csorbult szélű pohara

világít, ám ha gally reccsen, ha avadvizeket zápor hugyozza, Őjár-kél közöttünk, és szemeibőlólomsörét pislog, s mi kushadunk.

40

Mert tekintetétől a nyúlprémfelbukfencezik kabátostul, és a gyertyaláng,mint asszony a kéjben, felszítva rángfenséges horkantásai szelében.

Mert állunk mindenütt a négyégtáj célkeresztjén, hiábalengünk ki jobbra-balra, telibe találjaaz utolsó szavunkat is.

Jár-kél köztünk a Nagy Vadász, az égtükörromja alatt, s iszákjából a megsörétezetthajnalok vére a földre csepeg,s éjszakává visszafeketedik.

POHÁRKÖSZÖNTŐ

A poharakban bealkonyodika vörösbor elkorhadtak a fénymestergerendái hamarosanfejünkre szakad a sötétséga föld már síkos testtel a viharkezében vergődik s mint kés alólkipergett pikkelyek csillognak a tavakvillámok krétavonásaivalfelíratik a palaszürke égreegy láthatatlan kéz ítéleteEMELJÜK HÁT POHARAINKATmert többé nem fűzzük a prímásvonójába a térkép lapjaitbankó helyett s malacformáju felhőkszájukban hold-citrommal nem lebegnektöbbé az alkonyatban mert mi lettünka tavak melyekből a hajnaltkimerték s mi vagyunk az Istenhóbefútta lábnyomaia mi vérünk alkonyodik a borbanIGYUNK HÁT EZ AZ UTOLSÓ POHÁR

ÉJSZAKA

A holdon mint egy léken átelfolyt a fény boras dohszag maradt utána ésa hordó-éjszaka

41

s valami furcsa percegésa mennybolt dongái mögötttalán egy patkány rágicsáltalán Isten zörög

vagy talán egy patkány az Istende mindegy is hiszenmindegy kihez imádkozunkegy hordó mélyiben

s hová jutnánk a korhadódongákon túl ki tudjaa Mennybe-e vagy egy sötétés nyirkos pincezugba

TÉLI REGGEL

Behavazott táj abroszána hajnal vörösborpecsét.Elmúlt a mámor, poharamföldhöz csapom - szilánkja jég.

A SZÁZADVÉG KÖLTŐIHEZ

A húsként pirosló alkonyatotellepték csillag-kukacok, - hiábavágjuk a holdfényt hagymakarikákra:nem nyomja el a rothadásszagot.

ZRÍNYI

Az alkony feltépett hasábólkifordult felhők lóbelek a láthatárongyűrűznek véresen miért is látommindenben ütközet nyomátén kinek könyvtárszobám lett a világs nem ütközöm csak erdei vadakkals zörög a sok pergamensárga nappallapozhatom unottan ez maradts egy öregedő asszony szoknyasuhogásaahogy esténként teremről teremre járvakioltja a fáklyákat mintha aszférák fekete ruhás angyalaoltogatná a csillagokatés költhetem megint a verseket

42

de engem már a vers nem költ meg újras túl könnyű volt rímekből rakni váratkövetlek hát aa sűrüségbe bújvasoká rejtőztél tőlem Istenemmost végre szemtől szemben állsz velemFELISMEREM VADKANPOFÁDAT

ISTEN FŰSZÁLA

József Attila emlékének

Nézem, ahogy a nyári alkonyatpirosló nyelve nyalogatja afény sótömbjét, és lassan rám tapadcserepes ajkakkal az éjszaka.

Micsoda szomjat kell majd oltanoma véremmel! Ostoba, hogy hihettem,hogy én vagyok e világ szomja, - mostlátom már: félhold-szarvat hord az Isten,

s patanyomában összegyűlt esővíza tenger, kérődzése ritmusáraváltakozik a nappal és az éj, s mintvakondtúrásra, lép egy-egy világra.

Nem tudtam én, hogy nyáluszályakéntleng a Tejút... De most mindent megértek.Sötét van, és Isten fűszála, én,ringok puha alsóajkán az éjnek.

43

MEFISZTÓ-KERINGŐ

TRAUERMARSCH

Gustav Mahler emlékének

Tratatatam, tratatatam, tratatatam...A messzeségből trombitákréztücsökcirpelése száll,elönti a Birodalomréteit a trombita-csiganyál.Tratatatam, tratatatam, tratatatam...Közeledik a gyászmenet,gyászfátyol-napfogyatkozása hölgyek arcán s rettenet,de gyászölükben izgalom:nyirkosodnak a gyászbugyik,s jönnek a gyászfrakkos urak,éjből a frakk - a csillagokóraláncán fityeg a hold,és gyászos nemiszervük combjukközött lélekharangozik.Tratatam, tratatatam, tratatam...Az élen gyászkancán ügeta tábornok, mindkét fülébenvatta - ha villám csattog is,csak annyit hall belőle, minthacsészén ezüstkanál kocogna,plomba a tábornok fogában,sziklába töltött ekrazit,gyászzsebében a pakli kártya,s azt látja, ha álmodozik:a kártyalapok figuráiegymásnak lábbal fektetettvéres katonatetemek.Tratatatam, tratatatam, tratatatam...Közeledik a gyászmenet,huszárok mentéjén a sújtáskanyarog, mint drótakadályok,vonulnak a sötét mezőn,cselédszoba-Birodalomban,a szénaboglyák - kiscselédekbefülledt dunyhái között.Tratatatam, tratatam, tratatatam...Trombita harsan - réztücsök,közeledik a gyászmenet,rulettgolyó-hold körbefutja

44

az eget, csillagzsetonokgyűlnek az Isten asztalára,a gyászhintó lassúdan úszik,bakján a Sarkcsillag a lámpa,vonul a gyász-Göncölszekér,a tavak ablakát betörvevízmélyig gomolyog az éj.Tratatatam, tratatatam, tratatatam...Közeledik a gyászmenet,a réztücsökciripelésbennyikorognak gyászkerekek,s mint körfűrész, forog a hold,csillagon - görcsön - felsikolt,hasad a deszka-éj, az ében,szekercecsattogás - ki építravatalt vagy vesztőhelyet?Trombita-csiganyálas rétek,közeledik a gyászmenet,gyászkancáján üget az élena tábornok, a hölgyek arcángyászfátyol-napfogyatkozás,huszárok mentéjén a sújtásszögesdrót, zúzmara-lepett,trombita harsan - réztücsök,gyászarkangyal suhog az éjben,lebeg a gyászolók fölött,óceánjáró-nyelv ütődikfogsora jéghegyeibe,állnak cselédlány-dunyha boglyáktrombita-csiganyálezüstben,rulettgolyó-hold fut az égen,csillagzsetonok halmaitsöpri maga elé az Isten,és réztücsökciripelésben- bakján a Sarkcsillag a lámpa -úszik a gyász-Göncölszekér.A tavak ablakát betörve,mint szétdurrant pezsgőspalack,vízmélyig gomolyog az éj.

A TÜKÖR SZÉTTÖRT

A tükör széttört, cserepeibőla látvány összerakható még,de nem forr vissza mennybolthoz a föld,s éjszaka nélkül száll le a sötétség.

45

A látvány széttört, cserepeibőla tükör összerakható még,de helyet cserél mennybolt és a föld,s a nappalba átfolyik a sötétség,árnyam fekszik az ágyba asszonyomhoz,s aki a tű fokán átpréselődik,az a pokolba jut.

A tükör széttört, cserepeibőla látvány térképe kirakható még,hol mindennek határa van, de ahatárok között összezagyvalódiktűpárna s Szent Sebestyén mellkasa,a harangok s az ágyúk bronza, éstrombitaszínű sörrel indulókathörpintünk ki a kocsmákban, s a hóaz álcázóköpennyel felcserélhető.

A tükör széttört, és széttört a látvány,s ki megpróbálja összerakni, össze-zagyvál tükör- és látványcserepet,a nappalok sötétséggel leöntve,s az asszonyok árnyunktól terhesek,a harangok kongásából kiöntika messzehordó ágyúk robaját,és álcázóköpenyben minden évszak,s csizmát kell húzni újra - a világcserepein ne járkáljunk mezítláb,s menetelünk sörszagú indulókra,a tű fokán lángnyelvek csapnak át.

ADY ENDRE VONATÁN

Hová robog ez a vonat ki tudjaaz alkony fellegei mint asszonyi ölpiros redői szétnyílnak magábafogad az éj és robogunk tovább kitudja hogy hová milyen éjszakábamicsoda anyaméh micsoda városmicsoda óceán magzatvizemicsoda ringás vérpiros homály várki tudja istenem ki tudjacsak robogunk tovább a semmibe

Hová robog ez a vonat ki tudjafekete szűz égő vörös szemekkelfekete csapzott hajzata vonódikutána sátán vasszüze hová futki tudja talán csak a sínek

46

de ki tudhatja hogy a sínek ishol csavarodnak föl a semmibealudni kellene igen aludnitalán ha elszívnék egy cigarettátegy korty ital talán segítenetán elaludnék ha egy asszony árnyaa fülke függönyén átkéklenede az is lehet rajtam kívül már avonaton nem utazik senki se.

Hová robog ez a vonat ki tudjaaz állomások régen elmaradtakmegfulladok de zárva minden ablakrobogunk a földsűrű éjszakábaa záporba holtak zilált hajábaszikra száll vagy széttúrt csontok szilánkjaki tudja istenem ki tudjas ki tudja hogy kik ülnek itt velemmint röntgenképen áttetszik az arcukhol szálltak fel s mért nem szól senki semcsak mosolyognak s áttetsző kezükbenfojtó illatú súlyos koszorúkki tudja hogy a vonat hova futmeddig fúródik a párnás sötétbemint rozsdás szög a Krisztus tenyerébetalán aludni kellene igennem tarthat már nagyon soká az úthamarosan megérkezem

LISZT FERENC ÉJSZAKÁJA A HAL TÉRI HÁZBAN

A gyertyaláng - rózsálló asszonyöl -ellobban a sötétség összezárulócombjai között. A levetett reverenda,mint kidőlt tintatartó, éjszakávalszennyezi be a szobát. Némán fénylikIsten díszkardja, a Tejút. Most kellenemeghallanom a szférák zenéjét, de amennybe, mint ősszel felázott talajbaa krumpli, belerohadtak a csillagok.

Csend van. Köröttem alszik Magyarország.S horizontja, e csókra csücsörítőszáj, nagyokat cuppant álmában, ésnyálát csurgatja: Légy hálás, hogy amiénk vagy, Franci! S én hálás vagyok.Csak meg ne lásd, hogy a rapszódiákaranysújtása megfakult molyettedíszmagyarodon, én szegény hazám.

47

Bemuzsikáltalak az EurópaGrand Hotelbe, s nem vettem észre, hogyneked a konyhán terítettek. Most mármindegy. Aludj hát, és csak álmoddviszontcsókját az égnek. Énföl nem riasztlak többé. Kulcsra zárva,mint koporsó, a zongora. A gyertyamegunt kísértését kioltva, némánnézek a fenn rozsdásodó Tejútra,s a térre, hol a halaskofák standjainpikkelyek csillagképei ragyognak -halbűzös, fejtetőre állítottMindenség, amelyben az angyalokbólkeményítőt főznek vagy krumpliszeszt, ésa kokárda a lőlap közepe.

MEFISZTÓ-KERINGŐ

És most a Sátán hegedűjea brácsát nagybőgőt leintis a nyálzó klarinétvisításta párok döbbenten megállnakde nem bír tiltakozni senkimert ólomsúlya lett a tüllneks a hölgyek izzadt szirmaimint párzás közben megfagyottcsigák tapadnak össze ésbelőlük mégis oly bizsergésfut szét a dermedett tagokbahogy koszorúvá borzolódika hajzatuk s a férfitestekdrótvégen lógó bábuiszikrák kék záporába vesznek

S rákezd a Sátán hegedűjevégigcsusszan a húrokona vonó és kettérepedneka tükrök ablakok s a serlega kézből szétszilánkozikbor fröccsen és brokát hasadfüggöny hullámlik mintha űriszél fújna arkangyalhajata táncosok riadtan állnakde egyszercsak középre lebbenaz első pár s a szerteáradtzenére lassan körberingés mint akik e jelre vártakfelbolydult izgatott seregbenforogni kezd a többi mind

48

S húzza a Sátán hegedűjeliheg a nagybőgő a brácsaa klarinét lohol nyomábaremeg a bálterem remegs vonagló kékes ajkaitszéjjelnyitja a temetőodvas fogai sírkövekvacogva villannak előörvénylik részegen a valcermíg a föld megundorodikés gyomortartalmát kihányjacsontváz-szerpentin koponya-konfetti esőzik a bálraés örvénylik aranyfog rendjela holtak fölkavart pora

S vonít a Sátán hegedűjenyüszít a brácsa felsikolta klarinét hörög a bőgőélők között kering a holtA. nagykövetné s B. a császárébenfa mellett rőt virágszála parketten száguldozikC. államelnök görbelábunejét forgatva Noszferátumily szép nyak elábrándoziks mint hattyúdöggel a kanálisfagylaltszinű ruhákkal márisfelhabzik forr a bálterems bár túlcsordul megállni nemengedi a szilaj keringő

S húzza a Sátán hegedűjehúzza de egyszercsak leintia nyálzó klarinétvisításta brácsát nagybőgőt megállnaka párok már nem járja senkis míg izzadt tagjaik kihűlneks csak lihegésük hallania Sátán meghajol kopottfrakkját végigsimítja éseltűnik s ekkor új bizsergésfut szét az elzsibbadt karokbaroggyant lábakba folytatódika bál s a nő- és férfitestekdrótvégen lógó bábuiúj táncok mámorába vesznek

49

HALOTTAK NAPJA

ALKONY

A rókabundás alkonyatmost lendül át az égi partra,s csillag-sövényen fennakadbozontos, rozsdaszínü farka.

Kitépi és tovább szalad,nyomára forró vért csöpögtet,és mint pityergő vadnyulat,kiejti szájából a földet.

AKKOR IS OTT IS

A felhők szürke rabnőruhájábansápadtan és félénken lépegetsza lágerudvar-réten át a fényszögesdrótjai közt kelettől nyugatigzápor-hajad leborotválták öled rózsaszín-liláskikericsét meggyalázhatják bármikoréjjel a fennsík priccsén forgolódsz a holdreflektora végigpásztáz aludni nem hágygondolsz-e rám ilyenkor aki egykoronvillám-hajcsatjaid kiszedegetve földig omlósörényedben fürdettem arcomatgondolsz-e még vagy csak a holnapiholnaputáni robot jár eszedben amitől lecsupaszítotterdőkké soványodsz míg el nem fogysz el nem hamvadsz egészenaz alkonyatokban de én a ködök krematórium-füstjében is érezni fogom tested illatáts akkor is ott is a te nevedet mondogatom majdmikor egy tiszt unott kézmozdulattaleldönti merre vezet tovább az utam jobbra vagy balra

CIRCUS MAXIMUS

Még kifeszül fölénk a mennyboltfelhőkkel foltozott, kék sátora,beissza még a vért a megsötétültporond lucskos fűrészpora,

50

a nézőtér is tapsol, bár a ponyvátmorogva rázzák az űri szelek,s a lyukakon átvillámlik a Semmi,az előadás vége közeleg;

ülünk még, bár hasadozik a vászon,elpattannak a fény kötelei,oszlopok dőlnek, ám mi egyre várunk,rettegéssel és reménnyel teli,

bár előttünk csak Isten és a Sátánmegunt bohóctréfái zajlanak,s mi hahotázunk gyáván, míg a mennyboltrossz sátora fejünkre nem szakad.

SZÜRKÜLET

A menny kilép medréből, szennyes árjánfelhők - felpuffadt angyaltetemek -sodródnak és keringeneka süllyedő nap örvényébe bukva.

Álarcot vált a város, most a bennekiterjedt űrt a villanyfény befutja,s mint egy töklámpás, bárgyún és siváranpislog a végtelenbe.

DE PROFUNDIS

Kényszerzubbony volt már az anyaméh iss járkálok bár látszólag szabadona Mindenség csak túlméretezettbolondokházi kórterem tudom

döngettem hát a falakat hiábaa mélységből kiálték ám az Istencsak a lélek légszomja és e szomjons más kórtermeken kívül semmi sincsen

átkopogok s ha néha jő erőtlenmorzén a válasz meg sem érthetemember vagy angyal küldi-e s fogolytársvagy láthatatlan rabtartóm üzen

ó nappalok fehér kendői számatki tömte be tivéletek nehogykiüvöltsem hogy már a semmi sincsens még ez a semmi is fogy egyre fogy

51

CIRCUMDEDERUNT

H. G. emlékének

A szürkület patkánya már előbújtéles fogakkal feltöri a Napdióhéját s farkával félresöpria szalmaszál-sugarakat

mint ruhásszekrénynek az éjnekszétnyílnk ajtószárnyaivállfán lóg Isten sok megunt kabátjas a Megváltó vérbűzös rongyai

e világ-pincében ahol körülkerítnekIsten-szemét és Sátán-limlomokmióta várom már ki szabadít megés rémlik olykor ott fönn láb dobog

álmomban mintha elhagyott lakásomlátnám bár nincsen semmi más tudompatkányok árnyak s néha egy homályosfénycsík a felhő-pókhálós falon

HALOTTAK NAPJA

Egy kisfiú siet a parkon át,az esti szélben hintalánc vacog,zörög a megfakult viharkabát,az égen borbélytányér-hold inog.

Az emlékmű talapzatán, akárangyalszárnyakból hullatott pihék,mécsek remegnek, szürke és sivára kő, a park, s páncélozott az ég.

Mint oszlopról lehorgadó plakátnyirkos, csirizszagú a félelem,s megyek, megyek az őszi parkon át,zsebemben gesztenyék, nyolcévesen.

52

DÖBLING

Ilia Mihálynak

„‘S nem különben, mint ‘a kiégő üstököscsillag iszonyu forgásában se határt se utat nem tart, de mint átok a’ végtelen üregben maga magát emészti ‘s napsystemákat rendit meg, ugy bolyong czél ‘s törvény nélkül a hazátlan, hiv jobbágyokat csábit el, megelégedett polgárba nyugtalan bizalmatlanságot önt ‘s végre maga kétségbe esvén nem ritkán önkezivel végzi örömtelen éltét.”

(Széchenyi István: Hitel)

„Vannak, akik azt mondják: az ember ebben az életben sohasem tudhatja, vajon halála után elkárhozik-e, vagy sem, én sem tudhatok hát semmit előre. Ezeknek azonban ezt válaszolom: megnyílt előttem az ég, és az Orion csillagképében ugyanolyan világosan olvashattam, mint a saját lelkiismeretemben, hogy én itt a földön meztelenül, a végső kétségbeesésben, a saját szennyemben fogok elrothadni és tönkremenni, hogy a másvilágon az örök kínra ébredjek, s ezeket a kínokat nem a kicsiny Föld, hanem a csillagok és a világmindenség dimenzióihoz mérten fogom szenvedni egyre növő mértékben, amihez képest a saját nyelvem kiharapása valóságos gyönyörnek számítana. Ó Isten, miért is születtem én, nyomorúságos féreg, miért is emelkedtem ki a semmiből?”

(A döblingi önvallomásokból)

I

Éjszaka van magamra hagytak végreaz orvosok az ápolók seholkörülnézhetek Döbling ez vagy Magyarországvagy a Döbling-Magyarország-Pokol

Csend van tán Isten elharapta nyelvétcsillag sem csikordul tengelyénhallgass te is aludj Széchenyi Istvánlegnagyobb magyar szerencsétlen gazfi én

Beh jó hogy el van zárva minden ablakbeh jó hogy itt benn minden óra állmíg így marad nem férkőzhet be hozzáma park ösvényein settenkedő halál

53

Éjszaka van magamra hagytak végreaz orgyilkosok árulók seholkörülnézhetek Döbling ez vagy Magyarországvagy a Döbling-Magyarország-Pokol

II

Aludj aludj ne ébredj fel sohaa hold ezüstlő ingalapja lassanlengjen csak a részvéttelen magasbantebenned végre minden óra áll

nem láthatod hol erdőkkel sötétlikmint ágyékszőrzettel a láthatármegnyílt a menny és méhéből kihullotts már éhesen bőg a kisded halálnem hallod mert számodra nincs halálhallgass csak és szorosra zárd a szádatkülönben belső éjed szerteáradés nem lesz többé napja a világnaknyugodj meg Döbling anyaméh s te aSátán magzata el ne hagyd sohacsak ringatózz az alkony vérpiroshomályában felébredned tilosaludj a percek gyertyái kioltvaDöbling vén embriója és bolondjaaludj aludj felébredned tilos

III

Mióta ülök e karszékben nem tudomMagyarország nincs többé már csak bennem élülök hát mozdulatlanul nehogy elrebbentsem folyóita havasok cukorsüvegét föl ne nyaljáka hajnalok ülök csak mozdulatlanula függönyök elvonva nem hallhatom a závárzatokzörgését ülök csak és ringatózommint egykor rosszul ácsolt tutajon az Al-Dunánbolond-sityakom félrecsapva hetykén ülök és ülöka holdfény hágcsója előtt csak fel kellene állnom

s megindulhatnék fölfelé elhagyhatnám örökree világot e poklot ám én szólitomszolgáimat még szorosabbra azt a függönytne lássak semmit ne lássam a semmitmi is lehetne még az ablakon túl

54

Mint a kiégő üstökös mely iszonyúforgásában se határt se utatnem tart de átokként a végtelenűrben maga magát emésztve nap-rendszereket rendít meg úgy bolyongnakcél s törvény nélkül a hazátlanokmost én is így bolygok fényt vérző csillagés iszonyú csóvám forog forog

Mi is lehetne még az ablakon túlne lássak semmit ne lássam a semmitmég szorosabbra azt a függönyt szólitomszolgáimat a világot a poklotelhagyhatnám örökre és megindulhatnék fölfeléa holdfény hágcsóján csak fel kellene állnoms csak ülök és ülök bolond-sityakom félrecsapva hetykéns ringatózom mint egykor rosszul ácsolttutajomon az Al-Dunán s nem hallom a závárzatokzörgését felnyalják a hajnaloka havasok cukorsüvegét elrebbentették folyóimatMagyarország csak bennem él nincs többé nem tudommióta ülök e karszékben iszonyúforgásomban se határt se utat

nem tartva magam magamat emésztvecél és törvény nélkül bolyongva mintkiégő csillag Isten eldobottkesztyűjét csóvámat vonszolva avégtelen űrben mozdulatlanulülök csak ülök karszékemben ésszemem lezárva ajkaim lezárva

IV

Egy hosszú-hosszú kátránnyal befestettdeszkakerítés és előtte asikátor ernyedt magatehetetlenporában futkározó kutya

Sovány gacsos lábak fakóvörös szőrernyővázként nyíló-csukódó bordákNápolyban láttalak vagy Debrecenbente loholtál le és föl Magyarország

Mit kutakodtál boldogabb fogakkallerágott Európa-csontokatszaglásztad félszegen az éjszakakátrányával bemázolt Mennyország-falat

55

De rés sehol de rés akkorka semamin egyetlen csillag fénye át-türemlik szűkölünk csak Európaküszöbeitől elvert kutyák

Rohangásztál le-föl míg meg nem untadmindegy Nápolyban-e vagy Debrecenbenaztán elült a fölvert fénytelen porelkullogtál a szürkületben

V

Döbling Döbling éjfélt üt az óraösszeér két villám-mutatójaDöbling Döbling Döbling dől a záporreszket a föld varangy-iszonyátólmegrázkódik holtjait kihányjacsontszilánk-eső zuhog a tájraDöbling Döbling éjfélt üt az óraösszeszikrázik két mutatójabokor-csontparipát regulázvalovagol az erdők őszi vázahadonásznak ördögmancsok ágakangyalhaj-viharba markolásznakDöbling Döbling Döbling dől a záporreszket a föld varangy-iszonyátólpoklok és a mennyek összecsapnakvillám reccsen és kettéhasadnakfelhő-angyalingek angyalborda-xilofont ver a sátáni horda

harangszoknyák alá nyúl a dögnépkitépi a kongás ágyékszőrétDöbling Döbling éjfélt üt az óraösszeforr két villám-mutatójasúlyos kriptafedelét a holdnakfélrehengerítették a holtaks mélyéből sivalkodva kitörnekaz Orion-csillagbeli szörnyekelözönlik a levert vidéketHaynau- és Bach-pofáju rémekDöbling Döbling Döbling dől a záporfüggöny lebben ablakom kitáruls bandái a felbőszült dögöknekrozzant karszékem körül pörögnekorromat fricskázzák és röhögneks óbégatnak te tetted te tettedte aki e népet fölemeltedtenkezeddel sírba is te löktedDöbling Döbling éjfélt üt az óra

56

csótányként bagzik két mutatójas míg összetapadnak büdös kéjbenseregek rohamoznak az éjbenágyú morran és dörög a dobbőrjönnek föld alól és fellegekbőla vetések lángtalppal taposvasercegve ég az Isten-borostaDöbling Döbling Döbling dől a záporcsárdás döng a föld-ég reng a tánctólröpülnek a párok vígan ropja

akasztott emberrel a bitófadübörög a csárdás lángban állnakvillámsújtva a nagycenki hársakDöbling Döbling éjfélt üt az óraelszenesedik két mutatójaDöbling Döbling Döbling dől a zápormegrázkódom varangy-iszonyátólDöbling Döbling megszökött az Istenpisztolyon az ujjam mint kilincsenDöbling Döbling Döbling angyalborda-xilofont ver a sátáni hordaDöbling Döbling köröttem pörögnekHaynau- és Bach-pofáju szörnyekDöbling Döbling Döbling dől a zápordübörög a tánc a deszka lángolDöbling Döbling összekapaszkodvaangyallal a Sátán ropja ropjaDöbling Döbling Döbling körbefognaks óbégatnak rémek és a holtakte tetted te tetted és röhögnekfölemelted sírba is te löktedzápor dől a pokol tüze lángol

LUCSOK S PERNYE MARAD A VILÁGBÓL

VI

Mióta ülök e karszékben nem tudomelmúlt az éj és elszállt a viharvirrasztásommal Isten mit akarazt sem tudom élem vagy álmodomés csigaként tapogatózva lassanmászik már elnyűtt függönyeimena hajnalfény a nyálkás förtelems minden a megszokott elunt alakbanírószerek s a könyvek szétdobálvaaz asztalon a pohár pereméremint tüdőbeteg felköhögött vérevörösbor szárad sarkukig kitárva

57

az ablakaim de már nem az éjpoklára nyílnak messze-messze jára zivatar a kísértő haláls nincsen pokol mert nincsen semmi semnem fegyver csörren és nem ló dobognap-zsandár váltja csak hold-silbakotnincsen pokol mert pokolibb a menny

Mióta ülök e karszékben nem tudommár elhalványult rég az Orionelszállt az éj elmúlt a zivatarvirrasztásommal Isten mit akarvirrasztásommal Isten mit tehetaludnék már s tudom hogy nem lehetvén embrió Döbling méhébe zárvaki szülhet engem újra a világra

Mint a kiégő üstökös mely iszonyúforgásában se határt se utatnem tart de átokként a végtelenüregben magát emésztve haladkiégő csillag ezt az aluvónaprendszert újra megrendítenédaludj inkább és hunyj ki jeltelenamíg a virradat vöröscsuklyás bakóaz égi vérpad grádicsára lép

58

BALCSILLAGZAT

HELSINGŐR

Viktor Szosznorának

Helsingőr homokóraő méri éjszakámőrjáratok peregneka sikátor nyakán

a Fő-térről a Dísz-térkelyhébe s vissza ímkardokkal alabárddalzörögnek perceim

kopoltyú-zsalugáterpikkely-cserép a házonbüdös bendőbe zárvaátúszom éjszakámon

múlik az éj a hajnalpengéje fölhasítjavér ömlik és a dánokszétfröccsennek visítva

ó csillag-bogu hálóki vet ki éjszakakit részegít a hajnalhal-ember-vérszaga

Helsingőr homokóraHelsingőr harcsabendőzörög a percek vértjeterjeng a vér a fertő

Helsingőr hol az őrökhomokja elpereghol úsznak hal-dizőzökés Hamlet-hold mereng

Helsingőr hol a görlökgirlandjain derengvirradata a vérnekvéróra cseppre csepp

a Fő-térről a Dísz-térkelyhébe s vissza hullaz őrjárat a vér ésablak tátog halul

59

múlik az éj de végetnem ér pereg megints hal-Ofélia éjekörvényében kering

Helsingőr harcsabendőhalbél-sikátorokterjeng a vér a fertőés Hamlet-hold borong

Helsingőr hol a véremvéróra csöppre csöppés nem múlik az éj nemmert Helsingőr örök

TÉPÉSCSINÁLÓK

Asszonyok ülnek a sötét szobábanholdhófehérben alkonybarna gyászbanés ujjaik sürögnek boldogankosaraikba gyűlik kavarogvamint rétekre a hó a tépés fodramíg künn a síkon újul a rohama bokrok bordáit szél kardlapozzaés vadnyúl lőporfüstpamacsa pukkannap vérzik el golyósebezte vadkans rohan a tél a csontporhó rohan

Asszonyok ülnek a sötét szobábantépik a gyolcsot gyűlik a kosárbanés kavarogva gyűlnek a sebekkevés a kötszer még több lepedőthuzatot inget szaggatnak a nőkvér itat át ingvállfehér egetkevés a hófuvás a föld sebérefröcsköl a vér föl Isten ősz ölébea vőlegények vére dől zubogkelengyét tépnek a menyasszonyok

Asszonyok ülnek a sötét szobábanujjak sürögnek hóvihar zajábans míg künn az alkonyvérrel itatotthófúvás vászna bomlik kavarogs a napkorong a lőtt seb ontja véréta gyolcs suhogva gyűlik a kosárbanszaggatják alkonybarna asszonyokki a fiát siratja ki a férjétlány tépi el a nászágy lepedőjétmost arra is a férfivér csorog

60

Asszonyok ülnek a sötét szobábanholthófehéren éjfekete gyászbancsak ujjaik sürögnek boldogankosaraikba gyűlik kavarogvamint rétekre a hó a tépés fodramíg künn a síkon újul a rohama bokrok bordáit szél kardlapozzaés fölfröccsen az Isten ősz ölébea férfiak a föld fekete véres rohan a tél a csontporhó rohan

ANGYAL

A rozsdaszeplős konzervdobozoknedvedző csikkek papírcafatokközött a fénnyel drótozott egetelhagyva tán egy angyal lépeget

az alkony felborított pléhedényealatt homály van bárha kásafényemég csordogál és néhol lámpa gyúlés ő üveglő szárnyakkal vonul

a rozsdaette konzervdobozokelázott csikkek szétdúlt mondatokközött de mégis mindenektől távolakárha jőne száz évvel korábbról

és sűrü egyre sűrűbb a sötétségmicsoda sóvárgás micsoda kétségrezeg kocsonyás-sárga szárnyainmíg körbejár a park sétányain

még rácsöppen az alkony kásafényecsillagszilánk hull eszelős szemébepokol volt föld menny most mind tófenéks megtölti géproncs rongy és törmelék

HALOTTAK ÉJE

Sírbolt a menny a mécse csillags a hold-krizantém bágyatagszagától reszketnek a holtakorrcimpái a föld alatt

hol fekszenek gyökérbe fonvade most a deszkák szétesőtömlöcét elhagyják s birokrakélnek veled múló idő

61

bor és kalács az asztalonés gyertya ég s ők visszaülnekkihűlt helyükre és vakonmerednek ránk míg tart az ünnep

hallgatjuk csontujj verdesieső a párás ablakots gyűlölködőn egymást lesiegy éjen át élő s halott

ÁTUTAZÓKÉNT

Mint aki egy kihűlt váróterempadján riad fel téli reggelens a pirkadattól átvérző üveg-tető alatt a piszkos és ridegcsarnok zugában feltápászkodikkörülnéz és nem érti mért van ittmi ez a nyüzsgés és mi ez a lármamilyen nagyváros pályaudvarárakerült s ez a körötte lüktetőtömeg mily bugyrokból buggyant előmért lökdösődik és hová siethonnan fröccsennek szét a részegekbicskás vagányok bekecses kofákingázók szabadságos katonákrikkancsok pályamunkások kopottdisznóbőrtáskás hivatalnokoktörülközőket áruló polyákbatyus cigányok ténfergő diákpapírzacskót durrogtató bolondpufajkás fáradt géppisztolyosokborostás vén csavargók lányanyasoványka mellén síró kisbabarendőrök szajhák prédikátorokmily óriási ágyék vagy torokokádja őket s mért futnak vakonha parancsot recseg a megafon

mért rajzanak milyen vonatra várnakmiért vajúdnak és agonizálnaksemmit sem ért csak nézi félszegenahogy a szennyes messzi üvegena hajnal romlott vére átszivárogs nem jut eszébe küldetés vagy átoksodorta erre s honnan jött hovamerült miféle múltba otthona

62

mint aki egy kihűlt váróterempadján riad fel téli reggelenátutazóként úgy születtem éns hideg a csarnok és a pad keménys ma sem tudom hogy honnan és miértűztek ki mily halálos bűnökértvezeklek míg lesújt vagy megbocsátaz Isten és utazhatom tovább

BALCSILLAGZAT

(Liszt Ferenc: Unstern, Sinistre. Disastro)

Balcsillagom. te szárazon csikorgóhomokszem Isten fogai között,hová rohansz a kristályhéju, forgószférákon át, mint földi üldözött,

kitől házat, hazát és anyanyelvetelvettek, és körötte kürt rivall,s mégis, mint víz alól, a mennyetszippantja távcsők nádszálaival

Balcsillagom, te égi eb, ki rúgottbeléd, miféle ütlegek előlloholsz, kilógó nyelvvel és behúzottfarokkal, s bár tetőled tündököl

a földi éj, a szégyened sugárzikcsak a sikátor-mindenségben, ésangyal röhög, felfegyverezve állig,mögötted, s szárnya éles, mint a kés

Balcsillagom, szétszaggatott uszályodvonszolva, véres öllel futsz tova,akár egy égi Szúza meggyalázott,zsoldos elé lökött menyasszonya,

s nincs menedék, a barbár palotábandőzsöl a gőgös, parvenü görög...Balcsillagom, lobogj az éjszakában,gyalázatunk, akár a fény, örök

63

SZÜRKE FELHŐK

(Liszt Ferenc: Nuages gris)

Felhők lefittyedt bőrredőia golyvás, alkonyati égen -

valaha másnak láttalakmost - lüktető hüllőtoroknak

- míg nézem hogy pattannak ela fények mint zongorahúrok

lehajtod tarajos fejedmegvillan ősgyík-fogsorod -

valaha másnak láttalakmost - már tudom hogy elemésztesz

leszek hókása sár az olvadásbádogzajában szürke zengés

- leszek a végsőt pattanó húrvemhed az éjszaka előtt

64

PRELŰD

VÖRÖSMARTY-TÖREDÉKEK

1

A koporsóra föld zuhogA földre októberi záporKocsmájából kitántorogAz Úr a részeges sírásó

Vak gödrünk mint pezsgőskehelyMár megtelt habzó szennyes árralS a sírt hol nemzet süllyed elKöszönti Isten a világra

2

Beh mélyre süllyedtem beh mélyreSár mindenem minden tagomOh Isten megtalálsz-e végreE szortyogó vak csillagon

A hüllőbőrű rétekenA dülledt hüllőszem tavakMerednek rám oh IstenemVakíts meg engem Égi Vak

Nincsen remény nincsen reményAz emberfaj tudom tudomTudom sárkányfogveteményE hüllőbőrű csillagon

Minden napom sár mindenemOh sárga hüllőszem tavakMeglelsz-e engem IstenemFehér bot fénnyel Égi Vak

3

..........................

..........................

..........................

..........................

És bár szemében gyászköny ülA nagyvilág megkönnyebbülS a sírt hol nemzet süllyed elKörültáncolja ünnepel

65

VEZEKLÉS

(Agatha Fasset: Bartók amerikai évei című könyve alapján)

az a cigánylányaz a kis cigánylány RomániábanAKI A CSIRKECSONTOKATELLOPTA TŐLEM - - -

nyár derekán hőségtől néma délbenegy városszéli kocsma udvaránebédeltem - gyűltek a csirkecsontokfehéren szikrázó halomba

szemközt velemöreg kút víztől megrevesedettfavödre lógott rozsdamarta lánconmint önakasztott félrebillent fejjel

az a cigánylányaz a kiéhezett tekintetű cigánylányA FÁK KÖZÜL KILESTE HOGYAN ETTEMHOGY SZOPOGATTAM ÉS TETTEM LE GONDOSANMAGAM MELLÉ A CSONTOKATEGY KISTÁNYÉRRA - - -

csend volt az udvar néptelen csak egykiscica jött lábamhoz dörgölődzöttdorombolt NEM ENNI AKART CSUPÁNBARÁTKOZNI - mikor eléje tettema csontokat udvariasan megszagoltaés otthagyott

az a cigánylányaz a mezitlábas gyökér-sovány cigánylányKIJÖTT AZ ERDŐBŐL - OLY NESZTELEN AKÁR AZ ÁRNYÉK -ODASUHANT AZ ASZTALOMHOZ FÜRGE BARNA KÉZZELFELKAPDOSTA A CSIRKECSONTOKATA KISTÁNYÉRRÓL ÉS VISSZAREPÜLTA FÁK KÖZÉ - - -

én felpattantam és gondolkodásnélkül rohantam utána ahogy csakbírtam valami arra kényszerítetthogy megvigasztaljam vagy adjak nékivalamit ám futás közben eszembevillant hogy ez a lány bizonyosanfél tőlem azt hiszi meg akarom büntetni őts tudtam hogy bármilyen gyorsan futoknem érhetem utol soha SOHANEM MÚLIK EL ARCÁRÓL AZ A RÉMÜLTÁLLATRA EMLÉKEZTETŐ KIFEJEZÉS

66

és megtorpantam és ő elveszettárnyként az erdő árnyai között

elindultam visszafelé s csak ekkorláttam meg milyen egyenetlen atalaj a lábaim alatt keresztül-kasul kígyóztak a fagyökerekrajta talán egy felhőszakadásmosta le róluk valamikor régena földet és most vénen csupaszonkapaszkodnak a rögökbe s ahogycsüggedten lépegettem köztük nagy kövér zöldlegyek szálltak fel dongva és fejemkörül keringtek lassan és követteks a kocsmaudvar asztalán hagyottételre telepedtek boldogan

az a cigánylányazóta eljön hozzám minden éjjelÉS ELVISZI A CSIRKECSONTOKATMOST MÁR TUDOM: AZ ISTEN CSONTJAITMIKET MAGAMTÓL KELLETT VOLNA FELKÍNÁLNOMDE NEM TUDTAM HOGY ISTEN CSONTJAIMOST MÁR TUDOM DE MOST MÁR HASZTALAN

CASPAR HAUSER

Én nem tudom ki küldött e világbaa tömlöc jó volt vaknak lenni jómost bámulok a menny hideg faláratúl messzi túl kék és túl szétfolyó

én nem tudom ki száműzött e földreki parancsolt reám szüless meg éljbemaszatol a rétek nyári zöldjecukorsziruppal émelyít a tél

én nem tudom mindez miért mivégreaz alkony-dráma és a virradatkomédiája minden napja éjee létnek mely mindegyre egy marad

a tömlöc jó volt vaknak lenni jó voltén nem tudom ki volt ki engemetkiragadott a semmiből a jóbólhogy árnyak közt mulandó árny legyek

67

HUROK-SZONETT

Erdő vagyok - eltévedek magambanGyökér vagyok - nyakamra hurkolódomA kéklő fulladásos alkonyatbanVagyok s leszek de nem tudom mi módon

Hold-fűrész tép belém porom szitáljaKiszáradt zápor elfogyok zihálva

Ki árnyaim a föld könyvébe írtam

A levelek szemét vörösre sírtamS nem könny szememnek ezre hull a tájra

Parázsló csont vagyok s min ég: a máglya

Voltam s leszek de nem tudom mi módonA fulladásos kéklő alkonyatbanGyökér vagyok - nyakamra hurkolódomErdő vagyok - eltévedtem magamban

RACHMANINOV ZONGORÁJA

Kocsis Zoltánnak

Hó és üszök hó és üszöka zongorád te számüzöttOroszhon tüllök tükrök ésvad vodkabűz vak szívlövés

hó és üszök hó és üszökbóklászva billentyűk közöttmegfagy megég az ujjad éselvérzik közben Puskin is

hó és üszök hó és üszökhollócsőr váj fagyott dögötsötét a menny fehér a síkmindegy fehér vagy bolsevik

hó és üszök hó és üszökhazád örökre ellökötthófútta sík a zongorádkereshetsz rajta új hazát

hó és üszök hó és üszökte zongorádba számüzötthonvágy emészt szeszlángu tűzvad szívlökés vak vodkabűz

68

PRELŰD

Szergej Rachmaninov emlékének

Vonatok állnak néma és sötétvágányokon vak és koromszagúvonatok és a szél a balti szélhold-váll-lapos felhő-köpenybe bújt

s állnak pokolból fölfelé növőjégcsapok éjlő obeliszkjeidó város éles szemfogú jövősebzettje szétnyílsz mint éjféli híd

vonatok állnak néma és kihaltvágányokon s a váltók fogsorántél-epilepszia okád szilajtajtékot Észak ó fehér leány

Néva-seb-Éva-hasiték magadmegadva nyúlsz el míg zihál a szélés tomporod fagyára rátapadvér-ondó-foltos lepedőd a Tél

HALÁL-BOLERÓ

Éjfélt kongat az óra,Megszólalt a Halál bolerója; Mint a kalitka. Tárul a kripta:Huss! kirepülnek a lelkek. Összerakódnak A csontok, a holtakHústalanul dideregnek.

Egyet kondul az óra,Hív a Halál boleróba; Jöjj ide, járjad, Fogyjon a hájad,Lépj a körünkbe, ne félj hát! Összefogóznak Véled a holtakJó fiuk, értik a tréfát.

69

Kettőt kongat az óra,Zúg a Halál bolerója; Az égen a Göncöl Gördül, a gönctőlMost szabadulj: le az inget! Látod-e? Túl sok, Vesd le a húsod!Így a tiéd ez az ünnep.

Hármat kondul az óra,Búg a Halál bolerója; Járja borissza, Szende klarissza:Jaj, kilyukadt a szemérme! Víg veterán ott Ropja a táncot;Csontja csörög? Csak az érme.

Négyet kongat az óra,Zeng a Halál bolerója; Táncol a szajha, Bár megaszalvaCsügg le a bőre a sárba. Járja a dalnok, Botfülü zsarnokHúzza a sírba, hiába.

Ötször kondul az óra,Bong a Halál bolerója; Járja a pásztor, Szent szava kámfor;Széled a szélbe a nyája. Járja a titkár, Ő se okít már,Vagy csak a táncfigurákra.

Hatszor kondul az óra,Elnémult a Halál bolerója; Vissza a sírba, Zárul a kripta;Hess! takarodjon a lélek! Már a kakas szól, Száll a pimasz szó:Újra hazudja a létet.

-&-