Álom luxuskivitelbenTruman Capote(2011)

TRUMAN CAPOTEÁLOM LUXUSKIVITELBEN

Vissza-visszavágyom az olyan házakba, az olyan környékekre; ahol valamikor laktam. Példának mindjárt itt van ez a bérkaszárnya a keletikerület hetven-valahányadik utcájában. Itt béreltem első New York-i lakásomat, még a háború elején. Egyetlen szoba volt, dugig régimódi bútorral;a pamlag és a dagadó székek viszketeg vörös bársonyhuzata az a fajta, ami az embert vonaton töltött kánikulára emlékezteti. A falakonbagólészínű díszvakolat. Mindenütt, még a fürdőszobában is régi, rozsdafoltos metszetek római romokról. Az egyetlen ablak a vészlejáróvaslépcsőjére nézett. Mégis jókedvem kerekedett, valahányszor a zsebemben éreztem a lakás kulcsát, mert akármilyen barátságtalan, mégiscsakaz én lakásom, a legelső; fedél a könyveim fölött, hegyezésre váró több köcsög ceruzám fölött, egyszóval minden fölött, ami csak régi vágyambetetőzéséhez kell: hogy író legyek.Akkoriban soha eszembe nem jutott, hogy Cily Hebrentchről írjak, s talán máig sem jut eszembe, ha beszélgetésem Joe Bell-lel föl nem veti azemlékét megint.Cily Hebrentch is ebben a rozzant bérkaszárnyában bérelt lakást; éppen az alattam levőt. Hogy Joe Bellt bemutassam, kocsmája volt, azaz mégmáig is megvan, mindjárt a sarkon túl, a Lexington Avenue-n. Cily is meg én is napjában vagy hatszor-hétszer megfordultunk nála, nem italért,legalábbis nem mindig, hanem onnan telefonáltunk; a háború alatt magánszemélynek nehezen szereltek fel telefonkészüléket. Joe Bell ezenkívül azüzeneteket is szívesen átadta, ami Cily esetében nagy szó volt, mert rengeteg üzenetet hagytak a nevére.Hosszú évekkel ezelőtt történt persze mindez, Joe Bellt is a múlt héten láttam évek óta először. Úgy-úgy azért megmaradt a kapcsolat köztünk.Néha, amikor a környéken jártam, beugrottam hozzá a kocsmába. Szoros barátság sohasem fűzött bennünket egymáshoz, legfeljebb együvé, CilyHebrentchhez. Joe Bellnek nincs valami jó természete, ezt maga is bevallja, s azzal magyarázza, hogy agglegény, meg hogy sava van. Aki csakismeri, mindenki megmondhatja, milyen nehéz vele szót érteni. Nem is lehet, ha az ember nem osztozik a hóbortjaiban, s egyik hóbortja éppenCily. Többek közt azután még a jéghoki is, meg a vizslák, meg A mi lányunk vasárnapja folytatólagos limonádéműsor a rádióban (már tizenöt évehallgatja), meg Gilbert és Sullivan; azt állítja, hogy rokonságban van az egyikkel vagy a másikkal - melyikkel, már nem emlékszem.Így aztán, mikor a múlt kedden estefelé megszólalt a telefonom, s amint az "itt Joe beszél"-t meghallottam, mindjárt tudtam, hogy Cily van adologban. Pedig nem is mondta. Csak ennyit mondott: - Kapja a kabátját, és jöjjön ide. Fontos ügy. - Brekegő hangja izgatottan elcsuklott. Taxitfogtam a szakadó októberi esőben, s útközben még az is felötlött bennem, hogy talán ott van nála, hogy talán ismét viszontlátom Cilyt.A tulajdonoson kívül azonban senki sem tartózkodott a helyiségben. Joe Bell kocsmája jóval csöndesebb, mint a többi a Lexington Avenue-n. Semneonfénnyel, sem televízióval nem dicsekszik. Odabenn két vakuló tükörből látni, milyen az idő az utcán, és a söntés mögött, egy falmélyedésben,jéghokibajnokok fényképeinek koszorújától övezve nagy váza friss virág áll mindig, Joe Bell maga rendezgeti vénkisasszonyos gonddal. Mikorbeléptem, akkor is a virágokat rendezte.- Természetesen - mondta, s mélyen beplántált egy kardvirágot a vázába -, természetesen nem hívtam volna ide, ha nem volna sürgős szükségema véleményére. Különös egy dolog. Igen különös dolog történt.- Cily felől hallott?Elbabrált egy levélen, mint aki nem tudja, mit válaszoljon. Kis ember, durva ősz dróthaj a szép fején, arca csontosan lankás, és igazában valamisokkal magasabb férfihoz illene, az arcbőrét mintha folytonosan nap égetné - de most még a pecsenyevörösnél is vörösebb lett. Sötét bíborszínű.- Hát nem éppen hallottam. Vagyis nem tudom. Pontosan ezért vagyok kíváncsi a véleményére. Várjon, hadd keverek magának valami italt. Valamiújdonságot. Úgy hívják, hogy "fehér angyal". - S máris keverte a félrész vodkát, félrész gint. Ürmöst nem öntött bele. Amíg a művét ittam, Joe Bellszódabikát szopogatott, és forgatta a fejében, mit is mondjon el. - Emlékszik még valami Mr. I. Y. Yunioshira? valamy japán úr.- Kalifornia - helyesbítettem, mert tökéletesen emlékeztem Mr. Yunioshira. Valamelyik képeslapnak fényképez, annak idején fönn lakott abérkaszárnya legtetején, a műtermes lakásban.- Ne akarjon összezavarni. Csak annyit kérdeztem, hogy tudja-e, kire gondolok. Ha tudja, tudja. Na, szóval tegnap este egyszer csak kit látnakszemeim? Mr. I. Y. Yunioshi perdül be ide tulajdon becses személyében. Gondolom, két éve elmúlt, hogy nem láttam. És mit gondol, hol járt kétévig?- Afrikában.Joe Bell szájában megállt a szódabika, s a szemrése összeszűkült. - Honnan tudja?- Winchell pletykarovatában olvastam. - Ami igaz is. Kinyitotta a nacionálkassza fiókját, és egy csonthártyaborítékot húzott elő. - Majd meglátjuk,hogy ezt olvasta-e a pletykarovatban.Három fénykép volt a borítékban, mind a három nagyjából ugyanazt ábrázolta különböző nézőszögekből: magas, törékeny néger férfit, rikítókartonszoknyában, amint szégyenlősen s mégis hiún mosolyog, kezében pedig furcsa faszobrot tart, hosszúkásra megfaragott leányfejet - a hajasima és rövid, mint valami fiatalemberé, a szeme nagy és görbén ül ebben a hegyesre faragott arcban, a szája erősen körvonalazott és széles,akár a bohócok szája. Első pillantásra nem különbözött semmiben a primitív faragások legtöbbjétől; aztán, hogy jobban megnéztem, mégiscsakkülönbözött, mert Cily Hebrentch szakasztott mása volt, már amennyire egy merev fekete fadarab a mása lehetett.- Hát ehhez mit szól? - kérdezte Joe Bell, meghökkenésemmel elégedetten.- Mintha őt faragták volna fába.- Ide figyelj, papa - azzal lecsapta a két kezét a söntésre -, nem mintha, hanem igenis őt. Bár a főnyereményemet húznák ki ilyen biztosan. A kisjapán mindjárt tudta, hogy ő az, amint meglátta.- Ő? Hát őt is látta Afrikában?- Nem egészen. Csak ezt a szobrot itt. De az végeredményben mindegy. Olvassa el, ha nem hisz a szemének. És megfordította az egyikfényképet. Ezt olvastam a hátán: "Fafaragás, S. törzs, Tococul, Kelet-Afrika, karácsony napján, 1956-ban."- Na és hallgassa meg, mit mesél a japán.Ezt mesélte: Mr. Yunioshi fényképezőgépével felszerelve karácsony napján Tococulon utazott át. Isten háta mögötti falu, semmi érdekessége, azudvarokban majmok, a tetőkön ölyvek. Éppen csak körülnézett, s már indult volna tovább, mikor egy guggoló négert pillantott meg az egyik ajtóban,aki sétabotra faragott rá majmokat. Mr. Yunioshinak tetszett a munkája, és kérte, hogy mutasson még. Kérésére a néger megmutatta neki aleányfejet, s Mr. Yunioshi úgy érezte legalábbis úgy adta elő Joe Bellnek -, hogy álmodik. Mikor azonban árat ajánlott érte, a néger a kezébe vette amicsodáját (ez valami fogadalmi mozdulat lehet, mint a kéz szívre tétele), és nemet mondott. Egy font só meg tíz dollár - egy karóra, két font só meghúsz dollár - meg nem ingatta. Mr. Yunioshi mindenesetre föltette magában, hogy a szobor születéséről mindent megtud. Ráment a sója meg azórája is- és a beszélgetés tört angolsággal és mutogatásokkal zajlott. Annyi derült ki, hogy azon év tavaszán három fehér személy bukkant elő a sűrűbőllóháton. Egy fiatal nő és két férfi. A két férfinak csak úgy vöröslött a szeme a láztól, hoszszú hetekre be kellett őket zárni egy különálló kunyhóba, ottrázta őket a hideg magukban. A fiatal nőnek viszont megtetszett a faszobrász, és meghált a gyékényén.- Ezt persze nem hiszem - tette hozzá Joe Bell finnyásan. - Tudom, hogy nem volt szent, de azért idáig nem jutott.

- És azután?- Azután semmi. - Joe Bell vállat vont. - Egy idő múltán úgy tűnt el, ahogy fölbukkant, lóháton.- Egyedül vagy a két férfival?Joe Bell pislogott. - A két férfival, úgy hiszem. A kis japán aztán mindenfelé kérdezősködött, amerre csak járt. De nem látta senki más. - Mire idáigért az elbeszélésben, alighanem úgy érezhette, hogy csalódottságom rá is átsugárzik, ebből pedig nem kért. - Annyit muszáj elismernie, hogy ez azelső határozott hír felőle már nem is tudom, hány- előszámlálta az ujjait, de nem bizonyult elegendőnek -, nem is tudom, hány éve. Az az egy reményem, hogy meggazdagodott. Biztos gazdag.Másképp nem kujtoroghatna Afrikában.- Alighanem színét sem látta Afrikának - mondtam meggyőződéssel. S mégis szinte látom, hogy ott jár. Tőle kitelik. És ez a faragott fej is. Megintmegnéztem a fényképeket.- Ha egyszer olyan okos, akkor mondja meg, hol van.- Meghalt. Vagy a sárga házban. Vagy férjhez ment. Még leginkább férjhez ment, és lehiggadt, és talán ebben a városban lakik.Ezt az esélyt Joe Bell is latra vetette. - Nem lehet mondta végül, és megrázta a fejét. - Meg is mondom, hogy miért nem. Ha itt lakna, ebben avárosban, akkor már láttam volna. Vegyünk például egy olyan embert, például engemet, aki szeret gyalog járni. Mármost ha gyalog járom az utcát,én vagy akárki, mondjuk tíz-tizenkét éve, és azóta se láttam, akkor világos, hogy nincs itt, nem igaz? Részleteket látok belőle mindig, itt egy laposkis feneket vagy egy piszkafa lányt látok, amint nagy hegyesen siet . . . - Mintha átható tekintetem állította volna meg. - Mi az, azt hiszi, hogy bevagyok csavarodva?- Dehogy. Csak nem tudtam, hogy szerelmes bele. Hogy ennyire.Már nagyon sajnáltam, hogy kimondtam. Kizökkentette a gondolataiból. Összesöpörte a fényképeket, és visszatette a borítékba. Órámra néztem.Nem volt semmi sietős dolgom, mégis jobbnak láttam, ha elbúcsúzom.- Várjon - mondta, s megfogta a csuklómat. - Persze hogy szerettem. De egy ujjal se akartam hozzányúlni. - S el sem mosolyodott, úgy folytatta: -Nem mintha ilyesmiken már nem járna az eszem, hiába leszek ötvenhét éves január tizedikén. Furcsa, de így van: minél vénebb vagyok, annáltöbbet jár. Még fiatalabb koromból, még akkorról se emlékszek úgy vissza, hogy minden második gondolatom ez lett volna, mint most. Lehet, hogyéppen azért van ez, mert vénül az ember, és a gondolatból mindig nehezebben lesz tett, és az a sok gondolat megüli az ember agyát.Valahányszor olvasom az újságban, hogy megint valami vénember fajtalankodott, tudom, azért van, mert neki is megülte az agyát. Én azonban - eszóval töltött egy kupica whiskyt, és szépen benyakalta - sohasem fogom magam fajtalanságig leadni. És akár megesküszöm, hogy ilyesmi Cilyvelsohasem jutott eszembe. Lehet szeretni valakit anélkül is, hogy ilyesmi eszébe jusson. Csak az embernek meg kell tartania a távolságot, aztánazon túl már lehet jó barát.Két férfi lépett be, s úgy látszott, ez a pillanat lesz alkalmas a távozásra. Joe Bell kikísért az ajtóig. Megint megfogta a csuklómat. - Elhiszi?- Hogy egy ujjal se akart hozzányúlni?- Nem. Hanem ezt az egész Afrikát.Egy pillanatig nem tudtam a mesét az eszembe idézni, csak annyit láttam, szinte magam előtt, hogy lóháton eltűnik a sűrűben. - Annyi biztos, hogyeltűnt.- Az - mondta, és ajtót nyitott. - Mint a kámfor.Az eső már elállt odakinn, csak a párája lebegett a levegőben, így aztán gondoltam egyet, befordultam a sarkon, s elindultam a hajdanibérkaszárnya felé. Az utca fái nyáron hűvös árnyfoltokat vetnek a kövezetre, a levelek azonban mostanára elsárgultak, s ahogy a földön tiport rajtukaz ember, megcsúszott, mert az esőben iszamósra áztak. A bérkaszárnya a háztömb közepe táján állt, a tőszomszédságában templom, kéktoronyórája elüti az órákat. Sokat csinosodott ez a ház az én időm óta: a régi tejüveg ajtó helyébe előkelő fekete kapu került, s az ablakokra ízléseszsalu. Senki ismerősöm nem lakik már itt, csupán Madame Sapphia Spanella, a tagbaszakadt koloratúra, aki minden délután a Central Parkbangörkorcsolyázott. Onnan tudom, hogy még mindig itt lakik, mert fölmentem a lépcsőn, és végignéztem a levélszekrényeket. Hebrentchre is egy ilyenlevélszekrény hívta fel valamikor a figyelmemet.Már vagy egy hete laktam a házban, mikor észrevettem, hogy a 2. számú lakás levélszekrényén furcsa névjegy díszeleg. Finom térképnyomássalnyomtatott betűk hirdették: Miss Cily Hebrentch; lenn pedig, a névjegy sarkában: utazó. Ritmusa befészkelődött a fülembe: Cily Hebrentch, utazó.Egyik éjjel, jóval elmúlt már éjfél, arra ébredek, hogy Mr. Yunioshi kiabál lefelé a lépcsőházba. Fenn lakott a legfelső emeleten, így aztán kemény,háborgó hangja végigzengett az egész házon: - Tiltakozom, Miss Hebrentch!Bohón fiatalos, álmatag hang szálldosott fölfelé a lépcső aljáról: - Ó, édeském, rémesen sajnálom. Elhagytam valahol azt a rohadt kulcsot.- Az még nem ok, hogy engem csöngessen fel éjnek idején. Legyen olyan kedves, csináltasson magának másikat.- De ha mindet elhagyom.- Én dolgozom, nekem alvásra van szükségem! - kiabált Mr. Yunioshi. - Maga pedig fölcsönget engem éjnek idején!- Ugyan, ne mérgelődjön már, drága kis pofám. Többet soha. És ha megígéri nekem, hogy nem mérgelődik - hangja mind közelebbről hallatszott,ahogy jött fölfelé a lépcsőn-, talán megengedem, hogy elkészítse azokat a fényképeket, amikről szó volt.Mire a társalgás idáig fejlődött, kiugrottam az ágyamból, és néhány centis rést nyitottam az ajtón. Hallottam, hogy hallgat el Mr. Yunioshi - igen,hallottam, mert a lélegzetét is másképp szedte.- Mikor? - érdeklődött.A lány nevetett. - Valamikor - felelte, de majdnem elnyelte a feleletet.- Bármikor - mondta Mr. Yunioshi, és becsukta az ajtaját.Kiléptem a lépcsőfordulóra, és áthajoltam a korláton, de csak annyira, hogy én lássak. Még mindig jött felfelé a lépcsőn, most érte el a fordulót, ésa villanyfény rávetődött fiúsan nyírt, zebracsíkos hajának homokszín, hirtelenszőke és sárga tincseire. Kellemesen meleg, majdnem nyári este volt, alány testhez álló, hűvös fényű fekete ruhát viselt, fekete szandált, s a nyakán szorosra csavart gyöngysort. Hiába volt olyan divatosan karcsú, csakúgy sugárzott róla a tejbepapis egészség, a mandulaszappan-tisztaság, még az arca mélyrózsaszínje is egészséget sugárzott. A szája nagy volt,az orra pisze. Szemét sötét napszemüveg fedte el. A gyermekkoron már túl volt, az asszonykoron még innen - ezt mondta az arca. Azt hittem,tizenhat és harminc között lehet valahol; később kiderült, hogy még két hónapja hiányzik a tizenkilenchez. Nem egyedül jött felfelé a lépcsőn. Egyférfi lépdelt a nyomában. Vaskos karja valahogy illetlenül fonta át a lány csípőjét; nem erkölcsi értelemben illetlenül, inkább szépészeti szempontból.Zömök, kvarclámpa barnította, jól fésült alak volt, krétavonalas anyagból készült öltönye csupa szabóizom; gomblyukában vörös szegfű hervadozott.Amikor a lakásajtóba értek, a lány elkezdett kulcsért kotorászni a táskájában, és egyáltalán nem zavarta, hogy a férfi vastag szája a nyakszirtjénmotoz. Végül aztán, mikor a kulcsot megtalálta, kinyitotta az ajtót, és nyájasan odafordult a férfihoz: - Köszönöm, drágám. Rendes magától, hogyhazakísért.- Hé, szivi! - kiáltott a férfi, mert az ajtó az orra előtt csukódott be.

- Nos, Harry?- A másik volt a Harry. Én a Sid vagyok. Sid Arbuck. Azt mondtad, hogy jó vagyok nálad, nem?- Megdöglök magáért, Mr. Arbuck. Azzal együtt jó éjszakát, Mr. Arbuck.Arbuck hihetetlenül bámult a bezáródó ajtóra. - Hé, szivi. Engedjél be, szivi. Te bírsz engemet, szivi. Engem bírnak a nők. És nem én köhögtem ki aszámlát öt helyett, az öt ismerősöd helyett, akiket életemben most láttam először? Ha másért nem, már ezért is bírsz, igaz, szivi?Előbb csöndesen, majd erélyesebben kopogott az ajtón, végül néhány lépést hátrált, leszegett fejjel és görnyedten, mintha neki akarna rohanni,hogy betörje. De aztán mégis inkább leviharzott a lépcsőn, s csak a falat verte meg az öklével. Amint a lépcső aljára ért, kinyílt a lakásajtó, s a lánykidugta a fejét.- Egy pillanatra, Mr. Arbuck . . .A férfi visszafordult, s feldúlt arcán a megkönnyebbülés olaja ömlött el. Szóval csak tréfálnak itt vele.- Fogadja meg a tanácsomat, drága - szólt utána a lány, csöppet sem tréfás hangon. - Ha valamelyik kislány legközelebb megint aprópénzt kér,amikor a mosdóba megy, ne húsz centtel szúrja ki a szemét!Alighanem megtartotta Yunioshinak adott szavát, vagy egyszerűen nem csöngetett be hozzá többet - annyi biztos, hogy ezentúl engem kezdettfölcsöngetni, hol éjfél után kettőkor, hol háromkor, hol négykor. Csöppet sem furdalta a lelkiismerete, hánykor ugraszt ki az ágyból, hogy akapunyitó berregőjét megnyomassa velem. Mivel barátom kevés volt, és ilyen időben egy sem tört volna rám, mindjárt tudtam, hogy csak ő lehet.Amíg nem szoktam hozzá, még kimentem az ajtóba, mert azt hittem, rossz hír vagy távirat érkezett. Miss Hebrentch ilyenkor felszólt: - Neharagudjon; édes . . . elhagytam a kulcsomat.Találkozni persze sohasem találkoztunk. Bár a lépcsőn vagy az utcán gyakran kerültünk szemtől szembe, úgy vettem észre, meg sem lát. A sötétnapszemüvegét örökké viselte, mindig jól ápolt volt, és egyszerűen, következetes jó ízléssel öltözött: a tompa kékek és szürkék őt magátcsillogtatták meg ruháiban. Az ember fényképész modelljének tarthatta volna, akár fiatal színésznőnek is, csupán a munkaideje nem illett egyikfoglalkozáshoz sem.Előfordult néha, hogy másutt is láttam, nemcsak itt a szomszédságban. Valamelyik rokonom egyszer látogatása alkalmával elvitt aHuszonegyesbe, ahol a törzsasztalnál négy férfi társaságában - nem volt Mr. Arbuck egyikük sem, bár nézhettem volna Mr. Arbucknakakármelyiküket - nagy hanyagul, a nyilvánosság bevonásával ott fésülködött Miss Hebrentch. Éppen ásított egyet, s ezzel akaratlanul is tompítottaizgalmamat, hogy ilyen finom helyen fogok vacsorázni. Egy másik éjjel - jól benne jártunk már a nyárban akkor - kimenekültem az utcára aszobámba rekedt meleg elől. A Harmadik sugárúton lesétáltam az Ötvenegyedik utcáig, egészen addig a régiségkereskedésig, amelyiknek akirakatában megszerettem valamit: egy kalickát, egy valóságos madárpaLotát, minaretekkel föltornyozott madármecsetet, beszélő papagájoknakkiadó bambuszszobákkal. Sajnos, háromszázötven dollárba került. Hazafelé taxisofőrök csődületét láttam a P. J. Clark bár előtt. Egy csomówhiskyben ázó szemű ausztráliai tisztet bámultak, akik boldogan bőgték a Táncoló Matildá-t, és énekszóra kidobós stílusban sorravégigtáncoltattak egy lányt a macskaköves úton, a magasvasút alatt. Miss Hebrentch, mert ő volt az, oly könnyedén forgott a karjukon, mint valamiselyemkendő.Lehet, hogy Miss Hebrentch tudomást sem vett rólam, legfeljebb mint tiszteletbeli kapusáról; én azonban, mondhatnám, szakértője lettem, aminttelt-múlt a nyár. Az ajtaja előtt álló szemétláda átvizsgálása során kiderítettem, hogy képes híradók, utazási tájékoztatók és csillagjóslatok a rendesolvasmányai; hogy Picayune nevű különleges cigarettát szív; hogy tehéntúrón és sós kekszen él; továbbá, hogy hajának színöszszeállítása házilagtörténik. Ugyane forrásból tudtam meg, hogy mázsaszám kapja a tábori levelet. Mindig szép könyvjelzőforma csíkokra tépte. Jövet vagy menetegyszer-egyszer ki is húztam magamnak egy könyvjelzőt. Emlékszel és hiányzol és eső és írjál és szentségit és hétszentség fordult előleggyakrabban ezeken a papírcsíkókon, meg az, hogy egyedül és szeretlek.És macskát tartott, és gitározott. Olyan napokon, amikor a nap erősen sütött, fejet szokott mosni, aztán tigriscsíkos kandúrjával együtt kiült avészlejáró vaslépcsőjére, és gitározgatott, míg a haja meg nem száradt. Valahányszor a gitárszót meghallottam, csöndesen kiálltam az ablakba.Jól játszott, és néha énekelt is hozzá, kamaszfiúsan bizonytalan, rekedtes hangon. A nagy filmslágereket mind ismerte, a Cole Portereket és a KurtWeileket; különösen az Oklahomá-ból játszott sokat, ezek a divatos számok mentek mindenfelé a nyáron. De néha elővett olyanokat is, hogy azembert gondolkodóba ejtette, hol tanulhatta, s egyáltalán, ő is honnan került ide. Keserédes, álmatag, borókaszagú, prériízű dallamokat szólaltatottmeg. Nincsen álmom, nincs halálom; Az ég kék útjait járom - ezt játszotta a legtöbbször, és mintha ebben találta volna megnyugvását, mert sokszormég azután is fújta-fújta, hogy a haja rég megszáradt, a nap rég lement, és világok gyúltak rég az alkonyi ablakokban.De a megismerkedésünkből csak nem akart lenni semmi sem, egészen egy szeptemberi estéig, amelyik először hozta el az őszi esték lúdbőröshidegét. Moziban voltam, s mikor lefeküdtem, odakészítettem magamnak egy lélekmelegítő pohár whiskyt meg a legújabb Simenont -detektívregényt az ágy mellé. Az ágy, a whisky meg a Simenon - mindig így képzeltem el a teljes nyugalmat, és meg nem érthettem, mifélenyugtalanság fészkelt belém, hogy a végén még a szívem dobogását is hallottam. Olyanféle érzés volt ez, amilyenről gyakran olvastam, sőt írtam ismár, de még soha meg nem éltem: az az érzés, hogy figyelnek. Valaki itt a szobában figyel. Aztán hirtelen megzörrent az ablak, valami kísértetiesszürkeséget pillantottam meg, s kilöttyentettem a whiskyt. Beletelt egy kis időbe, amíg odamerészkedtem az ablakhoz, kinyitottam, ésmegkérdeztem Miss Hebrentchtől, mit akar.- Szörnyűséges egy ember van nálam odafönt - felelte, amint a vészlejáróról az ablakon át belépett a szobámba. Úgy különben cuki pofa, de hamegtalálja a tintásüveget, akkor az agyára megy nekí a jólét. Ha van valami, amit szívből utálok, akkor az, ha egy férfi harap. - Félrehúzta szürkeflanellköntösét a válláról, hogy megmutassa nekem is, milyen utálatos az, ha egy férfi harap. A köntösön kívül más nem volt rajta. - Sajnálom, hogyígy ráijesztettem magára. De amikor ez a szeszkazán kezdett az idegeimre menni, fogtam magam és kiléptem az ablakon. Biztos azt hiszi, hogy afürdőszobában vagyok. Nem mintha izgatna, mit hisz. Tőlem megeheti a fene. Majd elálmosodik, aztán talán elalszik, aminek már legfőbb idejevolna, ha meggondolom, hogy vacsora előtt bevett nyolc martinit, aztán még bort, annyit, hogy egy elefántnak ülőfürdőhöz elég. Ide figyeljen,kidobhat, ha akar. Pofátlanság azzal együtt, hogy így rátörök magára. De ott kinn a vaslépcsőn állati cidri volt. És közben láttam, hogy olyan jólbevette magát a takaró alá. Tisztára mint Fred, a bátyám. Négyen aludtunk az ágyban, és csak ő engedte, hogy odabújjak hozzá a hidegebbéjjeleken. Mit szólna hozzá, ha Frednek szólítanám?Addigra már benn állt a szoba közepén, és beszéd közben le nem vette a szemét rólam. Még sohasem láttam eddig sötét szemüveg nélkül, s mostkiderült, hogy orvosi rendelésre hordta, mert olyan szakértelemmel kancsított, mint egy ékszerész. Nagy szeme kék is volt, zöld is volt, meg barnapöttyös is - szinte hasonlított haja színösszeállításához, és végül, éppúgy, mint a haja, élénk-meleg színhatásúnak bizonyult. - Most biztospofátlannak tart. Vagy trés jou-nak. Vagy ilyesminek.- Szó sincs róla.Csalódottnak látszott. - De igenis. Mindenki szemtelennek tart. Nem mintha érdekelne. Nem szégyen, inkább hasznos.Leült az egyik bicegős, vörös bársonyszékre, maga alá húzta a lábát, és ismét körülnézett, ezúttal határozottan helytelenítőleg. - Hogy bírja itt ki?Hiszen ez az elvarázsolt kastély!- Ugyan, mindent meg lehet szokni - mondtam, de mindjárt úgy éreztem, hogy árulást követtem el, annyira szerettem ezt a lakást.

- Én nem így vagyok vele. Én semmit nem bírok megszokni. Aki mindent meg bír szokni, az akár meg is halhat. Ismét végighordozta rosszallótekintetét a szobán. - És mit tud itt csinálni egész nap?A könyvvel és papírral megpúpozott asztalra mutattam. Mindenféléket írok.- Azt hittem, hogy az írók öregek. Igaz, Saroyan nem is öreg. Társaságban találkoztam vele, és tényleg nem is lehet azt mondani, hogy öreg. Pláneha rendesen meg is borotválkozna . . . - tűnődött. - Erről jut eszembe: Hemingway, az öreg?- Olyan jó negyvenes lehet, azt hiszem.- Nem is rossz. Engem a negyvenkettő alatti férfiak egyáltalán nem tudnak izgatni. Van egy hülye lány, aki folyton azzal húz, hogy elemeztessem kimagamból ezt az apakomplexust. Ami persze egyszerűen merde. Pontosan arra képeztem ki magamat, hogy az idősebb férfiak izgassanak, ésennél okosabbat életemben nem tettem. Mennyi idős W. Somerset Maugham?- Nem tudom biztosan. Hatvan-valahány.- Nem is rossz. Íróval még sohase feküdtem le. Várjunk csak! Ismeri Benny Shacklettet? - Megrovón nézett rám, amikor a fejem ráztam. - Furcsa.Pedig annyi mindent öszszeírt a rádiónak. Azzal együtt ronda állat. És mondja, maga igazi író?- Attól függ, mit tart igazinak.- Akkor úgy kérdezem, drágám, hogy megveszik-e az írásait?- Egyelőre nem.- Majd én segítek - jelentette ki. - És tudok is. Gondolja csak meg, hány embert ismerek, akiknek mind vannak ismerősei. És megmondom, hogyazért segítek, mert annyira hasonlít Fredre, a bátyámra. Csak egy kicsit alacsonyabb. Akkor láttam utoljára, amikor tizennégy éves voltam, vagyisamikor otthonról elkerültem, és már akkor is száznyolcvannégy centi volt. A többi bátyám az mind ilyen kis kölyök volt, mint maga. Fred aföldimogyoróvajtól nőtt akkorára. Mindenki azt hitte, nyomott a gyerek, hogy csak úgy zabálja a földimogyoróvajat, mert a világon nem érdekelte őtmás, mint a lovak meg a földimogyoróvaj. Pedig nem volt nyomott gyerek, csak olyan édes, csendes, lassú fiú volt. Harmadszor járta a nyolcadikat,amikor megszöktem otthonról. Szegény Fred. Nem tudom, a katonáéknál jól megmérik-e neki a földimogyoróvajat. Erről jut eszembe, hogy nemlátok az éhségtől.Egy tál almára mutattam előtte, s megkérdeztem, miért s hogyan került el olyan fiatalon otthonról. Üres tekintettel nézett rám, aztán megdörgölte azorrát, mintha viszketne. Később, mikor már többször megfigyeltem ezt a mozdulatát, rájöttem, hogy a magánügyek határsérelmét jelzi. Mint alegtöbb ember, aki kéretlenül és bátran tálalja benső titkait, ő is begombolkozott a firtatás előtt. Beleharapott egy almába, és így szólt: - Mondja elnekem valamelyik írását. Hogy miről szól.- Látja, éppen ez az egyik bajom. Nem olyanokat írok, amiket el lehet mondani.- Olyan disznók?- Majd egyszer talán odaadok egyet, hogy olvassa el.- A whisky meg az alma jó együtt. Töltsön nekem is egy pohárral, édes. Aztán felolvashatja az egyik elbeszélését. Nagyon kevés szerző állhat ellena felszólításnak, hogy olvasson fel munkáiból, a ki nem adott szerzők közül pedig különösen kevés. Mindkettőnknek töltöttem, aztán helyet foglaltama szembenső széken, és elkezdtem a felolvasást. A lámpaláz és lelkesedés, együtt kissé reszketeggé tette a hangom. A novella még új volt:azelőtt való nap fejeztem be, és tökéletlenségének tudata még nem ölte meg örömömet. Két tanítónőről szólt, akík egy családi házban laknak, ésamikor az egyiket eljegyzik, a másik névtelen levelekkel botrányt robbant ki, és meghiúsítja a házasságot. Valahányszor lopva Cilyre pillantottamfelolvasás közben, a szívem összeszorult. Vacakolgatott. Csikkeket szedett szét a hamutálban; tűnődőn nézegette a körmeit, mint aki akézápolásnak egyszerre múlhatatlan szükségét érzi; amikor pedig már úgy láttam, hogy sikerült az érdeklődését lekötnöm, tekintete a messziberévedt, mintha azon tűnődne, megvegye-e azt a cipőt, amelyiket valahol valamelyik kirakatban látott.- Ez a vége? - riadt föl, aztán megpróbált valami véleményt kiszorítani magából: - Én bírom a homokos nőket. Én nem ijedek meg tőlük. De az ilyenhomokos históriákon meg tudok dögleni az unalomtól. Vagyis én nem bírom magamat beleképzelni az ő cipőjükbe. Miért, édes - úgy látszik,leolvasta az arcomról, hogy nem egészen értem -, talán nem az ilyen langyos nagyságákról szól?De nekem semmi kedvem sem volt a novellafelolvasás ostobaságára azzal ráduplázni, hogy nekiálljak a magyarázkodásnak. Éppenmagamutogató hiúságom parancsára könyveltem el Cilyt az érzéketlen, üresfejű locsogók közé.- Mondja csak - kérdezte -, nem ismer véletlenül valami kedves buzi nőt? Szobatársat keresek. Na, ne nevessen. Rém rendetlen vagyok, cselédremeg egyszerűen nem telik. És ezek a homokosok olyan háziasak, hogy rájuk lehet hagyni minden munkát, az embernek nem kell többet aseprűkkel meg az ablakpucolással meg tisztítóval törődni. Volt Hollywoodban egy szobatársam, vadnyugati filmekben játszott, Big Billnekkeresztelték el, de ez neki legyen mondva, mert több hasznát láttam a ház körül, mint egy férfinak. Persze az emberek mindjárt arra gondoltak,hogy egy kicsit én is homokos lehetek. És az is vagyok. Egy kicsit mindenki az. Hát aztán? Ettől még a férfiak nem vesztik el a kedvüket, sőt.Mintha pont erre harapnának. Például ez a Big Bill is kétszer ment férjhez. A legtöbb langyos nagysága csak egyszer megy férjhez, hogy a nevemeglegyen. Attól mindjárt nagyobb menők lesznek, ha egyszer úgy hívják őket, hogy Mrs. Ezvagyaz. Ez nem igaz! - Az asztalon álló ébresztőórárameredt. - Nem létezik, hogy már fél öt!Az ablaküvegen kék színek kezdtek játszani. Kora reggeli szellő lengette meg a függönyt.- Mi van ma?- Csütörtök.- Csütörtök? - Cily felállt. - Jesszus! - nyögte, ésvisszaült. - Meg kell őrülni.Nem voltam olyan kíváncsi, mint amilyen álmos. Végigfeküdtem az ágyon, és becsuktam a szemem. Mégsem kerülhettem ki a kérdést:- Miért kell a csütörtöktől megőrülni?- Nem kell. Csak az, hogy az ember mindig elfelejti. Tudja, csütörtökön mindig el kell kapnom a nyolc-negyvenötös vonatot. Olyan nagy cirkusztcsinálnak abból a beszélőből. Ha az ember tízre odaér, akkor még van egy órája ebédidőig. Gondolja meg, tizenegykor adják be nekik az ebédet!Kettőre is lehet menni, és én sokkal szívesebben mennék kettőre, de az illető azt szereti, ha délelőtt megyek, mert azt mondja, akkor felvillanyozoma nap hátralevő részére. Ébren kell maradnom - jelentette ki, azzal elkezdte csipkedni az arcát, míg rózsák nem virultak rajta -, nem alhatok el már,nincs idő. Tüdővészesnek néznének, és úgy összemennék, mint a Samu nadrágja, pedig az nem volna szép tőlem. Egy kislány nem lehet zöld, haa Sing-Singbe megy látogatóba.- Nem bizony. - Sikertelen felolvasásom dühe lassan elpárolgott, és Cily megint lekötötte a figyelmemet.- Minden látogató igyekszik, hogy a lehető legjobb színben mutatkozzon, és ez nagyon kedves tőlük, irtó szép; nem, hogy a nők a legjobbholmijukba öltöznek, még az öregek is, meg a nagyon szegények is, mind csodára igyekeznek, hogy szépek legyenek, meg jószagúak, és ezértszeretem is őket. A kis klambókat is szeretem, különösen a négereket. Már akiket az asszonyok behoznak. Lehetne szomorú látvány is, hogy ígybehozzák a gyerekeket ilyen helyre, de nem az. Szalag van a hajukban, meg a cipőjük kenőccsel szépen kipucolva, mintha fagylaltot osztanánakodabenn, és tényleg, ott a beszélőn olyan is néha, mint egy zsúron. Mindenesetre nem olyan, mint a moziban: tudja, az a sok alattomos sutyorgás a

rácson át. Nincs is rács, csak egy pult van a rabok meg a látogatók között, és a gyerekeket föl is lehet állítani rá, és akkor egymás nyakábaeshetnek. Ha az ember meg akarja csókolni, akihez jött, csak át kell hajolni a pulton. De a legjobban az tetszik nekem, hogy annyira örülnekegymásnak, hogy annyi minden elmondanivalót összespóroltak, hogy nem létezik, hogy a látogatás unalmas legyen, és ahogy folyton nevetnek, ésegymás kezét szorongatják. Csak aztán később - tette hozzá -, később ott látom őket a vonaton. Akkor olyan csöndben ülnek, és csak nézik afolyót, ahogy távolodik. Szája sarkába vette az egyik hajtincsét, és tűnődően szopogatta. - Ébren tartom magát. Aludjon nyugodtan.- Ugyan. Nagyon érdekel.- Tudom. Éppen azért szeretném, ha elaludna. Mert a vége az lesz, ha még sokat beszélek, hogy kikottyantom Sallyt. És az lehet, hogy nem volnarendes dolog tőlem. - Egy darabig szótlanul rágta a haját. - Az is igaz, így szó szerint nem tiltották meg, hogy senkinek el ne mondjam. És mégis.Rém érdekes az egész. Ha kitalálna hozzá más neveket meg minden, akkor akár bele is írhatná valamelyik elbeszélésébe. Ide figyeljen, Fred -azzal ismét elvett egy almát -, így , görbüljön meg, ha . . .Mutattam az ujjamon, hogy igenis, így görbüljek meg, ha.- Akkor jó - mondta teli szájjal. - Talán olvasott isróla az újságban. Úgy hívják, hogy Paradicsom Sally, és mondhatom, hogy én jobban beszélek kínaiul, mint ő angolul, de azzal együtt aranyosöregúr, és állati vallásos. Barátnak nézné az ember, ha aranyfoga nem volna, és azt mondja, hogy minden este imádkozik értem. Persze az énbarátom sohase volt, mert azelőtt, hogy börtönbe került, nem is ismertem. De most már imádom az öreget, hiszen gondolja meg, hét hónapjalátogatom minden csütörtökön, és most már akkor is látogatnám, ha nem fizetne érte. Ez rohad - jegyezte meg, és kihajította az almát az ablakon. -Különben úgy látásból ismertem Sallyt. Be szokott járni a Joe Bell kocsmájába, tudja, ott a sarkon túl, de senkivel szóba nem elegyedett, csak álltott, mint egy előkelő idegen. Furcsa visszagondolni, mennyire megfigyelhetett engemet, mert mindjárt rá, hogy leültették (Joe Bell mutatta is nekema fényképét az újságban: Fekete Kéz meg Ma f fia, meg ilyen olasz marhaságok, de azért az öt évet ráhúzták), mondom, mindjárt rá jött a távirat azügyvédjétől. Hogy azt mondja, azonnal keressem fel saját érdekében.- Azt hitte, ráhagyott magára valaki egymilliót, mi?- Azért azt nem. Gondoltam, a Bergdorf cég megpróbálja behajtani a ruhaszámlát. Mégis belementem a játékba, és fölkerestem az ügyvédet (haugyan ügyvéd, amiben egyáltalán nem vagyok biztos: irodája, úgy látszik, nincs is, csak telefonüzenetet lehet neki hagyni, és mindig a FasírtParadicsomban akar találkozni az emberrel. Biztos azért olyan dagadt. Tíz fasírtot meg bír enni egy ültében, megiszik rá két üveg frissítőt, aztánmég bevág egy egész citromos tortát.). Megkérdezte, benne volnék-e heti egy százasért, hogy egy magányos öregúr néhány percétmegédesítsem. Mondom neki, szívem, maga eltévesztette a házszámot, én nem vagyok lókórházi kedvesnővér. A gázsival se tudott nagyonfölizgatni, elvégre abból is meg lehet élni, ha az ember aprót kér, amikor kimegy a mosdóba. Nincs olyan illemtudó férfi, aki egy ötvenesnélkevesebb mosdópénzt adna, és én még taxira is kérni szoktam, az megint ötven. De aztán megmondta, hogy a Paradicsom Sally az ügyfele, ésazt is elmesélte, hogy a jó öreg Sally régi csodálóm á la distance, egyszóval nem volnék-e olyan jó hetenként egyszer mégis meglátogatni. Végülaztán nem bírtam neki nemet mondani. Olyan romantikus ügy!- Nem tudom. Gyanúsan hangzik.Elmosolyodott. - Azt hiszi, hazudok?- Először is, csak úgy nem engednek be akárkit beszélőre egy rabhoz.- Nem is. Rém nagy cirkuszt csapnak körülötte. Ugy vagyok bejelentve, mint az unokahúga.- És ennyi az egész? Egyórás beszélgetésért száz dollárt fizet?- Nem ő, hanem az ügyvédje. Mr. O'Shaughenessy pénzeslevélben postára teszi, mihelyt meghagyom neki telefonüzenetben az időjárásjelentést.- Ebből az ügyből még sok baja eshet - mondtam, azzal leoltottam a lámpát. Már nem volt rá szükség: a szobában is reggel lett, és a galambok ottbúgtak kinn a vészlejárón.- Hogyhogy? - kérdezte Cily komolyan.- Valamit mond a törvény a hatóság szándékos megtévesztéséről. Elvégre maga nem Sally unokahúga. És mi ez az időjárásjelentés?Egy ásítást fedett el a tenyerével. - Semmi a világon. Közönséges telefonüzenet, amiből Mr. O'Shaughenessy tudja, hogy ott jártam. Sallymegmondja, mit üzen, ilyeneket, hogy "Kubába betört a hurrikán", vagy "Palermóban hó esett". Miattam ne izgassa magát, drágám - mondta, sodajött az ágyamhoz -, elég régóta vigyázok én már magamra. - Mintha áthatolt volna rajta a reggeli fény: míg ott állt az ágy fejénél, s fülemre húztaa takarót, úgy ragyogott, mint egy patyolattiszta gyermek. Aztán lefeküdt mellém. - Nem haragszik? Csak egy szemhunyásnyit szeretnék pihenni.Most már ne szóljunk egy szót se. Aludjon.Úgy is tettem, mintha elaludtam volna, s a légzésemet nehézkes-egyenletesre fogtam. A harangok a szomszédos templom tornyában elütötték afélórát, majd az órát. Hat óra volt, amikor karomra tette a kezét, leheletfinoman, hogy fel ne ébresszen. - Szegény Fred - suttogta, s már azt hittem,nekem, pedig nem is. - Hol vagy, Fred? Mert olyan hideg van. Havat hoz a szél. - Arca vállamon pihent meg, nyirkos, meleg súlyával.- Miért sír?Felkapta a fejét, s fölült. - Jesszus, de utálom, ha valaki mindenbe beleüti az orrát! - Azzal már kinn is volt, az ablakon át, a vészlejárón.Másnap, pénteken, amint hazaérkeztem, egy luxuskivitelű Charles & Co. ajándékkosarat találtam az ajtómban Cily névjegyével - Miss CilyHebrentch, utazó -, s a névjegy hátán gyerekes macskakaparás: "Szépen köszönöm, Fred drága. Bocsásson meg a múlt éjszakáért. Úgy viselte azegészet, mínt egy angyal. Mille tendresse, Cily. - Ui. Többet nem háborgatom." - "De csak rajta" - válaszoltam, s a cédulát a magam szerény anyagikörülményeihez mért ibolyacsokorral együtt elhelyeztem az ajtajában. Úgy látszott azonban, szavának áll, mert nem láttam, hallani se hallottamfelőle, s már azt kellett gondolnom, kapukulcsot csináltatott. Annyi bizonyos, hogy a csengőmet azontúl nem nyomta meg. Ez is hiányzott, s ahogy anapok múltak, olyan távoli neheztelésfélét kezdtem érezni irányában, mintha szívbeli jó barátom került volna el. Aggasztó magány költözött azéletembe, s mégsem kívántam meg régi barátaim társaságát: sótlan diéta lett volna éhségemre. Szerdai gondolataim Cily körül, a SingSing körül,Paradicsom Sally körül kerengtek, s oly világok körül, melyben a férfíak ötven dollár mosdópénzt köhögnek ki, és eltérítettek a munkámtól. Aznapeste egy cédulát dobtam a postaládájába: "Holnap csütörtök." Másnap macskakaparásos válasz jutalmazta figyelmem: "Köszönöm, hogyemlékeztetett. Benézne ma úgy hat tájban egy italra?" Kivártam a hat óra tíz percet, azután nagy igyekezettel még öt percet késtem.Egy lehetetlen alak nyitott ajtót. Szivar- és Knize-kölniszagot árasztott. Gavallérsarkú cipőt viselt, s ha a sarok néhány centit hozzá nem told atermetéhez, maga lett volna a Kettéfűrészelt Óriás. Kopasz, szeplős feje óriáshoz illett, hegyes kis füle pedig gonosz manóhoz. Vizenyős két szemekocsányon lógott. Füléből-orrából szőrpamacsok nőttek, állát délutáni borosta borította, s mintha egy borzzal szorítottam volna kezet.- A kislány zuhanyozik - mondta, s szivarjával a szomszéd helyiségből behallatszó vízsistergés felé bökött. Az a szoba, amelyben álltunk (álltunk,mert leülnünk nem volt mire), a hurcolkodás zivataros képét mutatta. Szinte friss festékszagot várt az ember. Bőröndök és ládák szolgáltakbútorzatul. Egy martinikeverés emléke az egyiken, a másikon lámpa, lemezjátszó. Cily vörös macskája meg egy váza sárga rózsa.Az egyik falat beborító könyvállvány fél polcnyi ismeretterjesztő irodalommal büszkélkedett. Nyomban megszerettem a szobát: tetszett nekem ez acigányos összevisszaság. A Kettéfűrészelt óriás a torkát köszörülte. - Hivatalos ide?Úgy láthatta, hogy a bólintásom bizonytalan. Halszeme rám nyílt, s kutatólag pislant egynéhányat. - Rengeteg mindenféle népség állít be csak úgy.

Régről ismeri a kislányt?- Nem nagyon.- Szóval nem régről ismeri?- Fönn lakom az emeleten.Ez a magyarázat elegendőnek bizonyult a megnyugtatásához. - Ugyanilyen lakásban?- Sokkal kisebben.Leverte a hamut a földre. - Ez egy szemétdomb. Ez egyszerűen elképesztő. Ez a gyerek nem tudja, hogy kell élni, még ha megvan is a pénzehozzá. - Fémes-ütemesen kopogtak a szavai, akár a géptávíró. - Most mondja meg nekem, mit gondol róla: az vagy nem az?- Hogyhogy?- Linkász vagy nem linkász?- Nem hinném.- Téved. Mert igenis linkász. Viszont másfelől igaza van. Annyira link, hogy már nem linkász. Beveszi a saját linkségeit. Nem létezik kibeszélni afejéből. Pedig annyit beszéltem neki, hogy a gyomrom kihűlt, és nem. Benny Polan hiába tekintélyes ember. Még Benny Polan is megpróbálta, ésnem. Benny el akarta venni, de ő nem. Benny ezreket költött rá, hogy kielemezzék belőle a hülyeséget. Még az a híres lelki masszőr is, aki csaknémetül tud, még az is fejre állt tőle. Nem létezik a fejéből kibeszélni neki - ökölbe szorította a kezét, mintha láthatatlan ellenfelet készülne kiütni -ezeket az ötleteket. Próbálja csak meg! Próbálja csak kicsalni belőle, hogy mi mindeneket hisz! Nem mondom, én azért szeretem a kislányt -állapította meg. - Mindenki szereti. Viszont vannak, akik nem. De én igen. Szívből szeretem. Mert nekem van szívem, kérem. Szív kell ahhoz, hogyaz ember megértse; hogy úgy mondjam, egy kicsit költőnek kell lenni hozzá. De én megmondom magának őszintén, úgy, ahogy van. Az emberkiteheti a lelkét előtte: tojik a közepébe. Én megmondom magának, úgy, ahogy van, milyen. Pontosan az a fajta, akiről az újságban egyszer csakazt olvassa az ember, hogy egy üveg veronálnak a fenekére nézett. Többször láttam ilyen eseteket, mint maga villásreggelizett. És azokról akislányokról még nem is lehetett elmondani, hogy hülyék. Ez viszont hülye.- De fiatal. És a java fiatalsága még előtte áll.- Ha úgy érti, hogy a jövő még előtte áll, akkor megint téved. Egypár évvel ezelőtt Hollywoodban, akkor még olyan időket éltünk, hogy lehetett volnabelőle valami. És volt is benne valami, ami az érdeklődést fölkeltette, és a sikert is meghozta volna neki. De ha az ember egyszer otthagy egyaranybányát, akkor később nem lehet visszatáncolni. Kérdezze meg Luise Rainert. Pedig Luise Rainer sztár volt. Az igaz, hogy Cily nem volt sztár,és az is igaz, hogy filmre nem került, csak fényképezték. De ez mind a Dr. Wassel története előtt volt. Akkor megfoghatta volna az isten lábát. Éntudom, kérem, mert én voltam az a pali, aki az útját egyengettem. - Magára mutatott a szivarjával. - Én, O. J. Berman.Nyilván azt várta, hogy felismerjem benne O. J. Bermant, amit szívesen meg is tettem neki, mert felőlem lehetett, soha nem hallottam róla. Későbbkiderült, hogy hollywoodi impresszárió.- Én fedeztem fel. A Santa Anita-i lovin. Egész nap ott lógott a lovin. Kezdett érdekelni, hivatalból. Rájöttem, hogy az egyik ottani zsokénak a nője.Vele él, a kis seggdugasszal. Üzentem a zsokénak, hogy hanyagolja, mert ha nem, a hék elmarják egy polgári szóra. Tudniillik akkor tizenöt évesvolt a kislány. De szóval megütötte a mértéket: belevaló pipi volt, az nem vitás. Még akkor is, ha ilyen vastag szemüveget viselt, mint az ujjam; mégakkor is, hogyha a száját kinyitotta, és az ember nem bírta elgondolni, hogy Tahófalváról jött-e vagy a bumburnyákok közül. Mert én még most semtudom. Leteszem rá a nagyesküt, hogy soha senki meg nem mondja. Különben is úgy hazudik, hogy már azt se tudja, mikor mond igazat. Egyévünkbe került, amíg a beszédét így-úgy helyrepofoztuk. Valahogy úgy sikerült aztán, hogy franciául taníttattuk, és amikor franciául már elpötyögött,lassanként elkezdett pötyögni angolul is. Margaret Sullivan mintájára próbáltuk megcsinálni, de annyi önállóság benne is volt, hogy a nagy fejekfölfigyeltek rá, és ami a legnagyobb szó, Benny Polan fölfigyelt rá, pedig azt mindenki nagyra tartja, és Benny el akarta venni feleségül. Mit kívánhattöbbet egy impresszárió? És akkor bumm, még bevág a Dr. Wassel története! Látta a filmet? Cecil B. de Mille, Gary Cooper. Minden a világon.Azt hittem, fejre állok, úgy összevág minden: arról van szó, hogy kipróbálják, megfelel-e Dr. Wassel asszisztensnőjének. Vagy legalább az egyikasszisztensnőjének. Erre bumm, cseng a telefon! - O. J. Berman felvette a láthatatlan telefonkagylót, és a füléhez emelte. - Itt Cily beszél, aztmondja. Milyen távoli a hangod, szívecském, mondom. New Yorkból beszélek, azt mondja. Mi az istent csinálsz New Yorkban, mondom, amikor mavasárnap van, és holnap fognak kipróbálni? Azért vagyok New Yorkban, azt mondja, mert még sohase voltam New Yorkban. Mondom neki, azonnalvágódj egy repülőgépre, mint a féltégla, és gyere vissza. Nincs kedvem, azt mondja. Akkor mihez van kedved, mondom. Azt mondja, hogy azembernek csak akarni kéne, de ő nem akar. Hát mondom akkor: mégis mit akarsz? Ha eszembe jut, te leszel az első, akivel tudatom, azt mondja.Hát szóval ez az. Kiteheti előtte a lelkét, ő meg tojik a közepébe. A vörös macska leugrott a ládáról, és odatörleszkedett a lábához. O. J. Berman acipője orrára emelte az állatot, és jókorát lökött rajta, ami nem volt szép tőle - ha egyáltalán nézett volna macskát vagy akármit, nemcsak a tulajdonmérgét.- Hát ez kell neki? - kérdezte karját széttárva. - Egy csomó mindenféle népség, akik csak úgy beállítanak? Mosdópénzekből élni?Bumburnyákokkal barátkozni? Már akár feleségül is mehetne a Rozsdás Trawlerhez. Maga még kitüntetné érte a lelógó vándordíjjal!Dühösen rám meredt.- Sajnos, nem ismerem a szóban forgó urat.- Ha nem ismeri a Rozsdás Trawlert, akkor a kislányt se nagyon ismerheti. Öreg hiba - állapította meg, s nyelve csattant egyet iszonyúkoponyájában. - Már azt reméltem, van némi szava, és fölokosíthatja a kicsit, amíg nem késő.- Pedig úgy vettem ki a szavából, hogy máris késő. Kifújt egy füstkarikát, s megvárta, amíg eloszlik, csak aztán mosolyodott el. A mosolymegváltoztatta az arcát, és kedvességet ígért. - Dehogy. Hiszen mondtam, hogy megint meg tudnám csinálni neki a szerencséjét - és ez most úgyhangzott, mint a való igazság. - Tudja, szeretem ezt a gyereket.- Már megint miféle pletykákat terjeszt, Ojjé? - Cily betoccsant a szobába. A maga köré csavart törülköző éppen csak elfedte, s a lába vizesnyomokat hagyott a padlón.- Csak amiket szoktam. Hogy hülye vagy.- Fred már tudja.- De te még nem.- Gyújtson rá nekem egy cigarettára, édes - mondta Cily, miközben lerántotta feJéről a fürdősapkát, és megrázta a haját. - Nem neked szóltam,Ojjé. Te olyan disznó vagy. Mindig összenyálazod.Fölnyalábolta a macskát, s feldobta a vállára. A kandúr úgy billegett fönn, mint valami madár, s a körmeit belemélyesztette Cily hajába, akár egypamutgombolyagba. Pedig bárhogy játszott, mégiscsak mogorva, orgyilkosképű macska volt: az egyik szeme csipás-vakon meredt a világba, dea másik rémtettekről mesélt.- Ojjé nagy disznó - közölte velem Cily, amint a cigarettát átvette. - Viszont állati sok telefonszámot tud. Mondd csak, mi a száma David O.Selznicknek, Ojjé?- Szállj le rólam.

- Nem viccelek, édes. Fel akarom hívni, és megmondom neki, micsoda egy zseni ez a Fred. Dögivel írja az isteninél istenibb elbeszéléseket. Azértne vörösödjön el, Fred, elvégre nem maga mondta, hogy zseni, hanem én. Hallod, Ojjé? Mit tudsz tenni annak érdekében, hogy Fred megszedjemagát?- Hátha én ezt jobban el tudom intézni Freddel négyszemközt.- Ne felejtsd el - figyelmeztette Bermant, mielőtt viszszatért volna a fürdőszobába -, hogy én vagyok Fred impresszáriója. Továbbá: ha ordítok,gyertek és húzzátok föl a cipzáromat. És akárki kopog, engedjétek be.Rengetegen kopogtak. Egy negyedórán belül kanmuri színtere lett a lakás; a kanok többnyire egyenruhában feszítettek. Két tengerésztisztet megegy repülő ezredest számoltam össze; de ezek elvesztek az őszülő veteránok tömegében. Fiatalságuk elmúltán kívül semmi közös témájuk nemlehetett; ki-ki idegen volt az idegenek tömegében. Valahány új arc csak megjelent, mindegyiken keserves lelki tusa tükröződött, hogy elleplezhessecsalódását a társaság láttán. Mintha a házikisaszszony különböző bárokban végrehajtott razziaszerű látogatásai során osztotta volna ki ameghívásokat - alighanem így is történt. A kezdeti homlokráncolások után mégis szépen öszszeszoktak; különösen O. J. Berman vetette magátteljes hévvel a társalgásba, hogy ne kelljen velem megvitatnia hollywoodi kilátásaimat. Engem ott hagytak a könyvespolcok tövében, főként lóügyiés baseball tárgyú könyvek társaságában. Úgy tettem, mintha belemélyednék a Milyen húsban legyen a ló című szakmunkába, és közbenalkalmam nyílt személyes ítéleteimet elkészíteni Cily vendégeiről.Egyik közülük hamarosan az érdeklődés homlokterébe került. Középkorú csecsemő volt, angyalkás zsírpárnáinak sértetlen birtokában, bárvalamely tehetséges szabó majdnem teljes sikerrel elfödözte náspángolásra csábító gömbölyű fenekét. A mészáros kicsontozott színhúsnak kínáltavolna; szűzi tapasztalatlanságot sugárzó arca pont-pont-vesszőcske volt egy nagy O betűben, mintha csak dagadt volna a feje azóta is, hogymegszületett, akár a felfújt léggömb; szeszélyes dühkitörésekre készen álló szájacskája olyan volt rajta, mint valami kényes, durcás kis ránc.Mégsem a külseje vonta az érdeklődés homlokterébe - az ilyen felnőtt csecsemő végeredményben nem is ritka látvány. Sokkal inkább aviselkedése; úgy tett, mintha az egész társaságot a markában tartaná. Akár valami buzgó polip, egyik kezével martinit kevert, másikkal bemutatott,harmadikkal a gramofont kezelte. Pedig valójában minden mozdulatát a házikisasszony irányította: "Rozsda, légy olyan kedves", vagy "Rozsda,nem haragszol, ugye". Ha szerelmes volt Cilybe, akkor, úgy látszik, megzabolázta a féltékenységét, különben már kitört volna belőle, amint látniakellett, hogy kering Cily a szobában, egyik kezében a macska, másikkal hol egy nyakkendőt ránt helyre, hol lószőrt húz ki a kabáthajtókából - arepülő ezredes egyik kitüntetése például alapos szidolozásra szorult.A csecsemőt Rutherford ("Rozsda") Trawlernek hívták, 1908-ban elvesztette szüleit: apja egy anarchista áldozata lett, anyja pedig amegrázkódtatásba halt bele. A kettős szerencsétlenségben elárvult Rozsda ötéves milliomosként állt a világban. A vasárnapi mellékletek hálástémája maradt azontúl is, majd az érdeklődés hullámai ismét magasra csaptak körülötte, amikor - még iskolás korában - gyámját s egyszersmindkeresztapját fajtalanság vádjával letartóztatták. Később egy házasság, majd egy válás során állt a közérdeklődés rivaldafényében. Első felesége akicsikart tartásdíjjal együtt átpártolt a megújhodás legújabb prófétájához. Második feleségéről nem szól a fáma, ellenben a harmadik a bizonyításieljárás során bőséges szennyest hordott New York állam bírósága elé. A legutóbbi Mrs. Trawlertől Rozsda vált el: válókeresetében aleglényegesebb panasz az volt, hogy felesége zendülést robbantott ki ellene jachtjának fedélzetén, s a zendülés eredményeképpen Rozsdátkitették a tortugasi partokon. Bár azóta nem nősült újból, a hírek szerint még a háború előtt megkérte Unity Mitford kezét, legalábbis azt beszélték,hogy sürgönyileg értesítette ebbeli szándékáról, fenntartva Hitler elsőbbségét. Winchell a pletykarovatában állítólag azóta emlegeti mint nácit, samióta bizonyos New York-i tüntetéseken részt vett.Nem hallomásból értesültem mindezekről. A Baseball Tanácsadó-ban olvastam, amelyet ugyancsak Cily könyvespolcáról emeltem le. Úgy látszik,ebben a könyvben gyűjtötte az érdekesebb újságkivágásokat. Lapjai közt ott lapultak a vasárnapi számok fő attrakcíói és kisebb szeletek apletykarovatokból. "Rozsda Trawler és Cily Hebrentch páholyban foglaltak helyet a Hasonszőrű Vénusz premierjén." Cily kileste, hogy éppen eztolvasom: "Miss Cecily Hebrentch, a híres bostoni Hebrentch család tagja, ragyogóra fényesíti Rozsda napjait."- A sajtómat bámulja, vagy baseballszurkoló? - kérdezte, s föltette sötét szemüvegét, ahogy a vállam fölött a szövegbe pillantott.Kérdéssel feleltem: - Mit mond az e heti időjárásjelentés? Rám kacsintott, de nem tréfásan, hanem figyelmeztetőleg.- Imádom a lovakat, de a baseballt utálom - jegyezte meg, és a hangjából éreztem, hogy Paradicsom Sallyt jobb lesz, ha mindenesetre kitörlömemlékezetemből. - Gyűlölöm, amikor rádión közvetítik, viszont hivatalból meg kell hallgatnom. A férfiaknak alig van egypár témájuk. Ha egy férfinem szereti a baseballt, akkor biztos, hogy a lovakat szereti, ha meg egyiket se szereti, akkor úgyis bajban vagyok vele, mert a lányokat se szereti.Megállapodtak valamiben Ojjéval?- Közös megegyezéssel elváltunk.- Pedig részemről előnyös az ajánlat, higgye el.- Elhiszem magának. De vajon ő is előnyösnek tartaná-e az én ajánlataimat?- Menjen csak oda hozzá, s próbálja meggyőzni, hogy szép gyerek. Tudna magán segíteni, Fred - makacskodott.- Ha egyszer maga sem tudta meggyőzni . . . - Úgy látszott, nem érti, amíg meg nem magyaráztam. - Dr. Wassel története.- Szóval még mindig ezen rágódik - állapította meg, és szerető pillantást vetett a szoba túlsó végében álló Bermanra.- Lehet neki valami igaza, illene bűnösnek érezni magamat. Nem mintha kiosztották volna rám azt a szerepet, vagy én olyan jól játszottam volna.Egyáltalán nem. De azért igenis bűnösnek érzem magam, hogy hagytam őt, hadd ábrándozzon, mikor én nem vagyok ábrándos lélek. Egy kicsitmegjátszottam magam, hogy időt nyerjek és kikupálódjak. Nagyon jól tudtam, hogy belőlem sose lesz filmcsillag. Nehéz az. És ha az embernekesze van, akkor még szégyenletes is. Ahhoz, hallom, olyan szép kövér komplexusok kellenének, hogy az ember már ne is legyen csak egy nagyrakás komplexus. Azt azért nem bánnám, ha gazdag lennék meg híres. Föl van nálam vésve az előjegyzési naptárba, és egyszer majdmegpróbálok rá időt szakítani. De ha rákerülne a sor, akkor is inkább maradjak meg magamnak. Ne kelljen nekem kicserélve lenni, ha egy szépnap arra ébredek, hogy az álmaimat luxuskivitelben házhoz szállították. Magának nincs pohara - állapította meg, mikor észrevette, hogy a kezemüres. - Rozsda! Légy olyan kedves, tölts a barátomnak egy pohárral!Még mindig a macskát ajnározta. - Szegény dög - mondta, s megpiszkálta a füle tövén -, neve sincs szegény dögnek. Kicsit kínos is, hogy nincsneki neve. De énnekem nincs jogom hozzá, hogy elkereszteljem. Keresztelje el a gazdája, ha egyszer lesz neki. Mi csak úgy összetalálkoztunk afolyóparton egyik nap, és semmiféle viszonyban nem vagyunk egymással. Ő is független, meg én is. Ne legyek én addig senkinek-semminek segazdája, amíg a helyemet egyszer meg nem találom. Még egyelőre nem tudom, hogy az hol lesz. De hogy mi lesz, azt már tudom. - Elmosolyodott,s lehajolt, hogy a macska leugorhasson a földre. - Olyan lesz, mint a Tiffanyféle Luxuscikkek Áruháza - mondta. - Az ékszerekre persze fütyülök.Gyémánt az jöhet. Igaz, hogy brillekkel teletűzködni magát az embernek, ha még nincs negyven, az is genynyes szokás, meg nem is valamibiztonságos. A brillek csak olyan igazi szép öreglányokon mutatnak jól. Maria Ouspenskayán például. Csontzene, galambősz haj és brillek . . . na,arra várhatok. Nem azért imádom én a Tiffanyékat. Mondja, vannak magának is olyan napjai, amikor úgy érzi, hogy le van lombozva?- Hogy le vagyok törve?- Nem - mondta lassan. - Az, hogy le van törve, az azért van, mert észreveszi, hogy kezd elhízni, vagy mert már napok óta zuhog az eső. Vagyisszomorú, ez az egész. De ha egyszer le van lombozva, az rémes. Az ember fél és izzad, mint a fene, és közben el nem tudja képzelni, mitől fél.

Mintha valami borzasztó dolog készülne történni, csak éppen nem tudni, mi. Ismeri ezt az érzést?- Nagyon jól. Úgy is hívják, hogy Angst.- Nem bánom, legyen Angst. De hogy lehet megszüntetni?- Az ivás segíteni szokott.- Azt már kipróbáltam. Meg az aszpirint is. Rozsda azt tanácsolta, hogy szívjak marihuánatöltésű cigarettát, és tényleg kipróbáltam, de attól megfolyton röhögni kell. Még az használt a leginkább, ha fogtam magam, bevágódtam egy taxiba, és elmentem a Tiffany-féle Luxuscikkek Áruházába.Attól mindjárt megnyugszom, attól az előkelő csöndtől és eleganciától. Mintha ott az embernek semmi baja nem történhetne, ahol olyanválasztékosan öltözött, finom emberek szolgálnak ki, és olyan jó krokodilbőrtárca- meg ezüstszag van. Ha valahol úgy megtalálhatnám a helyemet,mint Tiffanyéknál, akkor bebútorozkodnék, és a macskát is elkeresztelném. Már arra is gondoltam, hogy talán a háború után Fred meg én . . .- Megigazította sötét szemüvegét, és szürke-kék-zöld petytyes szeme tárgyilagosan tekintett a távolba. - Egyszer jártam Mexikóban. Azon avidéken nagyszerűen lehet lovat tenyészteni. Egy helyet ki is néztem a tenger közelében. Fred nagyon ért a lovakhoz.Rozsda hozta a martinit, s rám se nézett, amint átnyújtotta. - Éhes vagyok - jelentette, és mintha nyűgös csecsemőhangja éppúgy, mint fejlődésbenvisszamaradt egész lénye Cilyt vádolta volna. - Fél nyolc, éhes vagyok. Tudod, mit mondott az orvos!- Tudom, Rozsda. Tudom, mit mondott.- Akkor rekeszd be a gyűlést. Gyerünk.- Szeretném, ha megtanulnál tisztességesen viselkedni, Rozsda. - Cily halkan beszélt, de a hangjában rezgő nevelőnői fenyegetés furcsa módonhálás pírt borított Rozsda rózsaszín pofijára.- Te engem nem szeretsz - panaszolta Rozsda, mintha egyedül lennének.- A rossz gyereket senki se szereti.Cily nyilván Rozsda kedvére válaszolt. Úgy látszott, mintha a válasz egyszersmind izgatná s meg is nyugtatná. Mégsem hagyta abba nyafogóslitániáját: - De mondd, szeretsz? Cily megveregette az arcát.- Végezd csak a dolgod, Rozsda. Majd ha befejeztem a beszélgetést, elmehetünk vacsorázni, ahova akarsz.- Chinatownba?- De az nem jelenti azt, hogy oldalast kapsz vadas mártással. Tudod, mit mondott az orvos.Amikor Rozsda békésen elkacsázott házi teendői után, ellenállhatatlan kísértést éreztem, hogy emlékeztessem Cilyt: nem válaszolt a kérdésére. -Csakugyan, szereti?- Megmondtam már. Az ember ráveheti magát, hogy akárkit megszeressen. Különben is, olyan rohadt gyerekkora volt szegénynek.- Ha csakugyan olyan rohadt volt a gyerekkora, akkor miért marad meg mindenáron gyereknek?- Nyissa ki a szemét. Nem veszi észre, hogy Rozsda jobban érzi magát pelenkában, mint alsónadrágban? Tényleg ezen állna a választás, de ,haerről kerül szó, egyszerre rém érzékeny lesz. Egyszer is belém akarta vágni a vajkést, mert megmondtam neki, hogy most már igazán benőhetne afeje lágya, és határozhatna, nem volna-e a legjobb mégis papásmamást játszani valami homokos teherautósofőrrel egy életen át. De azzal együttúgy csavarom az ujjam köré, ahogy akarom. Drága jó fiú, tényleg azt hiszi, hogy a lányokkal úgy kell bánni, mint a babákkal.- Hála istennek.- Na, azért ha minden férfi azt hinné, nem nagyon hálálkodnék.- Úgy értettem a hál' istent, hogy hál' isten nem megy feleségül Mr. Trawlerhez.Felrántotta a szemöldökét. - Különben nem játszom meg az ártatlant, hogy ne tudnám, milyen gazdag. Még Mexikóban is fizetni kell a földért. Demost gyerünk, kapjuk el Ojjét- mondta, és előretuszkolt.Lázas igyekezettel gondolkoztam, mivel nyerhetnék időt. Végre eszembe jutott: - És miért utazó?- Hogy miért tettem rá a névjegyemre? - kérdezte zavartan. - Hülyének tartja?- Nem is annyira hülyének. Inkább bosszantónak.Vállat vont. - Honnan tudjam, hol kötök ki holnap? Ezért aztán rátetettem velük az utazó-t. Különben kidobott pénz volt az az egésznévjegycsináltatás. Azért rendeltem, mert úgy éreztem, tartozok nekik ennyivel. Tiffanyéknál csináltattam.- Elvette érintetlen martinimat, két hajtásra kiitta, aztán megfogta a kezemet. - Elég az okoskodásból, össze kell barátkoznia Ojjéval.Az ajtó felöl akadály gördült közbe. Nem is gördült, beviharzott: egy fiatal nő, ékszerek égzengése, sálak ciklonja közepette. - C-C-Cily - dadogta, sujjával fenyegetőzve törtetett felénk -, te közönséges á-á-áru-rejtegető vagy! Eldugdosod előlem ezeket az el-elragadó urakat!Lehetett olyan két méter magas, mindenesetre magasabb, mint az urak legtöbbje. De amint ezt meghallották, kiegyengették gerincüket, behúztákhasukat - mintha versengés indult volna meg köztük, hogy fölébe magasodjanak a női jegenyefának. - Mit keresel itt? - kérdezte Cily, s szája szélemegfeszült, akár az íjhúr.- S-semmi különöset, c-cukibogár. Fenn dolgoztam Yunioshival. Karácsonyi anyag a Ba-bazár Ma-magazinnak. Csak nem haragszol rám,cukibogár? - Elhintett egy mosolyt a társaság feje fölött. - Ugye, nem haragszanak a k-kisfiúk ezért a r-razziaszerű látogatásért?Rozsda kuncogott, és úgy fogta meg a nő karját, mintha az izmait akarná megcsodálni, aztán megkérdezte tőle, beszállna-e egy pofa szeszre.- Gondolkodás nélkül - válaszolta. - Nekem whiskyt töltsön.- Nincs - közölte vele Cily, mire a repülő ezredes nyomban ajánlkozott, hogy ő majd leszalad, és megbuktatja újra az üveget.- A v-v-világért ne zavartassa magát! Én be-beérem szalszalmiákszesszel is. Cily szívecském - mondta, s azzal, finoman félretaszította -, sosezavartasd magadat miattam, én is be tudok mutatkozni. - O. J. Bermanhoz hajlott le elsőül, akinek a magas nők társaságába került legtöbb férfihozhasonlóan máris vágyakozás köde felhőzte el tekintetét. - Mag W-w-wildwood vagyok, az arkansasi Wildw-w-woodból. A hat-húszassal jöttem.Berman parádés tánclépésekkel igyekezett riválisait távol tartani, s azok mégis lecsaptak rá, karéjba fogták, és úgy csipkedték föl eldadogottszellemességeit, mint galambok a földre szórt tiszta búzát. Mag sikere nagyon is érthető volt. Csúfsága legyőzte magát a csúfságot, ami adiadalmas szépségnél nagyobb bámulatot kelt - ha másért nem, a csattanós paradoxonért. Méghozzá nem is kínosan kimunkált jó ízlés vagyszépítkezés segítette győzelemre, hanem éppen hibáinak eltúlzása; olyan büszkén viselte őket, hogy már díszére váltak. Tűsarkokra állítva egészhosszában lengett; ruhájának testheztapadó felső része nyilván tanúsította, hogy a strandra úszónadrágban is kiengednék; simán hátrafésülthajával pedig éhezések árán csontig soványított divatos arcát hangsúlyozta. Javára fordította a hebegést is, ez abból látszott, hogy a vele születettbeszédzavarhoz egy kicsit még hozzáügyeskedett. Mesteri egy húzás volt ez a hebegés. Közhelyeit valahogy eredetivé varázsolta; ezenfelüllefokozta magasságát, éppúgy, mint magabiztosságát, annyira, hogy a férfiak védelmezőjéül szegődhettek. Egyetlen példa: Berman előbb majdelájult, amikor Mag megkérdezte: - Ki tudja, kisfiúk, hol van itt a r-r-retyik? -, s végül éppen ő volt az, aki a karját nyújtotta Magnek, hogy magakísérje el az útra.- Erre semmi szükség - állapította meg Cily. - Már járt nálam. Nagyon jól tudja, hol van. - Közben a hamutartókat öntögette ki, és mikor MagWildwood kiment, hangosan vagy inkább félhangosan felsóhajtott: - Szomorú dolog ez. - Kivárta, amíg elegendő kíváncsiság gyülemlik föl az

arcokon; s csak akkor szólt, mikor már megfeszült a csend. - És milyen titokzatos. Az ember azt hinné, hogy jobban rá van írva. Pedig isten bizonymilyen egészségesnek látszik. Olyan, hogyismondjam, tisztának. Éppen ez benne a különös. Hát nem azt mondaná az ember - tette fel a szónokikérdést -, hogy milyen tiszta? Hogy ennek semmi baja nem lehet? Valaki elköhintette magát, többen nagyot nyeltek. Egy tengerésztiszt, aki eddigkezében tartotta Mag Wildwood poharát, most letette.- Viszont az is igaz - jegyezte meg Cily -, mert sokfelé hallom, hogy ezek a falusi lányok mind fölszedik a bajt. Enyhén összeborzongott, aztánkiment a konyhába jégért. Mag Wildwood semmiképp nem értette; miért nem öleli újból keblére a társaság. Amit csak beszélgetéstkezdeményezett, arra a sorsra jutott mind, akár a zöld fahasábok a tűzön: füstöltek, de lángot nem fogtak. S amit még kevésbé bocsátott meg: atársaság tagjai kezdtek elpárologni, anélkül hogy a telefonszámát elkérték volna. A repülő ezredes éppen az alatt hajtotta végre rugalmaselszakadását, míg ő háttal állt, s ezzel a pohár ki is csordult, mert előzőleg már vacsorameghívást kapott tőle. Mag fejét egyszerre elöntötte a vér. Smivel a gin éppolyan hatással van a felvett modorra, mint a könnyek a túlkendőzött arcra, varázsa egy csapásra szertefoszlott. Mindenkit lerohant. Avendéglátó házikisasszonyt levetett hollywoodi rongynak nevezte. Egy jó ötvenes férfit birkózni hívott ki. Bermannal közölte, hogy Hitlernek mégisigaza volt. A kuncogó Rozsda Trawlert belökdöste egy sarokba. - Veled meg, tudod, mit csinálok? - kérdezte tőle a hebegés legkisebb jele nélkül.- Kihajtalak az állatkertbe, és megetetlek a bölénnyel. - Rozsdának, úgy látszott, mindenestül tetszett az ötlet, legnagyobb sajnálatára azonban Magnem állt a szavának, mert lehuppant a földre, s ott dúdolgatott csöndesen.- Unlak. Kelj fel innét - szólt rá Cily, és kesztyűt húzott. A társaság megmaradt fele az ajtóban várakozott, s mikor Cily látta, hogy az elunt vendég fülebotját sem mozdítja, bocsánatkérően rám nézett. - Ugyan, légy oly angyal, Fred, tedd bele egy taxiba. A Winslow-ban lakik.- Hagyjál. A Barbizonban lakom. Telefon: Regent 4-5700. Mag Wíldwoodot kell kérni.- Angyal vagy, Fred.Az ajtó becsukódott mögöttünk. Be kell gyömöszölnöm ezt az amazont egy taxiba - sértettségemet ,nem hagyta kivirágozni ez a feladat. Azamazon azonban gondoskodott magáról. Daru sem kellett hozzá, felállt magától, s oly magasról nézett le rám, hogy úgy látszik, beleszédült. -Gyerünk a Storkba. Isteni rázás van. - Azzal, mint a kivágott tölgy, végigzuhant a padlón. Először orvosért akartam rohanní. De aztánmegvizsgáltam, s láttam, hogy a pulzusa normális, lélegzése pedig egyenletes. Semmi más nem történt, csak elaludt. Kerestem egy párnát a fejealá, s átengedtem a rózsás álmoknak.Másnap délután a lépcsőn ütköztem össze Cilyvel. - Szép! vetette oda, amint elsietett mellettem, kezében patikás csomag. - Most aztán itt fekszik,a tüdőgyulladás környékezi. Ez már több, mint másnaposság. És én is teljesen le vagyok lombozva. - Rövid tudósításából annyit kisütöttem, hogyMag Wildwood még mindig fönn van nála, arra azonban már nem adott magyarázatot, honnan ez a hirtelen rokonszenv iránta. Hét végével egyresűrűsödött a rejtély. Először: az a dél-amerikai, amelyik becsöngetett hozzám, Miss Woldwoodot kereste. Jó időbe telt, amíg tévedését sikerültvele megértetnem, beszédmódunk merőben különbözött. Viszont mire megértettük egymás, el voltam bűvölve tőle. Gondosan illesztették össze:fekete feje, bikaviadori alakja pontos volt, tökéletes volt, akár egy alma vagy egy narancs, a természet precíziós munkája. Mindehhez díszítéskéntjárult egy angol szabású öltöny, üde kölni és - ami legkevésbé vall dél-amerikaira - tartózkodó viselkedés. A nap második eseménye is hozzáfűződött. Estefelé láttam megint, éppen vacsorázni mentem. Taxival érkezett, és a sofőr támogatta, amint rengeteg bőröndjével befelé igyekezett aházba. Ezen az eseményen aztán elrágódhattam; vasárnapra már az állkapcám is belefáradt.Aztán borult is, derült is a helyzet képe.Vénasszonyok nyarára virradt a vasárnap, a nap ragyogóan sütött, az ablakom nyitva volt, s hangokat hallottam a vészlejáró felől. Cily és Mag kinnheverészett egy pokrócon, közöttük a macska. Frissen mosott hajuk vizesen lógott. Szorgoskodtak, Cily a lába körmét fényezte, Mag szvettertkötött. Mag vitte a szót.- Én azt mondom neked, sz-szerencséd van. Az az egy Rozsda mellett szól, hogy legalább amerikai.- Örüljön neki.- De szívem! Háború van.- Ha egyszer elmúlt, én innen úgyis elfüstölök.- Látod; én másképp vagyok ezzel. Én büsz-büszke vagyok a hazámra. Az én famíliámban csupa nagy katonák voltak a férfiak. Wildwoodnagypapa például pont Wildwood legközepében kapott szobrot.- Fred is katona - mondta Cily. - Mégse hiszem, hogy kapna. Habár kaphatna. Azt mondják, hogy mennél butább valaki, annál bátrabb. Fred elégbuta.- Az a Fred, aki itt fönn lakik? Nem is láttam rajta, hogy katona. De azt, hogy buta, azt igen.- Butának nem buta, csak olyan sóvár fiú. Nagyon szeretne bentről kinézegetni. Aki kintről nyomja oda az orrát az ablakhoz, az mind butánaklátszik. Viszont ez egy másik Fred. Fred a bátyám.- És te a t-tulajdon vé-véredet butának nevezed?- Ha egyszer az, akkor az.- Szerintem rossz ízlésre vall ilyet mondani. Egy katonára, aki érted meg értem meg mindnyájunkért küzd.- Először, másodszor, harmadszor?- Csak hogy tudd a véleményemet. Velem lehet viccelni, de azért én k-komoly nő vagyok, aki büszke arra, hogy amerikai. Épp ez az, amiért Josétsajnálom. - Letette a kötőtűt.- Szerinted is rém jóképű, nem? - Cily hümmögve ecsetelgette körömlakkjával a macska pofáját. - Csak meg tudnék barátkozni azzal a gondolattal,hogy egy brazilhoz kell férjhez mennem. És hogy akkor én is brazil legyek. K-kétszer is meg kell gondolni. Hatezer mérföld, és az ember a nyelvetsem tudja . . .- Iratkozz be a Berlitzbe.- Mit gondolsz, hogy ott p-p-portugálul tanítanak? Portugálul ne-nem is tud senki. Nem, nekem nincs más választásom, mint meggyőzni Josét, hogyhagyja a politikát, és legyen amerikai. Micsoda passzió az egy embernek, hogy Bbrazília elnöke akarjon lenni. - Sóhajtott, és ismét elkezdett kötni.- Azt hiszem, őrülten szerelmes vagyok. Láttál minket együtt. Mit gondolsz, őrülten szerelmes vagyok?- Nem is tudom. Harap?Mag elejtette a kötőtűt. - Hogyhogy harap?- Tégedet. Az ágyban.- Dehogyis. Miért, kellene? - Aztán a teljes igazság kedvéért még hozzátette: - Nevetni viszont nevet.- Az helyes. Úgy is kell. Szeretem az olyan embert, aki humorral csinálja. A legtöbbjük csak liheg meg fújtat. Mag úgy látta, hogy mégsem rövidültmeg semmivel: Cily megjegyzését pedig bókként könyvelte el tulajdon számlájára.- Na jó. Nem harap. Nevet. Hát még?Mag felszedegette a lecsúszott szemeket, és megint kötni kezdett: egy sima, egy fordított.- Szóval? .

- Hallom. Nem mintha nem akarnék veled őszinte lenni. De olyan nehéz dolgokra visszaemlékezni. Én nem szoktam ilyesmiken k-kérődzni, ahogyte. Nekem az ilyesmik úgy kimennek az eszemből, mint egy álom. És én azt hiszem, hogy ez az ál-általános felfogás.- Lehet, hogy általános, de nem természetes. - Cily egy pillanatra abbahagyta a pirosítást a macska pofáján. - Ide figyelj: Ha nem birszvisszaemlékezni, akkor inkább hagyd égve a villanyt.- Értsd meg már, légy szíves, Cily. Én egy nagyon-nagyon maradi nő vagyok.- Le vagy ejtve. Mi van abban, hogy egy pofát jobban megnézel magadnak, akit állítólag bírsz? A férfiak szépek, legalábbis sok a szép közöttük, ittvan például José, és ha te meg se akarod jobban nézni, akkor szerintem éppúgy ráfekhetne a gyúródeszkára.- Cs-cs-csöndesebben.- És azt mondom, nem létezik, hogy szereted. Tessék. Megfelel a válasz?- Nem. Mert én nem vagyok gy-gyúródeszka. Én egy melegszívű nő vagyok. Ez az alaptermészetem.- Na jó. Legyen neked meleg szíved. De ha én férfi vagyok, akkor már inkább melegvizes üveget viszek magammal az ágyba. Az kézzelfoghatóbbdolog.- Joséból egy rossz szót nem bírsz kiszedni - mondta Mag nyugodtan, és kötőtűi megvillantak a napfényben. - Sőt mi több, igenis szerelmesvagyok bele. Mit szólsz ahhoz, hogy tíz pár jégzoknit kötöttem neki nem egészen három hónap alatt? És ez már a második szvetter. - Kihúzta magaelőtt a kötést, aztán félrelökte. - Igaz, hogy minek Brazíliában szvetter? Inkább kötnék t-trópusi sisakot.Cily hátradőlt és ásított. - Ott is biztos van tél.- Az olyan esős, gondolom. Hőség. Esők. Dzs-dzsungel.- Hőség. Dzsungel. Nem is utálnám.- Neked legyen mondva.- Az - ásított Cily, de a hangjából nem érzett igazi álmosság. - Nekem legyen mondva.Hétfőn reggel, lefelé menet a postáért; láttam, hogy Cily névtábláján változás történt. Még egy név került a neve mellé, hírül adván, hogy MissHebrentch és Wildwood ezentúl útitársak. Ez a változás talán tovább foglalkoztatott volna, ha a postaládámban levelet nem találok. Egyjelentéktelen egyetemi laptól érkezett, egyik elbeszélésemet küldtem el nekik. Értesítettek, hogy tetszik az írásom, s bár fizetni sajnos nem állmódjukban, föltétlenül közölni szeretnék. Közlik: tehát nyomtatásban látom viszont! Az izgalom majd megbolondított, csakugyan. Valakivel tudatnomkellett a hírt. Egész lépcsőfordulókat ugrottam egyszerre, és megdöngettem Cily ajtaját.A hangomban sem bíztam: amint álomtól kancsi szemmel kijött s ajtót nyitott, az orra alá nyomtam a levelet. Hatvan oldalt is elolvashatott volna, mígvisszaadta. - Ha fizetni nem akarnak, akkor én nem hagynám - mondta ásítva. Végül az arcomról olvashatta le, hogy félreértett: én nem tanácsértjelentkeztem, hanem szerencsekívánataiért. Szája az ásításból mosolyt formált. - Ja, értem. Nahát, ez csoda. Jöjjön be - mondta. - Főzök egy kávét,és megünnepeljük a nagy újságot. Dehogyis. Felöltözöm, és elviszem magát ebédelni. A hálószoba berendezése egybehangzott a nappaliéval;ugyanaz a nyári táborszellem hatotta át. Ládák és bőröndök, becsomagolva, menetkészültségben, mint az olyan bűnöző ingóságai, aki a törvényt asarkában érzi. Igaz, a nappaliban semmi szokványos bútort nem láttam, itt pedig mégis itt volt az ágy, dupla ágy méghozzá, és roppant előkelő:cseresznyefa és díszes szaténpaplan.Bement a fürdőszobába, nyitva hagyta az ajtaját, úgy beszélgettünk. A csöpögés-csobogás közben felét sem értettem annak, amit mond, de alényege körülbelül ez volt: ugye tudomást szereztem róla, hogy Mag Wildwood ideköltözött, és ugye milyen praktikus megoldás ez? Mert ha azember már egyszer szobatársat szerez, és ha már egyszer nem langyos az illető, akkor már legyen teljes hülye, mint például Mag, mert akkor alakbért is az fizeti, és a mosodába is el lehet zavarni...Látni való volt, hogy Cily súlyos mosodagondokkal küszködik: fehérneműk szanaszéjjel, mint a lányok tornatermében.- . . . és közben keresett modell. Mit szól ehhez? Nem fantasztikus? Viszont mégis örülök neki - mondta, s a harisnyatartójával bíbelődve kibicegetta fürdőszobából. - Legalább nincs a lábam alatt egész nap. És a férfifronton se lesz semmi baj. Mag tudniillik menyasszony. És a pofa rém rendes.Csak a testmagassága körül van egy kis difi: mondjuk egy fél méter. Mag javára. Hova az istenbe . . . - Térden állva keresgélt az ágy alatt. Miutánmegtalálta, amit keresett, egy pár gyíkcipőt, nekiállt keresni a blúzt, az övet, s igen elgondolkoztató volt, hogyan kerülhetett ki ebből a tatárdúlásbólmégis ilyen makulátlanul, ilyen kényes választékosan, mintha Kleopátra cselédjei öltöztették volna.- Hallgass ide - mondta, s tenyerébe vette államat -, nagyon örülök, hogy közölnek. Tényleg, nagyon.Az az októberi hétfő, ezerkilencszáznegyvenháromban! Szép nap volt, vidám, mint a madárfütty. Konyakkal kezdtük, Joe Bellnél: mikor meghallotta,milyen szerencse ért, pezsgős koktéllal vendégelt meg minket. Később kimentünk az Ötödik sugárútra megnézni a díszmenetet. A szélben úszózászlók, a katonabandák és katonaléptek dübörgése mintha nem is a háborúnak szólt volna, hanem igenis nekem, az én személyesdicsőségemnek.Egy expresszbüfében ebédeltünk meg, a parkban. Utána nagy ívben megkerültük az állatkertet (Cily kijelentette, hogy semmit nem bír látni, amitketrecbe zártak), és nevetve, énekelve sétáltunk-szaladtunk az ösvényeken a fából épült, régi csónakház felé - azóta már eltűnt onnét. Levelekúsztak a tavon. A parton az őr kupacokban felgyújtotta, és a füstjük úgy rezgett a tiszta levegőben, mint az indiánok távbeszéde. Az áprilissal sohanem tudtam mit kezdeni; nekem az ősz a tavaszom, a nekibuzdulások évadja; így éreztem, amint ott üldögéltem Cilyvel a csónakház teraszánakkorlátján. A jövőre gondoltam, s közben a múltról beszéltem. Cily a gyermekkoromról akart hallani. Ő is beszélt a gyerekkoráról, kertelőn, neveket,helyeket messze megkerülve, nagy általánosságokban. Az általános kép azonban merőben ellenkezett azzal, amit vártam. Fürdésekről, nyarakról,karácsonyfákról, aranyos unokahúgokról és gyermekzsúrokról szólt ez a mármár kéjes beszámoló, egyszóval csupa olyan boldogságról,amilyeneket meg nem élhetett, különben nem kellett volna otthonról elszöknie.Szóval az nem igaz, érdeklődtem, hogy tizennégy éves kora óta a maga kenyerét eszi. Megdörzsölte az orrát. - De az igaz. Ez a mese nem voltigaz. Csak te akkora tragédiát csináltál a gyerekkorodból, hogy úgy éreztem, nem volna szép, ha versenyezni mernék veled.Azzal leugrott a korlátról. - Erről jut eszembe. Kellene küldenem Frednek egy kis földimogyoróvajat. A délután hátralévő részében nyakunkba vettüka várost, és mindenféle kelletlen fűszeresektől sajtoltunk ki egy-egy doboz földimogyoróvajat - ritka árucikk azokban a háborús időkben -, s öregeste lett, mire fölhajtottunk egy fél tucatot, az utolsót egy Harmadik sugárúti csemegeüzletben. A csemegeüzlet ott volt a madárkalickás régiségbolttőszomszédságában, így aztán megmutattam a kalickát Cilynek is. Méltányolta hozzá fűződő fantáziáimat, de azért megjegyezte: - Viszontmégiscsak ketrec.Egy nagyáruház előtt megfogta a karomat: - Gyere, lopjunk valamit! - azzal betuszkolt, s máris úgy éreztem, mintha gyanakvó tekintetekkereszttüzében állnánk. - Gyere csak. Mit maflálkodsz? - Az egyik pulton felpolcolt papírtökökkel és álarcokkal kezdett szemezni. Az elárusítónőéppen egy csapat apácával volt elfoglalva: álarcot próbáltak. Cily fölvett egy álarcot a pultról, s az arcára illesztette, aztán kiválasztott egy másikat,s azt énrám húzta, majd kézen fogva elvezetett. Úgy ment, mint a karikacsapás. Mikor kiértünk, rohantunk egypár sarkot, de gondolom csak azért,hogy izgalmasabb legyen. Különben észrevettem, hogy a sikeres tolvajlás föllelkesít. Kíváncsi voltam, vajon gyakran szokott-e lopni. - Azelőtt -mondta. - Ha kellett. Ha megkívántam valamit. Azért néha most is megteszem, hogy formában maradjak.Egész hazáig viseltük az álarcot.

Emlékeimben úgy él ez az idő, mintha Cilyvel sülve-főve együtt lettem volna. Annyi igaz is, hogy olykor sokat láttuk egymást, mindent egybevetveazonban csal az emlékezetem. Mert akkor a hónap végén állásba kerültem. Mit mondjak erről? Lehetőleg minél kevesebbet, legfeljebb még csakanynyit, hogy nem tehettem másként, és hogy naponta kilenctől ötig tartott. Ezzel egészen más műszakba kerültem, mint Cily. Rendszerint még felsem kelt, mikor én már hazaérkeztem; kivéve csütörtöki Sing-Sing-napját, vagy ha a parkban lovagolt néha-néha. Hazafelé olykor benéztem hozzá,és segítettem elkölteni feltámadási kávéját, ő pedig estére öltözködött közben. Mindig éppen indulóban volt otthonról - nem mindig Rozsda Trawlertársaságában, de rendszerint. Ugyancsak rendszerint csatlakozott hozzájuk Mag Wildwood és a jóképű brazil, akit José Ybarra-Jaegarnak hívtak(anyja ugyanis német volt. Ahhoz, hogy kvartettben játsszanak, nem volt meg köztük a kellő összhang, elsősorban Ybarra-Jaegar hibájából, aki úgykirítt közülük, mint a hegedű a dzsesszzenekarból. Szerelmes is volt, jó megjelenésű is, sőt úgy látszott, a munkáját is lelkesen végzi, bár tudni amunkáról csak anynyit lehetett, hogy hivatalos jellegű és állítólag fontos, és hetenként több napra Washingtonba szólítja. De akkor hogy bírjaéjszakáról éjszakára a La Rue vagy az El Maroccó bárban a Wildwood-féle cs-cs-csevegést hallgatni meg a Rozsdaféle csecsemőfenék-arcotbámulni? Talán mint legtöbben, ha idegen országba kerülünk, ő sem tudta megfelelőképpen elrendezni az embereket maga körül, s a hazájábanmegszokott keretek közé illeszteni! így aztán minden amerikait türelmes mértékkel mért, és társaságának tagjaiban ilyen tájjelleget meg olyannemzeti vonást fedezhetett fel. De az is meglehet, hogy ez csak a magyarázat egyik fele. A másik felét Cily elszántsága szolgáltatta.Egyik nap, a késő délutáni órákban, míg az Ötödik sugárúti buszra vártam, látom, hogy egy taxi áll meg a túlsó oldalon, és egy lány száll ki belőle,aztán mindjárt szalad is föl a Negyvenkettedik utcai közkönyvtár lépcsőjén. Már becsukódott mögötte az ajtó, mire fölismertem - amimegbocsátható, mert Cilyt és a közkönyvtárat még gondolatban sem volt a legkönnyebb összekapcsolni. A kíváncsiság vezérelt utána a feljárókőoroszlánjai között, s közben azon tűnődtem, megrendezzem-e a véletlent, vagy inkább elismerjem, hogy követtem. Végül a harmadik lehetőségetválasztottam, és néhány asztallal odébb húzódtam meg a nagy olvasóteremben, ahová már nem látott sötét szemüvegén s a maga elé torlaszoltnagy halom könyvön át. Egyiket a másik után végezte ki, közbenközben egy lapon elidőzött, homlokát ráncolva nézte, mintha fordítva nyomtattákvolna. Ceruzával körözött egy tiszta lap fölött, de úgy látszott, semmit sem talál feljegyzésre méltónak, bár néha, talán a hecc kedvéért, aprólékosgonddal firkálgatott valamit. Ahogy elnéztem, egy lány jutott eszembe, még az iskolából, egy magológép, Mildred Grossmannnak hívták. Mildred! Ahaja mindig csimbókokban lógott, a szemüvege mindig koszos volt, éppúgy, mint a keze, amelyik hol békát boncolt, hol a sztrájkőrségre vitt kikávét - és bamba tekintete csak azért révedt a csillagokba néha, hogy vegyelemzésüket megejtse. Ég és föld nem különbözik annyira, mint Mildredés Cily, s a fejemben most mégis sziámi ikrek módjára összenőttek, ilyenféle gondolattársítás útján: Az átlagember gyakran átalakul, néhány évleforgása alatt egész testünk kicserélődik, és akár kívánatosnak ítéljük, akár nem, ez a fajta változás természetes dolog. De íme, ez a két embersoha meg nem változik. Mildredben és Cilyben éppen ez a közös. Soha meg nem változhatnak, mert jellemük korán kifejlődött, s ez éppen olyan,mint a hirtelen meggazdagodás: megbillen a természetes arányérzék. Egyikükből nehézsúlyú realista lett, a másikból romantikus holdfaló.Elképzeltem őket valami jövőbeli étteremben, ahol Mildred még mindig a tápérték szempontjából tanulmányozza az étlapot, Cily pedig sorravégigzabálná minden tételét. Mindketten határozott léptekkel masíroznak át az életen, s ügyet sem vetnek a bal felé tátongó szakadékra.Efféle mélységes töprengések közepette el is felejtkeztem arról, hol vagyok; aztán meglepetten eszméltem, hogy még mindig itt ülök a félhomályoskönyvtárban, Cilyvel együtt. Hét óra elmúlt, éppen a rúzst frissítette fel a száján; s a könyvtár számára alkalmasnak ítélt külsején végzett bizonyossimításokat, egy kis kendő és némi fülbevalók hozzáadásával, hogy a Colony bárból se legyen kivetni való. Mikor elhagyta az olvasótermet,odamentem az asztalához, és tüzetesebben megnéztem a könyvtorlaszt. Pontosan olyan címek fogadtak, amilyeneket vártam. Szelek szárnyán délfelé. Ismeretlen Brazília. Latin-Amerika politikai áramlatai. És így tovább.Karácsony este Maggel együtt rendeztek estélyt. Cily megkért, hogy menjek előbb, és segítsek feldíszíteni a fát. Máig sem értem, hogy sikerültnekik azt a fát bepasszírozni a lakásba. Csúcsa a mennyezetet verte, alsó gallyai faltól falig értek - majdnem akkora volt, mint amilyet a RoCkefellertéren állítanak. Ráadásul Rockefeller pénze nem lett volna elég a feldíszítéséhez: a mindenféle üvegcicomákat és sztanioldíszeket úgy elnyelte,akár a méteres hó. Cily ajánlkozott, hogy ő majd leszalad a nagyáruházba, és lop egypár léggömböt. Úgy is lett. A léggömbök segítségével aztánsikerült a fából egész szép látványt varázsolni. Ittunk a munkánk sikerére, Cily pedig megjegyezte: - Nézz csak be a hálószobába. Ott vár rádvalami ajándék.Az én zsebemben is várt rá valami. De a kis csomag még jobban összelapult, amikor megláttam, hogy az ágyon ott fekszik a vörös szalaggalkörülcsavart gyönyörűséges kalicka.- De Cily! Ez rettenetes!- Tényleg rettenetes. De azt hittem, tetszik.- A pénz rettenetes! Háromszázötven dollár!Vállat vont. - Egy kis külön mosdópénz. De egyet ígérj meg, hogy soha nem zársz bele élőlényt.Nekiugrottam, hogy megcsókolom, de a karjával távol tartott. - Ide vele - mondta, s megtapogatta dudorodó zsebemet.- Nem lesz valami nagy ajándék - figyelmeztettem, és nem is volt: csupán egy Szent Kristóf-érem. Viszont luxuskivitelben, Tiffanytól. Cily nem az alány, aki meg tudja őrizni a holmiját, s azóta már biztosan elhagyta valahol azt az érmet, egy koffer alján vagy valami szállodai szekrény fiókjában.Én azonban megőriztem a kalickát. Meghurcoltam New Orleansban, Nantucketben, keresztül-kasul Európán, Marokkóban és a Nyugat-indiai-szigeteken. Mégis ritkán jut eszembe, hogy Cilytől kaptam, mert ezt az egyet el akarom felejteni: parázs csetepaténkat, s hogy a vitaközéppontjában a kalicka állt és O. J. Berman, meg a novellám, melyből egy példányt az egyetemi lapban történt megjelenés alkalmával átadtamCilynek.Valamikor februárban Cily téli kirándulást tett Rozsdával, Maggel és José Ybarra-Jaegarral. A nézeteltérés nem sokkal hazaérkezésünk utántámadt. Cily olyan barna volt, mint a jód, s a haja úgy kifakult, mint a csontok a sivatagi napsütésben. Remekül érezte magát. - Legelőször is KeyWestbe mentünk, és Rozsda összeakaszkodott valami tengerészekkel, vagy azok ővele, mindegy, a lényeg, hogy élete végéig hordhatja avasfűzőt. Drágalátos Mag barátnőm is kórházban kötött ki. Elsőfokú napégési sebek. Halál undor. Csupa olaj és hólyaghúzó, Nem bírtuk a szagát.Ott hagytuk őket a kórházban, és lementünk Joséval Havannába. Mondta, hogy várjak csak, majd ha Riót meglátom; szerintem már Havanna isuntig elég volt. Fogtunk magunknak egy ellenállhatatlan kalauzt, nyolcvanszázalékos néger, húszszázalékos kínai; általában nem bukik egyikre sem,de azzal együtt egy velőtrázó keverék volt. Engedélyeztem neki egy kis lábmunkát az asztal alatt, nem volt benne semmi gennyes, tényleg, de aztánamikor egyik este elvitt egy pornó moziba minket, képzeld, kit látnak szemeim! Hát ő van ott a képen. Persze mire viszszatértünk Key Westbe,Mag szentül hitte, hogy egész idő alatt Joséval henteregtem az ágyban. Rozsda is. Csak őt nem izgatja, legfeljebb a részleteket akarja hallani.Mindenesetre elég zűrösen nézett ki az ügy; amíg Maggel nem tudtam négyszemközt beszélni.Az utcai szobában beszélgettünk. Bár a márciushoz közel jártunk, még mindig itt állt a hatalmas karácsonyfa, színehagyottan, szagtalanul, és majdaz egész helyet elfoglalta, vén tehéntőgyek módjára megzsugorodott léggömbjeivel. A szoba egyetlen bútornak nevezhető darabbal egészült ki:nevezetesen egy kaszárnyai vasággyal. Cily ezen feküdt egy kvarclámpa fénykörében, hogy trópusi színét megőrizze.- És sikerült meggyőznöd?- Hogy nem feküdtem le Joséval? Persze hogy. Egyszerűen azt mondtam neki, de mintha valami súlyos titkot gyónnék meg, mondom, azt mondtamneki, hogy buzi vagyok.

- Természetesen nem hitte el.- De még mennyire, hogy elhitte. Mit gondolsz, miért vette meg rögtön ezt a vaságyat? Ne félj, én tudom, mit kell mondani, hogy egyből megfagyjonbenne a fülzsír. Légy oly bátyám, bátyám, kend meg egy kicsit olajjal a hátamat. Miközben voltam "oly bátyja", megjegyezte: - O. J. Berman itt vanNew Yorkban, és képzeld, odaadtam neki az elbeszélésedet, ami megjelent a lapban. Egész odavolt. Azt mondja, hogy úgy látszik, érdemes veledfoglalkozni. Viszont az a véleménye, hogy rossz nyomon haladsz. Kit érdekelnek négerek meg gyerekek?- Mr. Bermant, úgy látszik, nem.- Pedig én is azt mondom. Kétszer elolvastam azt az elbeszélést. Kis srácok meg négerek. Hulló falevelek. Csupa leírás. Ennek semmi értelme.Kezembe, úgy látszik, önálló akarat költözött, amint dörzsöltem szét az olajat a hátán. Föl akart emelkedni, és le akart sújtani Cily fenekére. - Példátkérek - szóltam nyugodtan. - Valamire példát, aminek van valami értelme. A te véleményed szerint.- Az Üvöltő szelek - válaszolta habozás nélkül.Alig bírtam fékezni kezem akaratát. - Ez túlzás. Azt lángész írta.- Lángész? Na jó. Akkor a Cathy, te édes. Tócsát sírtam magam köré. Tízszer láttam.- Ja! - szóltam hallható megkönnyebbüléssel, aztán ismét "ja!", szemtelenül emelt hangon: - Az más. A moziban. Izmai megkeményedtek. Olyan letta tapintása, mint a napfürdőző sziklának. - Minden ostoba talál egy még ostobábbat, akit lenéz - jegyezte meg. - De előbb az a szokás, hogy azember felmutat valamit.- Én nem hasonlítom magam hozzád. Se Bermanhoz. Éppen ezért le sem nézhetlek. Mind a ketten mást akarunk.- Miért, te nem akarsz pénzt keresni?- Ennyire még nem jutottam a terveimmel.- Meglátszik az elbeszéléseiden is. Úgy írtad meg, mint aki nem tudja, mi a célja velük. Hát én is azt mondom, hogy jobb, ha pénz után nézel. Nekedluxusálmaid vannak. A madárkalickákhoz se tudsz majd mindig palit fogni.- Sajnálom.- Azt fogod csak igazán sajnálni, ha megütsz. Éreztem a kezeden egy perccel ezelőtt, hogy meg akartál ütni. És most is. Csakugyan, irtózatosanakartam. A kezem, a szívem beleremegett, ahogy újból az olajosüveg után nyúltam. - Dehogy. Azt nem sajnálom. Inkább azt sajnálom, hogy annyipénzt belém vertél. Nehéz lehetett Rozsda Trawlertől annyit megkeresni.Felült a vaságyon. Arcára, fedetlen mellére hideg kék fényt öntött a kvarclámpa. - Innen az ajtóig négy másodperc. Kettőt adok.Egyenesen fölmentem, vettem a kalickát, levittem a lépcsőn, s odaállítottam az ajtaja elé. Ezzel el is volt intézve. Legalábbis azt hittem, mindmásnap reggelig, mikor munkába indultam, s ott láttam fönn a kalickát a járdaszélen álló szemetesláda tetején, elfuvarozásra várva. Szégyen ide,szégyen oda, megmentettem, s visszavittem a szobámba - ez a vereség azonban nem rendíthetett meg elhatározásomban, hogy tudniillik CilyHebrentchet végleg és visszavonhatatlanul kizárom az életemből. "Durva exhibicionista", "időrabló" és "javíthatatlan szélhámos": ilyeneketdöntöttem felőle. Nem érdemli meg, hogy az ember szóba álljon vele.Nem is álltam. Sokáig nem. Lesütött szemmel mentünk el egymás mellett a lépcsőn. Ha ő bejött Joe Bellhez, én kimentem. Madame SapphiaSpanella, a földszinten lakó koloratúr énekesnő és görkorcsolya-rajongó tiltakozást körözött, melyhez a bérkaszárnya jobb érzésű lakóinakcsatlakozniuk kellett volna; Miss Hebrentch eltávolítását követelte a házból, mondván, hogy itt lakása "erkölcsileg kifogásolható", tekintettel"lakótársainak biztonságát és elmeállapotát veszélyeztető éjszakai dorbézolásaira". Jóllehet az ív aláírását visszautasítottam, úgy éreztem,Madame Spanellának igenis oka van a panaszra. Tiltakozása azonban eredménytelen maradt, s amint az áprilisra május következett, a meleg, tártablakos tavaszéjszakák estélyek zajától, gramofonrecsegéstől, rumos kacajoktól voltak vemhesek.Nem lehetne azt mondani, hogy Cilynél ritkán fordultak meg gyanús alakok. Nem, éppen ellenkezőleg. Hanem tavasz utóján egy nap igencsakfurcsa egy figura szúrt szemet nekem- a lépcsőfeljáróban éppen Cily névjegyét tanulmányozta. Olyan ötvenesforma volt, arca viharosan barázdált, a szeme csalódott-szürke. Fakókéknyári ruhája olcsósan lógott ösztövér formáján; a fején rég elzsírosodott szürke kalap; lábán vadonatúj barna cipő. Semmi szándék nem látszottrajta, hogy becsöngessen Cilyhez. Mintha vakírást olvasott volna, lassan végighúzta ujját Cily nevének domborműves betűin. Éppen vacsoráznimentem azon este, mikor megint megláttam. Egy fatörzsnek támaszkodva állt az utca túlsó oldalán, és fölbámult Cily ablakaiba. Sötét gyanúkrajzottak fejemben. Vajon detektív? Vagy valami alvilági küldönc SingSing-lakó barátja, Paradicsom Sally ügyében? A veszély gyengédebbérzelmeimet élesztette fel Cily iránt. Most itt volt a tisztességes alkalom az amúgy is hosszúra nyúlt viszály berekesztésére: figyelmeztetnemkellene, hogy figyelik. Amint mentem a sarok felé, hogy befordulva a Fasírt Paradicsomnak vettem utamat, szinte éreztem, hogyan szegeződik aleskelődő pillantása a hátamra. Hátra sem kellett fordulnom, tudtam, hogy követ. Mert a füttyszavát jól hallottam. Nem valami közönséges dallamotfütyült, hanem éppen azt a prériszagú keseredést, amit Cily szokott játszani a gitáron: Nincsen álmom, nincs halálom, Az ég kék útjait járom. Afüttyszó átkísért a Park sugárúton és végig a Madisonon. Várakozás közben egyszer, míg a villanyrendőr zöldre nem váltott, a szemem sarkábólmegfigyeltem, hogy lehajol, és megsimogat egy törékeny kis spiccet. - Büszke lehet erre a szép kis dögre közölte a gazdájával reszelős,vidékrőljött hangon. A Fasírt Paradicsom üres volt. Mégis közvetlenül mellettem telepedett le a hosszú pult mentén. Dohány és izzadság szagátárasztotta. Egy csésze kávét rendelt, de amikor megkapta, hozzá sem nyúlt. Fogpiszkálót rágott inkább, s az én arcomat tanulmányozta a hosszúfalitükörben.- Bocsánat - szólítottam meg, mint aki egyenest a tükörnek beszél -, mit akar tőlem?Kérdésem egyáltalán nem zavarta meg, inkább úgy látszott, megkönnyebbülésére szolgál, hogy ezen egyszer túl vagyunk.- Komám - mondta -, egy jó barát kellene énnekem. Előhúzta a tárcáját. Olyan viharvert volt, mint inas keze, éppen hogy darabjaira nem esett,hasonlóan ahhoz a napszítta, málló, szakadozott gyorsfényképhez, amit odanyomott a kezembe. A képen heten álltak egy csoportban valamifestetlen faház roggyant tornácán; csupa gyerek közt ez az alak egymaga; s a karját egy tömzsi szőke kislány dereka köré fűzte, aki kezébőlellenzőt formálva nézett bele a napfénybe.- Ez én vagyok - mutatott magára a képen. - Ez meg ő . . . - s a tömzsi kislányra bökött. - Ez meg itt - mutatott egy kócos szőke babkaróra -, ez abátyja, Fred. "Őrá" néztem megint. És csakugyan, volt valami távolian cilys ebben a kancsi, pufók gyerekben. Abban a pillanatban átvillant azagyamon, ki lehet ez az ember.- Maga Cily apja.Pislogott, majd a homlokát ráncolta. - Kezdem ott, hogy nem is Cilynek hívják. Igazi vidéki Strapa Maris volt. Mondom, volt - tette hozzá, seligazította szájában a fogpiszkálót -, amíg hozzám nem jött feleségül. Én vagyok az ura. Hebrentch doktor. Szakmám szerint lódoktor, állatokkalfoglalkozok. Meg gazdálkodással. Tuliptól nem messze, Texas államban. Min nevetünk, komám?Nevetésem nem volt igazi, az idegek okozták. Ittam egy korty vizet, majd megfulladtam tőle. Hátba veregetett. - Ez nem tréfadolog, komám. Énfáradt ember vagyok. Öt éve már, hogy a feleségemet keresem. Mihelyt azt a levelet megkaptam Fredtől, melyben tudósít az asszony hollétéről,azon nyomban fölkaptam az első távolsági buszra. A Marisnak otthon a helye az ura mellett, meg a gyerekek mellett.- Gyerekek?

- Igenis, a gyerekei mellett! - s már szinte ordított. Úgy látszik, azt a négy fiatal arcot gondolta a képen, a két mezítlábas kislányt meg a kétkezeslábasba bújtatott fiút. Szegény, ez bizony meghibbant, állapítottam meg. - Hiszen Cily nem lehet az anyja ezeknek a gyerekeknek! Ezekidősebbek nála. Nagyobbak is.- Ide hallgasson, komám - magyarázta tudálékosan -, én nem is mondom, hogy őneki volnának a szülöttei. Az ő drága édesanyjuk, felejthetetlenasszony, Isten nyugtassa, harminchatban halt meg, július negyedikén, a Függetlenség Napján. A nagy aszálynak az évében. Marist harmincnyolcdecemberében vettem feleségül, akkor járt a tizennegyedik évében. Tán ha olyan akármilyen közönséges személy lett volna, az még tizennégyéves fejjel nem tudta volna, mit cselekszik. Hanem a Maris, az kivételes egy asszony volt. Tudta ő nagyon jól, mit csinál, amikor megígérte, hogyénnekem feleségem, gyerekeimnek pedig anyjuk lesz. Majd a szívünk hasadt meg, amikor egy szép nap eltűnt, mint a kámfor. - Kihűlt kávéjátszürcsölgette, s közben kutatóan nézett rám. Hát kételkedik a szavamban, komám? Nem hiszi el nekem, hogy a tiszta igazat mondom?Elhittem. Az egész éppen olyan valószínűtlenül hangzott, mint az igazság; ráadásul azzal is egybevágott, amit O. J. Berman mondott el kaliforniaitalálkozásukról: " . . . és az ember nem tudja; hogy Tahófalváról jött-e vagy a bumburnyákok közül." Bermant azért igazán nem érheti gáncs, hogynem sejtette meg benne mindjárt a texasi gyermekfeleséget.- Majd a szívünk hasadt meg, amikor egy szép nap eltűnt, mint a kámfor - hajtogatta a lódoktor. - Semmi oka nem volt. A lányai elvégezték a házimunkát. Marisnak könynyű dolga volt. Örökké a tükör előtt illegett, s a haját mosta. Tehenünk, kertünk, baromfink, disznaink, mindenünk megvolt, ésaz asszony szépen meghízott mellette, bizony, komám! A bátyjából meg nagy lator ember lett. Szépen kikupálódtak egyszóval; ahhoz képest,ahogy odakerültek. Nellie hozta őket a házhoz, a Nellie, a legnagyobbik lányom. Csak bejön egyik reggel, aztán mondja nekem: "Édesapám, kétcsirkászt fogtam ám, és bezártam őket a konyhába. Kinn lopták nagyba a tejet meg a pulykatojást. Mármint Maris meg Fred. Hát maga még olyankét ágrólszakadtat nem látott. A bordájuk zörgött, a pipaszár lábukon megállni alig bírtak, s a foguk olyan gyenge volt, hogy még a kukoricamálébais belevásott. Azzal a mesével jöttek, hogy az édesanyjukat a mellbaj vitte el, az édes papájukat meg ugyancsak, és a gyerekek, egy egészfészekalja, szétmentek a világba, mindenféle rossz emberekhez kerültek el. Maris meg a bátyja, ketten ugyanazoknál a semmirekellő népeknéltaláltak hajlékot, vagy száz mérföldre Tuliptól keletre. Onnan még csak megvolt az oka Marisnak, hogy megszökjön, de éntőlem aztán semmi okanem lehetett. Mert én otthont adtam neki. - Két könyökére dőlt a pulton, szemhéját megbökte az ujja hegyével, és felsóhajtott. - Szépenkikerekedett, igazi jó formájú menyecske lett belőle. És jó mozgású. Beszédes, akár a szajkó. Mindenhez tudott valami okosat hozzátenni: jobb volta rádiónál is. Mire észre tértem, már javában szedtem neki a virágot. Meg egy varjút is megszelídítettem neki, s betanítottam a nevére.Megmutattam neki, hogy kell gitározni. Elég volt ránéznem, a szemem könnybe lábadt. Azon éjjel, mikor a kezét megkértem, úgy sírtam, akár akisgyerek. "Mit sír, dokikám? - azt mondja nekem. - Persze, hogy férjhez megyek magához. Még soha nem voltam férjnél." Majd szétszedtemnevettemben! Hogy ő még soha nem volt férjnél. - Egy pillanatig kuncogva rágta a fogpiszkálóját. - Azt nekem ne magyarázza, hogy nem voltboldog! - folytatta kihívóan. - Azt se tudtuk; hogyan ajnározzuk. Szalmát keresztbe nem kellett tennie. Csak enni, ez volt a dolga. Meg fésülködni.Meg a képeslapokért szalajtani. Dőltek a házhoz a képeslapok; ha száz dollárt nem, egy centet se költött rájuk. És ha tudni akarja, ez vitte rá aszökésre. Az a sok magakellető színész. Az álomfejtések. Az indította el az országúton. Mindennap egy kicsit messzebb ment. Egy mérföldre,aztán hazajött. Két mérföldre, aztán hazajött. Egy szép nap aztán ment tovább. - Megint eltakarta a szemét, és a légzése szaggatottá vált. - A varjú,amit neki szelídítettem, elvadult a háztól. De azért egész nyáron a környéken károgott. Az udvarban. A veteményeskertben. Az erdőben. Egésznyáron az a rohadt madár csak azt karicsálta, hogy Mariska meg Mariska.Úgy maradt egy darabig, csöndben, görnyedten, mintha még egyre a rég elmúlt nyár madárhangját hallgatná. Odaálltam a pénztárhoz aszámláinkkal. Míg fizettem, a lódoktor is csatlakozott hozzám. Kiléptünk az üzletből, és együtt mentünk át a Park sugárútra. Hűvös, szeles este volt,boltok ponyvaernyőit kapkodta a légáram. Szó nem esett köztünk, végül én törtem meg a csendet: - Hát a bátyja? Nem szökött meg?- Nem, kérem - mondta, és megköszörülte a torkát: Fred mindvégig velünk maradt, amíg csak be nem vonult katonának. Derék fiú. Az értett ám alovakhoz! Nem bírta megérteni, mi ütött a Marisba, miért hagyta ott a bátyját meg az urát meg a gyerekeket. De aztán már a katonáéknál kezdetthallani a húga felől. Nemrég meg is írta nekem a címét. Így aztán eljöttem érte. Tudom én, hogy már szánja-bánja, amit tett. Tudom én, hogy márjönne haza. - Szava mintha egyetértésemért esengett volna. Csak annyit mondtam neki, hogy azt hiszem, látnia kell majd, mennyire megváltozottCily, avagy Maris. - Ide figyeljen, komám - szólt, amint elértük a bérkaszárnya lépcsőjét -, azzal kezdtem, hogy énnekem egy jó barátra volnaszükségem. Tudja, mert nem akarnám meglepni. Pláne, hogy megijesszem. Azért nem is mentem be mindjárt magam. Tegye meg nekem azt abarátságot, mondja meg neki, hogy itt volnék.Szó sincs róla, kellemesen megbizsergetett az a gondolat, hogy most mindjárt bemutathatom egymásnak a Hebrentch házaspárt; és amintfelnéztem Cily kivilágított ablakára, reméltem, hogy lesz részem még bizsergetőbb örömökben is: láthatom majd texasi kézszorítását Maggel,Rozsdával és Joséval. Hebrentch doktor nyílt, komoly tekintete és izzadságokban kiérett kalapja azonban megszégyenített reményeimben.Mögöttem lépett be a kapun, és a lépcsőfeljárónál várakozó álláspontra helyezkedett. - Elegáns vagyok? - érdeklődött, amint a kabátja ujjánvégigsimított, és megszorította nyakkendőjén a bogot.Cily egyedül volt. Nyomban ajtót nyitott; pontosabban éppen indult volna el hazulról. Fehér szatén tánccipők és dús illatok nagyestélyi fényözöntígértek. - Na látod, te hülye mondta, és játékosan hátba legyintett a retiküljével. - Csakhogy most sietek, nincs idő fegyverszüneti tárgyalásokra.Majd holnap elszívjuk a békepipát, jó?- Jó, jó, Maris. Ha ugyan holnapig el nem visz a gőzös. Levette sötét szemüvegét, és rám kacsintott. Mintha széttört kaleidoszkóp lett volna aszeme tükre: kék-zöld-szürke csillámok szóródtak rajta szanaszét. - Ezt csak ő mondhatta el - szólt didergős, csöndes hangon. - Jaj, istenem. Holvan? - Kirontott mellettem a lépcsőfordulóra. - Fred! kiáltott lefelé. - Fred! Hol vagy, kisfiam?Hallottam Hebrentch doktor lépteit felfelé a lépcsőn. Aztán a feje is megjelent a korlát fölött, és Cily hátralépett nem mintha megrémítette volna,inkább mintha a csalódás csigaházába húzódna vissza. De már ott állott előtte a lódoktor szégyenlős zavarában. - Na, mi az, Maris? - szólthabozva, mert Cily olyan kifejezéstelenül bámult rá, mintha hirtelenében nem tudná, hova tegye. - Ejnye, aranyom folytatta -, hát itt a városon nemkapsz enni? Csont és bőr vagy. Mint amikor először láttalak. A szemed kopog. Cily megérintette a lódoktor arcát, ujjai kitapintották az áll és aborosta valóságát. - Dokikám - mondta gyengéden, és arcon csókolta. - Dokikám - mondta ismét, boldogan, amint a lódoktor bordaropogtatóölelésben lekapta a lábáról, és harsány, megkönnyebbült kacajok szakadtak ki belőle. Látod, Maris. Eljött a mi napunk.Egyikük sem vette észre, hogy elfurakszom mellettük, s fölmegyek a lakásomba. Madame Sapphia Spanellára sem figyeltek, aki feltépte az ajtaját,és rájuk rivallt: - Csönd legyen! Disznóság ez mégis! Másutt kurválkodjon!- Hogy elváltam-e? Hát hogy válhattam volna el tőle? Öszszevissza tizennégy éves voltam, az isten szerelmére! Úgyse lett volna törvényes. - Cilymegkocogtatta az egyik üres martinis poharat. - Még kettőt, drága Bell úr!Joe Bell - mert az ő kocsmájában üldögéltünk - elég kelletlenül fogadta a rendelést. - Korán kezdik a dajdajt ma panaszolta szódabikapirulájátrágcsálva. A söntéspult mögött álló fekete mahagóni óra még delet sem mutatott, máris háromszor kellett buktatnia poharunkat.- Különben is vasárnap van, drága Bell úr. Vasárnap lassan járnak az órák. És én még ágyban sem voltam tegnap óta - közölte vele, velem pedigbizalmasan: - . . . aludni legalábbis nem alúdtam. - Elvörösödött, s bűntudatosan félrenézett. Most először történt meg, mióta csak ismerem, hogyönigazolást keresett: - Persze muszáj volt. Engem tényleg nagyon szeret a doki. És én is őt. Te lehet, hogy csak a topis öregfiút láttad benne. De

azt már nem tudod, milyen tárt szívű ember, hogy madarakat, kiskölyköket meg mindenféle törékeny jószágot a bizalmába fogad. És ha egyszervalaki a bizalmába fogadott, annak adósa vagy. Én is mindig imámba foglalom a dokit. Nekem ne somolyogj, légy szíves! - rivallt rám, s elnyomta acigarettáját. - Én igenis elmondom az esti imámat!- Én nem somolygok. Én csak mosolygok. Micsoda egy bámulatos egyéniség vagy te!- Azt elhiszem - felelte, és a reggeli fényben gyűröttnek látszó sápadt arca felderült. Végigsimított kócos haján, s a színek mindjárt úgy felragyogtakbenne, mint egy hajfesték-mintakollekcióban. - Képzelem, milyen drámaian nézek ki. De hát csoda? Az éjszaka hátralévő részében egy autóbusz-pályaudvar körül csatangoltunk. A doki az utolsó pillanatig sem hitte, hogy nem megyek vele. Hiába magyaráztam neki, hogy dokikám, én márelmúltam tizennégy éves, és már Maris se vagyok. A rémes: közben, amíg ott álltunk, rájöttem, hogy máig is az maradtam. Azóta is pulykatojástlopok, és tövisbozótokon gázolok át. Csak most már úgy hívom ezeket, hogy "le vagyok lombozva".Joe Bell megvetően elénk rakta a frissen megbuktatott martinis poharakat.- Sose szelídítgessen vadócokat, Bell úr - tanácsolta neki Cily. - Itt vétette el a doki is. Vadócokat hozott haza mindig. Törött szárnyú héját egyszer.Máskor egy jól fejlett, sánta vadmacskát. Csakhogy az ilyen vadócokat nem láncolhatja a szívéhez: minél inkább megszereti őket, annál önállóbbaklesznek. Addig-addig, míg végül visszaszöknek az erdőbe. Vagy felröppennek a fára. Onnan egy még magasabb fára. Onnan meg az égbe. Így fogjárni, Bell úr. Ha vadócokat szelídítget. Hogy a végén a kék égbe nézeget föl.- Ez részeg - közölte velem Joe Bell.- Mérsékelten - vallotta meg Cily. - A doki mégis megértett. Gondosan elmagyaráztam neki, s ez olyasmi, amit ő is megért. Kezet fogtunk,összeölelkeztünk, és aztán minden jót kívánt. - Az órájára pillantott. - Azóta már a Blue Mountains felé jár.- Miről beszél ez? - érdeklődött nálam Joe Bell.Cily fölemelte martinis poharát. - Kívánjunk mi is minden jót a dokinak - szólt, s azzal koccintott velem. - Minden jót. És hidd el nekem, drágadokikám, hogy még mindig jobb a kék égbe nézni, föl, mint ott élni. Rém szellős. Rém üres. Villámok jönnek-mennek, olyan ország az, s amitszerettünk, elnyeli.TRAWLER NEGYEDSZER NŐSÜL. Valahol a Brooklyn táján, a földalattin tűnt a szemembe ez a főcím. Egy másik utas olvasta ezt a lapot, amelyiköklöm betűkkel szellőztette a hírt. A továbbiakból csak ennyit láttam: A náciszimpátiával gyakran gyanúsított milliomos bohém, Rutherford "Rozsda"Trawler tegnap Greenwichbe szökött egy gyönyörű . . . - nem mintha ennél több érdekelt volna. Szóval Cily hozzáment. A földalatti alá kívántammagam. Igaz, már előbb, mint ahogy erre az újságcímre esett a tekintetem. Nem is egy okom volt rá. Cilyt nem láttam, legalábbis nem kiadósan,mióta azt a részeg vasárnapot Joe Bell kocsmájában együtt töltöttük. A közbeeső hetek engem is lelomboztak. Mindenekelőtt: kirúgtak azállásomból. Jogosan, nem mondom, méghozzá egy nagyon mulatságos vétségért; kár, hogy olyan bonyolult, és nem teregethetem ki itt. Ezenfelül akiegészítő parancsnokság is tapintatlanul érdeklődni kezdett; és mivel nemrégiben úsztam meg egy kisvárosi sorozást, elkeserített az a gondolat,hogy netán másfelől terelnek be a fegyelmezett élet aklába. A földalatti vasútra is ilyen okból kerültem Brooklyn táján: hazafelé igyekeztem, egyazóta megszűnt DU. című lap szerkesztőjével folytatott eredménytelen megbeszélés végeztével. Effajta gondjaim közepette, az aszfaltos hőségközepette ideges tehetetlenségbe süppedtem. Egyszóval fele sem volt tréfa annak a vágyakozásomnak, hogy a földalatti alá kerüljek. Az újsághírcsupán megerősítésül szolgált. Ha Cily egyszer férjhez tudott menni ahhoz a "lehetetlen méhmagzathoz", akkor hadd jöjjön a világ mindenméltánytalansága seregestül, s gázoljon át rajtam. Avagy - s a kérdés jogosultnak látszott azért dühödök fel ennyire, mert szerelmes vagyokCilybe? Azért is. Mert valóban szerelmes voltam. Éppen úgy, mint valamikor anyám idős néger szakácsnéjába, vagy egy postásba, akit elkísértemútjain, vagy egyszer egy egész családba, McKendrickékbe. Ez a fajta szerelem is támaszt féltékenységet.Mikor kiszálltam, vettem egy újságot, de amint a mondat farkát is elolvastam, kiderült, hogy Rozsda menyasszonya egy gyönyörű arkansasifényképmodell, Miss Margaret Thatcher Fitzhue Wildwood. Mag! Megkönnyebbülésemben úgy elgyengültem, hogy az út hátralevő részét hazáigtaxival kellett megtennem.A lépcsőfeljáróban Madame Sapphia Spanella fogadott, szeme rémülten kimeredt, s kezét tördelte. - Rohanjon biztatott. - Hozzon rendőrt.Gyilkolják! Gyilkol!Valóban úgy hallatszott. Mintha tigrisek dúltak volna Cily lakásában. Űveg ropogott, függöny hasadt, bútor dőlt vad robajjal. Vita hangja azonbannem szaggatta meg a tomboló zenebonát, ez volt a gyanús: - Rohanjon! - sikoltotta Madame Spanella, és lökött rajtam egyet. - Jelentse, hogygyilkosság!Máris rohantam, csakhogy föl a lépcsőn, Cily ajtajához. Dörömbölésemnek annyi eredménye lett, hogy a vihar elült. Mintha elvágták volna.Bebocsátást hiába kértem, és az ajtót is hiába igyekeztem benyomni, csak a vállam sínylette meg. Aztán lentről hallottam, hogy Madame Spanellamegint elirányít valakit a rendőrségre. - Kuss! - hangzott a válasz.- És félre az utamból!José Ybarra-Jaegar érkezett. Méghozzá egy csöppet sem ravasz brazil diplomatához illőn, hanem rémülten, verejtékezve. Engem isfélreparancsolt az útból, majd elővette saját kulcsát, és benyitott. - Erre, Goldmann doktor - intett egy úrnak, akit magával hozott.Senki nem tiltott ki, így szépen én is követtem őket az irtózatosan földúlt lakásba. Végre le volt szedve a karácsonyfa, mégpedig a szó szorosértelmében: száraz barna gallyai tépett könyvek, törött lámpák és gramofonlemezek halmára borultak. Tárva állt még a jégszekrény is; tartalmaszanaszét a szobában: nyers tojások csúsztak le lassan a falakon, és a felfordulás kellős közepén Cily névtelen macskája egy tócsa tejet lefetyelt.A hálószobában tört illatszeres üvegek szaga vágott mellbe. Cily napszemüvege roppant a lábam alatt, kerete kettőben, lencséje ripityára zúzódott.Ezért bámulhatott Cily olyan vaksin - az ágyon feküdt, mint egy fadarab - Joséra meg a doktorra, aki az érverését számolva csitítóan duruzsolta: -Fáradt szegény kisasszony. Nagyon fáradt. Aludni szeretne, igaz? Aludjon.Cily megdörzsölte a homlokát, s elvágott ujja vércsíkot húzott rajta. - Aludni - nyafogta, mint valami holtra fáradt, nyűgös gyerek. - Csak ő hagyott,senki más. Hagyott odabújni hideg éjszaka. Kinéztem egy mezőt Mexikóban. Lovakkal. Tengerparton.- Lovakkal bús mezején - dúdolta a doktor Poe után szabadon, és fekete táskájából injekciós tűt keresett elő. José émelyegve fordította el a fejét. -Csak a bánata van?- kérdezte, csikorgós angolsága miatt akaratlanul is gúnyosan. - Csak bánatos?- Kicsit se fájt, ugye? - érdeklődött az orvos, és óvatosan letörölte Cily karját egy darab vattával.Annyira legalább magához tért, hogy merően ránézett az orvosra. - Minden fáj. Hol a szemüvegem? - De nem volt rá szüksége. Szépen lecsukódotta szeme.- Csak bánatos? - firtatta José.- Drága uram - szólt az orvos kimérten -, legyen oly kedves, hagyjon magamra a beteggel.José visszavonult az elülső szobába, s indulatát a lábujjhegyen leskelődő Madame Spanellán töltötte ki. - Hozzám ne nyúljon. Rendőrt hívok! -fenyegetőzött, mikor José portugál szitkok kíséretében kipenderítette az ajtón.Arcáról úgy láttam, hogy engem is kedve volna kidobni. Ehelyett azonban itallal kínált. Az egyetlen épen föllelt üvegben ürmös kotyogott. - Aggódok- vallotta meg. - Attól aggódok, hogy ebből botrány lesz. Hogy mindent összetört. Hogy mint az őrült. Velem nem szabad botránynak lenni. Nagyon

kényes: a nevem, a munkám.Úgy látszott, felvidítja az a nézetem, hogy "botrányra" semmi ok, mert ha valaki a tulajdon ingóságait pusztítja, az végeredményben magánügy.- Csak gyász kérdése - jelentette ki José szilárdan. Mikor jött a gyász, odavágta a poharat. Aztán az üveget. A könyveket. A lámpát. Errebegazolok. Rohanok a doktorért.- De miért? - érdeklődtem. - Mi szükség van egy ilyen jelenetre Rozsda miatt? Én Cily helyében bankettet adok.- Rozsda?Még nálam volt az újság. Megmutattam Josénak a nagybetűs címet.- Ja úgy. - Megvetően elmosolyodott. - Óriási szívességet tettek nekünk, Rozsda és Mag. Csak nevetni tudtunk. Hogy biztos azt hiszik, hogyrajtataposnak a szívünkön, mikor közben már alig vártuk, hogy szökjenek. Biztosítom, hogy akkor is éppen nevettünk, amikor a gyász jött. -Tekintete a padló szemétjét kutatta, majd felvett egy sárga papírgalacsint. - Ez - mondta.Távirat volt, a texasi Tulipból címezték. FRED GYEREK HOESI HALALT HALT EUROPABAN STOP FERJED ÉS A GYEREKEK OSZTOZNAK AGYÁSZBAN STOP LEVEL MEGY STOP LODR.Cily többé soha nem emlegette az öccsét. Csak még egyszer. Engem sem hívott Frednek ezentúl. A júniust, a júliust s a meleg hónapokat mind úgyaludta át, mint valami téli állat, amelyiknek sejtelme sincs, hogy közben jött és ment a tavasz. Meghízott, és haja sötétebb lett. Öltözködésére iskevesebb gondot fordított: akárhányszor a csemegeüzletbe esőkabátban szaladt ki, alatta semmi. José beköltözött a lakásba, Mag Wildwoodhelyére került a neve a levélszekrényen. Cily mégis sokat volt egyedül, mert José a hétből három napot Washingtonban töltött. A távollétében Cilysenkit nem látott vendégül, s ritkán hagyta el a lakást - nem számítva csütörtöki Sing-Sing-kirándulásait.Amivel egyáltalán nem mondtuk azt, hogy elvesztette életkedvét. Korántsem. Soha elégedettebbnek s mindenestül boldogabbnak még nem láttam.Hirtelen támadt, heves és merőben cilytlen lelkesedése a lakberendezés iránt számos cilytlen beruházásba torkollt. Árveréseken beszerzett egyvadászjelenetet ábrázoló vásári faliszőnyeget, két faragott támlájú "stíl"-széket; megvett egy teljes "Remekírók" sorozatot, polcszámra vette aklasszikus zeneművek lemezeit, a Metropolitan Múzeum számtalan műnyomatát megvásárolta (ideértve egy kínai macskaszoborról készültmásolatot is, amelyet tulajdon névtelen macskája ki nem állhatott, egy darabig fújt rá, s végül összetörte); s mindezeken kívül egy háztartásirobotgép, egy kukta és egy könyvtári szakácskönyv is került a lakásba. Egész délutánokat elsürgött-forgott abban a csöpp izzasztókamrában, amia konyhája volt. - José szerint jobban főzök, mint a Colony - közölte velem. - Lám, ki hitte volna, hogy ekkora velem született tehetség veszett elbennem eddig? Egy hónappal ezelőtt még tojást se tudtam feltörni. - Ami azt illeti, még e nyilatkozat pillanatában sem tudott. Az egyszerű ételek, asült, egy tisztességes saláta s a többi felülmúlták képességeit. Ehelyett outré levesekkel táplálta Josét, s időnként engemet is (borban főtt feketeteknősbéka, kókuszhéjban tálalva), továbbá a néger konyha újdonságaival (gránátalmával és datolyaszilvával töltött sült fácán) és egyéb gyanúsújításokkal (csirke és sáfrányrizs csokoládémártással: "Klasszikus kelet-indiai kreáció, drágám"). Sütemények tekintetében a háborús cukor- éstejszínfejadag határt szabott a képzeletének - egyszer mégis sikerült valami "dohányzselé" című költeményt összekotyvasztania. Jobb nem isbeszélni róla.Ugyancsak jobb nem beszélni mindazon erőfeszítéséről, amelyeket a portugál nyelv elsajátítása terén kifejtett. Engem legalább annyira kimerített,mint őt, mert valahányszor lelátogattam hozzá, Linguaphon-sorozatának egyik lemeze ott forgott a gramofonon. És mostanában már alig is kezdettel másképp mondatot, mint "Ha egyszer összeházasodunk . . ." vagy "Mikor majd Rióba költözünk . . ." Pedig José soha nem emlegette aházasságot. Ezt Cily is elismerte.- Viszont tud róla, hogy terhes vagyok. Persze hogy. Az vagyok, drágám. Hathetes. Nem értem, miért lep ez meg téged. Engemet egyáltalán nemlepett meg. Un peu sem. inkább örülök. Kilencet akarok, legalább. Gondolom, akad közte majd egypár sötétebb színű is . . . Joséban van egy kisnéger vér, talán észrevetted. Felőlem lehet. Miért, van annál helyesebb, mint egy gyönyörű, zöld szemű kis néger baba? Csak azt szerettem volna,légy szíves, ne nevess ki, ha Josét szűzen várhatom meg. Nem mintha annyi szivart újítottam volna, amennyiről a fáma szól. És még csak nem islehetek okos, mert mindig én játszottam meg a vagányt. Tényleg, egyik este összeadtam, és összesen kijött, hogy csak tizenegy barátom volt, hanem számítok bele semmit, ami tizenhárom éves korom előtt történt, hiszen azok nem barátok, igaz? Szóval tizenegy. És ettől már kurva vagyok?Figyeld meg Mag Wildwoodot. Vagy Honey Tuckert. Vagy Rose Ellen Wardot. Ezek már annyit tapsoltak életükben, hogy ha összeadnák,szabályos tapsvihar jönne ki belőle. De én még a kurvákra se szólok semmit. Legföljebb annyit, hogy a szája lehet tisztességes némelyiknek, de aszíve nem. Szerintem nem lehet csak úgy betépni egy szivart az ágyba, aztán el menni a bankba a csekkjével, hogy közbe meg se próbáljaszeretni. Ezt én soha nem csináltam. Még Benny Shacklett-tel se, meg a többi szemétládával se. Inkább megpróbáltam magamba szuggerálni,hogy még a szemétkedésükben is van valami vonzó. Különben a dokit nem számítva (nem is számít ide), José az első szerelmem, akivel nemcsinálok szemét munkát. Szó se róla, nem így álmodtam meg a szívdöglesztő férfit. Kis polyák hazugságai vannak, és az izgatja, mit gondolnak anépek, és legalább ötvenszer megfürdik naponta. Pedig szerintem legyen annak a férfinak valami szaga. Ideálnak túl rendes és túl óvatos. Alevetkőzéshez mindig hátat fordít, és nagy zajt csap az evéssel, és nézni se bírom, ha fut, mert valami rém vicces van benne. Ha úgy válogathatnékkedvemre, és csak kiszúrnék valakit, és kacsintanék neki, hogy na, gyere ide, az biztos, hogy nem Josét választanám. Nehru, az már inkább azesetem. Vagy Wendell Wilkie. De Garbóval is kiegyeznék bármikor. Miért ne? Miért ne lehetne férfit is, nőt is elvenni, vagy figyelj ide: ha egyszerazzal állítasz ide nekem, hogy egy versenylóval estél szerelembe, áldásom rátok. Ez komoly, nem viccelek. Engedélyezni kell a szerelmet. Énlegalábbis azt mondom. Most már különben is megtanultam, mi az. Mert én igenis szeretem Josét. Akár a dohányzást is abbahagynám a kedvéért.Kedves hozzám; megnevettet, ha le vagyok lombozva, de mostanában már nem is vagyok, legfeljebb egyszerkétszer, de akkor se olyan büdösül,hogy marokszám kelljen nyelnem a pyramidant, vagy el kelljen rohannom Tiffanyékhoz. Egyszerűen fogom a ruháját, és elviszem a tisztítóba, vagycsinálok egy kis töltött gombát, és mindjárt jól vagyok, madarat lehetne velem fogatni. Különben a horoszkópjaimat is kidobtam az ablakon. Egydolláromba legalább belekerült minden csillag az égen. Lehet, hogy röhejesen hangzik, és mégis: csak akkor történnek az emberrel jó dolgok, hamaga is jó. Jó? Szóval úgy értem, tisztességes. Nem törvényesen tisztességes . . . kriptát is rabolnék, vagy akár lelopnám a halott szeméről arézgarast, ha éppen ez hiányzik az aznapi boldogságomhoz . . . inkább arról a légy-hű-magadhoz-féle tisztességről van szó. Csak ne gyáváskodj,csak ne játszd meg magad, csak ne hazudj érzelmeket, csak ne legyél kurva! Inkább a rák egye meg a szívemet, mint a kurvaság. Nehogy azt hidd,hogy ájtatos manó lettem. Ez csak józan beszéd. A rákba ki lehet nyiffanni, de a kurvaságba ki kell. Elég, kihűl a gyomrom, apafej! Add inkább idea gitárt, és a legtökéletesebb portugálsággal eléneklek neked egy fadát.Ezek az utolsó hetek, nyár végétől a második őszünk elejéig, eléggé elmosódnak az emlékezetemben, talán éppen azért, mert olyan mélységesmélyére jutottunk a megértésnek, hogy már egymás csöndjéből jobban értettünk, mint a beszédből. Szerető csönd mosta el a feszültségeketköztünk, a villamos beszélgetések bújócskáit, amikből csak felületes és mutatós színpadi értelemben szövődnek barátságok. Ha ő nem volt NewYorkban (mindinkább ellenségesen néztem őrá, s a nevét is ritkán használtam), gyakran teljes estéket együtt töltöttünk, s közben száz szót is aligejtettünk. Egyszer gyalog kimentünk Chinatownba, kínai vacsorát ettünk, lampionokat vásároltunk, füstölőrudacskákat loptunk egy dobozzal, aztánvégigslattyogtunk a Brooklyn-hídon. Amint a hídról elnéztük, hogyan haladnak el a tenger felé a hajók a két part fényárban úszó sorfala közt, Cilymegjegyezte: - Évek múlva, soksok év múlva majd az egyik hajó visszahoz engemet is, meg a kilenc brazil csemetét. Igen, mert ezt látni kell nekikis, a fényeket meg a folyót . . . Imádom New Yorkot, pedig nem az enyém, ahogy az ember elmondhatná egy fáról vagy egy utcáról vagy egy házról,

hogy az övé, mert én is az övé vagyok. - Én meg leintettem: "Ugyan, fogd be a szád!" Mert engemet dühítő módon kihagyott az egészből:gerendákkal parthoz kötött pontonhajó voltam, míg ő, biztos célú luxusutas, sűrű gőzfüttyökkel kifelé farol a kikötőből, és konfettit hint a szemembe.Így szálldosnak a napok, utolsó napjaink, az emlékezetemben, ködösen, ősziesen, mint a falevelek, olyanféleképp. És egyszer csak elérkezett az anap, amilyet életemben nem éltem.Véletlenül éppen szeptember 30-ára esett, a születésnapomra. Nem mintha ez a véletlen változtatott volna az eseményeken, legfeljebb annyit, hogyvalami pénz formájú családi megemlékezést remélve, kíváncsian néztem a postás reggeli látogatása elé. Olyannyira, hogy még elébe is mentem,le a lépcsőn. Ha nem ácsorgok ott a lépcsőfeljáróban, akkor Cily nem visz el lovagolni, ha pedig nem visz el lovagolni, akkor az életemet semmenthette volna meg.- Gyere - szólt, mikor látta, hogy a postásra várakozom.- Gyere, meglovagolunk egypár lovat, körbe a parkban. Viharkabát, cowboynadrág és teniszcipő volt rajta. Rácsapott a hasára, hogy megmutassa,milyen lapos. - Azt ne hidd, hogy el akarom hagyni a trónörököst. Csak ott van a lovam, az én édes Mabel Minervám. Nem mehetek el úgy, hogy elne búcsúzzak Mabel Minervától.- Hogyhogy búcsúzz?- Szombathoz egy hétre utazunk. José megvette a jegyeket. - Szédelegtem, amint kihúzott az utcára. - Miamiban szállunk át másik repülőgépre.Aztán át a tengeren. Át az Andeseken. Taxi!Át az Andeseken. A taxin, útban a Central Park felé, magam is úgy éreztem, mintha repülnék, reménytelenül úsznék hósapkás, veszedelmesvidékek fölött.- De hát ez nem lehet. Mégis, hogy gondolod? Az nem úgy van. Hogy igazából fogod magad és megszöksz, itthagysz mindenkit.- Nemigen fogok hiányozni senkinek se. Nincsenek barátaim.- De nekem. Nekem fogsz. És Joe Bellnek is hiányozni fogsz. És . . . hajjaj, mindenkinek. Sallynak. Szegény Paradicsom úrnak.- Tényleg szerettem az öreg Sallyt - mondta sóhajtva. Tudod, hogy már egy hónapja nem látogatom? Angyal volt, amikor közöltem vele, hogyelutazom. Sőt - tette hozzá, s összeráncolta a homlokát -, mintha örült volna, hogy elhagyom az országot. Azt mondta, így a legjobb. Mertelőbbutóbb kitört volna a botrány. Ha egyszer rájönnek, hogy nem is vagyok az unokahúga. Az a kövér ügyvéd, tudod, az O'Shaughenessy ötszázdollárt küldött. Kemény kápében. Nászajándék, Sallytól.Valami kellemetlent akartam mondani. - Tőlem is megkapod a nászajándékot. Ha és majd, és meglesz a nász. Nevetett. - Elvesz, nyugodt lehetsz.Templomban esküszünk. Ott lesz az egész rokonság. Azért kell Rióig várnunk.- Hát arról tud-e, hogy te férjnél vagy?- Mi bajod van? El akarod puskázni a napomat? Pedig nagyon szép nap. Jobb, ha nem bántod.- De hisz az könnyen megtörténhet . . .- Nem történhet meg. Mondtam már neked, hogy az nem volt törvényes. Nem is lehetett. - Megdörgölte az orrát, és oldalvást rám pillantott. - Hanemcsak említsd ezt meg valakinek, drágám. A lábujjadnál fogva kötlek föl, és kibelezlek. Az istállók - azóta, úgy hiszem, televíziós műtermek épültek ahelyükön - a nyugati Hatvanhatodik utcában voltak. Cily kiszemelt a részemre egy vén, ringó hátú, fekete-fehér kancát. - Ne izgulj, biztosabb helyenleszel, mint a bölcsőben. - El is kelt ez a biztatás, mert a gyerekkori tízcentes pónilovaglásokon túl nem jutottam lovassági élmények tekintetében:Cily fölsegített a nyeregbe, aztán maga is lovára pattant. Amint a Central Park nyugati felének forgalmát elhagytuk, az ő derese került előre, s ígyléptünk rá a falevelekkel megpöttyezett, széllel megkavart lovaglóösvényre.- Ugye? - kiáltott hátra. - Isteni!És csakugyan igaza lett. Csakugyan, ahogy elnéztem Cily tarka hajának színeit a beszűrődő sárgásvörös fényben, anynyira szerettem, hogyelfelejtkeztem még magamról is, kétségbeesett önsajnálatomról is, és békével a szívemben vártam, amitől ő a boldogságát várta. A lovak csöndesügetésbe csaptak, a szél hullámai locskolták-legyintgették arcunkat, napfényben és árnyékpocsolyákban fürödtünk, s az öröm, az ujjongó életkedvúgy kitöltött, akár a léggömböt a nitrogéngáz. De ez csak egy pillanat volt. Mert a következő már cirkuszi bohózatot bontott ki a gyászlepléből.Egyszerre néger fiúk ugrottak ki az ösvény mentén húzódó cserjésből, olyan hirtelen, mintha a dzsungelből törtek volna elő, rajtaütésre. Kövekethajítottak, és vékony vesszőkkel, fütyülve, káromkodva csépelni kezdték a lovak hasát. Az én tarka kancám a hátulsó lábára szökött, nyerített, smegingott, mint valami kötéltáncos, aztán nekiiramodva elhúzta a csíkot az ösvény mentén, közben a lábamat kirázta a kengyelből, s akár a majoma köszörűkövön, úgy ültem. Patája szikrát vert a macskaköveken. Egyet fordult velem az ég alja. A fák, egy tavacska játékvitorlásokkal, szobrok,megperdültek, széttöredeztek. Dadák mentették rohanvást csemetéiket előlünk, akik jöttünk, mint a szél! Őgyelgők és mindenféle népek ordítoztak:"A zablát szorítsd!" és "Hóha, hó!" és "Ugrás!" Jóval később emlékeztem csak vissza ezekre a hangokra, mert akkor csak Cilyről tudtam, hogycowboyos, robogó patazajjal követ, de a nyomomba nem érhet, csak bátorításokat kiált utánam. És tovább, tovább, át a parkon, ki az Ötödiksugárútra, belegázolva a déli forgalomba, sikoltón fékező taxik és buszok közé. El a Duke palota előtt, a Frick múzeum előtt, a Pierre szálló előtt, aPlaza szálló előtt! Cily lassan felzárkózott, sőt a hajszába beszállt egy lovas rendőr is. Nekivadult kancámat közrefogták, majd fogóba zárva,gőzösen megállították. Ekkor történt, hogy végre lehulltam a hátáról. Lehulltam, de máris fölálltam emberül, és csak álltam ott, nem is tudtam egészbiztosan, hol. A tömeg összecsődült. A rendőr nagy mérgesen írt a noteszba. Aztán egyszer csak csoda barátságosra vált, elvigyorodott, ésbiztosított minket, hogy ő majd gondoskodik a lovak visszajuttatásáról. Cily betett egy taxiba. - Drága. Hogy érzed magad?- Kösz.- De neked nincs is pulzusod - állapította meg, míg a csuklómat fogta.- Eszerint meg vagyok halwa.- Marha. Ez komoly. Nézz csak rám.Az volt a baj éppen, hogy nem őt láttam, hanem egy triót, csupa verejtékes és aggodalomba belesápadt arcot. Csak néztem, zavartan ésmeghatottan. - Bizonyisten. Semmit nem érzek. Csak a blamát.- Ugyan. Biztos ez? Nekem megmondhatod az igazat. Egy hajszálon lógott az életed.- De aztán mégis lógva maradt. Köszönöm, hogy megmentettél. Aranyos vagy. Utolérhetetlen. Imádlak.- Marha állat. - Arcon csókolt, de abban a pillanatban négyre szaporodott, én pedig elnyúltam eszméletlenül. A Journal-American esti kiadása, aDaily News és a Daily Mirror éjjeli kiadása még aznap a címlapján közölte Cily fényképét. Hirtelen támadt népszerűségének semmi köze nem voltelvadult lovakhoz. A nagybetűs címek egészen más ügyről beszéltek: BÁRTÜNDÉR LETARTÓZTATÁSA A KÁBÍTÓSZERES BOTRÁNY SORÁN(Journal-American). KÁBÍTÓS SZÍNÉSZNŐ ŐRIZETBEN (Daily News). KÁBÍTÓSZERES BANDA A HORGON, ÉJJELI PILLANGÓ A HÁLÓBAN(Daily Mirror).A Daily News közölte mind közt a legmegrázóbb képet: Cily, amint éppen belép a főkapitányságra, két jól megtermett detektív - egy férfi és egy nő- kíséretében. Ebben a bűnös keretben még az öltözete is a banda cafkáját példázta (lovaglóöltönyét: a viharkabátot meg a cowboynadrágotviselte a képen); s a borzas fej, a sötét szemüveg és unott szájszélén lógó Picayune cigarettája csupán fokozta a hatást. Az alcím így szólt: CilyHebrentchet, a húszéves mozicsillagocskát és bárok üdvöskéjét a kerületi ügyész főszereppel vádolja a nemzetközi kábítószercsempész

bandában, mint a csempész "Paradicsom Sally" cinkosát. Patrick Connor és Sheilah Fezzonetti detektívek (jobb és bal oldalon) bekísérik a 67.utcai fökapitányságra. Folyt. a 3. oldalon. A folytatás még egy fényképet közölt, akinek személye azonos Oliver O'Shaughenessy "atyával"(puhakalapja elárnyékolja az arcot), és a történetüket, három hasábban. A lényege: az éjszakai társadalmat ámulatba ejtette a húszéves CilyHebrentch mozicsillagocska és újságokban sűrűn szereplő bárüdvöske őrizetbe vétele. Az esettel egy időben, du. két órakor a rendőrség lecsapottaz ötvenkét éves Oliver O'Shaughenessyre, amint a Madison sugárúti Fasírt Paradicsomból kilépett. Frank L. Donovan kerületi ügyészmindkettőjüket fontos szereppel vádolja a nemzetközi kábítószercsempész bandában, melynek főnöke Paradicsom Sally, a hírhedt bandavezér,jelenleg a Sing-Singben tölti ötéves büntetését politikai vesztegetésért . . . O'Shaughenessy, az elcsapott pap, akit az alvilágban "atya" vagy"káplán" néven ismernek, többször volt letartóztatásban 1934 óta, mikor is két évet ült a Rhode Islanden "Manréza" néven fenntartott ál-ideggyógyintézete miatt. A büntetlen előéletű Miss Hebrentchet viszont fényűző lakásában tartóztatták le, egy elegáns East Side-i házban . . . Bár akerületi ügyész irodája tájékoztatót nem bocsátott ki az ügyben, jól informált körök állítása szerint a szép szőke színésznő, akit nemrégiben még atöbbszörös milliomos Rutherford Trawler társaságában láttunk, "szárnysegédként" működött a börtönbüntetését töltő Paradicsom és helyettese,O'Shaughenessy között . . . Mint Paradicsom állítólagos rokona, Miss Hebrentch hetenként ellátogatott a Sing-Singbe, s a "beszélők" soránParadicsom virágnyelven üzeneteket küldött O'Shaughenessynek . . . Paradicsom (állítólag a szicíliai Cefaluban született 1874-ben) a szárnysegédsegítségével első kézből irányította a világméretekben dolgozó kábítószer-szindikátust, melynek távoli ügynökségei Mexikóban, Kubában,Tangerben és Teheránban székelnek . . . Az őrizetbe vetteket szemfüles riporterek hada várta a 67. utcai rendőrkapitányságon. A tagbaszakadt,vörös hajú O'Shaughenessy mindenfajta felvilágosítást megtagadott, és ágyékon rúgta az egyik fotóriportert. A törékeny Hebrentch kisasszonyazonban ,a kóbor úrilányok bőrkabátos-nadrágos egyenruhájában egyáltalán nem bizonyult elfogódottnak. "Tőlem ugyan jótól kérdezik - válaszoltaa riportereknek. - Parce-que je ne sais pas, mes chéres. (Mert én aztán nem tudom, kedveskéim.) Igen, látogattam. Minden héten bementemhozzá beszélőre. De mi rossz van abban? Ő is istenfélő ember, meg őn is . . ."Majd BEVALLJA, HOGY MAGA IS ÉL A KÁBÍTÓSZERREL alcím alatt: Miss Hebrentch elmosolyodott, mikor a riporter megkérdezte, hogy őmaga is él-e kábítószerrel. "A marihuánával megpróbálkoztam. Feleannyira sem káros hatású, mint a brandy. És olcsóbb is. Sajnos, nekem abrandy jobban ízlik. Nem, Paradicsom úr sohasem hozta szóba előttem a kábítószert. Felháborít, hogy ezek a nyomorultak mit piszkálják szegényt.Drága, vallásos öregúr."A cikkbe egyetlen sajnálatos tévedés csúszott: egyáltalán nem a tulajdon "fényűző lakásában" vették őrizetbe, hanem az én fürdőszobámban.Keserűsóval megöntözött forró vízben áztattam ki éppen mintalovaglásom fájdalmait, Cily pedig mint önfeláldozó kedvesnővér a kád szélénüldögélt, s várta, hogy megkenegethessen, aztán ágyba dugjon. Akkor kopogtak az előszobaajtón. Cily tesséket kiáltott, miután benyitottak. Kétcivilruhás detektív lépett a fürdőszobába Madame Sapphia Spanella vezérletével - az egyik nő volt, széles fonatú copffal a feje körül.- Ime, itt a keresett nőszemély! - harsogta Madame Spanella, s hódító léptekkel a fürdőszoba közepére lépvén; ujjal mutatott Cilyre, majd az énmeztelenségemre. - Nézzék csak. Micsoda egy kurva. - A férfit, úgy látszott, megzavarta Madame Spanella s a szeme elé tárult helyzet, társánakazonban felderült az arca. Ráejtette hatalmas mancsát Cily vállára, és meghökkentő, cérnavékony hangon rászólt: - Gyere csak, bogaram.Elmegyünk világot látni. - Cily hűvösen felelte viszsza: - Vedd le azt a libapásztorkezedet rólam, te ronda vén botoslujza! - A hölgy láthatóanfelháborodott, és egy förtelmes nagy pofont lemért Cilynek. Akkorát, hogy a feje félrenyaklott, és az üveg olaj, amit a kezében tartott, leesett akőpadlóra, és ezer darabra tört. Ahogy a tabló gazdagítására én is kimásztam a kádból, ráléptem, és fölhasítottam mind a két nagy lábujjamat.Véres lábnyomokkal mögöttem s teljes meztelenségemben egészen az előszobáig követtem a menetet. Ne felejtsd el - oktatott ki Cily, amint adetektívek éppen tuszkolták lefelé a lépcsőn -, és légy szíves, etesd a macskát. Azt hittem persze, hogy mindennek Madame Spanella az oka:annyiszor bepanaszolta már a rendőrségen Cilyt. Eszem ágában sem volt, hogy ebből milyen sötét ügy keveredik majd, míg Joe Bell meg nemjelent, az esti lapokat lobogtatva. Izgalmában egy értelmes szót kinyögni nem bírt, csak járt a szobában körbe-körbe, és az öklét verte össze, amígén a beszámolókat bújtam.Aztán föltette a kérdést: - Mit gondol, igaz ez? Igazán benne volt ebben a ronda ügyben?- Hát . . . igen.Bekapott egy szódabikarbónát, s miközben rágta, olyan szemeket meresztett, mintha az én csontjaimat ropogtatná. - Ez disznóság. És még magaazt hiszi, hogy jó szolgálatot tett neki a barátságával? Maga a gazember!- Álljunk meg egy szóra. Én azt nem mondtam, hogy tudva ártotta magát az ügybe. Azt nem. És mégis benne van nyakig. Mert hordta azüzeneteket, meg minden . . .- Úgy látom, maga elég higgadtan néz az események elé- jegyezte meg Joe Bell. - Tíz évet rányomhatnak! Ha nem többet. - Kitépte a kezemből az újságot. - Maga ismeri a barátait. Ezeket a gazdagnépeket. Jöjjön le a kocsmába, csinálunk egy nagy körtelefont. A kislányunknak körmönfontabb fiskálisokra lesz szüksége, mint amilyenre az énzsebemből telne.Fájt is, reszketett is minden tagom, Joe Bell segítségét kellett igénybe vennem az öltözködésnél. Lenn a kocsmában kezembe nyomott egy triplamartinit s egy stampedlire való telefonérmét, azzal betámasztott a telefonfülkébe. Nem tudtam, kire gondoljak, kit kellene fölhívni. JoséWashingtonban van, hogy érhetném el ott? Rozsda Trawlert? Azt nem, azt a nyomorultat! Igen ám, de ki mást ismerek a barátai közül? Talán igazais volt, amikor azt mondta, hogy nincs barátja, legalábbis igazi nincs.Grestview 5-6958-at kértem interurbán, miután a felvilágosító szolgálattól O. J- Berman száma felől érdeklődtem. Aki a hallgatót felvette, úgytájékoztatott, hogy Mr. Bermant éppen dögönyözik, sajnálja, de nem adhatja, próbáljam később. Joe Bell felháborodottan kioktatott, hogy azt kellettvolna mondanom, életfontosságú ügyről van szó, s most pedig föltétlenül próbáljam meg Rozsdát. Trawler inasa közölte, hogy Mr. és Mrs. Trawlervacsorázni ment, s megkérdezte, milyen üzenetet adhat át. Joe Bell e szónál beleordított a kagylóba:- Ez fontos ügy, hallja! Élet-halál kérdése! - Mire észhez tértem, már beszéltem javában, vagyis pontosabban javában hallgattam a néhai MagWildwood beszédét: - Meg van maga veszve? - rikoltotta. - Esküszöm, hogy bepereljük, akárki kapcsolatba meri hozni akár a férjem nevét, akár azenyémet ezzel a pi-pimasz, ezzel az el-el-elve-temült leánnyal. Én mindig is tudtam, hogy ká-kábítószeren él, és az erkölcsi érzéke annyi, mint egyna-napszúrásos nőstény kutyának. Neki a börtönben a helye. És ebben ezer százalékig egyetértünk a férjemmel. Esküszöm, hogy bepereljük,akárki . . . - Amint letettem a kagylót, eszembe ötlött a jó texasi lódoktor. Nem, mégsem, gondoltam aztán. Cily egyáltalán nem örülne, ha fölhívnám.Talán meg is fojtana.Megint a Grestview 5-6958-at próbáltam, a központ azonban mással beszélt, és még mindig mással beszélt, és mire O. J. Bermant kapcsolták,annyi martinit ittam meg, hogy neki kellett megmondania, miért hívom: - A kislányról van szó, igaz? Tudok róla. Már beszéltem is Iggy Fitelsteinnel.Iggy a legjobb szócső New Yorkban. Megmondtam neki, hogy Iggy, vedd kezedbe ezt az ügyet, a számlát meg nyújtsd be nálam, csak a nevem nelegyen belekeverve, értettél? Utóvégre tartozom valamivel a kislánynak. Nem úgy értem, persze. Ez egy hülye. Ez egy linkász. Viszont igazi linkász,erről van szó. Mindenesetre csak tízezer dollár óvadékot állapítottak meg neki. Ne izguljon, Iggy még ma este kiviszi . . . egy csöppet se volnékmeglepve, ha már otthon is volna.Csakhogy nem volt. Sőt még másnap reggelre sem került haza, mikor lementem, hogy a macskáját megetessem. Kulcsom nem lévén a lakáshoz,

lépcsőnek a vészlejárót használtam, ajtóul pedig az ablakot. A macskát a hálószobában találtam, s nem is egyedül: egy férfi guggolt ott valamibőrönd előtt. Betörőnek néztük egymást, és ugyancsak gyanakvó pillantásokat váltottunk, amint beléptem az ablakon. Brillantinnal lenyalt hajúszépfiú volt. Joséra hasonlított, és amint láttam, a bőröndbe is José holmijai kerültek: cipők, öltönyök, amelyekkel Cily olyan sokat szaladgálttisztítótól szabóig-cipészig. Némi biztonsággal kérdezhettem most már: - Mr. Ybarra-Jaegar megbízásából?- Unokaöcs - felelte unott vigyorral és épp-hogy-csak-érthető nyelven.- Hol van José?Megismételte a kérdést, mintha más nyelvre fordítaná le magának. - Ja, hogy hol? Vár - jelentette ki, s mint aki végzett velem, folytatta tovább akomornyikmunkát.Szóval a diplomata kámfort játszik. Annyi baj legyen. Még csak meg sem lepődtem. De hogy éppen most álljon elő ezzel a mutatvánnyal! - Egy kiskutyakorbács nem ártana neki. Az unokaöcs heherészett. Megértett, az biztos. Becsukta a bőröndöt, és egy levelet húzott elő. - Unokabátyám küldia levelét izékének. Szíveskedne?- Miss C. Hebrentchnek átadni kérem - olvastam a borítékon a kapkodó kézírást.Leültem Cily ágyára, magamhoz szorítottam Cily macskáját, és Cily sem sajnálhatta volna jobban magát, nem, egy csöppet sem, mint ahogy én,akkor.- Szíveskednék.Szíveskedtem is, ha nem is szívem szerint. Összetépni nem mertem a levelet; annyi akaraterőm pedig nem volt, hogy ne húzzam elő a zsebemből.Cily bátortalanul érdeklődni kezdett, hogy véletlenségből nem hallottam-e valamit José felől. Ez két nappal később történt. Ott ültem délelőtt azágyánál, jódés ágytálszagokkal terhes kórházi szobában. Őrizetbe vételének estéje óta itt volt. - Látod, szívem - ezzel fogadott, amikor lábujjhegyenbeléptem, kezemben egy csomag Picayune cigarettával meg egy nagy, malomkeréknyi őszi ibolyacsokorral -, oda a trónörökös. - Nem látszottegészen tizenkét évesnek. Vaníliafagylalt-szín haja hátrasimítva, szeme - ez egyszer sötét szemüveg nélkül - tiszta, akár az esővíz: az ember el semhitte volna, mit szenvedett.Pedig ez történt. - A szentségit, majdnem kinyiffantam. Nem vicc, már úgy volt, hogy elkap a dagadt öreglány. Bitang nagy zűrt kavart. De mégneked nem is mesélhettem a dagadt öreglányról. Nem hát, mert én is csak azóta tudok róla, mióta a bátyám meghalt. Mindjárt azon kezdtem elgondolkodni, hogy most akkor hova lehetett Fred, meg mi az, hogy meghalt . . . hát egyszer csak meglátom a dagadt randa vén kurváját, ott ül egyhintaszékben, a karján Fred, és azt ringatja, és röhög hozzá, mint egy rezesbanda. De milyen szemtelenül! Csak ám ez vár ránk, barátom,mindnyájunkra: ez a kiselejtezett vén ribanc a tárt ölével. Most már érted, mitől őrültem meg, és miért törtem össze mindent?O. J. Berman fizetett ügyvédjén kívül én voltam az egyetlen, akit Cilyhez beengedtek látogatóba. Rajta kívül még három beteg feküdt a szobában,három nő, mint a hármas ikrek. Fürkész pillantásuk egyáltalán nem volt kellemetlen, mindenesetre tetőtől talpig megmérettem, majd észrevételeiketsuttogóra fogott olasz nyelven közölték egymással. - Ezek azt hiszik, hogy te vagy a végzetem - magyarázta C ily. - Aki tönkretett. - Ajánlatomra,hogy talán világosítaná fel őket, ezt felelte: - Nem tehetem. Nem tudnak angolul. De különben is, miért rontanám el az örömüket? - És csak ezutánérdeklődött José felől.Abban a pillanatban, amint a levelet meglátta, rám kacsintott, és vagányos kis mosolyra rántotta a száját, hogy mindjárt évekkel öregedett. - Szívem- szólt oktató hangon -, légy szíves, húzd ki azt a fiókot, és add ide a retikülömet. Felnőtt nő ilyesmit nem olvashat kirúzsozatlanul.Púderkompaktjának tükréből nézve kikente-fente a tizenkét éves gyereket arcának minden szögletéből. Egyik rudacskával a szája vonalát húztameg, a másikkal kipirosította a két orcáját. A szeme szögletét feketével ceruzázta, a szemhéját kékítette, a nyakán egy csöpp 4711-est dörzsöltszét, a fülébe gyöngyöket csíptetett, majd föltette a sötét szemüvegét. Teljes harci díszben, még egy elégedetlen pillantással manikűrjének sanyarúállapotára, föltépte a levelet, s amint a szeme végigszánkázott a sorokon, kőkemény kis mosolya mind keményebbre s keményebbre kövesedett.Aztán kért egy Picayune-t. - Büdös bagó. De isteni - szólt egy szippantás után, azzal odalökte nekem a levelet. - Lehet, hogy ezt még föl tudodhasználni, egyszer megírsz egy szemét szerelmi regényt. Mit dugdosod? Olvasd fel. Én is hallani szeretném.- "Drága kislány!" - így kezdődött.Cily máris közbeszólt. Tudni akarta, mi a véleményem erről a kézírásról. Igazán nem tudtam, mit véljek: tömör, kitűnően olvasható, feltűnőségektőlmentes írás. - Szó szerint úgy, ahogy mondod. Ez ő. Szigorú, mint a székszorulás - jelentette ki. - Folytasd.- "Drága kislány! Mindig szerettelek azért, mert nem vagy olyan, mint mások. De gondold el, milyen kétségbeesésemre szolgált megtudnom, ezena durva és közönséges stíluson keresztül, hogy te mennyire más vagy attól az ideáltól, amit egy férfi az én hitemmel és az én karrieremmelmagáénak vall. A jelen körülményeidnek szégyenletességében egyetérzek, és nincsen a szívemben semmi elítélés irántad. Ugyanígy remélem,hogy irántam sincs a te szívedben semmi. Nekem meg kell védeni a családomat és a nevemet, és ha erről van szó, akkor úgy kell viselkedni, mintegy gyávának. Felejtsél el, szép kislány. Én már itt se vagyok. Hazamentem. Adja az Isten, hogy veled legyen és a gyerekeddel. Legyen az Istenjobb hozzád, mint José."- Nos?- A maga módján egész becsületes. Sőt megható.- Ez megható? Ez a nyálas slágerszöveg?- Viszont ne felejtsd el, hogy maga is bevallja a gyávaságát, ha pedig egyszer így nézed . . .Cily nem nézte így, pedig a hajlandóság átütött arca kozmetikai álcáján. - Helyes, mondd, hogy egy szent szemét. Egy összkomfortos, fölszenteltszemétláda, hogy még a Rozsda is elbújhat a tövében. Vagy egy Benny Shacklett. De értsd meg, az egyforma úristenit - kiáltotta, s a szájábakapta az öklét, mint egy szopós gyerek, kínjában -, én ezt szerettem, ezt a szemetet!Az olasz hármas ikrek szerelmi krízist sejtettek, és rajtam köszörülték a nyelvüket, mint aki Cily minden nyögésében bűnös. Hízelgett nekem, hogyazt hiszik, Cily miattam nyöghet. Mikor újra kínáltam cigarettával, megnyugodott. Az első szippantást mellre szívta, aztán így szólt: - Kösz, Balfácán.És külön kösz, hogy olyan rossz zsoké vagy. Mert ha akkor nem játszom meg a lákórházi kedvesnővért, akkor még mindig megvolna az areményem, hogy a leánymamák szülőotthonában kötök ki. Testi kimerültség, ez okozta a zűrt. Mindenesetre begazolt az egész botoskégli, amikorazt mondtam, hogy azért volt, mert a Miss Botoslujza pofon szíveskedett vágni. Az ám. Többrendbeli törvényességi panaszt is emelhetek ellenük,többek közt a jogtalan őrizetbe vételért. Súlyosabb sérelmei mindeddig szóba sem kerültek, s most ez a félvállról odavetett megjegyzés olyelképesztően patetikus volt, hogy fényt vetett nyomban arra is, mennyire nem ismeri fel Cily a rá váró sivár jövőt. - Ide figyelj, Cily - mondtam, s azjárt az eszemben: most légy érett és erős, atyja helyett nagybátyja. - Ide figyelj, énrám. Ez nem tréfadolog. Itt el kell tervezni, mi legyen a teendő.- Ne légy olyan megfontolt. Ahhoz te még túl fiatal vagy. És túl kisfiú. Különben is, mi közöd neked az egészhez.- Semmi. Legfeljebb annyi, hogy barátod vagyok, és aggódom miattad. Tudni szeretném, hogy mi a szándékod. Megdörgölte az orrát, aztán merőna mennyezetre bámult.- Ma szerda van, igaz? Tehát mondjuk szombatig alszom, az addig egy jó kiadós schlafen. Szombaton délelőtt kilógok a bankba: Onnan fölugrok alakásba, ott összecsomagolok egy-két hálóinget meg a nyenyerémet. Ezután pedig jelentkezem a New York-i légi kikötőben. Azt hiszem,megmondtam elég világosan, hogy egy remek fenntartott helyem van egy remek repülőgépen. És mivel ilyen nagyszerű barátságban vagyunk,

megengedem, hogy a zsebkendődet utánam lengesd. Légy szíves, szüntesd be ezt a fejrázogatást.- Cily, Cily. Tudod, hogy ilyesmit nem lehet megtenni.- Et pourquoi pas? Egy pillanatig ne hidd, hogy José után loholok. Akár partecédulán értesítheted, hogy számára meghaltam. Csak arról van szó,hogy miért kelljen nekem egy remek jegyet kidobni az ablakon? Fenntartott, előre kifizetett jegyet? Különben sem voltam még soha Brazíliában.- Mondd csak, miféle tablettákkal tömtek itt téged? Arról nem tudsz, hogy vád alatt vagy? Ha óvadék ellenében szabadlábra helyeznek, aztánelkapnak, mikor éppen lógni készülsz, még a zárkád kulcsát is eldobják utána. És még ha sikerül is olajra lépni, haza többet nem jöhetsz.- Borzasztóan ki van velem szúrva. Különben is otthon ott van, ahol otthon érzed magad. Egyelőre én még helyezkedek.- Ez szamárság, Cily. Ártatlan vagy. Ezt most már ki kell bírnod.- Hajrá, egyedül! - biztatott, és a cigaretta füstjét belefújta az arcomba. Szavaim mégis elevenébe találtak, és szörnylátományokat táncoltattak mega szeme előtt: vasketreceket, acélfalas folyosókat, lassan bezáruló ajtókat. Én is ilyesmiket láttam. - Le van hányva - mondta végül, és elnyomta acigarettáját. - Némi esélyem azért van, hogy nem kapnak el. Föltéve, hogy te befogod a bouche ferme~ t. Figyelj rám, és ne utáljál, szívem. - Kezéta kezemre tette, s szorításában a hirtelen támadt őszinteséget éreztem. - Más választásom nemigen van. Megbeszéltem az egész dolgot azügyvéddel. Persze neki egy szót se szólhattam Rióról, mert azt hiszem, még inkább ő adná le a drótot a botosoknak, mint hogy a tiszteletdíjatelveszítse, nem is szólva arról a pár rongyról, amit Ojjé bedobott az óvadékba. Arany szíve van ennek az Ojjénak, de azzal együtt egyszer én issegítettem neki, és akkor tíz rongyot nyert egyetlen pókerjátszmán. Most legalább kvittek vagyunk. Nem is ez az egészben a pláne. Itt arról van szó,hogy a botosok potyázni szeretnének nálam, ez az egyik, a másik meg, hogy koronatanúnak akarnak Sally ellen. Senkinek esze ágában sincs,hogy ellenem eljárást indítson: mit tudnának rám húzni? Viszont lehet, hogy rohadt vagyok a velőmig és mégsem fogok a barátomra vallani. Nekemnyolc, ha akár a Szűzmáriát kábították el. Nálam csak az számít, hogy énvelem ki hogy bánik, és az öreg Sally még akkor is rendes srác, ha nemvolt száz százalékig becsületes velem, és a hülyeségemet egy kicsit ki is használta. Akkor még inkább kapjon el a dagadt öreglány, mint hogy ahekusok kezére játsszak Sally ellen. - A púderkompakt tükrét arca előtt egyensúlyozva, még határozottabbra húzta a szája vonalát egy görberúzsceruzával, majd így folytatta: - Egész őszintén, még többről is van szó itten. Nem minden reflektorfény használ a kislányok szépségének. Mégha az esküdtszék meg is ajánlja nekem a becsületrendet, ezen a vidéken akkor sincs semmi jövőm. Máris úgy vehetem, mint aki ki van golyózva aLa Ruetől kezdve a Perona bárig és Grillig minden valamirevaló helyről, és ha bemegyek, legalább olyan szívesen látott vendég vagyok, mintmondjuk King Kong, az Őserdő Réme. Ha történetesen az én tehetségemmel keresnéd meg a betevő falatot, mindjárt megértenéd, miféle csődbejutottam tulajdonképp. Az ám. Én nem csak olyan szimpla levegőváltozást tervezek, hogy eztán majd a város túlsó végén rázok datolyaérlelőszámokra mindenféle sutyerákkal. Amíg a jóságos Madame Trawler Tiffanyékhoz hordja sétálni a seggét, addig én nem adhatom le magamat asutyerákvilágig. Akkor már inkább dagadt öreglány.Egy ápolónő csöndesen belépett a szobába, és közölte, hogy a látogatási idő letelt. Cily tiltakozását azzal vágta el, hogy a szájába nyomta ahőmérőt. Mikor a búcsúzásra került sor; Cily mégis kihúzta a dugót, és így szólt: - Egy szívességre megkérlek, drágám. Hívd föl a Timest vagyvalamelyik lapot, és kérj tőlük egy jegyzéket Brazília ötven leggazdagabb emberéről. Nem viccelek. Az ötven leggazdagabb, fajra és színre valótekintet nélkül. És még egy szívesség. Légy szíves, tedd tűvé a lakásomat, és kerítsd elő azt az érmét, amit nekem adtál. A Szent Kristófot; Kellmajd az útra.Péntek este vörös volt az ég alja, és villámlott, az utazás napján, szombaton pedig felhőszakadásban fürdött a város. A sirályok éppen úszhattak isvolna a levegőben, de hogy repülőgép bele tudja-e fúrni magát, az egész valószínűtlennek látszott.Cily azonban nem sokat törődött azzal a boldog meggyőződésemmel, hogy a szökésből úgysem lesz semmi, hanem folytatta úti készületeit, s aterhét - meg kell mondjam az igazat- énrám ruházta. Azt határozta ugyanis, hogy a bérkaszárnya környékére jönnie nem volna bölcs dolog. Nem is, azt meg kell hagyni: állandóanfigyelték, talán a rendőrség, talán a riporterek, talán valamelyik érdekelt fél, ezt pontosan tudni nem lehetett, de egy ember, vagy néha több is,mindig ott ólálkodott a ház előtt. Így aztán Cily a kórházból egyenesen a bankba ment, s utána mindjárt Joe Bell kocsmájába. - Ez még azt képzeli,hogy nem követik minden lépését - közölte velem Joe Bell, amikor megérkezett az üzenettel, hogy Cily minél hamarabb, lehetőleg egy félórán belültalálkozni akar velem a kocsmában, s vigyem magammal a következőket: Az ékszereit. A gitárját. Fogkeféket-fogport. És azt az üveg százévesbrandyt, amit, azt mondja Cily, ott fog majd megtalálni a szennyeskosár alján. Ja, igen, és a macskát. A macska kell neki. Ott eszi a fene - fakadt kiJoe Bell -, azt se tudom, hogy egyáltalán szabad-e segítenünk neki. Gondnokság alá kellene helyezni. Én még a legszívesebben a rendőrségetértesíteném. De még az is lehet, hogy ha visszamegyek, keverek neki egypár olyan italt, hogy a lóról is lemarja a szőrt, hátha el találja felejteni attólaz egészet.Botladozva-csúszkálva tettem meg az utat egynéhányszor a vészlejárón Cily lakása s az enyém közt, szélverte-szelesen és bőrig ázva (sőt csontig,mert a macska ilyen kutyának való időben nem örült a kiürítésnek, s a bőrt lekarmolta rólam), míg az úti felszerelést gyors és alapos munkávalösszeszedtem. Még a Szent Kristóf-érmet is megleltem. Ott állt minden egy halomban a szobám padlóján: melltartókból, táncpapucsokból és másszépségekből épült pazar piramis, és most mindent belegyömöszöltem Cily egyetlen bőröndjébe. Nagy tömeg holmi kívül rekedt így is, eztmindenféle papírzacskókba kellett elcsomagolnom. El nem tudtam gondolni, hogyan szállítsam a macskát, míg végül az az eszmém nem támadt,hogy egy párnahuzatba gombolom bele.Nem érdekes, miért, elég az hozzá, hogy egyszer New Orleansból gyalog mentem Nancys Landingig, majdnem ötszáz mérföldet. Szép tavasziturisztika volt ez az út ahhoz képest, amit most tettem meg Joe Bell kocsmájáig. A gitár megtelt esővízzel, a papírzacskók eláztak, szétmállottak akezemben, kölnisüvegek ott törtek össze a kövezeten, guruló gyöngyöket hajkurásztam a járdaszélen, szélfúvás, macskakaparás ésmacskamiákolás közben. Ráadásul a rémület is a nyakamba telepedett, s gyávábbnak éreztem magam Josénál.Mintha az úszó utcákat kísértetek öntötték volna el, és mind énrám lesnének, hogy tőrbe csaljanak és börtönbe vessenek, amiért segítem aszökésben levő személyt.- Késtél, Balfácán - szólt a szökésben levő személy. - Elhoztad a brandyt?A macska, mihelyt kiszabadult, fölugrott Cily vállára, és ott szépen megtelepedett. A farka úgy járt, mint valami lendűletes karmesteri pálca,rapszódia vezénylete közben. A melódia, úgy látszik, belemászott Cily fülébe is - valami vidám nagy búcsúztató. Kihúzta a brandys üvegből adugót, és így szólt: - Ez az üveg lett volna a kelengyém alapköve. Ugy terveztem, hogy majd minden évfordulón meghúzzuk. Hála a Máriának,kelengyevásárlásra nem került sor. Bell úr, kérem, három poharat!- Kettő elég lesz - mondta Joe Bell. - Én a maga hülyeségére nem iszok.És minél többet hízelgett neki Cily ("Ugyan, Bell úr. Nem mindennap lép ki egy hölgy az életéből. Hát miért nem emeli rá a búcsúpoharat?"), JoeBell annál morcosabbra vált: Nekem semmi részem ne legyen benne. Ha elmegy a pokolba, menjen a saját lábán. Tőlem egyéb segítséget nevárjon. Ami csak üres fenyegetés maradt. Mert néhány másodpercre rá elegáns csukott kocsi kanyarodott a kocsma elé. Cily látta meg elsőnek, aszemöldökét ráncolva mindjárt letette a brandyt, mint aki lélekben felkészült a kerületi ügyész fogadására. Én is fölkészültem. És mikor láttam, hogyJoe Bell elvörösödik, átvillant az agyamon: "Te jóisten, ez mégiscsak értesítette a rendőrséget." Joe Bell azonban égő füllel bejelentette: Semmi.Csak egy bérkocsi. Én béreltem. Kiviszi magát a reptérre.

Azzal hátat fordított, és elkezdte rendezni a virágot az egyik vázájában. - Édes jó Bell úr - mondta Cily. - Nézzen rám, kérem.Nem volt hajlandó. De aztán kitépte az egyik vázából a virágot, s oda akarta vágni Cilyhez. Nem sikerült. A virág szétszóródott a földön. - Viszlát -mondta, s mint aki hányni rohan, nagy sietve eltűnt a férfivécében. Még hallottuk, amint az ajtót magára zárja.A sofőr nagyvilági férfiú volt, és az összedobált betyárbútort szó nélkül átvette, s a szeme sem rebbent, amint Cily a kocsiban, rohanvást át avároson, bele a csendesedő esőbe, lerángatta magáról a lovaglóöltözéket, amire mindeddig nem nyílt alkalma, és egy testhezálló fekete ruháthúzott magára. Nem beszélgettünk. A beszélgetésből úgyis csak vita lett volna. Cily esze különben is másutt járt. Dúdolgatott, meghúzta a brandysüveget, folyton kifelé kémlelt az ablakon, mint aki valamilyen címet keres, vagy inkább - így döntöttem - mint aki még utoljára jól emlékezetébeakarja vésni a tájékot. Hamarosan kiderült, hogy nem jól okoskodtam. - Itt álljon meg - szólt előre a vezetőnek. Meg is álltunk, a Spanish Harlemnegyedben, egy járdaszélnél: vad, tarkabarka környék, körös-körül csupa moziszínész és a madonna a plakátokon. Gyümölcshéjat és foszlóújságpapirost sodort a szél, mert a szél mindig kavargott, csak az eső csendesedett meg, s itt-ott az ég kékje is előbukkant.Cily ölébe vette a macskát, és kilépett a kocsiból. A füle tövét vakarta, ringatta, s végül megkérdezte tőle: - Mit gondolsz? Az ilyen környék csakmegfelel a magadfajta vagánynak. Szemetesvödrök. Patkány bőven. Meg macskahaver is. Lesz kivel csavarogni. Na, sicc - szólt, s leejtette akarjáról. A macska azonban nem mozdult egy tapodtat sem, hanem felemelte gengszterpofáját, és sunyi sárga szemével kutatóan nézett Cilyre. -Olaj! - parancsolt rá Cily, és dobbantott. A macska odatörleszkedett a lábához. - Tűnj a francba! - kiáltotta, aztán beugrott a kocsiba, és bevágta azajtót. - Gyerünk - szólt a vezetőnek. - Gyerünk. Gyerünk.Elhűltem. - Látod, mégiscsak rossz kurva vagy.Egy sarkot mentünk, mielőtt válaszolt volna: - Megmondtam. Egy nap összetalálkoztunk a folyóparton. Ez volt az egész. Megmaradtunkfüggetlennek, ő is, én is. Nem tartottuk egymást ígéretekkel. Nem . . . - e szónál elcsuklott, s beteges sápadtság ömlött el az arcán. A kocsitmegállította a villanyrendőr. Cily ekkor kinyittatta az ajtót, s futva megindult viszszafelé az utcán. Én utána.A macskát azonban már nem találtuk ott a sarkon. Sehol semmi az utcán, csak egy vizelő részeg, s odébb két néger apáca terelt egy csapat édes-dalos gyereket. Aztán már a gyerekek is előbújtak a kapualjakból, és mindenféle hölgyek könyököltek ki az ablakon - nézték Cilyt, hogy rohangászfölalá s nyavalyog: - Hallod? Macska. Hol vagy? Gyere, macska. - Addig nem hagyta abba, míg egy ragyás fiú oda nem sompolygott hozzá,írhájánál megmarkolt vén kandúrt lobogtatva. - Kell egy helyes macsek, kisasszony? Egy dollárért ugrik.A bérkocsi a nyomunkba tért. Cily most már rám bízta magát, én pedig szépen odakormányoztam az ajtajához. Ott aztán megállt. Elnézettmellettem, el a portékáját ajánlgató fiú fölött ("Fél dollár. Huszonöt cent, nem bánom. Huszonöt cent, az csak nem sok?"), és egész testébenösszeborzongott. Meg kellett kapaszkodnia a karomba. - Ó, istenem! Csakcsak összetartoztunk. Mégis az enyém volt.Akkor a szavamat adtam, hogy visszajövök ide, és megkeresem a macskáját. - És majd én gondját viselem. Ígérem. Elmosolyodott, azzal az új,örömtelen, csipetnyi mosolyával. - Hát velem mi lesz? - kérdezte suttogva, és megint megborzongott. - Nagyon be vagyok gyulladva, Balfácán. Be,be, végre. Mert ez így nem mehet örökké. Hogy az ember ne tudja, mi az övé, csak amikor már eldobta. Ha le van lombozva az ember, az nemszámít. A dagadt öreglány, az se számít. De ez igen. A szám is úgy kiszáradt, hogy nem bírnék köpni, ha a fejemet vennék se. - Úgy rogyott be akocsiba.- Bocsánat, vezető úr. Mehetünk.HOVÁ LETT PARADICSOM PARADICSOMA? Másutt: VÉGZETT AZ ALVILÁG A KÁBÍTÓS SZÍNÉSZNŐVEL? De aztán idővel választ is adott asajtó: BÖRTÖNÉBŐL RIÓBA REPÜLT A BÁRTÜNDÉR. Az amerikai hatóságok, úgy látszott, nem kérték a kiadását, és lassan az egész ügyelmerült a pletykarovatok süllyesztőjében. Egyszer még föléledt, egy újsághír kommentárjaként: karácsony napján, amikor Paradicsom Sallyt aSing-Singben elvitte egy szívroham. Múltak a hónapok, egy egész télre való eltelt, és Cilyről nem érkezett semmi hír. A bérkaszárnya gazdája árubabocsátotta hátrahagyott holmiját, a fehér szaténágyat, a falvédőt, a drága ebédlőszékeket, és a lakásba új bérlő költözött: egy Quintance Smithnevű fiatalember, aki legalább annyi zajos urat látott vendégül, mint Cily annak idején - Madame Spanella mégsem tiltakozott, sőt a keblére ölelte,és nyers húst rakott a szemére, valahányszor fekete monoklit hozott haza. De aztán tavasszal jött egy levelezőlap, ceruzával írta, rúzscsókkallepecsételve: Brazília rohadt volt, de Buenos Aires isteni. Nem a Tiffany-féle luxuskivitel, de majdnem. A nagy fehér Senorral barátkozok.Szerelem? Talán. Egyelőre lakás után nézek (a nagy Senornak felesége van meg hét sráca), és majd tudatom a címet, ha már én is tudom. Milletendresse. A cím azonban, ha lett is valami belőle, nem érkezett meg, ami elszomorított, mert annyi mindent meg akartam volna írni: hogy eladtamkét elbeszélést; hogy Trawlerék külön-külön benyújtották a válókeresetet; hogy költöztem el a bérkaszárnyából, mert itt szellemek járnak. De főleg amacskáról akartam írni. Álltam a szavamnak, és fölkutattam. Kétheti csavargásomba került munka után a Spanish Harlem negyedben, ésmegéltem sok vaklármát is: itt-ott felbukkant egy tigriscsíkos macskabunda, amelyről a tüzetesebb vizsgálat kiderítette, hogy mégsem ő. Egy szépnap aztán, egy napfényes és hideg téli vasárnap délután mégiscsak ő lett. Meleget sugárzó szoba ablakában ült, virágcserepek közt, patyolattisztacsipkefüggöny előtt. Eltűnődtem, mi lehet a neve, mert biztosan kapott nevet, ha már hazaérkezett végre. És ha akár afrikai kunyhóba, de remélem,Cily is hazatalált.VÉGE