Az aranykapu rejtélye...Az aranykapu rejtélye 7 vette a szemét a szerkójáról, nekem az járt a...

Az aranykapu rejtélye

Howard Matheukülönös esetei

A sorozat megjelent részei:

A harmadik

A Nyúl akta

Az ellopott karácsony

Előkészületben:

A fáraó jogara

Hófehér kelepce

Letölthető novellák:

A kutyaházas eset

Holden Rose

Az aranykapurejtélye

detektívtörténet

© Kovács Attila, 2016

Főnix Könyvműhely

Felelős kiadó: Farkas Zoltán

Szerkesztés, korrektúra: Vas Annamária

Borító: Varga Zsolt

www.howard.hu

facebook.com/howard.matheu

www.fonixkonyv.hu

facebook.com/fonixkonyvmuhely

moly.hu/tagok/fonixkonyvmuhely

http://www.howard.hu/

Howard Matheu vagyok

Majdnem kilenc éve születtem itt a kikötőtől nemmessze, Southamptonban. Nitával és Gillel a CrownWoodba járunk, és rendszeresen keveredünk (nemszándékosan) olyan helyzetekbe, amik bizony ko-moly detektívmunkát igényelnek.

Ha valami érdekes történik velünk, azt mindig le-írom. Erre a hétvégére például egész jó terveink vol-tak, aztán úgy alakult, hogy helyette egy szép nagykalamajka közepében találtuk magunkat. És akkormég nem is árultam el semmit…

6 Howard Matheu különös esetei

Az érzékelhetetlen ember

Nekem elég szorgalmas a fantáziám. Vagyis, inkábbnyüzsgős, mert olyan izgága, de nem tudom igazánjól elmagyarázni. Mrs. Conflow, az irodalomtanárúgy mondaná, csaponganak a gondolataim, míg apuinkább élénk képzeletről beszél, meg hogy néha job-ban figyelhetnék a valóságra, mert az is itt van körü-löttem. Sajnos emiatt többször is kerültem már kel-lemetlen helyzetbe.

Olyanokon szoktam gondolkodni, hogy milyenlenne, ha egy ember tudna repülni, csak úgy magá-tól, mint a filmekben. Ha nem is Superman, demondjuk Pán Péter módjára. És akkor jönnek a kaci-fántos gondolatok: ha repülne ez a valaki, akkor tud-na tárgyakat is mozgatni az akaratával? Mármint,ha magát fel tudja emelni, akkor minden mást is? Éslenne különbség a nehéz meg a könnyű dolgok kö-zött? Mert én egy ceruzát sem tudok megmozdítaniaz akaratommal, de aki fel tud emelni egy széket, azugyanúgy elbírna egy házat? Végül is, mind a kettőta semmivel emelné, a semmi pedig nem nehéz…

És így tovább: egyszer láttunk egy búvárt egy be-vásárlóközpontban, a WestQuay-ben. Míg Gil le sem

Az aranykapu rejtélye 7

vette a szemét a szerkójáról, nekem az járt a fejem-ben, mi lenne, ha egy embernek nem kellene a vízalatt semmi, oxigénpalack nélkül is tudna lélegezni.Kopoltyúval vagy ilyesmi. Szóval, érted már, mi ahelyzet? Na, most ez az aranykapus ügy is így in-dult, hogy én másra figyeltem, mint a többiek.

Gil apukája, Frost főnyomozó, aznap a játékboltbafuvarozott minket, de valami fontos dolga akadt aNovotel Southamptonban, ezért meg kellett ott áll-nunk. Habár szemben áll a főkapitányság épülete,nem akart a kocsiban hagyni minket, ezért bemehet-tünk a hallba. (Így hívják azt a nagy termet, ami aszállodákban van, és a túloldalán a portás várja azembereket.) Innen aztán lépcsőn vagy lifttel lehetfelmenni a szobákhoz.

Azon a napon meglepetés várt minden érkezőt.Csak úgy lehetett belépni a szállodába, ha átmen-tünk a Golden Security biztonsági kapuján. Monda-nom se kell, Mr. Frost jó nagy riadalmat keltett, mi-kor sípolni kezdett miatta a fémérzékelős szerkezet.Az őrök rögtön a zseblámpájuk után kaptak, miköz-ben az egész kapu úgy villogott, akár a karácsonyfa.Aztán Gil apukája elővett egy nagy pisztolyt, mertugye, az ilyen nyomozó rendőröknél az gyakran szo-kott lenni. Csak lerakta a tálcára, de a biztonságiőrök mégis kiabáltak, és hadonásztak a spray-jük-kel! Ez már ijesztő volt! Egészen addig, amíg Mr.Frost igazolta magát, mert így mondják, amikor vég-re elárulja, hogy rendőr, és hagyják már békén. Errepersze mindenki lenyugodott, meg mosolygott és ne-vetgélt.


Gil a következő percekben alaposan szemügyre vettea kaput, és fotókat is készített róla. Az apukája meg el-tűnt a liftben, nekiállt elintézni, amiért bejöttünk. Azőrök közben beszélgettek, én pedig unatkoztam kicsit,emiatt meglódult a fantáziám. Azon törtem a fejem, ho-gyan lehetne kikerülni ezt a kaput. Mondjuk, ha én mostegy olyan valaki lennék, aki tökre nem akarna átmennialatta, mert csempészik valamit, vagy ilyesmi. A szerke-zet egészen közel állt a bejárathoz, így nehezen lehetettkikerülni, ráadásul ennek megakadályozására ott strá-zsált a két biztonsági őr is. Aztán, egy újabb lehetetlenmegoldásnak még megfelelt volna a repülés. Belép aszállodába, és azonnal felreppen, mint valami kolibri,így maga mögött hagyva a kaput. Persze ennek semmiértelme, hiszen pont azért kell átmenni a boltív alatt,hogy kiderüljön, ki az, aki valami rosszban sántikál, ésha rögtön röpködéssel kezdi, akkor kapásból lebukik. Azőrök hozzávágják a lámpájukat, amiben még sokkoló isvan szerintem, és akkor már nem lenne sok kedve tán-colni a levegőben. Szóval, arra jutottam, mindezt feltű-nés nélkül lehetne jól véghezvinni. Mi lenne, ha létezneegy olyan ember, aki csak úgy átmenne az ilyen kapu-kon, és bármit vihetne magával, a szerkezet nem sziré-názna? Ő lenne az érzékelhetetlen ember.

Aztán, mint valami kívánság beteljesedése: jöttegy manusz fémbőrönddel a kezében, nem köszönt,nem nézett semerre, csak simán átment a kapun. Asziréna pedig hallgatott.


Eddy P. Armstrong

Az egyik őr talán a mosdóba mehetett, mert amikormegtörtént az eset, nyoma sem volt. A másik ellen-ben ott állt, vagyis térdelt, mert éppen a cipőjét kö-tötte. Gil a mobilján azokat a fotókat nézegette, ami-ket az imént készített az aranykapuról – emiatt ősem látta az érzékelhetetlen férfit. Én meg, beval-lom, csak tátogtam, mint a hal. Néha van az úgy,hogy nem tudod eldönteni, szabad-e szólni valamiért,vagy sem. Mert hát, lehetett volna ez az ember éppaz őrök főnöke is, bár akkor biztos feláll a cipőkötés-ből a beosztottja, és tiszteleg, vagy valami. Miremindezt végiggondoltam, az idegen beszállt a liftbe,és már el is tűnt.

Volt néhány furi pillanatom, amikor azt hittem,csak álmodtam az egészet.

– Hé, most szállt be a liftbe egy ember, aki fém-táskával érkezett, mégsem riasztott a kapu, láttad?– kérdeztem Gilt.

– Az nem lehet – mormogta, fel sem nézve a mo-biljáról.

– Jól mondja a kis barátod! Az lehetetlen – vigyor-gott az egyik őr, aki éppen akkor lépkedett el mellet-


tünk, és a szappanillatból nem volt nehéz kitalálni,honnan igyekszik vissza a posztjára. Olyan elége-dettnek látszott, hogy bevallom, kicsit feldühített.

– Pedig tudom, mit láttam – füstölögtem, és elha-tároztam, bebizonyítom neki. Eltüntetem a vigyort aképéről!

Mellé szegődtem, és együtt lépkedtünk a kapu-hoz. Ott a másik őr is rám nézett:

– Mi a helyzet Andy, ellenőrzést kaptál? – vigyor-gott.

– Csak egy kis bemutatóra van szükség…– Már megint? – görbült le a szája, miközben a fü-

léhez emelte a kezét. Olyan arccal tette, amibőlmindjárt tudtam: Andy a legtöbbször csak az alka-lomra vár, hogy megszólalhasson a sziréna. Bizonyá-ra imádja a hangját; azonban a társa messze nemolyan lelkes. Sőt, amikor Andy belendítette a zseb-lámpáját a boltív alá, és minden vörös fényben kez-dett úszni, grimaszolt. Szerintem nagyon unta azegészet. Üvöltött a sziréna, de Andy nem kapcsoltaki rögtön, inkább vigyorogva körbenézett, biccentetta portás felé is, aki szintén nagyon bosszankodós ar-cot vágott. Csak azután nyomta meg a leállítógom-bot, és szüntette meg hangzavart, mikor már sípolttőle a fülünk.

– Na, látod – nézett aztán rám, és én vállat von-tam, hisz igaza lett. A kapu tökéletesen működött.De akkor miként láthattam, amit láttam? Mert ab-ban biztos voltam, hogy nem őrültem meg!

Mint egy végszóra, megérkezett Gil apukája. Alépcsőházból lépett elő, és felénk közelített. Időköz-


ben Gil is a kapuhoz jött, mert közelről akarta látnia villódzó fényeket.

– Nagyon durva, mi? – lelkendezett. – Már egyilyen pici rozsdamentes drótdarabkánál is beriaszt! –És mutatta az ujjával, mekkorára gondol. Az érzé-kelhetetlen férfi táskájánál jóval kisebbre, az biztos.Ettől kicsit elszontyolodtam.

– Mehetünk? – kérdezte Mr Frost, és Gil ismétfelpörgött, hiszen most már semmi sem választhattael a távirányítós targoncájától, amiért elindultunk.

Én mégis úgy éreztem, meg kell állítanom, és el-mondani az igazat. Röviden beszámoltam arról, amitláttam; ezúttal Mr. Frost végre nem gondolta, hogyhantázok. Megesett velünk már néhány kaland, amitmindenféle bűnözők elfogásával fejeztünk be, és eztGil apukája szerencsére nem felejtette el. Miközbenmutogattam, mi hogyan történt, feltűnt a recepció-nál várakozó portás arckifejezése, és hirtelen meges-küdtem volna rá, hogy neki is látnia kellett, amirőlépp beszélek.

Mr. Frost szinte azonnal megértette, mire gondolok,és máris felhívta az emeleten posztoló rendőröket.

– Eddy P. Armstrong, a tőzsdés csaló van házi őri-zetben, erre a nagy felhajtás – tájékoztatott közbensuttogva Gil.

– Mi az a házi őrizet?– Hasonlít a börtönhöz, de az őrizetest nem cellá-

ba, csak a lakásába zárják, és onnan nem mehet se-hova.

– De ez a Mr. Armstrong, nincs is otthon! Ez egyszálloda…


– Mert védhetetlen a háza – magyarázta Mr.Frost, miközben újra az embereit hívta. Úgy nézettki, elsőre nem vették fel. – Ezt azokra az épületekremondjuk, amik túl nagyok, vagy rengeteg ki- és bejá-ratuk van, ezért túl sok ember kellene az őrzésük-höz. Ilyenkor keresünk egy könnyebben megfigyelhe-tő helyet. Például egy szállodai szobát. Egy bejárat,egy ablak… Innen nem tud meglógni…

Ekkor végre felvehették a telefont, mert Mr. Frostelképedve hallgatta, amit a túloldalról mondtak.

– De hogyan? – kérdezett vissza, közben sietvemegindult a lift felé. Ezúttal mi is követtük. Össze-vont szemöldökkel nézett ránk, de nem tiltotta meg,hogy menjünk. – Armstrong bezárkózott a fürdőszo-bába, és nem hajlandó válaszolni… Ilyet még nemláttam! – morogta, és megnyomta a négyes gombot.


A 403-as szoba

A lift komótosan csukta be az ajtaját, majd ugyan-ilyen lassan vitt fel minket a negyedikre. Közbenarra gondoltam, talán a lépcsővel jobban jártunk vol-na. Ennyi idő alatt még akármi is történhet odafent.

Mr. Frost szállt ki először, és rögtön a 403-as szo-ba felé vette az irányt. Az bejárat tárva-nyitva állt,és valahonnan belülről hangos tiltakozást lehetetthallani. „Hagyjanak már békén egy percre!”, megilyesmit. Mr. Frost beviharzott, mi viszont megáll-tunk a küszöbön. Gillel teljesen egyszerre gondoltukazt, hogy nem kéne továbbmenni.

A lakosztály bal oldalán, a fürdőnél állt a kétrendőr, a kiabálás a zárt ajtó mögül jött, és ők pró-bálták megtudakolni, mi folyik odabent. Mr. Frostnem vacakolt. Bár menet közben rákérdezett, miértnem mentek már be, ő maga nekilendült, és berúgtaaz ajtót. A kilincs mellett taszította meg a sarkával,és a zár egy pillanat alatt megadta magát. Belépett afürdőszobába, mire a kiabálás, mint egy gombnyo-másra, abbamaradt. Az ezt követő döbbent csend vi-szont egyáltalán nem tűnt biztatónak.

– Eltűnt – nyögte az egyik rendőr, és felénk né-


zett, mert a nyitott bejáratnál álltunk.Mr. Frost azonnal hozzám indult.– Meg tudod mondani, hogyan nézett ki az a…

milyen nevet is adtál neki?– Érzékelhetetlen ember – válaszoltam izgatot-

tan.– Igen-igen, azaz.Még karácsonykor tanította nekünk a papi, az én

nagyapám, a „Látsz, vagy csak nézel?” játékot. Eztolyankor kell játszani, amikor megyünk mindenfelé,mint máskor is. Aztán váratlanul megkérdezi azegyikünk a másikunktól, hogy például: milyen színűkutyát láttunk? (Mert épp elment előttünk egy.) Ésnagyokat nevetünk, ha az illető nem tudja, de mégnagyobbakat, ha tudja a választ. Szóval, mondjuk,leszállunk a buszról, és akkor megkérdezi Gil: mi-lyen színű haja volt a sofőrnek? Nita pedig ráhibá-zik: kopasz volt! És ez nagyon vicces, mert amúgy azember egy csomó mindent nem vesz észre.

Amikor Mr. Frost tudni akarta az érzékelhetetlenemberről, hogyan nézett ki, összenevettem Gillel.Szerintem neki is rögtön a játék jutott az eszébe.

– Szürke öltönyben jött… – kezdtem.– Az egész ruhája szürke volt?– Nem, a nadrágja farmer, és kék színű…– Akkor nem öltönyt, hanem zakót viselt. Szürke

zakó, kék farmerral – ismételte el, és az egyik rend-őr, aki azóta mellé állt, vadul jegyzetelni kezdett. Et-től egy kicsit elbizonytalanodtam. Most bármit mon-dok, azt úgy veszik, mintha teljesen biztos lenne,közben meg egyre inkább nem emlékeztem semmire.


Olyan érzés ez, mintha elkezdtek volna kifolyni a fe-jemből az emlékek, és ha nem mondom ki gyorsan,ami maradt belőlük, akkor azok is elillannak.

– Szőke és rövid haj… Azt hiszem…A jegyzetelő rendőr most felemelte a tollat a note-

széből, és rám nézett. Láttam rajta, mennyire tudjarólam, hogy ebben a pillanatban foszlik köddé, ami-ben eddig biztos voltam, és azt is látja, hogy tudom,hogy látja… Fura volt.

– Bármit mondhatsz, ami még az eszedbe jut –próbált segíteni Mr. Frost.

– Egy fémbőröndöt hozott.– Milyen jellegű volt a bőrönd? – kérdezte a note-

szes.No, itt végleg elveszítettem a fonalat, és már min-

denkinek leesett, hogy nem tudok többet segíteni.– Hát, fém jellegű…Mr. Frost kiadta az utasítást: a föld alól is kerít-

sék elő azt az embert, akire illik a személyleírás, ésszerezzék meg a folyosó biztonsági kameráinak fel-vételeit is! A másik rendőr, aki eddig háttal állt, éstelefonált, jelentette: körbezárták a hotelt, nincs ki-út.

– Már csak le kell vadászni Armstrongot! – közöl-te, és biztatóan ránk hunyorított.

Mr. Frost ebből arra a következtetésre jutott, hogyRupert kitűnően bánik az ilyesforma gyerekekkel, ami-lyenek mi vagyunk, és szívesen is van velük. Ezért in-nentől vigyáznia kellett ránk. Jobban mondva, le nemszabadott vennie rólunk a szemét, amíg elő nem kerül aza gazember. Nos, Mr. Frost tévedett a kollégájával kap-


csolatban. Rupert utált ránk meg az ilyesforma gyere-kekre vigyázni. Gil apukájának viszont ezt nem nagyonmerik megmondani még a gyerekek se, nemhogy arendőrök…

Pillanatokon belül már csak hárman álltunk a fo-lyosón, és Rupert borzasztóan szeretett volna máshollenni. Például intézkedni meg rendőrködni valahol.Szerencsére megcsördült a telefonja, így nem kelletterről egy szót sem beszélgetnünk vele.

– Ne mozduljatok innen! – vezényelt a mutatóuj-jával, mielőtt fogadta a hívást, aztán arrébb lépke-dett, nehogy meghalljuk, mit beszél.

Gillel ekkor vettük észre a lépcsőház ajtaját, amigyanúsan nyitva volt. Rupert épp belemerült egy ko-moly, telefonálós izébe, és körbe-körbe járkált a 403-asban. Gondoltuk, amíg befejezi, elmegyünk gyor-san, és megnézzük, mi van a nyitott ajtó mögött.

Abból nem lehet baj.


Philip, a portás

Egy lépcsőházban mindig minden olyan hangos. Na-gyon visszhangzik ugyanis. Kész hangzavar fogadottminket, mikor beléptünk. Az alsóbb emeleteken ro-hangált a sok egyenruhás, keresték Armstrongotmeg az érzékelhetetlent, közben mindegyik hango-san telefonált, és egymásnak üvöltöztek. Ami viszontennél sokkal érdekesebbnek tűnt, hogy felfelé is ve-zetett ám út, méghozzá egy létra. Fölötte pedig egykijárat a tetőre.

Gil szerint egy teljesen átlagos napon se kellenetetőkre mászkálnunk, és főleg akkor nem, amikorzsúfolásig lehet szökött bűnözőkkel. De én nem akar-tam felmenni teljesen, csak ki szerettem volna ku-kucskálni, hátha meglátom őket, akkor pedig Gil te-lefonál, és máris elfogják mindkettőt. Így végigmond-va, szinte tervnek hangzott, aminek viszont már Gilsem tudott ellenállni. Előkészítette a mobilját, hogyazonnal tudjon tárcsázni, ha szükséges, majd nyak-behúzva figyelte, amint én remegő térddel felmász-tam, és kilestem.

Most itt bevallom, nagyon féltem, hogy ott lesznek abűnözők, és mondjuk meglátnak, vagy valami. De végül


csalódnom kellett, mert nem voltak ott. Senki sem voltsehol, csak ilyen, fekete, papírszerű valamivel borítotttető. Ezért feljebb másztam, Gil határozott miacsodát-csinálsz suttogva ordítása ellenére, és végül fölléptem atetőre. Mikor hátranéztem, Gil feje már ott skubizottmögöttem. Az egyik irányban a rendőrkapitányság épü-lete látszódott, az ellenkezőben, lejjebb és távolabb, pe-dig egy másik szálloda, a Hotel Ibis.

– Csinálj pár fotót! – noszogatott Gil.– Hát gyere fel te is, és csinálj magadnak!Hosszabb csönd következett, de nem kínos, mert

én tudtam, Gil semmi pénzért fel nem jönne ide. Az-tán észrevettem, hogy lefelé beszélget, ugyanisRupert rendőr a nyomunkra akadt. Gyorsan készí-tettem néhány fényképet, miközben körbe-körbe fo-rogtam, ne maradjon már le mindenről szegény Gil,végül visszamásztam.

Rupert feje egészen vörössé vált, mire leugrottama létráról, de nem mondott semmit. Anyu szerintegészségtelen, ha valaki így visszafogja a dühét,mert később majd jól kitör, amikor senki sem számítrá, de azt is mondta, hogy társaságban nem illik szó-vá tenni az ilyesmit, ezért úgy tettem, mintha nemlátnám.

– Odafönt nincsenek – közöltem vele bocsánatké-rően, mire ciccegett egyet. Ez már eléggé rosszul-esett, és Gil sem értette.

– Menjünk le a földszintre apuhoz! – kérte in-kább, ami már Rupertnek is tetszett. Mint kiderült,azt remélte, majd megszabadul tőlünk.


Gyalog mentünk, mert a liftet leállították, de a kí-sérőnknek továbbra se volt szerencséje. Mr. Frostugyanis a portással foglalkozott, akin egyértelműenlátszott: semmiről sem tud. Sőt, amíg hallgattamőket, úgy tűnt, mintha először járna a szállodában.Ez feltűnhetett Gil apukájának is, mert egy kicsitzabos lett.

– Na ne játssza nekem itt az elmeroggyantat!– Kérem? – Ez portásul azt jelenti: „Hiába sérte-

get!”– Ne most legyen diszkrét, mert egy perc, és a

zárkában találhatja magát!– Mégis, milyen okból záratna be?– Azon maga ne törje a fejét! Elég, ha azt kitalál-

ja, miért engedjem ki. A többit nyugodtan rám bíz-hatja.

Nem sokszor láttam Mr. Frostot ilyen vicsorogvamagyarázni.

– Én ezt nem hallgatom tovább! – Ez portásul aztjelenti: „Belőlem ugyan nem szed ki semmit!”

– Vigyázzon, Philip! Maga azt hiszi, tíz méterre akapitányságtól vagány dolog így feszíteni a húrt, dehiggyen nekem, nem az!

Én azonnal elhittem volna Mr. Frostnak bármit,ha így az arcomba hajol. Ellenben Philip csak vigyor-gott, mint aki külön élvezi az ilyesmit. Szóval azt,amikor halálra rémisztik.

Csak úgy mondom, vannak ilyenek! Például anagybátyám, Scottie bácsi, nagyon csípősen eszi azételt. Igen, úgy, hogy közben egész idő alatt égeti aszáját. Egyszer megnyaltam egy kicsit a szószt, ami-


vel a csirkeszárnyat összelocsolja, és fél órán át ló-gattam a hideg vizes csap alá a nyelvemet. Ő meg él-vezte, hogy csípi, még mondogatta is közben: „Hű, ezmost jó erős ám!” Hát nekem mindegy, csak vigye aközelemből, mert még az emlékétől is könnybe lábada szemem!

Szóval, így élvezte ez a Philip is a vérfagyasztó le-tolást Gil apukájától. Farkasszemet néztek, aztán aportás megköszörülte a torkát, mint valami úr:

– Most pedig, ha megbocsát, átsétálok az Ibisbe,mert a 302-esből leszóltak, hogy kásás lett a tévé-adás. A parabolaantenna pedig az Ibisen van. – Ittvárt egy kicsit, majd, mint aki gyerekeknek magya-ráz, úgy folytatta: – Ilyenkor át kell menni, hogymegigazítsuk.

Egy pillanatig még úgy tűnt, Mr. Frost megfogjaés kettétépi a portást, de végül kíséretet adott mellé,s elzavarta a biztonsági kamerák felvételeiért. Mikorelvezették, lassan, tanácstalanul nézett körbe, aztánészrevett minket, és láthatóan megenyhült.


A távirányítós targonca

– Sajnálom, kisfiam – lépett Gilhez Mr. Frost. – Egy-általán nem így terveztem ezt a délutánt. Csak a be-osztás miatt kellett bejönnöm, és nézd meg… A földnyelte el ezeket éppen most…

– De hogyan szöktek meg? – Gil egyáltalán nemharagudott, inkább kíváncsi volt. Az apukája pedig,bár máskor nem szeret a munkájáról mesélni neki,most örült, hogy valamivel kiengesztelheti.

– Az az ismeretlen, akit Howard láthatott, vala-mikor kivette a 402-es szobát, az őrizetes lakosztályamellettit. Aztán ma délután átnyúlt a szomszédosfürdőszobaablakból, és egy diktafont helyezett a lak-osztály párkányára. Majd jól időzítve bekapcsolta.Az őrök azt hitték, Armstrong bezárkózott a fürdőbe,pedig valahol máshol rejtőzött. Mire mi odaértünk,már kilógott a szobából, és nem tudjuk, merre ment.Mostanra minden sarokba benéztünk, és mindjártidejön valaki a jelentéssel, hogy végeztek a másodikházkutatással is, akkor pedig itt állunk megfüröd-ve…

Gil apukája akár jósnak is elmehetne, mert márisérkezett egy egyenruhás, és jelentette a kudarcot.


Mr. Frost nem tehetett semmit, ugyanakkor még en-nél is nagyobb bajban volt. Anyukám és Gil anyuká-ja ugyanis valami előadásra mentek, apukám pedigmár napokkal ezelőtt elutazott. Ez lett volna Mr.Frost és Gil nagy, apás délutánja a távirányítós tar-goncával meg velem. A járgányra amúgy Gil szedteössze a pénzt, mindenféle ajándékokból, és hát őszin-tén: eléggé rákészültünk a véget nem érő szórako-zásra.

Komoly terveink voltak.Mr. Frost arcán aggódó sajnálkozás ült. Szerin-

tem nem is sejtette, milyen nagyon jól elvagyunk egyilyen izgalmas bűnügy közelében. Mindenképp sze-retett volna megoldást találni, és valamilyen módonkiengesztelni minket. Így újra Rupert kapott megbennünket, egy egész sor utasítással.

El kellett mennie velünk a játékboltba, és besze-rezni a targoncát, majd megállni, ahol csak akarunk,uzsonnázni.

– Ahol csak akarnak? – kérdezett vissza aggódvaRupert, és én megsajnáltam.

– Mr. Frost, ehetünk itt a bárban, ha visszaér-tünk?

– Ha nektek jó ez a szállodai szendvics…– Én imádom a szállodai szendvicset! – szögezte le

Gil, aki ugyanúgy észrevette már, mint én, a legfon-tosabb látnivalót: a szőnyeges, és lekövezett terepet,ami sokszorta nagyobb, mint bármelyikünk házábanakármelyik szoba. És mivel rövidesen rendelkezünkegy távirányíthatós targoncával, ennél fontosabb do-log nem létezett.


Mr. Frostnak nem hiszem, hogy eszébe jutott ez,mert eléggé lefoglalta a nyomozás, de Rupert látha-tóan megkönnyebbült. Mi meg csak simán lepacsiz-tuk, és jöhetett végre a játékbolt.

Fél óra sem telt el, már a bárban ücsörögtünk, ahovaegyébként nem nagyon engednének majdnem kilenc-éves gyerekeket. Viszont az egész hotel nyüzsgött arendőröktől, a főnökük fia meg épp szendvicsre vá-gyott, hát kivételezett helyzetbe kerültünk. Mire vé-geztünk az uzsival, addigra Mr. Frost túltette magátazon, hogy a biztonsági felvételek eltűntek. Egyretöbb embert küldött haza pihenni, és rendszeresenazzal biztatott minket, hogy rövidesen indulhatunkhaza. Egy perc vesztegetni való időnk sem maradt!

Gil ötlete szerint a mobilját a targonca emelővillá-jára erősítettük, így levideózhattuk, ahogy megy ajárgány. Annyira klassz filmet terveztünk így forgat-ni, már alig vártuk, hogy végre kipróbálhassuk. Giltényleg mindent jó előre kitalált. Még Ruperttel vet-tünk gyorskötözőt, amivel könnyedén rögzíthettük atelefont, meg elemet a targoncába, szóval, csakugyanpercek kellettek, és már mentünk is körbe-körbe.Mondhatom, éppen így képzeltük!

– Felmehetnénk a tetőre is felvételeket készíteni!Teljesen sima, pont jó a targoncának – jutott egysze-riben az eszembe, de Gil nem tartotta olyan jó ötlet-nek. Persze, mert ő nem látta, mi van odafönt! Elsem tudta képzelni, milyen jó a kilátás. Előkaptam aképeket, amiket készítettem, hátha sikerül meggyőz-ni. Megérte volna lefotózni az arcát! Annyira klassz-


nak tartotta, de közben félt is megcsinálni…Vívódott. Ezt így mondják.Végül Mr. Frost keresztülhúzta a számításomat,

mert sikerült neki elrendeznie a dolgokat. Azt mond-ta, most már hazavihet bennünket.

De nem mentünk sehova, mert véletlenül meglát-tam valamit az egyik fotón, amitől Gil apukája újbólArmstrong meg a haverja után eredhetett.


A fekete folt

A Novotelről jó kilátás nyílt az Ibis Hotel tetejére,ahova egy nagy parabolaantennát is felszereltek.Azon terpeszkedett egy méretes, fekete folt, leg-alábbis a képen, amit néhány órája készítettem. Er-ről eszembe jutott Philip, akinek leszóltak a három-százvalahányas szobából, hogy rossz a tévéadás, amimiatt neki át kellett volna mennie az Ibisbe, mert ottvan ez az antenna. Felnagyítottam a képet, ettől afekete folton olvashatóvá vált egy felirat: Icaro.

Mire hangosan kimondtam, Gil már a keresőbenpötyögött, aztán elkerekedett szemmel suttogta:

– Siklóernyő!Mindezt persze Mr. Frost egyre növekvő kíváncsi-

sággal hallgatta, és amikor a fia leleplezte a mene-külési útvonalat, szinte felugrott örömében. Megölel-getett minket, utasította a bárpultost, teljesítse min-den kívánságunkat, aztán elszaladt.

Azután visszaszaladt.– Maradnunk kell még néhány percet…– Semmi baj, apu! – mosolygott Gil, aki ilyenkor,

amikor az apukája ennyire elégedett vele, szinteszárnyakat kap. Idegenekkel kezd beszélgetni, pedig


máskor még köszönni is fél, meg hasonló, tőle telje-sen szokatlan dolgokat művel.

Ezúttal, jóllehet a bárban tényleg hívogató finom-ságok várták, szaladgálni kezdett. Igen, jól olvastad!Bekapcsolta a kamerát a mobilon, felpörgette a tar-goncát, és futott utána.

Egy perc múlva nekiment az aranykapunak, mirea Golden Security-s biztonsági őr morogni kezdettvelünk. Nem Andy, hanem a másik. Jócskán le istörte Gil lelkesedését, meg az enyémet is, hát vissza-ballagtunk a bárhoz.

Húsz perc múlva, mogyorós drazséval megrakod-va, már hazafelé tartottunk. Mr. Frost dudorászottjókedvében, és örömmel mesélte, hogyan is zajlott azeset. Szóval, Armstrong és a társa, kikerülve mindenbiztonsági őrt és rendőrt, levitorlázott az Ibis tetejé-re. Az ejtőernyőjük tárolózsákját fújta el a szél, ésfennakadt a parabolaantennán. Azt fotóztam én le.Az Ibisből aztán szépen kisétáltak, álruhában. Az is-meretlen segítő (az érzékelhetetlen ember) ott is ki-vett egy szobát, ahol átöltöztek, és míg a rendőrökfelforgatták a Novotelt, elmenekültek.

Egyetlen kérdés maradt csak: miként juttatták bea diktafont és az ernyőt? Erre pedig pofonegyszerű amagyarázat: volt egy belső emberük, méghozzá Phi-lip.

– Még mindig tagadja, de reggelre már nem leszolyan nagy legény, ezt garantálom. Majd a biztonsá-gi felvétel is hamar előkerül, meglátjátok. A fogdanem túl vidám hely, viszont nagyszerű ízelítő a bör-tönhöz. Ezért sokan átgondolják a lehetőségeiket egy


ott töltött éjszaka alatt.Érdekesen alakult ez a délután, igazi rendőrökkel

és igazi bűnesettel, de azért még nem volt teljes aboldogságunk. Hiszen aznapra mást terveztünk, ésGil nem szeret lemondani a terveiről.

– Apu, átjöhet még hozzánk egy kicsit Howard?Itt egy szokásos napon Mr. Frost simán nemet

mondott volna, de szerintem túl elégedettnek éreztemagát, meg azt is elmondta párszor, hogy még a sza-badnapján is ő oldja meg az őrs dolgait, és ezt majd akapitánynak is látnia kell, a valamilyen kérelme mi-att…

Na szóval, megengedte.Mekkora szerencséje volt már megint…

Gillel átjátszottuk a számítógépre a videókat, de rö-videsen elég sokat vesztettünk a lelkesedésünkből.Annyira zötyögött, rázkódott az egész… Messze nemtűnt olyan jónak a felvett film, mint amire számítot-tunk. Néztük, néztük, aztán a legvégén jött a jelenet,mikor nekiment a targonca az aranykapunak. Itt azoldalára dőlt a járgány, ettől elmúlt a remegés, ésegész érdekes lett a kép.

– Hé, vigyázzatok! Megkarcoljátok ezt a drága be-rendezést! Menjetek innen, és játsszatok máshol,halljátok? – parancsolgatott durván az őr a felvéte-len. Nem Andy, hanem a másik. A kamera közbennem mozdult, és gyönyörűen megmutatta a szökevé-nyek igazi cinkosát.


Vasárnap

– Nem Andy, hanem a másik? – kérdezte érdek-lődve Mr. Frost, miközben visszatette az asztalra afrissen kinyitott sörét. Szerintem nem ivott mégbele, csak fogta a bontott, hideg dobozt, mint aki fél-ti. Néha rá-rápillantott még később is, de valójábanmár lemondott róla.

– Igen. Howard szerint úgy csinált, mint aki a ci-pőjét köti, de közben kikapcsolta az érzékelőket.Nézd, itt jól látszik egy kapcsoló, a kapu lábánál! –magyarázta Gil. – És ez nem az igazi bekapcsológomb, mert arról egy egész sor fotót készítettem –mutogatta a mobilján a képeket. – Itt van, meg itt is,látod? Aztán az interneten is megnéztük, és letöltöt-tük a használati utasítást, meg…

– Jó, jó! Elhiszem, hogy utánanéztetek. – Itt le-sandított a rövidnadrágos lábára, majd felpillantottaz órára, ami a falon ketyegett, és sóhajtva megkértminket, menjünk vissza Gil szobájába, amíg elintéznéhány telefont.

Anyu jött értem nem sokkal később, és hazavitt.Egész este chateltünk Gillel, s amint lehetett, vasár-nap, már mentem is vissza hozzájuk. Tudni akar-


tam, mi történt.Mr. Frost ekkor még aludt, mert este végül mégis

bement a kapitányságra, ahol reggelig talált magá-nak elintéznivalókat, hajnalban pedig begyűjtöttékArmstrongot és a társát (az érzékelhetetlen embert).A biztonsági őrről kiderült, hogy Armstrong unoka-testvére, de hamar beárulta a többieket, amikorszembesítették a kapcsolóval meg a rajta lévő ujjle-nyomatokkal. Állítólag akkor tört meg, amikor közöl-ték vele, hogy a két gyerek buktatta le.

Elárulta Armstrongék búvóhelyét is, és hajnalbanlecsapott rájuk a törvény keze. Azaz egy csapat rend-őr, a fáradtságtól szupermorcos Mr. Frosttal az élü-kön.

Mindezt csak ebéd után tudtuk meg, addig vár-nunk kellett. Gil apukájának ugyanis pihenésre voltszüksége. Végül gyűrötten, de vidáman mesélte el arészleteket. Még Philip is végig nagyon udvariasanviselkedett. Meg akarta hívni Mr. Frostot egy na-rancslére. (Ez portásul azt jelenti: „Bocsánat!”)

– A fogda varázsa – zárta az elbeszélést mosolyog-va Gil apukája.

Sajnos az is kiderült, hogy az érzékelhetetlen em-ber nem is olyan érzékelhetetlen, mert attól a kap-csolótól maga az aranykapu vált érzéketlenné, ha ér-ted, mire gondolok.

Ezen azóta is gondolkodom. Ha mégsem kellettvolna neki az a kapcsoló, ha igazából szuperemberlenne, akkor hova tudna még besétálni? Tudna vala-mi jót is tenni, vagy csak sunnyogásra lenne alkal-mas egy ilyen képesség?


Pár nap múlva Gil készített valami jegyzetet, mert afejébe vette, hogy ez egy újabb ügy volt, amit sikeresenlezártunk. Én nem éreztem így, inkább az apukája ügyé-nek tartom most is, amiben segítettünk kicsit, de nemszoktam ilyeneken vitatkozni Gillel. Aztán azt a nevetadta az aktának, hogy: A Golden Security fémérzékelőskapujának rejtélyes esete.

Na, ezt viszont már nem hagytam annyiban.


Tartalom

Howard Matheu vagyok / 5

Az érzékelhetetlen ember / 7

Eddy P. Armstrong / 10

A 403-as szoba / 14

Philip, a portás / 18

A távirányítós targonca / 22

A fekete folt / 26

Vasárnap / 29


A harmadik

Howard Matheu vagyok, nyolc és fél éves, és lehet,hogy rablók vannak a nyomomban.

Nitával és Gillel láttunk valamit a nyári táborban,amit nem kellett volna. Hallgattunk róla, mert azt gondoltuk, úgyse hinnének nekünk. De nem hagyhattukannyiban. Készítettünk egy tervet, hogy ne érezzükmagunkat veszélyben. Bizonyítékot kellett találnunk!

Ez nem volt mindig egyszerű, és néhány dolog elégviccesen alakult.

Most pedig leírtam ide azt, amit tudnod kell, nekedés mindazoknak, akik kíváncsiak rá, mi is történt va-lójában.


A Nyúl akta

Howard Matheu vagyok, nyolc és fél éves, és nemnyomozok soha többé.

Nita és Gil, a két barátom úgy gondolta, detektív-nek lenni jó dolog. Segítünk a kisebbeknek, leleplez-zük a rossz embereket, és közben jól szórakozunk.A Nyúl akta teljesen ártatlan ügynek indult, mégisolyan fordulatot vett, amire senki sem számíthatott.

Ez a baj nem talált volna ránk, mi kerestük ma-gunknak. A többiek még a végére akarnak járni, deén már nem.

Leírtam ide azt, amit tudnod kell, neked és mind-azoknak, akik kíváncsiak rá, mi is történt valójában.

Mielőtt belekezdesz, fontos, hogy tudd: ez nemmese! Ez egy detektívtörténet gyerekeknek.


Az ellopott karácsony

Howard Matheu vagyok, nyolc és fél éves, és amimost hiányzik nekem, az egy karácsonyi ajándék.

Gillel közösen adtuk volna Nitának, de egyszercsak nyoma veszett. Persze nem magától vált köddé,hanem ellopták!

Ez nem egy szokványos karácsonyi történet, mertkimarad belőle a Télapó meg a csengettyűs zene. He-lyette ott lesz a papi, egy zűrzavaros nyomozás és egyszemtelen szellem, akinek valahonnan kulcsa van akémiaszertárhoz.

Most pedig leírtam ide azt, amit tudnod kell, nekedés mindazoknak, akik kíváncsiak rá, mi is történt va-lójában.


JÖN! JÖN! JÖN!

Howard Matheu különös esetei

A FÁRAÓ JOGARA

Howard Matheu vagyok, nyolc és fél éves, de mostkapóra jönne, ha tizenkettő lennék.

Annak is örülnék, ha a múzeumban maradnánaka tárgyak, mire odaérünk megnézni őket. Emellettnagyon kellene egy eredeti ötlet a halloweenes jelme-zemhez, és igazán elárulhatná valaki, hogy Ni-tának mi baja van velem…

De azt hiszem, ezekkel a gondokkal inkább meg-küzdök egyedül, vagy a titkos társaságommal, csakez a Kheopsz fáraó hagyjon már minket békén! Mertígy se nyomozni, se tanulni, se aludni nem tudunk!

Most pedig leírtam ide azt, amit tudnod kell, ne-ked és mindazoknak, akik kíváncsiak rá, mi is tör-tént valójában.

www.howard.hufacebook.com/howard.matheu

www.fonixkonyv.hufacebook.com/fonixkonyvmuhelymoly.hu/tagok/fonixkonyvmuhely

JÖN! JÖN! JÖN!


http://moly.hu/tagok/fonixkonyvmuhely

http://facebook.com/fonixkonyvmuhely

http://www.fonixkonyv.hu/

http://facebook.com/howard.matheu

http://www.howard.hu/

Az aranykapu rejtélye...Az aranykapu rejtélye 7 vette a szemét a szerkójáról, nekem az járt a...

Documents

Transcript of Az aranykapu rejtélye...Az aranykapu rejtélye 7 vette a szemét a szerkójáról, nekem az járt a...