Mindig van egy reggel, amikor rájövünk, hogy a madarak elrepültek. Valamit megtudunk. Megüzenik az álmaink.

Drága élet

Alice Munro

Drága élet

Fordította Mesterházi Mónika

Park Könyvkiadó

A fordítás alapjául szolgáló kiadás: Alice Munro: Dear Life

McClelland & Stewart, 2012

We acknowledge the support of the Canada Council for the Arts for this translation.

ISBN 978-963-355-076-2

A borítón Percy Shakespeare View from the artist’s bedroom (1930) című festményének részlete látható.

Copyright © 2012 by Alice Munro All rights reserved

Hungarian translation © 2014 Mesterházi Mónika Magyar kiadás © 2014 Park Könyvkiadó, Budapest

Szerkesztette Tönkő Vera A szöveget gondozta Lovass Gyöngyvér

Műszaki szerkesztő Rochlitz Vera A borítót Somogyi Péter tervezte

Borítófotó © Cultiris Tördelte Köböl Vera

Canada Council for the Arts

Conseil des Arts du Canada

Eljutni Japánba

Látszott Peteren, hogy miután felhozta a vonatra a bőrön­döt, szeretne minél hamarabb eltűnni az útból. De nem elmenni. El is magyarázta, egyszerűen zavarja, hogy a vo­nat bármikor elindulhat. Ahogy lentről, a peronról felné­zett az ablakukra, integetni kezdett. Mosolygott, integetett. A Katynek szánt mosolya széles volt és nyílt, napsugaras, minden kétséget kizáró, mint aki hisz benne, hogy Katy ugyanaz a csoda marad a számára, és ő is Katy számára, az idők végezetéig. A feleségének szánt mosolya remény­teljesnek és bizakodónak tűnt, és volt benne valami eltö­kéltség. Valami, amit nehezen lehetne szavakba önteni, és talán felesleges is volna. Ha Greta szóvá tenné, Peter csak annyit mondana, ne legyél nevetséges. És Greta egyetértene, úgy gondolná, ha két ember mindennap, folyton együtt van, furcsa lenne, ha bármi miatt magyarázkodni kéne.

Mikor Peter kisbaba volt, az anyja átszökött vele vala­milyen hegységen, aminek a neve mindig kiment Greta

5

fejéből, hogy a szocialista Csehszlovákiából átjussanak Nyugat-Európába. Persze másokkal együtt. Úgy volt, hogy Peter apja is velük tart, de váratlanul szanatóriumba került, épp a titkos távozást megelőző nap. Szeretett volna utánuk menni, ehelyett meghalt.

—Olvastam ehhez hasonló történeteket — mondta Greta, mikor Peter először beszélt róla.

Greta elmesélte, hogy a történetekben a kisbaba min­dig felsírt, ezért betakarták vagy betömték a száját, nehogy az egész illegális társaságot veszélybe sodorja.

Peter azt felelte, egyetlen ilyen történetet se hallott, és fogalma sincs, mit csinált volna hasonló helyzetben az anyja.

Azt csinálta, hogy eljutott Brit Columbiába, megta­nult rendesen angolul, és kapott egy tanári állást, az akkor üzleti ismereteknek nevezett tárgyat oktatta gimnazisták­nak. Felnevelte Petert, egyedül, és egyetemre küldte, így lett belőle mérnök. Ha az anyja meglátogatta őket, előbb a lakásban, később a házban, mindig az utcai szobában ült le, soha nem ment be a konyhába, hacsak Greta be nem hívta. Ilyen volt. A végletekig eltúlozta, hogy semmit ne tegyen szóvá. Se szóvá tenni, se beleszólni, se tanácso­kat osztogatni, pedig a háztartás minden egyes fortélyában bőven lekörözte a menyét.

Attól a lakástól is megszabadult, ahol Petert felnevelte, és egy kisebbe költözött, amelyikben nem volt hálószoba, csak egy kihúzható dívány. Hogy Peter ne mehessen haza a mamához?, cukkolta Greta, mire ő összerezzent. A viccek megsebezték. Talán a nyelv miatt. Pedig már ő is az angolt használta a hétköznapokban, Peter pedig nem is beszélt más nyelven. Ő szintén üzleti ismereteket tanult — bár nem az anyjától —, miközben Greta Az elveszett

6

Paradicsomot olvasta. Greta a hasznos dolgokat kerülte, mint a pestist. Nem úgy, mint Peter.

Így, hogy az üveg elválasztotta őket, és Katy nem hagyta, hogy az integetés intenzitása lankadjon, komi­kusan, sőt betegesen jóindulatú pillantásokat váltottak. Greta arra gondolt, milyen jóképű is Peter, és láthatóan mennyire nincs tisztában vele. Tüsifrizurát hordott, mint akkoriban mindenki — különösen ha mérnök volt az illető —, és halvány arcbőre soha nem pirult ki, mint az övé, soha nem égett le a napon, inkább lebarnult, az évszak­tól függetlenül.

A véleménye is az arcszínéhez volt hasonló. Ha meg­néztek egy filmet, utána soha nem akart róla beszélni. Csak annyit mondott, jó volt, elég jó vagy oké. Nem látta ér­telmét további szószaporításnak. Nagyjából ugyanígy volt a tévézéssel és az olvasással is. Volt türelme az efféle dol­gokhoz. Akik összehozták, nyilván megtettek minden tőlük telhetőt. Greta régebben vitatkozott vele, hirtelen­jében megkérdezte, ugyanezt mondaná-e egy hídról. Akik megépítették, megtettek minden tőlük telhetőt, de ez kevésnek bizonyult, úgyhogy a híd leszakadt.

Peter érvelés helyett csak nevetett.Ez nem ugyanaz, mondta.Nem?Nem.Gretának igazán feltűnhetett volna, hogy ez a hozzá­

állás — az „el a kezekkel” tolerancia — inkább áldás szá­mára, hiszen költő, és a verseiben jó néhány olyan dolog van, ami egyáltalán nem vidám, és nem is könnyedén megmagyarázható.

(Peter anyja meg a munkatársai — már akik tudtak róla — mind költőnőnek nevezték. Petert sikerült leszoktatnia róla.

7

Más szoktatásra nem volt szükség. A saját rokonait, akik elmaradoztak az életéből, meg másokat, akik csak a házi­asszonyi és az anyai szerepében ismerték, nem kellett szok­tatni, mert ők semmit nem tudtak erről a részletkérdésről.)

Idősebb korában nehéz volt elmagyaráznia, hogy akko­riban mi volt oké és mi nem. Azt ki lehet jelenteni, hogy a feminizmus, hát, az nem. De akkor azt is hozzá kéne fűzni, hogy még a feminizmus szót sem használták. És akkor az ember belegabalyodna, hogy akkoriban az is gyanút keltett, ha valakinek volt egy komoly gondolata, nemhogy célja, vagy esetleg elolvasott egy igazi könyvet, az ilyesmit volt szokás felhánytorgatni, ha aztán a gyerek tüdőgyulladást kapott, egy hivatalos vacsorán elejtett politikai megjegyzés meg a férj előléptetésébe kerülhe­tett. Függetlenül attól, melyik politikai pártról volt szó. Elég volt, hogy egy nő jártatta a száját.

Az emberek csak nevetnének, és azt mondanák: „Most biztos viccelsz”, mire azt lehetne felelni, hogy: „Hát igen, de nem annyira.” Aztán Greta hozzátenné, hogy más­felől viszont ha már verset írt valaki, biztonságosabb volt nőnek lenni, mint férfinak. És ilyenkor jött jól a költőnő szó, akár a vattacukor gyapja. Peter más volt, mondta Greta, de ne feledjük, hogy ő Európában született. Ugyan­akkor tökéletesen tisztában volt azzal, miként vélekednek az ilyesmiről férfi kollégái.

Azon a nyáron Petert egy hónapra vagy talán még hosszabb időre megbíztak valami munkával Lundban, oda­fönt északon, ahol a szárazföld tulajdonképpen véget ér. Katyt és Gretát nem tudták elhelyezni.

De Greta kapcsolatban maradt egy lánnyal, akivel együtt dolgoztak a vancouveri könyvtárban, s aki közben

8

férjhez ment, és Torontóba költözött. Azon a nyáron a férjével együtt egy hónapra Európába készültek — a férfi tanár volt —, és levélben megkérdezte Gretától, nem tenne-e meg nekik egy szívességet — nagyon udvariasan fogalmazott nem tudna-e az idő egy részére beköl­tözni a családjával a torontói házukba, hogy ne álljon üresen. Greta válaszolt, beszámolt Peter megbízásáról, és Katy és a maga nevében elfogadta az ajánlatot.

Ezért integettek most megállás nélkül a peronról és a vo­natból.

Volt akkoriban egy rendszertelenül megjelenő torontói folyóirat, A Visszhang Felel. Greta a könyvtárban akadt rá, és küldött nekik néhány verset. Kettőt közöltek is, és az lett a vége, hogy mikor ősszel a lap szerkesztője Vancou­verbe látogatott, Gretát más írókkal együtt meghívták egy partira, hogy találkozzanak. A partit egy író házában tar­tották, akinek a nevét Greta mintha mindig is ismerte volna. A meghívás késő délutánra szólt, és mivel Peter dolgozott, Greta fogadott egy bébiszittert, és az észak-van­couveri busszal nekivágott, át a Lions Gate hídon és a Stanley Parkon. Aztán a Hudson-öböl előtt átszállt egy másik buszra, amivel hosszan zötyögött az egyetemi váro­sig, ahol az író élt. Mikor a busz az utolsó kanyarban letette, megtalálta az utcát, és a házszámokat keresgélve elindult. Magas sarkúban volt, ami eléggé lelassította. Ráadásul a legrafináltabb, hátul végig cipzáras, derékban karcsúsított és csípőben mindig is egy kicsit szűk fekete ruhájában. Enyhén röhejes, gondolta, ahogy a járda nélküli, kanyar­gós utcákon imbolyog, a késő délután egyetlen járókelő­jeként. Modern házak, festett üvegablakok, mint bármely felkapott kertvárosban, egyáltalán nem ilyen környékre

9

számított. Tűnődni kezdett, nem tévesztette-e el az utcát, de ez a gondolat egyáltalán nem keserítette el. Vissza­mehet a buszmegállóba, ahol pad is van. Kibújhat a cipő­jéből, és felkészülhet a hazafelé vezető hosszú útra.

De mikor meglátta a parkoló kocsikat és a házszámot, már késő lett volna visszafordulni. A zárt ajtó mögül zaj szűrődött ki, és Gretának kétszer is kellett csöngetnie.

Egy nő üdvözölte, aki nyilván valaki másra számított. Az üdvözlés nem jó szó — a nő kinyitotta az ajtót, és Greta közölte vele, hogy bizonyára itt van a parti.

—Miért, hol lenne? — kérdezte a nő, miközben az ajtó­félfának döntötte a hátát.

Elállta az utat, ezért Greta megkérdezte:—Bemehetek? — mire egy szemmel láthatóan fájdalmas

mozdulat következett.A nő nem kérte Gretát, hogy kövesse, de ő magától is

elindult utána.Senki nem szólt hozzá, senkinek nem tűnt fel, de

hamarosan megjelent egy tinédzser lány egy tálcával, amelyen valamilyen rózsaszín limonádés poharak sora­koztak. Greta elvett egyet, egyetlen szomjas hajtásra le­döntötte, aztán elvett egy másikat is. Megköszönte a lánynak, és próbált beszédbe elegyedni vele a hosszú, forró sétáról, de a lányt nem érdekelte, elfordult, tette a dolgát.

Greta továbblépett. Mosolygott. Senki nem ismerte fel, nem köszöntötte örömmel, de miért is kellett volna? A tekintetük átsiklott rajta, és folytatták a társalgást. Ne­vettek. Gretán kívül mindenki el volt látva barátokkal, viccekkel, titkokkal, valahogy mindenki talált valakit, aki üdvözölte. Kivéve a kamaszokat, akik mogorván, rendít­hetetlenül osztogatták rózsaszínű italaikat.

10

De nem adta fel. Az ital segített, elhatározta, hogy amint feltűnik a tálca, szerez még egyet. Figyelt, nincs-e olyan társaság, amin rés nyílik, hogy be tudna furakodni. Úgy tűnt, talált is egyet, épp filmcímeket emlegettek. Európai filmeket, amelyeket akkoriban kezdtek vetíteni Vancouverben. Az egyiket éppen látták Peterrel. Négy­száz csapás.

—Jaj, ezt láttam.Ezt hangosan és lelkesen mondta, és mindenki ráné­

zett, aztán az egyik, nyilván a szószólójuk, megkérdezte: —Csakugyan?Greta persze berúgott. Pimm’s No. 1 likőr és grép­

frútlé keveréke, egy hajtásra. A lekezelést nem vette a lelkére, mint normálisan. Csak sodródott, tudta, hogy valahogy elvesztette a fonalat, de kezdte úgy érezni, hogy a teremben az engedékenység általános, szédülős légköre honol, és nem számít, ha nem kerül közelebb senkihez, az is elég, ha körbe-körbe jár, és néha kifejti a véleményét.

Egy átjáróban fontosnak tűnő emberek verődtek össze. Felfedezte köztük a házigazdát is, az írót, akinek a nevét és az arcát olyan régóta ismeri. Hangosan és lázasan magyarázott éppen valamit, úgy tűnt, veszélyes a köze­lükbe menni, mert amint ránéznek valakire, máris kilőnek egy sértést. Az ő feleségeikből állhat az a kör, vélte Greta, amelyikbe az előbb be akart törni.

A nő, aki ajtót nyitott, nem tartozott egyik körhöz sem, ő is író volt. Greta akkor jött rá, mikor a neve hal­latán hátrafordult. Annak a lapnak a szerzői közé tartozott, amelyik Greta verseit is közölte. Vajon ezen az alapon nem mutatkozhatna be neki? Mint aki az ajtóbeli hűvös fogadtatás ellenére is egyenrangú?

11

De addigra a nő feje odagördült annak a férfinak a vál­lára, aki az előbb szólította, és nyilván nem vették volna jó néven, ha megzavarja őket.

Erre a gondolatra Gretának le kellett ülnie, és mivel szék nem volt, a földre ült. Eszébe jutott valami. Arra gondolt, hogy mikor Petert elkísérte egy mérnök­buliba, a hangulat ugyan jó volt, de a társalgás unalmas. Méghozzá azért, mert — legalábbis a buli idejére — min­denkinek ki volt jelölve a helye. Itt bezzeg senki sincs biztonságban. Bárkit megítélhetnek a háta mögött, még azt is, akit ismernek, és mindenütt közölnek. Ez itt a szellem és az idegek világa, itt nem számít, ki ki­csoda.

És itt van ő, aki kétségbeesetten várja, hogy valaki elé­dobja a beszélgetés legkisebb csontját.

Mikor rendben kidolgozta a kellemetlenség teóriáját, fellélegzett, és nem nagyon érdekelte, megszólítja-e bár­ki. Kibújt a cipőjéből, és hihetetlenül megkönnyebbült. A falnak vetette a hátát, és kinyújtotta a lábát a parti egyik kevésbé forgalmas főútvonalán. Nem akarta meg­kockáztatni, hogy kilöttyenjen az itala a szőnyegre, úgy­hogy gyorsan felhajtotta.

Egy férfi tornyosult föléje. Azt kérdezte:—Hogy jött ide?Greta szánakozva nézte az illető gyászos, termetes lá­

bát. Mindenkit sajnált, akinek állnia kell.Azt felelte, meghívták.—Jó. De kocsival jött?—Gyalog.De ezzel sem érte be, úgyhogy Gretának hamarosan

sikerült az egészet elővezetnie.—Busszal jöttem, aztán gyalog.

12

A cipős férfi mögött felbukkant egy másik is, szintén a fontos körből. Azt mondta:

—Kiváló ötlet.Úgy látszott, hajlandó Gretával beszélgetni.Az első férfi nem nagyon törődött ezzel a másodikkal.

Odavitte Greta cipőjét, de neki nem kellett, túlságosan szorít, magyarázta.

—Hozza kézben. Vagy majd én hozom. Fel tud állni? Greta a fontosabb emberre nézett, hogy segít-e, de már

nem volt ott. Eszébe jutott, kicsoda az illető. Írt egy da­rabot a sámánista Duhoborokról, amiből nagy botrány lett, mert a Duhoboroknak mezteleneknek kellett len­niük. Persze nem voltak igazi Duhoborok, csak színé­szek. És végül nem is lehettek meztelenek.

Greta próbálta ezt elmagyarázni a férfinak, aki fölsegí­tette, de azt egyáltalán nem érdekelte. Greta megkérdezte, ő miről ír. Azt felelte, ő nem olyan író, hanem újságíró. Látogatóban van itt a fiával meg a lányával, akik a házi­gazdák unokái. Ők — a gyerekek — osztogatták az italokat.

—Halálos — mondta a férfi, és az italra célzott. — Kri­minális.

Már odakint jártak. Greta harisnyában a füvön, épp­hogy kikerült egy pocsolyát.

—Valaki odahányt — közölte a kísérőjével.—Csakugyan — felelte a férfi, és beültette Gretát egy

kocsiba.A friss levegő megváltoztatta Greta hangulatát, a za­

vartalan eufóriát valami majdnem kínos, sőt szégyenszerű érzet váltotta fel.

—Észak-Vancouver — szólalt meg a férfi. Greta nyil­ván már elárulta neki. — Rendben? Elindulunk. A Lions Gate felé.

13

Greta remélte, hogy nem fogja megkérdezni, mit ke­resett a partin. Ha be kell vallania, hogy költő, akkor a jelen helyzete, a túlzásba vitt élvezet siváran tipikusnak fog hatni. Még nem sötétedett, de már este volt. Úgy tűnt, jó irányba tartanak, valamilyen víz partján, aztán egy hídon át. A Burrard Street hídon. Kezdett erősödni a forgalom, Greta folyton kitárta a szemét az elhaladó fákra, aztán akaratlanul újra lehunyta. Mikor a kocsi megállt, tudta, hogy még nem lehetnek otthon. Legalábbis őnáluk.

Azok a hatalmas, lombos fák a fejük fölött. Sehol egy csillag. Csak valami csillogás a víztükrön, köztük, bárhol legyenek is, és a városi fények közt.

—Csak üljön, és fontolja meg — mondta a férfi.Gretát elbűvölte ez a kifejezés.—Fontoljam meg.—Hogy hogyan fog belépni a házba, például. Menni

fog méltóságteljesen? De ne játssza túl. Lazán? Felteszem, férjnél van.

—Először is meg kell köszönnöm, hogy hazahozott — mondta Greta. — Úgyhogy el kell árulnia a nevét.

A férfi azt felelte, hogy már bemutatkozott. Legalább kétszer. De hát jó, még egyszer. Harris Bennett. Bennett. A házigazdák veje. Az ő gyerekei szolgálták fel az italo­kat. Torontóból jöttek. Most elégedett?

—Anyjuk is van?—Hogyne. Éppen kórházban.—Sajnálom.—Fölösleges. Egész szép kórház. Mentális betegeknek.

Illetve úgy is mondhatnánk, hogy lelki problémákkal küszködőknek.

Greta elhadarta, hogy a férjét Peternek hívják, mér­nök, és van egy Katy nevű lányuk.

14

—Nagyszerű — felelte Harris Bennett, és tolatni kezdett.A Lions Gate hídnál azt mondta:—Elnézést a hangnemért. Azon tűnődtem, megcsókol­

jam-e, de végül úgy döntöttem, hogy nem.Greta arra gondolt, ezt úgy értette, hogy talált benne

valamit, ami nem egészen méltó arra, hogy megcsókolják. A megaláztatás úgy hatott, mint egy kijózanító pofon.

—Ha átérünk a hídon, a Marine Drive-on jobbra vagy balra fordulunk? — folytatta Harris. — Magára bízom.

A következő ősszel, télen és tavasszal alig telt el nap, hogy Greta ne gondolt volna rá. Mintha mindig ugyanazt az álmot látná, amint lehunyja a szemét. A fejét a kanapé támlájára hajtotta, és elképzelte, hogy a karjaiban fekszik. Hihetetlen, hogy emlékezett arra az arcra, a gyűrött, fáradt, cinikus és zárkózott férfiarc minden apró részle­tére. Ahogyan a testére is, ott volt előtte elnyűtten, mégis működőképesen és felettébb kívánatosan.

Greta sírni tudott volna a vágytól. De amint Peter hazajött, az egész fantáziakép elszállt, hibernálódott. Működésbe lépett a mindennapok szeretetteljes világa, megbízhatóan, mint mindig.

Tulajdonképpen az álom eléggé hasonlított a vancou­veri időjárásra — valami gyászos vágyakozás volt, valami esős, álmos szomorúság, a szívre nehezedő teher.

Na és az a legkevésbé sem gáláns visszavont csók?Greta egyszerűen kitörölte. Megfeledkezett róla.És a versei? Egy árva sor, egyetlen szó sem. Mintha

soha nem is érdekelte volna az egész.Efféle kitöréseket persze csak olyankor engedélye­

zett, amikor Katy aludt. Néha hangosan kimondta Harris nevét, de ez már az elmebajt súrolta. Majd következett

15

az égető szégyenérzet, a megvetés. Elmebaj, csakugyan. Elmebeteg.

Aztán jött egy lökés, a kilátásba helyezett lundi mun­ka, majd a bizonyosság, a torontói ház. Hirtelen időjárás­változás, váratlan merészség.

Greta azon kapta magát, hogy levelet ír. A legkevésbé sem szokványos módon kezdődött. Semmi Kedves Harris. Semmi Emlékszik-e.

Olyan ezt a levelet megírni, mint palackba tenni cédulát — És remélniEljut Japánba.

Jó ideje az első majdnem vers.Fogalma sem volt, hova címezze. Volt olyan merész

és bolond, hogy felhívja a parti házigazdáit. De mikor a nő fölvette a telefont, Greta szája kiszáradt, és hatalmas lett, mint a tundra, úgyhogy le kellett tennie. Aztán eltolta Katyt a közkönyvtárba, ahol keresett egy torontói tele­fonkönyvet. Rengeteg Bennett volt benne, de egyetlen Harris vagy H. Bennett sem.

Az a rémült ötlete támadt, hogy átfutja a halálozási rovatot. Nem tudott leállni. Megvárta, amíg a férfi, aki a könyvtári példányt olvasta, befejezi. A torontói lap általá­ban nem került a kezébe, mivel azt csak a híd túloldalán lehetett kapni, Peter meg mindig a Vancouver Sunt vitte haza. Greta végigzörgette az oldalakat, és végre megtalálta a ne­vet egy rovat fölött. Tehát nem halt meg. Saját rovatot vezet a lapnál. Természetesen nem akarja, hogy otthon zavarják.

Politikáról írt. A cikk intelligensnek tűnt, de Gretát ez egyáltalán nem izgatta.

16

Oda küldte a levelet, a laphoz. Nem tudhatta, hogy ő maga bontja-e föl a postáját, márpedig ha a levélre ráírja, hogy privát, azzal csak felhívja rá a figyelmet, úgyhogy a palackról szóló rész alá csak az érkezése napját és idő­pontját firkantotta oda. A nevét nem. Arra gondolt, bárki nyissa is fel a borítékot, arra következtet, hogy valami idős rokon lesz, aki ilyen hóbortos kifejezéseket használ. Semmi sem utal Harrisre, akkor sem, ha feltesszük, hogy egy ilyen furcsa levelet esetleg elküldenek a lakására, és a felesége bontja föl, ha, mondjuk, kijött már a kórházból.

Katy nyilván nem fogta fel, hogy Peter azért van odalent a peronon, mert nem utazik velük. Mikor ők elindultak, Peter meg nem, és egyre növekvő sebességgel végleg maguk mögött hagyták, nehezen viselte az elválást. De egy idő múlva megnyugodott, és elárulta Gretának, hogy reggelre ott lesz velük.

Reggel Greta kicsit tartott tőle, mi lesz, de Katy egy­általán nem hozta szóba Peter hiányát. Greta megkérdezte, éhes-e, erre azt felelte, igen, aztán elmagyarázta az any­jának — ahogy korábban, mielőtt a vonatra szálltak, neki magyarázta Greta —, hogy most le kell venniük a pizsa­mát, és egy másik helyen kell megkeresniük a reggelit.

—Mit kérsz?—Műrizset.Ez a müzlis rizsszeletet jelentette.—Meglátjuk, van-e.Volt.—És most megkeressük Apát?

Volt egy játszósarok a gyerekeknek, igaz, elég kicsi. De már el is foglalta egy fiú meg egy lány — az egyforma nyuszis

17

ruhájuk alapján testvérek. Azt játszották, hogy apró jár­műveket gurítanak egymás felé, aztán az utolsó pillanatban eltérítik őket. PUFF BUMM PUFF.

—Ez itt Katy — mondta Greta. — Én vagyok a mamája. Titeket hogy hívnak?

Az ütközések zajosabbak lettek, de a gyerekek nem néztek föl.

—Apa nincs itt — mondta Katy.Greta úgy döntött, jobb, ha visszamennek, előveszik

Katy Róbert Gidá-s könyvét, és fölmennek a panorá­makocsiba olvasni. Amíg tart a reggeli, valószínűleg senkit nem zavarnak, és a látványos útszakasz is odébb van még.

Az volt a gond, hogy amint Greta befejezte Róbert Gidát, Katy azonnal elölről akarta hallani. Az első olvasás alatt csöndben volt, de másodjára kezdte vele együtt skandálni a sorvégeket. Legközelebb már szóról szóra mondta, bár még nem akarta egyedül megpróbálni. Greta el tudta képzelni, hogy később, ha megtelik a ko­csi, másokat ez idegesíteni fog. Katy életkorában a gye­rekeket nem zavarja a monotónia. Sőt, örülnek neki, elmerülnek benne, és a nyelvükön forgatnak egy-egy ismerős szót, mint valami soha el nem olvadó cukorkát.

Egy srác meg egy lány jött föl a lépcsőn, és leültek Gretával meg Katyvel szemben. Meglehetős jókedvvel köszöntek, amit Greta viszonzott. Katynek megvolt a véleménye róla, hogy Greta tudomást vett a jelenlétükről, de közben le sem vette a szemét a könyvről, úgy folytatta halkan a szöveget.

A túloldalról a srác hangja hallatszott, majdnem olyan halkan, mint az övé:

18

Őrségváltást tart a Buckingham-palota,Róbert Gidát Alice kísérte el oda.*

Mikor befejezte, újat kezdett. „Nem szeretem, mert a nevem Sam.”

Greta nevetett, de Katy nem. Greta látta rajta, hogy egy kicsit megbotránkozott. Ha egy könyvből jöttek vicces szavak, az rendben, de azt már nem értette, ha valakinek a szájából jöttek, könyv nélkül.

—Bocs — mondta a srác Gretának. — Óvodások va­gyunk. Ilyen verseket tudunk. — Előrehajolt, és komolyan, halkan Katyhez fordult. — Szép könyv, ugye?

—Úgy érti, óvodásokkal foglalkozunk — magyarázta a lány Gretának. — Néha mi magunk is összezavarodunk.

A fiú továbbra is Katyhez beszélt.—Várj, mindjárt kitalálom a neved. Mi lehet? Talán

Bodri? Vagy Burkus?Katy az ajkába harapott, de aztán nem állta meg, hogy

szigorú választ ne adjon.—Nem vagyok kutya.—Nem. Hogy is lehettem ilyen buta. Én fiú vagyok,

és Gregnek hívnak. Ez a lány meg Laurie.—Hülyéskedik — jelentette ki Laurie. — Agyoncsapjam? Katy ezen elgondolkozott, aztán azt mondta:—Ne.—„Alice felesége lesz egy gárdistának — folytatta

Greg —, Szörnyű nehéz dolga van egy katonának, mond­ta Alice.”**

Katy a második Alice-nél halkan bekapcsolódott.

* Papp Gábor Zsigmond fordítása.** Papp Gábor Zsigmond fordítása.

19

Laurie elmondta, hogy mindenféle előadást tartanak óvodásoknak. Ezt felolvasószínháznak nevezik. Igazából színészek. Ő le fog szállni Jasperben, mert kapott egy nyári munkát, felszolgál meg komikus jeleneteket ad majd elő. Ami nem egészen felolvasás. Tizennyolc éven felülieknek.

—Jézusom — mondta. Nevetett. — Ez van, ezt kell sze­retni.

Greg viszont szalma, és Saskatoonban száll le. Ott él a családja.

Mindketten nagyon szépek, gondolta Greta. Magasak, izmosak, szinte természetellenesen soványak, Greg haja göndör és sötét, Laurie-é fekete és fényes, mint egy ma­donnáé. Mikor kicsivel később szóvá tette, mennyire hasonlítanak, azt felelték, néha, amikor szállást kerestek, vissza is éltek vele. Így jóval egyszerűbb volt, bár figyel­niük kellett, hogy két ágyat kérjenek, és reggelre mind­kettőt kellőképp összegyűrjék.

De most, mesélték, már nincs miért aggódniuk. Többé semmi botrány. Szakítottak, három év után. Hónapok óta szűziesek, legalábbis egymással.

—Nincs több Buckingham-palota — mondta Greg Katynek. — Most gyakorolnom kell.

Greta arra gondolt, biztos le kell mennie, vagy leg­alábbis ki a folyosóra gimnasztikázni, de Greg és Laurie ehelyett hátravetette a fejét, kinyújtotta a nyakát, és csi­cseregni meg károgni kezdtek, meg mindenféle fura dalt előadni. Katy el volt bűvölve, az egészet ajándék­nak tekintette, az ő kedvéért előadott műsornak. Igazi közönség módjára viselkedett: végig teljesen nyugodtan ült, aztán nevetésben tört ki.

20

Akik épp fel akartak jönni, megálltak a lépcső alján, és nem voltak annyira elragadtatva, mint Katy: nem tudták mire vélni az egészet.

—Bocsánat — mondta Greg mentegetőzés helyett, de a bizalmas barátok hangján. Nézzük meg, van-e játszó­sarok — nyújtotta a kezét Katynek.

Laurie és Greta mögöttük mentek. Greta bízott benne, hogy Greg nem az a fajta felnőtt, aki azért barátkozik a gyerekekkel, hogy a maga vonzerejét fitogtassa, aztán amikor rájön, mennyire terhes tud lenni egy gyerek ra­gaszkodása, megunja, és visszavonul.

Greta ebédidőre vagy már hamarabb rájött, hogy fe­lesleges aggódnia. Nem az történt, hogy Katy figyelme kifárasztotta Greget, hanem mindenféle más gyerek is csatlakozott a játékhoz, és Greg semmi jelét nem adta, hogy elfáradt volna.

Nem ő irányította a játékot. Elérte, hogy a gyerekek figyelme egymás felé forduljon, és energikus, sőt vad, de korántsem erőszakos játékokba fogjanak. Nem voltak dühkitörések. Nem rontották el a játékot. Nem is lett volna rá idő — annyival érdekesebb volt, ami történt. Kész csoda, mennyi lendület megfér egy ilyen kis térben. És a levezetett energiában benne volt a délutáni békés alvás ígérete.

—Elképesztő — mondta Greta Laurie-nak.—Egyszerűen csak jelen van — felelte Laurie. — Nem

tartogatja magát. Tudja? A legtöbb színész pont fordít­va. És különösen a színészek. Lejönnek a színpadról, és halottak.

Greta arra gondolt: Hát ez vagyok én. Tartogatom ma­gam, legalábbis általában. Óvatos vagyok Katyvel, óvatos Peterrel.

21

Abban az évtizedben, amelybe már beleléptek, bár ő egyelőre nem nagyon vett róla tudomást, még jókora figyelem várt erre a jelenségre. Hogy valaki jelen van, az mást kezdett jelenteni, mint azelőtt. Menni az áram­lattal. Adni. Hogy némelyik ember tud adni, a másik nem annyira. Le kellett dönteni a falat a belső és a külső világ között. Ezt követelte a hitelesség. Ami nem áram­lott ki közvetlenül, mint, mondjuk, Greta versei, az gya­nút keltett, azt elmarasztalták. Persze ő ezután is úgy élt, mint azelőtt, aggályosan kísérletezett, titokban kőke­ményen dolgozott az ellenkultúrán. Most azonban a gyereke alávetette magát Greg ötletének, és Greta teljes szívéből hálás volt érte.

Délután, ahogy Greta előre sejtette, a gyerekek lefe­küdtek. Az anyák némelyike is. Mások kártyáztak. Greg és Greta integetett Laurie-nak, mikor Jasperben leszállt. Ő meg csókokat dobált a peronról. Megjelent egy idő­sebb ember, gyengéden megcsókolta, a vonat felé fordult, és intett Gregnek. Greg visszaintegetett.

—A mostani esete — mondta.További integetés, ahogy a vonat elindult, aztán Greg

és Greta visszavitte Katyt a hálófülkébe, aki egy zökkenés kellős közepén el is aludt köztük. Most, hogy már nem fenyegetett a veszély, hogy a gyerek kiesik, széthúzták a függönyt, hogy beengedjenek egy kis friss levegőt.

—Félelmetes lehet, ha az embernek gyereke van — mondta Greg.

Ez is egy új szó volt akkoriban, legalábbis Greta szá­mára.

—Megesik — felelte.—Maga olyan nyugodt. Legközelebb azt fogja mon­

dani: „Ilyen az élet.”

22

—Nem fogom — felelte Greta, és farkasszemet nézett vele, amíg Greg a fejét csóválva el nem nevette magát.

Elmesélte, hogy a vallásának köszönheti a színészetet. A családja valamilyen keresztény szektához tartozott, amiről Greta nem is hallott. Nem túl népes szekta, viszont nagyon gazdag, legalábbis néhány tagja. Kint a prérin, egy kisvárosban építettek egy templomot és egy színházat. Ott kezdett Greg színészkedni még tízéves kora előtt. A Bibliából adtak elő példázatokat, meg a mindennapi életből, hogy milyen szörnyűségek történtek azokkal, akik nem hisznek abban, amiben ők. A családja nagyon büszke volt rá, és persze ő is magára. Eszébe nem jutott, hogy beszámoljon nekik mindarról, ami akkor történik, mikor a gazdag megtértek eljönnek, hogy megújítsák a hitüket, és újjáéledjenek a szentségben. Mindenesetre jólesett neki a sok elismerés, és szeretett játszani.

Amíg egy nap rá nem jött, hogy anélkül is színészked­het, hogy végigcsinálná azt a sok templomi hókusz-pó­kuszt. Megpróbált elegánsan távozni, de azt mondták, az Ördög tartja a kezében. Erre azt felelte, haha, tudom én, ki mit tart a kezében.

Viszlát.—Nem szeretném, ha azt hinné, minden rossz volt.

Még most is hiszek az imákban meg minden. De soha nem tudtam volna elmondani a családomnak, mi zajlott ott. A felébe is belehaltak volna. Nem ismer ilyen em­bereket?

Greta elmondta, hogy mikor Peterrel beköltöztek Vancouverbe, a nagyanyja, aki Ontarióban lakott, kap­csolatba került egy ottani egyház lelkészével. A lelkész eljött látogatóba, és ő, Greta, nagyképűen viselkedett vele. A lelkész megígérte, hogy imádkozik érte, ő meg

23

jó, hogy azt nem mondta, fölösleges. A nagyanyja akkor már haldoklott. Valahányszor eszébe jutott ez az inci­dens, szégyellte magát, de dühös is volt, amiért szégyelli magát.

Peter nem értette. Az ő anyja soha nem járt temp­lomba, bár az egyik oka annak, hogy átvágott egy kis­gyerekkel a hegyeken, épp az volt, hogy katolikusok maradhassanak. Peter szerint a katolikusok behozhatatlan előnye, hogy a haláluk pillanatáig nem kell színt val­laniuk.

Greta jó ideje most gondolt először Peterre.Ami azt illeti, Greggel az egész kínos, de valahogy

mégis megnyugtató beszélgetés alatt ittak. Greg elő­húzott egy üveg ouzót. Az íróparti óta Greta csínján bánt az alkohollal, de még annak a kevésnek is megvolt a ha­tása. Éppen elég ahhoz, hogy simogatni kezdjék egymás kezét, aztán egy kis csókolózásba, összesimulásba bonyo­lódjanak. Az alvó gyerek jelenlétében.

—Abba kéne hagynunk — mondta Greta. — Különben baj lesz.

—Ezek nem mi vagyunk — felelte Greg. — Ezek valaki mások.

—Szólj nekik, hogy hagyják abba. Ismered őket?—Várj csak. Reg. Reg és Dorothy.Greta azt mondta:—Hagyd abba, Reg. Mi lesz az én ártatlan gyerme­

kemmel?—Átmehetnénk a hálókocsimba. Nincs messze.—Nálam nincs...—Nálam van.—Csak nem rajtad?—Nem hát. Miféle vadállatnak nézel?

24

Úgyhogy elrendezték a ruháikat, már amennyire kel­lett, kicsusszantak az ülésből, gondosan felgombolták a hálófülke gombjait, és hanyag nemtörődömséggel elindultak Greta kocsijából Gregébe. Felesleges volt az elővigyázatosság: nem találkoztak senkivel. Aki nem a panorámakocsiban ült, hogy az örökkévaló hegyeket fényképezze, az a bárban ivott vagy szunyókált.

Greg kusza szálláshelyén ott folytatták, ahol abba­hagyták. Annyi hely nem volt, hogy két ember rendesen lefeküdjön, de sikerült egymásra hemperedniük. Először az elfojtott nevetés, aztán az élvezet hullámai, miközben nem tudtak hova nézni, csak egymás tágra nyitott sze­mébe. Egymást harapdálták, hogy elfojtsák a feltörni készülő hangokat.

—Jaj — mondta Greg. — Ez jó.—Vissza kell mennem.—Máris?—Katy bármikor felébredhet, és én nem vagyok ott. —Oké. Oké. Nekem is szedelőzködnöm kell. Mi van,

ha a kellős közepén érünk Saskatoonba? Szia, anya. Szia, apa. Bocs, várjatok egy kicsit, amíg én... ó... hú!

Greta rendbe szedte magát, és otthagyta. Igazán nem is érdekelte, meglátják-e. Gyenge volt, döbbent, de élénk, mint — ez az eszébe is jutott, és elmosolyodott — valami gladiátor az arénából jövet.

Mindegy, egy lélekkel sem találkozott.A hálófüggöny alsó gombja nyitva volt. Greta biztos­

ra vette, hogy begombolta. Bár még ha nyitva van is, Katy nemigen tudott kijutni, és biztos, hogy meg se pró­bálta. Egyszer, amikor Greta egy percre kiment a vécére, alaposan Katy fejébe véste, hogy soha nem szabad el­hagynia a fülkét, és Katy azt felelte:

25

—Nem fogom — mintha jelezni akarná, hogy nem kell kisbabának nézni.

Greta megfogta a függönyt, hogy teljesen széthúzza, és amikor sikerült, látta, hogy Katy nincs ott.

Őrjöngött. Fölkapta a párnát, mintha egy Katy nagy­ságú gyerek be tudna alá bújni. Felrázta a takarót, mintha Katy alatta lapulhatna. Összeszedte magát, megpróbálta felidézni, hol állt meg a vonat, megállt-e egyáltalán az­alatt, amíg ő Greggel volt. És amíg állt, ha állt, felszáll­hatott-e egy gyerekrabló, és eltűnhetett-e valahogy Katy­vel.

Kiment a folyosóra, próbálta átgondolni, mit kell ten­nie, ha meg akarja állítani a vonatot.

Aztán arra gondolt — kényszerítette magát, hogy arra gondoljon ilyesmi egyáltalán nem fordulhat elő. Ne­vetséges. Katy nyilván felébredt, látta, hogy ő nincs ott, és a keresésére indult. Teljesen egyedül elindult, hogy megkeresse.

Itt kell lennie, valahol itt kell lennie. A kocsi mindkét végén súlyos ajtó van, azt nem tudja kinyitni.

Greta alig bírt mozdulni. Cserbenhagyta a teste, az agya. Ez nem létezik. Menj vissza, menj vissza, oda, mikor el­indultál Greggel. Ott állj meg. Állj meg.

A folyosó túloldalán volt egy üresen hagyott hely. Egy női pulóver meg egy újság jelölte rajta a tulajdonviszonyt. Távolabb egy másik ülés, végig felgombolva, ahogy az övé — az övék — is volt. Greta egy mozdulattal feltépte. Az öregember, aki bent aludt, odafordította a fejét, de nem ébredt föl. Biztos, hogy nem rejteget senkit.

Micsoda elmebaj.És akkor újabb félelem. Mi van, ha Katy mégis el­

jutott a kocsi egyik vagy másik végébe, és mégis sikerült

26

valahogy kinyitnia az ajtót. Vagy követett valakit, aki kinyitotta előtte. A kocsik között volt egy rövid átjáró, ahol az ember tulajdonképpen a fölött a rész fö­lött járt, ahol a kocsik egymáshoz illeszkednek. Ott hir­telen és riasztóan meg lehetett érezni a vonat mozgását. Elöl egy súlyos ajtó, az ember háta mögött egy másik, és az átjáró mindkét oldalán pengő fémlapok. Ezek fedték el a lépcsőt, amit az állomásokon leengednek a vonatról.

Itt mindig sietve kel át az ember, mert a csattogás és a himbálás eszébe juttatja, hogy végül is egyáltalán nem magától értetődő az efféle dolgok biztonságos összesze­relése. Szinte lazán, mégis túl nagy kapkodásban zajlott ez a sok csattogás és himbálózás.

Az ajtó még Gretának is súlyos volt. Vagy a félelem el­vette az erejét. Erősen nekifeszült a vállával.

És ott, a két kocsi között, azokon a folyvást csöröm­pölő fémlapokon, ott ült Katy. Tágra nyílt szemmel, tátott szájjal, elképedve, egyedül. Egyáltalán nem sírt, csak akkor zendített rá, mikor meglátta az anyját.

Greta felkapta, a csípőjére ültette, és kibotladozott vele az ajtón, amit az előbb nyitott ki.

Minden kocsinak saját neve volt, csatákról meg fel­fedezésekről meg híres kanadaiakról nevezték el őket. Az ő kocsijukat Connaughtnak hívták. Gretában örökre megmaradt.

Katy egyáltalán nem sérült meg. A ruhája sem szakadt ki, bár nyugodtan beakadhatott volna a fémlapok moz­gó, éles pereme alá.

—Elmentem, hogy megkeresselek — mondta.Mikor? Csak most, vagy rögtön azután, hogy Greta

magára hagyta?

27

Csak nem. Valaki nyilván észrevette volna, felkapja, és meghúzza a vészféket.

Sütött a nap, de nem volt meleg. Katy arca és keze áthűlt.

—Azt hittem, a lépcsőn vagy — mondta.Greta ráborította a takarót, és akkor kezdett el ő maga

is reszketni, mintha lázas volna. Émelygett, meg is érezte a torkában a hányás ízét. Katy azt mondta:

—Ne nyomjál — és arrébb fúrta magát. — Rossz a szagod. Greta levette róla a karját, és hanyatt feküdt.Ez olyan rettenetes, minden eszébe jutott, ami tör­

ténhetett volna, rettenetes. A gyerek még merev volt a tiltakozástól, elhúzódott tőle.

Valaki biztos megtalálta volna, biztosan. Valami rendes ember, nem gonosz, észrevette és biztonságba helyezte volna. Greta a hangszóróból hallhatta volna a lesújtó hírt, hogy egyedül találtak egy gyereket a vonaton. Egy gye­reket, aki azt mondja, Katynek hívják. Greta kirohant volna onnan, ahol volt, persze összeszedte volna magát, amennyire lehet, és rohant volna a gyerekért, azt hazudta volna, hogy csak kiment a mosdóba. Megrémült volna, de megússza azt a látványt, amit most látott, hogy Katy ott ül a két kocsi között abban a zajos térben, tehetetlenül. Nem sír, nem panaszkodik, mintha most már örökké ott kellene ülnie, minden magyarázat és remény nélkül. A szeme furcsán kifejezéstelen, a szája épp csak elnyílik, míg fel nem fogja, hogy megmenekült, és elkezdhet sírni. Csak akkor tudta visszaszerezni a világát, a szenve­déshez és a panaszkodáshoz való jogát.

Katy a valóságban közölte, nem álmos, föl akar kelni. Megkérdezte, hol van Greg. Elfáradt és lefeküdt, mond­ta Greta.

28

Fölmentek a panorámakocsiba, hogy a délután hát­ralevő részét ott töltsék. Jóformán maguk voltak. A fény­képezők nyilván belefáradtak a Sziklás-hegységbe. Ahogy Greg megjegyezte, a préritől kinyúlnak.

A vonat rövid időre megállt Saskatoonban, jó néhá­nyan leszálltak. Köztük Greg. Greta látta, hogy egy há­zaspár köszönti, nyilván a szülei. Meg egy kerekes székes nő, valószínűleg a nagyanyja, meg néhány zavartan ácsorgó vidám fiatalember. Egyik sem látszott szekta­tagnak, sem bármilyen értelemben szigorúnak vagy kel­lemetlennek.

De hogy lehetne azt bárkin észrevenni?Greg elfordult tőlük, és a vonat ablakait pásztázta.

Greta kiintett a panorámakocsiból, Greg észrevette, és visszaintett.

—Ott van Greg — mondta Greta Katynek. — Odalent. Integet. Visszaintegetsz neki?

De Katynek nehezére esett megtalálni a tömegben. Vagy meg sem próbálta. Tökéletes, kissé sértett stílusban fordult meg, aztán Greg egy utolsó komédiázó intege­tés után szintén elfordult. Greta nem tudta eldönteni, hogy a gyerek nem a dezertálásért bünteti-e, amikor nem hajlandó hiányolni, sőt még a létezéséről sem vesz tudomást.

Rendben, ha így kell lennie, akkor felejtsük el.—Greg integetett neked — mondta Greta, mikor a

vonat elindult.—Tudom.

Éjjel, miközben Katy aludt mellette az ágyon, Greta levelet írt Peternek. Hosszú, tréfásnak szánt levelet, a vo­naton fellelhető különféle emberekről. Hogy általában

29

sokkal szívesebben néznek a lencsén keresztül, ahelyett hogy a valódit néznék, és hasonlók. Hogy Katy milyen jól viselkedik. Semmit arról, hogy elveszett, hogy ő mennyire megrémült. A levelet akkor adta fel, mikor már messze maguk mögött hagyták a prérit, és a végtelen feketefenyő-erdők következtek, és valamiért meg kellett állni egy Hornepayne nevű eldugott kis­városban.

Greta ezen az utolsó néhány száz kilométeren minden ébren töltött idejét Katynek szentelte. Tudta, hogy soha nem mutatott még ilyen fokú odaadást. Pedig törődött a gyerekkel, öltöztette, etette és beszélgetett vele, mikor egyedül voltak otthon, és Peter dolgozott. De más teen­dői is voltak a ház körül, és a figyelme görcsös volt, a gyen­gédsége sokszor számító.

Nem is csak a házimunka miatt. Más gondolatok is kiszorították a gyereket. Még mielőtt belemerült volna a torontói férfi körüli hasztalan, kimerítő, elmebeteg képzelődésbe, mindig ott volt a másik munkája, a vers­írás, amit fejben, úgy tűnt, egész életében végzett. Most döbbent rá, hogy ez is árulás — Katyvel, Peterrel, az élet­tel szemben. És most, mivel a fejében megjelent Katy képe, ahogy egyedül ül a fémes csattogásban, a két ko­csit elválasztó szakaszban — most, mint Katy mamája, ezt is feladja.

Bűn. Másra fordította a figyelmét. Az elszánt, elmé­lyült figyelmét, másra, mint a gyerekre. Bűn.

Késő délelőtt érkeztek Torontóba. Sötét volt. Nyári mennydörgés és villámlás. Katy a nyugati parton soha nem látott ilyen felhajtást, de Greta elmagyarázta neki, hogy nem kell félni, és úgy tűnt, nem is fél. Sem ettől,

30

sem az alagút még nagyobb, villannyal megvilágított sö­tétjétől.

Katy azt mondta:—Éjszaka.Greta azt felelte: Nem, nem, most, hogy leszálltak

a vonatról, egyszerűen végig kell menniük az alagúton. Aztán fel egy lépcsőn, de az is lehet, hogy mozgólépcső lesz, és akkor egy nagy épületbe jutnak, aztán ki az ut­cára, és ott beülnek egy taxiba. A taxi pedig egy autó, semmi más, ami elviszi őket a házukba. Az új házukba, ahol egy ideig lakni fognak. Egy ideig ott laknak, aztán hazamennek Apához.

Végigmentek egy rámpán, aztán jött a mozgólépcső. Katy lefékezett, úgyhogy Greta is, megvárták, amíg az emberek kikerülik őket. Aztán Greta felültette Katyt a csípőjére, a másik karjával a bőröndöt cipelte, majd előrehajolva fellendítette a mozgólépcsőre. A tetején le­tette a gyereket, és megint kézen fogva haladtak a Union Station erős fényében.

Itt a tömeg ritkulni kezdett, az emberek szétszóród­tak a rájuk várakozók között, neveket lehetett hallani, bőröndöket kaptak el.

Ahogy valaki az övékét is elkapta. Elkapta, aztán el­kapta Gretát, és most először, határozottan és ünnepélye­sen, megcsókolta.

Harris.Először a döbbenet, aztán egy hegyomlás Greta bel­

sejében, a hihetetlen megkönnyebbülés.Próbálta tartani Katyt, de a gyerek hirtelen elhúzó­

dott, kiszabadította a kezét.Nem próbált megszökni. Csak állt, és várt, hogy vajon

mi jön még.

31

Amundsen

Az állomás előtti padon ültem, és vártam. Mikor a vonat megérkezett, az épület nyitva volt, de azóta bezárták. A pad másik végén egy asszony ült, a két térde közt egy zsírpapírba burkolt csomagokkal teli zsinórszatyrot tar­tott. Hús — nyers hús. Érezni lehetett a szagát.

A motorvonat a vágány túloldalán állt, üresen, vára­kozott.

Más utas nem mutatkozott, és az állomásfőnök egy idő után kidugta a fejét, és azt kiáltotta: „Szani!” Először azt hittem, egy Sammy nevű férfi nevét kiáltja. És elő is jött az épület mögül egy férfi valami kék egyenruhában. Át­kelt a vágányokon, és fölszállt a motorvonatra. Az asszony fölállt a csomagokkal, és követte, aztán én is. Az utca túl­oldalán kiáltozás tört ki, kinyíltak egy sötét zsindelyes, lapos tetejű épület ajtói, és kiáradt rajtuk egy csomó férfi, a fejükbe nyomták a sapkájukat, és az ételhor­dóikat a combjukhoz ütögették. Amekkora lármát csaptak,

32

az ember azt hitte volna, a kocsi bármelyik pillanatban elszökhet előlük. De mikor felszálltak, semmi nem történt. A kocsi várt, amíg ők megszámlálták egymást, közölték, ki hiányzik, és szóltak a vezetőnek, hogy még nem in­dulhat. Aztán valakinek eszébe jutott, hogy a hiányzó ember épp szabadnapos. A kocsi elindult, bár nem lehe­tett eldönteni, hogy a vezető odafigyelt-e, érdekelte-e a dolog egyáltalán.

A férfiak mind az erdei fűrészmalomnál szálltak le — gyalog sem lett volna tíz percnél több —, és onnan már látszott a hóval borított tó. Előtte hosszú, fehér faépület. Az asszony megigazgatta a húsokat, fölállt, én a nyo­mában. A vezető újra elkiáltotta magát: „Szani!”, és ki­nyíltak az ajtók. Néhány nő várta, hogy fölszállhasson. Köszöntek a húsos nőnek, és azt mondták, nyers idő van.

Mindannyian kerülték a pillantásom, ahogy leszálltam a húsos nő mögött.

Ezen a végen, úgy látszik, nincs kire várni. Az ajtók bevágódtak, és a motorkocsi elindult visszafelé.

Aztán csönd lett, a levegő, mint a jég. Törékenynek tűnő nyírfák, fehér kérgükön fekete jelek, és alattuk apró, rendetlen örökzöldek hevertek, akár az álmos medvék. A tó nem egyenletesen fagyott be, hanem halmokban, a part mentén, mintha a hullámok vetődés közben váltak volna jéggé. És a távolban az épület a szigorú ablaksorai­val és a beüvegezett tornácokkal. Minden egyszerű és északi, fekete-fehér a felhők magas kupolái alatt.

De a nyírfakéreg mégsem fehér, ha az ember köze­lebbről megnézi. Szürkéssárga, szürkéskék, szürke.

Milyen mozdulatlan, milyen hatalmas egy varázslat. —Hova tart? — kérdezte a húsos asszony. — Háromkor

vége a látogatásnak.

33

—Nem látogató vagyok — feleltem. — Én vagyok a tanárnő.

—Hát a főbejáraton akkor se fogják beengedni — mond­ta a nő némi elégtétellel. — Jobban teszi, ha velem jön. Bőröndöt nem hozott?

—Az állomásfőnök azt mondta, később utánam hozza. —Ahogy az előbb ott állt, úgy nézett ki, mint aki el­

tévedt.Mondtam, azért álltam meg, mert annyira gyönyörű

a táj.—Már aki szerint. Aki nem beteg, vagy nincs tele

munkával.Ennél több nem hangzott el, míg be nem léptünk az

épület konyhájába. Már nagy szükségem volt a melegére. Esélyem se volt körülnézni, mert a csizmám került a figye­lem középpontjába.

—Jobban teszi, ha leveszi, mert meglátszik a nyoma a padlón.

Kikászálódtam a csizmából — szék nem volt, hogy leüljek —, és letettem a lábtörlőre, ahova a nő a magáét.

—Hozza csak magával, nem tudom, hol fogják elhe­lyezni. A kabátot is jobb, ha magán tartja, a ruhatárban nincs fűtés.

Se fűtés, se világítás, csak egy kis ablakon szűrődött be némi fény, de oda nem értem fel. Mintha megbün­tettek volna az iskolában. Kiküldtek a ruhatárba. Igen. A soha meg nem száradó téli holmik, az átázott csizmák, a piszkos zoknik, a mosdatlan lábak ismerős szaga.

Felkapaszkodtam egy padra, de így se láttam ki. A pol­con, ahová sapkákat és sálakat hajigáltak, találtam egy táskát némi fügével meg datolyával. Valaki nyilván lopta, és ide dugta el, hogy majd hazaviszi. Hirtelen

34

megéheztem. Reggel óta nem ettem semmit, csak egy száraz sajtos szendvicset az Ontario Northlanden. Vé­giggondoltam, morális szempontból milyen egy tol­vajtól lopni. De a füge beleragadt volna a fogamba, és elárul.

Épp időben kászálódtam le. Valaki belépett a ruha­tárba. Nem a konyhai személyzethez tartozott, egy diák­lány volt formátlan télikabátban, sállal a fején. Futva rontott be — a könyveit lecsapta a padra, amitől szana­szét szóródtak a padlón, a sálat lerántotta, úgyhogy előugrott a haja bozótja, és ezzel egy időben a csiz­máját is lerúgta, egyiket a másik után, majd keresztül­hajította a ruhatár padlóján. A jelek szerint senki nem kapta el a konyhaajtóban, hogy levetesse vele a csiz­máját.

—Hé, nem akartam eltalálni — mondta a lány. — Olyan sötét van idebent a kinti fény után, hogy az ember azt se tudja, mit csinál. Nem fagy meg? Vár valakire?

—Dr. Foxra.—Nem kell soká várnia, együtt jöttünk a városból.

De nem beteg, ugye? Ha beteg, nem jöhet be ide, akkor a városban kell találkozniuk.

—A tanárnő vagyok.—Maga? Torontóból?—Igen.Kis csönd, talán a tisztelet jele.De nem. A kabátomat méregette.—Nagyon szép. Milyen prém ez a galléron?—Perzsa bárány. De csak utánzat.—Engem átvert volna. Nem tudom, minek küldték

be ide, be fog fagyni a feneke. Bocsánat. Ha a doktorral akar találkozni, bemutatom magának. Mindenkit ismerek,

35

a születésem óta itt élek. Anyám a konyhafőnök. Mary vagyok. És maga?

—Vivi. Vivien.—Ha tanár, akkor nem Miss? Miss kicsoda?—Miss Hyde.—Jó lenne, ha tanítana — mondta —,de nekem a vá­

rosban kell iskolába járnom. Az átkozott szabályok miatt. Mert nekem nincs tébécém.

Beszéd közben mutatta az utat, a ruhatár túlsó vé­gén, ki egy ajtón, aztán végig egy szokásos kórházi folyosón. Vikszelt linóleum. Tompa zöld festék, fer­tőtlenítőszag.

—Most, hogy itt van, Vörös talán megengedi, hogy váltsak.

—Ki az a Vörös?—Vörös Róka. Egy könyvben szerepel. Anabellel kezd­

tük így hívni.—Ki az az Anabel?—Már senki. Meghalt.—Jaj, sajnálom.—Nem a maga hibája. Errefelé megesik. Idén már

gimnáziumba járok. Anabel igazán soha nem járt isko­lába. Még általánosban Vörös elintézte a városi tanárnál, hogy sokat maradhassak otthon, hogy a közelében le­hessek.

Megállt a félig nyitott ajtóban, és füttyentett.—Hé. Meghoztam a tanárnőt.Egy férfihang hallatszott:—Oké, Mary. Mára elég volt belőled.—Oké. Vettem.Eloldalgott, és otthagyott egy átlagos magasságú,

szikár férfival, akinek rövidre nyírt, fakóvöröses haja

36

meg-megcsillant az előcsarnokból beszűrődő mestersé­ges fényben.

—Maryvel már találkozott — mondta. — Be nem áll a szája. Nem a maga osztályába jár, úgyhogy nem kell nap mint nap elviselnie. Az emberek vagy elfogadják, vagy nem.

Úgy véltem, tíz-tizenöt évvel lehet idősebb nálam, és eleinte úgy is beszélt velem, mint egy idősebb férfi. Gondterhelt jövendő munkáltató. Kérdezett az utazásról, a poggyászomról. Tudni akarta, mit szólok ahhoz, hogy idefönn, az erdőben fogok élni, Toronto után nem fo­gok-e unatkozni.

Egyáltalán nem, mondtam, és hozzátettem, hogy min­den milyen gyönyörű.

—Olyan, mint... mintha egy orosz regényben vol­nánk.

Most először nézett rám figyelmesebben.—Valóban? És melyik orosz regényben?A szeme élénk szürkéskék volt. Az egyik szemöldöke

megemelkedett, mint egy csúcsos kis sapka.Nem azért, mert nem olvastam orosz regényeket. Volt,

amelyiket végigolvastam, volt, amelyiket csak félig. De e miatt a szemöldök miatt és a gunyoros, ellenséges arcki­fejezése miatt csak a Háború és béke jutott eszembe. De nem akartam kimondani, mert mindenki ezt mondta volna.

—A Háború és béke.—Hát azt hiszem, mi csak a Békével szolgálhatunk. Bár

ha a Háború után epekedne, akkor, gondolom, inkább valamelyik női alakulatba lép be, és a tengerentúlra kül­deti magát.

Dühös voltam és megszégyenített, mert nem felvágni akartam. Vagy nem csak felvágni. Azt akartam érzékel­tetni, milyen csodálatos hatással volt rám ez a táj.

37

Fox doktor láthatóan az a fajta ember, aki azért kér­dez, hogy csapdába csalja az embert.

—Azt hiszem, arra számítottam, hogy egy olyan idős tanárnőféle lép elő a semmiből — mondta enyhén szabad­kozva. — Manapság azt, aki elfogadható korú és végzett­ségű, mintha azonnal elnyelné a gépezet. Nem tanárnak készült, igaz? Mi volt a terve az alapfok megszerzése után?

—Továbbtanulni a mesterkurzuson — feleltem kurtán. —És mért gondolta meg magát?—Arra gondoltam, pénzt kellene keresnem.—Bölcs gondolat. Bár attól tartok, itt nem fog túl

sokat keresni. Elnézést a faggatózásért. Csak meg akartam bizonyosodni, hogy nem szökik-e meg, és nem hagy-e itt minket a pácban. Nem szándékozik férjhez menni, ugye?

—Nem.—Rendben. Rendben. Akkor most elengedem a ho­

rogról. Remélem, nem bátortalanítottam el.Elfordítottam a fejem.—Nem.—Menjen le az előcsarnokba, a gondnoknő irodájába,

ő majd mindenbe beavatja. Étkezni a nővérekkel fog. A gondnoknő megmutatja a hálószobáját. De vigyázzon, nehogy megfázzon. Nem hinném, hogy túl sok tapasz­talata lenne a tuberkulózissal.

—Hát, olvastam a...—Tudom. Tudom. Olvasta a Varázshegyet. — Újabb

csapda, újabb dicsőség. — Azóta egy kicsit változott a világ, legalábbis remélem. Tessék, összeírtam néhány dolgot az itteni srácokról, hogy szerintem mihez kezd­hetne velük. Néha szívesebben fejezem ki magam írás­ban. A gondnoknő mindenről tájékoztatja.

38

Egy hetet sem töltöttem még ott, de az első nap ese­ményei máris rendkívülinek és valószerűtlennek tetszet­tek. A konyha, a ruhatár, ahol a dolgozók a holmijukat tartották és a seftelnivalójukat rejtegették, csupa olyan terület, amit nem láttam többé, és valószínű volt, hogy nem is fogok. Az orvos rendelője is tiltott területnek számított, mivel minden kérdés, panasz és elintézendő a gondnoknő hatáskörébe tartozott. A gondnoknő ala­csony volt, kövér és rózsás arcú, keret nélküli szemüve­get viselt, és nehezen lélegzett. Bármit kért az ember, mindig megdöbbent és kifogásokat keresett, de végül mindennek utánajárt és intézkedett. Néha ő is a nővérek ebédlőjében evett, ahol külön lakomában részesült, és elrontotta a hangulatot. Többnyire azonban a saját fő­hadiszállásán tartózkodott.

A gondnoknőn kívül volt három képesített nővér, legalább harminc évvel idősebbek nálam. Már visszavo­nultak, de a háborús szolgálatukat teljesítették. Aztán voltak a segédápolónők, korombeliek vagy még fia­talabbak, a legtöbbnek már volt férje, vagy jegyben járt, vagy azon dolgozott, hogy eljegyezzék, lehetőleg va­laki a hadseregből. Ha a gondnoknő meg a nővérek nem voltak a közelben, be nem állt a szájuk. Én egyál­talán nem izgattam őket. Nem akarták tudni, milyen Toronto, bár némelyikük ismert olyanokat, akik ott töl­tötték a mézesheteiket, és az sem érdekelte őket, hogy megy a tanítás, és mit csináltam, mielőtt a Szaniba jöttem dolgozni. Nem mintha udvariatlanok lettek volna — odaadták a vajat (bár csak a neve volt vaj, valójában naranccsal színezett margarin volt, amit a konyhán ké­szítettek, akkoriban egyedül ez volt törvényes), és lebe­széltek a pörköltről, mondván, hogy mormotahúsból

39

készül. Egyszerűen arról volt szó, hogy semmi nem számított nekik, ami olyan helyen történt, amit ők nem is­mertek, olyanokkal, akiket nem ismertek, vagy olyan korban, amit nem ismertek. Zavarta őket, az agyukra ment. Ha tehették, elcsavarták a rádiót a hírekről, és pró­báltak zenét fogni.

—Táncolj egy lánnyal, egy lukas harisnyással...Az ápolónők és a segítőik egyaránt utálták a CBC

adását, amelyről én mindig úgy tanultam, hogy eljuttatja a kultúrát a hátországba. De Fox doktortól tartottak, amiért annyi könyvet olvasott.

Azt is mondták, hogy senki nem tudja úgy leterem­teni az embert, mint ő, ha olyan a kedve.

Nem tudtam eldönteni, szerintük összefügg-e, hogy valaki sokat olvas, és hogy leteremti az embert.

A pedagógia szokásos módszerei ide nem valók. Ezeknek a gyerekeknek egy része visszakerül a világba vagy a közok­tatásba, más része nem. Minél kevesebb stressz. A sok teszt, memoriter, kategorizálás badarság.

Az egész osztályozási ügyet el kell felejteni. Akinek kell, az majd később felzárkózik, vagy meglesz nélküle. Voltaképp a világba való kilépéshez nagyon egyszerű készségek, tudások stb. szükségesek. Na és az úgynevezett felsőbbrendű gyerekek? Undorító kifejezés. Ha okosak, az amúgy is megkérdőjelezhető oktatási rendszerben bármikor fel tudnak zárkózni.

Felejtse el Dél-Amerika folyóit, akárcsak a Magna Chartát. Rajz, zene, fogalmazás.A játékok rendben, de vigyázni a túl nagy izgalommal és

a túl nagy vetélkedéssel.A kihívás az, hogy a stressz és az unalom közti sávban

kell maradni. Az unalom a kórházi lét átka.

40

Ha a gondnoknő nem találja, amit keres, a portásnál még mindig meglehet valahol.

Bon voyage.

Változott, hogy hány gyerek jelent meg. Tizenöt, néha csak öt-hat. Délelőtt tanultak, kilenctől délig, pihenőkkel. Ha egy gyereknek hőemelkedése volt vagy kivizsgálták, nem engedték az órákra. Mikor megjelentek, csendesek és kezelhetők voltak, de nem különösebben érdeklődők. Azonnal felfogták, hogy ez látszatiskola, ahol egyáltalán nem követelmény, hogy bármit megtanuljanak, még a szorzótáblát és a memoritert sem kell tudni. Ettől a szabadságtól nem lettek nagyképűek, nem unatkoztak nyugtalanítóan, csak kezelhetők és álmosak voltak. A ká­nonokat halkan énekelték. Amőbáztak. A rögtönzött osztályteremre a vereség árnyéka vetült.

Elhatároztam, hogy szaván fogom az orvost. Vagy leg­alábbis némelyik szaván, például azon, hogy az unalom a legfőbb ellenség.

A portás odújában láttam egy földgömböt. Megkértem, hozzák be. A legelemibb földrajzzal kezdtem. Óceánok, kontinensek, éghajlatok. És a szelek meg az áramlatok? Az országok és a városok? A Ráktérítő és a Baktérítő? Vagy Dél-Amerika folyói? Miért ne?

Némelyik gyerek tanult ilyesmit, de már majdnem el­felejtette. A tavon és az erdőn túli világ eltünedezett. Gondoltam, jókedvre derülnek, ha felelevenítjük azt, amit már tudtak. Persze nem zúdítottam rájuk egyszerre min­dent. És azokra is tekintettel kellett lennem, akik soha nem tanultak ilyesmiről, mivel túl korán megbetegedtek.

De ez rendben is volt. Játékosan is fel lehetett fogni. Csapatokra osztottam őket, és miközben ide-oda

41

bökdöstem a mutatópálcámmal, be kellett kiabálniuk a vá­laszt. Vigyáztam, ne tartson túl soká az izgalom. De egy nap a reggeli műtétről jövet benézett az orvos, és rajtakapott. Nem hagyhattam hirtelen mindent abba, de próbáltam mérsékelni a versenyt. Leült, valahogy fáradtnak és zár­kózottnak látszott. Nem tiltakozott. Hamarosan bekap­csolódott a játékba, és meglehetősen fura neveket kezdett bekiabálni, nem pusztán elvétett, hanem kitalált neve­ket. Aztán fokozatosan lehalkította a hangját. Halkabbra, halkabbra, előbb motyogott, aztán suttogott, aztán már csak tátogott. Semmit nem lehetett hallani. Így, ilyen abszurd módon az egész terem fölött átvette az irányítást. Az egész osztály tátogni kezdett, mindenki őt utánozta. Le nem vették a szemüket az ajkáról.

Az orvos hirtelen halk morgást hallatott, ezen mind­annyian elnevették magukat.

—Most meg mi a fenét bámultok? Ezt tanítja nektek a tanárnő? Hogy megbámuljátok azt, aki senkit nem zavar?

A többség nevetett, bár néhányan most sem tudták levenni róla a szemüket. Kiéhezve várták a további ko­médiázást.

—Csak folytassátok. Menjetek, és rosszalkodjatok másutt.

Elnézést kért, hogy megzavarta a tanítást. Magyarázni kezdtem neki, miért akartam, hogy az egész jobban hasonlítson az igazi iskolára.

—Bár a stressz kérdésében egyetértek magával — val­lottam be őszintén. — Egyetértek azzal, amit az utasítá­saiban leírt. De arra gondoltam...

—Miféle utasítások? Ja, az csak néhány kósza ötlet volt. Nem akartam kőbe vésni.

42

—Úgy értem, amíg nem annyira betegek...—Persze, igaza van, de nem hiszem, hogy számít.—Különben olyan fásultnak látszottak.—Sok hűhó semmiért — mondta, és kiment.Aztán megfordult, és kelletlennek is alig nevezhetően

szabadkozott.—Egyszer megvitathatnánk.Ez az egyszer, gondoltam, soha nem jön el. Nyilván

ostoba libának tart.Ebédnél megtudtam a segédápolónőktől, hogy a reggel

műtött beteg meghalt. Vagyis a haragom nem volt jogos, és ettől még ostobábbnak érezhettem magam.

A délutánok szabadok voltak. A tanítványaim nagyot aludtak, néha a legszívesebben én is velük tartottam volna. A szobámban hideg volt — az épület minden zugát hi­degnek éreztem, sokkal hidegebbnek, mint az Avenue Road-i lakást, pedig a nagyszüleim merő hazafiasságból az összes radiátort lecsavarták. A takarók meg vékonyak voltak — pedig a tuberkulózisban szenvedők ennél talán többet érdemeltek volna.

Nekem persze nem volt tuberkulózisom. Talán az ilyeneken spórolták meg az ellátást, mint én.

Álmos voltam, de nem tudtam aludni. A fejem fölött gurították ki az ágyakat a nyitott teraszokra, a délutáni jeges levegőzésre.

Az épület, az erdő, a tó már soha nem lehetett az számomra, mint az első nap, mikor úgy megérintett a titokzatosságuk és a tekintélyük. Aznap láthatatlannak hittem magam. Innen nézve úgy tűnik, ez már akkor sem volt igaz.

Ott a tanárnő. Vajon mit keres?

43

A tavat nézi. Minek?Nincs jobb dolga.Egyesek milyen szerencsések.

Egyszer-egyszer kihagytam az ebédet, bár benne volt a fizetésemben. Elmentem Amundsenbe, és egy kávézóban ebédeltem. A kávé maláta volt, és a lazac a legjobb eset­ben is konzerv, ha egyáltalán került a szendvicsbe. A csir­kesalátát alaposan át kellett nézni, nincs-e benne bőr vagy porcogó. Ettől függetlenül itt fesztelenebbül érez­tem magam, mintha senki nem tudná, ki vagyok.

Ebben valószínűleg tévedtem.A kávézóban nem volt női mosdó, úgyhogy át kel­

lett menni a szomszédos szállodába, el a mindig sötét, zajos söröző nyitott ajtaja mellett, ami sör- és whiskey-sza­got árasztott, és olyan cigaretta- és szivarfüst csapta meg az orrom, hogy szinte fejbe vert. Ettől függetlenül itt elég lazán éreztem magam. A rönkvágók, a fűrész­malom dolgozói soha nem kiabáltak oda, mint a kato­nák vagy a repülőtisztek Torontóban. Belesüppedtek a maguk férfivilágába, elordítozták a történeteiket, nem azért voltak itt, hogy nőket keressenek. Valószínűleg inkább egyszer s mindenkorra meg akartak szabadulni a társaságuktól.

Az orvos rendelője a főutcán volt. Csak egy kis egy­emeletes ház, úgyhogy nyilván másutt lakott. A segéd­ápolónőktől értesültem, hogy feleség nincs. Az egyetlen mellékutcában meg is találtam azt a házat, amelyről úgy véltem, az övé — egy stukkóval díszített ház, az ajtó fö­lött hálószobaablak, az ablakpárkányon könyvek. Sivár, de rendezett hely volt, azt a minimális, de pedáns kényelmet

44

sugallta, amit egy magányos férfi — egy rendszerető, magányos férfi — képes kialakítani.

Az iskola, ugyanennek az egyetlen kertvárosi utcának a végében, kétszintes volt. A földszintre jártak a diákok nyolcadikig, az emeletre tizenkettedikig. Egy délután megpillantottam itt Maryt, épp hógolyócsatázott. Úgy láttam, lányok fiúk ellen. Mikor észrevett, hangosan fel­kiáltott:

—Helló, Tancsi! — és a két kezéből találomra elhají­totta a hógolyókat, aztán átballagott az utcán. — Sziasztok, akkor holnap — kiáltotta hátra, inkább csak figyelmezte­tésül, hogy senki ne akarjon utána jönni.

—Hazafelé? — kérdezte. — Én is. Régebben Vörössel utaztam, de mostanában későn indul. Villamossal szokott menni?

Mondtam, hogy igen, mire Mary:—Na, majd én megmutatom a másik utat, és akkor

megspórolja a jegyet. Az erdőn át.Fölvitt egy szűk, de járható ösvényre, amely a város

fölött, aztán az erdőn át a fűrészmalom mellett vezetett. —Vörös is erre szokott járni — mondta. — Ez maga­

sabban van, de ha lekanyarodik a Szani felé, rövidebb. Elhagytuk a fűrészmalmot, alattunk az erdőben né­

hány ronda fakivágás és viskó, szemmel láthatóan lak­tak is bennük, mivel farakások meg szárítókötelek vol­tak mellettük, és füst szállt belőlük. Az egyikből egy veszettül ugató és vicsorgó hatalmas farkaskutya ron­tott ki.

—Pofa be! — ordította Mary.Egy pillanat alatt meggyúrt és elhajított egy hógo­

lyót, a két szeme között találta el az állatot. A kutya megpördült, közben Mary már új golyót gyúrt, hogy

45

a farát vegye célba. Előjött egy kötényes nő, és elordí­totta magát:

—Meg is ölhetted volna.—Hál’ istennek megszabadultam tőle.—Majd rád uszítom az öregemet.—Na, azt megnézem. Az örege szart se találna el.A kutya tisztes távolból követett minket, de már nem

fenyegetően.—El tudok bánni bármilyen kutyával, ne aggódjon

— mondta Mary. — Fogadok, hogy egy medvével is el­bírnék, ha netán találkoznánk vele.

—A medvék ilyenkor nem téli álmot alszanak?Eléggé megrémültem a kutyától, de jól adtam a könnye­

det.—Ja, de sose lehet tudni. Egyszer korán előjött az

egyik, és bemászott a szeméttartóba a Szaniban. Anyám megfordult, hát ott látja. Vörös elővette a puskáját, és lelőtte. Vörös néha elvitt Anabellel szánkózni, és néha más gyerekeket is, és volt egy különleges síphangja, ami­vel elriasztotta a medvéket. Az emberi fül számára túl magas hang.

—Komolyan? És láttad a sípot?—Nem olyan síp. Úgy értem, a szájával sípolt.Eszembe jutott a műsorszáma az osztályteremben.—Nem tudom, lehet, hogy csak azért, hogy Anabel

ne féljen. Ő nem tudott egyedül szánkózni, Vörösnek kellett húznia. Én ott mentem Anabel mögött, és néha ráugrottam a szánra, és Vörös azt mondta, mi van ezzel a vacakkal, egy tonna a súlya. Aztán megpróbált meg­fordulni és rajtakapni, de nem tudott. És megkérdezte Anabelt, mitől olyan nehéz, vajon mit reggelizett, de ő sosem árult el. Ha mások is ott voltak, akkor nem

46

csináltam. Az volt a legjobb, mikor kettesben voltunk Anabellel. Soha nem lesz még egy olyan jó barátom.

—És a lányok az iskolából? Ők nem a barátaid?—Velük csak úgy elvagyok, ha nincs más. Ők nem

számítanak. Anabelnek meg nekem egy hónapban volt a születésnapunk. Júniusban. A tizenegyedik születés­napunkra Vörös elvitt csónakázni. Megtanított úszni is. Illetve hát engem. Anabelt viszont mindig tartania kellett, ő nem tudott igazán megtanulni. Egyszer Vörös egyedül úszott be, mi meg teletöltöttük a cipőjét homokkal. Aztán a tizenkettedik születésnapunkon már nem me­hettünk sehová, hanem őhozzá mentünk, és kaptunk egy tortát. Anabel egy falatot se tudott enni belőle, úgyhogy Vörös levitt minket a kocsijával a tóhoz, és az ablakból dobáltunk darabkákat a sirályoknak. Iszonyúan kiáltoztak és küzdöttek. Mi meg szétröhögtük magunkat, úgyhogy Vörösnek abba kellett hagyatnia, és Anabelt tartania, nehogy vért köhögjön... És utána — folytatta —, utána már nem engedték, hogy találkozzak vele. A mamám amúgy sem akarta, hogy tébécés gyerekekkel barátkozzak. De Vörös rábeszélte, azt mondta, le fogja állítani, ha muszáj lesz. Így is lett, és majd megőrültem. De úgyse lett volna már jó társaság, mert nagyon beteg volt. Meg tudnám mutatni a sírját, de még nincs rajta semmi jel. Vörössel majd csinálunk valamit, ha ráér. Ha egyenesen mentünk volna tovább az úton, és nem kanyarodunk le, akkor pont a temetőbe értünk volna. Azok nyugszanak ott, akiket senki nem visz haza, akiknek nincs senkijük.

Szép lassan leértünk a lapályra, és közeledtünk a Szanihoz.

—Jaj, majd elfelejtettem — mondta Mary, és előhúzott egy csomó jegyet —, Valentin-napra. Eljátszunk egy ilyen

47

darabot az iskolában, az a címe, hogy Fruska. Itt van, ezt mind el kell adnom, maga lehetne az első vevőm. Én is szerepelek benne.

Igazam volt, az orvos abban az amundseni házban lakott. Elvitt magához vacsorázni. A meghívást hirtelen ötletnek tartottam, akkor juthatott eszébe, amikor összefutottunk az előcsarnokban. Talán maradt valami kínos emléke, hogy felvetette, még megbeszélhetjük, mit gondolunk a tanításról.

Azt az estét ajánlotta épp, amikorra jegyet vettem a Fruskára. Ezt meg is mondtam, mire azt felelte:

—Hát én is. De ez még nem jelenti azt, hogy el kell mennünk.

—Valahogy úgy érzem, megígértem neki.—Jó. Akkor most valahogy visszavonhatja az ígéretét.

Rémes lesz, higgye el.Úgy tettem, ahogy mondta, bár nem találkoztam

Maryvel, hogy megmondhassam neki. Ott várakoztam, ahol meghagyta, a bejárat előtti nyitott tornácon. A leg­szebb sötétzöld kreppruhám volt rajtam a kis gyöngy­házfényű gombokkal meg a valódi csipkegallérral, és a hótaposóba belepréseltem a magas sarkú antilopbőr cipős lábam. Vártam, bár már elmúlt a megadott idő­pont — féltem, egyrészt hogy a gondnoknő kijön az iro­dájából, és meglát, másrészt hogy ő esetleg megfeled­kezett az egészről.

De akkor megjelent, a nagykabátját gombolta, és men­tegetőzött.

—Mindig van egy kis ez meg az, amit el kell takarí­tani — mondta, és a fényes csillagok alatt odavezetett a kocsijához. — Nem imbolyog? — kérdezte, és mivel

48

nemet válaszoltam, bár az antilopcipő miatt kicsit el­bizonytalanodtam, nem ajánlotta fel a karját.

A kocsija régi volt és rozoga, mint akkoriban szinte mindegyik. Fűteni nem lehetett. Mikor azt mondta, hozzá megyünk, megkönnyebbültem. Nem tudtam, hogy birkóznánk meg a szállodai tömeggel, és reméltem, hogy nem kell beérnem a kávéházi szendvicsekkel.

A házban figyelmeztetett, hogy ne vegyem le a kabáto­mat, amíg egy kicsit fel nem melegszik a levegő. Azonnal nekilátott megrakni a fatüzelésű kályhát.

—Én vagyok a gondnoka, a szakácsa és a felszolgáló­ja — mondta. — Hamarosan kellemes lesz idebent, az étel­lel is gyorsan végzek. Ne ajánlja föl a segítségét, mert egye­dül szeretek dolgozni. Hol szeretne várni? Ha van kedve, átnézheti a könyveket az utcai szobában. Kabátban va­lószínűleg nem elviselhetetlen odabent. Az egész házat kályhák fűtik, és ha nem használok egy szobát, akkor nem is fűtöm be. A villanykapcsoló az ajtón belül van. Nem bánja, ha meghallgatom a híreket? Rászoktam.

Bementem az utcai szobába, kicsit úgy éreztem, mint­ha többé-kevésbé megparancsolta volna, de a konyha­ajtót nyitva hagytam. Kijött, és becsukta, közben azt mondta: „Csak amíg itt a konyhában egy kicsit fölme­legszik”, és visszatért a CBC komoran drámai, már-már vallásos hangszínéhez, amelyen a háború legutóbbi évének híreit összefoglalták. Amióta eljöttem a nagyszüleim la­kásából, nem volt alkalmam ezt a hangot hallani, és azt kívántam, bár maradhattam volna a konyhában. De egy halom könyv volt, amit nézegethettem. Nemcsak a polcokon, hanem az asztalokon, a székeken és az ablak­párkányon is, meg oszlopokban a földön. Miután jó néhányat megnéztem, rájöttem, hogy az orvos nagy tételben

49

szeret könyvet vásárolni, és valószínűleg több könyv­klubnak is tagja. Harvard-klasszikusok. Will és Ariel Durant Civilizációtörténete — ugyanaz, ami a nagyapám polcán is ott volt. Prózából és költészetből szemmel láthatóan szerényebb volt a felhozatal, bár akadt néhány meglepő gyerekklasszikus.

Könyvek az amerikai polgárháborúról, a dél-afrikai háborúról, a napóleoni háborúkról, a peloponnészoszi háborúkról, Julius Caesar hadjáratairól. Az Amazon és az Északi-sark felfedezése, Shackleton a jégbe zárva, Franklin sorsa, A Donner-csapat, Elveszett törzsek: Közép-Afrika eltemetett városai, Newton és az alkímia, A Hindukus titkai. Olyas­valakit sejtető könyvek, aki a tudás hatalmas, szétszórt halmait akarja elsajátítani, birtokba venni. De akinek az ízlése talán nem áll olyan szilárd alapokon.

Úgyhogy mikor megkérdezte, „melyik orosz regény?”, lehet, hogy nem is állt annyira a helyzet magaslatán, mint hittem.

Mikor bekiáltott, hogy kész, ezzel az újfajta szkep­szissel fölfegyverkezve nyitottam ki az ajtót.

—Kivel ért egyet, Naphtával vagy Settembrinivel? — kérdeztem.

—Tessék?—A Varázshegyben. Inkább Naphtát vagy Settembrinit

kedveli?—Őszintén szólva mindig is szószátyár alakoknak tar­

tottam őket. És maga?—Settembrini humánusabb, Naphta viszont érde­

kesebb.—Ezt az iskolában mondták magának?—Iskolában soha nem tanultam erről — feleltem hű­

vösen.

50

Fürkészve rám nézett, fölhúzta a szemöldökét.—Bocsásson meg. Ha van odabent bármi, ami érde­

kelné, ne habozzon. Ne habozzon eljönni és olvasni, ha van ideje. Van egy villanykályha, amit beállíthatok, mivel úgy vélem, nincs gyakorlata a fatüzelésű kályhá­val. Mit szól hozzá? Tudok csiszoltatni magának saját kulcsot.

—Köszönöm.Vacsorára sertésborda volt krumplipürével meg kon­

zervborsó. Desszertnek egy-egy almás lepényt vett a péknél, ami finomabb lett volna, ha eszébe jut meg­melegíteni.

A torontói életemről kérdezett, az egyetemi tár­gyaimról, a nagyszüleimről. Azt mondta, úgy képzeli, szigorú erények szerint neveltek.

—A nagyapám liberális lelkész, amolyan Paul Tillich módra.

—És maga? Liberális kis keresztény unoka?—Nem.—Touché. Udvariatlannak tart?—Attól függ. Ha munkaadóként kérdez ki, akkor

nem.—Akkor folytatom. Van barátja?—Igen.—Gondolom, katona.Azt mondtam, a haditengerészetnél szolgál. Jó válasz­

tásnak gondoltam, indokolja, miért nem tudom soha, hogy hol van, és miért nem kapok rendszeresen levelet. Azt is megkockáztathatom, hogy nem kapott partraszál­lási engedélyt.

Az orvos fölállt, és behozta a teát.—És milyen hajón van?

51

—Korvetten.Megint jó választás. Egy idő után mondhatom, hogy

megtorpedózták, ahogy a korvettekkel lenni szokott.—Bátor fickó. Tejet, cukrot a teába?—Egyiket sem, köszönöm.—Az jó, mert nincs is. Tudja, meglátszik, amikor hazu­

dik, mert elpirul.Ha eddig nem pirultam el, akkor most biztosan. A hő­

hullám a lábfejemből szállt fölfelé, a hónom alól folyni kezdett a verejték. Reméltem, hogy nem teszi tönkre a ruhámat.

—A teától mindig kimelegszem.—Értem.A dolgok már nem mehettek volna rosszabbul, úgy­

hogy eldöntöttem, ringbe szállok. Őrá tereltem a szót, megkérdeztem, hogyan operál. Igaz, hogy eltávolítja a tüdőt, ahogy hallottam?

Erre válaszolhatott volna további ugratással, felsőbb­rendűen — talán így értelmezte a flörtölést —, és azt gon­doltam, ha ez lesz, akkor veszem a kabátom, és kilépek a hidegbe. Talán ő is tudta. A torakoplasztikáról kez­dett beszélni, és elmagyarázta, hogy azért ez nem olyan egyszerű, mint a kaverna összeesése és a tüdő feltöltése. Amiről érdekes módon már Hippokratész is tudott. Persze újabban a tüdőlebeny eltávolítása is népszerűvé vált.

—És nem veszítenek el néhány beteget? — kérdeztem. Nyilván úgy érezte, újra ideje tréfálni.—Dehogynem. Elszöknek, elbújnak az erdőben, nem

is tudjuk, hova tűntek... Beugranak a tóba... Vagy úgy érti, nem halnak-e meg néha? Van, amikor semmi sem segít. Igen.

52

De jelentős dolgok következnek, mondta. Az a fajta sebészet, amivel ő foglalkozik, olyan elavult lesz, mint a köpölyözés. Már közeleg az új gyógyszer. A sztreptomicin. Kísérletileg már alkalmazzák. Néhány probléma azért megmarad. Az idegrendszer toxikózisa. De majd találnak rá módot, hogy azt is kiküszöböljék.

—Az ilyen hentesek, mint én, állás nélkül maradnak. Ő mosogatott, én törölgettem. A derekamra konyha­

ruhát kötött, hogy megóvja a ruhámat. Mikor a csücskét gondosan megkötötte, a tenyerét a hátam felső részére helyezte. Micsoda biztos tapintás a szétterpesztett ujjak­kal — mintha csak tudományosan méretet akarna venni a testemről. Mikor aznap este lefeküdtem, még éreztem a keze nyomát. A kisujjától a hüvelykujjáig nőtt az in­tenzitása. Jó érzés volt. És voltaképp fontosabb, mint az a csók, amit később a homlokomra nyomott, mielőtt kiszálltam a kocsijából. Száraz ajakkal adta, röviden és hi­vatalosan, sietős felsőbbséggel.

A lakáskulcsa megjelent a szobám padlóján, az ajtó alatt csúsztatták be, amikor nem voltam ott. De végül nem tudtam élni vele. Ha bárki más ajánlja föl, kapva kaptam volna a lehetőségen. Különösen így, hogy fűtés is járt hozzá. De ebben az esetben az orvos korábbi és későbbi jelenléte minden szokásos jó érzéstől megfosztotta volna a helyzetet, és a mindent elárasztó élvezet helyett csak feszültség és szorongás maradt volna. Nem tudtam volna abbahagyni a reszketést, akkor se, ha nincs hideg, és két­lem, hogy akár egy szót el tudtam volna olvasni.

Arra gondoltam, biztos megjelenik Mary, és lehord, ami­ért kihagytam a Fruskát. Gondoltam, majd azt mondom,

53

nem éreztem jól magam. Megfáztam. Aztán eszembe ju­tott, hogy a megfázás egy ilyen helyen komoly dolog, maszkot meg fertőtlenítőszert, karantént jelent. És ha­marosan megértettem, hogy amúgy is reménytelen titok­ban tartani az orvosnál tett látogatásomat. Senki előtt nem titok, biztosan még a nővérek előtt sem, akik egy szót sem szóltak, akár azért, mert túlzottan fensőbbségesek és diszkrétek, akár azért, mert az efféle viselkedés már rég nem izgatja őket. De a segédek ugrattak.

—Élvezted a múltkori éjszakát?A hangjuk barátságos volt, úgy véltem, a javamra írják.

Az én újszerű furcsaságom szemmel láthatóan hozzáadó­dott az orvos ismerős és tisztelt furcsaságához, és ez így volt rendjén. Megnőtt az ázsióm. Bármi voltam is, leg­alább kiderült, hogy nő is vagyok egy férfi oldalán.

Mary egész héten nem mutatkozott.

—Jövő szombat — ez hangzott el az előtt a homlokra nyo­mott csók előtt. Úgyhogy megint a tornácon várakoztam, és most nem késett. Elhajtott a házhoz, és amíg ő meg­rakta a tüzet, én bementem az utcai szobába. Megpillan­tottam a poros villanykazánt.

—Nem élt az ajánlatommal — mondta. — Azt hitte, nem gondolom komolyan? Én mindig komolyan be­szélek.

Azt feleltem, nem akartam bejönni a városba, mert féltem, hogy összefutok Maryvel.

—Amiért nem mentem el az előadásra.—Már ha az egész életét Maryhez akarja igazítani —

mondta.A menü nagyjából ugyanaz volt, mint előzőleg.

Sertésszelet, krumplipüré és borsó helyett kukorica.

54

Ezúttal hagyott segíteni a konyhában, sőt kért, hogy terítsek meg.

—Meg is tanulhatná, minek hol a helye. Azt hiszem, minden elég logikus.

Ez azt jelentette, hogy figyelhettem, ahogy a tűz­helynél dolgozik. A könnyed figyelmét, a takarékos mozdulatait, amitől bennem szikrák lobbantak, és meg­borzongtam.

Épp elkezdtünk enni, amikor kopogtak. Fölállt, elhúzta a reteszt, és hirtelen berontott Mary.

Egy kartondobozt hozott magával, letette az asztalra. Aztán ledobta a kabátját, és megmutatta piros-sárga kosz­tümjét.

—Boldog megkésett Valentin-napot — mondta. — Nem jöttek el, hogy megnézzenek az előadásban, úgyhogy idehoztam az előadást. És ajándékot is hoztam.

Kiváló egyensúlyérzékének köszönhetően fél lábon állva rúgta le a csizmáját, aztán váltott, és a másikat is. Eltolta őket az útból, és az asztal körül kezdett táncolni, majd panaszos, de élénk fiatal hangon rázendített.

A nevem Kis Boglárka,Szegény Kis Boglárka,Hogy mért? Nem tudom, nem én.De a nevem Boglárka,Szegény Kis Boglárka,Kedves kis boglárka, én —

Az orvos már azelőtt felállt, hogy Mary énekelni kez­dett. A tűzhely előtt állt, buzgón súrolta a serpenyőt, amelyben a sertéshús sült.

Tapsoltam. Megjegyeztem:

55

—Milyen csodás kosztüm.Az is volt. Piros szoknya, élénksárga alsószoknya,

lebegő fehér köpeny, hímzett mellény.—A mamám műve.—A hímzés is?—Persze. Előző éjjel hajnali négyig fent volt, hogy

befejezze.További pörgés és topogás következett, hogy bemu­

tassa. A polcon összekoccantak az edények. Még egy ki­csit tapsoltam. Mindketten csak egyvalamit szerettünk volna. Hogy az orvos forduljon meg, és ne nézzen minket levegőnek. Hogy akár vonakodva, de szóljon egy jó szót.

—És nézze csak, mi van még — mondta Mary. — Va­lentin-napra. — Feltépte a kartondobozt, amiben Valen­tin-napi sütemények voltak, szív alakúak, vastag piros mázzal.

—Hát ez nagyszerű — mondtam, Mary pedig tovább illegette magát.

A Fruskán a kapitány én vagyok,S milyen jó kapitány!A legénység remek, üzenem, emberek,Jó matróz valahány.

Az orvos végre megfordult, Mary szalutált neki.— Jól van — mondta erre. — Elég.Mary nem figyelt oda.

Éljen soká, mind ezt kiáltja,A Fruska bátor kapitánya —

56

—Megmondtam, elég.—„A Fruska délceg kapitánya —”—Mary. Vacsorázunk. És téged nem hívtunk meg.

Érted? Nem hívtunk meg.Mary végre elhallgatott. De csak egy pillanatra.—Hát teszek magára. Nem valami kedves.—És ezeket a süteményeket is békén kéne hagynod.

Egyáltalán, abba kéne hagynod a cukorevést. Kezdesz olyan kövér lenni, mint egy süldő malac.

Mary arca megduzzadt, mintha menten elsírná magát, de azt mondta:

—Bagoly mondja verébnek. Magának meg az egyik szeme a másikat nézi.

—Elég volt.—Pedig így van.Az orvos felemelte Mary csizmáját, és letette elé.—Vedd föl.Mary engedelmeskedett, közben a szemét elöntötte

a könny, és az orra folyni kezdett. Jelentőségteljesen szipogott. Az orvos kihozta a kabátját, de nem segítette rá, miközben Mary csapkodva beledugta a karját, és meg­találta a gombokat.

—Jó. És most: hogy jöttél ide?Mary nem volt hajlandó felelni.—Gyalog, igaz? Anyád hol van?—Kártyázik.—Hát én haza tudlak vinni. Hogy ne legyen alkalmad

ledobni magad valami hóbuckára, hogy aztán önsajnálat­ból halálra fagyj.

Egy szót sem szóltam. Mary egyszer sem nézett rám. A helyzet túlzottan sokkoló volt az elbúcsúzáshoz.

Mikor hallottam, hogy indul az autó, elkezdtem

57

leszedni az asztalt. Nem jutottunk el a desszertig, ami megint almás pite lett volna. Talán nem ismert más faj­tát, vagy a pék csak ezt az egyfélét sütötte. Kivettem egy szív alakú süteményt, és megettem. A máz borzasztó édes volt. Semmi málna- vagy cseresznyeízesítés, csak piros ételfestékkel színezett cukor. Ettem még egyet, aztán még egyet.

Tudtam, hogy legalább el kellett volna köszönnöm. De úgysem számított volna. Ezzel biztattam magam, hogy nem számított volna. Nem nekem szólt a műsor. Illetve nekem csak egy kis része szólt.

Az orvos kegyetlen volt. Megdöbbentett, hogy ilyen kegyetlen. Olyasvalakivel, aki ennyire rászorul. De értem tette bizonyos szempontból. Hogy ne vegyék el azt az időt, amit velem tölthet. Ez a gondolat hízelgett, és szé­gyelltem, hogy hízeleg. Nem tudtam, mit mondjak neki, ha visszajön.

Nem akarta, hogy bármit mondjak. Az ágyába vitt. Vajon ez végig a pakliban volt, vagy őt is majdnem annyi­ra meglepte, mint engem? A szüzességem legalábbis nem volt meglepetés — elővett egy törülközőt is, nem csak óvszert —, és kitartó volt, olyan óvatosan haladt, ahogy csak tudott. Az én szenvedélyem lephetett volna meg mindkettőnket. Mint kiderült, a képzelőerő ugyanolyan jó tanító, mint a tapasztalat.

—Feleségül akarlak venni — mondta.Mielőtt hazavitt, az összes kis piros szívet odavetette

a hóra a téli madaraknak.

Úgyhogy eldőlt. A hirtelen eljegyzésünk — ő egy kicsit óvatosan bánt a szóval — titokban eldöntött tény lett. A nagyszüleimnek egy szót sem írhattam. Az esküvő

58

majd akkor lesz, ha néhány, egymást követő napra el tud szabadulni. És sovány esküvő lesz, mondta. Meg kell értenem, hogy a szertartás gondolata, hogy jelen legye­nek mások is, akiknek a véleményére ő nem ad, és akik vihogással és szipogással zaklatnának, több, mint amit ő hajlandó eltűrni.

És a jegygyűrűt sem támogatja. Mondtam, hogy én nem is akartam soha, ami igaz volt, mivel eszembe sem jutott. Azt mondta, helyes, tudta ő, hogy nem vagyok az a fajta ostoba konvencionális lány.

És jobb, ha nem vacsorázunk többet együtt, nemcsak azért, hogy ne beszéljenek, hanem mert egy jegyre nehéz két főnek elég húst szerezni. Az én jegyem már nem volt meg, átadtam a konyhai hatóságnak — Mary anyjának —, amint a Szaniban kezdtem étkezni.

Jobb, ha nem hívjuk fel magunkra a figyelmet.

Persze mindenki sejtett valamit. Az idős ápolónők szí­vélyesek lettek, még a gondnoknő is fájdalmas mosolyra húzta a száját. És szerényen én is tetszelegtem, szinte önkéntelenül. Elkezdtem magam valami bársonyos nyugalomba burkolni, lesütöttem a szemem. Nem ju­tott igazán az eszembe, hogy ezek az idős hölgyek figye­lik, milyen fordulatot vesz ez az intim viszony, és készek lesznek jogosnak tartani, ha az orvos végül is ejt.

A segédápolónők viszont teljes szívükkel az én párto­mon voltak, és azzal ugrattak, hogy esküvői csengettyűket látnak a kávézaccban.

A március komor és forgalmas hónap volt a kórház falai mögött. A segédápolónők szerint márciusban min­dig csőstül jön a baj. Az emberek valamiért a fejükbe veszik, hogy ilyenkor halnak meg, miután kiállták a

59

hosszú tél támadásait. Ha egy gyerek nem jelent meg az órámon, nem tudtam, hogy valami végzetes fordulat állt-e be, vagy csak megfázás gyanújával tartják ágyban. Szereztem egy mozgatható táblát, és a peremére felír­tam a gyerekek nevét. Már le sem kellett törölnöm azoknak a nevét, akiknek huzamosabbá vált a hiány­zása. A gyerekek kérés nélkül megtették helyettem. Megértették az etikettet, amit nekem még tanulnom kellett.

Mégis került idő, hogy az orvos lépéseket tehessen. Becsúsztatott az ajtóm alá egy cédulát, hogy április első hetében álljak készen. Hacsak nem üt be valami nagyobb válság, akkor el tud szakadni néhány napra.

Megyünk Huntsville-be.Huntsville-be menni — a titkos kódunk a házasodásra. Elkezdődött a nap, amelyre, azt hiszem, örök életemben emlékezni fogok. Kitisztíttattam a zöld kreppruhámat, és gondosan begöngyöltem az utazótáskámba. A nagy­anyámtól megtanultam a szoros göngyölés fortélyát, ami gyűrődés ellen sokkal hatékonyabb a hajtogatásnál. Azt hiszem, majd egy női mosdóban kell átöltöznöm. Figyelem, nincsenek-e korai vadvirágok az út mentén, hogy szedhessek egy csokorra valót. Vajon beleegyezik, hogy csokrom legyen? De még a mocsári gólyahírhez is korán van. Az üresen kanyargó út mentén semmi nem látszik, csak karcsú fekete fenyők, a terjeszkedő boróka szigetei meg mocsarak. És az útba belevág egy kaotikus sziklatömb, amelynek az anyagát már jól ismerem — a vas vérfoltjai és a gránit lejtős rétegei.

Szól az autórádió, diadalmas zenét sugároznak, mert a szövetségesek egyre közelebb érnek Berlinhez. Az

60

orvos — Alister — azt mondja, késlekednek, hogy az oro­szok érjenek oda először. Azt mondja, ezt meg fogják bánni.

Most, hogy eljöttünk Amundsenből, úgy tapasztalom, hívhatom Alisternek. Ennél hosszabb utat soha nem tet­tünk meg együtt, és engem izgat, hogy mennyire nem vesz rólam tudomást férfiként — bár most már tudom, hogy ez gyorsan átcsap az ellenkezőjébe —, és az is, hogy milyen hanyag eleganciával vezet. Izgatónak találom, hogy sebész, bár ezt soha nem vallanám be. Azt hiszem, bármilyen mocsárban vagy sáros gödörben le tudnék előtte heverni, vagy hagyni, hogy a gerincem bármilyen sziklafalnak nyomódjon, ha álló helyzethez lenne kedve. Azt is tudom, hogy ezeket az érzéseimet meg kell tarta­nom magamnak.

A tudatommal a jövő felé fordulok. Amint beérünk Huntsville-be, gondolom, találunk egy lelkészt, és meg­állunk egymás mellett valami szalonban, amely a nagy­szüleim modern előkelőségére fog emlékeztetni, olyan szalonokra, amilyeneket egész életemben ismertem. Eszembe jutnak azok az alkalmak, amikor a nagyapámat kérték fel, hogy összeadja az ifjú párt, még a vissza­vonulása után is. A nagyanyám eldörzsölne egy kis pi­rosítót az arcán, elővenné a sötétkék csipke kosztüm­kabátját, amiben tanúskodni szokott.

De felfedezem, hogy a házasodásnak vannak más módjai is, és a vőlegényemnek más averziói, amelyeket eddig nem értettem. Nem tud mit kezdeni egy lelkésszel. Huntsville-ben a városházán kitöltünk valami papírt, esküvel állítjuk, hogy nőtlenek, illetve hajadonok va­gyunk, és időpontot kérünk, hogy egy békebíró még aznap összeadjon bennünket.

61

Ebédidő. Alister megáll egy étterem előtt, amely az amundseni kávéháznak lehetne édes unokatestvére.

—Ez megfelel?De mikor rám néz, meggondolja magát.—Nem? — kérdi. — Rendben.Végül egy előkelő ház jéghideg utcai szobájában ebé­

delünk, ahol csirkeételeket szolgálnak fel. A tányérok jéghidegek, más vendég nincs, se zene a rádióból, csak az evőeszközeink koccanása, ahogy próbáljuk az inas csir­két szétdarabolni. Biztos vagyok benne, most arra gon­dol, hogy jobban jártunk volna azzal az étteremmel, amit ő javasolt.

Ettől függetlenül veszem a bátorságot, és megkérdem, hol a női mosdó, és ott, az utcai szobáénál sokkal barát­ságtalanabb hidegben kirázom a zöld ruhát, és fölveszem, újrarúzsozom a számat és megigazítom a hajamat.

Mikor kijövök, Alister föláll, hogy köszöntsön, mo­solyog, megszorítja a kezem, és azt mondja, csinos va­gyok.

Merev háttal, kézen fogva megyünk vissza a kocsihoz. Kinyitja nekem az ajtót, megkerüli a kocsit, beül, kénye­lembe helyezi magát, elfordítja a slusszkulcsot, aztán még­is kihúzza.

A kocsi egy vaskereskedés előtt parkol. Féláron kí­nálják a hólapátokat. Az ablakban még kint a hirdetés, hogy korcsolyacsiszolást is vállalnak.

Az utca túloldalán egy olajossárgára festett faház. Az aj­tó előtti lépcsők nem biztonságosak, ezért x alakban át­szögeltek rajtuk két deszkát.

Az Alister kocsija előtt parkoló teherautó még háború előtti modell, felhágóval és rozsdaszegéllyel. A vaskeres­kedésből kijön egy munkaruhás férfi, és beül. A motor

62

köhög, aztán a teherautó egy helyben rázkódik és ugrál, végül elhajt. Most egy furgon érkezik, rajta a kereskedés neve, és megpróbál az üres helyre leparkolni. De nincs elég hely. A sofőr kiszáll, odajön, bekopog Alister abla­kán. Alister meg van lepve — ha nem beszélt volna előtte olyan komolyan, maga is észrevette volna, mi a gond. Letekeri az ablakot, és a férfi megkérdi, azért állunk-e itt, mert vásárolni akarunk a boltban. Ha nem, el tud­nánk-e esetleg állni?

—Már indulunk is — mondja Alister, az a férfi, aki mellettem ül, és el akart venni, de már nem akar. — Már indulunk is.

Mi. Így értette, mi. Egy pillanatig ebbe kapaszkodom. Aztán arra gondolok, most utoljára. Utoljára ért bele en­gem ebbe a „mi”-be.

Nem a „mi” számít, nem ez árulja el az igazságot. Hanem Alister „férfiak egymás közt” hangja, ahogy a sofőrrel beszél, a higgadt, világos szabadkozása. Azt kívánom, bár visszatérnénk ahhoz, amit előtte mondott, mikor észre sem vette a parkolni készülő furgont. Amit akkor mondott, rettenetes volt, de ahogy a kormányt szorította, a szorításban és a szórakozottságában meg a hangjában fájdalom bujkált. Mindegy, mit mondott és hogy értette, de akkor még ugyanolyan mélyről beszélt, mint ahonnan akkor, mikor az ágyában feküdtem. De miután egy másik férfihoz szólt, a hangja megváltozott. Feltekeri az ablakot, a kocsinak szenteli a figyelmét, hogy kitolasson a szűk helyről, és úgy irányítsa, hogy ne érjen a furgonhoz.

És egy pillanat múlva már annak is örülnék, ha ide visszatérhetnék, mikor a nyakát tekergette, hogy a háta mögé lásson. Még mindig jobb, mint így végigvezetni

63

— mivel most már vezet — Huntsville főutcáján, mintha már nem lenne mit mondani, sem intézni.

Képtelen vagyok rá, ezt mondta.Azt mondta, nem tudja végigcsinálni.Nem tudja megmagyarázni, miért.Csak hogy tévedés.Azt hiszem, soha többé nem fogok tudni úgy nézni

egy kanyargós S-re, amilyen a KorcSolyacSiSzoláS táb­lán volt, hogy ne hallanám a hangját. Se x alakban össze­szögelt durva deszkákra, amilyenek a túloldali sárga ház lépcsőjén álltak keresztben.

—Most kiviszlek az állomásra. Megveszem a jegyedet Torontóig. Szinte biztos vagyok benne, hogy késő dél­után van vonat Torontóba. Majd kitalálok valami hihető mesét, és keresek valakit, aki összecsomagolja a holmi­dat. Meg kell adnod a torontói címedet, nem hiszem, hogy megőriztem. Ja, és írok ajánlást. Jól végezted a munkádat. Amúgy sem maradhattál volna a félév végéig: nem mondtam neked, de a gyerekeket máshová viszik. Mindenféle változás várható.

Új tónusa van a hangjának, szinte hetyke. A meg­könnyebbülés vásári komédiás tónusa. Próbálja vissza­fogni, nem kiengedni a megkönnyebbülést, amíg még mellette vagyok.

Nézem az utcákat. Mintha a vesztőhelyre vinnének. Még nem. Még egy darabig nem. Még nem utoljára hal­lom a hangját. Még nem.

Nem kell tudakolnia az útirányt. Hangosan tűnődöm, más lányokat is feltett-e már a vonatra.

—Ne légy ilyen — mondja.Minden kanyar lefűrészel valamit abból, ami az éle­

temből maradt.

64

Ötkor indul vonat Torontóba. Alister azt mondta, várjak a kocsiban, amíg ő bemegy megnézni. Kezében a jegy, és mintha könnyedébben lépkedne. Nyilván neki is feltűnik, mert ahogy közelít a kocsihoz, komótosabbra veszi a lépteit.

—Jó meleg van odabent. Van külön női váróterem. Kinyitja az ajtómat.—Vagy szeretnéd, ha megvárnám, és kikísérnélek?

Talán valahol ehetnénk valami rendes ételt. Az az ebéd rémes volt.

Ettől végre összeszedem magam. Kiszállok, elindulok az épület felé. Megmutatja a női várótermet. Felhúzza a fél szemöldökét, és még egyszer utoljára megpróbál tréfálni.

—Egy nap talán úgy érzed, ez volt életed legszeren­csésebb napja.

A női váróteremben kiválasztok egy padot, amelyik az állomás bejáratára néz. Hogy lássam, ha visszajönne. Azt mondja majd, hogy vicc volt. Próbatétel, mint egy kö­zépkori drámában.

Vagy meggondolja magát. Ahogy az országúton hajt, és látja a sápadt tavaszi napsütést a sziklákon, amit az előbb még együtt figyeltünk. Felismeri, hogy tévedett, azon nyomban megfordul, és gyorsan visszahajt.

Még legalább egy óra, míg befut az állomásra a to­rontói vonat, de mintha semmi volna. És még mindig a képzelet rohamozza az agyam. Úgy szállok fel, mintha béklyó húzná a lábam. Az arcomat az ablakhoz prése­lem, hogy lássam a peront, miközben megszólal az indí­tósíp. Még most sem lenne késő leugrani a vonatról. Leugrani, és az állomáson át kirohanni az utcára, ahol

65

épp most parkol le, és rohan fel a lépcsőn, arra gondol, még most sincs késő, jaj, ne legyen késő.

Én meg rohanok felé, mert most sincs késő.És mi ez a felhajtás, kiáltozás, ordibálás, nem egy,

hanem egy falka késésben lévő utas dönget végig az ülé­sek közt. Gimnazista lányok sportruhában, gúnyolódnak a felforduláson, amit ők okoztak. A kalauz méltatlan­kodik, sietve tereli őket a helyükre.

Az egyikük, talán épp a leghangosabb, Mary.Elfordítom a fejem, nem nézek feléjük többet.De már jön is, kiáltja a nevem, és tudni akarja, hol

voltam.Egy barátomat látogattam meg, mondom.Lezuttyan mellém, és elmeséli, hogy kosárlabdameccsük

volt, Huntsville ellen játszottak. Fényes siker. Vesz­tettek.

—Vesztettünk, nem igaz? — kiáltja láthatóan boldogan, és a többiek nyögnek és vihognak.

Elmondja az eredményt is, tényleg elég gyalázatos.—És milyen szépen kiöltözött — mondja.De nem nagyon izgatja, különösebb érdeklődés nél­

kül fogadja a magyarázatomat.Azt is alig észleli, amikor mondom, hogy Torontóba

utazom, meglátogatom a nagyszüleimet. Csak annyit jegyez meg, hogy nyilván nagyon öregek már. Alisterről egy szót sem. Még rosszat sem. Nyilván nem felejtette el. Csak feltakarította a terepet, és eltette egy szekrénybe a korábbi énjeivel együtt. Vagy csakugyan olyan alkat, aki felülemelkedik a megaláztatáson.

Ma már hálás vagyok neki, ha akkor képtelen is let­tem volna ilyesmit érezni. Ha teljesen magamra mara­dok, mit csináltam volna, amikor Amundsenbe érünk?

66

Micsoda jelenet lett volna fölpattanni, leszállni, elrohanni a lakására, és követelni, hogy megtudhassam, miért? Micsoda örökös szégyen lett volna. Így az ottani meg­álláskor a lányoknak alig maradt idejük összeszedelőz­ködni, az ablakot ütögették, hogy riasszák azokat, akik kijöttek eléjük, miközben a kalauz közölte velük, hogy ha nem sietnek, utazhatnak Torontóba.

Évekig reméltem, hogy összefutunk valahol. Torontó­ban éltem, ott élek ma is. Valahogy úgy éreztem, végül mindenki Torontóban köt ki, legalábbis az élete egy bizonyos szakaszában. Ami persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy össze is futnánk, már ha egyáltalán akarnánk.

Végül mégis megtörtént. Egy zsúfolt utcán, ahol az ember nem is lassít. Ellenkező irányba tartottunk. Egy­másra bámultunk, ugyanakkor, idő rongálta arcunkon a csupasz döbbenet.

Odakiáltott: — Hogy vagy? — Én meg vissza: — Jól. — Aztán még hozzátettem: — Boldog vagyok.

Ebben a pillanatban ez csak nagy vonalakban volt igaz. Valami elhúzódó vitánk volt a férjemmel, hogy ki kell-e fizetnünk egy adósságot, amit az egyik gyerekünk halmozott fel. Aznap délután kiállításra mentem egy ga­lériába, hogy jobb lelkiállapotba kerüljek.

Még egyszer utánam kiáltott:—Az jó.Még most is úgy látszott, hogy ki tudnánk keveredni

ebből a tömegből, egy perc, és együtt lennénk. De majd­nem ilyen biztos volt az is, hogy folytatjuk az utunkat, ki-ki a magáét. És így is lett. Semmi elfojtott kiáltás, semmi tenyér a vállamon, mikor átértem a járdára. Csak az a felvillanás, amit egy pillanatra láttam, mikor az egyik

67

szeme tágabbra nyílt. A bal szeme, mindig a bal, ahogy emlékeztem is. És mindig olyan furcsa, éber és tűnődő volt, mintha valami képtelenség történt volna, amitől nevetnie kell.

Én a magam részéről szinte ugyanazt éreztem, mint amikor elhagytam Amundsent, és vitt tovább a vonat kábán és értetlenül.

A szerelemben igazán semmi nem változik.

Elhagyni Maverley-t

Régen, amikor minden városban volt filmszínház, volt ebben a városban, Maverley-ben is, és Capitalnak hívták, ahogy már az efféle mozikat szokták. A tulajdonos és a mozigépész Morgan Holly volt egy személyben. Nem szeretett a nézőkkel foglalkozni — szívesebben ült eme­leti kamrájában, és kezelte a vásznon folyó történetet — úgyhogy természetesen bosszankodott, amikor a jegy­szedő lány közölte vele, hogy ki kell lépnie, mert gye­reket vár. Morgan éppenséggel számíthatott volna erre, hiszen a lány fél éve férjnél volt már, és akkoriban egy nőnek el kellett tűnnie a nyilvánosság elől, ha már kez­dett látszani az állapota — de Morgan annyira gyűlölte a változást, és az elképzelést, hogy az embereknek magán­életük is van, hogy meglepődött.

Szerencsére az illető ajánlott valakit, aki helyettesít­hetné. Egy lány az utcájukból említette, hogy szeretne esti munkát vállalni. Nappal nem dolgozhat, mert az

69

anyjának kell segítenie a kisebb testvérekre vigyázni. Elég ügyes, igaz, hogy egy kicsit félénk.

Morgan azt mondta, rendben — nem azért vesz föl jegyszedőt, hogy a nézőkkel pletykálkodjon.

Úgyhogy eljött a lány. Leah-nak hívták, és Morgan első és utolsó kérdése az volt, milyen név ez. Leah azt mondta, bibliai. Morgan észrevette, hogy a lány nincs kifestve, és a haját előnytelenül szorosan hátrasimítva, hullámcsattal leszorítva hordja. Egy pillanatra aggódott, hogy tényleg megvan-e tizenhat éves, és törvényesen munkába állhat-e, de jobban szemügyre véve úgy látta, valószínűleg igen. Közölte vele, hogy hétköznap estén­ként egy előadás van, ami nyolc órakor kezdődik, szombat este meg kettő, héttől. Zárás után az ő dolga megszámolni a bevételt és elzárni a pénzt.

Csak egy gond volt. Leah azt mondta, hétköznap haza tud menni egyedül is, de szombat este nem engedik meg, mert az apja nem tud érte jönni, mivel ő is éjszaka dol­gozik a malomban.

Morgan azt mondta, nem tudja, mitől lehet félni egy ilyen helyen, és kis híján közölte vele, hogy felejtse el, mikor eszébe jutott az éjjeli rendőrjárőr, aki gyakran sza­kítja meg a köreit, hogy egy kicsit belenézzen a filmekbe. Talán meg lehetne kérni, hogy kísérje haza Leah-t.

A lány azt mondta, megkérdezi az apját.Az apja ebbe beleegyezett, más dolgok felől viszont

meg kellett nyugtatni. Leah nem nézheti a filmet és nem hallgathatja a párbeszédeket. Tiltja a vallásuk. Morgan azt felelte, nem azért alkalmaz jegyszedőt, hogy ingyen nézegesse a műsort. Ami meg a párbeszédeket illeti, azt hazudta, hogy a filmszínház hangszigetelve van.

70

Ray Elliot, az éjszakai járőr azért vállalta el ezt az állást, hogy legalább a nap egy részében segíthessen a feleségé­nek. Neki elég úgy öt óra alvás délelőtt, aztán egy késő délutáni szunyókálás. A szunyókálás gyakran meghiúsult, hol valami házimunka miatt, amit muszáj volt elvégezni, hol meg azért, mert a feleségével — akit Isabelnek hívtak — beszélgetni kezdtek. Gyerekük nem volt, és bármikor bármiről tudtak beszélgetni. Ray szállította a városi híreket, amelyek Isabelt gyakran megnevettették, ő meg cserébe beszámolt a könyvekről, amelyeket olvasott.

Ray azonnal bevonult, amint betöltötte a tizennyolcat. A légierőt választotta, mert mint mondták, a legtöbb ka­landot és a leggyorsabb halált ígérte. Felső toronylövész lett — Isabel soha nem tudta igazán értelmezni ezt a be­osztást —, és életben maradt. Valamivel a háború vége előtt áthelyezték, és néhány héten belül a gépet, amin addig repült, lelőtték, a társai pedig mind odavesztek. Ray azzal a homályos gondolattal szerelt le, hogy ha már ilyen meg­magyarázhatatlanul életben maradt, valami értelmeset kell kezdenie az életével, bár sejtelme sem volt, hogy mit.

Először is be kellett fejeznie a gimnáziumot. Abban a városban, ahol felnőtt, külön iskolát hoztak létre a veterá­noknak, akik remélték, hogy a hálás polgárok segítségével egyetemre is mehetnek. Az angol nyelvet és irodalmat Isabel tanította. Harmincéves, férjes asszony. A férje is veterán volt, jóval magasabb rangú, mint a diákjai. Isabel úgy tervezte, hogy lehúzza ezt az egy évet, színtiszta pat­riotizmusból, aztán abbahagyja, és családot alapít. Ezt őszintén elmondta a diákjainak is, akik hallótávolságon kívül megjegyezték, egyesek milyen szerencsések.

Ray nem szívesen hallgatta az efféle beszédet, már csak azért sem, mert beleszeretett Isabelbe. És Isabel is

71

őbelé, ami még hihetetlenebb volt. Rajtuk kívül min­denki abszurdnak is találta. Jött a válás — botrány Isabel jó összeköttetésekkel rendelkező családjának, és sokk a férjének, aki gyerekkoruk óta arra készült, hogy elve­gye. Ray helyzete egyszerűbb volt, mint Isabelé, mivel alig volt néven nevezhető családja, és ezek is közölték, hogy szerintük ők úgysem lesznek neki elég jók most, hogy ennyire felvitte az isten a dolgát, de a jövőben biz­tosan nem állnak az útjába. Ha bármiféle tiltakozásra vagy megnyugtatásra számítottak válaszul, nem kapták meg. Neki úgy is jó, Ray nagyjából ennyit mondott. Ideje újrakezdeni. Isabel azt mondta, folytatja a tanítást, amíg Ray le nem diplomázik, és meg nem áll a lábán, bármi legyen is, amibe fog.

De a tervet meg kellett változtatni. Isabel nem volt jól. Először azt hitték, az idegei. A felfordulás. A hülye felhajtás.

Aztán jöttek a fájdalmak. Fájt, amikor mélyet lélegzett. Fájt a bal válla, a szegycsontja alatt. Nem törődött vele. Tré­fált, hogy Isten így bünteti a szerelmi kalandjáért, és hozzá­tette, csak az idejét vesztegeti, mert ő úgysem hisz benne.

Valami szívburokgyulladás névre hallgató baj volt. Komoly baj, amit Isabel vészesen elhanyagolt. Nem gyó­gyítható, de lehet vele élni, ha nehezen is. De többé nem taníthat. Minden fertőzés veszélyforrás, és hol burjánzik annyira a fertőzés, mint egy tanteremben? Most már Raynek kellett támogatnia, munkába állt ebben a Maver­ley nevű kisvárosban, a Grey-Bruce választókerületi határ túloldalán. Ray nem bánta a munkát, Isabel meg, egy idő után, nem bánta a részleges elszigeteltséget.

Egyetlen dologról nem beszéltek. Egyikük sem tudta, nem sajnálja-e a másik, hogy nem lehet gyerekük. Ray­ben felmerült, hogy talán ez a csalódás okozhatja, hogy

72

Isabel olyan kíváncsi a lányra, akit szombat esténként haza kell kísérnie.

—Ez szánalmas — mondta Isabel, amikor értesült a film­nézési tilalomról, és mikor Ray elmesélte, hogy a lány nem járhatott gimnáziumba, mert otthon kell segítenie, az még jobban felzaklatta.

—És azt mondod, intelligens.Ray nem emlékezett, hogy mondott volna ilyesmit.

Annyit mondott, hogy a lány furán félszeg, úgyhogy ha­zafelé törheti az agyát, milyen témát vessen fel. Ami az eszébe jutott, annak egy része szóba se jöhet. Például: Mi a kedvenc tantárgya? Ennek múlt időbe kellene kerül­nie, és most már különben sem érdekes, szeretett-e bármit. Vagy: Mit szeretne csinálni, ha felnő? De már felnőtt, minden tekintetben, és a munkáját is kiszabták, ha tetszik neki, ha nem. Meg hogy szereti-e ezt a várost, és hiány­zik-e az, ahol korábban éltek. Csupa értelmetlen kérdés. És azt is végigvették, minden részletezés nélkül, hogy hány évesek a kisebb testvérei. Mikor Ray kutyáról vagy macs­káról érdeklődött, Leah azt felelte, egyik sincs.

Végül azonban ő maga kérdezett valamit. Megkér­dezte, min nevettek az emberek aznap este a moziban.

Ray úgy gondolta, nem szükséges figyelmeztetnie Leah-t, hogy elvileg nem hallhatott semmit. De nem emlékezett, mi volt olyan vicces. Végül azt mondta, nyilván valami hülyeség — sosem lehet tudni, min nevet a közönség. Azt mondta, ő nem nagyon mélyed el a fil­mekben, mivel szokás szerint csak részleteket lát belőlük. A cselekményt általában nem követi.

—Cselekményt — mondta Leah.Raynek el kellett magyaráznia, mit jelent ez, hogy a

filmek tulajdonképpen történetek. És attól fogva nem

73

akadozott a társalgás. Raynek sem kellett figyelmeztet­nie Leah-t, hogy nem lenne bölcs dolog ebből otthon bármit elmesélni. A lány értette. Arra kérte Rayt, hogy ne egyes történeteket meséljen el — amire amúgy sem lett volna képes —, hanem magyarázza el, hogy a törté­netek gyakran csalókról és ártatlan emberekről szólnak, és a csalók az elején, amíg elkövetik a bűnt, általában elég jól boldogulnak, becsapnak másokat, miközben egy-egy mulatóban énekelnek (ami olyasmi, mint a bálterem), vagy néha, isten tudja, miért, a hegytetőn énekelnek vagy valami más lehetetlen természetbeli környezetben, csak hogy elnyújtsák a cselekményt. És a filmek néha színesek. Csodálatos kosztümök is vannak, mikor a film a múltban játszódik. Kosztümös színészek csapnak nagy felhajtást, öldösik egymást. A hölgyek arcán glicerin könnycseppek gurulnak végig. Vadállatokat hoznak, valószínűleg az állatkertből, és hergelik őket, hogy ré­misztően viselkedjenek. Amint a kamera elfordul, a kü­lönféle módokon meggyilkolt emberek azonnal fölkel­nek. Élnek és virulnak, noha az ember látta, mikor le­lőtték őket, vagy begurult a fejük a hóhér tőkéjéről egy kosárba.

—Ezzel azért vigyázz — mondta Isabel. — Még rém­álmai lesznek.

Ray azt felelte, Isabel meg lenne lepve. És a lány csak­ugyan azt a benyomást keltette, hogy felfogja a dolgokat, és nem retten meg, nem jön zavarba. Például sosem kérdezi meg, mi az a hóhértőke, és a guruló fejeken se csodálkozik. Van benne valami, mesélte Ray Isabelnek, valami, ami szinte beszippant mindent, amit az ember mond neki, nem egyszerűen csak borzongani vagy kö­dösíteni akar. Mintha valahogy kezdene leválni a

74

családjáról, vélte Ray. Nem mintha megvetné vagy nem szeretné őket. Csak kőkeményen gondolkodik.

De aztán azt mondta: ettől csak még jobban sajnálja. —Nincs sok kilátása, se így, se úgy.—Hát, el is lophatnánk — mondta Isabel.De Ray figyelmeztette. Vegye komolyan.—Eszedbe ne jusson ilyesmi.

Valamivel karácsony előtt (bár a hideg még nem állt be), a hét közepén egy éjjel, éjfél körül Morgan jelent meg a rendőrőrsön, és közölte, hogy Leah eltűnt.

Eladta a jegyeket, mint mindig, bezárta az ablakot, és a pénzt eltette oda, ahova kell, aztán hazaindult, leg­alábbis ő így tudta. Morgan épp zárt, amikor a filmnek vége lett, de mikor kilépett jött egy ilyen ismeretlen nő, és azt kérdezte, hova lett Leah. Az anyja volt — Leah anyja. Az apa még a malomban dolgozott, úgyhogy Morgan fölvetette, talán a lány a fejébe vette, hogy meg­látogatja. Az anya mintha nem is értette volna, hogy mit beszél, úgyhogy Morgan azt mondta, elmehetnének a malomhoz, és megnézhetnék, nincs-e ott a lány, mire ő — az anya — sírva könyörgött, hogy eszébe ne jusson. Úgyhogy Morgan hazavitte, és közben arra gondolt, a lány talán már elő is került, de sajnos nem, és akkor arra gondolt, hogy jobb lesz tájékoztatni Rayt.

Nem vágyott rá, hogy neki kelljen közölnie a hírt az apával.

Ray azt mondta, azonnal oda kell menniük a malom­hoz — bármilyen halvány az esély, hogy ott van a lány. De persze mikor megtalálták az apát, kiderült, hogy egyáltalán nem látta, ráadásul feldühödött, hogy a felesége csak úgy el­jött otthonról, mikor nem volt engedélye elhagyni a házat.

75

Ray Leah barátairól kérdezősködött, de nem lepődött meg, hogy egy sincs neki. Aztán hazaküldte Morgant, ő meg elment a házhoz, ahol az anya nagyjából ugyan­abban az állapotban fogadta, ahogy Morgan leírta. A gye­rekek még ébren voltak, legalábbis némelyik, de ők is szótlannak mutatkoztak. Reszkettek, ijedtükben, vagy attól a rossz érzéstől, hogy egy idegen jár náluk, vagy a hidegtől, ami Ray érzése szerint határozottan erősödött, még odabent is. Az apának talán a fűtéssel kapcsolatban is voltak előírásai.

Leah télikabátban ment el — ennyit sikerült Raynek kiszednie belőlük. Ismerte a bő, barna kockás ruhadara­bot, és arra gondolt, egy darabig legalább melegen tartja a lányt. De azóta, hogy Morgan beállított, egyre komo­lyabban havazott.

A műszak végén Ray hazament, és beszámolt Isabel­nek a történtekről. Aztán újra elindult, és Isabel meg se próbálta tartóztatni.

Egy óra múlva visszajött, de eredménytelenül, és azzal a hírrel, hogy az utakat valószínűleg lezárják az első igazán komoly téli hóvihar miatt.

Reggelre csakugyan így is lett: a várost abban az évben először lezárták, egyedül a főutat próbálták járhatóan tar­tani a hóekék. Szinte minden bolt bezárt, és a városnak azon a részén, ahol Leah családja lakott, elment az áram, és semmit nem lehetett tenni, mert a szél úgy csavarta és hajlította a fákat, mintha az utcát akarnák söpörni.

A nappalos járőrnek eszébe jutott valami, ami Raynek nem. Az egyesült egyház tagja volt, és értesült róla — illet­ve a felesége —, hogy Leah minden héten vasal a lelkész feleségénél. Elmentek Rayjel a lelkészlakba, hátha valaki

76

tud valamit, ami megmagyarázhatná a lány eltűnését, de nem sokra jutottak, a nyom még reménytelenebb volt, mint azelőtt.

Rayt egy kicsit meglepte, hogy a lány másik munkát vállalt, és nem is említette. Bár a filmszínházhoz képest ez aligha lehetett igazi betörés a nagyvilágba.

Délután próbált aludni, és sikerült is vagy egy órát. Isabel igyekezett beszélgetni vele, de mindig elakadtak. Ray gondolatai a lelkésznél tett látogatás körül keringtek, hogy a feleség segítőkész volt, és aggodalmaskodott, a férfi viszont nem egészen úgy viselkedett, ahogy az ember egy lelkésztől várná. Türelmetlenül nyitott ajtót, mintha a beszéde írásában vagy valami hasonlóban zavarták volna meg. Szólt a feleségének, és mikor az asszony bejött, neki kellett emlékeztetnie, ki is a lány. Tudod, az a lány, aki vasalni jár ide. Leah. Aztán a lelkész azt mondta, reméli, hamarosan kapnak róla hírt, és közben próbálta becsukni a széllel szemben az ajtót.

—Miért, mit csináljon? — kérdezte Isabel. — Imád­kozzon?

Ray úgy gondolta, az sem ártott volna.—Az csak mindenkit zavarba hoz, és rávilágít, milyen

hiábavaló az egész — felelte Isabel.Aztán hozzátette, nyilván nagyon modern lelkész,

és inkább a szimbolikus dolgok foglalkoztatják.A keresést az időjárási viszontagságok ellenére muszáj

volt elkezdeni. Hátsó pajtákat meg régi lóistállókat kel­lett kifeszegetni és átkutatni, hátha ott húzódott meg a lány. De semmire nem derült fény. A helyi rádióadót is riasztották, és kiadták a körözést.

Ha Leah stoppolt, gondolta Ray, akkor talán még a vi­har előtt felvették, ami jelenthet jót is és rosszat is.

77

A rádióban úgy mondták, hogy Leah az átlagnál egy ki­csit alacsonyabb. Ray inkább azt mondta volna, egy kicsit magasabb, és hogy egyenes középbarna haja van. Ő inkább úgy mondta volna, hogy nagyon sötét barna, szinte fekete.

Leah apja nem vett részt a keresésben, sem a testvérek. Persze a fiúk kisebbek voltak, és amúgy sem hagyták volna el a házat az apjuk engedélye nélkül. Mikor Ray elgyalogolt hozzájuk, és eljutott az ajtóig, alig akarták kinyitni, és az apa nem kertelt sokat, hanem rögtön közölte, hogy a lány nyilván megszökött. A büntetése immár Isten kezében van, neki semmi köze hozzá. Rayt nem tessékelték beljebb, hogy jöjjön, és olvadjon ki. Talán most sem fűtöttek.

A vihar másnap dél körülre csendesült. Előjöttek a hóekék, és megtisztították a város utcáit. Az országutat a megyei ekék vették kezelésbe. A vezetőknek kiadták, hogy tartsák nyitva a szemüket, nem látnak-e a hófúvás­ban egy megfagyott tetemet.

Az utána következő nap átjutott a postai teherautó, és hozott egy levelet. Nem Leah családjának címezték, hanem a lelkésznek és a feleségének. Leah írta, beszá­molt róla, hogy férjhez ment. A vőlegény a lelkész fia volt, aki egy dzsessz-zenekarban szaxofonozott. Ő annyit írt a lap aljára, hogy: „Micsoda meglepetés.” Legalábbis így mesélték, bár Isabel eltűnődött, honnan tudhatja ezt bárki, hacsak nem gőzölik fel a postán a borítékokat.

Gyerekkorában a szaxofonos nem élt a városban. Az apja máshol szolgált. Azóta is csak nagy ritkán járt haza. A legtöbben le se tudták volna írni a külsejét. Templomba nem járt. Néhány éve hazahozott egy nőt. Csupa smink és elegancia. Azt beszélték, hogy a felesége, de a jelek szerint mégsem.

78

Milyen gyakran fordulhatott elő, hogy a lány épp a lelkészéknél vasalt, amikor a szaxofonos is ott volt? Valaki ezt is kiszámolta. Úgy tűnt, egyszer. Legalábbis Ray így hal­lotta az őrsön, ahol a pletyka úgy virágzik, mint a nők közt.

Isabelnek nagyon tetszett a történet. Úgy vélte, a szö­kevények nem tehetnek semmiről. Végül is nem ők ren­delték a hóvihart.

Kiderült, hogy futólag ő maga is ismerte a szaxofo­nost. Egyszer összefutott vele a postán, mikor a fiatalem­ber a városban járt, és Isabel épp elég jó állapotban volt ahhoz, hogy kimozduljon. Egy lemezt rendelt, de nem érkezett meg. A srác megkérdezte, milyen lemez, ő meg­mondta. Amire most már nem is emlékszik. Akkor a fiú elmesélte, ő milyen másik zenei irányzathoz tartozik. Valami miatt Isabel biztosra vette, hogy nem idevalósi. Az az odahajlás, az az erős Juicy Fruit-rágóillat. Nem ő hozta szóba a lelkészlakot, valaki más avatta be Isabelt, miután a fiú elköszönt, és sok szerencsét kívánt.

Épp csak kicsit flörtölt, mint aki biztos a sikerében. Né­hány semmitmondó szó, hogy Isabel engedje meg neki, hogy eljöjjön, és meghallgassa a lemezt, ha egyáltalán megérkezik. Isabel remélte, hogy csak viccnek szánta.

Azzal cukkolta Rayt, hogy vajon a lánynak nem az adta-e az ötletet, amikor ő a filmeken keresztül beszá­molt neki a nagyvilágról.

Ray nem mutatta, és maga sem igen hitte el, mennyi­re megviselte, amíg azt hitte, hogy a lánynak nyoma veszett. És persze rettentően megkönnyebbült, amikor megtudta, mi történt.

De a lány így is eltűnt. Nem igazán meglepő módon, de eltűnt. Hülyeség, de Ray megbántódott. Legalább célozhatott volna rá, hogy van egy másik élete is.

79

Hamarosan a szülei is elhagyták a várost a többi gye­rekkel, és senki nem tudta, hová mentek.

Mikor a lelkész visszavonult, nem költöztek el a városból a feleségével.

Megtarthatták a házat is, amit még később is parókia­ként emlegettek, bár már nem volt az. Az új lelkész fia­tal feleségének nem tetszett benne valami, és az egyházi hivatal a helyrehozás helyett úgy döntött, inkább épít­tetnek egy újat, hogy ne panaszkodhasson többet. A régi parókiát aztán olcsón eladták a régi lelkésznek. Volt benne hely a zenész fiúnak meg a feleségének, mikor látogatóba érkeztek a gyerekeikkel.

Két gyerek volt, és amikor megszülettek, megjelent a nevük a lapban. Egy fiú meg egy lány. Időnként eljöttek látogatóba, általában csak Leah-val, az apjukat vagy a fel­lépései kötötték le, vagy valami más. Akkoriban sem Ray, sem Isabel nem futott velük össze.

Isabel jobban volt, szinte rendbe jött. Olyan jól fő­zött, hogy mindketten hízni kezdtek, fel is hagyott vele, vagy legalábbis igyekezett ritkábban ínyencségeket készí­teni. Néhány városi nővel összejártak híres könyvekről beszélgetni. Volt, aki nem fogta föl, miről lesz szó, és aztán kimaradt, de ettől eltekintve meglepő siker lett. Isabel nevetve mesélte, milyen felhajtás lenne a menny­ben, ha tudnák, hogy elbántak szegény jó Dantéval.

Aztán jött valami ájulás vagy majdnem ájulás, de Isabel nem ment orvoshoz, amíg Ray dühös nem lett, akkor azt állította, hogy Ray természete miatt lett beteg. Aztán bocsánatot kért, és kibékültek, de Isabel szívének állapota olyan sokat romlott, hogy fel kellett venniük egy asszonyt, egy úgynevezett háziápolót, hogy vigyázzon rá,

80

amikor Ray nem tud ott lenni. Szerencsére került egy kis pénz — Isabel örökölt, Ray meg egy kis emelést kapott —, Ray mégis úgy döntött, megtartja az éjszakai műszakot.

Egy nyári reggel, ahogy hazafelé ballagott, benézett a postára, hogy szétválogatták-e már a leveleket. Ilyenkorra néha már végeztek vele, néha nem. Ezen a reggelen nem.

És akkor a járdán a kora reggeli éles fényben ott jött vele szemben Leah. Egy sportkocsit tolt, benne egy kis­lányt, úgy két év körülit, aki a fém lábtartót rugdosta. A másik gyerek kicsit komolyabban vette a világot, és az anyja szoknyájába kapaszkodott. Illetve inkább narancs­sárga nadrág volt az. Leah valami fehér felsőt viselt hozzá, olyasmit, mint egy atlétatrikó. A haja fényesebb volt, mint régen, és a mosolya, amit Ray korábban tulajdonképpen soha nem látott, határozott boldogsággal sugárzott rá.

Akár Isabel egyik új barátnője is lehetett volna, hiszen általában vagy fiatalabbak voltak nála, vagy friss jövevé­nyek voltak a városban, bár akadt néhány idősebb hely­beli is, akik valaha visszafogottabbak voltak, de a fényes új korszak felrázta őket, elvetették az elméleteiket, meg­változtatták a beszédstílusukat, hogy a divatnak megfele­lően nyers és metsző legyen.

Ray csalódottan látta, hogy egyetlen új magazin sincs a postán. Nem mintha Isabelt mostanában különösebben érdekelnék. Valaha a magazinjainak élt, csupa komoly, gondolatébresztő kiadvány volt, de közöltek néhány szellemes karikatúrát is, amiket nagyon szeretett. Sőt még az ékszer- és szőrmereklámok is megnevettették, és Ray most is abban reménykedett, hogy felélénkítik. De leg­alább lesz miről mesélnie. Leah-ról.

Leah eddig nem ismert hangon üdvözölte, és úgy tett, mintha meglepődne, hogy Ray megismeri, mivel — mint

81

mondta — ő most már gyakorlatilag egy érett asszony. Bemutatta a kislányát, aki nem nézett föl, hanem elmé­lyülten rugdalt egy ritmust a fém lábtartón, meg a kisfiát, aki a távolba bámult, és dünnyögött. Leah ugratta, ami­ért nem engedi el a ruháját.

—Már átértünk az úton, cukorfalat.A fiút Davidnek hívták, a lányt Shelley-nek. Ray nem

emlékezett a nevükre a lapból. Úgy vélte, divatos nevek. Leah azt mondta, az anyósáékkal laknak.Nem náluk. Hanem velük. Ez csak később jutott Ray

eszébe, lehet, hogy nem is jelent semmit.—A postára indultunk.Ray elmondta, hogy onnan jön, de még nem szortí­

rozták a leveleket.—Hát az baj. Gondoltuk, talán jön egy levél a papá­

tól, igaz, David?A kisfiú újra belecsimpaszkodott Leah ruhájába.—Várjunk egy kicsit — mondta Leah. — Hátha szeren­

csénk lesz.Érződött, hogy nem akar igazán elköszönni Raytől,

és Raynek is nehezére esett, de nehéz volt bármi témát kiötölni.

—A patikába megyek — mondta.—Igen?—A feleségemnek kell kiváltanom egy receptet.—Jaj, remélem, nem beteg.Ray hirtelen úgy érezte, árulást követett el, és csak

kurtán felelte:—Nem. Semmi komoly.Leah most elnézett Ray válla fölött, és valaki másnak

köszönt ugyanazon a boldog hangon, ahogy az előbb neki.

82

Az egyesült egyház lelkésze volt, az új vagy viszony­lag új lelkész, akinek a felesége modern házat óhajtott.

Leah megkérdezte a két férfit, ismerik-e egymást, és ők azt felelték, igen. De olyan hangon, amiből kiderült, hogy nem túl jól, és talán még az is, hogy jól van ez így. Ray észrevette, hogy a férfi nem viseli a gallért.

—Eddig nem kellett szabálysértésért beidéznie — mondta a lelkész, talán arra gondolt, hogy lehetett volna viccesebb is.

Kezet rázott Rayjel.—Micsoda szerencse — mondta Leah. — Meg akartam

valamit kérdezni magától, erre most itt van.—Itt vagyok — felelte a lelkész.—A vasárnapi iskoláról van szó — mondta Leah. — Tű­

nődtem. Ez a két kisgyerek lassan felnő, és azon gondol­koztam, mikor kellene és hogyan szokás, meg ilyesmi.

—Hát igen — mondta a lelkész.Ray látta, hogy azok közé tartozik, akik nem szívesen

gyakorolják a lelkészkedést a külvilágban. Nem akarja, hogy azonnal emlékeztessék a hivatására, valahányszor kiteszi a lábát az utcára. De a lelkész, amennyire tudta, palástolta a kelletlenségét, valamennyire nyilván kom­penzálta az is, hogy egy ilyen lánnyal beszél, mint Leah.

—Majd beszéljünk róla — mondta. — Jelentkezzen be, amikor csak akar.

Ray közbeszólt, hogy mennie kell.—Jó, hogy összefutottunk — mondta Leah-nak, és bic­

centett a papnak.Két új információ birtokában indult tovább. Leah most

egy darabig a városban marad, ha egyszer a vasárnapi is­koláról érdeklődött. És nem vetette ki mindenestől a szer­vezetéből azt a sok vallást, amit a neveltetése beletáplált.

83

Ray alig várta, hogy újra találkozzanak, de nem úgy alakult.

Mikor hazaért, elmesélte Isabelnek, hogy a lány mennyi­re megváltozott, mire ő azt felelte:

—Az egész végül is elég közhelyesen hangzik.Kicsit bosszúsnak látszott, talán mert már várta Rayt

és a kávéját. A segítője kilencig nem jön, neki meg egy baleset óta, amikor leforrázta magát, tilos egyedül pró­bálkoznia.

Karácsonyig lejtmenet következett, sok ijedelemmel, és Ray szabadságot vett ki. Bementek a nagyvárosba, hogy felkeressenek bizonyos szakértőket. Isabelt azonnal föl­vették a kórházba, Ray pedig elfoglalhatta az egyik szo­bát, amit a vidéken élő hozzátartozóknak tartottak fenn. Hirtelen nem maradt más dolga, mint naponta hosszú órákra bemenni Isabelhez, és figyelni, hogyan reagál a különféle kezelésekre. Eleinte próbálta azzal elterelni a fi­gyelmét, hogy élénken beszél a múltról, vagy megosztja vele a kórházról és más betegekről tett megfigyeléseit. Szinte mindennap sétált valamerre, bármilyen idő volt is, és az élményeiről részletesen beszámolt Isabelnek. El­hozta az újságot, felolvasta a híreket. Végül Isabel azt mondta: — Annyira kedves tőled, drágám, de én ezen már túl vagyok.

—Hogyhogy túl? — tiltakozott Ray, de Isabel azt fe­lelte: — Ugyan már — és Ray azon kapta magát, hogy a kórházi könyvtár valamelyik kötetét olvassa magában. Isabel azt mondta: — Ne aggódj, ha lehunyom a szemem. Tudom, hogy ott vagy.

Nemrég átköltöztették az intenzív osztályról egy másik kórterembe, ahol négy nő feküdt többé-kevésbé

84

hasonló állapotban, bár az egyik időnként fellelkesült, és odakiáltotta Raynek:

—Kérek egy puszit.Aztán egy nap, mikor Ray bejött, egy másik nőt ta­

lált Isabel ágyán. Egy pillanatra azt hitte, meghalt, csak neki nem szóltak. Aztán a harsány beteg a sarokágyról felkiáltott:

—Az emeleten.És volt a hangjában valami vidám diadal.És csakugyan. Isabel aznap reggel nem ébredt fel,

ezért átvitték egy másik emeletre, ahol a jelek szerint azokat a betegeket tárolják, akiknek nincs esélyük a ja­vulásra — még annyi sem, mint az előző kórteremben —, de nem hajlandók meghalni.

—Akár haza is mehet — mondták Raynek.Közölték, hogy értesítik, ha változás történne.Ennek volt értelme. Először is a hozzátartozóknak

fenntartott szállóban már lejárt az ideje. És még inkább lejárt a Maverley rendőrségnél kivett szabadsága. Min­den jel arra mutatott, hogy a leghelyesebb visszamenni.

Ray ehelyett a városban maradt. Állást kapott a kór­házban, takarított, sikált, felmosott. Talált egy bútoro­zott lakást is a közelben, épp csak a legszükségeseb­bekkel.

Hazament, de csak rövid időre. Ahogy odaért, intéz­kedett a ház és minden benne lévő ingóság eladásáról. Megbízta az ingatlanosokat, és eljött, amint tudott, nem akart magyarázkodni. Nem is érdekelte semmi, ami ott történt. Az a sok év, amit a kisvárosban töltött, mindaz, amit tudott róla, hirtelen valahogy elillant.

Hallott valamit, mialatt ott járt, valami botrányról az egyesült egyház lelkészével kapcsolatban, aki próbálta

85

rávenni a feleségét, hogy váljon el tőle házasságtörés miatt. Egy felekezeti taggal házasságtörést elkövetni önmagában is épp elég baklövés, de a lelkész ahelyett, hogy az egészet, amennyire lehet, titkolná, és elsomfor­dálna, amíg nem rehabilitálják, vagy nem ítélik arra, hogy valami isten háta mögötti körzetben prédikáljon, úgy döntött, hogy a szószékről vállalja fel a dolgot. Nem érte be annyival, hogy töredelmesen bűnvallást tesz. Szín­játék volt az egész, közölte. Mikor az evangéliumot meg a tízparancsolatot a szájára vette, pedig nem teljesen hitt bennük, és különösen amikor a szerelemről és a szexről prédikált, meg a szokványos, félszeg és köntörfalazó tanácsait osztogatta, mind színjáték volt. De most már szabad ember, szabadon elmondhatja, milyen megkönnyeb­bülés a lelki élet mellett a testi életet is magasztalni. Az a nő, aki ezt tette érte, a jelek szerint nem volt más, mint Leah. A férje, a zenész, mesélték Raynek, valamivel korábban érte jött, de ő nem akart vele menni. A férj a lelkészt vádolta, de ő alkoholista volt — mármint a férj —, úgyhogy senki nem tudta, higgyen-e neki vagy sem. Az anyja viszont nyilván hitt, mert kirúgta Leah-t, és magánál tartotta a gyerekeket.

Ray a maga részéről úgy gondolta, az egész nem több, mint undorító pletyka. Házasságtörők meg alko­holisták meg botrányok — kinek van igaza és kinek nincs? Kit érdekel? Az a lány felnőttkorára ugyanúgy tetszeleg és alkudozik, mint a többi. Csak az időt vesz­tegetik, az, életüket vesztegetik mind, az a sok ember, aki a szenzációt hajszolja, és semmire nem figyel, ami számítana.

Persze mikor még beszélhetett Isabellel, minden más volt. Nem mintha Isabel válaszokat keresett volna,

86

inkább csak ráébresztette volna, hogy többről is szól egy dolog, mint amit ő észrevesz. És a végén nevetett volna.

Ray elég jól boldogult a munkával. Megkérdezték, nincs-e kedve belépni a bowlingcsapatba, de köszönettel visszautasította azzal, hogy nincs ideje. Tulajdonképpen rengeteg ideje volt, csak azt Isabellel kellett töltenie. Figyelni, változik-e valami, van-e valami magyarázat. Nem hagyni, hogy csak úgy elillanjon.

—Isabelnek hívják — figyelmeztette a nővéreket, mi­kor azt mondták: „Na, hölgyem” vagy „Jól van, asszo­nyom, akkor kezdjük”.

Aztán megszokta, hogy így beszélnek hozzá. Úgy­hogy mégis változott valami. Ha nem is Isabelben, hanem benne.

Egy jó darabig naponta bejárt hozzá.Aztán minden második nap. Aztán hetente kétszer.

Négy év. Arra gondolt, lassan rekordot döntenek. Meg­kérdezte Isabel ápolóit, így van-e, azt felelték: Hát igen. Egyre inkább. Általában mindig kitérő válaszokat adtak.

Ray már túl volt azon a gyötrő elképzelésén, hogy Isabel gondolkozik. Már nem várta, hogy kinyissa a sze­mét. Csak nem tudott elmenni, nem tudta magára hagyni.

Nagyon sovány nőből nem gyerekké, hanem ijesztő, rosszul összetákolt csontkollekcióvá változott, a mellkasa, mint egy madáré, bármely pillanatban meghalhatott a kihagyó lélegzetétől.

A kórházhoz tartozott néhány tágas helyiség, amiket rehabilitációra és tornára használtak. Ray általában csak üre­sen látta őket, mikor már minden eszközt elraktak, és le­oltották a lámpát. De egy este valamiért másmerre ment haza az épületek közt, és észrevett egy égve felejtett lámpát.

87

És mikor odament, hogy ellenőrizze, látta, hogy van még ott valaki. Egy nő. Szétterpesztett lábbal ült egy felfújt gimnasztikai labdán, csak pihent, vagy talán azt próbálta felidézni, hova is kéne mennie.

Leah volt. Ray először nem ismerte fel, de aztán ala­posabban megnézte, Leah. Ha látja, hogy ki az, talán nem ment volna be, de most már félúton volt a villany­kapcsoló felé. Leah észrevette.

Lecsúszott az ülésből. Valami rendeltetésszem sport­szerelésben volt, és elég rendesen meghízott.

—Gondoltam, hogy valamikor biztos összefutunk — mondta. - Hogy van Isabel?

Meglepő volt hirtelen hallani, hogy Isabelt a kereszt­nevén emlegeti, vagy hogy egyáltalán szóba hozza, mint­ha ismerné.

Ray röviden elmondta, hogy van. Most már nem is lehetett máshogy, csak röviden.

—Szokott beszélni hozzá? — kérdezte Leah.—Most már nem nagyon.—Hát, pedig kellene. Nem szabad feladni, hogy az

ember beszéljen hozzájuk.Miből gondolja, hogy mindenhez ennyire ért?—Meg se lepődik, hogy találkozunk, ugye? Biztos hal­

lotta — kérdezte Leah.Ray nem tudta, mit is feleljen erre.—Hát... — mondta.—Már egy jó ideje hallottam, hogy itt van, meg minden,

úgyhogy gondoltam, biztos tudja, hogy én is itt vagyok. Ray azt mondta, nem.—Rehabilitációval foglalkozom — mondta Leah. — Már­

mint rákos betegekkel. Ha elég jól vannak hozzá.Ray azt mondta, ez jól hangzik.

—Jó is. Mármint nekem is. Elég jól vagyok, de néha rám tör mindenféle. Úgy értem, különösen vacsoratájt. Olyankor kezd kicsit furcsa lenni minden.

Leah látta, hogy Ray nem tudja, miről beszél, és haj­landó volt — talán vágyott is rá —, hogy elmagyarázza.

—Úgy értem, a gyerekek, meg minden. Nem hal­lotta, hogy az apjukhoz kerültek?

—Nem — mondta Ray.—Hát igen. Mert úgy gondolták, hogy az anyja el

tudja látni őket. Ő AA meg minden, de nem ezt az íté­letet hozzák, ha nincs az anyja.

Leah szipogott, és szinte hanyagul törölte le a könnyeit. —Ne érezze feszélyezve magát, nem olyan vészes,

mint amilyennek látszik. Csak azonnal sírok. A sírás nem olyan rossz az embernek, ha nem erre alapozza az életét.

Az AA-s az nyilván a szaxofonos. De akkor mi a hely­zet a lelkésszel, és ott vajon mi történhetett?

Mintha csak hangosan kimondta volna a kérdést, Leah válaszolt.

—Ja. Hogy aztán. Carl. Hogy az mekkora felhajtás volt, meg minden. Az agyamat kellett volna megvizsgál­tatnom. Carl újra megnősült — folytatta. — Attól jobban érezte magát. Mármint azon valahogy túljutott, amivel engem vádolt. Tényleg elég vicces volt. Fogta magát, és elvett egy másik lelkészt. Ugye tudja, hogy manapság nők is mehetnek lelkésznek? Na, ez a nő is az volt. Úgy­hogy most Carl a lelkészné. Szerintem kész röhej.

Már száraz a szeme és mosolyog. Ray tudta, hogy jön még valami, de nem tudta kitalálni, mi.

—Nyilván régóta él itt. Talált lakást?—Igen.—És főz magára, meg minden?

89

Ray azt mondta, így van.—Én is főzhetnék magának néha. Nem jó ötlet?Leah szeme csillogott, hosszan nézett Ray szemébe. Ray azt mondta, talán, de ami azt illeti, nincs sok hely

a lakásban egyszerre egynél több embernek.Aztán azt mondta, néhány napja nem nézett be Isabel­

hez, úgyhogy most mennie kell.Leah épp csak bólintott. Nem látszott, hogy megbán­

tódott vagy elbátortalanodott volna.—Akkor viszlát.—Viszlát.

Már mindenütt keresték Rayt. Isabel végül elment. Így mondták, „elment”, mintha fölkelt és távozott volna. Mikor valaki egy órája megnézte, olyan volt, mint más­kor, és most elment.

Ray sokszor tűnődött, mi lesz a különbség.De Isabel hűlt helye rettenetes volt.Ray kérdőn nézett a nővérre. Aki úgy vélte, azt kérdi,

mit kell most tennie, és magyarázni kezdett. Tájékoztatta. Ray jól értette, de most is gondok gyötörték.

Korábban azt hitte, hogy ez már rég megtörtént Isabel­lel, de nem. Mostanáig nem.

Eddig létezett, most meg már nem. Egyáltalán nem, mintha sohasem. És körös-körül mindenki sietett, mintha ezen a botrányon ésszerű intézkedésekkel túl lehetne jutni. Ray is alávetette magát a szokásoknak, aláírt min­dent, ahol mutatták, intézkedett a földi maradványokról — ahogy mondták.

Micsoda kiváló szó, „maradványok”. Mintha valami ott maradt volna kiszáradva, kormos rétegekben egy szek­rény alján.

90

Hamarosan kint találta magát, megjátszotta, hogy neki is ugyanolyan hétköznapi és jó oka van rá, mint bárki másnak, hogy egyik lábát a másik elé tegye.

Nem hurcolt magával mást, nem hurcolt magával semmit, csak a hiányt, mintha a levegő hiányozna, a tü­deje helyes működése, valami nehézség adódna, ami most már, gondolta, így is marad.

A lány, akivel az előbb beszélt, akit régen ismert, a gye­rekeit emlegette. A gyerekei elvesztését. Hogy hozzá­szokott. Csak vacsoratájt nehéz.

Szakértő a veszteségben, így is lehetne nevezni, ő meg, hozzá képest, újonc. És most nem jut eszébe a neve. El­vesztette a nevét, pedig régen jól ismerte. A vesztesége közben elvesztett valamit. Jó vicc.

A lépcsőn kapaszkodott fölfelé, mikor beugrott.Leah.Mérhetetlen megkönnyebbülés, hogy emlékszik rá.

Kavics

Akkoriban egy kavicsbánya mellett laktunk. Nem volt olyan nagy, mint amilyet a gépszörnyetegek vájnak, csak egy kisebb, valaha nyilván egy vállalkozónak hajtott némi hasznot. Voltaképp olyan sekély volt a gödör, hogy azt lehetett hinni, valami más célja volt vele valakinek — egy ház alapozása talán, ami valahogy félbemaradt.

Anyám ragaszkodott hozzá, hogy felhívja rá a fi­gyelmet.

—A régi kavicsbánya mellett lakunk, a benzinkúthoz vezető úton — közölte mindenkivel, és nevetett, annyira boldog volt, hogy a régi életével együtt mindent eldobott, ami a házhoz, az utcához — a férjhez — tartozott.

Én alig emlékszem arra az életre. Vagyis néhány rész­letére tisztán emlékszem, de hiányoznak azok az átme­netek, melyek egy rendes kép kialakításához nélkülöz­hetetlenek. A városi házból nem őriztem meg mást az emlékezetemben, mint a régi szobám plüssmackós

92

tapétáját. Ebben az új házban, ami igazából lakókocsi volt, a nővéremmel, Caróval egy szűk emeletes ágyon osz­toztunk. Mikor beköltöztünk, Caro egy csomót beszélt nekem a régi házunkról, azt akarta, hogy emlékezzek erre-arra. Mindig olyankor kezdett ilyesmiről beszélni, amikor lefeküdtünk, és a társalgás általában azzal ért véget, hogy én nem tudtam valamit felidézni, ő meg dühös lett. Néha úgy éreztem, emlékszem, de dacból vagy félelemből, hogy valamit rosszul tudok, úgy tettem, mintha mégsem.

Nyáron költöztünk a lakókocsiba. A kutyánk is ve­lünk volt. Sipirc.

—Sipirc imád itt lenni — mondta anyám, ami igaz is volt. Melyik kutya nem cserélne el boldogan egy városi ut­

cát, bármilyen nagy gyepek és házak tartoznak is hozzá, a vidék végtelenségéért? Minden elhaladó kocsit meg­ugatott, mintha az egész utca az övé lenne, néha meg hazahozott egy-egy mókust vagy mormotát, amivel vég­zett. Caro eleinte nagyon kiakadt ezen, és Nealnek fel kellett világosítania a kutya természetéről meg a táp­lálékláncról, amelynek lényege, hogy egyik állat meg­eszi a másikat.

—De ő kap kutyakaját — vitatkozott Caro, mire Neal azt felelte:

—És mi van, ha nem? Mi van, ha egy nap mind el­tűnünk, és neki kell gondoskodnia önmagáról?

—Én nem — mondta Caro. — Én nem tűnök el, min­dig vigyázni fogok rá.

—Gondolod? — kérdezte Neal, de anyánk közbelé­pett, és témát váltott.

Neal bármikor képes volt belekezdeni az amerikaiak és az atombomba témájába, és anyánk úgy érezte, mi

93

még nem állunk erre készen. Nem tudta, hogy amikor Neal szóba hozta, én azt hittem, valamilyen atomgom­báról beszél. Tudtam, hogy valami gond van ezzel az értelmezéssel, de nem voltam hajlandó kérdéseket fel­tenni, hogy aztán kinevessenek.

Neal színész volt. A városban volt egy profi nyári színház, akkoriban újdonságszámba ment, néhányan lel­kesedtek érte, mások tartottak tőle, féltek, hogy oda­vonzza a csőcseléket. Anyám és apám pártolták, anyám aktívabban, mert több ideje volt. Apám ügynök lévén sokat utazott. Anyám mindenféle adománygyűjtő öt­lettel állt elő a színház érdekében, és felajánlotta jegy­szedői szolgálatát. Csinos volt és elég fiatal, hogy szí­nésznőnek nézzék. Úgy is kezdett öltözködni, stólákat, hosszú szoknyát, lengő nyakláncokat hordott. A haját hagyta szabadon szállni, és nem sminkelte többé magát. Persze én ezeket a változásokat akkor nem értettem, és nem is nagyon vettem észre. Az anyám az anyám volt. De Caro természetesen észrevette. És apám is nyilván. Bár ahogy a természetét és az anyám iránti érzéseit is­merem, szerintem még büszke is lehetett, hogy milyen jól áll neki ez a szabadabb stílus, és milyen jól beillesz­kedik a színháziak közé. Mikor később erről az időről beszélt, azt mondta, ő mindig elismerte a művészetet. Most már el tudom képzelni, milyen kínos lett volna anyámnak, össze is rezzent volna, aztán nevetéssel lep­lezte volna az összerezzenést, ha apám a színházi barátok előtt ragadtatja magát ilyen kijelentésre.

Hát, aztán jött a bonyodalom, amit előre lehetett volna látni, és talán lehetett is, csak nem apámnak. Nem tudom, a többi önkéntessel is így alakult-e. Azt viszont tudom, bár emlékezni nem emlékszem rá, hogy apám

94

sírt, és egy álló napig követte anyámat a házban, nem engedte szem elől, és nem volt hajlandó hinni neki. És anyám ahelyett, hogy mondott volna neki valamit, ami­től jobban érezheti magát, olyasmit mondott, amitől rosszabbul érezte.

Azt mondta, a gyerek Nealé.Biztos?Teljesen. Odafigyelt.És aztán mi történt?Apám abbahagyta a sírást. Vissza kellett mennie dol­

gozni. Anyám összecsomagolta a holminkat, és elvitt, hogy Neallel éljünk a lakókocsijában, amit vidéken ta­lált. Később azt mondta, ő is sírt. De hozzátette, végre úgy érezte, él. Hogy életében talán először igazán él. Úgy érezte, kapott egy esélyt, és új életet kezdett. Szé­pen otthagyta az ezüstöt és a porcelánt, a lakberendezési elképzeléseit, a virágoskertjét, sőt a könyveit is a pol­con. Most majd él, nem olvas. A ruháit a szekrényben hagyta beakasztva, a magas sarkú cipőit meg az állvá­nyon. A jegygyűrűjét és a karikagyűrűjét az öltöző­asztalon. A selyem hálóingeit a komódfiókban. Úgy ter­vezte, vidéken majd meztelenül járkál, legalábbis néha, amíg jó az idő.

Ez az álma nem valósult meg, mert mikor megpró­bálta, Caro fogta magát, és bebújt a paplan alá, és Neal se rajongott az ötletért.

Mit gondolt az egészről? Neal. A filozófiája, ahogy ké­sőbb kifejtette, abból állt, hogy mindent jól fogad, bármi is történjék. Minden ajándék. Adjuk, vesszük.

Nekem mindig gyanúsak azok, akik így beszélnek, bár nem állítom, hogy ez jogos.

95

Neal igazából nem volt színész. A színészkedést, mint mondta, kísérletezésnek tekintette. Hogy kiderítse, mit tudhat meg önmagáról. Az egyetemen, mielőtt kimaradt, az Oidipusz királyban szerepelt a kórusban. Ez tetszett neki — az ember átadja magát, összeolvad másokkal. Aztán egy nap Torontóban összefutott egy barátjával, aki épp egy nyári szerepre jelentkezett egy új kisvárosi társulatnál. Neal vele ment, mivel nem volt jobb dolga, és végül ő kapta meg a szerepet, nem a másik. Ő játszotta Banquót. Banquo szellemét néha meghagyják láthatatlannak, néha nem. Ezúttal látható változatot akartak, és Neal termete épp megfelelt. Tökéletes arányok. Kiköpött kísértet.

Már azelőtt arra gondolt, hogy télre a városban ma­rad, hogy anyám előrukkolt volna a meglepetésével. Neal már kinézte a lakókocsit. Értett annyit az ácsolás­hoz, hogy a színház renoválásában munkát szerezzen, amivel tavaszig kihúzza. Ennél távolabbra nem szere­tett gondolni.

Carónak iskolát sem kellett váltania. Az iskolabusz a kavicsbánya mellett futó rövid kis utca végén vette föl. Össze kellett barátkoznia a vidéki gyerekekkel, és ezt-azt elmagyaráznia a városiaknak, akik az előző évben voltak a barátai, de hogy volt-e ezzel gondja, arról nem hallottam.

Sipirc mindig a kis utca mellett várta, hogy haza­jöjjön.

Én nem jártam óvodába, mert anyámnak nem volt kocsija. De nem bántam, hogy nem vagyok gyerekek között. Caro, mikor hazaért, elég volt nekem. És anyám gyakran volt játékos kedvében. Ahogy havazni kezdett azon a télen, épített velem egy hóembert, és azt kérdezte:

96

—Ne nevezzük Nealnek?Mondtam, hogy rendben, aztán mindenfélét belé­

döftünk, hogy viccesebb legyen. Aztán elhatároztuk, hogy mikor megjön a kocsija, kifutok elé, és azt mondom:

—Itt van Neal, itt van Neal! — de a hóemberre mutatok. Így is lett, de Neal dühösen ugrott ki a kocsiból, és rám

ordított, hogy majdnem elütött.A ritka alkalmak egyike volt, amikor úgy viselkedett,

mint egy apa.Azokat a rövid téli napokat biztos furcsának találtam —

a városban alkonyatkor kigyulladtak a lámpák. De a gye­rekek hamar hozzászoknak a változáshoz. Néha eszembe jutott a másik házunk. Éppenséggel nem hiányzott, és nem is akartam újra ott élni, csak eszembe jutott, hogy hova lett.

Anyám és Neal hancúrozásai belenyúltak az éjszakába. Ha fölébredtem, és ki kellett mennem vécére, kiabáltam neki. Vidáman jött oda, bár nem sietősen, magára tekert valami ruhadarabot — és valami olyan szaga volt, amit a gyer­tyafényhez és a zenéhez társítottam. Meg a szerelemhez.

Történt valami, ami nem volt annyira megnyugtató, de én akkor nem próbáltam meg különösebben értelmezni. A kutyánk, Sipirc, nem volt nagy, de annyira kicsi sem, hogy beférjen Caro kabátja alá. Nem tudom, hogy oldotta meg. Nem is egyszer, hanem kétszer. Az iskolabuszon elrejtette a kutyát a kabátja alá, aztán nem egyenesen az iskolába ment, hanem elvitte Sipircet a régi házunkba, egy sarokkal messzebbre. Ott talált rá apám a kutyára a tornácon, amit nem szokott bezárni, mikor hazament, hogy magányosan megebédeljen. Nagy meglepetés volt, hogy a kutya hazatalált, mint a mesében.

97

Caro nagy hűhót csapott, azt állította, egész reggel nem látta a kutyát. De aztán elkövette azt a hibát, hogy úgy egy hét múlva megpróbálta megismételni az egészet, és bár a buszon meg az iskolában most sem gyanakodott rá senki, anyánk igen.

Nem emlékszem, apánk hozta-e vissza Sipircet. Nem tudom elképzelni a lakókocsiban, sem a lakókocsi ajta­jában, sőt még az oda vezető kis utcán sem. Talán Neal ment be a városba, és ő hozta el. Nem mintha ezt könnyebb lenne elképzelni.

Ha az eddigiekből úgy hangzott, hogy Caro boldog­talan volt, vagy állandóan terveket szövögetett, akkor az nem igaz. Mint már említettem, miután lefeküdtünk, tényleg próbált rávenni, hogy beszéljek a dolgokról, de nem áradt belőle folyton a panasz. Nem volt duzzogós természet. Túlzottan is igyekezett jó benyomást kelteni. Szerette, ha szeretik, szerette felkavarni maga körül a le­vegőt, hogy is mondjam, valahogy szerette a vidámságot. Többször gondolt ilyesmire, mint én.

Ha jobban belegondolok, ő hasonlított leginkább anyánkra.

Nyilván volt valami kérdezősködés, hogy mit is csinált a kutyával. Azt hiszem, van, amire emlékszem.

—Tréfából csináltam.—Szeretnél apáddal élni?Mintha ezt kérdezték volna, és mintha nemmel vála­

szolt volna.Én nem kérdeztem semmit. Nekem nem tűnt fur­

csának a viselkedése. Ez valószínűleg így van a kisebb gyerekekkel: nekik semmi nem természetellenes, amit a furcsa hatalommal rendelkező nagyobb testvér csi­nál.

98

A postánkat egy rúdra szerelt bádogdobozba dobták, a kis utca végén. Hacsak nem volt nagyon viharos idő, anyámmal mindennap elsétáltunk, hogy megnézzük, mit hoztak nekünk. A délutáni alvásom után mentünk. Reggel a gyerekadást néztük a tévében — vagyis ő olva­sott, én meg néztem. (Még sokáig nem hagyott fel az olvasással.) Ebédre konzervlevest melegítettünk, aztán én lefeküdtem, ő meg tovább olvasott. Már nagyon nagy volt a baba a hasában, és forgolódott is, éreztem. Eldőlt, hogy a neve, akár fiú, akár lány, Brandy lesz.

Egy nap, mikor elindultunk az utcán a postáért, és már nem is voltunk messze a doboztól, anyám megtor­pant, és némán állt egy helyben.

—Csend — mondta, bár nem szóltam egy szót sem, még a csoszogós játékot sem játszottam a hóban.

—Csendben voltam — mondtam.—Sss. Fordulj meg.—De még nem hoztuk el a leveleket.—Nem baj. Csak menj.Aztán észrevettem, hogy Sipirc, aki mindig velünk

volt, vagy a sarkunkban, vagy előttünk, eltűnt. Egy má­sik kutya volt a kis utca túlsó végén, néhány lépésre a postaládától.

Ahogy hazaértünk, és beengedtük Sipircet, aki már várt ránk, anyám felhívta a színházat. Nem vették fel. Felhívta az iskolát, és megkért valakit, hogy szóljon a sofőrnek, hozza el Carót az ajtóig. Kiderült, hogy a sofőr nem tudott behajtani, mert azóta, hogy Neal utoljára elkotorta a havat a kis utcából, megállás nél­kül havazott, de végignézte, mármint a sofőr, amíg Caro az ajtóig ér. Addigra nyoma sem volt semmiféle farkasnak.

99

Neal úgy vélte, addig sem. És ha volt is, mondta, nem ve­szélyes ránk nézve, hiszen a téli álomtól nyilván legyengült.

Caro azt mondta, a farkasok nem alszanak téli álmot. —Tanultuk az iskolában.Anyám azt akarta, Neal szerezzen egy puskát.—Gondolod, hogy szerzek egy puskát, fogom, és le­

lövök egy istenverte szegény anyafarkast, akinek egy cso­mó kölyke van az erdőben, és csak védeni akarja őket, ahogy te is a tieidet? — kérdezte halkan.

Caro azt mondta:—Csak kettő. Egyszerre mindig csak kettő van.—Jól van, jól van. Anyáddal beszélek.—De nem tudod — mondta anyám. — Nem tudod,

hogy vannak-e éhes kölykei vagy bármi.Soha nem hittem volna, hogy így fog beszélni vele. Neal azt mondta:—Nyugi. Nyugi. Gondolkozzunk egy kicsit. A fegy­

ver rettenetes dolog. Ha fognám magam, és szereznék egy puskát, akkor mit mondanék? Hogy Vietnam rendben volt? Hogy akár el is mehettem volna Vietnamba?

—Nem is vagy amerikai.—Ne akarj feldühíteni.Nagyjából ezeket mondták, és Neal persze nem szer­

zett puskát. A farkast, ha egyáltalán farkas volt, nem lát­tuk többé. Azt hiszem, anyám nem ment többet a pos­táért, de addigra talán túlságosan el is nehezült, hogysem könnyedén mozoghatott volna.

A hó varázslatosan eltűnt. A fák még csupaszon álltak, anyám rávette Carót, hogy reggel vegyen nagykabátot, de az iskolából jövet már maga mögött húzta.

Anyám azt mondta, biztos nem is egy baba van, hanem ikrek, de az orvos nem értett vele egyet.

100

—Szuper. Szuper — mondta Neal, tetszett neki az ikrek gondolata. — Mit tud egy orvos?

A kavicsbánya csurig telt hólével és esővel, úgyhogy Carónak az iskolabuszhoz menet ki kellett kerülnie. Kis tó volt, nyugodtan ragyogott a tiszta ég alatt. Caro nem na­gyon reménykedve megkérdezte, játszhatunk-e benne.

Anyánk azt mondta, ne őrüljön meg.—Legalább hat méter mély — tette hozzá.Neal azt mondta:—Talán három.Caro ellenkezett:—A széle mellett biztos nem.Anyám azt felelte, de igen.—Hirtelen mélyül — mondta. — Nem olyan, mint a ten­

gerpart, a kurva életbe. Ne menjetek a közelébe.Mostanában elég gyakran mondta, hogy kurva, talán

többször, mint Neal, és keservesebb hangon.—És a kutyát se engedjük a közelébe? — kérdezte Caro

Nealt.Neal azt mondta, az nem gond.—A kutyák tudnak úszni.

Szombat volt. Caro A barátságos óriást nézte velem, és elég­gé elrontotta a dolgot a mindenféle megjegyzésével. Neal a díványon feküdt, ha kihúzták, azon aludtak anyámmal. A különleges cigarettáját szívta, amit a munkahelyén nem lehetett, úgyhogy hétvégén kellett élni a lehetőséggel. Caro néha nyaggatta, hogy hadd próbálja meg. Egyszer meg is engedte neki, bár azt mondta, ne szóljon anyánknak.

De én is ott voltam, úgyhogy szóltam.Nyugtalanság lett, bár nem igazi veszekedés.—Tudod, hogy egy pillanat alatt elintézi, hogy ezek

101

a kölykök ne legyenek itt — mondta anyánk. — Ne fordul­jon elő többet.

—Nem fog — mondta Neal békülékenyen. — És mi van, ha ő meg mérgező puffasztott rizses szart ad nekik?

Eleinte egyáltalán nem láttuk apánkat. Aztán karácsony után kialakult egy rend a szombatokra. Anyánk utána min­dig megkérdezte, jól éreztük-e magunkat. Én mindig igent mondtam, és komolyan is gondoltam, mert úgy véltem, ha az ember moziba megy, vagy megnézi a Huron-tavat, vagy étteremben ebédel, az azt jelenti, hogy jól érzi magát. Caro is azt mondta, igen, de olyan hangon, ami jelezte, hogy anyánknak semmi köze hozzá. Aztán apám Kubába utazott téli vakációra (anyám ezt némi meglepetéssel, már-már elismeréssel nyugtázta), és valami elhúzódó influenzával tért haza, ami miatt abbamaradtak a találkozások. Úgy volt, hogy tavasszal folytatódnak, de aztán mégse.

Mikor kikapcsolták a tévét, Carót meg engem kiküld­tek, ahogy anyánk mondta, futni meg friss levegőt szívni. Vittük a kutyát is.

Mikor kiértünk, először is kioldoztuk, aztán hagytuk lazán lengeni a sálunkat, amit anyánk a nyakunkra te­kert. (Az volt a helyzet, bár talán nem kapcsoltuk össze magunkban a kettőt, hogy minél előbbre volt anyánk a terhességben, annál inkább kezdett megint úgy visel­kedni, mint egy szokványos anya, legalábbis ami a fölös­leges sálakat meg a rendszeres étkezést illette. A meredek ötletek már nem voltak olyan népszerűek, mint ősszel.) Caro megkérdezte, mihez van kedvem, és mondtam, hogy nem tudom. Ez az ő részéről üres formaság volt, de az enyémről az őszinte igazság. Hagytuk, hogy a kutya vezessen, és Sipirc ötlete az volt, hogy nézzük meg a kavicsbányát. A szél kis hullámokká korbácsolta

102

a vizet, és hamarosan fázni kezdtünk, úgyhogy vissza­tekertük a nyakunkra a sálat.

Nem tudom, mennyi ideig tartott, amíg csak a víz pere­me körül járkáltunk, tudva, hogy a lakókocsiból nem lát­szunk. Egy idő múlva felfogtam, hogy utasításokat kapok.

Hogy menjek vissza a lakókocsiba, és mondjak meg valamit Nealnek meg anyánknak.

Hogy a kutya beesett a vízbe.A kutya beesett a vízbe, és Caro fél, hogy belefullad. Sipirc. Befullad.Belefullad.De nincs is a vízben.Lehetne. És Caro beugorhatna, hogy kimentse.Azt hiszem, még mindig okvetetlenkedtem, valami

ilyesmit, hogy nincs is benne, és te sem, benne lehetne, de nincs. És arra is emlékeztem, hogy Neal megmondta, a kutyák nem fulladnak meg.

Caro közölte, hogy tegyem, amit mondott.Miért?Talán meg is kérdeztem, vagy csak álltam ott, és nem

engedelmeskedtem, próbáltam kiötölni valami új érvet. Képzeletben látom, ahogy fölkapja Sipircet, és be­

dobja, bár Sipirc próbál a kabátjába csimpaszkodni. Aztán hátrál, Caro hátrál, hogy nekifusson a víznek. Fut, ugrik, hirtelen beleveti magát. De nem tudom felidézni a csob­banás hangját, ahogy egymás után a vízbe érnek. Sem a kis csobbanást, sem a nagyot. Lehet, hogy addigra már a lakókocsi felé tartottam — nyilván így volt.

Mikor erről álmodom, mindig futok. És álmomban nem a lakókocsi felé futok, hanem vissza, a kavicsbányá­hoz. Látom Sipircet, ahogy bukdácsol, és Caro úszik felé, erősen úszik, már meg is menti. Látom világosbarna,

103

kockás kabátját, skót kockás sálját és diadalittas arcát, ahogy vörös hajának tincsei sötétlenek a víztől. Nem kell mást tennem, mint néznem és örülnöm — tőlem végül is semmit nem várnak.

Valójában azt csináltam, hogy elindultam felfelé a lakó­kocsihoz vezető emelkedőn. És mikor odaértem, leültem. Mintha lett volna ott egy tornác meg egy pad, bár való­jában a lakókocsihoz nem tartozott semmi ilyesmi. Le­ültem, és vártam, hogy mi lesz.

Ezt biztosan tudom. Azt viszont nem tudom, mi volt a tervem vagy mire gondoltam. Vártam, talán, hogy mi a következő jelenet Caro drámájában. Vagy a kutyáéban.

Nem tudom, öt percig ültem-e ott. Tovább? Addig se? Nem volt túl hideg.

Egyszer felkerestem egy pszichológusnőt, aki meg­győzött — egy időre legalábbis meggyőzött —, hogy nyil­ván próbáltam benyitni, csak zárva volt az ajtó. Zárva, mivel anyám meg Neal szexelt, és bezárkóztak, hogy ne zavarjuk őket. Ha döngetem az ajtót, mérgesek lettek volna. A pszichológus elégedett volt velem, amiért erre a konklúzióra jutottam, és én is elégedett voltam ma­gammal. Egy darabig. De már nem gondolom, hogy igaz. Nem hiszem, hogy bezárták volna az ajtót, mert tudom, hogy egyszer Caro benyitott, és nevettek rajta, milyen képet vág.

Talán emlékeztem, hogy Neal azt mondta, a kutyák nem fulladnak meg, ami azt jelentette, hogy Carónak nem kell megmentenie Sipircet. Ezért ő sem fogja tudni végigjátszani a játékát. Mennyi játékunk volt Caróval.

Arra gondoltam volna, hogy tud úszni? Sok kilencéves gyerek tud. És csakugyan kiderült, hogy előző nyáron volt egy órán, de aztán kiköltöztünk a lakókocsiba, és

104

a többi óra elmaradt. Biztos arra gondolt, menni fog. És én is biztos arra gondoltam, hogy mindenre képes.

A pszichológus nem vetette fel, hogy talán megelé­geltem Caro utasítgatásait, de bennem fölmerült. Bár nem tűnik igaznak. Ha idősebb lettem volna, talán igen. De akkor én még tőle vártam, hogy kitöltse a világomat.

Milyen hosszan ülhettem ott? Valószínűleg nem so­káig. És lehet, hogy kopogtam is. Egy idő után. Egy-két perc múltán. Mindenesetre anyám egy idő múlva kinyi­totta az ajtót, csak úgy magától. Megérzésből.

Aztán már bent vagyok. Anyám ordít Neallel, és pró­bál vele megértetni valamit. Neal feltápászkodik, áll, és beszél hozzá, megérinti, de valahogy gyengéden, lágyan és vigasztalóan. Anyám viszont egyáltalán nem ezt várja, kitépi magát a kezéből, és kirohan az ajtón. Neal a fejét csóválja, és lenéz a meztelen lábfejére. A nagy, tehetetlen lábujjaira.

Mintha mondana nekem valamit, szokatlanul szo­morú hangon. Furcsa.

Ezen kívül más részletre nem emlékszem.

Anyám nem vetette magát a vízbe. Nem kezdett vajúdni a sokktól. Az öcsém, Brent csak egy héttel vagy tíz nap­pal a temetés után született meg, a teljes idejét kitöltötte. Hogy anyám hol volt, amíg a szülésre várt, azt nem tu­dom. Talán bent tartották a kórházban, és amennyire a körülményekhez képest lehetett, szedálták.

A temetés napjára tisztán emlékszem. Egy nagyon kel­lemes és megnyugtató nő, akit nem ismertem — Josie-nak hívták —, felfedezőútra vitt. Valamilyen hintákat néztünk meg, és egy babaházat, ami elég nagy volt, hogy befér­jek, és a kedvenc ételeimet ettük ebédre, de nem annyit,

105

hogy elrontsam a gyomrom. Josie-t később nagyon jól megismertem. Apám barátnője volt, akivel Kubában ta­lálkozott, és a válás után ő lett a mostohaanyám, apám második felesége.

Anyám felépült. Muszáj volt. Ott volt neki Brent, akivel törődnie kellett, és a legtöbbször én is. Azt hi­szem, én apámmal meg Josie-val maradtam, míg ő be nem rendezkedett abban a házban, ahol élete végéig élni kívánt. Nem emlékszem, hogy korábban is ott lettem volna Brenttel, csak mikor már egyenesen tudott ülni a babaszékben.

Anyám újra dolgozni kezdett a színházban. Először nyilván csak úgy, mint előtte, önkéntes jegyszedőként, de mire iskolába mentem, rendes állása volt, fizetéssel és egész éves kötelezettségekkel. Ő volt az üzletvezető. A színház különféle buktatókon át életben maradt, és ma is működik.

Neal nem hitt a temetésekben, úgyhogy Caróéra sem jött el. Brentet soha nem látta. Írt egy levelet — ezt sokkal később tudtam meg —, hogy mivel amúgy sem akar apaként fellépni, jobb, ha már az elején veszi a kalapját. Brentnek soha nem meséltem róla, mert úgy gondoltam, felkavarná anyámat. És mert Brenten nem nagyon látszott, hogy ha­sonlítana rá — Nealre —, sőt annyival inkább apámra hason­lított, hogy kezdtem tűnődni, mi is folyhatott a fogantatása idején. Apám sosem mondott erről semmit, és nem is tudna. Éppúgy bánik Brenttel, ahogy velem, de az a tí­pusú ember, aki amúgy sem lenne képes másra.

Josie-val nem született gyerekük, de nem hiszem, hogy bánnák. Josie az egyetlen, aki néha szóba hozza Carót, de ő se gyakran. Azt mondja, apám nem hibáztatja anyámat. Apám azt is mondja, hogy ő nyilván nagyon nehézkes volt, anyám meg izgalmasabb életre vágyott.

106

Apámnak arra volt szüksége, hogy felrázzák, és ezt meg is kapta. Kár ezen siránkozni. A felrázás nélkül soha nem találta volna meg Josie-t, és ők ketten nem lennének olyan boldogok.

—Kivel ketten? — kérdezhetném, csak hogy bosszant­sam, és ő hűségesen azt felelné:

— Josie-val. Természetesen Josie-val.Anyámat nem lehet rávenni, hogy bármit is felidéz­

zen akkorról, és nem is zaklatom ezzel. Tudom, hogy egy­szer behajtott abba a kis utcába, ahol éltünk, és látta, hogy teljesen megváltozott, tele van azokkal a divatos házakkal, amilyeneket az ember a terméketlen földön lát minden­felé. Azzal a szelíd rosszallással említette ezt, amit az efféle házak ébresztenek benne. Én is végigmentem egyszer a kis utcán, de nem szóltam senkinek. Az a sok vájkálás, ami manapság a családokban folyik, szerintem tévedés.

Még a kavicsbánya helyén is egy ház áll ma, feltöltöt­ték alatta a talajt.

Van egy párom, Ruthann, fiatalabb nálam, de azt hiszem, valamivel bölcsebb. Vagy optimistább a démonjaim ki­ugrasztásával kapcsolatban, ahogyan ő szokta mondani. Neallel soha nem vettem volna fel a kapcsolatot, ha ő nem sürget. Persze hosszú ideig nemcsak kedvem, hanem módom se lett volna rá. Ő írt először. Röviden gratulált, mint írta, miután látta a fényképemet a végzősök maga­zinjában. Fogalmam sincs, minek nézegette a végzősök magazinját. Valami olyan egyetemi dicséretben részesül­tem, amelynek csak egy szűk körön belül van jelentősége, azon kívül csekély.

Neal alig hetven kilométerre élt onnan, ahol tanítok, ami véletlenül azonos azzal a hellyel, ahová egyetemre is

107

jártam. Vajon végig ott volt?, tűnődtem. Ilyen közel? Beiratkozott az egyetemre?

Először nem állt szándékomban válaszolni a levelére, de meséltem róla Ruthann-nek, és ő azt mondta, fonto­lóra kéne vennem, hogy válaszolok. Szóval a vége az lett, hogy írtam egy e-mailt, és valamit megbeszéltünk. Az ő városában találkoztunk, az egyetemi kávézó veszélytelen légkörében. Azt mondtam magamnak, hogy ha elviselhe­tetlenül néz ki — nem tudtam pontosan, mit értek ezen —, akkor egyszerűen elsétálok mellette.

Alacsonyabb volt, mint régen, ahogy a gyerekkorból ismert felnőttek általában. Vékony szálú haja rövidre volt nyírva. Rendelt nekem egy teát. Ő is teázott.

És miből él?Azt mondta, diákokat készít fel a vizsgákra. Ezen kí­

vül segít nekik esszét írni. Néha, mondhatjuk úgy is, ő írja az esszéket. Amiért persze pénzt kér.

—Ebből még nem lesz az ember milliomos, annyit mondhatok.

Egy menhelyen él. Egy nagyjából tűrhető menhe­lyen. Neki tetszik. A ruháit az Üdvhadseregnél vásárolja. De az is elmegy.

—Megfelel az elveimnek.Nem gratuláltam semmihez, de hogy őszinte legyek,

kétlem, hogy várta volna.—Na mindegy, nem hiszem, hogy az életmódom kü­

lönösebben izgalmas lenne. Nyilván azt szeretnéd tudni, hogyan történt.

Nem tudtam, mit mondhatnék.—Be voltam tépve — mondta. — És ráadásul nem vagyok

valami nagy úszó. Arrafelé, ahol felnőttem, nem volt túl sok uszoda. Én is megfulladtam volna. Ezt akartad hallani?

108

Azt mondtam, igazából nem őrajta gondolkozom.És ő lett a harmadik, akitől megkérdeztem:—Szerinted mire gondolt Caro?A pszichológus azt mondta, nem tudhatjuk.—Valószínűleg ő maga sem tudta, mit akar. Hogy ve­

gyék észre, milyen rosszul érzi magát?Ruthann azt mondta:—Hogy anyád azt tegye, amit ő akar? Szedje össze

magát, és lássa be, hogy vissza kell mennie az apátokhoz? Neal azt mondta:—Nem számít. Talán azt hitte, jobban tud kapálózni,

mint a valóságban. Talán nem tudta, milyen súlyosak lesznek a téli holmik. Vagy hogy nincs senki abban a hely­zetben, hogy segítsen.

És azt mondta nekem:—Ne vesztegesd az időd. Arra nem gondolsz, hogy

mi lett volna, ha sietsz, és szólsz, ugye? Nem akarsz osz­tozni a bűntudatban?

Azt feleltem, már nekem is eszembe jutott, de nem. —A lényeg, hogy az ember boldog legyen — mondta.

— Bármi áron. Csak próbáld meg. Képes vagy rá. Egyre könnyebben megy. Ennek semmi köze a körülmé­nyekhez. El se hiszed, milyen jó érzés. Fogadj el min­dent, és akkor eltűnik a tragédia. Vagy legalább könnyebb lesz a tragédia, ha csak úgy vagy, és könnyedén élsz a világban.

Hát akkor viszlát.

Értem, mire gondolt. Igaza is van. De a fejemben Caro azóta is fut neki a víznek, beleveti magát, szinte diadal­masan, és én azóta is a foglya vagyok, várom, hogy ma­gyarázza el, várom a csobbanást.

109

Rév

Mindez a hetvenes években történt, bár abban a városban és a hozzá hasonló kisvárosokban a hetvenes évek nem olyanok voltak, ahogy ma elképzeljük, vagy ahogy akár én Vancouverben tapasztaltam. A fiúk haja ugyan hosszabb lett, de nem verdeste a hátukat, és valahogy nem vibrált a levegőben se szokatlan mértékű felszabadulás, se dac.

A nagybátyám azzal kezdte, hogy az asztali áldással bosszantott. Tizenhárom éves voltam, és egy évig, amíg a szüleim Afrikában voltak, vele meg a nagynénémmel éltem. Én életemben nem hajtottam le a fejem egy tál étel fölött.

—Kérünk, Urunk, jöjj, és áldd meg ezt az ételt, hogy erőt merítsünk szolgálatodra — mondta Jasper nagybátyám, és nekem megállt a villa a kezemben, és nem kezdtem el rágni a húst meg a krumplit, noha már a számba vettem.

—Meg vagy lepve? — kérdezte, miután befejezte, hogy „a mi Urunkban, Jézus Krisztusban, Ámen”.

110

Tudni szerette volna, hogy a szüleim más áldást mon­danak-e, esetleg máskor.

—Nem mondanak semmit — feleltem.—Csakugyan? — kérdezte. Mint aki mélyen meg van

döbbenve. — Komolyan mondod? Szerinted valaki, aki nem mond asztali áldást, elmegy prédikálni Afrikába a pogányoknak?

Ghánában, ahová a szüleim tanítani mentek, valahogy egyetlen pogánnyal sem találkoztak. A kereszténység nyugtalanítóan virágzott körös-körül, még a buszok hir­detésein is.

—A szüleim unitáriusok — közöltem, és magamat vala­miért kihagytam ebből.

Jasper nagybátyám a fejét rázta, és kérte, fejtsem ki bő­vebben. Nem Mózes Istenében hisznek? Nem is Ábra­hám Istenében? Nyilván zsidók. Nem? De ugye nem is mohamedánok?

—Leginkább arról van szó, hogy mindenkinek meg­van a maga istenfogalma — mondtam talán kicsit határo­zottabban, mint amire számított.

Két egyetemista bátyám volt, akik nemigen mutatták, hogy unitáriusok akarnának lenni, úgyhogy megszoktam az asztalnál az intenzív vallási — és ateista — vitákat.

—De abban hisznek, hogy hasznos munkát végeznek és jó életet élnek — tettem hozzá.

Hiba volt. Nem elég, hogy a nagybátyám arcára kiült a hitetlenkedés — felhúzott szemöldök, ámuló fejbólin­tás —, de a számon épp kibukott szavak még számomra is idegenül, fellengzősen és hiteltelenül hangzottak.

Nem örültem, hogy a szüleim Afrikába mennek. Tilta­koztam, hogy bevágnak — így fogalmaztam — a nagy­nénémhez meg a nagybátyámhoz. Talán meg is mondtam

111

nekik, az én sokat tűrő szüleimnek, hogy hasznos mun­kájuk egy kalap szart ér. Nálunk mindenki úgy fejezte ki magát, ahogy akarta. Bár nem hiszem, hogy a szüleim valaha is beszéltek volna „a hasznos munkájukról” vagy „a jótetteikről”.

A nagybátyám egyelőre beérte ennyivel. Azt mondta, most abba kell hagynunk, mivel egy órára vissza kell érnie a rendelőjébe, hogy végezhesse a maga hasznos munkáját.

Valószínűleg ekkor történt, hogy a nagynéném is föl­emelte a villát, és enni kezdett. Megvárta, hogy a súrlódás véget érjen. Ez szokása is lehetett, nem csak a nyíltságom keltette riadalom. Megszokta, hogy vár, amíg biztosra nem veheti, hogy a nagybátyám mindent elmondott, amit akart. Még ha közvetlenül hozzá beszéltem is, a fér­jére nézett, megvárta, nem akar-e ő válaszolni. Amit a nagynéném mondott, mindig derűs volt, és mosolygott is, amint úgy érezte, hogy rendben van, ha mosolyog, úgyhogy nehezen lehetett elnyomottnak tekinteni. És anyám nővéreként is nehéz volt rá gondolni, annyival fiatalabb, üdébb és összeszedettebb volt, nem beszélve ezekről a sugárzó mosolyokról.

Anyám azonnal apám szavába vágott, ha valamit tény­leg el akart mondani, és ez gyakran megesett. A két bátyám, még az is, amelyik közölte, hogy muzulmán lesz, hogy ráncba szedhesse a nőket, mindig egyenrangú félként tekintett anyánkra.

—Dawn a férjének szentelte az életét — mondta anyám, mikor próbált tárgyilagosan fogalmazni. Vagy ha­tározottabban: — Az élete a körül a férfi körül forog.

Ilyesmit szokás volt akkoriban mondani, nem számí­tott feltétlenül becsmérlésnek. De korábban egyetlen

112

nővel sem találkoztam, akire annyira igaz lett volna, mint Dawn nagynénémre.

Persze minden más volna, mondta anyám, ha volná­nak gyerekeik.

Ezt elképzelni. Gyerekeket. Hogy Jasper útjába kerül­nek, nyafognak az anyjuk figyelmének egy darabkájáért. Betegek, duzzognak, rendetlenséget csinálnak a házban, olyan ételeket kérnek, amiket Jasper nem szeret.

Lehetetlen. A ház az övé volt, a menü, a rádió és a te­levízió-műsor kiválasztása szintén az ő dolga. Még ha a szomszédos rendelőjében volt is, vagy beteghez hívták, mindennek készen kellett várnia, hátha váratlanul beállít.

Valamit kezdtem lassan felfogni: hogy egy ilyen re­zsim egész elfogadható tud lenni. Ragyogó ezüstkanalak és -villák, fényezett sötét padló, kellemes vászon ágynemű — és az egész istenes háztartás a nagynéném felügyeleté­vel és Bernice, az alkalmazott irányításával működött. Bernice kezdettől fogva főzött és vasalt. A városban az összes többi orvos a kínai mosodába küldte a szennyesét, Bernice és Dawn viszont maga mosta és aggatta a miénket a kötélre. Minden fehér a naptól, friss a széltől, minden lepedő és kötés makulátlan és édes illatú. A nagybátyám azon a véleményen volt, hogy a ferdeszeműek túlzásba viszik a keményítést.

—A kínaiak — mondta a nagynéném halk, incselkedő hangon, mintha egyszerre kellene a nagybátyám és a mo­sodás előtt mentegetőznie.

—Ferdeszeműek — harsogta a nagybátyám.Bernice volt az egyetlen, akinek a szájából ez teljesen

természetesnek hangzott.Egyre kevésbé voltam hű az otthonomhoz, az elvont

komolysághoz és a konkrét rendetlenséghez. Egy nőnek

113

persze minden energiájára szüksége van egy ilyen rév fenn­tartásához. Nem gépelhet unitárius röpiratokat, és nem szökhet el Afrikába mindenki. (Eleinte, amikor ebben a házban valaki arról beszélt, hogy elszöktek, azt mond­tam: „A szüleim dolgozni mentek Afrikába.” Aztán elegem lett a helyesbítésekből.)

A rév a helyes kifejezés. „Egy asszony legfontosabb feladata, hogy a férje számára révet teremtsen.”

Ezt tényleg Dawn mondta volna? Nem hinném. Ő félszeg volt a kinyilatkoztatásokhoz. Nyilván valami háziasszonyoknak szóló magazinban olvastam, amit a ház­ban találtam. Amelyiktől anyám elhányta volna magát.

Mindenekelőtt föl akartam fedezni a várost. Találtam egy súlyos, régi biciklit a garázs mélyén, és elővettem, hogy felüljek rá, eszembe sem jutott engedélyt kérni. A kikö­tőhöz menet egy frissen kavicsozott lejtőn elvesztettem az egyensúlyom. Az egyik térdem rondán felhorzsoló­dott, és be kellett mennem a nagybátyámhoz, a ház ol­dalához épített rendelőbe. A bácsi annak rendje és módja szerint ellátta a sebet. Célirányos volt, szakszerű, személy­telenül szelíd. Semmi viccelődés. Azt mondta, nem is emlékszik, hol lehetett ez a bicikli, egy veszélyes régi szörnyeteg, és ha szeretnék kerékpározni, akkor keríte­nünk kell egy rendeset. Mikor jobban megismertem az új iskolámat és annak szabályait, hogy mit szoktak a lányok csinálni tízéves koruk után, rájöttem, hogy bi­ciklizésről szó sem lehet, úgyhogy ebből nem lett semmi. Csak az lepett meg, hogy a nagybátyám nem hozako­dott elő semmilyen illendőségi kérdéssel arról, hogy egy lány mit tegyen és mit ne tegyen. A rendelőjében mintha meg is feledkezett volna róla, hogy olyasvalaki vagyok,

114

aki számos dologban kiigazításra szorul, akit figyelmez­tetni kell, különösen az ebédlőasztalnál, hogy kövesse Dawn nénikém példáját.

—Egyedül mentél biciklizni? — kérdezte Dawn, mikor értesült a dologról. — És mit kerestél? Na mindegy, hamarosan lesznek barátaid.

Igaza volt, abban is, hogy barátokat fogok szerezni, meg abban is, hogy ez korlátozni fogja a szabadságomat.

Jasper nagybátyám nem csak egy orvos volt: ő volt az orvos. Sokat tett a városi kórház felépítéséért, de meg­akadályozta, hogy róla nevezzék el. Szegény és okos gyerekként nőtt fel, és amíg nem tudta fizetni orvosi tanulmányait, tanított. Gyerekeket segített a világra, vak­belet operált tanyasi konyhákban, miután átvergődött a hóviharon. Még az ötvenes-hatvanas években is előfor­dulhatott ilyesmi. Számítani lehetett rá, hogy sosem adja föl, ellátta a vérmérgezéses és tüdőgyulladásos eseteket, és életben tartotta a betegeket, amikor az új gyógyszerek­ről még hallani sem lehetett.

De a rendelőjében igazán könnyed volt, nem olyan, mint otthon. Otthon mintha állandóan őrködnie kellene, de a rendelőben elengedhetné magát, bár fordítva lett volna logikus. Az ápolónője nem bánt vele különösebb tisztelettel — a legkevésbé sem volt olyan, mint Dawn nénikém. Bedugta a fejét az ajtón a szobába, ahol Jas­per a horzsolásomat látta el, és közölte, hogy korábban megy haza.

—A telefont magának kell fölvennie, Cassel doktor. Szóltam, emlékszik?

—Ühüm — felelte ő.Persze az ápolónő öreg volt, talán ötvenéves is, és

ebben a korban a nők már tekintélyre tesznek szert.

115

De Dawnról ezt soha nem tudtam volna elképzelni. Mintha örökre a rózsás, ijedős ifjúságban gyökerezne. Ott-tartózkodásom elején, mikor azt hittem, jogom van mindenfelé bóklászni, bementem a hálószobájukba, hogy megnézzem róla azt a fényképet, ami a férje éjjeli­szekrényén állt.

A törékeny szépség és a sötét, hullámos haj stimmelt. De egy előnytelen piros sapka eltakarta a haja egy részét, és bíborszínű köpenyt viselt. Mikor lementem a föld­szintre, megkérdeztem, milyen ruha volt az, és azt felelte:

—Melyik ruha? Ja. Az az ápolónői diákegyenruha.—Ápolónő voltál?—Jaj, dehogy. — Nevetett, mintha ez valami képtelen

szemtelenség lett volna. — Kimaradtam.—És így találkoztál Jasperrel?—Dehogy. Ő akkor már évek óta praktizált. Akkor

találkoztam vele, mikor perforált a vakbelem. Egy ba­rátnőmnél laktam — mármint egy itteni barátnőm csa­ládjánál —, és nagyon rosszul lettem, de nem tudtam, mitől. Ő diagnosztizálta, aztán kivette.

Erre jobban elpirult, mint bármikor, és azt mondta, hogy engedély nélkül talán nem kellene bemennem a há­lószobába. Még én is felfogtam, hogy ez azt jelenti, soha.

—És a barátnőd most is itt él?—Jaj, hát tudod. Az embernek elmaradoznak a bará­

tai, ha férjhez ment.Mire ezeket a dolgokat kiszimatoltam, arra is rájöt­

tem, hogy Jasper sem egészen olyan családtalan, mint hit­tem. Volt egy nővére. Szintén sikeres a nagyvilágban, legalábbis az én felfogásom szerint. Zenész, hegedű­művész. Monának hívták. Illetve ezt a nevet használta, bár a kereszteléskor kapott igazi neve Maud volt. Mona

116

Cassel. Már a fél tanévet a városban töltöttem, mire értesültem a létezéséről. Egy nap hazafelé mentem az iskolából, és láttam egy plakátot az újság szerkesztőségé­nek kirakatában, egy néhány héten belül a városházán megrendezett koncertet hirdettek. Három torontói zenész. Mona Cassel a magas, ősz hajú nő volt a hegedűvel. Ahogy hazaértem, elmondtam Dawnnak, milyen furcsa, hogy ugyanúgy hívják, mire ő azt válaszolta:

—Igen. Ő a nagybátyád nővére.Aztán hozzátette:—De erről itt egy szót se.Kis idő múlva úgy érezte, mondania kell még valamit. —Tudod, a nagybátyád nem kedveli az efféle zenét.

A szimfonikus zenét.És még valamit.Azt mondta, Jasper nővére néhány évvel idősebb, és

valami történt gyerekkorukban. Néhány rokon úgy vélte, a lányt el kell vinni, hogy jobb esélyekkel indulhasson, mert olyan tehetséges. Úgyhogy őt máshogy nevelték, és nincs is a két testvérben semmi közös, de ennél töb­bet ő — Dawn — sem tud. Legfeljebb annyit még, hogy a nagybátyám nem örülne, ha tudná, hogy ennyit is elárult nekem.

—Nem szereti az efféle zenét? — kérdeztem. — És mi­lyen zenét szeret?

—Régimódibbat, azt lehetne mondani. De határozot­tan nem a klasszikusat.

—A Beatlest?—Szent ég.—És Lawrence Welket sem?—Nem a mi dolgunk, hogy ezt megvitassuk, igaz? Nem

is kellett volna belemennem.

117

Nem törődtem vele.—Na és te miket szeretsz?—Én nagyjából mindent.—De valamit csak jobban szeretsz a többinél.Halk nevetései egyikével válaszolt. Ideges nevetéssel,

ami hasonlított arra a nevetésre, csak aggodalmasabb volt, mint mikor a férjétől kérdezte, ízlett-e a vacsora. Jasper szinte mindig elismerően nyilatkozott, bár megszorítások­kal. Jó volt, de egy kicsit fűszeres vagy egy kicsit ízetlen. Esetleg egy kicsit túlfőtt vagy sületlen. Egyszer azt mondta:

—Nem — és nem is volt hajlandó további magyará­zatot adni, és akkor eltűnt a mosoly Dawn feszes szája és hősies önfegyelme mögött.

Mi lehetett ez a vacsora? Hirtelen curryt mondtam volna, talán mert apám nem szerette a curryt, bár ő nem csinált belőle nagy felhajtást. A nagybátyám fölállt, kent magának egy mogyoróvajas szendvicset, de olyan teátrá­lisan, hogy az felért a felhajtással. Bármit szolgált is fel Dawn, szándékos provokációnak hatott. Talán csak va­lami enyhén szokatlan étel volt, ami egy magazinban jól mutatott. És ahogy visszaemlékszem, Jasper meg is ette az egészet, mire ítéletet hozott. Úgyhogy nem az éhség tüzelte, hanem hogy világosan és erőteljesen kifejezze az elégedetlenségét.

Most arra gondolok, hogy aznap talán valami rosszul alakult a kórházban, valaki meghalt, akinek nem kellett volna — talán egyáltalán nem is az étellel volt baj. De nem hiszem, hogy ez Dawnnak is eszébe jutott — vagy ha mégis, nem adta jelét. Merő megbánás volt.

Akkoriban Dawnnak volt egy másik gondja is, olyasmi, amit csak később érthettem meg. A szomszéd házaspár.

118

Nagyjából akkor költöztek oda, amikor én. A férfi me­gyei tanfelügyelő, a nő zenetanár. Talán Dawnnal lehettek egyidősek, Jaspernél fiatalabbak. Nekik se volt gyerekük, így maradt idejük a társasági életre. És életüknek abban a szakaszában jártak, amikor egy új közösségben minden lehetőség fényesnek és könnyen elérhetőnek látszik. Ebben a szellemben hívták át Dawnt és Jaspert egy italra. A nagynéném és a nagybátyám társasági élete annyira kor­látozott volt, és a városban annyira közismerten korláto­zott, hogy a nagynénémnek semmi gyakorlata nem volt abban, hogyan mondjon nemet. És azon kapták magukat, hogy vendégségbe mennek, italokkal kínálják őket és társalognak, és bár el tudom képzelni, hogy Jasper végül belemelegedett a beszélgetésbe, nem bocsátotta meg a nagynéném vétkét, amiért elfogadta a meghívást.

Most aztán kutyaszorítóba került Dawn. Rájött, hogy ha meghívják vendégségbe, és elfogadja a meghívást, akkor azt viszonozni kell. Az italt itallal, a kávét kávéval. Nem muszáj ebédet adni. De ő még azt a keveset is, amennyi elvárható volt, azt sem tudta, hogyan oldja meg. A nagybátyámnak nem volt baja a szomszédokkal — egy­szerűen nem szerette, ha bármilyen okból idegenek van­nak a házában.

Most, hogy hoztam ezt a hírt, megoldás kínálkozott a gondjára. A torontói trió — köztük természetesen Mona — a városházán lépett föl, egyetlen este. És úgy adódott, hogy ugyanezen az estén Jaspernek késő esti elfoglaltsága volt. Aznapra esett az Orvosok Éves Me­gyei Közgyűlése és Vacsorája. Nem bankett — a felesé­geket nem hívták meg.

A szomszédok készültek a koncertre. Menniük is kel­lett az asszony foglalkozása miatt. De megbeszélték,

119

hogy amint vége, beugranak egy kávéra meg valami harapnivalóra. És hogy találkozzanak — itt vetette el a sulykot a nagynéném — a trió tagjaival, akik szintén be­ugranának néhány percre.

Nem tudom, mennyit árult el a nagynéném a szom­szédoknak a Mona Casselhez fűződő viszonyukról. Ha volt esze, semmit. Esze pedig nagyon is sok volt, általában. Biztos vagyok benne, hogy elmagyarázta, az orvos nem tud jelen lenni aznap este, de odáig soha nem ment volna el, hogy közölje, a találkozást titokban kell tartani. És hogy gondolta, hogy eltitkolhatja Bernice elől, aki vacsoratájban járt haza, és nyilván megérezte volna a készülődést? Nem tudom. És ami a legfontosabb, nem tudom, hogyan juttatta el Dawn a meghívást a ze­nészeknek. Végig kapcsolatban állt volna Monával? Nem hinném. Biztos nem vitte volna rá a lélek, hogy hosszú távon megtévessze a nagybátyámat.

Úgy képzelem, egyszerűen csak megszédült, írt néhány sort, amit bevitt a szállodába, ahová a zenészeket várták. Torontói címe nyilván nem volt.

És még a szállodába menet is eszébe kellett jutnia, hányféle tekintet követi, imádkozhatott, nehogy az igaz­gató legyen ott, aki ismeri a férjét, hanem az az új fiatal nő, valami külföldi, aki talán még azt sem tudja, hogy ő a doktorné.

Nyilván jelezte a zenészeknek, hogy épp csak egy rövid időre várja őket. A koncert fárasztó, és reggel biz­tosan korán kell indulniuk a következő városba.

Miért vállalta a kockázatot? Miért nem fogadta a szom­szédokat egymaga? Ki tudja. Talán úgy érezte, nem bol­dogulna velük egyedül. Talán egy kicsit fel akart vágni ezek előtt a szomszédok előtt. Talán — bár ezt kötve

120

hinném — szeretett volna egy kis baráti vagy támogató gesz­tust nyújtani a sógornőjének, akivel legjobb tudomásom szerint sohasem találkozott.

Nyilván a ravaszkodása révületében élt. Nem beszélve az izgalmakról, a fohászokról az előkészület napjaiban, amikor még annak a veszélye is fennállt, hogy a férje véletlenül tudomást szerez róla. Mondjuk, találkozik a zenetanárnővel az utcán, aki hálával telten lerohanja.

A zenészek a koncert után nem voltak olyan fáradtak, mint várni lehetett volna. A városháza csekély közön­sége sem szegte a kedvüket, valószínűleg nem érte őket váratlanul. A szomszédok rajongása, a fűtött nappali vonz­ereje (mert a városházán jéghideg volt) és a cseresznye- színű bársonypárnák melegsége, amelyek napközben tompa gesztenyeszínűnek látszottak, sötétedés után vi­szont ünnepélyesnek, mind emelték a hangulatot. A kin­ti sivárság kellő ellentétet szolgáltatott, és a kávétól az egzotikus, de viharvert idegenek feloldódtak. Nem be­szélve a kávét követő sherryről. Sherry vagy portói meg­felelő méretű és alakú kristálypohárban, meg kókusz­reszelékkel hintett sütemények, rombusz és félkör alakú szendvicsfalatkák, csokoládés ostyák. Én még sosem lát­tam ilyet. A szüleim vendégei általában chilit kaptak agyagtálkákban.

Dawn visszafogottan dekoltált, hússzínű kreppruhát vett föl. Olyat, amiben egy idősebb nő kicsit cicomásan, de elfogadhatóan mutatna, a nagynénémen viszont óha­tatlanul úgy festett, mintha valami kissé kétes estélyen venne részt. A szomszéd felesége is kiöltözött, talán kicsit jobban is, mint amennyit az alkalom kívánt. Az alacsony, kövér csellista fekete öltönyben volt, és csak a

121

csokornyakkendője mentette meg attól, hogy temetkezési vállalkozónak hasson, a felesége, a zongorista meg az alka­tához képest kissé túl bodros fekete ruhát viselt. Mona Cassel viszont az ezüstös anyagú, egyenes szabású ruhá­jában fénylett, mint a hold. Széles csontjai voltak, és nagy orra, akár az öccsének.

Dawn nyilván felhangoltatta a zongorát, különben nem ragaszkodtak volna hozzá, hogy játsszanak. (Ha fur­csa lenne, hogy egy ilyen házban egyáltalán volt zongora, lévén hogy a nagybátyámnak, mint hamarosan kiderül, megvolt a véleménye a zenéről, csak annyit mondhatok, akkoriban bizonyos stílusú házakban lennie kellett zon­gorának.)

A szomszédasszony az Eine kleine Nachtmusikot kérte, és felvágásból én is csatlakoztam hozzá. A darabot igazából nem ismertem, csak a címét, mert a régi városunkban tanultam németül az iskolában.

Aztán a szomszéd is kért valamit, azt is eljátszották, és mikor vége lett, a férfi szabadkozott, hogy ilyen udvariat­lanul előugrott a maga kedvencével, mielőtt a háziasszony szóhoz jutott volna.

Dawn azt mondta, ugyan, dehogy, vele ne is törődje­nek, neki minden tetszik. Aztán fülig pirulva eltűnt. Nem tudom, érdekelte-e egyáltalán a zene, de határozottan úgy látszott, hogy valami izgatja. Talán csak az, hogy egy sze­mélyben felelős ezekért a pillanatokért, a gyönyörűségért?

Vajon megfeledkezett róla — hogyan feledkezhetett volna meg? Az Orvosok Megyei Találkozója, az Éves Vacsora és a tisztségviselők megválasztása általában fél tizenegyre véget ért. Tizenegy óra volt.

Késő, késő, mindketten tudtuk, hány óra.

122

Nyílik a bejárati ajtó, aztán az előszoba ajtaja, és a nagy­bátyám a csizma, télikabát és sál levételével járó szokásos haladék nélkül beront a nappaliba.

A zenészek nem állnak meg a darab közepén. A szom­szédok vidáman, de a zenének kijáró tisztelettől lehal­kított hangon üdvözlik a nagybátyámat. Kigombolt kabátjában, lazán megkötött sállal és csizmában kétszer akkorának látszik, mint különben. Haragosan néz, de nem konkrétan valakire, még a feleségére sem.

És Dawn sem néz rá. Elkezdte összeszedegetni a tá­nyérokat a mellette lévő asztalról, egymásba teszi őket, nem veszi észre, hogy némelyiken még ott van egy-egy sütemény, ami szét fog nyomódni.

Jasper sietség és lassítás nélkül átvág az egybenyitott nappalin, aztán be az ebédlőbe, és a lengőajtón át a kony­hába.

A zongorista a billentyűkön pihenteti az ujjait, a csel­lista is elhallgat. A hegedűs magára marad. Fogalmam sincs a mai napig, vajon így folytatódott-e a darab, vagy Mona szándékosan vette semmibe Jaspert. Amennyire fel tudom idézni, nem néz föl, nem néz szembe ezzel a komor emberrel. Széles, fehér arca, amely hasonlít az öccséére, csak nyúzottabb, egy kicsit megremeg, de lehet, hogy végig remegett.

Jasper visszajön egy tányér babbal és disznóhússal. Nyilván kinyitott egy konzervet, és úgy, ahogy volt, hidegen, kiborította a tartalmát a tányérra. Nem vesző­dik vele, hogy levegye a télikabátját. És még most se néz senkire, de a villájával jócskán csörömpölve elkezd enni, mintha egyedül volna, és éhes lenne. Az ember azt hinné, az éves gyűlésen és vacsorán egy falatot nem adtak enni.

123

Soha nem láttam így enni. Az asztalnál mindig gőgö­sen, de visszafogottan étkezett.

A darab, amit a nővére játszik, véget ér, feltehetőleg a maga rendes idejében. Valamivel korábban, mint a bab meg a hús. A szomszédok közben már a hallba igyekez­tek, az utcai ruhájukba bugyolálják magukat, és még egyszer bedugják a fejüket, hogy hangot adjanak mélysé­ges hálájuknak, miközben kétségbeesetten szeretnének szabadulni.

Készülődnek már a zenészek is, bár nem annyira sie­tősen. A hangszereket végül is rendesen el kell csoma­golni: az ember nem dobálja be őket csak úgy a tokba. A zenészeknek sikerül ezt szemlátomást a szokott mó­don, komótosan végezni, aztán ők is eltűnnek. Egyetlen elhangzott szóra sem emlékszem, sem hogy Dawn összeszedte-e magát, és köszönetet mondott-e nekik, kikísérte-e őket az ajtóig. Nem tudok rájuk figyelni, mert közben Jasper nagybátyám beszélni kezd, nagyon hangosan, és nem máshoz beszél, mint hozzám. Azt hiszem, emlékszem, hogy a hegedűs egyszer rápillantott, épp mikor beszélni kezdett. Ezt a tekintetet ő negligálja, talán nem is látja. Nem mérges pillantás, ahogy az ember várná, még csak nem is döbbent. Mona csak rettentően fáradt, és az arca talán fehérebb, mint amilyet az ember el tud képzelni.

—Na, akkor mondd meg nekem — kezdi a nagybá­tyám, és úgy szól hozzám, mintha senki más nem volna ott —, mondd meg nekem, a te szüleid kedvelik az efféle dolgokat? Úgy értem, ezt a fajta zenét? A koncerteket meg ilyesmit? Fizetnek azért, hogy néhány órán át egy helyben üljenek, a seggüket koptassák, miközben hall­gatnak valamit, amit fél nap múlva már fel sem

124

ismernének? Fizetnek, hogy fenntartsanak egy csalást? Lát­tad, hogy valaha ilyesmit tettek volna?

Azt mondtam, nem, és ez igaz is volt. Nem láttam őket soha koncertre menni, bár általában nem volt kifo­gásuk a koncertek ellen.

—Látod? Nekik helyén van az eszük, a szüleidnek. Van annyi eszük, hogy ne csatlakozzanak az ilyen em­berekhez, akik felhajtást csinálnak, tapsolnak, meg úgy tesznek, mintha ez volna a világ csodája. Tudod, miféle emberekre gondolok? Hazudnak. Egy rakás lószar. Abban reménykednek, hogy előkelőnek látszanak. Vagy való­színűbb, hogy behódolnak a feleségük reményének, hogy előkelőnek látszanak. Ezt sose feledd, ha kilépsz a nagy­világba. Rendben?

Megígértem, hogy nem felejtem el. Nem lepett meg túlzottan, amit mondott. Sokan gondolkoztak így. Kü­lönösen a férfiak. Volt egy sereg dolog, amit a férfiak gyűlöltek. Vagy aminek nem vették hasznát. Jogos. Nem vették hasznát, úgyhogy gyűlölték. Talán én is így érez­tem az algebrával kapcsolatban — erősen kételkedtem benne, hogy valaha hasznát venném.

De odáig nem mentem el, hogy azt kívánjam, emiatt töröljék el a föld színéről.

Mire reggel lementem, Jasper már elment. Bernice a konyhában mosogatott, Dawn meg a kristálypoharakat pakolta vissza a porcelános vitrinbe. Rám mosolygott, de a kezének nem tudott parancsolni, a poharak árulko­dóan összekoccantak.

—Az ő háza, az ő vára — mondta.—A vára — mondtam, hogy felvidítsam. — De nem

akit vára.

125

Újra elmosolyodott, de nem hiszem, hogy értette, miről beszélek.

—Ha írsz anyádnak Ghánába — mondta —, ha írsz neki, szerintem nem kéne megírnod... Mármint nem biztos, hogy szerencsés lenne, ha beszámolnál erről a tegnapi kis zűrzavarról. Mikor annyi valódi nehézséggel kell szem­benéznie, éhező embereket meg hasonlókat lát, úgy értem, nagyon kicsinyes és önző színben tűnnénk fel.

Megértettem. Nem fáradtam azzal, hogy megjegyez­zem, eddig nem számoltak be semmilyen ghánai éhezőről.

Amúgy is csak az első hónapban küldtem szarkaszti­kus leírásokkal teli panaszos leveleket nekik. Mostanra minden bonyolultabb lett annál, semhogy el tudtam vol­na magyarázni.

A zenéről folytatott eszmecserénk után Jasper nagyobb elismeréssel tekintett rám. Úgy hallgatta a társadalmi szintű egészségügyről szóló nézeteimet, mintha tőlem származnának, nem a szüleimtől. Egyszer azt is mondta, jó érzés, hogy ül az asztalnál egy intelligens ember is, aki­vel szót lehet váltani. A nagynéném azt felelte, igen, jó. Ezt csak az egyetértés kedvéért mondta, és amikor a nagybátyám valami különös módon nevetett fel, elvö­rösödött. Nehéz volt az élete, de Valentin-napra meg voltak bocsátva a bűnei, kapott egy hematitfüggőt, mire elmosolyodott, és rögtön félre is fordult, hogy letöröljön néhány örömkönnyet.

Mona gyertyafényes sápadtsága, kiálló csontjai, melyek összhatásán az ezüstruha sem tompított igazán, talán a betegségéről árulkodtak. A halálhírét tavasszal írta meg a helyi lap, a koncertről is megemlékeztek. Egy torontói lap gyászjelentését hozták le, pályafutása rövid

126

összefoglalásával, amely elég lehetett igazolásnak, ha nem is volt briliáns. Jasper meglepetését fejezte ki — nem a halála miatt, hanem hogy nem Torontóban fogják eltemetni. A szertartás és az elföldelés a Hozsanna Egyház templo­mában lesz, ettől a várostól néhány kilométerre, vidéken. Gyerekkorukban ez volt a családi templom, akkor még anglikán. Dawnnal már az Egyesült Egyház templomát látogatták, mint a jómódúak többsége. Az Egyesült Egy­ház hívei szilárdak voltak a hitükben, de nem gondolták, hogy minden vasárnap templomba kellene menni, és nem hitték, hogy Isten ellenzi, ha egyszer-egyszer meg­isznak egy pohárral. (Bernice, az alkalmazott egy másik egyházhoz tartozott, és orgonált a templomban. A gyü­lekezetük kicsi és furcsa volt — mindenféle röplapot hagytak a házak küszöbén, azoknak a nevével, akik a po­kolra jutnak. Nem helybeliek, hanem közismert szemé­lyek, például Pierre Trudeau.)

—A Hozsanna Egyház templomát már nem is nyitják ki istentiszteletre — mondta Jasper. — Mi értelme ilyen messzire elhozni? Nem is hiszem, hogy engedik.

De kiderült, hogy a templom rendszeresen kinyit. Akik gyerekkoruktól ismerték, szívesen használták te­metési szertartásra, néha esküvőre. Egy busás hagya­téknak hála karbantartották, még a fűtést is korszerű­sítették.

Mi Dawnnal kocsival mentünk. Jasper az utolsó pilla­natban indult el.

Még sosem jártam temetésen. A szüleim nem gon­dolták, hogy egy gyereknek át kell élnie ilyesmit, bár az ő köreikben — ahogy emlékezni vélek — az élet ünnepé­nek tekintették.

127

Dawn nem öltözött feketébe, ahogy vártam. Hal­ványlila kosztümöt viselt és perzsa báránybőr kabátot, hozzá illő perzsa báránybőr tokkalappal. Nagyon csinos volt, és jókedvűnek látszott, alig tudta leplezni.

Egy tüske kijött. Egy tüske kijött Jasper nagybátyám oldalából, ami Dawnt önkéntelenül jókedvre derítette.

Néhány dologban megváltozott a véleményem, amíg a nagynénémmel és a nagybátyámmal éltem. Például már nem fogadtam kritikátlanul az olyan embereket, mint Mona. Vagy magát Monát sem, se a zenéjét, se a pályá­ját. Nem hittem, hogy csaló — vagy hogy az volt —, de értettem, hogy néhányan gondolhatják így is. Nem csak azok a kiálló csontok meg a nagy fehér orra, és a hege­dűje, amit olyan bután kell tartani — maga a zene is és a zene iránti odaadása. Ha az ember nő, bármiféle odaadás nevetségessé teheti.

Nem úgy értem, hogy Jasper nagybátyám gondol­kodása meggyőzött — csak már nem volt olyan idegen. Mikor egy vasárnap kora reggel ellopóztam a nagyné­ném és a nagybátyám hálószobája mellett, hogy vegyek Dawn fahéjas muffinjából, amit szombat esténként sütött, olyan hangokat hallottam, amilyeneket a szüleimtől soha, sem máshol — kellemes horkantásokat meg visongást, amelyben cinkosság volt és féktelenség, ami nyugtalaní­tott, és sötét gondolatokat ébresztett bennem.

—Nem hiszem, hogy Torontóból túl sokan feljönnek ide — mondta Dawn. — Gibsonék nem is tudják meg­oldani. Gibsonnak találkozója van, a felesége meg nem tudta áttenni a növendékeit.

Gibsonék a szomszédok voltak. A barátság megma­radt, bár alacsonyabb hőfokon, amibe nem tartozott bele egymás látogatása.

128

Az iskolában egy lány azt mondta:—Várd ki a végét, mikor majd jön az Utolsó Pil­

lantás. Nekem is meg kellett néznem a nagymamámat, el is ájultam.

Az Utolsó Pillantásról még nem hallottam, de kitalál­tam, mi lehet. Úgy döntöttem, összeszorítom a szemem, és tettetni fogok.

—Csak ne legyen a templomban olyan dohszag — mondta Dawn. — A nagybátyád nem bírja elviselni.

Semmi dohszag. Semmi lélekölő nyirkos szivárgás a kőfalakból, sem a padlóból. Valaki nyilván korán kelt, és bekapcsolta a fűtést.

A padsorok csaknem megteltek.—A nagybátyád páciensei közül egész sokan eljöttek —

suttogta Dawn. — Szép tőlük. Nincs még egy orvos a vá­rosban, akiért ezt megtennék.

Az orgonista játszott valamit, amit egész jól ismertem. Egy vancouveri barátnőm játszotta egy húsvéti koncerten. Bach 147. kantátája.

Az a nő orgonált, aki a házunkban, azon az elvetélt koncerten is játszott. A csellista ezalatt az egyik kórus­ülésen ült. Ő nyilván később következik.

Miután elhelyezkedtünk, és egy kicsit hallgattuk, volt egy kis felbolydulás a templom végében. Nem fordultam hátra, mert most vettem észre az oltár alatt keresztbe tett, fényesre lakkozott sötét ládát. A koporsót. Néhányan lá­dának nevezték. Le volt zárva. Hacsak valamikor ki nem nyitják, nem kell aggódnom az Utolsó Pillantás miatt. Így is elképzeltem benne Monát. Nagy, csontos, kiálló orrát, beesett arcát, lezárt szemét. Kényszerítettem magam, hogy elöl tartsam a képet a tudatomban, amíg elég erős­nek nem éreztem magam, hogy ne émelyegjek tőle.

129

Hozzám hasonlóan Dawn sem fordult meg, hogy lássa, mi történik a hátunk mögött.

A kisebb felfordulás forrása közeledett a templomha­jóban, és kiderült, hogy Jasper nagybátyám az. Nem állt meg annál a sornál, ahol Dawnnal foglaltunk neki helyet. Egyenest továbbment, tiszteletteljes, ám határozott lép­tekkel, és volt vele még valaki.

Az alkalmazott, Bernice. Ő is ki volt öltözve. Ten­gerészkék kosztüm, hozzá illő kalap, rajta egy kis tüll virágcsokor. Nem nézett ránk, se másra. Az arca kipirult, a szája feszes.

Dawn se nézett senkire. Ebben a pillanatban elmélyül­ten lapozgatni kezdte az énekeskönyvét, amit a padból húzott elő.

Jasper nem állt meg a koporsónál: odavezette Ber­nice-t az orgonához. A zenében furcsa, meglepett kala­pálás következett. Aztán búgás, üresség, csönd, leszámítva a padsorokban neszező, fészkelődő embereket, akik mind látni akarták, mi történik.

A zongorista, aki az orgona előtt ült, a csellistával együtt eltűnt. Valószínűleg volt egy oldalajtó odafönt, ahol meg­szökhettek. Jasper odaültette Bernice-t a nő helyére.

Ahogy Bernice játszani kezdett, a nagybátyám előrelé­pett, és tett egy mozdulatot a gyülekezet felé. Emelked­jetek fel, és énekeljetek, ezt jelentette a mozdulat, és néhá­nyan úgy is tettek. Aztán egyre többen. Aztán mindenki.

Zörögtek az énekeskönyvek, de a legtöbben már el tudták kezdeni anélkül, hogy megtalálták volna a szöve­get: A kopott vén kereszt.

Jasper bevégezte feladatát. Most már jöhet, és elfog­lalhatja mellettünk a helyét.

Csak egy gond van. Valamit nem vett számításba.

130

Ez egy anglikán templom. Az Egyesült Egyház temp­lomában, amelyhez Jasper szokott, a kórustagok a szószék mögötti ajtón lépnek be, és mire a lelkész megjelenik, elrendezkednek, hogy afféle megnyugtató „itt vagyunk együtt” pillantással tekintsenek a gyülekezetre. Aztán jön a lelkész, jelezve, hogy kezdődhet a műsor. De az ang­likán templomban a kórus tagjai a templom végéből jön­nek előre, végig a hajón, énekelnek, és ünnepélyes, de személytelen előadást tartanak. Fölemelik a pillantásukat az énekeskönyvből, de csak hogy az oltárra meredjenek, és mintha kissé megváltoznának, kimozdulnának min­dennapi énjükből, és nem vesznek teljesen tudomást sem a gyülekezetben ülő rokonokról, sem a szomszédokról, sem senki másról.

Már jönnek is végig a hajón, és éneklik A kopott vén keresztet, mint mindenki más — Jasper nyilván beszélt velük a kezdet kezdetén. Talán úgy állította be, hogy az elhunyt egyik kedvenc éneke.

A gond a térrel és a testekkel van. Mivel a kórus a hajóban áll, Jaspernek nincs módja visszajutni a padso­runkhoz. Beszorult.

Egy dolgot lehet tenni, méghozzá gyorsan, úgyhogy azt választja. A kórus még nem érte el a legelső padsort, tehát oda préselődik be. A mellette állók meglepődnek, de helyet szorítanak neki. Vagyis amennyi helyet tudnak. Véletlenül csupa terebélyes alkat, és ő is elég nagydarab férfi, ha nem is kövér.

A kopott vén kereszt az üdvöm,Míg hiú kincseim le nem teszem.A kopott vén keresztet őrzöm,És egy nap koronám meglelem.

131

Ezt énekli a nagybátyám, amilyen szívből jövően csak tudja, abban a térben, ahová beszorult. Nem tud meg­fordulni, hogy lássa az oltárt, hanem kénytelen előre­nézni, a mozgó kórustagok arcába. Nem tehet róla, egy kicsit olyan ott, mint egy fogoly. Minden rendben ment, de mégsem egészen úgy, ahogy elképzelte. Mikor elhall­gat az ének, ott marad azon a helyen, olyan szorosan be­zsúfolódva az emberek közé, ahogy csak lehet. Talán úgy gondolja, most már illúzióromboló lenne fölállni, és el­indulni hozzánk, végig a hajón.

Dawn nem énekelt, mert egyáltalán nem találta meg az énekeskönyvben a megfelelő részt. Úgy tűnik, nem tudott csak úgy sodródni a többiekkel, mint én.

Vagy talán már akkor elkapta Jasper arcán a csaló­dottság árnyékát, mikor ő maga még nem is tudott róla.

Vagy talán rájött, hogy életében először nem érdekli. Ha az élete múlik is rajta, akkor sem érdekli.

—Imádkozzunk — mondta a lelkész.

Büszkeség

Egyesek mindent félreértenek. Hogy is mondjam? Úgy értem, vannak, akiknek minden összejön — három csapás, vagy húsz, akkor már —, és mégis jól jönnek ki belőle. Még az elején elkövetnek néhány hibát — például máso­dikban bevizelnek az iskolában —, aztán leélik az életüket egy olyasmi kisvárosban, mint a miénk, ahol semmit meg nem bocsátanak (minden város, persze, minden város ilyen), de túllendülnek rajta, szívélyesnek és jókedvűnek mutatkoznak, kijelentik, és komolyan is gondolják, hogy a világért nem akarnának másutt élni, csakis itt.

Másokkal másképp van. Nem költöznek el, de az ember azt kívánja, bárcsak megtennék. A saját érdekük­ben, mondhatni. Akármilyen pácba kerültek, még fiata­lon — nem is kell, hogy olyan nyilvánvaló valami legyen, mint egy összevizelt nadrág —, azt folytatják, abba ra­gadnak bele, még el is túlozzák, ha esély van rá, hogy ne tűnjenek fel.

133

Persze a dolgok megváltoztak. Vannak ugrásra kész terapeuták. Kedvesek, megértőek. Egyeseknek nehezebb az életük, mint másoknak, hallhatjuk. Nem tehetnek róla, bár talán csak képzelik a pofont. Aki kapja, vagy jelen esetben nem kapja, ugyanolyan fájdalmat érez.

De mindennek hasznát lehet venni, ha az ember akarja.

Oneida amúgy sem velünk járt iskolába. Úgy értem, ott nem történhetett semmi, ami egy életre elintézte volna. Lányiskolába járt, magániskolába, a nevére már nem emlékszem, ha tudtam egyáltalán. Még nyáron sem volt különösebben jelen. Azt hiszem, a családjának volt egy háza valahol a Simcoe-tónál. Felvetette őket a pénz — iga­zából annyira, hogy senkivel sem tartoztak egy társadalmi osztályba a városban, még az úgynevezett módosabbak­kal sem.

Az Oneida szokatlan név volt — most is az —, és erre­felé nem nagyon ismerik. Indián név, mint később meg­tudtam. Valószínűleg az anyja választotta. Az anyja már tinédzserkorában meghalt, mármint Oneida tinédzser­korában. Az apja, azt hiszem, Idának nevezte.

Nekem valaha az összes irat megvolt, nagy halmok­ban, ami a várostörténethez kellett, amin dolgoztam. De csupa hézag. Nem volt kielégítő magyarázat rá, hogy tűnt el a pénz. Persze nem is volt rá szükség. Az élőszó akkoriban hatásosabb volt. Amit nem szokás figyelembe venni, az csak annyi, hogy idővel az élők szava elszáll.

Ida apja vezette a bankot. A bankárok már akkoriban is jöttek-mentek, gondolom, azért, nehogy túlzottan bizalmas viszonyba kerüljenek az ügyfelekkel. De a Jantzen család régóta a maga ura volt, nem vonatkoz­tak rájuk a szabályok, legalábbis úgy nézett ki. Horace

134

Jantzen határozottan olyan benyomást keltett, mint aki hatalomra született. Súlyos, fehér szakáll, bár a fényképek alapján a szakáll már az első világháború idejére kiment a divatból, kellő magasság és has, tűnődő tekintet.

A harmincas évek komor világában az embereknek még mindig támadtak ötleteik. Megnyíltak a börtönök, hogy elszállásolják a vonatsínek mentén érkezőket, de az biztos, hogy még köztük is voltak olyanok, akik egy­millió dolláros ötletet dédelgettek.

És egymillió dollár akkoriban egymillió dollár volt.De aki egy nap beszélni akart Horace Jantzennel a

bankban, nem közönséges vasúti csavargó volt. Nem tudni, egyetlen ember volt-e, vagy voltak-e társai. Talán egy idegen vagy egy ismerős ismerőse. Jól öltözött és megnyerő, az biztos. Horace a külső alapján ítélt, és nem volt bolond, habár valószínűleg hamarabb is gyanút fog­hatott volna.

Az ötlet a gőzhajtású autó életre keltése volt, amilye­nek a századfordulón közlekedtek. Horace Jantzennek talán volt is ilyen autója, és egy pillanatra ellágyult. Ennek a tökéletesített új modellnek meglett volna az az előnye, hogy egyszerre gazdaságos és nem túl hangos.

Nem vagyok birtokában a részleteknek, mivel akko­riban még középiskolába jártam. De el tudom képzelni, hogy kiszivárgott a beszélgetés, volt gúnyolódás és lel­kesedés, és elterjedt, hogy van valamilyen vállalkozó Torontóban vagy Windsorban vagy Kitchenerben, aki kész lenne helyben beruházni. Valami menő alak, mond­hatták az emberek. Mások megkérdezték, van-e kellő támogatásuk.

Volt, csakugyan, mert a bank előteremtette a köl­csönt. Jantzen hozta a döntést, bár volt némi zavar, hogy

135

vajon a saját pénzét fektette-e be. Talán igen, de később fény derült rá, hogy szabálytalanul a bank tőkéjéből is me­rített, nyilván úgy gondolta, vissza tudja fizetni, és úgyse jönnek rá. Talán a törvények nem voltak annyira szigo­rúak akkoriban. Embereket fogadtak föl, és kiürítették a régi béristállót, hogy ott dolgozzanak. És itt az emlékeze­tem meginog egy kicsit, mert elvégeztem a gimnáziumot, és gondolkoznom kellett, miből éljek meg, ha egyálta­lán. A beszédhibám, bár az ajkamat összeöltötték, kizárt minden lehetőséget, ahol sokat kellene beszélni, úgyhogy a könyvelés mellett döntöttem, ami azt jelentette, hogy be kellett állnom egy goderichi társasághoz gyakornok­nak. Mire visszajöttem a városba, a gőzhajtású autóról az ellenzői megvetéssel beszéltek, a pártolói sehogy. Az ide­genek, akik lelkesen támogatták, felszívódtak.

A bank rengeteg pénzt vesztett.Nem csalásról, hanem szervezési hibákról beszéltek.

Valakit meg kellett büntetni. Egy átlagos igazgatót úgy kirúgtak volna, hogy a lába nem éri a földet, de Horace Jantzen esetén ettől eltekintettek. Ami történt, talán még rosszabb volt. Áthelyezték egy Hawksburg nevű kis fa­luba bankigazgatónak, úgy kilenc kilométerre északra. Addig ott egyáltalán nem volt igazgató, mert nem volt rá szükség. Csak egy főpénztáros meg egy alpénztáros, mindketten nők.

Természetesen visszautasíthatta volna, de a büszkeség, mint mindenki gondolta, mást diktált. A büszkeség azt diktálta, hogy minden reggel vigyék el kocsival kilenc kilométernyire, hogy egész nap ott üljön egy olcsó, lak­kozott furnér térelválasztó mögött, rendes iroda nem volt. Ott ült, és nem csinált semmit, míg el nem jött az idő, hogy hazafuvarozzák.

136

És nem más fuvarozta, mint a lánya. Ezekben az években változott át Idából Oneidává. Legalább volt mit csinálnia. Háztartást persze nem vezetett, mert Mrs. Birchet nem hagyhatták a sorsára. Így is lehet fogalmazni. Meg úgy is, hogy soha nem fizettek neki annyit, hogy ne jusson a szegényházba, ha mégis felmerülne, hogy a sor­sára hagyják.

Ha magam elé képzelem Oneidát meg az apját Hawksburg felé menet meg a visszaúton, úgy látom, hogy az apa hátul ül, a lány meg elöl, mint egy sofőr. Jantzen talán túl testes volt ahhoz, hogy a lánya mellé üljön. Vagy talán a szakállnak volt helyre szüksége. Oneidát nem látom se leigázottnak, se boldogtalannak ettől az elrendezéstől, sőt az apját sem kifejezetten bol­dogtalannak. Méltóság, az volt benne, jó sok. A lányban meg valami más. Mikor bement egy boltba, vagy akár csak sétált az utcán, valahogy egy kis tér nyílt körülötte, hátha akar valamit, vagy hogy fogadhassa az üdvözlése­ket. Egy kicsit zavarba is jött ettől, de elegánsan, tudott nevetni magán meg a helyzeten. Persze megvolt a jó tar­tása meg a csinos arca, a hamvas bőre és a káprázatos haja. Úgyhogy talán furcsa, hogy miért sajnáltam, amiért min­dig a felszínen lebeg, bizakodik.

Én és a sajnálat.

Kitört a háború, és a dolgok egyik napról a másikra meg­változtak. Már nem jártak csavargók a vasúti sínek men­tén. Munkahelyeket teremtettek, és a fiatalok már nem kerestek munkát, nem stoppoltak az útszélen, hanem mindenhol feltűntek halványkék vagy khaki egyenru­háikban. Anyám azt mondta, szerencsém, hogy olyan va­gyok, amilyen, és úgy véltem, igaza van, de megkértem,

137

hogy másutt ezt ne hangoztassa. Hazajöttem Goderich-ből, befejeztem a gyakornokoskodást, és azonnal kaptam is állást, a Krebs’s áruházláncnak könyveltem. Persze le­hetne mondani, és talán mondták is, hogy azért kaptam meg az állást, mert anyám is ott dolgozott a szárazáru-rész­legen, de történt egy véletlen is, a fiatal igazgató, Kenny Krebs beállt a légierőhöz, és kiképzés közben le­zuhant, és meghalt.

Efféle döbbenet is jelen volt, de üdvös energia is min­denfelé, és az emberek zsebe kezdett megtelni. Úgy éreztem, el vagyok szakítva a kortársaimtól, de ez az el­szakítottság bizonyos értelemben egyáltalán nem volt szokatlan. És mások is jártak hasonló cipőben. A gazdák fiait felmentették a szolgálat alól, hogy gondozzák a ga­bonát meg az állatokat. Ismertem olyat, aki élt a fel­mentéssel, bár volt bérmunkásuk. Tudtam, hogy ha bárki megkérdi, miért nem vonulok be, akkor se lesz gond. Megvolt a kész válaszom, az, hogy a könyvelésre kell figyelnem. A Krebs’s könyvelésére és aztán másokéra. Figyelnem kell a számokra. Akkor még nem volt telje­sen elfogadott, hogy ezt nők is csinálhatják. Még a há­ború végén sem, pedig addigra egy részét egy ideje már ők csinálták. Az igazán megbízható munkához, úgy vél­ték, férfira van szükség.

Néha eltűnődtem, hogyhogy a nyúlszáj, amit ha nem is ügyesen, de rendesen eltüntettek, meg a beszédhang, ami talán egy kissé különös, de meg lehet érteni, elég lehetett ahhoz, hogy otthon tartson? Nyilván kaptam be­hívót, nyilván elmentem az orvoshoz, hogy felmentsen. Egyszerűen nem emlékszem. Vajon úgy hozzászoktam, hogy minden alól felmentenek, hogy annyi mindennel együtt ezt is teljesen magától értetődőnek vettem?

138

Talán szóltam anyámnak, hogy bizonyos dolgokról ne beszéljen, de bármit mondott is, úgysem volt sok súlya. Makacsul optimista volt. Más dolgokról is tudtam, de nem tőle. Tudtam, hogy miattam nem mert több gyereket szülni, és hogy elvesztett egy férfit, aki érdek­lődött iránta. De eszembe nem jutott bármelyikünket sajnálni. Sem az apa nem hiányzott, aki azelőtt halt meg, hogy láthattam volna, sem a barátnők, akik lehettek volna, ha máshogy nézek ki, sem a háborúba indulás rö­vid tetszelgése.

Anyámmal ott voltak nekünk a kedvenc ételeink vacsorára, a kedvenc rádióműsoraink, meg a BBC ten­gerentúli adása elalvás előtt. Amikor a király beszélt vagy Winston Churchill, anyám szeme csillogott. Elvittem moziba, a Mrs. Miniverre, az is meghatotta. Az életünk kész dráma volt, a mozivásznon és a valóságban is. Dunkirk evakuálása, a királyi család bátor viselkedése, London bombázása éjszakáról éjszakára, és a Big Ben, amely ki­tartóan kongatott a komor hírek előtt. A tengerben ha­jók tűntek el, a legborzalmasabb egy civil hajó, a Kanada és New Foundland közti komp esete volt, a mi partjaink közelében.

Aznap éjjel nem tudtam aludni, csak róttam a város utcáit. Folyton azokra gondoltam, akik a tenger mé­lyére süllyedtek. Öregasszonyok, majdnem olyan öreg asszonyok, mint az anyám, akik a kötésükbe kapasz­kodtak. Egy gyerek, akinek fájt a foga. Mások, akik a megfulladás előtti utolsó fél órájukat azzal töltötték, hogy a tengeribetegségről panaszkodtak. Valami na­gyon fura érzés kerített hatalmába, félig rémület, félig — amennyire egyáltalán le tudom írni — valami jeges életöröm. Hogy minden szétrobban, hogy hirtelen

139

egyenlőség lesz — ki kell mondanom egyenlőség lesz a hozzám hasonlók vagy a nálam rosszabbul állók és őközöttük.

Persze ez az érzés elszállt, mikor kezdtem hozzászokni a háború borzalmas képeihez. Ahogy meztelen, egész­séges fenekek meg sovány, öreg fenekek menetelnek a gázkamra felé.

Vagy ha nem szállt is el az érzés, megtanultam el­nyomni.

Azokban az években futhattam össze újra Oneidával, és kezdtem követni az életét. Nyilván muszáj is volt. Az apja közvetlenül az európai győzelmet megelőző napon halt meg, temetésével megzavarva az ünneplést. Ugyanez volt az anyáméval is a következő nyáron, ami­kor mindenki az atombombával volt elfoglalva. Anyám váratlanabbul halt meg, nyílt színen, a munkahelyén, miután annyit mondott: „Most le kell ülnöm.”

Oneida apját élete utolsó éveiben nemigen lehetett látni, sem hallani róla. A hawksburgi színjáték véget ért, de Oneida elfoglaltabb volt, mint valaha. Vagy csak az volt az ember érzése, hogy a világon mindenki elfoglalt, hiszen ott voltak nekik az ételjegyek, meg a levelek, ami­ket a frontra kellett írni, meg a beszámolók, hogy milyen választ kaptak.

És Oneidának még ott volt az a nagy ház is, amivel most már egyedül kellett boldogulnia.

Egy nap megállított az utcán, és azt mondta, érdekelné a véleményem az eladásról. A házéról. Azt mondtam, szerintem nem velem kéne megbeszélnie. Azt felelte, lehet, de engem ismer. Persze semmivel nem ismert job­ban, mint bárkit a városban, de megmakacsolta magát,

140

aztán átjött, hogy beszéljünk. Megcsodálta a festést, amit egyedül csináltam, meg a bútorok átrendezését, és meg­jegyezte, hogy a változás biztos segített, hogy könnyebben viseljem az anyám hiányát.

Igaz, de a legtöbb ember nem beszélne ilyesmiről.Nem voltam hozzászokva a vendéglátáshoz, úgyhogy

nem kínáltam semmivel, csak elláttam komoly és meg­fontolt tanácsokkal az eladással kapcsolatban, és közben figyelmeztettem, hogy nem vagyok szakértő.

Aztán fogta magát, és semmibe vette mindazt, amit mondtam. Eladta a házat az első jelentkezőnek, még­hozzá csak azért, mert a vevő áradozott, mennyire tetszik neki a hely, és hogy milyen jó lenne, ha ott nőnének fel a gyerekei. Ő lett volna az utolsó a városban, akiben megbíztam volna, gyerekek ide vagy oda, az ár ráadásul szánalmas volt. Ezt Oneidának is meg kellett monda­nom. Azt mondtam, a gyerekek csatatérré fogják vál­toztatni, erre azt felelte, a gyerekeknek az a dolguk. Hogy szaladgáljanak, nem úgy, mint ő gyerekkorában. Ami azt illeti, erre nem lett módjuk, mivel a vevő azonnal lebontatta a házat, és egy bérházat húzatott föl, három­emeletest, lifttel, a kertet meg parkolóvá alakíttatta. Ez volt az első ilyen épület a városban. Oneida döbbenten jött át hozzám, mikor az egész elkezdődött, és tudni sze­rette volna, tehet-e valamit — műemléknek nyilvánít­tatni a házat, vagy beperelni a vevőt, hogy megszegte soha le nem írott szavát, vagy bármi. El volt képedve, hogy valaki ilyesmit megtehet. Valaki, aki rendszeresen jár templomba.

—Én nem tettem volna — mondta —, pedig én csak ka­rácsonykor járok el.

Aztán megrázta a fejét, és nevetésben tört ki.

141

—Milyen bolond vagyok — mondta. — Hallgatnom kellett volna rád, ugye?

Ekkor már egy szerényebb ház felét bérelte, és pa­naszkodott, hogy nem lát mást, mint a szemközti házat.

Mintha más nem ennyit látna egész életében, de ezt nem mondtam.

Aztán mikor a lakások elkészültek, mit csinált? Vissza­költözött az egyikbe, az emeletre. Biztosan tudom, hogy nem kapott lakbérkedvezményt, de nem is kért. Már nem haragudott a tulajdonosra, és rajongott a kilá­tásért meg az alagsorban a mosókonyháért, ahol ha mos­nia kellett, minden alkalommal egy-egy érmével fizetett.

—Megtanulom beosztani a pénzem — mondta. — Ahe­lyett, hogy csak bedobnék valamit a perselybe, mikor az eszembe jut.

—Végül is az ilyenek viszik előre a világot, mint ő — védte azt a cápát.

Meghívott, hogy nézzem meg a kilátást, de kimen­tettem magam.

Ám ez volt annak az időszaknak a kezdete, amikor elég gyakran találkoztunk. Rászokott, hogy beugorjon, és a háztartás körüli gondjairól és döntéseiről beszélges­sünk, és ezzel akkor sem hagyott fel, mikor már elégedett volt. Vásároltam egy televíziót — ő nem, mert attól félt, hogy rászokna.

Én emiatt nem aggódtam, mivel a nap nagy részében nem voltam otthon. És akkoriban sok jó műsor ment. Az ízlése nagyjából megegyezett az enyémmel. Kedvel­tük a közszolgálati tévét, különösen az angol vígjátékokat. Némelyiket többször is megnéztük. A helyzetek tetszet­tek, nem is annyira a poénok. Engem eleinte zavart a brit szókimondás, sőt disznólkodás, de Oneida ezt is

142

éppúgy élvezte, mint a többit. Mikor egy sorozat újra­kezdődött, a legelejéről, nyögtünk egyet, de mindannyi­szor magába szippantott, és újranéztük. Még azt is megfigyeltük, hogy halványul a kópia. Néha manapság is elém kerül újra egy-egy régi, gyönyörűen felújított soro­zat, de átkapcsolok máshová, mert olyan szomorú leszek.

Már a kezdet kezdetén elég jó szakács lett belőlem, és mivel a legjobb dolgok általában vacsora után nem sok­kal következtek a tévében, főztem valamit kettőnknek, ő meg hozott desszertet a pékségből. Beruháztam né­hány összecsukható asztalkába, aztán ott ettünk a hírek és a filmek alatt. Anyám mindig ragaszkodott hozzá, hogy asztalnál együnk, mert úgy gondolta, ez az egyetlen módja a rendes életnek, de Oneidának ilyen szempont­ból nem voltak fenntartásai.

Tíz után elment. Szívesen sétált volna, de nem hagy­tam, úgyhogy kiálltam a kocsimmal, és hazavittem. Ő nem vett másik autót, miután megszabadult attól, amelyikkel az apját fuvarozta. Nem zavarta, hogy az egész város kineveti, amiért gyalog jár. Ez még azelőtt volt, hogy a gyaloglás olyan népszerű sport lett.

Együtt sehova nem mentünk. Volt, amikor nem ta­lálkoztunk, mert elutazott, vagy ha otthon volt is, olya­nokat fogadott, akik nálunk idegenek voltak. Velük nem találkoztam.

Nem. Ez olyan, mintha úgy éreztem volna, hogy semmibe vesznek. De nem. Számomra új emberekkel találkozni megpróbáltatás volt, és ezt ő is nyilván meg­értette. És az a szokásunk, hogy együtt vacsorázunk, együtt töltjük az estét a tévé előtt — olyan egyszerű és rugalmas volt, hogy azt hittük, soha nem támad bonyo­dalom. Sokan tudhattak róla, de mivel rólam volt szó,

143

nem érdeklődtek különösebben. Tudták, hogy én szá­molom ki az adóját is, miért ne? Én értettem hozzá, tőle meg senki nem várta el.

Nem tudom, azt is tudták-e, hogy sosem fizetett. Én kértem volna egy jelképes összeget, a rend kedvéért, de a kérdés nem merült föl. Nem mintha Oneida szűk­markú lett volna. Egyszerűen nem jutott eszébe.

Ha valamiért ki kellett ejtenem a nevét, néha az Ida csúszott ki a számon. Ha előtte történt, egy kicsit ugra­tott is érte. Közölte, hogy ha tehetem, én mindig a régi gyerekkori becenevükön hívom az embereket. Nekem fel se tűnt.

—De senki nem bánja — mondta. — Te ilyen vagy.Ezt kissé zokon vettem, bár igyekeztem titkolni.

Milyen jogon tesz megjegyzéseket arra, hogy hogyan érezné magát valaki azzal kapcsolatban, amit én csinálok vagy nem csinálok? Az egésszel arra célzott, hogy én va­lamiért a gyerekkoromhoz ragaszkodom, ott akarok ma­radni, és azt akarom, hogy mások is maradjanak velem.

Ez leegyszerűsítette a dolgokat. Az iskolás éveim azzal teltek, énszerintem, hogy megpróbáltam megszokni, hogy nézek ki — hogy néz ki az arcom —, és mások hogyan viszonyulnak hozzá. Azt hiszem, már az is kisebb diadal, hogy ez sikerült, hogy tudhattam, meg tudok itt ma­radni, el tudom tartani magam, és nem kell folyamatosan új embereket hozzászoktatni a látványhoz. De hogy mind­annyiunkat visszarángatnám negyedikesnek? Kösz, nem.

És hogy jött Oneida ahhoz, hogy véleménye legyen? Nem vettem észre, hogy nagyon beilleszkedett volna. Sőt, miután a nagy házat eladta, belőle is eltűnt egy jó nagy darab. A város változott, az ő helyzete is változott, és még csak nem is nagyon tudott róla. Persze változások

144

mindig is voltak, de a háború előtti időben az emberek kiköltöztek a zöldbe, valahol másutt kerestek valami job­bat. Az ötvenes-hatvanas és hetvenes években a változást az érkezők, a betelepülők jelentették. Az ember azt hinné, Oneida ezzel vetett számot, amikor beköltözött a bér­házba. De nem igazán vette a lapot. Még mindig meg­volt benne az a fura bizonytalanság, könnyedség, mintha arra várna, hogy elkezdődjön az élet.

Persze utazgatott, és talán arra gondolt, hogy majd ott. Nem volt ilyen szerencséje.

Ezekben az években, mikor a város déli peremén meg­épült az új bevásárlóközpont, és a Krebs’s bedőlt (nekem nem volt gond, mert nélkülük is volt elég munkám), a városból szemlátomást egyre többen utaztak el télen vakációzni, ami Mexikót vagy az Antillákat jelentette, vagy olyan helyeket, amelyekhez régen semmi kö­zünk nem volt. A vége az lett, az én felfogásom szerint, hogy olyan betegségeket hoztak haza, amelyekhez ko­rábban szintén semmi közünk nem volt. Egy ideig így ment. Megjött az Év Betegsége, és volt valami külön neve. Talán még mindig vannak ilyenek, csak már senki nem figyel oda igazán. Vagy az is lehet, hogy az ember az én koromban már nem törődik vele. Biztosra veheti, hogy ha eddig nem vitte el semmi végzetes baj, már nem is fogja.

Egy este fölkeltem a tévéműsor végén, hogy főzzek magunknak egy teát, mielőtt Oneida hazamegy. Elin­dultam a konyhába, és hirtelen rettenetesen éreztem magam. Megbotlottam, térdre estem, aztán le a padlóra. Oneida fölnyalábolt, beültetett egy székbe, és visszatért az eszméletem. Mondtam neki, hogy néha rám jön

145

egy-egy roham, ne izguljon. Ez hazugság volt, nem tudom, minek mondtam, de amúgy se hitt nekem. Bevitt a föld­szinti hálószobámba, és lehúzta a cipőmet. Aztán ré­szemről némi tiltakozás után együtt levettük a ruháimat, és rám került a pizsamám. Mindent elég szaggatottan érzékeltem. Mondtam, hívjon taxit, és menjen haza, de oda se figyelt.

Aznap éjjel a nappaliban aludt a díványon, és miután másnap felderítette a házat, beköltözött anyám hálószo­bájába. Nappal nyilván visszament a lakásába néhány szükséges holmiért, meg talán a bevásárlóközpontba zöldségért, amiről úgy gondolta, jót tennének. Beszélt az orvossal is, és kiváltott a patikában valami gyógyszert, amit lenyeltem, mikor a számhoz tartotta.

Jó egy hétig hol elment a tudatom, hol visszajött, beteg és lázas voltam. Néha közöltem vele, hogy úgy érzem, már meggyógyultam, és el tudom magam látni, de ez badarság volt. Inkább engedelmeskedtem neki, és olyan természetszerűen függtem tőle, mint egy kór­házi ápolótól. Oneida nem volt olyan gyakorlott a lázas testtel való bánásmódban, mint egy nővér, és néha, ha volt annyi erőm, úgy panaszkodtam, mint egy hatéves. Olyankor elnézést kért, és nem bántódott meg. Két alkalom között, mikor közöltem vele, jobban vagyok, és vegye fontolóra, hogy hazaköltözik, voltam olyan önző, hogy minden ok nélkül szólongassam, csak hogy megnyugtassam magam, hogy ott van még.

Aztán már elég jól lettem, hogy azon izguljak, nem kapja-e el a betegségemet, bármi is az.

—Maszkot kellene hordanod.—Ne izgulj — mondta. — Ha el kellett volna kapnom,

szerintem mostanra elkaptam volna.

146

Mikor először éreztem magam igazán jól, lusta voltam elismerni, hogy időnként rám tör egy olyan érzés, mintha újra kisgyerek volnék.

Persze Oneida nem volt az anyám, egy nap erre is rá kellett ébrednem. Végig kellett gondolnom mindazt, amit értem tett, és ez meglehetősen kínosan érintett. Mint bármelyik férfit, de engem különösen, mert eszembe jutott, hogy nézek ki. Nagyjából meg is feled­keztem róla, és most úgy véltem, őt azért nem érintette kínosan, és azért tudott mindent olyan természetesen végezni, mert közömbös vagyok számára, egy szerencsét­len gyerek.

Udvarias voltam, de a hálálkodásba beleszőttem azt a most már igazán őszinte kívánságomat, hogy menjen haza.

Vette az üzenetet, nem bántódott meg. Nyilván kifá­rasztotta a sok éjszakázás, a szokatlan gondoskodás. Még utoljára bevásárolt, megmérte a lázam, aztán elégedetten, a jól végzett munka örömével, gondoltam én, távozott. De mielőtt elment volna, megállt az utcai szobában, hogy lássa, fel tudok-e öltözni segítség nélkül, és elége­detten látta, hogy igen. Alig tette ki a lábát, elővettem a könyvelést, és ott folytattam a munkát, ahol a betegségem első napján abbahagytam.

Az agyam lassabb volt, de megbízhatóan működött, és ettől nagyon megkönnyebbültem.

Oneida egészen magamra hagyott addig a napig — vagy inkább estéig —, amikor együtt szoktunk tévét nézni. Akkor beállított egy leveskonzervvel. Ami önmagában kevés volt vacsorára, és nem is ő főzte, de azért hozzájá­rult a vacsorához. És korán jött, hogy legyen időnk meg­enni. Ki is nyitotta, anélkül hogy engem megkérdezett

147

volna. Kiismerte magát a konyhámban. Megmelegítette a levest, elővette a tányérokat, és együtt vacsoráztunk. Viselkedésével azt az érzést keltette bennem, hogy beteg vagyok, és sürgős táplálásra szorulok. És ez bizonyos ér­telemben így is volt. Aznap délben a remegés miatt nem tudtam kinyitni a konzervet.

Úgy volt, hogy két, egymást követő műsort nézünk meg. De aznap este nem jutottunk el a másodikig. Nem bírta kivárni, amíg a második elkezdődik, hanem bele­kezdett egy számomra igen nyugtalanító beszélgetésbe.

A lényege az volt, hogy kész lenne hozzám költözni. Egyrészt, mondta, nem boldog a lakásában. Nagy

hibát követett el. Ő a házat szereti. Nem mintha meg­bánta volna, hogy túladott a szülőházán. Ha abban a ház­ban egyedül kellene élnie, bedilizne. A hiba csak az volt, hogy úgy gondolta, a lakás lesz a megoldás. Azon a he­lyen soha nem volt boldog, és nem is lesz. Erre akkor döbbent rá, amikor nálam lakott. Mikor beteg voltam. Már rég rá kellett volna jönnie. Régen, kislánykorában, kinézett magának egy-egy házat, és azt kívánta, bárcsak ott élhetne.

Ezenkívül még azt mondta, mi nem igazán tudunk egyedül gondoskodni magunkról. Mi lett volna, ha egye­dül vagyok a betegség alatt? Mi lenne, ha még egyszer előfordulna? Vagy ha ővele fordulna elő?

Érzünk egymás iránt bizonyos dolgokat, mondta. Ez nem szokásos érzés. Élhetnénk úgy együtt, mint a testvé­rek, és gondoskodhatnánk egymásról úgy, mint a test­vérek, és ez a világ legtermészetesebb dolga volna. Min­denki elfogadná. Miért is ne fogadnák el?

Mialatt beszélt, rettenetesen éreztem magam. Dühös voltam, rémült, döbbent. A legrosszabb a vége felé volt,

148

amikor arról beszélt, hogy senki nem gondolna semmi rosszra. Ugyanakkor értettem is, miről beszél, és talán egyet is értettem vele, hogy az emberek megszoknák. Lenne talán egy-két ronda vicc, ami el sem jutna hozzánk.

Talán igaza volt. Lett volna értelme.Erre úgy éreztem, mintha ledobnának egy pincébe, és

bevágódna a fejem fölött az ajtó.Ezt a világért sem akartam neki elárulni.Azt mondtam, érdekes ötlet, de lehetetlen.Miért?Elfelejtettem neki elmondani. Jött a betegség, a fel­

hajtás meg minden. Hogy ezt a házat meghirdettem. Ezt a házat már eladtam.

Jaj. Jaj. Neki miért nem szóltam?Fogalmam sem volt, mondtam erre őszintén. Fogal­

mam sem volt, hogy ilyen terveket forgat a fejében.—Hát akkor elkéstem vele — mondta. — Mint annyi

mindennel az életemben. Biztos valami baj van velem. Nem jutok el odáig, hogy gondolkodjam. Mindig azt hiszem, még bőven van idő.

Megmenekültem, de nagy árat fizettem érte. A házat — ezt a házat — tényleg meg kellett hirdetnem, és olyan gyorsan eladnom, ahogy lehet. Majdnem úgy, ahogy ő a magáét.

És majdnem olyan gyorsan el is adtam, bár nem kel­lett olyan nevetséges ajánlatot elfogadnom, mint neki. És aztán szembe kellett néznem mindazzal, ami azóta halmozódott fel, amióta a szüleim a nászútjuk helyett beköltöztek, mivel nem volt pénzük utazásra.

A szomszédok elképedtek. Nem voltak régi szomszé­dok, anyámat nem is ismerték, de azt mondták, annyira megszokták a jövés-menésemet, a rendszerességemet.

149

A terveimről szerettek volna hallani, és rájöttem, hogy nincsenek terveim. Azon túl, hogy teszem a dol­gom, mint mindig, de már csak módjával, óvatosan vá­rom az öregkort.

Elkezdtem lakást keresni, és kiderült, hogy azok közül, amelyek megközelítőleg megfeleltek nekem, csak egy kiadó. És ez az egy abban a bérházban volt, amelyik Oneida régi háza helyére épült. Nem a legfelső emele­ten, ahonnan jó kilátás nyílt, és ahol ő lakott, hanem a földszinten. Engem amúgy sem izgatott soha a kilátás, úgyhogy kivettem. Nem tudtam, mi mást tehetnék.

Persze el akartam neki mondani. De kitudódott, mire én összeszedtem volna magam, hogy elmondjam. És neki is megvoltak a maga tervei. Addigra nyár lett, a műsorain­kat nem sugározták. Ilyenkor nem találkoztunk rendsze­resen. És nem is gondoltam, ha már erről van szó, hogy mentegetőznöm kéne vagy engedélyt kellene kérnem. Mikor megnéztem a lakást és aláírtam a bérleti szerző­dést, nem volt a közelben.

Akkor, vagy amikor később belegondoltam, meg­értettem valamit. Megszólított egy férfi, akit nem igazán ismertem fel, csak egy idő múlva jöttem rá, hogy olyas­valaki, akit évek óta ismerek, és fél életemben köszönő viszonyban voltunk. Ha ott találkozunk, talán meg is ismerem, bármekkora pusztítást végzett is rajta az öregség. De itt nem, és ezen nevettünk, és érdeklődött, hogy a roncstemetőbe akarok-e beköltözni.

Mondtam, nem tudtam, hogy így nevezik, de igen, azt hiszem.

Aztán azt kérdezte, tudok-e römizni, és azt feleltem, valamennyire igen.

150

—Az elég lesz — mondta.És akkor arra gondoltam, hogy ha az ember elég

sokáig él, az már önmagában megold bizonyos nehézsé­geket. A kor beírat egy előkelő klubba. Bármilyen fo­gyatékaink legyenek is, az öregkor félresöpri őket, elég alaposan. Ilyenkorra mindenkinek az arca elszenvedett valamit, nem csak a miénk.

Erről eszembe jutott Oneida, és hogy milyennek lát­szott, amikor arról beszélt, hogy hozzám költözne. Már nem karcsú volt, hanem sovány, fáradt, nyilván azoktól az éjszakáktól is, amikor mellettem virrasztott, de az élet­kora azon túl is meglátszott. A szépsége mindig törékeny volt. A szőke nők könnyed pirulása, a bocsánatkérés­nek és a felsőbbrendű önbizalomnak az a furcsa keve­réke, ez az, ami megvolt benne, aztán elveszett. Mikor nekiállt, hogy felajánlkozzon, feszültnek látszott, és az arckifejezése is különös volt.

Persze ha valaha lett volna jogom választani, termé­szetesen a magasságomhoz mérten alacsonyabb lányt választottam volna. Például azt a kecses és barna hajú egyetemista lányt, Krebsék rokonát, aki egy nyáron a cégnél dolgozott.

Egy nap az a lány barátságosan azt mondta, hogy ma­napság már jobban is meg tudnák műteni az arcomat. Nem is hinné, mondta. És az ontariói betegbiztosítással még pénzbe se kerülne.

Igaza volt. De hogy magyarázzam el neki, hogy kép­telen volnék bemenni valami orvos rendelőjébe, és be­vallani, hogy olyasmire vágyom, ami nem is jár nekem?

Oneida kicsit jobban nézett ki, amikor megjelent a csomagolásom és a szortírozásom kellős közepén.

151

Megcsináltatta a haját, egy kicsit a színe is megváltozott, ta­lán barnább lett.

—Nem szabad egyetlen lendülettel mindent kidob­nod — mondta. — Amit a várostörténethez gyűjtöttél.

Azt feleltem, válogatok, bár ez nem volt teljesen igaz. Úgy érzékeltem, mindketten úgy teszünk, mintha job­ban érdekelne, ami történt, mint valójában. Mikor a várostörténetre gondoltam, úgy éreztem, egyik város nyilván ugyanolyan, mint a másik.

Nem került szóba, hogy a bérházba készülök beköl­tözni. Mintha mindezt már rég megbeszéltük és eldön­töttük volna.

Azt mondta, újra elutazik, és ezúttal meg is nevezte, hová. A Savary-szigetre, de ezzel lezárta a témát.

Udvariasan megkérdeztem, az hol van, erre azt fe­lelte:

—Ja, hát messzebb, a parton.Mintha ez válasz lenne a kérdésre.—Ahol egy idős barátnőm él — mondta.Ez persze lehetett igaz is.—E-mailezünk. Azt mondja, ezt kellene tennem. Ne­

kem valahogy nem annyira tetszik. De végül is egy pró­bát megér.

—Hát, gondolom, amíg meg nem próbáltad, nem tudod.

Úgy éreztem, mintha valamit még mondanom kel­lene. Megkérdezni, milyen ott az idő vagy valami. De mire eszembe juthatott volna, mit mondjak, egész szo­katlan kis sikolyt vagy kiáltást hallatott, aztán a kezét a szája elé kapta, és nagy, óvatos léptekkel az ablakhoz lépett.

—Vigyázz, vigyázz! — mondta. — Nézd! Nézd!

152

Szinte hangtalanul nevetett, olyan nevetéssel, ami akár fájdalomról is árulkodhatott. Az egyik kezét hátratette, hogy csendre intsen, ahogy fölálltam.

A ház hátsó udvarában volt egy madáritató. Évekkel azelőtt tettem oda, hogy anyám nézhesse a madarakat. Nagyon szerette a madarakat, és a hangjukról is felis­merte őket, nem csak a külsejükről. Már jó ideje nem törődtem az itatóval, de aznap reggel épp megtöltöttem.

És erre?Belepték a madarak. Fekete-fehérek, villámgyorsan

cikázok.Nem madarak. Kicsivel nagyobbak, mint a vándor­

rigók, és kisebbek, mint a varjak.Azt mondta:—Borzok. Kis borzok. Inkább fehérek, mint feketék. De milyen gyönyörűek. Villogtak, táncoltak, és soha

nem keresztezték egymás útját, úgyhogy nem lehetett megszámolni, hányan vannak, hol kezdődik és hol ér véget a testük.

Ahogy figyeltük őket, egyenként fölemelkedtek, és otthagyták a vizet, egymás után átvágtak az udvaron, gyorsan, de egyetlen egyenes átlóban. Mintha büszkék volnának magukra, de diszkréten. Öten voltak.

—Istenem — mondta Oneida. — A városban.Az arca ragyogott.—Hát láttál már ilyet?Nem, mondtam. Soha.Arra gondoltam, talán mond még valamit, amivel

elrontja a pillanatot, de nem, egyikünk sem szólt.Nem is lehettünk volna boldogabbak.

153

Corrie

Nem jó, ha a pénz egyetlen családban koncentrálódik, egy ilyen helyen — mondta Mr. Carlton. — Úgy értem, például egy ilyen lánynak, mint Corrie. Például őneki. Nem jó. Senki sincs vele egy szinten.

Corrie az asztal túlsó oldalán ült, és egyenest a ven­dég szemébe nézett. Ezt szemmel láthatóan humoros­nak érezte.

—Ki fogja elvenni? — folytatta az apja. — Huszonöt éves.

Corrie felhúzta a szemöldökét, elhúzta a száját.—Egy évet tévedtél — mondta. — Huszonhat.—Rajta — mondta az apja. — Nevess, ha akarsz.Corrie hangosan nevetett, és tényleg, mi mást te­

hetne, gondolta a vendég. Howard Ritchie-nek hívták, és csak néhány évvel volt idősebb a lánynál, de már el volt látva feleséggel és gyerekekkel, ahogy Corrie apja hamarosan megtudta.

154

A lány arckifejezése gyorsan változott. Fénylő fehér foga volt és rövid, göndör, majdnem fekete haja. Az arc­csontjára rásütött a nap. Nem túl asszonyos. Nincs túl sok hús a csontjain, ahogy az apja mindjárt alkalmas­nak találja megjegyezni. Howard Ritchie úgy képzelte, olyanfajta lány, aki sokat golfozik meg teniszezik. Éles nyelve ellenére feltételezte, hogy konvencionálisan gon­dolkozik.

Howard Ritchie építész volt, még csak most indult el a pályája. Mr. Carlton ragaszkodott hozzá, hogy temp­lomi építésznek nevezze, mert pillanatnyilag a város anglikán templomtornyának helyreállításán dolgozott. A tornyot már-már a leomlás fenyegette, de Mr. Carlton felkarolta az ügyet. Mr. Carlton nem anglikán — ezt többször is leszögezte. Az ő egyháza a metodista, és ő ízig-vérig metodista, ezért is nem tart alkoholt a házá­ban. De egy olyan szép templom, mint az anglikán, nem mehet tönkre. Az anglikánoktól nem érdemes várni, hogy bármit tegyenek: szegény ír protestánsok, képesek lettek volna lebontatni a tornyot, és valami mást tetetni a helyébe, ami az egész várost elcsúfította volna. Nincs tőkéjük, persze, és nem fogják fel, hogy építészre van szükség, nem ácsra. Templomi építészre.

Az ebédlő irtózatos volt, legalábbis Howard szerint. Az ötvenes évek közepén jártak, mégis minden úgy fes­tett, mintha már a századforduló óta a helyén volna. Az étel éppen csak ehető volt. Az asztalfőn ülő férfinak be nem állt a szája. Az ember azt gondolta volna, hogy a lányt ez kimeríti, de általában inkább nevetés bujkált benne. Még be sem fejezte a desszertet, rágyújtott. Howardot is megkínálta, és közben elég jól hallhatóan azt mondta:

155

—Ne is törődjön a Papával.Howard elfogadta, de nem volt jobb véleménnyel

a lányról.Elkényeztetett, gazdag kisasszony. Rossz a modora. Aztán a lány hirtelen megkérdezte, mit gondol a sas­

katchewani elnökről. Tommy Douglasről.Howard azt mondta, a felesége támogatja. A felesége

tulajdonképpen nem tartja Douglast elég balosnak, de ebbe Howard nem akart belemenni.

—A Papa imádja. A Papa kommunista.Ez Mr. Carltonból egy horkanást váltott ki, de ez nem

fojtotta a lányba a szót.—Miért, nevetni szoktál a poénjain.Nem sokkal ezután a lány elvitte Howardot, hogy kö­

rülnézzenek a birtokon. A ház kapuja szemben volt a gyárral, ahol férficsizmákat és munkacipőket gyártottak. A ház mögött viszont széles füves terület húzódott, és a folyó, amely félkaréjban körülölelte a várost. Nehezen járható ösvény vezetett a partra. A lány ment elöl, és Howard akkor már jól látta, amiben korábban nem volt biztos. Hogy az egyik lábára sántít.

—Nem lesz visszafelé nagyon meredek? — kérdezte.—Nem vagyok rokkant.—Látom, van csónak is — mondta Howard félig-med­

dig mentegetőzésképpen.—Elvinném evezni, de nem most. Most a naplemen­

tét kell megnéznünk.Corrie egy régi konyhai székre mutatott, ami, mint

mondta, naplementenézésre való, és ragaszkodott hozzá, hogy Howard üljön le. Ő a fűbe ült. Howardnak már a nyelvén volt a kérdés, hogy fel fog-e tudni kelni, de aztán meggondolta magát.

156

—Paralízisem volt — mondta a lány. — Ennyi az egész. Anyámnak is, csak ő belehalt.

—Sajnálom.—Hát igen. Nem is emlékszem rá. Jövő héten Egyip­

tomba utazom. Nagy kedvem volt, de most már vala­hogy nem érdekel annyira. Mit szól hozzá?

—Nekem pénzt kell keresnem.Ő is megdöbbent, hogy ezt mondta, és persze a lány­

ból azonnal kirobbant a nevetés.—Én általánosságban értettem — mondta komolyan,

mikor abbahagyta a nevetést.—Én is.Majd nyilván jön valami tenyérbe mászó hozomány­

vadász, egy egyiptomi, vagy bárki. A lány egyszerre volt merész és gyerekes. Az embert eleinte izgatja, de aztán a nyíltsága, az önteltsége, ha tényleg az, fárasztó lehet. Persze ott a pénz is, amit egyesek soha nem unnak meg.

—A Papa előtt nem szabad szóba hoznia a lábamat, különben idegrohamot kap — mondta. — Egyszer egy gye­reket, aki kicsúfolt, az egész rokonságával együtt hajított ki a házból. Úgy értem, unokatestvérestül.

Egyiptomból különös képeslapok érkeztek, nem Howard lakására, hanem az irodába. Hát persze, honnan is tudná Corrie a címét?

Sehol egy piramis. Vagy szfinx.Az egyiken a gibraltári szikla látszott, amit a szöveg

ledőlt piramisnak nevezett. A másikon lapos, sötétbarna földek, isten tudja, honnan, ezzel a szöveggel: „A me­lankólia tengere”. Egy másik üzenet is jött szép nyomta­tott betűkkel: „Nagyító kapható, küldjön pénzt.” Sze­rencsére az irodában senkinek nem kerültek a kezébe.

157

Howard nem akart válaszolni, aztán mégis: „Nagyító hibás, küldjön visszatérítést.”

A templomtorony szükségtelen ellenőrzése végett el­hajtott Corrie városába, mert úgy számolta, hogy már vissza kellett térnie a piramisoktól, bár nem tudta, otthon lesz-e vagy újabb kiránduláson.

Otthon volt, és maradt is egy ideig. Az apja agyvér­zést kapott.

Corrie-nak nem sok teendője volt. Kétnaponta jött egy ápolónő. És egy Lillian Wolfe nevű lány vigyázott a tűzre, ami mindig meg volt rakva, valahányszor Howard megérkezett. Persze más munkákat is elvégzett. Corrie nem nagyon boldogult a tűzzel, a főzéssel. Nem tudott gépelni, se vezetni, még varratott cipőben sem. Mikor Howard megérkezett, segített. Ellenőrizte a tüzet és szá­mos dolgot a ház körül, és meglátogatta Corrie apját is, amikor az öregember tudta fogadni.

Howard nem tudta eldönteni, hogyan hatna rá az a láb az ágyban. De bizonyos szempontból még vonzóbb­nak hatott, különlegesebbnek, mint a lány többi része.

Corrie azt mondta, nem szűz. Az is kiderült, hogy ez a bonyolult féligazság egy zongoratanár beavatkozásának köszönhető, Corrie tizenöt éves korából. Azért tette meg, amit a zongoratanár kért, mert szánalmat érzett azok iránt, akik olyan kétségbeesetten vágynak valamire.

—Ezt ne vedd sértésnek — mondta, és elmagyarázta, hogy már nem érez ilyenfajta szánalmat.

—Hát remélem is — mondta Howard.Aztán neki is el kellett mondania néhány dolgot ön­

magáról. Az, hogy előhúz egy óvszert, nem azt jelenti, hogy gyakorlott csábító. Sőt Corrie a második, akivel lefekszik, az első a felesége volt. Könyörtelenül vallásos

158

neveltetésben részesült, és bizonyos mértékig most is hisz Istenben. Ezt a felesége elől is titkolja, mert kigúnyolná, amilyen baloldali.

Corrie azt mondta, örül, hogy az, amit csinálnak — amit épp csináltak —, ezek szerint a hite ellenére sem zavarja. Azt mondta, neki magának soha nem volt ideje Istenre, mert az apja túlságosan lekötötte.

Nem volt nehézségük. Howard munkája gyakran kí­vánta meg, hogy napközben ellenőrző útra menjen vagy felkeressen egy kuncsaftot. Kitchener közel volt. És Corrie amúgy is magára maradt a házban. Az apja meghalt, és a lány, aki ellátta, a városban vállalt állást. Corrie-nak tet­szett az ötlet, még pénzt is adott neki gépírásórákra, hogy képezhesse magát.

—Maga túlzottan értelmes ahhoz, hogy házimunkával bajlódjon — mondta neki. — Majd értesítsen, hogy halad.

Hogy Lillian Wolfe gépírásórákra költötte-e a pénzt vagy másra, nem derült ki, de továbbra is végzett házi­munkát. Ez akkor derült ki, amikor Howard és a felesége egy alkalommal, másokkal együtt, vacsorára volt hivata­los valami újonnan fontossá vált embernél Kitchenerben. Az asztalnál Lillian szolgált fel, és szemtől szembe került azzal a férfival, akivel Corrie házában is találkozott. Azzal a férfival, akinek a karját Corrie derekán látta, miközben leszedte a tányérokat vagy felszította a tüzet. A társalgás­ból az is világosan kiderült, hogy ez a vacsoraasztal mel­letti nő már akkor is a felesége volt, ugyanúgy, mint most.

Howard azt mondta, azért nem számolt be Corrie-nak rögtön a vacsoráról, mert remélte, hogy lényegtelen. A házigazda és a felesége nem közeli barátaik. A felesé­gének biztosan nem, mert politikai okokból később még

159

gúnyolódott is rajtuk. Csak afféle társasági esemény volt. És nem olyan háznak látszott, ahol a háziak pletykálná­nak az alkalmazottal.

Nem is. Lillian közölte, hogy egyáltalán nem plety­kált. Ezt egy levélben közölte. És nem is a háziasszonnyal beszélne, ha kénytelen lenne. Hanem Howard felesé­gével. Vajon érdekelné a feleségét ez az információ?, így tette föl a kérdést. A levelet az irodai címre küldte, amit elég ügyesen megtalált. De a lakcímét is ismeri. Kémke­dett. Ezt is megemlítette, és utalt Howard feleségének ezüstróka galléros kabátjára is. Ez a kabát zavarta Howard feleségét, és gyakran érezte szükségét, hogy mindenkivel közölje, örökölte, nem ő vette. Ez volt az igazság. De néha bizonyos alkalmakra szerette felvenni, például arra a vacsorára, hogy megállja a helyét, úgy látszik, olyanok közt is, akiknek nem veszi hasznát.

„Sajnálnám, ha össze kellene törnöm egy ilyen finom hölgy szívét, aki a kabátján olyan szép nagy ezüstróka gallért visel”, írta Lillian.

—És Lillian meg tud különböztetni egy ezüstróka gal­lért egy földbe vájt üregtől? — kérdezte Corrie, mikor Howard úgy érezte, meg kell osztania vele a hírt. — Biz­tos vagy benne, hogy ezt írta?

—Biztos.A levelet Howard azonnal elégette, úgy érezte, máris

megfertőzte.—Akkor tényleg tanult valamit — mondta Corrie.

—Mindig is éreztem, hogy ravasz. Gondolom, szóba se jön, hogy megöljük.

Howard még csak el se mosolyodott, úgyhogy Corrie igen józanul hozzátette:

160

—Csak tréfáltam.Április volt, de még hűvös, be kellett gyújtani. Corrie

Howardot szerette volna megkérni rá, de ez a furcsa, komor viselkedés visszatartotta.

Howard elmesélte, hogy a felesége el sem akart menni arra a vacsorára.

—Csak hát ilyen rohadt pechem van.—Hallgatnod kellett volna rá — mondta Corrie.—Ez a legrosszabb — mondta Howard. — Ennél rosszabb

nem is történhetne.Mindketten a fekete rostélyt bámulták. Howard csak

egyszer érintette meg Corrie-t, üdvözlésképpen.—Hát nem — felelte Corrie. — Nem a legrosszabb. Nem. —Nem?—Nem — felelte. — Odaadhatjuk neki a pénzt. Nem

olyan sok, komolyan.—Nekem nincs...—Nem te. Én.—Jaj, dehogy.—De.Corrie igyekezett könnyedén beszélni, de jéggé fa­

gyott. Mert mi van, ha Howard nemet mond? Nem, nem hagyhatom. Nem, ez egy jel. Annak a jele, hogy abba kell hagynunk. Biztosra vette, hogy kihallotta a hangjából, látta az arcán. Ez az egész régibűn-dolog. A Gonosz.

—Nekem az semmi — mondta Corrie. — Ha könnyen meg is tudnád szerezni a pénzt, nem tudnád megtenni. Úgy éreznéd, a családodtól vonod meg, hogy tudnád megtenni?

Család. Ezt nem kellett volna mondania. Ezt soha.De Howard arca voltaképp felderült. Azt mondta,

161

nem, nem, de a hangjában bizonytalanság volt. És aztán Corrie már tudta, hogy minden rendben lesz. Egy idő után Howard elkezdett gyakorlatiasan beszélni, és eszébe jutott még valami. Készpénzt kér, mondta. A csekknek nem veszi hasznát.

Anélkül beszélt, hogy fölnézett volna, mintha üzleti megbeszélésen lenne. A készpénz Corrie-nak is jobb megoldás. Nem keveredik bele.

—Jó — mondta Corrie. — Végül is nem egy botrányos összeg.

—De nem szabad megtudnia, hogy így látjuk — figyel­meztette Howard.

Postafiókot kellett nyitni Lillian nevére. A bankje­gyeket egy neki címzett borítékban, kétszer egy évben letenni. Az időpontokat ő jelöli ki. Egy nap késedelem sem lehet. Különben, mint írta, esetleg aggódni kezd.

Howard még mindig nem érintette meg Corrie-t, hálásan és udvariasan búcsúzott. Ezt a témát függetle­níteni kell attól, ami köztünk van, mintha ezt sugallta volna. Újra fogjuk kezdeni. Újra képesek leszünk úgy érezni, hogy nem ártunk senkinek. Nem teszünk rosszat. Ezt mondta a maga kimondatlan szavaival. Corrie a maga szavaival megkockáztatott egy halvány viccet, de nem ért célba:

—Máris hozzájárultunk Lillian oktatásához: korábban nem volt ilyen ügyes.

—Nem akarjuk, hogy ügyesebb legyen. Hogy többet kérjen.

—Azon a hídon majd akkor megyünk át, ha odaér­tünk. Mindegy, meg is fenyegethetnénk, hogy elmegyünk a rendőrségre. Akár most rögtön.

—De azzal vége lenne kettőnknek — mondta Howard.

162

Már elköszönt, de most oldalt fordította a fejét. A hu­zatos tornácon álltak. Azt mondta:

—Nem bírnám ki, ha vége lenne.—Ezt örömmel hallom — felelte Corrie.

Hamarosan eljött az idő, amikor már nem is beszéltek róla. Corrie átadta a borítékban a bankjegyeket. Howard kezdeti undorodó felhördülése később beleegyező só­hajtássá szelídült, mintha valami undok feladatra emlé­keztetnék.

—Hogy rohan az idő.—Hát nem?—Lillian ebül szerzett pénze — mondta Corrie, és bár

Howardnak először nem tetszett a kifejezés, később ő is használta.

Eleinte Corrie megkérdezte, találkozott-e Howard Lilliannal, volt-e újabb vacsorameghívás.

—Nem olyan barátok voltak — emlékeztette Howard. Alig találkozik velük, nem tudja, Lillian náluk dolgozik-e

még vagy sem.Corrie se találkozott vele. A családja vidéken élt, és nem

volt valószínű, hogy Lillian betért volna vásárolni ebbe az egyre inkább hanyatló városba, amikor meglátogatta őket. A főutcán már semmi nem volt, csak egy vegyes­kereskedés, ahol az emberek lottószelvényt meg élelmi­szert vettek, és egy bútorbolt, ahol ezer éve ugyanazok az asztalok meg kanapék fakultak a kirakatban, és az ajtó valahogy soha nem volt nyitva — mintha minden a Flo­ridában élő tulajdonos halálhírére várna.

Mikor Corrie apja meghalt, a cipőgyárat egy nagy cég vette meg, amelyik azt ígérte — legalábbis Corrie így hitte —, hogy működtetni fogja. Egy éven belül azonban

163

kiürült az épület, a felszerelés használható része egy másik városba került, csak néhány idejétmúlt eszköz maradt, aminek valaha a csizmák és cipők készítésében volt sze­repe. Corrie a fejébe vette, hogy létesít egy különleges kis múzeumot, ahol kiállítja ezeket a tárgyakat. Ő maga rendezte be, és úgy tervezte, hogy tárlatvezetéseket tart, ahol elmeséli, hogyan működtek régen a dolgok. Meg­lepően sokat megtudott, talált néhány régi fényképet, amelyekkel az apja egy beszédet illusztrált, amit talán ő maga mondott el — hibásan volt gépelve —, mikor a nő­egylet képviselői a helyi iparágakat tanulmányozták. Nyár végéig Corrie néhány látogatót már végig is veze­tett. Biztosra vette, hogy a következő évben minden beindul, miután kitett egy hirdetőtáblát az országút mellé, és írt is valamit egy turistakiadványba.

Egy kora tavaszi reggel kinézett az ablakán, és azt látta, hogy valami idegenek bontják az épületet. Kiderült, hogy a szerződés, ami szerinte arról szólt, hogy amíg egy bizonyos bért megfizet, használhatja az épületet, nem tette lehetővé számára, hogy az épületben található tár­gyakat kiállítsa vagy kisajátítsa, bármilyen hosszú ideje voltak is értéktelennek nyilvánítva. Nem merült fel, hogy ezeknek az ősi fémtárgyaknak bármelyike is az ő tulajdonát képezné, sőt szerencséje volt, hogy nem idéz­ték be a bíróságra most, hogy a társaság — amely valaha olyan előzékeny volt — rájött, miben mesterkedik.

Ha Howard nem épp azon a nyáron utazik Európába a családjával, mikor Corrie ebbe a tervbe belevágott, átnézhette volna a szerződést, és Corrie-t sok kellemetlen­ségtől megkímélhette volna.

Mindegy, mondta Corrie, mikor lehiggadt, és hama­rosan talált is más elfoglaltságot.

164

Az egész azzal kezdődött, hogy ráébredt, halálosan unja nagy és üres házát — ki akart szabadulni, és tekinte­tét az utca végén álló közkönyvtárra vetette.

Csinos, áttekinthető, klinkertéglás épület volt, és Carnegie-könyvtár lévén nem volt egyszerű megsza­badulni tőle, noha alig használták — közel sem elegen ahhoz, hogy egy könyvtárosi állás indokolt legyen.

Corrie hetente kétszer odament, kinyitotta az ajtó­kat, és beült a pult mögé. Ha úgy tartotta kedve, letörölte a port a polcokról, és felhívta azokat, akik a feljegyzések szerint évek óta maguknál tartottak bizonyos könyveket. Akiket elért, időnként azt állították, hogy nem is hallot­tak arról a bizonyos könyvről — valami nagynéni vagy nagymama vette még ki, aki szeretett olvasni, de már meghalt. Ilyenkor Corrie a könyvtári tulajdont emle­gette, és a könyv néha tényleg feltűnt a visszahozott könyvek tartójában.

Egy dolog nem volt kellemes a könyvtárban ülésben, a zaj. Jimmy Cousins okozta, aki a könyvtár épülete körül nyírta a füvet, és gyakorlatilag azonnal újrakezdte, ahogy befejezte, mivel semmi más dolga nem volt. Úgyhogy Corrie megbízta, vágja le a füvet az ő háza körül is — korábban ő csinálta, hogy mozogjon, de az alakja nem nagyon szorult rá, a sántítása miatt viszont ezer évig eltartott.

Howard némileg megrémült a Corrie életében tör­tént változásoktól. Mostanában ritkábban jött, de tovább maradt. Torontóba költözött, de ugyanannál a cégnél dolgozott. A gyerekei részben kamaszodtak, részben egyetemre jártak. A lányok jól haladtak, de a fiúk nem annyira jól, mint szerette volna, de hát a fiúk már csak ilyenek. A felesége egy helyi politikus irodájában dolgozott

165

teljes állásban, és sokat túlórázott is. A fizetése szinte semmit nem ért, de legalább boldog volt. Boldogabb, mint Howard szerint valaha.

Legutóbb tavasszal Howard születésnapi meglepetés­ként elvitte Spanyolországba. Akkor Corrie egy ideig egyáltalán nem hallott felőle. Howard nem érezte volna ízlésesnek, ha a születésnapi utazásról ír neki. Ilyesmit sosem tett, és Corrie sem várta el.

—Az ember azt hinné, ha téged hallgat, hogy a házam egy szentély — mondta Corrie, mikor Howard visszajött, és ő azt felelte: — Pontosan.

Howard mindent szeretett most már a nagy szobák­ban, a díszes mennyezetet és a sötét, fénylő faborítást. Volt bennük valami nagyszabásúan abszurd. De elfogadta, hogy Corrie esetleg másként látja, hogy néha ki kell sza­badulnia. Kisebb utazásokra mentek, aztán valamivel hosszabbakra, éjszaka egy-egy motelben szálltak meg — bár soha nem többre, mint egy éjszakára —, és közepesen ele­gáns éttermekben ettek.

Soha nem találkoztak ismerőssel. Egyszer biztos be­lefutnak valakibe — ebben egyetértettek. De már más­hogy álltak a dolgok, ha nem is tudták, miért. Azért-e, mert ha úgy adódna, se volnának már akkora veszély­ben? Hiszen akikkel találkozhatnának, bár nem találkoz­tak, már nem gondolnák őket annak a bűnös párnak, akik valójában. Howard minden további nélkül bemu­tathatná Corrie-t mint az unokatestvérét — egy sánta rokont, akihez épp beugrott. Valóban voltak olyan ro­konai, akikkel a felesége nem akart vesződni. És ki nyomozna egy középkorú, bicegő hölgy után? Senki nem őrizgetné ezt az információt, hogy aztán valami veszélyes pillanatban visszaélhessen vele.

166

Találkoztunk Howarddal Bruce Beachben, a nővéré­vel volt, ugye? Jól nézett ki. Vagy az unokatestvérével? Kicsit sántított.

Nem érné meg.Továbbra is szeretkeztek persze. Egyre óvatosabban,

vigyáztak egy-egy fájós vállra, érzékeny térdre. Ebben az értelemben mindig is hagyományosak voltak és marad­tak, örömmel nyugtázták, hogy nincs szükségük semmi különleges ösztönzésre. Az a házaspároknak való.

Corrie-nak néha elfutotta a szemét a könny, és az arcát Howard nyakába temette.

—Csak mert olyan szerencsések vagyunk — mondta. Soha nem kérdezte tőle, boldog-e, de a férfi a maga

körülményes módján jelezte, hogy az. Azt mondta, a mun­kastílusa kevésbé optimista lett. (Corrie nem mondta ki, amit gondolt, hogy mindig is meglehetősen konzervatív volt.) Howard a felesége és a családja meglepetésére zon­gorázni tanult. Jó, ha az embernek van ilyen saját terü­lete egy házasságban.

—Persze — mondta Corrie.—Nem úgy értettem...—Tudom.

Egy nap — szeptemberben — Jimmy Cousins bejött a könyvtárba, hogy szóljon Corrie-nak, aznap nem tudja lenyírni a füvet. A temetőbe kell mennie, megásni egy sírt. Valakinek, aki régen itt élt.

Corrie, miközben az ujját A nagy Gatsbyn tartotta, megkérdezte, kiről van szó. Megjegyezte, milyen érdekes, hogy ilyen sokan bukkannak fel — legalábbis holtuk­ban —, akik ezt az utolsó kívánságot és gondot hagyják a családjuknak. Lehet, hogy az egész életüket valami

167

közelebbi vagy távolabbi városban élték le, és egész jól megvoltak, de haláluk után mégsem akarnak ott maradni. Az öregek már csak ilyenek.

Jimmy azt mondta, nem is olyan öreg az illető. A neve Wolfe. A keresztneve most nem jut az eszébe.

—Nem Lillian? Nem Lillian Wolfe?Jimmy úgy emlékezett, hogy igen.És csakugyan ott volt a neve a helyi lap könyvtári pél­

dányában, amit Corrie sosem olvasott el. Lillian Kitche­nerben halt meg, negyvenhat évesen. Az Úr Fölkentje templomában temetik, a szertartás kettőkor kezdődik.

Remek.A temetés épp egy olyan napra esett, amikor a könyv­

tár nyitva tart. Corrie nem tudott elmenni.Az Úr Fölkentje temploma új templom volt a város­

ban. Itt más már nem virágzott, csak amit Corrie apja „fura egyházaknak” nevezett. Corrie rálátott az épületre a könyvtár egyik ablakából.

Már kettő előtt odaült az ablakba, és figyelte, ahogy a gyászolók tiszteletre méltó számban gyülekeznek.

A kalap, úgy látszik, manapság már nem elvárás, sem a férfiaktól, sem a nőktől.

Hogy mondja el Howardnak? Levél az irodába, nyil­ván. Oda is telefonálhatna, de akkor olyan óvatos, olyan tárgyilagos választ kapna, hogy a megszabadulásuk cso­dájának a fele kárba veszne.

Corrie visszaült a Gatsbyhez, de a nyugtalanságtól in­kább csak látta a szavakat. Bezárt, és elindult a városba.

A helyiek azt szokták mondani, hogy ebben a város­ban mindig olyan a hangulat, mint egy temetésen, bez­zeg mikor aztán igazi temetésre kerül sor, a legjobb és legélénkebb arcát mutatja. Ez arról jutott Corrie eszébe,

168

mikor egy sarokról meglátta, hogy a temetés résztvevői kijönnek a templomkapun, megállnak beszélgetni és megkönnyebbülni az ünnepélyes hangulat után. És aztán meglepetésére többen is megkerülték a templomot, és egy oldalajtón újra beléptek.

Persze. Meg is feledkezett róla. A szertartás után, mi­kor a lezárt koporsót rendben feltették a halottaskocsira, a legközelebbi hozzátartozókon kívül, akik követték a halottat, és megvárták, amíg a földbe helyezik, mindenki más indult a szertartás utáni frissítőért. Ezt a templom másik részében szolgálták fel, ahol a vasárnapi iskola ter­me és egy vendégváró konyha is volt.

Corrie úgy érezte, nyugodtan csatlakozhat.De az utolsó pillanatban mégis odébb akart állni.Késő. Egy nő kihívó — vagy legalábbis magabiztosan

nem temetési — hangon utánakiáltott az ajtóból, amelyen a többiek már bementek.

Ez a nő, mikor közelebb ért, azt mondta:—Hiányoltuk az istentiszteletről.Corrie-nak fogalma sem volt, ki a nő. Azt felelte, saj­

nálja, hogy nem lehetett jelen, de nem zárhatta be a könyvtárt.

—Ja persze — mondta a nő, de már el is fordult, hogy válaszoljon valakinek, aki egy tál pástétomot tartott a kezében.

—Befér a hűtőbe?—Nem tudom, szívem, nézd meg.Corrie az őt üdvözlő nő virágos ruhájáról arra követ­

keztetett, hogy bent a nők mind valami hasonlóban lesz­nek. Ünnepi, ha nem is gyászruhában. De talán az alkalmi viseletről alkotott fogalmai elavultak. Némelyik nő nad­rágban volt, akárcsak ő.

169

Egyikük műanyag tányéron egy szelet fűszeres süte­ményt kínált Corrie-nak.

—Biztosan éhes — mondta a nő. — Mindenki az.Egy nő, Corrie régi fodrásza, kijelentette:—Mindenkinek mondtam, hogy biztos be fog ugrani.

Megmondtam, hogy amíg be nem zárja a könyvtárat, nem jöhet. Mondtam, kár, hogy a szertartásról le fog ma­radni. Én megmondtam.

—Nagyon szép szertartás volt — szólt közbe egy másik nő. — Ha a süteményt megette, biztos jólesne egy tea.

És így tovább. Corrie-nak egyetlen név sem jutott az eszébe. Az Egyesült Egyház meg a Presbiteriánus Egyház még tartja magát, de az anglikán templom már évekkel ezelőtt bezárt. Vajon ez az a hely, ahová min­denki eljár?

A fogadáson csak egy nő volt, aki ugyanannyi figye­lemben részesült, mint Corrie, és aki úgy öltözött, ahogy Corrie egy temetésre készülő nőtől várta volna. Bájos lilásszürke ruha, diszkrét szürke nyári kalap.

Ezt a nőt odakísérték hozzá, hogy ismerkedjenek meg. A nyakában szerény igazgyöngy lánc.

—Ja, igen. — Halkan beszélt, csak annyi örömmel, amennyit az illendőség megengedett. — Biztos maga Corrie. Az a Corrie, akiről annyit hallottam. Bár nem találkoztunk, úgy érzem, ismerem. De maga biztos nem tudja, hogy én ki vagyok.

Bemutatkozott, de a neve semmit nem mondott Corrie-nak. Aztán megrázta a fejét, és halk, sajnálkozó nevetést hallatott.

—Lillian nálunk dolgozott, amióta csak megérkezett Kitchenerbe — mondta. — A gyerekek rajongtak érte. Iga­zán rajongtak érte. Istenem. Mikor Lilliannek kimenője

170

volt, én voltam a legszerencsétlenebb helyettese. Tulajdon­képpen mindannyian rajongtunk érte.

Ezt tűnődő, de boldog hangon mondta. Ahogy a hozzá hasonló nők szokták bájosan becsmérelni magukat. Nyilván rájött, hogy Corrie az egyetlen a teremben, aki beszéli az ő nyelvét, és nem vesz mindent szó szerint.

Corrie azt felelte:—Nem is tudtam, hogy Lillian beteg volt.—Nagyon gyorsan ment el — mondta a kannás nő,

miközben további teát kínált a gyöngy nyakláncosnak, de az elutasította.

—Az ő korában gyorsabban megy, mint az öregeknél — mondta a teás asszony. — Mennyi ideig is volt kórház­ban? — kérdezte egy kicsit ellenségesen a gyöngyöktől.

—Próbálok visszaemlékezni. Tíz napig?—Még annál is rövidebb ideig, én úgy hallottam. És

még rövidebb idő volt, mire eljutottak odáig, hogy az ott­honiakat is értesítsék.

—Nagyon titkolta. — Ezt a munkaadója közölte, aki halkan beszélt, de nem hagyta magát. — Mindig kerülte a felhajtást.

—Az biztos — mondta Corrie.Abban a pillanatban egy testes, mosolygós fiatal nő

lépett oda hozzájuk, aki a templom lelkészeként mu­tatkozott be.

—Lillianről beszélünk? — kérdezte. Ámulattal rázta meg a fejét. — Lillian szent volt. Lillian rendkívüli ember volt.

Mindenki egyetértett. Corrie is.

„A lelkész asszonyra gyanakszom” — írta Corrie Howardnak abban a hosszú levélben, amit hazafelé menet fogal­mazott a fejében.

171

Este neki is ült a levélnek, bár még nem tudta elkül­deni — Howard elutazott néhány hétre a muskokai nya­ralóba a családjával. Kicsit mindenki elégedetlen, foglalta össze Howard a helyzetet — a felesége a politika, ő a zon­gora nélkül —, de nem hajlandók lemondani a rítusról.

„Persze abszurd azt feltételezni, hogy a templom Lillian ebül szerzett pénzén épült — írta Corrie. — De le­fogadom, hogy ő építtette a tornyot. Mindenesetre elég idétlenül néz ki. Korábban sosem jutott eszembe, mennyi­re árulkodóak ezek a felfordított fagylalttölcsér tor­nyok. A hit elvesztését hirdetik, nem? Nem is tudják, de ezt hirdetik.”

Összegyűrte a levelet, újrakezdte, örvendezőbb stí­lusban.

„A Zsarolás napjainak vége. Kakukkszó száll a táj fölött.”

Fel sem fogta, mennyire ránehezedett ez, írta, csak most döbben rá. Nem is a pénz — mint Howard is tudja, őt a pénz nem érdekli, és különben is, az értéke az évek során folyamatosan csökkent, bár Lillian mintha nem érzékelte volna. Hanem az az émelyítő érzés, a sosem teljes biztonság, a teher hosszú szerelmükön, az tette bol­dogtalanná. Ez a rossz érzés fogta el, valahányszor elment egy postaláda mellett.

Corrie azon tűnődött, hallhatja-e Howard a hírt, mielőtt a leveléből megtudná. Lehetetlen. Még nincs abban az életkorban, hogy a halálozási rovatot böngéssze.

Corrie februárban és augusztusban tette azokat a bi­zonyos bankjegyeket a borítékba, csúsztatta a boríté­kot Howard zsebébe. Ő aztán később nyilván megszá­molta, és rágépelte Lillian nevét a borítékra, aztán elvitte a postafiókba.

172

A kérdés az, vajon benézett-e a fiókba, hogy lássa, az idei nyári pénzt kivették-e. Lillian még élt, amikor Corrie átadta a pénzt, de már biztosan nem tudott el­menni a fiókhoz. Biztosan nem.

Corrie nem sokkal azelőtt találkozott Howarddal, hogy elindultak a nyaralóba, és a borítékot is akkor adta át. Megpróbálta kikövetkeztetni, pontosan mikor volt ez, hogy Howardnak lehetett-e ideje még egyszer ellen­őrizni a fiókot, miután letette a pénzt, vagy egyenesen a nyaralóba ment. Régebben néha tudott időt szakítani, hogy onnan is írjon Corrie-nak. De ezúttal nem.

Corrie úgy fekszik le, hogy nem fejezi be a Howardnak szóló levelet.

És korán ébred, mikor az ég már dereng, bár a nap még nem kelt fel.

Mindig van egy reggel, amikor rájövünk, hogy a ma­darak elrepültek.

Valamit megtudnak. Megüzenik az álmaink.Nincs semmi hír, amit át kéne adnia. Semmi hír, mert

soha nem is volt.Semmi hír Lillianről, mert Lillian nem számít, soha

nem is számított. Semmi postafiók, mert a pénz egyene­sen egy számlára megy, vagy talán csak egy pénztárcába. Általános kiadások. Vagy egy szerény kis dugi összeg. Spanyolországi út. Kit érdekel? Akinek családja van, nyaralója, gyereke, iskolás gyereke, kifizetendő számlái — nem kell gondolkoznia, mire költsön el egy ekkora össze­get. Ami ahhoz is kevés, hogy váratlan szerencsének lehessen tekinteni. Nem szorul magyarázatra.

Corrie fölkel, gyorsan felöltözik, és körbe-körbe jár a szobákban, hogy megossza új tudását a falakkal és a

173

bútorokkal. Üregek mindenütt, legkivált a mellkasában. Kávét főz, de nem issza meg. Újra a hálószobában köt ki, de nincs maradása, úgy találja, hogy elölről kell kezdenie a sétát.

A lehető legrövidebb üzenet, a levél ki van zárva. „Lillian meghalt, tegnap temették.”És az irodába küldi, mit számít. Elsőbbséggel, kit érde­kel?

Kikapcsolja a telefont, hogy ne gyötörje a várakozás. A csönd. Lehet, hogy soha nem is érkezik válasz.

De hamarosan jön egy válasz, alig hosszabb, mint az övé.

„Akkor már jó, örülj. Hamarosan.”Úgyhogy ennyiben maradnak. Késő változtatni. Mikor

lehetett volna rosszabb, sokkal rosszabb is.

Vonat

Amúgy is személyvonat, és a kanyar miatt még le is las­sított. Jackson volt az utolsó utas, a következő állomás, Clover még úgy harminc kilométer. És aztán Ripley és Kincardine és a tó. Szerencséje van, nem kellene elvesz­tegetni. Már ki is vette a jegyét a tokból.

Kihajítja a táskát, és látja, hogy szépen landol, épp a sínek közt. Nem marad választása — ennél jobban már nem lassít le a vonat.

Él az esélyével. Fiatal, jó formában van, nem is le­hetne tettre készebb. De az ugrás, a földet érés csalódást okoz. Merevebb, mint gondolta, a mozdulatlanság előre­löki, a tenyere keményen ütődik a talpfák közti kövekre, felhorzsolja a bőrét. Az idegek.

A vonat már nem látszik, Jackson csak hallja, ahogy a kanyarból kiérve gyorsulni kezd. Beleköp sajgó tenye­rébe, kiszedegeti a bőre alól a kavicsokat. Aztán fölkapja a táskát, és elindul visszafelé, abba az irányba, ahonnan

175

most jött a vonattal. Ha követné a vonatot, jóval sötéte­dés után érne a cloveri állomásra. Még panaszkodhatna, hogy elaludt, és mikor fölébredt, összekavarodott, azt hitte, átaludta az állomást, holott mégsem. És zavarában leugrott, aztán gyalogolhatott.

Még hinnének is neki. Hazajött olyan messziről, haza a háborúból, nyilván zavaros a feje. Nincs késő, éjfélre oda­érne, ahová kellett volna.

De mialatt ezen gondolkozik, már az ellenkező irány­ba tart.

Nem nagyon ismeri a fák nevét. Juhar, ezt mindenki tudja. Fenyő. Más nincs nagyon. Azt gondolta, hogy valami erdőben ugrott le, de nem. Fák csak a vágány mentén vannak, sűrűn a töltésen, de látni a mögöttük felvillanó földeket. Zöld, rozsdabarna, sárga földek. Legelő, gabona, tarló. Ennyit tud. Még mindig augusz­tus van.

És mikor a vonat zaja elül, észreveszi, hogy nem is teljes a csönd körülötte, ahogy várta volna. Mindenféle zavaró körülmény, valami rázza a száraz augusztusi leve­leket, de nem a szél, egy láthatatlan madár ricsajozik, őt akarja elűzni.

A vonatról leugrás tulajdonképpen egy visszavonás volt. Feléleszted a testedet, készíted a térded, hogy átlépj egy másfajta levegőtömbbe. Ürességre számítasz. És he­lyette mit kapsz? Az új környezet lakói azonnal követelik a figyelmedet, ahogy nem követelték, amíg a vonaton ültél, és csak néztél ki az ablakon, nem érdekelted őket. Mit keresel itt? Hova mész? Az az érzésed, mintha ész­revétlenül figyelnének. Hogy zavaró körülmény vagy. Az élet körös-körül következtetéseket von le rólad, olyan leshelyekről, amiket nem is láthatsz.

176

Akikkel az utóbbi néhány évben találkozott, mintha úgy gondolták volna, hogy ha valaki nem nagyvárosi, akkor vidéki. De ez nem igaz. Vannak különbségek, amiket nem vesz észre az ember, hacsak nem él ott, a vi­dék és a város között. Jackson egy vízvezeték-szerelő fia volt. Soha életében nem járt istállóban, nem hajtott te­henet, nem rakott keresztbe gabonát. És az se fordult elő vele, hogy egy vasúti vágány mellett caplasson, amelyik valahogy nem emlékeztet önmagára, mintha nem is arra való volna, hogy embereket és árut szállítson, hanem in­kább vadalmafák, tüskés bokrok, tekergő szőlőindák meg varjak tája lett — ezt a madarat legalább ismerte —, akik láthatatlan ülőhelyükről perelnek. Egy szalagos sikló is tekereg a sínek közt, teljesen biztosra veszi, hogy Jackson nem lesz elég gyors ahhoz, hogy rátaposson, és végezzen vele. Annyit tud róla, hogy ártalmatlan, de ez a magabiztosság idegesíti.

A kis jersey-i tehén, akit Margit Rózának hívtak, általában megbízhatóan megjelent az istállóajtóban, hogy naponta kétszer, reggel és este megfejjék. Belle-nek nem kellett gyakran szólongatnia. De aznap reggel valami túlzottan le­kötötte a figyelmét a legelőn vagy a fák között, amelyek a kerítés túloldalán a vasúti sínt rejtik. Hallotta Belle sípját és aztán a hívását, és kelletlenül elindult. De aztán úgy döntött, inkább visszafordul, és jobban megnézi magának.

Belle letette a vödröt és a sámlit, és nekivágott a haj­nali harmatos fűnek.

— Jó-boci. Jó-boci.Félig csalogatta, félig korholta.Valami megmozdult a fák közt. Egy férfihang kiál­

totta, hogy semmi baj.

177

Hát még jó, hogy semmi baj. Gondolta, hogy Belle megijed tőle? Jobban tenné, ha ő ijedne meg a tehéntől, mert még megvan a szarva.

Miközben a férfi átmászott a vasúti kerítésen, meg­nyugtatónak szánt mozdulattal integetett.

Ez már sok volt Margit Rózának, be kellett mutatnia, mit tud. Ugrás jobbra, ugrás balra. Böködött a gonosz kis szarvaival. Nem nagyon, de a jersey-iek mindig tudnak kellemetlen meglepetést okozni az embernek, a sebessé­gükkel meg a hangulatrohamaikkal. Belle rákiáltott, hogy megfeddje és a férfit megnyugtassa.

—Nem fogja bántani. Csak ne mozogjon. Az idegei. Most vette észre a férfi kezében a táskát. Az okozta

a gondot. Belle azt hitte, csak sétál a síneken, de vala­hová tart.

—A táskája zavarja. Ha le tudná tenni egy pillanatra. Be kell csalogatnom az istállóba, hogy megfejjem.

Az idegen úgy tett, ahogy mondták neki, aztán állt, és figyelt, nem akart mozdulni.

Belle visszaterelte Margit Rózát a vödör meg a sámli felé, az istálló innenső oldalára.

—Most már fölveheti — kiáltotta. És barátságosan be­szélt, miközben Jackson közeledett. — Csak ne lengesse felé. Katona, igaz? Ha megvárja, amíg végzek, adok va­lami reggelit. Hülye név, amikor rá kell ordítani. Margit Róza.

Alacsony, testes nő volt, egyenes haja az ősz és a haj­dani szőke keveréke, gyerekes fonatokban.

—Én tehetek róla — mondta, miközben letelepedett. —Királypárti vagyok. Vagy voltam. Van zabkásám ké­szen, a platnin. A fejés nem tart sokáig. Kérhetném, hogy kerülje meg az istállót, és ott várjon? Hogy ne lássa

178

magát. Sajnos tojással nem szolgálhatok. Régen volt tyúkunk is, de a róka mindig elvitte, és egyszerűen ele­günk lett.

Elegünk. Régen volt tyúkunk. Ez azt jelenti, hogy valahol van egy férfi is.

—A zabkása nagyon jó lesz. Szívesen kifizetem.—Nem kell. Csak menjen egy kicsit odébb. Túlzottan

érdekelni kezdte Margit Rózát, és nem hagyja, hogy megfejjem.

Jackson arrébb ment, megkerülte az istállót. Ami dü­ledezett. Belesett a deszkák közt, hogy lássa, milyen ko­csijuk van, de csak annyit tudott kivenni, hogy valami régi bricska meg néhány ócska szerszám van odabenn.

A hely bizonyos tisztaságról, de nem nagy igyekezet­ről árulkodott. A házról mindenütt pergett a fehér festék, kezdett szürkülni. Egy ablakon keresztbe szögeit lécek, nyilván kitörött az üveg. A romos tyúkól, ahonnan, mint a nő mondta, a rókák elvitték a tyúkokat. Egy halomban zsindely.

Ha van valahol férfi is, akkor vagy rokkant, vagy a lustaság bénította meg.

A közelben vezetett egy út. A ház előtt kerítéssel kör­bevett kis mező, földút. És a mezőn egy békésnek látszó tarka ló. Annak még látta értelmét Jackson, hogy tehe­net tartanak, de lovat? Az emberek már a háború előtt megszabadultak tőlük, az újdonság a traktor lett. És a nő nem olyannak látszik, mint aki csak úgy szórakozásból lovagol.

Aztán belévillant. A bricska. Nem ereklye, egyszerűen nincs más.

Már egy ideje hallotta azt a különös hangot. Az út egy dombra kapaszkodott fel, és a domb mögül valami

179

klip-klop, klip-klop szólt. És a klip-klopot kis csilingelés vagy fütyülés kísérte.

Na igen. A dombtetőn megjelent egy guruló láda, két egész kicsi ló húzta. Kisebbek, mint az a másik a mezőn, de semmivel nem virgoncabbak. És a ládában fél tucat kis ember ült. Mind fekete ruhában, komoly fekete cilinderben.

Tőlük származott a hang. Énekeltek. Diszkrét, magas énekhangon, a lehető legédesebben. Mikor elhajtottak Jackson mellett, rá se néztek.

Ettől megborzongott. Ehhez képest a bricska a pajtá­ban meg a ló a mezőn semmiség.

Még mindig ott állt, és nézett jobbra-balra, mikor meg­hallotta, hogy a nő kiált:

—Kész! — Ott állt a ház mellett. — Itt lehet ki-be jár­ni — mutatott a hátsó ajtóra. — A másik még a télen bera­gadt, nem hajlandó kinyílni, mintha még most is be lenne fagyva.

Az egyenetlen, döngölt padlóra fektetett léceken lép­kedtek, a bedeszkázott ablak miatti sötétben. Itt is ugyan­olyan hideg volt, mint a legelőn, ahol Jackson aludt. Éjjel folyton fölébredt, próbált úgy összekuporodni, hogy melegben maradhasson. Ez a nő meg nem reszketett: az egészséges munkának és valószínűleg a tehén bőré­nek a szaga áradt belőle.

Kitöltötte a friss tejet egy edénybe, és egy darab vá­szonnal, amit elöl tartott, lefedte, aztán bevezette Jack­sont a ház középső részébe. Itt nem volt függöny, úgy­hogy átjárta a fény. És a fatüzelésű kályha is működött. Volt kézi pumpás mosogató, asztal viaszosvászon terítővel, ami helyenként felszakadozott, és egy foltos, ezeréves ta­karóval borított dívány.

180

Meg egy párna, amiből kiálltak a tollak.Eddig nem is olyan rossz, bár régi és rozoga. De min­

dennek megvan a funkciója, ez rögtön kiderült. Csak aztán, ha az ember fölnézett, a polcokon oszlopokban álltak az újságok vagy magazinok vagy más papírok, egé­szen a mennyezetig.

Meg kellett kérdezni, hogy nem fél-e a tűztől. Pél­dául ott az a fakályha.

—Á, én mindig itt vagyok. Úgy értem, itt alszom. Másutt nem tudok szabadulni a huzattól. Figyelek. Még kéménytüzem sem volt. Volt, hogy túlmelegedett, és egyszerűen szórtam rá egy kis sütőport. Nem érdekes. Anyámnak amúgy is itt kellett lennie — mondta. — Sehol másutt nem lehetett el kényelmesen. Itt volt bent az ágya. Mindenen rajta tartom a szemem. Gondoltam, hogy átviszem a papírokat az utcai szobába, de az meg túl nyirkos, minden tönkremenne.

Aztán azt mondta, el kellett volna magyaráznia.—Anyám meghalt. Májusban. Épp mire kitavaszo­

dott. Még megérte, hogy a rádióban bemondták, hogy véget ért a háború. Tökéletesen értette. Beszélni már rég nem tudott, de mindent értett. Annyira megszoktam, hogy nem beszél, hogy néha azt hiszem, itt van, de per­sze nincs.

Jackson úgy érezte, ideje részvétet nyilvánítania.—Hát igen. Már várható volt. Tiszta szerencse, hogy

nem télen történt.Odanyújtotta a zabkását és kitöltötte a teát.—Nem túl erős? A tea.Jackson teli szájjal rázta a fejét.—A teával nem spórolok. Mert akkor már igyon az

ember forró vizet, nem? El is fogyott, mikor tavaly télen

181

olyan rossz volt az idő. A kazánnak vége lett, a rádió­nak vége lett, és a teának is vége lett. Egy kötelem volt a hátsó ajtóra kötve, hogy abba kapaszkodjak, amikor kimentem fejni. Be akartam engedni Margit Rózát a hátsó konyhába, de arra gondoltam, túlzottan felizgatná a vihar, aztán nem tudom féken tartani. Mindegy, túlélte. Mind túléltük.

Mikor egy kis szünet állt be a beszélgetésben, Jackson megkérdezte, vannak-e törpék a közelben.

—Nem vettem észre.—Egy szekéren?—Ja. Énekeltek? Akkor biztos a kis mennonita fiúk

voltak. Szekérrel hajtanak a templomba, és útközben énekelnek. A lányoknak a bricskán kell menni a szülők­kel, de a fiúk utazhatnak szekéren.

—Mintha észre se vettek volna.—Az lehet. Mindig mondtam anyának, hogy a lehető

legjobb helyen lakunk, mert olyanok vagyunk, mint a mennoniták. A ló meg a bricska, és pasztörizálatlanul isszuk a tejet. Csak az a különbég, hogy nem tudunk énekelni. Mikor anya meghalt, annyi ételt hoztak, hogy hetekig azt ettem. Biztos arra gondoltak, lesz valami tor vagy ilyesmi. Szerencse, hogy itt vannak. De aztán mon­dom magamnak, ők is szerencsések. Mert jótékonyságot kell gyakorolniuk, és itt vagyok nekik én, gyakorlatilag a küszöbükön, jobb apropó nem is kell a jótékonyságra.

Mikor Jackson befejezte, felajánlotta, hogy fizet, de a nő csak legyintett a pénzre.

De lenne valami, mondta. Ha esetleg meg tudná javí­tani a lóitatót, mielőtt elmegy.

Ami annyit jelentett, hogy egy új lóitatót kellett csi­nálnia, és ehhez felderítenie a terepet, milyen anyagokat

182

meg szerszámokat talál. Egy egész napja eltelt vele, a nő vacsorára palacsintát sütött neki mennonita juharszirup­pal. Azt mondta, ha csak egyetlen héttel később jött volna, friss lekvárral kínálhatná. A töltés melletti bogyókat szokta leszedni.

A konyhaszéken ültek a hátsó ajtó előtt, naplemente utánig. A nő valamit mesélt neki arról, hogy hogyan ke­rült ide, és Jackson hallgatta, bár csak fél füllel figyelt, mert nézelődött, és arra gondolt, hogy ez a hely a végét járja, mégsem teljesen reménytelen, ha valaki le akarna telepedni és ezt-azt megjavítani. Némi pénzt is bele kéne fektetni, de még inkább időt és energiát. Jó kihívás lenne. Már szinte sajnálta, hogy elmegy.

Másrészt azért nem figyelt teljesen, hogy mit mond Belle — Belle-nek hívták —, mert az életéről beszélt, amit ő nem tudott túl jól elképzelni.

Belle apja — papának nevezte — nyaralónak szánta a házat, aztán úgy döntött, hogy egész évben itt élhetné­nek. Ő bárhol tudott dolgozni, újságíró volt, a Toronto Evening Telegraph egyik rovatvezetője. A postás elvitte a kész szöveget, amit aztán feltettek a vonatra. Az apja mindenféléről írt, ami csak történt. Még Belle-t is bele­vette, Kiscicának nevezte. És időnként Belle anyját is megemlítette, Casamassima hercegnőként, egy olyan könyvre utalva, amelyiknek a címe, mondta Belle, már senkinek nem mond semmit. Valószínűleg az anyja miatt ragadtak itt egész évben. Elkapta azt az 1918-as rettene­tes influenzát, amiben olyan sokan meghaltak, és mikor kijött belőle, furcsa lett. Nem igazán néma, mert ki tudta mondani a szavakat, de sokat elfelejtett. Vagy a szavak felejtették el őt. Újra meg kellett tanulnia egyedül enni és vécére menni. A szavakon kívül azt is újra kellett

183

tanulnia, hogy melegben is magán tartsa a ruháit. Úgy­hogy nem akarták, hogy csak úgy járkáljon, és kinevessék valami városi utcán.

Belle télire elutazott, iskolába járt. Az iskola neve Strachan Püspök volt, Belle-t meglepte, hogy Jackson soha nem hallott róla. El is betűzte neki. Torontói is­kola, tele gazdag lánnyal, de volt hozzá hasonló lány is, aki a rokonoktól vagy valami végrendeletből szerzett pénzt tandíjra. Elég beképzeltnek nevelték, mesélte. És semmire nem tanították meg, amivel pénzt kereshe­tett volna.

De aztán az egészet elintézte a baleset. Az apja szeretett nyári estéken a vonatsíneken sétálni, és elütötte a vonat. Belle és az anyja már lefeküdt, mire ez történt, és Belle úgy gondolta, biztos egy tanyáról elkóborolt állat tévedt a vágányra, de az anyja rettenetesen nyöszörgött, úgy lát­szik, egyből tudta.

Egy iskolai barátnője néha írt neki, kérdezte, hogy mi a csudát keres ott fent északon, de úgysem értette volna. Volt a fejés meg a főzés meg az anyja ellátása, és akkor még megvoltak a tyúkok is. Belle megtanulta, hogyan kell úgy felvágni a krumplit, hogy mindegyik darabban legyen szem, amit el lehet ültetni, aztán a következő nyáron kiásni. Nem tanult meg vezetni, és mikor jött a háború, eladta az apja kocsiját. A mennoniták áten­gedtek neki egy lovat, amelyik tanyasi munkára már nem volt alkalmas, és az egyikük megtanította felszer­számozni és hajtani.

Egy régi barátnője, Robin meglátogatta, és úgy látta, Belle életmódja értelmetlen. Azt akarta, menjen vissza Torontóba, de akkor mi lett volna az anyjával? Az anyja az utóbbi időben elcsendesedett, magán tartotta a ruhát,

184

és szeretett rádiózni, szombat délután hallgatni az opera­közvetítést. Persze ezt Torontóban is megtehette volna, de Belle nem akarta kimozdítani. Robin azt mondta, inkább róla van szó, ő fél a kimozdulástól. Aztán elment — mármint Robin —, és beállt abba a hogyishívják női hadseregbe.

Jacksonnak először is valami alvóhelyet kellett találnia a konyhán kívül, ha jön a hideg idő. Meg kellett szaba­dulnia az egerektől, sőt a patkányoktól, mert kezdtek be­húzódni a hidegről. Megkérdezte Belle-t, miért nem szerzett egy macskát, és betekintést nyerhetett a nő különös gondolkodásmódjába. Azt mondta, a macska folyton megölne mindenfélét, amit aztán odahurcolna megmutatni, és erre ő nem kíváncsi. Jackson fülelt a csapdák csattanására, és megszabadult tőlük, mire Belle észrevette volna, mi folyik. Aztán előadást tartott a kony­hát elárasztó papírokról, a tűzveszélyességről, és Belle beleegyezett, hogy vigye át őket az utcai szobába, ha meg lehet szüntetni a nyirkosságot. Ez lett Jackson fő feladata. Beruházott egy kályhába, szigetelte a falakat, és rávette Belle-t, hogy egy jó hónapot töltsön létramászással, szed­je össze és válogassa szét a papírokat, aztán tegye fel az egészet az új polcokra.

Belle akkor azt mondta, hogy az a sok papír az apja könyve. Néha a regényének nevezte. Jackson nem akart semmit kérdezni róla, de Belle egy nap elmondta, hogy két emberről szól, Matildáról és Stephenről. Történelmi regény.

—Emlékszel még a történelemre?Jackson öt évet járt gimnáziumba, tisztes osztályzato­

kat kapott, és trigonometriából meg földrajzból nagyon jó

185

volt, de a történelemre nem nagyon emlékezett. Az utol­só évben amúgy is csak a háborúra tudott gondolni.

Azt mondta:—Nem nagyon.—Pedig ha a Strachan Püspökbe jártál volna, min­

denre emlékeznél. Lenyomták volna a torkodon. Az angol történelmet, persze.

Azt mondta, Stephen hős volt. Tiszteletre méltó ember, különb, mint amit a kor megérdemelt. Az a ritka ember, aki nem csak önmagára gondol, és nem csak azt nézi, hogyan szegheti meg a szavát, amint lehet. Ezért végül nem volt sikeres.

És aztán Matilda. Egyenes ági leszármazottja Hódító Vilmosnak, és olyan kegyetlen és kevély, ahogy várja az ember. Bár mindig vannak olyan hülyék, akik a pártját fogják, csak azért, mert nő volt.

—Ha befejezi, nagyon szép regény lett volna.Jackson persze tudta, hogy könyvek azért vannak,

mert van, aki leül, és megírja őket. Nem a semmiből szü­letnek. Már így is léteznek könyvek, sok is. Kettőt el kellett olvasnia az iskolában. A Két város regényét meg a Huckleberry Finnt, mindkettőnek olyan a nyelve, hogy halálra fárasztotta az embert, bár különbözőképpen. Ami érthető. Ezeket a múltban írták.

Jackson csak azt nem értette, bár ezt nem akarta elárul­ni, hogy miért akar bárki leülni és egy újat írni a jelenben. Most.

Tragédia, mondta Belle kurtán, és Jackson nem tudta, hogy az apjáról beszél-e vagy a befejezetlen könyv sze­replőiről.

Mindenesetre most, hogy a szoba lakható lett, Jack­sont a tető foglalkoztatta. Mi értelme rendbe hozni egy

186

szobát, ha a tető állapota miatt egy-két éven belül újra lakhatatlan lesz? Annyira megerősítette, hogy kitartson Belle-nek még egy-két télen át, de ennél többet nem tud garantálni. És továbbra is úgy tervezte, hogy karácsonyra odébbáll.

A szomszéd tanya mennonita családjainak idősebb lányai voltak, a fiatalabb fiúk, akiket látott, nem voltak elég erő­sek a komolyabb testi erőt kívánó munkákhoz. Jackson­nak sikerült bérmunkát vállalnia náluk a szüretre. Be­hívták, hogy egyen a többiekkel, és meglepetésére azt tapasztalta, hogy a lányok vihognak, amikor felszolgálnak neki, egyáltalán nem némák, mint ahogy hitte. Az anyák, mint észrevette, rajtuk tartották a szemüket, az apák meg őrajta. Örömmel nyugtázta, hogy mindkét szülőfajtának a kedvére tesz. Láthatták, hogy semmi nem moccan ben­ne. Mindenki biztonságban van.

És persze Belle sem jöhetett szóba. Mint kiderült, tizenhat évvel idősebb nála. Ha ezt szóba hozná, akár csak viccből, azzal mindent elrontana. Belle egy bizonyos­fajta nő, ő meg egy bizonyosfajta férfi.

A várost, ahol ha kellett, vásároltak, Oriole-nak hívták. A másik irányba esett, mint az a város, ahol Jackson nevel­kedett. Bekötötte a lovat az Egyesült Egyház istállójába, mivel a főutcán természetesen nem maradt lókikötő oszlop. Eleinte bizalmatlan volt a vaskereskedéssel és a borbéllyal. De hamarosan megtudott valamit a kisvá­rosokról, amit már addig is tudnia kellett volna, hiszen ő is egy hasonlóban nőtt föl. Nem sok közük volt egy­máshoz, legfeljebb a baseball- vagy a hokistadionban rendezett meccsek hasonlítottak, amelyek kizárólag az

187

indulatokról szóltak. Ha olyasmire volt szükségük, amit a saját boltjukban nem találtak, bementek a nagyvárosba. Ugyanez, ha más orvoshoz akartak menni, mint amilyen a városuktól telt. Jackson nem futott össze ismerőssel, és iránta sem érdeklődött senki, bár a lovat jól megnéz­ték. A téli hónapokban még azt sem, mert a kis utcákat nem kotorták le, és az embereknek, mikor a tejet a tej­üzembe vitték vagy a tojást a fűszereshez, be kellett ér­niük a lovakkal, ahogy neki meg Belle-nek.

Belle mindig megnézte, milyen filmet adnak, bár nem állt szándékában moziba menni. A filmekről és a film­csillagokról való tudása alapos, de kissé idejétmúlt volt, ahogy, mondjuk, Matilda és Stephen is. Például meg tudta mondani, kit vett el Clark Gable a valódi életében, mielőtt Rhett Butler lett.

Jackson hamarosan bejárt a városba hajat nyíratni, ha kellett, és dohányt vásárolni, ha elfogyott. Már úgy dohányzott, mint a gazdák, maga sodorta a cigarettáját, és odabent nem gyújtott rá.

A használt autók még nem jelentek meg egy ideig, de mikor igen, mikor végre az új modellek is feltűntek, és a gazdák, akik a háború alatt pénzhez jutottak, haj­landók voltak eladni a régit, Jackson beszélt Belle-lel. Foltos, a ló már isten tudja, hány éves volt, és a legkisebb domb előtt is megmakacsolta magát.

Kiderült, hogy az autókereskedő kiszúrta magának, bár nem számított rá, hogy Jackson benéz hozzá.

—Mindig azt hittem, hogy maga meg a nővére men­noniták, csak másfajta ruhát hordanak — mondta.

Ez egy kicsit felrázta Jacksont, de még mindig jobb volt, mintha férj-feleségnek nézik őket. Ráébredt, hogy az évek során mennyire megöregedett és megváltozott,

188

és mennyire nem lehet felismerni a mostani férfiban azt a valakit, azt a sovány, gyenge idegzetű katonát, aki le­ugrott a vonatról. Belle viszont, amennyire meg tudta ítélni, megrekedt életének egy bizonyos pontján, és meg­maradt felnőtt gyereknek. És ezt a benyomást a beszéde is erősítette, ahogy előre-hátra ugrál a múltba, aztán vissza, mintha időben nem lenne semmi különbség az utolsó városi útjuk, az anyjával meg az apjával látott utolsó film meg a között a humoros jelenet között, ami­kor — az azóta megdöglött — Margit Róza felöklelte a riadt Jacksont a szarvával.

Az már a második, persze használt kocsijuk volt, amivel 1962 nyarán bementek Torontóba. Erre az útra nem szá­mítottak, és Jackson számára kellemetlen időpontban jött. Először is új lóistállót épített a mennonitáknak, akik éppen arattak, másrészt a saját zöldségei is kezdtek be­érni, amiket Oriole-ban adott tovább egy kereskedőnek. De Belle-nek lett egy daganata, végre meggyőzték, hogy foglalkozzon vele, és mostanra jegyezték elő Torontóban operációra.

Hogy megváltozott minden, hajtogatta folyton Belle. Biztos vagy benne, hogy ez még Kanada?

Ez még azelőtt volt, hogy Kitchenerbe értek. Mikor felhajtottak az új autópályára, igazán megrémült, köve­telte, hogy Jackson keressen egy kevésbé forgalmas utat, vagy forduljon meg, és induljanak haza. Jackson azon kapta magát, hogy nyersen rászól — a forgalom őt is meg­lepte. Belle ezek után végig csöndben maradt, és Jackson nem tudta eldönteni, azért tartja-e lehunyva a szemét, mert beletörődött, vagy mert imádkozik. Nem imádko­zósnak ismerte meg.

189

Belle még reggel is próbálta rávenni, hogy gondolja meg magát. Azt mondta, a daganat zsugorodott, nem nőtt. Amióta mindenkinek jár egészségbiztosítás, mond­ta, mást sem tesznek az emberek, mint orvosokhoz rohangálnak, és az életük nem más, mint a kórházak és orvosok véget nem érő drámája, és csak azt az idő­szakot hosszabbítják meg, mikor az embernek már nyűg az élet.

Mikor végre lekanyarodtak, és bent voltak a városban, Belle megnyugodott és felvidult. Az Avenue Roadon találták magukat, és hiába kiáltozott, hogy minden mennyi­re megváltozott, minden sarkon felismert valamit a múltból. Abban a bérházban lakott a Strachan Püspök egyik tanára. Az alagsorban volt egy bolt, ahol tejet, cigarettát meg újságot lehetett kapni. Nem lenne furcsa, ha bemenne, és most is ott találná a Telegramot, és nem­csak az apja neve, hanem elmosódott fényképe is benne lenne, amit akkor készítettek, mikor még volt haja?

Aztán egy kis sikoly, és egy mellékutcában Belle fel­ismeri a templomot — esküdött, hogy ugyanaz a temp­lom —, ahol a szülei összeházasodtak. Megmutatták neki, bár nem abba a templomba jártak. Egyáltalán nem jár­tak templomba. Tréfának szánták. Az apja azt mond­ta, az alagsorban házasodtak össze, az anyja szerint meg a sekrestyében.

Az anyja akkor még rendesen tudott beszélni, olyan volt, mint bárki más.

Talán volt valami törvény akkoriban, hogy temp­lomban kell esküdni, különben nem érvényes.

Eglintonban Belle meglátta a metró tábláját.—Gondolj bele, soha nem utaztam metrón.Ezt félig fájdalommal, félig büszkén mondta.

190

—Képzeld csak el, milyen tudatlan vagyok.A kórházban már várták. Belle most is élénk volt,

mesélt a rettenetes forgalomról és a változásokról, és ér­deklődött, most is akkora bemutatót tartanak-e kará­csonykor az Eaton’s Áruházban. És olvassa-e még bárki a Telegramot?

—Akkor a kínai negyeden kellett volna átjönniük — jegyezte meg az egyik ápolónő. — Az már valami.

—Na, majd hazafelé. — Belle nevetett, aztán hozzá­tette. — Már ha hazamegyek.

—Ugyan, ne butáskodjon.Egy másik ápolónő szólt Jacksonnak, hogy rossz helyre

parkolt, és megmondta, hova vigye át a kocsit, hogy ne kapjon cédulát. És felhívta a figyelmét, hogy vidékiek számára biztosítanak szálláslehetőséget, sokkal olcsóbban, mint egy szállodában.

Belle-t most lefektetik, mondták. Egy orvos megvizs­gálja, de Jackson később visszajöhet jó éjszakát kívánni. Lehet, hogy addigra kicsit kótyagosnak fogja találni.

Belle hallgatózott, és azt mondta, ő mindig kótyagos, úgyhogy Jackson nem lesz meglepve, és erre némi de­rültség támadt.

Az ápolónő elvitte Jacksont, hogy írjon alá valamit, mielőtt elmegy. Jackson bizonytalan volt, milyen ro­konságot írjon. Végül azt írta: „Barát”.

Mikor este visszajött, valóban látott változást, bár nem nevezte volna Belle-t kótyagosnak. Valamilyen zöld vá­szonzsákba dugták, amitől a nyaka és a karja nagy része szabadon maradt. Jackson ritkán látta ennyire kitakarva, nem vette észre a durva kötegeket, amelyek a kulcs­csontja és az álla közt feszültek.

191

Belle dühös volt, amiért kiszáradt a szája.—Nem adnak semmit, csak néhány apró korty vizet. Követelte, hogy Jackson hozzon neki kólát, amit

Jackson legjobb tudomása szerint életében nem ivott.—Van egy automata a folyosón, lennie kell. Látom,

mikor az emberek palackokkal a kezükben járkálnak, és úgy megszomjazom tőle.

Jackson azt mondta, nem szegheti meg a szabályokat. Erre Belle szemét elfutotta a könny, és ingerülten

elfordult.—Haza akarok menni.—Nemsokára.—Segíthetnél megkeresni a ruháimat.—Nem segíthetek.—Ha te nem, akkor majd én. Elmegyek egyedül a va­

sútállomásra.—Már nem jár mifelénk semmilyen személyvonat. Akkor hirtelen úgy tűnt, Belle feladja a szökésre vo­

natkozó terveit. Néhány pillanat múlva elkezdte fel­idézni a házat és a sok javítást, amit Jackson végzett rajta. A külsején a ragyogó fehér festéket és a hátsó konyhát, amit kimeszelt, és lerakott fapadlóval. A tetőt, amit újra­zsindelyezett, az ablakokat, amelyeknek visszaadta régi stí­lusukat, és a legnagyobb dicsőséget: a vízvezetéket, amely télen olyan jól jön.

—Ha te nem jelensz meg, hamarosan teljes nyomor­ban éltem volna.

Jackson nem mondta ki hangosan, hogy már akkor nyomorban élt.

—Ha egyszer kikerülök innen, végrendeletet írok — mondta Belle. — Minden a tiéd. Nem vész kárba a munkád.

192

Jackson persze gondolt erre, és az ember azt várná, hogy noha a tulajdonlás kilátása afféle józan elégedett­séggel töltené el, őszintén és barátian közölné vele, reméli, hogy erre még sokáig nem kerül sor. De nem most. Most úgy látta, az egésznek kevés köze van őhozzá, nagyon távoli.

Belle újra nyugtalankodni kezdett.—Ó, bár ott lennék, nem itt.—Mikor felébredsz a műtét után, sokkal jobban leszel. Bár annak alapján, amit hallott, ez szemenszedett

hazugság volt.Jackson hirtelen nagyon fáradtnak érezte magát.

Amit mondott, közelebb volt az igazsághoz, mint hitte. Két nappal a daganat eltávolítása után Belle egy másik kórteremben már felült az ágyban, mohón várta, hogy üdvözölje, és egyáltalán nem zavartatta magát a másik ágyon elfüggönyzött nő nyögéseitől. Ő — Belle — is nagy­jából ilyen hangokat adott ki előző nap, mikor Jackson­nak nem sikerült elérnie, hogy kinyissa a szemét vagy egyáltalán észrevegye.

—Ne is törődj vele — mondta Belle. — Nincs magá­nál. Valószínűleg semmit nem érez. Holnap magához tér, makkegészségesen. Vagy sem.

Némi önelégült, intézményi tekintély érződött a hang­jában, egy veterán kérges szíve. Belle ült az ágyban, és valami élénk narancssárga italt kortyolgatott hajlított szívószállal. Sokkal fiatalabbnak látszott, mint az a nő, akit Jackson alig néhány napja vitt be a kórházba.

Belle tudni akarta, eleget alszik-e Jackson, talált-e kedvére való vendéglőt, nincs-e túl meleg a sétához, el tudott-e

193

menni a Royal Ontario Múzeumba, amint emlékezete szerint javasolta.

De nem tudott a válaszaira figyelni. Valami elképedés kerítette hatalmába. Kordában tartott elképedés.

—Jaj, el kell neked mesélnem — mondta, félbeszakítva Jackson magyarázkodását, hogy miért nem jutott el a múzeumba. — Na, ne nézz olyan riadtan. Nevetnem kell, ha ilyen képet vágsz, és fájni fognak a varratok. De mit beszélek összevissza? Nevetésről szó sincs. Rettentő szo­morú dolog, komolyan, tragédia. Tudod, apám, meséltem neked apámról...

Jacksonnak feltűnt, hogy apát mond, nem papát.—Apám és anyám...Mintha kereste volna a szavakat, és elölről kellene

kezdenie.—A ház jobb karban volt, mint ahogy először láttad.

Hát nyilván. A lépcsővel szemközti szobát használtuk fürdőszobának. Persze a vizet föl-le kellett cipelnünk. Ké­sőbb, mikor te beállítottál, már a lentit használtam. Ami­ben a polcok vannak, tudod, ami korábban kamra volt.

Hogyhogy nem emlékszik, hogy ő — Jackson — volt az, aki leszerelte a polcokat, és átalakította a helyiséget fürdőszobának?

—Mindegy, mit számít? — kérdezte Belle, mintha ol­vasott volna a gondolataiban. — Szóval megmelegítettem a vizet, és fölcipeltem, hogy szivaccsal megmosakodjak. És levettem a ruhámat. Le én. A mosdó fölött volt egy nagy tükör, tudod, volt benne mosdó is, mint egy igazi fürdőszobában, csak mikor elkészült az ember, ki kellett húzni a dugót, és visszaengedni a vizet a vödörbe. A vécé másutt volt. Érted. Úgyhogy elkezdtem mosakodni, és természetesen teljesen meztelen voltam. Olyan kilenc

194

óra kellett, hogy legyen, még bőven volt fény. Nyáron, mondtam? És az a kis szoba nyugatra nézett. Aztán lép­teket hallottam, persze a papa volt. Apám. Nyilván akkor fektette le anyámat. Hallottam, hogy közelednek a lép­tek a lépcsőn, és éreztem, hogy súlyos léptek. Valahogy nem olyanok, mint máskor. Nagyon elszántak. Vagy talán ezt csak később gondoltam így. Az ember utólag hajlamos dramatizálni a dolgokat. A léptek közvetlenül a fürdőszobaajtó előtt szűntek meg, és ha valamire is gondoltam, hát arra, hogy jaj, biztosan fáradt. Nem rete­szeltem be az ajtót, mivel természetesen nem volt rajta retesz. Ha az ajtó csukva volt, az ember feltételezte, hogy van bent valaki. Állt ott az ajtó előtt, én meg nem gon­doltam semmire, erre benyit, és csak bámul. És most ki kell mondanom, amit gondolok. Végignézett rajtam, nem csak az arcomon. A tükörbe néztem, ő meg rám a tükörben, meg valahova mögém. Egyáltalán nem volt normális nézés. Elmondom, mire gondoltam. Arra gon­doltam, hogy alvajáró. Nem tudtam, mitévő legyek, mert egy alvajárót nem szabad megijeszteni. De aztán azt mondta: „Bocsáss meg”, és tudtam, hogy nem alszik. De furcsa hangon beszélt, úgy értem, furcsa volt a hangja, nagyon olyan, mintha undorodna tőlem. Vagy dühös lenne rám, nem tudtam eldönteni. Aztán nyitva hagyta az ajtót, és lement az előszobába. Megszárítkoztam, föl­vettem a hálóingem, lefeküdtem, és rögtön el is alud­tam. Mikor reggel fölébredtem, ott volt a víz, amit nem öntöttem ki, és semmi kedvem nem volt a közelébe menni, de muszáj volt. Minden normálisnak látszott, és apám is fönt volt már, gépelt. Odakiáltotta, hogy jó reg­gelt, aztán megkérdezte, hogy kell valami szót leírni. Ahogy gyakran szokta, mert én jobb helyesíró voltam.

195

Úgyhogy megmondtam neki, aztán azt mondtam, meg kéne tanulnia a helyesírást, ha író akar lenni, és hogy re­ménytelen eset. De valamikor később, napközben, mikor épp mosogattam, megállt mögöttem, és megdermedtem. Csak annyit mondott: „Belle, sajnálom.” És arra gondol­tam: Jaj, csak ezt ne mondta volna. Megijesztett. Tud­tam, hogy őszinte, hogy sajnálja, de valahogy nyíltan kimondta, és azt már nem tudtam semmibe venni. Azt mondtam: „Semmi baj”, de nem tudtam olyan könnye­dén kiejteni, mintha tényleg nem lett volna baj. Nem tudtam. A tudtára kellett adnom, hogy megváltoztak a dolgok köztünk. Kimentem, hogy kiöntsem a mosoga­tóvizet, aztán folytattam, amit elkezdtem, és több szó nem esett. Később felébresztettem anyámat, és vacsorát készítettem, hívtam apámat is, de nem jött. Mondtam anyámnak, hogy biztos sétálni ment. Gyakran eljárt, ha elakadt az írással. Segítettem anyámnak fölvágni az ételt, de nem tudtam elhessegetni az undorító gondolatokat. Először is azokat a hangokat, amelyeket néha a szobájuk­ból hallottam, bár betömtem a fülem, hogy ne halljam. Eltűnődtem, ahogy anyám ott ült, és vacsorázott, eltű­nődtem, hogy mit gondol erről, és mennyit fog fel be­lőle. Nem tudtam, hova mehetett apám. Anyámat elő­készítettem a lefekvéshez, bár ez apám dolga volt. Aztán hallottam, hogy jön a vonat, aztán rögtön a felfordulást, a csikorgást, ahogy a vonat fékezett, és nyilván tudtam, hogy mi történt, bár nem tudom pontosan, mikor tud­tam. Már meséltem ezt. Meséltem, hogy elütötte a vonat. De most az egészet elmondom. És nem azért, hogy a lelkedbe gázoljak. Eleinte nem bírtam elviselni, és nagyon hosszú ideig elhitettem magammal, hogy csak sétált a síneken, a munkájára gondolt, és nem hallotta

196

a vonatot. Ez volt a történet, és kész. Nem akartam azt gondolni, hogy rólam szól vagy arról, amiről tényleg szólt. A szexről. Most már tudom. Most már tényleg tu­dom, és senkit nem hibáztatok. A szexuális vágy volt a hibás abban a tragikus helyzetben. Hogy nekem ott kel­lett felnőni, hogy az anyám megbetegedett, az apám meg nem bírt a vágyaival. Nem az én hibám, nem is az ő hibája. Tudomásul kéne venni, csak így értem, kellene olyan hely, ahová az ember eljárhat, ha ilyen helyzetben van. Szégyenkezés és bűntudat nélkül. Ha azt gondolod, a bordélyra gondolok, jó helyen jársz. Ha úgy gondolod, prostituáltakra, akkor igen. Érted?

Jackson átnézett a feje fölött, és azt mondta, persze. —Úgy felszabadultam. Nem az, hogy nem érzem a

tragédiát, de kívül kerültem a tragédián, így értem. Csak az emberi természet hibája. Attól, hogy mosolygok, nem szabad úgy gondolnod, hogy nincs bennem együttérzés. Komoly együttérzés van bennem. De meg kell monda­nom, hogy megkönnyebbültem. Meg kell mondanom, hogy valahogy boldog vagyok. Nem érzed kínosnak, hogy ezt kell hallgatnod?

—Nem.—Érted, hogy abnormális helyzetben vagyok. Ma­

gam is tudom. Minden olyan tiszta. És én olyan hálás vagyok érte.

A másik ágyon a nő egész idő alatt nem hagyott fel a ritmikus nyögéssel. Jackson úgy érezte, ez a refrén bele­vésődött az agyába.

Hallotta az ápolónő cuppogó lépteit a folyosón, és re­mélte, hogy belép a szobába. Belépett.

Azt mondta, azért jött, hogy beadja az altatót. Jackson félt, hogy elvárják, adjon Belle-nek jóéjt-puszit.

197

Észrevette, hogy a kórházban nagyban megy a puszilkodás. Mikor fölállt, örült, hogy senki nem hozza szóba.

—Viszlát holnap.

Jackson korán ébredt, és úgy döntött, sétál egyet reggeli előtt. Jól aludt, de úgy érezte, friss levegőre van szük­sége. Nem is az, hogy annyira aggódott a Belle-t ért vál­tozás miatt. Úgy gondolta, lehetséges, sőt valószínű, hogy egy-két nap múlva teljesen rendbe jön. Talán nem is fog emlékezni arra a történetre, amit elmondott neki. Ami áldás lenne.

A nap már magasan járt, ahogy ettől az évszaktól vár­ható, és a buszok meg a villamosok máris tömve voltak. Jackson délnek indult, aztán nyugatra fordult a Dundas Streetre, és egy idő után a kínai negyedben találta magát, amiről már hallott. Nagy halom felismerhető és kevésbé felismerhető zöldséget szállítottak targoncán a boltokba, és körös-körül apró, lenyúzott, láthatóan ehető állatok függtek eladásra várva. Az utcák tele voltak szabálytala­nul parkoló teherautókkal és a kínai nyelv zajos, kétség- beesettnek ható foszlányaival. Kínai. A sok magas hang olyan benyomást tett, mintha veszekednének, de nekik valószínűleg ez a normális. Jackson inkább eltűnt onnan, és beült egy étterembe, amit ugyan kínaiak vezettek, de hagyományos szalonnás rántotta is volt az étlapon. Mikor kijött, meg akart fordulni, és elindulni visszafelé.

Ehelyett azon kapta magát, hogy megint délnek tart. Befordult egy utcán egy lakónegyedbe, ahol magas és elég szűk téglaházak sorakoztak. Még azelőtt épülhettek, hogy a környék lakóinak kocsibejáróra vagy akár autóra lett volna szükségük. Mielőtt létezett volna autó. Jackson addig ment, míg meg nem látta a Queen Street tábláját,

198

amiről már hallott. Megint nyugatnak fordult, aztán né­hány sarok után akadályba ütközött. Egy fánkos bolt előtt kisebb tömegbe futott.

Egy mentőautó tartóztatta fel őket, feltolatott a jár­dára, nem lehetett mellette elférni. Volt, aki panaszkodott, hogy elkésik, és fennhangon kérdezte, egyáltalán szabad-e a mentőnek a járdán parkolni, mások viszont elég béké­sen arról társalogtak, mi lehet a baj. A halált is emlegették, némelyik nézelődő lehetséges jelölteket emlegetett, má­sok azt mondták, ez lenne az egyetlen törvényes ok, hogy a jármű ott állhasson, ahol áll.

A férfi, akit végül hordágyhoz kötözve kihoztak, biz­tosan nem volt halott, különben letakarták volna az arcát. De eszméletlen volt, és az arca szürke, mint a cement. Nem a fánkos boltból hozták, mint néhányan poénból megjegyezték — ez valami célzás volt a fánkok minő­ségére —, hanem a főbejáraton át. Elég tisztességes tégla­épület volt, négyemeletes, a földszinten a fánkos mellett mosoda. A főbejáratára vésett, balladát idéző név azt sugallta, hogy a múltjában megfért a büszkeség és a bo­londság.

Bonnie Dundee.Legvégül egy férfi jött ki, nem mentős egyenruhában.

Megállt, kétségbeesetten nézett a tömegre, amely már oszladozott. Már csak egy dologra vártak, hogy a mentő fülsiketítő vijjogása felhangozzon, ahogy kitalál az utcá­ból, és elszáguld.

Jackson azok közé tartozott, akik nem siettek sehová. Nem állította volna, hogy kíváncsi erre az ügyre, inkább csak az elkerülhetetlen fordulatra várt, hogy visszavigye oda, ahonnan jött. A férfi, aki kilépett az épületből, oda­ment hozzá, és megkérdezte, siet-e.

199

Nem. Nem különösebben.Ez a férfi volt az épület tulajdonosa. Akit elvitt a

mentő, az volt a gondnok és házfelügyelő.—Be kell mennem a kórházba, kideríteni, mi a hely­

zet. Tegnap még kutya baja se volt. Nem is panaszko­dott. És tudtommal nincs senkije, akit értesíthetnék. Az a legrosszabb, hogy nem találom a kulcsokat. Nála nem volt, meg ott sem, ahol általában tartotta. Úgyhogy haza kell mennem a saját kulcscsomómért, és arra gon­doltam, megkérdezem, nem tudna-e esetleg figyelni addig itt a dolgokra. Haza kell mennem, aztán be a kórházba. Megkérhetném valamelyik lakót is, de azt inkább mégsem, ha érti, mire gondolok. Nem akarom, hogy engem veg­záljanak, hogy mi van, mikor én se vagyok náluk okosabb.

Újra megkérdezte, Jackson tényleg hajlandó lenne-e, mire ő azt felelte, persze.

—Csak figyelje, ki megy be meg ki, szóljon, hogy mu­tassák be a kulcsukat. Mondja, hogy vészhelyzet van, de csak átmenetileg.

Már indult is, aztán visszafordult.—Le is ülhet.Volt egy szék, amit Jackson nem vett észre. Össze­

csukva a falhoz támasztották, hogy a mentőautó le tud­jon parkolni. Afféle vászonszék volt, de elég kényelmes, stabil. Jackson megköszönte, és letette valahová, ahol nem akadályozza sem a járókelőket, sem a lakókat. Nem keltett feltűnést. Már szóba akarta hozni a kórházat, és hogy nemsokára neki is vissza kell mennie. De a férfi sietett, és így is sok volt rajta, különben is közölte, hogy nemsokára visszajön.

Jackson ahogy leült, megérezte, milyen régóta van talpon, mennyit járkált.

200

A férfi azt mondta, nyugodtan vegyen kávét meg valami ételt a fánkosnál, ha megéhezik.

—Csak mondja nekik a nevemet.De Jackson nem tudta a nevét.Mikor a tulajdonos visszaért, szabadkozott a késésért.

Az történt, hogy akit elvittek a mentők, meghalt. Intéz­kedni kellett. Új kulcsokat csináltatni. Itt vannak. Lesz valamiféle temetés, ami azokat érinti, akik már régóta itt laknak. Az újsághirdetés miatt is lesznek még néhá­nyan. Kellemetlen időszak, amíg minden el nem rende­ződik.

Megoldaná a gondokat. Ha Jackson. Átmenetileg. Elég, ha átmenetileg.

Jackson hallotta, amint azt feleli, igen, részéről rendben. Ha szüksége van egy kis időre, megoldható. Hallotta,

hogy ez a férfi — az új főnöke — ezt mondja. Ha már el­intézték a temetést, meg kiürítették a lakást. Akkor kap­hatna néhány napot, hogy rendbe szedje az ügyeit, és rendesen beköltözhessen.

Arra nem lesz szükség, mondta Jackson. Az ügyei rendben vannak, és a holmija a hátán.

Ez természetesen egy kis gyanút keltett. Jackson nem lepődött meg, mikor néhány nappal később hallotta, hogy új munkaadója járt a rendőrségen. De minden rend­ben volt, a jelek szerint. Azok közé a magányos farkasok közé sorolták, akik talán túl mélyre jutottak, de nem szegték meg a törvényt.

Akiket amúgy sem keres senki.

Jackson általában azt szerette, ha idős emberek laknak az épületben. Általában azt, ha magányosak. Nem az úgy­nevezett zombik. Hanem akikben van érdeklődés.

201

Esetleg tehetség. Olyan tehetség, amire valamikor fel­figyeltek, amiből valamikor meg lehetett élni, bár ahhoz nem volt elég, hogy egy életre ki lehessen húzni vele. Egy bemondó, akinek a hangja évekkel korábbról volt ismerős a rádióból, a háborús időkből, de mostanra el­nyűtte a hangszalagjait. Valószínűleg rég halottnak hiszik. Pedig itt van az agglegényöltönyében, figyeli a híreket, előfizet a The Globe and Mailre, amit továbbad Jackson­nak, hátha talál benne valami érdekeset.

Egyszer talált is.Marjorie Isabella Treece, Willard Treece, a Toronto

Evening Telegram egykori rovatvezetője és felesége, Helena (sz. Abbott) Treece leánya, Robin (sz. Shillingham) Ford régi barátnője a rákkal vívott bátor küzdelme után elhunyt. Az oriole-i lap figyelmébe: vegyék át a hírt. 1965. július 18.

Nem említették, hol lakott. Valószínűleg Torontóban, Robinnál, ha egyszer ennyire képben van. Talán tovább is élt, mint amire számítani lehetett, és talán elég nagy kényelemben és jó hangulatban, a legvégét nyilván le­számítva. Tudott alkalmazkodni a körülményekhez. Tán még Jacksonnál is jobban.

Nem mintha Jackson azzal töltötte volna az idejét, hogy felidézze közös éveiket, a szobákat vagy a javítá­sokat, amiket a házán végzett. Nem volt rá szükség — az ilyesmi gyakran visszatért álmában, érezni meg inkább kimerültséget, mint sóvárgást érzett, mintha azonnal be kellene fejeznie valamit, amit félbehagyott.

A Bonnie Dundeeban a bérlőket általában minden nyugtalanította, amit javításnak lehet nevezni, mert féltek, hogy emelkedni fog a bérük. Jackson tisztelettel­jes modorral és jó üzleti érzékkel meg tudta őket győzni.

202

A ház állapota javult, hamarosan sorban álltak a bérlők. A tulajdonos panaszkodott, hogy lassan a bolondok paradicsoma lesz. De Jackson azt felelte, általában ren­desebbek, mint az átlag, és öregek is a helytelen viselke­déshez. Volt egy nő, aki valaha a Torontói Szimfonikus Zenekarban játszott, meg egy feltaláló, aki már rég nem talált fel semmit, de nem adta fel, meg egy menekült ma­gyar színész, akinek a kiejtése idegesítette, de még mindig játszották valami reklámját a világban. Mind jól viselték magukat, és valahogy összekapirgálták a pénzt, hogy el tudjanak menni az Epicure étterembe, hogy délutánon­ként történeteket meséljenek egymásnak. És voltak igazán híres barátaik is, akik egyszer az életben megjelenhettek lá­togatóba. És az sem megvetendő, hogy a Bonnie Dundee-nak házi lelkésze is volt, aki ugyan hadban állt isten tudja, milyen egyházával, de mindig kész volt hivatalba lépni, ha hívták.

A lakók rászoktak, hogy addig maradnak, amíg a lel­kész utolsó szolgálatait kellett igénybe venniük, de még mindig jobb, mint ha fizetés nélkül léptek volna le.

Egyetlen kivétel akadt, egy fiatal pár, Candace és Quincy, akik nem rendezték a lakbért, és az éjszaka kö­zepén léptek meg. Mikor szobát kerestek, véletlenül épp a tulajdonos volt szolgálatban, és aztán mentegetőzött is a rossz választásáért, de azt mondta, néha egy-egy friss arcra is szükség van a házban. Mármint Candace-éra, nem a barátjáéra. A barátja egy seggfej volt.

Jackson egy forró nyári napon, miközben egy asztalt lak­kozott, nyitva hagyta a dupla hátsó ajtót, a szállítóajtót, hogy bejöjjön valamennyi levegő. Csinos asztal volt, ingyen jutott hozzá, mivel a lakk teljesen lepattogzott

203

róla. Úgy gondolta, szépen mutatna a bejáratnál, rá le­hetne tenni a postát.

Nem kellett az irodában ülnie, mert a tulajdonos épp ott volt, és valamilyen béreket ellenőrzött.

A bejáratnál finoman megnyomták a csengőt. Jackson már szedelőzködött, épp az ecsetet törölgette, mert arra gon­dolt, a tulajdonos talán nem akarja, hogy megzavarják a szá­molásban. De rendben volt, hallotta az ajtónyitást meg egy női hangot. A hang a kimerülés szélén is megőrzött valamit a bájából, a tökéletes magabiztosságból, hogy bármit mond is, bárkit megnyer magának, aki hallótávolságon belül kerül.

Valószínűleg az apjától, a lelkésztől örökölte. Jackson ezt még azelőtt gondolta, hogy az egészet teljesen föl­fogta volna.

Ez az utolsó cím, mondta a nő, amit a lánya megha­gyott. A lányát keresi. Candace-t, a lányát. Aki talán egy barátjával utazott együtt. Ő, az anya, Brit Columbiából jön. Kelownából, ahol a lány apjával él.

Ileane. Jackson kétségtelenül fölismerte. Ez a nő Ileane. Hallotta, ahogy megkérdi, nem ülhetne-e le. A tulaj­

donos odahúzta a székét, Jacksonét.Torontóban sokkal melegebb van, mint várta, bár

Ontariót ismeri, ott nőtt föl.És esetleg nem kaphatna-e egy pohár vizet.Nyilván a kezébe temette az arcát, mert a hangja foj­

tottnak hangzott. A tulajdonos kijött az előcsarnokba, bedobott valami aprót az automatába, hogy kivehessen egy 7UP-ot. Nyilván úgy gondolta, egy hölgyhöz job­ban illik, mint a kóla.

A terem sarkából észrevette, hogy Jackson hallgatózik, és odaintett, hogy vegye át, ő talán jobban tud bánni a zak­latott bérlőkkel. De Jackson vadul rázta a fejét.

204

Nem.Ileane hamar összeszedte magát.Kérte, hogy a tulajdonos bocsásson meg, ő erre azt fe­

lelte, a hőség néha megtréfálja az embert.Visszatérve Candace-re. Nem egész egy hónapja tá­

voztak, talán három hete. Nem hagyták meg a címüket. —Ilyen esetekben általában nem szokták.A nő megértette a célzást.—Természetesen tudom rendezni...Volt valami fojtott párbeszéd és zörgés, miközben

ez zajlott.Aztán:—Gondolom, nem tudja megmutatni, hol laktak...—A lakó nincs itthon. De ha itthon volna, sem hiszem,

hogy hozzájárulna.—Persze. Butaság.—Volna valami, ami kifejezetten érdekelné?—Á, nem. Nem. Nagyon kedves. Feltartottam.Már föl is állt, indultak. Ki az irodából, le azon a pár

lépcsőn a bejárathoz. Aztán nyílt az ajtó, és az utca zaja elnyelte a további búcsúszavakat, ha voltak.

Bármennyire csalódott volt is, elegánsan továbblépett. Mikor a tulajdonos visszament az irodába, Jackson elő­

jött a rejtekhelyéről.—Meglepetés — a tulaj csak ennyit mondott. — Meg­

kaptuk a pénzünket.Az a fajta ember volt, aki alapvetően nem kíváncsi,

legalábbis a személyes ügyekre. Amit Jackson nagyra ér­tékelt.

Jackson persze szerette volna látni Ileane-t. Most, hogy elment, szinte sajnálta az elszalasztott lehetőséget. Odáig soha nem ment volna el, hogy megkérdezze a

205

tulajt, ugye most is sötét a haja, szinte fekete, az alakja magas és vékony, és a melle nagyon kicsi. A lányáról nem sok benyomása maradt. Szőke, de valószínűleg festeti. Nem több húszévesnél, bár ezt manapság néha nehéz megállapítani. Nagyon a barátja hatása alatt áll. Elszökni otthonról, elszökni a számlák elől, összetörni a szülők szívét, és az egészet egy ilyen mogorva alakért, mint az a barát.

Hol lehet Kelowna? Valahol nyugaton. Alberta, Brit Columbia. Jó sokat utazott ezért a néhány kérdésért. Persze ez az anya kitartó nő. Optimista. Valószínűleg most is az. Férjhez ment. Hacsak a lány nem házasságon kívül született, amit Jackson képtelenségnek tartott. Ileane biz­tosra ment, másodszor már biztosra ment, nem akart tragédiát. Ahogy a lánya sem. Hazamegy, ha elege lesz. Lehet, hogy egy gyerekkel együtt, de hát manapság úgyis ez a divat.

1940-ben, nem sokkal karácsony előtt felfordulás támadt egy gimnáziumban. Még a második emeletre is felhal­latszott, ahol az író- és számológépek kattogása általában elfojtotta a földszinti zajokat. Az iskola legidősebb lányai idefent voltak — azok a lányok, akik előző évben latint, biológiát és Európa történelmét tanulták, most gépelni tanultak.

Ezek egyike volt Ileane Bishop, aki fura módon egy lelkész lánya volt, bár az apja egyesült egyházában nem voltak püspökök. Ileane kilencedikben érkezett, és az ábécérendnek megfelelő ültetés miatt öt éven át Jackson Adams mögött ült. Addigra Jackson elképesztő félszeg­ségét és hallgatását mindenki ismerte, de Ileane-nak ez új volt, és a következő öt évben, azáltal, hogy nem vett róla

206

tudomást, megtörte a jeget. Mindenféle radírt, ceruza­hegyet, geometriai eszközt kért tőle kölcsön, nem annyira azért, hogy meglágyítsa, hanem inkább mert termé­szeténél fogva hebehurgya volt. Kicserélték a felada­tok megoldását, és egymás dolgozatait osztályozták. Ha az utcán találkoztak, köszöntek, és Jackson sziája több volt puszta motyogásnál, két szótagból állt, és hangsúlyt kapott. Ennél tovább nem mentek, de voltak vicceik. Ileane nem volt félszeg lány, de okos volt és laza, nem is különösebben népszerű, és ez talán megfelelt Jacksonnak.

Miközben mindenki előjött, hogy nézze a felhajtást, Ileane a lépcsőn állva meglepetten vette észre, hogy az egyik okozója éppen Jackson. A másik fiú Billy Watts volt. Olyan fiúk, akik még egy éve is a könyvek fölé görnyedtek, és kötelességtudóan csoszogtak egyik tan­teremből a másikba, de most megváltoztak. Katonai egyenruhában kétszer akkorának látszottak, mint való­jában, és a csizmájuk jókora zajt csapott, ahogy fel-alá vágtáztak. Azt kiabálták, hogy aznap nincs iskola, mert mindenkinek be kell vonulnia. Cigarettát osztogattak, ledobálták a földre, ahonnan olyan fiúk is fölvehették, akik még nem is borotválkoztak.

Gondatlan harcosok, huhogó megszállók. Csont­részegek.

—Nem vagyok én gyáva — ezt kiáltozták.Az igazgató próbálta rendreutasítani őket. De mert ez

még a háború elején történt, és még némi félelemmel vegyes tisztelet övezte a bevonuló fiúkat, nem volt képes azt a könyörtelenséget tanúsítani, amit egy évvel később már kötelességének érzett.

—Jól van, jól van — mondta.

207

—Nem vagyok én gyáva — felelte Billy Watts.Jackson is kinyitotta a száját, valószínűleg azért, hogy

ugyanezt mondja, de abban a pillanatban elkapta Ileane Bishop pillantását, és valamit jeleztek egymásnak.

Ileane Bishop megértette, hogy Jackson igazán részeg, de ennek csak annyi a lényege, hogy részegnek tudjon mutatkozni, ezért a felvonultatott részegség kezelhető. (Billy Watts szimplán részeg volt, tetőtől talpig.) Ileane ezzel a tudattal sétált le a lépcsőn, mosolygott, és elfoga­dott egy cigarettát, amit meggyújtatlanul tartott az ujjai közt. Belekarolt mindkét hősbe, és kivezette őket az iskolából.

Ahogy kiértek, rágyújtottak.A vélemények később megoszlottak erről Ileane ap­

jának gyülekezetében. Volt, aki azt mondta, hogy Ileane nem szívta el a cigarettáját, csak úgy tett, hogy meg­szelídítse a fiúkat, mások viszont azt mondták, nagyon is. Dohányzott. A lelkészük lánya. Dohányzott.

Billy csakugyan átkarolta Ileane-t, és próbálta meg­csókolni, de megbotlott, aztán leült az iskola lépcsőjére, és kukorékolt, mint egy kakas.

Két éven belül meghalt.De most még haza kellett támogatni, és Jackson úgy

húzta fel, hogy a két karját a nyakuk köré tudják fonni és elvonszolni. Szerencsére a lakásuk nem volt messze az iskolától. Ott hagyták kiterülve a lépcsőn. Aztán beszél­getésbe merültek.

Jackson nem akart hazamenni. Miért? Mert a mosto­haanyja is ott van, mondta. Gyűlöli a mostohaanyját. Miért? Csak.

Ileane tudta, hogy Jackson anyja meghalt autóbal­esetben, mikor ő nagyon kicsi volt — néha ezzel magyarázták

208

a félszegségét. Úgy gondolta, az ital miatt túloz, de nem feszegette.

—Jó — mondta. — Maradhatsz nálam is.Úgy adódott, hogy Ileane anyja nem volt otthon, a lány

beteg nagyanyját ápolta. A maga sajátos módján akkori­ban Ileane vezette a háztartást, ő látta el az apját és két öccsét. Egyesek ezt szerencsétlen egybeesésnek vélték. Nem mintha az anyja nagy ügyet csinált volna belőle, de tudni akarta volna az okokat, meg hogy ki ez a fiú. Leg­alábbis rávette volna Ileane-t, hogy menjen iskolába, mint máskor.

Egy katona meg egy lány, és hirtelen ilyen közel. Ahol előtte nem volt semmi, csak logaritmus meg dek­linációk.

Ileane apja nem törődött velük. Jobban érdekelte a háború, mint amennyire egyes hívei szerint az egy lel­készhez illő, ezért büszke volt, hogy egy katona van a házában. Meg boldogtalan is, hogy a lányát nem küldheti egyetemre. Arra kellett spórolnia, hogy egy nap majd az öccseit küldi, nekik kell majd a megélhetés. Ezért engedékeny volt Ileane-nal, minden dolgában.

Jackson és Ileane nem járt moziba. Nem jártak tán­colni sem. Sétáltak, bármilyen volt az idő, gyakran sö­tétedés után is. Néha bementek az étterembe, és ittak egy kávét, de nem akartak senkivel barátkozni. Mi volt a baj velük, egymásba szerettek? Ha sétáltak, gyakran összeért a kezük, és Jackson ehhez hozzászokott. Aztán mikor Ileane a véletlent szándékosra váltotta, Jackson úgy találta, ehhez is hozzá tudna szokni, legyőzi az enyhe rémületet.

Nyugodtabb lett, már a csókolózásra is készen állt.

209

Ileane egyedül ment el Jacksonékhoz a fiú táskájáért. Jackson mostohaanyja kivillantotta fényes műfogsorát, és próbált úgy nézni, mint aki készen áll a balhéra.

Megkérdezte, mire készülnek.—Jobb, ha vigyázol arra a dologra — mondta.Nagy hangú nőnek hírlett. Illetve mocskos szájúnak. —Kérdezd meg tőle, emlékszik-e, hogy én mostam a

seggét — mondta.Mikor Ileane beszámolt erről, azt mondta, ő maga ki­

fejezetten udvarias volt, sőt stréber, mert ki nem állhatta azt a nőt.

De Jackson elvörösödött, sarokba volt szorítva, kétség­beesett, mint mikor az iskolában kérdeztek tőle valamit.

—Nem kellett volna szóba hoznom — mondta Ileane. —Az ember mindenkit karikírozni kezd, ha egy lelkész­lakban él.

Jackson azt mondta, mindegy.Ez az alkalom, mint kiderült, Jackson utolsó eltávo­

zása volt. Levelezni kezdtek. Ileane megírta, hogy befe­jezte a gyors- és gépírást, és állást kapott a városi jegyző irodáján. Elszántan gúnyolt mindent, sokkal inkább, mint az iskolában. Talán arra gondolt, hogy aki a háborúban van, annak tréfára van szüksége. És ragaszkodott a jól ér­tesültséghez. Mikor egy-egy házasságot sürgősen kellett intézni a jegyzői irodán, a Szent Szűzre utalt.

És mikor említette, hogy valami lelkész látogat a lel­készlakba, és a vendégszobában alszik, megjegyezte, vajon a matrac nem fog-e Különös Álmokat gerjeszteni.

Jackson az Île de France fedélzetén tolongó tömeg­ről írt, meg a tengeralattjárók előli kitérésekről. Mikor Angliába ért, vett egy biciklit, és elmesélte Ileane-nak, milyen helyekre jutott el a közelben.

210

Bár ezek a levelek prózaibbak voltak, mint amiket Ileane küldött, mindig azzal zárta őket, hogy „Szeret­lek”. A normandiai partraszállás után, ahogy Ileane mond­ta, kínzó hallgatás következett, de értette az okát, és mikor Jackson újra írt, minden rendben volt, bár részletekbe nem bocsátkoztak.

Ebben a levélben ő is arról beszélt, amiről Ileane mindvégig, a házasságról.

És elérkezett a béke napja, és a hazaúté is. A fejük fe­lett, mint Jackson írta, ragyogtak a nyári csillagok.

Ileane megtanult varrni. Egy új nyári ruhát készített Jackson hazatérése tiszteletére, citromzöld műselyemből, bő szoknyával és japán ujjal, amit egy keskeny arany műbőr övvel készült hordani. A szalmakalapjára ugyan­abból a zöld anyagból tervezte a masnit.

„Mindezt azért írom, hogy észrevegyél és tudd, hogy én vagyok, nehogy meglépj valami másik szép nővel, akit meglátsz a vasútállomáson.”

Jackson Halifaxból adta föl a levelét, jelezte, hogy a szombat esti vonattal érkezik. Azt is írta, hogy nagyon jól emlékszik rá, és nem fenyeget a veszély, hogy összeté­vesztené egy másik nővel, még ha a vasútállomáson épp hemzsegnének is aznap este.

A Jackson bevonulása előtti estéjükön sokáig üldögél­tek a lelkészlak konyhájában, ahol, mint abban az évben mindenütt, ott lógott VI. György portréja. És alatta ezek a szavak.

És azt mondtam a férfinak, aki megállt az év kapu­jában:

„Adj nekem fényt, hogy biztonsággal léphessek az ismeretlenbe.”

211

És ő azt felelte:„Menj ki a sötétbe, és tedd a kezed Isten kezébe. Töb­

bet fog érni, mint a fény, és biztonságosabb lesz, mint bármely ismert út.”

Aztán nagyon halkan fölmentek az emeletre, és Jackson lefeküdt a vendégszobában. Hogy Ileane bejön hozzá, abban nyilván közösen egyeztek meg, de Jackson talán nem értette egészen, mi végre.

Katasztrófa volt. De Ileane a viselkedése alapján talán föl se fogta. És annál nagyobb katasztrófa, minél szen­vedélyesebb volt Ileane. Jackson sehogy nem tudta leállítani, elmagyarázni. Lehet, hogy egy lány ilyen ke­veset tud? Végül úgy váltak el, mintha minden rendben ment volna. És másnap reggel Ileane apja és öccsei je­lenlétében búcsúztak el. És hamarosan elkezdődött a levelezés.

Jackson egyszer berúgott, és újra megpróbálta, Sout­hamptonban. De a nő azt mondta:

—Ebből elég, kisfiam, te ki vagy ütve.Azt meg ki nem állhatta, ha egy nő vagy egy lány ki­

öltözik. Kesztyű, kalap, suhogó szoknya, minddel van valami elvárás meg macera. De Ileane honnan tudhatná? Citromzöld. Nem is volt benne biztos, hogy tudja, milyen az. Úgy hangzott, mint valami sav.

Aztán egész egyszerűen felmerült benne, hogy eset­leg nem érkezik meg.

Vajon azt fogja majd mondani magának vagy mások­nak, hogy biztos eltévesztette a dátumot? Jackson el tudta hitetni magával, hogy Ileane talál valami hazugságot, biz­tosan. Nagyon találékony, végül is.

212

Most, hogy Ileane mögött becsukódik a kapu, Jackson érzi, hogy látni szeretné. Soha nem tudná megkérdezni a tulajt, hogy nézett ki, a haja sötét volt-e vagy őszes, és ő maga sovány-e vagy meghízott. A hangja még aggo­dalmában is csodálatosan a régi. Dallamossága felkelti a figyelmet, ugyanakkor érzékelteti a „nagyon sajná­lom”-jait.

Hosszú utat tett meg, de van benne kitartás. Mond­hatni.

És a lánya is visszajön majd. Túlzottan elkényeztet­ték ahhoz, hogy soká távol maradjon. Ileane lánya nem lehet más, csakis elkényeztetett, úgy rendezi a világot és az igazságot, ahogy neki tetszik, mintha semmi nem áll­hatna az útjába.

Ha találkoztak volna, vajon felismeri? Jackson úgy gon­dolta, igen. Bármennyit változtak is. És megbocsátott volna, azon nyomban. Hogy megőrizze a magáról alko­tott képet, mint mindig.

Ha Jackson érzett bármi könnyebbséget, amiért Ileane eltűnt az életéből, az másnapra elmúlt. Ismeri ezt a he­lyet, lehet, hogy még visszajön. Talán letelepszik egy időre, felfedezi ezeket az utcákat, próbálja megtalálni a forró nyomot. Alázatosan, bár nem igazán alázatosan érdeklődik az emberektől azon az esdeklő, de elkényez­tetett hangján. Lehet, hogy Jackson rögtön összefutna vele, amint kilépne az ajtón. Ileane csak egy pillanatra lepődne meg, mintha mindig is számított volna rá. Nyitva tartva az élet lehetőségeit, ahogy mindig is kép­zelte, hogy lehet.

Mindennek véget lehet vetni, csak elhatározás kér­dése. Mikor Jackson még csak hat- vagy hétéves volt, véget vetett mostohaanyja bolondozásának, már amit

213

ő bolondozásnak meg ugratásnak nevezett. Jackson sö­tétedés után kirohant az utcára, és a mostohaanyja ugyan behozta, de látta, hogy ha nem hagyja abba, tényleg el­szökik, úgyhogy abbahagyta. És azt mondta, Jacksonnal nem lehet tréfálni, mert azt nem mondhatta volna ki, hogy valaki gyűlöli őt.

Jackson még három éjszakát töltött a Bonnie Dundee nevű épületben. Írt egy beszámolót a tulajdonosnak min­den egyes lakásról, és hogy mikor esedékes a karbantar­tás, és miből állna. Azt mondta, elhívták, de nem jelezte, hogy miért és hová. Kivette a pénzt a számlájáról, és össze­csomagolta kevéske holmiját. Este, késő este felszállt a vonatra.

Éjszaka hol aludt, hol nem, és aztán egy villanásra meglátta a kis mennonita fiúkat, ahogy a szekéren hajta­nak. Hallotta, ahogy halkan énekelnek.

Reggel leszállt Kapuskasingban. Érezte a malmok illatát, és a hűvösebb levegőből bátorságot merített. Lesz munka, egy fakitermelő városban biztosan lesz munka.

Kilátás a tóra

Egy nő elmegy az orvoshoz, hogy felírassa a gyógysze­rét. De az orvos nincs ott. Szabadnapos. A nő rosszul emlékezett a dátumra, összekeverte a hétfőt a keddel.

Épp erről akart beszélni az orvossal, a gyógyszer fel­íratása mellett. Azon gondolkozott, nem romlik-e egy kicsit az agya.

„Nevetséges — várta volna az orvos válaszát. — Az agya. Épp a magáé.”

(Nem mintha az orvos mindent tudna róla, de vannak közös barátaik.)

Ehelyett másnap az asszisztense telefonál, hogy kö­zölje, a recept megvan, és foglaltak időpontot a nőnek — a neve Nancy — egy specialistához, aki majd megvizs­gálja ezt az agyi problémát.

Nem az agya. Csak a memóriája.Mindegy. A specialista idősekkel foglalkozik.Ja persze, idősekkel, akik megbuggyantak.

215

A lány nevet. Végre valaki nevet.Azt mondja, a specialista rendelője egy Hymen nevű

faluban van, úgy harminc kilométerre Nancy lakásától. —Jaj, istenem, egy házassági specialista — mondja

Nancy.A lány nem érti, elnézést kér.—Nem számít, ott leszek.Az utóbbi években ugyanis az történt, hogy a specia­

listák mindenfelé szétszóródtak. A CT-t az egyik városban végzik, az onkológus egy másikban rendel, a tüdőprob­lémákkal a harmadikban foglalkoznak, és így tovább. Azért találták ki, hogy ne kelljen beutazni a városi kór­házba, de ez legalább olyan időigényes, hiszen ezekben a kisvárosokban nincs mindenütt kórház, és ha az ember odaér, még azt is ki kell fürkésznie, hol rendel az orvos.

Ezért dönt úgy Nancy, hogy már az időpont előtti este szétnéz abban a faluban, ahol az Idősspecialista — ahogy elnevezi — rendel. Így bőven marad ideje kideríteni, hol a rendelő, és nem fenyegeti az a veszély, hogy zavartan és egy kicsit késve érkezik, és azonnal rossz benyomást kelt.

A férje is elkísérhetné, de Nancy tudja, hogy egy focimeccset akar nézni a tévében. Közgazdász, és fél éj­szaka sportközvetítéseket néz, fél éjszaka meg a könyvén dolgozik, bár Nancy lelkére kötötte, mondja azt róla, hogy visszavonult.

Nancy azt mondja, egyedül akar menni. Az a lány az orvosi rendelőből útba igazította.

Gyönyörű az este. De amikor lekanyarodik az autó­pályáról, és nyugat felé hajt, úgy találja, hogy a lemenő nap épp a szemébe süt. Ha viszont egyenesen ül, és ki­csit megemeli az állát, a szeme még árnyékban maradhat.

216

És jó napszemüvege is van. El tudja olvasni a táblákat, és megtudja, hogy még tizenkét kilométert kell vezetnie a Highman nevű faluig.

Highman. Szóval ez a neve, nem Hymen, semmi poén. Népesség: 1553 fő.

Mit vacakolnak azzal a hárommal a végén?Minden lélek számít.Nancy néha csak úgy mulatságból behajt egy-egy kis­

városba, hogy lássa, tudna-e ott élni. Ez épp megüti a mértéket. Átlagos méretű piac, ahol viszonylag friss zöld­séget árulnak, bár nyilván nem a környező földekről szerzik be őket, és a kávé is oké. Aztán egy gyorstisztító, meg egy patika, ahol ki lehet váltani a recepteket, ha a legjobb magazinokat nem is járatják.

Vannak persze jelei, hogy a hely szebb napokat is meg­ért. Egy óra, ami nem mutatja az időt, alatta egy Elegáns ékszereket hirdető kirakat, de úgy látszik, csak minden­féle ócska porcelánnal, kancsóval, serleggel, drótra tekert koszorúval van tele.

Nancy azért nézi meg ezeket a vackokat, mert úgy döntött, hogy épp az elé az üzlet elé parkol, ahol ezeket árulják. Úgy véli, az orvosi rendelőt gyalog is megtalál­hatja. És a sikerhez szinte túl hamar észre is veszi a múlt századi stílusban épült, sötét téglás, földszintes épületet, és lefogadná, hogy az lesz az. A kisvárosokban az orvo­sok általában a házukban rendezték be a rendelőjüket, de aztán nagyobb térre lett szükségük, ahol az autók parkolhatnak, és ilyeneket építtettek. Rozsdabarna tégla, rajta csakugyan ott a tábla: Orvos/fogorvos. Az épület mögött parkoló.

Nancynek a zsebében megvan az orvos neve, úgy­hogy előveszi a cédulát, hogy ellenőrizze. Az opálüveg

217

ajtón két név áll: Dr. H. W. Forsyth, fogorvos és Dr. Donald McMillen, belgyógyász.

Nancy papírján nem ezek a nevek vannak. Nem csoda, mert nincs ráírva más, csak egy szám. A férje halott nő­vérének cipőmérete. O 38. Eltart egy ideig, mire rájön, hogy az O Oliviát jelent, nagyon sietve írhatta föl. Halványan tudja csak fölidézni, hogy valami papucsot kellett neki vennie, mikor kórházban volt.

Ennek most nem sok hasznát veszi.Az egyik lehetőség, hogy az orvos, akihez készül,

nemrég költözött ebbe az épületbe, és még nem tette ki a névtábláját. Meg kéne kérdeznie valakit. Először be kellene csöngetnie, hátha van bent valaki, aki ilyen ké­sőig dolgozik. Be is csönget, és bizonyos értelemben jó, hogy senki nem jön ki, mert az orvos neve, akihez jött, egy pillanatra a tudata felszíne alá merült.

Újabb ötlet. Vajon nem lehetséges-e, hogy ez az illető, a bolondorvos — eldöntötte, hogy magában így fogja hívni —, nem lehetséges-e, hogy ez az orvos (vagy or­vosnő: Nancy a kortársai többségéhez hasonlóan auto­matikusan nem tételezi fel ezt a lehetőséget), tehát hogy az illető esetleg nem otthon praktizál? Lenne értelme, és olcsóbb is. A bolondorvosláshoz nincs szükség túl nagy felszerelésre.

Úgyhogy Nancy folytatja a sétát, egyre távolabb a fő­utcától. Az orvos neve, akihez készül, eszébe jutott, ahogy már az ilyen dolgok szoktak, ha véget ér a pánik. A házak, amelyek közt sétál, többnyire a 19. században épültek. Némelyik fából, a többi téglából. A téglaházak gyakran emeletesek, a faházak kicsit szerényebbek, más­fél emeletesek, beépített tetőtérrel. Néhány bejárati ajtó alig egy méterre van a járdától. A többi tágas, helyenként

218

üveges verandára nyílik. Száz évvel ezelőtt egy ilyen estén, mint ez, az emberek kint ültek volna a verandán, esetleg az utcai lépcsőn. Háziasszonyok, akik aznapra végeztek a mosogatással és a sepregetéssel, férfiak, akik feltekerték a slaugot, miután alaposan meglocsolták a füvet. Semmi magamutogató, elhagyatott kerti bútor, mint itt ezek. Csak a falépcső vagy a konyhából kiho­zott székek. Beszélgetés az időjárásról vagy egy elszökött lóról, vagy valakiről, aki ágynak esett, és nem várható, hogy felépül. Találgatások őróla, amint hallótávolságon kívül került.

De nem nyugtatta volna meg őket azzal, hogy meg­áll, és megkérdi: „Elnézést, nem tudnák megmondani, hol találom az orvost?”

Új elem a társalgáshoz. Mit akarhat az orvostól?(Amikor már hallótávolságon kívül került.)

Manapság minden teremtett lélek odabent van a venti­látorával vagy a légkondicionálójával. A házakon szá­mok, akár egy nagyvárosban. Az orvost elnyelte a föld.

Ahol véget ér a járda, egy széles téglaépület áll orom­fallal és óratoronnyal. Talán iskola volt, mielőtt a gye­rekeket nagyobb és sivárabb oktatóközpontokba kezdték hurcolni busszal. A mutatók tizenkettőkor álltak meg, délben vagy éjfélkor, nyilván nem a pontos időt mutatja. Rengeteg nyári virág, látható szakértelemmel elrendez­ve — részben egy talicskából özönlenek elő, részben a mellette álló tejes bödönből. És egy tábla, amit Nancy nem tud elolvasni, mert a nap egyenesen rá süt. Fölka­paszkodik a gyepre, hogy más szögből is megnézhesse.

Ravatalozó. Most már látja a beépített garázst is, nyil­ván ott áll a halottas kocsi.

219

Mindegy. Jobb, ha a dolga után néz.Bekanyarodik egy mellékutcába, ahol igazán takaros

házak sorakoznak, bizonyítva, hogy még egy ekkora vá­rosnak is lehet zöldövezete. A házak enyhén különböz­nek, mégis egyformának látszanak. Szelíden színezett kő és halvány tégla, csúcsos vagy kerek ablakok, az utilita­riánus külső elutasítása, az utóbbi évtizedek tanyastílusa.

És itt emberek is vannak. Nem sikerült mindannyiuk­nak bezárkózni a légkondicionálóval. Egy fiú átlóban biciklizik a járdán. Van valami fura a biciklizésében, Nancy eleinte nem is jön rá, hogy micsoda.

Hátrafelé biciklizik. Ez az. A kabátja úgy szálldos kö­rülötte, hogy Nancy nem látja, mi nem stimmel.

Egy nő, aki ahhoz talán túl idős, hogy az anyja legyen — de nagyon ápoltnak és vonzónak látszik —, az utcán állva figyeli. Ugrókötelet tart a kezében, és egy férfival beszélget, aki kizárt, hogy a férje, ahhoz mindketten túl­zottan szívélyesek.

A kanyar zsákutcába torkollik. Nem lehet tovább­menni.

Nancy a két felnőtt szavába vágva elnézést kér. Orvost keres, mondja.

—Ne, ne, ne ijedjenek meg — kéri. — Csak a címére van szükségem. Azt hittem, esetleg ismerik.

Aztán következik a gond, mikor rájön, hogy még mindig nem biztos a névben. Persze udvariasak ahhoz, hogy kimutassák meglepetésüket, de nem tudnak se­gíteni.

A fiú egy perverz kanyarral odalendül, és kis híján mindhármukat elüti.

Nevetés. Semmi rendreutasítás. Tökéletes kis vad­ember, és ezek odavannak érte. Mindannyian megjegyzik,

220

milyen szép este van, aztán Nancy visszafordul arra, amerről jött.

Csak épp nem megy végig, nem megy el a ravatalo­zóig. Ott egy kis utca, amit korábban nem vett észre, talán mert nincs leaszfaltozva, és nem gondolta, hogy egy orvos ilyen körülmények közt élne.

Járda sincs, a házak udvarát ellepi a szemét. Néhány férfi egy teherautó ponyvája alatt munkálkodik, és Nancy úgy véli, nem lenne jó megzavarni őket. Amúgy is meg­pillantott valamit előrébb.

Egy sövényt, ami egészen az utcáig húzódik. Elég magas, Nancy nem számít rá, hogy át fog látni fölötte, de úgy gondolja, majd bekukucskál.

Szükségtelen. Mikor a sövény mellé ér, azt tapasztalja, hogy a telek — ami körülbelül négy városi telekkel ér fel — teljesen nyitott az utca felé, amerről ő jön. Valami parknak tűnik, a nyírt, pompás gyepet kockaköves, átlós ösvények keresztezik. Az ösvények közt a fűben virágtenger bur­jánzik. Némelyik virágot ismeri — például a sötét arany és halványsárga százszorszépeket, a rózsaszín és piros szívű fehér lángvirágokat —, de ő maga nem nagy kertész, és itt csoportokban vagy futó fürtökben annyi a szín, hogy meg se tudja nevezni őket. Némelyik virág lugasba fut, a többi szabadon burjánzik. Ötletes, de nem kimódolt, még a szökőkút sem, amelyiknek a vize két méterre is felszökik, mire lezuhog egy sziklákkal körülvett meden­cébe. Nancy közben besétált az utcáról, hogy a hűvös pára lehűtse a bőrét, és talált egy kovácsoltvas padot, amire leülhetett.

Az egyik ösvényen feltűnik egy férfi, metszőollóval. Itt nyilván sokáig dolgoznak a kertészek. Bár az igazság az, hogy nem úgy fest, mint egy alkalmazott. Magas és nagyon

221

sovány, fekete inget és szorosan a testéhez simuló nadrágot visel.

Nancy nem is gondolt rá, hogy ez más is lehetne, mint városi park.

—Hát ez csodaszép — kiáltja a férfinak a lehető legma­gabiztosabb, elismerő hangján. — Csodálatos rendben tartja.

—Köszönöm — mondja a férfi. — Nyugodtan leülhet. A hangja szárazságával Nancy tudtára adja, hogy ez

nem park, hanem magánterület, és ő maga nem falubeli alkalmazott, hanem a tulajdonos.

—Engedélyt kellett volna kérnem öntől.—Semmi baj.A férfi gondterhelten leguggol, és megszagol egy vi­

rágot, amelyik az ösvényre hajolt.—Mind a magáé? Az egész?A férfi egy darabig még munkálkodik, aztán:—Az egész.—Tudhattam volna. Túlzottan eredeti ahhoz, hogy

nyilvános park legyen. Túlzottan szokatlan.Nincs válasz. Nancy meg akarja kérdezni, ő is szeret-e

itt üldögélni esténként. De inkább mégsem. A férfi nem tűnik könnyű embernek. Azok közé tartozik, akik — való­színűleg — épp erre büszkék. Nancy mindjárt köszönetet mond, és föláll.

De ehelyett a férfi jön oda, és leül mellé. Úgy beszél, mintha kérdeztek volna tőle valamit.

—Tulajdonképpen csak akkor érzem jól magam, ha valami hasznosat csinálok — mondja. — Ha leülök, nem szabad sehova se néznem, mert mindjárt meglátok va­lami feladatot.

Nancy rögtön tudhatta volna, hogy olyan férfi, aki nem szereti a kötekedést. De ő kíváncsi.

222

Mi volt itt korábban?Mielőtt megépítette a kertet?—Kötőgyár. Minden ilyen kis helyen volt valami ha­

sonló, akkoriban még meg lehetett élni éhbérből. De aztán az is kevesebb lett, és jött egy nagyvállalkozó, aki úgy gondolta, átépíti idősek otthonának. Volt akkor valami gond, nem kapott engedélyt a várostól, úgy gon­dolták, jön majd egy csomó öregember, ami nagyon lehangoló lesz. Úgyhogy az illető felgyújtotta vagy le­bontotta, már nem is tudom.

Tehát nem idevalósi. Még Nancy is tudta, ha itteni lenne, soha nem beszélne ilyen nyíltan.

—Nem vagyok idevalósi — mondja a férfi. — De volt itt egy barátom, és mikor meghalt, eljöttem, hogy túl­adjak a telken, és továbbálljak. De aztán olcsón megsze­reztem, mert a nagyvállalkozó úgy hagyta itt, mint egy krátert, és mindenkinek bántotta a szemét.

—Sajnálom, ha úgy érzi, hogy faggatom.—Semmi baj. Ha nincs kedvem valamit elmondani,

úgysem mondom el.—Még soha nem jártam itt — mondja Nancy. — Per­

sze hogy nem, különben feltűnt volna ez a hely. Erre sétáltam, kerestem valamit. Úgy gondoltam, könnyebben megtalálom, ha leparkolok, és gyalog jövök. Voltaképp egy orvosi rendelőt keresek.

Elmagyarázza, hogy nem beteg, csak van egy idő­pontja másnapra, és nem akar reggel rohanva keresgélni. Aztán elmeséli, hogy leparkolt, és meglepve látta, hogy az orvos neve, akit keres, sehol nincs feltüntetve.

—A telefonkönyvben sem nézhettem meg, hiszen tudja, hogy mostanában már mindenhonnan eltűntek a telefonfülkék meg a telefonkönyvek. Vagy ha mégis talál

223

az ember, akkor a közepe ki van tépve. Kezdem nagyon ostobának érezni magam.

Megmondja a férfinak az orvos nevét, de ő azt feleli, nem ismerős.

—Az az igazság, hogy én nem járok orvoshoz.—Biztos nincs is rá szüksége.—Á, azt nem mondanám.—Mindenesetre ideje visszamennem az autómhoz.A férfi feláll vele együtt, és azt mondja, elkíséri.—Hogy el ne tévedjek?—Nem egészen. Esténként igyekszem kinyújtóztatni

a tagjaimat. A kerti munkától az ember összegörnyed. —Biztos vagyok benne, hogy van erre az orvosdo­

logra valami logikus magyarázat. Nem szokott arra gon­dolni, hogy régebben több mindenre volt logikus ma­gyarázat, mint manapság?

A férfi nem válaszol. Talán halott barátjára gondol. A kerttel talán halott barátjának állít emléket.

Nancy ahelyett, hogy kínosan érezné magát, amiért ő beszél, a férfi pedig hallgat, valami frissességet érez, valami furcsa megnyugvást.

Továbbsétálnak, és egy lélekkel sem találkoznak.Hamarosan elérik a főutcát, az egészségügyi intézmény

már csak egysaroknyira van. A látványa valahogy nyug­talanítja Nancyt, nem is tudja, miért, aztán rájön. Egy ab­szurd, de zavaró gondolata támad, amit az épület látvá­nya vált ki. Mi van, ha a helyes név, az a név, amiről azt állította, hogy nem találta, végig ott várt. Szaporábban lépked, érzi, hogy reszket, és aztán mivel elég jó a szeme, elolvassa a két hasznavehetetlen nevet.

Úgy tesz, mintha azért sietett volna előre, hogy meg­nézze a kirakat kínálatát, a porcelánfejű babákat, az antik

224

korcsolyákat, éjjeliedényeket és a máris rongyos ta­karókat.

—Szomorú — jegyzi meg.A férfi nem figyel oda. Azt mondja, eszébe jutott

valami.—Ez az orvos... — kezdi.—Igen?—Nem lehet, hogy az otthonban dolgozik?Már újra sétálnak, elmennek egy csoport fiatal mel­

lett, akik a járdán ülnek, és az egyikük annyira kinyújtja a lábát, hogy ki kell kerülniük. A mellette jövő férfi észre sem veszi őket, bár közben elhallgat.

—Otthonban? — kérdi ő.—Ha az autópálya felől jött, nyilván elkerülte a fi­

gyelmét. De ha a tó felé hagyja el a várost, akkor elha­lad mellette. Alig egy kilométer. Elhagyja a sóderhalmot az út déli oldalán, és ott lesz, kicsit odébb, a túloldalon. Nem tudom, van-e bentlakó orvosuk, de logikus volna, ha lenne.

—Igen, ha lenne — mondja —, az logikus volna.Aztán reméli, hogy a férfi nem gondolja, hogy szán­

dékosan utánozta, hogy kigúnyolja. Igaz, hogy szeretne vele tovább beszélgetni, tréfa ide vagy oda.

De most következik egy újabb probléma, mint oly gyakran, mielőtt beülne a kocsiba, most is végig kell gon­dolnia, hol lehet a kulcsa. Rendszerint aggódik, nem zárta-e be a kocsiba, nem ejtette-e el valahol. Érzi, hogy közelít a jól ismert, kimerítő pánik. De aztán megtalálja a kulcsot a zsebében.

—Egy próbát megér — mondja a férfi, és ő egyetért. —Bőven van hely lefordulni az útról, és körülnézni.

Ha van odakint állandó orvos, akkor nincs értelme, hogy

225

feltüntesse a nevét a városi rendelőben. Vagy akár or­vosnő, az is lehet.

Mintha a férfi sem várná annyira, hogy elváljanak.—Igazán köszönöm.—Csak megérzés.A férfi tartja az ajtót, míg Nancy beszáll, aztán be­

zárja, és ott vár, míg Nancy be nem kanyarodik a meg­felelő irányba, közben integet.

Mikor Nancy már kifelé hajt a városból, meglátja a férfit a visszapillantó tükörben. Épp lehajol, és azokkal a fiúkkal vagy fiatalemberekkel beszél, akik a járdán ülnek, a bolt falának támasztott háttal. De akkor annyira levegő­nek nézte őket, hogy Nancyt meglepi, amikor látja, hogy beszélget velük.

Talán valami megjegyzés, valami poén az ő bizonyta­lanságáról, butaságáról. Vagy csak a koráról. Megjegyzés róla és erről a nagyon rokonszenves férfiról.

Előbb még arra gondolt, hogy a falu felé jön majd vissza, hogy újra köszönetet mondjon neki, és beszámol­jon róla, hogy megtalálta-e az orvost. Csak lelassítana, nevetne, és kikiáltana az ablakból.

De most úgy gondolja, a part menti utat választja, és nem kerül elé többet.

Felejtsük el. Látja, hogy közeledik a sóderhalom, figyel­nie kell, merre is megy.

Ahogy a férfi megmondta. Egy tábla. A Tópanoráma Pihenőotthon hirdetése. És innen csakugyan panoráma nyílik a tóra, egy halványkék vonal a látóhatár mentén.

Tágas parkoló. Egyetlen hosszú épületszárny, látha­tóan különálló fülkékkel vagy legalábbis jókora szobák­kal, mindegyikhez kis kert vagy ülőhely tartozik. Előttük rácsos kerítés, elég magas, az elkülönülés vagy a biztonság

226

érdekében. Bár most, hogy Nancy jobban megnézi, senki sincs odakint.

Még szép. Az ilyen intézményekben korán feksze­nek.

Nancynek tetszik, hogy a rácsban van némi rafiné­ria. Az utóbbi évtizedekben a nyilvános épületek is meg­változtak, akárcsak a magánházak. Eltűnt a könyörtelen, sivár külső — az egyetlen, amit fiatalkorában engedélyez­tek. Most itt parkol egy bizalomgerjesztő építmény előtt, ami vendégszeretetről, vidám szertelenségről árulkodik. Biztos lenne, aki hamisnak tartaná, véli Nancy, de nem épp erre van szükség? Az a sok üveg biztosan feldobja az idősek kedélyét, sőt talán azokét is, akik esetleg nem idősek, csak lerobbantak.

Egy gombot keres, hogy megnyomja, vagy csengőt, ahogy az ajtó felé sétál. De nincs rá szükség — az ajtó ma­gától kinyílik. És ahogy Nancy belép, még jobban kitá­gul, magasabb lesz a tér, az üveg kéken ragyog. A padló csupa ezüstös kővel van lerakva, amilyenen a gyerekek szeretnek korcsolyázni, és Nancy egy pillanatra elképzeli, ahogy a betegek csúszkálnak és siklanak örömükben, és ettől az ötlettől felderül a szíve. Persze nem lehet olyan csúszós, mint amilyennek látszik, hiszen nem lenne jó, ha a betegek kitörnék a nyakukat.

—Én nem mertem kipróbálni — mondja magában elbűvölő hangon valakinek, talán a férjének. — Nem lett volna jó, ugye? Ott találtam volna magam az orvos előtt, pont az előtt, aki a szellemi erőmet készült felmérni. És akkor mit mondhatott volna?

Ebben a pillanatban sehol egy orvos.Hát hogy is lehetne, igaz? Az orvosok nem ülnek a

pult mögött, hogy várják, amíg megjelenik egy beteg.

227

És Nancy nem is konzultációra jött. Újra el kell majd magyaráznia, hogy csak a másnapi időpontja helyét és idejét akarja ellenőrizni. Ebbe már eléggé belefáradt.

Van egy derékig érő lekerekített pult, sötét faburkolata mahagóniutánzat. Pillanatnyilag nem ül mögötte senki. Már nincs félfogadás persze. Nancy csengőt keres, de nem talál. Aztán megnézi, nincs-e valahol kiírva az orvosok neve, vagy legalább az ügyeletes orvosé. Ilyet sem talál. Az ember azt hinné, van valami módja, hogy valakit el le­hessen érni, bármilyen késő legyen is. Valaki csak ügyel egy ilyen helyen.

A pult mögött sincs semmi fontos kacat. Se számítógép, se telefon, se papírok, se nyomogatható színes gombok. Nancy persze nem tud teljesen a pult mögé férni, talán van valami zár vagy valami retesz, amit nem vesz észre. Egy gomb, amit a recepciós elér, ő meg nem.

Lemond egy pillanatra a pultról, és alaposabban kö­rülnéz ezen a helyen, ahová került. Hatszög alakú, a fa­lakon ajtók. Négy ajtó — az egyik a széles ajtó, amelyik a fényt és a látogatókat engedi be, a másik egy hivatalos és privát ajtó a pult mögött, nem olyan könnyen meg­közelíthető, a maradék két, teljesen egyforma, egymással szemközti ajtó nyilván a hosszú szárnyakba vezet, a folyo­sókra és a szobákba, ahol a bentlakók vannak elszállásol­va. Mindnek van felső ablaka, és az ablaküveg elég tiszta, bárki átláthat rajta.

Nancy odamegy az egyik talán megközelíthető ajtó­hoz, és bekopog, aztán megpróbálja a kilincsgombot is, de nem tudja megmozdítani. Be van zárva. És az ablakon sem lát át rendesen. Közelről az üveg hullámos és torzít.

A szemközti ajtón pontosan ugyanez a gond az üveg­gel és a kilincsgombbal.

228

Cipője kopogása a padlón, a trükkös üveg, a fényezett gombok használhatatlansága jobban a kedvét szegte, mint amennyire szeretné bevallani magának.

De nem adja föl. Újra megpróbálja az ajtókat ugyan­abban a sorrendben, és ezúttal teljes erőből meg is rázza a gombokat, sőt kiált is:

—Hahó!A hangja először hétköznapi, aztán sértett, de nem

reménykedőbb.Bepréseli magát a pult mögé, és azt az ajtót is meg­

döngeti, gyakorlatilag reménytelenül. Még kilincs sincs rajta, csak kulcslyuk.

Nincs mit tenni, csupán kijutni innen, és hazamenni. Minden nagyon vidám és elegáns, gondolja Nancy,

de még csak nem is tesznek úgy, mintha a közösséget szol­gálnák. Persze a bentlakókat vagy betegeket, vagy aminek nevezni akarjuk őket, már korán ágyba dugják, a jól is­mert történet, bármennyire ragyogóak is a körülmények.

Még ezen gondolkozik, miközben meglöki a bejárati ajtót. Túl súlyos. Újra meglöki.

Újra. Meg se mozdul.Látja odakint a szabadban a virágcserepeket. Az úton

elsuhan egy autó. A szelíd esti fények.Gondolkoznia kell.Sehol nem ég a villany. Hamarosan besötétedik. A kinti

világosság ellenére itt mintha máris sötétedne. Senki nem fog jönni, már mind elvégezték a feladatukat, legalábbis azokat a feladatokat, amelyek idekötötték őket az épü­let innenső felébe. Akárhol tartózkodnak is most, már ott maradnak.

Kinyitja a száját, hogy kiáltson, de úgy érzi, egy hang sem jön ki a torkán. Egész testében remeg, és bárhogy

229

próbálja, nem tudja a levegőt leszívni a tüdejébe. Mintha eltömődött volna a torka. Fuldoklás. Tudja, hogy más­képp kell viselkednie, sőt mi több, máshogy kell hinnie. Nyugalom! Nyugalom! Lélegezz! Lélegezz!

Nem tudja, hogy régen tart-e a pánik, vagy csak rövid ideje. A szíve kalapál, de most már mindjárt biztonság­ban lesz.

Van itt egy Sandy nevű nő. A kitűzőjére is rá van írva, meg Nancy amúgy is ismeri.

—Na most mit csináljunk magával? — kérdezi Sandy. —Csak bele akarjuk dugni a hálóingébe. Maga meg úgy küzd, mint egy csirke, amelyik fél, hogy megeszik vacsorára. Nyilván álmodott valamit — mondja. — Hát miről álmodott?

—Semmiről — mondja Nancy. — Arról, amikor még a férjem is élt, és én még vezettem.

—Szép kocsijuk volt?—Volvo.—Látja? Vág az esze, mint a borotva.

Dolly

Azon az őszön volt valami beszélgetés a halálról. A mi halálunkról. Franklin nyolcvanhárom éves volt, én het­venegy, így természetesen terveket szőttünk a temeté­sünkről (semmilyen) és az elföldelés módjáról (azonnali) egy korábban megvásárolt helyen. A hamvasztást elve­tettük, bár a baráti körben népszerű volt. Már csak a konkrét meghalás maradt hátra, azt a sorsra bíztuk.

Egy nap vidéken autóztunk, nem túl messze a lakó­helyünktől, és felfedeztünk egy utat, amit korábban nem ismertünk. A jókora sarjerdő, juhar, tölgy és a többi arra utalt, hogy a területet kiürítették. Valaha tanyák lehettek, legelők meg házak, pajták. De ennek nyoma sem maradt. Az út nem volt aszfaltozva, de használták. Naponta jó néhány jármű. Talán teherautók vágták le arra az utat.

Ez fontos, mondta Franklin. Véletlenül sem akarnánk napokra, esetleg egy hétre is ott maradni anélkül, hogy megtalálnának. És a kocsit sem akarjuk magára hagyni,

231

hogy a rendőrségnek kelljen bolyongania a fák közt, a ma­radványok után kutatva, amiket talán már a prérifarkasok is kikezdtek.

És ne legyen túlzottan melankolikus az a nap. Eső vagy korai havazás semmiképp. A levelek sárguljanak, de még ne hulljanak. Ragyogjanak aranyszínben, mint aznap. De a nap talán ne süssön, különben az arany­fénytől, a ragyogó naptól ünneprontónak éreznénk magunkat.

A búcsúlevelet illetően nem tudtunk megegyezni. Vagyis hogy hagyjunk vagy ne hagyjunk. Tudniuk kell, hogy nem volt szó halálos betegségről, fájdalomról, ami megfosztott volna bennünket a szép élet lehetősé­gétől. Biztosítanunk kell őket, hogy ez egy tiszta fejjel, sőt akár mondhatjuk úgy is, hogy könnyű szívvel meg­hozott döntés.

Elmenni tudni kell.Nem. Ezt visszavontam. Frivol lenne. Sértő.Franklin azon a véleményen volt, hogy minden ma­

gyarázkodás sértő. Nem másoknak, önmagunknak. Ön­magunknak. Mi magunkhoz tartozunk, és egymáshoz, és minden magyarázkodás csak nyavalygás lenne.

Értettem, mit mond, mégis hajlottam rá, hogy ellen­kezzem.

És ez a puszta tény — az egyet nem értés — valahogy száműzte a lehetőséget a fejéből.

Azt mondta, hülyeség. Részéről rendben, de én még fiatal vagyok. Majd visszatérünk rá, ha hetvenöt leszek.

Azt mondtam, engem csak egyvalami zavar, egy ki­csit, hogy mintha ez azt feltételezné, hogy ezután most már semmi nem történik az életünkben. Semmi, ami fon­tos lenne a számunkra, semmi, amit el kell érni.

232

Franklin azt mondta, épp most vitatkoztunk egyet, mit akarok még?

Túlzottan udvariasak voltunk, feleltem.

Soha nem szoktam érezni, hogy fiatalabb vagyok Frank­linnél, kivéve talán amikor a háború kerül szóba — már­mint a második világháború —, de ez manapság már ritka. Egyrészt Franklin sokkal kitartóbban sportol, mint én. Valaha egy istállót vezetett — mármint olyan istállót, ahol az emberek a lovaikat tartják, nem versenypályán. A mai napig eljár hetente kétszer-háromszor, és a saját lován lo­vagol, meg beszél az istállómesterrel, aki időnként kikéri a tanácsát. Bár azt mondja, igyekszik nem útban lenni.

Valójában költő. Tényleg költő, és tényleg lovas edző. Tartott féléves kurzusokat különféle főiskolákon, de soha nem ment olyan messzire, hogy ne maradhasson kapcso­latban az istállókkal. Elismeri, hogy szokott felolvasni, de mint mondja, csak szökőévben egyszer. Nem hangsúlyozza, hogy a költészet munka. Néha bosszant ez a hozzáállás — a szerény ibolya alteregójának nevezem —, de értem az okát. Mikor az ember lovakkal foglalatoskodik, mindenki látja, hogy elfoglalt, de amikor egy verssel foglalkozik, úgy néz ki, mintha lustálkodna, és akkor kicsit furcsán vagy kíno­san érzi magát, ha el kell magyaráznia, mi a helyzet.

A másik gond meg az lehet, hogy bár Franklin tar­tózkodó alkat, az a verse, amiről errefelé — mármint ahol felnőtt — leginkább ismerik, nyugodtan nevezhető nyers­nek. Meglehetősen nyers, tőle is hallottam, nem mente­getőzésképp, inkább talán azért, hogy valakit előre figyel­meztessen. Tiszteletben tartja azoknak az érzékenységét, akikről tudja, hogy bizonyos témáktól megriadnak, bár különben a szólásszabadság nagy védelmezője.

233

Nem mintha itt nem történtek volna változások a te­kintetben, hogy az ember mit mondhat ki és mit olvas­hat el nyomtatásban. A díjak segítenek, és az is, ha az embert emlegetik a lapok.

Évekig voltam gimnáziumi tanár, de nem irodalmat tanítottam, mint várni lehetne, hanem matematikát. Aztán mikor otthon maradtam, nyugtalan lettem, és va­lami másba fogtam: precíz, és remélem, szórakoztató életrajzokat kezdtem írni olyan kanadai regényírókról, akikről méltatlanul feledkeztek meg, vagy soha nem kapták meg a nekik járó elismerést. Nem hiszem, hogy engem bíztak volna meg ezzel a feladattal, ha nincs Franklin és az ő irodalmi tekintélye, amiről nem beszé­lünk — én Skóciában születtem, és tényleg nem ismer­tem a kanadai írókat.

Franklin vagy más költő soha nem érdemelte volna ki azt az együttérzést, mint a regényírók, úgy értem, a mel­lőzöttségükkel vagy az elfeledett mivoltukkal. Nem is tudom, miért nem. Talán mert úgy gondolom, a költé­szet nyilvánvalóbban öncélú.

Szerettem ezt a munkát, értékesnek tartottam, és a tanteremben töltött évek után örültem az elmélyülésnek és a csendnek. De úgy délután négy körül mindig eljött az idő, amikor lazításra vagy akár társaságra vágytam.

És nagyjából ilyen idő tájt történt, egy sivár, sötét napon, hogy egy nő jelent meg az ajtómban egy csomó koz­metikummal. Bármikor máskor bosszankodtam volna, de akkor örültem. Gwennek hívták, és azt mondta, ko­rábban azért nem keresett, mert azt mondták, nem az a típus vagyok.

234

—Bármit jelentsen is ez — mondta. — Én meg arra gon­doltam, tőle szeretném hallani, hiszen nyugodtan mondhat nemet.

Megkérdeztem, nem kér-e egy csésze kávét, mert épp most főztem, azt felelte, szívesen.

Azt mondta, amúgy is készül bezárni a boltot. A ra­kományát egy nyögéssel a földre tette.

—Maga nem sminkel. Én sem sminkelném magam, ha nem lennék a szakmában.

Ha nem mondja, azt hittem volna, az ő arca is ugyan­olyan csupasz, mint az enyém. Csupasz, sápadt, a szája körül meg a ráncok elképesztő fészke. A szemüvege fel­nagyította a szemét, a leghalványabb kék szemet. Az egyet­len idétlen dolog rézszínű, vékony szálú haja volt, amit a homlokán egyenes frufruban hordott.

Talán zavarba hozta, hogy behívtam. Ideges kis pil­lantásokat vetett mindenfelé.

—Borzasztó hideg napunk van — mondta.Aztán hirtelen:—Létezik, hogy sehol egy hamutartó?Találtam egyet a szekrényben. Elővette a cigarettáját,

és megnyugodva hátradőlt.—Maga nem dohányzik?—Leszoktam.—Ki nem akart?Kitöltöttem a kávéját.—Fekete — mondta. — Hát nem ez az igazi? Remélem,

nem tartom fel. Levelet ír?És azon kaptam magam, hogy mesélem neki a mellő­

zött írókat, még meg is neveztem azt, akivel épp foglal­koztam, Martha Ostensót, aki Vadludak címmel írt regényt, meg egy sereg másikat is, amiket rég elfelejtettek.

235

—Úgy érti, hogy ez itt mind ki lesz nyomtatva? Mint az újságban?

Könyvben, mondtam. Kissé kételkedve szívta mélyre a levegőt, és rájöttem, hogy valami érdekesebbel kellene előrukkolnom.

—A regény egy részét állítólag a férje írta, de az a fura, hogy a neve sehol nem szerepel.

—Talán nem akarta, hogy a haverjai gúnyolódjanak — mondta Gwen. — Tudja, miket gondolnának egy olyan pasasról, aki könyvet ír.

—Erre nem is gondoltam.—De a pénzt bezzeg fölvette — mondta. — Na igen,

a férfiak...Aztán elmosolyodott, megrázta a fejét, és azt mondta: —Maga aztán okos nő lehet. Várjon csak, majd el­

mesélem otthon, hogy láttam egy könyvet, amit még csak most írnak.

Hogy témát váltsak, mert már kezdtem feszengeni, megkérdeztem, kik azok az otthoniak.

Különféle személyek, nem bírtam követni, vagy talán nem is akartam. Fogalmam sincs, milyen sorrendben bukkantak fel, csak arra emlékszem, hogy a férje volt az utolsó, és már meghalt.

—Tavaly. De hivatalosan nem volt a férjem. Tudja, hogy megy ez.

—Az enyém sem — mondtam. — Illetve most sem az.—Komolyan? Ma már annyian vannak így, nem?

Régen az volt, hogy hát nem szörnyű?, most meg, hogy na és? És aztán vannak, akik éveket élnek le együtt, és a végén mégis, jaj, hát összeházasodunk. Az ember azt gondolja, ugyan minek? Az ajándékokért, ugye, meg a fehér ruháért. Röhej, én bele is halnék.

236

Azt mondta, van egy lánya, aki az egész zenés-táncos mulatságon átesett, de sokra ment vele, mert most bör­tönben ül üzérkedésért. Az a pasas tehet róla, akihez fogta magát, és hozzáment, az vitte bele. Úgyhogy most jobb híján neki kell kozmetikumokkal házalnia, meg a lánya két kisgyerekére vigyáznia, mert senkijük sincs rajta kívül.

Mindezt széles jókedvvel mesélte. Csak mikor a má­sik, egész sikeres lánya került szóba, aki képesített, de már visszavonult ápolónő, és Vancouverben él, akkor lett tele kétellyel és ijedelemmel.

Ez a lánya azt akarta, hogy az anyja hagyja a fenébe ezt az egész bagázst, és menjen, éljen nála.

—De én nem szeretem Vancouvert. Mindenki sze­reti, tudom. Én viszont nem.

Nem. A gond valójában az volt, hogy ha elmegy ahhoz a lányához, akkor le kell szoknia a dohányzásról. Nem Vancouver a baj, hanem a leszokás.

Kifizettem valami testápolót, ami majd visszaadja a fia­talságomat, és Gwen megígérte, hogy ha legközelebb erre jár, behozza.

Franklinnek mindent elmeséltem róla. Gwen, úgy hívják. —Egy teljesen másik világ. Szinte élveztem — mondtam. De nem igazán tetszett, hogy ezt mondtam.Franklin azt mondta, talán többet kéne emberek közé jár­nom, jelentkeznem kéne helyettes tanárnak.

Mikor Gwen nemsokára megjelent a testápolóval, meg­lepődtem. Végül is már kifizettem. Még csak meg se próbált mást is rám sózni, és ez inkább megkönnyebbü­lés volt a részéről, mint taktika. Megint főztem kávét, és könnyedén, egymás szavába vágva csevegtünk, mint

237

a múltkor. Adtam neki egy példányt a Vadludakból, amit a Martha Ostensóról szóló könyvhöz használtam. Akár meg is tarthatja, mondtam, biztos kapok belőle, ha meg­jelenik az új kiadás.

Azt mondta, elolvassa. Lesz, ami lesz. Nem is emlék­szik, mikor olvasott el utoljára egy könyvet, mert annyira elfoglalt, de most megígéri.

Azt mondta, soha nem találkozott ilyen emberrel, mint én, aki ilyen művelt és laza. Ez kicsit hízelgett, de ugyanakkor óvatos is voltam, mint mikor az ember érzi, hogy egy diák belészeretett. Aztán jött a kínos érzés, hogy milyen jogon érzem magam felsőbbrendűnek.

Besötétedett, mire kiment a kocsijához, de nem sikerült beindítania. Újra meg újra próbálta, a motor szolgálatkészen berregett, de aztán megállt. Mikor Franklin behajtott az udvarra, és nem fért el mellette, odasiettem, hogy elmondjam, mi a helyzet. Gwen ki­szállt a vezetőülésről, mikor látta, hogy jön, és magya­rázni kezdte, hogy az utóbbi időben folyton kiszúr vele a kocsi.

Franklin is próbálta beindítani, miközben mi a terep­járó mellett álltunk. Neki sem sikerült. Bement, hogy telefonáljon a szervizbe. Gwen nem akart újra bemenni, bár kint hideg volt. A háziúr jelenléte valahogy feszé­lyezte. Kint vártam vele. Franklin az ajtóból kiáltotta ki, hogy a szerviz zárva van.

Nem volt mit tenni, meg kellett hívni Gwent vacso­rára és éjszakára. Azonnal mentegetőzni kezdett, aztán mikor egy új cigarettával leült, kicsit megkönnyebbült. Kezdtem mindenfélét elővenni a vacsorához. Franklin bement átöltözni. Megkérdeztem Gwent, nem akar-e hazatelefonálni.

238

Azt mondta, de, az jó lenne.Arra gondoltam, hátha el tudna jönni érte valaki.

Nem örültem, hogy egész este beszélgetni kell, miköz­ben Franklin csak ül, és hallgat. Persze bemehet a szobá­jába — amit nem nevezett dolgozószobának —, de akkor meg úgy érezném, az én hibám, ha ki van rekesztve. És a híradót is meg akarjuk nézni, Gwen meg végig fogja beszélni az egészet. Még a legértelmesebb barátnőim is így szokták, Franklin ki nem állhatja.

Vagy lehet, hogy csöndben ül majd, furcsa zavarban. Az legalább olyan rossz.

Senki nem vette fel a telefont. Úgyhogy Gwen a szomszédokat hívta — a gyerekek is ott voltak —, és jó hosszú nevetgélő szabadkozás következett, aztán beszél­getés a gyerekekkel, figyelmeztette őket, hogy legyenek jók, aztán további bizonygatások és szívbéli hálálkodás az illetőknek, amiért vigyáznak rájuk. Bár kiderült, hogy ezek a barátok másnap valahová elmennek, és akkor a gyerekeknek is velük kell menniük, ami azért már nem annyira kellemes.

Franklin akkor lépett a konyhába, amikor Gwen letette a telefont. Gwen felém fordult, azt magyarázta, hogy talán csak kitalálták azt a kirándulást, kinézi belő­lük. Hiába tett ő annyi szívességet nekik, mikor rá­szorultak.

Aztán Franklinnel egyszerre döbbentek meg.—Uramisten — mondta Gwen.—Nem, dehogy — mondta Franklin. — Csak én va­

gyok.És csak álltak ott, földbe gyökerezett lábbal. Hogy is

nem vették észre, mondták. Nyilván rájöttek, gondo­lom, hogy nem lenne illendő kitárt karral egymásra

239

borulni. Ehelyett tettek néhány furcsa, összefüggéstelen mozdulatot, mintha tetőtől talpig végig kéne mérniük egymást, hogy higgyenek a szemüknek. És tréfás rémü­lettel ismételgették egymás nevét. Még csak nem is azo­kat a neveket, amelyekre számítottam volna.

—Frank.—Dolly.Egy idő múlva rájöttem, hogy a Gwent, a Gwendolynt

lehet Dollynak is becézni.Egy fiatalembert meg sokkal inkább hívnak Frank­

nek, mint Franklinnek.Rólam sem feledkeztek meg, legalábbis Franklin,

kivéve azt az egy pillanatot.—Meséltem már neked Dollyról, nem emlékszel?A hangja igyekezett normális színt ölteni, bár Dolly

vagy Gwen hangja ahhoz a hatalmas, már-már termé­szetfeletti tréfához ragaszkodott, hogy így egymásra ta­láltak.

—El se tudom neked mondani, mikor szólítottak így utoljára. Nincs a világon senki más, aki ezen a néven ismer. Dollynak.

Az volt a fura ebben, hogy már én is kezdtem részt venni az általános vigasságban. Mert az ámulatnak vidám­sággá kellett alakulnia miattam, és így is történt. Az egész felfedezésnek ilyen gyors fordulatot kellett vennie. És a jelek szerint én is olyan mohón akartam részt venni benne, hogy előhoztam egy üveg bort.

Franklin már nem iszik. Soha nem ivott sokat, és szép csöndben teljesen felhagyott vele. Úgyhogy rám és Gwenre maradt, hogy csevegjünk és magyarázkodjunk frissen felfedezett jókedvünkben, és álmélkodjunk a vé­letlen játékain.

240

Elmondta, hogy amikor Franklint megismerte, pesztra volt. Torontóban dolgozott, két angol kisgyerekre vi­gyázott, akiket a szüleik Kanadába küldtek a háború elől. Más segítség is volt a háznál, úgyhogy az estéi általá­ban szabadok maradtak, és olyankor elment szórakozni, hiszen melyik fiatal lány ne menne? Franklint az utolsó eltávozásán ismerte meg, mielőtt a tengerentúlra indult, és olyan őrültek voltak, amilyenek csak lehettek. Lehet, hogy Franklin írt neki egy-két levelet, de ő nem ért rá levelezni. Aztán mikor véget ért a háború, Gwen, amint lehetett, felült egy hajóra, hogy az angol gyerekeket hazavigye, és a hajón megismert egy férfit, akihez fele­ségül ment.

De nem tartott sokáig, Anglia olyan sivár volt a há­ború után, hogy azt hitte, beleőrül, úgyhogy hazajött.

Ez volt az életének az a része, amit még nem ismer­tem. De a Franklinnel töltött két hetéről tudtam, és mint mondtam, tudtak sokan mások is. Már ha olvastak ver­seket. Tudták, milyen bőkezűen osztotta Gwen a szerel­met, de nem tudták, amit én, hogy azt hitte, nem tud teherbe esni, mert ikerként született, és a halott testvére tincsét a nyakában hordta egy medalionban. Mindenféle hasonló elmélete volt, Franklinnek is adott egy varázs­fogat — Franklin nem tudta, kiét —, hogy biztonságban legyen a tengerentúlon. Franklinnek sikerült azonnal el­vesztenie, de életben maradt.

Volt egy olyan szabálya is, hogy ha rossz lábbal lép le a járdáról, akkor az egész napja elromlik, úgyhogy ilyen­kor vissza kellett fordulniuk, hogy elölről kezdjék a moz­dulatot. Franklint lenyűgözték ezek a szabályok.

Az igazság az, hogy én titkon egyáltalán nem voltam lenyűgözve, mikor ezt elmesélte. Arra gondoltam, ha

241

egy lány elég csinos, a férfiakat elvarázsolja az önfejű különcség. Persze ez ma már nem divat. Legalábbis re­mélem. A gyönyörködés a női agy gyermetegségében. (Mikor kezdő tanár voltam, mesélték, hogy volt idő, amikor a nők egyáltalán nem tanítottak matematikát. Az intellektus gyengesége miatt.)

Persze az a lány, az a varázslatos, aki miatt addig no­szogattam Franklint, amíg beszámolt róla, lehetett átlagos külsejű is. Lehetett közönséges. De én nem úgy véltem. Ő a maga pimasz módján volt olyan, amilyen. Annyira tökéletesen imádta önmagát.

Természetesen befogtam a szám azzal kapcsolatban, amit Franklin mesélt, és ami a versbe került. És több­nyire Franklin is hallgatott róla, legfeljebb arról beszélt, milyen volt Toronto azokban a nyüzsgő háborús napok­ban, a hülye szesztilalomról vagy a templomi körmenet burleszkjéről. Amikor arra gondoltam, hogy megaján­dékozza Gwent valamelyik írásával, tévedtem.

Franklin elfáradt, és lefeküdt. Gwennek vagy Dolly­nak megágyaztunk a díványon. Leült a szélére az utolsó cigarettájával, mondta, ne aggódjak, nem fogja felgyúj­tani a házat, soha nem fekszik le, amíg el nem szívta.

A szobánkban hideg volt, az ablakokat sokkal széle­sebbre tártuk, mint máskor. Franklin már aludt. Tényleg aludt, mindig meg tudom állapítani, ha csal.

Utálok úgy lefeküdni, hogy tudom, koszos edényeket hagytam az asztalon, de hirtelen fáradtnak éreztem magam ahhoz, hogy nekiálljak, ráadásul Gwennel, aki nyilván felajánlotta volna a segítségét. Arra gondoltam, korán fel­kelek, és reggel mindent elpakolok.

De fényes napsütésre ébredtem, és a konyhából edény­csörömpölésre meg a reggeli illatára, és cigarettaszagra.

242

Beszélgetésre is, méghozzá Franklin hangjára, pedig Gwenre számítottam volna. Hallottam, hogy nevet azon, amit Franklin mond. Azonnal fölkeltem, felkapkodtam a ruhámat, megigazítottam a hajam, amivel amúgy ilyen korán nem szoktam bajlódni.

Az este minden biztonsága és vidámsága elszállt belő­lem. Jó nagy zajjal mentem le a lépcsőn.

Gwen a mosogatónál állt, előtte egy sor ragyogó tiszta befőttesüveg a szárítón.

—Kézzel mosogattam, mert féltem, hogy nem jövök rá, hogyan működik a gép — mondta. — Aztán leszedtem ezeket az üvegeket is, gondoltam, ha már belekezdtem, ezeket is elmosom.

—Ezer éve nem voltak elmosva — mondtam.—Ja, szerintem sem.Franklin azt mondta, már járt kint, újra megpróbálta

beindítani a kocsit, de semmi. Viszont elérte a szervizt, és azt mondták, délután kijön valaki, és megnézi. De arra gondolt, hogy várakozás helyett inkább odavontatja, hogy már délelőtt nekiláthassanak.

—Legalább Gwen nekieshet a konyhának — mond­tam, de egyikük sem értékelte a viccemet.

Franklin azt mondta, nem, jobb, ha Gwen is megy, nyilván vele akarnak beszélni, az ő kocsija.

Észrevettem, hogy kicsit nehezére esik félretolni a Dollyt, és kimondani a Gwent.

Mondtam, csak vicceltem.Franklin megkérdezte, készíthet-e nekem reggelit,

mondtam, hogy ne.—Vigyáz a vonalaira — jegyezte meg Gwen.És valahogy ezen a bókon is lehetett nevetni.Egyikük sem adta jelét, hogy érdekelné, mi van velem,

243

bár furcsán viselkedtem, minden megjegyzésemből valami törékeny kis gúnyolódás lett. Annyira el vannak telve magukkal, gondoltam. Nem tudom, ez a kifejezés honnan jött. Mikor Franklin kiment, hogy előkészítse a kocsit a vontatásra, Gwen követte, mintha egy pillanatra sem tudná levenni róla a szemét.

Kifelé menet visszakiáltott, hogy rettentő hálás nekem. Franklin búcsúzóul megbökte a dudát, amit normális

körülmények között sosem szokott.Utánuk akartam rohanni, hogy szétverjem őket. Föl-alá

járkáltam, miközben ez a gyászos izgalom mind­jobban erőt vett rajtam. Kétség nem fért hozzá, mit kell tennem.

Viszonylag hamar kimentem, és beültem a kocsimba, a lakáskulcsomat előtte bedobtam a bejárati ajtó résén. Egy bőrönd is volt velem, bár már nagyjából el is felej­tettem, hogy mit pakoltam bele. Írtam egy szűkszavú cédulát, hogy valamit ellenőriznem kell Martha Ostensó­val kapcsolatban, aztán belekezdtem egy hosszabb levélbe is, amit Franklinnek szántam, de nem akartam, hogy Gwen is lássa, mikor visszajön vele, nyilván. Annyi állt benne, hogy Franklin szabad ember, azt csinál, amit akar, és én csak egy dolgot nem bírok elviselni, a csalást, ami persze lehet, hogy öncsalás. Nincs más hátra, valljon színt. Nevetséges és kegyetlen dolog elvárni tőlem, hogy vé­gignézzem, úgyhogy félreállok az útból.

Még azt is megírtam, hogy végül is egyetlen hazugság sem olyan erős, mint amikor önmagunknak hazudunk, és sajnos folyamatosan hazudnunk kell, hogy ezt az egész okádékot lent tartsuk a gyomrunkban, hogy aztán élve felzabáljon bennünket, mint azt hamarosan tapasztaljuk. És így tovább, véget nem érő szemrehányás, ami még

244

ilyen rövid terjedelemben is ismétlődött és csapongott, és egyre kevesebb volt benne a méltóság és az elegancia. Felfogtam közben, hogy ha el akarom küldeni Franklin­nek, újra kell írnom, úgyhogy magammal kell vinnem, és később feladnom postán.

A kocsifelhajtó végén a faluval és a szervizzel ellen­kező irányba fordultam, és egyszer csak, legalábbis úgy éreztem, már az egyik nagyobb autópályán hajtottam kelet felé. Merre tartok? Ha nem döntök hamar, Toron­tóban találom magam, és ahelyett, hogy menedékre lel­nék, valószínűleg olyan helyekre jutok el, és olyanokkal futok össze, akik mind a korábbi boldogságomhoz és Franklinhez kötődnek.

Hogy ne így legyen, lekanyarodtam, és Cobourg felé vettem az irányt. Ahol soha nem jártunk együtt.

Még dél sem volt. Kivettem egy szobát egy belvárosi motelban. Elmentem a személyzet mellett, akik az előző éjszakai vendégek után takarítottak. Az én szobámban, mivel az éjjel nem aludtak benne, nagyon hideg volt. Felcsavartam a fűtést, és úgy döntöttem, járok egyet. Aztán mikor kinyitottam az ajtót, feladtam. Reszkettem és remegtem. Bezártam az ajtót, és ruhástól bebújtam az ágyba, de még úgy is remegtem, úgyhogy a fülemre húztam a takarót.

Fényes délután volt, mikor felébredtem, a ruhám rám tapadt a verejtéktől. Lecsavartam a fűtést, a bőröndben találtam tiszta ruhát, amit fölvettem, és elindultam. Na­gyon gyorsan mentem. Éhes voltam, de úgy éreztem, nem tudnék lassítani, leülni, enni.

Ami velem történt, nem ritkaság, gondoltam. Sem a könyvekben, sem az életben. Kell hogy legyen, és biztos van is valami jól bejáratott módszer, hogyan kell

245

ezt kezelni. Így gyalogolni, persze. De hát meg kell állni, még egy ilyen kis városban is meg kell állni az autók előtt, ha piros a lámpa. Meg az emberek is olyan ügyet­lenül járnak, megállnak, nekiiramodnak, meg ott van az a tömeg iskolás is, akik közt régen én is rendet tartottam. Miért vannak ilyen sokan, és miért üvöltöznek meg ordítoznak ilyen elmebeteg módon, mikor ennyire fölös­legesek, ennyire nincs szükség a létükre. A képembe vá­gott sértések mindenütt.

Csupa sértés minden bolt és cégér, a kocsik zaja, ahogy fékeznek, gázt adnak. Minden azt hirdette, ez az élet. Mintha szükségünk volna rá, még több életre.

Ahol végre fogyatkozni kezdtek a boltok, valamilyen bódék következtek. Üresek voltak, bedeszkázott ablakaik­kal bontásra vártak. Ahol az emberek a motelok világa előtt, szerényebb nyaralásokon megszálltak. És akkor eszembe jutott, hogy én magam is megszálltam egyszer itt. Igen, az egyik ilyen helyen, mikor kedvezményesen — talán uborkaszezon volt —, kedvezményesen fogadtak olyan délutáni bűnösöket is, amilyen én is voltam. Még tanár szakos főiskolás voltam, és nem is emlékeztem volna, hogy ebben a városban történt, de volt valami ezekben a bedeszkázott bódékban. Az illető tanár volt, idősebb. Otthon feleség, nyilván gyerekek is. Elrontandó életek. A felesége nem tudhatja meg, mert összetörne a szíve. Engem aztán nem érdekelt. Hadd törjön.

Többre is vissza tudtam volna emlékezni, ha akarok, de nem érte meg. Kivéve hogy kicsit normálisabb tempóra lassítottam, és visszafordultam a motel felé. Az éjjeli­szekrényen ott volt a levél, amit írtam. Már leragasztottam, csak nem volt rajta bélyeg. Újra kimentem, megtaláltam a postát, vettem bélyeget, és a levelet bedobtam, ahová

246

kellett. Szinte gondolattalanul, minden rossz érzés nélkül. Ott is hagyhattam volna az asztalon, mit számít? Min­dennek vége.

Séta közben láttam egy éttermet, valami lépcsőn kel­lett lemenni. Visszamentem, és néztem a kitűzött étlapot.

Franklin nem szeretett étteremben enni. Én igen. To­vábbsétáltam, ezúttal normális tempóban, vártam, hogy kinyissanak. Egy kirakatban megláttam egy sálat, gon­doltam, bemegyek, és megveszem, jól jöhet még. De mikor a kezembe vettem, leejtettem. Émelyegtem a sely­mes tapintásától.

Az étteremben bort ittam, és hosszan vártam a va­csorára. Alig volt valaki — csak a zenekar készülődött. Bementem a mosdóba, és meglepett, milyen jól nézek ki. Eltűnődtem, nem lehet-e, hogy valami férfinak — valami öregnek — eszébe jut, hogy fölcsípjen. Groteszk ötlet — nem az illető lehetséges életkora miatt, hanem mert én soha senki másra nem tudtam gondolni, csak Franklinre.

Az ételből, mikor megérkezett, alig tudtam enni. Nem benne volt a hiba. Hanem hogy olyan fura volt egyedül ülni, egyedül enni, ez a tátogó magány, a való­szerűtlenség.

Nem felejtettem el altatót csomagolni, bár szinte so­sem szedtem. Sőt olyan régen megvolt, hogy abban sem voltam biztos, fog-e hatni. De hatott — elaludtam, és másnap reggel hatig egyszer sem ébredtem fel.

Valami nagy teherautók álltak ki a parkolóhelyükről a motel előtt.

Tudtam, hol vagyok, tudtam, mit csináltam. És tud­tam, hogy rettenetes hibát követtem el. Felöltöztem, és ahogy tudtam, elhagytam a motelt. Alig bírtam elviselni

247

a pultnál ülő nő barátságos fecsegését. Azt mondta, jön a havazás. Meg hogy vigyázzak magamra.

A forgalom már kezdett sűrűsödni az autópályán. És akkor még egy baleset is történt, ami tovább lassította a haladást.

Elgondoltam, hogy Franklin talán már kint keres va­lahol. Vele is történhet baleset. Lehet, hogy soha többé nem látjuk egymást.

Gwenre nem gondoltam, legfeljebb mint olyasvala­kire, aki közénk állt, és abszurd problémákat okozott. Kis kövér lábára, idétlen hajára, ráncai fészkére. Egy ka­rikatúra, lehet mondani, olyasvalaki, aki nem hibáztat­ható, akit eleve komolyan sem kellett volna venni.

Aztán otthon voltam. A házunk nem változott. Beka­nyarodtam a felhajtóra, és megláttam Franklin kocsiját. Hála istennek, otthon van.

Nem vettem észre, hogy a kocsi nem a szokásos he­lyén parkol.

Mivel egy másik kocsi, Gwen kocsija áll a helyén.Nem tudtam felfogni. Egész idő alatt úgy gondoltam

Gwenre, ha egyáltalán gondoltam, mint aki már nem számít, aki az első zavarok után már nem követelhet ma­gának helyet az életünkben. Még mindig tele voltam megkönnyebbüléssel, hogy hazaértem, és Franklin is ott­hon van, biztonságban. A bizonyosság úgy szétáradt ben­nem, hogy kész lettem volna kipattanni a kocsiból, és odarohanni a házhoz. Még a kulcsomat is keresgéltem, elfelejtettem, mit csináltam vele.

De amúgy sem volt rá szükség. Franklin már nyi­totta az ajtót. Nem kiáltott fel a megkönnyebbüléstől meglepetten, még akkor sem, amikor kiszálltam, és elindultam felé. Csak lejött a bejárati lépcsőn kimért

248

léptekkel, és ahogy odaértem, a szavai távol tartottak. Azt mondta:

—Várj.Várjak. Persze. A nő itt van.—Ülj vissza a kocsiba — mondta. — Nem tudunk itt

beszélni, hideg van.Mikor a kocsiban ültünk, azt mondta:—Az élet teljesen kiszámíthatatlan.A hangja szokatlanul kedves volt és szomorú. Nem

nézett rám, hanem egyenesen előre a műszerfalra és a házunkra.

—Nincs értelme azt mondani, hogy sajnálom. Tudod — folytatta —, még csak nem is a személyről van szó. Hanem inkább az aurájáról. Lenyűgöz. Hát persze igazán a személy, de ez körülveszi, magába foglalja őt. Vagy ő foglalja... nem tudom. Érted? Úgy hat, mint egy hold­fogyatkozás vagy valami ilyesmi.

Megrázta lehajtott fejét. Rémület.Alig várja, hogy beszélhessen róla, látni lehetett. De

ez a hantázás tényleg olyan volt, amitől normálisan hányingere lett volna. Ettől estem végképp kétségbe.

Keserű hidegség öntött el. Már meg akartam kér­dezni, hogy az illetőt is értesítette-e erről az átválto­zásról. Aztán arra gondoltam, nyilván igen, és most is nálunk van a nő, a konyhában, az elmosogatott edények­kel.

Franklin elragadtatása olyan szánalmas volt. Mint bár­ki másé. Szánalmas.

—Ne mondj többet — mondtam. — Ne is beszélj.Megfordult, és most először nézett rám, és a hangjá­

ban már nem volt az a különleges, tűnődő hallgatás.—Úristen, hülyéskedtem — mondta. — Gondoltam,

249

veszed a lapot. Jól van. Jól van. Ó, az isten szerelmére, hallgass! Figyelj!

Mert én tomboltam dühömben és megkönnyebbü­lésemben.

—Jól van, egy kicsit dühös voltam rád. Kedvem támadt kicsit megnehezíteni a dolgodat. Mégis mit gondolsz, mit éreztem, amikor arra jöttem haza, hogy nem vagy sehol? Jól van, seggfej vagyok. Hagyd már abba! Hagyd abba!

Nem akartam abbahagyni. Tudtam, hogy már min­den rendben, de olyan jólesett tombolni. És találtam egy újabb sérelmet is.

—Akkor meg mit keres itt a kocsija?—Nem tudnak vele mit csinálni, roncs.—De miért van itt?Azt mondta, azért, mert ami nem roncs benne, nem

sok minden, az most már az övé. A miénk.Mert vett Gwennek egy kocsit.—Egy kocsit? Újat?Elég újat, hogy jobban működjön, mint a régi.—Az a helyzet, hogy el akar menni North Baybe.

Rokonai vagy kik vannak ott, és oda akar menni, amint talál egy olyan kocsit, ami elviszi.

—Itt vannak a rokonai. Ott valahol, ahol lakik. Há­roméves gyerekekre kell vigyáznia.

—Hát ezek szerint akik North Bayben vannak, job­ban megfelelnek neki. Nem tudom, mi van a három­évesekkel. Talán magával viszi őket.

—Ő kérte, hogy vegyél neki kocsit?—Nem kért semmit.—Tehát akkor — mondtam — az életünk része.—North Bayben van. Menjünk be. Rajtam még ka­

bát sincs.

250

Befelé menet megkérdeztem, mesélt-e neki a versé­ről. Vagy esetleg fel is olvasta-e neki.

Azt felelte:—Édes istenem, dehogy, miért kellett volna?Az első dolog, amit a konyhában megláttam, a befőt­

tesüvegek csillogása volt. Előrántottam egy széket, föl­másztam, és elkezdtem felrakosgatni őket a szekrény tetejére.

—Segítesz? — kérdeztem, és Franklin kezdte adogatni őket.

Tűnődtem: lehet, hogy hazudott a versről? Lehet, hogy felolvasta neki? Vagy odaadta, hogy olvassa el?

Ha igen, Gwen úgysem reagált volna megfelelően. Ki lenne rá képes?

Mondjuk, azt mondta, hogy bájos? Azt Franklin utálta volna.

Vagy esetleg hangosan eltűnődik, hogy úszhatta meg Franklin, amit megúszott. A disznóságokat, mondhatta. Ez jobban hangzik, de nem eléggé.

Ki találhatja el, pontosan mit kell mondani egy köl­tőnek a verséről? Se túl sokat, se túl keveset, hanem épp annyit.

Franklin átölelt, leemelt a székről.—Nem engedhetünk meg magunknak ilyen vesze­

kedést — mondta.És tényleg nem. Elfelejtettem, milyen öregek vagyunk,

elfelejtettem mindent. Azt hittem, a világ végezetéig szenvedhetünk és panaszkodhatunk.

Észrevettem a kulcsomat, amit bedobtam a nyíláson. Ott volt a szőrös lábtörlő és a küszöb közti résben.

Most majd figyelhetek arra a levélre is, amit írtam.És ha meghalok, mire megérkezik? Az ember azt

251

hiszi, egész jó formában van, aztán meghal, és kész. Hagynom kéne Franklinnek egy cetlit, a biztonság ked­véért?

Ha jön egy levél tőlem neked címezve, tépd össze. Az a helyzet, hogy megtette volna, ha megkérem. Én

nem, az ő helyében. Feltépném, bármit ígértem is ko­rábban.

Ő engedelmeskedne.A haragnak és a rajongásnak micsoda keverékét érez­

tem, amiért kész lenne ezt megtenni. Az egész közös életünk benne volt.

Finálé

A könyv utolsó négy darabja nem egészen novella. Külön egy­séget alkotnak, az érzés önéletrajzi bennük, bár a tények néha nem teljesen. Azt hiszem, ennél többet (és közelebbit) nem aka­rok az életemről elmondani.

A szem

Mikor ötéves voltam, a szüleim hirtelen előhúztak egy fiú babát, és anyám közölte, hogy mindig is erre vágy­tam. Sejtelmem sem volt, honnan szedte ezt. Hosszasan fejtegette is, ami teljesen alaptalan volt, bár nehezen cáfolható.

Aztán egy évvel később megjelent egy lány baba is, és megint jött a felhajtás, de ezúttal visszafogottabban, mint az első alkalommal.

Az első baba felbukkanásáig soha nem voltam tuda­tában, hogy másként érzek, mint ahogy anyám szerint éreznem kell. És addig a pillanatig az egész ház tele volt anyámmal, a lépteivel, a hangjával, a púderes, de vész­jósló illatával, ami akkor is belengte a szobákat, ha ő nem volt jelen.

Miért mondom, hogy vészjósló? Nem féltem. Nem arról volt szó, hogy anyám megmondta, hogyan kell éreznem. A tekintélyéhez kétség sem fért. Nemcsak a

255

kisöcsémet, hanem a Red River müzlit illetően is, ami egészséges, úgyhogy természetesen szeretem. Meg abban is, hogyan értelmezem az ágyam fölött függő képet, amely a kisdedeket magához engedő Jézust ábrázolta. A magához enged akkoriban mást jelentett, de mi nem erre koncentráltunk. Anyám beszélt egy kislányról, aki elbújik egy sarokban, mert szeretne Jézushoz menni, de nem mer. Ez én vagyok, mondta az anyám, és én is így véltem, bár ha nem mondja, egyedül nem jöttem volna rá, és jobban szerettem volna, ha nem úgy van.

Igazán rémesen akkor éreztem magam, mikor Alice hatalmasra nő Csodaországban, és foglyul esik a nyúl üre­gében, de közben nevettem, mivel úgy láttam, anyám el van ragadtatva.

Az öcsém érkezése, és annak véget nem érő szajkó­zása, hogy ő mekkora ajándék nekem, az volt az a pont, amikor beláttam, milyen nagy mértékben eltérhet anyám rólam alkotott felfogása az enyémtől.

Azt hiszem, mindez felkészített Sadie-re. Anyám vissza­szorult arra a területre, ami a kisbabák mellett az övé maradt. Így, hogy nem volt annyira jelen, átgondolhat­tam, mi igaz és mi nem. Annyit már tudtam, hogy ezt nem kell senkivel megbeszélni.

Sadie-ben a legszokatlanabb az volt — bár ezt nálunk otthon nem hangsúlyozták —, hogy híres ember. A vá­rosunknak volt egy rádióadója, ahol gitározott, elénekelte a nyitódalt, a saját szerzeményét.

„Jó reggelt, jó reggelt, jó reggelt mindenkinek...”És fél óra múlva: „Viszlát, viszlát, viszlát mindenki­

nek.” A kettő között mindenféle dalt énekelt, amiket kértek, meg amiket ő választott. A város kifinomultabb ízlésű emberei inkább viccelődtek a dalain és az egész

256

rádióadón, ami állítólag a legkisebb volt Kanadában. Ők a torontói adót hallgatták, amelyik a kor legnépszerűbb dalait sugározta — Három kicsi hal meg a nagy mamahal —, és Jim Huntert, amint a világba kiáltja a kétségbeejtő háborús híreket. De a farmokon a helyi adót és Sadie dalait szerették hallgatni. Erős és szomorú hangon énekelt a magányról meg a gyászról.

Elnézek a nagy karám korlátja fölött, hová vitte cimborám az alkonyi köd.

Az országnak ebben a szegletében a legtöbb farmot százötven éve felszámolták és benépesítették, így ha bármelyik házból kinézett az ember, akkor egy-két me­zőnyire látott egy másikat. De a dalok, amiket a gazdák hallani akartak, csupa magányos marhapásztorról szóltak, csábító és csalódást okozó távoli helyekről, kegyetlen bűntényekről, melyek elkövetése után a bűnöző az anyja vagy Isten nevével a száján hal meg.

Ezeket énekelte Sadie olyan bánatosan a telt alt hangján, de amikor nálunk volt, tombolt benne az ener­gia és az önbizalom, boldogan beszélt, rendszerint ön­magáról. Rajtam kívül nem nagyon tudott kivel beszélni. Őt is, anyámat is lekötötték a maguk feladatai, és vala­hogy úgy érzem, nem is élvezték volna annyira egymás társaságát. Anyám, mint utaltam rá, komoly személyiség volt, mielőtt engem tanítgatott volna, iskolában is taní­tott. Talán szerette volna, ha Sadie-n is segíthet, mondjuk, megtanítja arra, hogy ne mondja azt, hogy a „mienké”. De Sadie nem nagyon adta jelét, hogy bárkitől segítséget

257

várna, vagy bármilyen szempontból máshogy sze­retne beszélni, mint ahogy szokott.

Ebéd után, ami a legfontosabb étkezésünk volt, Sadie-vel egyedül maradtunk a konyhában. Anyám lepihent, és ha szerencséje volt, a babák is elaludtak. Miután fölkelt, átöltözött, mint aki nyugodt délutánra számít, pedig nyilván további pelenkákat kellett cserélni, és ott volt az az illetlen dolog is, amit próbáltam nem észrevenni, hogy a kicsik ott cuppognak a mellén.

Apám is aludt délután — talán negyedórát a torná­con, arcán a Saturday Evening Posttal, aztán visszatért az istállóba.

Sadie vizet melegített a tűzhelyen, elmosogatott, én segítettem neki, aztán lehúztuk a redőnyt, hogy a hőség be ne jöjjön. Mikor elkészültünk, Sadie felmosta a pad­lót, én meg felszárítottam a saját módszeremmel: ron­gyokon körbekorcsolyáztam. Aztán levettük a ragacsos sárga légypapírtekercseket, amiket reggeli után lógattak fel, de máris tele volt döglött vagy vergődő, félig halott fekete léggyel, és friss tekercseket akasztottunk fel, hogy vacsoráig megteljenek újabb tetemekkel. És ezalatt Sadie szünet nélkül az életéről mesélt nekem.

Én akkoriban egyáltalán nem tudtam megítélni az életkort. Az emberek vagy gyerekek voltak, vagy fel­nőttek, és őt felnőttnek gondoltam. Lehetett tizen­hat, talán tizennyolc vagy húsz. De akárhány éves volt, többször is kijelentette, hogy egyáltalán nem siet férjhez menni.

Minden hétvégén táncolni járt, de egyedül. Egyedül, a maga örömére, mondta.

Mesélt a tánctermekről is. Volt egy a városban, a fő­utca mellett, ahol télen a jégkorongpálya volt. Egy

258

táncért tíz centet kellett fizetni, aztán az ember felment az emelvényre, miközben mindenki ott bámészkodott, nem mintha Sadie-t érdekelték volna. Szerette maga fizetni a tízcentesét, nem akart másoknak hálálkodni. De néha egy-egy fickó előbb ért oda. Megkérdezte, szeret­ne-e táncolni, mire Sadie visszakérdezett: És maga, tud? Tud táncolni?, kérdezte nyíltan. Aztán a fiú furán nézett rá, és azt felelte, persze, amit úgy értett, hogy különben miért lenne itt? Aztán általában kiderült, hogy tánco­láson azt érti, hogy két lábon csoszog, és húsos, izzadt tenyerével Sadie-t markolássza. Néha Sadie egyszerűen levált, otthagyta, és egyedül táncolt tovább — amit eleve jobban szeretett. Befejezte a kifizetett táncot, és ha a pénzszedő tiltakozott, és próbált vele kettőt kifizettetni, mikor csak egy volt, azt mondta, ennyi elég volt a fiúból. Nyugodtan nevessék ki, ha akarják.

A másik táncterem a város peremén volt, az ország­út mentén. Az ajtóban kellett fizetni, és nemcsak egy táncra szólt, hanem egész estére. Fenség-S volt a neve. Sadie ott is maga vette a jegyét. Itt általában jobb tán­cosok voltak, de Sadie szerette megfigyelni, hogy megy nekik, mielőtt hagyta, hogy felkérjék. Többnyire vá­rosiak voltak, a másik helyen meg inkább vidékiek. Jobban álltak a lábukon — a városiak —, de az embernek nem mindig a lábra kellett figyelni. Itt általában meg akarták fogni az embert. Néha jól be kellett nekik ol­vasni, megmondani, mi következik, ha nem hagyják békén. A tudtukra adta, hogy táncolni jött, és meg­fizette az árát. És hogy azt is tudja, hova kell ütni. Ez kijózanította őket. Néha jól táncoltak, és Sadie még él­vezte is. Aztán mikor elhúzták az utolsó táncot, Sadie nyomban hazavágtatott.

259

Nem olyan, mint némelyik, mondta. Nem akarja, hogy elkapják.

Elkapják. Mikor ezt mondta, egy hatalmas dróthálót láttam leereszkedni, valami gonosz kis teremtmények addig tekerték az emberre, addig fojtogatták, amíg moz­dulni se bírt. Sadie nyilván látta ezt az arcomon, mert azt mondta, ne féljek.

—Ezen a világon semmitől sem kell félni, csak min­dig vigyázz magadra.

—Sokat beszélgettek Sadie-vel — mondta anyám. Tudtam, hogy mindjárt jön valami, ami miatt résen kell lennem, de nem tudtam, mi.

—Szereted, igaz?Azt mondtam, igen.—Hát persze. Én is.Reméltem, hogy ennyiben maradunk, és egy pillanatra

el is hittem.Aztán:—Mi ketten nem tudunk annyi időt együtt tölteni,

amióta itt vannak nekünk a babák. Nem hagynak túl sok időt, igaz? De azért szeretjük őket, ugye?

Gyorsan rávágtam, hogy igen.Megkérdezte:—Őszintén?Addig úgysem hagyott volna békén, amíg nem fele­

lek, úgyhogy feleltem.

Anyámnak valami nagyon hiányzott. Vajon a barátnők? Olyan nők, akik bridzselnek, és a férjük öltönyben meg mellényben jár dolgozni? Nem egészen, és erre amúgy sem volt esély. Vagy én, amilyen régen voltam, göndörített

260

loknijaimmal, amiért hajlandó voltam nyugton ma­radni, meg kiváló vasárnapi iskolai szavalataimmal? Ennek a kivitelezésére már nem maradt ideje. És valami bennem is árulóvá vált, bár anyám nem tudta, miért, és én sem tudtam. A vasárnapi iskolában nem szereztem vá­rosi barátokat. Sadie-t istenítettem. Hallottam, amikor anyám mondja apámnak: „Sadie-t isteníti.”

Apám azt mondta, Sadie-t a jóisten küldte. Ez mit je­lentett? Vidám volt a hangja. Talán annyit jelentett, hogy nem akar állást foglalni.

—Bárcsak volna rendes járdánk — mondta anyám. — Ta­lán ha lenne rendes járdánk, megtanulhatna görkorcso­lyázni, és lennének barátai.

Én is szerettem volna görkorcsolyát. De most, fogal­mam sincs, miért, tudtam, hogy ezt soha nem fogom be­vallani.

Aztán anyám mondott valamit, hogy majd jobb lesz, ha elkezdődik az iskola. Valamit, hogy én jobb leszek, vagy valamit Sadie-ről, ami jobb lesz. Nem is akartam hallani.

Sadie megtanította nekem néhány dalát, bár tudtam, hogy nem vagyok valami jó énekes. Reméltem, nem úgy lesz, hogy vagy jobban megy, vagy abbahagyjuk. Tényleg nem szerettem volna, ha abbahagyjuk.

Apámnak nem volt sok hozzáfűznivalója. Én anyám reszortja voltam, kivéve később, mikor tényleg nagyszájú lettem, és meg kellett büntetnie. Apám arra várt, hogy az öcsém megnőjön, és végre megkaparinthassa. Egy fiú nem olyan bonyolult.

És igaz, ami igaz, az öcsém nem is volt az. Arra szü­letett, hogy tökéletes felnőtt legyen belőle.

261

Elkezdődött az iskola. Néhány héttel azelőtt, hogy a le­velek pirosodni meg sárgulni kezdtek. Lassan le is hul­lottak. Most nem az iskolai kabátom van rajtam, hanem a jó kabátom, amin sötét bársonykézelő és -gallér van. Anyám is azt a kabátját vette föl, amiben templomba jár, és a haja nagy részét turbán takarja.

Anyám vezeti a kocsit, oda, ahová megyünk, legyen bárhol is. Nem vezet gyakran, a stílusa komótosabb, mégis bizonytalanabb, mint apámé. Minden kanyarban dudál.

—Na — mondja, de beletelik egy kis időbe, mire le­parkol. — Akkor itt volnánk.

A hangját mintha biztatónak szánná. Megérinti a ke­zem, hogy ha akarom, megfoghassam az övét, de úgy te­szek, mintha nem venném észre, ezért elhúzza.

A háznak nincs kocsifelhajtója, se járdája. Rendes ház, de nagyon egyszerű. Anyám már emeli is kesztyűs kezét, hogy bekopogjon, de nincs rá szükség. Kinyitják az ajtót. Anyám belefog valami biztatóba — olyasmibe, hogy: „Gyorsabban vége lesz, mint hinnéd” —, de nem fejezi be. Kicsit szigorú, de enyhén megnyugtató hangon be­szél. Mikor kinyitják az ajtót, valamivel fojtottabb lesz, lágyabb, mintha fejet hajtana.

Az ajtót azért nyitották ki, hogy néhányan kijöhesse­nek, nem csak azért, hogy mi bemenjünk. Az egyik nő, aki kijött, a válla fölött visszakiált, a hangját egyáltalán nem halkítja le.

—Ő az, akinél dolgozott, meg ez a kislány.Aztán egy eléggé kiöltözött nő jön oda, beszél anyám­

mal, és lesegíti róla a kabátot. Mikor ez megvan, anyám leveszi az én kabátomat, és elmondja a nőnek, hogy én különösen szerettem Sadie-t. Reméli, nem baj, hogy el­hozott.

262

—Jaj, a kis drága — mondja a nő, és anyám szelíden meg­bök, hogy köszönjek.

—Sadie imádta a gyerekeket — mondja a nő. — Ko­molyan.

Észreveszem, hogy két másik gyerek is van itt. Két fiú. Ismerem őket az iskolából, az egyik elsős, mint én, a másik nagyobb. Talán a konyhából leskelődnek. A fia­talabb komikus módon épp egy egész süteményt gyö­möszöl a szájába, a másik, az idősebb undorodó pofát vág. Nem a süteménymajszolóra, hanem rám. Természe­tesen utál. A fiúk általában vagy levegőnek néztek, ha az iskolán kívül találkoztunk (egyébként ott is), vagy ilyen pofákat vágtak, és rémes nevekkel csúfoltak. Ha valame­lyikhez közel kellene mennem, biztos sóbálvánnyá vál­nék, és nem tudnám, mit csináljak. Persze más volt a helyzet a felnőttek jelenlétében. A fiúk csöndben ma­radtak, de én végig elég vacakul éreztem magam, amíg valaki be nem rángatta őket a konyhába. Aztán anyám különösen gyengéd és együtt érző hangjára lettem fi­gyelmes, fennköltebb volt még a szószóló nőénél is, akivel beszélt, és arra gondoltam, talán neki vágták a fiúk azt a pofát. Néha olyankor is utánozták a hangját, amikor az iskolában utánam kiáltott.

Az a nő, akivel beszélt, és aki a dolgok irányítójának látszott, a szoba egy távolabbi részébe vezetett minket, ahol egy férfi és egy nő ült a díványon, és úgy néztek ki, mintha nem egészen értenék, mit keresnek itt. Anyám előrehajolt, tisztelettudón beszélt velük, és rám mutatott.

—Nagyon szerette Sadie-t — mondta.Tudtam, hogy most valamit mondanom kellene, de

mire megszólaltam volna, a nő, aki ott ült, üvölteni kez­dett. Nem nézett egyikünkre sem, és a hang, amit

263

kiadott, olyan volt, mint amikor az emberbe beleharap vagy belemar egy állat. A karjára csapott, mintha meg akarna szabadulni valamitől, de a valami nem ment se­hová. A nő anyámra nézett, mintha anyám feladata lenne, hogy csináljon már valamit.

Az öregember kérte, hogy nyugodjon meg.—Nagyon rosszul viseli — mondta a minket kísérő nő. —

Azt se tudja, mit csinál. — Lejjebb hajolt, és azt mondta. —Jól van, jól van. Megijeszti a kislányt.

—Megijeszti a kislányt — ismételte az öregember en­gedelmesen.

Mire ezt kimondta, a nő már nem adott ki hangot, összekarmolt karját simogatta, mintha nem tudná, mi tör­tént vele.

Anyám azt mondta:—Szegény asszony.—Egyetlen gyermekük volt — mondta a kísérőnk. Ne­

kem meg azt: — Ne félj.Féltem, de nem az ordítás miatt.Tudtam, hogy Sadie ott van valahol, és nem akartam

látni. Anyám nem mondta, hogy meg kell néznem, de azt sem mondta, hogy nem kell.

Sadie akkor halt meg, amikor a Fenség-S táncterem­ből hazafelé tartott. Elütötték azon a rövid kavicsúton, a táncterem parkolója és a rendes városi járda között. Valószínűleg sietett, mint mindig, és nyilván arra gondolt, hogy az autók észreveszik, vagy hogy neki is joga van ott haladni, és talán a mögötte jövő kocsi kifarolt, vagy Sadie nem egészen ott volt, mint hitte. Hátulról gázol­ták el. A kocsi, amelyik elütötte, a mögötte jövő kocsi elől akart kitérni, és úgy nézett ki, hogy az a második kocsi szorította be az elsőt a mellékutcába. A táncteremben

264

volt valami ivászat is, bár bent nem árultak szeszt. És mikor a tánc véget ért, mindig volt egy kis dudálás meg kiabálás meg túl gyors tolatás. Sadie, aki úgy surrant ki a táncteremből, hogy még zseblámpa sem volt nála, úgy viselkedett, mintha másoknak kellene kitérni az útjából.

—Egy lány, aki férfikíséret nélkül, gyalog jár táncolni — mondta az a nő, aki még mindig jóban volt anyámmal.

Halkan beszélt, és anyám is visszasúgott valami saj­nálkozást.

Kereste a bajt, mondta a barátságos nő még halkabban. Hallottam valami beszélgetést otthon, és nem értettem.

Anyám akart valamit tenni, aminek talán Sadie-hez le­hetett köze, és a kocsihoz, amelyik elütötte, de apám azt mondta, hagyja. Ne avatkozzunk a városiak dolgába. Én meg se próbáltam találgatni, mert próbáltam nem gon­dolni Sadie-re, pláne arra, hogy meghalt. Mikor rájöt­tem, hogy Sadie-ék házába megyünk, nagyon nem volt ínyemre a dolog, de nem tudtam volna kitérni előle, leg­feljebb nagyfokú méltatlankodás árán.

Az öregasszony kitörése után úgy gondoltam, sarkon fordulhatunk, és mehetünk haza. És nem kell bevallanom az igazságot, vagyis hogy kétségbeesetten félek minden holttest látványától.

Épp mikor ez a lehetőség eszembe jutott, hallottam, hogy anyám és az a nő, akivel láthatóan összejátszott, arról beszél, ami mindennél rosszabb.

Meg kell nézni Sadie-t.Igen, mondta anyám. Persze, meg kell néznünk

Sadie-t.A halott Sadie-t.A szememet addig is eléggé lesütöttem, leginkább azt

a két fiút láttam, akik alig voltak nálam magasabbak, meg

265

az öregeket, akik ültek. De most anyám kézen fogott, és elvezetett.

A szobában végig ott volt a koporsó, de én azt hittem, valami más az. Mivel nem volt tapasztalatom, nem tudtam pontosan, hogy néz ki egy ilyen dolog. Akár lehetett volna virágtartó polc is az a valami, amihez közelítettünk, vagy lezárt zongora.

Talán akik körülvették, valahogy elrejtették igazi méreteit, formáját és célját. De most ezek az emberek tiszteletteljesen utat engedtek nekünk, és anyám nagyon halkan megszólalt.

—Gyere — mondta.A gyöngédsége utálatosnak hangzott, diadalittasnak. Lehajolt, hogy az arcomba nézzen, méghozzá, ebben

biztos voltam, azért, hogy megakadályozza, amire épp készültem, hogy teljesen összeszorítsam a szemem. Aztán máshová nézett, de a kezemet erősen szorította. Amint levette rólam a szemét, sikerült lejjebb engednem a szem­héjamat, de nem csuktam be teljesen, nehogy megbotol­jak, vagy valaki olyan helyre lökjön, ahová nem akarok kerülni. Épp csak a merev virágok körvonalát láttam és a lakkozott fa fényét.

Aztán hallottam, hogy anyám szipog, és éreztem, hogy elhúzza a kezét. Aztán egy pattanó hang, kinyílt a táskája. Nyilván oda kellett bedugnia a kezét, úgyhogy engem kevésbé szorított, el tudtam tőle szakadni. Sírt. A könnyeire és a szipogására fordított figyelem szaba­dított fel.

Benéztem a koporsóba, és megláttam Sadie-t.A balesetben érintetlen maradt a nyaka és az arca, de

elsőre fel sem tűnt. Csak az az általános benyomásom támadt, hogy semmi olyan szörnyű nincs rajta, mint

266

amitől tartottam. Gyorsan lehunytam a szemem, de azon kaptam magam, hogy nem tudom megállni, hogy oda ne nézzek. Először a nyaka alatti kis sárga díszpárnára, ami a torkát és az állát is eltakarta, aztán az arca egyik felére, amit könnyen láthattam. Az volt a trükk, hogy gyorsan kellett megnézni egy részletet, aztán visszatérni a párná­hoz, és legközelebb kicsit messzebb merészkedni, amitől nem féltem. És aztán már Sadie volt, az egész, legalábbis amennyit egyáltalán láthattam az innenső oldalából.

Valami megmozdult. Láttam, a felém eső szemhéja megmozdult. Nem nyílt ki, félig sem nyílt ki, semmi ilyesmi, hanem csak épp annyira emelkedett meg, hogy lehetővé váljon a számára, valakinek a számára, aki benne van, hogy kinézzen a pillák között. Csak épp hogy meg­különböztesse, mi világos odakint és mi sötét.

Nem voltam meglepve, és egyáltalán nem féltem. Ez a látvány megfelelt mindannak, amit Sadie-ről tud­tam, és valahogy annak a különös élménynek is, ami ne­kem volt köszönhető. És fel sem merült bennem, hogy bárkinek a figyelmét felhívjam rá, mi zajlik ott, mert nem nekik szólt, hanem csakis nekem.

Anyám újra kézen fogott, és azt mondta, mehetünk. Még váltott néhány szót, de szinte azonnal kint voltunk.

Anyám azt mondta:—Jól van. — Megszorította a kezem, és folytatta: — Na.

Ez is megvolt.Még váltott néhány szót valakivel, aki a ház felé tartott,

aztán beültünk a kocsiba, és elindultunk haza. Volt egy olyan érzésem, hogy szeretné, ha mondanék vagy el­mondanék neki valamit, de nem mondtam.

Ilyen élményem soha többé nem volt, és Sadie elég hamar elhalványult a tudatomban, hiszen jött az iskolával

267

járó sokk, ahol megtanultam valahogy a halálos rémü­let és a felvágás fura keverékével boldogulni. Tulajdon­képpen Sadie jelentősége már azon az első szeptemberi héten elhalványodott, mikor közölte, hogy otthon kell maradnia, hogy az apjára meg az anyjára vigyázzon, úgy­hogy nem fog tudni nálunk dolgozni.

És aztán anyám megtudta, hogy a tejüzemben dolgozik. De egy ideig, ha egyáltalán az eszembe jutott, soha nem

kérdőjeleztem meg azt, amit hitem szerint megmutatott nekem. Hosszú, hosszú idő múltán, amikor már rég nem érdekeltek a természetfeletti jelenségek, még mindig úgy tartottam számon, hogy ez megtörtént.

Könnyen elhittem, ahogy az ember elhiszi, sőt emlék­szik is rá, hogy valaha volt egy másik fogsora, ami eltűnt ugyan, de attól még ugyanolyan valóságos. Amíg aztán egy nap, talán még kamaszkoromban, valami homályos űr támadt a bensőmben, és tudtam, hogy többé már nem hiszem.

Éjszaka

Gyerekkoromban mintha egyetlen szülés, perforált vak­bélgyulladás vagy más drámai orvosi esemény sem tör­ténhetett volna meg anélkül, hogy ne kísérje hóvihar. Az utakat lezárták, de fel se merült, hogy az autókat is kiássák, úgyhogy valahonnan lovakat kellett keríteni, hogy be lehessen jutni a városi kórházba. Szerencse, hogy egyáltalán voltak még lovak — normálisan már senki nem tartott volna, de a háború és a benzinjegyrendszer miatt ez megváltozott, legalábbis egy időre.

Mikor tehát az oldalamba belenyilallt a fájdalom, az nem történhetett máskor, mint éjjel tizenegy tájban, kint hóviharnak kellett tombolnia, és mivel mi nem tar­tottunk lovat, a szomszéd fogatával kellett bemennünk a kórházba. Alig két és fél kilométeres út volt, de nem kis kaland. Az orvos már várt, és senkit nem lepett meg, hogy ki akarja venni a vakbelemet.

Akkoriban több vakbelet vettek volna ki? Tudom,

269

hogy ma is előfordul, és szükség van rá — még olyanról is tudok, aki belehalt, mert nem időben vették ki neki —, de úgy emlékszem, akkoriban ez afféle rítus volt, amin az én korosztályomból elég sokan átestek, ha nem is túl sokan, de nem is olyan váratlanul, és talán nem is olyan boldogtalanul, mivel ez azzal járt, hogy nem kellett iskolába menni, és valamilyen rangot is jelentett — ki­emelte az embert, ha rövid időre is, mint akit megérin­tett a halál szele, méghozzá életének abban a szakaszában, amikor ez még büszkeség.

Úgyhogy ott feküdtem a vakbelem nélkül néhány napig, és néztem a kórház ablakából, ahogy a hó ko­moran átszitál az örökzöldeken. Nem hinném, hogy eszembe jutott, apám hogy fogja ezt a kitüntetett álla­potot megfizetni. (Azt hiszem, megvált egy erdőrésztől, amit az apja farmjának eladása után megtartott. Talán remélte, hogy prémvadászatra vagy szirupkészítésre használhatja. Vagy talán valami szóra sem érdemes nosz­talgiát érzett.)

Aztán újra jártam iskolába, és élveztem, hogy fel­mentenek tornából, tovább is, mint kellene, és egy szom­bat reggel, mikor anyámmal kettesben maradtunk a konyhában, elmondta, hogy a kórházban, ahogy gon­doltam, kivették a vakbelemet, de nem ez volt az egyet­len, amit kivettek belőlem. Az orvos úgy látta jónak, hogy azt is kivegye, ha már belefogott, de igazából egy daganat aggasztotta. Akkora daganat, mondta anyám, mint egy pulykatojás.

De ne aggódjak, mondta, most már túl vagyunk rajta. A ráknak a gondolata sem suhant át rajtam, és ő sem

említette. Azt hiszem, ma nem lehetne ilyen hírt anél­kül közölni, hogy valami kérdés fel ne merülne, valami

270

tudakozódás, hogy akkor igen vagy sem. Rákos vagy jóindulatú — azonnal tudni akarjuk. Csak azzal tudom magyarázni, hogy nem beszéltünk erről, hogy nyilván ezt a szót is felhő vette körül, mint a szexet. Még rosszabb. A szex, ha undorító is, nyilván némiképp öröm­teli — mi tudtuk, hogy az, még ha anyáink nem is —, ezzel szemben a rák szóról az ember valami sötét, rothadó, bűzös dologra gondolt, amire addig se nézne rá, míg félrerúgja az útból.

Úgyhogy nem kérdeztem rá, ők meg nem mondtak semmit, és csak feltételezem, hogy jóindulatú lehetett, vagy nagyon nagy szakértelemmel távolították el, mert még ma is itt vagyok. És olyannyira nem gondolok rá, hogy valahányszor életem során arra kértek, soroljam fel a műtéteimet, automatikusan csak annyit mondtam vagy írtam, hogy „vakbél”.

Erre a beszélgetésre anyámmal nyilván a húsvéti szü­netben került sor, mikorra minden hóvihar és havas hegycsúcs eltűnt, a patakok áradtak, mindent kisajátítot­tak, amit tudtak, és közelgett a bronzszínű nyár. A mi éghajlatunk nem tétovázik, nem ismer könyörületet.

A kora júniusi hőségben befejeztem a tanévet, és mivel elég jó jegyeim voltak, megúsztam az év végi vizs­gákat. Jól néztem ki, sokat segítettem otthon, szokás szerint olvastam, senki nem tudta, hogy valami nincs rendben velem.

Most el kell mondanom, hogyan volt elrendezve az alvóhelyünk a húgommal közös hálószobában. A kis szobában nem fért volna el egymás mellett két ágy, úgyhogy a megoldás az emeletes ágy volt, létrával, hogy aki felül alszik, be tudjon mászni az ágyába. Ez én voltam. Kisebb koromban, mikor szerettem ugratni a húgomat,

271

fölemeltem a vékony matrac csücskét, és megfenyeget­tem, hogy leköpöm, ahogy ott feküdt alul kiszolgálta­tottan. Persze a húgom — Catherine — nem volt igazán kiszolgáltatott helyzetben. Be tudott bújni a takaró alá, de a játék lényege az volt, hogy figyelem, amíg a lég­szomj vagy a kíváncsiság miatt elő nem jön, és abban a pillanatban köpöm le vagy tettetem sikeresen, hogy le­köpöm a csupasz arcát, hogy feldühítsem.

Akkorra már nagy voltam az efféle bolondozáshoz, határozottan nagy. A húgom kilencéves volt, én tizen­négy. A kapcsolatunk árnyaltabb lett. Mikor nem kí­noztam, nem ugrattam valami szamársággal, magamra öltöttem a művelt tanácsadó vagy a hajmeresztő törté­netek mesélőjének szerepét. Beöltöztettem mindenféle régi ruhába, amelyek anyám kelengyeládájában lapultak, mivel ahhoz elegánsak voltak, hogy takarónak felvag­dalják, ahhoz viszont ódivatúak, hogy bárki viselje őket. A húgom arcára rákentem anyám régi, repedezett piro­sítóját és púderét, és azt mondtam, nagyon szép. Szép is volt, természetesen, bár attól, ahogy az arcát kifestettem, groteszk, idegen hajas baba lett belőle.

Nem azt akarom mondani, hogy teljesen uralkodtam rajta, sem azt, hogy az életünk állandóan egymásba fonó­dott. Megvoltak a maga barátnői és játékai. Általában inkább háziasak, mint káprázatosak. Hajas babákat tolt babakocsiban, vagy néha a babák helyett kiscicákat öltöz­tetett fel és sétáltatott, akik majd megőrültek, hogy kisza­baduljanak. És volt, amikor iskolásat játszottunk, és aki a tanár lett, az rácsaphatott a többiek csuklójára, és műsírásra kényszeríthette őket.

Júniusban, ahogy mondtam, nem kellett iskolába jár­nom, és magamra maradtam, ahogy emlékeim szerint

272

soha egész gyerekkoromban. Segítettem a ház körül, de anyám még nyilván elég jól volt, hogy a teendők nagy részét ellássa. Vagy talán akkor volt elég pénzünk, hogy felvegyünk egy cselédet, ahogy anyám nevezte, bár mindenki más fizetett alkalmazottat mondott volna. Mindenesetre nem emlékszem, hogy bármi olyan mun­kát kellett volna végeznem, mint ami a későbbi nyara­kon felhalmozódott, amikor már egymagam küzdöttem azért, hogy megőrizzük otthon a rend látszatát. Úgy vélem, a misztikus pulykatojás emelt valamiféle invali­dus rangra, úgyhogy időm nagy részében lézenghettem, mint egy átutazó.

Bár nem játszhattam meg magam különösebben. A családunkban ezt senki nem vitte volna el szárazon. Minden befelé történt — az egész céltalanság és idegen­ség, amit éreztem. És nem is folyamatos céltalanság. Emlékszem, ott guggoltam, és ritkítottam az apró répát, ahogy tavasszal kell, hogy a többi gyökér elég nagyra nőjön.

Egyszerűen annyi lehetett, hogy nem dolgoztam a nap minden percében, mint az előző vagy a következő nyáron.

Úgyhogy talán ezért nem tudtam este elaludni. Ez elő­ször, azt hiszem, annyit jelentett, hogy úgy éjfélig ébren feküdtem, és azon tűnődtem, mennyire éber vagyok, miközben körülöttem mindenki alszik. Olvastam, és szo­kás szerint elfáradtam, aztán leoltottam a lámpát, és vártam. Előtte senki nem szólt rám, hogy oltsam már el a lámpát, és aludjak. Életemben először (talán ez is különleges helyzetemet jelezte) rám bízták a döntést.

Eltartott egy darabig, mire a ház a nappali fény és a háztartás késő este kigyúló fényei kihunytával estivé

273

változott. Maga mögött hagyta az elintézendő, félbe­hagyandó, bevégzendő dolgok általános zaját, és az a fur­csa hely lett, ahonnan az emberek az életüket diktáló munkával együtt visszavonultak, visszavonult a dolgok­hoz való közük is, minden bútor visszahúzódott önmagá­ba, és már nem pusztán az emberi figyelem által létezett.

Azt lehetne hinni, hogy ez felszabadító volt. Először talán igen. A szabadság. A furcsaság. De ahogy az elalvásra való képtelenségem kitolódott, és végül egészen virra­datig tartott, egyre zaklatottabbá váltam. Mondókákat kezdtem ismételni, aztán valódi verseket, először hogy megnyugodjak, aztán viszont már egyáltalán nem a sza­bad akaratomból. A feladat gúnyt űzött belőlem. Én űztem gúnyt magamból, miközben a szavak abszurddá váltak, a legbutább önműködő beszéddé.

Nem voltam önmagam.Ezt időnként hallottam bizonyos emberekről, de so­

sem gondolkoztam azon, mit is jelent.Na és mit gondolsz, ki vagy te?Ezt is folyton hallottam, anélkül hogy bármi konkrét

fenyegetést társítottam volna hozzá, csak amolyan szo­kásos csúfolódásnak vettem.

Gondolkozz!Ekkor már nem az alvást kerestem. Tudtam, hogy a

könnyű alvás nem valószínű. Talán nem is kívánatos. Valami kezdett a hatalmába keríteni, és a feladatom, a re­ményem az volt, hogy leküzdöm. Volt bennem annyi józanság, hogy le tudjam küzdeni, de úgy éreztem, éppen csak. Akármi volt is ez, elkezdte megmondani nekem, hogy mit csináljak, nem épp valami okból, csak hogy kiderüljön, lehetségesek-e ilyen tettek. Tájékozta­tott, hogy a motiváció nem szükséges.

274

Elég, ha megadom magam. Milyen furcsa. Nem bosszú­ból vagy bármilyen normális okból, csak mert eszem­be jutott valami.

És tényleg eszembe jutott. Minél jobban próbáltam száműzni a gondolatot, annál inkább visszatért. Semmi bosszúállás, semmi gyűlölet — mint mondtam, semmi ok, csak annyi, hogy egy jéghideg, mély gondolat, ami késztetés is alig volt, inkább tűnődés, el tudott rajtam uralkodni. Nem is lett volna szabad gondolnom rá, de gondoltam.

Ott volt a gondolat, ott időzött az agyamban.Az a gondolat, hogy a kishúgomat, aki alattam alszik

az ágyában, és akit a világon mindenkinél jobban szeretek, meg tudnám fojtani.

Meg tudnám tenni, nem is féltékenységből, gonoszság­ból vagy haragból, hanem őrületből, ami talán ott fekszik mellettem az éjszakában. Még csak nem is vad őrület, hanem szinte izgató. Könnyed, izgató, félig lomha gon­dolat, ami a jelek szerint régóta lesben áll.

Talán azt mondja, miért is ne. Miért ne próbálnánk ki a legrosszabbat?

A legrosszabbat. Itt, a legmeghittebb helyen, a szo­bánkban, ahol világéletünkben aludtunk, és a legnagyobb biztonságban éreztük magunkat. Megtehetem minden olyan ok nélkül, amit akár én, akár más megértene, pusz­tán mert nem tudok ellenállni.

Az volt a megoldás, hogy fölkeltem, és kimentem a szobából, ki a házból. Lemásztam a létra fokain, és egyet­len pillantást se vetettem alvó húgomra. Aztán leosontam a lépcsőn, senki se rezzent fel, be a konyhába, ahol min­den olyan ismerős volt, hogy lámpa nélkül is kitaláltam. A konyhaajtó nem volt rendesen bezárva — nem vagyok

275

benne biztos, hogy egyáltalán volt-e kulcsunk. A kilincs alá egy széket toltunk, hogy ha bárki megpróbálna be­jönni, nagy csörömpölést okozzon. A széket lassú, óva­tos mozdulattal odébb lehetett tenni anélkül, hogy zajt csapott volna.

Az első éjszaka után már képes voltam megállás nél­kül haladni, néhány másodpercen belül kiértem.

Persze nem volt utcai világítás — messze laktunk a várostól.

Minden nagyobb volt. A ház körüli fákat mindig a nevükön emlegettük — a bükkfa, a szilfa, a tölgyfa, a juhar­fákat meg mindig többes számban, nem egyenként, mivel egy csoportban álltak. Most mélyfeketék voltak. Akárcsak a fehér orgonafa (már a virágai nélkül) és a lila orgonafa — mindig fáknak, nem bokroknak hívtuk őket, olyan nagyra nőttek.

Az utcai, a hátsó és az oldalsó gyepet könnyű volt bejárni, mivel én magam nyírtam őket, hogy valamiféle városi rangot vívjunk ki.

A házunk keleti és nyugati fele két külön világra né­zett, én legalábbis úgy láttam. A keleti volt a városi oldal, bár semmilyen várost nem lehetett látni. Alig három kilométernyire már sorházak jöttek, utcai vilá­gítással, vezetékes vízzel. És bár mondtam, hogy ezek nem látszottak, nem vagyok benne biztos, hogy valami tompa derengést nem lehetett látni, ha az ember elég kitartóan nézett.

Nyugatra semmi nem volt, ami megtörte volna a hosszú folyókanyar, a mezők meg a fák és a napnyugta látványát. Az én fejemben semmi köze nem volt sem az emberekhez, sem a hétköznapi élethez, soha.

Fel-alá járkáltam, először a ház körül, aztán, mikor

276

már a szemem hozzászokott a sötéthez annyira, hogy nem kellett attól tartanom, hogy nekimegyek a kút fo­gantyújának vagy a szárítókötelet tartó emelvénynek, kimerészkedtem ide-oda. A madarak ébredezni, majd énekelni kezdtek — mintha mindegyiknek magától ju­tott volna az eszébe odafönt a fákon. Jóval korábban ébredtek, mint valaha hittem volna. De nem sokkal azok után a legkorábbi kezdőfutamok után egy kicsit világosodni kezdett az ég. És engem hirtelen elöntött az álmosság. Visszamentem a házba, ahol hirtelen me­gint sötét lett, nagyon pontos mozdulattal, óvatosan, hangtalanul visszatettem a megdöntött széket a kilincs alá, és hangtalanul fölmentem az emeletre, az ajtókkal és a lépcsőkkel kellő óvatossággal bántam, bár úgy éreztem, már félig alszom. Rázuhantam a párnámra, és későn éb­redtem — a késő a mi házunkban nyolc órát jelentett.

Akkor mindenre emlékeztem, de annyira képtelen­ségnek éreztem — igazán a rossz része volt képtelenség —, hogy egész könnyen megszabadultam tőle. Az öcsém és a húgom már elment az iskolába, de a tányérjaik még az asztalon voltak, a puffasztottrizs-darabkák ott úszkál­tak a megmaradt tejben.

Képtelenség.Mikor a húgom hazajött az iskolából, hintáztunk a füg­

gőágyban, egyikünk az egyik, másikunk a másik végében.

A napok nagy részét ebben a függőágyban töltöttem, ami valószínűleg megmagyarázza, hogy éjszaka miért nem tudtam elaludni. És mivel nem beszéltem az éjszakai nehézségeimről, senki nem állt elő azzal az egyszerű in­formációval, hogy jobb lenne többet tevékenykednem napközben.

277

Az éjszakával persze visszatértek a gondjaim. A dé­monok újra rám törtek. Már tudtam, hogy hamar föl kell kelnem, ki az ágyból, és nem tettetni, hogy a dol­gok maguktól rendbe jönnek, és ha elég erősen aka­rom, el is alszom. Ugyanolyan óvatosan jutottam ki a házból, mint korábban. Már könnyebben tájékozód­tam, még a szobák belseje is láthatóbbá vált, másrészt furcsábbá is. Ki tudtam venni a horonycsapos konyhai álmennyezetet, amit a ház építésekor, úgy száz évvel korábban illesztettek be, és az északi ablak párkányát, amit egy bezárt kutya jóval a születésem előtt megrá­gott. Eszembe jutott az is, amit már teljesen elfelejtet­tem, hogy valaha volt egy homokozóm, olyan helyen, ahol anyám abból az északi ablakból láthatott. A helyén már egy hatalmasra nőtt spírea virágzott, és alig lehetett kilátni.

A konyha keleti falán nem volt ablak, csak egy tor­nácra nyíló ajtó, ide teregettük a frissen mosott, súlyos ruhát, a fehér lepedőktől a nehéz, sötét munkaruhákig, hogy aztán, ha megszáradtak, és jóleső, friss illatuk lett, beszedjük őket.

Néha az éjszakai sétáim során megálltam ezen a tor­nácon. Sosem ültem le, de megnyugtatott, hogy elné­zek a város felé, talán hogy érzékeljem a valóságot. Mennyi ember, aki nemsokára mind fölkel: mivel el kell mennie a boltba, ki kell nyitnia az ajtót, bevenni a te­jesüvegeket; intézni az ügyeket.

Egy éjszaka — nem tudom megmondani, hogy a hu­szadikon vagy a tizenkettediken vagy csak a nyolcadik-ki­lencediken, amikor fölkeltem és járkáltam — megérez­tem, de ahhoz már későn, hogy útvonalat változtassak, hogy valaki van a sarkon. Valaki vár rám, és én nem

278

tehetek mást, mint hogy egyenest odamegyek. Ha meg­fordulok, elkap, ami rosszabb, mint a szembesülés.

Ki volt az? Nem más, mint az apám. A tornácon ülve ő is elnézett a város felé, és a felé a valószerűtlen, halvány derengés felé. A nappali ruhája volt rajta — ko­pott sötét nadrág, majdnem munkaruha, de mégsem, és sötét, durva ing meg csizma. Cigarettázott. Persze magának sodorta. Talán a cigarettafüst figyelmeztetett a jelenlétére, bár lehet, hogy akkoriban mindenütt volt cigarettafüst az épületeken belül és kívül is, úgyhogy fel se tűnt.

Jó reggelt, mondta, ami akár természetes is lehetett volna, csak épp nem volt benne semmi természetes. Nem voltunk hozzászokva az efféle köszönésekhez a csa­ládban. Semmi ellenségeskedés — egyszerűen fölösleges volt, gondolom, hiszen egész nap együtt voltunk.

Jó reggelt, mondtam én is. És talán tényleg kezdett már reggeledni, különben apám nem lett volna felöl­tözve. Az ég talán már derengett, de még elrejtették a sűrű fák. A madarak is énekeltek. Egyre tovább marad­tam távol az ágyamtól, bár nem könnyebbültem meg tőle, mint legelőször. A kísértések, amelyek elsőként csak a hálószobát lakták be, az emeletes ágyat, már mindenütt felütötték a fejüket.

Most jut eszembe: miért is nem a munkaruhájában volt apám? Úgy öltözött, mintha hajnalok hajnalán be kéne mennie a városba.

Nem tudtam folytatni a sétát, az egész ritmusa megtört. —Nem megy az alvás? — kérdezte.Először tiltakozni akartam, aztán arra gondoltam,

milyen nehéz lenne megmagyarázni, mit keresek kint, úgyhogy ráhagytam.

279

Azt mondta, nyári éjszakákon gyakran megesik az ilyesmi.

—Az ember fáradtan lefekszik, és mikor azt várná, hogy elaludjon, fölébred. Nem?

De, mondtam.Már tudtam, hogy nem ma este hallotta meg először,

hogy fölkelek, és járkálok. Aki jószágot tart a birtokán, akinek minden vagyona — annyi, amennyi — ott van a közelében, és aki az asztalfiókjában puskát tart, biztosan fölrezzen a lépcső legkisebb nyikorgására, a kilincs leg­finomabb mozdulására.

Nem tudom biztosan, hogyan akarta folytatni a be­szélgetést az ébrenlétemről. Az álmatlanságról ezek szerint kimondta, hogy nyűg, de vajon ennyi az egész? Én biz­tosan nem akartam neki többet elárulni. Ha a legkevésbé is jelezte volna, hogy tudja, többről van szó, ha csak cél­zott volna rá, hogy azért jött, hogy ezt kiderítse, nem hiszem, hogy bármit ki tud szedni belőlem. Nekem kel­lett megtörnöm a csöndet, önszántamból bevallanom, hogy nem tudtam aludni. Hogy föl kellett kelnem sétálni.

És miért?Nem tudom.Nem álmodtam rosszat?Nem.—Hülye kérdés — mondta. — Ha jókat álmodtál volna,

az nem űzött volna ki az ágyból.Hagyta, hadd várjak a folytatással, nem kérdezett sem­

mit. Ki akartam hátrálni, de tovább beszéltem. Elmond­tam az igazat, a lehető legkisebb változtatással.

A húgomról csak annyit, hogy attól féltem, bántani fogom. Úgy gondoltam, ennyi elég lesz, ebből már érteni fogja, mire gondolok.

280

—Hogy megfojtom — tettem még hozzá.Nem tudtam leállni.Most már nem vonhattam vissza, nem tudtam vissza­

térni ahhoz, aki előtte voltam.Apám hallotta. Hallotta, hogy képesnek találtam

magam minden ok nélkül álmában megfojtani a kis Catherine-t.

Azt mondta:—Hát igen.Aztán azt is, hogy ne aggódjak. Azt mondta:—Az embernek néha vannak ilyen gondolatai.Ezt egész komolyan mondta, minden aggodalom vagy

döbbenet nélkül. Az embernek vannak ilyen gondolatai, vagy ha tetszik, félelmei, de nyugtalanságra semmi ok, nem több, mint egy álom, mondjuk.

Olyasmit nem mondott, hogy nem fenyeget annak a veszélye, hogy ilyesmit elkövessek. Mintha eleve biz­tosra vette volna, hogy valami hasonló történik. Az éter hatása, mondta. Az éteré, amit a kórházban kaptál. Nem több, mint egy álom. Nem történhet meg, ahogy egy meteor sem tudná eltalálni a házunkat (el tudná, per­sze, de a valószínűsége a nem tudná kategóriájába so­rolja).

Nem vádol érte, hogy ilyesmit gondoltam. Nem cso­dálkozik rajtam, mondta.

Még mást is mondhatott volna. Tovább kérdezős­ködhetett volna, hogy milyen a húgommal a viszo­nyom, vagy általában mennyire vagyok elégedett az életemmel. Ha ez ma történne, talán bejelentett volna egy pszichológushoz. (Azt hiszem, én ezt tettem volna egy gyerek érdekében, egy generációval és egy jöve­delemmel arrébb.)

281

De a helyzet az, hogy apám módszere bevált. Anél­kül, hogy kigúnyolt vagy megriasztott volna, letett a világunk talajára.

Az embernek vannak olyan gondolatai, amelyekről jobb szeretné, ha nem lennének. Előfordul az életben.

Ha az ember manapság elég sokáig él szülőként, rájön, hogy olyan hibákat is elkövetett, amikről csak nem akart tudomást venni, nem beszélve azokról, amikről nagyon is jól tudott. Némileg alázatosabb lesz a szívében, és néha megundorodik magától. Nem hiszem, hogy apám bármi ilyesmit érzett volna. Tudom, hogy ha valaha a szemére vetettem volna például a borotva- vagy a nadrágszíjat, amivel megvert, valami olyasmit mondott volna, hogy nem volt választása. A szíjjal verés aztán valószínűleg úgy maradt meg az emlékezetében, ha egy­általán megmaradt, mint ami szükséges és megfelelő esz­köz volt egy nagyszájú gyerek megzabolázásához, aki azt képzelte magáról, hogy dirigálhat.

„Túl okosnak képzelted magadat”, indokolhatta volna, hogy miért büntetett meg, és valóban, akkoriban gyakran lehetett ezt hallani, az okosság olyasmi volt, mint egy visszataszító gazember, akiből ki kell verni a pi­maszságot. Különben az a veszély fenyegetett volna, hogy egy kisfiú úgy nő fel, hogy okosnak képzeli magát. Vagy adott esetben egy kislány.

De azon a hajnalon épp azt adta meg nekem apám, amit hallani akartam, és amit ráadásul elég hamar el is felej­tettem.

Arra gondolok, hogy talán azért vett jobb ruhát, mert egy reggeli időpontot kapott a bankban, hogy megtudja, nem vehet fel több hitelt, ami nyilván nem lepte volna

282

meg. Olyan keményen dolgozott, ahogy csak tudott, de a piac nem lett jobb, és neki új megoldás után kellett néznie, hogy minket eltartson, és az adósságunkat is vissza­fizesse. Vagy talán megtudta, hogy anyám reszketé­sének neve is van, és nem fog abbamaradni. Vagy hogy egy lehetetlen nőt szeret.

Nem számít. Attól fogva tudtam aludni.

Hangok

Mikor anyám már elég nagy volt hozzá, a családjával együtt eljártak táncolni. A mulatságokat az iskolában vagy egy-egy olyan farmon rendezték, ahol a háznak elég nagy utcai szobája volt. Fiatalok és idősek is részt vehettek rajtuk. Valaki zongorázott — az ottani zongorán vagy az iskolain —, másvalaki hegedűt hozott. A négyes­nek bonyolult rendje és lépéssorozata volt, amit egy különleges képességgel rendelkező illető (mindig férfi) teli torokból és furcsa, szinte kétségbeesett sietséggel el­kiáltott, bár ennek semmi értelme nem volt, csak ha az ember amúgy is tudta a lépéseket. És tudták is, hiszen tíz-tizenkét éves korukra mind megtanulták.

Noha anyám férjnél volt már három gyerekkel, a kora és a vérmérséklete alapján még élvezte volna az efféle mulatságokat, ha igazi vidéken él, ahol ezek még divat­ban voltak. Élvezte volna a nagy körben járt páros tán­cokat is, ami bizonyos mértékben felváltotta a régi stílust.

284

De fura helyzetben volt. Voltunk. A családunk a város peremén élt, mégsem egészen vidéken.

Apám, aki anyámnál sokkal népszerűbb volt, azt val­lotta, hogy az ember úgy vegye a dolgokat, ahogy van­nak. Anyám nem. A tanyasi kislány tanítónővé emelke­dett, de nem érte be ennyivel, úgy érezte, nem kapta meg azt a rangot, amire vágyott, sem a városi barátnőket. Rossz helyen élt, nem volt elég pénze, és amúgy sem volt jól felfegyverkezve. Römizni tudott, de bridzselni nem. Felháborította, ha egy nőt dohányozni látott. Azt hiszem, tolakodónak és nyelvileg kínosan kifinomult­nak találták. Ilyeneket mondott, mint „készséggel” meg „alkalmasint”. Úgy hangzott, mintha valami furcsa csa­ládból származna, ahol így beszélnek. Pedig nem. Nem beszéltek így. A farmon élő nagynénéim és nagybátyáim ugyanúgy beszéltek, mint bárki más. És ők sem rajong­tak anyámért.

Nem úgy értem, hogy minden pillanatban azt kí­vánta volna, bár lenne minden máshogy. Akárcsak a többi asszony, akinek be kellett cipelnie a teknőt a konyhába, mert nem volt vezetékes vize, és a nyár nagy részét be­főzéssel töltötte, anyám is nagyon elfoglalt volt. Még arra sem tudott elég időt szakítani, pedig nagyon sze­retett volna, hogy elégedetlenkedjen velem, azt firtassa, miért nem hozok haza megfelelő barátokat vagy akár­milyen barátokat a városi iskolából. Vagy miért húzó­dozom a vasárnapi iskolai szavalástól, amit valamikor imádtam. És miért jövök haza úgy, hogy kicibáltam a fürtöket a frizurámból — amely gyalázatot már az isko­lába menet elkövettem, mert senki más nem hordott olyan frizurát, mint én. Vagy miért tanultam meg kitö­rölni bámulatos emlékezőtehetségemet, amivel valaha

285

szavalni tudtam, de később sosem voltam hajlandó be­vetni felvágás céljából.

Azért nem vagyok mindig tele duzzogással és tiltako­zással. Még nem. Ekkor körülbelül tízéves vagyok, mohón vágyom szépen felöltözni, és elkísérni anyámat táncolni.

A mulatságot a mi utcánkban, egy rendes, de nem túl jómódú házban rendezték. Egy nagy faházban, ahol olyanok laktak, akikről semmi mást nem tudtam, csak hogy a férj az öntödében dolgozik, bár olyan öreg, hogy akár a nagyapám is lehetne. Az ember akkoriban nem hagyta ott az öntödét, hanem addig dolgozott, amíg tudott, és próbált félretenni későbbre, amikor majd nem tud már. Még annak a korszaknak a közepén is, amiről később megtudtam, hogy világválságnak hívják, szégyen volt, ha az embernek az úgynevezett öregkori nyug­díjért kell folyamodnia. Szégyen volt a felnőtt gyerekei számára is, hogy hagyják, bármilyen szűkösen éltek is ők maguk.

Eszembe jutnak olyan kérdések is, amelyek akkor nem. Azok az emberek, akik abban a házban laktak, vajon

csak azért rendezték a táncot, hogy ünnepeljenek? Vagy pénzt is szedtek? Nyilván nehézségeik adódhattak, hiába járt a férfi dolgozni. Orvosi kiadások. Tudtam, milyen rettenetesen érinti ez a családot. A húgom törékeny alkat volt, ahogy mondták, és már ki is kellett venni a man­duláját. Mi meg az öcsémmel súlyos bronchitiseket kap­tunk minden télen, ami azzal végződött, hogy ki kellett hívni az orvost. Az orvos sokba került.

A másik, amin gondolkozhattam volna: miért engem választottak, hogy elkísérjem anyámat, miért nem apám

286

ment vele? De ez nem akkora rejtély. Apám talán nem szeretett táncolni, anyám viszont igen. És otthon volt a két kicsi is, akikre vigyázni kellett, és én még nem vol­tam ehhez elég nagy. Nem emlékszem, hogy a szüleim valaha bébiszittert hívtak volna. Nem is tudom, hasz­nálták-e ezt a kifejezést akkoriban. Tizenéves korom­ban én már vállaltam ilyen munkát, de addigra megvál­toztak az idők.

Kiöltöztünk. Azokon a néptáncokon, melyekre anyám emlékezett, soha nem jelentek meg a négyesnek azok a pimasz öltözetei, amiket később a tévében lehetett látni. Mindenki a legjobb ruháját vette fel, mert ha nem — ha olyan csipkékben meg nyakfodrokban jelenik meg, ami a vidékiek állítólagos öltözete volt —, az sértés lett volna a házigazdákkal és mindenki mással szemben. Az én ru­hámat anyám maga varrta puha téli gyapjúból. A szok­nya rózsaszín, a blúz sárga, rajta rózsaszín gyapjúszív, ott, ahol egy napon majd a bal mellemnek kell feltűnnie. A hajamat megfésülte, benedvesítette és befonta olyan hosszú, vastag, kolbásszerű fonatokba, amiktől az iskolába menet minden áldott nap megszabadultam. Panaszkod­tam, hogy a táncra sem akarom, mivel senki nem hordja úgy. Anyám visszavágott, hogy más nem ilyen szerencsés. Visszaszívtam a panaszt, mert nagyon akartam menni, vagy mert arra gondoltam, az iskolából úgysem lesz ott senki, úgyhogy nem számít. Én mindig az iskolatársaim gúnyolódásától tartottam.

Anyám ruhája nem házilag készült. Ez volt a legjobb ruhája, de templomba túl elegáns, temetésre túl díszes, úgyhogy alig hordta. Fekete bársonyból készült, könyé­kig érő ujjal, magas nyakkal. Az volt benne a csodálatos, hogy megszámlálhatatlan apró gyöngy tobzódott rajta,

287

arany, ezüst meg mindenféle színű, végigvarrva az ing­vállon, ahogy anyám egyet mozdult vagy akár csak leve­gőt vett, megcsillant rajta a fény, máris változott. Anyám befonta a haját, ekkor még majdnem teljesen fekete volt, aztán szűk koronába tűzte a feje tetején. Ha bárki más lett volna, nem az anyám, elképesztően csinosnak talál­tam volna. Sőt azt hiszem, annak is találtam, de amint megérkeztünk az idegen házba, észre kellett vennem, hogy a legjobb ruhája egyáltalán nem olyan, mint más asszonyoké, bár ők is a legjobbat vették föl.

A nők, akikről beszélek, a konyhában voltak. Itt áll­tunk meg mi is, megnéztük, mi mindent tettek ki a nagy asztalra. Mindenféle kosárkát meg aprósüteményt és sós süteményt meg tortát. Anyám is letett valami különleges dolgot, amit készített, és fontoskodni kezdett körülötte, hogy jobban mutasson. Megjegyezte, mennyire ínycsik­landó minden.

Vajon csakugyan ezt mondta: ínycsiklandó? Bármit mondott is, nem hangzott túl jól. Azt kívántam, bár az apám lenne ott, aki mindig az alkalomhoz illően fogal­maz, ráadásul nyelvileg helyesen. Ezt is inkább otthon, másutt nem annyira szívesen. Apám belesimult bármi­lyen beszélgetésbe, akármiről volt épp szó — megértette, hogy nem kell semmi különöset mondani. Anyám pont fordítva. Nála mindennek tisztán kellett csengenie, hogy mindenki rá figyeljen.

Akkor is ez történt, hallottam, hogy nevet, elragad­tatva, mintha ellensúlyozni akarná, hogy senki nem szól hozzá. Érdeklődött, hova tehetjük a kabátunkat.

Kiderült, hogy bárhová, de ha akarjuk, mondta va­laki, letehetjük az ágyra is az emeleten. Egy falak közé rejtett lépcsőn kellett fölmenni, lámpa csak legfelül volt.

288

Anyám mondta, menjek csak, ő is jön azonnal, úgyhogy fölmentem.

Itt az lehetne a kérdés, hogy csakugyan kellett-e fi­zetni a táncon való részvételért. Anyám talán azért ma­radt lent, hogy ezt elintézze. Másfelől ha az embereket megkérték, hogy fizessenek, hoztak volna ennyi finom­ságot is? És valóban olyan káprázatosak voltak azok a fi­nomságok, ahogy emlékszem? Miközben mindenki olyan szegény volt? De talán már nem érezték magukat annyira szegénynek a háborús munkák meg a katonák által hazaküldött pénz miatt. Ha csakugyan tízéves vol­tam, ahogy gondolom, akkor ezek a változások már két éve zajlottak.

A konyhából és az utcai szobából is lépcső vezetett fel, melyek félúton egyesültek, és az vezetett a hálószo­bákhoz. Mikor a kitakarított hálószobában megszaba­dultam a kabátomtól és a csizmámtól, még hallottam anyám zengő hangját a konyhából. De azt is hallottam, hogy az utcai szobában szól a zene, úgyhogy oda men­tem le.

A szobából minden bútort félretoltak, kivéve a zon­gorát. Az ablakok sötétzöld vászonrolóját kifejezetten sivárnak láttam. De a szobában nem volt sivár hangulat. Sokan táncoltak, elegánsan kapaszkodtak egymásba, szűk körben csosszantak vagy hajlongtak. Néhány lány az iskolából abban az új stílusban táncolt, ami kezdett népszerű lenni, egymással szemben lépkedtek, és néha összeért a kezük, néha nem. Ráadásul mikor megláttak, rám mosolyogtak, és én boldogan olvadtam el, mint általában, ha az idősebb, magabiztos lányok észrevettek.

Volt egy nő a szobában, akit nem lehetett nem észre­venni, és akinek a ruhája határozottan felülmúlta anyámét.

289

Nyilván jóval idősebb volt nála — ősz haját laza, bonyolult, úgynevezett ondolált gyűrűkben tűzte fel. Termetes alakja, elegáns válla, széles csípője volt, és szög­letes vonalban elég mélyen dekoltált arany-narancssárga taftruhát viselt, ami épp csak takarta a térdét. A ruha rövid ujja szorosan fogta a karját, a húsa súlyos és sima volt, fehér, mint a szalonna.

Megdöbbentő látványt nyújtott. Nem hittem volna, hogy valaki egyszerre látszhat öregnek és elegánsnak, súlyosnak és kecsesnek, mérhetetlenül pimasznak és mégis meglehetősen méltóságteljesnek. Arcátlannak lehetett volna nevezni, és talán anyám később annak is nevezte — illett ez az ő szótárába. Nagyobb jóindulattal impozánsnak is lehetett volna mondani. Nem vágott fel igazán, kivéve a ruhája stílusával és színével. A partne­rével illedelmes, elég önfeledt stílusban táncoltak, mint egy házaspár.

Nem tudtam, hogy hívják. Soha nem láttam azelőtt. Nem tudtam, hogy a városban hírhedt, ahogy azt sem tudtam volna, ha szélesebb körben is.

Azt hiszem, ha novellát írnék, és nem megtörtént ese­ményre emlékeznék vissza, soha nem adnék rá ilyen ruhát. Nem szorulna rá.

Persze ha bent élek a városban, és nem csak bejártam volna naponta az iskola miatt, tudhattam volna, hogy is­mert prostituált. Biztosan láttam volna, bár nem ebben a narancssárga ruhában. És nem használtam volna a pros­tituált szót. Rossz nő, sokkal inkább. Talán tudtam, hogy van benne valami ízléstelen és veszélyes, izgató és vak­merő, anélkül, hogy pontosan tudtam volna, micsoda. Ha valaki megpróbálta volna elmagyarázni, nem hiszem, hogy hittem volna neki.

290

A városban sokan voltak, akik szokatlanul néztek ki, és talán őt is közéjük soroltam volna. Volt egy púpos ember, aki mindennap a városháza kilincseit fényesí­tette, és legjobb tudomásom szerint mást nem is csinált. És egy teljesen átlagos kinézetű nő, aki egyfolytában, hangosan beszélt magában, és korholt valakiket, akik nem voltak jelen.

Idővel megtanultam volna a nevét, és előbb-utóbb megtudtam volna, hogy csakugyan olyasmiket csinál, amit el nem hittem volna. És hogy az a férfi, akivel tán­colni láttam, és akinek a nevét talán soha nem tudtam, a biliárdterem tulajdonosa. Egyszer, már gimnáziumban néhány lány addig hecceit, hogy be merek-e menni a biliárdterembe, mikor ott mentünk el mellette, míg be­mentem, és ott volt ugyanaz a férfi. Bár kopaszabb és testesebb lett, és kopottabb ruhákat hordott. Nem em­lékszem, mondott-e nekem bármit, de nem is kellett. Kirohantam a barátnőimhez, akik nem is voltak igazi barátnők, és nem mondtam nekik semmit.

Mikor a biliárdterem tulajdonosát megláttam, az egész tánctermi jelenet előjött, a püfölt zongora és a hegedű­szó, a narancssárga ruha, amit addigra már nevetségesnek neveztem volna, és az is, ahogy anyám hirtelen megje­lent a kabátjában, amit valószínűleg le sem vett.

Ott volt, és a zenét túlkiabálva szólongatott olyan hangon, amit különösen utáltam, olyan hangon, amelyik kifejezetten arra akart emlékeztetni, neki köszönhetem, hogy a világon vagyok.

Ezt mondta:—Hol a kabátod?Mintha csak úgy ledobtam volna valahová.

291

—Az emeleten.—Akkor kerítsd elő.Ha járt volna az emeleten, látta volna. Nyilván nem

jutott tovább a konyhánál, ott fontoskodott az étellel, miközben a kabátját kigombolta ugyan, de nem vette le, aztán benézett a másik szobába, ahol a tánc folyt, és fel­ismerte azt a narancssárga ruhás nőt.

—Ne késlekedj — mondta.Eszemben sem volt. Kinyitottam a lépcsőhöz vezető

ajtót, és fölszaladtam az első néhány fokon, és ott azt vettem észre, hogy valakik ülnek a lépcsőfordulóban, és elzárják az utamat. Nem vették észre, hogy jövök — szemmel láthatóan elmerültek valami komoly dolog­ban. Nem vita, nem egészen, de valami sürgős meg­beszélnivaló.

Ketten közülük férfiak. Fiatalemberek, a légierő egyen­ruhájában. Az egyik egy lépcsőn ült, a másik egy alacso­nyabb lépcsőfokról hajolt előre, a keze a térdén. A fölöt­tük levő lépcsőfokon egy lány ült, akinek a hozzá közelebb ülő férfi vigasztalóan paskolgatta a lábát. Arra gondol­tam, biztos elesett ezen a szűk lépcsőn, és megütötte magát, mivel sírt.

Peggy. Peggynek hívták.—Peggy, Peggy — mondták a fiatal férfiak sürgető,

mégis gyengéd hangon.A lány mondott valamit, amit nem hallottam. Gyere­

kes hangon beszélt. Panaszkodott, ahogy az ember olyas­miről szokott, ami nem igazságos. Hajtogatja, hogy nem igazságos, de reményvesztett hangon, mintha nem is várná, hogy az igazságtalanságot jóvátegyék. A kegyetlen a másik szó, amit ilyen helyzetekben használni szokás. Az egész olyan kegyetlen. Valaki olyan kegyetlen.

292

Ahogy anyám szavait hallgattam, mikor hazaértünk, és beszámolt apámnak, valamit megtudtam arról, ami történt, de nem igazodtam ki rajta. Mrs. Hutchison is megjelent a táncon, a biliárdtermes férfi társaságában, bár én akkor még nem biliárdtermes férfiként ismertem. Nem tudom, anyám milyen néven emlegette, minden­esetre szomorúan megdöbbent a férfi viselkedésén. A tánc­nak híre ment, és néhány fiú Port Albertből — vagyis a légierő támaszpontjáról — úgy döntött, hogy benéz. Ami rendben is volt. A légierőtől azok a fiúk rendben voltak. Mrs. Hutchison volt a szégyen. Meg a lány.

Az egyik lányt is magával hozta.—Talán csak kedve támadt szórakozni — mondta

apám. — Talán csak szeret táncolni.Anyám ezt mintha meg sem hallotta volna. Azt mond­

ta, kár. Az ember reméli, hogy jól érezheti magát, lesz egy szép, rendes tánc a környéken, és akkor az egészet tönkreteszik.

Az volt a szokásom, hogy felmérem az idősebb lá­nyok külsejét. Peggyt nem gondoltam különösebben szépnek. Talán a sírással elkente a sminkjét. Felcsavart, egérszínű haja kibomlott a hullámcsatok alól. A körmén a lakk alatt is látszott, hogy rágja. Nem tűnt felnőttebb­nek, mint azok a nyafogó, szolgai, állandóan panaszkodó idősebb lányok, akiket ismertem. De ezek a fiatalem­berek úgy bántak vele, mint aki megérdemelné, hogy soha egyetlen durvaságot ne kelljen elszenvednie, mint akit joggal lehet paskolgatni és dédelgetni és előtte fe­jet hajtani.

Az egyikük egy kész cigarettával kínálta. Ez önmagá­ban nagy ajándék volt, hiszen apám maga sodorta a ci­garettáit, ahogy bárki, akit ismertem. De Peggy megrázta

293

a fejét, és azon a megbántott hangján panaszkodott, hogy nem dohányzik. Aztán a másik férfi rágógumival kínálta, amit el is fogadott.

Mi történt? Fogalmam sem volt. A fiú, aki a rágót adta, észrevett, miközben a zsebében kotorászott, és azt mondta.

—Peggy? Peggy, itt egy kislány, szerintem szeretne felmenni.

A lány lehajtotta a fejét, hogy ne lássam az arcát. Ahogy elhaladtam mellette, megcsapott a parfümillata. Éreztem a cigaretta, a férfias gyapjú egyenruha meg a kikent csizma szagát is.

Mikor visszamentem a kabátomban, még ott voltak, de számítottak rám, és csendben maradtak, amíg elmen­tem mellettük. Csak Peggy hallatott egyetlen hangos szipogást, mire a hozzá közelebb ülő fiatalember meg­simogatta a combját. A szoknya felhúzódott, és meglát­tam a harisnyáját rögzítő patentot.

Még sokáig emlékeztem a hangjukra. Tűnődtem a hangokon. Nem Peggyén. A férfiakén. Most már tu­dom, hogy a háború elején a légierő Port Albertben állomásozó tagjainak egy része Angliából érkezett, itt képezték ki őket a németek elleni harcra. Úgyhogy nem tudom, nem a Nagy-Britannia valamelyik részéről szár­mazó kiejtésüket találtam-e olyan lágynak és lenyűgöző­nek. Az bizonyos, hogy soha életemben nem hallottam, hogy egy férfi így beszélt volna, úgy kezelt volna egy nőt, mintha annyira finom és értékes teremtés lenne, hogy bármi érte is, bármilyen undokság, az valahogy a törvényszegéssel, a bűnnel ért fel.

Mit gondoltam, mi ríkatta meg Peggyt? Ez a kérdés akkor nem nagyon érdekelt. Én magam sem voltam

294

valami bátor. Sírtam, amikor az első iskolámból hazafelé menet megkergettek és kővel dobáltak. Sírtam, amikor a városi iskolában a tanárnő kipécézett az osztály előtt, és rámutatott az asztalom döbbenetes rendetlenségére. És akkor is, amikor a tanárnő ugyanezért felhívta anyá­mat, aki, miután letette, maga is zokogott, amiért ilyen kínokat kell kiállnia, mert nem válok a becsületére. Úgy látszott, vannak emberek, akik természetüknél fogva bát­rak, mások meg nem. Valaki nyilván mondott valamit Peggynek, ő meg szipogott, mert hozzám hasonlóan neki sem volt vastag a bőre.

Nyilván az a narancssárga ruhás nő volt kegyetlen, gondoltam minden ok nélkül. Nyilván nő volt az illető. Mert ha férfi, akkor a légierőtől az egyik katona meg­büntette volna. Megmondta volna neki, hogy vigyázzon a szájára, talán ki is rángatta, meg is verte volna.

Engem nem Peggy érdekelt, nem a könnyei, a gyű­röttsége. Túlzottan magamra emlékeztetett. Én a vigasz­talóit csodáltam. Hogy meghajoltak, és kiálltak mellette.

Mit mondtak vajon? Semmi különöset. Jól van, mond­ták. Most már jól van, Peggy, mondták. Na, Peggy. Jól van. Jól van.

Ilyen gyöngédséget. Hogy valaki ennyire gyöngéd legyen.

Igaz, ezek a fiatalemberek, akiket azért hoztak a ha­zánkba, hogy bombázóbevetésekre képezzék ki őket, és akik közül aztán olyan sokan meghaltak, talán csak átla­gos cornwalli, kenti, hulli vagy skót kiejtéssel beszéltek. De számomra nem tudták úgy kinyitni a szájukat, hogy ne valami gyönyörűség legyen, a pillanat gyönyöre. Nem jutott eszembe, hogy a jövőjük a katasztrófával fonódik össze, sem hogy a hétköznapi életük kirepült az ablakon,

295

és lezuhant a földre. Csak a gyönyörűségre gondoltam, milyen csodálatos lehet ezt megkapni, milyen furcsán szerencsés és mennyire érdemtelen ez a Peggy.

Én nem is tudom, mennyi ideig jártak folyton az eszemben. A hálószobám sötét hűvösében ők ringattak álomba. Be tudtam őket kapcsolni, előhívni az arcukat és a hangjukat — de jaj, a hangjuk most már sokkal inkább felém áradt, és nem egy fölösleges harmadik személy felé. A kezük az én sovány combomat érintette gyönyörűsé­gesen, és a hangjuk engem biztatott, hogy én is méltó vagyok a szerelemre.

És miközben belakták az én nem is egészen erotikus fan­táziáimat, eltűntek. Némelyikük, sokan közülük, örökre.

Drága élet

Gyerekkoromban egy hosszú út végén laktam, legalábbis egy olyan út végén, amit hosszúnak éreztem. Ahogy hazafelé mentem az általános iskolából és aztán a gimná­ziumból, az igazi város terült el a hátam mögött, a maga mozgalmas életével, a járdáival és sötétedés után az utcai lámpáival. A város peremét a Maitland-folyó két hídja jelezte, egy keskeny vashíd, ahol az autósoknak néha gondot okozott, hogy ki húzódjon le és engedje el a má­sikat, meg egy fapalló, amelyiknek néha hiányzott egy-egy deszkája, úgyhogy le lehetett látni a fényes, rohanó vízre. Ezt szerettem, de valaki végül mindig jött, és pó­tolta a deszkát.

Aztán volt egy enyhe völgyteknő, néhány romos ház, melyeket az ár ugyan minden tavasszal elöntött, de az emberek — más emberek — azért mindig visszaköltöztek. És utána még egy híd a malom zuhogója fölött, amely keskeny volt ugyan, de ahhoz elég mély, hogy bele

297

lehessen fulladni. Ezután az út elágazott, az egyik ága dél felé tartott, dombnak föl, aztán újra át a folyón, hogy ott valódi országúttá váljon, a másik meg a régi vásártér körül futott, majd nyugatnak fordult.

Az a nyugati út volt az enyém.És volt egy észak felé vezető út is, rövid, de valódi

járdával és szorosan álló házakkal, pont, mint a város­ban. Az egyiknek az ablakában tábla hirdette: „Salada Tea”, tanúsítva, hogy ott valaha élelmiszert árultak. Aztán ott volt az iskola, ahol két évet töltöttem az életem­ből, és reméltem, hogy soha többé nem kell viszont­látnom. Azok után az évek után anyám rábeszélte apámat, vegyen egy rozzant viskót a városban, hogy fizessünk városi adót, és járhassunk a városi iskolába. Mint kiderült, erre nem is volt szükség, mert abban az évben, sőt abban a hónapban, amikor a városi iskolába kezdtem járni, hadat üzentünk Németországnak, és a régi iskola, az az iskola, ahol a verekedősök elvették a tízóraimat, és folyton pofonokkal fenyegetőztek, és ahol szemmel láthatóan senki nem tanult semmit, a felfordulás közepén, mintegy varázsütésre valahogy elcsendesedett. Hamarosan már csak egyetlen tanterme és egyetlen tanára volt, aki valószínűleg be se zárta az ajtókat a szünetben. Úgy látszott, hogy ugyanazok a fiúk, akik folyton azt a szónoki és fenyegető kérdést tet­ték fel nekem, hogy akarok-e baszni, most ugyanolyan mohón vágytak egy állásra, amennyire a bátyáik a be­sorozásra.

Nem tudom, az iskolai vécék állapota addigra javult-e vagy sem, de az volt ott a legrémesebb. Nem mintha mi otthon nem az árnyékszékre jártunk volna ki, de az legalább tiszta volt, és a padlója linóleumozott. Abban

298

az iskolában, nem megvetésből vagy ilyesmi, de mintha senkit nem érdekelt volna, hogy a lukba célozzon. Sok szempontból nem volt nekem könnyű a városban sem, hiszen a többiek már elsős koruktól együtt jártak, és én sok dolgot nem is tanultam még, de megnyugtató volt látni az új hely mocsoktalan ülőkéit, és hallani a lehúz­ható vécék nemes, városi csobogását.

Az első iskolámban egyetlen barátot szereztem. A má­sodik év közepe táján érkezett egy lány, akit most Diane-nek fogok nevezni. Körülbelül egyidős volt velem, és az egyik járdás házban lakott. Egy nap megkérdezte, el tudom-e járni a skót felföldi ugróst, és mikor nemet mondtam, felajánlotta, hogy megtanít. Iskola után át is mentünk hozzájuk. Mivel az anyja meghalt, Diane a nagyszüleivel élt. A felföldi ugróshoz, magyarázta, ko­pogós cipő kell, neki volt is, nekem meg persze nem, de a lábunk nagyjából ugyanakkora lévén, cseréltünk, mialatt próbált megtanítani. Végül megszomjaztunk, és a nagyanyja adott vizet, de amolyan ásott kútból való rémes víz volt, mint az iskolában. Elmagyaráztam, ne­künk mennyivel jobb vizünk van otthon a fúrt kutunk­ból, és Diane nagymamája anélkül, hogy a legkevésbé is megbántódott volna, azt mondta, bárcsak nekik is olyan volna.

De aztán hirtelen ott termett anyám, aki benézett az iskolába, és kiderítette, hol vagyok. Megnyomta a dudát, hogy kiparancsoljon, és még csak nem is viszonozta a nagymama barátságos integetését. Anyám nem vezetett gyakran, de olyankor valami ideges ünnepélyesség vett erőt rajta. Hazafelé közölte, hogy soha többé nem lép­hetek be abba a házba. (Ez végül nem volt nehéz, mert Diane már csak néhány napig járt hozzánk — valami

299

másik iskolába került.) Mondtam anyámnak, hogy Diane anyja meghalt, azt mondta, igen, tudja. Meséltem neki a felföldi ugrósról, azt felelte, majd megtanulhatom, de nem abban a házban.

Nem derült ki számomra — és nem tudom, végül is mikor derült ki hogy Diane anyja prostituált volt, és valami betegségben halt meg, amit ezek szerint a pros­tituáltak szoktak elkapni. Azt kívánta, hogy otthon te­messék el, és a városi lelkész meg is tartotta az istentisz­teletet. Volt némi vita a textusról, amit idézett. Egyesek úgy gondolták, kihagyhatta volna, anyám szerint viszont helyesen járt el.

Bűneid zsoldja a halál.Ezt anyám sokkal később mondta el, mikor már abban

a korszakomban voltam, hogy jó néhány dolgot gyűlöltem, amit mond, különösen amikor a meggyőződésnek azon a remegő, sőt borzongató hangján beszélt.

A nagymamával időről időre összefutottam. Egy kicsit mindig rám mosolygott. Azt mondta, csodálatos, hogy még mindig iskolába járok, és beszámolt Diane-ről, aki szintén jó néhány évig járt iskolába, akárhol is — bár nem olyan hosszan, mint én. A nagymamája elmondta, hogy aztán egy torontói étteremben kapott munkát, ahol flit­teres ruhát kell hordania. Addigra már elég idős és elég rosszindulatú voltam, hogy feltételezzem, valószínűleg olyan hely lehet, ahol le is kell vennie azt a flitteres ruhát.

Nem Diane nagyanyja volt az egyetlen, aki úgy gon­dolta, régóta járok már iskolába. Az utcánkban számos ház állt olyan levegősen, akár a városban, bár nem nagyon volt körülöttük kert. Az egyik egy kis dombra épült, Waitey Streetsé, az első világháborús, félkarú veteráné. Waitey tartott néhány birkát, és volt egy felesége, akit a

300

sok év alatt csak egyszer láttam, mikor az ivóvizes vöd­röt töltötte a kútnál. Waitey szívesen tréfálkozott azon, milyen rég járok már iskolába, és milyen kár, hogy nem vagyok képes letenni a vizsgáimat, és letudni az egészet. És én is tréfáltam, úgy tettem, mintha igaz lenne. Fogal­mam sem volt róla, valójában mit is hisz. Az ember így ismerte az utcabelieket, és így ismertek minket. Jó napot, mondtuk, jó napot, mondták, meg még valamit az idő­járásról, és ha volt kocsijuk, én meg gyalogoltam, elvit­tek egy darabon. Nem úgy, mint az igazi vidéken, ahol az emberek átjárnak egymáshoz, és mindenki nagyjából ugyanúgy él.

Én sem jártam tovább gimnáziumba, mint bárki más, aki végigjárta mind az öt osztályt. De kevesen járták vé­gig. Akkoriban senki nem várta el, hogy ugyanannyi diák jöjjön ki a tizenharmadik osztály végén a gimnáziumból tudással és helyes nyelvtannal feltöltve, mint amennyi ki­lencedikesnek beiratkozott. Általában részidős munkát vállaltak, amiből teljes állás lett. A lányok férjhez mentek és gyereket szültek, ebben a sorrendben, vagy fordítva. Tizenharmadikban, mikorra az eredeti osztálylétszám körülbelül a negyedére csökkent, valahogy a tudomá­nyosság, az elért jelentős eredmény vagy talán csak egy­fajta derűs gyakorlatiatlanság érződött a levegőben, és ez megmaradt, bármi történt is velünk később.

Úgy éreztem, egy élet választ el azoktól, akiket ki­lencedikben ismertem, nem beszélve azokról, akiket abban a másik iskolában hagytam.

Az ebédlőnk egyik sarkában volt valami, ami egy kicsit mindig meglepett, ahányszor elővettem az Electroluxot, hogy takarítsak. Tudtam, mi az: egy nagyon új kinézetű

301

golftáska, benne ütők és labdák. Csak azon tűnődtem, mit keres a házunkban. A játékról szinte semmit nem tudtam, de arról volt némi fogalmam, milyen emberek játsszák. Nem olyanok, akik munkásruhát hordanak, mint az apám, bár ő is jobb nadrágot vett föl, ha bement a vá­rosba. Anyámat — valamennyire — el tudtam képzelni abban a sportos öltözetben, ami a golfhoz kell, meg hogy sálat köt vékony szálú, lebegő hajára. De azt már nem, hogy beüt egy labdát egy lyukba. Egy ilyen frivol moz­dulat biztosan távol állt volna tőle.

Valamikor nyilván máshogy gondolta. Nyilván úgy gondolta, hogy apámmal együtt másfajta emberekké válnak, olyanokká, akik igényesen töltik el a szabadide­jüket. Golffal. Ebédmeghívásokkal. Talán meggyőzte magát, hogy bizonyos korlátok nem léteznek. Elérte, hogy letelepedjen egy farmon a kopár Kanadai-fennsí­kon — egy jóval reménytelenebb farmon, mint ahonnan apám származott —, aztán tanárnő lett, aki úgy beszélt, hogy a saját rokonai feszélyezve érezték magukat tőle. Talán arra jutott, hogy ekkora küzdelem után min­denütt tárt karokkal várják.

Apám más véleményen volt. Nem gondolta, hogy a városi emberek vagy bármilyen más emberek jobbak volnának nála. De úgy vélte, ők talán így gondolják. És nem kívánt lehetőséget adni nekik, hogy ezt éreztessék.

A golfot illetően apám győzött.Nem mintha ő beérte volna azzal, hogy úgy éljen,

ahogy a szülei elvárták tőle, átvegye tőlük a szépen rend­ben tartott farmot. Mikor anyámmal együtt eljöttek a maguk közösségéből, és megvették ezt a földet egy isme­retlen városba vezető út végén, szinte biztosan arra gondoltak, hogy az ezüstróka- és később vidramenyét-

302

tenyésztésből meggazdagszanak. Apám már gyerekkorá­ban úgy érezte, a csapdák figyelése boldogabbá teszi, mint a munka a farmon vagy a tanulás — és gazdagabbá is, mint valaha volt —, aztán ez a gondolat a hatalmába kerítette, és úgy határozott, egy életre belevág. Minden spórolt pénzét ebbe fektette, és anyám is hozzáadta, amit tanárnői fizetéséből félre tudott tenni. Apám megépítette az állatok számára az összes ketrecet meg fedett kifutót, és felhúzta a drótkerítést, hogy azon belül éljék fogoly életüket. A földterület, tizenkét hold, éppen megfelelt, volt benne kaszáló és elég nagy legelő a tehenünknek meg annak a néhány kivénhedt lónak, amelyik arra várt, hogy a rókák tápláléka legyen. A legelő egészen a folyóig leért, és tizenkét szilfa árnyékolta.

Jó nagy öldöklés folyt, ha belegondolok. Az öreg lo­vakból hús lett, és a prémes állatokat minden ősszel ki kellett válogatni, hogy csak a tenyészállatok maradjanak meg. De hozzászoktam, könnyedén meg tudtam feled­kezni az egészről, és olyan jelenetekké írtam át magam­ban, amelyek szerepelhettek volna akár valamelyik ked­venc könyvemben is, az Anne otthonra találban vagy az Ezüst erdő úrnőjében. Segítségemre voltak a legelő szélén álló szilfák, a fénylő folyó és egy meglepő forrás, amelyik a legelő fölötti partból tört fel, és elegendő vizet adott a halálra ítélt lovaknak meg a tehénnek, sőt még én is tele tudtam tölteni a bádogbögrémet. Friss trágya is volt min­dig, de azzal nem törődtem, ahogy nyilván Anne sem az új otthonában.

Akkoriban néha segítenem kellett apámnak, mert az öcsém még nem volt elég nagy. Friss vizet húztam a kút­ból, föl-le jártam a ketrecsorok előtt, tisztogattam az állatok ivóedényét, újratöltöttem őket. Ezt élveztem.

303

A munka fontossága, a sűrű magány kedvemre volt. Később odabent kellett maradnom, hogy anyámnak segítsek, és tele voltam szemrehányással és undok meg­jegyzéssel. „Visszabeszéltem”, ahogy mondták. Megbán­tottam, közölte anyám, és a vége az lett, hogy kiment a pajtához, és beárult apámnak. Akinek abba kellett hagy­nia a munkát, hogy szíjjal megverjen. (Ez nem volt szo­katlan büntetés akkoriban.) Később sírva feküdtem az ágyban, és a szökésemet tervezgettem. De ez a korszak is elmúlt, kezelhetőbb, sőt vidám kamasz lettem, és híres voltam arról, milyen viccesen mesélem el, amit a város­ban hallottam vagy ami az iskolában történt.

A házunk elég nagy volt. Nem tudtuk, pontosan mikor épült, de nem lehetett még százéves, mert az első telepes 1858-ban érkezett egy Bodmin nevű helyre — ami ma már nincs meg épített magának egy tutajt, lecsorgott a folyón, és kivágta a fákat egy területről, ahova később egy egész falu épült. Ennek az ősfalunak hamarosan lett fűrészmalma és szállója, meg három temp­loma és egy iskolája, ugyanaz az iskola, ahova először jár­tam, és amitől úgy rettegtem. Aztán egy híd épült a folyó fölé, és az emberek ráeszméltek, mennyivel kényelme­sebb lenne a túloldalon élni, magasabban, és az eredeti település azzá a rossz hírű, aztán már csak különös fél­faluvá fogyatkozott, amiről már beszámoltam. A mi há­zunk azon a régi településen sem tartozhatott az elsők közé, mert téglaborítású volt, azok meg fából épültek, de valószínűleg nem sokkal később húzták fel. A hátát fordította a városnak, nyugat felé nézett, enyhén lejtős mezőkön át a rejtett hajlásig, a folyó úgynevezett Nagy Kanyarjáig. A folyón túl örökzöld fák, talán cédrusok sötét foltja derengett, de túl messziről ahhoz, hogy látni

304

lehessen. És még messzebb, egy másik domboldalon állt egy másik ház, ebből a távolságból nagyon kicsi, épp a miénkkel szemben, ahová soha nem mentünk el, nem ismertük, de én mindig úgy gondoltam rá, mint a mese­beli törpe házára. De tudtuk annak az embernek a nevét, aki ott él vagy élt valamikor, mert mostanra már meg­halhatott. Roly Grain, ez volt a neve, és abban, amit most írok, a manóneve ellenére nincs több szerepe, mert ez nem egy elbeszélés, csak az élet.

Anyámnak korábban már két vetélése volt, úgyhogy amikor 1931-ben megszülettem, az némi elégtétel lehe­tett. De a kor egyre kevésbé volt ígéretes. Az az igazság, hogy apám épp csak egy kicsit megkésve vágott a prém­vállalkozásba. A siker, amiben reménykedett, sokkal valószínűbb lett volna a húszas évek közepén, mikor a szőrme épp divatba jött, és az embereknek volt pén­zük. De nem akkor kezdte. Azért kihúztuk egészen a háborúig és tovább is, sőt a háború végén lehetett egy kis biztató pezsgés, mert az volt az a nyár, amikor apám felújította a házat, az eredeti piros téglára egy réteg barna festéket hordott fel. Volt valami gond a téglák és a deszkák illesztésével, nem védtek annyira a hideg ellen, mint kellett volna. Úgy gondolták, az a réteg fes­ték segít, de arra már nem emlékszem, hogy tényleg így történt-e. Lett fürdőszobánk is, a soha nem hasz­nált ételliftből meg konyhaszekrény, és a nyitott lép­csős, nagy ebédlőből szokásos szoba, beépített lép­csővel. Ez a változás valami eddig meg nem vizsgált módon megnyugtatott, mert apám mindig a régi szo­bában kerített sort a verésre, miközben én majd bele­haltam a fájdalomba és a szégyenbe. Most a belső rész

305

elrendezése miatt még elképzelni is nehéz volt, hogy ilyesmi megtörténjen. Én is gimnáziumba jártam már, évről évre jobban tanultam, mivel véget ért az azsúr­szegés meg a szépírás, a társadalomtudományok helyett történelem volt, és lehetett latint tanulni.

A felújítás optimista időszaka után azonban a vállal­kozásunk újra haldoklott, és többé nem éledt fel. Apám megnyúzta az összes rókát, aztán a vidramenyéteket, és kapott értük valami döbbenetesen kevés pénzt, aztán szétszedte a csűröket, ahol a vállalkozás született és kimúlt, és délután ötkor elindult munkába, az öntödei őrszolgálatra. Éjfélig haza se jött.

Ahogy megérkeztem az iskolából, nekiláttam elkészí­teni apám ebédjét. Kisütöttem két szelet tarját, és jó sok ketchupot öntöttem rá. Megtöltöttem a termoszt erős fekete teával. Bekészítettem egy korpás muffint lekvár­ral, esetleg egy nagyobb szelet házi lepényt. Szombaton néha én sütöttem a lepényt, néha anyám, bár a keze már kezdett megbízhatatlanná válni.

Valami még ránk tört, váratlanabbul és sokkal meg­semmisítőbben, mint a bevétel kiesése, bár ezt még nem tudtuk. A Parkinson-kór korai stádiuma anyámnál a negy­venes éveiben jelentkezett.

Először nem volt vészes. A szeme csak ritkán kezdett vándorolva felfelé fordulni, és épp csak meglátszott a szája körül a túl sok nyál vékony csurgása. Némi segít­séggel fel tudott reggel öltözni, és a házimunka egy részével még elbírt. Meglepően hosszú ideig megőrzött magában valami erőt.

Az ember azt gondolná, hogy ez már sok volt. A csőd, anyám romló egészsége. Egy elbeszélésben nem is mű­ködne. De az a furcsa, hogy erre az időszakra nem úgy

306

emlékszem, mintha boldogtalan lett volna. Nem volt kifejezetten kétségbeesett hangulat otthon. Lehet, hogy akkor még nem értettük meg, hogy anyám állapota nem javul, csak romlik. Ami apámat illeti, neki volt ereje, és még sokáig maradt is. Szerette azokat, akikkel az öntö­dében dolgozott, a többségük ugyanolyan férfi volt, mint ő, mindnek volt az életében valami nehézség vagy plusz­teher. Szerette a kihívást, amit a kora esti őrszolgálat mellett vállalt. Ez a munka azt jelentette, hogy olvasztott fémet kellett formákba öntenie. Az öntöde világszerte árusított régi stílusú tűzhelyeket gyártott. Veszélyes munka, de mindenki tud vigyázni magára, mondta apám. És rendszeresen kapott fizetést — ami számára újdonság volt.

Azt hiszem, örült, hogy elmehet, még egy ilyen nehéz és veszélyes munkára is. Hogy elkerülhet otthon­ról, más férfiak közé, akiknek mind megvan a maguk baja, de a legjobbat hozzák ki a helyzetből.

Ahogy elindult, nekiláttam a vacsorakészítésnek. Mindenfélét főzhettem, amit egzotikusnak találtam, pél­dául spagettit meg omlettet, azzal a feltétellel, hogy legyen olcsó. És mikor kész volt a mosogatás — a húgom­nak kellett törölgetnie, és az öcsémet kellett nyaggatni, hogy öntse ki a mosogatólét a sötét földre (én is meg­tehettem volna, de szerettem utasítgatni) —, leültem, a lábamat a langyos sütőbe dugtam, amelyiknek elveszett az ajtaja, és a városi könyvtárból kölcsönzött vastag regényeket olvastam: a Független embereket az izlandi élet­ről, ami a miénknél jóval zordabb, mégis valami ment­hetetlen nagyság övezi, vagy Az eltűnt idő nyomábant, amiből semmit nem értettem, de ezen az alapon még nem adtam fel, vagy a Varázshegyet, a tuberkulózisról,

307

és egy nagy vitáról, aminek az egyik oldalán, úgy értettem, az élet zseniális és progresszív felfogása állt, a másikon meg a sötét és valahogy izgató kétségbeesés. Ebben az értékes időben soha nem írtam leckét, de mikor jöttek a vizsgák, nekigyürkőztem, egész éjjel fent maradtam, és teletömtem a fejem mindenfélével, amit elvileg tud­nom kellett. Híresen jó volt a rövid távú memóriám, és ez egész jól bevált arra, amire kellett.

Minden várakozással szemben szerencsésnek gondol­tam magam.

Néha beszélgettem anyámmal, általában a fiatalságá­ról. Már csak néha tiltakoztam a világlátása ellen.

Sokszor elmesélt egy történetet, ami ahhoz a házhoz kötődött, ahol már a háborús veterán, Waitey Streets élt — ő volt az, aki csodálkozott, hogy ilyen hosszú időbe telik kijárnom az iskolát. A történet nem róla szólt, hanem olyan valakiről, aki jóval előtte élt abban a házban, egy őrült öregasszonyról, Mrs. Netterfieldről. Mrs. Netterfield házhoz hozatta a zöldségeket, mint mindannyian, miután telefonon megrendeltük. Egy nap, mesélte anyám, a fűszeres elfelejtette bekészíteni a vajat, vagy ő felejtette el megrendelni, és mikor a kifutófiú nyi­totta a teherautó hátsó ajtaját, Mrs. Netterfield észrevette a hibát, és feldühödött. Bizonyos értelemben mintha várta volna. Vele volt a baltája, és úgy emelte fel, mintha meg akarná büntetni a fűszeres fiút — bár persze nem ő tehetett róla —, és a fiú úgy rohant vissza a kocsihoz és hajtott el, hogy a hátsó ajtót be se csukta.

Ennek a történetnek néhány részlete zavaros volt, bár akkoriban nem gondolkodtam rajta, ahogy anyám sem. Hogy lehetett benne biztos az öregasszony, hogy hiány­zik a vaj? És miért volt baltával felfegyverkezve, mikor

308

még nem is tudta, hogy valami nincs rendjén? Állandóan magánál hordta, valami lehetséges provokációra készen?

Mrs. Netterfield állítólag finom hölgy volt fiatalabb korában.

Szólt róla egy másik történet is, ami izgalmasabb volt, mert én is szerepeltem benne, és a mi házunk táján történt.

Gyönyörű őszi nap volt. Engem kitettek aludni a ba­bakocsimban a tenyérnyi friss gyepünkre. Apám egész délután nem volt otthon — talán az apjának segített a régi tanyán, ami előfordult —, anyám meg a csapnál mosott. Első gyerekként bőven el voltam látva kötött, masnis, lágy vízben, kézzel mosandó ruhával. Anyám előtt nem volt ablak, miközben mosta és csavarta a ruhákat a csap­nál. Ha ki akart látni, át kellett mennie a konyhán az északi ablakhoz. Ilyenkor a felhajtót is látta, ami a posta­ládától a házig vezetett.

Vajon miért döntött úgy, hogy otthagyja a mosást és a csavarást, és kinéz a felhajtóra? Nem várt látogatót. Apám nem késett. Talán anyám megkérte, hogy hozzon valamit a zöldségestől, amire a vacsorához volt szüksége, és azon tűnődött, megérkezik-e időben, hogy még hasz­nálni tudja. Anyám akkoriban elég szokatlanul főzött — voltaképp sokkal inkább, mint amennyire az anyósa vagy apám családjában a többi nő szükségesnek tartotta volna. Főleg ha megnézed, mibe kerül, mondták.

Vagy lehet, hogy nem is a vacsorához volt köze, hanem egy szabásmintáért kellett apámnak elmennie, vagy egy anyagért, amiből anyám varrni akart ma­gának.

Később soha nem említette, miért csinálta.Nem az anyám főztje iránti gyanakvás volt az egyet­

len gond apám családjával. Nyilván az öltözködését is

309

megvitatták. Emlékszem, délután átöltözött, akkor is, ha csak mosni készült a konyhában. Ebéd után fél órára ledőlt, és mindig másik ruhát vett fel, amikor fölkelt. Később, amikor néha a fényképeket nézegettem, arra gondoltam, hogy a kor divatja neki sem állt jól. A ruhák formátlanok voltak, a bubifrizura nem illett telt arcához, lágy vonásaihoz. De nem ezt kifogásolták apám nőroko­nai, akik elég közel éltek hozzánk, hogy szemmel tartsák. Az volt a bűne, hogy nem annak látszik, aki. Nem úgy nézett ki, mint aki farmon nőtt fel, vagy mintha farmon akarná leélni az életét.

Nem apám kocsiját látta a felhajtón közeledni. Hanem az öregasszonyt látta, Mrs. Netterfieldet. Mrs. Netterfield nyilván a saját házából jött át. Abból a házból, ahol sok­kal később a félkarú férfi élt, aki ugratott, meg bubi­frizurás felesége, akit csak egyetlenegyszer láttam a kútnál. Abból a házból, ahonnan az őrült nő jóval azelőtt, hogy bármit tudtam volna róla, baltával üldözte el a fűszeres fiút a vaj miatt.

Anyám nyilván többször is láthatta Mrs. Netterfiel­det, mielőtt akkor a házunk felé tartott. Talán soha nem beszéltek egymással. De az is lehet, hogy igen. Anyám talán törekedett is rá, bár apám nyilván megmondta, hogy fölösleges. Talán még baj is származhat belőle, va­lószínűleg ezt mondta. Anyám részvétet érzett az ilyen emberek iránt, mint Mrs. Netterfield, amíg rendesen viselkedtek.

De most nem a barátságos vagy rendes viselkedés járt a fejében. Most kirohant a konyhaajtón, hogy felkapjon a babakocsimból. A kocsit és a takarókat ott hagyta, ahol voltak, és visszarohant a házba, próbálta bezárni maga

310

mögött az ajtót. Az utcai ajtó miatt nem kellett aggódnia, az mindig zárva volt.

De a konyhaajtóval gond volt. Amennyire tudom, soha nem volt rajta zár. Az volt a szokás, hogy az egyik konyhai széket nekitámasztották az ajtónak, hogy a szék támlája a kilincs alatt legyen, és ha bárki be akarna jön­ni, és lenyomná, rettentő csörömpölést okozzon. Elég esetleges módja a biztonság megőrzésének, úgy gon­dolom, és nem is volt összhangban azzal, hogy apám revolvert tartott a házban, egy íróasztalfiókban. Apám ezenkívül — ahogy egy olyan embertől, akinek rendsze­resen kellett lovakat lelőnie, természetes is — puskát és vadászpuskát is tartott. Nem megtöltve, persze.

Vajon anyámnak eszébe jutott bármilyen fegyver, mikor a kilincset kiékelte a szokott helyére? Volt a ke­zében valaha fegyver, töltött meg egyet is életében?

És átsuhant-e az agyán, hogy az öregasszony esetleg csak szomszédolni jön? Nem hiszem. Biztos volt valami a járásában, valami eltökéltség, ahogy egy olyan nő kö­zelít, aki nem látogatóba jön, nem jó szándékkal jön végig az utcánkon.

Lehetséges, hogy anyám imádkozott, de ezt egyszer sem említette.

Tudta, hogy a babakocsi takaróit átvizsgálták, mert mielőtt a konyhaajtó rolóját lehúzta volna, észrevette, hogy az egyiket elhajítják, és a földre esik. Ezután nem próbálkozott, hogy bármelyik ablakon lehúzza a rolót, hanem engem a karjában tartva megállt egy sarokban, ahol kívülről nem látszott.

Semmi kopogtatás az ajtón. A széket sem lökték be. Semmi dörömbölés, zörgetés. Anyám az étellift mel­letti rejtekhelyen, reménytelenül is remélve, hogy a

311

csend azt jelenti, a nő meggondolta magát, és haza­ment.

De nem. Megkerülte a házat, elidőzött, és megállt minden földszinti ablaknál. A viharablakok természete­sen nem voltak felszerelve, nyár volt. Minden egyes üvegtáblához oda tudta nyomni az arcát. A gyönyörű napsütésben a rolók mindenütt tövig felhúzva. Az öreg­asszony nem volt túl magas, de nyújtózkodás nélkül is belátott.

Anyám honnan tudta ezt? Nem rohant körbe velem a karján, hogy egyik bútor után a másik mögé bújjon, és a rémülettől zaklatottan kilessen, találkozzon a bámuló tekintettel és talán egy vad vigyorral.

Ott maradt az étellift mellett. Mit tehetett volna?Ott volt még a pince is. Szűk ablakain senki nem tu­

dott volna bemászni. De a pinceajtón nem volt belső kampó. És még rémesebb lett volna valahogy ott lent raboskodni a sötétben, ha a nő végül benyomakszik a házba, és lejön a pincelépcsőn.

Ott voltak az emeleti szobák is, de ahhoz, hogy anyám felmehessen, át kellett volna vágnia a nagy középső szo­bán — azon a szobán, ahol később a verések történtek, bár miután a lépcsőt befalazták, elvesztette rossz hangulatát.

Nem tudom, mikor mesélte el anyám először ezt a történetet, de úgy emlékszem, a korai változatok ott értek véget, hogy Mrs. Netterfield odanyomja az arcát és a kezét az üveghez, miközben anyám bent rejtőzik. De a későbbi változatokban a sima nézegetésnek volt célja is. Türelmetlenség és düh tört ki, és akkor jött a dörömbö­lés meg a zörgetés. Kiáltozásról nem esett szó. Az öreg­asszonyban talán nem maradt hozzá szufla. Vagy talán elfelejtette, miért is jött, ahogy kifutott belőle az erő.

312

Mindenesetre feladta: mást nem csinált. Miután kör­bejárta az összes ablakot és ajtót, elment. Anyám végre erőt vett magán, hogy körülnézzen a csendben, és arra következtetett, hogy Mrs. Netterfield valahova máshová indult.

A széket viszont nem vette el a kilincs alól, amíg apám haza nem jött.

Nem arra akarok célozni, hogy anyám gyakran me­sélt volna erről. Nem tartozott ahhoz a repertoárhoz, amit később megismertem, és legnagyobbrészt élveztem is. Hogy mennyit küzdött, mire gimnáziumba került. Az iskoláról, ahol tanított, Albertában, ahová a gyerekek lóháton érkeztek. Általános iskolai barátnőiről, ártalmat­lan tréfáikról.

Mindig megértettem, mit mond, bár mikor a hangja kásás lett, mások már gyakran nem értették. Én voltam a tolmács, és néha iszonyú kínosan éreztem magam, mikor el kellett ismételnem egy-egy bonyolult monda­tát vagy valamit, amit ő viccnek szánt, miközben láttam, hogy a derék emberek, akik bejöttek beszélgetni, alig várják, hogy elmenekülhessenek.

Mrs. Netterfield vizitációja, ahogy anyám nevezte, nem tartozott azon témák közé, melyekről nekem is beszélnem kellett. De már elég rég ismerhettem. Emlék­szem, valamikor megkérdeztem anyámat, nem tudja-e, mi lett később az asszonnyal.

—Elvitték — mondta. — Azt hiszem. Nem hagyták egyedül meghalni.

Miután férjhez mentem, és Vancouverbe költöztem, még mindig járattam a gyerekkori városom hetilapját. Azt hiszem, valaki, talán apám és második felesége

313

gondoskodott róla, hogy legyen előfizetésem. Szinte soha nem néztem bele, de egyszer, mikor mégis átlapoztam, meg­láttam a Netterfield nevet. Nem a város valamelyik lakó­jának a neve volt, hanem egy olyan asszony leánykori neve, mint kiderült, aki az oregoni Portlandből írt a lap­nak. Ez a nő, akárcsak én, még mindig előfizetett a szülő­városa lapjára, és verset is írt az ott töltött gyerekkoráról.

Egy füves domboldalba Egy szép folyó felett,Béke boldog honába Emlékem elvezet —

Jó néhány versszak következett még, és ahogy olvas­tam, kezdtem felfogni, hogy ugyanazokról a folyó menti lapályokról beszél, amelyekről mindig úgy gondoltam, hogy az enyéim.

„Az itt küldött sorokat emlékezetből írtam, arról a régi domboldalról — írta. — Ha érnek annyit, hogy egy ilyen patinás lapban helyet kapjanak, megköszönöm.”

A folyón fény villózik,Szikrázik szüntelen,A túlsó parton ékes Virágok ezeren —

Ez a mi partunk volt. Az én partom. A következő versszak a juharfák csoportjáról szólt, de erre, azt hiszem, rosszul emlékezett, szilfák voltak, és később mind elpusz­tultak a holland szilfavészben.

A levél többi része megvilágította a helyzetet. A nő azt írta, az apja — az ő neve volt Netterfield — 1883-ban

314

vásárolta a földet az önkormányzattól, a későbbi Alsóvá­rosban. A föld egészen a Maitland-folyóig ereszkedett.

Patak fut íriszek közt,Juharfák árnya alatt,S a folyó nedves mezején Fehér libacsapat.

Kihagyta persze, ahogy én is kihagytam volna, hogy a patak sáros és zavaros lett a lovak patájától. És persze kihagyta a lótrágyát is.

Valójában magam is fogalmaztam néhány verset, na­gyon hasonló stílusban, bár már elvesztek, vagy talán le sem írtam őket. A természet szépségét dicsérő verseket elég nehéz volt befejezni. Akkoriban írhattam őket, amikor olyan türelmetlen voltam anyámmal, és apám kicsépelte belőlem a komiszságot. Vagy ahogy felénk akkoriban derűsen mondták, kiverte belőlem a szart.

Ez az asszony azt írta, 1876-ban született. A fiatalsá­gát a házasságáig az apja házában töltötte. Ahol a város véget ért, és a nyílt mezők kezdődtek, kilátással a nap­lementére.

A mi házunkban.

Létezik, hogy anyám ezt soha nem tudta, nem tudta, hogy valaha a Netterfield család élt a házunkban, és az öregasszony a saját régi háza ablakain kukucskált be?

Lehet. Öregkoromra érdekelt már annyira a dolog, hogy papírokkal bajlódjam, vállaljam az utánanézés unal­mas feladatát, és azt találtam, hogy a két időpont között, miután a Netterfield család eladta, és mielőtt a szüleim odaköltöztek volna, számos család lakott a házban. El

315

lehet tűnődni, miért váltak meg tőle, mikor ez az asszony még évekig élt. Vajon megözvegyült, elfogyott a pénze? Ki tudja? És ki volt az, aki eljött, és magával vitte, ahogy anyám mondta? Talán a lánya, az, aki a verset írta, és Oregonban élt. Talán épp ezt a lányát, aki közben felnőtt és elköltözött, talán épp őt kereste a babakocsiban. Mi­után anyám felkapott onnan, hogy, mint mondta, meg­mentse a drága életemet.

A lánya nem is olyan messze élt attól a helytől, ahová felnőttként kerültem. Írhattam volna neki, akár meg is látogathattam volna. Ha nem kötött volna le annyira a magam családja és az állandó elégedetlenséget okozó írás. De akivel igazán szerettem volna beszélni, az anyám lett volna, csakhogy ő már nem volt elérhető.

Nem utaztam haza anyám utolsó betegségekor, se a teme­tésére. Két kisgyerekem volt, és Vancouverben senkire nem hagyhattam őket. Nemigen engedhettük volna meg magunknak az utazást, és a férjem megvetette a formális viselkedést, de miért is őt hibáztatom? Én ugyanígy érez­tem. Bizonyos dolgokra azt mondjuk, megbocsáthatat­lanok, vagy hogy soha nem fogjuk megbocsátani ma­gunknak. De megbocsátjuk — mást se teszünk.

Tartalom

Eljutni Japánba 5 Amundsen 32

Elhagyni Maverley-t 69 Kavics 92 Rév 110

Büszkeség 133 Corrie 154 Vonat 175

Kilátás a tóra 215 Dolly 231

A szem 254 Éjszaka 268 Hangok 283

Drága élet 296

Készült a Reálszisztéma Dabasi Nyomda Zrt.-ben Felelős vezető Vágó Magdolna vezérigazgató

Printed in Hungary

ALICE MUNRO 1931-ben született Winghamben, Kanadában. Tizenkét novelláskötete, két válogatott novelláskötete, valamint egy regénye jelent meg. Számos rangos díjat és kitüntetést kapott, köztük Kanada főkormányzójának Irodalmi Díját háromszor, Giller-díját kétszer, a novellákért járó Rea-jutalmat, a Lannan irodalmi díjat, Anglia W. H. Smith irodal­mi díját, az Egyesült Államok Nemzeti Könyvkriti­kusi körének díját, az Edward MacDowell irodalmi medált és a Nemzetközi Man Booker-díjat. 2013-ban a Svéd Akadémia neki, „a kortárs novella nagy­mesterének” ítélte az irodalmi Nobel-díjat.

A PARK KIADÓNÁL MEGJELENT KÖTETEI Szeret, nem szeret... (2006, 2008, 2013, 2014) Csend, vétkek, szenvedély (2007, 2013) Egy jóravaló nő szerelme (2008, 2009, 2013) Asszonyok, lányok élete (2009, 2013)Mennyi boldogság! (2011, 2013)

„Bizonyos dolgokra azt mondjuk, megbocsáthatatlanok, vagy hogy soha nem fogjuk megbocsátani magunknak. De megbocsátjuk — mást se teszünk.”

Alice Munro különleges képessége, amellyel elénk tárja egy élet lényegét, legújabb kötetében is tetten érhető. Ezúttal is mindig arra a pillanatra világit rá. amikor egy véletlen találkozástól, egy meg nem tett lépéstől vagy egy váratlan sorsfordulattól minden megváltozik.

Legújabb könyvének ajándéka, hogy négy olyan darab­bal zárul, amelyek a szerző gyerekkorában játszódnak, bevallottan önéletrajziak, és felidézik azt a világot ahonnan ez a rendkívüli pálya felívelt.

Ez az egyedülálló elbeszélő tehetséggel megalkotott, hol elképzelt, hol valóságos közeledésekről és távolo­dásokról, elindulásokról és megérkezésekről, véletle­nekről és kimódolt aljasságokról, veszélyes és veszély­telen vágyakról szóló tizennégy történet ragyogó, kitörölhetetlen képet fest arról, milyen furcsa, ijesztő, kegyetlen és különleges tud lenni az életünk, és a min­ket körülvevő világ, amelyben így vagy úgy létezünk. Alice Munro alighanem ezzel a kötettel búcsúzik az irodalomtól, ezt a nehéz tudást hagyva ránk örökül.

„Szokták mondani, hogy a novella koronázatlan királynője. Most végre került a királynőhöz korona is.”

Bán Zsófia