1

Buskó András

A NÉMET LOVAGREND ERDÉLYBEN ÉS POROSZORSZÁGBAN (A Német Lovagrend története)

Budapest, 2013

2

A NÉMET LOVAGREND ERDÉLYBEN ÉS POROSZORSZÁGBAN

1. A Német Lovagrend1 létrejötte

A történelmi hagyomány szerint a 3. keresztes hadjárat2 idején, 1190-ben vagy 1192-ben Akkon3 keresztény ostromakor német keresztesek egy Szűz Máriáról elnevezett ispotályt alapítottak.

1.1. Német lovagok a Szentföldön

1.1.1. Kezdetek

Az ispotályt a Szentföldre érkező német keresztes had vezére, I. Barbarossa Frigyes császár4 kisebbik fia, Frigyes sváb herceg pártfogásába és védelmébe vette. Ebből jött létre később a Hospitale Sancte

1 Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/N%C3%A9met_Lovagrend

2 A 3. keresztes hadjárat (1189–1192): A II. keresztes hadjáratot követően a muszlimok nagyobb erővel kezdték támadni a

keresztes államokat. Már Nur ad-Din szultán idején sikereket értek el, az igazi muszlim sikerek azonban a feltehetően kurd származású Szaladin (Szaláh ad-Dín) szultán uralkodása idejére esnek. Szaladin hatalomra kerülése után nemsokára megostromolta és elfoglalta Damaszkuszt és még két várost, amely nem volt hajlandó elismerni fennhatóságát. Ezt követően ostroma alá vette Kerak várát, amelynek ura, Châtillon-i Raynald rendszerint fosztogatta az arab karavánokat. A vár ostroma miatt újra kitört a háború a keresztes államok és a Szaladin között. A háborúban egymást követték Szaladin sikerei. Bevette Aleppo várát, amelyet a keresztesek szinte bevehetetlennek tartottak. Innen vonult tovább seregével Jeruzsálem irányába. — A keresztesek a város védelmére erős sereget indítottak Szaladin ellen, amelyben ott volt Guido jeruzsálemi király mellett ott voltak a keresztesek legfőbb vezetői és a templomosok is. A vízhiánytól demoralizált keresztesek azonban a hattini csatában katasztrófális vereséget szenvedtek. A templomos nagymester elesett, Szaladin a fogságba esett főurak nagyrészét lefejeztette, csak a királynak kegyelmezett. Ezt követően ostrom alá vette Jeruzsálemet, amelyet Ibelini Ballián és Szibilla jeruzsálemi királynő védett, de 1187. október 2-án feladták a várost. A lakosság egyrésze meg tudta pénzzel váltani szabadságát, a többieket eladták rabszolgának. A hír nagyon gyorsan elérte Európát és II. Vilmos szicíliai normann király a azonnal hajóhadat indított a Szentföldre ezzel megakadályozta, hogy Szaladin elfoglalja Tripolit és Türoszt. A VIII. Gergely pápa felszólítására a három leghatalmasabb keresztény uralkodó: I. (Barbarossa) Frigyes német-római császár, II. Fülöp Ágost francia és I. (Oroszlánszívű) Richárd angol király szállt hadba Jeruzsálem felszabadítására. I. (Rőtszakállú) Frigyes császár, aki két keresztes háborút is vezetett: A seregek más és más útvonalakon indultak a szentföldre. Az angolok és a franciák hajón, míg a németek a hagyományos Duna menti útvonalon, Magyarországon keresztül. III. Béla magyar király vendégszeretően fogadta a Szentföld felszabadítására igyekvő külföldi seregeket. A magyarok szerepelnek a harmadik keresztes háborúban, 1189-ben Géza herceg 2.000 emberes serege csatlakozik Frigyeséhez. A németek kezdetben sikerrel nyomultak előre, elfoglalták Konyát és felmentették az ostromlott Türrosz és Belvoir várát. 1190. június 10-én azonban a sereget vezető 70 éves Frigyes a Kalikadnosz folyóba belefulladt. Fia, Frigyes sváb herceg, tovább vezette ugyan a sereget, de 1191 januárjában Akkra alatt ő is meghalt. — A keresztény seregek, hosszú ostrom után 1191. július 12-én bevették Akont. Pár héttel az akkrai győzelem után II. Fülöp Ágost francia király a francia seregekkel hazaindult. Oroszlánszívű Richárd seregei nem bizonyultak elegendőnek Jeruzsálem ostromához. A következő egy évben Richárd és Szaladin még számos csatát vívott, de döntő sikert egyik fél sem volt képes elérni. Végül 1192. szeptember 2-án Szaladin és Richárd békét kötött. Eszerint Jeruzsálem Szaladin birtokában maradt, aki garantálta, hogy, a keresztény zarándokok biztonságosan és szabadon látogathassák a szent várost és a Szent Sírt. A keresztények megtarthatták az általuk elfoglalt tengerparti városokat. Oroszlánszívű Richárd október 9-én indult haza. Útközben hajótörést szenvedett és a szárazföldön keresztül folytatta útját. Szerencsétlenségére Bécs közelében felismerték, és ellenségének VI. Henrik német-római császárnak a vazallusa, V. Lipót osztrák herceg fogságba vetette. Csak miután 1194 tavaszán jelentős váltságdíjat fizettek érte, térhetett vissza Angliába. Visszatérve háborúba keveredett korábbi szövetségesével, a francia királlyal és egy kis vár ostroma közben meghalt. Eddigre, már Szaladin szulán is halott volt.

Forrás: http://lovagrendek.5mp.eu/web.php?a=lovagrendek&o=uUxWeG2_iW és

http://hu.wikipedia.org/wiki/Keresztes_h%C3%A1bor%C3%BAk

3 Akko vagy Akkó, Akkon, az ókorban Ptolemaisz (ezenkívül ismertebb nevei még: Akers, Acre, Accho, Acco, Hacco illetve St.

Jean d’Acre), görögül Ἄκη, héberül ‘Akkô, arabul ʿAkkā, évezredes város Galileában, a mai Izrael északi területén. Az óváros a haifai öböl északi részén, egy félszigeten található és egy helyenként 150 méter széles erődítmény védi. 4 I. Frigyes (németül Friedrich I.), ismertebb nevén Rőtszakállú Frigyes (olaszul Barbarossa), (1122. decembere – 1190. június

10.), 1147-től Svábföld hercege (III. Frigyes néven), 1152-től német király és 1155-től német-római császár. Német hegemóniára törekedett Nyugat-Európában, valamint szembeszállt a pápai hatalommal. Az észak-itáliai városok ellen hat déli hadjáratban folytatott hosszú harcokat 1154–1183 között. A Szentföld visszafoglalása érdekében indított III. keresztes hadjárat során vesztette életét.

3

Marie Domus Theutonice in Jerusalem nevű szerzetes lovagrend, közismert nevén a Német Lovagrend.

Feltevések szerint a XII. század harmadik évtizedében Jeruzsálemben már létrejött egy korábbi német ispotály, melyet a pápa 1143-ban a johanniták fennhatósága alá rendelt. Ez 1187-ben szűnt meg, amikor Szaladin szultán elfoglalta Jeruzsálemet.

*

A Teuton Lovagrend a keresztény lovagi eszmény jegyében született meg5, aminek eredete Hippói Szent Ágostonig6 nyúlik vissza. Mint ismeretes Jézus Krisztus tanításaiban elítéli a háborút, de Ágoston filozófiájában a teljes béke elérhetetlen és bevezeti az „igazságos háború” fogalmát, mely latinul annyit tesz „bellum Deo auctore.” — Hogy a középkori kereszténységben továbbra is fennmaradt a háború léte, a mindig harcias germán törzsek kereszténnyé válásával történt meg. A másik dolog, pedig a külső pogány népek támadásai, de legfőképp az iszlám terjedése miatt történt. A keresztényeknek harcolniuk kellett ha meg akarták magukat és vallásukat védeni. — Az arab terjeszkedés során veszett oda a keresztények számára a világ legszentebb helye, Palesztina, a Megváltó szülőhelye, s évszázadokig elkeseredettséggel kellett tudomásul venniük ezt a tényt. Közben számos ereklye került elő a Közel-Keletről (ilyen a híres torinói lepel), melyek mint a kereszténység igazát látszottak alátámasztani, ezért mindenáron vissza kellett szerezni a Szentföldet a mohamedánoktól.

Az ún. keresztes háború megindításával már VII. Gergely pápa7 foglalkozott. Ennek azonban nemcsak ideológiai, hanem gyakorlati célja is volt. Nyugat-Európában ahol a királyi hatalom csak jelképesen érvényesült és az országok igazi urai az oligarchák voltak, akik ádáz küzdelmet folytattak egymással. Azonkívül az akkori megszokott öröklési jog szerint az elsőszülött fiuk kapták apjuk vagyonát, míg a többi testvért kizárták az örökségből. Ezek java része rabló lovagoknak állt és a törvénnyel szembeszegülve csatangoltak Nyugat-Európa útjain. Valamiképp meg kellett tehát szabadulni a „bajkeverők”-től.

Mivel Gergely pápa halála miatt még nem valósulhatott meg a keresztes háború elindítása, tervét utóda II. Orbán8 vitte tovább. 1095-ben a clermonti zsinaton felszólította Európa valamennyi keresztény urát, hogy hódítsák vissza a pogányoktól a Szentföldet. Bűnbocsánatot ígértek valamennyi hadba vonulónak, még azoknak is akik korábban királyaikkal szálltak szembe, vagy rabló lovagok voltak.

Sokan indultak a hadjáratra, de az első keresztes hadak általában szedett-vetett paraszti, meg polgári csapatok voltak, akiket részben szerzetesek kísértek, mint Amiens-i Péter remete9. Viszont voltak jól szervezett, fegyelmezett lovagi hadak, akik nem aljasodtak „féktelen csürhévé.” Ilyen volt Bouillon Gottfried10 serege, mely 1099-ben el is foglalta Jeruzsálemet.

5 http://hu.wikipedia.org/wiki/N%C3%A9met_Lovagrend

6 Hippói Szent Ágoston, Augustinus, Aurelius Augustinus (Thagaste, Észak-Afrika, 354. november 13. – Hippo Regius, 430.

augusztus 28.) hippói püspök, egyházatya, filozófus. Az észak-afrikai Thagasteből (napjainkban Souk Ahras egy város Algériában) származó Aurelius Augustinus az egyik legbefolyásosabb nyugati egyházatya. Vele kezdődik a filozófia antropológiai fordulata. Viszonylag későn, hosszú vívódás után, harminckét éves korában keresztelkedett meg és tért vissza szülőföldjére, ahol először pappá majd 395-ben püspökké szentelték. 7 VII. Gergely (1029? – 1085. május 25.) néven uralkodhatott a keresztény világ felett a történelem 157. pápája.

8 II. Orbán (1042 – 1099. július 29.) néven lépett Szent Péter trónjára a 159. pápa. Eredeti nevén Otho vagy Odo de Chatillon

avagy Odo de Lagery. 9 Remete Péter (Amiens környéke, 1050 körül – Huy, 1115), (Pierre l’Ermite vagy Pierre d’Amiens), az első keresztes hadjárat

egyik szervezője, prédikátor, a szegények hadjáratának vezetője. Említik Amiems-i illetve Kis Péterként is. A Remete előnevet az általa viselt remeteköpenyről kapta. Rendkívül csúnya férfi volt, piszkos ruhában, mezítláb járt. Ennek ellenére rendkívüli erővel tudott hatni az emberekre. Szent embernek tekintették. 10

Bouillon Gottfried (1060. szeptember 18., Baisy-Thy, Brüsszel közelében – 1100. július 18.) középkori flamand lovag és katona volt, aki az I. keresztes hadjárat vezetőjeként vonult be a történelembe. 1076-tól Bouillon ura (ahonnan a nevét is kapta) és antwerpeni őrgróf volt. 1087-ben megszerezte Alsó-Lotaringia trónját is. Jeruzsálem 1099-es elfoglalása után pedig ő lett a Jeruzsálemi Királyság első uralkodója, bár nem használta a király címet.

4

Mivel a harcok csak váltakozó eredménnyel folytak a szeldzsuk törökökkel (kik ez időben birtokolták Palesztinát), ezért a keresztesek stratégiát váltottak és fontos pontokat, mint tengerparti városokat vettek ostrom alá, hogy azok helyén támaszpontokat létesítve eredményesebben vehessék fel a harcot a muszlim törökökkel. Ahhoz, hogy megfelelő katonai erejük legyen, valamilyen állandó, mozgatható katonaságot kellett létrehozni. E célra születtek a lovagrendek, amelyek megvédték a szentföldi zarándokokat is útközben a támadásoktól.

Az első lovagrendek is betegápoló ispotályokból szerveződtek meg. Ezen intézmények nagy számmal szerveződtek szintén zarándokok által, hogy a harcban sebesülteket, vagy az útközben megbetegedetteket elláthassák. Mivel a királyok is támogatták az ilyen szerveződéseket, az anyagi fellendülés lehetővé tette, hogy a saját biztonságukról is gondoskodjanak, vagyis felfegyverezték magukat, esetleg harcban képzett lovagokat vegyenek maguk mellé. Így jönnek létre a Johanniták (1113), majd a Templomosok (1128). Ezek a lovagok szerzetesi fegyelemben éltek és több világi dolgot (mint a haszonszerzés) eltiltottak maguktól.

A kereszteseket megelőzően viszont már nagyszámú zarándok érkezett Palesztinába. Velük és az hadjáratokban résztvevőkkel együtt körülbelül már félmillió német lehetett itt. Emiatt szerveződtek német ispotályok és más betegápoló közösségek, az első úgy 1099-ben. Ezek felügyelete a johanniták hatáskörébe tartozott.

A szervezett 1187-ben önállósodott és Akkóba települt, melyet 1189-ben vettek ostrom alá a keresztesek. Itt aztán néhány brémai és lübecki kereskedő testvériséget alapított a betegek és a sérültek ápolására. Ispotálya a várossal szembeni Toron-dombon állt és I. (Barbarossa) Frigyes császár anyagilag támogatta. A szervezet reguláját III. Kelemen pápa11 elismerte valamikor 1191-ben, mely Szent Ágoston elvein nyugodott. Az ekkor keletkezett iratban betegápoló lovagrendként nevezi őket. Acre 1190-ben történt bevétele után övék lett a város ispotálya is, s ettől kezdve a szervezetet Jeruzsálemi Német Szűz Mária Ispotály Lovagjai házá-nak kezdtek nevezni (Haus der Ritter des Hospitals Sankt Marien der Deutschen zu Jerusalem), s a német keresztes lovagok betegápoló rendje lett. Hasonló kórházi közösségek alakultak a Szentföld több helyén, mint Gázában, ahol főleg a keresztes hadak felvonulási területe volt. De nemcsak ispotályokat, hanem vendégfogadókat is fenntartottak a megfáradt zarándokok számára.

Az akkói betegápoló rend főnökei (1190–98)

1190–1192 Sibrand mester

1192–1193/94 Gerhard

1193/94–1195 Heinrich házfőnök

1195–1196 Ulrich mester

1196–1198 Bassenheimi Walpot Henrik

1.1.2. Betegápolókból lovagrend

Az Akkonban alapított rendház a kezdetektől szorosan kapcsolódott a császári dinasztiához, a Stauf-házhoz. Frigyes sváb herceg mellett bátyja, VI. Henrik császár is támogatta, s Apuliában, Szicíliában, Cipruson különböző adományokban részesítette a rendet. Ezzel párhuzamosan a német ispotály a Szentföldön korábban alakult szerzetes lovagrendek mintájára 1195-től egyre gyakrabban katonai feladatokat is vállalt. 1198-1200 között Heinrich Walpot prior személyében egy klérus állt az élén, a katonai jelleg felerősödésével papi felszentelés nélküli vezetője lett Ulricus magister.

VI. (Hohenstauf) Henrik12, Barbarossa Frigyes fia szintén nagyvonalúan támogatta a szentföldi német lovagokat és a Szűz Mária ispotályt. Keresztes hadjárata során, a Szentföldön elfoglalta Szidont és

11

III. Kelemen (1130 – 1191. március 20.) volt Szent Péter trónján a katolikus egyház történetének 174. pápája. 12

VI. Henrik (németül Heinrich VI.), (1165 szeptembere vagy novembere – 1197. szeptember 28.) német király 1190-től, német-római császár 1191-től, szicíliai király 1194-től haláláig.

5

Bejrútot. Apjához hasonlóan mindezt tekintélye és befolyása növelésének érdekében tette. Henrik révén kapott birtokot a rend, a szicíliai Palermoban és Barlettában, mikor 1197-ben hadjáratra indult, de hamarosan meghalt és tervei füstbe mentek. — Ekkor számos odaérkezett lovag a hazatérés mellett döntött. — VI. Henrik 1197-ben bekövetkezett halálát követően a német előkelők a pápához fordultak azzal a kéréssel, hogy engedélyezze a német ispotály átalakulását lovagrenddé.

A katonai létszámhiányt a püspökök, a német fejedelmek és II. Amalrik jeruzsálemi király úgy próbálták pótolni, hogy a betegápolókat is lovagrenddé szervezték 1198-ban. Mintegy húsz szentföldi keresztes fejedelem is szorgalmazta egy új lovagi rend létrehozását, ezért 1198-ban II. Amalrik jeruzsálemi király létrehozta a német lovagrendet Akkóban. Az új rendet Teuton lovagrendnek is hívták, latinul Ordo Teutonicus Sanctae Marie in Jerusalem, németül Deutsche Ritter-orden.

1199. február 19-én III. Celesztin pápa felszentelte az új lovagrendet. Az első német lovagrendi rendtartomány (Ballei) Thüringiában jött létre. A Német Lovagrend figyelme – a templomosok és a johanniták erős mediterráneumi pozíciói miatt – már a XIII. század első évtizedét követően egyéb olyan területekre is kiterjedt, ahol pogányok ellen hadakozhattak.

III. Celesztin pápa kiváltságokat és földbirtokokat adományoz a német lovagoknak (1199)

A rend a templomosokhoz hasonló katonai és szerzetesi szabályzatot kapott. Főképp németek lehettek a tagjai, előírásaik közt volt többek közt a szegénység, az engedelmesség, a cölibátus, a keresztény hit védelme és fegyveres terjesztése a pogányok közt, valamint a pogányság elleni harcra is fölesküdtek. Székhelyük Acre maradt. III. Celesztin és III. Ince pápa nagy földeket adományozott nekik nemcsak Palesztinában, hanem Németországban is. Ince engedélyezte a lovagoknak a fekete kereszttel díszített fehér köntös használatát. 1250-ben IX. (Szent) Lajos francia királynak13 tett szolgálataik elismeréseképpen a nagymester címerében, a nagymesteri rendkereszt feletti sast francia arany liliomokkal díszítették.

1.1.3. A Német lovagrend szervezete

A Német Lovagrend vagy Teuton Lovagrend (latinul Ordo Teutonicus, Ordo domus Sanctae Mariae Theutonicorum Ierosolimitanorum, vagy Ordo Teutonicus Sanctae Mariae in Jerusalem, németül Orden der Brüder vom Deutschen Haus St. Mariens in Jerusalem vagy Deutscher Orden) 1199. február 19. alakult német egyházi-katonai lovagrend volt, amelyet eredetileg Palesztinában alapítottak betegápoló tevékenység céljából. Katonai lovagrend a 19. századig ma humanitárius közösség.

13

IX. (Szent) Lajos (Poissy, 1214 vagy 1215. április 25. – Tunisz, 1270. augusztus 25.) Franciaország királya (1226. november 8-ától haláláig), VIII. (Oroszlán) Lajos és Kasztíliai Blanka fia, Anjou Károly szicíliai király fivére és III. (Merész) Fülöp francia uralkodó édesapja volt.

6

Patrónusa: Szűz Mária, Sárkányölő Szent György és Árpád-házi Szent Erzsébet. Jelképe: a fehér köpeny, rajta fekete kereszttel.

Elnevezései:

Magyarul: Jeruzsálemi Német Szűz Mária Lovagjai, Teuton Lovagrend, Mariánus Lovagok, Szent Mária német ispotályosai, Német Vitézek, Mária Lovagok rendje

Latinul: Ordo Teutonicus, Ordo domus Sanctae Mariae Theutonicorum Ierosolimitanorum, vagy Ordo Teutonicus Sanctae Mariae in Jerusalem

Németül: Orden der Brüder vom Deutschen Haus Sankt. Mariens in Jerusalem vagy Deutscher Orden

Lengyelül: Zakon krzyżacki – teljes nevén: Zakon Szpitala Najświętszej Maryji Panny Domu Niemieckiego w Jerozolimie (zakon krzyżacki, zakon niemiecki

A Német Lovagrend régi elnevezése Mariánus Lovagok volt. A lovagok ugyanis Szűz Máriát tartották védőszentjüknek.14 III. Honorius pápa az erdélyi püspöknek, Rajnaldnak írt 1224. évi levelében a lovagokat „Szent Mária német ispotályosainak” nevezi.15 Régebbi történelemkönyvekben „német vitézekként” írják őket.16

Központok: Acre (Akkó), Palesztina (1198–1291), Velence, Itália (1291–1305), Marburg, Hessen (1305–1309), Marienburg, Poroszország (1309–1457), Königsberg, Kelet-Poroszország (1457–1526), Mergentheim, Frankföld (1526–1809), Bécs, Ausztria (1834 óta).

A teuton lovagrend vára Akkóban, Észak-Izraelben. 1196-tól 1291-ig volt a lovagrend székhelye.

A Német Lovagrend a mai Izrael területén jött létre, Akkóban, akkori nevén Acre-ben. Itt nőtte ki magát a kis betegápoló rendből katonai szervezetté. Székei állandóan változtak az évszázadok során, ezek egyben jelzik fejlődésének fő állomásait is.

1. Akkó (franciául: Acre) – 1089-ben itt jött létre a német lovagok ispotálya, amelyet 1198-ban átszerveztek lovagrenddé. A 13. század elején a rend fokozottabb érdeklődést tanúsított Kelet-Európa iránt, s ugyan továbbra is Acre maradt a székhelye, de a nagymester inkább Európában tartózkodott, hogy könnyebben irányítsa az ottani ügyeket. Másod központjai voltak Montfort és Kronstadt (Brassó).

14

A lovagrend védőszentjeként tartja számon a Szent Szűz mellett Szent Györgyöt, a sárkányölőt, mint a férfiúi becsület, valamint keresztény erény és kitartás megtestesítőjét, sőt Árpád-házi Szent Erzsébetet, aki nagymesterüknek Türingiai Konrádnak volt a sógornője. (The Teutonic Knights) 15 Magyar Középkor 997–1526, H10 16 Pauler Gyula: A Magyar Nemzet Története az Árpád-házi királyok alatt I.-II. kötet, Magyar Tudományos Akadémia, 1893.

7

2. Velence – 1291-ben Acre a muzulmánok kezére került és a kereszteseket végleg kiszorították a Szentföldről. Ezért a lovagrend Itáliába, Velencébe tette át központját. Ekkor már kialakította a mai Észak-Lengyelországban saját államát, melyet egyelőre tovább erősített.

3. Marburg: Siegfried von Feuchtwangen ideiglenesen a német-római birodalombeli Hessen tartományban levő Marburgot jelölte ki a lovagrend új központjának. A porosz területeken lassacskán kiépült egy rendkívül erős vár, mely a középkori Európa egyik legerősebb erődítményének számított.

4. Marienburg: A kiépült Máriavárat von Feuchtwangen immáron végleges székhelynek tette meg. A város ma a Malbork nevet viseli, remek terepen fekszik, melyen könnyen védelmezhető. Ez a város volt egyben Poroszország fővárosa is, mely ország magába foglalta már Kelet-Pomerániát. Az állam nagyon erős és gazdag volt, de belső rendszere meglehetősen ingatag.

5. Königsberg: A német lovagok a Lengyelország ellen folytatott hosszú és kemény háborúban (1454–66) szinte teljesen kimerültek. A nagymester már annyira pénz szűkében volt, hogy a Máriavárat is átadta a zsoldosoknak, a knechteknek 1457-ben. Nemsokkal később IV. Kázmér bevette a várat és ekkor a lovagrend a Litvániához közeli Königsbergbe menekült el. A város és vidéke ma Oroszország legnyugatibb régiója.

6. Mergentheim: A német lovagok akik függetlenségük nagyobb részét elvesztették, a 16. században rendkívül veszedelmes ellenséggel találták szembe magukat, a reformációval. Luther Márton elképzelései szerint nincs szükség az egyházi lovagrendekre, melyek amúgy is elvilágiasodtak. A lovagrend nagymestere Albert, egyik testvére hatására felvette az új vallást, megszüntette a lovagrendi kormányzatot Kelet-Poroszországban és létrehozott egy független, de továbbra is lengyel hűbéres hercegséget, mely 1657-ben egyesült Brandenburggal és ebből alakult ki a Porosz Királyság a 18. században. A lovagi rend feloszlatását bár elrendelte, de a német császár és a pápa pártfogásába vette a lovagokat, akik Németországba menekültek és Frankóniában telepedtek le, egyik ottani birtokukon.

7. Bécs: A 16.–18. század során a lovagrend szinte minden birtokát elvesztette Európában. Sikertelenül tett kísérleteket az újbóli felemelkedésre, mint azzal, hogy részt vett a törökök ellen vívott háborúkban. Összes tekintélyét elvesztette és az osztrákokkal hadakozó Napóleon kimondta a lovagrend végleges feloszlását, amely ellen a tagok már nem tudtak semmit se tenni. 1834-ben a mélyen vallásos I. Ferenc újra megalapította a lovagrendet, amelynek nagymestere ezentúl egy Habsburg-házból való herceg lett. De a lovagok már csak betegápolással, alamizsnaosztással és más jótékonysági tevékenységekkel foglalkoztak. Székhelyük Bécsben volt, ahol pillanatnyilag is élnek, de keveset hallatnak magukról, s csak néhány országban vannak birtokai.

1.1.4. A korai szervezet

A Német Lovagi Rend a többi lovagtól eltérően más életformát alakított, ami leginkább a szerzetesi kolostorokban uralkodó szigorú fegyelemhez volt hasonlítható. Ugyanezt tették a Johanniták és a Templomosok is. A tagok szegénységi fogadalmat tettek, de ez nem jelentette azt, hogy teljes szegénységben kell élniük. Annyi vagyont szerezhettek mindössze, mely általános szükségleteik kielégítésére volt elég. Mivel váraik is voltak, ezért az uralkodóktól és a pápától kaptak latifundumokat, hogy azok ellássák és karbantartsák az erősségeket.

Akárcsak minden szerzetesi rend, a lovagokra is érvényes volt a cölibátus, azaz a nőtlenség.

A lovagrend három fő osztályra tagolódott:

8

1. egyházi tagok osztálya: ebben szerzetesek, papok, püspökök voltak, akik nem viselték a „lovag” címet.17

2. világi lovagok osztálya: ebbe nem pusztán csak lovagok tartoztak, hanem nemesek, vagy olykor uralkodók is.18 A rendi tagsággal együtt lovagi címet is kaptak.19

3. szolgáló testvérek osztálya: középosztálybeli lovagok.20 Az alsóbb osztály tagjai gyakran felemelkedtek a felsőbb körökbe, de sokan életük végéig szolgáló testvérek voltak. Döntő többségében ez is világi tagokból tevődött össze.

Mint minden lovagrend élen itt is a rendfő a nagymester (németül: hochmeister), aki a kor legnagyobb tekintélyű főemberének számított. A rendi tanács választotta a két legmagasabb osztály közül. A lovagrend nagymestereinek többsége egész életében elláthatta a nagymesteri hivatalt. Persze nem rendelkezett korlátlan hatalommal, az ellensúlyozásra a nagykáptalan (spittlerek, trappierok, tresslerek többségéből állt) jött létre, mely szükség esetén le is tehette a rendi főt a székből, s tanácsadó testületként is szolgált. A nagykáptalan különféle ügyekben (például regula-módosítás, birtokkezelés stb.) volt kompetens, s egy évben általában egyszer ült össze. A káptalant a többi rendi tag képezte, akik a büntetőügyekben kaptak szerepet. Bár tagjai voltak a szolgálótestvérek és a csatlósok is, de nekik különösebb beleszólásuk nem volt az ügyekbe.

A nagymester utáni öt leghatalmasabb főméltóság:

Spittler: Más néven ispotálymester. Nevében benne van az ispotály német megfelelője a Spital. A lovagok ispotályainak (kórházainak) vezetője és az alamizsnaosztás intézője volt.

Tressler: A lovagrend pénzügyi mestere, s a gazdasági ügyek felelőse. A tisztsége a királyi udvaroknál betöltött kincstárnoknak felel meg.

Trappier: A ruházkodás ügyében intézkedett.

Landmeister: magyarul a tartományi mester. A külhonban levő lovagrendi birtokok igazgatója, amelyeket rendi tartományokként tartottak számon a lovagrendben, s melyeket néha az adott országról neveztek el.

Komtur: és főnöke, a nagykomtur: Rendházi főnökök. Tisztségük egyben egy különleges kiváltsági helyzet, amelyet szolgálataikért, vagy érdemeikért kapnak cserébe egyes tagok. Ez azzal jár együtt, hogy az éves jövedelemből kommendát (tiszteletdíjat) kapnak.21 Alárendeltjeik az ispotálymesterek, felettük pedig a tartományi mester áll.

A nagykomtur volt a nagymester helyettese, jó pár esetben az utóda is.

A tisztségviselők megbízatása addig szólt, amíg a nagymester át nem helyezte őket valamelyik másik részlegbe. Minden ügyről kötelesek voltak beszámolni a legfelsőbb tanácsnak. Az ellenőrzésekre kirendelt, megbízólevéllel ellátott illetékes megérkezésekor külön összehívtak egy területi káptalant. A vizsgálatok alaposságát mutatja, hogy ezek az ügyintézések sokszor hetekig folytak.

Minden egyes rendtartományban működtek rendházai a lovagrendnek. A rendházak voltak ezen területek központjai, innen igazgatták a birtokokat, várakat és ispotályokat. A lovagrend rendszeresen ellenőriztette rendházak és a várak, valamint földek állapotát. Ezen vizsgálatok anyagi, erkölcsi, katonai és vallási helyzetekre terjedtek ki, s rendkívül alaposak és szigorúak voltak, gyakran napokig tartottak. Mindez példázza, hogy mekkora rend és fegyelem uralkodott a lovagrendben.22

17

A papok feleltek a szellemi és politikai életért. 18

Braunschweig hercege, Luther is a rend tagja volt, idővel pedig a nagymestere. 19

A lovagtestvérekből állt a rend hadserege. Bojtár Endre szerint ezek száma „a cölibátus miatt a 14. század közepi 1000-ről 1454-re 300-ra csökkent.” Ebből kifolyólag nem lehetett valami nagy a rendhez csatlakozni szándékozók létszáma 20 Bojtár Endre: Bevezetés a baltisztikába, 126. old. 21

Bernt Engelmann: Poroszország, 32. old. 22 A teuton lovagrendi szigor és bonyolult központosítás lett később egyik mintája az újkori porosz államnak.

9

A Német Lovagrend szervezeti felépítése a XIV. században

10

A lovagrend rendtartományai

Ahol a rend földbirtokokkal bírt, ott saját rendtartományt szerveztek, mely bizonyos fokú különállást élvezett a területen elhelyezkedő országtól, mindez gyakorta függött az államfő jótállásától is. A 13–14. században összesen kilenc ilyen tartománya volt a rendnek Európában és a Közel-Keleten, melyek arról az államról kapták a nevüket, ahol éppen voltak.

A Német Lovagrend elterjedése:

Egykor: Palesztina, Kis-Örményország, Görögország, Itália, Német-római Birodalom, Spanyolország, Magyarország, Németalföld, Svédország, Lengyelország, Poroszország, Livónia, Habsburg Birodalom,

Napjainkban: Ausztria, Szlovénia, Németország, Csehország, Olaszország, Szlovákia.

Arménia: A mai Délkelet-Törökország területén volt, amit akkoriban Kis-Örményországnak hívtak. A keresztes-hadjáratok után értelemszerűen ezt a rend elvesztette.

Görögország: A görög területeken szerzett birtokok után.

Szicília: Palermo környékén.

Apuleia: A Nápolyi Királyságban.

Németország: A német területeken rengeteg helyen voltak birtokaik.

Ausztria

Spanyolország

Livónia: 1237-ben a Kardtestvérekkel való egyesülést követően, amely mint autonóm területnek számított a rendi államon belül.

Poroszország is eredetileg rendtartományként funkcionált egész addig, amíg a rend központja oda nem került.

Más európai területeken szerzett birtokaikon a lovagrend nem alakított ki külön tartományokat, mint például Németalföldön, vagy Csehországban.

Az itáliai rendházak révén néhány olasz is csatlakozott a lovagrendhez, de utána már nem nagyon vettek fel németeken kívül más nemzetiségűeket. Első nagymesterük Bassenheimi Walpot Henrik (1198–1200) volt, aki a betegápolókat ezelőtt vezette.

A teuton nevet egy igen harcias ókori germán törzs után kapta. Egyébként a porosz néven ismert katonai mentalitás is a német lovagrend kemény katonaszelleméből került át a később Poroszországgá váló Brandenburgra.

A német lovagrend megalakítása nemcsak a keresztes háborúk minél nagyobb katonai erejének biztosítása érdekében történt meg. A császár a pápai hatalommal szemben is fel akarta használni a német dominanciájú lovagrendet, ekképpen maradéktalanul érvényesíthette a császári hatalmat.

1.1.5. A keresztesek bukása a Szentföldön

A 13. században a keresztes-hadjáratok rendre kudarcba fulladtak és a Német Lovagrend mozgástere Palesztinában beszűkült. Ugyanakkor csökkent a német zarándoklatok aktivitása is, amivel párhuzamosan itt a lovagok kevesebb támogatásra számíthattak. A rivalizáció sem volt már ritka a lovagrendek között, így már a keresztesek eredményessége a mohamedánok ellen is egyre kisebb lett. 1291-ben, Akkó eleste után végleg elhagyták a Szentföldet, de érdeklődésük már ezt megelőzően Kelet-Európa felé irányult.

A IV. keresztes hadjárat kezdetekor Alexiosz konstantinápolyi herceg az öreg velencei dózséhoz, Enrico Dandolohoz fordult segítségért a bizánci trón megszerzéséhez. A velenceieknek a bizánci trónkövetelő jelentős segítséget ígért a pogányok elleni háborúhoz: tízezer lovast és a város kincseit. Konstantinápoly azonban nem fogadta kitörő örömmel a velencei flottát, sőt ellenségesen viszonyult hozzá. A dózse ezzel nem sokat törődve, merész akció keretében, megostromolta és bevette a várost.

11

A keresztesek fosztogatni kezdtek, megölték a helyi arisztokrácia legjavát, és számos szent ereklyét magukkal vittek.

Az ostrom után olyan szóbeszédek kaptak lábra, miszerint a velenceiek célja nem a Szentföld, hanem a rivális Konstantinápoly kiiktatása és a zsákmányszerzés volt. Ez óriási felháborodást váltott ki az egész akkori keresztény világban. A teuton lovagrend tagjai is szörnyű dühvel és elkeseredéssel vették tudomásul az eseményeket, s közülük sokan elhagyták Palesztinát, tehették, mert a lovagrendnek ekkora már hatalmas birtokai voltak Németországon kívül Itáliában, Franciaországban, Németalföldön és Spanyolországban.

A türingiai Salzai Hermann nagymester (1209–39) volt az akinek nevéhez kapcsolható a lovagrend kelet-európai működése, és a nagy hírneve, „jóllehet, a nagymester célja továbbra is, sőt most talán még inkább a szentföldi és mediterráneumi pozíciók erősítése” volt még, de a következő években ezek a törekvések már lassultak.

Akkoriban a XII. századi német expanziók után a kontinens keleti felén még számos nem keresztény terület maradt, ahol a békés hittérítés kudarcot vallott. Emellett, rengeteg kiaknázatlan termékeny föld is feküdt arrafelé, közvetlenül a tenger mellett. Ezeket a szomszédos országok is szerették volna megszerezni, de a legfőbb államok, mint a lengyel királyság és az orosz fejedelemségek széttagoltak voltak. Egyéb országok pedig mind sikertelennek bizonyultak a feladat végrehajtásában.

A XII. században Németország népessége jelentősen megnőtt és számos telepes indult el a ritkán lakott keleti régiókba. Mint hospeseket Magyarországon – ahol ugyancsak alacsony volt a népesség és nagy igény volt a gazdaság fejlődésére –, szívesen fogadták az Árpád-házi királyok, jelentős kiváltságokkal ruházták fel őket. Nemcsak a népesség növelés szempontjából volt erre szükség, hiszen az új népesség magas színvonalú gazdasági kultúrával bírt, amit új hazájában meghonosított, ezzel szolgálva az ország gyarapodását.

A német bevándorlás más területek történetében teljes fordulatot hozott. A mai Németország északi felén az Odera és más folyók mentén élő szláv népeket, akik pogányok voltak, vagy nem akarták elismerni a német uralkodók fennhatóságát, háborúkkal hódítottak meg. Egyes népcsoportokat teljesen kiirtottak, mások száma annyira lecsökkent, hogy egyből beolvadtak a németségbe. További meghódítható területek a Baltikumban voltak, ahol a törzsekre szabdalt, nem egységes népek éltek, elég primitív viszonyok közt. Pomeránia bár a kereszténységet felvette, de a német hospesek tömeges bevándorlása miatt a szláv pomeránok fokozatosan asszimilálódtak. A legtöbb balti néppel ellentétben a litvánok később sikeresen egységesítik nemzetüket, s csatlakoznak a kereszténységhez.

A Német Lovagrend első európai vállalkozása Magyarországon kezdődött 1211-ben. Az Európába visszatérő lovagokat 1211–1225 között rövid ideig a Magyar Királyság területén, Dél-Erdélyben, a Borzaföldön (ma Barcaság) telepítette le II. András magyar király.

12

1.2. A Német Lovagrend Erdélyben23

A Német Lovagok Kelet-Európában

A német lovagrend Európa keleti felén folytatott tevékenységei szorosan kapcsolódnak a 12. században keleti irányba induló német expanzióhoz. Németül ennek elnevezése Drang nach Osten, melynek jelentése Előretörés Keletnek.

A német expanzió a 12. században

A 12. században jelentősen megnőtt a Német-római Birodalom népessége, a becslések szerint úgy 7-8 millió lakossal számolhatunk. Ennek a népességnek már nem adott elegendő megélhetést saját hazája, de a németekkel szomszédos keleti magyar és szláv régiók, valamint azokon túli részek alacsony népességűek voltak, és több volt a lakatlan, erdős, vizenyős, ámde termékeny terület, mely benépesítésre várt. Telepesek, kereskedők, lovagok, s egyéb társadalmi rétegekből való egyének németföldről keletnek indultak, ami persze nemcsak fegyveres terjeszkedést jelentett. A külhoni betelepülőket, a hoszpeszeket a lengyel, magyar és cseh uralkodók gyakran tudatosan telepítették be országukba, hisz növelték a népességet, fejlesztették a gazdaságot és ezzel az államot gyarapították. De nem törekedtek a beolvasztásukra, sőt több helyen autonómiát adtak nekik, ahogy Magyarországon kialakultak a szász székek is.

Németországban viszont egészen másképp alakult a nem német népekkel való bánásmód. Az ország keleti, északkeleti felein még sok szláv nép élt törzsi viszonyok közt, pogányságban. A pápa és az egyház szorgalmazta ha kell, erővel való megkeresztelésüket, de sajnos a német hódítók a leigázott szlávokkal meglehetősen kegyetlenül bántak el (kiirtották őket) és így kaparintották meg a területeiket. Mindez megváltozott a 13. századra, mivel az akkori német hódítások már nem jártak a szlávok elpusztításával, hanem egyszerűen beolvadtak a németségbe.

A Német Lovagrend Magyarországon

1210-ben a német lovagok egy része kivonult a Szentföldről. 1211. május 7-én II. András adománylevelében jogot adott a német lovagrendnek a dél-erdélyi letelepedésre. A következő tizennégy évben rengeteg kiváltságot nyert a rend és újabb területeket is szerzett, főleg hódítás útján a Kárpátokon inneni kunok rovására. 1224-ben a német lovagok önálló államként III. Honorius pápa hűbérébe ajánlották a borzasági és havaselvei szerzeményeiket, de ennek megalapítására nem kerülhetett sor, mert a következő évben, a rendet II. András elűzte hűtlenségéért. A lovagok az év végén Lengyelországban, Kulmban, Mazóviai Konrád jóvoltából letelepedhettek. 1226. március 26-án a rimini aranybullát átadták a német lovagrendnek, ami országuk első alapítólevele lett, s teljes önállóságot nyert.

A nagymesteri rendkereszt.

23 A Német Lovagrend Magyarországon szócikk forrása: http://hu.wikipedia.org/wiki/A_N%C3%A9met_Lovagrend_Magyarorsz%C3%A1gon

13

Mivel a keresztes hadjáratok sorra kudarcot vallottak, a rend mozgástere Palesztinában beszűkült, ezért kezdett a pogány Középkelet-Európai térségek után érdeklődni Német Lovagrend. Mikor a velenceiek Konstantinápoly ellen vezették a kereszteseket, a lovagok egy része a vezetésével

felháborodva elhagyta a Szentföldet. 1211-1225 között, rövid időre a Német Lovagrend

megjelent a dél-erdélyi Barcaságban24

(Borzaság) is.

A Barcaság egy 16. századi német térképen.

1211-ben a telepítette le a Szentföldről éppen kivonulóban levő német lovagrend tagjainak egy részét II. András magyar király, kik Európába Hermann von Salza nagymester vezetésével érkeztek, és a május 7-én kelt adománylevél szentesítette a letelepedést.

Salzai Hermann25 (németül Hermann von Salza) Türingiai kisnemesi családból származott, s nagy nehézségek árán küzdötte fel magát. Fiatalon léphetett be a Német Lovagrendbe, s 1209-től annak nagymestere (Heinrich von Tunnát követte).

II. András magyar király a rendnek adományozza a dél-erdélyi Barcaságot, hogy azt a pogány kunokkal szemben védelmezze, és a királyság határait a kunok lakta Havasalföld irányába kiterjessze. A Latin Császárság 1204-ben történt létrejöttével ugyanis reális lehetőségnek tűnt a Balkán integrálása a latin kereszténységbe a magyar korona fősége alatt.

Az 1211. évi adománylevélben a király megengedte, hogy a lovagok fából várakat és városokat (megerősített helyeket) építsenek, továbbá szabad vásártartási- és vásárvámszedési jogot

24

Barcaság (németül Burzenland, románul Țara Bârsei) egy földrajzi-kulturális terület Erdély délkeleti részén, Romániában. Nevét a Barca folyóról kapta. A Barcasági-medencét az Olt kanyarulata és a dél-erdélyi havasok, illetve a Kárpátok hegyei fogják közre. Az országalapítás idején királyi birtok volt. Valószínű, hogy a 11. században az ott lakó bolgár–szláv telepesek közé már magyarok is telepedtek a környező szorosok védelmére. Megszervezését később II. Endre a Német Lovagrendre bízta. 25 Salzai Hermann (németül Hermann von Salza) (1170.? – 1239. március 20. Salerno) A német lovagrend 4. nagymestere és államának alapítóatyja. Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Salzai_Hermann

14

adományozott. Az esetleg itt talált nemesfém fele a királyt, fele pedig a lovagokat illette. Mentesültek az erdélyi vajda beszállásolásának és mindenféle királyi adó befizetésének kötelezettsége alól.

A lovagrend jelentős kiváltságokat kapott a birtok mellett, várakat emelhetett, cserébe meg kellett, hogy védje az országot a kunoktól. Fő feladatuknak a kunok támadásainak visszaverését adta, mely rendszeresen érte Erdélyt. A lovagrend bejövetele összeegyeztethető azzal a Magyarországon akkor erőteljesen folyó német-barát politikával, mely 1213-ig tartott.

Abban, hogy II. András miért nem a Magyarországon már jelenlévő templomosoknak vagy johannitáknak, hanem a Német Lovagrendnek adományozta a Barcaságot, minden bizonnyal nagy szerepet játszott Erzsébet magyar királylány26 és a thüringiai tartománygróf fiának, Lajosnak az eljegyzése, és thüringia volt ekkor a Német Lovagrendet leginkább támogató német tartomány.

A térségben eddig itt élt bolgár-szláv, magyar és besenyő határőrzőket kitelepítették. Nyomukban a Rajna és a Mosel folyó vidékéről frank (német) és vallon hoszpeszeket telepítettek le (őket kezdték szászok névvel illetni a magyarok). Az új lakók meghonosították a földművelést és a kézműipart, alapítottak új településeket, melyek nagy része még ma is áll. Még letelepedésük évében épült váruk a Bodzai-szorosnál, ami nem más volt mint Keresztvár (Kreuzburg).

1212-ben II. András megtiltotta, hogy a Német Lovagrendnek adományozott földre királyi pénzváltók lépjenek, s engedélyezte, hogy a király által kibocsátott új pénzt ezüst ellenében maguk a lovagok válthassák be. A király a lovagrend kunokkal szembeni sikereit elismerve a rendnek adományozta a lovagok által épített Kreuzburg várát, ami minden bizonnyal kívül eshetett az előző évi adománylevélben megállapított határokon.

Barcasági medencét az Olt kanyarulata és a dél-erdélyi havasok, illetve a Kárpátok

hegyei fogják közre (Fővárosa: Brassó)

26

Magyarországi Szent Erzsébet (német nyelvterületen gyakorta Türingiai Szent Erzsébet) (Sárospatak vagy Pozsony, 1207. július 7. – Marburg, 1231. november 17.) II. András magyar király és Merániai Gertrúd lánya.

15

Az elvadult, erdős vidéken modern mezőgazdaság és erdőgazdálkodás vette kezdetét, sőt halászat is az Olt folyó mentén, valamint a patakoknál, mint a Tatrangnál és a Vidombáknál. Az elkövetkező két évben még számos kiváltságot kaptak a lovagok, többek közt 1213-ban a szászoknak kelt Diploma Andreanum is megemlíti, s ugyanakkor területüket már Törcsvári-szorossal és vidékével egészítették ki, ahol szintén épül egy vár.

A német lovagok saját autonóm területként kezelték földjüket, adómentességük volt, kereskedési-, bányászati- és vásárvám szedésének jogát is elnyerték. Az új egyházközségek papjait maguk választották, melyhez előzetesen kellett az erdélyi püspök jóváhagyása is. Beszedhették emellé a dézsmát, s felruházták őket a szabad pénz-, ill. súlyhasználat jogával. 1218. április 19-én a Szentatya is megerősítette az eddig kapott exemptioikat (kiváltságaikat). Mindezek mellett a szabad vámmentes sószállítás engedélyét is megkapta a lovagrend mind András királytól, mind a pápától (1222. május 7.).

Ennek megfelelően nekik jutattak néhány kárpáti sóbányát, a szállításhoz pedig ellenőrzési jogot nyertek az Olt és a Maros vízi révekre és sajkákra. Jobbágyaik ezentúl vámfizetés nélkül járhattak a székely és a blak (oláh) földeken.

1212 és 1222 között öt kővára épült, mint Törcsvár (Törzburg), Feketehalom (Zeiden), Földvár (Marienburg), Höltövény (Heldsdorf), és Rosznyó (ma Barcarozsnyó, Rosenau). Ahhoz, hogy a lovagok ennyi sikert véghez vihettek már rövid időn belül, hozzájárult ezekhez András német feleségének a merániai Gertrúdnak a közbenjárása, aki eléggé jó viszonyban állt a lovagokkal. A németeknek országszerte tett engedmények visszatetszést váltottak ki azonban a nemességben.

A Német Lovagrendet hátrányosan érintette mindenekelőtt Gertrúd27 meggyilkolása. Az 1213. szeptember 28-i merényletet követően németellenes hangulat lett úrrá az országban. Ezért a korábban nagy befolyású Berthold kalocsai érsek és erdélyi vajda is külföldre menekült. A lovagok ezzel elvesztették két legbefolyásosabb hazai pártfogójukat. Harald Zimmermann szerint ez a palotaforradalom kényszerítette a lovagokat, hogy Vilmos erdélyi püspöktől kérjék az 1211. és 1212. évi királyi adománylevelek megerősítését. 1213-ban Vilmos erdélyi püspök oklevelében – a beköltözött magyar és székely telepeseket kivéve – a Német Lovagrendnek adományozta a Barcaság egyházi tizedbevételeit.

Gertrudis 1213-as meggyilkolásával a lovagrend elvesztette legfőbb magyarországi támogatóját és már egyre ritkábban részesülhettek újabb privilégiumokban. Ellenben eleinte minden rendben ment: német lovagrend visszaverte a kunok Erdély ellen intézett támadásait, sőt az Al-Duna mentén a havasalföldi kun szállásterületek tetemes részét is ellenőrzése alá vonta, azok kezelési jogát is ők kapták. A Magyarországi Pál vezetésével a domonkos rendi szerzetesek a kunok nagy részét, sőt a még ott élő besenyőket s brodnikokat is megtérítették. Az uralmuk biztosítására valahol az ország közepén építettek egy várat, melyet Salzai a lovagrend európai központjának tett meg.

A király nagyon meg volt elégedve a lovagrend eddigi teljesítményeivel, s szép jutalomban részesítette őket. Kötelességtudóan végrehajtott feladatokért a Szentszék is megjutalmazta.

Az évtized folyamán a rend – uralkodói engedély nélkül – korábbi favárait átépítette kővárakká, amit II. András 1222-ben – az Aranybulla kiállítása idején – kiadott oklevelében vett tudomásul, sőt, neki adta a Barcaságtól délre eső havasalföldi területeket is az Al-Dunáig. Emellett 6-6 sószállító hajót is kapott a rend az Olt és a Maros folyókon.

27 Gertrudis királyné (Merániai Gertrúd, németül: Gertrud von Andechs-Meran) (1185. szeptember 24. – 1213. szeptember 28.) II. András első felesége, IV. Bertold merániai herceg lánya és Rochlitzi Ágnes legfiatalabb lánya. Nővére, Merániai Ágnes híres szépség, II. Fülöp Ágost francia királyhoz ment feleségül. Másik nővére Sziléziai Szent Hedvig. Legfiatalabb öccse, Berthold kalocsai érsek lett. Két másik testvére, Eckbert bambergi püspök és Henrik isztriai gróf.

16

Az oklevél ugyanakkor határozottan megtiltotta, hogy a lovagok – az 1220. évi császári privilégium alapján önállósuló tartományurak mintájára – a magyar király felségjogát sértve pénzt verjenek, melyet azonban királyi tiltás ellenére sem tartottak be és 1222 után is vertek saját pénzt.

1223-ra nagyon benépesült a Borzaság, számos templom épült. III. Honorius pápa28 további szolgálataik elismeréseképp kivonta a lovagokat az erdélyi püspökség fennhatósága alól, s a borzasági papság önálló esperességbe szerveződött.

Türingiai Salzai Hermann

A sikerei és kiváltságai teljében a német lovagrend önálló, magyar királytól független állam alapítására törekedett (már évekkel korábban is), ami nemcsak az erdélyi, hanem az elfoglalt kunországi földeket is magába foglalta volna. Ettől kezdve vakmerő és önkényes tettek sorozatát követték el, mint például azt, hogy a királyi servienseket elfogták, s még önkényes földfoglalásokba is kezdtek a szomszédos régiókban Székely- és Vlachföldön. A tetteiket a király felpanaszolta a pápánál, aki vizsgáló bizottságot küldött Magyarországra. A király fia, a későbbi IV. Béla határozottan amellett volt, hogy a lovagokat ki kell tiltani az országból.

III. Honorius pápa és II. Frigyes császár egyaránt védelmébe vette a lovagok birtokait, bárhol is legyenek azok. 1224-ben a türingiai Salzai Hermann nagymester felajánlotta a pápának a rend eddig kapott és a kunoktól megszerzett területét, mint független államot a Szentszék hűbérében, amit Honorius készséggel elfogadott és fejükké közvetlenül egy római esperest tett meg. A pápa érvelése szerint II. András a lovagrenden, mint egyházi intézményen keresztül Istennek ajánlotta fel a Barcaságot, amely fölött az egyház fejének van joga rendelkezni.

András érthetően ezt már korábban is megtiltotta, s miután a lovagok minden figyelmeztetését semmibe vették, ezért fegyveres erővel adott nyomatékot követelésének. A lovagrend nem adta fel, s szembeszállt a magyarokkal. A pápa segítséget ígért nekik és biztatta őket, hogy folytassák a harcot András ellen. A királyi sereg ellenben napokon belül kiszorította őket Erdélyből és kunországi várukat is elfoglalta. II. András több mint 1000 márkányi kárt okozott a lovagrendnek. A lovagrend számos emberét elvesztette a küzdelemben, s végül belátták, hogy nem tudják állni a harcot. Segítség nem érkezett, várukat lerombolták és lovagrend kénytelen volt megfutamodni.

28

III. Honoriusz (1148 – 1227. március 18.) uralkodói néven lépett Szent Péter ősi trónjára a Római katolikus egyház 177.

pápája. Honoriusz pontifikátusára több teher is nehezedett. Egyrészt meg kellett felelnie hatalmas elődje, III. Ince pápa energikus uralkodásának, amelynek eredményeit és lendületét tovább kellett vinnie az egyházban és a világi udvarokban is. Másrészt az európai politikai helyzetben beállt gyökeres változások az idős egyházfőtől igen óvatos politikát követeltek meg.

17

II. András végül is 1225-ben fegyveres erővel kiűzte a Német Lovagrendet Erdélyből. A lovagok Moldva érintésével lengyel földön leltek menedékre. Kiváltságaikat semmissé nyilvánították, váraik közül többet leromboltak. A szász lakosságnak ellenben nem esett bántódása, mivel egyáltalán nem segítették a lovagokat, ezért korábbi királytól és nagymestertől kapott kiváltságaikat megőrizhették. Az elfoglalt kun szállásterületek azonban idővel kikerültek a magyar közigazgatás alól, a lakosság visszatért régi pogány hitére.

Mivel a rend a pápa pártfogoltjának számított, ezért közte és a Magyar Királyság között egy időre bonyodalmak támadtak. A pápaság másfél évtizeden át hiába próbálta elérni, hogy a német lovagrend visszanyerje erdélyi várait és uradalmait.

Nem elhanyagolható azonban az tény sem, hogy a rend magyarországi évei alatt az addig részben gyepűelveként szolgáló, ritkán lakott és erdős Borzaságot gazdaságilag felfejlesztették, benépesítették. Salzai a rend által emelt kőváraknak köszönhetően megvédelmezte Erdélyt a kun támadóktól és Havaselve java részét uralma alá vonta, ahol a kunságot megkereszteltették a domonkos szerzetesekkel.

A teuton lovagrend tartózkodott hazánkban a legrövidebb ideig, bár Erdélyben itt-ott még sokáig maradtak apróbb birtokai.

Rövidesen új lehetőség nyílt meg a Német Lovagrend előtt Lengyelországban, de most előretekintőbbek voltak, mint Erdélyben. Salzai ezt megelőzően II. Frigyes német-római császárnál járt és kényes diplomáciai ügyeket segített neki elsimítani, valamint közvetítőként lépett fel a császárság és a pápaság között.

18

2. Dobrini Testvérek Rendje

A Dobrini Testvérek Rendje29 lengyelül Zakon Dobrzyński30 (Zakon Rycerzy Chrystusa z Dobrzynia), németül Order von Dobrin, latinul Milites Christi de Prussia lengyel alapítású keresztes lovagrend 1228 és 1235 között. A lovagrend 1240 után bomlott fel. A lovagrend lengyel és német lovagokból állt, amit szinte teljesen a livóniai Kardtestvérek rendjéről31 mintáztak. A szabályzata is ugyanolyan volt, akárcsak a jelképe: pajzsban vörös kard, felette vörös hatágú csillag.

A dobrini testvérek címere

Az alapító Mazóviai Konrád herceg a pogány balti poroszok leigázására és megtérítésére hozta létre, mert a korábban letelepített Német Lovagrend ügyes diplomáciai húzásokkal jogot szerzett a poroszországi fennhatóságra.

Székhelyük a Visztula jobb partján fekvő Dobrzyńban (egykor Golub tartomány, Észak-Lengyelország, ma Golub-Dobrzyń) volt, aminek német elnevezése Dobrin, így innen kapta nevét a lovagrend. A birtokaik is leginkább itt terültek el. Az új lovagrend a Visztula bal partján, Kujáviában is kapott két falut.

2.1. Előzmények

A pogány poroszok a Balti-tenger mellékéről rendszeres rablótámadásokkal zaklatták Lengyelországot, amely több részfejedelemségre esett szét a 12. században, ezért nem tudott eredményes szembeszállni az északi támadásokkal.

Kulmban, 1215-ben létrehoztak egy missziós püspökséget, aminek élén egy dán ciszter püspök, Christian állt, s feladata volt a pogányokat békés eszközökkel jobb belátásra téríteni és rábírni a

29 Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/Dobrini_Testv%C3%A9rek_Rendje 30 Bracia dobrzyńscy, hivatalos elnevezése: Pruscy Rycerze Chrystusowi, ismert még: Kawalerowie Jezusa Chrystusa latin után Fratres Milites Christi (de Prussia, de Dobrzyn, de Mazovia) 31

A Kardtestvérek rendje vagy más néven a Livoniai Kardtestvérek rendje egy 1202-ben Albert von Buxhoeveden rigai

püspök által alapított militáns lovagrend volt.(Latinul: Fratres militiae Christi). Eredetileg a templomos lovagrend szabályai szerint működött. A Kardtestvérek rendje lübecki és brémai kereskedők alapította érdekeltségek egyesüléséből jött létre

Livóniában, amely katonai jellegű lovagrenddé vált és megkezdte a lett, kúrs, lív, észt területek leigázását. Szövetségben a

dánokkal hódították meg Észak-Észtországot és legyőzték az oroszokat is. Később egyre agresszívabbá váló expanziója során

súlyos bűntetteket követett el, s megtámadta a kikeresztelkedett kúr királyt, Lamekinust. Kúrföld nagy részének leigázását követően célba vette az orosz és litván területeket, de egyre növekvő hatalmára féltékenyen figyeltek a dánok is

Észtországban. A dánok titokban támogatták az itteni balti népeket a lovagok ellen, akiknek sebezhető pontja a katonai erejük

volt, ezzel tartották fenn hatalmukat. Számbelileg elmaradtak a nagyobb lovagrendektől, mint a teutonoktól. A Német

Lovagrend többször tett neki ajánlatott, hogy egyesüljenek, de ezt Volquin visszautasította. — A Kardtestvérek alapításuktól kezdve igyekeztek figyelmen kívül hagyni az őket a rigai püspökhöz kötő vazallusi kötelmeiket. 1218-ban szövetséget

kötöttek II. Valdemár dán királlyal és elfoglalták Észtország északi részét. 1234-ben a novgorodiak és vlagyimiriek legyőzték

őket II. Jaroszláv novgorodi fejedelem vezetésével, de a lovagok ereje még nem tört meg. — A Kardtestvériség székhelye az

észtországi Viljandiban (németül: Fellin) volt, ahol a lovagvár romjai ma is láthatóak. További lovagvárak voltak Cēsisben (Wenden), Siguldában (Segewold) és Aizkraukleben (Ascheraden) (ma mind Lettország). —1236. szeptember 22-én a Saulei

csatában a Kardtestvérek lovagrendje döntő vereséget szenvedett a lettektől és a litvánoktól a litvániai Šiauliai mellett,

amelyet régibb formában Saule, Saulen néven jegyeznek, ezért is az ütközet neve sauleni csata, vagy šiauliai csata. A

csatában a lovagok elvesztették vezetőjüket is.

19

kereszténység felvételére. Viszont a békés hittérítés már eredménytelennek bizonyult az egyre agresszívabb poroszokkal szemben, ezért szükségessé vált komolyabb katonai erő bevetése.

Mazóviai Konrád kérésére 1226-ban, Kulm vidékén (Chełmno) telepedtek le a német lovagok. Konrád arra kérte Salzait, hogy Lengyelország részére foglalják el a pogány balti Poroszországot. Bár Konrád adománylevelet adott a rend számára, de a megegyezés csak félig volt érvényes. Éppen ezért Salzai korábbi diplomáciai szolgálatai elismeréseképp, 1226-ban megkapta II. Frigyestől a rimini aranybullát, amely jogot szerzett a Baltikumban való letelepedésre, s ez biztosította a Német Lovagrend hatalmát Poroszország felett.

2.2. A Dobrini Testvérek Rendjének megalapítása

A német lovagrend a pápaság és a császárság támogatásával olyan kiváltságokat szerzett, amelyek biztosították számukra a porosz földek feletti teljes fennhatóságot. Ezekkel a gyakorlatilag államalapító-levelekkel egyenértékű okiratokkal a hátukban fogtak bele a porosz keresztes háborúk előkészületeibe.

Konrád 1228-ban ugyan elismerte ezt a jogot, de nem akart lemondani arról, hogy a porosz területeket megkaparintsa. Épp ezért Christiannal összefogva alakította meg ezt az új lovagrendet, amelyhez lengyelek és németek csatlakoztak és végig püspöki függőségben maradt a rend. A rendet felmentették a tized fizetés kötelezettsége alól, mivel mindössze tizennégy tagja volt, kb. 150 más lovaggal együtt, emiatt nem volt tanácsos a háborúskodás terhei mellett még újabb járandóságok kirovásával sújtani. De a meghódított területek negyedét megtarthatták, amin nemigen jöhetett szóba nagyobb önállóság kiépítése. IX. Gergely pápa a Szentszék védelmébe vette a rendet, és megerősítette a neki tett adományokat.

Góra Zamkowa Dobrzyńban, a visztula partján. Miejsce lokacji Zakonu Rycerzy Chrystusa z Dobrzynia od 1228

A számbeli hátránya mellett a lovagrend így nemhogy a poroszok megtörésére, hanem azok betöréseinek megállítására nem volt elegendő. A teutonok számára csak konkurenciát jelentett, de lényegében nem volt komoly vetélytársa, így nem sokáig maradhatott fenn.

2.3. A rend bukása és megszűnése

1230-ban Hermann Balk (1209(?)-1239) poroszországi tartományi mester vezetésével a Visztula mellett megjelentek a Német Lovagrend csapatai. 1234-ben IX. Gergely pápa új széles körű kiváltságokkal ruházta fel, mind Hermann von Salzait, mind a Német Lovagrend lovagjait. E levélben az eddigi és későbbi hódításokat a Szentszék birtokának ismerték el, de a terület feletti igazgatás jogát a Lovagrend mondhatta magáénak. Mindezeket a privilégiumok alapítólevelei lettek a Német lovagrend poroszföldi államának, s biztosították a lovagokat afelől, hogy a pápa és a Német-római Birodalom, ha szükség úgy hozná, támogatni fogja őket Lengyelország ellen.

1235-ben a Dobrini Testvérek Rendjének több német tagja beolvadt a teutonokba. A két lovagrend unióját IX. Gergely pápa 1235. április 19-én erősítette meg. Ez a lépés megrontotta a viszonyt a mazóviai herceg és a német lovagok között, hiszen Konrad saját vazallusainak tekintette a Dobrini Rendet.

20

A Német Lovagrendbe történő beolvadásuk azzal járt, hogy Hermann Balk Landmeister a Dobrini Rend jogutódjaként a Német Lovagrend birtokának tekintette a dobrini földeket és várat. Hosszas vita után a pápai legátus közbenjárására 1235. október 19-én megegyezés született: a lovagrend visszaadta a hercegnek a Dobrin várát és a hozzá tartozó földeket, Konrad pedig megerősítette, hogy a Német Lovagrendnek adományozott Kulmerland felett semmilyen joghatósága nincs, s elismerte, hogy a porosz hódítás ügyét a rend önálló hatalomként kezeli.

A két lovagrend uniójával azonban nem mindegyik dobrini lovag értett egyet. 1237-ben Konrád elvette itteni birtokaikat, s az egyesülést ellenző Bruno mesternek és maradék lovagjainak adományozta a podlasiei Drohiczyn várát a hozzá tartozó földekkel a Bug és a Nurzec folyók között, ahol a poroszokkal rokon jatvingok (jatwingok) (ezekbe beletartoztak egyes kelet-porosz törzsek) és az oroszok (halicsiak) nyugtalanították betöréseikkel a vidéket.

Drohiczyn várhegye

1238-ban azonban Danilo halicsi fejedelem akkora vereséget mért a Dobrini Testvérek Rendjére, hogy azok egyszerűen elmenekültek Drohiczynból. Maga Bruno mester is fogságba esett. A lengyelek elváltak a rendtől, míg a németek Mecklenburgban éltek addig, amíg 1240 után végleg feloszlott a szervezet. Fennállása alatt gyakorlatilag semmi értékelhető cselekedetett nem hajtott végre.

A Német Lovagrend gótikus vára Dobrzyńban

21

A Dobrini Testvérek Rendjének német tagjai legfőképp Pomeránia és Mecklenburg területéről származtak. Christian püspöknek itt voltak rokoni kapcsolatai, s ezáltal került Lengyelországba. Mivel közvetlen egyházi függésben voltak, ellentétben a Német Lovagrenddel, ezért a német kereskedők és világi lovagok nem adtak nekik támogatást, akik a teutonok poroszországi hadjárataiban nagyszámban részt vettek. A források 1240-ben említik őket utoljára, amikor egyik mecklenburgi majorjukat eladták a cisztercitáknak.

22

3. Poroszország meghódítása

3.1. Lengyelország politikai helyzete a lovagrend megjelenésekor

III. (Ferdeszájú) Boleszláv lengyel uralkodó 1138-ban bekövetkezett halálával kétszáz évig tartó széttagoltság következett a lengyel államra. Boleszláv részfejedelemségekre osztotta országát, amelyeket fiainak adományozott. A későbbiekben az egymást követő fejedelmek birtokainak a nagysága és a részfejedelemségek kormányzásának az elvei állandóan változtak. A fejedelemségek aztán további független területekre bomlottak szét. Ez a szétdaraboltság egyáltalán nem vált Lengyelország javára, így a német lovagoknak több esélyük lett volna, ha a lengyelekkel is fegyveres konfliktus alakulna ki.

A széttagolódás a legrosszabbkor következett be. A Német Birodalomban a Hohenstaufok jutottak hatalomra, aminek második uralkodója III. Konrád32 Lengyelországot, Magyarországot és Csehországot, hasonlóan a dán, francia, spanyol és angol uralkodókat is hatalmi érdekszférája részének tekintette, így elvárta tőlük, hogy engedelmességet fogadjanak neki. De a Hohenstaufokat megelőző Száli-dinasztia is kemény fegyveres expanziót folytatott a keleti szomszédok ellen.

Az egyes lengyel fejedelmek a birodalom részét képező kisebb-nagyobb államokkal, mint Brandenburggal állandó harcokat folytattak. Nyugatról a gyér keleti területekre ezalatt sok német telepes érkezett ide. De a betelepülésnek a csehek és a lengyelek nagy kárát lelték, mert példának okáért a lengyel Szilézia és a szláv Pomeránia elnémetesedtek, akárcsak Csehországban a Szudéták. Magyarországon az Árpád-házi királyaink viszont mértékletesen folytatták a betelepítést és ott az etnikai összetétel nem változott meg olyan drasztikusan.

3.2. A Német lovagrend Lengyelországba érkezése

3.2.1. A Német lovagrend behívása

A Német Lovagrendet Mazóviai Konrád lengyel herceg hívta meg ezt követően, akinek Visztula menti birtokait és a szomszédos régiókat a pogány balti poroszok támadásaikkal folytonosan pusztították. Felkérte így őket, hogy hódítsák meg azok területét számára. A lengyel fejedelem akkor szorult véglegesen a rendre, amikor az 1222 és 1223 között folytatott közös pomerán-lengyel keresztes hadjáratok látványos kudarccal végződtek.

Konrád mazóviai herceg

32

III. Konrád (németül Konrad III.), (1093 – 1152. február 15.) német ellenkirály 1127-től 1135-ig és német király 1137-től haláláig a Stauf-házból, 1116-tól keleti-frank herceg, itáliai király.

23

Mikor a lovagok Lengyelországba érkeztek, az ország több kisebb-nagyobb részfejedelemségekre tagolódott, amik egymással is küzdelmet folytattak. A német lovagoknak rövidesen új lehetőségük nyílt, s most okulva az erdélyi tapasztalatokból, körültekintőbben láttak neki érvényesülésük megvalósításához.

1226-ban Konrád mazóviai herceg33 – III. Boleszláv, más néven Ferdeszájú Boleszláv, Görbeszájú Boleszláv (lengyelül Bolesław Krzywousty, 1085-1138), 1102-től haláláig Lengyelország fejedelmének unokája – azzal az ajánlattal kereste fel Hermann von Salza nagymestert, hogy a Német Lovagrend egy része települjön a Visztulához, s a pogány poroszok támadásaitól védelmezze a határokat, illetve ha lehet, hódítsa meg a porosz területeket.

Mazóviai Konrád (lengyelül Konrad I Mazowiecki), (1187 – 1247. augusztus 31.), Igazságos Kázmér és Znojmói Heléna kisebbik fia. Mazóvia sorrendben hatodik hercege. Apja 1194-ben bekövetkezett halála után anyja gondozta. Valószínűleg 1199-ben lett mazóviai herceg, 1202-ben Kujáviát is megkapta. Agafia orosz hecegnőt vette feleségül.

Konrád sikertelenül próbálta meg elfoglalni a pogány Poroszországot egy 1209-es keresztes háborúban. 1219-ben és 1222-ben is kísérletet tett Poroszország meghódítására. Olivai Krisztián püspök tanácsára megalapította a – korábban már ismertetett – Dobrzyńi Lovagrendet, melynek célja a kereszténység védelme volt a pogány poroszokkal szemben, és segítséget ígért megtérítésükhöz, azonban a kis létszámú lovagrend semmilyen sikert sem tudott felmutatni céljainak elérésében, később bele is olvadt a Német Lovagrendbe.

Sorozatos támadásaira válaszképpen a poroszok rendszeresen behatoltak Konrád területeire, és a poroszok fokozatosan visszanyerték befolyásukat a régi porosz chełmnoi területek felett. Az állandó porosz ellenakciók miatt Konrád szerette volna stabilizálni Mazóvia északi határterületét és a Chełmnoi földeket. Mazóviát csak a XI. században foglalták el a lengyelek, és az őshonos poroszok (lengyelül jaćwingok, németül jatwingok) és litvánok még lakták a területet, ahol a határ sokáig nem volt kijelölve.

3.2.2. A Német lovagrend

1226-ban végül Konrád mivel a meghódított terület megtartásával nehézségei támadtak, a poroszok ellen behívta a Német Lovagrendet, amelynek Magyarország védelmében már hasonló szerepe volt 1211 és 1225 között a kunokkal szemben. Amikor a rend kijelentette, hogy ők elsősorban a pápának felelősek, a magyar király kitette őket országából. Ezért szolgálatukért cserébe a lovagrend most azt követelte Konrádtól, hogy jogaikat előre foglalják írásba egy, a fejedelemmel kötött egyezmény formájában, melyet a német-római császárnak és a pápának kellett megerősítenie.

Konrád cserébe a lovagoknak adományozta a mai Chełmno környéki, a középkorban Kulmerlandnak nevezett területeket.

A poroszokkal szembeni fellépés illeszkedett II. Frigyes34 birodalmi politikájához, aki II. Waldemar dán király balti-tengeri hatalmi törekvéseivel szemben már az 1224-ben, Cataniában kiadott manifesztumában a birodalom védelmébe vette Livónia, Észtország, Semgallia, Samlandés Poroszország népeit. Ezzel kinyilvánította azt, hogy ezek a területek a császári politika érdekszférájába tartoznak, s jelezte azt, hogy a császárság a jövőben nagyobb aktivitást kíván mutatni az északi térségben.

33 http://hu.wikipedia.org/wiki/Konr%C3%A1d_lengyel_fejedelem 34

II. Frigyes Roger (németül Friedrich II.), (Jesi, 1194. december 26. – Castel Fiorentino, 1250. december 13.) német-római császár és szicíliai király, korának egyik legjelentősebb uralkodója volt. A Stauf-házba tartozott, atyja VI. Henrik, Barbarossa Frigyes és Burgundi Beatrix fia volt. Anyja, a szicíliai normann királyság utószülött örökösnője, II. Roger szicíliai király lánya, Konstancia volt. Idejének nagy részét a virágzó kulturális központtá fejlesztett, centralizált Szicíliában töltötte, német földön csak 1214–1220 és 1240–1246 között tartózkodott megszakításokkal.

24

Konráddal ténylegesen nem sikerült egyezségre jutni, ezért Salzai Hermann, aki ügyes diplomáciai tevékenységének köszönhetően – amellyel közvetített a császárság és a pápaság közt - elérte, hogy II. Frigyes német-római császár kiadja a rimini aranybullát (1226), ami nekik ítélte a meghódított és a kapott földeket.

II. Frigyes német császár bebocsátja a teuton lovagokat Poroszföldre

A mazóviai herceg ajánlata megfelelő alkalmat is teremtett ehhez. II. Frigyes német-római császár 1226-ban adta ki a rimini aranybullát35, mely a többi között az alábbiakat tartalmazta:

"Konrád testvérünk felajánlotta és megígérte Herrmann testvérünknek, a jeruzsálemi németek Szűz Mária szent kórháza (a német lovagrend) nagymesterének, hogy a rendnek adományozza a Kulmer földet (:Kulmerland:), amely területe és a poroszok között van, hogy birtokukba vehessék Poroszországot (Terra Prussiae)… emlékeztetünk arra a tényre, hogy ez a terület a birodalomhoz tartozik, megbízunk a nagymester itéletében … emlékeztetünk arra, hogy Poroszország összes területére a birodalomnak ősi joga van…"

II. Frigyes a császársághoz tartozó területként rendelkezett Poroszországot illetően. Konrád formálisan csak 1228-ban egyezett bele az aranybulla végzésébe.

A nagymester ekkor még a császár keresztes hadjáratával volt elfoglalva, így a Visztula melletti megtelepedésről csak 1229-ben kezdett érdemi tárgyalásokat a mazóviai herceggel.

A kiváltság mint a Német Lovagrend államának alapköve, ugyanakkor akadályt is jelentett, hogy a lovagrend visszaszerezhesse Poroszországot, amit Brandenburgi Albert protestáns világi hercegséggé szervezett át az egyházi államból, tekintve, hogy az aranybulla külön választotta az országot Németországtól, tehát valójában sosem képezte a birodalom részét.

35

A rimini aranybulla II. Frigyes német-római császár kiváltságleve, amit a Német Lovagrend nagymesterének, Salzai Hermannak nyújtott át az itáliai Rimini városában 1226. március 26-án.

25

Feltevések szerint 1230-ban aláírták a kruszwicai (kruschwitzi) egyezmény, mely értelmében Konrád a Német Lovagrendnek és a dobrzyńi rendnek adományozta örökös tulajdonként, teljes joghatósággal és szuverinitással Chełmno területét. Ez az oklevél azonban a jelenkori történészeknek szerint nem létezik, és valószínűleg soha nem is létezett, valószínűleg a Német Lovagrend hamisította.

Ezzel szemben a kruszwicai adománylevél, melyet Konrád készítetett, egyáltalán nem tartalmazta azt, hogy a megszerzett pogány földeket a német lovagok birtokolhatják. Jerzy Topolski azon a véleményen van, hogy a lovagok meghamisították az adománylevelet méghozzá Itáliában. A szöveget úgy módosították, mintha a fejedelem valamennyi meghódított porosz területet a lovagrend birtokába ajánlaná. Topolski szerint ezt bizonyítja, hogy az adománylevél a litvánokat szaracénoknak (szerecseneknek) nevezi, mely nem vall valami nagy helyismeretre. Egyébként néhány német történész sem veszi komolyan azt a szándékot, hogy ténylegesen a lovagokkal akarta a fejedelem meghódítani a poroszokat, hanem csak „egyszerű ajándékot adott” nekik, s még a meghódított területeken is az ő politikai hatalma alatt kellett volna állniuk a lovagoknak.

A mazóviai herceg engedékenysége abból adódott, hogy ekkor már a többi Piast herceggel folytatott lengyel belháború kötötte a figyelmét.

1234-ben IX. Gergely pápa kiadta a rieti aranybullát, megerősítve a korábbi egyezményeket – a rimini aranybullát – és kijelentve, hogy a Német Lovagrend senkinek sem hűbérese, csak a pápának van alárendelve. IX. Gergely privilégiumaiban biztosította újfent a rend hatalmát a porosz területek felett és e két hatalom így kész volt segíteni a német lovagokat akár Lengyelországgal szemben is.

3.2.3. Konrád öröksége

Konrádnak szemére vetik a lengyelek, hogy tevékenységével vette kezdetét az a folyamat, melynek során a Német Lovagrend kiterjesztette hatalmát a Balti-tenger partjának nagy részére egyházi államuk révén, és ennek szörnyű következményei lettek a lengyel államra nézve.

Bátyjának, Fehér Leszeknek halála (1227.) után Konrád a krakkói trónért harcolt sikertelenül. 1247-ben halt meg.

3.2.4. Az egyházi befolyás

A Másik politikai tényező, akivel a lovagoknak Kulmerlandot és a poroszok elleni fellépést illetően számolnia kellett, Christian püspök volt, akit a Szentszék még 1210-ben nevezett ki porosz térítőpüspöknek, s aki Konrád hercegtől szintén kapott földeket Kulmerland területén.

Az olivai cisztercita kolostor részlete

26

A poroszok megtérítését a nagy-lengyelországi Łekno kolostorának cisztercita szerzetesei kezdték meg 1206-ban. 1209-ben csatlakozott Christian olivai szerzetes a leknói kolostor missziós munkájához. Az 1186-ban alapított olivai cisztercita kolostor anyakolostora a dániai Esrom volt, ezért nem elképzelhetetlen, hogy az ottani szerzetes bekapcsolódása a porosz misszióba összefüggésben állt II. Waldemar dán király36 balti-tengeri nagyhatalmi törekvéseivel, akinek hűbérúri fennhatóságát I. Mestwin danzigi (pommerelleni) fejedelem (Mściwój I gdański (Mszczuj, Mściwoj, Mściwuj, pom. Mestwin).) is elismerte (1210).

II. Valdemár Valdemarsson I. Valdemár második fiaként született. A Norvégiával születése évében kötött békeszerződés szerint norvég hercegséget kapott, 1183-tól dán herceg, 1189-től Dux Daciae. 1202-ben gyermektelen bátyja halála vita nélkül fogadták el Dánia királyának. Az új király merészen kihasználta a világhelyzet gyöngéit országa javára, és egyre jobban elfordul IV. Ottó német-római császártól. A Balti-tenger partvidékén már IV. Knut idején törekedtek dán kereskedelmi támaszpontok alapítására, ami hadjáratokhoz vezetett. Valdemár tehát 1205-ben elfoglalta Ösel és Dagö szigeteket, 1210-ben Poroszországot és Samlandot, 1217-ben pedig egy keresztes hadjáratban Estlandot (Észtországot). Miután az Elba hercegségeket teljesen meghódította, Estoniát (Észak Észtország) következett 1219-ben. Ekkor történt a legenda szerint, hogy a Reval mellett vívott csatában az égről egy kereszt hullott alá, mely a dánoknak meghozta a győzelmet és azután danebrog néven Dánia zászlaja lett. 1223 májusában azonban a hadi szerencse elhagyta Valdemárt, ugyanis Henrik Schwerin grófja Lyöe szigetén elfogta és kényszerítette, hogy mondjon le Mecklenburgról és Holsteinről.37

1218-ban a lengyel hercegek keresztes hadat vezettek a poroszok ellen, ami azonban megsemmisítette a korábbi békés térítés eredményét, s a határvidéken felerősítette a porosz rablótámadásokat. A lengyel hercegek 1222. évi újabb hadjárata is csak annyit ért el, hogy kiverték a Kulmerland földjéről az oda betörő poroszokat. 1224-ben a Piast fejedelmek egy más ellen fordultak, és a figyelem elterelődött a porosz ügyekről. A leginkább fenyegetett határterületek ura, Konrád mazóviai herceg ezt követően fordult a Német Lovagrendhez.

A Konrád által adományozott Kulm, a német lovagok dél-erdélyi birtokaiknál majdnem kétszer nagyobb volt, hozzácsatolva pápai hozzájárulás nélkül az 1215-ben alapított kulmi püspökséget, ahol a lovagrend megkezdte Poroszország meghódításának előkészületét.

A ius Teutonorum (német jog) értelmében belefogtak német parasztok letelepítésébe és falvak létesítésébe. Ezek a kiváltságok még Lengyelországban is elterjedtek, s nagyon hasznossá váltak az ottani parasztság számára.

A német lovagrend így a kezdeti időkben eléggé pozitív hatással volt Lengyelországra, mindez a század végén fog gyökeresen megváltozni.

1230-ban Christian püspök 5 major kivételével a lovagoknak adományozta a mazóviai hercegtől kapott kulmerlandi birtokait, csak a püspöknek járó gabonajáradékot tartotta meg. Ugyanakkor a majdan meghódítandó Poroszországot – a rigai püspök mintájára – püspöki igazgatás alatti tartományként képzelte el, ahol fegyveres harcot vállaló Német Lovagrend a porosz püspök fennhatósága alatt áll (a livóniai Kardtestvérek Rendjéhez hasonlóan).

36

II. Valdemár Valdemarsson vagy Győzedelmes Valdemár (dánul: Valdemr Sejr) (1170. június 28.– 1241. március 28.) dán király 1202-től haláláig. 37 http://hu.wikipedia.org/wiki/II._Valdem%C3%A1r_d%C3%A1n_kir%C3%A1ly

27

3.2.5. Poroszország meghódítása

A poroszok neve először a 9. században tűnt fel és térítésük kezdetén már több forrás szól róluk. A poroszok38 (régiesen burkusok) balti nyelvcsalád mára kihalt népe voltak, a Visztula torkolatának vidékén, a Nemunas (Nyeman) folyó mentén és Kur-öböl környékén éltek a középkorban. Maguk a poroszok a nyugat-balti nyelvcsaládba tartoztak, nyelvük a litvánnal és a lettel állt rokonságban. Ez a régió, mint a történeti Poroszország, ma nagyrészt Lengyelországhoz, kisebb részben Oroszországhoz (Kalinyingrádi terület) tartozik.

Brémai Ádám német hittérítő „emberséges embereknek” írja le őket, azonkívül módfelett szabadságszeretőknek jellemzi. A poroszok törzsenként éltek, de a 9–12. század között erős törzsszövetséget alkottak, de ez nem bionyítja az egységes nemzettudat létét. Ki-ki a maga törzséhez tartozónak érezte magát inkább. Litvániában is volt hasonló törzsszövetség, ami később katonai monarchiává alakult át, és sikerrel harcolt a terjeszkedő keresztesek ellen.

3.2.5.1. A név eredete

A poroszok saját magukat „prusi” névvel illették. Az elnevezés eredetére többféle magyarázat

született: összefüggésbe hozták több óindoeurópai eredetű szóval, mint a puruṣa (ember), vagy a litván prausti, prusti (mosni, illetőleg burjánozni), valamint a szláv porussi (oroszok mellett – po russi, azaz oroszok mellett élő nép) szavakkal.

3.2.5.2. Társadalom, gazdaság

A poroszok társadalma két nagy csoportra tagolódott: a vezetőréteg és a közemberek, akiknek férfiai mind egytől egyig katonai szolgálattal tartoztak. Kivételt képezett a papság, amely külön réteget alkotott. A poroszok hagyományosan marha- és lótenyésztéssel, szórványosan földműveléssel foglalkoztak, kereskedtek a lengyelekkel, a pomeránokkal és a litvánokkal.

3.2.5.3. A poroszok története39

A 9. és a 12. század között erős törzsszövetségük volt, hogy megvédjék magukat a külső támadásuktól. Ez a szövetség a 13. századra lazult. A porosz törzsek egymás területét nagy tiszteletben tartották, ritkák voltak köztük a belső villongások.

A poroszok megtérítésére a 10. századtól indultak akciók, de felemás eredménnyel végződtek és nem voltak tartósak. Ezek mögött viszont megbújt az expanziós törekvés, de már volt olyan véres, mint a korábbiak. Számos dán, vagy svéd misszionárius királyaik utasítására indult a pogány baltiak közé.

Térítésüket már a 10. században megkezdte a Magyarországon is tevékenykedő prágai érsek, Szent Adalbert, a szász bencés Querfurti Brúnó és 18 társa, valamint Gottfried luknai apát és társa, Fülöp.

A poroszok rendre megölték a hittérítőket, így például a Magyarországon is tevékenykedő prágai érseket, Szent Adalbertet, aki nálunk is közismert, nagy tiszteletnek örvendő szent a mai napig.

Szent Adalbert (más néven Prágai Adalbert, csehül: Svatý Vojtěch, lengyelül: Święty Wojciech) (957 körül – Pomeránia, 997. április 23.) Prága püspöke, Magyarország és Poroszország hittérítője, keresztény mártír. Szent Adalbert Bátor Boleszló lengyel fejedelem udvarába meglapította a meseritzi apátságot, amelynek apátjául Anasztáz-Asztrikot, későbbi esztergomi majd kalocsai érseket tette meg. Magyarországra írt Radlának, hogy szökjön meg, Sarolt fejedelemasszonynak pedig, hogy engedje el őt. Radla-Sebestyén azonban inkább a magyar udvarban maradt, ahol szerették őt és később esztergomi érsekké tették. 997-ben Boleszló fejedelem Adalbertet és egyetlen életben maradt öccsét, Radim-Gaudentiust a pogány poroszok térítésére küldte, ahol vértanúhalált szenvedtek a Visztula torkolata vidékén. Testét Boleszláv nagy pénzen visszaváltotta, s ezzel elindította Szent Adalbert kultuszát.

38 http://hu.wikipedia.org/wiki/Poroszok 39 http://hu.wikipedia.org/wiki/Poroszok

28

Querfurti (Szent) Brúnó (németül: Bruno von Querfurt) (Querfurt, 974 körül – Poroszország, 1009. március 14.) érsek, hittérítő, vértanú. Ttanulmányai után rövid ideig kanonok volt a magdeburgi dómban, 999-ben szerzetesi fogadalmat tett, pár évre rá a pogányok érsekévé nevezték ki, majd püspökké szentelték. Élete során kétszer is jár Magyarországon, ahol csekély sikerrel folytatott hittérítő munkát. 1009-ban Poroszország déli határvidékén Nethimar pogány fejedelem és udvara megkeresztelkedését érte el, de a megkeresztelkedett fejedelem testvére elutasította a kereszténységet és Brúnó érseket 18 társával együtt lefejeztette.

A poroszok körében nagyon erős volt a pogány vallás, mert az eddigi tapasztalatok alapján úgy vélték, hogy a kereszténység felvétele szabadságuk elvesztését jelentené. A keresztény vallás bevezetése együtt járt a feudális rend megalapozásával. III. Ince pápa is jól tudta mindezt és külön felszólított több lengyel és pomerán herceget, hogy az új keresztény poroszokat ne kezeljék alattvalójukként.

A német lovagok bejövetelét megelőzően a pomeránok és a lengyelek megpróbálták közös keresztesháborúkkal megtéríteni a dacos pogányokat

Ám a poroszok részben agresszív papjaik sugalmazására, részben azért, mert miután az egyes pogánykodó népeket megtérítették (különösen a szlávoknál) a szomszédos országok feudális szolgáltatásokat követeltek tőlük, ezért halálra üldözték a misszionáriusokat.

A térítésért folytatott küzdelem a 12. század végén vette kezdetét újra, többségében skandináv és német hittérítőkkel, akiket királyaik neveztek ki, mely mögött keleti irányú expanzió előkészítésének szándéka bújt meg. Ezt részben alátámasztja II. Valdemár dán király 1210. évi poroszországi keresztes hadjárata.

A poroszok sok térítőt meggyilkoltak, s állandó rablóháborúkat vezettek Lengyelország, sőt Litvánia felé is, valamint betörtek a pomerelleni (kelet-pomerániai) hercegség és a Kijevi Rusz területére is. Fehér Leszek krakkói, Hosszúlábú Ulászló nagy-lengyelországi és Szakállas Henrik sziléziai hercegek a betörések megállítására kötött szövetsége (1217) 1225-ben felbomlott.

A békés missziók 1215-re teljes kudarcot vallottak. A totális fegyveres harcra, azaz a keresztes háborúra ezek után került sor. A keleti német kolonizáció és a fegyveres hittérítés fő dotálója a Hanza-szövetség volt, mely kezdetben érdekvédelmi szervezetnek számított és a német kereskedőket képviselte, később annyira megerősödött, hogy önálló politikai tényezőként lépett fel a térségben. Ez viszont nem csupán az őslakosok leigázását célul tűző kereszteseket támogatta, hanem még a helyi lakossággal is kereskedett.

1215-ben III. Ince pápa Kulmban (Chełmno) püspökséget alapít, amelynek élére a Valdemár által küldött Keresztély ciszter barátot nevezi ki, aki a kolbatzi kolostorból érkezett (ennek a rendháznak a jütlandi ciszterci Esrom volt az anyakolostora). Az új püspökséghez hozzácsatolták az újonnan megtért Sarvabuno porosz nemzetségfő földjét.

A német lovagok Hermann Balk vezetésével 1230-ban érkeztek meg a Visztula mellé, s a következő évben már meg is kezdték a poroszok elleni harcot.

A 10 nagy törzsi területen élő, mintegy 140-160 000 főnyi porosz népesség meghódítására azonban a Német Lovagrend ereje önmagában nem lett volna elegendő, hiszen a rend fénykorában, a XIV. század második felében sem volt több a Poroszországban élő lovagtestvérek száma 500-nál.

3.2.5.4. Porosz régiók (hajdani porosz törzsi területek):

A történeti Poroszország40, másképp Ó-Poroszország egy ma nagyobbrészt Lengyelországhoz, kisebbrészt Oroszországhoz tartozó (Kalinyingrád és körzete) történelmi terület. Későbbi elnevezése Kelet-Poroszország, amelynek területe a történelem során többször módosult. Történelmi Poroszországnak azt a régiót szokás nevezni, ahol a kihalt balti poroszok éltek. Ez a Balti-tenger partján, a Visztula és a Nyeman mentén található. Területe 36 993 km².

40 http://hu.wikipedia.org/wiki/Poroszorsz%C3%A1g_(t%C3%B6rt%C3%A9neti)

29

Porosz régiók a XIII. században

Pomezánia: a legnyugatibb porosz törzsi terület Pomesania volt, Kulmerlandtól északra.

Pogezánia: Pomezániától keletre terült el.

Warmia (Ermland): Pogezániától északkeletre helyezkedett el.

Notanga (Natangia): Warmiát keletről Natangen határolta.

Bartia (Barten): Natangentől délre feküdt.

Galindia (Galiden): Natangentől még délebbre, Barten alatt terült el. Ennek területe lényegében hatalmas, összefüggő erdőség volt („Wildnis”), és magába foglalta a Mazúri-tóvidéket is.

Sasna (Schalauia): Galindentől nyugatra és Pogesaniától délre feküdt Sassen.

Lubava (Lubavia): Sassentől nyugatra feküdt, északról Pomezánia és Pogezánia határolta.

Sambia (Samland): A Visztula- és a Kúr-öböl közötti félsziget volt Samland.

Nadruvia (Nadrauia): Samlandtől keletre feküdt.

Suduva (Sudauia): Samlandtől délkeletre feküdt Sudauen, amely tulajdonképpen már Galinden és Litvánia között helyezkedett el. Ez volt a legkeletibb porosz terület.

Skalva: Nadruviától északkeletre fekvő terület.

30

Balti népek Kr.u. 1200 körül

A történeti Poroszország Litvániával határos keleti határai bizonytalanok. Egyes történészek szerint Nadruvia, Galindia, Suduva keleti végeit a lovagrend a litvánoktól foglalta el, akárcsak Skalva tartományt (a Memel-vidék).

A poroszok egészen a XIII. századig zavartalanul birtokolták a területet. Mivel pogányok voltak, számos kísérletet tettek térítésükre. Katonai jellegű (keresztes-hadjárat) térítésükre a 1226-tól került sor, amikor a Szentföldről és Magyarországról elűzött Német (Teuton) Lovagrendet betelepítették a poroszokkal szomszédos Kulmba. A poroszok hosszú időn át ellenálltak a kereszteseknek, s komoly veszteségeket szenvedtek a harcokban. A területek benépesítésére nagyszámú német telepes érkezett, ami lassan asszimilálta a poroszságot. Maga a porosz név azonosult a némettel, poroszoknak számítottak a német telepesek is.

Területileg Poroszország is egészen más fogalmat takart. 1309-ben a Német Lovagrend meghódította az addig Lengyelország részét képező Kelet-Pomerániát. Így már azt az országot is Poroszországnak nevezték.

31

4. A poroszok elleni teuton keresztes háborúk (1233-1283):

4.1. A keresztes háborúk története

1233 és 1240 között első lépésben Warmia, Natangia, Pogezánia és Pomezánia területeit igázta le. A poroszokat néhol erőszakkal keresztelték meg (erről szólt a legtöbb keresztesháború is).

1233-ban elkezdődtek a történeti Poroszország meghódítására törekvő keresztes-hadjáratok. IX. Gergely pápa 1234-ben kiadta római privilégiumait, ami a lovagrendi állam második alapítólevelének számít. Három év múlva a Livóniai Kardtestvéreket beolvasztották a teuton lovagrendbe. 1239. március 20-án meghalt Salzai Hermann, s a lovagrendben több mint tíz évig tartó válság állt be.

A rá következő évben a lovagrend háborút indított Novgorod ellen.

1241-ben a mongolok végig pusztították az ország déli vidékét, s a lovagrend nem sok sikerrel tudta felvenni a harcot a tatárjárással. Sőt 1241. április 9-én a teuton-cseh-szilézia-lengyel sereg vereséget szenvedett a mongoloktól Legnicánál.

Emléktábla Legnicában

Közel egy évvel később, 1242. április 5-én Csúd-tavi csatában nagyobb vereséget szenvedtek a német lovagok az oroszoktól, és a balti poroszok felkeltek ellenük. 1260. július 13-án a durbeni csatában is nagy vereséget mértek rájuk, mire a livóniai népek és a poroszok újabb felkelést szerveztek.

*

A pogány poroszok ellen számos keresztes hadjáratot vezettek, s ezek jelentették a katonai győzelemhez szükséges haderőt. A XIII. században a szomszédos lengyel fejedelmek folyamatos segítséget nyújtottak a lovagoknak, de számos német fejedelem (braunschweigi herceg, meißeni őrgróf, thüringiai tartománygróf, brandenburgi őrgróf stb.), sőt még II. Ottokár cseh király is vállalkozott keresztes háborúra.

32

A keresztesek gyors eredményre törekedve nem kímélték a porosz területeket, és nagyarányú pusztítást vittek végbe. A katonai fölénnyel, erőszakkal elért sikerek azonban nem bizonyultak tartósnak.

Poroszországi német keresztes hadjárat – II. Frigyes német-római császár hadjárata a poroszok ellen, amelyben a lovagrend is részt vett: Mazóviai Konrád herceg 1226-ban behívta az Erdélyből elkergetett Német Lovagrendet, hogy térítse meg a poroszokat, s nem utolsó sorban hódítsa meg számára a területeiket. Ehhez részükre bocsátotta Kulm vidékét a püspökséggel együtt – pápai jóváhagyás nélkül! A rend nagymestere, Salzai Hermann ügyes diplomáciával elrendezte, hogy a pápa és a német-római császár jogilag biztosítsa a lovagok hatalmát a porosz földek felett, ahol megkezdhetik saját államuk felépítését, mely Dél-Erdélyben nem sikerült.

Pomezániai keresztes-hadjárat, 1233–35 – A Német lovagrend első hadjárata a poroszok ellen, amely már komoly sikerrel fejeződött be: 1233-ban indult meg a poroszok leigázása és erőszakos megtérítése, amikor Hermann von Balk sereggel tért vissza Németország központi részéről. Bár ez a poroszok harcias magatartása miatt elhúzódott, a lovagrendet segítette Lengyelország és a Német-római Birodalom. Ekkor épült meg Neustadt-Elbing (Elbląg – Nowe Miasto) és Thorn (lengyelül: Toruń, latinul: Thorunia, Torunium) városa, ami a német kolonizáció nyitányát jelentette. Pomezánia lakóit a meißeni őrgróf kereszteseinek támogatásával 1235-ben sikerült meghdolásra kényszeríteni, de az 1242-ben kirobbant porosz felkelésben éppen a pomezániai poroszok játszották a fő szerepet.

Pogezániai keresztes-hadjárat, 1235–37 – E újabb sikeres hadjárattal megtörténik Elbing megalapítása, Hermann von Balk későbbi livóniai landmeister révén.

Warmiai-Natangeni keresztes-hadjárat, 1237–39 – Ezzel a hadjárattal újabb két területtel bővül a rend területe, de ez a poroszok számára sok volt, s még négy év sem adatik meg, hogy az újonnan meghódított törzsi területeken kirobbanjon egy nagy felkelés.

Első porosz felkelés (1242–1253) – Mikor a rend hatalma már Livóniára is kiterjedt, megpróbálkozott Északnyugat-Oroszország meghódításával, de vereséget szenvedett (Csúd-tavi csata). Az oroszok német lovagrendre mért veresége felbuzdította az alávetett poroszokat, akik a kelet-pomerániai (Pomerelleni hercegség) támogatással, majdnem sikerült elűzniük a lovagrendet, de külföldi, lengyel támogatás megmentette a kereszteseket az összeomlástól. A háború eléggé súlyos vérveszteséget okozott a balti porosz népnek.

Északi keresztes-hadjárat (Sambia ellen (1255)) – II. Ottokár cseh király vezetette német–cseh keresztes hadak elfoglalják Samland (Sambia) porosz tartományt. Ekkor alapítottak egy új várost a Balti-tenger partján, amely nevét II. Ottokár cseh király tiszteletére kapta. A város neve – Königsberg.

Nadrauiai-Natangiai keresztes-hadjárat, 1255–1259 – A hadjárattal Natangent ismét meghódították a lovagok.

Második porosz felkelés (1260–1274) – 1263-ban IV. Orbán pápa feloldozta a lovagokat a szegénységi fogadalom alól, ezentúl már közvetlenül is szerezhetnek hasznot. A durbeni vereség nyomán öt porosz törzs szövetségre lépett, s később más törzsek is csatlakoztak hozzájuk. Bár számos ütközetben győztek, de veszteségeik akkorák voltak, hogy rövidesen egyre jobban alulmaradtak a lovagrenddel szemben, akinek bőven volt a katonasága és Német birodalom területéről rendszeresen érkező német és cseh keresztes hadak révén, és a poroszok elbuktak.

33

A Német Lovagrend állama 1260-ban

Sudauiai keresztes-hadjárat, 1277–83 – Ezzel az utolsó régió leigázásval véget ért Poroszország leigázása: 1283-ban, Suduva leigázása után befejeződött Poroszország alávetése. Óvatos becslések szerint az őslakosság 40-50% elpusztult vagy Litvániába menekült a harcok során, amik gyakran az élelmiszer rekvirálásával és a termés felgyújtásával jártak, és a lakosságot éhínségre kárhoztatták. Emiatt gyakran ütötte fel a fejét ragály, ami ugyancsak sok áldozatot követelt. A marxista szellemű történetírók a poroszok kegyetlen kiirtásáról beszélnek, aminek ellenkezőjét korabeli források támasztják alá. A rend német parasztokat telepített Poroszországba, és fokozatosan elnémetesítette a poroszságot. Másik oldalról lengyel telepesek is érkeztek délről. A beolvadás azért nem volt egyszerű, mert a nagy telepítések ellenére még a 15. század végén is a térség lakosainak alig több mint negyede volt német, a poroszok és a lengyelek együttesen mindig többségben voltak velük, de az asszimiláció akkor is megállíthatatlan volt.

A poroszok és a németek összeolvadását nagyban segítette, hogy a porosz származású nemesek egyenrangúak voltak a németekkel és a lengyelekkel, ez ugyancsak rácáfol a kommunista történészek állítására, hogy a porosz és lengyel kisebbséget durván elnyomták volna a németek, sőt a hanyatlás éveiben, amikor uralma fenntartása érdekében a német lovagok már egyre diktatórikusabbak lettek, egyformán szenvedtek még a németek is tőlük, ezért szövetségre léptek egymással a kisebbségek, nemzeti hovatartozásra való tekintet nélkül.

34

1295-ös porosz felkelés – A poroszok utolsó megmozdulása a Német Lovagrend ellen: 1283-ra a Német Lovagrend tagjai minden területüket meghódították. 1290-től Livónia is teljesen a lovagrend területéhez tartozott. – 1291-ben Acre elesett, a német lovagok így áttették központjukat Európába. – 1295 a harmadik porosz felkelés időpontja, melyet úgyszintén levertek a teutonok és nagyobb ellenállással már nem találkoztak az őslakosok részéről.

A porosz szó is idővel elvesztette etnikai jelentését. Nemsokára már a betelepült németeket is porosznak nevezték, Poroszország alatt pedig az 1309-ben meghódított Pomerániát is értették. A betelepült lakosság ugyanis magát „porosz”-nak kezdte érezni, következésképp a porosz szó területi jelentést takar, vagyis az itteni németek poroszországi lakosok, de német nemzetiségűek voltak. A 19–20. században a régi Kelet-Pomerániát Nyugat-Poroszországnak nevezték, míg azt az országrészt, amelyen egykor a balti poroszok éltek, Kelet-Poroszországnak hívták. Mindez nagyon jól példázza az összeolvadást.

A tanyák, jószágok pusztítása, a lakosság legyilkolása vagy elűzése a tartományúri hatalom megteremtésére törekvő Német Lovagrend hosszabb távú érdekeivel is ellentétes volt: nemcsak majdani adófizetői lettek ezzel kevesebben, de politikai hatalmának stabilitását sem segítették elő.

A porosz területekre ugyan keresztesek segítségével tudta a rend rákényszeríteni hatalmát, de konszolidálni csak engedményekre épülő politikával lehetett.

Az első porosz felkelést (1242-1249) lezáró chrisburgi béke például, amelyre a lovagok Pomesania, Warmia és Natangen törzsi vezető rétegével kötöttek, elismerte a poroszok személyes szabadságát, tulajdonjogát, lehetővé tette azt, hogy aki akar, a jövőben akár a lengyel jog hatálya alá tartozzon, a porosz előkelőket pedig a nyugati lovagokkal egyenrangúnak mondotta ki.

A keresztény szertartás szerint kötött házasságból származó fiaik klerikusok is lehettek, s bármelyik szerzetesrendbe így a Német Lovagrendbe is beléphettek. Ezt követően a lovagrend tagjai között egyre több porosz származású fráter is feltűnt, s közülük egyes magas rendi tisztségekbe is emelkedtek.

A gyakori keresztes vállalkozások mellett a Német Lovagrend poroszországi uralmának megalapozásában már a kezdetektől nagy jelentősége volt a helyi előkelők egy részének megnyerésének, akik ismerték a terepviszonyokat, népük harci szokásait és a rend oldalán fegyvereseikkel együtt ők maguk is hadba szálltak.

A források szerint a Lovagrendi uralom létrejöttét támogató poroszok száma egyáltalán nem volt lebecsülendő. A legelőször meghódított törzsi területen, Pomesaniában például a helyi előkelők kb. harmada a kezdetektől a lovagok oldalára állt, s a chrisburgi békével pedig a rend az itteni vezetőség egészét megnyerte magának.

Hasonló volt a helyzet Warmia, Natangen, Barten és a többi törzsi terület esetében is. A lovagrend ügyesen kihasználta a vezető nemzetségek és családok közötti belső feszültségeket, konfliktusokat, így a lovagrendi uralom kiépítése során a belső porosz ellentétekkel is ügyesen számoltak.

Samland népessége a tömegesen osztogatott kisebb-nagyobb adományoknak és kiváltságoknak köszönhetően hamar elfogadta a Német Lovagrend fennhatóságát, emiatt itt komoly háború sem zajlott, így az ősi porosz világ számos eleme itt maradhatott fenn a legtovább.

A birtokadományokkal és privilégiumok megadásával pacifikált porosz területek, mint Pomesania és Samland, a második porosz felkeléskor (1260-1274) mindvégig lojálisok maradtak a lovagrendhez. Támogatásuk azonban önmagában kevés volt a lázadó törzsek legyőzéséhez, így a lovagok továbbra sem nélkülözhették a lengyel vagy német keresztesek segítségét.

A legtávolabbi, keleti porosz területeket, Sudauent a lovagok úgy vonták fennhatóságuk alá, hogy annak vezére, Skaumand végül javait, birtokait és társadalmi státusát megőrizve önként meghódolt (1283).

35

Később, 1526-ban, amikor Brandenburgi Albert megszüntette a német lovagok hatalmát az országban, a poroszoknak evangélikus hitre kellett áttérni, egyúttal asszimilációjuk is felgyorsult. Újabb telepítésekre került sor az országban, s a porosz hercegek elkergetett német protestánsokat, valamint francia hugenottákat is befogadtak. 1655-ben a Porosz Hercegség megtagadta a hűséget a lengyel királynak és átállt a támadó Svédországhoz és Brandenburghoz. A lengyel segítségére siető tatárok betörtek Poroszország belső területeire és ezreket mészároltak le, elsősorban poroszokat és németeket. Az ún. poroszországi tatárjárás után a lakosság pótlására ismét telepítésekre került sor, ami megint a poroszok rovására vált. A poroszok végleges kihalása a 18. században következett be, ekkor újabb pusztítás érte az országot a hétéves háborúban. Azt követően járványokra került sor. Valószínűleg a század végső periódusában már egy-két ember maradhatott, aki effektíven porosznak számított, vagyis beszélte nyelvét és őrizte kultúráját.

A Német lovagrend állama 1260-1410 között

A balti pogány poroszok területeit fél évszázad alatt meghódítva, Marienburg székhellyel megalakították a Német Lovagrend független országát. A 13. századra már szinte az egész Baltikum a kezükre jutott. A lovagok azonban még több területet akartak, és folyamatosan támadták Lengyelországot és Litvániát. Előbbi esetében a háborút már nem leplezhették a kereszténység terjesztését célzó keresztes hadjárattal, mert a lengyelek katolikus keresztények voltak. A pogány litvánok ellen viszont térítőként léptek fel, az ortodox oroszokat pedig eretnekeknek tekintették, és ezen a címen indítottak ellenük háborút.

36

Az 1410. évi grünwaldi csata során azonban megsemmisítő vereséget szenvedtek, amely végleg eldöntötte a lovagok és a térség sorsát. Hatalmuk a következő időszakban fokozatosan összeomlott és meg kellett hódolniuk a lengyel királynak. A kegyelemdöfést azonban a reformáció jelentette, mivel az evangélikus hitre áttérő egyik nagymesterük kisajátította magának a rend kelet-porosz területeit, a livóniai részeken pedig a környező országok osztoztak.

A Német Lovagrend állama 1466-ban

4.2. Poroszország meghódítása (1233–83)

A német lovagok 1233-ban kezdték meg a porosz földek leigázását, ami azonban a lakosság szívós, sőt olykor végsőkig kitartó ellenállása miatt hosszú időbe telt. A poroszság kemény, fanatikus papok befolyása alatt állt, akik régebben is könyörtelenül irtották a keresztény hittérítőket és buzdították a rablóháborúkra a poroszokat.

Az őslakosság elleni háborúkat – az orosz, lengyel hatású, szocialista jellegű – egyes történelemkönyvekben úgy értelmezik, mint a „lakosság kiirtásával és kitelepítésével együtt járó meghódítás”-t. Napjaink könyvei is figyelmen kívül hagyják ennek az állításnak a hamisságát.41

41

Példának okáért az 1994-es Britannica Hungarica c. lexikon is úgy írja le a poroszországi keresztes háborúkat, hogy a lovagok „könyörtelenül irtották a porosz őslakosságot.” (XIII. kötet, 436. old.)

37

Konrád fejedelem, aki részben nem akarta, hogy csak a teutonok szerezzék meg az összes meghódított porosz törzsi területet, maga is alapított egy lovagrendet, részben a kulmi püspök, Christian tanácsára, aki Dániából érkezett mint ciszterci misszionárius, de munkái végül ugyanúgy semmivé lettek. Az új rend a Dobrini Testvérek Rendje azonban számbelileg alacsony maradt és nem bírt úgy harcolni a poroszokkal, mint a teutonok, ráadásul 1238-ban a halicsiaktól is nagy vereséget szenvedett. 1235-ben fel is oszlatták a lovagrendet Dobrinban, mely végül is 1240-ben szűnt meg.

Bár a meghódított poroszok eleinte elismerték a rend uralmát, de az adódó alkalmakkor megpróbálták régi szabadságukat visszaállítani. Az első nagy lehetőség 1242-ben adódott, amikor a lovagok keleten szenvedtek súlyos vereséget a novgorodiaktól. IV. Sándor pápa (1199 – 1261) bullájában feljogosította a német lovagokat arra, hogy a mongol hódítóktól szerezzék vissza a megszállt oroszországi területeket, amiket a „görög szakadárokhoz tartozó, azok szertartásaihoz gyalázatosan ragaszkodó” papok térítésére akarja felhasználni.

A felkelő poroszok 1242–49-es harcokban a rend várait nagyobbrészt lerombolták és a lovagokat majdnem teljesen kiszorították. A kezdeti vereségek hatására eléggé megrendültek a lovagok, de a német-római birodalomtól, a cseh királytól, és a velük még szövetségesi viszonyban álló lengyelektől továbbra is kaptak megfelelő támogatást és a pápa is minden alkalommal új erőket toborzott, így úrrá lettek az általuk alávetett poroszok lázadásán. Az első felkelést továbbiakban jelentős (elsősorban a keresztény lázadóknak tett) engedményekkel is elcsitították.

A lovagok livóniai vereségeik során a még szabad porosz törzsek közös erővel tettek kísérletet a keresztesek kiűzésére a Balti-tenger mellékéről. Csatlakoztak hozzá a lovagrend uralma alatt álló poroszok is. Kezdeti sikereik után azonban sorra elbuktak, s borzalmas vérveszteségeket szenvedtek. A poroszok nem bírták fel venni a versenyt a lovagrend támogatására egyre nagyobb számban érkező német és cseh keresztescsapatokkal szemben, akiknek felszereltsége és képzettsége is jobb volt.

A meghódoltatott porosz területeken a lakosságot olykor erővel kellett, hogy megkereszteljék, majd nagy területeket adtak az egyháznak, az új püspökségeknek, széles körű autonómiát biztosítottak az új városoknak, hűbéri földeket osztottak a német nemesek és néhány lengyel között, valamint pénzt verettek.

38

A háborúk miatti óriási emberveszteségek és a még mindig ritkán lakott területek benépesítésére és felzárkóztatására német parasztok tömegeit telepítették le. Az új telepesek lassan asszimilálták a balti porosz őslakosságot, míg a városokban és egyéb fontos gazdasági, vagy közigazgatási posztokon a beolvadás még gyorsabb volt. A poroszszármazású nemesi és polgári emberek hasonló kiváltságokat és állásokat kaptak, akárcsak a többi hoszpesz. Ennek folytán nem zárkóztak el német uraiktól, együttműködtek velük és így hamar azonosultak a németséggel.

A telepítések ellenére az ország rendkívül több nemzetiségű volt. A németekkel szemben a lengyelek, poroszok és egyéb etnikumok mindig többségben voltak.

Poroszország alávetését 1283-ban fejezte be a lovagrend, ekkor érték el a keresztesek a Nemunas (Nyeman) alsó folyását, aminek túlpartján Litvánia terült el. 1295-ben történt egy nagyobb megmozdulás az őslakosság részéről, de hasonló sorsra jutott mint a két másik felkelés. A 14. században fellángoló szórványos lázadások miatt még vezettek keresztes-hadjáratokat a német lovagok a poroszok ellen.

A lengyelek egyetlen területet kaptak Poroszországból. A Sasna nevű régiót 1240-ben a lengyelek és teutonok együtt foglalták el és felosztották egymás között.

4.3. Livónia meghódítása (1237–90) és egyéb terjeszkedések

1237-ben a Német Lovagrend magába olvasztotta a hatalmi visszaélések miatt épp feloszlatott Kardtestvérek rendjének tagjait. Már a kezdetekkor rivalizált egymással a két lovagrend, s a kardtestvérek az elején arra törekedtek, hogy a litván területeket meghódítva elérjék a német lovagokat is a porosz területeken (ez vezetett az 1236-ban bekövetkezett saulei vereségükhöz). De Hanza nem támogatta ezt a rendet és számbelileg is elmaradt, így a teutonoknak volt több esélyük.

Kardtestvérek rendjének lovagja

Az ottani kúr, lív, lett és észt területeket nagyobbrészt a kardlovagok meghódították, s a maradék néptöredékek alávetése is változatlan erővel folyt tovább.

A poroszoktól keletre éltek a velük rokon litvánok. Északon a mai Észtország és Lettország területén, az ún. Livóniában egy másik német dominanciájú keresztes rend a kardtestvérek igázta le sorra az ottani balti és finnugor népeket, majd Litvániát is meg akarta hódítani.

39

Ezek mellett Német Lovagrend a szomszédos területek meghódításába is belefogott, eddigi sikerein felbátorodva. 1240–42-ben hadjáratot vezettek a novgorodi orosz fejedelemség ellen, hogy a gazdag kereskedő várost megszerezzék, ami a svédeknek a Névánál nem sikerült 1240-ben. A novgorodi fejedelem, Alekszandr Jaroszlavics Nyevszkij42, ahogy a svéd betolakodókkal is tette korábban, úgy a németekre is csapást mért. A Peipus (Csúd)-tón ütközöt meg a viszonylag kisebb lovagrendi sereggel. A tó jegén, amely még áprilisban sem engedett fel, megvívták a híres jégcsatát és legyőzték a terjeszkedő lovagrendet.

A teuton és kardlovagoknak dacolniuk kellett a délről betörő litvánokkal. A teuton lovagok 1241-ig nyugat-porosz régiókat hódított még csak meg, a keletiek egyelőre szabadok maradtak, így a lovagok messze el voltak választva Litvániától. Időközben, 1236-ban a litvánok és lettek legyőzték a kardtestvéreket, ami súlyosan megrendítette a pozíciójukat a térségben. A császár egyesítette a kardlovagokat a teutonokkal, így már az 1240-es években közvetlen összecsapások indultak a litvánokkal.

1259-ben, mikor a žemait (szamogit) litvánok, Szamogitia lakói, akik a szemigall lettekkel álltak szövetségben és közös erejük semmisítette meg a kardtestvéreket, betörtek Dél-Livóniába, a kúrok és a lettek is csatlakoztak hozzá. Egyik támadásuk robbantotta ki a nagy livóniai felkelést, mely az összes ottani nemzetiségek a németek és dánok elleni harcra ösztönözte. A lovagrendi sereg, amelyet a helyi lakosságból szervezett katonák is erősítettek, csapdába esett a livóniai mocsarakban és az 1260-as durbeni (durbei) csatában segédhadaik árulása folytán vereséget szenvedtek.

Baltikum felosztása 1260 körül43

1290-ig óriási felkelések söpörtek végig az országban. A lovagrend számos vereséget szenvedett, de északról dánok és a birodalomból hajókkal érkező keresztesek segítségével folytatni tudta a harcot. Utolsónak a szemigalliai (zemgalei) letteket verte le, befejezve Livónia meghódítását.

A livóniai területeken a kardlovagok négy püspökség részvételével (Riga, Saare–Lääne, Dorpat, Kúrföld) önálló konföderatív államban egyesültek, Ó-Livónia néven.

42

Alekszandr Nyevszkij , Alekszandr Jaroszlavics Nyevszkij, c. 1220–1263. november 14.) vlagyimiri nagyfejedelem (1252–63), kijevi (1246–52) és novgorodi fejedelem (1236–52). Az orosz történelemben fontos szerepet játszott, sikerrel harcolt a germán és svéd invázió ellen, miközben kiegyező politikát folytatott a mongol Arany Hordával. 1547-ben az orosz ortodox egyház szentté avatta. A Nyevszkij nevet a Néva folyónál a svédek felett aratott győzelme után kapta. 43

http://hu.wikipedia.org/wiki/Kardtestv%C3%A9rek_rendje

40

Szárazföldi összeköttetés nem volt, ennek útjában részben Litvánia állt. Eléggé nehezen tartották a kapcsolatot a német lovagok kelet-balti birtokaikkal, így valójában sohasem tudták úgy ellenőrizni azt az országot, mint Poroszországot. A lovagrend arra törekedett ezért, hogy meghódítsa Litvániát és szárazföldileg összekösse ezzel Poroszországot és Livóniát. Támadásaik fő célpontja ettől kezdve Szamogitia volt.

1283-ra az egész Poroszországot meghódította a Német Lovagrend. Bár a kelet-porosz részek kiterjedéséről vitatkoznak még ma is a történészek, hogy a lovagrend keleti peremterületei porosz törzsi földek, vagy Litvániától elfoglalt részek voltak. A Kurzeme-túrzásnál kiépült Memel tengerparti erőd egy támaszpontja lett a kelet felé irányuló hódításoknak.

1298-ban a Livóniát pusztító litván támadásoknak is sikerült véget vetni és a következő században már Litvánia területének folytatott expanziókat a lovagrend.

41

5. Az önálló állam időszaka (1226–1466)

5.1. A Német Lovagrend állama

A meghódított területeket a lovagrend mai szemmel nézve gyarmatosította. A XIV. században még erőteljesebb fejlődésnek indult a német lovagok állama, köszönhetően többek közt annak, hogy még 1263-ban IV. Orbán pápa a szegénységi fogadalmat tett lovagrendnek engedélyezte a földi javak korlátlan birtoklását. Így a lovagok elkezdtek kereskedéssel foglalkozni, és rövidesen monopolizálták az akkor jól jövedelmező gabonakereskedelmet. A porosz tengermellék elhelyezkedésének és földjének köszönhetően igencsak alkalmas volt a mezőgazdaságra, s a tenger közelsége is segítette a kereskedelmet.

A kereskedelem a Hanza Szövetség keretein belül folyt, amely támogatta a Német Lovagrend XIII. századi hódításait, legfőképp azért is, mert ez nem állt közvetlen egyházi fennhatóság alatt, mint a kardtestvérek. A Hanza-szövetség (németül die Hanse) kereskedővárosok szövetsége Észak-Európában és a Balti-térségben működött a XIII-XVII. században. A Hanzának érdeke volt minél több termőterület és nyersanyaglelőhely (például fa, só) szerzése, ezért is támogatta tevékenyen a rend terjeszkedését. Viszonzásul a rend pedig segített a kereskedelem monopóliumának megszerzésében a Balti-tengeren és az Északi-tengeren, ahol stratégiai fontosságú árucikkeket (gabonát, sört, mézet, sót, húst, bort stb.) szállítottak.

1263-ban IV. Orbán pápa olyan kiváltságot adott a lovagoknak, amely a közvetlen vagyonszerzés lehetőségét biztosította, tehát nem kellett szegénységi fogadalmat tenniük. Mivel a Baltikum nagyon termékeny volt, ezért a gabonakereskedelmet monopolizálták, s a Hanza-szövetség útján a gabonát Nyugat-Európába és Skandináviába szállították és óriási jövedelemre tettek szert. A halászat is kimagasló jelentőségű volt. A hospesek révén fejlett pénzgazdálkodás és árutermelés honosodott meg, az úrbéreket egy összegben fizették és a polgárság többsége is kereskedésből élt. Bár a rend kísérletet tett, hogy elővásárlásra adjon jogot és a felvásárlás árát megszabja, hogy még több haszna legyen, de erről a Hanza és a városok ellenállása miatt letett. A kereskedő szövetség embereinek kiváltságokat adott a rend, mint a hajótörés kijavítása, vámmentesség, szabad árusítás. A Hanza a rend segítségével monopolizálta az északi kereskedelmet és stratégiai árucikkek birtoklása révén jelentős befolyással bírt. A legjobb minőségű gabonát a Hanza szállította. Mindennek legfőbb pozitívuma, hogy évszázadokig tartó anyagi jólét éreztette a hatását.

42

A Máriavári kastély (Malbork) látképe. A gyönyörű építészeti remekmű az akkori Európa egyik legnagyobb erőssége volt. A páratlan épület áldozatul eset a második világháború esztelen pusztításainak. Azóta gondos

restaurálással visszanyerte eredeti állapotát.

Az említett áruk szállítási jogával csak a Hanza rendelkezett, s az olykor elégedetlenkedő északi városokra nyomást tudott gyakorolni azzal, hogy néhol kadenciát rendelt el, vagyis semmit sem engedett szállítani. Ilyenkor nagy segítségére volt a német lovagrend katonai ereje is. A Hanza köszönhetően a német lovagrendnek Norvégia kereskedelmét is kisajátította és az országba érkező létfontosságú gabonaszállítmányok felett is rendelkezett, ami elég szenvedést okozott az országnak.

A Hanza szövetség rövidesen nagyon rászorult a rend katonai segítségére és védelmére, a lovagok pedig a szövetség támogatására, így végérvényesen összefonódtak egymással. A rend volt jobban alávetve a másiknak gazdasági, s pénzügyi tekintetben, de ez nem volt olyan előnytelen, hisz a gazdasági fellendülés általános jólétet teremtett, a parasztság helyzete is nagymértékben javult, bár némelykor a feudális megkötések eléggé szigorúak voltak (például az egy összegbeni adófizetés). Emellett a Hanzán néha jelentkező dekonjunktúrák egy időben kellemetlen, gyengítő hatásukat éreztették a lovagrend államán belül is.

A nagyobb uradalmi földek és a várak kivétel nélkül a Lovagrend tulajdonát képezték, és az országnak a 15. századig nem volt arisztokráciája. Az adományozott földek nem voltak örökölhetők.

Nagyon erőteljes volt a kolonizáció és a német parasztság betelepedése. Ezek mellett elég sok lengyel is megtelepült az országban, főleg a mazúr földekre, a keleti végek egyes részein pedig litvánok éltek. A zsidók, vagy moszlimok be sem tehették a lábukat az országba

A vidéki telepítések az ún. lokátorok feladata volt, ők lettek a falvak bírói, azaz a soltészei, s a bírságokból nyertek éves tiszteletdíjakat, s számos jogot kaptak malomépítésre, kocsmabérlésre.

Eleinte 15 éves adómentességet élveztek, később többségükből kerültek ki a későbbi kisnemesek. Etnikailag homogén német városok alakultak az erőteljes kolonizáció hatására és számos várost alapítottak németalföldi (hollandok, vallonok, stb.) hoszpeszek.

A poroszság az ország meghódításáért folyó harcokban nagy véráldozatot szenvedett, de lassan asszimilálódott a németségbe. Gyorsabb volt ez a nemességüknél, mely egyenértékű elbánásban részesült a németekkel, mivel fontos gazdasági és hatalmi pozíciókba kerültek a porosz nemzetiségűek. Etnikai összezördülések, vagy elnyomás nem volt, s az egyéb kisebbségek közt még voltak oroszok, vagy skandinávok is.

43

A polgárság többsége kereskedelemből élt, s a hódítások után beindult fejlődés révén mind Livónia, mind Porszország fontos kereskedelmi csomópont lett, ahol német, orosz, angol, s lengyel kereskedők útjai találkoztak össze.

A városok Európában egyedül itt kapták a legtöbb privilégiumot (kereskedelmi-, vám-, autonómiajogokat) ami már csaknem teljes önállósággal volt egyenlő, s önállóan is képesek voltak politizálni a közéletben. A törvénykezésüket egységesítette, hogy az 1260-as wismari dekrétumokat elfogadták, s a városok, valamint kikötők mind csatlakoztak a Hanzához. Az egyensúlyt a rend katonai erejének köszönhetően tudta fenntartani, mivel nemcsak a váraknak, hanem a városoknak is erős, lovagrendhez hű helyőrségeik voltak, s rövidesen kiépült egy erős tengeri flotta. Ilyen méretű katonai koncentráció mellett a viszonylag kisebb, népességében alacsonyabb német lovagrend óriási veszélyt jelentett a széttagolt Lengyelország számára.

Ám a lovagok hatalma később már teljesen csak a katonai erejüktől, s a Hanza pénzügyi és gazdasági támogatásától függött, így a rendi állam enélkül nem is volt képes fennmaradni.

A lovagrend kísérletet tett arra, hogy maga vegye kezébe a gazdasága irányítását, mint például, hogy ő maga kezdte megszabni a gabona felvásárlási árát, majd mezőgazdasági és halászati termékekét, valamint jogot ígért volna az elővásárlásra. A Hanza azonban a összefogott az ez ellen szintén tiltakozó városokkal és jobb belátásra bírta a rendet. A lovagok kénytelenek voltak együttműködni a szövetséggel, s ezért újabb engedményekre kényszerültek (pld. a saját partmenti területekön történt hajótörés esetén kártérítés és segítségnyújtás a Hanza hajósainak).

Fénykorában a Német Lovagrend országa mintegy 250 000 km² volt, 48 várral, 18 368 községgel és 55 várossal. Fővárosa 1309-től 1457-ig Marienburg (Malbork), majd 1458-tól 1526-ig Königsberg (Kalinyingrád) volt.

5.2. A Német Lovagrend hódító háborúi

A német lovagoknak már a 13. században volt alkalmuk háborúzni a még pogány litvánokkal, legnagyobb részt északon, Livóniában. A hadjárat elsődleges oka az északi területekkel való összeköttetést biztosító szárazföldi folyosó megszerzése volt, a másik pedig az, hogy a rendnek a Szentföld elvesztését követően új politikai utat kellett keresnie. Folytatniuk kellett a terjeszkedést a kelet-európai területeken, hogy az újonnan megszerzett földeken a német kereskedők érdekeit képviselhesse, mert egyre jobban ettől függött önállósága is. E célnak megfelelően Litvánia meghódítására törekedett. – A litvánok ellen csak 1345 és 1377 között kerek száz hadjáratot vezetett a rend de az eredményesen ellenállt, mivel erősebb volt a hierarchiája mint a poroszoknál.

5.2.1. Lengyelország ellen

A lengyelek és a teutonok közti kapcsolatot a XIII. században még rendkívül szoros együttműködés jellemezte. A lengyelek fegyveresen többször is megsegítették a rendet, különösen az 1242 és 1253 közötti nagy felkelés alatt. A század végétől a két állam lassacskán elhidegült egymástól, s kapcsolatuk a nullpontra süllyedt. A lengyelek arra számítottak, hogy a lovagokat keleti terjeszkedéseikhet

felhasználhassák a litvánok és az oroszok ellen. A korabeli, XIII. századi lengyel, sőt a magyar expanziók főleg a keleti belviszályok gyötörte orosz fejedelemségek ellen irányultak.

A német lovagrendet a császári és pápai hatalom is támogatta, s nem érezte úgy, hogy bármilyen szolgálattal tartozik a lengyel uraknak, mégha ő általuk lelt hazára. Viszont egyre szorosabbra fűzték a csehekkel kapcsolataikat, akik a lengyelek ellenségeinek számítottak. Csehországban számos rendháza volt akkoriban a lovagrendnek és az ottani uralkodókkal jó viszonyt ápoltak, aminek fejében a csehek, különösen II. Ottokár (1232-1278) királysága alatt rengeteget segítettek a poroszországi hadjáratokban.

44

Az akkori király II. Vencel volt, aki éppen a magyar trón megszerzésére törekedett. II. Vencel (csehül Václav II., lengyelül Wacław II Czeski, németül Wenzel II. (Böhmen)), (1271. szeptember 17. – 1305. június 21.) 1278-tól cseh király, majd 1291-től krakkói herceg 1300-tól haláláig Lengyelország királya címet is elnyerte. Magyarországra is ki tudta terjeszteni a befolyását.

II. Vencel riválisa I. Károly (Nápoly, 1288. – Visegrád, 1342. július 16.) – Károly Róbert néven ismert – magyar király volt, aki 1301-től koronás, de csak az „Anjou párt” részéről elismert uralkodó, érvényesen – harmadszorra megkoronázva – 1310–1342 között uralkodott. Károly Róbert osztrák, pápai és lengyel segítséggel felülkerekedett Vencelen, aki még az általa birtoklott Lengyelországot is elvesztette. A lengyel trón I. (Lokietek) Ulászlóra szállt, s a pomerán hercegséget pedig a brandenburgiak kapták meg, de Pomeránia felett viszály alakult ki a lengyelek és a brandenburgiak között, ami mégis a teuton-lengyel konfliktust eredményezte.

A brandenburgiak sereggel próbálták elvenni Danzig városát a lengyelektől, akik a német lovagrendtől kértek segítséget. Kelet-Pomeránia (Pomerellen) katonai védelmét Vencel korábban a lovagokra bízta, nehogy esetleges brandenburgi, vagy dán támadás érhesse. A brandenburgiak Nyugat-Pomerániából terjeszkedni kezdtek nemsokkal a német lovagok kulmi letelepedését követően a nagy-lengyelországi és lengyel kézben levő kelet-pomerán területek irányába. E terjeszkedés eredményeképp hozták létre Neumark őrgrófságot

A lovagi sereg már puszta közeledtével meghátrálásra kényszerítette a brandenburgiakat, ám a teuton lovagok megrohanták Danzigot és röviddel később elfoglalták, majd a kelet-pomerán területek egészét birtokba vették (1309). Ezzel teljesen elzárták Lengyelországot a Balti-tengertől.

Danzig elfoglalása alkalmul szolgált többek között arra, hogy a rendi mester ide tegye székhelyét. Innen kiindulva a német lovagrend a 14. században újabb területek bekebelezésébe fogott bele.

A lovagrend fő szövetségese továbbra is Csehország volt. A két hatalom megegyezett abban, hogy együtt támadják a lengyeleket, s felosztják a zsákmányt.

A cseheknek jutott volna a déli (kis-lengyelországi) rész, néhány nagy-lengyel és egyéb tartomány területével, míg többi (északi) régiót a lovagrend vette volna birtokába. A lovagrendnek a gabona monopóliumból rendkívül nagy haszna volt, mivel a Hanza innen szállította Nyugatra és a termőföldben szegény skandináv területekre a kenyérgabonát. Ezért ki akarta terjeszteni a területét, hogy még nagyobb termőföldeket szerezzen a gabonatermeléshez és azt a német kereskedők számára biztosítsa.

I. Łokietek Ulászló is szövetségest talált magának Károly Róbert személyében. A két állam közötti szövetséghez hozzájárult, hogy amagyar király Łokietek Erzsébetet választotta hitveséül, miután előző feleségeit elvesztette. Ettől kezdve figyelhető meg az az erőteljes lengyel-magyar baráti viszony, ami még napjainkban is jellemzi a két országot.

Károlynak a csehekkel ekkor igen kiéleződött az ellentéte, ugyan az osztrákokal sem volt felhőtlen a viszonya, de most az ország hercegével, Ottóval összefogot a cseh király ellen, a lengyelek megsegítésére.

Łokietek Ulászlót Károly Róbert öt alkalommal (1326-ban, 1327-ben, 1328-ban, 1329-ben és 1330-ban.) segítette egységekkel. A német lovagok 1331-32-es támadása az előbbieknél jóval nagyobb volt, bár megállították őket, mielőtt a lengyel fővárost Krakkót elérték volna. Ennek ellenére a rend kezébe került Kujávia és néhány más város is.

A felek azonban nemcsak a harctereken igyekeztek eldönteni az ügyeiket, hanem a tárgyalóasztalnál is. 1332 után már viszonylag csitultak a teuton-lengyel összecsapások. Károly Róbert Csehország és Lengyelország kibékítésén fáradozott, melynek oka az ausztriai Habsburgok túlzott megerősődése volt. Gazdasági szempontból több államnak is gondot okozott a Habsburgok székhelye Bécs. A városon keresztül haladtak a legfontosabb gazdasági útvonalak a térségben, viszont annak idején a német-római császártól Bécs árumegállító jogot kapott, ami nemcsak azt jelentette, hogy az erre

45

átmenő kereskedőknek kötelességük volt itt árusítani portékájukat, hanem a bécsiek még beleszólást nyertek az árak megszabásába.

5.2.2. Litvánkeresztes hadjáratok

Litvániai teuton keresztes-hadjáratok a Német Lovagrend a litván államok ellen vezérelt háborúi voltak 1303 és 1385 között. A keresztes-hadjáratok egészen a Lengyel–litván unió megkötéséig zajlottak, melynek célja a litvánok leigázása volt.

1303-tól a Német Lovagrend rendre vezette keresztes-hadjáratait Litvánia ellen. Az akkor még pogány országot a poroszokhoz hasonlóan leakarta igázni és megtéríteni, de a terjeszkedésnek más oka is volt. Az egyik, hogy ezáltal közvetlen szárazföldi kapcsolatot létesítsen Livóniával. A másik, hogy a lovagrend a Szentföld teljes elvesztése után már leginkább Kelet-Európában lelt meghódítható területre. Ugyancsak a század elején Lengyelország ellen is háborúskodásokba kezdett, mely egészen a 15. század második feléig folytak.

A lovagrendi expanzió fő támogatója a Hanza-szövetség volt. A lovagrend 1263-tól a gabonakereskedelem kizárólagos monopóliumával bírt. A gabonát a nyugatnak adták el és a Hanzán át jutott el. A szövetség ezért is adott komoly segítséget a lovagoknak, míg a lovagrend katonai erejét ajánlotta fel a Hanzának. Mivel Lengyelország északi felén és Litvániában további jelentős termőterületek feküdtek, ezért minél nagyobb földekre akarták kiterjeszteni hatalmukat a lovagok és a Hanza városai. Az annál több gabona, annál több haszbot jelentett.

1315-ben a litvánok Christmemel erődjét (ma Skirsnemunė, Litvánia), Ordensburgot vették ostrom alá a Balti-tenger Kur-öblébe ömlő Nemunas – Nyeman (belarusz nyelven Нёман, litvánul Nemunas, lengyelül Niemen, németül Memel) – folyó partján, amely Litvánia határában feküdt. Innen 1313-ban a lovagok benyomultak Szamogitiába. Az ostromot Vytenis fejedelem irányította, mígnem az erősséget Karl Bessart von Trier felmentette.

Az 1330-as években is változatlan erővel folytak a lengyel-teuton háborúk. Bár a litvánok sokszor betörtek Lengyelországba, a lengyelekkel gyakran léptek szövetségre. 1335-ben a lovagrend békét kötött Visegrádon a lengyelekkel és litvánokkal, de ez nem tartott sokáig.

5.2.3. A visegrádi királytalálkozó44

A visegrádi királytalálkozó a Károly Róbert magyar király által összehívott, Luxemburgi János cseh király és Nagy Kázmér lengyel király részvételével 1335. október végén és november elején megrendezett diplomáciai találkozó volt. Eredményeképpen megszűnt a Lengyelország és Csehország közötti ellenségeskedés, helyette a három ország között szövetség és kereskedelmi együttműködés jött létre.

A találkozó Thuróczy János krónikájában:

„Az Úr 1335. évében, Szent Márton ünnepe körül János cseh király és fia, Károly, meg a lengyelek királya Magyarországra, Visegrád várába jött Károly királyhoz, hogy ott örök békeegyezséget kössenek. Ez meg is történt. A cseh király ebédjére a magyar király bőkezűségéből mindennap kétezerötszáz kenyeret adtak, és a királyi étekből is bőségesen; a lovaknak pedig egy-egy napra huszonöt mérő abrakot. A lengyel király ebédjére pedig ezerötszáz kenyeret és élelmiszert bőségesen; borból száznyolcvan hordót mértek ki. Magyarország királya különböző drága ékszerekkel is megajándékozta a csehek királyát, úgymint ötven ezüstkorsóval, két tegezzel, két övvel, egy csodálatos sakktáblával, két felbecsülhetetlen értékű nyereggel, egy szíjas tőrrel, amely kétszáz ezüstmárkát ért, meg egy csodálatos munkával kidolgozott gyöngykagylóval. Mivel Lengyelország királya adófizetője volt a csehek királyának, s mivel Károly, Magyarország királya feleségül bírta a lengyel király nővérét: Magyarország királya, Károly, ötszáz márka legfinomabb aranyat adott neki, hogy megváltsa őt a cseh királynak fizetendő adózástól. Elhatározták itt azt is, hogy ha e királyok közül bármelyiket vagy országukat valami ellenség támadná meg, a többiek kötelesek segítségére sietni. És ezt egymás között nagy eskükötéssel is megerősítették.”

44

http://hu.wikipedia.org/wiki/Visegr%C3%A1di_kir%C3%A1lytal%C3%A1lkoz%C3%B3

46

Királytalálkozó Visegrádon

Előzmények

Lokietek Ulászló 1314-ben egyesítette a lengyel részfejedelemségeket, 1320-ban pedig lengyel királlyá koronáztatta magát. Kétfrontos háborút vívott a Német Lovagrenddel és Luxemburgi János cseh királlyal, aki a lengyel trónra is igényt tartott. Ulászló Károly Róbert magyar király szövetségét kereste, aki 1320-ben a veje lett. 1327-ben Károly Róbert Luxemburgi János cseh királlyal nagyszombati találkozójukon már fontos gazdasági egyezményt kötött, a két ország közös valutarendszerét létrehozva. Ebben a helyzetben Károly Róbert igyekezett kibékíteni a lengyel és cseh királyt, amire akkor nyílt lehetőség, amikor Ulászló halála után annak fia, Nagy Kázmér lett a lengyel király, aki egyben Károly Róbert sógora volt. Kázmér hajlott a kiegyezésre, hogy megszabaduljon a kétfrontos harctól. János cseh királynak pedig azért vált a kiegyezés érdekévé, mert német királyi ambíciói miatt ellentétbe került nemcsak az osztrák hercegekkel (Habsburgokkal), hanem IV. Lajos német-római császárral is.

Királytalálkozó Visegrádon

Politikai egyezmény

A személyes találkozó előkészítéseként a lengyel és cseh király követei a magyar király küldötteinek jelenlétében 1335 augusztusában, Trencsénben kidolgozták a megállapodás feltételeit. Ezt követően szeptember elején Károly Róbert szövetséget kötött a cseh királlyal II. Albert osztrák herceg ellen.

47

Ezután került sor 1335. október végén és november elején a hármas találkozóra Visegrádon. Megállapodtak a kölcsönös katonai segítségnyújtásról a IV. Lajos német-római császár és II. Albert osztrák herceg ellen, Luxemburgi János lemondott lengyel trónigényéről, III. Kázmér pedig Sziléziáról, valamint azt is tudomásul vette, hogy Pomeránia a Német Lovagrend birtokában marad.

A közös katonai akciók eredményeképpen János cseh király 1336-ban elfoglalta Ausztria északi részét, Károly Róbert pedig 1337-ben visszafoglalta a Muraközt, és végleg leszámolt a Kőszegiek nyugati határ menti hatalmával. 1338-ban Károly megújította a magyar-cseh szövetséget, 1339-ben I. Károly és III. Kázmér megegyezett abban, ha valamelyikük törvényes fiúutód nélkül halna meg akkor a trón a másikra, vagy ha már nem él fiára szálljon. Károly ekkor kötelezte magát, hogy segíti a lengyel királyt a Német Lovagrend ellenében.

Visegrád vára madártávlatból45

Gazdasági egyezmény

A találkozó egyik célja az volt, hogy a résztvevők elsimítsák ellentéteiket és gazdasági-politikai együttműködésben állapodjanak meg Bécs árumegállító joga ellenében. Új kereskedelmi utakat jelöltek ki, hogy kikerüljék a bécsi vámot. A Buda–Brünn útvonal főbb állomásai Esztergom, Nagyszombat és Holics voltak. Buda és Brünn teljes árumegállító jogot kaptak. A lengyel-orosz kereskedelem magyarországi központja Kassa lett. Ez az együttműködés olyan sikeres volt, hogy a három királyság gazdasága ebben a korban virágkorát élte.

Magyarország és Csehország között a királytalálkozó körüli években valutaunió is létezett. 1320 táján Magyarországon mintegy harmincötféle hazai és külföldi pénzfajta és veretlen ezüst volt forgalomban. A sokféle pénz helyett a báni dénárok mintájára 1323-ban megkezdték az állandó értékű ezüstdénár verését. Ez a reform azonban sikertelen volt, mivel a dénár névértéke sokkal nagyobb volt a tényleges ezüsttartalomnál, így inkább a cseh ezüstgarast használták helyette. Ezért 1325-ben áttérve az aranyvaluta-rendszerre firenzei mintára aranyforintot kezdtek verni, de önmagában ez sem segített, mert ez sem tudta kiszorítani a cseh ezüstgarast. Végül Károly Róbert 1327-ben Nagyszombaton megegyezett János cseh királlyal, hogy mindkét országban vegyes, arany-ezüst valutarendszert fognak használni. Ennek értelmében 1329-ben Magyarországon is megkezdődött az állandó értékű ezüstgaras verése, a korábbi ezüstdénárokat („apródénár” vagy „kisdénár”) pedig váltópénzként használták. Minden más pénz használatát megtiltották. Az aranyforint később körmöci arany néven Közép-Európa egyik legkedveltebb pénze lett. Az ezüstdénárok azonban továbbra is évi kényszerbeváltás alá estek (kamara haszna), ami zavarokat okozott a pénzforgalomban, ezért 1336-ban megszüntették az ezüstdénár kényszerbeváltását. A pénzreform következő lépéseként így a váltópénz értékét is stabilizálták. 1338-ban az ezüst nagyarányú áresése miatt Magyarország visszatért az aranyvalutára, az ezüstgaras és az apródénár megszűnt, és új értékálló ezüstdénárokat vezettek be váltópénzként.

45 http://hu.wikipedia.org/wiki/I._Lajos_magyar_kir%C3%A1ly

48

A visegrádi királytalálkozón a Német Lovagrend is képviseltette magát. Az itt zajló eszmecserék egyik fő kérdése a lengyel-lovagrendi kérdés is volt, ami békével végződött. A jelenlevő nagymester aláírta a visegrádi békét nemcsak III. Kázmérral, hanem Gediminas litván uralkodóval is.

Ez persze mindössze átmeneti nyugalmat tudott csak a két ország között biztosítani, a viszálykodások néhány éven belül újra kezdődtek, amik ismételten fegyveres összecsapássa fajultak. Habár egy újabb egyezséget kötött egymással a lengyel és a teuton állam (kaliszi béke (1343)), még ez sem volt tartós, így világossá vált, hogy a vetélkedést csak az döntheti el, amelyik fél megnyeri ezt a harcot. Lengyelország még ugyan esélytelennek tűnt a háború megnyerésére, de továbbra is szívósan dacolt a keresztes lovagokkal. A portyák a határokon állandóak maradtak, amik a peremterületeket tovább pusztították. Litvánia továbbra is a lengyelek ellensége volt, s a két ország között zajlottak háborúk (amikben a magyarok is aktívan részt vettek), de később már szövetségre léptek egymással, habár ez a koalíció még nem volt olyan erős és szoros, mint 1387-től. Ezenkívül alkalmi szövetségesek voltak az oroszok is.

5.2.4. A lovagrend további terjeszkedése

A litvánok olykor a tatárokat is segítségül hívták a német keresztesek ellen. 1348-ban a strėvai csatában a lovagok legyőzték Kęstutis fejedelmet. A lengyelekkel való háborúban rövid időre szünetet teremtett az öröknek nevezett kaliszi béke. Ezután a lovagok az észtek felkelését verték le, amivel a dánok nem boldogultak.

Magyarország és Lengyelország 1370-től perszonálunióban egyesült. Nagy Lajos számos hadjáratot vezetett Litvániába, de ezekben a lovagrend nem nagyon vett részt, sőt nem is szolgálta az érdekeit. 1370-ben Winrich von Kniprode elsöprő győzelmet aratott Kęstutis és Algirdas vezette litván-orosz-tatár sereg felett a Rudaui csatában, két évvel később Livóniában mértek vereséget žemait litvánokra. Ekkor Litvánia ortodoxvallású volt és hatalmas keleti-szláv területeket kaparintott meg. A kereszteslovagok szemében ellenben továbbra eretnek pogányok maradtak, mert az ortodoxok annak idején szakítottak Rómával, a litvánok elleni keresztesháborúk így folytatódtak.

Lajos később megállapodott a litvánokkal, hogy közösen fogják legyőzni a német lovagokat, erre azonban nem került sor.

A lovagrend a század második felében már kevéssé a litvánokkal, vagy a lengyelekkel való harcokban vitézkedett, viszont más területeket megszerzett a térségben. 1345-ben IV. Valdemár dán király nehéz helyzetbe jutott országa észt tartományában. A parasztok és Revall lakossága által kirobbant Nagy észt felkelésben a dánok már szinte vesztésre álltak a lázadókkal szemben, ezért a teutonok és kardtestvérek segítségét kérték. A rend katonasága a felkelést letörte és vérfürdővel bosszulta meg. Minthogy a Dán Észtország Dániától meglehetősen távol esett, sőt északról Finnországból a svédek, keletről az oroszok is fenyegették, emellé még a Német Lovagrenddel sem volt felhőtlen a viszonya az országnak, ezért a dán király eladta a lovagrendnek 10 000 márkáért a tartományt. Livóniát most már teljesen a lovagrend uralta és a térségben az addig nagyhatalmi státuszt birtokló Dánia után már nem volt különösebb konkurenciája.

A Balti-tenger felett is kiteljesedett a lovagrend hegemóniája 1398-ban.

A tengeren a kereskedelmet már jó ideje tizedelte a skandináv eredetű Vitális Testvérek nevezetű kalózszövetség, aminek vezetője a legendás Klaus Störtebeker46 volt. A Gotland melletti Visby sziget közelében a Hanza és a lovagrend flottája csapást mért a kalózokra, akik Frízföldre szorultak és ott kalózkodtak addig, amíg a Hanza véglegesen le nem verte őket.

A győzelmet követően a lovagok birtokba vették mind Gotlandot, mind Visbyt, habár előbbit eladták Pomerániai Erik svéd királynak, de utóbbi még majdnem hét évtizedig a kezükben maradt.

46

Klaus Störtebeker, mint Klaas Störtebecker, Claas Störtebeker vagy Nikolaus Storzenbecher (*1360; † Hamburg 1401. oktober 21.)

49

A lovagrend 1402-ben Neumarkot szerezte meg a lengyel királytól 63 000 forintért. A lengyelek előzőleg 10 000 márkáért Stiborci Stibortól vették zálogba a grófságot, de anyagi gondok miatt a német lovagoknak adták el, akiktől II. Frigyes brandenburgi őrgróf szerzi vissza 100 000 forintért.

A XIV. század végén élte fénykorát a Német Lovagrend: 3000 lovag (a szám meglehetősen elmaradt a templomosokéhoz képest, akiknek fénykorukban vagy húszezer tagjuk volt), kétszáz pap volt a rend tagja. Mintegy 60 város, 50 vár és 18 368 falu, valamint több száz uradalom volt a kezében országában és szerte Európában. Éves jövedelme meghaladta a 8-900 ezer rajnai forintot, de a háborúk sokat felemésztettek.

5.3. Lengyel konszolidáció a XIV. században

5.3.1. A XIV. század eleji konszolidáció

Lokietek Ulászlónak sikerült egyesítenie az országot, s megerősítenie a központi hatalmat. Fia Kázmér is sikerrel járt, többek között keleten az oroszokkal és tatárokkal szemben. De a nyugati pomerán és sziléziai országrészeket, valamint Lubusz (németül: Lebus) területét nem sikerült visszaszerezni, ezek ugyanis már jelentősen elnémetesedtek. A következő több mint százötven évben a lengyel belső rend még tovább erősödött és biztosított volt a politikai ideológia folytonossága.

Ebben az időben vette kezdetét a császári és pápai hatalom gyengülése, ezzel párhuzamosan a más országokra gyakorolt korábban erős befolyásuk is lazult, az államok szuverénebbek lettek. Ahogy telt az idő, annál biztosabb volt a Német Lovagrend hatalmi állása már csak saját katonai erejének mértékétől függhet, mert országában a városok teljes önállósággal bírtak. Ha nincs katonai erő, akkor nem tudja a megfelelő hatalmi egyensúlyt fenntartani területén.

Ekkor lépett a világiasodás útjára az addig szigorúan vallásos lovagrend. A nagy vagyon mellett már fényűzőbben éltek, s kastélyaik egyre díszesebbek lettek. – A vagyonuk és világi életmódjuk miatt már ekkoriban több lovagrendet támadtak. – Ráadásul a rend uralma Poroszországban diktatórikusabb lett. A XV. század elején egyre növekedtek az ország adóterhei és fokozódott az elnyomás, mely kiváltotta az emberek ellenállását.

Terjeszkedése és egyre csak növekvő hatalma azonban a többi országnak már sok volt. Maga ellen fordította Lengyelországot és Oroszországot, mert elzárta őket a Balti-tengertől és kereskedelmi monopóliumai sértették azok érdekeit. Litvániát a lovagok folytonosan fenyegették, még akkor is, mikor a litvánok áttértek a katolikus hitre.

A Német Lovagrenddel szembeni ellenszenvet nemcsak maga a rend és hatalma váltotta ki némely ország részéről, sokkal inkább a Hanza hatalmaskodása, amivel országokat tartott a kezében. A kereskedő szövetség sokat köszönhetett az általa annyira pártfogolt lovagrendnek, ami védte a Hanzát és így ellenőrizhette a balti kereskedelmet.

5.3.2. A magyar-lengyel perszonálunió

Visegrádon Kázmér ígéretet tett arra, ha nem lesz törvényes fiú utóda, akkor Károly Róbert fia, I. Lajos örökölheti Lengyelország trónját. 1370-ben meg is koronázták Lajost lengyel királlyá, de már korábban közreműködött a lengyel politikában. Például Magyarország és Litvánia között hosszas háborúskodás volt a 40-es, 50-es években.

A litvánok kiterjesztették hatalmukat a mai Fehéroroszország és Ukrajna területére, s Oroszország nyugati peremterületeire, egész a tatár határig hatolva, így a magyarok elleni hadviselő felek között voltak a litvánok orosz (orosz, ukrán és fehérorosz) alattvalói is. 1372-ben Halicsot I. Lajos országához csatolta, oroszországi vajdaság néven. Halics később a litván nagyfejedelem kezébe került, állítólag úgy, hogy Cudar Péter országbíró és testvére Imre pénzért eladták

I. Lajos litvániai háborúi kevéssé szolgálták a Német Lovagrend érdekeit, akik egyidőben úgyszintén hadban álltak szomszédjukkal. Ennek oka az volt, hogy a hadjáratokban elért győzelmeket Lajos kizárólag magának tartotta fenn.

50

1374-ben a lengyel rendek kiváltságait megerősítette a kassai privilégiumokban a király, 1351-ben pedig fegyvernyugvást kötött litván ellenfeleivel. Ugyanakkor Lajos ígéretet tett arra, hogy a tatárok és mitöbb a teuton lovagok ellen a három ország segíteni fogja egymást. Az 1370-es évektől Magyarország és Lengyelország már késznek mutatkozott együttes erővel megtörni a terjeszkedő Német Lovagrend hatalmát, s ehhez várható volt Litvánia, sőt Oroszország segítsége is. Azonban mégsem került sor az erők egyesítésére. Egyik oka, hogy Lajos más frontokon is lekötve volt, és a Balkánon új ellenség bukkant fel – a török. Lajos egyik serege 1377-ben már csatázott velük Bulgáriában és egyik csapatuk pár év múlva Erdélyre rontott.

5.4. A Német Lovagrend tartományúri hatalmának kiépülése

A porosz földek katonai és egyéb eszközkkel történő megszerzésén túl e területek hatalmi-közjogi viszonyainak rendezése komoly politikai nehézségeket okozott.

Hosszú ideig bizonytalan volt, hogy de iure ki is a porosz területek tartományura. Az 1230. évi kruschwiti szerződésben Konrád mazóviai herceg Kulmerlandról és Poroszországról egyaránt lemondott a lovagok javára, azaz lényegében elfogadta a II. frigyes rimini bullájában foglaltakat.

Christian missziós püspök azonban csak a rend Kulmerland feletti tartományúri hatalmát ismerte el, és porosz püspökként – a német egyházi fejedelmekhez hasonlóan – magát tekintette a porosz földek urának, és hűbérúri fennhatóságot kívánt érvényesíteni a lovagrend felett. 1231-ben a porosz földek kétharmadát saját fennhatósága alá tartozónak nyilvánította, harmadát pedig hűbérként átengedte a lovagoknak.

1233-ban azonban Chirstian püspök a poroszok fogságába esett. Kényszerű távollétét kihasználva Hermann von Salza nagymester (†1239) jóváhagyásával Hermann Balk tartományi mester (†1239) (Landmeister) minden fontos világi és egyházi kérdésben tartományúrként intézkedett. 1233. december 28-án kiadta a Kulmer Handfeste (1233) néven ismertté vált kiváltságlevelet „Gründungsurkunde“, amely a Poroszország későbbi életében fontos szerepet játszó kulmi47 (Chełmno) jog alapja lett.

A Német Lovagrend magának tartotta fenn a plébániák feletti patrónusi jogot, meghatározta az egyházi tized jogcímén fizetendő járadék mértékét, rendelkezett a büntetőjogról, bíráskodásról, öröklési jogról, a birtokadományok utáni katonai kötelezettségekről, a pénzverésről, a cenzusról, a vásártartásról, a bányászati jogokról.

1234-ben IX. Gergely pápa48 a Szentszék tulajdonába vette a Német Lovagrend által meghódított, s majdan meghódítandó földeket, majd a lovagoknak adományozta azokat. Ezzel Róma, a császárhoz és a mazóviai herceghez hasonlóan a Német Lovagrendet ismerte el Poroszország urának.

1237-ben a livóniai Kardtestvérek Rendje egyesült a Német Lovagrenddel, így kurlandi, livóniai és észt területek kerültek annak fennhatósága alá.

1243-ban IV. Ince pápa49 rendelkezése értelmében Kulmerlandon egy, Poroszországban pedig három püspökséget hoztak létre (Pomesaniában, Warmiában és Samlandon), így a porosz fogságból 1238-ban szabadult Christian kizárólagos porosz püspök sem maradt.

47 A város, mely később áthelyeződött a mai Starogród falu helyére a 11. és 12 században várispáni székhely volt. 1228-ban a Német Lovagrend a chełmnoi föld fővárosává jelölte ki, majd 1230-1250 között a lovagrend legfontosabb városa lett és az I. komturia székvárosa. 1236-1251 között a chełmnoi egyházmegye székhelye. 1233. december 28-án Toruńnyal együtt városjogokat kapott, melyet 1251-ben megújítottak, és amelyek mintául szolgáltak mintegy 200 kelet-pomerániai és mazóviai város számára. Ebben az időben a város neve németül Kulm (latinul Culm) lett. 48

IX. Gergely (1143/1167 – 1241. augusztus 22.) uralkodói nevet választva emelkedett a római katolikus egyház élére a 178. pápa. Gergely uralkodása minden szempontból kiemelkedő állomása volt a pápaság történelmének. Az ő pontifikátusát tekintik a történészek a pápaság és a császárság utolsó nagy összecsapásának. II. Frigyes, német-római császár könnyen érvényesíteni tudta akaratát a keresztes háborúját már-már megszállottként szervező III. Honoriusszal szemben, azonban Gergely nem bizonyult könnyű ellenfélnek. A harcos egyházfő jelentős joganyagot készített az egyház számára, és más reformokban is kiemelkedő szerepe volt.

51

Egyházszervezetileg a porosz püspökségeket IV. Sándor pápa50 a rigai érsekség alá rendelte.

A földek harmada püspöki, kétharmada pedig lovagrendi fennhatóság alá került. A porosz püspökök ugyan tartományurak lettek, de felettük a Német Lovagrend egyfajta védnöki hatalmat gyakorolt.

A porosz püspökök nem folytathattak önálló külpolitikát, nem verhettek saját pénzt, háború esetén pedig kötelesek voltak a lovagokat támogatni. Ténylegesen a Német Lovagrend lett Poroszország egészének az ura. A püspökségek területének harmada a létrejövő székeskáptalanok birtokaivá váltak.

A négy püspökségből három (a kulmerlandi, pomesaniai és samlandi) a lovagrend inkorporatív szervezete volt: a püspököket és a káptalan tagjait kizárólag a Német lovagrend klerikus tagjainak sorából választották.

A püspökségi és káptalani birtokokat azonban nem csak a saját tagjai sorából kikerülő püspökökön és kanonokokon keresztül tudta a rend ellenőrizni, hanem ezeknek az igazgatását végző Vogtok (várnagyok) személyén keresztül is, akik szintén a rend tagjai voltak.

Ily módon a lovagok a püspöki territóriumokon is ellenőrzésük alatt tarthatták az igazságszolgáltatást, közigazgatást, telepítési ügyeket stb. Poroszország mellett más területeket is igyekeztek uralmuk alá vonni.

Poroszország és livónia közé beékelődött a litvánok lakta Schamaiten tartomány, így a két országrész közötti szárazföldi összeköttetés igénye hosszú távra meghatározta a lovagrendi külpolitikai egyik fő irányát.

Livóniában korábban a kardtestvérek a rigai érsek vazallusai voltak, és csak a földek harmadát birtokolták. Az 1237-ben bekövetkezett egyesülést követően a jogutód Német lovagrend igyekezett a maga javára változtatni ezeken a feltételeken, emiatt összeütközésbe került a rigai érsekkel. Ez a körülmény a lovagrendi állam belpolitikájának állandó feszültségforrásává vált.

Miután Brandenburg 1271-ben elfoglalta a várost, II. Pomerániai Mściwój Bolesław Pobożny segítségével megszerezte Gdańskot. 1282-ben a Kępno-i egyezmény értelmében Nagy-Lengyelország fennhatósága alá került a Gdański Pomeránia. 1306-ban I. Lokietek Ulászló a kujáviai herceget, Kázmért nevezte ki gdański helytartónak, a vár élére pedig Boguszát (Bogussa). A polgárok azonban nem fogadták el egyik helytartó kinevezését sem, hanem fellázadtak ellenük. Segítségül hívták a brandenburgi fejedelmet, aki 1309-ben bevonult Kelet-Pomerániába. A védőfalak nélküli várost a lengyelek feladták, de a várat Bogusza bíró tartotta. A gdański dominikánusok tanácsára segítségül hívták ellenük a Német Lovagrendet. A rend csapatainak közeledtére a brandenburgi sereg nem vállalta az ütközetet, inkább elvonult, de helyette a lovagrend folytatta az ostromot. Először a város, majd a vár egy része került kezükbe, majd amikor élelem utánpótláshoz jutottak, bevették a még lengyel kézben levő falakat és az őrséget is lekaszálták. A keresztesek nagy vérfürdőt rendeztek a város lakói között, mely miatt panasszal éltek V. Kelemen pápánál, aki az ügy kivizsgálására bizottságot hívott össze.

Lengyelország zűrzavaros belső helyzetét kihasználva tehát 1309-ben a Német Lovagrend katonai erővel kiterjesztette fennhatóságát Danzigra és egész Pommerellen tartományra, s ezzel az Alsó-Visztula térség egésze uralma alá került. Kb. 15 000 km2-rel gyarapította területét.

49

IV. Ince (1195 k. – 1254. december 7.) uralkodói néven vált a katolikus egyház fejévé a történelem 180. pápá ja. Ince hosszas interregnum után foglalhatta el Szent Péter trónját, amely elődjének alig kéthetes pontifikátusa után nem is csoda. A konklávé igen nehéz helyzetben volt IV. Celesztin pápa halála után. II. Frigyes német-római császár Tivolinál táborozó serege nagy nyomást gyakorolt a választókra. 50

IV. Sándor (1199 – 1261. május 25.) lépett fel a pápai trónra 181.-ként a katolikus egyház történetében. Pontifikátusát azóta történészek az egyház további fejlődése szempontjából fordulópontnak tekintik. A megválasztásakor is idős Sándor végleg eldöntötte a császárok és pápák közötti harcot.

52

Pommerellen elfoglalásával alapvetően megváltozott a lengyel-lovagrendi viszony. Az előző évszázadban a lengyel hercegek gyakran fegyveresen is támogatták a poroszok elleni küzdelmet, most azonban tartós viszály vette kezdetét.

Łokietek Ulászló a lengyel koronához tartozó területként tekintett Kelet-Pomerániára, ezért azért avignoni pápánál beperelte a lovagrendet.

1327-ben háború tört ki a Rend és Lengyelország között, amelyben a lovagok tovább gyarapították a területüket: megszállták Dobrin és Kujávia földjét. Az 1309-től húzódó konfliktust végül a kaliszi béke rendezte. 1343-ban békét kötöttek a keresztesekkel, melynek eredményeképpen III. Nagy Kázmér lemondott Gdańskról és Pommerellenről, a lovagrend pedig visszaadta Kujáviát és Dobrint.

A békeszerződés 66 évre szóló békét teremtett Poroszország és Lengyelország között. Ezt követően a Német Lovagrend záloghitelek révén gyarapította területeit: 1352-ben III. Kázmér király 40 000 aranyért 12 évre elzálogosította a nagymesternek a dobrini földet, majd 1392-ben 50 000 aranyért azt a rend ismét zálogba vette. A pénzszűkében lévő pomerán és mazóiai hercegek ugyancsak adtak zálogbirtokot a rendnek.

1346-ban Henryk Dusemer, a keresztesek nagymestere oklevelet adott ki, mely megsemmisítette Gdańskban a lübecki törvény szerinti városi jogokat és felváltotta a chełmnoi törvénnyel.

1346-ban a lovagrend megvásárolta Dániától Észtországot, így Livóniában a rend és az itteni (rigai, dorpati, öseli, kurlandi) püspökségek közötti eddigi egyharmad-kétharmad birtokarány 50-50 %-ra módosult. Ez még inkább arra ösztönözte a lovagokat, hogy Livóniában is a poroszországihoz hasonló erőviszonyokat és jogi helyzetet teremtsen. A XIV. század végére katonai erővel fennhatósága alá vonta a rigai érsekséget, a többi egyházi tartomány azonban megerőzte korábbi jogállását.

A XIV. században a lovagrendi állam keleti és délkeleti határainál állandósult a háború a litvánokkal. A litván támadások nem egyszerűen csak rablóakciók voltak, hanem a Német Lovagrend expanzív törekvéseire adott válaszreakciók is.

Litvánia területére az i. e. 2. évezred első felében indogermán eredetű balti törzsek érkeztek. Az i. e. 5–6. században megindult a néppé válás folyamata. A 8. században a lettektől elkülönült litvánok kisebb fejedelemségeket hoztak létre. Litvánia neve az 1008-as Quedlinburgi évkönyvben szerepel először mint a Kijevi Nagyfejedelemség vazallusa. A Litván Nagyfejedelemség 1219-ben jött létre, és 1569-ig létezett, amikor a lublini unió révén beolvadt a Lengyel Királyságba. Vallási szempontból két időszaka volt: pogány és keresztény. A 13. század közepén Mindaugas fejedelem a kis államalakulatokat egyesítve felvette a nagyfejedelem címet. Az így megerősödött Litvánia – a többi baltikumi néppel ellentétben – sikerrel védte ki a Német Lovagrend hódító törekvéseit. Gediminas nagyfejedelem uralkodása (1316–41/42) alatt Litvánia regionális nagyhatalommá vált. 1322-ben Vilnius lett a főváros.

A 14–15. században, kihasználva a tatár terjeszkedés kínálta lehetőséget, a Litván Nagyfejedelemség a mai Fehéroroszország, Ukrajna, Oroszország egy részét is magába olvasztotta, határai a Balti-tengertől a Fekete-tengerig terjedtek. A litvánok megpróbáltak terjeszkedni a tatárok területein és elfoglalni a román Moldvát is, amit egy ütközőpontban feküdt a litvánok, a magyarok, a lengyelek és a tatárok között. Moldvát a litvánok nem tudták elfoglalni, a tatárok támadásai nem hagytak alább, sorozatos összeütközések történtek az oroszokkal és lengyelekkel, valamint a Német Lovagrenddel, sőt a magyar király, aki Lengyelország uralkodója is volt egy időben, hadjáratokat vezetett Litvánia ellen.

A pogány litvánokkal szemben a rend a keresztes háború eszméjével mozgósította a nyugati lovagságot. A Szentföld elvesztését követően a keresztes eszme jórészt az ún. „litván utazásokban” (azaz hadjáratokban) őrződött meg. Olyan magas rangú nemesek is vállalkoztak egy-egy litvánok elleni expedícióra, mint példáult III. Albert osztrák herceg (1377) vagy Derby grófja, a későbbi IV. Henrik angol király (1390-92).

53

1380-ban Litvániában hatalmi harc robbant ki Jagello és unokatestvére, Witold (Vytautas) között. A lovagrend kihasználta a kínálkozó lehetőséget, és Witoldot támogatva meghódította a litvánok lakta Schamaiten földjét (1382), megteremtve ezzel a szárazföldi összeköttetést Poroszország és Livónia között.

A litvánok által meghódított területek szláv népessége is erős hatással volt az állam belső szerkezetére (hadsereg, pénzügyek), illetve kultúrájára (a vezetőréteg egy része ortodox hitre tért). Litvánia szláv nyelvet használt a hivatali és egyházi életben, a litván nyelv pedig sok helyütt visszaszorult, ami elszlávosodással fenyegette az országot. Mindez megváltozott 1386-ban, mert Jagelló (Jogaila) nagyfejedelem felvette a római katolikus vallást, I. Lajos magyar király lányának, Hedvignek a kezével II. Ulászló néven elnyerte a lengyel trónt, megteremtve ezzel a több mint 400 éves lengyel–litván együttélés alapjait, így a keleti szláv hatás a litván területeken csökkent.

1398-ban Konrad von Jungingen nagymester a porosz Hanza-városok támogatásával a Vitalinus testvéreknek nevezett balti-tengeri kalózoktól elfoglalta Gotland szigetét. A lengyel-litván unióval küszöbön álló háború miatt 1407-ben a rend 9000 angol noble-ért átadta a szigetet Dániának.

1402-ben 63 200 aranyforintért a lovagrend Luxemburgi Zsigmondtól zálogba vette a Brandenburghoz tartozó, de már az Odera jobb partján fekvő Neumarkot. (A tartományról Zsigmond 1429-ben lemondott, s az a lovagrend teljes jogú tulajdonává vált.)

A XIV. század utolsó évtizedeinek nagy területgyarapításával a Német Lovagrend az 1386-ban létrejött lengyel-litván uniót igyekezett ellensúlyozni.51

Német Lovagrend elterjedése a Baltikumban (XIII-XV. század)

51

A német lovagrendi források szerint 1392-ben Luxemburgi Zsigmondtól származott Lengyelország felosztásának terve: a

Luxemburgi testvérek (Vencel és Zsigmond), unokatestvéreik (János görlitzi herceg, Prokop morva őrgróf) valamint I. Vilmos meißeni őrgróf és III. Albert osztrák herceg állítólag abban egyezett meg, hogy a Lengyel Királyság Kalisztól északra eső részei Mazóviával együtt a Német Lovagrendhez kerülnének, az attól délre fekvő területek Magyarországhoz, ami pedig a Wartétól nyugatra esik, az a Német-római birodalomhoz fog tartozni. — A nagymester elutasította ezt az elképzelést, mert úgy vélte, hogy elfogadása esetén csak a lovagrend keveredne háborúba Lengyelországgal, érdemi katonai fellépést a tervben szereplők egyikétől sem remélhetne.

54

5.5. A lovagrend államának igazgatási rendszere

Poroszországban a Német Lovagrend együttesen jelenítette meg egy szerzetesi intézmény és egy territoriális állam irányítási rendszerét.

Egy szerzetesi közösség jelenítette meg a tartományúri világi hatalmat, ami azt jelentette, hogy a rend belső működését, hierarchiáját, tagjainak együttélését rögzítő szabályok az állami igazgatási rendszer kiépülésére is hatással voltak.

Az állami struktúrák kiépülésének folyamatát bonyolította az a körülmény, hogy a XIII. század folyamán a lovagrend felső vezetése nagyon távol volt Poroszországtól (1291-ig a Szentföldön, 1309-ig Velencében), így nem nyílt lehetősége a napi ügyek konkrét irányítására.

Amikor 1309-ben a Nogat folyó partján fekvő Marienburg (Malbork) lett a nagymester székhelye, a rend felső vezetése összhangba került a territoriális hatalom földrajzi kereteivel.

Poroszország irányításában ez erőteljesebb centralizációt eredményezett. Az államhatalom szervezete nem hűbéresekre átruházott, ily módon feldarabolt és örökíthető közhatalmi jogok magánkézbe adására épült, hanem a rend tisztségviselőire.

A szerzetesi struktúrára épülő államigazgatási rendszer megakadályozta a lovagrendi állam feudális alapú széttagolódását. A közhatalom területi letéteményesei, mint a rend tagjai és tisztségviselői, szerzetesek voltak, így nem rendelkeztek magánvagyonnal, egyéni kiváltságokkal vagy családi érdekekkel.

A nagymestert kivéve egyetlen rendi tisztségviselő sem volt élethossziglan hivatalában, bizonyos idő elteltével ugyanis más tisztségbe helyezték. A lovagrendi szabályzat ezt kötelezően előírta, emiatt a Német Lovagrend tisztségviselői nem fonódtak össze igazgatási körzetük regionális érdekcsoportjaival.

Az igazgatási rendszer kialakítása

1230-ban a nagymester Hermann Balk személyében a meghódítandó porosz földek igazgatásának élére tartományi mestert (magister in Pruscia, provincialis magister, Landmeister) nevezett ki, aki szinte teljes körű hatalommal rendelkezett. Székhelye a Kujávia-Pomerániai vajdaságban a Visztula mellékágának partján fekvő Thorn (lengyelül: Toruń, kasun nyelven: Torń) volt, majd 1253-tól Elbing (lengyelül: Elbląg).

A Thorni lovagrendi vár makettje

55

Toruń eredetileg egy nyugat-mazoviai kis település volt. 1226-ban I. Konrád mazoviai herceg a Német Lovagrendnek adta, hogy megvédjék országát a pogány poroszoktól. A lovagrend 1230-31-ben a kis lengyel falu mellé várat épített és a vár köré áthelyeződött növekvő település 1233-ban városi jogokat kapott. Ez a mai Óváros területe, mely a következő évtizedekben fontos kereskedelmi központtá fejlődött. 1236-ban a városban ferences szerzetesek telepedtek le, majd őket 1239-ben a domonkos rendiek követték. 1264-ben a régi város mellett létrejött az Újváros. A két város különállása 1454-ig tartott, amikor az Ó- és az Újváros egyesült. A 13. században Toruń csatlakozott a Hanza-szövetséghez.

Elbing városát 1237-ben említik először. 1241-ben városi jogot kap. Ez idő tájt épült fel a Szent Miklós katedrális is. 1314-ben elkészül a városi torony is. Az elbingi flotta a hanza városok segítségére volt 1350-es években a norvégokkal és dánokkal vívott háborúban. A nagymesteri székhely Poroszországba helyezéséig Elbing városa lett a lovagrendi területek politikai és igazgatási székhelye.

A Landmeisternek alárendelten az első évtizedben két nagyobb közigazgatási egységet hoztak létre: Kulmerlandot és az eddig meghódított porosz földeket egy-egy provisor irányította.

1251-ben a nagymester utasítására átszervezték az eddigi irányítási rendszert. Kulmerlandon hat kisebb területű komtúrságot hoztak létre, melyek fölött egy ún. Landkomtúr állt. Ez ég a lovagrend európai birtokainak mintájához igazodott, ahol egy-egy régió komtúrságait a Landkomtúr fogta össze.

A porosz területeken viszont a törzsi területekből szerveztek nagy kiterjedésű komtúrságokat, melyek kiterjedésüket tekintve vetekedtek Kulmerlanddal. Emiatt az egyes komtúrságokat kisebb igazgatási körzetekre kellett osztani, melyeket a komtúrnak alárendelt Vogtok (advocatus) vagy Pflegerek (provisor) irányítottak.

A második porosz felkelés (1260–1274) után, mely szétzilálta a lovagrendi állam eddigi igazgatási rendszerét, számos újabb, immár kisebb területű komtúrságot hoztak létre. Igazgatási szempontból feldarabolták az eddigi törzsi területeket.

A lovagrendi szabályzat szerint egy rendházat (és a hozzá tartozó területeket) csak akkor irányíthatta komtúr, ha ott Jézus és az apostolok mintájára legalább 12 lovagtestvér és 6 paptestvér élt és alkotott konventet. Ez az előírás azonban az ideális konventet határozta meg, a valóságban egyes rendházakban a lovagok száma vagy el sem érte a 12-t, vagy annál több volt.

Konventet csak ott lehetett létrehozni, ahol a termelőnépesség aránya elég nagy volt a konvent szabályzatban előírt szükségleteinek biztosítására, azaz ha a komtúrság rendelkezett működésének gazdasági alapjaival. (A Német Lovagrend tervszerű telepítő tevékenységét Poroszországban ez a körülmény is jelentős mértékben ösztönözte.) Emiatt a XIV. század folyamán megjelent a komtúrnak nem alárendelt, önálló vogt-tisztség, mely a komtúrokkal azonos rangban állt, s komtúrság méretű területet igazgatott, sőt a XIV. század végén, XV. század elején megszerzett egészen nagy területek (Gotland, Neumark, Schamaiten) élére is vogt került.

Komtúrok

A komtúrságokban a komtúr a konventtel együtt a Rend egészének képviselőjeként gyakorolta a hatalmat. A komtúr állt a helyi igazgatás élén, a komtúrságban ő gyakorolta a legfőbb bírói hatalmat, felelt a közrend fenntartásáért, katonai és pénzügyi jogeszközökkel rendelkezett, és ő felelt a helyi telepítési feladatokért.

A poroszországi és livóniai területeket alapvetően ez különböztette meg a rend többi európai birtokaitól. A rendi szabályzat értelmében a fontosabb döntések előtt (pl. birtokok elidegenítése) ki kellett kérnie a konvent egyetértését.

A lovagrend politikai hatalmának megjelenítése mellett a komtúrok, mint a szerzetesi tisztségviselők legfontosabb feladata a rendház és a konvent szükségleteiről történő gondoskodás és a rendi szabályzat betartása.

56

A lovagrendi állam egyes közigazgatási egységei gazdasági teljesítőképességük arányában meghatározott nagyságú összeget fizettek be a központi kincstárba vagy teljesítettek természetbeni beszállítási kötelezettséget.

1309 után, amikor Poroszországba került a nagymesteri székhely, feleslegessé vált a porosz Landmeister tisztsége, az ország kormányzása közvetlenül a nagymester kezébe került.

1326-tól a kulmerlandi Landkomtur tisztség is megszűnt, az itteni komtúrságok külön-külön közvetlenül a nagymester fennhatósága alá kerültek.

A XIV. század folyamán az egész országban egységes közigazgatás jött létre, s komtúrokon illetve várnagyokon kívül magasabb területi igazgatási tisztségek már nem voltak. A tisztségviselőket a nagymester nevezte ki, váltotta le vagy helyezte át máshová.

Nagykáptalan

A lovagrenden belül elvben az évente összeülő nagykáptalan (concilium generale) volt a legfőbb hatalom letéteményese, amelyen minden rendtartomány küldöttei megjelentek. A Poroszországban és Livóniában létrejött tartományúri kormányzat napi politikai kérdéseiben azonban nem lehetett a nagykáptalan döntéseire várni, így a tényleges irányítás a XIII. században a Landmeister és a rend helyi, a XIV. századtól pedig a nagymester és a rend legfőbb tisztségviselőinek kezébe került. Bizonyos jogkörök (nagymester megválasztása, leváltása) azonban továbbra is a nagykáptalannál maradtak.

1309 után a rend legfőbb tisztségviselőinek egy része, akik korábban a központi rendházban éltek, s innen látták el feladataikat, elkerültek a nagymester környezetéből, és egy-egy komtúrság irányítása lett rájuk bízva. Ez a körülmény jelentősen megnövelte a nagymester mozgásterét és önállóságát.

A lovagrendi hierarchiában a nagymester után a nagykomtúr (magnus praeceptor, magnus commendator, Großkomtur) következett. Hozzá futottak be az egyes tisztségviselők elszámolásai, ő felügyelte a pénzverést és a kincstárat, és nagyon gyakran diplomáciai feladatokat látott el. A főkincstárnok (thesaurarius, Treßler) a marienburgi konvent, a rend egésze, és az 1325-től létrejött önálló nagymesteri kincstárat irányította.

Mindkét tisztségviselő Marienburgban, a nagymester környezetében tevékenykedett.

A másik három főbb rendi tisztség, a nagymarsall (marschalcus, Oberste Marschall), a főispotályos (summus hospitalarius, Oberste Spittler) és a traperarius (Oberste trapier) kikerült a központi rendházból, és betagozódtak a területi állami igazgatásba. Egykori szerzetesrendi tisztségük tiszteletbeli címmé vált, s arra jogosította fel őket, hogy részt vegyenek a nagymesteri tanácsban a fontosabb döntések meghozatalában.

A nagymarsall eredetileg katonai parancsnok volt, a XIV. századtól azonban königsbergi komtúrként a litván támadásokkal szemben a keleti országrész védelméért felelt.

A XIII. században a főispotályos a központi rendház ispotályát irányította, a XIV. századtól elbingi komtúr lett.

A traperarius erdetileg a központi rendház ruházati és egyéb felszereléseiért felelt, Poroszországban azonban a christburgi komtúrságot - Christburg (régen: Kiszporg/Kiszpork, lengyelül: Dzierzgoń.) -irányította.

A XIV. század végén Poroszországban 27 komtúrság, 2 önálló várnagyi körzet (Vogtei) és 2 önálló Pfleger-körzet volt.

A lovagrendi állam másik részét, Livóniát a nagymesternek alárendelt livóniai tartományi mester (Landmeister) irányította, s minden olyan tisztség, ami az állam egészében létezett, helyi hatáskörrel a Landmeister fennhatósága alatt is megvolt.

57

Dzierzgoń – várromok

Plan wg Z. Nawrockiego. 1 - zamek główny, 2 - przedzamcze, 3 - kanał młyński, 4 - rzeka Dzierzgoń, 5 - kościół

parafialny, 6 - wzgórze św. Anny (cmentarz)

Źródło: Zamki krzyżackie w Polsce, M. Haftka, Malbork - Płock 1999

http://zamki.res.pl/dzierzgon.htm

58

5.6. Társadalom és gazdaság

A meghódított föld egyharmadát kapta az egyház, míg a többit a rend közvetlenül kezelte. Olyan fontos városok alakultak, mint Königsberg (Kalinyingrád), Elbing (Elbląg), vagy Marienburg (Malbork). A németek mellett számos németalföldi (hollandok, frízek) is települt hospesként Poroszországba, valamint rengeteg lengyel. A porosz kisebbség sem volt elhanyagolható létszámban, kb. 100 ezer főnyi.

1309-ben a meghódított Kelet-Pomeránia egyfelől német, egyfelől pomerán lakosú volt. A német lakosság leginkább a városokban élt, amelyek szinte színig németek voltak, persze számos porosz is lakott ott, akik elöljárósági posztokra jutottak. Teljesen német lakosú város volt Königsberg, vagy Memel.

A Rendi Állam hivatalosan német országként szerepelt, de valójában a felét nem tették ki német nemzetiségűek a lakosságnak, a lengyelekkel, poroszokkal, kasubokkal, pomeránokkal és litvánokkal szemben, akik az ország többségi nemzetét képezték. A telepítés fő feladata lokátoroké volt, akik az új községek bírói tisztségét kapták és a bírságból nyertek éves tiszteletdíjat, emellé olyan lehetőségeket is kapta vagyonszerzésre, mint a kocsmabérlés, vagy malomépítés. A városok csaknem teljes önállóságot és mindenféle kiváltságot (vám, kereskedelmi, pénzügyi stb.) nyertek. Főnemesi arisztokrácia az országnak nem volt, bár számos a XIII. században megtelepedett világi lovag (akik a rend katonai erejét jelentették) nagybirtokot kapott hűbérként. A rend a poroszok meghódítása után már csak kishűbéri földeket osztott ki német és lengyel nemesek között. A nagyobb uradalmak és a várak kivétel nélkül a lovagrend tulajdonát alkották, ezzel is növelték tekintélyét. E mellé minden városnak volt helyőrsége, így az irányítást a nagyfokú autonómia mellett mindig kezében tartotta a rend, egész katonai erejének megtöréséig.

A poroszok, akik meghódoltak a lovagrendnek, a felkelések miatti megtorlásul elvesztették először szabadságukat, de a harcok elültével és a gazdaság fellendülésével egyenrangúan bántak velük a lovagok. Fontos politikai és gazdasági pozíciókba kerültek, amely ezen társadalmi rétegnél gyors asszimilációval volt egyenértékű, míg a vidéki népesség csak a XVIII. században olvadt be teljesen a németekbe vagy a lengyelekbe.

5.6.1. Népesség

A közel fél évszázadig tartó háború és az ezzel járó migráció jelentősen megváltoztatta a porosz területek népességi viszonyait: a Német lovagrend megjelenése előtti kb. 140-180 000 főnyi porosz népességnek 1300 táján már csak kb. 50 %-a maradt meg.

A lovagrend tervszerű telepítési politikája következtében a XIV. század végére kb. félmillió lakosa lett Poroszországnak. Ennek mintegy 40 %-a volt német (kb. 200 000), 30-30 %-a pedig porosz és szláv (kb. 150-150 000).

A porosz népesség tehát egy évszázad alatt érte el újra a Német Lovagrend megjelenése előtti mértéket.

A kívülről jött német telepesek mellett a XIV. század második harmadától a délkeleti erdőségek benépesítésében nagy szerepe lett a döntően helyi (porosz) lakosságot érintő belső kolonizációnak is.

Az 1249. évi christburgi békeszerződés, mely személyi szabadságot és a nyugati nemesekkel sok szempontból megegyező jogállást biztosított a porosz vezetőkatonai rétegnek, megteremtette az alapját a porosz etnikum lassú asszimilációjának, melynek következtében a XVI. század végére a balti nyelvcsaládba tartozó óporosz etnikum eltűnt Európa térképéről.

59

5.6.2. Városok

A lovagrend telepítő politikája eredményeként a XV. század elejére mintegy 1400 falu és 94 város jött létre. A városok számát tekintve Poroszország a korabeli Európa városiasodott térségének számított. A hat legnagyobb, 10 000 lakos feletti:

Kulm (lat.: Culmen, ném.: Culm, Kulm, lengyelül: Chełmno), Thorn (lengyelül: Toruń, latin: Thorunia, Torunium), Elbing (Elbląg), Königsberg Kalinyingrád (oroszul Калининград, németül Königsberg, litvánul

Karaliaučius, lengyelül Królewiec), Danzig (kasubul: Gduńsk, lengyelül: Gdańsk; régi magyar neve: Dancka) és Braunsberg (óporosz: Brusebergue, lengyelül: Braniewo) a Hanza-szövetség tagja is volt.

A telepes falvak és városok többsége a magdeburgi jog helyi változatát jelentő, ún. kulmi jog alapján élt, de néhány tengerparti kikötő, mint Elbing vagy Braunsberg , lübecki joggal rendelkezett. A porosz városok autonómiája azonban korlátozott volt:

a megválasztott városi tiszségviselők csak a rend egyetértésével foglalhatták el hivatalukat, súlyosabb ítéleteket a városok csak a rend hozzájárulásával szabhattak ki, s jogi fellebviteli fórumukat is maga a lovagrend jelentette.

Mivel a városok hódítás során katonai bázisok szerepét is betöltötték, a falakon belül a lovagok mindenhol rendelkeztek egy-egy rendházzal, s azokban fegyveresekkel. A XIV. században a kölcsönös előnyök alapján a porosz városok és a kiterjedt magánkereskedelmet folytató lovagrend együttműködtek egymással, s maga a rend is bekapcsolódott a Hanza-kereskedelembe.

5.6.3. Falvak

A cenzusfizető paraszti telepesek 2 flamand Hufe (33.6 hektár) nagyságú földet kaptak. A fizetendő cenzus mértékét a helyi adottságok figyelembevételével állapították meg, szabadon költözködhettek, s telkeiket szabadon örökíthették. A helyi porosz és szláv népesség telkei a telepes parasztokénál kisebbek voltak, általában azok kétharmadát tették ki. A járadékok és szolgáltatások terén kedvezőtlenebb helyzetben voltak, mint a német telepesek: telkeiket csak felnőtt korú fiaik örökölhették, magasabb robotkötelezettséggel tartoztak, költözési illetéket kellett fizetniük, de a XV. századtól már csak másik porosz (vagy lengyel) faluba költözhettek, mert a német falvakba vagy városokba történő költözésüket a rend megtiltotta.

A ius Teutonorum magyarul Német jog középkori gazdasági jogirendszer, ami Németország, Csehország és Lengyelország területén terjedt el a XIII. században. Jelentős előrelépés volt mindez és javított a parasztság életkörülményein. Idézet egy lengyelországi német jogú falutelepítésből, 1291-ből:

„…tudomására akarjuk adni a jelenben és a jövőben egyaránt annak, aki e levelünket megszemléli, hogy a közönségesen Radlinnak nevezett birtokunkat Staniewoinak mondott Mártonnak és törvényes leszármazóinak német jogon (lat.: Teutonica iure.) locatioba adjuk, mégpedig olyan jogon, amilyen Nowy Targ község és lakói törvényeikben birtokolják, a következő megegyezés és forma szerint: a már említett község lakói évente mindenik kis telek (lat.: mansus) után Boldog Márton napján (november 11.) szolgáltatni tartoznak két mérő búzát, négy mérő rozsot, hat mérő zabot, mégpedig pisdri mérték szerint, valamint egy fertály ezüstöt; ezt az adót pedig kötelesek elvinni a közelebb fekvő udvarházunkba. Minden fent elősorolt kötelezettség teljesítésére vonatkozóan a fennt nevezett község lakói kilenc évre mentességet fognak kapni minden behajtás és fizetés alól. Nevezett Márton soltész és örökösei pedig a telepítés fejében a hetedik telket szabadon fogják bírni minden joggal és hatalommal, miként mi azt birtokainkon gyakorolni szoktuk. Ezenfelül a soltész és ivadékai saját használatára saját telkéhez kapcsolhat két kertet fentnevezett községben minden adóval és bevételekkel együtt, és bármilyen bírósági ügyben a harmadik dénár az övé. Megadjuk Márton soltésznak és örököseinek azt a jogot, hogy szabadon malmot építsen, ahányat csak bír az illető örök birtokon; kocsmát, mészárszéket, kézi malmot szabadon tarthat és posztót is eladhat.”

60

A XIII. században már nagyobb gondot fordítottak az európai földesurak a birtokok művelésére, amivel a jövedelmük hathatósabban növekedhetett. Közép-Európában egyre növekedtek a paraszti gazdaságok, s ezért vezették be ott ezt az új rendszert. Lengyelországban a Német Lovagrend 1226-os megtelepedésével egyidőben kezdett kialakulni a német jog szerinti gazdasági rendszer, amit német telepesek hoznak magukkal.

A földesúr a parasztokat meghatározott járadék fizetésére kötelezte, amely lehetett akár pénz, vagy termény. A parasztság jó része már mintegy 15 hektáron gazdálkodott. Ez a fajta rendszer az egész országban elterjedt és nagymérvű javulást eredményezett.

Ez a fajta eljárás többek között kimondja, hogy a megállapított időpontban kellett beszolgáltatniuk járandóságaikat uruknak. Erről az időpontról ők közösen állapodhattak meg. Ha a beszolgáltatást végrehajtották, akkor a falu lakói akár több évre mentességet nyertek! Ezt tartalmazza egy 1291-ből való ius teutororum szerint végrehajtott falutelepítés.

Ezek a kiváltságok még Lengyelországban is elterjedtek, s nagyon hasznossá váltak az ottani parasztság számára. A német lovagrend így a kezdeti időkben eléggé pozitív hatással volt Lengyelországra, mindez a század végén fog gyökeresen megváltozni.

A teuton lovagok államuk megszervezésekor a kolonizáció, azaz a németek betelepítése is ennek jegyében zajlott.

5.6.4. Szabadok

A XIV. század folyamán a falvak és városok mellett a személyre szóló kiváltságlevél alapján katonai szolgálathoz kötött adományok száma is jelentősen gyarapodott.

1400 táján mintegy 4000 szolgálatbirtokkal rendelkező, ún. „kisebb és angyobb szabad” (liber) élt a lovagrendi államban. Többségében németek és poroszok, kisebb számban lengyelek és pomerániaiak voltak.

A „kisebb szabadok” birtoka alig haladta meg egy cenzusfizető telepes német paraszti gazdaság mértékét, de birtokosaik nem fizettek cenzust. Könnyűfegyverzetű lovas katonai szolgálattal tartoztak, és a rend fennhatóságának elismeréseként évi 1 font viaszt és 5 dénár ún. elismerési járadékot fizettek. Döntően porosz származásúak voltak, s földjeiket is porosz jogon birtokolták, ami csak férfiági öröklést tett lehetővé. Birtokukhoz általában csak alsó fokú bíráskodási jog kapcsolódott.

A „nagyobb szabadok” 15-50 Hufe nagyságú birtokkal rendelkeztek, és nehézpáncélos lovasként kellett katonai szolgálatot teljesíteniük. Többségük német számazású volt, de kisebb arányban poroszok és szlávok is tartozhattak ebbe a csoportba. Tulajdonképpen ők alkották a lovagrendi állam „nemességét”, de a szó nyugat-európai értelmében nem számítottak hűbéreseknek, és birtokuk sem feudumnak. Évente ők is elismerési járadékot fizettek, a mi a hűbéri viszonyban nem volt ilyen rendszerességgel gyakorlat, és a katonai kötelezettség, vagy a birtokukhoz kapcsolódó felső fokú bíráskodás joga sem járt együtt kölcsönös, személyes hűségen nyugvó hűbéri kapcsolattal.

A katonai kötelezettség nem korlátozódott csak az ország védelmére, és időbeli keretei sem voltak. A nagyobb szabadok kulmi (azaz német) jogon birtokolták földjeiket, ami a nőági öröklést is lehetővé tette. Vérdíjuk 30 márka volt.

A hódítás korában, amikor a rend minél több hadakozó elemet igyekezett Poroszországba csábítani, néhány német nemes egészen nagy birtokállományban is részesült: a Stange családnak például 1200, a Heselichteknek pedig 1400 Hufe (20 160 és 24 192 hektár) nagyságú birtoka volt. Ennek a szűk, jelentős birtokkal rendelkező rétegnek a vérdíja a „nagyobb szabadok” kétszeresét tette ki, de világi arisztrokráciának mégsem volt nevezhető. Semmilyen befolyása sem volt az ország irányítására, és semmilyen tiszséget sem töltött be. Ekkora adományokat a XIV. században azonban a Német Lovagrend már nem tett.

61

5.6.5. Livóniai és észtországi viszonyok

A lovagrendi állam másik országrészében, Livóniában a püspöki, Észtországban pedig az egykori dán vazallusok szélesebb jogokkal és politikai súllyal rendelkeztek, mint a poroszországi szabadok.

A birtokos nemesség kiváltságai Észtországban voltak a legszélesebbek: itt már 1282-ben működött ún. tartománytanács, melynek tagjait a dán király nevezte ki, s a tartomány legfelső kormányzati szervét és legmagasabb bírósági fórumát jelentette.

A XIII. század végére kialakult az észtországi nemesség tartományi rendi gyűlése, és megjelent a nemesség által választott rendi tisztség, a „kapitány” is.

A livóniai területeken a Német Lovagrend és a püspökök közötti ellentétek mozdították elő a világi birtokosok politikai súlyának növekedését, mert mind a két fél igyekezett megnyerni magának a nemességet.

A livóniai belpolitikai viszály a városok mozgásterét is megnövelte, és sokkal nagyobb politikai súlyuk lett (különösen Rigának), mint a porosz városoknak.

De ez abból is adódott, hogy a Baltikumban nem volt a poroszországihoz hasonló nagyságú paraszti telepítés a vidéki népességet a helyi lakosság alkotta, s a városok a német uralom fontos katonai bázisát jelentették.

A jelentősebb livóniai és észtországi városok (Riga, Reval, Dorpat) ugyancsak a Hanza tagjai voltak, s részt vettek a Dánia elleni 1367-1370 közötti háborúban, mely a stralsundi békével (és dán vereséggel) ért véget.

A baltikumi városok etnikai képe tarkább volt, mint a poroszországiaké: a döntően német lakosság mellett dán, svéd, orosz és helyi (észt, lett, kúr) népesség is élt a falak között.

A németektől etnikailag elkülönülő paraszti társadalom jogállása a szabad parasztokétól a szolgáig terjedt. A XIV. században Poroszországban már nem, de a Baltikumban még általános volt a szolgaság intézménye.

5.7. A Német lovagrend alkonya

1309-ben a német lovagok elfoglalták Danzig városát. Szeptember 14-étől új központjuk Marienburg (Máriavár) lett. Ettől kezdve több háborút vívtak Lengyelország ellen. 1310 és 1325 között a lengyelek mellett a litvánok ellen is harcoltak. 1326 és 1330 között a német és a cseh seregek többször betörtek lengyel területre, majd 2 évig ismét Lengyelországgal háborúztak a lovagok. 1331. június 27-én I. Ulászló lengyel király megállította a teuton lovagokat Płowcénél. 1335. november 1-jén aláírták a visegrádi békét, amelyben Lengyelországgal és Litvániával próbálták a háborút lezárni.

A további eredménytelen tárgyalások miatt 1343. július 8-án megkötötték a kaliszi békét Lengyelországgal, de ez sem vetett véget a viszálynak. Két évvel később a teuton-dán sereg leverte az észtek felkelését, s 1346-ban Észak-Észtországot megszerezték a dánoktól. 1370. február 17-én a rudaui ütközetben a lovagok szétverték a keletről benyomult litván-orosz-tatár seregeket, ezzel eddigi legnagyobb diadalukat aratták.

1377-ben meghalt a litván Algirdas (beloruszul: Альгерд, oroszul: Ольгерд, lengyelül: Olgierd) (1296 k. – 1377. május), és nagyfejedelemként fia, Jogaila (lengyelül Jagiello) követte. Olgierd litván nagyfejedelem 12 fiának egyikeként született, és édesapja őt jelölte ki a trónra. Kestutis és fia, Vytautas is őt támogatták szemben idősebb testvérével, Andrással, aki Polotszk hercege volt. — Jogaila már messze nem ápolt olyan jó viszonyt nagybátyjával (és annak fiával), mint az apja. 1382-ben, Kestutis halála után Jogaila békét kötött unkatestvérével Witolddal (más néven Vytautas). A következő évekre Jogaila és Vytautas küzdelme nyomta rá a bélyegét egészen 1392-ig, amelyet az osztróvi megegyezés zárt le: Vytautas lett a litván nagyfejedelem, és viszonylagos függetlenséget élvezett a továbbiakban.

62

5.7.1. Kréwai unió

I. Lajos magyar király52 halála után a lengyel trónt Hedvigre (Jadwiga) hagyta. 1387. augusztus 14-én – részben a Német lovagrend terjeszkedése miatt – Jogaila megkötötte a krewai (krevai) uniót a Lengyel királysággal, ezzel II. Wladyslawként lengyel király is lett, a két ország pedig perszonálunióra lépett egymással, de a két ország még nem volt egységes. Ezzel igen komoly változások álltak be a litván állam viszonyaiban.

A Krevai unió Lengyelország és Litvánia perszonáluniója. 1387. augusztus 14-én kelt egyezmény, melyet Kreva litván városban kötöttek. Az eredeti latin nyelvű okirat a "Krew" nevet használta. Az okirat ígéreteket tartalmazott Hedvig kiskorú lengyel királynő és Jogaila, Litvánia nagyhercege között kötendő házasság feltételeiről, utólag ezt tartották a lengyel-litván unió kezdeti lépésének. Az okiratot Krevában írták alá 1385. augusztus 14-én és a következőket tartalmazza:

Házassági ajánlat: házasság a litván nagyfejedelem, Jogaila és Hedvig között.

A pogány Jogaila és a többi litván nemes áttérése a római katolikus vallásra.

Kétszázezer forint kifizetése az osztrák hercegnek, Habsburg Vilmosnak. Az összeget kárpótlásként kellett kifizetni, mivel meghiúsult a korábbi házassági szerződés Hedvig és Vilmos között.

A Jogaila által bármilyen címen elfoglalt lengyel területek visszaszolgáltatása.

A litvánok által fogságba ejtett összes keresztény hadifogoly szabadon bocsátása

Litvánia és Ruténia összes földjének a lengyel koronához csatolása

A szerződő felek Jogaila és négy közeli férfi rokona egyrészről, másrészről a kiskorú Hedvig édesanyja, Boszniai Erzsébet lengyel és magyar királyné, magyarországi kormányzó és néhány lengyel képviselő. Az okirat formálisan Jogaila ígéreteiként fogalmazódott meg a leendő házastársa családja felé, melyeket a házasság esetén be fog tartani, de a menyasszony részéről elkötelezettségről nincs említés.

A megállapodás következménye ugyanebben az évben Jogaila lengyel királlyá koronázása volt jure uxoris és megkeresztelése. Jogaila új keresztnevéül Ulászlót (Władysławot) választották Hedvig dédapja I. Lokietek Ulászló után, aki az utolsó előtti Piast uralkodó volt Lengyelország trónján és aki egyesítette a feudális széttagoltság után az országot. A "II." szám az uralkodók listáján ugyanolyan későbbi találmány, mint nevének lengyelesített változata a "Jagelló" (lengyelül Jagiełło). — II. Ulászló, eredeti nevén Jagelló (lengyelül Władysław II Jagiełło, litvánul: Jogaila, belaruszul: Ягайла, Litvánia, 1351. körül – Gródek, 1434. május 31. vagy június 1.), Litvánia nagyhercege (nagyfejedelme) 1377–1381 között és 1382–1401 között, Lengyelország királya 1386–1434 között. Nevének, vagyis az Ulászlónak és a Jagellónak minden korabeli együttes említése kétséges. Ma a lengyelek Władysław II Jagiełło-nak mondják.

II. Ulászló a várnai ütközetben elesett I. (III.) Ulászló magyar király édesapja és Luxemburgi Zsigmond magyar király unokatestvére és sógora volt. Amíg Jagelló Ulászló és Hedvig mind Lengyelország, mind Litvánia felett uralkodott, a litván nagyhercegségben a tényleges hatalom Ulászló unokatestvére, Nagy Vytautas kezében volt, aki általában független politikát folytatott.

Bizonyos ideig a lengyel nemesség elégedetlenkedett a magyar dinasztikus kapcsolatokkal, és egyesek a német lovagrendet, mások a látszólag erősödő Moszkvát támogatták volna, mindkét állam vezetői úgy gondolták, hogy a velük kötendő unió nagyobb védelmet jelentene a külső fenyegetések ellen. Hedvig 1399-ben bekövetkezett halála után Jagelló Ulászló egyedül uralkodott és a Jagelló dinasztia első tagja lett. Csak az 1569-ben kötött lublini unió véglegesítette az uniót a lengyel királyság és a litván nagyfejedelemség között, mely után megalakult a lengyel-litván nemzetközösség. Végül az 1791-es Májusi Alkotmány deklarálta, hogy a két korábban külön állam egységes lett. Nem sokkal később formálisan szétváltak. A 19. században nagyrészt orosz uralom alatt álltak, de közigazgatásilag különálló kormányzóságban. A 20. század elején mindkét nemzet deklarálta függetlenségét és azóta semmilyen értelemben nem voltak közös államban.

52 I. (Nagy) Lajos (lengyelül Ludwik Węgierski/Wielki/Andegaweński azaz Magyar Lajos, Nagy Lajos, Anjou Lajos) (Visegrád, 1326. március 5. – Nagyszombat, 1382. szeptember 10.) Magyarország (1342–1382) és Lengyelország (1370–1382) Anjou-házi királya volt.

63

5.7.2. A lengyel-litván unió

Miután Jagelló 1384. február 15-én felvette a keresztséget, március 4-én királlyá koronázták, s Oppelni László közreműködésével megszületett a frigy, amely egyúttal a két ország perszonálunióját jelentette. Jagelló a II. Ulászló nevet vette fel, de a királyi hatalom egyelőre Hedvig kezében maradt. Az első, és legfontosabb dolog a litvánok végleges megtérítése: hosszú ideig kérdéses volt, hogy melyik kereszténységet fogják a litvánok felvenni, ezzel a lépéssel ez eldőlt: katolikusok lettek. Jogaila egyébként személyesen fordított keresztény imákat litván nyelvre, és személyesen felügyelte a térítést. Ennek persze az a fontos következménye is volt, hogy a Német Lovagrend egyik legfőbb ütőkártyáját, a pogányok elleni küzdelmet (a litvánok elleni állandó casus bellit) is sikerült semlegesíteni.

Litvánia az orosz területek megkaparintása révén Gediminas idejében ortodox vallást vett fel, de mivel a birodalom nagy többsége nem litván volt és rutén nyelvet tettek hivatalossá, ezért fennállt a veszélye annak, hogy Litvánia az oroszokba asszimilálódik, ahogy a poroszok a németekbe. Ez tartotta szükségesnek azt, hogy Ulászló is katolizáljon a többi litvánnal, míg a keleti-szláv lakosság megmaradt eredeti hitén. De az ortodox egyház már nem szólhatott bele az állam irányításába. A 16. századig nem vert a litvánok körében olyan mély gyökeret sem az ortodox, sem a katolikus vallás, s a korábbi pogány hierarchia is még szívósan élt. De Magyarországon is a pogányság maradványai a keresztény államalapítás után sokáig megmaradtak, emellé a litvánoknak hatalmas birodalmuk volt, s további háborúkat folytattak, ezért is volt olyan lassú a kereszténységre való teljes áttérés.

Az unió viszont a kezdeti évtizedekben nem volt egységes, mitöbb még rozoga lábakon állt. Ezt a Német Lovagrend igyekezett kihasználni, ami továbbra is Lengyelországot tartotta fő ellenfelének. Ulászlónak Litvániában meg kellett osztania hatalmát unokatestvérével, Nagy Vytautassal (Witold), akinek hatalmát többször korlátozni igyekezett, melyet Witold nem akart tudomásul venni.

A lovagrend korábban támogatta II. (Jagelló) Ulászló lengyel uralkodóval szemben Nagy Vitautas litván fejedelmet, aki a király unokatestvére volt, ám mikor Vitautas elvesztette Szamogitiát rádöbbent, hogy össze kell fognia vele. A Német Lovagrend és a lengyelek közötti ellentétek a század végétől ismét nyílt háborúvá szélesedtek, amik a Witolddal való szövetség keretében zajlottak eleinte. Ulászló még Hedviggel való házassága előtt egyébként kereste Witold ellen a lovagrend támogatását, nekik ígérve Szamogétföldet és azt, hogy általuk veszi fel a római katolikus kereszténységet.

A lengyel-litván unió 1387-ben

64

1386-tól kiújultak harcai Vitolddal, akit megint a Német Lovagrend támogatott. A két állam kilátásai is meglehetősen borúsak voltak: keletről a tatárokkal, északról a Német Lovagrenddel és délről, valamint nyugatról Németország–Magyarországgal való szembenállás kötötte le. I. Zsigmond ugyanis aktív támogatója volt a teuton lovagoknak, akik a korábbi években anyagilag segítették.

II. Ulászló seregében szolgált a legendás huszita vezér Jan Žižka. 1387-ben megszerezte a magyaroktól a halicsi várakat. Állítólag a vajdává kinevezett Cudar Péter és testvére Imre pénzért eladták neki, de ez eléggé valószínűtlen.

1392-ben II. Ulászló egyezményben elismerte Witoldot nagyfejedelemnek, de ő ezzel nem érte be és a királyi címet is meg akarta szerezni, akárcsak Ulászló.

1398-ban a Hanza-teuton flotta leverte a skandináv eredetű Vitális Testvérek kalózszövetségét és Frízföldre szorították őket, ezzel a lovagrend megszerezte Gotlandot, s a teljes hegemóniát a tengeren. A következő év augusztus 12-én a litván-teuton sereget, valamint román, lengyel és orosz szövetségeseiket a tatárok legyőzték a Vorszkla mellett.

Szent Hedvig (lengyelül Jadwiga Andegaweńska), (1374. február 18. – Krakkó, 1399. július 17.), Lengyelország királynője és Litvánia nagyhercegnéje. I. Nagy Lajos magyar király és Kotromanić Erzsébet lányaként az Anjou-ház magyar királyi ágából származott.

1399-ben Zsigmond felkereste rokonait Krakkóban, ahol a polgárság fényesen fogadta. Még ebben az éveben megszületett gyermekével együtt elhunyt Ulászló felesége Hedvig, s ezután a lengyel trón szuverén ura lett.

I. Nagy Lajosnak Erzsébettől három lánya született, Katalin, Mária és Hedvig. Apja halála után a lengyel trónt Hedvig, a magyart pedig Mária örökölte. Hedviget eredetileg Habsburg Vilmos osztrák herceggel jegyezték el még négy évesen, – mivel Vilmosnak szánták a magyar trónt is – mielőtt Ulászlóhoz ment feleségül. A lengyelek nem akarták Habsburg Vilmost királyukként, ezért elűzték.

Az országot azonban fenyegette keletről a pogány litvánok serege, így kapóra jött, amikor fejedelmük, Jagelló Ulászló 1386-ban házasságkötési ajánlattal jelentkezett Hedvig udvarában, ami persze feltételezte ő és népe áttérését a keresztény hitre. Hedvig ebben Isten akaratát látta, s beleegyezett az új házasságba azzal a feltétellel, hogy a Szentszék kimondja Vilmossal kötött házassága érvénytelenségét. Ez meg is történt, sőt IX. Bonifác pápa elfogadta a keresztszülői felkérést is a királyi pártól. Szent Hedvig lett a litvánok keresztény hitre térítésének igazi pártfogója, aki az üdvöt és a kegyelmet hangsúlyozta férje meglehetősen világias, erőszakos módszereivel szemben. Ő szorgalmazta, hogy a még zavargó, áttérni nem akaróknak ne vegyék el a jószágaikat, hangsúlyozva, hogy: Ha vissza is adtuk javaikat, ki fogja visszaadni elsírt könnyeiket?…. Szorgalmazta a meggyőzés elvét a kereszteléseknél, illetve a litván papság kiművelését. Prágában 1397-ben kollégiumot alapított litván teológusok számára is. Krakkóban noviciátust alapított, ahol elérte a teológiai fakultás megindítását is a pápától.

Leánya, Erzsébet Bonifácia szülésébe halt bele. Szentség hírében halt meg 1399-ben, s közeli szentté avatását a lengyelek annyira biztosra vették, hogy a krakkói Waweli székesegyház oltára alá temették, nem a kriptába, ahová a királyi főket is szokták. Bár a kanonizáció, illetve az elevatio (felemelés) még sokáig váratott magára, töretlen volt - ahogy a lengyelek hívják, Jadwiga - tisztelete, s mindenhol szentek társaságában, szentként ábrázolták. Szentté azonban csak az első lengyel pápa, II. János Pál avatta 1997. június 8-án, aki korábban már bíborosként a boldoggá avatásán szorgoskodott. Szent Hedvig 2006 óta a Dunakanyar védőszentje. Ünnepe: július 18.

65

Litvánia hivatalos katolikus hitre térte megkérdőjelezte a német lovagrend állami létét a térségben, mivel már nem voltak pogány területek. Ennek megfelelően keresztesekkel már nem harcolhatott katolikus keresztények ellen a lovagrend, így a 15. század elejétől a katonasága egy részét egyre gyakrabban német zsoldosokból szervezte.

A lengyel-litván állam népességét és területét tekintve nagyobb volt a lovagrendnél és mivel nem állt már mögötte oly erősen a német-római hatalom, e tekintetben nem sok esélye volt a lengyelekkel szemben.

1401-ben a lovagrend szembefordult korábbi pártfogoltjával, Witolddal, aki sokat segített a lengyelek ellen és újabb háborút indított ellene és Ulászló ellen. A lovagrend mindkettőjük közös ellenfelét, Ulászló öccsét, Švitrigailát53 támogatta.

Ulászló nem egészen viszonozta Zsigmond barátságos indulatát, mert amikor a magyar főúri ellenzék Zsigmondot 1401-ben elzáratta, Ulászló az egyik párt hívására fegyveres kísérettel a Szepesség tört, de a Garák visszaverték. Néhány hónappal később Ulászló és Zsigmond ennek ellenére megújították barátságukat és ez alkalommal Ulászló Cillei Annát, Zsigmond pedig Cillei Borbálát vette nőül.

1402-ben a pénzben szűkölködő Zsigmond Stibor erdélyi vajda segítségével Neumarktot elzálogosította 10 000 márkáért Ulászlónak, aki ezt – szintén pénzhiányból – a német lovagrendnek zálogosította el 63 000 magyar forintért. Ebből meghasonlás, majd, öt évvel később, háború támadt, aminek küszöbén Zsigmond a lovagrenddel szövetkezett Ulászló ellen.

Neumark (lengyelül: Marchia Brandenburska) 1320-ban

53

Švitrigaila (lengyelül: Świdrygiełło, Bolesław Świdrygiełło) (1370 k.- 1452. február 10.) – 1430-1432 között litván nagyherceg.

66

1404-ben a lovagok lerohanták és birodalmukhoz csatolták a nyugat-litván Szamogitiát (ma Žemaitia) – a rend teljes területe így már negyedmillió négyzetkilométer lett – és Livóniával szárazföldi összeköttetést biztosíthatott.

5.8. Lengyel–litván–lovagrendi háború (1409–11)

Az 1409–11-es lengyel–litván–lovagrendi háborút a lengyelek nagy háborúnak nevezik (lengyelül: Wielka wojna), melyben kemény harcban leverték a XIV. század eleje óta őket fenyegető Német Lovagrendet. A háború 1409. augusztus 1. – 1411. február 1. között tartott Szamogitia, Nyugat-Litvánia, Gdańsk (Danzig) és Malbork (Marienburg) vidékén, Észak-Lengyelországban, valamint Kujáviában. A Magyar Királyság és a Német-római Birodalom csak 1411-ben lépett hadba Lengyelország ellen.

A kereszteslovagok a tengermelléki területek birtoklásával önálló államot épített ki 1226 és 1290 között a történeti Poroszországban és Ó-Livóniában (ma Lettország és Észtország) területe. A csata döntő ütközete a késő középkor egyik legnagyobb szárazföldi nyílt csatája, a mára fogalommá vált grünwaldi csata, ahol a lovagok hadát teljesen megsemmisítették. A háború kiváltó oka, hogy Szamogitia litván tartományt a lovagrend 1404-ben elfoglalta és 1408-ban a terület felkelt a hódítók ellen. A háború során a harcoló felek:

Lengyelország-Litvánia

Moldva

Novgorod

Teuton Lovagrend

Francia Királyság

Német-római Birodalom

Magyar Királyság

Parancsnokok

II. (Jagelló) Ulászló lengyel király

Nagy Witold litván nagyfejedelem

Simon Lingwen litván-novgorodi herceg

Sándor moldvai fejedelem

Jalal ad-Din

Ulrich von Jungingen teuton nagymester

Friedrich von Wallenrode porosz marsall

Heinrich von Plauen komtur, a Marienburg parancsnoka

Michael Küchmeister von Sternberg tanácsos

Jean Le Maingre

I. (Luxemburgi) Zsigmond magyar király és német-római császár

Stiborci Stibor

Haderő

Teljes haderő: kb. 50 000 fő köztük novgorodi, fehérorosz, szmolenszki és ukrán ezredek, cseh zsoldosok, szerbek (?)

Moldva hozzájárulása: 900 gyalog, 25 lovas

Tatár csapatok: kb. 2000 lovas

Teljes haderő: kb. 45 000 fő köztük angol zsoldos íjászok és poroszok

A Német-római Birodalom hozzájárulása: német zsoldosok és lovagok (a hadbalépéskor a magyar és a német haderő létszáma nem ismert)

Franciaország hozzájárulása: kb. 150 lovag

67

5.8.1. Előzmények

A Német Lovagrend a XIV. században már agresszív expanziót folytatott keresztény országok ellen, s 1309-től 1343-ig több ízben megtámadta Lengyelországot. A lovagok egyre-egyre nagyobb és nagyobb területeket akartak szerezni, hogy az őket támogató Hanza-szövetség nyersanyag és gabona szerzésre irányuló igényeit kielégítsék. Litvániát is több ízben megpróbálta meghódítani, s az orosz területek felé terjeszkedni. E három ország, ami akkoriban egymással is szöges ellentétben állt és nem utolsó sorban a tatár hódítók ellen is harcolnia kellett, egyelőre teljesen képtelen volt összefogni egymással. A lengyelek ugyan szövetséget kötöttek már a XIV. században a litvánokkal, de az egyelőre még nem vezetett eredményre.

1370-ben létrejött a magyar-lengyel perszonálunió, ennek alapján az Anjou-házból való I. Lajos magyar király kapta meg a lengyel trónt. Magyarország-Lengyelország legyőzhette volna együtt a német lovagokat, de erre nem került sor. Lajos halála után Hedvigre (Jadwiga) ruházta Lengyelországot.

1385-ben Algirdas litván fejedelem fiát Jogailát választották fejedelemül, aki katolizált és keresztségben az Ulászló nevet kapta és II. (Jagelló) Ulászló néven lengyel király lett. A krewói unió a Lengyel-litván állam létrejöttét is jelentette, de komoly gondokat is örökölt a Litván Nagyfejedelemségtől. Az egyik, noha Litvánia hivatalosan keresztény állam volt (előbb ortodox, majd katolikus) de nem tudta a litvánok körében elterjeszteni teljesen a katolicizmust, sőt még az ortodox vallást sem. A régi pogány kultuszok még szívósan éltek a XVI. századig, egészen a reformáció koráig. Másik ok, hogy a Litván birodalom lakossága döntő többségében keleti szláv (ukrán, fehérorosz és orosz) nemzetiségű a XIV. századi terjeszkedések ezen területek rovására és a tatárok ellen folytatott expanzió eredményeként. Ezeket a népeket meg sem próbálták a nyugati keresztény hitre téríteni. Litvánia belső viszályoktól is szenvedett, nemcsak a soknemzetisége miatt, hanem a hatalmi villongások okán.

A litván fejedelem ekkoriban Witold volt, Jagelló Ulászló unokaöccse, akinek a hatalmát korlátozni kívánta, míg Litvániában a maga központi hatalmát akarta erősíteni, s az ország feletti teljes hatalmat megszerezni. Witold ebbe nem nyugodott bele és többször fegyveresen összecsapott vele, míg ekeltről a tatárok támadtak. Witold összefogott a Német Lovagrenddel aki igyekezett megosztani a Lengyel–litván uniót, s a litván fejedelmet a lengyel király elleni harcában gyakran fegyverrel támogatta.

Végül a lovagok szembefordultak Witolddal és az ő, valamint Ulászló közös ellenségét Švitrigailát támogatták. Az ellenük folytatott háborúban Lengyelország-Litvánia elvesztette Szamogitia litván tartományt (1404). A lovagrend sikere a vereség magvát vetette el. Witold és Ulászló belátták, hogy teljeséggel helytelen volt viszálykodásuk, ezért elhatározták, hogy leszámolnak a Német Lovagrenddel. Witold egyelőre két évig még Švitrigaila ellen harcolt, s 1408-ban kezdhették meg a közös hadjárat intézését. Luxemburgi Zsigmond magyar–német uralkodó, akinek családját már régen segítette a Német Lovagrend, jelentős támogatást adott a teutonoknak, s brandenburgi birtokai egyrészét is megvételre kínálta fel, amikor pénz szűkében volt. A lovagrendi nagymester Ulrich von Jungingen tőle várta a legnagyobb segítséget a lengyelek és litvánok ellen, akivel már érlelődött az összecsapás.

5.8.2. Az 1409. év eseményei

Ulászló és fivére, Vitold belátták, hogy közös erővel kell fellépniük a lovagrend ellen ellen. 1408-ban Witold rávette a megszállt litván területek lakosságát (szamogétokat) a lázadásra, s azok fel is keltek a teuton lovagok ellen. 1409-ben Lengyelország és Litvánia haderőiket összevonták és a két ország eltökélte, hogy felszámolja végleg a Német Lovagrend hatalmát a térségben.

A lovagrendi nagymester Ulrich von Jungingen volt ekkor, aki komoly dilemmával állt szemben, hisz egyszerre több ország részéről volt fenyegetve. Egyedüli reménye Luxemburgi Zsigmond német-római császár és magyar király, akinek révén Magyarországról is segítséget kaptak a század elején a

68

lovagok. Zsigmond szövetségre lépett a lovagokkal, kitiltott minden lengyelt Magyarországról és Németországból, szigorúan megtiltotta akár a cseheknek, akár a magyaroknak, hogy segítsék a lengyeleket. Ennek ellenére rengeteg magyar és cseh (utóbbiak részéről Jan Žižka) szolgált a lengyel király seregében.

Ulrich von Jungingen maga mögött érezvén Zsigmond támogatását, 1409. augusztus 14-jén a Teuton Lovagrend hadat üzent a lengyel-litván államnak (Nagy háború). Ulrich Von Jungingen nagymester egyedüli reménysége Luxemburgi Zsigmond magyar király és német-római császár volt, akivel 1409-ben szövetséget kötött. Luxemburgi Zsigmond német lovagokat és katonákat küldött támogatására, de teljes erővel nem tudta egyelőre segíteni, mivel háborúban állt Velencével. A német lovagok benyomultak Kujawyba, míg a lengyelek és litvánok Szamogitiába a felkelés támogatására.

Ulrich von Jungingen

A Német Lovagrend a nagy területű lengyel-litván állammal kevés sikerrel vehette fel a versenyt, s a XV. századtól már csak területvesztés jellemezte. Katonai ereje viszont változatlanul potenciális és ütőképes maradt, míg a perszonálunió európai szemmel gyengébb hadsereggel bírt.

5.8.3. Lépések 1410-ben

1410-ben a lengyelek visszavágtak és június 24-én elfoglalták Bromberget (ma Bydgoszcz, Lengyelország). Ugyanebben az évben a nagymester három határmenti várat romboltatott le. Ez az útvonal szabad volt így a rendi székhely Marienburg felé, miközben a lengyelek Danzig ellen folytattak a támadásokat.

Witold Hrodna mellett összevonta csapatait, majd egyesült Ulászlóval és június 30-án benyomult porosz területekre, azzal a céllal, hogy elfoglalja Marienburg várát. A szövetségeseknek nem kellett tartaniuk támadástól a Német-római Birodalom részéről, mert Zsigmondot lekötötte a Velencei Köztársaság elleni háború.

A lovagrendi sereg erőit Rhein (Ryn), Memel (Klaipėda), Schwetz (Świecie), Lötzen (Giżycko) és Ragnit (Neman) területéről vonta össze és vonult a benyomuló lengyel-litván haderő ellen, amit erősítettek orosz, ukrán, fehérorosz, román, tatár és cseh nemzetiségű katonák igen nagy létszámban, míg a németek támogatására a birodalomból lovagok és zsoldosok jöttek.

69

A támadást a német lovagok délnek a lengyelek ellen indították, s benyomultak Wiełkopołska és Kujawy területére. A lengyelek ekkor porosz területekre behatolva elfoglalták Bromberget (ma Bydgoszcz, Lengyelország) 1410. június 24-én. Ulászlóhoz csatlakoztak a teuton lovagok által megszállt dobrzyńiak (dobriniak) is.

A király olyan haditervet dolgozott ki, amelynek értelmében a háborút a lovagrendi székhely Marienburg (ma Malbork, Lengyelország) bevételével kellett volna lezárni. Ezt megelőzően ellenben döntő csatára kell kényszeríteni, ahol döntő csapást mérhetnek az ellenségre, ehhez viszont szükséges volt megakadályozni, nehogy a németek egyetlen pontba csoportosíthassák hadaikat. E célból a király vezette lengyel seregek elsősorban Danzig (ma Gdańsk, Lengyelország) irányába folytattak, s megtámadták Tilsit (ma Szovjetszk, Oroszország Kalinyingrádi területén) vidékét, tulajdonképpen megtéveszteni akarva a rendi hadat, mialatt a litvánok Szamogitiában nyomultak előre.

5.9. Grünwaldi csata

A grünwaldi csata vagy tannenbergi csata (lengyelül Bitwa pod Grunwaldem, litvánul Žalgirio mūšis németül Schlacht bei Tannenberg 1410. július 15-én a Lengyelország és Litvánia egyesült erővel aratott győzelme a Német Lovagrend hadai fölött, amely terjeszkedésével már közel másfél évszázada fenyegette a két államot, továbbá más országokat is, mint az orosz fejedelemségeket. A csatát Grünwald (Grunwald), Tannenberg (Stębark), Faulen (Ułnowo) és Ludwigsdorf (Łodwigowo) falvak közötti területén vívták.

Panorama bitwy pod Grunwaldem

Obraz (1910) autorstwa Tadeusza Popiela (1963-1913) i Zygmunta Rozwadowskiego (1870-1950) - uczniów Jana Matejki, powstał w 1910 roku dla uczczenia pięćsetnej rocznicy bitwy pod Grunwaldem.

obraz olejny, 508 × 1000 cm – Muzeum Historyczne we Lwowie

Az ütközet az 1409–11-es lengyel–litván–lovagrendi háború keretében zajlott és a lengyel-litván szövetséges hadak győzelmével zárult. A grünwaldi ütközet a középkor egyik legnagyobb és legvéresebb ütközete volt, egyes források szerint majdnem negyvenezren haltak meg a harcokban. A győzelem következtében a lovagrend ereje megtört, és ez véget vetett terjeszkedésének, az ún. Drang nach Ostennek.

A csatatéren számos nép csapott össze. A szövetséges sereg egy részét oroszok tették ki. A más nemzetiségű hadak némelyikét saját uralkodójuk vezette. A litvánok tatár lovassága élén Dzsalál ad-Dín, az Arany Horda majdani kánja állt. A lengyel had soraiban harcoló moldvaiakat Sándor fejedelem (rom.: Alexandru cel Bun) vezérelte.

70

Szemben álló felek

Lengyelország-Litvánia

Moldva

Novgorod és más orosz hűbéresek

Szamogitiai felkelők

Teuton Lovagrend

Francia Királyság

Német-római Birodalom

Parancsnokok

II. (Jagelló) Ulászló lengyel király

Nagy Witold (Vytautas) litván fejedelem

Simon Lingwen litván-novgorodi herceg

I. Sándor moldvai fejedelem (Alexandru cel Bun)

Ulrich von Jungingen nagymester †

Friedrich von Wallenrode porosz nagymarsall †

Jean Le Maingre

Szemben álló erők

Kb. 32 000 fő Kb. 27 000 fő

Veszteségek

Jelentős 18 000 halott, sebesült, vagy fogoly

5.9.1. Elnevezései

A csata grünfeldei, grünewaldi, lengyelesen grunwaldi vagy grunewaldi csata néven is ismert, illetve a német történelemben többbnyire tannenbergi csata (olykor tannenburgi csata) néven említik. A németek gyakran első tannenbergi csatá-nak is nevezik54.

5.9.2. A csata stratégiai előzményei

A fő offenzíva ideje 1410 nyarán jött el, amikor a litván és a lengyel hadak összevonták teljes erőiket. A nagymester von Jungingen úgy vélte, hogy Ulászló Kelet-Pomerániára fog támadni, hogy bevehesse Danzigot, ehelyett a két sereg, június 30-án a Visztula mentén haladva átlépte a porosz határt és elindultak a Nogat irányába, ahol a Marienburg (Máriavár) is állt.

A nagymester Ulrich von Jungingen volt a hadsereg főparancsnoka. Hadaival Schwetzből (ma Świecie, Lengyelország) indult a behatolók ellen, s a Máriavárat Heinrich von Plauenre bízta.

A lovagrendi sereg körültekintően és jól megerősített védelmi állásokba helyezkedett el a Drewenz (Drwęca) folyónál, amely áttörhetetlennek bizonyult. Ulászló elhaladt a védelmi állások mellett és Gilgenburg55 (ma Dąbrówno, Lengyelország) ellen vezette seregét a célból, hogy kicsalja a nagymestert állásaiból. A várat a lengyelek bevették és védőit lekaszabolták. Gilgenburgtól ezután elvonultak és várták a fősereg érkezését. A nagymester valóban felsorakoztatta az indulásra csapatait és vagy tizenkét helyen hidat vert le a Drewenzen, ahol egyszerűen és gyorsan átkellt, majd elindult a lengyel-litván had ellen, hogy döntő ütközetre kényszerítse.

54

A második tannenbergi csatát 1914-ben vívták egymás ellen a német és orosz csapatok, ugyanazon a helyen, ahol korábban a német lovagok vereséget szenvedtek. Ekkor az oroszok felett Paul von Hindenburg későbbi német államfő jelentős győzelmet aratott. Tekintve, hogy az első tannenbergi ütközetben nagyszámú orosz haderő is részt vett, ezt a németek visszavágásnak tekintették.

55 Dąbrówno (niem. Gilgenburg) – wieś w Polsce położona w województwie warmińsko-mazurskim, w powiecie ostródzkim, w gminie Dąbrówno.

71

A korabeli feljegyzések leírják, hogy a csata előtti napon furcsa jelek tűntek fel, s kemény vihar tombolt. Olyan előjeleket véltek látni a lengyel vitézek, hogy Ulászló egy szerzetessel csatázik a Holdon, akit le is győz. Ebben sokan a teuton lovagok feletti győzelem előjelét vélték felfedezni, mivel a rend tagjai szerzetesi jellegű fogadalmakat tettek.

Jan Matejko – Władysław Jagiełło i Witold modlący się przed bitwą.

Allensteintől (ma Ołsztyn, Lengyelország) délnyugatra Grünwaldnál (ma Grunwald, Lengyelország) találta szembe magát II. Ulászló és Witold és a németekkel. Akkor értesültek csak róluk, amikor már egy mérföldre megközelítette őket az ellenség. Ulászló ekkor még nyugodtan két misét tartatott a tábori kápolnában. Witold azonban sürgette unokatestvérét, hagyjon fel az istentisztelettel, mert rendkívül nagy a veszély.

A lengyel és a litván csapatokat a Lubień-tótól délre kezdték hadirendbe állítani, míg a lovagrendi sereg végig csatára készen menetelt a Drewenz menti védelmi állásaik elhagyása óta.

5.9.3. A csata

A Német Lovagrend háborúinak minden bizonnyal egy döntő pillanata jött el a grünwaldi csatával.

Gyakorlatilag mindkét fél teljes katonai erejével vonult fel. A lengyelek azzal a szándékkal, hogy

véget vessenek a pontosan egy évszázada tartó fenyegetéssel, amely a Német Lovagrend részéről jött.

5.9.3.1. A szembenálló erők

A két sereg méretét megközelítőleg lehet csak felmérni. Az egyesült lengyel és litván hadakat nagyjából 45-50 ezer fő közöttire tehetjük.

A korabeli és későbbi források a korra jellemző módon meglehetősen túlbecsülik a seregek létszámát, több százezeres, másutt több milliós nagyságrendű számokról olvashatunk. A lübecki Anonymus krónikájában az áll, hogy Litvániából 2 millió 700 ezer, Lengyelországból egymillió-hétszázezer katona jött, kiegészülve másfélmillió tatárral, s még erősítették „szerecsenek, törökök, damaszkusziak és perzsák”, valamint egyéb „pogányok”. Enguerrand de Monstrelet (1400 k. –1453. július 20.) francia krónikás szerint a lengyelek hatszázezer, míg a németek kétszerte kevesebb haderőt számoltak. Regensburgi András a lengyelek számát 1 200 000 főre teszi.

72

Wojciech Kossak: A grünwaldi csata.

Bitwa pod Grunwaldem pędzla Wojciecha Kossaka

http://www.wawel.net/malarstwo/kossak_wojciech.htm

A XX. századi lengyel források reális, bár egymástól eltérő számokat közölnek. Łudwik Kołankowski szerint a lengyel haderő 18 ezer nehézlovasból, míg a litvánoké 8 ezer könnyűlovasból állt, a német lovagok seregét 15 ezer nehézlovasra teszi. Jerzy Dąbrowski a lengyel sereget 18, a litvánt 11, a lovagrendit 16 ezer fősnek ítéli, utóbbihoz még hozzászámol 3 ezer külországi katonát is. Henryk Łowmiański 12 ezer lengyel nehézlovasról, 7 200 litván könnyűlovasról és 1000 egyéb katonáról ír a szövetségesek részéről. Ezek azonban leginkább az uralkodók közvetlen tulajdonát képező seregek, amelybe nem tartoznak bele az ország más régióiból, városaiból és egyéb segédhadakból származó katonák, amik létszáma még több ezer fő lehet.

Geoffrey Regan és egyéb források alapján a lengyel-litván szövetséges sereg létszáma körülbelül 45-50 000 fősre tehető. Ez húszezer lengyel lovasból, 11 ezer litván könnyűlovasból állt, továbbá kiegészült a gyalogsággal, amelyek száma több ezer fő lehetett. Mellettük rengeteg idegen nemzetiségű csapat szolgált. II. Ulászló seregében rengeteg cseh zsoldos szolgált, akiket a király zsoldosvezére Jan Žižka, a legendás huszita vezér irányított, s ők bizonyultak a legjobban képzett katonáknak. Csehek, morvák és sziléziaiak szolgáltak még más csapatok közt is zsoldosként, vagy volontérként (önkéntes). A király hűbéresének Sándor moldvai fejedelem és Mihaiu Alexandrel kancellár vezetésével román katonák is harcoltak (900 gyalogos, 25 lovas).

Witold erőinek egy tekintélyes részét orosz (pontosabban szmolenszki, novgorodi, ukrán, fehérorosz) ezredek tették ki, akiket Simon Lingwen vezetett. Lingwen ugyanúgy Algirdas litván fejedelem fia volt, így II. Ulászló testvére is. Ez időben a litván és a novgorodi hercegi címet viselte. A sereg elővédjét nagyobbrészt tatárok, az ún. lipekek alkották, összesen 1000-1500 lovas. Élükön Jalal ad-Din állt, aki a lipek tatárokat Litvániába telepítette le, és akik hosszú időn át szolgálták a litván és a lengyel uralkodókat.

Regan még szerbeket is említ a sereg idegen nemzetiségű csapatai közt, s a litvánok tatárjait krími tatárokként jelöli, bár a csatáról krónikát író Jan Długosz is homályosan fogalmaz a haderő összetételét illetően, mert szó esik művében bizonyos „csehek és alemannok (svájciak) seregé”-ről.

73

Egyes állítások szerint a lengyel seregben a csata során küzdöttek kozákok és magyarok is. Ez előbbi katonaság jelenléte erősen vitatható, mert akkoriban a kozákság még majdnem frissiben kialakult katonai szerveződés volt, s a szomszédos államok még alig tudtak róla. Noha Magyarország hivatalosan a Német Lovagrendet támogatta (akárcsak Csehország), de egyes jelentések szerint több ezer magyar vitéz szolgált Lengyelországban az akkori és a későbbi évszázadokban is.

Saját zászlóik alatt vonuló lengyel erők

Udvari hadak Regionális erők

Krakkói királyi had

„Gończa” zászlós had

Pogoń zászlós had

Szent György zászlós had (cseh zsoldosok)

Wielkopolskai had

Sandomierzi had

Kaliszi had

Sieradzi had

Lublini had

Łęczycai had

Kujáviai had

Lwówi had

Wieluńi had

Przemyśli had

Dobrzyńi had (ekkor még a Német Lovagrend uralta)

Chełmi had

Podóliai had

Halicsi had

Mazóviai erők:

IV. Siemowit mazóviai herceg csapata

I. János mazóviai herceg csapata

74

Egyéb bandériumok:

Mikołaj Kurowski gnieznoi érsek csapata

Wojciech Jastrzębiec poznańi püspök csapata

Ostrówi Krystyn krakkói kastellán csapata

Tarnówi János krakkói vajda csapata

Ostrorógi Sędziwój poznańi vajda csapata

Michałowoi Mikołaj sandomierzi vajda csapata

Koniecpoli Jakab sieradzi vajda csapata

Obiechówi Iwo śremi kastellán csapata

Jan Ligęza łęczycai vajda csapata

Tęczyni András wojnicei kastellán csapata

Brzeziei Zbiegniew marsall csapata

Piotr Szafraniec krakkói kamarás csapata

Moskorzówi Kelemen wiślicai kastellán csapata

Granówi Vince śremi kastellán és nagy-lengyelországi kormányzó csapata

Oleśnicai Dobko csapata

Tarnówi Spytko csapata

Sławskoi Marcin kaliszi nemes csapata

Dobrogost Świdwa szamotuły csapata

Koziegłowy Krystyn csapata

Jan Mężyk királyi főpohárnok csapata

Mikołaj Trąba kancellár csapata

Mikołaj Kmita wiśniczi csapata

A Gryf nemzetség csapata

Korziekiewi Zaklika csapata

A Koźlerogi nemzetség csapata

75

Jičini János morva volontércsapata

Dalewicei Gniewosz lwówi sztraroszta morva, cseh, sziléziai zsoldoscsapata

Korybut Zsigmond litván herceg csapata

76

A litván hadak egységei

A nagyherceg zászlaja alatt vonulók

Saját zászlóik alatt vonulók

Nagy Vitautas serege

Minszki erők

Połocki erők

Hrodnai erők

Krewói erők

Krichevi erők

Mahileui erők

Niasviźi erők

Novgorodi erők

Nowgorod Siewierski erők

Orsai erők

Slonimi erők

Slutski erők

Vitsebski erők

Vladżimiri erők

Sigismund Kestutaitas csapata

Manvydas csapata

Jurij Lingwen csapata

Trakai erők

Vilniusi erők

Hrodnai erők

Kaunasi erők

Lidai erők

Medininkai falu vitézei

Szmolenszki (hármas zászló alatt vonuló) hadak

Witebski hadak

Kijevi hadak

Pinszki erők

Navaradaki erők

Breszti erők

Wolkowyski erők

Drohiczyni erők

Mielniki erők

Krzemienieci erők

Starodubi erők

A szamogitok csapata

Moldvai erők

A litván sorokban ott masíroztak a szamogétok is, akik barbár módon levágott fejeket használtak harci jelvényként.

77

Grünwaldi harcjátékok – a Német lovagrend lovassága

A német hadak úgy 20 ezer lovasból és ugyanennyi gyalogosból álltak, soraik között voltak egyéb, főleg a Német Birodalomból jött lovagok, katonákat, zsoldosok, amit Zsigmond császár, a német fejedelmek és egyéb országok adtak nekik, valamint poroszok is, valamint Regan említést tesz még zsoldos angol íjászokról, továbbá Jean Ier Le Meingre későbbi francia marsall (aki az azincourti csatában vereséget szenvedett) vezetésével úgy másfélszáz francia lovag is. Az egész sereg mintegy 16 hadijelvény alatt vonult (egy jelzés alatt több egység is állt), felszerelését tekintve sokkal jobb volt, mint a lengyeleké, képzettebbek és vasfegyelműek voltak. Nagyjából 40 ezer főt számláltak. Vezetőjük, Ulrich von Jungingen nagymester56, alvezére Friedrich von Wallenrode porosz marsall. Jelen volt a nagymestert és a marsallt leszámítva kb. 700 rendi tag is.

5.9.3.2. A korabeli taktikák és fegyverzet

A XV. század egy új korszaka a hadászatnak. Jelentős előrelépés történt már az előző század végén a fegyverek és a képzettség terén. Mindenekelőtt a gyalogság volt az, melynek összetétele és felkészültsége változott meg, erősödött a fegyelem és csoportosultak a fegyvernemek. Birtokában a tűzfegyvernek, a frontális, szervezetlen, nagy tömegben végrehajtott lovassági támadáson felül tudott kerekedni.

A grünwaldi csata ezzel ellentétben még jobbára a régi idők harcmodora szerint zajlott. A hagyományosabb fegyver, a lovasság még mindig nagyobb előnyt élvezett. A lengyeleknek is voltak gyalogosaik, de azok közül a legjobb képesítéssel a csehek bírtak, akik a később a huszita harcmodor néven elhíresült technikát alkalmazták, melybe beletartozott a szekérvárban való védekezés, amikor a támadó fél erőit így őrlik fel. A taktikát a románok is ismerték, ugyanis már régóta használták Csehországban, Morvaországban és Moldvában, de igazi tökélyre a XV. században fejlesztették.

56

Ulrich von Jungingen: (1360. k. Jungingen – 1410. július 15. Grünwald mellett) A Német Lovagrend nagymestere. Baden-Württemberg tartományból származott. 1391-től 1392-ig Konrad von Wallenrode lovagrendi nagymester alatt szolgált. Testvére és egyben elődje Konrad von Jungingen révén számos előnyös pozícióba került. 1396-tól 1404-ig balgai (ma Veseloe, Oroszország) komtur, 1404-től porosz nagymarsall. 1407-ben Konrad halála után lett nagymester.

78

Hasonlóan a lovagrendi seregben is a legjobb, legképzettebb, s legütőképesebb erőt a zsoldosok tették ki. A gyalogság két alapvető fegyvertípusból állt, a hosszú szálfegyveresek (pikások) és lövőfegyvert használók, melyek jelen esetben itt íjászok és számszeríjasok voltak. Nagyon valószínűtlen, hogy bármelyik sereg alkalmazott volna tűzfegyvert.

Grünwaldi harcjátékok – Gyalogos egységek

A Német Lovagrend lovagjainak felvonulása

79

5.9.3.3. A hadak elhelyezkedése

A csata helyszíne

1410. július 15-én a Grünwald (Grunwald), Tannenberg (Stębark) és Ludwigsdorf (Łodwigowó) ölelte síkon mérhették össze fegyvereiket a hatalmas, de felszereltségi és képzettségi különbségekkel bíró seregek.

A lengyel-litván sereg Ludwigsdorf (Łodwigowo) és Tannenberg (Stębark) között foglalta el állásait. A jobbszárnyon Witold állt Tannenbergnél. Az első sorokban álltak a tatárok, akiket az elővédharcban a német páncélos lovasok szétvertek. A litván lovasságot erősítették további lengyel lovas zászlóaljak, oldalaikon és mögöttük az orosz erők álltak. Balról Ludwigsdorf falunál II. Ulászló rendezte el a lengyel sereget. Velük szemben Grünwald felől jött a lovagrendi sereg, mely viszonylag előbb hadrendbe tudott helyezkedni.

A szembenálló hadak felállása

80

5.9.3.4. A csata menete

Az ütközet első fontos mozzanata Witoldnak a német balszárny ellen indított rohama volt.

5.9.3.4.1. Kudarcba fulladt litván támadás

A kudarcba fulladt litván támadás

A litvánok kifejlődött hadrendben voltak ugyan, de soraik még laza egységet képeztek. A támadást könnyen felfogta németek vas fala. Közben a lovagrend jobbszárnyán is összecsapások kezdődtek, s ott az Ulászló vezette lengyelek – akiknek sorában még a kiváló zsoldosvezér Jan Žižka is harcolt – több sikerrel jártak. Egy órányi harc után a litvánok már visszaszorulóban voltak eredeti állásaik felé, s már eléggé rendezetlenül folytatták a harcot. Egyedül az oroszoknak sikerült zárt alakzatjukat megőrizni. Vezetőjük, Lingwen meggátolta azt, hogy a németek megpróbálják oldalról támadni a balszárnyat képező lengyeleket. Oroszlánrészük volt így abban, hogy a lengyel sorokat nem sikerült a németeknek megbontani. Ellenben már azt nem tudták megakadályozni, hogy a lovagrendi erők teljesen visszaszorítsák őket.

5.9.3.4.2. Witold megfutamodása

A litvánok kénytelenek voltak menekülésbe kezdeni és ekkor a német balszárny üldözőbe vette őket, melybe a tartalékaik is bevonták. A litvánok üldözéséből közben több hadtestet visszavezényeltek, mely a lengyeleket kezdte hátulról támadni, hogy a lengyel királyt megpróbálják bekeríteni. Különösebb gondot nem okozott, mert a lovagrendi sereg jobbszárnyát II. Ulászló visszaszorította. Jan Długosz lejegyzi azt, hogy a krakkói királyi had zászlaját zsákmányul ejtette az ellenség, de a legbátrabb katonák visszavették tőlük a harcban. Długosz ugyanakkor azt is írja, hogy a lengyelek keményen küzdöttek – míg a litvánok megfutamodtak –, s így legyőzték a lovagrendi sereget.

A valóságban azonban egészen másképp történt mindez. A litvánok üldözéséből a balszárny visszatért és csak a tartalékokat hagyták hátra a Witold elleni harc folytatásához, akit a Faulen (ma Ułnowo) nevű falun túlra, a Drewenz (Drwęca) folyó másik partjára szorítottak. Miután a német balszárny minden egysége már a király hátában volt, a lengyelek nehéz helyzetbe kerültek, annak ellenére, hogy kitartóan tartották állásaikat, s nem tudtak komolyabb erőt elvonni a hátulról támadó ellenség visszaverésére. Mindkét fél részéről nagyok voltak a veszteségek, de a harc egyelőre még nem jutott dűlőre.

Röviddel ezután a tartalék német erők is visszatértek, abban a hitben, hogy a szétvert litvánok már veszélyt nem jelenthetnek. A lovagrendiek majdnem az összes erő bevonásával bekerítő hadműveletre szánták el magukat, mellyel teljesen megsemmisíthetik II. Ulászlót. Habár a király és katonái elszántan harcoltak, de esélyeik egyre csökkentek.

81

Witold megfutamodásának helyszíne Faulen (ma Ułnowo) nevű falun túlra

5.9.3.4.3. A döntő támadás

Witold nem késlekedett kihasználni a lovagrendi erők visszavonulása nyújtotta lehetőséget és rendezte sorai egy részét (főleg a könnyűlovasságot), s azzal ellentámadásba lendült az oroszok (szmolenszkiek) maradék csapataival egyetemben, míg a sereg többi része a folyó túlpartján maradt. A támadással nem kevesebbet ért el, mint azt, hogy ellentámadásba lendült és a lengyeleket hátulról szorongató teuton lovagokat váratlanul hátba támadta és a balszárnyat teljesen megsemmisítette Faulennél. Ezután közös ellentámadást hajtottak végre a német sereg többi része ellen.

Litván ellentámadás

82

5.9.3.4.4. A végső összecsapás

A lovagok erőik hátramaradt részét is bekapcsolták a harcba, de a rendi sereget visszaszorították, majd megkezdték az átkarolását, amivel sikerült őket bekeríteni. A csapdába jutott lovagok még elszántan harcoltak órákig, a harc vagy tíz órán keresztül folyt. A végső stádiumban már teljes bekerítésben kellett harcolniuk a németeknek. Az alakzatukat, noha többször helyrehozták, de ez nem változtatott a helyzeten. A csatát végül a lengyelek és a litvánok megnyerték.

A teuton hadak megsemmisítése

5.9.4. A veszteségek

Holttestek ezrei borították a csatateret mindkét fél részéről, de a harc eldőlt, nemcsak ezé a háborúé, hanem az egész Német Lovagrenddel folytatott eddigi küzdelem.

A lovagrendi sereg teljesen megsemmisült. Andrzej Nadolski szerint a lovagrendiek 8 ezer halottat és 14 ezer foglyot hagytak a csatatéren, míg megint más források több mint 28 ezer elesettről számolnak be.

A lovagrend elvesztette a nagymesterét, Ulrich von Jungingent, akit lengyel parasztok öltek meg. Holtan maradt a csatamezőn, vagy fogságba került a sereg és ország számos más vezető személye, mint Friedrich von Wallenrode marsall, a két nagykomtur Albrecht von Schwartzburg és Kuno Liechtenstein, utóbbi testvére Konrad is, a kincstárnok Thomas von Merheim, Wilhelm von Halfenstein, Heinrich von Schwelborn, Godfried von Haltzfeld, Burchard Wobeke és Arnold von Baden.

83

Összesen 700 tag elesett 15 a lengyelek hadifoglya volt. A brandenburgi Markward von Salzbach komturt – aki egyben a sambiai (vendföldi) Schaumburg polgármestere volt –, Witold ölte meg a csatában. Egyetlen embernek sikerült megmenekülnie, név szerint Werner von Tettinger komturnak, az elbingi ispotálymesternek, aki a vereség hírét vitte Marienburgba.

Fogoly volt V. Kázmér stettini herceg és Fehér Konrád oelsi (oleśnicai) herceg is. A halottak közt volt több tucat poroszországi előkelő, tisztségviselő és jó pár egyházi méltóság, valamint csaknem az összes segítségül jött külföldi lovag, s nagy volt az eltűntek száma is.

Egyes források szerint a szövetségesek 20 ezer embert, tehát állományuknak majdnem a felét elvesztették, s ráadásul nagyon kimerültek voltak, ezért nem tudtak semmiképp sem tovább menni. Három napig maradtak Grünwaldnál és ott ittak a győzelemre a németektől zsákmányolt borból. Időközben a nagymester holttestét elvitték Marienburgba.

Jan Matejko: A grünwaldi csata – Bitwa pod Grunwaldem

Jan Matejko, 1875–1878, olej na płótnie, 426 × 987 cm

Muzeum Narodowe w Warszawie

A kép központi alakja Nagy Vitautas litván fejedelem, mellette baloldalt gyalog harcol Jan Žižka, jobb oldalán Ulrich von Jungingen nagymester vív küzdelmet.

5.9.5. A csata emléke

Grunwald (németül Grünfelde, litvánul Žalgiris) falu Észak-Lengyelországban, a Varmia-Mazúriai Vajdaságban, Ostróda megyében, Grunwald községben. A falu Olsztynek városától 13 km-re délnyugatra található. 800 lakosa van. Bár a község központja Gierzwałd falu, a község névadója történelmi jelentősége miatt mégis Grunwald. A falu lengyel neve a német Grünwald név átvétele, amely „zöld erdőt” jelent. Ugyanez a jelentése a litván névnek is. A német Grünfelde név magyar jelentése „zöld mező”.

1410. július 15-én a falu határában zajlott a grünwaldi csata, amelynek során Lengyelország és Litvánia egyesült erővel aratott győzelmet a Német Lovagrend hadai fölött. A győzelem következtében a németek ereje megtört, és ez véget vetett terjeszkedésüknek.

84

A grünwaldi csata, 1410

Részlet a Długosz krónikájából

Német lovagrendi lovag

A Lengyelországba 1226 óta fokozatosan betelepült német lovagrend elleni csata fontos állomása volt a lengyel állam fejlődésének.

A. Prezdziecki 35–37., 47., 49–51., 53–57., 60–62. o.

Egy keddi napon, július 15-én… Ulászló, a lengyelek királya [Jagelló Ulászló (1386–1434)], a hajnali derengésben misét rendelt el a tábor helyén… Két mérföldet maga mögött hagyva, mialatt a környező ellenséges falvakat felégette, megérkezett Tannenberg és Grünwald helységek (villae) mezőire, melyeket híressé tett az azután bekövetkezett ütközet. Itt megparancsolta, hogy a sereg állandó tábort üssön az ezen a helyen gyakori fás és bozótos részek közt. Azt is elrendelte, hogy a kápolna sátrát egy kiemelkedő dombon helyezzék el, mely a Luben tóra nézett. Mialatt a sereg az állandó sátor verésével volt elfoglalva, a király mise hallgatásához készülődött.

Jungingeni Ulrik, Poroszország mestere (magister Prussiae) már megérkezett Grünwald faluba, melyet az ő veszte később oly nevessé tett, s noha a közelben ügyködött, a királyi sereg előőrsei mégsem ismerték fel…

Ulászló király pedig korántsem nyugtalankodott az ellenség oly közeli és hirtelen megérkezése miatt, hanem annak tudatában, hogy nem hiábavaló fáradság, előbb kívánta az isteni, mint a hadi dolgokat elvégezni, s ezért a kápolnába ment és alázatos szívvel két misét hallgatott végig, melyeket káplánjai… celebráltak: kérve kérte a legfelsőbb hatalom segedelmét; az istentiszteletet a szokottnál is ünnepélyesebb formában, énekkel rendezte meg… (Mialatt misét hallgatott), az egész királyi sereg rend és jelvény szerint Maszkowiczei Zindramo krakkói fegyverhordozó vezetésével, a litván sereg pedig Vitold (Sándor) litvániai nagyfejedelem [Sándor (Vitold, Vitautas) litván nagyfejedelem, valójában Ulászló unokaöccse volt.] parancsnoksága alatt csodálatos gyorsasággal sereglett össze és állt, szemtől szembe az ellenséggel, csatasorba. A lengyel had a balszárnyra ment, a litván a jobbszárnyat foglalta el…

Miután Ulászló, Lengyelország királya, teljesen bevégezte imáit, felegyenesedett. Nem csupán Sándor litvániai nagyfejedelem, hanem saját katonái is fegyveresen hívták őt csatába. Elfáradva kérlelésük és csatakiáltozásuk ostromától, magára öltötte a fegyverzetet, mely tetőtől talpig páncélba öltöztette testét. A katonáknak újabb és még hangosabb kiabálásaira, hogy sürgősen adjon jelt a küzdelemre (mert úgy látszott semmi sem elég gyorsan történik), megindult a támadás… Már rátették a sisakot a király fejére, aki már ujjongott, hogy belevetheti magát a küzdelembe, amikor hirtelen jelentették, hogy két herold, az ellenség seregéből kilépve, kíván a király színe elé járulni. Közülük az egyik a német-római király (Romanorum rex) jelvényét hordozta, ti. az arany mezőben díszelgő fekete sast, míg a másik a scsetyini hercegét: fehér mezőben tündöklő piros griffmadarat. Kezükben pedig két csupasz, hüvelyétől ment kardot tartottak. Lengyel katonák védelme alatt, nehogy sérelmet szenvedjenek, elvezették őket a királyhoz…

85

Tiszteletet adva a királynak, követi beszédüket, német nyelven … a következőképpen adták elő: „Legdicsőbb király! Ulrik, Poroszország nagymestere (magister Prussiae generalis) általunk, heroldok által, neked és testvérednek (Sándor herceg nevét elhallgatták) küldi ezt a két kardot, jövendő harcnak zálogát, hogy vele és népével kevesebb halogatással és merészebb lélekkel, mint amilyent mutatsz, ütközz meg, ne bujkálj tovább az erdőkben és berkekben, s ne késleltesd a harcot. Ha pedig úgy találod, hogy a te csatarendednek kifejlődéséhez szűk és keskeny a térség, Ulrik Poroszország mestere, felajánlja neked – csak hogy kicsalogasson téged az ütközetre –, hogy a mező sík részéből, melyet saját seregével elfoglalt, átenged annyit, amennyit te akarsz; vagy legalább válassz bármi csatamezőt, nehogy az történjék, hogy a harc távoli halasztást szenvedjen általad.” Így beszéltek a heroldok. A heroldok követségének idején, a lovagrend hadserege, a heroldok által tett bejelentés igazolásaként, jelentős távolságra visszavonult.

…Ulászló, Lengyelország királya, pedig a lovagrend büszke és fennhéjázó követségét meghallgatva, a heroldok kezéből átvette a kardokat. Nem fakadt haragra, vagy valamilyen méltatlankodásra, hanem könnyekre, s meggondolás nélkül, csodálatos és szinte égi alázattal, türelemmel és szerénységgel így válaszolt a heroldoknak: „Jóllehet seregemben éppen elegendő a kard, s nem szorulok rá ellenségeim kardjaira, mégis ügyem és igazságom nagyobb gondolkodása, gyámsága és védelme végett, Isten nevében elfogadom ezt a két kardot ellenségeimtől és a ti kezetekből, noha ellenségeim jómagam és népem vérére és pusztulására áhítoznak…”

A megadott jelre a harc megindult: a király egész hada… megrázta lándzsáit és előrerontott a viadalra…

A csatasorok összecsaptak: mintha végtelen nagy tömeg omlana össze, oly nagy volt a recsegés és a ropogás, amikor a lándzsák összeértek és a fegyverek egymásra csaptak. A fegyverek csattogása oly nagy lármát okozott, hogy talán azok is hallották, akik több mérföld távolságra voltak. Láb taposott lábra, fegyver csorbult fegyveren és lándzsák hegyei arcokra meredtek. Az ütközetben nem tudott elkülönülni a félénk a merésztől, az erős a lankadttól, mert mindahányan szorosan összekapcsolódtak egymással: csak úgy lehetett helyet változtatni vagy előrelépni, hogy az ellent legyűrve, vagy megsemmisítve, a győző elfoglalta a legyőzött helyét. Végül eltörtek a lándzsák. Mindkét részről a csatasorok és a fegyverek úgy összeakaszkodtak, hogy már csak kardokkal és hosszú nyelű szekercékkel küzdöttek, olyan szertelen lármát csapva, mint amilyent a műhelyben az üllőn kovácsolva idéznek elő. A lovak egymáshoz szorultak a küzdelemben. És ekkor Mars a küzdők közt puszta kézzel és karddal mutatkozott a leghatalmasabbnak.

Az ütközet kezdetétől mindkét sereg, fölvéve a harcot, közel egy órán át küzdött, anélkül, hogy a kettő közül az egyik visszavonult volna. Keményen küzdve a győzelemért, kétséges volt, hogy a szerencse melyik félhez hajlik, vagy melyik fél kerül ki győztesként a csatából. Midőn a keresztesek észrevették, hogy a bal, lengyel szárnyon a küzdelem számukra kemény és válságos, feladva kitűnő csatarendjüket, erejüket a könnyebb győzelem reményében a jobbszárny ellen fordították, ahol a litván csatasor foglalt helyet, s amely gyenge és lomha lovakkal és fegyverekkel volt felszerelve: ennek az áttörésével a lengyel arcvonalat is erőteljesebben remélték felgöngyölni. De szándékuk nem vált teljesen valóra. Amint hevesen harcba bocsátkoztak a litvánokkal, oroszokkal és tatárokkal, a litván csatasor nem bírván feltartóztatni az ellenséges támadást, ingadozni kezdett

86

és egy hold föld távolságra vissza is vonult. A keresztesek pedig tovább nyomták a litván csatasort, mely újra és újra engedett és végül futásnak eredt…

Miután a litván sereget megfutamították, a lengyel és a porosz seregek közt különböző helyeken igen heves küzdelem újult ki. A hatalmas port, mely a csatát és a csatázókat ellepte, egy kellemes és enyhe eső eltüntette. A német lovagok, harcolva a győzelemért, Ulászlónak, Lengyelország királyának nagy zászlóját, melynek jelvénye a fehér sas volt, egy ellenséges rohammal… a földre vetették. De a legelszántabb katonák és veteránok, akik mellette álltak, rögtön felemelték és a helyére visszaállították, s ezzel megakadályozták a pusztulást… Hogy ezt a gyalázatot és becstelenséget lemossák, a lengyel katonák vad szenvedéllyel törtek az ellenségre, és mindaz az erő, melyet karjuk még őrzött, most áradt, pusztított és győzött. Időközben visszatért a német lovagoknak az a serege, mely a menekülő litvánokat és oroszokat üldözte. Magukkal hurcolták a foglyok nagy sokaságát, s győztesként érkeztek meg; nagy vidámsággal siettek a porosz táborba. De amint látták a veszedelmes fegyverekkel és erőkkel vívott háborút, otthagyva a foglyokat és a zsákmányt, a küzdelembe vetették magukat, hogy segítségére siessenek bajtársaiknak, akik akkor már lanyhán hadakoztak. Az új harcosok érkeztével a küzdelem a két fél közt kegyetlenné vált. És ettől kezdve mind többen estek el. A német lovagok arcvonala nagy veszteséget szenvedett katonákban, úgyhogy csatarendje megbomlott. Akik a csatarendet vezették, attól tartottak, hogy embereik futásnak erednek. (A német) lovagrendi keresztesek, valamint a csehek és az alemanok seregének állhatatossága megcsappant olyannyira, hogy a legtöbb helyen nem gondoltak a harc újrafelvételére… S ámbár az ellenség csatarendje újra és újra helyreállt, a legvégén a lengyel királyi had tömege mégis minden oldalról körülvette, aztán leterítette és tönkretette. A tizenhat hadijelvény alatt harcolók majd minden egyes népe vagy halálát lelte, vagy fogsába esett. Az ellenséges sereg veresége oly mérvű volt, hogy mint ismeretes, maga Poroszország nagymestere, Ulrik, a marsallok, a kommendátorok, valamint a porosz sereg mindenféle lovagja és előkelői elestek, az ellenség többi, elhárított tömege pedig, ha egyszer már hátat fordított, akkor biztos futásnak eredt… Az ellenséges tábor, minden jóval telis-teli, így a porosz nagymester díszkocsija, az ő és seregének minden kincse a lengyel katonák zsákmánya lett. A (porosz) keresztes lovagok seregénél találtak egynéhány négyes fogatot is, amelyek láncokkal és bilincsekkel jól meg voltak rakva. Ezeket a keresztes lovagok avégből gyűjtötték össze, hogy legyen mivel a lengyel foglyokat megbilincselni.

A poroszok szekerein és táborában volt azonkívül igen sok borral telt edény. A (lengyel) király serege, az ellenség legyőzése után, a harctól fáradtan, a nyári forróságtól elcsigázva, ezekhez az edényekhez rontott, hogy szomját lecsillapítsa. Némelyik vitéz a sisakját használta e célra, a többi a kesztyűjét, mások meg cipőikkel merítették a tiszta bort. Ulászló lengyel király azonban félt attól, hogy serege lerészegedik a bortól, és ezzel hasznavehetetlenné válik. Seregét, ily állapotban, ha valaki meg akarná támadni, még a bátortalan ellenség is legyőzné. És hogy a szerfeletti ivás ára ne legyen betegség és bágyadtság, a király megparancsolta, hogy a borosedényeket törjék, darabolják szét…

A (lengyel) királyi sereg az ellenséges kocsitábor szétverése után ahhoz a dombhoz ért, ahol az ellenség állomása és táborhelye volt. Innen megpillantotta a menekülésben szétszéledt ellenség számos csapatát, amint fegyvereiken, melyekkel csaknem mind el voltak látva, megcsillant az újból tűző nap. Üldözésükre alaposan felkészülve, a lengyel sereg egy sík rétre özönlött, és rátámadt az ellenség csapataira. Ezek közül csak igen kevesen mertek védekezni. Leverésük után maradék haduk se erőszakot, se sebeket nem szenvedett, épen megmaradt, minthogy a király megparancsolta, hogy a katonák kíméletesen bánjanak kardjukkal. Ugyanis Ulászló, Lengyelország királya, amidőn jelt adott katonáinak a menekülő ellenség üldözésére, előre megparancsolta nekik, hogy amennyire csak lehet, tartózkodjanak az öldökléstől. Az üldözés több mérföldnyi távra terjedt: csak kevesen menekültek meg futással, többen az üldözők kezére jutottak, akik őket a táborba vitték és kegyes bánásmódban részesítették… sokan azonban a csatatértől két mérföldnyi távolságra fekvő tó hullámaiba fulladtak a menekülés zűrzavarában és torlódásában. Az üldözésnek a leszálló éj vetett véget. Ebben az ütközetben ötvenezret öltek meg és negyven ezret ejtettek foglyul az ellenség sorából. [Túlzott számok, a csatában a lovagrend részéről kb. 20 000 ember vett részt, az egyesült lengyel és litván hadsereg kb. 26 000 főt tett ki.] Úgy hírlik, hogy a zsákmányolt hadi jelvények száma ötvenegy volt. Az ellenségtől elvett holmik módfelett gazdagították a győzőket. Jóllehet nehezen hiszem el a levágott ellenség számát, mégis pontos számítással megállapítható: ugyanis az utakat jó néhány mérföld távolságra a halottak tetemei borították be, a földet a megöltek vére itatta át, és a lég megtelt a haldoklók jajszavával.

Megjegyzések:

A hivatalos Csehország a harcban a német lovagrendet támogatta.

87

Az emlékpark közepén egy dombon monumentális, Jagelló Ulászló harcosai arcával díszített gránitoszlop áll, körülötte 30-méteres zászlóoszlopokkal. Mellette látható az amfiteátrum, egy kőlapokból kirakott térkép a csapatok elhelyezkedéséről, illetve a Grunwaldi Csata Múzeuma.

A falutól 2 km-re fekvő egykori csatamező helyén 1960-ban, az ütközet 550. évfordulóján emlékmúzeumot és emlékparkot létesítettek.

Grünwaldi-csata emlékműve

88

Az emlékmű közelében található az 1415-ben épült kápolna romja, egy emlékkő, amelyet 1901-ben a németek a Német Lovagrend csapatait vezető Ulrich von Jungingen nagymester emlékére emeltek, valamint az 1939-ben a németek által lerombolt Krakkói Grunwaldi Emlékmű maradványa. Az emlékpark jelentős turisztikai látnivaló, a turizmus igényeit boltok, emléktárgyárusok, étterem elégítik ki.

Kamień Jagiełły – Jagelló-kő

Grünwaldban jártunk

Lengyelországi utazásunk során 2010. július 27-én Grunwaldban jártunk, ahol részt vettünk a csata 600. évfordulója alkalmából megrendezett emlékünnepségen. A hatodik centenárium ünnepnapján megrendezett programon 200 ezer néző valamint több mint kétezer lovag vett részt. A reggeli ünnepélyes zászlófelvonáskor már lehetett tudni, hogy kánikulai hőség lesz. Aznap 40 0C hőmérséklet volt, 10 személyt mentők szállítottak a kórházba.

A délelőtti programon csak úgy tudtunk részt venni, hogy rendőri felvezetéssel, egy katonai buszt követve jutottunk az emlékmű közelébe. Henryk Jan Kacprzyk, Grunwald polgármestere meghívásával a magyarországi lengyelség képviseletét láttuk el. A reggeli órákban közel tíz kilométeres autósort megelőzve jutottunk az emlékmű közelébe.

A magyarországi lengyelek nevében virágot helyeztünk el az emlékmű közelében lévő kápolna romjainál, majd a nagy hőségre való tekintettel elhagytuk az ünnepség helyszínét. Ekkor még érkeztek a gyalogosok, a parkolási helyhiány miatt közel húsz kilométeres autósor torlódott fel.

Az ütközet rekonstrukcióját már nem vártuk meg, meg a tűző napon lehetetlen lett volna tovább tartózkodni. Ennek ellenére nagyszerű élményben volt részünk.

Buskó András

OLKÖ elnökhelyettes

Forrás: www.leki17.hu

89

A grünwaldi csata 600. évfordulóján, 2010. július 17-én

Minden év júliusában itt rendezik meg a grünwaldi csatát felidéző történelmi emlékjátékokat, amely egyben a Nemzetközi Lovag Társaság találkozója.

Lengyel cserkészek

90

Ünneplő közönség 2010-ben

W tym roku przypadła 600 rocznica Bitwy pod Grunwaldem. W dniach od 15 - 18 lipca uroczystości grunwaldzkie odbywały na Polach Bitwy Grunwaldzkiej. Zjechali tam przedstawiciele władz polskich, samorządowcy, rycerze z towarzystw historycznych, harcerze ze Wspólnoty Drużyn Grunwaldzkich , a całości patronowało Narodowe Centrum Kultury.

W dniu 17 lipca podczas oficjalnych uroczystości obecny tam był również wysłaniec węgierskiej Polonii - wiceprzewodniczący Ogólnokrajowego Samorządu Mniejszości Polskiej Andras Buskó, który zawiózł ze sobą takie oto wici:

" Historia obu naszych narodów Polski i Węgier splata się ze sobą od zalążka dziejów. Łączą nas wspólne korzenie, tożsamość i pokrewieństwo dusz. My, potomkowie Polaków osiadłych pomiędzy Dunajem a Cisą na Ziemi Węgierskiej, dumni jesteśmy z historii i tradycji polskiego narodu wszak to przez historię i tradycję wyróżniony jest majestat człowieka. Bitwa pod Grunwaldem 1410 roku to wydarzenie bez precedensu w historii średniowiecznej Europy. Dziś obchodzimy jej 600 - lecie. W imieniu węgierskiej Polonii wraz z serdecznymi pozdrowieniami z Budapesztu przekazuję Wszystkim przybyłym w dniu dzisiejszym na Pola Grunwaldzkie nasze zapewnienie, że ugruntowanie znajomości tradycji narodowych, utrwalanie tożsamości, dumy z dziedzictwa narodowego przy zachowaniu ducha tolerancji i otwarcia na inne narody są naszą powinnością, którą przekażemy kolejnym polsko - węgierskim pokoleniom.

Niech żyje Polska!

Niech żyją Węgry!

Niech żyje i umacnia się przyjaźń polsko - węgierska!"

91

1415-ben épült kápolna romja - Ruiny kaplicy wzniesionej w miejscu pochówku poległych w czasie bitwy

Az eseményeket az irodalmi óriás Henryk Adam Aleksander Pius Sienkiewicz (1846. május 5. – 1916. november 15.) örökítette meg Kereszteslovagok című regényében, melyet 1900-ban fejezett be. Az író alkotását a porosz elnyomás alatt élő lengyel honfitársainak szánta. Felidézte, hogy milyen nagy győzelmeket arattak a lengyelek a németek felett, szembeállítva azzal a ténnyel, hogy noha Lengyelország feloszott. A csata leírásában igaz Długoszt követi, a kizárólagos lengyel győzelemről beszél.

Teuton lovagok és Ulrich Von Jungingen a 60-as években készült Krzyzacy c. lengyel filmből, amely a csatáról szól (Henryk Sienkiewicz regénye alapján)

A regény alapján készült film 1960-ban Aleksander Ford rendezésében, amely ugyancsak eltér a történelmi valóságtól kissé. Hazánkban is nagy siker volt a látványos, kalandos, romantikus-történelmi film, mely a Nobel-díjas Sienkiewicz regényéből készült, s a lengyel nép és a német lovagrendek harcáról szól.

92

Összecsapásuk a 15. században érte el tetőpontját, amikor a békeszerető Jagello végső leszámoló csatára kényszerült a keresztes lovagokkal. Jurand lengyel lovagtól félnek a falvakat lerohanó keresztesek, és úgy állnak bosszút rajta, hogy megölik a feleségét. Egyetlen leánya, Danusia, Mazovia hercegnő udvarában nevelkedik. Egy fiatal nemes, Zbyszko megfogadja, hogy bosszút áll a kereszteseken. Szerencsétlen akciója miatt halálra ítélik, a kivégzéstől Danusia menti meg.

rendező: Aleksander Ford író: Henryk Sienkiewicz

forgatókönyvíró: Aleksander Ford, Jerzy Stefan Stawinski zeneszerző: Kazimierz Serocki

operatőr: Mieczyslaw Jahoda vágó: Alina Faflik, Miroslawa Garlicka

szereplő(k): Grazyna Staniszewska (Danusia)

Mieczyslaw Kalenik (Zbyszko of Bogdaniec) Urszula Modrzynska (Jagienka) Andrzej Szalawski (Jurand)

Henryk Borowski (Siegfried de Löwe) Aleksander Fogiel (Macko)

Ulászló és a két német találkozását úgy mutatja be a film, mintha a küldöttek magabiztosan, fennhéjazóan álltak volna a király elé, pedig Długosz szerint is nagy tiszteletet tanusítottak. A németek részéről eldördülnek az ágyúk, s a lovagok olyan szívtelennek tűnnek, hogy még saját embereiket is eltapossák lovaikkal.

*

A grünwaldi csata krakkói emlékműve57

Az ún. lengyel-litván-lovagrendi háború keretében 1410. július 15-én megvívott grünwaldi csata - Krakkó közvetlen történelmi belvárosán kívül, attól északra, a Barbakan bástyával szemközt elhelyezkedő – emlékművét 1910-ben, a csata ötszázadik évfordulója alkalmából állították. Kezdeményezője és felállításának legfőbb anyagi támogatója a nemzetközi elismertségű virtuóz zongoraművész, zeneszerző, Ignacy Jan Paderewski volt, akit ez a krakkói hatóságok ellenében megvalósított emlékmű indított el politikai pályáján (később, 1919-ben rövid időre a független Lengyelország miniszterelnöke is lett). A szobor felállításából valóban lehetett politikai tőkét kovácsolni: ünnepélyes leleplezésére 1910. július 15-én százötvenezer fős ünneplő tömeg jelenlétében került sor.

57 http://www.kozterkep.hu/~/11413/

93

A második világháború, a német megszállás alatt, 1939 novembere és 1940 áprilisa között az emlékművet rendszeresen megrongálták, végül a talapzatát felrobbantották. A szobrokat Németországba szállították, ahol később megsemmisültek. Az emlékmű újraállítása már 1945 januárjában napirendre került, de évtizedekig csupán egy megmaradt gránittömb és egy felirat emlékeztetett egykori jelenlétére. 1972-ben hoztak létre bizottságot a Grünwald-emlékmű újjáépítésére. A rekonstrukciót a krakkói Történeti Múzeumban őrzött makett és korabeli fényképfelvételek alapján végezték. Antoni Wiwulski eredeti szobrait Marian Konieczny mintázta újra. 1976. október 10-én állították fel ismét, ezúttal gránit talapzatra, s az emlékmű az Ismeretlen Katona svéd gránitból készült krakkói sírjával egészült ki, amit ugyanekkor állítottak fel. A két emlékmű egymástól független (az utóbbi első változatát az 1920-as évek közepén állították fel, noha egyszerre pusztították el őket).

A 24 méter magas Grünwald-emlékmű fő alakja II. Jagelló Ulászló király lovasszobra; a lovasszobor talapzata részben az eredeti emlékmű megmaradt darabjaiból áll. A déli (elülső oldalon) kapott helyet Witold litván nagyfejedelem alakja, a csata másik győzteséé, aki előtt a legyőzött teuton lovag, Ulrich von Jungingen holtteste fekszik. A nyugati (bal) oldalra a litván harcosok, a keleti (jobb) oldalra a lengyel katonák kerültek, az északi (hátsó) oldalon a csata közkatonái láthatók. A talapzatot történelmi lengyel és litván címerek díszítik.

*

1944-ben a győzelem emlékére alapította a lengyel hadsereg a Grünwald Kereszt Érdemrendet (KG) a katonai érdemek jutalmazására, melyből külföldiek is részesülhetnek. A rend jelvényén két kard látható egymás mellett. Ehhez kapcsolódik egy Jan Długosz által lejegyzett történet, amely szerint a csata előtt II. Ulászló királyhoz két herold (német udvari tisztségviselő) érkezett, akik két hüvelytelen kardot hoztak magukkal. Az egyik herold német-római császári jelvényt viselt. Ezt átadták a királynak, a nagymester küldte üdvözlettel, mint a jövendő harc zálogát, hogy a két fél késedelem nélkül összemérhesse erejét. A király nagy csodálattal hallgatta a beszédet, amit német nyelven mondtak és elfogadta a kardot.

A Grünwald Kereszt Érdemrend. A három fokozatból álló kitüntetésből még külföldiek is részesülhetnek.

*

A litvánok is elevenen őrzik a csata emlékét. Többek közt van kosárlabda- és labdarúgócsapatuk is, amely a Žalgiris (vagyis Grunwald) nevet viseli: BC Žalgiris és FK Žalgiris.

*

Az oroszok eléggé ki akarják sajátítani a győzelmet, annak okán, hogy a szövetséges hadseregben oroszok harcoltak és a döntő támadásban is részt vettek. Magyarországon a korábbi baloldali történelmi könyvek és írások is kihangsúlyozzák, hogy a lengyel-litván-orosz sereg győzte le a lovagokat.

94

5.10. További események

1410. július 15-én a Német Lovagrend Tannenbergnél (Grünwald) súlyos vereséget szenvedett a lengyel-litván erőktől, s maga a nagymester, Ulrich von Jungingen is életét vesztette. Sok magyar is elesett az ütközetben. Ulászló seregében cseh és román segéderők is harcoltak.

5.10.1. Marienburg ostroma

A győztes lengyel-litván sereg ostrom alá vette a lovagrend székhelyét és egyben a lovagrend központját, Marienburgot (Máriavár). Az ostrom 1410. július 18-ától szeptember 19-éig tartott. Grünwaldnál a lengyelek is jelentős veszteséget szenvedtek és annyira kimerültek, hogy pihenőt kellett tartaniuk. A lengyel-litván seregek csatatéren maradtak győzelmük megünneplésére és soraik rendezésére. A jelentős számú veszteségük pótlása és a sorok rendezése is időbe telt. A lengyelek július 18-án folytatták útjukat Marienburg ellen.

A vereség hírét a csatából egyedül megmenekült rendi tag Werner von Tettinger ispotálymester vitte Máriavárra 1410. július 16-án. A kitört pánikon azonban Heinrich von Plauen lett úrrá. A várost és a várat védelmező Heinrich von Plauen komtur58 egy csekély (4 000 fős) pomerániai, többségében német sereggel megerősítette a Marienburgot, és hosszú ideig védte a lengyel támadásoktól és ezzel elkerülték a lovagrendi állam teljes összeomlását. Július 18-án ért a város alá II. (Jagelló) Ulászló és Nagy Witold vezette sereg, mely ostrom alá vette az erősséget. Az ostromló seregben ott volt Jan Žižka cseh zsoldosvezér, Jó Sándor moldvai fejedelem román katonái élén, Witold tatár lovasai és rutén (orosz, fehérorosz, ukrán) ezredei. Bár állományuk majdnem felét elvesztették a csatában, de még így is négyszeres túlerőben voltak. A lengyelek és a litvánok az elkövetkező több mint egy hónapban több támadást intéztek Marienburg ellen, de Plauen visszaverte az összeset.

A lengyel-litván seregek az ostromot szeptember 19-én feladták és elvonultak a főváros alól. Időközben Heinrich von Plauent megválasztották nagymesterré, ebben nagy szerepe volt a grünwaldi csatából megmenekült Werner von Tettingernek.

Közben az egyik lovag Michael Küchmeister von Sternberg zsoldosokat toborzott és csatába állt Ulászló kisebb seregével. A grünwaldi ütközetet és Máriavár (Marienburg) ostromát követő csata a lengyel hadak és a Német Lovagrend serege között 1410. október 10-én a porosz Crone (Koronowo) mellett zajlott le. A lengyel had élén a király II. (Jagelló) Ulászló, Sędziwój Ostroróg pozńani vajda és Piotr Niedźwiedzki álltak 2000 vitézzel. Ellenfelük Michael Küchmeister von Sternberg, később lovagrendi nagymester ezer német lovag és háromezer sziléziai, s cseh zsoldos élén állt. A csata a lovagok ismételt vereségét hozta, állományuk felét elvesztették, ebből félezer ember volt fogoly.

58 Heinrich von Plauen (1370 k. – Lochstädt 1429. k.) a Német Lovagrend 27. nagymestere, Marienburg (Malbork) védője. 1390-ben lett tagja a lovagrendnek. 1402-ben komturi címet kapott és Nessau (Nieszawa), 1407-től pedig Schwetz (Świecie) komtura volt. 1409-ben, mikor kitört a Lengyel–litván unióval a Nagy Háború, a nagymester, von Jungingen a fővárost Marienburgot Plauenre bízta. Plauen 1429-ben halt meg Lochstädtban (ma Pavlovo, Oroszország, Kalinyingrád mellett). Uralkodása alatt építették a máriavári kastélynak az ún. „elővárát” a hatékonyabb védelem érdekében.

95

5.10.2. A lovagrend a XV. század elején

A lovagrend 1410-es veresége több szempontból is végzetes volt. Egyrészt saját területén szenvedte el, amit hosszú időn át szilárdan kézben tartott. Másrészt megtört katonai potenciálján nyugvó hatalma és gazdasági ereje is állandóan vesztett jelentősségéből. Szuverenitását katonai erővel kellett, hogy fenntartsa. Egyes városok a háború folytatását követelték, az elvesztett hatalom visszaszerzésére, de ehhez nem volt pénz. A lovagrendnek pedig szüksége volt hadseregre, hogy hatalmát megtartsa Poroszországban. Korábban a Német-római Birodalom területéről jövő német keresztes lovagokkal ezt állandóan fenn tudta tartani, a 15. századtól kezdve, amikor Litvánia katolikus lett, már nem viselhetett ekképp ellene keresztesekkel háborút. A következő években már német nemzetiségű zsoldossereget tartott fenn, külön zsoldosvezérekkel, az ehhez szükséges anyagiakat az adók emelésével próbálta előteremteni.

1411 után az elégedetlenkedők, a livóniai papság és néhány város mint Danzig megkötötték a Gyíkok ligáját.

A Német lovagrend területei 1410-ben

96

5.10.3. A toruńi béke

1410. szeptember 20-án Luxemburgi Zsigmondot német királlyá választják (1431-ben Itália királya, 1433-tól császár, 1437-ig uralkodik). Luxemburgi Zsigmond a lovagok megsegítésére hadjáratot indított Lengyelországba, de nem ért el sikert, mert II. Ulászló legyőzte őt Bártfánál, ezért inkább kibékült vele. A lovagok 1411. február 1-jén a thorni várban végül aláírták az első thorni (toruńi) békét, mely a Lengyelország-Litvánia és a Teuton Lovagrend közti Nagy háborút (1409-11) zárta le. A békében a lovagrend mindössze a Visztula melletti Dobrzyńról mondott le a lengyel király javára, illetve a Poroszország és Livónia közötti szárazföldi összeköttetést biztosító Schamaitent (Szamogitia, Nyugat-Litvánia) adta át a litván uralkodónak, utóbbit még 1404-ben hódította meg. Danzig (Gdańsk), mely ekkor több mint száz éve a teuton lovagok birtokában volt, nem jutott vissza a lengyel koronához.

További területi veszteségek ugyan nem érték a lovagokat, de a foglyokért és a lengyelek által megszállt várak kiürítéséért tetemes hadisarcot kellett fizetniük. A csekély területi veszteség ellenére a lovagrendnek a háború során megsemmisült potenciális katonai ereje és ezzel párhuzamosan rövidesen elvesztette gazdasági és politikai státuszát a térségben. Négy katasztrofális reváns kísérletet követően (1414, 1422, 1431-32, 1435), még két békeszerződés született, melyek azonban az 1411-től fennálló status quót erősítették meg. A lovagrend uralmának véglegesen a Tizenhárom éves háború (1454-66) vett majd véget.

A vereség teljesen megrendítette a lovagrend hatalmát Poroszországban és Livóniában. Katonai erejük megtört, s vele együtt a meghatározó politikai pozíciójuk is odalett, ezzel párhuzamosan gazdásági befolyásuk is hanyatlásnak indult, mely a lovagrendet támogató Hanzát is érzékenyen érintette. A kereskedő szövetség ugyanis mindig támogatta a rend keleti expanzióját, valamint a lovagok a szövetséget. Idővel annyira egymásra lettek utalva, hogy ez végzetesen összefonta őket. A lovagok hatalma pusztán potenciális katonai erejükből állt, a katasztrófa így egyetlen csapással bekövetkezett.

Igen heves vita támadt a nemesség és a városok frakcióival a háború folytatását illetően. Plauen igyekezett lecsillapítani a kedélyeket, s reformokkal akarta megerősíteni a hanyatló félben levő lovagrendet, melyre Grünwald emléke oly sötéten tornyosult. Plauen eredménytelenül fáradozott azon, hogy megállítása a lovagrend hanyatlását, reformjai a pénzügy és belső közigazgatás felé irányultak. Azonban csak néhány intézkedését volt képes véghez vinni, s azok is sikertelenek maradtak. A nagykáptalan, mely a nagymester ellenőrző és tanácsadó testülete volt, megvétózta reformkezdeményezéseit. További kísérletei miatt 1413-ban letették a nagymesteri székből és helyébe az eddigi nagymarsrsallt, Michael Küchmeister von Sternberget59 választották, aki két újabb vesztes háborúba vitte a lovagrendet (1414, 1422).

Michael Küchmeister von Sternberg Sziléziából származott. 1396-1402 között Rastenburg (Kętrzyn) prokurátora volt. Ezután 1402-től 1405-ig Königsberg főpásztora volt. Harcolt 1409–11-es lengyel–litván–lovagrendi háborúban. A grünwaldi csata és Marienburg ostroma után vagy háromezer sziléziai és cseh zsoldost toborzott össze. Az ősszel megvívott csatában azonban a kétszerte kisebb II. (Jagelló) Ulászló legyőzte őt Crone (ma Koronowo, Lengyelország) mellett. 1413-ban, mikor megbuktatták Heinrich von Plauen nagymestert, őt választották meg a lovagrend élére. 1414-ben háborúba kezdett Lengyelország-Litvánia ellen. Megtámadta a nemrég elvesztett Szamogitiát, de Witold és Ulászló megvédték azt. Nyolc esztendő múltán kirobbantotta Golubi háború-nak is nevezett lengyel-litván-teuton konfliktust. Megint csak vesztett és a lengyelek mélyen benyomultak porosz területekre. Melmoban szeptemberben békét írtak alá, amely az 1411-es toruńit erősítette meg. Egy évvel később Michael Küchmeister von Sternberg meghalt Danzigban. Síremléke a Máriavárban a Szent Anna kápolnában van.

59

Michael Küchmeister (1370. k. – Danzig 1423. december 15.) a Német Lovagrend 28. nagymestere.

97

A szorító pénzügyi és politikai körülmények között a rend új vezetése szélesebb társadalmi támogatottságot próbált szerezni, s ennek érdekében kénytelen volt nagyobb befolyást engedni az ekkor formálódó s aktivizálódó rendeknek az államügyekben, különösen a pénzügyekben. A pénzrendszer újjászervezése jelentette ugyanis a háborús pusztítások és a fizetendő hadisarc után az ország gazdasági talpra állításának egyik legfontosabb előfeltételét.

Michael Küchmeister elismerte a városokat és a világi birtokosokat országos rendeknek, képviselőik fórumát egyfajta rendi gyűlésnek (1414), akikkel a pénzügyekről tárgyalt (1415).

A XV. század első felében a Német Lovagrend államában, eltérően az európai országok többségétől, csak két rend alakult ki: a városok és a nemesség. Az egyház nem alkotott önálló országos rendet, mert a klrus nagyobbik hányada maga is a lovagrend tagja volt.

A pénzkibocsátás és a fizetendő hadisarc teljesítése érdekében a Német Lovagrend már 1413-ban bevezette a minden márka érték utáni 1,1 %-os vagyonadót.

1416-ban a rendekkel egyetértésben a nagymester kt különböző nemesfémtartalmú Schillinget vezetett be, melyek értéke 1:12 arányban állt egymással. A pénzforgalomban továbbra is a csekélyebb értékű „rossz” Schilingek maradtak, az adókat és járadékokat azonban a „jó” érmékkel (vagy annak megfelelő mértékű régiben) kellett teljesíteni, ami ezüstben számolva kb. 48 %-kal magasabb bevételt, az adófizetőknek pedig ennyivel magasabb adóterhet jelentett.

1417-ben a világi birtokosok szorgalmazására a nagymester megtiltotta, hogy a porosz parasztok német jogú falvakba vagy városokba költözzenek, illetve hogy a német parasztok úgy költözzenek el telkeikről, hogy azok gazda nélkül, üresen maradjanak.

Ezek az intézkedések azonban nem elégítették ki a vagyonadót is sérelmező birtokosokat: ők a parasztság teljes röghöz kötését szorgalmazták. Fő törekvésük azonban az volt, hogy befolyást szerezzenek a helyi és az országos közigazgatásban, bíráskodásban, s rendi állammá alakítsák át Poroszországot.

Érdekeik ugyan sok szempontból ütköztek a porosz várások érdekeivel, de a lovagrenddel szemben kénytelenek voltak kompromisszumot kötni egymással. A paraszti költözés korlátozása például a munkaerő-szükséglet miatt a migráció minél szélesebb lehetőségében érdekelt porosz városok számára egyáltalán nem volt kedvező.

Míg a birtokos nemesek a termékeiket felvásárló külföldi kereskedők minél magasabb mozgását szorgalmazták, a porosz városok őrizni akarták eddigi közvetítői pozícióikat.

1414-ben kudarcba fulladt a fegyveres reváns a lengyelekkel szemben, s 1422-ben újabb vereséggel végződött az ún. Golubi háború is. Szeptember 17-én a melnoi (melmasi) békében megerősítették az első thorni békét. 1431 és 1432 között a Német Lovagrend és a Litván Nagyfejedelemség még egy háborút indított a lengyel király ellen.

1433-ban a németföldön keresztül söprő cseh husziták (táboriták) – a lengyel király biztatására – Prokop Holý, másként Prokop Veliký (németül: Andreas Prokop vagy Prokop der Kahle; Prokop der Große, latinul: Procopius Rasus Bohemus; 1380 – Lipany, 1434. április 30.) vezetésével feldúlták a lovagok pomerán területeit egész a Balti-tengerig, ami tovább csökkentette a rend erejét.

Két évvel később a német lovagok felújították a háborút Lengyelország ellen. Az év utolsó napján a brześći békével lezárult az 1435-ös háború is, amiben a lovagoknak szintén nem sikerült hatalmukat visszaállítani. Maradék tekintélye és hatalma lassan apadt.

98

5.10.4. Porosz Szövetség

1440-ben a várások és a birtokosok képviselői már közösen léptek fel a lovagrenddel szemben. A lovagrend uralmával elégedetlenkedők, akik már a vereséget követően felléptek ellene, most ligába tömörültek. Közben a poroszországi városok adóterhei növekedtek, amit azok elviselhetetlennek éreztek és fokozatosan a lovagrend ellen hangolódtak. Poroszország előtt két lehetőség állt: az egyik, ha függetlenséget vív ki a német lovagrenddel szemben, a másik: ha egy másik hatalom fennhatóságát ismeri el, ami kevésbé kemény és adóztató. A pomerán területek visszaszerzése a lengyelek számára már csak idő kérdése volt, akik emellé alig várták, hogy a gazdag poroszországi városokat is meghódíthassák. A rendnek annyira nem volt pénze, hogy gyakorlatilag az összes birtokát és várát zálogba kellett adnia a zsoldosoknak.

A lovagok tehetetlensége és fokozódó adóztatása miatt a poroszországi városok és nemesség 1440. február 21-én létrehozták az ún. Porosz Szövetséget. A Porosz Szövetség (lengyelül Związek Pruski, lettül Prūsijas konfederācija, angolul Prussian Confederation, németül Preußischer Bund) elnevezésű szövetségi tömörülés 53 poroszországi nemest (nemzetiségük szerint poroszok, németek, kasubok), 19 porosz várost tömörített, köztük Danzigot (Gdańsk), Elbinget (Elbląg) és Thornt (Toruń). A szövetség célja a Német Lovagrend Poroszország feletti uralmának megtörése, egyházi-katonai államának felszámolása. A Porosz Szövetség vezetője Johannes von Baysen (Jan Bażyński) elblągi kasztellán, porosz lovag60 lett. Támogatást kértek a szomszédos országoktól, többek közt Lengyelországtól, ami nagyon szerette volna megkaparintani a gazdag porosz és pomerán városokat (utóbbit még 1309-ben veszítette el), valamint kijáratot szerezni a Balti-tengerre.

A Porosz Szövetség a porosz kereskedővárások mellett a gazdaságilag leginkább fejlett (s Lengyelországhoz közel eső) Visztula környéki nemesek szövetségét jelentette, és korántsem reprezentálta a lovagrendi állam birtokos rétegének egészét. Ennek ellenére a Szövetség az ország rendjeinek nevében, a tota communitas képviselőjeként lépett fel. A lovagrend szerzetesi, egyházi jellegű hatalma helyett a rendek szekularizált, világi hatalomgyakorlásra épülő államot akartak létrehozni Poroszországban, ami lehetőséget teremtett volna a nemességnek arra, hogy állami tisztségekhez jusson.

A Porosz Szövetség politikai célja tehát a lovagrendi állam megszüntetése volt, így nem csoda, hogy a nagymester nem volt hajlandó elismerni a szerveződés törvényességét. Konrad von Erlichshausen nagymesternek (1441-49) meggyűlt a baja a szövetség ténykedésével, s utódja az unokaöccse, Ludwig von Erlichshausen (1450-1467) sem boldogult velük. 1453-ben a nagymester követelte a Szövetség feloszlatását és azt, hogy ismerjék a lovagrend hatalmát. A Szövetség ekkor fellázadt a teuton lovagok ellen, s 1454-ben segítségül hívták IV. Kázmér András lengyel királyt, felajánlva neki az országot.

IV. Kázmér (lengyelül Kazimierz IV Andrzej Jagiellończyk, litvánul: Kazimieras I Andrius Jogailaitis), (Krakkó, 1427. november 30. – Grodno, 1492. június 7.) 1440–1492 között Litvánia nagyhercege, 1447–1492 között Lengyelország királya volt. Türelmes, de következetes politikával törekedett a lengyel–litván unió fenntartására és az elvesztett lengyel területek visszaszerzésért. 1454. március 6-án lengyel birtoknak nyilvánította Poroszországot.

A lovagrend nagyszámú zsoldossereget állított ki, élére Bernard von Zinnenberget helyezte.

60 Jan Bażeński albo Bażyński, Johannes (Hans) von Baysen herbu Bażeński (ur. ok. 1390, zm. 9 listopada 1459 w Malborku)

99

5.10.5. A tizenhárom éves háború

Lengyelország és a Német Lovagrend közt 1454 és 1466 között zajlott az ún. tizenhárom éves háború, melynek során a rend megmaradt hatalma és ereje is szertefoszlott. 1454-ben a lengyel király nem habozott a háború megindításával, s von Baysent megtette porosz gubernátorrá, de nagyszámú serege, kiegészülve a porosz és danzigi szövetségesekkel szeptember 18-án súlyos vereséget szenvedett a Tizenhárom éves háború első csatájában Konitznál (Chojnice). A Konitzi csata 1454. szeptember 18-án a történeti Poroszország pomerániai felén zajlott le Lengyelország és a Német Lovagrend között.

Szemben álló felek

Lengyel Királyság

Porosz Szövetség

Német Lovagrend

Parancsnokok

IV. Kázmér András lengyel király

Jan Taszka Koniecpolski

Szczekociny Piotr †

Bernard von Zinnenberg

Kaspar Nostyc

Rudolf sagani herceg †

Szembenálló erők

16 000 lovas

több száz gyalogos

2000 porosz

500 gdański zsoldos és polgár

9000 lovas

6000 gyalogos

Veszteségek

több mint 3000 halott

400 fogoly

Kb. 100 fő

A lovagrendi erők

A Német Lovagrend 15 ezer német zsoldosból (9000 lovas, 6000 gyalogos) álló haderővel állt fel, ennek vezére a morva Bernard von Zinnenberg (lengyelesen: Bernard Szumborski, magyarul: Zinnenbergi Bernát) parancsnok volt, helyettese Kaspar Nostyc.

A lengyel erők

A zsoldosokkal szemben Kázmér és Jan Koniecpolski, valamint Szczekociny Piotr kancellárok több mint 18 000 fős sereget vezettek, ebből 16 ezer lovas, több száz gyalogos, 500 danzigi zsoldos, vagy polgár és 2000 porosz konföderáns volt (utóbbi kettő szintén gyalogos).

Minőségi különbségek

A lovagok serege bár számbelileg kisebb volt, de jól képzett és tapasztalt katonákból verődött össze. Fegyelmezetten harcoltak, a szekérvár technikáját is használták, valamint ágyúik voltak. Stratégiájuk összetettebb és kidolgozottabb volt és vezérük nem utolsó sorban tehetséges katona volt szintén. Ugyan a nagyobb lengyel sereg is használt tűzfegyvereket, de gyalogosaik (a zsoldosoktól eltekintve) nem voltak úgy kiképezve. A lovasságuk már régi tradícióra ment vissza, ezért részesítették nagy előnyben. Másrészről a heves, nagy tömegű lovassági támadással úgy vélték, hogy hamar eldönthetik a csata kimenetelét. De lovasság ellen a gyalogság már úgy tudott felállni, hogy nemcsak megállította,

100

hanem szét is zúzta. Csehországban a husziták megszégyenítő vereségeket mértek a büszke német lovagi seregekre, de ezt a lengyelek nem érzékelték.

Az ütközet menete

Kezdetben minden jól alakult: a lengyel lovasság rohamával csaknem áttörte a német arcvonalat, s elesett az egyik seregvezér Rudolf herceg, ráadásul von Zinnenberget is foglyul ejtették. A lovagrendi haderő lovassága Konitz irányába menekült, átverekedve magát a lengyelek sorain, viszont gyalogságuk, egy roppant ügyes taktikával, a szekérvár (németül: Wangeburg) mögött elhelyezkedve rendezte sorait és Konitz felől váratlanul hátba támadta az ellenséget. A jól kidolgozott, bonyolultabb stratégiával szemben, az egyszerűbb lengyel taktika tehetetlen volt, amit a kevésbé képzett katonák nem tudtak mire vélni, ezért pánik lett ekkor úrrá rajtuk és fejvesztve menekültek. A menekülők közül sokat levágtak, mások a közeli mocsarakban lelték halálukat. A halottak közt volt Szczekociny Piotr is, s maga a király is csak nehezen tudott kijutni.

A lengyelek 3000 halotatt hagytak a csatatéren, 400-an fogságba estek, köztük három vezér is: Mikołaj Szarlejski, Łukasz Górka és Wojciech Kostka. A német lovagok zsoldosai összesen 100 embert vesztettek.

Von Zinnenbergi noha fogoly volt, a győzelemről szóló jelentést megírhatta a lengyel táborban.

Ugyanezen a helyen több mint húsz évvel ezelőtt szenvedett vereséget a lovagrendi sereg a lengyelektől és a huszitáktól.

Győzelem után vereségek

A rend nem sokáig örülhetett a győzelmének, mert elfogyott a hadi kiadásokra kiutalt összes pénze és a kincstár is üresen tátongott. Minthogy a német-római császártól nem kapták meg a kért segítséget, újból zsoldossereget állított ki, akik fizetetlenül kóboroltak ide-oda az országban és fosztogattak, olykor lázadoztak, s ez még jobban ösztönözte az ellenállást. Kázmért is elég szívós volt a harc folytatásához és a porosz szövetség kitartása felbátorította. A szövetségesek anyagi támogatást adtak katonaság toborzására, a király legfőképp lengyelekből, kisrészt cseh, magyar és sziléziai zsoldosokból alakított ki sereget. A poroszokkal szemben a segítséget Kázmér nagyméretű kiváltságok adományozásával honorálta, s a városok hamarosan kezdtek elpártolni a lovagoktól. Több csatában a lovagrend sorozatos vereséget szenvedett, városai és várai sorra nyitották meg kapuikat a lengyelek előtt.

Ezzel szemben Kázmér nem adta fel. A porosz szövetség továbbra is ellenállt a német zsoldosoknak, s jelentős anyagi támogatást adtak ahhoz, hogy Kázmér új, modern sereget verbuváljon. Ehhez 1455-ben 190 ezer magyar forintot folyósítottak, s ebből Kázmér új katonaságot állított ki többségében lengyel, kisrészében magyar és cseh zsoldosokból, seregét továbbá vörösorosz és tatár katonákkal is megerősítette. A danzigi hajók pedig meggátoltak egy dán támadást is, amely a lovagrend megsegítésére irányult volna.

A tizenhárom éves háborúban (1454–66) a lovagrend valamennyi városa és a hűbéresei is a lengyelek mellé állt. A lovagrend csakhamar súlyos pénzügyi válságba került. Várakat, várkastélyokat, birtokokat, sőt egész tartományokat zálogosított el Poroszországban és Németországban egyaránt, hogy kölcsönöket vehessen fel. 1457-ben a zsoldosvezérek az elzálogosított Marienburgot is birtokba vették, ezért a rend székhelyét Königsbergbe volt kénytelen áttenni.

A városok sorra hódoltak meg Kázmér előtt. Nemsokára a lovagok hűbéresei is a lengyelek mellé álltak és a vereségüket a Visztula menti erőd, a pucki vár előtt aratott lengyel győzelem (1462), majd egy tengeren elszenvedett vereség tette teljessé, köszönhető ez a danzigi és elblagi flotta átállásának. A háború alatt a zsoldosok titokban eladták a zálogok javarészét a lengyel királynak, így nem csoda, hogy az ő kezében volt az ország javarésze.

101

A lengyel király seregében harcolt számos zsoldos (köztük magyarok) és a legendás huszita Jan Giskra.

Harcoló felek

Lengyel Királyság

Porosz Szövetség

Német Lovagrend

Dán Királyság

Kardtestvérek rendje

Németalföld (amszterdami flotta)

Parancsnokok

IV. Kázmér András lengyel király

Johann von Baysen lovag

Piotr Dunin zsoldosvezér

Ludwig von Erlichshausen nagymester

Heinrich Reuss von Plauen komtur Bernard von Zinnenberg zsoldosvezér

A tizenhárom éves háborúban használt taktikák

A régi középkori harcászati technika, amely a lovasságra épült, teljesen elavult már és hasznavehetetlennek minősült. A lovasság nagyon összehangolatlan és fegyelmezetlen volt. Már korábban is bizonyságot tett erről a történelem, de igazán a százéves francia-angol háborúban mutatkozott meg. A huszita háborúkban használt szokatlan és modern harcitechnika (huszita harcmodor), mely nem köthető a huszitákhoz, mivel már a 14. században kifejlesztették. A tűzfegyvereket (ágyúk, muskéták) először a százéves háborúban használták, de nem okoztak komolyabb veszteséget. Az ágyúból kőgolyót lehetet eleinte kilőni, később már vasból is készült, de töltése és lehűtése nagyon időigényesnek számított, ráadásul ekképp legfeljebb kétszer ha lehetet vele lőni, hasonló volt a helyzet a muskétával. Emellett nagyon nehezek voltak, annyi volt a jelentősségük hogy zavart keltettek, avagy rést nyitottak, kiváltképp a lovasság soraiban, mert a lövéstől és a becsapódástól a lovak megriadtak.

5.10.6. Második toruni béke

A 1454. február 4. – 1466. október 9. között zajló tizenhárom éves háború következményeként Kelet-Pomeránia, Danzig városával, Nyugat-Poroszországgal, Marienburggal és a kulmi és ermlandi püspökségekkel a lengyel király birtokába jut. A háborút az 1466-os thorni béke (második toruni béke) zárta le, melyet Ludwig von Erlichshausen nagymester írt alá. A német lovagrend hatalmas birtokkal rendelkező zsoldosvezéreiből alakult ki a poroszországi világi főnemesség, ami addig jóformán nem is létezett, ebben az országban.

IV. Kázmér uralkodásának legnagyobb eredménye 1466-ban a Német Lovagrend hatalmának végleges megtörése volt. A lovagrend teljes vereséget szenvedett. 1466. október 19-én a Lengyel Királyság és a Német Lovagrend közti háborút lezáró ún. második thorni békében a német lovagok elvesztették porosz és pomerán területeik együttesének csaknem kétharmadát, és a maradék, mint Királyi Poroszország hűbérként került a lengyel koronához. A lovagok lemondtak Kelet-Pomerániáról, Nyugat-Poroszországról, a kulmi és ermlandi (warmiai) püspökségekről, Danzig (Gdańsk), Thorn (Toruń), Neustadt Elbing (Elbląg), Michaelu városukról, valamint a rend székhelyéről, Marienburgról, több várról és kikötőről, köztük Gdingenről, melyet még 1309-ben foglaltak el. Ezek, mint királyi Poroszország kerültek a Lengyel Királysághoz. Ezen kívül elvették flottájukat és hűbéresküt kellett esküdniük a lengyel uralkodónak, valamint lengyel nemzetiségű tagokat is fel kellett venniük a rendbe.

102

Bár a lovagrend megtarthatta területeinek egy részét, és az úgynevezett "királyi" Poroszországot Lengyelország hivatalosan nem kebelezte be, hiszen megtarthatta saját országgyűlését és kormányzatát, a régió mégiscsak egyesült Kázmér birodalmával.

A nagymester új székhelye átkerült Samland földjére, Königsbergbe.

A Német Lovagrend államának területi gyarapodása.

Forrás: wikipedia

1466 után a Német Lovagrend politikáját gyakorlatilag a thorni béke érvénytelenítésének szándéka határozta meg. Martin Truchseß nagymester (1477-1489) például a cseh korona miatti magyar-lengyel ellentétet kihasználva 1477-ben Hunyadi Mátyás magyar királlyal próbált szövetséget kötni egy Lengyelország elleni háború céljából, de csak annyit sikerült elérnie, hogy 1480-ban a lengyel király előtti hőségesküt ne egyedül csak a nagymesternek kelljen letennie, hanem a komtúroknak is. Ezzel a nagymester a Német lovagrend szerzetesi közösség jellegét igyekezett hangsúlyozni az 1466. évi békének a nagymester személyét előtérbe helyező paragrafusával szemben.

A rend veresége nem jelentette azt, hogy a nyugati és az északi országok elestek az innen jövő nagymennyiségű gabonaszállítmányoktól. Épp ellenkezőleg, mostantól a lengyelek voltak a fő exportőrök, akik a poroszországi mellett a lengyelekországi gabonaszállítmányokat is piacra vitték a Hanza komolyabb befolyása nélkül, legfőképpen, hogy visszaszerezték saját tengerpartjukat. A Hanzára a lovagrend eddigi vereségei is erős gyengítő hatást gyakoroltak, s a szövetség lassú hanyatlásnak indult. Utolsó ülését 1669-ben tartotta.

103

A döntő veresége után nemsokkal a lovagrend nyomban elvesztette egyik európai területét. VIII. Károly svéd király61 a södermanlandi és visby birtokukat sajátította ki, s visszacsatolta Svédországhoz.

A Német Lovagrend bukásához több dolog is vezetett: rossz belső politika, erős katona-külpolitika, a gazdaság túlzott építése az állandó háborús terjeszkedésre.

A német lovagrend fennmaradása 1466 után már csak a hűbérurától függött. A XV. század végétől a lovagrend a Német-római Birodalom területéről való választófejedelmeket, hercegeket és őrgrófokat tett meg nagymesternek, remélve, hogy támogatást nyernek a lengyel bekerítés ellen. De a teutonok nem akartak belenyugodni függetlenségük elvesztésébe és azon voltak, hogy megszabadaduljanak a lengyel király fennhatóságától. Az első kísérletek nagyon eredménytelenek voltak, s 1494-ben Johann von Tiefen (†1497. augusztus 25.) nagymester meg kellett, hogy újítsa hűségesküjét I. János Albert62 lengyel királynak.

A tizenhárom éves háború követően jelentősen átalakult Kelet-Poroszország társadalma: megjelent egy nagybirtokos világi arisztrokrácia. A háborúban felfogadott zsoldosvezéreket ugyanis a rend csak jelentős birtokadományokkal volt képes kifizetni, így ebből a zsoldosvezéri körből alakult ki a porosz arisztrokrácia.

1498-ban a szász Wettin-dinasztiából származó Friedrich von Saschent választotta negymeterévé (1498-1511). A nagymester – kihasználva azt, hogy 1497. október 26.–29. – III. István moldvai

fejedelem legyőzi I. János Albert lengyel királyt a koźmini csatában63

– nem tette le a hűségesküt a lengyel király előtt, és semmisnek nyilvánította a második thorni békét. A cseh- és magyar korona körüli Habsburg-Jagelló ellentéteket kihasználva I. Miksa és a Német-római Birodalom támogatásával akarta visszaszerezni Nyugat-Poroszországot, és visszaállítani a lovagrendi állam korábbi nagyságát.

Frigyes szász herceg (Torgau, Szászország 1473. október 26. – Rochlitz, Szászország 1510. december 14.) eredeti nevén Friedrich von Wettin. Szász herceg, a Német Lovagrend 36. nagymestere. Albert szász herceg és Podjebrád György cseh király leányának, Szidóniának (Zedénának) a fia. A Wettin-ház tagja. Elődje a nagymesteri székben Johann von Tiefen volt. Rokoni kapcsolatok fűzték szász választóhoz. Testvérének, Györgynek a felesége Barbara János Albert lengyel uralkodó nevelője volt. Frigyes 1487-től Lipcsében, 1494-től Sienában tanult; a humanizmus eszméinek hatása alá került. 1495-98 között Berthold mainzi érsek udvarában élt. 1498-ban a Német Lovagrend nagymesterévé nevezték ki. Frigyes nem ismerte el a második thorni béke feltételeit, azaz Lengyelország fennhatóságát a Lovagrend állama felett, de tárgyalásokkal sikerült elkerülnie az újabb háborút. Belföldön is kerülte az összeütközést a rendekkel, és az udvarába vonzotta a vidéki nemességet. Tanácsosai sorában a világi humanisták (Paul Watt, Hiob von Dobeneck, Dietrich von Werther, Erasmus Stella) is helyet kaptak. Udvari bírósága az első fellebbviteli bíróság volt Poroszországban. Jó kapcsolatokat tartott fenn a Német-római Birodalommal, ami erősítette pozícióját Lengyelországgal szemben. Különböző beadványaival azonban nem sikerült elérnie, hogy a Lovagrend visszakapja Nyugat-Pororszországot.

61

VIII. Károly vagy Karl Knutsson Bonde (szül.: 1408 vagy 1409, meghalt 1470. május 15.) Svédország kormányzója majd

királya és I. Károly néven Norvégia királya. A VIII. Károly megnevezés hibás és egy XVII. századi fiktív svéd történelemváltozaton alapul, amit IX. Károly vezetett be. Karl Knutsson valójában a második ilyen nevű királya volt Svédországnak, amint az a pénzein és első felesége síremlékén is helyesen olvasható 62

I. János Albert (lengyelül Jan I Olbracht [Albrecht]), (Krakkó, 1459. december 27. – Toruń, 1501. június 17.) Lengyelország királya 1492 és 1501 között, głogówi herceg 1491 és 1498 között, a Jagelló-ház tagja. Uralkodása alatt megerősödött a lengyel nemesi országgyűlés (szejm). I. Mátyás magyar király halála után Rákosig hatolva megkísérelte a magyar korona megszerzését bátyja, II. Ulászló ellenében. Halála előtt arra kényszerült, hogy megszállja engedetlen hűbéresének, Szász Frigyesnek, a Német Lovagrend nagymesterének poroszországi birtokait. 63

A Koźmini csata (románul bătălia de la Codrii Cosminu, lengyelül bitwa pod Koźminem) 1497. október 26-29-én a halicsi Koźmin (ukránul Кузьмин) nevezetű erdőségben, a tartomány Bukovina nevű részén történt ütközet a lengyel, illetve a moldvai–oszmán-tatár–havasalföldi sereg között, mely utóbbi fél diadalával ért véget, amely egyúttal megállította a lengyel terjeszkedést délnek a román területek felé.

104

Hohenzollern szobra a Máriavár kertjében

Ugyanakkor Friedrich von Saschen kormányzása alatt felgyorsult a rend elvilágosodásának folyamata, és megkezdődött a nagymesteri hatalom személyi, fejedelmi hatalommá történő átalakulása. Tanácsosait nem a rend tagjaiból választotta, hanem Szászországból származó híveivel vette magát körül.

5.10.7. Livónia a XV. században

A XV. században a livóniai társadalomban is jelentős változások történtek: bomlásnak indult a szolgaság intézménye, s egyre komolyabb súlya lett a tartományi rendeknek. A livóniai rendi gyűlés 1424-ben döntött úgy, hogy 10 évnél tovább senkit sem szabad szolgaságban tartani. A források utoljára 1455-ben említenek szolgákat a Baltikumban.

A lovagrendi állam másik részén, Livóniában a rigai érsekkel kiújult belviszály jellemezte a XV. század második felét. 1452-ben – a rend 1410 utáni meggyengült helyzetét kihasználva – a rigai érsek megpróbálta visszaszerezni korábbi hatalmát. Az egyre jobban elmérgesedő konfliktusban végül a lovagok 1479-ben katonai erővel megszállták az érsekség területét, és az érseket fogságba vetették.

Riga – városi autonómiájának csorbulása miatt – 1484-ben fegyveres felkelést robbantott ki a lovagrend ellen, s a livóniai belháború csak 1491-ben ért véget a lovagok győzelmével.

A moszkvai fejedelemség egyre inkább kiemelkedett az orosz államok köréből és sorra beolvasztotta vetélytársait. 1478-ban került sor Novgorodra, amikor III. Iván cár annektálta a városállamot, és a függetlenség jelképét, a vecsére, a novgorodi törvényhozó gyűlésre hívó harangot Moszkvába szállíttatta.

Amíg a livóniai politikai erők egymás elleni háborúval voltak elfoglalva, 1478-ra Moszkva leigázta a nyugati orosz fejedelemségeket (Novgorodot és Pleskaut), csapatai pedig 1491-ben betörtek Livóniába is. 1494-ben moszkvai intézkedésre Novgorodban bezárták a Hanza kereskedelmi képviseletet, ami igen súlyosan érintette a livóniai kereskedővárosokat. Emiatt egységesen felsorakoztak a lovagrend mögé, és háborút szorgalmaztak Moszkva ellen. 1502-ben Wolter von Plattenberg livóniai Landmeister nagy győzelmet aratott az oroszok felett.

105

6. A lovagrend a XVI. században

6.1. Törekvések a rendi állam visszaállítására

A német lovagok államának maradványa így eleve pusztulásra volt ítélve, s nem segíthetett az sem, hogy a század végén nagymesternek a birodalom területéről származó német hercegeket és őrgrófokat választottak meg. Köztük volt Szász Frigyes herceg, aki sokat tett lovagrendje érdekében, bár a rend helyzete mégsem javult lényegesen. Habár a herceg szívós munkája kezdett némi eredményt mutatni, s nemsokkal halála előtt kérelmet terjesztett be I. Miksa német-római császárhoz, valamint II. Gyula pápához, hogy vizsgálják el a rend ügyét, s a thorni béke bizonyos pontjait. Amikor Frigyes 1510-ben elhunyt, a folyamat leállt.

1506-ig a legfelső fellebbviteli fórum a rend nagykáptalana volt, ekkor azonban – a világi fejedelmek mintájára – a nagymester udvari bíróságot állított fel Königsbergben.

1506. március 20-án az I. Miksa német-római császár és II. Ulászló magyar király közti viszály lezárására és a rákosi végzés hatálytalanítására Habsburg–Jagelló házassági szerződést másnéven Jagelló–Habsburg házassági szerződést kötnek Bécsújhelyen, melynek értelmében Miksa unokája, Ferdinánd főherceg feleségül veszi Ulászló leányát, Anna hercegnőt. Miksa kötelezte magát, hogyha Anna hercegnő meghalna és Candale-i Anna magyar királyné ismét leánygyermeket szülne, Ferdinánd főherceg őt veszi nőül, ha pedig Ulászlónak fiúgyermeke születik, az az ő egyik leányunokáját, Habsburg Mária főhercegnőt veszi feleségül.

Livóniában – a lovagrend másik államában – romlásnak indult a szabad parasztok helyzete, és 1507-ben elveszítették eddigi fegyverviselési jogukat, ami az első lépést jelentette a jobbággyá válás útján.

V. Károly császár 1510-ben – Frigyes szász herceg halála után – Brandenburgi Albertet nevezte ki a Német Lovagrend nagymesterévé. Brandenburgi Albert, teljes nevén Albrecht von Hohenzollern am Brandenburg-Ansbach, (Ansbach, 1490. május 17. – Tapiau, 1568. március 20.) a Német Lovagrend 37. nagymestere, majd Poroszország hercege volt. Édesapja Brandenburgi Frigyes Bayreuth őrgrófja volt. Testvére György őrgróf II. Lajos magyar király egyik nevelője és az őrgrófság örököse.

Időközben, 1512-1514 között Moszkva háborúba keveredett a litvánokkal, konfliktusa támadt a Kazanyi Kánsággal, IV. Iván kiskorúsága idején pedig belső konfliktusok támadtak.

Brandenburgi Albert megpróbálta a Német Lovagrend államát újra teljesen független, szuverén országgá tenni, de tervét részben saját ambíciói is hajtották. 1511-ben már kijelentette, hogy nem akar engedelmeskedni a lengyel királynak, s további törekvései következtében 1519-ben háború robbant ki I. Zsigmond64 lengyel királlyal. A háborút, amelynek csak 1521-ben lett vége, súlyosan megszenvedte Poroszország.

Brandenburgi Albert idején felduzzadt a nagymesteri udvartartás, a rend azon tisztségviselőit pedig, akik fenntartások nélkül támogatták politikáját, a nagymester világi híveihez hasonlóan birtokadományokban részesítette.

Ezzel érvénytelenné vált az a régi elv, amelyre a lovagrendi állam kormányzása a kezdetektől épült, nevezetesen, hogy a rend tagjainak, mint szerzeteseknek nem lehetett személyes vagyona. De érvénytelenné vált az a rendi szabályzat is, hogy a nagymester csak a nagykáptalan beleegyezésével idegeníthet el lovagrendi birtokokat.

Ennek a politikának a következményeként közeledés indult el a világi nemesség és a rend azon tagjai között, akik adományaik révén maguk is inkább a hatalom szekularizálása, a személyi hercegség mögött sorakoztak fel. A XVI. század első évtizedése a keletporosz társadalom felső rétegeiben már széles bázisa lett a szekularizációnak.

64

I. Zsigmond, más néven Öreg Zsigmond (lengyelül Zygmunt Stary), (Kozinice, Lengyelország, 1467. január 1. – Krakkó, 1548. április 1.) lengyel király 1506-tól haláláig és litván nagyherceg, a Jagelló-ház tagja. a lengyelek uralmát a Porosz Hercegség (Kelet-Poroszország) felett, és bekebelezte a Mazóviai Fejedelemséget a lengyel államba.

106

Az 1506. évi Habsburg–Jagelló házassági szerződés értelmében 1515 nyarán lengyel kezdeményezésre létrejött a bécsi találkozó II. Ulászló magyar király, Jagelló Zsigmond lengyel király, és Habsburg Miksa német-római császár között. Magának a találkozónak a költségeit az augsburgi Fuggerek állták, és Bécsben a bankárház feje, Jakab is személyesen megjelent. Ennek oka az volt, hogy az 1514-es országgyűlési végzések a Fuggerek érdekeivel ellentétes rendelkezéseket tartalmaztak. A 1515. július 22-én megtartott bécsi találkozón a három uralkodó elhatározta a még gyermek Lajos házasságát Habsburg Máriával, Miksa császár unokájával, Ferdinánd kiskorú húgával. Ugyanakkor megállapodtak abban is, hogy Ulászló halála esetén Lajos gyámja Miksa és Zsigmond lesz. Miksa emellett fiává fogadta Lajost.

Azt követően, hogy 1515-ben a Jagellók és a Habsburgok békét kötöttek, s a nagymester már nem számíthatott a Birodalom érdemi támogatására, Albrecht von Hohenzollen 1517-ben Moszkvával kötött lengyel és litvánellenes szövetséget, és komoly katonai előkészületekbe kezdett.

1517. október 31-én Luther Márton német reformátor Wittenbergben nyilvánosságra hozza a búcsúval kapcsolatos visszaélésekkel szemben írott 95 tételét. Ezt az eseményt szokás a reformáció kezdetének tekinteni. Ezt követően terjedni kezdtek Luther Márton65 tanai, s az új vallást a szomszédos észak-német és skandináv államok viszont sorra vették fel, szorító gyűrűt vonva a katolikus Német Lovagrend köré. Egyidőben már Poroszországban és Livónia földjén is terjedőben volt a reformáció.

A német Lovagrend és Lengyelország közötti 1519-1521 között zajló utolsó háborút (wojna polsko-krzyżacka) a lovagrend robbantotta ki. Ennek során Dél-Warmiát is elpuszttították. A warmiai káptalan akkori feje a toruńi származású fromborki kanonok, Nikolausz Kopernikusz (lengyelül: Mikołaj Kopernik, latinul: Nicolaus Copernicus), a reneszánsz legnagyobb csillagásza volt. A háború ismét a lovagrend katonai vereségével végződött. Kelet-Poroszország rendjei nem akartak komoly anyagi áldozatokkal járó elhúzódó háborút.

1521-ben a német császár közvetítésével egyezség született, s miután Albert evangélikus hitre tért át, megbékélt Zsigmonddal.

6.2. A Német Lovagrend országából világi hercegség

Hohenzollernt elhívták a nürnbergi birodalmi gyűlésre. Ott kapcsolatba került Luther Márton reformátorral és az ő tanait hirdető Andreas Osianderrel (1498. december 19. –1552. október 17.). Utóbbi hatására vette fel az evangélikus hitet. 1517 után a porosz területeken is teret nyert a reformáció. A protestánssá váló rendi mester Brandenburgi Albert a Német Lovagrend egyházi birtokait szekularizálta és protestáns világi államot hozott létre Porosz Hercegség néven, mely továbbra is Lengyelország hatalma alatt állt.

Luther Márton 1523 őszén a katolikus lovagrend feloszlatására és Kelet-Poroszország világi hercegséggé történő átalakítására biztatta Albrecht von Hohenzollernt.

A lengyelek, hogy elejét vegyék a rend függetlenedési törekvéseinek, a német császárság ellenében a francia királyt, I. Ferencet66 támogatták, aki azonban a paviai csatában67 súlyos vereséget szenvedett.

65

Martin Luther (magyarosan: Luther Márton, németül eredetileg Martin Luder) (Eisleben, 1483. november 10. – Eisleben, 1546. február 18.) a protestáns reformáció szellemi atyja, lelkész, reformátor. Ágoston-rendi szerzetesként lett teológus és professzor, a wittenbergi egyetem bibliatanára. A szükséges reformokat sokáig az egységes (a.m. katolikus) egyház keretében szerette volna elérni. Nyelvi és írói adottságai és karizmatikus személyisége széles visszhangot váltottak ki, ami véget vetett a katolicizmus középkori európai egyeduralmának. Az általa lefordított Luther-Biblia (németül Lutherbibel) a német nyelvterületen ma is az egyik legfontosabb bibliafordítás. 66

I. Ferenc (Cognac, 1494. szeptember 12. – Rambouillet, 1547. március 31.) Franciaország királya (uralkodott 1515. január 1-jétől haláláig), Valois Károly angoulême-i gróf és Savoyai Lujza hercegnő gyermeke, a Valois-ház kilencedik királya volt. 67 A 1525. február 24-i paviai csata, amelyet a lovagkor utolsó csatájának is hívnak, a Habsburg–Valois párharc egyik fontos állomása volt, ennek során a franciák – főleg I. Ferenc király rossz döntéseinek következtében – vereséget szenvedtek. A csatavesztés eredménye lett a madridi békeszerződés.

107

A külpolitikai helyzet látszólagos kedvező alakulása ellenére a rend helyzete nem javult, épp ellenkezőleg tovább súlyosbodott. Lengyelország tartott a nagyra nőtt Habsburg-hatalomtól, ezért a porosz szekularizáció (s egyúttal a reformáció) elfogadásávala Birodalmon belül a Hohenzollern-ház politikai támogatását igyekezett megszerezni. 1525. április 8-án I. Zsigmond, más néven Öreg Zsigmond (lengyelül Zygmunt Stary) lengyel király és Brandenburgi Albert teuton rendi nagymester, későbbi porosz herceg békeszerződést kötöttek Krakkóban. A szerződés értelmében a Német Lovagrend maradék állama a lengyel korona fennhatóságát elismerő világi hercegséggé vált, s ez lett az első protestáns (lutheránus) német fejedelemség is.

Jan Matejko - Hołd pruski (1882)

A Német lovagrend Nagymestere Albrecht Hohenzollern 1525. április 10-én, a krakkói piactéren Zsigmond előtt hűségesküt tett le és palástjából kivágta a fekete teuton keresztet. Az új államot Porosz Hercegség néven deklarálták, mely továbbra is lengyel hűbérállamnak számított, de már több jogot nyert a királytól. Voltak azonban a lengyelek között, akik a rendi állam fegyveres megsemmisítétését követelték, s nem értettek egyet Zsigmond határozatával. Erről az eseményről készült Jan Matejko híres „Hołd Pruski” (Porosz hódolat) című műve.

Luther tanácsára Hohenzollern Albert kimondta a lovagrend feloszlatását. De a rend tagjai, a pápa és V. Károly (1500–1558) nem fogadták el sem a szekularizációt, sem pedig rendjük megszüntetését, s a császár segítségét kérték. V. Károly császár is törvénytelennek mondta ki a herceg végzéseit, s új nagymestert nevezett ki Kronenbergi Walter személyében, aki a Német Lovagrend székhelyét 1526-ra áttette a württembergi (frankföldi) Mergentheim városába, az egyik ottani lovagrendi birtokra. Ez volt a lovagok központja 1809-ig, amikor is Napóleon feloszlatta.

A rend még évekig nem tett le arról, hogy Poroszországot visszaszerezze. 1530-ig több ízben szólították fel Albertet, hogy adja vissza a lovagrendnek a hercegséget, de erre ő nem volt hajlandó. A lengyel király hűbérese pártjára állt, s a herceget megvédték még a Dánia és Svédország szervezte császár-ellenes protestáns koalíciók, aminek több német fejedelem is a tagja volt. Poroszország egyébként soha sem tartozott a Német birodalomhoz. Ennek oka a német lovagoknak 1226-ban a császárságtól kapott nagy kiváltsága, a rimini aranybulla, amely a rendi államot a német birodalomtól elkülönülő fejedelemséggé nyilvánította. Tehát fennálló helyzeten nem változtatott az ügy felülvizsgálatával megbízott császári-kamarai szék sem. A lovagok Európában amúgy is csak szétszórtan elhelyezkedő birtokai voltak, amit megcsappant tekintélyük miatt nem bírtak megtartani és így a XV. század óta tartó lassú hanyatlásuk változatlanul folytatódott tovább. A császárt bár szerette volna, de nem sokat tehetett.

108

Hohenzollern csatlakozott a császárellenes protestáns koalíciókhoz, amiket többnyire Dánia és Svédország szerveztek az észak-német uralkodókkal együtt. A Hercegi Poroszországban világi irányítás alá helyezte a közigazgatást és több más ügyet. Privilégiumokat és előjogokat biztosított az őt támogató nemességnek, s megerősítette a városok még a német lovagrend adományozta kiváltságait, s újakat is biztosított számukra. Északon szekularizációjának hatására Livónia független állammá szerveződött az újjáéledő kardtestvérek lovagrendje irányítása alatt, így nem tudta azon tervét véghez vinni, hogy oda is kiterjeszti hatalmát. Mint a lengyel király vazallusa, katonái harcoltak az oroszok ellen a livóniai háborúban. 1544-ben megalapította a königsbergi egyetemet.

Az ügy felülvizsgálatával megbízták birodalmi kamarai törvényszéket, csakhogy annak sem sikerült visszaszereznie Alberttől a kelet-porosz területeket. A sikertelenséghez hozzájárult, hogy a császárnak nagyobb fejtörést okozott területén a protestantizmus területének egyre nagyobb kiterjedése, ami már a császári hatalmat veszélyeztette, s az anabaptisták vezetőjükkel, Münzer Tamással68 kirobbantották a német parasztháborút, ami Németország középső és déli területeinek nagy részét lángba borította.

Kelet-Poroszország a XVI. században

A lovagrend viszont állandó anyagi gondokkal küszködött és ekkor eladta több birtokát Németországban és Itáliában, mivel még a kórházaik fenntartása is igen költségesnek számított. A többi földjét is lassan elvesztette, amit rendszerint az ottani országok urai koboztak el tőlük. Az első ilyenre 1580-ban került sor, mikor a lovagrend részt vett a németalföldi szabadságharcban, ahol a katolikus spanyol királyt és az úgyszintén katolikus arrasi uniót támogatta fegyveresen. Válaszul a 1580-ban a protestáns Utrechti unió megfosztja a Német Lovagrendet holland birtokaitól.

68

Thomas Müntzer (magyarosan: Münzer Tamás) (Stolberg, 1488/1489 – Mülhausen, 1525. május 27.) német reformátor, Ágoston-rendi teológiatanár és zwickaui plébános volt.

109

6.3. A lovagrendek pusztulása a Baltikumban

A rend poroszországi ágának felszámolása és a protestáns Porosz Hercegség létrehozása 1525-ben nem talált kedvező fogadtatásra Livóniában. Albert szekularizációját a livóniai lovagrend sem ismerte el és kimondta elszakadását a német lovagoktól. Plettenberg tartományi mester fenntartotta a lovagrendi állam struktúráját, és Livóniai Lovagrend néven önálló állam feje lett. A császár igyekezett megtartani Livóniát, ezért több kiváltságot is adományozott a kardtestvéreknek, például egyházi hercegséggé nyilvánította Livóniát.

De Livónia elszigetelődött a Német Birodalomtól és több állam ütközőpontjában feküdt, akik kiakarták terjeszteni hatalmukat a fejlett országra. A lovagrend is katonailag olyan erőtlennek bizonyult, hogy a szomszédos államokkal szemben nem lett volna képes dacolni. A lovagrend tehetetlen volt a protestantizmus livóniai hívőivel szemben is.

A rigai érsek pozicíójának gyengítése érdekében hallgatóéagosan lehetőséget adott a protestáns vallásgyakorlatra. Ezt 1554-ben a wolmari rendi gyűlés – egy évvel az 1555. évi augsburgi, németországi vallásbéke előtt – törvényben erősítette meg.

A Livóniai lovagrend állama semleges politikát folytatva évtizedekig a térség két nagyhatalma, oroszország és a lengyel-litván állam között lavírozva tudta megőrizni önállóságát. Csak a XVI. század közepén, egy belpolitikai konfliktus – a lovagrend és a rigai érsek közötti ellentét – eszkalálódott olyan nemzetközi szintű konfliktussá, amely lehetetlenné tette a korábbi külpolitika fenntartását.

1530-ban koadjutorként (az érsek helyetteseként) került Livóniába Albrecht von Hohenzollern porosz herceg testvére, Vilmos, aki 1539-ben rigai érsek lett. Személye révén nemcsak a Hohenzollern-ház nyert politikai befolyást, hanem rajta keresztül a lengyel korona is egyre aktívabb szerepet akart játszani a livóniai ügyekben.

A lengyel-porosz befolyás erősödésének visszaszorítása érdekében a Livóniai Lovagrend a helyi rendekre igyekezett támaszkodni, ezért került sor a wolmari rendi gyűlésen a protestanizmus engedélyezésére.

Erre válaszként Vilmos érsek a mecklenburgi hercegi házból származó Kristófot nevezte ki koadjutornak, aki nemcsak a porosz herceg, hanem II. Zsigmond Ágost lengyel király (1548-1572) rokona is volt.

Az ellentétek fegyveres konfliktussá fajultak. A lovagrend és a livóniai rendek csapatai benyomultak az érsekség területére, és foglyul ejtették Vilmos érseket. A lengyel király fegyveres beavatkozással fenyegette meg a lovagrendet, amely így 1557-ben a pozvoli szerződésben kénytelen volt visszahelyezni méltóságába a rigai érseket, elismerni koadjutornak Mecklenburgi kristófot, felbontani az oroszországgal kötött szövetséget, és oroszellenes szövetséget kötni Lengyelországgal.

IV. Iván cár69 megtámadta Livóniát, és ezzel kezdetét vette a 25 évig tartó livóniai háború (1558-1583), amelybe Dánia, Lengyelország-Litvánia és Svédország is bekapcsolódott. IV. Iván tengeri kijáratot akart, hogy megoldja a tenger nélküli Oroszország évszázados problémáját. Az eredetileg Kínába induló Richard Chancellor és brit kereskedőtársai a Fehér-tenger felől jutottak el 1553–1554-ben Moszkvába, Iván azonban meg volt győződve arról, hogy csak akkor tud eredményesen kereskedni Európával, ha a Balti-tenger partján jut kikötőhöz.

A livóniai háború 1558 januárjában kezdődött. Az első balti hadjárat az oroszok sikerét hozta: Livónia, a Német Lovagrend állama 1561-ben megszűnt létezni, és Narva kikötője orosz kézre került.

A háborúba később bekapcsolódott Lengyelország, Svédország és Dánia is.

69

IV. Iván Vasziljevics vagy Rettegett Iván, régiesen Rettenetes Iván (oroszul: Иван IV Грóзный [Ivan Groznij]), (1530. augusztus 25. – 1584. március 18.), moszkvai nagyfejedelem 1533-tól, az első orosz cár 1547-től. Hosszadalmas, jobbára eredménytelen háborúskodásba keveredett a svédekkel és a litvánokkal; a katonai fegyelem és a központi hatalom megszilárdítása érdekében terrorisztikus eszközökkel lépett fel a bojárokkal és más nemesekkel szemben.

110

1561-ben ugyanis a svédek baltikumi megjelenését követően a Livóniai Rend mestere, Gotthard Kettler és Vilmos rigai érsek megállapodást kötött Lengyelországgal, melynek értelmében Livónia nagyobbik hányada közvetlenül a lengyel korona fennhatósága alá került. Gotthard von Kettler70 is felvette az evangélikus vallást, s a megmaradt kúr, valamint lett országrészekben is világi hercegséget hozott létre. A korábbi lovagrendi területekből csak a Dvina folyótól délre eső kurlandi részek maradtak Gotthard Kettler irányítása alatt, amit porosz mintára világi, lengyel hűbéres hercegséggé kellett átalakítani.

1561-ben a Baltikumot Lengyelország és Svédország felosztotta egymás között: a lett terület (a Kurlandi Hercegséggel együtt) lengyel, Észtország pedig svéd fennhatóság alá került.

1564 körül megváltoztak az erőviszonyok; a livóniai háború második és harmadik szakaszában IV. Iván hadserege súlyos vereséget szenvedett. A teljes összeomlás elkerülése végett a cár XIII. Gergely pápa közbenjárását kérte, aki Antonio Possevino nunciust bízta meg a közvetítéssel.

IV. Iván cár 1567-ben még békét is kötött a svédekkel, hogy megszerezhesse II. Zsigmond Ágost lengyel király húgát, Katalint, aki időközben feleségül ment János svéd herceghez (a később III. János svéd királyhoz). A cár így akarta létrehozni a lengyel–orosz politikai uniót, melynek a határ mindkét oldalán számos támogatója akadt. 1572-ben, a Jagelló-ház kihalásakor Iván is benyújtotta igényét a lengyel trónra. Oroszország 1582-ben a Lengyel–Litván Királysággal tíz évre, 1583-ban a svédekkel három évre szóló fegyverszünetet kötött.

Poroszország és Livónia elvesztése tovább gyorsította a Német Lovagrend felbomlását. A lovagok most új utakat kerestek, s újabb háborúkban vették ki a részüket. A XVI. század vallásháborúiban, mint az Augsburgi Liga háborújába, vagy a schmalkaldeni háborúba is bevonták, igaz már elég csekélynek számító katonai erejüket, ami inkább erkölcsi támogatásnak volt mindössze jó.

6.4. A Német Lovagrend utóélete

A Poroszország szekularizálását ellenző és a reformációt elutasító lovagrendi tagok németországi rendházba húzódtak vissza.

V. Károly császár pedig 1527-ben megerősítette azt, hogy a nagymesteri tisztséggel járó feladatokat és jogköröket adminisztrátorként a rend németországi rendtartományának vezetője, a németmester (Deutschmeister) lássa el. Az új nagymesteri központ így Mergentheim lett.

A nagymesteri cím közvetlen összekapcsolódása a németmesterrel azt jelentette, hogy a császár elismerte a Német Lovagrendnek Poroszországra támasztott igényét, és ezt az 1530. évi augsburgi birodalmi gyűlés is megerősítette.

A Németországban kirobbani felekezeti ellentétek miatt azonban a rend érdemi támogatást nem remélhetett, sőt számos németországi birtokát is elveszítette. A thüringiai rendtartomány 17 közpkori komtúrságából a XVI. század végére például már csak 4 maradt.

A refomáció terjedése a Német Lovagrendet sem kerülte el, és a XVI. században katolikus és protestáns rendtartományai egyaránt voltak. A szászországi rendtartomány Landkomtúrja például legkésőbb az 1550-es évektől protestáns volt. A lutheránus hitre tért lovagrendi tisztségviselők lényegében magántulajdonukká alakították az igazgatásukra bízott rendi birtokokat.

A török terjeszkedésével a rend mediterránumi birtokainak nagy része is elveszett, s lényegében visszaszorult Németország határain belülre.

70

Gotthard von Kettler: (1517. k. Vesztfáliában – 1587. május 17. Mitau, ma Jelgava, Lettország) Másként Gotthárd kúr herceg. A Kardtestvérek utolsó nagymestere, a kúrs-szemigall hercegség alapítója és egyben annak első hercege, a Kettler-ház alapítója. 1561-ben Kettler kimondta a rend föloszlatását, amit a tagok tudomásul vettek. De Kettler nem adta fel egyéni ambícióit, s Brandenburgi Alberthez hasonlóan ő is lutheránus vallást vett fel, a még megmaradt livóniai területekből megalapította kurzemei és szemigalliai hercegséget, s annak Gotthárd herceg néven uralkodója lett, amely előbb Litvánia majd Lengyelország hűbéri fennhatóságát ismerte el.

111

Bad Mergentheim, Deutschordenschloss (Fotó: Peter Reiser)

A Német lovagrend széthullását a Habsburg-ház erőteljes beavatkozása gátolta meg: 1590-ben II. Miksa császár fia, Miksa főherceg lett a Német Lovagrend nagy- és németmestere, aki utódául (koadjutorrá) testvérét, Károly főherceget jelölte ki.

1593-ban, a thüringiai rendtartomány kérdésében Miksa nagymester és a szász herceg kiegyezése példaértékűvé vált, s rendezte a protestánssá vált komtúrokhoz kapcsolódó birtokok kérdését. Ennek értelmében a lutheránus hitre tért és családot alapító komtúrok halála után az általuk igazgatott birtokok nem családjukra szálltak, hanem vissza a lovagrendre.

Az egyes rendtartományokban a rendi tisztségviselőket ugyan a nagymester nevezte ki, de csak a tartományúr beleegyezésével.

112

7. A lovagrend helyzete a XVII. században

A Német Lovagrend a katolikus megújulás és a tridenti zsinat fő támogatójává vált, s 1606-ban Mergentheimben saját papi szemináriumot alapított. Felülvizsgálták a rendi szabályzatot, s újból nagy hangsúlyt helyeztek a pogányok elleni harc eszméjére.

Az újonnan felvett lovagoknak három évig katonai szolgálatot kellett teljesíteniük a császári hadseregben a török fronton, s csak ezt követően kerülhettek be egy konventbe.

A rend tevékenységének súlypontja ekkor már Ausztria volt, itt maradt meg a legtöbb rendháza és birtoka. A harmincéves háborúban gusztáv Adolf svéd király elfoglalta a lovagrend birtokainak többségét, köztük a nagymesteri székhelyet, Mergentheimet. 1639-ben III. Ferdinánd császár testvére, Lipót Vilmos herceg belépett a Német Lovagrendbe, és azonnal a nagymester utódává nevezték ki, a császár pedig a svédek elleni háború főparancsnoki tisztét bízta rá. A harmincéves háborúban tanúsított hűségéért a császár 1651-ben a Német Lovagrendnek adományozta Bécsben az absbergi kastélyt.

Hogy a pogányság elleni harcot is újra folytathassák, mintegy 500, vagy 1000 lovagot küldtek a magyarországi török háborúk támogatására. Egyik nagymesterük Ampringen János Gáspár is aktívan részt vett. Báró Ampringen János Gáspár (Johann Kaspar II von Ampringen), (1619–1684) a Német Lovagrend 48. nagymestere, a Magyar Királyság császári kormányzója. Magyarországon harcolt a törökök ellen Raimondo Montecuccoli alatt az 1663-64. évi háborúban, és részt vett az 1664. augusztus 1-iszentgotthárdi csatában, amikor a Montecuccoli vezette keresztény csapatok csaptak össze az Oszmán Birodalom Köprülü Ahmed vezette hadseregével Szentgotthárd vidékén. Az európai hadak váratlanul elsöprő győzelmet arattak.

Ampringen Magyarország történetében gyászos szerepet játszott kalandor. I. Lipót császár őt, minden magyar törvény lábbal tiprásával, 1673. február 27-én Magyarország kormányzójává nevezte ki teljhatalommal és mellé négy magyar és négy osztrákból álló tanácsot rendelt. A tanács osztrák tagjai: gróf Pötting Sebestyén, Spankau tábornok, Erhard és Hoffmann tanárok, míg a magyar tagjai: Szelepcsényi érsek, Forgách Ádám országbíró, Majthényi János királyi személynök és Kollonich Lipót kamaraelnök. A kormányzó Magyarországot, mint fegyverrel meghódított tartományt igazgatta és annak érdekében, hogy magát a császári udvar előtt nélkülözhetetlennek tüntesse fel, mindig újabb „összeesküvéseket” fedezett fel, amelyeknek állítólagos részeseit embertelen kínzásokban részesítette. A tömeges kivégzések napirenden voltak, az új kormányzó által fölállított eretneknyomozó törvényszékek a protestánsokat, a hadi törvényszékek pedig a vagyonos hazafiakat üldözték. Ezek a gaztettek a nemzetet két táborra osztották, amelyek egymást kurucnak és labancnak csúfolták. A protestánsok templomait elkobozták, papjaikat, híveiket karóba húzták, kerékbe törették az osztrák tábornokok és várkapitányok.

Dacára az 1670-ben kiadott általános amnesztialevélnek, a Wesselényi-összeesküvésben cinkosként feltüntetett papokat és lelkészeket összefogdosták, és Ampringen az ún. pozsonyi vértörvényszék ítéletei nyomán közülük mintegy hetvenet Triesztbe és Nápolyba hurcoltatott gályarabságra, többek közt Harsányit és Séllyeit, akik közül az annyi sanyarúság után még életben maradt harmincat Michiel de Ruyter holland tengernagy váltotta ki a fogságból.

Ampringen nyolc évig viselte kormányzói hivatalát, s ezalatt Magyarországnak különösen tiszai részét dúlások, öldöklések, kegyetlenségek és égbekiáltó gonoszságok színterévé változtatta. A tatárjárás óta nem dúlták így fel ezt a vidéket, mint Lipót zsoldosai; közöttük a legembertelenebbek Kobb, Spankau, Strasoldo voltak. Ezrekre megy az ártatlanul legyilkoltak száma, Kobb egyedül a kassai főtéren hatvankét magyar nemest végeztetett ki.

Ez az állapot kényszerítette végül az alig 21 éves Thököly Imre grófot a nemzet szabadságának, az igazságnak s az ártatlanok ügyének védelmére. Pénzei ezért viselték a „pro libertate et justitia” köriratot. Ampringent végre, miután Thököly győzelmesen hadakozott, és az egész országot már-már meghódította, Lipót császár fölmentette gyászosan gyakorolt kormányzói tiszte alól, 1681-ben

113

visszaállította az eltörölt nádori hivatalt, és Esterházy Pált nevezte ki nádorrá. Ampringen azután Franciaországba menekült a közgyűlölet elől, mely őt Magyarországban és Ausztriában egyaránt üldözte. Később Szilézia kormányzója lett, de ezt a hivatalát időközben bekövetkezett halála miatt alig három évig viselhette.

Franciaországban is romlott a lovagrend helyzete. XIV. Lajos francia király (Louis XIV Roi de France et de Navarre), (* Saint-Germain-en-Laye, 1638. szeptember 5. – † Versailles, 1715. szeptember 1.), XIII. Lajos király fia, 1643-tól haláláig Franciaország és (III. Lajos néven) Navarra királya, a leghosszabb ideig (72 évig) uralkodó európai monarcha volt. – Ismert melléknevei: „a Napkirály” („Le Roi-Soleil”) és „Nagy Lajos” („Louis le Grand”). – Az abszolutizmus klasszikus képviselőjeként szilárd egyeduralmat valósított meg a főnemesi ellenzék leverésével és a központosított államigazgatás bevezetésével. Uralma alatt a gazdaság és a kultúra jelentősen fejlődött. Franciaországot az európai nagyhatalmak sorába emelte. Személye a francia gloire (dicsőség) egyik szimbólumává vált. A Napkirály XVII. században kisajátított minden francia földön elterülő lovagrendi birtokot.

114

8. A lovagrend helyzete a XVIII. században

A lovagrend 1702 és 1731 még egyszer szerepelt Magyarországon. I. Lipót császár 500 000 rajnai forintért zálogba adta a lovagrendnek a Jászkun Kerületet71, amibe a mai Jászság, valamint a Kis- és Nagykunság tartozott, s többszörösen felülmúlta a Barcaság területét, amit a lovagrend első ízben birtokolt annak idején.

Az ottani jászok és kunok betelepülésük óta kiváltságokat élveztek, jobbágyi alávetettséget elkerülték, és bizonyos fokú belső autonómiával rendelkeztek (közvetlen a nádor alá tartoztak). A zálogosítás ellen a jászok és a kunok éppezért élénken tiltakoztak, és tiltakozók mellé állt Esterházy Pál nádor és az országgyűlés is. II. Rákóczi Ferenc a szabadságharc folyamán ugyancsak eredménytelenül próbálta visszaszerezni a lovagoktól a területet. 1715-ben végül az osztrákok engedtek és érvénytelennek nyilvánították a vételt. De a kerületet még tizenhat évig nem engedte ki tulajdonából a lovagrend és csak 1731-ben adta át a pesti Invalidus Háznak, akiktől később a jászok és a kunok megváltották szabadságukat.

A XVIII. századi európai háborúkban a Német Lovagrend mindig a Habsburgok oldalán állt, emiatt a francia csapatok többször feldúlták a Rajna-vidéki rendbirtokokat, melyek közül a Rajnától nyugatra esők 1800-ban francia fennhatóság alá is kerültek.

1797-ben a Rajna mentét és Belgiumot elfoglaló franciák elrendelték az ottani teuton rendházak megszüntetését, míg a folyó bal partján továbbra is maradtak rendi uradalmak, egészen a második koalíciós háborút lezáró 1801-es lunéville-i béke megkötéséig, amelynek egyik kitétele úgy szólt, hogy azokat a birtokokat is el kell venni a lovagoktól. A hányatatott ügy végére 1809-ben az Ausztriával hadakozó Napóleon tett pontot a végére, hogy magát a Lovagrendet oszlatta fel, megszüntette a frank és elzászi rendházakat, hátramaradt olasz és német uradalmait az adott fejedelemségeknek adta oda.

71

A Jászkun kerület 1279-ben alakult ki, a területére betelepített jászok és kunok önálló közigazgatási egységeként. Kiváltságuk értelmében közvetlenül a király alá tartoztak, főispánjuk és bírájuk pedig a nádor. 1514-ben az adómentességük megszűnt a Dózsa-féle felkelés támogatása miatt, majd 1655-ben ismét visszakapták. A Habsburg uralkodók a népesség megváltozása miatt érvénytelennek tekintették a kiváltságokat és 1702-ben I. Lipót császár az egész jászkun kerületet eladta a Német Lovagrendnek. A szabdságjogok visszaszerzése érdekében mozgalom indult, ami 1745-ben az ún. jászkun redemptiohoz, azaz megváltáshoz vezetett. 1791-től követküldési jogot kapott az Országgyűlésbe. A Jászkun kerület végleg az 1876-os megyerendezéssel szűnt meg.

115

9. XIX. századi rendi átalakulás

1801. február 9-én a lunéville-i béke értelmében a Rajna bal oldalán elterülő teuton birtokokat is elvesztik és Franciaországnak adják.

A Napóleon által éltre hívott Rajnai Szövetség területén 1809-ben pedig a császár a Német Lovagrendet feloszlatta a máltai lovagrenddel együtt, s megszüntette a mergentheimi központját. A rendnek néhány rendbirtoka maradt csak a Habsburg-területeken, és ezen 1z 1815. évi bécsi kongresszus sem változtatott. A német kisállamok nem kívánták helyreállítani a lovagrendi birtokokat.

I. Ferenc osztrák–magyar uralkodó72 1806-ban végérvényesen a Habsburg-ház magán lovagrendjévé alakította a Német Lovagrendet, és 1834-ben újra megalakította a lovagrendet Bécsben. Kisebb földeket kaptak Tirolban és Ausztriában, de most már csak egyházi szervezetként működhettek tovább, s nagyobb előnyben részesítették a pap, apáca és szerzetes tagokat. Ezentúl főként a betegápolással, a szegények istápolásával és a keresztény hit terjesztésével illetve erősítésével foglalkoztak.

1839-ben a lovagrend szabályzatába is belefoglalták, hogy nagymestert csak a Habsburg-dinasztia hercegei közül választanak. 1840-ben új szabályzatot kaptak, amely a lovagok tevékenységét jótékonysági és szociális munkára, a női tagokét betegápolásra korlátozta. Ettől kezdve a nagymester tisztségét valamelyik Habsburg főherceg látta el. 1871-ben IX. Piusz pápa73 a papi tagoknak új szabályzatot, a lovagrendnek pedig új nevet adott, úgy mint Mária lovagok rendje.

72

Habsburg–Lotaringiai Ferenc József Károly osztrák főherceg (Erzherzog Franz Joseph Carl von Österreich) (Firenze, 1768. február 12. – Bécs, 1835. március 2.), a Habsburg–Lotaringiai-ház toszkánai ágából származó osztrák főherceg, József nádor testvérbátyja. 1792-től Ausztria uralkodó főhercege, Ferenc néven magyar király, II. Ferenc néven német-római császár és cseh király, majd 1804-től I. Ferenc néven osztrák császár. 73

Boldog IX. Piusz pápa (született Giovanni Maria Mastai-Ferretti; Sinigaglia, 1792. május 13. – Róma, 1878. február 7.) Szent Péter 255. utódaként 1846–1878 között római pápa.

116

9. A lovagrend helyzete napjainkban

Az I. világháborúban már elsősorban tábori kórházakat működtető szervezetként vett részt. 1918-ban, az Osztrák-Magyar Monarchia felbomlását követően ismét kérdésessé vált a rend léte, mivel erőteljesen kötődött a trónfosztott Habsburgokhoz.

1923-ban Habsburg–Tescheni Jenő főherceg, a lovagrend utolsó világi nagymestere a rend történetében először egy papnak, dr. Norbert Klein brünni püspöknek74 adta át a nagymesteri hivatalt. Klein lett így az első olyan nagymestere a lovagrendnek, aki pap volt. A Monarchia felbomlása és Csehszlovákia megalakulását követően már nem lehetett Brünn püspöke.

1929-ben immár harmadszor változtatták meg a Német lovagrend szabályzatát, amely a szerzetesi fegyelmet hangsúlyozta, s szigorúan elvárta ezt a tagoktól is. A regula szerint papokból és apácákból álló imádkozó szerzetesrenddé alakult át.

Az utolsó lovag halálával megszűnt a lovagrend lovagi ága, de továbbra is fenntartják (nagymesteri hozzájárulással) a világiak belépését.

A szervezet részint monarcho-legitimizmusa miatt, részint római katolikussága miatt több retorziót is elszenvedett az újonnan megalakult, erőteljesen katolikus-ellenes Csehszlovák Köztársaságtól, valamint a fasiszta Olaszország részéről, de a Habsburg-ellenes Osztrák Köztársaság részéről is. Ezért kellett a gyakorlatban szerzetesrenddé átszervezni a lovagrendet.

Az Anschlußt követő nemzetiszocialista uralom 1938-ban betiltotta Ausztriában a katolikus Német Lovagrend működését, de maga a szervezet nem szűnt meg. Hitler bevonulásai után (1938, Ausztria illetve 1939, Csehszlovákia, valamint 1941, Jugoszlávia) a rend működését betiltották, és a II. világháború során a rend több tagját internálták, akik közül nem egy mártírhalált szenvedett. Ez utóbbi azért is abszurd, mivel a német nemzetiszocializmus (és az SS) egyik „legitimációs” alapja (történelmi hivatkozása) éppen a Német Lovagrend volt.

1944-ben a lovagrend titokban támogatta a porosz alezredes, gróf Claus Schenk von Stauffenberg által tervezett, Hitler elleni merényletet, melyet a Führer túlélt. A merénylet után nagyarányú tisztogatások kezdődtek és mintegy ötezer embert ítéltek halálra, köztük több lovagrendi tagot.

A II. világháború után a Német Lovagrend nagymesterének székhelye ismét Bécs lett. A Szent István-székesegyház mögött elhelyezkedő nagymesteri palotában, a Singerstrasse 7-es szám alatt található a Német Lovagrend központi archívuma, levéltára és múzeuma. Ezenkívül egykori székhelyének, Bad Mergentheimnek a várában is van egy múzeuma.

Jelenleg a Német Lovagrendnek hozzávetőlegesen 1000 tagja van, ebből 100 szerzetes, 200 nővér és mintegy 700 világi testvér. A rend elsősorban betegápolással és idősotthonok fenntartásával foglalkozik. A rendnek jelenleg 6 helyen van birtoka, Olaszországban, Ausztriában, Szlovákiában, Németországban, Csehországban és Szlovéniában.

74

Dr. Norbert Klein teljes nevén Norbert Johann Klein cseh nyelven Norbert Jan Klein (Braunseifen, 1866. október 25. –

Bécs, 1933. március 10.) római katolikus pap, Brünn (Brno) püspöke, a Német Lovagrend 59. nagymestere lett. Csehországi német családban született a mai Rýžovištěban. Jenő osztrák főherceg átadta neki a nagymesteri posztot, mivel a Habsburgoknak távozniuk kellett a trónról, s várható volt, hogy a lovagrendet feloszlatják, mivel egy ideje már Habsburg főhercegek töltötték be a vezetői tisztséget.

117

A Német Lovagrend központi archívuma, levéltára és múzeuma a Szent István székegyház mellett

(Das Deutschordenshaus in Wien)

Bécs, Singerstrasse 7.

118

10. A Német Lovagrend megítélése75

A rendről született megállapítások az idők folyamán különféleképpen változtak. A szocialista rendszer idején főleg a baloldali történetírás megpróbálta a lehető legfeketébben lefesteni a lovagrendet, mint kegyetlen rablólovagokat (ezzel a jelzővel először Karl Marx illeti őket), akik a balti poroszokat egy szálig kiirtották. Ez összeegyeztethető a második világháború utáni féktelen német-ellenességgel, ami a szovjeteket jellemezte, hogy elfedjék saját háború alatti bűntetteiket, ezzel teljesen egyértelművé akarták tenni, hogy a németek már korábban is náci beállítottságúak voltak. További ürügyet szolgálatatott a szovjeteknek, hogy a hitleri ideológia néhány elemet kölcsönzött a Német Lovagrendtől.

A Német Lovagrend tevékenysége nem hozható összefüggésbe a fasizmussal, mert más országok is, így például a keresztes háborúk idején is folytatták ezt.

Az viszont igaz, hogy a Német Lovagrendet megelőző német kolonizációk már a XII. században erőszakkal elfoglalta Északkelet-Németország területén elhelyezkedő, szlávok lakta vidékeket, ahol az embereket mind megölték, javaikat elvették, másokat pedig egyszerűen elkergettek, akik keletebbre húzodtak, ahol a helyi lakosságba olvadtak be. A poroszokkal ez nem történt meg.

A lovagrend a poroszok ellen vívott háborúiban elkövetett néhány súlyos túlkapást, s ebbe nemcsak az erőszakos hittérítés tartozott bele (Ilyenkor amelyik porosz makacsul ragaszkodott pogányságához, azt valóban megölték (megégették)). Egyik példa erre, amikor 1260-ban megvádolták a lovagrendnek meghódolt porosz előkelőket lázadással (meglehetősen alaptalanul), és kivégezték őket (ez vezetett a második porosz felkeléshez).

A legsúlyosabb túlkapásokat azonban a Kardtestvérek követték el, akik tényleg nagy hangsúlyt fektettek a zsákmányszerzésre és a területgyarapításra.

A lovagrend háborúiban nagy veszteségeket szenvedtek a baltiak, ez segítette egyfelől a poroszok asszimilációját is. A végig ellenálló poroszokat keményen megbüntették a lovagok. Az érem másik oldala, hogy miután a harcok elcsitultak, a lovagrend is engedékenyebb lett és államszervező tevékenységével egy gazdag, virágzó országot hozott létre, melynek politikai vezetése meglehetősen instabil maradt. A lovagrend minden tekintélye és hatalma katonai erejétől függött, s nagyot hibázott, amikor mindvégig ebbe helyezte legfőbb bizalmát. Ez később megbosszulta magát.

A lovagoknál sokkal nagyobb gaztetteket követtek el az oroszok Lettország és Észtország területén, ahol nemcsak, hogy az ortodox kereszténységet nem terjesztették, hanem még a térséget sem akarták országukhoz kötni. Az ortodox keresztény vallás elterjesztését végző orosz kolostorok nem kaptak támogatást a fejedelmektől. Bár az egyik orosz fejedelem tett kísérletet a lettek, a lívek és az észtek leigázására és megtérítésére. Ehelyett a területet fegyveresen kizsákmányolták, s sokkalta kegyetlenebbül bántak el az ottani lakosokkal. Egy korabeli orosz évkönyv is felrója a hadjáratok brutalitását.

A lovagrend ugyanakkor továbbra sem mondott le a humanitárius munkákról, a betegápolásról és alamizsnaosztásról. Európában nagyon sok ispotályuk volt, mely kórházak a középkorban elég szakszerűnek bizonyultak. Számos tagjuk költészettel is foglalkozott. Kiemelkedő közülök Tannhäuser, vagy Wigand von Marburg

75 http://hu.wikipedia.org/wiki/N%C3%A9met_Lovagrend

119

11. A Német Lovagrend lengyelországi emlékei

Lengyelország váraosaiba ellátogatva illetve vadregényes tájait járva a Német Lovagrend egykori nyomaira bukkanhatunk. Ebben a fejezetben a lovagrend történeti és építészeti emlékeivel ismerkedhetünk meg.

Toruń

A Visztula hatalmas hídján keresztül érkeztünk Toruńba. A híd tövében található parkolóban elhelyeztük autónkat, majd a város látnivalóit kerestük fel. Toruń (németül Thorn, kasub nyelven Torń, latinul Thorunia, Torunium) város Észak-Lengyelországban a Kujáviai-Pomerániai Vajdaságban a Visztula partján. 1921 és 1939 között a Pomerániai Vajdaság, 1999 előtt a Toruńi Vajdaság székhelye. Toruń belvárosa az UNESCO világörökség része.

A legkorábbi oklevelekben a város neve Thorun, Turon, Turun, Toron és Thoron alakban szerepel. A XV. századtól használatos mai formájában. A Német Lovagrend időszakában németül Thorun alakban szerepelt, majd ez Thorn alakra módosult. A lengyel királyok uralma alatt latinul Thorun, Thorunium, civitas Thorunensis, vagy civitas Torunensis alakban említik. Az előzőek alapján a város nevére több magyarázat is született. A város neve származhat az egykori Jeruzsálemi Királysághoz tartozott Toron várának nevéből, ahol a keresztes hadjáratok alatt a német lovagok is szolgáltak. Ezzel szemben a lengyel tor szó, útirányt, folyásirányt jelöl, de előfordul a Toroń a személynév is. Származhat a Tarnów helynévből, mely a lengyel tarnina (Śliwa tarnina, latinul Prunus spinosa L.) magyar kökény (Prunus spinosa) szóból ered. Ez később a németben Thorn alakra változhatott és ebből lett a lengyel Toruń. Sok lengyel város neve ment át az idők során hasonló átalakuláson. Végül származhat az ősi germán isten Thor nevéből is.

Toruń a VII-XII. századig jelentéktelen nyugat-mazoviai kora középkori kis település volt. 1226-ban I. Konrád mazoviai herceg a Német Lovagrendnek adományozta, hogy megvédjék országát a pogány poroszoktól. A lovagrend 1230-31-ben a kis lengyel falu mellé várat épített és a vár köré áthelyeződött növekvő település 1233-ban városi jogokat kapott. Ez a mai Óváros területe, mely a következő évtizedekben fontos kereskedelmi központtá fejlődött. 1236-ban a városban ferences szerzetesek telepedtek le, majd őket 1239-ben a domonkos rendiek követték. 1264-ben a régi város mellett létrejött az Újváros. A két város különállása 1454-ig tartott, amikor az Ó- és az Újváros egyesült.

A XIII. században Toruń csatlakozott a Hanza-szövetséghez. Itt végződött a Budáról kiinduló, Kassán és Krakkón keresztül haladó kereskedelmi út. Itt írták alá a lengyel-litván-német háborút (1409-1411) lezáró toruńi békét.

Zsigmond császár a grunwaldi csatát követően a lovagok megsegítésére hadjáratot indított Lengyelországba, de nem ért el sikert, mert II. Ulászló lengyel király (II. Jagelló Ulászló, lengyelül Władysław II Jagiełło) legyőzte őt Bártfánál, ezért inkább kibékült vele. A lovagok 1411-ben végül aláírták az első thorni (toruńi) békét. A békében mindössze Szamogitia és Dobrzyń (Dobrin) volt az, amit a lovagok elvesztettek. Előbbit a lengyeleknek, míg utóbbit a litvánoknak kellett visszadniuk.

Az 1410. évi grunwaldi vereség teljesen megrendítette a lovagrend hatalmát Poroszországban és Livóniában. Katonai erejük megtört, s vele együtt a meghatározó politikai pozíciójuk is odalett, ezzel párhuzamosan gazdásági befolyásuk is hanyatlásnak indult, mely a lovagrendet támogató Hanzát is érzékenyen érintette. Toruń, Elbląg, Gdańsk és a porosz nemesség 1440-ben megalakították a Porosz Konföderációt. 1454-ben városi kiválságai visszaadása fejében Toruń elismerte a lengyel király uralmát és a Német Lovagrend elleni szövetség tagja lett. A német lovagok XIII. századból származó várát a városi polgárok ekkor rombolták le.

120

1466-ban IV. Kázmér lengyel király (lengyelül Kazimierz IV Jagiellończyk) és a Német Lovagrend között megkötött második toruńi békében a lovagrend kénytelen volt átengedni Nyugat-Poroszországot a lengyel királynak. A XVI. században a város lakói nagyrészt a reformáció hívei lettek. A XVII. század elejére a helyi hatalom a városi tanács kezeibe tevődött át. A protestáns városatyák kiközösítették és üldözték a katolikus tisztviselőket és megpróbálták megakadályozni a katolikusok beözönlését a városba. Rendszeresen zaklatták a Szent János templom jezsuita atyáit is. 1724-ben a protestánsok kirabolták a jezsuita kollégiumot, amelynek az lett a következménye, hogy a lengyel király a polgármestert és néhány polgárt halálra ítélt.

Lengyelország második felosztásakor 1793-ban a várost Poroszországhoz csatolták. 1807-ben a Napóleon által megalakított Varsói Nagyhercegség része lett (1808-1813), de a franciák veresége után 1814-ben újra visszakerült Poroszországhoz. A város körüli erődrendszert az 1870. évi francia-porosz háború francia hadifoglyai építették. A következő évben Toruń Poroszország részeivel együtt a Német Birodalom része lett. Az 1919. évi Versailles-i békeszerződéssel a város 147 év után visszakerült Lengyelországhoz és a Pomerániai Vajdaság székhelye lett.

1939-1945 között a hitleri megszállás idején Toruńt a pomorzei területekkel együtt Németországhoz csatolták, s a lengyel lakosság kitelepítésével igyekeztek szín német városá tenni. A második világháború utáni újjáépítés során Toruń modern nagyvárossá fejlődött.

A város fő látnivalói

Európa egyik legszebb, évszázadokon át változatlan toruni óváros az UNESCO Világörökség listájára került. A középkori Toruń Európa e részének vezető gazdasági és kulturális központja volt. Virágkorának öröksége a jól megőrzött épületegyüttes, melyet a legnagyszerűbb gótikus építészeti alkotások között tartanak számon.

Az Óvárosi Városháza (Ratusz Staromiejski) – észak Európában a legimpozánsabb, ma értékes gyűjteménnyel rendelkező múzeum (Muzeum Okręgowe w Toruniu). Lengyelország három legnagyobb városházájának egyike. 1274-ben kezdték építeni, 1391 és 1399 között újjáépítették és bővítették, majd 1606-ban Hanza-városok németalföldi stílusában átépítették. A harmadik emelettel 1602-1605 között bővítette Antonis van Opbewrgen gdański építész. Délnyugati sarkán emelkedik a XIII. századi eredetű, s a XVII. század elején a mai magasságára emelt 42 méter magas torony. A régi városházában 1861 óta Körzeti Múzeum működik. A városháza délkeleti sarkán áll Mikołaj Kopernikusz híres csillagász szobra, aki „megállította a Napot és az Eget, és mozgásba hozta a Földet”. Az emlékművet Fredrich Tiecek készítette 1853-ban.

A Régi piactéren álló barokk Szentlélek templomot (Kościół Św. Ducha) a XVIII. század közepén építette a protestáns egyházközség részére Andreas Adam Bähr és Ephraim Schroeger. Tőszomszédságában található a neoreneszánsz stílusú főposta épülete.

A két, egymással szomszédos, XV. századi építésű gótikus polgárház közül a 17. számú ház tulajdonosa Mikołaj Kopernik volt.

A Keresztelő Szent János és János evangélista székesegyházat (Kościół św św Janów) 1250-ben kezdték építeni. A számos oldalkápolnára nyíló főhajót Hans Gotland fejezte be 1500 körül. Tornya 1433-ból való. A katedrális fő látnivalója a déli oldalhajó egyik kápolnájában álló gótikus keresztelőmedence, amelynél Nicolausz Kopernikuszt keresztelték. Nikolausz Kopernikusz (latinosan Nicolaus Copernicus, lengyelül Mikołaj Kopernik) (Toruń, 1473. február 19. – Frombork, 1543. május 24.) lengyel csillagász nevéhez fűződik a heliocentrikus világkép megalkotása, mely szerint a Föld és a többi bolygó kering a Nap, s a Hold a Föld körül. Kopernikusz elméletével forradalmasította az egész világképet és megalapozta Galilei, Kepler és Newton felfedezéseit.

A XIV. századi Szent Jakab templmot (Kościół św Jakuba), amelyben gótikus freskók és gyönyörű csillag boltívek találhatók, a XIV. század első felében, mint városi plébániatemplmot építették az 1250-ből származó templom helyén. Előbb a cisztercita, majd a bencés rend használta az épületet.

121

A gótikus Boldogságos Szűz Mária templomot (Kościół Najświętszej Marii Panny) a ferencesek számára építették 1270 és 1300 között. A XVI. századi, manierista orgonakarzat a legrégebbi egész Lengyelországban. A szentélyben alakították ki III. Waza Zsigmond nővére, Anna Jagiełłońska mauzóleumát 1636-ban, akit bár királyi vérből származott, protestáns hite miatt nem temethettek a krakkói Wawelbe.

A városban számos gótikus, barokk és reneszánsz ház áll. A polgárházak együttese, melyek közül a Csillag Alatti (Pod Gwiazda) szép építészeti műemlék. A Kopernikusz Ház, a híres csillagász állítólagos szülőháza, jelenleg múzeum. A Régi Piactér 7. szám alatti Meissner-palotát 1739-ben Jakob Meissner akkor toruńi polgármester számára építették.

A keresztes vár romjai

A középkori óvároshoz tartoznak még a német keresztes lovagvár romjai (Ruiny Zamku Krzyżackiego), a védőbástyák és kapuk a Visztula partján húzódó városfalakkal és sok más középkori eredetű épület. A rend államának – a malborki keresztesvár megépülte előtt – Toruń volt a fővárosa. A várat a XIII. században építették, majd a XIV. században kibővítették. 1454-ben azonban, amikor Toruń lakossága fellázadt a lovagokkal szemben, a várat lerombolták.

Ma már csak a latrinatorony áll belőle. A helyén 1489-ben épített késő gótikus ház a Szent György-testvérület gyűléseinek adott otthont. A vár romjai helyén kialakított vármúzeum területén érdemes sétálni, a toronyban az egykori vár makettje látható.

Városi erődrendszer, a XIII. században kezdték építeni, a XIV. és XV. században bővítették, ezt nagyrészt a XIX. században bontották le, amikor részben újjáépítették, a Visztula felőli oldalon új kapukat és tornyokat építettek hozzá. A XIV. század első felében épült Ferde-torony (Krzywa Wieża) a város egyik legkülönösebb látványossága.

A kujáviai püspökök palotáját Stanisław Dąmski püspök építtette 1693-ban, ma Képzőművészeti Akadémiának ad otthont.

122

Chełmno

Chełmno (németül Culm, Kulm, latinul Culm) a Visztula fölött magasan fekszik, csodálatos kilátás nyílik belőle a folyóra. A középkori városrészt övező várárkot ma városi parkként hasznosítják, színes virágágyásokkal és szökőkutakkal ellensúlyozzák egykori zord szerepét.

Chełmno a Mazowiához csatlakozó Kujávia része, amely a Piast-kori Lengyelországnak hercegségekre való szétbomlásakor atyai örökségként a mazowszei hercegek birtokához tartozott. Konrád mazowiai herceg a pruszok ellen hercegsége területén a XIII. században letelepítette a német lovagrendet. A Konrád

mazóviai herceg által 1228-ban a Német lovagrendnek adományozott hűbérbirtokból utóbb a lovagrend hatalmas állama fejlődött ki. A Német Lovagrend a magdeburgi városjog alapján 1233-ban városjogot adott a településnek. Minthogy Chełmno volt az első ilyen statútummal rendelkező hely, a magdeburgi jellegű városjogokat Lengyelország-szerte mint chełmnoi városjogot emlegetik.

A gyarapodó Chełmno tagja lett a Hanza-szövetségnek, s jelentős kereskedelmi forgalmat bonyolított le Oroszországgal és Magyarországgal is. A XIII. század második felétől a XIV. század végéig tartott a város fénykora. A XIV. század közepén a Bolognai Universitas mintájára létrehozták a Chełmnoi Akadémiát.

A Grudziądzi kapu - bejárat az óvárosba keletről

Bár a lengyel-német lovagrend közötti háborúkat lezáró toruńi béke értelmében Chełmno a Királyi Poroszországhoz került, 1479-ben már közvetlenül Lengyelországhoz tartozott, és a püspök kormányzása alatt álltak a chełmnoi földek. A lutheránus németek közül ekkor sokan elhagyták a várost, de helyükre katolikus skótok telepedtek. 1772-ben, lengyelország első felosztásakor Chełmno Poroszország része lett. 1776-ban porosz kadettiskolát létesítettek a városban.

123

1807-1815 között Chełmno a Napóleon alapította Varsói Nagyhercegséghez tartozott, utána azonban százöt évig, egészen 1920-ig ismét porosz uralom alá került. A második világháború után nagymértékben megújult, műemlékeit felújították.

A városba a Grudziądzi-kapun keresztül lehet bejutni. A szép, káprázatos homlokzatú városkapu fülkéjében a XV. századi Pietà másolata látható. A korábban felvonóhíddal ellátott kapuhoz kis manierista kápolna csatlakozik, ebben van a Pietà eredetije. A 116x113 m nagyságú főtér (Rynek) közepét foglalja el az 1567-1572 és 1584-96 között, a korábbi XIII-XV. századi gótikus városháza helyén épített reneszánsz pártázatú, karcsú tornyos városháza. Egyike Észak-Lengyelország legértékesebb reneszánsz műemlékeinek. Ma a Chełmnoi Múzeum otthona.

Chełmnoban hat gótikus templom maradt meg. A főtérből kiinduló utca vezet el a XIII. században egy korábbi templom helyén épült Mária Mennybevitele-plébániatemplomhoz (Kościół Wniebowzięcia Najświętszej Maryi Panny w Chełmnie). A körülötte levő egykori temető egészen a piactérig húzódott. A hatalmas támpillérekkel megtámasztott egytornyos (másik tornya befejezetlen), háromhajós csarnoktemplom szentélye 1280-1320 között épült.

Szent Jakab és Szent Miklós templom

A ferencrendi Szent Jakab-templom (Pofranciszkański kościół św. Jakuba i Mikołaja) 1290-1350 között épült. Alacsonyabb szentélyrészből és némileg magasbb hajóból áll, tornya karcsú felépítésű. A városfalhoz tapadó – ma is női rendházként használt – és részben a XVII-XVIII. századi kolostorépülettel egybeépített XIV. századi, hálóboltozatos, gótikus cisztercita Keresztelő Szent János és János evangélista (Kościół św św Janów) templom. Később bencés apácák használták, ma az irgalmas nővérek (Sióstr Miłosierdzia) katolikus kórháza (Zespół klasztorny Sióstr Miłosierdzia w Chełmnie). Díszes reneszánsz főkapuja 1619-ben készült el. A szentély bal kápolnájában Chełmno környékének legrégibb síremléke: Arnold Lieschorem 1275-ből való sírköve érdemel figyelmet. A templom alsó emelete kéthajós, a felső egy hajóval építették, melyet a Német lovagrend kórusának tartottak fenn. A Szent Péter és Pál nevét viselő dominikánus templom (Podominikański kościół św. ap. Piotra i Pawła) háromhajós, egyenes szentélyzáródású bazilika stílusú tempolom a XIII. század közepétől a XIV. század végéig épült. A Szentlélek-templom (Kościół pw. Świętego Ducha) 1280-1290 között épült.

A város széles sétálóutcával rendelkezik. A védőfalak között húzódó virágosított városi parkban érdemes lesétálni a Visztula közelébe, ahonnan szép kilátás nyílik a folyóra.

124

Płock

Płock (németül Plotzk, Plozk, 1939-41: Plock, 1941-45: Schröttersburg) város Lengyelország középső részén, a mazóviai vajdaságban, a Visztula mentén 738 km-re a forrástól és 319 km-re a balti-tengeri torkolattól. A Varsótól mintegy 120 km-re fekvő Płock a Visztula partján, magasparton, Skarpán, a folyó jobb oldalán, Mazovia és Kujavia határán fekszik. Płock Mazovia legrégibb települése volt, egykori püspökváros.

Płock a 1075-től püspöki, hercegi, majd I. Ulászló és utódja, Ferdeszájú III. Boleszláv idején királyi székhely. 1138-tól a XV. század végéig a mazóviai és a płocki hercegek lakóhelye volt. 1237-ben nyert városjogot. Ezt követően a litvánok, poroszok és a Német lovagrend hadai dúlták. A mazoviai hercegek székhelyüket előbb Czerskbe, majd a Visztula elkanyarodása után Varsóba tették át. 1495-ben – a hercegi ház kihalása után – a hercegség a krakkói királyra szállt. Varsó lett a főváros, Płock püspökváros maradt.

A mai Tumski domb a X. századig a pogány kultusz regionális központja volt. A X. században hercegi megerősített városka épült. 1009-ben behívták Płockba a bencéseket. A város 1031-ben elpusztult az orosz Jaroszláv és Msztyiszlav Vlagyimirovics támadása következtében.

1037-1047 között Płock Masław, II. Mieszko vajdája önálló államának fővárosa volt. 1075-ben megalapítják a mazóviai püspökséget, melyet később płocki püspökségnek hívnak. Az első püspök Marek volt. 1079-1138 között, I. Ulászló Herman és III. Ferdeszájú Boleszláv uralkodása alatt Płock volt az állam fővárosa. A XI. században először jelenik meg a latin oklevelekben a "Płock" név

1130-1144 között a Várhegyen Malonnei Alekszander püspök felépíti a román katedrálist. 1138-ban meghal Ferdeszájú Boleszláv. Płock Mazóvia fővárosa és a mazóviai hercegség székvárosa lesz. 1177-ben először vernek pénzt Płockban. 1180-ban a Szent Mihály templom mellett elemi iskola nyílik, amely a középkori iskolák közül egyedül ma is működik (jelenleg mint Stanisława Małachowski általános gimnázium).

1237-ben a város I. Mazóviai Konrádtól lengyel típusú városi privilégiumokat kapott. 1255-ben Mazóviai I. Siemowit megerősíti és kiterjeszti a privilégiumokat. 1262-ben a Mendog vezetésével támadó litván és ruszin hadsereg felégeti a várost. 1286-ban a litvánok és ruszinok újra felgyújtják a várost. 1325-ben I. Lokietek Ulászló vezetése alatt a kis-lengyelországi lovagok felégetik a várost. 1329-ben Luxemburgi János cseh király és Werner, a német lovagrend nagymestere ostromolja a várost – a płocki hercegség cseh hűbérbirtok lesz.

1351-1370 között, Nagy Kázmér uralkodása alatt a płocki hercegség központja. Megépülnek a városfalak, új gótikus vár épül.

1405-ben Alexandra hercegnő, II. Jagello Ulászló nővére és IV. Płocki Siemowit herceg felesége megalapítja a mai napig működő Szent Háromság kórházat. 1410-ben Płock képezi a fő utánpótlási bázist a német lovagrend elleni nagy háborúban.

1435-ben I. Płocki Vladiszláv megújítja a város privilégiumát (chełmi jogok). 1495-ben hunyt el az utolsó płocki herceg, II. Płocki János. A płocki hercegséget a lengyel koronához csatolják – a város a płocki vajdaság és sztarosztaság fővárosa lesz.

1496-ban a város vízvezeték építésére kap privilégiumot. 1534-ben Jan Alantsee polgármester városi vízvezetéket épít. 1511-ben hatalmas tűzvész pusztítja el a várat és a várost. 1529-ben Bona Sforza királynő kezeibe kerül a sztarosztaság. 1532-ben a támpillérek eltávolítása nyomán összedől a városfalak egy része.

1564-ben a város épületeinek száma elérte a 600-at, ez az akkori Varsóéval összemérhető szám volt. 1603-ban súlyos járvány sújtja, melynek következtében több mint kétezer lakos hal meg. 1616-ban leégett a város több mint 70%-a. 1625-ben újabb járvány szed kétezer áldozatot. 1657-ben a svéd hadsereg pusztítja el Płockot. 1705-ben, a svéd háború idején ismét súlyos pusztítás éri.

125

1793-1816 között – Lengyelország második felosztása után – a város porosz megszállás alá kerül és kamara és helytartóság székhelye lesz. 1803-1816 között lebontják a városfalakat és kapukat.

1806-ban a francia hadsereg bevonul Płockba. 1807-ben Płock a Varsói Hercegség egyik részének fővárosa lesz. 1815-ben Płock a Lengyel Királyság vajdasági székhelye lesz.

1811-ben az egykori Szentháromság templom épületében megnyílik a színház. 1820-ban kerül sor a Płocki Tudományos Társaság megalapítására. 1824-ben kiadják az első płocki folyóiratot a "Dziedzilia – czyli Pamiętnik Płocki"

1825-ben I. Sándor cár meglátogatja Płockot. 1824-1827 között Jakub Kubicki felépíti a klasszicista városházát. 1831-ben a płocki városházán ülésezik utoljára a Lengyel Királyság forradalmi szejmje. 1837-ben Płock kormányzósági központ lesz. 1836-1839 között hajóhíd épül a Visztulán. 1846-ban megindul a gőzhajózás a Visztulán.

1869-ben megnyílik a Vasárnapi Kereskedelmi Iskola (az egyik első szakiskola Lengyelországban) – jelenleg Gazdasági-Kereskedelmi Iskola. 1906-ban alapítják a helyi gimnáziumot. 1869-ben alakul az élelmiszerkereskedők "Zgoda" szövetkezete, ez az egyik első szövetkezet Lengyelországban.

1920 augusztus-18-20. között, a lengyel-szovjet háború idején Płock hősiesen védekezik az orosz támadás ellen. 1921. április 10-én Józef Piłsudski marsall a város hősies védelméért Płock városát kitünteti a Krzyż Walecznych-el (Bátrak keresztje).

1937-1938 között megépül a Visztula állandó vasúti hídja. 1939-ben a várost a III. Birodalomhoz csatolják, a ciechanówi helytartóság járási központjaként Schröttersburggá nevezik át. 1945-ben a lengyel hadsereg és a Vörös Hadsereg felszabadítja a várost a német uralom alól.

1951-ben nyílik a płocki állatkert.

1975-ben a város vajdasági székhely lesz, új utak, iparvállalatok alakulnak, a város gyorsan épül, jelentős népesség növekedés észlelhető. 1991-ben II. János Pál látogat a városba.

1999-ben Płock járási székhellyé minősül.

2002-ben megkezdődik a második híd építése a Visztulán (ez Lengyelország leghosszabb kábelhídja lesz).

Płock fő látnivalói

A Visztula parti dombvonulat, a Skarpa északi oldalán elhelyezkedő Óváros, az ettől kissé elkülönülő dombon, a Wzgórze Tumskién a királyi vár áll. Az Óvárosi főtér (Stary Rynek) a Plac Marcelego Nowotki közepét egykor a gótikus városháza foglalta el, amely azonban nyomtalanul elenyészett. Utódja a tér északnyugati oldalán álló, 1824–1827 között egyemeletes klasszicista stílusban épült városháza, Domenico Merlini tanítványa, Jakub Kubicki (1758-1833) lengyel építész alkotása. Itt tartották 1831. szeptember 23-án az orosz uralom elleni felkelés alatt a Lengyel Királyság lázadó szejmjének utolsó ülését. Oldalához tapad az Odwach, az egykori városi őrség épülete.

A barokk homlokzatú, 1356-ban gótikus stílusban épített Szt. Bertalan-plébániatemplom (Kościół Św. Bertłomieja) 1356-ból való. Megépültekor kétszer olyan hosszú volt, mint jelenleg, homlokzata pedig a Visztulára nézett. A templom 1545-ben leégett. A XVII. századi újjáépítésekor a Visztula felöli részt lebontották, a templomtérre néző része pedig barokk jellegű homlokzatot kapott. A templomban XVI. századi polgári sírlapok láthatók.

A Narutowicz tér egykor a város papi negyedének központja volt, kanonok-házak övezték és a XVIII. században Rynek Kanonicni (Pap-piac) néven emlegették. A XVIII-XIX. század fordulóján szüntették meg a pap-piacot. A tér Visztula felöli oldalán a XVI-XVII. század fordulóján emelt, a XIX. században klasszicista stílusban átalakított egykori püspöki palota most hivatali (bírósági) épület. A XIX. század első felében kanonok-háznak épült épületet 1872-ben püspöki palotává építettek át.

126

A mazóviai hercegek vára

A płocki Wzgórze Tumskién elterülő királyi-hercegi vár a Visztula fölött emelkedő dombon épült. A domb a pogány időkben kultikus hely volt. A kereszténység felvétele után Vitéz Boleszláv palánkokkal megerősített földvárat emeltetett itt. A vár közepét a XI. században kis körtemplom foglalta el, s mellé épült az uralkodói palota, a palatium. 1079-1139-ig királyi, ezt követően pedig hercegi székhely lett. Gótikus királyi palota-erődítmény épült. 1495-ig őrizte jellegét. A főváros ekkor Varsó lett. A svéd háborúk idején pusztulásnak indult. 1740-1803 között az erődműveket lebontották, s csak néhány régi falrész maradt meg. A királyi hercegi palota, és a Benedek-rendi apátság maradványát magába foglaló épületegyüttes most a Mazovia Múzeum székháza.

A várbeli Wieża Zegarowa (Óratorony) a katedrális harangtornya. Ulászló Herman román stílusú palatiuma helyén épült 1353-ban. A tornyot a XVI. században Giovanni Baptista Venetes olasz hadmérnök, a varsói Barbakán építője formálta át. A barokk toronysisakok 1723-1735 között, a toronyóra pedig a XVIII. század végén került a toronyra. A toronyhoz balról XVIII-XIX. századi szárny csatlakozik. Az innen kezdődő keleti szárny középső része foglalja magába a Szt. Adalbert-templom maradványát. A szárny a Visztulára néző Wieża Szalchecka-ban (Lovagok bástyája) végződik. Ez az 1353-ban emelt, 1796-ban egy szinttel alacsonyított bástyatorony volt a Szlachta, a nemesi származásúak börtöne. A bástyához csatlakozó visztulai szárny foglalja magába a Nagy Kázmér uralkodása alatti időkből való palota maradványait. Új épületszárny köti össze az Óratoronnyal.

A płocki Mazóviai Miasszonyunk katedrális 1134-1144 között épült román stílusban. Ebben az időben ez a háromhajós, latin kereszt alaprajzú, bazilika stílusú templom az ország legnagyobb temploma volt. A gótika idejében épült a két homlokzati torony. A szentély apszisát a XVI. század első harmadában reneszánsz stílusban építették át. Az 1531-1535 közötti építések nyomán ez lett az első nagy lengyelországi reneszánsz templom. Andrzej Krycki, Płock püspöke, Lengyelország későbbi prímása építtette. A templomot 1902-3-ban jelentősen átépítették, homlokzatát a XX. században román kori képében állították helyre. A templom királyi kápolnájában (Kaplica Królewska) levő I. Ulászló Herman (1040-1102) és fia, Ferdeszájú III. Bolesław (1086-1138) király szarkofágja 1825-ben készült empire stílusban. A székesegyháza mellett gazdag Egyházmegyei Múzeum található.

A Wzgórze Tumskietől keletre lévő Dominikánus-templom és kolostor (Kościół i Klasztor Dominikanów), valamint a Norbertinusok XVIII. századi kolostora (Klasztor Norbertinek) szép építészeti emlék. A belvárostól északra lévő Szent Hedvig-templom (Kościół Św. Jadwigi) a modern építészet remeke.

127

Radom

Radom Lengyelország középső részén, a Mleczna folyó partján fekvő város, az ország keleti felének – Varsó mellett – legfontosabb közlekedési csomópontja a Góry Świętokrzyskie és a Mazóviai-síkság határán.

A mostani Rynek közelében, a Mleczna folyócska völgyében már a VIII-IX. században kora középkori városias település, földsánccal körülvett grodzisko alakult ki. A későbbi Radom ennek sáncain kívül fejlődött ki. A X. század

második felében indult meg a vár építése.

A XII. század második felében fejlődött ki Radom Óvárosa, a Stare Miasto, amely kasztellánusi székhely volt Św. Péter és Szt. Pál tiszteletére emelt fatemplommal. E templom lett a névadója az őstelepülésnek, a grodzisko Piotrówkának. A kasztellánusi székhelyet Radomir személynévről Radomnak nevezték el. Radom neve oklevélben IV. Adorján pápa bulláján, 1155-ben bukkan fel először.

A később Stary Radomnak (Öreg Radom) nevezett település 1300 körül Środa Śląska mintájú városjogot kapott, amikor megépült a helység első kőtemploma. 1340-ben III. Kázmér lengyel király megalapította a mostani 89 x 116 m területű Rynek körül elhelyezkedő 0,09 km2 kiterjedésű Nowy Radomot (Új Radomot). Nowy Radomot városfalak vették körül, melyben az egyik kapu a Lublini kapu volt. A várfalakhoz csatlakozott a kasztellánusi vár. 20 évvel később Radom magdeburgi városi jogokat kapott.

1360-1370 között Nagy Kázmér városfalakat és királyi várat építettett, megépült a városháza és a Keresztelő Szent János plébániatemplom. A XIV. században emelt, soktornyos, gótikus kerengőjű várkastély (zamek) a kasztellánus székhelye volt. A várkastély a svéd háborúk idején kitört tűzvészben pusztult el, melyet azonban 1787-ben újjáépítettek. A városi várfalakat és bástyákat azonban elbontották.

A Rynek délkeleti oldalán álló, 1360-1370 között épült Keresztelő Szt. János-templom Új Radom plébániatemploma eredetileg egyhajós, hármas apszisú, két homlokzati tornyos gótikus csarnoktemplom volt, melyhez később kápolnák épültek. 1630-1633 között készült el a waweli Zsigmond-kápolna hatását magán viselő kupolás reneszánsz kápolna, Jan Kochanowski családjának alapítványa. A templomot 1908-1909-ben neogótikus stílusban építették át. Szentélye és néhány részlete továbbra is gótikus maradt. A templomban látható Madonna a kisdeddel gótikus faszobor a XIV. század végéről származik. A Kochanowski-kápolna reneszánsz stílusú, itt van a XV. század közepéről való gótikus keresztelő kút, valamint egy XVII. század eleji manierista oltár.

Az óvárosi piactéren a XIV. században felépült a Św. Wacław-templom. Ez 1802-ben osztrák katonai raktár lett. A régi városházát (Ratusz) 1818-ban bontották le.

1383-ban a Radomba összehívott szejm Lengyelország királyává választotta Hedviget, Nagy Lajos magyar király lányát.

1401-ben Radomban aláírták a Vilnius–radomi uniót, az első uniót Lengyelország és Litvánia között. 80 évvel később Radomba költözött IV. Jagello Kázmér második fia, Kázmér királyfi, aki a Litvániában időző apja távollétében kormányozta az országot. Johann von Tieffen (†Lwow (Lemberg), 1497. augusztus 25.) 1489-1497 között a német lovagrend nagymestere, 1489-ben a radomi várban tette le a fegyvert IV. Jagello Kázmér előtt. 1505–ben a Radomban ülésező szejm kikiáltotta a Nihil novi alkotmányt, valamint kiadta a "Statut Łaski"-t, a lengyel állam első alaptörvény gyűjteményét.

A mostani városháza – három korábban itt állt polgárház helyén – 1545-1547 között épült Henryk Marconi tervei szerint, neoreneszánsz stílusban, kétemeletes attikával. Egy nagyobb és egy kisebb toronnyal kialakított, változatos ablakkiosztású épület. Az épület belső tereit 1941-ben átépítették. A magdeburgi rendszerű városjoggal felruházott Radom egyben kasztellánusi és bírósági székhely is

128

lett. 1564-ben a végrehajtott összeírás szerint a városnak 1800 lakosa, 180 háza, 14 mészárszéke, 2 fürdője és 2 malma volt.

A Bernardinusok temploma és kolostora a korábbi fatemplom és rendház helyén a XVI. század második felében gótikus stílusban épült, majd reneszánsz és barokk elemekkel gazdagították. A XIX. században klasszicista stílusban átépítették. A rend feloszlatása után az épületet börtönként használták. A Szt. Katalin tiszteletére szentelt egyhajós, gótikus téglatemplomtól balra emelkedik a barokk sisakos templomtorony. A templomtól jobbra elterülő kerengőt kápolnák és kolostori épületek szegélyezik.

1613-ban Radom a Kincstári Felügyelőség (stał się siedzibą (Trybunał Skarbowy Radomski) székhelye lett. 15 évvel később hatalmas tűzvész pusztított a városban. A tűzvész során házaiból mintegy 80 maradt meg épségben.

1655-1656-ban a svédek foglalták el és dúlták fel a várost. Mindössze 37 ház és 395 lakos vészelte át a vészterhes éveket. 1656-ban a svéd betörés alatt a Piactér 4. számú házában szállt meg a svéd király, X. Károly Gusztáv svéd király. 1660-ban miután kiürítették a várost a svédek, csak 395 lakosa és 37 háza volt.

A várfalakon kívül eső Benedek-rendiek kolostorát a XVII. század végén alapították. A svéd háborúk során elpusztult templomot és kolostort 1691-1733 között kora barokk stílusban Tylman van Gemeren tervei alapján építették újjá. A Szentháromság tiszteletére szentelt, bazilika típusú, háromhajós, oszlopdíszes barokk Kościół Św. Trójcy 1914-1924 között raktárként szolgált.

1701-1706-ban a főleg földműveléssel foglalkozó Radomot újabb svéd támadás érte. 1737-1756 között volt piarista kollégium építése Antonio Solari tervei szerint. 1763-ban a Kincstári Felügyelőséget Varsóba helyezték át, Radomnak 1370 lakosa és 137 épülete volt ekkor.

1767-ben Karol Radziwiłł összehívta Radomba a konzervatív nemesség és főnemesek konföderációját és itt alakult meg – a bari konföderáció ellenében – a Stanisław II August Poniatowski lengyel király reformjait ellenző oroszbarát radomi konföderáció, mely az orosz cárt ismerte el a nemesi köztársaság garantálójaként. 1787-ben Stanisław II August Poniatowski Radomba összehívta a Jó rend bizottságát (Komisja Dobrego Porządku).

Az 1794-es Kościuszko-felkelés elfojtása után, 1795-ben a város a Habsburg-birodalom részeként osztrák igazgatási központ és katonai támaszpont lett. 1810-1812 között Radom a Napóleon által alapított varsói Nagyhercegség határvárosa, majd a Kongresszusi királyság idején a cári Oroszországhoz tartozott, cári kormányzósági székhely lett. 1816-ban alakult meg a sandomierzi vajdaság Radom fővárossal. 1809-ben megalakul az első színház.

1817-ben alapították az első világi elemi iskolát. 1819-ben Fryderyk August Schnierstein bőrgyárat alapított, megkezdve a város ipari fejlődését. 1825-1827 között folyt a vajdasági hivatal épületének megépítése Antonio Corazzi tervei szerint. 1827-ben megalakult a Radomi Tudományos Társaság.

1844-ben Radom a radomi kormányzóság fővárosa lett. 1867-ben a város a királyság egyik első városaként csatornázást kapott. 1885–ben az első vasút indult Dęblinből Dąbrowa Górniczába. 1901-ben a királyság egyik első erőművét és a városi világítási hálózatot üzembe helyezték. 4 évvel később Radomban a sztrájk alatt összetűzés zajlott a munkások és a cári különítmények között. 1911-ben Radomnak 51 934 lakosa volt.

1915-1918 között a monarchia csapatai tartották megszállva. 1918-ban Radomban körzeti vasúti igazgatóság létesült (a háború után ezt Lublinba helyezték át.). 1918-tól az újjáéledő Lengyelország egyik ipari városa lett. 1935-ben Radom vasúti összeköttetést kapott Varsóval. 1936-1939 között Radom a központi ipari körzet része lett, megnyílt a vegyi gyár, a Łucznik fegyvergyár, városi gázgyár, telefongyár és cipőgyár. Megnyílt a Sokféleség Színháza (Teatr Rozmaitości w Radomiu) és a Varsói zeneművészeti főiskola helyi részlege. 1938-ban a városnak 90 059 lakosa volt.

1939-1945 között Radom a Főkormányzóság (Generalny Gubernatorstwo) radomi kerületének fővárosa. A hitleri megszállás idején tömeges kivégzések, deportálások, egyben partizánakciók és

129

élénk ellenállási mozgalom színhelye volt a város. 1944-ben a varsói felkelés leverése után Radomban megalakult a Varsói Egyetem titkos oktatási központja.

1945 decemberében még csak mindössze 69000 lakosa volt, de rohamos fejlődésnek indult. 1945. január 16-án Radom felszabadult a német megszállás alól. 1949–ben megalakult a NOT esti mérnökképző iskolája, mely a későbbi Radomi Műszaki Egyetem közvetlen előzménye. Két évvel később a városban repülőtiszti iskola létesült. 1963-ban alakul újjá a Radomi Tudományos Társaság. 1975-ben adminisztrációs reform keretében Radom a radomi vajdaság székhelye lett. 1976. június 25-én a radomi munkások tiltakozást kezdtek a kormány és a párt politikája ellen, a város az antikommunista ellenállás ismert központjává vált.

1984-ben megalakult az Természeti Kincsek Kitermelésének Tárcaközi Tudományos Központja (Międzyresortowe Centrum Naukowe Eksploatacji Majątku Trwałego) – a mai Bányászati Technológiai Intézet (Instytut Technologii Eksploatacji), az egyik élenjáró tudományos intézet Lengyelországban 1991-ben II. János Pál pápa tett látogatást a városban. 1996-ban a radomi műszaki főiskola (Radomska Wyższa Szkoła Inżynierska) Radomi Műszaki Egyetem (Politechnika Radomska) rangját kapta.

2002-ben Joseph Ratzinger kardinális, a későbbi XVI. Benedek pápa Zygmunt Zimowski püspökké szentelése alkalmából Radomba látogatott. 2005-ben aláírták a Kelet-Nyugati gyorsforgalmi út (S12) építéséről szóló egyezményt.

A város fő látnivalói:

A X. században épült "Piotrówka" földvár egykor a radomi várispán székhelye volt. A vár alatt kézműves-kerekedő telep fejlődött. A földvárat részlegesen helyreállították.

Minorita templomot és kolostort (Klasztor i kościół oo. Bernardynów)

A Szent Vencel-templom (Kościół św. Wacława) Radom legrégibb és egyben legtalányosabb épülete. A hajóban talált kőbe vésett felirat szerint 1216-ra vagy 1276-ra datálják. A XIX. században rommá vált. 1978-1986-ban restaurálták. A Szt. János plébániatemplomot (Kościół św. Jana Chrzciciela) III. Kázmér alapította. 1360-1370 között gótikus stílusban épült. A Minorita templomot és kolostort (Klasztor i kościół oo. Bernardynów) 1468-ban alapította Jagelló Kázmér a radomi sztarosztával, Dominik Kazanowskival együtt. 1507-ig fallal teljesen körülvették. A kolostor konyháját érdemes megtekinteni.

130

A Királyi várat 1360-1370 között III. Kázmér építtette. Később többször átépítették. A svéd támadás alatt lerombolták, az épületeknek csak egy része maradt meg: az ún. "Nagy ház" földszintje és pincéje. Jelenleg régészeti kutatás és részleges restaurálás folyik. Városfalakat III. Kázmér lengyel király a várral együtt építtette 1364-től. Harminc egynéhány bástyája és három kapuja volt. Az egyik kapu egyes részei mai napig megmaradtak beleolvadva a piarista kollégium déli szárnyába.

A középkori plébánia iskolája 2005-ben teljesen véletlenül találták meg a plébánia előtti tér régészeti kutatásai alatt. Maradványait a régi gótikus falak habarcsa eltakarta. A komplex régészeti feltárást még csak most tervezik, ez választ adhat az építés időpontjára.

A Piarista kollégiumot (Kolegium oo. pijarów) 1736-tól több részletben építették A. Solari tervei szerint. A két világháború között Körzeti vasútigazgatóságként működött, jelenleg múzeum.

Bencés templomot és kolostort (Klasztor benedyktynek z kościołem św. Trójcy) 1613-ban alapították. Az épületek jelentős részét Tylman később építette. Többször leromboták és újjáépítették. Utoljára 1920-ban renoválták.

Az eredetileg gótikus Városháza (Ratusz) a piactér közepén állt. A jelenlegi épületet a XIX. század közepén lebontották. Az új, neoreneszánsz épület Henryk Marconi tervei szerint 1847-1848 között épült fel.

Gniezno

Gniezno (németül Gnesen, régi magyar neve Gnézna) lengyel város Nagy-Lengyelország vajdaságban, a gnieznoi járásban. A város a gnieznoi tóvidéken fekszik, a Jelonek, Świętokrzyskie és Winiary tavakkal van körülvéve. Gniezno a vajdaság hatodik legnagyobb városa. 1975-1998 között a város a poznańi vajdasághoz tartozott. A gnieznoi érsek székhelye.

Az ember legkorábbi nyomai a késő paleolitikumban mutatható ki. Az egyik szláv törzs, a polanok államának egyik fontos vára volt Gniezno.

A város alapításának legendája: három testvér, Lech, Cseh és Rusz áthatolt a rengetegen helyet keresve, ahol letelepedhetnek. Hirtelen egy halmot vettek észre, ahol egy magányos tölgyfán egy sas ült. Ekkor Lech azt mondta: "Ez a fehér sas lesz a népem címere, a tölgyfa köré várat építek és a sas fészkéről Gneizdonak nevezem". (Gniazdo lengyelül fészket jelent) A többi testvér tovább ment helyet keresni népüknek, Cseh délre ment, Rusz keletre.

I. Mieszko 966-ban felveszi a keresztséget

131

A legutóbbi időkig úgy vélték, hogy a VIII. sz. végén a félig legendás Popiel-dinasztia uralkodása alatt épült fel Gnieznoban a polan hercegség vára és a váraljai település, melyet fából és földből épült fal vett körül. Ezzel szemben a legújabb dendokronológiai vizsgálatok azt mutatták, hogy a gnieznoi vár csak 940. körül épült, vagyis Siemomysł Lestkowic alatt, a Piast-dinasztiai idején.

Gnieznonak, mint a hercegség megerősített székvárosnak ilyen késői datálása mindazonáltal nem zárja ki egyáltalán, hogy a helyén nem működött a VIII. és IX. század fordulóján a polanok kultikus központja, melynek területén valószínűleg a törzsi hercegek uralkodtak. 970 körül megalapították az első templomot, mivel Lengyelország 966-ban vette fel a kereszténységet. A X. században Gniezno lett a Piast állam egyik székvárosa Poznań és Giecz mellett. (Székvárosból, vagyis olyan helységből, ahol hercegi palota állt, több is volt, azonban a "Dagome iudex" szerint a lengyel állam formális fővárosa Gniezno volt.)

Itt nyugszik az első lengyel vértanú és a legnagyobb lengyel szentek egyike, Szent Adalbert (Wojciech). Ezüstszarkofágja a főhajó közepén áll. A pompás bronz főkaput 1170-ben öntötték, s táblái Szent Adalbert életének egy-egy jelentét ábrázolják.

1000-ben zajlott le a gnieznoi kongresszus, melyen Vitéz Boleszláv és III. Ottó német-római császár vett részt. II. Szilveszter pápa 1000-ben, a poroszok által meggyilkolt és Gnieznóban eltemetett Szent Adalbert (Wojciech) vértanú püspök kanonizációja alkalmából engedélyezte a gnieznói érsekség felállítását, vagyis az önálló lengyel egyháztartomány megteremtését. III. Ottó német-római császár személyes megjelenésével emelte az ünnepség fényét. Szent Adalbert sírjában ereklyéket helyezett el, és a vendéglátó Vitéz Bloleszláv fejedelemre tette császári felségjeleit. Jelen volt a Szent István magyar királynak koronát küldő II. Szilveszter pápa személyes küldötte, Robert is. Ez volt az első érsekség a lengyel történelemben, amellyel a lengyelek a függetlenségüket szerették volna biztosítani a Német-római Császárságtól.

1025-ben Gnieznoban koronázták Vitéz Boleszlávot Lengyelország első királyává. 1025-től a XIV. századig ebben a székesegyházban koronázták a lengyel királyokat. 1038-ban a várost I. Břetislav cseh herceg támadta meg, felgyujtotta az alsóvárost, rombadőlt, kirabolt katedrálist hagyva maga mögött. Látva a pusztítást, Megújító Kázmér herceg a fővárost áthelyezte Krakkóba.

Koronázások a gnieznói katedrálisban

1025. április 18. – Vitéz Boleszláv

1025. december 25. – II. Mieszko Lambert és felesége Lotaringiai Richeza

1076. december 25. – Merész Boleszláv és felesége Wyszesława Światosławówna

1295. június 26. – II. Przemysł és felesége Brandenburgi Margit

1300. július 25. – II. Vencel

Városi privilégiumot Gniezno 1239-ben kapott. Magyar szempontból említést érdemel, hogy a székesegyházaban helyezték örök nyugalomra Árpád-házi Boldog Jolánt 1298-ban (apja IV. Béla, anyja a konstantinápolyi császári családból való Laszkarisz Mária).

1331-ben a várost rabolva és pusztítva elfoglalta a Német lovagrend. Az újjáépítés és gazdasági fejlődés Nagy Kázmér nevéhez fűződik. Gniezno XIV. századi székesegyháza (Archikatedra Dnieanieńska Wniebowżca NMP) a legnagyobb lengyel gótikus templom. A háromhajós, 14 kápolnás bazilika díszes kapuzatokkal és kovácsoltvas ablakokkal ékes.

II. Ulászló uralkodása alatt 1419-ben a gnieznoi érsek Lengyelország prímásának címét, valamint kardinális rangot kapott. A soron következő években Gniezno nagy bel- és külkereskedelmi központtá vált. Minden évben szent Adalbert, szent Bertalan, szent Háromság és szent András napján vásárt tartottak. Ezen vilniusi, minszki, breszti, sziléziai, morva, olasz, flandriai, angol, hamburgi, nürnbergi és frankfurti kereskedők vettek részt. A kereskedelem fejlődése az ipar fejlődését is maga után vonta. Gniezno Krakkó után a művészetek, különösen a zene központja volt.

132

Idők folyamán járványok, tűzvészek és idegen hadak támadásai következtében Gniezno fokozatosan veszített Lengyelországban betöltött pozíciójából. A XVIII. században azonban újra jelentőségre tett szert. 1768-ban Gniezno vajdasági székhely lett.

Lengyelország felosztásai alatt Gniezno Poroszországhoz, majd 1815-ben a Bécsi Kongresszus határozata alapján a Poznańi Nagyhercegséghez került, mely Poroszország része volt.

1918-ban a nagy-lengyelországi felkelés egyik fő központja volt. 1919-ben a függetlenség megszerzése után a város járási székhely lett. Gniezno visszakapta a régi címerét is a sassal és koronával. A német megszállás alatt Gniezno az inowrocławi helytartósághoz tartozott. 1945. január 21-én a várost elfoglalta a Vörös Hadsereg, néhány nappal később felgyújtották a gnieznoi katedrálist. A II. világháború után a város gyors fejlődésnek indult.

A székesegyház mellett Vitéz Boleszláv (Pomnik Bolesława Chrobrego), Lengyelország első királyának szobra áll.

Vitéz Boleszláv szobra Gnieznoban

A XIV. századi eredetű, gótikus stílusú Keresztelő Szent János-templom (Kościół św. Jana Chrzciciela w Gnieźnie) tornya a XV-XVI. században épült.

133

Kalisz

A régió második legnagyobb városa, Kalisz (latinul Calisia, németül Kalisch, oroszul Калиш) a nagy-lengyelországi vajdaságban a Prosna folyó partján fekszik. 1975-1998 között a kaliszi vajdaság székhelye volt, jelenleg a kaliszi járás székhelye. A név a Nagy-Lengyelországban használt régi kał szóból ered, mely mocsarat, vizes területet jelent. Az archeológiai kutatások szerint i.e. 8000-től folyamatosan lakott terület.

Egyik lengyel város sem dicsekedhet régebbi leírással, mint Kalisz, aminek az írott múltja több mint 1800 éves. Már az időszámításunk szerinti II-ik században Klaudiosz Ptolemaiosz

(Κλαύδιος Πτολεμαῖος, latinosan: Claudius Ptolemaeus v. Ptolemaisz Hermeiu; Egyiptom, Kr. u. I. század vége – Kr. u. 161 – 180 körül) alexandriai görög földrajztudós egyértelműen megemlít egy Calisia nevű várost a 142-147 között írt "Földrajzi vázlatok" (Geographia) című művében, ez pedig nem más, mint a mai Kalisz. A sok római importból származó lelet arra utal, hogy Kalisz környéke fontos központ volt a borostyán úton.

Az egykori Piast-vár rekonstrukciója Kaliszban

Erődítménnyel rendelkező várkapitánysági település a IX. századtól. A X. században folyik a megerősített város feltételezett újjáépítése. 1106-tól III. Ferdeszájú Boleszláv (lengyelül: Bolesław III Krzywousty) (1085-1138) uralja a várost, aki 1102–1138 között Lengyelország fejedelme, 1097–1107 között Sziléziában, Kis-Lengyelországban és a Lublini földeken uralkodott, miközben bátyja, Zbigniew Nagy-Lengyelországban uralkodott. Apjuk, I. Ulászló Herman 1102-ben bekövetkezett halála után Bolesław Mazovia uralkodója is volt.

1136-tól Kalisz várispán székhelye. 1139-ben zsidók telepednek le Kaliszban. 1190-ben a kaliszi várat a hercegség fővárosának ismerik el.

134

A XIII. században önálló hercegség fővárosa. Magdeburgi mintájú városi privilégiumokat Kalisz kétszer kapott 1253-1260 között. 1257 körül Szemérmes Boleszláv sziléziai városi jogokat ad Kalisznak, 1282-ben II. Przemysł megerősíti a városi jogokat.

1314-ben I. Lokietek Ulászló a várost vajdasági központtá nevezi ki, 1343-ban III. Nagy Kázmér a Német lovagrenddel köt békét Kaliszban. 1426-ban felépül a városháza magas tornyával. 1574-ben Karnkowski prímás Kaliszba hívja a jezsuitákat, 1584-ben jezsuita kollégium létesül a városban.

A svéd háborúk sem kímélték. 1792-ben hatalmas tűzvész csaknem az egész várost elpusztította, többek között a városházát és a várat is. 1793-1806 között, Lengyelország második felosztása során Dél-Poroszország fővárosa lett. A napóleoni hadjárat idején pedig a francia hadsereghez csatlakozó lakosság űzte ki a városból a porosz megszállókat. 1806-1813 között Kalisz a Varsói Nagyhercegség tartományi székhelye. 1813-ban viszont már a cári seregek ostromát kellett a városnak átvészelnie.

A XIX. század elején a gazdasági reformokért küzdő Kaliszi politikai párt székhelye. 1815-1914 között a város a kaliszi vajdaság székhelye, majd a Lengyel Királyságban kormányzósági központ (az orosz uralom alatt).

Az újkorban vajdasági székhely, a posztókészítés és a bútorkészítés, majd a XIX. században a fonóipar központja. Tudományos és egyházi központ. A közelben telepedett le a Csehországból emigrált cseh testvérek protestáns közössége.

1800-tól megszakítás nélkül működik a Wojciech Bogusławski által alapított színház. 1801-ben épül meg a színház, melyben maga Wojciech Bogusławski is játszott. Wojciech Romuald Bogusławski (Glinno, 1757. április 9. – Varsó, 1829. július 23.) lengyel színész, színházigazgató és drámaíró, a „lengyel színház atyja”. A lengyel felvilágosodás idején a varsói Nemzeti Színház (Teatr Narodowy) igazgatója volt 1783–1785, 1790–1794 és 1799–1814 között. Bogusławski Spiró György Az Ikszek című regényének, valamint Az imposztor című drámájának főszereplője.

A XIX. század végétől gyors fejlődésnek indul a könnyűipar, 1902-ben megnyílik a Varsó-Kalisz vasútvonal.

Az első világháború kitörése idején német-orosz határmenti város lévén, 1914. szeptember 7-én és 22-én a várost csaknem teljesen lerombolták a Hermann Preusker őrnagy parancsnoksága alatt tevékenykedő német csapatok először tüzérségi tűzzel, majd a város felgyújtásával. A Wiatraczny dombon 80 polgári személyt meggyilkoltak (800 túszt megtizedeltek). A német bizottság a várost ért veszteségeket 25 millió aranyrubelre értékelte. A 68 ezer fős lakosságból mindössze 5 ezer marad.

1917-ben kezdték meg újjáépítését, és a mai városközpont, a Piacteret körülvevő házak, a városháza és a Bogusławski Színház ebből az időszakból valók.

1918-1939 között Kalisz járási város, 1939-ben 89 ezer lakossal rendelkezik. 1925-ben nyílik meg az új városháza, a város újjáépül. 1939-1945 között hitleri csapatok szállják meg a várost, a zsidó lakosságot (kb. 30 ezer ember) megsemmisítik. A tömeges megtorlás és kilakoltatás a népességet 43 ezer főre fogyasztja.

1945-1975 között Kalisz újra járási székhely lett. 1975-1998 között Kalisz a kaliszi vajdaság fővárosa.

1991 – a város ünnepéül június 11-ét jelölik meg (annak emlékére, hogy ezen a napon erősítette meg II. Przemysł a városi privilégiumokat). 1992-ben alapítják a kaliszi egyházmegyét. 1997-ben II. János Pál pápa látogat a városba. 1999-ben Kalisz járási jogú város lett.

A város értékes műemlékekkel és látnivalókkal rendelkezik. Az Óváros legérdekesebb épülete a város északi részében álló, XIII-XIV. századi, több ízben helyreállított, gótikus stílusú Szent Miklós-templom (Katedra św. Mikołaja Biskupa). A bazilikatípusú, klasszicista tornyú templomot 1253-ban Jámbor Bolesław (Bolesław Pobożny) nagy-lengyelországi herceg alapította, és a XIV., valamint a XVI. század folyamán gótikus stílusban át- meg átépítették. Belül barokk jellegű, stukkóit Fontana készítette s a fő látnivalói a főoltár dísze: Krisztus levétele a keresztről c. Rubens-kép 1620-ból.

135

A Szent József tér szélén emelkedik a XIV-XV. század közepi gótikus szentélyű, barokk stílusú, 1890-ben átépült Kollegiata, Szent József székeskáptalani templom (Bazylika kolegiacka Wniebowzięcia Najświętszej Marii Panny w Kaliszu, Sanktuarium św. Józefa). Tornyát a XX. század húszas éveiben állították helyre. A templom belseje rokokó-klasszicista jellegű. Az 1500-ban készült, késő gótikus szárnyasoltára, a híres kaliszi poliptichon értékes műemlék.

A templomhoz csatlakozó XIV. századi bástya, a Dorotka (Dorottya-bástya) része volt a városfalnak, amelynek maradványai még több helyen előtűnnek a város utcái mentén. A közelében áll a késő barokk stílusú jezsuita (helyőrségi) templom és rendház (Kościół pw. św.św. Stanisława i Wojciecha) 1595-ből való, a XVIII. században barokkosították. A bazilikatípusú templomban reneszánsz és barokk közötti átmenetet mutató oltárokat és barokk síremlékek találhatók. A jezsuita iskola és nyomda céljára használt rendház épületében később katonaiskola (garnizon) működött s ma klasszicista stílusú. A jezsuita épületkomplexumhoz tartozik még a gnieznói érsekek XVI. század végén emelt és 1824-25-ben klasszicista stílusban átépített palotája jelenleg vajdasági önkormányzati épület.

A Sukiennica utca Prsona folyó felőli végében található a ferencesrendi kolostoregyüttes (Kościół i klasztor franciszkanów). A kolostort Kegyes Boleszláv és felesége alapította a XIII. században. Templomát egy évszázaddal később gótikus stílusú csarnoktemplommá építették át. A torony és a kolostorépület barokk stílusú, a XIX-XX. századi átépítések nyomaival. Belső terének stukkóit Fontana készítette a XVI-XVII. század fordulója táján.

Ugyancsak ebben a városrészben található a XVII. század végén épített bernátrendi kolostor, melynek gótikus eredetű, barokkosított templomában rokokó freskók láthatók.

Középületei közül az 1920-an épített tornyos, timpanonos, pilaszteres homlokzatdíszítésű, neoklasszicista városháza érdemel figyelmet.

Az 1798-ban létesített városi park a legrégibb lengyel közparkok közé tartozik. A város temetői közül a Rogatkán lévő katolikus temető (1807) és a XVII. századi evangélikus temető mellett ortodox temető (1787) és új zsidó temető is található itt.

Az 1835-ben épült Wojciech Bogusławski Színház (Teatr im. Wojciecha Bogusławskiego w Kaliszu) kifinomult fehér klasszicista stukkóival a Prosna folyó partján áll.

Kalisz Zawodzie városrészében 2008-ban nyílt meg a koraközépkori Piast-vár életét bemutató szabadtéri múzeum.

Augustów

Augustów (litvánul: Augustavas oroszul: Августов) nagy üdülő- és vízi sportközpont, szép tavak között, az Augustówi-rengeteg szélén. Három tó veszi körül: a Necko-, Biale és a Sajno-tó.

A város fejlődését az 1822-39 között épített az Augustówi-csatornának köszönheti, amely összekapcsolta a Nyeman és a Visztula vízrendszerét. Ma az Augustówi-csatorna a környező tavakkal és a Czarna Hańcza folyóval (a Nyeman mellékfolyója) csodálatos kajak- és vitorlás utat alkot. 1829-ben postaállomás

létesült. A XIII. század végén a jelenlegi Augustów területe a jaćwigoké volt, akik 1283-ban vereséget szenvedett a Német Lovagrend lovagjaitól. A jaćwigok bukása után ezek a földek 1422-ig lakatlanok voltak. Ezt követően, a Lengyel Királyság, a Litván Nagyhercegség és a keresztesek között megkötött 1422. évi melnói béke (Pokój melneński) kezdődött be a terület újbóli benépesítése.

A XIV. század végén a Netta folyónál egy kis lovagrendi vár épült (Metenburg), melyet Vytautas litván herceg 1392-ben elpusztított. Nem biztos, hogy ez a mai modern város területén volt található.

Augustów alapítása – egy legenda szerint – Zsigmond Ágost és Barbara Radziwiłłówna szerelmének volt köszönhető, és a király az ő emlékére alapította a várost jelenlegi helyén. Első írásos említése 1496-ból való. 1526-ban Jan Radziwiłł vendégfogadót építtetett a jelentős kereskedelmi útvonalak

136

kereszteződésében. 1550-ben városfallal vették körül a települést. A város 1557. május 17-én, Zsigmond Ágost lengyel királytól kapta meg a magdeburgi városi jogokat.

1569-ben Augustów a Litván Nagyhercegség területéhez tartozott. A knyszyński előljáróságból leválasztva 1570-ben állították fel a augustowski elöljáróságot. A svéd háborúk idején a tatárok perzselik fel, akik elégedetlenek voltak az 1656. évi Prostki csata zsákmányával.

A harmadik északi háború (1700-1721) idején különböző időben lengyel, svéd, orosz, szász és brandenburgi seregek állomásoztak benne. 1710-ben pestisjárvány pusztította lakóit.

1795-ben a poroszok kezére került, 1807-1802 között Napoleon csapatai szállják meg. A XIX. század némi fejlődést eredményezett. Az 1815. évi bécsi kongresszus után Augustów a Lengyel Királyság része lett. Az újonnan alapított augustowi vajdaság központja lett. A város klasszicista épületeit Enrico Marconi stílusában építették. 1825-ben kezdték meg az Augustowi-csatorna építését Ignacy Prądzyński tervei szerint.

A novemberi felkelés idején súlyos harcok folytak a környéken. A csatorna csak 1839-ben épült meg.

Az első és második világháború során súlyos pusztulás érte. 1945 júliusában a Vörös Hadsereg, NKVD, SMERSH razziát tartott a környéken, és a lengyel ellenállókat táborokba zárták.

A XX. század közepétől a város kedvelt nyári üdülőhely lett. A legrégibb kőépület a főtéren áll, a "Starym Peweksem" (1800-1801), melyben 1812-ben Bonaparte Napoleon is tartózkodott.

Wizna

Wizna neve nem az ószlávból származik. Névetimológiailag az óporosz wizene (rozmarig) vagy a német Wiese(n) (rét) szóból eredhet. Wizna a XI. században Mazóvia (Mazowsze) keleti határánál betörő jaćwingok elleni a stratégiai végvár volt. A Piastok idejében a legtávolabbi hely volt a balti jaćwingok irányában, majdnem pontosan Łomża és Tykocin között a Narew partján. Kelet-Mazówia vára gyakran előfordul a korbalei dokumentumokban. A XII. században Bolesław herceg folyami áruszállítási jogot ad Wiznából Makówig a Narewen. A várat a jaćwingok, a poroszok és a litvánok is gyakran támadták.

Vytenis (lengyelül: Witenes) litván nagyherceg (meghalt 1316-ban) idején Wizna a Német Lovagrend tiltakozása ellenére litván kézen maradt. 1379-ben Poroszországgal és Litvániával határos wiski területén székvárosává vált. A Litvániából Krakkóba vezető fontos kereskedelmi útvonalon feküdt. Jagelló Anna (Anna Jagiellonka) és Bona Sforza királynő is tartózkodott benne. 1435-1870 között Wizna Észak-Mazóvia fontos városa volt. Łomża fejlődésével jelentősége csökkent.

A második világháború idején a teljes zsidó lakosságot megsemmisítették. Łomżától észak-keletre, a Wiznai térségében a védelmi harcokra 1939. szeptember 7-10. között került sor. A második világháború első napjaiban a “Modlin” hadsereg a németek nyomása elől dél felé, Varsó irányában vonult vissza, majd a Visztula és a Narew folyók előtt, a Zakroczym–Modlin szakaszon kiépített erőd vonalban foglalt el új állásokat. A “Modlin” hadseregtől ÉK-re a “Wyskow” csoport 1., 35. és 41. hadosztálya próbálta tartani a Narew vonalát, Łomża (Lomsha) és Wizna (Vizna) térségében pedig a “Narew” hadműveleti csoport védekezett a 18. és 33. gyalogos hadosztályokkal. A lengyel hadvezetés elképzelése a front ezen szakaszára ekkor az volt, hogy a német rohamot a Narew folyó mentén fogja megállítani.

A “Modlin” hadsereg üldözését a 3. hadsereg I. hadtestétől, Modlin előtt a 4. hadsereg bal szárnya vette. A 4. hadsereg egységei szeptember 10-re érték el a Modlin körüli lengyel erőd vonalakat. Ezt megelőzően a 3. hadsereg DK-i irányba fordult, s szeptember 7-én a hadsereg főerői felzárkóztak a Narew folyó vonalára Ostroleka–Rózan–Pułtusk szakaszon. Ugyanakkor a XXI. hadtestet a hadsereg jobb szárnyáról, a balszárnyra csoportosították át, Łomżával szemben.

Heinz Wilhelm Guderian (1888. június 17., Kulm, Németország (ma Chełmno, Lengyelország) – 1954. május 14., Schwangau (NSZK)) német tábornok – a páncélos hadviselés megújítója, a villámháborús

137

(Blitzkrieg) taktika fő teoretikusa a II. világháborúban – XIX. gépesített hadteste miután Tuchol térségében felszámolta a bekerített lengyel erőket, új utasítást kapott. Az “Észak” hadseregcsoport eredeti elképzelése szerint a XIX. gépesített hadtestet a továbbiakban Küchler 3. hadseregének ball szárnyán vettették volna be. A hadtestnek közvetlenül a gyalogos egységek mellé kellet volna felvonulnia, s Arys területéről kiindulva előrenyomulnia Łomża-n keresztül Varsó keleti térségébe. Guderian azonban úgy vélte, hogy ebben az estben nem tudják kihasználni a gépesített csapatok gyorsaságát (a lengyel gyalogság állásain kellet volna át küzdeniük magukat), s a lassú előrenyomulás lehetőséget ad a lengyel csapatoknak a Bug folyó mögé való visszavonulásra, s itt új állások kiépítésére. Guderian ezért azt javasolta, hogy hadtestét keletebbre, Wizna térségében indítsák támadásra, a Bug keleti partján keresztül Breszt irányában. Ezzel egyrészt kihasználnák a gépesített hadtestben rejlő adottságokat, másrészt meg tudják akadályozni az újabb lengyel védelmi vonal létrehozását a Bug mentén. Bock vezérezredes egyetértett Guderian javaslatával. A XIX. hadtestet ezután átszervezték, a hadtest alárendeltségébe került az új 10. páncélos hadosztály és a “Lötzen” gyalogos dandár, míg a 2. gépesített hadosztályt visszavonták a hadseregcsoport tartalékába. A 10. páncélos hadosztály és “Lötzen” dandár ebben az időben Wizna térségében harcolt a Narew vonal áttörése érdekében. A XIX. hadtest 3. páncélos-, és 20. gépesített hadosztálya szeptember 9-én reggel indult el Arys területéről Wizna felé. A XIX. gépesített hadtest tehát felzárkózott a XXI. hadtest bal szárnyára. A Wizna környéki heroikus védelmi harcokat a svéd Sabaton zenekar 40:1 című dala örökíti meg.

Będzin

Będzin járási jogú város a Dąbrówi medencében a Czarna Przemsza folyó mentén, a Sziléziai fennsíkon a felső-sziléziai ipari körzetben a katowicei agglomerációban található. Szilézia és Kis-Lengyelország határán helyezkedik el.

Będzin 60 ezer lakosú város, a Dąbrówi medence történelmi fővárosa. A legrégibb kis-lengyelországi városok közé tartozik (650 éve kapott magdeburgi városi jogokat). A będzini járás fővárosa. Kereskedelmi, pénzügyi-gazdasági (energetika, ipar) valamint adminisztratív és kultúrális központja a régiónak.

A "Będzin" név valószínűleg a Będa vagy Będzan személynévből ered. Története folyamán még Banden, Bandin, Bandzien, Bondin, Bandzen, Bandzin, Bądzin, Bendzin, valamint 1939-1945 alatt a német megszállók Bendsburg idején néven is nevezték.

138

Będzini vár a kapuval

Az első település a vár területén a IX. századtól mutathatók ki, ahol megerősített földvár épült a Kijevből Krakkón keresztül Szilézia és Nürnberg felé vezető kereskedelmi út védelmére. Będzin falu legkorábbiemlítése 1301-ből ismert. Az 1340-es években lengyel városjogokkal város alakult belőle (biztosan létezett már 1349-ben) Nagy Kázmér a földvár helyén kőből épült várat emeltetett, a vásárokat tartó településnek 1358. augusztus 5-én magdeburgi városjogokat adományozott és kőfallal vette körül.

A város legvirágzóbb korszaka a Jagelló-dinasztia (16. század) uralkodása alatt volt a számos privilégiumnak köszönhetően, melyet a királyoktól kapott. 1565-ben Zsigmond Ágost évenként öt vásárt engedélyezett Będzinnek, amely tradíció mai napig fennáll. 1589-ben – Báthory István halálát követően – a będzini várban tartották az osztrák-lengyel tárgyalásokat III. Miksa (* Bécsújhely, 1558. október 12. – † Bécs, 1618. november 2.), osztrák főherceg, a Német Lovagrend nagymestere (Maximilian der Deutschmeister) trónkövetelésével kapcsolatban, melyek végül a Czeladźban aláírt będzini egyezséggel végződtek. Miksa Jagelló Annának, II. („Dobzse”) Ulászló magyar király leányának az unokája volt. Ulászlónak IV. Kázmér lengyel király volt az apja, aki a Piast-ház őseitől és Jogailatól, valamint annak ősapáitól a litván nagyhercegektől származott. Ezen okból jelölték Miksát 1587-ben a Lengyel-Litván Perszonálunió uralkodójává, az előző lengyel király, Báthory István halála után. A választók azonban egy másik jelölt, III. (Wasa) Zsigmond svéd herceg később Lengyel Zsigmond néven király felé hajlottak, aki ilyen szempotból azonos ősöktől származott. Miksa megpróbálta a maga javára dönteni a vitát azzal, hogy sereggel vonult Lengyelországba, ezzel háborút robbantva ki. Ám seregei végül vereséget szenvedtek az 1588. január 24-i Byczyna-i csatában a Jan Zamoyski vezette svéd seregektől. Így tehát Zsigmondot választották meg királynak. Miksát börtönbe vetették és csak V. Sixtus pápa beavatkozásának köszönhetően engedték szabadon. 1589-ben lemondott minden a lengyel korona irányába támasztott jogáról. Bátyjának, II. Rudolf német-római császár tétlensége ebben az ügyeben hozzájárult rossz hírnevéhez.

A XVI. században már rendezett zsidó közösség volt a városban zsinagógával, fürdővel és zsidó temetővel a városfalakon kívül.

139

1655-ben a várost és a várat a svédek lerombolják, Będzin komoly gazdasági visszaesést szenved. 1795-ben Lengyelország harmadik felosztásakor Będzin rövid időre Poroszországhoz került, de 1807-től a Varsói hercegséghez majd a Lengyel királysághoz tartozott.

A XVIII. század végén Dąbrowa környékén gazdag széntelepeket találtak és megkezdték kitermelését. A bányák és ólom-kohók megnyitása az egész Dąbrowai medence hirtelen gazdasági fejlődését indította el. 1858-ban megnyitották a Varsó-Bécs vasút Ząbkowicétől Sosnowiecig és Sziléziáig vezető szárnyvonalát, mely a várost is bekapcsolta a vasúti közlekedésbe. A zsidó lakosság szerepe fokozatosan növekszik a városban, többséget (80%) alkotnak.

Az I. világháborúalatt a város és ipara komoly károkat szenvedett. A várost a közeli falvak és munkás lakótelepek hozzácsatolásával bővítették, ezek: Małobądz, Gzichów, Brzozowica, Ksawera és Koszelew. Az 1920-as és 1930-as évek alatt jelentős fejlődést élt meg a város, iskolák, vízvezeték, új vasútállomás, számos középület épül.

1939. szeptember 4-én kezdődik anémet megszállás. Szeptember 8-áról 9-ére virradó éjszaka a németek felgyújtották a zsinagógát a benne imádkozó zsidókkal együtt. 1942 végén Warpie területén a németek gettót létesítettek a mintegy 30 ezer zsidó számára és hozzá csatolják a szomszédos Środulát Sosnowiecben. 1943 augusztusában a gettót likvidálták, az embereket megsemmisítő táborokba szállították.

1945. január 27-én foglalta el a Vörös Hadsereg Będzint. Újjáépült a várat, melyben a városi múzeum kapott helyet, nagy lakótelepek épültek az utóbbi években: Ksawera, Syberka, vári lakótelep Gzichówban Warpie-kelet, Górki Małobądzkie és Podskarpie.

A Czarna Przemsza fölött emelkedő sziklás mészkődombon Nagy Kázmér által 1364-ben alapított királyi vár áll, 1952-56 között részben rekonstruálták, jelenleg tájmúzeum. Fennmaradt a XIV. századi várfalak egy része, többek között két bástya. A várban ma Szénmúzeum működik.

Gdańsk

Gdańsk balti kikötőváros a Visztula-delta egyik mellékága, a Motława torkolata és a Visztula egyik holtága (Mortwa Wisła = Holt Visztula) között terül el. Ipari és közlekedési csomópont, adminisztratív és kulturcentrum. Gdańsk (németül Danzig. Régi magyar neve Dancka). Hosszú története folyamán Gdańsk városát sok néven említették: Gyddanyzc, Kdansk,

Gdanzc, Dantzk, Dantzig, Dantzigk, Danzig, Dantiscum, Gedanum. Az óvárost 1945. évi lerombolása után történelmileg hű formájában újjáépítették. Gdyniával és Sopottal együtt agglomerációt alkot.

A régészeti kutatások szerint helyén már a VII. században kézműves-halászfalu állt, a X. században azonban már a pomerániai hercegség megerősített vára. Gdańskot városként Gyddanyzc urbs néven először szent Adalbert (lengyelül Wojciech) legendájában említi 999-ben szerzője, Jan Kanapariusz, aki szerint Adalbert 997-ben járt a városban.

Gdańsk a X. század végén gerendákból ácsolt védőfalakkal körülvett, 1000 lakosú iparváros- és halásztelepülés, kikötő volt. A település szláv kereskedői a nyílt tengeren át korán kapcsolatba kerültek a balti-tengeri országokkal. Kereskedelmet folytattak a német fejedelemségekkel, de Flandriával, sőt Angliával is.

Pomerániával folytatott győzelmes hadjárata után III. Ferdeszájú Boleszláv fejedelem (1106-1138) a Gdański Pomerániát Lengyelországhoz csatolta. Gdańsk Lengyelország XII. századi részfejedelemségekre bomlásakor a szláv pomorzei fejedelmek birtoka lett. A XII. század végén már mintegy 10000 lakost számlált. 1242-ben Gdańskot megtámadta a Német Lovagrend, melynek következményeképpen Świętopełk herceg kénytlen volt saját fiát Mściwojt túszul adni.

Miután II. Nagy Świętopełk (Świętopełk II Wielki, 1195-1266) átvette Pomerániában a hatalmat, megkezdődött önállósodásának periódusa. VI. Sándor pápa bullája 1260-ban elismerte a város jogát, hogy évente Domonkos napi vásárt tartson. Városi jogokat 1263-ban kapott. Miután Branderburg

140

1271-ben elfoglalta a várost, II. Pomerániai Mściwój Bolesław Pobożny segítségével megszerezte Gdańskot. 1282-ben a Kępno-i egyezmény értelmében Nagy Lengyelország fennhatósága alá került a Gdański Pomeránia. A XIII. század végén kihalt a gdański hercegi család, melynek utolsó tagja II. Mszczuj (lengyelül Mściwój II, Mszczuj II, Mestwin II, 1220-1294), földjét végrendeletileg a nagy-lengyelországi uralkodóra hagyta. Ennek ellenére a részfejedelemségekre bomlott Lengyelország tényleges uralma sokáig nem érvényesülhetett Gdańskban.

1306-ban I. Lokietek Ulászló a kujáviai herceget, Kázmért nevezte ki gdański helytartónak, a vár élére Boguszát (Bogussa). A polgárok viszont nem fogadták el egyik helytartó kinevezését sem és fellázadtak ellenük. Segítségül hívták a brandenburgi fejedelmet, aki bevonult Kelet-Pomerániába 1309-ben. A védőfalak nélküli várost a lengyelek feladták, de a várat Bogusza bíró tartotta. A gdański dominikánusok tanácsára segítségül hívták ellenük a Német Lovagrendet.

A rend csapatainak közeledtére a brandenburgi sereg nem válallta az ütközetet, inkább elvonult, de helyettük a lovagrend folytatta az ostromot. Először a város, majd a vár egy része került kezükbe, majd amikor élelem utánpótláshoz jutottak, bevették a még lengyel kézben levő falakat és az őrséget is lekaszálták. A keresztesek nagy vérfürdőt rendeztek a város lakói között, mely miatt panasszal éltek V. Kelemen pápánál, aki az ügy kivizsgálására bizottságot hívott össze. A pápa ugyan a lengyelekre kedvező döntést hozott, ennek ellenére Gdańskot a Lovagrend megtartotta. A Német Lovagrend Gdańskban erős kővárat emelt, s a vár a Komturság székhelye lett. 1343-ban békét kötöttek a keresztesekkel, melynek eredményeképpen III. Nagy Kázmér lemondott Gdańskról. 1346-ban Henryk Dusemer von Arfberg, a keresztesek nagymestere oklevelet adott ki, mely megsemmisítette a lübecki törvény szerinti városi jogokat és felváltotta azt a chełmnoi törvény.

1361-ben Gdańsk a Hanza-szövetség tagja lett, s a Hanza-szövetség tagjaként gyors fejlődésnek indult. A Hanza (ném. Hanse), a német, főként az észak-német kereskedővárosok szövetségének elnevezése lett a XII-XIII. század óta. A középkorban tengeri kereskedelmi hajóhadával lett nagyhatalom Velence mellett a Hanza-városok Szövetsége (Lübeck, Hamburg, Bréma, Kiel és más észak-német kereskedővárosok). A Hanza-városok létrehozását előmozdította egymás kölcsönös támogatása szükségszerűségének és a közös kereskedelmi érdekeknek a fölmérése. Később az egyes kereskedők helyébe tagként városaik léptek. A XIII. század végén Lübeck vezetésével laza szövetség jött létre. Lübeck német város Schleswig-Holstein szövetségi állam balti-tengeri kikötő- és kereskedővárosa, a Trave folyó torkolatának közelében. Lübeck Oroszlán Henrik (1129 v. 1130-1195) szász (1142-1180) és bajor hercegtől (1156-tól) – aki hatalmát kiterjesztette az Elbától keletre fekvő szláv területekre – városi alkotmányt és jogot kapott. Lübeck 1226-ban birodalmi város lett, a Hanza Szövetség egyik alapítója és vezetője, majd a XIII-XV. század között a Hanza Szövetség fővárosa. (1815-től Hanza-város, 1866-ban csatlakozott az Északnémet Szövetséghez, 1868-ban a Német Vámunióhoz és 1871-ben mint szövetségi állam, a Német Birodalomhoz. 1937-től Schleswig-Holstenhez tartozik.) A Hanza Szövetség az alsó-rajnai városoktól Livóniáig (pl. Gdańsk, Toruń), Stockholmtól Krakkóig és Breslauig (Wrocław) terjedt. Voltak telepesei Londonban, Bergenben, Oslóban, Koppenhágában, Novgorodban stb. A XIV. századi fénykorában több mint 160 tagja volt. Az Odera folyó torkolatánál fekvő pomerániai kikötőváros, Szczecin (ném. Stettin) például 1278-tól lett Hanza-város. (1945-től Lengyelországhoz tartozik). A kereskedelem veszélyeztetését látva hatalmas erőket tudott felsorakoztatni. A Hanza Szövetség által teremtett egységes gazdasági térség kihasználása a városok felvirágoztatásához vezetett, főként Észak- és Kelet-Európában. Az újkorban a spanyolok, a portugálok, a hollandok, majd a britek hajóinak vezető szerepük lett. A Hanza Szövetség Anglia és Németalföld megerősödésével, a fejedelmek egyre növekvő hatalmával létrejött államok kialakulásával a XV-XVI. században hanyatlani kezdett, majd a XVII. században (1669) megszűnt. Lübeck, Bréma és Hamburg a mai napig „szabad Hanza-városoknak” nevezik magukat.

Miután pedig Jagelló Ulászló 1410-ben a grunwaldi csatában győzelmet aratott a lovagok felett, a város kapcsolatai bővültek Lengyelországgal is. 1410-ben a gdański tanács elismerte II. Jagello Ulászló uralmát. Gdańsk különböző előjogokat kapott, pl. megkapta a környező településeket. Egy évvel később a toruńi egyezmény értelmében feloldotta Gdańskot a neki tett eskű alól. 1440-ben Gdańsk

141

tagja lett az úgynevezett Porosz Szövetségnek. Amikor pedig egész Pomorze felkelt a Lovagrend ellen, Gdańsk is csatlakozott hozzájuk. A gdański polgárok ostrommal vették be a lovagi városrészt, s erődjüket lerombolták. A lovagrend elleni 1453-1466 közötti 13 éves háború folyamán Gdańsk végig a lengyel királyok oldalán harcolt.

1454-ben elszakadt a Német Lovagrendtől és a Lengyel Királysághoz került, 145 év után végetért a keresztesek uralma Gdańsk felett. Ugyanebben az évben IV. Jagello Kázmér király hozzácsatolta Gdańskot Lengyelországhoz, egyúttal azt a privilégiumot adományozva, hogy saját pénzt verhessen (ugyanezt a privilégiumot Toruń is megkapta). Gdańskot felmentették a partmenti törvények érvényessége alól és a porosz földek képviselői részt vehettek a lengyel királyválasztáson.

Gdańsk 1455-ben lépett be a harminc évig tartó, Lengyelország és a német lovagrend közötti háborúba. A gdańskiak behódoltak Jagello Kázmérnak, és a város ún. nagy privilégiumot kapott, melyben biztosították az ellenőrzés nélküli áruszállítást a Visztulán Lengyelországból, Litvániából és Oroszországból, és más privilégiumokat, melyeket a város a háborúban való részvételért kapott.

Az 1466-ban megkötött toruńi béke biztosította a Gdański Pomeránia és Warmia Lengyelországban maradását. Az 1466-ban létesített, Gdański Pomerániából álló lengyel tartományt Királyi Poroszországnak nevezték. Közvetlenül a lengyel királynak volt alárendelve. Megkülönböztető jelzőjét a Fejedelmi Poroszország miatt kapta, amelyet a Német Lovagrend leverése és szekularizálása után, a Lovagrend korábbi nagymestere Hohenzollern Albert világi hűbérként kapott meg Nagy Kázmér lengyel királytól. Az 1466. évi toruńi békétől egészen 1772-ig Gdańsk – az ún. Gdański Pomerániával együtt – Lengyelországhoz tartozott.

1467-ben a király eltörölte a helytartói hivatalt és a Korona mintájára a capitaneus Prussiae Generalis címet alapította. Megalapította a pomerániai vajdaságot, melyben létrehozta a várispánok (lengyelül kasztelan), kamarások és bírók hivatalát, ezek együttesen alkották az ún. porosz tanácsot, melynek tagjai közé tartoztak Gdańsk, Elbląg és Toruń képviselői is. Ezeknek a városoknak az élére a király sztarosztákat is nevezett ki.

1525-ben zavargások törtek ki a városban Ferber polgármester ellen, és megdöntötték a régi magisztrátust. 1526-ban Jagelló Zsigmond király Gdańskba látogatott, elcsapta a zendülőket, kiterjesztette saját városi megbízottjának jogosítványait, akinek nagyobb hatóköre lett, mint a polgármesternek. Gdańsk protestáns várossá lett. Egységesítették a pénzeket is.

A Jagelló-ház kihalása után színre lépő Báthory István (1533-1586), lengyel királyként az ellenjelölt Miksa császár pártján álló Gdańskot fegyverrel kényszerítette a várost uralmának elismerésére. Báthory István lengyel király 1577-ben erősítette meg a város pivilégiumait. Báthory seregében harcolt Balassi Bálint költő is.

Gdańsk távol maradt a lengyel belviszályoktól. A város a XVI. század végétől a XVII. század derekáig élte fénykorát. Kereskedői évente mintegy 300000 tonna lengyel gabonát szállítottak külföldre. Ipari fejlődése eredményeként kézművesei pompás bútorokat, díszes cserépkályhákat, iparművészeti tárgyakat készítettek.

A reformáció során iskolákat, tudományos társaságot alapítottak, tudósok tevékenykedtek a városban. A gdański gimnázium tanára, Joachim Oelhaf tartotta 1613-ban az első nyilvános anatómiai demonstrációt. Jan Hewelius gdański csillagász pedig az Angol Királyi Tudományos Társaság tagjaként felfedezte a Scutum Sobieskianum-üstököst.

1627-ben a közeli Oliwa mellett tengeri csata zajlott le. 1660-ban az Oliwa-i békével lezárult a svéd háború.

1700-1721 között a nagy északi háború idején Gdańskot többször fenyegették idegen hadseregek. A Rákóczi-szabadságharc idején Gdańskon keresztül érkezett XIV. Lajos francia király anyagi segítsége a Habsburg-ház ellen harcoló magyar fejedelem számára. A szabadságharc alatt kuruc megbízottak időztek Danckában.

142

1711-től, a magyar szabadságharc bukását követően pedig menekültek telepedtek le itt, és a francia konzulon keresztül tartottak kapcsolatot a fejedelem nyugati szövetségeseivel. II. Rákóczi Ferenc egy ideig Gdańskban tartózkodott, és innen indult száműzetésének újabb állomása, Franciaország felé. 1711. augusztus végén Péter cár társaságában szállt hajóra, és a Visztulán lehajózott. Toruńban a cár és a fejedelem elbúcsúztak egymástól. Rákócziék október elején Danckába (Gdańsk) érkeztek. Itt Sárosi grófnak nevezte magát, Mikes Kelemen segítségével bepakoltak a Hull felé induló Szent György nevű hajóra, amit Anna angol királynő követe bocsátott rendelkezésükre, és 1712. november 13-án végleg elhagyták a lengyel partokat.

A bujdosó Rákócziról Mikes Kelemen irodalmi levelei állítanak emléket. 1711. után számos szabadságharcos Lengyelországba menekült. Bercsényi, majd Rákóczi is egy ideig lengyel földön keresett védelmet. Mányoki Ádám 1707-1712 között dolgozott Rákóczi mellett, tehát a szabadságharc leverése után követte a fejedelmet lengyelországi emigrációjába. Gdańskban festette meg a nagy Rákóczi-portrét, amely a magyar barokk arcképfestészet legkiemelkedőbb darabja lett.

A gdański Szt. Erzsébet-templomban temették el 1719-ben Rákóczi udvari marsallját, Vay Ádámot, majd leányát, Vay Annát is. 1906-ban kerültek vissza hazai földre hamvaik. Sírversüket az 1690-től kezdve Danckában élő Hagymássy András, gdański iskolai tanító, „Andreas Hadmaschi, Pannonius” fogalmazta meg.

A lengyel örökösödési háborúban Gdańsk I. Leszczyński Szaniszló (lengyelül Stanisław Bogusław Leszczyński, Lwów, 1677-Lunéville, Lotaringia, 1766) király mellé állt, így a város Lengyelországban az orosz intervencióval szembeni ellenállás legfőbb ponjává lett. 1734-ben elfoglalták az orosz csapatok, miután az ágyútűz részben rombadöntötte.

Gdańsk 1772-ben szabad királyi városként még megőrizte függetlenségét. Poroszország 1772-ben elfoglalta néhány birtokát, valamint az Új Kikötőt. 1773-ban azonban Poroszország Gdańskot is bekebelezte. Lengyelország első felosztása Poroszország számára lehetővé tette a Gdańsk feletti ellenőrzést egyrészről Toruń határától Gdańsk határáig a Visztulán, másrészről az Új Kikötő elfoglalásával. Lengyelország 1793. évi második felosztása után Gdańsk végleg porosz fennhatóság alá került.

A napóleoni háborúk idején rövid időre ismét szabad várossá vált. 1807-ben, miután Napoleon Bonaparte elfoglalta a várost, szabad várossá nyilvánította és megkezdődött az első szabad városi periódus. A Bécsi Kongresszus 1815-ben új határokat jelölt ki, Gdańsk porosz uralom alá került.

1852-ben kiépült az első vasútvonal, mely a várost Tczewvel és Bydgoszczcsal, kötötte össze, 1870-ben megnyílt a Szczecin-i vonal is. 1873-ban helyezték üzembe az első lóvasutat, mely Oliwáig ment. 1894-ben épül meg a Vásárcsarnok (Hala Targowa), 1896-ban adták át a vásárlóknak.

1919 januárjában zajlottak az alkotmányozó országgyűlési választások. Lengyelország végleges határait az 1919-es Versailles-i békeszerződések állapították meg, de a lengyel-német határ újabb háborús viszályok magját rejtegette: Danzigot (Gdańsk) szabad várossá nyilvánították, Felső-Szilézia és Mazuria lengyellakta területei is német kézben maradtak, jóllehet Sziléziában 1919-1921 között három fegyveres felkelés tört ki az anyaországhoz való csatlakozás érdekében. A párizsi konferencián (december 8.) George Nathaniel Curzon tesz javaslatot Lengyelország keleti határaira. Az 1921. évi szovjet-lengyel, rigai szerződés által meghatározott keleti határok sem követték a pontos etnikai határokat, így Lengyelország továbbra is soknemzetiségű állam maradt.

Az első világháború után a versailles-i békeszerződés közvetlen környékével együtt Gdańsk – a hozzá tartozó Visztula-deltavidékkel a lengyel városterülethez tartozó – Danzig Szabad Város néven 1951 km2 területű, mintegy 400000 lakosú városállamocska lett, ütközőállamnak létesülve a lengyelek és németek között. 1923-ban 353 ezer német és 12 ezer lengyel lakosa volt. A korlátolt szuverinitású szabad állam lengyel vámterület volt.

143

1939-ben Hitler ultimátumszerűen követelte Danzig visszacsatolását a Német Birodalomhoz. A lengyel elutasítás szolgált számára ürügyül a II. világháború kirobbantásához. 1939. augusztus 31-én, 12 óra 40 perckor Adolf Hitler aláírta ún. „Fehér-terv”-et, Lengyelország megtámadásának és lerohanásának tervét. Ekkor még a Balti-tenger vizén, a Danzigi-öbölben (Gdańsk) békésen horgonyzott a német Schleswig-Holstein csatahajó.

1939. szeptember 1-jén 4 óra 45 perckor német páncélosok és bombavető gépek indultak meg Lengyelország ellen. Ugyanebben az időpontban, a néhány nappal előbb Danzig (Gdańsk) kikötőjébe befutott „Schlesswig-Holstein” nevű német hadihajó lőni kezdte a Westerplatte-félsziget lengyel őrszázadát. Hadüzenet nem történt, Hitler aznap reggel elmondott beszéde szerint a német csapatok „csak viszonozták a tüzet”. A lengyel kormány Romániába menekült.

Hitler parancsára, Heydrich gestapó helyettes vezetőjének utasítására azonban Gleiwitz (Gliwice) bányavárosban, a német-lengyel határ mellett – amely 1939-ben Németországhoz tartozott – Helmuth Naujocks SS-tiszt maga mellé vett öt embert, s a helyi börtönben toborzott német elitéltekből kis csoportot szervezett. Ez a német egység – lengyel katonai ruhába öltöztetve – a helyi városi rádióadó-állomásnál megrohanta a német őrséget. Rövid tűzharc után lengyel nyelvű beszéd hangzott fel a német rádióban. A provokatív támadásnak azonban nem maradt szemtanúja. Még aznap, augusztus 31-én világgá röpítette a német rádió a hírt, hogy lengyel katonaság támadást intézett a glewitzi adóállomás ellen.

A második világháború a gdański lengyel posta megtámadásával és a Westerplatte bombázásával kezdődött. A gdański Lengyel Posta az egykori sajátos államjogi helyzetet élvező Danzigban, nemzetközi megállapodás alapján működött. 1939. szeptember 1-jén ezt támadták meg a németek, de az itt dolgozó 50 lengyel postás felvette a kilátástalan küzdelmet az ágyúkkal, harckocsikkal támadó német túlerővel szemben. Az épületet sikerrel védő postások felett azonban a németek felgyújtották az épületet. A megadásra kényszerített védők közül az életben maradt 38 lengyel postást a németek bíróság elé állították, és pár nappal később kivégezték.

A kis Westerplatte-félsziget pedig az első világháború után került vissza Lengyelországhoz, Danzig Szabad Város közvetlen közelében kis katonai bázisként. Itt volt a Lengyelországba érkező lőszerszállítmányok átrakóhelye, amelyet némi megerősítést követően mindössze 182 lengyel katona őrzött. 1939. szeptember 1-jén hajnalban a német Schleswig-Holstein cirkálója tűz alá vette a félszigetet, felhajózva a régi erődig. A német gyalogság ezzel egyidőben a félszigetet a szárazfölddel összekötő keskeny földsávon indított támadást. A Westerplatte védői szeptember 1-7. között állták a harcot Henryk Sucharski (Gręboszów, 1898 – Nápoly, 1946) őrnagy vezetésével. A kilátástalan harc végén azonban a németek győzedelmeskedtek. Az önfeláldozó csata színhelye történelmi emlékhely lett. A védők 1966-ban felavatott emlékműve (Pomnik Obrońców Wybrzeża, Adam Haupt, Franciszek Duszeńko és Henryk Kitowski szobra) és a harcban elesettek sírjai emlékeztetnek a reménytelen küzdelem lengyel hőseire. 1967-ben Stanisław Różewicz rendezésében készült el a Westerplatte című lengyel játékfilm.

A Hitler-Sztálin-paktum alapján 1939. szeptember 17-én a Vörös Hadsereg átlépte a szovjet-lengyel határt, „védelme alá helyezve” az ukránok és a beloruszok lakta területeket (Nyugat-Ukrajna). A demarkációs vonal lényegében megegyezett az 1919-ben Versailles-ben megállapított Curzon-vonallal.

Gdańsk a második világháború alatt német megszállás alatt volt. 1945-ben Lengyelországhoz csatolták és az azonos nevű vajdaság székhelye lett. A város 1945 márciusában szabadult fel és – a 90 %-ban elpusztult város – a romokból három évtized alatt régi szépségében újult meg. Lengyelország szovjet fennhatóság alá kerülve kelet-nyugat egyik „hidegháborús” ütközőállama volt.

Az 1956. júniusi munkásfelkelést leverték, de októberben szovjet jóváhagyással, Władysław Gomułka vezetésével egy mérsékelt kommunista kormányzat alakult. Lengyelországban is az engedélyezett szakszervezetek az uralkodó párt eszközei voltak. A dolgozók érdekképviselete helyett a nagyobb munkateljesítményre ösztökéltek.

144

1970. december 12-én a lengyel kormány bejelentette a tüzelő- és élelmiszerárak nagyarányú emelését. A karácsonyt megelőzően több nagyvárosban sztrájkok törtek ki. Lech Wałęsát beválasztották a Lenin Hajógyár háromtagú sztrájkbizottságába. Az ezer fővel megindított tiltakozó megmozdulás eredménytelen maradt, a sztrájkolók ezért körülvették a városi pártbizottság épületét, de a tisztségviselők nem hallgatták meg a sztrájkolók követeléseit. A kirobbant harc során 3000 munkás megrohamozta a városi rendőr-főkapitányságot, hogy a foglyokat kiszabadítsa, de a biztonsági rendőrség rátámadt a sztrájkolókra és december 14-én négy fegyvertelen hajógyári munkást lemészároltak. Ez újabb sztrájkhullámot indított el, melynek során sokan meghaltak és 1000-en megsebesültek.

A Lengyel Egyesült Munkáspárt Központi Bizottsága (LEMP KB) 1970. december 20-án a gdański munkások szervezett fellépése következtében leváltotta Władysław Gomułkát és helyébe Edward Giereket nevezte ki, aki találkozott Lech Wałęsával és a hajógyáriak küldötteivel. Gierek elképzelése szerint az ipari korszerűsítéssel és a nyugati árukivitellel, a befolyó valutával vissza lehet fizetni az államadósságot. Ez azonban 1973-1974-ben a kirobbant olajválság miatt meghiúsult, mert a nyugati piacgazdaságban csökkent a lengyel áruk iránti kereslet. A lengyel kommunista vezetés az adósság kamatait csak a hazai fogyasztás korlátozásával tudta fizetni. Az országban az életszínvonal ismét csökkent, sőt a hús meg számos más élelmiszer újból hiánycikk lett.

A gdański Lenin Hajógyárban a korszerűsítés a termelékenység növekedéséhez vezetett. Ennek ellenére az alapvető munkaegészségügyi és biztonsági körülmények terén javulás nem volt. A fizetések ugyan emelkedtek, de megnőtt a túlórák száma. A hajógyár az 1970-es sztrájkok résztvevőit sorra bocsátotta el, és Lech Wałęsa sem jutott feljebb a ranglétrán.

Lengyelország 1976-ra teljesen eladósodott, s a gazdasági problémák válságba sodorták. 1976-ban a szakszervezeti választások idején Lech Wałęsa a dolgozók elégedetlenségének adott hangot. Szenvedélyesen támadta a hivatalos szakszervezetet, és Gierek gazdasági terveit is bírálta. Lech Wałęsát fellépése miatt munkahelyéről elbocsátották, és a ZREMB építőipari vállalat járműkarbantartója lett. 1976-ban Gierek bércsökkentést és újabb 60 %-os élelmiszer-áremelést jelentett be. Emiatt a varsói munkások vasúti blokáddal feleltek, több városban pedig megtámadták a pártirodákat. A kormány ismét bevetetette a biztonsági erőket, számos embert pedig letartóztattak és bebörtönöztek.

A kedvezőtlen gazdasági viszonyok miatt 1980 nyarán újabb sztrájkok törtek ki országszerte. A nyugtalanság fő fészke ismét a gdański Lenin Hajógyár lett. Itt a munkások jogainak népszerű harcosát, Anna Wałęntynowiczot őt hónappal nyugdíjazása előtt elbocsátották. Augusztus 14-én az ellenzék felhívására Wałęntynowicz és Lech Wałęsa érdekében újból sztrájk tört ki. Több mint 16 ezer munkás gyűlt össze, hogy a gyárigazgatóval szót értsen. A tiltakozás majdnem eredménytelen maradt, amikor azonban Lech Wałęsa átmászott a gyárfalon és egy buldózer tetejéről beszélni kezdett, megalakult a sztrájkbizottság, melynek vezetője Lech Wałęsa lett. Wałęsa követelte, hogy mindkettőjüket vegyék vissza, síkra szállt a béremelés és az 1970-es mészárlás emlékműve építése érdekében. Gdańskban a sztrájkbizottság 21 pontos követelést állított össze, melyek közül az egyik a független szakszervezetek létrehozásának joga volt.

1980. augusztus 15-én, Gdańskban sztrájkba lépnek a hajógyári munkások. Lengyelországban országos méretű sztrájkok kezdődtek. Megalakult a független szakszervezet, a Szolidaritás Leszek Walęsa vezetésével. Mivel a belpolitikai helyzet nem javult, megkezdődtek a tárgyalások a vezetés és az ellenzék között, amelyek a legfontosabb kérdésekben kompromisszumokhoz vezettek. A kirobbant sztrájkhullám következtében Mieczysław Jagiełski miniszterelnök-helyettes tárgyalást folytatott Lech Wałęsával, melynek eredményeként 1980. augusztus 31-én Wałęsa és Jagiełski aláírta a gdański megállapodást. Ez lezárta a tiltakozások és sztrájkok hullámait. Az egyezmény garantálta többek között az első szabad szakszervezetek megalakulását. Ezeket az eseményeket tartják a keleteurópai kommunista rendszer összeomlása kezdetének. Egy évvel később lezajlott a “Szolidaritás” (”Solidarnośc”) szakszervezet első országos kongresszusa. Gierek belebetegedett vereségébe, és egy hét múlva helyét Stanisław Kania foglalta el a párt első titkári posztján.

145

A gdański sztrájkbizottság a Szolidaritás Országos Bizottságává alakult, Lech Wałęsa lett a vezetője. A Solidarność szervezetét 1980 novemberében jegyezték be, és 1981-ben már 12,5 milliós taglétszáma volt. A kibontakozó antikommunista mozgalom számos mozgalmi dalt eredményezett. 1976-ban született Żeby Polska była Polską című dal szövegét Jan Pietrzak, zenéjét Włodzimierz Korcz szerezte.

A város fő látnivalói

Régi szláv határtelepülés volt, melyet a keresztesek 1308-ban feldúltak. A gdański Szt. Erzsébet-templom mögött elterülő régebbi Stare Miastót még a Keresztes Lovagok uralma előtt alapították. 1375-ben nyert városi jogot. Az 1951-1953 között újjáépített Szent Erzsébet-templom (Kościół Św. Elżbiety) karcsú tornyú, 1394-ben épült gótikus templom, amely a hozzá csatlakozó asylum (szegényház), majd kórház kápolnája volt. A második világháború után helyreállították. Ebben van a Vay család másolatban itt maradt síremléke. A templommal szemben vannak a Szent Erzsébet-bástya maradványai (XVI. sz.).

A XV. századi Szt. József-templom (Kościół Św. Józefa) mellett 1690-1695-ben hozzáépült barokk stílusú karmelita kolostor később porosz kaszárnya, istálló, később múzeum lett. A templom belső berendezése barokk kori. A Radunia partján áll a lengyel sassal díszített, gazdag faragványú, oszlopdíszes homlokzatú, barokkba hajló reneszánsz stílusú háromemeletes épület, a pelplini apátok háza, mely 1612-ben épült.

A korábbi gótikus városháza helyén épült Óvárosi városháza (Ratusz Staromiejski) manierista (reneszánsz) épületét 1586-1595-ben Antonius van Opbergen építette. Homlokzatát a Királyi Poroszország és Lengyelország címere díszíti, az épület fölött kecses, barokk torony magasodik.

A XIV. századi gótikus Wielki Młyn (Nagy malom) masszív tetőszerkezetű építmény. A Keresztes Lovagok építették. 1945-ig működött, amikor is teljesen leégett. Újjáépítése után kávézó, vendéglő és kiállítótermek céljaira szolgál. Vele szemben van a Kis malom. A Nagy malommal szemben van a XIII-XV. században épült, masszív tornyú, gótikus Szt. Katalin-templom (Kościół Św. Katerzyny), melynek tornya a XV. századból való. A templom 1525-1945 között a reformátusoké volt. A templomban gótikus főoltár és reneszánsz faragványú stallumok láthatók. A jobb hajóban van Müller gdański festő Krisztus keresztre feszítése c. képe, amely háttérben a XVII. század eleji Gdańskot ábrázolja. A Szt. Katalin-templom lelkészeinek különálló Prédikátorok házát 1602-ben holland reneszánsz stílusban Anton van Opbergen építette.

A Szt. Katalin-templom mögött van az 1396-1402 között épített, 1514-ben és 1602-ben kibővített, s 1945 óta romos Szt. Brigitta-templom (Kościół Św. Brygidy). A közelében álló gótikus Szt. Bertalan-templom (Kościół Św. Bartołomieja) és a Szt. Jakab-templom (Kościół Św. Jakuba) a XV-XVI., illetve a XV-XVII. századból való.

Az 1343-ban alapított gdański Belváros (Miasto Główne) az 1576-tól épült s 1588-ban elkészült, kőlapokkal borított, domborművekkel díszes reneszánsz stílusú Felső-kapu (Brama Wyżynna) főkapuja volt a várost körülvevő újabbkori erődműveknek. Wilhelm van Bock holland építész tervezte. Homlokzatát a lengyel sas, két oldalát Királyi Poroszország és Gdańsk város címere ékesíti. A kapun túli nyúlánk kaputorony a XV. században épített Első- vagy Börtön kapu (Wieża Więzinna), melynek városfelőli oldalához az 1587-ben hozzáépített börtönépület csatlakozik a kínzókamrával. Ezen túl nyílik a városba bevezető korábban gótikus városkapu, az Arany-kapu (Brama Złota), melyet van den Bock (A van. den Blocke) holland mester tervei alapján 1612-1614-ben reneszánsz stílusban építettek, 1956-ban restaurálták.

Az Arany-kaputól balra áll a kecses-díszes késő gótikus épület, az 1487-1494 között emelt, Szt. György Egyesület háza (Dwór Bractwa Św. Jerzego), a polgári lövészegylet egykori székháza. A ház folytatásában áll a középkori Szalma-bástya (Basta Słomiana) és a Van Opberegen által 1602-1605-ben holland reneszánsz stílusban emelt Zbrojownia, az egykori Fegyvertár (Arzenal), később Képzőművészeti Főiskola lett.

146

Az Arany-kaputól jobbra elterülő Stare Przedmieście (Ó-Előváros, régi előváros) területén álló XV-XVI. században épült s a XIX. században neogótikus stílusban átépített ferencrendi kolostor (Klasztor Franciszkanów), amelyből később múzeum lett. A kolostorépülethez csatlakozik a XV-XVI. századi gótikus Szentháromság-templom (Kościół Św. Trójcy), Gdańsk második legnagyobb gótikus temploma (1420-1514), és az ugyancsak 1484-ben emelt ugyancsak gótikus Szt. Anna-kápolna (valamint a XVII. századi Domek galeriowy.

A régi elővárosban álló gótikus Szt. Péter és Pál-templom (Kościół Św. Piotra i Pawła) a XIV-XVI. század eleje között épült, s a XIX. században neogótikus stílusban építették át. 1945-ben leégett.

Gdańsk XV. század végi déli erődművéhez a Baszta pod Zrębem és a Baszta Biała tartozott. A Dolne Miastót (raktárnegyed) délről olaszbástyás csillagerőd oltalmazta, amelynek nagy része máig fennmaradt.

Az Arany-kapun áthaladva, a gdański Belváros főutcája, az ulica Długa egykor királyi útvonal volt. Keskeny homlokzatú, díszes oromzatú, általában négyemeletes XV-XIX. századi patríciusházak sorakoznak itt. 1950-1953-ban épült újjá.

A Belvárosi városháza 1368-1382 között épült. A XIV. század végéről való a hozzáépített 82 m magas, hatalmas torony, melyet szép, harangjátékot adó óra díszít. A torony reneszánsz sisakját (1559-1560) Zsigmond Ágost, az utolsó Jagelló-király szobra díszíti. A városháza kapubejárata barokk kori. Az épület 1945-ben leégett, de helyreállították, a Pomorze Múzeum egy részlege kapott helyet benne.

A reneszánsz Városháza bejárata

A Długa utca végén lévő Długi Targ (Hosszú piac) elején a XVII-XVIII. században készült Neptun-kút látható, valaha a téren fogadták a lengyel királyokat. A téren álló valamennyi házat az 1945. évi pusztítás után állították helyre.

147

A városháza folytatásában elhelyezkedő egykor gótikus (1476-81 között épült) Artus-udvar (Dwór Artusa) 1471-1781 között épült – belül gótikus bordázatú – manierista (reneszánsz) homlokzatú épület. Külső ajtajának medalionjai III. Waza Zsigmondot és IV. Ulászlót ábrázolják. Egykor itt rendezték a nagy bálokat, összejöveteleket. Tanácsterme a gdański patríciusok gyűlésterme volt. Jelenleg kiállítási csarnok.

Az 1609-1617 között, holland reneszánsz stílusban épített, aranyozott késő reneszánsz homlokzatú Arany-ház (Złota Kamienica) egyik homlokzati medaliona Hunyadi Jánost ábrázolja, „Hunniades” felirattal.

A Długi Targ végén van a Zöld-kapu (Zielona Brama), amely 1568-ban J. Kramer tervei szerint épült, holland reneszánsz stílusban egy korábbi gótikus városkapu helyén. Ez vezet a Motława-partra. Jobbra a Tehén-kapu (Brama Krowia), azon túl pedig a Horgonykovácsok bástyájának (Baszta Kotwiczników) maradványai láthatók. A hídtól balra a város felöli Motława-parton áll a Pékek kapuja (Brama Chlebnicka) és a Mária-kapun túl (Brama Mariaczka) egy XVI. századi házban van a Régészeti Múzeum.

A Szentlélek-kapu (Brama Św. Ducha) maradványain túl a Stary Żuraw, a Gdański-daru fatetős építménye látható

A Gdański-daru 1444-ben épült, és a kikötőnek akkoriban fő rakodóberendezése volt. Később újabb rakodó daruk épültek. Az egykori Gdański-daru a XVI-XVII. században folyamatosan működött. Jelenleg a tengerészeti Múzeumként (Muzeum Morskie) működik. A Główne Miasta Motława felöli egykori védművei a Straganiarska-kapu, ill. Hattyúbástya és a Jacek-bástya.

Az 1947-ben újjáépült gdański Mária-templom (lengyelül: Bazylika Mariacka, kościół Wniebowzięcia Najświętszej Marii Panny; németül: Marienkirche) a legnagyobb téglából épült templom a világon, egyben az egyik legnagyobb gótikus téglaépítmény. 105,5 m hosszú, kereszthajójának hossza 66 m, boltozata 29 m magas, 78 m magas tornyú gótikus téglatemplom. Lengyelország legnagyobb temploma, egyszerre 25 000 ember befogadására alkalmas. A kápolnasorral szegélyezett háromhajós csarnoktemplom 1343-1502 között, 159 év alatt épült. A templom a XVI. század végén a protestánsoké lett, akik puritanizmusa miatt sokat vesztett díszeiből. A második világháború idején súlyosan megrongálódott templom a katolikusoké lett. A templom bal oldali harmadik

148

oldalkápolnájában látható kis középkori Madonna- és a Krisztus a keresztfán szobor 1415-ből való. A Bahr család van der Blocke holland szobrász által készített síremléke 1620-ból való. A faragott, aranyozott, táblaképekkel díszített gótikus főoltár a Szt. Katalin-templomból került ide.

A bejárattól jobbra nyíló kápolnában van a Hans Memling által 1472-ben festett Utolsó ítéletének másolata. – Az eredeti a Pomorzei Múzeumban van. A képet Memling Angelo Tami festette, a Mediciek Bruges-i képviselője megrendelésére, s az egyik firenzei templomnak szánták. 1473 tavaszán Sluys kikötőjében hajóra rakták, de ezt az angol partok közelében Paul Benecke hajója elfogta. A hajó tulajdonosai, a Szt. György-társulat tagjai a zsákmány szétosztásakor a társulat Mária-templomának adományozták a képet. A kép ügyében mind a Mediciek, mind pedig a pápa közbenjárt, de a gdańskiek megtartották zsákmányukat. Nagy Péter orosz cárnak is megtetszett a kép. 1807-bn a tengerpartot megszálló francia csapatok Napóleon parancsára Párizsba hurcolták, ahonnan később a poroszok Berlinbe vitték. Innen visszakerült Gdańskba, ahonnan viszont a második világháború idején a németek elhurcolták magukkal, s 1945-ben Türingiában rejtették el. Megtalálása után a Szovjetunió adta vissza a városnak, és azóta a Pomerániai Múzeum őrzi.

A templom mellett a III. Sobieski János által alapított Királyi kápolna (Kaplica Królewska) és plébánia áll. A templomot 1678-1681-ben Tylmann van Gameren barokk stílusban építette. A Mária-templom ekkor már protestáns templom volt. A késő gótikus plébánia viszont 1518-ban épült.

A gótikus Szt. Miklós-templom (Kościół Św. Mikołaja) a legrégibb gdański település központja volt. A XIII. századi fatemplom helyén a dominikánusok építették a XIV-XV. században. II. Świętopełk fejedelem építette a Krakkóból 1227-ben áttelepült domonkos szerzeteseknek. A templom az átépítések ellenére az 1380. évi gótikus formáját őrzi, bár Báthori István 1576. évi ostroma idején, majd 1813-ban is romba dőlt, de újjáépült. A bal hajóban látható kis bizánci kép 987-ből való, Lengyelország legrégibb festménye. Anna bizánci királylány hozományként kapta, így került Halicsba, majd Kijevbe, Lembergbe. Lew lembergi herceg ajándékozta a képet a domonkosoknak, akik gdański templomukban helyezték el.

A gdański Holt-Visztula (Martwa Wisła) a város északi részén húzódik, melynek partját mindenütt rakpartok és raktárépületek szegélyezik. A Holt-Visztula jobb partján áll az egykori Világítótorony (Latarnia) XV. századi bástyája, s ehhez csatlakozik a négyszögletes (Fort carré) XVI. században épített csillagbástyás erődje. Járt itt Öreg Zsigmond, Zsigmond Ágost, III. Waza Zsigmond és IV. Ulászló lengyel király is. 1577-ben Báthori István foglalta el. 1734-ben az orosz flotta bombázta az erődöt, 1807-ben pedig a franciák foglalták el. Az egykori erőd mellett érte el a Visztula a tengert (Twierdza Wisołoujście = Visztulatorkolat-erőd). A folyó a XVIII. század derekáig szabadon érte el a Balti-tengert, de ezt követően a kijárat elzárult, ezért mesterségesen alakították ki a Kanal Portowyt, a Kikötői-csatornát. A létrejött Westerplatte-félsziget délnyugati oldalán több medencén keresztül lehet a tengert elérni. E csatorna bal oldalán van a forgalmas Nowy Port (Új kikötő). Vele szemben a legendás Westerplatte-félsziget terül el a csatorna és a Gdański-öböl vize között. A félsziget 1939. szeptember 1-jére emlékeztetve történelmi emlékhely.

Gdynia

Gdynia (németül Gdingen vagy Gotenhafen, kasub nyelven Gdiniô) városa Észak-Pomerániában a Gdański-öböl partján fekszik. Gdynia Gdańskkal és Sopottal együtt alkotja a Hármasváros (Trójmiasto) városközösséget, melynek együttesen több mint egymillió lakosa van.

Azon a területen, ahol a mai városmag áll a történelem előtti időkben az oksiwi kultúra központja volt, melyet később gótok, végül pedig balti-porosz szlávok telepítették be. A terület Pomerámia részeként 990-től 1308-ig Lengyelország tartománya volt. Gdyniát 1253-ban említik először pomerániai halászfaluként, de

Oksywie, mely ma a város része már 1209-ben szerepel írott forrásban. Itt épült a lengyel tengerpart első temploma. 1308-ban a Német Lovagrend hódította meg és az ő kezükben maradt 1466-ig, ekkor a Lengyel-Litván Unió része lett.

149

1380-ban a város elődjének tekintett falu birtokosa a rocosini Péter a települést a cisztercieknek adta és ennek kövekeztében Gdynia 1382 és 1772 között az oliwai ciszterci apátsághoz tartozott. Még 1789-ben is csak 21 ház volt a faluban.

1772-ben a területet Poroszország kebelezte be és 1870-ig Németország megalakulásáig porosz terület maradt. 1870-ben Gdynia falunak mintegy 1200 lakosa volt és a módosabb halászfalvak közé tartozott. Már ekkor népszerű üdülőhely volt vendégházakkal, éttermekkel, kávézókkal, több téglaépülettel, kis kikötővel, melyben kisebb kereskedelmi hajók is kiköthettek. Az I. világháborút lezáró Versailles-i békeszerződésben az akkor már kisváros Gdynia a korábbi Lengyel-Pomeránia részeivel együtt a Lengyel Köztársaság része lett, míg Gdańsk és környéke Danzig Szabad Városként a Népszövetség ellenőrzése alatt csak részleges lengyel ellenőrzés alá került.

Dar Pomorza fregatt Gdyniában

Azt a döntést, hogy Gdyniában kell megépíteni az ország legfőbb kikötőjét 1920 telén hozta meg a lengyel kormány, a danzigi hatóságoknak lengyel-szovjet háború idején tanúsított ellenséges magatartása miatt. A kikötő építése 1921-ben indult meg, de a gazdasági nehézségek miatt nagyon lassan haladt és csak a Szejm 1922. szeptember 22-én alkotott, a kikötő építéséről szóló határozata után gyorsult fel. Az első, ekkor még viszonylag kisméretű, de már nagyobb hajók befogadására is alkalmas kikötő 1923-ra készült el, az első tengerjáró hajó 1923. augusztus 13-án kötött ki. A munkák további gyorsítására 1924 novemberében a lengyel kormány egyezményt írt alá a kikötőt építő francia-lengyel konzorciummal, mely 1925-re megépítette a hét méter mély kikötőt, a déli gátat és az északi gát nagy részét, a kikötőhöz menő vasútvonalat és a kikötői berendezéseket. Mindazonáltal munkák a vártnál lassabban haladtak és csak 1926 májusa után gyorsultak fel a lengyel tengeri export növekedése és a gazdasági fellendülés hatására. A lengyel-német kereskedelmi háború kitörése miatt ugyanis a forgalom nagyrészt a tengeri utak felé terelődött. 1930 végéig megépültek a dokkok, a gátak, a hullámtörők és számos kisegítő és ipari berendezés.

150

A tengeri szállítás nagysága az 1924. évi 10. 000 tonnáról 1929-re 2.923.000 tonnára növekedett. Ebben az időben Gdynia volt az egyetlen olyan lengyel kikötő, melyen keresztül a lengyel szénexportot le lehetett bonyolítani.

A kikötő építésével párhuzamosan 1925-ben bizottság alakult egy korszerű kikötőváros felépítésére, melyre a tervek 1926-ban el is készültek. A befektetők 1927-ben adókedvezményeket kaptak és a város különösen 1928 után urgásszerű fejlődésnek indult. 1939-re a lakosság száma elérte a 120. 000 főt. 1931 és 1939 között Gdynia univerzális temgeri kikötővé bővült. 1938-ban Gdynia volt a legnagyobb és legmodernebb kikötő a Balti-tengeren és a tizedik legnagyobb kikötő Európában. A forgalom elérte a 8.7 millió tonnát, melynek 46%-át a lengyel külkereskedelem tette ki. 1938-ban a gdyniai hajógyár elkezdte építeni első tengerjáró hajóját az Olzát.

A fejlődést a II. világháború kitörése akasztotta meg, mely során a németek megszállták és a birodalomhoz csatolták a várost. Gdynia új nevet is kapott, a Gotenhafen név az egykori germán népre a gótokra kívánt emlékeztetni. Mintegy 50 ezer lengyelt űztek el otthonaikból és helyükre németeket telepítettek. A kikötő haditengerészeti bázis lett. A hajógyárat 1940-ben bővítették és a kieli hajógyár alá rendelték. A hadikikötőt 1943-tól számos szövetséges légitámadás érte, azonban csak kisebb károkat szenvedett. A nagy pusztulást a németek 1945. évi visszavonulása hozta, mely során a kivonuló német csapatok a kikötői létesítmények 90%-át elpuszították. A kikötő bejáratát pedig a Gneisenau csatacirkáló zárta el.

1945. március 28-án Gdyniát a szovjet csapatok foglalták vissza és a Gdanski Vajdaság részeként újra visszakerült Lengyelországhoz. Az 1970-es években a gdyniai hajógyárban is munkástüntetések voltak. 1970 decemberében a hadsereg a sztrájkoló munkásokra lőtt, tiszteletükre 1980-ban emlékművet emeltek. Az elesetteket egy kitalált munkás alakja Janek Wiśniewski szimbolizálja, akit Mieczysław Cholewa énekelt meg Pieśń o Janku z Gdyni (Ballada o Janku Wiśniewskim) című dalában. Gdynia egyik fő utcáját is róla nevezték el és őróla mintázta a nagy lengyel rendező Andrzej Wajda A vasember című filmjében Mateusz Birkut alakját is.

Gdynia viszonylag új város, ezért nincsen sok régi épülete. A város legrégibb épülete a 13. századi eredetű Szent Mihály arkangyal tiszteletére szentelt oksywiei templom. A városnak a tengeri élővilágot bemutató tengeri múzeuma van.

A kikötőben áll két múzeumhajó a Błyskawica romboló és a Dar Pomorza fregatt.

A Błyskawica romboló a II. világháborúban a szövetségesek oldalán harcolt Narviknál, Dunkerque-nél és a normandiai partraszálláskor. A Dar Pomorza háromárbócos iskolahajót pedig az első világháború után Pomorze, a tengerpart lakossága adta ajándékba az új tengerészek nevelése céljából, 1981-ben vonták ki a forgalomból. A két múzeumhajó anyaga a lengyel haditengerészet történetét tekinti át.

151

Gniew

Az országútról szép kilátás nyílik a műemléki városra. Gniew (kas. Gniéw, németül: Mewe) vára már 1282-től a keresztesek kezén volt, kiűzetésük után a sztaroszták székhelye lett. Közülük került ki III. Sobieski János király, aki felújította a várat, a királynénak pedig egy barokk palotát épített mellé. A porosz uralom, majd az 1922-es tűzvész felemésztette, ám eredeti pompájában újraépítették. Nyaranta itt is lovagi tornáktól és középkori játékoktól lüktetnek a falak.

1276-ban a Német Lovagrend birtokába került, amely erős várat emelt a Visztula parton. Ez időben komturi székhely, majd Lengyelország területéhez visszakerülve lengyel sztaroszta-székhely lett. 1667-ben Sobieski János töltötte be a sztaroszta tisztséget.

Gniew város a várral

A középkori városszerkezetű kisváros főterének közepét a XX. század elején átépített egykor gótikus városháza foglalja el. Körös-körül barokk, klasszicista polgárházak sorakoznak, sok gótikus és reneszánsz részletet őrizve. A XIV. századból származó Szent Miklós-plébániatemplom belső berendezése barokk kori.

A Marysieńki plota épületét Sobieski János építtette felesége, Maria Kazimiera de La Grange d'Arquien, Marysieńka (1641-1716) számára a XVII. században, jelenleg hotelként működik.

152

Malbork

Malbork (németül Marienburg, magyarul neve: Máriavár) város Észak-Lengyelországban, a Pomerániai vajdaságban, a Nogat folyó partján. A malborki járás központja. A Német Lovagrendet Mazóviai Konrád lengyel fejedelem hívta be Lengyelországba, hogy védjék meg földjeit a pogány balti poroszok támadásaitól, és hódítsák meg azok területét. A teuton lovagok a hittérítés zászlaja alatt a 13. század elején indították el első hadjáratukat, hogy leigázzák a poroszokat. A Német Lovagrend kastélya Malborkban középkori erődítmény, a világ legnagyobb téglából

épült vára. Malbork nem csupán építészeti különlegesség, hatalmas termeiben gazdag múzeumi gyűjteményeket is kínál. Borostyán-kiállítása és fegyvergyűjteménye messze földön híres. A keresztesek vöröstéglás, masszív falaival és bástyáival ékes, monumentális vára nagy hatással van a látogatókra. Ez nem is csoda, hiszen a 20 hektáron elterülő építmény nemcsak a lovagrend székhelye és legfontosabb erődítménye volt, de ez egyben Európa legnagyobb gótikus vára is. A malborki lovagvárat az UNESCO 2000-ben vette fel a Kulturális Világörökségek listájára.

Lovagok között Malborkban

A Német Lovagrend

A Német Lovagrendet 1190-ben, a keresztes hadjárat idején, a Haifa-öböl északi végénél fekvő Akko (föníciai Hakko, görög Ptolemaisz) izraeli város ostrománál német kereskedők alapították meg beteg- és szegényápoló szerzetesrendként. Akko 1104-1291 között a keresztesek támaszpontja volt. 1198-ban a Német Lovagrend egyházi lovagrend lett, az élethossziglan választott nagymester vezetésével. A lovagrend első poroszországi nagymestere Hermann Balk (Balke) volt (+1239), aki többek között Thorn (Toruń), Kulm (Chełmno), Marienwerder (Kwidziń) és Elbing (Elblag) alapítója volt.

A Német Lovagrend székhelye 1291-ig Velence, 1309-ig Marienburg (Malbork), 1457-ig Königsberg (Kalinyingrád) volt. 1211-1225 között a Német Lovagrend birtokába került a Barcaság is (román Tara Bîrsei, hegyi medence Romániában, Erdély délkeleti részén), melynek központja Brassó volt. II. András király azonban – önállósulási törekvéseik miatt - elűzte őket.

1225-től folytatták a poroszok keresztény hitre térítését, ekkor Hermann von Salza (1170-1239) volt a lovagrend nagymestere (1209-1239). A német lovagok Poroszországban és a Baltikumban jellegzetes lovagvárakat építettek. Többnyire háromszintes, téglából emelt épületek voltak. Jellegzetes példája Malbork (Marienburg). Egyre nagyobb területeket hódított meg Poroszországban, Lívföldön és Észtországban.

153

A lovagrendi állam legnagyobb területi kiterjedését a XIV. században érte el. Az 1410. évi Grünwaldi csatában (Stebark, németül: Tannenberg) Ulrich Junghinghem nagymester vezetésével súlyos vereséget szenvedtek Lengyelországtól és Litvániától, de Heinrich von Plauen (1370 előtt-1429) 1410-1413 között a Német Lovagrend nagymestere – a lovagrend grünwaldi veresége után – megvédte Marienburgot (Malbork) a lengyelekkel szemben és csaknem az egész elvesztett területeket visszahódította az 1411. évi toruńi (Thorn) békében megállapított határokig. A lovagrendnek le kellett mondania Nyugat-Poroszország és Kelet-Poroszország egy részéről, s 1466-ban el kellett ismernie maradék birtokai felett a lengyel fennhatóságot. – Brandenburgi Albert (1490-1568) nagymester (1525-től) a rend uralma alatt álló porosz területeket, mint örökös hercegséget 1525-ben lengyel hűbéri fennhatóság alá helyezte.

A lovagrend székhelye 1530-tól Mergentheim lett. Ez 1527-1809 között a Német Lovagrend nagymestereinek székhelye lett. A XVI. században a Német Lovagrend elvesztette Kúrföldet, Lívföldet és Észtországot. A Német Lovagrendet 1809-ben I. Napóleon oszlatta fel. 1834-ben Ausztriában újjászervezték. 1918-tól, mint egyházi rend működik.

Malbork története

A Német Lovagrendet Mazóviai Konrád lengyel fejedelem hívta be Lengyelországba, hogy védjék meg földjeit a pogány balti poroszok támadásaitól, és hódítsák meg azok területét. A teuton lovagok a hittérítés zászlaja alatt a XIII. század elején indították el első hadjáratukat, hogy leigázzák a poroszokat. A lovagok a Nogat folyó menti vidéket alkalmasnak találták arra, hogy táborhelyüket felépítsék. A kiváló adottságokkal rendelkező területen az évszázad vége felé kezdték el felépíteni kastélyukat, amelyet Marienburgnak vagyis Mária várának neveztek el. A Német Lovagrend XIII. századi idetelepülését követően építették fel az első lovagrendi várat a Nogat partján. Ez a jelenlegi felső vár helyén állt és terjedelmes elővár vette körül.

Vár a kápolna szentélye felől

Az építkezés 1280-as években kezdődött és alig 30 év alatt sikerült felépíteniük egy négyszögű kolostort kápolnával, káptalanházzal, dormitóriummal (hálóterem), refektóriummal (ebédlő) és elkészült a zárt udvar is. Az erőd délnyugati sarkától a Danske-toronyig egy hosszú, magas galériát építettek, amely kimondottan védelmi célokat szolgált.

154

Siegfried von Feuchtwangen nagymester 1309. szeptember 14-én döntött úgy, hogy a lovagrend székhelyét Velencéből Marienburgba helyezi át. Azonban rövidesen kiderült, hogy meglévő formájában az épület alkalmatlan erre az új szerepre. Ezért egy újabb, nagyszabású építkezés vette kezdetét, mely közel 40 évig tartott. Ez idő alatt a kolostort átalakították egy árkokkal és vastag falakkal többszörösen körülvett erődítménnyé, amelyet "felső vár"-nak neveztek. A központi helyen lévő Miasszonyunk templomát is megnagyobbították, valamint felépítették a Szent Anna-kápolnát, amely a nagymesterek temetkezési helye lett.

A Német Lovagrend nagymesterei

Az erőd védett, középső helyén alakították ki a "középső kastély"-t, mely az idelátogató lovagok szálláshelyeként funkcionált. Itt kapott helyet a nagymesteri palota, a nagy ebédlő, és az ispotály is. Az "alsó kastély" a XIV. század végén, XV. század elején nyerte el végleges formáját. Itt helyezték el a fegyverraktárt, a magtárat és a különféle kiszolgáló épületeket: az istállókat, a sörfőzdét. A szolgáknak külön kápolnát építettek az alsó vár tövében.

1410. július 15-én, a grünwaldi csata vagy tannenbergi csata során (lengyelül Bitwa pod Grunwaldem, litvánul Žalgirio mūšis németül Schlacht bei Tannenberg) Lengyelország és Litvánia egyesült erővel győzelmet aratott a Német Lovagrend hadai fölött, amely terjeszkedésével már közel másfél évszázada fenyegette a két államot, továbbá más országokat is, mint az orosz fejedelemségeket. A csatát Grünwald (Grunwald), Tannenberg (Stębark), Faulen (Ułnowo) és Ludwigsdorf (Łodwigowo) falvak közötti területén vívták.

A várat 1457-ben a lengyelek elfoglalták, s a sztratoszták székhelye lett. A lengyel királyok is gyakran tartózkodtak a várban. A tizenhárom éves háború idején a lovagrend pénzszűkébe került, így elzálogosította a kastélyt zsoldosainak, akik azon nyomban eladták az erődöt a lengyel királynak. Ezennel megkezdődőtt a lovagvár viszontagságos át- és visszaépítési tortúrája. Először is a felső várat átalakították élelmiszerraktárnak, a középső kastélyt szálláshelynek, a külső várat pedig kizárólag katonai célra használták. XVII. századi svéd háborúk idején pedig a svédek foglalták el, s ez utóbbiak 10 évig tartották megszállva.

155

A vár udvara

A kastély fenntartása óriási összegeket emésztett fel és szinte sosem volt elegendő pénz a karbantartásra. A helyzetet tovább nehezítette az 1664-es tűzvész, mely hatalmas károkat okozott. A leégett középkori fedett galériát ugyan hamar újjáépítették, de az eredetitől nagyon eltérő barokk stílusban. A kastély a jezsuita rend gondozásában állt 1652 és 1772 között, akik egy kollégiumot építettek a Miasszonyunk Temploma és a középső kastély közé.

A leromlott vár Lengyelország első felosztását követően Poroszországhoz került. A porosz csapatok fennhatósága alatt erőd, a középső kastély refektóriumát lovas iskolává alakították át. Ez az időszak egy húszévnyi folyamatos építés és bontás kezdetét jelentette, mely sajnos radikálisan megváltoztatta a kastélyt. A kaszárnyává átalakított vár felső várát gabonaraktárként használták. Termeinek nagy része tiszti lakásokká, legénységi szálásokká alakult át. Szinte az összes középkori ablakot befalazták és újakat raktak be. A poroszok neogótikus formában építették át, a néhány megmaradt reneszánsz kori részlet a nagymesteri palotában található.

Max von Schenkendorf a fiatal romantikus költő, tiltakozó cikket jelentetett meg 1803-ban egy berlini újságban a kastély rombolása ellen. Eredményeképp a kormány is a mozgalom mellé állt. Miután a napóleoni csapatok visszavonultak Marienburgból, elkezdődött a kastély helyreállítása. Németországban Schinkel már 1819-ben javaslatot tett Hardenbert kancellárnak arra, hogy Marienburg (Malbork) lovagvárát helyre kellene állítani. A romantika korában – a nemzeti múlt bemutatása érdekében az 1820-as években, ugyan túlzott kiegészítésekkel – ez meg is valósult.

A munka a keleti szárny újjáépítésével kezdődött. A rekonstrukciót August Gersdorff építész vezette, a kor neves szakemberei segítségével: a híres festő és építész Karl Friedrich Schinkel, a történész Johannes Voigt és a Német Lovagrend-szakértő lelkész Ludwig Häbler is oroszlánrészt vállalt a munkákban.

156

1882-ben a felső kastélybeli Boldogságos Szűz Mária templomának rekonstruálása is megkezdődött, Conrad Steinbrecht tervei nyomán. A mottója "egy lépést sem tenni, ha az nem igazodik a történelmi szellemhez" volt. 1900-ra a felső kastély, 1918-ra pedig a középső kastély helyreállítási munkálatai is befejeződtek. A Szent Katalin-kápolna 1922-re, az új kapu pedig 1931-ben készült el. A kastélyt neogótikus bútorokkal rendezték be és múzeumként megnyitották a látogatók előtt. A második világháború alatt a refektórium volt a színhelye a Hitlerjugend eskütételi ceremóniáinak. Sajnos 1945-ben a kastély súlyos károkat szenvedett. A kastély restaurálására 1957 júniuásban bizottságot hoztak létre.

A malborki vár

A Nogat-partján emelkedő hatalmas lovagrendi várat egykor többszörös falövezet vette körül. Az elővárhoz tartozik az egykori fegyvertár, vele szemben, a Nogat felöli oldalon lévő egykori gazdasági épületek sora és a XVI. századi kis Szt. Lőrinc-kápolna (Kościół Św. Wawrzyńca). A széles várárkon áthaladva vezet az út a belső várba. A középső vár területén a kapu melletti szárnyban egykor a nagykomtur lakóhelyiségei voltak, míg a másik oldalon a kapuhoz az infirmeria (ispotály) épülete csatlakozott. Mellette, a déli szárnyban gótikus oszlopok által tartott csúcsíves mennyezetű lovagterem, ennek folytatásában a nagymesteri palota található. Maga a palota a XIV. század második felében (1383-1399) készült, és pálmamennyezetét egy-egy hatalmas oszlop tartja. A nagymesteri palotával szemben, az északi szárnyban voltak az egykori lovagi vendégszobák termei. E szárnyban van még a Szt. Bertalan-kápolna is.

A helyreállított várkonyha

A középső várat a felső vártól várfal választja el. A felső várat 1276-1280 között építették. Öblös kapu vezet a pelikános kúttal díszített kicsi, négyzet alaprajzú várudvarba. Ezt gótikus oszlopok által tartott árkádsor veszi körül. Innen balra van a XIII. századi eredetű Mária-templom. A felső várhoz tartozik még a nagy refektórium és a középkori eredetű, szépen felújított konyha. A belső várból lejárat vezet e várrész szárazárkában lévő szorítóba, zwingerbe.

157

Elbląg

Elbląg (németül Elbing, oroszul Eлблoнг), a warmia-mazuri vajdaság legnagyobb kikötője a Visztula torkolata közelében. Járási jogú város, az elblągi járás székhelye. Az egyik legnagyobb város Észak-Lengyelországban, az Elbląg folyó torkolatánál, ahol a Visztula öbölbe ömlik. Fontos gazdasági és kulturális központ, valamint vasúti és közúti csomópont.

Itt a közelben történt Szent Adalbert vértanú halála. Szent Adalbert (más néven Prágai Adalbert, csehül: Svatý Vojtěch, lengyelül: Święty Wojciech) (957 körül – Pomeránia, 997. április 23.) Prága püspöke, Magyarország és Poroszország

hittérítője, keresztény mártír. 997-ben hittérítő útján halt mártírhalált a mai Lengyelország északi részén.

Elblągot, az Alsó-Visztula-völgy legjelentősebb települését a XIII. században a Német Lovagrend térítői alapították, akik a folyó parti pogány szláv pruszok települése mellett várat építettek. A várost először 1237-ben említik Elbing néven, ekkortól épül ki a Német Lovagrend vára.

Később Elbląg kedvező földrajzi helyzetét a tengerhez közeli, biztonságos kikötőként kínálkozó folyó parti fekvését felismerve, főképp lübecki kereskedők telepedtek le a lovagrendi vár körül. 1241-ben városi jogot kap. A XIII. század végén Elbląg ismert kereskedőváros volt, a Hanza-városok szövetségének tagja. Ez idő tájt épült fel a Szent Miklós katedrális (Kościół katedralny św. Mikołaja) is.

1314-ben elkészül a városi torony is. Elbingi flotta a hanza városok segítségére volt. 1350-es években a norvégokkal és dánokkal vívott háborúban. 1360-ban 13 ezer ember hal meg a nagy pestis idején. 1367-ben a Kölni Konföderáció tagja lett.

1414-ben a lengyel hadsereg megostromolta a várost, de sikertelenül. 1440-ben Poroszország része lett. Elbląg részt vett e városoknak a lovagrend ellen folytatott 13 éves háborújában, amely 1466-ban ért véget. 1453-ban a legyeleknek sikerült bevenni a várat és lerombolták azt. 1454-ben a IV. Kázmérnak behódol a város. 1466-1772 között Elbląg Lengyelország területéhez tartozott. Elbląg – Warmia egész területével együtt – a warmiai püspök kormányzása alá tartozott. Elbląg élénk tengeri kereskedelmet folytatott.

1478-ban az ó- és újváros városállamot alakít ki. 1531-ben megalapítják az első evangélikus gimnáziumot. 1550 körül II. Zsigmond Auguszt király vallásszabadságot hirdet. Ekkor épül a Szent Anna templom. 1577-ben evangélikus templommá szentelik a Miklós templomot. 1580-ban Báthory István uralkodása alatt jelentős kereskedelmi várossá fejlődik. 1594-ben a város fénykorát éli.

A XVI. században hadi kikötő volt. Itt épült meg Lengyelország első, tengeri hajókat építő telepe. A városban angol kereskedők filiáléi működtek.

1625-ben ismét felütőtte a fejét a pestis, 3608 fő halt meg a járványban. 1626-ban a svéd csapatok II. Gusztáv Adolf vezetésével megtámadták és elfoglalták a várost. 1655 és 1660 között a svédek másodszor is elfoglalták a várost, de a lengyel király kiűzte a svéd X. Károly Gusztáv királyt. 1657-ben II. János Kázmér elzálogosította várost 400 000 tallérért cserébe.

1700-ban III. Frigyes herceg visszaadta a területet Lengyelországnak. 1710 és 1712 között az oroszok elfoglalták a várost. 1713-ban a Lengyel koronához visszakerült, azonban a szász csapatok 1734-ig itt maradtak. 1758-ban a hétéves háború végén az oroszok szállták meg a várost egészen 1762-ig.

Elbląg 1772-ben a Porosz Királysághoz került. A város a második világháború végéig Németország balti-tengeri kikötője, iparvárosa volt. 1807-ben Napoleón megszállta a várost és csak 1813-ban távozott. 1828-ban a városban építették meg az első Kelet-Poroszországi gőzhajót. 1837-ben megalapították a Schichau Társaságot. 1840–1858 között építették meg az Északi-csatornát Iława és Elbing között, Georg Steenke tervei alapján. 1844. október 23-án a babtisták megalapították a városban első közösségüket. 1853-ban megépül a vasút.

158

1905-ben rendezett népszámláláson a város lakossága 94 065 fő volt, német anyanyelvűek főleg. 280 fő lengyel és kasuba anyanyelvű volt.

1945. január 23-án a Vörös hadsereg elfoglalta a várost. A háború súlyosan lerombolta a várost. 1945 márciusában Lengyelország része lett Elbląg néven a város. 1946-ban a Schikau Társaság tulajdonát a szovjetek hazájukba szállították, kárpótlás gyanánt. 1948-ban a város lakossága 40 000 fő volt, 1962-ben már 81 000 fő. Az újjáépítés eredményeként az ország e részének jelentős ipari és kereskedelmi központja lett.

Az elblągi csatorna

A Stary Rynek északi szakaszán áll a XIV. században emelt, s a XV. században egy további szinttel magasított, toronyszerű várkapu, a Piackapu (Brama Targowa), a polgárváros védőövezetének romja. A Rynek déli szakaszának látnivalója a XIII-XIV. századi, 1510-ig épült, 95 m magas tornyú Szt. Miklós-plébániatemplom. A XIII-XIV. századból való dominikánus Szűz Mária-templom jelenleg képtár.

Világviszonylatban is különlegességnek számít a Elbląsko-Ostródzki Csatorna. Ezt a porosz uralkodó, IV. Vilmos Ferenc kényeskedésének köszönhetjük, aki amikor a terv elfogadására került sor, először azt kérdezte, van-e ilyen máshol a világon, csak ezután egyezett bele, miután megtudta, hogy nincs. A másik a turisták által szintén kedvelt hely, a XIX. századba épült 14 zsilippel rendelkező Augustowski Csatorna, melyet a Lengyel Királyság legnagyobb gazdasági beruházásának tartanak.

Elblag is az új egyházmegyék közé tartozik, 1992 óta püspöki székhely.

Jelenleg újjáépítési program folyik a városban. Új házak épülnek a Hanza-városokra jellemző kereskedőházak stílusában, s ez újjáéleszti a várost.

159

Frombork

Hosszú éveken át Fromborkban élt, dolgozott, és itt is halt meg Mikołaj Kopernikusz. A Katedrális domb erődépítményei, az egykori középkori erőd a legmagasabb műemléki osztályba tartozik. A legrégebbi épület a védőfalakkal körülvett gótikus székesegyház és a XIV. századi püspöki palota, amelyben jelenleg a Kopernikusz Múzeum található.

Frombork a Visztula-félsziget által a tengertől elzárt Visztulai-öböl partján fekszik. Az elblagi dombvonulaton emelkedő káptalani vár és a Visztulai-öböl partja között terül el. A legenda szerint egy óporosz halásztelepülés kunyhói

fölé az első templomot a fromborki Káptalan-dombon Szent Anzelmus, az első warmiai püspök emeltette.

Amikor a Német Lovagrend lovagjai Braniewót, az eddigi püspöki székhelyet felperzselték, 1280-ban a püspökség és a káptalan székhelyét Fromborkba helyezték át. A fromborki gótikus székesegyház építését 1329-ben kezdték meg, de ez csak 1388-ban készült el. A későbbi, a papi városrészt körülvevő falakat az 1410. évi grunwaldi csata után, 1414-ben lengyel-litván hadak ostromolták.

Fromborki Vár

Az 1454-1466 között szakadatlanul dúló lengyel-lovagrendi háború idején Frombork már a lengyel oldalon állt. Ekkor cseh huszita zsoldosok védelmezték a várat a Német Lovagrend csapatai ellen.

A toruńi béke alapján Frombork is része lett a Lengyelország területéhez tartozó Warmia püspöki tartományának. Ennek ellenére a Malborktól 60 km-re fekvő Frombork állandó harcok központja lett. A határszéli várból a püspökök később Lidzbark Warmińskibe költöztek át, a káptalan viszont Fromborkban maradt. A püspökvárat a XIV. század közepén emelték.

160

1521-1543 között, mint a káptalan kanonokja, Fromborkban élt Mikołaj Kopernik (Kopernikusz). Itt folytatta kutatásait, s itt írta meg a „De revolutionibus orbium coelestium” című művét. Kopernikusz Krakkóban és Bolognában tanult, járt Varsóban, Toruńban, Grudziądzban, Brodnicában, Nowe Miastóban, Lubawában, Ostródában. Hosszabb időt töltött Lidzbarkban, Ornetában, Pieniężnóban, Braniewóban és Elblągban. 70 éves korában Fromborkban hunyt el.

1837-ben a porosz uralom alatt világi hatalmaktól és birtokaik nagy részétől megfosztott warmiai püspökök visszaköltöztek Fromborkba, majd Oliwa lett a püspöki székhely.

Mikołaj Kopernik csillagász

Mikołaj Kopernik (latinul: Nicolaus Copernikus vagy Kopernikusz, Nikolausz; német-porosz dialektusban Niklas Koppernigk vagy Coppernick (saját írásmód) ― Toruń, 1473. február 19. Lengyelország – 1543. május 24. Frauenburg, Kelet-Poroszország [ma Frombork, Lengyelország]) lengyel csillagász a frauenburgi (fromborki) székesegyház kanonokjaként élete nagy részét csillagászati megfigyelésekkel töltötte, és észleléseit gondosan feljegyezte, matematikai számításokkal alátámasztva megalkotta a heliocentrikus világképet.

Mikołaj Kopernik

A XVI. század elején a Világegyetem általánosan elfogadott képe még az ókori gondolkodó, Arisztotelész (i.e. 384-322) geocentrikus (Föld-középpontú) tanaira, valamint e tanok Ptolemaiosztól (i.e. 85-161) való továbbfejlesztésére támaszkodtak. Ptolemaiosz a Földet helyezte a Naprendszer középpontjába. Elmélete szerint a Nap, a Hold és a bolygók a mozdulatlan Föld körül keringenek. Ptolemaiosz elméletét a keresztény egyház is vallotta.

Mikołaj Kopernik a lengyelországi Toruńban született 1473. február 19-én. Jómódú kereskedő fia volt, nagybátyja 1494-ben Warmia püspöke lett. Az ő tanácsára ment 1491-ben a Krakkói Egyetemre. 1498-ban – papi előképzettség nélkül – kinevezték a fromborki székesegyház kanonokává. Egy év múlva Bolognába utazott, ahol az ottani egyetemen jogi tanulmányokat folytatott, majd 1501-ben a Padovai Egyetemen orvosi diplomát szerzett, melyet élete végéig gyakorolt. 1503-ban tért vissza hazájába, Lengyelországba.

Kopernikusz csillagászati megfigyeléseit még 1497-ben, Bolognában kezdte meg, majd Lengyelországban folytatta. Amikor rálelt Arisztarkhosz (i.e. 310-230 k.) Nap-központú (heliocentrikus) elméletére, sok éven át dolgozott elgondolásán. Kinyilvánította, hogy a Nap a változatlan helyzetű középpont, és a bolygók keringenek körülötte. A Föld csak egy a bolygók közül. Évente megkerüli a Napot, s közben naponként megfordul a tulajdon tengelye körül is. Úgy tartotta továbbá, hogy a Hold nem tartozik a bolygók közé, hanem a Föld kísérője. Kopernikusz a Merkúrt vette a Naphoz legközelebbinek és a Szaturnuszt a legtávolabbinak (abban a korban az Uránuszt, a Neptunuszt és a Plutót még nem ismerték, mert az égboltot szabad szemmel vizsgálták). Kopernikusz a bolygók mozgását körpályára tételezte fel.

161

1530-ban papírra vetette elméleteit, VII. Kelemen pápa jóváhagyta kéziratát, és utasította a tudóst a könyv megírására. Kopernikusz elveit a De Revolutionibus Orbium Coelestrium (Az égi pályák körforgásáról) c. művében tette közzé. Kopernikusz Fromborkban hunyt el 1543. május 24-én. Elveit a pápai inkvizíció csak az 1600-as évek elején kezdte üldözni. A távcsövet is csak 1600-ban fedezték fel Hollandiában, és ezt Galileo Galilei (1564-1642) 1609-ben tökéletesítette. A Kopernikuszi-rendszert valló Galileo Galilei nézeteit és kutatási eredményeit 1632-ben a Dialogo c. művében tette közzé, melyért az inkvizíció elé idézték és – a pápai inkvizíció határozata alapján – házi őrizet alá helyezték.

A megerősített Wzgórze Katedralne-domb feljáratánál lévő Kopernikusz szobrot M. Welter készítette és 1973-ban leplezték le a csillagász születésének 500. évfordulóján.

Püspökvár

A fromborki püspöki és káptalani vár 130 x 60 m nagyságú, majdnem szabályos téglalap alaprajzú építmény. Déli bejárati oldalán két öreg bástyatorony között vezet az út a vár területére. A várban a kaputoronyhoz tapadó, később emelt épületen túl kis félkör alaprajzú bástyában volt a várnagy székhelye. A tőle jobbra lévő, alul ágyúbástyává átalakított, 7 m vastag falú, nyolcszög alaprajzú harangtorony barokk toronysisakot visel. A várudvar kapujával szemben emelkedik a katedrális gótikus épülettömege. Tőle balra, a nyugati fal megtörésénél áll a védelmi rendszerhez tartozó, vörös téglából épített négyzet alaprajzú ún. Kopernikusz-torony, Mikołaj Kopernik kísérleteinek színhelye. A katedrális és a Kopernikusz-torony között lévő gótikus-barokk bejáratú, címerdíszes épület volt a káptalan székhelye.

Kopernikusz-szobra a vár tövében

A négy sarkán kis tornyocskákkal és gerincén egy kis huszártoronnyal díszített, 90 m hosszú gótikus fromborki székesegyház 1329-1388 között épült, háromhajós csarnoktemplom. Hálóboltozatát nyolc nyolcszög alaprajzú pillér hordozza. A bal hajóban látható 1504-ből való, domborműves táblaképet warmiai fafaragók készítették.

A fromborki székesegyház szentélyében álló barokk kori főoltárt Grabowski püspök az olasz Placidival készíttette el Krakkóban, a waweli székesegyház főoltárának mintájára. A szentélyből jobbra nyíló kisebb kápolna, az ún. Lengyel-kápolna XV. századi eredetű, és a porosz uralom alatt itt tartották a lengyel nyelvű istentiszteleteket. A templom faragványdíszes, címeres kanonoki stalluma késő gótikus. A szószék közelében helyezték el a Koprnikusz emlékét szolgáló 1735-ből való sírtáblát. Sírlapja a bal hajóban, a negyedik oszlopnál van, azonban teteme, amely sokáig a székesegyház kriptájában nyugodott, a svéd háborúk idején nyomtalanul eltűnt.

162

Nidzica

Nidzica (korábban: Nibork, németül: Neidenburg, poroszul: Nīdaspils) közel tizenötezer lakosú város a Nida folyó (a Felső-Visztula mellékfolyója; 151 km hosszú, vízgyűjtő területe 3862 km2) partján. Nidzica 130 km-re fekszik az orosz határtól, 180 km-re Kalinyingrádtól. Neve földrajzi eredetű, a szláv nid/neid alföldi folyó nevéből származik. Az első forrásokban elnevezése német név volt: Nydenburg, később Neidenburg (vár a Nidanál), melyet később lengyelesen Nibork, Nidbork, Niedzbórz névre változtattak. A város a Mazowsze és a Warmia-Mazury

tájegység határán fekszik.

Az első védelmi objektumot már a keresztesek alapíthatták itt 1266-1268 körül. Winrich von Kniprode (1310-1382), a Német Lovagrend nagymesterétől (1351–1382) városi jogokat kap, saját címerrel.

Nidzicai vár

1440-ben a lovagok telhetetlensége és fokozódó adóztatása miatt a poroszországi városok és nemesség megkötötték a Porosz Szövetséget. 1453-ban a poroszok fellázadtak a lovagok ellen és segítségül hívták IV. Kázmér lengyel királyt. A tizenhárom éves háború (1454-66) idején Nidzicát a Porosz Szövetség hadai foglalták el. A Porosz Szövetség (lengyelül: Związek Pruski, lettül: Prūsijas konfederācija, angolul: Prussian Confederation, németül: Preußischer Bund) 1440-ben létrehozott szövetségi tömörülés volt. 53 poroszországi nemes (nemzetiségük szerint poroszok, németek, kasubok), 19 porosz város, köztük Danzig, Elbing és Thorn vett részt benne. Célja a Német Lovagrend Poroszország feletti uralmának megtörése, egyházi-katonai államának felszámolása volt. 1453-ban a nagymester követelte a Szövetség feloszlatását és azt, hogy ismerjék a lovagrend hatalmát.

163

A Szövetség ekkor fellázadt a teuton lovagok ellen, s 1454-ben segítségül hívták IV. Kázmér lengyel királyt (lengyelül: Kazimierz IV Andrzej Jagiellończyk; Krakkó, 1427. november 30. – Grodno, 1492. június 7. – Litvánia nagyhercege 1440–1492 között, Lengyelország királya 1447–1492 között), felajánlva neki az országot. A király nem habozott a háború megindításával, s von Baysent megtette porosz gubernátorrá, de nagyszámú serege, kiegészülve a porosz és danzigi szövetségesekkel súlyos vereséget szenvedett a Tizenhárom éves háború első csatájában Konitznál. Ezzel szemben Kázmér nem adta fel. A porosz szövetség továbbra is ellenállt a német zsoldosoknak, s jelentős anyagi támogatást adtak ahhoz, hogy Kázmér új, modern sereget verbuváljon. Ehhez 1455-ben 190 ezer magyar forintot folyósítottak, s ebből Kázmér új katonaságot állított ki többségében lengyel, kisrészében magyar és cseh zsoldosokból, seregét továbbá vörösorosz és tatár katonákkal is megerősítette. A danzigi hajók pedig meggátoltak egy dán támadást is, amely a lovagrend megsegítésére irányult volna. 1466-ban a lovagrend teljes vereséget szenvedett, s a thorni békében (pokój toruński) elvesztette országa jelentős részét, mely mint Királyi Poroszország került a lengyel koronához.

1454 és 1466 között lezajlott tizenhárom éves háború alatt a rend megmaradt hatalma és ereje is szertefoszlott. 1466. október 9-én a második thorni békében a német lovagok elvesztették porosz és pomerán területeik együttesének csaknem kétharmadát, és a maradékot is mint csak lengyel hűbért tarthatták meg. A toruńi béke után Nidzica egyik része maradt a keresztes állam területének.

1510-ben a pápa és a császár döntést hozott a lovagrend ügyének kivizsgálására és a lovagok megsegítésére, de Szász Frigyes halála leállította ezt a folyamatot. Az utolsó nagymester, Albrecht von Hohenzollern idején 1520. február 24-én lengyel seregek jelentek meg a városban. Leégett egy malom a várnál, és a lakosok is sok kárt szenvedtek. 1520 júliusában a teuton rendi hadak (a német lovagok) megtámadták Mazóviát, Warmiát és Łomżát. Augusztusban a Wiełkopołska ellen intézett akció keretében Międzyrzeczet vették be, majd ostromolni kezdték Wałcz, Chojnice, Starogard és Tczew városokat és Gdańskot is. V. Károly német-római császár közvetíteni igyekezett a háborúzó felek közt. 1521. április 5-én a nagymester és a lengyel király aláírta a toruni egyezményt a fegyverszünetről.

1525. április 10-én a protestánssá váló rendi mester Brandenburgi Albert hűséget tett a lengyel királynak és létrehozta a Porosz Hercegséget. A lovagok áttelepülnek Németországba, mert nem ismerték el Albert azon rendelkezését, hogy a lovagrendet feloszlatta. 1580-ban az Utrechti unió megfosztja a német lovagrendet holland birtokaitól.

Négy évvel később a nürnbergi birodalmi gyűlésre lett hivatalos Brandenburgi Albert. Albert a lovagrend nagymestere felvette az evangélikus vallást, s Poroszországba való visszatérte után megkezdte a lovagrend egyházi államának felszámolását, és porosz templomok katolikus dogmáktól való megtisztítását. A lovagrendi államot átalakította hercegséggé, s így ő Albert porosz herceg lett. A Német-római Császárság új nagymestert nevezett ki, de így sem tudta visszaszerezni Németországnak a volt Német Lovagi államot, amit évtizedeken át folyó véres háborúval szereztek meg a lovagok.

A XVI. században megindult gazdasági fejlődést a XVII. században a svéd háborúk szakították meg. 1628-ban súlyos kár éri. 1656-ban a Prostki csata után a tatárok jelennek meg falainál. 1804-ben tűzvész pusztítja.

A XIX. század második felében, különösen az 1871. évi német újraegyesítés követően a város fejlődésnek indul. 1888-ban vasúti kapcsolat létesül Olsztynnal és Działdowoval, 1900-ban Wielbarkkal. Az első világháború kezdetén a Kelet-Poroszország ellen irányuló orosz offenzíva idején kozákok dúlják fel és 1914. augusztus 22-én felégetik a várost. A tannenbergi német győzelem után az orosz elhagyják a várost. A város gyorsan újjáépült és megújult. Az 1920. évi népszavazást követően Németországhoz csatolták, így határmenti várossá vált.

1945 januárjában a 48. szovjet hadsereg Nyikolaj Guszev (Mikołaj Gusiew) altábornagy parancsnoksága alatt feltörve a német erődvonalat a város déli határában, betört a városba és heves utcai harcok során január 21-én elfoglalták a szovjet csapatok. 1945-ben új nevet kapott. Nidzicából a

164

németeket kitelepítték. A várost részben átépítették. 2001-ben a wielbarki vasúti vonalszakaszt megszüntették.

A város feletti dombon négyzet alaprajzú kisebb keresztesvár áll. A Német Lovagrend gótikus stílusú külsőtornyos várát a XIV. század végén emelték, majd a XVI. században átépítették. A romos állapotba került várat a XIX. században, majd a második világháború alatt megsemmisült, ezt követően újjáépítették. A vár egy részében ma szálloda üzemel.

A városfalakon belül két nagy építmény található, a Szent Adalbert-templom és a kolostor (kosciół Niepokalanego Poczecia NMP i św Wojciecha i Klasztorek). A domb tetején Jagelló Ulászló emlékműve magasodik. A fő látnivalói közé tartoznak még a városfal maradványai, a főtéren az 1842-ből való klasszicista városháza nyújt látnivalót.

Olsztynek

Olsztynek (1945-ig németül: Hohenstein, poroszul: Likuta Alnāsteini) és a hozzá tartozó közigazgatási egység (gmina) a Mazuri-tóhátság, az ún. Nagytavak vidékén, Lengyelország zöld tüdején helyezkedik el. Gazdasági alapja a mezőgazdaság és az élelmiszeripar, valamint az idegenforgalom (Felsőzsolca 2004. március 25-én Együttműködési szerződést kötött a várossal).

A gazdagon formázott, dimbes-dombos felszínt több folyó, völgy szeli át. A város legnagyobb értéke a Warmia - Mazury történelmi vidék kulturális öröksége valamint maga a természet. A táj szépségét a folyók, tavak, őserdők, tájvédelmi körzetek védett természeti kincsek emelik ki.

Olsztynek mint település az ősi porosz nép, szasinok törzse élőhelyén keletkezett. A szomszédos Osterode, ma Ostróda, keresztes lovagok várának a vezérlovagja, Günter von Hochenstein komtúr parancsára 1350-ben megkezdődött a vár építése. A vár körül egy kereskedők és kézművesek lakta település jött létre. A település 1359-ben Winrich von Kniporde nagymestertől városi jogokat kapott és vele együtt – az osterodei keresztes lovagok komtúrja tiszteletére – Hochenstein nevet. A XV. századi lengyel orrásokban "Olstin parvum" néven szerepel.

A város – a többi keresztesek által alapított város mintájára – főtérrel, városházával és merőleges utcákkal rendelkezett. A várost városfal veszi körül, amelynek teljes hossza 245 × 170 m és a magassága mintegy 10 m.

1410-ben környékén zajlott le a Német Lovagrend és a Jagelló Ulászló vezette lengyel-litván csapatok között a Lovagrend hatalmát megtörő grunwaldi csata. 1410-ben Olsztynek várát elfoglalták a polgárok, akik elismerték a lengyel király fennhatóságát. 1520-ban a lengyel hadsereg szállja meg és Mikołaj Firlej nagyhetman elismerte a város kiváltságait. 1656-ban a svédek és a tatárok dúlták.

1764-ben a városban született Krzysztof Celestyn Mrongowiusz (1764–1855) evangélikus lelkész és prédikátor, a lengyelség szószólója a porosz uralom alatt, filozófus, nyelvész, kiváló lengyel tudós és felfedező.

Lengyelország felosztását követően a Tannenberg nevet viselte a porosz uralom idején. 1809-ben Napoleon csapati állomásoztak a városkában. 1888-ban vasúti kapcsolat létesült Działdowoval és 1891-ben Ostróddal.

1914-ben környékén zajlott le az első világháború nagy ütközete, a tannenbergi csata. A tannenbergi csata az első világháború keleti frontján zajlott le az Orosz Birodalom és a Német Birodalom között. A csatában négy orosz hadtest teljesen megsemmisült, a 2. hadsereg szétszóródott, az 1. hadsereg pedig visszavonulásra kényszerült az oroszok kétszeres létszámfölénye ellenére:,,31-én este nincs információ a 2. hadsereg csapatainak helyzetéről… Nincsenek hírek a XIII. hadtestről. Katonák a XV. hadtestből csoportokban érkeznek Ostrołękába. A XXIII. hadtest az I. hadtesttel együtt harcol, egy részük a XV. hadtesthez csatlakozott." Az orosz Északnyugati Főhadiszállás jelentése, 1914. augusztus 31.

165

Az 1914-es német stratégia szerint a birodalom hét hadsereget küld a nyugati frontra, hogy mihamarabb térdre kényszerítse Franciaországot (Schlieffen-terv), míg a lassabban mozgósító Oroszország ellen a keleti határon csak a 8. hadsereget hagyták. Kelet-Poroszország védelme azonban sokkal kritikusabbá vált azáltal, hogy az orosz mozgósítás gyorsabban ment végbe, mint ahogy arra a németek számítottak. Augusztus 20-án a Gumbinneni csata döntetlenül végződött, a német parancsnok, Max von Prittwitz pedig attól félt, hogy a nagyobb orosz erők bekerítik, ezért vissza akart vonulni a Visztula nyugati oldalára. A német főparancsnokság erre leváltotta, helyére a reaktivált Paul von Hindenburgot tette meg parancsnoknak, vezérkari főnökének pedig Erich Ludendorffot, a belgiumi hadjárat egyik hősét nevezte ki.

Paul Ludwig Hans Anton von Beneckendorff und von Hindenburg (Posen (ma: Poznań), 1847. október 2. – Neudeck, 1934. augusztus 2.) német tábornok és nemzeti hős. Az I. világháború idején, 1914 augusztusában visszahívták katonai szolgálatra és Ludendorff tábornokkal együtt rábízták a kelet-poroszországi haderő vezetését. Ludendorff stratégiai zsenialitásának köszönhetően a nagy orosz túlerővel szemben a Hindenburg vezetése alatt álló német hadsereg briliáns védekezési taktikát mutatott be. A tannenbergi csatában aratott győzelem Hindenburgot nemzeti hőssé tette és megbízták a keleti front főparancsnokságával. Itt erős befolyással rendelkezett az osztrák–magyar csapatok felett is. A II. mazuri tavaki csatában elért győzelemnek köszönhetően már Kelet-Poroszország megmentőjének tartották. A mai történészek szerint azonban a kevésbé méltányolt Erich Ludendorff tevékenységének kiemelkedő szerepe volt Hindenburg győzelmeiben. Az első világháború után a weimari köztársaság birodalmi elnöke volt. Polgárháborútól tartva 1933. január 30-án kinevezte Adolf Hitlert kancellárrá. Az idős államfő nem tudott ellenállni a nemzetiszocialisták egyre nagyobb befolyásának, azonban olyannyira tisztelt nemzeti hős volt, hogy még Hitler sem merte eltávolítani. 1934. augusztus 2-án bekövetkező halálával teljesen megszűnt az alkotmányos kormányzás Németországban, melyet Adolf Hitler korlátlan hatalma követett.

Erich Friedrich Wilhelm Ludendorff (Kruszewnia, 1865. április 9. – München, 1937. december 20.) az I. világháború egyik vezető német tábornoka; puccsista, a náci párt képviselője a Reichstagban, vallásalapító. 1914 augusztusában Paul von Hindenburg mellett szolgálva részt vett a tannenbergi csatában és később a Mazuri csatában is. Erich von Falkenhayn felmentése után a német hadsereg főparancsnok-helyettese lett, egyenrangú Hindenburggal.

Amikor Hindenburg és Ludendorff megérkeztek keletre, felülvizsgálták Hoffmann vezérkari tiszt agresszív tervét, mely a 8. hadsereget az orosz 1. és 2. hadsereg közé vezette volna. A terv kockázatos volt, de a németeknek jó információik voltak az orosz seregek mozgásáról és összhangjuk hiányáról (Szamszonov és Rennenkapf közismerten utálták egymást), ugyanis a két hadsereg nyílt rádióvonalon keresztül kommunikált. A rádióüzenetekből kiderült, hogy az oroszok nem számítanak támadásra. A német győzelem kulcsa mégis az lett, hogy az első hadsereg túl messze volt a másodiktól, így a Rennenkampf alá tartozó orosz csapatok nem érhettek oda időben, hogy felmentsék társaikat.

Hindenburg, Ludendorff és Hoffmann a Mazuri-tavaktól nyugatra akarták csalni Szamszonov 2. hadseregét, hogy egy német hadtest megkerülhesse és bekerítse a csapdába sétáló oroszokat, míg Rennenkampf erőit egy lovashadosztállyal lefedezve elvágják a 2. hadseregtől. Szamszonov augusztus 26-áig nyugat felé vonult előre, mit sem sejtve az őt fenyegető veszélyről, amikor a bekerítő hadtest Herman von François vezetése alatt a hátukba került. A német főerők délnyugat felől támadtak, míg a fejlett német vasúthálózat előnyeit kihasználó Hindenburg néhány kisegítő erőt átdobott Szamszonovtól északra is, teljessé téve a bekerítést. Az oroszok egy szempillantás alatt abban a helyzetben találták magukat, hogy az eddig visszavonuló németek minden irányból ágyúzzák és támadják őket. A zavar, melyet a fenti jelentésrészlet is bemutat, súlyos veszteségeket eredményezett. Augusztus 28-ára Szamszonov XIII. és XV. hadteste súlyos összecsapásba került a németekkel. A mocsarak és a tavak gátolták Szamszonovot erői átcsoportosításában, így a két elöl lévő hadtest felmorzsolódott.

Bár Rennenkampf néhány egységét a német támadás szintén érintette, a parancsnoknak fogalma sem volt társa szorongatott helyzetéről. Előrenyomulását gátolták a Königsberg körül épített

166

védművek, ráadásul azt hitte, a német hadsereg, ami valójában a 2. orosz hadsereget támadta, ellene vonult fel és őt készül megtámadni. Igazából csak egy német lovashadosztály állt előtte, de abban igaza volt, hogy a közvetlen közelében komoly német erőket mozgatnak körülötte. Rennenkampf emiatt kelet felé vonta vissza erőit, Szamszonovot támogatás nélkül hagyva.

Szeptember 2-áig az oroszok közel 50 ezer halottat és sebesültet, valamint 90 ezer hadifoglyot veszítettek. A németeknek 60 vasúti szerelvényre volt szükségük, hogy elszállítsák az oroszoktól zsákmányolt lovakat és felszereléseket, míg ők "alig" 10 000 halottat és sebesültet veszítettek. Szamszonov augusztus 30-án öngyilkos lett. Hoffmann azt javasolta, hogy a nagyarányú győzelmet nevezék el a közeli Tannenbergnél 1410-ben lezajlott csata után, ahol lengyel és litván harcosok lemészárolták a német lovagokat. A diadal hozzásegítette a központi hatalmakat a háború első hónapjainak túléléséhez, ellensúlyozva a Marne-i vereséget. Ugyanakkor csökkentette az Osztrák–Magyar Monarchiára nehezedő nyomást is, amely a kaotikus mozgósítás és háborús tervezés következtében korai vereségeket szenvedett. A 2. hadsereg megsemmisülése lehetővé tette a németek számára, hogy a Mazuri tavaknál nem sokkal később ismét lesújtsanak. A 8. hadsereg Rennenkampf 1. hadseregét is legyőzte.

A második világháború idején, 1939-1945 között közelében állították fel a Stalag IB Hohenstein német hadifogolytábort.

Keresztesek vára olsztynekben, ma iskola

A XIX. században a várat iskolai épületté alakították át. Ma is iskolai célokra használják, középfokú iskolák együttese helyezkedik el benne. Az eredeti várból csak a gótikus boltozatú pinceszint maradt meg, valamint északi és keleti szárny védőfalainak részei.

1945-ben Olsztynek a szovjet hadsereg támadása következtében szinte teljesen megsemmisült. Ekkor pusztult el a grünwaldi csata emlékműve is, melyet a német csapatok robbantottak fel.

167

Egyik legrégebbi olsztyneki épület a XIV. századi evangélikus templom, melyet valószínűleg 1350 körül építették fel. A város mai napig megőrizte a középkori térbeli jellegét: az utcák és terek elhelyezésével, a régi védőfalak megmaradt részleteivel.

A város főterén, a városháza előtt egy hatalmas kőoroszlán áll. A szobor a tannenbergi csatában részt vevő 2. Mazaury-i gyalogos hadosztálynak a szimbóluma. A városkától 1,5 km-re, a gdański út mellett romként látható a tannenbergi csata németek által emelt emlékmauzóleuma, melyben a csata német vezérének, Hindenburgnak hamvai voltak.

Olsztynek értékes kincse és különlegessége a Königsbergben 1913-ban megnyitott, és onnan 1940-ben átköltöztetett Néprajzi Múzeum (Park Etnograficzny), 1962-ben újra megnyílt, 1969-től Népépítészeti Múzeum, mely Európa egyik legrégebbi szabadtéri múzeuma. A 2001-ben itt megtartott "Rainbow Bridge" nemzetközi fesztivál vendége volt Paulo Coelho brazil író és Shimon Peres izraeli politikus valamint Aleksander Kwaśniewski lengyel elnök.

A település közelében található a magyar vonatkozású Tokaj étterem.

Olsztyn

Olsztyn (németül: Allenstein, történelmi lengyelül: Holstin, poroszul: Alnāsteini) a Mazuri-tóvidék nagy részének, illetve a Warmia jelenlegi fővárosa. Olsztyn 87 km-re fekszik az orosz határtól, és 140 km-re Kalinyingrádtól. Olsztyn a Łyna folyó két partján terül el, s nyugati irányba, külső városrészhez öt nagyobbacska tó csatlakozik.

Észak-Lengyelország keleti felének nagyobbik részét a Mazury-tóvidék (Pojezierze Mazurskie) foglalja el. A nagy tavak vidékétől nyugatra fekszik a tóvidék

közigazgatási és forgalmi központja, Olsztyn. Közte és a Visztula alsó folyása közötti terület – amelynek legészakibb pontja a Visztulai-öböl partján fekvő Frombork – a történelmi Warmia. Ez azonban látnivalóit tekintve egybeolvad a Visztula és a Nogat folyó közét, valamint a Visztula két partját egykor elfoglaló lovagrendi területekkel.

Warmiát régen Ermland néven is ismerték. Térben a mazuryi Nagy-tavaktól nyugatra, a Visztula és a Nogat folyók alsó folyásától keletre elterülő, tavakkal szintén sűrűn behintett vidék ez. Egykor Kelet-Poroszország és a Gdańsk környéki német lovagrendi területek közé ékelődve hosszú időn át a Német Lovagrend és a lengyel királyok közötti harcok fő színtere volt.

Kaputorony Olsztynban

168

Warmia egykor a piasti lengyel birodalomhoz tartozott. A magyar Barcaságból Lengyelországba költöző Német Lovagrend foglalta el, s az 1410-től kezdődő háborúk sorát lezáró, 1466. évi toruńi béke után lengyel püspöki tartomány lett.

A várost először 1334-ben említik oklevelek a német lovagrend államában. A Łyna partján emelkedő káptalani vár körül kialakult XIV. századi település 1353-ban nyert a káptalantól városjogot, ekkor kapta az Allenstein (a Łyna porosz neve: Alna) nevet, a lengyel Ołsztyn nevet a XIV. századtól kezdték használni. A XIV. században városfalakkal vették körül. A Magas-kapu (Wysoka Brama) az egyetlen hírmondója az egykori városfal hajdani három kapujának. A négyszintes, díszes gótikus pártázatú kaputorony a XIV-XV. században épült.

Szent Jakab apostol templomát a XIV század második felében kezdték építeni, ma Lengyelország egyik legszebb téglából épített gótikus temploma. Az Óváros területén alakult ki a polgárváros. A mai napig megőrizte az öreg város eredeti utcaszerkezetét és imponáló erődítéseit, és a házak többnyire ma is állnak, vagy az épületek követik a középkori alaprajzokat. A XV. század számos háborúja pusztította a még fiatal várost.

Az 1466. évi toruńi béke határozatával Olsztyn, Warmiával együtt Lengyelországhoz került. A warmiai püspökség Olsztyn környéki részeit a városban székelő káptalani kasztellánus (várnagy) igazgatta. Az 1519-1521-ig tartó háború, melyet a Német Lovagrend robbantott ki, Dél-Warmiát elpusztította. A warmiai káptalan akkori feje a toruńi származású fromborki kanonok, Nikolaus Kopernikusz (lengyelül: Mikołaj Kopernik, latinul: Nicolaus Copernicus), a reneszánsz legnagyobb csillagásza volt.

1516-1519 és 1520-1521-ben Mikołaj Kopernik (Kopernikusz) töltötte be a káptalani kasztellánus tisztséget, aki lengyeleket telepített le a német lovagok uralma alatt elnémetesedett Warmiában. 1521-ben Kopernikusz vezette az olsztyni kanonoki vár védelmét Hohenzollern Albert, a Német Lovagrend nagymestere seregével szemben. Olsztyn, Warmia és az egész Mazury vidék ezután jogilag ugyan a Királyi Lengyelországhoz tartozott, de 1525-ben lovagrendi nagymesterből lett lengyel hűbéres. Hohenzollern Albert, porosz herceg hatalma alatt maradt. A következő évszázadban a Królewiec-Varsó útvonalon kedvező helyen lévő város felvirágzása következett be.

Kopernikusz szobra

169

Ezt a fejlődést a XVII-XVIII- századi északi háborúk akasztották meg. Az 1709-1712 közötti járvány a város lakosságát csaknem teljesen elpusztította. Az olsztyni káptalan támogatásának köszönhetően a XVIII. században sikerült helyreállítani a város helyzetét. Lengyelország 1772. évi első felosztásakor Warmia a Porosz Királysághoz került. A porosz uralom nagy németesítő mozgalmai idején Olsztyn a warmiai lengyelek nemzeti és kulturális központja lett. 1807-ben Olsztynba látogatott a francia császár. A napoleoni háborúk után a poroszok önkormányzati tartományt hoztak létre és 1818-ban megalapították az olsztyni járást.

A XIX. század második fele Robert Zakrzewski, majd Oskar Belian polgármester vezetésével dinamikus fejlődés ideje. 1867-ben korszerű kórház nyílt meg, 1873-ban vasúti összeköttetés Toruńnyal és az első világi iskola, egy gimnázium 1877-ben nyílt meg. 1886-ban jelent meg a Gazeta Olsztyńska újság első száma, melyet a Liszewski és Pieniężny család 1939-ig megszakítás nélkül megjelentetett. A lakosság létszáma ebben az időben az 1846-os 4 000 főről 1875-ben 6 000-re, és 1895-ben 25 000-re bővült.

1890-ben városi gázhálózat, 1892-ben telefonhálózat és hat évvel később korszerű vízvezeték rendszer, 1907-ben pedig villamos hálózat létesült. Az utcákon megjelentek a villamosok és nem sokkal később megnyílt a repülőtér is.

Az olsztyni Dom Polski (Lengyel ház) a porosz időkben, egészen 1939-ig az itteni lengyelek szervezeteinek székháza, kulturális központja volt. Az első világháború után, 1920-ban a hovatartozás ügyében Warmiában is népszavazást tartottak, de a lengyel lakosok az egyenlőtlen harcban alulmaradtak, és Olsztynt Warmiával együtt Kelet-Poroszország részeként Németországhoz csatolták.

1939-ben több mint 50 000 fő lakott a városban. 1945. január 22-én Olsztynt elfoglalta a Vörös Hadsereg, néhány napi megszállás után az orosz katonák felgyújtották a várost, az épületek mintegy 40%-a elpusztult. 1946-ban a népesség 23 000 fő volt, 1950-ben 45 000. Az ipar és a gazdaság lassan magához tért. Az igazi fellendülést azonban a gumiabroncs gyár létesítése hozta 1967-ben. A város képe gyökeresen megváltozott.

Áttörést jelentett a politikai életben a Szolidaritás szakszervezet (lengyelül NSZZ "Solidarność") megalakulása. A rendkívüli állapot alatt a városban aktív ellenállás volt tapasztalható. 1989 után területi önkormányzat alakult, az első demokratikusan választott vajdasági és városi vezetéssel. Ma folytatódik a fejlődés, egymás után épülnek a lakónegyedek, ipari létesítmények (Michelin) Olsztyn egyike azon kevés lengyel városnak, ahol a demográfiai szaporulat pozitív.

A hajdani szűk főtéren (Rynek) a XIII. században épült fel a Régi Városháza (Stary Ratusz). A nagy tömegű, holland reneszánsz stílusban épített, oromzatos tornyos városháza a XIX-XX. század fordulóján, 1912-16 között épült egy újabb főtéren.

Egykori káptalani vár

170

A Łyna által leírt kanyarban emelkedő vöröstéglából emelt, oromzatos káptalani várat a XIV. század második felében gótikus stílusban építették. A XVI. században átépítették, délkeleti szárnya pedig csak 1756-1758-ban készült el. A vár Óváros felé néző homlokzatát az Óváros falövezete is védte. Az erőd négyoldalas, szerény méretű épület, melynek északi szárnyán találhatók a lakosztályok, a déli oldalán pedig a szolgálati helyiségek. A várban napjainkban a Warmia és Mazuria Helytörténeti Múzeuma működik.

Az egykori falak értékes maradványa a Magas-kapu (Wysoka Brama). A XX. század eleji porosz, szecessziós és eklektikus építészet szép példái az óvároson kívül találhatók. A környék szépségét több tó is növeli.

Olsztyni városrészlet a Szent Jakab katedrálissal

Az olsztyni piactéren álló gótikus stílusú, hatalmas, hétszintes, vakárkádokkal díszített homlokzati tornyos Szt. Jakab-katedrális (Katedra św Jakuba) feltehetően 1380-1445 között épült, tornya 1582-1596 között, hálóboltozata a XVI. században készült. A toronyhoz csatlakozó Olchowski-kápolna a XVIII. század elején épült. A templom háromhajós, csarnok típusú. Főoltárán és a két mellékoltáron, késő gótikus stílusú faragványos táblaképek láthatók. A XVI. század közepén készült reneszánsz oltár a keresztre feszítést ábrázolja.

171

Grunwald

Grunwald (németül Grünfelde, litvánul Žalgiris) falu Észak-Lengyelországban, a Warmia-Mazúriai Vajdaságban, Ostróda megyében, Grunwald községben. A falu Olsztynek városától 13 km-re délnyugatra található. 800 lakosa van. Bár a község központja Gierzwałd falu, a község névadója történelmi jelentősége miatt mégis Grunwald. A falu lengyel neve a német Grünwald név átvétele, amely „zöld erdőt” jelent. Ugyanez a jelentése a litván névnek is. A német Grünfelde név magyar jelentése „zöld mező”.

1410. július 15-én Stębark (Tannenberg), Faulen (Ułnowo), Grunwald, Łodwigowo (Ludwigsdorf) és a Lubień-tó közötti területen zajlott a grünwaldi csata vagy tannenbergi csata (lengyelül Bitwa pod Grunwaldem, litvánul Žalgirio mūšis németül Schlacht bei Tannenberg), amelynek során a Lengyelország és Litvánia egyesült erővel aratott győzelmet a Német Lovagrend hadai fölött, amely terjeszkedésével már közel másfél évszázada fenyegette a két államot, továbbá más országokat is, mint az orosz fejedelemségeket.

A falutól 2 km-re fekvő egykori csatamező helyén 1960-ban, az ütközet 550. évfordulóján emlékmúzeumot és emlékparkot létesítettek. Az emlékpark közepén egy dombon monumentális, Jagelló Ulászló harcosai arcával díszített 8 m magas gránitoszlop áll (Jerzy Bandura és Witold Cęckiewicz műve), körülötte 30 m magas szimbolikus zászlóoszlop a lovagrend ellen küzdő három nép: a lengyel, litván és az orosz zászlaját jelképezi. Mellette látható az amfiteátrum, egy kőlapokból kirakott térkép a csapatok elhelyezkedéséről, illetve a Grunwaldi Csata Múzeuma. Az emlékmű közelében található az 1415-ben épült kápolna romja, egy emlékkő, amelyet 1901-ben a németek a Német Lovagrend csapatait vezető Ulrich von Jungingen nagymester emlékére emeltek, valamint az 1939-ben a németek által lerombolt Krakkói Grunwaldi Emlékmű maradványa. Az emlékpark jelentős turisztikai látnivaló, a turizmus igényeit boltok, emléktárgyárusok, étterem elégítik ki.

Minden év júliusában itt rendezik meg a grünwaldi csatát felidéző történelmi emlékjátékokat, amely egyben a Nemzetközi Lovag Társaság találkozója. Az emlékműtől 700 m-re délnyugatra 5 m magas halom jelzi, hogy itt állt Jagelló Ulászló király a csata kezdetén, míg 700 m-rel nyugatra, a Jagelló kövének nevezett bevágásban állt a lovagrend által emelt kápolna azon a helyen, ahol Ulrik von Jungingen magymestert halálos kardvágás érte. Ide a németek 1901-ben emlékkövet állítottak.

172

Stębark

Stębark (németül: Tannenberg, azaz „Fenyves hegy”) falu Észak-Lengyelországban, a Warmia-Mazúriai Vajdaságban, Ostróda járásban, Grunwald községben. 530 lakosa van. 1410. július 15-én a falutól nem messze zajlott a grünwaldi csata vagy más néven első tannenbergi csata, amelynek során Lengyelország és Litvánia egyesült erővel aratott győzelmet a Német Lovagrend hadai fölött. A győzelem következtében a németek ereje megtört, és ez véget vetett terjeszkedésüknek. 1914-ben, az I. világháború alatt szintén a falu mellett vívták a második tannenbergi csatát, amelynek során Paul von Hindenburg vezetésével Németország fontos győzelmet aratott az Orosz Birodalom felett.

Ostróda

Ostróda a Drwęckie-tó partján fekszik, az ostródai-elblągi tóvidék déli centruma, az Iławai-tóvidék idegenforgalmi és vízi sportközpontja. Csatornák és folyók sorozata kapcsolja össze a szomszédos tavakkal.

1656-ban a délkeletről betörő tatárok pusztítják el. 1807-ben rövid ideig Ostródában volt Napóleon főhadiszállása. Az 1945-ben a földdel egyenlővé tett óvárosi negyedben a 1302-ben emelt keresztes lovagvár helyreállított épülettömbje látható.

A XIV. században emelt, tűzvész pusztította, 1580-ban és 1740-ben helyreállított evangélikus templom értékes műemlék.

Ostródai keresztes vár

173

Reszel

Reszel (németül: Rößel, korábban: Rössel, poroszul: Rēslis) 1241-ben a keresztes lovagok elfoglalták a porosz Bart törzs várát, amit ebben az időben óporosz nyelven Reszelnek neveztek.

1215-ben III. Ince pápa Kulmban (Chełmno) püspökséget alapít, amelynek élére a Valdemár által küldött Keresztély ciszter barátot nevezi ki, aki a kolbatzi kolostorból érkezett (ennek a rendháznak a jütlandi ciszterci Esrom volt az anyakolostora). Az új püspökséghez hozzácsatolták az újonnan megtért Sarvabuno

porosz nemzetségfő földjét. Mazóviai Konrád herceg 1226-ban behívta az Erdélyből elkergetett Német Lovagrendet, hogy térítse meg a poroszokat, s nem utolsó sorban hódítsa meg számára a területeiket. Ehhez rendelkezésükre bocsátotta Kulm vidékét a püspökséggel együtt. A rend nagymestere, Salzai Hermann ügyes diplomáciával elrendezte, hogy a pápa és a német-római császár jogilag biztosítsa a lovagok hatalmát a porosz földek felett, ahol megkezdhetik saját államuk felépítését, mely Dél-Erdélyben nem sikerült.

1233-ban indult meg a poroszok leigázása és erőszakos megtérítése, amikor Hermann von Balk sereggel tért vissza Németország központi részéről. Bár ez a poroszok harcias magatartása miatt elhúzódott, a lovagrendet segítette Lengyelország és a Német-római Birodalom. Ekkor épült meg Neustadt-Elbing és Thorn városa, ami a német kolonizáció nyitányát jelentette. Mikor a rend hatalma már Livóniára is kiterjedt, megpróbálkozott Északnyugat-Oroszország meghódításával, de vereséget szenvedett (Csúd-tavi csata). Ekkor tört ki az első porosz felkelés (1242-1253) amit csak a lengyelek segítségével tudtak leverni a lovagok.

A durbeni csatavesztés után a poroszok másodjára lázadtak fel (második porosz felkelés 1260-1274), de a folyamatosan érkező német és cseh keresztes hadak ellen a poroszok nem tudták felvenni a harcot, és elbuktak. 1283-ban, Suduva leigázása után befejeződött Poroszország alávetése.

Reszelben a régi porosz vár elpusztítását követően őrtorony épült. A poroszok a felkelés idején elfoglalták a várat, és öt éven át birtokolták azt. 1247-ben ismét elfoglalták a keresztes lovagok. A keresztesek megerősítették a várat, amely 1261-ig tartott. A második porosz felkelés idején a keresztesek Braniewoba vonultak vissza. A porosz felkelés 1273-ban összeomlott.

IV. Ince pápa már 1243-ban megszüntette a porosz püspökséget, és felállította a chelmnoi, pomezański, warmiai és sambijski egyházkerületeket. E rendelkezés értelmében a föld kétharmada a kereszteseké, egyharmada a püspöké. A sorozatos rajtaütések és litván támadások miatt a terület a warmiai püspöké lett, és a dokumentumokban "castrum Ressel" néven említik.

1300-ban lakosai a közeli Braniewo oltalma alatt kereskedelmi telepet alapítottak. Reszel – a warmiai káptalan és a püspök jóvoltából – 1337-ben kapta meg a városi jogokat. Az első soltész Eleus braniewoi lakos volt. 1372-ben megkezdődött a városfal és a három kapu: a Magas, a Királyi és a Halász kapuk építése. Ebben az időben Reszel volt Warmia harmadik legnagyobb városa.

Reszel az 1410. évi grünwaldi csata után Jagelló Ulászló uralma alá került, de rövid idő múlva újra a lovagrendé lett. 1440-ben Reszel alapítója volt a Kwidzynben létrehozott Porosz Szövetségnek. A Porosz Szövetség Titkos Tanácsa 1454. február 4-én felmondta az engedelmességet Keresztes Lovagrendnek. Két nappal később elfoglalták a keresztes és püspöki várak többségét. Csak Malbork, Sztum és Chojnice védekezett. Egy évvel később a lovagrendi seregek elfoglalták, és 1462-ig a warmiai püspököknek hagyták.

A tizenhárom éves háború után Warmia a lengyel király fennhatósága alá került és Reszel lengyel határváros lett. Łukasz Watzenrode (németül: Lukas Watzenrode, 1447-1512, Kopernikusz nagybátyja) warmiai püspök 1505-ben kezdte meg a város megerősítését, amely megvédte azt az 1520-as keresztes lovagrend elleni harcok során. A város a XV-XVI. században gyors fejlődésnek indult, de fénykorát a barokk korban élte. Számos festő és aranyműves dolgozott itt. Híres szobrászok alkottak itt, mint például Bildhauer Christoph Peucker (1662-1735) valamint a Schmidt család.

174

Warmiai püspökök gótikus várkastélya (Zamek biskupów warmińskich)

A lengyel-svéd háborúk nem okoztak nagyobb károkat. 1648-ban és 1704-ben a kastélyt kétszer kifosztották a svédek, az akkori erődítményeket lerombolták.

1670-1673 között az itt megalapított egyetemen tanított a jezsuita Mikołaj Slaski (1614-1677) rektor is. A Reszeli Kollégium mecénása Jan Kazimierz lengyel király volt, aki żywieci ingatlanainak terhére alapítványt hozott létre és ösztöndíjat adott diákjainak.

A város lakói 1655-ben megváltották magukat. A művészetben a barokk vált uralkodóvá. A reszeli várkastély Ignacy Krasicki warmiai püspök rezidenciájának egyike volt. Ebben az időben a püspök testvére, Marcin Krasicki volt a plébános. Reszellel kapcsolatos Fabian Luzjański püspök is, akinek apja a reszeli őrgróf volt.

Reszel Lengyelország első felosztását követően porosz uralom alá került. A várkastélyt börtönné és gabona- és alkoholraktárrá alakították át. 1806 és 1807 során két tűzvész is csaknem az egész várost pusztította. A várost újjáépítették, a városfalakat lebontották, a vár az evangélikus közössé kezére került.

1811. augusztus 21-én került sor Reszelben az utolsó boszorkányégetésre. Az áldozat Barbara Zdunk (1769-1811) volt. Nemcsak boszorkánysággal, de gyújtogatással vádolták, mert 1807-ben a vár leégett, melynek oka mai napig még tisztázatlan. Az eljárás három évig tartott. Az ügy heves vitáknak adott okot. Mielőtt a máglyát meggyújtották, a hóhér megfojtotta.

1816-ban fejeződött be az új városháza építése. 1822-ben a várkastélyt a protestánsok kapták meg, a déli szárnyban protestáns templom épült. Keleti szárnyában iskola létesült.

1841-ben és 1917-ben újabb tüzek sújtották a várost. 1914-ben az oroszok foglalták el. 1917-ben a főtéren a polgárházak részben leégtek.

175

A II. világháborúban nem szenvedett sokat. A későbbi években több mint harminc műemléki épületet romboltak le az óvárosban. A két XIX. század végén épült magtár egyike 1985-ben pusztult el.

A vár és a történelmi épületek rekonstrukcióját 1956-ban kezdték meg, és a vár felújítására az 1976-1985 közötti időszakban került sor.

Fő látnivalója a warmiai püspökök négyzet alakú gótikus várkastélya (Zamek biskupów warmińskich), amely 1350-1401 között épült. Többszöri kiégést követően 1931-ben újjáépítették, tornyaiban múzeum létesült. 1976-1985 között felújították. A vár tornyából ragyogó kilátás nyílik a városra. A várban ma szálloda, alkotóház és a nyolcvanas évektől kortárs képzőművészeti képtár működik.

A középkori eredetű Szent Péter és Pál-templom (Kościół farny pw. św. Piotra i Pawła) építése 1348-ban kezdődött, 1402-ben írott források említik. Eredetileg egy kórus nélküli háromhajós csarnoktemplom volt, a nyugati oldalán 52 méteres toronnyal, valamint az északi oldalon sekrestye és előcsarnok épült. 1774-ben súlyos tűzvész sújtotta, 1806-ban újabb tűz emésztette. A templom átépítése során a templom patrónusának főoltáron látható képét a Warmiából származó Antoni Jan Blank (1785-1844) festő, a Varsói Egyetem professzora festette.

Szent Péter és Pál-templom (Kościół farny pw. św. Piotra i Pawła)

Az ortodox templom (Cerkiew pw. Przemienienia Pańskiego) a XVIII. századból való. A városban gótikus hidak láthatók. A volt Jezsuita kollégium, a XIX. századi klasszicista Városháza, a középkori eredetű és többször átépített plébánia szép építészeti emlékek.

176

Kętrzyn

Kętrzyn (régen: Rastembork, németül: Rastenburg, poroszul: Rastanpils) az egykori porosz Bart törzs földjén fekszik. A keresztes lovagok betörései során számos vár elpusztult, az itt lakók felvették a keresztséget. A pogány poroszokat legyilkolták, a falvaikat és kastélyaikat felgyújtották. 1329-ben a keresztesek építettek őrtornyot a pruszok Rast nevű települése mellett. Közelében már 1330-ban hozzákezdtek a Szent Katalin-templom (kościół św. Katarzyny) építéséhez, melyet a XIX. század során bontottak el. Az Olgierd (belarusz nyelven: Альгерд, oroszul: Ольгерд,

litvánul: Algirdas) és Kiejstut (Kęstutis) vezette litván seregekkel folytatott harcok során 1345-ben az őrhely elpusztult. A Keresztes Lovagrend már 1350-ben újjáépítette a telepet, és a XIV. század közepén falakkal körülvett város neve Rastembork (Rastenburg) lett.

1357. november 11-én Henning Schindekopf (1330-1370) keresztes lovag városi jogokat adományoz Rastenburgnak, Henryk (Heinrich) Padeluche bíróval az élen. Megépül a Szent György-templom és a keresztesek vára. A várost 13 bástya védte. Megépült a Magas- és a Malom-kapu és a Vízi-kapu. A keresztesek idején Kętrzyn (németül: Rastenburg, lengyelül: Rastembork) a prokurátor (ügyész) székhelye volt. Rastenburg történetében közel 40 prokurátor volt, közülük kettő a későbbiekben betöltötte a nagymesteri tisztséget is.

Keresztesvár (Zamek krzyżacki z XIV-XVI)

A grunwaldi csata után a rastemburgi prokurátorok közvetlenül a nagymesterek alá tartoztak. A XV. századtól kezdve a Porosz Szövetséghez tartozott, s különösen a XIX. század elején kezdődött el erőszakos németesítése a porosz kereskedők és iparosok letelepedésével. 1454-ben a csatározások következtében a lakosok felgyújtották a várat, és Wolfgang Sauer keresztes prokurátort holtan találták a közeli Malom-tóban. A tizenhároméves háború (1454-1466) után Kętrzyn a Porosz Lovagrend határán belül maradt.

177

A Porosz Hercegséget 1525-ben hozta létre Brandenburgi Albert a Német Lovagrend nagymestere. A lovagoknak 1226 óta volt birtokukban a terület, amelyet a balti poroszoktól hódítottak meg. Jelentős területeket engedtek át a lengyel királynak 1466-ban, s hűbéri kötelezettséget vállaltak. Albert, aki a brandenburgi Hohenzollerek közül való felvette az evangélikus vallást és világi hercegséget hozott létre, a lovagrendet pedig Németországba űzte. A lovagok V. Károly német-római császár segítségével 1530-ig több kísérletet tettek a terület visszaszerzésére, de Albert hűségesküt tett II. Zsigmond lengyel királynak, aki megvédte a németekkel szemben. Poroszország ráadásul eredetileg nem volt része a Német-római Birodalomnak. A különválást a rimini aranybulla szentesítette 1226-ban. Albert szövetségre lépett skandináv államokkal és a protestáns német fejedelmekkel, így egyre erősebb támogatókra talált. Kętrzyn ebben az időszakban gyors fejlődésnek indult, a fejlődés a svéd háborúk idején megállt. A későbbi években erős germanizálás zajlott a városban.

A II. világháború idején közelében, a gierłoski erdőben épült meg Hitler főhadiszállása. 1942-ben és 1945-ben súlyos bombatámadások érték a várost. A Vörös Hadsereg támadása következtében a vár és az óváros épületei kiégtek. 1945-ben a város Lengyelországhoz került. A lakosok többségét Németországba telepítették. Kezdetben a város megtartotta történelmi nevét, melyet 1946. május 7-én – Wojciech Kętrzyński (1838-1918) Mazúria germanizálása ellen küzdő történész nevéből – Kętrzyn névre változtattak.

Szent György-templom (Bazylika Mniejsza pod wezwaniem św. Jerzego w Kętrzynie)

Az egykori keresztesvár a XVII. századból való, s 1965-ben újjáépített formában múzeumként szolgál. A XIV. századi Szent György-templom (Bazylika Mniejsza pod wezwaniem św. Jerzego w Kętrzynie) az egykori városfalhoz tapadva annak egyben erődítménye is volt. 1359-ben az egykori határőrségi építmény helyén épült. A XV-XVI. században építették át, s ma is hálóboltozatos, gótikus jellegű. Ez a legjobban fennmaradt erődtemplom a Mazúri területen. A XV. század elején épült meg a második torony (harangtorony). Belső berendezésében a reneszánsz és a barokk stílus keveredik. A Szent György templommal szemközti Szent János-templom (Kościół św. Jana) a régi temetőkápolna, Nagy Iskola céljai építették át, egykor lengyel templomként is szolgált. A Nagy Iskolát Albert herceg alapította 1546-ban. Az oktatási nyelv a latin volt, kötelező tantárgyak közé a német és a lengyel nyelv tartozott, 1830-ban törölték a lengyelt.

178

Giżycko

Giżycko (németül: Lötzen, régebben lengyelül: Łuczany, Lec, porposzul: Lēcai) a Nagy-tavak vidékének fő központja. Nagy üdülő- és vízi sportközpont. A 26 km2-es, 40 m mély Niegocin-tó partján fekszik, a 104 km2-es, 44 m mély Mamry-tó (Lengyelország második legnagyobb tava) szomszédságában. Giżycko környéki nagy tavak részaránya a teljes terület 11,89% (23 986,6 ha). Giżycko a vitorlázás fővárosa, a Mazúri Nagy Tavak (Wielkie Jeziora Mazurskie) egyik fontos kikötője.

A 15 ezer évvel ezelőtti emberi tevékenység nyomaira a Popówka Mała tó környékén bukkantak. A késő bronzkor és a vaskor idején már számos település található a környéken, melyek a tavak közelében vagy azok szigeteire épültek. Giżycko első ismert lakói a pruszok voltak. A terület első írásos említése a II. századból való. Tacitus és Alexandriai Ptolemaiosz említést tesznek a galindok, sudinok és bartok balti-prusz törzseiről, melyek nagyobb települései a borostyánkő útvonal mellett feküdtek.

Miután a Német Lovagrend 1277-1283 között elfoglalta a pruszok földjét, 1340-ben erődített települést hozva létre fa-, majd kővárat emelt a Niegocin és Kisajno tavak közötti földszoroson, melyet Lötzennek neveztek el. A keresztesek kegyetlenül pusztították az akkor még pogány pruszokat. Ezt követően német földekről érkezett telepesek népesítették be a környékét.

A volt keresztes vár romjai (restaurálás közben)

Wizualizacje zamku udostępnione przez "Zamek Giżycki" sp. z o. o.

179

1525-ben a protestánssá váló rendi mester Brandenburgi Albert hűséget tett a lengyel királynak és létrehozta a Porosz Hercegséget. Lötzen lett a székhelye a hercegi elöljáróságnak, ahol 1612. május 16-án Johann Siegmund Hohenzollern gyűlést tart. Johann Siegmund (Halle, 1572. november 8. - Berlin, 1619. december 23.) a Hohenzollern-ház tagja, 1608-tól Brandenburg választófejedelme volt. Uralkodása alatt jelentősen megnövelte Brandenburg területét. Megszerezte többek között a Rajna menti Cléve városát, Markot, és Ravensberget. 1618-ban, apósa, Albert Frigyes halála után rászálltak a porosz hűbérbirtokok is. Ez az egyesülés volt az első lépés az újkori porosz állam kialakulásának útján. János Zsigmond 1613-ban felvette a kálvinista hitet, és a következő évben toleranciarendeletet adott ki. A vallási tolerancia a gyakorlatban azonban nem érvényesült ebben az időben a porosz-brandenburgi területeken.

1612. május 26-án a város címert és pecsétet kapott. Lötzen első polgármestere Paweł Rudzki lett. A város kapcsolatba került a Lwów, Warszawa és Wilno városokkal, Gdańsk, Elbląg, Braniewo és Królewiec (Kalinyingrád) tengeri kikötőkkel. A svéd Özönvíz idején lengyel és tatár seregek támadtak rá. 1657-ben a tatárok dúlták fel és csak a vár, városháza és a templom élte túl a pusztítást. A város gyakorlatilag megszűnt létezni. 1690-ben adómentességet kér a város. Lötzen volt a legszegényebb város Poroszországban. 1710-ben pestis járvány dúl, melyben a városi lakosság szinte teljesen elpusztult.

Lötzen 1807-1812 között az orosz és a napoleoni seregek átvonulásának útvonalába esett. 1807-től lengyel ulánusok állomásoztak a városban. Józef Zajączek (1752-1826) és Jan Henryk Dąbrowski (1755-1818) tábornokok hadtestei állomásoztak benne. A napoleoni háborúk után adminisztrációs reformok során eltörölték a jobbágyságot és a céhek jogait. 1820-ban a járási székhelye Ryn lett. 1822-ben hatalmas tűzvész pusztított a városban. Számos éhínség is sújtotta. 1845-ben Frigyes Vilmos porosz király tett látogatást a városban. A XIX. század második felében kismértékben javultak az életviszonyok. 1843-1852 között Leopold Hermann Ludwig von Boyen, porosz tábornagy és hadügyminiszter kezdeményezésére a város határában felépítették az erődöt.

1854-1857 között megépültek a Mazúri Nagy Tavakat összekötő csatornák, lehetővé téve a hajózást. Javult az úthálózat minősége, vasúti kapcsolatok létesültek. Javult az oktatásügy.

A francia-porosz háborúk és 1871-ben Német Császárság létrejötte jelentős változásokat eredményezett. Növekedett a lakosság, új vasútvonalak épültek. Új beruházások indultak. Az I. világháború idején Lötzent kétszer támadták meg az orosz csapatok. Boyen erőd ellenállt az orosz támadásoknak. 1914 ösze és 1915 tele között, a Mazúri Nagy Tavaknál folytatott csaták idején itt volt Paul von Hindenburg főhadiszállása. 1915. február 13-án, az orosz csapatok elvonulását követően, II. Vilmos császár is járt itt. A két világháború közötti időszakban Lötzen divatos üdülőhellyé vált. A belvízi hajózás jelentős utasforgalmat bonyolított a mazúri tavakon.

1939. szeptember 1-jén a helyi német helyőrség csapatai megindultak a lengyel Narew vonalak felé. 1941-1944 között a város a Reinhard Gehlen ezredes (a háború után Németországi Szövetségi Köztársaság hírszerző szolgálatának alapítója) vezette úgynevezett „Osttruppen” székhelye volt.

A II. Világháborút követően az amerikai Védelmi Minisztérium titokban számos vezető német és olasz tudóst, valamint hírszerző szakembert hozatott az Egyesült Államokba Dél-Amerikán keresztül, s részben a Vatikán segítségével. A Project Paperclip nevet viselő program keretében került Reinhard Gehlen tábornok Amerikába, aki Hitler Szovjetunióval foglalkozó hírszerző-szolgálatát irányította. Gehlen Washingtonban gyakran találkozott Truman elnökkel, valamint William Donovan tábornokkal, aki akkor az OSS (az Office of Strategic Services-nek) az igazgatója volt. De szoros kapcsolatot tartott Gehlen Allen Dullessal is, aki később a CIA élére került. E megbeszélések célja az volt, hogy az amerikai hírszerző-szolgálatot hatékony intézménnyé formálják. Ennek eredményeként jött létre 1946-ban a Central Intelligence Group, amelyet 1947-ben átkereszteltek Central Intelligence Agency-nek, vagyis létrejött a CIA. Reinhard Gehlen német tábornoknak kulcsszerepe volt az Egyesült Államok Nemzetbiztonsági Tanácsának a létrehozásában is. Az a törvény, amely ezt az intézményt létrehozta, az 1947-es National Security Act, a későbbiek folyamán fontos szerepet játszott abban,

180

hogy a kormányzat számos illegális tevékenységét a nemzetbiztonságra hivatkozva titokban tarthassák, és zavartalanul folytathassák.

1944 decemberének végén érte az első szovjet légitámadás. A tó felől, a jégen keresztül lefolytatott szovjet támadás annyira meglepte a németeket, hogy azok megadták magukat. Négy egymást követő hónapon keresztül értelmetlenül megsemmisült és az oroszok és fosztogatók kirabolták a várost. 1945. május 20-án a szovjetek felállították a lengyel közigazgatást.

A lengyel telepesek első csoportjai 1945. február 5-én érkeztek Białystokból. Később egyre nagyobb számban érkeztek a szovjetek által elfoglalt vilniusi és a Szovjetunióba bekebelezett egykori lengyel területekről is. A németeket kitelepítették az Oderán túlra, akik nem akarták elhagyni otthonaikat, lengyel neveket vettek fel. Ebben az időben a Mazúri területekről németek csoportjai települtek ki Németországba.

A város végül is 1946. március 4-én kapta – Gustaw Herman Marcin Gizewiusz után – a Giżycko nevet. Gustaw Herman Marcin Gizewiusz, Gisevius (1810. május 21.-1848. május 7) lengyel költő, néprajzkutató, újságíró és kiadó, nemzeti-társadalmi és politikai aktivista volt Mazúriában.

A város nyugati részében, a Giżycko-csatorna partján, ami a Niegocin- és Mamry-tavat kapcsolja össze, a XIV-XVI. századi volt keresztes vár fennmaradt építménye látható.

A XIV. században épített, a XVI. század folyamán átépített keresztes vár leromlott állapotban van. Niegocin-tó melletti település hivatalos említése a XVI. század második feléből való, amikor Albert Frigyes, brandenburg-ansbachi őrgróf a Löwentin (akkor Niegocin) tó melletti települést városi rangra emelte.

A városka templomát a neves német építész, Karl-Friedrich Schinkel tervezte. Karl Friedrich Schinkel (Neuruppin, 1781. március 13. – Berlin, 1841. október 9.) német klasszicista építész és festő. Gilly építészeti főtanácsos alatt tanulta és gyakorolta az építészetet. 1803-ban Olaszországba utazott, 1805-ben hazájába tért vissza. 1810-ben elkészítette Lujza királyné mauzóleumának tervét. 1815-ben titkos építészeti főtanácsos lett, 1820-ban az építészet tanára az akadémián. 1816-ban építette a berlini új őrházat építette, aztán a királyi színház újjáépítését fejezte be, 1819-ben a várhidat, 1821-ben a nemzeti emléket a Kreuzbergen, 1824-ben a Werder-féle gót templomot. Ezen időszak fő műve volt az 1825-30 között épült múzeum, amelyet ma Altes Museum néven ismernek. Ehhez ő készítette az előcsarnok falképeit is. 1832-35 között építette a régi építészeti akadémiát középkori motívumokkal, amelyeket többek között a potsdami Babelsberg kastélynál, a zittaui városházánál is alkalmazott. Összesen 83 építménye készült, de művészetét tanúsítják meg nem valósított tervei, például az athéni akropolisz királyi várrá való átalakítatásnak terve, a krimi Orianda császári palota, II. Frigyes porosz király emlékének terve. Építészeti tervei 26 füzetben jelentek meg.

Távolabb, a városon túl emelkedik a poroszok által 1844-ben épített, volt Boyen-erődítmény, valamint a Piękna Góra üdülőtelep. A Niegocin-tó partján fürdőhely található.

181

Olecko

Olecko (régen: Margrabowa, németül: Marggrabowa vagy Oletzko, 1928-1945 között Treuburg) a Lega (régen: Oleg) folyó mellett egy nagy tó partján fekszik. Olecko a Mazúri tóvidék keleti szélén fekszik. A terület változatos felszínét a jégkorszak gleccserei alakították ki. A város környéki mélyedéseket számos tó töltötte ki. A település észak-nyugati részén a Puszcza Borecka erdőrengetegei terülnek el sajátos növény- és állatvilágot alkotva. A terület számtalan turisztikai lehetőséget biztosít. 1993 óra rendszeresen megrendezik az Olecko Megálló

elnevezésű találkozót, melyre a világ minden részéből érkeznek vendégek.

A Mazúri és az Olecki Földön az ember legkorábbi nyomai i.e. 11 ezer évesek, a paleolit korból valók. Olecka környékét az úgynevezett lyngbijski kultúra népessége lakta. Az első évezred közepén a mazúri területen a balti népesség telepedett le, amelyek a nyugati balti kurgánsíros kultúrához tartoztak. Régészeti ásatások alapján lehet következtetni, hogy már néhány ezer éve laktak itt emberek. A város kezdetén vadászkastély állt itt. Olecko környékén a legtöbb települést Albrecht Hohenzollern (1490-1568), a Német Lovagrend nagymestere, porosz herceg alkapította a XVI. század elején. Ő alapította a Porosz Hercegség első városát ezen területen. Az alapító okiratot 1560. január 1-én adták ki. Német történészek szerint Albrecht Hohenzollern és Zsigmond Ágost (Zygmunt August) lengyel király találkozójára az itteni vadászkastélyban került sor. A közös vadászat ürügyén tartott találkozó során megállapodás született a határ felállítására, a lengyel oldalon Augustów (a király nevéből) és a porosz területen Margrabowa (Albrecht herceg címéből) lett a két szomszédos határváros. A város lengyel lakosai ezzel párhuzamosan használták az Olecko nevet. A város további fejlődését tűzvészek, járványok és a háborús pusztítások gátolták. 1656-1657-ben tatárok dúlják, 1709-1711 között búbópestis pusztítja a várost és környékét. A napoleoni háború idején lengyel katonákat szállásolnak el itt. 1818-ban járási székhely lett.

Régi váregyüttes – jelenleg a járási elöljáróság neogótikus épülete

182

A többéves mazúri betelepítésnek köszönhetően, a Porosz hercegség déli határán azt eredményezte, hogy az olecki járás megőrizte lengyel nemzeti jellegét. 1659-ben itt született Jan Moneta, a gdański gimnázium lengyel nyelvi felügyelője. 1820-1837 között Oleckoban élt és dolgozott A. F. Czygan lelkész, aki 1836-ban felszólalt a mazúri iskolákban a lengyel nyelv megszüntetése ellen. Végül 1856-ban itt született Karol Sembrzycki újságszerkesztő is, a "Mazur Wschodnio-Pruski" kiadója. A XIX. század második felében a közúti és vasúti építkezéseknek köszönhetően gyors fejlődésnek indult. A XX. század elején keskeny nyomközú vasút épült.

Az első világháború idején nagy csaták zajlottak a város környékén. Oleckot is elfoglalták az orosz csapatok, súlyos károkat okozva a városnak. Az 1920. évi népszavazást követően Németországhoz került. 1945. január 21-én a szovjet hadsereg foglalja el, a város 80 %-ban elpusztult. A szovjet emgszállásnak köszönhetően a város Lengyelország része lett. A kilakoltatott német lakosok helyére lengyel telepesek érkeztek.

1945. július 18-án a város első polgármestere Feliks Lubierzyński, az elöljáró Janusz Srzednicki lett. A szovjet csapatok 1945. szeptember 15-én elhagyták a várost. A második világháborút követően újjáépült.

A XVI-XIX. századi város műemlékei közül figyelmet érdemel a szabálytalan trapénz alakú 255 × 215 x 228 × 225 m méretű Rynek, amely Európa egyik legnagyobb piactere.

A régi várkomplexum már az óporosz időkben fennállt. A Német Lovagrend idején vadászkastély épült itt. 1560-ban itt találkozott Albrecht Hohenzollern és Zsigmond Ágost lengyel király. A XVIII. században a várkastély romlásnak indult, 1822-ben teljesen leégett. A XIX. században a várromot eltakarították, és a helyén 1897-ben felépítették a járási elöljáróság neogótikus épületét.

Az 1859-1861 között épült templom kápolnája a XIX. század második feléből való. Az ugrósánc és a móló 1930-ból való. Az első világháborús német emlékművet 1928-ban építették.

Lipiany

Lipiany (ném. Lippehne) A Myślibórzi-tavak közelében fekvő, városfalakkal övezett Lipiany területe: 5,54 km2. Lakossága: 4159 fő. Elhelyezkedése: 53°00′11″N 14°58′10″E.

A Wzgórze chamowen egykor pogány szentély állt. Eredetileg a X-XII. század között a környező tavak védelmében kialakult halásztelepülés volt. A történelem során hol a kamieńi püspök, hol a német őrgrófok, hol meg a brandenburgi választófejedelem birtokához tartozott. Amikor a vásártartási jogát megvonták, polgárai serfőzéssel kezdtek foglalkozni. A XIV-XV. században építették

városfalaikat. A város falai látták a Német lovagrend hadait, a huszitákat, a harmincéves háború svéd, német seregeit, és később a világháború harcait is, de mindezt szerencsésen átvészelték.

Parafia rzymskokatolicka p.w. Wniebowzięcia NMP - A XIII-XIV. században épült, s a XVII. században leégett és a XIX. század folyamán helyreállított plébániatemplom

183

Lębork

Gdańsktól 80 km-re északnyugat felé fekvő Lębork város (eredetileg: Łebno; kaszub. Lãbórg vagy Lãbórch is, ném. Lauenburg) a Łęba folyó mellett fekszik. Területe: 17,86 km2. Tengerszint feletti magassága: 15-92 m. Népessége: 35 789 fő. 54°32′30″N 17°45′00″E.

Eredetileg X. századi szláv település volt, amelyet a XIV. század elején a Német Lovagrend foglalt el. 1341-ben városjogot nyert, s ezt követően a lovagrendi területhez tartozott.

1466-ban a lengyel királyok, 1657-től kezdve pedig a brandenburgi (porosz) választófejedelem hűbérbirtoka lett. 1772-ben Lengyelország első

felosztásával került Poroszországhoz, s ehhez tartozott 1945-ig.

A város középpontjában levő Szt. Jakab-székesegyház (Katedra Św. Jakuba) XV. századi gótikus templom, amelynek háborús sérüléseit helyreállították. (Belsejében XVII-XVIII. századi barokk berendezés látható.) A templom közelében állnak még az egykori városfalak maradványai és a késő gótikus Baszta-Bluszczowa (Repkény-bástya: XIV. század).

Zamek krzyżacki – egykori keresztesvár, jelenleg az önkormányzat székhelye

A XIV. században emelt és a XIX. században átépített kastély szomszédságában, az ulica Mlyńska végén áll a renovált műemlék malom, a Molnár-ház (1806-ból) és a földszintjén gótikus elemeket őrző hombár. (ul. Przyzamcze Lębork).

A Młynarska utcában a Történeti Múzeum tartozik még a látnivalók sorába.

184

Bytów Bytów (kaszub. Bëtowò; ném. Bütow, ukr. Битів) elhelyezkedése: 17 121 fő. Fekvése: 54°10′N 17°29′ E. Érdekes látnivalója az eléggé épen maradt XIV-XV. századi négy saroktornyos, a XVI-XVII. században némi építésen átment lovagrendi vára. Bytów és a közeli Lębork képezték a Német Lovagrend államának legnyugatibb pontját. A város, amely 1466-ban bekövetkezett meghódítása után lengyel hűbérbirtok lett, a pomerániai hercegek, később Brandenburg és Poroszország uralma alatt állt. Lengyelországhoz csak 1945 óta tartozik.

A történelmi városmag legérdekesebb műemléke a Német lovagrend 1390 és 1405 között épített vára, mely az egyik első európai vár volt, mely a lőfegyverekkel szembeni védekezésre is alkalmas volt. A várnak négy kör alaprajzú tornya van. A lakószárnnyal 1570 körül egészítették ki az épületet.

A várban található a Nyugat-Kasubföld Múzeum néprajzi kiállítása. A várban hotel és étterem is működik.

185

Mellékletek 1. sz. melléklet

A nem rég alapított német lovagrend, a büszke, hatalmas és fondorkodó Salza Herman főnöksége alatt nagy tekintélyre emelkedett. A rend nagymestere belátván, hogy a keresztyén hódításoknak keleten többé jövője nincsen, rendje számára foglalkozásul azon kúnok megtérítését tűzte ki, kik Moldva és Oláhországban laktak.

Hogy ez eszme annyival inkább megvalósuljon, a kúnok szomszédságában óhajta letelepedni, s mivel ezek már több évtized óta nemcsak Erdélyt, hanem Magyarországot is szerte pusztították; a rend nagymestere kérelmét II. Endre király kész szívvel teljesíté, s 1211-dik évben e rendnek adományozta a Bárczaságot, mely a kúnok, székelyek és blaccok között az Olt, Tatrang, Borza vizektől s meredek erdős hegyektől körítve, 45 mértföldnyi területen feküdt, azonban a kúnok folytonos pusztításai miatt lakatlan és puszta volt. Érdekes ez adománylevél azért is, mert a kúnok magyar királyi oklevélben és saját nemzeti nevükön itt említtetnek először.

A rend örök birtokul, de oly kötelezettséggel nyeré e földet, hogy védelmezik a határszélt a kúnok ellen; e végett fa várakat és kastélyokat építhetnek; mert a kúnok ellen ezek is elég oltalmat nyujtanak, végre, hogy senkinek másnak, mint a királynak, hatósága alá nem tartoznak.

A rend fegyvereinek oltalma alatt a Bárczaság csakhamar népesedni kezdett, németek, oláhok falukat alakítottak. A kúnok előtt azonban nem maradt titok a vitéz katonai telep czélja, s hogy ezt az állandó letelepedéstől visszariasszák, s váraik építésében gátolják: a Bárczaságra beütéseik csaknem mindennapivá lett. Mind e mellett a rend oly erényt fejtett ki, egymás után emelkedtek a favárak; sőt az adománylevél világos tilalma ellenére kővárakat is épített, elkészült Földvár, Feketehalom, Törcsvár, Brassó, épített egyet Kereszvárat – Kreutzburg – a mai Nyén falu helyén76, a bózai út vonalán a kúnok tőszomszédságában, s kivül a rendnek adott területen, úgy, hogy végre a Bárczaság erődített táborként nézett ki.

A rendnek ezen visszaéléseit Endre király hamar észrevette, de látta e vitézek hasznos szolgálatait, a bár hatalmaskodással elfoglalt terület birtokában 1212-ben, újabb kezdeményekben részesitve, megerősíttette; sőt a rend ugyan ez évben Vilmos erdélyi püspöktől azon szabadalmat is nyerte, hogy a Bárczaságon magok részére szedjék a papi tizedet, de az egyházi hatóságot magának fentartá[1].

Azonban az erdélyi vajda nehezen szívelte, hogy a vitéz rend Erdély lakosaiból többet saját földjén letelepedésre édesgetett; a magyar főrendek pedig belátták, hogy e rend önhatalmú foglalásaival lassankét függetlensége alapját rakja le, miután időközben 1218-ban Vilmos püspök adománylevelét is sikerűlt Honorius pápa által maga részére megerősíttetni[2]: éppen ezért az 1221-ben keletkezett azon országos parancs, miszerint a bárki által elfoglalt várföldek visszavétessenek, első sorban a német vitézi rend ellen lett végrehajtva, s tőle összes birtokának visszavétele elrendeltetett. Azonban a rend nagymesterének kérelme következtében, a pápa közbevetésére II. Endre megengesztelődvén, 1222-ben a rend elébbi kiváltságait szélesbítve, az általok tett foglalásokat kezüknél meghagyta, s ez által birtokukat Oláhország határáig s a Dunáig, a moldvai kúnok földje egy részében is kiterjesztette.

A kúnok, birtokuknak ezen elfoglalását, sőt rajta már elébb a rend által kővár építését neheztelvén, a lovagok ellen fegyverre keltek, de nagy veszteséggel visszaverettek, mely alkalommal közülök magokat sokan megadván, családjaikkal együtt a keresztyén hitre tértek[3].

Ugyan ez időtájban a kúnok között a magyarországi Domonkos szerzetbeliek igen nagy buzgalommal kezdtek téríteni, főnökjük Magyar Pálnak, ki „kúnok apostola” czimet vívott ki magának, vezetése alatt, s hogy sok nehézséggel egybekötött eljárásuk annyival állandóbb sikert eredményezzen, úgy látszik, ez időben mindjárt kún püspökség és káptalan is lett felállítva, mert Honorius pápa már 1218-dik évi Jul. 7-kén, az aquilejai patriarkává választott kalocsai érsekhez intézett levelében meghagyja, hogy a kún káptalan azon kérelmét, miszerint a tized egy részét magok között ruházatra feloszthassák, ha ez által a kúnok püspökének vagy

76

A község német elnevezése (Kreuzburg) korábban sokáig annak a téves feltételezésnek adott alapot, hogy a település melletti vármaradványok azonosak a német lovagrend által épített, oklevélben is említett “Kreuzburg” nevű erősséggel. A 19. század számos szakírója, többek között Orbán B., Kőváry L. is így gondolta ezt. A Nagy-Várhegyen és a vele szemközti hegytetőn álló Kis-Várhegyen épült vár azonban nem tulajdonítható a kereszteseknek, hanem korábbi időből származik. A lovagrend által 1212-ben emelt Keresztvár erődítményét a magyar és erdélyi szász kutatók (Győrffy Gy., Pósán L., W. Horvath, K. Horedt, E. Jekelius, stb.) a Bodzavám (Vama Buzăului) falutól D-re, 30 km-re, a Tatárhágón álló rommal azonosították, melyet támogat a romnak Marienburggal egyező alaprajza és az 1222-i határleírás, mely a keresztesek havasalföldi területének K-i oldalát Kreuzburgtól vezeti le a Brodnikok földje felé.

186

egyházának kára nem lesz, belátása szerint intézze el[4]. Mind e mellett, úgy látszik, a térítők ezen első fellépése sikertelen volt. Pál a kúnok által, 90 társával együtt, vallási gyűlöletből 1240 körül megöletett[5].

1223-ban a német rend az egyházi hatóság felett az erdélyi püspökkel viszályba elegyedett. Ugyanis azon ürügy alatt, hogy szabadságaiknak a szent szék által lett megerősítése után felettök álló főpapra szükségök nincsen, a földjeiken nem csekély számú lelkészek részére a pápától egy külön főpapot kértek; minek következtében az egri püspök utasíttatott, hogy a rend által felterjesztendő egyént decannak nevezze ki; Raynald erdélyi püspök pedig megdorgálva figyelmeztetett, hogy a rendet és birtokát hatósági igényeivel háborgatástól kimélje meg[6].

Észrevévén azonban a rend, hogy a jogaiban eként megsértett erdélyi püspük a magyar király udvaránál pártolásra talált, ennek káros hatását előre meggátolni akarván, 1224-ben magát és birtokát szent Péter joga s tulajdonába és a szentszék különös oltalma alá felajánlotta azon ürügy alatt, hogy ez által a hivők közül még többen fognak földjükön letelepedni, a hitetlenek ellen pedig annál nagyobb hatállyal léphetnek fel, egyszersmind földes úri jog elismeréséül a sz. atyának évenként egy marka arany fizetést ajánlottak fel[7].

Ez eljárásból II. Endre mindinkább meggyőződvén arról, hogy a német rend, míg egyfelől a neki adományozott földeken túl a király birtokából mind több-több foglalásokat tesz, addig más felől Kúnországba terjeszkedve, birtokait a királytól teljesen független s önálló tartománnyá törekszik alakítani: hogy tehát e visszaéléseknek és a pápai hatalom jogtalan terjeszkedésének erélyes fellépés által véget vessen, számos lovas csapat kiséretében megjelent a vitézi rend birtokán; ott hadi és úti költségül ezer márka aranyat követelt, csapatait élelmeztette, s egy a havasokon túl e rend által épített várat elfoglalt; ennek a rend ellentállván, több tagja a kifejlett tusakodás közben megöletett, mások sebet kaptak s fogságba estek. Meglepetve a vitézi rend e nem várt eljárás által, kéréssel járult a királyhoz, de ez meg sem hallgatá, hanem parancsolta, hogy minden birtokukat néki azonnal adják vissza, különben fegyverrel fogja visszavenni[8].

E miatt a rend panaszt emelt a pápánál, ki erre 1225-ben adott válaszában a vitézeket Endre király fenyegetései ellenében állhatatos kitartásra buzdítván, egyúttal azon reményét fejezte ki, hogy a királyhoz intézett levele folytán nem lesz szükség földjüket kezükből kibocsátani; egyszersmind három apátot megbizott, hogy teendő vizsgálat után, a netaláni foglalásokat adják vissza.

E közben a király is, mielőtt erőszakhoz nyult volna, követe által a rendet a pápa előtt bepanaszolta, hogy bár annak csak 30 ekényi földet adományozott, az azonban ezen felül igen sokat elfoglalt, s ezt fegyverrel is megtartani a rend annyira el van határozva, hogy midőn ennek szépszerivel visszaadását a király sürgette, követének egy cistercita apátnak a rend némely vitézei azt válaszolák, hogy készek inkább az e miatti harczban meghalni, mint földjeiket visszaadni, sőt dühök annyira kitört, hogy a király embereit elfogták, kifosztották; s átalában a rend vitézei kötelezettségeiken túl mennek, s a király rendeleteinek nem engedelmeskednek; végül kérte a király a pápát, hogy a rendet a bitorlásoktól tiltsa el. Erre a pápa válaszolá a királynak, hogy a foglalásokat kivéve, az adományozott többi földek birtokában a rendet ne háborgassa, várukat adja vissza, káraikat térítse meg, sőt mások ellen is védelmezze; egyúttal a rend ügyének a király előtti támogatására egy püspököt, mint szentszéki követet bizott meg oly utasítással, hogy ha a király engedni nem akar, jelentse ki, hogy a pápa a rend törvényes jogai mellől el nem áll, mert „nem köteles hódolni embernek isten ellen”[9]. Egyúttal a pápa ugyan ez évben a váradi és győri püspököket is megbizta ez ügy megvizsgálásával, oly útasítás mellett, hogy a német rendet az adományozott birtokkal megelégedésre egyházi fenyíték terhe alatt kényszerítse.

De mind ennek sikere nem lett, sőt e közben a német rend makacssága végre oda kényszeríté a királyt, hogy még a pápai vizsgálat folyama alatt 1224-ben a rendet birtokából erőhatalommal kiverte, s a visszavett föld egy részét még ez évi Decemberben a szászoknak adományozta; a többi rész a kún földön emelt várral együtt, úgy látszik, Béla ifjabb király hatalma alá adatott[10].

Ez eseményt maga a rend parancsnoka személyesen panaszolta el a pápa előtt, ki Endrét 1225-ben ismét felszólította a rend elvett birtokai visszaadására, különben kénytelen leend ellene hatályosabb eszközökkel fellépni.

Úgy látszik, hogy erre a király már majd nem hajlandó lett volna a rend földjeit visszaadni, ha a rend nagymestere Herman nála e végett személyesen megjelen; igy azonban hajthatlan maradt; úgy, hogy a pápa 1226-ban kénytelen vala némi fenyegetés mellett újolag sürgetni a királyt a földek visszaadására, egyúttal mentette a nagymestert, hogy nála mi okon nem jelent meg; végül kijelenti, hogy ha e kivánságát nem teljesíti a király, ez ügyben nála több szót vesztegetni nem fog; egyszersmind a veszprémi püspöknek s fejérvári prépostnak is irt a pápa, hogy a fentebbiek teljesítésére a királyt az érsekek és püspökök jelenlétében intsék, s rábirni igyekezzenek, sőt ez ügy pártolására a királynét Jolantát is megkereste[11].

187

Azonban mind Honorius pápának, mind utódjának IX. Gergelynek minden igyekezete meghiusult, a király hajthatlan volt[12].

Jegyzetek

[1] Szilágyi S. Erdélyorsz. Tört. I. 33–36. l. Fejér Cod. III. 1. 106. 117. 118. 145. Árpád k. uj okt. 1. 155. l.

[2] Theiner I. 12. l.

[3] Fejér Cod. III. 1. 370. l. III. 2. 304. Árp. k. uj okt. l. 297. l. Engel Walachey 141–143. l. Szilágyi S. i. m. 37–8. l.

[4] Fejér III. 1, 264–5. Theiner monum. I. 18. l.

[5] Szentiványi Selecta eur. Dec. II. P. I. p. 114. Smith Epiac. Agr. 124. l. Pesti napló 1871. 129. sz. Toldy F.

[6] Fejér Cod. III. 1. 405. 420. l.

[7] Árp. k. uj okt. I. 200. l. Szilágyi S. 40. l. Engel Mold. 144. l.

[8] Fejér Cod. III. 2, 44–5. l.

[9] Fejér Cod. III. 2, 44–47. l.

[10] Engel 144. l.

[11] Fejér Cod. III. 2, 74–79. l.

[12] U. a. u. o. 303–305. l. Tud. Gyüjt. 1824. VI. Gorove. Árpád k. uj okt. I. 297–8. l. Fejér u. o. 247. l.

Forrás: http://vfek.vfmk.hu/00000097/root/0002/0005/0008-91.html

188

2. sz. melléklet

A NÉMET LOVAGREND SZEREPE A BARCASÁGBAN

Középkori egyháztörténetünk egyik leghíresebb botránya a Német Lovagrend 1225. évi fegyveres kiűzése hazánkból. Sem előtte, sem utána nem vonult a király hadsereggel egyetlen szerzetes- vagy lovagrend ellen sem, s nem akadt példa arra, hogy teljes birtokvesztés mellett kitoloncoljanak egy rendet az országból. A tudományos közvéleményben két nagyobb irányzat rajzolódik ki a kiűzés előzményeit, illetve a lovagok felelősségét illetően. Egyre inkább többségbe kerülnek azok, akik szerint a rend a magyar királytól független államot akart létrehozni s nem csoda, hogy II. András emiatt haragra gerjedt. Található azonban egy másik tábor is, melynek tagjai a lovagokat nem tartják felségsértőnek, s a kiűzetésüket más okokkal indokolják.

A lovagok behívásának belföldi körülményei

II. András királyunk uralkodása idején az országban zavaros belpolitikai állapot gyengítette a központi hatalmat. A királyi hatalom gyengülésének egyik oka a világi földbirtokosság megerősödése, a vármegye-eladományozások gyakorlata volt. III. Béla király volt az első, aki 1193-ban egy egész vármegyét a hozzá tartozó összes földdel, tartozékkal és jövedelmeivel együtt eladományozott. II. András idején azután sorra kapták a főurak a vármegyéket: Eladományozásra került Bribir, Vinodol, Gora, Locsmánd, Zaránd comitatus. Ez hatalmas anyagi veszteséget okozott a kamara számára, s azon túlmenően a királyi hatalom joghatóságának, befolyásának elvesztésével járt az adományozott megye területén, vagyis nemcsak gazdasági potenciált veszített, hanem politikai vereséget is mért saját magára. A világi földbirtokosok hatalmának visszaszorításában a középkori király természetes szövetségese az Egyház volt. Ezért II. András is egyházi támogatással léphetett volna fel a birtokosok ellen.

A világi nagybirtokosok igen nagy politikai erőre tettek szert, s még nagyobbat kívántak. Ezért a királlyal szemben politikai ellenfelet, trónkövetelőt állítottak, hogy egy újabb fejedelmi központ létesítésével a birtokosok arra bírták rá a dinasztia tagjait, hogy ne saját szeszélyük szerint adjanak javakat, hanem birtokkal, kiváltsággal viszonozzák a politikai csatlakozást. Ezért kerülhetett sor 1209-ben és 1214-ben egy-egy sikertelen puccskísérletre.

II. András 1200 körül kötött házasságot IV. Berthold isztriai és krajnai őrgróf, merániai herceg leányával, Gertrúddal, akinek nagy szerepe volt a német befolyás erősödésében. A királyné nem csupán családjának tagjai, hanem általában a Magyarországra jött német jövevények iránt - mint egy korabeli nyugati kútfő írta - bőkezű és szívélyes volt. Gertrúd öccse, Berthold, 1206-ban még bambergi prépostként érkezett hazánkba, majd hamarosan kalocsai érsekké választották, s 1209 és 1212 között horvát-dalmát bán lett.

Az ország valósággal kettészakadt egy a központi hatalom és annak szövetségesei, illetve a királyi hatalommal szembenállók által felügyelt országrészre.

A Rend behívásának külpolitikai háttere

II. András gyermekkorában 1188 és 1190 között maga állt Halics élén, ezért uralkodásának első másfél évtizedét át- meg átszőtték a Halics meghódítására indított katonai akciók. Noha Gertrúd a német birodalomból származott, András kevés érdeklődést mutatott a nyugat országok iránt, csakúgy mint a déli, bizánci ügyekben. Ez érthető is, hiszen a halicsi hadjáratok komoly anyagi terheket róttak az országra, a rendszeressé váló rendkívüli adók egy része bizonnyal a halicsi kalandok folytatásához biztosított pénzügyi fedezetet. 1205-1207 között a kunok szövetségben álltak a fiatal bolgár állammal, s együttes erővel hatalmas területeket foglaltak el a Balkánon Sürgősen szükségessé vált a délkeleti határvédelem átszervezése. A Német Lovagrend 1211. évi behívásának körülményeit összegezve elmondhatjuk, II. Andrásnak több szempontból is érdekében állt, hogy az ország déli-délkeleti határvédelmét átszervezze, s azt egy, a külpolitikai irányultságának megfelelő lovagrendre, nevezetesen a német lovagok fiatal rendjére bízza. Ezt kívánta Andrástól közvetlen környezete, családja is. Pósán László szerint �a betelepítésben részben Berthold művére ismerhetünk, hiszen a következő évben már mint erdélyi vajda szerepel, azaz Erdély egyházi és világi vezetése egy kézben összpontosult�

Belpolitikai változások

A Német Lovagrendet hátrányosan érintette mindenekelőtt Gertrúd meggyilkolása. Az 1213. szeptember 28-i merényletet követően németellenes hangulat lett úrrá az országban. Ezért a korábban nagy befolyású Berthold kalocsai érsek és erdélyi vajda is külföldre menekült. A lovagok ezzel elvesztették két legbefolyásosabb hazai pártfogójukat. Harald Zimmermann szerint ez a palotaforradalom kényszerítette a lovagokat, hogy Vilmos erdélyi püspöktől kérjék az 1211. és 1212. évi királyi adománylevelek megerősítését.

189

A német- és idegenellenes hangulat, a régi berendezkedés politikája került előtérbe 1222-ben, amikor II. András az Aranybullában erősítette meg a nemesi előjogokat. Egyúttal fellépett a külföldiek méltóságviselése és a vármegye adományozás ellen is. Az Aranybulla elküldése a legfontosabb magyarországi központokba utal a Német Lovagrend belföldi helyzetére. A hét példányban kiállított törvényből egy-egy példányt kapott a Johannita Lovagrend és a templomosok rendje, nem kaptak azonban a német lovagok. Az Aranybullát kiharcoló, a régi berendezkedés visszaállítását szorgalmazó erők 1221-1222 folyamán elérték, hogy a király elvette a Barcaságot a Német Lovagrendtől.

Külpolitikai változások

A Német Lovagrend hazai megítélését alaposan megváltoztatták a Német-római Császárságban zajló események. 1211 táján a birodalmat trónviszály osztotta meg. A Német Lovagrend barcasági helyzetét az 1220-as években rontotta a kun betörések elmaradása

A barcasági adomány jelentősége

A betelepített Rendnek két fontos feladatot tulajdonít a szakirodalom: a határvédelmet és a kereszténység terjesztését. A feladatok ellátásához azonban az 1211. évi adomány - bármennyire is eltúlozza a közvélemény a Barcaság jelentőségét - nem kedvezett. Az 1211. évi oklevélben Terra Borzának nevezett adomány valójában lakatlan vagy vándorló pásztorok által alig lakott gyepűterület volt. Határvédelmi megfontolásból a gyepű belső peremére várakat építettek, melyek vigyáztak

A függetlenedés kérdése

A Német Lovagrend erdélyi szerepléséről nyilatkozó szerzők többsége az 1225. évi kiűzetés legfőbb okaként a lovagok függetlenedési, államalapítási törekvését tekinti. 1224-ben a pápa Borza földet és a havasokon túli területeket örökre Szent Péter joghatósága alá és tulajdonába, valamint az apostoli szék különleges oltalmába és védelmébe vette. Ez azonban világi viszonylatban semmiféle változást nem jelentett.

A lovagrend számára ilyen kiváltság semmi haszonnal nem járt. Erre a lépésre valójában II. András meggyengült hatalma szolgáltathatott okot, a király az Aranybulla kiadása után már nem tudta a lovagok számára biztosítani az adománylevélben számukra megígért különös védelmet. Így az uralkodó oltalma helyett a pápa segítségéért folyamodtak. Győrffy György szerint fennállhatott a veszélye annak, hogy a lovagok által ellenőrzött terület - képletesen szólva - kicsúszik a magyar király fennhatósága alól, egészen a Kárpátok túlsó oldalára, s egy erős szomszéd állam alakulhat meg, amely sérthette volna II. András egyre aktívabbá váló balkáni politikáját.

Összegzés

ˇ a király döntésében a lovagok pénzverése és királyi birtokok elfoglalása, királyi emberek elfogása játszott közre. ˇ a király tudatos megfontolásból, a kül- és belpolitikai változásokat szem előtt tartva határozta el a Rend kiűzését

Forrás: http://www.ferences-sze.sulinet.hu/tartalom/t_hittan/Hitemak/1BNemetlovagrend.html

190

3. sz. melléklet

A Német Lovagrend nagymestereinek listája77

A Német Lovagrend nagymesterének címere

A Német Lovagrend nagymestereinek listája a következő:

A szentföldi évek alatt

Nagymester Uralkodott Megjegyzés

Bassenheimi Walpot Henrik nagymester.: 1198–1200, †1208. november 5.

Otto von Kerpen nagymester.: 1200, †1208

Heinrich Bart nagymester.:1209

Heinrich von Tunna nagymester.: 1208, †1209. június 2.

Salzai Hermann (* 1179) nagymester.: 1209, †1239. március 20.

Türingiai Konrád (* 1206) nagymester.: 1239, †1240. július 24.

Gerhard von Malberg (* 1200 k.) nagymester.: 1240–1244, †1246. november 26.

Heinrich von Hohenlohe (* 1218) nagymester.: 1244, †1249. július 15.

Gunther von Wüllersleben nagymester.: 1249, †1252. május 3./4.

Poppo von Osterna (* 1200 k.) nagymester.: 1252–1257, †1267. június 9.

Wilhelm von Urenbach nagymester.: 1253, †??? Poppo ellenfele.

Anno von Sangershausen nagymester.: 1256, †1273. július 8.

Hartmann von Heldrugen nagymester.: 1273, †1282. augusztus 19.

Burchard von Schwanden nagymester.: 1282–1290, †1310

Konrad von Feuchtwangen (* 1230 k.) nagymester.: 1290, †1296. július 4.

A velencei évek alatt

Nagymester Uralkodott Megjegyzés

Gottfried von Hohenlohe (* 1265) nagymester.: 1297–1303, †1310. október 19.

Siegfried von Feuchtwangen nagymester.: 1303, †1311. május 3.

77

Forrás: http://hu.wikipedia.org/wiki/A_N%C3%A9met_Lovagrend_nagymestereinek_list%C3%A1ja

191

A poroszországi évek alatt

Nagymester Uralkodott Megjegyzés

Karl Bessart von Trier (* 1265) nagymester.: 1311, †1324. február 11.

Werner von Orseln (* 1280 k.) nagymester.: 1324, †1330. november 18.

Luther braunschweigi herceg (* 1275 k.) nagymester.: 1331, †1335. április 18.

Dietrich altenburgi várgróf nagymester.: 1335, †1341. október 6.

Ludolf König von Wattzau (* 1280/1290 k.) nagymester.: 1342–1345, †1347/1348.

Heinrich Dusmer von Arfberg (* 1280 k.) nagymester.: 1345–1351, †1353

Winrich von Kniprode (* 1310 k.) nagymester.: 1351, †1382. június 24.

Konrad Zollner von Rottenstein (* 1325 k.) nagymester.: 1382, †1390. augusztus 20.

Konrad von Wallenrode (* 1330 k.) nagymester.: 1391, †1393. július 23.

Konrad von Jungingen (* 1355 k.) nagymester.: 1393, †1407. március 30.

Ulrich von Jungingen (* 1360) nagymester.: 1407, †1410. július 15.

Heinrich von Plauen (* 1370) nagymester.: 1410–1413, †1429. december 28.

Michael Küchmeister von Sternberg (* 1370) nagymester.: 1414–1422, †1423. december 15.

Paul Belenzer von Rusdorf (* 1385) nagymester.: 1422, †1441. január 9.

Konrad von Erlichshausen (* 1395) nagymester.: 1441, †1449. november 7.

Luidwig von Erlichshausen (* 1410/1415) nagymester.: 1450, †1467. április 4.

Heinrich Reuss von Plauen (* 1405) nagymester.: 1467, †1470. január 2.

Heinrich Reffle von Richtenberg nagymester.: 1470, †1477. február 20.

Martin Truchsess von Wetzhausen (* 1435 k.) nagymester.: 1477, †1489. január 3./5.

Johann von Tiefen (* 1440 k.) nagymester.: 1489, †1497. augusztus 25.

Szász Frigyes (* 1474. október 26.) (Friedrich von Sachen)

nagymester.: 1497, †1510. december 14.

Brandenburgi Albert (* 1490. május 16.) (Albrecht von Brandenburg-Ansbach)

nagymester.: 1511–1525, †1568. március 20.

A németországi évek alatt

Nagymester Uralkodott Megjegyzés

Kronenbergi Walter (* 1477/1479) (Walther von Cronberg)

nagymester.: 1526, †1543. április 4.

Wolfgang Schutzbar (* 1483) nagymester.: 1543, †1566. február 11.

Georg Hunt von Weckheim (* 1520) nagymester.: 1566, †1572. március 17.

Heinrich von Bobenhausen (* 1514) nagymester.: 1572–1590, †1595. március 21.

III. Miksa osztrák főherceg (* 1558. október 12.) - Maximilian von Österreich

nagymester.: 1590, †1618. november 2.

Károly osztrák herceg (* 1590. augusztus 7.) (Karl von Österreich)

nagymester.: 1619, †1624. december 27./28.

192

Johann Eustach von Westernach (* 1545. december 16.)

nagymester.: 1625, †1627. október 25.

Johann Kaspar von Stadion (* 1567. december 21.)

nagymester.: 1627, †1641. november 21.

Lipót Vilmos osztrák főherceg (* 1614. január 5.) - (Leopold Wilhelm von Österreich)

nagymester.: 1641, †1662. november 20.

Károly József osztrák főherceg (* 1649. augusztus 7.) – (Karl Joseph von Österreich)

nagymester.: 1662, †1664. január 27.

Ampringen János Gáspár (* 1619. január 19.) (Johann Caspar von Ampringen)

nagymester.: 1664, †1684. szeptember 9. Magyarország kormányzója.

Lajos Antal pfalz-neuburgi herceg (* 1660. június 9.) – (Ludwig Anton von der Pfalz)

nagymester.: 1684, †1694. május 4.

Ferenc Lajos pfalz–neuburgi herceg (* 1664. július 18.) – (Franz Ludwig von der Pfalz-Neuburg)

nagymester.: 1694, †1732. április 6.

Kelemen Ágost bajor herceg (* 1700. augusztus 16.) – (Clemens August von Bayern)

nagymester.: 1732, †1761. február 6.

Lotaringiai Károly Sándor herceg (* 1712. december 12.) – (Karl Alexander von Lothringen)

nagymester.: 1761, †1780. július 4.

Miksa Ferenc osztrák főherceg (* 1756. december 8.) – (Maximilian Franz von Österreich)

nagymester.: 1780, †1801. július 26.

Károly osztrák főherceg (* 1771. szeptember 5.) – (Karl Ludwig von Österreich)

nagymester.: 1801–1804, †1847. április 30.

Antal Viktor osztrák főherceg (* 1779. augusztus 31.) – (Anton Viktor von Österreich)

nagymester.: 1805, †1835. április 2.

Az újjászületést követően

Miksa József osztrák főherceg (* 1782. július 14.) (Maximilian Joseph von Österreich)

nagymester.: 1835, †1863. június 1.

Vilmos Ferenc Károly osztrák főherceg (* 1827. április 21.) (Wilhelm von Österreich)

nagymester.: 1863, †1894. július 29.

Jenő osztrák főherceg (* 1863. május 21.) (Eugen von Österreich)

nagymester.: 1894–1923, †1954. december 30.

Dr. Norbert Johann Klein (* 1866. október 25.) nagymester.: 1923, †1933. március 10.

Paul Heider (* 1868. június 21.) nagymester.: 1933, †1936. január 25.

Robert Schälzky (* 1882. augusztus 13.) nagymester.: 1936, †1948. január 27.

Dr. Marian Tumler (* 1887. október 21.) nagymester.: 1948–1970, †1987. november 18.

Ildefons Pauler (* 1903. november 9.) nagymester.: 1970–1988, †1996. január 9.

Dr. Arnold Othmar Wieland (* 1940. augusztus 1.) nagymester.: 1988–2000

Dr. Bruno Platter (* 1944. március 21.) nagymester.: 2000-től

193

4. melléklet

A Német Lovagrend háborúi

A Német Lovagrend háborúi: a Német Lovagrend 1226-os lengyelországi letelepedése és az 1466-os második thorni béke között majdnem állandó háborúkban állt.

1233–83 között a történeti Poroszországot, 1237–90 között Livóniát igázta le, majd egy sor háborút vívott a szomszédos országok ellen, kiváltképp a Lengyel Királyság és Litvánia ellen.

A Teuton lovagrend fő háborúi

Az ún. Északi keresztes-hadjáratok a Baltikumban, a 13. században

Poroszországi német keresztes hadjárat – II. Frigyes német-római császár hadjárata a poroszok ellen, amelyben a lovagrend is részt vett.

Pomezániai keresztes-hadjárat (1233–35) – A Német lovagrend első hadjárata a poroszok ellen, amely már komoly sikerrel fejeződött be.

Pogezániai keresztes-hadjárat (1235–37) – E újabb sikeres hadjárattal megtörténik Elbing megalapítása, Hermann von Balk későbbi livóniai landmeister révén.

Warmiai-Natangeni keresztes-hadjárat, 1237–39 – Ezzel a hadjárattal újabb két területtel bővül a rend területe, de ez a poroszok számára sok volt, s még négy év sem adatik meg, hogy az újonnan meghódított törzsi területeken kirobbanjon egy nagy felkelés.

Novgorodi-lovagrendi háború (1240–42) – Livónia meghódítása után a német lovagrend merész vállalkozásba kezdett azzal, hogy elindult Északnyugat-Oroszország leigázására. 1242-ben azonban az oroszok a Csúd-tavon vívott döntő csatában leverték őket. Az itt, 1242. április 5-én lezajlott Csúd-tavi csata avagy egyik közismert nevén a jégcsata (angolul Battle of the Ice, oroszul Ледовое побоище, észtül Jäälahing, németül Schlacht auf dem Peipussee) során a német lovagrend, a kardlovagok és a dánok harcoltak a novgorodi orosz seregek ellen. Dorpattól (ma: Tartu Észtországban) keletre a befagyott Csúd-tavon vagy más néven Peipus tavon (észtül Peipsi järv) állta útját Sándor herceg 5-6000 novgorodi és vlagyimiri emberével és egy kisebb mongol csapattal a Kardtestvérek rendje, a német lovagrend és a dánok egyesített erőinek (kb. 2-2500 fő). A német lovagok első nagy és súlyos veszteséggel járó veresége, amelyet csak a Grünwaldi csata múlt fölül.

Első porosz felkelés – Az oroszok német lovagrendre mért veresége felbuzdította az alávetett poroszokat, akik a kelet-pomerániai (Pomerelleni hercegség) támogatással, majdnem sikerült elűzniük a lovagrendet, de külföldi támogatás megmentette a kereszteseket az összeomlástól. A háború eléggé súlyos vérveszteséget okozott a balti porosz népnek.

Kúrsföldi keresztes-hadjárat (1242–45) – A porosz felkeléssel egyidőben indítottak a kardtestvérek és német lovagok keresztes-hadjáratot Kúrföld még szabad nyugati részébe, de a teljes országrészt csak 1269-re tudják meghódítani.

Sambiai keresztes-hadjárat (1255) (Sambia ellen (1255)) – II. Ottokár cseh király vezetette német-cseh keresztes hadak elfoglalják Samland (Sambia) porosz tartományt. Ekkor alapítottak egy új várost a Balti-tenger partján, amely nevét II. Ottokár cseh király – másképpen: Nagy Ottokár (csehül Přemysl Otakar II.), (1232 ősze – 1278. augusztus 26.) - tiszteletére kapta. A város neve – Königsberg (oroszul: Калининград, Kalinyingrád; németül: Königsberg, litvánul: Karaliaučius, lengyelül: Królewiec).

Nadrauiai-Natangiai keresztes-hadjárat (1255–59) – A hadjárattal Natangent ismét meghódították a lovagok.

Livóniai népek nagy felkelése – A litvánok Livónia elleni 1259-es támadásukkal a lettekkel és a kúrokkal nagy vereséget mértek a rendre a durbeni csatában, amelynek nyomán az összes livóniai nemzetiség fellázadt a Német lovagrend és a Kardtestvérek rendje ellen. A Durbeni csata a Német Lovagrend és a Kardtestvérek rendje hadának összecsapása a lettektől és kúroktól támogatott litvánok ellen a livóniai mocsaraknál, Durben (Durbe) alatt, 1260. július 13-án. A litvánok győzedelmeskedtek a lovagok felett, köszönhető sikerüknek az is, hogy a rendi seregben nagyszámban szolgáltak a helyi lakosságból toborzott segéderők, akik a csata közben átálltak, mivel számos honfitársuk is harcolt az ellenség

194

soraiban. A litvánok, a lettek és a kúrok nagyjából négyezren voltak, velük szemben Burchard von Hornhausen, a kardtestvérek nagymestere, Livónia landmeistere (tartományfőnök) és a porosz marsall vezetésével egy körülbelül valamivel nagyobb német rendi és kardtestvér sereg indult meg, melyet erősítettek dán és svéd keresztesek, valamint nagyszámú kúr, lett és észt segédcsapatok. A csatában elesett von Hornhausen, 150 rendi tag és számos keresztes.

Második porosz felkelés – A durbeni vereség nyomán öt porosz törzs szövetségre lépett, s később más törzsek is csatlakoztak hozzájuk. Bár számos ütközetben győztek, de veszteségeik akkorák voltak, hogy rövidesen egyre jobban alulmaradtak a lovagrenddel szemben, akinek bőven volt a katonasága a Német birodalom területéről rendszeresen érkező keresztesek révén.

Sudauiai keresztes-hadjárat (1277–83) – Ezzel az utolsó régió leigázásval véget ért Poroszország leigázása.

1295-ös porosz felkelés – A poroszok (pontosabban a sambiai és natangeni poroszok) utolsó nagy megmozdulása a Német Lovagrend ellen.

Háborúk Lengyelország, Litvánia és egyéb államok ellen:

Litvániai teuton keresztes-hadjáratok – A Német Lovagrend a pogány Litvánia ellen vezérelt háborúi 1303-tól 1385-ig.

Lengyel–lovagrendi háború (1309) – Ebben a háborúban foglalja el a lengyelektől a rend Danzig városát és Pomerellent.

Lengyel–lovagrendi háború (1326–30) – A konfliktusban 5 alkalommal magyar segédhadak segítették a német lovagrend elleni harcban a lengyeleket.

Lengyel–lovagrendi háború (1331–32) – Az 1309–30-as évek hadakozásai közül ez a német lovagrend Lengyelország elleni legnagyobb támadása.

Nagy észt felkelés – A teuton-kardtestvér rendek a dánoknak nyújtottak segítséget 1345-ben az észtek és a tallinniak felkelésének leverésére.

Litván–tatár háború (1398–99) – A lovagrend és Witold litván nagyfejedelem Timur Kutlug kán ellen indított támadása Tokmatis kán megsegítésére.

Lengyel–litván–lovagrendi háború (1401–04) – A Német Lovagrend elfordul Witoldtól és másik ellenfelét Švitrigailát támogatva kezd háborúba Lengyelország-Litvánia ellen. A rend megszerzi Szamogitiát 1404-ben.

Lengyel–litván–lovagrendi háború (1409–11) – Lengyelország-Litvánia és a Német lovagrend döntő háborúja, amelynek legfőbb epizódja a legendás grünwaldi csata, s ezzel megtörik a rend hatalma.

Lengyel–litván–lovagrendi háború (1414) – A rend a még 1411-ben elvesztett Szamogitia visszavételéért folytatott támadása.

Lengyel–litván–lovagrendi háború (1422) – A rend második kudarcba fulladt Szamogitiáért folytatott támadása.

Lengyel–lovagrendi háború (1431–32) – A német lovagrend egy újabb próbálkozása hatalma visszaszerzésére.

Huszita háborúk (1433) – A táboriták és a lengyelek betörnek a teuton Pomerániába és Konitz vidékére.

Lengyel–lovagrendi háború (1435) – A Német lovagrend ismételten kísérletezett egy támadással Lengyelország ellen, de Jagelló Ulászló súlyos vereséget mért a lovagokra.

Tizenhárom éves háború – A lovagrend Lengyelország elleni vesztes háborújával ezzel végleg vesztett.

Lengyel–lovagrendi háború (1519–21) – Brandenburgi Albert nagymester egyszerű lázadása volt ez, amelynek végkimenetele a Rendi Állam 1526-os végleges megszűnése, amellyel a nagyhírű Német lovagrend napja örökre leáldozott.

195

5. melléklet

Újabb könyv a német lovagrendről

Font Márta A német lovagrend alkonya

JPTE TK Kiadói Irodája

Pécs, 1997. 149 old.

Úgy tűnik, az utóbbi években reneszánszát éli hazánkban a lovagrendkutatás. 1996-ban Pósán László tollából jelent meg egy igen alapos munka, mely a Német Lovagrend korai históriáját ismerteti.1 Font Márta, a pécsi egyetem professzora pedig 1997-ben jelentette meg szintén komoly és alapos művét, mely a Rendet a 15. század elején érő gazdasági és hatalmi krízisről szól, végső soron a lovagrendi állam megszűnéséhez, átszervezéséhez vezető útról és különösen annak első állomásáról, a tannenbergi (grünwaldi) csatáról. Mindenképpen említésre méltó, hogy hazánkban korábban még nem jelent meg hasonló témájú szintézis, ezért a történészhallgatók bizonyára nagy haszonnal forgatják az elkészült munkát, sőt az érdeklődő nagyközönség számára sem érdektelen ez a modern, olvasmányos stílusú és gazdagon illusztrált összefoglalás.

A könyv három nagy szerkezeti egységből áll. A kötet felét alkotó első fejezet az 1410. évi hadjárat előzményeit, Lengyelország, Litvánia és a Német Lovagrend történetét mutatja be a 15. századig. A fejezet első és második része mintegy huszonnégy oldal terjedelemben Lengyelország és Litvánia históriáját vázolja fel a 10. és a 15. század között. A szerző sorra veszi az államalapítástól kezdődően valamennyi lengyel király és litván fejedelem uralkodását. Ismerteti valamennyi uralkodó politikai portréját és történelmi szerepét, a 12. század közepétől elmélyülő lengyel anarchiát és a baltikumi térség nemzetközi kapcsolatrendszerének alakulását. Mindvégig a politikatörténet keretein belül marad, pedig az említett területek gazdasági, társadalmi, etnikai, vallási stb. viszonyait, intézményeit is jó lenne megismernünk. Nem kerülnek sorra például a poroszok, ahogy a 13. századi dán missziók és az orosz expedíciók sem. A legszükségesebb azonban a társadalmi és gazdasági viszonyok bemutatása lenne. A szerző – noha többször is említi (lásd például 59. és 80. o.), hogy a lovagrend városai Hanza-joggal bírtak – nem ismerteti a Hanza gazdasági szerepét, pedig a német kereskedelmi szövetség nagyban hozzájárult a Rend baltikumi misszióinak, hódításainak költségeihez, a lovagok támogatásához. A Hanza tehát támogatta a lovagokat. Ugyanakkor ennek a fordítottja is igaz: „a Hanza gazdasági fölénye kezdettől azon alapult, hogy a közvetlen kelet-nyugati kereskedelmi érintkezést meggátolva, gyümölcsöztetni tudta a maga számára kisajátított közvetítő kereskedelmet”,2 melyhez a Német Lovagrend katonai erejére volt szükség.

Az első fejezet harmadik része rövid áttekintést nyújt a Német Lovagrend szentföldi és erdélyi szerepléséről, illetve a baltikumi lovagrendi állam első két évszázadáról. A közel-keleti viszonyok elbeszélésekor sor kerül a johannita és a templomos lovagrend históriájának rövid bemutatására is. A 40. oldalon a János-lovagok kapcsán fontos megállapítást tesz a szerző: „harcos renddé a Szentföld világi uralkodóinak igénye tette őket, hiszen az alkalomszerűen szerveződő keresztes háborúk lovagjaival szemben ők képesek voltak a helyi, stabil haderőt

196

biztosítani”. A lovagrendek kezdetben valóban leginkább betegápolással és a zarándokok ellátásával foglalkoztak, s csak később, a kihívások hatására váltak fegyverforgató szervezetté, de a karitatív tevékenység továbbra is fontos maradt számukra. A szerző ismerteti a Rend tagságának hierarchiáját és a lovagrendi állam vezetésének szerkezetét. Ez utóbbit egy világos, jól átgondolt ábra segítségével szemlélteti. Majd a baltikumi megtelepedés és államalapítás évtizedei, évszázadai következnek, melyek során a lovagok európai középhatalommá váltak. Az 51. oldalon a szerző megállapítja: „A lovagrendi állam legnagyobb kiterjedését a XIV. század második felében érte el. Ekkor az Odera melletti Neumarktól 900 km hosszan egészen Novgorodig nyúlt a Balti-tenger partja mentén. A tengerparttól számított szélessége 100-400 km között ingadozott.” Ekkora területtel rendelkezett a lovagok állama, s a központi hatalom erejét növelte, hogy nem volt világi nagybirtokosság, a birtokok legnagyobb része a Rend tulajdonában volt. Ez a korabeli Európában példátlanul erős centralizációt jelentett.

A Baltikum históriájának részletes bemutatása során időnként egészen messze kalandozunk a Német Lovagrendtől, melynek európai és szentföldi története, belső életének bemutatása, értékelése ennek következtében az indokoltnál kisebb hangsúlyt mindössze tizenegy oldalnyi terjedelmet – kapott. A rövid összefoglalás következtében a rendtörténet elbeszélésébe számos vitatható elem került. A 44. oldalon például a szerző azt állítja, hogy „ …amikor Monfort 1268-ban mohamedán kézre került, és véget vetett a rend szentföldi működésének, nem okozott törést a lovagrend életében”. Valójában 1268-ban még nem ért véget a német lovagok szentföldi szereplése, hiszen a nagymester egészen 1291-ig Akkonban maradt, s a lovagok addig folytattak a Szentföldön betegápoló, zarándokvédő és harcászati tevékenységet.

A szerző az 54. oldalon leszögezi:

„a nagymestert hivatalából letenni nem lehetett, a megválasztás után az illető élete végéig nagymester maradt”. A nagymesteri cím általában csakugyan élethossziglan tartott, de a „nagykáptalannak jogában állt megbuktatni a nagymestert, ha az egyedül akarta gyakorolni a hatalmat”.3 Ez történt Heinrich von Plauen nagymesterrel is 1413-ban, amikor is a generális káptalan megfosztotta tisztségétől (erről az eseményről a szerző is beszámol a 140. oldalon). Az 58. oldalon szintén apró pontatlanság található. A szerző leszögezi: „A lovagok szerzetes katonák, akiknek a belépéskor szegénységi esküt kellett tenni, valamint engedelmességi, szüzességi és tisztasági fogadalmat.” A szüzességi és a tisztasági eskü azonban ugyanazt jelentette, ezért csak az egyik felsorolása szükséges.

Megkérdőjelezhető az 59. oldalon található állítás is: „A lovagokat a nem nemesi származású testvérek szolgálták ki, az ún. féltestvérek (Halbbrüder), akik nem viselhették a lovagok jellegzetes köpenyét sem. A harcokban azonban könnyűlovasként ők is részt vehettek.” Ebben az esetben a lovagrendi társadalom három fontos elemének, a sarientes testvérek, a szolgák (servientes) és a féltestvérek (confratres) összemosásáról van szó. Ugyanis – Pósán László szerint a sarientes testvérek vettek részt a csatákban, s ők a Rend teljes jogú fegyveres tagjai voltak, de a lovagok fehér köpenye helyett szürkét viseltek. A nem nemesi származású szolgák a Rendtől személyükben függtek, többnyire fizikai munkát végeztek, illetve a lovagok fegyverhordozói voltak. A féltestvérek világi életüket élve lehetőségeik szerint saját eszközeikkel igyekeztek a Rendet pártolni. Rendszeresen adományokat tettek a Német Lovagrend javára. A Rend leghíresebb féltestvére II. Leó örmény király volt.4 Vagyis a féltestvérek nem feltétlenül voltak szegények és nem nemesi eredetűek.

Az első fejezetet mintegy kilenc oldalas európai körkép zárja, amely jó nemzetközi háttérként szolgál a Rend 14-15. századi történetéhez. Különös hangsúly esik a kelet-európai és kelet-közép-európai államok politikai helyzetére, de sorra kerülnek a nyugat-európai országok is. A 14-15. századi európai diplomácia felvázolását követően a lovagi hadviselés 15. századi helyzetét, a lovagság harci szerepének csökkenését ismerteti a szerző.

A mű második fejezete gyakorlatilag a könyv másik felét alkotja. Ebben a szerző a külföldi és a hazai szakirodalom alapos nemegyszer annak szükséges kritikáját elvégző – felhasználása mellett a téma primer forrásait (például Jan Długosz krónikáját és a Rend ún. zsoldoskönyveit) is felvonultatva harmincnégy oldal terjedelemben és nyolc térképen részletesen, lépésről lépésre beszámol az 1410. július 15-i tannenbergi csatáról. Ezek a térképek egy-egy pillanatképként nagyban hozzájárulnak a csata eseményeinek nyomon követéséhez, az egyes hadmozdulatok minél pontosabb megértéséhez, az elbeszélés élménnyé válásához. Kétségtelen, hogy ez a fejezet a kötet legalaposabb, legjobban sikerült része. Impozáns és igazán meggyőző, ahogy a szerző – a primer források felhasználásával – eligazítja az olvasót a csatában résztvevő hadseregek létszámára vonatkozó elméletekben. A lovagok seregének létszámát tizenhatezer és harminckétezer közöttire, a lengyel-litván szövetség hadait pedig huszonnégyezer és negyvenegyezer közöttire becsülik a hadtörténészek. A szerző a 103. oldalon leszögezi: „mindent egybevetve az a benyomásunk, hogy a mértéktartóbb becslés járhat közelebb a ma már ellenőrizhetetlen valósághoz”. Hála a gondos munkának, a tannenbergi az egyik

197

legjobban feldolgozott kelet-európai középkori csatává vált a magyar nyelvű szakirodalomban. Font Márta minden korábbi próbálkozását felülmúló pontossággal és részletességgel beszéli el az 1410-1411. esztendők történéseit: a lengyel-litván hadjáratot, a tannenbergi csatát és az azt követő I. toruńi békét. A 85-86. oldalon a szerző felvázolja az 1410-1411. évi hadjárat nemzetközi kapcsolatait. A két felet támogató nemzetközi bázis látszólag a Rend számára volt kedvezőbb, hiszen a cseh, magyar, brandenburgi uralkodók, akik közül a római király is kikerült, befolyásosabbak voltak a lengyel-litván szövetséget támogató V. Sándor pápánál. Csakhogy sem Vencel, sem Zsigmond nem jelentett tényleges segítséget, hiszen Vencel még csak hadat sem üzent a lengyeleknek, s Zsigmond is megelégedett némi csapatösszevonással a magyar-lengyel határ közelében. Tényleges segítséget tehát egyik fél sem kapott külföldről.

Vitatható azonban a szerző azon megállapítása, mely szerint az 1386. évi lengyel-litván uniót követően „a lovagoknak szembesülniük kellett azzal a kellemetlen ténnyel, hogy a környéken elfogytak a kereszteletlen pogányok: a lovagrend létét igazoló érvrendszer kezdett recsegni-ropogni” (73. o.). Valójában a kereszténység hivatalos felvétele ellenére a litvánok nagy része még sokáig pogány maradt. Janusz Tazbir szerint még „a XVI. század elején, a reformáció megindulását megelőzően is nagyon sok litván paraszt, bár titokban, de pogány isteneket imádott”.5 Vagyis a litvánok keresztény hitre térítése más népekhez hasonlóan több évszázadot vett igénybe, s a pogányság továbbélése miatt az 1386. évi lengyel-litván uniót követően még jó néhány évtizedig akadt térítő munkája a Rendnek. A szerző a 83. oldalon megjegyzi, hogy a Német Lovagrend számára – szükség esetén – „mozgósíthatók voltak a lovagrend távolabbi rendtartományaiban élő lovagok is”. Vagyis az európai rendházakból érkező személyi és anyagi segítségről és utánpótlásról esik itt szó, de a lovagok egyéb európai birtokairól és rendházairól egyetlen rövid felsorolás (58. o.) kivételével szinte semmit sem találunk a kötetben. Pedig a Baltikumon kívül is termett babér a lovagok számára a fegyveres harcban és a szegényápolásban egyaránt. Az kétségtelen, hogy a hangsúly 1230-tól egyre inkább a balti területekre tevődött át, de ezt pontatlanság lenne kizárólagos jelenlétnek tekinteni. Hiszen a Rend a baltikumi állam 1525. évi megszűnése után is tovább működött, s napjainkban is betegápoló és karitatív tevékenységet végez.

A csata következményei című harmadik fejezet szolgál arra, hogy a szerző beszámoljon az 1410-1411. évi hadjárat és az I. toruńi béke következményeiről. A három oldalas terjedelem azonban nem teszi lehetővé, hogy kellő mértékben részletezhesse a Rendet sújtó 15. századi gazdasági és hatalmi krízist, mely a lovagrendi állam további gyengülését, újabb területek feladását s a lengyel király befolyásának növekedését eredményezte. A 143. oldalon felhívja figyelmünket a szerző, hogy a tannenbergi csata a Jagelló-dinasztia politikai és katonai sikersorozatának első állomása volt. Európa keleti felén az ütközetet követően hamarosan egy új nagyhatalom született. Az 1466. évi ún. II. toruńi békében a teuton állam teljes egészében a lengyel király hűbérese lett, a dinasztia tagjai pedig a lengyel mellé a cseh (1471) és a magyar királyság (1440-1444, 1490-1526) trónját is elfoglalták.

Fontos megemlíteni, hogy a kötetet alapos és jól áttekinthető bibliográfia zárja, amely komoly segítséget jelent a további részletek iránt érdeklődőknek. A szerző gondos munkáját dicséri, hogy a csatára vonatkozóan még szépirodalmi feldolgozásokat is gyűjtött. Tovább növeli a könyv értékét a mű végén található kép-, térkép- és ábrajegyzék. Az illusztrációk nagy száma (harminchárom kép, tizenhat térkép és három ábra) külön érdeme a műnek és a szerzőnek egyaránt. A három ábra könnyen áttekinthetővé teszi a lovagrendi állam szerkezetét, a tannenbergi csatában részt vevő lovagrendi sereg és a lengyel-litván szövetség haderejének vezetését. A képek (pl. Marienburg alaprajza az 52. oldalon) és ábrák forráshelyét azonban szerencsés lett volna közölni. Noha nyilvánvaló, hogy Font Márta rendkívül alapos, hasznos és hiánypótló munkát végzett, azonban mégsem állítható, hogy műve alapján megismerhető a Német Lovagrend alkonyának, a lovagok 15-16. századi történetének „átfogó” históriája. Kétségtelen, hogy a szerző a bevezetőben leszögezte: „a témáról elsősorban áttekintést akartam adni, a részletek iránt érdeklődők figyelmébe ajánlom a szakirodalmi tájékoztatót” (1. o.), pusztán politika- és eseménytörténeti adatokkal mégsem lehet megírni egy szerzetesi lovagrend történetét. Ugyanakkor ki kell emelnem, hogy a mű pontatlanságai ellenére nagy haszonnal forgatható az egyetemi és főiskolai oktatásban, de tudnunk kell, hogy az egésznek csak részét tartjuk a kezünkben, s mint ilyen, mindig is torzítani fog valamelyest.

Vajda Tamás

1 Pósán László: A Német Lovagrend története a XIII. században. Debrecen, 1996. (a továbbiakban: Pósán) 2 Nábráczky Béla: A Hanza-városok szövetsége. Élet és Tudomány 1964. LI. szám 2406. 3 Pósán László: A német lovagrend Poroszországban. História, 1992. VII. szám 15. 4 Pósán 60-61. 5 Janusz Tazbir: Lengyel nemzettudat a XVI-XVII. században. Világtörténet, 1984. IV. szám 45.

198

Lengyel uralkodók listája

A Piast-dinasztia uralkodói (960 k. - 1291):

Dinasztia Uralkodó Uralkodott Megjegyzés

Piast Piast 9. század A Piast-dinasztia megalapítója, aki valószínűleg csak a legendákban élt.

Piast Siemowit 9. század Piast fia. Történelmi hitelessége neki is kétséges.

Piast Leszek ?-940 k. Siemowit fia. Valószínűleg mítikus alak.

Piast Siemomysł 940 k. -960 k. Lestko fia. Története legendákkal itatódott át.

Piast I. Mieszko * 932 - † 992. május 25.

960 k.-992 Siemomysł fia. Felvette a kereszténységet, és megteremtette a független Lengyelország alapjait.

Piast I. Vitéz Boleszláv * 967 - † 1025. június 17.

992-1025 I. Mieszko fia. Hatalmas területeket hajtott uralma alá. 1024-ben felvette a király címet.

Piast II. Mieszko Lambert * 990 - † 1034.. május 10.

1025-1031 I. Boleszláv ifjabb fia. Királyként lépett trónra.

Piast Bezprym * 986/987 - † 1032 tavasza 1031-1032

I. Boleszláv idősb fia. Lemondott trónjáról Mieszko javára.

Piast II. Mieszko Lambert (2x)

1032-1035 Második trónralépése, fejedelemként.

Piast I. Megújító Kázmér * 1016. július 25. - † 1058. november

28. 1035-1058 II. Mieszko fia.

Piast II. Merész Boleszláv * 1039 - † 1081. március 22. 1058-1079 I. Kázmér idősb fia. 1076-tól király.

Piast I. Ulászló Herman * 1043 - † 1102. június 4.

1079-1102 I. Kázmér ifjabb fia.

Piast Zbigniew * 1073 - † 1113. július 8 (?) 1102-1106

I. Ulászló idősb fia. Testvérével, Boleszlávval sikerült megdönteni az Ulászló trónjára támadó egyik vajda hatalmát.

Piast III. Ferdeszájú Boleszláv * 1085. augusztus 20. - † 1138. október 28.

1106-1138

I. Ulászló ifjabb fia. Halála előtt fiainak négy részre bontotta országát, amelyek közül a Krakkó központú fejedelemséget tette meg vezető hatalommá.

199

A Piast-dinasztia uralkodói Krakkóban

Piast II. Elűzött Ulászló * 1105 - † 1159. május 30. 1138-1146

III. Boleszláv legidősb fia. Testvérei elűzték a krakkói trónról.

Piast IV. Göndörhajú Boleszláv * 1120/1121 - † 1173. január 5.

1146-1173 II. Ulászló féltestvére.

Piast III. Öreg Mieszko * 1126 - † 1202. március 13/14. 1173-1177 III. Boleszláv hatodik fia.

Piast II. Igazságos Kázmér * 1138 - † 1194. május 5. 1177-1194

III. Boleszláv legifjabb fia. Felvette a Krakkó hercege címet.

Piast I. Fehér Leszek * 1186 - † 1227. november 23. 1194-1202

II. Kázmér harmadik fia. Első trónralépése Krakkó hercegeként.

Piast III. Hosszúlábú Ulászló * 1161 - † 1231. november 3. 1202-1206 III. Mieszko harmadik fia. Első trónralépése.

Piast I. Fehér Leszek (2x)

1206-1210 Második trónralépése Krakkó hercegeként.

Piast IV. Görbelábú Mieszko * 1138 - † 1211. május 16. 1210-1211 II. Ulászló második fia.

Piast I. Fehér Leszek (3x)

1211-1227 Harmadik trónralépése, végül meggyilkolták.

Piast III. Hosszúlábú Ulászló 1227-1229 Második trónralépése.

Piast Mazóviai Konrád * 1187 - † 1247. augusztus 31. 1229-1232 I. Leszek öccse. Első trónralépése.

Piast I. Szakállas Henrik * 1163 † 1238. március 19.

1232-1238 II. Ulászló unokája.

Piast II. Jámbor Henrik * 1196 - † 1241. április 9.

1238-1241 I. Henrik fia.

Piast Mazóviai Konrád (2x)

1229-1232 Második trónralépése.

Piast V. Szemérmes Boleszláv * 1226. június 21. † 1279. december 7.

1243-1279 I. Leszek fia.

Piast II. Fekete Leszek * 1241 - † 1288. szeptember 30. 1279-1288 I. Konrád unokája.

Piast IV. Törvényes Henrik * 1258 - † 1290. június 23. 1288-1290

II. Henrik unokája. III. Fehér Henrik (*1227/1230; †1266 XII. 3.) Boroszló fejedelme volt, ő kimarad a sorszámozásból.

Piast II. Przemysł * 1257. október 14. - † 1296. február 8.

1290-1296

III. Mieszko ükunokája. I. Przemysł (*1220 VI. 5./1221 VI. 4.; †1257 jún. 4.) poznań-i herceg utószülött fia (innen a sorszámneve). 1295-től Lengyelország királya.

200

A Přemysl-ház, a Piast-dinasztia és az Anjou-ház uralkodói (1291 - 1399):

Přemysl I. Vencel * 1271. szeptember 27. - † 1305. június 21.

1291-1305 Csehország királya is.

Přemysl II. Vencel * 1289. október 6. - † 1306. augusztus 4.

1305-1306 Csehország és Magyarország királya is.

Piast (IV.) I. Kis Ulászló * 1261 - † 1333. március 2. 1306-1333 I. Konrád unokája

Piast III. Nagy Kázmér * 1310. április 30. – † 1370. november 5.

1333-1370 III. Kázmér fia.

Anjou I. Magyar Lajos * 1326. március 5. - † 1382. szeptember 10.

1370-1382 III. Kázmér unokaöccse. Magyarország királya is I. (Nagy) Lajos néven.

Anjou Szent Hedvig * 1374. február 18. - † 1399. július 17.

1384-1399 I. Lajos leánya.

A Jagelló-ház uralkodói (1386 - 1572):

Jagelló II. Jagelló Ulászló * 1362 - † 1434. június 1.

1386-1434 Hedvig férje.

Jagelló III. Várnai Ulászló * 1424. október 31. - † 1444. november 10.

1434-1444 II. Ulászló gyermeke (a 4. feleségétől). Magyarország királya is, a várnai csatában esett el.

Jagelló IV. Kázmér * 1427. november 30. - † 1492. június 7.

1447-1492 III. Ulászló öccse.

Jagelló I. János Albert * 1457. december 27. - † 1501. június 17.

1492-1501 IV. Kázmér fia.

Jagelló Sándor * 1461. augusztus 5. - † 1506. augusztus 19.

1501-1506 I. János öccse.

Jagelló I. Öreg Zsigmond * 1467. január 1. - † 1548. április 1. 1506-1548 Sándor öccse.

Jagelló II. Zsigmond Ágost (I. Ágost) * 1520. augusztus 1. - † 1572. július 7.

1548-1572 I. Zsigmond fia. Uralkodása alatt Lengyelország perszonál unióra lép Litvániával.

201

Választott uralkodók (1573 - 1795): A Lublini Unió nemesi köztársaságának királyai

Valois V. Valois Henrik * 1551. szeptember 19. † 1589. augusztus 2.

1573-1574 Lemondott a trónról.

Jagelló Jagelló Anna * 1523. október 18. † 1596. szeptember 9.

1575-1586 I. Zsigmond leánya. Férjével, Báthory Istvánnal együtt uralkodott.

Báthory Báthory István * 1533. szeptember 27. † 1586. december 12.

1575-1586 Anna férje.. Erdély fejedelme is.

Vasa III. Zsigmond * 1566. június 20. † 1632. április 30.

1586-1632 I. Zsigmond unokája.

Vasa IV. Ulászló * 1595. június 9. † 1648. május 20.

1632-1648 III. Zsigmond időb fia.

Vasa II. János Kázmér * 1609. március 22. † 1672. december 16.

1648-1668 III. Zsigmond ifjabb fia. Lemondatták.

Wiśniowiecki Wiśniowiecki Mihály * 1640. május 31. † 1673. november 10.

1669-1673

Sobieski III. Sobieski János * 1629. augusztus 17. † 1696. június 17.

1673-1696

Wettin II. Erős Ágost * 1670. május 12. † 1733. február 1.

1697-1706 Első uralkodása, lemondatták.

Leszczyński

I. Leszczyński Szaniszló * 1677. október 20. † 1766. február 23.

1704-1709 Elmenekült az országból.

Wettin II. Erős Ágost (2x)

1709-1733 Második uralkodása.

Leszczyński I. Leszczyński Szaniszló (2x)

1733-1736 Második uralkodása, lemondatták.

Wettin III. Kövér Ágost * 1696. október 17. † 1763. október 5.

1733-1763 II. Ágost fia.

Poniatowski

II. Poniatowski Szaniszló Ágost * 1732. január 17. † 1798. február 12.

1763-1795

Az utolsó lengyel király, akit lemondattak a Lengyelországon osztozkodó hatalmak. 1795 után Ausztria, Oroszország és Poroszország uralkodói vették fel a megfelelő rész uralkodójának címét.

202

Források – felhasznált irodalom

A. Fodor Ágnes – Gergely István – Nádori Attila – Sótyné Mercs Erzsébet – Széky János, Uralkodók és dinasztiák (kivonat az Encyclopædia Britannicából), Magyar Világ Kiadó, 2001, ISBN 963 9075 12 4

Ágoston Gábor–Oborni Teréz: A tizenhetedik század története, 72. o., Pannonica, 2000, ISBN 9639252115

Bernt Engelmann, Poroszország a lehetőségek hazája, Gondolat Kiadó, Budapest 1981. ISBN 963-281-716-8

Bernt Engelmann: Poroszország, Gondolat kiadó 1986.

Britannica Hungarica

Buskó András: A Német lovagrend rövid története. KERESZTESEK. A Német lovagrend rövid története. (Tanulmányok).

Az emberiség krónikája. Szerk. Bodo Harenberg. Budapest: Officina Nova. 1990. ISBN 963-7835-60-1

Bojtár Endre, Bevezetés a baltisztikába, Osiris Kiadó, Budapest 1997. ISBN 963-379-279-7

Britannica Hungarica, Magyar Világ Kiadó, Budapest 1994. ISBN 963-062-350-6

Csorba Csaba, Árpád örökében, Magyar Könyvklub és Helikon Kiadó, Budapest 1996. ISBN 963-548-415-1

Csorba Csaba – Estók János – Salamon Konrád, Magyarország Képes Története, Magyar Köynvklub, Budapest 1999. ISBN 963-548-961-7

Dümmerth Dezső: Az Anjou-ház nyomában, Corvina Kiadó, Budapest, 1982

Glatz Ferenc (szerk.): A magyarok krónikája, 270–71. o., Officina Nova, é. n., ISBN 9634770525

Hermann Zsuzsanna: Az 1515. évi Habsburg-Jagelló-szerződés. Adalék a Habsburgok magyarországi hatalmának előtörténetéhez, Akadémiai Kiadó, Budapest, 1961

Hóman–Szekfű: Magyar történet, IV. k. (írta Szekfű Gyula), 186–87. o., Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, 1935

Jacek Knopek, Bogdan Kuffel: Bitwa pod Chojnicami 18 IX 1454 r. w tradycji historycznej i regionalnej. Chojnice: Biblioteka Chojnicka, 2004.

Jan Długosz krónikája

Jerzy Topolski: Lengyelország története, Gondolat Kiadó, Budapest 1989. ISBN 963-282-221-8

Kalmár János: Magyarország története a 16–18. században, 67–8. o., Ikva Kiadó, 1990, ISBN 9637760083

Klaus-Jürgen Matz: Ki mikor uralkodott, mikor élt?, Magyar Könyvklub, Budapest 2003. ISBN 963-547-849-6

Magyar Középkor 997-1526, Tóth Könyvkereskedés és Kiadó KFT. Összeállította: Nagy Gábor

Magyar nagylexikon XIII. (Mer–Nyk). Főszerk. Bárány Lászlóné. Budapest: Magyar Nagylexikon. 2001. 644–645. o. ISBN 963-9257-09-5

Magyarország története, Előzmények és Magyar Történet 1242-ig, Főszerkesztő: Székely György, Akadémia Kiadó, Budapest 1984. ISBN 963-05-3562-9

Markó László: A Magyar Állam főméltóságai Szent Istvántól napjainkig, Magyar Könyvklub, Budapest 2000. ISBN 963-547-085-1

Oscar Halecki: A nyugati civilizáció peremén, Osiris kiadó és Századvég kiadó, Budapest 2000.

Pósán László: A német lovagrend Poroszországban

Pósán László, Hunyadi Zsolt: Krisztus katonái - A középkori lovagrendek, T.K.K., Debrecen,

Stephen Turnbull: Tannenberg 1410: Disaster for the Teutonic Knights, ISBN 978-1-84176-561-7

Vajda Tamás: A Német lovagrend szentföldi és erdélyi szereplése.

Vajda Tamás: A Német Lovagrend a Baltikumban

Veszprémy László (2006.): Keresztes lovagrendek in Rubicon 2006/8. (42-47. o.)

Weiszhár Attila – Weiszhár Balázs: Csaták kislexikona, Maecenas 2000.

Weiszhár Attila – Weiszhár Balázs: Háborúk lexikona, Atheneaum Budapest 2004.

William Urban: A teuton lovagrend hadtörténete, Gold Book kiadó, Budapest 2004. ISBN 963-425-025-4