Horváth Ákos

A középkori Magyarország kézműipara és kereskedelme

Írásom témája a középkori kézműipar és kereskedelem Magyarországon, melynek

részeként bővebben lesz szó a kézművességről általában, a különböző kézműves iparágakról,

az élelmiszeripartól a fegyveriparig, a céhekről általában, a céhbe való bekerülés

nehézségeiről, a hazai piacokról, a bel- és külkereskedelemről, ennek áruiról és ezek

szállításáról is.

Egy település fejlettségi szintjét meghatározza az iparágak sokszínűsége is. Minél

több különböző iparág mutatható ki egy településen, annál fejlettebb településről

beszélhetünk. A folyamatos fejlődés és a piaci igények bővülése révén a 14-15. században a

jelentős településeken elkülönülnek a kézműves mesterségek. A mezővárosokban az

iparosmesterségek száma ezzel szemben alacsonyabb, általában 6-7 iparág jellemző.1 Ennek

oka, hogy a mezővárosokban csak néhány alapvető szakmára mutatkozott igény, sokszor egy

iparos látott el több feladatot is.2 Pontos számadatok nem maradtak fenn, így a foglalkozási

statisztikák a foglalkozást jelentő vezetéknevek alapján készülnek, azaz a Szabó vezetéknév,

így szabó foglalkozásnak tekinthető. Ez a módszer sok hibalehetőséget rejt magában, hiszen

nem biztos, hogy a Szabó vezetéknév szabó foglalkozást is takar, illetve lehettek olyanok is

szabók, akiknek más vezetéknevük volt. Ezen kívül még az is lehetséges, hogy az adott

kézművesség csak a mellékfoglalkozása volt, tehát csak télen művelte, lehetséges, hogy

nyáron pedig gazdálkodott. A budai bordézsma-jegyzékek 1505-ből és 1510-ből, illetve a

török defterek 1546-ból és 1554-ből tartoznak a kézművesek számának felméréséhez

használható forrásokhoz. Mindent egybevéve elmondhatjuk, hogy az ország

legiparosodottabb részei Buda és az erdélyi szász városok (Nagyszeben, Brassó, Segesvár,

Medgyes, stb.) voltak.3

A 12-13. században a preurbánus városokban jelentek meg kisebb, a világi és egyházi

udvartartást kiszolgáló kézműves műhelyek, majd a 14. századi forrásokban már megjelennek

a hozzájuk kapcsolható mesterségnevek is.4

1 Fedeles 2011: 112. o.2 Draskóczy 1998: 299. o.3 Engel — Kristó — Kubinyi 1998: 290. o.4 Fedeles 2011: 112. o.

- 1 -

Horváth Ákos

A hazai mesterek munkája nem volt igazán gátolva a külföldről beérkező áruval, csak néhány

ilyen kézművesipari cikk volt, mint a süveg, kés vagy a posztó. Összességében elmondhatjuk,

hogy a hazai kézművesek ellátták az itthoni piacot, ezen felül pedig még exportra is jutott

csekély mennyiség, de az ország így is elegendő piacot teremtett nekik.5

Az alapvető élelmiszerek előállítása az egyik legfontosabb tényezője egy településnek. A

kenyér elkészítése eleinte teljesen önálló módon zajlott, a családok otthon készítették. A

család őrölte a gabonát, majd sütötte meg a lisztből a kenyeret saját kemencéjében, legalábbis

erre utalnak az ásatások során előkerült malomkövek, sütőharangok és kemencék is.6 A 14.

században már növekedett az iparosok száma ezen a téren, de még így is egy városban csak a

lakosság körülbelül negyedének-felének az élelmiszerellátását tudták biztosítani.7 A 13.

században megjelenő malmok már a tagolódást jelzik, melyet a 16. századi defterek

megerősítenek, ezek alapján következtethetünk a molnárok számának csökkenésére. A

defterek alapján Pécs városában magas volt a mészárosok száma. Ebből arra lehet

következtetni, hogy ők valószínűleg nem mészárszék működtetésével, hanem távolsági

szarvasmarha-kereskedelemmel foglalkoztak.8

A ruházati iparban két alapvető irányzat volt, melyek ellátták egy adott város ruházati

igényeit, a szabók és a szűcsök. A speciális ruházati cikkeket készítők iparosok közül csak a

kalaposokról, míg a textiliparból csak a nyírőkről maradt fenn adat.9

A bőrfeldolgozó iparosokat a defterekből ismerhetjük. Vargákról, tímárokról, szíjgyártókról,

övgyártókról, erszénygyártókról maradt fenn adat. Ezek közül a vargák voltak legtöbben,

hiszen a ruhák mellett, a lábbelikre volt a legnagyobb igény még.10

A faipar nem tartozik a jelentős iparágak közé a korszakban. Kevés asztalos, valamivel több

kerékgyártó volt, de a bortároláshoz szükséges hordók elkészítéséről gondoskodó kádárokról

még adat sem maradt fenn például Pécs városában. Ide lehet sorolni a csontműveseket is, mert

technikájuk és technológiájuk is hasonló a faiparosokéhoz, sőt az is elképzelhető, hogy közös

műhelyekben dolgoztak.11

A fazekasok a leletek alapján eleinte házilag, lassú korongon készítették edényeiket. Később a

növekvő igények révén a 13-14. században kialakul a fazekasmesterség és a nehéz korongon

való megmunkálás. A fazekasok készítették még a cserépkályhák szemeit és csempéit is. A

5 Engel — Kristó — Kubinyi 1998: 289. o.6 Fedeles 2011: 113. o.7 Draskóczy 1998: 299. o.8 Fedeles 2011: 113. o.9 Fedeles 2011: 113. o.10 Fedeles 2011: 114. o.11 Fedeles 2011: 114. o.

- 2 -

Horváth Ákos

díszkerámiák nem csak kereskedelem révén jutottak el hazánkba, hanem itáliai közvetítéssel

meg is jelent a majolikakészítés a 15. században.12

Az üvegtermékeket elsősorban import révén szerezték be hazánkban, egészen a 15. század

első feléig, amikor elkezd kibontakozni a hazai üvegipar. A hazai műhelyekben általában a

muranoi üvegeket utánozták, az optikai díszítésű pohártöredékek is ezek közé tartoznak.

Ennek ellenére az import fontos maradt, a kifinomult technikát igénylő darabokat Velencéből

hozták be hazánkba. Feltételezhető, hogy a használati tárgyak és díszüvegek mellett, ezek az

iparosok ablaküvegeket is készítettek.13

Az építőipar már korán megjelent hazánkban, hiszen az építkezéseknél kiváló szakemberekre

volt szükség. Az alapanyagot előállító személyek a kőfejtők voltak. Kevés adat maradt fenn

ennek az iparágnak a tagjairól. Pécs esetében meg lehet említeni egy Demeter nevű kőfaragót,

aki a katedrális késő gótikus boltozatát készíthette, a kutatások alapján kilencfős páholyával.

További pécsi kőfaragókról tudunk Engel János Keresztély 1797-es munkájából, melyben

megemlíti, hogy a király az Újlaki Lőrinc elleni hadjárat során öt kőfaragó érkezett Pécsről

Jakab ágyúmesterhez, ágyúgolyók faragására és faltörésre. Az ácsokról több adatunk van,

számuk már a 16. században is jelentős. A festők is már megjelentek, egyszerű festéssel is

foglalkoztak, mint például a királyi kocsik lefestése, de freskómunkákat is végeztek.14

Az iparágak közül a leginkább differenciáltabb a fémfeldolgozó- és fegyveripar volt. Budán

például 79 különböző mesterségről maradt fenn adat,15 de Pécsen is 6 különböző mesterség

tartozott ide. A kovácsok és ötvösök mellett ide tartoztak a kardcsiszárok, pajzs-, kés- és

tűgyártók, a lakatosok és még sok más. Pécs esetében az ötvösművészet virágozhatott, hiszen

az egyház révén folyamatosan kaphatták a megrendeléseket. Itt készültek a szertartáshoz

szükséges kelyhek, edények és körmeneti keresztek is, de a polgárságnak is egyre növekvő

igénye volt az ötvösmunkákra. Az aranyművesek a királyi udvar számára dolgoztak,

kancsókat, kupákat, kézmosó edényeket és egyéb használati tárgyakat.16

A borbélyok is megjelentek már a korszakban, de nem csak hajvágással és borotválással

foglalkoztak, az ő feladatkörükbe beletartozott még az érvágás és a seborvoslás is.17

A középkori városgazdaság egyik lényeges eleme lett idővel a céhszervezet, ami lényegében

egy ugyanazon iparágba tartozók érdekképviseleti tömörülése. Jellegzetes vonásai, hogy

biztosítsa a megélhetést, fellépjen a céhen kívüliek, azaz kontárok ellen és a hazai piac

12 Fedeles 2011: 114-115. o.13 Fedeles 2011: 115. o.14 Fedeles 2011: 115-116. o.15 Engel — Kristó — Kubinyi 1998: 290. o.16 Fedeles 2011: 116-118. o.17 Fedeles 2011: 118. o.

- 3 -

Horváth Ákos

kizárólagos uralma.18 Emellett a hatóságok — földesúr, városi elöljáróság, a király — a

céheken keresztül felügyelték a kézművesipari termékek minőségét, a kézművesség

tevékenységét.19 A céhszervezetek azonban nem csak a külső konkurenciával szemben, hanem

a belsővel szemben is védték tagjaikat. Igyekeztek azonos beszerzési lehetőségeket nyújtani a

mestereknek, maximalizálták a felvehető legények és inasok számát. Ennek egyszerűen az

volt az oka, hogy nem szerették volna, ha egyes mesterek kiemelkednének a többiek közül,

ezzel őket háttérbe szorítva.20 A céhszervezetek száma a 14. század második felében

szaporodott meg. 1360 körül az erdélyi Besztercén például a mészárosoknak már volt céhük. 21 Budán 26 céh lehetett, melybe 37 mesterség tömörült. Pesten az első céh 1444-ben jelent

meg a vargák révén, itt 27 mesterség tömörült 11 céhbe. Sopronban és Bártfán 9-9 céhre

következtethetünk. A mezővárosokban kevesebb céh működött, Debrecen esetében nyolcról

van tudomásunk. A kis- és mezővárosokban általában több iparág alkotott egy céhet, de

nagyobb településeken sem volt ez ritka. Például Budán a harangöntők, bádogosok, lakatosok,

sarkantyúgyártók, dróthúzók és tűgyártók egy céhbe tömörültek. De egy céhbe tömörültek

még Budán a pintérek és az esztergályosok, illetve az erszénygyártók, kelmefestők és

kesztyűsök is. Pesten 1446-ban megalakult az íj-, pajzs-, szíj-, nyíl-, tegez- és a

nyereggyártók, majd 1482-ben az ácsok, kőfaragók, kőtörők, kerékgyártók, asztalosok és a

pintérek közös céhei is. Közös céhe volt még a festőknek, gyöngyfűzőknek,

aranyfüstverőknek, szobrászoknak és üvegeseknek is. A vegyes etnikumok által lakott

településeken a céhek tükrözték az etnikai megoszlást is, például külön német és külön

magyar céh is működhetett ugyanazon a településen, ugyanabban az iparágban.22

A 14-15. században még semmilyen akadálya nem volt annak, hogy a legény belépjen a

céhbe, ha megfelelt a mestervizsgán, illetve kifizette a belépési díjat.23 A mestervizsgára

készített darabnak minél bonyolultabbnak és nyersanyaggazdagabbnak kellett lennie.24 A

belépési díj például az erdélyi szász tímárlegények számára nyolc forint, négy font viasz és

négy vödör bor volt.25 Emellett több céhlevél is beszámol arról, hogy a mestervizsga és a

belépési díj kifizetésén kívül, a legtöbb céhben meg kellett vendégelni a mestereket. Ennek

mértéke céhenként változott, volt ahol minden mestert a feleségével együtt kellett

megvendégelni gazdag lakomával, előírt bormennyiséggel. Volt, ahol ezen felül még egy

18 Paulinyi 200319 Engel — Kristó — Kubinyi 1998: 291. o.20 Engel — Kristó — Kubinyi 1998: 292. o.21 Draskóczy 1998: 299. o.22 Engel — Kristó — Kubinyi 1998: 292. o.23 Draskóczy 1998: 299. o.24 Engel — Kristó — Kubinyi 1998: 291. o.25 Draskóczy 1998: 299. o.

- 4 -

Horváth Ákos

másik kisebb étkezést is biztosítani kellett, de több helyen megelégedtek csak a mesterek

egyszeri megvendégelésével. Egy ilyen lakoma könnyen a csőd szélére sodorhatta az új

mestert, mint például a budai mészároscéhnél, melynek negyven tagja volt. Mentességet

lehetett szerezni néhány módon ezek alól. Egy céhbeli mester fiának általában elengedték a

díjat, ritkábban a megvendégelést is, vagy legalább csökkentették annak mértékét. Azok a

legények, akik elvették egy céhmester lányát vagy özvegyét, hasonló felmentést kaptak, vagy

felére csökkentették az anyagi terheket. A céhtagok családjuk érdekében nehezítették meg az

idegenek bejutását, mivel a céhet családi monopóliummá kívánták alakítani. Egy céhtag

halála esetén annak fia, vagy veje örökölte a műhelyt, a szerszámokat, ezzel elkerülve azt,

hogy idegen kézbe kerüljenek.26

Összességében a céhek pozitív szerepet játszottak a középkori Magyarországon. Javították az

áru minőségét, a mestereknél lehetett legjobban kitanulni egy adott szakmát, sokan a faluról a

városba mentek mesterséget tanulni.27

A belkereskedelem az árutermelés fokmérője. Magyarországon a sűrű piaci és vásárhálózat

elsősorban a belkereskedelem igényeit hivatott kielégíteni. A vásárokon tudták felvásárolni a

kivitelre szánt árukat és itt adták el az importcikkeket. Egy 16. századi német kereskedelmi

kézikönyv az alábbi városokat említi jelentős vásártartó helyként: Báta, Buda, Eger,

Nagyvárad, Pest, Pozsony, Székesfehérvár és Tata. Egy, a 16. század elején, Magyarországon

járt német kereskedő, Hans Paumgarten feljegyzésében megemlíti, hogy a pesti vásárok

sokkal jelentősebbek a budaiaknál. Pest ugyanis a belkereskedelemre támaszkodott, míg Buda

csak akkor, ha a város élén magyar bíró állt, de 1439-től évente felváltva választottak magyar

és német bírót. A belkereskedelem sűrű piachálózaton keresztül bonyolódott. Az éves

vásárokat még viszonylag távolról is felkeresték, nem ritka, hogy 10-20 kilométert is

megtettek, de maradt fenn adat távolabbiakra is.28

A piacokon nem csak hivatásos kereskedők árultak. A mezőgazdasági termékeket elsősorban

annak termelői bocsátották áruba, beleértve a jobbágyaiktól terményjárulékban részesülő

birtokosokat is. Hogy hivatásos közvetítő bekapcsolódott-e, ha igen mikor kapcsolódott be,

arról nincs tudomásunk. A kézművesek saját áruikkal kereskedtek, a mészárosok a hús

kimérésén kívül szarvasmarha- és borkereskedelemmel foglalkoztak, a pékek pedig a gabona

eladása mellett malomiparral is foglalkoztak. A kereskedelemben hierarchia volt, a nagyobb

városok üzletemberei, a kisebb városokban és mezővárosokban lakó társaik közvetítésével

adták el áruik egy részét. A városokban meg kell különböztetni a kis- és nagykereskedelmet.

26 Engel — Kristó — Kubinyi 1998: 291-292. o.27 Engel — Kristó — Kubinyi 1998: 293. o.28 Engel — Kristó — Kubinyi 1998: 286-288. o.

- 5 -

Horváth Ákos

A középkorban a kis tételben való árusítás jelentette a nagy hasznot, ebből adódóan a városok

ügyeltek arra, hogy csak saját polgárai árulhassanak így. Iparcikkeket csak az azt gyártó

városi céh vagy szakma mesterei adhattak el kis tételben, míg egyes árucikkek esetén

bizonyos kereskedőréteget illetett meg a kiskereskedés. Ezt a rendelkezést könnyen ki lehetett

kerülni úgy, hogy egy külföldi cég egyik családtagja polgárjogot szerez, és ebből adódóan

már árulhat kis tételben. Budán bécsi mintára három különböző kereskedői kategóriát

különböztethetünk meg. Az élen az úgynevezett boltos urak álltak, akik bolthajtásos üzletből

árulhattak kis tételben drága selyemszöveteket. Más áruból meg volt szabva a minimális

mennyiség, amit árulniuk kellett, ilyen volt például a fűszer, az olaj vagy a vászon. A

képzeletbeli ranglétra második fokán a posztómetők vagy más néven kamrás urak álltak. Az ő

kezükben volt a posztó kiskereskedelmi forgalma és kamrákból árultak. A harmadik csoportot

a kalmárok alkották. Nevük a német Kram szóból ered, mely bódét jelent. Ebből következik,

hogy ők főként kőből, illetve fából készült bódékból árulták fűszereiket és olyan olcsó

selyem- és posztóáruikat, melyek nem tartoztak sem a boltos urak, sem a kamrás urak

kiváltsága alá. Még meg kell említeni a hites alkuszokat, akik az idegen és a helyiek

árucseréjét bonyolították le az árumegállító joggal rendelkező városok piacán, ezen felül

ellenőrizték is azokat. Ezek a kereskedői kategóriák nem csak Budán voltak megtalálhatóak,

hanem vidéken is. Egyre gyakoribb lehetett az a réteg, mely nemesekből, mezővárosi

polgárokból és gazdag jobbágyokból állt, de nem vallották magukat kereskedőnek, ennek

ellenére kereskedésből éltek. Megjelent egy olyan nemesi réteg is, akik csak azért vásároltak

fel árukat — gyakran hitelben —, hogy azokat máshol jobb áron eladhassa. Ilyen volt Inárcsi

Miklós is, aki borral, épületfával, posztóval és még sok mással is kereskedett, sőt még a 16.

század elején Pest megye országgyűlési képviselője is volt. A 16. század elejéig csak kis

mértékben ütközött a nagyurak és nemesek érdekeltsége, a polgárságéval és a jobbágyságéval.

A városi polgárokon kívül azokból a mezővárosi és falusi, mezőgazdasági cikkeket termelő

lakosságból alakult ki még tőkeerős kereskedő réteg, ebbe tartozott például az Oláh Miklós

által megnevezett debreceni Bíró Mátyás, aki állítólag rendszeresen tízezer szarvasmarhát

tenyésztett kizárólag eladásra.29

A belkereskedelem szempontjából több árunak is nagy jelentősége volt, ilyen volt a gabona is.

Egyes városok a korszakban gabona-behozatalra szorultak, Budát például a Kisalföldről látták

el gabonával. Sok esetben gabonára volt szüksége a szőlőtermelő és állattenyésztő

területeknek is. A gabona szállítása nem volt könnyű feladat. Lehetett szállítani tengelyen

vagy hajón, mindegyiknek volt hátránya. A tengelyen való szállítás esetében csak kis

29 Engel — Kristó — Kubinyi 1998: 288-289. o.

- 6 -

Horváth Ákos

mennyiségű és nem drága árut tudtak szállítani, és a szállítási költségek még növelték a búza

árát is. Hajón olcsóbban lehetett szállítani, de csak a víz folyásával azonos irányban volt ez

kifizetődő. Ezért szállították a Kisalföldről a gabonát Budára, és nem a Nagyalföldről. A

kenyérgabonán kívül még nagyobb jelentősége volt a zabnak, melyet a déli határvárakhoz

szállítottak sűrűbben, a lovak takarmányozása érdekében.30

A bornak belkereskedelmi szempontból szintén fontos szerepe volt, sőt még talán fontosabb

is, mint a gabonának. A középkori emberek számára köztudott volt, hogy Magyarországon

sok bor terem, melyek jó minőségűek. Egy német teológus, Cochlaeus 1512-ben tankönyvet

írt Németország rövid leírása címmel. Ebben a szomszédos Magyarországot így jellemzi:

„Magyarország nagy kiterjedésű terület, gazdag borban, gabonában, szarvasmarhában,

takarmányban és aranyban… Nagy kiterjedéséhez képest nem népes, mint ahogy

Lengyelország sem az.” A bor jelentőségét a kortárs Oláh Miklós is kiemeli és fel is sorolja az

általa legfontosabbnak vélt borvidékeket: Szerémség, Eger környéke, Szlavónia, Erdély, Zala,

Somogy, Baranya, Veszprém, Pozsony, Sopron, Borsod és Abaúj megyék. A középkori

emberek tisztában voltak azzal, hogy a víz minősége nem a legjobb, ezért fogyasztottak

inkább bort. A szőlősgazdák miután kifizették az egyháznak a tizedet és a földesúrnak a

kilencedet, kimérhették otthon borukat. Túltermelés esetén a bor bekerült a kereskedelmi

forgalomba, és főleg kiviteli cikk lett belőle. A dél-dunántúli és a szerémségi kiváló minőségű

bor általában Budán és Pesten cserélt gazdát, Kassa és környéke pedig a Hegyaljáról látta el

borszükségletét.31

Az élelmezési cikkek közül még meg kell említeni a halat, melyet sokszor exportáltak is.

Ezen kívül gyakori áru még a fűszer, hús- és pékárufélék a piacon.32

A belkereskedelem biztosította a fogyasztók számára a különböző iparcikkeket is, azaz a

különböző posztóféléket, késeket, különböző ruházati és munkaeszközöket. Kiemelkedő még

az épületfa, deszka, gerenda piaci forgalma.33

A 14. század elején az ország gazdasági külkapcsolatai mélyponton voltak. Károly Róbert

próbálta ezt orvosolni, 1316-ban védlevelet adott a Magyarországon közlekedő

kereskedőknek, elsősorban a velencei és a Velencében működő német kereskedőknek.

Biztosította a szabad és biztonságos mozgásukat az országban, ha megfizették a

kötelezettségeiket. 1318-ban újabb intézkedéseket tett az utak biztonsága érdekében, illetve

kötelezettséget vállalt a velencei kereskedők által elszenvedett károk megtérítésére. A másik

30 Engel — Kristó — Kubinyi 1998: 287. o.31 Engel — Kristó — Kubinyi 1998: 287. o.32 Engel — Kristó — Kubinyi 1998: 288. o.33 Engel — Kristó — Kubinyi 1998: 288. o.

- 7 -

Horváth Ákos

fontos kereskedelmi útvonal Bécs felé volt. Ebből adódóan Károly Róbert a bécsi

kereskedőknek is támogatást biztosított 1318-ban. Észak felé Kassán és Zsolnán keresztül

zajlott a külkereskedelem, 1321-ben Zsolna vámmentességet kapott a Szilézia felé vezető út

magyar szakaszára.34

A 14. század első negyedében a legfőbb kiviteli cikk a nemesfém volt. Nagy részét német és

vallon kereskedők vitték nyugatra Bécsen keresztül, kisebbik részét pedig Lengyelországon

keresztül juttatták el a keleti-tengeri kikötőkbe, majd Flandriába. Ezen kívül fontos

külkereskedelmi árucikk volt ekkor a bor, a gabona, a birka, a sertés és az ökör.35

I. Lajos sokat tett azért, hogy Magyarország komolyan be tudjon kapcsolódni a

külkereskedelembe. Az uralkodó sok külföldi város kereskedőinek adott véd- és

kiváltságleveleket, ide tartozott: Bécs, Nürnberg, Regensburg, Köln, Aachen, Huy, Cheb,

Prága és még sok más település. Ennek következtében sok nürnbergi, kölni és más városból

származó kereskedő megtelepedett a magyar városokban és felvette a polgárjogot.36

Az 1360-as években Krakkó és Kassa között kereskedelmi „háború” dúlt. Krakkó

árumegállító joga sértette a kassaiakat, akik a lengyel piacra állatokkal, borral és rézzel

akartak bejutni. Kassa 1361-ben szintén árumegállító jogot kapott. Végül ezt a viszályt I.

Lajos és III. Kázmér lengyel uralkodó 1368-ban lezárta a budai kereskedelmi egyezménnyel.

A két uralkodó egyaránt biztosította a másik nép kereskedési lehetőségét országában.37

Az 1358-as zárai béke után I. Lajos gazdaságpolitikájának középpontjába Dalmácia került, az

uralkodó folyamatosan adta ki az okleveleket, melyek biztosították a szabad kereskedelmet

Dalmáciával a magyar városoknak, így például Pozsony és Nagyszeben is kapott ilyen

oklevelet. Célja az volt, hogy Velencével szemben a dalmát városok — elsősorban Zára —

lássák el az országot levantei áruval. 1370-ben minden magyarországi kereskedő szabadon

kereskedhetett Horvátországgal és Dalmáciával. Bizonyos tengeri forgalom meg tudott

indulni Zára és Zágráb között, de Velence nem hagyta kicsúszni kezei közül a tengeri

kereskedelmet, és úgy intézte, hogy a dalmát városokba a keleti áru csak velencei

közvetítéssel juthasson el. 1378-tól Velence már tilalmazta a kereskedést egész Dalmáciával.38

Ennek ellenére a levantei áruhoz Magyarország legtöbbször keletről jutott hozzá. Brassó és

Nagyszeben árumegállító joggal rendelkeztek, majd jogot szereztek arra is, hogy ők

bonyolítsák le a havasalföldi kereskedelmi forgalmat. 1382-ben Nagyszeben arra is jogot

szerzett, hogy az ide érkező keleti árukat — borsot, sáfrányt és más fűszereket — ők 34 Engel — Kristó — Kubinyi 1998: 74-75. o.35 Engel — Kristó — Kubinyi 1998: 75. o.36 Engel — Kristó — Kubinyi 1998: 109. o.37 Engel — Kristó — Kubinyi 1998: 109-110. o.38 Engel — Kristó — Kubinyi 1998: 110. o.

- 8 -

Horváth Ákos

közvetíthessék Erdélybe és Magyarországra. A két város kiváltságait nem jó szemmel nézték

a kassaiak, majd az 1370-es évektől kezdve Krakkó után a dél-erdélyi szász városokkal is

kereskedelmi viszályba keveredtek. I. Lajos ennek ellenére Nagyszebennek Krakkóhoz,

Kassához és Lőcséhez hasonló kiváltságokat adott, Brassó keleti kereskedelmét pedig

folyamatosan támogatta. 1358-ban magyar részről, 1368-ban pedig román részről is

engedményeket kapott a havasalföldi kereskedésre, egészen a Szeret és Jalomica folyók dunai

torkolatáig. Más források szerint a brassói kereskedők egészen Kiliáig, a Duna torkolatáig is

eljuthattak, illetve a Fekete-tenger partján elhelyezkedő Kaffáig is. A brassóiak

kereskedhettek a Dunától délre is, 1369-ben a vidini Bulgária cárjától nyertek kiváltságot.

Bekapcsolódtak a Moldvával folyó kereskedelembe is a brassóiak, az erdélyi Beszterce

városával együtt. Nem ez a Havasalföld-Moldva-Erdély-Várad-Kassa útvonal volt a levantei

kereskedelem fő útvonala, de elsősorban ennek révén jutottak hozzá a keleti árukhoz

Magyarországon, így például a különböző keleti fűszerekhez, gyapjúhoz, gyapothoz és

különböző bőrökhöz is.39

Luxemburgi Zsigmond uralkodása idején a határszéli városok nagy része árumegállító jogot

kapott, ezzel elősegítve bekapcsolódásukat a külkereskedelembe. A korszakban virágzott a

pozsonyi kereskedelem, a város polgárai javarészt közvetítő kereskedelemből éltek. Átvették

az árut majd az ország belseje felé közvetítették azt, illetve a Magyarországon termelt árukat

is ők adták át a külföldi kereskedőknek. Zsigmond megszüntette a határszéli városok

árumegállítási jogát, Kassa és Buda javára. Mátyás király tovább szűkítette ezeket a jogokat,

majd a bécsiek árumegállító joga alól is felmentést adott. 1490-ben Miksa császár ezt

helyreállította, de később a délnémet városok nyomására vissza is állította.40

Az 1457-58-ból fennmaradt pozsonyi harmincad-számadás magas külkereskedelmi hiányra

utal. A vámérték 89,4%-át a behozatal tette ki, míg a kivitel csak 10,6% volt, és elsősorban

állatok és más nyers termékek tartoztak az exportcikkek közé, melyek a Duna menti

kereskedelmi úton hagyta el az országot, Pozsony felé. 1542-ből is fennmaradt egy

harmincadkönyv, mely szerint a vámérték 69,5%-a esett kivitelre már. A magyar kivitel nagy

részét a szarvasmarhák képezték, sok helyen a kivitel több mint felét. Ezen kívül még más

állatokat, állati termékeket, bort és rezet exportáltunk, iparcikkeket és fűszereket

importáltunk. A rézkivitel célja északnyugat volt. A Duna menti kereskedelmi útvonal mellé

felzárkózott a délnyugati kereskedelmi út, mely a déli osztrák tartományokkal és Itáliával

kötötte össze az országot. A Kassa-Krakkó közötti útvonal jelentősége a 15. század végétől

39 Engel — Kristó — Kubinyi 1998: 110. o.40 Engel — Kristó — Kubinyi 1998: 282. o.

- 9 -

Horváth Ákos

csökken. Még fontos volt az Erdélyen át a román fejedelemségekbe irányuló kereskedelem.

Ide főként osztrák eredetű késeket exportáltunk, de onnan is jött be áru az országba. A

háborús viszonyok ellenére dél felé is folytattunk kereskedelmet. Sót és késeket exportáltunk

a Balkánra, míg onnan textíliát importáltunk.41

Mátyás király uralkodásától kezdve folyamatosan erősödött Buda kereskedelmi központ

jellege, és ebből adódóan olyan külkereskedelemben fontos pozsonyi cégek áttelepültek

Budára, mint a Gailsamok és a Kochaimok. Budán folyamatosan megtalálhatóak voltak a

külföldi kereskedelmi tőke képviselői, a firenzeiek, velenceiek és nürnbergiek is.42

Mátyás uralkodásáig a kereskedők egyaránt foglalkoztak kivitellel és behozatallal is, de ezek

később szétváltak egymástól. A bevitel főleg a német és olasz kereskedők, illetve a tőlük

függő német anyanyelvű hazai kereskedők kezében volt. Az állatkivitelben pedig főleg a

hazaiak, főként a magyarok voltak érdekeltek.43

A szarvasmarha-kivitel elsősorban nyugatra és délnyugatra irányult. A Nürnberg-Frankfurt-

Köln vonaltól délre eső német területeket, illetve Észak-Itáliát, főképp Velencét

Magyarország látta el hússal. A magyar állatkivitel már a 14. században is jelentős volt, a

következő század során pedig folyamatosan változó volt, egyszer csökkent, egyszer

emelkedett a kivitel mértéke. A csökkenés oka lehet valamilyen marhavész, vagy kiviteli

tilalom, de ezekről nincsen pontos adatunk.44

Az export és az import szétválásának következményeként a külföldi importőrök kivitték a

magyar aranyforintot, és a magyar marhaexportőrök pedig behozták a külföldi ezüstpénzt. Ezt

a Jagelló-korszakban törvényekkel akarták szabályozni, arra akarták kényszeríteni a magyar

kereskedőket, hogy marháikat még az ország határain belül adják el, magyar pénzért. A

kereskedelem szétválása azzal indokolható, hogy Mátyás uralkodása alatt leértékelődött a

magyar aranyforint a külföldi ezüsttel szemben, ezzel a külföldieket a kivitel csökkentésére

szorította, és megerősítette a hazai marhakereskedő réteget. Ezt az állapotot a Jagelló-kori

törvények sem nagyon módosították és csak 1520-as években bekövetkezett pénzrontás tudott

változást hozni ezen a téren.45

A magyar marhakereskedelemben részt vettek a mezővárosi polgárok, sőt a falusi jobbágyok

is. A feudális urak kezén felhalmozott tőke ebbe az üzletágba kapcsolódhatott be a

legegyszerűbben. Sok kereskedőről köztudott volt, hogy egyes urak tőkéjét fektették be a

marhakereskedelembe, sőt olyan urak és nemesek is előfordultak, akik saját maguk is kivették 41 Engel — Kristó — Kubinyi 1998: 283. o.42 Engel — Kristó — Kubinyi 1998: 283. o.43 Engel — Kristó — Kubinyi 1998: 284. o.44 Engel — Kristó — Kubinyi 1998: 284. o.45 Engel — Kristó — Kubinyi 1998: 284. o.

- 10 -

Horváth Ákos

belőle a részüket. Az urak gazdaságon kívüli eszközökkel is próbálták növelni hasznukat.

Marhakiviteli tilalmat harcoltak ki, társaiknak kiviteli engedélyt szereztek, így olcsóbban

jutottak az állatokhoz, melyeket a tilalom idején sokkal drágábban el is tudtak adni

külföldön.46

A borkivitel elsősorban Ausztria, Lengyelország, a cseh királyság tartományai és az

északnémet területek felé irányult. Előbbi területre nem volt egyszerű a kivitel, mivel az

osztrák szőlőtermelő városok akadályozták a külföldi bor behozatalát, de az előbb említett

egyéb területekre jelentős mennyiséget exportáltunk.47

Összességében elmondható, hogy a magyar kézműipar és céhszervezet jelentős

fejlődésnek indult a korban a fennmaradt források alapján. A kereskedelem tekintetében

elmondható, hogy Magyarország szarvasmarhaexportja jelentős mértékű volt egész

Európában és nem utolsó sorban, a bortermelésben is az élen jártunk, ezzel szemben más

mezőgazdasági és ipari cikkek terén nem mindig voltunk kiemelkedőek.

Felhasznált irodalom

Draskóczy István: Élénkülő kereskedelem, fejlődő ipar, in: Művelődéstörténet I. (szerk.:

Gelencsér Katalin), Budapest, 1998, Magyar Művelődési Intézet

Engel Pál — Kristó Gyula — Kubinyi András: Magyarország története 1301-1526, Budapest,

1998, Osiris Kiadó

Fedeles Tamás: „Eztán Pécs tűnik szemünkbe” — A város középkori históriája 1009-1526,

Pécs, 2011, Pannonia Kiadó

Paulinyi Oszkár: Ipar, kereskedelem, in: Magyar művelődéstörténet II. — Magyar renaissance

(szerk.: Domanovszky Sándor), Arcanum Adatbázis Kft., 2003, letöltés dátuma: 2012. április

30., http://mek.oszk.hu/09100/09175/html/23.html

46 Engel — Kristó — Kubinyi 1998: 284-285. o.47 Engel — Kristó — Kubinyi 1998: 285. o.

- 11 -