Arany pöttyös könyvek SUSANNAH CAHALAN · 2014-12-04 · megborzongat Arany pöttyös könyvek...

m e g b o r z o n g a t

Arany pöttyös könyvek é l m é ny t ke re s ő k n e k – p n t n e ke d

SUSANNAHCAHALAN

S U S A N N A H C A H A L A N

2 999 Ft

Lebilincselő visszaemlékezés a New York Post fiatal újságírójának tollából, aki ritka és ijesztő betegséggel vívott csatát.

Susannah Cahalan egy napon furcsa kórteremben ébredt – az ágyhoz szíjazva, felügyelet alatt, mozgásra és beszédre képtelenül.

Az egy hónapos kórházi tartózkodása alatt készült kartonjai pszichózisról, agresszióról és veszélyes instabilitásról tanúskodnak.

Pedig néhány hete még egészséges, élettel teli huszonnégy éves volt, élete első komoly kapcsolatában, felfelé ívelő karrierrel.

Susannah lenyűgöző könyve tulajdonképpen egy krónika, mely megvilágítja a betegség kifürkészhetetlen ösvényeit,

és megismerteti azt a szerencsés felfedezést, ami végül megmentette az életét.

„Susannah Cahalan brutális őszinteséggel, igazi újságíróként vizsgálja magát. Bátran tekint vissza az egyik legszívszaggatóbb és legelképzelhetetlenebb tapasztalatra,

ami egy emberrel megtörténhet: a tudat, a test és önmaga elvesztésére.” – Mira Bartók, a The Memory Palace írója

„Gratulálok Miss Cahalannek, aki megjárta a poklot, de visszatért, s mindezt olyan szívet tépően írta meg, hogy mindannyian tanulhatunk belőle.”

– Barbara Arrowsmith-Young, a The Woman Who Changed Her Brain c. könyv szerzője

„Susannah Cahalan bölcsen és gyengéden vezet végig minket betegsége nehéz és ijesztő útján. Olvasóként megragad minket a tapasztalatok intelligens tálalása.

Ez a könyv olyan, mint egy tudományos thriller, mélységes és megható gondolatokkal a sorok között.”

– Dr. David B. Agus, a Kaliforniai Egyetem orvos és mérnök professzora, a The End of Illness c. könyv szerzője

Mélyedj el! Kapcsolj ki! Légy jelen!

Felnőtteknek ajánljuk.

Tudományos thriller valódi, élő szereplőkkel.

LángoLó agy— Egy hónapig őrült voltam —

Lán

go

Ló a

gy

— E

gy h

ónap

ig őr

ült v

olta

m —

NEW YORK TIMES BESTSELLER

„Lenyűgözően bátor... Váratlan ajándék Amerika egyik legmerészebb

fiatal újságírójától.” – N.P.R .

aranyLangolo_agy_puha_VEGSO.indd 1 2014.09.26. 8:00

! 3 ß

Első kiadás

Könyvmolyképző Kiadó, Szeged, 2014

S u S a n n a h C a h a l a n

LángoLó agy— Egy hónapig őrült voltam —

Langolo_agy_beliv.indd 3 2014.09.25. 17:19

! 5 ß

Azoknak, akiknek a betegségét nem sikerült diagnosztizálni


! 7 ß

A szerzô megjegyzése

„A felejtés létezése sohasem nyert bizonyítást: csak annyit tudunk, hogy vannak dolgok, amelyek nem jutnak eszünkbe, amikor fel akarjuk idézni őket.”

Friedrich Nietzsche

Betegségem természeténél, illetve az agyamra gyakorolt hatásá-nál fogva csak villanások erejéig emlékszem a tényleges ese-

ményekre, és rövid, ám annál élénkebb hallucinációkra azokból a hónapokból, amelyekben a történetem játszódott. Ez az időszak javarészt kiesett, vagy szeszélyesen ködös. Mivel képtelen vagyok a visszaemlékezésre, a könyv megírása gyakorlat volt az elveszett felfo-góképességem számára. Az újságíróként megtanult készségek segít-ségével felhasználtam a rendelkezésre álló bizonyítékokat – orvo-sokkal, ápolókkal, barátokkal és családtagokkal készített interjúk százait, több ezer oldalnyi orvosi kartont, édesapám naplóját ebből az időszakból, a kórházi jegyzetfüzetet, amelyben az elvált szüleim kommunikáltak egymással, a kórházi tartózkodásom alatt rólam készült biztonsági kamerás felvételek részleteit, valamint a vissza-emlékezéseket, orvosi konzultációkat és benyomásokat tartalmazó


! 8 ß

jegyzetfüzethegyeket –, hogy a segítségemre legyenek ennek az elmúlt homályos időszaknak az újrarajzolásában. Megváltoztattam néhány nevet és jellemző tulajdonságot, de ettől eltekintve teljes egészében igaz történetről van szó, melynek eredménye memoár és riportkötet keveréke lett.

Még most is készséggel beismerem, hogy megbízhatatlan forrás vagyok. Nem számít, mennyi kutatást végeztem: az a fajta tudatos-ság, ami a személyemet meghatározza, akkor hiányzott belőlem. Ráadásul elfogult vagyok. Az én életem áll a történet középpontjá-ban, s itt előkerül az újságírás ősrégi dilemmája – csak százszor pisz-kosabban. Kétségtelenül akadnak dolgok, amelyeket rosszul értel-meztem, rejtélyek, amelyeket sosem oldhatok meg, és megannyi pil-lanat, ami rögzítés híján feledésbe merült. Ami tehát maradt: egy újságíró oknyomozása énjének legmélyebb bugyraiba – a személyi-ségébe, emlékezetébe és identitásába –, megpróbálván összeszedni és megérteni a hátramaradt darabkákat.


! 9 ß

Prológus

Először csak sötétség és csend.– Nyitva van a szemem? Hahó!Fogalmam sincs, hogy mozgatom-e a számat, vagy van-e egyáltalán

valaki, akit erről megkérdezhetnék. Túl sötét van ahhoz, hogy lássak valamit. Pislogok egyet, kettőt, hármat. A gyomromat összeszorítja a tompa balsejtelem. Aztán megértem. A gondolatok csak lassan alakul-nak nyelvvé, mintha egy fazék melaszból emelkednének ki. Szavanként jönnek a kérdések. Hol vagyok? Miért viszket a fejem? Hová lettek a többiek? A körülöttem lévő világ fokozatosan tárul ki előttem. Először csak egy tűszúrásnyi lyuk, aminek állandóan növekszik az átmérő-je. Tárgyak bukkannak elő a homályból, egyre élesebben tudok rájuk fókuszálni. Kell egy kis idő, hogy felismerjem őket: tévé, függöny, ágy.

Rögtön tudom, hogy ki kell jutnom innen. Előrelendülök, de vala-mi ellenem feszül. Ujjaim megtalálják a derekam körül azt a vastag mellényt, ami az ágyhoz kötöz, mint egy… Mi is? Kényszerzubbony. A mellény két hideg fémcsőhöz kapcsolódik. Kezemet a csövek köré fon-va felhúzom magam, de a pántok megint a mellkasomba vájnak, csu-pán néhány centit engedve. Tőlem jobbra egy zárt ablak, ami az utcára néz. Autók, sárga autók. Taxik. New Yorkban vagyok. Otthon.


! 10 ß

De mielőtt úrrá lenne rajtam a megkönnyebbülés, meglátom őt. A lila nőt. Engem bámul.

– Segítség! – ordítom. Arca meg sem rezzen, mintha nem mondtam volna semmit. Megint a szíjaknak feszülök.

– Ne csináld ezt! – gügyögi ismerős jamaicai akcentussal.– Sybil?Nem lehet. Ő volt a bébiszitterem kiskoromban. Gyerekfejjel láttam

utoljára. Miért éppen a mai napot választotta volna, hogy visszatér-jen az életembe?

– Sybil? Hol vagyok?– A kórházban. Jobb, ha megnyugszol.Ez nem Sybil.– Fáj.A lila nő közelebb jön. Mellei az arcomhoz simulnak, ahogy átha-

jol fölöttem, hogy leszerelje a hevedereket. Jobb oldalon kezdi, aztán balra halad. Ahogy kiszabadul, ösztönösen felemelem a jobb kezem, hogy megvakarjam a fejem. De haj és fejbőr helyett pamutsapkát érzek. Hirtelen felbőszülve letépem, s mindkét kezemmel tapogatni kezdem a fejem. Műanyag vezetékek hosszú sora. Kihúzok egyet – amitől a fej-bőröm csípni kezdi valami – és szemmagasságba tartom. Rózsaszín. A csuklómon narancssárga műanyag karperec. Hunyorgok, mert képte-len vagyok a szavakra fókuszálni. Néhány másodperc múlva élesednek ki a nagybetűk: SZÖKÉSVESZÉLY.


! 11 ß

ELSő RéSZ

ôrület

„Éreztem a szárnyak furcsa surrogását a fejemben.”Virginia Woolf naplója


! 13 ß

Első fejezet

PoloskAPArA

Talán minden egy bogárcsípéssel kezdődött, egy olyan poloská-tól, ami nem is létezik.

Egy reggel arra ébredtem, hogy két vörös pötty van a bal karo-mon végigfutó liláskék vénán. 2009 eleje volt, és New Yorkban tombolt a poloskapánik: befészkelték magukat az irodákba, a buti-kokba, a mozikba és a parkok padjaira. Bár általában nem aggó-dom túl a dolgokat, két egymás utáni éjszakán ujjnyi hosszúságú ágyi poloskákkal álmodtam. Jogos aggodalom volt ez, bár a lakás tüzetes átvizsgálása után egyetlen bogarat vagy bármi nyomát sem találtam. Kivéve azt a két csípést. Még egy rovarirtót is kihívtam, hogy ellenőrizze a lakásomat. Egy nyúzott latin férfit, aki tüzetesen átfésült mindent: felemelte a kanapémat, és olyan helyekre is bevilá-gított, amelyeket addig eszembe sem jutott kitakarítani. Rovarmen-tesnek nyilvánította a lakást. Ez valószínűtlennek tűnt, úgyhogy újabb időpontot egyeztettem vele, ezúttal irtásra. Mentségére szól-jon, várakozásra biztatott, mielőtt gigantikus összeget adtam volna ki egy képzeletbeli invázió leküzdéséért. De erőltettem, hogy csi-nálja meg. Meggyőződésem volt, hogy a lakásomban, az ágyamban


! 14 ß

és a testemen bogarak szaladgálnak. Megígérte, hogy eljön kiirtani őket.

Növekvő aggodalmamat megpróbáltam leplezni a kollégáim előtt. érthető módon senki sem akart egy poloskaproblémával küsz-ködő emberrel közösködni. Szóval másnap olyan lazán sétáltam be a New York Post szerkesztőségében lévő íróasztalomhoz, amennyi-re csak lehetett. Gondosan eltakartam a csípéseimet, és próbáltam könnyednek, normálisnak tűnni. Nem mintha a „normális” szó túl sokat jelentene ott.

Bár a Post mániákus megrögzöttséggel hajkurássza azt, ami új, valójában majdnem annyi idős, mint maga a nemzet. Alexander Hamilton alapította 1801-ben, így az ország legrégebbi folyama-tosan nyomtatott újságja. Már az első évszázadban küzdött a rab-szolgaság eltörléséért, és hozzájárult a Central Park kialakításához. Ma a szerkesztőség munkahelyekre tagolt, mégis levegőtlen; tele a nyitott fülkék soraival és egy halom irattartó polccal, amelyek több évtized használaton kívüli, feledésbe merült dokumentumaival ter-hesek. A falakon szeplőként sorakozó rég nem járó órák, a fejjel lefelé lógatott, száradó virágok, a kép, amin egy border collie hátán lovagol egy majom, meg egy óriási habszivacs Six Flags-ujj a hatal-mas vidámpark-részvénytársaságtól – mind a riporterek munkáiról árulkodnak. A számítógépek kőkorszakiak, a fénymásolók mérete kisebbfajta pónilovakéval vetekszik. Van egy kis raktárhelyiség, ami régen dohányzóként szolgált, most pedig a szükséges eszközök lak-nak benne. Ajtaján viharvert tábla figyelmeztet, hogy a dohányzó már nem üzemel – mintha valaki véletlenül betévedhetne egy ciga-rettára a monitorok és a videófelszerelés közé. Ez az én furcsa kis világom immár hét esztendeje, amióta tizenhét évesen gyakornok-ként idekerültem.


! 15 ß

A helyiségben csak úgy nyüzsög az élet – főleg lapzárta előtt. Bil-lentyűzetek kopognak, szerkesztők kiabálnak, újságírók vihorász-nak… Testet ölt a szenzációhajhász napilapok sztereotípiája.

– Hol a kibaszott fotó ehhez a képaláíráshoz?– Hogyhogy nem tudta, hogy a nő prosti?– Milyen színű volt annak a fazonnak a zoknija, aki leugrott a

hídról?Mint egy bár, csak alkohol nélkül, adrenalintól fűtött hírfüggők-

kel telve. A Post jellegzetes hősei: a szakma legfrappánsabb vezér-cikkírói, az exkluzív anyagok után loholó, megacélosodott nagyku-tyák, meg A típusú munkaalkoholisták, akik kaméleonként egya-ránt képesek támogatni vagy ellenszegülni. A legtöbb napon viszont a szerkesztőség visszafogott, hiszen mindenki bírósági dokumen-tumokat bogarász csendben, információforrásokat interjúvol, vagy éppen újságot olvas. Gyakran – mint például ma is – a szerkesztőség olyan csendes, mint egy hullaház.

A nap kezdetén az asztalom felé lavíroztam a zöld Manhattan jel-zéssel ellátott fülkesorok között: Liberty Street, Nassau Street, Pine Street és William Street. Azoknak az időknek a mementói, amikor még ezek a külvárosi utcácskák vették körül a Post korábbi székhe-lyét, a South Street Seaporton. Az én fülkém a Pine Streeten van. Ebben a nagy csendben huppantam le a székemre Angela mellé, aki a legjobb barátom a lapnál, és kényszeredetten rámosolyogtam. Igyekeztem, hogy az érdeklődésem ne visszhangozzon túl élesen a csendes helyiségben, és azt kérdeztem tőle:

– Tudsz valamit a poloskacsípésekről?Gyakran viccelődtem, hogy ha valaha is lesz egy lányom, azt

szeretném, hogy Angelára hasonlítson. Sok szempontból ő az én hősöm ebben a szerkesztőségben. Amikor három évvel ezelőtt


! 16 ß

először találkoztam vele, halk szavú, félénk fiatal nő volt Queens-ből, alig pár évvel idősebb nálam. Egy kis hetilaptól érkezett a Post-hoz, s azóta az egyik legtehetségesebb riporterré érett a nagyvárosi szenzációhajhászás nyomása alatt, sorban készítve a legjobb anya-gokat. Angela péntek esténként általában négy cikket írt egyszer-re, osztott monitoron. Nem tudtam neki segíteni, de felnéztem rá. Most pedig tényleg szükségem volt a tanácsára.

A rettegett poloska szó hallatán Angela távolabb gurította a szé-két az enyémtől.

– Ne mondd, hogy nálad is vannak! – mondta huncut mosoly-lyal. Mutattam neki a karomat, de mielőtt belelendülhettem volna a panaszkodásba, megcsörrent a telefonom.

– Kész vagy?Steve volt az, a vasárnapi szerkesztő. Alig járt a harmincas évei

közepén, mégis kinevezték a vasárnapi kiadás vezető szerkesztőjé-nek. én is annak a részlegnek dolgoztam, és barátságossága ellenére tartottam Steve-től. Keddenként volt egy fontos megbeszélés, ahol minden egyes újságírónak fel kellett vonultatnia néhány ötletet a vasárnapi lapszámhoz. Hangjának hallatán pánikszerűen tudato-sult bennem, hogy egyáltalán nem készültem fel az aktuális érte-kezletre. Többnyire legalább három ötlettel szolgáltam – nem min-dig óriásiakkal, de legalább fel tudtam mutatni valamit. Most pedig semmit. Még csak annyit sem, hogy végigfüllentsem a következő öt percet. Hogy hagyhattam, hogy ez megtörténjen? Ezt a megbeszé-lést képtelenség elfelejteni: olyan heti rituálé, amire mindannyian akkurátusan felkészülünk, még a szabadnapokon is!

A poloskákat elfelejtve tágra nyílt szemekkel Angelára meredtem, felugrottam, és sután reménykedtem, hogy mire odaérek Steve-hez, megoldódik minden.


! 17 ß

Idegesen sétáltam vissza a Pine Streeten keresztül Steve irodájá-ba. Paul mellé ültem, aki a vasárnapi hírszerkesztő, s egyben közeli barátom is. Másodéves főiskolás korom óta a mentorom. A szem-kontaktust elkerülve biccentettem neki. Megigazítottam a karcos, vastag keretes Annie Hall-szemüvegemet, amit egy tollforgató bará-tom az én egyedi fogamzásgátlómnak nevezett, mert „senki sem fog veled lefeküdni, amíg ez rajtad van”.

Csendben ültünk egy darabig, miközben hagytam, hogy Paul ismerős, mindent átható jelenléte megnyugtasson. Borzas, idő előtt megőszült hajával, meg a hajlandóságával, hogy a bazmeget kötőszó-ként dobálja, a lecsúszott újságíró és a briliáns szerkesztő eszenciája volt egy személyben.

ő adott nekem esélyt riporterként a második főiskolai évemet követő nyáron, miután a családunk egyik barátja bemutatott min-ket egymásnak. Az első néhány esztendőt követően, amikor lótifu-tiként dolgoztam a legfrissebb hírekre lecsapva és mások cikkeihez szükséges információkat keresgélve, Paul ajánlotta az első komoly megbízást, a züllésről a New York-i Egyetem egyik kollégiumában. Miután visszatértem az anyaggal meg a sörpongozás közben rólam készült képekkel, lenyűgözte a pimaszságom. Bár a leleplezés sosem került be a lapba, még több cikkel bízott meg, mígnem 2008-ban teljes munkaidőre alkalmaztak. Most, hogy ott ültem Steve irodá-jában teljesen felkészületlenül, úgy éreztem magam, mint valami befejezetlen dolog, ami érdemtelen Paul tiszteletére és bizalmára.

Egyre mélyült a csend, amíg föl nem néztem. Steve és Paul vára-kozó tekintettel bámult rám. Úgyhogy egyszerűen beszélni kezd-tem, remélve, hogy beugrik valami.

– Egy blogban olvastam a sztorit – kezdtem kétségbeesetten tur-kálni a félig kiforrott elképzelések között.


! 18 ß

– Ez tényleg nem elég jó – vágott közbe Steve. – Ennél jobb cuccot kell hoznod, oké? Kérlek, máskor ne gyere üres kézzel!

Paul vöröslő arccal bólintott. Most először azóta, hogy elkezdtem a gimis lapnál dolgozni, nem feleltem meg az újságírásban. Magam-ra dühösen jöttem el a megbeszélésről, egyúttal elképedtem a saját együgyűségemen.

– Jól vagy? – kérdezte Angela, amikor visszaértem az asztalomhoz.– Aha. Tudod, csak pocsékul végzem a munkámat. Nem nagy

dolog… – jegyeztem meg sötéten.Elbűvölően szabálytalan metszőfogait kivillantva felnevetett.– Jaj, ugyan már, Susannah! Mi történt? Ne vedd a szívedre! Pro-

fi vagy.– Köszi, Angie! – mondtam a langymeleg kávémba kortyolva. –

Egyszerűen nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy szeretném.A nap viszontagságain merengve sétáltam a szerkesztőségnek

otthont adó News Corp. épülettől nyugatra a Hatodik sugárúton, a Times Square-nek hívott turisták sújtotta területen keresztül, a Hell’s Kitchen-i lakásom felé. Mintha csak szándékosan a New York-i firkászok kliséjét testesíteném meg, szűkös egyszobás gar-zont béreltem, ahol kihúzható kanapén aludtam. A hátborzongató-an csendes lakás néhány ingatlan közös udvarára nézett, így a szi-rénázó rendőrautók és zajos kukáskocsik hangja helyett gyakran a szomszéd harmonikázására ébredtem.

Mivel még mindig a csípéseken járt az eszem, a rovarirtó hiá-ba biztosított róla, hogy alaptalan az aggodalmam. Felkészültem a fogadására, hogy körbepermetezze a lakást, és a poloskavonzó tár-gyak kiselejtezésével töltöttem az éjszakát. Kukába kerültek az imá-dott kivágásaim a Postból – cikkek százai, melyek arra emlékeztettek, milyen bizarr munkám van. Áldozatok és a gyanúsítottak, veszélyes


! 19 ß

gettók, börtönök és kórházak, fotósok autójában töltött huszonnégy órás műszakok a hírességek megörökítéséhez – vagy „lesifotózásá-hoz”. Mindig is imádtam minden percét. De akkor miért lettem hir-telen ennyire vacak benne?

Ahogy szemeteszsákokba tuszkoltam ezeket a kincseket, elidőz-tem néhány szalagcím fölött. Köztük volt az addigi karrierem leg-nagyobb sztorija: sikerült összehoznom egy exkluzív börtöninter-jút Michael Devlin gyermekrablóval. Az országos média ráugrott az anyagra. Bár csak a St. Louis-i Washington Egyetem végzős hallga-tója voltam, Devlin szóba állt velem, két alkalommal is. De a sztori-nak ezzel még nincs vége! Az ügyvédei bekattantak a cikk megjelené-se után, gyalázkodó kampányt indítottak a Post ellen. Jogorvoslatot követeltek, miközben a helyi és az országos média élő tévéadásban kezdte vitatni a módszereimet, megkérdőjelezve a börtöninterjúk etikusságát, és úgy általában a szenzációhajhász napilapokét.

Paul kapott tőlem néhány sírós telefonhívást akkoriban, ami közelebb hozott minket egymáshoz. Végül az újság és a szerkesztő-im is mellém álltak. Bár az eset megrázott, meghozta az étvágyamat – onnantól kezdve az illetékes „börtönössé” váltam. Devlint utána háromszoros életfogytiglani szabadságvesztésre ítélték.

Aztán ott volt a fenékimplantátumos sztori. „Hátulról fenyeget a veszély” – még most is nevetnem kellett a szalagcímen. Sztriptíztán-cosnak kellett álcáznom magam olcsó fenékplasztikáért kutakodva egy olyan nőnél, aki illegálisan végezte a beavatkozásokat egy kisváro-si hotelszobában. Ahogy ott álltam bokáig letolt bugyiban, próbáltam nem megalázva érezni magam, amikor „farpofánként ezer dollárt” kért… Kétszer annyit, mint attól a nőtől, aki kitálalt róla a Postnak.

Az újságírás izgalmas. Mindig is szerettem olyan valóságban élni, ami mesésebb a fikciónál. Még mit sem sejtettem róla, hogy az


! 20 ß

életem hamarosan olyan bizarrá válik, hogy a saját imádott bulvár-lapom címlapjára kerülhetek vele.

Bár az emlék mosolyra késztetett, az egyre növekvő szemétha-lomra vetettem a kivágást. Ahová való – füstölögtem annak elle-nére, hogy azok az őrült történetek a világot jelentették nekem. Abban a pillanatban szükségesnek tűnt ugyan, de több év mun-kájának érzéketlen kihajigálása egyáltalán nem volt jellemző rám. Nosztalgikus gyűjtögető hörcsög voltam, aki a negyedik osztály-ban írt verseihez és az alsósként írt huszonvalahány éves naplójá-hoz is ragaszkodott. Akkor még nem látszott összefüggés a polos-kaparám, a munkahelyi feledékenységem és az aktáim megsem-misítése között, még nem tudtam, hogy a bogárfóbia a pszichózis jele is lehet. Ez kevéssé ismert probléma, mivel a parazitózisban – vagy más néven Eckbom-szindrómában – szenvedők mentálhigié-nés szakemberek helyett általában rovarirtókkal vagy bőrgyógyá-szokkal konzultálnak a képzeletbeli invázió miatt, s ennek eredmé-nyeként többnyire diagnózis nélkül maradnak. (1) Mint kiderült, az én bajom sokkal súlyosabb volt egy viszkető alkarnál és egy elfe-lejtett értekez let nél.

Órákkal azután, hogy mindent elpakoltam a poloskamentes övezet biztosítása érdekében, egy fikarcnyival sem éreztem jobban magam. A fekete szemeteszsákok mellett térdelve szörnyű sajgás állt a gyomromba – az a fajta szabadjára engedett rettegés, ami a szív-fájdalmat vagy a halált kíséri. Amikor felálltam, az éles fájdalom lándzsaként hasogatta a tudatom, akár egy égető migrénes roham – bár azelőtt még sosem volt olyanom. A fürdőszobába botladozva egyszerűen nem reagált a lábam és a testem. Úgy éreztem magam, mintha futóhomokban süllyednék el. Biztos elkaptam az influenzát – gondoltam.


! 21 ß

Talán nem az influenza miatt volt, mint ahogy a poloskáktól való rettegés sem. Valószínűleg egy kórokozó hatolt be a testembe. Egy apró egysejtű, ami mindent mozgásba lendített. Talán attól az üzlet-embertől jött, aki néhány nappal azelőtt rám tüsszentett a met-rón, vírusrészescskék millióit szabadítva mindenkire a szerelvény-ben? (2) Vagy valami ételben lapult? Esetleg egy apró hámsérülésen keresztül jutott be a testembe, tán éppen a rejtélyes csípéseken át?

Újra és újra eszembe jut.Az orvosok nem tudják pontosan, hogy kezdődött ez nálam.

Világos, hogy ha az az ember rád tüsszent, valószínűleg legfeljebb náthás leszel. De az én világomat kifordította a sarkaiból, s majd-nem egy életre elmegyógyintézetbe záratott.


! 22 ß

Második fejezet

lány feketecsiPke melltArtóbAn

Néhány nap múlva a migrén, az értekezlet és a poloskainvázió mind távoli emlékképnek tűnt, amikor kipihenten és boldo-

gan felébredtem a barátom ágyában. Előző éjjel először vittem el Stephent az apámhoz és a mostohaanyámhoz, Gisele-hez, a pom-pás barna homokkőből épült házukba. Nagy lépés volt ez a négy hónapos kapcsolatunkban. Stephen már találkozott az anyukám-mal – a szüleim elváltak tizenhat éves koromban, és anyához min-dig is közelebb álltam, így többször találkoztunk –, de tudom, hogy az apukám félelmetesnek tűnhet. Ráadásul vele nem is volt olyan őszinte a viszonyom. (Annak ellenére, hogy már több mint egy éve összeházasodtak, csak nemrég számoltak be a testvéremnek és nekem az esküvőjükről.) De bensőséges és kellemes vacsora kereke-dett a dologból, borral és jó kajával. Stephen és én azzal az érzéssel távoztunk, hogy sikeresen zárult az este.

Apukám később bevallotta, hogy az első találkozás idején inkább futó kalandként, mintsem hosszú távú kapcsolatként tekintett a


! 23 ß

dologra, de én egyáltalán nem így gondoltam. Igaz, hogy csak akko-riban kezdtünk randevúzni Stephennel, viszont már hat éve ismer-tük egymást. Tizennyolc éves voltam, és ugyanabban a lemezbolt-ban dolgoztunk Summitban, New Jersey államban. Annak idején egymás kulturált ugratásával töltöttük a munkanapokat, ám ennél tovább nem mélyült a kapcsolatunk. Leginkább azért nem, mert hét évvel idősebb nálam, ami elképzelhetetlen korkülönbség egy tinédzser számára. De tavaly egy őszi estén egymásba botlottunk egy közös barátunk buliján, egy East Village-i bárban. Sörösüve-geinket összekoccintva szövetséget kötöttünk a közös rövidnadrág-utálatunkra és Bob Dylan Nashville Skyline című albumának imá-datára alapozva. Stephen vonzó volt a maga bágyadt, „egész-éjjel-nem-aludtam” módján: borzas, hosszú hajú zenész sovány dohányos testalkattal meg lexikonokat megszégyenítő zenei tudással. De a sze-me, a bizalommal és őszinteséggel teli tekintete tűnt a legcsábítóbb-nak. Azok a szemek, amelyek nem rejtegettek semmit sem, és amitől olyan érzésem volt, mintha mindig is együtt lettünk volna.

Azon a reggelen kinyújtóztam az ágyában, az (enyémhez képest) hatalmas Jersey City-i stúdióban, és rájöttem, hogy az egész lakás az enyém. Stephen már elment a zenekari próbára, ami egész nap eltart. Így hát ott maradtam egyedül, szabad akaratomra bízva, hogy menjek vagy maradjak. Egy hónappal azelőtt cseréltünk kul-csokat. Ez volt az első alkalom, hogy idáig merészkedtem egy fiú-val, de semmi kétségem nem volt afelől, hogy helyesen cselekszem. Nagyon jól éreztük magunkat együtt: boldogság, biztonság és biza-lom érzése lengett minket körül. Ahogy ott feküdtem, hirtelen és váratlanul megszállt egy gondolat: olvasd el az e-mailjeit.


! 24 ß

Ez az ésszerűtlen féltékenység teljesen távol állt tőlem. Még sosem éreztem ilyen kísértést az intellektuális birtokháborításra. De anél-kül, hogy igazából belegondoltam volna, mit teszek, kinyitottam a MacBookját, és elkezdtem legörgetni a postafiókját. Átböngész-tem több hónapra való hétköznapi levelezést, amíg győzedelmesen elő nem ástam egyet, ami az exbarátnőjétől nemrégiben érkezett. Az üzenet tárgya az volt, hogy „Tetszik neked?” Dühösen kalapáló szívvel rákattintottam. Egy képet küldött magáról, amin csábítóan, csücsöri ajkakkal pózol, vadonatúj gesztenyebarna hajszínét muto-gatva. Nem úgy tűnt, mintha Stephen valaha is válaszolt volna rá. Mégis, le kellett küzdenem a késztetést, hogy behúzzak egyet a szá-mítógépnek, majd keresztülhajítsam a szobán. Ahelyett, hogy leáll-tam volna, utat engedtem a mérgemnek, és addig folytattam a tur-kálást, amíg ki nem ástam az egyéves kapcsolatuk krónikájául szol-gáló levelezést. A legtöbb e-mail egyetlen szóval zárult: „szeretlek”. Stephen és én még soha nem mondtuk ezt egymásnak. Felbőszül-ten becsuktam a laptopot, bár nem tudtam, valójában miért vagyok mérges. Tisztában voltam vele, hogy szóba sem állt vele, amióta mi együtt vagyunk, és hogy nem tett semmi rosszat. De kényszert érez-tem, hogy máshol is nyomok után kutassak.

Lábujjhegyen áttipegtem az IKEA-s komódjához – ahol megtor-pantam. Mi van, ha kamerákat szerelt fel? Á… Ki veszi fel titokban, hogy mi zajlik a lakásában, amikor nincs otthon – az új bébiszitter után leskelődő túlbuzgó szülőket leszámítva? De a gondolat tovább-ra is ott motoszkált a fejemben. Mi van, ha figyel? Mi van, ha ez egy teszt? Az ismeretlen paranoia rám ijesztett ugyan, de nem akadályo-zott meg benne, hogy kihúzzam a fiókokat, felforgassam a ruhá-it, s a földre dobáljam őket egészen addig, amíg meg nem találom a főnyereményt: egy zenekari matricákkal díszített kartondobozt,


! 25 ß

levelek és fotók százaival tele, főleg exekével. Volt egy hosszúkás gyorsfotó-sorozat a legutóbbival: fintorogtak, vágyakozva néztek egymásra, nevettek, aztán csókolóztak. Az egész lejátszódott előt-tem. Feltárult a jelenet, mint egy gyermek képeskönyve. Tanúja vol-tam annak, hogy szerelembe esnek. Aztán volt ott egy kép ugyan-arról a lányról átlátszó csipke melltartóban, kezeivel a csontos csí-pőjén. A haja kiszívott szőkében pompázott, de nem ribancosan, hanem vonzó módon. A fotó alatt pedig a levelek: egy maroknyi kézzel írt üzenet, ami Stephen tinédzserkoráig visszanyúlt. A legfel-sőben ugyanaz a barátnő ömlengett arról, hogy mennyire hiányzott neki, amíg Franciaországban volt. Rosszul használta az „övék” szót, ráadásul a mindenképpent úgy írta: „minden képen”, ami annyira izgalomba hozott, hogy hangosan felnevettem, szinte vihogtam.

A következő levélért nyúlva megláttam magam a szekrény tükré-ben, ahogy ott állok egy szál melltartóban és bugyiban, Stephen sze-relmes leveleit a combom közé szorítva. Egy idegen nézett vissza a tükörből: a hajam vadul szétállt, az arcom pedig eltorzultan és szokat-lanul festett. Én sosem viselkedem így – gondoltam undorodva. – Mi a baj velem? Soha életemben nem kutakodtam a párom holmijai között.

Az ágyhoz rohanva kézbe vettem a telefonomat. Két órát vesz-tegettem el. Nagyjából öt percnek tűnt. Pillanatokon belül vissza-tért a migrén, vele együtt az émelygés is. Akkor vettem észre elő-ször, hogy furcsa érzés van a bal kezemben, durva zsibbadásféleség. Ökölbe szorítottam és kinyújtottam az ujjaimat a bizsergés csilla-pítására, de csak rosszabb lett. Próbáltam figyelmen kívül hagyni a kellemetlen, csípős érzést, visszaloholtam a fiókhoz, hogy visszapa-koljam a dolgait – így nem veszi majd észre az eltévelyedésem. Las-sacskán teljesen elzsibbadt a bal kezem.


! 26 ß

Harmadik fejezet

cArotA

A zsibbadás, ami napokon keresztül mit sem enyhült, messze nem aggasztott annyira, mint a bűntudat és a döbbenet, amit a Ste -

phen lakásában bemutatott vasárnap reggeli viselkedésem miatt érez-tem. Másnap a munkahelyemen a rovatszerkesztő barátomnak, Mac-kenzie-nek segédkeztem, aki annyira pedáns és összeszedett, hogy a Mad Menbe illene.

– Nagyon rosszat tettem – vallottam be neki a szerkesztőségi épü-let előtt egy kiszögellés alá húzódva, egy előnytelen télikabátban. – Turkáltam Stephen lakásában. Megtaláltam az összes exbarátnős fotóját. Végignéztem a cuccait. Mintha megszállt volna valami.

Sokatmondó félmosolyt villantott felém, haját a válla mögé vetve.– Ez minden? Ez nem annyira nagy dolog.– Mackenzie, ez beteg. Nem lehet, hogy a fogamzásgátlóm okoz

hormonális változást?Nemrég kezdtem el használni a tapaszt.– Jaj, ugyan már! – ellenkezett. – Ezt minden nő megteszi, Susan-

nah. Főleg a New York-iak. Versenyszellem. Tényleg, ne legyél már ennyire szigorú magaddal! Csak ne csináld többször!


! 27 ß

Mackenzie később bevallotta, hogy nem maga a kémkedés kel-tett benne aggodalmat, hanem az eltúlzott reakcióm.

észrevettem, hogy Paul a közelben dohányzik, és feltettem neki ugyanazt a kérdést. Benne bízhattam, hogy őszintén a képembe mondja.

– Nem, nem vagy őrült – biztatott. – és nem kéne aggódnod. Minden pasasnak van képe vagy valamije az exeitől. Ez afféle hábo-rús zsákmány – magyarázta el segítőkészen.

Paulra mindig lehetett számítani, ha férfi nézőpontra volt szük-ség, hiszen rendkívül férfias jelenség. Keményen étkezik (dupla sajtburgert baconnel és szósszal), keményen játszik (egyszer 12 000 dollárt veszített black jacken a Borgatában, Atlantic Cityben), és keményen bulizik (Johnnie Walker Blue-val, amikor nyer, Macal-lan 12-vel pedig, amikor nem).

Az asztalomhoz visszatérve észrevettem, hogy ismét előjött a zsibbadás a bal kezemben – vagy talán sosem tűnt el? –, ráadásul lejjebb húzódott a testem bal felére, egészen a lábujjaimig. Zavart a dolog; nem tudtam eldönteni, hogy aggódnom kellene-e, ezért fel-hívtam Stephent.

– Nem tudom elmagyarázni, egyszerűen csak zsibbadt – mond-tam a telefonba, amit az asztallal párhuzamosan tartottam, annyira összegabalyodott a vezetéke.

– Mintha tűvel szurkálnának? – kérdezte. Hallottam, ahogy megpenget néhány akkordot a gitárján a háttérben.

– Talán… Nem tudom. Fura. Még sosem éreztem ilyet – vála-szoltam.

– Fázol?– Nem igazán.– Hát, ha nem múlik el, lehet, hogy orvoshoz kéne menned.


! 28 ß

Megforgattam a szemeimet. Mondta ezt egy olyan fazon, aki évek óta nem járt orvosnál. Más megoldásra volt szükségem. Ami-kor Stephennel letettük a telefont, Angela felé fordultam a székem-mel együtt.

– Tüsszentettél vagy hajoltál furán? – érdeklődött. A nagynénje nemrég egy tüsszentéssel elmozdított egy porckorongot a gerincé-ben, amitől zsibbadt a keze.

– Szerintem ki kéne vizsgáltatnod – csattant fel egy másik újság-író a közelben lévő asztalánál. – Talán túl sok részt láttam a Dr. House-ból, de elég ijesztő cuccok vannak benne.

Ezen akkor nevettem, de a kétség már ott bujkált bennem. Bár a kollégáim a túlzások mesterei voltak, a hangjukban csendülő aggo-dalom újragondoltatta velem a laissez faire hozzáállásomat. Végül aznap ebédszünetben úgy döntöttem, felhívom a nőgyógyászomat, Eli Rothsteint, aki az idők során egyre inkább a barátommá, mint-sem az orvosommá vált. Már az anyukámat is ő kezelte, amikor várandós volt velem.

Eli általában higgadt volt. Fiatal és jellemzően egészséges vol-tam, így hozzászoktam, hogy azt mondja, minden a legnagyobb rendben. De amikor beszámoltam neki a tüneteimről, a megszokott melegség eltűnt a hangjából.

– Szeretném, ha a lehető leghamarabb elmennél egy ideggyó-gyászhoz. és azt is, hogy azonnal állj le a fogamzásgátlóddal.

Megszervezte, hogy aznap délután találkozhassak egy neves neu-rológussal.

A reakciója miatti aggodalomtól nyugtalanul levadásztam egy taxit, és a felsőváros felé vettem az irányt. A kocsi ide-oda szlalomo-zott a délutáni forgalomban, mielőtt kitett a lenyűgöző Upper East Side-i épület előtt, ahol ajtónállók posztoltak, és hatalmas márvány


! 29 ß

előtér fogadott. Az egyik ajtónálló egy jelzés nélküli faajtóra mutatott a jobb oldalon. Nyugtalanító ellentét feszült a kristálycsilláros foga-dótér és a hétköznapi iroda között, mintha visszakerültem volna az 1970-es évekbe. Három össze nem illő kárpitozott szék és egy vilá-gosbarna szövetkanapé szolgált ülőhelyül. A kanapét választottam, és megpróbáltam nem belesüppedni a közepébe. A váróban néhány festmény lógott a falakon: tintarajz egy istenszerű férfiról hosszú, fehér szakállal, aki egy gyanúsan orvosi tűre hajazó eszközt tartott a kezében; egy pásztorjelenet; és egy udvari bolond képe. A találom-ra összeállított dekoráció láttán felmerült bennem a kérdés, hogy itt minden, beleértve a bútorokat is, vajon garázsvásárról származik-e, vagy esetleg lomtalanításkor szedték össze a holmikat az út mellől.

A recepciós asztalán pár empatikus tábla kapott helyet. KÉR-JÜK, NE HASZNÁLJA A VÁRÓT TELEFONHÍVÁSOKRA VAGY BETEGEKRE TÖRTÉNŐ VÁRAKOZÁSRA!!!!! MINDEN BETEG-ELLÁTÁSI DÍJAT MEG KELL FIZETNI, MIELŐTT BEMEGY AZ ORVOSHOZ!!!!!!

– Dr. Bailey-hez jöttem – szólaltam meg. A recepciós mosolyta-lanul, és anélkül, hogy rám nézett volna, egy csipeszes írótáblát tolt felém. – Töltse ki! Várjon!

Átfutottam az adatlapot. Soha azóta nem volt ennyire egysze-rű egy kórtörténeti kérdőív kitöltése. Bármilyen gyógyszer? Sem-mi. Allergia? Nincs. Műtétek és korábbi betegségek? Itt megálltam. Körülbelül öt éve diagnosztizáltak melanomát a derekamon. Ide-jében észrevették, így egy kis műtéttel el tudták távolítani. Semmi kemo, semmi egyéb. Lekörmöltem. Ezt a korai rákrettegést leszá-mítva nemtörődöm – mások talán azt mondanák, éretlen – vol-tam a saját egészségemmel kapcsolatban. Olyan messze álltam a hipochondertől, amennyire csak lehet. Általában néhány könyörgő


! 30 ß

telefonhívásába került az anyukámnak, hogy legalább az általános szűrővizsgálatokra elmenjek. Szóval nagy dolognak számított, hogy itt voltam, egyedül, noszogatás nélkül. A nőgyógyászomra abszo-lút nem jellemző aggodalom nyugtalanított. Válaszokra volt szük-ségem.

Nyugalmam megőrzésének érdekében a legfurcsább és legszí-nesebb festményre összpontosítottam – egy eltorzult, absztrakt emberi arcra, fekete körvonallal és az alapszínek foltjaival. Vörös pupillák, sárga szemek, kék áll, meg nyílszerű, fekete orr. Ajaktalan mosolya és zavart tekintete volt. A festmény bevésődött az agyam-ba, és néhányszor újra megjelent a következő hónapokban. A fel-kavaró, nem emberszerű eltorzulás hol megnyugtatott, hol elidege-nített, hol pedig ösztönzött a legsötétebb időkben. Kiderült, hogy egy 1978-as Miró-képről van szó, aminek a címe Carota – olaszul répa.

– CALLAAHAANN – bődült fel az ápoló, rosszul ejtve a neve-met. Gyakori, megbocsátható hiba volt ez. Előreléptem, az ápoló egy üres vizsgálószobába terelt, majd átadott egy zöld pamut háló-inget. Pillanatok múlva egy férfi baritonja hallatszott az ajtó mögül.

– Kopp-kopp!Dr. Saul Bailey nagypapaszerű jelenség volt. Bemutatkozott,

felém nyújtva a bal kezét, ami puhának, ugyanakkor erősnek bizo-nyult. A saját kisebb kezemben húsosnak, jelentőségteljesnek tűnt. Gyorsan beszélt.

– Szóval ön Eli betege – kezdte. – Mondja, mi a helyzet!– Igazából nem tudom. Van ez a furcsa zsibbadásom – lenget-

tem meg előtte a bal kezem illusztráció gyanánt. – A lábamban is.– Hmm – böngészte végig a kartonomat. – Volt Lyme-kórja?– Nem.


! 31 ß

Akadt valami a viselkedésében, ami miatt szerettem volna meg-nyugtatni. Azt mondani, hogy „felejtse el, jól vagyok”. Nem akar-tam a terhére lenni.

Bólintott. – Rendben. Akkor nézzük!Levezényelt egy teljes neurológiai vizsgálatot. Az elsőt az elkövet-

kező több százból. Kalapáccsal tesztelte a reflexeimet, fénnyel szűkí-tette a pupilláimat, kezeit a kinyújtott karomhoz nyomva felmérte az izmaim erejét, és ellenőrizte a koordinációmat úgy, hogy csukott szemmel az orromhoz kellett érintenem az ujjaimat. Végül odafir-kantotta, hogy „elváltozás nincs”.

– Szükség lenne egy vérvételre, egy általános kivizsgálásra és egy MRI-re. Nem észleltem semmilyen eltérést, úgyhogy csak a bizton-ság kedvéért – tette hozzá.

Az MRI-t máskor elhalasztottam volna, de most úgy döntöttem, túlesem rajta. Egy fiatal, harmincas éveiben járó langaléta technikus üdvözölt a laboratóriumi váróteremben, és az öltözőhöz kísért. Egy külön helyiségbe vezetett, adott egy pamut hálóinget, majd utasított, hogy vegyem le az összes ruhámat és ékszeremet, mert befolyásolhat-ják a gép működését. Miután kiment, levetkőztem, összehajtottam a holmijaimat, levettem az arany szerencsegyűrűmet, és egy zárható kazettába tettem. A gyűrű a nevelőapám diplomaosztós ajándéka volt: 14 karátos arany, fekete hematit kővel, ami bizonyos kultúrákban a gonosz szellemek távoltartására jó. A technikus az öltöző előtt várt rám, mosolyogva az MRI-szobába irányított, ahol segített felmászni az emelvényre, sisakot tett a fejemre, betakarta a fedetlen lábaimat, aztán kiment, hogy egy másik helyiségből felügyelje a vizsgálatot.

Miután fél órát kibírtam a morajló masinában, távolról meghal-lottam a hangját.


! 32 ß

– Remek, végeztünk.A platform kicsúszott a gépből. Levettem a sisakot, lehúztam a

takarót, és felálltam. Meztelennek éreztem magam egy szál kórhá-zi hálóingben.

A technikus rám vigyorogva nekidőlt a falnak. – Amúgy mivel foglalkozik?– Riporter vagyok egy újságnál – válaszoltam.– Tényleg? Melyiknél?– A New York Postnál.– Viccel? Még sosem találkoztam igazi riporterrel! – lelkende-

zett, amikor visszasétáltunk az öltözőbe. Nem feleltem semmit. Olyan gyorsan öltöztem fel, amennyire csak lehetett, és a lifthez siettem, hogy ne kelljen többet csevegnem vele. Úgy éreztem, esetle-nül flörtöl velem. Az MRI-vizsgálatok a maguk kellemetlenségével együtt jobbára jelentéktelenek. De volt valami ebben a látogatásban – főleg az ártatlan eszmecsere a technikussal –, ami mégis sokáig ott motoszkált az agyamban. Úgy, mint a Carota festmény. Később a technikus szelíd flörtölése furcsa rosszakarattal párosult, ami teljes egészében a háborgó agyam szüleménye volt.

Csak órákkal később vettem észre, amikor önkéntelenül próbál-tam megforgatni a gyűrűmet a még mindig zsibbadt bal kezemen, hogy mi volt a nyugtalanító nap igazi vesztesége: otthagytam a sze-rencsegyűrűt abban a kazettában.

– Baj, hogy a kezem még mindig folyton bizsereg? – kérdeztem Ange-lát másnap a szerkesztőségben. – Egyszerűen elzsibbadt, mintha nem is hozzám tartozna.


! 33 ß

– Gondolod, hogy influenzás vagy?– Szörnyen érzem magam. Szerintem lázas vagyok – pillantot-

tam a gyűrűtlen bal ujjamra. émelygésem illett a gyűrű miatti szo-rongásomhoz. Mániákusan zavart a hiánya, de nem bírtam rászán-ni magam, hogy felhívjam a rendelőt, és azt halljam, hogy eltűnt. ésszerűtlen módon hiú reménybe kapaszkodtam. Jobb nem tudni – győztem meg magamat. Azt is tudtam, hogy túlságosan rosszul leszek ahhoz, hogy elmenjek megnézni Stephen zenekarát, a Mor-guesot a brooklyni Greenpoint egyik bárjában. Ettől csak még rosz-szabbul lettem.

– Nem nézel ki túl jól. Hazakísérjelek? – kérdezte Angela, miután végigmért.

Egyébként visszautasítottam volna a felajánlását, főleg, mivel pén-teken lapzárta volt, ami többnyire este tízig vagy később is bent tart minket. De túlságosan émelygősnek és betegnek éreztem magam, ráadásul annyira mérges is voltam magamra, hogy elfogadtam. A normális esetben ötperces séta fél óráig tartott, mert minden máso-dik lépés után meg kellett állnom öklendezni. Amikor a lakásom-hoz értünk, Angela ragaszkodott hozzá, hogy felhívjam az orvosom.

– Itt valami nincs rendjén. Túl régóta vagy beteg – hangoztatta.Felhívtam az ügyeleti számot, és nem sokkal később visszahívott

a nőgyógyászom, dr. Rothstein.– Jó híreim vannak a számodra. A tegnapi MRI eredménye nega-

tív. Így sikerült kizárnunk annak a lehetőségét, hogy stroke-od vagy vérrögöd van, amiért őszintén szólva aggódtam a fogamzásgátló miatt.

– Ez nagyszerű.– Igen. De a biztonság kedvéért szeretném, ha leállnál a fogamzás-

gátlóval. Az egyetlen dolog, amit az MRI kimutatott, egy kismértékű


! 34 ß

megnagyobbodás a nyaki nyirokcsomóidnál, amiből azt gondolom, hogy valami vírusról van szó. Talán mononukleózis, bár a vérvétel eredményei még nincsenek meg.

Majdnem felnevettem. Csókbetegség huszonévesen! Amikor letettem, Angela várakozó tekintettel nézett rám.

– Mono, Angela. Mono.Feszült arca ellazult, és felkacagott. – Viccelsz velem? Elkaptad a csókbetegséget! Most múltál tizen-

három, vagy mi?


! 35 ß

Negyedik fejezet

A PAnkrátor

Mono. Megkönnyebbülés volt tudni a nevét annak, ami gyö- tört. A szombatot azzal töltöttem ugyan, hogy ágyban fek-

ve sajnáltam magamat, másnap estére erőt gyűjtöttem, hogy csatla-kozzam Stephenhöz, a nővéréhez, Sheilához, és a férjéhez, Royhoz a közeli Montclairben rendezett Ryan Adams-show-n. A koncert előtt egy helyi ír kocsmában találkoztunk, ahol az étkezőrészben üldögél-tünk egy alacsonyra belógatott antik csillár alatt, amiből apró fény-nyalábok látszottak. Fish and chipset rendeltem, bár a gyomrom a gondolatától is irtózott. Stephen, Sheila és Roy cseverészett, miköz-ben én némán ültem ott. Még csak néhányszor találkoztam Sheilával és Royjal, így rosszulesett belegondolnom, vajon milyen benyomást tehetek rájuk. De egyszerűen képtelen voltam megfelelő hangulatba hozni magam a társalgáshoz. Biztos azt hiszik, hogy semmilyen vagyok. Amikor kihozták a halat, azonnal megbántam a választást. A bő vaj-ban sült tőkehal úgy tűnt, mintha fénylene. A zsírja megcsillant a csillár fényében. A sült krumpli is émelyítően zsírosnak látszott. Ide-oda tologattam az ételt a tányéromon, remélve, hogy senki sem veszi észre, hogy egy falatot sem eszem belőle.


! 36 ß

Korán érkeztünk a show-ra, de a koncertterem máris zsúfolt volt. Stephen olyan közel akart lenni a színpadhoz, amennyire csak lehet, ezért előretolakodott a tömegben. Próbáltam követni, de ahogy egy-re mélyebbre furakodtam a harmincas férfiak csordájában, szédülni és émelyegni kezdtem.

Utánuk kiabáltam. – Ez nekem nem megy!Stephen feladta a küldetését, és csatlakozott hozzám, a terem hát-

só végében, egy oszlop mellett, amire rá is kellett támaszkodnom. A táskám mintha húsz kilót nyomott volna, s küszködtem vele, hogy a vállamon egyensúlyozzam, mert nem volt elég hely körülöttem, hogy a földre tegyem.

A háttérzene egyre hangosabb lett. Imádom Ryan Adamset, ezért megpróbálkoztam az üdvrivalgással, de csak erőtlenül tudtam tap-solni. Két másfél méter magas neonkék rózsa volt kifüggesztve a zenekar mögött – beégtek a retinámba. éreztem, ahogy lüktet a tömeg. A balomon egy pasas füves cigarettára gyújtott, és a füst édes szaga undorral töltött el. A mögöttem lévő férfi és nő forró lehe-letét éreztem a nyakamon. Képtelen voltam a zenére figyelni. Merő tortúra volt a show.

Utána bezsúfoltuk magunkat Sheila kocsijába, aki visszavitt minket Stephen lakásába, Jersey Citybe. ők hárman arról beszél-gettek, milyen hihetetlenül jól játszott a zenekar, ám én csöndben maradtam. Stephen furcsállta a visszahúzódásomat, mert egyéb-ként sosem tartottam magamban a véleményemet.

– Tetszett a show? – próbálkozott Stephen, és a kezem után nyúlt.– Nem nagyon emlékszem rá.

* * *


! 37 ß

Az után a hétvége után még kivettem három egymás utáni sza-badnapot. Ez bárkinél soknak számított, főleg egy újonc riporter-nél. Még amikor hajnali négyig kellett húznom az igát a Postnál a Meat packing kerületi szórakozóhelyek sztorija miatt, néhány órával később akkor is beértem a megfelelő időre. Sosem vettem ki beteg-szabadságot.

Úgy határoztam, hogy végül megosztom a diagnózist az anyu-kámmal, aki nyugtalan lett, amikor meséltem neki a zsibbadásról – főleg azért, mert csak a testem egyik felét érintette a dolog. Meg-nyugtattam, hogy csak a mono miatt történt az egész. Apukám kevésbé tűnt aggodalmasnak a telefonban, de a harmadik szabad-napomon ragaszkodott hozzá, hogy eljöjjön Manhattanbe meglá-togatni. Egy néptelen moziban találkoztunk a Times Square-en, hogy premier előtti vetítésen megnézzük A pankrátor című filmet.

– Próbáltalak elfelejteni – mondta az elgyötört Mickey Rourke a lányának Randy „Kos” Robinson, a kiöregedett birkózó szerepé-ben. – Próbáltam úgy tenni, mintha nem léteznél, de képtelen vol-tam rá. Te vagy az én kislányom. és most már egy magányos, vén, lerobbant húscafat vagyok. Meg is érdemlem, hogy teljesen egye-dül maradjak. Csak azt nem akarom, hogy utálj. (3)

Forró, kövér könnycseppek gurultak le az arcomon. Megszégye-nülten próbáltam gátat szabni a mellkasom hullámzásának, de az erőkifejtéstől még rosszabbul lettem. Anélkül, hogy bármit is mond-tam volna az apámnak, kirohantam a mosdóba, bezárkóztam egy fülkébe, s útjára engedtem a bőgést, amíg el nem múlt az érzés. Pillanatokon belül összeszedtem magam, s kimentem megmosni a kezemet és az arcomat, a közeli mosdókagylónál álló középkorú szőke nő aggodalmas nyaknyújtogatását figyelmen kívül hagytam. Tényleg megríkatott Mickey Rourke? Vagy az egész apa-lánya dolog?


! 38 ß

Apukám messze nem volt ilyen érzelmes. Reflexből kerülte az olyan szavakat, mint például a „szeretlek”. Még a gyerekeivel szemben is. Tanult hiányosság volt ez. A saját apját egyetlenegyszer puszilta meg, mégpedig akkor, amikor nagyapám a halálos ágyán feküdt. Most pedig időt szakított a zsúfolt napirendjében arra, hogy mellém üljön egy üres vetítőteremben. Szóval igen, ez nyugtalanító volt.

Szedd össze magad! – tátogtam. – Nevetségesen viselkedsz.Visszamentem apámhoz, aki úgy tűnt, hogy észre sem vette az

érzelemkitörésemet. A film hátralévő részét sikerült végigülnöm újabb összeomlás nélkül. A stáblista után apa ragaszkodott hozzá, hogy elkísérjen a lakásomig. A poloskaparám ürügyén felajánlot-ta, hogy körülnéz – bár egyértelmű volt, hogy csak az egészségem miatt aggódik, és szeretne még egy kis időt velem tölteni.

– Tehát azt mondják, hogy monód van, mi? – kérdezte. Anyám-mal ellentétben, aki vallásos áhítattal szemlélte a New York-i újsá-gokban nyilatkozó orvosok szavait, apám mindig bizalmatlanul viszonyult az orvosi tekintélyhez. Bólintva vállat vontam.

A lakásom közelébe érve azonban úrrá lett rajtam az a kifejezhetet-len, de most már ismerős rettegés. Hirtelen tudatosult bennem, hogy nem akarom, hogy bejöjjön. A legtöbb apához hasonlóan ő is meg-dorgált tinédzser koromban, amiért hagytam, hogy megegye a kosz a szobámat, tehát hozzászoktam. De aznap szégyelltem magam, mint-ha a lakás az elcseszett életem metaforája volna. Megijedtem tőle, hogy meglátja, hogyan élek.

– Mi a fene ez a szag? – kérdezte amikor kinyitottam az ajtót.Francba! Megfogtam a műanyag gyógyszertári reklámszatyrot az

ajtó mellett.– Elfelejtettem kidobni a macskaalmot.


TeTszik?Mi is nagyon szereTjük.

Szívből ajánljuk, ha örömre és felszabadult percekre vágysz!

Már rendelhető!Élvezd MihaMarabb!

MosT kedvezMénnyel

lehet a tiéd!Megnézem.

Ne hagyd ki! Rendeld meg most a kiadónál!

Még több jó könyv megjelenését támogatod vele.

Imádom a jó könyveket. Kérem máris!

2014

.11.

22.-i

álla

pot

http://konyvmolykepzo.hu/products-page/arany-pottyos-konyvek/susannah-cahalan-langolo-agy-egy-honapig-orult-voltam-6675



! 39 ß

– Susannah. Össze kell szedned magad! Nem élhetsz így. Felnőtt vagy.

Mindketten a küszöbön álltunk és a garzonomat néztük. Igaza volt: nyomorúságos az egész. Szennyes ruhák hevertek a padlón. A szeme-tes túlcsordult. és a fekete szemeteszsákok, amelyeket a poloskapara idején és a rovarirtó három héttel korábbi érkezése előtt telepakoltam, még mindig kitöltötték a szobát. Egyetlen poloskát sem találtunk, és újabb csípés sem került elő. Mostanra meggyőződtem róla, hogy vége – a lelkem mélyén pedig elkezdtem azon töprengeni, hogy egyáltalán ott voltak-e.


Arany pöttyös könyvek SUSANNAH CAHALAN · 2014-12-04 · megborzongat Arany pöttyös könyvek...

Documents

Transcript of Arany pöttyös könyvek SUSANNAH CAHALAN · 2014-12-04 · megborzongat Arany pöttyös könyvek...