A Szukits Kiadónál megjelentDRAGONLANCE kötetek:

KRÓNIKÁK

A nyári tűz sárkányai

LEGENDÁK

A múlt és jövő uraTalálkozás

Ikrek hatalmaHáború

PusztulásAz ikrek próbája

HŐSÖK

Huma legendája

TALÁLKOZÁSOK

Rokon lelkek

ROKON LELKEKMARK ANTHONY – ELLEN PORATHMARK ANTHONY – ELLEN PORATH

SZUKITSKÖNYVKIADÓALAPÍTVA 1929

A fordítás az alábbi kiadás alapján készült:Kindred Spirits

by Mark Anthony and Ellen Porath

©1991 TSR, Inc. All rights reserved.© 2001 Wizards of the Coast, Inc. All rights reserved.

This material is protected under the copyright laws of the United States of America. Any reproduction or unauthorized use of the material or artwork

contained heréin is prohibited without the express written permission of Wizards of the Coast, Inc.

Dragonlance and the Wizards of the Coast logo are registered trademarks of Wizards of the Coast, Inc. All Dragonlance characters and the distinctive

likenesses thereof are trademarks of Wizards of the Coast, Inc.

U. S., CANADA, ASIA. PACIFIC & LATIN

AMERIKA Wizards of the Coast, Inc.P. O. Box 707

Renton, WA 98057-0707 + 1-206-624-0933

EUROPEAN HEADQUARTERSWizards of the Coast, BelgiumP. B. 342300 TurnhoutBelgium+32-14-44-30-44

FordítottaSzabó Mariann

BorítóClyde Caldwell

ISBN 963 9278 32 7

Exclusive rights for the Hungarian language edition licensed to Szukits Könyvkiadó

Lektor: Szőts KatalinTördelőszerkesztés: ITBooks, Illés Tibor

Színre bontás: A-SzínVonal Bt.Felelős kiadó: Szukits László

Felelős szerkesztő: Tóth Róbert

Debreceni Kinizsi Nyomda Kft.Felelős vezető: Bördős János

Prológus

Ö. u. (Összeomlás után) 258

gyermek sírása nem hasonlított egy elf csecsemő sírásához. Eld Ailea, aki még a hosszú életű elfek szemében is igencsak hajlott korú volt, együttérző pillantást vetett az

újszülöttre, miközben bebugyolálta az ezüsttel átszőtt pólyába. A tűz fénye visszatükröződött a bába qualinosti otthonának rózsakvarc falairól, barackszínű ragyogásban fürdetve meg a dühödten síró kisbabát, akinek apró tüdeje fel-le emelkedett, ahogy nagy kortyokban szedte a levegőt. Egy kósza fuvallat röppent be a város kis utcácskájára néző nyitott ablakon keresztül, felfrissítve a szoba bánattal, vérrel és izzadságszaggal keveredő levegőjét.

A

– Micsoda szenvedély! – suttogta Eld Ailea. – Már az első lélegzetvételeiddel elárulod, hogy milyen szülőktől származol.

Csak hogy rácáfoljon az idős asszony szavaira, a bebugyolált csecsemő sírása lecsendesedett, ásított, majd elaludt. Vöröses arcocskája kisimult.

A bába magához ölelte az aprócska csomagot és a tűz előtti hintaszékhez lépett. A bútor, amely majdnem olyan öreg volt, mint maga Eld Ailea, úgy elütött az élő kőfalaktól, mint egy kitaposott papucs az újonnan szőtt köpönyegtől. A sok évszádos használattól megbarnult szék jólesőn nyikorgott, ahogy a bábaasszony elhelyezkedett benne, és a kisbabát zöld szoknyájára fektetve végighúzta ujját a csecsemő egyik fülén.

– Nem olyan hegyes, mint egy igazi elfé, de nem is annyira kerek, mint egy emberé – mondta Eld Ailea a gyermeknek, aki kinyitotta egyik szemét, pislantott a tűz fényében, majd újra lehunyta. Hangja

muzsikaként hatott, fafuvola dallamaként, melyet több ezredszer fényesítettek újra és újra. Odahajolt a csecsemőhöz, és mintha csak valami rituálét végezne, beszippantotta a frissen mosdatott újszülött illatát. Sose volt képes megunni ezt a pillanatot.

Az ereiben száguldó emberi vér tűzzel hevíti lomha elf szívét, gondolta a bába.

– Oh igen, kicsim – suttogta hevesen az idős asszony. Szeme mogyorószínű achátként ragyogott. – Szükséged lesz erre a szenvedélyre. Manapság nem könnyű az élete egy félelfnek Qualinostban.

Azontúl, hogy a fiúgyermek robusztus alkatúnak született, nem sok örömet tartogatott ez az este az idős szülésznőnek. Abbahagyva a hintázást, az asszony az alkóvban megbújó ágyra pillantott, mely kívül esett a tűz fénykörén. Eloltotta a lámpát, mely úgy tűnt, órák óta ég a priccs lábánál. Az ágyon egy homályba burkolódzó alak feküdt, arca immáron békés volt a hosszú órák óta tartó kimerítő küzdelem után.

Eld Ailea apró termetű volt elfnek, és Qualinestiben oly ritka kerek, mogyorószínű szeme volt, mely elárulta, hogy több generációig visszamenően az ő ereiben is emberi vér csörgedez. Ugyanakkor elf édesanyjától hegyes fület, karcsú termetet és hosszú ujjakat örökölt.

Oly régóta élt a qualinesti elfek között, hogy azok szinte nem is emlékeztek arra az időre, mikor Eld Ailea – aki világra segítette kevés, nagy becsben tartott gyermeküket – nem volt közöttük. Ismerős látvány volt, ahogy oldalán a bábatarisznyával nagyokat lépdelve végigsietett Qualinost faszerű, rózsaszínes otthonai között. A város legtöbb polgára, de bizonyára minden elf asszony, akinek nehéz terhessége volt, elnézte az idős dajka nem fajtiszta származását. Járatos volt a füvek tudományában, amellyel sok vajúdó asszony fájdalmát enyhítette már, és noha nem volt varázsló, elég

mágiát ismert ahhoz, hogy a leghevesebb fájdalmat is csillapítani tudja.

Elansánál azonban minden tudománya csődöt mondott.Eld Ailea karja önkéntelenül is szorosabbra fonódott az elárvult

csecsemő körül, amíg az fel nem ébredt és el nem kezdett hangosan nyöszörögni.

Az idős asszony gyorsan hintázni kezdett, és megsimogatta a fiúcska apró homlokát, arcát, orrnyergét, míg a csecsemő szeme le nem csukódott és újra el nem aludt.

Hirtelen távoli muzsika ütötte meg a bábaasszony fülét, lószerszámra kötött csengettyűk hangja. Hamarosan meghallotta szolgájának alt hangját alattuk az előszobából, amit léptek kopogása váltott fel, ahogy valaki felfelé tartott a kőlépcsőn toronyszerű otthonában. Vállára helyezte az újszülöttet, mikor a nyárfalevél-mintázattal díszített faajtó kitárult.

Napszónok, Qualinesti uralkodója állt a küszöbön, arcát barázdákba vonta az aggodalom. Arannyal átszőtt köpönyegének egyik oldala a tűz fényében csillogott, a másik pedig Solinari, az ezüst hold fényében fürdött, amely besütött az ablakon. A fénysugár vörössel keveredett, mintha csak vért látna az ember: Lunitari, Krynn bíbor holdja is felkelőben volt.

Eld Ailea pillantása az ágyon fekvő alakra vándorolt. A Szóló követte tekintetét.

– Alszik? – kérdezte halkan. Újabb szellő libbent a szobába a nyitott ablakon keresztül, kacagás hangjait sodorva magával az utcáról. Eld Ailea megrázta a fejét, és ráncos arcát az alvó csecsemő felé fordította, miközben a szeme sarkából figyelte, ahogy a Szóló lassan odasétál a fiatalasszonyhoz. A férfi keze megremegett, ahogy kinyújtotta, hogy megérintse Elansát, halott fivérének özvegyét, ám a mozdulat hirtelen félbemaradt, és a kéz ernyedten hullott alá. A férfi nyelt egyet.

– Te, Ailea, az összes tudományoddal együtt sem… Ha te nem tudtad megmenteni őt, akkor senki sem tudta volna.

A bábaasszony szelíden megrázta a fejét.– Túlságosan gyenge volt, Solostaran. Kitartott, amíg a baba meg

nem született, és a karjába nem vette, ám aztán feladta.Napszónok rábámult. Úgy tűnt, el sem jutott a tudatáig, hogy a

dajka az igazi nevét használta, nem pedig a címet, melyet akkor kapott, amikor több mint egy évszázaddal ezelőtt trónra lépett a Naptoronyban, hogy az elfek uralkodója legyen. Fájdalom járta át arcának sólyomszerű vonásait.

– Aztán feladta… – ismételte halkan. Az elfek számára az élet szent volt, az öngyilkosság pedig istenkáromlás.

– És a gyerek…? – kérdezte aztán.A bába ajka különös – se nem boldog, se nem szomorú –

mosolyra húzódott. Egy röpke pillanatra felidézte magában az éjszakát, amikor réges-régen maga Solostaran született. Mennyire mások voltak a körülmények, milyen fényűző is volt a szoba, amelyet bevilágított a fáklyák fénye! Milyen áhítatos is volt a szolgahad, akik távol a szülőágytól, az árnyékban gubbasztottak! Mindez jó messze történt onnan, ahol a félelf bába lakott, aki a legjobb szülésznő volt egész Qualinestiben. Elansa dönthetett volna úgy, hogy az udvarnál szüli meg gyermekét, ám ő inkább Eld Ailea otthonát választotta.

A bába úgy tartotta a gyermeket, hogy a Szóló jól láthassa. Solostaran letérdelt és csupán egy pillantást vetett rá, majd lehajtotta a fejét.

– Tehát – szólalt meg hűvösen – bekövetkezett az, amitől féltünk. Nem, mondta majdnem a bábaasszony, hanem bekövetkezett az, amitől te féltél. De visszafogta magát. Kethrenant, a Szóló öccsét meggyilkolták, amikor úton a Qualinesti déli határán álló Pax Tharkas erődjébe egy emberekből álló rablóbanda lesből megtámadta őket. Jóllehet az elfek és az emberek valaha – évezredekkel ezelőtt –

közel álltak egymáshoz, ilyen portyázó galerik túlságosan is mindennapivá váltak az Összeomlás óta. A banda megerőszakolta Kethrenan feleségét, Elansát, aztán pusztulásra ítélve otthagyták a sárban fekve. Utolsó hónapjaiban az asszony szinte élőhalott volt, szeme kifejezéstelenül meredt a semmibe. Csak annyi táplálékot vett magához, hogy életben tartsa a testében növekvő magzatot: quith-pa, a tápláló elf kenyér és egy kevéske bor alkották étrendjét. A gyermek lehetett Kethrenané, de az emberekből álló rablóbanda valamelyik tagjáé is, és Elansa várt, amíg meg nem bizonyosodott a válasz felől, amelyet már gyanított.

– A gyermek félig ember – jelentette ki Solostaran, aki még mindig térdelt, keze a hintaszék karfáján nyugodott.

– Ugyanakkor félig elf is.A férfi hallgatott egy ideig, de aztán Eld Ailea látta, ahogy lehull

róla a büszke álarc és a Szóló megrázta a fejét.Az újszülött még mindig aludt. Az uralkodó óvatosan megérintette

az egyik aprócska kezet, amely mint egy érzékeny virág, ösztönösen kinyílt, majd becsukódott, szorosan markolva a Szóló ujját. A szülésznő hallotta, ahogy Solostaran visszatartja lélegzetét, és szemében kigyúl a törődés szikrája.

– Miféle élete lehet annak, aki két dolog fele, de semminek se egésze? – kérdezte a Szóló. Ám Eld Ailea nem válaszolt a kérdésre, és a csend hosszúra nyúlt. A bábaasszony tekintete állhatatos maradt.

Egy pillanatra aggodalom csillant meg a Szóló nyárfalevél színű szemében, aztán újra visszaköltözött belé a régi büszkeség.

– Ő az öcsém feleségének a fia, és velem fog jönni. Igazi qualinesti elfként fog felnevelkedni.

Eld Ailea felsóhajtott, megérintette az újszülött arcát, megcsókolta a homlokát és egy szó nélkül átnyújtotta a csomagot a Szólónak.

– Van már neve a kicsinek? – kérdezte Solostaran, és igyekezett nem ránézni a csendes alakra az alkóvban. – Adott neki nevet Elansa?

– Igen – suttogta a bába egy pillanatnyi szünet után. Belesápadt a hazugságba. – A Tanthalas nevet adta neki.

Eld Ailea lesimította a szoknyáját, és nem mert a Szóló szemébe nézni, nehogy az rájöjjön a hazugságra. Ám a gyermek tőle kapott ajándéka tartós adomány lesz: egy név. „Mindig erős” hangzott a név az emberek nyelvén, amit Eld Ailea még gyermekként megtanult.

Solostaran csupán bólintott. Az ajtóhoz lépett. Egy gyakorlott apa könnyedségével tartotta karjában a csecsemőt: elsőszülött fia, Porthios csupán ötvenéves volt, még szinte gyerek. Eld Ailea felállt a székből – tagjai hirtelen ólomsúlyúvá váltak – és követte az uralkodót. Elidőztek az ablak előtt, amelyen beáradt a tavaszi éjszaka friss lehelete, mely kisimította a csecsemő aranyszínű haját a homlokából. Egy arany kör maradt a helyén, amely ezüst és skarlát színekben ragyogott a két hold fényében.

– Attól tartok, nem segít majd rajta, ha az udvarba viszem – sóhajtott a Szóló. – Kétlem, hogy ott békét talál majd. Ám ő az én vérem, így nincs más választásom.

Solostaran megigazította a pólyát a csecsemő arca körül, hogy megvédje a nyirkosságtól, és még egy pár percet az ablaknál maradtak. Abban a pillanatban egy ezüst csík szántotta végig az éjszakai égboltot. Egy hullócsillag, az égbolt fénye jött el Krynnre, és hosszú csóváját maga mögött húzva észak felé tartott. A Szóló úgy tűnt, nem törődik az égi jellel, ám Eld Ailea reménykedve fűzte ujjait az amulett köré, amit a haldokló Elansa nyomott a kezébe. A szülésznő népe úgy tartotta, hogy a hullócsillag jó barátságot jövendöl.

– Majd elküldetek Elansáért – szólalt meg Solostaran. Hangjából egy pillanatra keserűség csendült ki. Aztán elment, karjában tartva a csecsemőt. Eld Ailea az ablakban állt, míg a csengettyűk csilingelése és a lovak patáinak hangja a távolba nem veszett.

Messze északon egy apró falucska aludta álmát a sötétben. A faházakból álló település legtöbb épülete magasan, az évszázados, toronymagas fák lombjai közt bújt meg, melyeket függőhidak kötöttek össze. Azon kevés házak egyikében, amelyek a földön álltak, és az egyetlenben, amelynek nyitott zsalugáterei közt még pislákolt némi fény, egy alak üldögélt egymagában. Alacsony termetű volt, mint egy gyerek, ám szélesvállú és erős testalkatú, mellére pedig sűrű szakáll göndörödött. Egy asztalnál ült, kezében egy darab fát forgatott újra és újra. Egy apró késsel dolgozott, vaskos ujjai ellenére precíz forgácsokat faragott le a fadarabról. Hamarosan egy sima, kecses alakzat öltött formát, egy egyszerű nyárfalevél mintája. Csupán egyszer látott nyárfát, és ez messze történt, délen, közel a hazájához, amit oly régen elhagyott, hogy szerencsét próbáljon a nagyvilágban. A fa karcsú volt és fehér, egy magas hágó csúcsán állt, amely az elfek birodalmába vezetett – legalábbis apja ezt mondta neki. Talán a qualinesti elfek ültették ide, hogy emlékeztesse őket erdei otthonaikra, ha netán erre kellene utazniuk. A fa látványa az egyik legkedvesebb emléke volt, a levelek egyik oldala fényes zölden csillogott, a másik pedig ezüstösen, mint a dér. Talán egy nap szerencséje lesz, és újra megpillant egy nyárfát. Addig is, be kell érnie a fából faragott levéllel.

Végül, mikor a törpe elfáradt, felállt és elfújta a gyertyát az asztalon. Ahogy az ágya felé menet az ablak mellett elhaladt, egy villanást látott a szeme sarkából. Az üstökös egy hosszú másodpercig ragyogott, ahogy végigszántott az éjszakai égen, majd eltűnt.

– Reorx! Még sosem láttam ilyen hullócsillagot! – dörmögte és megrázkódott a tavaszi éjszaka szellőjétől, amely egyáltalán nem volt csípős. Azután elmerengve azon, hogy miért is bámul ki az ablakon, mint valami kópé, aki még sosem látott ilyet, megcsóválta a fejét, behajtotta a zsalukat és elindult, hogy nyárfáról álmodjon.

1. fejezet

A meghívás

Ö. u. 288. kora tavasza

igaszi Tűzkovács Kova törpe és mesterkovács a Napszónok meghívására! – kiáltotta egy hang. Kova óvatosan kikukucskált az előtte feltáruló aranyozott ajtó szárnyai

mögül, majd acélkék szeme tágra nyílt a csodálkozástól, ahogy pillantása feljebb, egyre feljebb vándorolt, követve a fehér márványfalakat, melyeket nem támasztott se támfal, se oszlop, sem pedig támpillér, fel, egészen a hatszáz láb magasan lévő kupoláig. Kova számára a kupola olyan messzinek tűnt, mint maga az égbolt. És valóban, az illúziót csak növelte a csempemozaik, amely a kupola felszínén ragyogott, az egyik felén a napot ábrázolva, míg a másikon az éjszakát. A két birodalmat áttetsző szivárvány választotta el egymástól. Már ránézésre is beleszédült a Torony monumentalitásába. A törpe szája tátva maradt, és szemébe könny szökött, mikor pislogva tanulmányozni kezdte a magasan a feje felett kirakott mozaik mintáját, mígnem az őt bejelentő szolga udvarias köhintése vissza nem térítette a valós világba.

V

– Tűzkovács, ne viselkedj úgy, mint holmi ostoba utazó! – rótta meg magát halkan a törpe. – Még a végén azt hinnék, hogy sosem jártál Dombmelléken kívül. Aprócska szülőfaluja messze délen volt az elfek földjéhez képest. Kihúzta magát, ahogy csak tudta, lesimította kékeszöld tunikáját, és belépett a terembe. Jöttére tucatnyi udvaronc fordult felé, akik mind barna, zöld vagy rozsdavörös, térdig érő tunikát hordtak, övükre pedig ezüstövet csatoltak. A törpe vasalt

csizmája, mely igencsak praktikus viseletnek bizonyult a csatában, mennydörgésszerűén visszhangzott, ahogy a márványpadlóhoz koppant. A kováccsal ellentétben, kísérőjének puha macskaléptei hang nélkül érintették a talajt. Erre Kova megpróbált lábujjhegyen járni, ami csizmában igencsak nehéz műveletnek bizonyult. Elkapta kísérőjének hirtelen elfojtott mosolyát, akinek mandulavágású szemében mindazonáltal törődés csillant. Néhány udvaronc derült rajta, ám a legtöbb elf arc olyan volt, mintha a déli sarkvidék egyik jéghegyéből faragták volna ki. /

A nyugati – qualinesti – elfek a silvanesti elfek leszármazottai/voltak, akik több heti járóföldre éltek keleten. Közel két és fél évezreddel ezelőtt a nyugati elfek szakítottak keleti rokonaikkal, és Kith-Kanan vezetésével egy erdőkkel borított menedékhelyre költöztek, a törpe királyság, Thorbardin határai mellé. A qualinesti elfek a thorbardini törpékkel közösen építették fel a Naptornyot és Pax Tharkast, a két birodalom közt felállított masszív erődöt. Több mint ötszáz évig közösen igazgatták a várat, míg Kova nagyapja idején, három évszázaddal ezelőtt, az Összeomláskor az elfek vissza nem húzódtak Qualinostba.

Azóta az elfeken kívül teremtett lélek nem lépett be Qualinesti fővárosába.

Pisszegés ütötte meg Kova fülét, amitől gondolatai nyomban visszatértek a jelenbe.

– Túl nagy a felhajtás egy törpe miatt.A szavak, amelyek megriasztották Kovát, egy magas elftől

származtak, aki a törpétől balra állt, közel egy oszlophoz. Az elf ezüstszürke köpönyege jól illett a jeges arcot keretező hófehér hajhoz. Ráncos ajkát megvetően lebiggyesztette.

Kova megtorpant, eltűnődött a szavakon, majd válaszolt az elfnek, akinek arroganciája azokéra emlékeztetett, akik úgy gondolták, hogy mivel hosszú életet éltek, ez feljogosítja őket arra, hogy bármit mondjanak, tekintet nélkül a következményekre.

– Találkoztunk már, uram? – kérdezte Kova halk hangon. – Mert ha nem, számomra úgy tűnik, hogy kevés információ alapján alkottál véleményt.

Keze az övébe tűzött harci szekercére vándorolt.A kék szempár egy pillanatra a barnába mélyedt, és a két fél

farkasszemet nézett. Majd hirtelen tudatára ébredtek a többi udvaroncnak, akik rájuk bámultak. Az elf sarkon fordult, és bőrcipőjében hangtalanul elhagyta a Tornyot.

– Ki volt ez? – kérdezte Kova a kísérőjétől túl hangosan suttogva. A szolga hangját alig lehetett hallani.

– Lord Xenoth, aki már azelőtt tanácsadója volt a Napszónoknak, hogy te vagy én megszülettünk. Egyesek úgy tartják, hogy ő már akkor itt volt, amikor Kith-Kanan és törpe szövetségesei megtervezték a Tornyot – hangzott a válasz. A szolga bámulatra méltó ügyességgel tud a szája sarkából beszélni, szögezte le magában Kova, és noha megpróbálta palástolni érzelmeit, ez nehezen sikerült neki.

Azóta, hogy valamikor réges-régen, több mint kétezer évvel ezelőtt megépítették a Tornyot, Kova volt az első törpe, aki beléphetett a központi terembe. Nem rossz, gondolta, a mamája büszke lenne rá.

Csupán néhány hete még Vigaszban üldögélt, sörét kortyolgatva az Utolsó Otthon nevű vendégfogadóban. Odafordult a kísérőjéhez, hogy megérdeklődje, vajon isznak-e sört az elfek, ám az valahova máshova bámult.

A törpe tisztában volt vele, milyen fura látványt nyújthat a Torony és az elfek kecsessége mellett. Mindössze feleakkora volt, mint ők, hordó alakú mellkasa és kovácsolásban megedzett karja kétszer olyan vastag volt, mint vendéglátói legerősebbikének. Kékeszöld tunikát hordott, amihez rozsdaszínű nadrágot vett fel. Derekára széles bőrövet csatolt, vállára pedig egy szürke, az utazástól megviselt köpönyeget kanyarított. Vastag szakállának végét az övébe

tömködte, fekete haját pedig egy bőrszíjjal kötötte hátra, hogy szalonképesebbé váljon. Balszerencséjére Kovának sejtelme sem volt arról, hogy hogyan is kellene felöltöznie, ha az elfek uralkodójának színe elé járul, és noha mindent megpróbált, az a szörnyű érzése támadt, hogy ez közel sem volt elég. Ám a törpe ruhatárából pillanatnyilag épp hiányzott az aranyszállal futtatott tunika. Így hát nincs mit tenni, gondolta sóhajtva, a többieknek be kell érniük az utazóruhájával.

Különös egy népség ezek az elfek, futott át agyán, ahogy közöttük lépdelt, miközben a sugdolódzás előtte és mögötte felerősödött, csak mindig ott hallgatott el, amerre éppen járt. Mind magasak, ugyanakkor törékenyek, sudárak és ragyogók, mint a nyárfacsemeték, ám gyönyörűek is egyben, aranyfénybe burkolózva, vagy legalábbis a törpe így látta. Talán csak a fény játéka mindez. Réges-régen, amikor a Tornyot megépítették, a törpe mesterek ezernyi tükröt helyeztek el, így a nap mindig besütött a Toronyba, napszaktól függetlenül.

Az elfek, arcukon udvarias kíváncsisággal, halk sutyorgás közepette figyelték a törpét. Végül, évek múltán – legalábbis a törpének úgy tűnt –, Kova a terem közepén álló alacsony emelvény előtt találta magát.

– Légy üdvözölve, Tűzkovács Mester – köszöntötte az elf, aki az emelvényen állt. Tiszta hangjából őszinte melegség áradt. Qualinesti Napszónoka magas volt, még a saját népe körében is, nagyságát pedig csak fokozta a pulpitus. Kova szó szerint letaglózva érezte magát. A Szóló – aki magának Kith-Kanannak, a hősnek volt a leszármazottja – megfélemlítette.

Az uralkodó elmosolyodott, és Kova gyomrában enyhült a feszültség. Solostaran mosolya igazi volt, visszatükröződött bölcs szemében, mely zöld volt, mint az erdő mélye. A kovács felsóhajtott, és szorongása még inkább alábbhagyott. Az elf udvaroncok jéghideg tekintete jelentéktelennek tűnt. A

– Remélem, az utad eseménytelen volt – kérdezte a Szóló.– Eseménytelen! Reorxra! – tiltakozott a törpe. Épp, amikor kedvenc helyén üldögélt az Utolsó Otthon nevű

vendégfogadóban, néhány elf őr ellentmondást nem tűrve megparancsolta, hogy csatlakozzon hozzájuk és tartson velük a rejtélyes elf fővárosba, amit oly kevesen láthattak az elfeken kívül. Vízesések mögött megbújó lépcsőkön másztak felfelé, szakadékokon és hosszú alagutakon mentek keresztül.

Az, hogy a város jól védett, enyhe kifejezés volt. Qualinost déli hegycsúcsai olyan fenyegetően magasnak és csipkézettnek tűntek, hogy a legelszántabb ellenséget is megállásra kényszerítették. Két egymásba ömlő patak, amely ötszáz láb mély szakadékok alján morajlott, határolták a város nyugati és északi szélét. Csupán két keskeny híd kötötte össze a szakadékok két oldalát, amiket könnyedén le lehetett vágni, ha az ellenségnek mégis sikerült utat törni az erdőrengetegen át.

A Szóló még mindig a válaszára vár, ébredt rá a törpe.– Oh, én… ööö… jól utaztam, köszönöm. Uram. Sire – dadogott,

miközben megpróbálta felidézni, mit is kérdezett tőle Solostaran. Arca lángolni kezdett, ahogy az udvaroncok köré gyűltek. Kísérője meghajolt, majd csendben távozott. Kova hirtelen elárvultnak érezte magát.

– Kedvedre valónak találtad szeretett városunkat? – kérdezte a Szóló udvariasan.

A törpe, aki sokkal jobban érezte magát egy kovácsműhelyben, mint egy – ahogy a mamája mondaná – „előkelő társaságban”, újra csak azon kapta magát, hogy keresgéli a szavakat a megfelelő válaszhoz. Hogyan is írhatná le azt a pillanatot, amikor meglátta Krynn valószínűleg leggyönyörűbb városát? A qualinesti elfek olyan épületekkel dicsőítették erdei otthonaikat, amelyek a nyárfákat, a tölgyfákat és a környező erdőket juttatták eszébe. Kerülve a túlságosan is elméleti emberek csökevényét, a derékszöget, az elfek

olyan változatos lakásokat építettek, mint maga a természet. Kúpos, fa alakú otthonok és aprócska üzletek tarkították a kék kővel kirakott utcákat. Ám magukat az épületeket nem fából, hanem rózsakvarcból készítették. A délutáni fényben a város tündökölt, ahogy a fény megtört a kvarcon. Körte, barack és almafák virágoztak mindenfelé. Még magát a Naptornyot is a virágok édes illata járta át.

– A város csodálatos, Sire – válaszolt végül Kova.Gyomra görcsbe rándult, ahogy az udvaroncok felzúdultak. Vajon

mit tett rosszul? A Szóló lelépett az emelvényről és a törpéhez hajolt. A kovács nem lépett közelebb, de ő is előrehajolt.

– Szólíts Szólónak – lehelte Solostaran olyan halkan, hogy a legközelebbi elfek sem értették. Kova bólintott, és az uralkodó újra felegyenesedett. Ám egy hegyes fül mégiscsak meghallotta a Szóló szavait. A gyorsan elfojtott kacagás hangjaira a törpe a felség mögé pillantott, és a Szóló arcára is kiült a bosszúság. Három ifjú elf – nem, az egyikük, egy vörösesbarna hajú, bosszús legény félelf volt, jött rá Kova – álldogált az emelvény mögött. A Szóló intett a két elfnek.

– A gyermekeim. Gilthanas. És Lauralanthalasa, akinek némi bepótolnivalója van az udvari etikettből.

A lány újra felkuncogott.A fiú szinte ugyanolyan volt, mint magas, elegáns apja, csak

fiatalabb kiadásban. És a leány… Kova még sosem látott hozzá foghatót. A szó, hogy gyönyörű, csak annyira festette volna le a valóságot, mintha a napot egy gyertyalánghoz hasonlítanák, futott át a törpe agyán, noha nem volt egy költő. A nádszálkarcsú teremtésnek fűzfaszínű szeme volt, és a haja aranykoronaként ragyogott, mint a reggeli napsugár. A Szóló a lánya felé hunyorított, mire a tündöklő szépségű gyermek lebiggyesztette az ajkát. Ő volt az egyetlen a teremben, aki alacsonyabb volt Kovánál. Emberi szemmel nézve öt-hat évesnek tűnt, ám a kovács lefogadta volna, hogy legalább tízéves.

– És ő? – kérdezte Kova, bólintva a félelfnek, aki elvörösödött és elkapta a tekintetét. A törpe hirtelen úgy érezte, mintha szörnyű zavarba hozta volna a fiút azzal, hogy felhívta rá a figyelmet. Idősebb volt, mint a másik kettő, és a kovács úgy gondolta, nem rokona azoknak. Termete robosztusabb volt, mint a másik két gyermeké, szeme kerekebb, vonásai durvábbak. Egészében véve Kovát inkább a vigaszi emberekre emlékeztette.

A Szóló halk hangon beszélt.– Ez a gyámfiam, Tanthalas vagy Tanis.Kova ismét nem talált szavakat. A fiút nyilvánvalóan feszélyezte

az, hogy ráterelődött a figyelem. Ebben a pillanatban az a tanácsadó, akit a kovács kísérője Lord Xenothként nevezett meg, előbukkant az emelvény mögötti várószobából és a félelf elé állt. Tanis eloldalazott. Mint valami tábortűzből, csak úgy sütött a neheztelés a fiúból, de hogy ki volt ennek a célpontja. Kova nem tudta megmondani.

A Szóló intett egy másik elfnek, aki jobbra állt, a faragott márványerkélyek alatt. Az elf lordnak sötétszőke haja volt, és szögletes', szabályos vonásai. Akár jóképűnek is lehetett volna nevezni – gondolta Kova –, leszámítva azt a tényt, hogy mélyen ülő szemei túl közel voltak egymáshoz. Tekintete valószínűleg akkor is haragos volt, amikor örült, vélte a törpe. Az elf lord három ugyanolyan büszke társával álldogált, két férfival és egy nővel.

– Az idősebb fiam, Porthios – mutatta be Solostaran büszkén. Az elf lord enyhén biccentett a fejével. Ohó, gondolta a kovács, ez aztán a pökhendi alak, aki valószínűleg nincs elragadtatva a gondolattól, hogy egy ízig-vérig elfen kívül – akinek vérvonalát egészen a Testvérgyilkos Háborúkig lehet visszavezetni – más is bemerészkedik a drágalátos Tornyába.

A Szóló újra valamiféle válaszra várt. Kova úgy döntött, hogy legjobb lesz, ha tiszta vizet önt a pohárba.

– Attól tartok, nem nagyon ismerem a nemesi házakat, és ami azt illeti az elfeket sem, bár remélem, ez utóbbi hamarosan meg fog változni – mondta, és érezte, hogy megkönnyebbül.

– Miért fogadtad el a meghívásomat? – tudakolta az uralkodó. Zöld szemének tekintete olyan mély volt, hogy Kova úgy érezte, abban a pillanatban rajtuk kívül nincs senki más a teremben. A kovács fürkészte egy darabig a méltóságot, amely Kith-Kanan óta minden Szólót megilletett. Nem szívesen keresztezném az útját, gondolta a törpe.

– Volt időm ezen gondolkozni az utazás néhány hete alatt – válaszolt Kova. – Azt kell mondanom, hogy a fő ok, amiért idelátogattam, a kíváncsiság.

Lord Xenoth ismét lebiggyesztette az ajkát és újra elfordult, csak úgy suhogott a köpönyege.

– A kíváncsiság ölte meg a surranókat – suttogta hangosan a fiúnak és a lánynak, akiket Solostaran Gilthanasnak és Lauralanthalasának nevezett. Gilthanas felvihogott. A lány görbe szemmel nézett fel az idős tanácsadóra, szándékosan félrenézett, majd elkezdett a félelf, Tanis felé oldalazni. Tanis mozdulatlanul állt, úgy tűnt, észre sem veszi a csodaszép, fiatal leány közelségét.

Solostaran olyan pillantást vetett Xenothra, amitől az elsápadt, mire a félelf kárörvendőn elmosolyodott. Ennek ellenére, mikor az uralkodó visszafordult a törpéhez, arca újra kedélyes volt.

– A kíváncsiság – ismételte.– Mint a legtöbben, én sem láttam még Qualinestit – magyarázta a

törpe. – Mindenki tudja, hogy Qualinesti erdein egyszerű halandónak szinte lehetetlen áthatolni. Azzal, hogy kísérőket kaptam – nem mástól, mint magától a Napszónoktól –, ritka megtiszteltetésben részesültem.

Nem is rossz, gondolta a törpe. A Szóló lassú bólintásától felbátorodva aztán tovább folytatta.

– A qualinesti elfek szakértelme egész Ansalonon híres. Mesterségeteket elismerik Menedékben, Thorbardinban, Vigaszban és más városokban is. Mellesleg abban reménykedtem, hogy elleshetek majd néhány fogást a saját mesterségem számára.

És azt is meg kell hagyni, gondolta magában a törpe, a Szóló követei egyre újabb és újabb köröket rendeltek a sörből Kovának és barátainak az Utolsó Otthon nevű vendégfogadóban, hogy a kovács már szédülni kezdett. Másnap reggel arra ébredt, hogy batyuja összecsomagolva, egy öszvér hátán lengedez. És a csomaggal együtt fejét és lábát lógatva ő maga is ott himbálódzik az öszvéren.

– Komolyan gondoltad, amit mondtál, Tűzkovács Mester? – kérdezte tőle szigorúan a Szóló, mire a törpe rápislogott.

– Ne-nem egészen értem, mire célzol – nyögte ki végül.– Azt mondtad, hogy keveset tudsz az elfekről, és szeretnéd, ha ez

megváltozna. Valóban így van?Kova körülpillantott a légies Toronyban, végignézett az aranyhajú

elfeken, tekintete végül megállapodott a királyi termetű Szólón, akinek aranyszállal futtatott zöld köpenye csak úgy szikrázott. A tavaszi virágok illata egy kicsit émelyítő volt, ám még ez is különlegesnek tűnt. Minden szokatlan volt, különösen egy dombi törpe számára, aki harcmezőkhöz és kocsmákhoz szokott, nem pedig aranyozott tornyokhoz. Kova csak bólintani tudott.

– Be kell vallanom, hogy az utóbbi időben mi sem tudtunk meg sokkal többet a törpékről – mondta a Szóló. – Népeink valaha barátok voltak. Együtt építették fel Pax Tharkas hatalmas erődjét, és ezt a várost is. Én nem szándékozom ilyen monumentális vállalkozásba fogni, Tűzkovács Mester. Csupán azzal is megelégszem, ha te és én barátok lehetünk.

Néhány elf udvaronc elismerően mormogott. A többség, köztük Lord Xenoth és a Porthiost körülvevő elfek hallgattak. Kova csak bambán vigyorgott a szavak hatására és zsebre vágta a kezét.

– Reorx! – szaladt ki a száján hirtelen és a szeme tágra nyílt. –Ööö… bocsánat, ööö… Szóló.

Solostaran ezután már nem akarta többé leplezni mosolyát.– El tudom képzelni, mennyire furdalhatja az oldaladat a

kíváncsiság, hogy megtudd, miért kérettelek az udvarba, törpe barátom – mondta. Felemelte aranygyűrűs kezét, és egy ezüstből és achátból készült karperec csúszott csuklójáról az alkarjára. Kova eltátotta a száját, ahogy felismerte a saját alkotását. Ezután egy szolga lépett közelebb, aki egy ezüst tálcát tartott, amelyet egy ezüst sárkány képmásával díszítettek. A tálcára két ezüstserleget helyeztek, melyet vékonyra kovácsoltak és fényesre csiszoltak. A kupa szárából nyárfalevelek nőttek ki, körülfonva a kelyhet, melyben bor gyöngyözött.

– Nahát, ez… – álmélkodott Kova, majd elhallgatott. A szolga megvárta, amíg a kovács és a Szóló elvették a tálcáról a serleget, aztán az elf uralkodó megemelte a poharát.

– Arra a mesteremberre iszom, aki megalkotta ezt a karperecet és ezeket a serlegeket, és remélem itt marad köztünk az udvarban addig, amíg kifejezetten a mi számunkra nem készít néhány maradandó emléket.

Belekortyolt italába, miközben mandulavágású zöld szemével a törpét figyelte.

– De ez… – kezdte újra Kova.– Te vagy – fejezte be a mondatot a Szóló. – Megbízást adok

neked, ha elfogadod a vendéglátásunkat. Ám mindezeket holnap is megbeszélhetjük. Most pedig kérlek, igyál!

Kovát megszédítette a gondolat, hogy a qualinesti elfek uralkodója, azé a népé, amely az ezüst és aranymívességéről híres, elismeri egy törpe tehetségét, és egy húzásra felhajtotta a serleg tartalmát, a serlegét, melyet egy esztendővel azelőtt készített. A kehely alján tudta, hogy ott van a kézjegye, a „Vigasz” szó és az évszám. Azon tűnődött…

Minden gondolat kiröpült a fejéből, ahogy az elf bor végigégette a torkát: szeme könnyes lett és köhögni kezdett.

– Reorx kalapácsa! – kapkodott levegő után.Hallott már az elfek gyümölcsboráról, mely egyszerre volt üdítően

zamatos és égetően tüzes. Úgy tudta, hogy csak az elf gyomor képes befogadni az édes nedűt, amelynek alkoholtartalma felért egy kentaur rúgásával. Az alma és a barack íze kívül-belül átjárta testét, és Kova úgy érezte, mintha egy kád parfümben mártózott volna meg. Két vagy három Szóló himbálódzott előtte, a Porthiost körülvevő három elfből pedig hirtelen tizenöt lett. Lauralanthalasa kuncogása hirtelen az abanasíniai pacsirták csicsergésévé terebélyesedett, mely betöltötte egész elméjét. Kova levegő után kapkodott és – protokoll ide vagy oda – megpróbált leülni a Szóló emelvényére, ám a pódiumnak mintha hirtelen kerekei nőttek volna, valahogy nem sikerült megkapaszkodnia benne.

Hirtelen egy elf termett mellette. Kova arra eszmélt, hogy egy szempárba mélyed, mely áttetsző volt, mint a tó vize. Az arcot ugyanolyan seszínű haj keretezte, melyre sötétvörös csuklyát húztak.

– Az orrodon át vegyél levegőt és a szádon keresztül fújd ki – tanácsolta neki rekedt hangján az elf.

– Argh – krákogott Kova. – Böff!– Belégzés az orrodon… – ismételte az elf és be is mutatta, hogy

kell. A törpe, aki beletörődött, hogy így is, úgy is meghal, megpróbálkozott azzal, amit a csuklyás mondott neki.

– Vvwúúúúú – szuszogott.– Kilégzés a szádon.– Hhhááááá – volt rá a válasz.Az elf füveket szórt szét és varázsszavakat mormolt hozzá óelf

nyelven vagy a mágia nyelvén, esetleg mindkettőn. Kova azon nyomban jobban érezte magát. Szétterülve feküdt az emelvény lépcsőfokain, kezében még mindig ott volt a serleg. A Szóló,

Lauralanthalasa, a fiatal félelf és a mágus kivételével, aki megmentette a törpét, a terem kiürült.

– Legmélyebb tisztelettel, Szóló, kijelenthetem, hogy vendégünk nem óhajt újabb kóstolót – mondta rekedt hangján a mágus, és talpra segítette a törpét.

– Az elf gyümölcsbornak valóban sajátos ízhatása van – dülöngélt a kovács, mire a félelf előlépett, hogy megtámogassa. Kova hálásan bólintott neki.

– Tűzkovács Mester talán egy másik időpontban óhajtja folytatni ezt a beszélgetést, Szóló – jelentette ki a köpenyes elf.

Solostaran szemöldöke a homokára szaladt és a törpét fürkészte.– Talán igazad van, Miral – válaszolt az uralkodó.– Argh – krákogott a törpe. – Jól vagyok. – Köhögött és úgy

érezte, az összes vér kiszalad az arcából. A mágus csettintett, és hirtelen vékonyan szeletelt quith-pa jelent meg kinyújtott kezében. Kova elnyammogott egy szelet kenyeret, míg a Szóló, aki sokkal közvetlenebb volt most, hogy nem volt az udvaroncok körében, magához intette leányát.

Az elf kislány, akinek hegyes füle alig látszott ki aranyló haja alól, egy finom láncot húzott elő a nyakából. A láncon egy egyszerű, tökéletes nyárfalevél himbálódzott, mely ezüst és zöld színben ragyogott az aranyszínű fényben. Habár olyan élethűnek tűnt, mintha csak épp akkor szakajtották volna le egy élő fáról, magát a levelet ezüstből és smaragdból készítették, olyan gyönyörűen megmunkálva, hogy ha a drágakövek fénye nem táncol olyan szikrázóan a kislány elmélyült arcán, nem lehetett volna megkülönböztetni egy valódi nyár falevéltől.

A törpe meglepetésében levegő után kapkodott, amitől egy barackízű böffenet szaladt ki a száján, mire Lauralanthalasa újra felkuncogott.

– Ezt hat hónapja csináltam – magyarázta Kova, miközben eltüntette az utolsó falat quith-pa-t is. – És eladtam egy elfnek, aki épp akkor Vigaszban járt.

– Az én megbízottamnak – felelte a Szóló. Kova szóra nyitotta a száját, de az uralkodó felemelte a kezét. – A levél minden tekintetben tökéletes. Egy fa sem áll közelebb az elfek szívéhez, mint a nyárfa. Eltökéltem, hogy megtalálom azt a művészt, aki ilyen érzéseket képes megjeleníteni az alkotásaiban. És akkor megtudtam, hogy ez a művész nem egy elf, hanem egy törpe.

A Szóló egy szívdobbanásnyi ideig elhallgatott, majd folytatta.– Biztosan elfáradtál a hosszú út során – mondta. – Miral majd

megmutatja a szobádat.Solostaran nézte, ahogy a törpe és a mágus elmennek. Sok-sok

esztendő telt el azóta, hogy ilyen látványban lehetett része Qualinostnak. Túl sok esztendő. Komor idők jártak rájuk a közelmúltban. Mintha csak egy perc telt volna el azóta, hogy fivérét, Kethre-nant megölték, nem pedig harminc év. Azóta is voltak még ilyen rablótámadások.

– Barátság… – ismételte Solostaran korábbi szavait. Talán ráfér a világra egy kicsit több barátság.

A törpe előtt feltárultak az elf város utcái. Mielőtt még a szobájába kísérték volna, Kova megkérte Miralt, hogy vezesse egy kicsit körbe a városban. A mágus kockakővel kirakott utakon kísérte végig, melyek mentén márványból és rózsakvarcból készült épületek sorakoztak. A napfény megtört a kristályfalakon, amitől miriádnyi szikrázó színben tündökölt a város.

Nyárfák, tölgyek és lucfenyők övezték az épületeket, amitől Qualinost házai olybá tűntek, mintha maguk is életre keltek volna, gyökerük mélyen a földben húzódott. Az udvarokon szökőkutak csobogtak, ahol az elfek – az asszonyok pókhálófinomságú ezüstbe, a férfiak pedig mohazöld ujjasba öltözve – halkan beszélgettek, vagy a

cimbalom és a fuvola lágy dallamait hallgatták. A levegő meleg volt és tiszta, mintha csak nyár közepe lenne, jóllehet Kova tisztában volt vele, hogy a tél még alig eresztette ki fagyos kezéből a vidéket.

Ahogy a törpe tovább bámészkodott, a nap nyugaton lassan alá-hanyatlott. A bíborszínű naplemente összekeveredett az élő kövek rózsaszínes árnyalataival, amitől az egész város halványvörös színben fürdött. Az utcák azúr és fehér kövei lila színt öltöttek. A kisütött quith-pa és a készülő őzhús illata töltötte be a levegőt, és csak kevés elf nem ment a háza vagy üzlete bejáratához, hogy élvezze a nap befejezését.

A virágok illata még mindig zavarta a törpét, de eltökélte, hogy nem vesz róla tudomást.

Miral egy utcácskához vitte, amely felvezetett egészen a város központjáig. A köz egy hatalmas térbe torkollt, az Égbolt Csarnokába, amelynek falait csupán karcsú nyárfák, tetejét pedig az égbolt kékje alkotta.

– Ez valami csarnok? – kérdezte Kova, miután kísérője megmondta a hely nevét. – Itt nincs is tető!

Miral elmosolyodott.– Maga az ég a teteje, szoktuk mondogatni, habár némelyek úgy

tartják, hogy valaha egy csarnok volt itt, amiben valami értékes dolgot őriztek. A legenda úgy szól, hogy Kith-Kanan emeltetett egy égig érő építményt, hogy megvédje azt a valamit. – Pillantása vágyakozóvá vált, majd beszippantotta a virágillatú levegőt. – Azt mondják, aki megtalálja az épületet, hatalmas sikereket könyvelhet majd el.

– Nem egy utolsó gondolat – értett vele egyet Kova.Miral fürkésző pillantást vetett a kovácsra, majd némi szünet után

felnevetett. Ott álltak ketten, és elmerültek Qualinost látványában, ahogy a részletek lassanként eltűntek a növekvő félhomályban. Pislákoló lámpafények gyúltak az elf lakások szokatlan ablakaiban.

Az Égbolt Csarnokából, Qualinost közepéről Kova átláthatta az ódon város nagy részét. Négy torony emelkedett a fák fölé a négy égtájban, és közöttük egy egyszerű, finom fémcsík ívelt: egy híd, amely magasan a föld fölött összekötötte a tornyokat. A boltívek olyan törékenynek látszottak, mint az ökörnyál, megcsillanva a lebukó nap fényében, ám Kova tudta, hogy mindegyik olyan erős, hogy játszva elbírt volna akár egy egész hadsereget is. Hirtelen szívébe markolt a fájdalom a gyönyörűségtől, ahogy megcsodálta azt a szakértelmet, amivel annak idején a törpék megalkották eme építményeket. Azon tűnődött, vajon újra tanúja lehet-e Krynn ilyen fenségességnek. Északon, egy magasabb dombon, mint amelyiken ő állt most, emelkedett a Naptorony, olyan magasan, hogy Kova nem tudta megállni, és azt képzelte, hogy ha valaki a tetejére mászik, egyszerűen csak ki kell nyújtania a kezét és megfoghatja az eget. A Torony olyan nyúlánk volt, hogy aranyló felszíne még akkor is visszatükrözte a lenyugvó nap sugarait, amikor az égitest az alacsonyabb épületeket már réges-régen árnyékba vonta.

– Látod a két folyót? – kérdezte a törpétől Miral, a mély szakadékokra mutatva a várostól keletre és nyugatra. Kova morgott valamit. Látta azokat egyáltalán? Reorx fenn az égben, hisz át kellett, hogy keljen az egyik himbálódzó hídon, ami olyannak tűnt, mintha egy kőgalambot se bírna el, nemhogy egy köpcös törpét! A gondolattól, hogy egy mély, sziklás szakadék ásít a lába alatt, kirázta a hideg.

– Azt ott keletre úgy hívják, hogy Ithal-enatha, a Könnyek Folyója – folytatta Miral halk hangján. – A másik pedig Ithal-inen, a Remény Folyója. A Torony alatt egybeömlenek, azután észak felé folytatják útjukat egészen a Fehér Tomboló Folyóig, amely azután a tengerbe torkollik.

– Különös nevek – jegyezte meg Kova egy morgás kíséretében. Miral bólintott.

– Nagyon régről származnak. Akkor kapták a nevüket, amikor Kith-Kanan embereivel átvágott Qualinesti erdein. A folyók neveivel a Testvérgyilkos Háborúk alatt elhullatott könnyekre emlékezünk, és a reményteli jövőre, amikor a háború végül véget ért.

A törpe kísérője elcsendesedett, és Kova nem is kívánt egyebet, mint hogy ezen a békés helyen álldogálhasson egy darabig és a várost bámulja. Végül aztán mégis eljött az ideje, hogy visszainduljanak.

Miral visszakísérte Kovát a Szóló palotájába, a Naptorony nyugati szárnyába, és megmutatta neki a szobáját, egy magas mennyezetű, márványpadlós termet, amely háromszor akkora volt, mint a törpe saját háza otthon, Vigaszban. A mágus elmondta, hogy felfrissítheti magát, és megmutatta az apró szobát, ahol egy fahéjas vízzel töltött kád várt rá. Ezután magára hagyta a kovácsot, azzal az ígérettel, hogy az étel és a sör – csak semmi elf bor! – nemsokára megérkezik.

– Egy törpe Qualinostban! – suttogta magának Kova egy halk horkantás kíséretében. Megállapítva, hogy már ami az illatokat és a bort illeti, az elf ízlés aligha egyezik meg az övével, levetette a tunikáját és a nadrágját, és belevetette magát az illatos vízbe, hogy lemossa magáról az út porát.

Mikor nem sokkal ezután megérkezett az elf szolga, egy rozsdavörös köpenybe burkolódzó törpét talált a szobában, aki az ágytakarókba bugyolálva rekedten horkolt. Az inas halkan lerakta a tálcát, amin vörös sör, szeletelt vadhús és kockákra vágott krumpli gőzölgött, majd elfújta a gyertyát, mely megvilágította a szobát, és magára hagyta a mély álomba merült törpét.

2. fejezet

Óvakodj a sötétségtől

ikor a férfi álmot látott, álmában gyermek volt. Azt álmodta, hogy kisgyermek, és nyugodtan áll egy barlang előtt. A sziklaüreg szája csupa kvarc és márványlap,

amely valaha fényes volt, mostanra azonban megkopott a kosztól és az elhanyagoltságtól. A barlang bejáratánál egy apró fa nőtt a sziklából, amely nem nyárfa volt és nem is tölgyfa. A gyermek még sosem látott ilyet rövid élete során. Orrlyukai kitágultak, ahogy beszippantotta a nyirkos szikla illatát és valami másét is. Szeme tágra nyílt a csodálattól. Fahéj! Fahéjjal és cukorral kevert quith-pa – a kedvenc délutáni csemegéje! És ő bizony éhes volt és fáradt az egész napos kirándulástól.

M

Édesanyja hívó szava hallatszott a Liget közeli bozótjából, a Qualinost központjához közeli megszentelt, erdős területről. A gyermek tétován álldogált az üreg bejáratánál, hurkás ujjaival egy kitömött állatot, egy kodragont szorongatott. Az előző nap még nem volt ott semmiféle barlang, gondolta, most azonban ott volt. Egy gyermeki világban bármi megtörténhet, ő még nem ismerte a félelmet.

A Valami intett neki belülről. Talán a Valami játszana egy kisgyermekkel, a saját nagytestvéreit túlságosan is lekötötték a nagytestvéres dolgok. Újra hallotta az anyja hangját, amelybe ezúttal némi aggodalom vegyült.

A totyogós tétovázott. Vajon ez az a Játék lenne, amikor a gyerek elbújik, az anyja meg megkeresi? Hiszen keresve sem találhatna alkalmasabb búvóhelyet, mint ez a helyes kis barlang! A sziklaüreg

kvarc és márványlapjai most már úgy ragyogtak, mintha a Valami pillanatról pillanatra fényesítené ki azokat.

Az anyja most már követelte, hogy bújjon elő. – Azonnal, elf úrfi! Különben… – hangzott a fenyegetés.

Eldöntötte magában a kérdést. Belépett a barlangba. És abban a pillanatban, ahogy tétován megállt, a nyílást betakarták. Futónövények kúsztak fel a nedves földből, sziklák buktak alá és elálltak a délutáni napfény útját. A bejárat másodpercek alatt eltűnt.

A gyermek bizonytalanul állt a kőtörmelék mellett, amely egy perce még a barlang szája volt. Odakint akart lenni, de többé nem volt odakint. Nem volt se fény, se fahéjillat. Csak a barlang maradt. A férfi sírva riadt fel álmából.

3. fejezet

Kova letelepedik

Ö. u. 288. késő nyara

Qualinostba utazását követő hetek igencsak sok munkával teltek Kova számára. Ezen a napon, ahogy szinte az összes többin is, a kovács a Naptoronyba tartott, és csupán néhány

percet kellett várakoznia a folyosón a Szóló szobája előtt, mielőtt bebocsátották volna.

AKova lelkét még most, több hónapi itt-tartózkodás után is szíven

ütötte a Szóló szobájának egyszerű pompája. A dombi törpék az elfekhez hasonlóan mély vonzódást éreztek a természet iránt. Fény áramlott be a nagy, tiszta falakon át – a nem mindennapi üvegfalakon keresztül –, amitől az egész úgy hatott, mintha az ember rögtön ki tudna lépni a fákkal szegélyezett tájképbe. Az utóbbi hetekben körtéktől és őszibarackoktól roskadoztak a gyümölcsfák ágai, az almák pedig szép pirosra értek. Solostaran szobája szinte minden díszítést nélkülözött. A szürkével erezett fehér márványfalak szinte ridegnek tűntek az ablakpárkány rózsaszínes-lilás rózsakvarcához képest. Az egész szobát elárasztó nappali fény miatt szükségtelen, megfeketedett, kihűlt fáklyák sorjáztak a falak mentén a falikarokban. A terem egyik oldalán egy asztal állt, melynek lapja márványból készült. Mögötte, egy nehéz tölgyfa szék terebélyesedett, amelyet úgy helyeztek el, hogy a benne ülő láthatta mind az ajtót, illetve azokat, akik odakinn várakoztak. Solostaran mélyzöld köpönyege volt a legvilágosabb színfolt a teremben,

veleszületett királyi tekintélye azonnal magára vonta a látogató figyelmét.

– Tűzkovács Mester! – üdvözölte a Szóló és felállt. Sólyomszerű vonásait enyhítette zöld szemének csillogása. – Fáradj beljebb! Mint mindig, most is felüdítő változatosságot jelentesz az államügyek után!

Odanyújtott a törpének egy ezüsttálat, amely tele volt cukrozott dióval, szárított sárgabarackkal, almaszeletekkel, cseresznyével és más gyümölcsökkel, amelyeket minden kétséget kizáróan azokról a fákról szedtek, amelyekre pompás kilátás nyílt a szobából.

– Vegyél, barátom!Kova elutasította a kínálást és a pergamentekercsekkel kezdett

ügyetlenkedni, miközben megpróbált egyet sem a fekete-fehér márványkockákkal kirakott padlóra ejteni. Végül sikerült azokat összeszednie és nem törődve a gyűrődésekkel, a Szóló asztalára borította a tekercseket. Mint mindig, Solostaran most is megvizsgálta a szénrajzokat, majd kiválasztott néhányat, amelyek a legjobban tetszettek neki.

Úgy tűnt, mintha ma a Szóló gondolatai messze jártak volna, habár társalgása most is ugyanolyan nyájas volt, mint azelőtt.

– Mint már sokszor említettem, tehetséges művész vagy, Tűzkovács Mester – jegyezte meg.

Néhány percet a Szóló termébe tervezett új falikarok vázlatairól beszélgettek, és arról, hogy vajon Solostarannak jobban tetszenének-e matt fekete színben, vagy inkább fémes csillogásúak legyenek-e. Az uralkodó végül olyan megoldást választott, amely mindkét változatot tartalmazta. Hirtelen kopogás hallatszott az ajtón. Tanis volt az. Ahogy odalépett az íróasztalhoz, mozgásában nem volt túl sok az elfekre jellemző kecsességből.

– Látni akartál, uram? – kérdezte Solostarant. A félelf vonásai, suta végtagjai elárulták, hogy a férfikor küszöbén áll. Kétszeresen állt két világ között, egyrészt elf volt és ember, másrészt már nem

gyermek és még nem is felnőtt. Hamarosan borotválkozni fog, gondolta a törpe. Újabb bizonyítéka annak, hogy emberi vér csörgedezik a fiú ereiben. A törpe összehúzta a szemöldökét a gondolatra, hogy mit kaphat majd az ifjú némelyik simaarcú elf társától. Tanis a Szóló asztala előtt állt, és bólintott Kovának, aki annak ellenére, hogy visszautasította a korábbi kínálást, most egy szárított almaszeletet rágcsált és hallgatott.

– Itt az ideje, hogy kitanuld az íjászatot, Tanis – jelentette ki Solostaran. – Már ki is választottam a tanárodat.

A félelf kellemes meglepetéssel pillantott Kovára.– Tűzkovács Mester? – kérdezte bátortalanul. Kova lenyelte a falatot és megrázta a fejét.– Nem én leszek az, pajtás. Az íj nem az én fegyverem, habár

boldog lennék, ha megmutathatnám neked a szekercével való harc minden csínját-bínját.

És egy félelfből kitűnő tanítvány is válna, elnézve az egyre vastagodó, emberi izmait, jegyezte meg magában a kovács.

– A harci szekerce nem elf fegyver – szólt a törpére szelíden Solostaran. – Nem, Tanis, Lord Tyresian beleegyezett, hogy a mestered lesz.

– De Tyresian… – a félelf hangja elcsuklott, és a csalódottság újra kiült az arcára.

– …az egyik legképzettebb íjász az udvarban – fejezte be a mondatot az elf uralkodó. – Porthios legjobb barátja és Qualinost legelőkelőbb családjai egyikének az örököse. Hasznos szövetségesed lehet, Tanthalas, ha lenyűgözöd a tudásoddal.

Kova, akiről a vita közben megfeledkeztek, Tanisra sandított, majd egy kandírozott körtét emelt ki az ezüsttálból. Tanis és Tyresian soha nem lesznek szövetségesek, gondolta magában a törpe, visszaemlékezve az elf lordra, akivel első napján találkozott az udvarban. A négy-öt előkelő elf úgy dongta körül Porthiost, a Szóló utódját, mint méhek a kaptárt. A klikk egyik tagjaként Tyresian

ügyesen levette az arisztokratákat a lábukról. Ritka volt az olyan egyszerű származású elf, aki megfelelt volna Tyresian magas elvárásainak. Az előkelő elfet jóképűnek tartották az udvarban, jóllehet szúrós kék szeme volt és az elfek közt meglehetősen különös, hogy haja, melyet gondosan levágatott, nem volt hosszabb egy hüvelyknél. Nem volt tehát meglepő, hogy Tyresian egy dombi törpét – lett légyen mégoly ügyes is – nem tartott olyan sokra, és Kova azt is lefogadta volna, hogy egy félelfet még ennyire sem becsül. A kovács azon tűnődött, hogy vajon mennyire volt benne Tyresian keze abban, hogy Porthios alig titkoltan kegyetlenkedett apja gyámfiával.

Tanis még egy utolsó kísérletet tett.– De Szóló, Miral mesterrel folytatott tanulmányaim szinte a teljes

napomat lekötik…Az uralkodó ingerülten közbevágott.– Elég, Tanthalas. Miral sokat tanított neked a matematikáról, a

történelemről és a természettudományokról, de ő mégiscsak egy mágus. Nem vezethet be a fegyverek világába. Tyresian vár téged délután az északi udvarban. Ha előtte még beszélni akarsz vele, akkor megtalálod Porthios lakosztályában.

Tanis már szóra nyitotta volna ajkát, de aztán úgy tűnt, mégis meggondolja magát. Egy kurta „Igen, uram”-mal, egyenes derékkal végigsétált a márványkockákon és kiment az ajtón. Néhány másodperccel azután, hogy az ajtó bevágódott, Solostaran még mindig a bejáratra bámult. Csak akkor ocsúdott fel, amikor Kova elkezdte összeszedegetni a papírtekercseit. Figyelme ismét a törpe felé fordult.

– Hozathatok még esetleg valamit? – kérdezte, és bizonytalan mozdulatot tett a félig üres ezüsttál felé. – Egy kis bort? Szárított csemegét?

Kova elhárította az ajánlatot, arra hivatkozva, hogy evett, mielőtt a Szólóhoz jött volna. Az uralkodó hirtelen elmosolyodott – hogy

miért. Kova nem is értette –, ám a mosoly nemsokára lehervadt az arcáról. A törpe vaskos karja alá gyömöszölte a tekercseket, és már éppen indulni készült, amikor a Szóló hangja megállította.

– Volt már olyan az életedben, hogy azt kívántad, bárcsak újraírhatnád a történelmet?

Szomorúság csendült ki a szavakból.Kova megtorpant, acélkék tekintetével az uralkodó zöld szemébe

nézett és azt gondolta: Egy elf sincs, akit a barátjának nevezhetne. Mióta magára öltötte a Szóló köpönyegét az Összeomlást követő zűrzavaros időszakban, amikor egész Krynn felszíne megváltozott, egymást érték a Solostaran elmozdításáról szóló pletykák. Személyiségének erejével, a való igazsággal, mely szerint csak kevés elf tudja vérvonalát visszavezetni sok évezreddel ezelőttig, egészen Kith-Kananig, és a veleszületett elf tulajdonsággal, hogy képes elf testvérei vérét venni, ha kell, sikerült megtartania a trónt. Azonban Solostarannak számolnia kell az udvarban időnként szárnyra kapott elégedetlenséggel, gondolta Kova. Egyesek szerint meg kellene nyitni Qualinesti kapujait, hogy nagyobb kereskedelmet folytathassanak Ansalon többi részével, míg mások úgy érezték, hogy mindenkit, aki nem fajtiszta elf, Abanasinia határain túlra kellene telepíteni.

A dombi törpe keresgélte a szavakat a Szóló kérdésére. Mélyen beszívta a gyümölcsillatú levegőt és azt felelte:

– Bizonyára megváltoztatnám a történelmet, ha módomban állna. A nagyapám családjából sokan meghaltak az Összeomlásban…

Három évszázaddal azelőtt azért került sor az Összeomlásra, mert az istenek megelégelték az akkori időszak legbefolyásosabb vallási vezetőjének, az istári Papkirálynak a büszkeségét és megtorolták azt. Mikor az Összeomlás pusztulást hozott Krynnre, a hegyi törpék visszavonultak Thorbardinba, a hatalmas föld alatti királyságba és lezárták a kapukat, aminek következtében a dombi törpék, akik kívül rekedtek, kénytelenek voltak elviselni az istenek haragját.

A Szóló szemöldöke a magasba szökött, és az együttérző elf arca láttán Kova azon kapta magát, hogy képtelen folytatni.

– Azért haltak meg, mert a hegyi törpék lezárták a kapukat? –kérdezte az uralkodó, mire a törpe, vonakodva attól, hogy többet mondjon, bólintott.

Solostaran felállt és az átlátszó falhoz sétált. Homlokán megcsillant az arany hajpánt. Leszámítva a két barát halk lélegzetvételét, a szobában csend honolt.

– Majd' mindent megadnék azért, ha Tanis igazi unokaöcsém lehetne, ha visszahozhatnám fivéremet, Kethrenant feleségével, Elansával az élők sorába, és ha még egyszer láthatnám az öcsémet, Arelast.

Miral, a Szóló mágusa elmesélte Kovának a Kethrenan Kanannak és Elansának a történetét, és Tanis születését. De nem szólt semmit a másik fivér létezéséről. A Szóló úgy tűnt, beszélni szeretne, és Kova nem ismert saját magán kívül mást, aki megtartotta volna a Szóló titkait. Kivett egy marék mandulát, bekapott egy szemet, majd azt kérdezte:

– Arelas…?A Szóló megfordult.– Az ifjabbik öcsém. – Látva, hogy a törpe szemöldöke felszalad,

tovább folytatta. – Alig ismertem. Még kisfiúként hagyta el Qualinostot. És meghalt, mielőtt még visszatérhetett volna.

– Miért ment el? – kérdezte Kova.– Ő… beteg volt. Itt nem tudtuk meggyógyítani.Az ezt követő csend lassan percekké dagadt, és Kova keresgélte a

szavakat a válaszához.– Szomorú dolog, ha egy gyermek meghal – felelte. Solostaran hirtelen felkapta a fejét, szemében meglepődés

tükröződött.– Arelas már férfi volt, amikor meghalt. Vissza akart térni

Qualinostba, de sosem érkezett meg. – A Szóló egy lépést tett Kova

felé. Látszott, hogy megpróbál úrrá lenni az érzésein. – Ha egy héttel tovább él, itt már biztonságban lett volna. Ám az utak veszélyesek, még manapság is azok.

Az uralkodó nehézkesen ült le.Kova nem tudta, mit mondjon. Kis idő múlva a Szóló kérte, hogy

távozzon.

A törpe szinte meg is feledkezett a tekercsekről, ahogy komor gondolataiba merülve visszatért az aprócska üzletbe, a Toronytól északkeletre fekvő alacsony épületbe, amit a Szóló adott neki. Itt számos gyönyörű dolgot kovácsolt az utóbbi hónapokban: jade nyakláncokat, amiket leheletfinom ezüstláncokkal szőttek össze, hajszálvékony aranyszálakból összefont aranygyűrűket, fényesre csiszolt rézből és smaragdból készült karkötőket.

A műhely egy kis utca végén állt, egy körtefaliget közepén. Futórózsa kapaszkodott a bejárat fölé. Kova, aki nem felejtette el, menynyire szerette édesanyja a hajnalkát, a rózsák elé ültetett néhány tövet, és a rózsaszín, kék és fehér virágok most összefonódtak a fehér, rózsaszín és sárga színű rózsákkal.

A ház addig állt Kova rendelkezésére, amíg csak jónak látta, de hogy pontosan meddig is akart itt maradni, azt még ő sem tudta. Tavasz végéig biztos itt marad, döntötte el magában legelőször, végül is mi haszna lenne ennek a nagy utazásnak, ha azonnal visszarohanna? Azért gyakran eszébe jutott a messzi Vigaszban álló meghitt háza – nem is beszélve a habos sörrel teli kancsókról. A törpe számára az elf sör szánalmas utánzat volt csupán.

Olyan elfoglalttá vált a Szólóval való majd mindennapos megbeszélések és a rengeteg megrendelés mellett, amit épp csak hogy ki tudott elégíteni, hogy alig volt meglepő, hogy a tavasz utolsó napjai szinte észrevétlenül elröpültek és felváltották a nyár verőfényes, aranyló hétköznapjai.

Késő éjszakákon gyakran izzott vörösen a kis bolt ablaka, akár a Lunitari fénye, és az sem volt szokatlan, hogy másnap reggel az első elf, aki felébredt Qualinostban, az üllőnek ütődő kalapács hangjait hallotta meg először. Sokan csodálták a törpe szorgalmát, és legalább ugyanannyian reménykedtek abban, hogy ők lesznek azok a szerencsések, akiket a Szóló kitüntet Tűzkovács mester egy-egy remekművével.

Ezen a délutánon a kovács visszaballagott a műhelyébe, kezébe vette a vaspörölyt, és újra nekiállt, hogy az izzó tűz és a kalapácsütések segítségével valami csodálatosat alkosson egy élettelen fémdarabból. Sok órát töltött a műhelyében, elvesztve minden időérzékét, teljesen belefeledkezve a munkába.

Végül Kova felsóhajtott, megtörölte homlokát és kormos kezét egy ruhadarabba, és egy merőkanállal jót húzott az ajtó mellett álló tölgyfából készült vizeshordóból. Ahogy kilépett a délutáni napsütésbe, mosoly terült szét arcán, elsimítva a mély barázdákat a homlokán. A házához vezető ösvényt nyárfák szegélyezték. Karcsú, fehér törzsük kecsesen hajladozott a szélben, mintha csak bólogatnának a törpének, leveleik pedig halkan duruzsoltak, ahogy váltakozva, hol zöld, hol pedig ezüst színben tündököltek. A törpe lassan a mellkasára szorította a kezét, mintha a mozdulat enyhíteni tudná a szívszorító fájdalmat, amit ennyi szépség láttán érzett. És a lelke legmélyén még mindig átérezte a Szóló szomorúságát.

Aztán Kova észrevett néhány aranyszínű foltot a fák legtetején, és valahol legbelül ugyanaz a nyughatatlanság vett erőt rajta, ami egész életét átszőtte. Mostanában hűvösebbek voltak a reggelek, metszőbbek, mint a lágy nyári éjszakák, és mélyebbé váltak a színek a késő délutánokon is. És most már a fák is.

Mind-mind az őszről daloltak. Vigaszt juttatták eszébe és a magasan, a selyemfák törzsén megbúvó házakat. Hamarosan a legkülönfélébb színben kezdenek majd pompázni az óriásfák levelei,

gondolta magában, és újra felsóhajtott. Az ősz az utazás időszaka. Haza kell térnie, ahova tartozik.

Kova riadtan eszmélt arra, hogy azon töpreng, valóban Vigasz-e az a hely, ahova tartozik. Évekkel ezelőtt telepedett le ott, inkább azért, mert megfáradt a sok kalandozásban, semmint azért, mert ez volt a szándéka. Ez még akkor történt, amikor elhagyta elszegényedett szülőfaluját, hogy szerencsét próbáljon a világban. És hogy miben különbözött az elfek közti élet egy dombmelléki egyszerű törpe számára az emberek közti élettől? Mindkét esetben ő volt az, aki kirítt a többiek közül, és nem sok különbséget látott a kettő között. Azonkívül, gondolta, miközben mélyen beszippantotta a levegőt, itt béke honolt, amit sehol máshol nem érzett.

A törpe vállat vont, visszalépett a kunyhójába, és nemsokára ismét felcsendült az üllőnek ütődő kalapács hangja.

Hosszú órákkal később Kova felpillantott a munkájából, és látta, hogy az óra – amit tölgyfából készített két darab gránitból faragott ellensúllyal – már a vacsoraidőt jelzi. Gondolatai azonban nem az evésen jártak, és nem kötötte le az az ezüstrózsa sem, amin Lady Selena kérésére munkálkodott. Lady Selena Porthios társaságának volt az egyik tagja, aki legyőzte a törpék iránt érzett ellenszenvét röviddel azután, hogy Kova ékszerei új divatot teremtettek az udvarhölgyek körében.

– Itt az idő! – jelentette ki a kovács, majd letette a kalapácsát és feltöltötte a szenet a kohóban. Minden héten végigjátszotta ugyanezt a rituálét. Megmosta arcát és kezét egy lavórban, hogy megszabaduljon az izzadtságtól és a koromtól. Megragadott egy zsákot, majd kinyitott egy ajtót, ami a kőfalba volt építve, és elkezdte megtölteni az iszákot mindenféle izgalmas tárggyal. Mindegyik fából készült és Kova szeretettel simított le egy szélet itt, igazított ki egy görbületet amott. Hirtelen egy alakot, egy ablakra vetődő árnyékot vett észre a szeme sarkából. Felegyenesedett és várt. Újabb

megbízás? Szíve elszorult. Tudta, hogy az elf gyerekek már napok óta lesik őt, várják a törpét, aki egy-két hetente megjelent az utcákon és saját készítésű játékokat ajándékozott minden gyereknek. Remélte, hogy senki sem fogja most feltartani.

Kovának úgy tűnt, mintha motoszkálást hallott volna odakintről, és az ajtóhoz csoszogott, hogy ellenőrizze. Ám senkit se látott.

– Tűzkovács, kezdesz öregedni! Most már képzelődsz is mindenfélét! – rótta meg magát, ahogy visszament, hogy befejezze a zsák megtöltését.

Melegséget érzett ott, legbelül, ahogy megérintett minden egyes fajátékot. A fémet jó volt alakítani: a hatalom érzetét keltette az, ahogy a hideg anyag behódolt a kalapácsnak és kezdett alakot ölteni a kovács akaratának engedelmeskedve. Ám a fa másmilyen, gondolta, megsimogatva egy fasípot. Az ember nem kényszeríthet rá egy alakot vagy egy formát a fára, hanem meg kell látnia azt a mintát, amit a fából ki lehet hozni. Kova nem ismert békésebb időtöltést annál, ha leült, egyik kezében egy fafaragó késsel, a másikban pedig egy darab fával, és megpróbálta kipuhatolni, miféle kincs lapul annak mélyén.

– Olyanok, mint az emberek általában, mondogatta mindig anyám – magyarázta a boltjának, amelyet mostanra már olyannyira kiismert, mint a legjobb barátját –, az egyik olyan, akár a fém – és megmutatott egy fémből készült virág alakú brosst a néptelen szobának –, határok közé lehet szorítani. Alkalmazkodni fog. A másik viszont olyan, mint ez a darab fa. – És ránézett egy, a tenyerében tartott aprócska, puhafából faragott mókusra. – Ha kényszeríted, eltörik. Lassan, óvatosan kell foglalkozni vele, hogy meglásd, mit tartogat legbelül.

– A megoldás pedig abban van – magyarázta komoly hangon a bejárat melletti kőpadnak –, ha felismered, hogy melyik melyik.

Kova megállt egy pillanatra és elgondolkozott. Akkor jött rá, hogy egy fickónak, aki beszédeket intéz a saját bútoraihoz, valószínűleg

kevés barátja lehet. Miralt, a Szólót és néhány elf gyereket leszámítva a legtöbb elf kimérten udvarias volt vele. Ám senki sem akadt, aki jól hátba veregette volna, meghívta volna egy sörre a kocsmában, történeteket osztott volna meg vele, vagy akire rá merte volna bízni az életét egy veszélyes úton.

– Talán valóban itt az ideje, hogy hazamenjek Vigaszba – szólalt meg halkan, és szomorúság suhant át az arcán.

Éppen ebben a pillanatban egy tompa puffanás hallatszott az ajtó jobb oldala felől, amit egy gyorsan elfojtott „Oh!” kiáltás követett. A törpe csak egy pillanatra dermedt meg, aztán kikukucskált a nyitott bejáraton. Majd hirtelen kiugrott az ajtón, azt harsogva:

– Reorx mennyköve! Harcra fel!És elkezdett vagdalkozni a fából faragott mókussal, mintha csak

egy harci szekercét tartana a kezében. „Tanis, segíts!” felkiáltással egy szőke, fürtös, törékeny alak iramodott el a nyárfák irányába, porfelleget hagyva maga után. Türkizkék játszóruhája visszatükrözte az alkonyattól rózsaszínben játszó sötétedő eget.

– Lauralanthalasa! – kiáltotta Kova nevetve. – Laurana! Ám addigra a Szóló lánya már eltűnt.Noha az elf kislány Tanis nevét kiáltotta, Kova nem látta a

félelfet. Laurana kiáltásából ítélve az ifjú délutáni foglalkozása Tyresiannal valószínűleg már befejeződött.

A törpe mosolyogva sétált vissza a házikóba. Mikor előbukkant, még mindig vigyorgott. Átvetette az iszákot a vállán és kiszökkent az ajtón. Qualinost központjában, annak a dombnak a tövében, amit az Égbolt Csarnokának nyárfái koronáztak meg, tágas tér nyílt. Napsütötte hely volt, amit az egyik oldalról egy sor fa zárt le, amelyek olyanok voltak, mintha futónövények lettek volna, míg a másik oldalon egy kis patak határolta, amely számos, mohával benőtt tavacskára oszlott. A kettő közötti óriási helyen lehetett futkározni, kiabálni és efféle zajos dolgokat művelni. Ezt a területet mintha a gyerekeknek találták volna ki.

A nap már éppen lenyugodni készült a horizonton, amikor Kova a térre ért. Pamutruhába öltözött elf gyerekek tucatjai hagyták abba a játékot, ahogy a törpe átsétált a hídon és a térre baktatott. A gyerekek csak bámulták, egyikük sem merte megszólítani. Kova mogorva tekintetet vetett rájuk, bozontos szemöldökét annyira összehúzta, hogy acélkék szemét szinte látni sem lehetett, majd horkantott egyet, mintha figyelemre se méltatná az aprónépet. Keresztülmasírozott a téren, a csodálkozó tekintetek a hátába fúródtak.

Végül egy türkizkék ruhába öltözött kislány előrefurakodott és megrángatta a törpe ruhájának ujját. Kova megpördült, a szeme szikrákat szórt. Ohó!, gondolta a kovács, továbbra is igen zord képet vágva, szóval Laurana az, hm?

– Te! – kiáltotta. A többi gyerek elsápadt, ám Laurana nem ijedt meg. A törpe folytatta: – Kémkedsz utánam?

Laurana biccentett a fejével, mire hegyes füle kikandikált a fürtjei közül.

– Hát persze – válaszolt.– Mit akarsz? – förmedt a kovács a kislányra. – Nem

ácsoroghatok itt egész nap! Vannak, akiknek dolgozniuk kell, ahelyett, hogy egész nap játszanának. Egy nagyon fontos megrendelést kell elvinnem a Toronyba, és mindjárt lemegy a nap.

Az elf kislány elgondolkozva harapta be az ajkát.– A Torony az ellenkező irányban van – szólalt meg végül. Zöld

szeme ragyogott.Félelmetes önuralma van ennek a csöppségnek!, gondolta Kova.

Biztos a királyi vér teszi. Vagy inkább a hátrébb őgyelgő Tanis alakjától olyan merész a kislány.

– Szóval? – kiáltotta újra a kovács. – Mit akarsz tőlem?– Sok játékot!Kova csodálkozó szemeket meresztett.– Játékot? Kinek van itt játéka?

A lány kuncogni kezdett, majd belecsimpaszkodott a törpe ruhájának ujjába.

– A zsákban. A te zsákodban rengeteg játék van, Tűzkovács Mester. Valld be! Igazam van!

A törpe dörmögni kezdett.– Lehetetlen!Ám a többi gyermek kiáltozása: „Igen! Játékok! A legutóbb egy

minotauruszt kaptam! Én egy fakardot akarok!” elnyomták a válaszát. Úgy körbezsongták, mint valami sokszínű fergeteg.

– Nos, jól van – adta be a derekát végül. – Belekukkantok, de a zsákom valószínűleg tele van szénnel. Nem érdemeltek mást.

Belepislantott az iszákba, úgy, hogy a gyerekek, akik közben közelebb nyomultak, ne lássák, hogy mi van benne.

Úgy húsz lábbal odébb Tanis sóhajtott fel hangosan, majd kiválasztott egy fiatal körtefát és nekitámaszkodott. Magára öltötte a serdülők unatkozó arckifejezését, jóllehet azért a közelben maradt.

– Rozsdás szögek – jelentette ki Kova, és megrázta a zsákot. – Ez van a tarisznyámban. És rozsdás lóvakarók és régi patkók meg egy hónapos quith-pa. Ez minden.

A gyerekek Lauranára néztek, hogy válaszoljon.– Mindig ezt mondod – felelte a gyermek.– Rendben – sóhajtott a kovács. – Van egy ötletem. Benyúlhatsz a

zsákba és kivehetsz valamit.A kislány bólintott.– Jó.Aprócska kezét a szütyő nyílásához közelítette.– Csak vigyázz az újszülött tengeri sárkányra! – tanácsolta a törpe.

– Harap!A lány visszahúzta karcsú ujjait és Kovára meredt.– Csináljam én? – ajánlotta fel végül a kovács. Laurana újra bólintott.

Jókedvű vigyorral az arcán, a törpe kihúzott valamit a zsák legaljáról. A kislány lélegzete elakadt, majd örömében tapsikolni kezdett. Többé nem a Szóló királyi leánya volt, csupán egy egyszerű elf kislány. A kovács a lányka kezébe adta a játékot.

Egy furulya volt az. Nem volt hosszabb Laurana tenyerénél, de minden részletében tökéletes volt. Egy vékony selyemfaágból faragták ki, amit Kova Vigaszból hozott magával. Ám ő tudta, hogy a hangja szebben szól majd minden, más fából készült hangszernél, és elmélete igaznak is bizonyult, amikor Laurana az ajkához emelte a furulyát. Az apró tárgyból előtörő dallam olyan tisztán szólt, akár a mellettük csordogáló patak vize.

– Óh, köszönöm! – kiáltotta a kislány, és odaszaladt Tanishoz, aki meg méltóztatott tekinteni a kincset. Laurana fivére, Gilthanas és a többi elf gyermek körüldongta Kovát, kérlelve őt, hogy nézzen még bele a zsákba, hátha nekik is akad egy aprócska játék.

– Nono, ne lökdösődjetek – zsémbelődött Kova –, vagy itt hagyom az egész társaságot.

Ám valahogy, a törpe morgolódása ellenére, mire a zsák kiürült, minden gyerek a téren egy új, tökéletes játékot tartott a kezében. Voltak ott apró hangszerek, amilyet Laurana is kapott, finom bábuk, amiket a tenyerük mozgatásával lehetett megtáncoltatni, miniatűr szekerek, amiket ici-pici festett paripák húztak, és fakorongok, amiket fel-le lehetett pörgetni egy ráerősített zsinór segítségével.

Mindegyik játék fából készült és mindegyiket szeretettel faragták ki esténként a tűz fényénél. Kova heteken keresztül szabad perceiben ezeken a tárgyakon dolgozott, feltöltötte a szekrénykét, és amikor már nem fért bele több, mindig talált valami alkalmat, hogy azokat szétosztogassa a téren. Soha nem vallotta volna be, hogy ez nem volt más, mint egy lehetőség, amely a térre vezérelte őt, éppen akkor, amikor tele volt a tarisznyája. Csupán dühösen morgott volna valamit.

Ahogy összehajtogatta a kiürült zsákot, Kova kutatva végigpillantott a gyerekseregen. A törpe meglátta Tanist, aki most a tér egyik oldalán üldögélt, messze a többiektől, egy tavacska közelében. Lábát keresztbe rakta és hallgatagon a vízbe bámult. A tóban a kovács a halak elmosódott árnyékát vette észre. Minden elf bája ellenére volt valami Tanisban – az emberi vér –, ami határozottan ismerős volt a törpének. Az elfek kellemes társaság voltak, de Kova gondolatai néha azokon az időkön jártak, amiket olyan népekkel töltött el, akik kevésbé voltak olyan távoliak. Akárhogy is, négyszer-ötször járhatott már a téren, és amikor kiosztotta az ajándékokat, távolabb mindig ott őgyelgett Tanis. A fiú kezdett már kinőni a gyerekjátékokból, de azért… még távolról sem volt felnőtt. Nem mint hogyha Tanist nem érdekelték volna ezek az apró csecsebecsék. Amikor a törpe megjelent a téren, szinte mindig megpillantotta az ifjú nem-teljesen-elf szemét, mintha a tekintetével méregetné a kovácsot. Kova közelebb intette a fiút, ám annak nem akaródzott előrébb merészkedni. Csak elgondolkodó pillantásával tovább figyelte a törpét, és amikor Kova újra őt kereste, addigra már eltűnt.

Ám ezúttal másképp lesz. Kova benyúlt a zsebébe, hogy megbizonyosodjék afelől, hogy az utolsó darab játék, amit megmentett – egy fából faragott fúvócső –, még mindig megvan. A legtöbb gyerek már eltűnt, hazament, hogy vacsorázzon, gyümölcsszósszal készült őz-húst, roston sült halat vagy sült csirkét quith-pa-val. Csak Tanis maradt ott a téren. A Szóló gyámfia a tó szélén ült, karjával átkarolta a lábát, állát a térdén nyugtatta, így figyelte mogyorószínű szemével Kovát. Bő, fehér inget viselt és barna szarvasbőr nadrágot. Ilyen ruházatot hordtak a Que-Shu síkföldi emberek, és ez az öltözet ellentéte volt az igazi elfek által kedvelt ruhadaraboknak: a leomló tunikáknak és köpönyegeknek. Felállt, és mozdulatával felfedte zömök alakját, mely nélkülözte az elfek kecsességét. Az ifjú hátrasimított egy vörösesbarna hajtincset. –

Tanthalas – szólalt meg Kova és megbiccentette a fejét. A félelf hasonlóképpen köszöntötte a kovácsot.

– Tűzkovács Mester.Ahogy ott álltak, láthatóan mindkettő arra várt, hogy a másik

tegye meg az első lépést. Végül Kova a tóra mutatott.– Nézed a halakat? – kérdezte. Briliáns kezdés, gondolta. Tanis bólintott.– Miért?A félelf meglepettnek tűnt, majd elgondolkozott. Mikor végül

megszólalt, válaszát alig lehetett hallani.– Emlékeztetnek valakire.A félelf kerülte a másik tekintetét. Kova bólintott.– Kire?Tanis rosszkedvűen emelte fel a fejét.– Mindenkire, aki itt van.– Az elfekre?A félelf biccentett.– Miért? – tudakolta újra Kova.Az ifjú egy mohadarabot rúgott a vízbe.– Elégedettek azzal, amijük van. Sosem változnak. Sose hagyják

el ezt a helyet, csak ha meghalnak.– És te más vagy? – kérdezte a törpe. Tanis összepréselte az ajkát.– Egy nap elmegyek.Kova várt, hogy a félelf mondjon még valami mást is, ám Tanis az

ő részéről befejezettnek tekintette a beszélgetést. Jól van, gondolta a törpe, megpróbálom. Legalább most az egyszer nem fog olyan gyorsan eltűnni.

– Hogy ment a délutáni íjászlecke? – tette fel a kérdést.– Jól. – Az ifjú válasza monoton volt, tekintetével újra a vizet

bámulta: A távolban gyerekek csiviteltek és sikoltoztak vidáman. – Tyresian, Porthios és a barátaik mind ott voltak – tette hozzá.

Meghökkentőnek hangzott, ismerve azt, hogy mit tartanak Porthios és barátai a félelf felől. Kova azon töprengett, mit mondhatna, hogy felderítse a Szóló gyámfiát.

– Vacsoraidő van – mondta, majd azt gondolta: Sziporkázó beszélgetés, Tűzkovács Mester. Mi volt ebben a fiatalemberben, amitől a társalgási stílusa olyan ügyetlenné vált?

Tanis halványan elmosolyodott és bólintott. Igen, valóban vacsoraidő volt. A félelf három lépést tett egy körtefa felé és nekitámaszkodott.

Kova újra próbálkozott.– Eljönnél velem… – Mit szoktak felkínálni az elf gyerekeknek?

Jóllehet Tanis a harminc évével fiatal férfinak számított volna emberként, ám egy harmincéves elfet még sok-sok esztendő választotta el a nagykorúságtól – …vacsorázni?

– Némi kis elf borral, esetleg? – kérdezett vissza a félelf.A törpe azon tűnődött, hogy vajon mulat-e rajta a Szóló gyámfia.

A kovács megtanulta krákogás nélkül kortyolni az illatos italt, például udvari fogadásokon, amikor az elf bor fogyasztása az udvari etikett része volt.

– Óh, Reorx szakállára – motyogta Kova és megborzongott. Tanis halvány mosollyal ajkán a törpét kezdte el tanulmányozni.– Te nem szereted azt a bort – jelentette ki végül.– Nem. Én irtózom tőle.– Akkor miért iszod? – kérdezte a fiú.Kova a másikat fürkészte. Az ifjú valóban kíváncsinak tűnt.– Mint kívülálló, próbálok beilleszkedni.A távolban egy gyermek harsány kurjongatása összekeveredett

egy fafurulya hangjaival. Legalább egy szülő többet fog tartani a kovács felől ezen az estén. Tanis gúnyosan elmosolyodott.

– Csak nem egy akarsz lenni az elfek közül? – kérdezte, szinte megvető hangon.

Kova vitába szállt.

– Nos… – válaszolt –, ha Qualinostban jársz, tégy úgy, mint a qualinostiak, mondogatta mindig az anyám. Vagy legalábbis valami ilyesmit.

Hirtelen megérezte a sülő őzhús illatát és korogni kezdett a gyomra, de nem moccant a helyéről. Oh, mennyire szeretett volna már a vacsorája mellett ülni! Azt kívánta, bárcsak sose kezdett volna ebbe a beszélgetésbe. A félelf továbbra is gúnyosan mosolygott, ám a pillantásával bátorítást keresett, és a törpébe hirtelen beléhasított, hogy talán ez a gúny nem is neki szól, hanem Porthiosnak, Tyresiannak és a többieknek.

– Ne próbáld meg, Tűzkovács Mester.– Mit? – kérdezett vissza Kova.Tanis leszakított egy félig érett körtét a fáról, a mohára dobta és

belepasszírozta a bőrmokaszinja sarkával.– Ne próbáld meg! Soha nem fognak elfogadni. Sosem fognak

elfogadni senkit, aki nem közülük való.Félrerúgta a gyümölcsöt és egy szó nélkül elsétált. Hamarosan a

fák közé veszett az alakja.Kova lassan bandukolt vissza a boltjába, bezárta az ajtót és az

üregbe rakta a zsákot. Valahogy elment a kedve az ételtől.

4. fejezet

A lecke

Ö. u. 288. kora ősze

anis hosszan lépdelt a Kova boltjától a tér felé vezető úton, mokaszinja újra és újra tompán nekiütődött a kék-fehér kockaköveknek. Az ifjú átkozta magát ügyefogyottságáért.

Hogy lehetett ilyen udvariatlan a törpével? Úgy tűnt, Tűzkovács Kova a legjobbat akarja. Akkor miért nem tudott ő is hasonló modorban válaszolni?

TAnélkül, hogy tudatában lenne, merre is megy, Tanis hirtelen azon

kapta magát, hogy éppen a Qualinost központjában lévő Égbolt Csarnokán halad keresztül. A most már egyre sötétedő teret mozaikkal fedték, amely Ansalont ábrázolta, közepén az elf várossal. A térkép részletezte az északnyugati Vigasztól és a Crystalmir-tótól az északkeleti Queshu-n át a délen fekvő Pax Tharkasig az egész kontinenst. A félelf viszont csak egy pontot bámult a térképen: Vigaszt, a törpe második otthonát. Vajon miféle hely lehet?

– Képzeld azt, hogy egy fában lévő házban élsz! – suttogta, hangját elnyelte a kihalt tér csöndje. Az elfek kőépületei jutottak eszébe, amik sosem tudtak igazán felmelegedni. Vajon egy faház tényleg olyan meleg lehet?

Belerúgott egy meglazult kőbe, amely a Qualinost és Vigasz közti falu, Kapu helyét jelezte. A mozdulattól a cserépdarab pörögni kezdett. Az ifjú bűnbánóan a mozaikdarab után szökkent és letérdelve visszarakta a helyére. Remélte, hogy senki sem látta meg,

hogy megrongálta a szent térképet. Aztán a sarkára ült és szemügyre vette a teret.

A hűvös esti szellő a vacsora ínycsiklandó illatait és vidám beszédfoszlányokat sodort felé. Tanis lassan felállt és körülnézett az Égbolt Csarnokán. Körülötte a bíborszínű elf otthonok gyertyafényben fürödtek. A boltíves hidakkal körbeépített város, az aranyszínű Naptoronnyal, amely még mindig visszatükrözte a lehanyatló nap sugarait a sötét égbolton, lenyűgöző látványt nyújtott. Érthető, hogy a qualinesti elfek miért tartották azt, hogy övék a világ legszebb városa. De vajon hogy képesek az elfek elviselni azt, hogy egész életükben ugyanazon a helyen élnek és halnak meg?

Vajon az apjától örökölte az elégedetlenséget?, tűnődött Tanis. Az emberi feléből fakad?

Tanis az egyre sötétedő égboltra emelte tekintetét. Az este lassan leszállt és csillagok jelentek meg közvetlenül a feje felett. A legenda jutott az eszébe, mely szerint az Égbolt Csarnoka valaha egy valóságos épület volt, amely egy ritka és értékes tárgyat őrzött. Kith-Kanan a mágia segítségével az égbe emeltette az épületet és a tárgyat, hogy elrejtse, és csak a térképet hagyta a helyén, amely az épület padlózatát képezte. Amikor kicsi volt, azt mondta neki a többi gyerek, hogy a térkép kellős közepe egy „szerencsehely”, ha odaáll, és nagyon erősen kíván valamit, akkor teljesül a kívánsága.

– Szeretnék felmenni oda, hogy láthassam azt a titkos helyet az égben – suttogta lázasan. – Szeretném látni egész Ansalont. Szeretnék utazni, úgy, mint Kova… kalandokra lelni… és barátokra…

Zavartan pillantott körbe, remélte, hogy senki nem látta meg, vagy hallotta a szavait. Mégsem mozdult meg, na persze nem azért, mintha reménykedne benne, hogy egy mágikus tárgy vagy élőlény teljesíti a kívánságát. Természetesen nem, jelentette ki magának. Ez egy gyerek álma volt, nem pedig egy fiatal férfié. De azért még egy

percet várt, amíg a körtefák között végigszaladó széltől libabőrös lett a karja, és eszébe nem jutott, hogy ideje hazamenni.

Akárhol is van az, gondolta magában.

– A történelem – oktatta másnap Miral mester Tanist – olyan, mint egy hatalmas folyó.

A félelf felpillantott. Jól ismerte már tanítóját ahhoz, semhogy megkérdezze, mit is értett ez alatt. Vagy kifejti Miral, vagy Tanisnak magának kell rájönnie. A félelf kérdéseire csak egy ingerült kézmozdulat lenne a válasz.

Aznap azonban, ahogy ott ültek Miral sötét szobájában a Szóló palotájában, a mágus hajlandónak tűnt többet magyarázni.

– Egy hatalmas folyó – ismételte a mester. – Apró, tiszta, csendes csermelyként ered és gyorsan tovairamlik, amíg más csermelyekkel nem egyesül. Egyre nagyobb és nagyobb lesz, ahogy újabb és újabb patakokkal találkozik, mígnem az ezer apró patak hangja egyetlen hatalmas folyó dübörgő kórusává nem egyesül.

Közben a mester gesztikulálni kezdett, ahogy egyre jobban beleélte magát a metaforájába.

– Igen? – kérdezte Tanis. A félelf tágra nyitotta szemét a homályos szobában, mert amióta csak az eszét tudta, a mágus mindig elfüggönyözte a szobáját. Az éles fény, magyarázta Miral, befolyásolja a gyógy- és fűszernövények hatását, amiket viszont felhasznált a kevés mágiához, amihez értett. Azonkívül az erős fény bántotta a csaknem színtelen szemét is, ezért a mágus mindig a fejére húzta burgundivörös köpönyegének csuklyáját. Tanis már régen eltöprengett azon, vajon miért fogadta fel a Szóló gyermekei tanítójának Miralt. A férfi egy időben egyszerre okította Lauranát, Gilthanast és a félelfet. Amikor Miral az udvarhoz került, Porthios már túl idős volt ahhoz, hogy tanítója legyen, Laurana pedig most már egy elf hölgytől vett leckéket. Gilthanas és Miral egyébként már a kezdet kezdetén nem fértek meg egymással, így a Szóló kisebbik

fia csak a fegyverforgatást tanulta inkább. Porthios egyik barátja, Ulthen volt a mestere, aki előkelő származása ellenére állandóan híján volt a pénznek.

Tanis megkedvelte a különc mágust és vele maradt. Miral azon kevesek közé tartozott az udvarban, akik nem voltak jegesen udvariasak a félelffel. Talán azért bánt másképp a mágus vele, mert éveket töltött el Qualinestin kívül. A mágus olyan elf volt, aki nem elfek között nevelkedett, döbbent rá az ifjú. Egy okkal több, hogy egy nap elhagyja Qualinost-ot.

Miral csontos ujját Tanisra bökte, és a csuklyáját félig hátraeresztette. Szempillája, szemöldöke és vállig érő haja, amely kikandikált a csuklya alól, világító szőke volt, még Laurana fürtjeinél is világosabb. A polcokon sorakozó könyvek, a varázsfüvek és a varázslónak az a szokása, hogy testedzésként késő éjszaka a Torony folyosóit rótta – amin igen jót kuncogtak a fiatalabb elfek –, olyan emberre vallottak, aki túl sok időt tölt a sötétben.

– A hatalmas folyó – folytatta Miral, és Tanis megrázta a fejét, hogy megpróbálja visszaterelni elkalandozott gondolatait – viszont beleömlik a mély és végtelen tengerbe. A történelem olyan, mint ez a tenger.

A mágus mosolygott Tanis zavarodottságán és ettől sólyomszerűvé váltak arcvonásai.

– És noha egyszerű dolognak tűnik a hatalmas óceánok és folyók – vagyis az évek során bekövetkező háborúk és nagy horderejű események – tanulmányozása, néha csak úgy lehet megérteni a múltat, hogyha egyenként, csepptől cseppig azoknak az apró csermelyeknek a hangjára figyelünk, az egyes emberek életének történetére, amelyek olyanná formálják a világot, amilyen.

Elmerülve a mágus szónoklatában, Tanis mélyen beszívta a szobában tárolt bedugaszolt üvegcsékből áradó fűszeres illatokat, és rájött, hogy Miral végre rátért a lényegre. Míg más fiatal nemes irtózott volna ezektől a leckéktől, Tanis örömmel várta minden

együtt eltöltött órájukat. A történelmen kívül más tantárgyakat is tanult a mágustól: írást, az égiek dolgait, az élő dolgok szokásait és működését. És a félelf mindegyiket nagyon érdekesnek találta.

– Példának okáért – folytatta Miral hátradőlve egy hatalmas párnára, amelyre kikészített szarvasbőröket dobtak, és intett az ifjúnak, hogy helyezze magát kényelembe mellette egy hasonló, kisebb, de cseppet sem kényelmetlenebb pamlagon – meséltem már neked Johericről?

Mikor a félelf a fejét rázta, a férfi belefogott a történetbe.– Mint azt tudod, Tanis, az elfek a jó megtestesítői, ők voltak az

első faj Krynnen.A félelf már nyitotta volna a száját, hogy megkérdezze, vajon a

többi faj is azt hiszi-e, hogy ők voltak az elsők, de a mester egy pillantásával elhallgattatta.

– Az elfeket kevésbé befolyásolta a Szürkekő, mint más, gyengébb fajokat, de…

– Mesélj nekem a Szürkekőről! – szakította félbe Tanis, remélve, hogy ez az óra belenyúlik majd a Tyresiannal tartott kora délutáni íjászleckébe.

Miral rábámult és egyszeriben mintha mélyebbekké váltak volna az árnyak a szobában, mintha a sötétség visszatükrözte volna a mester harapós hangulatát.

– Már meséltem neked a Szürkekőről. Most pedig… – A mágus hangja rekedt suttogássá vált. – Minket kevésbé befolyásolt a Szürkekő, mint más fajokat, ám a kő – ami, mint azt tudod, a káosz megtestesítője – nyugtalanságot okozott, amerre csak elhaladt.

– Silvanestiben, ahonnan származom… – Ez újdonság volt Tanis számára, aki felült és egy kérdést akart felvetni, ehelyett azonban a mágus egy újabb pillantására visszahanyatlott. – Silvanestiben, közel Silvanosthoz, a fővároshoz, élt egy elf lord és két gyermeke. A fiút Panthellnek hívták és a nem sokkal fiatalabb húgát Johericnek. Mint az a Testvérgyilkos Háborúk előtti időkben szokás volt, a legidősebb

fiúgyermek örökölte az apja címét, földjeit és vagyonát. A leány, Joheric szép hozományt kapott volna, ha hozzámegy egy olyan fiatal elf lordhoz, aki hajlandó őt elvenni, ám a lány nem kapta volna meg azt a rangot, amit apja viselt.

– Ez ami azt illeti, eléggé igazságtalannak hangzik – jegyezte meg Tanis.

Miral bólintott és szorosabbra vonta maga körül a köpönyegét.– Joheric is így gondolta – folytatta a mágus. – Ez a helyzet

eléggé bosszantotta a lányt, különösen azért, mert számára egyértelműnek tűnt, hogy ő a sikeresebb gyermek. Az elf lányokat, ugyanúgy, ahogy most is, megtanították a fegyverforgatásra, jóllehet abban az időben inkább csak elméletben használták a fegyvereket, mint gyakorlatban. Ha szükség volt rá, inkább a férfiak harcoltak.

– Szóval Joheric olyan ügyesen forgatta a kardot, hogy legyőzte testvérét, Panthellt a várudvaron rendezett párviadalban. Erősebb és ügyesebb volt fivérénél. De mivel ő volt a fiatalabb leszármazott, tudta, hogy végül is mindent, amit úgy gondolt, hogy őt illetné, egy arra érdemtelen személy kap majd. Mindenkinek be kell látnia, okoskodott, hogy Panthell rossz harcos, akinek egyáltalán nincsenek erkölcsi aggályai. A lány tudta, hogy a fivére nem veti meg a tolvajlást, hogy kapzsi és gyáva, és mindennek tetejébe még nincs is túl sok esze.

Tanisnak korogni kezdett a gyomra és a tányér pirított quith-pa-ra pillantott, amit a mágus karnyújtáson kívülre rakott egy alacsony asztalkára, közel a két pamlaghoz. A félelf túl későn ért haza tegnap este ahhoz, hogy csatlakozzon a Szóló családjához a vacsoránál. Ráadásul a Kovával való beszélgetés feletti gyötrődéseitől képtelen volt elaludni hajnalig, és amikor végre álom jött a szemére, elaludt, így ha nem akarta lekésni az órát Mirallal, nem maradt ideje reggelizni.

A mágus helyesen értelmezte a korgást és a vágyakozó pillantást és egy parancsszót ejtett ki egy másik nyelven, mire a tányér,

anélkül, hogy valaki megfogta volna, félrecsúszott az asztalkán, a félelf felé. Tanis köszönetet mormogott, megkent egy szelet quith-pa-t körtelekvárral, és a szájába tömte.

Miral folytatta.– Johericet igencsak elkeserítette, hogy az összes tudása,

ügyessége és tehetsége ellenére semmit nem tud elérni. Arra vágyott, hogy csatába mehessen, és dicsőséget hozzon a házra. Nemsokára kitört a Sárkányháború, és itt volt a nagy lehetőség. A háború harcba szólította apját, és ő, gyermekei heves tiltakozása ellenére Panthellt küldte a csatába. Joheric viszont otthon maradt és gyakorolta a kardvívást, az íjászatot, mígnem bizonyos lett abban, hogy becsülettel meg tudja védeni magát. Hosszú hónapok teltek el úgy, hogy semmi hírt nem kaptak Panthell felől.

– Megölték? – kérdezte Tanis.– Joheric apja is ettől tartott. Attól félt, hogy fiát és örökösét

elfogták. Joheric ekkor az apja elé állt és megesküdött, hogy megtalálja a bátyját. Senki sem vette őt igazán komolyan, mert végül is ő csak egy lány volt, és még csak huszonöt éves, vagy akörüli, fiatalabb, mint amennyi te vagy most. Az éjszaka leple alatt megszökött a kastélyból és nekivágott Silvanesti erdejének, hogy megtalálja a bátyja csapatát.

– Megtalálta? – kérdezte Tanis tele szájjal. Felcsippentett egy morzsát a homokszínű nadrágjáról.

Miral bólintott.– Igen, megtalálta, de nem olyan körülmények között, amilyenre

számított. Akkor bukkant rá, Panthellre, amikor az elfek serege az emberekkel csatázott. Odaverekedte magát a fivére oldalához, ahol döbbenten vette észre… – a mágus elhallgatott.

– Mit gondolsz, mit vett észre, Tanis? Tanis felnézett és lenyelte a falatot.– Mit? – kérdezett vissza. Miral lehalkította a hangját.

– Panthell az emberek oldalán harcolt.A félelf érezte, hogy borzongás fut végig a hátán. Olyan gyorsan

ült fel, hogy a szoba hirtelen elfeketedett előtte. Megrázta a fejét, hogy kitisztuljon a látása. Mit akart ezzel Miral mondani?

A mágus kíméletlenül folytatta, pillantása futólag találkozott az ifjúéval.

– Joheric annyira feldühödött, hogy anélkül, hogy gondolkozott volna, a bátyja nevét kiáltotta, és amikor az elindult felé, beleszaladt a lány kardjába. Kiderült, hogy az elfek már régóta keresték ezt az emberekből álló csapatot, aminek Panthell volt a vezetője. Az elfek megtizedelték az embereket, és hősként vitték haza Johericet.

– Hősként? Azért, mert megölte a fivérét? – nyelt egyet Tanis. Hallotta már, hogy a silvanesti elfek hűvösebbek és számítóbbak a qualinestieknél, de…

– Azért, mert megölt egy árulót – javította ki Miral. – A lány örökölte az apja földjeit, és sikeres hadvezér lett belőle.

A mester elhallgatott és a tanítványra pillantott. Tanis elszörnyedt.– Ennyi? – követelte, hangja akarata ellenére egyre magasabbra

kúszott. – Megölte a bátyját és megjutalmazták érte?– Élete végéig elkísérte a szomorúság – ismerte el Miral. –

Évekkel később rémálmai voltak, amiben újra és újra megölte a fivérét, mígnem sikoltva ébredt fel álmaiból.

Tanis elgondolkozott. Végignézett a homályos szobán, ám csak egy páncélba öltözött elf nőt látott, aki a harcban felnyársalja a saját bátyját.

– A rémálmok túl könnyű büntetés azért, hogy lemészárolt egy másik elfet – jelentette ki végül.

Csendben ültek egy darabig, amikor Miral előredőlt.– Megértetted az erkölcsi tanulságát annak, amit elmondtam? A félelf lenyelte az utolsó falat quith-pa-t és gondolkozott egy

darabig.

– Hogy egy ember meg tudja változtatni a történelem folyamát? –kérdezte végül.

A mágus helyeslően bólintott.– Jó. Hát még?Tanis keményen törte a fejét, de semmi más ésszerű mondanivaló

nem jutott az eszébe. A mester előredőlt, szeme hirtelen mintha kristályból lett volna.

– Döntsd el, melyik oldalon állsz, Tanis.Az ifjú megriadt, érezte, hogy kiszalad a vér az arcából.– Mit mondtál? – kérdezte elgyöngülő hangon.– Döntsd el, melyik oldalon állsz. A mágus elfordult.

Ekkor érkezett meg Laurana, és Miral úgy döntött, hogy itt az ideje, hogy tartsanak egy kis szünetet. Döntésében kétségtelenül befolyásolta az is, hogy látta, milyen rémült képet vág az ifjú tanítvány. Előbb vagy utóbb szembesülnie kell a könyörtelen igazsággal, gondolta a mester. Tanis nem fog tudni félig elfként, félig emberként élni. El kell döntenie, melyik fajhoz tartozik. Ennek ellenére fájt neki az, hogy fájdalmat okoz ifjú tanítványának, és azt kívánta, bárcsak lenne valami kevésbé kíméletlen módszer, amivel elérhetné célját. Ha Tanis nem épít maga köré védőpajzsot az udvarral szemben, akkor végig megtörten és sérülten lesz kénytelen leélni az életét. Akkor is, micsoda szégyen!, gondolta a mágus.

Tanis jó pár perccel később tért vissza, miután szerencsésen sikerült elhárítania húgának kísérleteit, amivel az ki akarta csábítani a napra, hogy valami gyerekes játékot játsszanak.

– Kevés ilyen nap lesz már a télig, mint ez a mai – bizonygatta a Szóló leánya. – Csak lehunyod a szemed, és hipp-hopp, a tél itt terem, Tanis.

A kislány felnevetett, de a félelf megborzongott. Már a csontjaiban érezte a tél hidegét, és tudta, hogy valahogy az évszakok

változása az ő számára mást jelent, mint a többi elfnek. Talán az lehet, hogy érzi magán, ahogy az évszak beköszöntével ő is változik, idősebb lesz. Talán az egyes évszakok többet jelentenek azoknak a fajoknak, akiknek kevesebb jut ki belőle. Egy félelf rövidebb életet él, mint egy elf, viszont hosszabb életre számíthat, mint egy ember.

A mágus és a tanítvány új témába kezdtek, a szárnyak működését tanulmányozták. Miral talált egy döglött verebet és egy denevért a reggeli erdei sétája során. Ő és Tanis megvizsgálták a két állatot, amik egy tálcán hevertek a mester asztalán. Az asztalt egy lámpa világította meg, amiről szétáradt az illatos olaj szaga a szobában. Mindazonáltal, ahogy ott álltak a két döglött állat felett, fej-fej mellett, érezni lehetett a feszültséget kettejük között. Tanisnak nagy erőfeszítésébe került, hogy visszaterelje figyelmét Miral órájára.

– Látod a különbséget a denevér és a veréb között, Tanis? – kérdezte a mágus. Lehelete babérszagú volt.

– Azt hiszem – felelte a fiú. Végighúzta ujjait a denevér szárnyának finom vonalain. – A denevér szárnya bőrből van, ami a hosszúra nyúlt ujjcsontok közt feszül ki, a hüvelykujjat kivéve. – Figyelme most a verébre összpontosult. – A madárnál viszont nincsenek ujjak, a szárny a karból ered, amit tollak borítanak.

– Jó – szólalt meg Miral komoly hangon. – Azt hiszem, ennyi elég lesz mára. Nem szeretném, ha esetleg a repülésről kezdenél el álmodozni.

Tanis Miralra mosolygott.– Azt hiszem, ha belevágnék, ugyanaz lenne a végzetem, mint

ezeknek a szerencsétlen páráknak.Szánakozva pillantott az asztalon fekvő állatokra.– Az élet és a halál is a természet örök körforgásának része –

válaszolta a varázsló, elkapva az ifjú pillantását. – És ha tanulni tudunk a halálból, annál jobb.

Félretolta a tálcát, és két pohár bort töltött ki, amit a beszélgetés közben lassan kortyolgatni kezdtek.

– Nos, van még időnk egy újabb történetre. Mi legyen az?– Te – válaszolta Tanis. – A te történetedet szeretném hallani.Mintha újabb árnyék borult volna a szobára, ahogy a mágus

átlátszó szeme a félelf komoly arcába mélyedt. A kőpadló mintha jeges hideget árasztott volna. A tanítvány megborzongott. Miral úgy tűnt, döntésre jutott, belekortyolt az italába, majd megkérdezte:

– Vajon miféle történetet mondhatnék magamról?– Mi van a sok-sok utazással? – nógatta a fiú. Miral elfordult az asztaltól.– Egy hóbortos ifjú elf céltalan bolyongása volt az, semmi más –

felelte a mágus egy vállrándítás kíséretében. – Csekély jelentősséggel bírt az életem, amíg végül le nem telepedtem Qualinostban.

Tanis belekortyolt a borba, majd újra ivott egy kortyot, hogy erőt merítsen az italból.

– Hogy kerültél ide? Azt mondod, silvanesti elf vagy. Akkor miért jöttél Qualinestibe?

– Kora délután van. Nem fogod lekésni az íjászórát?– Azt mondtad, van még időnk egy történetre – kötötte az ebet a

karóhoz Tanis.Miral felsóhajtott.– Látom már, nem hagysz nyugtot nekem addig, amíg ki nem

elégítem a kíváncsiságodat egy középkorú varázsló életéről. Akkor menjünk! Hadd kísérjelek el a Tyresiannal kezdődő órádra! Útközben beszélgethetünk.

Kiürítették serlegeiket, majd kiléptek a folyosóra. A mágus gondosan bezárta az ajtaját. Miral kérésére a szobájához vezető folyosót mindig csak kevéssé világították meg. Szintén az ő kérésére őröket sem állítottak ide.

– Mit tudsz rólam, Tanis? – kérdezte a varázsló, ahogy lassan elindultak a folyosón.

Az ifjú lépteit a mesteréhez igazította. Egyikük sem ütött nagy zajt. A félelf azért, mert bőrmokaszint viselt, a mágus pedig azért, mert puha papucs volt rajta.

– Tudom, hogy a Szóló testvérének, Arelasnak voltál a barátja. És hogy akkor érkeztél ide, amikor én még gyerek voltam.

Ahogy lassan lépdeltek a folyosón, a mágust mintha teljesen lefoglalta volna a márványpadló szürke erezetének vizsgálata. Eléggé eltávolodtak a varázsló lakosztályától, így a falikarokba szúrt fáklyákat már meggyújtották. Egyik fénykörből a másikba léptek. Végül, mikor Miral megszólalt, úgy tűnt, hangja valahonnan a csuklyája mélyéről érkezik.

– Nagyon régi barátság a mienk – mesélte a varázsló rekedten. –Tudtad, hogy Arelas távol az udvartól nevelkedett fel?

Tanis bólintott, majd rájött, hogy a mester nem láthatja őt a csuklyája miatt.

– Igen, persze – válaszolt.– Arelas volt a legifjabb a három testvér közül. Solostaran volt a

legidősebb, természetesen. Kethrenan sok évvel fiatalabb volt nála, és Arelas csupán néhány évvel volt ifjabb Kethrenannál. Arelast nagyon kicsi korában küldték el az udvartól. Azt beszélik, azért, mert törékeny egészsége nem engedte, hogy itt éljen – folytatta Miral. –Elküldték egy csoport paphoz az északon fekvő Caergoth közelébe, ahova hetekig kellett utazni hegyeken keresztül, és át kellett hajózni a Schall-tengerszoroson. Röviddel azelőtt érkeztem én is oda mágustanoncként, több mágussal együtt.

– Azt hinnéd, hogy két elf, aki egy emberek lakta városban lakik, könnyen megbarátkozik egymással, már csak az egyedüllét miatt is – mesélt tovább Miral. – De nem így állt a helyzet. Ugyanabban a városban éltünk hosszú évekig, és sokszor találkoztunk a piacon, de mindig csak bólintottunk egymásnak, soha nem beszélgettünk. Ő soha nem ment haza Qualinostba. Én pedig soha nem mentem haza Silvanestibe.

A mágus szünetet tartott, és Tanis szinte hallotta, ahogy barátja a helyes szavakat keresgéli. Ahogy az egyik ajtóhoz értek, Lord Xenoth, a Szóló idős tanácsadója bukkant fel, hosszú köpönyege az oldalát csapkodta. Elhaladt mellettük, anélkül, hogy köszönt volna nekik.

– Xenoth a kezdetektől fogva utált engem – mormolta Miral. –Sejtelmem sincs, hogy miért. Semmit nem követtem el ellene. Biztosan nem veszélyeztetem az udvari pozícióját, márpedig őt csak ez érdekli.

Ahogy elhaladtak az ablak mellett, mely egy függőleges nyílás volt a kvarckristályban, Tanis kikerült egy szabadon álló növénytartót, amibe páfrányokat ültettek.

– De Arelas és te végül csak találkoztatok – unszolta a varázslót a félelf.

Miral jobbra fordult és elindult lefelé az udvarra vezető széles kőlépcsőn.

– A mágiámnak köszönhetően találkoztunk. Egy nap Caergoth piacán Arelas rosszul lett. Mindig is törékeny volt az egészsége. Épp a közelben voltam és odarohantam hozzá segíteni. Sok varázslatot ismerek, amivel enyhíteni tudom a kisebb betegségeket, habár nem vagyok végzett gyógyító, mint azt te is tudod.

Tanis már éppen ellenkezni akart, de a mágus félresöpörte az udvarias szavakat, a rá olyannyira jellemző mozdulattal, és a félelf csöndben maradt. Miral tulajdonképpen valóban csak kisebb varázslatokra volt képes, ám barátságos személyisége és a hajlandóság, hogy megossza idejét másokkal, viszonylag népszerűvé tették.

– Akárhogy is – folytatta a mester –, sikerült Arelas fájdalmait enyhítenem és az ezt követő napokban gyakran meglátogattam. Végül barátok lettünk.

Odaértek a szárnyas ajtóhoz, amely az udvarra nyílt. Az ajtókat acélból készítették, amitől nagyon értékessé váltak, hiszen egy olyan

korban készültek, amikor az állandó háborúzás veszélye miatt a fegyvergyártáshoz szükséges acél sokkal többet ért, mint az arany vagy az ezüst. Mindkét ajtószárny olyan magas volt, mint két elf, és olyan széles, mint egy elf, jóllehet az elf mesteremberek precizitásának köszönhetően bárki ki tudta nyitni, függetlenül attól, hogy milyen erős volt. Tanis kinyitotta az egyik szárnyat annyira, hogy meglássa Tyresjant, amint egy oszlopnak támaszkodva várakozik negyvenlábnyira az ajtótól. Miral visszalépett az árnyékba és a félelf újra becsukta az ajtót.

– Hogy kerültél végül Qualinostba? És mi történt Arelas-szal? A varázsló hátrahúzta a csuklyáját.– Ez talán várhat egy következő alkalomig. Ez nem az a fajta

történet, amit ne lehetne kettészakítani. – Ám egy pillantást vetett Tanisra, és mégis folytatni kezdte. – Arelas úgy döntött, hogy ellátogat Qualinostba, és megkért, hogy kísérjem el. Mindig is szerettem volna látni a nyugati elf országokat, úgy hát beleegyeztem. Küldethettünk volna Qualinostba, az udvarba kíséretért, de Arelas úgy akart belépni Qualinestibe, hogy ne tudják, ki ő. Hogy miért, sose tudtam kideríteni. Sok mindenben titokzatos volt.

– Akkor még az Összeomlás utáni zűrzavaros időket éltük. Mindennaposak voltak a rablótámadások az utakon, ám Arelas biztosított arról, hogy biztonságban leszünk a kis csapatban, akikkel együtt utaztunk.

Miral lehajtotta a fejét, és úgy tűnt, nehezen kap levegőt. Tanist lenyűgözte az elbeszélő, jóllehet azt kívánta, bárcsak sose kérdezte volna a mágust arról, ami nyilvánvalóan fájdalmas emlék lehetett a számára.

Végül a mágus felsóhajtott.– Arelas tévedett. Biztonságosan áthajóztunk Caergothból

Abanasiniára, és egy hetet utaztunk a szárazföldön. Aztán egynapi lovaglásra Vigasztól, a Kapuhoz közel megtámadott egy emberekből

álló rablóbanda. Az egyiküket megöltük, de sikerült lemészárolniuk a velünk utazó őröket.

– Arelas? – tette fel a kérdést Tanis. Az ajtón keresztül türelmetlen lépteket hallott közeledni. Csak találgatni tudott, hogy Tyresian lehet az, amint éppen érte indul az íjászórát megtartani.

– Egy… robbanás történt – szólalt meg halkan Miral, és még egy lépést hátrált, ahogy az ajtó kezdett kinyílni. – Arelas súlyosan megsebesült. Megtettem minden tőlem telhetőt. Azt mondta, jöjjek ide, és hogy a bátyja talál majd helyet nekem az udvarban. Látod, még Arelas, egy igaz barát is tisztában volt azzal, hogy nem vagyok elég jó mágus ahhoz, hogy saját pozícióm legyen.

Ebben a pillanatban Tyresian rontott be az ajtón, azt kiabálva:– Tanthalas, félelf! Itt várok már…Meglátta kettejüket és megtorpant, nyilvánvalóan nem óhajtotta

észrevenni a mágust.– Elkéstél! – mutatott vádlón az ifjúra.Tanis egy percre még figyelmen kívül hagyta a mérges elf

lovagot.– Így hát idejöttél – mondta Tanis a varázslónak. Miral bólintott.– És azóta itt vagyok. Boldog vagyok, boldogabb, mint amilyen

Silvanestiben lettem volna, azt hiszem. Hiányzik Arelas. Még mindig álmodom vele.

A magában füstölgő Tyresiannal a háta mögött, Tanis együttérzőn figyelte, ahogy a mágus felsétál a lépcsőn.

– Emeld fel a fejed! – utasította Tyresian. – Tartsd egyenesen ezt a karodat! Így támaszd meg a lábad! Ne fordítsd el a tekinteted a célpontról, amíg célzol! Az istenekre, meg akarsz ölni valakit?

Mellettük Lady Selena nevetett fel. Az elf lady királyi jelenség volt violaszínű szemével és sötétszőke hajával, ám volt valami riasztó keménység a vonásaiban. Ennek ellenére az a hatalmas vagyon, amit a szülei halálával örököl majd, sok elf lord számára csak növelte vonzerejét.

Tanis már két órája lőtte ki a nyilakat egymás után a szalmazsákokra, amiket Tyresian parancsára állítottak fel a hatalmas udvar egyik üres fala előtt.

– Így legalább viszonylag biztosak lehetünk abban, hogy nem lősz egyetlen erre járó udvaroncba se – jelentette ki Tyresian, amin még nagyobbat kacagott Litanas, Ulthen és Selena. Porthios egy padon ült és olyan merőn figyelte félelf öccsét, hogy szinte biztos volt, hogy Tanis tízből kilencszer el fogja véteni a célt.

– Nem kérnéd meg a barátaidat, hogy menjenek el? – kérdezte Tanis Tyresiant, mire annak kék szeme összeszűkült.

– Azt hiszed, egy nap majd megtisztítják neked a csatateret, csak azért, hogy könnyebb dolgod legyen, és ne lássanak bíráló tekintetek? – torkolta le hangosan az elf lord. Litanas felhorkantott, és Tanis érezte, hogy elvörösödik. Porthios kivételével a csapat a félelf szereplését igencsak szórakoztatónak találta.

Az ifjú karja fájt, ujjai merevek voltak. Elgémberedett kezével leejtette a nyílvesszőt. Lángba borult az arca, ahogy mögötte a csoport mulatságosnak találta az erőfeszítéseit, hogy felcsípje a moháról a nyilat ujjaival, amelyek nem engedelmeskedtek akaratának. Tulajdonképpen ahhoz lett volna kedve leginkább, hogy Tyresian nyaka köré szorítsa ujjait, és ugyancsak fegyelmeznie kellett magát, hogy meg ne tegye. Emellett Lady Selenának is különösen idegesítő volt a nevetése, mely felkúszott a skála legtetejére, majd visszagurgulázott az alaphangra. Égnek állt a szőr a hátán miatta, de Litanas és Ulthen úgy tűnt, elbűvölőnek találják.

– Nincs túl sok haszna, ha meg tudod védeni magad egy olyan ellenségtől, amely távol van, ha sebezhető vagy akkor, amikor már ott áll előtted – jelentette ki az oktatója önelégülten.

Semmi kétség, gondolta Tanis, és vágott egy grimaszt, amikor Tyresian egy nehéz acélkardot nyomott a kezébe. A félelfnek gyorsan hárítania kellett a vadul vigyorgó elf lord ütését. Az elf ügyesen Tanis háta mögé támasztotta le a lábát és a kardlappal

meglökte az ifjút. A félelf hanyatt esett, és csak kis híja volt, hogy bele nem dőlt a saját kardjába.

Ott feküdt zihálva, a harsány kacagás kereszttüzében, de nem nézett a kőpadon pukkadozó elf nemesekre.

Hirtelen kihallotta a hangzavarból Lady Selena hangját.– Elszakította a nadrágját! – visította a lány, és újabb kacagásban

tört ki.Tanis lenézett. A kardja valóban felszakította nadrágjának jobb

szárát, és az eséstől a hasíték csak még nagyobb lett, felfedve ezzel szőrös combját Porthios barátai előtt. A félelf végül egy újabb hangot hallott, és meglátta Porthiost, amint a könnyeit törölgetve, fejét csóválva feláll és visszavezeti cimboráit a palotába. Tyresian előrehajolt és egy könnyed mozdulattal felkapta Tanis kardját, tisztelgett vele az elesett félelfnek és a barátai után sietett. Egy pillanatra azért megállt az ajtóban, és erős karjával megtartotta azt.

– Viszlát holnap, félelf – mondta vigyorogva. Bentről kihallatszott Selena csilingelő nevetése.

5. fejezet

Az íjászverseny

ásnap reggel Laurana már az udvaron várta, amint Tanis megjelent az íjával és a nyílvesszőkkel. A borús égbolt visszatükrözte az ifjú mogorva hangulatát. Miral

lemondta a reggeli órákat, és Tanis eltökélte, hogy addig gyakorolja az íjászatot, amíg Tyresian már semmilyen kifogásolnivalót nem talál benne.

MÁm ott lebzselt a Szóló lánya vadászzöld köntösében,

aranydíszítéses papucsban. Hosszú haja két vastag hajfonattól eltekintve arca köré omlott. Ahogy lábát lóbálva üldögélt az egyik kőfal peremén, egyszerre sugallta a kacér hölgyet, aki egyszer lesz majd belőle és az elkényeztetett gyermeket, aki most volt. Tanis nyögött magában egyet.

– Tanis! – kiáltotta a lány és leugrott a falról. – Van egy óriási ötletem!

A félelf felsóhajtott. Hogyan viselkedjen vele? A lány mindössze tízéves volt, az ő harminc évéhez képest szinte még csecsemő. A közöttük lévő korkülönbség egy ötéves és egy tizenöt éves embergyerek közti különbséghez volt fogható.

Igazán kedvelte az elf kislányt, annak ellenére, hogy amaz túlságosan is tudatában volt annak, hogy bűbájossága mennyire hatással van a körülötte lévőkre.

– Mi az, Laurana?A lány csípőre tett kézzel állt meg barátja előtt, arcán

csintalanság, szemében huncutság bujkált.– Szerintem össze kellene házasodnunk!

– Micsoda?Tanis elejtette az íját. Mikor lehajolt, hogy felvegye, a kislány

átölelte a derekát és kuncogva a mohával benőtt földre lökte. Tanis komoran feltérdelt, talpra állította Lauranát, majd felállt.

– Nem hinném, hogy sikerülne, Lauralanthalasa Kanan.– Jaj, miért van az, hogy mindenki a teljes nevemen szólít, amikor

bajban vagyok? – biggyesztette le ajkát. – Szerintem akkor is el kellene venned feleségül!

Tanis már éppen megcélozta a magas kőfal mellett álló csonka célpontot, ám Laurana elétáncolva elállta az útját.

– Meg akarsz sebesülni? – kérdezte tőle Tanis. – Ülj le oda! – mutatott a tőle balra álló padra, amin Lady Selena és a többiek ültek az előző napon. Laurana meglepő módon engedelmeskedett neki.

– Miért nem, Tanis? – csilingelte a lány, miközben a fiú útjára engedett egy nyílvesszőt, amely két lábbal a szalmakupac felett, a célt elvétve koppant a kőfalon, majd ártalmatlanul hullott a földre.

– Azért, mert túl fiatal vagy. – Tanis újabb nyílvesszőt helyezett az idegre, majd a célra hunyorított.

Laurana felsóhajtott.– Mindenki ezt mondja. – Az újabb nyílvesszővel már beletalált a

szalmabálába, jóllehet legalább háromlábnyira volt a sárkányszemtől. – És egy kicsit később?

– Akkor meg talán én leszek túl öreg.– Nem leszel túl öreg. – Makacs elhatározással beszélt, alsó ajkát

lebiggyesztette, szeméből – akár a fejük felett gyülekező viharfellegekből – kis híján kibuggyantak a könnycseppek. – Megkérdeztem Porthiost, hogy meddig élnek a félelfek és ő megmondta. Rengeteg időnk lesz.

Tanis megfordult.– Elmondtad Porthiosnak, hogy hozzám akarsz jönni feleségül? Laurana felvidult.– Hát persze!

Nem csoda, hogy az utóbbi időben olyan hűvös volt vele a Szóló örököse. Nem akarta, hogy a Szóló lánya mindenkinek elhíresztelje, hogy hozzá akar menni a palota félelf fattyához, gondolta keserűen Tanis. Gondolkodás nélkül engedte el a nyílvesszőt, ami csupán pár centiméterre a sárkányszemtől csapódott a vászonnal letakart bálába. A következő lövedék az előző nyílvessző és a sárkányszem között talált a vászonba.

Laurana figyelte.– Nagyon jó, Tanis. Szóval, feleségül veszel egy napon?Tanis előrement, hogy összeszedje a nyílvesszőket. Mire

visszatért, eldöntötte a dolgot.– Hát persze, Laurana – válaszolta. – Egy napon elveszlek.– Hurrá! – csivitelte Laurana kezét összecsapva. – Megyek és

elmondom mindenkinek!Ezzel kiviharzott az udvarról.A félelf utánanézett. Jól van Lauralanthalasa, gondolta, mondd

csak el mindenkinek! Legfőképp Porthiosnak.

Valamivel később, ugyanezen a reggelen, amikor még mindig gyülekeztek a viharfellegek az égen, Tanis ismét találkozott „leendő mátkájával”, miközben az Ég Csarnoka felé igyekezett, hogy négyórányi gyakorlás után pihenjen egy kicsit.

– Hát itt vagy! – szakította félbe merengését egy csivitelő, kifulladt hang. A félelf riadtan fordult meg, és ekkor meglátta Lauranát, amint átvágva a téren, felé szaladt. Zöld-arany ruháját megemelte, hogy ne akadályozza a futásban. A ruha fényes anyaga elütött az égen tornyosuló, borongós, szürke fellegektől.

Laurana az utóbbi időben már nem öltözött annyira gyerekesen, sokkal inkább úgy, mint egy felnőtt elf nő, elhagyva az elf gyermekek puha, puffos ujjú játszóruháját. Új öltözködési stílusa talán az udvari illemszabályok szigorát tükrözte, bár az igazat megvallva Lauranát szemmel láthatóan kevésbé érdekelték az etikett

és a társadalmi protokoll áttekinthetetlen útvesztői, mint az alacsonyabb sorból származó elfeket. Bizonyára elhagyja majd ezt a természetességet, mikor felnő, gondolta sóhajtva Tanis. Hirtelen rettenetesen öregnek érezte magát.

– Mennünk kell! – csiripelte Laurana. – Gilthanas azt mondta, hogy látta őt a tér felé menni!

– Kit?– Tűzkovács Mestert! – mondta Laurana, mintha ennél mi sem

lenne természetesebb.Tanis felsóhajtott magában. Ebben a pillanatban nem igazán

óhajtotta végignézni a játékkészítő és a gyerekek újabb összejövetelét, ám Laurana határozottan megragadta karját, így nem maradt más választása, mint hogy botladozva vele tartson.

Valóban, mire odaértek a térre, a törpe kovácsot már körülvették a nevető gyermekek. Laurana rögtön a kavarodásba vetette magát. Tanis sóhajtott egyet, majd szokása szerint félrevonult a fák közé. A tömeg nemsokára feloszlott, a gyermekek szétszéledtek, hogy kipróbálják új játékaikat. Lauranát teljesen lenyűgözte a törpétől kapott ajándék, egy apró, papírszárnyú madárka, ami valóban repült. Tanis zsebre vágta a kezét és megfordult, hogy elmenjen.

– Jól van, pajtás, itt maradsz! – szólalt meg egy reszelős hang Tanis mögött, mire a félelf riadtan megugrott, amikor egy nehéz kéz esett a vállára. – Ezúttal nem szöksz meg!

Tanis megfordult és a törpével találta szemben magát. Tűzkovács Mester szeme fényesen csillogott, akár a csiszolt acél. Az ifjú nem tudta, mit mondjon, ezért inkább hallgatott, noha a szíve majd kiugrott a torkán.

– No már most – kezdte gyöngéden a törpe –, tudom, hogy… néhányaknak legalábbis… egy egyszerű játék nem elég ahhoz, hogy elfeledtesse velük a gondjaikat. – Vágyakozva pillantott vissza a boldog gyerekekre. – Bárcsak mindenkinek ilyen könnyen menne!

Pillantása ismét Taniséba fúródott.

– De bárhogy legyen is, szeretném, ha ezt elfogadnád.Egy apró csomagot nyújtott Tanis felé, aki azon vette észre magát,

hogy bizonytalan mozdulattal elveszi az ajándékot.Nem tudta, hogy mihez kezdjen, így hát a madzaggal kezdett

bajlódni. A csomó végül kiengedett és a csomagolás a földre hullott. Tanis a kezében tartott tárgyra meredt és a torka elszorult. Egy pár tökéletes aprólékossággal megfaragott hal volt az. Mindkét hal egy-egy apró aranyzsinegen lógott egy piciny keresztfáról, ami egy sziklás patakágyon állt.

– Várj csak – mondta halkan a törpe –, hadd mutassam meg? –Tömpe ujjhegyével gyengéden megérintette a keresztfát, mire az forogni kezdett. A halak szelíden billegve jártak körbe-körbe az alapzat körül. Úgy tűnt, mintha úsztak volna, kecsesen és szabadon, ott, Tanis tenyerében.

– Ha kínosnak tartod, hogy játékot kapsz, akkor esetleg hívhatnád „faszobornak” – ajánlotta a törpe a fiúra kacsintva.

– Csodálatos! – suttogta Tanis, és egy mosoly suhant át az arcán.

Tanis az udvaron várt aznap délután, amikor Tyresian megérkezett, a nyomában Selenával, Ulthennel és Litanasszal. A halas szobrot az egyik oldalfalra helyezte. Porthios egy pár pillanattal később lépett ki a szárnyas ajtón. Éppen abban a pillanatban egy esőcsepp hullott a teret keresztül-kasul átszelő ösvények egyikére, és Tyresian, akinek térdig érő tunikája olyan színű volt, akár a viharfelhők a fejük felett, bosszankodva pillantott fel az ólomszínű égboltra.

– Azt hiszem, az lesz a legjobb, ha elhalasztjuk a mai órát – jelentette ki az elf lord, mire társai Porthios kivételével felsóhajtottak. A Szóló örököse mindössze komoran végigmérte a csoportot, keskeny szemöldökét összehúzva felöltötte jellegzetes, rosszalló arckifejezését.

– Nos, akkor mivel fogunk szórakozni? – csípte el Tanis Litanas motyogását, mire Selena kesztyűs kezével eltakarta száját és felvihogott. A félelf összerezzent.

Csakhogy Tanis nem azért lövöldözött nyílvesszőket egész délelőtt a szalmabálába, hogy most elhalasszák az órát. Egy nyílvesszőt helyezett íjának húrjára, majd célra tartva felhúzta a fegyvert. Hangja szándékosan lágyan zengett.

– Én nem vagyok olyan érzékeny, hogy egy kis eső megártson, Lord Tyresian. Ha te másként vélekedsz, nyugodtan vonulj vissza. Az egyik szolgáló talán gyújt majd neked tüzet. Ami engem illet, én maradok.

A rövid hajú elf lord szögletes állátói a feje búbjáig elvörösödött.– Folytatjuk – jelentette ki színtelen hangon.Az eső még nem esett, Tanis pedig egymás után küldte először a

kék, majd a vörös tollú nyílvesszőket a cél felé, melyek villogva szálltak keresztül az udvaron. Néhány lövedék a falba csapódott, de az ifjú egyre állhatatosabban lőtte a szalmakazlat. Néha még a kerek célt is eltalálta – bár a sárkányszem közepét nem sikerült kilőnie. Tyresian a tőle megszokott módon kritizálta.

– Feszesen azt a vállat! Tartsd hátul azt a könyököd! Úgy lősz, akár egy mocsári törpe, félelf! Tartsd nyitva mindkét szemedet! Meg akarod becsülni, milyen messze van a cél, nemde?

Mikor végül a nehéz levegőben arca már nedves volt az izzadságtól, Tanis egyik nyílvesszeje éppen csak centiméterekkel hibázta el a sárkányszemet. Diadalittasan fordult Tyresian és a pusmogó többiek felé. Selena, akinek violaszínű szeme alatt sötét foltok látszottak, köpenyként tapadt Ulthenhez és nem bírta abbahagyni a vihogást. Ulthen félhosszú, világosbarna haja a lány vállára omlott, miközben kezét a lány szájára nyomva próbálta elfojtani annak nevetését. Litanas úgy röhögött, hogy barna szeme keskeny nyílássá zsugorodott. Velük ellentétben Lord Xenoth, a Szóló tanácsnoka kifejezéstelen arccal állt az ajtó mellett. A másik

oldalon álló Porthiosra nem tett különösebb benyomást a mutatvány, felvette Kova játékát, és lustán megpergette a keresztrudat, körbeperdítve a halakat.

– Tessék! – kiáltotta kétségbeesetten Tanis. – Mi a baj ezzel? Majdnem telitalálat! – Legnagyobb szörnyűségére azon vette észre magát, hogy a könnyeivel küszködik. Ha most elsírom magam, akár el is mehetek Caergothba, gondolta magában.

Porthios egy üres padra tette a fafaragást és előrelépve elvette Tanistól a kőrisfából készült, sima, hosszú íjat. Arcán a büszkeség és a kelletlenség viaskodott, és a félelf egy röpke pillanatig azt hitte, hogy unokatestvérét kínosan érinti az eseményekben beállt fordulat.

– Ezt nézd meg! – Durva él érződött az elf lord hangjában. Porthios szemmel láthatóan mindenféle erőlködés nélkül felajzotta az íjat, majd egy nyílvesszőt küldött a célba, kettészelve Tanis nyílvesszejét. Az íjat egyetlen szó nélkül visszaadta a fiúnak, majd a szárnyas acélajtó felé indult. Tanis egy pillanatra ismét kelletlenséget látott Porthios mélyen ülő szemében.

– De te sem kerültél közelebb, mint én! – ellenkezett az ifjú, mire Porthios megperdült. Esőcseppek hullottak rájuk, és Tanis hallotta, hogy Selena beküldi Litanast vízhatlan köpenyéért. Tyresian felhorkantott.

Most, hogy háttal állt a bámészkodóknak, először villant át együttérzés Porthios arcán, aki előrelépve megragadta Tanis karját.

– A nyílvessződre céloztam, kuzin, nem a sárkányszemre – szólalt meg halkan. Zöld szeme, mely annyira hasonlított a Szólóéhoz, figyelmeztetőn villant.

– Mondod most! – vitatkozott hangosan Tanis, akarata ellenére. Érezte, hogy ökölbe szorul leengedett keze. Egy esőcsepp hullt Porthios fejére, lesimítva sötétszőke hajtincsei egyikét. – Én azt mondom, elvétetted a sárkányszemet!

Inkább csak érezte, mint látta, hogy Tyresian megjelenik mellette, majd meghallotta az elf lord hízelgő hangját.

– Ez úgy hangzik, mint egy kihívás, uram. Lássuk, mire képes forrófejű fél-ember barátunk veled szemben, Porthios!

Az együttérzés eltűnt Porthios arcáról.– Párbajra hívsz? – kérdezte halkan. Mindannyian ránéztek. Tanis gyorsan döntött.– Igen!– Ez aligha tisztességes, Lord Porthios – kiáltotta Ulthen a padról.

– A félelf még csak most kezdte a tanulást. Kissé előnyben vagy vele szemben.

– Túlteszek rajtad a céllövésben, Porthios – kiáltotta vakmerően Tanis.

Porthios figyelmesen tanulmányozta Tanist, majd közelebb lépett hozzá.

– Ne csináld ezt, Tanis! – dörmögte. – Ne kényszeríts arra, hogy ezt tegyem!

Ám a félelf vére forrt az ereiben.– Bármilyen körülmények között képes vagyok legyőzni téged,

Porthios! – válaszolt. Mostanra egyenletesen szitáló eső homályosította el a környéket. – A feltételeket te szabod meg.

Porthios felsóhajtott, majd a lábuknál lévő mohát kezdte vizsgálgatni.

– Négy nyílvessző fejenként – szólalt meg végül. – A te íjadat fogjuk használni.

A szolgák sietve kis pavilonokat hoztak, melyek csíkos pányvái alatt a selyembe öltözött ifjú nemesek menedéket lelhettek az eső elől. Lord Xenoth eltűnt, majd egy csuklyás köpennyel tért vissza.

Tyresian, akinek haja szögletes koponyájára tapadt, hegyes füle pedig kissé lekonyult az esőben, önmagát jelölte meg bírának, és Porthios és Tanis közé lépett.

– Porthios Kanan az alábbi feltételeket szabja: Tanis, félelf lő először, összesen négyszer. – Katonás hangja visszaverődött a nedves kőfalakról. – A sárkányszem tíz pontot ér. A célpont bármely

más része ötöt. A szalmabála két pontot ér. Aki elvéti a szalmabálát – mosolyodott el rosszindulatúan –, tíz pontot veszít. – Köhögött. –Ha tüdőgyulladást kapunk ebben az istenverte időben, az mindkét íjásznak ötven pontjába kerül, de mindannyian reméljük, hogy ez nem fog bekövetkezni. – Litanas, aki eddigre két újabb köpennyel tért vissza, megtapsolta a viccet. – Porthios skarlátvörös, Tanis pedig kobaltkék nyílvesszőket kap. Kezdődjék a verseny!

Az eső még jobban rázendített. Hébe-hóba egy-egy babérlevél hullott le a környező fákról, bukfencezett egyet, majd mozdulatlanul elfeküdt, mintha valami dühös isten egy erdőt dobálna szerteszét. Tanis elfoglalta a helyét, majd célzott a ferdén vágó esőben. Meglepetésére a tömeg elcsendesedett mögötte, bár lehet, hogy a csend inkább az időjárásnak volt köszönhető, mint amazok udvariasságának. Ulthen és Litanas úgy néztek ki, mint a vízi elfek, lábszárvédőik térdig vizesek voltak. Selenának, aki kiváltságos helyen, a sárga-fehér sátorban ült, sokkal jobb dolga volt.

Tanis szinte gondolkodás nélkül engedte útjára a nyílvesszőt. A lövedék imbolyogva csapódott a ponyvába a céltól jobbra és ottmaradt, mint valami ragyogó kék folt a szürke háttér előtt.

– Két pont a félelfnek! – kiáltotta Tyresian. – Porthios következik. A Szóló örököse, akinek arca maga volt a beletörődés, átvette Tanistól a hosszú íjat. – Ne feledd, Tanis! Ezt nem én akartam! – Tanis szenvtelenül fogadta pillantását, mintha még sosem találkoztak volna.

Porthios egy nyílvesszőt helyezett az íjhúrra, megfeszítette az ideget… Tanis pedig megdermedt a megaláztatástól.

Porthios jobbkezes volt. Most, a versenyben azonban megfordította az íjat, és az ügyetlenebbik karjával ajzotta fel. Tanis érezte, hogy arca előbb elfehéredik, majd elvörösödik. Az, hogy Porthios a gyengébbik karját használta, olyan volt, mintha azt mondta volna, hogy megerőltetés nélkül képes legyőzni ellenfelét.

Porthios szinte nem is célzott, mielőtt kilőtte volna a karmazsin tollú nyílvesszőt, ami szilárdan megült a sárkányszemben.

– Tíz pont az elfnek! – kiáltotta Tyresian.A következő kör ugyanezzel az eredménnyel zárult és Porthios

húsz ponttal vezetett a négy pontos Tanis ellen.– Még mindig nincs késő visszakozni – javasolta csendesen

Porthios, mikor második telitalálata után visszaadta az íjat Tanisnak. Ez egyszer Porthios barátai elhallgattak. – Elhalaszthatjuk ezt a bohóckodást az esőre hivatkozva.

Szavai úgy csíptek, mint a körülöttük szakadó és a mohába fúródó eső. Még Tyresian is bevonult az egyik pavilon alá. Csak a két küzdő fél maradt a szakadó esőben. A félelf ismét a vonalhoz lépett.

Tanis harmadik nyílvesszője az esőt átszelve a cél felé szállt – majd túlrepült rajta, lepattintva egy kis szilánkot a mögötte álló falból.

– Mínusz tíz! – kiáltotta Tyresian. – Az állás a következő: Tanthalas, félelf mínusz hat pont, három lövésből. Porthios, húsz pont két lövésből.

Porthios felsóhajtott, majd olyan kézmozdulatot tett, ami azt sejtette, hogy legszívesebben félbehagyná a versenyt.

– Gyerünk! – mondta Tanis. – Lőj!Porthios, még mindig bal kézzel lőve, ezúttal még kevesebb ideig

célzott és nyílvesszeje a levegőn átívelve a középponttól egy tenyérnyire csapódott be. Úgy tűnt, mintha nem is hallaná Tyresian kiáltását.

– Öt pont. Ezzel mínusz hat pontja van a félelfnek és huszonöt Porthiosnak.

– Semmiképpen nem győzhetsz – unszolta Tanist Porthios. – Fejezzük be!

Tanis állkapcsa megfeszült, Porthios pedig elfordította a tekintetét, miközben a félelf az eddigi legnagyobb gondossággal igazodott a vonalhoz, a lövésre összpontosítva, maga elé képzelve,

ahogy eltalálja a sárkányszemet. Tanis becsukta a szemét, azt kívánva, hogy most vele legyenek az istenek. Elképzelte Xenoth, Selena és a többiek lenéző pillantásait és ettől felforrt a vére. Összeszűkült szemmel célzott, majd elengedte a nyílvesszőt.

A kobalt tollú lövedék enyhe ívet írt le és Tanis szíve elszorult.Aztán a nyílvessző ismét süllyedni kezdett és egyenesen a

sárkányszembe csapódott.– Tíz pont! Tanisnak négy, Porthiosnak huszonöt pontja van. Porthios visszautasította a felé nyújtott íjat.– Hagyjuk ezt, félelf! Te még kezdő vagy. Hagyjuk ezt!Tanis egy pillanatra majdnem megadta magát a Porthios zöld

szemében ismét felcsillanó együttérzésnek. Hirtelen fájdalmas módon tudatára ébredt környezetének, a nedves moha párás szagának, egy közeli fa alatt heverő összetört almák illatának, az egyik lucfenyő ágai között a vihar elől bujkáló veréb távoli csipogásának.

Aztán megszólalt Tyresian.– Talán az íjnál „emberibb” versenyformát kellett volna

választanod, félelf. – Tanis érezte, hogy ismét felforr benne a düh.– Lőj, Porthios! – förmedt rá ellenfelére. – Különben vesztettél. A Szóló örököse, aki nyilvánvalóan belefáradt a játékba, karját

felemelte, majd egy fél pillantást vetve a célpontra, teljesítette Tanis követelését. Több mint tizenöt lépéssel elvétette a célt.

– A végeredmény a következő: a győztes Porthios, tizenöt ponttal. Összesen négy pontja van a fél-embernek, aki megpróbálta bebizonyítani tudását egy elf sportágban – mondta színtelen hangon Tyresian, majd sarkon fordulva a palota felé indult.

Még Selenának és Litanasnak is tátva maradt a szája a Tyresian szavaiból áradó gúny hallatán, de követték őt a szürke zuhatagban tompán fénylő acélajtók felé. Egyedül Ulthen tiltakozott.

– Ez nem tisztességes, Lord Tyresian – panaszkodott. – Minden tőle telhetőt megtett.

Tyresian válasza rövid volt.– És mégsem volt elég, nem igaz?Mikor az udvar kiürült, Porthios bizonytalanul állt Tanisszal

szemben, szemmel láthatóan nem törődve az özönvízszerű esővel, ami úgy meghajlította a fák ágait, mintha azok nádszálak lennének. A szégyen halvány árnyéka látszódott az elf lord sólyomszerű arcán.

– Tanis, én… – kezdte, majd félrehúzódott.Az ifjú egy szót sem szólt, hanem lehajolt, hogy felvegye az

eldobott íjat. Aztán odament a falhoz és összeszedte a kék és vörös nyílvesszőket, melyek tollait átitatta a mohafoltok körül összegyűlt sár.

– Tanis – ismételte Porthios, és arca egyszerre azt a karakteres vonást tükrözte, amely egyszer majd Szólóvá teheti őt, ha hagyja kiforrni.

– Újabb játszmát akarok! – vetette közbe Tanis. Porthiosnak leesett az álla. Felső ajkát ferdén felhúzta, mintha

nem hitt volna a fülének.– Megbolondultál, Tanthalas? Te harmincéves vagy, míg én

nyolcvan. Már így is elég kínos helyzetbe hoztál ezzel a paródiával. Az istenekre, párbajoznál te Lauranával? Mert nekem ezt jelenti ez a komédia.

Tanis szándékosan félreértette Porthiost.– Neked ez talán humoros, Porthios, számomra azonban halálosan

komoly. Újabb játszmát akarok!Porthios csüggedten ejtette le a vállát.– Esik, Tanis. Nem akarok ismét íjpárbajt vívni veled…– Nem az íjainkat mérjük össze – erősködött a félelf. – Az

ökleinket.– Micsoda? – csattant fel az elf lord. Tanis szinte hallotta, amint

unokabátyja azt gondolja: Micsoda emberi módja ez a vita elintézésének.

Lord Xenoth kivételével az összes néző fedél alá vonult száraz ruhákért és forralt borért. A tanácsadó azonban az ajtó körül őgyelgett, valószínűleg kettejük elfojtott hangú, metsző vitája keltette fel érdeklődését. Pamacsszerű, ősz hajával, ráncos ajkával, ezüst köpenyében, karjait a mellkasán összefonva az öreg tanácsadó egy idősödő, hosszúszőrű macskára emlékeztetett, akinek ugyan hiányzik már néhány foga, de azért még mindig kíváncsi.

Remek, gondolta Tanis. Jelenteni akarsz valamit a Szólónak? Hát ezt majd jelentheted.

Ezzel Porthios arcába öklözött.Egy pillanattal később a Szóló utódja a hátán feküdt a sárban, egy

darabka kitépett moharög még mindig a levegőben repült,Porthios arcán pedig kába meglepetés ült, ami más körülmények

között talán nevetséges lett volna. Az eső elmosta hosszú selyemtunikája színeit, és most sárga, zöld és kék patakocskák folytak végig az elf lord mindkét karján. Szó szerint sárga volt a meglepetéstől, Tanis pedig hahotázásban tört ki.

…aztán azon kapta magát, hogy valami egy kis barackfához vágja. Olyan volt, mintha fejjel előre egy hatalmas sötét erdei sündisznóra esett volna. Érezte, ahogy apró ágak karcolják fel az arcát, hallotta, ahogy a kis gallyak elpattannak körülötte és érezte, amint nedves, érett gyümölcsök esnek a fejére. Ütődött őszibarack illata csapta meg az orrát.

Gyorsan belelendültek a küzdelembe. Az elf védte magát, ám Tanis puszta indulatból verekedett. Az idősebb és gyorsabb Porthios ügyesebben manőverezett. Ám a félelf ereiben csörgedező emberi vér olyan erőt kölcsönzött Tanisnak, amivel a karcsú elf lord nem rendelkezett. Így aztán, bár először Porthios elbánt a félelffel, Tanis hamarosan érezte, hogy a harc az ő javára kezd változni.

– Fiúk! Fiúk! – Az új hang áthatolt a Tanis agyát elködösítő dühön. A vér dübörgése egy darabig alábbhagyott a fülében, így képes volt Lord Xenothra összpontosítani. Az öreg tanácsadó

hisztérikusan táncolt Porthios és Tanis körül. Most már egyikőjük sem törődött a továbbra is zuhogó esővel. Az elf lord tunikájának festése mostanra fakó zöldessárgává mosódott el, és ruhája eleje a kulcscsontjától a hasáig szét volt szakítva. Vér csurgott az elf szájából, egyik szeme pedig annyira bedagadt, hogy szinte nem is látszódott. Xenoth köntösének alján egy sárfolt díszelgett. Tanis lenézett saját ruhájára: egyik sáros mokaszinja az egyik pad mellett feküdt. Homokszínű térdnadrágja szinte elveszett a nyálkás sárréteg alatt. Az íj pedig – ami miatt mindez elkezdődött – darabokra törve hevert a lába előtt. Bár ingét vérfoltok pettyezték, úgy tűnt, hogy néhány apróbb zúzódástól és vágástól eltekintve nem sebesült meg.

Aztán Tanisnak hirtelen elállt a lélegzete. Kova faragása a gránit úton feküdt, megrepedve és összetörve.

Miközben a ziháló tanácsadó a palota felé támogatta Porthiost – ”Ezért még megfizetsz, félelf!”, rikácsolta –, Tanis térdre borult és óvatosan összeszedte a fafaragás maradványait. Az egyik hal épen maradt, ám a vékony lánc, ami a keresztrúdhoz rögzítette, elszakadt. Maga a keresztrúd hiányzott. Az alapzat pedig – a gyönyörűen kifaragott sziklás patakfenék – középen kettétörött. Összegyűjtötte a darabkákat – egy közeli tócsában megtalálta a keresztrudat is – majd ingjének elejébe csavarta őket.

Tanis felnézett. Az ajtó bevágódott Xenoth és Porthios mögött, és ő egyedül állt a szürke udvaron. Az eső tovább zuhogott.

A Napszónok hosszú, gyors léptekkel sietett végig a folyosón, fűzöld köpenye úgy hullámzott mögötte, mint valami fantasztikus viharfelhő, aranyozott szegélye furcsa, fémes villámként villogott. Ám inkább a szemében szikrázó villámok késztették a megdöbbent szolgálókat és udvaroncokat arra, hogy gyorsan félreálljanak az útjából, mikor a palotán átvágva a családi lakosztályok felé tartott. Mindannyian tapasztalatból tudták, hogy nem könnyű felbőszíteni a

Szólót, de az istenek legyenek kegyesek ahhoz a szerencsétlenhez, aki az útjába kerül, amikor mégis elfogja a düh.

– Tanis! – kiáltotta szigorú hangon, miközben keresztültört a félelf hálófülkéjébe vezető ajtón. – Tanthalas!

A szobában nem égett lámpás, ám egy alak, melynek körvonalait megvilágította a Lunitari egyik ablakon beszivárgó vörös fénye, megmoccant az ágyon.

– Tanthalas – ismételte Solostaran. Az alak felült.– Igen. – A hang olyan volt, akár az ólom, lapos, nehéz és szilárd.

A Szóló tüzet csiholt és meggyújtott egy apró lámpát. Az ágyon ülő, magába roskadt alakra nézett és elállt a lélegzete.

Zúzódások és sebek borították Tanis arcát és karját. Az ifjú megmozdult az ágyon, kezét oldalára szorítva hirtelen beszívta a levegőt, majd ugyanolyan gyorsan kiegyenesedett ültében.

Az évek során Solostaran megtanulta érzelmeit a királyi udvarban viselt hűvös álarc mögé rejteni. E kifejlesztett képesség most jó szolgálatot tett neki, mikor nézte, hogy miként küszködik olyannyira szeretett örökbe fogadott unokaöccse, hogy fenntartsa a közömbösség látszatát, mintha egy sor hurka és zúzódás a mindennapi élet része volna.

A Szóló állva maradt, hangjában nyoma sem volt melegségnek.– A tisztességhez hozzátartozik, hogy elmondjam, Porthios nem

hajlandó magyarázatot adni a történtekre. És látszólag erőszakkal vagy hízelgéssel mindenkit rávett arra, hogy hallgasson az ügyről, meglepetésemre még Lord Xenoth-t is. Te elmondanád, mi történt ma az udvaron?

Az ágyon ülő alak csendben maradt. Aztán Tanis lenézett az ölébe és megrázta a fejét. A Szóló kérlelhetetlenül folytatta.

– Valahogy nem lep meg a szűkszavúságod, Tanthalas. És nem foglak kényszeríteni rá, hogy beszélj – még akkor sem, ha ez valóban hatalmamban állna. Úgy tűnik, hogy ezt neked és Porthiosnak

magatoknak kell elintéznetek. De mondok neked valamit. – Elhallgatott. – Hallod, amit mondok?

Az alak bólintott, de nem nézett fel.A Szóló tovább folytatta.– Jó. Akkor jegyezd meg. Ez soha többet nem fog előfordulni.

Soha. Nem engedem, hogy a fiam és az… unokaöcsém a sárban fetrengjen, mint a… mint az…

– Mint az emberek – fejezte be halkan Tanis. A szavak megremegtek az esti levegőben.

Solostaran felsóhajtott, próbálta másképpen megfogalmazni a dolgot, de aztán úgy döntött, legjobb az őszinteség.

– Igen, ha úgy tetszik. Mint az emberek.Az ágyon ülő alak várt pár szívdobbanásnyi ideig, majd ismét

bólintott. Solostaran közelebb lépett hozzá. Tanis szorongatott valamit a kezében. Egy faragott halat, talán? Halvány gyanú kezdett motoszkálni a Szóló agyában.

– Csak azt ne mondd, hogy mindez egy törött játék miatt történt! – fakadt ki.

Mikor Tanis nem válaszolt, Solostaran felsóhajtott és távozni készült.

– Ideküldöm Miralt némi gyógykenőccsel. Aludj egy keveset? –Hangja ellágyult. – Hozassak még valamit vagy valakit, Tanthalas?

Mikor végre válaszolt a félelf, a hangja olyan halk volt, hogy a Szóló alig hallotta.

– Tűzkovács Kovát.

6. fejezet

Egy új barát

obd csak oda a kohó mellé, pajtás! – szólt Kova, miközben odament boltja rendetlenebbik részébe. Tanis megkönnyebbülten felsóhajtott, miközben elengedte a

nehéz zsákot, ami csattanva esett a földre.D

– Nem szó szerint értettem – morogta Kova a kifulladt félelfnek, miközben óvatosan lecsúsztatta válláról az iszákot.

– Bocsánat – mondta Tanis fáradtan, fájó karját dörzsölgetve. Éppen most értek vissza egy ércgyűjtő körútról, és Tanis csak most csodálkozott el azon, hogyan hagyhatta, hogy a törpe rábeszélje a dologra. Pár órával ezelőtt, a kora reggeli napsütésben Kova üres zsákokkal a kezében délre indult. Egy mérföldnyi kellemes gyaloglás után az erdőt sziklás külszíni vájat váltotta fel, amelyet rozsdásnak látszó kődarabok borítottak, amire a kovács azt mondta, hogy vasérc. Tíz perccel később Tanis azt vette észre, hogy azzal a súllyal tántorog, amit a törpe a vállára tett.

– Nem lenne egyszerűbb lóval elszállítani? – kérdezte az ifjú összeszorított foggal.

– Lóval? – horkantott fel Kova. – Megbolondultál? Reorxra! Egyetlen épeszű törpe sem bízná az érc szállítását egy őrült állatra!

Tanis tudta, hogy nincs sok értelme a törpével vitázni. Kova úgy emelte fel a saját zsákját – amiben legalább ötször annyi érc volt, mint Taniséban –, mintha tollpihével lett volna tele, majd elindult vissza a város felé. Tanis a tőle telhető módon, botladozva követte, miközben emlékeztette magát, hogy legközelebb legyen óvatosabb, mikor Kova felveti, hogy „sétáljanak egyet”.

Az ifjú szinte mindennap találkozott Kovával azóta, hogy a Szóló egy héttel ezelőtt egy késői estén üzenetet küldött a törpének, melyben arra kérte, látogasson el a félelfhez a palotába. Akkor apró-cseprő dolgokról beszélgettek, az időjárásról, Vigaszról, a fémmunkálásról és faragásról, de a kissé megviseltnek tűnő Tanis látszólag némi vigaszt merített a találkozásból. Azóta már csaknem elmúltak a karcolások és a zúzódások, ám a félelf és a Szóló örököse közt tátongó szakadékot csak sokkal lassabban lesznek képesek áthidalni.

– De hogy fogsz vasat csinálni ebből a kőből? – kérdezte Tanis, mikor a törpe felemelte a bolt mögött álló kohó nehéz fedelét.

– Gyakorlat teszi a mestert – válaszolta Kova. – Legalábbis ezt szokta mondani a nagyapám, az öreg Tűzkovács Reghar. Mármint anyám szerint ezt mondta.

Az égetett agyagtéglából épült kerek kohó olyan magas volt, mint a törpe. Az alja tölcsérszerű volt egy apró lyukkal, az alatt pedig egy sisak nagyságú olvasztótégely állt. Tanis Kova utasításai szerint félig telerakta a kohót egymásra rétegezett vasérccel, kőszénnel és valami krétaszerű kővel, amit Kova mészkőnek hívott. A kovács a kohó alján lévő apró ajtón keresztül meggyújtotta a szenet, majd az ifjú segítségével visszarakták a kohó fedelét.

– És most? – kérdezte Tanis.– Várunk – felelte Kova, leporolva kormos kezét. – Miután a szén

felforrósodott, a vas kiolvad a kőből, belefolyik az olvasztótégelybe, csak a salak marad hátra belőle. Ám ez beletelik egy jó napba, úgyhogy nézzünk inkább más dolog után.

A törpe megmutatta Tanisnak, hogy milyen lesz a vas, miután kifolyt a tégelybe: egy nehéz, fekete göröngyöt adott a kezébe, amit nyersvasnak nevezett.

– És ebből készülnek a kardok meg a tőrök? – kérdezte Tanis, mire Kova hahotázni kezdett.

– Szükséged lesz pár leckére, pajtás – jegyezte meg a kovács.

– Nekem? – kérdezte az ifjú. Látta a törpét a kohónál dolgozni, és tudta, micsoda erőt és akaratot öl Kova abba, hogy a fémet saját elképzelése szerint alakítsa. Hogyan tudná ő a kemény vasat valaha is saját akarata szerint formálni?

Ám a kovács villogó tekintete nyilvánvalóvá tette Tanis számára, hogy nincs helye vitának. A félelf figyelmesen hallgatta, amint a törpe elmagyarázta, hogy a nyersvas túlságosan rideg ahhoz, hogy jó penge készülhessen belőle, ezért előbb újra meg kell azt olvasztani. Kova azt is megmutatta, hogyan. A nyersvasat egy olvasztótégelybe rakta, majd azt a nehéz üllő mellett lévő tűzverembe tette, a szén közé. Aztán Tanis addig dolgozott a fújtatóval, míg a szén folyékony ékkőre nem kezdett hasonlítani. Fekete füst bodorodott felfelé, ahogy a vas megolvadt. Miután lehűl, kovácsoltvas lesz belőle, magyarázta a törpe, ami már nem olyan merev, mint a nyersvas.

– De ha túl lágy, akkor nem készülhet belőle jó kard – vetette ellen Tanis.

Kova bólintott. Egy nehéz fogóval megfogta a vasdarabot, és addig hevítette, amíg izzani nem kezdett. Ekkor az üllőre rakta és finom fekete port szórt rá, ami majdnem úgy nézett ki, mint a szénpor, ám annál csillogóbb volt. Kova Reorx Leheletének nevezte.

– Tudod, régen egy gonosz thán megparancsolta a kovácsának, hogy készítsen egy olyan kardot, aminek sosem csorbul ki az éle – mesélte Kova. – A kovács az életével fizetett volna, ha hibázik. A feladat ugyan lehetetlennek tűnt, ám a kovács Reorx egyik kedvence volt, és az isten rálehelt a puha vaskardra, miáltal az erős és kemény lett, így az éle sokáig nem csorbult ki.

Kova kétrét hajtotta az izzó fémdarabot, majd laposra kalapálta. Ismét felhevítette, még több fekete port szórt rá, majd újra kikalapálta. Ezt aztán többször is megismételte.

– Amit most itt látsz – szólalt meg elégedetten Kova, a fogóval tartva a forró fémdarabot –, elég kemény ahhoz, hogy erős legyen, ugyanakkor pedig nem túl törékeny. Ez az acél, Tanis.

Az ifjú új szemszögből kezdte vizsgálni az izzó fémet. Az arany gyönyörű, és az elfek örömüket lelték az ezüstben, de ezekben a sötét időkben az acél volt a legértékesebb portéka Krynnen.

– És most mit csinálsz vele? – kérdezte Tanis.– Én semmit – vágott vissza Kova. – Majd te!– De én nem tudom megmunkálni az acélt!– Addig én sem tudtam, amíg meg nem próbáltam – jelentette ki

mogorván Kova, és egy nehéz kalapácsot nyomott az ifjú kezébe.Innen már nem volt visszaút. Tanis felsóhajtott. Először is azt

kellett eldöntenie, mit akar készíteni belőle. Ám ez egyszerű volt. Már régóta áhítozott egy olyan vadászkésre, mint amilyen Porthiosnak volt.

A törpe Tanis kezét irányítva megmutatta a félelfnek, hogyan izzítsa fel az acélt, hogyan tartsa a fogóval az üllőn, és hogyan üssön rá a kalapáccsal úgy, hogy ne fröccsenjen a kezére a forró, repdeső fémhab.

– Ne csak csapkodd, pajtás – mondta Kova. – Legalább annyira az akaratod formálja az acélt, mint amennyire a karod ereje. Képzeld magad elé, amit csinálni akarsz! Összpontosíts a képre! Aztán sújts le és figyeld, mi történik!

Tanis követte az utasításokat, miközben arra gondolt, mennyivel egyszerűbb Kovától vagy Miraltól tanulni, mint Tyresiantól. Kezdett alakot ölteni a kés.

Az ifjú érezte, hogy melegség árad végig a karján és felkúszik a mellkasába. Csak a kohó melege az, hajtogatta, de valahogy érezte, hogy ez nem teljesen igaz, és arra gondolt, hogy talán megértett valamit abból, amit a törpe érzett akkor, amikor az üllő mellett állva meglátta a pengét az élettelen vasdarabban, és tűzzel és kalapáccsal, szívvel és lélekkel életre keltette azt.

– Most pedig hűtsd le, amíg még tűzforró – utasította Kova, Tanis pedig az üllő mellett álló, félig teli vizeshordóba dugta a vékony,

hegyes acéldarabot. A felszisszenő gőz vörösen párállott a kohó fényében. – Ettől keményebb lesz a fém – magyarázta a törpe.

Tanis kihúzta a vízből a megfeketedett, durva acéldarabot és kritikus szemmel vizsgálta.

– Nem is néz ki igazán késnek.– Badarság! – dörmögte Kova. – Nagyon is jó a késed. Csak ki

kell fényesíteni, és meg kell élezni a fenőkövön. Azután teszel rá egy markolatot, és majd meglátod.

Tanis elvigyorodott. Az acél idomtalannak tűnt és nem is volt teljesen sima, de mégis az ő kése lesz.

– Köszönöm, Kova – mondta, de a törpe a fejét rázta.– Te csináltad, nem én – felelte.

Kova eltűnődött. Az őszi napok egyre rövidebbek lettek. A nyárfák levelei csiszolt aranyként, a tölgyeké pedig rézként csillogtak a napfényben. Mostanában már nemegyszer dérlepte füvön és fákon csillant meg a felkelő nap első sugara. Ám ahogy beköszöntött a reggel, a fagy elolvadt, a nap felszárította az utcákról a nedves ködöt, délutánra pedig, habár a tiszta levegő hűvös volt, álmosító meleg fény árasztotta el a várost.

Kova boltja mögött egy alacsony, mohos kőfal állt, melyen túl egy kis rét húzódott, ami egy repkénnyel benőtt nyárfa- és fenyőligetben ért véget. Qualinost számtalan kertjével és udvarával ellentétben a rét és a liget gondozatlan volt. Ezek inkább egyszerűen az erdő maradványai voltak, úgy maradtak, amilyenek azelőtt voltak, hogy Kith-Kanan Qualinestibe vezette volna népét. Azokra az időkre emlékeztettek, amikor még nem volt város és nem voltak elfek, csak a sűrű, árnyas erdő és a szél zenéje.

Néha Kova tartott egy kis szünetet, és kijött a kohó füstös melegéből, kurta lábát lóbálva felült a falra, és tüdejét teleszívta a tiszta levegővel. A rét túloldalán álló liget vigaszi útjára emlékeztette, mely keresztülvezetett Qualinesti erdején, és megint

csak azon kapta magát, hogy azt latolgatja, nem kellene-e rövidesen útra kelnie. Ezek a napok derűsek és melegek, Kova, mondogatta magának, de ahogy az acél kemény, olyan biztos, hogy a tél már itt van a nyakunkon. És habár semmi kétség, hogy a tél enyhe lesz itt az erdőben, a világ többi részén viszont nem így áll a helyzet, és ha elég bolond vagy ahhoz, hogy ezt megtapasztald, akkor jéggé fagysz majd, mielőtt elérnéd Vigaszt.

De úgy tűnt, hogy mindig akad egy újabb tennivaló, mielőtt megfontolhatná a távozást. Lady Selenának egy teljes, tulipán alakú poharas készletet ígért. Egyedül ez kétheti munkát jelentett, de mikor elkészült velük, máris sietve azon munkálkodott, hogy elkészítsen egy díszes esküvői paszományt az egyik fiatal nemes számára, aki egy elf hajadonnak kívánt udvarolni. Aztán a Szóló őreinek parancsnoka lépett be a bolt ajtaján, kétségbeesve kardja egyensúlya miatt, melyet állítása szerint az elf kovácsok sikertelenül próbáltak kijavítani. Kova számára olyannyira kézenfekvő volt a probléma megoldása – a markolaton lévő díszes kosár teljesen felborította a fegyver egyensúlyát –, hogy ugyancsak rossz véleménnyel lett volna magáról, ha nem segít. Amilyen sűrűn nőtt a szakálla, olyan sűrűn kapta a megbízásokat.

Egy öltözet új ruhától eltekintve, amelyet a Szóló tisztelete jeléül készíttetett számára, Kova sötét, tarkóján összefogott hajával és övébe dugott bozontos szakállával alig különbözött önmagától ahhoz a naphoz képest, amikor először tette lábát Qualinesti földjére. Nehéz, vasalt bakancsát azonban elcserélte egy pár puha bőrből készült csizmára, és habár lába kétszer akkora volt, mint bármelyik elfé, legalább léptei nem dübörögtek úgy, akár a mennydörgés.

A ruhái pedig… Kova általában nem hordott zöldet, ám a szabó, akit a Szóló küldött, csak csettintett a nyelvével és a fejét rázta, mikor meglátta a rozsdaszínű anyagot, amit a kovács új őszi ruhája számára választott. Az öreg elf a smaragdzöld mellett kardoskodott,

de a törpe tiltakozott ellene, mondván, túl rikító. Mikor azonban végül felpróbálta, az öreg szabó összecsapta a tenyerét.

– Ez tagadhatatlanul te vagy, Tűzkovács Mester – jelentette ki.– Valóban? – kérdezte Kova, összehúzott szemmel méregetve

magát a fényes ezüsttükörben.– Valóban – felelte határozottan a szabó. – Egyszerűen ragyogóan

nézel ki!– Tényleg, Kova – jegyezte meg a sarokban ülő Tanis. Ragyogóan? gondolta a törpe kritikusan szemlélve tükörképét,

majd elvigyorodott. – Nos, talán tényleg – hagyta helyben. Tanis nevetett.Abban a pillanatban az ifjú bukkant fel a kovács boltjánál.– Micsoda szerencse! Társaságom akadt – horkantott Kova, bár

mosolygott. – Hol van az az ördögfióka Laurana? Csodálom, hogy nem vonszolt magával, hogy belerángasson valami zajos játékba vagy valami hasonlóba.

– Megpróbálta – jelentette ki Tanis. Leszakított két almát az egyik roskadozó gyümölcsfáról, a jobbikat Kovának dobta, aztán keresett egy kényelmes helyet a falon, majd szemét lehunyva hátradőlt, és hagyta, hogy a nap csukott szemhéjára süssön. Kova meglepetten vette észre, hogy kissé hegyes füle és enyhén mandulavágású szeme ellenére Tanis ebben a pillanatban úgy néz ki, mint egy ember. Erről ismét Vigasz jutott az eszébe és beléhasított a honvágy.

– Ma nem volt kedvem játszani – folytatta Tanis. – Ráadásul vele volt Gilthanas, és nem hiszem, hogy ő azt akarta volna, hogy velük tartsak – nyitotta kerekre a szemét.

– Ugyan! – Kova válla felett hátrahajította az almacsutkát, majd kezét a szakállába törölte. – Biztos vagyok benne, hogy Laurana fivére nem így érez.

– Többé nem akar semmilyen kapcsolatba kerülni velem – közölte Tanis komoran, a törpe felé fordulva. – Mindig is úgy tekintettem rá, mint a saját bátyámra, de most úgy tűnik, ő csak Porthiost akarja

követni, mint valami kiskutya. Porthios pedig sosem viselkedett úgy, mintha a bátyám lenne.

A fájdalom árnyéka suhant át a félelf durva arcvonásain. Kova felsóhajtott és Tanis vállára tette erős, megkérgesedett kezét.

– Nos, pajtás – szólalt meg halk, reszelős hangon –, nem lehet megmondani, az emberek néha miért teszik azt, amit tesznek. De ne ródd fel ezt nekik. Biztos vagyok benne, hogy minden megváltozik majd.

– Sejtem, miért viselkedik így – válaszolta Tanis, de nem bocsátkozott részletekbe. Kova pedig, aki megérezte, hogy vannak bizonyos területek a félelf életében, amibe senki mást nem avat be, semmit nem szólt. Természetesen kiszedte Lauranából Porthios és Tanis verekedésének történetét – csak az istenek voltak a megmondhatói annak, hogy a lány honnan derítette ki mindezt –, ám tartózkodott attól, hogy ezt megemlítse újdonsült barátjának.

Egy darabig sütkéreztek a napon, majd az ifjú egyszer csak megkérte Kovát, hogy ismét meséljen neki Vigaszról és a világról. Ez már megszokott dolognak számított. A fiú látszólag nem tudott betelni ezekkel a történetekkel.

– De mit csináltál azután, hogy a négy útonálló leütötte az őröket? – kérdezte tőle Tanis. Kova arról a napról mesélt, mikor egy csapat rabló nagy csetepatét rendezett az Utolsó Otthon fogadóban.

– Nos, vészjósló egy helyzet volt, én mondom neked, pajtás. Úgyhogy megemeltem a kalapácsomat… – a nagyobb hatás kedvéért megragadott egy kósza botot – … és aztán… ööö… és aztán… – A törpe hirtelen tudatára ébredt, hogy az ifjú csillogó szemmel bámulja.

– És aztán mi történt, Kova? – kérdezte izgatottan Tanis. – Egyszerre harcoltál mind a négyükkel?

– Hát, ööö, nem egészen – felelte Kova. Valahogy ez a történet jobban hangzott, amikor néhány kupa sör után mesélte. – Tudod, ott volt ez a kósza korsó a földön és… ööö… sötét volt, és tudod, nem néztem a lábam elé…

– És megbotlottál – folytatta Tanis, és mosoly terült szét az arcán.– Egyáltalán nem botlottam meg! – Kova kis híján kiabált. –

Megtévesztettem őket, és a kalapácsom egyenesen a banditák vezérének a homlokán csattant, így ni. – Ezzel egy félig rothadt almára csapott a bottal. Az alma lét fröcskölve szétrobbant, Tanis pedig megértette a meglehetősen látványos lényeget.

– Ez csodálatos! – áradozott Tanis, mire Kova felhorkantott, mintha az egész semmiség lett volna.

– Néha azt kívánom, bárcsak én is Vigaszban születtem volna – mélázott el halkan Tanis, észak felé, a távolba meredve, tudván, hogy arra van Vigasz. Elhajította az almacsutkát, majd búcsút intett Kovának.

A reményteli szavakhoz hűen, amelyeket a Szóló akkor mondott, mikor a törpe Qualinestibe érkezett, Kova és a Szóló, bármilyen valószínűtlennek is tűnt, barátok lettek az eltelt pár hónap során. Ha fél évvel ezelőtt valaki azt mondja Kovának, hogy Qualinesti uralkodója lesz a barátja, bizonyára fizetett volna az illetőnek egy korsó sört a remek viccért. Habár látszólag egy világ választotta el a magas, fejedelmi uralkodót a zömök, egyszerű törpétől, mindketten nyíltan kiálltak véleményük mellett, ami könnyedén áthidalta a kettejük közti távolságot.

Így aztán Kova azon vette észre magát, hogy a palota kertjében a Szóló oldalán sétálgatva távoli tájakról és korokról beszélget, vagy hogy a Szóló jobbján ül valamelyik fejedelmi vacsorán. Természetesen néhány udvaronc méltatlankodott emiatt, de Kova rájött, kitől örökölte a makacsságát Porthios és Laurana.

Különösen az utóbbi hetekben, Kova annyira közel került Solostaranhoz, mint Tanishoz. A Szóló díszőrsége, akiknek mellvértjén finoman megmunkált ezüstből a Nap és a Fa jelképe ékeskedett, többé nem állította meg, amikor az uralkodó előszobájába lépett. Ehelyett mosolyogva üdvözölték és

előrekísérték, hogy bekopoghasson a Napszónok üvegfalú előcsarnokának ajtaján. Az uralkodó személyes szolgái pedig szigorú parancsba kapták, hogy a Solostaran asztalán álló ezüsttál mindig tele legyen a törpe kedvenc csemegéivel, szárított gyümölccsel és mázzal bevont dióval. Az őszi nap sugara átszűrődött az üvegen, fénye a padlóra terített friss, zöld kákára esett, amitől a szoba lágy fénybe borult, mint valami erdei tisztás.

A Szóló kifejezte azon reményét, hogy Tanis nincs Kova terhére azzal, hogy állandóan a sarkában van.

– Ugyan – horkantott Kova. – Nem hinném, hogy akkora öröm lenne egy füstös kohó mellett álldogálni egy magamfajta zsémbes törpe társaságában. De ne aggódj Tanis miatt! Rendes kölyök.

A Szóló elmosolyodott, majd bólintott.– Igen, azt hiszem az.Felállt, majd az ablakhoz lépve, a messzeségbe bámult, mintha

azért kelt volna fel, hogy eltöprengjen valamin. Aztán megfordult és tiszta tekintetével a törpére nézett.

– Tanis sokat jelent nekem, Kova, és úgy hiszem, neked is barátod. Tudom, hogy hallottál születése körülményeiről, arról, hogyan ölte meg egy rablóbanda a bátyámat, Kethrenant, és hogyan támadták meg a feleségét, Elansát. – Felsóhajtott. – De nem hiszem, hogy megértenéd, vallójában micsoda nyomorúságos idők voltak azok. Azokban a hónapokban, amikor Elansa a szíve alatt hordta a gyermeket úgy tűnt, mintha már meghalt volna. Olyan volt, mint aki már feladta. És amikor Tanis megszületett, Elansa örökre elment. De Tanis akkor is a bátyám feleségének a fia. Nem tudtam hátat fordítani neki.

Úgy tűnt, mintha a Szóló egy láthatatlan ellenféllel vitatkozna, és nem egy történetet mesélne a barátjának.

– Így aztán magammal hoztam őt ide, hogy saját gyermekemként neveljem fel.

Felsóhajtott, majd visszaült a törpével szemben. Kova a szakálla végét babrálta. Komor egy történet volt.

– Voltak, akiknek nem tetszett a döntésem – mesélte a Szóló, mire a törpe felpillantott. – Úgy tűnt, nem mindenki képes megbocsátani a gyermek születésének körülményeit. Egy gyermeknek, Kova – egy apró gyermeknek! Mit vétett abban, hogy a bátyám meghalt? Mit vétett abban, hogy Elansa is eltávozott? – A Szóló arcán átsuhant a felidézett gyötrelem.

– És azok, akik nem fogadták el…? – kérdezte halkan Kova.– Ők megmaradtak, és a népemet ismerve csak kevéssé változtak.

Még mindig nem vagyok biztos abban, hogy mennyit vett észre mindebből Tanis, bár gyanítom, hogy a fiú sok mindent nem mond el nekem. Csak azt remélem, hogy a szíve elég erős lesz hozzá, hogy elviselje. Azt hiszem, nem tettem neki nagy szívességet azzal, hogy idehoztam. De látod, miért kellett így lennie, Kova?

A Szóló mereven fürkészte a törpét, sötétszőke haja megcsillant az erős fényben.

– A magunknak teremtett béke ellenére is az Összeomlás óta eltelt évszázadok sötét idők voltak, teli bánattal és felfordulással. Tanis ennek a bánatnak a gyermeke. És ha neki nem tudok örömet szerezni, akkor hogyan lehetne enyhíteni bármelyikőnk bánatát? Az elfek vagy Qualinesti bánatát? – A Szóló megcsóválta a fejét, majd halványan elmosolyodott. – Attól tartok, elkalandoztam. – Kova felállt. – Sajnálom, hogy elraboltam az idődet. Egyszerűen csak annyit akartam mondani, örülök, hogy Tanis barátja lettél. Attól félek, hogy az unokatestvéreitől eltekintve talán te vagy számára az első.

Kova bólintott, majd odacsörtetett az ajtóhoz, de mielőtt kilépeti volna rajta, megfordult és elgondolkodva nézett elf barátjára.

– Köszönöm – mondta rekedtes hangon. – A kettő közül ő az egyik első barátom. – Ezzel a kovács távozott, becsukva maga mögött az ajtót.

Kova első Qualinesti-béli tartózkodása végre véget ért. Ő, Tanis, és a többiek a város szélén, a két folyón, a Könnyek és a Remény folyóján átívelő híd mellett álltak. A reggel szürke volt és hűvös, a metsző levegőben pedig mintha a hó illata terjengett volna.

– Szóval tényleg menned kell – szólalt meg halkan Tanis, a szakadékon túlra bámulva.

– Úgy van, azt hiszem, itt az ideje – válaszolta Kova. – Ha szerencsém van, otthon érem meg az első havat.

Tanis csak bólintott.– Hiányozni fogsz – bökte ki végül.– Ha! – dohogta mogorván Kova. – Nem csodálnám, ha tíz percen

belül már meg is feledkeznél rólam. – Ám a törpe a félelfre kacsintott és Tanis elmosolyodott.

A kovács búcsút intett a híd mellett összegyűlt kis csoportnak: barátjának, a Szólónak, és a csuklyás mágusnak, aki visszatartotta Lauranát attól, hogy közelebbről megvizsgálja a szakadék peremét. Lord Xenoth látványosan távol maradt, mint ahogy Porthios és barátai is. Miután többször is ígéretet tett arra, hogy visszatér. Kova a vezetőjét követve átcsörtetett a hídon, bár nem anélkül, hogy el ne mondott volna egy-két imát, melynek szavai visszaverődtek a hideg kőről.

Tanis elmosolyodott, majd felsóhajtva szorosabbra húzta maga körül a köpönyegét és megfordult, hogy visszamenjen a városba.

7. fejezet

Halál az erdőben

Ö. u. 308, kora tavasza

ova ki nem állhatta a lovakat – állítása szerint allergiás rájuk –, és akkor sem ült volna fel egyre sem, ha az élete múlna rajta – nos, esetleg akkor. Mindenesetre

megveregette szürke öszvére. Fürgeláb nyakát és szeretetteljes pillantást vetett Qualinesti ezüstös nyárfáira és vaskos tölgyeire.

KA Vigasz és a Naptorony közötti húsz éves ingázás után csaknem

kiismerte a Qualinostba vezető csapást – amit a Napszónok által felbérelt és különlegesen kiképzett vezetőkön kívül – akik a vendégeket kísérték oda-vissza –, csak kevés elf mondhatott el magáról. Néha persze elvétett egy-két fordulót, ám Kova úgy gondolta, hogy gyenge kifogás egy dombi törpe számára, ha nem találja meg a helyes utat az erdő jelei alapján.

Az igazat megvallva azonban jelen pillanatban sem volt igazán biztos benne, merre is jár. Visszaült Fürgeláb hátára, felfigyelve az erdő földszagára. Feje felett egy tölgyfán egy mókus csacsogott és egy halom zöld levelet hajigált felé. A törpe tömpe ujjaival fürgén elkapta a csokrot és visszadobta az állatnak.

– Jó lesz még a fészkedhez! – kiáltotta. – Ugyanis, ha nem tévedek, akkor családi ügyeken jár az eszed mostanában.

Egy másik mókus jelent meg az egyik közeli ágon, mire az első állat még egy utolsó levélcsomót vágott a törpe fejéhez, majd a jövevény után ugrándozott.

Kova nagyot sóhajtott. Tavasz volt, itt volt az ideje, hogy visszatérjen Qualinostba. Nehéz volt az út vissza Vigaszba azon az őszön, mikor első itt-tartózkodása után elhagyta az elf várost. A hó éppen akkor kezdett el szállingózni, amikor elérte a selyemfaligetet, melynek hatalmas ágai adtak otthont Vigasz falujának. Elf kísérője gyorsan visszafordult, és Kovának egyedül kellett odacammognia a havon keresztül a földön épült kis házához. Otthona hideg volt és üres, az egyik sarokban kucorgó egértől eltekintve.

A kandalló melege és az Utolsó Otthon fogadó törzsközönsége ellenére is magányos volt az a húsz évvel ezelőtti tél. Az elkövetkező tavasszal Kova azt vette észre, hogy gondolatai minduntalan a délre fekvő erdők és Qualinost felé kalandoznak, miközben azon tűnődött, vajon mi történhetett Tanisszal.

Egy hét sem telt bele, és Kova találkozott a fogadóban egy idegennel, akiről kiderült, hogy nem más, mint egy qualinesti elf, aki üzenetet hozott a Szólótól: szívesen látják Kovát, ha vissza kíván térni hozzájuk. És ő bizony visszakívánkozott. Legközelebb több mint egy évet töltött az elfeknél, mielőtt ismét emberi társaságra vágyott volna. Végül kisebb változtatásokkal kialakított egy látogatási rendet és kora tavasztól késő őszig Qualinostban tartózkodott. Újabban kezdett eltűnődni azon, hogy egyáltalán miért tér vissza Vigaszbéli örömtelen kis otthonába.

A Napszónok lassan felhagyott azzal, hogy minden tavasszal a törpéért küldessen, tudván, hogy Kovának a város iránt érzett szeretete úgyis visszahúzza őt délre, míg egy reggelen csörömpölve fel nem tűnik a Qualinosttól nyugatra fekvő hídon. A kovács, mielőtt átkelt volna az építményen, a magasságtól tartva sosem mulasztott el egy sor fohászt eldarálni, amitől még egy caergothi rakodómunkásnak is égnek állt volna a haja. Érkezése mindig megmulattatta az elfeket.

Most azonban még mindig több órányi lovaglás várt reá. Kova a megpakolt Fürgeláb oldalába vágta csizmája sarkát, remélve, hogy az állat most az egyszer tiltakozás nélkül gyorsabb ügetésbe fog.

Az persze megmakacsolta magát.

Han-Telio Teften kereskedőútja jól sikerült. Hangtalanul fütyörészett, és már nem először áldotta a Napszónokot, akinek a nem elfekhez fűződő kötetlen viszonya az utóbbi években megkönnyítette a kereskedők dolgát.

A fiatal elf barna szeme felragyogott, amikor – az úton már vagy ötvenedszerre – karcsú keze egyik vászon nyeregtáskájára csúszott. Minden egyes alkalommal tudtán kívül megszorította a szíj csomóját, amellyel még szorosabbra húzta a táska zárját. Mikor az út kiszélesedett, és ő lovával egy kis tisztásra ért, egy kis bőrzacskót húzott elő és tartalmát a tenyerébe szórta. Három áttetsző fehér opál világított kérges, napbarnított kezében.

– Gyönyörű! – lehelte. – A jövőm kulcsa!Valami megzörrent tőle balra, mire felkapta a fejét és óvatosan

körülkémlelt. Qualinestiben évek óta szinte még csak nem is hallottak útonállókról, de az utóbbi hónapokban nyoma veszett utazókról érkezett jelentés. Miután azonban percekig nem történt semmi, Han-Telio tovább csodálta az opálokat és felsorolta mindazt a csodás dolgot, amit rajtuk venni fog.

– Először is kell egy otthon – merengett. – És persze berendezési tárgyak. És egy darabka föld, ahol az én Ginevrám illatos gyógyfüveket termeszthet majd.

Aztán természetesen ott volt maga Ginevra, a kökényszemű elf hajadon, aki megígérte neki, hogy hozzámegy feleségül, ha Han-Telio állni tudja a házassági kiadások rá eső részét. A lány gyakorlatias fogadalma arra buzdította a kereskedőt, hogy hónapokat vándoroljon, finom elf ékszerekkel, selyemruhákkal, kvarc szobrocskákkal és természetesen Ginevra népszerű gyógyírjaival

kereskedve. És most végre eleget keresett ahhoz, hogy teljesítse az egyezség rá eső részét.

Nem vette észre azonnal a lényt. Legelőször a szagra figyelt fel, a rothadó szemét édeskés szagára. A bűzre és lovának hirtelen összerezzenésére figyelt fel.

Han-Telio felnézett és egyszeriben érezte, hogy végtagjai elnehezülnek. Nem egészen húszlépésnyire előtte egy hatalmas, gyíkszerű teremtmény állt az ösvényen. Szürkésbarna bőre ugyanolyan színű volt, mint mögötte a kitaposott ösvény. A szörnyeteg szarus homlokából karnyi hosszúságú szarvak hajlottak hátrafelé. Mellső mancsa öt ujjban és hathüvelyknyi karomban végződött. Pofáját kissé kitátotta, minden egyes leheletével egy újabb bűzös pamacsot küldött az elf kereskedő felé. A lény leginkább egy szárny nélküli sárkányra hasonlított. Szaruval borított teste négyszer hosszabb volt az elfnél, vékony, ostorszerű farka pedig cseppet sem volt kisebb annál.

– Egy tylor! – hőkölt hátra a kereskedő. Ezek a szörnyetegek még az általuk kedvelt száraz területeken is csak ritkán fordultak elő. Soha egyetlenegy sem bukkant fel közülük Qualinesti erdeiben. És bár a kereskedő utazásai során messzire eltávolodott elf szülőföldjétől, még sosem látott tylort.

Azt azonban tudta, hogy ezek a lények erősek… és halálosak, és ha nyers erővel nem érnek célt, hát szerfelett értenek a mágia nyelvén is.

Han-Telio lova megtorpant és a rémülettől moccanni sem tudott, szeme tágra nyílt, orrlyukai kitágultak, mellső lába mintha a földbe gyökerezett volna. A kereskedő a gyeplőt rángatta, de az állat nem törődött parancsaival és rugdosásával. Az erdő teljesen elnémult az elf feje felett lévő tölgyfa ágainak nyikorgásától eltekintve.

– A lovad nem fog megmozdulni, elf.A férfi vadul pillantott körbe, remélve, hogy egy megmentő az –

és remélhetőleg jobban fel van fegyverezve, mint egy elf kalmár –,

aki készen áll arra, hogy harcba szálljon az ő oldalán. Mély és reszelős hang volt, olyan, mintha levegő suhant volna el a homokkő pikkelyek felett. Pikkelyek… Han-Telio érezte, hogy hullámokban tör rá a félelem. A gyíkra bámult.

– Úgy van, elf. Én szóltam.A tylor a közös nyelven beszélt hozzá.A hang cselekvésre ösztönözte a reszkető kereskedőt. Az opálokat

hasított tunikájának egyik zsebébe csúsztatta, majd miközben a lény veszélyes, éles farkával kígyózva két lépést tett felé, az elf remegő kézzel megpróbálta kinyitni vászon nyeregtáskáját, hogy előhúzhassa a benne lévő rövidkardot.

Ám a nyeregtáskákat összekötő szíj csomója ellenállt próbálkozásainak és reménytelenül összegabalyodott. A tylor újabb lépést tett előre, a szag erősebb lett. Han-Telio felismerte a bűzt.

A rothadó hús bűze volt az.– Hová mész, elf? – dörrent meg ismét a hang. – Úgy látszik, a

lovad nem hajlandó megmoccanni.Han-Telio nem tudta, miért válaszol. Talán azért, hogy időt

nyerjen.– Ginevrához – felelte, egyik kezével a gyeplőt, a másikkal a

nyeregtáskákat rángatva. Szaggatottan lélegzett. – Haza kell mennem Ginevrához.

A kereskedőnek végül erőt adott a félelem, és a szíjat elszakítva előhúzta rövidkardját.

Mikor Han-Telio ismét felnézett, a tylor csak pár lépésre volt tőle és fejét ingatva próbálta megigézni prédáját. A kereskedő akarata ellenére is lenyűgözve nézte, ahogy a lény elhaladt először egy lucfenyő, majd egy nagy kvarcszikla előtt, és bőre előbb zöld, majd rózsás árnyalatot öltött, végül pedig visszaváltozott szürkésbarnává, ahogy ismét az út elé került. Álcázza magát, ötlött fel az elfben a mellékes gondolat. Egy hősies kitöréssel a szörnyeteg felé bökött a kardjával.

– Egy ilyen nyeszlett bicska nem sokat ér a hozzám hasonló ellen, elf – dörögte a szörny, pikkelyes pofája két karnyújtásnyira volt a kereskedőtől. Aztán a tylor sivítása belehasított a tisztás csendjébe, melybe Han-Telio a velejéig beleborzongott.

A kereskedő lovát végre mozgásra ösztökélte a rettenet, és elhátrálva megfordult, hogy elmeneküljön. A tylor azonban előrevetette magát és fűrészfogas állkapcsával megragadta a ló nyakát, miközben Han-Telio felkiáltott és leugrott a nyeregből. A kereskedő ismét felsikoltott, amikor a tylor farka a kobra gyorsaságával csapott le rá. A sziklás földre zuhanó elf test kis híján ketté volt tépve. Három opál gurult a vértócsába.

Üvöltés hangzott fel a távolból, miközben Kova hiába rángatta öszvére gyeplőjét, hasztalan próbálva rábírni az állatot, hogy tovább folytassa az utat Qualinost felé. A kovács egy pillanatra megdermedt, riadt kék szeme centiméterekre volt Fürgeláb ostoba barna szemétől. Aztán erőtlen sikoly szállt keresztül az erdőn, és a törpe keze a harci szekercére vándorolt, miközben megfordult és megpróbálta megtalálni a hang forrását. A háta mögött Fürgeláb idegesen kaparta a földet.

A sikoly újra felhangzott, ezúttal hangosabban, majd hirtelen elnémult. A hang pontosan elölről jött.

– Reorx mennydörgése! – kiáltott fel a törpe, és felpattant Fürgeláb hátára. – Nyomás, te átkozott öszvér, különben gondoskodom róla, hogy minotaurusz-eledel legyen belőled!

Fürgeláb most az egyszer engedelmeskedett a parancsnak, és olyan gyorsan ügetett végig a csapáson, amennyire csak nagy patáitól tellett. Kova közben előhúzta rövidkardját. Tíz perc – a nyugtalan törpe számára egy örökkévalóság – múlva Fürgeláb zihálva torpant meg, kétségkívül egy csata színhelyén.

A törpe először csak csendben ült a nyeregben, nem szállt le hátasáról, azt latolgatta, hogy vajon még mindig a közelben

ólálkodik-e az a lény, amelyik ilyen pusztítást végzett. Hatalmas vágásnyomok látszottak a tölgyfák kemény kérgein. Több tucat karcsú nyárfa hevert szilánkokra szabdalva a csapás mindkét oldalán. A kitaposott földön lévő tócsa minden kétséget kizáróan vér volt, és már kezdett barnulni. Amott a sűrű aljnövényzet előtt, egy rózsaszínű kvarc-sziklán kiterjedt vérfolt látszódott. Fürgeláb megmoccant, mintha meg akarna ugrani. Kova megnyugtatta az öszvért, majd csendben lecsusszant a nyeregből.

Az erdő csaknem teljesen csendes volt, mintha semmi sem lenne rendjén Krynnen. Apró pipacsok nyíltak Kovától jobbra a nedves földben, ám ő nem látott azon túlra, a tízlábnyira virító, friss leveleket hozó bozótosba. Jobbjában a szekercével, bal kezében pedig a rövidkarddal várakozott. Enyhe szellő lebegtetett meg néhány fekete és ősz szőrszálat Kova szakállában, magával hozva a tavalyi hó, a nyirkos talaj és a vér sós illatát.

Nem történt semmi.A zömök törpe csupán pár pillanatot lazított, aztán ugyanazzal a

kezével, amelyikben a rövidkardot tartotta, megfogta az öszvér gyeplőjét és óvatosan körbejárt a tisztáson, miközben megállt, hogy megvizsgálja a nyomokat és a növényzetet megtépázó vágásokat.

– Az biztos, hogy nagy lény, hosszú farokkal – tűnődött, miközben éles szemével egyfolytában az aljnövényzetet pásztázta és egyre szorosabbra fogta csatabárdja nyelét. – Olyan, mint egy gyík. De itt, az erdőben?

Érezte, hogy tekintete elmosódik, miközben lassan körbejárt a tisztáson. Egy tölgyet, egy sziklát és egy tucat nyárfát látott elhomályosult pillantásával.

– Egy erdei gyíknak nincs sok értelme – tűnődött, miközben pillantása egy tőle nagyjából húsz lábra álló göcsörtös tölgyre esett. Amíg merengett, látása ismét kitisztult.

A fa törzséből félúton kiálló ágon újabb elkenődött vérfoltot vett észre. Az ág felett pedig… … valami visszanézett rá. És a szemében értelem csillogott.

Kova érezte, ahogy a tylor borotvaéles fogai a feje mögött csattannak össze, miközben ő a tisztáson keresztül a bozótosba vetette magát. A nedves talajra esett, és inkább hallotta, mint látta, hogy Fürgeláb elviharzik mellette. Talpra kecmergett, a szakálla csupa sár volt, és kétségbeesetten nézett körül, a szörny után kutatva. Reorx kohójára, mi a fene volt ez? futott át az agyán.

A teremtmény, amely egy pillanatra beszorult egy tölgyfa és egy lucfenyő közé, elharapta az örökzöldet és keresztülvágva a tisztáson, ismét utána vetette magát.

Egyenesen Kovára rontott, aki olyan sebesen kezdett szaladni, hogy bizonyára meglepte volna lassú mozgású rokonait. A kovács ötven lépés után utolérte Fürgelábat, aki nagyobb teste miatt nem tudott olyan gyorsan átjutni a fák között, mint Kova. Az öszvér azonban erősebb volt, mint a törpe, így fej-fej mellett futottak. Mögöttük a tylor a vérükre szomjazva, üvöltve lökte félre útjából a fákat. A törpe és az öszvér a bozótban csörtettek, míg végül Kovának már fogalma sem volt, merre járhatnak.

– Reorx! – zihálta, mikor egy újabb tisztásra ért az öszvérrel a sarkában. A rét közepén egy jókora, kiszáradt tölgy terebélyesedett, olyan hatalmas, hogy csak hat-hét ember tudta volna átkarolni. Törzsének egyik fele árnyékba borult… nem, nem is árnyékba borult, hanem egy bemélyedés volt rajta.

Sőt, nem is bemélyedés volt az, hanem egy nyílás. A fa belülről üreges volt.

Mikor Kova mögött a tylor előrontott az erdőből, a törpe beugrott a faodúba. Az öszvér serényen követte.

– Fürgeláb! – ellenkezett a törpe, mikor a büdös öszvér izzadságtól habzó testtel nekinyomódott a sötét üregben. Kova a

hasadék felé fordult, azon gondolkozva, hogy kihajítsa-e rajta az állatot.

A nyílás azonban eltűnt. Odakint a tylor tiltakozva üvöltött és sivított, újra és újra a fának vetette magát. Aztán varázsszavakat kezdett kántálni.

Kova azon kapta magát, hogy a teljes sötétségben állva tömzsi karját a remegő öszvér nyaka köré fonja. Legalábbis ő azt hitte, hogy Fürgeláb az, aki remeg.

– Reorx mennydörgése! – fohászkodott. – Most mihez kezdjek?Kitapogatta a nyeregtáskát Fürgeláb hátán, majd kovát és acélt

húzott elő. Pár pillanat múlva, miközben az odú visszhangzott a mágikus szavaktól és a tylor csapásaitól, Kova kitapogatott egy faágat a tűlevelekkel borított földön és meggyújtotta. Fürgeláb egyre szorosabban simult a törpéhez, aki ingerülten csapott rá.

– Menj arrébb, te ostoba! – zsémbelődött. Majd az égő fáklyát feltartva Kova megvizsgálta a tölgy alját. Vékony talajréteget vett észre. Beledugta tömzsi ujját, és fát tapintott ki.

Ez nem is volt annyira meglepő egy üreges fa esetében, ám valami faragást is érzékelt ujjaival.

Kova ismételten arrébb lökte Fürgelábat és félresöpörte a földet, míg a faragás láthatóvá nem vált.

– Reorx kalapácsára! – lehelte. – Egy rúna!Közelebb hajolt hozzá, nem törődve a fáklyával, amelyből hirtelen

egy szikra pattant ki, egyenesen a száraz tűlevelek közé. Azok lángra kaptak és a tűz hamarosan körbegyűrűzött az odú peremén. Az öszvér remegve állt a lángok között, és ügyet sem vetett a kovács erőfeszítéseire, aki megpróbálta őt a lánggyűrűn túlra átvonszolni.

Kova nem volt biztos benne, mi is történt ezután. Az egyik pillanatban még a lecövekelt öszvér hámját rángatta, a másikban pedig már egy hatalmas tölgyfateremben termett, amely látszólag az alatt a hely alatt volt, ahol még egy pillanattal korábban mindketten álltak.

A kamrában csak egy hisztérikus málhás öszvér és egy nála csak valamivel nyugodtabb törpe zaklatott légzése hallatszott. Kova feltartotta a hevenyészett fényforrást. A kupolás teremben kényelmesen elfért volna egy egész sereg.

– Az istenekre, a tölgyfa szívében vagyunk! – közölte az öszvérrel, akit látszólag hidegen hagyott a hír. A törpe lehajolt és rövidkardjával megböködte a talajt. – Ez a fa még mindig él. – Felegyenesedett és körülnézett a helyiségben.

A tűz fénye visszaverődött az élő tölgyfa rézszínű falairól, rejtve hagyva az árnyékban megbúvó bütyköket és göcsörtöket. Úgy tűnt, mintha több járat is nyílt volna a teremből, akár a hatalmas, üreges gyökerek.

A balján álló Fürgeláb prüszkölt. Szemmel láthatóan magához tért a pillanatokkal korábban átélt megrázkódtatásból. Az öszvér körülnézett, szemében tompa kíváncsiság csillant. Aztán a terem közepén kiszúrt valamit, ami egy hatalmas itatóra hasonlított, és öszvér ösztöneinek engedelmeskedve cselekedni kezdett. Odacsoszogott a favályúhoz és remegő orrlyukakkal megszimatolta a peremét.

A körülbelül öt láb átmérőjű medencében tiszta víz volt. A víz felszínén egy liliom – egy arany liliom – úszott, melynek levelei semmiben sem különböztek egy átlagos liliométól, ám virága színaranyból volt. Kova kinyújtotta a kezét és áhítattal érintette meg a virágot. Egy ilyen csodálatos dolog nem lehet gonosz, gondolta.

Ahogy megérintette a virágot, az kinyílt, és egy elf asszony tiszta hangja töltötte be a termet:

– Jól van, jól van, a kapu kitárult, a csillag ezüst, a nap pedig arany, dobd az érméd, hová mész, majd kapaszkodj és érintsd meg az aranyat.

Kova hátrahőkölt, gyanakvó pillantást vetve maga köré, mintha arra számított volna, hogy egy csilingelő hangú, gyönyörű elf leány lép majd elő a gyökérszerű barlangok egyikéből.

– Most mitévő legyek? – suttogta, majd Fürgelábhoz fordult, mintha tőle várna választ, ám az állat csak bután bámult vissza rá.

– Ó, csak egy öszvérrel ne essen csapdába az ember! – sóhajtott.– Nos, azt mondta, hogy dobjak be egy pénzérmét és hogy a kapu

nyitva áll. A kapu az egy ajtó – magyarázta Fürgelábnak. – És úgy tűnik, errefelé semmilyen ajtó nincsen, úgyhogy talán ez a virág segíthet rajtunk.'

Kova az egyik zsebébe nyúlt és előhúzta egész téli vigaszi keresetét: egy aranypénzt.

– Nos, ha éhen halok, akkor nem számít, hogy van-e pénzem vagy nincs – érvelt, majd a mézsűrű folyadékba dobta az érmét.

A folyadék kivilágosodott, mintha valahol a mélyben, a tölgyfa húsában kigyulladt volna egy lámpás.

– Reorx! – motyogta Kova, és Fürgeláb sörényébe kapaszkodott, hogy onnan nyerjen támogatást. Az izzadt állat megböködte őt az orrával, mintha bátorítaná.

– Ó, jól van – csattant fel Kova, aztán megfontoltabban folytatta. –Lehet, hogy a virágba kellett volna dobnom az érmét, úgy tűnt, mintha a liliom beszélt volna. – Megérintette az egyik arany szirmot és…

…Hirtelen melegség öntötte el a törpe testét, és mikor az öszvér felé fordult – miközben rádöbbent, hogy sosem értékelte az állat drága, odaadó lelkét –, látta, hogy Fürgeláb tiszta szemében is hasonló ragyogás csillan. Kova később váltig állította, hogy abban a pillanatban száz meg száz lant hangja töltötte be a kamrát. A terem elhomályosult körülöttük. Kova látta, hogy az öszvér nehéz szemhéja lecsukódik, és ő is így tett.

A terem hirtelen zajjal telt meg, és Kova a fa helyett követ érzett a lába alatt. Kinyitotta a szemét.

Ott állt sárral, tűlevéllel és öszvér-izzadsággal borítva, és karjával az illatozó öszvérbe kapaszkodott. Körülötte és alatta tátott szájjal állt Tanis, Miral és több elf udvaronc. Kova körbepillantott.

A Naptorony szónoki emelvényén állt, Solostarannal, a Napszónokkal. És egy öszvérrel.

Fürgeláb kinyitotta a száját és elbőgte magát. Kova ezt úgy értelmezte, mint javaslatot arra, hogy ő is mondjon valamit.

– Szóval – szólalt meg. – Hát visszajöttem.

8. fejezet

A viszontlátás

palota egyik vendégszobájában a törpe egy hatalmas, virágillatú buborékokkal teli kádban pancsolt, vidáman emésztve a kiadós ebédet, amit a Szóló készíttetett számára

– vadpulykát őszibarackmártással és egy, Kova saját nyeregtáskájából származó, hatalmas korsó vigaszi sört. Egyetlen flaska kivételével az összes kilyukadt, és a vad hajsza nyilvánvalóan nem használt az utolsó megmaradt sörnek sem, de azért iható volt, legalábbis a törpe szerint.

A

A kovács tudta, hogy odakinn a palota istállójában Fürgeláb is remek bánásmódban részesült. Az állat, amely szemmel láthatóan teljes mértékben a teleportálás szeretetteljes hatása alá került, eleinte meg sem akart válni a törpétől. Kova elmesélte Solostarannak és az udvar többi tagjának, hogy mi is történt vele valójában, és hallotta, amint Xenoth azt magyarázza a többieknek, hogy az elmúlt hetekben néhány elf egy ritka, mágiát is használó tylorra bukkant a szakadéktól nyugatra. Ezenközben a szürke öszvér végig követte a kovácsot a Naptoronyban mindenhová, miközben gyengéden bökdöste őt az orrával, szőrös állát a törpe vállára hajtotta és halálos rúgásokat osztogatott a túl közel merészkedők felé.

Kova csak akkor tartott szünetet az elbeszélésben, amikor a Szóló kiküldte a Toronyőrök egy csoportját, hogy keressék meg a tylort. A vadászatot tovább nehezítette, hogy a törpe nem volt biztos benne, pontosan hol is támadt rá a szörny. Mindössze annyit tudott, hogy az eset az egyik ösvényen történt, több mérföldre Qualinosttól, és a

bozótoson keresztül való fejvesztett menekülés teljesen összezavarta, így nem emlékezett, hogy hol talált rá a tölgyfára.

A Szóló, akit aggodalommal töltött el, hogy máris magára kell hagynia barátját egy ilyen, kis híján végzetes támadás után, ragaszkodott hozzá, hogy a törpe pihenjen pár órát a palotában Miral felügyelete alatt, aki, ha a szükség úgy hozza, a segítségére lehet. Kova tiltakozott ugyan, kijelentve, hogy olyan makkegészséges, mint egy nála kétszer fiatalabb törpe, ám Solostaran bámulatosan makacsnak bizonyult.

Így hát most Miral egy padon üldögélt a kád mellett, Kova pedig a vízben áztatta magát, vastag, őszülő szakállát a víz alá nyomva figyelte, amint apró buborékok törtek azon keresztül a felszínre.

Azon tűnődött, hogy vajon a boltja lakórészét is fel tudná-e szerelni egy ilyen csodás találmánnyal. A törpék általában irtóztak a víztől – persze a hideg folyóvíztől, amiben halak, békák és még ennél is undorítóbb lények éltek, és amely elég mély és veszélyes volt ahhoz, hogy egy óvatlan törpét egészen Reorx kohójáig sodorjon –, ám ez valami egészen más volt.

– Egy sla-mori-hoz volt szerencséd – magyarázta Miral Kovának.– Ó, nem, nem hinném – felelte szórakozottan a kovács. – Lord

Xenoth azt mondta, hogy azt a gyíkot tylornak hívják. Hacsak nincs köze a tylornak a sla-mori-khoz – vonta fel kérdőn a szemöldökét.

A mágus letörölt egy izzadtságcsöppet az arcáról, majd hátravetette karmazsin csuklyáját. Sápadt arca kísértetiesnek tűnt, szeme alatt sötét karikák húzódtak. Mindazonáltal türelmesen válaszolt.

– A sla-mori ősi nyelven „titkos járat”-ot jelent – magyarázta. –A legenda szerint sok van belőlük Qualinestiben, de szinte lehetetlen megtalálni őket. Úgy látszik, hogy az a tölgy egy ilyen bejárat volt.

Erre már Kova is felfigyelt.– És hová vezetnek ezek a… ezek a… sla-mori-k? – kérdezte.

– Nyilvánvalóan fontos helyekre – felelte Miral magától értetődően. – Végül is a Naptorony uralkodói emelvényén kötöttél ki.

Szünetet tartott, szemmel láthatóan összeszedte a gondolatait, és rendszerint rekedtes hangja most még ércesebben zengett.

– Úgy tartják, hogy még a Szürkekőt is Qualinestiben, az egyik sla-mori-ban lehet megtalálni. De a leghíresebb sla-mori állítólag Pax Tharkasba vezet – folytatta, a Qualinestitől délre húzódó hegyek közt megbúvó híres várra utalva. – Azt beszélik, hogy Kith-Kanan teste a pax tharkasi sla-mori-ban nyugszik.

– Ezek szerint több sla-mori is van? – kérdezte Kova, és belemerült az illatos vízbe, míg a haja lebegni nem kezdett és legyezőszerűen szét nem terült az arca körül. A magas, rozettás mennyezetre bámult és felsóhajtott.

Miral megvárta, amíg a törpe ismét előbukkan a habokból.– A legvénebb elfek azt mesélik, hogy a Qualinost körüli terület

több sla-mori-nak is otthont ad, amelyek bejáratai jól el vannak rejtve, és csak a megnyitásukhoz megfelelő hatalommal megáldott elf – vagy mint most már tudjuk, törpe – férhet hozzájuk. – A mágus félbeszakította okfejtését. – Mi a baj? – kérdezte.

A törpe felült és most aggódva nézett körül a fényűzően berendezett szobában.

– A vödröt keresem – mondta Kova.– Vödröt? – nézett rá Miral. A mágus hirtelen felnevetett. – Nem,

nem vödörrel merjük ki a vizet.Ezzel felállt és a kád végéhez lépett.– Akkor mágikus? Tudod, hogy mi a véleményem a mágiáról –

jelentette ki Kova, homlokát ismét aggodalmasan ráncolva. – Ez a kád mágikus? Egy ilyen szerkezetet biztosan varázslat működtet – mondta, hirtelen elszomorodva. A dombi törpék nem bíztak a mágiában.

Miral csupán a fejét rázta.

– Elfelejtettem, hogy még nem voltál itt azóta, hogy beszereltettük ezeket a találmányokat. Gnómok tervezték őket.

– Gnómok? – kérdezte hitetlenkedve a törpe. – Reorxra!Soha semmi nem működött jól, amit gnómok terveztek. Ami azt

illeti, minden bizonnyal szerencsésnek mondhatja magát, amiért még mindig életben van. Kova, nem törődve a kuncogó mágussal, átvetette magát a kád peremén és a vastag sárga törölközőbe burkolózott, amit egy szolga hagyott az egyik kőlapon.

A mágus a fejét csóválva mosolygott és könyékig feltűrte nehéz gyapjúköpenye ujját. Belenyúlt a vízbe, egy darabig keresgélt, majd megrántott valamit. A vízszint egy böffenés kíséretében apadni kezdett. Miral egy parafa dugót emelt a magasba, amihez egy lánc volt erősítve.

– A vizet a padlóba vezetjük el – magyarázta. Kova bizonytalannak tűnt.

– Minden tiszteletem az elfeké, de ami azt illeti, ez nem tűnik túl praktikus megoldásnak – kockáztatta meg. – Egyenesen az épület alapjára. Nem meglepő, mivel gondolom gnómoktól származik az ötlet. Azt azonban be kell vallanom, hogy az elfektől egy kicsit azért többet vártam.

Miral letűrte köpenye ujját és egy frissen vasalt, fehér inget nyújtott át a törpének.

– Mi alakítottuk át. A gnómok a lefolyót – azt a lyukat, amibe ez a dugó való – eredetileg a felső peremre tervezték – magyarázta a köpönyeges elf. – Egy örökkévalóságig tartott, mire elfogyott a víz. Meg kellett várni, amíg elpárolog.

– De akkor is… – tiltakozott a törpe, miközben felhúzta rozsdabarna lábszárvédőjét.

– A víz egy körkörös, csőszerű szerkezetben gyűlik össze a padló alatt.

Miral mutogatva vázolta az egészet.Kova térdre ereszkedett és bekukkantott a kád alá.

– Hogyan töltitek fel? – tudakolta.– Vödörrel.Kova később elhozta Fürgelábat, akit mostanra lecsutakoltak, így

szőre tiszta lett és fényes, sörénye pedig – a bohókás lovásznak köszönhetően – be volt fonva és rózsaszín szalagokat tűztek belé. A törpe egy hevenyészett istállóban helyezte őt el egy melléképületben, közel boltjához és kohójához – ez a munka két további utat jelentett a bolt és a melléképület között, mivel Fürgeláb ügyesen átrágta a rekesz bőrkallantyúját és Kova megérkezése után pár pillanattal már ott is termett a törpe boltja előtt.

A kovács végül úgy barikádozta el az istállóban az állatot, hogy egy létrát ékelt az épület ajtaja és egy kis almafa közé. Már csaknem végzett söráztatta nyeregtáskájának kipakolásával, amikor egy alak jelent meg az ajtóban.

A lenyugvó nap fényében nem ismerte fel azonnal látogatóját, csak a körvonalait látta, ám a jövevény kezében tartott üvegedény formája már elég ismerős volt.

– Elf gyümölcsbor – jegyezte meg Kova. – Egyedül Tanis, Félelf úszhatja meg, hogy ezzel állít be hozzám.

Tanis szélesen elmosolyodott, az üveget pedig a faasztalra tette.– Úgy gondoltam, ezzel begyújthatod a kohót – mondta. –

Gyorsabb, mint a tűzcsiholás.Távol álltak egymástól. Tanis keresztbefonta karját izmos

mellkasán, Kova tömzsi keze pedig tele volt barna és smaragdzöld tunikákkal. A törpe szerint a ruháknak csodálatos sörszaguk volt, mindazonáltal úgy gondolta, hogy ki kell mosnia azokat, mielőtt az udvarba lép majd.

Végül Kova szólalt meg rekedtes hangon.– Úgy gondolom, most, hogy felnőttél, és olyan magas lettél, mint

egy nyárfa, és csaknem olyan erős, hogy fél kézzel felemelj, jobb dolgod is van annál, hogy egy mogorva, középkorú törpével lebzselj a kohó körül.

– Én pedig azt hiszem, hogy mivel körbeutaztad egész Ansalont és elkergettél egy feldühödött tylort, nem akarod, hogy zaklassalak – vágott vissza a félelf.

Néhány percig csendesen tanulmányozták egymást. Aztán mintha mindketten megelégedtek volna a látottakkal, bólintással üdvözölték a másikat. Tanis leült egy gránitpadra, egyik lábát felhúzta, majd erős karját térdére fektette. Izmos külseje emberi ősére utal, gondolta Kova.

A törpe nekilátott, hogy egy egész évszaknyi használatlanság után rendbe hozza a kohót, és dicsérte magát, amiért olyan remekül kitakarította a helyiséget ősz végén, öt hónappal korábban.

A kohó, ami egy megemelt kandallóra hasonlított, az apró lak hátsó falának legnagyobb részét elfoglalta. Mint valami vastag fatörzs, a hátsó falon keresztül egy kőből és habarcsból épült kémény emelkedett fel, amelynek hátulján elég nagy nyílás volt ahhoz, hogy beleférjen egy surranó – habár Kova előbb költözött volna az Abyssba, semhogy az örökké kíváncsi lények akár egyikét is szeretett kohója közelébe engedje. A kohó elfekre méretezett elülső szegélye kényelmetlen magasságban volt, éppen a dereka fölé ért a törpének, aki sokszor zsémbelt is emiatt.

– Szóval, miről maradtam le az elmúlt öt hónapban? – kérdezte Kova, miközben ágakat és száraz fakérget rakott a kohó hátulján lévő mélyedésbe. Kételkedő pillantást vetett az üveg borra, majd kihúzta a dugót és loccsantott belőle a gyújtósra. – Remélem nem repít el Xak Tsaroth-ba – motyogta, miközben megtapogatta zsebeit, kova és acél után kutatva, majd eszébe jutott, hogy valószínűleg mindkettőt elejtette a sla-mori bejáratánál.

– Van nálad kova és acél, pajtás? – kérdezte.Az ifjú a zsebébe túrt, előhúzta a kért tárgyakat, majd egymás után

Kovának dobta. A törpe köszönetet motyogva ütötte össze őket. A gyújtós hussanva lángra lobbant, a törpe pedig sietősen elhátrált. Mikor a tűz izzássá mérséklődött, óvatosan pár szem szenet tett a

gyújtósra, és várta, hogy tüzet fogjanak. Tanisra nézett, készen rá, hogy meghallgassa a helyi híreket.

– Még mindig Lord Xenoth a főtanácsadó, habár Porthios kérésére Litanast kinevezték mellé segédnek – mesélte Tanis, miközben figyelte, ahogy Kova egy lapátnyi szenet dob a tűzre. – A Szóló nem kívánta megsérteni Lord Xenoth érzéseit – végül is Xenoth azóta a Napszónok tanácsadója, amióta Solostaran apja elfoglalta a pozíciót –, és nem akarta, hogy Xenoth úgy érezze, egyedül nem képes többé ellátni a feladatait. Habár kétségkívül ez az igazság.

Az utolsó szavak kissé kesernyésre sikeredtek.– Fogd meg a fújtatót és segíts nekem, pajtás – szólt rá Kova.

Tanis megragadta a szerszámot, és levegőt fújt a tűzre. Kova ezalatt szénkupacot emelt a tűz mindkét oldalán. – Szóval Xenoth rossz néven vette a dolgot? – érdeklődött.

– Nem örült.A kurta válasz regéket mesélt arról, hogy a tanácsadó milyen

véleménnyel volt a változtatásról.Kova megrázta a fejét és együttérzően gondolt Litanasra, jóllehet

Porthios barna szemű barátja sosem kedvelte igazán sem a törpét, sem a félelfet. Kova már régóta sejtette, hogy Porthios barátai sportot űznek abból, hogy boldogtalanná tegyék Tanis életét, habár maga Porthios elzárkózott ettől. A törpe azonban ritkán kérdezte az ifjút életének erről a részéről, a félelf pedig mindig kitérő választ adott az ezt firtató kérdésekre.

Múlt ősszel, mielőtt Kova elköltözött volna, úgy tűnt, hogy Litanas és Ulthen a gazdag Lady Selena kezéért verseng. Az elf hölgy természetesen imádta, hogy rá irányul a figyelem, ám a helyzet szétzilálta a Litanas és Ulthen közti barátságot.

Miközben Tanis a fújtatót működtette. Kova egyre csak rakosgatta a szenet a tűzre, és közben azon tűnődött, hogy a legújabb fejlemény vajon hogyan befolyásolta a két elf esélyét Lady Selenánál. Litanas gazdag, jó vérvonalú családból származott és Lord Xenoth mellett

dolgozott. Ám Xenoth könnyedén tönkretehette egy segéd pozícióját, ha úgy tartotta jónak.

Ugyanakkor Ulthen ősi qualinosti családdal büszkélkedhet, ám ő és családja állandó pénzhiánnyal küszködött. Évekkel ezelőtt a szűkös anyagi helyzet arra késztette az elfet, hogy fegyverforgatást tanítson Porthios öccsének, Gilthanasnak.

Mindenesetre Kova nem akart a hirtelen haragú öreg tanácsadóval összetűzésbe keveredni, noha úgy tűnt, hogy mégis folyton ez történik. Lord Xenoth, akinek életkora és pozíciója valamiféle védelmet nyújtott számára, a Szóló politikáját kritizálva rosszallásának adott hangot, amiért idegenek vannak az udvarban.

Ám alighogy Kova a padján kiválogatott szerszámok közül kezébe fogta kedvenc fanyelű kalapácsát, már más gondolat járt a fejében.

– Hallottál már a Szürkekőről?A fújtatót működtető Tanist meglepte a beszélgetésben

bekövetkezett fordulat.– Gargath Szürkekövéről? Hát persze! Minden elf gyermeknek

meg kell tanulnia a mesét.– Miral éppen a mai napon említette nekem. – Kova hangja

zaklatott volt, figyelmét a kohó kötötte le. – Mondd el nekem a történetet úgy, ahogy az elfek ismerik! – unszolta Tanist.

Az ifjú kíváncsi pillantást vetett barátjára, ám – ügyelve arra, hogy folyamatosan működjön a fújtató – belekezdett a mesébe, amit évekkel korábban Miral belesulykolt.

– Mielőtt Reorx, a semleges isten megteremtette a világot, az istenek a különböző fajok lelkéért harcoltak, amelyek akkor még csak a csillagok között táncoltak.

Fogást váltott a fújtató fanyelén.Kova bólintott, mintha mindez egyezne azzal a történettel, amit a

törpék is ismernek. A kohó melletti asztalon lévő kupacból egy

karhosszúságú, ujjnyi vastag vasrudat húzott elő és melegíteni kezdte a tűzben.

A félelf tovább folytatta.– A jó istenek azt szerették volna, hogy a fajoknak hatalmuk

legyen a fizikai világ felett. A gonosz istenek a rabszolgáikká akarták tenni őket. A semleges istenek pedig azt kívánták, hogy a fajoknak legyen hatalmuk a fizikai világ felett, és választhassanak a jó és a gonosz között, és az istenek végül ezt fogadták el.

– Reorx szakállára, pajtás, pumpáld azt a fújtatót! – parancsolta a törpe. Tanis gyorsított a tempón, miközben figyelte, ahogy Kova egy vasfogóval leveszi a vasdarabot a szénről és háromszög alakúra kalapálja.

– Három faj született: elfek, ogárok és emberek – az elfek szerint ebben a sorrendben – folytatta Tanis egy „ezt mindenki kívülről fújja” pillantást vetve a mennyezetre, vállig érő haja meglebbent, ahogy a fújtatót működtette. – És aztán Reorx néhány ember önkéntes segítségével létrehozta a világot. Ám sok ezer évvel az Összeomlás előtt az emberek feldühítették Reorxot azzal, hogy a tőle tanult mesterséggel dicsekedtek és azt a saját érdekükben használták. Az isten megfosztotta őket ettől a jártasságtól, ám meghagyta barkácsolási vágyukat. Így született meg a gnóm faj.

A félelf csaknem akkora levegőt vett, amekkorát a fújtató kibocsátott.

– Reorx végül egy drágakövet kovácsolt, hogy Krynnhez láncolja a semlegességet. Az ékkő a vörös, azaz a semleges hold, a Lunitari fényét tartotta magában és sugározta szét. Reorx a Szürkekőt a Lunitarin helyezte el.

Tanis hirtelen elhallgatott.– Ez megegyezik azzal, amit te ismersz?Kova bólintott, miközben arra figyelt, hogy a háromszöget az üllő

pereméhez szorítsa és a kalapáccsal egy apró kallantyút húzzon a fém egyik végére. Gyakorlott kézzel rákoppintott, így az ismét

henger alakú lett. Aztán megfordította és kör alakúvá formálta a rúd végén lévő kiálló részt. Mint mindig, Kova most is elmerült a folyamat ritmusában: négy koppintás a fémen, egy az üllőn, négy a fémen, egy az üllőn.

Tanis közbeszólt.– Ezt miért csinálod?– Mit?– Azt, hogy rácsapsz az üllőre – mondta a félelf, miközben leállt a

fújtatóval, hogy közelebb hajolva többet lásson. – Úgy látom, direkt csinálod, és nem mellé ütsz.

– Pumpáld a levegőt! Reorxra, pajtás, a végén még fel kell bérelnem helyetted egy mocsári törpét! – zsörtölődött Kova. – Persze hogy direkt ütök rá az üllőre! A fémkalapács felmelegedik, mikor hozzáütöm ehhez a kapureteszhez, amit Fürgeláb istállójára készítek. Azzal, hogy ráütök az üllőre, lehűtöm a kalapácsot. Látod? –mutatta. – Na, folytasd!

Tanis rávigyorgott barátjára.– A gnómok építettek egy mechanikus létrát, ami egészen a vörös

holdig felért és elrabolták a Szürkekövet.Kova szaporán hegyesre kalapálta a rúd másik végét, majd

merőlegesen meghajlította.– Az ékkő azonban elszabadult. – Tanis hangjából eltűnt a

monotonitás és több lett benne az érzelem. – A kő végigpusztított Krynnen. Ahogy végighaladt a világon, új növények és állatok jelentek meg, a régiek pedig megváltoztatták alakjukat.

Kova újra felhevítette a vasrudat, amiben most már felismerhető volt egy kapuretesz, melynek egyik végén egy hurok, a másikon pedig egy kallantyú volt.

– A gnómok végül két táborra oszlottak és a kő keresésére indultak – mesélt tovább Tanis. – Meg is találták egy Gargath nevű barbár herceg várában.

A törpe megfogott egy erős fogót és roppant erejét megfeszítve megcsavarta a reteszt. A rúd négy sarkából egy négysoros dísz keletkezett a retesz közepén. Kova a félig teli vizeshordóba dugta, majd feltartva megmutatta Tanisnak.

A félelf felvonta szemöldökét, de tovább pumpált és folytatta a történetet.

– A herceg nem volt hajlandó átadni nekik a követ, így a gnómok két csoportja hadat üzent neki. Mikor végül behatoltak a várba, a kő ragyogása elvakította őket, és amikor ismét visszanyerték látásukat, a két csoport megváltozott.

Kova büszkén tekintett a reteszre.– Ezt jó pénzért eladhatnám Vigaszban – szólt oda a félelfnek.– A kíváncsi gnómokból lettek a surranok – folytatta Tanis. –A

gazdagság után vágyakozókból pedig… ööö… belőlük lettek a… – Az ifjú elhallgatott és elpirult.

– Belőlük lettek a…? – unszolta Kova, még mindig a reteszt vizsgálgatva.

– …a törpék – fejezte be Tanis kissé szégyenkezve.– Óh! – mondta a törpe. – Most már abbahagyhatod. Tanis alsó

ajkát beharapva a barátját tanulmányozta.– Ugyanaz a történet, amit te is ismertél? – kérdezte. Kova

elmosolyodott és bólintott.– Ugyanaz a régi történet – mondta.

Azon az éjjelen Miral a szalmaágyán hánykolódott és ugyanazzal az álommal küszködött, ami szinte éjszakánként kísértette azóta, hogy jelentés érkezett a környékbeli tylorról.

Nagyon pici volt, még gyermek, és egy hatalmas barlang hasadékában kucorgott. Tudta, hogy mélyen a föld alatt van, mégis világított valami halvány fény.

A fény elég volt ahhoz, hogy bevilágítsa a homályos termet és az apró Miral meglássa a tylor kitátott pofáját, amely ide-oda mozgott,

mintha utána szimatolna. – Gyere elő! – dörmögte a lény. – Nem bántalak! Miral megborzongott és még közelebb húzódott a nyílás felé, tudva, hogy álmodik, de valahogy azt is érezte, hogy semmiféleképpen nem állíthatja meg a bekövetkező eseményeket.

A sárkányszerű szörny bedugta egyik mancsát a hasadékba. A gyermek Miral meglapult, amennyire csak tudott, és szégyenkezve vette észre, hogy az anyja után kiált. Oldalra húzódott, jobb oldalát még hátrébb, a nyílás falának nyomta.

Mint ebben az álomban mindig, most is hűvös levegőt érzett jobb karja mentén – ott, ahol nem szabadott volna semminek sem lennie a mozdulatlan levegőn kívül. Miral tudta, hogy a rémálom legrosszabb része még hátravan, az a rész, ami annyira sokkoló hatással lesz rá, hogy felébreszti majd, és rádöbben, hogy többet nem fog tudni aludni.

Miközben Miral még jobban a hasadék falához simult, egy kéz kulcsolódott a jobb karjára.

9. fejezet

A kaland

másnap jól indult, a hajnal szép és derűs volt. Habár a reggel első fénye még zúzmarás leveleken csillant meg, a fagy egy órán belül elpárolgott, a nap pedig melegnek és

kellemesnek ígérkezett.A

Tanis ötlete volt, hogy a sla-mori keresésére induljanak, a félelf kalandra vágyott. Kova, miután kohójára pillantva végiggondolta, milyen elhalasztható teendői vannak, végül beleegyezett. Felfegyverzett elf csoportok indultak a tylor nyomába, főleg azt követően, hogy a Napszónok jelentős jutalmat ajánlott fel annak a vadásznak, aki leteríti a ritka szörnyeteget.

Tanis kifosztotta a palota éléskamráit, és röviddel pirkadat után egy tarisznyával jelent meg Kova ajtajában, amiben egy vekni barna kenyeret, egy darab sárga sajtot, magának egy üveg bort, a törpének pedig egy korsó sört hozott.

A kovács, szekercéjével és rövidkardjával felfegyverkezve és a félelf hosszú íját cipelve, morogva vezette keresztül Tanist a várost kelet felől oltalmazó szakadékon átívelő ötszáz láb hosszú hídon. A törpe úgy hallotta, hogy légelementálok – olyan lények, akiknek a teste puszta levegő – egy ősi faja őrzi a folyók feletti szakaszt, megakadályozva ezzel, hogy a hidak helyett más utat használva bárki is behatoljon Qualinostba. A tudat, hogy egy felbőszült elementál csak arra vár, hogy kidugja a kezét vagy a lábát a híd oldalán, és azon nyomban az ötszáz láb mély szakadékba lökje, egyáltalán nem javított Kovának a helyzetről alkotott véleményén. Tanis észak felé mutatott.

– Még sosem voltam a Kentommenai-kath-nál – szólalt meg. –Gyerünk!

– Azt hittem, azért jöttünk, hogy a tylorra vadásszunk – ellenkezett a törpe.

– Ugyanannyi esélyünk van megtalálni a szörnyeteget a Kentom-menai-kath-nál, mint bárhol másutt. Azok alapján, amit hallottam, a teremtmény valószínűleg előbb talál meg minket, mint mi őt.

– Biztató – dörmögte Kova Tanis mögött caplatva, biztonságos távolságra a szakadék peremétől. – És mi a fene ez a Kentomme-nai-kath?

– Mikor egy elf átesik a Kentommen-en, egy közeli rokona, aki még nem végezte el a szertartást, keres egy helyet, amely a Remény Folyójára néz, és ott virraszt egyedül egész éjjel.

– Ne nehezítsd meg ennyire az életem, fiú! – fortyant fel a kovács. – Mi az a Kentommen?

– A Kentommen egy szertartás, amin az elfek kilencvenkilenc éves korukban esnek keresztül, amikor felnőtté válnak. Porthios pár hónap múlva esik át a Kentommen-en. Úgy hiszem, Gilthanas fogja végezni a Kentommenai-kath-t.

Az ösvény egy sűrű nyárfa- és fenyőerdőn keresztül kanyargott, olykor-olykor annyira megközelítette a peremet, hogy Kovának Izzadni kezdett a tenyere, máskor pedig, a törpe megkönnyebbülésére, visszakanyarodott az erdőbe. Végül, több mint egy órai gyaloglás után elérték a Kentommenai-kath-t. Az ösvény egy keletre, a szakadékra néző, napsütötte, bíborszínű sziklapárkányra nyílt, amit fehér, zöld és fekete zuzmó tarkított. Kova látta a távolban megcsillanó Naptornyot. Az elfek otthonai innen rózsaszínű farönköknek tűntek. A Qualinost közepén lévő erdőt, a Ligetet épp csak hogy látni lehetett. Ettől délre nyílt terep húzódott, ami minden bizonnyal az Ég Csarnoka lehetett.

Távolról madárcsivitelést sodort magával a szellő. A Kentomme-nai-kath közepén egy hatalmas, csaknem lapos, bíborszínű gránit

kinövés állt, amit tenyérnyi méretű bemélyedések tarkítottak, amelyekben összegyűlt a tiszta víz. A szikla enyhén a szakadék pereme felé dőlt.

– A Kentommen elf rokona itt térdepel le, hogy Habbakukhoz fohászkodva az isten áldását kérje a fiatalemberre vagy asszonyra, hogy évszázadokon át harmóniában maradjon a természettel – folytatta áhítatosan Tanis.

Kova kavicsokat rugdosva körbejárta a Kentommenai-kath-t, és megcsodálta a nyárfákkal, tölgyekkel és lucfenyőkkel körbevett tisztás bíbor, zöld és fehér színeit. Béke honolt a tájon. Átpillantott a túloldalon álló Tanisra, majd tovább bandukolt.

– Kova, ne! – kiáltott rá rémült arccal az ifjú.A törpe felpillantott… előre… majd le. A kiszögellés, amelynek

három oldala enyhén lejtett, ezen az oldalon hirtelen véget ért. A törpe alig egylépésnyire volt egy legalább hatszáz láb vagy talán még annál is mélyebb szakadéktól.

Kova vére megfagyott az ereiben. Aztán egy erős kéz ragadta meg a gallérjánál fogva és visszarántotta. Tanis és a törpe elvesztették az egyensúlyukat az egyenetlen sziklákon és puffanva értek földet a biztonságos, szilárd gránittalajon. A félelf elsápadt, Kova pedig hálásan paskolta meg egyik kezével a sziklát, míg szédülése alábbhagyott.

– Én… – hallgatott el a törpe.– Te… – némult meg Tanis.Egy hosszú pillanatig egymásra néztek, majd végül a kovács

remegő lélegzetet vett.– Itt egy kicsit hirtelen bukkan elő a perem – szólalt meg.

Hamiskás mosoly suhant át halványan a félelf arcán.– Egy kicsit – egyezett bele.Kova, visszanyerve zsémbességét, felült, majd felvette erszényét,

ami kiesett a tunikájából, amikor a földre zuhantak.

– Nem mintha valóban fennállt volna annak a veszélye, hogy leessek – nyugtatgatta magát.

– Ó, nem! – vágta rá Tanis, egy kicsit túlságosan is gyorsan. –Hát persze hogy nem!

– Talán ez megfelelő alkalom lenne arra, hogy megpi… ööö… hogy megebédeljünk – tette hozzá a törpe.

Tanis bólintott és előhúzta elemózsiás tarisznyájukat. Hallgatólagos megegyezéssel legalább tízlábnyira eltávolodtak a peremtől.

– Arról azért ne feledkezzünk meg, hogy nem magam miatt aggódom – folytatta Kova. – Csak nem tudom, hogyan mondanám el a Szólónak, hogy leestél a sziklafalról.

Tanis egy szót sem szólt.Elosztották az élelmet a ragyogó délelőtti napsütésben, persze

Kova ráerőltette Tanisra a legvastagabb szelet sajtot, a legnagyobb karéj kenyeret és a legzamatosabb gyümölcsöket. Aztán egy rövid ideig a peremtől tisztes távolságban élvezték a kilátást, majd úgy döntöttek, hogy visszamennek Qualinostba. Kovának dolgoznia kellett.

A baj akkor kezdődött, amikor a két jóbarát elindult visszafelé. Az ösvény bizonyára elágazott a Kentommenai-kath felé vezető úton, amit egyikőjük sem vett észre. Rossz úton indultak el. Aztán az időjárás is kezdett fenyegetővé válni. Először csak egy kósza sötét felhő úszott el a nap előtt.

– Ahogy anyám mondta, „Egyetlen felhő egyedül érzi magát” – mutatott rá Kova. Rövid időn belül szürke fellegek takarták el a napot a fejük felett. Úgy tűnt, mintha a felhős égbolt ijesztő gyorsasággal kezdene rájuk ereszkedni, és Tanis már azt hitte, hogy menten a nyakukba szakad. Valójában az eső volt az, ami a nyakukba szakadt – nagy, jéghideg cseppekben. Nemsokára mindketten bőrig ázva vacogtak, és Kova egyfolytában csak azt dörmögte:

– Nincs több kaland… nincs több kaland…

Mindez talán nem is lett volna annyira tragikus, ha nem rövidítik le az utat. Tanis vonakodott ugyan ettől, ám a kovács csupán egy kihívó pillantást vetett rá, miközben egy alig észrevehető lábnyomra mutatott, amely lekanyarodott a főcsapásról.

– Azt hittem, én vagyok az, aki beutazta egész Krynnt – panaszkodott Kova. – Úgy látszik, tévedtem.

Tanis az elkövetkező tíz percet azzal töltötte, hogy megnyugtassa a törpét, hogy valóban ő a tapasztalt utazó, aki úgy ismeri az erdőt, mint a tenyerét, és igen, ő figyelt felfelé menet a gyakorlatias dolgokra, ezért vette észre a leágazást. Továbbá pedig ő üldözte el a dühöngő tylort az előző nap, gyakorlatilag fegyvertelenül. Így aztán keresztülcsörtettek az aljnövényzeten, követve a keskeny csapást az esőáztatta erdőbe.

Egyre mélyebbre hatoltak a rengetegbe, aggodalmasan tekintgettek körbe a tylor után, és minden egyes pillanattal egyre vizesebbek lettek.

Két órával később, mialatt változatlanul szakadt az eső, összetalálkoztak egy, a tylort üldöző csapattal és hazatértek a sikertelen vadászokkal. Kova azonban már akkor köhögött, amikor elérték Qualinost szélét, és mire az ifjú lehúzta róla átázott tunikáját, bricseszét és csizmáját, addigra már be is lázasodott. Tanis egy takaróba csavarta barátját és egy székre ültette, majd befűtött a kohóba.

Most, késő délután, mikor a félelf egy fazék vadpörköltet kevergetett a tűz felett, Kova tüsszentése olyan veszélyesen hátradöntötte a székét, hogy Tanisnak kellett odaugrania és elkapnia, nehogy felboruljon.

– Húúú! – nyögte Tanis. Csaknem összerogyott, ahogy a nagy faszéknek vetette magát. – Tudom, hogy nem vagy valami iszonyatosan magas, Kova, de egy kissé keménykötésű vagy.

Jókora erőfeszítéssel sikerült visszadöntenie a széket, ám a törpe egyáltalán nem tűnt hálásnak.

– Á, mit számít az, ha eldőlök, amikor úgyis meghalok? – kérdezte gyászos hangon. Orrát a Napszónoktól ajándékba kapott vászon zsebkendőbe fújta, ami úgy hangzott, mint egy rosszul hangolt trombita. – Úgy legalább elterülök, készen a koporsómhoz.

Kova még összébb húzta magán gyapjútakaróját, nagy lábfejét pedig visszadugta a vödör gőzölgő vízbe. Bármilyen közel is volt az izzó szénhez, a meleg nem tudta kiűzni a fagyot a törpe csontjaiból, és úgy didergett, hogy összekoccantak a fogai.

– Ami azt illeti, gyakorlatilag megfagytam. Akár hivatalosan is halottnak lehetne nyilvánítani – panaszkodott Kova.

– Készíthetek némi forralt bort. Kova dühösen nézett rá.– Miért nem veszed a kardod és vetsz véget gyorsan a

fájdalmamnak? Nem fogok az elf italtól illatozva Reorx elé állni!– Kova – szólalt meg nagy komolyan Tanis –, tudom, hogy

rettenetesen fogsz csalódni, de csupán megfáztál. Nem haldokolsz.– Azt te ugyan honnan tudod? – morogta a kovács. – Meghaltál

már valaha is? – Kova ismét hatalmasat tüsszentett. Krumpliorra, mintha csak a lenyugvó nap ragyogására válaszolna, vörösleni kezdett. Tanis csak a fejét csóválta. Volt valami furcsa logika a törpe kijelentésében.

– Nincs több kaland! – kiáltotta Kova. – Nincs több tylor! Ide nekem inkább az összes ogárt! Nincs több sla-mori Nincs több esős séta az Abyss elf változatának peremén! – Egy pillanatra elhallgatott, hogy erőt gyűjtsön az újabb szóáradathoz. – És mindez amiatt, hogy megfürödtem. A törpéknek nem szabad egymás után két nap vízbe mártózni! – Az utolsó mondat Tanis szerint úgy hangzott, hogy „A dörpékdek deb szabad egybás utád két dap vízbe bártózdi.”

Alig hiszem, hogy egy nappal ezelőtt mi ketten kényelmesen ücsörögtünk itt a kohó mellett, gondolta a félelf.

Kova szipogott és ismét kifújta az orrát. Egy meleg rongyot tett a fejére, és ahogy ott ült bebugyolálva a sötét takaróba, úgy nézett ki, mint valami olcsó mutatványos egy zsibvásárban.

– Ez volt az utolsó alkalom, hogy elkövettem azt a hibát, hogy rád hallgattam – morogta már vagy ezredszerre.

Tanis minden tőle telhetőt megtett, hogy elfojtsa mosolyát, majd forró teát töltött a törpének és a bögrét barátja tömpe kezébe nyomta.

– Elállt az eső. Mennem kell, hogy Tyresiannal gyakoroljak.– Már ilyen késő van? Jól van, hagyj csak magamra, hogy egyedül

haljak meg – siránkozott Kova. – És vissza ne gyere azt várva, hogy azt mondjam „Hahó, Tanis, hogy vagy? Kerülj beljebb és tedd tönkre egy öreg törpe napját, jó?” Elvégre halott leszek. Még egy-két óra van hátra napnyugtáig. Viszontlátásra – fejezte be, Tanisnak integetve. – Illetve valószínűleg nem – tette hozzá komoran.

Tanis megrázta a fejét. Amikor Kova ilyen volt, a legjobb volt magára hagyni, hogy kiélvezze saját nyomorúságát. Tanis meggyőződött róla, hogy a törpe keze ügyébe helyezte a kannát és hogy elég meleg a vödörben lévő víz. Kiszedett Kovának egy egészséges adag pörköltet az egyik fatányérra, majd összeszedte hosszú íját és nyílvesszőit és indulni készült.

Ám amint a törpe boltjának ajtajához lépett, szembe találta magát két látogatóval, a Napszónokkal és Lord Tyresiannal.

Tyresian a törpét figyelemre se méltatva felcsattant.– Te mindig elkésel az órákról? – förmedt rá a félelfre, majd

folytatta a Szólóval megkezdett heves vitát. A párbeszéd egyoldalúnak tűnt; Solostaran ma rendíthetetlennek látszott, komoran biccentett az elf lord nyomatékos megjegyzéseire, ám semmi olyat nem tett, amit jóváhagyásként lehetett volna értelmezni.

Tyresian ha lehet, még magabiztosabb lett az alatt a húsz év alatt, amióta Kova megismerte. Az elfek között olyannyira szokatlannak számító rövid haja ellenére is jóképű volt, határozott, szabályos vonásaival, és az őszi égboltot idéző, éles szemével. Tyresian kecsesen gesztikulált, miközben a Szólóhoz beszélt, és még így is, ahogy ott állt egyszerű, galambszürke tunikájában a törpe egyszerű hajlékának ajtajában, volt valami parancsoló a megjelenésében.

– Azt beszélik, hogy egy olyan ritka és veszélyes lény, mint a tylor megjelenése, bizonyíték arra, hogy a kívülállókkal folytatott politikád – itt a lord pillantása Kovára, majd abszurd módon a félelfre villant – nem helyénvaló.

Solostaran megtorpant és szembenézett az elf lorddal, arcáról végre lehullott a közömbösség álcája, mintha szórakoztatni kezdte volna a dolog.

– Érdekes fordulat, Lord Tyresian – felelte. – Fejtsd ki, hogyan jutottál el idáig!

– Kérlek, Szóló, értsd meg, hogy nem a saját véleményemet osztom meg veled, hanem azokat a nézeteket, amiket másoktól hallok – folytatta behízelgően a kékszemű elf lord.

– Valóban? – kérdezte Solostaran.– Egyszerűen tudom, hogy téged, mint a Napszónokot, érdekelnek

alattvalóid nézetei – tette hozzá Tyresian.– Kérlek térj a lényegre!Amióta a páros megjelent Kova ajtajában, Solostaran hangjából

most hallatszott ki először a bosszankodás. Eleddig azonban egyik jövevény sem üdvözölte a törpét. Kova Tanisra sandított. Az ifjú felöltötte azt a jellegzetes bárgyú arckifejezést, amit akkor szokott felvenni, amikor Kován, Miralon vagy Lauranán kívül valaki más is volt a közelben. Tanis arckifejezése Fürgelábnak is büszkeségére vált volna, gondolta a törpe.

Kova már szóra nyitotta volna a száját, hogy közbeszóljon, ám Tyresian, egyik kezével végigsimítva rövid, szőke haján, folytatta beszédét. Kova észrevette, hogy az elf karját, ami láthatóvá vált a tunikája alatt viselt rövid ujjú ingben, sebek borítják, kétségtelenül az Ulthennel folytatott több éves kardvívás eredményeként.

– Azt beszélik, hogy a tylorok általában a gyakran használt utak melletti odúkat kedvelik, ahonnan lecsaphatnak az utazókra. Azt mondják, hogy bár a legtöbb utazót kizártad Qualinostból – és itt az elf lord Kovára villantotta szúrós tekintetét –, a kereskedelem folytán

megnövekedett a városból és a királyságból kilépő, javakkal megrakodott elfek száma.

– Lord Tyresian… – Solostaran türelme fogytán volt, de az elf lord túlságosan is felizgatta magát ahhoz, hogy engedjen az udvari illemszabályoknak.

– Azt beszélik, Szóló, hogy helytelen, „nem-elf” dolog volt beszerelni… azokat a gnóm fürdőkádakat a palotába.

Kova felhorkantott – ami nem esett nehezére, lévén, hogy meg volt fázva –, Tanis pedig felnevetett. Tyresian elpirult és a tekintetével ölni tudott volna, ahogy a törpére és barátjára pillantott.

Solostaran látszólag nem tudta eldönteni, hogy nevessen-e vagy pedig szónoklatba kezdjen. Pillantása találkozott Kova csillogó acélszürke szemének pillantásával.

– Szóló, Tyresian, szeretnétek egy csésze forralt bort? – kérdezte a törpe szipogva. – A barátom felajánlotta, hogy készít egy kannával ennek a beteg törpének.

Solostaran hátat fordított Tyresiannak és jókedvűen rákacsintott a törpére és Tanisra.

– Visszautasítom kedves felajánlásodat, Tűzkovács Mester, de azért köszönöm. Lord Tyresian pedig úgy hiszem, Tanthalasért jött.

Tyresian alig bírta visszafojtani dühét.– Szóló, állásfoglalást kell követelnem tőled a fenti témával

kapcsolatban.Solostaran megperdült.– Követelned kell? – kérdezte.– Mostani cselekedeteid befolyásolhatják gyermekeidet a

későbbiekben, Szóló – válaszolt hűvösen Tyresian.Solostaran teljes testmagasságában kihúzta magát. Szemében zöld

tűz villant. Hirtelen mintha féltenyérnyivel magasabbnak látszott volna a fiatal elfnél, és sokkal jelentőségteljesebbnek tűnt, semhogy befért volna a törpe szerény hajlékába. – Hogy merészelsz nyilvános helyen választ követelni tőlem egy ilyen kérdésben?

Tyresian elsápadt. Az elf lord sürgősen bocsánatot kért, majd gyorsan visszavonult, maga után vonszolva a félelfet. Amint kiléptek az ajtón, Kova már hallotta is, hogy Tyresian Tanisra zúdítja dühét.

– Nagyon remélem, hogy gyakoroltad azt a technikát, amit tegnap mutattam, félelf!

A fenyegetés ott maradt a levegőben, ahogy a léptek zaja eltávolodott.

A Szóló olyan mozdulatot tett, mintha követni akarná őket, majd kezét leengedte és visszafordult Kova felé.

– Nem irigylem Tanis mai íjászóráját – szólalt meg barátságos hangon a törpe, zsebkendőjével orrát törölgetve. A kohó felé intett. – A koszt nem éppen fejedelmi – Tanis nem valami nagy szakács –, de legalább tápláló. Már ha szeretnél csatlakozni egy haldokló törpéhez – köhögte gyengén.

Kova olyan szánalmas látványt nyújtott, ahogy ott ült bebugyolálva, üres bögréjét szorongatva, hogy Solostaranból kitört a nevetés.

– Még hogy haldokló? Nem hinném, Kova. Te vagy a legegészségesebb mindannyiunk közül – fizikailag és más tekintetben is.

Most, hogy egyedül volt a kováccsal, a Szóló engedett valamennyit a formaságok szorításán, újratöltötte Kova teásbögréjét, nem törődve a törpe ziháló kérésével – „Egy utolsó korsó sört, mielőtt meghalok” –, és végül úgy döntött, hogy elfogyaszt egy csésze forralt bort. Rálegyintett a bort elkészíteni készülő Kovára, majd megmelegítette az italt és beledobott egy csipetnyi fűszert, amit a törpe ládájában, egy apró cserépedényben talált. A Szóló kényelembe helyezte magát a Kova szerény ruhásszekrényeként szolgáló faragott ládán és belekortyolt italába. A Qualinesti elfek vezetője töltött nekem teát, futott át Kova agyán, és elámult a szerencséjén.

– Lenne számodra egy kovácsmunka, Tűzkovács Mester, ha hajlandó vagy elvállalni, és ha egészséges vagy hozzá.

– Elég egészséges vagyok. És mikor nem vállaltam el valamit? –kérdezett vissza Kova, nagyon jól tudva, hogy amikor barátjával beszél, akkor nincs szükség a szigorú udvari illemszabályokra. Solostaran előbbi megnyilvánulása azonban eszébe juttatta, hogy ne feszítse túl a húrt. – Uram.

Solostaran váratlanul Kovára nézett, majd tüzetesen megvizsgálta a törpe takaros kunyhóját, rendben tartott kohóját és a két székre kiterített nedves ruháit, köztük azt a smaragdzöld tunikát is, amit a Szóló készíttetett számára húsz évvel korábban. A csizma, amelynek anyaga száradás közben már kezdett ráncosodni, a kohótól több lábnyira, Kova asztala alatt állt. A szobában a nedves gyapjú nehéz szaga terjengett.

Amikor végül megszólalt, az uralkodó hangja fáradt volt. Belekortyolt borába.

– Talán csodálkozol, miért tűrök el ilyen arcátlanságot udvartartásom egyik tagjától – kezdte.

– Valójában úgy gondolom, hogy ez nem az én…– Mint tudod, Tyresian Qualinost egyik legrangosabb családjából

származik – a Harmadik Családból. Tyresian apja nagy szolgálatot tett nekem évekkel ezelőtt. Valójában olyannyira nagy szolgálatot, hogy ha ő akkor nem áll ki mellettem, most talán nem is lennék Szóló.

Kova azon tűnődött, hogy vajon miféle jótettről lehet szó, de úgy döntött, hogy ha Solostaran azt akarja, hogy tudjon róla, akkor majd elmondja neki. Így aztán a törpe beleszürcsölt teájába, lábát közelebb dugta a tűzhöz és várt.

– Tyresian az udvar egyik legjobb íjásza – mélázott Solostaran, mintha a gondolatai valahol messze járnának. Odakinn a nap alább-hanyatlott a délutáni égbolton, aranyszínű ragyogásba borítva Qualinostot, amit a törpe kohójából áradó narancsszínű izzás is

fokozott. Inkább tűnik ősznek, semmint tavasznak, gondolta a törpe, majd figyelmét ismét a Szólóra összpontosította, amikor az elfek ura tovább folytatta beszédét. – Tudom, hogy keményen bánik Tanisszal – igen barátom, többet tudok annál az udvaron belül zajló dolgokról, mint amennyit elmondok –, ám arról sem feledkezek meg, hogy az ő tanításának hála, Tanisból csaknem ugyanolyan jó íjász lett, mint ő maga.

– Bárcsak Lord Tyresian ne lenne ennyire… ennyire… – kereste Solostaran a megfelelő szót.

– …ennyire hagyományosan elf? – segítette ki Kova.– …ennyire rugalmatlan.Kova mohón lehajtotta maradék teáját, és addig nem mert a

Szólóra pillantani, míg az utolsó cseppig ki nem itta. Amikor felnézett, mégis azt vette észre, hogy Solostaran mereven nézi őt, fejét lehajtva, amitől hegyes füle kivillant aranyszőke hajából.

– Ha mi, elfek rugalmatlannak tűnnénk a szemedben, Tűzkovács Mester – szólalt meg szelíd ám pártatlan hangon Solostaran –, akkor emlékezz rá, hogy a mi „rugalmatlan” elf hagyományszeretetünk és az állandósághoz való viszonyunk védett meg minket, mikor más, ingatagabb fajok elsüllyedtek a zűrzavarban. Ezért járok el ennyire körültekintően, amikor engedélyezem a külső népekkel folytatott fokozott kereskedelmet – annak ellenére, hogy néhány udvaronc szemében a hagyományoktól való bármiféle eltérés kész átok –, és ezért veszem rendkívül komolyan a Tyresianhoz és Xenoth-hoz hasonló elfek fenntartásait.

A törpe bólintott.– De oka van annak, hogy idejöttem, azonkívül is, hogy

utánajárjak azoknak a pletykáknak, amely szerint kedves barátom az utolsókat rúgja – tette hozzá gyorsan a Szóló. – Örülök neki, hogy a szóbeszéd megalapozatlannak tűnik.

Ne légy annyira biztos benne, akarta mondani a törpe, de aztán visszafogta a nyelvét és az uralkodót szemlélte.

– Ugye hallottál már a Kentommen-nek hívott szertartásról? –kérdezte Solostaran.

Kova bólintott, mire az aranyköpenyes elf folytatta.– Az elmúlt tél legnagyobb részét azzal töltöttük, hogy

eltervezzük Porthios Kentommen-jét, amit alig két hónap múlva, a Naptoronyban fogunk megtartani.

Egymásra néztek a bungaló puszta kőpadlója felett, majd Solostaran egy pillantást vetett a kohó felé.

– Szeretném, ha az esemény tiszteletére készítenél egy speciális medált. Ezt a nagy becsben tartott medált adnám Porthiosnak a Kentommen idején.

A Napszónok mély levegőt vett.– Szeretném, ha ez a szertartás ismét egybeforrasztaná az elf

nemeseket, Tűzkovács Mester. Attól tartok, hogy a közelmúltban történt… változások… némi széthúzást keltettek, és azt akarom, hogy ez a szertartás felhívja rá a figyelmüket, hogy mennyire elköteleztem magamat bizonyos – itt elmosolyodott – változatlan elf hagyományok mellett.

– Azt említenem sem kell barátom, hogy a szertartás sikere sokat tehet azért, hogy megszilárdítsa Porthiosnak a szólói posztra benyújtott igényét. És a medálod, amit neki adok majd, részét képezi ennek.

– Van valami elképzelésed? – kérdezte Kova. Solostaran felállt, üres bögréjét az asztalra tette.

– Természetesen van néhány ötletem, de jobban szeretném látni a te elképzelésedet. A körülöttem lévők közül talán te ismersz a legjobban, Tűzkovács Mester. És ez az ismeret most jó szolgálatot tehet neked.

Elhallgatott, mintha valami nem idevágó dolgon gondolkodna, Kova pedig halkan megszólalt.

– Lekötelezne, ha elkészíthetném ezt a szertartási medált.

Solostaran felnézett és elmosolyodott, ritka melegség szökött a szemébe.

– Köszönöm, Kova. – Hirtelen feltűnt a törpének, mennyire fáradt a Szóló, mintha hosszú éjjeleket töltött volna álmatlanul. Az uralkodó mintha felfigyelt volna a Kova pillantásában megbúvó együttérzésre. – A Szólósághoz vezető út tele van akadályokkal, Kova. Nézd csak meg a családomat!

Kova úgy döntött, hogy végül is mégsem fog meghalni, lelökte magáról a takarót és faládájából egy frissen vasalt, fehér vászoninget vett elő, melynek gallérját a Szóló szabójának tiszteleteként hímzett nyárfalevelek díszítették. Áthúzta fején az inget.

– Tanis ap… a bátyád halálára gondolsz?– Igen, természetesen Kethrenanra és Elansára gondolok – értett

egyet Solostaran –, de ugyanakkor öcsém, Arelas halálára is. Szüleimnek három gyermeke született, ám csupán egy maradt életben. Még az is megtörténhet, hogy Qualinost szólói posztja nem Porthios, hanem Gilthanas, vagy akár Laurana fejére száll.

– Arelas? – kérdezte Kova.– Arelas néhány évvel Kethrenan után született és röviddel az ő

halála után hunyt el.– Milyen fájdalmas időszak lehetett – jegyezte meg halkan a

törpe.Solostaran felnézett.– Igen, mindannyiunk számára az volt. Kethrenan meghalt, Elansa

pedig olyan volt, mint egy élőhalott, aki csak arra várt, hogy gyermeke megszülessen. Gyászba borult az udvar, amin semmi sem segített. – Nézte, amint a törpe zöld bricseszt és barna gyapjúzoknit húz fel. – Aztán egy caergothi látogató azt a hírt hozta, hogy Arelas elhagyta a várost és hazafelé tart.

Elmosolyodott.– Látnod kellett volna az udvarban bekövetkező változást,

barátom. Öcsém évtizedekkel korábban, még gyermekként hagyta el

Qualinostot, és azóta nem tért vissza. És akkor, mindazon… fájdalom közepén… visszatérni készült. Úgy éreztem, mintha egyik öcsém elvesztése után egy újat kaptam volna, és habár a Kethrenan halála iránt érzett fájdalom még mindig erősen élt bennem, volt valami vigasz abban, hogy végre megismerhetem legkisebb testvéremet. Tudod, alig ismertem Arelast. Nagyon fiatalon távozott az udvarból.

Kova eltűnődött. Vajon miért küldené el legifjabb sarját egy qualinosti nemesi család? És bár egy szót sem szólt, a kérdés ott tükröződött a szemében.

– Arelas meglehetősen beteges gyerek volt. Többször is kis híján meghalt, és úgy tűnt, hogy az elf gyógyítók hatalma kevés a kikúrálásához. Végül apám, a Szóló, elrendelte, hogy küldjék Arelast egy csoport Caergoth közelében, a Schall-tengerszoroson túl élő paphoz, akik közt élt egy elf gyógyító, akit apám ismert, és aki sikeresen gyógyította meg a reménytelennek tűnő betegeket…

– Arelas jól fejlődött, és a gyógyító egy év múlva hazaküldte. Ám hamarosan ismét megbetegedett. Majdnem úgy tűnt, mintha valami itt Qualinostban elszívta volna az erejét. Apám, attól tartva, hogy elveszíti legkisebb fiát, visszaküldte őt Caergothba. Egyszer sem látogattuk meg. Tudod, hogy megy ez errefelé. A legrangosabb családok csak nagy ritkán hagyják el Qualinostot, néha pedig egyáltalán nem. Azonban rendszeres jelentéseket kaptunk, hogy Arelas jól van.

Kova közelebb húzódott a Szólóhoz. A bolt egyedüli fényforrása, a kohó tüze, különös árnyakat rajzolt Solostaran arcára.

– Történt valami, amikor Arelas visszatért? Solostaran összeráncolta a homlokát.– Soha nem érkezett meg. Múltak a hetek, míg végül már azt

hittem, anyám belehal a bizonytalanságba. – Vállat vont. – Aztán megérkezett Miral, egy levelet hozott a bátyámtól, és elmesélte Arelas halálának szomorú történetét, akit útonállók öltek meg. A

levélben Arelas kifejezte irántunk érzett szeretetét, valamint Miral iránt érzett háláját, és megkért, hogy biztosítsak számára helyet az udvarban – mosolygott szomorkásán. – Az nyilvánvaló volt, hogy Miral alacsony szintű mágus. Csillapította ugyan a has- vagy fejfájást, és kisebb varázslatokra is képes volt. De ezenkívül nem sok mindent tud.

Kovának eszébe jutott, hogyan csillapította a mágus a köhögési rohamát, mikor először tett kísérletet az elfek forralt borával. – Nem lebecsülendő a tudománya – dörmögte. Solostaran az ajtóhoz lépett és gyengéden megérintette a bejáratot körbeölelő futórózsát. – Miral egy intelligens, kedves elf, és még ha mágusként nem sok hasznát vesszük is, tehetséges tanítója volt Tanisnak, Gilthanasnak és Lauranának. Soha nem bántam meg, hogy engedtem letelepedni.

A Szóló kipillantott a távolban nyüzsgő elfekre, akik késő délután lévén befejezték aznapi teendőiket. – Elkésem – mondta kurtán, azzal véget vetett a beszélgetésnek.

10. fejezet

A vásár

Tyresiannal töltött gyakorlás után Tanis a város utcáit rótta. A felhők, melyek csupán pár órával ezelőtt bőrig áztatták őt és Kovát, mostanra szétoszlottak. A délután

nehéz aranyfénye az alkonyat bíborával keveredett, a levegő pedig édes volt a nyíló virágok illatától.

AÉszakon a Naptorony csillogott. A város szívében az Ég Csarnoka

tárta karjait az ég felé.A város nyugati felében azonban állt valami, ami legalábbis

némelyek számára Qualinost legnagyobb csodájának számított, és Tanis is errefelé vette az irányt.

A föld egyik természetes horpadásába egy körszínházat építettek. Az ülések maguk voltak a kellemes, füves lejtők, amelyek körbevették a színház közepén végignyúló nagy emelvényt. A kört Qualinost nevezetességének számító mozaikpadló borította. A csillogó színű csempedarabokon Kith-Kanant és népét ábrázolták, amint megérkeznek Qualinesti erdejébe. A mozaik beborította a kör egész felületét, és Tanis úgy vélte, hogy ugyanannyi csillogó darabkából áll, mint ahány csillag van az éjszakai égen.

Ezen a helyen napnyugta után, ezernyi fáklya remegő fényében bontakoztak ki az ősi drámák, amelyeket réges-régen Qualinesti költői még Kith-Kanan számára írtak. Filozófusok tartották itt szónoklataikat, és a zenészek is itt mutatták be tehetségüket Qualinost közönsége előtt.

Nappal a kör színháznak más volt a szerepe: itt tartották a Nagy Vásárt. Qualinost legkiválóbb kézművesei tették közszemlére

portékáikat kiterített szőnyegeiken, miközben ragyogó színű lobogók csapkodtak a szellőben. Vásárnapokon a Kith-Kanant ábrázoló mozaikot eltakarták a terpeszkedő zöld selyemsátrak, fabódék és a leterített gyapjúszőnyegek, amelyeken minden elképzelhető árucikk megtalálható volt: pikáns fűszerek, lakkozott dobozok, ékköves markolatú fényes tőrök, és a nyirkos levegőben még mindig gőzölgő, friss péksütemények. Az egyszerű mesteremberek is idehozták eladásra portékájukat. Voltak itt kosárfonók, fazekasok, takácsok és pékek, mivel nem minden elf volt annyira szerencsés – vagy gazdag – ahhoz, hogy a Szóló udvarában dolgozzon. Bár Qualinostban soha egyetlen gyomor nem maradt üresen és mindenkinek megvolt a maga ruhája, mint minden városban, itt is igaz volt az, hogy a gazdagságot és hatalmat birtoklók kevesen voltak, míg az egyszerű elfek sokan. Legtöbbjük azonban csak bizonytalan kíváncsisággal nézett a csillogó palotára, és nem törődött azzal, hogy a nemesek szövögetik a maguk csip-csup intrikáit és udvari szórakozásaikat folytatják, ameddig ez nem zavarta túlságosan saját mindennapos életüket.

A vásáron megjelenő elfek többsége a köznép soraiból tevődött össze. A nemesek a legfontosabb ünnepnapoktól eltekintve általában elkerülték a vásárt, és inkább szolgáikat vagy apródjaikat szalajtották el a szükséges holmik beszerzésére. Ugyanakkor ez nagyon is kedvére volt ezeknek a szolgáknak és apródoknak, mivel így lehetőségük nyílt megszabadulni uraiktól vagy úrnőiktől, ha csak egy kis időre is.

Noha a vásári népek ugyanolyan szép vonásúak és választékosak voltak, mint a Torony bármelyik udvaronca – bár öltözködésüket tekintve inkább a puha szarvasbőr nadrágot és a fényes gyapjúszövetet részesítették előnyben, semmint a zekét, köntöst vagy arany köpenyt –, mégis egyfajta melegség áradt belőlük, amitől Tanis mindig jobban érezte magát a vásáron, mint a hatalmas Toronyban vagy a palota folyosóin. És bár Tanist furcsa külseje miatt itt is ugyanúgy megbámulták, mint az udvarban, ezek a pillantások inkább

kíváncsiságot tükröztek, semmint rosszallást. Mindenesetre az, hogy megbámuljanak valakit, sokkal kevésbé volt mindennapos a vásárban, mint egy vidám mosoly vagy bólintás.

Mikor Tanis a vásárhoz ért, az már éppen kezdett a végéhez közeledni a lenyugvó nap fényében. Lesétált a mozaikkockákhoz vezető lépcsőn, ahol a kereskedők már csomagolták az áruikat. Felpróbált egy réz karperecet és megvizsgált egy sárga és zöld tollú nyílvesszőket rejtő tegezt, ám erszényét a palotában hagyta, így kénytelen volt csalódást okozni azoknak az árusoknak, akik abban reménykedtek, hogy akad még egy utolsó vevőjük a mai napon.

Már éppen ott akarta hagyni a vásárt, amikor egy magas, ismerős alakot pillantott meg, akit még ilyen messziről és ekkora tömegben is felismert pazar, szőke hajáról és kecses alakjáról. Laurana volt az és vele volt bátyja, Gilthanas is.

Tanis visszatartotta lélegzetét és megpróbált egy fazekas bódéjában meglapulni, ám egy idős elf gyengéden visszatolta.

– Zárva vagyunk – tájékoztatta a félelfet.– De… – tiltakozott Tanis.– A vásár bezárt – jelentette ki határozottan az elf. – Gyere vissza

holnap!Tanis visszabotorkált, de még mielőtt megfordulhatott volna, hogy

eliramodjon, észrevette Laurana rá meredő tekintetét és nagyot nyelt. Most, hogy az elf lány észrevette, már nem szaladhat el. A lány korallpiros ajka máris ragyogó mosolyra nyílt, majd a határozottság és a kecsesség elképesztő keverékével sietett keresztül a vásártéren. A vásározók, férfiak és nők egyaránt megtorpantak munkájukban és tisztelettel vegyes csodálattal nézték, ahogy elvonul. Gilthanas jött mögötte és korántsem látszott annyira boldognak, mint a lány.

– Tanis! – kiáltotta Laurana, miközben felé közeledett. Hangja úgy csilingelt, akár egy harang. Kinyújtotta karcsú kezét, röviden megölelte Tanist, majd Gilthanashoz fordult. – Már vagy egy hete nem láttam Tanist. Azt hiszem, kerül minket – mondta.

Gilthanas kisöpörte szeméből aranyszőke haját, és úgy nézett ki, mint aki ezzel teljességgel meg van elégedve.

Tanis felsóhajtott és nyugtalanul fészkelődni kezdett. Perzselte a tudat, hogy a Szóló lánya még mindig a kezét fogja, és annak is tudatára ébredt, hogy a körülöttük állók észrevették az üdvözlést és felhúzták a szemöldöküket. Megpróbált elhátrálni a lány szorításából, mire Laurana elengedte, és homlokát kissé összeráncolta.

Meglepő módon Gilthanas volt az, aki más irányba terelte Laurana figyelmét azzal, hogy megkérdezte Tanist, ott lesz-e másnap a Toronynál, hogy tanúja legyen a nagy bejelentésnek.

– Miről lesz szó? – kérdezte Tanis. Laurana egy lépést tett hátra, és kissé lebiggyesztette az ajkát, majd látszólag meggondolta magát és mégiscsak csatlakozott a beszélgetéshez. Harmincéves volt, félig már asszony, félig még gyermek, és Tanis sosem tudhatta, személyiségének melyik része dominál majd, amikor megszólítja. Ezért aztán valóban elkerülte őt.

– Nem tudom, mit fognak bejelenteni – felelte Laurana. – Apa senkinek sem akarja elárulni. Mindössze annyit tudok, hogy aggódni látszik, Lord Xenoth pedig boldognak tűnik, ami mindig aggasztó.

– Ragyogóan nézel ki ma, Tanis – dicsérte meg hirtelen. Laurana zöld szaténruhája csillámlott a lenyugvó nap fényében. Tanisban hirtelen rendkívüli módon tudatosult saját emberi vére. Nagynak és otrombának érezte magát. Habár még évek voltak hátra addig, míg a lányt az elf kultúra szerint „felnőttnek” tekintik, már elérte végleges testmagasságát; és mégis annyira karcsú, törékeny és fürge volt, hogy a félelf úgy érezte magát mellette, akár egy ogár.

Gilthanas bosszúsnak tűnt és figyelmeztetően húga karjára tette a kezét.

– Laurana… – kezdte. Tanis elpirult és végigpillantott megdicsért öltözékén: tollakkal szegélyezett bőrmellénye alatt égszínkék inget, lábán barna, a legpuhább gyapjúból szőtt nadrágot viselt. Szemben a

hagyományosabb elf csizmával, még mindig a gyöngyös mokaszint viselte, ez olyan szokása volt, amit nem nőtt ki.

Laurana ficánkolni kezdett, és Tanis hirtelen meglátta benne az elkényeztetett kislányt. Hangja azonban egy nő hangja volt.

– Úgy teszek, ahogy nekem tetszik, Gilthanas! – csattant fel. –Már megbeszéltük. És most hagyj békén!

Tanis kínosan érezte magát. Azok a napok, amiket Gilthanasszal együtt töltöttek a városban rohangálva, vagy az erdő mélyén kóborolva, most bizonytalannak és távolinak tűntek, mintha az egész csak álom lett volna csupán, és nem az, ami valaha megtörtént. Ők ketten barátok voltak. Most Tanis azt sem tudta, mit mondjon, miközben egyik lábáról a másikra állt.

Gilthanas röviden biccentett feléjük.– Akkor elmegyek. – Megfordult, majd elvonult, átfurakodva a

távozó kereskedők és kordéjaik között.– Sajnálom – mondta Tanis, inkább magának, mint Lauranának,

ám az elf lány mintha meg sem hallotta volna. Ehelyett kézen fogta és maga után húzta, keresztül a vásártéren.

– Nem tudom, apa mit tervelt ki holnapra – panaszkodott. – Azt azonban tudom, hogy egyetlen kormánytag sem jelenik meg a nyilvánosság előtt azért, hogy egyszerűen csak mondjon valamit. Még a leghétköznapibb kihirdetés is kévényi pergamennel, többyardnyi szalaggal és több gallon pecsétviasszal jár.

Tanis azon vette észre magát, hogy elmosolyodik. Egy kis túlzástól eltekintve Lauranának igaza volt.

– Talán holnap kikiáltják a Nemzeti Gyümölcsbor Napot – vetette fel.

Tanis annyira ritkán bolondozott, hogy beletelt egy pillanatba, mire Laurana kapcsolt. Felnevetett.

– Vagy döntést hoznak arról, hogy minden étkezéshez quith-pa-t kell enni?

A lány ismét elkacagta magát, és Tanis hirtelen gyereknek érezte magát, nem annak a mogorva suhancnak, aki volt, hanem olyan gondtalan gyermeknek, amilyenné más körülmények között válhatott volna. A gondolat felvidította, ugyanakkor le is hangolta.

Mint mindig, most is a szomorúság kerekedett felül.– Bizonyára a tylorral van összefüggésben – válaszolta. Laurana

megborzongott.– Bizonyára. A palota őrei egész nap odakint voltak, de egyikük

sem találta meg a szörnyeteget.Úgy tűnt, mintha mélyen a gondolataiba merülne, és Tanis azon

tűnődött, hogy vajon miféle fordulatot fog venni a beszélgetés.Elérték a Kith-Kanan mozaik peremét, maguk mögött hagyva a

vásártér lármáját. Laurana maga után húzta Tanist, fel a lépcsőkön és keresztül a virágzó orgonabokrok közti nyíláson egy tisztásra. A bokrok eltompították a vásár zaját; Tanis hirtelen ráébredt, mennyire egyedül vannak.

Laurana egy apró, szövetbe csavart csomagot húzott elő ruhája zsebéből.

– Van itt számodra valami – mondta. – Egész héten magammal hurcoltam, remélve, hogy találkozunk.

– Mi ez? – kérdezte zavartan Tanis, ám Laurana csak titokzatosan mosolygott. Ebben a pillanatban egyáltalán nem emlékeztetett gyerekre, és Tanis nyugtalanul fészkelődni kezdett.

– Majd meglátod – felelte, aztán hirtelen lábujjhegyre állva arcon csókolta, nem törődve a félelf pelyhedző szakállával. Érintése hűvös és lágy volt, mint a tavaszi szellő. Egy pillanattal később már el is surrant az orgonabokrok között és eltűnt szem elől, s csak a halvány mentaillat jelezte, hogy ott járt. Az ifjú kábultan tapogatta meg az arcát, nem tudva, mit akarhatott a lány. Aztán vállat vont és kibontotta az apró csomagot.

A meleg tavaszi levegő ellenére hirtelen a hideg futott végig Tanis hátán. A fák levelei között átszűrődő napfényben egy gyűrű

csillogott a tenyerében. Egyszerű munka volt, hét apró, egymásba fonódó repkénylevelet formázott, aranyszíne olyan fényesen ragyogott, mint az elf lány haja, akitől kapta. Szép, finom gyűrű volt, olyan, amilyet a szerelmének ad az ember. Tanis megrázta a fejét és a tenyerébe zárta a gyűrűt.

Pillanatokkal később, még mindig a fejét rázva előbújt az orgonabokrok közül, a karcsú gyűrűt mellénye zsebébe csúsztatta, hogy ott tartsa, amíg rá nem jön, mit akar ez jelenteni.

– Érdekes – szólalt meg egy hűvös hang.Tanis megperdült. A lépcső tetején, a dühtől reszketve Lord

Xenoth állt, miközben több megrakott kereskedő is a tanácsadót nézte, arra várva, hogy félreálljon az útból.

– Tanthalas, Félelf – morogta baljósan az elf lord. – Ezt még meg fogod bánni!

Tanis hunyorogva nézte, amint Lord Xenoth ingerülten elviharzik, és közben kétsége sem volt afelől, hogy az elf lordnak igaza van.

11. fejezet

Egy látogató a múltból

kalapácsütések hangja érces muzsikaként csengett a tavaszi reggeli levegőben. Kova vadul vigyorgott, miközben a vörösen izzó acéllapon dolgozott, amit időnként lehűtött

egy félig teli tölgyfa vizeshordóban. Izzadság csurgott kormos szemöldökéről.

AElőző nap késő délután látott munkához, takaróját az ágyra dobta,

legurított egy korsó sört – tekintettel törékeny egészségi állapotára, magyarázta –, majd begyújtotta a kohót, és alaktalan fémdarabokból több kis acélrudat formázott. A rudakból hosszú, keskeny lapokat kalapált, majd nagy hőmérsékletre hevítette őket a faszénen, így nyert szénacélt. Aztán a lapokat egyetlen lemezzé préselte össze, folyamatosan hevítve és lehűtve a lemezt, hogy megkeményítse a fémet.

Most végre megelégedett az acél vékonyságával és egyenletességével, így egy fogó segítségével kiemelte a kohóból és újra lehűtötte azt. Sistergő gőzfelhő csapott fel, mint valami mesebeli sárkány lehelete, míg a fém lehűlt. Kova munkapadjára fektette a fémdarabot, és kritikus szemmel méregette. Még mindig durva volt és befejezetlen – valójában alig volt több, egy darab lapos acélszalagnál –, ám rövidesen valami teljesen más dolog lesz belőle – egy csodás kard. A kovács kék szeme csillogott, ahogy az acélrúd fekete külseje alatt már maga előtt látta a sima és csillogó kész fegyvert.

Letörölte homlokáról a verítéket és a kormot, majd kortyolt egy kis vizet a sarokban álló vödörben lévő merőkanálból. Leült egy

alacsony fazsámolyra és egy pillanatra lehunyta a szemét. Két nappal ezelőtt érkezett Qualinostba, és máris úgy tűnik, mintha el sem ment volna télire. Mennyi idő is telt el azóta, hogy először a városba tette a lábát? Valószínűleg napra pontosan húsz év, gondolta, majd kinyitotta a szemét és kipillantott az ablakon.

Odakinn a nyárfák zsenge levelei smaragd és ezüst színben reszkettek a napfényben.

Otthon érezte magát Qualinostban és Lord Xenoth, Litanas, Ulthen vagy Tyresian barátságtalan pillantásai ellenére – amelyeket ritkán követtek csak megjegyzések, tekintettel arra, hogy a Napszónok igencsak megkedvelte Kovát – a törpe úgy érezte, hogy inkább tartozik az elf fővároshoz, mint bárhová egész Krynnen. Már nem először tűnődött el azon, hogy vajon most mit gondolnának róla törpe rokonai odahaza Dombmelléken.

Egy apró harang szólalt meg a füstös levegőben, és odapillantva a törpe látta, hogy nyílik kis boltjának ajtaja. Sietve egy rongyot dobott a munkapadon fekvő acélrúdra. Nem lenne jó elrontani a meglepetést.

– Kova! Hát te még mindig élsz? – kérdezte mosolyogva Tanis. –Már azt hittem, hogy intézkednem kell a temetéseddel kapcsolatban.

Kova gyorsan zsebkendője után nyúlt, szipogott egyet és legyengült arckifejezést öltött.

– Ahogy anyám mondaná, „Ne számold a kerítés túloldalán lévő tyúkjaidat!” – felelte.

Értetlenség suhant keresztül a félelf arcán. Barátja mondásai általában ezt a reakciót váltották ki belőle. Aztán vállat vont és előrelépett.

– Van kedved egy újabb kalandhoz, Kova? Arra gondoltam, hogy talán ismét megpróbálhatnánk megkeresni a tylort.

Micsoda fölényes fickó, gondolta Kova és arcára visszatért a vigyor.

– Még mindig nem jutott el a tökfejedig, mi, pajtás? – kérdezte mogorván a törpe. – Dolgom van! Nincs időm egész nap kicicomázva a város körül parádézni, mint egyeseknek.

Tanis felnevetett és végignézett az öltözékén. Ugyanazt viselte, ami előző nap megragadta Laurana figyelmét a vásárban: kék inget, hozzá rojtos mellényt és gyapjú nadrágot.

– Kova – indítványozta Tanis, miközben mogyoróbarna szemében csak úgy csillogott a jókedv –, vegyél ki szabadnapot!

– Szabadnapot? – szipákolt a törpe, felöltve a mártírság álarcát. – Soha életemben nem hallottam még ezt a kifejezést!

Erre aztán Tanis hangosan nevetni kezdett. Kova haragosan nézett rá.

– Nektek, fiataloknak fogalmatok sincs a tiszteletről, mi? – morogta. Fiatalok… a szó ott visszhangzott a fejében, majd szíven ütötte, ahogyan már többször is, azóta, hogy visszatért Vigaszból. Tanist már össze sem lehetett hasonlítani azzal a kölyökkel, aki akkor volt, amikor Kova először jelent meg az elf fővárosban. A törpét már az első tél után megdöbbentette az a változás, hogy menynyire… nos, szóval mennyire emberibben néz ki az ifjú. Főleg a többi élihez képest, és legfőképpen a többi fiatalhoz viszonyítva, akik alig változtak.

Kova most is szinte ugyanúgy nézett ki, mint azon a napon, amikor először lépett be a Naptoronyba, kivéve azt a pár – no jó, lehet, hogy annál egy kicsivel több – ősz szálat, ami a szakállába és a tarkóján szorosan összefogott, sötét hajába vegyült. Eltekintve attól, hogy néhány ránc elmélyült az arcán, és hogy hajában a választék kissé megritkult – amit Kova persze váltig tagadott –, még mindig ugyanaz a középkorú törpe volt, acélkék szeme ugyanolyan fényes, zsörtölődése pedig ugyanolyan mindennapos maradt.

Ám Tanisszal más volt a helyzet. Ugyancsak megnőtt ebben az utóbbi pár évben. Nem volt olyan magas, mint a Szóló, de Kovának így is nyújtogatnia kellett a nyakát, amikor vele beszélt. A félelf és

teljes elf rokonai közti különbség most még szembetűnőbb lett. Erősebb volt bármelyiküknél, mellkasa izmosabb, jóllehet egy ember mellett sudárnak tűnt volna alkata. Arca is változásokról tanúskodott. Vonásaiból hiányzott az elfekre jellemző simaság, inkább olyan volt, mintha arcát kőből faragták, nem pedig alabástromból csiszolták volna. Állkapcsa szögletes, orrnyerge egyenes és határozott, arca darabos volt. Szeme pedig természetesen nem volt annyira mandulavágású, mint más elfeké.

Kova tudta, hogy Tanist Vigaszban jóképű fiatalembernek tartanák, ám itt… nos, a legtöbben mostanra látszólag hozzászoktak, és már nem bámulták meg annyira, vagy legalábbis megelégedtek egy-egy orruk alatt eldörmögött megjegyzéssel, amelyek azonban sosem voltak elég hangosak ahhoz, hogy akár Tanis, akár Kova szembeszállhasson az illetővel. Ennek ellenére nehéz idők jártak a félelfre. Az emberek annyival gyorsabban nőttek fel a törpéknél vagy az elfeknél, hogy elf rokonai szemében úgy tűnt, mintha Tanis egyik napról a másikra változott volna meg.

– Nincs valami dolgod? – förmedt Kova mogorván az ifjúra, ügyelve arra, hogy barátja és a letakart kard között maradjon.

– Mint például? – kérdezett vissza Tanis. Mintha megérezte volna, hogy a törpe sántikál valamiben.

– Mint például bármi, amivel az időt szoktad múlatni – fejezte be barátságtalanul Kova. – Túl… túlságosan beteg vagyok ahhoz, hogy ma téged szórakoztassalak, pajtás. Pihennem kell! – Szeme sarkából Tanisra sandított, hogy lássa, hisz-e neki a félelf.

Az ifjú megcsóválta a fejét. Szóval Kova már megint olyan hangulatban van!

– Jól van. Kova! Csak javasolni akartam egy kis kalandot – Kova szeme tágra nyílt és hirtelen vad tüsszentés tört elő belőle –, de azt hiszem, inkább majd máskor –, vakarta meg szórakozottan az állát az ifjú.

– A legjobb lesz, ha megborotválkozol – javasolta a törpe –, vagy hagyod megnőni. Vagy az egyik, vagy a másik, hacsak nem akarsz úgy kinézni, mint egy útonálló.

Tanis meglepetten húzta végig tenyerét az arcán, érezte a néhány napos borostát. Ember apja ajándéka – vagy átka, attól függ, honnan nézzük, gondolta Tanis. Nagyjából egy éve vette észre először, és még mindig nem szokott hozzá. Megint meg kell borotválkoznia azzal a borotvával, amit Kova készített.

– Nem értem, miért akarod mindenáron leborotválni azt a jó kis szakállat – sopánkodott Kova.

Tanis szórakozottan rázta meg a fejét. Hagyja megnőni? Azt nem teheti! Kova látta rajta a vívódást, így aztán annyiban hagyta a dolgot.

– Jól van, Kova, magadra hagylak a zsémbelődéseddel együtt – jelentette ki végül Tanis. – Valójában üzenetet hoztam. Holnap délután valamiféle bejelentés lesz az udvarban, és a Szóló megkért, hogy hívjalak meg.

– Bejelentés? – kérdezte Kova, összevonva dús szemöldökét. – Mivel kapcsolatban?

Tanis vállat vont.– Fogalmam sincs. A Szóló egy napra elvonult Lord Xenoth-tal és

Tyresiannal. Gondolom, te is akkor fogod megtudni, amikor én. –A félelf elmosolyodott, majd távozott. Az apró harang hangja ismét felcsendült. Kova várt egy hosszú pillanatig, csak hogy meggyőződjön róla, Tanis nem jön vissza, majd levette a rongyot a kardról és összedörzsölte a kezét. Á, igen! Csodálatos kard lesz!

Kova kalapácsának ritmikus zenéje rövidesen ismét szárnyra kelt a meleg tavaszi levegőben.

Úgy alakult, hogy aznap még betévedt néhány látogató a törpe boltjába. Alig halkult el Tanis lépteinek zaja a macskaköves utcán,

amikor újra megszólalt a harang. A kovács ismét a kardra dobta a rongyot és sietve elé állt.

De nem Tanis jött vissza. Egy öregasszony volt az, aki még elfnek is idős volt. Kovának pedig úgy tűnt, mintha egy kevés emberi vonást is felfedezhető volna rajta. Az asszony apró volt és ráncos. Elf létére furcsán öltözködött. Az elfek általában a lebegő ruhákat részesítették előnyben, ám az öregasszony valamiféle laza szövésű, bő, zöld felsőrészt és csaknem földig érő gyapjú rakott szoknyát viselt, amitől még alacsonyabbnak tűnt, mint amilyen valójában volt. > Voltaképp csaknem szemmagasságban volt a törpével, aki ilyesmit' sosem tapasztalt még felnőtt elffel szemben. Háromszög alakú arcában ülő mogyoróbarna szeme azonban kerek volt: újabb nyoma az emberi ősnek. Kova lefogadta volna, hogy az emberi vér évszázadokkal az Összeomlás előtt keveredhetett az asszony családjának vérébe. Széles arccsontja és keskeny álla macskaszerű külsőt kölcsönzött neki. Más elfekkel ellentétben ezüst haját copfban és kontyban hordta, így látni lehetett elf örökségre utaló fülét. Ujjai többi testrészéhez képest aránytalanul hosszúak és vékonyak voltak. Akárcsak Tanis, ő is mokaszint viselt, ennek sötétbíbor gyöngydíszítése jól illett szoknyájához. Ruhája felett könnyű, csuklyás, halványzöld köpenyt hordott, amelyet lila pettyek tarkítottak.

Szoknyája mellett egy totyogós kisgyermek álldogált, aki imádattal nézett fel a ráncos arcú asszonyra. A kisfiú – aki nyilvánvalóan csak pár hónapja kezdett el járni, legalábbis abból ítélve, ahogyan a szoknyába kapaszkodott – édesen Kovára mosolygott.

– Koba! – kiáltotta, egyik kezével elengedte a szoknyát és az öregasszonyra nevetve a törpére mutatott. – Koba!

– Koba? – ismételte a törpe, majd lehajolt, hogy a kisgyermek arcába nézzen. A kovács szemöldöke felszaladt. – Nem emlékszem, hogy láttalak volna az Ég Csarnokában… Ó, dehogynem! Tavaly

ősszel. Akkor még nem jártál. A bátyáddal voltál ott. Adtam neked egy… mit is?

A csöppség bő, zöld kezeslábasának zsebébe dugta a kezét és egy hüvelykujjnyi rózsakvarcot, egy darab szétmorzsálódott quith-pa-t és egy faragott vörösbegyet húzott elő. A törpe megnézte őket, komolyan bólintott, visszaadta a kvarcot és a kenyeret, majd felállt és az elf asszonyra nézett, tenyerén a fából készült madárral.

– Te csináltad? – kérdezte az asszony alt hangján, amely úgy hangzott, mint egy több évszázaddal fiatalabb elf hangja. Egyik karcsú ujját kinyújtva megbökte a madarat.

A vörösbegy alul szélesebb volt, mint felül és az alja le volt kerekítve, így mikor a játékszer felborult és oldalra dőlt, utána ismét visszabillent. Kova két fadarabból készítette az egyszerű játékot, egy darab nehéz vasat rögzített közéjük, az aljához, ezáltal a madár nem tudott felborulni.

Kova még megbökte párszor. Mint mindig, most is elbűvölte a játék billegése, mígnem ráébredt, hogy a mogyoróbarna szemű asszony válaszra vár, a kisgyerek pedig a játék után sóvárog. A törpe visszaadta a játékot a csöppségnek, majd bólintott az asszonynak.

– Te vagy Tűzkovács Kova – jelentette ki az elf. Nem kérdés volt. A törpe ismét bólintott.– Szeretnék venni tőled néhány játékot – mondta hirtelen.– Nos – válaszolt kinyújtózva Kova –, van egy kis gond.– Micsoda? – kérdezte az asszony.A törpe megfordult és combjával a tölgyfa asztalnak

támaszkodott. Egyik kezét a térdére tette és az asszony mögé, a tölgyfa ketrec felé nézett.

– Először is, nem adok el játékokat. Odaajándékozom őket. Másodszor pedig nem adok el semmit idegeneknek.

Az asszony éles vonásaira sértődöttség ült ki, és olyan gyorsan fordult sarkon, hogy a csöppség gyakorlatilag orra bukott.

– Nos, akkor úgy gondolom, végeztünk, Tűzkovács Mester válaszolt az ajtó után kapva.

Kova mélyen beszívta a bolt fémszagú levegőjét, majd megszólalt, éppen amikor az asszony megragadta a kilincset.

– Persze, ha hajlandó lennél bemutatkozni, akkor már nem lennél idegen – közölte halkan, miközben bal kezének körmeit vizsgálgatta és egy vasszilánkkal piszkálta ki alóluk a koszt.

Az asszony Kovának háttal állva megtorpant, mintha gondolkodóba esett volna. Aztán villogó szemmel megfordult.

– Ailea – szólalt meg mogorván. – Akik jól ismernek, azoknak Eld Ailea. – „Eld” elf nyelven „nagynénit” jelentett.

Kova bólintott.– Én pedig Tűzkovács Kova vagyok.– Tudom, ho… – kezdte az asszony, majd felsóhajtott és várt.– És – folytatta Kova, mintha Ailea meg sem szólalt volna – bár

idegennek nem adok játékot, esetleg hajlandó lennék odaajándékozni néhányat egy barátnak.

Az asszony ismét felsóhajtott, ám vékony ajka körül halvány mosoly jelent meg. Egy abanasiniai macskára hasonlított, akinek megígérték a régen áhított jutalmat. Ám szavai csupán elkeseredést tükröztek.

– Hallottam hírét, hogy hajlamos vagy így viselkedni, Tűzkovács Mester – jegyezte meg.

Kova gyorsan elhaladt előtte és kinyitotta a ketrecet, megmutatva a több tucatnyi játékot, amit a télen Vigaszban faragott. Néhány közülük nem élte túl a tylortól megrettent öszvér hátán való ficánkolást, de legtöbbjük kitűnő állapotban volt. Végignézett a ketrec tartalmán, majd kiválasztott egy sípot, ami elég nagy volt ahhoz, hogy a totyogó csöppség ne tudja lenyelni, és odaadta a kisfiúnak, aki olyan vadul fújt bele, hogy Kova rögtön azt kívánta, bárcsak valami mást választott volna. A kovács tömpe ujjaival tovább kutatott a játékok között, kivett egyet innen, egyet onnan,

mígnem több mint egy tucat játék pihent bő tunikájának elülső zsebeiben.

Pillanatokkal később a csöppség boldogan csücsült Kova fekhelyének végében, és időnként a sípot fújva a faragott állatokat rendezgette a törpe ruhásládáján. Kova várta, hogy felforrjon a kohó tüze fölé függesztett teáskannányi víz, Eld Ailea pedig szárított narancshéjat, fahéjat és fekete teát rakott egy teaszűrőbe. Megtorpant és megszagolta a fűszerkeveréket.

– Csodálatos – mondta a bábaasszony mély hangon, majd felsóhajtott. – Arra az italra emlékeztet, amit otthon csináltunk, amikor még gyerek voltam.

– Hol nőttél fel? – kérdezte automatikusan Kova. A fűszeres tea, amit minden útja során magával hozott Vigaszból, inkább emberi, semmint elf különlegesség volt.

– Caergothban – vágta rá az asszony. Mikor a törpe felvonta a szemöldökét, folytatta. – Az apámat száműzte Qualinesti népe.

– Miért? – kérdezte gondolkodás nélkül Kova. Az elfek szinte soha nem taszítottak ki senkit. Az öregasszony apja bizonyára a legfélelmetesebb bűntettet követte el a qualinesti törvények értelmében.

– Egy mozgalmat vezetett, amely azt akarta, hogy nyissák meg Qualinestit az idegenek előtt – magyarázta Ailea. – Száműzték. A család természetesen vele tartott. Végül Caergothban, távoli rokonainknál telepedtünk le.

Akik emberek voltak, találgatott Kova. Innen származott az emberi vér.

– Egy csoport pap mellett bábának tanultam, majd amikor felnőttem, visszatértem ide.

– Miért? – A víz időközben felforrt, és Kova levette a kannát a tűzről. Felkapott egy vastag gyapjúzoknit – ami gyakorlatilag tiszta, futott át agyán, hiszen csak egy napig hordtam –, megragadta vele az

edényt és az asztalhoz vitte, ahol egy nehéz kerámiakannában leforrázta a teafüvet.

Szomorúság suhant át Eld Ailea arcán, de olyan gyorsan el is tűnt, hogy Kova nem lehetett biztos benne, hogy tényleg látta-e.

– Csak ember barátaim voltak, és mire felnőttem, addigra ők mind megöregedtek és meghaltak. Konyítok valamelyest a mágiához, tudok italokat készíteni, amelyek enyhítik a szülés fájdalmait, apróbb varázslatokkal elszórakoztatom a gyerekeket meg hasonlók, de semmit sem tehettem azért, hogy megakadályozzam gyerekkori barátaim öregedését és halálát.

Kova azon tűnődött, hogy vajon volt-e azok közt a rég meghalt barátok közt egy különleges ember is, egy szerető, akinek halála miatt megcsillant az idős elf szemében a szomorúság. Eld Ailea az asztalnál ült, szórakozottan belemártogatta a szűrőt a teába, miközben tekintete a távolba meredt és száraz hangon folytatta.

– A szüleim meghaltak. Rajtam kívül csak néhány elf élt Caergothban. Magányos voltam, így visszajöttem.

Narancs- és fahéj illata bodorodott elő a vastag teáskannából. A csöppség a hátán fekve Kova fekhelyén szendergett, egyik kezében egy fából készült tehenet, a másikban pedig egy bárányt szorongatott. Eld Ailea ismét megszólalt, hangjából erőltetett vidámság csendült ki.

– Jobban illek az itteni közösségbe, mint az ottaniba.Felpillantott, és bizonyára észrevette a Kova szemében ülő

együttérzést, mert dühbe gurult, zöldesbarna szeme megkeményedett ezüstös hajkoronájával keretezett arcában.

– Te csak ne sajnálj engem, Tűzkovács Kova Mester – szólt a törpére. – Magam választottam ezt az utat.

Kova körbepillantott, hátha tudna mondani valamit.– Biztos, hogy nem kérsz egy kis sört? – kérdezte. Eld Ailea szigorú pillantást vetett rá.– Dolgozom – felelte.

Egy darabig csak üldögéltek, teájukat kortyolgatva, majd Kovának eszébe jutott, hogy végül is ebédidő van. Így aztán elővett némi quith-pa-t és leszelt néhány szelet sajtot, miközben Eld Ailea tányérokat vett elő a konyhaszekrényből. Kova utazásai során egyszer már megfordult Caergothban, így aztán a városról beszélgettek. Úgy tűnt, hogy Eld Ailea még azelőtt elköltözött onnan, hogy a kovács megszületett volna. Aztán Kova megmutatta, hogyan csinálta a csöppség játékmadarát, s az asszonynak is készített egy ugyan-olyat. A bábaasszony pedig azokról a gyermekekről mesélt neki, akiknek a születésénél segédkezett az évszázadok során.

– Én segítettem világra a Napszónokot és mindkét testvérét – jelentette ki büszkén, és elmondta, hogy már nem vezet le szüléseket, de továbbra is vigyáz az elfek gyerekeire és kisbabáira. – Imádom a kisbabákat – magyarázta felélénkülve. – Ezért jöttem el a játékokért.

Mindent összevetve kellemesen telt el ez a tavaszi nap. Végül elfogyasztották a maradék kenyeret és sajtot. Eld Ailea elöblítette a tányérjaikat, majd eltette őket, Kova pedig ismét nekifogott, hogy Tanis kardján dolgozzon, miután a fekhelyről, amely túl közel volt a kohóhoz, biztonságba helyezték a gyermeket a bábaasszony ölében. Noha a kalapálás lármája először felébresztette a picit, végül még mélyebb álomba ringatta. Az öregasszony csendben üldögélt, a gyermeknek dúdolt, elkortyolt egy utolsó csésze teát és nézte, hogyan alakul a kard. Egy óra elteltével Kova felnézett, és látta, hogy egyik karját az asztalnak támasztva, arcát a kisfiú fején nyugtatva Eld Ailea is elszenderedett. A törpe elmosolyodott, majd tovább folytatta a munkát.

A tölgyfa ajtó feletti bádogharang ismét megszólalt, és Kova sietve felpillantott, készen rá, hogy az ajtóra vesse magát és kitaszigálja Tanist. A kard kezdett alakot ölteni, a penge sima volt és elkeskenyedő, a csillogó acélmarkolat pedig csodálatos díszítéssel ékeskedett. Kova megkönnyebbülten sóhajtott fel, amikor egy köpönyeges alak lépett a boltba.

– Félbeszakítottam valamit, Tűzkovács Mester? – kérdezte Miral, keskeny ajkán incselkedő mosollyal. Érdes hangja rekedt suttogássá halkult. Egy éles pillantást vetett az éppen ébredező Eld Aileára, majd biccentett neki. Az asszony ölében ülő kisgyermek mocorogni kezdett, és kinyitotta kék szemét.

– Nem igazán – válaszolt Kova. – Azt hittem, valaki más az… – Ellépett a kohó melegétől és egy zsebkendővel letörölte az izzadságot homlokáról és szakálláról.

– Tanthalas? – kérdezte Miral még szélesebb mosollyal. Az öregasszony céltudatosan felült és odasúgott valamit a csöppségnek. A gyermek lecsúszott az öléből és elszaladt, hogy összeszedje a fekhelyen szétszórt faragott állatokat.

– Ami azt illeti – folytatta a mágus –, én is éppen Tanist keresem. Kézenfekvő gondolatnak tűnt, hogy ha nem az udvaron gyakorol, akkor valószínűleg itt van veled. De ha van valami, ami miatt el akarod kerülni…

– Csak nem akarom, hogy elrontsa a saját meglepetését.A Miral arcára kiülő kifejezés világosan megfogalmazta a ki nem

mondott kérdést.Kova elvigyorodott és összedörzsölte a kezét.– Ajándék lesz! – mutatott a kohó mellett hűlő, félig kész kardra.Mikor Miral közelebb lépett, hogy megvizsgálja a fegyvert, a

parázs narancsvörös ragyogása megvilágította fakó haját és visszaverődött hosszú ujjú, vérvörös köpönyegének fekete szegélyéről. Kesztyűs kezét kinyújtva, óvatosan, szinte áhítattal érintette meg a meleg fémet.

– Méghozzá micsoda gyönyörű ajándék! – sóhajtott Kova felé fordulva. Gondolatai egy pillanatra mintha messze kalandoztak volna. – Gyönyörű!

– Ugyan, még nincs is készen – dörmögte mogorván Kova, ám szemmel láthatóan majd szétvetette a büszkeség. Előkapott egy

piszkos rongyot és a fegyverre dobta. Eld Ailea az ajtó mellett állt, készen arra, hogy távozzon.

– Készítettem neki néhány nyílhegyet is tavaly télen Vigaszban – tette hozzá Kova. – Úgy gondoltam, hogy egy nagy ajándékkal lepem majd meg Tanist.

– Hmm? – kérdezte Miral. Váratlanul megrázta a fejét, mintha elábrándozott volna, és most térne magához. – Elnézésedet kérem, Tűzkovács Mester. Attól tartok, keveset aludtam az elmúlt éjjel. A Szóló úgy tervezi, hogy fontos bejelentést tesz holnap délután, habár, hogy mi lesz az, azt látszólag csak ő és Lord Xenoth tudja, és a készülődés mindenkit lefoglal. Még egy jelentéktelen mágusnak is akad tennivalója. Mint ahogy Tanisnak is, ha sikerül valaha is megtalálnom.

Ezzel távozott, mondván, hogy megnézi a félelfet a vásártéren, ám előtte még megállt, és gyengéden megveregette a kisgyermek fejét.

A csöppség a mágus felé suhintott egy falóval. Miral ügyesen félrelépett az ütés elől, majd kilépett az ajtón.

– Jelentéktelen mágus – suttogta Eld Ailea összevont szemöldökkel. Úgy tűnt, mintha mélyen a gondolataiba merült volna. Miután a mágus hallótávolságon kívül került, az idős asszony még mindig ott ácsorgott az ajtóban. Kétszer is úgy tűnt, mintha mondani akarna valamit, de aztán meggondolta magát. Ezalatt a gyermek azzal foglatoskodott, hogy megfosztotta a futórózsát alsó leveleitől és azokat a küszöbre szórta.

– Be kell vallanom valamit, Tűzkovács Mester – közölte végül Eld Ailea bizalmas hangon. – Én is abban a reményben jöttem, hogy itt találom Tanthalast. Én… rám egyesek nem néznek jó szemmel a palotában. Ezért reméltem, hogy itt találom.

– Oh? – kérdezte Kova, még mindig a távolodó mágus vörös köpenyét figyelve. – Miért?

– Ismertem az anyját.Egyetlen további szó nélkül távozott.

12. fejezet

A kard

ualinostban csend honolt. Az éjszaka sötét lepelként borult a városra. Bár már elmúlt éjfél és közeledett a hajnal, Kova kicsi üzletének ablaka mögött sárgás fény pislákolt.

Odabenn a törpe fáradtan ült le székére és remekművét nézegette. A kard elkészült. Ragyogóan fénylett a kohó vörös izzásában, borotvaéles pengéjén táncolt a fény és a pengelapra vésett mágikus törpe rúnák barázdáin játszadozott. A kardkosár lágy hajlatokból és kecses acélívekből állt és oly finom könnyedséggel vette körül a kardmarkolatot, mint kacsok a szőlőt. Még Kova is, aki pedig törpéhez illő módon szerény volt, úgy érezte, különlegeset alkotott. Remélte, Tanis tetszését is elnyeri majd.

Q

A kovács örült, hogy boldoggá teheti a félelfet. Talán egy nap majd körbevezetheti Tanist Vigaszban és megmutathatja neki, hogy nemcsak elfek élnek Krynnen. Ez még boldogabbá teszi majd Tanist, mint a kard – gondolta a törpe.

Sóhajtott egyet és felállt. A kemencében a szenet hamuval takarta be és elfújta a sötétben világító egyetlen gyertyát. Az ezüstös holdfényben megkereste ágyát a bolt mögötti apró szobájában. Lerúgta csizmáját és mély álomba merült. Hamarosan a törpe hortyogása morajlott a levegőben, mely ritmikus volt, mint a néhány perccel azelőtt munkálkodó kalapácsa.

Az éjszaka legsötétebb órái következtek. A boltajtó lassan kinyílt, halkan, anélkül, hogy a csengettyűk megszólaltak volna. Valaki átlépte a küszöböt, és óvatosan becsukta maga mögött az ajtót. Egy

pillanatra megállt, felemelte a fejét, majd megelégedve nesztelenül a munkapad felé indult.

A kard halványan fénylett a Solinari ablakon keresztül beszűrődő hűvös fényében. A sötét köpönyeges alak felemelte kesztyűs kezét és ujját végighúzta a pengén, mintha csak az élét vizsgálná, majd mindkét kezét a fegyver fölé tartotta. Szavakat mormolt a levegőbe egy rég elfeledett ősi nyelven. Varázslók és mágusok kivételével már csak kevesen beszélték ezt a nyelvet, mivel ez a mágia nyelve volt.

A mormolás abbamaradt, az utolsó szótagok porszemként kavarogtak a levegőben. A kard egyre fényesebb lett, ám nem a hold fényét verte vissza, hanem belülről kezdett izzani. Vörösen ragyogott, egyre forróbb és forróbb lett, mígnem végül maga a penge is tűzszínű, vad, izzó fényt bocsátott ki. A kardhoz közel néhány nyílfej is átvette a ragyogást. A fénykörön túl hirtelen egy árnyék vált ki a sötétségből, és a kard felé suhant, mintha az idegen kezének engedelmeskedne. Az árnyék ellenszegült a vörös fénynek, mígnem hirtelen alászállt és belecsúszott a fegyverbe, mintha csak a kard beszippantotta volna. A fegyver aprót rándult, majd az izzás elhalványult.

A balzsamos éjszakában a boltajtó újra kinyílt. A törpe egyenletesen hortyogott tovább. Az idegen eltűnt.

13. fejezet

A bejelentés

ova másnap reggel a vásárban futott össze Tanisszal. A félelf egy sátor előtt álldogált. Ez állt a sátoron: Lady Kyanna: Minden Síkok Látnoka. Alatta kisebb betűkkel:

Óriási kedvezmények. Az éjkék sátrat ezüstös holdak és csillagképek díszítették. Egy csapat fiatal elf, akik még alig voltak túl a gyermekkoron, pénzérméjét szorongatva megkerülte Tanist és Kovát, majd belépett a sátorba. Ahogy visszahajtották a sátor ajtaját, tömjén illata szállt fel, és valaki mély hangon megszólalt:

K

– Üdvözöllek benneteket jövőtök feltárásakor, szép elfek!– Jósnők…! – horkant fel Kova. – Csalók és sarlatánok mind!

Meséltem már neked, mikor az őszi vásáron voltam Vigaszban? Hogy is volt…? – merengett a törpe. – Nem sokkal az után lehetett, hogy az Utolsó Otthon fogadóban legyőztem azt a tíz útonállót.

Tanis ellenszegült Kovának, aki el akarta vonszolni a sátor elől.– Én szívesen megnézetném a jövőmet – vitatkozott. A törpe

horkantott egyet és végigtuszkolta a félelfet a sátor és a bódék között szabadon maradt köves úton. Az ifjú mintha hirtelen magához tért volna. Egy utolsó, vágyakozó pillantást vetett Lady Kyanna sátra felé, majd Kovához fordult.

– Mondtál valamit?– Vigaszban egy utcai mágus megpróbált nekem eladni egy

elixírt, amiről azt mondta, hogy láthatatlanná tesz – mesélte Kova, miközben megvárta a félelfet, aki megállt egy bódé előtt, ahol egy kereskedő, sok egyéb portéka mellett kardokat is árult. – Gyanús volt a folyadék, olyan, mintha csak tiszta víz lett volna, de a mágus

állította: „Hát persze, hogy tiszta. Máskülönben hogyan tenne láthatatlanná?” Nos, amikor hazaértem az elixírrel…

Tanis végigsimított az egyik kard markolatán, majd megfordult.– Azt akarod mondani, hogy megvetted? – kérdezte hitetlenkedve.– No, nem minthogyha hittem volna az utcai mágus rafinált

szavainak – vágta rá Kova ingerülten, szikrázó szemmel, miközben még egyszer megpróbálta elráncigálni Tanist a fegyvereket kínáló bódétól. – Mindvégig tudtam, hogy az egész csak beugratás, de bizonyítékot akartam, hogy a hatóságok kezére juttathassam sarlatánság miatt.

– Szóval, mi történt, miután használtad az elixírt? – kérdezte Tanis óvatosan, miközben figyelmét még mindig a kardok kötötték le. – Fantasztikusak azok a kardok! Hasznát tudnám…

– Silány munka! – szúrta közbe Kova, és Tanist a karjánál fogva elvonszolta, nem törődve a fegyverárus dühödt pillantásaival. –Nincs neked szükséged kardra! Kivel küzdenél Qualinostban? Szóval, felhörpintettem a csodaitalt, és arra gondoltam, hogy el tudok majd csenni egy-két kupát attól a piszeorrú kocsmárostól, aki néhány nappal korábban átvert és vizezett sört adott a megszokott ital helyett – folytatta Kova ádáz vigyorral az arcán. Aztán összevonta szemöldökét. – Ám a kidobó, aki minden bizonnyal félig hob-goblin volt, valahogy meglátott… Hé! – kiáltott Kova bosszankodva, mikor rádöbbent, hogy egy kicsivel többet árult el annál, mint amennyit el akart mesélni.

Tanisra nézett, ám a félelf komoly tekintettel figyelte szavait.– És…? – kérdezte Tanis.– Törődj a magad dolgával! – zsémbelődött Kova. – Nincs más

dolgod, amivel foglalkozhatnál?Kova a vásár bejárati bódéitól lassanként, ügyesen a boltjába

csalta Tanist. Némán léptek a helyiségbe. Kova mindenféle rövid beszédet agyalt ki, de végül is, mivel nem tudta, mit mondjon, szó

nélkül az asztalhoz lépett, ahol valami hosszú és vékony dolog feküdt fekete lepellel betakarva.

– Mi ez? – kérdezte Tanis közelebb lépve.– Valami, amit épp tegnap este fejeztem be – felelte Kova, majd

egy könnyed mozdulattal lerántotta a leplet.A kard volt alatta, olyan fényes, mint egy mozdulatlanná

merevedett villám. A kard mellett több tucat fekete és halálosan éles nyílfej feküdt.

Tanis tekintete persze rögtön a kardra esett.– Kova, ez egy csoda! – álmélkodott halkan, miközben kinyújtotta

a kezét, hogy végigsimítson a hideg fémen.– Tetszik? – kérdezte Kova, felvonva bozontos szemöldökét. –

Ajándék.– Kine…? – a félelf arrébb lépett és arcvonásai megkeményedtek.

A kovács egy rémült pillanatig attól tartott, hogy Tanisnak nem is tetszik a kard. Látta, hogy a férfi keze ökölbe szorul, és észrevette, hogy igencsak vívódik magában. – Ó, nem fogadhatom el – jelentette ki végül halkan a félelf, és sóvárgó tekintetet vetett a kardra.

– Hát persze hogy elfogadhatod! – ellenkezett Kova zsémbelődve. – Jobban is teszed, pajtás.

Tanis néhány pillanatig még habozott, aztán tétova kézzel a kard felé nyúlt. Végül megragadta a markolatot. Hideg volt és sima, és valahogy jó volt megfogni. Borzongás futott végig a hátán. Ez a kard több volt, mint fegyver. Maga volt a hideg szépség.

– Köszönöm, Kova – mondta az ifjú halkan. A törpe elhessegette a félelf hálálkodását.– Csak vedd hasznát, nekem ennyi elég – felelte.– Ó – kiáltotta Tanis lelkesen – úgy lesz!

Oly sok évvel azután, amit Kova az elfek között töltött, a törpe még mindig félelemmel vegyes tiszteletet érzett, ahányszor csak a Naptoronyba lépett, és soha nem mulasztotta el, hogy megálljon egy

pillanatra a nagyterem aranyozott ajtaja előtt. Ilyenkor becsukta a szemét, és csendes tisztelettel adózott a törpe mestereknek, akik oly sok éve megépítették.

A hatalmas ajtók széttárultak előtte ezen a délutánon, a rajtuk lévő faragott kerubok egy pillanatra mintha gonoszul vigyorogtak volna, és szemük sarkából figyelték volna a törpét. Kova elhessegette a gondolatot és belépett, ügyelve rá, hogy ne nézzen fel a hatszáz láb magas falakra.

Persze nem azért, mintha összerándulna tőle a gyomrom, gondolta magában. Egyszerűen csak nem akarom elrontani az egészet azzal, hogy akárhányszor csak belépek, mindig végignézek rajta.

A kovács látta, hogy az udvaroncok többsége már megérkezett, de a Szóló még nem volt jelen, mint ahogy Tanis sem.

– Olyan biztos, hogy késni fog, mint ahogy itt állok – morogta a törpe, és a fejét csóválta, miközben szakálla ide-oda lengett. Mivel egyelőre egymaga volt, különvált az összegyűlt elfektől és a nagyterem egyik oszlopához támaszkodva várta, hogy megkezdődjék a gyűlés.

A pompázatos, ezüst és arany szálakkal hímzett, zöld, barna és vörös ruhákba öltözött udvaroncok csoportosan álldogáltak a teremben, csendes morajlásuk visszhangzott a magas Toronyban. Kova úgy vette ki az elejtett szavakból, hogy a beszélgetés főként arról folyik, hogy a Torony őrei képtelenek elkapni a tylort.

– Mitől olyan nehéz megtalálni egy tíz-tizenöt méter hosszú teremtményt? – kérdezte sopánkodva egy idősebb elf. – Az én időmben egy ilyen szörnyeteggel már rég elbántunk volna!

Társa megpróbálta csillapítani az idős elf haragját.– Az erdő hatalmas és mágikus. A Szólónak egy mágusból és a

legjobban képzett harcosokból álló különleges csapatot kellene toboroznia, hogy felkutassák, sarokba szorítsák és megöljék a szörnyet. – Az idős elf helyeslően bólintott.

– Itt mindenki annyira okos – morogta Kova.

Porthios barátai, Ulthen és Selena sétáltak el Kova mellett és a pillér másik oldalánál helyezkedtek el. A lány karcsú karját az elf lord dereka köré fonta. A törpe látta, hogy Selena egyfolytában Litanast, Lord Xenoth új segédjét figyeli, nem pedig társát, Ulthent. Litanas és a tanácsadó az emelvény lábánál álltak. A kovács néhány métert előbbre ment, remélve, hogy nem veszik észre. Tudta, hogy Selena, Litanas és Ulthen azok közé az elfek közé tartoznak, akik nem akarnak kívülállókat az udvarban, még ha a szőke leány sosem mulasztott el Kova „csodálatos törpe művészete” felett áradozni, is valahányszor találkoztak.

Kova tisztán hallotta Selena éles hangját.– Litanas azt mondta, hogy Tyresian megfenyegette Xenoth-t, ha a

tanácsadó nem hagy fel azzal, hogy akadályokat gördítsen az útjába. Litanas azonban nem tudja pontosan miről is van szó. Úgy gondolom, Xenoth eltitkol dolgokat Litanas elől, ami nem igazságos, mert Lord Litanas egyike a legintelli…

Ulthen megpróbálta lecsendesíteni Selenát.– Selena! Hangos vagy!– Ó, Ulthen, hagyj engem békén! Szóval Litanas azt mondta…

Ulthen egy fintort vágott, és Kova úgy vélte, hogy a fiatal lord éppen elégszer hallotta már, hogy Litanas így vagy Litanas úgy.

– Nos, hallottam, hogy a Szóló felfüggeszti a Kentommen-t, amíg a szörnyeteget el nem kapják.

Ulthen hangjából türelmetlenség csendült ki.– Ó, Selena, ne légy nevetséges! Selena erre sápítozni kezdett.– Nevetséges?! Mit gondolsz, mennyire lesz biztonságos, ha elfek

érkeznek majd azon az úton, ahol a tylor garázdálkodik?Ulthen – és az oszlop túloldalán Kova is – belátta, hogy Selenának

igaza van. Talán ez az egész bejelentés erről szól. Minden bizonnyal ez lenne az első alkalom, hogy a Kentommen-t nem tartják meg. A hagyomány azt diktálja, hogy az ünnepséget a lord

kilencvenkilencedik születésnapján tartsák, és igencsak nagy veszélyhelyzetnek kell lennie ahhoz, hogy későbbre tegyék.

Ebben a pillanatban az aranyajtó feltárult és a Szóló Lauranával a nyomában belépett. A Tornyot betöltő napfény megcsillant Solostaran arany és zöld színű palástján, miközben méltóságteljesen besétált a terembe. Kova közelebb húzódott az uralkodóhoz.

Solostaran üdvözölt néhány udvaroncot, jókívánságokat váltottak, ám Kova észrevette, hogy van valami furcsa a Szóló viselkedésében. Ha a Napszónok változott is valamit az elmúlt húsz esztendőben, amióta Kova ismerte őt, az mindenesetre elkerülte a törpe figyelmét. Az uralkodó oly egyenesen állt, akár maga a Torony, arca pedig oly kortalan volt, akár a Torony belső márványfalai. De ma, bár pillantása tiszta volt és a nyári nap melegét sugározta, tekintetében nyugtalanság rejlett.

– Tűzkovács Mester – szólt Kovához a Szóló, ahogy a mellette türelmesen álldogáló törpe felé fordult, aki nem akarta félbeszakítani az udvaroncok üdvözlését. – Boldog vagyok, hogy itt látlak!

– Kérésedre mindig eljövök – válaszolt Kova. Most első alkalommal vett észre egy halvány ráncot a Szóló sima homlokán, arany hivatali diadéme alatt.

Solostaran a törpére mosolygott, de mosolya erőtlennek hatott.– Köszönöm, Kova – mondta, és a törpe kissé meglepődött.

Emlékezete szerint ez volt az első alkalom, hogy a Szóló a keresztnevén szólította egy hivatalos gyűlés alkalmával. – Attól tartok, ma szükségem lesz egy olyan barátra, mint amilyen te vagy.

– Nem egészen értem – felelte a kovács.– A baráti kötelék erős kapocs, de néha túl szorossá válik. –A

Szóló pillantása végigvándorolt a tömegen, elidőzött egy darabig Lord Xenoth-on és Litanason, majd elfordult.

– Ó, értem – mondta Kova nyersen. – Akkor hát magadra hagylak.– Ne, Tűzkovács Mester! – kérte a Szóló, és kezét Kova vállára

tette, mielőtt a törpe elmehetett volna. Arcán kurta mosoly suhant át.

– Másfajta barátságról beszélek, olyanról, amely két család között áll fenn. Habár korábban az ilyesfajta kötelékek segítséget jelentettek nekem, és előttem apámnak is, ma már sajnálom azt az árat, amit ezért a barátságért fizetnem kell.

– De hát miről van szó? – kérdezte Kova. Mi olyat tehet valaki a barátjának, ami annyira ellenszenves?

A Szóló megrázta a fejét.– Attól tartok, rövidesen megtudod. Most pedig ígérd meg, Kova,

hogy később lesz időd meginni egy pohár bort egy öreg elffel.Mikor a törpe a beleegyezését adta, a Szóló ismét elmosolyodott,

majd a terem közepén lévő emelvény felé indult. Mikor a pódiumra ért, az udvaroncok elcsendesedtek és tekintetüket felé fordították. De hol lehet Tanis?, csodálkozott Kova.

Porthios apja balján, Lord Xenoth és Litanas közelében állt, és szemmel láthatóan megpróbált olyan fenségesnek látszani, mint a Szóló, ám Kova szemében csak egy felfuvalkodott kakasnak tűnt. Porthios öccse, Gilthanas, az emelvény jobb oldalán várakozott a szertartás többi őrével. Az őrök fekete bőrmellényt viseltek, amelyen megcsillant a Napot és a Fát jelképező ezüst jelvény. Ugyanez a jel ékesítette Kith-Kanan zászlaját, amikor először lépett Qualinost erdejébe.

Gilthanas nem egészen fél éve lépett az őrségbe. Alig volt több, fiatal fiúnál, nem sokkal volt idősebb Lauranánál, és Kova tudta, hogy Porthiosnak keményen és sokáig kellett győzködnie az őrök parancsnokát, hogy Gilthanas csatlakozhasson. Bár Gilthanas mindent megtett, hogy ő is olyan mereven és egyenesen álljon, mint a többi őr, a maga előtt tisztelgésre tartott kard túl nehéznek bizonyult törékeny teste számára. Kova a fejét csóválta. Elismerte a fiú próbálkozását, de nem értette igazán, hogy mit akar ezzel bizonyítani.

Éppen amikor a Szóló üdvözlésre emelte a kezét, jelezve ezzel a gyűlés kezdetét, Kovát valaki meglökte hátulról. Szikrázó szemmel

fordult meg, hogy észhez térítse azt az ostobát, aki nem figyel arra, hogy hová lép.

– Tanis! – suttogta megkönnyebbülten, hogy barátja végre megérkezett. A fiú kapkodta a levegőt és verejtéktől fénylett a bőre. – Reorx nevére! Hol csatangoltál ilyen sokáig? – suttogta a törpe dühösen.

– Csitt, Kova! – szólt rá Tanis halkan, miközben az emelvény felé mutatott, ahol a Szóló épp megkezdte beszédét.

– Köszönöm mindannyiótoknak, hogy eljöttetek – köszöntötte a Szóló az emelvény körül álló urakat. – Nagyszerű hírt szeretnék közölni veletek, ami remélem, mindnyájatok örömére szolgál majd.

– Először is, el kell mondanom, más oka is volt annak, hogy idehívtalak ma benneteket – folytatta mosolyogva. – Jól tudjátok, hogy telhetetlen szörnyeteg pusztít és rombol Qualinost környékén. Többen is áldozatául estek, és a külterületek gazdálkodói bejelentették, hogy sok állatuk eltűnt. Tanácsadóim azt mondják, hogy a szörny, egy tylor, minden bizonnyal a Vigaszból érkező utak egyike közelében vert tanyát. Azok a csapatok, amelyeket a teremtmény elfogására küldtünk, ugyan még nem találták meg, de látták a nyomait és úgy vélik, sikerült feltérképezni azokat a helyeket, ahol a szörny… – itt egy pillanatra megtorpant – ahol a szörnyeteg enni szokott.

A Szóló arcvonásai egy kicsit megenyhültek, ahogy végignézett az udvaroncok csoportján.

– Ezért olyan önkéntesek jelentkezését várom, akik vállalják, hogy megkeresik a tylort. Mivel a szörnyetegnek varázsereje is van, Miral mágus kegyesen beleegyezett, hogy csatlakozzék. – Miral, aki Kovával átellenben egy oszlopnál állt, meghajtotta a fejét, majd keresztbe fonta karjait és mélyen köpenye ujjába dugta őket. – Lord Tyresian pedig vállalta, hogy vezeti a vadászatot. – Tyresian mesterkélt mosolya csak egy fintornak hatott csupán.

– Remélem, hogy a legképzettebbek jelentkeznek az önkéntes csapatba, hogy megtalálják azt a helyet, ahol tudomásunk szerint a szörny búvóhelye található. Vannak önként jelentkezők?

Porthios szólalt meg elsőnek.– Én természetesen megyek.A Szóló tétova tekintetet vetett nagyobbik fiára. Az ezüst köpenyt

viselő Lord Xenoth izgatottan szólt közbe. – Gondolod, Szóló, hogy bölcs dolog a trónörököst ilyen veszélynek kitenni?

Porthios fészkelődni kezdett és mélyen elvörösödött. Együttérzés suhant át a Szóló arcán.

– A fiam nemsokára átesik a Kentommen-jén, Lord Xenoth. Úgy gondolom, nagy hiba volna, ha visszautasítanánk, hogy részt vegyen a keresésben.

Porthios megkönnyebbült, és alig leplezett hálával tekintett apjára, majd szúrós pillantást vetett a tanácsadóra.

– Akkor én is csatlakozom. Hogy megvédjem – válaszolta Xenoth, és bosszúra szomjasan húzta ki törékeny testét. Tyresian néhány udvaronccal együtt felnevetett és elfordult.

Most Miral törte meg a csendet.– Minden tiszteletem a tiéd, Szóló – kezdte a mágus leeresztve

összefont karját –, de szerintem csak a fiataloknak és erőseknek kellene részt venniük a keresésben, és nem az öregeknek és gyengéknek.

A törpét elöntötte a méreg. Amennyire ő meg tudott lenni a bogaras és idegengyűlölő Lord Xenoth nélkül, olyannyira valószerűtlennek tűnt, hogy a mágus nyilvánosan ilyen kegyetlen legyen, különösen az udvar egy régi tagjához. Xenoth tiltakozásra nyitotta száját, de a Szóló parancsoló tekintettel leintette.

– Nem fogom visszautasítani az önként jelentkezőket – jelentette ki halkan.

Xenoth villámokat szórt tekintetével a mágusra, aki közömbösen nézett vissza rá.

Selena oldalba bökte Ulthent, mire az idegesen feltette a kezét. Erre viszont Litanas is jelentkezett. Hamarosan további fél tucat udvaronc neve szerepelt a vadászok listáján. A törpe váratlanul Tanis fészkelődésére lett figyelmes.

– Én is jelentkezem, Szóló! – kiáltotta.– Tanis! – tiltakozott Laurana.– Tanis! – visszhangozta Kova valamivel halkabban.– Hol máshol próbálhatnám ki leginkább az új kardomat és

nyilaimat? – suttogta Tanis a barátjának.Lord Tyresian, akinek tekintete olyan fagyos volt, akár a

márványfalak körülötte, dühösen pillantott a félelfre.– Nem elég, hogy egy hasznavehetetlen öreg van a csapatomban,

erre még egy félelf is csatlakozni akar?!Ezt már nem lehetett szó nélkül hagyni.– És egy törpe is, Lord Tyresian! – szólalt meg Kova.Ami ezután történt, az más körülmények között talán nevetséges

lett volna. Kova és Tyresian között az elfek szétváltak és visszahúzódtak, üres sávot hagyva kettejük között. Az elf lord és a törpe egy rövid ideig farkasszemet nézett egymással, mígnem Solostaran zengő hangja megtörte a néma párbajt.

– Elfogadom a jelentkezéseteket, Tűzkovács Mester és Tanis. –Tyresian már éppen ellenkezésre nyitotta volna a száját, mikor a Szóló egyszerűen azt mondta: – Még mindig én vagyok a Szóló, Lord Tyresian.

– Mit gondolsz, ez mit jelent? – kérdezte Selena Ulthentől suttogva.

Tyresian gyorsan visszakozott.– Természetesen, Szóló. Te tudod a legjobban.Mikor már többen nem kívántak szólni, Tyresian azt mondta az

önkénteseknek, hogy másnap pirkadat után egy órával találkozzanak a palota istállójánál. Ezután a Szóló felé fordult és a többiek is így tettek.

Úgy tűnt, hogy elérkezett a nagy bejelentés ideje.– Természetesen mindannyian ismeritek a lányomat,

Lauralanthalasa Kanant – szólalt meg Solostaran. – És azt is tudjátok, hogy közeleg az idő, mikor kilép a gyerekkorból. Ideje hát, hogy tisztán lássa jövőjét, ő és mindenki más is. A mai napot választottam, hogy a jövőjéről beszéljek.

Solostaran kinyújtotta kezét. Laurana apja mellé lépett, ruhája suhogott, ahogy végigvonult a padlón, haja pedig úgy fénylett, mint a folyékony arany a napfényben, amikor megállt az emelvény előtt. Kecsesen meghajolt apja, majd az udvaroncok felé. Laurana végignézett a tömegen, megpillantotta a félelfet és zöld szemében egy kérdés csillant. Kova érezte, hogy Tanis felvonja a vállát, de a törpe nem értette, mi történik.

A kovács enyhén elfordult, hogy láthassa Tanis arcát és észrevette, hogy az feszülten nézi a lányt. A félelf gondterheltnek tűnt. Idegesen babrált egy apró tárggyal, de Kova nem látta, mi volt az. Úgy tűnt, Laurana is épp annyira nem érti, mi készülődik, akár csak a többi udvaronc. Egyedül Tyresian látszott magabiztosnak. Xenoth ráncos arca változatlanul elégedetlennek látszott.

A Szóló szomorúan lányára mosolygott, aztán ismét udvaroncai felé fordult.

– Már régóta nagy tiszteletet és örömet jelent családom számára, hogy Qualinost Harmadik Házát legközelebbi barátunkként tarthatjuk számon. Valójában a Harmadik Ház ura volt az, aki az Összeomlás utáni nehéz években segítő kezet nyújtott, és így megőrizhettük a békét, amit oly nagy becsben tartunk hazánkban. – Az udvaroncok bólintottak, jól tudtak minderről.

– Abban az időben a Harmadik Ház urának – akinek nevét most, hogy eltávozott ebből a világból, már csak emlékeimben őrzöm – fia született, és hálám jeléül nagy ajándékot ígértem neki. A Harmadik Ház urának fia ma itt áll közöttünk, és úgy ismeritek, mint a tiszteletreméltó ház mostani urát: ő Lord Tyresian.

A magas, jóképű, sötétvörös tunikába öltözött elf lord mélyen meghajolt a Szóló felé. Túlságosan is mélyen, gondolta Kova magában, ha egyáltalán lehet ilyet mondani. A gesztus inkább tűnt színészkedésnek, mint őszintének.

– Szóló, köszönöm, hogy hívattál ezen az örömteli napon – szólalt meg Tyresian. Szeme sarkából Lauranára nézett, de az elf leány alig akarta észrevenni őt. Tanist bámulta.

A Szóló bólintott Tyresian felé, és felemelte karját, mintha körülölelné az elf lordot és lányát.

– Teszek hát arról, hogy valóban boldog legyen ez a nap – mondta tiszta, zengő hangon Solostaran. – Mivel a mai napon örömteli kötelességem felfedni, mi is volt a régen megígért ajándék. Tudja meg ezennel minden Qualinostban élő, hogy a mai naptól fogva szeretett lányom, Lauralanthalasa, a Harmadik Házból való Lord Tyresian jegyese addig a napig, amíg ők ketten eggyé nem lesznek, mint férj és feleség!

Suttogás moraja futott végig a teremben, majd itt-ott felhangzott egy-egy taps és hamarosan egyre erősebb, hangosabb lett. Tyresian szemmel láthatólag ragyogott, de Kova úgy látta, hogy Solostaran fáradt. Miral az emelvényre lépett, ami az előírások szerint nem megengedett, és a Szóló segítségére sietett, nehogy összeessen. A mágus sötét pillantást vetett Tyresianra.

Kova futólag Tanisra tekintett, de a félelf aligha vette észre a körülötte támadt izgatottságot. Kifejezéstelenül meredt maga elé, és még mindig szorosan a markában tartotta azt a tárgyat, amivel korábban babrált.

– De… – csak ennyit tudott Laurana mondani. Az udvari etikett és apja iránti szeretete viaskodott lelkében, szemben azzal, hogy elmondja, mit érez. – Miért nem mondtad…? – kérdezte akadozva, majd elhallgatott. A taps hirtelen abbamaradt és feszült csend támadt a Toronyban.

– Az hittem… – próbált tovább beszélni Laurana, és kétségbeesetten nézett Tanisra. – De mi már régen megígértük egymásnak…

Az udvaroncok némelyike zavartnak látszott, mások boldognak tűntek, ismét másokat pedig lekötötte az események fordulata és a nyugtalan félelfre tévedt tekintetük.

Tyresian is értetlenül állt, de nyugodt maradt. Porthios összehúzott szemmel, haragosan nézett a félelfre. A Szóló arca nyugtalanságot árult el. Kevés dolog van, ami olyannyira fontos egy elfnek, mint a becsülete. Laurana esdeklőn nézett Tanisra.

A félelf hirtelen pislogott egyet, mintha megijedt volna.– Jaj, ne! – suttogta olyan halkan, hogy csak Kova hallhatta.– Igaz ez, Tanis? – kérdezte a Szóló. – Ti ketten ígéretet tettetek

egymásnak az én tudtom és beleegyezésem nélkül?A félelf zavartan nézett körül. Csak Kova szemében láthatott

részvétet.– Én… – nyögte. – Igen, de… Régen történt…Kova közelebb ment és erős kézzel megragadta barátja karját.– Szedd össze a gondolataidat, pajtás! – sziszegte. – Vagy inkább

ne mondj semmit!Ám Tanis csak hebegett.– Gyerekek voltunk… nem gondoltuk komolyan… Én legalábbis

nem.Laurana levegő után kapkodott, majd gyorsan kisietett a

nagyteremből. Nem nézett senkire, cipője kopogott a kövön. Tyresian utánaszaladt.

A tanácsnak, mondani sem kell, hamar vége lett.

14. fejezet

A következmények

emélem, orvosolni tudod ezt a kis… problémát, Szóló – szólalt meg Tyresian finoman. Mosoly játszadozott ajka körül, ahogy nyugodtan újratöltötte borospoharát a

kristálypalackból. Megforgatta a pohárban gyöngyöző rubinvörös italt, amelyen megcsillant az üvegfalon keresztül a Szóló magántermébe beszüremlő, lenyugvó nap fénye. Solostaran fáradtan bólintott.

R– Természetesen, Tyresian. Valójában szó sincs semmilyen

problémáról.Solostaran nem nyúlt az asztalon előtte álló pohárhoz, és bár arca

elgyötörtnek tűnt, zöld tekintete tiszta volt, hátát egyenesen tartotta.Tanis izgatottan figyelt, olyan közel az ajtóhoz, amennyire csak

lehet, anélkül, hogy úgy tűnne, mintha menekülni készülne. Miután elült a Laurana kirohanását követő zűrzavar – nagyrészt Xenothnak köszönhetően, aki jó érzékkel terelte ki az izgatott udvari népet a Toronyból –, Solostaran külön megbeszélést rendelt el. Csak néhány személy megjelenését kérte: ott volt természetesen Tyresian, hiszen közvetlenül ő volt az egyik érintett, megjelent még Miral és Porthios is, akik a Szóló mellett álltak, és végül Tanis. Az uralkodó Lauranáért küldetett, de a szolga sehol sem találta a leányt.

Az elf leány viselkedése mindenkit zavarba ejtett, de legfőképpen Tanist. A félelf felsóhajtott, és megpróbálta figyelmen kívül hagyni a zsebébe rejtett gyűrűt, amely mintha vörösen izzott volna, csak hogy lyukat égessen az ifjú nadrágjának zsebébe, hogy aztán a földre esve mindenki észrevegye.

Tanis kétségbeesetten azt kívánta, bárcsak Kova is ott lehetne. Tett volna néhány nyers megjegyzést, amivel elsimította volna a dolgokat, ám a törpét nem hívták meg a tanácskozásra.

– Ne feledd, Tyresian, a lányom még alig hagyta maga mögött a gyermekkort! – folytatta a Szóló.

– Ez igaz. Csakhogy néha a gyermeki fogadalmak a legelszántabbak, különösen akkor, ha szembeszállnak velük.

Tyresian Tanisra pillantott. A félelf már felkészült egy rosszindulatú tekintetre, ám Tyresian arca ehelyett enyhe kíváncsiságot fejezett ki. Ez volt minden, mintha elképesztőnek és valahogy mulatságosnak találná, hogy Tanis akarva-akaratlanul, de a riválisává lett ebben az ügyben.

– Tyresian – mondta a Szóló, és felállt. – Hosszú-hosszú évekkel ezelőtt családjaink egyezséget kötöttek. – Az ablakhoz lépett és kinézett a lenyugvó nap ezer színébe, majd ismét az elf lord felé fordult. Solostaran kimerültsége ellenére erősen tartotta magát.

– Családom ígérete mindenekfölött kötelez, mivel a becsület a mindenünk. Az igazat megvallva azonban azt szeretném, ha lányomnak nem kellene ilyen fiatalon a jövőn gondolkoznia. Jobb lenne, ha megismerhetné annak örömét, hogy egy olyan férfihoz megy hozzá, aki udvarolt neki és elnyerte a szívét, nem pedig egy olyanhoz, akit két öregember választott ki neki, még mielőtt megszületett volna, és eljegyezték, amikor még alig cseperedett nővé. Nem kívánom persze kisebbíteni azt, amit apád értem tett – a Harmadik Ház ura sokkal jobb barátom volt ennél –, de mégis szeretnék tisztázni valamit: kevés olyan dolog van a világon, ami olyan sokat jelent nekem, mint a lányom. És míg a keze a tiéd nem lesz, mindig az én vérem marad. Ezt ne felejtsd el! És ennek megfelelően bánj vele.

Tyresian egy hosszú percig a Szólót nézte. Úgy tűnt, mintha hatalmaskodó büszkesége alábbhagyott volna.

– Természetesen, Szóló – felelte halkan. – Nem szabadott volna kételkednem ígéretedben, de köszönöm, hogy mégis megerősítettél. – Merev derékkal kissé meghajolt, ellépett Solostarantól, majd Tanis mellett elhaladva elhagyta a termet.

– Helyesen cselekedtem? – kérdezte a Szóló, miután Tyresian elment. Nem tudni, kihez szólt, Porthios mindenesetre előlépett.

– Persze, hogy jól cselekedtél, apám – válaszolt komolyan. –Megtartottad a szavad. Mi más lehet fontosabb ennél?

– Valóban – hagyta helyben Solostaran, mégis úgy tűnt, mintha nem így gondolná.

– Biztosítottad afelől, amit akar, ha erre gondolsz – szólalt meg Miral. Hangjából eddig soha nem tapasztalt keménység áradt. –Most már közelebb került a trónhoz.

Solostaran elhessegette a mágus szavait.– Csak házasság útján, de ez nem sokat számít. Vannak mások,

akik előtte állnak – mondta Porthiosra pillantva.– Természetesen – helyeselt Miral, ám az uralkodó szavai aligha

nyugtatták meg.– Azt hiszem, szeretnék egyedül lenni egy ideig – mondta a Szóló,

és a félelf csendben, megkönnyebbülten felsóhajtott. Miral biccentett, majd ő és Porthios csatlakoztak Tanishoz, aki már az ajtóban állt, és magára hagyták a Szólót, aki az ablaknál állva az alkonyatba bámult.

– Tanthalas! – szólt halkan Solostaran, mire a kifelé igyekvő Tanis megállt. – Beszélni kívánok majd veled a holnap reggeli vadászat megkezdése előtt. – Az ifjú várt egy hosszú pillanatig, de a Szóló mást nem mondott, így a félelf követte Miralt és Porthiost, miután becsukta maga mögött az ajtót.

Miral már gyors és határozott lépésekkel távolodott a folyosón, de Porthios megvárta Tanist.

– Ez mind a te hibád, ugye tudod? – förmedt rá ez elf Lord. Mélyen ülő szeme elsötétült, állkapcsát összeszorította.

– Nem tudtam, Porthios – nyögte ki végre Tanis, bár nyelve nehezen forgott, torka kiszáradt. – Honnan tudhattam volna, hogy Laurana mit fog tenni?

Porthios ezt mintha meg sem hallotta volna.– Te okoztad Solostaran fájdalmát. Ezt ne felejtsd el! Én biztosan

nem fogom! – Szavai éles késként hatoltak Tanis szívébe. –Nem engedem, hogy a Lauranával folytatott kisded játékaiddal megbántsad apámat. – Ezzel sarkon fordult és gyors léptekkel távozott a folyosón.

Tanis a fejét csóválta. Miért őt hibáztatja mindenki azért, amit Laurana tett? Ő sem akarta, hogy ez megtörténjék, mint ahogy senki más sem. Felsóhajtott, miközben megfogta zsebében a sima, finom gyűrűt. Egy pillanatra késztetést érzett, hogy teljes erejéből a márványpadlóhoz vágja az ékszert, de végül meggondolta magát és még mélyebbre dugta zsebébe a gyűrűt. Elindult a kihalt folyosón, miközben azon gondolkozott, vajon hol lehet Kova.

Azon az estén a kohó mellett végzett munka sem tudta kiűzni a törpe fejéből a nyugtalanságot. Szorgosan dolgozott, mintha kalapácsütéseivel agyonsújthatná a nap zavaros eseményeinek emlékét. De minden hiába volt, és azon kapta magát, hogy Tanison gondolkozik: vajon hol és hogy lehet most?

Áh, hamarosan minden rendbe jön, csak én aggodalmaskodók túl sokat, gondolta magában. El fogják felejteni Laurana kirohanását, és Tanist is békén hagyják. Lelke legmélyén azonban érezte, hogy becsapja magát. Valami változóban volt ebben a békés elf városban, ahol már hosszú évek óta semmi sem változott. Azon tűnődött, hogy a Szóló vajon tényleg hibázott-e, amikor megengedte az idegenekkel – s köztük a vele – való üzletelést. Ő maga máris hatással volt az elf kovácsok munkájára, akik azokat a fogásokat sajátították el tőle, amiket ő az apjától tanult. Talán akadnak más, fontosabb változások is, amiket az ő nevéhez fűznek majd.

Remélte, hogy Tanis benéz majd hozzá.A palota három szárnya közül a központi volt a legnagyobb. A

szárnyak körülfogták a hátsó udvart, amely mögött kert húzódott. A központi szárny közepén a folyosó a palota Nagytermébe vezetett, amelynek mennyezetét boltívek díszítették. A terem fala mellett kőoszlopok futottak körbe fatörzset utánzó faragással, a márványágak végében pedig ezüst és arany levelek fénylettek. A fát utánzó oszlopok egy karzatot tartottak, ahonnan az udvar előkelőségei esküvők, koronázások és temetések alkalmával figyelték a ceremóniákat.

A mennyezet közepén egy hatalmas, festett üveg tetőablak volt, amely titokzatos színekben pompázott. A Solinari minden bizonnyal rövidesen felkel – gondolta Tanis, miközben megállt és egy ideig a tetőablakra bámult. Az időközben megjelenő hold sugarai átszűrődtek a korábban napégette égbolton. Az ifjú azon kapta magát, hogy Laurana hogyléte felől gondolkozik. A fényes hajú elf leány képe átvillant agyán. Tanis a fejét csóválta. Eltart egy ideig, míg kibogozza ezt a helyzetet, már ha ez egyáltalán sikerül neki valaha. Úgy vélte, talán a friss kerti levegő majd kitisztítja gondolatait.

Bár tavasz volt, a hideg levegő inkább a kemény tél sötét hónapjaira emlékeztette, és szorosabbra húzta magán szürke köpenyét, ahogy kisétált a kertbe.

Az alkonyati ég tiszta volt, de nyugaton, éppen a fák fölött, már mintha látni vélte volna az első gyülekező gomolyfelhőket. De ha messze Nyugaton, a Kharolis-hegység csipkézett csúcsai fölött vihar is készülődött, sok időbe telik majd, amíg eléri Qualinestit.

Tanis elindult a köves úton, ami a palotaszárnyakkal körülvett udvaron vezetett át. A sáfrány és a nárcisz már elhervadt, a liliom épp akkor virágzott. A halvány, törékeny virágok bólogató fejekként ingatták szirmaikat a szélben, ahogy Tanis elhaladt mellettük.

Átlépett a nyírt sövény-labirintus bejárataként szolgáló kapun, majd egy sarkon befordulva egy kis barlanghoz ért. Hirtelen megtorpant.

Valaki felsóhajtott, és egy szőke fej fordult felé, ahogy meghallotta a közeledő cipők alatt megcsikorduló kavicsokat. Laurana volt az. Ott állt, és egy liliomot tartott apró kezében. Mikor Tanis közelebb lépett, Solinari fényében meglátta, hogy a lány arca vörös a sírástól.

De mostanra már összeszedte magát, visszanyerte önuralmát, és Tanis látta, hogy Laurana valóban a Napszónok lánya. Még bánatában és dühében is méltóságteljes volt.

– Üdv- szólalt meg a lány lágy, mély hangon.Tanis csendben fürkészte egy darabig. Mintha csak álmodna,

hallotta a távolban a Qualinostot körülvevő szakadék vízesésének robaját. Körülöttük susogtak a falevelek.

Laurana egzotikus elf arca, ha lehet, még érdekesebbnek tűnt a félhomályban.

– Sajnálom a ma történteket – kezdte Laurana, miközben a liliommal bíbelődött. – Az én meggondolatlanságom miatt vagy most bajban. De akkor sem mehetek feleségül Lord Tyresianhoz. Ő… – folytatta, majd megindult. – El kell magyaráznom apámnak!

– Nincs semmi baj – felelte Tanis. Szeretett volna valami megnyugtatót válaszolni, de úgy tűnt, a lánynak ennyi is elég, mert rámosolygott és megfogta a kezét.

– Laurana, én… – kezdte Tanis, de elakadt a szava. Meg akarta neki mondani, hogy a lány hibát követ el, hogy Solostaran sohasem fogja visszavonni adott szavát, és hogy legjobb lenne, ha felhagyna a vele folytatott gyerekes játékaival. Egymásnak tett házassági ígéretük gyermekkori fogadalom volt, de már nem voltak gyerekek többé. Akárhogy is, ha a Napszónok megparancsolta neki, hogy menjen feleségül Tyresianhoz, a család becsületének megőrzése érdekében,

akkor úgy kell tennie, hacsak nem akarja politikailag tönkretenni apját.

Laurana rendületlenül folytatta.– Apámnak hallgatnia kell rám. – Ekkor Tanis megérezte, hogy

látszólagos nyugalma ellenére nagyon is közel áll a pánikhoz.Vissza kellene adnom neki a gyűrűt, gondolta az ifjú. Ugyanakkor

tudta, hogy Laurana jelenlegi állapotában ezzel összetörné a lány szívét, ezért csak ennyit mondott:

– Biztosan igazad van. A Szólónak hallgatnia kell rád. Összerándult a hazugságra, de nem mondhatott mást. Úgy tűnt, ez

enyhíti Laurana szenvedését: korallszín ajka mosolyra nyílt és másról kezdett beszélni, miközben a kertben sétáltak. A feljövő hold fénye ezüstben fürösztötte meg az utat, és bár a kertből már nem sokat láthattak, a rózsák átható illatát mindketten érezték. Elérték az út palotához közeli végét. Laurana tétovázott.

– Külön kellene bemennünk – mondta.Tanis egyetértett. Nem ez volt a megfelelő idő arra, hogy együtt

lássák őket beosonni a palotába.– Hamarosan viszontlátlak, szerelmem – suttogta a lány Tanisnak,

és lábujjhegyre állva megcsókolta az arcát. Majd elsuhant a kerten át, magára hagyva a zavart félelfet.

– Nem tartott sokáig, igaz? – csattant fel valakinek az éles hangja, mire Tanis megperdült. Elakadt a lélegzete. Porthios egy körtefa közelében állt, olyan egyenesen, mintha maga is fa lenne. – Még csak néhány órája, hogy eljegyezték, és te máris a sötétben settenkedsz vele.

A fiatal elf lord gyanakvóan fürkészte a megrémült Tanist. Vajon mennyit láthatott Porthios?

– Ez nem az volt, amire gondolsz – kezdte gyorsan Tanis, de a másik csak a szemöldökét ráncolva nézett rá.

– Soha nem az volt, ugye, Tanis? – kérdezte. Megmozdult, mint aki távozni készül, de megállt és mereven a félelfre bámult. – Miért

csinálod ezt, Tanis? Miért nem tudsz csak egyetlenegyszer elfhez méltó módon viselkedni? Neked mindig másmilyenek kell lenned?

Mivel Tanis nem válaszolt, Porthios kimért léptekkel távozott.

Miral tudta, hogy a nap eseményeitől rémálma lesz. Küzdött az álom ellen. Sötét szobájában az asztalánál ült varázskellékekkel körülvéve, és kényszerítette magát, hogy álmos szemével a gyertyafénybe meredjen, egészen addig, amíg ki nem csordult a könnye.

Fáradozása végül hiábavalónak bizonyult. El kellett fordítania fájó szemét a gyertya lángjától, szemhéja lecsukódott és abban a pillanatban el is aludt. Feje összefont karjára bukott.

Ismét a barlangban járt. Mint mindig, álmában most is gyermek volt. A fény tízezer fáklya erejével fúródott a szemébe és berekedt a kiabálástól. A fény lüktetett, addig sulykolta, amíg végül megremegett a szorításában. Félt a fénytől.

Ugyanakkor félt a sötétségtől is. A fénykörön túl lesben álltak a gyermeki álmok ördögi teremtményei: sárkányok, ogárok és trollok, akik mind éhesek és rosszindulatúak voltak, és folyton csak arra vártak, hogy elfogják őt. A kis Miral hol a fényt, hol a sötétet bámulta, választani próbált, de kicsi volt és félt.

Aztán egyszeriben kellemes melegség öntötte el. Egy egyszerű gyermekdalt hallott, amit valaki hárfán játszott. Anyja parfümjének rózsaillata töltötte be orrát, és tudta, hamarosan ott lesz, hogy megmentse őt a fénytől, vacsorát adjon neki és egy mesével az ágyába fektesse. Végül is erre valók az anyák. Türelmetlenül várt.

Ám anyja nem jött, és türelmetlensége fokozódott, majd megijedt, hogy mindez azt jelenti, hogy soha nem jön érte.

Lépéseket hallott. Ösztönösen tudta, hogy nem az anyja az, hanem valaki, akitől az anyja szeretné, ha távol maradna. Sírni kezdett és ökölbe szorította apró kezét. Az alvó mágus ujjait ökölbe szorította,

majd széttárta, ismét ökölbe szorította, majd megint széttárta, miközben félelme nőttön nőtt.

15. fejezet

Késő esti látogatók

anis hangulata olyan komor volt, akár a sötétedő éj. Alighogy Kova üzletéhez ért, a törpe azon nyomban nyakon csípte, és kitessékelte az ajtón, amit becsapott maguk mögött.T

– Na de hov…? – tiltakozott Tanis, miközben majdnem orra bukott a bolt előtti utcakövekben. Kardja, amely nélkül egy lépést sem tett, amióta a kovács nekiajándékozta, az oldalának csapódott.

– Ne is törődj vele! – vágta rá a törpe és előrecsörtetett. – Gyere! Hűvös volt a tavaszi éjszaka, és csak kevesen jártak az utcákon.

Ám az a néhány elf, aki épp arra tévedt, értetlenül bámulta a törpét, aki a boltjából kilépve maga után vonszolta a félelfet, majd keresztülvágva az Ég Csarnokának mozaikján, az e mögött húzódó, fákkal szegélyezett út felé fordult. Az ifjú lelkét átjárta a tavasz illata, a földé, a növényeké és a bimbózó virágoké, de nemigen tudott az előtte haladó törpe fején kívül másra figyelni.

Végül megmakacsolta magát, megtorpant, szabad kezével megragadott egy ágat, és nem volt hajlandó továbbmenni addig, amíg Kova meg nem mondta, hová tartanak.

– Egy hölgyet fogunk meglátogatni – hangzott a törpe mogorva válasza.

Tanis vágott egy fintort.– Egy hölgy miatt jutottam ebbe a kalamajkába, Kova. Biztos

vagy benne, hogy jó ötlet?A törpe mellkasa előtt keresztbefonta a karját, és ugyanolyan

hajthatatlannak tűnt, mint barátja.– Ez az asszony ismerte anyádat. Szeretném, ha találkoznál vele!

Tanis zavartan és tátott szájjal bámult a törpére.– A palotában sokan ismerték az anyámat. Mi olyan különleges

ebben? – kérdezte egyre indulatosabban. – Talán varázsló? Életre tudja kelteni anyámat? Hova akarsz kilyukadni, Kova?

– Ugyan, hagyd ezt! – torkolta le ingerülten a kovács. – Inkább búslakodnál otthon vagy nálam? – Megragadta Tanist. – Gyere, fiam!

– Nem!Tanis megmakacsolta magát, és Kova tudta, hogy nincs értelme az

erőszaknak.– Hát jó – adta be a derekát. – Ez a hölgy anyáddal volt, amikor

meghalt.Tanis megborzongott.– Ezt ő mondta neked?– Nem – felelte Kova. – De ezt vettem ki a szavaiból. De most

már aztán gyere!Tanis kelletlenül engedte, hogy a törpe vezesse, aki most már nem

rohant annyira, és a félelf karját sem rángatta úgy, mint az előbb.– Ki ez az asszony?– Egy bába. Egyébként már nem dolgozik.– Hol lakik?– Nem tudom.Tanis ismét megtorpant.– Akkor honnét fogjuk tudni, mikor érünk oda?– Bízz bennem – felelte kurtán a törpe. Ezzel továbbindult, és

Tanisnak is így kellett tennie, ha nem akart lemaradni.Néhány perccel később kiértek a fák közül és Qualinost nyugati

részébe értek, ahonnan már látni lehetett a vásárteret. Az éjszaka ezen időpontjában a hatalmas tér természetesen csaknem üres volt. A park túloldalán azonban jó néhány, rózsakvarcból épült házikó húzódott meg, amelyek bíborszínnel csillogtak az éjszakában.

Kova megszólított egy középkorú elfet.

– Meg tudod mondani, hol találom Ailea bábát? – kérdezte a loholástól lihegve.

– Eld Aileát? – kérdezett vissza a férfi, miközben értetlenül nézett Kováról Tanisra. – Azon az úton – mutatta. – Ne vesztegessétek az időt, siessetek!

– Gyerünk, Tanis! – nógatta Kova az ifjút, megköszönve az útbaigazítást. Sietve elindultak abba az irányba, amerre az elf mutatott. – Elég zavartan nézett ránk.

A félelf elmosolyodott és nyargalni kezdett, nehogy lemaradjon a kurtalábú törpétől.

– Azt hiszem, azon gondolkodott, melyikünk lehet a jövendőbeli apa.

Kova visszafogta a tempót.– Ez aztán érdekes gondolat – vigyorogott kajánul. – Szívesen

lovagoltatnám a Lauranával közös gyerekeiteket a térdemen! Kova bácsinak szólíttatnám magam… – Aztán abbahagyta az ugratást, mikor látta, hogy Tanis mérges pillantást vet rá.

Hamarosan egy kereszteződéshez értek.– Na, most melyik úton? – tűnődött Kova. Végül egy fonott

kosarat cipelő elf asszonytól kért útbaigazítást. Az asszony szó nélkül egy kvarcból épült, magas, keskeny házra bökött, aminek szürke gránit küszöbe volt és ugyanilyen ablakkerete. Az alsó szinten sötét volt, de az emeleti ablaktáblák mögül meleg fény szűrődött ki. Tanis habozott.

– Kova, nem hiszem…– Dehogynem – ellenkezett a törpe, és bekopogott az ajtón. Tanist

maga elé tolta, ő maga pedig visszalépett az árnyak közé.A sötétben várakoztak. Megborzongtak a metsző éjszakában,

miközben bentről, az emeletről közeledő lépteket és imbolygó fényt vettek észre.

– Jövök már, jövök, jövök – hallották az alt hangot.

Az ajtó nemsokára kinyílt, Eld Ailea kidugta macskaszerű arcát és Tanisra nézett.

– Mikor kezdődtek a fájások? – tudakolta.– Tessék? – kérdezett vissza Tanis.– Mióta vajúdik? – faggatta türelmetlenül Ailea. Tanis eltátotta száját csodálkozásában.– Kicsoda?– A feleséged!– Nekem nincs is feleségem! – vágta rá Tanis. – Pont ez a

probléma! Laurana azt akarja, hogy…Ekkor vette észre Eld Ailea Kovát. A törpéről újra Tanisra

pillantott, szemében felismerés csillant. Szélesre tárta az ajtót.– Te vagy Tanthalas – suttogta.– Én vagyok.– Kerülj beljebb, fiam. Te is, Kova.Pár pillanattal később a félelf és a törpe a legzsúfoltabb házban

találták magukat, amit valaha is láttak. Fa-, kő- és ezüstkeretes apró képek tarkították nagy összevisszaságban az összes szabad falfelületet. A bába még a bejárati ajtóra is képeket akasztott. Természetesen majdnem minden képen gyermekek voltak – újszülöttek, totyogók és kisgyermekek. A változatosság kedvéért akadt néhány kép, amin a gyerekek anyja is rajta volt.

Eld Ailea a tűzhely elé, párnázott székekbe ültette vendégeit. A félelf lecsatolta a Kova által készített kard hüvelyét és a tűzhely melletti falnak támasztotta. Az öreg Ailea nem engedte, hogy vendégei segítsenek neki. Tüzet rakott, majd kisietett a konyhába, hogy összekészítse a késő esti tea hozzávalóit.

Kova egy festett miniatúrát nézegetett, amit egy alacsony, négyszögletes asztalkáról emelt fel. A kép egy csapott fülű újszülött elfet ábrázolt, mandulavágású szemét lehunyta álmában, kis kezeit álla alatt ökölbe szorította, mint valami mókus. A kép bal sarkában egy „A” betű volt.

Ailea egy tál cukormázas, mazsolás, sötétbarna süteménnyel tért vissza. Kova lehunyta a szemét és mélyet szippantott: szegfűszeg és gyömbér illata csapta meg az orrát. Ez a finomság felér még akár egy sörrel is, gondolta. Visszatette a képet az asztalra és észrevett néhány szétszórt, fából készült játékot, amit még ő adott Aileának

– Á, látom megtaláltad Clairek-et – kiáltotta a bába. – Egy barátom lánya, a múlt hónapban született. Ők pedig – mutatott az asztalon lévő többi miniatúrára – Terjow, Renate és Marstev. Mindhárman tavaly születtek.

– Azt hittem, már nem dolgozol – jegyezte meg Kova.Ailea megrántotta a vállát. Egy hajfürt kiszabadult ezüstös

kontyából.– Gyerekek mindig születnek, és ha valakinek szüksége van rám,

nem fogom azt mondani, hogy „Sajnálom, én már nem dolgozom”.Miközben a vendégei elmajszoltak egy-egy puha süteményt és

ittak a fekete teából, Eld Ailea le akarta tenni a süteményes tálat és teáskancsót az asztalra, de az képekkel és játékokkal volt tele. Erre egy másik nyelven néhány szót mondott, és mire Kova egyet pislantott, máris hely kerekedett az asztalon a miniatúrák között. Letette a kezében lévő dolgokat, úgy, hogy vendégei könnyedén elérhessék, és leült egy alacsony zsámolyra. Kova és Tanis is rögtön felugrottak a párnázott székükről, hogy átadják Aileának, ám ő elutasította őket.

– Jobb ez egy öregasszony hátának – mondta hunyorogva.Ailea Tanist fürkészte, mintha évek óta csak erre a pillanatra

várna. Szemével minden arcvonását bevéste agyába, és szemmel láthatóan nem törődött a félelf fészkelődésével.

– Az anyja szeme – mormolta halkan Ailea. – Ugyanaz az ív. Mondták már neked, fiam, hogy Elansa szemét örökölted?

Tanis félrenézett.– Az én szemem barna. Azt mondják, olyan, mint az embereké.

– Akárcsak az enyém, Tanthalas – jegyezte meg halkan Ailea. A tűz fénye megvilágította háromszög alakú arcát, és szeme körül vidám ráncok táncoltak. – Én is ember őseim miatt vagyok ilyen alacsony. Egy kis cserje vagyok csupán a szálfatermetű elfek közt. De úgy gondolom, szükség van cserjékre is.

Ailea jókedvűen felnevetett, ám a félelf bizonytalansága nem szűnt meg. Ailea tovább beszélt.

– Félig ember vagyok, és félig elf, Tanthalas. Lehet, hogy alacsony vagyok, de vékony is, és ez az elf vérnek köszönhető. A szemem kerek és mogyoróbarna, de az arcom hegyes elfarc. Nézd a fülemet, Tanthalas! Elf fülek, hajamat mégis ember módra hordom, mondhatom nem egy páciensem megrökönyödésére.

Ailea kacagott, és meleg tekintetű szeme nedves lett a tűz fényében.

– Akárcsak az emberek, én is nyitott vagyok a változásra. De vannak olyan elf tulajdonságaim, amiken soha nem fogok változtatni, még ha valaki azt mondja is, hogy másképpen valószínűleg jobb lenne.

Tanis tekintetében csodálkozás csillant, és Kova mintha magányosságot is észrevett volna barátja szemében. Mikor a félelf megszólalt, hangja keserű volt.

– De a te ősöd nem egy erőszaktevő volt, ebben biztos vagyok. Eld Ailea összerezzent, Tanisban pedig volt annyi jóérzés, hogy

zavartnak tűnjön. A bába elnézést kért, és kiment még süteményért. Mikor visszatért, a szeme vörös volt.

– Bocsáss meg, Eld Ailea – mondta Tanis.– Szerettem Elansát – válaszolta egyszerűen az öregasszony. –

Még fél évszázaddal később is fájdalommal gondoltam vissza arra, ami vele történt.

Ailea odakínálta az ifjúnak a süteményes tálat, amit Tanis továbbadott Kovának anélkül, hogy akárcsak egy pillantást is vetett volna rá. Aztán a bába visszaült a helyére és átkulcsolta karjával a

térdét. Hirtelen Kova meglátta, hogyan nézhetett ki fiatalon Caergothban. Karcsúnak, élettelinek és gyönyörűnek képzelte. Remélte, hogy boldog életre tekinthet vissza.

– Tanthalas – kezdte Ailea –, reméltem, hogy egy nap viszontláthatlak, és lehetőségem nyílik arra, hogy összehasonlíthassam a felnőtt Tanthalast a gyermekkel. Meg kell mondanom, felnőttként sokkal csendesebb vagy, viszont bizalmatlanabb is, akárcsak a felnőttek általában. Látom, hogy a palotában nincs könnyű életed. Reméltem, hogy Kovától hallok majd felőled. És most örülök, hogy elhozott téged ide.

– Miért nem találkoztunk korábban? – Tanis szeme sötéten csillogott.

Eld Ailea felsóhajtott, egy süteményért nyúlt és apró fehér fogával ráharapott. Megrágta és megtörölte szalvétával a száját, mielőtt válaszolt volna.

– Már régen úgy döntöttem, hogy addig nem kereslek, amíg gyermek vagy, mert a Napszónok elfként nevelt föl téged, és az én személyem folyton csak a „másik” feledre emlékeztetett volna. De most már látom, hogy távolmaradásom hiba volt. Ne haragudj!

Tanis, anélkül, hogy levette volna tekintetét az asszony fáradt arcáról, teásbögréjéért nyúlt és kortyolt belőle egyet. Ailea öntött hozzá egy kis meleg teát és az ifjú újra kortyolt egyet.

– Én adtam neked a neved, tudod? – kérdezte a bába. – Azt jelenti „mindig erős”. Azért ezt a nevet választottam, mert tudtam, hogy nagy erőre lesz szükséged az elfek között. Hozzám hasonlóan úgy találhatod majd, hogy egy ideig távol kell élned Qualinestitől, mielőtt származásod mindkét felét méltányolni tudod.

Tanis hangja megvetően csengett.– Miért kellene értékelnem azt a felemet, amelyik állati? A bába elmosolyodott.– En arra gondolok a legszívesebben, hogy mindkét részről a

legjobb tulajdonságokat örököltem. Ne feledd, Tanthalas, bár apád

nyilvánvalóan kegyetlen és szörnyűséges emberi lény volt, de rajta keresztül a többi emberrel is kapcsolatban vagy, akik valószínűleg sokkal jobbak voltak, mint ő.

Tanis pislogott egyet. Kova látta, hogy az idős bábaasszony új megvilágításba helyezte a dolgokat.

– Én… – hebegte a félelf, majd egy hajtásra kiitta a teáját. – Ezen még gondolkoznom kell.

Eld Ailea bólintott és a beszélgetés másra terelődött, elsősorban az aznap délutáni, palotában tett bejelentés került szóba. Mint utóbb kiderült, Ailea már tudott róla.

– Lord Tyresian – merengett a bába. – Azt hallottam, hogy nagyon… tradicionális.

– Őt is te segítetted a világra? – érdeklődött Kova. Ailea megrázta a fejét.

– Ó, nem! Illetve nem egészen, ifjú törpém.Ifjú? Kova megcsóválta a fejét, aztán arra gondolt, hogy hozzá

képest lehet, hogy mégiscsak fiatal.– Mi az, hogy „nem egészen”? – erősködött Tanis. Eld Ailea tétovázott.– Az emberi véred miatt, ugye? – csapott le rá a félelf. A bába továbbra is habozott, végül bólintott.– Én másképp fogalmaztam volna, de a lényeg ugyanez. A szülés

napján kora reggel meglátogattam Tyresian anyját. Minden annak rendje és módja szerint zajlott, és minden remény megvolt arra, hogy egészséges gyermeket segítsek a világra.

Ailea elhallgatott.– És? – faggatta Tanis.A bába a tűzbe meredt és élettelen hangon válaszolt.– Tyresian apja bejött a szobába és meglátta, hogy ki van a

feleségénél. Kiparancsolt a szobából, de én odakint várakoztam, ha mégis szükség lenne rám. Tyresian apja egy elfért küldetett, hogy Estimiával legyen, de éppen senki sem ért rá.

– Mikor ezt megtudta, megparancsolta a gyerek nevelőnőjének, hogy segítsen a szülésnél – folytatta Ailea. – Szegény lány! Nemhogy nem segített még szülésnél, de még soha nem is látott egyet sem.

Tyresian apja azonban – még a vastag kőfalakon keresztül is hallottam – azt kiabálta, hogy bármely tisztavérű elf jobb egy félig emberi származásúnál. Tanis mondani akart valamit, de Ailea tovább mesélt.

– Aztán hallottam Tyresian anyját sikoltani – Ailea arca eltorzult, mintha még most is maga előtt látná a jelenetet. – Dörömbölni kezdtem az ajtón. Könyörögtem, hogy hadd mehessek be és segíthessek Estimiának, de Tyresian apja nyitott ajtót, és elkergetett. Azt mondta, börtönbe csukat, ha nem megyek el.

– Különös, figyelembe véve, hogy Qualinostban nincs is börtön – jegyezte meg Kova szárazon.

Eld Ailea felállt és köpenyéből egy csinos elf asszony képét vette elő. Ujjaival végigsimította a rücskös festéket.

– Tyresian életben maradt, de Estimia belehalt a szülésbe.A bába körbejárt a szobában. Kova és Tanis a tekintetével

követték, ahogy itt-ott megérintett egy képkeretet, vagy arcot. Mikor az ajtóhoz ért, megfordult.

– Tyresian apja szerint a felesége miattam halt meg – mondta egyszerűen.

– Tessék? – képedt el Tanis.A bába a földre szegezte tekintetét és hirtelen serényen simítgatni

kezdte bő, szürke szoknyáját.– Azt mondta, még azelőtt tehettem valami rosszat, mielőtt

elzavart volna.– Ez abszurdum! – csattant fel Kova. Tanis mérgesen rábólintott. Ailea is egyetértett.– Úgy van – válaszolt higgadtan. – Megvannak a magam hibái, de

a szakmai tudásomat nem lehet megkérdőjelezni. – Kivitte a

konyhába a csészéket, a teáskancsót és tányérokat. Kova utánament, hogy segítsen neki, magára hagyva a gyermekekről készült képek között böngésző Tanist a szobában.

– Amikor a boltomban jártál – mondta Kova, remélve, hogy a késői óra ellenére is folytathatják a beszélgetést –, azt mondtad, hogy a Szólót is te segítetted a világra.

– És a fivéreit is – tette hozzá Ailea, miközben odaadott Kovának egy edényt, hogy szárazra törölje a törlőruhával, aminek anyaga megegyezett azzal az inggel, amit Ailea a törpénél tett látogatásakor viselt. – Miért?

– Csak kíváncsi vagyok a harmadik fivérre is.– Arelasra? Miért?– A Szóló azt mondta, hogy Arelast azért küldték el az udvarból,

mert beteg volt, de azt nem mondta, hogy mi volt a baja. Te tudod?Ailea elöblítette a teáskancsót a ház mögötti kútból hozott tiszta

vízzel teli vödörben.– Nem hiszem, hogy ezt bárki is tudja. Addig semmi baj nem volt

vele, amíg csecsemő volt, de amikor megtanult járni, valahogy megváltozott.

Kova felvonta bozontos szemöldökét.– Megváltozott? Hogyan?Eld Ailea hangja olyanná vált, mint amikor mesét mond.– Egy napon – kezdte – Arelas, a testvére, Kethrenan, az anyja és

én kirándulni mentünk a Ligetbe. – A Naptorony és az Ég Csarnoka közötti csalitot hívták Ligetnek. – Arelas elkóborolt és eltévedt.

– Megtaláltátok?– Nem azonnal. Átfésültük a területet, de olyan volt, mintha a föld

nyelte volna el. Sehol sem leltük a nyomát. – A bába a törpének nyújtotta a teáskannát. – Valaki minden bizonnyal megtalálta, de soha nem jöttünk rá, hogy ki volt az. Három napi hasztalan keresés után – Solostaran csaknem minden katonát mozgósított Qualinestiben – egy reggel rátaláltak a kis Arelasra, amint a palota

mohos udvarán aludt. Valahogy hazatalálhatott – vagy valaki hazahozhatta anélkül, hogy az őrök észrevették volna – a kertbe vezető bejárón át. Be volt takarva, hogy ki ne hűljön.

Kova még egyszer utoljára megdörgölte a réz teáskannát, majd a konyhaasztal közepére tette.

– Megbetegedett? – kérdezte.– Igen. Lázas volt, amikor megtaláltuk. Napokig élet és halál közt

lebegett. Minden csodaszert és varázslatot kipróbáltam, amit csak tudtam, de semmi sem segített. Csak a tüneteket enyhítettem némiképp. Senki sem tudott segíteni. Végül a Szóló Arelast egy Qualinestin kívüli paphoz küldette.

Kova a konyhapultnak dőlt, miközben Eld Ailea tiszta vizet öntött a mosogatáshoz használt agyagedénybe. Úgy tűnt, a törpével folytatott beszélgetés más dolgokat is eszébe juttatott, így tovább beszélt, miután az agyagedényt fejjel lefelé a pultra tette, a kovács könyöke mellé.

– Solostaran és Kethrenan szülése viszonylag könnyen lezajlott – már annyira, amennyire egy szülés könnyű lehet, természetesen. De Arelas… még mielőtt megszületett volna, már valami… baj volt vele. Nem jól helyezkedett el az anyja hasában. A vajúdás egy napnál is tovább tartott, és a végén szülészfogót kellett használnom, amit akkor még soha nem alkalmaztam.

– Akkor azonban semmi gond nem volt vele – folytatta Ailea vidáman. – Csupán egy kis vágást ejtettem rajta, és az is gyorsan begyógyult, csak egy kis heg maradt utána. Egy kis csillag alakú jel, ami arra a jelre emlékeztetett, amivel egyes nomádok a felnőttkor elérésekor jelölik meg a fiatalokat.

– Most pedig gyere, Tűzkovács Mester – kiáltotta fürgén a bába, majd erős kézzel megfogta a törpe vállát és a szoba felé irányította –, nézzük meg mit csinál Tanthalas!

Visszamentek a szobába. Az ifjú egy nyitott szekrény mellett állt, közel a bejárati ajtóhoz.

– Ezeket a képeket mind te festetted – szólalt meg az ifjú. Vörösesbarna haja bőrmellényét verdeste, ahogy megfordult.

– Igen, emlékezetből – válaszolta Ailea és végigsimított fején körbefutó, tarkóján kontyban végződő hajfonatán.

– Rólam is van egy? – Hiába próbált könnyednek tűnni, hangja mégis furcsán csengett. Kova remélte, hogy a bába nem okoz neki csalódást.

– Nem, itt lent nincs. – Tanis válla megereszkedett a válaszra.– A te képedet a szobámban tartom – folytatta az öregasszony,

majd fürgén megindult a kőlépcsőn, ami a szobából, a konyhaajtótól balra vezetett felfelé.

Kova szótlanul összenézett a félelffel, ahogy az idős bába felkapaszkodott az emeletre. Már jóval elmúlt éjfél, és kettejüknek korán kellett kelni a tylor keresése miatt, de Kova inkább meghalt volna, semhogy indulásra sürgesse Tanist.

Eld Ailea hirtelen a felső lépcsőfokon termett, és az ifjú azon gondolkozott, hogy vajon a bába varázstudománya a teleportálásra is kiterjed-e. Figyelemreméltóan gyors volt, ahhoz képest, hogy több száz éves volt.

– Tessék – nyújtott át a bábaasszony Tanisnak egy ezüst és arany fémberakással díszített keretbe foglalt képet, valamint egy ezüst láncon lógó fülbevalót. – A fülbevaló Elansáé volt. Halála előtt adta nekem.

Tanis szinte áhítattal vette egyik kezébe a képet, a másikba pedig a fülbevalót, és nem tudta eldönteni, melyiket vizsgálja meg először. A félelf zöldesbarna szeme könnyesnek tűnt, de lehet, hogy csak a tűz fényében csillogott annyira.

– Szóval ezt az arcot látta anyám – suttogta az ifjú, miközben Kova megfordult és a tűzbe bámult. Bizonyára a füst miatt mosódott el előtte minden.

Eld Ailea átnézett a félelf válla fölött.

– Nagydarab csecsemő voltál, Tanthalas… és figyelemre méltóan egészséges, annak ellenére, hogy születésedkor anyád már meglehetősen legyengült.

Tanis nyelt egyet, Ailea pedig folytatta, de csak a tőle nem messze álló Kova hallotta őt. A törpe arra gondolt, hogy ez az a hang-e, amivel vajúdó anyákat és hasfájós csecsemőket szokott megnyugtatni.

– Elansa nagyon szerette Kethrenant, Tanthalas. Szerintem már terhessége kezdetén eldöntötte, hogy nem akar a férje nélkül élni, mégis életben maradt, azt remélve, hogy gyermekének ő az apja.

Tanis arca megkeményedett.– Aztán amikor meglátott engem – mondta –, már tudta, hogy mi

az igazság.Tanis vissza akarta adni a képet, de Ailea nem vette el.– Nem, Tanthalas. – Eld Ailea hangja gyengéd volt, de kezével

erősen fogta Tanis vállát. – Mikor meglátott téged, mikor meglátta azt az arcot, amit itt látsz, úgy tűnt, meggondolta magát. Felépült annyira, hogy szoptatni tudja a babáját, de ez már meghaladta az erejét. Egyszerűen túlságosan legyengítették azok az események, amiken Kethrenan halála óta keresztülment. – A bába hangja elbicsaklott. – Egészen a haláláig a kezében tartott téged.

A csend sötétségként borult a szobára, csak egyikük nehéz lélegzését lehetett hallani. Kova rájött, hogy ő az. Megköszörülte a torkát és köhintett.

Egy idő után, ami alatt egyikük sem nézett a másik szemébe, Tanis megkérdezte:

– És mi a helyzet a függővel? Eld Ailea elvette tőle.– Nagyon értékes fémből készült. Kethrenan adta anyádnak,

amikor összeházasodtak. Soha nem vette le. Hálát adtam az égnek, hogy az útonállók nem vették el tőle. Úgy tűnt, ez adta neki azt a kis erőt az utolsó hónapokban. – A bába odament Kovához, és

megmutatta neki az amulettet. Borostyán és nyárfalevelek vették körül az egymásba fonódó ”E” és ”K” betűket. Kagyló díszítette a medál szélét.

Úgy tűnt, egyiküknek sincs több mondanivalója. A kovács és a félelf elpilledtek a fáradtságtól, és még a látszólag fáradhatatlan bába is kimerültnek tűnt. Kova és Tanis egy szó nélkül az ajtó felé indultak. Eld Ailea Tanis kardjáért ment. Megfogta a kardot és tétovázott, arcán különös kifejezés ült.

– Ez a kard…– Kova csinálta – szólalt meg büszkén Tanis.– Igen, tudom – válaszolt kissé akadozva az apró asszony. –

Gyönyörű. Mégis…A félelf és a törpe várt, amíg a bába összeszedte a gondolatait.

Mély levegőt vett, és úgy tűnt, döntésre jutott.– Kova – mondta éles hangon. – Gyere ide!A törpe odalépett a bábához és aggódva nézett a mogyoróbarna

szempárba.– Rá tudod erősíteni ezt a fülbevalót a kardra? – kérdezte. –

Anélkül, hogy tönkretenné?– Nos, természetesen meg lehet oldani, és nem lenne a kardnak

semmi baja, de…– Véglegesen? Megoldható?Kova bólintott. Elkapta a bába tekintetét: félelmet és aggodalmat

látott az asszony szemében. A kovács egy kis erezetre mutatott a kardmarkolaton.

– Ide fel tudom erősíteni.A bába kezét a markolaton levő törpe kezére tette.– Akkor csináld meg! – kérlelte a kovácsot. – Még ma éjszaka!– Már nagyon késő van… – próbált ellenkezni Kova. Eld Ailea megragadta a karját.– Muszáj, hogy ma este meglegyen. Megteszed? Hibátlan

munkára lesz szükség. – A bábához ilyen közel Kova hirtelen

meglátta rajta a kimerültséget, a hosszú éveket, amit az idős asszony vidám természete elrejtett. A törpe beadta a derekát, mire Ailea elengedte a karját.

Kova az Ég Csarnokánál búcsúzott el Tanistól. A félelf északnak, a Szóló palotája felé folytatta útját, Kova pedig hazafelé indult, kezében barátja kardjával.

A következő két órát azzal töltötte, hogy a bába kérését teljesítse.

Miral szinte hangtalanul haladt el a Szóló magánlakosztálya előtt őrködő két fekete köpenyes palotaőr mellett. Az őrök megállították, majd továbbengedték. A sötétben könnyedén végigsietett a folyosón a lépcsőig, csupán egy-két fáklya fénye égette a szemét. Nem az udvar felé vette az irányt, hanem megindult a lépcsőn a második emeletre.

Xenoth lakosztálya mellett megtorpant. Még a csukott ajtó mögül is kihallotta a tanácsadó hangos horkolását. Aztán Tanis ajtaja mellett is elsurrant, ami kissé kinyílt, így bepillanthatott a sötét és üres szobába. Miral azt gondolta, hogy a félelf Qualinost köves utcáit rója a nap eseményei miatt gyötrődve.

A mágus sorban elhagyta Porthios és Gilthanas szobáját, míg végül elért Lauranáéhoz. Fény szűrődött ki az ajtó alól, odabentről lépések hallatszottak.

A mágus halkan bekopogott. A mozgolódás abbamaradt, aztán valaki az ajtó felé közelített.

– Ki az? – kérdezte mély hangján Laurana.– Miral vagyok, Lady Laurana. Elnézésedet kérem, hogy ilyen

alkalmatlan időben zavarlak, de beszélnem kell veled.A lány kinyitotta az ajtót. Miral lélegzete most is elakadt, mint

mindig, valahányszor meglátta az ifjú hercegnőt. Csillogó, habos selyemköntöst viselt. Kék színe kiemelte haja ragyogását és szépen ívelt ajka korallvörös színét. A mágus egy pillanatig szólni sem

tudott, majd megrótta magát, amiért nem tudott uralkodni az érzésein.

– Beszélhetnék veled négyszemközt, Laurana? A Szóló bejelentéséről, az eljegyzésedről lenne szó.

Laurana nagyra nyitotta különleges, zöld szemét, és enyhén elpirult.

– Természetesen…, de nem itt.– Nem, persze hogy nem – felelt mézesmázos hangon Miral. –

Akkor hát az udvaron? Senkit sem szeretnék zavarni. Csak pár percről lenne szó.

Laurana félrebillentett fejjel gondolkodott.– Adj egy kis időt, hogy felöltözhessem. Utánad megyek tíz perc

múlva – felelte, majd becsukta az ajtót.

Jóval a megbeszélt idő előtt, Laurana, most már megfelelő öltözékben, galambszürke szatén anyagból készült ruhában, az udvaron, egy kőpadon üldögélt – ugyanazon a kőpadon, amely évekkel ezelőtt tanúja volt a Porthios és Tanis közti íjászversenynek. Most a körte- és barackfák Solinari ezüstös fényében fürödtek, és a virágok illata szinte émelyítő volt. A kétemeletes márványépület acélajtaja ragyogott a holdfényben. Laurana szorosabbra húzta magán köpenyét.

Miral a hercegnő előtt fel-alá járkált a köves úton, vörös köpenye csaknem fekete volt az éjszakában. Izgatottnak tűnt. Csuklyája kissé hátracsúszott fején, felfedve sápadt arcát és majdhogynem színtelen szemét.

– Miről van szó, Miral? – kérdezte halkan Laurana. – Azt mondtad, apám közleményéhez van valami köze.

– Csak… csak együttérzésemet kívántam kifejezni. – A mágus lehajtotta a fejét. – Tudom, hogy Tanthalast szereted, nem Tyresiant, ami, meg kell, hogy mondjam, csak ízlésedet dicséri.

A mágus megnyerő mosolyra húzta ajkát, mire Laurana is elmosolyodott.

– Tanthalas sokkal inkább illik egy hozzád hasonlóhoz, öröklött… vad… természete ellenére is. Persze biztos vagyok benne, hogy meg tudod fékezni erőszakos hajlamait, milady. Végül is nem minden ember barbár, és Tanthalas engem már régtől fogva lenyűgöz.

A mágus kissé lehajtotta a fejét, csuklyája ismét eltakarta arcát.Laurana nyugtalan volt, és nem tudta, mire vélje a mágus Tanisra

vonatkozó dicsérő és elítélő szavait.– Köszönöm – mondta –, de nem értem…– Csak egyvalaki illenék hozzád még jobban.Laurana arcára egy pillanatra kiült a meglepődés, mígnem az évek

óta begyakorolt mozdulatoknak köszönhetően arckifejezése ismét közömbössé vált. Mikor megszólalt, ügyelt rá, hogy hangja semleges maradjon.

– És ki lenne az, Miral?– Én.Laurana talpra szökkent, mielőtt még a szó visszhangja elhalt

volna az éjszakai levegőben.– Te?! – kérdezte erőtlenül. – Ó, én nem…– Kérlek, Laurana, hallgass meg – unszolta sürgető hangon Miral.

– Ha most visszautasítasz, soha többé nem hozom szóba. Esküszöm.Laurana vadul igyekezett végiggondolni, apja hogyan kezelne egy

ilyen kényes szituációt. Miral már évek óta hűséges tagja volt az udvarnak, apja rokonszenvét a nagybátyjáért, Arelasért tett szolgálatával nyerte meg. Laurana tudta, hogy hasonló helyzetben apja lehetőséget adna a mágusnak, hogy beszéljen.

– Kérlek, ülj le Laurana! Nem fog sokáig tartani.A hercegnő leült. Úgy gondolta, Tyresian túl öreg hozzá, aki épp

annyi idős, amennyi a bátyja, Porthios. Másrészről, a mágus még az elf lordnál is évtizedekkel öregebb volt.

– Fiatal vagyok még a házassághoz, Miral.

– De ahhoz nem, hogy ígéretet tegyél. Nem ez történt Tanisszal is? Nem tettetek ígéretet egymásnak? Nem jegyeztétek el egymást?

Miral kéretlenül is leült Laurana mellé.– Először akkor láttalak, amikor évekkel ezelőtt Arelas kérésére

jöttem ide. Ismered a történetemet? – Laurana szótlanul bólintott csupán, a hangjában már nem bízott meg. Ekkor hirtelen tudatára ébredt, hogy mennyire csendes és elhagyatott az udvar éjszaka. Próbált visszaemlékezni rá, hogy járnak-e őrjáratok az udvaron, ahogy a palotában.

– Még apró lányka voltál… de milyen gyönyörű! Sosem láttam tökéletesebbet. Egy kicsit elkényeztetett ugyan, és pajkosabb a kelleténél nemesi származásodhoz képest, de lehetséges, gondoltam, hogy ez az elevenség a Kith-Kanan vérvonalnak köszönhető.

Laurana távolabb húzódott a mágustól, de az hirtelen kinyújtotta karját és megragadta a hercegnőt. Erősebb volt a fogása, mint Laurana gondolta volna. És a szeme… Furcsa módon jól látta a sötétben, még csuklyájának árnyékában is. A félelem jeges fuvallatként futott végig Laurana hátán. A mágus folytatta beszédét, megtörve a qualinosti éjszaka csendjét.

– Imádtalak nézni, Laurana. Önként elvállaltam a tanításodat, még ha ez azzal járt is, hogy az ostoba fivéredet, Gilthanast is okítanom kellett. És Tanist is. Szerettem Tanist és megbíztam benne, ezt te is tudod. Végül is benneteket testvérként neveltek, nem? Ugyan miféle veszélyt jelenthetett a számomra. Tegnap azonban rájöttem, mekkorát tévedtem Tanisszal kapcsolatban. – Miral szorítása erősödött. Laurana tiltakozva felkiáltott. Hangja elűzte félelmét, és felállt, bár a mágus megpróbálta visszahúzni.

– Várj! – sziszegte. – Laurana, engem válassz! Nem rendelkezem minden hatalommal, de erősebb vagyok, mint azt gondolnák. Hatalmat, vagyont kínálok neked, többet, mint ami Tyresiannak és Tanisnak együttvéve van, feltéve, ha türelmes leszel.

Laurana a félelemtől remegő szívvel kitépte magát a mágus szorításából és hátrált néhány lépést. Miral lassan felállt.

– Mi a válaszod? – kérdezte mohón.Laurana minden illendőségről megfeledkezett. Csak a

menekülésre tudott gondolni. Nem érdekelte a mágus elutasítása. Csak a szabadulás. A Szóló elküldené Miralt az udvartól, ha a fülébe jutnának a ma este lezajlott dolgok.

– Hagyj békén – kiáltotta a hercegnő, minden erejét összeszedve, hogy hangja parancsoló legyen. – Hagyd el az udvart! Ha holnap reggel elmész, ígérem, nem említem meg apámnak a történteket, így elkerülöd azt a megaláztatást, hogy elbocsássanak az udvarból.

A mágus csak állt, Laurana pedig megfordult és elindult a holdfényben a bejárat felé. Háta mögött hallotta, hogy a varázsló szavakat mormol, és hirtelen futásnak eredt. Az acélajtótól pár méterre azonban a varázslat utolérte Lauranát és a hercegnő ájultan rogyott össze.

A lány a szobája előtti folyosón tért magához. Két palotaőr – az egyik lámpát tartott kezében – aggódva fürkészte, Laurana feje Miral ölében feküdt. Zavartan felnézett.

– Miral? – mondta, majd körbenézett. – Hogy kerültem ide?– Épp a folyosón jártam, mikor hallottam, hogy nyílik az ajtód –

felelte Miral negédes hangon. – Tudtam, hogy kimerítő napod volt, épp ezért siettem hozzád, hogy rendben vagy-e, és nincs-e szükséged segítségre. Elájultál, mikor ideértem. Nem emlékszel?

Laurana kimerülten hanyatlott vissza.– Én… semmire sem emlékszem. Azt tudom, hogy a szobámban

járkáltam, aztán hirtelen ide kerültem. – Mégis úgy érezte, mintha valami fontos dologról megfeledkezett volna. Megrázta a fejét, képtelen volt gondolkodni.

A mágus átlátszó szeme megfejthetetlen volt. Egyik kezével ruhája zsebébe nyúlt, és néhány száraz levelet vett elő.

– Öntsd le ezt egy csésze forró vízzel, hercegnőm. Könnyít a lelkeden és segít elaludni. Majd küldetek vizet egy szolgával.

Laurana még a mindig gondolatait próbálta összeszedni, majd bólintott. Miral és az egyik őr segített neki talpra állni. Aztán a mágus eltűnt a folyosón. Laurana a szobája küszöbén állt, miközben az őrök továbbra is aggódva figyelték. A folyosó másik végében Lord Xenoth ajtaja kinyílt, majd a tanácsadó teljesen felöltözve, kíváncsian kikukucskált. A lány nem vett róla tudomást. Még mindig dühítette a tanácsadó Kovához és Tanishoz való elvakult hozzáállása.

Mérge azonban elpárolgott, ahogy megpróbálta tisztázni gondolatait. Valamiféle emlékfoszlány keringett a fejében. De mi is volt az?

Bármi is, ha fontos, később úgyis emlékezni fog rá. Jó éjt kívánt az őröknek, majd becsukta szobája ajtaját.

16. fejezet

A beszélgetés

ásnap pirkadatkor, nem sokkal napfelkelte előtt a Szóló egyik szolgája tartóztatta fel Tanist, mikor a félelf a palotából az istálló felé tartott lovához, Beltharhoz. A

szolga közölte az ifjúval, hogy Solostaran látni kívánja a szobájában, azonnal.

MMikor azonban Tanis odaért Solostaran szobájához, az ajtó előtt

álló őrök azt mondták neki, hogy a Szóló éppen valaki mással beszél, de nemsokára fogadja őt. A félelf megköszönte az őröknek, elballagott az ajtótól és egy alkóvban ücsörögve várt.

A Szóló fogadószobájának ajtaja kinyílt, és Porthios lépett ki rajta. Biccentett az őröknek, majd határozott léptekkel megindult a Tanisszal ellenkező irányba. Nyilvánvalóan nem vette észre az alkóvban meghúzódó félelfet. Az ifjú megkönnyebbülten sóhajtott, és amint Porthios elment, az ajtóhoz lépett. Az őr rögtön bevezette, majd becsukta mögötte az ajtót. Tanis nagyot nyelt, azon tűnődve, vajon miről akar vele beszélni a Szóló.

Az uralkodó az asztala mögött ült és egy köteg pergamentekercset nézegetett az olajlámpa fényében. Zöld köpenyének arany díszítése megcsillant a lámpafényben. Mikor az ajtó becsukódott, azonnal letette a tekercset és felnézett, mintha igazából nem is olvasott volna. Az üvegfalú szoba már rózsaszínben ragyogott a virradat előtti halvány szürkületben.

– Tanthalas – kezdte a Szóló minden érzelem nélkül. Tanis állva maradt, mivel nem kínálták hellyel.

– Látni kívántál, Szóló – mondta Tanis. Nem fordult még elő vele ilyesmi, de most valahogy félelmet érzett Solostaran jelenlétében.

Az uralkodó bólintott.– A tegnapi nap komoly megpróbáltatás volt, Tanthalas –

válaszolta csendesen. Felállt, és járkálni kezdett a szobában, kezét háta mögött összekulcsolva. – Tudtam, hogy nehéz lesz Lauralanthalasa kezét odaígérni valakinek, de nem volt más választásom. És ez a fogadalom rég megszületett a két család között. Számtalan egyezmény és szerződés alapszik az elfek azon meggyőződésén, hogy a Napszónok mindig megtartja ígéretét. Mit tehettem volna?

Úgy tűnt, nem is annyira Tanishoz intézi szavait, hanem inkább önmagával viaskodik.

– Le kellett volna mondanom a tisztemről, hogy megmentsem a lányomat?

Tanis kis híján nem kapott levegőt. Lemondás? A Szóló azonban a fejét csóválta.

– Mihez vezetne mindez? Porthios kerülne a helyemre, és az ígéret őt terhelné, és nem sok minden változna. Így hát Tanis, megtartottam az ígéretem. Családunk becsülete így kívánta.

Éles pillantást vetett az ifjúra, mire a félelf önkéntelenül is összerándult.

– Tyresian sem rossz választás Laurana számára – folytatta a Szóló. Tanis érezte, hogy a torkában dobog a szíve. – És bár tudtam, nem lesz könnyű, eldöntöttem, hogy bejelentem az eljegyzést. Mondd, Tanis hogy alakulhattak így a dolgok? – kérdezte a Szóló. – Én nem értem, és senki sem tudja megmagyarázni nekem, hogyan ígérhette oda magát a lányom olyasvalakinek, akit én hoztam az udvarba, és akit a fivéreként neveltem. És először az életben Laurana nem akar… – Hirtelen elhallgatott, kezét a szeme elé emelte. Egy pillanat múlva azonban ismét visszanyerte uralkodói tartását. –

Laurana nem akar velem beszélni. Mondd, Tanis, miért dacol velem a saját lányom?

Tanis a fejét csóválta.– Nem tudom – felelte őszintén.– Pedig egyedül csak te tudhatod, Tanis – figyelmeztette a Szóló,

éllel a hangjában. – A Gyermekeim közül mindig is te álltál hozzá a legközelebb. És most azt hiszem, közelebb állsz hozzá, mint gondoltam. – Zöld szeme felvillant.

– Nem, ez egyáltalán nincs így – tiltakozott Tanis, miközben szíve majd kiugrott a helyéből. – Az csak egy játék volt kettőnk között réges-régen, ez minden.

– Játék? – kérdezett vissza a Szóló. Halkan beszélt ugyan, de olyan rendreutasító volt a hangja, hogy Tanis megdermedt. – Ez komoly dolog, Tanthalas – folytatta közelebb lépve a félelfhez, miközben köpönyege hullámzott körülötte. – Házunk becsülete, az udvar nyugalma, a béke – amelyre a várost alapoztuk – forog veszélyben. Nem ez a megfelelő idő a játékra!

Tanis a fejét rázta, arca forró volt. Szeretett volna mondani valamit, akármit, de nem jött ki hang a torkán.

– Először Laurana kis híján ellenszegül nekem az egész udvar előtt – folytatta Solostaran. – És azt reméltem, hogy érteni fogsz ebből, látni fogod annak hatását, amit tettél. Mindig kedves voltál nekem, és azt gondoltam, tisztelsz. De megtudtam, hogy néhány órával később Lauranával voltál az udvaron. Átölelt téged és megcsókolt, mintha… mintha… – A Szóló hangja elakadt, de aztán összeszedte magát. Szeme csillogott, hangja érdes volt. – Sötét játékot űzöl vele, Tanis. Ennek az udvarnak vagy a tagja és tisztelned kell a szabályait. A gyámod vagyok. Te a fivére vagy, ő pedig a húgod.

A Szóló szeme tágra nyílt, harag sugárzott belőle, komorrá téve arcát. Vállát leengedte és asztala szélébe kapaszkodott, mintha meg akarná támasztani magát.

– Bocsáss meg, Tanis – suttogta. A fiú a székéhez segítette a Szólót.– Nehéz dolgokon mentem keresztül az utóbbi néhány napban –

folytatta a Szóló. A borospalackra mutatott és Tanis öntött a poharába. – Tegnap óta úgy támad nekem az udvar népe, mint kopók a vadra – mondta belekortyolva italába. – Mit mondhatnék nekik? Azt, hogy az a valaki veszi el Lauranát, akit mindenki a fivérének gondolt… legalábbis névleg, ha vér szerint nem is? Mondjam azt, hogy megszegem a szavam?

Megrázta a fejét.– Próbálj megérteni. Nem rád haragszom. Az udvarra vagyok

dühös, a korlátoltságukra, ahogy hozzád és származásodhoz viszonyulnak.

Tanis felsóhajtott. Kétségbeesetten próbált hinni a Szólónak, akiből valóban a régi melegség sugárzott.

– Igazat mondtam neked – felelte Tanis. – Szeretem Lauranát, de csak úgy, mint testvéremet. Nem tudom, mitévő legyek. Laurana meglehetősen makacs – tette hozzá mintegy utógondolatként.

A Szóló csaknem felnevetett. De legalábbis mosoly suhant át az arcán.

– Ó, számítanom kellett volna erre, igazán. Gyerekkori játszótársából jóképű, fiatal elf lett. Nem csoda, hogy vonzódik hozzá. És bár testvéreként nevelték fel, tudja, hogy ez nem teljesen így van.

Tanis várt, nem tudta igazán, mit mondjon, de a beszélgetés úgy tűnt, befejeződött. Egy perccel később már odakint volt a folyosón, egyedül.

17. fejezet

A vadászat

anis a napfelkeltét nézte az Égbolt Csarnokából. A sápadt sugarak rézszínűen csillantak meg a Naptornyon, a város kristály és márvány épületeiről pedig szikraként verődtek

vissza. A látóhatár fölé emelkedő nap feltartóztatta a távolban alacsonyan lógó sötét fellegeket. Megvilágítva azokat, mélyszürkéről lángoló vörösre festette őket. A felhők most vastagabbnak tűntek, mint az előző este. Tanis a palota irányába eső istálló felé indult, ahol Belthar, hároméves gesztenyebarna csődöre várta.

T

A szürke gránitistálló előtt már gyülekeztek Qualinost előkelőségei. A fekete bőr térdnadrágot és fém mellvértet viselő Tyresian parancsokat osztogatott Ulthennek, lova, Primordan hátáról. Miral az istálló egyik fala mellett álldogált. Varázseszközökkel teli vászonzsákok lógtak vörös színű kámzsás tunikája övéről, amit hétköznapi ruhája helyett vett fel. A térdig érő tunika középen kettényílt, lehetővé téve a lovaglást. Jó néhány elf nemes, akiknek nevére Tanis nem emlékezett, az istállóajtótól balra csoportokban ácsorogva beszélgetett. Nem messze Litanas a mágus herélt lovát nyergelte. Porthios a háttérbe húzódva a beszélgetés helyett inkább figyelt. Testvére, Gilthanas, aki az őrök fekete egyenruháját viselte, Porthios testtartását utánozva álldogált, ez utóbbi meglehetős bosszúságára. Tanis biccentett testvére felé, ahogy belépett az istállóba Beltharért. Később, mikor lovát már az istállóudvar kövezetén vezette, meglátta a közeledő Xenoth-t és Kovát, Fürgeláb nevű öszvérén dél felől közeledni, oldalán Tanis kardjával. A teherhordó állat másik oldalán pedig Kova szekercéje lógott.

– Ez aztán a figyelemreméltó páros! Törpe öszvérháton és egy elf, aki olyan öreg, hogy talán még Kith-Kanant is ismerte! – kiáltotta Ulthen Gilthanasnak, aki a bátyjára nézett, majd gyorsan elpalástolta mosolyát. Porthios mérgesnek tűnt. Tanis Belthar gyeplőjét kezében tartva megállt a Szóló utódja mellett, és a kardját hozó Kovát várta.

Lord Xenoth ért elsőnek az istállóudvarba. Bokáig érő, az égen gyülekező viharfelhők színére festett köpenye hullámzott körülötte. Megkérdezte Tyresiantól, hogy hol talál lovat magának. Szemmel láthatóan nem volt saját hátasa.

– Az istenek szerelmére! Xenothnak női nyeregben kell lovagolnia ebben az öltözékben – morogta Porthios Gilthanasnak és a félelfnek. – Még Laurana is szétvetett lábakkal lovagol. Menj, segíts neki, Tanis! Lovagolhat Bálványon.

Tanis átadta Gilthanasnak a gyeplőt, és elindult, hogy segítsen Lord Xenoth-nak. Az elmúlt néhány nap zavaros eseményei ellenére, és mindannak dacára, hogy az önkéntesek csapata egy olyan halálosan veszélyes szörnyeteget keresnek, ami már számos elfet megölt, Tanis boldog volt, hogy a vadászok között lehet. Izgalom járta át testét. Még soha nem volt lehetősége, hogy Tyresiannal és Porthiosszal együtt szarvasvadászaton vegyen részt – erre az eseményre csak a legmagasabb körökbe tartozó elfek kaphattak meghívást –, ám ezúttal Tyresian sem tartóztathatta fel. Az ifjú becsukta a szemét, maga elé képzelte a csapkodó, zöld ágakat, ahogy elmosódnak szeme előtt, miközben az erdei csapáson vágtat. Remek lesz!

Az istálló homályos fényében Xenoth egyik bokszból a másikba kukucskált, szemmel láthatóan egy számára megfelelő lovat keresett – vagy talán inkább a sok évtizeddel fiatalabb Xenoth-nak keresett alkalmasat. Tanis Bálvány bokszához ment, nevén szólította az állatot, mire egy öregecske ló foltos feje jelent meg az alacsony ajtó felett. A szelíd teremtés csendesen nyerített válaszképp. A félelf és a ló évek óta barátok voltak, és a kanca most a fülét hegyezte, szemét

pedig Tanis zsebére szegezte almát, vagy valami más finomságot követelve. Tanis egy répát húzott elő köpenyéből, kettétörte, majd nyitott tenyérrel odanyújtotta az állatnak, és figyelte, ahogy a ló húsos ajka a falat után kutat, majd a finomság egy pillanat alatt eltűnik. Mikor az állat megette a csemegét, a répa másik felét kereste.

– Sajnálom. A másik fele Beltharé – mondta a félelf, majd hangosabban így szólt: – Lord Xenoth, találtam lovat a számodra.

Az istálló másik végében Xenoth megállt a Szövetség nevű harci ló bokszánál, amely még Tyresiant is alig tűrte meg a hátán. A tanácsadó a fejét rázta, ezüstös haja csillogott a szürkés fényben, és a hatalmas állatra mutatott.

– Ezen fogok lovagolni – jelentette ki a tanácsadó. – Nyergeld fel nekem.

Szövetség előrerontott és majdnem elkapta az idős elf kezét. Xenoth felkiáltott és hátralépett. Tanis a fejét csóválta, majd kivezette Bálványt a bokszából. Egy istállófiú lépett mellé, hogy felnyergelje.

– Bálványon lovagolj! – tanácsolta Tanis. – Megbízható, szelíd ló. Xenoth arca elvörösödött a dühtől.– Csak nem azt akarod mondani, hogy ezzel a lóval nem tudok

bánni?! – kérdezte.Ismét hadonászni kezdett, és Szövetség majd szétvetette az istálló

oldalát, miközben el akarta kapni a falatot, amit a tanácsadó a kezében lóbált.

Tanis felsóhajtott és közelebb lépett.– Én csak azt akarom mondani, hogy maga Kith-Kanan sem tudna

bánni ezzel a lóval.Tanis lépéseket hallott a háta mögött, és úgy gondolta, hogy

Xenoth előbbi kiáltása odavonzotta a többi önkéntest. A tanácsadó kék szeme kikerekedett, hangja remegett.

– Nem akármilyen lovas voltam fiatal koromban, félelf!

– Ebben nem is kételkedem, Lord Xenoth. – Tanis megpróbált nyugodt hangon beszélni, azt gondolva, hogy ami megnyugtat egy ideges lovat, az használni fog egy hisztérikus elfnél is.

– De most még lovad sincs. Jó ideje nem is lovagoltál. Miért nem próbálkozol hát egy… kissé… szelídebb lóval?

Tanis elfojtott horkantást hallott a háta mögött. A tarkójában érzett bizsergésből tudta, hogy egy egész közönség gyűlt össze időközben. Hogy véget vessen a műsornak, Tanis a tanácsadóhoz ment, és kezét selyemköpenyes karjára tette.

– Hagyj engem békén! – kiáltotta Xenoth. – Nem engedem, hogy sértegessen egy… egy átkozott félelf!

Az ifjú mögött álló elfek közül jó néhányan megrökönyödtek, mások nevetésben törtek ki. Tanis szíve összeszorult, kezét ökölbe szorította. Egy lépést tett a tanácsadó felé, akinek szemében félelem villant. Mögötte Szövetség ismét vicsorgott.

– Tanis, Lord Xenoth!Ellentmondást nem tűrő bariton hang hallatszott. Tanis

megfordult. Porthios volt az.– Tanis, menj ki a lovadhoz! Xenoth, vagy Bálványon lovagolsz,

vagy nem vehetsz részt a vadászaton!Porthios úgy állt, mint valami bosszúálló istenség, zöldesarany

vadászöltözéke úgy fénylett, mint a Szóló ünnepi ruhája. Szeme dühösen fénylett. A közönség szégyenkezve szétszéledt. Az elf lord várt addig, amíg Xenoth Szövetség mellől Bálványhoz lépett, most már készen a vadászatra. Tanis, Miralt és Ulthent félrelökve a kétszárnyú istállóajtó felé tartott. Porthios hangja azonban megállította.

– Tanis – szólt utána a Szóló utóda –, sajnálom.A félelf várt, mert nem tudta akar-e még Porthios mondani

valamit. Aztán vállat vont és kiment a lovához.

Fél órával később az önkéntesek készen álltak. Xenoth Bálvány hátán ült. Ruhája a combján felgyűrődött, és látni lehetett vékony, fekete lábszárvédős lábát. Xenoth, aki végül is tűrhető lovasnak bizonyult, a csapat végén maradt. Tyresian, Porthios és Gilthanas elöl lovagoltak.

Tanis lova a nedves macskakövet kaparta mellső lábával. Nyerített, párát lehelve a hűvös levegőbe.

– Biztos vagy benne, hogy nem szeretnél inkább egy lovat az öszvér helyett, Kova? – kérdezte a félelf.

– Tudod nagyon jól, hogy nem lovagolhatok – vágta rá a törpe mérgesen, sápadt és kimerült arccal, mivel csak három órát aludt az éjjel. – Szörnyen fé… ööö… allergiás vagyok a lovakra.

A hatás kedvéért nagyot tüsszentett és zsebkendőjébe trombitált. Tanis lova válaszképpen horkantott egyet.

– Téged ki kérdezett? – morogta Kova és ingerülten Beltharra pillantott. A ló a szemeit forgatta, fogát mutogatta, fülét pedig hátracsapta, miközben a szájában levő falatot rágta.

– Jól van hát – kiáltotta az ifjú és megrántotta a gyeplőt. – Elég ebből!

A ló ismét felhorkantott, mintha csak azt mondta volna, hogy nem érti a törpék sajátos tulajdonságait. Tanis sem tudott mindig kiigazodni rajtuk.

A félelf a többi udvarbélit figyelte, a fiatal nemeseket, akik paripájukra szálltak az egyre erősebb fényben, de rá kevesen ügyeltek. Valószínű, hogy a Xenoth-tal folytatott vitáját csak heves emberi természete egy újabb bizonyítékának tekintették, bár szerinte a főtanácsadó sem viselkedett hidegvérűen.

Tanis izgatott volt. Bármi is történt az utóbbi pár napban, most mégis csak lehetősége nyílt, hogy a többiekkel lovagoljon…

Megkereste a gyülekező elfeket. Tyresian büszkén, egyenes háttal ült hátasán, a gyeplőt fekete kesztyűs kezében tartotta. Porthios

szürke paripáján ült az elf lord mellett, mögötte pedig Gilthanas aranyderes, vékonylábú, szép fejű lován.

Trombitaszó harsant a tiszta levegőben. Tanis is lóra szállt és Belthart a többiek mellé vezette. Tyresian pillantása felé rebbent, de tekintete érdektelenséget tükrözött, majd újra társai felé fordította figyelmét.

Tanis ellenőrizte a nyilakat a térdénél levő tegezben. Miután múlt éjjel elbúcsúzott Kovától, egy órát töltött azzal, hogy nyéllel látta el a törpe nyílfejeit. Bizonyára kemény fémre lesz szükség a tylor páncélos bőre ellen. Aztán megigazította az oldalán lógó kardot a hüvelyében. Esetlen fegyver volt – egy rövidkard, vagy egy hosszabb tőr megszokott szerszám volt, ha valaki mondjuk egy szarvasnak akarta megadni a kegyelemdöfést, miután már lenyilazták. De most egy vérszomjas szörnyetegre vadásznak, és ki tudja, melyik fegyver teszi a legjobb szolgálatot.

Ráadásul Tanis túl büszke volt a kardjára, hogysem otthon hagyja. A kosár hűvösen fénylett a hajnali fényben, mint az ezüstös füstkarikák, amelyek mintha megfagytak volna a levegőben. A kosár közepén…

– Kova!A törpe felpillantott.– Anyám amulettjét a kosárhoz erősítetted – csodálkozott Tanis.

Tyresian és Miral a félelfre néztek.A törpe sértődötten válaszolt.– Nos, megmondtam Aileának, hogy ezt teszem, nemde? Két óráig

csináltam az éjszaka. Lyukat fúrtam a kosárba – kis híján darabokra tört a szívem, mondhatom – és az amulettbe, majd egy lánccal a kosárhoz erősítettem. – Felhorkantott. – Bámulatra méltó, hogy mit meg nem teszek egy aggódó kisasszonyért!

Tanis elmosolyodott és megvonta a vállát. A bába már nem tartozott a „kisasszonyok” közé, de a félelf úgy sejtette, hogy a törpe

megkedvelte Eld Aileát, annak ellenére, hogy pár száz év választotta el őket.

Tyresian hangja rekesztette be a párbeszédet.– Mindenki készen áll? – kérdezte csendesen. Tanisnak el kellett

ismernie, parancsoló tekintélye volt az elf lordnak.Tanis megtapogatta a kardját. A kardon, és a térdénél

készenlétben levő nyilakon kívül hátán volt egy rövid íj, ezenkívül volt nála egy flaska bor is, arra az esetre, ha a szörny megsebesít valakit. Mindent leellenőrzött, majd bólintott. Készen állt.

Az egyik elf lord, akinek a nevére Tanis nem emlékezett, előléptetett, szembefordult az összegyűlt csapattal és áldást mondott a vadászat megkezdésére. Vékony, éles vonású elf volt, kemény, szürke szemekkel.

– Imádkozzunk Kiri-Jolith-hoz, a vadászat istenéhez – kezdte, mikor a harcosok meghajtották fejüket. – Arra kérjük, álljon mellénk a keresés közben, és amikor szembenézünk ezzel a rettenetes szörnyeteggel, amely országunkat fosztogatja, és oly sok elf vérünket ölte meg.

Tanis hallotta, amint Kova felhorkan.– Az a szörny egy „törpe vért” is majdnem megölt négy nappal

ezelőtt – dünnyögte. Tanis lecsitította a törpét.– Kérjük továbbá Habbakuk közbenjárását is, aki az állatok

életének istene. A természet harmóniájának ismerete és a vadak tudása legyen ma velünk!

– És ha egyikőnk nem térne vissza, Habbakuk, mentsd meg lelkét!– Úgy legyen!– Úgy legyen! – visszhangozták a többiek.A trombitás ismét megfújta hangszerét, mire a vadászok

megsarkantyúzták lovaikat, és elindultak Qualinost utcáin nyugati irányba. Elhaladtak a város délnyugati őrtornya mellett, ahol a főváros két hídja ível, majd folytatták útjukat átkelve az Ithal-inen, azaz a Remény folyójának szakadékán, végül megálltak a szakadék

legszélén. Tanis tudta, hogy a távolban, jobb kéz felől terül el a Kentom-menai-kath, az a terület, ahol nemrégiben Kovával együtt jártak. Az ifjú félelf észrevette, hogy Kova egy pillantást vet az előtte tátongó ötszáz láb mély szakadékba, majd Fürgelábbal visszavonul a csapat legvégére. A törpe arca verejtéktől fénylett.

Tyresian biccentett a palotaőr kapitányának, aki előléptetett és megszólította az összegyűlteket. Hangja visszhangzott a szakadékban, amelynek szélén ringatózó nyárfák ölelték körül a vadászokat. A reggeli levegő hűvös volt, de Tanis kivörösödött az izgatottságtól.

– A tylort utoljára messze délen, a szakadék nyugati oldalán látták – szólalt meg a kapitány. A távolba mutatott, mire tucatnyi szempár meredten balra nézett, mintha a szörny bármely pillanatban előtörhetne a bokrok közül.

A kapitány folytatta, és a vadászok tekintete újra ráirányult.– Ne feledkezzetek meg pár dologról! Először is: a tylor a tájnak

megfelelően tudja változtatni a színét. Rendkívül jól álcázza magát.Tanis visszafordította Kova felé Belthart, mert észrevette, hogy a

törpe riadtan mered egy közeli tölgyre, mintha azt hinné, hogy a szörny fának álcázta magát.

– Intelligens lénnyel van dolgunk – folytatta a kapitány. – Ismeri a közös nyelvet is. Így hát jól gondoljátok meg, hogy mit mondtok. Ne vitassátok meg például a haditervet a társaitokkal. A szörny ugyanis mindent érteni fog.

Gilthanas lovával Kova mellé állt. A Szóló kisebbik fia a szertartási őrök fekete bőr ujjasát viselte. A kora reggeli szellő hátrafújta homlokából aranyszínű haját. Nagyon hasonlít Lauranára – gondolta Tanis –, sokkal jobban, mint Porthios. Gilthanas az elmúlt néhány évben sokat változott, bár korántsem annyit, mint ő maga. Akárhogy is, Gilthanas azért inkább elf lord volt már, mintsem gyerek, és bár kicsinek látszott, és majdnem elveszett az őrök

egyenruhájában, lován egyenesen ült, zöld szemében pedig büszkeség tükröződött.

– Ezenkívül – folytatta a kapitány ismét magára vonva Tanis figyelmét – bár a tylor inkább harapással vagy farkcsapással öli meg áldozatát, előfordulhat, hogy mágiához folyamodik. Ha sarokba szorítják, gyakran megesik, hogy így tesz. Óvakodjatok ettől! Úgy tudom, Miral mágus azért van velünk, hogy megvédjen a szörny varázslataitól.

– Ó, ez borzasztó! – mormogta Gilthanas. – Miral! Halálra vagyunk ítélve!

Tanis akarata ellenére is Kova felett Gilthanasra vigyorgott, aki meglepetten visszamosolygott. A félelf rájött, hogy többé nem tud kiigazodni Gilthanason. Ők ketten gyerekként nagyon közel álltak egymáshoz, ám ahogy felnőttek, eltávolodtak egymástól. Gilthanas elutasította Tanist, hogy barátokra és elismerésre tegyen szert az udvarnál. És Porthios segítségével mindkettőt elnyerte.

– A tylor hidegben nagyon lassan mozog – mondta a kapitány. –Ezért indulunk ilyen korán. Reméljük, hogy még azelőtt sikerül bekeríteni őt, hogy felmelegedne a napon. A felhőkből ítélve az időjárás a mi oldalunkon áll – tette hozzá, miközben az elfek morogva figyelték a nyugaton gyülekező viharfelhőket.

A kapitány tisztelgett Tyresiannak, aki viszonozta a gesztust. Ezután az elf lord felemelte a kezét és a várakozó vadászok elcsendesedtek.

Halványsárga csík jelent meg a keleti horizonton, nyugaton azonban sötét volt az ég, mintha arra még éjszaka lenne. A vihar erőt gyűjtve néhány napja már a távoli hegyek fölött lebegett, miközben a felhőréteg egyre vastagabb és sötétebb lett. Az éjszaka folyamán a fellegek kelet felé indultak meg nagy, sötét égi falként fenyegetve a földet. Villám cikázott át az örvénylő felhőkön és Tanis már hallotta a levegőt betöltő, távoli mennydörgést.

Felharsant a trombita, és Lord Tyresian intett, jelt adva a vadászoknak a hídon való átkelésre. Egy győzelmi kiáltás kíséretében az elfek megsarkantyúzták lovaikat és hármas sorokban indultak a híd felé. Tanis pedig azon kapta magát, hogy velük együtt kiált, a hang szinte kirobbant tüdejéből. Ez a kiáltás oly ősi volt, mint maga a világ, mint az élet és a halál.

– Reorx, segíts! – motyogta Kova, miközben Fürgeláb, Belthar és Gilthanas lova a híd felé közeledett. – Szerencsére én vagyok középen. Pajtás – szólalt meg hirtelen a félelf felé fordulva –, kérlek, szólj, ha le akarnék bukni a hídról!

Mikor Tanis megígérte, a törpe lehajtotta fejét, és a félelf látta, hogy becsukja a szemét, még mielőtt haja előreomlott volna, eltakarva arcát.

– Mi történt vele? – kérdezte Gilthanas hangosan. – Rosszul van? Tanis a fejét rázta.– Csak egy rövid ima. Törpe vallási hagyomány. – Látta, hogy

mosoly villan át Kova arcán. A mosolyt egy jól hallható, megkönnyebbült sóhaj követte, amikor a lovak elhagyták a fahidat és a szakadék nyugati oldalának szikláin nyargaltak tovább.

Az erdei levegő friss fenyőgyanta és gomba illatától volt terhes, és ez a csaknem gyógyhatású illat kitisztította Tanis fejét, felfrissítette elméjét. Hallotta az apró állatok neszezését a bozótban, és látta a levelek körvonalait, amelyek élesen kirajzolódtak az égbolt háttere előtt. A fák elmaradtak mellette, ahogy egyre mélyebbre hatoltak az erdőbe a kanyargó vadcsapásokon.

A reggel még mindig hűvös volt. Ahogy a viharfelhők nyugat felől közeledtek, néha-néha az eső is eleredt. A palotaőrökből szerveződött nyomkeresők a csapat elején haladtak, de nem bukkantak a szörny nyomára. Csak mókusokat láttak, és egy mormotát, amely a téli álomból ébredve még sovány volt. Egy apró dombocskán álló farönk mögül kikukucskálva figyelte az elhaladó vadászokat.

A csapás keskeny volt és csak ketten lovagolhattak egymás mellett. A bozót néhol olyan sűrű volt, hogy az ösvényt is szinte teljesen benőtte.

– Nem tetszik ez nekem – mondta Tanis Kovának, aki bólintott. Időről időre a félelf azon kapta magát, hogy keze a kardmarkolaton van és az egymásba fonódó „E” és „K” betűt simogatja.

Már jó ideje nem beszéltek a vadászok. Csak a madarak csicsergése, a bőrnyereg nyikorgása és egy allergiás törpe szipogása hallatszott. Egyszer tüsszentett is Kova, mire Xenoth megfordult a nyergében és csendre intette a törpét.

– Hát tehetek én róla? – vágott vissza Kova, de olyan halkan, hogy csak Tanis hallhatta.

Tanis hirtelen észrevette, hogy Tyresian felemeli a karját, mire a sor megállt. Az egyik gyalogos nyomkereső, aki az elf lord mellett állt, egyik kezét Tyresian lovának fényes nyakán tartotta, másik kezével pedig előre mutogatott. Morajlás futott végig a csapaton.

– Megtalálták az első nyomot! – suttogta hátra Gilthanas Tanisnak és Kovának. A törpe olyan erősen szorította meg a kantárszárat, hogy az ujjpercei elfehéredtek.

– Mi az? – kérdezte Tanis.A válasz megindult a soron hátrafelé, mint a gyerekek suttogós

játéka: ötujjú nyom, ebből négy előre néz, egy hátra. Jól belenyomódott a nedves talajba, és egy-két órás lehet csupán. A szörny kétségkívül táplálékra vadászott.

– Hát mi itt vagyunk! – mondta Kova zordan körbenézve, talizmánként szorongatva szekercéjét. – Ebédnek!

– Meghalljuk, ha közeledik, nem? – kérdezte Tanis.– Nem feltétlenül – ellenkezett Kova. – Lehet, hogy lesben

várakozik.A vadászok libasorban haladtak előre; ha a szörny előtörne a

bozótból, így kevesebb vadászt kap el. Folytatták útjukat, de

mindenki készenlétben tartotta fegyverét. A legtöbb elfnél rövidkard volt.

Észrevétlenül jött és múlt el a dél. Senki nem gondolt evésre vagy pihenésre. Egy idő után elvesztették a nyomot, de egy óra keresés után ismét rátaláltak. Frissebb volt, mint az előző. A vadászok vágtába kezdtek a keskeny, sáros úton, követve a nyomokat. Tanisnak gyakran le kellett hajtania a fejét, hogy elkerülje az alacsony ágakat.

Hirtelen az elöl levő lovak felágaskodtak, mikor lovasaik erősebben rántották meg a kantárt.

– Mi történt? – suttogta Kova Tanis háta mögül.A félelf felállt a kengyelben. A csapás egy tisztásra ért. Xenoth a

kezével hadonászva, hevesen mondott valamit Porthiosnak és Lord Tyresiannak, akik közömbösen néztek előre, mintha Xenoth ott sem volna.

Gilthanas megfordult a nyeregben és válaszolt Kova kérdésére.– Egy szakadék van előttünk. Xenoth meg akarja kerülni, de

Tyresian úgy véli, át tudjuk ugratni.– Átugratni? – kérdezte Kova. – Egy öszvérrel? – Nagyon

rémültnek látszott.Tanis megkerülte Gilthanast, a sor elejére ügetett, nem törődve a

többi vadász dühös pillantásával, majd üdvözölte Tyresiant és Porthiost. Mindhárman a szakadékot tanulmányozták – két elf mély volt, és a partja túl meredek ahhoz, hogy átkeljenek rajta. A szakadék alját egy híd törmeléke borította.

– Nem olyan széles ez! – jelentette ki Tyresian.– Át tudjuk ugratni – értett egyet Porthios.– A legtöbb ló minden bizonnyal át tudja ugrani – válaszolt Tanis

–, de mit csináljon Kova?Tyresian végignézett a bőrbe és ezüstbe öltözött elfek során,

akiknek a déli fényben csillogott a fegyvere. A sor végén Kova és Fürgeláb úgy nézett ki, mint egy szokatlanul nagy gyaloghintó.

– Itt hagyjuk – jelentette ki Tyresian, kék szeme keményen fénylett. – Majd megkerüli a szakadékot. – Porthios nyugtalanul fészkelődni kezdett, szólni akart, de végül mégis csendben maradt.

– Hogy megkerüli a szakadékot? – csattant fel Tanis. – Ez a szakadék olyan nagy, hogy egyik irányban sem látni a végét!

– Senki sem kérte a törpétől, hogy velünk tartson – ellenkezett Tyresian. – Forduljon vissza.

– Egyedül?! Keresztül az erdőn, amiben egy tylor garázdálkodik? Az elf lord vonásai megkeményedtek.– A vadászat alatt az én parancsnokságom alatt állsz – sziszegte

Tyresian. – Nagyon jó kardforgató és íjász vagy, félelf, szükség van rád a csapatban.

– Lord Tyresian! – szólt Porthios figyelmeztetőleg, mire a parancsnok megfordult és szembenézett csapatával.

– Választás előtt állunk – kiáltotta Tyresian. – Vagy átjutunk a szakadékon és megkeressük a szörnyeteget, aki elfeket és állatokat öl szerte Qualinestiben, vagy pedig megszégyenülve hazatérünk. –Lassan végignézett az elfeken, majd minden nemes arcát egyenként megvizsgálta néhány pillanatra. – Ki hajlandó továbbmenni?

Egy ideig senki sem szólt. Ekkor Gilthanas megsarkantyúzta lovát. Anélkül ügetett el Tyresian és Porthios mellett, hogy rájuk nézett volna. Egy nekifutással ló és lovasa méltóságteljesen szökkent át a szakadék fölött. Mikor földet értek, sár és kavicsok repültek szerteszét. Gilthanas megfordult és tisztelgett.

Ulthen, Litanas, Miral, Porthios és sokan a nemesek közül követték Gilthanast, és összetömörülve vártak a szakadék túloldalán. Rövidesen már csak Tyresian, Tanis, Kova és Xenoth maradt a szoros innenső felén. Tyresian megfegyelmezte nyugtalan lovát és öntelten mosolygott a másik háromra.

– Nos?– Lord Tyresian, nem gondolhatod komolyan, hogy itt hagysz

minket… – fröcsögte Xenoth.

– Akkor gyertek velem! – Az elf lord hangja kérlelhetetlen volt. –Te akartál Szövetségen lovagolni, Xenoth. Minden bizonnyal vagy olyan lovas, hogy átugrasd a szakadékot.

– De ez a gebe nem tud…– Próbáld meg!Tyresian kardlapjával Bálvány farára csapott. A ló megugrott,

Xenoth kezéből kiesett a kantár, és a ló sörényébe kapaszkodott. Az állat a szakadék előtt megmakacsolta magát és minden teketória nélkül ledobta hátáról a Szóló idősödő tanácsadóját. Az elf ezüstös ruhája összevissza gyűrődött, és miközben talpra kecmergett, Tyresian húzott el mellette, mint a villám és könnyedén átugrotta a szakadékot, szétugrasztva a többieket a túloldalon. Ezután az elf lord megindult csapata élén, csupán egy lovas maradt hátra.

Porthios időzött még egy pillanatig a szakadéknál. Kezéből tölcsért formált.

– Rendben van! – kiáltotta. – Menjetek vissza a palotába! – Azzal ő is a vadászok után indult.

– Tanis! – szólalt meg Kova. – Menj velük! Lord Xenoth és én visszafordulunk, ahogy Porthios tanácsolta.

– Mi? – rikoltotta a tanácsadó, aki időközben visszaült a lovára. – Egy törpe védelmére bíznál?!

Kova felhorkantott.– Miféle védelemre? – tiltakozott. – Előbb védeném meg

Fürgelábat, mint téged – közölte és megpaskolta a szürke öszvér nyakát. –Tanis, Belthar könnyen átugrik a szakadékon. Menj!

Tanis összehúzott szemmel nézett a törpére.– Nem fogunk elválni. Még Xenoth is hasznunkra lehet, ha

szembetalálkozunk a tylorral.A törpe kerülte a főtanácsadó tekintetét.– Erre ne számíts! – mondta. – Hacsak nem ő lesz a csalétek. –

Majd végigmérte a vézna tanácsadót. – És még akkor is…

Xenoth megfordult, vágtára sarkantyúzta lovát és megindult Qualinost felé. Kova és Tanis szó nélkül nézték. Aztán, hogy Xenoth eltűnt a kanyarban Kova utánakiáltott.

– Ne siess túlságosan előre! A tylor még elkap és megöl!A tanácsadó megállt, tarka pettyes, barna lova a fejét dobálta és

rémülten oldalra táncolt. Tanis összeráncolta a homlokát.– Valami baj van – mondta. – Nézd meg a hátasát! Bálvány nem

szokott ideges lenni!Kezdett besötétedni és baljós alkonyati szürkület szállt az erdőre.

A közeli fákat szinte nem is lehetett látni. Szellő sem rebbent. A mókusok eltűntek; pillanatokkal ezelőtt még a bozótban szaladgáltak és pajkosan futkostak a szakadékot szegélyező csapáson.

– Kova…A törpe már a kezében fogta szekercéjét. 1

– Tudom, pajtás. Sehol egy madár. Az állatok elcsendesedtek. Mintha… – Körbepásztázta a környéket és intett Xenothnak, hogy forduljon vissza.

Tanis fejezte be helyette a mondatot.– Mintha minden állat a föld alá bújt volna.Mély morajlás rázta meg a levegőt. Kova és Tanis összenéztek.– Mennydörgés? – kérdezte az ifjú.– Remélem – felelte a törpe.A vihar akkor csapott le rájuk, amikor Xenoth már csak harminc-

negyven lépésnyire volt tőlük. Ám a vihar egy tylor alakját öltötte magára.

– Reorx! – dörögte a törpe. A tanácsadótól balra lévő bokrok megremegtek, majd egy szürkészöld, elmosódott alak robbant ki a bozótosból, olyan erővel, mely a levegőbe repítette a kósza leveleket és gallyakat. A tanácsadó felsikoltott, Bálvány pedig összerogyott a dühöngő szörnyeteg alatt, nyakát egyetlen harapással törte ketté a lény hatalmas pofája. A tanácsadó lerepült a nyeregből és a hátára esett. Lassan átfordult, arcát eltorzította a fájdalom, miközben a

szörnyeteg az elpusztult lovat szaggatta. A rémület ráfagyott Xenoth arcára, mikor meglátta, mit művel a tylor az állattal. Talpra ugrott, majd őrjöngve a bozótosba vetette magát, el Kovától és Tanistól.

– Xenoth! – kiáltotta Tanis. Leugrott a nyeregből. Kova követte. A két hátas végigvágtatott az egyik csapáson, elöl az öszvérrel.

– Xenoth nagyobb biztonságban van ott – kiabálta a kovács, lehúzva Tanist egy kidőlt tölgy korhadó törzse mögé. Szűk hatlábnyi távolság volt a fa és a szakadék széle között.

A tylor a tisztásra vonszolta hatalmas testét, felemelte pikkelypáncélos, hegyes fejét és kihívóan felüvöltött. Aztán megvetette lábát a sziklás talajon és varázsszavakat kezdett kántálni. Ezek között a leggyakrabban ismételt szó a „Xenoth” volt.

– Az istenekre! – A félelf Kovának dőlt. – Mit csinál? Kova nem válaszolt.– Intelligens lény – motyogta.– Talán… talán meg tudjuk győzni? Kova megragadta a karját.– Ezt most inkább nem javasolnám, pajtás.A teremtmény ismét felüvöltött és tovább kántált. Xenothi tibi,

Xenothi duodonem, Xenothi viviarandi, kiáltotta újra és újra.– Kova, szólnunk kell a többieknek – suttogta a félelf.– Szerintem ezt már megtette helyettünk a szörny – jegyezte meg

a törpe a szakadék túloldalára mutatva. Tyresian, Miral és Litanas gyűltek össze a peremnél, szemmel láthatóan nem tudták eldönteni, mitévők legyenek. Ha átugratják a szakadékot, akkor a szörnyetegtől mindössze tízlábnyira érnének földet, ami bőven halálos farkcsapásának hatótávolságán belül lenne. A lény már így is idegesen suhogtatta farkát, félkörívben tépve ki maga mögött a növényzetet.

A tylor fején ülő, három láb hosszú szarvak élesnek és veszedelmesnek látszottak. Sárga szemét félig lehunyta kántálás közben. Xenothi morandibi, Xenothi darme a te vide, toth. Karmos

mellső mancsával dobbantott a sziklás talajon, kavicsokat szórva a bozótba.

– Reorx! – nyögött fel ismét a törpe.Xenoth lépett elő a bozótból a tisztásra, szürke, üveges szemében

rémület tükröződött. Egyre közelebb ment a lényhez, látszólag nem bírt ellenállni hívó szavának. A kántálás felerősödött. Az egyik nemes rémülten kiáltott fel a szakadék túloldalán. Tanis felállt.

– Xenoth!– Félelf! Maradj ott, ahol vagy! – kiáltotta Tyresian a túloldalról,

ám Tanis már átugrott a fatörzs felett és futás közben egy nyílvesszőt helyezett az idegre. Kova a szekercéjét lóbálva követte.

A lény pofájától a farka hegyéig csaknem hatvan láb hosszú volt és egész testét pikkelypáncél borította. Tanis a hatalmas szörnytől lőtávolságon belül letérdelt, és jobbra, a tylor fejére célzott. Éppen akkor engedte útjára a nyílvesszőt, amikor a lény harminc láb hosszú farka a félelftől balra süvítve átszelte a levegőt. A borotvaéles farok kettészelt egy facsemetét, majd a tanácsadóba vágódott. Xenoth kiáltása bugyogva némult el.

– Ne mozdulj, Tanis! – jöttek a kiáltások a szakadék túloldaláról. Az ifjú ott maradt, ahol volt, de közben egy újabb nyílvesszőt küldött a tylor felé.

Hirtelen lódobogást hallott maga mellől a sáros sziklák felől. Miral, akinek karmazsin tunikája rikítóan elütött fehér és szürke színű kancájától, a tylorra vetette magát, lovaglás közben kántálva. Villám csapott ki ujjaiból és a szörny felé tartott, miközben a tylor újabb varázslatba kezdett.

Az ezt követő robbanás megrengette a tisztást, egymásnak lökve Tanist és Kovát. Kábultan nézték, ahogy a többi vadász átkel a szakadék felett és elözönli a csatateret.

A tylor üvöltése belehasított a levegőbe, miközben karmai mély lyukakat vájtak a sziklakemény földbe. Küszködve próbált a bozótos

felé mászni az elf nemesek záporozó nyílvesszői elől. Tanis és Kova csak ültek és néztek.

A tylor végül kimúlt, egyik oldalán végig megperzselődött, bőrét nyílvesszők lyuggatták át, egy másik pedig a szeméből állt ki. Az oldalán feküdt. Tőle tízlábnyira Miral behajlított könyökére támaszkodva felemelkedett, arcát elfeketítette a korom. Egyik keze vérzett.

Xenoth holtan feküdt, arccal a tisztás sáros, sziklás földjén, karmazsin folt áztatta át ezüst köpenyét és szivárgott a talajba. A tylor farka bezúzta a mellkasát. Litanas, Xenoth segédje mellé térdelt és valami összefüggéstelen dolgot kiabált.

Aztán hirtelen úgy tűnt, mintha az összes elf Tanist bámulta volna. Még Kova is hitetlenkedő arckifejezéssel nézett rá.

– Mi az? – kérdezte a félelf.Litanas félrelépett és ekkor Tanis meglátta.Az ő nyílvesszeje állt ki Xenoth mellkasából.

18. fejezet

A Nyílvessző

anis egyikükről a másikra nézett, de mindegyik arcon ugyanazt a vádló tekintetet látta. Egyedül Kova nem volt meggyőződve arról, hogy a félelf ölte meg a tanácsadót.T

– Láttátok! – kiáltotta Tanis. – Mindannyian láttátok! Jobbra lőttem, a tylor felé. Xenoth tőlem balra volt, amikor lecsapott rá a szörnyeteg farka. Hogy találhattam volna el őt?

– Mégis eltaláltad, Tanis – jegyezte meg csendesen Porthios. Tyresian intett, mire több elf is előrelépett, mintha le akarnák

fogni a félelfet. A még mindig a szekercéjét szorongató Kova egyetlen ugrással Tanis és a közeledő elfek közé vetette magát. Fegyverét felemelte és vadul nézett a közeledőkre.

– Állj! – kiáltotta. A nemesek, akik nyilvánvalóan megdöbbentek a felfegyverzett és harcra kész törpe láttán, megtorpantak.

– Mikor vállalkoztunk erre a küldetésre, tudtuk, hogy az akár az életünkbe is kerülhet – szólalt meg dühösen Kova. – Nem így van?

Ulthen, aki Litanasszal együtt Xenoth mellett térdelt, felállt, köpönyege vérfoltos volt.

– De a halált a tylortól és nem az egyik társunktól vártuk, Tűzkovács Mester.

Az elfek sustorogni kezdtek. Sok udvaronc nem kedvelte a tanácsadót, így aztán kevesen bánkódtak az elvesztése miatt, inkább attól döbbentek meg, hogy a halál egy másik elf kezétől származik.

– Ki állítja azt, hogy Tanis ölte meg? – követelte Kova. Tyresian hangosan felsóhajtott.– Tanis nyílvesszeje volt az, Tűzkovács Mester. Most pedig…

Ám Kova nem hagyta annyiban.– Lord Xenoth már halott volt, amikor eltalálta a nyílvessző.– Honnan tudod? – vicsorogta Tyresian. A háta mögött Litanas

kihúzta Xenoth mellkasából a sárga-vörös nyílvesszőt és ráterítette utazóköpenyét korábbi felettesére. Több nemes állt tőlük távolabb, akik a tylor testét bökdöstek, Tanisra és Tyresianra pillantgattak, és halkan beszélgettek.

Kova karját keresztbe fonta a mellkasán, fejszéjét még mindig a kezében fogta.

– Láttam.– Ne légy nevet…Kova félbeszakította, felemelve hangját, ami végigzengett a

tisztáson.– Én ott voltam, Lord Tyresian. Te és a többiek a szakadék túlsó

oldalán voltatok. Én tisztán láttam az eseményeket. Ti nem.– Veszekedtek – jelentette ki csökönyösen az elf lord. – Tanis kis

híján megfenyegette Xenoth-t az istállónál. Ki a megmondhatója, hogy a félelf emberi vére nem sarkallta-e bosszúra? És ki hinne egy törpének, aki a félelf legközelebbi barátja? – Litanashoz és Ulthenhez fordult. – Kötözzétek meg! Visszamegyünk Qualinostba és a Napszónok elé tárjuk az ügyet.

Ám Miralnak Porthios és Gilthanas támogatásával végre sikerült talpra állnia. Előrebotorkált, vérző kezét köpenye alá szorítva. Szeme fátyolos volt a fájdalomtól és a haragtól.

– Tévedsz, Tyresian! Tyresian dühbe gurult.– Elfelejted, ki itt a parancsnok, mágus.– A parancsnokság nem ruház fel bölcsességgel, Lord Tyresian –

szállt szembe vele a mágus.– Vizsgáljuk meg Lord Xenoth holttestét! – vetette közbe Kova. –

Abból talán megtudunk valamit.

Hosszú szünet után, mialatt több elf is a tanácsadó holtteste felé indult a sziklás tisztáson keresztül, Tyresian bólintott és utat tört magának a tömegen keresztül a holttest felé. A kovács követte. Az elf lord letérdelt és gyengéden lehúzta a köpenyt Xenoth arcáról. A tanácsadó arca sápadt volt és meglepő módon egyetlen seb sem éktelenkedett rajta. Fehér haját meglebbentette a szellő. Úgy nézett ki, mintha mindjárt kinyitná kék szemét és beszélni kezdene.

– Lejjebb, Lord Tyresian – biztatta Kova. – Nézzük meg a mellkasát!

Az elf lord nagy levegőt vett, majd lehúzta a köpenyt. A tylor pengeszerű farka bezúzta és szétszaggatta Xenoth mellkasát. Gilthanas levegő után kapkodott és igencsak rosszul nézett ki. Porthios bátorítólag szorította meg öccse karját.

– Hol a nyílvessző? – kérdezte Kova.– Itt.Az újabb hang Litanasé volt, aki előlépett a többiek közül és a

nyílvesszőt Tyresian fekete kesztyűs tenyerébe helyezte. A nyílvessző egyharmada vértől sötétlett. Litanas barna szemében harag villant, mikor a nyílvesszőre mutatott.

– Lord Xenoth vére – közölte. A törpe megőrizte nyugalmát.– Nem vitatom, hogy Xenoth vére – hagyta helyben.– Nos, ez kétségtelenül Tanis nyílvesszeje – jelentette ki

csökönyösen Tyresian.– Kétségtelenül – ismerte el Kova. – Ezt sem vitatom. Ami azt

illeti, én magam készítettem a nyílhegyet.Tyresian újra befedte Xenoth testét és arcát, majd felállt.– Hát akkor mi nem tetszik, törpe? – csattant fel a kovács fölé

tornyosulva.– Reorxra, használd az eszedet, elf! Semmi különöset nem veszel

észre a nyílvesszőn? – Kova minden megvetését beleadta ebbe a mondatba.

Porthios Tyresian mellé lépett és megvizsgálta a fegyvert. Végül halkan megszólalt.

– Tökéletes formájú nyílvessző, ami véres ugyan, de nincs rajta más nyom.

– Úgy van – bólintott Kova.– Tehát? – Tyresian hangjából csak úgy sütött a megvetés. –

Beismerted, hogy ez a félelf nyílvesszeje. Tehát akkor mi van?Porthios neszezni kezdett, mire Kova kékesszürke tekintetét újra a

Szóló fiára vetette, akinek szemében egyszeriben felismerés csillant.– Te már látod, igaz? – kérdezte tőle Kova. Porthios bólintott, majd magyarázni kezdte.– Ha Tanis nyílvesszeje a tylor farka előtt csapódott volna Lord

Xenoth testébe, akkor a szörnyeteg összeroppantotta volna a nyílvesszőt. Amint láthatod, a nyílvessző sértetlen.

A parancsnok éles, kék szeme elkerekedett. Aztán egyik karjával nagy ívben oldalra mutatott, csaknem Miralnak lökve ezzel Gilthanast.

– Ettől még a nyílvessző eltalálta Xenoth-t. És mi van akkor, ha a félelf nem ölte meg. Tanis akkor is hibás abban, hogy rosszul ítélkezett.

Kova és Tyresian egy hosszú pillanatig megdermedve álltak, tekintetük összekapcsolódott. Végül Miral hangja törte meg a kettejük közti néma párviadalt.

– Azzal, hogy itt vitatkozunk, még nem jut vissza bajtársunk holtteste Qualinostba – jelentette ki fáradtan. – Azt javaslom, azonnal térjünk vissza és vitassuk meg az ügyet a Szólóval!

Tyresian azonban megmakacsolta magát.– Van még egy kérdésem – mondta. – Ki ölte meg a tylort? Tanis?– Esetleg a mágus? – mormolta Litanas. Több elf is egyetértően

bólogatott. – Végül is nézzük csak meg a kezét! Még a szakadék túloldaláról is láttuk, hogy villám tör elő ujjaiból és a szörnyetegbe csapódik.

Porthios Miralra pillantott, akit még mindig Porthios öccse támogatott.

– Mutasd a kezed, mágus! – parancsolta.A varázsló csuklyája hátraesett sápadt arcából és szeme

összeszűkült a fénytől. Óvatosan előhúzta köpenye alól jobb karját. Ruhája ujja cafatokban lógott. Két ujjáról hiányzott a köröm és mind az öt ujja megfeketedett az ujjhegytől a tenyérig. Vörös csíkok húzódtak a csuklójától egészen a könyökén lévő forradásig.

Ezúttal Kova hangja szárnyalta túl a többiekét.– Nem is tudtam, hogy képes vagy ilyen varázslatra, Miral! A mágus zavartnak tűnt.– Én sem. – Úgy látszott, hogy az összeomlás szélén áll.– Mi történt? – kérdezte finoman Porthios.A mágus dadogva beszélt és mindkét orcáján egy-egy vörös folt

jelent meg.– Láttam, hogy a tylor Tanist és Kovát fenyegeti – mesélte Miral.

– Én csupán egy gyenge varázsló vagyok. Rendes körülmények között nem lett volna hatalmam egy ehhez hasonló bestia ellen. Csupán azért jöttem, hogy ellássalak titeket, ha valamelyikőtök megsebesülne. Mikor láttam, hogy a szörnyeteg Tanis fölé tornyosul, nem tudtam elviselni a gondolatot, hogy egy újabb szeretett barátom essen áldozatául az erőszakos végzetnek. Én… ha tudni akarjátok, én Arelasra gondoltam, és hirtelen én és a lovam itt termettünk a tisztáson Tanisszal és Kovával és… olyan erőt éreztem áramolni a testemben, mint még soha. – A mágus alig pihegett, hangja csaknem suttogássá halkult. – Rándulást éreztem, mintha leestem volna a magasból, és a kezem… fájt. Aztán a földön tértem magamhoz és ezt láttam magam körül.

Bal kezének egy széles mozdulatával a tanácsadóra, a tylorra és a széttépett levelekkel és kéregdarabokkal borított véráztatta tisztásra mutatott. Aztán ájultan rogyott a földre.

A vadásztársaság lassan lovagolt ki az erdőből. Az eső továbbra sem eredt el, a fenyegető fellegek csak még jobban felszították a tisztáson történtek miatti, amúgy is harapós hangulatot. Xenoth testét keresztbefektették Litanas lován, aki – Tyresian parancsára – Ulthennel lovagolt. A hátas is ideges volt, a szemét forgatta, érezte a vér szagát.

Porthios és Gilthanas Tanis és Kova közelében lovagolt. Habár az elf testvérek egy szót sem szóltak, cselekedeteik világosan beszéltek helyettük. Tanist őrizték, ameddig az ügyet a Szóló elé nem terjesztik.

Miral felébredt ájulásából és az egyik nemessel osztozott egy lovon, aki a legyengült mágust támogatta, akinek lovát kötőféken vezették maguk mögött.

A Qualinostba visszavezető út a végtelenségbe nyúlt. Az égbolt dörgött a fejük felett, a szél pedig feltámadt, az eső azonban nem eredt el, hogy csillapítsa a levegőben felgyülemlett feszültséget.

Mikor elérték a város határát, Gilthanas előresietett lován, hogy értesítse jövetelükről az őröket. A Naptorony árnyékként magasodott az ólomszínű égbolton. Mire a város déli árkádjához értek, négyfőnyi őrség várt rájuk.

– Ezek az őrök a szobájába kísérik Tanist, aki őrizet alatt marad, ameddig nem beszélünk a Szólóval – jelentette ki Gilthanas.

Kova tiltakozott.– Úgy érted, hogy ez itt – mutatott Tyresianra – anélkül

mondhatja el a Szólónak a történetét, hogy Tanis ott legyen és megvédje magát? Ez hát az elf igazságszolgáltatás?

– Lord Tyresian, mint az expedíció parancsnoka jogosult rá, hogy jelentést tegyen a Szólónak – szólalt meg Porthios.

– Te ott leszel? – követelte Porthiostól Kova.– Természetesen. Ahogy Gilthanas is. És Miral is, ha elég erős

hozzá.

– Akkor én is megyek – vágta rá a törpe. – Majd én elmondom a Szólónak a történetet Tanis szemszögéből. – Kova eltökélt arckifejezéséből nyilvánvaló volt, hogy nem lehet lebeszélni tervéről.

Két fényes, fekete egyenruhát viselő őr kísérte a még mindig Belthar hátán ülő Tanist Qualinost utcáin keresztül a palotába. A mogorva csoport ugyan magára vonta néhány járókelő figyelmét, de mindent egybevetve a város lakói látszólag semmi furcsát nem találtak abban, hogy a Szóló gyámja két palotaőr kíséretében lovagol.

– Félre az útból! – hallotta Tanis a mély, zsémbelődő hangot órákkal később palotabéli szobáján túlról. A félelf az udvarra néző, második emeleti ablaktól a hang forrása felé fordult.

– Ki van ott? – hallotta az egyik őr hangját, de az ifjú a fejét csóválta. Ő felismerte a hangot.

– Nagyon jól tudod, hogy ki! – harsogta Kova. – Most pedig fejezd be ezt az ostobaságot és engedj be! Tanisszal akarok beszélni és figyelmeztetlek, meg ne próbálj ellenszegülni!

– De Tűzkovács Mester! Tanis fogoly! – ellenkezett az egyik őr. –Nem lehet…

– Még hogy fogoly! – köpte a törpe. – A Napszónok parancsára jövök! Most pedig engedj tovább, vagy Reorxra mondom…

A félelf csak elképzelni tudta a törpe acélszínű szemében ülő kifejezést, és hamarosan kulcscsörgés hallatszott. A nehéz ajtó befelé nyílt és a törpe lépett be rajta.

Tanis meglepetésére Miral is a törpével tartott. A mágus jobb keze be volt kötve, arca pedig ugyanolyan fakó volt, mint a szeme, mégis elégedettnek látszott.

Az őr becsukta az ajtót, nyilvánvalóan örült, hogy a törpét annak túloldalán tudhatja.

Kova dühös arckifejezése ellenére sem tudta leplezni, hogy ugyanolyan elégedett, mint Miral.

– Mindent elmagyaráztunk a Szólónak – jelentette ki a törpe, visszautasítva egyúttal a felkínált ülőhelyet. Egy vastag, kézzel szőtt szőnyegen állt, ami zöld, barna és narancs színkavalkádban egy szarvasvadászatot ábrázolt.

Miral kényelembe helyezte magát a félelf íróasztalaként szolgáló pótasztal melletti, vászonnal bevont nyárfa székben. Az ifjú megkínálta egy kis vízzel, de a mágus csak fáradtan megrázta a fejét.

– A barátod – biccentett Miral Kova felé – mindenről beszámolt a Szólónak, ami a tisztáson történt. Azt is elmondta, hogy Xenoth yardokra volt a nyílvesszőktől, és elmesélte, hogy hogyan lőttél rá a támadó szörnyetegre, hogy megvédelmezd a tanácsadót…

– …és azt is, ahogy Miral a tisztáson keresztülvágtatva a tylor ellen fordította mágiáját – tette hozzá Kova. – Némi vita kerekedett arról, hogy ki ölte meg a szörnyeteget. A varázsló azt állította, hogy a te nyílvessződ terítette le a tylort. Mások szerint Miral villáma végzett vele.

A félelf nagyon is el tudta képzelni, kik lehettek azok a „mások”. Az ablakpárkánynak dőlve keresztbe fonta karját a mellkasán. Vadászöltözetét puha bőr ingre és szarvasbőr nadrágra cserélte.

– Tanis nyílvesszeje a teremtmény szemébe vágódott – vetette közbe Miral. – Én csak egy kis füstöt és tüzet keltettem.

Kova felvonta szemöldökét.– Az a „kis füst és tűz” sokkal több volt puszta

figyelemelterelésnél. – A félelfre pillantott. – És ami még fontosabb, a mágus felvetett egy magyarázatot a nyílvessződ furcsa irányváltoztatására.

Tanis szótlanul Miralra nézett. A mágus elmosolyodott.– A tylorok nagy hatalmú mágiára képesek. Én azonban, mint

tudod, nem. Odalenn a tisztáson valahogy azonban mégis ki tudtam lőni egy olyan erős villámot, amitől kiestem a nyeregből, és ami valószínűleg megölte a szörnyeteget.

– Igen? – biztatta Tanis. Nem tudta, hova akar kilyukadni a mágus. Miral egy kicsit feljebb ült a székben és bal kezével mutogatott.

Bekötözött keze mozdulatlan maradt a szék karfáján.– Én csupán felvetettem, hogy esetleg a pillanat hevében a

teremtmény bocsátotta ki a villámot, én pedig valahogyan tudtomon kívül visszaküldtem őrá.

– Ez lehetséges? – kérdezte kételkedve Tanis.A mágus megvonta a vállát, majd ismét magába roskadt.– Nem tudom. Ez csupán találgatás. De ha ez történt – tudom, ez

egy nagyon feltételes „ha” –, akkor ugyanaz az erős varázslat nem téríthetett-e el egy nyílvesszőt annak pályájáról?

Tanis csodálkozva nézett a mágusra.– Azt mondod… Miral nagy levegőt vett.– Azt mondom, hogy ami Lord Xenoth-tal történt, baleset volt, és

hogy téged nem lehet hibáztatni miatta. – Szünetet tartott, hogy összeszedje a gondolatait. – És hogy valójában bátran és becsületesen cselekedtél a csaknem biztos halál torkában, megpróbálva megmenteni Lord Xenoth-t.

Kova Tanis asztalához csörtetett és egy maréknyi cukrozott mandulát vett ki magának egy lefedett fatálkából.

– A Szóló azt mondta, hogy kivizsgáltatja az esetet olyanokkal, akik jártasak a mágiában, hogy megtudja, lehetséges-e ilyen magyarázat – tette hozzá. – így aztán úgy tűnik, ártatlan vagy. Az őrök elmentek az ajtód elől.

Most, hogy végre enyhült a feszültség, Tanis ráébredt, hogy az utóbbi negyvennyolc órából csupán négyet aludt. Nagyot ásított, mire a törpe és a mágus elvigyorodott.

– Úgy nézel ki, pajtás, mintha tíz évet éltél volna le két nap alatt – mondta neki Kova, akinek nyilván nem volt tudomása a saját szeme alatti táskákról.

– Valóban.

A törpe és az elf mágus egyetlen további szó nélkül távozott, egyikük a boltja, míg másikuk a szobája felé indult. Tanis a ruhásszekrényéhez lépve lefekvéshez készülődött. Éppen kibújt az ingéből, amikor kopogtak az ajtón. Mivel azt gondolta, hogy Kova az, az ajtóhoz lépett és kinyitotta, nem is törődve azzal, hogy felkapjon valamit.

Könnyed hang üdvözölte, majd Laurana a folyosó árnyai közül a szobába lépett. A lány mintha habozott volna, ami nem volt jellemző rá. Mindamellett nem volt meglepő, figyelembe véve Tanis öltözöttségének mértékét. Az egyedüli fényforrás a fiú íróasztalán álló lámpa volt, és a félelf mögül, az ablakon keresztül beszivárgó holdfény. A gyertya lángja megcsillant a lány hosszú, ezüstszínű köntösének fémes szálain.

– Tanis.Az ifjú egy szót sem szólt. Remélte, hogy a beszélgetés nem tart

sokáig. Hirtelen olyan fáradtság tört rá, hogy alig tudott az elf hercegnőre figyelni.

– Én… – A lány elbizonytalanodott, majd újra belefogott mondanivalójába. – Apa beszélt nekem a kettőtök között ma reggel lezajlott beszélgetésről. – Elment Tanis mellett és a vastag szőnyegre lépett, amin percekkel ezelőtt még Kova állt.

Az ifjú a fejét csóválva az ajtóban maradt. Csak ma reggel volt, hogy találkozott Solostarannal a Toronybéli szobájában? Milyen rettenetesen álmos! Megtántorodott és megkapaszkodott az ajtó kőkeretében.

– Azt mondta, hogy nem szeretsz – folytatta Laurana. – Nem úgy, ahogy reméltem. – Állát büszkén magasra emelte, ám a mozdulat, ahogy köntösének ujját simogatta, elárulta nyugtalanságát.

Micsoda érzelmi erőfeszítés lehet számára ez a beszélgetés, gondolta hirtelen Tanis. Remélte, hogy sikerül a lehető legrövidebbre és legőszintébbre fognia.

– A húgom vagy – figyelmeztette finoman.

– Ez nem igaz! – ellenkezett Laurana. – Attól, hogy ugyanabban a házban nevelkedtünk, még ez nincs így. Szeretlek! – Az ifjú felé lépett és karcsú ujjaival a keze után nyúlt.

Tanis felnyögött magában, bár tudta, hogy Lauranának igaza van. A rokoni szál igen vékony volt, Laurana nem az igazi húga. De biztos, hogy ezt kívánja? Tanis megrázta a fejét, miközben a még mindig erszénye mélyén lapuló aranygyűrűre gondolt.

– Laurana, kérlek, értsd meg – szólalt meg a félelf fáradt hangon. – Szeretlek. De úgy szeretlek, mint…

– …mint a húgodat? – fejezte be fájdalmas hangon Laurana, majd hirtelen elhúzódott Tanistól. – Ezt mondtad apámnak ma reggel, nem igaz? „Szeretem őt, de csak úgy, mint a testvéremet”.

Csupán Laurana szaggatott légzése törte meg a szoba csendjét. Mikor újra megszólalt, a hangja keserűen csengett.

– Bolond voltam, nemde? Nem zaklatlak többé Tanthalas, bátyám. Tényleg meg kell köszönnöm neked, hogy felnyitottad a szemem.

Arca olyan hideg volt, mint a szoba kvarcfalai, de a félelf látta, hogy a lány könnyes szemében megcsillan a Solinari fénye.

– Megtanulhatlak gyűlölni téged, Tanis! – kiáltotta, majd kilépett a folyosóra, a félelf pedig csak bámult utána. Mielőtt még eltűnt volna a folyosó végében, a lány megállt és megfordult. Hangja csaknem nyugodt volt.

– Dobd el a gyűrűt, Tanthalas! Azzal eltűnt.Tanis gondolatban megpofozta magát. Biztosan lett volna egy

jobb megoldás. Felsóhajtott, megrázta a fejét, majd becsukta az ajtót.

19. fejezet

A Medál

Ö. u. 308. kora nyara

elt-múlt az idő és több szó nem esett Lord Xenoth halálának vitatott körülményeiről. Halála után csendes temetésen búcsúztatták az egykori tanácsadót. Az igazat megvallva

csak kevés olyan elf volt az udvarban, akinek hiányzott a hirtelen haragú tanácsadó, és többen is csendben megkönnyebbülten sóhajtottak fel, amiért nem kell többé szópárbajba bocsátkozniuk vele.

TXenoth temetése azonban nem akadályozta meg a városlakókat

abban, hogy rögtönzött ünnepségeket rendezzenek a tylor meggyilkolásának örömére. A szörnyeteg nagymértékben korlátozta a kereskedelmet, amely egyre inkább Qualinesti gazdaságának alapját képezte. A teremtmény szarvakkal ékített fejét egy ideig a délnyugati őrtoronynál állították ki, és az elfek hosszú sorokban várakoztak – sokan közülük izgatott gyermekeikkel –, hogy megnézhessék a trófeát.

Tanis azt tapasztalta, hogy a vásárban az egyszerű elfek csodálattal bámulják, míg a Torony és a palota udvaroncai gyanús pillantásokkal méregetik. Mindkét helyzet kényelmetlenül érintette. Ráadásul Laurana is kerülte, olyankor pedig, amikor nem tudtak kitérni egymás elől, hűvös tartózkodással viselkedett vele szemben, így hát a félelf több időt töltött Kova boltjában, mint korábban bármikor, és figyelte, ahogy a törpe Porthios Kentommen medáljának vázlatait készíti.

– A Szóló tegnap kijelölte Lord Xenoth utódját – jegyezte meg egyik reggel Tanis, miközben nézte, ahogy a törpe egy darab faszénnel a pergamenre rajzol.

– Kit? – kérdezte a törpe.– Természetesen Litanast.– Úgy vélem, ez megpecsételte helyét Lady Selena szívében –

jegyezte meg Kova.Tanis bólintott.– Ulthen úgy bolyong, mint egy elveszett lélek, sóhajtozik és

olyan pillantásokat vet Selenára, mint egy… – Megfelelő hasonlatot keresett. Hirtelen patacsattogás szakította félbe ábrándozását és Fürgeláb jelent meg a bolt nyitott ajtajában, tiszta, barna szeme csillogott a szeretettől. – … mint egy reménytelenül szerelmes öszvér.

Kova halkan szitkozódva csapta le szénceruzáját, és éppen akkor ragadta meg az állatot, mikor az az egyik lábával a küszöbre lépett. Megdorgálta a hátast, majd visszavezette a pajtába.

Ahogy Kova morgása egyre távolabbról hallatszott, Tanis felkelt, és az asztalhoz lépett. Több mint egy tucat vázlat feküdt az asztallapon, a medál különböző nézeteit ábrázolva. Kova az elf szimbólumok különféle variációival dolgozott – természetesen nyárfalevelekkel és egyéb erdei elemekkel. Még Porthios egy elnagyolt karikatúráját is elkészítette, ami makacsságot és erőt sugallt, ám túlhangsúlyozta az elf lord arcán ülő állandó haragos tekintetet. Kova áthúzta a vázlatot. Tanis úgy döntött, hogy egy összefont nyárfa-, tölgy- és borostyánlevelekből álló medál tetszik neki a legjobban.

Kova visszacsörtetett a boltba, majd becsapta maga mögött az ajtót, akaratlanul is kizárva ezáltal a nyárközépi hőséget megenyhítő szellőt. Tunikáját levetette és csupán egy könnyű, pergamenszínű bricseszt és egy tojáshéjszínű, bő inget viselt, melyet elöl-hátul összekötött és a nadrágján kívül hordott.

– Ez a nyavalyás öszvér – dörmögte a törpe. – Már négy különféle zárat csináltam az istállóra, de eddig mindegyiket kikezdte valahogy.

– Rajong érted, Kova. Tudod, a szerelem nem ismer lehetetlent – jegyezte meg Tanis, próbálva elrejteni mosolyát.

– Anyám azt mondta, „A szerelem és egy garas egy ropogós sutit ér a szombati vásárban” – jegyezte meg Kova, ismét a rajzolásra összpontosítva.

Tanis, aki már éppen szóra nyitotta a száját, hogy véleményt nyilvánítson Kova vázlatairól, elhallgatott. Zavarodottan nézett a törpére.

– És? – kérdezte végül.– És? – visszhangozta a törpe, felvonva egyik dús szemöldökét.– És ez mit jelent? – követelte a félelf.– Azt csak Reorx tudja – mondta Kova, miközben ismét leült az

asztal mellé és kezébe fogta a széndarabot.– Ó.Kova elforgatta a rajzait, hogy Tanis is láthassa őket.– Melyik tetszik a legjobban?Tanis az összefonódó levelekre mutatott.– Ez, de túl egyszerű.A törpe elmerengett a vázlat felett.– Én is ezt gondoltam. Az a baj, hogy nem tudom eldönteni,

fémből, avagy fából készítsem-e a medált.Tanis kérdően nézett rá.– Úgy tűnik, hogy a fa jó anyag lenne. Kifejezi az elfeknek a

természethez való kötődését – magyarázta Kova. – Ám egy fából faragott medál úgy nézne ki, mint azok a nyírfakorongok, amiket a gyerekek játékpénzként használnak. – Újra maga felé fordította a vázlatokat. – Nem igazán olyan, amivel a Szóló örökösének felnőtté válását illenék megünnepelni.

– És mi a helyzet az acéllal? – kérdezte Tanis. Kova elgondolkozott, hangja távoli, merengő volt.

– Na igen. Értékes fém ugyan, de az acél olyan hideg és szívtelen anyag. Nézd csak meg anyád medálját. – Tanis megérintette kardját, melyet mindig, mindenhová magával vitt. – Gyönyörű, de… valahogy olyan távoli. Gyönyörű, és számodra, a fia számára nagy jelentőséggel bír, de nem meleg.

A törpe a kezébe temette homlokát.– Már nincs sok időm – panaszkodott. – A Kentommen két hét

múlva kezdődik, és még el kell vinnem a vázlataimat a Szólóhoz, hogy jóváhagyassam vele.

Mikor Tanis semmit nem szólt, a törpe még egyszer megdörzsölte a szemét, felállt, majd egy tölgyfából készült tálalóhoz lépett, amin egy hatalmas tányér málna volt.

– Újabb ajándék Eld Aileától? – kérdezte Tanis minden kertelés nélkül. – Mint ez az ing, amivel úgy kiöltöztél?

Kova gyanakodva pillantott Tanisra.– Egész pontosan mit akarsz ezzel mondani?– Ó, semmit – tartotta fel a kezét Tanis, jelezve, hogy megadja

magát.A törpe a félelfre bökött a kanállal.– Ailea a jóbarátom. És azt is hozzátehetném, hogy az utóbbi pár

hétben te is meglehetősen sok időt töltöttél vele, kölyök.Tanis kivett egy szem málnát az egyik tálból és bekapta.– Hozzak egy kis tejszínt? – Kova úgy hűtötte élelmiszereit,

többek közt a tejet és a tejszínt is, hogy kerámiakancsóba tette, majd a kertje végében lévő forrásba eresztette le őket.

A törpe egy jókora adag málnát kanalazott a szájába, lehunyta a szemét és lassan rágni kezdett.

– Így csodás, ahogy van – dörmögte. Aztán kékesszürke szeme felpattant és az ifjúra meredt. – És különben is, játékokkal fizetek Aileának. Ez nem ajándék. – Felemelte a tálat és visszatette az asztalra, hogy megvizsgálja a rajzait.

Tanis témát váltott.

– Ha nem tudsz dönteni a fa és az acél között, akkor miért nem ötvözöd azokat? – kérdezte teli szájjal.

Kova bólintott, de nem is igazán figyelt barátjára. Aztán Tanishoz fordult.

– Mit mondtál? – kérdezte.– Miért nem ötvözöd…Ám Kova már elő is húzott egy újabb pergament és vadul rajzolni

kezdett. Motyogott valamit, de Tanis nem tudta kivenni a szavait. A félelf felsóhajtott. Jól is van ez így: ebben a rekkenő hőségben amúgy is szundikálni készült. Öt perccel később már összegömbölyödve aludt Kova fekhelyén.

A törpe tovább dolgozott.

Kora délután volt, mikor Kova végül felemelte a fejét.– Nézd meg ezeket, pajtás! Kíváncsi vagyok a véleményedre? –

Tanisra nézett, ám a félelf épphogy csak megmoccant. – Nohát! – A kovács ismét megnézte rajzát, majd feltekerte a lapot, a többit az asztalon hagyta és távozott, csendben becsukva maga mögött az ajtót.

Fél óra múlva a törpe kiterítette a papirost a Szóló szobájában a márvány asztallapon. Solostaran közelebb hajolt, hogy megvizsgálja a törpe ötletét.

– Úgy döntöttem, hogy ötvözöm az aranyat, az ezüstöt, az acélt, a szarvasagancsot, a vörös korallt és a malachitot – ecsetelte izgatottan a törpe. – És a nyárfát.

A vázlaton egy nagyjából gyerekökölnyi medál látszott. A medálon egy erdei jelenet, az előtérben egy nyárfával és egy ösvénnyel, ami lucfenyőkön keresztül vezetett hátra, egy hegyhez. A hegy felett két hold ragyogott.

– Az acél hátlapra egy aranyból készült előlapot sajtolok. Az arany előlapba vágom majd bele az alakzatokat: a fákat, a holdakat és az ösvényt.

Solostaran bólintott. Kitűnő ötlet.

– És a korai meg a malachit? – kérdezte. – Azok hová kerülnek majd?

– Berakással készítem el a medált – magyarázta Kova. – Miután összesajtoltam a két lapot, feltöltöm a fák körvonalait. Zöld malachittal a leveleket és az ágakat, és barna aganccsal a törzseket. Az ösvény agancsból és acélból lesz. A Lunitari vörös korallból, a Solinari pedig ezüstből készül majd.

A Szóló azonban kétkedőnek tűnt.– Gyönyörű, de túlzottan aprólékos. Biztos vagy benne, hogy el

tudod készíteni két hét alatt?Kova kacsintott, majd kivett egy marék szárított fügét és cukrozott

mandulát az asztalon álló ezüsttálból. Valahányszor a Szólóhoz érkezett, úgy tűnt, hogy a tál mindig tele van, de a törpe sosem gondolkozott el ennek jelentőségén, csupán gratulált magának, amiért olyan szerencsés, hogy a csemegék tekintetében barátja ízlése megegyezik az övével.

– A kigondolás a legnehezebb – folytatta. – A többi már könnyen megy.

– Jó lesz a terv? – Kova magabiztosan várt, tudván, hogy a Szóló elégedett lesz, de az ő szájából akarta hallani.

– Tökéletes – felelte Solostaran. Mosoly terült szét a törpe arcán.– Jól van. Akkor máris munkához látok! – nyúlt a rajz után. Solostaran hangja azonban megállította.– Tűzkovács Mester. Kova. A törpe a barátjára nézett.– Miről beszélnek az emberek Lord Xenoth halála után? –

kérdezte halkan a Szóló.Kova keze mozdulatlanná dermedt. Aztán lassan feltekerte a

pergament.– Nos, tudod, mostanában nem sok dolgom akadt az

udvaroncokkal. – Főleg amióta Tanis pártjára álltam a tylor-

vadászat után, tehette volna hozzá.– És mit mond a köznép?Kova egy szalagot kötött a felcsavart papiros köré, majd lassan

kifújta a levegőt.– Lord Xenoth-t nem sokan szerették, főleg azok nem, akiket…

alacsonyabb rangúnak tartott – mondta óvatosan. – De sok elf helyeselte azon nézeteit, miszerint Qualinestit távol kellene tartani Krynn többi részétől. – Úgy döntött, továbbmegy. – Ugyanazok az elfek nem helyeslik, hogy én itt vagyok, és azt sem szeretik igazán, hogy félelfek élnek a városban.

– Minden ügynek vannak megszállottjai – dörmögte Solostaran. – A kérdés csak az, mennyire elterjedt ez a nézet?

– Azt nem tudom, uram. Solostaran halványan elmosolyodott.– Szólíts csak Szólónak – biztatta. – Emlékszel arra, amikor ezt

mondtam, miután megérkeztél Qualinostba?– Hogy emlékszem-e? – dohogta a törpe. – Hogy felejthetném el?

Hányan vesznek leckét udvari etikettből magától a Napszónoktól?Solostaran nem válaszolt, és hirtelen mindkettejük mosolya

szertefoszlott.– Az udvaroncok közül többen is elégedetlenek. Kova. Azt

mondják… azt mondják, azért védelmezem Tanthalast, mert a gyámja vagyok. Azt mondják, száműznöm kellene.

Száműzni Tanist?– Ez képtelenség! – kiáltotta a kovács. – Hát nem magyarázta el

Miral, hogy a varázslat miként téríthette el a második nyílvesszőt?– Kova – szólalt meg Solostaran. – Az utóbbi hetekben több

mágussal is beszéltem, és mindannyian ugyanazt vallják. A Miral által vázolt körülmények lehetősége nagyon valószínűtlen. Az ő magyarázata szerint a tylor hatalmas mágiája „gellert adott” a gyenge mágusnak, és valahogy a nyílvesszőt is letérítette a pályájáról, úgy, hogy az egy elf mellkasába vágódott. Azt mondják, ez nem

lehetetlen, de nem is valószínű. Először is, egy ilyen eseményt minden bizonnyal csak egy nagyhatalmú mágus élhetett volna túl.

– Az utóbbi hetekben egyik szakértőtől a másikhoz mentem, azt remélve, hogy egyikük azt mondja, „Igen, valószínűleg így történt.”

Solostaran eltolta bőrből készült székét a hatalmas asztaltól, majd a nagy ablakok felé fordult.

– Képtelenség megcsinálni, Kova. Az összes mágus ezt mondja. A kinti rekkenő hőség ellenére a márványból és kvarcból emelt épület hűvös maradt. A törpe megborzongott.

– Mit fogsz tenni, Szóló?– Mit tehetnék? – kérdezett vissza Solostaran, hivatali díszruhája

suhogott dühös mozdulatától. – A helyzet az, hogy a legközelebbi szemtanú, akiben teljesen megbízok, azt állítja, hogy a legkézenfekvőbb magyarázat – az, hogy Tanis rosszul célzott – egyszerűen nem igaz. A többi magyarázatot, amelyek tisztázhatnák a félelfet, gyakorlatilag lehetetlennek tartják az elfek.

– Így aztán azt a következtetést kell levonnom, hogy ami Xenoth-tal történt, annak nem szabadott volna megtörténnie. Ám nyilvánvalóan mégis megtörtént. – A Szóló fel-alá járkált az üvegfal előtt. – Az udvaroncaim úgy érzik, tennem kellene valamit, ám az általuk kívánt következmény számomra erkölcsileg tarthatatlannak tűnik. Nem száműzhetem Tanist azért, mert néhány maradi udvaronc rossz néven veszi a jelenlétét, és most végre megtalálták a módját, hogy megszabaduljanak tőle. Mégis… – Visszament a székéhez, majd hátradőlt. – Valahogy mindig ott kötök ki, hogy „Mégis…”.

Kova szavakat keresgélt, de képtelen volt válaszolni. Mindössze annyit tudott megígérni, hogy elgondolkozik a dolgon, és hogy nyitva tartja a fülét, hogy felmérje az elfek ez üggyel kapcsolatos véleményét.

Mikor percekkel később a törpe kilépett a Naptoronyból, hogy hazabandukoljon a kék-fehér kövekkel kirakott utcákon, egy ismerős alak várt rá a Torony lépcsőjén. Csodálkozó gyerekek egy kis

csoportja gyűlt Fürgeláb köré, aki felemelte pofáját és lelkesen felnyerített, amikor meglátta gazdáját. Egy darab megrágott kötél lógott nyakörve körül – a kovács legutóbbi próbálkozása – amellyel maradásra próbálta bírni hátasát.

– Te ostoba öszvér – fújtatott Kova. – Nálad csak egy surranó lehet nagyobb nyűg! – Megragadta a kötél végét és maga után húzta a szerelmes állatot.

20. fejezet

Nyáréji álom

Qualinostban olyannyira szokatlan perzselő hőségtől még az egyébként nyugodt alvóknak is rémálmai voltak. Akárcsak Miralnak.A

Újra ott volt a barlangban. A mennyezetről sztalaktitok lógtak, amelyek valahogy belülről világítottak. Ezek voltak az egyedüli fényforrások. A nedves alapzatról sztalagmitok nőttek felfelé. Alig tudta megőrizni egyensúlyát a csúszós felszínen.

Ekkor lepillantott és látta, hogy ugyanazt a vékony bőrszandált viseli, amit az elf gyerekek hordanak. Játszóruhája gyűrött volt és piszkos a sok eséstől.

Fogalma sem volt, mióta lehet a barlangban. Úgy tűnt, már napok óta, ám az idő a gyermekek számára gyorsan tovaillan. Nem is volt éhes. Miközben egyik alagútból a másikba csúszkálva a barlangokban kúszott-mászott, egyfolytában az őt hívogató Valamit keresve, véletlenül mindig éppen akkor lelt élelmet, amikor megéhezett. Gyerekfejjel nem kérdőjelezte meg ezt, hanem egyszerűen degeszre ette magát, majd továbbment.

Nem ijedt meg igazán. Mikor szeretett volna ledőlni, mindig talált egy meleg szalmaágyat az egyik fal tövében, rajta egy kispárnával és egy flanel paplannal, amelynek szegélye ki volt hajtva, mintha csak integetne neki. És amikor felébredt, egy tányér fahéjjal és cukorral kevert pirított quith-pa várta.

A kis Miral elfogadta ezeket az ajándékokat, és sosem töprengett el rajta, hogy vajon honnan származnak. Ha megkérdezik, azt felelte volna, hogy valószínűleg a mamája küldte őket, bár úgy tűnt, már

évek óta nem látta őt – azóta, amióta olyan régen a mama utánakiáltott a barlang szájából, hogy „Azonnal gyere vissza, elf úrfi!”.

Fogalma sem volt többé, merre lehet a barlang szája. Fogalma sem volt, merre lehet Qualinost vagy a Mama.

A Valami, a barlang mélyéről szólította. A híváshoz azonban valamiféle zúgás vagy dübörgés társult, ami összezavarta a fiatal Miralt. A hang hol megijesztette, hol megvigasztalta.

A Valami őt akarta. Ő majd megvigasztalja.A hívás hirtelen még sürgetőbbé vált, mintha a Valami egyszerre

lett volna ijesztő és dühös. Erre gyere, kicsi elf! Erre! Én majd megvédelek. Ha kiszabadítasz, bármit neked adok, amit csak kívánsz. Erre gyere!

Abban a pillanatban Miral tudta, hogy merre menjen. A Valami megmondta neki. Apró, dundi lábacskájával végigszaladt a kőfolyosókon. Előszaladt az utolsó kanyar mögül, tudván, hogy a Valami ott van a közelben és…

Hirtelen fény árasztotta el a termet. Utána még percekig nem látott. A nagy jóság eltűnt a Valamiből. Helyét dölyfös gonoszság foglalta el.

Berekedt a sok sikítástól, attól, hogy a mamája után kiabált, miközben körbe-körbe futott a hirtelen mindent bezáró barlang falairól visszaverődő zúgás elől. A barlang közepén a fejénél is nagyobb, pulzáló ékkő állt – a zaj, a fény, a borzalom forrása, ezt még fiatal ártatlanságában is megértette. Az ékkő csiszolt lapjairól villódzó vörös és szürke fénynyalábok világították meg a barlang minden repedését. Fájt a szeme, és hiába csukta be, nem tudta kizárni a fénysugarakat. Újra elpityeredett.

A szürke kő őt akarta. Szavai apró fejében dörömböltek. Szabadíts ki! Engedj szabadon, és én mindent megadok, amit csak akarsz! Játékok, Mama, Eld Ailea, kellemes ételek képe vonult el egymás

után a tekintete előtt. Miral lázasnak érezte magát. Hangja rekedt volt; inni szeretett volna.

Hirtelen egy csésze édes víz jelent meg előtte, a levegőben lebegve. Mikor utánakapott, eltűnt. Az ismerős és a lehetetlen összekeveredése sírásra késztette a kisfiút. Egy rést vett észre az egyik falban és odafutott, hogy bepréselje magát. Hátrahúzódott, amennyire csak tudott, mígnem az összes gyerekkori szörny őt fenyegette.

Aztán következett az a rész, amiről tudta, hogy el fog jönni: az erős kéz, ami még hátrébb rántja majd a hasadékba.

Miral úszott a verejtékben, amikor felriadt.

21. fejezet

Gyilkossági kísérlet

Ö. u. 308. nyár közepe

öbb mint egy hét múlva, Kova éppen Porthios Kentommen medálján dolgozott, amikor Lord Tyresian sétált be a törpe kőházába – persze kopogás nélkül, jegyezte meg magában

Kova. Csak Tanistól nézte el, ha figyelmeztetés nélkül tért be hozzá. Még Fürgeláb is kopogott a maga módján, hiszen patacsattogása általában elég figyelmeztetés volt ahhoz, hogy a törpe az ajtóhoz tudjon ugrani.

TA múlt heti forrósághoz az idő mostanra hűvösebbre fordult.

Olyan nap volt ez a mai, amelyen a legtöbb elf quith-pa-t, sajtot, zöldségeket pakolt piknikkosarába, és a szakadékra néző tisztások egyikére kirándult. Ám a törpe gondolni sem tudott a pihenésre. A határidő vészesen fogyott, már csak egy hét volt hátra a Kentommen-ig.

A küszöbön álló ünnepség miatt persze számtalan qualinosti nemes találta úgy, hogy olyan halaszthatatlan megbízása van, amit még Porthios felnőtté válási szertartása előtt el kell végezni. Kova elvállalta ugyan a megbízásokat, de mindegyikőjüknek ugyanazt a választ adta: a Napszónok által kiadott feladaton dolgozik, és sajnos előfordulhat, hogy csak a Kentommen után tud nekilátni a kérvényezők munkájának. Azok természetesen nem örültek ugyan, de a qualinosti elfek már régen megtanulták, hogy Tűzkovács Kova,

bár tagadhatatlanul a környék legügyesebb kovácsa, néha olyan makacs tud lenni, mint egy minotaurusz.

A medál két korongja ott feküdt előtte. Gondos aprólékossággal véste ki az arany előlapot egy finom élű véső és egy kicsi kalapács segítségével. Kritikus szemmel méregette az eredményt. A véső durva élt adott a metszetnek, ami ugyancsak tetszett neki. Főleg a fák kidolgozása mutatott remekül.

– Nem is rossz, főleg, mert nincs időm újracsinálni – motyogta. Ekkor vágódott ki az ajtó, a harangok csilingeltek, és a rövid, szőke hajú, arrogáns elf lord jelent meg az ajtóban.

– Törpe, szükségem van a szolgálataidra! – jelentette be Tyresian.Kova ráérősen betakargatta a medál részeit a vázlattal, felnézett az

asztal mellett álló székéből, és egy farkasvicsort villantott az elf lordra.

– Gyere be, Lord Tyresian! – Vésőjével a kőpadra bökött. – Foglalj helyet!

Az elf protokoll szerint Kovának fel kellett volna állnia, amikor az elf lord belépett, habár ő és Solostaran már régen elhagyták ezt a formalitást, mikor kettesben voltak. Tyresian azonban elvörösödött a bosszúságtól. Az, hogy az elf nem tette szóvá az udvariatlanságot, azt jelentette, hogy sürgősen szüksége van a törpe szolgálataira. Ettől újabb mosoly terült szét a törpe arcán.

– Miféle szolgálatra „van szükséged”? – kérdezte kifejezéstelenül, miközben hátradőlt székén. Ismételten a kőpad felé bökött a vésővel. – Foglalj helyet!

Tyresian mintha nem tudta volna eldönteni, hogy leüljön-e, ahogy a törpe mondta – és ezáltal úgy tűnjön, mintha egy alattvaló utasításait követné –, avagy maradjon inkább állva, ami esetleg arra utalhatna, hogy ő az alattvaló, és nem pedig Kova. Végül úgy oldotta meg a dolgot, hogy nyugtalanul fel-alá járkált a szobában, soha meg nem állva annyi időre, hogy leüljön. Miután arcátlanul körbejárta a szobát, végigmérve a ketrecet, Kova fekhelyét, faragott ládáját és a

kohót, előhúzta rövidkardját, és markolattal előre a törpe felé nyújtotta.

Kova szó nélkül elvette a fegyvert, majd megvizsgálta. Szertartási darab volt, olyan, amelyet különleges alkalmakkor csatolnak fel, smaragd és holdkő borítással és acél berakásokkal. Az árából egy teljes család nyolc hónapig elélhetne.

– Nem valami praktikus harcban – jegyezte meg Kova.– Hivatalos célokra használatos – felelte dölyfösen Tyresian.– Mint például Porthios Kanan Kentommen-jén – fejezte be a

törpe. Az elf lord rábólintott.A kovács ismét tanulmányozni kezdte a fegyvert. A famarkolat

csúnyán megrepedt; az acélberakás egy része kiesett, akárcsak az egyik ékkő – megítélése szerint egy smaragd, legalábbis a minta alapján. Nem holmi egyszerű javításról volt szó, a szakembernek szét kellett szednie a fegyvert, úgy, hogy közben minden más munkát félretesz.

– Egy hét kellene hozzá – szólalt meg végül Kova. – Nincs rá időm.

Az elf lord feldühödött, szeme kék villámot szórt, de hangja ugyanolyan szelíd maradt.

– A Kentommen-ig még hátravan egy hét, Tűzkovács Mester.– Más munkám van. Tyresian kihúzta magát.– Akkor tedd félre! Végezd el ezt a munkát! Kova visszanyújtotta a rövidkardot.– Talán találsz egy másik kovácsot, aki meg tudja javítani.– De…Eld Ailea és Tanis érkezése félbeszakította Lord Tyresian

megjegyzését. Az idős bába szokás szerint feltűnő színű ruhát viselt: sárga-kék csíkos blúzt, vörös rakott szoknyát és piros papucsot, amelyre sárga százszorszépeket hímeztek. A mellette álló Tanis jóformán színtelennek hatott barna ingében és lábszárvédőjében. Egy

hatalmas, kukoricával teli fonott kosarat cipeltek, ami féloldalasan állt a bába és a félelf közti nagy magasságkülönbség miatt. Tanis egy tállal leborított kistányért tartott szabad kezében. Megtorpantak a küszöbön és a tűző napfény miatt hunyorogva pislogtak a törpe boltjának homályában.

– Kova, ebéd! – énekelte Ailea, kerek szeme tágra nyílt háromszögletű arcában. – Frissen szedett kukorica!

– És friss vaj – tette hozzá Tanis, maga elé tartva a cserépedényt. Aztán Lord Tyresian az ajtó melletti fényháromszögbe lépett, mire

leesett az álluk.– Nocsak, nocsak, nocsak – horkantott az elf lord, karját keresztbe

fonva mellkasán, lepillantva rájuk. – A két gyilkos együtt múlatja az időt! Netán tapasztalatot cseréltek? Vajon melyik a nagyobb erény, az, hogy mellbe lőjük Lord Xenoth-t, vagy mondjuk az, hogy hagyjuk meghalni az anyámat szülés közben? Ó, de hát rólad meg is feledkeztem, Tanis. Ailea hagyta, hogy a te anyád is meghaljon, nemde?

Eld Ailea napbarnított arca elfehéredett, kezét a szája elé kapva elfojtott egy apró kiáltást. Tanis fenyegetően Tyresian felé lépett, miközben elengedte a kosarat, melynek tetejéről két cső kukorica a kovács ajtaja körül nyíló virágok közé gurult.

Aztán hirtelen Kova termett közöttük, hátával Tanist lökte ki a napfényre, kezét pedig Tyresian mellkasának vetette. Hangja halk, ám ijesztő volt.

– Távozz, elf – köpte Tyresian felé a szavakat –, különben megmutatom, mire képes egy tapasztalt harcos!

– Te…! – dühöngött Tyresian.– Harcoltam már ogárok ellen. Neked azonban, a látszat ellenére

nincs harci gyakorlatod. Könnyű megfenyegetni egy idős asszonyt vagy egy elf ifjút, aki jelenleg nem meri veszélybe sodorni magát Qualinostban azzal, hogy párbajra hívjon. De mi lenne, ha inkább velem verekednél meg?

Tyresian átható pillantást vetett a törpére, és szemmel láthatóan most figyelt fel először a Kova jobb kezében tartott, sokat használt fejszére. A nyelét karcolások és horpadások borították, ám a penge lapjába vésett mágikus rúnák megcsillantak a napfényben, és a fegyver elég élesnek tűnt ahhoz, hogy átvágja akár a legkeményebb páncélt is.

Az elf lord lazított tartásán.Kova azonban tovább beszélt.– Ne felejtsd el, Lord Tyresian, hogy a te javaslatodra keltek át a

vadászok a szakadékon és hagytak Xenoth-t és engem a túloldalon.Tyresian már éppen ellenkezni akart, ám a kovács megszorította

az elf lord karját.– Te voltál az, aki magára hagyott három embert egy

szörnyeteggel szemben, amely elég hatalmas volt ahhoz, hogy egy pillanat alatt végezzen velük – folytatta halk, ám parancsoló hangon. – Szerintem te bárki másnál felelősebb vagy a Szóló tanácsadójának haláláért. Téged minden bizonnyal jobban terhel a felelősség, mint a félelfet, aki azért cselekedett, hogy megmentse az életét – mindannyiunk életét – tette hozzá mellékesen.

Mintha a kis bolt nem lett volna így is elég zsúfolt, Miral éppen ezt a pillanatot választotta, hogy feltűnjön a törpe házához vezető úton. Ám a küszöbön állók nem vették azonnal észre a csuklyás mágust, aki félrehúzódott és várt.

– Most pedig távozz, Lord Tyresian – utasította Kova. – És ne feledd: habár sosem mondtam el a Szólónak, hogy saját elképzelésem szerint ki a felelős Xenoth haláláért, semmi sem tart vissza attól, hogy felvilágosítsam ez ügyben. Mindig is gyanítottam, hogy ezt a részt elkendőzted, amikor „jelentést tettél”.

Tyresian egy erőfeszítéssel félrelökte Tanist, majd elviharzott Miral mellett, a többiek pedig utánanéztek. Ekkor a három barát végre észrevette a varázslót és beinvitálta Kova házába.

A törpe tudta, mennyire gyenge Miral szeme, így aztán becsukta az ajtót a mágus mögött, majd nekilátott, hogy bezárja az utcára néző spalettákat. Eközben Eld Ailea tüzet rakott és egy üstben vizet tett fel, amíg Tanis megpucolta a kukoricát. Habár többé egyikük sem volt különösebben éhes, mégis nekiálltak ebédet készíteni, nyilvánvalóan annak reményében, hogy így majd visszatér korábbi jókedvük.

Miral röviden elbeszélte jövetelének okát: a varázskomponenseit tartalmazó fémdoboz egyik lapja kilazult, és emiatt a mágus teleszórta porral a palota folyosóját.

– Tudom, hogy elfoglalt vagy, Tűzkovács Mester, de reméltem, hogy meg tudod javítani – fejezte be Miral kinyújtott kezében tartva az öklömnyi ládikát.

Kova elvette az ezüstszelencét. Egyszerű munkának tűnt, egy sarokba tett szegecs könnyedén megtartja majd a lemezt. A doboz elég díszes volt – sárkányok, minotauruszok és ékköves alakzatok voltak belevésve –, hogy elrejtse az apró szegecset. Kova nekilátott a feladatnak, átmenetileg félretéve a Szóló medálját, miközben Tanis és Ailea elkészítették a kukoricát.

A mágus ezalatt keveset szólt, amit Kova az alváshiánynak és a kimerültségnek tudott be. A palotában kora hajnaltól késő éjjelig a Kentommen előkészítésén serénykedett.

– A törpéknek is van Kentommen-jük? – kérdezte Tanis Kovát, aki bólintott.

– Mi Teljes Szakáll Napnak hívjuk, de korántsem kerítünk ekkora feneket a dolognak – válaszolta a törpe. – Mi a feladatod a szertartáson, Miral? – Kova ránehezedett a lyukasztóra, miközben kilyukasztotta vele a lágy fémet.

Miral pislantott egyet, majd felnézett az ülőhelyéül szolgáló ruhásládáról.

– Magán a szertartáson semmi. De én irányítom a Kentommen-t előkészítő személyzetet, és nekem kell gondoskodnom a háromnapos

esemény idején a városlakók szórakoztatásáról.– És ez mit jelent? – kérdezte Tanis az üst mellől.A varázsló egy pillantást vetett rá és halványan elmosolyodott.

Szeme véres volt, ami furcsa ellentétet alkotott csaknem színtelen íriszével.

– Öt tucat varrónő varrja a zászlókat. – Ezek valóban kezdtek megjelenni a Qualinost főútvonalai melletti zászlórudakon. – És három tucat kardvívó készül fegyverforgató bemutatóra, amelynek már a puszta látványától is megijedek. Csodálom, hogy még egyikőjüket sem vágták ketté, és igazán meglepne, ha a körszínház Kith-Kanan mozaikján egyetlen vércsepp sem lenne, amikor végeznek.

Kova együttérző pillantást vetett a mágusra, miközben Miral tovább sorolta.

– Tíz zsonglőr és húsz bohóc lepte el a palotát – panaszkodott. – El tudjátok képzelni azt a ricsajt? Van még továbbá tizennégy akrobata, egyikőjük négyszázlábnyi magasságban, fenn a Naptoronyban akarja bemutatni kötéltáncos mutatványát!

– Természetesen megengeded neki – jelentette ki Ailea, miközben kicsippentett egy tökéletesre főtt kukoricát a forró vízből.

– Természetesen nem – felelte Miral, későn kapcsolva, hogy a bába csak viccelt. – De sosem elég, ha az ember csak annyit mond, hogy nem. Mindegyik művésznek kétszáz érve van arra, hogy az ő esete miért különbözik a többitől, és miért kellene megengednem neki, hogy megtegye azt, amit senki más nem képes. – A mágus a falnak dőlt. –Az utóbbi két hétben egyszer sem aludtam három óránál többet.

– Miért nem maradsz itt velünk ebédre, és dőlsz le egy kicsit utána? – kérdezte Kova, a fekhelye felé mutatva a dobozzal. – Tudunk csendesek is lenni, ha muszáj.

Miral megrázta a fejét.

– Találkoznom kell egy énekes társulattal. Azt akarják tudni, miért nem énekelhetnek trágár balladákat a Torony rotundájában a Kentommen előtt – „hogy bemelegítsék a közönséget”, ahogy ők mondják. – Ezzel felállt. – Majd később visszajövök a dobozért.

– Már készen van. Viheted is – jelentette ki Kova, és odaadta az ezüstdobozt a mágusnak. A törpe kinyitotta a spalettákat, majd kitárta Miral előtt az ajtót, aki mélyen az arcába húzta csuklyáját, köszönetet mondott Kovának, biccentett Tanisnak és Aileának, majd a törpe gyümölcsfái felett ragyogó Torony felé indult.

– Aludj egy keveset! – kiáltotta utána a kovács. A mágus vissza sem fordult, csak intett, majd továbbment. Kova becsukta az ajtót.

Miral látogatása, bármilyen rövid ideig tartott is, feloldotta komor hangulatukat, amit Tyresian távozása idézett elő. A törpe lepakolta az asztalról a medálkészítéshez használt szerszámait, és kesergés helyett Kova, Tanis és Eld Ailea azon vették észre magukat, hogy csaknem jókedvűen majszolják a vajas kukoricát. Végül körbeadtak egymás között egy konyharuhát, amiben megtisztálkodtak, aztán pedig elégedetten dőltek hátra.

– A – sóhajtotta Kova –, ahogy anyám mondaná, „A törpe lelkéhez a hasán keresztül visz az út”.

– Óh? – jegyezte meg Tanis, könyökével megbökve a törpét. – És még miket mondott anyád?

Kova felnevetett.– Mindenre volt egy közmondása. „Túl sok szakács túl keveset

dolgozik”, mondta, majd megparancsolta tizenhárom testvéremnek és nekem, hogy takarítsuk ki a pajtát. Évekig tartott, mire rájöttem, mit is jelent valóban a szólás. Úgy hangzott, mint valami törpe törvény.

Ailea felnevetett és egyenként megtörölte hosszú ujjait a rongyban.

– És még miket mondott? Kova hátradőlt székében.

– Emlékszem, egyszer azért panaszkodtam neki, mert az egyik iskolatársam erőszakoskodott velem. Megveregette a fejem, és azt mondta, „Ne aggódj, Kovi. Egy férges alma még nem rontja el az ügyet.”

Kova fejhangon idézte anyja szavait, mire Tanis elmosolyodott. Pillantásában azonban sóvárgás csillant.

– Hogy néz ki? – kérdezte. – Csinos? – Eld Ailea bölcs pillantást vetett a félelfre, majd a törpére, aki mintha észre sem vette volna.

– Ó – mondta Kova – azt hiszem, a te magas, karcsú elf barátaid szemében nem tűnne csinosnak, de mi tizennégyen remeknek találjuk. Van rajta pár plusz kiló, annyi szent…

– Próbálj meg világra szülni tizennégy gyermeket, és majd meglátod, mit tesz az alakoddal – szúrta közbe Ailea.

– …de szép arca van, és istenien főz. Ráadásul jó nagy adagokat – veregette meg Kova terebélyes hasát, majd elvörösödött, kihúzta magát, és megpróbálta behúzni pocakját. Ailea mosolya még szélesebb lett.

– És az apád milyen? – kérdezte Tanis.– Ó, pajtás, az apám már akkor meghalt, mikor én még fiatal

voltam. A szíve. Családi örökség, legalábbis a férfiak között.– Szegény anyád! – mondta halkan Ailea. Kova bólintott.– Ő tartotta össze a családot, miután a Papa meghalt. Ő állította a

bátyámat, Aylmart Papa kohója mellé dolgozni – és néha ő maga sem restellt odaállni, hogy elvégezzen egy-két könnyebb munkát.

Ailea csendben felkelt, és a tányérokat a forró vízbe tette, amiben a kukorica főtt. Mikor Tanis felvonta a szemöldökét, az idős asszony elmosolyodott.

– Minek a vizet pazarolni – mondta. – Ebben nagyon is jól el lehet mosni azokat a tányérokat. – Aztán visszaült és intett Kovának hogy folytassa.

– Én voltam a másodszülött – mesélte ábrándozva a törpe. – Miután Papa elhunyt. Mama rám osztotta a pajtát. Még most is emlékszem, ahogy egy kora tavaszi reggelen kijöttem a pajtából, próbáltam megszabadulni a sajtkészítés rettenetes szagától, és a körülöttem álló dombokat meg a fenyvest bámultam. – Felsóhajtott. – Qualinost gyönyörű hely, pajtás, de Dombmellék is az. Mégis, csak egy aprócska falu, és végül el kellett hagynom, hogy világot lássak.

– Egy nap szeretném majd látni az otthonod – vetette közbe Tanis. – Az anyád…?

Kova szemöldökét összevonva gondolkodott.– Óh. Szóval ott álltam a fészer ajtajában, élveztem a napsütést, az

időt, a fákat és a zöld dombokat, és akkor a Mama kijött a tornácra és azt kiáltotta – itt Kova ismét fejhangra váltott –, „Tűzkovács Kova, nehogy becsukd a pajta ajtaját, miután a korai madár megfogja a hernyót!” – Csendesen rázkódva felnevetett. – Rájöttem, hogy ezzel azt akarta mondani, hogy menjek vissza dolgozni.

Felállt és kinyújtózott, majd a forrásban lévő vízhez lépett, hogy fogója segítségével kihalássza belőle a tányérokat.

– Egyszer – mesélte visszafordulva vendégei felé –, mikor a húgom, Fidelia amiatt panaszkodott, hogy mennyire szegények vagyunk, és hogy mennyi mindenük van a polgármester gyerekeinek, anyám ránk nézett és azt mondta, „Ó, a szomszéd kertje mindig zöldebb!”

Eld Ailea és Tanis a csattanóra vártak, de Kova a fogóját rázogatta.

– Mindannyian ledöbbentünk. Egy pillanatig egyetlen szót sem szóltunk. Jól mondta! – mesélt tovább.

Megtorpant, még mindig fogóval a kezében.– Aztán emlékszem, mind a tizennégyünkből kitört a nevetés, és

nem tudtuk abbahagyni. Még mindig látom magam előtt, ahogy Aylmar a hátán fekszik a kőpadlón, és az oldalát fogva addig kacag, míg végül már levegőt sem kap. Még az öcsém, Ruberik, akinek

annyi humorérzéke van, mint egy üllőnek, még ő is levegő után kapkodott a nevetéstől. Mikor magunkhoz tértünk, arra lettünk figyelmesek, hogy Mama odakint van a konyhában, és dühösen dörmögve csapkodja az edényeket.

– Napokig egy szót sem szólt egyikőnkhöz sem. És ami még rosszabb volt, nem volt hajlandó főzni sem! – fűzte hozzá rémült arccal.

– Mit csináltatok? – kérdezte Ailea.– Aylmar és én munkához láttunk a kohónál. Egy táblát

készítettünk neki, vékony vasrudakból betűket formáztunk és egy darab fára erősítettük őket. A tűzhely fölé raktuk. Az volt rajta… – Hirtelen kacagásban tört ki. – Az volt rajta… – Kova köhögve törölgette könnyes szemét.

– Az volt rajta, hogy…? – ösztökélte Tanis.– „A baj kapkodást szül!”– De hiszen ez nem helyes! – kiáltotta Tanis, aztán rájött. – Ó, hát

persze!– Imádta – mondta Kova. – Ó, de még hogy imádta!

Noha a törpének vészesen kevés idő állt rendelkezésre a Kentommen-ig, a három barát mégis úgy döntött, hogy kár lenne odabenn tölteni ezt a csodás napot. Így aztán összeszedték azokat a kovácsszerszámokat, amiket el tudtak cipelni, majd a Qualinosttól délre fekvő hegyek felé vették az irányt. Míg három oldalról a két folyó védte a várost, dél felé egy erdős emelkedő állt, amely mályvaszín gránit hegyoromban végződött. A szemközti oldalon ezerlábnyi függőleges kőszirt magasodott. Tanis azzal vette rá Kovát az útra, ami végső soron nem is volt annyira meredek, hogy rámutatott, a hegyoromról milyen csodás kilátás nyílik Thorbardinra, az ősi törpe hazára.

– Egy kis testedzés még egyetlen törpének sem ártott meg – felelte ekkor Kova, majd előreindult. Így aztán ő pillantotta meg elsőként a

zöld erdő hullámzó tengerén túl Thorbardin csipkézett élű hegyeit, amelyek sötét hajóként vitorláztak a déli horizonton.

Kényelmes helyet talált az egyik fa tövében, ahol órákon át dolgozott a medálon, s csaknem el is készült vele. Eközben Tanis és Eld Ailea sétálgattak, beszélgettek és gyógynövényeket gyűjtöttek a bába illatosítói és főzetei számára.

Órákkal később már kezdett bealkonyodni, mikor Kova egymaga elindult nyárfa- és gyümölcsfaligetben álló otthona felé; Tanis a bábát kísérte haza. A törpe háza természetesen sötétségbe borult; a nyári hőség miatt már napok óta nem gyújtott be a kohóba, és a medálkészítés ezen folyamata során csak a hideg fémen dolgozott.

Ahogy közeledett a szürkület, az ajtaja köré fonódott hajnalkák szirmai már összecsukódtak, ám az egyik rózsabokor, amit Kova nemrég ültetett a lejtőn, éppen most borult virágba. A törpe leszakította az egyik halványsárga virágot és beszippantotta illatát. Felsóhajtott. Az élet apró örömei. A Lord Tyresiannal folytatott vita ellenére jó nap volt ez a mai.

Talán egy korsó sör – amely a kedvence az apró örömök közül – helyénvaló volna ma este, töprengett, miközben kinyitotta boltja ajtaját és a rózsát ujjai között forgatva belépni készült.

– Aú! – kiáltott fel hirtelen, és elejtette a virágot. Megszúrta egy tüske, és most ujját a szájába véve szopogatni kezdte, hogy csillapítsa a fájdalmat. – Ennyit az egyszerű örömökről – dörmögte, – majd lehajolt, hogy felvegye a rózsát, ezúttal vigyázva a tövisekre.

Már éppen felegyenesedett volna, amikor valami szemet szúrt neki. Egy vékony, fekete cérnaszál volt az, ami a küszöbtől nagyjából egylépésnyire feküdt a szobában. Mivel általában tisztán tartotta boltját – még ha az zsúfolt volt is – a cérna után nyúlt, hogy felvegye és eldobja.

A cérna furcsamód mintha hozzáragadt volna valamihez.– A fene vigye el! – morgott, és erősebben megrántotta. Hirtelen

halk kattanás hallatszott, mire Kova valamiféle túlélő ösztönnek

engedelmeskedve hasra vetette magát a padlón. Amint a földre vetődött, fényes villanást látott a szoba végében. Valami elsuhant a feje fölött és tompa puffanással az ajtóba vágódott.

A törpe nagyot nyelt, majd hanyatt fordult és még mindig a földön fekve megvizsgálta az ajtót. A kemény tölgyfába ágyazódva, pontosan a törpe mellmagasságában egy bőrszíjjal bevont markolatú tőr állt.

– Reorx! – lehelte Kova. Óvatosan talpra állt, fülét hegyezve bármilyen hirtelen zajra, ami újabb támadást jelezne. Térde határozott utasítása ellenére is remegett. Lassan megmarkolta a fegyvert és kihúzta az ajtóból. A gyilok hegye gonoszan csillant meg a nap halványodó fényében. Ha belép a boltba, és bakancsával elszakítja a cérnát, akkor a tőr nem az ajtóba fúródott volna, hanem egyenesen a szívébe.

De miért akarná valaki megölni?Kova megfordult, hogy a cérnát átlépve bemenjen a házába, ám

ekkor újabb halk kattanás hallatszott, olyan, mint amikor a beragadt mechanizmus hirtelen a helyére ugrik.

Mielőtt akár felkiálthatott volna, újabb villanást látott, amint egy újabb tőr szelte át a levegőt, egyenesen felé tartva.

– Kova, te vén fakilincs – kiáltotta rekedten, majd háttal az ajtónak esett, miközben keze a vállába vágódott kés markolatára fonódott. Vér csurgott le az ujjai között, összemaszatolva világoskék ingét. – Gondolhattad volna…

Az ajtónak rogyott, majd nyögve a földre csúszott.– Te vén fakilincs… – suttogta még egyszer, majd szeme

lecsukódott. Kova mozdulatlanul feküdt, miközben az éj a városra terítette köpenyét.

22. fejezet

Segítség érkezik

Kova! Hallasz?Tanis gyengéden megrázta a törpét, aztán erőteljesebben, ám a kovács meg sem moccant, kezében még mindig a tőrt szorongatta. Ujjain megfeketedett a rászáradt vér.

– Kova!A félelf még egyszer megrázta barátját, mire Kova hirtelen

felnyögött. Tanis megkönnyebbülten sóhajtott fel.– Reorx nevében! – nyögte rekedt hangon Kova. – Nem tudnál

békén hagyni egy szerencsétlen halott törpét?Az ifjú a törpe nyaka köré fonta a karját és segített neki felülni,

hogy könnyebben lélegezhessen.– Kova – közölte barátjával halkan –, nem haltál meg.– Téged ki kérdezett? – kérdezte Kova ingerülten, még ha fáradtan

is. – Most szépen hagyjál csak békében meghalni, jó? Ettől a rázkódástól megfájdul a fejem. – A törpe újra felnyögött, nekidőlve Tanis karjának. Megkönnyebbült vigyor suhant át a félelf arcán.

– Nem lehet annyira súlyos a sérülés! – suttogta. – Még mindig panaszkodsz!

Óvatosan, nehogy vérezni kezdjen a seb, Tanis felemelte Kovát, és amilyen gyengéden csak tudta, a fekhelyre fektette. Megnézte a sebet és úgy döntött, hogy egyelőre nem szedi ki a tőrt, majd elszaladt, hogy segítséget hozzon.

Odakint aztán megtorpant, azon gondolkozva, kit hívjon, Miralt, vagy Eld Aileát. Miralt ugyan lefoglalják a Kentommen

előkészületei, ám a Torony közelebb van, mint a bába háza. A félelf döntött.

Tíz perccel később Tanis – még mindig lóhalálában – visszatért, nyomában a ziháló mágussal. Rövidesen megtámasztották Kovát néhány párna segítségével, majd eltávolították a tőrt. A törpe légzése egyenletesebbé vált.

– Nem kell orvos – dörmögte a kovács. – Már túl késő! Hangja álmodozóvá vált.– Már látom is Reorx kohóját…– Az a te kohód, Kova! – tájékoztatta Tanis a barátját.– Te meg igazán nyűg vagy! – zúgolódott a törpe.– Tessék – szólalt meg a Tanis mögött álló Miral, és egy gőzölgő

korsót nyújtott a félelfnek. A lé tetején levelek úszkáltak. – Itasd ezt meg vele!

Tanis Kova krumpliorra alá tartotta a korsót, a törpe pedig belekortyolt az italba. Keserűmandula illata volt.

– Ez nem sör! – jelentette ki vádlón.– Ez igaz – adott igazat neki Miral. – Viszont többet használ.– Az lehetetlen – dörmögte a törpe. Ennek ellenére nagy levegőt

vett és lehajtotta a korsó tartalmát.Eld Ailea – akit az egyik, Tanis által lefizetett Kentommen-

akrobata hívott – éppen akkor érkezett meg, amikor Miral kitisztította, majd bekötözte a sebet. A tisztítás és a kötözés viszonylag könnyűnek bizonyult, habár Kova megnehezítette a dolgot azzal, hogy mindvégig fortyogott és zsörtölődött. Meglepő módon a kezelés jobban idegesítette, mint amennyire fájt neki. A mágus a könyökéig feltűrte köpenye ujját, alkarját beszappanozta, majd hét öltéssel összevarrta a sebet – hét törpe szitkozódás és hét, Eld Aileának tett bocsánatkérés közepette. Aztán Miral diónyi balzsammal bekente a sebet, majd egy puha lenvászonból készült kötéssel bepólyázta a törpe szőrös mellkasát.

– Jól vagyok! – kiáltotta végül Kova. – Hagyjatok békén!

Erre Miral kijelentette, hogy a törpe meglehetősen egészséges, majd visszaindult a Toronyba. Letűrte köpenye ujját; jobb keze csaknem teljesen begyógyult már, de a köröm nélküli ujjak még mindig csúnyák voltak.

– Egy színészcsoportot kell felügyelnem, akik Kith-Kanan halotti beszédével akarják szórakoztatni a népet – fintorgott.

– És ebben mi a rossz? – kérdezte Tanis.– Nem hiszem, hogy valaha is mondott volna halotti beszédet –

jelentette ki a mágus egy újabb grimasz kíséretében. Egy gyógyfüvekkel teli, félbehajtott papírlapot nyújtott Tanisnak, és meghagyta neki, hogy óránként készítsen belőle teát és adja be a törpének, még akkor is, ha le kell kötözni hozzá. 1

– Ha sokat akadékoskodik, keverd össze sörrel – mondta Miral csendesen Tanisnak, mikor már az ajtóban álltak.

– Megígérem, hogy akadékoskodni fogok! – kiáltotta a priccsről Kova, ahol Eld Ailea eredménytelenül próbálta elaltatni. Erre a mágus távozott.

Eld Ailea egy altatódallal próbálta lecsendesíteni a kovácsot, ami állítása szerint legtöbbször csodát tett a totyogókkal. Kova nem igazán volt biztos benne, hogy is fogadja, de mindenesetre hallgatta a bába mély, meleg hangját, ahogy belekezdett az ősi dallamba.

– Aludj, aludj, kicsi elf – énekelte Eld Ailea – a csillagok közt aludj holnapig, kicsi elf. Kutasd át az erdőket, lovagolj a fák között, majd mosolyogva térj haza holnap reggel, kicsi elf.

– Ez egy nagyon-nagyon régi dal. Az anyám énekelte nekem – mondta, majd Tanisra pillantott, aki a tőrcsapdát vizsgálgatta. – És ezt énekeltem neked és Elansának is, Tanthalas, mikor megszülettetek.

Tanis elmosolyodott.– Biztos vagyok benne, hogy akkor is ugyanúgy tetszett, mint

most – mondta.

– Hízelgő – mosolyodott el Ailea. – Ilyen nyelvvel könnyedén találsz magadnak olyan elf leányt, akit feleségül vehetsz.

Tanis elvörösödött és hirtelen igencsak lekötötte a szerkezet vizsgálata. Óvatosan hatástalanította a csapdát, majd elkezdte szétszerelni, hogy megvizsgálja.

– Bárki állította is ezt a csapdát, tudta, hogy mit csinál, Kova. Kifinomult munka, a célzás pedig tökéletes volt. Micsoda szerencse, hogy a mechanizmus beragadt a második tőrnél! Ezért lőtt ki először csak egyet. Aztán pár pillanattal később a feszültség hatására-kivágódott a második is.

Tanis kerülte beszéd közben a bába tekintetét.– És mi van akkor, ha ember lesz a feleségem, Eld Ailea? – tette

hozzá végül semleges hangon.Árny suhant keresztül Ailea macskaszerű arcán, miközben még

egyszer felhúzta a takarót Kova szakállas álláig.– Végül leginkább csak fájdalmat fog okozni, Tanthalas – mondta.

– Az emberek törékenyek, és még ha találsz is valakit, akit szeretni tudnál, rettenetes élmény látni megöregedni, miközben te magad megmaradsz fiatalnak. Erős szerelem kell ahhoz, hogy ezt túléld. – Hangja fáradtnak tűnt.

Tanis ránézett. Mandulavágású, barna szeme a bábaasszony kerek, mogyoróbarna szemébe mélyedt és egy szikra pattant ki közülük.

– Próbálj emlékezni erre, Tanthalas! – intette keserűen Ailea. Tanis nyelt egyet.– Megpróbálok.– Hé! – kiáltott fel Kova a priccsről. – Nincs itt az ideje egy kis

sörnek?Eld Ailea szomorkodását félredobva felnevetett és megveregette a

törpe egészséges vállát.– Jót teszel nekem, Tűzkovács Mester. – Megújult energiával

fürgén az asztalnál termett, ahová Tanis a gyógyfüvet tette.– Van egy vödör sör a patakban – ajánlotta segítőkészen Kova.

Némi gondolkodás után Eld Ailea kijelentette, hogy a sörtől talán elalszik – és főleg csendben marad. Így aztán kihúzta a patakból a csaknem üres edényt és az utolsó cseppig kitöltötte egy korsóba. Mikor kibontotta a gyógyfüves zacskót, megrökönyödés suhant át éles arcvonásain, majd eltűnt, ahogy újra felöltötte szokásos nyájas arckifejezését.

– Kova, készített neked Miral italt ezekből a levelekből? – kérdezte hanyagul.

– Igen – felelte a törpe. – Vízzel. Szörnyű íze volt. Biztos vagyok benne, hogy sörrel sokkal jobb lesz – vigyorgott megnyerőén, fehér kötése felett. – Jó sok sörrel!

Eld Ailea egy pillanatig megtorpant, gondosan átvizsgálta a zacskót, majd visszacsomagolta és a belépéskor a padra terített szürke köpenyének egyik zsebébe csúsztatta. Aztán egy másik zsebből észrevétlenül egy apró, bekötött szájú zacskót húzott elő, és egy kanálnyi port vett ki belőle. Majd miközben Tanis további csapdák után kutatva átvizsgálta a boltot, a sörhöz keverte a port, és odaadta a törpének, aki egyetlen hajtásra kiitta.

Bármi volt is az, nem maradt meg a gyomrában. Kova mély álomba merült, de rövidesen felébredt és az ágy mellett álló üres sörös vödörbe hányt. Aztán feje visszaesett és újra elaludt, fekete-szürke szakálla együtt emelkedett és süllyedt mellkasával.

Tanis odalépett a Kova ágyának végében álló Eld Aileához. Az apró asszony mosolyogva tekintett le a törpére, ám ez sem tudta palástolni fáradtságát.

– Rendbe fog jönni? – kérdezte suttogva Tanis.– Igen – válaszolta a bába. – A gyógyfüveimtől majd rendbe jön.

Szoptatós anyáknál legalábbis működik… – Elkapta Tanis döbbent tekintetét és megveregette a félelf karját. – Csak vicceltem, Tanthalas. Kova rendbe fog jönni.

– Hazakísérjelek? – kérdezte Tanis. – Vele töltöm az éjszakát. Beadhatom neki Miral teáját, ha itt hagyod.

Eld Ailea ekkor felpillantott, szeme Taniséba fúródott.– Az lesz a legjobb, ha most egy percre sem hagyjuk magára –

mondta. – Itt maradok. Majd felváltva vigyázunk rá.

23. fejezet

A menekülés

egint álmodott. A durva kéz rákulcsolódott, és az erős kar éppen abban a pillanatban rántotta ki Miralt a hátul lévő nyíláson keresztül, amikor a tylor pikkelyes pofáját a

hasadékba préselte.M

– Igazán nagy bajba keveredtél, kicsi elf – dörmögte egy mély hang a totyogó feje felett.

Miral felemelte a fejét, és könnyektől nedves szemmel nézett fel a barlang félhomályába. Szemmel láthatóan ez a rész nem volt olyan jól megvilágítva, mint azok a folyosók, amiken eddig jött. Elfojtotta feltörni készülő zokogását, és megpróbált megmentőjére összpontosítani.

Egy ember volt az, de micsoda ember! A sok izom csak úgy hullámzott hordószerű mellkasán. Hatalmas vállára fehér haj és szakáll omlott. Mikor lenézett, Miral kedvességet látott ibolyaszínű szemében.

– Szerintem túl fiatal vagy még ahhoz, hogy a mamád nélkül kóborolj, csöppség – mondta a férfi.

Ekkor Miral az alagút nedves kőpadlóján kopogó patacsattogásra lett figyelmes. A férfi egy elágazáshoz ért, és megállás nélkül jobbra kanyarodott. De hogyan jelzett a lovának?, csodálkozott a kisfiú. Miral lenézett.

A férfi ló volt! Vagy a ló volt ember; nem tudta eldönteni. Ismét felnézett és örömteli mosoly jelent meg az arcán.

– Te kentaur vagy! – kiáltotta.

– Természetesen – felelte a lény, erős karjai közt ringatva a csöppséget.

A kentaur legalább hét láb magas volt patájától nemesi fejéig. Kecsesen mozgott a nedves sziklákon, farka a háta mögött lebegett. A ló marmagasságában egy bőrerszény lógott. Miral lenyújtotta apró kezét, hogy megvizsgálja, de a lény magasabbra emelte, így nem érte el.

– Te aztán kíváncsi teremtés vagy! – dörmögte mély hangján a kentaur. – Nem is csodálom, hogy ilyen mélyre kalandoztál.

– Valaki hívott – magyarázta Miral, hogy a lény kedvében járjon. – Az alagútból.

A kentaur fakó ibolyaszín szeme elkerekedett, és egy kicsit lassított is, majd újra felgyorsított. – Hallottad a Hangot? Bizonyára mágia lappang a lelkedben, kicsiny elf. Nem mindenki hallja a Szürkekő hívását. – Befordult egy sarkon, majd egy másikon is. A totyogónak rövidesen fogalma sem volt róla, honnan jöttek, vagy, hogy hol vannak.

A lény megnyugtató hangon tovább beszélt hozzá.– Forró vagy, gyermek. Kapnod kell majd egy kis meleg aludttejet

a lázadra. Egyenesen hazaviszlek.Miralt elringatta a kecses kentaur egyenletes járása, és kezdett

elálmosodni.– Miért vagy itt? – kérdezte nagyot ásítva.– Ó, a Szürkekő nagy kincset rejteget – felelte a lény. – És az

igazat megvallva, a gonosz kő valami nagy rosszat cselekedett ellenem, és én bosszút fogadtam. Elég, ha ennyit tudsz, kicsi elf.

A kentaur gyorsabbra fogta az iramot, a totyogó pedig rövidesen elszenderedett a karjában. Időről-időre felébredt, egyszer mikor friss levegő fújta a haját, és rádöbbent, hogy a holdtalan éjszakában vágtatnak valahol a barlangon túl, és egyszer, amikor a kentaur szinte nesztelenül végighaladt Qualinost kikövezett utcáin.

Végül odaértek a palotához. Miral felemelkedett, annyira, hogy lássa, az épület háta mögött járnak, s átmennek a kertbe vezető kapun. – Miért nem néznek fel az őrök?, csodálkozott – onnan pedig az udvarba tartanak. A nagy kéz puha mohára fektette és betakarta egy takaróval.

– Aludj, kicsi elf! – dörmögte a kentaur. – Reggelre elfeleded, ami ma este történt.

A teremtmény még egyszer utoljára megveregette a kisgyermek vállát, majd sarkon fordult és csendben eltűnt.

24. fejezet

Újabb haláleset

z elkövetkező pár napban Tanis és Eld Ailea felváltva vigyáztak a törpére a boltban. A kovács ezerszer elmondta nekik, hogy ne is törődjenek vele.A

– Túl sok dolgotok van ahhoz, hogy egy lusta törpével foglalkozzatok! – morogta, de szavai nem hatottak gondviselőire. Solostaran is meglátogatta egyszer, és látszólag megnyugodott, amikor látta a törpe házsártos viselkedését. Miral kétszer is benézett és ellenőrizte az állapotát.

A második napra aztán már nyilvánvalóvá vált, hogy Kova kezdi visszanyerni erejét, és az egyre kisebb számú, a mozgást kísérő szitkok alapján arra lehetett következtetni, hogy fájdalma is kezd alábbhagyni. Eld Ailea mégis ragaszkodott hozzá, hogy ne hagyják egyedül, és Kovával maradt, amíg Tanis visszament a palotába tiszta ruháért.

Azt azonban megengedte Kovának, hogy a priccsén ülve Porthios Kentommen medálján dolgozzon.

– Elvégre holnap megkezdődik a szertartás – jelentette ki hanyagul Eld Ailea, miközben egy kötést terített ki az asztalon, majd félbehajtotta, hogy kényelmesebb legyen a zömök törpe számára.

– Holnap? – dörrent fel Kova, kipattanva az ágyból, majd nyögve kapott a vállához. – Azt hittem, még van három napom!

Ailea még az ajtó előtt elcsípte a törpét – habár az nem volt egészen világos, hogy Kova mit akart véghez vinni ing nélkül

szaladgálva Qualinost utcáin –, majd visszapenderítette az ágyba, zöldesbarna szeme vidáman csillant.

– Nyugalom! – intette barátját. – Tényleg van még három napod. Elmagyarázta a szertartás menetét, miközben lecserélte a kötést.

– A Kentommen szó, amelynek jelentése „a kor eljövetele”, valójában a négy részből álló szertartás utolsó fázisára vonatkozik – magyarázta, miközben lefejtette a vásznat a sebről. – Ez a szertartás leglátványosabb része, erre kíváncsiak a legtöbben. A Kentommen-t javarészt azonban az egész háromnapos felhajtásra értik.

– A szertartás első része a Kaltatha, avagy „A Szürkülés” – magyarázta a bába, miközben óvatosan kitisztította a sebet. – Ez a rész holnap reggel kezdődik. A Kaltatha alatt a fiatalt – aki lehet férfi vagy nő, a lényeg, hogy nemes legyen – a szülei a Ligetbe vezetik – folytatta, utalva ezzel az elf főváros közepén fekvő, ősi erdőre.

Ailea egy tál tiszta vízben kiöblítette a sebtisztító rongyot.– Ha a Kaltathán áteső fiatal olyan magas rangú, mint Porthios, a

köznép többsége kihasználja az alkalmat, és a legszínesebb öltözékét vagy díszruháját magára öltve parádézik az utcákon. Ilyenkor táncolnak, és közben dalokat énekelnek, melyek olyan ősi eredetűek, mint maga a szertartás – mesélt tovább. – Ezért van az, hogy a palota felügyeli a ragyogó színű lobogók készítését – ezek szegélyezik majd a palotától a Ligetbe vezető utat.

– Jó volna látni – szúrta közbe Kova.Eld Ailea tüzetesen megvizsgálta a sebhelyet, ahol a tőr Kova

vállába csapódott.– Szerintem holnapra elég jól leszel ahhoz, hogy kimehess a

felvonulásra.Még egyszer kiöblítette a sebet, majd a hátsó ajtón keresztül

kiöntötte a tálban lévő vizet.– Mi történik Porthiosszal a Ligetben? – kérdezte a törpe.– A Szóló a Liget közepébe vezeti Porthiost, majd szertartásosan

hátat fordít neki – felelte a bába. – Porthios három napig marad

egyedül a Ligetben, semmit nem ehet és csak a Ligetben csordogáló patakból ihat. Senki nem léphet be a Ligetbe, nehogy megzavarja, és ő sem próbálhat meg távozni onnét.

– Szerintem őröket kellene állítani – jegyezte meg mogorván a törpe, próbálva nem kimutatni, mennyire kedvére való a bába gondoskodó érintése.

– Ó, állítanak is – nyugtatta meg Eld Ailea. – Az elf nemesek egymást váltva állnak őrt szertartási kardjaikkal – olyanokkal, mint amilyet Tyresian hozott javításra.

– Tényleg szükség van az őrökre? – kérdezte Kova.– Valószínűleg nem – vallotta be a karcsú elf. – Ha valaki

megbukik a Kaltathán – vagy a Kentommen bármelyik részén –, az azt jelenti, hogy az illetőt örökké gyermeknek fogják tekinteni, függetlenül attól, hány éves.

Kova lenyűgözöttnek tűnt. Ailea tovább folytatta.– Porthios megtisztítja magát a Ligetben, leveti magáról a

gyermeki élet teljes rétegét. Az utolsó reggelen megfürdik a patakban, ahonnan testben és lélekben megtisztulva emelkedik ki.

– Azon a harmadik reggelen egy szürke köpenyt hoznak neki, ami a ki nem alakult képességeit jelképezi, majd kivezetik a Ligetből – fejezte be Eld Ailea. – Ezúttal nem lesz vigasság az utcákon. Valójában a köznép mindig ügyel rá, hogy egyáltalán ne nézzen a Kentommen fiatalra, miközben szürke köpenyében végigvezetik az utcákon.

– Miért? – tudakolta a törpe.– Azért, mert a fiatal se nem gyerek, se nem felnőtt. Gyakorlatilag

nem létezik. Az elfek nevetségesnek tartanák, ha valaki olyanra néznének, aki nincs is ott.

Kova felhorkant, ám ezúttal nem megvetése jeleként.– Ez egyáltalán nem hasonlít az én Teljes Szakáll ünnepségemre.

Az leginkább abból állt, hogy kaptam egy csomó ajándékot, meg egy nagy kupa sört. – Elgondolkozott. – Ha jobban belegondolok, az

sokkal inkább ínyemre volt, minthogy három napot étel vagy sör nélkül töltsek.

Ailea csendesen felnevetett és felhelyezte a tiszta kötést. Aztán odavitte Kovának a medál befejezéséhez szükséges kellékeket.

Tanis kora este tért vissza a palotából, felkészülve rá, hogy a boltban töltse az éjszakát. Egyszerű vacsorát készített hármójuknak: egy vekni barna kenyeret, egy fél sajtot, a tavaly ősszel elraktározott édes almák utolsó pár szemét és egy korsó sört. A nap végül lebukott a nyárfák csúcsa mögött, utolsó sugarai átszűrődtek az áttetsző, zöld leveleken, az árnyak pedig megnyúltak és végül belepték a várost. A félelfnek sikerült meggyőznie Eld Aileát, hogy nyugodtan magára hagyhatja egy darabig Kovát, mire a bába beleegyezett, mondván, hogy rengeteg befejezni való dolga akad.

– De senkit ne engedj be rajtam vagy a Szólón kívül – figyelmeztette Tanist.

– Miért ne?Úgy tűnt, mintha Eld Ailea mondani akarna valamit, de az utolsó

pillanatban mégis meggondolta magát.– A legjobb lesz, ha Kova egy kicsit nyugton marad. Tudod,

mennyire felizgatják a látogatók. – Majd megígérve Tanisnak, hogy reggel visszajön, gyorsan elindult az úton, majd eltűnt.

– Még hogy Kovát felizgatják a látogatók! – jegyezte meg csendesen a félelf, majd megcsóválta a fejét.

A kovács másnap reggel hangzavarra ébredt.– Reorx kohójára! Mi ez a ricsaj? – követelte. A bolt puha árnyai

alapján úgy ítélte, hogy a nap épphogy csak felbukkanhatott az égbolton.

Tanis megmoccant fekhelyén, melyet a Kova asztala melletti vastag szőnyegből készített magának, és felkelt, hogy kinyissa a redőnyöket. A törpe egyik könyökére támaszkodva nézett ki a színkavalkádba. Tucatnyi elf özönlött végig a boltja előtt, szilaj

hangon és ismeretlen nyelven dalolva. A kovács csak egy-két elf szót ismert fel, de még azokat is furcsán ejtették.

– Az ősi nyelv – magyarázta Tanis –, Kith-Kanan idejéből való, habár némelyik dal azért ennél újabb keletű. A Testvérgyilkos Háborúk óta aratott elf győzelmeket ünneplik és az élet különböző szakaszait dicsőítik, gyermekkortól az öregségig. És azokat is ünneplik, akik nagy dolgokat vittek végbe életük során. – Megtorpant és fülelt, arcára merengő kifejezés ült. Hirtelen egy sötét rózsaszín köpenybe öltözött elf állt meg a bolt előtt, új dalba kezdve.

– Nézd csak, Kova! – kiáltotta Tanis, kerülve a törpe tekintetét. – Ez rólad szól! Ez is ősi nyelven íródott.

– Ne mondd! – kiáltott fel a törpe. Kikászálódott az ágyból és óvatosan belebújt egy világoszöld ingbe, Eld Ailea legújabb művébe. Kisimította az inget a kötés felett. – Nos, kölyök, mit mond?

– Azt mondja – felelte Tanis fülelve –, hogy te egy fejedelmi törpe vagy. – A félelf gondosan félrefordítva arcát, még jobban összpontosított.

– Folytasd, pajtás! – sürgette Kova. – Mondd!Sietségében véletlenül mindkét lábát bricsesze egyazon szárába

dugta, és ide-oda kellett mozognia, hogy minden a helyére kerüljön. Tanis rásandított.

– Azt mondja, hogy igazán értesz a fém megmunkálásához – nem is, valódi „művésze” vagy.

Kova lenyűgözöttnek látszott és kikandikált az ablakon.– És még csak nem is hiszem, hogy ismerem az úriembert.Oda sem nézve dugta egyik lábát a csizmájába, miközben fél

lábon ugrált. Odakint az elf hátravetett fejjel énekelt tovább, kezét pedig összekulcsolta köpenye előtt. Több elf is összegyűlt körülötte, őt hallgatva.

– Azt is mondja – folytatta Tanis –, hogy vitéz harcos vagy és elsőrangú, hűséges bajtárs.

– Nos, ez kétségtelenül igaz – felelte Kova, kezében lóbálva a másik fél csizmát. – Milyen szép dal!

Tanis alig bírta elfojtani mosolyát.– És azt mondja, hogy be kellene fejezned az öltözködést és

követned kellene Tanthalas, félelfet a Kaítarha-felvonulásra, mielőtt mindketten elkéstek.

– Ő… – kezdte Kova, majd megtorpant. – Micsoda? – Egyik szemöldökét felvonva mozdulatlanul állt, éppen a csizmájába készült belebújni, míg Tanis végül nem bírta tovább visszatartani a nevetést.

– Te… te ostoba! – A törpe a kacagó félelfhez vágta csizmáját, aki még éppen idejében bukott le előle.

Tíz perccel később kiléptek a boltból, a színek, illatok és hangok vad forgatagába. Némi duzzogás után a törpe úgy döntött, hogy ismét szóba áll Tanisszal.

– Hová megyünk, pajtás? – követelte. Figyelemre méltóan egészségesnek látszott ahhoz képest, hogy csupán pár nappal korábban késelték meg.

Tanis két ház közé mutatott, amik ugyanolyanok voltak, mint a többi rózsakvarc épület, rózsaszínben ragyogtak a reggeli napfényben.

– A felvonulók azon az utcán fognak végigmenni. De szerintem először vegyünk reggelit valamelyik utcai árustól.

A törpének tetszett az ötlet, így aztán egy stand előtt ülő, cukrozott pirítóst áruló fiatal elfhez léptek. Falatozás közben megkerültek egy asztalt, amelynél az egyik elf Krynn különböző lényeinek furcsa álarcait árulta: minotauruszokét, erdei lényekét és mocsári törpékét, habár ez utóbbiak szemmel láthatóan nem keltek valami jól. Qualinesti lakói nem szívesen öltöztek alacsony, bűzös lényeknek, a mocsári törpék kellékeinek netovábbjának számító hamis döglött patkányt szorongatva. Egy másik árustól szarvas kolbászt vettek forró, ropogós zsemlével és végül egy-egy korsó fűszeres teát, ami a törpe szerint majdnem olyan finom volt, mint a

sör. Tanis erszénye könnyebb volt ugyan, mint amikor nekivágtak az utcának, de a gyomruk sokkal inkább tele volt.

– Ettől a reggelitől aztán rendbe jön a törpe egészsége – jelentette ki Kova, gondosan megtörölgetve zsíros ujjait sötétbarna bricseszében. – Mit gondolsz, ebédkor is itt lesznek még? – tette hozzá reménykedve.

– Minden bizonnyal – felelte Tanis és már éppen mondani akart valamit, amikor észak felé újabb látványosság vonta magára a figyelmét. A tömeg hirtelen megsokasodott és összetömörült. Az ifjú észrevette a palotaőrök fekete-ezüst szertartási sisakforgóit. Abba az irányba mutatott.

– Itt jön Porthios és a Szóló – kiáltotta az erősödő lármában, Kova pedig bólintott.

Porthios és Solostaran kísérői egy nagy négyszög négy sarkán vonultak, míg a Szóló és idősebbik fia fejedelmi léptekkel haladtak az alakzat közepén. A tömeg szétnyílt a szótlan csoport előtt, akik nem néztek se jobbra, se balra.

Kova fel-le ugrált, bal kezével jobb vállát szorongatva.– Nem látom! – panaszkodott. Közben a tömeg összesűrűsödött

körülöttük és a tolakodásban rövidesen elszakadtak egymástól.– Kova! – kiáltotta Tanis. – Utána találkozunk a boltnál! Ám a törpét elsodorta a tömeg.A kíséret közeledtével támadt lárma elhalkult, mikor Porthios és

kísérői elhaladtak.– Erre egész életedben emlékezni fogsz! – mondta egy elf apa a

lányának, akit szemmel láthatóan jobban érdekelt, hogy behabzsolja a kezében tartott cukrozott pirítóst, mint a szeme előtt íródó történelem.

Tanisnak elállt a lélegzete a Szóló higgadt megjelenése láttán, akinek arca parancsoló, válla pedig feszes volt. Aranyló köpenye ugyanúgy csillogott, mint a fején ülő arany diadém. Mellette az

egyszerű, sötétzöld köpenybe öltözött Porthios hasonló büszkeséggel lépkedett vele egyszerre.

A félelf lába a földbe gyökerezett, mikor a Szóló és Porthios elhaladt előtte; az irántuk érzett büszkeség és irigység tusakodott a lelkében. Azon tűnődött, hogy vajon kik állnak majd mellé, mint szülők, mikor eljön az ő Kenfommen-jének az ideje, avagy emberi vére miatt vajon megtagadják-e tőle ezt a jogot?

A tömeg a Szóló után sietett, ám Tanis ott maradt, ahol volt. Aztán elindult az ellenkező irányba.

Kova szitkozódva fogta a vállát, ahogy több elfnek is nekiütközött, és azt kívánta, hogy bárcsak megtalálná az az ostoba félelf. Ám csaknem fele olyan magas volt, mint az elfek, így aztán azok úgy sodorták magukkal, mint falevelet a felduzzadt folyó.

Végül a tolongó testek tömegén keresztül egy ismerős alakot pillantott meg, aki tőle nagyjából harminclábnyira egy kapualjban állt.

– Miral! – kiáltotta el magát Kova. A mágus ruganyos léptekkel indult felé, arca meglepetést tükrözött, majd intett neki, hogy csatlakozzon hozzá, de a törpe csak kétségbeesetten megvonta a vállát. Ha egyszerűen utat tudott volna törni magának a tömegen keresztül, akkor arra is képes lett volna, hogy Tanis mellett maradjon.

A magas mágus nagyobb sikerrel tört át az elfek között, mint ő, és a csuklyás alak nemsokára a törpe mellé lépett és behúzta egy újabb kapualjba.

– Könnyebb, ha valami szilárd dologhoz kötöd magad és hagyod, hogy körülfolyjon a tömeg – jegyezte meg a mágus egy fanyar mosoly kíséretében. Csendben figyelték a vörös, zöld, sárga és kék hullámokban elhaladó, daloló elfeket.

– Mi történik most vele? – tudakolta Kova. A mágus döbbentnek látszott.

– Kivel? – kérdezett vissza.– Porthiosszal. – Kova a távolodó menet felé mutatott, a nyüzsgő

tömeg felett csak az őrök tollforgói látszottak. – A Ligetben történt virrasztás után.

– Két évtized alatt nem tanultad meg, miből áll a Kentommen szertartás? – kérdezte meglepetten Miral.

A törpe sértődötten válaszolt.– Láttam már kisebb szertartásokat, de semmi olyasmit, amire

különösebb figyelmet szenteltem volna.– Á. – A mágus bölcsen bólintott és Kova boltja felé indult. –

Nos, a Kaltatha után – ez a háromnapos virrasztás neve, ami ma veszi kezdetét – Porthiost három, fekete köpenyt, kesztyűt és álarcot viselő nemes kivezeti a Ligetből. A Szóló nem lesz jelen. Egy nappal korábban visszavonul, hogy meditáljon és imádkozzék.

– Porthios szürke köpenyt visel majd, ahogyan Gilthanas is, aki visszatér egyéjjeles virrasztásáról a Remény Folyójára néző Kentommenai-kath-ról. – Miral egy pillanatra elhallgatott. – Jártál már ott?

Kova bólintott.– A városlakók egyik testvérre sem szentelnek majd figyelmet –

folytatta a mágus. – Ez a Kentommen előírásainak egyike.– Tudom – felelte Kova. – Ailea elmesélte. Hová megy Porthios? A mágus kikerült egy kék és szürke zászlót lobogtató gyereket,

majd tovább magyarázott.– A három nemes a palota alatt lévő kőkamrába vezeti. Ez egy

árnyas terem, Porthiosnak pedig a szoba közepén, a fénygyűrűben kell ülnie.

Megkerültek egy tölgyfaalakú kvarcházat, majd befordultak a sarkon.

– Az álarcos nemesek háromszög alakban gyűlnek az ifjú köré – folytatta Miral. – Őket Ulathi-nak, Figyelőknek nevezik, és mindegyiküknek megvan a maga szertartásos neve: Tolethra,

Ambíció; Sestari, Irigység; és Kethyar, Dölyf. Mindannyian könyörtelen kérdéseket tesznek fel neki, megvádolva őt azzal, hogy önző ambíciói vannak, mások nagysága után sóvárog és hogy ostobán gőgös. Haragjukkal, nógatásukkal, gúnyolódásukkal és kritikájukkal az ifjúnak a Ligetben szerzett lelki tisztaságát és akaratának erejét teszik próbára.

Kova maga elé képzelte a jelenetet és megborzongott. Még mindig sokkal jobban tetszett neki saját Teljes Szakáll mulatsága.

– És mi a lényege a kérdezősködésnek… Hogy is hívják?– A Kentommen-nek ezt a részét Meíerhkanará-nak, avagy a

„Szív Árnyának” nevezik – magyarázta Miral. – A lényege pedig, mint ahogy elnevezése is sejteti, az, hogy fény derüljön az ifjú szívében esetlegesen megmaradt árnyakra. Ha ez a helyzet, akkor a fiatal megijed, feldühödik, vagy kétségbe esik szavaik hallatán. Ha felkiáltasz, elsírod magad, vagy ha akár egyetlen arcizmod is megrándul, akkor megbuktál a próbán. Ha azonban a próbatétel végén az ifjú még mindig nyugodt és békében van önmagával, akkor az Ulathi-k bólintanak és távoznak a teremből, nyitva hagyva maguk mögött az ajtót.

A törpe hirtelen megértette, hol fejlesztette ki a Szóló a nyugtalanság esetén arckifejezését uraló áthatolhatatlan álarcot. Azon tűnődött, hogy vajon Porthiost, és ami azt illeti, Tyresiant, hogyan fogja megváltoztatni a saját Kentommen-jük.

Megérkeztek Kova boltjához. Tanisnak nyoma sem volt. A törpe hálát adott az isteneknek, hogy pár percig kedvenc kőpadján pihenhet – habár ezt ő maga sosem ismerte volna el –, és beinvitálta Miralt. A varázsló belegyezett, és rövidesen egy csomag sós, kétszersült quith-pá-t falatoztak, amelyet Kova visszafelé menet vásárolt. A törpe egy korsó sört tartott az egyik kezében, a mágus vizet ivott.

– És hogy vagy, barátom? – érdeklődött Miral. – Kiderítettél valamit azokról, akik ezt az ocsmány csapdát állították?

A törpe a második kérdésre csak egy fejrázással válaszolt, ám az első kérdésre megfelelve kijelentette, hogy olyan egészséges, mintha fele ennyi idős volna.

– Tanis és Eld Ailea remekül gondoskodtak rólam. Semmi mást nem adtak, mint egészséges ételeket és italokat. Szörnyű volt – tette hozzá savanyúan.

– És volt valami hatása annak a főzetnek, amit itt hagytam? –kérdezte Miral. – Kíváncsi voltam rá, hogyan tűröd, hogy minden órában meg kell innod egy csésze teát.

– A főzetnek? – A törpe meghökkent. – Nem. Ailea annyi hideg vizet és tejet erőltetett belém, hogy szinte lebegtem. Azt állította, hogy ez megakadályozza a seblázat, de semmilyen főzetet nem ittam. Persze hacsak nem keverte bele a vízbe. Kitelik tőle.

– Nem, ezt a főzetet forrón kellett volna meginni – felelte a mágus. – Nos, mindegy. Talán elfelejtettem itt hagyni a gyógyfüveket. Az utóbbi időben annyi a dolgom, hogy nem is tudom, tényleg megcsináltam-e valamit, vagy csak akartam.

Kova hirtelen könnyű léptek hangjára lett figyelmes.– Ez biztosan Tanis lesz – mondta.A jövevény azonban egy fiatal, búzaszőke hajú, tengerkék szemű

elf kislány volt, éppen olyan magas, mint Kova. Egy szót sem szólt, aztán fecsegni kezdett.

– Ezt Eld Ailea küldi Tűzkovács Kovának, vagy Tanthalas, félelf-nek – mondta, egy összehajtott pergament nyújtva a törpe felé.

A gyermek továbbra is ott maradt a kovács előtt, egyik lábáról a másikra állt, miközben a törpe kibontotta a papirost és a rá írt szavakra sandított.

– Kova, Tanthalas – olvasta hangosan. – Azonnal gyertek! Rájöttem valamire Xenoth-tal kapcsolatban. Ailea.

A törpe felpillantott.– Mi a…? – Egy hosszú percig üveges tekintettel meredt a

lánykára, aztán hirtelen meglátta az előtte ácsorgó gyermeket. – Mit

akarsz, kislány? – morogta.– Eld Ailea azt mondta, hogy kapok tőled egy játékot, ha szaladok

az üzenettel. – A gyermek még mindig kapkodta a levegőt. – Nehéz munka volt. A menet visszafelé tart. Nagy a tömeg odakint? –nyafogott.

Kova a kredencre bökött.– Ott vannak. Vidd, amelyik tetszik. Milyennek láttad Aileát,

amikor eljöttél, kislány?A gyermek már ki is nyitotta a szekrényt és mohón turkált a

játékok között.– Izgatottnak – felelte. – Folyton azt hajtogatta: „Most már

minden világos. A sebhely. A „T”. A levegő. Most már értem.” És gyakorlatilag kilökött a hátsó ajtón.

Kova zavartan pillantott Miralról a játékok között kotorászó gyermekre.

– A sebhely. A „T” – mélázott. – A levegő?– Egyetlen elfet sem ismerek, akinek T-alakú sebhelye lenne –

mondta Miral, félretolva a zacskó quith-pá-t. – Talán Tyresiant kivéve.

Kova izgatottan ült fel.– Ez az! Tyresian karja sebes a sok éves kardvívástól. Ailea

bizonyára kapcsolatba hozta őt Lord Xenoth halálával.Leugrott a padról és az ajtó felé iramodott.– Gyerünk, sietnünk kell! – kiáltotta Miralnak. – Vidd, amelyiket

csak akarod! – szólt oda a kislánynak.A mágus a törpe sarkában loholt, miközben utat törtek maguknak

az ünneplő tömegen keresztül, akik most, hogy Porthiost hátrahagyták a Ligetben, ismét elözönlötték az utcákat.

A gyermek boldogan maradt hátra Kova boltjában, könyékig elmerülve a játékok között.

Ailea nyugtalanul járkált fel-alá a házában, időnként apró öklével nyitott tenyerébe csapott. Ez a férfias mozdulat meglehetősen

szokatlanul hatott egy elf nő esetében, ám Ailea remegett az izgatottságtól.

– Biztosan ez lesz az! – suttogta maga elé. – Hát persze!A kandallónál sarkon fordult és visszaindult a bejárati ajtó felé.

Ismételten az ajtóhoz lépett és kikukkantott az utcára.– Hol lehetnek? – zsémbelődött. – Vajon megtalálta már őket

Fionia? Remélem, nem tévedt el…Hátulról kattanást hallott és becsukta a bejárati ajtót.– Kova? Tanthalas? – kiáltotta, arcára csaknem macskaszerű

kifejezés ült. Keresztülvágott az üres szobán, elsietett a kandalló mellett és megtorpant a konyhába vezető küszöbön. – Ki…?

Az alak megfordult és Eld Ailea ereiben megfagyott a vér. Több évszázados élete során még soha nem érzett ehhez fogható rettegést. Tenyere izzadni kezdett és levegő után kapkodva, vakon lépett vissza, nekiütközve egy asztalnak. Három kép és Kova egyik játéka esett a földre.

Az alak követte az üres szobába, Ailea pedig kinyitotta a száját, hogy felsikoltson.

Ám a hang soha nem hagyta el ajkát. Csendben rogyott a földre. Az alak távozott.

Miután Tanis elvált a felvonulóktól, a lehető legelhagyatottabb mellékutcákat választotta, ami nem volt nehéz dolog, tekintve, hogy Qualinost legtöbb lakója követte Porthiost és a Szólót a Ligetbe. Fél órát bóklászott, mígnem egy utcai árus kiáltása rá nem ébresztette, hogy azt ígérte Kovának, hogy a boltnál találkoznak.

Rövidesen odaért a törpe lakjához, és mindössze egyetlen élőlényt talált ott – egy szőke elf kislányt, aki boldogan játszott a több tucat fajátékkal a padlón. Fioniaként mutatkozott be, beszélt Eld Ailea üzenetéről, ami ott hevert a padon, és kijelentette, hogy a törpe az összes játékot neki adta.

Tanis elolvasta a levelet és már kint is volt az ajtón, rohanva, mielőtt még a kislány befejezhette volna a mondanivalóját.

Később csak néhány dologra tudott visszaemlékezni a nagy rohanásból; egész Qualinesti egy elmosódott, éneklő, táncoló és fecsegő paca volt csupán. Egyszer megpillantotta Tűzkovács Kovát egyedül egy utcasarkon állni, amint úgy tekintgetett körbe, mintha elvesztett volna valakit, ám mire újra szétnyílt a nyüzsgő tömeg, addigra a törpe már eltűnt. A félelf továbbloholt.

A bába rózsaszín-szürke házának bejárati ajtaja nem volt bezárva, de ebben nem volt semmi szokatlan. Csak kevés qualinesti elf zárta az ajtaját; a bűnözés olyannyira jelentéktelen volt itt Qualinostban, hogy nem volt mitől tartani. Tanis bekopogott, először finoman, majd erősebben, mikor nem hallotta a bába szokásos válaszát, hogy „Jövök már, jövök, jövök.” Felkiabált a második emeleti ablakba, de onnan sem jött válasz.

Az egyik szomszéd kidugta fejét házának bejárati ajtaján és furcsán nézett az ajtót döngető félelfre.

– Ailea biztosan itthon van – kiáltotta a szomszédasszony. – Öt perce sincs, hogy az ablakban láttam.

Tanis végül kinyitotta az ajtót és belépett a házba. Még mielőtt szeme hozzászokott volna a félhomályhoz, már tudta, hogy baj van. Arra számított, hogy a bába izgatottan siet majd elő az egyik hátsó szobából, hogy elmondja, megoldotta Xenoth halálának rejtélyét.

Ehelyett a halál szagát érezte.Az idős asszony a kandalló előtt feküdt, a hátán, saját vérének

tócsájában. Kerek szeme – az emberi szem, melyet sosem szégyellt – vakon meredt a gerendás mennyezetre. Több tucat apró festmény volt szerteszórva a szobában. Tanis észrevette, hogy Ailea még meg tudott mozdulni a halálos csapást követően: széles vércsík húzódott a bejárati ajtótól a kandalló előtt leterített szőnyegig. Ruhájának egyik ujja felcsúszott könyöke fölé, halványlila szoknyája pedig kissé

felgyűrődött, látni engedve karcsú lábikráját és térdét. Ailea másik kezében két kisgyermeket ábrázoló képet szorongatott.

Tanisnak még arra sem volt ereje, hogy felkiáltson. Azon vette észre magát, hogy az elf asszony apró teste mellett térdel, nem törődve a vérrel, amely eláztatta lábszárvédőjét és mokaszinját. Ailea szoknyáját vércsíkok csúfították. Azon kapta magát, hogy reménytelenül próbálja letörölni, és csak még jobban elmázolja a vért. Megérintette a bába arcát, azt remélve, hogy tenyerén talán megérzi az asszony leheletét. Az elf teste azonban jóllehet meleg volt, már elnehezült a haláltól.

Az ifjú ujjai vértől vöröslöttek. Sarkára ült, szíve elszorult a bánattól és a dühtől.

Hirtelen arra lett figyelmes, hogy valaki már jó ideje döngeti az ajtót, ami abban a pillanatban kivágódott mögötte. Tanis megfordult és szembenézett a jövevénnyel.

– Hatalmas Reorx! – kiáltott fel Kova. – Ailea!

Félúton Ailea házához, Kova elvegyült az elfek tengerében és szem elől tévesztette Miralt. Ám arra gondolva, hogy egy magas elf több eséllyel verekszi magát keresztül a tömegen, mint egy négy láb magas hegyi törpe, továbbindult, anélkül, hogy tovább keresgélte volna.

Miral akkor érte be, amikor először bekopogott Ailea ajtaján. Úgy tűnt, a mágus kifulladt.

Kova nem törődött vele. Ehelyett dörömbölni kezdett az ajtón. Végül benyitott, meglátta Tanis könnyáztatta arcát felé fordulni, majd felkiáltott a félelf mögötti alak láttán…

…Aztán Kova felnézett a kandallópárkányra vérrel felírt szavakra, melyek már kezdtek megbarnulni, ahogy a vér száradt. – Ailea – szólt az üzenet –, sajnálom.

– Halljátok hát az ítéletet, amelyet meg kell hoznom – szólalt meg később a Szóló a Nap Tornyának szószékéről. Több száz elf tolongott a bejáratnál, akiket a közelgő Kentommen vonzott ide, habár a központi terembe csak a nemesek tehették be a lábukat, amikor a Szóló udvart tartott. A háttérben folyamatos duruzsolás hallatszott.

– A Testvérgyilkos Háborúk óta elf nem ontotta elf vérét, Tanthalas – mondta Solostaran –, és nem csak udvarunk régi és hűséges szolgájának elvesztését fájlaljuk, hanem megsiratjuk a békét is, amelyet e város oly sokáig élvezhetett.

– Ám mielőtt meggyászolnánk a halottat, az, ki fejünkre idézte az árnyat, ugyanannak a sötétségnek kell, hogy alávesse magát. Ezért állsz előttem, Tanthalas, Félelf. Megvádoltak Eld Ailea bába meggyilkolásával.

– Valószínűleg ő ölte meg Lord Xenoth-t is – motyogta a szószéktől jobbra álló Litanas.

– Ebben a bűncselekményben, bölcsességemnél fogva bűnösnek találtalak – csendült Solostaran hangja.

Tanis, aki még mindig ugyanazt a véráztatta ruhát viselte, ami akkor volt rajta, amikor a palotaőrök elhozták Ailea házától, összerezzent, de tartotta magát. Mély morgást hallott a háta mögül és tudta, hogy Kova az.

– Így tehát kihirdetem, hogy téged, Tanthalas Félelf, száműzünk Qualinesti minden földjéről, és hogy az ország lakói elkerülnek majd, mintha sosem léteztél volna, nehogy ők maguk is hasonló büntetésben részesüljenek.

Tanis megszédült. A halál könnyebb lenne, futott át az agyán. Qualinost elhagyásának gondolatára sajogni kezdett a szíve, mintha tőrt döftek volna belé. Annak ellenére, hogy mindig is vágyott arra, hogy körbeutazza Krynnt, úgy gondolta, hogy mindig visszatérhet majd az elf fővárosba.

Tyresian zord, diadalittas pillantást vetett a Félelfre a Szóló szavai hallatán.

– Tanthalas, elfogadod-e az ítéletet? – kérdezte Solostaran.Tanis válaszra nyitotta a száját, bár fogalma sem volt, miféle

szavakat is fog mondani, amikor az egyik mellette álló őr megbotlott és Tanis meglepetten pislogott Kovára, aki mérgesen a pódium elé csörtetett.

– Nem tudom, hogy ő elfogadja-e vagy sem – méltatlankodott csípőre tett kézzel, bár szeme szomorú volt. – De Reorxra, azt tudom, hogy én nem fogom eltűrni!

A szószék körül állók döbbenten bámultak a törpére. Kova hirtelen fájdalmasan tudatára ébredt a rá meredő mandulavágású szempárokra, köztük az uralkodóéra. Bármelyik percben kirakhatják a szűrömet a városból, és akkor egyáltalán nem tudok segíteni a félelfnek, gondolta Kova. Hirtelen eszébe jutott Eld Ailea, és rádöbbent, így, hogy a bába halott, Tanist pedig száműzik, immáron kevés oka marad arra, hogy Qualinostban maradjon.

Megrázta a fejét és összeszedte a gondolatait. Ailea bizonyára megértené, ha most inkább azzal foglalkozik, hogy megvédelmezi Tanthalast, a bába kedvencét. Később, amikor egymaga lesz, majd megsiratja az idős asszonyt. Tanisnak azonban most volt rá szüksége.

– Nézd, Szóló – kezdte morajló hangon Kova, mielőtt még az uralkodó megszólalhatott volna. – Szemmel láthatóan mindent meghallgattál, amit ezek az elf lordok a történtekről mondtak – legalábbis, amit arról mondtak, ami szerintük történt. Emlékezz azonban, hogy nincsenek szemtanúk. Egyetlen tanú sincs.

– Ennek ellenére ezek a nemesek gyorsan megvádolták Tanist ezzel a sötét gaztettel – folytatta Kova. – Másokra is tudok gondolni, akik ugyanannyira – ha nem inkább – gyanúsíthatóak, mint a félelf, aki az utóbbi pár hétben megszerette Aileát.

– Megszerette! – horkantott fel Tyresian. – Színlelte!

– Te pedig, Lord Tyresian, egyike vagy a legfőbb gyanúsítottjaimnak! – harsogta a törpe az elf lordra mutatva.

– Lehetetlen! – hitetlenkedett Tyresian. – Porthiost őriztem a Ligetben, amikor az öregasszonyt megölték.

Kova egy pillanatra megzavarodott. Aztán tovább folytatta.– Itt van még a levél kérdése. Eld Ailea meggyilkolása feltehetően

kapcsolatban áll Lord Xenoth halálával. A bába rájött a rejtélyes halál nyitjára, és ennek eredményeképpen valaki megölte. Tehát akkor miért címezte volna a levelet nekem és Tanthalasnak, hogyha bizonyítéka volt rá, hogy Tanis kapcsolatban áll Xenoth halálával?

A Szóló szemmel láthatóan hajlamos volt arra, hogy engedje beszélni a törpét, annak ellenére, hogy Kova megsértette az udvari etikett szabályait.

– A levél azonban nincs meg, Tűzkovács Mester – szállt vitába Solostaran. – Rajtad kívül senki más nem látta. Miral mágus csak azt hallotta, amit te felolvastál, a gyermek, Fionia túl fiatal még ahhoz, hogy olvasni tudjon, Tanis pedig, aki szintén állítja, hogy látta, a legfőbb gyanúsított. Továbbá pedig Tanthalason kívül senki mást nem láttak a házba belépni vagy onnan távozni, mielőtt te és Miral megérkeztetek. Végül pedig, vajon ki kérne bocsánatot a gyilkos Aileától, ha nem olyasvalaki volt, aki közel állt hozzá?

– Én… – Kova hangja elakadt. – Bevallom, nem tudom, Szóló. Mindössze annyit tudok, hogy a mese, amelyet a bizonyíték próbál az ügy köré szőni, nem lehet igaz.

Egy ránc jelent meg a Szóló homlokán; arcán tanácstalanság kifejezése villant fel, és talán némi remény is.

– Minden tiszteletem a tiéd, Szóló, de ez nevetséges – ellenkezett Tyresian. Hangja halk volt, ám szeme villogott. – Mióta kérdőjelezi meg egy egyszerű kovács, ráadásul egy törpe, az udvar bölcsességét?

A Szóló feltartotta a kezét.– Tűzkovács Mester mindig is kötetlenül beszélhetett velem –

tiltakozott szelíden. Ebben a pillanatban Kova meglátta, hogy

menynyire fáradtnak és öregnek is látszik az uralkodó. – Kérlek – intett Solostaran a kovács felé, jelezve, hogy folytassa beszédét.

– Mindössze azt mondom, Szóló – jelentette ki nyersen a törpe –, talán megkellene engedni, hogy Tanis is elmondhassa a maga történetét.

– Azt már hallottuk – csattant fel Tyresian. – És nevetséges volt. „Mire megérkeztem, már halott volt.” Akkor miért volt friss a kezén a vér? És miért nem láttak a szomszédok senki mást be- vagy kimenni Tanison kívül? Logikusan végiggondolva mindössze öt perce volt, amely idő alatt a bába meghalhatott, és ez idő alatt egyedül Tanis lépett be a házba. Azt akarja elhitetni velünk, hogy…

– Elég! – parancsolta a Szóló érces hangon. Tyresian hirtelen elhallgatott.– Attól tartok, van némi igazság Tyresian szavaiban, Kova –

sajnálkozott Solostaran, visszafordulva a törpe felé. – Hallottuk Tanis történetét, és nem sok olyasmi van benne, ami felmenthetné a vád alól.

Kova azonban még nem fejezte be.– Olyan biztos, mint a hosszú szakállam, hogy különös dolgok

történnek itt, Szóló, és szerintem ezt te sem vitathatod. Megeshet, hogy ha kap némi időt, Tanis talán végiggondolhatja az eseményeket és bebizonyíthatja ártatlanságát. Most úgy tűnik, mintha mindenki eltökélte volna magát. Szerintem viszont megérdemli, hogy kapjon még egy esélyt.

Kova olyan hajthatatlan tudott lenni, mint egy öszvér, mikor éppen olyan hangulatban volt. A Szóló megfontolta a törpe szavait, majd mosoly suhant át ajkán.

– Mint mindig, az udvar bölcsessége elhalványul a te páratlan észjárásod előtt, Tűzkovács Mester. Megfogadom a tanácsodat.

Tyresian dühösnek látszott, de a Szóló ügyet sem vetett rá.– Tanthalas – mondta ismét hivatalos hanghordozásban, habár

szavaiból ezúttal hiányzott a hidegség. – Három napot kapsz rá, hogy

bizonyítékot lelj arra, hogy nem a te kezed követte el eme gaztettet, Eld Ailea meggyilkolását. Ha a harmadik napon napnyugtáig nem győzöd meg az udvart ártatlanságodról, akkor a kihirdetett büntetés érvénybe lép és örökké száműzünk Qualinesti földjéről.

– A félelf veszélyes! – ellenkezett Tyresian. – Egyre többen érkeznek a Kentommen-re. A szertartás három nap múlva kezdetét veszi. És ha újabb gyilkosság történik? Hány elfnek kell még meghalnia ahhoz, hogy a Szóló szembenézzen a tényekkel?

Solostaran komoran nézett körbe a teremben. Gilthanas, Litanas és Ulthen arcán ugyanaz a kínos kifejezés ült.

– Van még valakinek valami mondanivalója? – kérdezte. Litanasnak hirtelen mintha eszébe ötlött volna, hogy immáron ő a

Szóló tanácsadója. Előrelépett.– Egyetértek abban, hogy adjuk meg a lehetőséget Tanisnak arra,

hogy bebizonyítsa ártatlanságát, de úgy tűnik, némi aggodalom ütötte fel a fejét a nemesek között azzal kapcsolatban, hogy vajon tényleg tanácsos-e egy gyilkossággal vádolt személynek engedélyezni, hogy szabadon járjon Qualinost utcáin.

– „Némi aggodalom?” – horkant fel Tyresian. – Az enyhe kifejezés!

– A tanácsadómé a szó, Lord Tyresian – szólt közbe a Szóló. –Folytasd, Lord Litanas.

Litanas kihúzta magát, barna szemét egyenesen az elf lordra szegezte.

– Esetleg a következőt tudnám javasolni: Zárjuk el Tanthalast a lakosztályában három napra, és egy őr vigyázza az ajtaját. Engedélyezzük barátjának, Tűzkovács Kovának, hogy a félelf ártatlansága mellett szóló bizonyítékot gyűjtsön. A harmadik nap végén – rögtön a Kentommen után – találkozzunk Kovával, hogy megbeszéljük a helyzetet.

A Szóló komoran bólintott, ám zöld szemében mintha hála csillant volna.

– Van valami egyéb ötlet? Senki nem szólalt meg.– Akkor úgy lesz, ahogyan tanácsadóm, Lord Litanas javasolta.– Íme a bölcsesség, amelyet szóltam! – fejezte be. Ezekkel az ősi

szavakkal berekesztette az ülést. Még egy utolsó pillantást vetett Tanisra és Kovára, aztán elhagyta a termet, köpenye lebegett mögötte.

Ahogy Kova Tanishoz lépett, látta, hogy Miral beszélget vele.– Remélem Tanis, sikerül hasznot húznod az időből, amit a törpe

nyert a számodra, de attól tartok, bonyolult feladat lesz – jegyezte meg a mágus szomorú arccal.

– Szóval akkor azt hiszed, hogy én tettem? – kérdezte az ifjú.– Nem, szerintem, nem te tetted. Ám az ellened szóló

bizonyítékok kétségtelenek. – Miral megcsóválta a fejét. – Szólj, ha segítségre van szükséged, Tanis. Segíteni foglak, ahogy csak tőlem telik. A mágus sarkon fordult, majd szaporán távozott a teremből.

Gilthanas és egy másik őr lépett előre, hogy a félelfet a lakosztályába kísérjék.

Kova dühösen nézett mindkettőre, de meglepődve vette észre, hogy mindössze szomorúság ül a fiatal elf lord arcán.

– Az öreg bába nem érdemelte meg a halált – szólalt meg szelíden Gilthanas.

– Tudom – helyeselt Tanis. – Nem én öltem meg.– Ő hozott világra engem, Lauranát és Porthiost is – mondta

Gilthanas, majd mélyet sóhajtott. – Tanis, a józan ész azt súgja, egyedül te ölhetted meg Eld Aileát. A lelkem azonban reménykedik, hogy felmentést nyersz majd, hogy megóvd ezzel apám szívét.

– Örülnék, ha be tudnád bizonyítani az ártatlanságodat – tette hozzá egyszerűen. Gilthanas kiseperte aranyszőke haját zöld szeméből. Alacsonynak látszott a fekete egyenruhában. – De tőlem ne számíts semmiféle segítségre. Nem segíthetek. És ha bármilyen újabb rossz cselekedettel próbálkoznál… – Megérintette a fekete

ujjasán lévő ezüst emblémát, melyen a Fa és a Nap volt, a város és az őrség jelképei. – Kénytelen leszek megállítani.

Kova felhorkantott. Ez sokat segített. Tanis azonban látszólag megértette, mert bólintott, mire az őr a másik oldalára állt. Az ifjú lecsatolta kardját és átadta Kovának.

Gilthanas és az őr elvezették a törpe barátját.

25. fejezet

Nyomok után kutatva

ét nappal később, kora délután, Kova Qualinost utcáit rótta, nekikeseredve, amiért nem tudott bizonyítékot gyűjteni, és azon morfondírozott, vajon hogy szedjen össze az Eld Ailea

halálára vonatkozó nyomokat, amikor fogalma sincs, miért ölték meg. Mindenkivel beszélt már, aki esetleg tudhatott valamit, Ailea szomszédaitól kezdve egészen azokig az asszonyokig, akiknek nemrég segített a szülésben. Megállt a Toronynál, átadta Solostarannak a kész medált és elbeszélgetett pár elffel.

K

– A levél szerint Ailea megtudott valamit Xenoth halálával kapcsolatban – tűnődött, miközben leült a vásártér szélén.

A vásár, ami mindig is szín- és hangkavalkád volt, a mai napon még túláradóbbnak tűnt. Még soha nem látott ilyen tarka ruhákba öltözött elfeket, mint ma, Porthios szertartásának napján. Az elfek rendszerint szolid, földszínű ruhákat viseltek. A mai délutánon azonban rózsaszín, kék és bíbor ruhaköltemények úsztak el a törpe szeme előtt, és több elf is állat- vagy madárálarcot viselt. Az ünneplők mulatságára egyikük fának öltözve táncolt – sötétbarna bőrruhát viselt, fejére barna vászonzsákot húzott, melybe lyukakat vágott a szemének, kinyújtott kezében nyárfaágat tartott. Egy másik elf fehér tollakat erősített fejéhez és karjához, és fehér bagolymaszkot viselt. Egy harmadik, sötétzöld sárkányjelmezt viselő elf a Kith-Kanan mozaikon ugrándozott – társai legnagyobb örömére, ugyanis már évezredek óta nem láttak sárkányt Krynnen, már ha valaha is léteztek egyáltalán.

Az, hogy Porthios ifjúból felnőtté válik, látszólag okot szolgáltatott a Qualinestiben élők számára, hogy úgy viselkedjenek, mint a gyerekek, és ők kihasználták ezt a helyzetet.

Most az egyszer a qualinesti elfek félretettek valamennyit tartózkodásukból, és habár még mindig nem értek nyomába egy törpe Teljes Szakáll Nap szenvedélyének, azért már közel jártak hozzá.

Mennyire élvezte volna Ailea az ünnepséget, gondolta szomorúan Kova. Aztán gondolatait ismét az őt foglalkoztató kérdésre összpontosította.

– Vajon kinek mondhatta el? – motyogta, visszaemlékezve reggeli kutatására. – A szomszédja azt mondta, hogy egész délelőtt otthon volt, és rajtam és Tanison kívül senki mást nem látott a házba belépni.

– De Ailea akkor is biztosan beszélt valakivel – tette hozzá. Orrát sülő kolbász és forró quith-pa illata ütötte meg, és a törpe

beállt egy falatozó előtti sorba négy elf mögé. Továbbra is motyogott, ami, tekintve a karneváli hangulatot, szemmel láthatóan nem zavarta az elfeket.

Mi van akkor, ha kiderített valamit Tyresianról, valamit, amiről Xenoth-nak is tudomása volt? Az idős elf lord már évszázadok óta az udvarban élt; bizonyára óriási mennyiségű információ birtokában volt, amelynek egy része jobb lett volna, ha titokban marad.

– Tyresian ugyanazon indítékból ölte meg Aileát, mint ami miatt végzett Lord Xenoth-tal – mormolta. Azt kívánta, bárcsak beszélhetne Tanisszal, ám a félelf a palotába, saját lakosztályába volt bezárva.

A kovács végül sorra került és kifizette az árust, majd továbbindult, jókora falatot harapva a zsíros kolbászból és a kenyérből. Az ebéd azonban ízetlenné vált, amikor ráeszmélt, hogy azt kell tennie, amihez a legkevésbé van kedve: vissza kell mennie Eld Ailea házába, hogy nyomok után kutasson.

Percekkel később már a bába háza előtt állt, fel sem figyelve a körülötte örvénylő éneklő, jelmezbe öltözött elfekre. Egy fekete egyenruhás őr állt a bejárati ajtónak támaszkodva, és úgy tűnt, hogy feladata komorsága ellenére is megérintette a karnevál hangulata. Szúrós szemmel nézett Kovára, amikor a törpe lelépett a járdáról és a leredőnyözött ablak előtt álló fehér petúniaágyás felé tartott. A növények nem sérültek meg, és mikor Kova félrehajtotta a fehér, trombitaalakú virágokat, nem látott lábnyomot a termékeny talajban. A másik utcára néző ablak a második szinten volt. Ahhoz valaki nyakába kellett volna másznia az illető elfnek, hogy elérje.

Kova hirtelen tudatára ébredt, milyen képtelenség is a nyomkeresése.

– Mintha valaki fényes nappal az ablakon keresztül mászott volna be, mikor egy karnyújtásnyira volt tőle a nyitott ajtó – jegyezte meg halkan. – Kova, te fakilincs!

Felkelt és leseperte térdéről a fűszálakat. Az éles vonású, Gilthanasnál alig idősebb őr, még mindig őt figyelte. Kovának eszébe ötlött, hogy a szőke őr még nem igazoltatta.

– Járt valaki a házban a haláleset óta? – tudakolta a törpe. Az őr a fejét rázta.– A Szóló azt mondta, senki sem jöhet a ház közelébe, vagy léphet

be rajtad kívül, Tűzkovács Mester.Kova melegséget érzett az uralkodó iránt.– Vannak még őrök? – kérdezte.– Egy a hátsó ajtónál. Odabenn senki.A törpe eloldalazott a fal mellett és a ház háta mögé pillantott. Az

őr a hátsó verandán ülve egy paradicsomot majszolt, ami kétségkívül Ailea kertjéből származott. Amikor meglátta Kovát, talpra ugrott. A törpe azonban egy szót sem szólt; szerinte az őr ugyanúgy tudja vigyázni az ajtót ülve, mint állva, és Ailea bizonyára örült volna, ha valaki a kertje termését élvezi, amire neki többé nincs szüksége.

A törpe hátrált pár lépést. A ház mindössze egy szoba széles volt. A földszinten csupán az előszoba, mögötte pedig az ablaktalan konyha helyezkedett el, melyből csupán egy kicsiny hátsó ajtó nyílt a gyógyfüves kertre. A kandalló a lenti helyiségek között állt, felfűtve mind az előszobát, mind a konyhát. A kovács úgy gondolta, hogy Ailea szobája odafenn van, habár látni sosem látta.

Az őr nem tartóztatta fel Kovát, aki körbement és a hátsó ajtóhoz lépett. Aileát ismerve, ez is nyitva állt. A törpe mély levegőt vett és belépett a konyhába.

Ailea jelenléte még mindig erősen érezhető volt odabenn. A fal melletti kredencet cserépedényekbe tett szárított gyümölcsök és savanyúságok borították. Kovának eszébe jutott, hogy Tanisnak mennyire le kellett hajolnia az alacsony mennyezetű helyiségben, óvatosan elkerülve a gerendákról lógó metélőhagyma-, zsálya- és bazsalikom-füzéreket. Az illat ellenállhatatlanul Aileára emlékeztette Kovát. A törpét elöntötte a düh.

Állkapcsát megfeszítve ment keresztül a konyhán, amely a Tanisszal és a bábával közösen elköltött vidám ebédekre emlékeztette, majd áhítattal lépett az előszobába.

A szobát nem takarították ki azóta, hogy elvitték a bába holttestét. A vérfolt még mindig ott húzódott az ajtó és a kandalló között. A gyermekekről készült képek szanaszét szórva hevertek a földön. Az asztalt azonban felállították, és rajta az a kép állt, amelyet Eld Ailea szorongatott, mikor Tanis rátalált.

Kova átlépett a barnás folt felett és a kép után nyúlt. Ailea ügyes kezemunkája volt, és két gyermeket ábrázolt, melyek közül az egyik még csecsemő volt, és mindketten szőkék és zöld szeműek voltak. A csecsemő szeme tágra nyílt és őszinte volt, a másik gyermeké azonban mélyen ülő és komoly.

– Vajon kik lehetnek? – mormolta Kova. Ailea sosem jelölte meg a portrékat; fejből tudta, melyik kit ábrázol, bár több száz kép sorakozott a szűk szobában. Kova visszatette a képet az asztalra.

Úgy gondolta, még akkor sem ismerné fel a nyomot, hogyha az karddal a kezében szökkenne elé és párbajra hívná. Pillantása festményről festményre vándorolt, emlékébe idézte, hogyan nézett ki a ház, amikor Ailea még élt, és olyasvalamit keresett, ami nem illett bele a szoba lakályosságába. Végül fáradtan megrázta a fejét és felment a kőlépcsőn a második emeletre.

Ahogy a legtöbb személy esetében, Ailea hálószobája is többet árult el lakója egyéniségéről, mint azok a helyiségek, amiket bárki láthatott. Az emeleti szoba levendulától illatozott; a jó illatú gyógyfű csokrokban, szürke szalagokkal átkötve hevert a bába fésülködőasztalán, teknőspáncélból készült hajkeféje és ezüstberakásos fésűi mellett, amelyek különleges alkalmakkor szorosan tartották hajfonatát. Fekete vaskampók, Kova ajándékai tartották gazdagon hímzett rakott szoknyáit: lilákat, pirosakat, zöldeket és fényes sárgákat. Egy közeli asztalon egy új, vajszínű ing hevert, mely Kova kék és zöld ingjeinek volt a legújabb párja. Mellette egy gombolyag barna hímzőcérna és tű várakozott.

A szoba közepén egy nagy derékalj terpeszkedett lila és zöld ágytakaróval letakarva, míg a kandalló melletti alkóvban egy kisebb fekhely kapott helyet. A kandalló előtt egy ősrégi, lehorzsolt és rovátkákkal teli, ám kifényesített hintaszék állt. Belépett az alkóvba és meglátta a fekhely fejénél és lábánál álló lámpákat, a kandallón lévő üstöt, és a vastag halmokba rakott lepedőket, takarókat és pólyákat a közeli éjjeliszekrényen. A mennyezetbe vert hosszú vashorogról egy bölcső lógott. Kova rájött, hogy ez volt az az alkóv, ahol oly sok elf asszony hozta világra gyermekét.

Több órával később, mikor már kezdtek megnyúlni a késő délutáni árnyak, Kova végzett Ailea magánfeljegyzéseinek átvizsgálásával, miközben úgy érezte magát, mint egy tolvaj. A legtöbb pergamen szülésekre vonatkozott, vagy olyan, gyógyfüvekből készült orvosságokra, amik hatásosnak bizonyultak bizonyos betegségek gyógyításakor. A derékalj mellett álló

nyolcfiókos szekrény átvizsgálása semmi olyannal nem szolgált, ami Kova meglátása szerint kapcsolatban lehetett volna a bűnténnyel.

Aztán észrevette a fiókos szekrény tetején a finom ezüst- és aranykeretbe foglalt képet. A keret oldala fényesre csiszolódott, mintha a kép tulajdonosa gyakran állt volna itt a festményt nézegetve. A törpe megérintette vastag ujjával. A festék régi volt és elhalványult, Kova tudta, hogy az még nála is idősebb. Egy fiatal, törékeny elfet ábrázolt, akinek szeme zöld, arca macskaszerű volt, és egy idős, szögletes állkapcsú ember mellett állt, aki ruházata alapján földművesnek látszott. A háttérben egy takaros, ám kicsi házikó állt, az előtte futó utat fehér petúnia övezte. A két alak egymás kezét fogta, az arcukon ülő kifejezés pedig egyszerre tükrözött nagy megelégedettséget és szomorúságot.

Kova hirtelen úgy érezte magát, mintha egy ablakon keresztül lesne bele valakinek a magánéletébe, így aztán visszatette a képet a szekrény tetejére, majd az ágyat megkerülve fürgén a lépcsőhöz lépett. Itt semmi olyasmi nem volt, ami akár a legkisebb nyomot is rejtette volna Lord Xenoth-tal kapcsolatban.

Odakint már szürkület borította az utcát, mire Kova leért és ismételten kezébe vette azt a képet, amit Ailea a halálakor szorongatott. Nem Tanis portréja volt, azt Kova megtalálta odafenn, a derékalj melletti asztalkán. A képet a kezében tartva emlékeztette magát, hogy egy kicsit még mindig gyenge az életét veszélyeztető támadás után – habár tényleg csak egy kicsit –, így hát kényelembe helyezkedett a kandalló egyik oldalán álló kárpitozott széken. Lábát feltette egy zsámolyra, s felváltva a képre, illetve a játék vörösbegyre nézve hagyta, hogy elkalandozzanak a gondolatai.

Két éjszakával ezelőtt arra ért haza, hogy a játékkatonákon kívül semmi más nem maradt a faragott játékokból. Az asztal közepén azonban Fionia otthagyott neki egy kötszertől bolyhos rózsakvarcot, amin egy gyanúsan lekvárra emlékeztető piszokfolt virított.

Mit is mondott a gyermek? – Ailea izgatott volt. Folyton azt hajtogatta, „Most már minden világos. A sebhely. A „T”. A levegő. Most már értem.”

– A sebhely. A „T”. A levegő. – Kova mélyebbre fúrta magát a széken és a festményre bámult. – A sebhely. A „T”. A levegő – mormolta. – A levegő.

Kova hirtelen talpra ugrott egy „Reorx!” kiáltás kíséretében, mire mindkét őr csörömpölve rontott be a bejárati, illetve a hátsó ajtón. Az őrök azt látták, hogy a törpe egy festményt ölelgetve azt énekli:

– A levegő, a levegő, a levegő!

A Tanis lakosztályát vigyázó palotaőr azonban hajthatatlan volt. Senkinek nem engedélyezték, hogy belépjen a félelfhez. Még maga az őr is csak akkor látta, mikor egy konyhai kisegítő ételt hozott neki és elvitte a mosatlan edényeket, bár az ifjú rendszerint ilyenkor is a szoba hátuljában maradt, ahol nem lehetett látni őt.

– Hogyan gyűjtsek bizonyítékot, hogyha nem beszélhetek róla Tanisszal? – követelte a törpe, a festményt az őr arca előtt lóbálva.

– Nos?Az őr, aki csaknem olyan idős volt, mint Porthios,

megingathatatlan maradt.– A Szóló meghagyta, hogy senki nem léphet be hozzá –

ismételte.– Arra nem gondolt, hogy engem is kizárj, te ostoba! Az őr arca még makacsabbá vált.– Akkor menj és beszélj a Szólóval.– Fogok is! – fogadkozott Kova. – És visszajövök!Ám a Toronyban, a Szóló várószobájában sem járt nagyobb

szerencsével.– A Szóló visszavonult – magyarázta az egyik őr –, hogy

meditáljon és imádkozzon, ami a Kentommen szertartás része.

Egyetlen látogatót sem fogad, hacsak nincs válsághelyzet. Ha most félbeszakítjuk, az a Kentommen végét jelentheti.

A törpe mérgében gyakorlatilag a földhöz vágta a festményt.– Ez most válsághelyzet! Reorxra mondom, válságban vagyok!

Most pedig nyisd ki azt az ajtót. – Fenyegetően indult meg az őrök felé…

És hirtelen azon kapta magát, hogy két rövidkarddal néz szembe, amelyet két komor arcú őr szegezett neki.

– Sajnálom, Tűzkovács Mester – mondta az egyikük. Kova elkeseredetten emelte fel a kezét.– És most mi lesz? – Visszabaktatott a folyosón. – Ti, elfek és a ti

hagyományaitok! – kiáltotta vissza.Visszament a palotába. Ott aztán keresett egy helyet a lépcsőn,

hogy a gondolataiba merüljön. Egyedül Solostaran parancsolhatta volna meg a palotaőröknek, hogy engedjék be Tanis szobájába. Ám ő elvonult, és Kova úgy vélte, így is marad, hacsak nem támadják meg minotauruszok a várost, vagy nem történik valami hasonló horderejű dolog.

Porthios, aki valószínűleg amúgy sem segített volna neki, őrizet alatt állt a Ligetben, akit egy újabb Összeomlásig szintén nem lehetett megzavarni. Gilthanas megfogadta, hogy semmilyen módon nem segít Tanisnak és Laurana már több mint egy hónapja nem váltott egyetlen barátságos szót sem vele.

Kova felsóhajtott. Micsoda kiváló választéka a segítő kezeknek. Már nem először tűnődött el rajta, hogy talán el kellene költöznie valahová máshová, oda, ahol a sör nem vízízű és a bortól nem lesz virágillata.

Talán egy olyan helyre, mint Vigasz.A törpe azonban félreseperte ezt a gondolatot és még egyszer

számba vette a jelölteket. Ha Gilthanas egyáltalán hajlandó lenne meghallgatni az ötletét, minden bizonnyal akkora riadót fújna, hogy

egy jó ideig elriasztaná a gyilkost – valószínűleg addig, míg Tanist el nem űzik. Ami egyáltalán nem válna a félelf javára.

Ami annyit tesz, hogy csupán egyvalaki maradt…– Laurana, beszélnem kell veled! – kiáltotta Kova a zárt ajtón

keresztül.– Menj el, Tűzkovács Mester! – hangzott a durcás válasz.– Tanisról van szó.Szünet. Aztán ugyanaz a hang hallatszott, jóllehet most már

kevésbé volt morózus.– Nem akarok Tanisról hallani!– Remek! – zsémbelődött Kova. – Hagyjam tehát, hogy

meghaljon anélkül, hogy még egyszer, utoljára beszélt volna veled. Majd értesítelek a temetés időpontjáról. Már ha el akarsz jönni egyáltalán. – Lábával dobogni kezdett a márványpadlón, először hangosan, majd egyre halkabban.

Az ajtó kivágódott.– Várj, Kova! – kiáltotta Laurana kirontva a folyosóra, és

elviharzott a törpe mellett.– Gondoltam, ez talán működni fog – sóhajtott elégedetten Kova

az ajtó mellől. Belépett Laurana lakosztályába.A hercegnő megperdült és szembenézett a törpével, majd büszkén

visszatért apró szalonjába, amely a palota lakosztályaihoz tartozott; egy kandalló és egy kis asztalka állt benne, valamint két háttámlás szék, melyek egyikébe a törpe már bele is telepedett. Laurana becsapta maga mögött az ajtót.

A morcos tekintetet azonban rövidesen a zavar váltotta fel, amikor Kova nagy vonalakban felvázolta, amit kiderített.

– És aztán rájöttem: „az örökös”! – fejezte be a törpe. A hercegnő azonban még mindig zavartnak tűnt.

– A levegő?

– Az örökös1 – javította ki Kova. – Ezt mondta Ailea. A kezében tartott kép Gilthanast és Porthiost ábrázolja. A gyilkos, aki biztos vagyok benne, hogy végzett Lord Xenoth-tal is, meg akarja ölni a Szóló örökösét, Porthiost.

Ha valami nagyszerű válaszra várt, akkor csalódnia kellett. Laurana csak ült, halványsárga köpenyének szélét cirógatva, amelyet köntösére kapott fel.

– De mi mindannyian az örökösei vagyunk! – ellenkezett. – Én, Gilthanas és Porthios. Melyikőnk?

Kova hátradőlt. Mindvégig Porthiosszal gondolkodott. Miért ne jöhetne szóba Gilthanas és Laurana is? Az a valaki, aki fel akar jutni a ranglétrán, hogy maga váljék Szólóvá, őket is el kell, hogy tegye láb alól. Hiányoztak még ugyan egyes részei a kirakójátéknak, de még mindig volt rá egy napja, hogy felfedje a gyilkost, mielőtt a Szóló fogadalmát betartva száműzné Tanist.

Egy újabb gondolat jutott eszébe.– Mi lenne a legalkalmasabb időpont arra, hogy meggyilkolja

Porthiost, mint a saját Kentommen-je? – kérdezte.– Mi lenne a legalkalmasabb időpont arra, hogy meggyilkolja

mindannyiunkat? – tette fel az ésszerű kérdést Laurana. – Mindannyian ott leszünk a Toronyban. De miért, Kova? És különben is, a gyanúsított nem lehet elf. Mi nem teszünk ilyesmit.

Elfordult a törpétől és a tűzbe meredt. Kova pár percig csak ült, a hercegnőt nézve.

– Ó, kislány, olyan keveset láttál még a világból.Laurana azonban, aki még mindig tiltakozott, idegességében fel-

alá kezdett járkálni.– Azt akarod, hogy juttassalak keresztül az őrszemeken, hogy

beszélhess apámmal. De nincs elég bizonyítékod ahhoz, hogy felhatalmazzon rá, hogy félbeszakítsam a Szólót és érvénytelenítsem

1 Ez egy angol szójáték. Az angolban az „air” (levegő) és az „heir” (örökös) szavak kiejtése megegyezik; innen adódik a félreértés – a ford. meg).

a Kentommen szertartást – sorolta hevesen. – Az egyedüli bizonyítékod puszta találgatás arra vonatkozóan, hogy mire gondolt Eld Ailea mielőtt meghalt.

– Hát nem érted? – harsogta a törpe. – „Az örökös!” És az örökös portréját tartotta a kezében!

– Ha megparancsolom az őröknek, hogy engedjenek be, és kiderül, hogy mindez csak egy idős bába fantáziálása… – Hangja elakadt, arca elsápadt. – De ha mégsem teszem, és valami baj történik… – A székre rogyott. – Túl fiatal vagyok még ahhoz, hogy ilyesfajta döntéseket hozzak! – panaszolta.

Kova csak nézte őt, közben rádöbbent, hogy amit most lát, az egy elkényeztetett kislány nővé érése – már ha Laurana engedi kimutatni. A hercegnő talpra ugrott és tovább rótta a köröket a szobájában.

– Miért, Kova? – kérdezte újra. – Miért akarná valaki megölni a Szóló örököseit? Nem mintha egy percig is hinnék neked – tette hozzá gyorsan.

– Kapzsiság – találgatott Kova. – Bosszú. Őrület. Viszonzatlan szerelem. Tudod, ez nem olyasfajta terv, amit az ember egyik napról a másikra főz ki. Szerintem a gyilkos már évek óta tervezgeti.

– Nos, akkor… – Laurana hangja ismét elakadt. – Akkor bizonyára olyasvalakiről van szó, akit ismerünk.

– Nyilvánvalóan – csattant fel Kova. – Miért, mit gondoltál? Egy hosszú pillanatig metsző tekintettel méregették egymást,

majd Laurana elfordult.– Tudod, azzal nem segítünk Tanisnak, ha veszekszünk – jegyezte

meg halkan.Kova morgott egyet.– Milyen közel áll Tyresian az örökösödéshez? – kérdezte

valamivel halkabban.– A Szólósághoz? – Laurana meglepettnek tűnt. – A Harmadik

Családból való. A miénk az Első Család.– Akkor a Második Ház tagjai maradnak?

Laurana elgondolkodva bólintott.– Milyen közel lenne Tyresian az örökösödéshez, ha nem venne

el? – erősködött tovább Kova.– Ó, úgy a tizenkettedik vagy tizenharmadik lehetséges örökös

lenne – felelte Laurana, majd összehúzta a szemét. – Nem gondolod őszintén, hogy Tyresian az…? Elvégre ő is nemes!

Kova úgy döntött, hogy Lauranának még sokat kell tanulnia az életről, így aztán ejtette a témát és más taktikához folyamodott.

– Mennyire van biztonságban Porthios? – kérdezte. Laurana ismét felé fordult.

– Több mint egy tucat őr áll a Liget körül. Nem látják, de ha kiált, meghallják. Nem hiszem, hogy bárki is el tudna surranni mellettük.

Kova felkelt ültéből és körbejárta a szobát. A kandallópárkányon Laurana furcsa sárkányszobrai sorakoztak. Kézbe vett egy aranysárkányt és vizsgálgatni kezdte.

– És Gilthanas ma éjjel az őrök között lesz? Ott legalább biztonságban van.

– Jaj, nem, Kova – válaszolta Laurana. – Gilthanas egész éjjel a Kentommenai-kath-nál fog virrasztani.

A hely neve ismerősen csengett, de Kova az elf kifejezések özönével ismerkedett meg az utóbbi napokban.

– A Kentommenai-kath?– A Remény Folyójára néz, Qualinosttól nyugatra – magyarázta

Laurana.Most már rájött, ott piknikeztek Tanisszal és kis híján ott zúzta

halálra magát.– Nyilván lesz vele egy őr – folytatta a törpe, meghajlítva a

szobrocska egyik lábát. A fém lágysága alapján tiszta aranyból készülhetett. Laurana óvatosan elvette tőle a sárkányt, kiegyenesítette a lábát, majd visszatette a kandallópárkányra.

– Egy őrjárat kíséri Gilthanast Qualinostból a Kentommenai-kath-hoz – magyarázta, miközben visszaült a helyére. – Az őrök

otthagyják, és ő napkeltéig egyedül marad. Aztán egyedül tér vissza Qualinostba, a Kentommen utolsó részére.

Kova úgy érezte, mintha egy jeges érintés kígyózna végig a hátán.– Egyedül lesz?Laurana eddig is sápadt arca még jobban elfehéredett. Mikor

végül megszólalt, válasza kijelentés volt, nem kérdés.– Veszélyben lesz, nemde?– Laurana – kérdezte –, megbízol bennem?A hercegnő töprengett egy keveset, majd bólintott. Haján

megcsillant a tűz fénye.– Akkor figyelj rám – folytatta Kova. – Van egy tervem!

26. fejezet

A csel

ét órával éjfél előtt egy ezüst cérnával hímzett vízkék köntöst viselő aranyszőke hajú alak jelent meg a Tanis lakosztályába vezető folyosón és ragyogó mosolyt villantott

az őrre.K

– Üdv – mondta, majd kedvesen tétovázott egy kicsit – ezt a mozdulatot gyakorolta az elmúlt órában a tükre előtt.

Az őr elvörösödött. Lauralanthalasa tudta, hogy korábban természetesen már látta őt messziről, de még soha nem állt ilyen közel a Szóló lányához.

– Ööö… üdv – köszönt vissza. A lány ismét elmosolyodott.– Nem azt kellene mondanod, hogy „Ki van ott?” – kérdezte

könnyedén.A Gilthanasszal nagyjából egykorú, mézszőke hajú elf nyelt

egyet, majd félszegen elvigyorodott.– De hiszen… tudom, ki vagy – suttogta. – Így aztán minek

kérdezzem meg?– Ó – Laurana lesütötte a szemét, majd ferdén rásandított. – Ez

nagyon bölcs válasz.Hangja csodálatot sugárzott, éppen csak annyit, amennyit Kova

szükségesnek tartott.– Sosem fogja bevenni az őr – vitatkozott Laurana mindössze egy

órával ezelőtt. – Ennyire ostobának nézed a palotaőröket?Ám a törpe kitartott terve mellett.

– Bízz bennem! Láttam, hogy néznek rád azok az ifjoncok – felelte. Erre Laurana elpirult. Kova tovább folytatta. – Majd' ledöntöd őket a díszegyenruhába bújtatott lábukról.

– Jaj, Kova, ne légy már nevetséges! – csattant fel a lány.Most azonban már nem volt annyira biztos benne. Az őr térde

határozottan remegett. Laurana ezt a reakciót egy enyhe lefolyású gyomorrontásnak tulajdonította, amelyet valamilyen zsíros Kentommen ételtől kaphatott.

– Kérlek, látnom kell Tanthalast – búgta kedvesen, majd negédesen félrenézett. (– Kova, ezt soha nem fogja bevenni! – tiltakozott. – Bízz bennem! – ismételte a törpe.)

Az őr hirtelen szerencsétlennek látszott.– Senkit nem engedhetek be.Laurana hagyta, hogy arcvonásai csalódást tükrözzenek.– Még engem sem? – suttogta. – Annyira, de annyira fontos.

Remélte, hogy szeme megtelik könnyel, ami Kova szerint rendkívül fontos. De azt még jobban remélte, hogy nem neveti el magát.

Most jött a kockázatos rész. Gyorsan előrenyúlt és kikapta a nagy kulcskarikát az őr zsebéből, majd olajozott mozdulattal a zárba csúsztatta a kulcsot.

– Ó, biztosan nem lesz semmi gond – fuvolázta, cseppnyi könyörgést csempészve a hangjába. – Tessék…

Az őr azonban felocsúdott és Laurana csuklóját gyengéden, ám határozottan megragadva eltolta őt az ajtótól.

– Sajnálom, Hercegnő, de a parancs az parancs.Laurana meglepetten vette észre, hogy hangjából őszinte sajnálat

árad.Néhány puhatolódzó lépést tett hátrafelé, távolabb húzva az őrt

Tanis ajtajától.– Ó, csak abban reménykedtem… – Engedte, hogy hangja

elnyúljon és nagyon erősen arra a kiscicára gondolt, amelyik kiskorában elpusztult. Szerencsére érezte, hogy zöld szeme megtelik

könnyel, majd pislogott egyet, mire egy nagy csepp gördült végig az arcán.

Az őr, aki nyilvánvalóan úgy érezte magát, mint holmi gazember, elengedte a csuklóját és nézte, amint Laurana kecsesen ellép mellőle, vászon zsebkendőjével törölgetve már amúgy is száraz szemét. Mikor az őr megfordult, hogy ismét elfoglalja őrhelyét, Laurana megbotlott és feljajdult. (– Ne túl hangosan, nehogy valaki más is odajöjjön! – figyelmeztette Kova. – Épp csak annyira, hogy meggyőzd az őrt és elleplezz vele egy apró neszt.)

A fiatal őr egy szempillantás alatt mellette termett, karját a lány dereka köré fonva támogatta.

– Mi a baj? – kérdezte.– Jaj, a bokám – nyafogta, miközben úgy érezte magát, mint egy

idióta. – Ez a cipő! (– Kova, már évek óta nem volt a lábamon ez a cipő! – ellenkezett. – Annál könnyebb lesz elesni benne – biztatta a törpe.) Ismét feljajdult.

Az őr mögött egy alacsony alak, vállán egy kötélhágcsót és bőrzsákot cipelve elsurrant, elfordította a Tanis ajtajában lévő kulcsot, majd besurrant a szobába, a kulcsot a zárban hagyva. Laurana rájött, hogy az ajtó nyitva maradt. Remélte, hogy az őr nem ellenőrzi le az ajtót, mikor visszateszi a kulcsot a zsebébe.

A hercegnő biztosította róla az őrt, hogy vissza tud menni a szobájába. Szívből jövő köszönetet mondott neki a segítségért, majd lassan elindult a folyosón, vissza a szobájába, próbálva ügyelni rá, hogy sántítson.

27. fejezet

Menekülés a veszedelembe

anis minden bizonnyal meghallotta a Laurana és az őr között lezajló beszélgetést. Várakozva állt az egyik oldalon, amikor Kova besurrant a szobába. A törpe átnyújtotta neki a kardot,

amit Tanis átadott a palotaőröknek, mikor elvezették. Aztán a kovács egyetlen szó nélkül, ujját a szájára szorítva az ablakhoz lépett és kikémlelt rajta. A húsz lábbal mélyebben fekvő külső fal egy darab elvarratlan lepedőnek tűnt.

T– Mit csinálsz? – kérdezte tőle suttogva Tanis.Kova ismét csendre intette a félelfet, majd kibontotta a

kötélhágcsó végén lévő vaskampókat és kicsúsztatta őket az ablakpárkány felett. Újra lepillantott az udvarra. Még mindig üres volt; a legtöbb palotalakó Qualinost utcáin ünnepelt. A vigadozás hangjai beszűrődtek az ablakon.

A törpe elégedettnek tűnt és átlendítette az ablakpárkányon a hágcsót. Aztán leellenőrizte, hogy a nagy zsák biztonságosan ül-e a vállán, majd tömzsi lábát a könyöklő felett átemelve a létrára lépett, egy pillanatra megtorpanva és mutatva Tanisnak, hogy kövesse. Lehunyta a szemét, várva, hogy elmúljon enyhe tériszonya.

A félelf azonban megmakacsolta magát.– Tudod, mi jár azért, ha valaki nem engedelmeskedik a

bebörtönzési parancsnak? – kérdezte.A törpe ismét kinyitotta a szemét és dús szemöldöke a homlokára

szaladt.– Száműzetés! – sziszegte Tanis.

Kova visszahajolt az ablakon, úgy suttogott Tanis fülébe.– Akkor meg mi vesztenivalód van? – kérdezte halkan. – És

különben is, majd visszajössz.Pár perccel később Tanis a hágcsóról az udvar talajára lépett, és

figyelte, ahogy Kova megránt egy kötelet, ami elválasztotta a hágcsót a még mindig az ablakpárkányba kapaszkodó vashorgoktól.

– Saját találmány – tette hozzá halkan a törpe, miközben egy körtefa mögé húzta az ifjút. Egy darabig a bőrzsákban kotorászott, majd egy mocsári törpe álarcot húzott elő. Mutatta Tanisnak, hogy vegye fel.

A félelf mogyoróbarna szeme elkerekedett.– Azt akarod, hogy mocsári törpének öltözzek?– Csak egy jelmez – vitatkozott suttogva a kovács. – Ennek

segítségével fogsz eljutni a nyugati hídig.– Egy hat láb magas mocsári törpe? – sziszegte Tanis.Kova csendre intette.– Ez volt az utolsó az utcai árusnál. Még szerencsésnek

mondhatod magad, hogy eldobtam a vele járó döglött álpatkányt.– De…Kova megindult előre.– Laurana azt mondta, hogy az elfek egészen éjfélig jelmezben

lesznek, amikor is az ünnepség véget ér, aztán pedig egy komor időszak következik, míg a Kentommen véget nem ér. Ez azt jelenti, egy óránk van arra, hogy kisurranjunk Qualinostból.

Tanis még mindig a kezében tartotta a mocsári törpe álarcot, olajzöld bőrét, torzonborz szakállát és buta arckifejezését vizsgálva. Elvörösödött a dühtől.

– Ha azt hiszed, elfutok, akkor félreismertél – jelentette ki anélkül, hogy lehalkította volna a hangját. Megfordult, mintha el akarná hajítani az álarcot.

Kova megragadta a karját.

– Bízz bennem! – csattant fel, legalább ezredszerre már, jutott eszébe. A félelf szemében a dühöt határozatlanság váltotta fel. –Bízz bennem! – suttogta újra Kova.

Tanis végül felöltötte az álarcot.– Nevetségesen érzem magam – hangzott elfojtott hangja a

maskara mögül.– Remekül nézel ki! – biztatta Kova. – Gyere! Keresztülmentek az udvaron és a kerteken, majd megkerülték a

palota elejét és az utcára kibukkanva elvegyültek az ünneplő elf tömegben.

– Ezek sosem alszanak? – kérdezte ingerülten a törpe, mikor már sorozatban a harmadik elf ütközött neki.

– Csak nagyon keveset, amíg a Kentommen be nem fejeződik. Tanis hangja kongott az álarc mögött.Kova az utca szélén, az épületekhez tapadva araszolt előre,

nehogy elsodorják a mulatozók.Fél órával később áthaladtak a város nyugati szélén emelkedő

kecses boltív alatt, majd dél felé fordultak, a felé a híd felé, amely a Remény Folyója felett ívelt keresztül. A kikövezett fasor összeszűkült, és mindkét oldalon fák szegélyezték. Az ünneplők egyre fogyatkoztak, míg Kova és Tanis csaknem maguk maradtak az éjszakában. Tanis le akarta venni az álarcot.

– A legjobb lesz, ha vársz vele, amíg átmegyünk a hídon, pajtás – figyelmeztette Kova.

A gondolattól, hogy éjszaka kell átkelnie a hídon, miközben a Remény Folyója több száz lábnyira dübörög alatta, kavarogni kezdett a gyomra. Azzal hessegette el magától az érzést, hogy sietve előadta Tanisnak, amit az elmúlt két napban megtudott, jobban mondva azt, amit kiokoskodott.

– Tehát azt gondolod, hogy valaki megtámadja a Kentommenai-kath-nál virrasztó Gilthanast? – kérdezte Tanis.

– Megvan az eshetősége – felelte Kova. – És pillanatnyilag az eshetőségekre kell támaszkodnunk.

A kétnapos Kentommen ünnepség után a hidat vigyázó őrök természetesen már hozzászoktak a jelmezes-álarcos vigadozókhoz. Csak álltak és nézték, ahogy a törpe egy jól megtermett mocsári törpe társaságában a hídra lép. Kova megragadta Tanis karját, persze csak azért, hogy megtámassza a félelfet.

Ekkor hirtelen patacsattogást hallottak a hátuk mögül és ismerős nyerítés harsant fel az éjszakában. Kova sarkon fordult.

– Fürgeláb!A mögöttük lévő homályban, a híd bejáratánál, az egyik őr a

kantáránál fogva tartotta az állatot.– Kova – kiáltotta az őr, hangja visszhangot vert a szakadékban. –

A barátod téged akar.A törpe nem tudta, mitévő legyen. Ha hazaviszi az állatot, akkor

magára hagyja Tanist, akinek így egyedül kell szembenéznie a gyilkossal. Ha magukkal viszik, elárulja őket az átkozott nyerítésével. Végül intett az őrnek, aki elengedte az öszvért, mire az állat sietve a törpe felé rohant.

Kova, elkerülve Fürgeláb szaglászó orrát, előhúzta a kötélhágcsót és lefejtette róla azt a kötelet, mellyel elválasztotta a vashorgoktól. A kötél egyik végét Fürgeláb nyakörvéhez erősítette, a másik végét pedig a híd nyugati végén álló nyárfához kötötte. Tanis elrejtette az álarcot a bozótban. Fürgeláb bőgése visszaverődött a sziklákról, miközben az ifjú és a törpe felkaptattak az ösvényen.

Az éjszaka sötét volt, egyetlen hold sem világított az égen. Kova érezte a moha dohos szagát, és hallotta, hogy Tanis kapkodva szedi a levegőt a háta mögött. Az a nap, amikor ők ketten megpihentek a Kentommenai-kath-nál, mintha évszázadokkal ezelőtt lett volna, akkor, mikor még Xenoth és Ailea is élt.

Szerencsére az elfek – és még a félelfek is – meglehetősen jól látnak a sötétben, a törpék éles szeme pedig a több éves föld alatti

bányászmunka eredményeként hozzászokott a sötétséghez. Így aztán meglehetősen gyorsan haladtak a szakadék szélén végigfutó ösvényt követve.

– Hacsak Gilthanas és a kísérete nem szaladnak, akkor rövidesen utol kell, hogy érjük őket – suttogta Tanis, mikor megpihentek egy füves tisztáson. Kova elfordította tekintetét a jobbján lévő meredek szakadékról és egyetértően bólintott. Továbbindultak.

Az ösvény elkezdett emelkedni, és Kova itt-ott bütykös fákat és gránitdarabokat pillantott meg. Egy elágazáshoz értek. Az ösvény még meredekebb lett, és rövidesen mindketten erősen ziháltak.

A következő pillanatban léptek zaját hallották és beugrottak egy kiugró gránittömb mögé. Kova kikukkantott és két alakot látott távolodni, akik visszafelé tartottak Qualinostba.

– Gilthanas őrei – suttogta Tanis, amikor hallótávolságon kívülre kerültek. Megkétszerezték erőfeszítéseiket, mivel Gilthanas most már őrizetlenül maradt.

A fák végül ritkulni kezdtek, a földön pedig egyre több gránitdarabot lehetett látni. Kova tudta, hogy már közel járnak a sziklás gerinchez.

– Figyeld csak! – súgta neki Tanis.A távolban egy tiszta tenor hang szállt a magasba, csaknem olyan

ősi szavakat énekelve, mint az ösvényt szegélyező sziklák.– Gilthanas virrasztó-dala – magyarázta a félelf. – Arra kéri a fák

és a föld szellemeit, hogy védelmezzék meg Porthiost és vezéreljék őt ezek alatt a napok alatt. Gilthanas ezért fegyvertelen. Azt mutatja ezzel az erdei szellemeknek, hogy megbízik bennük.

A dal a szakadékban visszhangzott, és a törpe megborzongott.– Az én Teljes Szakáll Napom egyáltalán nem ilyen volt – lehelte.

– Hála Reorxnak érte.Továbbindultak, ezúttal sokkal óvatosabban, most, hogy már a

Kentommenai-kath közelében jártak. Ha nem akarták, hogy Gilthanas meglássa őket, azt még kevésbé szerették volna, ha lelepleződnek a

gyilkos előtt, aki ott lapulhatott bármelyik szikla vagy fa mögött. Kova érezte, hogy tarkóján feláll a szőr, és hogy megnyugtassa magát, kezét az övén lógó kalapács nyelére helyezte.

Végül odaértek a Kentommenai-kath-hoz. Kova a társa vállára tette a kezét és mindketten megálltak, figyelve, ahogy Gilthanas előre-hátra lépked a hegygerincet körülölelő gránitlapokon. Tanis mutatta, hogy jobbra kellene kerülniük, mire a törpe bólintott. Lopakodva osontak a sziklákat használva fedezékként. Vagy kétszáz yardnyit haladtak így a hegygerinc pereme mentén, onnan, ahol az éneklő Gilthanas állt. Elhaladtak az utolsó fák mellett, majd kilépve a nyílt terepre, gyorsan lebuktak egy feldőlt gránittömb mögé.

Kova kikukkantott a szikla mögül. Gilthanas egy dísztelen, szürke köpenyt viselt, csuklyája a fejébe volt húzva és a sziklaperem szélén állva a fekete mélységbe bámult, miközben olyan siraloméneket dalolt, amelynek dallamvezetése idegennek tűnt az emberi vagy törpe fül számára.

– Mire várunk? – suttogta mogorván Kova, mire Tanis megrázta a fejét.

– Nem tudom. Talán megpróbálhatnánk közelebb kerülni hozzá. Barátja beleegyezően bólintott. Tanis meglazította az övén lógó

tőrt, és a törpe is hasonlóképpen cselekedett, miközben megindultak a sziklatömbök között. Mindehhez Gilthanas esdeklése zenei aláfestésként szolgált.

– Rosszat sejtek, Tanis – morogta halkan Kova. – Olyan érzésem van, mintha arra várnánk, hogy…

A föld kicsúszott a törpe lába alól.

Csoszogó hang hallatszott, olyan, amikor valami kavicsnak súrlódik, és egy elfojtott szítok szakította félbe a kovács mondanivalóját. Tanis megperdült és a fejét forgatta.

– Kova! – suttogta olyan hangosan, amennyire csak merte, miközben leguggolt, hogy biztosan kikerüljön Gilthanas

látómezejéből. – Kova!Válasz nem érkezett, csupán Gilthanas változatlan tenorja

hallatszott.Tanis magát átkozta. Miért nem figyelt jobban? A fejét csóválta.

De hiszen a törpe itt volt közvetlenül mögötte. Hova tűnhetett?A kövek között egy árnyfolt – jobban mondva egy, még a

környezetnél is sötétebb fekete folt – vonta magára Tanis figyelmét, és közelebb mászott, hogy megvizsgálja. Mikor közelebb húzódott hozzá, nedves fuvallat csapta meg az arcát, és ekkor meglátta, hogy a sötét folt egyáltalán nem holmi árny. Egy hasadék volt az, a sziklán végigfutó repedés, pontosan egy kőtömb mögött.

Ő maga átlépett felette anélkül, hogy észrevette volna. Kova azonban tömzsi lábával és kisebb lépteivel…

Ó, az istenekre, ne, morogta magában Tanis, majd hasra vetette magát és bekukkantott a hasadékba.

– Kova! – suttogta a sötét mélységbe, ám az árnyak elnyelték a hangját. Semmi válasz.

A repedés elég nagy volt ahhoz, hogy átférjen rajta a törpe, még ha szűkösen is. Tanis kétségbeesetten próbált gondolkozni. Kova akár meg is üthette magát odalent – vagy valami rosszabb is történhetett vele.

– Kova! – próbálkozott még egyszer, de válasz még mindig nem jött. Az ifjú teljesen egyedül maradt.

Ebben a pillanatban kiáltás hallatszott Tanis háta mögül, Gilthanas dala pedig megszakadt. A félelf talpra ugrott.

– Nem kellene itt lenned! – kiáltotta az elf. – A Kentommen megtiltja…

Tanis visszanézett a repedésre, amely elnyelte Kovát. Aztán amilyen gyorsan csak tőle telt, kardját kivonva csusszant sziklától szikláig.

Egy alak állt Gilthanas előtt, akit még a félelf éles szeme is alig tudott kivenni. Egy lépést tett előre.

– Ki vagy te? – kiáltotta Gilthanas hátralépve. A sziklaperem fenyegetően közel volt a sarkához.

Az árny szótlanul még közelebb lépett. Gilthanas jobbra-balra nézett, ám az idegen elállta az egyetlen menekülési útvonalat.

– Ki vagy?Miközben Tanis fedezék mögött maradva próbált olyan közel

húzódni, amennyire ez csak lehetséges volt, észrevette, hogy az alak olyan mozdulatot tesz, mintha össze akarná szedni az erejét egy támadáshoz. A félelf előugrott a sziklák közül.

– Gilthanas! – kiáltotta.Unokatestvére felé fordult. Ugyanebben a pillanatban a köpenyes

rárontott az elfre. A szőke ifjú sikoltva tűnt el a perem mögött. Egy újabb kiáltás hallatszott, ami hirtelen félbeszakadt.

A gyilkos az erdő felé vetette magát, Tanis pedig habozott, nem tudta, hogy kövesse-e a támadót, vagy menjen oda, ahol Gilthanas eltűnt. Ám abban biztos volt, hogy a szakadék elnyelte az elfet. A félelf a gonosztevő után iramodott, be a fák közé.

Mindössze tíz-húsz lépést szaladt, amikor az aljnövényzet összezárult körülötte. Ösvény nem volt; de akkor hova tűnhetett a támadó? Tanis átkozta a kacsokat, melyek beleakadtak kardjába, és a sötétségbe sandított. Visszafojtott lélegzettel hallgatózott, ám nem hallotta ellenfele zihálását.

Tanis visszament a gránitlapokhoz, oda, ahol unokabátyja eltűnt.– Gilthanas! – kiáltotta reményvesztetten a sötétségbe. – Kova! Aztán mégis kapott választ, de nem olyat, amilyet remélt.Egy árny tűnt fel az ifjú mögött, erős kezét a félelf vállára téve,

majd meglökte. Miközben Tanis felbukott, még hallotta a támadó szavait:

– Sajnálom, Tanis.

28. fejezet

„Árnyak közé hanyatlott az ősi királyság”

ova nyaktörő sebességgel csúszott lefelé a keskeny kőaknában. Elkeseredetten rúgkapált, megpróbált valamiféle kiszögellést vagy repedést találni, ahol

megkapaszkodva megállíthatná – vagy legalább lelassíthatná – zuhanását. Ám a kőcsúszda olyan volt, akár az üveg: évszázadok alatt tükörsimára csiszolta a lezúduló esővíz. A törpét körbezárta a sötétség. A csúszda jobbra fordult.

KÉppen azon kezdett el töprengeni, hogy vajon mikor ér véget sötét

utazása – hogy váratlanul és véresen fog befejeződni, amikor a csúszda hirtelen szilárd kőfalba ütközik, az kétségtelen –, amikor észrevette, hogy csökken az akna esése. A lejtő kezdett vízszintbe állni.

Mire a csúszdának végre vége szakadt, már csaknem vízszintes volt, Kova lendülete pedig araszolássá lassult. Az egyik pillanatban még a kőcsúszda fogta közre, a másikban pedig már nem volt körülötte más, csupán a sötét, dohos levegő.

– Reorx! – szitkozódott Kova a levegőben hadonászva, majd nagyot csobbanva jéghideg vízbe pottyant. A kötélhágcsó, amelyet mindvégig a kezében szorongatott, mellé esett.

A törpe csapkodott és köpködött, köhögve a fémízű víztől – míg végül rádöbbent, hogy valami oknál fogva nem süllyed mélyebbre.

Ekkor vette csak észre, hogy négykézláb áll és a víz a könyökéig ér. Valójában, ha nem csapkodott volna, nem is lett volna vizes.

Mindez – és ráadásként még az is, hogy a zuhanástól újra felnyílt a vállsebe – egyáltalán nem javított a hangulatán.

– Reorx kohója! – fortyogott, miközben kikászálódott a sekély medencéből. Rögtön meg is bánta, hogy megszólalt. Szavai visszhangot vertek a körülötte lévő sötétben, mintha egy hatalmas barlangban lenne. Kovának az a zavarba ejtő benyomása támadt, hogy a sötétség dühösen kavarog, mintha megneheztelt volna rá, amiért megtörte a csendet. A törpét kirázta a hideg. Kétségtelenül a jeges víztől, nyugtatta meg magát, de zsémbelődését azért egyelőre megtartotta magának.

A hidegtől reszketve egy rövid időre leült a fagyos talajra, és megpróbálta kifújni magát. Körülnézett, de egy szikrányi fényt sem látott, ami egyáltalán nem meglepő az éjszaka közepén egy hegy belsejében, gondolta. Nem tudta volna megmondani, mennyit zuhant: az is lehet, hogy csak rövid utat tett meg, de az is, hogy lezuhant egészen a szakadék feléig. Szíve összerándult, mikor az odafenn maradt félelfre gondolt. Kova megrázta a fejét. Jelenleg mindössze annyit tehet Tanisért, hogy egy komor imát mormol Reorxhoz és megpróbál kikecmeregni innen, bárhová esett is.

Kova az őt körülvevő sötétséget fürkészte. A törpék rendelkeztek egyfajta különös látással, amelynek segítségével meglátták a tárgyak által kisugárzott hőt, ami Kovát cseppet sem segítette idelenn a hideg sötétben.

Ám hirtelen mégis megpillantott valamit – két, halvány, kör alakú, lebegő valamit, ott, ahol tudta, hogy a medencének kell lennie. A körök annyira homályosak voltak, hogy alig látta őket, és halványzölden foszforeszkáltak. Aztán egy újabb pár kört vett észre, majd egy újabbat, amik lassan sodródtak előtte.

Kova bőrruhája és bricsesze zsebeit kezdte tapogatni, amíg meg nem lelte, amit keresett: kovát és acélt, taplót és egy gyertyacsonkot.

Szerencsére ezek egy darab olajos bőrbe voltak csavarva, így szárazon maradtak. A törpe pillanatok alatt szikrát csiholt, amiből apró láng keletkezett.

A remegő fényben az előtte álló medencét csiszolt ónixnak vélte. Megborzongott, amikor meglátta a furcsa, halvány fények forrását: a jéghideg vízben úszkáló halakat. Maguk a halak fakók és petyhüdtek voltak, nagyjából alkarnyi méretűek, és akkora kidülledt szemük volt, mint egy csészealj. A halovány foszforeszkálás a szemükből áradt. A gyertyafény szemmel láthatóan zavarta őket, mert csendben elúsztak, a sötétséget keresve, melyben immár évszázadok óta éltek zavartalanul.

– Az istenekre, miféle hely ez? – motyogta a kovács a bajsza alatt. Felemelte a gyertyát és körülnézett. Szürke kövön állt – valószínűleg mészkő, gondolta. A falak szintén ugyanebből az anyagból voltak. Ám a szikla túl simának, túl egyenletesnek tűnt ahhoz, hogy természetes képződmény legyen. Sztalagmitszerű, magas szikladarabok nőttek ki a padlóból, azonban ahogy a törpe közelebb lépett, látta, hogy fodros és díszesen kifaragott oszlopok azok. Kova tudta, hogy ezeket nem a víz, hanem élő kezek formázták. Lassan körbejárt a hatalmas teremben, összerezzenve, amikor meghallotta saját lépéseinek hangát, de aztán továbbindult.

Rájött, hogy ahová lezuhant, az egyáltalán nem holmi barlang, hanem valamilyen csarnok. Oszlopok sorakoztak a falak mellett, melyek a magasba nyúltak, ahová Kova gyertyájának fénye már nem ért el. Padsorok álltak valamiféle emelvénnyel szemben, a mögött pedig széles lépcsősor húzódott, melynek fokai az ismeretlenség homályába vezettek.

A kőfaragások rendkívüli kézügyességre vallottak; Kova végighúzta tenyerét a gondosan lecsiszolt éleken és az oszlopok csavart díszein. Ehhez fogható munkát ma már nem láthatott senki, de a kovács biztos volt benne, hogy törpe kezek munkája. Nem lehetett más idelenn, oly mélyen a föld alatt. Ugyanakkor igen ősi

munka volt. Az évek olyan súlyosan nehezedtek a helyiségre, akár a Kovát a külvilágtól elválasztó több tonnányi szikla. De miféle hely lehet ez, ilyen közel az elf királysághoz? Bizonyára nagyon régi, talán még magánál Qualinestinél is ősibb.

Hirtelen eszébe ötlött valami, és a gyertya apró lángja megrebbent, amikor a törpe keze remegni kezdett. Egy gyermekkorában tanult vers szavai tódultak kéretlenül az ajkára. Emlékezett rá, ahogy kiskorában apja ölében ült. Ez egyike volt azon kevés emlékeknek, amelyet apjáról őrzött, aki akkor halt meg, amikor ő még csak gyermek volt. A törpe elbűvölve hallgatta, ahogy apja csendesen énekel a tűz fényében egy ősi királyságról:

A thán gonosz szavára a kapukat bezárták A lélekharang hideg kongásával. Elzárták a napfény népei elől,Árnyak közé hanyatlott az ősi királyság.

Kova megborzongott, mikor eszébe jutott nagyapja, aki a Törpekapu Háborúk során esett el, majd megfordult, azon töprengve, vajon hol lehet.

– Thorbardin? Pax Tharkas? – suttogta az árnyaknak. Meglehet, mondta magának, hogy az elfek egy újabb ördögi slamori-ján estem keresztül, mondjuk azon, amelyik az ősi törpe fővárosba, vagy az elf-törpe várba vezet. Ha ez a helyzet, akkor legjobb lesz, ha minél hamarabb eltűnök a gyűlölt rokonoktól.

Kova puhatolódzva indult tovább, nem nagyon volt kíváncsi arra, merre is jár.

Tanis keményen a sziklafalból kiálló szűk gránitlapnak ütődött, ami harminclábnyira volt a peremtől, és több száz lábnyira a völgy aljától.

Mikor nekicsapódott, a kőlap megrázkódott és megmoccant a súlya alatt. Egy maréknyi kavics gurult le róla, majd csendesen pörögve zuhantak alá. A kő alig észrevehetően megdőlt a messze alant futó folyó felé. Tanis kapaszkodót keresett, miközben föld és kavics záporozott rá, eltömve szemét-száját. Baljával sikerült megkapaszkodnia egy darab, szilárdan álló kőben, így nem csúszott tovább.

Kipislogta szeméből a port.– Gilthanas! – kiáltott fel.Unokabátyja kezdett lecsúszni a kőlapról, és közel állt ahhoz,

hogy a mélybe zuhanjon. Tanis kétségbeesetten nyújtotta ki a karját és megragadta Gilthanas csuklóját. Először megijedt, hogy a többletsúly miatt majd nem tudja megtartani magát, és mindketten lezuhannak, de sikerült megvetnie a lábát egy sziklarepedésben. Hasra feküdt a sima kőlapon és küszködve próbálta megtartani Gilthanast. Nem tudta eldönteni, hogy az ifjú őr él-e még vagy sem. Kétségbeesett.

Kétségbeesettségét csak fokozta a rájuk telepedő éjféli sötétség.Tanis már érezte is, hogy tenyere sikamlóssá válik az izzadságtól.

A kőlap újabb pár hüvelyknyit ereszkedett. Vajon meddig tudja még megtartani az elfet? Már nem mintha számítana. A kőlap bármelyik pillanatban leszakadhat.

Tanis óriási erőfeszítéssel még jobban megmarkolta Gilthanas köpenyét. A kő ismételten megrándult, és újabb kavicsok zuhantak bukdácsolva a mélybe. Tanis lehunyta a szemét és halkan azért imádkozott, hogy Gilthanas ruhája erős anyagból legyen, majd a köpenyénél fogva megemelte az őrt.

Unokatestvére felnyögött, mire Tanis szíve nagyot dobbant. Gilthanas él! Ez újult erővel töltötte el. Hálát adott emberi vérének, aminek erős felépítését köszönhette, és felhúzta maga mellé az ifjút. Unokabátyját tartva kuporgott egy három láb széles és kétszer olyan hosszú, mészkőből és gránitból álló kőlapon.

Tanis kissé megmozdult, próbált valamivel biztosabb pozíciót találni, de sikertelenül. Óvatosan addig taszigálta az elfet, míg az neki nem dőlt a sziklafalnak, remélve, hogy így nem fog leesni, ha ő elalszik és elengedi. Azt már nem tudta, hogy őt ki fogja visszatartani a biztos haláltól.

Felnézett a sziklafalra, de csak a csillagképeket látta, semmi mást. A holdfény talán megvilágította volna a kapaszkodókat, melyek segítségével felmászhatnának, ám az éjszaka olyan sötét volt, mint a sír. Messze keleten Tanis látta a Naptoronyban világító fáklyákat; biztos volt benne, hogy a palota szolgái még mindig dolgoznak, felkészítik a Tornyot a holnapi csúcsünnepélyre.

Gilthanasra pillantott. Az ifjú eszméletlen volt, de legalább lélegzett. Tanis azon tűnődött, hogy ha a reggeli fényben megmászhatónak tűnik is a szirt, vajon hogyan fogja feljuttatni Gilthanast.

Mindenesetre pirkadatig sehova sem tudnak menni. Hátát a sziklafalnak vetette – mire újabb kavicsok és földdarabok zuhantak át a peremen –, és megpróbálta elterelni gondolatait.

Vajon hol lehet Kova?, töprengett. És vajon ki fogja őt megsiratni, ha ő is meghal.

Sokkal több siránkozásra lesz majd okuk, ha a köpenyes alak bevégzi a dolgát, gondolta. Többé kétsége sem volt afelől, hogy a gyilkos Lauranát, Porthiost és valószínűleg a Szólót is meg akarja ölni. Újra a Toronyra pillantott, mely ujjként világított a sötétségben, oda, ahol a Szóló saját maga virrasztott Porthios Kentommen-je alkalmából, majd a palotára fordította tekintetét. Remélte, hogy Laurana biztonságban van; legalább az őr, aki minden bizonnyal még mindig az ajtaját őrzi, nincs messze a hercegnő lakosztályától, bár közvetlenül nem lát rá. És tudta, Kova meghagyta neki, hogy reggelig zárkózzon be a szobájába.

Tanis a Toronytól jobbra nézett, a sötét foltra, amiről tudta, hogy nem más, mint a Liget, és reménykedett benne, hogy ebben a

pillanatban a gyilkos nem a szent hely fái között oson a védtelen örököst keresve.

Most, hogy megbizonyosodott arról, hogy a gyilkos következő áldozata Porthios lesz, Tanis azon kezdte törni a fejét, vajon hogyan figyelmeztethetné az örököst, feltéve, hogy sikerül kiszabadulnia jelenlegi veszélyes helyzetéből. Semmiképpen sem lenne képes félbeszakítani a Melethkanarát: a három kérdező még akkor is megakadályozná ebben, ha sikerülne túljutnia az őrökön.

Talán megállíthatná Porthiost, miközben a kamrából a Toronyba tart; a hagyomány szerint az ifjú egyedül teszi meg az utat, a Kentommen szertartás harmadik részét, a Kentommen-talát. Ezzel két probléma volt: Az összes palotaőr tudta, hogy őt elzárták, és Porthiost sem lenne könnyű meggyőzni róla, hogy veszélyben van. Talán…

Hirtelen egy öszvér nyerített fel a feje feletti sötétben.Tanis kis híján elengedte Gilthanast; a hang hallatán nagyot

dobbant a szíve.– Fürgeláb! – kiáltotta, mire a kőlap kissé megmozdult. Az öszvér

ismét felnyerített, a hang ezúttal közelebbről jött.Tanis gondolatai szélsebesen követték egymást. Hogyan tudná a

maga hasznára fordítani az állat megjelenését? Kova egy kötél segítségével kötötte ki. Talán ha Fürgeláb a perem szélére állna, és a nyakából lelógna a kötél…

Ismét felkiáltott, Fürgeláb pedig válaszolt neki. Odafenn pata csattant egy sziklán, és a kő Tanis feje felett röpült el. Gilthanas megrezzent a félelf mellett, a zörej miatt motyogva. Az ifjút egy pillanatra elöntötte a remény.

Aztán az öszvér ellépett a szikla peremétől.– Fürgeláb! – kiáltott utána a félelf. Gilthanas felnyögött és

megpróbált felülni, aztán visszahanyatlott. Az állat patacsattogása azonban távolodott.

Hát persze, Kovát keresi, gondolta Tanis. Maga is nekivetette hátát a sziklának.

29. fejezet

Néhány dologra fény derül

üggetlenül attól, hogy hol volt, Kova tudta, hogy ha ki akar jutni, felfelé kell mennie, és az egyedüli utat szemmel láthatóan az emelvény mögötti lépcső jelentette felfelé. Léptei

port vertek fel, miközben megmászta a lépcsőt, ám a törpe befogta az orrát, nehogy eltüsszentse magát. A maga részéről úgy vélte, a legjobb lesz, ha a lehető legkevésbé zavarja meg a nyomasztóan csendes sötétséget. Máris az a zavarba ejtő érzése támadt, hogy valami figyeli az árnyak rejtekéből, ráadásul rosszallóan.

F

A kovács érezte, hogy behatolása nemkívánatos, akárcsak azt, hogy a tarkóján feláll a szőr. De ameddig minden tőle telhetőt megtesz annak érdekében, hogy kikerüljön innen, addig talán a koromfekete árnyak közt ólálkodó valami – vagy valaki – békén hagyja.

Kova úgy bolyongott végig a folyosók és termek útvesztőin, mint valami sötét álomban, lassan emelkedve, és próbálta figyelmen kívül hagyni az időnként rá-rátörő remegést. Ruhája nedvesen tapadt a testére.

A hely egykoron bizonyára csodálatos lehetett üreges csarnokaival és kecses csigalépcsőivel. Ám a víz a valaha büszke szobrokat torz formákká alakította. A falakat borító díszes faliszőnyegek kísérteties foszlányokban lógtak, akár valami hatalmas, árnyszerű pók munkája. Kova közelebb hajolt az egyik szőtteshez, amely az ujja érintésére porrá vált. A termek, melyek arannyal bevont falai egykor ezernyi fáklya fényét tükrözték vissza, most homályos odúk voltak csupán,

és a sötétségen alig hatolt át a kovács gyertyájának gyenge fénye, a levegő pedig ősi, ám nem feledett haláltól bűzlött.

A csend ólomsúlyként ülte meg a kovács szívét. Rég elveszett törpe királyságokról szóló mesék visszhangoztak a fülében.

Kóborlása során néha saját lábnyomait követve vissza kellett fordulnia, amikor egy-egy folyosó hirtelen zsákutcában ért véget, vagy olyan terembe vezetett vissza, ahol már járt. De legtöbbször törpe érzékei – melyek figyelmeztették a legkisebb légmozgásra vagy a talaj lejtésére is – olyan útra vezérelték, ami határozottan felfelé tartott. Azt azonban nem tudta, hogy pontosan milyen messzire kell mennie. Nem tudta, mennyit zuhant a csúszdában, de még azt sem, hogy egyáltalán Qualinost közelében van-e.

Végül aztán leégett a gyertyacsonk. Kova felkiáltott, amikor a láng megperzselte az ujját, a gyertya maradványa pedig kirepült a kezéből, sisteregve érve földet egy pocsolyában, majd kialudt. A sötétség puhán és csendesen összezárult körülötte, mintha soha nem lett volna fény.

– A fenébe! – szitkozódott halkan Kova, megégett ujját szopogatva. Legbelül a szívében tudta, hogy közel került a külvilághoz, egy perccel korábban biztos volt benne, hogy friss fuvallat csapta meg az arcát. De nem sokat tehetett. Rádöbbent, hogy mennyire fáradt, és úgy döntött, hogy az nem árthat, ha egy kicsit pihenteti a szemét, amíg megpróbálja kigondolni, miként jusson ki ebből a kátyúból. És talán a ruhája is megszárad egy kicsit.

Az árnyak zavarták ugyan, de Kova elhessegette fejéből ezeket a gondolatokat. A sötétség eddig békén hagyta, így aztán egy fal mellé kuporodott, hogy kipihenje magát, gondolva, hogy lehunyja a szemét egy pár pillanatra. Hamarosan mély álomba merült.

Először észrevehetetlenül, de némileg csökkent a sötétség a látóhatár mentén. Aztán a csillagok rövidesen elhalványultak és halvány fény kúszott fel az égboltra.

Fürgeláb zajos látogatásának köszönhetően Gilthanas félig felébredt, majd eszméletlenségéből álomba zuhant. Tanis túl fáradt volt ahhoz, hogy elszundítson, így nem tehetett mást, mint hogy nézte, amint a fény lassan felerősödik, míg végül a nap kibukik a reggeli leheletfinom felhők mögül, és úgy mered rá, mit egy sosem pislogó vörös szem. Odalenn a szakadékon bársonyos köd ült.

Kelet felől Tanis meghallotta a dobok hangját, ami azt jelezte, hogy az Ulathi-k elhagyták a Tornyot és Porthios keresésére indulnak. A Ligetben aztán ugyanolyan szürke köpenybe öltöztetik a trónörököst, mint amilyet Gilthanas visel, ezt követően pedig a palotába vezetik a Melethka-narára, a vallatás, a bírálat és az unszolás próbájára.

Tanis felpillantott a harminclábnyi sziklafalra. A napfényben úgy tűnt, hogy egy ügyes hegymászó talán megmászhatja a sziklát, kihasználva a repedéseket és a farönkök maradványait. Reménykedett benne, hogy unokabátyja követni tudja majd.

Az első dolog, amit Kova ébredéskor felfedezett, az volt, hogy lát. Alig-alig ugyan, de mégis, halovány, szürke fény lebegett a levegőben, ami éppen elég volt ahhoz, hogy kivegye a teremben lévő tárgyak körvonalalt.

Nyögve felállt és nyújtózkodott egyet. Bizonyára több órát alhatott. Az árnyak most már kevésbé tűntek fenyegetőnek; bármi volt is a szürke fény forrása, úgy tűnt, megrettent tőle. Jóllehet a fény igen halovány volt, mégsem tűnt hátborzongatónak, nem úgy, mint a korábban látott halak csillogása. Ez a derengés inkább felvidította a törpe szívét. Kova körbenézett a teremben, azon töprengve, hogy vajon honnan jöhet a fény, majd hirtelen meglátta.

Egy apró repedés húzódott a falban, éppen ott, ahová lekucorodott. A törpe nagyon is jól tudta, hogy ez mit jelent. Az a világosság a napfény volt, és valahol a fal túloldalán a külvilág várta.

Megvizsgálta a repedést és a környékét. A vonalak szinte láthatatlanok voltak, de Kova felmordult. Biztos volt benne, hogy ez valaha egy ablak volt. Valószínűleg valamilyen oknál fogva befalazták. Látta a nyílás puszta körvonalalt.

Felemelte övén hordott kalapácsát, majd kovácsoláson edződött izmai minden erejét beleadva a kőre sújtott. A fal megremegett, és Kova elégedetten mordult fel, amikor meglátta, hogy a repedés meghosszabbodik. Még egyszer lesújtott, majd harmadszor is. A repedés kiszélesedett, aztán egy másik jelent meg mellette, beengedve egy vékony fénynyalábot. Ez felbuzdította a törpét, aki komolyan döngetni kezdte a falat. Szerencsére a szikla nem volt vastag, és a magányos repedés a szikla egészének gyengeségéről tanúskodott. Kétségtelenül réges-régen sietve falazták be ezt az ablakot, és ez a tény most Kova kezére játszott. Ha a kőművesek annak idején minden tudásukat latba vetve húzzák fel ezt a falat, akkor most a kovács kalapácsa ugyanolyan hasznavehetetlen lenne vele szemben, mint egy fűzfapálca.

Egy perc sem telt bele, és szikladarabok kezdtek lepattogni a falról. A repedésből lyuk lett, majd hirtelen az egész beomlott, a kövek szétgurultak, ahogy fény özönlött a terembe, visszaűzve ezzel az árnyakat a mélyebben fekvő csarnokokba.

Kova diadalittasan dugta keresztül szakállas fejét a nyíláson – ám arckifejezése lelohadt, mivel egy újabb kőcsúszda alján találta magát.

Már ismét csak felfelé mehetett.

Innen csak felfelé lehet menni, gondolta Tanis a sziklafalra bámulva. Gilthanas végre megrezzent mellette és kinyitotta a szemét. Az orcáján lévő tojásnyi nagyságú púptól és egy lila folttól eltekintve egészségesnek tűnt.

– Tanis! – kiáltott fel. Egy pillanatig megkönnyebbülés, majd harag suhant át az arcán. – Megtagadtad a Szóló rendeletét!

– Azért jöttem, hogy megmentselek – válaszolt Tanis, amikor újra megszólaltak Qualinostban a Melethka-nara dobok.

Gilthanas küszködve próbált felülni, mire remegés futott végig a kopárkanyon.

– A dobok! – kiáltotta kétségbeesetten. – Vissza kell érnem a Kentommen-talára. – Mozdulatai eredményeképp vészesen közel került a kiugró pereméhez és Tanisnak kellett visszahúznia a karjánál fogva. A szőke őr arcán a megkönnyebbülés és harag mellett a félelem kifejezése is megjelent.

– Mit gondolsz, fel tudsz mászni? – mutatott Tanis a fejük felett magasodó harminclábnyi sziklafalra. – Vagy hagyjalak itt és hozzak segítséget?

– Hogy itt hagyj? – visszhangozta Gilthanas, majd az első kapaszkodó után nyúlt. – Elmulasztanám a kötelességem, ha hagynám, hogy megszökj.

– Hogy megszökjek? – mormolta Tanis. A kőpárkány ismét megremegett mozdulataik hatására.

A kötelességtudat azonban szemmel láthatóan erőt adott az elf őrnek, aki meglehetősen ügyesen mászott felfelé, noha bokáig érő köpenye ugyancsak akadályozta erőfeszítésében. Gilthanas végül derékszíjába gyűrte köpenye szélét, így aztán könnyebben tudott mászni. Ezzel azonban késleltette Tanis elindulását, pedig a párkány újra megingott. A félelf idegesen várta, hogy az elf a feje fölé érjen, majd követte az őrt, ugyanazokat a kapaszkodókat és lábtámaszokat használva, mint elf unokatestvére.

A menekülés lehetősége, ami az éjszaka sötétjében reménytelennek tűnt, most nappal fáradságos volt ugyan, de legalább megvalósíthatónak bizonyult.

Fél órával később Gilthanas átsegítette Tanist a meredély peremén. Ezzel az utolsó mozdulattal kilazult egy közepes nagyságú szikladarab, ami csikorgó hangot adva átesett a peremen és lepattant az alant lévő kőpárkányról, ahol az elmúlt éjjelt töltötték. A párkány

megnyikordult, majd még jobbéin megdőlt, végül pedig lassan elvált a sziklafaltól és pörögve az odalent rohanó folyó felé zuhant.

A távolban ismét feldübörögtek a dobok, majd elhallgattak.– Megkezdődött a Melethka-nara – szólalt meg Gilthanas. –

Porthios a palota alatti kamrában van. Most kezdődik a próbatétel. Három órám van rá, hogy a föld alatti kamra és a Torony közti folyosóhoz érjek. – Gilthanas ennek ellenére csendesen állva nyugat felé bámult, és Tanis tudta, hogy lélekben ott van a bátyjával a kamrában.

– Gilthanas – kezdte Tanis. – Láttad a támadód arcát?Az elf elszakította tekintetét Qualinosttól és Tanisra pillantott.

Aztán megrázta a fejét és megindult a szakadék menti ösvény felé.– Sötét volt. Csuklya volt a fején. Te láttad?Tanis szintén megrázta a fejét, majd elmagyarázta, mi történt a

palotából való szökése és a párkányra való lezuhanása között. A felé a repedés felé vezette Gilthanast, ahol Kova eltűnt. Tanis a törpe után kiáltott; aztán kavicsokat dobált le a kis nyíláson keresztül, hátha sikerül a hang alapján megállapítania, hogy milyen mélyre zuhant barátja. Nem jött válasz, Tanis pedig nem fért bele a nyílásba.

– Sietnünk kell! – sürgette Gilthanas.Unokatestvére habozott, nem volt benne biztos, hogy otthagyja-e

Kovát. Gilthanas gyorsan felé kapott és kihúzta a félelf kardját az övén lógó hüvelyből. Tanisnak meg sem fordult a fejében, hogy megállítsa unokatestvérét, akiben bízott – aztán hirtelen saját pengéjének hegyével nézett farkasszemet. Anyja függője ezüstösen csillant a markolaton. Az erdei madarak továbbra is úgy csiviteltek, mintha minden a legnagyobb rendben volna.

– Mit csinálsz? – suttogta Tanis.– A foglyom vagy – jelentette ki ünnepélyesen Gilthanas. –

Megtagadtad a Szóló parancsát. Szertartási őrként az a kötelességem, hogy letartóztassalak és visszavezesselek Qualinostba a bírák elé.

Tanis ismét a kardra, majd Gilthanasra pillantott. Az unokatestvére arcán ülő komoly kifejezés csírájában fojtott el mindenféle ellenkezést. A félelf fontolóra vette a helyzetet. Nagyobb és erősebb volt vékony unokatestvérénél, és volt egy tőre is. Biztosra vette, hogy le tudná gyűrni Gilthanast, még akkor is, ha az elf az ő kardját szorongatja.

De mit csinálna azután? Megkötözné Gilthanast, majd itt hagyná őrizetlenül? Ez a megoldás esetleg elfogadható lenne Qualinost közelében, ahol játnak-kelnek az elfek, de a Kentommenai-kath környéke elhagyatott volt. Csendben megfogadta, hogy visszajön, miközben vonakodva egyezett bele, hogy Gilthanas elvezesse a nyílástól.

Kova úgy látta, hogy a csúszda egy szellőzőjárat volt. Felnézett, nagyjából huszonöt láb magasra. A törpe óvatosan, nehogy felszakítsa vállsebét, beerőltette zömök testét a járatba, ami körülbelül olyan széles volt, mint egy söröshordó – a kovács gyorsan elhessegette a sóvár gondolatot. A talajt fenyőtoboz és szemét borította; a fal mellett egy mosómedve nagyságú lény megaszalódott csontváza hevert. A törpe próbált nem a ki tudja hány évvel ezelőtt idelenn haldokló állatra gondolni.

Odafenn fénykört látott, afelett pedig néhány lucfenyő ága integetett. Kapaszkodó után nézett – de nem járt szerencsével. Az akna talán elég széles lett volna hozzá, hogy vállát és lábát a falnak vetve felaraszoljon, ám a válla túl gyenge volt; minden egyes próbálkozása után puffanva ért földet a csúszda taplóval borított alján.

– Reorx! – nyögte halkan. Majd hangosabban: – Reorx kalapácsa! – Kétségbeesve ült le az akna alján. Ujját végigfuttatta az évezredekkel ezelőtt a falba vésett jeleken – a T-alakú vésőnyomokon. Az akna vésnökei már régen halottak voltak, és most már minden bizonnyal a túlvilágon, Reorx mellett űzik a

mesterségüket. Kova megvizsgálta az egyik jelet; pontosan ugyanilyen heget látott Tyresian alkarján is. Akaratlanul is a kandalló előtt holtan heverő Ailea látványa tárult a szeme elé: az elővillanó lábikra, a lila szoknya, a könyékig felgyűrődött ruhaujj. A „T”, a sebhely, az örökös, ismételte…

A felismerés olyan erővel sújtott le rá, hogy hátravetett fejét beverte a háta mögött lévő falba.

– A sebhely, a tea, az örökös – suttogta. Ugyanazt a hibát követte el a „T”-vel, mint a „levegő”-vel.2 Most már eszébe jutott, hogy a merénylet után megitta Miral teáját, aztán pedig Ailea később beadta neki egyik saját készítésű italát, amitől hányt! Aztán napokkal később azt kérdezte tőle a mágus, hogy volt-e valamilyen hatása a gyógyteának, percekkel azelőtt, hogy megkapták Ailea üzenetét, melyben azt írta, hogy megfejtett egy-két dolgot Lord Xenoth halálával kapcsolatosan.

A mágus mérgezett teát itatott vele! És Ailea rájött erre! És mégis, előbb eltöprengett a helyzeten, mielőtt bárkit is megvádolt volna. Aztán amikor megbizonyosodott, amikor az utolsó cseppnyi információ is a helyére került, akkor küldte Kovának azt az izgatott üzenetet, aki azon nyomban megosztotta azt… magával a gyilkossal!

– Reorx segíts! – fohászkodott, miközben négykézláb mászott az akna mélyén lévő törmelék között, szétdobálva a tobozokat valami használható dolog után kutatva.

Ha jól okoskodott, Porthlos, a Szóló, Laurana és Gilthanas nem éri meg a másnapot.

Kutatása közepette, mintha csak Reorx meghallgatta volna imáját és a lehető legképtelenebb megmentőt küldte volna a segítségére, a törpe szamárbőgést hallott. Hirtelen valami eltakarta a fényt, a kovács pedig felnézett. Valami eltakarta az akna nyílását. A fenyőágak helyén a törpe most egy groteszk orrot látott, valamint két,

2 Újabb szójáték; az angolban a ,.T” és a „tea” szavak kiejtése szintén megegyezik, innen az ismételt félreértés – a ford. meg).

majdnem olyan hosszú fület, mint az ő lába, és egy szenvedélytől csillogó barna szempárt.

– Fürgeláb! – Felállt. – Te csodálatos állat! – Az öszvér pislogott egyet. – Még mindig Qualinestiben vagyok!

Soha nem gondolta volna, hogy megéri azt a napot, amikor egy öszvér látványa könnyeket csal a szemébe. Ami azonban még jobban felizgatta, az az öszvér nyakörvéről lelógó, tíz láb hosszú, megcsócsált végű kötél volt. Az elfek kinevették, amikor nyakörvet készített Fürgeláb számára; most majd ő nevet rajtuk. A kantár nem bírta volna el.

Már csak az volt a probléma, hogy még mindig hiányzott tizenöt láb az odafenn horkantó állat nyakában himbálózó kötélhez.

Kova számvetést készített. Volt kovája és acélja, kalapácsa, tőre és egy kötélhágcsója. Utóbbi minden bizonnyal leért volna a felszíntől az akna aljáig, de lentről reménytelennek látszott a hajlékony létra felállítása.

Fürgeláb ismét elbőgte magát. A hang visszhangot vert a járatban, kis híján megsüketítve Kovát.

– Fejezd be! – kiáltotta fel a törpe. – Ne! Várj! Nem úgy gondoltam! – kiabált az öszvér után, mikor az kezdett eltávolodni a lyuktól, maga után húzva a kötelet.

Fürgeláb puhatolódzva kémlelt le a perem felett. Szemből nézve sem volt túlságosan vonzó, de alulról nézve egyenesen abszurd látványt nyújtott. Ugyanakkor mérgesnek tűnt. Kova hirtelen lelki szeme előtt látta, ahogy az öszvér hirtelen haragjában eltrappol. És valóban, az állat ismét távolodni kezdett, a kötél vége pedig újra magasabbra kúszott.

– Fürgeláb, te… – Kova gyorsan meggondolta magát és mézes-mázos hangon folytatta: – …elbűvölő állat, kérlek, gyere vissza!

A kötél megállt, megremegett, majd pár centiméterrel lejjebb ereszkedett. A nedves barna szempár a törpe után kutatott. Az öszvér megmozgatta egyik fülét.

Kova letekerte a derekáról a kötélhágcsót. Ha sikerülne feldobni az öszvérhez… Felbecsülte a távolságot, majd feldobta a kötelet.

A hágcsó kígyóként hullott vissza a nyakába, Fürgeláb pedig elbőgte magát.

– Jól van – motyogta Kova. – Nevess csak!Kiszabadította magát és újra próbálkozott, ugyanazzal az

eredménnyel. Végül a harmadik próbálkozásra, mikor válla már belesajdult az erőfeszítésbe, alulról dobta fel a hágcsót, aminek az egyik foka átesett az akna peremén és egy rövid pillanatig megakadt az egyik sziklán. Fürgeláb lehajtotta a fejét és megszaglászta a hágcsót, mire az kiakadt és pörögve visszaesett.

– Fürgeláb! – korholta a gazdája. Olyan hangot mímelt, amilyennel az elf kislányok beszélgetnek a babáikkal. – Azt akarod, hogy idelenn haljak meg, kedves?

Egy „iá” mennydörgött végig az aknán.A törpe ismét meglendítette a kötelet. Ezúttal kétlábnyi kötél

jutott túl a peremen, majd pontosan az öszvér mellett landolt, aki ostoba tekintettel méregette. A létra alsó vége Kova arca előtt ringatózott, ám ő nem mert hozzányúlni, nehogy visszarántsa. A kötél kezdett visszacsúszni, mire Kova halkan elkáromkodta magát.

Ekkor Fürgeláb felemelte egyik lapostányérnyi méretű patáját és az apránként letekeredő kötél felett tartotta. A törpe visszafojtotta a lélegzetét.

Mikor már éppen az utolsó létrafok is lecsúszott volna, az öszvér óvatosan, kimérten rálépett. A kötél egy rándulással megállt.

A kovács felkiáltott örömében, majd egyik kezével megrántotta az alsó létrafokot. Az öszvér felhorkant és szemmel láthatóan zavarba jött a patájára nehezedő hirtelen súlytól, de azért továbbra is szilárdan állt.

Kova a lehető legjobban kímélve a vállát, félig felkapaszkodott a hágcsón. Rövidesen az öszvér nyakából lelógó kötél ott lógott mellette. Még tízlábnyi mászás volt előtte.

Az állat nyugtalanul ficánkolni kezdett.– Fürgeláb, ne! – kiáltotta a törpe. Amaz felemelte a lábát.Kova a himbálódzó kötél után vetette magát, és az öszvér nyaka

egy lábnyit lejjebb rándult a hirtelen többletsúly hatására. A hágcsó Kova mellett az akna aljába esett.

– Te ostoba állat! – kiáltotta a törpe a kötélen himbálózva.Az öszvér egy rántással elhátrált a nyílástól és futott pár lépést.

Kova elfojtott kiáltást hallatott, ami valósággal kirobbant, amikor a törpe előbukkant a nyílásból, akár egy horgász által kifogott pisztráng.

– Sajnálom, Tanis – mentegetődzött Gilthanas, miközben a szakadék feletti ösvényen siettek.

A szavak hallatán pillanatnyi rémület futott végig Tanis agyán. A gyilkos is ugyanezt mondta.

– Tudod, hogy ezt kell tennem – folytatta Gilthanas. – Szertartási őrként felesküdtem rá, hogy betartom a Szóló rendeleteit. – Kardját már régen visszadugta a Tanistól elvett hüvelybe. Látszólag nem feltételezte róla, hogy megszökik.

A félelf bólintott. Túlságosan is lefoglalta a helyzet elemzése ahhoz, hogy csevegni kezdjen. Mégis… Talán megtud valamit, ami később még hasznára válhat.

– Megértem – felelte. Unokatestvérére nézett. Gilthanas arca kipirult a csaknem egy órája tartó gyors tempótól. Visszanézett rá, és

Tanis évek óta ekkor látta meg benne először újra gyermekkori barátját.

– Mi a feladatod a szertartás során?Gilthanas zihálva pihent meg egy tisztáson. Intett Tanisnak, hogy

üljön le egy sziklára, és ő maga is így tett, nem messze tőle.– Amikor Porthios kilép a palota alatti kamrából, a fejébe húzza a

csuklyáját – ugyanilyen szürke köpenyt visel, mint az enyém –, hogy eltakarja az arcát. Ezt követően felmegy egy kilencvenkilenc fokból

álló csigalépcsőn – mélynek minden egyes foka egy-egy elmúlt életévét jelképezi. Ezt a lépcsőt Liassem-eítor-nak, az Esztendők Lépcsőjének nevezik. Porthiosnak teljes sötétségben kell megmásznia a lépcsőt. Odafenn aztán egy alkóvban egy gyertyát talál, valamint kovát és acélt, amivel meggyújthatja.

– Te pedig…? – tapogatózott Tanis, azon tűnődve, hogy őt vajon miért nem tanították meg a szertartás részleteire.

– Az alkóv mögött egy hosszú előcsarnok húzódik, amely nem szerepel egyetlen várostérképen sem, mivel kizárólag olyan elfek használják, akik se nem gyermekek, se nem felnőttek – így aztán valójában nem is léteznek – folytatta Gilthanas. – Ezért aztán maga a folyosó sem létezik, tehát nem szerepel a térképeken sem.

– A te feladatod pedig… – próbálkozott újra Tanis. Gilthanast azonban teljesen elvarázsolta a szertartás, amelyen egy napon ő maga is átesik majd, és úgy tűnt, el akarja mondani az egész történetet.

– A folyosót Yathen-ilara-nak, a Megvilágosodás Útjának nevezik. A Nap Tornyába vezet. Az ifjú csendben végigmegy a folyosón, amelynek végén egy ajtó áll, ahol megáll és addig vár, míg az, aki a Kentommenai-karh-nál virrasztott, ki nem nyitja az ajtót és be nem engedi a Naptorony középső csarnokába.

Tehát itt került Gilthanas a képbe. Úgy tűnt, mintha szerepét kívülről megtanulta volna, és minden bizonnyal vissza is mondta Miralnak.

– Én az ajtón kívül várok, míg meg nem szólal egy gong. Akkor aztán kinyitom az ajtót, besurranok, hagyom, hogy becsukódjon mögöttem, majd elveszem Porthiostól a gyertyát és azt mondom – persze ősi nyelven –, hogy „Én vagyok a gyermekkorod. Hagyj hátra a múlt ködében! Lépj előre, a jövődbe!” Porthios ekkor kinyitja az ajtót és belép a Nap Tornyába.

Egy ötlet kezdett körvonalazódni Tanis fejében.– A csarnokban maradsz? – kérdezte Gilthanastól. Az elf egy kicsit bosszúsnak tűnt.

– Én jelképezem Porthios elmúlt gyermekkorát, így aztán nem kellene jelen lennem a szertartáson. De Miral azt mondta, senki nem fogja észrevenni, ha résnyire kinyitom az ajtót, hogy hallgatózzak. Végül is, az én Kentommen-emig már csak hatvan év van hátra.

Tanis most már tudta, hogyan állítsa meg Porthios gyilkosát.Futva továbbindultak Qualinost felé. Az ösvény lejteni kezdett.

Dobpergés és trombitaszó hallatszott a palota és a Torony felől.– Még jobban kell sietnünk! Elkések! – kiáltott fel Gilthanas.A ritkuló nyárfák között Tanis éppen csak ki tudta venni a

Remény Folyóján átívelő nyugati hidat. Gondolkodás nélkül megbotlott és Gilthanasnak ütközött. Mikor unokatestvére meglepetten felé fordult, Tanis rávetette magát.

Öt perccel később egy szürke köpenyes alak tűnt elő a fák közül. Mögötte remegett a bozótos és elfojtott zaj hallatszott, mintha egy nagy állatot kötöztek volna ki. Ha valaki alaposan megfigyelte volna az ösvényen haladó alakot, akkor észrevette volna a bal oldalán a köpeny alatt halványan kidudorodó kard markolatát. Tanis remélte, hogy senkinek sem fog feltűnni. Csuklyáját az arcába húzva futásnak eredt, és átrohant a hídon.

30. fejezet

Vigyázó szemetek a Toronyra vessétek!

ova elengedte a kötelet, miután nekiütközött két nyárfának, majd csúszva megállapodott a sáros, mohával borított földön. Fürgeláb még pár lépésnyit továbbnyargalt, majd

megállt és visszabámult rá. Kova az öklét rázta.K

– Te… te szamár! – kiáltotta.A kovács visszapillantott a sziklarepedésre. Csábította a gondolat,

hogy megjelölje a helyet és egy napon visszatérjen és alaposabban megvizsgálja. Aztán úgy döntött, az lesz a legjobb, ha békén hagyja a múlt titkait, a settenkedő árnyakkal egyetemben. Azért mégiscsak eltűnődött.

Mélyen a talpa alatt, a hideg földben a csend ismét súlyos lepelként borult az üres csarnokokra és folyosókra. A sötétben az árnyak némán várakoztak, akárcsak több évszázada.

A távolból dob- és trombitaszót sodort felé a szél. Újabb emlékkép jutott eszébe: a mágus, ahogy ruhája ujját feltűrve megmutatja, miként kell kiüríteni a palota csodás fürdőkádját. Egy apró, csillag alakú sebhely volt Miral alkarján.

Aztán eszébe jutott Ailea, ahogy a konyhában történeteket mesélt azokról a vajúdásokról, amelyeknél segédkezett, és említést tett egy rosszul sikerült szülésről, amelynek eredményeként egy csillag alakú sebhely maradt a csecsemő karján.

Kova tudta, hogy Miral rövidesen szabadjára engedi az évtizedek alatt felgyülemlett dühét. A Szóló és három gyermeke meg fog halni – feltéve, hogy Gilthanasszal már végzett is. Kovának kétsége sem volt afelől, hogy a mágus azon része, amelyik megőrizte a józan eszét, az, amelyik látszólag barátságot kötött mind vele, mind a félelffel, bocsánatot kér majd áldozataitól, amikor végez velük.

– Valóban jelentéktelen mágus – morogta grimaszolva Kova. Az aggodalom mély ráncokat vésett arcára.

Még öszvérháton sem ér időben Qualinostba. Ami azt illeti, fogalma sem volt róla, hogy Qualinesti melyik részén bukkant elő, mindössze annyit tudott, hogy valahol a szakadék túloldalán van, Qualinosttól nyugatra. A környék mintha ismerősnek tűnt volna. Körbepillantott, próbálta kiismerni magát. Fürgeláb közelebb húzódott hozzá, de a törpe nem törődött vele. Homlokát ráncolva törte a fejét. A Szóló élete forog kockán.

Semmiképpen nem ér vissza időben, hacsak valahogy le nem rövidíti az utat.

Mint például a tölgyfában lévő sla-mori-val!Szemét lehunyva próbálta felidézni a történteket, a pánikot, az

őket üldöző tylort, Fürgeláb patacsattogását. Kinyitotta a szemét és ezúttal nagyobb érdeklődéssel mérte végig az öszvért. Az állat kitépett egy maréknyi füvet és visszabámult rá.

Kova megfordult. Egészen biztosra vette, hogy innen délnyugatra van a hely, ahol a szörnyeteggel találkozott. Ha arrafelé indul neki, talán felmerül benne – vagy hátasában – valami ismerős. Az öszvérek híresek voltak tájékozódási képességükről, még ha eszükről, kellemes szájszagukról vagy engedékeny viselkedésükről nem is. Kova egy lépést tett előre és intett Fürgelábnak.

– Gyere, drágám! – duruzsolta.Az öszvér gyanakvó tekintettel kérődzött tovább.– Kérsz egy kis nassolnivalót? – kérdezte a törpe. Letépett egy

maréknyi füvet és maga elé tartotta.

Érdeklődés csillant az állat szemében.– Nos, jól van – közölte a törpe egy gondosan kidolgozott sóhaj

kíséretében, majd megfordult, hanyagul átvetve a falatnyi füvet egészséges vállán. – Azt hiszem, megszakad szegény, öreg szívem.

Úgy tett, mintha zokogna.Nedves orr érintette meg a tarkóját és kitépte a kezéből a füvet.

Kova megfordult és hagyta, hogy öröm terjedjen szét az arcán.– Fürgeláb! – Karját az öszvér nyaka köré fonta, miközben arra

gondolt, hogy később még megfürödhet, aztán az állat hátán termett.Pillanatokkal később már délnyugat felé ügettek.

A nyugati hídnál álló őrök már integettek a Gilthanas szürke köpenyét viselő Tanisnak.

– Elkésel, Gilthanas! – kiáltotta egyikük. A félelf erősen fogta csuklyáját, nehogy futás közben hátracsússzon, felfedve ezzel személyazonosságát.

Ha így történne, az őrök természetesen letartóztatnák. Az ifjú továbbszaladt a kikövezett utcákon.

Miral komoran állt a Naptorony központi részének peremén. A kétsoros mozaik hatszáz láb magasra nyúlt, a márványból készült falak négyszáz fáklya fényében ragyogtak, és számtalan, a falakra erősített tükör verte vissza a napsugarakat. A nemesek kezdtek beszállingózni a csarnokba. Lord Litanas a szószék aljánál állt. Lady Selena, akinek haja határozottan szőkébbnek tűnt ahhoz képest, amilyennek legutóbb a mágus látta, a bejárat mellől, szeretettel nézett az újdonsült tanácsadóra. A háttérben duzzogó Ulthent pillantásra sem méltatta.

A szószék mellett, Laurana oldalán álló Lord Tyresian bizonyára talált valakit, aki megjavította szertartási kardját. A hercegnő idegesnek tűnt, egyfolytában körbe-körbe forgatta a fejét, ügyet sem vetve Tyresianra.

Mint a Kentommen szertartás egyik szervezője, Miral előírhatta a nemeseknek, hogy hova álljanak, mintha csak a Szóló utasításait teljesítetné. Laurana éppen Porthios és Solostaran közelében lesz, amikor elmondom a varázsigét, tűnődött a mágus.

Kár, hogy Lauralanthalasa visszautasította házassági ajánlatát. Az ő kedvéért sok mindenben változtatott volna a tervén. Az igazat megvallva, képes lett volna akár évekkel elhalasztani, kivárva azt a napot, mikor magáénak tudhatja a lányt és szerelmét. Laurana kedvéért lemondott volna a Szólóságról is. Most eltűnődött azon, hogy ezt talán el kellett volna mondania neki. A nők imádják azt az érzést, hogy kérőik bármit megtesznek értük. Laurana esetében is közel járt az igazsághoz; Miral talán tényleg mindent megadott volna neki.

– Gyenge mágus – suttogta rekedten magának, és felkacagott. Gyermekkora óta erős volt, azóta, amióta a barlangban rábukkant Gargath Szürkekövére.

Miral a szószék felé indult, a felé a csigalépcső felé oldalazva, ami a Torony márvány belső és arany külső fala között emelkedett. Bárki, aki esetleg ránézett, azt hihette, hogy a zenészek fölötti második erkélyre igyekvő mágus jobb rálátást próbál nyerni az eseményekre. A tömeg akkor azonban nem fogja látni, amikor varázslata segítségével szétrobbantja a Torony tetejét és tűzesőt zúdít az alant lévők nyakába. És még ha meglátnák, az sem számítana.

Senki sem marad életben, hogy elmondhassa.Lassan hágott fel a lépcsőn, közben megtorpant, hogy kifújja

magát. Újabban legyengült. Akár tetszett neki, akár nem, a Xenoth meggyilkolására használt varázslat elszívta az erejét. De a tylor vadászat annyira remek alkalom volt, miután a tanácsadó megfenyegette, hogy a nyilvánosság elé tárja, amit megtudott róla. Oly könnyű volt megvásárolni néhány napra a hallgatást, azzal az ígérettel, hogy még rengeteg kincs vár rá. Kíváncsi vénség, gondolta Miral; ahogy a bába is az volt, bár azt őszintén sajnálta, hogy

végeznie kellett vele. Azt remélte, hogy a nemesek a tylor varázserejének tudják majd be Xenoth halálát, de akkor észrevette, hogy Tanis egy második nyílvesszőt helyez az idegre – azt, amit megbűvölt, amikor egyik éjjel besurrant Kova boltjába. A helyzetet kihasználva mindenkit összezavart. Nem volt nagy ügy az elvarázsolt nyílvesszőt a halott tanácsadó mellkasába varázsolni.

Milyen kár, hogy az itt összegyűlt nemesek nem élhetik meg, hogy megismerjék zsenialitásomat, gondolta Miral.

Levelek és faágak csapódtak Kova arcába, miközben keresztülhajtott az erdőn. Már fél órája ügettek, és habár a törpe néha felismert egy-két dolgot – mint például az egymás mellett álló sziklát és tüskés tölgyet –, még mindig nem tudta biztosan, merre járnak.

Fürgeláb azonban szemmel láthatóan céltudatosan haladt előre, és noha Kova nem igazán örült neki, hogy egy tyúkeszű, szerelmes öszvérre bízza a helyzetet, egyelőre ez volt a legjobb, amit tehetett.

Biztosan Tyresian a gyilkos, gondolta futás közben Tanis. Most már nem is próbálta elrejteni az oldalán csapkodó kardot. Az utcát járó elfek tartották magukat a Kentommen előírásaihoz és elfordították tekintetüket, amikor elhaladt mellettük. A biztonság kedvéért a csuklyát azért továbbra is fogta.

Vagy talán Litanas volt az, tette hozzá magában. A fiatal elf lord, aki mindössze egy évvel korábban esett át a maga Kentommen-jén, sokat nyert Xenoth halálával. Ő örökölte a tanácsadói posztot és megnyerte magának a gazdag Lady Selenát. És Ailea talán kapcsolatba hozta őt Xenoth halálával.

Ez ijesztő és elkeserítő volt egyszerre. Tanisnak nem állt elegendő információ a rendelkezésére ahhoz, hogy rájöjjön, ki állt Ailea és Xenoth halála mögött és ki tervezett el két másik merényletet: Gilthanasét és a sajátját. Mindössze annyit tudott, hogy a Gilthanas

elleni merénylet azt bizonyítja, hogy Kovának igaza van: Porthios, a Szóló és Laurana rettenetes veszélyben vannak.

Sajgó tüdejének fittyet hányva továbbrohant.

Kova biztosra vette, hogy ugyanazon a tisztáson áll. Ugyanaz a hatalmas szikla, ugyanaz a lucfenyő. A földet még mindig szilánkokra tört fák borították, közöttük pedig egy ösvény kanyargott. A fákon és a köveken karomnyomok látszottak.

Megtalálta a tisztást, ahol rátámadt a tylor.Remélte, hogy innen elindulva megtalálja a sla-mori-t. Bárcsak

időben odaérne!És bárcsak emlékezne rá, hogyan nyitotta meg a sla-mori-t!

Miral lenézett az elhagyatott második emeleti erkélyről az összegyűltekre. Tiszta szeme csillogott.

Látta megcsillanni a fáklyák fényét Laurana arany haján, és egy pillanatig bánatot érzett amiatt, amit meg kell tennie, amit megtett, amit a Szürkekő parancsolt meg neki. A gyilkosságsorozat Kethre-nan Kanan, a Szóló testvérének halálával kezdődött, ötven esztendővel ezelőtt. Miral a mágia segítségével arra utasította az útonállókat, hogy támadják meg Kethrenant és feleségét, Elansát, és bár nem ő fogta a kardot, amely megölte a Szóló testvérét, mégis az ő irigységből elkövetett cselekedete volt.

Ez volt az első alkalom, hogy embereket manipulált. És egyben az utolsó is. Túlságosan is kiszámíthatatlanok voltak számára. Eredetileg azt mondta nekik, hogy Elansával is végezzenek. Ehelyett arra érkezett meg, hogy az útonállók azon vitatkoznak, hogy melyikük végezzen az úton eszméletlenül heverő asszonnyal. Hirtelen felbuzdulásból, ami még őt is meglepte, azt parancsolta nekik, hogy tegyék vissza a fülbevalóját és hagyják békén.

Persze mindent tudott a Szürkekőről. Tudta, hogy képes nagyon jó dolgokat cselekedni, ugyanakkor nagyon rossz dolgokat is.

Gyermekkora óta ugyanez az érzés ingadozott benne. Egy testen belül lakozott egy olyan személyiség, amely megöletett egy elfet, majd barátjául fogadta az elf tönkretett feleségének gyermekét. Aztán amikor felnőtt, megölte a gyermeket.

Odalent mozgolódást vett észre a szeme sarkából és áthajolt a lépcsőkorláton. Dobpergés és trombitaszó hallatszott; most jött el a szertartás azon része, amikor a hagyományos szürke köpenyt viselő Gilthanasnak be kellett volna lépnie a Nap Tornyába, hogy a Torony hátuljában lévő kis ajtón keresztül Porthioshoz lépjen, aki a Yathen-ilara, a Megvilágosodás Útjának végén vár rá.

Ó, mennyire belefáradt a pokoli elf hagyományokba! Még a legapróbb hagyományokhoz is ragaszkodtak, míg a legfontosabbat, ami egyedülállóan tisztává varázsolta Qualinestit, félő volt, hogy elhanyagolják. Ő bezzeg… Miral elhessegette a gondolatot és újra a Yathen-ilará-ra összpontosította figyelmét. A mai ünnepség itt most véget ér, mivel Gilthanas halott. Ezzel tréfálja meg a nemeseket, Porthiost és legfőképpen Solostarant. Egy utolsó móka, mielőtt meghalnak. A mágus elképzelte, ahogy ott várakoznak teljes díszben, a vagyonuk és státuszuk nyújtotta biztonságban érzik magukat és szentül hiszik, hogy valamiképpen mindezt megérdemlik. Csodálkozni fognak, hogy miért nem jön Gilthanas. Aztán nyugtalankodni kezdenek majd és duruzsolva pillantgatnak körbe-körbe.

Ha a dolgok menete akadálytalan lett volna, akkor Gilthanas a kis ajtónál várt volna. Ezzel kezdetét vette volna a Kentommen, amelynek során Solostaran ősi szöveg szerint köszönti az egybegyűlteket, elmagyarázva nekik, hogy a Ligetben elvesztette gyermekét és immáron nincsen örököse. Ezt követően előlépett volna a három Ulathi, még mindig álarcban, hogy elmondják a szövegüket. A gongszóra Gilthanas a folyosóra lépett volna, hogy onnan előreküldje Porthiost a felnőtt világba. A trónörökös egy serleg vörösbort kapott volna a Szólótól, ami Solostaran vérvonalát és

Porthios hivatalos örökössé választását jelképezi. Porthios pedig attól a pillanattól fogva felnőttnek számítana.

Miral felkacagott. Az elfek által olyannyira kedvelt halandzsa helyett Miral lép majd elő, előhívja Porthiost a szent folyosóról, hogy csatlakozzék a többiekhez, aztán pedig kimondja a varázsigét, amely lezárja az összes kijáratot. A szertartás véget ér majd.

Ahogy az életük is. Azt követően pedig ő lesz a Szóló.A dobok ismét megszólaltak. Miral előrehajolt, felkészülve a

kántáláshoz. Aztán megrökönyödve forrt a torkára a szó.Gilthanas lépett a Toronyba.

31. fejezet

A gyilkos lelepleződik

iralnak földbe gyökerezett a lába, amikor a szürke köpenyes alak a Toronyba lépett. A tömeg moraja elhalkult és várakozva figyelték, ahogy Gilthanas

elhaladt a Torony belső pereme mentén. De hiszen Gilthanas meghalt! sikoltott fel hangtalanul a mágus. Van azonban valami különös benne, gondolta. Magasabbnak tűnt; a köpeny feszesen szorult a vállán. A köpenyes alak inkább hasonlított Tanisra, semmint Gilthanasra.

M

De Tanis is halott!Miral tekintetével követte a szürke köpenyest, aki kecsesen

mozogva a kijelölt ajtóhoz lépett és várt.Az arany-zöld hivatalos díszruháját viselő Solostaran lépett be az

egyik előcsarnokból és a szószék felé indult. Komoran lépett fel az emelvényre vezető lépcsőn, majd a tömeg felé fordult, hogy elmondja azt a rövid beszédet, amelyet immár kétezer éve minden elf nemes elmondott gyermeke Kentommen-je alkalmával.

– Szomorú nap ez a mai – szólalt meg egyszerűen az ősi nyelven. – Elvesztettem egy gyermekemet.

Az erkélyen álló Miral hirtelen felismerte a kijelentésben rejlő torz igazságot. Csendesen rázkódva felnevetett. Solostarannak fogalma sincs az egészről, gondolta. Úgy döntött, még egy kicsit engedélyezi a szójátékot. Ki tudja, akaratlanul is milyen pikáns tréfákkal áll még elő a Szóló?

Solostaran sólyomszerű vonásai továbbra is komolyságot sugalltak, ahogy folytatta.

– Elvesztettem egy gyermekemet a Ligetben. Így nincs örökösöm. Tud-e valaki vigaszt nyújtani?

Az egyik dob peregni kezdett a Miral alatti erkélyen. Hallotta, hogy messze odalenn egy ajtó nyílik és három, fekete selyem lábszárvédőt és ujjatlan köpenyt, valamint fekete bőr maszkot és kesztyűt viselő elf lépett elő. Az Ulathi-k.

– Találtunk egy gyermeket – szólalt meg az első.– Tiszta a szíve – tette hozzá a második.– Ez a gyermek egy üres edény, aki csak arra vár, hogy

megtöltsék – fejezte be a harmadik.– Találtunk egy gyermeket, aki az örökösöd, a véred lesz –

szavalták egyszerre.Megszólalt a gong. Gilthanas kinyitotta az ajtót és belépett. Az

ajtó becsukódott mögötte.

A Torony vakító fényéből kilépő Tanis pislogni kezdett a hirtelen ráboruló csaknem teljes sötétségben. Látta a gyertya reszkető fényét, de Porthios csupán egy homályos foltnak látszott. Kova medálja visszatükrözte a gyertyafényt.

Magához kell hívnia Porthiost. Mit is mondott Gilthanas?, törte a fejét Tanis.

– Én vagyok a gyermekkorod – szavalta, és megpróbálta meglágyítani a hangját, hogy jobban hasonlítson Gilthanaséra. – Hagyj magad mögött. A múltbeli homály… – Ez így nem jó, de a félelf minden tőle telhetőt megtett. – Menj előre, a jövődbe.

– Gilthanas! – hangzott Porthios megrökönyödött hangja. – A megfelelő szavakat mondd! És ősi nyelven!

Tanis habozott.– Nem emlékszel rájuk? – sziszegte Porthios. – Figyelj! Azzal elismételte a helyes szavakat ősi nyelven.

– Ismételd meg!Tanis még mindig habozott. Porthios közelebb lépett, úgy, ahogy

a félelf kívánta.Egy szívdobbanásnyi ideig azt fontolgatta, hogy legyűri

unokatestvérét. Korábban egyszer már megütötte Porthiost, még a palotaudvaron. Ezzel kezdődött a két fivér közti egyetlen verekedés. És ezzel azt érte el, hogy Porthios évekre az ellensége lett.

– Porthios – könyörgött a saját hangján –, hallgass meg! Ne lépj át azon az ajtón!

– Tanthalas! – Porthios arca megbotránkozást tükrözött. – Hol van Gilthanas? Mit…?

– Figyelj ide! – sziszegte Tanis. – Ha a Ligetben töltött virrasztásod során valamekkora bölcsességre is szert tettél, akkor most hallgass meg!

Unokatestvére hátralépett és nyugodt arckifejezést erőltetett magára. Mélyet lélegzett, majd kifújta a levegőt.

– Mi az, Tanis? – kérdezte megszokott hangján.– Valakik összeesküdtek, hogy megölnek téged és a Szólót.– A Szólót? Jól van?– Remekül. Azért vagyok itt, hogy megállítsam a gyilkost.– Te? – nevetett fel halkan Porthios, arca azonban meglepően

kedves maradt. – Tanis, te csupán egy gyerek vagy…A félelf gyorsan beszélt, hiszen tudatában volt annak, hogy az

odakinn várakozók esetleg szorongani kezdenek. A legrosszabb dolog, ami jelenleg megeshet, az, hogyha valaki kinyitja az ajtót és benéz.

– Porthios, ugyanaz a gyilkos, aki megölte Xenoth-t és Eld Aileát, most rád, a Szólóra és Lauranára feni a fogát. Tudom.

– Honnan tudod?Tanis eltöprengett ezen. Kezdett kifutni az időből. Nyers erővel is

elintézhetné a dolgot, de elf vére tiltakozott az ellen, hogy leüssön egy ifjút a saját Kentommen-jén, bármilyen oka legyen is rá.

De még mindig hazudhat.– Porthios! – folytatta. – Gilthanas meghalt. Szünet. A trónörökösnek arcizma sem rándult.– Vele is a gyilkos végzett. Porthios, ha te, Laurana és a Szóló

meghaltok, a királyságon eluralkodik a káosz.Porthios látszólag próbálta megemészteni a hallottakat. Tanis

szíve sajgott érte, amiért ő okozta neki ezt a fájdalmat.– Van egy tervem, testvér.– Mi az? – kérdezte higgadtan.– Figyelj – válaszolta Tanis. – Engem felhasználhatnánk arra,

hogy…

Kova bekukucskált a tölgyfa oldalán lévő nyíláson, amely hónapokkal ezelőtt megmentette az életét. Megkönnyebbülésére a fa egyelőre még mindig nyitva állt. Fürgelábbal a nyomában belépett az odúba. Kova ügyet sem vetett rá.

– Hogyan is jutottam át a múltkor? Mit is csináltam? – motyogta bokáig az erdei törmelékben állva, feje fölé egy égő üszköt tartva.

– A rúna! – Lepillantott. – A fa padozata tüzet fogott. Talán ez lesz az. – Megtorpant. – Nos, ha tévedtem, akkor egyszerűen elégek.

– Nos, hát legyen! – kiáltotta és a törmelék közé dugta a fáklyát. A lángok felcsaptak.

Miral végigszaladt a második szinten lévő erkélyen, célja, a fő-szintre vezető csigalépcső felé. Gilthanas túlságosan sok időt tölt a folyosón. Valami nem a terv szerint halad! Dühöngött az igazságtalanság miatt.

Amint elérte a lépcsőhöz vezető ajtót, meghallotta, hogy rémült kiáltások törnek fel a tömegből, mire visszafordult.

– Porthios felfegyverezve lépett be!– Micsoda?– A Kentommen ifjú sosem visel fegyvert!

– Mit jelentsen ez?Solostaran elsápadva pillantott arra, akit fiának és örökösének hitt,

de önuralmát nem veszítette el.– Porthios! – parancsolta. – Tudni akarom, mit jelent ez!– Gyilkos van a Toronyban! – kiáltotta el magát Tanis, hátralökve

arcából a csuklyát.Újabb döbbent kiáltások hallatszottak a nemesek közül, akiknek

sorai önkéntelenül is szétnyíltak a kardját készenlétben tartó, magának utat törő félelf előtt. Tanis egyetlen ugrással a szószéken termett, Solostaran előtt.

– Tanthalas! – kiáltotta fentről Miral. – De hiszen te meghaltál!A félelf megperdült és szembenézett a mágussal. Pillantása

elkapta Miralét és a mágus fájdalmat látott megcsillanni a félelf szemében.

– Honnan tudod, mágus? – kérdezte.– Őrség! – dörrent Tyresian.Tanis a magasba emelte kardját, Elansa amulettje apró napként

csillogott rajta.– A mágus már kétszer ölt és ma újra gyilkolni akar – kiáltotta,

kardját Miralra szegezve.Miral visszafojtotta a lenti káosz láttán kitörni készülő nevetését.

Soha jobb alkalom, hogy elmondja végső varázslatát. Kántálni kezdett.

– Az istenekre – ugatta Tyresian. – A félelf megőrült! Ahogy a mágus is. Őrség!

– Tanis, hol van Porthios? – kiáltotta Laurana éles hangon. – És Gilthanas?

Az ifjúnak nem volt ideje válaszolni. A nemesek között utat törve a lépcső felé rontott. Fekete egyenruhás szertartási őrök özönlötték el a Tornyot, de nem fogták fel azonnal, hogy Tyresian a félelfet akarja elfogatni velük. Tanis kicsúszott a kezeik közül, kivágta a lépcsőhöz vezető ajtót és a fokokat hármasával szedve felfelé rohant.

Hallotta Miral kántálását, mintha a szavak ott dübörögtek volna a fejében. Odafenn megreccsent a Torony csúcsa.

Hirtelen Eld Ailea jelent meg előtte a lépcsőn.Tanis megtorpant az első lépcsőfordulóban.– Ailea! – kiáltotta. – Nem haltál meg! – A bába lenézett rá és

elmosolyodott.Aztán minden átmenet nélkül nem Ailea állt előtte, hanem

Xenoth, hangosan kacagva és gúnyosan reá mutogatva. Tanis maga elé tartotta a kardját és próbálta leküzdeni a belsejét mardosó pánikot.

Xenoth egy középkorú, keskeny arcú, tiszta kék szemű elf férfivá változott. Karjai közt egy sápadt, göndör, búzaszőke hajú, barna szemű asszonyt tartott. Az asszony Tanisra nézett és kinyújtotta felé a kezét.

– Tanthalas, fiam! – suttogta.Tanis mozdulatlanul állt, szíve vadul kalapált. Beléhasított a kín.

Aztán feleszmélt.– Ez csak varázslat! – kiáltotta, mire a két alak semmivé foszlott.

Elrohant ott, ahol az előbb álltak; a levegő hideg érintése végigszántott bőrén.

– Miral! – kiáltotta a második emeleti erkélyre rontva. Három mozaikdarab levált és az alant tolongó elfek közé esett.

Vékony repedés futott végig a Torony csúcsán.Ebben a pillanatban, mennydörgő hang közepette Kova és

Fürgeláb jelent meg a szószéken.– Arelas! – kiáltotta a törpe. Hangja visszhangzott. – Arelas

Kanan! – mutatott kalapácsával a mágusra.Miral kántálása lelassult, majd elhallgatott. Izzadó tenyerét feje

fölé emelve visszafogta a varázslatot és Kovára bámult. Hirtelen mindenki elcsendesedett a Toronyban, egyedül a mozaikról leváló darabok koppanása hallatszott. A levegőben szikla és vakolat szaga terjengett.

– Arelas? – kérdezte bátortalanul Solostaran. – Testvérem?– A bátyád nem halt meg, Szóló – jelentette ki Kova. – Legalábbis

nem Arelas. Mirálként tért vissza.Az öszvér elbőgte magát, megtörve ezzel Kova szavainak

varázsát, mire a mágus ismét belefogott a kántálásba. Kínlódó nyögéshez hasonlatos hangot hallottak a Torony tetején lévő éjszakai és nappali mozaik irányából.

– Azért ölte meg Lord Xenoth-t, mert a tanácsadó rájött, hogy ki is ő valójában – kiáltotta Kova, hangja remegett a dühtől. – Ugyanezért végzett Eld Aileával is. És most meg akar ölni téged és a gyermekeidet is!

Solostaran elképesztő nyugalommal fordult Miral – Arelas – felé.– Miért? – kérdezte.Miral lenézett rájuk és ekkor elöntötte a csaknem két évszázada

visszafojtott harag. Leeresztette karját és félbehagyta a kántálást.– Elküldtek, Solostaran! – kiáltotta. – Elküldtek Qualinostból!– Haldokoltál, Arelas – ellenkezett Solostaran. – Legalábbis azt

hittük.– Annál sokkalta tehetségesebb voltam, Solostaran – kiáltotta

vissza Arelas. – Nekem kellett volna a Szólónak lennem! Én leszek a Szóló! És én megtartom Qualinestit a tisztavérű elfek számára. Most, hogy enyém a Szürk…

Az első emeleti erkélyt tartó egyik oszlop, meggyengülve Arelas varázslatától, összeroppant, szilánkokat zúdítva a terembe. A nemesek szétrebbentek. Arelas elfintorodott és kezét előrelendítve egy villámot küldött a szószék felé. Kova Solostaranra vetette magát, lesodorva őt az emelvényről. Tyresian Lauranához ugrott, a felettük álló erkély viszonylagos biztonságába lökve a lányt. Egy márványkő az elf lordra esett, Laurana pedig felsikoltott.

Porthios rontott elő a Yathen-ilará-ból.– Arelas! – kiáltotta ismét Tanis, a magasba emelve kardját. Ám a mágus csak nevetett.

– Nem fog sikerülni, Tanthalas! Ellenem hatástalan a kardod! – Karját széttárva esztelenül táncolni kezdett. – Tudod, elvarázsoltam, ugyanakkor, amikor a nyílvesszőidet is, amiket olyan sikeresen használtál a tylor és Lord Xenoth ellen. – Kacagása köhögésbe fúlt, és ekkor Tanis meglátta a kínálkozó alkalmat. Kardját meglendítve Arelasra vetette magát.

A penge azonban lepattant valami láthatatlan dologról és ártalmatlanul suhant el a mágus feje felett. Arelas a magasba emelte kezét, szándékosan hátat fordított a félelfnek, majd ismét belefogott a kántálásba. Egy újabb mozaikdarab zuhant le.

Arelas áthajolt az erkély korlátján, egyik karját hátralendítette, mintha újabb mágikus villámot akarna a nézőkre zúdítani.

Tanis újra próbálkozott.– Miral! Arelas! Gilthanas él.Tanis látta, hogy odalenn, tőle balra, Porthios feje hirtelen feléjük

fordul, arcán felragyogott a remény, most, hogy megtudta, öccse mégsem halt meg. Arelas megfordult, arca rémületet tükrözött, íriszéből minden szín eltűnt.

– Hogyhogy él? – követelte.Ha a kard hasznavehetetlennek bizonyult is, Tanis mégis maga

előtt tartotta a fegyvert, támadásra készen.– Gilthanas előtted van az örökösödési rangsorban, Arelas –

kiáltotta. – Bármit is teszel, ma, itt, nem lesz belőled Szóló.Arelas megremegett, mintha az Abyss peremén billegne. Majd

karját kinyújtva egy villámot küldött a félelf felé.Tanis ösztönösen cselekedve maga elé emelte a kardját. A mágus

villáma Elansa függőjébe csapódott, és cseppekké olvasztotta azt. Ekkor egy másik villám csapott ki a fegyverből a mágus felé, aki felsikoltott, amikor az belecsapott, majd átbukott az erkély peremén.

A teste lángra kapott, mielőtt még a Torony padlójára zuhant volna.

Epilógus

Ó. u. 308, késő nyara

e vajon honnan szerezte a hatalmat? – kérdezte ismételten Tanis. D

Kova a fejét rázta. Voltak persze mendemondák, óriási, kaotikus hatalom forrásáról szóló híresztelések, amelyek szerint ez valahol mélyen a Qualinost alatt lévő barlangban rejtőzött, de a kovács most nem volt olyan hangulatban, hogy legendákat meséljen.

Sört rendelt mindkettejüknek. Az Utolsó Otthon fogadó kocsmárosa túlcsorduló korsókban hozta asztalukhoz az italt, és Kova felsóhajtott.

– Ó, pajtás, már nagyon vártam erre! Egy kényelmes asztal egy barátságos fogadóban. Igazi sör, ami akkorát rúg, mint Fürgeláb.

Tanis azonban nem hagyta magát. Az elmúlt három hétben már a megcsömörlésig végigrágták az ügyet, de még mindig nem értették pontosan, mi is történt.

– Miral – Arelas – ennyi embert megölt azért, mert gyermekként elküldték Qualinestiből? Kova, ez nem elegendő magyarázat – folytatta a félelf a korsóját babrálva, nedves foltot hagyva vele a faasztalon.

A törpe bólintott.– Tudom, pajtás. Valami olyan hatalom áll e mögött, amit nem

ismerünk. De vannak bizonyos mendemondák, amik megmagyarázzák a történteket.

– A Szürkekő? Az egy legenda, Kova – jelentette ki tompa hangon a félelf.

Nem lehetett meggyőzni.

A törpe megcsóválta a fejét, majd kiürítette kupáját és elégedetten csettintett. Már öt napja voltak Vigaszban, de egy jó korsó sör még mindig újdonságnak számított.

– Kova.– Na? – dörmögte a törpe. Tanis hangja sürgető volt.– Az amulett megmentette az életemet. Anyámét miért nem

mentette meg? Hiszen az övé volt.Már ezt is megbeszélték az alatt a pár hét alatt, amit az úton

töltöttek, Kova Fürgeláb hátán himbálózva, Tanis pedig Belthar nyergében ülve.

– Nem hinném, hogy akkor is mágikus volt, amikor még Elansáé volt, Tanis. Szerintem ehhez Aileának van némi köze.

Ailea nevének említésére elkomorult a két jóbarát.– De én azt hittem, hogy csak illúziókra képes, azzal szórakoztatja

a gyerekeket – ellenkezett Tanis. – És apróbb varázslatokra, amiknek a szülésnél vette hasznát. De semmi komoly mágiát nem képes véghezvinni!

– Miralról is azt hittük, hogy csupán egy jelentéktelen mágus. Tanis bólintott, majd egy darabig nyugton maradt. Aztán valami

más jutott az eszébe.– A mágus megölte mindannyiukat – Kethrenant, Elansát,

Xenoth-t, Aileát. Még Tyresiant is, amikor megmentette Lauranát a lezuhanó márványoszloptól. És miért? Azért, hogy minden lehetséges örököst eltávolítson az útjából. Tényleg azt hitte, hogy kisétálhat a Torony romjai közül, hogy bejelentse, ő Arelas és tegyék meg Szólónak?

Kova haragosan nézett rá.– Szerintem megtalálta volna a módját. – Vagy talán inkább a

Szürkekő találta volna meg a módját, tette hozzá magában.– De…Kova egy kicsit közelebb húzta magához a félelf sörét.

– Add fel, pajtás! Vannak bizonyos dolgok, amikben hinned kell. Ez elég ésszerű volt Arelas számára. – Mikor Tanis szólásra nyitotta a száját, a törpe felemelte a kezét. – Elég!

Egy darabig csendben ültek. Aztán Kova ismét megemelte kupáját.

– Tósztot – közölte.Sértés lett volna visszautasítani a pohárköszöntőt. Tanis a korsója

fülére fonta a kezét.– Tósztot – kontrázott.– Aileára. – Egymásra pillantottak, aztán koccintottak. – És az

eljövendő barátságra! – tette hozzá Kova.Tanis elmosolyodott.– A barátságra.

(Folytatása következik)